Robert A. Heinlein Csillagközi invázió

(Tartalom)

„Sarge” Arthur George Smithnek

a katonának, polgárnak és tudósnak,

valamint minden őrmesternek, bárhol a világon,

amiért azon munkálkodnak,

hogy férfiakat faragjanak a fiúkból

R.A.H.

  I

Előre, majmok! Tán örökké akartok élni?

– Ismeretlen őrmester, 1918

Bevetés előtt mindig elfog a remegés. Természetesen megkaptam az injekciókat és a hipnotikus előkészítést, ezért nyilvánvaló, hogy tulajdonképpen nem is félhetek. A hajó pszichiátere megvizsgálta az agyhullámaimat, és mindenféle hülye kérdést tett fel nekem, mialatt aludtam. Biztosított arról, hogy szó sincs félelemről, az egész nem fontos – ez csak afféle remegés, ami egy türelmetlen versenylovat is elfog, mielőtt eldördülne a startpisztoly.

Erre nem tudok mit mondani: még sosem voltam versenyló. Az viszont biztos, hogy minden egyes alkalommal majd megőrülök a félelemtől.

Ugrás előtt harminccal, miután összegyűltünk a Rodger Young készenléti termében, megvizsgált minket a szakaszparancsnok. Nem az igazi szakaszparancsnokunk persze, mivel Rasczak hadnagy elesett a legutóbbi bevetés alatt, hanem a szakaszvezetőnk, Jelal csapatszállítóhajó-őrmester. Jelly, ez a Proxima melletti Iskanderről származó finn-török keverék – egy sötét bőrű, alacsony alak – olyan véznának látszott, mint egy hivatalnok, de egyszer jómagam is tanúja voltam, amikor copfon ragadott két ámokfutó újoncot, akik olyan magasak voltak, hogy lábujjhegyre kellett állnia hozzá, aztán összecsapta a fejüket, mint két kókuszdiót, és gyorsan hátraugrott, nehogy maguk alá temessék.

Szolgálaton kívül nem számított rossz fickónak – már ahhoz képest, hogy őrmester. Akár Tellynek is szólíthattuk. Ez persze nem vonatkozott az újoncokra, viszont igaz volt mindenki másra, aki legalább egy éles bevetésen részt vett velünk.

Most azonban szolgálatban volt. Addigra már ki-ki ellenőrizte a saját harctéri felszerelését (Végül is a te fejedről van szó, világos?), a helyettes szakaszparancsnok pedig felsorakoztatott bennünket, és gondosan megvizsgált mindenkit. Most Jelly ment végig a sor előtt. Zord képet vágott, és éles szemét semmi sem kerülte el. Az előttem álló emberhez érve megtorpant, és megnyomott egy gombot a katona övén, hogy megnézze egészségügyi adatait.

– Lelépni! – parancsolta.

– De őrmester, csak megfáztam! A doki azt mondta…

– „De őrmester!” – Jelly durván félbeszakította. – Az orvos nem ugrik velünk, és te sem jöhetsz, ha lázad van. Gondolod, hogy közvetlenül a bevetés előtt még van időm arra, hogy veled vitatkozzak? Lelépni!

Jenkins vörös fejjel lépett ki a sorból, és én sem éreztem túl jól magamat. Mivel a hadnagy elesett a legutóbbi bevetés során, így mindenki eggyel feljebb került a ranglétrán. Valahogy pótolnunk kellett a hiányt, ezért most én voltam a második raj helyettes rajparancsnoka. Jenkins elküldése azt jelentette, hogy hiányzik egy emberem, és nincs helyette tartalék. Ebből baj is lehet: valaki vészhelyzetbe kerül, segítségért kiált, de nincs senki, aki a segítségére jöhetne.

Jelly senki mást nem küldött el. Szembefordult velünk, végignézett a soron, és savanyú arccal megcsóválta a fejét.

– Micsoda majomcsorda – panaszkodott. – Lehet, hogy jobban járnánk, ha mindent újrakezdenénk. Ha mindannyian a fűbe harapnátok, lehet, hogy helyettetek sikerülne kiképezni egy olyan csapatot, amilyet a Hadnagy szeretett volna magának. Bár, amilyen újoncokat manapság felküldenek, azokkal már erre sincs esély.

Kihúzta magát, és felkiáltott:

– Csak arra akarlak figyelmeztetni benneteket, fafejek, hogy fejenként félmillióba kerültetek a kormánynak, ennyit ér a fegyveretek, a felszerelés, a lőszer, a műszerek, a kiképzésetek, és persze, az elszállásolásotok, meg a kaja, amivel dagadtra zabáltátok magatokat! Ha ehhez még hozzácsapjátok azt a harminc centet, amennyit valójában értek, akkor látszik, hogy baromi sokba kerültök!

Megvillant a szeme.

– Úgyhogy hozzátok ám vissza a cuccokat! Ti pótolhatóak vagytok, de ez nem igaz arra a luxusruhatárra, amit magatokon cipeltek. Ebben a bandában nem akarok egyetlen hőst sem látni. Ez a Hadnagynak sem tetszene. Van egy feladatotok, amit végre kellene hajtani. Leugrotok, elintézitek a melót, figyeltek a hazahívó jelzésre, és azonnal teljes létszámban visszajöttök a gyülekezési pontra. Megértettétek?

Szinte átfúrt minket a pillantásával.

– Elméletileg mindannyian ismeritek a bevetés tervét. Mivel azonban néhányan közületek annyira sötétek, hogy rajtuk még a hipnózis sem segít, ezért röviden még egyszer elmesélem, hogy miről van szó. Két vonalban raknak le benneteket. A két arcvonal közötti távolság kétezer méter lesz. Földet érés után azonnal rám hangolódtok, aztán meghatározzátok, hogy milyen távol vagytok a szomszédotoktól. A tájolás alatt persze már fedezékbe mentetek. Ezzel máris elpocsékoltatok tíz értékes másodpercet, úgyhogy abban a szent pillanatban csapást mértek az összes elérhető célpontra, amíg a legszélsők is földet nem értek. (Ezek közé tartoztam én is. Rajparancsnok-helyettesként ugyanis én voltam a bal szárnyon a legszélső. Ez azt jelenti, hogy bal oldalról senki nem fedez. Elkezdtem remegni.)

– Mihelyt megérkeztek a legszélsők is, kiegyenesítitek a vonalat, és korrigáljátok a távolságokat! Beszüntetitek a tüzet, és rendbe hozzátok a bandát. Tizenkét másodperc! Ezek után felváltva elindultok előre. Először a páratlan sorszámúak, azután a párosak. A rajparancsnok-helyettesek figyelik az akciót, és megkezdik az átkarolást.

Rám pillantott.

– Ha pedig sikerül mindezt előírásszerűen végrehajtanotok – amit erősen kétlek –, a két szárny pontosan akkor ér össze, amikor felhangzik a visszatérést jelző szignál…Akkor pedig irány hazafelé! Valami kérdés?

Nem volt kérdés, soha nem kérdezett senki semmit.

– Még valami – folytatta. – Ma csak egy kommandóakciót hajtunk végre és nem csatába indulunk. A tűzerőnket és az elszántságunkat fogjuk szemléltetni. A feladatunk: megmutatni az ellenségnek, hogy könnyedén lerombolhattuk volna a városukat, de visszatartottuk magunkat. Hagyunk nekik egy kis emlékeztetőt, még akkor is, ha nem pusztítjuk el a várost. Nem ejtetek foglyokat, és csak akkor öltök, ha az elkerülhetetlen. Ám abban a kerületben, amit kiválasztottunk, kő kövön nem maradhat. Nem szeretném, ha bárki is közületek egy fel nem használt bombával jönne vissza. Megértettetek?

Az órájára pillantott.

– Rasczak Rókáinak ügyelniük kell a hírnevükre. A Hadnagy mondta nekem, mielőtt elpatkolt volna, hogy tudassam veletek, ő mindig szemmel fogja tartani a bandát. És elvárja, hogy ne hozzatok szégyent a nevére!

Jelly Migliaccio őrmesterre, az első osztag parancsnokára pillantott.

– Öt perc az atya számára – jelentette ki.

Néhány srác kilépett a sorból, és letérdelt Migliaccio elé. Távolról sem csak olyanok, akik azonos hiten lettek volna vele. Mozlimok, keresztények, gnosztikusok, zsidók gyűltek köré – mindenki, akinek csak lelki támaszra volt szüksége bevetés előtt. Régen állítólag léteztek olyan hadseregek is, ahol a papokat felmentették a fegyveres szolgálat alól. Én magam képtelen voltam felfogni, miként lehetséges, hogy egy pap olyasvalamire adja áldását, amit maga nem hajlandó megcselekedni. A Mobil Erőknél más a helyzet – mindenki ugrik és mindenki harcol. A lelkész, a szakács és a parancsnok írnoka is. Ha megkezdődött a bevetés, egyetlen Róka sem marad a fedélzeten, csak Jenkins, és ez nem az ő hibája.

Nem mentem oda az atyához. Mindig is féltem attól, hogy valaki észreveszi, mennyire remeg a térdem. Ezenkívül pedig a pap távolról is megáldhat. Ő mégis odajött hozzám, miután az utolsó térdeplő is felemelkedett, és a sisakját a sisakomhoz szorítva, csak számomra hallhatóan mondott néhány szót.

– Johnnie – mondta. – Ez az első bevetésed altisztként.

– Persze – feleltem. Még nem léptettek elő hivatalosan tiszthelyettessé. Jellyhez hasonlóan, akiből még szintén nem csináltak tisztet, én is csak ideiglenes jelleggel láttam el feladatomat.

– Csak egy jó tanács, Johnnie. Ne nyírasd ki magad. Pontosan tudod, mi a dolgod. Tedd meg, amit elvárnak tőled, és ne akarj leszakítani egy kitüntetést magadnak.

– Köszönöm, atyám. Megfogadom a tanácsod.

Még valamit hozzáfűzött egy olyan nyelven, amit nem értettem, vállon veregetett, és visszasietett az osztagához. Jelly elkiáltotta magát:

– Vííí-gyázz!

Mi pedig kihúztuk magunkat.

– Szakasz!

– Osztag! – kiáltotta Migliaccio és Johnson egyszerre.

– Első és második osztag, jobboldal és baloldal, felkészülni a kilövésre!

– Osztag, a kapszulákhoz! Indulj!

– Raj! – várnom kellett, amíg a négyes és az ötös egység beszállt a kapszuláiba. A torpedóvető mellé álltam, míg az én kapszulám is elő nem bukkant a jobboldali vetőcsőben. Végre beszállhattam én is. Vajon az ókori hősök is ennyire remegtek, amikor bemásztak a trójai faló hasába? kérdeztem magamtól. Tényleg én vagyok az egyetlen, aki remeg a dologtól? Jelly minden kapszulát maga ellenőrzött. Rám személyesen tette fel az öveket. Közben odahajolt, és azt mondta:

– Ne bolondulj meg, Johnnie! Ugyanolyan, mint a hadgyakorlaton.

A búra bezáródott a fejem fölött, és én egyedül maradtam. „Ugyanolyan, mint a hadgyakorlaton”, ezt mondta! Kivert a hideg veríték.

Aztán a fejhallgatómban meghallottam Jelly hangját a középső vetőcsőből.

– Kapitányi híd, Rasczak Rókái… kilövésre készen!

– Tizenhét másodperc, hadnagy – válaszolta a kapitányasszony kellemes alt hangja, és én mérges voltam amiatt, hogy hadnagynak szólítja Jellyt. A hadnagyunk ugyan tényleg meghalt, és talán Jelly is megkapja a kinevezését, de mi még mindig Rasczak Rókái voltunk!

– Sok szerencsét, fiúk! – hallatszott a kapitány hangja a fejhallgatóban.

– Köszönjük, kapitány.

– Öveket meghúzni! Még öt másodperc.

Megkötöztek, mint egy sonkát. Öv feszült a hasamra, a homlokomra és a lábszáramra. Ennek ellenére jobban remegtem, mint bármikor korábban.

Már nem annyira rossz, ha egyszer kilőttek, de addig tehetetlenül ülsz a vaksötétben, a gyorsulás ellen gúzsba kötöttek, mint egy múmiát, és még a légzés is a nehezedre esik. És pontosan tudod azt is, hogy a kapszulában nitrogén vesz körül. Elfoghat az érzés, hogy le kell venned a sisakod, mert különben megfulladsz, de meg sem tudsz moccanni. Azzal is tisztában vagy, hogy nem jöhetsz ki a kapszulából, mert azt már betolták egy ágyúcsőbe, és ha a hajó még azelőtt kap találatot, hogy téged kilőttek volna a csőből, akkor még egy imára elegendő levegőd sem marad. Némán, tehetetlenül fogsz meghalni, még arra sem leszel képes, hogy megmoccanj. Ez a végtelen várakozás a sötétben az, ami miatt elfog a remegés. Az a marcangoló gondolat, hogy elfeledkeztek rólad, hogy a hajó holt testként kering az orbitális pályán, és egy örökkévalóságig el fog tartani, amíg megdöglesz, mert kifogy a levegőd. Vagy, hogy esetleg már zuhanunk, és a becsapódás fog végezni veled, ha ugyan nem égsz szénné útközben a felszín felé.

De aztán fékezni kezdett a hajó, és nekem elmúlt a remegésem. A földi súlyod nyolcszorosa, de talán tízszerese is. Tíz g, szavamra! A dolog akkor sem lesz puhább, ha egy nő ül a pilótaszékben. Ahol az övek hozzád érnek, ott tele leszel véraláfutással. Jó, jó, én is tudom, hogy a nők alkalmasabbak űrpilótának, mint a férfiak. Gyorsabban reagálnak, és nagyobb gyorsulás elviselésére képesek. Sebesebben le tudnak menni az orbitális pályára, és gyorsabban el is tudnak jönni onnan. Ezzel megnövelik mindannyiunk életben maradásának esélyeit. A miénket és a sajátjukét is persze. Azért még így sem túl nagy élvezet, ha hirtelen a saját testsúlyod tízszerese nehezedik a gerincedre.

Azt azonban el kell ismernem, hogy Deladrier kapitány igazi profi volt. Egyetlen másodpercet sem szalasztott el, miután véget ért a Rodger Young fékezési manővere. Hallottam, amint energikusan kiadja a parancsot:

– Középső vetőcső, tűz!

Éreztem a kettős visszarúgást, ahogy Jelly és a helyettese elhagyta a hajót. Rögtön utána pedig:

– Jobboldali és baloldali vetőcső, automatikus tüzelés. Tűz!

Most mi következtünk.

Bumm! és a kapszulád eggyel előreugrik, bumm! és megint előbbre kerülsz, mint valami régimódi sorozatlövő fegyver tölténye, útban a závárzat felé. Pontosan ilyen eleven lövedékek voltunk mi is. Az egyetlen különbséget csak az jelentette, hogy a minket kilövő fegyver két csövét egy csapatszállító űrhajó törzsébe építették be, hogy ezekkel juttassák el célbolygóra a csapatokat. Töltények helyett a mi kapszuláink siklottak a csőbe, ezek a fémhengerek, amelyek pont akkorák voltak, hogy elférjen bennük egy rohamosztagos és a felszerelése.

Bumm! Én már megszoktam, hogy a harmadik kapszulában, egészen korán lőnek ki. Most pedig én voltam a Charlie, a legutolsó, a három egységből álló osztag záróembere. Idegölő ez a várakozás, még akkor is, ha minden egyes másodpercben kilőnek egy kapszulát. Megpróbáltam számolni. Bumm! tizenkettő, bumm! tizenhárom, bumm! tizennégy (furcsán tompa volt az üres kapszula hangja, amelyikben eredetileg Jenkisnek kellett volna mennie), bumm!…

Azután meg klikk! , és máris én következtem, az én kapszulám siklott be a kilövőkamrába. Most jön a BANG! A robbanás olyan erővel vágott ki az űrbe, hogy ahhoz képest a kapitány fékezése gyengéd simogatásnak tűnt.

Majd pedig a semmi.

A totális semmi. Nincs zaj, nincs nyomás, nincs súly. Lebegés a sötétségben, szabadesés talán harminc kilométerrel a bolygó felszíne felett. Az érzékelhetetlen atmoszférán keresztül zuhansz egy bolygó felé, amit még soha sem láttál. Most már nem remegek. A bevetés előtti várakozás az idegőrlő. Ha egyszer kilőttek, akkor már semmi sem fájhat. Mert, ha most csúszik be valami, akkor az olyan gyorsan történik, hogy halott vagy, mire észrevennéd.

Szinte azonos időben érzékeltem, hogy a kapszula rázkódni kezd, majd elcsitul, úgyhogy a súlyom a gerincemre nehezedett. Ez a súly gyorsan növekedett, ahogy a kapszula teljes sebességre gyorsult az atmoszféra legfelső, híg rétegében, míg el nem érte a testem tömegének ezen a bolygón megfelelő értéket. Azt mondták, hogy 0,87g. Egy igazi pilóta (és a kapitányunk valódi művész volt), aki érti a szakmáját, olyan pályát választ ki, és úgy fékezi le a hajót, hogy a kivetés pillanatában, amikor kilő téged a csőből, pontosan függőlegesen álljon a célterület felett, ahová neked meg kell érkezned. Összhangban kell lennie a bolygó tengely körüli forgásával. A katonák kapszulái nehezek. Minden különösebb szóródás nélkül szelik át az atmoszféra felső rétegeit. Természetesen egy szakasz még így sem tud olyan pontosan földet érni, mint ahogy kilőtték, mivel úton lefelé ki van téve a légköri viszonyok hatásainak. Egy felületes pilóta még ronthat is a szóródáson, ha olyan nagy területen teríti el a harci osztagot, hogy a csapat nem csak a kitűzött feladatot képtelen végrehajtani, de visszavonuláskor a gyülekezőpontot sem tudja elérni. A gyalogos csak akkor tud harcolni, ha valaki előtte elviszi a harci zónába. Készségesen elismerem, hogy egy harci feladat végrehajtásában a pilóta legalább olyan fontos, mint mi.

Az, hogy a kapszulám ilyen lágyan hatolt be a légkörbe, elárulta, hogy a kapitány a lehető legnagyobb tökéllyel hajtotta végre a dolgát. A laterális vektor szinte nulla volt, ami megnyugtató érzéssel töltött el. Nem csak, hogy zárt alakzatban érünk földet, és egy pillanatot se pocsékolunk el, de bízhatunk abban is, hogy a pilóta, aki ilyen remekül lerakott minket, akkor is pontosan érkezik, ha hirtelen felhangzik a hazahívó szignál.

A külső burkolat elégett, és a maradéka elkezdett leválni. Néhányszor megpördültem. Amikor a külső héj utolsó darabja is leszakadt, a kapszula újra kiegyenesedett. Működésbe léptek a második réteg örvényfékei, esésem darabossá vált… vadul rázkódtam, miközben a második réteg is felizzott, majd cafatokban leszakadt. A külső burkolat leválása nem elhanyagolható szerepet játszik abban, hogy néhány kapszulába bújtatott csillagharcos azért megéri a nyugdíjas kort. A leváló darabkák nem csak a zuhanást fékezik le, de annyi szeméttel szórják tele a célterület feletti légteret, hogy a radarok minden egyes ugró helyett legalább egy tucatnyi lehetséges célt jeleznek. Bármelyik jel lehet támadó katona, bomba, vagy éppen valami más fenyegető dolog. A ballisztikai számítógépek idegrendszere ezt a terhelést már nem tudja elviselni – a gépek ettől gyakran idegösszeomlást kapnak!

A zűrzavar fokozása céljából a hajó közvetlenül a harcosok kilövése után egy sereg műcélpontot szór ki – ál-kapszulákat, amelyek sokkal gyorsabban szelik át a légkört, mivel nem válik le a külső héjazatuk. Ezek a tojások leelőznek téged, felrobbannak alattad, szétzilálják a lentiek radarképét, oldalirányban elmozdulnak, és még számtalan más váratlan dolgot művelnek, csak hogy fokozzák a felszíni fogadóbizottság zavarát.

Eközben az űrhajó állandó pályára áll, és ráhangolódik a szakaszparancsnok jeladójára, nem törődve az okozott radarvisszhangokkal. Figyelemmel kíséri a földet érést, és feljegyzi a hely koordinátáit, amelyekre majd a randevú során lesz szüksége.

Mihelyt levált a második héj, a harmadik automatikusan kinyitotta az első fékernyőmet. Ez nem tart valami sokáig, de nem is az a feladata. Egy rövid, kemény fékezés több g-vel, és már le is szakadt rólam, mialatt tovább zuhantam lefelé. A második fékezőernyő valamivel tovább tartott, a harmadik pedig egész hosszan elkísért. A kapszula kezdett forróvá válni, és én gondolatban már a földet éréssel foglalkoztam.

A harmadik védőréteg akkor lehelte ki a lelkét, amikor az utolsó ernyő is levált. Most már csak az erővértem és egy vékony műanyag tojáshéj választott el a légkörtől. Még mindig lefogtak a szíjak, meg se tudtam moccanni. Lassanként azonban közeledett a pillanat, amikor el kellett döntenem, hogy hol, és miként akarok földet érni. Anélkül, hogy megmozdítottam volna a karomat (erre amúgy sem lettem volna képes) megnyomtam a távolságmérő gombját, és leolvastam a sisakomban, a homlokom előtti világító ernyőn megjelenő adatokat.

Egy teljes és nyolctized kilométer. Az én ízlésemhez képest túl közel jártam a talajhoz, főleg, ha az ember csak saját magára számíthat. A belső kapszula elérte konstans esési sebességét, így már semmilyen előnnyel sem járt számomra, ha a tojásban maradok. A burkolat külső hőmérséklete még nem volt olyan magas, hogy magától is kinyílt volna. Ezért a bal hüvelykujjammal működésbe hoztam egy másik kapcsolót, és megszabadultam a tojástól.

Az első töltet szétrobbantotta az öveket. A második nyolc azonos nagyságú darabra szakította a héjat. Kint voltam a szabadban, és végre láttam! Velem ellentétben a lenti radarkezelő, legyen bár robot vagy élőlény, igen komoly gondokkal küszködhetett, mert a tojás nyolc darabját fémréteg borította, kivéve persze azt a vékony rést, amelyiken át lemértem a felszín távolságát. A kapszula részeiről pontosan olyan kép verődött vissza a radar antennájára, mint egy harci páncélzatot viselő rohamosztagosról. A lenti tűzvezetési központban most alighanem minden bajuk volt, miközben megpróbálták megkeresni a tűt ebben a szénakazalban, a sok kilométernyi körzetben mellettem, alattam és fölöttem lebegő ezernyi részecskéről nem is beszélve. A Mobil Erők katonáinak a kiképzés során megmutatják, hogy milyen áttekinthetetlen kép tárul a radarral vagy távcsővel felszerelt lenti megfigyelő elé ugrás közben. Az ember különben iszonyúan meztelennek érezné magát a levegőben a földet érés előtt. Ilyenkor könnyű pánikba esni, és akad, aki túl korán kinyitja az ernyőjét, hogy utána eleven célpontként lebegjen az égen, vagy éppen ellenkezőleg, egyáltalán nem nyit, és összetöri a koponyáját, a gerincét, meg a bokáját.

Ezért először is kinyújtózkodtam, kidugtam az érzékelőimet, és körülnéztem. Ezután ismét összegömbölyödtem, és fejjel lefelé zuhantam tovább. Széttártam a karom és a lábam, és alaposabban megfigyeltem a lenti tájat. Lent még tartott az éjszaka, úgy ahogy az a tervekben is szerepelt, de az infravörös érzékelővel az ember a sötétben is felfedez számos fontos részletet, ha tudja, hogyan kell bánni a műszerrel. A várost kettévágó folyó szinte pontosan alattam helyezkedett el, és a két part közötti világos sáv – ez arról árulkodott, hogy a folyó hőmérséklete alacsonyabb, mint a partoké – rohamosan közeledett felém. Nem érdekelt különösebben, hogy melyik parton érek földet, csupán az volt a fontos, hogy ne a vízbe csapódjak be. Ez ugyanis jelentősen hátráltatná a harckészültségemet.

Tőlem jobbra, az én magasságomban egy villanásra figyeltem fel. Valamelyik barátságtalan bennszülött a felszínről szétlőtte a tojásom egyik darabját. Azonnal kinyitottam az első ejtőernyőmet, ami annyira lelassította a zuhanásomat, hogy kicsússzak a lenti tüzér célkövető számítógépének képernyőjéről, mielőtt felkerülnék a célkeresztre. Megfeszített izmokkal vártam a fékezés hatására, kilengtem, azután pedig vagy húsz másodpercen át lassan ereszkedtem lefelé, míg le nem oldottam magamról az ernyőt. Azzal sem akartam ugyanis a nem kívánatos figyelem középpontjába kerülni, hogy lassabban zuhanok, mint a körülöttem kavargó hulladék.

A taktikám szemmel láthatóan eredményesnek bizonyult. Nem lőttek le.

Körülbelül kétszáz méterrel a talaj felett kinyitottam a második ernyőmet is. Gyorsan meghatároztam az irányt, és észrevettem, hogy a szél a folyó fölé sodor. Körülbelül harmincméteres magasságban távolodtam egy folyóparti raktárépület lapos tetejétől. Ezért aztán leoldottam az ejtőernyőt, és a páncél sugárhajtóműve segítségével szálltam le, ha nem is éppen a legpuhábban, a raktár tetejére. Még földet érés közben keresni kezdtem Jelal őrmester jeladójának szignálját.

Eközben rájöttem arra, hogy a folyó rossz oldalán landoltam. Jelly csillaga a sisakomban a kompaszgyűrűn túlságosan is dél felől világított, messze az eredetileg megbeszélt helytől. Túlzottan elcsúsztam észak felé. Végigrohantam a tető folyómenti oldalán, miközben megállapítottam, hogy milyen messze, és milyen irányban van a legközelebbi osztagparancsnok. Észrevettem, hogy egy kilométerrel elcsúszott a tervbe vett pozíciótól.

– Ace! – kiáltottam. – Egyenesítsd ki a vonalat!

Egy bombát hajítottam a hátam mögé, és a tetőről a folyó fölé lendültem. Ace válaszolt, ahogy azt elvárhattam tőle, bár eredetileg neki kellett volna most az én beosztásomban lennie, de ő nem akarta feladni az egységét. Ezért azután nem szívesen vette, hogy parancsokat adok neki.

A raktár a levegőbe repült a hátam mögött, és a lökéshullám még a folyó fölött lebegve kapott el, ahelyett, hogy az előírásoknak megfelelően már a túlsó parton lettem volna, fedezékben. Egy másodpercre kihagytak a műszereim, és csak kevesen múlott, hogy le nem zuhantam. A bombát tizenöt másodperc késleltetésre állítottam be… vagy csak akartam, és elfeledkeztem róla? Rájöttem, hogy az idegeim kezdik felmondani a szolgálatot, és ez a legrosszabb, ami az emberrel földet érés után történhet.

– Ugyanolyan, mint a hadgyakorlaton – mondta Jelly, és ez volt a helyes hozzáállás. – Ne kapkodj, csináld a dolgodat rendesen, még akkor is, ha így fél másodperccel tovább tart!

Mialatt összeszedtem magam, másodszor is betájoltam Ace-t és ismét felszólítottam, hogy egyenesítse ki a vonalat. Nem válaszolt, de már a parancsom végrehajtásán fáradozott. Nem erőltettem a dolgot. Amíg eleget tesz a kötelességének, addig némán elviselhetem az ellenséges magatartását. Ez persze csak erre a bevetésre vonatkozik. Ha majd visszatértünk a hajóra (és Jelly nem vált le a helyettes rajparancsnoki posztomról), akkor majd kell keresnünk egy csendes zugot, ahol nyugodtan megtárgyalhatjuk, hogy ki a főnök kettőnk közül. Ace tizedesi rangú hivatásos katona volt, míg én csupán egy önkéntes őrvezető, akit ideiglenesen megbíztak egy tizedes feladataival. Mivel azonban én voltam az elöljárója, nem engedhettem meg magamnak, hogy semmibe vegyen. Hosszú távon semmiképpen sem.

Most azonban nem értem rá ezzel a gonddal foglalkozni. Még a folyó felett repülve észrevettem egy remek célpontot. Meg akartam semmisíteni, mielőtt valaki más megelőzne. Egy dombon valószínűleg reprezentatív vagy közösségi célokat szolgáló, impozáns épületek pompás együttese emelkedett. Talán egy templom… vagy egy palota? Jóval a célterület határain kívül volt, de a kommandóakciók egyik fontos szabálya, hogy az ember a lőszernek legalább a felét a célterületen kívül fekvő objektumokra lője el. Az ilyesmi megzavarja az ellenfelet, és azt sem tudja eldönteni, hogy milyen irányból várható a támadás. Ehhez jött még a második szabály, az, hogy állandóan mozgásban kell lenni, és mindent a lehető leggyorsabban kell elintézni. A rohamosztagoknak mindig túlerővel kell megküzdeniük. Ez ellen pedig csak a gyorsaság és a meglepetés ereje segít.

Közben már töltöttem is a rakétavetőmet, amivel egyidejűleg ellenőriztem Ace-t, és másodszorra is felszólítottam, hogy igazítsa ki a vonalát. Jelly hangja a főfrekvencián vágott a szavamba.

– Szakasz! Minden második ember, előre!

A fejhallgatómban a főnököm, Johnson őrmester hangja zengett fel:

– Minden második ember, a páratlan számúak, előre!

A következő húsz másodpercre tehát megszabadultam a gondjaimtól. Felugrottam a legközelebbi épület tetejére, a vállamra vettem a rakétavetőt, céloztam, és megérintettem az első billentyűt, hogy a rakéta is szemügyre vehesse a célt. Megnyomtam a második billentyűt, útjára küldtem a rakétát, és már ugrottam is vissza a földre.

– Második raj, páros számúak! – kiáltottam a mikrofonba. Némán számoltam. – Előre!

Ezzel egyidejűleg végrehajtottam a saját parancsomat, átugrottam az előttem fekvő háztömböt, és a levegőből a kézi lángszóróm sugárnyalábjával lángra lobbantottam a folyóparti épületet. Úgy tűnt, hogy a házakat fából készítették, és én célszerűnek láttam felgyújtani őket. Ha szerencsém van, akkor olajszármazékokat, talán még robbanóanyagot is tárolnak ezekben a fészerekben. Mialatt a lángszóróval tüzeltem, a vállamra erősített villásvető két robbanótöltetet lőtt ki, amelyek a két oldalamon, néhány százméternyi távolságra csapódtak be. Nem tudtam felmérni, hogy milyen rombolást vittek végbe, mert abban a pillanatban robbant fel az első rakétám az atomtöltet semmi mással össze nem téveszthető (ha valaha is láttál már ilyesmit), vakító izzásával. Természetesen csak egy törpebombát használtam; amelyik ereje még két kilotonna hagyományos robbanóanyag hatását sem érte el. A bombát tompítóval és robbanótöltettel látták el, így a kritikus tömegnél kisebb anyagmennyiséget is fel tudott robbantani. De ki a fene tartózkodna szívesen egy kozmikus katasztrófa közelében? A töltet elég erős volt ahhoz, hogy letarolja a dombot, és a teljes város lakosságát lekergesse a sugárzásbiztos óvóhelyekre. Ha valamelyikük elkövette azt az ostobaságot, hogy kimerészkedett otthonról, mert gyönyörködni akart a tűzijátékban, nos az a következő néhány órában biztosan nem fog semmit sem látni. Ez persze csak jó nekem. Én nem vakultam el az atomvillanástól. A bajtársak látását sem fenyegette veszély, mivel a sisakjainkat nehéz ólomrostélyokkal szerelték fel, szemünket pedig szűrőbetétes keresők takarták. Mindezek felett a kiképzés során belénk verték, hogy kellő időben behúzzuk a fejünket, és a védőruhával fogjuk fel a sugárzást, ha egyszer véletlenül a rossz irányba néztünk.

Csak egyet pislogtam, és amikor újra kinyitottam a szemem egy bennszülött állt előttem, aki ebben a pillanatban lépett ki az előttem lévő épületből. Egymásra bámultunk. Éppen akkor emelt fel valamit – valószínűleg egy fegyvert –, amikor felhangzott Jelly parancsa.

– Páratlan számúak, előre!

Nem maradt sok időm, hogy a fickóval szórakozzak, máris legalább ötszáz méterrel hátrább voltam, mint ahol lennem kellett volna. A lángszóró még mindig a kezemben volt. Odapörköltem neki, azután számolás közben beugrottam az épületbe, ahonnan jött. A lángszórót tulajdonképpen dolgok felgyújtására tervezték, de védekezéskor, az élő erő elleni közelharcban is kiválóan lehet alkalmazni. Még csak célozni sem kell vele.

Izgalmamban, és mivel igyekeztem, hogy ne szalasszam el csatlakozást, túl magasra és túl messze ugrottam. Az ember óhatatlan vágyat érez, hogy a végletekig hajszolja az ugrósugarat, pedig ez igen komoly hiba. Ilyenkor ugyanis hosszú másodperceken át úgy úszik a levegőben, mint egy jókora célgömb. Ha ugrasz, akkor közvetlenül a háztető fölött kell elsuhanni, és földet érve ki kell használni minden lehetséges fedezéket. Egy-két másodpercnél tovább sohase maradj egy helyben, mert az ellenség beméri, hogy hol vagy. Mozogni kell, és soha sem lehetsz ott, ahol az ellenség gyanít.

Ezt az ugrást elszúrtam. Az energiám túl sok volt egy háztömbhöz, de arra már nem futotta belőle, hogy kettőt is átrepüljek. Ismét egy tetőn értem földet, de ez nem volt olyan lapos és hívogató, mint egy terasz, ahol talán eltölthettem volna vagy három másodpercet, hogy útjára bocsássak egy törpe atomrakétát. A tetőt csövek, pillérek és görbe vasszerelvények őserdeje borította. Talán egy gyár, esetleg egy vegyi üzem, mindenesetre nem az ideális leszállópálya. Ráadásul még egy féltucatnyi bennszülött is fent ténfergett. Egy humanoid faj tagjai, két és fél, három méter magasak. Nálunk lényegesen soványabbak, és a testhőmérsékletük is meghaladja a mienket. Nem viselnek öltözéket, ezért az infrakeresőben világítanak, mint a neoncső. Napvilágnál, kereső nélkül szemügyre véve őket még mulatságosabbak. Ha megválogathatnám az ellenfeleimet, akkor már inkább őket választanám az arachnidák helyett. A nagy pókoktól fölfordul a gyomrom.

Ha a fickók már harminc másodperccel ezelőtt – amikor becsapódott a rakétám – is a tetőn lopták a napot, akkor nem láthattak meg. Arra azonban nem esküdhettem meg, hogy tényleg vakok, és semmi kedvem nem volt leállni tusakodni velük. Nem ezért jöttem. Így hát újra felugrottam, miközben szétszórtam egy marék tíz másodpercre beállított gránátot, hogy addig is legyen mit csinálniuk, amíg a levegőben vagyok. Azután földet értem, és rögtön újra nekilendültem, miközben kiadtam a parancsot:

– Második raj! Páros számúak!… Előre!

Mozgásban maradtam, nehogy lekéssem a csatlakozást. Ugrás közben egy olyan célpontot kerestem, ami megért egy rakétát. Még három törpe atombombát cipeltem magammal, és semmi kedvet nem éreztem arra, hogy hazavigyem őket. Ugyanakkor azt is belém sulykolták, hogy atomfegyverekkel csakis a jelentős célokra szabad csapást mérni, és nekem ez a bevetés csupán a második olyan alkalom volt, hogy rám bízták ezt a fegyvert.

Ebben a pillanatban éppen a városi vízműveket kerestem. Ha atomcsapás éri a vízműveket, az egész várost lakhatatlanná teszi, és arra kényszeríti az ellenfelet, hogy kiürítsék a települést. Még csak vért sem kellet volna ontani, vagyis száz százalékosan megfelelt volna a végrehajtandó feladatunknak. Ha a hipnózis során belém táplált térkép alapján tájékozódtam, akkor a vízművek a jelenlegi tartózkodási helyemtől a folyón felfelé mintegy három kilométernyire feküdtek.

Hiába néztem, sehol sem láttam őket. Lehet, hogy nem ugrottam fel elég magasra. Kísértést éreztem, hogy nagyobb fokozatra kapcsoljam a hajtóműveket, de eszembe jutott Migliaccio figyelmeztetése. Ne akarjak hős lenni! Így azután uralkodtam magamon. A vállamon lévő villás vetőt automata üzemmódra állítottam, és minden földet éréskor kiköptem néhány gránátot. Ugrás közben felgyújtottam a földön összevissza álló épületeket, és az egész idő alatt azt figyeltem, hogy mikor bukkan fel a vízmű, vagy valamilyen más, értékes célpont.

Igen, valami volt is ott, éppen a megfelelő lőtávolságban. A vízmű, vagy valamilyen másik terjedelmes épület. Felrepültem egy közeli felhőkarcoló tetejére, megcéloztam az épületet, és kilőttem a rakétát. Már úton voltam lefelé, amikor meghallottam Jelly hangját:

– Johnnie! Red! Zárjátok be a rést a szárnyakon!

Rávágtam, hogy értettem, és hallottam, amint Red is megerősíti a parancsot. Átkapcsoltam villogó irányjelzőre, hogy Red egyértelműen azonosítani tudjon, megmértem az ő villogójának távolságát és irányát, majd elkiáltottam magam:

– Második osztag! Kanyarodás a bekerítő manőverhez! A rajparancsnokok megerősítik a parancsomat!

A negyedik és az ötödik raj válaszolt:

– Értettem!

Ace hangja is felhangzott a fejhallgatóban:

– Már úton vagyunk. Igyekezz!

Red szignálja világossá tette számomra, hogy a jobb szárny szinte közvetlenül előttem, legalább tizenöt kilométernyi távolságra van. Te jó ég! Ace-nek igaza volt. Tényleg sietnem kellett, mert különben nem tudtam volna bezárni a két szárny közötti nyílást. Ráadásul a hátamon még cipeltem egy-két mázsa bombát, rakétát és egyéb effajta meglepetést, és ezeknek eddig még nem találtam célpontot. V alakban értünk földet. Jelly állt a V betű hegyében, mi Reddel a két legvégén. A randevúhoz be kellett zárnunk a kört, ami azzal járt, hogy nekem meg Rednek a rohamosztag többi tagjánál jóval hosszabb utat kellett megtennünk, miközben ugyanazt a harci feladatot kellett végrehajtanunk.

Most már legalább nem kellett számolnunk, mert véget ért a váltogatós előrehaladás. Teljes mértében a gyorsaságra összpontosíthattunk. Nem is volt ajánlatos túl sokáig egy helyen időzni, még akkor sem, ha egyébként jó iramot diktáltunk. Leszálláskor kihasználtuk a meglepetésben rejlő hihetetlenül nagy előnyt, veszteségek nélkül értünk földet (legalábbis reméltem, hogy senkit sem kaptak el a levegőben) és koncentrált tűzerővel támadtunk az ellenfélre, miközben ő a saját emberei életét veszélyeztette, ha visszalőtt. Már ha egyáltalán talált olyan célpontot magának, amire rálőhetett. (Én ugyan nem vagyok stratégiai elemző, de azt azért erősen kétlem, hogy képesek lettek volna a szükséges gyorsasággal kielemezni a mozgásunkat ahhoz, hogy előre meg tudják mondani, hol leszünk a következő pillanatban.)

Ennek ellenére az ellenség védekezni kezdett, legyen bár szó szervezett, vagy szervezetlen ellenállásról. Néhány alkalommal gránátok csapódtak be a közelemben, de annyira közel, hogy valósággal rázkódtam a páncélban, azután pedig egy sugárnyaláb súrolta a vállamat, amitől égnek állt a hajam, és egy pillanatra félig megbénultam. Olyan érzés fogott el, mintha valaki kalapáccsal verte volna a dobhártyámat. A különbség csupán annyi volt, hogy az egész testemen eluralkodott ez az érzés. Ha közvetlenül előtte nem adtam volna ki a erő vértemnek az ugrási parancsot, akkor valószínűleg ott maradok.

Ezek azok a pillanatok, amikor az ember megkérdezi magától, hogy tulajdonképpen miért is lépett be a seregbe? Csakhogy én ekkor túlzottan is elfoglalt voltam ahhoz, hogy sokáig foglalkozzak a dologgal. Kétszer is vaktában ugrottam át egy épületet, és egyszer egy csapat bennszülött között értem földet. Azonnal elrúgtam magamat a talajtól, miközben a lángszóróval vadul kaszáltam magam körül.

Az ilyen eseményektől hajtatva rekordidő alatt tettem meg az előttem álló út felét, mintegy négy kilométert. Igaz, nem túl sok kárt okoztam ezalatt. A villás gránátvetőből az utolsó előtti ugráskor elfogyott a lőszer, ezért amikor földet értem valami hátsó udvarban, megálltam egy pillanatra, hogy betöltsem a tartalék gyújtógránátjaimat a fegyverbe, miközben bemértem Ace helyzetét. Megállapítottam, hogy elég messze vagyok a mellettem levő rajtól ahhoz, hogy a második, az utolsó előtti atomrakétám kilövésére gondolhassak. Egy alkalmas célra volt csak szükségem. Felugrottam a közelben található legmagasabb épület tetejére.

Időközben annyira kivilágosodott, hogy már puszta szemmel is jól lehetett látni. Az éjjellátó készüléket feltoltam a homlokomra, és gyorsan körülnéztem. Nem maradt időm válogatni. Elég volt nekem bármi a hátunk mögött, amire érdemes lett volna lőni.

A helybeliek űrkikötőjének irányában felfedeztem egy sziluettet a látóhatáron, talán a parancsnokság központi épületét, esetleg egy űrhajót. Szinte ezzel pontosan egy vonalban, de fele olyan távolságban terpeszkedett még valami hatalmas, ám hogy ez mi lehetett, azt puszta szemmel nem tudtam megállapítani. Az űrkikötő távolsága szinte már meghaladta a rakétám lőtávolságát. Ennek ellenére ráállítottam a célra, és ezekkel a szavakkal búcsúztattam:

– Gyerünk bébi, mutasd meg, mit tudsz!

Kilőttem, és máris az utolsó rakétámat csúsztattam a vetőbe. Ezt a kikötő és a közöttem tornyosuló óriási épület felé indítottam útnak.

Az épület éppen akkor kapott telitalálatot, amikor leugrottam róla. Vagy valamelyik paszulykaró gondolta magában – egyébként teljes joggal –, hogy megéri nekik feláldozni egy épületet csak azért, hogy kicsináljanak valakit közülünk, vagy pedig valamelyik társam szórta szanaszét válogatás nélkül a petárdáit. Ezek után már nem nagyon akaródzott sietősen ugrabugrálnom, hanem úgy döntöttem, hogy inkább keresztülverekszem magam a közeli házak falain. Ezért azután, amikor legközelebb földet értem, lerántottam a hátamról a nehézlángszórót. Ismét a szememre húztam a keresőt, és egy teljes erejű szúrólángot eresztettem a szemben lévő falba. A fal egy része összeomlott, és én berohantam az épületbe.

Azután pedig ugyanilyen gyorsan ki is hátráltam onnan.

Sejtelmem sem volt arról, hogy mibe csöppentem bele. Talán istentiszteletet tartottak, vagy éppen egy tömegszállásra, esetleg a honi védelem központjára bukkantam. Én csak annyit tudtam, hogy egy átkozottul nagy hodályba keveredtem be, amelyben jóval több paszulyrúd tartózkodott, mint amennyivel az életem során ismeretséget kívántam kötni.

Valószínűleg mégsem templom lehetett, mert valaki kapásból rám lőtt, amikor a résen keresztül kihátráltam a szabadba. Csak egy golyó volt. Lepattant páncélozott öltözékemről. Megtántorodtam, de nem sebesültem meg. A lövés eszembe juttatta, nem lenne szép dolog anélkül távozni, hogy emlékeztetőt hagynék rövid látogatásomról. Megragadtam az első kezem ügyébe eső dolgot az övemről, és bevágtam az épületbe. Hallottam, amint sipító hangon visítani kezd. Az alapkiképzés során megtanultuk, hogy egy spontán, konstruktív cselekedet gyakran sokkal többet ér, mintha órákat töprengenénk azon, hogy mi a leghelyesebb teendő az adott helyzetben.

A véletlen úgy akarta, hogy a lehető legjobban döntöttem. Egy olyan különleges bombát dobtam be, amit csak úgy adtak oda nekünk, hogy előtte alaposan a fejünkbe verték, kizárólag akkor használjuk, ha teljes mértékben ki tudja fejteni hatását. A visítás, amit hallottam, a bombából jött, és nem volt más, mint egy üzenet a bennszülöttek nyelvén, amelyet értelemszerűen így lehetne fordítani: „Harminc másodperces bomba vagyok. Harminc másodperces bomba vagyok. Huszonkilenc! Huszonnyolc! Huszonhét…”

Ez a bomba az idegeket is alaposan kikezdte. Talán tényleg kifejtette a kívánt hatást, az biztos, hogy engem rendesen felidegesített. Humánusabbnak tartom, ha valakit rögtön lelőnek. Nem vártam meg, amíg a sivító gömb befejezi a számolást. Miközben ugrottam, kíváncsian arra gondoltam, vajon van-e annyi ajtó és ablak az épületen, hogy mindenki kijusson a szabadba, mielőtt felrobban a bomba?

Az ugrás csúcspontján bemértem Red irányjelzőjét, és a földet érés után kapcsolatba léptem Ace-szel. Már megint lemaradtam a többiektől, úgyhogy jócskán bele kellett húznom.

Három perccel később végre bezártuk a gyűrűt. Red körülbelül fél kilométernyire volt tőlem, bal kéz felől. Éppen Jelly-nek jelentett. A fejhallgatónkban hallhattuk Jelly hangját, amint megkönnyebbülten így szólt a szakaszhoz:

– A gyűrű bezáródott, de még nem működik a jelzősugár. Lassan nyomuljatok előre, és tegyetek róla, hogy észrevegyenek benneteket! Fűtsetek be még egy kicsit a helybelieknek, de ne felejtsétek el, hogy nem vagytok egyedül! Gondoljatok a mellettetek álló társatokra. Figyeljétek a szomszédotokat! Eddig jó munkát végeztetek, ne szúrjátok el most azzal, hogy bajt hoztok a társaitokra! Egységenként előre a sorakozóhoz!

Nekem is úgy tűnt, hogy igen jó munkát végeztünk. A város nagy része lángban állt, ám annak ellenére, hogy már megvirradt, és az ember talán puszta szemmel is láthatott volna, az olajos füst olyan sűrűn ült a házak fölött, hogy mégis érdemesebb volt inkább az infravörös szűrőt használni.

A fejhallgatóban Johnson, az osztagparancsnokunk hangja csendült fel:

– Második osztag, létszámellenőrzés!

Én is elkiáltottam magamat:

– Négyes, ötös és hatos raj, létszámellenőrzés és jelentés.

A nemrég beépített távközlési berendezések számtalan áramkörének köszönhetően nagymértékben felgyorsultak az akcióink. Jelly közülünk bárkivel kapcsolatba léphetett, de ha akarta, akkor csak az osztagparancsnokok hallották a hangját. Az osztagparancsnok képes volt egyszerre szólni az összes alárendeltjéhez, vagy ha úgy akarta, akkor csak az altisztjeihez. Ha pedig minden másodperc számított, akkor a szakasz feleannyi idő alatt tudott gyülekezni. Miközben azt hallgattam, amint a negyedik raj elvégzi a létszámellenőrzést, megnéztem, mennyi lőszerem maradt, és egy kézigránátot dobtam egy bennszülött nyakába, aki egyszer csak kibukkant az egyik épület mögül. Gyorsan visszahúzódott, és én se várakoztam túl sokat… „Tegyetek arról, hogy észrevegyenek benneteket!” Ezt mondta a főnök, igaz? A negyedik raj elakadt a számolásban, míg a rajparancsnok rájött, hogy figyelembe kell vennie Jenkins kiesését. Az ötödik raj úgy darálta le a számokat, mint egy automata. Már éppen fellélegeztem, amikor a litánia hirtelen megszakadt Ace negyedik emberénél. Beleüvöltöttem a mikrofonba:

– Ace, mi van Dizzyvel?

– Pofa be! – felelte. – Hatos, jelentkezz!

– Hatos jelen! – felelte Smith.

– Hetes jelen!

– A hatodik raj Dizzy Flores kivételével teljes létszámban jelen – mondta Ace. – A rajparancsnok elindult megkeresni a hiányzót.

– Egy fő hiányzik – jelentettem Johnsonnak. – A rajparancsnok és az osztagparancsnok helyettese kiválnak az alakzatból, és megkeresik a hiányzót.

– Johnnie, hagyd! Majd Ace elintézi.

Mivel ezt a megjegyzést nem hallottam meg, így nem is válaszoltam rá. Azt viszont hallottam, hogy Johnson jelent Jellynek. Jelly káromkodva fogadta a hírt. Értsék meg, nem akartam én valami érdemrendet begyűjteni – egyszerűen arról volt szó, hogy az osztagparancsnok helyettesének kell megkeresnie a sebesülteket. Ő gyűjti be őket, neki kell utoljára beérni a gyülekezési pontra, őt könnyű nélkülözni. Az osztagparancsnokoknak más feladatokkal kell törődniük. Mint ahogy azt már bizonyára felismerték, az osztagparancsnok helyettese távolról sem szokott olyan sokáig élni, mint maga az osztagparancsnok.

Ebben a pillanatban hihetetlenül feleslegesnek éreztem magamat, szinte elveszettnek, mivel felhangzott az egész világegyetem legédesebb dallama, az, amelyik a leszállóegység érkezését jelezte. Kezdetét vette a hazaszállításunk. A szignált a csapatszállító hajó egyik rakétája sugározta, egy vékony fémhenger, amelyik belefúródott a talajba, hogy lejátssza nekünk ezt a kedves, boldogító zenét. A csapatszállító – a szignált követve – kereken három perccel később érkezik. Nem árt pontosan elmenni a randevúra, mert a busz nem vár senkire sem, és következő járat nem létezik.

De mi senkit sem hagyunk cserben a bandából, amíg egy leheletnyi remény is akad arra, hogy az illető esetleg még életben van. Rasczak Rókái nem tesznek ilyet! És ez a Mobil Erők minden egységére igaz. Mi mindenkit haza akarunk vinni.

Hallottam Jelly parancsát:

– Fel a fejjel, fiúk! Körbefogni a leszállópályát, és lezárni a területet! Előre!

Közben pedig hallottam a rakéta bűbájos énekét: „…és a gyalogság örök dicsőségére ragyog egy név, Rodger Young neve!” Éreztem, amint elkap a zene vonzása, úgy húzott, mint a mágnes a vasat.

Mindezek ellenére pontosan az ellenkező irányba tartottam, Ace helyzetjelzője felé. Útközben ellőttem mindent, amim még csak maradt: bombát, robbanóanyagot, lőszert.

– Ace! Fogod a jelzését?

– Igen. Kopj le, én majd törődök vele!

– Már látlak. Hol van Flores?

– Közvetlenül előttem. Negyed kilométerre. Menj vissza! Ő az én emberem!

Nem válaszoltam neki, hanem ferdén bevágtam előre, hogy nagyjából Ace-szel egy időben érjek oda, ahol Dizzy lehetett.

Ekkor már láttam Ace-t ott állni mellette, előttük néhány megpörkölődött bennszülött, és még több menekülő. Mellettük értem földet.

– Ki kell szednünk a vértezetből! A hajó bármelyik pillanatban földet érhet.

– Túl súlyos a sérülése!

Lenéztem, és láttam, hogy az igazat mondja. A páncélon egy jókora lyuk tátongott, amiből vér folyt ki. Megszédültem. Ha valaki megsebesült, akkor ki kell venni az erővértből. Az ember ölbe veszi a sérültet – ez nem jelenthet gondot egy sugárhajtóművel felszerelt vértet viselő katonának –, és egyszerűen elugrik vele a helyszínről. Egy mezítelen test sokkal könnyebb, mint a lőszer és a bombák, amiket az előbb elpufogtattunk.

– Mit tegyünk?

– Magunkkal visszük – felelte Ace komoran. – Fogd meg bal oldalt az övét!

Ace az öv jobb felét ragadta meg, és együttes erővel talpra állítottuk Florest.

– Felzárkózni! Állj készen az ugrásra! Számolok, egy, kettő!

Ugrottunk. Nem túl messze, nem túl ügyesen. Egyedül nem tudtuk volna megmozdítani. Az erővért túl nehéz egy embernek. Ám ha ketten osztoznak a súlyon, meg lehet csinálni a dolgot.

Ugrottunk, és újra ugrottunk. Ace számolt, és ő adta ki az utasítást. Földet éréskor felfogtuk Dizzyt, és kiegyenesítettük. Úgy tűnt, hogy műszerei felmondták a szolgálatot.

Hallottuk, amint a gyülekezőhelyre telepített jeladó elnémult, mert leszállt rá a csapatszállító komp. Láttam, ahogy földet ér. Messze, még mindig túl messze volt tőlünk. Hallottuk, amint a megbízott szakaszparancsnok elkiáltja magát:

– Felkészülni a beszállásra!

És Jelly még ezt üvöltötte:

– Még ne hajtsátok végre a parancsot!

Végre elértük a leszállóhelyet, és láttuk a hátsó vezérsíkjain ágaskodó kompot, hallottuk a felszállást jelző szirénák bömbölését – és láttuk, hogy a szakasz még mindig kint van, körben állnak a pajzs mögött, amit az előbb emeltek a magasba.

Hallottuk Jelly kiáltását:

– Beszállás indul! Végrehajtani!

És még mindig túl messze voltunk! Jól láttam, amint az első osztag tagjai kiválnak a körből, és a bejárathoz rohannak. A gyűrű szűkebbé vált a hajó körül.

Ekkor egy alak vált ki a körből, és olyan sebesen indult meg felénk, ahogy csak egy parancsnoki vértezet segítségével lehetséges.

Jelly még a levegőben kapott el minket. Megragadta Flores teherhordó állványát, és segített nekünk cipelni.

Három ugrással a hajónál voltunk. Mindenki beszállt már, de a zsilip még nyitva állt. Beemeltük Florest, és bezártuk az ajtót, miközben a komp pilótája ránk üvöltött, hogy miattunk lekéste a találkozót, és hogy most mindannyiunknak annyi! Jelly nem törődött vele. Letettük Florest, és leheveredtünk mellé. Amikor lecsapott ránk a gyorsulás, Jelly halkan ezt mondta magába:

– Minden ember a fedélzeten, Hadnagy. Hárman megsebesültek, de a létszám teljes!

Le a kalappal Deladrier kapitány előtt! Nem ismerek nála jobb pilótát. A csapatszállító mindig egy előre meghatározott pillanatban találkozik az anyahajóval. Nem tudom, miért, és hogyan, de ezt a manővert előre rögzítik, és attól nem lehet eltérni. Lehetetlen változtatni rajta.

A kapitánynak sikerült a lehetetlen. Látta a képernyőjén, hogy a csapatszállító késik a rakéták begyújtásával. Fékezett, majd újra gyorsított, hozzánk igazította az anyahajó pályáját. Műszerek nélkül, csupán a megérzéseire hagyatkozva felszedett minket. Nem is volt ideje arra, hogy kiszámítsa az új pályánkat! Ha a mindenhatónak egyszer egy új asszisztensre lesz szüksége, aki ellenőrzi a csillagok égi vándorútját, akkor tudom, hogy kit fogok neki javasolni.

Flores egyébként meghalt útban felfelé.

  II

Úgy berezeltem, hogy csak na,

Futottam is hazáig,

Anyám szoknyája mögé bújtam,

Ott vagyok máig.

Jenki ficsúr, az vagyok,

Harcba én nem vágyok,

Csak táncolni és mulatni,

Hát jöjjenek a lányok!

Komolyan sohasem gondoltam arra, hogy bevonuljak.

Az meg végkép nem jutott az eszembe, hogy pont az Erőket, a gyalogságot válasszam. Inkább hagytam volna, hogy nyilvánosan megkorbácsoljanak, és elviseltem volna apám szemrehányásait, amiért bemocskoltam családunk büszke nevét.

Ó, egyszer persze – nem sokkal az érettségi előtt lehetett – mintha elejtettem volna apám előtt egy megjegyzést arról, hogy felvetődött bennem a bevonulás, az önkéntes szolgálat gondolata. Ez az elképzelés valószínűleg minden srácban felmerül a tizennyolcadik születésnapja táján, és az enyém pont a záróvizsgáim hetére esett. A legtöbben természetesen csak játszadoznak ezzel, és a végén valami teljesen más dolgot csinálnak – elmennek főiskolára, kerítenek maguknak valami melót, vagy ilyesmit. Valószínűleg én is ezt tettem volna, ha nem éppen a legjobb barátom közli velem halálkomoly arccal, hogy jelentkezni akar a hadseregbe.

Carl és én mindent együtt csináltunk az általános iskolában – együtt bámultuk a lányokat, egyszerre hívtuk őket randira, ugyanabba a klubba jártunk vitatkozni, és együtt küszködtünk Carl otthoni laboratóriumában az elektronika megszelídítésével. Én ugyan sohasem voltam valami nagy fej az elméleti elektronikában, viszont ügyesen bántam a forrasztópákával. Carl volt az agy, én pedig végrehajtottam az utasításait. Jól szórakoztunk. Bármit is csináltunk együtt, az mind szórakoztató volt. Carl szüleinek ugyan közel sem volt annyi pénzük, mint az apámnak, de ez nem befolyásolta a kapcsolatunkat. Amikor az apám egy Rolls-kopterrel lepett meg a tizennegyedik születésnapomra, akkor az ugyanúgy Carlé is volt. Mint ahogy én is a magaménak tudhattam Carl laboratóriumát. Éppen ezért eléggé elgondolkoztam a dolgon, amikor Carl elmesélte nekem, hogy abba akarja hagyni a tanulmányait, mert először inkább a szolgálati idejét kívánja letölteni. Pontosan úgy mondta, ahogy gondolta. Nyilvánvaló, hogy helyes és kézenfekvő döntésnek tartotta a dolgot.

Ezért aztán azt mondtam neki, hogy én is önként jelentkezem.

Egy furcsa pillantást vetett rám.

– Az apád nem fogja megengedni.

– Igen? És hogyan tudná megakadályozni?

Természetesen nem tudta volna megakadályozni, legalábbis a törvények szerint nem. Egy tizennyolcadik életévét betöltő fiatalember vagy ifjú hölgy első, teljesen szabad döntése (és talán az utolsó is) az, hogy bevonul-e vagy sem. A Szövetségi Szolgálatra önként lehet jelentkezni, és ebbe egyetlen más személy sem szólhat bele.

– Várd csak ki a végét!

Carl témát váltott.

Így azután előhozakodtam a dologgal apámnak, persze, óvatosan, kerülő utakon.

Apám letette az újságját és a szivarját, és rám bámult.

– Megőrültél, fiam?

– Nem hinném – morogtam.

– Pedig pont úgy hangzik – sóhajtott fel. – Ennek ellenére számítanom kellett volna valami ilyesmire. Egy felnövekvő, ifjú ember életében előre látható egy ilyen időszak. Emlékszem még arra, milyen volt, amikor megtanultál járni, és már nem voltál csecsemő. Őszintén szólva egy ideig valóságos kis ördögfióka voltál. Összetörted anyád egyik Ming vázáját – szándékosan. Ebben egészen biztos vagyok… De túl fiatal voltál ahhoz, hogy megérthesd, milyen értékes remekmű ment tönkre. Ezért csak rácsaptunk a kezedre. Arra a napra is nagyon jól emlékszem, amikor elloptál tőlem egy szivart – és arra, hogy milyen rosszul lettél tőle. Anyád és én akkoriban szándékosan nem fogtunk vallatóra, amikor aznap este nem tudtad megenni a vacsorát. Most van az első alkalom, hogy egyáltalán beszélek róla. A gyerekeknek saját maguknak kell kipróbálni ezeket a dolgokat, hogy rájöjjenek arra, a felnőttek bűnei csak kárukra lehetnek. Jól láttuk, milyen volt, amikor elérted a gyerekkor és a serdülőkor határvonalát, amikor rájöttél arra, hogy a lányok mások. Mások és csodálatosak.

Ismét felsóhajtott.

– A fejlődés normális fokozatai. Ezután következik az utolsó fázis, mielőtt valakiből igazi felnőtt lesz. Ekkor határozza el egy fiú, hogy beáll a hadseregbe, és magára húzza a csinos egyenruhát. Vagy éppenséggel az a meggyőződése, hogy megtalálta élete nagy szerelmét, olyan lángolót, mint amilyet eddig még senki nem érzett, és ezért azonnal meg kell házasodnia. Esetleg mind a két nyavalya egyszerre üt ki rajta.

Keserűen elmosolyodott.

– Én egyszerre akartam mind a kettőt. Szerencsére mindkét esetben még kellő időben visszataláltam a valóság talajára, mielőtt bolondot csinálhattam volna magamból, és tönkretettem volna az életem.

– De apa, én nem teszem tönkre az életem. Én csak az önkéntes időmet akarom letölteni, nem állok be hivatásosnak.

– Legjobb lesz, ha megbeszéljük a dolgot. Megmondom neked, hogy mit fogsz csinálni – mert tőlem akarod hallani. Úgyhogy figyelj ide! Először is, a mi családunk már több, mint száz éve távol tartotta magát a politikától, és csak a saját dolgaival törődött. Nem látom okát annak, hogy miért kellene szakítanod ezzel a büszke hagyománnyal. Valószínűleg az az alak az iskolából van a dolog mögött. Hogy is hívják? Tudod, kire gondolok.

A történelem és erkölcsfilozófia tanárunkra gondolt, aki magától értetődően egy egykori katona volt.

– Mr. Dubois.

– Hmm. Elég hülye név, de legalább illik hozzá. Minden kétséget kizáróan egy külföldi. Meg kéne tiltani, hogy az iskolákat álcázott toborzóirodáknak használják. Azt hiszem, kéne írnom egy panaszlevelet. Végül is egy adófizető polgárnak is megvannak a maga jogai.

– De apa, Mr. Dubois egyáltalán nem toboroz. Ő…

Elhallgattam, mert nem tudtam, hogyan is írjam le őt. Tanárunknak nyers, tenyérbe mászó stílusa volt. Úgy kezelt minket, mintha közülünk senki sem lenne eléggé jó a katonai szolgálatra. Egyáltalán nem kedveltem.

– Éppen ellenkezőleg, ő inkább eltanácsol minket.

– Persze, ugye nem tudod, hogyan csalják jégre a szamarat. Na jó, hagyjuk! Ha lerakod a vizsgáidat, üzemgazdaságtant fogsz a Harvardon tanulni. Ezt már jó ideje tudod. Azután eltöltesz pár szemesztert a Sorbonne-on, utazgatsz egy kicsit, megismerkedsz a vezérképviseletünkkel, és szaglászol egy kicsit a konkurenciánál. Ezután hazajössz, és belevágsz a munkába. Egészen lent fogod kezdeni. Keményen fogsz dolgozni, mint raktáros, vagy valami hasonló. De hát ez csak formaság. Mert mielőtt egyáltalán körülnézhetnél, máris egy vezető pozícióban találod majd magadat, mivel én sem leszek fiatalabb. Minél hamarabb a válladra veszed a felelősséget, annál jobb lesz a számomra. Mihelyt elég talpraesett és felelősségteljes leszel, hogy elvezessed a céget, máris te vagy a főnök. Nos, hogy tetszik neked ez az elképzelés? Tényleg elpocsékolnál helyette két évet az életedből?

Nem mondtam erre semmit. A dolog nem jelentett újdonságot a számomra, és már alaposan elgondolkodtam rajta. Apám felállt, és a vállamra tette a kezét.

– Ne hidd azt fiam, hogy nem rokonszenvezek veled. Osztom az érzéseidet. Maradjunk azonban a tényéknél. Ha háború lenne, én volnék az első, aki téged felbátorítana – és aki azonnal átállítaná a céget a haditermelésre. De nincsen háború, és Istennek hála, nem is lesz már! Meghaladtuk már a háborút. Ezen a bolygón béke van, és szerencsére nagyon jó a kapcsolatunk a többi bolygóval. Mit jelent akkor az úgynevezett „Szövetségi Szolgálat”? Élősködést, semmi mást. Egy céltalan szervet, egy haszontalan kövületet, ami alaposan megterheli az adófizetők zsebét. Bűnösen drága módja ez annak, hogy selejtes fickókat egypár éven keresztül a közvagyon terhére foglalkoztassunk. Ezek az alakok aztán munkanélküliek lesznek, és egész életükben a katonasággal hencegnek. Te talán ilyen élősködő akarsz lenni?

– Carl nem selejtes.

– Bocsánat, nem, ő egy rendes fiú… csak rossz hatásoknak van kitéve.

Komor ábrázata felderült, és rám nevetett.

– Tulajdonképpen meglepetésnek szántam, fiam, ajándéknak a sikeres vizsgáért. De már most elárulom neked, hogy könnyebben ki tudd verni a fejedből ezt a bolondságot. Nem mintha egy percig is kételkednék abban, hogy mit teszel, bízom benne, hogy jó fából faragtak, bár még nagyon fiatal vagy. Össze vagy zavarodva, tudom, és ez az ajándék majd helyre teszi a dolgokat a fejedben. Ki tudod találni, hogy mi lehet?

Hát, nem. Elvigyorodott.

– Vakáció a Marson.

A meglepetéstől majd megnémultam. – Te jó ég, apa, még csak nem is sejtettem.

– Meglepetésnek szántuk, és ahogy elnézlek, sikerült is meglepni. Tudom, hogy ti, fiatalok mennyire szerettek utazni, még ha nem is igen értem, mi a fene olyan érdekes abban, ha első alkalommal juttok el egy másik bolygóra. Számodra azonban most van a legalkalmasabb időpont, hogy átélj egy ilyen utazást – Teljesen egyedül: mondtam már? – ettől majd megjön az eszed… Mert ha azután egyszer majd vezető állásban leszel, annyi lesz a dolgod, hogy még a Holdra sem tudsz elmenni, nemhogy vakációzni.

Felemelte a papírjait.

– Nem, ne hálálkodj, menjél csak, és hagyd, hogy befejezzem ezt a memorandumot! Néhány fontos ember látogatását várom. Üzleti ügy.

Elbúcsúztam. Azt hiszem, apám azt gondolta, hogy ezzel megoldódott a probléma. Bizonyára én is egyetértettem vele. Mars! Űrutazás a Marsra, a szüleim nélkül! Carlnak azonban semmit sem mondtam az egészből, volt egy enyhe gyanúm ugyanis, hogy vesztegetésként értékelné az utazást. Lehet, hogy az is volt. Csupán annyit mondtam neki, hogy a nézeteim és apám véleménye nyilvánvalóan nem egyeznek meg.

– Az én ősöm is ellenkezik – válaszolta –, de hát ez az én életem.

Ez a mondat motoszkált a fejemben az utolsó történelem és erkölcsfilozófia óránkon. A T és EF abban különbözött a többi tantárgytól, hogy mindenkinek járni kellett az órákra, de nem volt kötelező vizsgázni belőle. Mr. Dubois-nak pedig nyilvánvalóan teljesen mindegy volt, hogy elért-e bármilyen pedagógiai hatást. Megvolt az a rossz szokása, hogy bal karja csonkjával (soha nem jegyzett meg egyetlen nevet sem) rábökött valamelyik diákra, és nekiszegezett egy kérdést. Ebből azután jó kis vita szokott kikerekedni.

