/ Language: Hungary / Genre:antique

Démonlélek

Richard Knaak

Az Ősök háborúja trilógia 2. kötete Archemonde vezetésével démoni harcosok hordája vonul végig Kalimdoron, és nyomukban csak élettelen pusztaság marad. A rombolás közepén ott található a Végtelen Forrás – egykoron az éjtündék varázshatalmának alapja, ám mostanra romlott és gonosz energiák fészke. Azshara királynőt és az előkelőket már semmi sem állíthatja meg; új istenük, a Légió ura, Sargeras eljövetelét várják. Az éjelfek kétségbeesett küzdelmet vívnak világukért Malfurion, a druida és két idegen mágus segítségével. Amikor már minden elveszni látszik, ősi hatalom ébred és siet a védők segítségére – a sárkányok egyként kelnek fel a Lángoló Légió ellen. A Föld őrzője, Neltharion vezetésével hihetetlen hatalommal rendelkező fegyvert kovácsolnak: a Sárkánylelket, mely örökre elűzheti a démoni hordát. Ám az eszköz használatáért nagyobb árat kell fizetniük, mint bárki sejthette volna…

WARCRAFT

RICHARD A. KNAAK

Démonlélek

(Az Ősök Háborúja trilógia 2. kötete)

Thomas „Sonny” Garrett-nek, a kiváló írónak és barátnak.

Egy

A hangok egyfolytában suttogtak a fejében. Régebben csak néha-néha szólaltak meg, de most már szinte sosem hallgattak el. Még álmában sem szabadulhatott tőlük, és őszintén megvallva, többé már nem is akarta, hogy elcsituljanak. A hatalmas fekete sárkány oly régóta hallgatta már azokat a hangokat, hogy lénye részévé váltak, megkülönböztethetetlenek voltak a saját gondolataitól.

Az éjelfek el fogják pusztítani a világot…

A Forrás rossz kézbe került…

Senkiben sem bízhatunk. A titkaidat és a hatalmadat akarják…

Malygos elveheti, ami a tiéd…

Alexstrasza uralkodni akar feletted…

Nem jobbak a démonoknál…

Úgy kell bánni velük is, mint a démonokkal…

A hangok újra és újra ilyesféle dolgokat ismételgettek, kétszínűségre és árulásra figyelmeztették. Nem bízhatott meg senkiben, csak saját magában. A többieket mind megrontották az alacsonyabb rendű fajok. Elhatározását veszélyesnek fogják tartani, és nem az utolsó reménysugárnak. Pedig más lehetőségük nem maradt már.

Neltharion ártalmas füstöt pöffentett maga elé, ahogy felhorkant a régi társak árulásán. Bár megvolt a hatalma a világ megmentéséhez, vigyáznia kellett: ha túl hamar felfedik tervét és szándékát, az nem lenne szerencsés.

Addig nem tudhatják meg a titkot, amíg változtathatnak a dolgokon, így döntött. Nem derülhet ki semmi, amíg nem hangzott el a varázsige. Nem hagyom, hogy tönkretegyék a munkámat!

Hosszú karmai összekarcolták a sziklapadlót, ahogy a barlangon áthaladva belépett szentélyébe. Lehetett a sárkány bármily nagydarab teremtmény, a kör alakú földmélyi teremben törpének látszott. Középen olvadt kőfolyó áramlott lomhán, és a falakban méretes kristályalakzatok csillogtak. Hatalmas sztalaktitok függtek a végzet kardjaiként a mennyezetről, alant pedig sztalagmitok meredeztek oly hegyesen, mintha csak arra várnának, hogy átdöfhessenek valakit.

Az egyik oszlop nem hiába várt. A sárkány tátott szájjal nézte, ahogy a kicsiny alak próbálja kiszabadítani magát a mellkasát átdöfő kőtüske rabságából. Tépett fekete és vérvörös palást, s díszes aranyvértezet szilánkjai lógtak különös formájú mellkasáról. Magas, kecskeszerű szarvak meredtek felfelé a koponyájából, karmazsinvörös pofája megnyúlt, szintén kecskeszerűnek tűnt, szája széles és agyarakkal teli. Szemei a sötétség árkai, melyek azonnal megpróbálták beszippantani a behemótot, de rabul ejtőjének akaratával szemben esélytelenek voltak.

A karón kívül a szarvas alakot vaskos vasláncok is a barlang talajához kötötték. Ezeket a fekete hüllő különlegesen szorosra húzta, felszegezte velük a démont a sztalagmitra, és szétfeszítve tartotta végtagjait.

A rab szája folyamatosan mozgott, mintha dühödten kiáltozna valamit, bár hangot nem adott. Ez azonban nem tartotta vissza az üvöltözéstől, különösen, amikor meglátta, hogy a sötét alak megérkezik. A sárkány töprengett egy ideig foglya felett, azután kacsintott egyet.

A barlang hirtelen megtelt a teremtmény dühödt, csikorgó hangjával.

– …Sargeras! Kiontja a véred! Kabátot varr a bőrödből! A húsodat a kutyák elé veti! A lelkedet üvegbe zárja, hogy örökké kedvére kínozhassa! Eljön…

Egy újabb kacsintással a sárkány elcsendesítette a foglyot. A démoni alak még így is tovább ontotta fenyegetéseit és trágárságait, míg végül a sötét behemót szélesre tárta hatalmas állkapcsát és rálehelt. Égető gőzfelhőbe burkolta rabját, aki haláltól remegve abbahagyta a szitkozódást.

– Tiszteletet fogsz tanulni a Földnek dicsőséges Őrzője, Neltharion jelenlétében – dörögte a sárkány. – Azzal a hódolattal fordulsz majd felém, amely megillet.

A démon hosszú hüllőfarka csapott egyet a felszegezett test alatti sziklára. Szája kinyílt, nyilvánvalóan újabb hangtalan káromkodásra.

Neltharion megrázta tarajos fejét. Többet várt az eredartól. A más világból jött Lángoló Légió e parancsnokait képzettnek tartották a seregtaktikában és a mágiahasználatban, így feltételezhetően értelmesebbek is voltak a többi démonnál. A sárkány jóval intelligensebb megnyilvánulásra számított egy ilyen teremtménytől, de ez az eredar lehetett volna bármelyik pokolfajzat is akár, egy a lángoló, félelmetes, faltörő kosnak vagy katapultlövedéknek használt, koponyafejű behemótok közül. Megvizsgált egy olyat is, mielőtt elfogta a hadurat, és nem talált több észt benne, mint egy sziklában, vagy talán még annyit sem.

De végül is nem azért küldte ki a rajt, és ragadta ki a démonokat a tomboló hordából, hogy beszélgessen velük. Nem, a rabok más célból kerültek a szentélyébe, egy nagyszerűbb célból, amelyet sajnálatos módon, sohasem fognak megfelelően értékelni. Az eredar volt az utolsó, a legjelentősebb mindannyiuk közül. Veleszületett mágikus képességei jelentették a kulcsot Neltharion önként felvállalt küldetésének beteljesítéséhez.

– Itt az idő… – suttogtak a hangok. – Itt az idő…

– Igen – válaszolt Neltharion szórakozottan. – Eljött az idő. Tenyérrel felfelé felemelte egyik hatalmas mancsát és összpontosított. Aranyszín aura lángolt fel a kézszerű végtag körül és oly fényessé növekedett, hogy még az elfogott démon is abbahagyta tirádáit, szótlanul figyelte Neltharion varázslatát. Szörnyű pofájára kiült az aggódó várakozás – nem számított semmi jóra.

A pöttöm korong ugyanolyan arany színben játszott, mint a fény, amely jöttét jelezte, de egyébiránt megdöbbentően egyszerű kinézetű darab volt. Könnyen elfért volna egy jóval kisebb teremtmény – például egy éjelf – kezében is. A korong kicsi, jellegtelen aranyérmére hasonlított, lekerekített élekkel és csillogó, még nem megfakult felszínnel. A szerény külső Neltharion tervezését dicsérte, aki úgy vélte, ahhoz, hogy feladatát ellássa, a talizmánnak egészen egyszerűnek, ártalmatlannak kell kinéznie.

A hadúr felé tartotta az érmét és hagyta, hogy az eredar lássa, mi vár rá. Azonban a démon egészen közönyösnek tűnt; a korongról a sárkányra nézett, pofájára gúny ült ki. Neltharion még örült is az értetlenségének – kedvére volt, hogy a hadúr nem ismerte fel a korong erejét. Ez azt jelentette, hogy másokat is megtéveszthet vele – mígnem túl késő lesz felfedni a tárgy lényegi valóját és célját.

A Föld Őrzőjének csendes parancsára az eszköz kecsesen felemelkedett a tenyeréről, egy pillanatra megállt a levegőben, majd a fogoly fölé lebegett. Ekkor először enyhe bizonytalanság ült ki a hadúr szörnyű pofájára. Miközben a korong lefelé ereszkedett, ő újfent hasztalan vergődésbe kezdett.

Az arany talizmán már a démon homlokán világított. Rövid, karmazsin villanás fürdette vörös fényben az eredar képét – azután a korong beleforrasztotta magát a húsába.

– Mondd ki! – sürgették a hangok. – Mondd ki a szavakat! Pecsételd meg a tettet!

A sárkány kegyetlen arcvonású, ajak nélküli pofájából olyan szavak törtek elő, melyek eredete nem a halandók világában keresendő. Akkora gonoszság árnyalta mindet, hogy még a démon is beleremegett a puszta hangzásukba. Azonban úgy tűnt, a Föld Őrzője számára ezek voltak a legcsodálatosabb hangok, melyeket valaha is hallott, tökéletes zenei hangjegyek; a valaha volt legsötétebb istenségek nyelvének szavai.

Ahogy Neltharion elmondta a megfelelő szöveget, a korong újra felfénylett, és fénye ezúttal betöltötte a mérhetetlen csarnokot; minden szótaggal egyre ragyogóbb lett. Hirtelen fellángolt, mintha kigyulladt volna, bár tüze inkább volt mágikus energiából szőtt jelenség, mintsem az anyagi világban ismert tűz.

Az eredar szélesre nyitotta száját, amennyire csak tudta, és pofája hangtalan sikolyba merevedett. Rémisztően üres tekintetéből vér patakzott, és farkával őrülten csapkodta a sziklatömböt. Oly dühödten tépte láncait, hogy béklyói ledörzsölték a húst csuklójáról és bokájáról, de nem szabadulhatott ki.

Azután a bőre bomlani kezdett, pikkelyes lett, lehámlott, vagy inkább szétporladva hullott le a rángó testről és a remegő pofáról. Mintha ezer éve halott lenne; hamuszerű darabokban hullott alá. Az amúgy is mélyen ülő szemek besüppedtek üregükben, a farok elszáradt. A hadúr pillanatok alatt puszta csontketreccé vált a sebesen bomló zsigerek körül. A hátborzongató megpróbáltatás közepette végig sikoltozott – mert Neltharion és a korong nem engedte, hogy megnyugvást találjon a halálban –, ámbár a korábban rámondott csendvarázs miatt egy nyikkanás sem hallatszott.

Végül még a csontok is elbomlottak, porladni kezdtek és darabokra estek. Az állkapocs koppanva hullott alá, és a bordák csörömpölve követték. Iszonytató erejével a korongba zárt hatalom végül teljesen elemésztette a démon maradványait, és testének utolsó szilánkja is száraz porrá omlott. Nem maradt láb vagy kar vagy bármiféle csont a koponyán kívül.

A gonosz fény elhalványodott, a korábban a démont fogva tartó láncok üresen himbálóztak felfüggesztéseiken. Ahogyan a szerető apa nyúl kedvenc sarja felé, a sárkány óvatosan, két karom hegye közé csippentve vette ki a talizmánt a homlokcsontból, és amint a korong elhagyta fészkét, maga a koponya is porrá omlott. A szürke, elenyésző mennyiségű maradvány szétszóródott a padlón.

Neltharion csodálattal nézegette művét. Még csak halovány benyomásként sem érzékelte a korongban rejlő különleges erőket, de tudta, hogy azok ott vannak – és amikor eljön az idő, rendelkezésére állnak majd.

* * *

E gondolatokkal egy időben egy másik jelenlét érintette meg elméjét. A hangok hirtelen elhallgattak, mintha attól tartottak volna, hogy az idegen felfedezi őket. A Föld Őrzője azonnal elfojtotta imént feltört vágyait. Jól ismerte az érintést; valaha barátjának hitte azt, aki gondolati úton megszólította, de már tudta, hogy benne sem bízhat meg jobban, mint a többiekben.

Neltharion! Beszélnem kell veled.

Mit kívánsz, kedves Alexstrasza?

A vörös úrnő magát az Életet képviselte, amely a világban, rajta és felette virágzik, s nem csupán e minősége, de lényéből adódó kecsessége és méltósága révén is tiszteletnek örvendett minden sárkány szemében.

Az éjelfek királynőjének palotája körül ismét veszélyes erők jelentek meg. Minél előbb döntenünk kell.

Ne félj, válaszolta Neltharion csillapítólag. Aminek meg kell történnie, az megtörténik majd.

Úgy legyen. De előbb beszélnünk kell. Mikor tudnál a leghamarabb eljönni a Csarnokba?

A Megtestesülések Csarnokának gondolatára a fekete sárkány halkan felsziszegett, vágyakozó tekintete a korongra siklott. Talán oda kellene mennie. A Csarnokban bármiről biztonságosan szólhattak, és a többiek már mind ott lehetnek, bár legutóbb Nozdormu nem jött el. Végül is, meg lehetne csinálni…

– Nem! Még ne! – szólaltak meg a hangok alig hallhatóan, háttérbe húzódva elméjében. – Az időzítésnek jónak kell lennie, vagy ellopják, ami a tiéd.

Nem engedhette meg, hogy ez megtörténjen. Most nem; már közel járt a diadalhoz.

Most nem, mondta végül a vörös sárkánynak, de hamarosan. És ígérem, hogy hamarosan minden megváltozik.

Így kell lennie, válaszolta Alexstrasza. Attól tartok, valóban minden meg fog változni.

A Sárkánykirálynő ugyanolyan gyorsan hagyta el a Föld őrzője tudatát, mint ahogyan érkezett. Neltharion eltűnődött, hogy elejtett-e vagy sem bármit is, ami felfedheti tervét, de a hangok biztosították, hogy nem vétett hibát. Mindent nagyon-nagyon jól csinált.

Amikor magára maradt, szemmagasságba emelte a korongot, nézegette egy ideig, azután lángoló tekintetében elégedettség fojtotta el az őrület szikráit, és visszaküldte az eszközt oda, ahonnan korábban megidézte. Oda, ahol elrejtheti mindenki elől, még saját vére elől is.

– Hamarosan – suttogta, ahogy a talizmán eltűnt, és szörnyű pofája fogakkal teli vigyorra húzódott. – Hamarosan, ha már egyszer megígértem.

* * *

A hatalmas palota hegyekkel körbevett szakadék szélén állt, egy mérhetetlen nagy, zavaros tó felett, amelynek vize annyira sötét volt, hogy egészen feketének látszott. A mágikusan a szilárd kőbe ágyazott fák magas, csavaros tornyokat alkottak, amelyek úgy emelkedtek ott, mint félelmetes harcosok. A vulkanikus kőzetből épült falakat óriási indák és fagyökerek rögzítették egymáshoz, így erősítették meg azokat. Az alkotók hatalma egyszáz roppant nagy fát fogott össze, hogy megalkossa a főépület vázát, amelyre azután kövekből és indákból emeltek falakat.

Valaha a palota és környéke a világ egyik csodája volt, ám az utóbbi időben ez igencsak megváltozott. A legmagasabb torony félbetört, megfeketedett kősziklák és himbálózó indadarabok árulkodnak valamelyest magáról a néhai épületrészről ugyanúgy, mint a pusztító erőről, amely földre sújtotta. Bár ez önmagában még nem változtatta volna rémálommá a palotát; annál inkább mindaz, ami körbevette minden oldalról, kivéve amerről a baljós kinézetű tó uralkodott. A korábban fenséges város, az éjelf uralom csúcsa elterpeszkedett a vidéken és nem csupán uralta azt, de a részévé is vált. A magas lakhelyek természetes módon hatalmasra növekedett fákra, illetve fákból épültek, így csodálatos látképet teremtettek a palota köré. Valaha ilyen volt Zin-Azshari – öreg nyelven „Azshara Dicsősége” –, az Éjelf Birodalom fővárosa. A nyüzsgő nagyváros, amelynek lakói minden este hódolattal adóztak szeretett királynőjüknek. Egészen a mészárlás éjjeléig.

Zin-Azshari romokban hevert, és kiégett romjait kegyetlen pusztítás áldozatainak vére szennyezte. A tornyosuló fa-otthonokat földig rombolták, és a talajba fúrt lakhelyeket teljesen betemették. A rémálomszerű táj felett sűrű, zöldes köd lebegett, a halál szaga még mindig ott terjengett – tetemek százai hevertek érintetlenül és lassan rothadtak, amit még inkább lelassított és még groteszkebbé tett a dögevők teljes hiánya. Sem varjak, sem patkányok, de még csak férgek sem lakomáztak a feldarabolt és szétszaggatott testeken, minthogy ők is áldozatul estek a várost elpusztító mészárlásnak, vagy felzabálták és elüldözték őket a túlélő kevesek.

Bár ilyen borzalmas vérontás nyomai vették körül őket, Zin-Azshari megkímélt lakói mintha mit sem vettek volna észre az egészből. A városban maradt magas, nyurga éjelfek úgy végezték mindennapi dolgaikat a palota körül, mintha mi sem változott volna régi normális életükhöz képest. Sötétlila bőrükkel és szertelenül színes köntöseikkel úgy néztek ki, mintha valamely nagy ünnepségre készülnének éppen. Még az erdőzöld vértezetben a mellvédeken posztoló, zord őrök is oda nem illőnek tűntek, minthogy úgy néztek le az alant elterülő mészárszékre, hogy közben egy pillanatra sem felhősödött el a tekintetük. Egyetlen keskeny, hegyes állú arc sem tükrözött csüggedést vagy a legenyhébb bánatot. Senki sem rettent meg vagy tartott a legapróbb mértékben sem azoktól a torz óriásoktól, amelyek a törmelék és a tetemek között járva túlélők és kémek után kutattak.

A Lángoló Légió felvértezett, démoni harcosainak százai kutatták át a néhai Zin-Azshari területét, s közben újabb százak masíroztak ki a palota magas kapuján, hogy csatlakozzanak a fővárost maguk mögött hagyó csapatokhoz. Az ő kezüktől dőlt romba a szépséges birodalom központja, és ha lehetőségük adódik rá, talán leigázzák az egész világot és mindenkit legyilkolnak útközben.

Többségük kilenc vagy még több lábnyi magassággal tornyosult még a nyurga éjelfek fölé is. Altestük különösképp soványnak tűnt, majd hirtelen szélesedett ki a mellkas felé. Szörnyű vonásaikkal leginkább agyaras koponyákra hasonlítottak, felül méretes szarvakkal és a vidéket éhesen kémlelő, vérvörös tekintettel. Többségük zömök, hegyes aljú pajzsot és izzó buzogányt vagy kardot hordozott, vértezetük dühödt, zöldes árnyalatú lángokkal égett, de nekik e tűz nem okozott sérülést. Pokolőrök. A Lángoló Légió fő tömegét jelentő démonfaj tagjai.

Felettük – hasonlóképpen lángoló szárnyakkal repülve – a Végzethozók tartották szemmel a láthatárt. Egyébiránt hasonlítottak földhöz kötött rokonaikhoz, kivéve a magasságukat és a tekintetükben megcsillanó fejlettebb értelmet. Úgy köröztek Zin-Azshari felett, mint a zsákmányra leső keselyűk, néha egyikük-másikuk irányt mutatott az alant keresgélőknek és odaküldte őket, ahol még rejtőzködhetett valaki vagy valami.

A pokolőrök mellett a Légió más ördögi teremtményei is vadásztak a túlélőkre, többségük termetes, iszonytató, négylábú szörnyeteg, kutyára vagy farkasra emlékeztető alkattal. Pikkelyes förtelmek, durva szőrzettel a hátukon, főként a gerinc mentén, és nemcsak tömzsi orrukkal, de két inas, szívókorongban végződő csápjukkal is a szemetes talajt szaglászták. A pokolkutyák túlzott mohóságtól hajtva rohangáltak a vesztőhellyé vált városban, néha megálltak, hogy megszaglásszanak egy-egy megcsonkított holttestet, kiszippantsák a mágikus energiákat egy-egy otthagyott varázslatos tárgyból.

* * *

Mindeközben a palota legdélibb tornyában csendesebb, ám nem kevésbé iszonytató jelenet játszódott le. Bent az Előkelők – ahogyan az éjelfek királynőjének közvetlen szolgálatában álló varázslókat nevezték – köre hajolt egy a padlóba vésett, hatszögletű mintázat fölé. Kifinomult hímzéssel díszített, türkizszín köntöseik csuklyáját fejükre húzták, s ezüstös, pupilla nélküli szemük kivételével arcuk sötétségbe burkolózott. Tekintetüket nyugtalanító, vöröses csillogás árnyalta.

Az éjelfek a mintázat fölé hajoltak, újra és újra elmormolták varázslatuk nagyszerű szavait. Köröttük romlott, zöldes aura terjengett, s egyenesen a lelkükig hatolt, de nem megrontotta, inkább megerősítette a korábbi erőfeszítésektől már megtört testüket. Akik a múltban bármiféle gyengeséget mutattak, azokat úgymond eltávolították a csoportból. Csak a legerősebbek maradtak, csak ők szőhettek újra a sötét szövevényt, melyet egyszer már megalkottak, melyet egyszer már elveszítettek, s melyet az alant elterülő tó táplált.

– Gyorsabban! – csikordult egy rémálomszerű alak hangja a zöldes fénybe burkolt kör mögött. – Ezúttal be kell fejeznetek!

Az iszonytató külsejű démon négy lábon lépett előbbre, széles, karmos kezeit lelógatta maga mellett, bőrszárnyait magára hajtogatta, amitől úgy nézett ki, mintha hosszú, élő kabátot viselt volna. Fatörzs-vastag hüllőfarkával türelmetlenül csapott a padlóra, megrepesztette vele a szilárd követ. Békaszerű feje szinte a mennyezetet érte, ahogy elhaladt az útjából bölcsen félreálló pokolőrök között – hogy jobb rálátása nyíljon az eseményekre. Feje tetejétől egészen a zömök patákig lefutó, zöld lángokból álló tűzsörénye, minden földrengető lépésénél felszikrázott.

Súlyos, szőrtelen szemöldöke alatt ugyanaz a bomlászöld fény áradt rosszindulatú tekintetéből, mellyel pislogás nélkül szemlélte a sötét csoportképet. Ám e tekintetben más is rejlett; nem csupán gonosz kegyetlenség, de félelem is sejlett ott. Hűvös, kiszámított félelmet ízlelgetett legbelül, mert annak inkább terjesztéséhez szokott, mintsem érzéséhez. Bár nem mutatta ki, végtelenül nyugtalanította a dolog. Parancsot kapott urától és hibázott, pedig korábban sohasem történt ilyesmi. Ő még sohasem hibázott. Ő, Mannoroth, a Legnagyszerűbb kiválasztott parancsnokainak egyike.

– Nos? – mordult rá a szárnyas szörnyeteg a varázslókra. – Megint le kell tépnem valamelyikőtök fejét, szánalmas kis férgek?

Egy sebhelyes éjelf, aki az őrök erdőzöld vértezetet viselte, meg mert szólalni:

– Nem fogja megengedni, hogy újra ilyet tégy, nagyuram.

Mannoroth a senkiházihoz fordult, bűzös lehelete végigmosta a sisakos katona hosszúkás arcát.

– Nagyon panaszkodna úrnőd, ha úgy döntenék, hogy a te fejedet adom neki, Varo’then kapitány?

– Minden bizonnyal – válaszolt az éjelf anélkül, hogy bármiféle érzelem kiült volna az arcára.

A démon kinyúlt egyik húsos kezével, mely több mint elég nagy volt ahhoz, hogy átfogja vele Varo’then kapitány fejét és sisakját. A karmos ujjak körbevették az elfet – azután visszahúzódtak. Mannoroth urának rendelkezése szerint az éjelfek királynője és a számára fontosak érinthetetlenek, értékesek a Lángoló Légió istenének. Legalábbis egyelőre.

Varo’then volt az egyik, akinek Mannoroth végképp nem árthatott. A királynő főtanácsosa, Xavius halálával a kapitány lett Azshara összekötője. Amikor a dicsőséges úrnő nem óhajtotta fenséges jelenlétével kitüntetni a teremben dolgozókat, akkor az őrkapitány vette át a helyét. Mindent, amit látott vagy hallott, azt szabatosan közvetítette úrnőjének, és az alatt a rövid idő alatt, amikor Mannoroth meg tudta figyelni a királynőt, el kellett ismernie, hogy nem csupán üresfejű liba, aminek oly sokan képzelik. Tekintetében ravaszságot sejtett, amit erőtlennek tűnő megnyilvánulásai jól elrejtettek, bár mégsem olyan jól, hogy a „mennyei” parancsnok ne vegye észre. A démon kíváncsi volt, hogy ura mit szándékozik tenni a királynővel, amikor végül átlép erre a világra. Ha átléphet egyáltalán erre a világra.

A kapu, mely arra a másik helyre vezet, a világok és dimenziók közötti birodalomba, ahol a Lángoló Légió bolyongott őrjöngő megszállásai között, összeomlott egy mágikus támadástól. Ugyanezen támadás során tört félbe a torony is, amelyben az Előkelők dolgoztak azelőtt. Mannoroth még mindig nem tudta, hogy pontosan mi történhetett, de a pusztítás néhány túlélője szerint valamely láthatatlan ellenség jelent meg közöttük, aki többek közt a kancellárt is lemészárolta. A szörnyparancsnok élt a gyanúval, hogy a láthatatlan behatoló már rég lerázta az utána küldött vadászokat, így inkább csak az értékes kapu helyreállítására törekedett – ha egyáltalán még helyreállítható volt.