Úgy tűnt azonban, hogy az utolsó napon meg akarta állapítani, hogy mennyit tanultunk. Az egyik diáklány eléggé megkönnyítette a dolgát, amikor azt mondta:

– Az anyám szerint az erőszak nem vezet semmire.

– Igen? – Mr. Dubois sötét pillantást vetett rá. – Biztos vagyok benne, hogy a karthágói városatyák örülnének ennek a kijelentésnek. Miért nem meséli el az anyád nekik? Vagy miért nem mondod el te?

A tanítás során már többször is vitatkoztak, és mivel ebből a tantárgyból nem lehetett megbukni, arra sem volt szükség, hogy kesztyűs kézzel bánjunk Mr. Dubois-val. A lány indulatosan válaszolt:

– Ne akarjon hülyét csinálni belőlem! Mindenki tudja, hogy Karthágót porig rombolták!

– Úgy tűnik, hogy te mégsem vagy tisztában ezzel – válaszolta mogorván a tanár. – De mivel szemmel láthatóan tudatában vagy ennek a történelmi ténynek, kénytelen leszel elismerni, hogy az erőszak igen jelentős mértékben meghatározta a karthágóiak sorsát. Vagy talán nem? Nem állt szándékomban nevetségessé tenni téged, csupán hangot kívántam adni annak a megvetésnek, amit az ilyen megbocsáthatatlanul ostoba vélemény iránt érzek, úgy, ahogy azt az elveim megkövetelik. Azoknak, akik ehhez a történelmileg tarthatatlan – és teljességgel erkölcstelen – véleményhez ragaszkodnak, azt tanácsolom, hogy idézzék meg Napóleon Bonaparte és Wellington herceg árnyát, és velük vitassák meg a dolgot. Adolf Hitler szelleme lehetne a döntőbíró, az esküdteket pedig válasszák meg a dinoszauruszok, a kipusztult állatfajták, vagy a kiirtott élőlények soraiból. A történelmi döntésekben egyetlen tényezőnek sem jutott akkora szerep, mint a nyers erőszaknak, és az ezzel ellentétes vélemény egy olyan, már-már betiltást érdemlő gondolkodásmód, amelyiknek semmi köze a valósághoz. Ha egy élőlény nem volt hajlandó szembenézni ezzel az igazsággal, akkor tagadásáért életével és szabadságával fizetett.

Felsóhajtott.

– Ismét egy végzős évfolyam, ismét egy vereség számomra. A gyerek tudását bővíthetjük, de arra nem kényszeríthetjük, hogy gondolkozzon is.

Hirtelen rám mutatott a kézcsonkkal.

– Te, ott! Milyen erkölcsi különbség létezik, már ha van egyáltalán, a katona és a civil között?

– A különbség – válaszoltam óvatosan – az állampolgári erények területén mutatkozik meg. A katona személyes felelősséget vesz magára egy politikai közösség biztonságáért, és szükség esetén akár élete feláldozásával is megvédi a közösséget, amelynek tagja. A civil nem tesz ilyesmit.

– Szinte szó szerint a tankönyvből – mondta megvetően. – De érted is, amit mondasz? Hiszel benne?

– Hát, nem is tudom, uram.

– Természetesen nem hiszel benne! És abban is kételkedem, hogy egyvalaki akadna köztetek, aki képes lenne felismerni az „állampolgári erkölcsöt”, ha véletlenül megjelenne előtte, és a képébe üvöltene.

Az órájára pillantott.

– Ezzel vége az órának, a legutolsónak. Talán egyszer még találkozunk, kellemesebb körülmények között. Mehettek!

Rögtön ezután jöttek a vizsgák, három nappal később a születésnapom, azután pedig – még egy hét sem telt el – Carl születésnapja. Még mindig nem vallottam be neki, hogy nem állok be önkéntesnek. Bizonyára magában már eldöntött tényként kezelte, hogy nemet fogok mondani, ám nem beszéltünk a dologról. Lehetetlen állapot! Csupán annyit mondtam neki, hogy a születésnapja utáni reggelen érte megyek, és elkísérem a toborzóirodába.

A toborzóiroda lépcsőjén találkoztunk egy volt osztálytársnőnkkel, Carmencita Ibanezzel. Látványa azonnal arra emlékeztetett minket, hogy mindannyiunk nagy szerencséjére fajunkat két, ellentétes nem alkotja. Nem mintha Carmen a barátnőm lett volna, ő nem járt senkivel. Sosem ment el kétszer ugyanazzal a fiúval randizni, és mindannyiunkat azonos barátságossággal, de meglehetősen hűvösen kezelt. Ennek ellenére egészen jól ismertem, mert gyakran eljött hozzánk, hogy az úszómedencénket használja. Nekünk volt egyedül olimpiai méretű medencénk. Hol ezzel, hol azzal az osztálytársunkkal jött. Előfordult az is, hogy egyedül érkezett, mivel anyám, aki „jó társaságnak” tartotta, erre kérte. A mamának kivételesen igaza volt.

Carmen meglátott minket, és megállt.

– Halló, fiúk! – kiáltotta, és arcán megjelentek a gödröcskék.

– Hello, Ochee Chyornya! – válaszoltam. – Hát, téged mi szél fújt erre?

– Ilyen nehéz lenne kitalálni? Ma van a születésnapom.

– Tényleg? Fogadd jókívánságainkat!

– Ezért úgy döntöttem, hogy beállok önkéntesnek.

– Óóó…

Azt hiszem, Carl ugyanúgy meglepődött, mint én, pedig a dolog teljesen jellemző volt Carmencitára. Ez a lány sosem fecsegett senkivel sem, és a magánügyeit megtartotta saját maga számára.

– Komolyan gondolod?

– Nem viccelek. Űrpilóta akarok lenni. Legalábbis megpróbálok bekerülni közéjük.

– Nem látom okát, hogy ne sikerülhetne neked – felelte gyorsan Carl.

Igaza volt – ma már tudom, hogy milyen igaza volt. Carmen alacsony volt és talpraesett, egészséges, mint a makk, és a reflexei is csodálatosan működtek. A bajnokságon úgy úszott a víz alatt, mintha csak kopoltyúi lennének, és matematikából sem volt senki jobb nála. Nekem sosem sikerült algebrából hármasnál, és gazdasági aritmetikából négyesnél jobbat elérnem. Carmen eljárt az összes iskolai matematika tanfolyamra, ezenkívül pedig volt egy magántanára is, akivel a komolyabb dolgokat vette át. Sosem gondolkodtam el azon, hogy miért is csinálja. A kis Carmen ugyanis annyira vonzó volt, hogy az emberben fel sem merült a gondolat, ez a lány más is lehet, mint csak szép.

– Mi, izé, vagyis hogy én – mondta Carl – azért vagyok itt, hogy beálljak önkéntesnek.

– Én is – kontráztam azonnal. – Mind a ketten.

Nem, még egyáltalán nem döntöttem el a dolgot, egyszerűen csak kicsúszott a számon.

– Ó, nagyszerű!

– Én is űrpilótának jelentkezem – tettem hozzá elszántan. Nem nevetett ki, hanem komolyan azt mondta:

– Ó, ez csodálatos! A kiképzés alatt talán még találkozunk is. Ez klassz lenne.

– Persze, ha összeütköznétek. – szólt közbe Carl. – Bénákra nincs szükség a seregben.

– Ne hülyéskedj, Carl! Természetesen a talajon fogunk összefutni. Te is pilótának akarsz jelentkezni?

– Én? – döbbent meg Carl. – Én aztán nem leszek teherautósofőr. Ismersz, nem? Galaktikus hadmérnök. Már ha felvesznek. Elektronika.

– Teherautósofőr! Hallatlan! Remélem, bevágnak téged valami isten háta mögötti helyőrségre, a Plútóra, ahol majd lefagy a füled. Köszönöm, én abból nem kérek! De azért sok szerencsét! Bemegyünk?

A toborzóállomás az épület kupolájában, egy hosszú pult mögött kapott helyet. Az asztal mögött egy díszegyenruhát viselő rohamosztagos őrmester ült. Öltözéke ezernyi színben pompázott, mellét valósággal elborították a kitüntetések csíkjai, amelyeknek jelentését nem ismertem. Jobb karját közvetlenül a válla alatt amputálták, így a zubbonyának sem volt ujja… Amikor pedig odaértünk az asztalhoz, láthattuk, hogy lába sincs.

Úgy tűnt, nem zavarja a dolog.

– Jó reggelt kívánok – mondta Carl. – Be akarok állni önkéntesnek.

– Én szintén – tettem hozzá.

Az őrmester ránk sem nézett. Ültében könnyedén meghajolt, és azt mondta:

– Jó reggelt, kisasszony, mit tehetek önért?

– Én is a fegyveres erők tagja kívánok lenni.

Az őrmester elmosolyodott.

– Remek. Ha lenne olyan kedves, és elfáradna a 201. szobába. Keresse, ott Rojas őrnagyot! Majd ő foglalkozik önnel.

Tetőtől talpig végigmérte a lányt.

– Pilóta?

– Ha alkalmasnak találnak…

– Úgy néz ki, mint egy született pilóta. Menjen, és beszéljen Ms. Rojasszal!

Carmen köszönt az őrmesternek, nekünk pedig intett, és már el is ment. Az őrmester végre hajlandó volt tudomásul venni a létezésünket. Egy hűvös pillantást vetett ránk. Viselkedésében nyoma sem maradt annak a kedvességnek, amellyel az előbb a kis Carment kezelte.

– Na, mi van? – kérdezte. – Hát hová? Konyhai munkára?

– Dehogyis! – feleltem. – Pilóta akarok lenni.

Rám meredt, azután Carlra pillantott.

– És te?

– Engem a Kutató és Fejlesztő Stáb érdekel – felelte Carl. – Különösen az elektronikai részleg. Úgy hallottam, hogy elég jók az esélyek, ha valaki oda jelentkezik.

– Jók is, ha alkalmas vagy – felelte komoran az őrmester. – És kutya kemények, ha nem felelsz meg az elvárásoknak. Mit gondoltok fickók, miért ültettek ide engem, emögé az asztal mögé?

Nem értettem a kérdést.

– Miért? – kérdezte Carl.

– Mert a kormány nagy ívben leszarja, hogy jelentkeztek-e, vagy sem. Mivel mostanában bizonyos alakoknál valósággal divattá vált beállni a hadseregbe, hogy választójogot szerezzenek maguknak. Túl sokan vannak. Leszerelés után meg a gallérjukban viselik a kitüntetés szalagját, és veteránnak érzik magukat, pedig lehet, hogy egyetlen éles bevetésben sem vettek részt. Ha pedig ti a fejetekbe vettétek, hogy beléptek a seregbe, és én nem tudlak lebeszélni a dologról, akkor el kell fogadnunk a jelentkezéseteket, mert ez alapvető polgárjogotok. Az Alkotmány minden egyes polgár számára – legyen az férfi vagy nő – születésétől kezdve garantálja a jogot, hogy eleget tehessen honvédelmi kötelezettségének, és ezzel megszerezze a maga számára a teljes körű polgárjogot. Valójában azonban igencsak gondban vagyunk, ha olyan elfoglaltságot akarunk nyújtani a számtalan önkéntesnek, amiben több az értelem, mint a dicsőséges krumplipucolásban. Nem lehet mindenki igazi katona. Nincs is szükségünk ilyen sok emberre. A legtöbb önkéntesből amúgy sem lehet első osztályú katonát faragni. Van legalább valami halvány sejtelmetek arról, hogy kiből lesz a jó katona?

– Nincs – ismertem be.

– A legtöbb ember azt hiszi, hogy egy katonának elég, ha van két keze, két lába, meg egy nagy, buta feje. Az ilyen alakból csak ágyútöltelék lehet. Ezekkel az adottságokkal utoljára talán Július Caesar idejében lehetett menni valamire. Napjaink kiképzett katonája egy olyan specialista, aki magas képzettsége révén bármilyen más szakmában mesternek számítana. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy az idiótákkal foglalkozzunk. Éppen ezért arra kényszerülünk, hogy azoknak, akik mindenképpen le akarják szolgálni a katonaidejüket, de nem rendelkeznek azokkal a tulajdonságokkal, amire szükségük van, és amit meg kell követelni – nos, ezeknek a fickóknak összeállítottuk a mocskos, kellemetlen és veszélyes feladatok egész listáját. Ez majd megtöri, és arra kényszeríti őket, hogy fülüket, farkukat behúzva félbehagyják a szolgálatot, és hazaszaladjanak. A másik lehetőség pedig az, ha életre szólóan a fejükbe véssük, milyen értékes dolog a teljes körű polgárjog. Kőkeményen megdolgoztatjuk őket ezért a privilégiumért. Nézzük meg például ezt az ifjú hölgyet, aki most érkezett. Űrpilóta szeretne lenni, és én remélem is, hogy sikerül neki. Jó pilótákra mindig szükség van, állandó emberhiánnyal küszködünk. Talán menni fog a dolog. De ha nem képes megfelelni a követelményeknek, akkor talán bevágják az Antarktiszra. A mesterséges fénytől előbb-utóbb karikás lesz a kedves szeme, a keze pedig bütykös a legmocskosabb munkáktól.

Felvilágosíthattam volna arról, hogy Carmencitából még a mélyűri megfigyelők számítógép-programozója is lehet. Ez a lány egy matekzseni. Az őrmester azonban nem hagyott szóhoz jutni.

– Szóval, azért ültettek ide, emögé az asztal mögé, hogy letörjem a szarvatokat, fickók. Jól nézzetek meg!

Hátratolta a székét, úgyhogy meggyőződhettünk arról, hogy tényleg nincs lába.

– Tegyük fel, hogy a nem megfelelő képzettségetek miatt mégsem kerültök fel árokásónak a Holdra, vagy nem csinálnak belőletek kísérleti nyulakat, amiken kipróbálhatják az új, biológiai ellenanyagokat. Ismétlem: tegyük fel, hogy sikerül igazi katonát faragni belőletek. Akkor vessetek rám egy pillantást! A dolog veletek is megtörténhet… Feltéve, ha nem haraptok azonnal a fűbe, mert akkor csak egy hivatalos együttérző táviratot hagyhattok emlékül a szüleitekre. Ennek egyre nagyobb a valószínűsége, mivel manapság a kiképzési idő alatt, vagy a harctéri bevetések során már nem igazán sebesülnek meg az emberek. Ha nincs szerencsétek, akkor koporsóban tértek haza. Nekem szerencsém volt. A kevés kivétel egyike vagyok. Bár azt hiszem, hogy nem mindenki tekintené szerencsének az állapotomat.

Egy rövid szünetet engedélyezett magának, azután folytatta:

– Tulajdonképpen miért nem mentek haza? Iratkozzatok be az egyetemre, legyen belőletek vegyész, biztosítási ügynök, vagy valami hasonló. A katonai szolgálat nem egy kimondott cserkésztábor. Ez igazi szolgálat, kemény és veszélyes, még béke idején is. Vagy legalábbis nagymértékben hasonlít az igazira. Szó sincs üdülésről, vagy romantikus kalandról. Nos?

– Azért jöttem, hogy önként jelentkezzem – felelte Carl.

– Én szintén.

– Tudjátok, hogy nem választhatjátok meg a fegyvernemeteket?

– Azt hittem, hogy elmondhatjuk, mit szeretnénk – mondta Carl.

– Persze, hogy elmondhatjátok. És azután a szolgálati időtök leteltéig ez lesz az utolsó kívánságotok, amit hangosan kimondhattok. Ráadásul a toborzótiszt még figyelembe is fogja venni ezt az óhajt. Először is meg fogja nézni, hogy vajon van-e szabad helyünk egy balkezes üvegfúvó számára – már ha azt hiszitek, hogy az ilyesmi boldoggá tesz benneteket. Mi után pedig nagy nehezen kiderül, hogy tényleg szükségünk van olyasmire, amit ti szeretnétek – valószínűleg a Csendes-óceán legmélyén –, ellenőrizni fogja a veletek született és a megszerzett készségeiteket. Húsz eset közül egyben még az is előfordulhat, hogy kénytelen lesz beismerni, most minden stimmel, és akkor tiétek a meló. Egészen addig, amíg valamilyen paprikajancsi el nem indít benneteket valamilyen teljesen más beosztás felé. A fennmaradó tizenkilenc esetben azonban el fogja utasítani a kívánságotokat, és ráébred arra, hogy veletek lehetne a lehető legjobban teszteltetni az új mentőfelszerelést a Titánon.

Töprengve hozzátette:

– Iszonyúan hideg van a Titánon. S az is megdöbbentő, hogy milyen gyakran elromlanak a kipróbálásra szánt felszerelések. Tudjátok, ezeket igazi éles körülmények között kell tesztelni, mert a laboratóriumban sohasem kaphatunk választ minden kérdésre.

– Én elektronikából megszerezhetném a szükséges képesítést – mondta Carl öntudatosan. – Ha vannak üres helyek ezen a szakterületen.

– Igen? És veled mi a helyzet, kicsikém?

Tétováztam, és hirtelen ráébredtem, hogy ha most nem szedem össze minden bátorságomat, akkor halálom napjáig azon rágódhatok, hogy több vagyok-e, mint a főnök fiacskája.

– Majd meglátom.

– Nos, nem állíthatjátok, hogy nem próbáltalak meg lebeszélni benneteket. Itt van nálatok a születési anyakönyvi kivonat? Mutassátok a személyiteket is!

Tíz perccel később még mindig nem tettük le az esküt, viszont felkerültünk a legfelső emeletre, ahol megkopogtatták a mellkasunkat, a szánkba kukucskáltak, és megröntgeneztek. Az volt az érzésem, hogy az orvosi vizsgálatnak kizárólag az volt a célja, hogy mindenáron kiderítsék, te beteg vagy. Még akkor is, ha nem vagy beteg. Ha nem sikerül rád húzniuk a vizes lepedőt, akkor célba értél.

Megkérdeztem az egyik orvost, hogy az áldozatok hány százaléka bukik el a vizsgálatok során. Döbbenten bámult rám.

– Micsoda? Mi soha senkit nem szórunk ki. Hiszen azt a törvény is tiltja.

– He? Úgy értem, tessék, doktor úr? Akkor miért csinálják velünk ezt az egész cirkuszt?

– Nos – válaszolta, miközben lendületet vett, és kalapáccsal rácsapott a térdemre (belerúgtam, de nem túl erősen) –, mi képet alkotunk arról, hogy milyen követelményeknek képes ön testileg megfelelni. Ha tolókocsival érkezett volna hozzánk, és mindkét szemére vak lenne, ráadásul pedig olyan ütődött, hogy ezek után is le akarja szolgálni a katonaidejét, a sereg akkor is találna valami őrületet magának, valami megfelelőt. Például, hogy puszta érintéssel számolja meg egy hernyó szőrszálait. Csupán akkor utasíthatnánk el, ha a pszichiáter szerint ön képtelen megérteni a katonaeskü szövegét.

– Ó… Doktor, maga már orvos volt, amikor belépett a hadseregbe? Vagy csupán itt döntötték el, hogy egyetemre küldik, és orvost csinálnak magából?

– Hogy belőlem? – döbbentnek látszott. – Tényleg ekkora idiótának látszom, fiam? Én polgári alkalmazott vagyok.

– Ó, bocsánat, uram.

– Semmi gond. De hidd el nekem, a katonai szolgálat a hangyáknak való. Látom, amikor mennek, látom, amikor visszajönnek, már ha egyáltalán visszatérnek. Látom, hogy mit tettek velük. És miért? Egy teljesen jelentéktelen, politikai kiváltságért, ami egyetlen centavo hasznot sem hoz. Ráadásul pedig a legtöbben amúgy sem tudnának mihez kezdeni a megszerzett privilégiummal. Na persze, ha minket, orvosokat kérdeznek – na de hagyjuk! Még azt gondolhatnád, hogy suttogó propagandával akarom aláásni a hadrafoghatóságodat. Bár az alkotmány nem tiltja, hogy pofázzak. De ha elég okos vagy ahhoz, hogy háromig tudjál számolni, akkor én a helyedben hagynám a francba a jelentkezést, amíg erre módom van. Nesze, itt vannak a papírok fiam, vidd le őket a toborzó-őrmesterhez – és gondolj arra, amit mondtam!

Újra lementem a kupolába. Carl már lent volt. A rohamosztagos őrmester átnézte a papírokat, és komoran azt mondta:

– Úgy tűnik, hogy ti ketten már szinte törvénytelenül egészségesek vagytok, ha eltekintünk attól az apróságtól, hogy víz van a fejetekben. Egy pillanat, hívok néhány tanút.

Megnyomott egy gombot, mire megjelent két nőnemű alkalmazott. Egyikük egy vén szipirtyó, a másik egy cicababa.

Az őrmester rámutatott a vizsgálati eredményeinkre, a születési bizonylatokra, és a személyi igazolványokra, majd hivatalos hangon a következőket mondta:

– Felszólítom önöket, külön-külön és együttesen is, hogy vizsgálják meg ezeket a dokumentumokat, győződjenek meg azok tartalmáról és jellegéről, és állapítsák meg, hogy milyen kapcsolat van a fenti dokumentumok és az önök előtt megjelent két fiatalember között.

A nőkön érződött az unalmas megszokás, ahogy velünk foglalkoztak. Ennek ellenére nagyon alaposan megvizsgálták a dokumentumokat, és még egyszer levették az ujjlenyomatunkat. A cicababa pedig még egy ékszerész nagyítót is a szeme elé csippentett, és azzal hasonlította össze a születésünkkor levett ujjlenyomatot a mostanival. Ugyanezt tette az aláírásunkkal is. A végén már kételkedni kezdtem, hogy tényleg azonos vagyok-e magammal.

Az őrmester folytatta.

– Találtak-e bármilyen olyan bizonyítékot, amelyik a két jelenlevő alkalmasságára vonatkozik? Ha találtak, akkor mifélét? Le tudják tenni a katonaesküt?

– Találtunk a vizsgálati eredmények mellékleteként egy olyan, előírásosan megerősített pszichiátriai szakvéleményt, amelyet egy arra hivatott és meghatalmazott grémium állított ki – válaszolta az idősebbik. – A szakvélemény megállapítja, hogy a két jelenlevő mindegyike teljes mértékben beszámítható, és képes letenni az esküt. Egyikőjük sem áll alkohol, kábítószer, vagy bármilyen más, káros hatású anyag befolyása alatt, és hipnotizálva sincsenek.

– Remek – az őrmester hozzám fordult. – Ismételjék el, amit mondok!

– Én, nagykorú állampolgárként, szabad akaratomból kijelentem…

– Én – ismételtük mindketten – nagykorú állampolgárként, szabad akaratomból kijelentem…

– …hogy külső kényszer, ígéretek, vagy bármiféle idegen befolyás nélkül, miután az előírásoknak megfelelően felvilágosítottak az eskü jelentőségéről és következményeiről…

–…be kívánok lépni a Terrai Federáció Szövetségi Haderejébe nem kevesebb, mint két éves szolgálati időre, vagy amennyiben a haderő ezt szükségesnek tartja ennél hosszabb időszakra…

(Ennél a résznél kissé dadogni kezdtem. Mindig is csak a kétéves szolgálat lebegett a szemem előtt, bár pontosan tudtam, hogy a szolgálati idő korlátlanul hosszú is lehet. Valójában egész életünkre elköteleztük magunkat.)

…esküszöm, hogy a Federáció alkotmányának megfelelően viselkedem, és megvédem a Federációt külső és belső ellenségei ellen, megőrzöm a Federáció, a társult államok és területek valamennyi polgárának és a jogokkal rendelkező lakosoknak alkotmányban rögzített szabadságjogait és privilégiumait; mind Terrán, mind Terrán kívül lelkiismeretesen végrehajtom az alkotmányos felsőbb szervezetek és az azok hatóságai által rám kiszabott, törvényes feladatokat és eleget teszek kötelességeimnek…

…engedelmeskedni fogok a Terrai Védelmi Erők főparancsnoka valamennyi törvényes parancsának, azoknak a tiszteknek, vagy azoknak a meghatalmazott személyeknek, akiknek alárendelnek…

– …és ezt az engedelmességet megkövetelem a fegyveres erők valamennyi tagjától, vagy azoktól az egyéb személyektől, vagy nem emberi lényektől, akiket a törvény alám rendel…

– …esküszöm, hogy miután meghatározott idejű aktív védelmi szolgálati időm lejárt, és érdemeim elismerése mellett elbocsátottak, vagy miután az aktív védelmi szolgálatom teljesítése után nyugállományba helyeztek, végrehajtom a Federáció teljes jogú polgárának kiváltságát képező kötelességeket és feladatokat, és élek a teljes jogú polgár jogaival; élek azzal a lehetőséggel is – anélkül, hogy kiváltságaimat csak erre korlátoznám –, hogy természetes életem végéig rendelkezem a korlátlan választójoggal, amennyiben egy bíróság ítélete és a Legfelsőbb Szövetségi Bíróság megfellebbezhetetlen megerősítése által nem fosztanak meg az ehhez való jogtól.

(Fú!) Mr. Dubois a történelemoktatás során részletesen elmagyarázta nekünk a szolgálati esküt, amit azután mondatról mondatra elemezni kellett. Az eskütétel igazi súlyát azonban csak akkor érezzük, ha a nyakunkba szakad, és legázol minket ez a végtelen mondatszörnyedvény, mint egy nehéz és feltartóztathatatlan harci szekér.

Az eskü legalább azt a fejembe véste, hogy többé már nem vagyok gondtalan civil, akinek kilóghat az inge a nadrágból.

– Isten engem úgy segéljen! – fejeztük be az esküt, és Carl keresztet vetett. Az édes kis cica ugyanígy tett.

Ezek után mind az öt jelenlevőnek alá kellett írni, és ujjlenyomatával le kellett pecsételni a papírokat, majd kétdimenziós, színes fotókat készítettek Carlról és rólam, és végre lepecsételték a papírjainkat. Az őrmester végül felnézett, és azt mondta:

– Mindjárt kezdődik az ebédszünet. Menjetek, egyetek valamit, fiúk!

Nyeltem egyet.

– Izé… őrmester?

– Igen, mit akarsz?

– Felhívhatnám innen a szüleimet? Hogy elmondjam nekik, mit csin… mi történt?

– Ennél sokkal többet tehetünk.

– Tessék, uram?

– Mindketten kaptok 48 óra eltávozást – hidegen ránk mosolygott. – Tudjátok, mi történik, ha nem jöttök vissza az eltávozásról?

– Hát… hadbíróság?

– Semmi ilyesmi. Csupán egy megjegyzés kerül a papírjaitokra, hogy nem tettetek eleget szolgálati kötelezettségeiteknek. És ezek után soha, de soha többé nem kaptok második lehetőséget. Ez a negyvennyolc óra a mi kijózanító kúránk, ami segít nekünk abban, hogy a jelentkezők közül kiszűrjük azokat az óriásira nőtt bébiket, akik egyáltalán nem gondolták komolyan a dolgot, és akiknek sosem lett volna szabad letenniük az esküt. A kormányzat így egy csomó pénzt spórol meg, az óriásbébiknek meg a szüleiknek pedig nem kell rettegniük és aggódniuk. A szomszédok nem tudnak meg semmit, és ha nem akarjátok, akkor még a szüleiteknek sem kell mesélni róla.

Hátratolta a székét.

– Akkor tehát holnapután 12 órakor találkozunk, már ha találkozunk valaha is. Hozzátok magatokkal a cuccotokat!

Rohadt két nap következett. Az apám üvöltözött velem, és utána nem volt hajlandó egy szót is szólni hozzám. Az anyám egyszerűen visszavonult az ágyába. Amikor pedig végül a szükségesnél egy órával korábban elhagytam a szülői házat, csupán a szakácsnő és a szolgák búcsúztattak el.

Megálltam a toborzó őrmester pultja előtt, és azon gondolkoztam, hogy kell-e tisztelegnem, csak éppen nem tudtam, hogy hogyan. Végre rám pillantott.

– Aha, te vagy az! Itt vannak a papírjaid. Fogd, és menj el a 201-es szobába! Ott majd elkezdődik az egészségügyi vizsgálat. Röviden kopogj, azután lépj be!

Két nappal később már tudtam, hogy nem lehetek pilóta. A vizsgáztatóim ilyen dolgokat írtak rólam: „A háromdimenziós viszonyok elégtelen intuitív felfogása…”, „Nem kielégítő matematikai tehetség…”, „Elégtelen matematikai felkészültség.,.”, „Megfelelő reakcióidő…”, „Jó látóképesség…” Nagyon örültem, hogy ezt a két dolgot azért odaírták a végére. Már az volt az érzésem, hogy az ujjaim megszámolásánál bonyolultabb műveletek végrehajtására nem lennék képes.

Az elhelyező tiszt felszólított, hogy állítsak össze egy listát azokról a csapatokról, ahol szívesen szolgálnék. Ezután négy napon keresztül a legütődöttebb alkalmassági tesztek következtek, amiket csak el lehet képzelni. Például azt szeretném tudni, hogy mi a fenét lehet azzal megállapítani, ha egy gépírónő hirtelen felugrik a székére, és elüvölti magát, hogy „kígyó, kígyó!” A szobában nem is volt kígyó, hanem csak egy darab ártalmatlan műanyag cső.

Az írásbeli és szóbeli vizsgafeladatok nagyjából ugyanolyan hülyék voltak, de mivel úgy tűnt, hogy a vizsgáztatóimnak örömet okoz a dolog, ezért hagytam, hadd kérdezgessenek. Leginkább a kívánságlistám miatt kellett megerőltetnem magamat. A lista legtetejére természetesen összeírtam az összes olyan feladatkört, amit csak szóba jöhetett az Űrflottában (a pilóta kivételével). Mindegy volt nekem, hogy hajtóműtechnikusként dolgozhatok a gépházban, vagy szakácsnak alkalmaznak, nem akadt olyan beosztás a flottánál, amit ne részesítettem volna előnyben a hadsereggel szemben. Utazni akartam.

A kívánságlistámon ezek után a hírszerző szolgálat következett. A kémek mindenhová eljutnak, úgyhogy a szolgálat ennél az egységnél semmiképpen nem lehet unalmas. (Tévedtem, de hát ez nem számít.) Ezután még hosszú volt a felsorolás: lélektani hadviselés, vegyi hadviselés, biológiai hadviselés, harcászati ökológia (nem igazán értettem, hogy mit takar ez a név, de érdekesnek tűnt), logisztikai hadtest (ezzel jócskán melléfogtam: az iskolai vitakörben sokat foglalkoztunk a logikával, erre most kiderült, hogy a logisztika szónak ettől teljesen eltérő a jelentése), és még vagy egy tucatnyi más beosztás. Alap aljára egy kevés bizonytalankodás után beírtam még a K-9 hadtestet és a Mobil Erőket is.

Megspóroltam magamnak a fáradságot, hogy az ellátó erőket is feltüntessem, mivel ha nem bizonyulok alkalmasnak harcoló egységnél letöltendő szolgálatra, akkor tulajdonképpen mindegy, hogy kísérleti nyúlnak használnak, vagy a Vénusz terraformálása során robotoltatnak. Minden más csak vigaszdíj lett volna.

Mr. Weiss, a személyzeti tiszt egy héttel az esküm után hívatott magához. Ő tulajdonképpen a lélektani hadviselés nyugállományú őrnagya volt, akit a sorozások idejére reaktiváltak. Ennek ellenére civil ruhát viselt, és ragaszkodott ahhoz, hogy miszternek szólítsuk, így aztán előtte nem kellett vigyázzba állni, és lazábban is lehetett viselkedni. Ott hevert előtte a kívánságlistám és az összes eddigi tesztem kiértékelése. Azt is láttam, hogy az iskolai bizonyítványomat tartja a kezében. Ennek örültem, hiszen egészen jó eredménnyel zártam le az iskolát. Mindig is jobb voltam az átlagnál, bár sosem tartoztam a kimagaslóan jók közé, így aztán senki sem tarthatott strébernek. Egyetlen tanfolyamon sem buktam meg, és csupán egyet hagytam félbe. Ha pedig eltekintünk az általánosan kötelező tantárgyaktól, akkor meglehetősen fontos valaki voltam a suliban. Benne voltam az úszócsapatban, a vitakörben, a váltófutó csapatban, én voltam az osztály kincstárnoka. Volt egy ezüstérmem az évenként megrendezett irodalmi versenyről, megválasztottak elnöknek a hazatérő hadfiakat üdvözlő bizottság élére. Szóval, ilyenek voltak benne. Egy kerekded jellemzés, és az egész ott volt feketén-fehéren a bizonyítványomban.

A tiszt rám nézett, amikor beléptem, és ezt mondta:

– Ülj le, Johnnie! – Még egy pillantást vetett a bizonyítványomra, aztán letette az asztalra. – Szereted a kutyákat?

– Tessék? Igenis, uram!

– Mennyire szereted őket? A kutyád szokott az ágyadon aludni? És egyébként is: hol van most a kutyád?

– Hát… jelenleg egyáltalán nincsen kutyám. De amikor volt, hát akkor… izé… nem aludt az ágyamban. Értse meg, a mamám nem engedett kutyákat a házba.

– És te nem is csempészted be titokban?

– Ó – egy pillanatig arra gondoltam, hogy megpróbálom elmagyarázni neki, milyen is volt anyám nem-mérges-de-rettentően-rettentően-megbántott viselkedése, ami olyankor jött elő, ha szembefordultam valamelyik döntésével. Végül is feladtam. – Nem, uram.

– Hmm… Láttál már valaha neo-kutyát?

– Ó, igen, egyszer, uram. Két évvel ezelőtt bemutattak egy neo-kutyát a MacArthur Színházban. De aztán az állatvédő egyesület balhézni kezdett miatta.

– Elmondom neked, hogy is működik a K-9 csoport. Egy neo-kutya nem egyszerűen csak egy beszélő eb.

– A MacArthur Színházbeli neót képtelen voltam megérteni. Tényleg tudnak beszélni?

– Tudnak beszélni. Csupán a hallásodat kell finomítani, hogy megértsd az akcentusukat. A szájuk nem igazán alkalmas a b, m, p vagy a v hangok kimondására, úgyhogy először hozzá kell szokni az ezeket helyettesítő hangokhoz. Olyan, mintha egy farkastorokban szenvedő ember beszélne, aki ráadásul nem ugyanazokat a betűket használja. Ettől eltekintve az ő nyelvük ugyanolyan tiszta, mint bármely más emberi nyelv. Mégis, a neo-kutya nem egyszerűen egy beszélő kutya. Egyáltalán nem lehet kutyának tekinteni, hiszen ő egy mesterségesen mutálódott szimbionta, amelyet genetikai módszerekkel a kutyafajból fejlesztettek ki. Egy neo, vagyis egy betanított Caleb legalább hatszor olyan intelligens, mint egy kutya, tehát nagyjából annyira okos, mint egy csökkent értelmi képességű ember. Bár ez az összehasonlítás nem teljesen fair a kutyával szemben, hiszen a fogyatékos csak egy csökkent értékű ember, ezzel szemben a neo egy igazi zseni a maga munkaterületén.

Mr. Weiss szomorúan nézett rám.

– Feltéve persze, hogy van neki szimbiontája. Éppen ez itt a gond. Hmm… túl fiatal vagy ahhoz, hogy nős legyél, de azért ismersz egy házasságot, például a szüleidet. El tudod képzelni, hogy egy Caleb a feleséged?

– Tessék? Nem, nem tudom elképzelni.

– A K-9 csapatot alkotó kutya-ember és az emberkutya között az emocionális kapcsolat sokkal szorosabb és sokkal fontosabb, mint a legtöbb házasságban előforduló érzelmi kötődés. Ha meghal a gazda, akkor mi megöljük a neo-kutyát. Mégpedig rögtön. Ez a legtöbb, amit megtehetünk a szegény jószágért. Megadjuk neki a kegyelemdöfést. Ha a neo-kutya hal meg, akkor természetesen nem ölhetjük meg a gazdáját, bár ez lenne a legegyszerűbb megoldás. Ehelyett kényszer zubbonyt húzunk rá, és berakjuk egy intézetbe, ahol azután lassan újra embert csinálnak belőle.

Fogott egy ceruzát, és beikszelt valamit.

– Nem hiszem, hogy megkockáztathatjuk egy olyan fiú beosztását a K-9-esekhez, aki még a saját anyját sem próbálta becsapni, hogy a kutyájával aludhasson. Úgyhogy keresünk neked egy másik egységet.

Legkésőbb ebben a pillanatban végre felfogtam, hogy a K-9 csoport előtt felsorolt kívánságaimat nyugodtan elfelejthetem, és hogy ezt az alkalmassági tesztet is éppen most szúrtam el. Annyira zavarba jöttem, hogy szinte meg sem hallottam a következő megjegyzését. Weiss őrnagy töprengve, színtelen hangon, mintha csak olyasvalamiről beszélne, ami már régóta halott, és nagyon messze van, ezt mondta:

– Valamikor én is egy K-9 csapat tagja voltam. Amikor a kutyám elesett bevetés közben, hat hétre telenyomtak drogokkal, hogy megmentsenek valamilyen más beosztás számára. Johnnie, ha megnézném, hogy eddig mivel foglalkoztál – miért nem tanultál valami hasznosat is?

– Tessék, uram?

– Mindegy, késő, felejtsd el! A történelem és erkölcsfilozófia tanárodnak elég jó véleménye van rólad.

– Tényleg? – feleltem meglepődve. – Mit írt rólam?

Weiss nevetett.

– Azt mondja, nem vagy buta, csak tudatlan, és nagy hatással volt rád a környezeted befolyása. Tőle ez igen nagy dicséretnek számít – elég jól ismerem.

– Hát, szerintem ez egyáltalán nem hangozott úgy, mint egy dicséret. Ez az arrogáns, konok…

– És – folytatta Weiss – azt a fiút, aki ilyen rossz jegyet kap, mert ennyire utál TV-t nézni, azt igazából nem faraghatták rossz fából. Mit szólnál a gyalogsághoz?

Amikor elhagytam a sorozóbizottság épületét, letört voltam, de nem igazán boldogtalan. Legalább már katonának érezhettem magamat, hiszen ott voltak a zsebemben az ezt bizonyító dokumentumok. Ezek szerint nem tartottak túl sötétnek, és alkalmatlannak se arra, hogy a legegyszerűbb feladatoknál bonyolultabb munkákat is elvégezzek.

Néhány perccel ezelőtt ért véget a munkanap, és az épületben már csak az éjszakai szolgálatot ellátó kis csapat tartózkodott.

Amikor egy-két késlekedő társaságában elhagytam az épületet, a csarnokban belefutottam egy férfibe, aki szintén menni készült. Az arca ismerősnek tűnt, de nem tudtam, hogy honnan. Ő azonban rám nézett, és azonnal felismert.

– Jó estét! – mondta vidáman. – Még mindig nem hajóztál ki?

Ekkor már én is felismertem. Ő volt az a toborzó őrmester, akinél felesküdtünk. Leesett az állam a meglepetéstől. Most civil ruhát viselt, és megvolt mind a két keze és mind a két lába.

– Ó, jó estét őrmester! – dünnyögtem.

Pontosan leolvashatta érzelmeimet az arcomról, mert végignézett magán, és vidáman elmosolyodott.

– Ne szívd mellre, fiú! A szabadidőmben nem kell ijesztgetnem az újoncokat. Úgyhogy nem is teszem. Nem kaptad még meg a beosztásodat?

– Megvannak a parancsaim.

– Hová szólnak?

– A Mobil Erőkhöz.

Sugárzó mosoly öntötte el az arcát, és felém nyújtotta a kezét.

– Az én régi bandám! Csapj a kezembe, fiam! Mi majd embert faragunk belőled, még ha belepusztulsz is. Lehet, hogy mind a kettő összejön.

– Jók a lehetőségek? – kérdeztem kételkedően.

– Hogy jók-e a lehetőségek? Fiam, ez az egyetlen lehetőség! A Mobil Erők maga a hadsereg. A többiek csak azért vannak ott, hogy a gombokat nyomogassák, vagy olyan tojásfejű professzorok, akik a szerszámokat nyomják a kezünkbe. A melót viszont mi végezzük el.

Még egyszer megrázta a kezemet, és még hozzáfűzte:

– Küldjél majd egy képeslapot!

(???)

Kihúztam magam, és dühösen azt mondtam:

– Pofa be! A Mobil Erők a hadsereg legjobb csapata! Az Erők maga a hadsereg. Mindenki más csak kisegítő, aki a kezünk alá dolgozik. Az igazi melót mi végezzük el.

Nevetni kezdett.

– Majd rájössz.

– Akarod, hogy pofán vágjalak?

  III

És uralkodik rajtuk vasvesszővel…

– Jelenések 2:27

Az alapkiképzésemet – néhány ezer hasonló áldozat társaságában – az északi prériken egy bizonyos Arthur Currie-ről elnevezett táborban kaptam meg. Amikor pedig azt mondom, hogy tábor, akkor a szó legszorosabb értelmében vett táborra kell gondolni, mivel ott kizárólag a készletek raktározására akadtak szilárd épületek. Sátorban aludtunk, és sátorban ettünk, és kint éltünk a szabadban, már ha egyáltalán életnek lehetett az ilyesmit nevezni. Akkortájt nem igazán ez volt a véleményem. Otthon a meleg éghajlathoz szoktam, most úgy tűnt nekem, hogy az Északi-sark csupán öt kilométernyire található a tábortól, és minden nap egy kicsivel közelebb kerül hozzánk. Biztos voltam abban, hogy közeledik a jégkorszak.

A mozgás persze nem enged megfagyni, és kellőképpen gondoskodtak arról, hogy mozogjunk eleget.

A táborban eltöltött első nap jóval napkelte előtt vette kezdetét. Amúgy is gondot okozott, hogy megbirkózzak az időzónaváltással, ezért úgy tűnt nekem, mintha csak abban a pillanatban feküdtem volna le aludni. El sem tudtam képzelni, hogy valaki komolyan azt akarhatja tőlem, hogy keljek fel az éjszaka kellős közepén. Pedig ezt akarták. Valahol egy hangszóróból olyan erővel dübörgött fel egy induló, hogy az még a halottakat is felriasztotta volna, és egy szőrös egyén végigtrappolt a tábor főútján, miközben azt bömbölte, hogy:

– Mindenki ébresztő! Kimászni az ágyból!

Éppen a takarót készültem visszahúzni a fejemre, amikor az illető visszavágtatott hozzám, kiborított az ágyamból, és hagyta, hogy elterüljek a hideg, kemény földön.

Nem volt ebben semmi személyre szóló. Még csak annyi ideig sem maradt a sátorban, hogy megnézze, milyen hatással volt rám az ébresztő.

Tíz perccel később, rövidnadrágban, trikóban és sportcipőben ott álltam a többiekkel egy hosszú görbe sorban, készen arra, hogy elkezdjük a reggeli tornát, miközben a napkorong pereme éppen kibukkant a keleti látóhatár felett. A sor előtt egy széles vállú, kemény külsejű óriás állt, hozzánk hasonlóan trikóban és sportnadrágban. A különbség csupán annyi volt, hogy én úgy éreztem magam – és nagyjából úgy is néztem ki –, mint egy bebalzsamozott múmia, míg a fickó frissen borotvált álla valósággal ragyogott, a nadrágjába nyílegyenes élt vasaltak, a cipője vakított, és valósággal üvöltött róla, hogy friss, éber, pihent, és majd kicsattan az energiától.

Az volt az érzésünk, hogy egyáltalán nincs szüksége alvásra, hanem beéri azzal, hogy tízezer kilométerenként alaposan átnézik, közben meg időnként letörlik róla a port.

– Száááázad, vííígyázz… piheeeenj! – üvöltötte. – Zim csapatszállítóhajó-őrmester vagyok, a századparancsnokotok. Ha hozzám szóltok, akkor tisztelegnetek kell, és azt mondjátok, hogy „uram”. Mindenkinek tisztelegtek, és uramnak szólítjátok, ha van nála egy ilyen parancsnoki bot.

Megpörgette a kezében tartott botot, hogy demonstrálja nekünk, miről is beszél. Amikor az előző este megérkeztünk a táborba, feltűnt nekem, hogy néhányan ilyen botokat hordanak maguknál. Ezek a botok csinosnak és elegánsnak tűntek, úgyhogy arra gondoltam, magam is beszerzek egyet – ám most meggondoltam magam.

– Azért viseljük mi ezeket a botokat a táborban, mert nincsen elegendő tisztünk, akik a gondotokat viselnék. Ezért majd mi törődünk veletek. Ki tüsszentett?

Semmi válasz…

– KI TÜSSZENTETT AZ ELŐBB?

– Én – felelte egy hang.

– Én micsoda?

– Én tüsszentettem.

– Én tüsszentettem, URAM!

– Tüsszentenem kellett, uram. Megfáztam, uram.

– Aha – Zim őrmester odament a tüsszentő újonchoz, pálcájának vashegyét egy centire az orra elé nyomta, és megkérdezte:

– Neve?

– Jenkins… uram.

– Jenkins… – Zim úgy ízlelgette a nevet, mintha az valami egészen undorító, visszataszító dolog lett volna. – Valószínűleg egy szép napon majd járőrözés közben is tüsszenteni fogsz, mert taknyos vagy, mi? Nem igaz?

– Remélem nem, uram.

– Én is remélem, hogy nem. De hát te megfáztál… Ezen segíthetünk – botjával a puszta felé mutatott. – Látod ott a fegyverkarbantartókat?

Odanéztem, de nem láttam semmit, csak a prérit, és egészen messze egy parányi kunyhót a látóhatár peremén, hogy már alig lehetett kivenni.

– Kilépni a sorból! Egy kör a karbantartók körül. Futás, azt mondtam! Mégpedig gyorsan! Bronski! Mozgassa meg a fickót!

– Igenis, őrmester.

Az öt-hat másik botos ember egyike Jenkins nyomába eredt, könnyedén utolérte, és jókorát húzott a bottal az újonc terjedelmes hátsójára. Zim újra az újoncokhoz fordult, akik vigyázzállásban vacogtak. Végigsétált a sor előtt, alaposan szemügyre vett minket, és úgy tűnt, hogy rettentően boldogtalan. Végül ismét szembefordult velünk, kihúzta magát, megcsóválta a fejét, és mintha csak magában beszélne, de olyan hangosan, hogy mindenki hallja, töprengeni kezdett:

– És ezt éppen az én nyakamba varrják!

Ránk pillantott.

– Figyeljetek, ti majmok… nem ezt a megszólítást meg sem érdemlitek. Ti félmajmok hitvány csürhéje, ti beesett mellű, löttyedt hasú, nyáladzó anyámasszony katonái. Egész életemben nem láttam még ennyi elkényeztetett mama kedvencét. – Hé, te ott! Húzd be a hasad! Előre nézni! Hozzád beszélek!

Behúztam a hasamat, jóllehet nem voltam egészen biztos abban, hogy hozzám szólt. Nem csinált titkot a haragjából, és úgy tűnt, hogy félelmetes szókinccsel rendelkezik. Még a didergésről is elfeledkeztem, miközben hallgattam. Egyetlen egyszer sem ismételte meg magát, és nem használt obszcén, vagy istenkáromló kifejezéseket sem. Később megtudtam, hogy az ilyesmit az egészen különleges alkalmakra tartogatja – ez nyilvánvalóan nem volt az. Mindez persze nem tartotta vissza attól, hogy ne részletezze sértő és hosszantartó alapossággal fizikai, szellemi, erkölcsi, és genetikai hiányosságainkat.

Valamiért mégsem éreztem, hogy megsértett volna. Lenyűgözött szókincse terjedelme. Bárcsak beállhatott volna az iskolai vitaklubba!

Végül úgy tűnt, hogy kifáradt, és a könnyeivel küszködik.

– Nem bírom tovább – mondta keserűen. – Ki kell pihennem magam. Amikor hat éves voltam, a fából faragott játék katonáim jobbak voltak nálatok. NA JÓ! Van ebben a tetves bandában valaki, aki azt hiszi magáról, hogy a földhöz bírna vágni? Akad köztetek akár egyetlenegy férfi is? Ha igen, akkor lépjen elő!

Rövid csend követte a szavait. Én óvakodtam megszólalni. Halvány kétségem sem volt afelől, hogy le tudna győzni. Biztos voltam a dologban.

Egy hangot hallottam a sor túlsó végéről, onnan, ahol a nagydarab újoncok álltak.

– Asszem, tán sikerülne… uram.

Úgy tűnt, Zim fellélegzett.

– Nagyon jó. Lépj elő, hogy láthassalak!

Az újonc, egy jól megtermett legény engedelmeskedett a parancsnak. Legalább egy fejjel magasabb volt Zimnél, és vállban is sokkal erőteljesebb.

– Hogy hívnak, katona?

– Breckinridge-nek, uram, és a súlyom kétszáztíz font. Egy deka löttyedt hús se nincsen rajtam, uram.

– Van valamilyen stílus, ahogy harcolni akarsz?

– Uram, nyugodtan válassza ki a megfelelő halálnemet magának. Nagyvonalú vagyok az ilyesmiben.

– Oké, akkor szabályok nélkül. Kezdd, ha készen állsz! – Zim a földre ejtette parancsnoki botját.

Elkezdődött… és máris véget ért. A nagydarab újonc a földön ült, és jobb kezével a bal könyökét szorongatta. Nem mondott semmit sem.

Zim odahajolt hozzá.

– Eltörött?

– Asszem, igen – uram.

– Sajnálom. Kicsit túl heves voltál. Tudod, hogy hol van a gyengélkedő? Nem? Semmi gond! Hé, Jones! Vigye el Breckinridge-et a gyengélkedőre!

Amikor a két alak távozni készült, Zim vállon veregette az újoncot, és halkan azt mondta:

– Egy hónap múlva újra megpróbáljuk. Akkor majd megmutatom neked, hogyan is történt.

Azt hiszem, ezt csak egy bizalmas megjegyzésnek szánta, de hát alig két méterre álltak attól a helytől, ahol éppen jégcsappá készültem válni.

Zim ismét kilépett a sor elé, és elkiáltotta magát:

– Oké, legalább egyetlen igazi férfit találtunk ebben a században. Szóval reménykedhetünk. Akad talán még valaki? Esetleg egy páros? Van köztetek, ragyás varangyok között két olyan alak, aki azt hiszi, hogy szembe tud szállni velem?

Alaposan végigmérte a sort.

– Ti gyáva, lógó… O, ó! Igen? Kilépni!

Ketten léptek elő, akik már a sorban is egymás mellett álltak. Azt hiszem, az előbb suttogva már megtanácskozták a dolgot, de hogy mit beszéltek, azt nem érthettem meg, mivel egészen elől álltak, a nagyfiúk között. Zim rájuk nevetett.

A neveteket, csak hogy értesíteni tudjam a hozzátartozókat!

– Heinrich.

– Heinrich micsoda?

– Heinrich, uram. Bitte – gyorsan mondott valamit a másik újoncnak, majd udvariasan folytatta: – Ő még nem beszéli valami túl jól a standard-angolt, uram.

– Meyer, mein Herr – mondta most a másik.

– Semmi gond, fiúk. Sokan nem beszélnek valami jól, amikor idekerülnek. Én magam se értettem sokat. Mond meg Meyernek, hogy itt majd megtanulja! De azt érti, hogy mire készülünk?

– Jawohl! – bólintott rá Meyer.

– Persze, uram. Érti ő az angolt, csak folyékonyan beszélni nem tud.

– Na szép. Hol szereztétek ezeket a forradásokat az arcotokra? Heidelbergben?

– Nein. Nem, uram. Königsbergben.

– Egykutya – Zim felszedte a botját a Breckinridge-dzsel való küzdelem után. Megpörgette az ujjai között, és megkérdezte:

– Szeretnétek kölcsönkérni az egyik ilyen rudat?

– Az nem lenne fair önnel szemben, uram – felelte Heinrich megfontoltan. – Puszta kézzel, ha önnek is megfelel.

– Tökmindegy. Bár át tudnálak verni benneteket. Szabályok?

– Hogy lennének szabályok, ha hárman küzdünk, uram?

– Figyelemreméltó álláspont. Na, abban azért állapodjunk meg, hogy a kinyomott szemeket a bunyó után visszarakjuk a helyükre. És mondd meg a Korpsbruderednek, hogy én készen állok. Kezdhetitek, amikor akarjátok.

Zim elhajította a botját, valaki elkapta.

– Maga viccel, uram. Nem akarunk szemeket kinyomni.

– Rendben, akkor nem nyomunk ki szemeket. Gyerünk, Gridley kezdd, ha kész vagy!

– Tessék?

– Gyerünk, harcoljatok! Vagy álljatok vissza a sorba!

Nem vagyok teljesen biztos abban, hogy minden így történt, talán hozzáadtam pár dolgot, amit csak később tanultam a kiképzés során. Azt hiszem, hogy a következők játszódtak le: a két fickó a századparancsnok két oldalán állt fel, vele egy vonalban, de úgy, hogy kartávolságon kívül maradjanak. Ebben a helyzetben a magányos harcosnak négyféle lehetőség áll a rendelkezésére, amelyek révén kihasználhatja saját mozgékonyságát, valamint izmainak és reflexeinek magasabb színvonalú koordináltságát, amelyik a két ellenféllel szembeszálló egyén sajátossága. Zim őrmester mondta (teljesen jogosan), hogy egy magányos harcos mindég előnyben van egy csapattal szemben, ha a csapat tagjait nem képezték ki arra, hogy tökéletes összhangban küzdjenek. Zim például látszólag támadást indíthatott volna az egyikük ellen, miközben egy gyors hátraugrással megsemmisítő csapást mérhetett volna a másikra. Ha az törött térddel hever a földön, akkor az őrmester könnyedén leszámolhatott volna az elsővel.

Ehelyett hagyta őket támadni. Meyer nekiugrott, valószínűleg egy bodicsekkel akarta ledönteni a lábáról. Akkor azután Heinrich következett volna felülről, a bakancsával, legalábbis azt hiszem. Az elején nagyjából így nézett ki a dolog.

Ami pedig a valóságban történt: Meyernek nem maradt ideje arra, hogy megcsinálja a bodicseket. Zim őrmester villámgyorsan megpördült, hogy szembeforduljon vele, miközben hátrarúgott, és gyomron találta Heinrichet. Azután pedig Meyer is elrepült – Zim közreműködésének köszönhetően levegőért kapkodva.

Mindez túl gyorsan történt ahhoz, hogy szemmel követni lehessen, csak annyit tudok, hogy a harc éppen csak elkezdődött, aztán máris ott feküdt a két német újonc, fej fej mellett, az egyik arccal lefelé, a másik meg az ég felé pillantva, békésen egymás mellett. Zim pedig ott állt fölöttük, és még csak nem is lihegett.

– Jones – mondta. – Nem, Jones már úton van Breckinridge-dzsel a gyengélkedő felé. Mahmud! Hozzon egy vödör vizet, és állítsa vissza ezt a két fickót a sorba! Kinél van a fogpiszkálóm?

Néhány másodperccel később a két csuromvizes, feleszmélt újonc már újra bent állt a sorban. Zim végigpillantott rajtunk, és elégedetten megkérdezte:

– Még valaki? Vagy kezdhetjük a reggeli tornát?

Nem számítottam arra, hogy bárki is jelentkezik, és Zim sem gondolta, hogy akad még valaki. De egészen lent, a bal szárnyon, ott, ahová a törpéket állították, kilépett egy srác a sorból, és odaállt az őrmester elé. Zim tetőtől talpig végigmérte.

– Csak te, egyedül? Vagy akarsz magadnak egy partnert választani?

– Csak én, uram!

– Ahogy akarod! Neved?

– Shujumi, uram!

Zim szeme tágra nyílt.

– Valamilyen rokoni viszony Shujumi ezredessel?

– Abban a megtiszteltetésben van részem, hogy a fia lehetek, uram.

– Vagy úgy! Értem! Fekete öv?

– Nem uram, még nem.

– Örülök, hogy eljutottál idáig. Nos, Shujumi, szabályok szerint harcolunk, vagy inkább küldessek valakit a mentőautóért?

– Ahogy akarja, uram. Azért persze azt hiszem, már ha engedélyt kapok a véleménynyilvánításra, hogy a versenyszabályok helyénvalóbbak lennének.

– Nem egészen értem, hogy mire gondolsz, de elfogadom.

Zim eldobta a parancsnoki botját, aztán ahelyett, hogy előreléptek volna, hátráltak néhány lépést, egymásra néztek, és meghajoltak.

Azután görnyedten körözni kezdtek, látszólagos támadásokat indítottak a kezükkel. Úgy néztek ki, mint két, tollát borzoló kakas.

Hirtelen egymásnak ugrottak, és a kissrác a földön feküdt, miközben Zim őrmester szépen elvitorlázott a feje fölött. De nem azzal a tompa, tüdőt roncsoló zuhanással ért földet, mint Meyer. Villámgyorsan továbbgördült, és ugyanolyan fürgén talpon volt, mint Shujumi. Ismét egymásra néztek.

– Banzai! – kiáltotta Zim, és elvigyorodott.

– Arigato – felelte Shujumi, és visszamosolygott.

Ezúttal nem tétováztak, és én már azt hittem, hogy az őrmester ismét repül egyet. Most azonban nem így történt. Rávetette magát a másikra, és eltűntek a karok és a lábak örvényében. Amikor helyreállt a kép, azt láttam, hogy Zim éppen Shujumi bal lábát próbálja meg betuszkolni a fiú jobb fülébe – elég hülye kombináció!

Shujumi a szabad kezével a földre csapott. Zim azonnal elengedte. Ismét meghajoltak egymás felé.

– Még egyszer, uram?

– Sajnos, nem! A többieket is meg kell dolgoztatnunk. Majd talán máskor. A játék kedvéért… és a dicsőségért. Talán mondanom kellett volna: annak idején tiszteletreméltó atyád képezett ki engem.

– Sejtettem, uram. A következő alkalomig, uram.

Zim határozottan a vállára csapott.

– Vissza a helyedre, katona. Szááá-zad!

Ezután húsz perc torna következett. Ha kezdetben még a fogaim vacogtak, hát most majd megfőttem, és ömlött rajtam a veríték. Zim vezette a tornát, ő határozta meg a tempót, és minden gyakorlatot velünk együtt csinált. A küzdelem során haja szála sem görbült, és a reggeli torna után sem vette szaporábban a levegőt, mint előtte. Ez volt az egyetlen olyan alkalom, amikor személyesen vezette a tornát (később csak a reggeli után találkoztunk vele: minden rangnak megvan a maga kiváltsága), ez az első reggel azonban kivétel volt, és amikor utána mi, újoncok már alig álltunk a lábunkon, az őrmester futólépésben elvezetett minket az étkezősátorhoz, miközben szüntelenül kurjongatva biztatta a társaságot:

– Ne ilyen lassan! Kicsit élénkebben! Mintha élnétek!

Az Arthur Currie táborban kizárólag futólépésben közlekedtünk. Sosem tudtam meg, hogy ki a fene volt ez a Currie, de valószínűleg valami futóbajnok lehetett.

Breckinridge begipszelt bal kézzel várt bennünket az étkezősátorban. Hallottam, amint azt mondta:

– A, ez csak egy szúnyogcsípís! Enníl komolyabb sírüléssel is jáccottam én már baseballt. Várjátok ki a végit! Megfizetek én még neki.

Ebben meglehetősen kételkedtem. Talán Shujumi, de nem ez a nagydarab majom. Breckinridge képtelen volt belátni, hogy most mesterére akadt. Zimet az első pillanattól kezdve ellenszenvesnek találtam, de legalább megvolt a magához való stílusa.

A reggeli rendben volt, a kajára senkinek sem lehetett panasza. Nem próbálkoztak meg olyasféle dolgokkal, amik elterjedt szokásnak számítottak néhány bentlakásos iskolában, hogy a helyes asztali viselkedés beléd sulykolásával teszik nehezebbé az életedet. A kutyát nem érdekelte, ha mindkét könyököddel rátehénkedtél az asztalra, és úgy lapátoltad a zabát befelé az arcodba. Ez nagyon tetszett nekem, mert gyakorlatilag az étkezések jelentették az egyetlen olyan pihenőidőt, amikor senki sem nyaggatott minket. A reggeli étlapját össze sem lehetett hasonlítani azzal, amihez otthonról voltam hozzászokva. A minket kiszolgáló civilek úgy vágták oda az étellel teli tányért az asztalra, hogy az anyám a felháborodottságtól holtsápadtan, migrénes fejfájással húzódott volna vissza a hálószobájába. A kaja viszont forró volt, az adagok kiadósak, és a szakácsok munkájára sem lehetett panaszkodni, bár nem vitték túlzásba a választékot. Négyszer annyit ettem, mint egyébként szoktam, és az egészet egy hatalmas adag, erősen megcukrozott tejeskávéval öntöttem nyakon. Valószínűleg egy hámozatlan cápát is megettem volna reggelire.

Jenkins és nyomában Bronski tizedes akkor jött a sátorba, amikor már a köretet rágcsáltam. Egy pillanatra megálltak annál az asztalnál, ahol Zim magányosan fogyasztotta reggelijét, azután Jenkins lehuppant a mellettem álló, üres székre. Rettenetesen elgyötörtnek tűnt – sápadtnak, kimerültnek, a halántékán csak úgy dagadtak az erek. Felemeltem a kannát.

– Nesze, igyál egy csésze kávét! – mondtam neki.

Megrázta a fejét.

– Enned is kell valamit – sürgettem. – Itt van rántotta. Ez magától is lecsúszik.

– Nem tudok enni. Ó, ez a mocskos-mocskos hogyishívják!

Halk, monoton litániába kezdett. Zimet átkozta.

– Csupán arra kértem, hogy ne kelljen reggelizni jönnöm, hogy egy kicsit lepihenhessek. Bronski persze nem engedte meg nekem, azt mondta, hogy először a századparancsnokkal beszéljek. Hát odamentem hozzá. Mondtam neki, hogy beteg vagyok, ezt mondtam neki. De ő csak megmérte a pulzusomat, megfogta a halántékomat, és azt mondta, hogy a gyengélkedőre kilenc órakor lehet jelentkezni. Nem engedett visszamenni a sátramba. Ó, ez a patkány! De majd elkapom valamelyik sötét éjjel. Várjátok csak ki a végét!

Ennek ellenére egy adag tojást púpoztam a tányérjára, és kávét is töltöttem neki. Végül mégiscsak enni kezdett. Zim őrmester felemelkedett a székéről, mialatt a legtöbbünk még evett, és megállt az asztalunk mellett.

– Jenkins.

– Mi? Igenis, uram!

– Kilenc órakor jelentkezzen gyengélkedőre!

Jenkins halántékán megmozdultak az izmok. Halkan válaszolta:

– Nincs szükségem orvosságra, uram. Magamtól is rendbe jövök.

– Kilenc órakor. Ez parancs!

Zim elhagyta az étkezdét.

Jenkins újra belefogott monoton szitkozódásába. Végül kissé megnyugodott, egy nagy adag rántottát rakott a szájába, és kissé hangosabban azt mondta:

– Csak azt szeretném tudni, hogy milyen anya lehetett az, aki egy ilyet szült a világra. Csak egy pillantást szeretnék vetni rá. Azon töröm a fejemet, hogy egyáltalán volt-e neki anyja.

Költői kérdés volt, mégis kapott rá választ. Az asztalunk végénél néhány széknyire tőlünk ült az egyik kiképző. Már befejezte a reggelijét, dohányzott, és ezzel egyidejűleg egy fogvájóval piszkálta a fogait. Nyilvánvalóan meghallotta, hogy miről beszélünk.

– Jenkins?

– Mi… Igen, uram?

– Tényleg ilyen keveset tudsz az őrmesterekről?

– Hát… kezdem kitanulni őket.

– Az őrmestereknek nincsen anyjuk. Ezt bármelyik kiképzett katona megmondhatja neked.

Egy füstfelhőt fújt az irányunkba.

– Az altisztek osztódással szaporodnak. Pont úgy, mint a baktériumok.

  IV

És monda az Úr Gedeonnak: Több ez a nép, mely veled van, hogysem kezébe adhatnám Midiánt… Azért kiálts a népnek füle hallatára, mondván: Aki fél és retteg, térjen vissza!… És visszatérének a nép közül huszonkét-ezeren, és csak tízezerén maradának ott. És monda az Úr Gedeonnak: Még ez a nép is sok. Vezesd őket le a vízhez, és ott megpróbálom őket néked… És levezette a népet a vízhez, és monda az Úr Gedeonnak: Mindazokat, akik nyelvökkel nyalnak a vízből, mint ahogyan nyal az eb, állítsd külön, valamint azokat is, akik térdeikre esnek, hogy igyanak! És lőn azoknak száma, akik kezökkel szájokhoz véve nyaldosák a vizet, háromszáz férfiú… És monda az Úr Gedeonnak: E háromszáz férfiú által szabadítlak meg titeket… a többi nép pedig menjen el, ki-ki a maga helyére!

– Bírák 7:2-7

Két héttel a megérkezésünk után elvették a matracainkat. Egészen pontosan abban a kétes értékű örömben lehetett részünk, hogy összecsomagoljuk őket, és elvigyük leadni egy négy kilométernyire lévő raktárhelyiségbe. Persze ekkorra ez már nem igazán számított. Úgy tűnt nekünk, hogy a talaj sokkal melegebbé és puhábbá vált – különösen azokon az éjszakákon, amikor riadót rendeltek el, és mi kipattanhattunk a sátorból, hogy katonásdit játsszunk. Erre nagyjából heti három alkalommal került sor. Az is igaz, hogy ezek után a riadógyakorlatok után már nem igazán tudtam, hogy min is alszom. Megtanultam bárhol és bármikor elaludni – ülve, állva, sőt még akkor is, amikor menetoszlopban meneteltünk. Még arra is képessé váltam, hogy az esti sorakozókor vigyázzállásban aludjak, és anélkül élveztem az indulókat, hogy felébredtem volna rájuk, viszont egyből éberré váltam, ha felhangzott, hogy „Lééépés in-dulj!”.

Camp Currie-ben egy nagyon fontos felfedezést tettem. A boldogság lényege az, hogy eleget aludjon az ember. Csak ez, és semmi más. Azok a gazdag és boldogtalan emberek, akiket ismertem, kivétel nélkül altató tablettákat szedtek. A Mobil Erők katonáinak nem volt ilyesmire szükségük. Adj a bakának egy hálózsákot, és elegendő időt arra, hogy használni is tudja, és ő olyan boldog lesz, mint a kukac az almában. Aludni fog.

Elméletileg minden nap nyolc óra éjszakai pihenő, és ráadásul a vacsora után másfél óra szabadidő állt a rendelkezésünkre. A gyakorlatban viszont az éjszakai pihenést gyakran megszakították a riadók, az éjszakai menetgyakorlatok, az Úristen szeszélyei és az elöljáróid hangulatai, így az esténkénti szabadidőd – már ha eleve nem szúrták el valamilyen hülye körletszemlével, vagy büntetőszolgálattal, amiért elkövettél valami apróságot – legtöbbször ráment a cipőpucolásra, a mosásra, a hajvágásra (néhány srácból közülünk a végére igazi mesterfodrász vált, de mivel a szolgálati szabályzat engedélyezte a biliárdgolyóra emlékeztető frizurát, így a legtöbbünk maga is elboldogult az ollóval és a borotvával), nem is beszélve az ezernyi apró kötelességről, amelyek a felszereléssel, a saját személyeddel és az őrmesterek kívánságaival függtek össze. Például megtanultuk, hogy a reggeli sorakozókor hangos „megfürödtem” kiáltással válaszoljunk, ha meghallottuk a nevünket. Ez annyit akart jelenteni, hogy az ember legalább egyszer fürdött a legutóbbi ébresztő óta. Ha hazudtunk, annak nem kellett szükségképpen kiderülnie (én magam is sikerrel sumákoltam egy-két alkalommal), de az egyik srácot, aki annak ellenére próbálkozott ezzel a trükkel, hogy állapota minden kétséget kizáróan cáfolta állítása igazát, a bajtársai vettek kezelésbe kemény gyökérkefékkel és dörzsszappannal, miközben az egyik kiképző őrmester végig ott állt mellettük, és alkalmi fürdőmesterként tanácsaival segítette a tisztálkodást.

Ha nem akadt semmi fontosabb dolgunk vacsora után, akkor levelet írhattunk, bámulhattuk a nagy semmit, dumálhattunk, millió alkalommal megvitathattuk az őrmesterek szellemi és erkölcsi hibáit, de szóba hozhattuk kedvenc témánkat, és fajtánk szebbik neméről is beszélgethettünk. (Arra a meggyőződésre jutottunk, hogy ilyen lények egyáltalán nem léteznek, a nők a mítoszok világába tartoznak, és csak felfűtött fantáziánknak köszönhetik létezésüket. Az egyik fiú a századunkból azt állította, hogy látott egy lányt az ezred főhadiszállásán. Senki sem kételkedett benne, hogy felvágós hazudozó az illető.) Kártyázni is lehetett. A saját káromon tanultam meg, hogy nem érdemes trükkökkel próbálkozni, és azóta nem is tettem ilyesmit. Azóta valójában egyetlen alkalommal sem vettem kártyát a kezembe.

Vagy pedig, ha az ember tényleg húsz perc magányra vágyott, akkor lefekhetett aludni. A legtöbben ezt a lehetőséget választották. Ami az alvást illeti, hetek óta mínuszban voltunk.

Talán azt a benyomást keltettem, hogy az alapkiképzés a szükségesnél keményebb volt. Ez így nem igaz. Nem lehetett még keményebb, és ennek jó oka volt. Nem akadt olyan újonc, aki ne lett volna meggyőződve arról, hogy ez az egész egy ravaszul kigondolt gazemberség, kiszámított szadizmus, és olyan szellemi nyomorultak ördögi szórakozása, akik örömüket lelték mások szenvedésében.

Ilyesmiről szó sem volt. A rendszert túl jól megtervezték, túl intellektuális, és túl személytelen volt ahhoz, hogy csupán öncélúan törekedjen a kegyetlenségre. Úgy megtervezték, mint egy sebészi beavatkozást, és a céljaik ugyanolyan érzelemmentesek voltak, mint egy sebészé. Oké, elismerem, hogy némelyik kiképző talán élvezte a dolgot, de biztosra nem mondhatom – azt viszont (ma már) pontosan tudom, hogy a pszichológus tisztek mindent megtettek azért, hogy a kiképzők kiválogatása során kiszűrjék a szadistákat. Olyan tapasztalt, kötelességtudó specialistákat kerestek, akik képesek voltak arra, hogy a lehető legkeményebb kiképzést nyújtsák az újoncoknak. Egy szadista túl buta erre a feladatra, egyébként pedig túl sok benne a szenvedély, és túlzottan erős benne a hajlam, hogy beleunjon szenvedélyébe, és eltompuljon. Alkalmatlan erre a munkára.

Ennek ellenére talán akadt az én kiképzőim között is néhány olyan alak, aki szívesen megszívatta az újoncokat. Ugyanakkor arról is hallottam, hogy még a sebészek (és nem feltétlenül a legrosszabbak) is élvezik a vagdalózást és a vérontást, ami persze szükségszerűen az embereket meggyógyító műtétek velejárója.

Itt van a kutya elásva. Sebészet. Az alapkiképzés közvetlen célja éppen abban állt, hogy kirostálja, és elűzze a seregből, a fegyvernemből azokat az újoncokat, akik túl puhányok, és túl elkényeztetettek voltak ahhoz, hogy a Mobil Erők igazi katonája lehessen belőlük. Elérték céljukat, tömegével szórták ki az embereket. (Csak kevés hiányzott ahhoz, hogy engem is ki ne vágjanak.) A századunk az első hat hét során egy szakasz méretére zsugorodott össze. Némelyektől békében váltunk el, és ők, ha akarták, egy másik, nem harcoló alegységben tölthették le meghatározott idejű Szövetségi Szolgálatukat. Másokat viszont rossz magaviselet, vagy elégtelen teljesítmény miatt bocsátottak el, de olyan is akadt, akinek egészségügyi okok miatt kellett mennie.

Legtöbbször nem tudtuk meg, miért hagyta el egy újonc a tábort, kivéve, ha ő maga mondta el az okát. Néhányan nem csináltak titkot belőle, hangosan káromkodtak, hogy elegük van ebből a kínzásból, és hogy kilépnek a Szolgálatból. Ezzel elveszítették a jogot, hogy valaha is választópolgárok lehessenek. Mások viszont, főként az idősebbek, fizikailag egyszerűen nem feleltek meg a követelményeknek, bármennyire is erőlködtek. Volt a táborban egy Carruthers nevű, kedves, öreg pali, aki már legalább 35 éves lehetett. Egyik nap hordágyon vitték el, és ő még halk hangon onnan is azt kiabálta, hogy ez így nem tisztességes, és hogy vissza fog jönni.

Szomorúak voltunk, mert kedveltük Carrutherst, és ő tényleg mindent megtett – ezért azután lesütöttük a szemünket, és közben azt gondoltuk, hogy többet valószínűleg nem fogjuk viszontlátni, mert testi alkalmatlanság miatt alighanem leszerelik, és így visszatér a civilek közé. Néhány évvel később viszont éppen én találkoztam vele. Megfellebbezte a leszerelését (ez lehetséges, ha kizárólag egészségügyi okok miatt küldenek el valakit), és amikor összefutottunk, egy csapatszállító hajón szolgált, mint szakács. Emlékezett rám, és beszélgetni akart a régi szép időkről, mivel ugyanolyan büszke volt arra, hogy Camp Currie-ben kapta meg az alapkiképzését, mint ahogy apám büszkélkedett a harvardi kiejtésével. Úgy érezte, hogy emiatt egy kicsit több, mint a többi, közönséges űrhajózó katona. Nos, talán nem csalták meg érzései.

A kiképzés keménységének azonban nem csupán az volt a célja, hogy a lehető leghamarabb leégesse a zsírt a húsról, és megspórolja a Federáció számára azoknak az újoncoknak a kiképzési költségeit, akik amúgy sem bírnák ki végig, hanem mindenekelőtt azt a célt szolgálta, hogy minden emberileg megtehetőt megtegyenek azért, hogy egyetlen olyan rohamosztagosnak se kelljen éles helyzetben beszállnia az ugró kapszulába, aki nem tökéletesen alkalmas erre a feladatra – vagyis tökéletes erőnlétű, elszánt, fegyelmezett, és teljesen kiképzett. Ha nem ilyen a katona, akkor az nem tisztességes a Federációval szemben, és ez egészen biztosan nem lenne fair a katona bajtársaival szemben. Magával az újonccal sem lehetne rosszabb dolgot tenni, mintha csak felületes kiképzésben részesítenék.

De vajon nem volt a kiképző tábor a szükségesnél kegyetlenebb?

Erre csak egy dolgot tudok mondani, ha legközelebb újra éles bevetésre indulok, akkor azt fogom követelni, hogy olyan emberek álljanak mellettem akiket vagy Camp Currie-ben, vagy egy ennek megfelelő szibériai táborban képeztek ki. Ellenkező esetben meg fogom tagadni, hogy beszálljak a kapszulába.

Újoncként persze akkoriban az egészet egy rohadt, értelmetlen, rettenetes szívatásnak tartottam. Például egy apróság: egy hete lehettünk a táborban, amikor a megszokott gyakorló mellé a szemlékhez egy rend barna öltözéket is kiadtak az újoncoknak. (Kimenő és díszegyenruhát csak jóval később kaptunk.) Fogtam a zubbonyomat, és visszavittem a készletraktárba, panaszkodni a számvevőnek. Mivel az illető csak őrmesteri rangban volt, és mindig is atyaian bánt az újoncokkal, azt hittem róla, hogy félig-meddig civil – akkortájt még nem tudtam, mit jelentenek a kitüntetések szalagjai a mellén, mert ha tudom, akkor még arra sem lett volna merszem, hogy megszólítsam.

– Őrmester, ez a zubbony túl nagy. A századparancsnokom azt mondja, hogy olyan, mintha a sátrat húztam volna magamra.

Egy pillantást vetett a zubbonyra, de nem nyúlt érte.

– Tényleg?

– Igen. Egy olyan kellene, ami jó rám.

Még mindig nem mozdult.

– Mondok valamit, kislegény. A seregben csak kétféle méret létezik: a túl kicsi, meg a túl nagy.

– De hát a századparancsnokom…

– Igaza van.

– De hát akkor mit csináljak?

– Aha, szóval neked tanácsra van szükséged? Na abból akad egy a raktáron. Egész friss, most érkezett. Lássuk csak, majd én megmondom neked, én mit tennék a helyedben. Nesze, egy varrótű. Sőt, egy spulni cérnát is kapsz. Már csak egy olló kellene, de hát a borotvapenge is megteszi. Vedd kicsit szűkebbre csípőben, de vállban hagyjál még bőven helyet! Különben majd még szűk lesz.

Zim őrmester két mondatban kommentálta szabói ténykedésemet:

– Lehetne jobb is. Két óra extra szolgálat!

A következő szemle alkalmából a ruha már tökéletesen illett rám.

Ez az első hat hét nem volt más, mint a keménység és a kínzás tobzódása, teletömve alaki gyakorlatokkal és erőltetett menetekkel. Végül – miután tucatjával estek ki az újoncok, mert lemaradtak, vagy hazaküldték őket – eljutottunk arra a pontra, amikor tíz óra alatt egy huzamban legyalogoltunk ötven kilométert, ami még egy jó lónak is becsületére válhatna. (Ezt azoknak mondom, akik még nem próbáltak egy félóránál többet gyakorolni.) Menetelés közben nem álltunk meg pihenni, hanem csak a menet ütemét változtattuk meg. Lassú menetelés, gyors menetelés, futólépés. Néha az egész távot egyetlen megállás nélkül tettük meg, kint letelepedtünk, megettük a fejadagunkat, hálózsákban aludtunk, és másnap visszameneteltünk a táborba.

Egy szép napon hálózsák, és élelmiszer nélkül kerekedtünk fel. Azon már meg sem lepődtem, hogy nem álltunk meg délben pihenni, mert azért én is tanultam valamit, így vittem magammal cukordarabkákat, kétszersültet és egyéb, nem romlandó élelmiszert. Ezeket az étkezdéből csempésztem ki, és magamnál rejtegettem. Csak akkor kezdtem el csodálkozni, amikor délután sem fordultunk vissza, hanem folytattuk a menetelést. Ekkorra már azt is megtanultam, hogy ne tegyek fel hülye kérdéseket.

A három század – ekkorra már egy kissé hiányosan – sötétedéskor állt meg. A zászlóalj felsorakozott, zene nélkül megtartottuk a sorakozót, díszmenet következett, majd őröket állítottak, és oszoljt vezényeltek. Azonnal felkerestem Bronski kiképző tizedest, mivel ő valamivel könnyebb eset volt, mint a többiek… és mert magam is újonc tizedes lévén, egy kicsit felelősnek éreztem magam. Ezek a rendfokozatok nem számítottak sokat – leginkább azt a kiváltságot jelentették, hogy téged vettek elő bármiért, amit a raj csinált, csakúgy, mint a saját disznóságaidért –, éppolyan gyorsan elvehettek őket, ahogyan adták. Zim kipróbálta az összes idősebb férfit tisztesként, majd, egy pár nappal az eset előtt, amikor a rajparancsnokunk kidőlt, és kórházba került, megörököltem egy rangjelzéssel ellátott karszalagot.

– Bronski tizedes, mi a parancs? Mikor van a vacsora? – kérdeztem.

– Van egy pár kekszem. Akarod a felét? – vigyorgott rám.

– Mi… nem, uram. Köszönöm. (Akkorra már kiokosodtam: pár keksznél jóval többet hoztam magammal.) Nem lesz vacsora?

– Nekem sem mondták, fiam. De nem látok egyetlen közeledő helikoptert sem. Úgyhogy, ha a helyedben volnék, összegyűjteném a rajomat, és kiötölnénk valamit. Talán egyikőtök eltalál kővel egy nyulat.

– Értem uram. De… úgy érti, hogy itt éjszakázunk? Nem hoztunk hálózsákokat.

Felvonta a szemöldökét.

– Nem hoztatok? Nahát, ilyet! – gondolkodóba esett. – Hmm… láttál már birkanyájat összebújni hóviharban?

– Hát… nem, uram.

– Próbáljátok ki. Azok sem fagynak meg, talán ti sem fogtok. Vagy, ha nem vágysz társaságra, sétálgathatsz egész éjjel. Senki sem akadályoz meg, amíg az őrzött területen belül maradsz. Ha folyamatosan mozogsz, nem fogsz megfagyni. Persze, egy kicsit fáradt leszel reggel.

Újra elvigyorodott.

Tisztelegtem, és visszamentem a rajhoz. Felosztottuk a készleteinket egyforma adagokra, aminek következtében kevesebb kajám maradt, mint amennyi eredetileg volt. Egyik-másik barom nem hozott semmi ennivalót, vagy pedig már menetelés közben felzabálta mindenét. De egy pár keksz és néhány aszalt szilva sokat tehet egy éhes gyomor lecsillapítása érdekében.

A birka-trükk is működött. Az egész osztag, három raj, összebújt. Senkinek sem ajánlanám ezt az alvási módot: vagy a szélén vagy, egyik feled megfagy, és próbálsz minél beljebb araszolni, vagy belül fekszel, a viszonylagos melegben, akkor viszont mindenki más beléd nyomja a térdét-könyökét – a szájszagról már nem is beszélve. Egy körkörös mozgás közepette egész éjszaka egyik állapotból a másikba vándorolsz, félig ébren, félig álomban. Mindez évszázadosan hosszúra nyújtja az éjszakát.

Hajnalban a jól ismert vezényszóra ébredtünk:

– Felkelni! Mintha élnétek!

A kiképzők az emberhalomból kiálló testrészekre mért vesszőcsapásokkal adtak nyomatékot a szavaiknak.

Azután a reggeli torna következett. Hullafáradt voltam, kételkedtem benne, hogy meg tudom érinteni a lábujjamat. Fájt ugyan, de sikerült, és húsz perccel később, amikor felkerekedtünk, egyszerűen idősebbnek éreztem magam. Zim őrmester még csak kócosnak sem látszott, és az a csirkefogó még valahogy meg is borotválkozott.

Menetelés közben a Nap melegítette a hátunkat, és Zim énekeltetni kezdett bennünket, először régi dalokat, mint a „Le Regiment de Sambre et Meuse”, a „Lőszerszekrénykém”, vagy a „Montezuma csarnokai”, aztán pedig a saját Csillagharcos polkánkat, ami gyors lépésre, majd futólépésre sarkallja az embert. Zim őrmester még a hangnemet sem tudta tartani, a hangos éneklés volt minden, amire képes volt. De Breckinridge erős és biztos hangon vezetett, és a dal Zim borzalmas hamissága ellenére is valamennyiünket összefogott. Feltámadt bennünk a büszkeség, és kivágtuk a rezet.

Ötven kilométerrel később már nem éreztük magunkat büszkének. Hosszú volt az éjszaka, végtelen a nap – Zim üvöltözött velünk a nyomorúságos díszmenet miatt, és jónéhány katonát leteremtett, amiért nem tudtak megborotválkozni az alatt a teljes kilenc perc alatt, ami a menetelés és az újabb sorakozó között eltelt. Sok újonc lépett le azon az estén, és jómagam is gondolkoztam rajta, mégsem tettem meg, már azok miatt a hülye rangjelzések miatt sem, amiket még nem szedtek el tőlem.

Azon az éjszakán kétórás riadót kaptunk.

Végül azonban megtanultam értékelni a két-három tucat meleg test luxusát, amelyekhez hozzá lehetett bújni, ugyanis húsz héttel később meztelenül dobtak le a kanadai Sziklás Hegység legelmaradottabb területén, és negyven kilométert kellett gyalogolnom a hegyeken át. Megcsináltam – és az út minden centiméterén utáltam a hadsereget.

Mindazonáltal nem voltam túl rossz formában, amikor megérkeztem. Egy pár nyúl nálam kevésbé volt éber, így azután nem maradtam teljesen éhen… mint ahogy teljesen meztelen sem; nyúlzsírból és piszokból készült könnyű, meleg kabátot viseltem, és mokaszint a lábamon – a nyulaknak már úgysem volt szükségük a bőrükre. Bámulatos, mi mindent művelhet az ember egy darab kővel, ha rászorul.

Úgy hiszem, barlangi ősapáink nem lehettek annyira ostobák, mint amilyennek általában tartjuk őket.

A többieknek is – azoknak, akik megmaradtak a próbáig, és nem léptek ki már előtte – sikerült megcsinálni – mindannyiuknak, kivéve két fiút, akik meghaltak a próba során. Azután mindannyian visszamentünk a hegyekbe, és tizenhárom napig kerestük őket. Helikopterek és a legjobb kommunikációs felszerelések irányítottak bennünket, a feljebbvalóink erővértbe öltözve felügyelték a keresést és ellenőrizték a híreket – mert a Mobil Erők addig nem adja fel az emberei keresését, amíg a legkisebb remény is él, hogy még életben vannak.

Azután teljes tiszteletadással eltemettük őket, a „Miénk e föld” dallamára, és poszthumusz megkapták a kiképzett katona rangját. Ez volt az első alkalom, hogy a kiképző ezred valamelyik tagja megkapja ezt a címet – mert egy rohamosztagostól nem várják el, hogy feltétlenül életben maradjon (meghalni a munkájához tartozik)… de azzal sokat törődtek, hogy hogyan hal meg. Emelt fővel, keményen és a végsőkig küzdve kell kilehelned a lelked.

Breckinridge volt az egyik; a másik egy ausztrál gyerek, akit nem ismertem. Nem ők voltak az elsők, akik a kiképzés alatt haltak meg. És nem is az utolsók.

  V

Bűnösnek kell lennie,

Másként nem volna itt!

Jobb oldali ágyúk… TŰZ!

Kár belé a golyó,

Dobd vízbe a tetűt!

Bal oldali ágyúk… TŰZ!

– Díszlövésekkor énekelt régi matróznóta

Ez csak azután történt, hogy otthagytuk Camp Currie-t, és már jócskán előbbre jutottunk a kiképzésünkben. Mindenekelőtt a harcászatban – harcászati gyakorlatok, harcászati képzés, harcászati hadgyakorlatok, amelyek során minden bevetésre került, amit csak fegyvernek lehetett használni, a puszta kezünktől kezdve egészen a szimulált atomcsapásig. Sohasem hittem volna, hogy ilyen sokféle módon lehet védekezni! Már puszta kézzel és a lábbal is sokra megy az ember – aki pedig kétségbe vonja az állításomat, annak bizonyára nem volt alkalma megnézni a la savate oktatása során Zim őrmestert és Frankel kapitányt, a zászlóalj parancsnokunkat vagy éppen a kis Shujumit, amint mosolyogva, puszta kézzel ellátta a bajunkat. Zim azonnal kinevezte önvédelmi kiképzőnek, és megkövetelte tőlünk, hogy engedelmeskedjünk a fiúnak. Igaz, nem kellett neki tisztelegnünk vagy uramnak szólítanunk.

Ahogy egyre ritkultak a soraink, Zim már nem foglalkozott az alaki képzéssel, csak a jelentéstételeket és a díszmeneteket vezényelte le, és ideje nagy részét az egyes-harcos kiképzésnek szentelte. Az oktatás során segített az altiszteknek. Tökéletesen bánt minden fegyverrel, de legkedvesebb gyermekének mégis a kése számított, amelyet saját maga élezett meg, és egyensúlyozott ki, jóllehet az a penge, amit a fegyverszobából kiosztottak nekünk, nem hagyott semmi kivetnivalót maga után. Egyéni kiképzőként ráadásul még szimpatikusabbnak is látszott. Már nem volt hányadék, csupáncsak elviselhetetlen. Rettenetesen türelmes tudott lenni, ha hülyeségeket kérdeztünk tőle.

Például, amikor az egyik srác – egy Ted Hendrick nevű fickó – a nap folyamán szűkmarkúan mért kétperces szünetek egyikében megkérdezte:

– Őrmester, én érteni azt, hogy a késdobálás vidám dolog… de miért kell megtanulnunk? Mi a fenére mehetünk vele?

– Hát – felelte Zim –, tegyük fel, hogy csak ez az egy késed van. Vagy még egy késed sincs. Mit teszel ilyen helyzetben? Elmondasz egy imát, és meghalsz? Vagy mégis ellenállsz, és sikeresen megvéded magad? Fiam, itt minden igazi, ez nem egy hülye játék, ahol feláldozhatsz egy parasztot, ha már vesztésre állsz.

– De hát pontosan ez az, amire gondolok, uram! Tételezzük fel, hogy egyáltalán nincs nálam fegyver. Vagy csak egy ilyen tőröm van. Az ellenségem pedig, akivel szembe kéne szállnom, egy két lábon járó, gyilkos fegyverraktár, tele veszélyes fegyverekkel. Ilyenkor nincs mit tenni. Már csak az imádkozás marad.

Zim szinte finoman válaszolt:

– Teljesen félreértetted a dolgot, fiam. Olyan dolog, hogy „veszélyes fegyver”, nem létezik.

– Tessék, uram?

– Nincsenek veszélyes fegyverek, csak veszélyes harcosok. Mi megpróbálunk belőletek ilyen veszélyes embereket faragni – akik az ellenségre nézve veszélyesek. Akkor is, ha még egy kés sincs nálatok. Halálosak az ellenség számára, amíg marad egy kezetek, vagy egy lábatok, és még életben vagytok. Ha nem értitek, hogy miről van szó, akkor olvassátok el a „Horatius a hídon”-t, vagy „A Bonhomme Richárd pusztulásá”-t! Mindkét könyvet megtaláljátok a tábori könyvtárban. De térjünk vissza arra a helyzetre, amiről az előbb beszéltél. Én vagyok te, és nincs más nálam, csak ez a kés. A célpont mögöttem van – a hármas számú céltábla, amit az előbb éppen elhibáztál –, egy őrszem, akit felszereltek mindennel, ami csak fellelhető egy fegyverraktárban, talán csak egy hidrogénbombát nem nyomtak a kezébe. Ki kell csinálnod… csendben és azonnal, hogy ne legyen ideje segítséget kérni.

Zim csípőből megfordult – huss! –, és a kés, ami még az előbb nem is volt a kezében, máris ott rezgett a hármas számú céltábla közepében.

– Látod? Legjobb, ha két kés van nálad, de szükség esetén puszta kézzel is el kell tudnod intézni.

– De…

– Még mindig vannak kétségeid? Ki velük! Azért vagyok itt, hogy megválaszoljam a kérdéseidet!

– Öö, igen, uram. Azt mondta, hogy az őrszemnél nincsen hidrogénbomba. De hát éppen ez a gond. Hogyne lenne nála! Vagyis, hogyha mi lennénk az az őrszem, akkor nálunk bizony lenne valami ilyesmi… És egészen nagy a valószínűsége annak, hogy akkor az ellenfelünknek is van.

– Értelek.

– Hát… Szóval ez az, uram, amit nem egészen tudok felfogni. Ha hidrogénbombát is alkalmazhatunk, és ahogy ön mondta, ez a háború, itt minden igazi, és nem babra megy a játék, akkor nem értelmetlen a földön kúszni-mászni, és a késsel dobálózni? Hiszen közben meg is halhatunk, sőt, el is veszíthetjük a háborút. Pedig a rendelkezésünkre áll a megfelelő fegyver, amivel megnyerhetnénk. Mi abban a logika, hogy egy seregnyi, elavult fegyverekkel felszerelt ember kockára teszi az életét, amikor egyetlen tojásfejű sokkal többet tud tenni azzal, hogy megnyom egy gombot?

Zim nem válaszolt azonnal, pedig ez nem volt a szokása. Aztán lágyan ennyit mondott:

– Jól érzed magad a katonaságnál, Hendrick? Leszerelhetsz, tudod jól!

Hendrick motyogott valamit, mire Zim azt mondta:

– Beszélj hangosan!

– Hogy itt hagyjam a sereget? Nem, uram, végigcsinálom az időmet.

– Akkor jó. Nos, arra a kérdésre, amit éppen az előbb tettél fel nekem, egy őrmesternek tulajdonképpen nem lenne szabad válaszolnia. Tulajdonképpen nem is lett volna szabad megkérdezned engem. Azt várják el ugyanis tőled, hogy már akkor tisztában legyél a válasszal, mielőtt jelentkeznél a katonai szolgálatra. Volt neked az iskolában történelem és erkölcsfilozófia órád?

– Tessék? Igen, uram.

– Akkor tehát tudnod kellene a választ. De ennek ellenére, magánemberként, megosztom veled a személyes véleményemet. Ha meg akarnál büntetni egy gyereket, egyből levágnád a fejét?

– Tessék?… Nem, uram.

– Persze, hogy nem. Jól elfenekelnéd. Adódhatnak olyan körülmények, amikor az ellenség városának megsemmisítése egy hidrogénbombával ugyanolyan hülye dolog lenne, mintha egy fejszével próbálnál megrendszabályozni egy csecsemőt. A háború nem egyszerűen erőszak és pusztítás. A háború irányított erőszak egy cél elérése érdekében. A háború célja az, hogy erővel támogassuk kormányunk valamelyik döntését. A háborúnak sohasem az a célja, hogy a gyilkolás kedvéért végezzünk az ellenséggel, hanem az, hogy rákényszerítsük, tegye azt, amit elvárunk tőle. Nem pusztítás, ha nem ellenőrzött és értelmes erőszak. Az viszont nem az én vagy a te feladatod, hogy eldöntsük, mi legyen az erőszak célja. Sohasem a katona dolga, hogy döntsön arról, mikor, hogyan, hol és miért küzdjön. Ez a politikusok és a tábornokok dolga. A politikusok eldöntik, hogy mi célból, és hogy milyen mértékű erőszakot alkalmazzunk, a tábornokok pedig elfogadják ezt a döntést, és elmondják nekünk, hogy hol, mikor és hogyan. Mi alkalmazzuk az erőt, mások pedig – idősebb és okosabb emberek, ahogy azt mondani szokták – kézben tartanak minket. Úgy, ahogy annak lennie kell. Ez a legjobb válasz, amit csak adhatok neked. Ha nem vagy vele elégedett, akkor adok neked egy cédulát, amivel elmehetsz az ezredparancsnokhoz. Ha pedig ő sem tud meggyőzni, akkor eridj haza, és legyél újra civil! Mert ebben az esetben valószínűleg sohasem lesz belőled katona.

Zim talpra ugrott.

– Csak lógni akartok, azért hagytok ennyit dumálni. Talpra katonák, mintha élnétek! Küzdőtartást felvenni! Kés készenlétben! Hendrick, te vagy az első! Azt akarom, hogy most déli irányba dobd a kést. Déli irányba, érthető? Nem északnak! A cél pontosan déli irányban van tőled, és én azt akarom, hogy legalább nagyjából dél felé hajítsd azt a kést! Tudom, hogy nem fogod eltalálni, de talán kicsit megijeszted a céltáblát. Ügyelj arra, hogy ne vágd le a füled! Nehogy kicsússzon a kés a kezedből, mert még eltalálsz valakit a hátad mögött! Azzal az egérfingnyi agyaddal koncentrálj arra, hogy a cél délre van tőled! Vigyázz, kész, tűz! Dobd a kést!

Hendrick már megint eltévesztette a célt.

Botokkal gyakoroltunk, azután meg dróttal (rettentő dolgokat lehet ám egy szál dróttal művelni), és azt is megtanultuk, hogy valójában mire képesek a korszerű fegyverek. Megtanultuk a hogyant és a mikéntet, a fegyverek kezelését és karbantartását – a szimulált nukleáris fegyverektől kezdve a kézi rakétákon, a különböző harcigázféléken és mérgező hadianyagokon át egész a gyújtó és robbanószerekig. Olyan dolgokat is, amiről talán jobb nem is beszélni. Sok mindent megtudtunk az „elavult” fegyverekről is. Gyakorlófegyverekre szerelt bajonettekkel gyakorlatoztunk, meg olyan karabélyokkal, amelyek szinte tökéletesen azonosak voltak a XX. századi lövészek fegyvereivel – ezek sokban hasonlítottak a modern vadász és sportpuskákra, csak az volt a különbség, hogy a felhasznált lőszer teljes egészében fémből volt, az ólommagot fémötvözetből készült hüvely vette körül. Meghatározott távolságban lévő célokra lőttünk, meg a gyakorlótéren mozgatható, rugókkal felszerelt reflex-céltáblákra. Ezeknek a gyakorlatoknak az volt a célja, hogy felkészítsen minket az éles fegyverekkel való bánásra, arra, hogy résen legyünk, hegyezzük a fülünket, bármi is történjen. Azt hiszem, megtanultuk a dolgot. Sőt, egészen bizonyos vagyok benne.

A harcászati gyakorlatok során ezeket a karabélyokat a sokkal veszélyesebb és nagyobb pontosságú fegyverek helyett használtuk. És még sok minden mást is csak szimuláltunk. Ennek persze megvolt a maga oka. Az élő erő vagy valamilyen célobjektum ellen bevetett, gyakorló bomba illetve gránát csak fekete füstöt bocsátott ki magából, míg a gázgránátból áradó gáz mindenkit megbőgetett, vagy tüsszögésre kényszerített. Ebből tudni lehetett, hogy ki halt meg, vagy vált bénává. Elég mocsok érzés volt ahhoz, hogy ezután az ember sose legyen óvatlan, ha gázról volt szó, arról a letolásról már nem is beszélve, amit akkor kaptunk, ha vigyázatlanok voltunk.

Egyre kevesebbet aludhattunk, a gyakorlatoknak több, mint a felét éjszaka tartották: éjjellátó készülékkel, infrával, radarral, halláserősítővel, meg csupa ilyesmivel.

A célkereső készülékekkel felszerelt fegyverek helyett használt karabélyok gyakorló lőszerrel voltak töltve. Ötszáz töltény között azonban akadt egy éles is. Hogy ez veszélyes dolog? Igen is, meg nem is. Élni veszélyes… Ezenkívül pedig, ha nem egy robbanó golyó talál el, akkor nem hal meg az ember, kivéve persze, ha a fejébe, vagy a szívébe kapja a golyót. Talán még akkor sem. Az ötszáz vaktöltény közé kevert egyetlen éles lőszer azonban életre keltette bennünk a túlélési ösztönt, hiszen tudtuk, hogy olyan fegyverekből lőtték ki őket, amelyekkel a kiképzőink közé tartozó mesterlövészek ránk céloztak. A puskások mindent megtettek azért, hogy eltaláljanak bennünket, pedig tudták, hogy van egy éles lőszer is a tárban. Csupán arról biztosítottak minket, hogy sosem céloznak egy újonc fejére… Kivételek persze mindig akadhattak.

A kiképzőink ígérete nem nyugtatott meg túlságosan senkit sem. Ez az ötszázadik lőszer hatalmas orosz ruletté változtatta az unalmas terepgyakorlatot. Az unalom abban a másodpercben semmivé foszlik, amikor először érzi az ember az éles lőszer forró leheletét a füle mellett, mielőtt még meghallotta volna a fegyver dörrenését.

De talán túl gyorsan hozzászoktunk a dologhoz, gyorsabban, mint ahogy azt a kiképzésünk számára hasznos volt, ezért fentről közölték velünk, hogy a vaktöltények és az éles lőszerek arányát 1:100-ra fogják emelni, ha továbbra is így viselkedünk… Azután pedig 1:50-re, ha még ez sem segít. Nem tudom, hogy beváltották-e ezt a fenyegetést – meglehetősen nehéz az ilyesmit ellenőrizni –, de az biztos, hogy hihetetlenül szemfülessé váltunk, mivel a szomszéd századból az egyik srácnak egy golyó súrolta a hátsó felét. A fiú megúszta egy meglepő forradással és egy nagy halom idevonatkozó csipkelődéssel, míg kint a terepen hihetetlen mértékben megnőtt az újoncok fedezékkeresési szorgalma. Nevettünk ugyan a srácon, mivel a hátsó felébe kapta a golyót, de mindannyian tudtuk, hogy a fejét is eltalálhatták volna – vagy éppen a mi fejünket.

Azok a kiképzők, akik nem puskával a kézben vadásztak ránk, nem vonultak fedezékbe, csupán egy fehér inget húztak magukra, és hülye botjukkal a hónuk alatt kihúzott derékkal mászkáltak a terepen. Nyilvánvalóan az volt a szilárd meggyőződésük, hogy egy újonc semmiképpen sem lőné agyon szándékosan a kiképzőjét. Véleményem szerint ez csak részben felelt meg a valóságnak, és az egészet a túlzásba vitt bizalom jeleként értékeltem. Ennek ellenére 500:1 volt az esélye annak, hogy a gyilkos szándékkal leadott lövés csak egy vaktöltény durranásának bizonyul, és a biztonsági tényezőt növelte az is, hogy az újoncok nagy részét még nem lehetett a mesterlövészek közé sorolni. A karabély nem egy túlzottan könnyen kezelhető fegyver. Képtelen kikeresni a célt magának – úgy hallottam, hogy a régi időkben, amikor még a háborúkat ilyen fegyverekkel vívták meg, átlagosan több ezer lövés leadására volt szükség ahhoz, hogy egyetlen embert megöljenek. Ez hihetetlenül nagy lőszerpocsékolásnak tűnhet, ám a hadtörténet megerősíti ezt a számot. Nyilvánvalóan a legtöbb lövést nem is célzottan adták le, hanem csak azért, hogy az ellenséget rákényszerítsék, hogy behúzza a fejét, és ne tudja megzavarni a baráti csapatok tüzelését.

Az biztos, hogy egyetlen kiképzőt sem sebesítettek vagy öltek meg karabéllyal. Egyetlen újonc sem esett a puskatűz áldozatául. A halálos balesetek az egyéb fegyverek, vagy a fegyverek hibás kezelésének a számlájára írhatók. Némelyik alkalmazott eszköz képes volt arra, hogy 180 fokos fordulatot tegyen, és belemarjon az emberbe, ha valaki nem tartotta be hajszálpontosan a használati utasításokat. Ja, és az egyik srácnak sikerült még a nyakát is kitörnie, amikor a gyakorlat során először lőttek rá. Túl hevesen ugrott fedezékbe, pedig a tárban tényleg csak vaktöltények voltak.

Ám ezek a puskagolyók és a beteges vágyakozás, hogy fedezékbe meneküljek előlük, egy láncreakciót váltottak ki bennem, és ennek következtében eljutottam Camp Currie-i karrierem mélypontjára. Először is megfosztottak a tizedesi csíkoktól, mégpedig nem azért, mert én csináltam valamit, hanem mert az egyik srác elkövetett egy baklövést, amikor éppen távol voltam… Én pedig szóvá tettem a dolgot. Bronski figyelmeztetett, hogy tartsam a számat, így aztán Zimhez mentem el, hogy panaszkodjak. Az őrmester dermesztő hangon kioktatott, hogy mindenért felelős vagyok, amit az embereim csinálnak, teljesen mindegy, hogy velem, vagy nélkülem… és ráadásul még a nyakamba sózott hatórányi büntető szolgálatot, mivel Bronski engedélye nélkül jöttem hozzá. Ezek után pedig kaptam egy levelet, ami igencsak elkeserített. Ez volt az első levél az anyámtól. Majd kificamítottam a vállamat, amikor először gyakorlatoztunk a páncélozott erővértben. (Ezekbe a gyakorló vértezetekbe egy olyan plusz szerkezetet is beépítettek, amelyik lehetővé teszi a kiképzők számára, hogy az erővértet tetszésük szerint távirányítással is kikapcsolhassák. Az enyémből ugrás közben ment el az áram, így ütöttem be a vállamat.) A gyógyulás idejére belszolgálatba osztottak be, ahol túl sok időm maradt a töprengésre. Pont egy olyan időszakban, amikor azt hittem, minden okom megvan arra, hogy sajnáljam magam.

Mivel csak könnyített szolgálatra oszthattak be, beraktak futárnak a zászlóaljparancsnok irodájába. Kezdetben nagyon szorgalmas voltam, mivel még sosem jártam a parancsnokságon, és ezért jó benyomást akartam kelteni. Fel kellett azonban fedeznem, hogy Frankel kapitányt egyáltalán nem érdekli az igyekezetem. Csak azt akarta, hogy csendben legyek, ne dumáljak, és ne zavarjam a munkáját. Így aztán kénytelen voltam magammal foglalkozni, mivel elaludni viszont nem mertem.

Hirtelen, röviddel az ebéd után egy csapásra felélénkültem. Zim őrmester jött be három ember kíséretében. Zim ugyanolyan katonás és alakias volt, mint mindig, de arca, mint a fakó lovon vágtató halálé, és a jobb szeme be volt dagadva. Úgy tűnt, hogy jókora kék folt lesz belőle, amit természetesen képtelenségnek éreztem. Kísérői közül a középső Ted Hendrick volt. Mocsok borította – ami érthető, hiszen a század terepgyakorlatot hajtott végre. A prérit ugyanis nem sikálták ki a kedvünkért, és időnk nagy részét az édes anyaföld ölelésében töltöttük. De Hendrick ajka megrepedt, álla és az inge pedig véres volt. Sapka sem volt rajta. Úgy tűnt, mint aki felrobbanni készül a dühtől.

Mellette két újonc állt. Karabély volt náluk, Hendricknél meg semmi. A kísérők egyike a mi bandánkból volt, egy Leivy nevű srác. Idegesnek és izgatottnak látszott, és rám kacsintott, amikor senki sem figyelt ránk.

Frankel kapitány meglepetten felnézett.

– Mi a helyzet, őrmester?

Zim kihúzta magát, és úgy beszélt, mint aki egy magnószalagot játszik le.

– Uram, a H. Század parancsnoka jelenti a zászlóaljparancsnoknak. Fegyelmezési eljárás. 9-1-0-7 paragrafus. Harcászati gyakorlat során parancsmegtagadás és a taktikai oktatás semmibevétele. 9-1-2-0 paragrafus. Az engedelmesség megtagadása az előző körülmények között.

Frankel kapitány döbbenten meredt rá.

– És ezzel jön hozzám, őrmester? Hivatalosan?

Felfoghatatlan volt számomra, hogyan lehet valaki annyira zavarban, miközben az arca és a hangja olyan kifejezéstelen, mint amilyen Zimé volt ebben a pillanatban.

– Uram, ha a kapitány megengedi. Ez az ember megtagadta az adminisztratív fegyelmezési eljárást. Ragaszkodott ahhoz, hogy a zászlóaljparancsnokkal beszéljen.

– Értem. Szóval egy zugügyvéd. Még mindig nem értem a dolgot, őrmester, bár elméletileg az újonc valóban rendelkezik ezzel a kiváltsággal. Mi volt az a taktikai utasítás és a parancs?

– „Lefagyni”, uram.

Hendrickre pillantottam, és azt gondoltam: ajaj, ez nem lesz könnyű neki. A „lefagyni” parancsra a katonák azonnal a mocsokba vágják magukat, és amilyen gyorsan csak lehet, fedezékbe mennek, hogy azután lefagyjanak. Tökéletesen mozdulatlanná válnak, még a szempillájuk sem rebbenhet, míg fel nem oldják ezt a parancsot. A másik lehetőség az, hogy akkor kell jéggé dermedni, amikor az ember már fedezékben van. Egyszer olyan katonákról meséltek nekem, akiket ebben az állapotban talált el a golyó… szépen, lassan meghaltak, csendben, anélkül, hogy megmozdultak volna.

Frankel összevonta a szemöldökét.

– Mi történt ezután?

– Ugyanaz, uram. Megmozdult, majd megtagadta a parancsot, hogy újra lefagyassza magát.

Frankel kapitány most dühösnek látszott.

– A neve?

– Hendrick, T.C., uram – válaszolta Zim. – Ú-hét-kilenc-hat-nulla-kilenc-kettő-négyes újonc.

– Szép dolog, Hendrick! Harminc napig megfosztom az összes privilégiumától, a sátrát pedig kizárólag a szolgálati időben, étkezés, és tisztálkodás céljából hagyhatja el. Az ügyeletes tizedes felügyelete mellett minden nap három órás rendkívüli őrséget fog adni, egy órát a takarodó előtt, egy órát ébresztő előtt és egy órát ebédidőben. Vacsorára kizárólag vizet és kenyeret kaphat. Annyi kenyeret, amennyit meg tud enni. Vasárnaponként tíz óra büntetőszolgálatot fog ellátni, ezt az időt úgy ossza be, hogy alkalma legyen elmenni az istentiszteletre, ha akar.

(Azt gondoltam magamban: Ó, a teringettét! Ez most megszívta!) Frankel kapitány folytatta:

– Csak azért ússza meg ilyen olcsón, mivel nem adhatok ennél súlyosabb büntetést anélkül, hogy hadbíróságot hívnék össze… maga miatt pedig nem akarom megalázni a századát. Lelépni!

Ismét a papírjaira nézett, és már meg is feledkezett az ügyről…

Hendrick azonban üvölteni kezdett:

– Meg sem hallgatta, hogy mit akarok én mondani!

A kapitány felnézett.

– Ó, bocsánat! Valamit mondani akar?

– Még szép, hogy mondani akarok! Zim őrmester ki akar készíteni. Amióta megjöttünk a táborba, csak velem szórakozik. Egész nap engem szopat, reggeltől estig! O…

– Ez a munkája – válaszolta hűvösen a kapitány. – Megkérdőjelezi az ön ellen felhozott vádakat?

– Nem, de… azt nem mondta, hogy egy hangyabolyban feküdtem!

Frankel undorodva nézett rá.

– Ó, szóval inkább megölette volna magát, és bajt hozott volna a bajtársaira néhány apró, nevetséges hangya miatt!

– Nem csak néhány apró hangya! Több százan voltak! Vöröshangyák!

– Tényleg? Fiatalember, tisztáznunk kell egy dolgot. Ha egy csörgőkígyófészekbe feküdt volna, akkor is azt várták volna el magától, hogy nyugton maradjon.

Frankel egy pillanatnyi szünetet tartott.

– Mit tud felhozni mentségéül?

Hendrick üvölteni kezdett:

– Hogy mentségül? Még szép, hogy van mentségem! Az őrmester megütött! Kezet emelt rám! Ez az egész banda állandóan a hülye botokkal szaladgál, a seggünkre vernek, hátba, meg a bordánk közé szúrnak vele, hajtanak, mint a barmot! Eltűrtem a dolgot, de most puszta kézzel ütött meg! A földre taszított, és azt ordította, hogy „Lefagyni, te hülye barom!” Hát ehhez mit szól?

Frankel kapitány lenézett a kezére, azután újra vissza, Hendrickre.

– Maga egy, a civilek között széles körben elterjedt tévedésben leledzik, hogy az elöljárói nem „emelhetnek kezet” magára, ahogy azt az előbb mondta. Tisztán társadalmi szempontokat figyelembe véve ez igaz is. Ha például egy üzletben, vagy a moziban találkoznánk, nem lenne jogom ahhoz, hogy lekeverjek magának egy pofont, ameddig megadja a rangomnak kijáró tiszteletet. Ugyanez természetesen önre is igaz. Szolgálatban azonban kissé más a helyzet…

A kapitány megfordult a fotelben, és rámutatott az irattartókra.

– Ott vannak a törvények, amelyek szerint itt élünk. Átrághatja magát a könyvekben megtalálható összes paragrafuson, valamennyi, ezekre a paragrafusokra támaszkodó hadbírósági tárgyalás jegyzőkönyvén, akkor sem talál egyetlenegy olyan szót sem, amelyik közvetve vagy közvetlenül megtiltaná az elöljáróinak, hogy „kezet emeljenek” magára, vagy hogy szolgálat közben bármilyen más módon megfegyelmezzék. Hendrick, én most eltörhetném az állkapcsát, és csupán a saját elöljáróimnak tartoznék felelősséggel azért, hogy intézkedésem megfelelt-e a követelményeknek. Magának viszont nem tartoznék számadással. Sőt, ennél komolyabb intézkedéseket is foganatosíthatnék. Vannak körülmények, amelyek egy elöljáró számára, akinek nem kell feltétlenül tisztnek lennie, nem csak megengedik, de akár kötelezővé teszik, hogy késedelem, és talán figyelmeztetés nélkül, megölje az alárendelt tisztek, vagy közkatonák valamelyikét. És ezért nem csak, hogy nem büntetik meg, de még meg is dicsérik. Ezt kell tenni például, ha valaki gyávának bizonyul az ellenség előtt.

A kapitány az asztalra csapott.

– Szóval, azok a botok. Ezeknek kettős feladatuk van. Egyrészt parancsnoki hatalommal ruházzák fel a viselőjüket. Másodsorban pedig azt várjuk el ezektől az emberektől, hogy a botokat az önök ösztönzésére és meghajtására használják. Úgy kell őket használni, hogy azzal semmiképpen ne sebesíthessék meg a kiképzendőket. Fájdalmat persze okozhatnak. Ezzel viszont ezernyi okítást és figyelmeztetést takaríthatunk meg magunknak. Tegyük fel például, hogy ébresztőkor nem kel fel rögtön. Kétségtelenül elképzelhető az is, hogy az ügyeletes altiszt mosolyogva odaáll maga elé, és azt mondja, hogy: „Kérem, kedves újonc, ha fel méltóztatik kelni, akkor kap egy cukorkát”, és megkérdezi, hogy ágyban szeretné-e a reggelit ezen a szép napon. Működhetne a dolog, ha elegendő altisztünk lenne arra, hogy mindenki mellé odaállíthassunk egyet óvónőnek. Ez azonban nem megy, úgyhogy nem marad más hátra, mint a bottal egy kissé besegíteni, és az altiszt már megy is tovább, hogy felriassza a többi lógóst is. Természetesen akár bele is rúghatna magába, ami ugyanolyan törvényes, és majdnem ugyanolyan hatásos volna. Az újoncok kiképzéséért és a hadsereg fegyelméért felelős tábornoknak azonban az a véleménye, hogy az ügyeletes altisztnek és önnek is sokkal méltóságteljesebb, ha a személytelen parancsnoki bottal ugrasztják fel a hétalvókat a durmolásból. Én is egyetértek ezzel, bár egyáltalán nem fontos, hogy mit gondolok én, vagy ön. Ez a dolgok rendje, és nem más.

Frankel kapitány felsóhajtott.

– Hendrick, ezt azért magyaráztam el magának, mert teljesen értelmetlen lenne egy embert úgy megbüntetni, hogy nem érti, miért is kapott büntetést. Maga úgy viselkedett, mint egy neveletlen kölyök. Azért mondom, hogy kölyök, mert még mindig nem sikerült embert faragni magából, bár mennyire is erőlködünk. Egy hihetetlenül neveletlen kölyök, ha figyelembe vesszük, hogy már hol tart a kiképzése. Abból, amit itt felhozott, semmi sem igazolja magát, és nem akad közöttük egyetlen enyhítő körülmény sem. Fogalma sincs, miről van szó, és azt sem érti, milyen feladatok várnak magára, mint katonára. Úgyhogy mondja el nekem a saját szavaival: miért érzi azt, hogy igazságtalanul bántak önnel? Tisztázni akarom a dolgot. Talán akadhat valami, ami az ön javára válhat, habár őszintén szólva ezt nehezen tudnám elképzelni.

Mialatt tartott a kapitány lelki fröccse – az ő nyugodt, szelíd stílusa sokkal inkább megviselt, mint Zim bármelyik menydörgő letolása –, vetettem titokban néhány pillantást Hendrick arcára. Felháborodottsága dacos hallgatássá változott.

– Mondja már! – förmedt rá Frankel.

– Hát… szóval, az volt a parancsunk, hogy fagyjunk le. Fedezékbe mentem, de azután észrevettem, hogy egy hangyabolyban fekszem. Megpróbáltam egy kicsit arrébb kúszni, de egy akkora ütést kaptam a hátamra, hogy visszazuhantam a földre. Üvöltözni kezdett velem, mire felugrottam, és behúztam neki egyet, aztán meg…

– ÁLLJ! – Frankel kapitány felpattant a székéből, és Hendrick fölé magasodott, jóllehet alig volt magasabb nálam. Rámeredt az újoncra.

– Maga… megütötte… a… századparancsnokát?

– Tessék? Hát nem ezt mondom? De először ő ütött meg hátulról! Még csak nem is láttam! Nem hagyom, hogy akárki megüssön! Bemostam neki egyet, erre újra megütött, és azután…

– Csend legyen!

Hendrick elhallgatott, majd hozzátette:

– Itt akarom hagyni ezt a tetves bandát.

– Azt hiszem, ezt a kívánságát teljesíthetjük – felelte jéghidegen Frankel. – Nagyon hamar teljesíthetjük.

– Adjon egy darab papírt, megírom a leszerelési kérelmem!

– Egy pillanat! Zim őrmester?

– Igenis, uram.

Zim már jó ideje nem szólt egy szót sem. Vigyázzban állt, előreszegezett pillantással, mereven, akár egy szobor. Csak az arcizmai rángatóztak. Ránéztem, és megállapítottam, hogy tényleg van egy monoklija a jobb szeme alatt. Hendrick alaposan behúzhatott neki. Ám Zim egy szót sem szólt erről, és Frankel kapitány sem mutatott érdeklődést az ügy iránt. Talán azt feltételezte, hogy Zim beverte a fejét egy kilincsbe, és majd alkalom adtán szóvá teszi a dolgot.

– Az előírásoknak megfelelően megtörtént az ön századában is a Fegyelmi Szabályzat kihirdetése?

– Igen, uram. Minden vasárnap reggel felolvasták, és kiakasztották a hirdetőtáblára.

– Ezzel én is tisztában vagyok. Csak a jegyzőkönyv miatt kérdeztem.

Vasárnap reggelente, istentisztelet előtt felsorakoztattak minket, és felolvasták nekünk a törvénykönyvből a fegyveres erőkre vonatkozó fegyelmi előírásokat. Ezeket a századiroda előtti faliújságra is kiakasztották. Senki sem törődött igazából vele, a kiképzésünk megszokott részének számított, aludtunk, miközben a felolvasást hallgattuk. Ha az egészből egyáltalán valami beszivárgott az agyunkba, akkor az nem volt más, mint azok a paragrafusok, amelyeket „a pofára esés harmincegy fajtájának” hívtunk. Végül is a kiképzőink gondoskodtak arról, hogy még álmunkban is fújjuk az igazából fontos előírásokat. A „pofára esés” egy ugyanolyan ősi eufémizmus volt, mint a katonanyelv másik, hasonlóan régi kifejezése, „a kopaszok szopatása”. Pofára esni annyit jelentett, hogy valaki elkövette a harmincegy katonai főbűn egyikét. Néha-néha akadt valaki, aki azzal hencegett, vagy éppen azzal vádolt meg valaki mást, hogy sikerült elkövetnie a pofára esés harminckettedik változatát is, ám ez szinte minden esetben abszurd és többnyire obszcén dolognak bizonyult.

„Megütötte szolgálatot ellátó elöljáróját!”

A dolog hirtelen már egyáltalán nem tűnt nevetségesnek. Megütötte Zimet? Nem szokták ezért felakasztani az embert? Igaz, a századból szinte mindenki megpróbálta már megütni Zimet, és néhányunknak sikerült is eltalálni… amikor éppen Zim tartotta a közelharc oktatást. Általában akkor vett kezelésbe minket, miután összeakaszkodtunk a többi kiképzővel, és már kezdtük azt hinni, hogy mi vagyunk a jobbak. Ekkor jött Zim és még egy kicsit csiszolt rajtunk. Egyszer viszont magam is a tanúja voltam annak, amint Shujumi leütötte az őrmestert. Bronski egy vödör vizet öntött a nyakába, mire Zim felállt, és kezet rázott Shujumival. Aztán úgy megdobta a srácot, hogy az majdnem leverte a Holdat.

Frankel kapitány körülnézett, és odaintett magához.

– Maga, ott. Hívja fel az ezredparancsnokságot!

Engedelmeskedtem, megnyomtam a gombokat, és hátra léptem, amikor megjelent egy tiszt arca a képen.

– A parancsnok adjutánsa – mondta az arc.

Frankel határozottan válaszolt:

– A második zászlóalj parancsnoka azzal a kéréssel fordul az ezredparancsnokhoz, hogy jelöljön ki egy tisztet hadbírósági tárgyalás céljából.

– Mikor van rá szükséged, Ian? – kérdezte az arc.

– Olyan gyorsan, ahogy csak lehet.

– Tehát azonnal. Biztos vagyok benne, hogy Jake itt van a főhadiszálláson. A paragrafus száma és a vádlott neve?

Frankel kapitány erre megadta Hendrick adatait és a törvénykönyv megfelelő paragrafusát. Az arc a képernyőn megdermedt, aztán halkan füttyentett.

– Azonnal elintézem, Ian. Ha nem tudom elérni Jake-et, akkor magam jövök, mihelyt szóltam az Öregnek.

Frankel kapitány Zimhez fordult.

– A kísérők? Ők a tanúk?

– Igenis, uram.

– Az osztagparancsnok tanúja volt a dolognak?

Zim egy leheletnyit habozott.

– Azt hiszem, igen, uram.

– Hozassa ide. Van valaki sugárhajtású erővértben a közelben?

– Igenis, uram.

Zim a telefonhoz lépett, mialatt Frankel megkérdezte Hendricket:

– Milyen tanúkat kíván megnevezni a maga védelmében?

– Micsoda? Nincs szükségem tanúkra. Az őrmester pontosan tudja, hogy mit művelt. Adjon csak egy darab papírt, és már el is tűntem…

– Mindent a maga idejében.

És ez nem lesz hosszú idő, gondoltam. Alig öt perccel később földet ért a parancsnoki erővértbe bújtatott Jones tizedes. Karjában hozta Mahmud tizedest. Lerakta Mahmudot, és már repült is vissza, éppen akkor, amikor Spieksma hadnagy belépett az ajtón.

– Jó napot, kapitány – mondta. – Itt vannak a tanúk és a vádlott?

– Minden készen áll. Vegye át a dolgot, Jake!

– Működik az adatrögzítő?

– Éppen most kapcsoltam be.

– Rendben van. Hendrick, lépjen elő!

Hendrick engedelmeskedett, de úgy tűnt, mint aki bármelyik pillanatban felrobbanhat az indulattól. Spieksma hadnagy határozottan azt mondta:

– Tábori hadbíróság, összehívva a Kiképzési Parancsnokság és a Fegyelmi Ügyek megbízott tábornokának négyes számú, általános parancsa alapján. Összhangban a Terrai Federáció fegyveres erőire vonatkozó törvényekkel és határozatokkal. Az összehívó parancsot F.X. Malloy őrnagy, az Arthur Currie Kiképző Tábor Harmadik Kiképző Ezredének parancsnoka adta ki, Ian Frankel kapitány, a Mobil Erők Harmadik Kiképző Ezrede második zászlóalja parancsnokának a kérelmére. Bírónak Jacques Spieksma, a Mobil Erők Harmadik Kiképző Ezrede első zászlóaljának a parancsnokát jelölték ki. A vádlott: Hendrick, Theodore C. közkatona, azonosító száma: Ú 7960924, akit a 9080 számú paragrafus alapján azzal vádolnak, hogy megütötte egy elöljáróját, mialatt a Terrai Federáció riadókészültségben volt.

A leginkább az lepett meg, hogy milyen gyorsan ment az egész. Hirtelen azt hallottam, hogy kineveztek „bírósági rendésznek”, és felszólítottak, hogy „távolítsam el” a tanúkat, de tartsam őket készenlétben a kihallgatásra. Fogalmam sem volt arról, hogyan tudnám „eltávolítani” Zim őrmestert, ha nem magától megy, de ő csak egy pillantást vetett Mahmudra és a két újoncra, aztán kivonultak, hallótávolságon kívülre. Zim arrébb ment, és egyedül várakozott. Mahmud leült a földre, és sodort magának egy cigarettát, amit aztán rögtön el kellett oltania, mert ő volt az első behívott tanú. Nem egészen húsz perc alatt mind a három tanút kihallgatták. Többé-kevésbé valamennyire megerősítették Hendrick vallomását az ügyről. Zimet egyáltalán nem hallgatták meg.

Spieksma hadnagy odafordult Hendrickhez.

– Kíván kérdéseket feltenni a tanúknak? A bíróság támogatja ebben, ha ez a kívánsága.

– Nem.

– Álljon vigyázzba, és mondja, hogy „uram”, ha a bírósággal beszél.

– Nem, uram – mondta. És még hozzátette: – Ügyvédet szeretnék.

– Az egyszerű, tábori hadbírósági eljárás során a törvény nem teszi lehetővé a jogi tanácsadást. Kíván-e tanúként felszólalni a saját ügyében? Nem köteles így tenni, és az eddig felvonultatott bizonyítékokat figyelembe véve a bíróság nem fogja tudomásul venni, ha ön megtagadja a tanúvallomást. Arra azonban fel kell hívnom a figyelmét, hogy bármi, amit saját mentőtanújaként mond, az ön ellen felhasználható, és hogy önt is keresztkérdéseknek vethetjük alá.

Hendrick megvonta a vállát.

– Nincs mit mondanom. Mit segítene az rajtam?

– Ismétlem: kíván-e tanúként felszólalni a saját ügyében?

– Hát, nem, uram.

– A bíróságnak fel kell még tennie egy formális kérdést. Tudomására hozták-e önnek azt a paragrafust, ami alapján vádat emeltek ön ellen, mielőtt még sor került volna arra a bűntettre, ami miatt önt most felelősségre vonják? Igennel, vagy nemmel válaszolhat, de hallgathat is, ám felhívom a figyelmét arra, hogy a 9167-es paragrafus értelmében köteles választ adni, és a hamis válaszadásért meg is büntethetik.

A vádlott néma maradt.

– Hát jó. A bíróság még egyszer hangosan felolvassa önnek azt a paragrafust, ami alapján vádat emeltek ön ellen, és utána újra felteszik ezt a kérdést. „9080-as paragrafus: A Fegyveres Erők azon tagja, aki megüti, vagy megtámadja elöljáróját, vagy megpróbálja megütni, vagy megtámadni…”

– Ó, azt hiszem, ezt már hallottam! Vasárnap reggelente mindig ilyesmit olvasnak fel nekünk. Egy baromi hosszú listát azokról a dolgokról, amiket nem szabad megtenni.

– Szerepelt ez a paragrafus a felolvasottak között?

– Hát… igen. Igen, uram. Ez is köztük volt.

– Akkor jó. Mivel ön nem kívánt tanúként vallomást tenni a saját ügyében, tud talán olyan körülményeket említeni, amelyek felmentik önt, vagy enyhítik a tettének megítélését?

– Uram?

– Akar-e bármit is mondani a bíróságnak az üggyel kapcsolatban? Valamit, ami az ön véleménye szerint más megvilágításba helyezi a már jegyzőkönyvbe vett vallomásokat, vagy valamit, ami enyhítheti az önnel szemben felhozott vád megítélését? Például összeférhetetlenséget, kábító vagy gyógyszerek hatását. Eddig még nem kellett esküvel megerősített vallomást tennie. Bármit elmondhat, amiről azt gondolja, hogy segíteni fog. A bíróság ezzel a felszólítással a következő dolgot kívánja tisztázni: úgy érzi-e ön, hogy az eljárással összefüggésben igazságtalanságnak lett kitéve? Ha igen, akkor miért?

– Micsoda? Még szép, hogy igazságtalanság! Hiszen ő ütött meg először! Hallották a tanúkat, ő ütött meg először!

– Még valamit?

– Tessék? Nem, uram. Nem elég ennyi?

– A tárgyalás véget ért. Theodore C. Hendrick közkatona lépjen előre.

Spieksma hadnagy az egész idő alatt vigyázzban állt. Most Frankel kapitány is felemelkedett a foteljéből. A teremben hirtelen fagyossá vált a levegő.

– Hendrick közlegény, a hadbíróság bűnösnek találta az ön ellen felhozott vádban.

Görcsbe rándult a gyomrom. Meg fogják korbácsoltatni, vagy talán még ennél is szörnyűbb történik. Pedig ma reggel még ott ült mellettem, és együtt reggeliztünk.

– A hadbíróság – folytatta a hadnagy, mialatt kavarogni kezdett a gyomrom – tíz korbácsütésre ítéli önt, és rossz magaviselet miatt elbocsátja a hadseregből.

Hendrick nyelt egyet.

– Le akarok szerelni!

– A bíróság nem engedi meg önnek, hogy leszereljen. A bíróság még hozzá kívánja fűzni, hogy a büntetés csak azért ilyen alacsony mértékű, mivel a törvény értelmében ez a bíróság nem szabhat ki ennél magasabb büntetést. A bírósági tárgyalást kezdeményező elöljárója tábori hadbíróság összehívását javasolta. Hogy miért ezt, azt a bíróság nem vizsgálja. Ha azonban önt rendes hadbíróság elé állították volna, akkor az elém beterjesztett bizonyítékok alapján egy szemernyi kétely nélkül állíthatom, hogy a hadbíróság kötél általi halálra ítélte volna önt. Magának nagy szerencséje volt, és az elöljárója nagyfokú jóindulatról tett tanúbizonyságot.

Spieksma hadnagy elhallgatott egy pillanatra, majd folytatta.

– Az ítélet haladéktalanul végrehajtásra kerül, mihelyt a bíróságot összehívó hatóság megerősítette azt. Addig a bíróság szünetet rendel el. Erre az időre a vádlottat őrizetbe veszik.

Ezt a megjegyzést nekem címezték, de semmi más teendőm nem akadt, mint hogy felhívjam a fogdasátrat, és kiállítsak egy átvételi elismervényt, amikor eljöttek érte.

Frankel kapitány délután elküldött egészségügyi szemlére, és felmentett a küldöncség alól, amikor az orvos szolgálatra alkalmasnak nyilvánított. Éppen kellő időben érkeztem vissza a századomhoz ahhoz, hogy átöltözzek, és részt vegyek az alegység sorakozóján, csak azért, hogy Zim őrmester megfenyítsen a „foltos egyenruhám” miatt. Nos, neki egy sokkal nagyobb folt terpeszkedett a jobb szeme alatt, de ezt nem kívántam szóbahozni.

Ott, ahol az adjutáns állt, egy jókora állványt szereltek össze az alakulótéren. Amikor elérkezett az alegység szemle időpontja, nem került sor a napi rutinfeladatok kiosztására, hanem felolvasták Hendrick bírósági ítéletét.

Ezután bilincsbe verve, két, felfegyverzett őr kíséretében elővezették.

Sosem éltem még át nyilvános korbácsolást. Otthon ugyan a nyilvánosság előtt kerül sor az ilyesmire, de csak a bíróság épületének az udvarán. Egyszer meg akartam nézni egy ilyesmit, bár az apám szigorúan megtiltotta, hogy elmenjek egy ítélet végrehajtására. Csak egyszer próbáltam meg szembeszegülni a tilalmával… amikor pedig odaértem a bíróságra, kiderült, hogy elhalasztották. Többé nem próbálkoztam.

Egy alkalom is túl sok.

Az őrök a magasba rántották a karját, és bilincsének a láncát beakasztották az oszlopra szerelt, jókora kampóba. Ezután lehúzták róla a speciális szabású inget. Ezt a ruhadarabot így is le lehetett venni. Hendrick nem viselt trikót. Az adjutáns kiadta a parancsot.

– Hajtsák végre a bíróság ítéletét!

Egy másik századbeli kiképző őrmester lépett ki az alakzatból. Az őrség parancsnoka számolni kezdett.

Nagyon lassan számoltak, öt másodperc telt el az egyes csapások között, és ez a szünet örökkévalóságnyi időnek tűnt. Ted a harmadik korbácsütésig néma maradt. A negyediknél vinnyogni kezdett.

Ezután már csak arra emlékszem, hogy Bronski tizedes hajolt fölém. Adott néhány baráti pofont és kutatóan nézett rám.

– Magadhoz tértél? Akkor jó, állj vissza a sorba! Mintha élnél! Rögtön kezdődik a szemle!

A szemle után visszatértünk a zászlóalj körletébe. Ezen az estén nem volt étvágyam, és a többiek is csak turkáltak az ételben.

Senki sem tette szóvá, hogy elájultam. Később kiderítettem, hogy nem én voltam az egyetlen – több, mint két tucat újonc esett össze.

  VI

Amit olcsón kapunk meg, azt nem becsüljük sokra… Valóban igen különös volna, ha olcsó ajándéknak tekintenénk egy olyan mennyei javat, mint a szabadság.

– Thomas Paine

Camp Currie-beli tartózkodásom során a Hendrick kirúgatását követő éjszaka volt a mélypont. Nem tudtam aludni – aki volt kiképzőtáborban, az tudja, mennyire pocsékul kell lenni ahhoz, hogy ez megtörténhessen. De aznap nem végeztem semmilyen gyakorlatot, ezért fizikailag nem voltam fáradt, a vállam pedig még mindig fájt, bár „szolgálatra alkalmasnak” találtak. Ezen felül még anyám levele is a fejemben járt, és valahányszor lehunytam a szemem, mindig a korbács suhogását hallottam, és láttam, amint Ted összerándul az oszlopon.

Nem izgatott, hogy elveszítettem a rangjelzésemet. Nem számított többé, hiszen kész voltam a leszerelésre, már döntöttem. Ha nem lett volna az éjszaka közepe, amikor nincs kéznél se toll, se papír, azonnal megtettem volna.

Ted fél perc alatt több súlyos hibát is elkövetett. És valóban csak hiba volt, hiszen miközben utálta bandát (és ki szerette?), megpróbálta kibírni az idejét, és elnyerni a polgárjogot. Politikus szeretett volna lenni – sokat beszélt arról, mi lesz, ha megkapja a polgárjogot. „Lesznek változások, figyeld csak meg!”

Nos, ezután soha nem fog közhivatalt betölteni; pedig csak egy pillanatra veszítette el a fejét, ám ez is soknak bizonyult.

Ha vele megtörténhetett, velem is megtörténhet. Mi van, ha megbotlom? Holnap, vagy a jövő héten? Nem is engednek leszerelni, hanem csíkos háttal, gyászzene mellett úgy rúgnak ki a hadseregből.

Ideje volt, hogy beismerjem: tévedtem, és az apámnak volt igaza. Ideje volt beadni azt a darab papírt, hazakuncsorogni, és megmondani apámnak, hogy kész vagyok a Harvardra menni, azután pedig elhelyezkedni az üzletben – ha ugyan még engedni fogja. Ideje volt, hogy reggel azonnal felkeressem Zim őrmestert, és megmondjam neki, részemről ennyi. De reggelig nem, mert az ember nem ébresztheti fel Zim őrmestert – őt aztán nem, nekem elhiheti bárki! –, hacsak nem biztos benne, hogy az őrmester valóban vészhelyzetnek ítéli a dolgot.

Zim őrmester…

Aggasztott, csakúgy, mint Ted esete. Mikor lezajlott a hadbírósági eljárás, és Tedet elvitték, Zim ott maradt, és azt kérdezte Frankel kapitánytól:

– Beszélhetnék a zászlóalj parancsnokkal, uram?

– Természetesen. Akartam kérni, hogy maradjon egy szóra. Foglaljon helyet.

Zim egy pillantást vetett felém, majd a kapitány is rám nézett. Nem kellett szólniuk, hogy menjek ki, magamtól is felszívódtam. A külső hivatali helyiségben senki sem volt, kivéve egy pár civil tisztviselőt. Nem mertem kijjebb menni, féltem, hogy a kapitány hívatni fog, ezért kerestem egy széket egy halom dokumentum mögött, és leültem.