Nem, gondolta. Nincs helye kétségnek. Újra meg kell nyitni.

Azonban a mintázat felett lebegő, tüzes energiagömb még nem adta jelét semmiféle résnek vagy hasadéknak, amely abba a másvilági dimenzióba vezet. Az agyaras behemót hiába meredt rá szinte folyamatosan, nem érezte a végtelent, nem érezte ura mindent elborító jelenlétét. Semmit sem érzett, és a semmi hibát jelentett, ami a Lángoló Légióban egyenlő volt a halálnál is rosszabb végzettel.

– Gyengülnek – jegyezte meg Varo’then kapitány udvarias hangsúllyal. – Ismét el fogják veszíteni a varázslatot.

Mannoroth maga is látta, hogy a katona igazat beszél. Morogva nyúlt ki akaratával és kezdett maga is varázsmunkába. Erőszakos betolakodása a folyamatba egy pillanatra megrázta az Előkelőket, de Mannoroth átvette az uralmat a csoport felett és megtámogatta erejüket.

Ezúttal sikerülnie kell! Sikerülni fog! gondolta. Vezérlete alatt a varázslók olyan erővel dolgoztak, mint egyszer sem azelőtt, Mannoroth határozott elkötelezettsége szinte tébolyult erőfeszítésre korbácsolta őket. Vöröses árnyalatú szemeik elkerekedtek, és testük rázkódott az egyszerre fizikai és lelki megterheléstől.

Mannoroth zordan vigyorgott a makacs energiagömbre, ami ellenállt minden változásnak, elutasította, hogy megnyíljon és utat engedjen a Légió urának. Sárga izzadságcseppek ütköztek ki a démon bőrén, széles, békaszerű szájában hab gyülemlett fel. Bár a hiba következtében elszakadt a Legnagyszerűbbtől, bizonyos volt benne, hogy valamiképpen mégis elnyeri büntetését. Senki sem menekülhet Sargeras haragjától.

Ezzel a gondolattal eltelve még dühödtebben feszítette meg akaratát, és kitépett az éjelfekből minden hatalmat, amit tudott. A körből nyögések hangzottak fel. Hirtelen mélységes sötét pont jelent meg a tüzes gömb közepén. Azon keresztül, valahonnan a távolból egy hang érkezett és töltötte be Mannoroth elméjét, egy hang, mely ugyanolyan ismerős volt, mint a sajátja.

Mannoroth! Te vagy az? Nem Sargeras hangja szólt.

Igen, válaszolt a démon kelletlenül, hasonlóképpen csak gondolatban. Az út újra nyitva áll.

Túl sokáig vártunk. Hűvös, mérlegeléshez szokott hangszín, amitől még a nagy hatalmú parancsnok is összébb húzta magát. Csalódott benned.

Megtettem mindent, ami lehetséges! védekezett Mannoroth, mielőtt a józan megfontolás figyelmeztette volna, hogy ostobaság az ellenkezés.

Teljesen meg kell nyitnod az utat. Ellenőrizni fogom, hogy végül sikerült-e vagy sem. Készülj a jöttömre, Mannoroth! Indulok hozzád.

Ezzel egy időben a feketeség szétáradt a gömb belsejében, majd hatalmas ürességgé változott a mintázat felett. A kapu nem teljesen olyan volt, mint korábban, amikor az éjelfek először megalkották; ezúttal ama másik birodalom lakói is segítettek a megerősítésében. Már nem omolhatott össze magától.

– Térdre! – üvöltött fel Mannoroth. A még mindig az uralma alatt álló varázslók nem tehettek semmi mást, minthogy azonnal engedelmeskedtek. A jelenlévő pokolőrök és elf katonák egy hosszú pillanattal később követték őket. Még Varo’then is gyorsan letérdelt.

Utoljára a hatalmas démon ereszkedett térdre, de ő tette ezt a legnagyobb hódolattal. Amennyire Sargerastól rettegett, közel annyira félt az érkezőtől is. Készen állunk a fogadásodra, informálta a másikat a tudati kapcsolaton keresztül. A padlón tartotta tekintetét. Ha ellenszegülésnek értelmezhető, akkor bármely egyszerű kis cselekedet – legyen bármennyire jelentéktelen – a kínokkal terhes véget jelenthette. Mi méltatlanok várjuk érkezésed, Archemonde.

Kettő

Malfurion világa, az éjelfek által ismert világ, úgymond megszűnt létezni, Kalimdor kontinensének középső része lepusztult síksággá változott. Minden irányban terjeszkedve, a démonok szabadjára eresztett haraggal pusztították az öntelt és kimerült éjelf civilizációt. Százak, talán ezrek hevertek holtan, és a Lángoló Légió kérlelhetetlenül nyomult tovább.

Egyedül Suramar és környéke maradt biztonságosnak nevezhető; a nyugat vált a szörnyű invázióval szembeni ellenállás központjává. A dicsőség részben magát Malfuriont illette, minthogy ő törte meg az Előkelők ama varázslatát, amely elzárta a Végtelen Forrást a palotán kívül maradt éjelfektől, illetve ő zárta be a kaput, melyen keresztül a démonok érkeztek. Szembeszállt Xaviusszal, a királynő kancellárjával és az Előkelők vezetőjével, majd hősies küzdelemben megölte.

Mindeközben a Feketebástya-erőd ura és az éjelf erők parancsnoka, Hollócsőr Kur’talos sereget toborzott és ellencsapást mért a démoni hordára. Így a fővárostól nyugatra megtisztították ugyan a birodalmat, de csupán annyit értek el, hogy a démoni csapatok máshová összpontosították erőiket. Zin-Azshari visszafoglalását a napkelte és a kimerültség megakadályozta, így a másvilági horda nem veszítette el központját. Úgy tűnt, az éjelf ellencsapás után is elegendő szörnyeteg maradt ahhoz, hogy tovább dúlják Kalimdor más részeit.

Visszatérve a druidára; ugyan Hollócsőr nagyúr elismerte tettét az összegyűlt vezérek előtt, de Malfurion nem érezte magát akkora hősnek. A harc során Xavius többször is kijátszotta, és csupán társainak közbelépése tette lehetővé, hogy felülemelkedjen a gonosz főtanácsadón, illetve tanítója segítsége kellett, hogy ne vesszen oda maga is.

Amúgy is undorodván a várostól, az ifjú éjelf gyakran kiment a még érintetlen Ga’han-erdőségbe. Itt kereste a magányt, hogy megnyugtassa lelkét és – hibáit felismerve és kissé eltúlozva – druida ismereteinek gyakorlására használjon minden szabad pillanatot, amelyet nem rabolt el tőle a parancsnoki tárgyalások sokasága. A Hollócsőr nagyúr által összetrombitált had indulni készült – nyilvánvalóan a főváros felé, de még semmit sem tisztáztak egyértelműen. A Lángoló Légió oly sok helyre eljutott már, hogy a nemes serege éveken keresztül vándorolhat majd erre és arra, vívhatja a csatákat anélkül, hogy bármiféle haladást érne el. Hollócsőr összehívta a legjobb stratégákat, hogy kijelöljék a lehetséges útvonalakat, amelyek döntő győzelemhez vezethetnek, és emellett elég gyorsak is – mert minden tétovázással töltött nap újabb ártatlan életekbe kerül.

Valamilyen gondolatsor mindig elterelte Malfurion figyelmét. Homlokán barázdák jelentek meg, ahogy erőlködve küzdött belső békéje megleléséért, közben jól tudta, hogy az erőlködéssel csak feszültségét növeli. Mélyet sóhajtott és elölről kezdte az egész meditációs gyakorlatot. Ezúttal elméje lassan eléggé lecsillapodott ahhoz, hogy érzékelje a levelek susogásában rejlő szavakat, a fák beszédét. Ha akarta, szólhatott az erdő lakóival, de akkor és ott megelégedett annyival, hogy hallgatja a széllel szálló szavakat. Az erdőben másképpen telt az idő, és ezt leginkább a fák tükrözték. Tudtak a háborúról, de egészen elvont módon beszéltek róla. Bár megérezték és megértették, hogy más erdőket természetellenes lények dúltak fel, a vigyázó erdei istenségek még nem adtak okot a Ga’han fáinak, hogy igazán elszomorodjanak. Ha veszély közeledik, azt biztosan időben tudni fogják.

Nyugalmuk megrendítette Malfuriont. A Lángoló Légió nyilvánvaló fenyegetést jelentett minden életre, nemcsak az éjelfek voltak veszélyben. Azt megértette, hogy az erdő miért őrzi még mindig nyugalmát, de a természet védelmezőinek tétlenségét egyszerűen képtelen volt elfogadni. Hová lett Cenarius és a többiek?

Amikor először kereste a druidák ösvényeit, az ifjú mélyen belovagolt a Suramar melletti erdőségbe. A mitikus félisten után kutatott, maga sem reménykedve a sikerben. Végül mégis rálelt Cenariusra, illetve az istenség magához szólította és elvezette evilági szentélyébe. Ez már önmagában is elég meglepő volt, de amikor azt is felajánlotta, hogy tanítványául fogadja a fiút, Malfurion nem hitt a fülének.

Így lett Cenarius, az erdők ura a fiatal éjelf tanítója és idővel jó barátainak egyike. Malfurion megtanulta tőle, hogyan lépjen be a Smaragd Álomba, a halandók álmainak táptalajt adó másik valóságba, és hogyan idézze meg a természet erejét és szellemeit a misztikus druida varázserő nevében. Végül e tanítások segítségével győzte le Xaviust és tette tönkre az Előkelők varázsmunkáját. De vajon miért nem fordította csodálatos hatalmát Cenarius és a többi természeti istenség a kétségbeesett ellenállók megsegítésére?

– Ha! Gondoltam, hogy itt leszel. – A sajátjáéhoz hasonló hang azonnal felfedte az érkező kilétét. Feladva a benső harmónia keresésére irányuló törekvését, a druida felállt és barátságosan köszöntötte testvérét. – Miért keresel? – kérdezte azután.

– Miért ne? – Mint mindig, ikertestvére most is szorosan összefogva viselte éjkék haját. A rangjához illő köntös helyett bőrnadrágot és nyitott mellényt húzott, mindkettő fekete, hasonlóan magas szárú csizmájához. A mellényre tűzve kis jelvény függött éppen a szíve felett, amelyre lila gyűrűbe foglalt, ébenfekete madárfejet véstek. Az öltözék új volt, és akár egyenruha is lehetett volna. A jelvény Hollócsőr Kur’talos - Illidan újdonsült patrónusa – házának pecsétjét ábrázolta.

– Hollócsőr nagyúr bejelentést tesz alkonyatkor, testvérem. Korán kellett kelnem, hogy megtaláljalak és időben visszavigyelek. Számítanak a jelenlétedre.

Mint az éjelfek többsége, Illidan is aludni szokott napközben. Malfurion kitanulta ennek ellenkezőjét, hogy hatékonyabban használhassa a természeti világot átitató, rejtett erőket. Való igaz, a druida utakat eleinte még éjjelente tanulmányozta, de a nappal volt az az idő, amikor népe és a Végtelen Forrás közötti kapcsolat meggyengült, a természet jótékony szellemei azonban megerősödtek. Ez azt jelentette, hogy mindig déltájban volt legkisebb az esély arra, hogy egy-egy druida varázs a Forrásból merítsen erőt, és így Malfurion ahhoz kötődve tanulja ki a varázs használatát. Később hozzászokott a nappali életmódhoz, és már jobban is érezte magát fényben, mint sötétben.

– Hamarosan amúgy is indultam volna vissza – válaszolta Malfurion, és azzal el is indultak a hátasok felé.

Rosszul jött volna ki, ha nem vagy ott. Hollócsőr nagyúr nem tűr semmiféle rendbontást vagy késlekedést, különösen azoktól, akik nélkülözhetetlenek a terveihez. Épít rád, Malfurion, de ezt te is jól tudod.

Bár ösvényeik a mágia tanulásában ellentétes irányba haladtak, mindkét testvér tehetséges volt abban, amit választott. Miután Illidan megmentette egy démontól, a Feketebástya-erőd ura a személyes varázslójává nevezte ki. Olyan posztra, amelyet általában a Holdőrség egy idősebb tagja, az éjelfek valamelyik mágusmestere tölt be. Ezután Illidan is jelentős szerepet játszott abban, hogy megállították a démonok előrenyomulását, mi több – vezetőjük halála után – átvette a jelen lévő Holdőrök irányítását is, és igen hatékonyan használta fel a varázslók hatalmát a behatolók ellen.

– Időnként ki kell mennem Suramarból – ellenkezett Malfurion. – Bezárva érzem magam. Nem érzékelem az erdőt.

– Suramar épületeinek felét élő fákból formálták ki. Mi a különbség?

Hogyan is magyarázhatta volna el Illidannak azokat az érzeteket, melyek napról-napra egyre erősebben ostromolták lelkét? Minél mélyebbre merült a mesterségébe, annál érzékenyebbé vált a világ minden alkotóelemére. Kint az erdőben már szinte folyamatosan érezte a nyugalmat, amely a fákból, a kövekből, a madarakból, mindenből áradt felé. A városban csak elsatnyult, szinte őrült kisugárzását érezte mindannak, mit népe megmunkált. A természetesen növekedett fákból mesterségesen kialakított lakóhelyek lettek, a földet és sziklát átformálták és megfaragták, hogy kedvükre alakítsák az elfoglalt területet. Mindezen változások következtében az egész környék már nem volt természetes, de nem volt elég mesterséges sem ahhoz, hogy el lehessen választani a természettől. A növények magukba fordultak, gondolataik és érzéseik zavarossá váltak. Képtelenek voltak megérteni önmaguk kevert lényét, és ez őrjítően hatott rájuk. Amikor a városban járt, Malfurion úgy érezte, mindez rossz, bár azt is elismerte, hogy népének – ahogyan a törpéknek és a többi fajnak is – jogában áll megteremteni a saját civilizációját. Nem vétettek azáltal, hogy otthonokat építettek maguknak és művelhetővé tették a talajt. Még az állatok is ezt teszik, bár másképpen, ösztönösebben, természetesebben. Mégis egyre kényelmetlenebbül érezte magát.

– Talán vissza kell térjünk a régi vesszőparipáinkhoz? – kérdezte Malfurion, és ezzel elejét is vette annak, hogy válaszolnia kelljen testvére kérdésére.

Illidan elvigyorodott, azután csak bólintott. Egymás mellett lépdeltek fel a fák között az emelkedőn. Az utóbbi időben valahogy egyre kevesebb mondanivalójuk maradt egymás számára, kivéve, ha a háborúról esett szó. Bár valaha szinte egyformán gondolkodtak és cselekedtek, már egyre kevesebb közösséget éreztek, lassan elidegenedtek egymástól.

– A sárkány távozni kíván, lehet, hogy már napnyugtakor – jegyezte meg hirtelen Illidan.

Malfurion nem hallott semmi ilyesmiről. Megállt és döbbenten bámult testvérére. – Mikor mondta ezt?

Az éjelfek kevés nagy hatalmú szövetségesének egyike a hatalmas vörös sárkány, Korialstrasz volt. A még fiatal, de máris jelentős hatalommal rendelkező óriáshüllő – állítólag a Sárkánykirálynő, Alexstrasza egyik hitvese – a rejtélyes utazók egyikével, a Krasus néven ismert, ősz hajú mágussal együtt jött el hozzájuk. Korialstrasz és Krasus valamiféle mélyen rejlő kapcsolatban kötődött egymáshoz, de Malfurionnak még nem sikerült felfednie e kötelék jellegét. Csak annyit tudott, hogy ha bárhol felbukkant az az ösztövér, szürkébe öltözött, sápadt alak, akkor mindig vele volt a szárnyas behemót.

Együtt megállíthatatlan erőt képviseltek, ami elől a démonok is fejvesztve menekültek, így erejük bevetésével szinte kikövezték a védők előrenyomulásának útját. Azonban külön-külön mindketten úgy néztek ki, mintha már a halál küszöbén állnának.

Az ifjú úgy döntött, nem üti bele az orrát egyikük ügyeibe sem, részben mert segítették az éjelfeket, és részben mert mindkettejüket tisztelte és kedvelte. Ha azonban Korialstrasz távozni kíván, akkor ezzel jelentős erőtől fosztja meg az éjelf csapatokat.

– Krasus mester is vele menne?

– Nem, ő itt marad Rhonin mesterrel. – Illidan ugyanolyan tisztelettel ejtette ki ez utóbbi nevet, ahogyan testvére szólt Krasusról. Lánghajú Rhonin ugyanarról a névtelen és távoli földről érkezett, mint az idősebb mágus, a helyről, melyet csak akkor említettek meg röviden, amikor a Lángoló Légióval kapcsolatos tapasztalataikról beszéltek. Akárcsak Krasus, Rhonin is igencsak tanult mágus volt, bár külseje alapján jóval fiatalabb lehetett. A szakállas varázshasználó Malfurionéhoz hasonló egyszerű öltözéket viselt, dísztelen szürkéskék utazóruhát, de nem ez volt az, ami igazán megkülönböztette a körötte lévőktől. Krasus még elment volna éjelfnek – ámbár igencsak beteges kinézetű, sápadt éjelf lett volna –, de a hasonlóképp sápadt Rhonin olyan fajból származott, melyet senki sem ismert arrafelé. Embernek nevezte magát, de a Holdőrség azt híresztelte, hogy valamiféle törpe lehet, egyszerűen csak magasabbra nőtt fajtársainál, és kicsit más az alkata.

Bármiféle teremtmény legyen, Rhonin ugyanolyan felbecsülhetetlenül értékessé tette magát, mint Krasus és a sárkány. Oly hévvel és jártassággal használta a Forrás mágiáját, hogy azt még a Holdőrök sem tudták felülmúlni. Talán még jelentősebb volt az a tény, hogy védőszárnyai alá vette Illidant és sokat tanította őt. Illidan szerint Rhonin meglátta benne a született tehetséget, de Malfurion tudta, hogy az idegen meg akarta zabolázni ikertestvére elhamarkodottságát és vakmerőségét is. Ha magára maradt, Illidan hajlamos volt kockára tenni nem csupán a saját, de a bajtársai életét is.

– Ez nem jó hír, Illidan.

– Valóban nem – értett egyet borostyánszín tekintetű ikertestvére –, de így is megálljuk a helyünket. – Felemelte egyik kezét, hogy Malfurion jól lássa a körülötte megjelenő vöröses fényt. – Mi sem váltunk erőtlenné. – Eloszlatta a vörös sugárzást. – Még ha húzódozol is valamelyest attól, hogy használd azt, amit Cenariustól tanultál.

Malfurion testvére olyan varázslatok erejének szabadon eresztésére gondolt, amelyek nem csupán az ellenségen töltenék ki pusztító haragjukat, hanem a vidéken is és mindenen, ami az útjukba kerül. Illidan még mindig nem értette meg, hogy a druida megpróbál a természet békés egyensúlya érdekében cselekedni, és nem ellene.

– Csak annyit teszek, amennyit megtehetek – válaszolta Malfurion. – Kényes egyensúlyról van szó, amely… – De nem mondhatta tovább. Rémálmaikból kilépő alak toppant elébük.

A pokolőr kitátotta szörnyű állkapcsát, és egy üvöltés kíséretében rávetette magát az ikrekre. Malfuriont csak vállal lökte arrébb – lángoló vértezete a legkisebb mértékben sem égette meg az éjelfet, ehelyett lelke mélyéig hatoló faggyal sújtotta. A méretes kard felemelkedett, és a démon lecsapott másik ellenfelére.

Ne! – Malfurionnak nem volt jobb ötlete, hát elgáncsolta testvérét. Egy pillanattal később már az erdő és a lég erejét szólította segítségül. Hirtelen támadt heves szélroham csapott le a démonra, felkapta és méterekkel hátrébb vetette, mint egy száraz falevelet. A szörnyeteg egy fatörzsnek csapódott és lecsúszott rajta.

Mint valami óriási tintahal csápjai, a közelben álló fák gyökerei kiemelkedtek a földből és körbefonták a kábult támadót. A démon próbált felkelni, de karjait, lábait, testét és fejét a földhöz szegezték a növények. Küzdött, de nem volt képes szorítani fegyvere markolatát.

Áldozatuk lekötözése után a fák gyökerei azonnal visszakívánkoztak a földbe – de nem visszahúzódtak, hanem átpréselték magukat a rém testén. Az iszonytató támadóból már csak sziszegő sóhaj törhetett fel, mielőtt az egyik gyökér elválasztotta fejét a testétől. Zöld testnedv ömlött ki a végzetes sebből, s mint valami szétszórt kirakós játék, a démon darabjai legurultak a lejtőn a majdnem-áldozatok felé.

Mindez olyan rövid idő alatt történt, hogy Malfurion és Illidan épp csak össze tudta szedni magát. Felkészültek a további támadók fogadására, és mintha csak igazat akartak volna adni nekik, újabb két pokolőr ugrott le a közeli fákról. Illidan rámutatott a közelebbire. Az már rátört volna áldozatára, ehelyett hirtelen oldalra fordult és társa felé sújtott buzogányával, egyetlen iszonytató csapással meglékelte annak koponyáját.

Malfurion ismerős morranást hallott oldalról. Nyakán felmeredt a szőr és akaratlanul is odanézett. Termetes négylábú bestia ugrott felé, két tekergőző csápja szívókorongokkal tapadt a mellkasára. A korongok szélén fogak meredeztek. Megsárgult agyarak sorai töltötték be az ifjú éjelf látóterét, fuldoklott a rothadó húséhoz hasonlatos szagtól. Valahol saját rettenetes helyzetének zajain túl meghallotta Illidan kiáltását, melyet a kutyákéra halványan emlékeztető vonyítás szakított félbe.

Megtévesztő taktika áldozataivá váltak: a közvetlen támadással elterelték a figyelmüket, hogy újabb ellenfeleik hátulról lephessék meg őket. A pokolkutyák csak az alkalomra vártak, hogy a megfelelő pillanatban rájuk vessék magukat.

Malfurion felsikoltott, ahogy a szomjas szívószervek az életerejével együtt rántották ki testéből a mágikus erőket. Megpróbálta letépni magáról a csápokat, de azok kitartottak. Az éjelf érezte, hogy ereje pillanatok alatt elhagyja. Alig fél lélegzetvételnyi idővel később kábult ernyedtség árasztotta el testét, az eső halk dobolásához hasonlatos hang töltötte be fülét. A pokolkutya megremegett, a csápok eleresztették és a levegőben vonaglottak, míg végül a démon az oldalára fordulva, egy fáradt nyögés kíséretében majdnem Malfurion karjaiba omlott.

Miután gyorsan kitörölte szeméből a kín könnyeit, az éjelf látta, hogy a bestia vastag bőréből tucatnyi éles-hegyes lövedék áll ki; mindegyiket szakértő módon célozták a legsérülékenyebb területekre. A démon már halott lehetett, mielőtt elesett. Az Illidanra támadó dög és a két pokolőr hasonlóképpen járt.

Az erdőből közel negyven katona léptetett ki éjszablyákon ülve, szürke és zöld vértezetben. A nagyra nőtt kardfogú fekete párducok remek hátasokként szolgálták az éjelfeket, minthogy olyan ügyességgel és gyorsasággal vágtattak a dombos-erdős terepen, amellyel egyetlen más teremtmény sem vehette fel a versenyt.

– Szétszóródni! – kiáltotta egy ifjú tiszt, hangja ismerősnek tűnt mindkettejük számára. – Terepbiztosítás! Ne maradjon több!

A katonák gyorsan mozogtak, de óvatosak maradtak. Malfurion becsülte figyelmességüket, hiszen tudta, nappal nincsenek erejük teljében. A druida nem tagadhatta, hogy jártasságuk tiszteletre méltó; különösen azután nem, hogy megmentették az életét.

Malfurion mellé érve, a tiszt megállította vicsorgó hátasát. Az éjszablyák szintén nem kedvelték a nappali fényt, de fokozatosan hozzá lehetett szoktatni őket, ha kellett.

– Ez lenne hát a sorsom? – kérdezte a szokásosnál valamivel kerekebb arcú éjelf. Végigmérte Malfuriont, és kissé feszültnek tűnt, bár lehet, hogy csak élesebben metszett szemei miatt tűnt nyugtalannak. – Rendre meg kell akadályoznom, hogy legyilkoltassátok magatokat? Könyörögnöm kellett volna őméltóságának, hogy megtarthassam a helyemet Suramar városőrei között.

– Lehet ez még máshogy is, Jarod – válaszolta Malfurion. A katona csalódottan fújt egy nagyot:

– Nem, nem lehet, mert Hollócsőr nagyúr sohasem enged visszalépni az őrségbe! Úgy hiszi, maga a Holdanya szentelt fel a feladatra, hogy a különleges alattvalók hátát védjem!

– Velem, Elune egyik beavatott papnőjével és egy rejtélyes mágus társaságában léptél be a városba. És persze, ne feledjük a sárkányt se. Azt hiszem, akaratlanul is felfigyelt rád Hollócsőr nagyúr és a többi parancsnok. Többé már nem képesek egyszerű őrtisztként tekinteni rád.

Jarod grimaszolt.

– Nem vagyok én hős, Malfurion mester. Ti egyetlen intéssel ölitek a démonokat; én csupán próbálok vigyázni rátok, hogy ugyanígy folytathassátok.