A válaszfalon keresztül, amihez a fejemet támasztottam, hallottam beszélgetésük minden szavát. A zászlóalj parancsnokság inkább épület volt, mintsem sátor, hiszen állandó kommunikációs és rögzítő-berendezésnek adott helyet, de ún. „minimális alapterületű épület” lévén inkább hasonlított egy kunyhóra. A belső osztottsága nem volt komoly. Nem hiszem, hogy a civilek hallották, mert mindegyikük fülhallgatót viselt, ezen felül írógépek fölé hajoltak, de ez nem is számított. Nem volt szándékomban hallgatózni. Na jó, talán mégis.

Zim azt mondta:

– Uram, szeretném, ha áthelyeznének egy harci egységbe.

– Nem hallom, mit mond, Charlie. Nincs elem a hallókészülékemben – válaszolta Frankel.

– Komolyan beszélek, uram. Ez a feladat nem való nekem.

– Ne varrja a nyakamba a problémáit, őrmester. Legalább addig várjon, amíg elrendezzük a szolgálati ügyeket! Mi a fene történt? – hallatszott Frankel ingerült hangja.

– Az a fiú nem érdemel tíz korbácsütést – válaszolta Zim keményen.

– Persze, hogy nem. Maga is tudja, hogy ki szúrta el a dolgot, és én is tudom – felelte Frankel.

– Igen, uram. Tudom.

– Igazán? Maga nálam is jobban tudja, hogy ezek a srácok, ebben a szakaszban még vadállatok. Tudnia kell, mikor fordíthat nekik biztonsággal hátat, és mikor nem. Ismeri a Szabályzatot és az érvényes parancsot a 9-0-8-0 bekezdéssel kapcsolatban. Soha nem adhat még csak esélyt sem arra, hogy megszegjék. Persze, némelyikük megpróbálja – ha nem volnának agresszívak, nem lennének jó nyersanyag az M.E. számára. A táborban azonban kezelhetőek; elég biztonságos, ha hátat fordít nekik étkezések alatt, vagy amíg alszanak, vagy amíg ülnek a fenekükön az előadáson. De ha kiviszi őket hadgyakorlatra, vagy bárhová, amitől felspanolódnak és teli lesznek adrenalinnal, akkor olyan robbanékonnyá válnak, mint egy kalapnyi robbanó higany. Maga tudja ezt, minden kiképző tudja, hiszen erre tanították – megtanították, hogy ügyeljen rá, hogy kiküszöbölje, mielőtt megtörténik. Magyarázza meg nekem, hogyan történhetett meg, hogy egy kiképzetlen újonc behúzzon magának egyet? Sosem emelhetett volna kezet magára, ki kellett volna ütnie a fiút, amikor látta, mire készül. Miért nem volt résen? Kezd lelassulni?

– Nem tudom – válaszolta Zim lassan. – Biztosan.

– Hmm. Ha ez igaz, akkor a maga számára szóba se jöhet egy harci egység! De nem igaz. Legalábbis, amikor utoljára, három napja együtt dolgoztunk, még nem volt igaz.

– Akkor mi romlott el?

Zim csak egy idő után válaszolt.

– Azt hiszem, magamban biztos befutónak könyveltem el.

– Olyan nem létezik.

– Igaz, uram. De annyira lelkiismeretes volt, olyan makacsul eltökélte, hogy végigcsinálja – nem volt rátermett, de próbálta –, hogy valószínűleg tudat alatt így gondoltam.

Zim elhallgatott, majd hozzáfűzte.

– Azt hiszem, azért volt, mert kedveltem.

– Egy kiképzőtiszt nem engedheti meg magának, hogy kedveljen valakit – horkant fel Frankel.

– Tisztában vagyok ezzel, uram. Mégis megteszem. Jó srácok ezek. Az igazán bunkókat mostanra már kiszórtuk.

– Hendrick egyetlen hibája – eltekintve az ügyetlenségétől – az volt, hogy mindent jobban akart tudni. De nem bántam; én is jobban tudtam mindent ennyi idős koromban. A bunkók hazamentek, azok pedig, akik maradtak, mind lelkesek, törekvőek és talpraesettek – olyan agyafúrtak, mint egy alomra való kölyökkutya. Egy csomóan közülük katonák lesznek. Egyszóval ez volt a gyenge pont. Kedvelte őt… ezért nem tudta időben elküldeni. Így most hadbírósággal, korbáccsal, kirúgatással fejezi be. Szép.

– Bárcsak magamra vállalhattam volna valahogy azt a korbácsolást, uram! – mondta Zim komolyan.

– Sorba kellett volna állnia, mert én magasabb rangban vagyok. Mit gondol, én mit kívántam az elmúlt órában? Mit gondol, mitől féltem, mióta megláttam bejönni a monoklijával? Mindent megtettem, hogy elsimítsam a dolgot egy adminisztratív büntetéssel, de az a bolond fiú nem hagyta. Olyan őrültnek azonban soha nem gondoltam volna, hogy kikottyantsa, ő ütötte meg magát – az a fiú hülye; már hetekkel ezelőtt ki kellett volna tennie az egységből… ahelyett, hogy addig pátyolgatja, míg bajba nem keveredik. Hát kikottyantotta nekem, tanúk előtt. Ezzel arra kényszerített, hogy hivatalos feljegyzést készítsek az ügyről – és ez betett nekünk. Nincs rá mód, hogy kitöröljük az aktájából, nincs rá mód, hogy elkerüljük a hadbíróságot… most végigmehetünk az egész mocskos szemétkupacon, le kell nyelnünk a keserű pirulát. Íme itt van egy újabb civil, aki élete végéig utálni fog minket. Mert meg kell korbácsolni; sem maga, sem én nem vállalhatjuk magunkra helyette, még ha mi hibáztunk is. Az ezrednek látnia kell, mi történik, ha valaki megszegi a 9-0-8-0-t. A mi hibánk… az ő sebes háta.

– Az én hibám, kapitány. Ezért akarom áthelyeztetni magam. Öö… uram, azt hiszem így a legjobb a seregnek.

– Azt hiszi? Igen? Viszont én döntöm el, mi a legjobb a zászlóaljamnak, nem pedig maga, őrmester. Charlie, mit gondol, ki húzta ki a maga nevét a kalapból? És miért? Emlékezzen vissza tizenkét évvel ezelőttre! Tizedes volt, emlékszik? Hol volt akkor?

– Itt voltam, ahogy ön is jól tudja, kapitány. Pontosan itt, ugyanezen az istenverte prérin… Bárcsak soha ne jöttem volna vissza!

– Mindannyian ezt kívánjuk. De történetesen ez a legfontosabb és legfinomabb munka a hadseregben – idomítatlan, fiatal tacskókból katonákat faragni. Ki volt a maga csapatában a legszilajabb tacskó?

– Hmm… – kezdte Zim lassan –, azt azért nem mondanám, hogy ön volt a legrosszabb, kapitány.

– Nem mondaná, mi? De azért erősen kéne gondolkodnia, hogy eszébe jusson valaki más! Utáltam a pofáját, Zim „tizedes”.

– Igazán, kapitány? – kérdezte Zim csodálkozó és kissé megbántott hangon. – Én nem utáltam magát, kifejezetten kedveltem.

– Úgy? Persze, az utálat a másik dolog, amit egy kiképzőtiszt nem engedhet meg magának. Nem utálhatjuk és nem szerethetjük őket; a mi feladatunk a tanítás. Mindenesetre, ha kedvelt engem, hát… elég furcsa módon adott ennek kifejezést. Vajon még most is kedvel? Ne válaszoljon; nem érdekel, hogy igen, vagy nem – vagyis inkább nem akarom tudni a választ. Sebaj; akkoriban megvetettem, és arról álmodoztam, hogyan kaphatnám el. De maga mindig résen volt, sosem adott esélyt, hogy begyűjtsek egy 9-0-8-0-pert. És most, magának köszönhetően, itt vagyok. Szóval, hogy a kéréséről beszéljünk: volt egy parancs, amit újra és újra kiadott nekem, amikor újonc voltam. Annyiszor, hogy jobban utáltam, mint bármi mást, amit tett, vagy mondott. Emlékszik rá? Én igen, és most fel is idézem: „Katona! Pofa be, és tegye a dolgát!”

– Emlékszem.

– Még ne menjen el! Ennek a csúnya ügynek megvannak a pozitívumai is. Minden kiképző ezrednek kemény leckére lenne szüksége a 9-0-8-0-val kapcsolatban. Ezt mindketten tudjuk. Gondolkodni még nem tanultak meg, nem olvasnak, és csak ritkán hallgatnak a szóra – ezzel szemben látnak… és a Hendrick gyerek balszerencséje egy szép napon talán megóvja az egyik bajtársát attól, hogy felakasszák az első fára. Sajnálom, hogy a lecke adója az én zászlóaljamból került ki, és semmiképpen sem akarom, hogy ez a zászlóalj egy újabbat rossz példát adjon. Gyűjtse össze a kiképzőit, és figyelmeztesse őket. Ezek a srácok körülbelül huszonnégy órán át sokkos állapotban lesznek. Azután letörtté válnak, és a feszültség fokozódni kezd. Csütörtök vagy péntek táján néhányan, akik amúgy is kibuktak volna, elkezdenek olyasmire gondolni, hogy a Hendrick nem is kapott olyan sokat, még az ittas vezetésért járó korbácsütések számát sem érte el a büntetése… azután majd elkezdenek azon tűnődni, hogy talán megérné, hogy kitöltsék a dühüket azon a kiképzőn, akit legjobban utálnak. Őrmester, nem fajulhat idáig a helyzet! Megértette?

– Igen, uram.

– Azt akarom, hogy nyolcszor olyan óvatosak legyenek, mint addig voltak. Azt akarom, hogy tartsák a távolságot, és a tarkójukon is legyen egy szemük. Azt akarom, hogy annyira résen legyenek, mint egy egér a macskakiállításon. Bronski – vele beszéljen külön. Bronski hajlamos a haverkodásra.

– Bronskit is meghajtom, uram.

– Figyeljen oda rá! Mert amikor a következő srác elégtételt készül venni, le kell ütni, nem szabad elhibázni. Hülyére kell verni, és a kiképzőnek ezt anélkül kell megtennie, hogy rajta egyetlen karcolás is esne – ha nem, hát alkalmatlanságért kicsinálom. Ezt mondja meg nekik. Tanítsák meg azoknak a srácoknak, hogy nemcsak drága mulatság, de egyszerűen lehetetlen megsérteni a 9-0-8-0-t… hogy ha csak megpróbálják, pépesre lesznek verve, kapnak egy vödör vizet a képükbe, és nagyon fog fájni a pofájuk – ennyi, és semmi több.

– Igen, uram. Így lesz.

– Így kell lennie. Azt a kiképzőt, aki elhibázza, nem csak leváltom, de személyesen fogom kivinni a prérire, és dagadtra verem, mert még egyszer nem fogom eltűrni, hogy az egyik fiamat a szégyenpadra kössék a tanára hanyagsága miatt. Lelépni!

– Igen, uram. Jó napot, kapitány!

– Mi van rajta jó? Charlie…

– Igen, uram?

– Ha nincs sok dolga ma este, hozza át a tornacipőjét és a lábszárvédőjét a tiszti körletbe, és akkor bunyózhatunk egyet. Úgy nyolc óra táján.

– Igen, uram.

– Ez nem parancs, csak meghívás. Ha tényleg lassul, akkor talán le tudom rúgni a lapockáját.

– Hmm… Fogadni is merne rá a kapitány?

– Mi? Így, hogy egész nap az íróasztal mellett ülök, a forgószékben? Nem én! Hacsak bele nem egyezik, hogy egyik lábát egy vödör cementbe mártva harcol! Komolyan, Charlie, szörnyű napunk volt, és még rosszabb is lesz, mielőtt jobbra fordul. Ha maga és én jól leizzadunk ma, és elhelyezünk egy pár balhorgot, akkor talán jól fogunk aludni éjjel, az összes kis mama kedvence ellenére.

– Ott leszek, kapitány. Ne egyen túl sokat vacsorára – nekem is ki kell adnom magamból egy kis feszültséget.

– Egyáltalán nem szándékozom vacsorázni; itt fogok ülni, és kiizzadom azt a jelentést… amit az ezredparancsnok kegyeskedik majd elolvasni a saját vacsorája után… és ami valaki miatt, akinek a nevét most nem említem, két órával meghosszabbítja a szolgálatomat. Úgyhogy lehet, hogy kések egy pár percet a bunyóból. Menjen most, Charlie, ne zavarjon! Viszlát!

Zim őrmester olyan hirtelen indult el, hogy alig maradt időm lehajolni, és megkötni a cipőfűzőmet, hogy ne lásson meg a dossziék mögött, amint átment az irodán. Frankel kapitány máris ordított:

– Küldönc! Küldönc! KÜLDÖNC! Háromszor kell szólítanom? Hogy hívják? Jegyezzen elő magának három óra büntetőgyakorlatot, teljes menetfelszereléssel! Keresse meg az E, F és G század parancsnokait, adja át nekik üdvözletemet, és mondja meg nekik, hogy szívesen látom őket sorakozó előtt! Aztán ugorjon el a sátramba, és hozzon egy tiszta egyenruhát: sapka, oldalfegyverek, cipő, a kitüntetéseknek csak a szalagja kell, az érme nem. Hozza nekem ide ezeket! Aztán jelentkezzen a gyengélkedőn! Ha képes azzal a karral úgy vakarózni, ahogy az előbb láttam, akkor nem fájhat annyira a válla. Tizenhárom perce van az egészségügyi szemléig! Mintha élne, katona!

Végrehajtottam a parancsot – a tisztek közül kettőt a kiképzők zuhanyozójában találtam meg (egy küldönc bárhová bemehet), a harmadikat az íróasztalánál. A kapott parancsok teljesítése nem volt lehetetlen, csak azért látszott annak, mert közel állt hozzá. Frankel kapitány egyenruháját abban a pillanatban tettem le elé, amikor megkezdődött az egészségügyi szemle. A kapitány, anélkül, hogy felnézett volna, azt morogta:

– Felejtse el a büntetőszolgálatot! Lelépni!

Éppen idejében értem haza, hogy „egyenruha tisztátlansága két helyen” címen büntetőszolgálatot kapjak, és lássam hogyan ér véget Ted Hendrick pályafutása a Mobil Erőknél.

Szóval sok időm volt a gondolkodásra, amikor aznap éjjel ébren feküdtem. Tudtam, hogy Zim őrmester keményen dolgozik, de még sosem merült fel bennem, hogy másmilyen is lehet, nem csak elégedett saját magával. Annyira önelégültnek, magabiztosnak látszott, mint aki tökéletes békében él a világgal és önmagával.

Az az elképzelés, hogy ennek a legyőzhetetlen robotnak kudarcélménye lehet, hogy személyében annyira mélyen megalázottnak érzi magát, hogy el akart menekülni, idegenek között elrejtőzni, és az a kibúvója, hogy a távozása jobb lenne a csapat számára, talán még megrázóbb élmény volt, mint Ted megkorbácsolása.

Az pedig, hogy Frankel kapitány is egyetértett vele, már ami a hiba nagyságát érinti, hú, az nem volt semmi. Az orra alá dörgölte a hibáját, és úgy leteremtette, hogy csak na! Hát, ez hihetetlen! Az őrmestereket nem szokták leteremteni, az őrmester az, aki leteremti az embert. Ez egy természeti törvény.

Azt azonban el kellett ismernem, hogy mindaz, amit eddig az én orrom alá dörgöltek az altisztek, ehhez képest valóságos szerelmi vallomásnak tűnt. Ráadásul a kapitány még csak fel sem emelte a hangját.

Az egész ügy annyira valószínűtlen volt, fel sem merült bennem, hogy meséljek róla a bajtársaimnak.

Itt van azután Frankel kapitány maga – a tisztekkel csak igen ritkán találkoztunk. Általában csak az esti sorakozókor tűntek fel, az utolsó pillanatban besétáltak az alakulótérre, és meg sem próbáltak olyasmit csinálni, ami a legkisebb erőfeszítéssel járt volna. Hetente egyszer szemlét tartottak, és utána közölték az altisztekkel a személyes véleményüket, ami kivétel nélkül negatív következményekkel járt, persze sosem számukra, hanem mindig valaki más számára. Hétről hétre ők döntötték el, hogy melyik század részesülhet az ezredzászló őrzésének nagy kitüntetésében. Néha teljesen váratlanul bukkantak fel közöttünk, hogy meglepjék a bandát egy szemlével. Mindig hibátlanok, megközelíthetetlenek voltak, tökéletes vasalású egyenruhájuk nem vetett ráncot. Amikor pedig eltűntek, egy leheletnyi kölniillat maradt utánuk.

Ó, persze, egy-kettő közülük mindig velünk volt, amikor meneteltünk, és Frankel kapitány vagy kétszer megmutatta nekünk, hogyan küzd a la savate nagymestere. A tisztek azonban nem dolgoztak, legalábbis nem komolyan, hiszen ott voltak alárendeltjeik, az altisztek. Ők adhattak parancsokat az őrmestereknek!

Most pedig egyszer csak kiderült, hogy Frankel kapitánynak olyan sok a munkája, hogy emiatt étkezéseket hagy ki, a különböző dolgok annyira lekötik az idejét, hogy már mozgáshiányra panaszkodik, és a szabad idejét kell feláldoznia, ha a fizikai erőnlétén akar egy kicsit javítani.

Ami az idegeskedést illeti, úgy tűnt, hogy Hendrick balsorsa jobban felidegesítette, mint Zimet. Nem is ismerte a fiút személyesen. Meg kellett kérdeznie a nevét.

Elfogott az a kellemetlen érzés, hogy mindeddig teljesen hibásan ítéltem meg a világot, amelyben élek. Az egyes részek egészen másmilyennek bizonyultak, mint amilyennek azelőtt tűntek. Olyan, mintha hirtelen ráébrednénk, hogy nem ismerjük a saját anyánkat, csupán egy gumimaszkot viselő idegen hajol a bölcsőnk fölé.

Egy dologban azonban biztos voltam. Semmi kedvem ahhoz, hogy kiderítsem, mit is takar az M.E. álarca. Ha ez egy olyan kemény egység, hogy még az isteni hatalommal bíró őrmesterek – és a tisztek, bizony, a tisztek – sem érzik magukat jól benne, akkor biztos, hogy a szegény kicsi Johnnie-nak nincs itt semmi keresnivalója. Hogyan legyünk tévedhetetlenek egy olyan egységben, aminek nem tudjuk felfogni a működését? Semmi kedvem nem volt akasztófán végezni! Már a megkorbácsolás gondolatától is kivert a hideg veríték… bár fenyítéskor egy orvos is jelen van, hogy megakadályozza a maradandó károsodások fellépését. A családunkból még soha senkit nem korbácsoltak meg (eltekintve egy-egy kiadós iskolai elfenekeléstől – ám a két dolgot össze sem lehet hasonlítani). Sem apai, sem anyai ágon nem akadt bűnöző a családunkban, és egyetlen ősömet vagy rokonomat sem vádolták meg soha bűntény elkövetésével. Büszke família volt a miénk, semmiben sem szenvedtünk hiányt, csupán a teljes jogú polgárjoggal nem rendelkeztünk, ám ezt apám nem tekintette kívánatos célnak. Az volt a véleménye róla, hogy haszontalan és hiú hivalkodás. Ha ne adj isten, egyszer megkorbácsolnának, attól tartok, az öreget megütné a guta.

Hendrick nem csinált semmi olyasmit, amit képzeletemben magam se tettem volna meg ezernyi alkalommal. Miért csak képzeletben? Valószínűleg túl félős voltam. Tudtam, hogy bármelyik kiképzőm pépesre tudná verni az arcomat, ha csak megmukkanok, ezért aztán befogtam a számat, és tettem a dolgomat. Johnnie nem volt bátor. Ted Hendrickről viszont kiderült, hogy legalább tökös gyerek. Én meg nem… és egy gyáva fickónak semmi keresnivalója a seregben.

Ezenkívül pedig Frankel kapitánynak eszébe sem jutott volna Tedet hibáztatni. Ha pedig én a gyávaságomnak köszönhetően nem fogom megszegni a 9-0-8-0 paragrafust, akkor is eljön a nap, amikor valamilyen más okból rám húzzák a vizes lepedőt – anélkül, hogy bűnös lennék, vagy hogy elkövettem volna valamit – és máris ott állok az oszlophoz kötve, és a hátamon csattog a korbács.

Itt az idő hazamenni, Johnnie. Most indulj, amíg még kijutsz az előírások dzsungeléból!

Anyám levele csak megerősített az elhatározásomban. Amíg a szüleim mereven elzárkóztak előlem, addig én is képes voltam arra, hogy ne is gondoljak rájuk. Ám amikor engedtek, képtelen voltam tovább haragudni. Legalábbis az anyám engedett. Ezt írta:

…sajnos, el kell mondanom, apád még mindig nem engedi meg, hogy bárki is kimondja a nevedet otthon. De kedvesem, tudod, hogy ő ily módon szomorkodik, hiszen nem sírhat. Meg kell értened, kedves fiam, hogy ő jobban szeret téged, mint az életet – jobban, mint engem –, és te rettentően megsebezted őt. Mindenkinek azt meséli, hogy te már egy felnőtt férfi vagy, aki képes önállóan dönteni, és hogy büszke rád. De ezt csak azért mondja, mert maga is büszke. Ez egy büszke férfi keserűsége, akit szíven szúrt a számára mindennél fontosabb lény. Értsd meg, Juanito, hogy apád azért nem beszél rólad, és azért nem ír, mert képtelen rá. Képtelen, amíg nem csitult valamit a fájdalma. Ha eljön az ideje, tudni fogom, mikor szóljak egy szót az érdekedben, és akkor mindannyian újra együtt leszünk.

Ami engem illet, hogyan haragudhatna egy anya az ő kisfiára? Megsebezhetsz, de attól még nem foglak kevésbé szeretni. Bárhol is légy, bármit is csinálj, te örökké az én kisfiam maradsz, aki odafutott hozzám, ha beütötte a térdét, hogy az ölelésemben keressen vigasztalást. Azóta összementem, vagy talán te nőttél meg (jóllehet, ezt sosem akartam észrevenni), de én akkor is ott leszek, ha rám van szükséged. A kisfiúk sose lesznek olyan nagyok, hogy ne legyen szükségük anyai vigaszra. Nem igaz, kicsikém? Remélem, nem tévedek, és írsz nekem, hogy megmondd: szükséged van még anyádra.

Azt még hozzá kell tennem, hogy figyelembe véve azt a rettentően hosszú időt, amíg hiába vártam, hogy egyetlen sort is írjál nekünk, valószínűleg jobb lesz (amíg nem üzenek valami mást), ha a leveledet Eleanora néni címére küldöd. Ő majd eljuttatja hozzám, anélkül, hogy bárki is felizgatná magát. Ugye, megértesz?

Ezer csók az én kisfiamnak:

Anyád

Értettem, nagyon is jól értettem. És ha apám túl büszke volt ahhoz, hogy sírjon, hát, én nem. Én tudtam sírni.

Végül aztán mégis elaludtam… és szinte rögtön felébresztett a riadó. Az egész ezred futólépésben kivonult a lőtérre, és lőszer nélkül végrehajtott egy harcászati gyakorlatot. A lőszertől eltekintve a teljes menetfelszerelést magunkkal vittük, a fejhallgatókat is, és már túl voltunk a nehezén, amikor megjött a parancs, hogy lefagyni.

Legalább egy órán keresztül hevertünk ott, mintha halottak lennénk, még lélegezni se mertünk. Egy lábujjhegyen osonó egér nagyobb zajt csapott volna, mint mi. Valami egyszer átgyalogolt rajtam, talán egy prérifarkas. Meg sem moccantam. Iszonyúan fáztam, de nem törődtem vele. Tudtam, hogy ez az utolsó fagyos éjszakám.

Másnap reggel, hosszú hónapok után először, ismét bottal kellett kipiszkálni a hálózsákomból. Majdnem lekéstem a reggeli tornát, mert nem hallottam meg az ébresztő parancsot. Reggeli előtt nem lett volna módom beadni a leszerelési kérelmemet, mivel ahhoz először Zim őrmesterrel kellett beszélni. Ő viszont nem jelent meg reggelinél. Engedélyt kértem Bronskitól, hogy a századparancsnokkal beszélhessek. Ő csak annyit válaszolt:

– Persze, felőlem.

Még csak meg sem kérdezte, hogy miért.

Ha valaki nincs itt, azzal nem lehet beszélni. Márpedig reggeli után úgy vonultunk ki menetgyakorlatra, hogy Zimnek még nyomát sem láttam. Egynapos gyakorlat volt, és délben helikopterrel hozták ki az ellátmányunkat. Ennek nagyon örültem, mivel ha indulás előtt nem osztották ki a fejadagokat, az legtöbbször azt jelentette, hogy aznap nem ettünk. Nem készültem fel az éhezésre, hiszen túl sok gondom volt ahhoz, hogy begyűjtsek valamilyen tartós élelmiszert titkos úti tartaléknak.

Zim őrmester az ellátó helikopterrel jött ki, és magával hozta a postát. Ez nem volt váratlan dolog, mivel az M.E. kénye-kedve szerint visszatartja az ételedet, az italodat, nem hagy aludni, és bármit megtesz veled, amit nagyúri kedve diktál, de a leveledet soha, egyetlen percig nem tartja tovább vissza annál, ami feltétlenül szükséges. A levél téged illetett, és a sereg mindent megtett azért, hogy a lehető leghamarabb eljuttassa hozzád, még akkor is, ha éppen kint vagy a terepen. Ez a szolgáltatás eddig nem volt túlzottan fontos a számomra, hiszen (eltekintve Carl néhány leveléről) csak reklámküldeményeket kaptam. Anyám levele óta azonban újra vártam a postást.

Még csak fel sem keltem, amikor Zim elkezdte kiosztani a leveleket. Úgy döntöttem, hogy addig nem szólok neki, amíg vissza nem indulunk – nem akartam feltűnni, míg a főhadiszállás nincsen elérhető közelben. Éppen ezért igencsak meglepődtem, amikor a nevemet kiáltotta, és a magasba tartott egy levelet. Futólépésben siettem hozzá, és átvettem a borítékot.

Ekkor következett a második meglepetés – a levelet Mr. Dubois, az iskolai történelem és erkölcsfilozófia tanárom írta. Előbb számítottam egy levélre a Télapótól, mint tőle.

Aztán pedig, a levelet elolvasva, úgy tűnt, hogy tévedés van a dologban. Néhányszor még ellenőriznem kellett a feladót és a címet, míg sikerült meggyőznöm magamat arról, hogy tényleg ő írta a levelet, és hogy valóban nekem szánta.

Kedves fiam! Már régen írnom kellett volna neked, hogy kifejezzem örömömet és büszkeségemet, amit azért érzek, mert te nem csak önként jelentkeztél a Szövetségi Szolgálatra, de éppen az én fegyvernememet választottad. A dolog nem lepett meg, hiszen pontosan ezt vártam tőled. Talán csak erre a váratlan örömre nem számítottam, amit azzal okoztál, hogy beléptél az M.E.-be. Ritkán fordul elő, hogy megvalósulnak titkos vágyaim, és kiderül, nem hiába fáradoztam. Aranyásóként a hideg vízben térdelve nagyon sok homokot és kavicsot kell átrázni a szitánkon, míg rábukkanunk a hőn áhított aranyrögre, munkánk jutalmára.

Nos, most már te is tisztában vagy azzal, hogy miért nem írtam korábban neked. Nagyon sok fiatal ember már az alapkiképzés során kirostálódik, gyakran olyan okok miatt, amikért nem lehet szemrehányást tenni nekik. Így hát várakoztam (közvetítők révén persze szemmel tartottalak), amíg úgy nem éreztem, hogy túl vagy már a nehezén. Feljutottál a hegy csúcsára. (Mi mindannyian ismerjük ezt a hegyet!) Vártam tehát, amíg biztos nem lehettem abban, hogy most már csak egy baleset, vagy egy betegség akadályozhat meg téged az alapkiképzésed sikeres lezárásában, abban, hogy végigcsináljad a Szövetségi Szolgálatot.

Ebben a pillanatban a szolgálat legkeményebb vizsgáját éled át – és most nem egy fizikai vizsgáról van szó (a testi megpróbáltatások már nem okozhatnak neked gondot, hiszen annyi ilyet átéltél): a legkeményebb lelki próbatétel előtt állsz… Vár rád az a mély, lélekrázó átalakulás, a dolgok újraértékelése, amely elkerülhetetlen, mikor egy jelöltből igazi, teljes jogú polgár lesz. Talán inkább azt kellene mondanom, hogy már túljutottál megpróbáltatásaid nehezén. Bármilyen akadályok várjanak is rád, az egyik keményebb, mint a másik, egyedül csak az számít, hogy már átjutottál a hegyen. Amennyire pedig téged ismerlek fiam, tisztában vagyok azzal, hogy kellő ideig vártam a levelemmel – addig, amíg biztos nem lehettem abban, hogy legyőzted a hegyet – máskülönben már rég újra itthon lennél.

Amikor feljutottál a csúcsra, valami egészen új dolgot tapasztaltál. Talán nem találod meg a megfelelő szavakat hozzá. (Újonckoromban én sem találtam) De talán megengeded egy idősebb bajtársnak, hogy füledbe súgja ezeket a szavakat, hiszen nem egy embernek segített már, ha a megfelelő szavakra támaszkodhatott. Egyszerűen és prózaian arról van szó: a legnemesebb küldetés, amit egy ember csak magára vállalhat, az, hogy készen áll halandó testét pajzsként szeretett hazája és a háború vigasztalan pusztítása közé állítani. Ezek a szavak nem tőlem származnak, ahogy az rögtön feltűnhetett neked. Az alapvető igazságok azonban sosem változnak. Ha egy bölcs ember szavakba öntött egy igazságot, akkor azt nem kell tovább csiszolgatni, bármennyit is változott körülöttünk a világ. Ez a bölcsesség megmásíthatatlan, mindörökké igaz, minden korszakban, minden ember és minden nép számára.

Kérlek, tudass magadról, és néha-néha írjál nekem egy levelet, ha értékes szabadidőd egy részét fel tudnád áldozni egy öregember kedvéért. Ha pedig véletlenül találkozol valamelyik régi bajtársammal, add át neki szívélyes üdvözletem!

Sok szerencsét, katona! Büszke vagyok rád!

Jean V. Dubois, a Mobil Erők nyugalmazott ezredese

Az aláírás legalább annyira elképesztő volt, mint maga a levél. Alezredes volt a vén bajkeverő? Még a kerületi parancsnokunk is csak egy őrnagy! Mr. Dubois az iskolánkban sosem beszélt a rangjáról. Azt feltételeztük (már ha egyáltalán foglalkoztunk ilyesmivel), hogy tizedes, vagy valami hasonló beosztású lehetett, akit a keze elvesztése után kiszuperáltak, és adtak neki egy kényelmes tanári állást. Egy olyan tantárgyat, amiben nem kell osztályoznia, ahol a diákoknak nem kell tanulni, csak figyelni. Természetesen tudtuk, hogy túl van a Szövetségi Szolgálaton, hiszen a történelmet és az erkölcsfilozófiát csakis teljes jogú polgárok oktathatták. De hogy az M.E. veteránja? Egyáltalán nem úgy nézett ki! Finomkodó volt, és lekicsinylő, olyan, mint egy tánctanár, cseppet sem hasonlított ránk, majmokra.

Az aláírásából viszont kiderült, hogy a saját fegyvernemem veteránja.

Visszafelé, a táborba, végig a hosszú menetelés alatt csak ez az elképesztő levél járt a fejemben. A tartalmát össze sem lehetett hasonlítani az iskolai példabeszédeivel. Nem mintha bármit is visszavont volna abból, amit az iskolában mondott, csupán a hangvétel volt teljesen más. Mióta szólít egy alezredes bajtársának egy újoncot?

Amikor még csak egyszerűen „Mr. Dubois” volt, én meg egy azok közül a diákok közül, akiknek bent kellett ülni az óráján, úgy tűnt, mint aki észre sem vesz engem. Kivéve talán egyetlen alkalmat, amikor felkaptam az agyvizet, mert arra célozgatott, hogy túl sok a pénzem, és túl kevés az eszem. (Miért bűn az, ha az apám a mellényzsebéből meg tudná venni az iskolát, hogy karácsonyra odategye ajándéknak a fenyőfa alá? Ehhez a tanárnak semmi köze.)

Hosszasan és kiadósan értekezett az „érték” fogalmáról. A marxista elméletet a „haszonelvűség” ortodox teóriájával hasonlította össze. Mr. Dubois ezt mondta:

– A marxista értékmeghatározás természetesen nevetséges. Bármilyen sok munkát is fordítok arra, hogy a homokozólapátba préselt homoksütit almás rétessé változtassam, az erőfeszítéseim ellenére is csak értéktelen homok marad. Ennek megfelelően természetesen a selejtes munka is egy erőteljes értékcsökkentő tényező lehet. Egy tehetségtelen szakács első osztályú tésztából és friss zöldalmából is képes élvezhetetlen, értéktelen hulladékot készíteni. Pedig az alapanyagok maguk is értékkel bírtak. Ezzel szemben egy igazi mesterszakács ugyanezekből a nyersanyagokból valódi ínyencfalatot tud előállítani, amelynek értéke jóval meghaladja egy közönséges almás rétes értékét, anélkül, hogy nagyobb erőfeszítést tett volna, mint amire egy közönséges szakácsnak van szüksége egy hétköznapi édesség elkészítéséhez.

– Ez a konyhai példa a marxista értékelmélet megsemmisítő cáfolata – azé az elméleté, amelyikre a kommunizmus lenyűgöző szemfényvesztése alapul. Kiderül belőle, hogy a haszonelvűség fogalmában gondolkodó, józan emberi értelemnek van igaza.

Dubois rám mutatott a karcsonkjával.

– Ennek ellenére… Ébresztő, te ott, hátul!… Ez az öreg, zavart agyú misztikus, a Tőke szerzője, ez a terjengős, áttekinthetetlen, zavaros, neurotikus, tudománytalan és logikátlan Karl Marx, ez a lenyűgöző csaló, szóval ez az ember azért megragadta az igazságnak egy nagyon fontos elemét. Ha képes lett volna elemezni, akkor talán ő fogalmazhatta volna meg az érték első, valóban igaz meghatározását… ezzel pedig hihetetlen szenvedésektől szabadította volna meg bolygónkat. Persze az is lehet, hogy nem – tette hozzá. – Hé, te!

Összerezzentem.

– Ha már képtelen vagy idefigyelni, talán elmondanád az osztálynak, hogy „az érték” viszonylagos, vagy abszolút fogalom?

Megjegyzem, én figyeltem. Csupán azt nem látom be, miért nem lehet csukott szemmel és kényelmes testtartásban figyelni. A kérdésével viszont sikerült zavarba hoznia. Nem készültem ugyanis az órára.

– Abszolút – válaszoltam próba-szerencsére.

– Tévedés – felelte hidegen. – Az értéknek ugyanis csak az élőlényekkel összefüggésben van jelentősége. Egy tárgy értéke mindig egy bizonyos személytől, egy egészen személyes értékítélettől függ. Mennyiségileg, emberenként eltérő. A „piaci érték” csak egy elképzelés a személyes átlagértékek durva megsarcolása, amelynek azonban mennyiségileg különbözőnek kell lennie, különben lehetetlenné válna a kereskedelem. (Arra gondoltam, hogy mit szólna apám, ha azt hallaná, hogy a piaci érték csak elképzelés. Valószínűleg felháborodottan tátogott volna.)

A tárgyhoz való egészen személyes viszonyt – az értéket – két tényező határozza meg: egyrészt, hogy mit tud az érintett ember tenni a dologgal, mennyire hasznos az a számára, másrészt pedig az, hogy mit kell áldoznia a dolog tulajdonlásáért, vagyis az ár… Van egy régi dal, amelyik arról szól, hogy az élet legfontosabb dolgai ingyen hullanak az ölünkbe. Micsoda hazugság! Teljesen hamis! Ez a tragikus tévedés vezetett a huszadik század demokráciáinak összeomlásához és a dekadenciához. Csődöt mondott ez a nemes politikai kísérlet, mert akkortájt az embereket abban a téveszmében nevelték fel, hogy a szavazatuk leadásáért cserébe mindent megkaphatnak, amire csak vágynak – fáradság, izzadság és könnyek nélkül.

Aminek értéke van, azt nem lehet ingyen megkapni. Születéskor még az életet adó levegőért is fájdalmas, és fárasztó erőfeszítésekkel kell megküzdeni.

Még mindig rám nézett, és így folytatta:

– Ha ti, fiúk és lányok ugyanúgy megszenvednétek a játékszereitekért, mint ahogy egy újszülött megszenved az első korty levegőéért, akkor sokkal boldogabbak lennétek… és sokkal gazdagabbak. De ahogy a dolgok állnak, némelyikőtöket csak sajnálni tudom aranyketrecének szegénységéért. Hé, te! Neked adom a százméteres futóbajnokság aranyérmét. Örülsz neki?

– Hát, bizonyára!

– Ne próbálj meg kitérni a válasz elől! Tiéd az első hely – már írom is az oklevelet: „Megnyerte az iskolai bajnokságon a százméteres futóversenyt.”

Tényleg ott volt nála az oklevél, odajött hozzám, és a mellemhez nyomta.

– Nesze, itt van! Most boldog vagy? Értékes számodra? Vagy talán nem?

Dühbe gurultam. Először az a piszkos kis megjegyzés a gazdag fiúkról – a nincstelenek jellegzetesen gúnyos megjegyzése –, most meg ez a pofátlanság. Letéptem az oklevelet a dzsekimről és a lába elé vágtam.

Mr. Dubois meglepődve nézett rám.

– Hát nem örülsz neki?

– Tudja jól, hogy csak a negyedik lettem!

– Pontosan! Az aranyérem nem ér neked semmit, mert nagyon is jól tudod, hogy nem szolgáltad meg. És még mindig ott van benned a szerény elégedettség amiatt, hogy legalább a negyedik helyre felverekedted magad. Azért ugyanis megküzdöttél. Remélem, hogy néhányan az itt ülő alvajárók közül felfogták ezt a kis erkölcsi prédikációt. Azt hiszem, a régi dal költője valójában azt akarta mondani, hogy az életben igazán fontos dolgokat nem pénzért kapja meg az ember. Ebben igaza volt. Az is kiderül viszont, hogy tévedés lenne betű szerint értelmezni ezt a dalt. Az életben igazán fontos dolgokat pénzért nem lehet megvásárolni, az ő áruk a harc, az izzadság és az odaadás… Életünkben a legértékesebb dolgok ára maga az élet – ez a legmagasabb fizethető ár. Ezért az árért már megkaphatod a tökéletes éneket is.

Ilyen dolgok jártak a fejemben, amiket Mr. Dubois – Dubois ezredes – mondott, és írt nekem az ő szokatlan levelében, miközben siettünk vissza a tábor felé. Gondolataimból a zenekar zökkentett ki, amely csatlakozott menetoszlopunkhoz. Énekelni kezdtünk, egy sor francia dalt – a „Marseillaise”-t természetesen, a „Madelon”-t, a „Minden nehézségen és veszélyen át”-ot, no meg az „Armentiéresi kisasszony”-t.

Megvan annak a hangulata, ha zenekar kíséri a menetelést. Az ember összeszedi magát, akkor is, ha már térdig kopott a lába. Kezdetben csak magnóról szólt a zene, és az is csak sorakozókor vagy a díszmenet alatt. De azután az életünket szabályozó erők gyorsan kiderítették, hogy ki tud muzsikálni és ki nem. Kiosztották a megfelelő hangszereket, és már meg is alakult a kizárólag újoncokból álló ezredzenekar. Még a karmester és a tamburmajor is közülünk került ki.

Ez persze nem jelentette azt, hogy emiatt valami kiváltsághoz jutottak. Éppen ellenkezőleg: a szabadidejükben gyakorolhattak, esténként és vasárnap, ráadásul a zenekar önállóan hajtott végre alaki gyakorlatokat, és díszelgéskor külön meneteltek, nem pedig közöttünk, az oszlopban. A kiképzőtáborban számos dolog működött így. A lelkészünk szintén újonc volt. A legtöbbünknél idősebb volt, és valamilyen apró, számomra teljesen ismeretlen nevű szektában szentelték pappá. Lendületesen tudott prédikálni, bár azt nem tudnám eldönteni, hogy beszédei megfeleltek-e a kánoni követelményeknek, vagy sem. Ezenkívül pedig igazi lelki támasznak bizonyult, aki megértette az újoncok gondjait. Istentisztelet után jó volt együtt énekelni. Ehhez jött még az is, hogy vasárnap a reggeli sorakozó és az ebéd között amúgy sem volt hova mennünk.

A zenekar is megszenvedte a komoly lemorzsolódást, de valahogy mindig csatasorba tudtak állítani kellő számú zenészt. A tábornak még négy skótdudája is volt, meg egypár hozzá való, szoknyás egyenruhája, amelyet a cameroni Lochiel ajándékozott a tábornak, miután a fia a kiképzés alatt életét vesztette. Az egyik újonc értett a dudához. Valamikor a skót cserkészektől tanulta. Így aztán nemsokára már négy skótdudásunk volt a táborban, akik nem valami művészien, viszont jó hangosan tudtak játszani. Meglehetősen különös élmény először hallani a skótduda zenéjét, és egy kezdő dudás, aki a közeledben gyakorol, igencsak megviselheti az idegeidet. Olyan, mintha egy macskát tartana a hóna alatt, és időnként beleharapna a farkába.

Ez a zene azonban csodát művel az emberrel. Amikor a dudásaink először vonultak be a zenekar élén, és rázendítettek az „Alamein hősi halottai”-ra, úgy égnek állt a hajam, hogy majdnem leesett a sapka a fejemről. Ettől a zenétől könny szökik a szemekbe.

A menetgyakorlatokra természetesen nem vihettük magunkkal a zenekart, mivel a szervezeti szabályzat szerint nem járt nekünk egy zenész alegység. A tubák és az üstdobok a körletben maradtak, mivel a zenész srácoknak pontosan olyan súlyos a menetfelszerelésük, mint bármelyik újoncé, ezért csak olyan hangszert vihettek magukkal, ami nem volt túl nehéz. Ám a Mobil Erők rendelkezik néhány olyan hangszerrel, amilyen szerintem senki másnak nincsen. Itt van például az a kis elektromos doboz – alig nagyobb, mint egy szájharmonika – amelyik ugyanúgy szól, mint egy tuba, és ugyanúgy kell fújni. Ha felhangzik a parancsszó, hogy gyülekezzen a zenekar, akkor a zenészek menet közben ledobják a hátizsákjukat, amit a többiek egyenlően elosztanak egymás között, és futólépésben a menetoszlop élére sietnek. Kezdődhet a koncert.

Az ilyesmi segít.

A zenekar hátramaradt, már alig hallhattuk, úgyhogy abbahagytuk az éneklést, mert különben túlharsogtuk volna a dobszót, ami alapján énekelhettünk.

Hirtelen rájöttem, hogy jól érzem magam.

Megpróbáltam rájönni, hogy miért. Talán, mert pár óra múlva ismét bent vagyunk a táborban, és végre beadhatom a leszerelési kérelmemet?

Nem. Amikor végre elszántam magamat, hogy feladom a küzdelmet, tényleg sikerült megnyugodnom, enyhült valamit rettenetes idegességem, így végre el tudtam aludni. Most viszont egy teljesen más érzés fogott el, valami, aminek nem láttam az okát.

Aztán rájöttem. Átjutottam a hegyen!

Átjutottam a „hegyen”, amiről Dubois ezredes írt a levelében. Felküzdöttem magam a csúcsra, és innentől kezdve már kényelmesen sétálhattam lefelé. A préri körülöttünk lapos volt, mint egy palacsinta. Mégis, kifelé menetelve fáradtan vánszorogtam a hegyre fel, és még egy jó darabig azután is, útban visszafelé a táborig. Később valamilyen ponton – azt hiszem, énekelés közben – elértem a csúcsot, és ettől kezdve már lefelé haladtam. Mintha könnyebbé vált volna a hátizsákom, és többé nem féltem.

Amikor beértünk, nem beszéltem Zim őrmesterrel. Nem volt rá szükségem. Éppen ellenkezőleg, oszolj után ő intett oda magához, és megszólított.

– Igen, uram?

– Egy személyes jellegű kérdés. Nem kell megválaszolnod, ha nem akarod.

Elhallgatott, és én ijedten arra gondoltam, hogy most meggyanúsít azzal, kihallgattam, amikor a főhadiszálláson lehordták a sárga földig.

– Ma a postabontáskor kaptál egy levelet. Véletlenül elolvastam – mert semmi közöm a magánlevelezésedhez – a feladó nevét. Persze sok embert hívnak így, de – ez egy személyes kérdés, amit nem kell megválaszolnod – a levél írója nem véletlenül egy olyan személy, akinek amputálták a balkezét?

Azt hiszem, leesett az állam.

– Hát ezt meg honnan tudja, uram?

– Ott voltam mellette, amikor ez történt. Szóval akkor Dubois ezredes. Igazam van?

– Igen, uram. – Még hozzátettem: – Az iskolánkban ő volt a történelem és erkölcsfilozófia tanárom.

Azt hiszem, ezt volt az egyetlen olyan alkalom, amikor sikerült bármilyen benyomást is tennem Zim őrmesterre. A szemöldöke egy leheletnyit a magasba emelkedett, és kissé elkerekedett a szeme.

– Igen? Akkor hihetetlen szerencséd volt!

Még hozzátette:

– Ha megválaszolod a levelét, nem okozna gondot megírni neki, hogy Zim szállítóhajó-őrmester üdvözletét küldi?

– Szívesen, uram. Ó, azt hiszem, hogy ő is üzent magának valamit, uram.

– Tessék!

– Hát, nem vagyok egészen biztos.

Kivettem a levelet a zsebemből, és felolvastam azt a mondatot:

– „Ha pedig véletlenül találkozol valamelyik régi bajtársammal, add át neki szívélyes üdvözletem!” Ez önnek szól, uram?

Zim elgondolkodott, miközben keresztülnézett rajtam. Mintha csak a múltba pillantott volna.

– Micsoda? Igen. Többek között nekem is. Nagyon köszönöm.

Aztán véget ért ez a pillanat, és megint olyan volt, mint régen. Harsányan azt mondta:

– Kilenc perc a sorakozóig. Még le kell zuhanyoznod és átöltöznöd! Úgyhogy mozgás, katona! Mintha élnél!

  VII

Az ifjú újonc bolond,

Meg is ölné magát,

Elveszett a sárban,

Büszkesége elszállt.

Nap mint nap rugdalják,

Furcsa, de ez segít,

Míg egy reggel ő is

Díszruhában feszít.

Nincs már rajta mocsok,

Nincs rajta többé sár,

Nem üvöltenek rá:

Valamit elszúrtál!

– Rudyard Kipling

Ezek után már nem fogok sokat mesélni az alapkiképzésemről. A dolog nagy része nem volt más, mint egyszerű és kemény munka. Ezzel mindent elmondtam.

Amiről viszont mesélni szeretnék, az az erővért, a mi harci felszerelésünk. Egyrészt, mert lenyűgözött ez a felszerelés, másrészt, mivel igen komoly bajba is kerültem miatta. Nem akarok panaszkodni. Csak azt kaptam, amit megérdemeltem.

Az M.E. vagyis a Mobil Erők katonája ugyanúgy az erővértjével és az erővért által él, mint a K-9-esek a kutyájukkal. A sugárhajtóművel ellátott harci öltözék az egyik oka annak, hogy „Mobil” Erőknek neveznek minket, és nem egyszerűen Erőknek, vagy gyalogságnak. (A mozgékonyságunkban még fontos szerep jut a minket célba juttató űrhajóknak, és a kapszuláknak, amivel leugrunk.) A vértezet élesebbé teszi a szemünket, jobbá a fülünket, erősebbé a hátunkat. (Mert így több lőszert és nehezebb fegyvereket is elbírunk.) Gyorsabbak leszünk és „intelligensebbek” (az intelligencia itt egy, az elektronikára vonatkozó katonai szakkifejezés, az erővértet viselő katona ugyanolyan hülyén viselkedhet, mint bármilyen más mezei halandó, bár jobban jár, ha nem csinál baromságokat), megnő a tűzerőnk, nagyobb megterhelést bírunk elviselni és nehezebben lehet minket megsebezni.

Az erővért nem űrruha, bár annak is lehet használni. Elsősorban nem is páncél, bár a kerekasztal lovagjait sem védte annyi fém, mint minket. Tanknak sem lehet tekinteni, míg a Mobil Erők akár egyetlen katonája is képes lenne szembeszállni egy szakasznyi harckocsival, és minden külső segítség nélkül elbánna velük, feltéve, hogy akadt egy olyan fafej, aki tankokat küldött az M.E. ellen. Az erővért nem is egy űrhajó, bár tud repülni – egy kicsit –, viszont nincs olyan űrhajó, vagy légköri vadász, amelyik képes lenne elkapni egy erővértet viselő embert, kivéve talán, ha szőnyegbombázzák azt a helyet, ahol a katona tartózkodik. Ez nagyjából olyan lenne, mintha felgyújtanánk a házat, csak hogy elpusztítsunk egy bolhát. Ezzel szemben az erővértbe bújtatott katona olyan dolgok végrehajtására is képes, amit egyetlen hajó – legyen az bár mélyűri, légköri, vagy vízi – sem tudna megcsinálni.

Tucatnyi módja van annak, hogy személytelenül, nagyüzemi módra pusztítsunk. Űrhajókkal és a különböző méretű rakétákkal akkora pusztítást lehet elérni, hogy az már maga is háború befejezéséhez vezet, mivel megsemmisül a hadakozó népesség vagy az egész bolygó. A mi harcunk egészen másmilyen. Számunkra a háború egy személyes összecsapás az ellenséggel, közvetlen, mint egy ökölcsapás. Ott csapunk le, ahol kell, és a megfelelő helyen és a megfelelő időben szorongatjuk meg az ellenséget. Eddig még nem parancsolták meg nekünk, hogy ugorjunk le egy városban, és öljük meg, vagy fogjuk el ott az összes vörös hajú balkezest, de ha megkapjuk ezt a parancsot, akkor végre is hajtjuk.

Mi vagyunk azok, akik a megfelelő időben leszállnak a kijelölt célterületen, elfoglalják, megvédik, kirugdalják az ellenséget a bunkerjeiből, és arra kényszerítik, hogy megadja magát, vagy meghaljon. Mi vagyunk a szaros gyalogosok, a nyulak, a sáros lábúak, akik elmennek megkeresni az ellenséget, és saját kezükkel ragadják torkon. A gyalogságnak mindig is ez volt a feladata, csupán az alkalmazott technika változott, a munkakörülmények soha. Az elmúlt ötezer év sem változtatott ezen semmit, ugyanígy volt ez Nagy Szargon napjaiban, amikor az uralkodó katonái arra kényszerítették a sumerokat, hogy „Éljen atyánk!” kiáltással üdvözöljék.

Lehet, hogy eljön a nap, amikor már nem lesz szükség ránk. Lehet, hogy akad majd egy szemüveges, magas homlokú, kibernetikus értelemmel megáldott, őrült zseni, aki megalkotja a fegyvert, amelyik lemegy a lövészárokba, megkülönbözteti az ellenséget a jó baráttól, megöli, vagy arra kényszeríti, hogy letegye a fegyvert, anélkül, hogy bajt hozna a hadifogságba esett bajtársak fejére. Nem tudom. Nem vagyok zseni. Én csupán egy rohamosztagos vagyok. Ám amíg nem építették meg a gépet, amivel helyettesíteni fognak minket, addig a bajtársakra marad ez a meló, és én talán segíthetek nekik egy kicsit.

Lehet, hogy egyszer beköszönt az örök béke korszaka, és úgy élünk majd, mint a Paradicsomban. Ekkor majd énekelhetjük, hogy „leteszem kardom és pajzsom”… Talán ez lesz az a nap, amikor a leopárd leveti fekete foltjait, és beáll az istállóba, fejőstehénnek. De ahogy az előbb mondtam, nem tudom. Nem is vagyok a kozmikus politika professzora. Én az M. E. katonája vagyok. Ahová a kormány küld, oda megyek, két bevetés között pedig megpróbálom kialudni magam.

Bár még nem találták fel a gépet, amivel pótolhatnának minket, azért egy-két dolog csak az eszükbe jutott. Olyan dolgok, amelyek megkönnyítik a munkánkat. Például az erővért.

Felesleges leírnom, hogyan néz ki, hiszen már olyan sokszor bemutatták. Felöltve úgy nézünk ki benne, mint egy acélból kovácsolt gorilla, akit teleaggattak a hozzáillő fegyverekkel. (Talán ez az oka annak, hogy az őrmesterek rendszeresen „Hé, ti majmok”-nak szólítanak bennünket. Bár, ha nem tévedek, Caesar altisztjei is ezzel illették a légionáriusokat.)

Az erővért azonban lényegesen erősebb a gorillánál. Ha az erővértbe bújtatott rohamosztagos átölelne egy gorillát, a gorilla palacsintává lapulna és meghalna, míg a katonán és a vértezeten még csak egy karcolás sem esne.

Az „izmokról”, vagyis a ruha álizomzatáról már rendkívül sokat írtak, pedig igazából az erővért vezérlő rendszere a szenzációs. A vértezetben éppen az a zseniális, hogy egyáltalán nem kell vezetni. Úgy viseljük, mint a bőrünket, vagy mint egy közönséges kabátot. Aki egy bármilyen hajót akar irányítani, annak először tanulnia kell, ez hosszú időbe telik – újféle reflexek kialakítására van szükség, egy eltérő és teljesen művi gondolkodásra. Még a biciklizésnek is egy olyan készség az előfeltétele, amelyik alapvetően eltér a normális járástól, és ha arra gondolok, hogy mi kell egy űrhajó irányításához… na hagyjuk! Ahhoz én már túl öreg vagyok. Az űrhajókat akrobaták vezetik, akik ráadásul még zseniális matematikusok is.

Az erővértet elég, ha viseli az ember.

A teljes felszerelést viselő katona legalább kétezer fontnyi súlyú, ám már az első beigazítás után képes lesz a páncélban menni futni, ugrani, lefeküdni, és még egy tojást is fel tud emelni, anélkül, hogy összetörné (talán nem az első tojást, de a negyediket, vagy az ötödiket biztosan). Az erővértben még táncolni is lehet (feltéve, ha vért nélkül is tudsz táncolni). De átugorhatsz a szomszéd háza fölött, és olyan puhán érsz földet, mint egy hópihe.

A csoda titka a negatív visszacsatolás és az erőfokozás.

Ne várd el tőlem, hogy elmagyarázzam az erővért teljes kapcsolási rajzát. Ehhez én nem értek. De ha jól tudom, szép számmal akadnak olyan hegedűművészek, akik képtelenek lennének megépíteni egy hegedűt. Értek a páncélzat karbantartásához, és el tudom végezni bevetés közben az ideiglenes javításokat. Megtanultam a vértezet beüzemeléséhez szükséges háromszáznegyvenhét műveletet, a kicsomagolástól kezdve egészen addig, amíg végre belebújhatsz. Ez minden, amit egy buta gyalogostól elvárhat az ember. De ha az erővértem tényleg megbetegedne, akkor kihívom a doktort. Az elektromechanika tudományának doktorát, egy mérnököt, a flotta egyik tisztjét, aki a szolgálati beosztás szerint legalábbis fregattfőhadnagy (a gyalogságnál ez a századosnak felel meg). A doktor úr egy csapatszállító űrhajó személyi állományának a tagja, akit arra kényszerítettek, hogy fogcsikorgatva szolgálatra jelentkezzen Camp Currie-ben, az ezred főhadiszállásán. Egy tengerésztiszt számára ez rosszabb, mint a halál.

De ha tényleg érdekelnek a diagramok, a sablonok és az erővért és az erővért felépítését bemutató, sematikus ábrák, akkor az egészet megtalálhatod bármelyik nagyobb könyvtárban, legalábbis az anyagnak azt a részét, ami nem titkos. Azt a keveset pedig, ami titoknak számít, legbiztosabb, ha valamelyik megbízható, ellenséges ügynökből próbálod kiszedni. Légy résen, a kémek meglehetősen talpraesett fickók, és lehet, hogy olyan dolgot próbálnak meg szép pénzért rádsózni, amelyet ingyen is megtudhatnál bármelyik közkönyvtárban.

Kapcsolási rajzok nélkül is elmondhatom, hogyan működik az erővért. Belső felületét nyomásérzékeny receptorok tömege alkotja, sok száz ilyen érzékelő. Megfeszítem a tenyerem, a vért megérzi a nyomást, és felerősíti az impulzust. A kézzel együtt mozog, hogy csökkentse azokra az érzékelőkre nehezedő nyomást, amelyek kiadták a parancsot a nyomásra. Tudom, hogy ez az első hallásra paradoxnak tűnik, de a negatív visszacsatolás már csak egy ilyen zavarbaejtő dolog, pedig még a saját testünk is így működik, amióta kinőttünk abból, hogy a babakocsiban feküdve a levegőt rugdossuk. A gyerekeknek először meg kell tanulniuk, ezért van, hogy kezdetben olyan kis bumfordiak. A serdülők és a felnőttek már úgy alkalmazzák ezt a készséget, hogy nincsenek a tudatában annak, hogy valaha is meg kellett tanulniuk. A Parkinson-kór pedig nem más, mint egy halom, tönkrement visszacsatolási áramkör.

A erővért visszacsatolása lehetővé teszi, hogy tökéletesen utánozza viselője bármilyen mozgását, ám a vért ereje az ember erejének a többszöröse.

Irányított erő… ezt az erőt úgy kormányozzuk, hogy egyáltalán nem kell foglalkoznunk vele. Ugrunk, és a nehéz páncél velünk ugrik, de sokkal magasabbra ám, mint ahogy vért nélkül ugrani tudtunk volna. Ha a testünk hatalmas lendülettel veti a magasba magát, akkor a vért bekapcsolja a sugárhajtóműveket, ha pedig még mindig nő a páncélzat „lábizomzatára” nehezedő nyomás, akkor a három hajtómű a magasba emeli az embert, a katona testtömegének középpontján keresztül futó nyomástengely mentén. Így aztán nem nehéz átugrani a szomszéd házát. Földet érni ugyanolyan könnyű, mint felugrani, mivel működnek a vért távolság- és magasságmérői (egyfajta egyszerű gondolkodású radarberendezés, olyan, mint a bombák távolsági gyújtója), és a hajtóművek a kellő pillanatban bekapcsolódnak, így az esés lefékeződik, anélkül, hogy egyetlen másodpercre is törődni kellett volna a vértezet irányításával.

Ez a legszebb az erővértben – nyugodtan megfeledkezhetünk róla! Nem kell vezetni, irányítani, kormányozni, vagy kezelni. Egyszerűen csak viselni kell, és a vért közvetlenül viselője izomzatára reagál, és pontosan azt teszi, amit az izmok tenni akartak. A katona így azzal foglalkozhat, amivel kell, vagyis a fegyverek kezelésével, és azzal, hogy megfigyelje, mi is zajlik a közelében… ez ugyanis mindennél fontosabb egy gyalogos számára, aki a saját ágyában, végelgyengülésben szeretne meghalni. Ha egy lövészt teleaggatnak állandó ellenőrzésre szoruló műszerekkel, akkor még egy sokkal primitívebb fegyverzettel – például egy csatabárddal – rendelkező ellenség is könnyedén a háta mögé oson, és beszakítja a koponyáját, mialatt a katona kijelzők leolvasásával van elfoglalva.

A vért szemeit és füleit is úgy alakították ki, hogy ne kelljen tudatosan odafigyelni rájuk, miközben segítik a munkát. Tegyük fel, hogy három hullámhosszon tudsz kommunikálni, ahogy az lenni szokott egy romboló vértben. Az ellenséges zavaróadók hatását csak egy rendkívül komplex eljárással lehet kiküszöbölni. Egy párbeszéd során legalábbis két hullámhosszra van szükség, ahhoz, hogy legalább egy szignált tudjunk fogni. A két hullámhossz beállítását egy cézium-óra végzi, amelyik mikromásodpercnyi pontossággal azt az időt mutatja, amit a vonal túlsó végén elhelyezett, másik óra. Emiatt azonban nem a mi fejünk fáj. Ha az A csatornán az osztagparancsnokkal akarok beszélni, akkor egyszer összeszorítom a számat. A kettes csatornához kétszer, és így tovább. A mikrofont a gégédre erősítették, a torzításmentes hangszórók pedig a füledben vannak. Egyszerűen csak beszélni kell. Ezenkívül a sisak két oldalán külső mikrofonokat helyeztek el, amelyek tökéletesen visszaadják a közvetlen környezeted hangjait, úgy, mintha fedetlen fővel járnál arra. De ha kell, a fejed egyetlen oldalirányú bólintásával kikapcsolhatod a külvilág zavaró zajait, és így talán azt is megértheted, hogy mi a fenét akar tőled a szakaszparancsnokod.

A fej a test egyetlen olyan része, amelyet nem borít be az erővért nyomásérzékelőkből álló izomzatellenőrző rendszere. Éppen ezért lehet a fejet – az állkapocs izmait, az állat és a nyakat a kapcsolók kezelésére használni, miközben a kezed szabad marad, hogy harcolhass vele. Az állad segítségével a képernyődre vetíthetsz mindent, amire csak szükséged van, az izmokkal pedig azt szabályozod, hogy éppen kivel beszélsz. A képeket a homlokod elé erősített tükörre vetítik. Látod azt is, ami igazán fontos, vagyis a teret mögötted és a fejed fölött. Ebben a műszerekkel telezsúfold sisakban úgy nézel ki, mint egy vízfejű gorilla, de ha szerencséd van, az ellenfél nem marad életben olyan sokáig, hogy utálkozhasson a külsőd miatt. Az egész rendkívül hasznos, mivel a radarképeken gyorsabban tudsz keresztülszaladni, mint amikor a tévében a távkapcsoló segítségével próbálod meg elkerülni a reklámblokkokat. Közben meg megkeresed és beméred a célt, ráhangolódsz a főnökre, megnézed, hogy ki van a szárnyakon, és így tovább, és így tovább.

Ha oldalra vágsz a fejeddel, mint egy ló, akinek megrántották a zabláját, akkor bekapcsolódik az infravörös érzékelő a homlokodon. Ha még egyet rántasz, az érzékelő a szemed elé csúszik. Ha lőttél egyet a rakétavetővel, a vértezet visszacsúsztatja a hátadra, nem kell vele törődnöd, amíg újra szükséged nem lesz rá. Felesleges több szót vesztegetni az ivóvizet, az oxigént biztosító berendezésekre, vagy a tájolóra. Mindegyik azon az elven működik, hogy lehetővé tegye számodra a tulajdonképpeni feladatod végrehajtását – vagyis, hogy harcolj.

Természetesen rengeteg gyakorlásra van szükség, hogy az ember olyan ösztönösen találja meg a megfelelő áramköröket, mint ahogy fogat mos. Az erővért viselése és a benne való mozgás gyakorlatilag nem igényel előtanulmányokat. Az ugrást gyakorolva olyan természetesen kell mozogni, mintha meztelenek lennénk, ha gyorsabban, magasabbra és távolabbra akarunk ugrani, és tovább szeretnénk a levegőben maradni. Csupán ez utóbbit kell alaposabban meggondolni, mivel remekül ki lehet használni a levegőben töltött másodperceket. Egy szabad pillanat megfizethetetlen kincsnek számít a bevetés során. A levegőben lebegve kikereshetünk vagy bemérhetünk egy célt, távolságot mérhetünk, beszélhetünk, vagy parancsokat fogadhatunk, tüzelhetünk, vagy megtölthetünk egy fegyvert, de meg is hosszabbíthatjuk az ugrást, ha kikapcsoljuk az automatikus leszállás-ellenőrzőt, azzal, hogy ismét beindítjuk a hajtóműveket. Egy kevés gyakorlás után már egyetlen ugrás elég ahhoz, hogy egyszerre ennyi dologgal foglalkozzunk.

Alapjában véve azonban az erővért viseléséhez nincs szükség gyakorlásra. A vértezet mindent megtesz neked, mintha te magad csinálnád, csak éppen sokkal jobban. Egy dolog azonban lehetetlen. Nem vakarózhatsz, ha viszket. Ha találnék egy olyan páncélt, amiben ott vakarhatom, ahol viszket, még aznap elvenném feleségül. Az erővértnek három alapvető típusa létezik. A romboló, a parancsnoki és a felderítő. A felderítő vértek nagyon gyorsak, és nagy a hatótávolságuk, viszont elég gyenge a páncélzatuk. A parancsnoki vértezetek fő jellemzője a gyorsaság és a nagy ugróerő. Ezenkívül háromszor annyi távközlési és radarberendezés van bennük, mint egy közönséges páncélban. Ehhez jön még a tehetetlenségi visszacsatolásos, navigációs eszköz. A romboló páncélokat a vigyázzban álló fiúk hordják. Azok, akik sosem alszanak eleget, a parancsok végrehajtói.

Talán már mondtam, hogy beleszerettem az erővértembe, bár egyből kificamítottam a vállamat, amikor először felvettem. Ettől kezdve ünnepnapnak számított az a nap, ha az egységünk erővértben gyakorlatozhatott. Azon a napon, amikor elkövettem a kiképzés alatti legnagyobb baklövésemet, egy „mintha-csatában” vettem részt. Úgy csináltam, mintha egy egység őrmestere lennék, aki mintha atomrakétákat készülne az elképzelt sötétségben az elképzelt ellenfélre kilőni. Rohadt dolog az ilyesmi, minden csak mintha, de mégis úgy kell viselkedned, mintha minden valóságos lenne.

Éppen visszavonultunk – akarom mondani „előrenyomultunk a hátunk mögött levő terület irányába”, amikor valaki távirányítással kikapcsolta az egyik katonám erővértjét, és ezzel arra ítélte, hogy tehetetlenül várja a végzetét. A Mobil Erők alapelvének engedelmeskedve azonnali mentést rendeltem el. Még büszke is voltam magamra, amiért olyan gyorsan adtam ki a parancsot, hogy a helyettesemnek nem maradt ideje magától kiválni az alakzatból, utasítás nélkül megmenteni a sebesültet. Ezután azt tettem, amit ilyenkor megkövetel a helyzet. Szimulált atomcsapást mértem az elképzelt ellenségre, nehogy bekerítsenek minket.

Mindkét szárnyunk mozgásban volt. A zárótűznek úgy kellett célba találnia, hogy ne veszélyeztesse a saját embereimet, de mégis olyan közel hozzájuk, hogy elpusztíthassa a nyomunkban lihegő ellenséget. Az egésznek persze gyorsan kellett történnie, az ugrás közepén. A terepmozgást és a taktikai célunkat a gyakorlat előtt természetesen elmagyarázták nekünk, hiszen még csak kezdők voltunk, és a gyakorlat során csupán egyetlen váratlan tényezővel kellett szembenéznünk, azzal, hogy időnként lefagytak a vértjeink.

Az előírások szerint a radarral pontosan meg kellett határoznom azon embereim helyzetét, akiket veszélyeztetett volna az atomcsapás. Az egészet azonban rendkívül gyorsan kellett végrehajtanom, és a radarképek kisilabizálása nem kimondottan tartozott az erősségeim közé. Egy kicsit csaltam tehát. Az éjjellátó készüléket feltoltam a homlokomra, és szétnéztem. Puszta szemmel, a ragyogó napfényben. Volt elég hely az atombomba számára. Ugyan, mi történhetne, hiszen alig fél kilométernyire tőlem jól láttam az egyetlen olyan katonámat, aki belecsúszhatna a rakéta hatáskörébe. Ezenkívül pedig csupán egy apró, parányi robbanótöltettel felszerelt rakétát lőttem ki, amelyik ugyan füstöl, mint a hétszentség, de túl gyenge ahhoz, hogy bajt okozzon. Így hát puszta szemmel kikerestem egy megfelelő célpontot, rászegeztem a rakétavetőt, és lőttem.