Árnydal Jarod abban a balszerencsében részesült, hogy elfoghatta Krasust, amikor megpróbált bejutni Suramar falai közé. A mágus felhasználta a kapitányt arra, hogy segítséget szerezzen, és az említett csapat – benne a sárkány Korialstrasz – végül ennek eredményeképpen találkozott össze. A jó tiszt puszta kötelességtudatból maradt foglya mellett; mindenekelőtt ezt becsülte Hollócsőr, aki úgy határozott, hogy varázshasználóinak felügyeletre van szükségük. A kapitány úgymond „önként jelentkezett” és hirtelen egy csapat veterán élén találta magát, akiknek többsége messze több katonai tapasztalattal rendelkezett, mint ő.

– Nem lett volna szükség a beavatkozásotokra! – csattant lel Illidan, amikor csatlakozott testvéréhez. – Ura voltam a helyzetnek.

– Ez a feladatom, Illidan mester. Ahogyan az is, hogy észrevegyem, ha egyedül útnak indulsz, őlordsága határozott parancsai ellenére. – Árnydal újra a druida felé fordult:

– Amikor felfedeztük, hogy mennyi ideje eltűntél…

– Hmmpf! – Illidan csak fújtatott válaszképpen. Bár az utóbbi időben kevés ilyen alkalom adódott, akkor és ott az ikrek egyetértettek – egyiküket sem érdekelte Hollócsőr kívánsága, hogy maradjanak folyamatos felügyelet alatt. Ha így tesznek, csak még inkább menekülni vágytak volna. Malfurion a természetbe vágyott; Illidannak pedig egyszerűen csak nem volt türelme a hosszadalmas tanácsülésekhez. Őt nem érdekelték a haditervek; menni akart, hogy tovább ölhesse a démonokat.

Csakhogy ezúttal majdnem a démonok ölték meg őt. Egyikük sem érezte a közelségüket, és ez új, ijesztő jelenségnek számított. A Lángoló Légió megtanulta elrejteni orvgyilkosait; a fák között megbúvó fertőt még maga az erdő sem ismerte fel. Nem jó jel a küzdelem folytatását tekintve.

Az egyik katona odaléptetett Jarod mellé, tisztelgett, azután így szólt:

– A terület tiszta, kapitány. Nincs jele több… – Hátborzongató sikoly szakította félbe. Malfurion és Illidan egyszerre fordult meg és indult rohanvást a hang forrása felé. Jarod már nyitotta a száját, hogy visszahívja őket, de azután inkább szorosan összezárta ajkait, és utánuk ösztökélte hátasát.

Nem kellett messzire menniük. Az erdei úttól valamivel bentebb, a fák között borzalmas látvány késztette megállásra a társaságot. Az éjszablyák egyike kicsavarodott tagokkal hevert a földön, zsigerei kiömlöttek felnyitott oldalán, üveges tekintete az égre meredt. Az állat alig néhány lélegzetvétellel korábban pusztulhatott el; izmai még rándultak egyet-egyet.

A vérfagyasztó sikoly azonban nem a bestiától származott. A korábban rajta ülő katonát saját kardja szegezte egy magas tölgy törzsére, lábai majd egy méterrel a föld felett himbálóztak. Annak ellenére, hogy vértezetet viselt, a katona oldalát ugyanúgy feltépték, mint a hátasét – minden ott hevert a fa tövében, ami csak kiszabadulhatott testéből. Szája nyitva maradt és tekintete tökéletes mása volt az éjszablya üres tekintetének.

Illidan ugrásra készen nézett körül, de Malfurion határozottan a vállára tette kezét és megrázta fejét.

– Úgy teszünk, ahogy a kapitány kérte. Visszamegyünk. Most.

– Szedjétek le onnan! – parancsolta Jarod, arca veszített valamennyit természetes lila színéből. Az ikrekre mutatott: – Kíséretet köréjük! Azonnal! – Odahajolt a testvérpárhoz és türelmetlenül tette hozzá: – Persze, csak ha nem bánjátok!

Malfurion leintette testvérét, nehogy Illidan bármiféle megjegyzést tegyen. Kötelességtudóan vonultak fel az emelkedőn a hátasaikhoz, a kíséret java része folyamatosan körülöttük örvénylett, ahogyan farkasfalka köröz a zsákmány körül. Ironikus volt, hogy Malfurion és testvére nagyobb erőt képviseltek, mint az összes katona együtt, és mégis, a kapitány közbelépése nélkül valószínűleg meghaltak volna. Sokat kell még tanulnunk, gondolta az ifjú druida, miközben felült az éjszablyára. Sokat kell még tanulnom.

* * *

Krasus többet élt már, mint körülötte bárki. Nyurga, ezüsthajú alakja sugározta azt a bölcsességet, amit ez idő alatt összegyűjtött, de csak mélyen a szemébe nézve alakulhatott ki valamiféle elképzelés, tudásának és tapasztalatainak mélységéről.

Az éjelfek saját fajuk valamely oldalágáról származónak tartották, valamiféle albínónak vagy mutációnak. Eléggé hasonlított rájuk, bár szeme inkább olyan volt, mint a törpék szeme, pupillái is voltak. Vendéglátói elfogadták ezt a „másságot”, mint a mágiához való kötődés jelét; Krasus jelentősebb árkán hatalommal rendelkezett, mint az örökkön magasztalt Holdőrség egésze együttvéve. Azt már jóval nehezebben értették meg, hogy ideje java részét a Korialstrasz néven ismert sárkány mellett töltötte; így nem is igazán zaklatták, legfeljebb a gyűlések alkalmával szólították meg.

A csuklyás mágus valójában nem a vörös hajú Rhonin távoli földjéről érkezett. Igaz, mindketten igen távoli világból jöttek, a távoli jövőből, a Lángoló Légió ellen vívott második és győzedelmes háború utáni korból, azonban nem önszántukból léptek át a múltba. Mindketten egy különös és nyugtalanító rendellenességet vizsgáltak a hegyek között, amikor az a valami elnyelte és átvetette őket időn és téren, át az ősi Kalimdorba.

Persze, nemcsak őket. Egy orkot – egy veterán harcost, Broxigart – szintúgy elnyelte a rendellenesség. Brox népe hasonlóképpen a démonok ellen küzdött abban a második háborúban, és hadfőnöke egy társával együtt elküldte, hogy értelmet találjanak egy sámán zaklatott rémálmában. Brox társa belekerült a jelenség legszélébe, így az időörvény széttépte, elporlasztotta, talán a legjobb szóval mondva megsemmisítette, és az idősebb ork egyedül érkezett a múltba.

A körülmények csapattá kovácsolták a sárkányt, az embert és az orkot – a korábbi ellenségeket vagy kényszerű szövetségeseket, de semmiképp sem barátokat. Ugyanezek a körülmények egyáltalán nem mutattak utat vissza a saját idejükbe, és ez mindennél jobban aggasztotta a sárkánymágust.

– Megint elmerengtél – dörögte Korialstrasz.

– Csupán közelgő távozásodra gondoltam – válaszolta Krasus saját fiatalabb énjének.

A vörös sárkány bólintott hatalmas fejével. A páros Hollócsőr nagyúr impozáns citadellája, a Feketebástya-erőd egyik széles, szilárd mellvédje mögött állt. A kortársainak kedves, szertelen otthon helyett, a lord nagyon is katonás lakhelyet tartott fenn. Az erődöt szinte egyetlen méretes, ébenfekete sziklaalakzatból faragták ki, és a hozzáerősített részek köveit olyan jól összeillesztették, hogy a kor egyik legerősebb épületévé vált. A Feketebástyát sokan tartották bevehetetlennek, azonban Krasus már ismerte a Lángoló Légió iszonytató őrjöngését, így csupán a sok kártyavár egyikét látta benne.

– Szívesen maradnék – mondta a vörös sárkány –, de nagy a csend a fajtánknál. Még szeretett Alexstraszám jelenlétét sem érzékelem elég erősen. A legjobban neked kell megértened, hogy miért érzek késztetést az igazság felfedésére. – Korialstrasz tudta, hogy bajtársa is sárkány, mint ő maga, de nem kapcsolta össze a múltat a jövővel.

Krasusnak is hiányérzete volt, így elfogadta, hogy fiatalabb énjének fel kell röppennie és fel kell kutatnia e hiányérzet okát akkor is, ha ez kockázatot jelentett mindkettejük számára. Együtt bámulatra méltó erőt képviseltek, Hollócsőr nagyúr egyik legfőbb ütőerejét: a sárkány lángzuhatagot szórt a démonokra és a mágus pusztító tűzviharrá növelte azt, így egyetlen sárkánylehelet és egyetlen varázslat hatására elképesztő mértékben hullott az ellenség. De ha különváltak, betegség csapott le rájuk, és legyengítette mindkettejüket.

A napfény utolsó maradványai is eltűntek a láthatáron.

Ébredeztek az elfek, és nagy ügybuzgalmukban sietősen lepték el az épület környékét. Az őrségváltáskor jellemző mozgolódás mellett a hétköznapi élet is ekkor indult be a birodalomban.

– Gondolkodtam – szólalt meg újra Krasus, de azután újabb csendes, szemlélődő szünetet tartott. Hosszas hallgatás után folytatta: – Talán van egy módja, hogy egymástól távol is megtartsuk erőnket – folytatta rövid szünet elteltével.

– Hogy úgy mondjam, együtt maradhatunk.

– Csupa fül vagyok.

– Ugye, van meglazult pikkelyed? Legalább egy.

A sárkány kitárta szárnyait, és a magas torony tetején ülve megrázta magát, mint valami hatalmas kutya. Pikkelyei ritmust verve zörögtek. A behemót nagy szemöldöke összeszaladt, ahogy feszülten hallgatózott, azután hátratekerte kígyószerű nyakát, és megvizsgálgatta a jobb hátsó lába környékét.

– Azt hiszem, van ott egy.

A sárkányok általában úgy vedlik le pikkelyeiket, ahogyan más teremtmények a szőrüket. A sebezhetővé vált terület hamar megkeményedik és újabb pikkelyt növeszt. Időnként, ha egyszerre több pikkelyt is elveszít, a sárkánynak vigyáznia kell, mert az ilyen helyeken jóval sebezhetőbbé válik minden fegyverrel szemben, vagy ha megsebesítik az izmait, akkor könnyebben megmérgezhetik.

– Szeretném megkapni. Az engedélyeddel, természetesen. Korialstrasz bárki mást visszautasított volna, de Krasus és ő mélyen megbíztak egymásban – bár a sárkány továbbra sem értette, hogy mi lehet e kölcsönös bizalom alapja. A mágus remélte, hogy egyszer elmondhatja társának az igazságot, feltéve, hogy megérik azt a napot.

– Legyen a tiéd – válaszolta a vörös óriáshüllő. Hátsó mancsával megvakargatta oldalát a kérdéses helyen, néhány pillanat múltán a laza pikkely engedett és lehullott.

Krasus felemelte a földről, vizsgálgatni kezdte és megfelelőnek találta. Felnézett társára:

– Természetesen, én is adok neked viszonzásképpen.

– Semmi szükség rá…

De a sárkánymágus már kigondolta tervét, mi több, újabb aggodalom szállta meg: a múlttal való kapcsolatuk miatt akár végzetes is lehet számára, ha esetleg történik valami ifjabb önmagával.

– De igen, szükséges.

Félretette az emberfejnyi méretű pikkelyt, lenézett bal kezére és összpontosított. A karcsú, elegáns ujjak hirtelen elváltoztak, hüllőszerűvé lettek. Bőrén pikkelyek jelentek meg, előbb az ujjak hegyén, azután lefutottak a kézfejen egészen a csuklóig. Éles, ívelt karmok növekedtek a lapos körmök helyén.

Az átalakulás közepette éles fájdalom hasított Krasus kezébe. A mágus kétrét görnyedt és majdnem összeesett, Korialstrasz ösztönösen felé nyúlt, de amaz elutasítóan intett: – Túl fogom élni.

Levegőért kapkodva, még mindig összegörnyedve Krasus megragadta átváltoztatott kezét, és beletépett a kicsiny pikkelyekbe. Azok ellenálltak a próbálkozásnak. Olyan erősen rántott meg kettőt, ahogy csak képes volt rá; az ezzel járó fájdalom nem múlhatta felül a kínt, melyet alakváltása okozott. A pikkelyek kiszakadtak és vékony vérpatakot hagytak maguk után a szörnyvégtagon. Krasus nyelt egy nagyot és azonnal hagyta a kezét visszaváltozni. Amint ez megtörtént, a remegő agónia is megszűnt. Egyáltalán nem törődött a kézfején keletkezett sebbel, ehelyett az eredményt vizsgálgatta; az éjelfekénél is élesebb tekintetével a legapróbb hibákat is felfedezhette.

– Jól tudod, hogy a mindkettőnket sújtó betegség ugyanúgy megakadályozza, hogy felvedd a természetes alakodat, ahogyan engem sem enged a sárkányalakoktól eltérő formát felvenni – korholta Korialstrasz. – Szörnyű kockázatnak teszed ki magad, amikor ilyesmivel próbálkozol.

– Szükséges volt – hessegette el a másik aggodalmát a mágus. Megfordította a pikkelyeket és összeráncolta szemöldökét. – Ez itt megrepedt – mormolta maga elé, és egyszerűen elhajította a kérdéses darabot –, de a másik megfelelő lesz.

– Mit szándékozol tenni vele?

– Bízz bennem! – Markába fogta a pöttöm pikkelyt és odament Korialstrasz oldalához, ahonnan amaz kivakarta az egyik pikkelylemezt. A helye vöröses volt és lágy, elég nagy ahhoz, hogy egy jó íjász eltalálja.

A sárkány kérdőn megemelte egyik boltozatos szemöldökét:

– Volt ez valaha is másképpen?

A sárkányoknál is öregebb szavakat suttogva, Krasus odanyomta saját pikkelyét a szabadon maradt terület közepére. A darabka világos sárga fénnyel felragyogott, ahogy hozzáért a sima bőrhöz. A sárkánynak egy pillanatra elakadt a lélegzete, de talán inkább csak a várakozástól, mert egyébiránt nem reagált. Korialstrasz feszülten figyelte művét.

Újra és újra elismételte az ősi szavakat, és minden alkalommal egyre gyorsabban mondta ki őket. A pikkely lüktetni kezdett, és minden kitágulással egyre nagyobbra növekedett. Másodperceken belül majdnem akkora lett, mint a körülötte lévő többi pikkely.

– Pillanatok kérdése és a részeddé válik – informálta Krasus a behemótot. – Nem tudod majd elveszíteni.

Egy perccel később hátralépett és félrefordított fejjel nézegette az eredményt. A sárkány ugyanezt tette.

– Teljesen…köznapi érzés. Semmi különleges – jegyezte meg az utóbbi.

– Reménykedem benne, hogy többet tesz, egyszerű pótlásnál. Ahogy én is magammal hordozom egy részedet, úgy most te is magaddal viheted egy részemet. Úgy vélem, a használt illesztővarázslat révén az eredmény – legalább részben – olyan lesz, mintha együtt maradnánk.

Korialstrasz kiterjesztette szárnyait.

– Csupán egy módon tudhatjuk meg.

Krasus bólintott. Ahhoz, hogy megbizonyosodjanak a varázslat hatásosságáról, külön kell válniuk.

– Akkor hát jó utat, jó Korialstrasz. A hatalmas bestia lehajtotta fejét.

– Neked is.

– Alexstrasza…

– Közvetítem kívánságaidat, Krasus. – A sárkány alaposan végigmérte tekintetével az apró alakot, csak azután mondta ki gondolatát: – Vannak bizonyos sejtéseim a köztünk lévő kapcsolatról, de tiszteletben tartom, hogy szükségesnek érzed a titoktartást. Azt azonban rögtön észrevettem, hogy te is úgy szereted őt, ahogyan én. Éppen úgy.

Krasus nem válaszolt.

– Amint tudok, hírt hozok felőle. – Korialstrasz kilépett a bástya szélére és felnézett az égre. – Találkozunk még, vérem. – És ezekkel a szavakkal a karmazsinvörös titán felszökkent a levegőbe.

Vérem. Krasus homlokát ráncolva tűnődött a választott szó felett. A sárkányoknál ez a kifejezés közeli kapcsolatot jelöl. Nemcsak klántestvért vagy bajtársat, hanem még közelebbi ismerőst: testvért ugyanazon fészekből, gyermekét a szülőnek vagy fordítva.

Sárkányként mindenkinél jobban ismerte önmagát, így nem kételkedett fiatalabb énje eszességében. Korialstrasz már majdnem eljutott a teljes igazságig, és neki sejtése sem volt róla, hogy ez mivel jár majd kettejük számára.

A gyengeség hirtelen csapott le rá, gyorsan homályosodó látással kereste meg az otthagyott sárkánypikkelyt. Amint hozzáért, a fáradtság és a fájdalom egy része semmivé foszlott. Az érintés nem volt elegendő; még közelebb kellett vonnia magához Korialstrasz lényének egy részét, hogy a hatás kiteljesedhessen.

Mellkasán érezte a hűs esti szelet, és csupasz bőréhez nyomta a sárkánypikkelyt. Ismét elmormolta az ősi varázs szavait és olyan erőket ébresztett fel, melyeket egyetlen éjelf sem értene meg, még kevésbé használhatnák azokat.

Újra felfénylett az aranyszín aura, ezúttal e pikkely körül.

Krasus megremegett, küzdött, hogy állva maradjon. Azután amilyen gyorsan megjelent, a fény ugyanolyan sebesen halványodott el. A mágus lenézett a mellkasára; részben fiatalabb önmaga ajándéka borította.

A fáradtság maradványai még mindig átjárták lényét, bár ez a kínok visszamaradt nyomával együtt sem volt olyan bántó, hogy ne tudta volna elviselni. Végre úgy járhatott a többiek közt, hogy nem kellett éreznie a szánalmukat, végre melléjük állhatott a démonok elleni küzdelemben. Azon tűnődött, miért nem jutott ez előbb az eszébe – azután emlékezett, hogy gondolt rá, de csak akkor vált igazán szükségessé, amikor Korialstrasz bejelentette, hogy fel akarja kutatni a többi sárkányt.

Úgy tűnik, nehéz megválni önmagunktól! Hogy nevetett Rhonin saját elmés megjegyzésén! Az ironikus szavak – így utólag – őt is kuncogásra késztették. Mennyire kedvelte Alexstrasza is a tréfát! Többször is mondta már: biztosan van valami hiúság abban, hogy folyton beleavatkozik a kisebb fajok dolgaiba…

Hirtelen szédülés fogta el. Csak annyit bírt tenni, hogy megkapaszkodott, nehogy átbukjon a mellvéden. A roham hamar elmúlt, de az utóhatás miatt Krasus még egy ideig a falnak támaszkodott és nehézkesen lélegzett. Amikor végül sikerült felegyenesednie, elnézett a Feketebástya-erőd felett, el Suramar felett. Ez a roham másféle volt, legalábbis nem teljesen ugyanolyan, mint amit korábban érzett Korialstrasz távollétében.

Hosszan meredt a távoli, sötét Zin-Azshari felé. Ott járta óta folytonosan fenntartott több elfedő és felfedő varázslatot, melyek némelyikét kifejezetten úgy alkotta meg, hogy megtudja, ha az ottani mágiahasználók jelentősebb varázslatba kezdenek. Nagyképűség nélkül elmondhatta magáról, hogy jobban rá volt hangolva a világ mágikus erőinek változásaira, mint bárki más – de még ő sem készült fel az energiák ily rettenetes és előjelek nélkül való felkavarodására.

– Hát újra megtették… – lehelte maga elé döbbenten, miközben a főváros felé bámult a messzeségbe. – A kapu újra nyitva áll…

Három

Halála gyors volt, szinte fájdalommentes, ám nem jelentett megnyugvást. Az utána következő összehasonlíthatatlan agónia teljesen kitöltötte létezésének minden pillanatát. Nem volt anyagi teste, s még a szellem szó sem írja le megfelelően azt, ami maradt belőle, de a fájdalmat így is érezte. Tudta, hogy valaki más által létezik még, és valaki más megtorlásától szenved, és a gyötrelem neki szól – ebben is bizonyos volt. Hibázott, tehát vétkezett istene ellen.

Börtönéről mit sem tudott; a kínokon kívül semmit sem hallott, látott vagy érzékelt semmilyen módon. Mióta már? Napok, hetek, hónapok, évek, évszázadok? Vagy alig néhány iszonytató pillanat? Ha ez utóbbi, akkor kínzása csakugyan szörnyűséges.

Azután minden előzmény nélkül enyhült a fájdalom. Ha lett volna szája, felkiáltott volna megkönnyebbült öröméhen. Sohasem érzett még ekkora hálát. De gyanakodva várakozott; lehetett a szünet valamely még szörnyűbb kínzás előjele is?

– Úgy döntöttem, megbocsátok neked.

Istenének hangja egyszerre töltötte el félelemmel és reménnyel. Meg akart hajolni, megalázkodni, de hiányzott bármilyen alakja ahhoz, hogy így cselekedjen – vagy bármi mást tehessen, ha már itt tartunk.

Úgy vélem, van még számodra hely az alattvalóim között. Beletekintettem a benned rejlő sötétségbe és újra megtaláltam azt, ami egyszer már kedvemre volt. Ezt teszem hát magjává annak, amivé válni fogsz. Még nagyszerűbb szolgálómmá lehetsz.

Immáron mértéktelen hálát érzett, hogy újabb kínok helyett ily szerencsében részesült, bár továbbra sem tudta kifejezni érzéseit.

Átváltozol, de hogy ellenségeink előtt példaképpen mutatkozzon meg teremtő hatalmam, visszaadom azt is, amiről könnyen megismernek majd.

Villámok reccsenéséhez hasonló hangot hallott, s mintha villámcsapás rázta volna meg. Fények sokasága és szikrázás kélt, bár inkább csak érezte jelenlétüket; apró anyagszemcsék gyülekeztek az energiavihar közepén, egymáshoz tapadtak és új testet formáltak számára. Számos darabka a sajátja volt már elpusztítása előtt is, lelke részét képezték, amelyet istene magához vett, teste megsemmisülésének pillanatában.

Lassan, bizonytalanul új test formálódott meg körülötte. Mozdulni, lélegezni nem bírt még, és sötétség vette körül – időbe telt, mire felfedezte, hogy immáron látja is a sötétséget. Érezte, hogy karjai és lábai különböznek azoktól, melyeket korábban ismert, teste részeiként. Térdei hátrafelé hajlottak, lábfej helyett osztott patákat viselt odalenn. Végtagjait vastag szőrbunda borította – kivéve talpát és tenyerét –, ujjai hosszú karmokban végződtek.

Érezte arcán is, hogy az szintúgy másféle formát öltött, és érezte, hogy homlokából íves szarvak sarjadzanak ki. Testében semmi sem emlékeztetett korábbi valójára és elcsodálkozott, hogy vajon mi lehet az a dolog, amiről mások majd felismerik?

Azután eszébe jutott. Tétovázva felnyúlt és megérintette szemeit. Tudta már; a két mesterséges gömb az ő jele. Érezte, hogy a fekete ékkövekben rejlő hatalom még inkább megerősödik, minden múló pillanattal még hasznosabbá lesz. Azután már a sötétség mélyén is látta a mágikus energiákat, melyek újrateremtették lényét, és talán még azt is, ahogyan istene láthatatlan keze újraformálta testét, és ezáltal a korábbinál nagyszerűbbé tette hatalmát.

Tovább figyelte, ahogy istene munkája folytatódik, csodálta és tisztelte a teremtés tökéletességét. Megértette, hogy őáltala újabb fajta mennyei alattvaló születik, akit talán még korábbi urai is tisztelni fognak. Csak figyelt csendesen, legbelül megpihent, és már újabb hatalomra lépését tervezgette. Bizonyos volt benne, hogy külseje és ereje tökéletessé teszi a hatalmi szerepre – nyilvánvalóan rettegés által uralkodik majd, de minden hátulütője ellenére, ez kifejezetten kedvére való megoldás volt.

* * *

Hollócsőr Kur’talos a magas támlájú kőszék előtt állt, amelyet általában a kihallgatások és tanácsülések alatt foglalt el, és az egybegyűlt parancsnokokat figyelte. Vékony alakja kiemelkedett méltóságával a többiek közül, és hosszúkás, keskeny arca hasonlított a madáréra, melynek nevét viselte; még orra is kampós csőrre emlékeztetett. Összefont szakálla és nyugodt tekintete csak fokozta a személyéből sugárzó bölcsességet és erőt. Alárendeltjeihez hasonlóan szürkével és zölddel festett vértezetet viselt, rangját aranyszállal hímzett, hullámzó köpönyeg jelezte és nemes mívű, vörös tarajos sisakja, melyről stilizált hollófej nézett le.

A szék mögött házának ikerlobogói feszültek a falon, négyzetes zászlók, rajtuk lila alapon a madár ébenfekete sziluettje. A Hollócsőr-ház lobogója a védők szimbólumává vált, és a nemesről már oly magasztos szavakkal szóltak, amelyekkel korábban csak a királynőt illették. Ő maga nem volt annyira büszke fajta, hogy örömét lelje a dicséretekben, és szívesebben foglalkozott hadtudományi kérdésekkel, például az ellentámadás lehetőségeivel.

– Teljesen egyértelmű – bizonygatta a szakállas éjelf –, hogy a legfőbb célpont maga Zin-Azshari kell legyen! A förtelmek onnan indultak el, ott léptek át világunkba valamiképpen, tehát ott kell lecsapnunk!

– És ha igaz az idegenek beszéde, akkor a Forrás révén csak onnan kaphatnak utánpótlást – jegyezte meg az egyik tiszt. – Ettől is megfoszthatjuk őket.

Helyeslő mormolás futott végig az egybegyűlt éjelfek között. A lehető legkritikusabb ponton kell megsebezni az ellenséget. Ha Zin-Azshari nem erősíti tovább őket, akkor a démonok biztosan elbuknak.

Hollócsőr előredőlve folytatta:

– De nemcsak ezekkel a szörnyetegekkel kell szembenéznünk! Zin-Azshariban alattomosabb ellenfél várakozik – a saját fajtánk árulói!