Aztán már ugrottam is tovább, büszke voltam magamra, amiért nem pocsékoltam az időmet.

Ekkor kapcsolták ki az energiámat, még amikor fent voltam a levegőben. Nem fájt, hiszen ez egy késleltetett folyamat, ami először a földet éréskor érezteti hatását. Bevágódtam, és mozdulatlanságra kárhoztatva, guggolva besüllyedtem a mocsokba. Csupán a páncél merevítői tartottak meg. Mozogni ugyanis képtelenség, ha egy acélkoporsóba vagy zárva, amiben nincs egy cseppnyi áram sem.

Nem mozogtam, viszont annál kiadósabban káromkodtam. Nem hittem volna, hogy ki fognak kapcsolni. Végül is engem szemeltek ki arra, hogy megoldjam ezt a taktikai feladatot. Micsoda baromság!

Gondolhattam volna, hogy Zim őrmester a monitoron figyeli az osztagparancsnokokat.

Mellettem ért földet, és a közvetlen hullámhosszon, szemtől szembe mondott nekem néhány keresetlen szót. Utalt arra, hogy ennyi ésszel legfeljebb utcaseprő lehet belőlem, mivel még ahhoz is túl buta, ügyetlen és óvatlan vagyok, hogy a szegénykonyhán rám bízzák a mocskos edény elmosogatását. Kiadósan részletezte a múltamat, és meglehetősen sötéten felvázolta a jövőmet. Ezenkívül szóba hozott néhány olyan dolgot is, amiről nem akartam hallani. Színtelen hangon megtartott előadását végül ezzel fejezte be:

– Vajon, mit szólna Dubois ezredes, ha megtudná, hogy mit csináltál?

Ezek után újra magamra hagyott. Guggolásba fagyva várhattam, hogy véget érjen a gyakorlat. A páncél, ami máskor könnyű, mint a tollpihe, gyors, mint egy hétmérföldes csizma, most annyi komfortot nyújtott, mint egy vasszűz. Végül, két órával később Zim őrmester visszajött, hogy magával vigyen. Visszakapcsolta az energiámat, és futólépésben elindultunk a zászlóaljirodába.

Frankel kapitány nem beszélt annyit, mint Zim, viszont sokkal jobban fájt, amit ő mondott.

Végül mély lélegzetet vett, és azon a kifejezéstelen hangon, amit a tisztek akkor használnak, ha valamilyen előírást idéznek, közölte velem:

– Ön szabadon élhet azzal a jogával, hogy hadbírósági tárgyalást kérjen. Mit szól ehhez?

Nyeltem egyet, és azt mondtam:

– Nem élek vele, uram.

Egészen eddig a pillanatig fogalmam sem volt arról, milyen mélyen is ülök valójában a szarban.

Úgy tűnt, Frankel kapitány kissé fellélegzett.

– Lássuk, mit szól mindehhez az ezredparancsnok. Őrmester, kísérje az őrizetest a főhadiszállásra.

Elsiettünk az ezredirodára, és itt találkoztam első alkalommal szemtől szembe ezredünk parancsnokával. Ebben a pillanatban megértettem, hogy bírósági ítélet nélkül nem úszom meg a dolgot. Arra pedig még nagyon jól emlékeztem, hogyan beszélte bele magát Ted Hendrick egy tábori igazságszolgáltatási eljárásba. Egy szót se szóltam.

Malloy őrnagy összesen öt szót szólt hozzám. Az első hármat azután mondta, hogy meghallgatta Zim őrmestert.

– Ez mind igaz?

– Igen, uram – válaszoltam.

Ezzel az én szereplésem már véget is ért. Malloy őrnagy most Frankel kapitányhoz fordult.

– Van arra esély, hogy megmentsük még ezt az embert?

– Azt hiszem, igen, uram – felelte Frankel kapitány.

– Akkor sima fegyelemsértési ügynek tekintjük a dolgot – mondta Malloy őrnagy.

Visszafordult hozzám, és kijelentette:

– Öt korbácsütés.

Legalább nem kellett sokáig várakoznom. Tizenöt perccel később a doki ellenőrizte a szívemet, és az őrség őrmestere rám adta a speciális korbácsoló inget, azt, amit úgy is le lehet venni, hogy nem kell hozzá áthúzni az elitélt karján és fején. A nyaktól cipzár fut a csuklóig. Az újoncok már megkapták a parancsot, hogy gyülekezzenek az alakulótéren. Az egész olyan valószínűtlennek tűnt, mintha nem is velem történne meg… Ma már tudom, hogy a páni félelem egyik sajátos megjelenési formáját éltem át. Olyan volt, mint egy rémálom…

Zim akkor jött be az őrség sátrába, amikor felvonult az ezred. Egy pillantást vetett a szolgálattevő altisztre – Jones tizedesre – mire Jones szó nélkül kiment. Zim oda lépett hozzám, és valamit a kezembe nyomott.

– Harapj rá! – mondta. – Segíteni fog. Tudom.

Egy gumi fogvédő volt, olyan, amilyet a közelharc oktatás során használtunk, hogy ne verjük ki egymás fogait, ezután megbilincseltek, és kikísértek az alakulótérre.

Felolvasták a parancsot:

– Harcászati gyakorlat során elkövetett durva figyelmetlenség, ami éles körülmények között egy bajtárs halálát okozta volna.

Ezután lehámozták rólam az inget, és az oszlophoz kötöttek. Most valami furcsát fogok mondani. A korbácsolást könnyebb elviselni, mint végignézni! Persze nem egy habostorta. Az ütések jobban fájtak mindennél, amit addig éreztem, és az ütések közötti szünetek rosszabbak voltak maguknál az ütéseknél. A fogvédő azonban segített, így az egyetlen jajkiáltás, ami kitört belőlem, még az ajkamig sem jutott el.

Ezután még valami különlegest éltem át. Senki sem beszélt többet az esetről, még az újoncok sem. És amennyire meg tudom ítélni, Zim és a többi kiképző ugyanúgy bánt velem, mint a büntetés előtt. Mihelyt az orvos lekezelte a sebeimet, és szolgálatra alkalmasnak nyilvánított, a dolog befejezettnek és lezártnak számított. Este már arra is képes voltam, hogy legyűrjek néhány falatot, és én is úgy ásítoztam az asztalnál, mint a többiek.

A fegyelmezési eljárásnak van még egy másik kellemes tulajdonsága is: nem hagy nyomot maga után. Az aktáidat a kiképzés befejeztével megsemmisítik. Amit megőrzől, az ott marad, ahol legjobban számít.

Soha nem fogod elfelejteni.

  VIII

Tanítsd a gyermeket az ő útjának módja szerint; még mikor megvénhedik is, el nem távozik attól.

– Példabeszédek 22: 6

Voltak még korbácsolások, de csak néhányszor. Az ezredünkben Hendrick volt az egyetlen, akit a hadbíróság ítélete alapján korbácsoltak meg; a többiek (például én) csak adminisztratív büntetést kaptak, és a korbácsolás miatt végig kellett járni a hivatalos utat az ezredparancsnokig – ami enyhén szólva kellemetlen egy alárendelt parancsnok számára. Akkor is, Malloy őrnagy sokkal szívesebben kirúgta volna az embert „nem kielégítő alkalmasság” miatt, minthogy fel kelljen állítania a szégyenoszlopot. Bizonyos értelemben az adminisztratív korbácsolás az enyhe dicséret egyik formájának számított; azt jelentette, hogy feljebbvalóid úgy gondolják, talán mégis megvan a jellemed ahhoz, hogy végül katona és teljes jogú polgár legyen belőled, még ha ez abban a pillanatban elég valószínűtlennek tűnik is.

Én voltam az egyetlen, aki a legnagyobb kiszabható adminisztratív büntetést kapta; a többiek közül egynek sem jutott három korbácsütésnél több. Én kerültem a legközelebb ahhoz, hogy újra civil ruhát húzzak magamra, és csak hajszál híján úsztam meg. Erre akár büszke is lehetne az ember, de azért senkinek sem ajánlom.

Volt azonban egy másik esetünk, az enyémnél, vagy Ted Hendrickénél sokkal rosszabb – egy valóban felkavaró ügy. Ez alkalommal az akasztófát állították fel.

Egy dolgot már az elején tisztáznunk kell. Ennek az ügynek semmi köze nem volt a hadsereghez. A bűntettet nem Camp Currie területén követték el, és annak a sorozótisztnek, aki azt a fiút beosztotta az M.E.-hez, az eset miatt tulajdonképpen vennie kellett volna a kalapját.

Az illető két nappal azután dezertált, hogy mi megérkeztünk Currie-be. Ez persze nevetséges, a dolognak semmi értelme nem volt – miért nem adta be a leszerelési kérelmét? A dezertálás természetesen egyike a „harmincegy pofáraesésnek”, de a sereg nem ad érte halálbüntetést, hacsak nincsenek különleges körülmények, mint mikor valaki „az ellenség elől futamodik meg”, vagy valami más, ami a dezertálást a lemondás különösen informális módjából olyan cselekedetté változtatja, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni.

A hadsereg nem tesz erőfeszítést arra, hogy megtalálja és visszahozza a szökevényeket. Ennek megvan a maga értelme. Mi mindannyian önkéntesek vagyunk; az M.E. tagjai, azért, mert ide akarunk tartozni. Büszkék vagyunk erre, és az M.E. is büszke ránk. Ha akad valaki, akit nem ez az érzés tölt el a mocskos talpától egészen a szőrös füléig, akkor az inkább ne álljon mellettem, ha megkezdődik a tánc. Ha megsebesülök, azt akarom, hogy olyan emberek legyenek körülöttem, akik kimentenek, mert ők is az M.E tagjai, én is az vagyok, és az én bőröm éppen annyit ér nekik, mint a sajátjuk. Nem akarok műkatonákat, akik a farkukat behúzva lelépnek, ha kezd a buli vadulni. Sokkal jobb, ha senki sincs melletted, mintha megbízhatatlan sorkötelesek vennének körül. Úgyhogy ha meg akarnak lépni, hadd menjenek, csupán idő és pénzpocsékolás visszahozni őket.

A legtöbben természetesen maguktól is visszajönnek, bár némelyikükre éveket kell várni. A hadsereg ilyenkor kénytelen megbüntetni őket. Korbáccsal ötvenet vernek a hátukra, viszont megússzák az akasztófát, és a végén elmehetnek haza. Azt hiszem, hosszú távon nem lehet idegekkel bírni, hogy az ember üldözöttként éljen a teljes jogú polgárok és a legális helyi lakosok között, még akkor sem, ha a rendőrség meg sem próbálja megtalálni a szökevényeket. „Addig jár a korsó a kútra…” A végén ellenállhatatlanná válik a vágyakozás, hogy a dezertőr feladja magát, megkapja a büntetését, és azután végre újból szabadon lélegezzen.

Ez a srác azonban nem adta fel magát. Több, mint négy hónappal ezelőtt szökött meg, és én kétlem, hogy a századából bárki is emlékezett volna rá, hiszen csak két napig volt náluk. Valószínűleg csak egy arcnélküli név volt a számukra, egy bizonyos „Diliinger, N.L.”, akit reggelente a sorakozókor engedély nélküli eltávozottként olvastak fel.

Aztán megölt egy kislányt.

Egy civil bíróság elé állították, és elítélték, de személyazonosságának ellenőrzése során kiderült, hogy leszerelési papírok nélküli hadköteles. Értesíteni kellett a Védelmi Minisztériumot, és a rohamosztagosok főparancsnoka azonnal bekapcsolódott az ügybe. A gyilkost visszahozták a táborba, mivel a haditörvényszék és a katonai igazságszolgáltatás prioritást élvez a polgárival szemben.

De miért foglalkozott egy tábornok ezzel az üggyel? Miért nem hagyta, hogy a helyi seriff intézze el a dolgot?

Azért, hogy példát statuáljon nekünk?

Egyáltalán nem. Szilárd meggyőződésem, a tábornokunk egy percig sem gondolt arra, hogy megkeserítse a katonái szája ízét, csak azért, hogy elvegye a kedvüket a kislányok meggyilkolásától. Biztos vagyok abban, hogy megkímélt volna minket ettől a látványtól – ha lehetősége lett volna rá.

De tanultunk mindebből, még akkor is, ha akkoriban senki sem beszélt róla, és rendkívül sokáig eltartott, amíg belénk szívódott és a lényünk részévé vált ez az elv:

A Mobil Erők törődik az embereivel – mindegy, hogy miről van szó.

Diliinger közénk tartozott, a neve még mindig ott szerepelt a listánkon. Ott volt, pedig mi sose akartuk őt, sosem kellett volna közénk tartoznia. Es bár boldogan letagadtuk volna, mégiscsak az ezredünk katonája volt. Nem fordíthattunk hátat neki, hogy egy tőlünk ezer kilométerre élő seriff zárja le az ügyet. Ha elkerülhetetlen, akkor egy férfi – egy igazi férfi – saját maga lövi agyon a kutyáját. Nem keres egy helyettest, aki talán elszúrja a dolgot.

Az ezred törzskönyvéből világosan kiderült, hogy Diliinger közénk tartozott, tehát a mi kötelességünk volt, hogy elítéljük.

Ezen az estén az ezred lassú menetütemben vonult a kivégzés helyére. Hatvan ütem percenként (cseppet sem könnyű így menetelni, ha az ember a száznegyvenes ütemhez szokott), miközben a zenekar a „Gyászdal az el nem siratottakért”-ot játszotta. Ezután elővezették Diliingert. Ő is a Mobil Erők kimenő egyenruháját viselte, mint ahogy mindannyian. A zenekar rázendített a „Danny Deever”-re, miközben Diliingert megfosztották a katonai jelzéseitől, még a gombjait is levágták, és a sapkáját is elvették tőle. Már csak a barna ing és a világoskék zubbony maradt rajta, és ez már nem volt egyenruha. Aztán még utoljára megdördültek a dobok, és véget ért az egész.

Ezután menetoszlopban elvonultunk, és futólépésben tértünk vissza a körletbe. Nem hiszem, hogy bárki is elájult volna, de még csak rosszul sem lettünk, jóllehet ezen az estén nem sokan kérték a vacsorájukat, és a kantinsátor sem volt még ilyen csendes. Bármennyire visszataszító látványnak is voltunk tanúi – számomra és a legtöbbünk számára ez volt az első találkozás a halállal –, mégsem okozott olyan sokkot, mint Ted megkorbácsolása. A különbség az, hogy senki sem tudta Diliinger helyébe képzelni magát. Senki sem érezhette úgy, hogy „ez velem is megtörténhetett volna”. Azon túl, hogy Diliinger elárulta a hadsereget, még legalább négy súlyos bűntényt követett el. Még ha életben is maradt volna az áldozata, a másik három bűnéért akkor is felakasztották volna. Hosszú volt a listája: emberrablás, váltságdíj kizsarolása, kegyetlenkedés, és így tovább.

Nem fogott el együttérzés iránta, és ezt ma sem sajnálom. Van egy régi közmondás, miszerint „Mindent megérteni azt jeleni, hogy mindent megbocsátunk.” Micsoda baromság! Vannak dolgok, amiket annál jobban elátkozunk, minél jobban megértjük őket. Együttérzésem és rokonszenvem teljes egészében Barbara Anne Enthwaite-é, akit pedig sosem láttam – és a szüleié, akik többé nem fogják látni a kislányukat.

Amikor a zenekar elrakta a hangszereit, kezdetét vette a harmincnapos gyász. Néma menetgyakorlatokkal, feketével letakart zászlókkal és zene nélküli díszmenetekkel gyászoltuk Barbarát és a szégyenünket. Úgy hallottam, hogy csak egyetlen alkalommal panaszkodott emiatt egy újonc. Valaki rögtön megkérdezte tőle, hogy a zene helyett nem kér-e inkább egyet a pofájába. Persze, mi nem voltunk bűnösek – ám a mi kötelességünk az, hogy megvédjük a kislányokat, nem pedig az, hogy meggyilkoljuk őket. Az ezredünk elveszítette a becsületét, nekünk kellett újra tisztára mosni a nevét. Meggyaláztak minket, és mi ezt pontosan így is éreztük.

Ezen az éjszakán azon töprengtem, hogyan lehetne megakadályozni az efféle szörnyűségeket. Manapság természetesen nagyon ritkán történik ilyesmi – de már egyetlen eset is túl sok. Nem találtam kielégítő megoldást. Ez a Diliinger – nem látszott rajta semmi. A viselkedése és az aktái nem igazán térhettek el az átlagostól, hiszen máskülönben sosem jutott volna el Camp Currie-be. Valószínűleg egyike volt azoknak a beteges személyiségeknek, akiket nem lehet tesztek segítségével kiszűrni.

Bár ezeket a dolgokat nem lehetett megakadályozni, ismertünk egy biztos módszert, ami lehetetlenné tette, hogy megismétlődjenek. Ezt a módszert alkalmaztuk.

Ha esetleg Diliinger tudatában lett volna annak, hogy mit is tett (amit én szinte kizártnak tartok), akkor csak azt kapta, ami kijárt neki… Talán csak amiatt lehetnénk mérgesek, hogy a gyilkos nem szenvedett annyit, mint a kis Barbara Anne, Diliinger gyakorlatilag egyáltalán nem szenvedett.

De tegyük fel, hogy a legnagyobb valószínűség szerint annyira őrült volt, hogy nem jutott el a tudatáig, milyen szégyenletes dolgot cselekedett. Mi ilyenkor a teendő?

– Hát, mit csinálunk a veszett kutyákkal? Agyonlőjük őket.

– Igen, de ez az őrület egy betegség.

Szerintem két lehetőség van. Ha Diliinger gyógyíthatatlan, akkor a halál számára – és ezzel a többiek biztonsága számára – a lehető legjobb megoldás lett volna. Ha viszont sikeresen gyógykezeltetni lehet, akkor úgy gondolom, hogy ebben az esetben – már ha egyáltalán olyan mértékig sikerül rehabilitálni, hogy élhetett volna egy civilizált társadalomban – valószínűleg elgondolkozik azon, hogy mit is művelt, amikor még „beteg” volt akkor pedig milyen kiút maradt volna számára az öngyilkosságon kívül? Hogyan tudott volna megbékélni önmagával?

Tegyük fel továbbá, hogy Diliinger megszökik, mielőtt meggyógyították volna, és újra elköveti ugyanazt a bűntényt. És talán egy harmadik alkalommal is. Hogyan magyaráznád ezt meg a szenvedő szülőknek? Figyelembe véve a kórtörténetét. Csak egy megoldást láttam erre a problémára.

Újra eszembe jutottak az iskolai viták a történelem és erkölcsfilozófia órákon. Mr. Dubois a XX. századi észak-amerikai köztársaság összeomlását megelőző zavargásokról beszélt. Az összeomlás előtt volt egy időszak, mesélte nekünk, amikor a Diliinger rémtettéhez hasonló bűnesetek olyan sokszor előfordultak, mint mondjuk a kocsmai verekedések. Nem csak Észak-Amerikában, de Oroszországban, a brit szigeteken és számos más helyén is a terror volt az úr. A borzalom azonban Észak-Amerikában csúcsosodott, közvetlenül a katasztrófa előtt.

– A törvénytisztelő polgárok – magyarázta Dubois – éjszaka alig mertek átsétálni egy nyilvános parkon. Fennállt a veszélye annak, hogy állig felfegyverzett gyerekekből álló, szervezett bandák támadnak rájuk, akik láncokat, késeket, házilag készített pisztolyokat és botokat lengetve nekik esnek, megsebesítik, a legtöbb esetben ki is rabolják, de talán örökre megnyomorítják őket. Lehet, hogy életükbe került volna egy ilyen séta. Ez az állapot jó pár éven át tartott, míg ki nem tört az orosz-angol-amerikai szövetség és a Kínai Hegemónia közötti háború. Mindennapos volt a gyilkosság, a kábítószer-fogyasztás, a gyújtogatás, a rablótámadások és a vandalizmus. Ezek az esetek pedig nem korlátozódtak a parkokra, hanem még fényes nappal is megtörténtek, kint az utcán, az iskolaudvaron – még az osztálytermekben is. Persze, a parkok voltak a leghírhedtebbek, de olyan mértékig, hogy a tisztességes emberek sötétedés után messze elkerülték őket.

Megpróbáltam elképzelni, hogy ilyen viszonyok uralkodnak az iskolánkban. Nem sikerült. A parkunkat sem tudtam ilyennek elképzelni. Hiszen oda azért megyünk, hogy pihenjünk, nem pedig, hogy szenvedjünk. És hogy ott esetleg megölhették az embert…?

– Mr. Dubois, akkoriban nem volt rendőrség, nem voltak bíróságok?

– Sokkal több volt a rendőr, mint ma. És sokkal több bíróságuk is volt, mint nekünk. De mindegyik túlterheltséggel küzdött.

– Hát ez felfoghatatlan!

Ha egy fiú a városunkból csak egy töredékét is megcsinálta volna ezeknek a dolgoknak, akkor őt, meg az apját egymás mellé kötözték, és alaposan megkorbácsolták volna. De ilyesmi egyszerűen nem történt.

Mr. Dubois rám mutatott.

– Határozd meg, hogy micsoda egy fiatalkorú bűnöző!

– Ó, hát ezek a gyerekek – akik mindig összeverték az embereket.

– Tévedsz.

– Tessék? De hát a könyvben az áll, hogy…

– Bocsánat. A tankönyved valóban ezt állítja. De attól, hogy a kutyára azt mondjuk, hogy szalonna, még nem lesz jobb íze. Az, hogy „fiatalkorú bűnöző”, egy olyan ellentmondásos kifejezés, amelyik segít nekünk megérteni, hogy milyen gondokkal küszködtek a huszadik században, és miért bizonyultak képtelennek a gondok megoldására. Volt már kutyád?

– Igen, uram.

– Szobatisztává nevelted?

– Igen uram. Végül az lett.

Éppen az e téren való lassúságom miatt ragaszkodott anyám ahhoz, hogy a kutyák a házon kívül maradjanak.

– Értem: Amikor a kutyád bepisilt, mérges voltál rá?

– Hogyhogy? Hiszen nem tudhatta, hová kell csinálni, mivel csak kiskutya volt.

– Mit csináltál olyankor?

– Hát, megszidtam, belenyomtam az orrát, és elvertem.

– De hát nem érthette, mit mondasz!

– Nem, de arra rájött, hogy mérges vagyok.

– De hiszen éppen az előbb mondtad, hogy nem voltál mérges.

Mr. Dubois-nak megvolt az az idegesítő képessége, hogy jól összezavarja az embert.

– Nem is, de el kellett hitetnem vele, hogy az vagyok. Csak így tanulta meg a leckét.

– Való igaz. De miután kifejezted a nemtetszésedet, hogy lehettél olyan kegyetlen, hogy még el is verted? Hiszen magad mondtad, hogy a szerencsétlen állat nem tudta, hogy rosszat tesz. Mégis fájdalmat okoztál neki! Magyarázd meg! Vagy talán szadista vagy?

Akkor nem tudtam, mit jelent a szadista, de a kiskutyákat ismertem.

– Mr. Dubois, hiszen meg kellett tennem! Meg kell szidni, hogy tudja rosszat csinált, bele kell nyomni az orrát, hogy tudja, mi volt az a rossz, és el kell verni, hogy többé ne merészeljen ilyet csinálni. Mégpedig mindezt azonnal meg kell tenni! Semmi értelme, ha később büntetjük meg; azzal csak összezavarnánk. Még így sem fog egyetlen leckéből tanulni, ezért figyelni kell, el kell kapni legközelebb is, és még jobban meg kell verni. Így nagyon hamar megtanulja. De ha csak megszidjuk, az merő időpocsékolás.

Gondolom, még sosem nevelt kutyát – tettem hozzá.

– De igen, mégpedig többet is. Most például tacskóm van, és a te módszereid alapján nevelem. Térjünk vissza azokhoz a fiatalkorú bűnözőkhöz! Közülük a legkeményebbek valamivel fiatalabbak voltak nálatok, és bűnöző pályafutásukat gyakran még fiatalabb korban kezdték. Emlékezzünk csak a kiskutyára! Ezeket a gyerekeket gyakran elkapták; a rendőrség minden nap letartóztatott egy csomót közülük. Megszidták őket? Igen, legtöbbször nagyon keményen. Beledörgölték az orrukat? Ritkán. A hírszervezetek és a hivatalok általában titokban tartották a nevüket – a tizennyolc éven aluliak esetében a törvény sok helyen így követelte. Elverték őket? Hát persze, hogy nem! Legtöbbjüket sohasem verték el, még kisgyerekkorukban sem; az volt a széles körben elterjedt nézet, hogy a verés, vagy bármely büntetés, amely fájdalommal jár, maradandó lelki károsodást okozhat a gyerekben.

(Eszembe jutott, hogy apám valószínűleg sosem hallhatott erről az elméletről.)

– Az iskolákban törvény tiltotta a testi fenyítést – folytatta. – A korbácsolást mint törvényes büntetést, egyedül egy kistartományban, Delaware-ban ismerték, és csak nagyon ritkán, csupán egy pár bűnöző esetében alkalmazták. Úgy tekintettek rá, mint „kegyetlen és nem szokványos” büntetésre. Nem értem, mi kifogás lehet a „kegyetlen és nem szokványos” büntetésekkel szemben – töprengett Dubois hangosan. – A bírói szándéknak jóindulatúnak kell lennie, ám az ítélet szenvedést kell, hogy okozzon a bűnözőnek, máskülönben nem lenne büntetés – a fájdalom pedig egy, az evolúció által évmilliók során belénk ültetett alapvető mechanizmus, amely a figyelmeztetésével megóv bennünket, amikor valami a túlélésünket fenyegeti. Miért utasítaná el a társadalom ezt a tökéletes túlélési mechanizmust? Mindazonáltal az a korszak tele volt tudománytalan, álpszichológiai képtelenségekkel.

– Ami a „nem szokványost” illeti, a büntetésnek nem is szabad szokványosnak lennie, másképpen nincs értelme.

Ekkor kézcsonkjával egy másik fiúra mutatott.

– Mi lenne, ha a kiskutyát óránként elvernéd?

– Hát… valószínűleg megőrjíteném.

– Valószínű. Mindenesetre nem tanulna belőle semmit. Mikor történt utoljára, hogy ennek az iskolának az igazgatója meg kellett, hogy vesszőztessen egy tanulót?

– Hát… nem is tudom. Úgy két éve. Azt a gyereket, amelyik megütötte a…

– Nem érdekes. Szóval, meglehetősen régen. Ez azt jelenti, az efféle büntetés elég szokatlan ahhoz, hogy jelentőségteljes legyen, hogy elrettentsen és tanítson. Visszatérve azokra a fiatal bűnözőkre: őket biztosan nem fenekelték el, amikor kisgyerekek voltak, biztosan nem vesszőzték meg a bűneikért. A szokványos ügymenet a következő volt: az első vétségért – figyelmeztetés – általában feddés, bírói eljárás nélkül. Több bűnelkövetés után elzárásos büntetés következett, de csak felfüggesztett, és a fiatal próbaidős lett. Egy fiút számos alkalommal letartóztathattak és vádolhattak, mielőtt tényleges büntetést kapott – ami akkor is csupán elzárás volt, és ezt a magához hasonlók között töltötte le, akiktől még több bűnöző hajlam ragadt rá. Ha az elzárás ideje alatt nem keveredett nagyobb disznóságba, akkor rendszerint még azt az enyhe büntetést is elengedték, és próbaidőt adtak neki – „feltételesen”. Ez volt rá a szakkifejezés abban az időben.

Ez az elképesztő ügymenet éveken keresztül tarthatott, miközben a bűnei gyakorisága és kegyetlensége növekedett, anélkül, hogy az ostoba, de kényelmes elzárások büntetést jelentettek volna. Azután hirtelen, a törvény szerint általában a tizennyolcadik születésnapján, ez az úgynevezett „fiatalkorú bűnöző” felnőtt bűnözővé vált – néha pedig csak hetekbe vagy hónapokba tellett, hogy az illető gyilkosságért a siralomházban várja a kivégzését. Te…

Megint rám mutatott.

– Tegyük fel, hogy csak megszidod a kiskutyádat, de soha sem bünteted meg, hagyod, hogy összepiszkítsa a házat… néha pedig bezárod egy melléképületbe, de hamarosan visszaengeded a házba, miközben figyelmezteted, hogy ne tegye újra. Egy nap aztán észreveszed, hogy már felnőtt kutya, és még mindig nem szobatiszta – ezért előhúzol egy pisztolyt és agyonlövöd. Hogyan kommentálnád ezt?

– Hát… ez a legőrültebb módja a kutyanevelésnek, amit csak hallottam.

– Egyetértek. Ez érvényes a gyereknevelésre is. Kinek a hibája lenne mindez?

– Hmm… feltételezem, hogy az enyém.

– Megint csak egyetértek. És nem csak feltételezem.

– Mr. Dubois – kottyantott közbe egy lány –, de hát miért? Miért nem fenekelték el a kisgyerekeket, amikor kellett, és miért nem szíjjalták el jól azokat az idősebb valakiket, akik kiérdemelték – úgy, hogy sose felejtsék el a leckét? Mármint azokat, akik tényleg rosszat csináltak. Miért nem?

– Nem tudom, – válaszolta zordan –, eltekintve attól, hogy a társadalmi erénynek és a törvénytiszteletnek az ifjakba való belesulykolása nem volt vonzó a tudománytalan ál-értelmiségiek számára, akik magukat „szociális munkásoknak”, vagy időnként „gyermekpszichológusoknak” nevezték. Szemmel láthatóan – miután ezt mindenki megteheti – túl egyszerűnek tűnt a számukra, hogy a türelem és következetesség módszerét alkalmazzák, amellyel a kiskutyát is okítani szoktuk. Néha eltöprengek azon, vajon nem állt-e érdekükben a rend hiánya – de ez valószínűtlen; a felnőttek majdnem mindig tudatos, „felsőbb indítékok” alapján cselekednek, függetlenül a viselkedésüktől.

– De az istenért! – fakadt ki a lány. – Én sem szerettem jobban a többi gyereknél, ha elvernek, de amikor szükségem volt rá, megkaptam a mamától. Az egyetlen alkalommal, amikor az iskolában megvesszőztek, a mamától is megkaptam a magamét, miután hazaértem – ez pedig sok-sok évvel ezelőtt volt. Nem hiszem, hogy egyszer bíróság elé citálnak, és korbácsolásra ítélnek; az ember normálisan viselkedik, és akkor ilyesmi nem történhet. Nem látok semmi rosszat a rendszerünkben; sokkal jobb, mintha még az utcára is lehetetlen lenne kimenni, anélkül, hogy az embernek az életéért kelljen rettegnie. Az lenne aztán a borzalmas!

– Egyetértek. Ifjú hölgy, óriási különbség volt aközött, amit ezek a derék emberek tettek, és aközött, amit cselekedeteik közben gondoltak. E kornak nem volt az erkölcsről tudományos elmélete. Volt ugyan az erkölcsről egy elméletük, és megpróbáltak eszerint élni (nem kellene kigúnyolnom az indítékaikat), ám az elméletük hibásnak bizonyult – egyik fele zavaros álmodozás, a másik fele racionalizált sarlatanizmus. Minél komolyabbak voltak, annál tévesebb irányba indultak el. Például úgy gondolták, hogy az ember rendelkezik erkölcsi ösztönnel.

– De uram? Én azt hittem… de hiszen rendelkezik is! Én legalábbis igen!

– Nem, kedvesem, te körültekintő képzéssel kiművelt tudatossággal rendelkezel. Az embernek nincs erkölcsi ösztöne. Nem születik erkölcsi érzékkel. Sem te, sem én nem születtünk úgy – és a kiskutyának sincs ilyen tulajdonsága. Az erkölcsi érzéket úgy szerezzük, a tapasztalat és az ész kemény munkája révén. Azok a szerencsétlen fiatalkorú bűnözők is erkölcsi érzék nélkül születtek, akárcsak te, vagy én, de nekik nem volt lehetőségük arra, hogy megszerezzék, és a tapasztalataik ezt nem tették lehetővé. Mi is az „erkölcsi érzék”? A kifinomult túlélési ösztön. A túlélési ösztön maga az emberi természet, és a személyiségünk minden árnyalata ebből következik. Bármi, ami ellentétbe kerül az életbenmaradási ösztönnel, előbb-utóbb megsemmisíti az egyént, és ezért nem mutatkozik meg a következő nemzedékekben. Ezt az igazságot matematikailag is bizonyítani lehet, minden téren igazolható, ez az egyetlen örök kényszerítő erő, amely minden tettünket irányítja.

A túlélési ösztönt azonban finomabb és komplexebb indítékokká lehet fejleszteni – folytatta –, mint ami az egyén vak és brutális késztetése az életbenmaradásra. Ifjú hölgyem, amit ön „erkölcsi ösztönnek” nevezett, az valójában a szülei által önbe ültetett igazság, hogy a túlélés kényszerítő ereje másra is vonatkozhat, nem csak a saját, személyes túlélésünkre. Például a családunk túlélésére. A gyerekeinkre, ha vannak. A nemzetünkre, ha elég magasztosak vagyunk. És így tovább. Egy tudományosan igazolható erkölcsi elméletnek az egyéni túlélési ösztönben kell gyökereznie, és sehol másutt! Helyesen kell leírnia a túlélés hierarchiáját, észre kell vennie minden szinten az indítékokat, és meg kell oldania minden konfliktust.

Mi már rendelkezünk ilyen elmélettel; bármilyen szintű, bármely erkölcsi problémát képesek vagyunk megoldani. Önérdek, családszeretet, a haza iránti kötelesség, az emberi faj iránti felelősség – még a nem emberi lényekkel való kapcsolat egzakt etikáját is kifejlesztjük. Ám minden erkölcsi problémát szemléltetni lehet egy pontatlan idézettel: „Az ember nem szeret jobban, mint a kölykeiért elpusztuló anyamacska.” Ha megértjük a macskát, és azt, ahogyan az megoldotta a problémát, akkor képesek vagyunk az önvizsgálatra, és megtudjuk, hogy az erkölcsi létra milyen fokára tudunk feljutni.

Azok a fiatalkorú bűnözők nagyon alacsony szinten álltak. Születésükkor csupán a túlélési ösztön dolgozott bennük, és az erkölcsi érzéknek mindössze egy olyan fokára jutottak el, amely a legszűkebb csoporthoz, egy utcai bandához való bizonytalan lojalitásban merült ki. Jóakaróik persze megpróbáltak „a jobbik énjükre apellálni”, „megragadni őket”, „szikrára lobbantani a morális érzéküket”. Hiába! Hiszen nem volt nekik „jobb természetük”; a tapasztalataik azt tanították nekik, hogy amit csinálnak, az a túlélés módja. A kiskutya nem kapta meg a verését, így azután az, amit örömmel és sikeresen tett meg, számára „erkölcsös” volt.

Minden erkölcsiség alapja a kötelesség, ez ugyanúgy vonatkozik a csoportra, mint az egyén önérdekére. Azokat a gyerekeket senki sem tanította kötelességre, úgy, hogy az számukra érthető legyen – vagyis a verés segítségével. Ezzel szemben a társadalom, amelyben éltek, szüntelenül a „jogaikról” beszélt.

A végeredmény természetesen előre megjósolható volt, hiszen egy emberi lénynek nincsenek semmiféle természettől adott jogai!

Mr. Dubois szünetet tartott. Várta, hogy valaki bekapja a csalit.

– Uram! Akkor mi a helyzet a joggal az élethez, a szabadsághoz és a boldogságra való törekvéshez?

– Hát persze, azok az „elidegeníthetetlen jogok”! Valaki minden évben idézi ez a nagyvonalú kitalációt. Élet? Miféle „joga” van az élethez annak az embernek, aki éppen a Csendes-óceánban fuldoklik? Az óceán nem hallja meg a kiáltását. Miféle „joga” van az élethez annak az embernek, akinek a gyerekei megmentéséért cserében meg kell halnia? Ha úgy dönt, hogy inkább a saját bőrét menti, akkor helyesen cselekszik? Ez lenne a „jog”? Ami a szabadságot illeti, azok a hősök, akik aláírták ama nagy dokumentumot, arra kötelezték magukat, hogy életükkel is megváltsák a szabadságot. A szabadság sohasem elidegeníthetetlen; a hazafiaknak időről időre a vérükkel kell megváltani, másképpen mindig eltűnik. Valamennyi, valaha is idézett, úgynevezett „természetes emberi jog” közül a szabadság az, amely valószínűleg a legkevésbé olcsó, és sohasem ingyenes.

A harmadik „jog”, „a boldogságra való törekvés”? Ez természetesen elidegeníthetetlen, de nem jog; egyszerűen csak egy univerzális feltétel, amelyet sem a zsarnokok nem tudnak elvenni, sem a hazafiak visszaállítani. Vessenek sötétzárkába, égessenek el egy oszlophoz kötve, koronázzanak a királyok királyává, addig törekedhetek boldogságra, amíg csak az agyam él – de sem istenek, vagy szentek, sem bölcsek, vagy kifinomult drogok nem biztosíthatják, hogy el is érem azt.

Ekkor Mr. Dubois hozzám fordult.

– Említettem neked, hogy a „fiatalkorú bűnöző” egy ellentmondásos kifejezés. A tettes az olyan személy, hogy „nem tudta teljesíteni a kötelességét”. De a kötelességtudat egy felnőtt erénye – valójában a fiatalkorú akkor, és csak akkor válik felnőtté, amikor birtokába jut a kötelességtudatnak, és fontosabbnak tartja azt a veleszületett önérdeknél. Sosem léteztek, hiszen nem lehettek „fiatalkorú bűnözők”. Mindegyikükre jutott ugyanis egy vagy több felnőtt tettestárs – olyan idősebb kort megért emberek, akik vagy nem voltak tudatában kötelességeiknek, vagy tisztában voltak ugyan vele, de nem teljesítették azokat.

És ez volt az a gyenge pont, amely lerombolta ezt az, egyébként csodálatra méltó, kultúrát. A fiatalkorú zsiványok, akik az utcákat uralták, csupán egy nagyobb betegség tünetei voltak; az állampolgárok (mindenki annak számított), glorifikálták a „jogokról” szóló mitológiát… és közben szem elől tévesztették a kötelességeiket. Egyetlen társadalom sem maradhat fenn, amely így épül fel.

Kíváncsi voltam, hová sorolná Mr. Dubois Diliingert. Vajon fiatalkorú bűnöző volt, aki sajnálatra méltó, annak ellenére, hogy meg kell tőle szabadulni? Vagy felnőtt gazfickó, aki csupán megvetést érdemel?

Nem tudtam, sohasem fogom megtudni. De egy dologban voltam biztos: Diliinger többé nem fog kislányokat gyilkolni.

Ez elégedettséggel töltött el. Lefeküdtem aludni.

  IX

Ebben a csapatban semmi keresnivalójuknak a jó veszteseknek! Kemény legényekre van szükségünk, akik kimennek a frontra és nyernek!

– Jonas Ingram tengernagy, 1926

Miután mindent megtanultunk és begyakoroltunk, amire egy katonának a sík vidéken szüksége lehet, elindultunk, hogy keményebb körülmények között még keményebb dolgokat tanuljunk. A hegyekbe mentünk, a kanadai Sziklás-hegységbe, a Good Hope hegy és a Waddington hegy közé. A Spooky Smith őrmesterről elnevezett tábor alig különbözött valamiben Camp Currie-től (ha eltekintünk attól, hogy a hegyvidéken feküdt), csak sokkal kisebb volt nála. Nos, időközben a harmadik ezred is jócskán összement – abból a több, mint kétezer főből, akikkel elkezdtük a kiképzést, alig maradt négyszáz. A H századot átszervezték szakasznak, és a zászlóaljunk nem volt nagyobb egy századnál, amikor felvonultunk a szemléken. De ennek ellenére H századnak hívtak minket, és Zim megmaradt századparancsnoknak.

A személyi állomány lecsökkenése azt jelentette, hogy az egyén sokkal intenzívebb kiképzésben részesülhetett. Több kiképzőtisztesünk volt, mint kiképzendő katona. Zim őrmester pedig, akinek a kezdeti kettőszázhatvan újonc helyett már csak ötven fővel kellett törődnie, éjjel-nappal árgus szemekkel figyelt minket, még akkor is, ha éppen másfelé járt. Az biztos, hogy ott állt a hátam mögött, valahányszor kicsit lazítani próbáltam. Ám a letolások, amiket mostanában kaptunk, szinte már baráti feddésnek tűntek, mert nem csak az ezred változott meg, hanem mi, magunk is. Öt újoncból egy megmaradt, és őt már majdnem katonának lehetett tekinteni, ezért Zim arra törekedett, hogy befejezze a művét, ahelyett, hogy a cél közvetlen elérése előtt hazazavarná.

Most már Frankel kapitányt is gyakrabban láttuk. Többé már nem ücsörgött az íróasztala mögött, hanem ideje nagy részét a kiképzésünknek szentelte. Név szerint ismert valamennyiünket, és úgy tűnt, hogy a fejében pontos kimutatással rendelkezik mindannyiunkról, amiben naprakészen ott áll, hogy milyen mértékben sajátítottuk el már a különböző fegyverek és felszerelési tárgyak használatát, hogy milyen gyakran voltunk betegek, hogy hányszor részesültünk dicséretben, vagy fenyítésben, de az is, hogy ki mikor kapott utoljára levelet otthonról.

Nem volt olyan szigorú hozzánk, mint Zim. Kedvesebb hangon beszélt, és tényleg valami komoly marhaságot kellett csinálni ahhoz, hogy arcáról eltűnjön a baráti mosoly. Ez azonban ne tévesszen meg senkit. A mosoly alatt berillium-acél rejtőzött. Sosem tudtam eldönteni, hogy kettőjük közül ki a jobb katona – Zim, vagy Frankel kapitány. Úgy értem, ha levettük volna róluk a rangjelzéseket, és elképzeltük volna őket, mint két közkatonát. Kétségtelenül jobb katonák voltak, mint a többi kiképző – de melyikük volt a legjobb? Zim mindent stílusosan és precízen hajtott végre, számára minden gyakorlat olyan volt, mintha díszszemlén volna. Ugyanezeket a dolgokat Frankel kapitány elegánsan és nagy lelkesedéssel vitte végbe, mintha csak játszana. Nagyjából ugyanazt az eredményt érték el – és semmi sem volt még csak megközelítőleg sem olyan könnyű, mint ahogy az Frankel kapitányt nézve tűnhetett az embernek.

Szükségünk volt erre a sok kiképzőre. Mint ahogy mondtam, sík vidéken senkinek nem okoz fejtörést erővértben ugrani. A vértezetben természetesen hegyes vidéken is ugyanolyan magasra és ugyanolyan könnyedén lehetett ugrani – a síksághoz képest viszont óriási különbséget jelent, ha két, közvetlenül egymás mellett álló fenyő között kell felszökkenned egy meredek gránitfalra, úgy, hogy az utolsó pillanatban még a sugárhajtóművel is rá kell segítened egy kicsit. Három rendkívüli eseményünk volt, amíg erővértben gyakorlatoztunk a hegyekben – két halott, és egy egészségügyi okokból történő leszerelés.

Egy ilyen sziklafal azonban erővért nélkül még komolyabb gondot jelent, ha csak szögeket és kötelet használhatsz. Nem értettem ugyan, mi a fenének kell egy csillagharcosnak hegymászó kiképzést is kapnia, de már megtanultam, hogy befogjam a számat, és szó nélkül lenyeljem, amit feltálaltak. Megtanultam hegyet mászni, és ez egyáltalán nem volt nehéz. Ha valaki egy évvel korábban megjósolta volna nekem, hogy egyetlen kalapáccsal, néhány nevetséges, apró acélkampóval és egy tekercs szállítókötéllel felszerelve olyan sziklafalon fogok felmászni, ami meredek és sima, mint egy ház fala, nos, akkor valószínűleg a szemébe nevettem volna. Én tengerparti gyerek vagyok! Bocsánat, tengerparti gyerek voltam. Időközben megváltozott egy-két dolog.

Hamarosan azt is megértettem, hogy én mennyire megváltoztam. Spooky Smithben már kimenőt is kaptunk, vagyis bemehettünk a városba. Kimaradás a kiképzés első hónapja után már Camp Currie-ben is járt nekünk. Ez azt jelentette, hogy vasárnap délelőttönként, ha nem voltál beosztva őr- vagy büntetőszolgálatba, akkor az ügyeletes tizedesnél kimenőt kérhettél, és olyan messze elkószálhattál a tábortól, amennyire csak akartál. Persze a fejedben mindig ott motoszkált a hátsó gondolat, hogy az esti sorakozóra haza kell érni. Séta közben legfeljebb vadnyulakkal találkozott az ember – nem voltak lányok, nem volt mozi vagy diszkó, vagy bármi ilyesmi.

Ennek ellenére Camp Currie-ben a kimaradás egy nem lebecsülendő jutalomnak számított; egy újonc számára néha rendkívül fontos lehet, hogy olyan messze eltávolodjon a tábortól, ahol már nem látja többé a sátrakat, az őrmestereket, de még legjobb barátainak undok ábrázatát sem – eljutni oda, ahol nem kell állandóan futólépésben szaladni… Itt magára maradhat, hogy végre egy kicsit foglalkozhasson a lelkivilágával. A kimaradás kiváltságát persze lehetett korlátozni. A legenyhébb az volt, ha mozgásunkat a táborra korlátozták, de előfordult az is, hogy nem hagyhattuk el a század körletét, ami azt jelentette, hogy nem mehettünk könyvtárba, vagy a „pihenősátorba” (ahol néhány társasjáték és más efféle, vad kicsapongás várt az emberre). Ismertük még a szobafogságot is, amikor a sátrat sem hagyhattuk el, csak ha valamilyen parancsot hajtottunk végre.

Ez a szigorú szobafogság egyébként nem számított túl sokat, hiszen legtöbbször valamilyen büntetőszolgálathoz mellékelték, amelyik annyira kitöltötte az újonc idejét, hogy legfeljebb aludni járt a sátorba. Ez a szigorított szobafogság ugyanolyan dekoratív ciráda volt, mint a meggy a habostorta tetején, hogy megértsd, és az egész világ is láthassa, most valami egészen nagy baromságot csináltál, ami tulajdonképpen nem méltó a Mobil Erők tagjához, és ezért te sem vagy méltó arra, hogy részt vegyél bajtársaid társas életében, míg le nem mostad magadról a szégyenfoltot.

Camp Spookyból bizony bemehettünk a városba – hacsak nem kaptunk rendkívüli szolgálatot, büntetőszolgálatot, vagy egy megrovást „rossz magaviselet” miatt. Vasárnap reggelente, közvetlenül az istentisztelet után (amit előbbre hoztak, úgyhogy fél órával a reggeli után kezdődött) buszok indultak a táborból Vancouverbe. Az egyik járat közvetlenül a vacsora előtt ért vissza, a másodikkal pedig még éppen elértük a takarodót. A kiképzők a teljes szombat éjszakát a városban tölthették, vagy ha a szolgálat lehetővé tette, akkor akár három napra is kimaradhattak.

Alig szálltam ki az első kimaradásom után a buszból, és részben máris felismertem, hogy miben változtam meg. A kis Johnnie már nem volt olyan, mint régen. A civilek életére gondolok. Az egész hihetetlenül bonyolultnak és rendetlennek tűnt a számomra.

Nem akarom megbántani a vancouverieket. Ez a szép város gyönyörű helyen fekszik, a helybeliek bűbájosak, és hozzászoktak ahhoz, hogy rohamosztagosokkal találkozzanak az utcán. Szeretettel fogadtak minket. Még egy saját klubot is berendeztek a számunkra, ahol a hétvégeken táncolni lehetett és ahol fiatal hostessek is akadtak, hogy legyen kivel táncolni. Voltak idősebb hölgyek is, akik ügyeltek arra, hogy a szégyenlős fiúknak is (legnagyobb megdöbbenésemre kiderült, hogy én is közéjük tartozom – ami nem csoda azok után, hogy hat hónapon keresztül semmi nőiessel nem találkoztam, legfeljebb menekülő nyuszilányokat láthattam) jusson táncpartner, hogy legyen kinek összetaposni a lábát.

Az első kimaradásom során azonban nem mentem el a klubba. Az időm nagy részét azzal töltöttem, hogy csak álltam és bámultam a csodálatos épületeket, a haszontalan dolgok tömegével teletömött kirakatokat (fegyvert nem árultak), és ámulva néztem az embereket, akik összevissza szaladgáltak, sőt, némelyikük csak sétálgatott, és pontosan azt csinálta, amihez éppen kedve volt. Mindegyikük másként volt felöltözve.

Leginkább a lányokat bámultam meg. Már nem is tudtam, hogy ennyire gyönyörűek. Mindig is kedveltem a lányokat, amióta megállapítottam, hogy nem csak a kék színű pelenkám miatt különbözöm tőlük. Amennyire vissza tudok emlékezni, a gyerekkoromból kimaradt az az időszak, amikor a fiúk ugyan tudják, hogy a lányok mások, de nem szeretik őket; én mindig is szerettem a lányokat.

Ám ezen a napon megértettem, hogy túl hosszú időn keresztül tartottam őket magától értetődőnek.

A lányok csodálatosak. Már az is megdobogtatja az ember szívét, ha a sarkon állva utánuk nézhet, ahogy elmennek mellette. A lányok nem mennek. Legalábbis nem úgy, mint mi. Nézd meg, amikor sétálnak! Nem is tudom, hogyan lehetne leírni. Egészen bonyolult, de rendkívül vonzó mozgás. Nem csak a lábukkal lépnek, mindenük mozog, mégpedig a legkülönbözőbb irányokba… és nincs olyan porcikájuk, amelyik ne lenne kecses.

Talán még ma is ott állnék a sarkon, ha nem járt volna arra egy rendőr. Tetőtől talpig végignézett rajtunk, és azt mondta:

– Sziasztok, fiúk! Jól érzitek magatokat?

Egy pillantást vetettem a mellét díszítő kitüntetések szalagjára, és lenyűgözve azt válaszoltam:

– Igenis, uram!

– Nem kell uramnak szólítanotok engem. Ennek itt nincs nagy jelentősége. Miért nem mentek el a szórakoztató központba?

Megadta nekünk a címet, és megmutatta, hogy melyik irányba kell mennünk. Mi pedig elindultunk – Pat Leivy „Cica” Smith és én. A rendőr még utánunk kiáltott:

– Érezzétek jól magatokat, fiúk és ne keveredjetek zűrbe!

Zim őrmester is pontosan ezt mondta, amikor beszálltunk a buszba.

Mi mégsem mentünk el a szórakoztató központba. Pat Leivy kiskorában Seattle-ben élt, és szeretett volna egy pillantást vetni régi otthonára. Volt nála pénz, így felajánlotta, hogy kifizeti a jegyünket, ha vele megyünk. Semmi kifogásom nem volt ellene, és Smith is beleegyezett.

Seattle és Vancouver között húszpercenként indult közvetlen járat, márpedig a papírjaink nem csak Vancouverre voltak érvényesek.

Seattle nem nagyon különbözött Vancouvertől, és ott is ugyanolyan sok lány mászkált az utcán, aminek örültem. Ám Seattle-ben nem számított megszokott dolognak, hogy rohamosztagosok tömege lepi el a várost, és ráadásul egy elég lepusztult csehóban akartunk enni, ahol szemmel láthatóan nem igazán örültek nekünk – egy mulató-étteremben, a kikötő közelében.

Még csak nem is ittunk semmit. Csupán „Cica” Smith rendelt egy, ismétlem: egy sört az étel mellé, és végig barátságosan és udvariasan viselkedett. Éppen emiatt kapta a becenevét. Amikor a kiképzés során először került sor közelharcoktatásra, Jones tizedes a fejét csóválva így szólt Smithhez:

– Egy cica nagyobbat üt, mint te!

Smitht azóta mindenki így hívta.

A helyiségben csupán mi viseltünk egyenruhát; a vendégek nagy része a kereskedelmi flottához tartozott – Seattle a tengeri áruforgalom jelentős központja. Akkoriban még nem tudtam, hogy a kereskedelmi flotta matrózai nem igazán kedvelnek minket. Ez részben azzal függhet össze, hogy a szakszervezeteik újra és újra megpróbálják elérni, hogy a tengerészeti szolgálat azonos státust kapjon a Szövetségi Szolgálattal, ami sosem sikerült nekik. Másrészt viszont az ellenszenv a távoli múltban gyökerezik, és olyan okokra nyúlik vissza, amelyeket eltakar az évszázadok homálya.

Volt ott néhány fiatal srác, körülbelül velünk egyidősek vagyis a megfelelő korban arra, hogy bevonuljanak, ám nekik nem kellett a szolgálat –, hosszú hajú, rendetlen és valahogy ápolatlan benyomást keltő fickók. Nagyjából olyanok, mint amilyen én is lehettem, mielőtt bevonultam.

A végén aztán nekünk is feltűnt, hogy a mögöttünk levő asztalnál két ilyen idióta, meg a kereskedelmi flotta két matróza (ezt a ruhájuk miatt gondoltam) hangosan olyan megjegyzéseket tesz, amit nyilvánvalóan nekünk szántak. Ezeket inkább nem kívánom megismételni.

Csendben maradtunk. Ám amikor a megjegyzések kezdtek túl személyeskedővé válni, és túl hangos volt a röhögésük, miközben a többi vendég elnémult és csendben figyelt, Cica a fülembe súgta:

– Inkább menjünk innen.

Pillantást vetettem Pat Leivyre, aki egyetértően bólintott. A számlánkkal nem kellett törődnünk, mivel ebben a csehóban akkor kellett fizetni amikor kihozzak az ételt. Felálltunk, és mentünk.

A fickók követtek minket.

– Figyelj – suttogta Pat nekem.

Végigsiettünk az utcán, anélkül, hogy körülnéztünk volna.

Ekkor támadtak ránk.

Egy ütést mértem a támadóm torkára, miközben megdobtam, hogy mögöttem érjen földet. Siettem, hogy segíthessek a bajtársaimnak, ám ekkorra már minden véget ért. Négyen támadtak, négyen feküdtek a földön. Cica kapásból leütött kettőt, és Pat a negyedikből csomót kötött a lámpaoszlopra, mert egy kicsit túl erősen nyúlt a fickóhoz.

Valaki – bizonyára a bár tulajdonosa – időközben értesíthette a rendőrséget, mert éppen az egyenruhánkat hoztuk rendbe, és azon tanakodtunk, hogy most mi a fenét csináljunk a darált hússal, amikor megérkezett a járőr. Ketten jöttek, ez egy ilyen barátságtalan környék volt.

A rangidős közülük azt akarta, hogy feljelentést tegyünk, de erre egyikünk sem volt hajlandó, hiszen Zim őrmester azt tanácsolta nekünk, hogy „ne keveredjünk zűrbe”. Cica olyan ártatlan szemeket meresztett a rendőrökre, mint valami tizenötéves, és azt mondta:

– Azt hiszem, a fiúk csak megbotlottak.

– Értem – felelte a rendőrtiszt, és felemelt egy kést, amit valószínűleg az a férfi ejtett el, aki engem akart megtámadni. A rendőr eltörte a kés pengéjét.

– Rendben, fiúk, de azért azt tanácsolnám nektek, hogy inkább a belvárosban keressetek magatoknak szórakozóhelyet!

Elkullogtunk, örültem, hogy sem Pat, sem Cica nem akart ügyet csinálni a dologból. Nagyon komoly következményekkel járhat, ha egy civil rátámad a fegyveres erők tagjára. Mire mentünk volna egy feljelentéssel? A számlát így is kiegyenlítettük: megtámadtak minket, mi meg bevertük a fejüket.

Azért az egy rendkívül értelmes rendszabály, hogy csak fegyvertelenül mehetünk kimaradásra. Arra is kiképeztek minket, hogy anélkül tegyük ártalmatlanná az ellenfelünket, hogy végeznénk vele. Az egészet szinte reflexből csináltuk. Nem gondoltam, hogy megtámadnak minket, de amikor jöttek, gondolkodás nélkül reagáltam. Csak utólag fogtam fel, hogy mi is történt. Ez volt az első bizonyítéka annak, hogy mennyire megváltoztam. Visszamentünk a pályaudvarra, és felszálltunk a vancouveri járatra.

Mihelyt átköltöztünk Camp Spookyba, kezdetüket vették a gyakorlóugrások. Egymást váltva, szakaszonként (egy teljes szakasz most már egy századdal volt egyenlő) elvittek minket a Walla Wallától északra fekvő űrkikötőbe, felmentünk a hajóra, kilőttek minket az űrbe, megcsináltuk az ugrást, végrehajtottunk egy harcászati gyakorlatot, és visszavonultunk az irányadók szignálja felé. Egy egész napra lekötött minket a gyakorlat. Nyolc századnyian voltunk, ezért nyolcnaponta kerülhetett sor egy ugrásra. Később, amikor a létszám tovább csökkent, egy héten már átlagosan másfélszer ugorhattunk. A bevetések egyre nehezebbé váltak – hegyek között, az Északi-sark jégvidékén, az ausztrál sivatagban ugrottunk, és végül, közvetlenül a kiképzésünk vége előtt, a Holdon, ahol a kapszulák zuhanórepülésben a talaj fölötti harminc méteres magasságig levittek minket, és csak itt robbantak le rólunk, úgy, hogy csupán az erővért segítségével kellett földet, azaz talajt érnünk. (Ha nincs levegő, akkor nincs ejtőernyő sem) Ha valaki rosszul ér földet, akkor megsérül a vértezet, kiszökik a levegő, és az illető meghal.

Nagyon magas volt a lemorzsolódás, részben a rendkívüli események miatt (sokan meghaltak, vagy megsebesültek), részben pedig, mert akadtak újoncok, akik megtagadták, hogy beszálljanak a kapszulákba. Emiatt nem büntették meg őket, még csak meg sem szidták, csupán eltávolították közülünk, és még aznap este el lettek küldve. Még az is pánikba eshet, és megtagadhatja a parancsot, aki már több ugrást is sikeresen végrehajtott. Ilyenkor a kiképzők olyan gyengéden bántak vele, mint egy megbetegedett jó baráttal, akiről tudjuk, hogy többé már nem gyógyul meg.

Én sosem tagadtam meg, hogy bemásszak a csőbe, de eközben megtanultam, mi is az a rettegés. Nem volt alkalom, hogy ne fogott volna el a remegés, és félőrült voltam a félelemtől. Mind a mai napig az vagyok.

De hát nem lehetsz a Mobil Erők katonája, ha nem szállsz be a kapszulába.

Van egy anekdota – valószínűleg kitalált – arról a rohamosztagosról, aki valahogy elkeveredett Párizsba. Elment az Invalidusok dómjába, és megnézte. Napóleon sírját. Egyszer csak odafordul a francia teremőrhöz, és megkérdezi:

– Hát ez meg kicsoda?

A francia elképed.

– A monsieur nem tudni ezt? Ez van Napóleon sírja! Napóleon Bonaparte – a történelem legnagyobb katonája!

A rohamosztagos rágódik a dolgon egy darabig, majd visszakérdez:

– Igen? És ő hol ugrott le a kapszulában?

Ez egészen biztosan egy kitalált történet, hiszen a kripta falára jókora táblát szereltek, amiről mindenki megtudhatja, hogy ki is volt valójában Napóleon. Az viszont kiderül belőle, hogy mit gondolnak minderről a rohamosztagosok.

Aztán pedig sor került a záróvizsgánkra.

Ahogy látom, szinte minden fontos dolgot kihagytam. Egy szót sem szóltam a legfontosabb fegyvereinkről, de arról sem, amikor mindent félbe kellett hagynunk, hogy három napon át egy erdőtűzzel küzdjünk. Egy szóval sem említettem azt a hadgyakorlatot, ami valójában éles bevetés volt, csak mi nem tudtunk róla, mivel csak utólag közölték velünk, nem meséltem a kantinsátrat elfúvó hurrikánról – tényleg, most látom, hogy egyetlen alkalommal sem szóltam az időjárásról, pedig a gyalogos számára nincsen fontosabb dolog, mint az időjárás, különösen az eső, meg a sár. Most visszatekintve, az időjárás nem tűnik említésre méltó témának, pedig akkor, amikor átéltem, igencsak fontos volt. A naptárban nem akad olyan időjárás, ami ne illene a naplónkba. Átéltünk mindent, ami csak szóba jöhetett.

Az ezred 2009 újonccal kezdte meg a kiképzést; 187-en tették le sikeresen a vizsgát. A maradékból tizennégyen meghaltak (egyet kivégeztek, és a nevét törölték a feljegyzésekből), a többiek leszereltek, áthelyezték őket, vagy egészségügyi illetve más okok miatt elbocsátották őket. Malloy őrnagy rövid beszédet tartott, mindannyian megkaptuk az oklevelünket, és miután még utoljára egyszer díszmenetben elvonultunk az ezredparancsnokság előtt, feloszlatták az ezredet, és összetekertek az ezredzászlót, hogy csak akkor vegyék elő, ha újra szükség van rá (három héttel később), amikor újra kétezer civil érkezik a táborba, és valamivel figyelmeztetni kell őket arra, hogy ezt itt a hadsereg, és nem egy kupleráj.

Most már „kiképzett katona” voltam, aki két K betűt írhatott az azonosító száma elé, az újoncok nagy Ú betűje helyére. Nagy nap volt ez!

Életem legnagyobb napja.

  X

A szabadság fáját időről időre hazafiak vérével kell megöntözni…

– Thomas Jefferson,1787

Azaz csak azt hittem, hogy „kiképzett katona” vagyok, egészen addig, míg aktív szolgálatra nem jelentkeztem az űrhajómon. Tévedni emberi dolog, és ráadásul egyetlen törvény sem tiltja.

Most látom, elfelejtettem megemlíteni, miként történt, hogy a Terrai Federáció a „béke” állapotából hadiállapotba került egy átmeneti, riadókkal teli időszak után. Újoncként nem nagyon figyeltem a dologra. Amikor jelentkeztem önkéntesnek, még tartott a „béke”, ez volt a normális állapot, vagy legalábbis ezt tartották az emberek normálisnak (mert mi másra számíthatnánk?) Aztán a Camp Currie-beli kiképzésem idején a békét felváltotta a „harckészültség”, de ez nem tudatosult bennem, mivel számomra sokkal lényegesebb volt az, hogy mit gondol Bronski tizedes a frizurámról, az egyenruhámról, a kiképzettségem fokáról és a felszerelésemről. A legfontosabb pedig az volt, hogy miként vélekedett Zim őrmester mindezekről. A fentiektől eltekintve a „harckészültség” még mindig egyfajta „béke”.

„Békének” azt az állapotot tekinthetjük, amikor a civilek nem szereznek tudomást a katonai veszteségekről. Ezeket a veszteségeket sem az újságok címlapján, sem a vezércikkekben nem láthatjuk viszont. Csak azok a civilek tudnak valamit, akik közeli rokonságban állnak a katonákkal. Persze, lehet, hogy létezett az emberiség történelme során egy olyan békés időszak, ahol a béke azt jelentette, hogy senki sem harcolt senkivel, ám én mindeddig hiába kutattam a történelemkönyvekben, hogy megleljem ezt a korszakot. Amikor a Valley Forge fedélzetére lépve (tarisznyámban a félrevezető oklevéllel) bejelentkeztem első harcoló alegységemnél, „Willie Vadmacskáinál”, akiket az első M.E. hadosztály, harmadik ezred, K. századának is neveznek, új csapatom már jó pár éve fegyveres harcot vívott az ellenséggel.

A történészek nem tudtak megegyezni abban, hogy a Harmadik Űrháborúról (esetleg a Negyedikről), vagy inkább találóbban az Első Csillagközi Háborúról beszéljenek. Mi egyszerűen „csótányirtásnak” neveztük, már ha egyáltalán nevet adtunk az eseményeknek, ami többnyire nem volt jellemző ránk. A történészek legalább abban egyezségre jutottak, hogy a „hadiállapot” röviddel azután kezdődött, hogy behajóztam a Valley Forge-ra. Mindazt, ami addig történt „incidensnek”, „járőrszolgálatnak”, vagy „rendfenntartó akciónak” nevezték. Az a katona viszont, aki egy „incidens” során veszti életét, ugyanolyan halott, mint az, aki a hadüzenet után harap a fűbe.

Valójában a katona sem törődik többet a háborúval, mint a civil, hiszen a dolognak csak azokon a napokon van jelentősége a számára, amikor maga is az események aktív részese. Egyébként sokkal fontosabb, hogy hol tud lepihenni, milyen az őrmester hangulata, és többet törődik azzal, hogy két étkezés között miként tudná megdumálni a szakácsot valami kis rágcsálnivaló kiosztására. Amikor Cica Smith, Al Jenkins és jómagam a Luna Bázison jelentkeztünk Willie Vadmacskáinál, az egység minden katonája túl volt már jó néhány éles bevetésen. Ők katonák voltak, mi meg még nem. Nem voltunk felkészítve erre a finom különbségre – legalábbis én nem –, és csak csodálkoztunk, hogy milyen rendesek az őrmesterek és a tisztesek azok után, hogy hozzászoktunk kiképzőink zord hangvételéhez.

Eltartott egy darabig, míg rájöttem, hogy ez a viszonylag engedékenyebb bánásmód csupán azt jelenti, mi akkora nullák vagyunk, hogy a kutya nem veszi a fáradságot, hogy idegeskedjen miattunk. Csak akkor fognak velünk törődni, ha egy bevetés – egy éles bevetés – során bebizonyítjuk, hogy talán képesek leszünk azt a harcban elesett Vadmacskát pótolni, akinek elfoglaltuk a függőágyát.

Itt egy bizonyíték arra, milyen tapasztalatlan voltam ekkortájt. Amikor a Valley Forge még bent pihent Luna Bázis dokkjában, a kijáratnál összefutottam a kimenő egyenruhát viselő osztagparancsnokommal, aki a bal fülcimpájában egy csinosan megmunkált, parányi, arany halálfejet viselt. A koponya alatt azonban nem az egykoron a kalózok zászlaját díszítő két, keresztbetett lábszárcsont látszott, hanem egy nagy halom, parányi csontocska, olyan kicsik, hogy szemmel alig lehetett kivenni őket.

Otthon, még civil koromban mindig hordtam fülbevalót, vagy más ékszert, ha egy lánnyal randevúztam. Az egyik fülbevalómon, amit még az anyai ági nagyapámtól örököltem, egy pompás rubin tündökölt, olyan nagy, mint a kisujjam egyik perce. Szerettem az ékszereket, és ezért nagyon bánkódtam, amikor kiderült, hogy Camp Currie-be semmit nem vihetek magammal. Nem fúrattam ki a fülcimpámat – mivel az anyám szerint ez nem illett egy fiúhoz –, de itt klipszet is viselhettem volna, ráadásul pedig még mindig volt nálam abból a pénzből, amit az alapkiképzésünk végén kaptam. Szívesen elköltöttem volna, mielőtt elkezd penészedni nekem.

– Öö… őrmester! Hol lehet ilyen fülbevalót kapni? Nagyon csinos.

Nem sértődött meg, és nem is nevetett ki a kérdésemért.

– Tetszik? – csak ennyit kérdezett.

– De még mennyire!