– Halál az Előkelőkre! – kiáltotta valaki.

– Igen! Az Előkelők! A királynő főtanácsosának vezetésével ők hozták ránk ezt a csapást! Szembe kell nézniük pengéinkkel és dárdáinkkal! Meg kell fizetniük bűneikért! – A nemes arcára zord kifejezés ült. – És ők azok, akik fogva tartják kedves Azsharánkat! – Hogy a királynőt megvédjék, bárkivel szembefordultak volna a parancsnokok.

Haragos moraj tört fel. Többen is azt kiáltozták:

– Áldott legyen Azshara, Fények Fényessége!

– Még mindig nem látják – mormolta valaki Malfurion mellett.

A druida odapillantott és a vörös hajú mágust, Rhonint látta. Bár a férfi egy lábnyival alacsonyabb volt, a különös kinézetű alak szélesebb testalkata inkább utalt harcosra, mintsem a varázslatok mesterére. Lévén az egyetlen ember közöttük – az egyetlen ember bárhol az éjelfek által ismert világon –, Rhonin már a puszta létezésével is gondolatokat ébresztett. Az éjelfek – akik amúgy igencsak önteltek és tele vannak előítéletekkel, ha más fajokról esik szó – tisztelettel bántak vele hatalma és segítő szándéka miatt, de kevesen hívták meg az otthonukba.

És még kevesebben intéztek szívesen bármiféle meghívást az ember mellett álló groteszk, állatias orkhoz. Az első támadások óta a medvealkatú harcos már szinte egy pillanatra sem vált meg a hátára rögzített kétfejű harci fejszétől, melyet maga Malfurion készített neki egy vaskos tölgyágból, s melyet Cenarius félisten áldása tett acélossá.

– Akik nem látják az igazságot, azok a csatában önszántukból vonulnak a vereség felé – mordult fel az agyaras, zöld bőrű harcos. Rejtélyes szavai meghazudtolták vad külsejét. Az éjelfeknek a királynő felé mutatott rendületlen elkötelezettsége láttán csak a fejét rázta, és Rhonin cinikus mosollyal válaszolt az ork szavaira. Malfurionban újra felerősödött az a kellemetlen érzés, hogy népe egyre kevesebb tiszteletnek örvend az idegenek szemében. Minden bizonnyal ők is látták azt, amit fajtájából csak kevesen: Azsharának tudnia kellett a palotájában zajló dolgokról.

– Ha tudnátok, mit jelent ő nekünk – mormolta az éjelf –, akkor megértenétek, hogy miért olyan nehéz elfogadniuk az árulását. – Nem számít, hogy mit gondolnak – szólt közbe halkan az előttük álló Illidan. – Mindenképpen megtámadják Zin-Azsharit, és az eredmény ugyanaz lesz. Elsöprik a démonokat.

– És ha Azshara elébük lépve azt mondja, hogy átvette a démonok irányítását az Előkelőktől, és mindenki biztonságban van? – mutatott rá Rhonin az eshetőségre. – Csak kérnie kell és harcosaitok leteszik a fegyvert. Azután a Lángoló Légió szabadon rájuk törhet, és a királynő kineveti ostobaságukat.

Illidan nem tudott erre mit mondani, de Brox igen. Megmarkolta tőre markolatát és azt mormolta:

– Mi már ismerjük az árulását. Majd vigyázunk, hogy ne használhassa a kis trükkjeit.

Rhonin oldalra billentette csuklyája árnyékába rejtett arcát, miközben megfontolta a javaslatot. Illidan merev arcvonásokkal álcázta véleményét, s Malfurion a szemöldökét ráncolta; megrekedt az Azshara iránt érzett hűsége és a felismerés között, hogy valakinek meg kell ölnie a királynőt ahhoz, hogy a világ túlélhesse a szörnyek invázióját.

– Ha valóban eljön az a pillanat, akkor tudni fogjuk, hogy mit tegyünk – válaszolta végül.

– Az a pillanat nagyon gyorsan közeleg.

Krasus észrevétlen jelent meg a terem hátsó részében, és csendesen csatlakozott hozzájuk. Megjegyzése elhallgattatta őket. A sápadt, titokzatos mágus több magabiztosságot és jobb egészséget mutatott, mint korábban bármikor, ha a sárkány nélkül kellett belépnie valahová. Rhonin rögtön közelebb lépett hozzá. – Krasus! Hogy lehetséges ez?

– Volt egy lehetőség… – válaszolt a megszólított rejtélyesen, közben szórakozottan megérintette a sebhelyet az arcán. – Tudod, hogy Korialstrasz elment.

Bár a hír nem volt váratlan, mégis megütköztek rajta. A sárkány nélkül az éjelfek még inkább saját – nem túl nagy létszámú – katonáikra és erejükre voltak utalva. A helyiség másik végében Hollócsőr nagyúr folytatta beszédét:

– Ha odaértünk, Csillagszem Desdel nagyúr vezetése alatt a második hullám előrenyomul délről, így közrefoghatjuk őket két oldalról.

A díszemelvény mellett egy nagyon sovány éjelf – a parancsnokéhoz hasonló vértezetben, de köpönyegét zöld, narancssárga és lila vonalak díszítették – bólintott a beszélő felé. Sisakján hosszú csillámló éjszablyaszőrből készült taraj díszelgett, oldalt kicsiny, drágakövekkel ékített csillagok borították. Minden csillag közepébe egy-egy aranygömböt foglaltak – a kívülállóknak kétségtelenül rikító cifraság csupán, de a tisztelet tárgya Csillagszem honfitársai előtt. Az éjelf úgy nézett ki, mint aki hosszú, hegyes orra fölül mindenkit lenéz – mindenkit, kivéve vendéglátóját. Jól ismerte a jelentőségét annak, hogy a Hollócsőr-házhoz tartozott.

– Gyorsan kell cselekednünk, az bizonyos – tette hozzá feleslegesen. – És igen, a szívbe kell szúrnunk. A démonok gyáván megfutamodnak majd pengéink elől, kegyelemért könyörögnek, amit nem kaphatnak meg soha. – Ezzel benyúlt az övén tartott erszénykébe, ujjával csipetnyi fehér port emelt ki, majd felszippantotta azt.

– Az ég mentsen meg minket, ha ez a piperkőc valaha is a vezérünk lesz – mormolta Rhonin. – A vértezete úgy csillog-villog, mintha most kovácsolták volna. Egyáltalán harcolt már valaha?

Malfurion vágott egy grimaszt.

– Kevesen bírunk tapasztalattal ezen a téren. A többség meghagyja ezt a kellemetlen kötelességet Hollócsőr nagyúrnak, a Holdőrségnek vagy a városi őrségeknek. Sajnálatos módon a vérvonal mondja meg, hogy ki kerül magasabb rangba a nehéz időkben.

– Nem így az embereknél – szólalt meg Krasus, mielőtt Rhonin bármilyen megjegyzést tehetett volna.

– A szívbe kell szúrnunk és minél előbb – erősítette meg Hollócsőr az előtte szólót. – Még azelőtt, hogy az Előkelőknek sikerülne újra megnyitni az átjárót, a többi szörnyeteg számára.

Malfurion és a többiek meglepetésére Krasus előlépett és közbevágni merészelt:

– Attól tartok, ezzel már elkéstünk, nagyuram.

Az éjelfek közül többen is személyes sértésnek tekintették a közbeszólást olyasvalakitől, aki nem tartozott közéjük. Krasus nem törődött velük, és még közelebb lépett az emelvényhez. Malfurion felfigyelt rá, hogy a mágus még mindig titkolt egy kis gyengeséget, még ha ezúttal nem is vált tehetetlenné sárkány-társa távollétében. Bármit is tett, hogy leküzdje a rátörő rejtélyes gyengeséget, nem járt teljes sikerrel.

– Hogy érted ezt, mágus?

Krasus megállt Hollócsőr előtt.

– Úgy értem, a kapu már nyitva áll.

Szavai visszhangot vertek a hirtelen elcsendesedett teremben. Több éjelf is elveszített néhány árnyalatot lila arcszínéből. Malfurion nem vádolta őket; ez valóban nehezen elfogadható hír. Már csak arra volt kíváncsi, hogyan fognak reagálni arra, hogy elvesztették az egyetlen sárkányt is, amelyik a segítségükre volt.

Csillagszem Desdel lenézett az idegenre:

– És te honnan tudod ezt?

– Megéreztem a felszabaduló energiákat. Tudom, mit jelent ez: a kapu újra megnyílt.

A dölyfös nemes szipákolt egyet, így jelezte bizalmatlanságát a megkérdőjelezhető bizonyítékkal szemben. Azonban Hollócsőr mély bizonyossággal fogadta Krasus rémisztő kijelentését.

– Mióta?

Néhány perccel azelőtt történt, hogy beléptem ide. Kétszer is ellenőriztem, mielőtt ki mertem volna mondani. A Feketebástya-erőd ura tűnődve visszaült székére: Ugyancsak rossz hír ez! De azt mondod, csupán röviddel ezelőtt történt?

– Maradt még remény – bólintott a mágus. – Még gyenge. Érzem. Egyszerre nem tudnak túl sokat áthozni. De ami fontosabb, hogy uruk még nem léphet át rajta. Ha megpróbálná, a kapu azonnal összeomlana.

– Mit számít, hogy honnan irányítja seregét? – kérdezte Csillagszem egy újabb szipákolás kíséretében.

– A Lángoló Légió egésze is pusztán halovány árnyék, vezérének iszonytató sötétsége mellett. Hihetsz szavaimnak, mikor azt mondom, hogy akkor is van még remény, ha minden szolgálója átlép azon a kapun, de elvész minden remény, ha mindet elpusztítjuk is, de közben őt beeresztjük erre a világra.

Szavai csendet hagytak maguk után. Malfurion oldalra pillantott; Rhonin és Brox arckifejezése nem cáfolt rá Krasus figyelmeztetésére.

– Ez nem változtat semmin – jelentette ki hirtelen Hollócsőr. Határozott arckifejezéssel a hallgatósága felé fordult:

– Továbbra is Zin-Azshari a legfőbb célpont, talán még inkább, mint eddig! A kapu és szeretett Azsharánk egyaránt ott vár ránk, így hát odavonulunk!

Az eddigiek alapján a parancsnokok többsége egyetértett a döntéssel – amúgy is nehezen kelhettek volna versenyre az idősebb főnemes hadi ismereteivel. Népükben kevesen rendelkeztek olyan katonai hírnévvel, mint Hollócsőr nagyúr. Közel akkora tiszteletnek örvendett, és közel úgy tudta lobogója alá sorozni a harcosokat, mint maga a királynő.

– A csapatok már indulásra készek, csupán a végső döntésre várakoznak. A gyűlés után elfoglaljuk helyünket a sereg élén, és holnap napnyugtakor megindulunk a főváros ellen. – Hollócsőr magasra emelte egyik lánckesztyűs kezét:

– Azsharáért! Azsharáért!

– Azsharáért! – kiáltotta a többi éjelf, köztük Illidan is. Malfurion tudta, hogy testvére csak azért csatlakozott a többiekhez, mert kinevezték a Feketebástya-erőd legfőbb varázslói posztjára. Bármit is hitt Illidan a királynőről, nem kívánta kockáztatni nemrégiben elnyert rangját.

Az éjelf tisztek majd felbuktak egymásban a buzgóságtól, hogy felkészítsék katonáikat az indulásra. Ahogy kiözönlöttek az előtérbe, Malfurion arra gondolt, milyen változékony is az ő népe. Egy perccel korábban még a kapu újbóli megnyitása felett siránkoztak, azután úgy fellelkesedtek, mintha sohasem hallották volna a szörnyű hírt. De ha ők el is feledték, nem úgy Rhonin és Brox. A fejüket rázták, és a vörös hajú mágus azt mormolta:

– Nem jó jel. Népednek fogalma sincs, hogy mibe sétál bele.

– Van más választásuk?

– Újra meg kellene fontolnia a futárok küldését, ahogy azt javasoltam már – vetette fel hirtelen Krasus, aki még mindig a nemes előtt állt. Hollócsőr mellett a parancsnoki szék körül csupán két szigorú tekintetű őr és Csillagszem Desdel maradt. Krasus feltette egyik lábát az emelvényre és arckifejezése olyan élénkséget tükrözött, amilyet Malfurion még sohasem látott tőle.

– Küldjünk futárokat? – kötekedett Csillagszem. – Gúnyolódik?

– Értékelem az aggodalmad – válaszolta a házigazda –, de mi nehezen süllyedünk ennyire mélyre. Ne félj, Krasus mester, be fogjuk venni Zin-Azsharit és leromboljuk a kaput! Megígérem! – Feltette sisakját. – Most pedig, úgy vélem, mindannyiunknak van még dolga indulás előtt, ugyebár.

Csillagszem urasággal és az őrökkel együtt a nemes úgy vonult ki a teremből, mintha máris győzött volna. Illidan csatlakozott patrónusához, még mielőtt a társaság eltűnt volna a bejáratnál. Krasus csupán a tekintetével követte őket, vonásai elmélyültek, megkeményedtek.

– Miről próbáltad meggyőzni? – kérdezte Rhonin. – Futárokat hová?

– Próbáltam – úgy tűnik, hiábavalóan – rávenni, hogy kérjen segítséget a törpéktől és más fajoktól.

– Más fajoktól? – tört ki Malfurion. Ha Krasus előzőleg megkérdezi, akkor az ifjú éjelf azonnal megpróbálta volna lebeszélni társát arról, hogy a Feketebástya-erőd ura elé álljon a javaslattal. Ha egész Kalimdor ostrom alá kerül és százak vagy ezrek halnak is meg, a nemesek akkor sem alacsonyodnának odáig, hogy egyáltalán felmerüljön bennük a kívülállók bevonásának gondolata. Az éjelfek szerint a törpék és hasonlók alig egy lépéssel álltak a férgek felett.

– Igen, más fajoktól. De látom az arcodon, hogy később ugyanilyen értelmetlen lesz előhozakodni ezzel.

– Te is tudod, hogy a mi földünkön milyen nehéz volt rábírni a törpéket, az orkokat, az elfeket és az embereket az együttműködésre – jegyezte meg Rhonin.

– Arról nem is szólva, hogy közben minden egyes népet és királyságot meg kellett győzni a kölcsönös bizalom szükségességéről.

Krasus fáradtan bólintott.

– Még a saját fajtámnak is megvannak a maga előítéletei. Találkozásuk óta Malfurion még egyszer sem járt ilyen közel ahhoz, hogy felemelje a leplet a nyurga mágus körüli rejtélyről, de nem erőltette a dolgot. Kíváncsisága szövetségesük valódi lényét illetően eltörpült a mellett a népirtás mellett, amellyel hamarosan szembe kell nézniük.

– Nem mondtad meg nekik, hogy a sárkány elment – szólította meg Krasust.

– Hollócsőr nagyúr már tudja. Üzentem neki, amint Korialstrasz elhatározta magát.

Rhonin rosszallóan nézett.

– Nem kellett volna hagynod, hogy elinduljon.

– Osztom aggodalmát a sárkányokkal kapcsolatban, ahogy neked is osztanod kellene. – A két mágus között valamiféle szótlan beszélgetés zajlott le ezután. Rövid ideig csak meredtek egymás tekintetébe, végül Rhonin bólintott.

– Mit tegyünk? – kérdezte Brox. – Harcolunk az éjelfek mellett?

– Nincs választásunk – válaszolta Rhonin, mielőtt Krasus megszólalhatott volna –, csapdába estünk itt. A dolgok túlságosan összezavarodtak már ahhoz, hogy ne vegyünk részt az eseményekben. – Mélyen az idősebb mágus szemébe fúrta tekintetét. – Nem tehetjük meg, hogy csak úgy félreállunk.

– Nem, valóban nem tehetjük meg. Már túlságosan belekeveredtünk. Emellett nehezen viselem, hogy csak üljek itt és várjam a rám küldött orvgyilkosokat.

Rhonin bólintott.

– Akkor hát eldöntöttük.

Malfurion szinte semmit sem értett meg kettejük viszonyából és a közöttük zajló beszélgetésből, de felismerte egy hosszú és feszült vita zárszavait. Nyilvánvaló volt, hogy bármit tett is ez ideig Krasus az éjelfekért, még mindig fenntartásai lehettek a további segítségnyújtással kapcsolatban. Ironikus a dolog – legalábbis ahogyan a druida látta – azután, hogy annyira erőltette a nagyúrnál a törpékkel és a taurenekkel való kapcsolatfelvételt. Mi több, korábban már mind úgy döntöttek, csatlakoznak a Zin-Azshari felé induló sereghez. A gyülekező seregről Malfurionnak eszébe jutott, hogy valakivel még indulás előtt beszélnie kell. Nem hagyhatta el Suramart úgy, hogy nem találkoznak.

– Mennem kell – közölte a többiekkel. – Van…még egy dolog, amit el kell intéznem.

Arca minden bizonnyal elfeketedhetett hirtelen jött zavarában, minthogy Krasus bólintott és így köszönt el.

– Add át neki üdvözletemet!

– P-persze, természetesen.

De ahogy elindult, az idős mágus megfogta a karját.

– Ne acélozd meg magad túlságosan a saját érzelmeiddel szemben, ifjú elf. Részét jelentik a hivatásodnak, elkötelezettségednek. Szükséged lesz rájuk az elkövetkező napokban, különösen akkor, ha kétségtelenül lesz egy újabb ellenfelünk.

– Ki? – Rhonin szemöldöke összeszaladt. – Mit nem mondtál még el?

– Csak próbálok következtetni, Rhonin. Azt mondtad, a bestia Mannoroth vezette a Légiót, amikor a démonok először kiléptek a városból. Jelenléte ellenére nem csupán bezártuk a kaput, de emellett jelentős veszteségeket okoztunk a démoni hadaknak.

– Igen, legyőztük őket. Ugyanezt otthon is végigcsináltuk.

Krasus tekintete elfelhősödött, ami újra felkavarta Malfurion nyugtalanságát.

– Akkor arra is emlékszel, hogy mi történt Mannoroth veresége után.

Rhonin elsápadt, és mintha Brox is nyugtalanabb lett volna, bár inkább úgy tűnt, zavarja, hogy Malfurionhoz hasonlóan nem érti a helyzetet. Valami szörnyűségről volt szó.

– Archemonde – suttogta az ember a nevet oly halkan, mintha azért aggódna, hogy viselője meghallhatja még itt, a Hollócsőr-szentélyben is.

– Archemonde – ismételte Brox egy bólintás és egy kétségbeesettnek tűnő grimasz kíséretében; már mindent értett. Tekintetébe végleg befészkelte magát a nyugtalanság.

– Ki a csoda ez az Archemonde? – kérdezte Malfurion. A név valahogy rossz szájízt hagyott maga után, így ismeretlenül is.

Rhonin válaszolt, aki egy ideje mintha nem is pislogott volna. Mértéktelen gyűlölettel feszítette össze ajkait, úgy préselte ki a szavakat:

– Archemonde a Lángoló Légió urának jobbján ül.

* * *

Varo’then kapitány híreket hozott királynőjének, mint mindig. Xavius nagyúr halálával ő lett a kedvenc alattvaló, a kegyelt, több szempontból is. Új egyenruhája – csillogó smaragdzöld, aranyszín napékszerrel a mellkasán – Azshara legutóbbi ajándéka volt. Kapitányi rangban maradt, de valójában többeknek parancsolt, mint korábban, különösen mióta a démonok egy része is engedelmeskedett neki.

Félredobta csillámló köpönyegét, és belépett a királynő szentélyébe. A szolgálók azonnal meghajoltak, azután kitértek előle. Maga Azshara egy ezüstszövettel bevont díványon hevert, tökéletes arca kicsiny párnán pihent. Színezüstnél is nemesebb fényű haja kecses zuhatagként omlott vállára és hátára. Hosszúkás, mandulavágású szemei tiszta aranyfénnyel csillogtak és a tökéletesség érzetét keltették. Ruházata – csodálatos, áttetsző kék és zöld – kiemelte testének gyönyörű íveit.

Kezében látógömböt tartott, mágikus mesterművet, amely ezer különféle egzotikus képet mutatott az éjelf alkotások közül. Az épp elhalványodó kép talán magát a királynőt ábrázolta, de a belépve rögtön féltérdre ereszkedő Varo’then nem volt biztos benne.

– Igen, kedves kapitányom?

Varo’then erőt vett magán, hogy testi vágya ne uralkodjon el vonásain.

– Fontos híreket hoztam, Holdnak Sugárzó Fénye, Élet Virága. A Legnagyszerűbb, Sargeras…

Azshara azonnal felült. Szemei elkerekedtek, telt ajkai elnyíltak, s izgatottan vágott közbe:

– Már itt van?

Gyötrő féltékenység csapta arcul a tisztet.

– Nem, Fények Fényessége, egyelőre még nem lehetséges, hogy a kapu elbírja a Legnagyszerűbb ragyogását. Azonban elküldte legbizalmasabb szolgálóját, hogy előkészítse számára a biztonságos átkelést.

– Őt is üdvözölnöm kell! – jelentette ki Azshara, közben felkelt a díványról. Azonnal szolgálók teremtek elő rejtekhelyeikről, hogy a kíséretébe szegődve figyeljék parancsait.

A hosszú selyemöltözék a földet seperte, a felhasított szoknya rövid pillanatokra látni engedte a királynő hosszú, sima lábait. Azshara külsejében minden a csábításról beszélt, és Varo’then tudta, hogy vele is ugyanúgy csak játszik, mint mindenki mással – de nem érdekelte a dolog, boldogan alávetette magát.

Amint az éjelf úrnő megtette első lépését, újabb alakok léptek elő az árnyékok közül. Magas termetük és lángoló vértezetük ellenére a személyes testőrséget alkotó pokolőrök, addig teljesen láthatatlanok voltak. Ketten a pár elé léptek, a többiek hátul maradtak és türelmesen, nyugodtan várakoztak, míg a királynő újra elindult.

Varo’then felkínálta vértezetbe bújtatott karját a tökéletes, vékony ujjaknak. A kapitány átvezette a királynőt a palota vidám díszekben pompázó márványcsarnokain, át a toronyhoz, ahol a túlélő Előkelők erőlködtek az istenségnek megnyitandó út létrehozásával és fenntartásával. Az éjelf és démon őrök figyelmes tekintete követte őket, ahogy elhaladtak közöttük. Varo’then eleget tanulmányozta már a Légiót, hogy tudja, bár Mannoroth és Hakkar megdöbbentően könnyen megfeledkezik a királynő szépségéről, a kisebb démonok nem közömbösek ez iránt. Testőrei még elkötelezettebben védelmezték, minthogy saját fajtájukat is féltékenyen szemmel tartották. Még a démonok urai sem engedhették meg maguknak, hogy lebecsüljék az éjelfek királynőjének hatalmát.

A külső ajtót két pokolkutya őrizte. A négylábú démonok tekintete és csápjai az érkezők felé fordultak, a pokolőrök azonnal védőfalként álltak Azshara és a bestiák közé. Az általános látszat ellenére a királynő jelentős misztikus hatalommal rendelkezett, ezért ínyenc falatnak számított az ilyesfajta mágiazabáló teremtményeknek. Varo’then előrántotta fegyverét és felkészült az esetleges küzdelemre, de Azshara finoman ránehezedett a férfi vértezetes karjára és így szólt:

– Erre semmi szükség, kedves kapitányom.

Egy intéssel félreparancsolta a testőröket és odasétált a kutyákhoz. A fenyegetően tekergő csápokkal egyáltalán nem foglalkozott, letérdelt elébük és elmosolyodott. Az egyik bestia rögtön belefektette félelmetes fejét a királynő előretartott tenyerébe, a másik hosszú, vaskos nyelvét kilógatta fogsorokkal teli pofájából. Mindkettő úgy viselkedett, mint valami gazdája körül őgyelgő, háromnapos éjszablya-kölyök.

Miután megsimogatta rücskös fejüket, Azshara félreparancsolta a pokolkutyákat. Azok készségesen engedelmeskedtek, leültek a fal mellé és úgy bámulták a királynőt, mintha újabb simogatásra várnának. A kapitány eltette kardját. Ismét eszébe jutott, hogy senkinek sem szabad alábecsülnie a királynőt.

Az út megnyílt Azshara és kísérete előtt. A közvetlenül mögötte belépő Varo’then látta, ahogy a roppant tömegű Mannoroth hátranéz a válla felett. Amennyire szörnyű pofájáról a kapitány leolvashatta, a démon aggódhatott valami miatt. Ha más nem is, legalább a parancsnok nem örült teljes szívvel a Legnagyszerűbb küldöttjének.

Varo’then a királynővel együtt hirtelen tudatára ébredt, hogy Archemonde már megérkezett. Akkor először Azshara egy pillanatra veszített valamennyit nyugalmából; észrevehetően elakadt a lélegzete, bár egy pillanat elteltével már össze is szedte magát.

Archemonde olyan magas volt, mint Mannoroth, de a köztük lévő hasonlóság itt véget ért. Minden szempontból elviselhetőbb látványt nyújtott, és kékes-fekete bőrével valamennyire talán az éjelfekre is hasonlított. Eltelt néhány hosszú pillanat, mire Varo’then ráeszmélt, hogy Archemonde-nak lehet valami köze az eredar hadurakhoz. Örökölte alkatukat, még kígyószerűen tekergőző farkukat is, bár teste teljesen szőrtelen volt. Méretes koponyáján keskeny és hegyes fülek ültek, vékony szemöldöke alól sötétzöld tekintet fürkészte a belépőket. Lemezekből készült vért borította a vállait, a lábszárát, az alkarját és a csípőjét, de ezt leszámítva igen kevés öltözéket viselt. Szabadon hagyott bőrén mindenhol hatalmas mágikus erőt sugárzó tetoválások vonalai fénylettek, magukra vonták a figyelmet.

– Te vagy Azshara királynő – jelentette ki selymes, tiszta hangon, amely erős ellentéte volt Mannoroth torokból jövő morgásának és Hakkar sistergéssel átitatott szavainak. – Sargeras üdvözletét hozom.

Az éjelf úrnő kislányosan elfeketedett – éjelf mércével mérve elpirult. Archemonde nyugodt, átható tekintete a kapitány felé fordult.

– És a Legnagyszerűbb mindig elismeréssel adózik a kiváló harcosoknak.

Varo’then féltérdre ereszkedett, lehajtotta fejét.

– Enyém a megtiszteltetés!

Mintha a páros nem tarthatna számot több érdeklődésre, a nagy hatalmú démon a varázslók felé fordult. A padlóba vésett mintázat felett fekete lyuk függött a levegőben, hasadék a világok között, amely roppant mérete és a belefektetett elképesztő mennyiségű energia ellenére is olyan érzetet keltett, mintha eltörpült volna az isteni küldött jelenlétében.

– Tartsátok nyitva! Hamarosan megérkezik.

– Ki érkezik meg? – tört ki a királynőből. – Sargeras jön? Archemonde teljesen közönyösen rázta meg fejét:

– Nem. Másvalaki.

Varo’then megkockáztatott egy pillantást oldalra. Mannoroth maga is meglepettnek tűnt.

A fekete hasadék szélei hirtelen felfénylettek. A kaput fenntartó Előkelők megrázkódtak az eddigi legnagyobb erőfeszítést igénylő feladattól; többen is lélegzet után kapkodtak, de végül kitartottak.

Egy alak sejlett fel a kapuban. Bár kisebb volt a két jelenlévő parancsnoknál, valahogy mégis oly erőteljes jelenlétet sugárzott, amelynek alapján így, távolról is méltó társuknak tűnt, pedig még nem tette be lábát a halandók világába. Vagyis inkább a patáját. A távoli alak sebesen közeledett, közben egyre többet mutatott magából.

Lábai leginkább a bozontos hegyi kecske lábaira hasonlítottak. Testének alsó része egészen állatias volt, a sötétlila, majdnem fekete, meztelen felsőtest azonban leginkább az éjelfekére hasonlított, kivéve fejlettebb, vaskosabb izomzatát. Keskeny arca körül hosszú, kékes-fekete sörény lobogott ziláltan, és ívelt szarvai különösen hatottak a hegyes fülek felett. Ruházatát tekintve az újonnan érkező csupán egy széles ágyékkötőt viselt.

Bár külseje javarészben arra utalt, hogy a Légió ura újabb szörnyszülöttet küldött világok közti világából, szemei megkülönböztették a többi démontól. A két fekete drágakő – középen vörös erezettel – túlvilági sötétséggel izzott, s a nyilvánvalóan mesterséges tekintet mélyén a többieknél élesebb és fürgébb, egyszerre fondorlatos és alkalmazkodó elme jelei sejlettek. Az éjelfek által valaha is ismert teremtmények közül csupán egyetlen egy rendelkezett ilyen különleges szemekkel.

A kapitány csak állt és meredten nézett az újonnan érkezőre. Végül nem ő mormolta el először a nevét; Azshara megtette ezt helyette, ahogy kissé előredőlve, lebiggyesztett ajakkal bámult a sokatmondó arcba:

– Xavius?

Négy

A Hollócsőr zászlaja alatt összegyűlt éjelf sereg reményt keltő látványt nyújtott, de Malfurion nem érezte megnyugtatónak viszonylag nagy számukat. Az ifjú éjelf jobbján testvére és bajtársai szintén a hátasaikon ülve várakoztak, hogy a kürtök indulást jelezzenek. Rhonin és Krasus folyamatosan vitatkoztak valamin maguk közt, Brox a viharedzett harcosok csendes türelmével várakozott és a láthatárt fürkészte. Talán mindannyiuk közül egyedül az ork értette meg azt a roppant feladatot, amely előttük állt, és talán még a másik két idegennek lehetett valami fogalma róla, hogy mire számíthatnak. Brox úgy markolta a Malfurion és Cenarius által neki készített fejszét, mintha az ellenség végtelen áradata máris megjelent volna a láthatáron.

A veterán számos démont ölt már meg, ennek ellenére Hollócsőr és a többi parancsnok egyszer sem fordult hozzá azzal a kéréssel, hogy ossza meg velük tapasztalatait és tudását. Íme a teremtmény, amely fegyvertelenül küzdött meg a pokolkutyákkal, és senki sem kérdezte ellenfeleik gyengéiről, erősségeiről, vagy bármi másról, ami segítségükre lehet a háborúban. Való igaz, Krasus és Rhonin sokkal megértőbb volt, de az ő véleményüknél mindig figyelembe kell venni, hogy mágiahasználókról van szó. Malfurion úgy sejtette, Brox bárkinek taníthatott volna még legalább néhány közelharci fogást.

Népünk bukását saját önteltsége okozza majd. Az ifjú döbbenten vette tudomásul saját rosszhiszeműségét, azután hirtelen mindent feledett iménti gondolataiból, minthogy meglátta azt, aki bármikor felvidíthatta.

– Malfurion! – szólította meg Tyrande, arckifejezése egyszerre volt tűnődő és aggódó, bár lágy ívű ajkain mintha örök mosoly ült volna. – Sohasem gondoltam volna, hogy végül ilyesmibe keveredünk!

Elune a Holdanya papnője olyan öltözéket viselt, amely sokkal inkább illett a háborúhoz, mint a templom békéjéhez. Leomló fehér köntöse eltűnt, helyette az alakjára igazított vértezetet viselt; az egymásra rétegelt, kemény bőrlemezek nem akadályozták a mozgásban, de kiemelték nőiességét is. A harci öltözék nyaktól-talpig beborította a lányt, és mögötte – szinte az eddigiek ellentéteként – csillámló, fátyolszerű, holdfényszínű köpönyeg hullámzott. Könyökhajlatában az ifjú papnő szárnyas sisakot vitt, amely arca egy részét is védelmezte. Ezüstös árnyalattal fénylő, kékesfekete hajához remekül illett mind a páncélzat, mind a köpönyeg.

Malfurion szerint inkább tűnt a hadisten papnőjének, mintsem a Holdanya beavatottjának, és véleménye kiülhetett vonásaira, mert Tyrande védekezően dorgálta meg:

– Mintha elfelejtetted volna a Holdanya arcainak különbözőségét! Nem emlékszel tán, hogy Éjharcosnak is nevezik, aki magával viszi a csatamezőkőn bátran elhunytakat, hogy jutalomképpen csillagokká változva szárnyalhassanak az éjszakai égen?

– Nem szándékoztam tiszteletlen lenni Elune iránt, Tyrande. Csupán még sohasem láttalak efféle öltözékben. Megütött a félelem, hogy ez a háború örökre megváltoztat mindenkit. Feltéve, hogy túléljük egyáltalán.

A lány arckifejezése megenyhült.

– Bocsáss meg! Talán a saját nyugtalanságom miatt lettem ilyen hirtelen haragú. A főpapnő kijelölt egy csapat vezetésére.

– Hogy érted ezt?

– Nemcsak a gyógyerőnket vetjük be a küzdelem során. A főpapnő látomást látott, amely szerint a nővéreknek aktívan harcolnia kell a katonák és a Holdőrség mellett. Azt mondta, ha meg akarjuk akadályozni a démonok győzelmét, akkor mindenkinek készen kell állnia rá, hogy új szerepeket vállaljon fel.

– Mondani könnyebb, mint megtenni – válaszolta Malfurion egy fintor kíséretében. – Úgy értem, a mi fajtánk igen nehezen alkalmazkodik a változásokhoz. Hallanod kellett volna, amikor Krasus javaslatot tett, hogy kérjünk segítséget a törpéktől, a taurenektől és a többi fajtól a közös ellenséggel szemben.

Tyrande szemei elkerekedtek.

– Már az is csoda, hogy ő és Rhonin ilyen tiszteletet nyert. Hát nem tudja?

– Dehogynem. Csakhogy ő is legalább annyira csökönyös fajta, mint mi, vagy még makacsabb.

Amikor testvére csatlakozott hozzájuk, Malfurion elhallgatott. Illidan csak futólag pillantott rá, azután figyelmét teljes egészében a papnőnek szentelte:

– Mint egy harcos királynő – kezdte üdvözlésképpen. – Maga Azshara sem lehetne nemesebb látvány.

Tyrande elpirult és Malfurion azt kívánta, bárcsak eszébe jutna egy helyénvaló bók – vagy bármilyen bók –, amely őrá emlékezteti Tyrande-ot, amikor a sereg elindul.

– Maga az Éjharcos is lehetnél – folytatta Illidan könnyedén. – Úgy hallottam, kijelöltek nővéreid egyik csapatának vezetésére.

– A főpapnő szerint az utóbbi időben egyre gyorsabban haladok a tanulmányokkal – a harci tanulmányokkal is. Azt mondta, hogy az évek során megismert beavatottak között az egyik legkiválóbb lehetek, ha így folytatom.

– Nem meglepő.

Mielőtt Malfurion bármi hasonlót mondhatott volna, felharsant egy kürt. Követte egy másik, azután megint egy másik és így tovább, míg a hatalmas sereg minden szakasza jelezte, hogy kész az indulásra.

– Vissza kell mennem a nővérekhez – mondta Tyrande. Malfurion felé fordulva még hozzátette: – Azért jöttem, hogy szerencsét kívánjak. – Azután Illidanra nézett: – És neked is, természetesen.

– Áldásoddal biztosított a győzelmünk – köszönte meg Malfurion testvére.

Tyrande ismét elpirult. Újra felharsantak a kürtök; a papnő gyorsan felcsatolta sisakját, megfordította párducát és elléptetett.

– Sokkalta harciasabbnak tűnik, mint bármelyikünk – jegyezte meg a druida.

– Igen. Micsoda szerencsés fickó lesz majd a párja! Malfurion a testvérére nézett, de Illidan már visszafelé léptetett Hollócsőr nagyúr felé. Mint személyes varázslójának, Illidannak a nemes mellett kellett maradnia. Malfurion és a többiek azt a parancsot kapták, hogy maradjanak kiáltás-távolságban, nem kellett közvetlenül a parancsnok mellett lenniük. A Feketebástya-erőd ura nem akarta, hogy legerősebb szövetségesei egy helyre gyűljenek össze, minthogy már így is a hadurak legfőbb célpontjainak számítottak.

Árnydal Jarod és három katonája érkezett a druidához.

– Ideje indulnunk! Meg kell kérjelek, tarts velünk!

Malfurion bólintott és követte a kapitányt, vissza a többiekhez. Rhonin és Krasus hasonlóan savanyú képet vágott, Brox arckifejezése mit sem változott, de mintha halkan kántált volna.

– Éjszakai menetelés – jegyezte meg Krasus az épp eltűnőfélben lévő, utolsó napsugarak felé biccentve fejével. – Mennyire kiszámítható! Hiába próbáltok néhányan a lehető legjobban alkalmazkodni, mindig visszatértek a kényelmesebb megoldásokhoz.

– Ilyen sokan képesek leszünk visszaszorítani a démonokat! – bizonygatta Árnydal kapitány. – Hollócsőr nagyúr ki fogja söpörni a szörnyetegeket gyönyörű földünkről!

– Legalábbis reméljük.

Felharsant az utolsó kürtszó és az éjelf sereg egyként indult Zin-Azshari felé. Balsejtelmei ellenére Malfurion is büszkén nézett végig a tájat elborító fegyvereseken. A három tucatnyi nagyobb klán zászlói jelölték a szövetségeseket, akik a birodalom széltében-hosszában telepedtek meg, és most összegyűltek a közös ellenséggel szemben. Gyalogosok masíroztak tökéletes egységben, mint lakoma felé tartó elkötelezett hangyák tömege. Éjszablyák ugrottak előre nagy büszkén, száz fős vagy még nagyobb csoportokban, sisakos lovasaik harcias tekintettel meredtek előre.

A katonák java része kardot, lándzsát vagy íjat hordozott. Mögöttük fekete párducok húzták az ostromgépeket – dárdavetőket, katapultokat és hasonlókat. A szerkezetek kezelőinek többsége Hollócsőr klánjához tartozott, minthogy az éjelfek általában nem foglalkoztak ilyesféle eszközökkel, kivéve néhány hadi szakértőt. Úgy tűnt, nyugaton valóban csak Hollócsőr rendelkezett a szükséges előrelátással ahhoz, hogy győzelemre vezesse népét. Az, hogy nem kereste a törpék és mások segítségét, a druida szerint is bosszantó volt, de végül úgysem számít majd. Ama téves gondolata ellenére, hogy Azshara ártatlan lehet, a nemes minden bizonnyal képes lesz saját zöldes vérébe fullasztani a Lángoló Légiót. Amúgy meg, nem maradt más választásuk.

* * *

Hollócsőr és a saját győzelembe vetett hitük által sürgetve, az éjelfek jelentős távolságot tettek meg az első éjjelen. Parancsnokuk végül két órával napkelte után megálljt parancsolt. A sereg azonnal tábort vert, melynek szélét őrök hosszú sora jelezte. Nem kockáztathatták, hogy a démonok meglepjék őket.

Amerre jártak, addig már nem ért el a Lángoló Légió dúlása. Északon magas, zöld dombok tarkították a látképet, a seregtől délre még álltak az erdők, fa-ujjaikat üdén nyújtogatták a dombság felé. Az idősebb éjelf járőröket küldött minden irányba, de nem találtak ellenséget. Malfurion úgy vonzódott az erdőhöz, mintha az a nevét kiáltozta volna, és amint lehetősége adódott, különvált társaitól, hátasát a fák felé fordította.

Jarod rögtön felfigyelt rá. A kapitány utánaugratott és kiabálva érte be.

– Meg kell kérjelek, hogy fordulj vissza! Nem mehetsz el egyedül! Emlékezz, mi történt legutóbb!

– Minden rendben lesz, Jarod – válaszolta Malfurion csendesen. És valóban úgy érezte, hogy a megcélzott kis erdőink védve van még a démoni orvgyilkosoktól is, akik az utóbbi időben oly gyakran bukkantak fel körülötte és bajtársai körül. Hogy miképpen volt ez lehetséges, azt nem tudta megmondani, de teljes bizonyosság szállta meg a dologgal kapcsolatban.

– Nem mehetsz egyedül!

– Nem is megyek. Jössz velem.

A katona a fogát csikorgatta, azután beletörődő tekintettel követte a druidát az erdőbe.

– Kérlek! Csak ne tartson túl sokáig!

Malfurion nem tett ígéretet, csak folytatta útját az erdőcske felé. Bizalom és hit kerítette hatalmába, a fák úgy üdvözölték, mintha felismerték volna. Azután hirtelen megértette, miért érzi otthon magát.

– Üdvözöllek, thero’shan, tiszteletbeli tanítványom!

Árnydal kapitány forgolódva kutatott a surrogó, a szellő és a mennydörgés emlékezetét egyszerre hordozó hang forrása után. Vele ellentétben Malfurion türelmesen várakozott, tudván, hogy a beszélő a saját módján fedi fel magát.

A szél váratlanul megerősödött a páros körül. A tiszt megszorította a gyeplőt, míg a druida hátravetett fejjel beleszippantott a fuvallatba és majdnem önfeledten felkiáltott örömében, hogy a vonuló sereg por- és izzadságszaga után, végre a természet rabul ejtő illatai töltik be orrát. Lehullott levelek emelkedtek fel a talajról, ahogy a lég egyre erősebben és hevesebben kavargott előttük. De mintha csak a kapitány aggódott volna emiatt; még éjszablyája is magasra emelt orral élvezte a friss légrohamokat.

Kisebb forgószél támadt, levelek, ágak, kavicsok és rögök gyülekeztek benne. Egyre csak sűrűsödött a törmelék, míg lassan szilárd alakot rajzolt ki.

– Már vártalak, Malfurion.

Az ifjú druida mosolyogva bólintott. A kapitánynak elakadt a lélegzete, Cenarius jelenléte még így, második találkozásuk alkalmával is lenyűgözte. A félisten megrázta fejét, meglobogtatta sűrű, mohazöld sörényét, melyből ágacskák és levelek potyogtak ki. Halandó fogalmakon túli nemességében agancsa szinte ragyogott a napfényben.

Tisztelete jeléül Malfurion lehajtotta fejét.

– Shan’do! Nagytiszteletű tanítóm! – Felnézett. – Örülök, hogy látlak, Cenarius.

A kapitány ámulata láttán Cenarius halk kuncogással üdvözölte őt is, hangjától a környék madarai dalolni kezdtek.

– Téged is örömmel látlak, Árnydal Jarod! Nagyapád igaz barátja volt az erdőknek.

Jarod becsukta a száját, újra kinyitotta, majd újra becsukta és csak bólintott. Mint minden éjelf, ő is úgy nőtt fel, hogy hallott meséket a félistenről, de akárcsak a többiek, ő sem gondolta ezeket többnek; meséknek csupán.

Az erdők ura mélyen Malfurion szemébe nézett.

– Gondolataid kavarognak. Még a Smaragd Álomban is éreztem.

Alig húsz nap telhetett el, mióta az ifjú druida utoljára odaát járt, és eszméletét veszítve majdnem mindörökre ott ragadt. Cenarius kitanította az álomjárásra, és Malfurion lélek-formájában lépett be a palotába, küzdött Xavius ellen. Azóta félt visszatérni a Smaragd Álomba. Talán azóta is ott lebegne elveszítve minden emlékét és erejét, ha tanítója nem keresi meg.

Cenarius látta nyugtalanságát.

– Ne tarts az átlépéstől, fiam! – intett, megértve az ifjú aggodalmát, majd más hangsúllyal folytatta: – De most nem emiatt jöttem. Van a taníttatásodnak más része, amely elmaradt ez ideig, és ezért döntöttem úgy, hogy egy kis szünetet tartva meglátogatlak.

– Kis szünetet tartva? Ezt hogy érted?

– Folytonosan tanácskozunk. A többiek véleménye még mindig megoszlik arról, hogy mit tegyünk a démonok ellen. Harcolni fogunk ellenük, igen, de olyasféle teremtmények vagyunk, akik mind egyedi erők felett uralkodnak. Nehéz meglelnünk az összhangzatot, a harmóniát, hogy együtt tudjunk dolgozni. Mindenki úgy érzi, a saját útja a lehető legjobb.

A hír cseppet sem enyhítette Malfurion bizonytalanságát. A sárkányok nem mutattak semmiféle hajlandóságot arra, hogy szembeszálljanak a Lángoló Légióval, és a természeti világot őrző félistenek sem tudtak megegyezni a cselekvés megfelelő módjáról. Úgy tűnt, minden az éjelfeken múlik. Valószínűleg rajta és azokon a bajtársain, akik nagyobb hatalommal vagy tapasztalattal rendelkeztek, mint a többiek.

– Nem maradhatok sokáig, és neked is pihenned kell. Azonban van néhány dolog, amit meg kell próbálnom gyorsan megtanítani neked. Elmegy rá az egész nap.

– Az lehetetlen! – tört ki a kapitányból, saját magát is meglepve merészségével. – A parancsaim szerint…

Egy jóindulatú mosoly kíséretében az erdei istenség a katona felé lépett. Jarod elsápadt, ahogy Cenarius fölé magasodott.

– Megfelelő védelem alatt áll majd, amíg mellettem van, és visszatér, amint parancsnokodnak szüksége lesz rá, Árnydal Jarod. Nem tagadod meg a parancsaidat, ha magára hagyod velem a védencedet.

A tiszt összeszorította ajkait, és még mindig ostobának érezte magát, hogy Cenarius szavaiba merészelt vágni. A félisten megnyugtató hangon utasította:

– Térj vissza egyéb feladataidhoz! Gondoskodom róla, hogy Malfurion biztonságban legyen.

Maga Malfurion úgy érezte, mintha amazok egy gyermekről beszélnének, de megértette, hogy tanítója csak azt mondta, amit Jarod hallani akart. A kapitány bólintott, majd a bólintást az utolsó pillanatban inkább meghajlássá változtatta:

– Ahogy kívánod, uram!

– Nem vagyok az urad, éjelf. Csak Cenarius vagyok! Menj áldásommal!

Egy utolsó tisztelgéssel a kapitány megfordította éjszablyáját és visszalovagolt az éjelf sereghez. Cenarius újra tanítványához fordult:

– Most pedig, thero’shan, azonnal kezdenünk kell. – Az istenség arcáról eltűnt minden atyai kedvesség: – Attól tartok, minden tudásunkra szükségünk lesz, ha meg akarjuk menteni világunkat a démonoktól.

* * *

Más is volt, aki hasonló gondolatokkal telve tűnődött, miközben a sárkányok birodalma felett repült és kereste a büszke hegycsúcsot, amelynek oldalában otthona bejárata rejlett. Korialstraszt több dolog is aggasztotta, ezeken elmélkedett hosszú röpte során. Az egyik véreinek hallgatása volt; a sárkányok mindig visszahúzódtak a világtól, de ilyen mélységes hallgatással még sohasem találkozott. Szólítására senki sem válaszolt, még szeretett párja, Alexstrasza sem.

Erről a démonok jutottak eszébe. Nem volt képes elhinni, hogy esetleg megtámadták és elpusztították a sárkányokat, de a kommunikáció hiánya életben tartotta e félelmet.

Már-már azt kívánta, bár Krasus is vele lenne, akkor legalább volna még egy vörös sárkány, akivel megbeszélhetné nyomasztó gondolatait.

De Krasus maga is aggodalmának tárgya volt. Korialstrasz egyre-másra vetette el a lehetséges elméleteket a titokzatos sárkányról, akinek szavait még Alexstrasza is megfontolta. Mégpedig olyannyira, mintha Krasus egyenesen a párja lenne, pedig őrajta kívül csak egy hitvese volt: Tyranastrasz. Hacsak nem valamiképpen…

Nem! Az teljességgel lehetetlen, gondolta a szárnyaló behemót. Képtelenség! Azonban sok mindent megmagyarázna.

Alexstrasza elé kell tárnia gondolatait, ha megtalálja. Korialstrasz megdőlt, és az ismerős, köd borította hegy felé fordult. A korábbiakkal ellentétben nem látott őrszemet – újabb baljós jel. Ereszkedni kezdett a nagy barlangszáj felé, amely a szentély egyik főbejárata volt. Ahogy leszállt, körbeforgatta zömök fejét, társai bármilyen jelét kereste. Halotti csend honolt körülötte.

Ám ahogy összecsukta szárnyait és előrelépett, hirtelen valamiféle határozott, másképpen érzékelhetetlen erőbe ütközött. Úgy érezte, mintha maga a levegő sűrűsödött volna össze előtte, vált volna mézhez hasonlatossá. Korialstrasz egy nagy elhatározással előrevetette magát és úgy küzdött a láthatatlan fallal, mint egy sárkánnyal.

Az akadály lassan engedett. A vörös sárkány érezte, ahogy a testének szorul, szinte teljesen beborítja. Néhány pillanatra elakadt a lélegzete és látása megtört, mintha víz alól nézné a világot. Azután minden átmenet nélkül átért a túloldalra. Azonnal hangok töltötték meg fülét, és alig bírta megtartani az egyensúlyát.

– Örülök, hogy visszatértél – dörgött egy mély hang. – Aggódtunk érted, ifjú.

Tyranastrasz, Alexstrasza idősebb hitvese hüllőszerű pofáján a törődés kifejezése áradt szét. Mögötte más sárkányok mozgolódtak szerte az alagútrendszerben – más színű sárkányok is voltak ott. Látott kék, zöld, bronzos és persze vörös pikkelyeket is. A sárkányok folytonosan mozogtak, mindegyikük elfoglaltnak és igencsak nyugtalannak tűnt.

– Alexstrasza! Jól van?

– Nincs semmi baja, Korialstrasz. Azt mondta, beszélni szeretne veled, amint megérkezel. – A nagyobbik hím átpillantott a fiatalabbik válla felett, mintha keresne valamit vagy valakit. – És Krasust is várja, de mintha ő nem jött volna veled.

– Nem hagyhatta ott a többieket.

– De az állapotod… Korialstrasz felemelt fejjel válaszolt:

– Kieszelt egy módot, amely által közel maradhatunk egymáshoz. Nem tökéletes, de a legjobb megoldás, amit találtunk.

– Milyen érdekes…

– Mi történt, Tyran? Hogy kerülnek ide a többiek? Az idősebb hitves tekintete elfelhősödött.

– Ő akarja elmondani a történteket személyesen, s én nem fogom megtagadni e kérését.

– Természetesen megértem.

Tyranastrasz vezetésével megindultak a vörös raj rejtekének mélye felé. Korialstrasz nem tehetett róla, muszáj volt megbámulnia a többi sárkányt, ahogy elhaladt közöttük. A zöldek suhanó árnyak voltak csupán, továbbálltak, mielőtt igazán tudatosult volna a jelenlétük. Kifejezetten nyugtalanító volt, hogy állandóan lehunyva tartották szemüket, mintha alvajárók lennének. Nozdormu rajának bronzszín alakjai mintha nem is mozogtak volna, hanem egyszerűen csak mindig máshol teremtek, amikor pislantott egyet. A kékek itt is, ott is voltak, véletlenszerűen mindenhol, egyszerre mozogtak fizikai és mágikus módokon. Korialstrasz minél tovább figyelte őket, annál inkább megkedvelte saját fajtája állandó, szilárd jelenlétét. Amikor mozogtak, akkor ők csak testileg mozogtak, és nem másképpen. Amikor valahová siettek, látta minden lépésüket, hallotta minden lélegzetvételüket. Feltételezte, hogy – minden különösségük ellenére – a befogadottak is ugyanígy éreznek a saját fajtájukkal kapcsolatban.