Az egyszerű, nyers arany sokkal jobban illett az egyenruha arany szegélyeihez és zsinórjaihoz, mint egy drágakő. Mivel nyilvánvalónak tűnt, hogy szabad ilyesmit az egyenruhához hordani, azt gondoltam magamban, hogy egy pár ezekből a csontos halálfejekből még jobban nézne ki, mintha csak egy ilyen, sok kis csonttal díszített klipszet viselnék.

– Lehet ilyen klipszet kapni a kantinban?

– Nem, Luna Bázis kantinjában nem kapható ilyesmi. Legalábbis remélem, hogy soha az életben nem fogsz itt ilyet kapni. De ha valaha is leszállunk egy bolygón, ahol hozzájuthatsz, akkor majd szólni fogok neked. Megígérem.

– Ó, nagyon köszönöm.

– Nincs mit.

A későbbiekben még számos alkalommal láttam ilyen kis halálfejeket, amelyek csupán a csontocskák számában különböztek egymástól. A feltevésem helyesnek bizonyult: ezt azt ékszert kimaradáskor szabad volt a kimenő egyenruhához viselni. Később nekem is lehetőségem nyílt arra, hogy „vegyek magamnak” egy ilyen halálfejet, és kénytelen voltam rádöbbenni, hogy ennek az egyszerű ékszernek aránytalanul magas az ára.

Minderre a Hangyaboly Hadművelet, vagyis a történelemkönyvek szavával élve az Első Klendathui Ütközet idején került sor, nem sokkal Buenos Aires megsemmisülése után. B.A.-nak el kellett pusztulnia ahhoz, hogy a hátország is észrevegye a közelgő viharfellegeket, mert az emberek, akik még sosem jártak a világűrben, egyáltalán nem hitték el, hogy léteznek más, lakott bolygók, és csak akkor hagyták abba a kételkedést, amikor saját bőrükön érezték az igazságot. Kisfiú koromban nekem sem nagyon akaródzott elhinni, pedig mindig is lelkesedtem az űrhajózásért.

B.A. megsemmisítése felrázta a civileket. Iszonyú hangzavar támadt, és azt követelték, hogy teljes űrflotta térjen haza, és a Föld körül keringve, bizonyos értelemben vállt vállhoz vetve, pajzsként védjék Terrát az ellenséges lövedékektől. Ez természetesen baromság, mert védekezve nem lehet megnyerni a háborút, csak ha támadunk – még sosem létezett olyan „honvédelmi minisztérium”, amelyik megnyert volna akár csak egyetlen háborút is, aki nem hiszi, nézzen utána a történelemkönyvekben. A védekező jellegű taktikai intézkedések követelése a civilek jellegzetes reakciója, mihelyt észreveszik, hogy kitört a háború. Ezután pedig a saját kezükbe akarják venni a hadsereg irányítását – pont úgy, mint az egyszeri utas, aki vészhelyzetben megpróbálja kitépni a botkormányt a pilóta kezéből.

Akkoriban azonban a kutyát nem érdekelte a véleményem – én csak parancsokat kaptam. Eltekintve attól, hogy lehetetlen lett volna visszavonni fegyveres erőinket a mélyűrből, mivel eleget kellett tennünk szövetségesi kötelezettségeinknek, és meg kellett védelmeznünk a Federáció gyarmati bolygóit, ezenkívül pedig már éjt nappallá téve azon fáradoztunk, hogy elvigyük a háborút a csótányok naprendszerébe. Valószínűleg jóval kevesebbet tudtam meg B.A. megsemmisítéséről, mint bármelyik civil, mivel ekkorra már a Cserenkov-hipertérhajtóművek segítségével jó pár parszeknyire eltávolodtunk a Földtől – és a hírek csak akkor jutottak el hozzánk egy másik hajóról, amikor ismét előbukkantunk a hipertérből.

Jól emlékszem arra, hogy azt gondoltam: „Istenem, ez rettenetes!” Mély részvétet éreztem a legénység egyetlen latin-amerikai tagja iránt. Ám B.A. nem az én szülővárosom volt, a Föld meg eltűnt a messzeségben, és egyébként sem értem rá ilyenekkel foglalkozni, mert már teljes gőzzel folytak a csótányok anyabolygója, Klendathu elleni támadás előkészületei. A találkozás időpontjáig időnk nagy részét öntudatlanul, drogokkal telepumpálva, kabinunkban leszíjazva töltöttük, míg a Valley Forge kikapcsolt mesterséges gravitációs mezőkkel száguldott célja felé, hogy energiát takarítson meg, és még jobban megnövelhesse sebességét.

Buenos Aires elvesztése nem jelentett sokat a számomra. Ám mégis, alapjában megváltoztatta az életemet, jóllehet, ezt csak fél évvel később tudtam meg.

Amikor elérkezett az a pillanat, hogy leugorjunk Klendathun, engem tartaléknak Dutch Bamburger őrvezetőhöz rendeltek. Sikeresen palástolta, hogy mennyire örül a társaságomnak, és így szólt hozzám, mihelyt az őrmester hátat fordított nekünk:

– Figyelj, kopasz, maradj mindig mögöttem, és ne kerülj a lábam alá! Ha feltartasz, kitekerem a nyakadat!

Némán bólintottam. Lassanként kezdett derengeni, hogy nem hadgyakorlaton vagyunk.

Azután pedig elfogott a remegés, és mire véget ért a roham, már lent is voltunk. A Hangyaboly Hadműveletet sokkal inkább Téboly Hadműveletnek kellett volna nevezni. Mindent elszúrtunk. Azt terveztük, hogy ebben a megsemmisítő csatában térdre kényszeríthetjük az ellenséget, és fővárosuk, valamint anyabolygójuk valamennyi stratégiai pontjának a megszállásával befejezhetjük a küzdelmet. Ezzel szemben majdnem elveszítettük a háborút.

Óvakodom kritizálni Diennes tábornokot. Nem tudom, igaz-e, hogy több katonát és nagyobb tüzérségi támogatást követelt, de azután hagyta magát meggyőzni az Űrhaderők főparancsnokától. Nem az volt a feladatom, hogy a helyzet megítélésével foglalkozzam. Ezenkívül pedig erősen kételkedem abban, hogy nála többre mentek volna-e azok az emberek, akik utólag mindent jobban tudnak.

Én csupán azt tudom, hogy a tábornok velünk együtt leugrott, a csatatéren személyesen irányította a támadást, és amikor a helyzetünk tarthatatlanná vált, személyesen vezette a tehermentesítő támadást, amivel megmentette nem kevés rohamosztagos életét (beleértve engem is). Az életével fizetett érte. Radioaktív maradványai még mindig a Klendathun vannak, így aztán túl késő lenne hadbíróság elé állítani. Akkor meg mi értelme róla vitázni?

Azoknak az íróasztali stratégáknak azonban, akik még sosem szálltak be egy leszálló kapszulába, szeretnék valamit megmagyarázni. Igen, elismerem, tényleg megszórhattuk volna hidrogénbombákkal a csótányok anyabolygóját, míg radioaktív üvegréteg nem fedi az egész felszínt. De megnyertük volna ezáltal a háborút? A csótányok egyáltalán nem hasonlítanak ránk. A pszeudo-arachnidák a legcsekélyebb mértékben sem hasonlítanak a pókokra. Csupán külsejük miatt olyanok, mint egy elmebeteg álmában megjelenő, óriási, intelligens pókok, ám az arthtropodák pszichológiai jellemzői és gazdasági szervezetei sokkal inkább a földi hangyákéra vagy termeszekére emlékeztetnek. Társas lények, a méhkaptár tökéletessé csiszolt diktatúrájában. Ha hidrogénbombákkal leradíroztuk volna a bolygójuk felszínét, azzal valószínűleg elpusztítottuk volna az összes munkásukat és katonájukat. Az agyas kasztjuknak és a királynőjüknek viszont a hajuk szála sem görbült volna. Kételkedem abban, hogy a csótányok királynőjét akár a rovarvárat telibe találó, mélyen a föld alatt felrobbanó hidrogénfejes rakétával is meg lehetne semmisíteni. Ezt senki nem tudja teljes bizonyossággal megmondani, mivel nem tudjuk, hogy ezek a csótányok milyen mélyen élnek a felszín alatt. Különösebben engem sem esz a fene azért, hogy ezt kiderítsem, mivel azok közül a fiúk közül, akik lementek egy ilyen csótánybolyba, még egyetlenegy sem jött elő.

De tegyük fel, hogy sikerült földig rombolni az iparukat, és letarolni Klendathu felszínén a mezőgazdaságra hasznosítható területeket. Mit segített volna ez rajtunk? Még mindig megmaradnak az űrhajóik, a gyarmataik, és a főhadiszállásuknak sem esik baja, úgyhogy, hacsak nem adják meg magukat, a háború nyugodtan folytatódhat. Akkoriban még nem voltak nova-bombáink. Klendathut nem tudtuk úgy összeroppantani, mint egy dióhéjat. A bolygó lerombolásával semmit sem értünk volna el, ha ezzel a büntetőakcióval nem kényszerítjük a csótányokat arra, hogy letegyék a fegyvert.

Már ha egyáltalán képesek arra, hogy letegyék a fegyvert…

A katonáik képtelenek megadni magukat. A dolgozók nem tudnak harcolni (és egy nagy halom lőszert és időt pocsékolsz el arra, hogy halomra lődd a dolgozókat, akik még csak annyit sem tudnak mondani, hogy bá), a harcosaik pedig nem tudják megadni magukat. De azért ne gondold azt, hogy a csótányok buta rovarok, csak, mert úgy néznek ki mint a pókok, és mert nem tudják megadni magukat. A harcosaik intelligensek, remek a kiképzésük, és ráadásul agresszívak is – intelligensebbek az embernél, ha figyelembe vesszük a világegyetem egyetlen univerzális törvényét, vagyis azt, hogy az marad életben, aki hamarabb lő. Ellőheted a lábát, a másodikat, a harmadikat, de a csótány még mindig jön feléd. Szétlövöd az egyik oldalon mind a négy lábát, akkor felborul, de még mindig lő rád. Szét kell lőni az idegközpontját, és ha eltaláltad, még akkor is lövöldözve vágtat el melletted, míg egy ház fala meg nem állítja.

Már a művelet kezdete is katasztrofális volt. A támadó flottánkat ötven hajó alkotta, és azt tervezték, hogy amikor a Cserenkov-hajtóművek segítségével elhagyják a hiperteret, akkor a rendkívül pontos koordinációnak hála, már eleve zárt alakzatban bukkannak elő, így egyből orbitális pályára állhatnak, és kilőhetnek minket a célterület fölött. Ha minden jól alakul, akkor semmi szükség nem lesz pályamódosításra. Ezt megvalósítani valószínűleg rendkívül nehéz feladat. A pokolba is! Tudom, hogy mennyire nehéz! Ám ha nem sikerül a hadművelet, akkor a rohamosztagosokon csattan az ostor.

Ez alkalommal azonban pártolt minket a szerencse, mivel a Valley Forge, fedélzetén a teljes legénységével, hamarabb elpusztult, mint ahogy mi elértük a talajt. A bolygó körül szűk, gyors alakzatban repülve (7 kilométer/másodperces keringési sebességet nem lehet csigatempónak tekinteni) összeütközött az Ypresszel. Az összeütközés mindkét hajót elpusztította. Aki elhagyta a vetőcsövet, az még örülhetett, mert a hajó még nem lőtt ki mindenkit, amikor szétroncsolódott. Az egészről azonban még semmit sem tudtam, mert ekkor már kapszulámba zárva a bolygó felszíne felé zuhantam. A századparancsnokunk valószínűleg tudta, hogy elpusztult a hajó (és vele a Vadmacskák fele), mivel mindig őt lövik ki elsőnek, és nem volt nehéz kitalálnia, hogy mi történhetett, amikor hirtelen megszakadt a rádióösszeköttetés a hajó kapitányával.

Ezt azonban sosem fogjuk bizonyosan tudni, mert a századparancsnokunk nem élte túl a bevetést. Lassanként azonban nekem is derengeni kezdett, hogy alaposan nyakig vagyunk a szarban. A következő tizennyolc óra igazi rémálommá vált. Nem fogok tudni sokat mesélni róla, mivel alig valamire emlékszem, csak néhány dermesztő jelenet lassított felvételű töredékére. Sosem kedveltem a pókokat, sem a mérgeseket, sem az ártalmatlanokat. Már akkor is végigfutott a hátamon a jeges borzongás, ha egy közönséges házipók sétált át az ágyamon. A tarantellákra már rá sem tudtam gondolni, és képtelen voltam megkóstolni bármit is, ami akár távolról is egy pókra emlékeztetett. Soha nem ettem volna langusztát, homárt, vagy rákot. Amikor először pillantottam meg egy csótányt, az agyam majd kiugrott a koponyámból, és vacogni kezdtek a fogaim. Csak néhány másodperccel később jöttem rá, hogy már rég megöltem az óriáspókot, és lassanként beszüntethetném a tüzelést. Valószínűleg egy dolgozó lehetett, mert kételkedem abban, hogy a győzelem esélyével szembeszállhattam volna egy harcossal.

Ezzel együtt még mindig jobb bőrben voltam, mint a K-9-es hadosztály. Őket a célterületünk peremvidékén akarták ledobni (sajnos, csak akarták őket pontosan ledobni), hogy a neo-kutyák a földet érés után kirajzanak, és pontosítsák azoknak a harcoló egységeknek taktikai felderítését, akik a célterület szárnyain helyezkedtek el. A calebeknek természetesen csupán a foguk a fegyverük. A neo-kutya feladata az, hogy lásson, szagoljon és halljon, és az eredményeket rádión közölje partnerével. A felszerelése csupán egy rádióból és egy gránátból áll, amivel megsemmisítheti saját magát – vagy az ember partner a kutyát, ha súlyosan megsebesült, vagy fennáll a veszélye annak, hogy fogságba esik.

Ezek a szerencsétlen kutyák meg sem várták, hogy elfogják őket; úgy tűnt, hogy a legtöbbjük már akkor öngyilkosságot követett el, amikor először került érintkezésbe az ellenséggel. Valószínűleg rájuk is ugyanúgy hatottak a póklények, mint rám, de ez a hatás sokkal erősebb volt. Ma már olyan neo-kutyáink vannak, akiket kicsi koruktól kezdve arra idomítottak, hogy anélkül tudjanak felderíteni és kitérni az összecsapás elől, hogy elveszítenék az eszüket, amikor meglátnak, vagy kiszagolnak egy csótányt. A Klendathui Csatában azonban még nem voltak ilyen kutyáink.

Sajnos nem csak a neo-kutyák mondtak csődöt. Alig akadt olyasmi, ami a tervek szerint ment volna. Természetesen fogalmam sem volt arról, hogy mi történik, nekem tökéletesen elég volt, hogy Dutch mögött maradjak, és megpróbáltam lelőni, vagy elégetni mindazt, ami csak mozgott a közelemben. Ha egy lyukra bukkantam, egyből belevágtam a gránátot. A végére már annyira hozzászoktam a csótányokhoz, hogy lőszer és energiapocsékolás nélkül tudtam megölni őket. Igaz, arra képtelen voltam, hogy észrevegyem az ártalmatlan és a veszélyes pókok közötti különbséget. Ötven csótányból csupán egy a harcos, de az bőven felér a másik negyvenkilenccel. Kézifegyvereik nem olyan nehezek, mint a mieink, de ugyanolyan halálosak – van egy sugárvetőjük, amelyik minden páncélon átlő, és úgy vágja a húst, mint a keménytojást, ha pedig csapatostul támadnak ránk, akkor még jobbak is, mint mi vagyunk… ennek az az oka, hogy a harci osztagot irányító agy nem ott van, ahol fegyverrel el lehetne érni: egész mélyen lapul, valamelyik lukban.

Dutchnak és nekem egészen sokáig szerencsénk volt, zavartalanul mozoghattunk egy körülbelül egy négyzetkilométernyi területen, miközben teleszórtuk a lyukakat bombákkal, és mindent megöltünk, amivel a felszínen találkoztunk. Amennyire lehetett, takarékoskodtunk az energiával. A teljes célterületet meg akartuk tisztítani az ellenségtől, hogy az erősítést és a harci gépeket komolyabb ellenállás nélkül le lehessen hozni. Nem kommandóakcióba indultunk, hanem csatába. Egy hídfőállást akartunk létrehozni és megvédeni. Addig akartunk kitartani, amíg az utánunk érkező, friss csapatok és a nehéz fegyverek el nem foglalják az egész bolygót.

Hát, ez nem jött össze.

A mi egységünk még egészen jól szerepelt. Sajnos azonban rossz helyen értünk földet, és elvesztettük a kapcsolatot a szakasz másik felével – a szakaszparancsnokunk és az őrmesterünk elesett, és mi nem kaptunk parancsot arra, hogy új alakzatot vegyünk fel. Ennek ellenére kiválasztottunk egy területet, a nehézfegyverrel felszerelt fiúk sündisznóállást alakítottak ki, és készen álltunk arra, hogy a megszerzett területet átadjuk az erősítésnek, amikor leszállnak mellettünk.

Hát, nem szálltak le. Őket ott dobták le, ahol nekünk kellett volna lenni, így aztán nem csoda, hogy barátságtalan bennszülöttekre bukkantak, ami miatt kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, mint hogy velünk foglalkozzanak. Így hát maradtunk, ahol voltunk, mert váltás, az nem jött. A veszteségeinket megpróbáltuk valahogy kiegyenlíteni, és még mindig sikerült az ellenfélnek is veszteségeket okozni, mialatt lassanként elfogyott a lőszerünk és az erővértjeink energiatartalma. Ahogy múlt az idő, úgy növekedett a borzalom.

Dutchcsal együtt közvetlenül egy fal mellett ugrottunk, hogy eljussunk a nehézfegyveresek állásához, mivel az előbb segélykérést kaptunk a srácoktól. Hirtelen megnyílt a talaj Dutch lába alatt, egy csótány száguldott elő, és ő eltűnt a tölcsérben.

A lángszórómmal elintéztem a pókot, bevágtam egy kézigránátot a lyukba, hogy bezárjam, s aztán megnéztem, hogy mi történt Dutchcsal. Lent feküdt a tölcsérben, de nem látszott, hogy baja lenne. A szakasz őrmestere monitorján ellenőrizheti az alárendelt katonák fizikai adatait, így meg tudja különböztetni a halottakat a mozgásképtelen sebesültektől, akik arra várnak, hogy megmentsék őket. Ezt a vizsgálatot manuálisan is el lehet végezni, ha elmozdítunk egy kapcsolót a csillagharcos erővértjén.

Dutch nem válaszolt, mikor a rádión keresztül szólítottam. Testhőmérséklete 37,2 fok volt, légzésének, szívverésének és agyműködésének hullámai kisimultak, nullán álltak. Ez bizony semmi jót nem ígért, de talán csak az erővért ment tönkre, és nem a benne fekvő ember. Ez persze csak hiú remény volt. Fel kellett volna ismernem, hogy a hőmérő sem működhetne, ha az erővért hibásodott meg. Mindenesetre levettem az övemről a konzervnyitó- és csavarkulcs-készletemet, s megpróbáltam Dutchot kiszedni a páncéljából, mialatt igyekeztem a környezetemet is szemmel tartani. Ekkor azonban sisakomban az általános hullámhosszon meghallottam azt a felhívást, amit soha többé az életben nem akarok újra hallani:

– Sauve quipeut! Irány, haza! Visszavonulás! Felszedni a sebesülteket, és visszavonulás! Bármelyik jeladóhoz, amit csak hallotok! Hat percetek van! Mindenki visszavonul, és menti a sebesült bajtársakat! Irány haza! Mindegy, melyik hajóval! Sauve qui…

Mint az őrült, úgy dolgoztam.

Dutch feje levált a törzséről, amikor megpróbáltam kihúzni a vértjéből, így aztán otthagytam, és kiugrottam a tölcsérből. A későbbi akcióim során egy hasonló helyzetben valószínűleg megmentettem volna a nála lévő lőszert, de akkor, ott túl zavart voltam ahhoz, hogy tisztán gondolkodjak.

Egyszerűen elrohantam arról a helyről, ahol feküdt, és megpróbáltam elérni a sündisznóállásunk felől felhangzó szignált.

Ezt a minibázist már kiürítették, mire odaértem, és én úgy éreztem, hogy cserbenhagytak. Ekkor hallottam meg a visszahívó jelet – nem a „Jenki ficsúr”-t (aminek akkor kellett volna megszólalnia, ha a Valley Forge egyik kompja száll le értünk) –, hanem a „Cukorfalat”-ot, egy dalt, amit nem ismertem. Nem számított, ez legalább egy hívójel volt. Hatalmas ugrásokkal, repülve elindultam felé. Elhasználtam a sugárhajtóművem maradék üzemanyagát, és még éppen elértem a hajót, mielőtt bezárta volna a zsilipjét. Nem sokkal később már fent voltam a Voortrek fedélzetén, de olyan sokkos állapotban, hogy még az azonosító számomra sem emlékeztem.

Később azt mondák a csatáról, hogy „stratégiai győzelmet” arattunk – de én ott voltam, és tanúsíthatom, hogy rettenetes vereséget szenvedtünk.

Hat héttel később (én ugyan hatvan évvel éreztem idősebbnek magamat) ismét beszállhattam egy leszállókompba, amelyik elvitt a Sanctuary bolygón lévő flottatámaszpontunktól az új egységemhez. Nem sokkal később Jelal sorhajó őrmesternél jelentkeztem szolgálatra a Rodger Youngon. Bal fülem átfúrt cimpájában ott viseltem a parányi, arany halálfejet, és egy csontocskát. Az engem kísérő Al Jenkins ugyanilyen fülbevalót hordott (Cica még nem hagyta el a vetőcsövet, amikor a Valley Forge összeütközött az Időrésszel) A Vadmacskák túlélőit szétosztották a Flottában. Az alaplétszámunk több, mint a felét elvesztettük, amikor a két hajó összeütközött az űrben, és a felszíni csatározás pusztító összevisszaságában a veszteségeink 80 százalékra nőttek. A sorsunkat irányító, felsőbb hatalmak ezért úgy döntöttek, hogy immár lehetetlen a túlélőkre támaszkodva feléleszteni az egységet – így hát megszüntették, a törzskönyvét elhelyezték az archívumban, és várni kezdtek, hogy a sebek begyógyuljanak, míg el nem jön az a nap, amikor újra aktiválják a K századot (a Vadmacskákat), új arcokkal, de a régi hagyománnyal.

Ezenkívül a többi egységben is volt kit pótolni.

Jelal őrmester szívélyesen köszöntött minket, és elmagyarázta nekünk, hogy egy remek bandába osztottak be minket, „a Flotta legjobb egységébe”, egy első osztályú hajóra, és úgy tűnt, hogy észre sem veszi az arany halálfejeinket. Délután magával vitt minket, előre, a tiszti szállásra, és bemutatott a Hadnagynak, aki szinte szégyenlősen ránk mosolyogott, és néhány rövid, atyai szót váltott velünk. Észrevettem, hogy Al Jenkins már nem viseli a fülbevalóját. Én is letettem az enyémet, mert nyilvánvalóvá vált, hogy Rasczak Rókáinál nem szokás az ilyesmi.

Nem viseltek halálfejeket, mert Rasczak Rókái számára egyáltalán nem volt fontos, hogy hol és hány éles bevetésen vettél részt. Vagy Róka vagy, vagy nem vagy Róka. Ha pedig nem vagy az, akkor a kutyát nem érdekli, hogy honnan szalasztottak ide. Mivel minket nem újoncként, hanem a tűzkeresztségen túljutott veteránként osztottak be az egységhez, ezért a Rókák várakozó álláspontra helyezkedtek, és azzal az udvariassággal kezeltek minket, ahogy egy kedves vendéget fogad az ember, aki azért mégsem a család tagja.

Ám alig egy héttel később, amikor végrehajtottuk első, közös, éles bevetésünket, már igazi Rókának számítottunk. Családtagok voltunk, mindenki a keresztnevünkön szólított bennünket, és ha valami miatt le kellett teremteni minket, akkor még ez a kioktatás sem keltette azt az érzést, hogy ne lennénk vértestvérek. A szabad estéken meghívtak egy sörre, és hagyták, hogy visszahívjuk őket egy italra, és még abban a megtiszteltetésben is részesültünk, hogy bátran elmondhattuk saját, együgyű véleményünket – és persze, hogy ugyanilyen nagyvonalúan visszavonjuk azt, ha nem tetszett a többieknek. Még az altiszteket is a keresztnevükön szólíthattuk, ha nem éppen egy szigorúan szolgálati ügyről volt szó. Jelal őrmester természetesen mindig szolgálatban volt, kivéve, ha valamelyik kikötőben együtt mentünk kimaradásra, mert ekkor „Jelly”-nek lehetett szólítani, és szinte rá sem ismert az ember. Úgy viselkedett, mintha nagyúri rangja egyáltalán nem lenne fontos, ha a Rókák társaságában van.

Ám a hadnagy mindig is „a Hadnagy” maradt – sosem „Mr. Rasczak”, és még csak nem is „Rasczak hadnagy”. Egyszerűen csak „a Hadnagy”, akiről mindig egyes szám harmadik személyben beszéltek. Számunkra a Hadnagy volt az isten, és Jelal őrmester a prófétája. Ha Jelly magától mondta valamire azt, hogy „nem”, akkor ezzel a nemmel vitába lehetett szállni – legalábbis a többi altisztnek –, de ha azt mondta, hogy „a Hadnagynak ez nem tetszene”, akkor ez a vita lezárását jelentette. Ex cathedra, a Hadnagy mindenek felett. Soha, senki nem próbálta meg kideríteni, hogy valójában mi tetszene, vagy mi nem a Hadnagynak: az Úr szava szent.

A Hadnagy volt a mi Úristenünk, aki szeretett, és elkényeztetett minket, ám ennek ellenére többnyire láthatatlan maradt számunkra, mikor úton voltunk a hajóval – de még a bolygón is, kivéve, ha kapszulával ugrottunk le. De ha már kiugrottunk – hát, legtöbben nem tartják lehetségesnek, hogy egyetlen tiszt képes legyen egy több száz négyzetkilométeren szétszóródott szakasz valamennyi tagjával törődni. Ő azonban képes volt. Mindannyiunk sorsát a szívén viselte. El sem tudom képzelni, hogy sikerülhetett neki mindannyiunkat szemmel tartani, de a legvadabb összecsapás közepén is felhangzott hangja a parancsnoki hullámhosszon:

– Johnson! Segítsen a hatos harcosnak! Smitty bajban van.

Biztos lehettél benne, hogy igaza van, és a Hadnagy hamarabb észrevette a bajt, mint Smith saját osztagparancsnoka.

Ezenkívül pedig mindannyian megingathatatlan szilárdsággal és bizonyossággal tudtuk, hogy a Hadnagy addig nem száll be a hazafelé tartó űrkompba, míg valamennyien össze nem gyűltünk – addig nem, amíg egy szikrányi élet is van bennünk. A csótányok elleni háborúban számos embert veszítettünk, ám Rasczak Rókái közül egy sem került fogságba.

Jelly volt a mi anyánk. Mindig a közelünkben, mindig odafigyelve ránk, de egy másodpercig sem fenyegetett annak a veszélye, hogy elkényeztet minket. Sohasem panaszkodott senkiről a Hadnagynak. Egyetlen Róka sem került hadbíróság elé, és közülünk soha, senkit sem korbácsoltak meg. Jelly még büntetőszolgálatot sem adott túl gyakran, más módszerekkel tartott minket kordában. A napi szemle alkalmával egyszerűen csak tetőtől talpig végigmért, és megjegyezte:

– Jól mutatnál a haditengerészetnél. Miért nem igazolsz át hozzájuk?

A módszer tökéletesen működött, mivel szilárdan hittük, hogy a haditengerészet tagjai az egyenruhájukban alszanak, és a gallérjukon alul sosem mosakodnak.

Jellynek sosem kellett fegyelmet tartania a közkatonák között, mert a tisztesei között tartott fegyelmet, és elvárta tőlük, hogy ők is így tegyenek. Amikor csatlakoztam az egységhez, Red Greene lett az osztagparancsnokom. Egy pár bevetés után, amikor már tudtam, milyen jó dolog Rókának lenni, kezdtem nagyképűen viselkedni, és visszapofáztam neki. Nem árult be Jellynek, egyszerűen hátravitt a mosdóba, és néhány ökölcsapás segítségével tisztázta, hogy mégiscsak ő a főnök. Ezután elég jó barátok lettünk. Később éppen ő javasolt tisztesnek.

Valójában nem tudtuk, hogy a hajó legénysége ruhában alszik, avagy sem; mi a mi felségterületünkön tartózkodtunk a hajón, a haditengerészet emberei pedig az ő részükön, és ha szolgálaton kívül jelentek meg a birodalmunkban, éreztettük velük, hogy nem szívesen látjuk őket – végül is az embernek igazodnia kell a társadalmi szabályokhoz, és tudnia kell, hogy hol a helye, nem? A Hadnagynak volt egy kabinja a hajó haditengerészeti részén, a férfi tisztek birodalmában, de mi oda sem mentünk soha, kivéve szolgálatban, és akkor is csak ritkán. Ha mi adtuk az őrszolgálatot, akkor előremehettünk a tengerészek közé, mivel a Rodger Youngon koedukált legénység utazott, nő volt a kapitányunk és a navigációs tisztek, de még néhány egyéb tiszt is. A hajó orra a harmincas zsilipig a nők birodalma volt – és éjjel-nappal két, felfegyverzett M.E. rohamosztagos állt őrt, ahol megkezdődött a mi világunk. (Harckészültség esetén ezt a zsilipet ugyanúgy lezárták, mint a hajó többi, légmentes ajtaját, harc közben egyetlen rohamosztagos sem maradt a hajón.)

A tisztek szolgálati ügyben áthaladhattak a harmincas zsilipen, és beléphettek a hajó orrába, ezenkívül valamennyien, beleértve a Hadnagyot is, a közös, tiszti ebédlőben, a zsilip túlsó oldalán étkeztek. A férfiak nem sokáig maradtak bent, ettek, és már jöttek is kifelé. A flotta más szállító korvettjein talán más viszonyok uralkodtak, mint a Rodger Youngon, de a Hadnagy és Deladrier kapitány egy fegyelmezett és erkölcsös hajót akartak, és mindent megtettek azért, hogy ezt meg is kapják.

Az őrszolgálat ennek ellenére kitüntetésnek számított. Valóságos üdülés volt keresztbefont karral, enyhe terpeszállásban a bejárat előtt állni, egy picit szunyókálni, és semmire nem gondolni… ott állni végig, azzal a kellemes érzéssel, hogy bármelyik pillanatban felbukkanhat egy nőnemű lény, jóllehet tilos volt megszólítani őket, kivéve, ha valami szolgálati ügy ad erre lehetőséget. Egy alkalommal még a parancsnoknő kabinjába is bemehettem, és ő megszólított:

– Kérem, vigye ezt el a főmérnöknek! – ezt mondta.

A fedélzeten a napi feladataink nagy részét a takarításon és a padló súrolásán kívül az elektronikus eszközök karbantartása tette ki. Migliaccio páter az első osztag, vagyis a fél szakasz parancsnoka irányított minket, pontosan úgy, ahogy annak idején Carl is megmondta nekem, hogy mit csináljak a technikával. Éles bevetésekre viszonylag ritkán került sor, de mindannyiunknak megvolt a maga napi tennivalója. Ha valaki semmihez nem értett, attól még nagyon jól tudta a fedélzetet és a zsilipet súrolni. Ami a tisztaságot illeti, Jelal őrmester a tökéletesség megszállottja volt. Semmi sem volt elég tiszta neki. Az M.E. régi törvénye szerint éltünk: mindenki harcol, mindenki dolgozik. A főszakácsunk, Johnson egyben a második fél szakasz őrmestere is volt. Ez az óriás termetű, barátságos georgiai fiú (sokat viccelődtünk azon, hogy grúz, pedig ő Amerikában született) rendkívül tehetséges konyhaművésznek bizonyult. Szívesen megette azt, amit főzött, és nem látott semmi okot arra, hogy a többiek ne tegyék meg ugyanezt.

Mivel az egyik osztagot a páter vezette, a másikat pedig a szakács, senki nem panaszkodhatott az ellátásunkról. Ügyeltek testi-lelki jólétünkre. Volt azonban egy kérdés, amin állandóan vitatkoztunk, de sosem sikerült megnyugtatóan tisztáznunk. Ha kettőjük közül meghalna az egyik, melyiküket sajnálnánk jobban?

A Rodger Youngon nem unatkozhattunk, és még egy sor bevetést is végrehajtottunk. Minden alkalommal más taktikát alkalmaztunk. Erre azért volt szükség, hogy az ellenség ne tudja kiszámítani a következő lépésünket. Kerültük a komolyabb összecsapásokat, a sorsdöntő csatákat. Egyedül portyáztunk, felderítettük az ellenséget, szabotázs- és kommandóakciókat hajtottunk végre. Őszintén szólva, a Terrai Federáció akkoriban nem volt abban a helyzetben, hogy egy komolyabb csatában mérje össze erejét az ellenséggel. A katasztrofális Hangyaboly Hadművelet rengeteg hajóba, és még több kiképzett katonába került. Szükségünk volt egy pillanatnyi pihenőre, hogy pótoljuk a veszteségeket, és kiképezzük az újoncokat.

Ez alatt az idő alatt gyors, apró hajók indultak útra, köztük a Rodger Young, és számRodger Youngatszállító korvett, hogy megpróbáljanak egyszerre mindenütt ott lenni, ahol belemarhatnak az ellenségbe, hogy kibillentsék az egyensúlyából, és azután gyorsan eltűnjenek. Veszteségeket szenvedtünk, de a hiányt tartalékosokkal pótoltuk, akiket Sanctuaryn vettünk fel a fedélzetre, amikor visszamentünk új ugrókapszulákért. Még mindig őrülten féltem az ugrások során – bár mostanában kevesebb volt a bevetés, és akkor sem maradtunk lent sokáig a felszínen. Két ugrás között pedig a végtelenbe nyúltak a rutinfeladatok és a Rókák társaságában eltöltött szabadidő napjai.

Életem legboldogabb időszakát éltem át, bár erre csak később jöttem rá. Kivettem a részem a viccekből, és azon is nagyot tudtam nevetni, ha én váltam a többiek tréfájának céltáblájává.

Semmire sem panaszkodhattunk, boldogan éltünk, amíg a Hadnagy meg nem halt.

Azt hiszem, ez volt életem legszörnyűbb pillanata. Ekkoriban már személyes okok miatt is elég rossz állapotban voltam. Az anyám éppen Buenos Airesben tartózkodott, amikor a csótányok megsemmisítették a várost.

Sanctuaryn kaptam meg a hírt, miután leszálltunk, hogy még több kapszulát vegyünk a fedélzetre, és eljutott hozzánk az otthoni posta – Eleanora néni üzenete, amit nem rádión, vagy táviratként jutattak el hozzám, hanem sima levélként, mivel az öreg hölgy elfelejtette felbélyegezni. A levél három, keserű sorból állt. Úgy tűnt, valamiért engem tart felelősnek anyám haláláért. Talán azért, mert a hadseregben szolgálok, és így nekem kellett volna megakadályoznom a B.A. elleni támadást, vagy mert úgy gondolta, hogy az anyám csakis azért ment el Buenos Airesbe, mivel nem voltam otthon, ahol tulajdonképpen lennem kellett volna. A levélből nem derült ki egyértelműen, hogy mit gondol, de a három sorba sikeresen belesűrítette mind a két lehetőséget.

Széttéptem a levelet, és megpróbáltam túltenni magamat rajta. Úgy gondoltam, hogy a szüleim mindketten halottak, mivel az apám sohasem engedte volna, hogy anyám egyedül menjen el egy ilyen hosszú útra. Eleanora néni ugyan egy szót sem írt erről, de hát ő amúgy is inkább leharapta volna a nyelvét, mint hogy kimondja az apám nevét. A rokonszenvét csak, és kizárólag nővérének tartogatta. Sejtésem majdnem igaznak bizonyult – később kiderítettem, hogy apám tényleg el akarta kísérni anyámat, de az utolsó pillanatban közbejött egy üzleti ügy, amit el kellett intéznie, ezért el kellett halasztania az utazását. Eleanora néni persze erről sem írt egy szót sem.

Néhány órával később magához hívatott a Hadnagy, és tapintatosan megkérdezte, hogy lenne-e kedvem Sanctuaryn kivenni néhány szabadnapot, míg a hajónk elindul a következő járőrútjára. Rámutatott arra, hogy olyan sok ki nem vett szabadnapom van, hogy nyugodt szívvel elbocsáthat egy időre. Fogalmam sincs róla, honnan tudta meg, hogy egy családtagomat gyászolom, de tisztában volt vele, az biztos. Azt feleltem, hogy köszönöm, nem, uram, megvárom, amíg az egész csapat egyszerre megy szabadságra.

Mind a mai napig boldog vagyok, hogy így döntöttem, mert különben nem lehettem volna ott a hadnagy halálakor… A kettőt együtt valószínűleg nem tudtam volna elviselni. Az egész hihetetlenül gyorsan zajlott le, alig valamivel azelőtt, hogy az űrhajónk elindult volna hazafelé. A harmadik osztag egyik harcosa megsebesült, nem életveszélyesen, de nem tudott többé mozogni. Az osztagparancsnok-helyettes odasietett hozzá, hogy segítsen – de maga is megsebesült. A Hadnagy most is, mint mindig, mindenkin rajta tartotta a szemét – bizonyára kivetítette sisakja monitorjára a két katona egészségi adatait. Ezt gyanítom, de sosem fogjuk megtudni az igazat. Mindenesetre meggyőződött arról, hogy még életben van az osztagparancsnok-helyettes, aztán kiszedte az erővértből a két sebesültet, és karjában vitte őket az űrkompig.

Az utolsó hat méteren egyszerűen keresztüldobta őket. A két sebesültet sikerült a zsilipen át bevonszolni a kompba ám ekkor, amikor már mindenki más a fedélzeten volt, és már nem állt a védőpajzs, és nem védte zárótűz a Hadnagyot, az ellenség eltalálta.

Rögtön meghalt.

Szándékosan nem említettem a közkatona és az osztagparancsnok-helyettes nevét. A hadnagy sohasem törődött a rangokkal, mindenkit megmentett, amíg egy szikrányi élet is volt benne. Talán én voltam az a katona, akit megmentett. Nem fontos, hogy ki volt a sebesült. Az viszont fontos, hogy ott maradtunk családfő nélkül. Elment a névadónk, a család vezetője, az atya, akinek köszönhetjük, hogy azok vagyunk, akik.

Miután a Hadnagy eltávozott közülünk, Deladrier kapitány meghívta Jelal őrmestert, hogy a többi részlegvezetővel együtt a tiszti étkezdében ebédeljen. Jelly válaszul azt kérte, hogy ne kelljen élnie ezzel a kitüntetéssel. Találkoztak már olyan határozott fellépésű özveggyel, aki azzal tartja össze a gyászoló családot, hogy úgy viselkedik, mintha a családfő csak leugrott volna valamiért a boltba, és bármelyik pillanatban visszajöhet? Jelly pontosan így viselkedett. Mindent egy fokkal alaposabban megvizsgált, mint egyébként, és ha valamikor azt kellett mondania: „A Hadnagynak ez nem tetszene”, az már szinte elviselhetetlen volt a számunkra. Jelly nem is mondta gyakran.

Szinte semmit sem változtatott a harctéri beosztásunkon. Ahelyett, hogy mindenkit egy ranggal feljebb vonszolt volna a szamárlétrán, megtette a második osztag parancsnokhelyettesét az egész szakasz őrmesterének, és az osztagparancsnokokat otthagyta, ahol a legnagyobb szükség volt rájuk – vagyis az osztagaikban. Engem leváltott a rajparancsnok-helyettes posztjáról, és megbízott tizedesként kinevezett osztagparancsnok-helyettesnek. A rangomnak egyelőre semmi jelentősége nem volt. Ezek után pedig pontosan úgy viselkedett, mintha a Hadnagy még mindig ott lakna a hajó orrában, és ő csak a parancsait továbbítaná nekünk.

Ezzel megmentett minket.

  XI

Nem ígérhetek mást, csak vért, verítéket, könnyeket és fáradságos munkát.

– Winston Churchill, XX. századi katona-államférfi

Amikor visszatértünk a paszulykarók elleni kommandóakcióról a hajóra – ez volt az a bevetés, ahol Dizzy Flores fűbe harapott, és ahol Jelal őrmester első alkalommal vezetett minket, mint szakaszparancsnok –, azt kérdezte tőlem az űrhajó zsilipét kezelő tengerésztüzér:

– Mégis, milyen volt?

– Rutin – feleltem röviden.

Bizonyára jó szándékkal fordult hozzám, de bennem kavarogtak a különböző érzések, és nem volt kedvem beszélgetni. Szomorú voltam Dizzy miatt, de boldog is, hogy ennek ellenére sikerült kimentenünk, mérges, mert értelmetlennek bizonyult a mentés, és az egész összemosódott azzal a kiüresedett, de boldog tudati állapottal, hogy újra a hajó fedélzetén vagyok, megvan kezem-lábam, és senki más sem hiányzik a csapatból. Mit mondjak akkor egy olyan embernek a bevetésről, aki még egyetlen ugrást sem hajtott végre?

– Na persze – válaszolta. – Nektek, srácoknak jó dolgotok van. Harminc napig lustálkodtok, harminc percig dolgoztok. Nekem van három nap készenlétem, utána meg három nap szolgálatom.

– Na igen – válaszoltam, és elfordultam. – Némelyikünk burokban született.

– Katona – mondta a hátamnak. – Te nem is tudod, mit jelent az, ha valaki állandóan a semmiben lebeg.

A tengerésztüzér panaszában ott volt az igazság parányi szemcséje. Minket, rohamosztagosokat a régi korok gépesített háborúiban harcoló repülősökkel lehetne összehasonlítani, akik egy hosszú és tartalmas katonai pályafutás során alig néhány órányi éles bevetésen vettek részt, csak ennyi ideig kellett farkasszemet nézniük az ellenséggel, szolgálatuk nagy része kiképzésből, az előkészületekből, a cél felé repülésből, azután pedig a hazatérésből, a felszerelés megtisztításából és a következő bevetésre való felkészülésből állt. Két bevetés között pedig gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni. A következő bevetésünkig majdnem három hétnek kellett eltelnie, és ekkor egy másik csillag távoli bolygóján csaptunk le a csótányok egyik gyarmatára. A csillagok még a Cserenkov-hajtóművel is irdatlan távolságra vannak egymástól.

Eközben megkaptam a tizedesi csíkjaimat, Jelly pedig kinevezett altisztnek, és Deladrier kapitány jóváhagyta az előléptetésemet. Azért ő, mert rajta kívül már nem volt egyetlen tisztünk sem. Elméletileg a rangomat még nem véglegesítették, hiszen ahhoz az kellett, hogy a Mobil Erők egyik csapattisztje ellenőrizze a papírokat, és megtalálja számomra a megfelelő szolgálati helyet. Ez azonban tényleg csak elméleti kérdés volt, mivel olyan súlyos veszteségeket szenvedtünk, hogy az előléptetési listákon sokkal több lyuk tátongott annál, mint amit élő emberekkel be tudtunk volna tölteni. Altiszt voltam, mert Jelly azt mondta, hogy altiszt vagyok. A többi már csak bürokratikus pepecselés.

A tüzérnek nem volt igaza, amikor azt mondta, hogy lustálkodunk. Két bevetés között ellenőriznünk kellett mind az ötvenhárom erővértet. Karbantartásuk és javításuk mellett ott volt még a fegyverek és a különleges felszerelések rendbe szedése is. Migliaccio időnként kiselejtezett egy-egy erővértet, Jelly pedig jóváhagyta a selejtezést. Farley hadnagy, a hajó fegyvermestere megvizsgálta a vértet, és megállapította, hogy a haditengerészeti bázis segítsége nélkül lehetetlen meggyógyítani, így aztán nem maradt más hátra, mint hogy a raktárból kihozzunk egy vadonatúj, „bezsírozott” erővértet, amit azután alávethettünk a beüzemelés hosszan tartó procedúrájának. Huszonhat munkaóráig tart ez a fárasztó folyamat, míg a kicsomagolt páncélt végre magára öltheti a katona. Ebbe az időbe nem számítottam bele azokat az órákat, amit a páncél viselője tölt el azzal, hogy tökéletesen magára igazítja a felszerelést.

Őrült sok dolgunk volt.

Azért persze nem panaszkodhattunk. Állandóan versenyeket szerveztünk, bajnokságokat kártyával, kockával, és az osztagok is állandóan versengtek egymással. Tíz fényévnyi körzetben nem akadt olyan jó dzsesszzenekar, mint a miénk (na jó, lehet, hogy egyedül voltunk), Johnson őrmester volt a főnök. Úgy játszott a trombitán, olyan édes és lágy szólókat, hogy kiolvadtak az acéllemezek szegecsei, és csak pattogtak, ha a banda váratlanul belecsapott egy pergőbb számba. A mesteri mentőakció után (mert az bizony mesteri teljesítmény volt, ahogy a kapitányasszony a számítógépek segítsége nélkül elkapott minket) a szakasz fegyvermestere, Archie Campbell őrvezető elkészítette a Rodger Young modelljéRodger Youngnak. Archie valamennyiünk aláírását belevéste a modell fém tartójába, ajánlásnak pedig azt marattuk bele, hogy „Yvette Deladrier mesterpilótának, tisztelettel Rasczak hálás Rókáitól”. A kapitányt meghívtuk a szállásunkra vacsorázni, és az étkezés alatt végig játszott a Rókák Downbeat Combója. Végezetül legfiatalabb őrvezetőnk átnyújtotta neki a hajó modelljét. A kapitánynőnek bepárásodott a szeme, és megpuszilta a fiút, azután pedig Jellyt is, akinek ettől olyan vörös lett a feje, mint egy frissen főtt homárnak.

A tizedesi csíkjaim felvarrása után tisztáznom kellett néhány apróságot Ace-szel. Jelly meghagyott osztagparancsnok-helyettesnek, ami komoly fejtörést jelentett a számomra. Nem jó, ha az ember a szamárlétrán felfelé kihagy egy fokot. Először rajparancsnokként kellett volna bizonyítanom, ahelyett, hogy rajparancsnok-helyettesből egyből osztagparancsnok-helyettessé nevezzenek ki. Jelly tudta mindezt, és én is tisztában voltam azzal, hogy amennyire lehet, úgy akarja megtartani a szakaszt, mint amilyen a hadnagy idején volt. Meg akarta hagyni azokat az osztag- és rajparancsnokokat, akiket még a hadnagy nevezett ki.

Nekem az okozott komoly fejtörést, hogy mindhárom, alám rendelt rajparancsnok nálam tapasztaltabb altisztnek számított. Abban az esetben, ha ne adj isten, Johnson őrmester elesne a következő bevetés során, akkor nem csak egy remek szakácsot veszítenénk el, de helyette nekem kellene az osztag élére állnom. Bevetés során egyszerűen megengedhetetlen, hogy a beosztottak akár csak legcsekélyebb mértékben is kétségbe vonják a kapott parancsot. Éppen ezért még azelőtt kellett egyszer és mindenkorra tisztáznom, hogy ki itt a főnök, mielőtt elindultunk volna a következő éles bevetésre.

Ace-szel volt gondom. Nemcsak ő volt a rangidős az alám beosztott tizedesek között, de ráadásul hivatásos katona is volt, és idősebb, mint én. Ha el tudom érni, hogy Ace elfogadjon feljebbvalónak, akkor semmi gondom nem lesz a másik két rajparancsnokkal.

A fedélzeten mindeddig nem okozott gondot. Miután közösen kihoztuk Florest, meglehetősen udvariasan viselkedett velem, egyébként pedig a hajón a kötelezettségeink nem is igazán tették lehetővé, hogy összetűzésbe kerüljünk egymással. Különböző időkben voltunk beosztva, így csupán a reggeli és az esti sorakozónál, vagy az őrszolgálatban találkoztunk, amikor minden az előírásoknak megfelelően játszódik le. Az ilyesmit azonban megérzi az ember. Ace nem olyan személyként bánt velem, mint akitől hajlandó parancsokat elfogadni.

Így hát akkor kerestem meg, amikor egyikünk sem volt szolgálatban. Az ágyában feküdt, és egy könyvet olvasott, az Űrvadászok, harcban a Galaxis ellen című irományt – egy csinos kis, kitalált történetet, bár erősen kétlem, hogy a hadseregben valaha is előfordulhatott ilyen sok kaland és ilyen kevés idióta feljebbvaló, mint abban a könyvben. A hajónknak egészen jó könyvtára volt.

– Ace. Beszélnem kell veled.

Felpillantott a könyvből.

– Valóban? Ha nem látnád, elhagytam a fedélzetet, és éppen magánéletet élek.

– Beszélnem kell veled, úgyhogy tedd le a könyvet!

– Mi olyan sürgős? Még el kell olvasnom ezt a fejezetet.

– Ugyan, Ace, ne szórakozz! Ha ennyire érdekel, elmondom, mi a történet vége.

– Ha elmondod, akkor behúzok egyet.

De azért letette a könyvet, és felült, hogy meghallgasson.

– Ace, ami az osztag felépítését illeti – te hosszabb ideje katona vagy, mint én, és tulajdonképpen neked kellene betöltened az osztagparancsnok-helyettes posztját.

– Ó, ne gyere nekem már megint ezzel a szarral!

– De igen. Azt hiszem, el kellene mennünk Johnsonhoz, hogy beszélje meg a dolgot Jellyvel.

– Szóval, ez a véleményed.

– Igen, ez. Azt hiszem, így lenne a helyes.

– Igen? Na akkor figyelj rám, kisfiam! Hadd világosítsalak fel! Semmi kifogásom nincs ellened. Sőt, egész talpraesett voltál, amikor Dizzyt kimentettük. Ezt hajlandó vagyok elismerni. De ha egy saját rajt akarsz, akkor jobb, ha csinálsz magadnak egyet. Ne kacsingass az én rajomra! A legényeim még csak krumplit sem hajlandóak pucolni neked.

– Ez az utolsó szavad?

– Ez az első, utolsó és egyetlen szavam.

Felsóhajtottam.

– Gondoltam, hogy ez lesz. De biztosra akartam menni. Na jó, ezt a pontot kipipálhatjuk. De van még egy apróság. Véletlenül észrevettem, hogy milyen koszos a mosdó… Azt hiszem, mi ketten kitakaríthatnánk. Úgyhogy tedd le a könyvet, és rántsd össze magad, hiszen ahogy Jelly mondaná, egy altiszt mindig szolgálatban van.

Még mindig habozott, aztán csendben azt mondta:

– Tényleg szükség van erre, kisfiam? Már mondtam, hogy semmi bajom veled.

– Úgy tűnik, igen.

– Azt hiszed, le tudsz győzni?

– Legalábbis megpróbálom.

– Rendben. Akkor legalább ezt a pontot is kipipálhatjuk.

Hátramentünk a mosdóba, és kizavartunk egy őrvezetőt, aki éppen zuhanyozni készült, pedig semmi szüksége nem volt rá. Bezártuk az ajtót. Ace megkérdezte:

– Szabjunk magunknak szabályokat, kisfiam?

– Hát… nem akarlak megölni.

– Rendben. És csontot sem törünk, és semmi olyasmit, ami miatt ne vehetnénk részt a legközelebbi bevetésen. Persze, ha véletlenül történik, az nem számít. Egyetértesz?

– Egyetértek – válaszoltam. – Azt hiszem, jobb, ha előtte leveszem az ingemet.

– Nem akarod a véreddel bemocskolni az ingedet, mi?

Mialatt áthúztam az ingemet a fejemen, Ace támadásba lendült. Nem várakozott, nem habozott, egyszerűen megpróbálta szétrúgni a térdemet.

Csakhogy a térdem nem ott volt, ahová rúgott – én is tanultam ám.

Egy igazi harc általában két-három másodpercig tart. Mivel nincs szükség ennél több időre ahhoz, hogy megöljünk valakit, leüssünk, vagy annyira megsebesítsünk, hogy ne tudjon tovább harcolni. Mi azonban úgy döntöttünk, hogy nem okozunk maradandó károsodást egymásnak, és ez sokat változtatott a dolgon. Mindketten fiatalok voltunk, remek kondícióban. Alaposan kiképeztek minket, és hozzászoktattak, hogy elviseljük a fájdalmakat. Ace volt az erősebb, én viszont egy leheletnyivel gyorsabb voltam nála. Ilyen körülmények között a küzdelem nyúlik, mint a rétestészta, míg a küzdők közül az egyik túlzottan kimerül ahhoz, hogy folytatni tudja – vagy amíg valamelyik el nem követ egy hibát. Mi azonban profik voltunk, és egyikünk sem engedhette meg magának, hogy hibázzon.

Így aztán csépeltük egymást, fájdalmasan, nyögve, sokáig. Értelmetlen és közönséges lenne leírni összecsapásunk részleteit. Ezenkívül nem is volt időm arra, hogy pontos feljegyzéseket készítsek.

Jóval később a hátamon feküdtem, és Ace egy vödör vizet öntött a fejemre. Rám nézett, talpra állított, nekitámasztott a falnak, és azt mondta:

– Üssél meg!

– Tessék?

Annyira kába voltam, hogy duplán láttam.

– Johnnie… üssél meg!

Az arca, mint egy léggömb, lebegett előttem a levegőben. Megcéloztam, és összeszedve minden erőmet, megütöttem. Akkora lendülettel, ami talán még egy bágyadt szúnyog agyoncsapásához sem lett volna elegendő. Ace lehunyta a szemét, és összeesett, mialatt nekem meg kellett kapaszkodnom, hogy ne zuhanjak mellé a padlóra.

Lassan feltápászkodott.

– Oké, Johnnie – mondta fejcsóválva –, megtanultam a leckémet. Többet nem fogok visszapofázni neked… és a többi rajparancsnok sem. Rendben?

Bólintottam, és a fejem zúgott, mint egy méhkas.

– Kezet rá?

Kezet fogtunk, de az is fájt.

Azt hiszem, mindenki más sokkal többet tudott a háború eseményeiről, mint mi, akik pedig ott voltunk a kellős közepén. Ez akkor történt, amikor a csótányok a paszulykarók segítségével megállapították szülőbolygónk pontos helyét, és lecsaptak a Földre. Ekkor pusztították el Buenos Airest, és ekkor lett a „határvillongások” időszakából totális háború. Szóval ekkor, de még azelőtt, hogy kiépítettük volna saját haderőnket, és mielőtt a paszulyok átálltak volna a mi oldalunkra, hogy ellenséges hatalomból de facto a szövetségeseink legyenek. A Föld körül, a Holdra támaszkodva kiépítettünk egy többé-kevésbé hatékony védőgyűrűt (amiről fogalmunk sem volt), de ha igazán őszintén akartunk volna szembenézni a dolgokkal, akkor látnunk kellett volna, hogy a Terrai Federáció az összeomlás határán áll.

Persze, mi ezt sem tudtuk. Azzal viszont tisztában voltunk, hogy milyen iszonyú erőfeszítéssel járt fellazítani az ellenséges szövetséget, és a mi oldalunkra csábítani a paszulykarókat. Erre csak közvetett módon jöhettünk rá a parancsainkból, amiket az alatt a kommandóakció alatt kaptunk, amelyik során Flores elesett. Azt mondták, hogy ne legyünk túl durvák az egyszálbelű idegenekkel, és csak akkor öljük meg őket, ha erre feltétlenül szükség van, viszont okozzunk akkora anyagi kárt, amekkorát csak lehet.

A hadviselés klasszikus szabálya, hogy ha nem tudsz valamit, akkor azt fogságban sem tudod elmondani. Azt a titkot, amiről nem tudsz, sem drogokkal, sem kínzással, sem agymosással, de még azzal sem tudják kiszedni belőled, hogy napokon át nem engednek egy pillanatig sem aludni. Ezért azután nekünk csak azt mondták el, amire taktikai okokból feltétlenül szükségünk volt. A régi időkben állítólag léteztek olyan hadseregek, amelyek letették a fegyvert, és megadták magukat, csak azért, mert a katonák nem tudták, miért is harcolnak, és ezért azután nem is voltak hajlandóak küzdeni. Az M.E. egészen más. Először is, mi valamennyien önként léptünk be a hadseregbe. Mindenkinek megvolt a saját maga oka, legyen az jó, vagy rossz. Mi azért harcoltunk, mert rohamosztagosok voltunk. Profik, akikben lobogott a csapatszellem, az esprit de corps. Mi voltunk Rasczak Rókái, a kivesézett Mobil Erők legeslegjobb, legkimondhatatlanabb nevű bandája, akik azért másztak be a kapszulába, mert Jelly azt mondta nekünk, hogy itt az idő, kezdődhet a tánc. Földet érés után pedig azért harcoltunk, mert Rasczak Rókáinak a harc a munkája.

Éppen ezért nem is tudhattuk, hogy elveszítjük a háborút.

A csótányok tojásokkal szaporodnak. Ezeket nem egyszerűen csak megtojják, de el is raktározzák, hogy akkor keltsék ki őket, amikor arra a legnagyobb szükség van. Mihelyt megöltük egy katonájukat – vagy ezret, de akár tízezret is –, a keltetőkben máris kimászott a pótlás a tojásból, és az új pókok hamarabb kerültek bevetésre, mint ahogy mi visszatértünk a bázisunkra. Próbáld meg elképzelni, amint a csótányok születésszabályozási hivatalában egy osztályvezető felemeli a telefont, és leszól valakinek, aki mélyen a bolygó felszíne alatt, egy keltetőben várja az utasítást: „Öregem, rakjál már be tízezer harcost a keltetőbe, és csütörtökig keltesd már ki őket… és mondd meg légy szíves a mérnököknek, hogy be kéne üzemelni az N,O, P,Q és az R tartalék keltetőt is. Óriási a kereslet a harcosok iránt.”

Nem tudom, hogy a valóságban is így játszódtak-e le a dolgok, de a végeredmény engem igazolt. Nagy hiba lenne azt hinni, hogy ellenségeink a termeszekhez, vagy a hangyákhoz hasonlóan csak az ösztöneik szavára hallgatnak. Ők ugyanolyan intelligens módon cselekszenek, mint mi (az a faj, amelyik nem tud gondolkodni, nem is épít űrhajót!). A pókok sokkal alkalmasabbak voltak a harcra, mint mi. Nekünk legalább egy évre van szükségünk ahhoz, hogy kiképezzük az újoncokat, és egy harcra fogható alegységet kovácsoljunk belőlük. A csótány-katona egyedül, de csapatban is tud harcolni, mihelyt kikelt a tojásból.

Ha megöltünk ezer csótányt, és közben elvesztettünk egy rohamosztagost, akkor az a csótányok győzelmét jelentette. Óriási árat kellett fizetnünk azért, hogy megtanuljuk, milyen hihetetlen teljesítményekre képes a totális kommunizmus, ha egy olyan nép valósítja meg, amelyet az evolúció kifejezetten erre a célra fejlesztett ki. A csótányok komisszárjai ugyanúgy nem törődtek a katonáik életével, mint ahogy minket nem érdekelt, hány töltényt is használunk fel. Erre talán már korábban is rájöhettünk volna, ha visszaemlékeztünk volna arra, hogy mennyire megizzasztotta a Kínai Hegemónia az orosz-angol-amerikai szövetséget. Sajnos, az emberek csak akkor képesek levonni a tanulságokat a történelmi leckékből, ha a történelem már a házuk ajtaját döngeti.

Mi azonban tanultunk. Minden egyes összecsapás után új technikai instrukciók és taktikai utasítások születtek, melyeket azonnal továbbítottak a Flotta valamennyi egységéhez.

Megtanultuk, hogyan különböztessük meg a harcosokat a dolgozóktól – már ha maradt erre időnk. Többnyire a hátpajzsuk formájáról lehetett őket megkülönböztetni, de ha sietett az ember, volt egy egyszerűbb szabály is: ha egy óriáspók neked esik, akkor az egy harcos, ha elfut, akkor nyugodtan hátat fordíthatsz neki. Még azt is megtanultuk, hogy a harcosokra sem kell túl sok lőszert elpocsékolni, kivéve, ha sarokba szorítottak. Ehelyett inkább a fészkeiket támadtuk meg. Mihelyt rábukkantunk egy mélybe vezető járatra, egyből bevágtunk egy gázbombát. Ez néhány másodperccel később halk durranással felrobbant, és egy olajszerű folyadékot spriccelt szét, ami a csótányok számára halálos ideggázzá alakult át (ránk nem hatott ez a gáz). Mivel az ideggáz nehezebb, mint a levegő, így egyre mélyebbre lesüllyed a földalatti járatokba. Ezután még egy másik gránátot is ledobtunk, ami csak robbanóanyagot tartalmazott, és lepecsételte a járatot.

Még mindig nem tudtuk, hogy a harci gázunk elég mélyre lejut-e ahhoz, hogy megölje a csótányok királynőit. Azzal azonban tisztában voltunk, hogy nagyon nem tetszik nekik az új taktikánk. Hírszerzőink ezt a paszulykaróktól tudták meg, és a csótányok birodalmában portyázó mélységi felderítőink is megerősítették ezeket a jelentéseket. Ezenkívül sikerült a Sheolon kiirtanunk egy teljes kolóniájukat. Talán sikerült nekik kimenekíteni a királynőjüket és az agyakat… azt viszont megtanultuk, hogy képesek vagyunk fájdalmat okozni nekik.

Ami pedig a Rókákat illeti, a gázbombák alkalmazása csupán egy gyakorlat volt a sok között. Egy feladat, amit tökéletesen kellet végrehajtani. Tökéletesen és gyorsan, mintha élnénk.

Végül vissza kellett térnünk Sanctuaryra, a Flotta bázisára, hogy új kapszulákat vételezzünk. A kapszula fogyóeszköz (mint ahogy alapjában véve mi is azok vagyunk), és ha egyszer kifogytunk belőlük, akkor vissza kellett térnünk a bázisra, még akkor is, ha a Cserenkov-generátorokban elegendő üzemanyag van arra, hogy kétszer megkerüld a Galaxist. Röviddel a visszaérkezésünk előtt üzenet érkezett a hajóra, hogy Jellyt Rasczak utódaként hadnaggyá léptették elő. Jelly megpróbálta titokban tartani előléptetését, ám Deladrier kapitány kirakatta az üzenetet a faliújságra, és felszólította a parancsnokunkat, hogy a többi tiszttel együtt a hajó orrában, az ebédlőben étkezzen. A fennmaradó idejét azonban Jelly továbbra is velünk töltötte.

Időközben már több, sikeres bevetést is végrehajtottunk a vezetésével, és a szakasz kezdett hozzászokni ahhoz, hogy a Hadnagy nélkül is megállja a helyét. Még fájt a dolog, de a rutin sokat segített. Amikor pedig Jelly megkapta a tiszti oklevelét, lassanként töprengeni kezdtünk arról, hogy nem kéne-e új nevet adni magunknak, hogy minket is a főnökünkről nevezzenek el, mint ahogy az a fegyvernem többi egységénél is szokás. Johnson, a rangidős altiszt hozakodott elő kívánságunkkal Jellynél. Lelki támaszként engem is magával vitt.

– Igen? – dörmögte Jelly.

– Izé, őrmester, akarom mondani, hadnagy. Arra gondoltunk…

– Mire gondoltatok?

– Hát, a fiúk arról beszéltek és arra gondoltak, hogy most már úgy kéne hívni minket, hogy Jelly Jaguárjai.

– Szóval, ezt gondolják? Hányan szavaztak közületek erre a névre?

– Egyhangúan döntöttünk így – mondta Johnson.

– Igen? Ötvenkét igen, és egy nem. A nemek vannak többen.

Ezek után senki sem hozta többé szóba a dolgot.

Nem sokkal ezt követően orbitális pályára álltunk Sanctuary körül. Örültem, hogy végre megérkeztünk, mert a hajó mesterséges nehézségi erejét két nappal ezelőtt kikapcsolták, míg a főmérnök a generátorokat piszkálta. Mi pedig lebeghettünk a semmiben. Gyűlöltem a lebegést, azt hiszem, sosem leszek igazi űrjáró. Egyszerűen szükségem van arra, hogy talaj legyen a lábam alatt. Az egész szakasz tíz nap PK.-t (pihenést és kikapcsolódást) kapott. A flottabázis szállásán helyeztek el minket.

Sosem ismertem meg Sanctuary koordinátáit, de még annak a csillagnak a nevét, vagy a rendszerszámát sem, amelyik körül kering – hiszen tudod, amit nem tudsz, arról nem is beszélsz. A bolygó pontos helyével csupán a pilóták és a csillaghajó-kapitányok vannak tisztában, hiszen ez a Federáció egyik legnagyobb titka. A titok ismerői parancsot kaptak arra (és ezt a parancsot hipnotikusan beléjük ültetett kényszer támasztja alá), hogy öngyilkosságot kövessenek el, ha fennáll a fogságba esés veszélye. Amíg nem kizárható a lehetősége annak, hogy elfoglalják központi bázisunkat a Lunán, és megszállják magát a Földet is, addig a Federáció igyekszik a lehető legnagyobb haderőt összevonni Sanctuaryn, hogy egy otthoni katasztrófa esetén ne kényszerüljünk feltétel nélküli kapitulációra.

Azt azonban elárulhatom nektek, hogy milyen bolygó Sanctuary. Olyan, mint a Föld, csak kicsit visszamaradottabb.

Szó szerint visszamaradott, mint egy gyerek, akinek tíz évre van szüksége ahhoz, hogy megtanuljon pacsit adni, és aki sosem jut el arra a fokra, hogy képes legyen sütit formázni a homokozóban. Ez az égitest annyira hasonlít a Földre, amennyire két, különböző bolygó egyáltalán hasonlíthat egymásra. A planetológusok szerint megegyezik az életkoruk, és a központi csillaga is olyan idős, mint a Nap, ráadásul pedig ugyanolyan típusú, ahogy azt az asztrofizikusok mondják. Gazdag a növény- és az állatvilága, és apró eltérésektől eltekintve a légköre is megegyezik szülőbolygónkéval. Az időjárás is nagyon hasonló, ezenkívül Sanctuary körül is kering egy tetszetős hold, így még az otthoni apályról és dagályról sem kell lemondani.

Ennek ellenére megrekedt a fejlődés legelején. Ezen a bolygón nem létezik a mutáció. Értitek ezt? Itt nem tapasztalható az a magas fokú, természetes sugárzás, mint a Földön.

A legjellemzőbb és legmagasabban fejlett növényféle egy rendkívül kezdetleges óriáspáfrány, a legfejlettebb állat pedig egy protorovar, amelyik még arra sem képes, hogy bolyokat alkosson. Azokról a növényekről és állatokról persze nem beszéltem, amelyeket a Földről telepítettek ide. A mi fajtáink azonnal elkezdték kiszorítani a helybelieket, mihelyt megjelentek ezen a világon.

Mivel Sanctuaryn az evolúció folyamata a kellő sugárzás hiánya miatt rendkívül lassan halad, ezért azután egészségtelenül alacsony a fellépő mutációk száma, így a helybeli élőlényeknek egyszerűen nem volt lehetőségük arra, hogy fejlődjenek, arra pedig nem is gondolhatunk, hogy a siker legkisebb esélyével szálljanak szembe a konkurens fajokkal. Genetikai mintájuk egy meglehetősen hosszú időszakon keresztül változatlan maradt, képtelenek az alkalmazkodásra, mintha világkorszakokon keresztül arra lettek volna kényszerítve, hogy kártyázás közben újra és újra ugyanazokat a lapokat játsszák meg. Még csak nem is reménykedhettek abban, hogy egyszer valami jobbat húznak.

Amíg a fajok közötti élet-halál harcban csupán egymással kellett küzdeniük, addig nem volt jelentősége a dolognak – mintha szellemi fogyatékosok küzdöttek volna más szellemi fogyatékosokkal. Mihelyt azonban más bolygón kifejlődött, magas sugárzáshoz és zord időjárási viszonyokhoz hozzászokott fajok jelentek meg a felszínen, ütött a helyi életformák utolsó órája.

Nos, ezt azt hiszem, érthető mindenkinek, aki nem lógott túl sokat a középiskolai biológia órákról… Sanctuaryn van egy kutatóállomás. Ennek az egyik tudósa mesélt nekem minderről, és még hozzátett valamit, amire addig nem gondoltam.

– Mi lesz a Sanctuaryt gyarmatosító emberi lényekkel?

Nem azokkal, akik csak rövid ideig tartózkodnak itt, hanem a telepesekkel. Sokan közülük már itt születtek, és valószínűleg az utódaik is itt fognak élni, meg még számtalan nemzedék utánuk. Mi lesz ezekkel a távoli utódokkal? Az biztosan nem árt, ha valaki nem kap sugárzást. Az élet ettől egy fokkal még biztonságosabb is lesz – Sanctuaryn nem ismerik a leukémiát és a rák számos fajtáját sem. Ráadásul ez gazdaságilag is rendkívül előnyös tényező. Ha mostanában egy szántóföldet bevetnek (földi) búzával, akkor nincs szükség a termőterület előzetes megtisztítására. A földi búza kiszorítja az összes bennszülött növényt.

A telepesek utódai genetikai szempontból nem fognak fejlődni. Legalábbis nem sokat. Ez a fickó a kutatóállomásról azt mondta, hogy a helybeliek egy picit ugyan fejlődhetnek, más okok miatt is, mert például a bevándorlás is felfrissíti a genetikai állományt, és a meglevő gének a természetes kiválasztódás útján is változhatnak. Ez az egész azonban jelentéktelen a Földön és a más bolygókon zajló evolúció tempójához képest. Mi lesz ennek a következménye? Lehet, hogy a telepesek utódai megmaradnak fejlődésünk jelenlegi szakaszában, míg az emberi faj nagy része továbbfejlődik? Lehet, hogy egy napon már csak eleven kövületeknek fogják őket tartani? Lehet, hogy annyi helyük sem lesz, mint egy pithecanthropusnak egy űrhajó fedélzetén?

Vagy lehet, hogy aggódni fognak utódaik sorsa miatt, és ezért rendszeresen kiteszik őket egy kisebb dózisú sugárzásnak? Elképzelhető, hogy minden évben felrobbantanak néhány szennyező atombombát, hogy megnöveljék légkörükben a radioaktív anyagok arányát? (Ha így tesznek, akkor természetesen számolniuk kell a közvetlen sugárszennyezés veszélyével, ami nélkül viszont elképzelhetetlen, hogy kellő mennyiségű mutációs lehetőséget biztosítsanak utódaik genetikai öröksége számára.)

A fickó viszont azt jósolta, hogy a telepesek semmi ilyesmit nem fognak csinálni. Azt állította, hogy az emberi faj ehhez túl individualista, túlzottan el van foglalva saját magával, ahhoz, hogy azzal törődjön, mi is lesz távoli leszármazottaival. Úgy gondolta, hogy a távoli jövőben élő nemzedékek genetikai elsorvadása a hiányos sugárzás miatt olyan valami, amit a legtöbb ember nem tud felfogni, vagy elképzelni. És mivel ez a veszély annyira távolinak tűnik, hiszen az evolúció a Földön is csak rendkívül lassan működik. Egy-egy faj továbbfejlődéséhez sok-sok ezernyi évnek kell eltelnie…

Nem tudom. A fenébe, még azt sem tudom, hogy mivel töltöm el saját, hátralévő éveim felét. Akkor azt meg honnan a francból tudnám, mit fog tenni egy vadidegen alakokból álló telep? Egy dolgot azonban teljes biztonsággal állíthatok: Sanctuary sosem lesz lakatlan. Vagy a miénk lesz, vagy a csótányoké. Vagy egy harmadik erőé. Ez egy sokat ígérő bolygó, egy lehetséges Paradicsom, és mivel a Galaxisnak ebben a fertályában nem túl sok ilyen kedvező fekvésű telek kiadó, ezért biztos, hogy Sanctuary nem fog az első osztályosok értelmi szintjén megrekedt, primitív életformák tulajdonában megmaradni.

Ez a világ már most is gyönyörű, és sok szempontból sokkal alkalmasabb egy néhány napos szabadság eltöltésére, mint a legtöbb terrai üdülő. Ezenkívül pedig az itteni civilek (rettenetesen sokan, több, mint egymillióan élnek itt) nem is olyan rosszak. Pontosan tudják, hogy háború van. A lakosságnak több, mint a fele a flottabázison, vagy a hadiiparban dolgozik. A másik fele meg abból él, hogy gabonát termel, és állatot tenyészt a Flottának. Azt is mondhatnánk, hogy saját, jól felfogott érdekük a háború táplálása, de akármi is motiválja őket, tisztelettel kezelik az egyenruhásokat, és nem viselkednek ellenségesen a katonákkal. Éppen ellenkezőleg: mihelyt egy rohamosztagos belép az üzletbe, a tulajdonos egyből hozzá siet, és „uramnak” szólítja. Úgy tűnik, ezt tényleg így is gondolja, miközben valamilyen értéktelen dolgot próbál rásózni, a szükségesnél jóval magasabb áron.

Ezen a bolygón talán az a legszebb, hogy a lakosság fele a gyengébb nem tagjaiból kerül ki.

Csak az tudja ezt igazán értékelni, aki maga mögött tud legalább egy hosszú űrjárőr-szolgálatot. Hihetetlen vágy fogott el minket az után a hatórás őrszolgálat után, hogy élvezhessük a kitüntetést. Két órán keresztül a harmincas zsilip előtt állni, és a fülünket hegyezni, hogy mindent meghalljunk, amit csak egy női hang mondhat. Azt hiszem, könnyebb lenne egy olyan hajón szolgálni, ahol csak férfiak vannak… Ennek ellenére a Rodger Youngot választanám. Csodálatos érzés tudni, hogy valóban létezik az a legfőbb jó, amiért harcolunk, és a női nem nem csak lázas fantáziánk szüleménye.

A civilek ötven százalékán kívül nő volt a Sanctuaryn állomásozó Szövetségi Erők negyven százaléka is. Ha mindezt összeszámolod, akkor látod, hogy sehol, a feltárt világegyetemben nincs még egy ilyen gyönyörű hely.

Ezekhez a szenzációs adottságokhoz társulnak még azok a mesterséges adalékanyagok, amelyekkel megpróbálják megédesíteni a kimaradásainkat és a szabadságot. Úgy tűnik, a legtöbb civilnek egyszerre két foglalkozása is van: karikás a szemük, mert egész éjjel a bárokban mulatnak, csakhogy kellemesebbé tegyék a szabadságos katonák idejét. A bázisról a város felé vezető Churchill Road mindkét oldalán házacskák sorakoznak, ahol egy egyenruhás könnyedén megszabadulhat a pénzétől, amit amúgy sem tudna értelmes dolgokra költeni. Kánya bánja, hiszen költekezés közben felfrissülünk, szórakozunk, és végig szól a zene.

Ha valakinek mégis sikerül keresztülverekednie magát az ilyen csapdák útvesztőjén, miközben alaposan megpumpolták, és nem maradt egy fillérje sem, akkor ott vannak a város egyéb, szinte ugyanennyire kellemes létesítményei (ahová lányok is járnak), amelyeket a hálás lakosság díjmentesen bocsát a fegyveres erők rendelkezésére. Ezek sokban hasonlítanak a vancouveri szórakoztató központra, csak éppen nagyvonalúbbak és vendégszeretőbbek.

Sanctuary és az itteni nagyváros, Espiritu Santo olyan nagy hatással volt rám, hogy komolyan eljátszottam a gondolattal, a Szövetségi Szolgálat lejárta után itt fogok letelepedni. Végül is nem tök mindegy nekem, hogy az utódaim (már ha lesznek ilyenek) huszonötezer év múlva ugyanolyan zöld csápokkal ékesítve rohangálnak, mint mindenki más, vagy pont úgy fognak kinézni, ahogy én magam is kinéztem? Ez a tojásfejű fickó a kutatóállomásról azzal sem tudott rám ijeszteni, hogy sugárzás nélkül nincsen fejlődés, mivel nekem úgy tűnik (ha alaposan szemügyre veszem a környezetemet), hogy az emberi faj éppen most jutott fel a fejlődése tetőpontjára.

Valószínűleg egy kultúrált varacskos disznó úr pontosan ugyanezt gondolja egy varacskos disznó hölgyről, de hogyha így van, akkor mindkettőnknek igaza lehet.

A szórakozásnak még számos, egyéb módja is akadt. Nagy örömmel gondolok vissza arra a kellemes estére, amikor baráti eszmecsere alakult ki egy csapatnyi Róka és a szomszéd asztalnál helyet foglaló matrózok között (nem a Rodger Young személyzetéhez tartoztak). Élénk csevegésünk talán egy cseppnyit túl hangos volt, mert megjöttek a rendészek, és kábító fegyverekkel vetettek véget a társalkodásnak, amikor éppen azon voltunk, hogy most már előállunk a hatásosabb érvekkel is. A vitázásnak nem voltak következményei, már ha eltekintünk attól, hogy ki kellett fizetnünk a szétvert berendezést. A bázis parancsnokának ugyanis az volt a véleménye, hogy egy szabadságos katona megengedhet magának néhány apróbb kihágást, amennyiben nem követi el a „harmincegy pofára esés” valamelyikét.

A lakóbarakkok is rendben voltak – nem túl fényűzőek, de kellemesek, a konyha pedig napi huszonöt órán keresztül üzemelt, és minden munkát a civilek végeztek el. Nem volt itt reggeli sorakozó, sem takarodó. Élvezhettük a százszázalékos szabadságot, az pedig külön felüdülést jelentett, hogy ha nem akartál, akkor nem kellett a kaszárnyában lakni. Én azért bent aludtam, mivel megfontolatlan pénzpocsékolásnak tartottam, hogy hotelben lakjak, amikor a laktanyában ingyen is kaptam egy puha, tiszta ágyat. Ezernyi más módja is akadt annak, hogy elköltsem a pénzemet. Az pedig egy rendkívül kellemes ráadásnak számított, hogy a nap itt egy órával tovább tart, mint a Földön, mivel így kilenc órát aludhattam, mégsem kellett semmit sem elmulasztanom a következő nap örömeiből. Rengeteget aludtam, igyekeztem bepótolni azokat az órákat, amikkel a Hangyaboly Hadművelet óta mínuszban voltam.

A laktanyát nyugodtan lehetett volna hotelnek is nevezni. Az altisztek szárnyában Ace-szel ketten birtokoltunk egy sajátszobát. Egyik reggel, amikor a szabadságom sajnálatos módon a vége felé közeledett, arra ébredtem, hogy Ace ott áll az ágyam végénél, és megpróbál felrázni. Korán volt, a nap éppen csak, hogy feljutott pályája csúcsára.

– Talpra katona, mintha élnél! Támadnak a csótányok!

Megmondtam neki, hogy mit kapjanak be a csótányok.

– Akkor inkább menjünk be a városba – erősködött.

– Le vagyok égve.

Előző este ugyanis a kutatóállomás egyik vegyésznőjével, egy elragadó kis tündérrel randevúztam. A kislány a Plútón futott össze Carllal, barátom pedig megírta nekem, hogy feltétlenül hívjam fel, ha egyszer Sanctuaryra vet a sors szeszélye. Ez a karcsú, vörös hajú kislány a drága dolgokat kedvelte. Carl valószínűleg felvilágosította, hogy az egészségesnél jóval több pénzem van, mert a cicus úgy döntött, hogy itt az ideje megismerkedni a helybeli pezsgő-különlegességgel. Nem akartam rossz fényben feltüntetni a legjobb barátomat azzal, hogy beismerem, csak annyi pénzem van, amennyit a kincstár zsoldként kiutalt. Így aztán pezsgőben fürdettem a leányzót, míg én azt a löttyöt kortyolgattam, amiről azt állították, hogy friss ananászlé (egy nagy frászt volt az). Az este azzal ért véget, hogy gyalog mehettem hazáig, a katonáknak sajnos nem jár ingyen taxi. Ennek ellenére megérte ez az este. Végül is mi a fenét jelent a pénz? Természetesen arról a pénzről beszélek, amit akkor költünk el, ha nem tudjuk, hogy mit hoz a holnap.

– Emiatt ne fájjon a fejed – felelte Ace –, tudok kölcsönadni – tegnap este rám mosolygott Fortuna. Összefutottam egy matrózzal, aki nem tudta, hogy nagy hiba velem leülni kártyázni.

Így aztán felkeltem, lezuhanyoztam és megborotválkoztam, aztán pedig az ebédlőben beálltunk a sorba, és beborítottuk a tálcánkat fél tucat tojással, szalonnával, sült krumplival, meg lángossal, és különféle édességekkel. Ezután bementünk a városba megebédelni. Meglehetősen meleg volt, amikor a Churchill Roadon baktattunk, így Ace azt javasolta, hogy üljünk be egy kocsmába kicsit felfrissülni. Ananászlevet rendeltem, de megint csak pancsolatot kaptam, igaz, ez legalább hideg volt. Nem lehet minden tökéletes.

Dumáltunk erről-arról, és Ace fizetett még egy kört. Ezúttal eperlével próbálkoztam, de azt is porból csinálták. Ace a poharába bámult, aztán megkérdezte:

– Gondoltál már arra, hogy beállj hivatásos tisztnek?

– Mi van? – kérdeztem döbbenten. – Meghülyültél?

– Komolyan mondom. Figyelj, Johnnie! Ez a háború szerintem még eltart egy darabig. Mindegy, hogy mivel tömik a hátországban a propagandisták az emberek fejét, te meg én, itt a fronton tudjuk, hogy a csótányok nem adják fel olyan könnyen. Miért nem próbálsz meg hosszú távra tervezni? Ha már úgyis egy zenekarban kell játszanod, akkor csak jobb, ha te vagy a karmester, és nem az üstdobot kell cipelned.

Beszélgetésünk váratlan fordulata teljesen elképesztett. Éppen Ace-től vártam volna legkevésbé az ilyesmit.

– És te? Arra gondolsz, hogy tiszti iskolába mész?

– Én? – válaszolta. – Vizsgáltasd meg az agyadat, kisfiam alighanem forr benne a hűtővíz. Nekem hiányzik ehhez az iskolám, és ráadásul tíz évvel idősebb vagyok nálad. Benned viszont megvan minden ahhoz, hogy sikerüljön a tiszti iskolán a felvételi vizsga. Elég magas az IQ-d, hogy megüsd a minimális követelményszintet. Lefogadom, hogy ha hivatásos katona leszel, akkor még előttem neveznek ki őrmesternek, és másnap reggel már indulhatsz is a tiszti iskolára.

– Na most már tudom, hogy megőrültél!

– Na, próbálj egyszer az idősebbre hallgatni! Nem szívesen mondom meg neked, de te pontosan az a típus vagy, akit az emberek szívesen követnek a pusztulásba. Buta, törekvő és idealista, pont olyan, mint a nyersanyag, amiből a tiszteket csinálják. Én viszont – én magam vagyok a született altiszt. Egészségesen pesszimista, aki képes arra, hogy egyensúlyba hozza a hozzád hasonlók eltúlzott lelkesedését. Egy szép napon kineveznek őrmesternek, és őrmester is maradok a huszadik szolgálati évem utolsó napjáig. Akkor aztán búcsút mondok a szolgálatnak, és elvállalok valamilyen a veteránoknak fenntartott munkát. Rendőr leszek, valószínűleg. Később feleségül veszek egy kedves, kövér asszonykát, akinek ugyanolyan primitív az ízlése, mint az enyém, sportolgatok egy kicsit, horgászok, és lassanként magamra szedek pár kilót.

Ace mély lélegzetet vett, és folytatta a választási beszédét.

– De te aktív maradsz, és valószínűleg feljutsz a szamárlétra tetejére, és amikor dicsőségesen elpatkolsz, az benne lesz az újságokban. Én meg elolvasom, és büszkén döngethetem a mellem: „Én már akkor ismertem a srácot, amikor egész kicsi volt. Még pénzt is adtam kölcsön neki. Ugyanabban az alegységben voltunk altisztek.” Na?

– Még nem gondoltam erre – válaszoltam lassan. – Csak a szolgálati időmet akartam végigcsinálni.

Savanyúan elmosolyodott.

– Láttad, hogy akárcsak egyetlenegy önkéntest leszereltek és hazaküldtek volna? Tényleg azt hiszed, hogy két év után leveheted az egyenruhát?

Fején találta a szöget. Amíg tart a háború, addig nem számít, hogy mennyi időre jelentkeztél. Legalábbis az M.E.-ben nem. Amíg a körülmények nem változnak meg, csupán az alapvető hozzáállásunkban van egy kis különbség. Azok, akik csak egy meghatározott időre kötelezték el magukat, beszélgethettek arról, hogy mit is fognak csinálni azután, „ha véget ér ez a kibaszott háború”. Egy hivatásos katona nem mond ilyesmit. Ő nem megy sehova, legfeljebb nyugdíjba – már ha megéri azt a kort.

De amíg tart a háború, addig az önkéntesek sem mehetnek sehova. Nincs leszerelés. De ha valaki úgy dönt, hogy beáll hivatásosnak, és utána valamiért nem tudja leszolgálni a húsz évét – nos, a főnökség meglehetősen szőrszálhasogató, már ami a teljes körű polgárjogot illeti, bár az is igaz, hogy egy percig sem tartana olyan valakit a seregben, aki nem akar ott maradni.

– Lehet, hogy tovább tart, mint két év – vetettem közbe –, de nem lesz mindig háború.

– Tényleg nem?

– Már mért lenne?

– Hát, nem tudom. Az ilyesmiről nem beszélnek velem. De azt tudom, hogy neked nem a háborúval van bajod, Johnnie. Vár rád otthon egy kislány?

– Nem. Az első hónapokban még volt – feleltem óvatosan –, de azután búcsút vettünk egymástól.

Erre a kegyes hazugságra azért volt szükségem, mert nem akartam Ace-t kiábrándítani. Carmen sosem volt a barátnőm, és ez a lány soha, egyetlen fiúra sem várt. Az viszont igaz, hogy ha nagyritkán írt nekem egy levelet, akkor abban „Kedves Johnnie-nak” szólított.

Ace bölcsen bólintott.

– Ez a dolgok normális menete, Johnnie. A lányok inkább a civileket választják, akikkel akkor mennek korcsolyázni, amikor éppen kedvük tartja. Ne szomorkodj emiatt fiam, ha majd egyszer nyugállományba vonulsz, tucatjával borulnak a lábad elé, és idősebb fejjel sokkal jobban meg tudod szelídíteni őket. A házasság megtöri a fiatal férfiak gerincét, de megvigasztalja a vén rókákat.

Egy pillantást vetett a poharamra.

– Hánynom kell, ha látom, hogy mit iszol.

– Én is nehezen tartom vissza, ha ránézek a poharadra – feleltem.

Megvonta a vállát.

– Mint mondtam, ízlések és pofonok különböznek. Azért remélem, hogy gondolkozol a dolgon.

– Persze.

Nem sokkal később Ace hagyta magát rábeszélni egy kártyapartira, és a nyereményéből nekem is folyósított egy kis kölcsönt. Sétálni indultam. Kicsit rágódni akartam a hallottakon.

Akarok én katonai karriert befutni? Azért döntöttem a Szövetségi Szolgálat mellett, hogy tiszt lehessen belőlem? Önként jelentkeztem, hogy megkapjam a polgárjogot – vagy talán nem? A hivatásos állomány tagjaként ugyanolyan messze vagyok a polgárjogtól, mintha be sem léptem volna… mert amíg egy katona egyenruhát visel, addig egyáltalán nem választhat. Ez így is volt rendjén – mert ha megengedték volna a Rókáknak, hogy szavazzanak valamiről, akkor lehet, hogy ezek az idióták úgy döntenek, hogy ezentúl tilos kapszulába szállni, és leugrani. Az ilyesmi természetesen megengedhetetlen.

Ennek ellenére azért léptem be a Szövetségi Szolgálatba, hogy megszerezzem magamnak a polgárjogot.

Tényleg igaz ez?

Tényleg a választás lehetősége volt ilyen fontos a számomra? Nem, sokkal inkább a presztízs, a büszkeség, a státusz… hogy polgár lehetek.

Valóban ez volt?

A legnagyobb erőfeszítésem ellenére sem tudtam visszaemlékezni arra, hogy miért is lettem katona. Ezenkívül pedig a szavazati jog még senkiből sem csinált polgárt – a Hadnagy a szó legnemesebb értelmében is polgár volt, bár nem érhette meg azt a napot, amikor először az urnához járulhatott volna. A „szavazatát” minden egyes bevetésekor leadta.

Én pedig ugyanezt tettem!

Emlékeim között felcsendült Dubois ezredes hangja: „Polgárnak lenni egy hitvallás, egy világnézet, egy emocionális meggyőződés arról, hogy az egész magasabb rendű, mint bármelyik része… annak a tudata, hogy a részegység büszke alázattal feláldozhatja magát, csakhogy az egész életben maradjon.”

Még mindig nem tudtam, hogy tényleg vágyat érzek-e egyetlen és számomra oly fontos testemet „pajzsként szeretett hazám és a háború zabolátlan pusztítása közé állítani” – még mindig elfogott a remegés minden egyes ugrás előtt, és a háború rettenetes kínokkal is járhatott. Ennek ellenére most már tudtam, hogy miről beszélt Dubois ezredes. Az M.E. volt az egész, és én a rész. Ha a rohamosztagosok bevetésre indultak, hogy szembeszálljanak a háború pusztításaival, akkor én ugyanilyen okból mentem velük. A hazafiasság mindig is túl elvont dolog volt a számomra, egy túlzottam általános fogalom, nem igazán tudtam mit kezdeni vele. Az M.E. volt a bandám, a közösség, ahová tartoztam. Nekem már csak ez a család maradt. Ők voltak a fivéreim, akiket azelőtt nem ismertem. Közelebb álltak hozzám, mint Carl iskolás korunkban. Ha elhagyom őket, elvesztem.

– Miért is ne legyek hivatásos katona?

– Oké, rendben – de mi az a baromság, hogy tiszt legyen belőlem? A tiszti iskola már egy egészen másfajta történet. Nagyon szépen el tudtam képzelni, hogy húsz év szolgálat után velem is olyasmi történne, mint amiről Ace beszélt. Kitüntetések a mellemen, házipapucs a lábamon… vagy, hogy esténként lejárok a veteránok klubjába, és együtt nosztalgiázok azokkal, akik azelőtt velem voltak. De hogy katonatiszt legyek? Magamban hallottam, hogy mit szólt mindehhez Al Jenkins az egyik átmulatott éjszakán: „Közkatona vagyok, és az is maradok. Ha közkatona vagy, senki sem vár nagy dolgokat tőled. Ki a fene akar tiszt lenni? Vagy akár altiszt? Ugyanazt a levegőt szívod be, mint ők, nem? Azt eszed, amit ők. Ugyanazokon a bolygókon dobnak le, ugyanúgy beszállsz a kapszulába, mint ők. Neked viszont nem kell aggódnod.”

Ebben volt valami igazság. Mit kaptam a csíkjaimért cserébe? – eltekintve a kék foltoktól és a fejfájástól.

Ennek ellenére tudtam, hogy nem utasítom el az előléptetést, ha kineveznek őrmesternek. Nem lehet nemet mondani, egy rohamosztagos sosem tesz ilyet. Kilép a sorból, és megcsinálja, amivel megbízták. Ha tiszti iskolába küldik, akkor elmegy.

Engem persze az életben nem küldenének tiszti iskolára. Ki a fene vagyok én, hogy azt képzelem, valaha is lehet belőlem olyasmi, mint amilyen Rasczak hadnagy volt egykoron?

Sétám során véletlenül elkeveredtem a tiszti iskola épületéhez, pedig nem akartam idejönni. Egy századnyi kadét tolongott az alakulótéren, futólépésben meneteltek, és semmiben sem különböztek az alapkiképzésen résztvevő újoncoktól. A nap forrón tűzött a térre, és a Rodger Young készenléti szobája hirtelen sokkal, de sokkal barátságosabbnak és hívogatóbbnak tűnt. Az alapkiképzésem befejezése óta sosem kellett a harmincas zsilipnél messzebb menetelnem. A hátam mögött tudtam azt a baromságot, amivel katonát faragnak a civilekből.

Egy darabig figyeltem, ahogy átizzadják az egyenruhájukat, és hallottam, ahogy üvöltöznek velük – még az őrmesterek is –, pont, mint az alapkiképzésen. Fegyelem, mint odahaza, a Földön. Megráztam a fejem, és megfordultam… Visszatértem a laktanyába, hátramentem a tiszti szállásokhoz, és bekopogtam Jelly ajtaján.

Otthon volt, lába fent az asztalon, és éppen egy magazint olvasott. Bekopogtam az ajtófélfán. Rám pillantott, és odavetette:

– Na, mi van?

– Őrmester… akarom mondani, hadnagy…

– Nyögd már ki!

– Uram, hivatásos katona akarok lenni.

Levette a lábát az asztalról.

– Emeld fel a jobb kezed!

Felesketett, aztán benyúlt az íróasztalfiókba, és előhúzott néhány űrlapot.

A papírok már kitöltve vártak az aláírásomra, pedig én döntésemről egy árva szót sem szóltam Ace-nek. Most aztán csodálkozhattam, igaz?

  XII

Egyáltalán nem elegendő, ha egy tiszt csupán tehetséges… Úriembernek kell lennie, magasan képzettnek, kulturáltnak, lelkiismeretesnek és udvariasnak. Legyen fontos számára a személyes tisztesség… Alárendeltjeinek egyetlen dicséretreméltó cselekedete se kerülje el a figyelmét, még akkor se, ha csupán egyetlen szóval dicséri meg őket. Másfelől pedig nem lehet vak, észre kell vennie az alárendeltek legkisebb hibáját is.

Bármennyire is demokratikusak azok a politikai elvek, melyekért küzdünk… a hajókat és a legénységet abszolút despotizmussal kell irányítani.

Remélem, hogy megértettem önökkel az önökön nyugvó hihetetlen felelősséget… A lehető legtöbbet kell kihoznunk abból, ami a rendelkezésünkre áll.

– John Paul Johnes, 1775. szeptember 14. (részlet az észak-amerikai lázadók hadseregének Tengerészeti Bizottságához írt levélből)

A Rodger Young ismét kikötött a bázison, hogy új kapszulákat és új embereket vegyen a fedélzetre. Al Jenkins elesett, amikor leváltottunk egy másik alegységet – a bevetés alatt a páter is meghalt. Ezenkívül helyettem is találniuk kellett valakit. A vállamon vadonatúj őrmesteri rangjelzést viseltem (Migliaccio utódaként), de biztos voltam benne, hogy mihelyt elhagytam a hajót, Ace-t is egyből előléptetik. Őrmesteri rangom egyfajta ajánlás volt, Jelly azért léptetett elő, hogy tisztjelöltként jól startolhassak a hadiakadémián.

Mindez azonban nem akadályozott meg abban, hogy büszke legyek új csíkjaimra. Dagadó mellel sétáltam végig a Flotta kikötői részlegén, és a kijáratnál célba vettem az ügyintéző üvegfülkéjét, hogy lepecsételtessem a papírjaimat. Mialatt az okmányokra vártám, a hátam mögül egy udvarias, tiszteletteljes hangot hallottam:

– Bocsásson meg őrmester, de az a komp, amiből éppen kiszállt – az nem a Rodger…?

Megfordultam, hogy szemügyre vehessem a kérdezőt. Egy vékony, enyhén hajlott hátú férfit láttam, tizedesi csíkokkal a karján. Kétségtelenül hozzánk tar…

– Apa!

Ekkor már nyakamban csüngött a tizedes.

– Juan! Juan! Ó, kis Johnnie!

Arcon csókoltam, magamhoz öleltem, és sírni kezdtem. A pult túlsó oldalán álló civil alkalmazott valószínűleg még sosem látott két altisztet, akik csókkal üdvözlik egymást. Nos, ha azt láttam volna, hogy csak egy hajszálnyit is magasba húzza a szemöldökét, biztos, hogy beverem a pofáját. Ám egy cseppet sem törődtem vele. Túlzottan elfoglalt a váratlan találkozás. A hivatalnoknak kellett emlékeztetnie arra, hogy vigyem magammal a papírjaimat.

Időközben letöröltük a könnyeinket, és befejeztük a közbotrányokozást.

– Apa, valahol keressünk egy csendes sarkot, ahol leülhetünk, és beszélgethetünk – mondtam. Szeretném tudni… vagyis hát mindent tudni akarok!

Vettem egy mély levegőt, és folytattam:

– Azt hittem, hogy meghaltál.

– Azt azért nem. Egyszer-kétszer közel jártam hozzá, de élek. De figyelj fiam… őrmester. Tényleg meg kell néznem ezt az űrkompot. Ugye, érted…?

– Ó, persze. Ez a Rodger Young kompja. Éppen azzal…

Rettenetesen csalódottnak látszott.

– Akkor sietnem kell. Jelentkeznem kell a fedélzeten.

Reménykedve még hozzátette:

– Ugye, nemsokára te is a fedélzeten leszel? Nem igaz, Juanito? Vagy éppen most mész szabadságra?

– O, nem.

Gyorsan gondolkozni kezdtem. Micsoda hülye tréfája a sorsnak!

– Figyelj, apa! Pontosan ismerem a menetrendet. Még legalább egy óráig eltart, amíg a fedélzetre léphetsz. A leszálló egységnek nem kell sietnie. Szépen visszatér az űrbe, mihelyt a Rog megkerülte a bolygót, hacsak a pilóta nem várja meg a következő alkalmat. A lehető legkevesebb üzemanyag felhasználásával akarják felküldeni. – A kompba először be kell pakolni a rakományt.

Kétkedve nézett rám.

– A parancsom egyértelműen úgy szól, hogy azonnal jelentkezzek az első, rendelkezésemre álló komp pilótájánál.

– Apa, apa! Miért kell ennyire ragaszkodnod az előírás szövegéhez? A lánynak, aki ezt a vastojást vezeti annyira mindegy, hogy most rögtön a fedélzetre mész, vagy csak közvetlenül azelőtt, hogy bezárná a zsilipeket. Ezenkívül felszállás előtt a hangszóró bejelenti az indulást itt, a csarnokban. Pontosan tíz perccel a rakéták begyújtása előtt. Nem lehet lekésni a járatról.

Hagyta, hogy belekaroljak, és magammal vonszoljam a sarokban álló fotelekhez. Amikor leültünk egymással szemben, megkérdezte:

– Ezzel a komppal jössz te is vissza, Juan? Vagy csak később?

– Hát…

Megmutattam neki a parancsaimat. Úgy éreztem, ezzel tudom a legegyszerűbb módon elmesélni, mi lesz velem. Hajók az éjszakában, amelyek némán és láthatatlanul elsuhannak egymás mellett – micsoda hülye, régi közhely!

Könnybe lábadó szemmel olvasta el a papírjaimat, én pedig gyorsan azt mondtam:

– Figyelj apa! Megpróbálok visszakerülni ugyanerre a hajóra. Nem akarok más bandát, csak a Rókákat. Ha pedig egyszer már fent leszel a fedélzeten… Ó, tudom, hogy csalódott vagy, de…

– Cseppet sem vagyok csalódott, Juan.

– Tessék?

– A büszkeségtől könnyezem. Tiszt lesz a fiamból. Az én kis Johnnie-m. Annyira vártam ezt a napot. Úgyhogy, tudok még egy kicsit várni.

Elmosolyodott, miközben könnyek futottak végig az arcán.

– Szépen megnőttél, fiam. És meg is erősödtél.

– Ó, persze. De figyelj, apa, még nem vagyok tiszt, és lehet, hogy csak néhány napig leszek távol a Rogról. Úgy értem, néha egész hamar kirakják az embert, és…

– Csend legyen, fiatalember! Nem akarok ilyet hallani!

– Tessék?

– Sikerülni fog! Ne is beszéljünk olyasmiről, hogy megbuksz a felvételi vizsgán.

Elvigyorodott.

– Most fordult elő először, hogy egy őrmesternek azt mondhattam, fogja be a száját.

– Hát… majd igyekszem összeszedni magam, apa. Ha pedig sikerült, akkor megpróbálok visszakerülni a jó öreg Rogra… De…

Elakadtam.

– Igen, tudom. Hiába nyújtasz be kérvényt, ha nincs üres szolgálati hely a számodra. Emiatt igazán nem érdemes idegeskedned. Örüljünk annak, hogy találkoztunk, és ne gondoljunk a holnapra – annyira büszke vagyok rád, hogy ujjongani tudnék az örömtől. Mi történt veled, Johnnie?

– Ó, minden jó volt, egész jó.

Arra gondoltam, hogy alapvetően nincs is semmi baj. Apámnak a Rókák között jobb sorsa lesz, mint bármelyik más csapatban. Itt mindenki a barátom… törődni fognak vele, és segítenek neki életben maradni. Persze azért előtte még küldök egy táviratot Ace-nek – apámtól még az is kitelik, hogy meg sem említi a rokonságunkat.

– Apa, mióta vagy a hadseregben?

– Nagyjából egy éve.

És máris tizedes!

Apám zordan elmosolyodott.

– Manapság gyorsan előléptetik az embert.

Nem kellett töprengenem azon, hogy mire is gondolt. A veszteséglista. Sosem volt annyi kiképzett katonánk, hogy betölthessük vele az üres helyeket Így aztán azt mondtam:

– Szóval… apa, te… izé… úgy értem… Nem vagy egy kicsit idős a katonáskodáshoz? Vagyis hát, ott van még a Flotta, az ellátó osztagok, vagy valamilyen kényelmes…

– Rohamosztagos akartam lenni, és azonnal elfogadtak – válaszolta nyomatékosan. – És nem is vagyok idősebb a legtöbb őrmesternél – van, akinél még fiatalabb is, ha már velük hasonlítasz össze. A puszta tény, hogy huszonkét esztendővel öregebb vagyok nálad, fiam, még nem jelenti azt, hogy tolókocsiban kell furikáznom. Egyébként pedig a kornak is megvannak a maga előnyei.

Volt abban valami, amit mondott. Emlékeztem rá, hogy Zim őrmester is mindig az idősebb férfiakat próbálta ki, amikor kiosztotta az újonctisztesi csíkokat. Az apám pedig biztosan nem követte el azt a szörnyű hibát az alapképzése során, mint én – őt aztán nem korbácsolták meg. Valószínűleg még be sem fejezte az alapkiképzését, és máris tudták, hogy altiszt lesz belőle. A hadseregnek rengeteg valóban felnőtt férfira van szüksége az altiszti állományban, hiszen a sereg egy rendkívül atyáskodó szervezet.

Nem kellett megkérdeznem tőle, hogy miért éppen a rohamosztagosokat választotta, vagy hogy miért pont az én hajómra jelentkezett – szívet melengető érzés volt, és boldogabb voltam, mintha bármilyen szép szavakkal is dicsért volna meg. Azt sem akartam megkérdezni tőle, hogy miért állt be önkéntesnek. Éreztem, hogy tudom az okát. Anyám. Egyikünk sem beszélt róla – ez a seb még mindig fájt.

Gyorsan témát váltottam.

– Mesélj, apa! Meséld el, hol jártál, és mit csináltál!

– Először San Martinban voltam kiképzésen.

– Tessék? Nem Currie-ben?

– Ez egy új tábor. De a régi jó szekírozás, ahogy hallottam. Felgyorsították a kiképzést, két hónappal rövidebb lett, és a hétvégén sincs eltávozás. Aztán benyújtottam a kérelmemet, hogy a Rodger Youngon akarok szolgálni. Nem jött össze, úgyhogy McSlattery Önkénteseinél csapódtam be. Jó kis banda.

– Igen, tudom.

– Azt beszélték róluk, hogy durvák, kemények és harapósak – majdnem olyan jók, mint a Rókák.

– Talán azt kellett volna mondanom, hogy jó kis banda volt. Végigcsináltam velük pár bevetést, és amikor néhány srác fűbe harapott, megkaptam ezeket, itt.

Futó pillantást vetett a csíkjaira.

– Már tizedes voltam, amikor ledobtak minket a Sheolra…

– Te is ott voltál? Én is!

Éreztem, hogy elönt a rokonszenv forró hulláma. Még sosem éreztem apámat ennyire közel magamhoz, mint most.

– Tudom. Legalábbis azt tudtam, hogy ott harcol az egységed. Ha jól becsültem meg a távolságot, nagyjából ötven kilométernyire lehettem tőletek. Mi vertük vissza azt az ellentámadást, amikor a csótányok kirajzottak a járataikból, mint a denevérek a barlangból.

Apám megvonta a vállát.

– Mire véget ért a támadás, én voltam a sereg legmagányosabb tizedese. Nem maradt annyi túlélő, hogy érdemes legyen újra feltölteni a csapatot. Úgyhogy ide küldtek. King Kodiak Medvéihez is csatlakozhattam volna, de leültem egy szóra az elhelyező őrmesterrel. És láss csodát, pontosan, mint a felkelő nap, visszatért a Rodger Young, és a fedélzeten pont akadt egy szabad hely egy tizedes számára. Úgyhogy most itt vagyok.

– És mikor léptél be a seregbe?

Éreztem, hogy ezt nem kellett volna megkérdeznem, de hát már kicsúszott a számon. Semmiképpen nem akartam vele McSlattery Önkénteseiről beszélni. Az árváknak a lehető leggyorsabban el kell felejteniük a halott bajtársakat.

Apám halkan válaszolt.

– Nem sokkal Buenos Aires után.

– Ó, értelek.

Néhány pillanatig hallgatott, aztán csendesen folytatta:

– Nem hiszem, hogy tényleg értesz, fiam.

– Tessék?

– Hát, nem könnyű megmagyarázni. Persze, anyád elvesztése is belejátszott a dologba. Nem azért jelentkeztem, hogy megbosszuljam – bár sokat foglalkoztam ezzel a gondolattal is. Inkább miattad tettem így…

– Miattam?

– Igen, miattad. Fiam, anyádnál sokkal jobban értettem, hogy mit keresel a seregben. Ne tégy neki szemrehányást, ő képtelen volt megérteni téged. Egy madár sem értheti meg, hogy milyen érzés úszni. És én talán még nálad is hamarabb tudtam, hogy miért jelentkeztél, mert erősen kétlem, hogy teljes mértékben tisztában voltál vele, amikor beálltai a seregbe. A haragomnak legalább a fele puszta féltékenység volt… mert te meg merted cselekedni azt, amit nekem kellett volna tennem, jóval előtted. De mégsem csak azért álltam be, mert te is katona vagy… te csupán felgyorsítottad, vagy kiváltottad a döntésemet, és kijelölted a számomra a fegyvernemet, ahol szolgálni akartam.

Rövid szünetet tartott.

– Nem voltam túl jól, amikor beléptem a seregbe. Rendszeresen hipnoterápiás kezelésre jártam – erről ugye fogalmad sem volt, nem igaz? – De nem mentem semmire a kezeléssel, mert csak annyit tudtunk megállapítani, hogy rettenetesen elégedetlen vagyok. Miután eljöttél otthonról, minden dühöm rád irányult – de nem miattad voltam elégedetlen, és ezt én is, és az orvosom is tudtuk. Azt hiszem, én jóval hamarabb felismertem a közelgő vihar előjeleit, mint a legtöbben. A rendkívüli állapot hivatalos bevezetése előtt egy hónappal felszólítottak minket arra, hogy tegyünk ajánlatot katonai felszerelések gyártására. Még a kiképzőtáborban voltál, amikor szinte teljesen átálltunk haditermelésre.

– Akkoriban kicsit jobban éreztem magam, dolgoztam, mint egy őrült, és még arra sem maradt időm, hogy orvoshoz járjak. A kétségeim közben egyre nőttek.

Elnevette magát.

– Fiam, ismered a civileket?

– Hát… nem ugyanazt a nyelvet beszéljük. Ezt tudom.

– Ezzel mindent elmondtál. Emlékszel még Madame Ruitmanra? Az alapkiképzés befejezése után kaptam pár nap szabadságot, hazamentem, és meglátogattam néhány barátunkat, hogy elbúcsúzzak tőlük. Őt is felkerestem. Leültünk beszélgetni, és ő azt mondta: „Tényleg itt hagyja a Földet? Ha véletlenül elmegy Farawayre, akkor mindenképpen látogassa meg régi, jó barátaimat, a Regato családot!” Amilyen tapintatosan csak lehetett, elmagyaráztam neki, hogy nem nagyon lehet oda eljutni, mert az arachnidák megszállták Farawayt. Ez cseppet sem idegesítette fel. Azt válaszolta: „Ó, nem olyan nagy baj. Hiszen ők csak civilek.”

Apám gúnyosan elmosolyodott.

– Igen, értelek.

– Na de túlzottan előreszaladtam. Mondtam az előbb, hogy egyre nyugtalanabbá váltam. Anyád halála visszaadta a szabadságomat, hogy azt tegyem, amit tennem kell. Habár ő meg én közelebb álltunk egymáshoz, mint a legtöbb házaspár, a halála révén visszanyertem a cselekvési szabadságomat. Átadtam az üzletet Moralesnek…

– A vén Moralesnek? Képes még elvezetni az üzletet?

– Igen, mert kénytelen. Manapság sokan vagyunk ilyenek, akik olyan dolgokkal foglalkoznak, amiről azelőtt azt hittük, hogy képtelenek lennénk megcsinálni. Megajándékoztam egy köteg részvénnyel – emlékszel még a régi közmondásra az újdonsült cukrászinasról –, a maradékot pedig elfeleztem, és beraktam egy alapítványba. Az egyik felét jótékonysági célokra fordítottam, a másik fele pedig rád vár, ha egyszer vissza akarsz térni a civil életbe, és kell neked. Ha… Na de ne beszéljünk többet az üzletről. Végre rájöttem, mi az, ami hiányzott.

Elhallgatott, majd nagyon csendesen folytatta.

– Tanúbizonyságot kellett tennem a hűségem mellett. Be kellett bizonyítanom magamnak, hogy igazi férfi vagyok. Nem csupán egy termelő, fogyasztó, makro-gazdasági élőlény… igazi férfi.

Ebben a pillanatban, mielőtt még válaszolni tudtam volna, felcsendült egy dal a fali hangszórókból: „…ragyog a név, ragyog Rodger Young neve!” Egy lány hangja pedig hozzáfűzte: „A Rodger Young csapatszállító korvett fedélzetére igyekvő személyek kezdjék meg a behajózást! H kilövőhely, kilenc perc múlva.”

Apám felugrott, és megragadta a hátizsákját.

– Ez nekem szól. Vigyázz magadra, fiam! – És aztán jól szerepelj nekem a vizsgákon! Különben meglátod, hogy még mindig nem nőttél túl nagyra egy kiadós elfenekeléshez!

– Majd igyekszem, apa.

Sietősen átölelt.

– Találkozunk még, ha visszatérsz a hajóra.

Azzal már ment is tovább, futólépésben, frissen, fürgén.

A parancsnok előszobájában egy rohamosztagos őrmesternél jelentkeztem, aki feltűnően hasonlított Ho törzsőrmesterre, még az egyik karja is hiányzott. Ugyanolyan hidegen viszonozta köszönésemet, ahogy annak idején Ho őrmester üdvözölt minket. Azt mondtam neki:

– Juan Rico őrmester a parancsának megfelelően jelentkezni kíván a parancsnoknál.

Az órájára pillantott.

– A hajód hetvenhárom perccel ezelőtt ért földet az űrkikötőben. Szóval?

Így hát elmeséltem neki. Elhúzta a száját, és figyelmesen végigmért.

– Ismerem az összes lehetséges kifogást, de meg kell, hogy mondjam, a tiéd még nekem is új. Szóval az apád, az igazi, derék, jó apád éppen akkor akart szolgálatra jelentkezni a hajódon, amikor téged elvezényeltek onnan?

– Ez az igazság, őrmester. Ellenőrizheti, ha akarja: Emilio Rico tizedes.

– Mi nem szoktuk ellenőrizni, hogy a hozzánk érkező, „fiatal úriemberek” az igazat mondják-e, vagy sem. Csak akkor lépünk a tökükre, ha kiderül, hogy megpróbáltak átejteni bennünket. Nos, rendben. Az a fiú, aki nem kockáztatná meg, hogy elbúcsúzzon a saját édesapjától, amúgy se érne egy vasat sem. Oké, felejtsük el!

– Nagyon köszönöm, őrmester. Akkor jelentkezhetek a parancsnoknál?

– Már jelentkeztél is nála. – Kipipálta a nevemet a listáján.

– Lehet, hogy a parancsnok egy hónap múlva magához rendel, néhány más, ifjú úriember társaságában. Itt van a szobád kulcsa, és itt van ez a lista, amit alaposan olvass el! Legjobb, ha azzal kezded, hogy leszeded a csíkokat a zubbonyodról. Azért ne dobd el őket, lehet, hogy nemsokára újra szükséged lesz rájuk. Ettől a pillanattól kezdve a megszólításod ismét miszter, és nem őrmester.

– Igenis, uram!

– Ne szólítsál uramnak! Én foglak téged uramnak szólítani. De nem fog tetszeni neked.

Nem akarok senkit sem azzal untatni, hogy leírjam, hogy is néz ki egy tiszti iskola. Olyan, mint az alapkiképzés, csak éppen négyzetre, vagy köbre emelve – és az egészet még megpakolják egy tonnányi kézikönyvvel is. Reggelente úgy csináltunk, mintha újoncok lennénk. Elvégeztük ugyanazokat az ismerős feladatokat, mint az alapkiképzésen, meneteltünk, és elviseltük, hogy az őrmesterek üvöltözzenek velünk, ha valamit nem jól csináltuk. Délutánonként viszont tisztjelöltté és „úriemberré” váltunk, beszélhettünk, ha jelentkeztünk, és tanáraink tantárgyak végtelen listáját próbálták a fejünkbe verni: matematikát, természetrajzot, galaktográfiát, xenológiát, hipnopédiát, logisztikát, stratégiát és taktikát, távközléstant, katonai jogot, terepelemzést, a különleges fegyverek kezelését, pszichológiát és vezetési ismereteket – kezdve attól, hogy hogyan viseljük gondját egy újoncnak, egészen az olyan összetett történelmi példákig, hogy miként veszítette el Xerxész a hatalmas hadseregét. Legalaposabban viszont az egyszemélyes katasztrófa esetével foglalkoztunk, vagyis saját magunkkal, azzal a személlyel, aki egyszerre ötven másik katonát tart szemmel, óvja, védi, szereti, vezeti, és megmenti – de sosem pátyolgatja őket.

Voltak ágyaink, de szinte alig aludtunk. Klassz szobákat kaptunk, tusolóval, hideg-meleg vízzel, és négy tisztjelölt mellé beosztottak egy civil szolgát, aki beágyazott, takarított, kipucolta a cipőnket, rendbeszedte az egyenruhánkat, és futott, ha szükségünk volt valamire. Ezt a szolgáltatást senki nem tekintette luxusnak. Az volt a célja, hogy tehermentesítse a tisztjelölteket, legalább annyira, hogy végre tudják hajtani a látszólag lehetetlent. Az olyan feladatokat nem kellett elvégezniük, amelyeket bármelyik katona tökéletesen végrehajt, ha sikeresen túlvan az alapkiképzésen.

Hat napon át dolgozz arcod verítékével, a hetediken pedig végezd el mindazt, amit hat nap alatt nem sikerült elvégezned. A mondás katonai változata pedig úgy végződik: …és a végén még ganézd ki a latrinát is!

Mindebből jól látszik, hogy nem túl sok változással járt az évezredek múlása. Szeretném egyszer azért a kezem közé kapni az egyik olyan civilt, aki azt gondolja, hogy mi csak a napot lopjuk itt, a seregben. Hadd járjon egy hónapig a tiszti iskolára!

Esténként és vasárnap addig tanultunk, hogy már égett a szemünk, és csikorgott a dobhártyánk – utána pedig álmunkban (már ha aludtunk egyáltalán) ott volt a hipnotikus hangszóró a párnánk alatt, hogy a tudományról suttogjon a fülünkbe.

Menetdalaink remekül illettek a hangulatunkhoz: „Elegem van a seregből, elegem van a seregből. Hazamennék, kis falumba, elszegődnék a malomba!” Meg a „Leteszem kardom, s pajzsom”, na és a „Sír az asszony, már nem hiú, katonának állt a fiú”. Ott volt még kedvenc dalunk, a régi jó klasszikus, a „Tiszt urak”, aminek a végén ott sírdogál az elveszett kisbárány: „Isten majd kegyelmez. Bee, bee, bee!”

Arra azért nem emlékszem, hogy boldogtalan lettem volna. Nem volt nekem erre időm! Igaz, a tiszti iskolában nem is kellett azzal a bizonyos lélektani „heggyel” küzdenem, amire az alapkiképzés alatt szenvedtem fel magam. Végig attól féltem, hogy megbuktatnak. Különösen a rossz matematika jegyem miatt éltem rettegésben. A szobatársam, egy hesperusi gyarmati fiú, akit rendkívül találó módon „Angyalnak” hívtak, minden este késő éjszakáig ott ült az asztalomnál, hogy fejembe verje a tananyagot.

Legtöbb kiképzőnk, különösen a tisztek, súlyosan sebesültek voltak. Csupán néhányuknak volt meg minkét keze-lába, szeme és hallása. Ha jól emlékszem, ilyen teljes leltárral csak a közelharcot oktató tanáraink dicsekedhettek – és még közülük sem mindenkinek volt meg az a felszerelése, amivel a világra jött. Harcművészeti tanárunk például egy elektromos tolókocsiban ült, és egy műanyag gallér tartotta a fejét. Nyaktól lefelé béna volt, de annál élesebb volt a nyelve, és a szeme leginkább egy megvesztegethetetlen fényképezőgépre hasonlított. Testi fogyatékosságát tökéletesen ellensúlyozta az, ahogy mindent észrevett, kielemzett és kritizált.

Kezdetben igencsak csodálkoztam, hogy miért nem mentek már régen nyugállományba ezekkel a jól látható testi hiányosságokkal küszködő nyomorultak. Később aztán gyorsan leszoktam arról, hogy csodálkozzak.

Azt hiszem, tisztjelölti képzésem tetőpontja az a pillanat volt, amikor meglátogatott Ibanez zászlós, ez a sötét szemű lány, a Mannerheim szállítókorvett őrtisztje és pilóta-jelöltje. Carmencita akkor bukkant fel, amikor az osztályunk felsorakozott az esti szemlére. Hihetetlenül csinos volt fehér tengerészeti egyenruhájában, és körülbelül akkora, mint egy levélnehezék. Ahogy végigsétált előttünk, hallottam a gúvadó szemek recsegését. Nyílegyenesen odasétált a szolgálatos tiszthez, és csengő, világos hangján kimondta a nevemet.

A szolgálatos tisztről, Chandar századosról azt tartották, hogy még a tulajdon szülőanyjára sem nevetett soha, de most elmosolyodott, lenézett a kis Carmenre, és beismerte, hogy létezem… mire a lány megrezgette hosszú, fekete szempilláit, és mesélni kezdett arról, hogy a hajója már készül a kilövésre, és csak azért jött, hogy megtudja, meghívhatna-e engem felszállás előtt vacsorázni.

Nem sokkal később egy felettébb szabálytalan, és mindeddig soha nem létezett, háromórás szabadságos levél büszke tulajdonosa voltam. Lehet, hogy a haditengerészet kifejlesztett egy olyan, hipnotikus hatású fegyvert, amiről a seregnek még fogalma sincs. Az is lehet, hogy ez a titkos fegyver régebbi volt, mint a hipnózis, ám a Mobil Erők nem tudta alkalmazni. Mindenesetre én nem csak egy csodás estét éltem át, de osztálytársaim szemében – akik eddig csak mérsékelt érdeklődést tanúsítottak irányomban – ugrásszerűen megnőtt a tekintélyem.

Ezért a három csodálatos óráért igazán megérte, hogy másnap, a tanítás során két rossz jegyet is kaptam. Az este kicsit szomorúan kezdődött, hiszen mindketten hallottuk, hogy mi történt Carllal – barátom akkor veszítette életét, amikor a csótányok lecsaptak a plútói kutatóállomásunkra. Nagyon azért nem keseredtünk el, mert időközben megtanultuk elviselni az ilyesfajta dolgokat.

A legelején viszont akadt egy dolog, ami a lelkem mélyéig felkavart. Amikor Carmen levette a sapkáját, hogy vacsorázzunk, döbbenten láttam, hogy eltűnt gyönyörű, kékesfekete haja. Tudtam, hogy a haditengerészetnél szokás az, hogy a lányok kopaszra borotválják a fejüket – hiszen egy hadihajón túl sok kellemetlenséget okoz a hosszú haj mosása és ápolása. Ezenkívül a pilóta számára nagy veszélyt jelent az összevissza úszkáló haj, miközben az űrben lebegnek. A fenébe is, hiszen jómagam is higiéniai okokból borotváltam a fejemet, és mert egyébként is sokkal praktikusabb, mintha állandóan fodrászhoz járnék. Ám a kép, amit a kis Carmenról őriztem magamban, egy csodálatos, hosszú, sűrű és hullámos hajú leányzót ábrázolt.

Mihelyt hozzászoksz a kopaszsághoz, már nem is annyira zavaró. Sőt, egészen aranyos. Úgy értem, ha a lány egyébként is csinos, akkor a kopaszra borotvált koponya nem igazán ronthat az összhatáson. Ez is megkülönbözteti a tengerészlányokat a civil cicáktól – olyan, mint egy jelvény, hasonló az éles bevetések után viselt halálfejeinkhez. A kopaszság kitüntette Carment, méltóságot adott neki, és hirtelen teljes tisztasággal ráébredtem arra, hogy ő valóban katonatiszt, és a harcoló közösség tagja – ugyanakkor pedig egy nagyon csinos leányzó.

Amikor visszatértem a laktanyába, csillagok lángoltak a szememben, és még érződött rajtam a parfümje illata. Carmen búcsúzóul megpuszilt.

A tiszti iskola tananyagában egyetlen olyan tantárgy akad, amit szeretnék egy kicsit közelebbről megvizsgálni, és ez a történelem és erkölcsfilozófia.

Már az is meglepett, hogy ez a tantárgy egyáltalán szerepel a tantervben. A történelem és erkölcsfilozófiának semmi köze nincs a háborús taktikához, és az alegységek vezetéséhez. Csupán annyiban kapcsolódik a háborúhoz (már ha egyáltalán kapcsolódik), hogy felteszi a kérdést, miért is harcolunk. Ez persze már akkor is költői kérdésnek tűnt, mielőtt a tisztjelölt belépett volna a tiszti iskola kapuján. A rohamosztagos azért harcol, mert rohamosztagos.

Azt hittem, ezeken az órákon az középiskolai tananyagot fogjuk átismételni, mivel azok a kadétok, akiknek nem volt alkalmuk középiskolába járni (ez nagyjából a tisztjelöltek egyharmadát jelentette), komoly műveltségi hiányokkal küszködtek. Az osztályom több, mint húsz százaléka nem a Földön született. (A gyarmati lakosság sokkal nagyobb arányban jelentkezik fegyveres szolgálatra, mint a földlakók. Ezen azért érdemes elgondolkodni.) És a Földről a tiszti iskolába küldött, maradék hetvenöt százalék nem kis része olyan szövetséges területeken, vagy más vidékeken nőtt fel, ahol nem tanítottak történelmet és erkölcsfilozófiát az iskolában. Éppen ezért úgy gondoltam, hogy végre egy tantárgy, ahol mindent tudok, így aztán pihenhetek, és készülhetek a nehezebb órákra – azokra a tantárgyakra, ahol tizedes értékekkel kellett küzdenem.

Tévedtem. Középiskolai tanulmányaimmal ellentétben itt vizsgáznom kellett belőle. Igaz viszont, hogy jegyeket nem kaptunk. Vizsgáztattak minket, dolgozatokat írtunk, teszteket kellett kitöltenünk, meg ilyesmi, de jegyet sosem kaptunk. Ebben a tantárgyban nem kisebb dolgot kellett elérnünk, mint meggyőzni tanárunkat arról, hogy alkalmasak vagyunk a tiszti diploma átvételére.

Ha a kiképző kételkedett az alkalmasságunkban, akkor összeült egy vizsgabizottság, de nem azért, hogy megvizsgálja, alkalmas-e a kadét tisztnek, hanem arra volt kíváncsi, hogy a jelölt egyáltalán tagja lehet-e a hadseregnek, függetlenül attól, hogy mennyire ért a fegyverekhez. A bizottságnak kellett döntenie arról, hogy meg lehet-e menteni a jelöltet korrepetálás segítségével… vagy egyszerűen ki kell rúgni, és visszaküldeni a civil életbe.

A történelem és erkölcsfilozófia olyan volt, mint egy időzített bomba. Az éjszaka közepén felébredsz, és arra gondolsz: hát ezzel meg mit akart mondani? Velem ez már középiskolás-koromban is megtörtént, gyakran még azt sem tudtam, hogy miről beszél Dubois ezredes. Tanulóként még azt sem tudtam felfogni, hogy miért tekintik ezt a tantárgyat egzakt tudománynak. Semmi köze nem volt a fizikához, vagy a kémiához. Akkor meg miért nem sorolták be a társadalomtudományok spekulatív tantárgyai közé? Csupán azért figyeltem ezeken az órákon, mert rendkívül jó érveket hallhatott az ember.

Fogalmam sem volt arról, hogy „Mr.” Dubois már akkor arról akart felvilágosítani engem, hogy miért is harcolok, mielőtt elhatároztam volna, hogy egyáltalán harcolni fogok.

Nos, miért is kellene harcolnom? Hát nem groteszk elképzelés, hogy a finom kis bőrömet kitegyem a rosszindulatú, ellenséges lények vad támadásainak? Még a magas rangú katonák fizetése is nevetségesen alacsony, a munkaidő hihetetlenül hosszú, a munkaviszonyok pedig egyszerűen rettentőek. Miért harcoljak, ha otthon is ücsöröghetek a hintaszékemben, miközben a háborút elintézik azok a kemény fejű fickók, akik még élvezik is az ilyen játékot. Hát nem paradox dolog az, hogy olyan idegen lények ellen harcolok, akik személy szerint semmi rosszat nem tettek nekem, és mégis, egyik nap beállítok hozzájuk, és elkezdem szétverni az otthonukat?

Harcolok, mert rohamosztagos vagyok? Testvér, nyáladzol, mint Pavlov kutyája. Hagyd a hülyeséget, és kezdjél el gondolkodni!

Reid őrnagy, egyik kiképzőm harc közben veszítette el látását. Volt egy rendkívül idegesítő szokása, hogy rámeredt az emberre, mielőtt kimondta a nevét. Az orosz-angol-amerikai szövetség és a Kínai Hegemónia közötti háború utáni eseményeket elemeztük, azt, hogy mi történt 1987-ben és az azt követő évtizedekben. Ekkoriban tudtuk meg, hogy San Francisco és a San Joaquin völgy elpusztult. Azt hittem, hogy most egy gyújtó beszédet fog tartani nekünk, hiszen most már a civileknek is meg kellett érteniük – vagy a csótányok, vagy mi. Vagy harcolunk, vagy meghalunk.

Reid őrnagy egy szót sem szólt San Franciscóról. Hagyta, hogy mi, majmok ízekre szedjük a új-delhi szerződést, és egyikünkkel kikerestette a megállapodás gyenge pontját, vagyis azt, hogy tökéletesen figyelmen kívül hagyta a hadifoglyokat… ezzel pedig közvetett módon örökre a szőnyeg alá seperte a témát. A kezdeti fegyverszünetből tartós állapot lett, de a hadifoglyok maradtak, ahol voltak – legalábbis a front egyik oldalán. A másik oldalon szabadon engedték őket, így a hadifoglyok keresztülverekedtek magukat a forradalmi lázadásokon, és elindultak hazafelé – persze, olyanok is akadtak szép számmal, akik nem akartak hazamenni.

Reid őrnagy áldozata felsorolta a továbbra is fogságban maradt hadifoglyokat: a két brit ejtőernyős hadosztály túlélőit, és azt a néhány ezernyi civilt, akiket főleg Japánban, a Fülöp-szigeteken és Oroszországban fogtak el, hogy „politikai bűntettek miatt” elítéljék őket.

Ehhez jön még a számtalan, egyéb fogoly – folytatta Reid őrnagy áldozata –, akik a háború alatt, sőt, már az azt megelőző években az ellenség kezébe kerültek. Nem ismerjük a pontos számukat. Rémhírek keltek szárnyra olyan foglyokról, akik még egy korábbi háború során estek fogságba, és akiket soha többé nem engedtek szabadon. A táborokban őrzött foglyok pontos számát sosem tudták megállapítani. A legpontosabb becslések szerint körülbelül 56 ezren lehettek.

– Hogyhogy a legpontosabb?

– Hát, ez a tankönyvbeli becslés, uram.

– Kérem, hogy pontosan fejezze ki magát! A foglyok száma magasabb, vagy alacsonyabb volt, mint százezer?

– Hát, nem is tudom, uram.

– Senki nem tudja! De vajon többen voltak-e ezer főnél?

– Valószínűleg, uram. Egészen biztosan.

– Abszolút biztosan – mert több, mint ezer fogolynak sikerült megszöknie a táborokból, és eljutni hazáig. Otthon azután kihúzhatták őket az egységük veszteséglistájáról. Úgy látom, hogy nem készült rendesen az órámra. Mr. Rico!

Én voltam a következő áldozat.

– Igen, uram.

– Ezer hadifogoly, akiket az ellenség nem hajlandó szabadon bocsátani, vajon elegendő ok-e arra, hogy kirobbantsunk, vagy folytassunk egy háborút? Gondoljon arra, hogy milliónyi ártatlan ember meghalhat, sőt, nagy valószínűséggel meg is fog halni, ha hadba lépünk, vagy ha folytatjuk a háborút.

Egy másodpercig sem késlekedtem a válasszal.

– Igen, uram! Több, mint elégséges ok!

– Több, mint elégséges! Nagyon jó! De vajon egyetlen fogoly, akit az ellenség nem hajlandó szabadon bocsátani, elegendő ok-e arra, hogy kirobbantsuk, vagy hogy folytassuk a háborút?

Tétováztam. Tudtam, hogy mit válaszol erre egy rohamosztagos, de azt gondoltam, hogy itt nem ezt a választ akarják hallani. Az őrnagy éles hangon felcsattant:

– Na, mondjon már valamit, miszter! Meghúztuk a felső határt: ezer hadifogoly. Most pedig azt akarom, hogy vegye figyelembe az alsó határt, azt a bizonyos egyetlen hadifoglyot! Nehéz lenne egy olyan csekket beváltani, amiről csak annyit tudunk, hogy a rajta szereplő összeg egy és ezer font között helyezkedik el. A háború eldöntése pedig sokkal komolyabb ügy, mint egy csekk beváltása. Nem lenne bűn veszélybe sodorni egy nemzetet, vagy akár két nemzetet is, csakhogy megmentsünk egyetlen embert? Lehet, hogy meg sem érdemli, hogy megmentsük. Az is lehet, hogy már rég halott… hiszen naponta több ezren meghalnak közlekedési balesetekben. Akkor meg mit szórakozunk itt, amikor csak egyetlen emberről van szó? Gyerünk! Válaszoljon már! Válaszoljon igennel, vagy nemmel, és ne tartsa fel az oktatást!

Sarokba szorított az öreg. Azt válaszoltam neki, amit egy rohamosztagosnak válaszolnia kell.

– Igen, uram.

– Micsoda igen?

– Nem számít, hogy ezer, vagy csak egy, uram. Harcolunk!

– Aha! Szóval a hadifoglyok száma nem számít. Remek. Akkor most bizonyítsa az állítását.

Zsákutcába jutottam. Tudtam, hogy igazam van, de nem tudtam, hogy miért. A tanár tovább sürgetett.

– Mondja már, Mr. Rico! Ez egy egzakt tudomány, és maga éppen most állított fel egy matematikai egyenletet. Akkor most vezesse le a bizonyítást is! Bárki az ön szemére vetheti, hiszen a hasonlóság elve alapján azt is mondhatná, hogy egy szem burgonya éppen annyiba kerül, mint ezer darab burgonya. Vagy talán nem?

– Nem, uram!

– Miért nem? Magyarázza meg!

– Az ember nem burgonya.

– Jól van Mr. Rico. Azt hiszem mára már kellőképpen megerőltettük az ön fáradt elméjét. Holnapra írásban, a szimbolikus logika nyelve segítségével adja be, hogy miként jutott el a kérdésemre adott válaszig! Adok egy kis segítséget a megoldáshoz. Olvassa el a tankönyvben a mai fejezet hetes számú forrását! Mr. Salamon! Hogyan alakult ki napjaink politikai rendszere a forradalmi zűrzavarból? Milyen erkölcsi elvek igazolják ezt a politikai rendszert?

Sally keresztülizzadta magát a kérdés első felén. Manapság már senki sem tudja pontosan leírni, hogy miként is jött létre a Federáció. Egyszer csak ott volt! Amikor a XX. század végének nemzeti kormányai sorra összeomlottak, valaminek ki kellett tölteni az így keletkezett vákuumot. Ez a feladat sok esetben a hazatérő veteránokra hárult. Éppen elveszítették a háborút, legtöbbjüknek nem volt munkája, és sokuk halálosan gyűlölte az új-delhi szerződés határozatait, különösen a cserbenhagyott hadifoglyokra vonatkozókat. A veteránok tudták, hogyan kell harcolni. Ez még nem volt a forradalom, de a helyzet már kezdett az 1917-es orosz forradalomra hasonlítani. A rendszer összeomlott, és valami más lépett a helyére.

Az első ismert esetet a skóciai Aberdeenben jegyezték fel, de másutt is történt ilyesmi. Néhány veterán megalakította a polgárőrséget, hogy véget vessenek az országúti anarchiának és a fosztogatásoknak. Felakasztottak pár alakot (akik között két veterán is akadt), és elhatározták, hogy csak veteránokat vesznek be a bizottságukba. Ez kényszerintézkedés volt, mivel senkiben sem bíztak egymáson kívül. Az intézkedésből pedig, ami a rendkívüli állapotnak köszönhette a születését, később egy alkotmányjogi rendelkezés lett. És ehhez alig egy, vagy két nemzedéknyi időnek kellett csak eltelnie.

Talán azok a skót veteránok határozták el – miután szükségesnek találták, hogy felakasszák néhányukat –, hogy nem engednek beleszólást azoknak a „nyavalyás, nyerészkedő, feketéző, pénzéhes, hadseregkerülő” civileknek. „Azt fogják csinálni, amit mondanak nekik! Mi, majmok pedig majd elrendezzük a dolgokat.” Ezt persze csak úgy gondolom, mivel talán hasonlóan éreztem volna, ha akkor élek, a történészek pedig egyetértenek abban, hogy a civilek és a nyugdíjazott katonák közötti ellentét sokkal erősebb volt, mint ahogy azt ma elképzelhetnénk.

Sally nem úgy mondta, ahogyan az a könyvben állt. Végül Reid őrnagy félbeszakította:

– Készítsen egy háromezer szavas összefoglalót a holnapi órára! Mr. Salomon, tudna egy okot mondani arra – nem történeti, és nem is elméleti szempontot, csupán gyakorlatit –, hogy miért csak a leszerelt veteránok rendelkeznek ma választójoggal?