Annyi különféle sárkány, és mégis mind elférünk itt, gondolta hirtelen. Akkor hát ilyen kevesen lennénk? Ha megpróbálnák bezsúfolni az éjelfeket vagy a törpéket a hegy belsejébe, mindkét kisebb faj megtöltené a termeket, amelyekben a termetes sárkányok könnyedén utat engedtek kettejüknek. Azután ismét a Lángoló Légió végtelen hordája jutott eszébe, és feltette magában a kérdést, hogy lenne-e a sárkányoknak elegendő erejük a Légió megállításához.

De ahogy belépett a következő terembe, ebbéli félelmei szertefoszlottak. Ott állt ő, mintha éppen rá várt volna. Alexstrasza puszta jelenléte nyugalommal és békével töltötte el az ifjú hímet. Amikor hitvesét meglátta, Korialstrasz önbizalma azonnal visszatért. Minden rendben lesz. Az Élet Úrnője biztosan tudja, mit tegyünk.

– Korialstrasz! Szerelmem! – Nemcsak hangsúlya, tekintete is jelezte, mennyi erő rejlik ebben az egyetlen szóban. A kisebb teremtmények gyakran csak vadállatoknak látják a sárkányokat, de közülük a legjobbak sem képesek oly heves érzelmekre, mint Korialstrasz fajtája.

– Királynőm! Létem értelme! – Korialstrasz hódolattal, mélyen lehajtotta fejét.

– Jó, hogy visszatértél. Féltettünk.

– Magam is aggódtam. Senki sem válaszolt a szólításomra, vagy magyarázta meg a váratlan hallgatást.

– Szükséges volt – válaszolta a hatalmas nőstény. Alakja kecsessége ellenére Alexstrasza legalább másfélszer annyit nyomott, mint hitvesei, akik maguk is fajtájuk legnagyobb hímjei voltak. Mint a nagy megtestesülések mindegyike, ő is olyan erőknek parancsolt, amelyek mellett eltörpült a többi sárkány hatalma. – A titoktartás érdekében.

– Titoktartás? Mivel kapcsolatban? A másik végigmérte.

– Krasus nem jött veled?

Korialstrasz észrevette a nőstény hatalmas aggodalmát. Ugyanúgy törődött az emberi alakot öltött sárkánnyal, mint vele.

– Úgy döntött, marad. Sikerült kitalálnia, hogyan távolodhatunk el egymástól anélkül, hogy szenvednénk. Vagy legalábbis nem válunk magatehetetlenné.

Alexstrasza megengedett magának egy rövid mosolyt:

– Hát persze. Gondolhattam volna.

Mielőtt Korialstrasz arra terelhette volna a beszélgetést, amit tudni akart Krasusról, jobbról valaki belépett a magas terembe. A fiatal hím az újonnan érkezettre nézett és szemei elkerekedtek.

– Szükségszerű, hogy minden sárkány részt vegyen ezen a rituálén – morajlott a fekete óriás hangja, akár egy izzó vulkán mélye. – Az enyéim már elvégezték a dolgukat. A többi rajnak ugyanúgy kell tennie.

Neltharion betöltötte a terem másik végét, mint az egyetlen, aki méret és hatalom tekintetében versenyre kelhetett Alexstraszával. A Föld Őrzője olyan feszültséget sugárzott, hogy Korialstrasz kényelmetlenül érezte magát a jelenlétében.

– Távollévő hitvesem is megérkezett – válaszolta Alexstrasza. – A bronzos raj is megjött, és bár Nozdormu nincs velük, de magukkal hozták azt, ami esszenciájának része, így ő is csatlakozik hozzánk küzdelmünkben. Már csak Krasus maradt távol egyedül. Ő amúgy is más megítélés alá kell essen.

Az ébenfekete sárkány oldalra billentette fejét. Korialstrasz még sohasem látott ennyi fogat egyetlen szájban. – Csupán egyetlen egy sárkány… – ismételte tűnődve. – Nem, nem hiszem, hogy gond lenne.

– Mi ez az egész? – merészelte megkérdezni a fiatalabb hím.

– A démonok újra megnyitották az utat a világunkra – magyarázta Alexstrasza. – Megint úgy ömlenek világunkra, mint folyóvíz a tóba, és minden egyes nap elteltével megnövelik az erejüket.

Korialstrasz elképzelte a szörnysereget, és hogy mekkora létszáma lehet már.

– Akkor cselekednünk kell!

– Azon vagyunk. Neltharion kieszelt egy tervet, amely talán az egyetlen remény arra, hogy világunk túlélje a csapást.

– Mi az?

– Majd ő megmutatja.

Az ébenfekete behemót bólintott és lehunyta szemét. A levegő csillámlani kezdett előtte. Korialstrasz mágikus érzékeit bámulatba ejtő erő jelenléte bizsergette meg. Úgy érezte, mint ha a termet ezer sárkány töltötte volna be. Ehelyett csupán egy kicsiny, szinte teljesen jellegtelen aranykorong jelent meg a levegőben, és lebegett nagyjából az egybegyűlt óriásgyíkok szemének magasságában. Korialstrasz semmit sem érzett, de valahogy bizonyossággal tudta, hogy a korong jóval nagyobb hatalommal rendelkezik, mint amennyi elgondolható róla.

A Föld Őrzője kinyitotta szemét, és hüllőszerű vonásain a túlzott lelkesültség kifejezésével bámulta a tárgyat. Korialstrasznak úgy tűnt, mintha Neltharion bálványozta volna saját alkotását.

– Lássátok hát azt, ami elűzi a démonokat világunkról! – mennydörögte a fekete leviatán, talán kicsit megjátszott, profetikus felhangokkal. – Lássátok hát azt, ami megtisztítja ezt a vidéket minden fertőtől!

A pöttöm korong fényesen felvillant, és már nem látszott annyira jelentéktelennek. Az ifjú vörös hím megérezte a benne rejlő hatalom teljes mivoltát, és már tudta, hogy miért tartja még maga Alexstrasza is ezt a legjobb eszköznek.

– Lássátok hát – zengett Neltharion hangja büszkén –, a Sárkánylelket!

Öt

Varo’then nem az a fajta volt, aki a saját árnyékától is megretten, mi több, más árnyak sem ijeszthették meg könnyen. Az ilyesmit is ugyanazzal a közömbös zordsággal fogadta, mint szinte bármit az életében. A sebhelyes katona harcosnak született, és – ösztönös ravaszsága ellenére – el sem tudott képzelni magának más szerepet. Sohasem akart király vagy ágyas lenni, bár akkor valószínűleg közelebb került volna Azsharához; csapatait a királynő nevében irányította, és meg is elégedett ennyivel. A politikai intrikákat mindig meghagyta Xaviusnak, aki értette is azokat, mi több, neki is előnyöket szerezhetett általuk.

Ám az utóbbi időben rákényszerült, hogy elméjét inkább az udvari intrikák, mintsem a harc felé fordítsa, ráadásul éppen Xavius visszatérése miatt. A királynő főtanácsosa újjászületett, mivel a nagyszerű Sargeras lenyűgöző hatalmával új testet teremtett neki, így újra az Előkelők élére állhatott. Ez még nem zavarta volna a kapitányt, de szerinte a kancellár nem csupán testében, hanem más módon is megváltozott. Xavius, vagy az a dolog, ami visszatért, valahogy már nem Azshara dicsőségét tartotta szem előtt, és ez megengedhetetlennek tűnt. Bármiféle hűség kötötte a Légió urához, Varo’then elsősorban a királynő elkötelezett szolgálója volt.

– Ó, a mindig gyakorlatias kapitány! Akkor is itt ólálkodik, ha épp nincs szolgálatban.

A tiszt ugrott egyet ijedtében, és csendben korholta magát figyelmetlenségéért. Mintha ott helyben született volna meg, magukból az árnyakból, Xavius lépett az éjelf elé. Patái kopogtak a márványpadlón, szatírszerű külsejével akár valamelyik erdei istenség szolgája is lehetett volna. Mélyen ülő, természetellenes szemeivel a kapitány tekintetét fürkészte, és ezzel még nyugtalanítóbb teherré tette jelenlétének súlyát.

– Sargeras ígéretesnek tart, kapitány, és magas rangba emelkedhetsz szolgálói között. Seregei parancsnoka lehetsz, egyenrangú Mannoroth-tal, vagy akár Archemonde-dal is.

Varo’then egy pillanatra elképzelte magát a horda élén, amint előretartott karddal rohamra vezeti a mennyei harcosokat. Szinte érezte Sargeras szeretetét és büszkeségét, amelyet az istenség a kegyeltjeinek tartogatott.

– Megtiszteltetés, hogy őt szolgálhatom – mormolta válaszképpen.

Xavius elmosolyodott.

– Ahogyan mindannyiunknak – és mindannyian a tőlünk telhető legjobb módon szolgáljuk. Így álmunk is hamarosan valóra válhat, avagy másképpen gondolod?

– Természetesen nem.

A patás alak fenyegető tartással kissé előrébb dőlt, pofája szinte a katona arcát érte. Tekintetének mélysége magába szippantotta a kapitányt, a puszta nézésével is egyszerre vonzotta és elbátortalanította.

– Szolgálhatnád őt oly módon, amely jobban illik hozzád. Olyan szerepben, amely által gyorsabban közel kerülhetsz az áhított parancsnoki poszthoz.

A tiszt izgatottan várta a folytatást. Újfent elképzelte magát a sereg élén, amely királynője és Sargeras nevében irtja a tökéletlenséget a világban. Elképzelte diadalmas bevonulását a meghódított városokba, melyek körül patakmedreket tölt meg a legyőzött ellenség vére.

Azonban a kép megváltozott, amikor megpróbált belehelyezkedni a jelenetbe. Ő a legendák díszvértezetes-varázsfegyveres hőseként szerette volna látni magát, tisztelettel övezett harcosként – de az elméjében megjelenő hadvezér sokkal inkább hasonlított Xaviusra. Döbbenten hőkölt hátra, és ezzel sikerült elszakítania tekintetét a kancellárétól.

– Bocsáss meg, nagyuram, de kötelességeim vannak.

A mesterséges szemek sötéten felizzottak, azután Xavius udvariasan bólintott és egy intéssel elbocsátotta:

– Hát persze, kapitány, hát persze.

Bár a katona nem akarta kimutatni nyugtalanságát a megváltozott varázsló előtt, mégis a kelleténél gyorsabb léptekkel hagyta ott. Nem nézett hátra, keze a kardgombját szorongatta, mintha a következő pillanatban fogást váltva, elő akarná rántani. Nem is lassított, míg nem volt bizonyos benne, hogy Xavius messze elmaradt mögötte.

Még később is fejében csengtek a szörnyeteg szédítő lehetőségeket vázoló szavai, és nem tudta, meddig lesz képes ellenállni nekik. Mások, a kevésbé eltökéltek talán máris beadták volna a derekukat, de ő visszariadt a látott képtől.

* * *

Amint beesteledett, Elune papnői körbejártak az indulásra kész katonák közt; bűbáj-áldást osztottak, amely kitartott egészen másnap estig. Még harcosnak öltözve is békét és megnyugvást hoztak jelenlétükkel, Elune-t képviselve erőt és önbizalmat öntöttek az éjelfekbe. Azt mutatták, hogy az istennő mindig ott lesz az egekben és figyel rájuk.

Bár nem mutatta ki, Tyrande semmit sem érzett ebből a nyugalomból és magabiztosságból. Úgy tűnt, a főpapnő szerint ő a Holdanya kiválasztott szolgálója, de őszintén szólva egyáltalán nem érzett magában elegendő erőt ahhoz, hogy a csatatérre lépjen. Ha Elune valóban nagy dolgokra jelölte ki, akkor ezt teljességgel elfeledte tudatni vele.

Lassan az utolsó kósza napsugarak is szertefoszlottak, és Tyrande sietősre fogta munkáját. Várható volt, hogy hamarosan megszólalnak a kürtök, és a sereg folytatja útját Zin-Azshari felé. A papnő megáldotta az előtte álló katonákat és megfordította hátasát, hogy visszatérjen saját szakaszához. Annyira elgondolkodott, hogy amikor egy újabb éjelf állt elébe, automatikusan belefogott az áldásba – de amaz óvatosan megfogta a kezét.

– A puszta jelenléted többet ér bármilyen áldásnál – köszöntötte Illidan egy ferde vigyorral –, de azért köszönöm.

A lány arcát elfutotta a szín, bár más okból, mint amire a fiú gondolt. Továbbra is a kecses kezet fogva, Illidan közelebb hajolt:

– A sors keze van ebben, Tyrande, éppen téged kerestelek! Felgyorsult a világ, habozás nélkül kell döntenünk sok dologban.

Tyrande hirtelen megértette, hogy mit kérdez – nem, mit mond a másik! Szó nélkül elhúzta a kezét, Illidan vonásai kővé merevedtek. Sem a mozdulatot, sem annak jelentését nem értette félre.

– Túl korai még – próbálta menteni a helyzetet a lány.

– Vagy már túl késő? – Visszatért a ferde vigyor, ám valamelyest kiüresedve, inkább csak mint egy álarc. A következő pillanatban Illidan arca újra kisimult: – Elhamarkodott voltam, és még nem jött el az ideje ennek. Majd újra beszélünk egy megfelelőbb pillanatban. – A fiatal férfi minden további szó nélkül elsétált a Hollócsőr-klán tábora felé. Vissza sem nézett. Tyrande végig a hátát bámulta, mígnem amaz eltűnt a készülődő katonák tömegében. A papnő az eddiginél is zaklatottabban indult vissza a többi nővérhez, ám félúton újabb ismerőssel találkozott.

– Bocsáss meg a zavarásért, sámán!

Az ork felbukkanásának jobban örült, mint az Illidannal való beszélgetésnek. Kedves mosollyal üdvözölte:

– Mindig szívesen látlak, Broxigar.

A veterán csak neki engedte meg, hogy a teljes nevén szólítsa. A zöld bőrű teremtmény sok tekintetben végletes személyiség volt: vadállati dühvel és erővel szállt harcba és bárkinél több tiszteletet mutatott Tyrande iránt, ugyanakkor ebben a tiszteletben valahogy közvetlenség is rejlett. A papnő félreértette a közeledést és már nyúlt az ork mellkasa felé, hogy őt is megáldja. Brox előbb meglepetten nézett, azután megértette a mozdulatot és hagyta a lányt, hogy befejezze.

– A Holdanya vezérelje lelkedet, adja néked csendes erejét… – És így folytatva adott teljes, egyszerre papi és baráti áldást. A többi papnő szemében az ork még mindig idegen volt és nem sokkal több egy állatnál, de Tyrande egyszerre tekintette Elune egyik teremtményének, és a maga egyszerűségében is eszes társnak a bajban.

Amikor befejezte, Brox hálásan lehajtotta fejét és ezt mormolta:

– Nem vagyok méltó az áldásodra, sámán, nem is ezért jöttem.

– Hogyhogy nem?

Az agyaras, zömök arc eltorzult, amiben Tyrande csak nehezen ismerte fel a lelkiismeret-furdalás jelét.

– Sámán! Van valami, ami nyomaszt. Valami, amit meg kell vallanom.

– Mondd hát el!

– Kerestem a halált.

A lány összeráncolt homlokkal próbálta megérteni a kifejezést, amely egy idegen kultúrában minden bizonnyal jelentős súllyal bírt.

– Úgy érted, megpróbáltad megölni magad? Brox kihúzta magát, tekintetében harag sötétlett.

– Harcos vagyok! Soha nem szúrnám saját szívembe a tőrömet! – Azután haragja amilyen hirtelen kélt, ugyanolyan gyorsan el is tűnt, szégyennek adta át helyét: – De való igaz, a mások fegyverét örömmel fogadtam volna.

A köröttük zajló sietős készülődés ellenére, vagy mert talán ez volt az utolsó alkalom, amikor még lehetőség adódhatott ilyesmire, a történet előbukott az orkból, már nem kívánta tovább őrizgetni. Beszélt a démonok elleni háborúról, amelyben társaival egy szorost védtek, míg az erősítésre vártak. Mintha maga az idő állt volna meg; Brox szinte emléket állított társainak szavaival, ahogy elbeszélte halálukat, míg végül magára maradt, és megérkezett az ígért segítség. Elmondta azt is, miként érez, miért tartja vétkesnek, szinte árulónak magát: nem adott oda mindent népe fennmaradásáért, mint a többiek, akik az életüket áldozták a győzelemért.

Azután a háború hamar véget ért, és Broxnak nem maradt lehetősége rá, hogy megfelelő módon vezekeljen. Amikor Thrall hadfőnök megbízta a feladattal, hogy derítse fel a sámán látomásának jelentését, úgy vélte, a szellemek végre lehetőséget adtak, hogy lemossa magáról a bűn szennyét.

Azonban a halál nem őt érte el előbb. Szerencsétlen társa végezte be helyette, korántsem harcoshoz méltó módon, és ez tovább nehezítette a veterán szívét. Amikor később kiderült, hogy a Lángoló Légió megszállja Kalimdort, újjáéledt a jóvátétel reménye. Szíves örömest indult útnak a sereggel és elhatározta, hogy méltó módon fejezi be életét. Nekitámad a démoni hordának és annyit küld át a túlvilágra, amennyit csak tud, mielőtt ő is elesik egy fegyver élétől vagy hegyétől. Mire a sereg összegyűlt és elindult Suramar határából, az őszülő ork felismerte, hogy valójában másféle bűnt követett el. A ráküldött orvgyilkosok alantas támadásait szinte egy karcolás nélkül túlélte, és ez rádöbbentette, hogy talán valóban harci tudása tartotta életben, miként Thrall is mondta, nem pedig gyávasága, ahogyan maga hitte. A másféle vétke pedig az volt, hogy míg körötte mindenki az életben maradásért küzdött, addig ő azt a dicsőséget kereste, mely kiegyensúlyozza majd a képzelt bűnnel terhelt túlvilági mérleget – és csupán képzelte azt a bűnt.

– Már rég elfogadtam, hogy küzdelemben fogok meghalni, dicső sors bármelyik harcosnak, sámán. De becstelenséggel telítettem meg tetteimet azáltal, hogy feledtem a nemes célokat és nem viszonoztam azok segítségét, akik idegenként is bajtárssá fogadtak. Ti ebben a háborúban népetek fennmaradásáért küzdőtök, akárcsak az orkok tették, amikor új otthonra leltek ezen a világon.

Tyrande mereven bámult az orkra. Lehetett bármilyen bestia a többiek szemében, ismét bebizonyította, hogy értelmes teremtménye a Holdanyának, mi több, érzőbb lény, mint amilyennek külseje mutatja. Megérintette a sebhelyes arcot, és elmosolyodott. Mily öntelt az ő népe, hogy csupán a felszínt látja, s nem tekint a mélybe!

– Semmit sem kell megvallanod nekem, Broxigar. Már megtetted önnön szíved és lelked előtt, ami azt jelenti, hogy Elune szellemei már hallották bűnbánatodat. Megértik, hogy felismerted az igazságot és megtagadod korábbi gondolataidat.

Brox halkan felmordult, és a lány legnagyobb meglepetésére óvatosan megcsókolta a tenyerét.

– Így is köszönetet kell mondanom neked, sámán. Legalább azért, hogy meghallgattad vallomásomat.

Abban a pillanatban megszólaltak a kürtök. Tyrande egy rövid ima kíséretében megérintette az ork homlokát:

– Bármily sorsot is tartogasson számodra a csata, Broxigar, a Holdanya figyelmezzen lelkedre!

– Köszönet az áldásodért, sámán. Nem zavarlak tovább. Tisztelete jeléül röviden meghajolt, azután ellépdelt. Tyrande képtelen volt mozdulni; túl sokat hallott egyszerre, és bár néhány dolgot egyáltalán nem értett, a szavak mögött rejlő érzések és érzelmek szíven találták. Nővérei gondolati úton jeleztek, hogy most már valóban ideje lenne visszatérnie hozzájuk, és ez felrázta tűnődéséből. Vezetnie kell az egyik csapatot, szembe kell néznie a sorssal, melyet Elune neki szánt. Tudni szerette volna, de még csak nem is sejtette, hogy e végzet a csatában vállalt szerepével, avagy máshol és másképpen teljesedik majd be?

* * *

– Katonák érkeztek két északnyugati településről – jegyezte meg Rhonin, ahogy Krasusszal együtt elindult. – Ötszázról hallottam.

– A Légió néhány óra alatt előhoz ennyit, de lehet, hogy többet is.

A vörös hajú mágus savanyú képet vágott.

– Ha semmi sem segít, akkor minek zavartatjuk még magunkat? Miért nem ülünk le inkább és gyönyörködünk a tájban, amíg a démonok ideérnek és átvágják a torkunkat? – Azután arckifejezése gúnyos meglepetést utánzott: – De várjunk csak! Mintha nem ez történt volna! Az éjelfek harcoltak – és ha jók az ismereteim, akkor győztek is!

– Hallgass már! – sziszegte Krasus haragosan. – Nem a támogatást vontam vissza, hanem rámutattam a tényekre. Ha már a tényéknél tartunk; a rendellenesség puszta létezése és itteni jelenlétünk együtt arra mutat, hogy nem feltétlenül ugyanaz fog történni most is, mint ami a mi múltunkban történt. Nagyon-nagyon nagy az esély arra, hogy a Lángoló Légió ezúttal győzedelmeskedik.

– Ez nem történhet meg! Nem engedem!

– Az örökkévalóság számára párod, Vereesa és meg nem született ikreid sorsa mit sem jelent, Rhonin! De ugyanúgy harcolok majd értük is, ahogyan saját fajtám jövőjéért. Bármily szörnyű legyen is az, ha győzedelmeskedünk.

Rhonin elhallgatott. Ő is ismerte a sárkányok sorsát: még ha el is űzik a Légiót, akkor sem maradnak túl sokan. Előbb Halálszárny, a Pusztító tizedeli meg őket, azután a vörös raj maradékát az orkok használják majd harci kutyának. Számtalan óriásgyík pusztul el értelmetlenül.

– A háború után számunkra épp kezdett új életre kelni a remény – tette hozzá Krasus, tekintete a távolba révedt. – Leginkább emiatt szeretném, hogy ne változzon meg a történelem.

– Csak Dalaran mágusainak történeti feljegyzéseiből tudom, hogy mi történt. Te viszont már éltél ekkoriban…

A nyurga, elfszerű alak megint lepisszegte:

– A gyűjteményetek olyan írásokat tartalmaz, melyek minden bizonnyal pontosabbak, mint az én megtépázott emlékezetem. Arra gyanakszom, hogy amikor Nozdormu felvette velem a kapcsolatot, üzenete túl erőteljes volt, és kiszorította elmémből az emlékeim egy részét. Attól tartok, sohasem leszek képes teljes egészében előhívni ezt az időszakot – és épp elegendő hiányzik ahhoz, hogy bizonytalan legyek a dolgok kimenetele felől.

– Akkor hát harcolunk, és reménykedünk a legjobbakban?

– Igen. Ahogy mindenki, aki valaha is részt vett egy háborúban a történelem során.

Az ember zord tekintettel bólintott:

– Magam is hasonlónak véltem a dolgunk állását.

Az éjelf sereg egyre csak nyomult előre, megállás nélkül hagyta maga mögött a mérföldeket. A katonák többsége fellelkesülve menetelt, úgy tűnt, az ellenség ezúttal nem jön elébük, hogy mohón kardélre hányja őket. Legutóbb a démonok megpróbálták megtörni az ellenállás kemény magját, de nem jártak sikerrel, és Hollócsőr visszaszorította őket egészen a főváros széléig. A napkelte és az akkori kisebb erő miatt nem üldözték a rémeket a városon belül, és később is inkább a visszavonulás mellett döntöttek. A parancsnokok szerint ha meg is tisztították volna Zin-Azsharit, kevesen voltak a szinte teljesen épen maradt palota bevételéhez, és ha a más égtájak felé járó szörnyhadak visszatérnek, szorult helyzetbe kerültek volna. Ezért csak összeszedték a környék túlélőit, azután visszatértek a Feketebástya-erődhöz.

Miután bentebb jutottak a lepusztított területre, mindenkiénél élesebb fülével Krasus egyre többször hallotta a katonák egyikét vagy másikát felkiáltani, amint meglepetten szemlélik a démonok dúlását és a megtámadott áldozatok maradványainak sokaságát. Egyes hangok telve voltak félelemmel, de a többség a bosszút éltette, sokszor fennhéjázón, és sohasem tisztelettel az ellenség ereje iránt.

Krasus nem kedvelte az effajta megjegyzéseket: egy dolog magabiztosan menni a csatába, és egy másik lekicsinyleni az ellent. Legalább a parancsnokoknak meg kellene érteniük, hogy a Lángoló Légió nem más, mint maga a testet öltött halál.

Krasus ránézett az egyik éjelfre, aki talán már részben felismerte ezt. A mágus arra is emlékezett, hogy Malfurion kulcsfontosságú tetteket hajt majd végre a győzelem érdekében, de a részletek a feledés üres szakadékába hullottak. A druida ösvény valamiképpen jelentőséget nyert az eseményekben, de más dolgok is szerepet kaptak. Az bizonyos, hogy mindent meg kell tenniük a védelem érdekében.

Már majdnem hajnalodott, amikor délkeletről váratlanul visszatértek a felderítők. Meghatározott időpontban kellett volna jelentést tenniük, így korai felbukkanásuk bajt jelzett. Mindhárom katona csupa sár volt, öltözéküket kosz és izzadság elegye mocskolta be. Minden bizonnyal agyonhajszolták párducaikat, mert az állatok igencsak lihegtek, izmaik remegtek az erőfeszítéstől. Csupán egy korty víz erejéig tartottak szünetet, azután rögtön jelentést tettek.

– Az ördögök egy kisebb osztaga módszeresen bejárja Dy-Jaru területét, nagyuram – mondta a rangidős Hollócsőrnek. – Füstöt és tüzet láttunk, menekülők futottak szerteszét.

– Az ellenség száma?

– Nehéz biztosan megmondani, de jóval kevesebben vannak, mint mi.

A nemes a szakállát húzogatta, mint mindig, ha tűnődött.

– Merre tartottak a menekülők?

– Halumar felé, nagyuram, de nem valószínű, hogy eljutnak odáig. A démonok a sarkukban vannak.

– Elérhetjük őket időben?

– Ha sietünk, talán igen. De gyorsan haladnak.

A parancsnok a közelben álló térképészre nézett, és kinyújtotta kezét. Amaz szinte azonnal átadta a vidékről készült rajzot. Hollócsőr kitekerte a pergament, a felderítők tisztje pedig elmutogatta rajta a rémek és a menekülők helyzetét. A hadvezér bólintott:

– Lépést tarthatunk velük, de fel kell készülnünk rá, hogy délelőtt csapunk össze. Minthogy nem távolodunk el túlságosan az eredeti útvonaltól, megengedhetjük magunknak ezt a kitérőt.

– Különösen, hogy ezzel ártatlan életeket menthetünk meg – mormolta Rhonin halkan, hogy csak a körötte állók hallják.

Krasus belépett a tanácskozók körébe.

– Láttad a démonokat? – kérdezte a rangidőstől. – Mifélék?

– Többségük pokolőr.

Az egyik felderítő hozzátette:

– Láttam egy csapat kutyát és egy olyan szárnyas Végzethozót is.

– Csekély támogatás – jegyezte meg a sárkánymágus tűnődve.

– Nyilvánvaló, hogy mohóságukban eltávolodtak a fő haderőtől – jelentette ki magabiztosan a nemes. – Fegyelemre tanítjuk őket, nem mintha kamatoztathatnák az így szerzett tudásukat! – Az éjelf tisztek mindnyájan elmosolyodtak a tréfán. Hollócsőr parancsot adott:

– Indulás! Be kell érnünk őket!

A sereg gyorsan irányt változtatott, a bosszúvágytól fűtött katonáknak az is késő lett volna, ha azonnal belefutnak a démonokba. A könnyű győzelem ígérete ugyancsak sietségre sarkallta őket.

Illidan parancsára a Holdőrök szétszóródtak; így az első sorok mögött védve maradtak, nem lehetett egyszerre megtámadni mindannyiukat, és mindenhol varázstámogatást nyújthattak a katonáknak. Elune papnői hasonlóképpen tettek, és felkészültek arra, hogy gyógyítsanak avagy harcoljanak, ha szükséges. A kívülállók egyetlen csoportjaként Krasus, Rhonin és Brox együtt maradtak, de abban előre megegyeztek, hogy a csata hevében Rhonin megpróbál felügyelni Illidanra. Egyikük sem bízott meg teljesen a vakmerő ifjúban.

Malfurion is mellettük maradt, javarészben azért, mert Hollócsőr még mindig nem tudta eldönteni, hogyan használhatná fel a leghatékonyabban az éjelf ismeretlen képességeit. Védelemként négyük mellé rendelte Árnydal kapitány egységét, így legalább afelől nyugodt volt, hogy a druida életét addig sem fenyegeti veszély, amíg ő kitalálja, hogyan használhatná fel Malfurion hatalmát a démonok ellen.

Minthogy egész nap Cenarius mellett tanult és egész éjjel a közelgő csata helyszínére tartott, az ifjút kezdte hatalmába keríteni a kimerültség. A félisten még régebben megmutatta tanítványának, hogyan meríthet erőt a természetből, és a druida reménykedett benne, hogy lesz lehetősége alkalmazni a megfelelő technikát, mielőtt összecsapnak a démonokkal,

A nap lassan felemelkedett a láthatár fölé és szinte rögtön eltűnt az alacsonyan szálló, szürkés felhőtakaró mögött, így segítette a vonuló sereget. Egy-egy varázslattal Krasus és Rhonin bebiztosította magát és Broxot az ég változásai ellen – így szinte egyformán jól láttak mind éjjelente, mind ragyogó napsütésben –, az éjelfeknek azonban természetes módon kellett hozzászokniuk a kellemetlen fényhez. A vastag felhőzet enyhítette az éji faj bajait, s ezzel megerősítette elszántságukat a küszöbön álló összeütközés előtt.

A felderítők rendszeresen előrelovagoltak éjszablyáikon, és visszatértek jelentést tenni. A rémek még nem érték be a menekülő éjelfeket, de már közel jártak hozzájuk. Hollócsőr nagyobb sietségre ösztökélte harcosait és előreküldött egy szakasz éjszablyást – lévén gyorsabbak –, hogy kerüljenek a szörnyek mögé.

Mikor az a hír érkezett, hogy a sereg beért a menekülők és a démonok közé, a nemes megszólaltatta a kürtöket. A jel azonnali harckészültségre szólította fel a katonákat. Végül az éjelfek átözönlöttek néhány alacsony dombon, és összetalálkoztak ellenfeleikkel.

Amerre haladtak, a lángoló teremtmények lecsupaszítottak minden talpalatnyi földet; amit nem tapostak szét vagy zúztak össze, azt felégették. Élet nem maradt a nyomukban, csak a puszta talaj, amilyet Krasus is látott Zin-Azshari körül mindenhol, amikor felderítésképpen néhányszor körberepülték a vidéket Korialstrasszal. Azonban ez nem tántorította vissza a védőket, hanem még inkább megacélozta akaratukat.

– Ahogy a felderítők mondták – mormolta maga elé Hollócsőr és lecsupaszította kardját. – Annál jobb. Akkor hát mutassuk meg nekik, hogy mekkora ostobaság feldúlni szépséges hazánkat!

Krasus is a szörnyeket szemlélte. Gyanúsan kevesen voltak.

– Nagyuram! Továbbra is javasolt az óvatosság.

De a nemes már nem figyelt rá. Kétszer meglengette kardját a feje felett, és a kürtök rohamra szólították a katonák tömegét. Az éjelfek hangja egyetlen eget rengető kiáltássá olvadt össze, ahogy megindultak a démonok felé.

A hatalmas haderő láttán a Légió e szakasza nem hátrált meg, nem is lassított – a gyilkolásvágytól fűtött szörnyetegek felüvöltöttek, és maguk is rohamra indultak. Feledték a menekülőket; hirtelen nagyobb vérontásra és pusztításra adódott lehetőségük.

A csatazaj elnyomta a két sorozat halk pendülést, melyet nyílzápor követett. Az ég elsötétedett a számtalan vesszőtől, ahogy azok célt keresve magasra ugrottak, majd ívesen fejezve be röptüket beleszáguldottak a rémek soraiba, s átszúrtak kart, lábat, torkot, testet. Sebesült és halott démonok buktak fel itt is, ott is; a többiek átugrottak rajtuk, ha tudtak, vagy felbukva próbáltak azonnal talpra vergődni, nehogy a mögöttük jövők tapossák el őket.

Aranyszín villám csapott a horda közepébe és jobbra-balra szórta a pokolőröket. Zöldes vér és húsdarabkák záporoztak a túlélőkre. Krasus balra pillantott és látta, amint Illidan hangosan röhögve már a következő támadásra készül. Az ifjú varázsló egyfajta mintázatban maga köré parancsolta a mellette lévő Holdőröket, hogy akárcsak az előző csatában, újra az ő hatalmukkal erősítse fel saját mágikus képességeit.

A sárkánymágus szemöldöke rosszallón szaladt össze. Ez a taktika jobban kimeríti a segítőket, mint magát a varázslatok létrehozóját. Ha Illidan nem figyel oda társainak állapotára, a végén annyira legyengíti őket, hogy vész – például egy eredar támadása – esetén képtelenek lesznek megvédelmezni magukat.

De ekkor a nyurga mágus is arra kényszerült, hogy figyelmét teljes egészében az ellenségnek szentelje. Most először próbált úgy varázsolni, hogy Korialstrasz nem volt mellette – vagy alatta –, s valamelyest tartott az eredménytől. Nem tudta, pontosan mire számítson, de amikor érezte, hogy sikerült egybegyűjtenie a szükséges energiákat, már csak mosolygott saját kétségein.

Félelmetes szél sepert végig a démonok első sorainak közepén. Egymásra lökte a lángoló harcosokat, s ahogy kapálózva próbáltak talpon maradni, a saját bajtársaikat vágták és ütötték maguk körül. A két sereg még nem ért össze, de az egyik már fogyatkozott.

A nagyobb létszám mellett a rémek közt kialakult káosz is a rohamozó éjelfek javára billentette a mérleget. Az elöl futó katonák szinte ellenállás nélkül vágták át magukat a démonok rétegein, talán csak a harmadik vagy negyedik sorban kellett megállniuk, hogy igazi közelharcba bocsátkozzanak. Tucatnyi pokolőr hullott el minden pillanatban.

Újabb nyílvesszőraj tizedelte meg a horda hátsó sorait, már nagyjából az ellenség egynegyede feküdt holtan vagy haldokolt harcképtelenül. Örülhetett volna a csata ilyetén alakulásának, de Krasusban még mindig élt valamiféle megmagyarázhatatlan gyanú. A Lángoló Légió sohasem jelentett ilyen kevés problémát.

Esélye sem volt arra, hogy bizonytalan balsejtelmét legalább néhány szóban megbeszélje a többiekkel. Brox előrerontott a katonákkal és már ott tombolt a démonok között, úgy forgatva kétfejű fejszéjét, mint valami cséplőgép. Szinte minden mozdulatával megcsonkított vagy megölt valakit. Szája habzott, gurgulázva énekelt valami ork harci indulót. Néhány katona próbált segíteni, de valahogy senkinek sem akaródzott a közelébe menni.

Rhonin összpontosított és gyors egymásutánban hozta létre pusztító varázslatait. Egyedül arra figyelt, hogy az éjelfeket elkerülje mágikus csapásaival. Legutóbb a pokolőrök vértezetet borító zöldes lángokat változtatta igazi tűzzé egy területen, így a démonok saját magukat égették halálra. Az ember arckifejezése olyan konok elszántságot tükrözött, mintha közvetlenül a szeretteit védelmezné – ami végeredményben nem állt túl messze a valóságtól. Valószínűleg folyamatosan Vereesa és az ikrek jártak a fejében, belőlük és irántuk érzett szeretetéből merített erőt.

Krasusnak eszébe jutott Malfurion. Gyorsan körülnézett. Előbb nem is találta a druidát, azután meglátta az éjelf sereg közepe táján. Csendesen, szinte mozdulatlanul ült hálásán, tekintete a távolba meredt, valószínűleg elrévedhetett – mármint annak alapján, amennyit a nyurga mágus tudott a természet védelmezőinek varázshasználatáról. Mágikus érzékeivel a sárkány hamarosan megsejtette a remegést valahol a föld mélyén, egyfajta hullámot, amely sebesen közeledett a démonok tömege felé. Kíváncsian várta, mi fog történni.

Alig néhány lélegzetvételnyi idő múltán gyökerek és hosszú indák törtek elő a szörnyek lábai alól; mindenféle gyökerek és indák, amit csak Krasus el tudott képzelni. A pokolőrök és pokolkutyák felbuktak, a növények rátekeredtek tagjaikra és elszorították, letépték azokat; vagy ha nem bírták, akkor is könnyű prédává tették az elesetteket az előrenyomuló katonák számára. A varázslat oly tökéletesre sikeredett, hogy – amennyire Krasus láthatta – egyetlen éjelf sem szorult a tekergőző indák és gyökerek közé. Mintha azok szándékosan elkerülték volna a bajtársak lábait.

Immáron megölték az ellenség majdnem felét, biztosnak tűnt a győzelem, de a sárkánymágus még mindig egyre növekvő nyugtalanságot érzett. Próbálta befogadni a csata látképét, azután körülnézett, hogy túllásson a mindenfelől áradó éjelfeken és démonokon. Felállt a nyeregben; odafent egyetlen szárnyas Végzethozón kívül senkit sem látott, eredarnak nyoma sem volt.

Gyorsan célba vette a repülő szörnyeteget. Magát a felhőzetet hívta segítségül, hogy az fogja körbe a fennen szárnyaló ellenfelet, majd megszilárduló anyaga megfojtsa. A démon küzdött, de a megkeményedett pára lefogta szárnyait, megtöltötte a torkát és kitöltötte bensőjét. A következő pillanatban a szörny holtan zuhant rá saját bajtársaira.

Még mindig Hollócsőr közelében volt, így Krasus megpróbált gyorsan odanyargalni hátasával, de a nemes épp elfordult, hogy újabb parancsokat adjon a tiszteknek. Amikor a sárkánymágus az imént megérintette a felhőt akaratával, különös bizsergést érzett. Attól tartott, gyanúja beigazolódik, s figyelmeztetni akarta az éjelfeket.

Azután a bizsergés visszatért és felerősödött, zsibbadássá változott és eluralkodott tagjain. Rábukott párduca vállára, és ha nem kapaszkodik elég erősen, akár ki is eshetett volna a nyeregből. Túl késő! Csak ez járt a fejében. Gyanakvása és tűnődése lecsökkentette figyelmét, így könnyen az ellenséges varázshasználó prédájává vált.

Miközben próbálta összeszedni akaratát és leküzdeni a bűbájt, sikerült újra felpillantania az égre. A felhők összesűrűsödtek, elsötétedtek, hihetetlenül súlyosnak tűntek és mintha ereszkedni kezdtek volna. Krasus hirtelen rádöbbent, hogy szemfényvesztés áldozatává vált; egyszerre próbált felülemelkedni a gyengítő varázson és átlátni az illúzión.

Végül sikerrel járt és megpillantotta az eredar vigyorgó pofáját – ezzel együtt a viharos felhőzet is eltűnt odafentről. Helyét átvette a szárnyas démonok tömkelegének képe, ahogy ott várakoznak az igazi felhők elúszó foltjai között.

Hat

Miközben szólította és hosszúra, különösen hosszúra megnövesztette és életre keltette a gyökereket, Malfurion érezte, hogy valami nincs rendben a környékkel. Figyelmét lekötötte, hogy bajtársai segítségére legyen, és egy kisebb területen sikerült is véglegesen megkönnyítenie a csatát, de közben nyugtalanság fészkelte be magát a szívébe. Nem tudta megfogalmazni, hogy mi zavarta, varázslás közben érezte – talán idegen energiák jelenlétét.

A célpont természetellenes jellege miatt a gyökerek szellemei szívesen, mi több, dühvel eltelve segítették, így magára hagyhatta varázslatát; az folytatta kijelölt tevékenységét. Az ifjú druida az imént megsejtett zavart kutatta, összpontosítva kereste mindazon erőket, melyek nem tartoztak a világához, és végül fellelte nyugtalansága okát. Valamiféle homályos vibrálást érzékelt a csatatéren, s hogy beazonosítsa annak forrását, megpróbálta lelkébe fogadni a táj egészét. A kakofonikus zajban nehezebb volt ráhangolódnia a természetre, és a szellemek maguk is tomboltak, de sikerrel járt, és néhány pillanatra lelkiekben eggyé vált a környék minden természetes formájával. Átérezte a szellemek haragját, félelemből fakadó gyűlöletét, és felismerte annak irányát, célpontját. Fenn az égben, a felhőkben. Homály fedte el a felhőkön túli világot, mintha maga az ég lett volna eltűnőfélben.

Még mindig az erőkre és energiákra, a természet szellemi valójára összpontosítva, Malfurion megpróbált áttekinteni a titkolózó homályon, s a váratlan megdöbbenéstől majdnem kiesett révületéből. Repülő démonok százai várakoztak a legmegfelelőbb pillanatra, amikor lezúdulva megtámadhatják a védőket. Többségük Végzethozó volt, s oly tömegben lebegtek odafenn, mintha a Légió egybegyűjtötte volna minden seregének szárnyas lényeit.

A számtalan Végzethozó jelenlétét eredar hadurak tették még rémisztőbbé, akik varázserejük által tucatjával lebegtek odafenn. Nyilvánvalóan ők tartották fenn a hatalmas szemfényvesztést is, és valószínűleg már volt idejük gyenge pontokat keresni az éjelf seregben.

Hirtelen mozgolódás kélt a fenti sokaságban. A démonok széthúzódtak, gyűrűt alkottak, mintha helyet adnának valaminek vagy valakinek. Azután Malfurion meglátta a mögöttük közeledő másik hordát; újabb eredar hadurak tartották a levegőben a pokolfajzatok roppant mennyiségét, hogy azután tüzes katapultlövedékekként zúdíthassák le őket a védők hadára. A helyezkedésből ítélve még a seregtaktikát nem ismerő Malfurion is azonnal kikövetkeztette, hogy támadásra készülnek.

Szinte kiugrott révületéből, és emiatt támadt szédülését leküzdve elkiáltotta magát:

– Odafent! Az égből támadnak!

Tisztuló látásával felfedezte, hogy Csillagszem Desdel őt nézi, nyilván hallotta a kiáltást, de azután megvető tekintettel újra elfordult, hogy alárendeltjeit igazgassa. A druida kétségbeesetten ugratta hátasát a legközelebbi kürtös felé: – Fújj riadót! A felhők mögül támadnak!

De a katona csak nézett rá kábultan, nem értette, mit beszél. A fenti szemfényvesztés közönséges halandó számára nem volt látható; aki felnézett, mind őrültnek hitte az üvöltöző ifjút. Gyorsan körültekintve Malfurion meglátta Krasust, és gondolván, hogy ő megértheti, odavágtatott hozzá éjszablyáján. A rejtélyes idegen maga is éppen felfelé nézett, bár párducára görnyedve, mintha ismét titokzatos betegsége kínozná; a következő pillanatban tekintetük találkozott, és tudták, hogy mindketten ugyanazt látták. A mágus Illidanra mutatott, és a fiatal éjelf bólintással jelezte, hogy megértette a célzást. Azokat kellett figyelmeztetni, akik nemcsak tehettek valamit a fent gyülekezők ellen, de képesek voltak átlátni az illúzión.

– Illidan! Illidan! – kiabálta Malfurion, közelebb sietve testvéréhez, közben felállt a nyeregben. A varázslót annyira lefoglalta munkája, hogy egyáltalán nem figyelt fel a közeledőre.

Malfurion sietősen összpontosított, s a lég segítségét kérte. Segítségére volt az iménti révület és kutatás; ezáltal megismertette magát a vidék szellemeivel, s azonnal választ kapott. A druida úgy tett, mintha kezével ránehezedne valaki vállára; maga a puszta levegő sűrűsödött érintéssé, hogy utánozza a mozdulatot, és felkeltse a testvér figyelmét. Illidan odanézett.

Malfurion előbb a szemére, azután az égre mutatott, közben ajkaival figyelmeztetést formált. Illidan előbb vállat vont és majdnem elfordult, de amikor látta, hogy ezzel mérhetetlenül feldühíti testvérét, végül mégiscsak felnézett. Az első pokolfajzatok ekkor zuhantak át a szemfényvesztésként odabűvölt felhőrétegen.

A hadurak elkapták a pillanatot, amikor a szörnyek láthatóvá váltak, és szinte egyszerre fogtak varázslatba. Kövér, sárgás esőcseppek zuhogtak a katonákra, akik először észre sem vették ezt. Amikor a folyadék elkezdte átrágni magát vértezeten, ruhán, bőrön és húson, kiáltások és borzasztó sikoltozás kélt az éjelfek között. Megégett, rángatózó csonkok maradtak mindazokból, akiket a halálos zivatar elért.

Malfurion ismét a szélhez szólt: megkérte, hogy fújja el a varázslat maradékát a katonák fölül, lehetőleg a démonok felé. Közben látta, hogy Illidan és a Holdőrök is cselekednek. Az egyik hadúr sikoltva robbant fel, szerteszórta a körötte lebegő Végzethozókat is. A lentiek következő támadása, a villámok sokasága azonban láthatatlan pajzsba ütközve semmisült meg; nem érte el célpontjait.

A druida által idézett szél elfújta a savas eső maradékát, de már későn, mert a zivatar túl nagy kárt okozott. Azután záporozni kezdtek a pokolfajzatok. Az első hullámtól igen kevés éjelf sérült meg, a varázslók gyorsan szétszórták őket a levegőben, és így legfeljebb a sereg szélén találtak el néhány katonát. Minden erőfeszítésük ellenére azonban a vég elkerülhetetlennek tűnt; túl sok szörnyeteg hullott alá.

A második hullámból néhány rém átjutott a mágikus védekezés trükkjein, és katasztrofális következményeket okozva zuhant a védők közé. A zölden lángoló, termetes démonok mindegyike egy-egy lőporos hordó erejéhez mérhető pusztítást végzett és úgy szórta szét a szerencsétlen katonákat, mint szél a száraz leveleket. Aki csak a becsapódás közelében járt éppen, azt vagy saját társai döntötték le a lábáról, vagy maga a föld dobta meg, ahogy megrengett az iszonytató súly leérkezésétől. A pokolőrök gyönyörteli üvöltést hallattak, és újult erővel rontottak a felszakadozó védvonalakra.

Újabb pokolfajzatok hullottak alá, és bár továbbra is csak kevesen értek földet az éjelfek között, azok tovább pusztítottak görcsös haláltusájukban – az ütközés erejétől nem pusztultak el azonnal, hanem végzetes zúzódásaiktól kínozva fetrengtek a földön. Ellenük még a Malfurion által segítségül hívott növények is tehetetlenek voltak, minthogy a több elfnyi termetű és túlvilági erejű szörnyetegek oly könnyedén tépték el az útjukba kerülő gyökereket és indákat, mintha azok ott sem lettek volna.

Kékes izzás kélt a talajon soklépésnyi körben, ahol tucatjával hevertek a savas zápor áldozatai. Fegyvereik minden szilánkja, minden éles vagy hegyes maradványa felfénylett, azután felpattant a levegőbe, és ott szétszóródva elképesztő pontossággal csapott le a rángatózó démonokra. A fegyverek és fegyver szilánkok minden egyes darabja végzetes erővel fúrta bele magát a szörnyetegek fejébe, nyakába, gerincébe, afféle kegyelemdöfésként a szenvedőknek – s azok elcsitultak, nem tomboltak tovább öntudatlanul, ehelyett átadták magukat a vég lágy ölelésének. Az addig földet ért pokolfajzatok közül alig egy vagy kettő folytatta még a magatehetetlen pusztítást.

Malfurion még épp látta, ahogy Rhonin bár összevont szemöldökkel, de elégedetten bólint, majd elfordulva újabb kiemelt célpontot vagy megoldandó helyzetet keres. Azonban alighogy úgy tűnt, talán a védőknek sikerül ismét megfordítani a csatát, megszólaltak a kürtök. Északról újabb horda közeledett.

Feltárult hát a stratégia: mintha magából a földből emelkedett volna ki, úgy áradt a démonok roppant tömege a katonák felé. Mire a csaléteknek használt kisebb sereg szinte teljesen elfogyott, addigra odafent felkészültek. A rejtőzködők és a Légió egy másik hada oldalba kaphatta a védőket. Nyilvánvalóan ők is valamely varázslat mögött rejteztek, s a megfelelő időben előbújva, tömött sorokban masíroztak az elpusztítandó ellenség felé.

Remek terv volt. Önteltségükben az éjelfek kisebb csetepatéra, könnyű győzelemre számítva vetették magukat a csaliseregre, s amíg a csata tartott, a másik két démonhadnak csak el kellett helyezkednie a megfelelő szemfényvesztés leple alatt. A varázslók hiába védekeztek megfelelő hatékonysággal a légi támadók ellen – bár már alig egy vagy két eredar maradt odafenn és a pokolfajzatok is elfogytak –, még az íjászok segítségével is kevesen voltak a Végzethozók tömegének megritkításához, s közben oldalról az újabb horda erősítést hozott mindenféle rémből.

– Vissza kell vonulnunk! – kiáltott oda Rhonin Krasusnak. – Nincs más lehetőség!

Azonban Hollócsőr még nem adta jelét, hogy bármiféle visszavonulásra készülne, pedig a helyzet igencsak tarthatatlannak tűnt. Az oldalról támadó démonok előfutárai ezúttal pokolfajzatok voltak, akik teljes erőből berontottak az éjelfek közé és felökleltek, letapostak mindenkit, aki az útjukba került. Sorokat törhettek át sértetlenül, így néhány vértezetes kétlábú egyáltalán nem jelentett akadályt számukra. Szó szerint utakat nyitottak a védők között, miközben haduraik a háttérből irtották a Holdőröket és a tiszteket, mindegyiküknek egy-egy gonosz varázst szánva végzetül. Malfurion és a mágusok esélyt sem kaptak a cselekvésre; folyamatosan védekezniük kellett a rájuk zúduló varázstámadások ellen.

Végül mégiscsak megszólaltak a kürtök, és az éjelfek megkezdték a visszavonulást. A Légió nem engedett szorításából és minden egyes hátrafelé tett lépés újabb vérontással járt.

– Túl nagy a veszteség! – kiáltotta Krasus a druidának, ahogy egymás mellé keveredtek a csata hevében. – Valamiképpen utat kell nyitnunk! Csinálj valamit, fedezlek! És szólj Illidannak is!

Az ifjú kétségbeesve nézett körbe, újfent testvérét kereste a káoszban, majd amikor megtalálta, hirtelen a tehetetlenség érzése szállta meg. Hollócsőr személyes varázslója elszántan csapkodott varázslataival hol a pokolőrök felé, hol az eget célozva meg, ahol még mindig ott keringtek a Végzethozók. Arckifejezésén látszott, hogy valószínűleg hallotta a visszavonulásra felszólító jelzést, és valószínűleg nem akarta figyelembe venni. Nyakasságát ismerve szinte egyértelmű volt, hogy a végsőkig kíván küzdeni, s ha teheti, egyedül is megnyeri a csatát.