– Hát, mert ők magasabb rendű emberek, uram. Jobbak, mint a többiek.

– Abszurdum!

– Tessék, uram?

– Talán nem ismeri ezt a szót? Azt jelenti, hogy ostoba feltételezés. A fegyveres erők tagjai semmivel sem okosabbak, mint a civilek. Sőt, sok esetben a civilek sokkal intelligensebbek. Az úgynevezett „tudósok felkelése” ezzel próbálta meg igazolni annak idején a coup d'état elvét, közvetlenül az Új-Delhi Paktum előtt: hagyjuk, hogy az értelmiségi elit irányítsa a dolgokat, és megvalósul a tökéletes társadalom. Természetesen semmi sem valósult meg belőle. Hiszen a tudomány művelése, a társadalomra való pozitív hatása ellenére, önmagában még nem társadalmi erény. A tudósok olyannyira önmagukba forduló emberek lehetnek, hogy még a társadalom iránti felelősségérzet is hiányozhat belőlük. Segítettem, miszter; felfogta?

– Öö… a katonák fegyelmezettek, uram – válaszolta Sally.

– Sajnálom – mondta Reid őrnagy gyengéden. – Ez egy tetszetős elmélet, de nem támasztják alá tények. Maga és én nem választhatunk mindaddig, amíg a hadsereg kötelékeiben szolgálunk. Az sem igazolható, hogy a katonai fegyelem önfegyelmet is ad az embernek, ha egyszer elhagyta a hadsereget. A veteránok bűnelkövetési statisztikája hasonló a civilekéhez. Ezenkívül elfelejtette, hogy békében a legtöbb veterán a nem harcoló, kisegítő egységekből érkezik akiket nem vetettek alá a katonai fegyelem teljes szigorának. Őket egyszerűen csak meggyötörték, halálra dolgoztatták, veszélyeknek tették ki, mégis számít a szavazatuk.

Mr. Salomon – mosolyodott el Reid őrnagy –, egy beugratós kérdést tettem fel magának. Annak a gyakorlati oka, hogy a rendszerünk folytatódik, ugyanaz, mint bármi folytatódásának a gyakorlati oka: az, hogy kielégítően működik.

Időnként, ahelyett, hogy Istenre hagyták volna, megpróbáltak bölcs uralkodót választani, mint ahogy például a svédek egy franciát, Bernadotte tábornokot választottak, hogy uralkodjon felettük. E módszer ellen az a kifogás merülhet fel, hogy véges a Bernadotte-ok utánpótlásának lehetősége.

A történelmi példák az abszolút uralkodótól a tökéletes anarchistáig terjednek; az emberiség ezernyi utat megpróbált, és még többet javasoltak. Némelyikük a végletekig képtelen ötlet volt, mint például Platón hangyaszerű kommunizmusa, amelyet A köztársaság félrevezető cím alatt írt meg. A szándék azonban mindig is a jóakaró és szilárd kormány megteremtésének erkölcsi kiindulása volt.

Valamennyi rendszer erre törekszik azzal, hogy leszűkíti a választójogot azokra, akiket elég bölcsnek hisz ahhoz, hogy igazságosan használják fel a jogukat. Ismétlem: „minden rendszer”, még az úgynevezett „korlátozás nélküli demokráciák” is a lakosságuknak legalább egynegyedét kizárták életkor, születés, adófizetési gondok, büntetett előélet, vagy más alapján.

Reid őrnagy cinikusan elmosolyodott.

– Sosem voltam képes belátni, miért lenne képes egy harmincéves gyengeelméjű bölcsebben választani, mint egy tizenöt éves zseni… de hát, ez az „egyszerű ember isteni jogának” korszaka volt. Mindegy, megfizettek az ostobaságukért.

A szuverén választójogot minden hatalom különböző kritériumok – születési hely, család, faj, nem, vagyon, iskolázottság, életkor, vallás, satöbbi – alapján adományozta. Ezek a rendszerek mind működtek, de egyik sem jól. Mindig voltak, akik zsarnokinak tartották az adott rendszert, amely végül megbukott, és elsöpörték.

Most pedig megint új rendszerünk van… ami viszont egészen jól működik. Sokan panaszkodnak, de senki sem lázad fel; a történelem folyamán eddig legnagyobb a személyes szabadság, kevés a törvény, alacsonyak az adók, olyan magas az életszínvonal, amekkorát a termelékenység csak megenged, és alacsony a bűnözési ráta. Vajon miért? Nem azért, mert a választóink jobbak, mint mások; ezt az érvelést már elvetettük az előbb. Mr. Tammany, meg tudná nekünk mondani, miért működik jobban a mi rendszerünk az őseinkénél?

Nem tudom, honnan örökölte Clyde Tammany a nevét; szerintem hindu volt. Így felelt:

– Hát, arra tippelnek, hogy azért, mert a választók egy szűk csoportból állnak, akik tudják, hogy a döntések tőlük függenek… ezért azután tanulmányozzák az ügyeket.

– Ne tippeljen, kérem; ez egy egzakt tudomány! A tippje pedig téves. Sok más rendszer uralkodó nemesei sokkal kisebb csoportot alkottak, és tökéletesen tisztában voltak a fontos hatalmukkal. Ezenkívül, választójoggal felruházott polgáraink nem mindenütt alkotnak parányi csoportot; tudja például, legalábbis tudnia kellene, hogy Iskanderen az állampolgárok aránya a felnőtt lakosság nyolcvan százaléka körül mozog, míg más, terrai nemzeteknél akár három százaléknál is alacsonyabb lehet ez az arány – mégis, a kormány mindenütt egyforma. A választók nem is magasabb rendű emberek; nem rendelkeznek különleges tudással, tehetséggel, vagy képzettséggel, hogy gyakorolják kiváltságos feladatukat. Akkor pedig mi különbség van a mi választóink, és a múltban választójoggal rendelkezők között? Eleget találgattunk; kimondom a nyilvánvalót: a mi rendszerünkben valamennyi választó és tisztségviselő olyan ember, aki önkéntes és nehéz szolgálattal bizonyította azt, hogy a csoport érdekeit a saját, személyes jóléte fölé helyezi.

És ez az a gyakorlati különbség.

Talán nem olyan bölcs, talán a civil erények területén nem olyan jó. De átlagos teljesítménye nagyságrendekkel jobb, mint bármelyik, más uralkodó osztályé a történelem folyamán.

Reid őrnagy szünetet tartott, hogy kitapogassa régimódi órája számlapját.

– Az órának majdnem vége, mi pedig még mindig nem határoztuk meg a kormányzás terén elért sikerünk erkölcsi okát. A folyamatos siker sohasem esély kérdése. Tartsák észben, hogy ez egy tudomány, nem pedig kívánságlista! A világ olyan, amilyen, nem pedig olyan, amilyennek látni szeretnénk. Választani a hatalom gyakorlását is jelenti egyben; ez a legfelsőbb hatalom, amiből minden más ered – például az enyém, amellyel naponta egyszer megkeserítem a maguk életét. Ha akarjuk nevezhetjük erőnek is – a választójog erő, meztelen és nyers, a vessző és a bárd hatalma. A politikai hatalom erő, függetlenül attól, hogy tíz vagy tízmilliárd ember gyakorolja.

De ez a világ párokra osztható egészekből áll. Mi a hatalom párja? Mr. Rico.

Most olyat kérdezett, amire tudtam a választ.

– A felelősség, uram.

– Helyes. Mind gyakorlati, mind matematikailag igazolható, erkölcsi okokból a hatalomnak és a felelősségnek egyenlő mértékűnek kell lennie – mert különben az egyenlőtlenségnek kell megtalálnia a maga egyensúlyát, nagyjából úgy, ahogy két egyenlően erős pólus között folyhat az áram. Ha felelősség nélküli hatalmat adunk, azzal szerencsétlenséget idézünk elő; felelősnek tartani valakit valamiért, aki nem ellenőrzi azt a bizonyos dolgot, idióta viselkedés. A korlátlan demokráciák azért voltak instabilak, mert az állampolgáraik nem voltak felelősek a rendszerért, amely felruházta őket szuverén hatalmukkal… Már ha eltekintünk attól, hogy a történelem előtt kellett számot adniuk. Az egyedülálló „választási adó”, amelyet nekünk fizetni kell, ismeretlen volt a számukra. Senki sem kísérelte meg, hogy meghatározza, vajon a választó a szó szerint korlátlan hatalmának mértékében felelős-e társadalmilag. Ha lehetetlen dologra szavazott, a bekövetkező szerencsétlenség őt is elérte, akár akarta, akár nem, és nem csak a felelősséget kellett viselnie, de ez romlásba döntötte őt is, meg a futóhomokra épített templomát is.

Ha felületesen nézzük, akkor a mi rendszerünk csupán enyhén különbözik ettől. Demokráciánk korlátlan, ami a fajt, színt, származást, születést, vagyont, nemet, meggyőződést illeti, és bárki szuverén hatalomhoz juthat egy általában rövid, és nem túl kemény katonai szolgálati időszak letöltése után – semmi több, mint világosabb kidolgozása barlangi őseink rendszerének. De ez a két rendszer közötti enyhe különbség az, amelyiktől az egyik működik, mivel úgy szerkesztették meg, hogy összeillenek benne a részek, a másik pedig természetéből fakadóan ingatag. Miután az emberi hatalom legfelső formája a szuverén választójog, biztosítjuk, hogy mindenki, aki rendelkezik ezzel, elfogadja a legfelsőbb társadalmi felelősséget is – minden egyes személytől, aki ellenőrzést kíván gyakorolni az állam felett, megköveteljük, hogy kockára tegye az életét – ha kell, meg is halljon – az állam létének védelme érdekében. Ezáltal az ember által elfogadható maximális felelősség kiegyenlítődik az ember által gyakorolható maximális hatalommal. Jin és jang, tökéletes és egyenlő.

– Meg tudná valaki mondani, miért nem volt még soha felkelés a rendszerünk ellen? Annak ellenére, hogy a történelem folyamán eddig még minden kormány ellen történt ilyesmi? Annak a makacs ténynek az ellenére, hogy a panaszok hangosak és végeláthatatlanok?

Az egyik idősebb kadét bekapta a horgot:

– Uram, a forradalom lehetetlen!

– Igen. De miért?

– Mert a forradalom – a fegyveres felkelés – nem csupán elégedetlenséget, de agresszivitást is feltételez. Egy forradalmárnak készen kell állnia arra, hogy harcoljon, és hogy meghaljon – különben csak egy szájhős lenne. Ha kiválogatjuk az agresszíveket, és őket bízzuk meg a nyáj őrzésével, akkor a birkák sosem fognak önnek fejtörést okozni.

– Ezt jól megmondta! A hasonlatok ugyan mind gyanúsak, de ez meglehetősen közel áll a valósághoz. Holnap reggelre csinálja meg a matematikai bizonyítást is hozzá! Van még időnk egy utolsó kérdésre. Rajta, kérdezzenek, én majd válaszolok! Jelentkezik valaki?

– Uram, miért nem megyünk el a végsőkig? Miért nem követeljük meg mindenkitől, hogy szolgáljon a seregben, és utána miért nem adjuk meg mindenkinek a választójogot?

– Fiatalember, vissza tudná adni a szemem világát?

– Tessék? Hát, nem, uram.

– Márpedig ez sokkal egyszerűbb feladat lenne, annál, mintha egy olyan személyből próbálna erkölcsi értékeket – társadalmi felelősségtudatot – elővarázsolni, aki nem rendelkezik ilyennel. Nincs neki, nem is akarja, és esze ágában sincs, hogy egy ilyen terhet vegyen a nyakába. Éppen ezen nehezítettük meg a Szövetségi Szolgálatot, és ugyancsak ez okból olyan könnyű leszerelni. Ha a társadalmi felelősségtudat képes a családnál, vagy – de ez már tényleg a legnagyobb feltételezhető nagyságrend – a törzsnél nagyobb közösséget felölelni, akkor az illető személynek fantáziával, odaadással és hűséggel kell szolgálnia, mert a felelősség olyan, magasabb rendű erényeket feltételez, amelyeket mindenkinek saját magának kell kifejlesztenie. Ha valakire erőszakkal kényszerítik rá a felelősséget, akkor az azonnal megszabadul tőle, mihelyt teheti. A régi időkben nem egy helyen kísérleteztek a kötelező katonai szolgálattal. A könyvtárban nézzék meg egyszer az úgynevezett „koreai háborúban”, tudják, amelyik 1950 környékén zajlott le, hadifogságba esett, és agymosásban részesített foglyokról szóló pszichiátriai jelentéseket, és a hivatalos jelentések gyűjteményét. A következő órára készítsen egy elemzést róla.

Kitapintotta az óráját.

– Leléphetnek.

Reid őrnagy nem hagyott túl sok szabadidőt nekünk.

Ennek ellenére ez egy egészen érdekes tantárgy volt. Én is megkaptam azoknak az alaptémáknak az egyikét, amiket úgy szétszórt az osztályban, mintha csak pingponglabdák lettek volna. Azt állítottam ugyanis, hogy a keresztes hadjáratok eltértek a legtöbb hadjárattól. Ezzel csak azt értem el, hogy durván félbeszakított, és rám sózott egy feladatot: bizonyítsam be, hogy a háború és az erkölcsi tökéletesedés ugyanarra a genetikai örökségre vezethető vissza.

Ezt röviden így lehetne összefoglalni: a háborúk kivétel nélkül a népességnövekedés miatt robbannak ki. (Igen, még a keresztes hadjáratok is, bár ezt bizonyítandó igencsak alaposan meg kell vizsgálnunk a kereskedelmi útvonalakról, a születési arányok változásáról és még számtalan más tényezőről szóló történelmi forrásokat.) Az erkölcs pedig – ahogy valamennyi korrekt erkölcsi törvény, úgy az egész is – az önfenntartás ösztönéből vezethető le. Erkölcsös cselekedetnek az olyan viselkedés tekinthető, amelyik az egyén szintje fölött enged szabad utat a túlélési ösztönnek – ilyen például az apa, aki feláldozza magát, csakhogy megmentse gyermekeit. Mivel azonban a népességnövekedés más lények túlélési folyamata miatt fokozódik, ez elkerülhetetlen háborúhoz vezethet, mert az is a növekvő népesség nyomásának az eredménye. Közvetett módon ugyanabból az örökölt ösztönből vezethető le, amelyik szülőanyja az emberi lényeknek megfelelő valamennyi erkölcsi törvénynek is.

A bizonyítás ellenőrzése: Lehetséges-e oly módon megszüntetni a háborút, hogy megállítjuk a népesség növekedését? (és ily módon elhárítjuk a háború nyilvánvaló borzalmait) Elfogadható módszer-e egy olyan erkölcsi törvény bevezetése, amelyik a lakosságot a rendelkezésre álló élelmiszer- és nyersanyagforrásokra korlátozza?

Anélkül, hogy a születésszabályzás hasznosságát vagy erkölcsösségét közelebbről megvitatnánk, tapasztalatból tudjuk bizonyítani, hogy a saját szaporodását korlátozó fajokat kiszorítják a terjeszkedő fajok. A földi történelem folyamán bizonyos népcsoportok korlátozták a szaporodást, más népek kihasználták ezeket a korlátozásokat, és beolvasztották a fogyatkozó népcsoportokat. Ennek ellenére tételezzük fel, hogy az emberi fajnak sikerül egyensúlyban tartania a születések és a halálozások számát, mégpedig olyan mértékben, hogy azzal tökéletesen összhangban legyen saját bolygójának élettere. Végre beköszöntene a béke. Mi történne ezután?

Hamarosan (talán már a következő hét szerdáján) megjelennének a csótányok, és kiirtanák azt a fajt, amelyik „letette kardját és pajzsát ott lent, a folyónál”, a világegyetem pedig megfeledkezne rólunk. Ez még így is megtörténhet. Vagy mi terjeszkedünk, és elűzzük a csótányokat, vagy ők hódítják meg a Galaxist és irtanak ki minket – hiszen mindkét faj kemény, szívós intelligens, és mindkettőnek ugyanarra fáj a foga.

Van valami halvány sejtésed arról, hogy a népességnövekedés nyomása milyen gyorsan arra kényszeríthetne minket, hogy szőröstül-bőröstül lenyeljük az egész világegyetemet? Meg fogsz lepődni: még annyi ideig sem tart, amíg egyet pislogsz. Már ha fajunk életkorát veszed mértékül.

Számolj utána, ha nem hiszed! Olyan, mint a kamatos kamat.

De vajon van-e az embernek „joga” arra, hogy meghódítsa a világegyetemet?

Az ember az, ami. Egy vadállat, aki életben akar maradni, és aki mindeddig még a legkeményebb konkurenciaharcban is képes volt erre. Ha ezt nem fogadjuk el, akkor mindaz, amit az erkölcsről, a törvényekről, a háborúról, a politikáról – és így tovább – hablatyolnak, tiszta hülyeség. A korrekt erkölcsi törvények levezethetőek annak a tudatából, hogy mi is igazából az ember – és nem arra alapulnak, hogy mit szeretnének a világmegváltók és a jólelkű, öreg nénikék.

A világegyetem előbb-utóbb úgyis a tudtunkra adja, hogy van-e jogunk terjeszkedni, avagy nincs.

Amíg ez kiderül, addig a rohamosztagosok ott lesznek a fronton, ugrásra készen, és elszántan, hogy segítsék saját fajtánk harcát.

Röviddel az iskola befejezése előtt mindannyiunkat kiküldtek a mélyűrbe, hogy egy tapasztalt parancsnok irányítása alatt szolgáljunk. Ez jelentette a záróvizsga gyakorlati részét. A „fedélzeti kiképző” döntötte el, hogy megfelelsz-e azoknak a feltételeknek, amelyeknek egy tiszt meg kell, hogy feleljen. Természetesen a döntést meg lehet fellebbezni egy bizottság előtt, de tudtommal még soha, senki nem élt ezzel a lehetőséggel. A kadétok vagy diplomával a hónuk alatt jöttek vissza – vagy soha többé nem láttuk őket.

Néhányan közülük nem mondtak csődöt – egyszerűen csak megölték őket –, hiszen a tisztjelölteket kizárólag ütközetbe induló hajókra osztják be. Mindig készenlétben kellett tartanunk a tábori felszerelésünket. Egyszer pedig ebéd közben elvezényelték századunk valamennyi kadét parancsnokát. Úgy hagyták ott az asztalt, hogy be sem fejezték az evést, és én azon vettem észre magam, hogy én vagyok a kadétok századparancsnoka.

Ez a rang az alapkiképzéseken kapott tisztesi csíkokhoz hasonlóan egy meglehetősen kétes kitüntetés. Alig két nappal később engem is behívtak a parancsnokhoz.

Futólépésben indultam az irodájába, vállamon a zsákommal, és remekül éreztem magam. Nagyon elegem volt már abból, hogy késő estig csak magoljak, állandóan karikás szemmel mászkáljak, és hogy mindig lemaradva botladozzak a tanterv nyomában. Elegem volt abból, hogy én vagyok az iskola bolondja. A kis Johnnie-nak most pontosan egy harcoló alegység társaságára van szüksége!

Elhaladtam néhány új tisztjelölt mellett, akik menetoszlopban indultak az órára. Arcukon azzal a jellegzetes, elkeseredett kifejezéssel, amelyik valamennyi tisztjelölt sajátja, attól a pillanattól kezdve, hogy felfogta, alighanem élete legnagyobb hibáját követte el, amikor úgy döntött, hogy katonatiszt lesz belőle. Énekelni kezdtem. A dalolást csak akkor fejeztem be, amikor a parancsnokság közelébe értem.

Két másik tisztjelölt már ott volt – Hassan kadét és Byrd kadét. Gyilkos Hassan volt az osztályunk legidősebb tagja. Pontosan úgy nézett ki, mint az a fickó, akit a halász csak hosszas könyörgés után volt hajlandó kiengedni a palackból, míg Birdie, a Madárka, nagyjából akkora volt, mint egy veréb, és körülbelül annyira félelmetes is.

Beküldtek minket a szentélyek szentélyébe. A parancsnok a tolószékébe ülve várt ránk.

Csak a hétvégi sorakozókon és a díszelgések alkalmával láthattuk két lábon állni. Azt hiszem, komoly nehézséget okozhatott neki a járás. Ez persze nem jelentette azt, hogy egyébként nem találkozhattunk vele – például amikor az ember kint állt a táblánál, és megpróbált megoldani egy szörnyűséges matematikai feladatot, véletlenül megfordulva rádöbbenhetett arra, hogy Nielssen ezredes a tolókocsijából bámulja, és érdeklődve nézi a táblát elcsúfító hibákat.

Az ezredes sosem szakította félbe az oktatást. Parancsba adta, hogy tilos „Fel! Vigyázz!”-t vezényelni, ha megjelenik valahol, és úgy tűnt, mintha lenne egy seregnyi hasonmása, amivel alaposan próbára tette az idegeinket.

A parancsnok tulajdonképpen flottatengernagyi rangot viselt (igen, az a Nielssen); a tiszti iskolában kapott ezredesi rangja csak ideiglenes volt, addig, amíg másodjára is búcsút mond az aktív szolgálatnak. Azért csináltak belőle ezredest, hogy a tiszti iskola élére állíthassák. Egyszer megkérdeztem egy számvivő tisztet, hogy miként lehet ezt összhangba hozni az előírásokkal, mire ő megerősítette azt, amit amúgy is sejtettem – a parancsnok csak ezredesi járandóságot kap, amíg az iskolát vezeti – viszont rögtön tengernagyi fizetést folyósítanak neki, mihelyt nyugdíjba vonul.

Nos, ahogy Ace mondaná, nincs két, egyforma tojás. Nehezen tudnám elképzelni magamról, hogy lemondjak a fizetésem, feléről, csak azért, hogy egy kondára való tisztjelöltet babusgassak.

Nielssen ezredes felpillantott, és azt mondta:

– Jó reggelt, uraim. Helyezzék magukat kényelembe!

Leültem, de nem éreztem túlzottan kellemesen magam. Odagördült a kávéfőzőhöz, megtöltött négy csészét, Hassan pedig segített neki kiosztani. Nem igazán lelkesedtem a kávéért, de hát egy tisztjelölt nem utasítja vissza azt, amivel a parancsnoka megkínálja.

Ivott egy kortyot.

– Itt vannak a parancsaik, uraim – jelentette ki –, és az ideiglenes besorolásuk. Indulás előtt azonban szeretnék meggyőződni arról, hogy tényleg tisztában vannak a státusukkal.

Erről a státusról már az oktatás során is felvilágosítottak minket. Tisztek leszünk ugyan, de csak olyan mértékben, hogy az éppen elegendő a kipróbálásunkra és a kiképzésünkre – „létszámfölötti, ideiglenes és átmeneti”. Ez a beosztás igencsak alantas, tökéletesen felesleges, nagyban függ a jó magaviselettől, és rendkívül rövid ideig tart. Mihelyt visszaérünk a tiszti iskolába, azonnal visszakapjuk kadéti rangunkat, és a vizsgáztató tisztek bármikor lefokozhatnak minket.

„Megbízott alhadnagynak” neveznek ki minket, ami olyan a rangok sorában, mint a hernyótalpas zebrapinty, egy beosztás, ami a rohamosztagos őrmesterek és az igazi tiszteket elválasztó hajszálvékony repedésből kandikál ki. A tiszti hivatásnak ez a létező legalacsonyabb fokozata. Ha valaki valahol véletlenül tisztelgett egy alhadnagynak, akkor vagy a szemével volt baj, vagy a világítás nem volt rendben.

– Habár alhadnagyi rangot kapnak – folytatta – , a járandóságuk összege változatlan marad, és továbbra is miszternek fogjuk szólítani önöket. Egyedül az egyenruhájukra kapnak egy váll-lapot, kisebbet, mint az iskolai jelvényük. Új rangjuk ellenére is még növendékeknek tekintjük önöket, mivel még nem dőlt el, hogy alkalmasak-e a tiszti pályára.

Az ezredes elnevette magát.

– De hát akkor miért is nevezzük ki magukat alhadnagynak?

Ezen már én is elég sokat gondolkoztam. Mi a fenéért szórakozunk ezzel a kinevezősdivel, aminek semmi köze sincsen az igazi tiszti diplomához?

Azt persze tudtam, hogy mit ír elő a tankönyv.

– Mr. Byrd? – kérdezte a parancsnok.

– Hát, azért, hogy részesei lehessünk a parancsnoki hierarchiának.

– Helyes.

Az ezredes odagördült az alegység szervezeti felépítését ábrázoló faliplakáthoz. A szokásos piramis volt, amelyik bemutatta a parancsnoktól a közlegényekig terjedő szolgálati hierarchiát.

– Nézzenek ide!

Egy téglalapra mutatott, amelyet egy vízszintes vonal kötött össze a saját nevével. A téglalapra nyomtatott betűkkel ezt írták: A PARANCSNOK ASSZISZTENSE (Miss Kendrick).

– Uraim – folytatta –, igen komolyan zavarba jönnék, ha Miss Kendrick nélkül kellene irányítanom ezt az iskolát. Az ő feje az események és a parancsnoki hatáskörömbe eső adatok valóságos tárháza.

Megnyomott egy gombot a tolókocsiján, és belebeszélt a semmibe:

– Miss Kendrick, milyen jegyet kapott Byrd kadét az utolsó szemeszterben katonai jogból?

A válaszra egy pillanatot sem kellett várni.

– Kilencvenhárom százalékot, parancsnok.

– Nagyon köszönöm.

Az ezredes folytatta.

– Értik már? Én bármit aláírok, amit Miss Kendrick előtte már szignált. Nem is akarom tudni, hány olyan papírra írtam rá a nevemet, anélkül, hogy halványan is sejteném, mi állhatott rajta. Mondja csak Mr. Byrd… ha ebben a pillanatban holtan rogynék össze, tovább intézhetné Miss Kendrick az ügyeket úgy, ahogy eddig is szokta?

– Hát, izé… – Birdie-n látszott, hogy zavarba jött –, úgy vélem, hogy a rutinügyekben a szükséges lépéseket ugye…

– Egy nyavalyát! Még tollat sem vehetne a kezébe – mennydörgött a parancsnok. – Csak ha Chauncey ezredes megmondta neki, mit csináljon – úgy, ahogy azt ő elképzeli. Miss Kendrick egy rendkívül értelmes nő, aki érti azt, amit ön nyilvánvalóan nem tudott felfogni. Vagyis hogy nem rendelkezik semmilyen hatalommal sem, mivel nem része a parancsnoki láncolatnak, az irányítás hierarchiájának.

A rangsor és a parancsnoki hatáskör nem pusztán üres frázisok, hanem valós fogalmak. Kemények, mint egy ökölcsapás. Ha magukat tisztjelöltként küldenem a csatába, akkor legfeljebb az elöljáróik parancsát továbbíthatnák a csapatnak. Ha a bevetés során meghalna a szakaszvezetőjük, és önök kadétként valamit megparancsolnának egy közkatonának – valami értelmeset, egy okos és jó parancsot –, akkor ezzel túllépnék a hatáskörüket, és a katona hibát követne el, ha engedelmeskedne maguknak. Azért, mert egy kadét számára nincsen hely a parancsnoki hierarchiában. A tisztiiskolás szervezeti szempontból nem létezik, nincsen rangja, sőt, nem is katona. Ő csupán egy diák, akiből valamikor katona lesz – vagy katonatiszt, vagy az, ami azelőtt volt. Bár fegyelmi szempontból a hadsereg kötelékébe tartozik, ennek ellenére nem tagja a seregnek. Ezért…

– Egy senki. Egy nagy nulla. Ha pedig egy kadét – egy tisztjelölt – nem tagja a seregnek, akkor…

– Ezredes úr!

– Igen, mondja fiatalember! Mr. Rico.

Magamat is megleptem azzal, hogy félbeszakítottam az ezredest, úgyhogy most folytatnom kellett.

– De ha egyáltalán nem tartozunk a sereghez, akkor rohamosztagosok sem vagyunk, uram?

Egy pillantást vetett rám.

– Ez kellemetlenül érinti önt?

– Én… hát… nem állítanám, hogy tetszik nekem, uram.

Egyáltalán nem tetszett a dolog. Mintha meztelen lettem volna.

– Értem.

Nem látszott elégedetlennek a kérdésem miatt.

– Hagyja csak, fiam, majd én törődök a státusának jogi vonatkozásaival.

– De…

– Ez parancs! Elméletileg ön nem rohamosztagos. De a Mobil Erők nem feledkezett meg önről. Az M.E. sohasem felejti el a tagjait, mindegy, hogy hol vannak, vagy hogy mit csinálnak. Ha most holtan rogyna össze, akkor a hamvait tartalmazó urnára azt írnák, hogy Juan Rico hadnagy, Mobil Erők, a…

Nielssen ezredes egy pillanatra elhallgatott.

– Miss Kendrick, melyik hajóról vezényelték Mr. Ricót a tiszti iskolára?

– A Rodger Youngról.

– Nagyon köszönöm.

Folytatta:

– A Rodger Young csapatszállító korvettről vezényelve a tiszti iskolára. A Mobil Erők első hadosztályának harmadik ezrede, a George század második szakasza – a Rókák – idézte fejből, mihelyt meghallotta a hajóm nevét.

– Jó csapat, Mr. Rico. Büszke és rettegett. A katonakönyvét visszajuttatnánk az egységéhez, hogy búcsút vehessenek öntől, és a neve ezzel a ranggal szerepelne az emléktáblán. A halott kadétokat éppen ezért léptetjük elő mindig tisztté – hogy visszaküldhessük őket a bajtársaiknak.

Megkönnyebbültem, és elfogott a honvágy, így aztán nem hallottam pár szót.

– …és ne szakítson félbe, amikor beszélek. Halottként is visszatérhet a Mobil Erőkhöz, oda, ahová tartozik. A vizsgabevetésük során ideiglenesen kinevezzük magukat tisztté, mivel egy éles bevetésen nincs szükségünk kívülállókra. Harcolni fognak – parancsokat kapnak – és parancsokat adnak. A beosztottjaik pedig engedelmeskednek ezeknek az érvényes parancsoknak, mivel önöknek rangjuk van, és parancsuk arra, hogy ebben az egységben szolgáljanak, így aztán minden parancs, amelyet az önökre ruházott kötelezettségeknek eleget téve kiadnak, ugyanolyan súlyos lesz, mintha csak a hadsereg főparancsnoka írta volna alá.

Ezenkívül pedig – folytatta –, készen kell állniuk arra, hogy önökre száll a parancsnoklás felelőssége, mihelyt helyet kapnak a parancsnoki hierarchiában. Ha önöket egy egyetlen szakaszból álló harcoló egységhez osztják be – ahogy a dolgok manapság állnak, ennek igen nagy az esélye –, és éppen az egyikük a szakaszparancsnok helyettese, amikor az meghal, nos, akkor az egyik pillanatról a másikra az illető lesz az egység parancsnoka!

Megcsóválta a fejét:

– Nem egy megbízott szakaszparancsnok, nem egy tisztiiskolás, aki a harcászati gyakorlatot vezényli! De nem is egy „kiképzendő beosztott tiszt”. Hirtelen ő lesz az „Öreg”, a főnök, a frontszakasz parancsnoka, a rangidős tiszt. Ekkor majd döbbenten állapíthatják meg, hogy embertársaik kizárólag csak önre támaszkodhatnak. Arra, hogy megmondja nekik, mi a teendő, miként harcoljanak, hogyan hajtsák végre a harcászati megbízatásukat, de azt is, hogy miként kerüljenek ki élve a válságos helyzetből. A másodpercek telnek, és katonák a parancsnok határozott hangjára várnak. A döntéseket meghozó, a helyes parancsokat kiadó hang pedig az önök hangja lesz. Nem csak értelmes dolgokat kell mondaniuk, de az is számít, hogy miként teszik ezt. Megnyugtató, határozott hangra van szükség. Uraim! Szinte biztos, hogy nehéz helyzetben lesznek. Kutyaszorítóban! Egy bizonytalan, hisztérikus hang a világegyetem legjobb alegységét is a rémült nyulacskák fejetlen, fegyelmezhetetlen csordájává változtathatja.

Az egész könyörtelen teher minden figyelmeztetés nélkül szakad majd az önök nyakába. Azonnal kell majd cselekedniük, és csak Istennek tartoznak felelősséggel. Ne várjanak arra, hogy Ő foglalkozzon a taktikai kérdésekkel! Ez az önök feladata. Az Úr csak annyit segít maguknak, amennyit önök segíthetnek a katonáknak. Vagyis, hogy erőt adnak nekik azzal, hogy nem engedik érződni a pánikot a hangjukban.

Az ezredes rövid szünetet tartott. Hirtelen kijózanodtam, és Birdie is hihetetlenül komoly képet vágott. Rettenetesen fiatalnak tűnt. Hassan homlokán ráncok jelentek meg. Azt kívántam, hogy bárcsak újra a Rodger Young fedélzetén lehetnék, nem lenne ilyen sok csík a zubbonyomon, és együtt mulathatnék a Rókákkal. Nem is olyan rossz az osztagparancsnok-helyettes munkája. Ha jobban belegondolunk, akkor tulajdonképpen sokkal egyszerűbb meghalni, mint helyesen gondolkozni.

A parancsnok folytatta:

– Eljött az igazság pillanata, uraim. Sajnálatos módon a hadtudomány a tűzkeresztségnél nem ismer jobb módszert arra, hogy megkülönböztesse az igazi katonatiszteket a megszólalásig hasonlító hasonmásoktól. Az igaziaknak sikerül – vagy belepusztulnak. A hitványak összetörnek.

Néha összetörnek, és úgy halnak meg. Ám a tragédia nem a haláluk, hanem a többiek elveszítése… azoké a férfiaké, őrmestereké, tizedeseké, közlegényeké, akik nem mondtak csődöt, csupán abban voltak hihetetlenül balszerencsések, hogy egy tehetségtelen valakit állítottak az élükre.

Megpróbáljuk kiküszöbölni a dolgot. Először is ott a szabály, hogy tiszti iskolára csak kiképzett katona jelentkezhet. Egy hétpróbás veterán, aki már bizonyított a csatában, aki már túl van egy seregnyi éles bevetésen. A történelem során egyetlen hadsereg sem tartotta magát következetesen ehhez az irányelvhez, bár néhányuknak egészen hasonló volt az elképzelése. A letűnt korok nagy katonai akadémiái – Saint Cyr, West Point, Sandhurst, Colorado Springs – meg sem próbáltak bevezetni egy ilyen szabályt. Fiatal civilekkel kezdtek foglalkozni, kiképezték őket, tiszti rangot adtak nekik – azután pedig, anélkül, hogy átmentek volna a tűzkeresztségen, kiküldték őket a csatatérre, hogy ott más férfiakat irányítsanak… Sokszor már csak későn derült ki, hogy az ifjú, „talpraesett” tiszt valójában egy idióta, hisztérikus anyámasszony katonája.

Nekünk legalább azzal nincs gondunk, hogy a tisztjelöltek nem elég bátrak vagy, hogy nem elég erősek az idegeik. Tudjuk, hogy önök jó katonák – tapasztaltak, a fegyverek mesterei – különben nem is lennének itt. Azzal is tisztában vagyunk, hogy az önök értelmi szintje és a műveltsége eleget tesz a minimális követelményeinknek. Ezekből az előfeltételekből kiindulva megpróbáljuk kiszűrni a nem teljes mértékben megfelelő jelölteket – hazaküldjük őket az egységükhöz, mielőtt megrontanánk egy kiváló rohamosztagost azzal, hogy olyan dolgokat követelünk tőle, amire nem képes. A tanfolyam kemény – mivel az, ami majd önöket várja még ennél is keményebb lesz.

A végére csak egy maroknyian maradnak, olyan személyek, akiknek jó esélyük van arra, hogy megkapják a tiszti kinevezést. A legfontosabb alkalmassági feltételt azonban nem tudjuk itt, ezek között a falak között megvizsgálni. Azt a bizonyos meghatározhatatlan valamit, ami megkülönbözteti a harctéri vezetőt az egyszerű katonától… Ez az a valami, ami kiszűri mindazokat, akik látszólag alkalmasak a tiszti hivatásra, valójában azonban nincs meg az elhivatottságuk. Ezért kell önöknek a csatatéren bizonyítaniuk.

– Uraim! Eljött az a pillanat, amikor bebizonyíthatják az alkalmasságukat. Készen állnak az eskü letételére?

Egy pillanatig csend volt, azután megszólalt Gyilkos Hassan határozott hangja.

– Igen, uram.

Birdie meg én voltunk a visszhang. Az ezredes a homlokát ráncolta.

– Eddig csak arról áradoztam, hogy milyen remek legények önök. Egészségesek, mint a makk, talpraesettek, kisportoltak, fegyelmezettek, harcedzettek. Mintha csak a toborzóplakátról léptek volna le… Tiszt urak!

Megvetően felhorkantott.

– Badarság! Egy napon talán tényleg tiszt lesz magukból. Remélem, hogy így lesz – hiszen nem szívesen pocsékoljuk a pénzt, az időt és a fáradtságot, de ugyanakkor, és ez sokkal fontosabb, tudniuk kell, hogy remeg a lábam, valahányszor kiküldök a harctérre egy csapat félig képzett ifjú tisztjelöltet! Végig azért ráz a hideg, mert nem tudhatom, hogy milyen szörnyetegeket szabadítok éppen a jobb sorsra érdemes harcoló csapatok nyakába. Ha tudnák, hogy mi vár magukra, akkor nem törnék annyira magukat az eskü letételéért! Ha tényleg tudnák, akkor lehet, hogy megtagadnák a felesküvést, és arra kényszerítenének, hogy a régi rangjukat vissza adva hazaküldjem önöket a bajtársaikhoz.

Úgyhogy még egyszer figyelmeztetem önöket. Mr. Rico, elképzelte már, milyen lehet az, ha egy ezred elveszítése miatt hadbíróság elé állítják?

A kérdés valósággal fejbe kólintott.

– Tessék? Nem, uram. Nem képzeltem el.

– A hadbírósági eljárás – mindegy, hogy milyen okból kerül sor rá – nyolcszor rosszabb egy tisztnek, mint egy közkatona számára. Olyan bűnökért, amiért egy közlegényt legfeljebb elbocsátanának a seregből – néha csíkos háttal, de néha anélkül – a tisztet azonnal kivégzik. Akkor már jobb lenne, ha meg sem született volna.

– Gondolkozzanak el ezen! – folytatta komoran az ezredes.

– Amikor az előbb arról beszéltem, hogy eleshet a parancsnokuk, akkor még nem is szóltam a szóba jöhető legnagyobb katonai tragédiáról. Mr. Hassan! A történelem folyamán mi volt az egyetlen összecsapás során megsemmisített parancsnoki fokozatok maximuma?

Hassan homlokán szakadékká mélyültek a ráncok.

– Nem vagyok benne egészen biztos, uram. A Hangyaboly-hadművelet során, a visszavonulás előtt mintha lett volna egy őrnagy, akinek egy egész hadosztályt kellett irányítania.

– Ez igaz, Fredericknek hívták az őrnagyot. Előléptették, és a mellére akasztottak egy kitüntetést. De ha visszagondolnak, egészen a második világháború elejéig, akkor rábukkanhatnak arra az esetre, amikor egy tengerészhadnagy nemcsak, hogy átvette egy csatahajó irányítását, és folytatta a bevetést, de olyan jeleket adott a flotta többi részének, mintha ő lenne a parancsnokló tengernagy. Helyesen járt el, jóllehet, voltak ott olyan tisztek is, akik magasabb helyen álltak a parancsnoki hierarchiában, mint ő, és képesek lettek volna cselekedni. Rendkívüli viszonyok között kellett döntenie. Összeomlott a hírközlő rendszerük. Én azonban most arra az esetre gondolok, amikor hat perc alatt elpusztult a parancsnoki hierarchia négy, teljes lépcsőfoka. Ez olyan, mintha egy szakaszparancsnok egy pillanatra behunyná a szemét, és mire kinyitja, máris egy egész hadosztályt kell irányítania. Hallott valamelyikük erről az esetről?

Halálos csend.

– Semmi baj. A nagy napóleoni háború egyik mellékhadszínterén történt mindez. Az érintett, ifjú tiszt egy hadihajó legalacsonyabb beosztású tisztje volt. Tudják, olyan tengerjáró hadihajóé. A fiatalember nagyjából olyan idős lehetett, mint az önök osztályába járó tisztjelöltek legtöbbje. Még nem kapott tiszti rangot. Próbaidős alhadnagynak nevezték ki, és kérem, vegyék észre, hogy ugyanazt a rangot kapta, mint önök is a vizsgabevetésük során. A fiúnak nem voltak csatatéri tapasztalatai, és a parancsnoki hierarchiában négy tiszt állt fölötte. Amikor megkezdődött a tengeri csata, megsebesült a hajó parancsnoka. A fiú felemelte, és biztonságos helyre vonszolta. Ez minden, amit csinált – megmentette egy bajtársát. Ám ezt anélkül tette, hogy engedélyt kért volna a szolgálati hely elhagyására. Mialatt biztonságos helyre vitte a sebesültet, a fedélzeten meghalt az összes többi tiszt. Őt pedig hadbíróság elé állították, mert „egy összecsapás során parancsnok létére elhagyta a szolgálati helyét”. Bűnösnek találták, és elbocsátották a flottától.

Megdöbbentem.

– Csak ezért, uram?

– Miért is ne? Igaz, mi is megmentjük a sebesültjeinket. De ezt mi egészen más körülmények közt tesszük, mint amilyenek a régi korok tengeri csatáinak idején uralkodtak. Ezenkívül pedig a mentést elvégző katona egy egyértelmű parancsra cselekszik. A sebesültek megmentése azonban sosem lehet magyarázat arra, hogy visszavonuljunk, és beszüntessük a harcot. Ennek a bizonyos fiatal tisztnek a családja százötven éven át küzdött azért, hogy megváltoztassák az ítéletet. Természetesen sikertelenül. Az eset bizonyos körülményeit ugyan nem sikerült minden kétséget kizáróan tisztázni, de az nyilvánvaló, hogy a csata során engedély nélkül hagyta el szolgálati helyét. Világos, tapasztalatlan zöldfülű volt, de még így is örülhet, hogy nem akasztották fel.

Nielssen ezredes hideg pillantást vetett rám.

– Mr. Rico! Önnel is megtörténhetne ez?

Nagyot nyeltem.

– Remélem, hogy nem, uram!

– Akkor hadd vázoljam fel, mi minden történhet önökkel a vizsgabevetésük során. Tegyük fel, hogy egy nagyobb bevetésen vesznek részt, több hajóval, és egy egész ezreddel. Egy idegen bolygón próbálnak meg leszállni. Először természetesen a tisztek ugranak. Ennek persze megvannak a maguk előnyei és hátrányai is, mi azonban ragaszkodunk ehhez, mert jó hatással van a csapatok moráljára; egyetlen közkatona sem léphet ellenséges bolygóra hamarabb, mint a saját tisztje. Tegyük fel, hogy a csótányok is tisztában vannak ezzel – igen nagy a valószínűsége, hogy tudnak róla. Az ellenség azonnal megöli az első partraszállókat… de nem tudja megsemmisíteni az összes rohamosztagost. Tegyük fel, hogy ön azon felesleges személyek egyike, akiknek sorba kellett állni egy üres kapszuláért, így csak a második hullámban lőtték ki. Mi történik ekkor?

– Hát, nem is tudom, uram.

– Ebben a pillanatban egy egész ezred szakad a nyakába. Mit fog csinálni az ezredével, miszter? Gyerünk, válaszoljon! A csótányok nem várnak!

– Hát… – ledaráltam neki azt a választ, amit a tankönyvben olvastam: – Átveszem a parancsnokságot, és az adott körülményeknek megfelelően cselekszem, uram. Alkalmazkodom ahhoz a taktikai helyzethez, ami ott vár rám.

– Szóval, ezt fogja tenni? – horkantott fel az ezredes. – Természetesen maga is meg fog halni. Ez minden, amit ilyen helyzetben tehet az ember. De remélem, hogy emelt fejjel fog a fűbe harapni – és harsány hangon adja ki a parancsait, legyenek azok értelmesek, vagy abszolút baromságok. Mi nem várjuk el a kismacskáktól, hogy tigrisként harcoljanak, és győzzenek, mi csak azt akarjuk, hogy megpróbáljanak harcolni és győzni. Na jó! Keljenek fel, és emeljék fel a jobb kezüket.

Felemelkedtünk, és harminc másodperccel később már tisztek voltunk – létszámfölöttiek, ideiglenesek és átmenetiek.

Azt hittem, most megkapjuk a váll-lapokat, aztán leléphetünk. A váll-lapokért nem kell fizetni – csupán ránk ruházzák őket, ugyanúgy, mint az ideiglenes tiszti megbízatásunkat, amelyet végül is szimbolizálnak. Ám a parancsnok hátradőlt a tolókocsijában, és szinte már emberinek látszott.

– Nos, fiúk, kaptatok egy kis ízelítőt abból, hogy mi vár rátok. Azt szeretném, hogy már előre elgondolkodjatok azon, mit fogtok csinálni, ha a nyakatokba szakad az ég, és egymás után jönnek a rossz hírek. Tisztában kell lennetek azzal, hogy életetekkel feleltek az alárendeltjeitekért. Nincs jogotok arra, hogy egy öngyilkos vállalkozás során eldobjátok magatoktól, csak hogy dicsőséget szerezzetek. Tudnotok kell, nem ér a bőrötök annyit, hogy feltétlenül meg kelljen menteni, ha a taktikai helyzet ennek az ellenkezőjét követeli meg. Azt akarom, hogy kilövés előtt izzadjatok az idegességtől, csak hogy nyugodtak, és határozottak lehessetek, ha utána végre megkezdődik a tánc.

Ez persze lehetetlen, ám egy kivétel csak akad. Mi menthet meg benneteket, ha már elviselhetetlenül nagy a nyomás? Tudja valaki?

Senki sem válaszolt.

– Na gyerünk már! – mondta vádlón az ezredes. – Már nem vagytok újoncok! Mr. Hassan!

– A helyettesem, a főtörzsőrmester, uram – felelte a Gyilkos megfontoltan.

– Magától értetődően. Az őrmester valószínűleg idősebb, mint ti, több bevetés van a háta mögött, és valószínűleg nálatok sokkal jobban ismeri a beosztottakat. Mivel pedig neki nem kell a felelősség iszonyatosan bénító súlyával küzdenie, ezért valószínűleg tisztábban és gyorsabban fog gondolkodni mint ti. Úgyhogy tőle kérjetek tanácsot. Van erre egy saját hullámhosszotok a sisakban. Emiatt nem fog kevésbé tisztelni benneteket. Megszokta, hogy kikérik a tanácsát. Viszont ha nem így tesztek, akkor azt fogja feltételezni, hogy bolondok vagytok, beképzelt mindentudók. S igaza is lenne ezzel.

A tanácsait nem kell feltétlenül megfogadnotok. Akár megcsináljátok azt, amit mondott, akár nem, döntsetek, és adjátok ki a parancsokat! Egy szakaszvezető őrmester önbizalmát csak egy, és csak egyetlenegy dolog tudja megingatni, mégpedig az, ha kénytelen megállapítani, hogy egy olyan főnöknek dolgozik, aki nem tud dönteni.

Még sosem létezett olyan fegyvernem, ahol a tisztek és a közkatonák annyira egymásra lettek volna utalva, mint a Mobil Erőknél. A két részt az őrmesterek kapcsolják össze. Erről sose feledkezzetek meg!

A parancsnok tolókocsijával az íróasztal mellett álló faliszekrényhez gördült. A szekrényben sor, sor fölött apró fiókok voltak, mindegyikben egy-egy dobozkával. Az ezredes kivett egy dobozt, és kinyitotta.

– Mr. Hassan…

– Uram?

– Ezt a váll-lapot Terence O'Kelly kapitány viselte a vizsgabevetése során. Megfelel önnek, ha ezzel küldöm ki a csatatérre?

– Uram? – Az óriás hangja meglepően elvékonyodott, olyan volt, mint aki könnyekben készül kitörni. – Igenis, uram!

– Akkor lépjen előre!

Nielssen ezredes Hassan vállára erősítette a váll-lapokat, és azt mondta:

– Viselje ezt a kitüntetést ugyanazzal a bátorsággal és rettenthetetlenséggel, mint ő… de hozza is vissza őket! Megértette, amit mondtam?

– Igenis, uram! Megteszem, ami tőlem telik.

– Ebben biztos vagyok. A tetőn már várja a légitaxija, és az űrkomp huszonnyolc perc múlva gyújtja be a rakétáit. Teljesítse a feladatát, uram!

A Gyilkos tisztelgett, és elhagyta a szobát. A parancsnok pedig újra a szekrényhez lépett, és egy másik dobozt vett elő.

– Mr. Byrd. Hisz ön a végzetben?

– Nem, uram.

– Tényleg nem? Mert én igen, és nem is kicsit. Így viszont feltételezhetem, hogy nem akadhat semmi kifogása olyan váll-lapok ellen, amelyet már öt tiszt viselt ön előtt. Mindannyian elestek a vizsgabevetés során.

Birdie csak egy pillanatig habozott.

– Nincs, uram.

– Rendben. Mert ezt az öt tisztet tizenhét érdemrenddel tüntették ki, a Terrai Bátorsági Érdemrendtől a Sebzett Oroszlánig. Lépjen ide! A barna foltos váll-lapot mindig a bal vállán kell viselnie – és eszébe se jusson megtisztítani. Csak azzal törődjön, hogy a másik tiszta maradjon! Kivéve persze, hogyha ennél fontosabb kötelességei akadnak, de azokat úgyis fel fogja ismerni. Itt van az elődeinek a listája, akik ezt a váll-lapot viselték. Indulásig még van egy félóra ideje. Menjen el az elesettek mauzóleumába, és olvassa el, hogy mit írtak ez alá az öt név alá.

– Igenis, uram.

– Teljesítse a feladatát, uram!

Ezután felém fordult, a szemembe nézett, és éles hangon azt mondta:

– Valami baj van? Mondja, mi az?

– Hát… – dadogtam –, uram, az a próbaidős alhadnagy, akit elbocsátottak a flottától. Hol olvashatnék róla valami közelebbit?

– Ó, fiatalember. Nem akartam rögtön elvenni az étvágyát. Csak azt akartam, hogy felébredjen az álmodozásból. Erre a bizonyos tengeri csatára 1813 júniusában került sor, az USF Chesapeake és a HMF Shannon között. Nézzen utána a Tengerészeti Enciklopédiában! A könyvet ott találja a hajója könyvtárában.

Összehúzott szemöldökkel visszafordult a szekrény felé. Majd ezt mondta:

– Mr. Rico, levelet kaptam az ön egyik középiskolai tanárától. Egy nyugalmazott tiszttől, aki arra kért, hogy azt a váll-lapot adjam oda magának, amit ő is viselt kadét korában. Nagyon sajnálom, hogy el kellett utasítanom ezt a kérést.

– Uram?

Hihetetlenül boldog voltam, hogy Dubois ezredes még mindig szemmel tart a távolból, de ugyanakkor szörnyű csalódottság fogott el.

– Nem lehet, mert lehetetlen teljesíteni ezt a kérést. Két évvel ezelőtt kiadtam ezt a váll-lapot, és soha többé nem kaptam vissza. Hagyatéki ügy. Hmm…

Kivett egy dobozt, és rám nézett.

– Kezdhetne egy pár új váll-lappal. Nem a jelvény a fontos, ami számít, az az, hogy egykori tanára magára akarta bízni a saját váll-lapjait.

– Ön dönt, uram.

– Másrészt viszont – felemelte a kezében tartott dobozkát –, megkaphatná ezeket a váll-lapokat. Eddig öt tiszt viselte őket… de az utolsó négy jelölt közül egynek sem sikerült átmenni a vizsgán. Nem mondtak csődöt, de hihetetlenül szerencsétlenek voltak. Készen áll arra, hogy véget vessen ennek a szerencsétlenség sorozatnak? Hajlandó megpróbálni, hogy eloszlassa a gonosz varázslatot?

Inkább randevúztam volna egy cápával, de azért csak azt mondtam:

– Rendben, uram. Megpróbálom.

– Kiváló – felerősítette a váll-lapokat. – Nagyon köszönöm, Mr. Rico. Nem árt, ha tudja, hogy annak idején én viseltem őket legelőször… Iszonyúan örülnék annak, ha végre megtörne az átok, és a váll-lapok megtisztulva térnének vissza hozzám, ön pedig sikeresen leteszi a vizsgát.

Úgy éreztem, mint akit hájjal kenegetnek.

– Mindent megteszek érte, uram.

– Biztos vagyok abban, hogy ezt fogja csinálni. Akkor teljesítse a feladatát, uram! Ugyanazzal a légitaxival megy a kikötőbe, mint Byrd. Már csak egy apróság. Bepakolta a matematika tankönyveit is?

– Tessék? Nem, uram.

– Vigye őket magával! A hajó fedélzetmesterét már értesítettük arról, hogy vegye figyelembe ezt a súlytöbbletet.

Tisztelegtem, és elhagytam az irodát. Csipkedtem magam. Amikor megemlítette a matekkönyveket, mintha hideg vízzel öntöttek volna nyakon. A szobámba érve láttam, hogy már előkészítették a könyveimet. A szépen átkötött csomag tetején egy lista hevert arról, hogy naponta hány feladatot kell megoldanom. Az volt a benyomásom, hogy Nielssen ezredes semmit sem hagy a véletlenre – igaz, ezt mindenki tudta.

Birdie a tetőn várt rám, a légitaxi mellett. Vigyorogva egy pillantást vetett a könyveimre.

– Nagyon sajnálom, hogy nem ugyanarra a hajóra vezényeltek minket. Korrepetálhattalak volna. Hogy is hívják a te hajódat?

– Tours.

– Kár. Én a Moszkván megyek.

Beszálltam, és ellenőriztem a robotpilótát. Amikor láttam, hogy már beleprogramozták az űrkikötőt, bezártam az ajtót, és a taxi felszállt. Birdie folytatta.

– Rosszabbul is járhattál volna. Hassan nem csak a matekfelszerelését vitte magával, de még legalább két másik tantárgyat is.

Birdie persze tisztában volt az ilyesmivel, és nem akart nagyképűsködni, amikor felajánlotta, hogy segít. Olyan volt, mint egy professzor, bár a váll-lapjai világosan megmutatták, hogy katona is egyben.

A tiszti iskolán Birdie nem tanulta, hanem tanította a matematikát. Napi egy órán keresztül a tantestület tagja volt, ugyanúgy, ahogy a kis Shujumi Camp Currie-ben minden nap dzsúdót oktatott. A Mobil Erők kihasznál minden lehetőséget; nem pocsékolhatjuk az adófizetők pénzét. Birdie már tizennégy évesen egyetemi végzettséget szerzett matematikából, ezért azután szabadidejében velünk kellett törődnie. Ez persze még nem jelentette azt, hogy a kiképzők nem üvöltöztek vele a nap fennmaradó részében.

Erre azonban csak a legritkább esetekben került sor. Birdie azon ritka kevesek egyike volt, akik magukban egyesítették a zseniális intelligenciát, az egészséges emberi értelmet és a személyes bátorságot. A neveltetése ellen sem lehetett kifogás. Tulajdonságai révén minden esélye megvolt arra, hogy egy napon tábornok legyen belőle. Az osztályban mindenki egyetértett azzal, hogy ez a srác harmincévesen már egy hadtestet fog irányítani, ha még tart a háború.

Nekem nem voltak ilyen nagyravágyó terveim.

– Rohadt nagy szégyen lenne, ha megbuktatnák a Gyilkost.

Közben persze arra gondoltam, hogy az lenne a rohadt nagy szégyen, ha én buknék meg matematikából.

– Nem fog megbukni – válaszolta Birdie bizakodóan. – Keresztülrugdossák a vizsgán, még akkor is, ha ehhez be kell zárniuk egy hipnókabinba, ahol még az ebédjét is intravénásan kapja. Ezenkívül pedig – tette hozzá – Hassant még akkor is előléptethetik, ha megbukik a vizsgán.

– Tessék?

– Nem tudtad? Hassan már katonatiszt! A csatatéren lett főhadnagy! Ha megbukik a vizsgán, akkor ezzel a ranggal térhet vissza a csapatához. Nézd csak meg, a katonai törvénykönyv idevonatkozó paragrafusait!

Ismertem az előírásokat. Ha megbukom matematikából, akkor őrmesterként még mindig visszatérhetek a seregbe, ami lényegesebb annál, mintha bevágnák az ajtót az orrom előtt… nem egyszer gondoltam már erre a lehetőségre, például ha elszúrtam egy nagydolgozatot, és utána egy fél éjszakán keresztül álmatlanul forgolódtam.

Ám Hassan esete teljesen más volt.

– Egy pillanat! – tiltakoztam. – A Gyilkos visszaadta a főhadnagyi rangját, és kineveztette magát ideiglenes alhadnagynak, csak azért, hogy hadnagyi rangot nyerjen? Megőrültél? Vagy neki ment el az esze?

Birdie elvigyorodott.

– Csak annyira hülye, mint mi ketten, hiszen mi is beléptünk a Mobil Erőkhöz.

– Hát ezt nem értem!

– Dehogynem. Hassan amit csak tud, azt az Erőknek köszönheti. De milyen messzire juthat ezzel a tudással? Biztos vagyok benne, hogy remekül elvezet egy ezredet, és bátran helytáll a csatában, feltéve, ha valaki előtte térképen megtervezi az ütközetet helyette. Egy tisztnek azonban nem csak az a feladata, hogy harcba vezesse az embereit. Ez különösen igaz a magas rangú tisztekre. Ahhoz, hogy hadat viseljünk, vagy hogy előre eltervezzünk akárcsak egyetlen csatát, vagy hadműveletet is, tisztában kell lennünk a játékelmélettel, a taktikai elemzéstudománnyal, a szimbolikus logikával, a pesszimista szintézissel és legalább egy tucatnyi más, agyfacsaró szaktárggyal. Persze ezt mind magad is megtanulhatod a szabadidődben, ha megvannak hozzá a szükséges adottságaid. De ha nem rendelkezel ezekkel az adottságokkal, akkor sosem viszed többre egy százados, vagy egy őrnagy rangjánál. A Gyilkos pontosan tudja, hogy mit csinál.

– Valószínűleg – feleltem töprengve. – Birdie, Nielssen ezredesnek tudnia kellett, hogy Hassan tiszt volt. Vagyis hát, hogy még mindig tiszt.

– Tessék? Persze, hogy tudta!

– A szövegéből nem ez derült ki. Mindenkinek ugyanazt az előadást tartotta.

– Nem egészen. Elkerülte a figyelmedet, hogy a parancsnok először mindig Hassant kérdezte meg, ha valamilyen meghatározott válaszra várt?

Igazat kellett adnom.

– Mondd csak, Birdie, neked mi a rangod?

A légitaxi földet ért. Birdie megfogta a kilincset, és elvigyorodott.

– Őrvezető – és semmiképpen sem akarok megbukni a vizsgán.

Határozottan megráztam a fejem.

– Te aztán nem fogsz! Képtelen lennél megbukni!

Igen meglepett, hogy még a tizedesi rangot sem érte el. Az is igaz viszont, hogy egy ilyen intelligens és képzett fiút azonnal beosztottak a tiszti iskolába, mihelyt átesett a tűzkeresztségen… a háborúban pedig erre alig néhány hónappal a tizennyolcadik születésnapja után már sor kerülhetett.

Birdie vigyora még szélesebbé vált.

– Majd meglátjuk.

– Neked sikerülni fog a vizsga. Hassannak meg nekem van, miért félnünk, de neked aztán nincs.

– Igen? Akkor képzeld el, hogy Miss Kendrick nem kedvel engem.

Kinyitotta az ajtót, majd döbbenten azt mondta:

– Hé! Ezek engem hívnak! Sietnem kell a komphoz. Minden jót!

– Viszlát, Birdie!

Soha többé nem találkoztunk, és a vizsgája is elmaradt. Két héttel később hadnaggyá léptették elő, és a váll-lapok a tizennyolcadik érdemrenddel együtt visszakerültek az iskolába, Birdie pedig poszthumusz megkapta a Sebzett Oroszlánt.

  XIII

Ti, fiúk, talán azt hiszitek, hogy ez az anyátlan társaság egy nagy óvoda? Hát nem az! Meg vagyok értve?

– Egy hellén altiszt állítólagos kifakadása Trója falai előtt, Kr.e. 1194

A Rodger Young csupán egyetlen szakaszt szállított, és mégis csak alig fértünk el rajta, a Tourson viszont hat szakasz kapott helyet, és mégsem kellett szorongani. Ezen a hajón olyan sok a kivetőcső, hogy képes mind a hat szakaszt egyszerre kilőni, és ezen felül olyan sok tartalék kapszulának is jut hely, hogy szükség esetén még egyszer ugyanennyi katonát is ki lehessen lőni egy második sorozattal. Ez esetben persze kissé szűkössé válna a hely a fedélzeten, csak felváltva lehetne étkezni, a függőágyakat a folyosókon és a készenléti szobákban is fel kéne akasztani, korlátoznák a vizet, és csak azt lélegezhetnéd be, amit a melletted alvó egyszer már kilélegzett. Közben pedig végig vigyáznod kellene, hogy nehogy kinyomd valakinek a szemét a könyököddel. Boldog voltam, hogy semmi ilyesmire nem került sor, amíg én is a fedélzeten tartózkodtam.

A Tours kellően gyors és erős volt ahhoz, hogy a csapatokat még hadra fogható állapotban juttassa el a Federáció bármelyik pontjára, de még a csótányok felségterületére is. A Cserenkov-hajtóműveket bekapcsolva képes volt 400 M-mel, vagy még annál is gyorsabban repülni. A Nap és a Capella közötti 46 fényévet alig öt és fél hét alatt tette meg.

Természetesen egy hatos csapatszállító még nem tartozik az igazán nagy hajók közé. (Már ha egy cirkálóval vagy egy utasszállító hajóval hasonlítjuk össze.) Ez a hajótípus egy testet öltött kompromisszum. Az M.E. a parányi, egy szakaszt szállító korvetteket részesíti előnyben, amelyeket bármilyen operatív feladatra fel lehet használni, míg ha a Flotta dönthetne mindenről, akkor alighanem ezredenként szállítanának minket. Egy korvett irányításához majdnem ugyanolyan sok matrózra van szükség, mint egy olyan szörnyeteg elvezetéséhez, amelyiknek a bendőjében akár egy egész ezred is elfér. Természetesen egy ilyen behemót karbantartása és takarítása sokkal több munkával jár, de ezt ugye a katonák is megcsinálhatják. Végül is azok az alakok nem tesznek semmi mást, csak alszanak, esznek, és a gombjaikat fényesítik – biztos nem árt meg nekik a rendszeres munka! A Haditengerészetnél már csak így gondolkoznak.

A Flotta tisztikara még ennél is szélsőségesebb véleményt képvisel. Szerintük a hadsereg egy korszerűtlen létesítmény, érett a felszámolásra.

A tengerészek természetesen nem hangoztatják nyíltan ezt a véleményüket – de üljél csak le dumálni bármelyik, szabadságos tengerésztiszttel, amikor nincs rajta szájkosár! Nem fogsz hinni a fülednek! A Flotta azt hiszi, hogy egyedül is megvívhatja a háborút, a győzelem után csak pár emberüket kell leküldeni, hogy addig tartsák a leigázott bolygókat, míg a Diplomáciai Testület át nem veszi a felelősséget.

Elismerem, hogy a legújabb játékszereikkel bármelyik bolygót lerobbanthatnák az égről. Még nem láttam bevetés közben ezeket a fegyvereket, de azért hiszek nekik. Talán ugyanolyan korszerűtlen vagyok, mint egy Tyrannosaurus rex. Bár én furcsa módon nem érzem, hogy elavult lennék. Ezenkívül pedig a hozzám hasonló majmok olyan feladatokat is végre tudnak hajtani, amiket még a legnagyszerűbb hajóval sem lehetne véghezvinni. Ha a kormányzat nem akarja, hogy megcsináljuk ezeket a dolgokat, akkor arról úgyis szól nekünk.

Valószínűleg tényleg jó, hogy sem a Flotta, sem az M.E. nem dönthet egyedül. Senkiből sem lesz űrmarsall, ha előtte nem állt már egy teljes ezred és egy nagyobb csatahajó élén. Van, aki először a Mobil Erőknél bizonyít, és hagyja, hogy az őrmesterek faragjanak embert belőle, utána pedig elvégzi a tengerésztiszti iskolát is. (Azt hiszem, a kis Birdie is ilyen gondolatokat forgathatott a fejében.) A másik lehetőség, hogy valaki először asztrogátor pilótaként szolgál, és csak utána jelentkezik Camp Currie-be, alapkiképzésre.

Bárkit mélységes tisztelettel hallgatnék meg, aki mindkét fegyvernemnél képes volt helytállni.

A legtöbb csapatszállítóhoz hasonlóan a Tours is koedukált hajó volt. Idekerülve számomra az volt a legelképesztőbb változás, hogy most már „a harmincas zsiliptől északra” is mozoghattam. A nők szállását a borotválkozó, brutálisabb egyénektől elválasztó zsilip nem feltétlenül mindig a harmincas, de a régi hagyományoknak engedelmeskedve valamennyi vegyes legénységű hajón „harmincas zsilipnek” nevezik a két birodalom határát. A tiszti étkezde közvetlenül a határon fekszik, mögötte pedig, egészen a tatig tart a nők világa. A Tours tiszti étkezdéje egyben a tengerésznők ebédlője is volt. A hölgyek röviddel a tisztek előtt ettek. Két étkezés között a termet egy spanyolfallal osztották ketté. Egyik oldalon a matrózhölgyek tartózkodtak, a másik oldalon pedig a tisztjeik szalonja kapott helyet. A katonatisztek szalonja, egy térképszobának nevezett helyiség is közvetlenül a harmincas zsilip előtt, de már a mi oldalunkon volt.

Eltekintve attól a nyilvánvaló ténytől, hogy a harcoló egységek célba juttatásához és kimentéséhez a legjobb pilótákra van szükség (és ők nők), akad még egy oka annak, hogy miért a nőnemű tiszteket osztják be a csapatszállító hajókra: az ilyesmi jót tesz a katonák moráljának.

Egy pillanatra felejtsük el az M.E. hagyományait! Akadhat nagyobb baromság annál, mint egy űrhajóból kilövetni magadat a jeges semmibe, ahol mi másra számíthatnál, mint véráztatta káoszra, és a hirtelen halálra? De ha már valaki vállalkozik erre az idióta feladatra, akkor hogy a fenébe lehetne jobban kordában tartani, és önfeláldozásra késztetni, mint azzal, ha állandóan arra emlékeztetjük, hogy az ok, ami miatt beleveti magát a küzdelembe, nem más, mint egy eleven, lélegző élőlény?

A vegyes legénységű hajókon az utolsó, amit egy rohamosztagos kilövés előtt hall (és talán ez az utolsó mondat, amit életében hallhat), egy sok sikert kívánó, női hang. Ha azt hiszed, hogy ennek nincsen jelentősége, akkor már elég régen faképnél hagyhattad az emberi fajt.

A Tours fedélzetén tizenöt tengerésztiszt szolgált: nyolc nő és hét férfi. Ehhez jött még nyolc M.E. tiszt, akikhez csekélységemet is hozzá kellett számolni. (Boldog vagyok, hogy ezt hozzátehettem.) Nem akarom azt állítani, hogy pusztán a harmincas zsilip miatt jelentkeztem tiszti iskolába, de az a kiváltság, hogy a hölgyekkel együtt étkezhettem, sokkal jobban motivált, mint egy fizetésemelés. Olyan volt ez, mint egy elnökségi ülés: a hajó kapitányasszonya elnökölt az