Rhonin felismerte a druida tekintetében sejlő cselekvésképtelen féltést. – Majd én! Rám jobban hallgat! – Való igaz, Illidan felnézett az emberre, tiszteletbeli tanítóként tekintett rá, akinek szavait úgy kell innia, mintha azok egyenesen a bölcsesség végső forrásából erednének.

A tűzhajú mágus elvágtatott, s Krasus mit sem szólt. Tudata már összpontosításba mélyedve egyensúlyozott a mindkettejükön fenntartott varázsvédelem, és a következő lehetséges támadás között. Malfurion magára maradt, és fogalma sem volt, hogyan segítse meg a visszavonulókat. Közben társa befejezte, amit eltervezett, és süppedős láppá változtatta a talajt közvetlenül az éjelfeket követő szörnyetegek lába alatt. Varázslatát úgy formázta, hogy a hatás hosszú sávban jöjjön létre; a pokolőrök egymásban felbukva próbálták átverekedni magukat a mély sár-árkon, közben a menekülők értékes métereket nyertek.

Ez azonban így is csak az egyik oldalon javította az esélyeket, másfelé a démonok tovább irtották a védőket. A druida kinyúlt akaratával és ismét a gyökerek és indák szellemeit szólította meg, hogy előidézze ugyanazt a hatást, amely a csata kezdetén a katonák segítségére volt. A szellemek – legalábbis a környékbeli szellemek – immáron értették, hogy ha az éjelfek elbuknak, a természeti világnak is vége, ezért rettegéstől feltüzelt elszántságukban bármit megtettek volna az ellenség elpusztítása érdekében.

A természeti világ érzéseit megélő Malfurion arcán legördült egy könnycsepp, miközben hatalmát adományozta a szellemeknek, kik ezáltal képessé váltak megtenni mindazt, amire kérte őket. Pillanatok alatt gyökerek és indák erdeje növekedett a rémek köré, s ezúttal még a pokolfajzatokat is lelassították valamelyest. A szörnyek próbálták kivágni és kitépni magukat – az ifjú érzett minden egyes vágást és szakadást, ami a növényeken esett, de kitartott és még több erőt táplált a szellemekbe, hogy azok folytathassák, amit elkezdtek. Az éjelfek egyre távolodtak az ellenségtől.

Ekkor érkezett meg a kerülő útra küldött lovasság délről, és tovább javította az esélyeket. Malfurion már elfeledkezett róluk, pedig maga is hallotta, amikor Hollócsőr elparancsolta őket. Számban mintha megfogyatkoztak volna valamelyest, és a katonákkal együtt a párducok egy része is sérültnek tűnt, de csillapíthatatlan haraggal pusztították a démonokat.

– Északra! – kiáltott rá Krasus. – Északra figyelj!

Bár fizikailag egyikük sem látta az ott folyó eseményeket, mindkettejüknek megvoltak a maguk módszerei e hiányosság kiküszöbölésére. A druida madarakat és rovarokat keresett, kiknek átvehette a látását. Az előbbiek közül egyet sem talált, az utóbbiak még ott voltak, s az egyik bogár beleegyezett, hogy rajta keresztül nézzen körül, bár csak menekülés közben.

Malfurion először szemernyit sem fogott fel az elébe táruló látványból, azután rájött, hogy a formákat még valamelyest képes felismerni, és inkább csak azokra figyelt a zavarodottan mozgó, színtelen képből. A Lángoló Légió roppant, felmérhetetlen tömegben áradt az éjelfek felé, s majdnem beérte őket. A kutyákat, a szárnyas démonokat és a nagydarab pokolfajzatokat a druida viszonylag könnyen meg tudta különböztetni az egybeolvadó pokolőr-tömegtől, s alig bírt felülemelkedni az iszonytató érzetekkel járó látvány borzalmán.

Nagy nehezen megszilárdította elszántságát és a szelet szólította, hogy mutasson többet csodálatos erejéből, többet és még többet. A mozgó lég szellemei engedelmes válaszképpen összegyűltek, s szilárdabb alakot öltöttek, anyagot találva maguknak a seregek által felkavart porban. A szürke örvény alig néhány lélegzetvételnyi idő alatt fölébe magasodott a legnagyobb rémeknek is; a levegő lelkeinek összeadott ereje tornádót keltett, amely odalent a talajt seperte, s fent magába rántotta a felhőket.

A szörnyetegek előbb nem törődtek a megjelenő portölcsérrel, ami közéjük vágott, felkapta, szétszórta, elképesztő erővel vágta egymásnak őket. A közelben lévők futásnak eredtek, de a szél gyorsabb volt bármelyiküknél és tovább pusztított, jelentős méretű lyukat vágott soraikba. Az éjelfek ismét eltávolodhattak valamelyest üldözőiktől.

– Időt nyertünk, mást nem – szólalt meg Krasus. Hogy közös varázsvédelmüket fenntartsa, közel maradt Malfurionhoz.

Az ifjú maga is tisztában volt vele, hogy bármit tesznek, bármily nagyszerű hatalmakat szólítanak, saját erejükből nem fordíthatják meg a csata kimenetelét. Már támadniuk is csak úgy volt érdemes, ha közben a mágiatudók a katonák menekülésének fedezésére törekednek.

Malfurion újra a rovarok szemét hívta segítségül, hogy végignézzen a szörnyseregen és meghatározza, hol lehet szükség a segítségére. A megtalált bogár sebesen repült a démonok felett, minél gyorsabban és minél messzebbre…

A druida felsikoltott, ahogy a halál teljes valója a tudatába hasított. Remegve erőlködött, hogy egy másik rovar szemén keresztül megkeresse azt, ami nem csupán megölte az előző segítségét, de a kapcsolatukon keresztül őt is majdnem elérte. A horda közepén egy alak emelkedett ki a tömegből. Malfurion csak félig látta, s formára előbb eredarnak nézte volna, de a termete mellett más különbséget is mutatott.

Azután rémülten hőkölt hátra a látomástól. A rovarszem elmosódott, kapkodó látásán keresztül a központi alak képe hirtelen élesedett, s közönyös, szőrtelen és hegyes fülű ördögpofájával egyenesen Malfurionra nézett. Gonosz-zöld színben izzó tekintetével bebámult a druida gondolatai közé. Hallottam már rólad. A kijelentésben egyszerre rejlett hideg magabiztosság és végtelen gyűlölet.

Az ifjú erős nyomást érzett a fejében, mintha agya megnövekedett volna, és épp szét akarná feszíteni koponyáját. Próbált segítségért kiáltani, de szája nem engedelmeskedett. Mi több, mozgásra képtelenül, ernyedten bukott éjszablyája nyakára. Mindeközben odabenn a fejében az az egyetlen kép lebegett: az elfolyó, színtelen démontömeg és a középen élesen elkülönülő, fénylő tetoválásokkal borított testű parancsnok.

Halványodó öntudatával még kétségbeesetten kutatott valamiféle felhasználható dolog után, legyen az egy bogár, egy levél vagy bármi, amivel legalább elterelheti támadója figyelmét, majd végül a legkézenfekvőbb, talán a legalapvetőbb és legtermészetesebb megoldást találta meg.

Tudatával letekintett a mélybe, lenyúlt, s megérintette a föld csontjait. A kövek, a legöregebb és legszilárdabb létformák felriadtak örök szunnyadásukból. Előbb haraggal válaszoltak a szólításra – minthogy leginkább az dühítette fel őket, ha megzavarták álmukat – azután megértették, Malfurion miért fordult hozzájuk. A druida egyetlen gyors gondolathullám formájában tudtukra adta, mi folyik odafenn, s ráébresztette őket, hogy maguk is veszélyben forognak majd, ha a Légió végez a fentiekkel. Azután már csak a földet szipolyozhatja ki.

S a kövek rádöbbentek, hogy ők sem menekülhetnek a romlott erőtől, amelyet a démonok szertesugároztak maguk körül, és ami nem hagyott mást hátra, csak élettől megfosztott maradványokat. Senki és semmi nem menekülhet előlük, mindegy, milyen mélyre rejtezett el – a horda vonulásának nyomán már haldokolt minden, ami lent vagy fent valaha is megszületett.

Kevesen gondolták a világban, hogy a kövek is élnek; e tanítást csak a természet bensőségesebb barátai ismerték. Malfurion maga is elcsodálkozott rajta, amikor először hallotta, de minél jobban megismerte a természetet, annál egyértelműbb lett számára, hogy a kövek is ugyanolyan élő részei a világnak, mint a növények vagy az állatok. S mint a természet élő részei, képesek válaszolni a szólításra. Akaraterejének utolsó szilánkjait összeszedve az ifjú éjelf felkínálta minden mágikus hatalmát a kövek szellemeinek, azután eszméletét veszítette.

Megmozdult a föld; hasadékok nyíltak Malfurion támadójának lábai alatt és mellett. A körülötte lévő démonok egy része arrébb menekült, a többiek nem voltak elég gyorsak és belezuhantak a föld sebeibe. Maga a parancsnok kénytelen volt elengedni áldozatát, hogy oda tudjon figyelni saját magára és talpon maradjon. Még mindig közönyös pofával tett néhány mozdulatot – mintha emberfejnyi golyót simogatott volna körbe –, s roppant méretű, zöld gömb jelent meg körötte, amely felemelte néhány lábnyival a föld fölé, így megmentette a földrengés miatt nyílt szakadékoktól. A közelben újabb pokolőrök zuhantak a mélybe.

Rövid öntudatlanságából Malfurion arra ébredt, hogy kezek fogják meg a vállát. A csata szörnyűségeivel fejében arra számított, hogy azonnal széttépik, de a kezek óvatosan érintették, azután homlokát, arcát is megsimogatták.

– Hát élsz! – hallotta Tyrande megkönnyebbült hangját. Képtelen volt válaszolni, csak nézte a gyönyörű arcot, s feledett minden bajt a világban, feledett csatát és démonokat. Azután feleszmélt és elcsodálkozott, hová lett a hátasa, majd rádöbbent a körülöttük dúló káoszra.

A katonák fejveszetten menekültek, a démonok üldözték őket. Mindkét csoportra többszínű villanások csaptak le, ahogy a mágiahasználók tovább tették a dolgukat – a sikolyokból ítélve igencsak hatékonyan. Ámbár azt lehetetlen volt megmondani, hogy mikor szólt démon, s mikor éjelf hangja. Egyszer látta Hollócsőr lobogóját, de magát a nemest nem sikerült megpillantania.

Meglepő erőt mutatva Tyrande felsegítette a druidát maga mögé, és iramra ösztökélte éjszablyáját. Arcok sokasága haladt el Malfurion előtt, ahogy a nagymacska a biztonság felé vitte. A katonák vonásairól eltűnt a magabiztosság, a várt könnyű diadal elmaradt. Az éjelfek elveszítették a csatát.

Felnyöghetett e gondolatra, mert Tyrande odafordulva ezt suttogta fülébe:

– Ne félj, Malfurion! Ellátom sérüléseidet, amint megállhatunk egy pillanatra.

A druida oldalról látta a lány arcát. Ahol nem a nővérek harci sisakja takarta, ott kosz és vér borította, de mozdulatainak határozottságából a férfi arra következtetett, hogy az a vér nem az övé. Meglepte a gondolat, hogy Tyrande esetleg közelebb lehetett a csata sűrűjéhez, mint ő maga. Mindig úgy képzelte, hogy Elune ösvényei kifinomultabbak, még ha esetenként vértezetet is húznak hívei.

– Tyrande! – sikerült végre kinyögnie. – A többiek?

– Broxigar, a mágusok, és az imént még Illidan is egészben volt. Nemrég láttam Árnydal kapitányt, és sértetlennek tűnt. Úgy terelgetett egy csapat Holdőrt, mint valami védelmező pásztor – A lány megengedett magának egy rövid mosolyt.

– Hollócsőr nagyúr?

– A lobogója áll, és még mindig ő a Feketebástya ura.

Végeredményben ez azt jelentette, hogy a veszteségek ellenére a legfőbb ütőerő még megvolt. Persze, a katasztrófát nem állíthatták meg.

– Tyrande…

– Hallgass már, Malfurion! Csoda, hogy még tudsz beszélni egyáltalán, azok után, ami veled történt.

Bár a druida korábban csak hallotta a nevét, s nem ismerte a külsejét sem, valamiképpen teljesen tudatában volt annak, hogy Archemonde-dal találkozott. A démon óriási tudati csapást mért rá, de Malfurion nem hitte volna, hogy ezt kívülről bárki is észrevette. Egy hirtelen ötlettől vezérelve megölelte megmentőjét, és a lány egyáltalán nem ellenkezett, bár alapvetően mereven, nyugtalanul, feszültséggel telve ült a nyeregben.

– Igencsak Elune kegyeltjének tarthatod magad! Körötted mindenki meghalt, a párducod pedig úgy nézett ki, mintha kifordították volna. Csupán csontok és széttépett hús maradt belőle, rajtad meg alig van egy-két kis seb.

Széttépték… mi történhetett körülötte? És ő miért nem vett észre semmit egy ilyen mészárlásból? Hogyan élhette túl, miközben épp az öntudatlanság küszöbén egyensúlyozott a tudati támadás következtében? Talán a gyilkolásnál is jobban megrázta az, hogy mit sem érzékelt az egészből.

E kérdésekre nem tudta a választ, de egyvalamit megértett: túlélte a fődémonok egyikének varázstámadását. Egyrészről oka volt örülni a csodának, másrészről Archemonde nyilvánvalóan megjegyezte magának. Bizonyosan találkozni fognak újra, s akkor a szörnyeteg mindent megtesz majd, hogy végérvényesen elpusztítsa őt.

Hét

Peroth’arn fáradtan botladozott be hálófülkéjébe. Végre kapott némi pihenőidőt, hogy visszanyerjen egy kicsit abból az erőből, amit a kapuvarázs kiszívott belőle. Mielőtt Archemonde otthagyta őket, hogy személyesen vezesse a Légiót, elmagyarázta egyszerű, de kidolgozott tervét, melynek alapján megerősíthetik az átjárót, míg végül az elég szilárd lesz ahhoz, hogy maga a nagyszerű Sargeras is használhassa. Mannoroth kegyetlen hajcsármódszerével ellentétben Archemonde figyelembe vette az Előkelők rendszeres pihenésre való testi-lelki igényét – enélkül végletesen kimerültek volna, még mielőtt sikerül befejezniük a varázsmunkát. Még így is keményen megdolgoztatta őket, de a pihenéstől megújuló erejükkel gyorsabban haladtak céljuk felé, mint korábban bármikor. Persze, a túlnanról érkező energiák segítsége nélkül talán idáig sem jutottak volna el. Még Xavius vezetésével sem.

Korábbi parancsolójára gondolva, Peroth’arn öntudatlanul körbepillantott a szobában. A helyiség a gyér bútorzat – egy ágy, mellette szekrényke és odafenn egy réz olajlámpás – ellenére telve volt árnyakkal, s az árnyak mindig arra a valamire emlékeztették, ami a dicsőséges Archemonde után érkezett túlnanról. Az a kétlábú állatszörny, amely valaha Xavius lehetett, megrémisztette a legedzettebb Előkelőt is. Mind tartottak a királynő főtanácsosától, amikor ő még közülük való volt, de újjászületése óta csupán a puszta létezésének tudata oly nyugtalanító volt, hogy álmaikat is megzavarta.

Peroth’arn próbálta kirázni fejéből az effajta gondolatokat, és undorodva szemlélte az ágyat. Bár ugyanolyan elkötelezetten dolgozott a kapun, mint a többiek, az Előkelők egyikeként mégiscsak más körülményekhez szokott. Vágyakozott a villája és a párja után; egyiküket sem látta már hetek óta. Nem tudta pontosan, mikor jött el hazulról. Mannoroth nem engedte ki őket a palotából, és Archemonde teljes mértékig egyetértett vele. A pihenésre szánt időt figyelmen kívül hagyó rendszerben Peroth’arn már elveszítette időérzékét.

A varázslókat különféle helyiségekben szállásolták el, s ő az őrség egyik tisztjének katonás egyszerűséggel bebútorozott hálófülkéjét kapta. Varo’then a legapróbb ellenkezés nélkül telepítette ki a tiszteket a köznapi őrszállásokra, és Peroth’arn meg volt győződve róla, hogy időnként száraz vigyort látott a sebhelyes arcon. A kapitány és alárendeltjei hozzá lehettek szokva a hatékony, korántsem a nemesek kényelméhez hasonló körülményekhez, és nyilvánvalóan örömüket lelték a varázslók kellemetlenségeiben.

De minden fáradozás kifizetődik majd, amikor a Légió ura megérkezik. A világ megszabadul a tisztátalantól, a nemkívánatostól. Csak az Előkelők, Azshara legtökéletesebb szolgálói maradnak életben. A hozzá hasonlókkal együtt maga Peroth’arn is az új nemzet egyik alapítójává válik, s oly tiszta, kiváló birodalmat teremtenek majd, ami felülmúlja álmaikat.

Persze, addig még sokat kell elvégezniük. Ahogyan a királynő maga magyarázta: a Lángoló Légió lerombol mindent, ami eddig felépült, hogy az alapoknál kezdhessék az újjáépítést. Azután a folytatás az Előkelők dolga lesz, s fáradságos esztendők jönnek, de végül leszakíthatják munkájuk gyümölcsét, s az édesebb lesz minden elképzelhető jutalomnál.

Peroth’arn egy mártír sóhajával ült le az ágykeretbe tett, kemény matracra. Elhatározta, hogy amint elérték céljukat, azonnal be fog szerezni egy puhább, kényelmesebb, ölelőbb alvóalkalmatosságot. De alig hajtotta le fejét a szürke rongyra, ami párnaként szolgált, jeges rémületet keltő hang suttogott a fülébe:

– Oly sok áldozat… oly sok nehézség…

Peroth’arn ijedtében rögtön felült. Újfent körülnézett a helyiségben, de nem látott semmi különöset, csak dísztelen falakat és bútorokat.

– Kényszerítve, hogy elviseld ezt az arcátlanságot… Többet érdemelnél, kedves Peroth’arn…

Az Előkelő csupán egy sziszegő fújással válaszolt. Felismerte a hangot, s ezt gazdája is tudhatta, mert az egyik sarokban megmozdult az árnyék. A félhomályba burkolózó alak sötéten izzó drágakőtekintettel nézett a meglepett és bosszús varázslóra, szemeiben szinte ragyogott a rubinvörös erezet.

– Xavius…!

Az idegen teremtmény patái halkan megkoppantak a kőpadlón, ahogy közelebb lépett Peroth’arnhoz.

– Valaha így neveztek – mormolta. – De ma már sokkal kevesebbet jelent e szó, mint akkoriban.

– Mit csinálsz te itt?

Xavius elkuncogta magát, ami leginkább mekegésre hasonlított.

– Ismerem a törekvéseidet, Peroth’arn. Ismerem az álmaidat, és tudom, milyen keményen küzdesz értük.

Minden bizalmatlansága ellenére az éjelf elismerést érzett ki a szavakból és a hangsúlyból. Azt hitte, senki sem érti meg, mekkora szerepe volt az eddig elért eredményekben – még a királynő vagy Archemonde sem figyelt fel rá.

– Tudod, csak azért hajszoltalak olyan keményen, barátom, mert tőled többet vártam, mint másoktól.

A varázsló nem is gondolt erre a lehetőségre, és korábbi urától hallván a dolgot, mellkasát csak úgy dagasztotta a büszkeség. Mindig is Xavius volt az Előkelők tehetségének és tudásának legfőbb mércéje, a mágikus művészetek páratlan mestere. Más nem merte volna eldobni saját szemeit csak azért, hogy jobban megértse birtokolt hatalmát, és soha nem kért tőlük olyan áldozatot, amelytől maga nem szenvedett korábban.

– Szavaid megtisztelnek.

A szarvas rém oldalra billentette fejét és elvigyorodott. Valamely okból a varázsló nem találta a vigyort olyan rémisztőnek, mint korábban a hasonló megnyilvánulásokat.

– Nem, Peroth’arn, számomra megtiszteltetés, hogy így szólhatok rólad. És annak reményében kerestelek fel, hogy esetleg még inkább megtisztelsz.

– Nem értem, nagyúr…

– Egy kis bort? – A patás figura egy teli flaskát teremtett a puszta légben, és ezt kínálta oda a varázslónak. Peroth’arn kihúzta a dugót és beleszagolt az üvegbe, a nehéz illat egy pillanatra elárasztotta érzékeit. Szivárványvirág-bor volt benne; a kedvence.

Xavius kissé előrehajolva jegyezte meg, kacsintva közben:

– Az úrnő személyes készletéből. De ugye ez köztünk marad?

A varázsló először elkábult Azshara magántulajdonának ily vakmerő megsértésétől, azután felzaklatta a gondolat. Xavius csak az ő kedvéért követett el ilyen árulás-közeli cselekedetet. A királynő kevesebbért is kivégeztetett már alattvalókat.

– Varo’then kapitány csalódott lesz – nyögte ki végül Peroth’arn.

– Nem közülünk való. Mit sem számít.

– Igaz. – Az Előkelők szemében a kapitány és alárendeltjei afféle szükséges rossznak számítottak. Ők is a királynő szolgálói voltak, de hiányzott belőlük a nemes vér és a velük született pompa; a varázslók nem is tartották többre őket a köznépnél. Persze, nem hagyták, hogy véleményük kiüljön az arcukra – Varo’then elegendő hatalommal rendelkezett ahhoz, hogy csendben elhallgattassa ellenségeit.

– Igyál csak – erősítette fel társa vágyakozását Xavius.

Minthogy az üveg szája már amúgy is közel volt ajkaihoz, Peroth’arn nem látta okát a további habozásnak. Hagyta hát a nemes folyadékot végigömleni nyelvén, minden porcikája belebizsergett a ritka íz élvezetébe.

– A régóta esedékes jutalmak egyikeként – tette hozzá Xavius.

– Kiváló! Ízletes! Remek!

A szatírszerű alak bólintott. Minél többet ült a társaságában, Peroth’arn annál kevésbé félt már tőle; a néhai kancellár megadta neki azt a figyelmet, amelyre oly régóta áhítozott már. Ezt valódi megtiszteltetésnek érezte, minthogy maga Xavius is sokat emelkedett rangban és hatalomban, talán még az Előkelők összeadott erejét is felülmúlta.

– Reád is felfigyelt – mondta halkan a démon, mintha titkot súgna oda egy megbízható bajtársnak.

– Ő? Úgy érted…

– Bölcs tekintete mindent lát, még ha oly távol van is. – Egy hegyes karomban végződő, vékony ujj mutatott a varázslóra: – És némelyeknek több figyelmet szentel, mint másoknak. Főként azokat részesíti előnyben, akik méltók a felemelkedésre.

Peroth’arn nem talált szavakat. Sargeras felfigyelt rá és meg akarja jutalmazni? Gyorsan leküldött még egy nyelet bort, és átadta magát a csendes bizsergésnek. Hogy irigykednek majd a többiek!

– Ellenségei számára Sargeras maga a végső pusztulás megtestesülése, de akik jól szolgálják, azokat felemeli maga mellé. – Xavius biccentett a flaska felé. – Visszahozott a halálból, s nem csupán az életemet adta vissza, de új helyet is kaptam alattvalói között.

Teljes magasságában kihúzva magát, a démon méltóságot sugározva, uralkodóhoz illő tartással állt Peroth’arn előtt. A varázsló immáron nem a félelmetes szörnyeteget, hanem az istenség értékes ajándékát látta az egykori kancellárban és megújult hatalmában. Való igaz, Xavius több lett, nemesebb. Patái ellenére erősebb és fürgébb is, s nyilvánvalóan még inkább mesterévé vált a mágikus művészeteknek. Az Előkelő érezte, hogy korábbi ura a puszta jelenlétével is nagyszerűbb hatalmat áraszt, mint bármelyik éjelf, s féltékenység fogta el. Ő maga mindig is nagyobb hatalomra vágyakozott, mint amekkorát megszerezhetett.

Lehet, hogy a bor hatására nem tudott megfelelően uralkodni érzelmein és gondolatain, mert Xavius hirtelen úgy húzódott el tőle, mintha megütötte volna. Már-már úgy tűnt, újra beleolvad az árnyakba, s Peroth’arn ijedten kapaszkodott bele a flaskába. Attól félt, hogy megsértette az istenség egyik áldott követét.

Ámde amilyen gyorsan visszahúzódott az imént, a démon ugyanolyan hirtelen visszatért a varázslóhoz. Alakja ott derengett az ágy végénél, s mélyen az ülő Előkelő szemébe nézett. Peroth’arn nem tudta, de talán nem is igazán akarta elfordítani a tekintetét.

– Nem… – suttogta Xavius félig csak magának. – Túl korai még… de azt mondta, találjam meg azokat, akik méltók… talán… igen. Erő és elszántság kell ehhez… merészelhetem remélni, hogy te rendelkezel a megfelelő elszántsággal, Peroth’arn barátom?

Az éjelf szinte felugrott az ágyról. Előbb csak tátogott, majd végül sikerült kinyögnie.

– Elég erős és elszánt vagyok! Bármit megtennék, hogy elég értékes legyek királynőnk és Sargeras szemében! Adj lehetőséget, hogy bizonyítsak! Könyörgöm, adj egy lehetőséget!

– Félelmetes ösvényre lépsz, Peroth’arn… de fölébe emelkedhetsz a többi Előkelőnek! El kell fogadnod a vezérletemet! Aki csak rád tekint, látni fogja, hogy urunk áldását hordozod. Hatalmad tízszeresére, vagy még nagyobbra növekszik majd. Mindenki irigykedni fog reád, mert az első lehetsz, aki csatlakozik hozzám.

– Igen! – A varázsló szinte kiáltotta a szót lelkesültségében. – Bármit megteszek, amit meg kell tennem, nagyuram! Ne hagyj magamra, s bizonyítok! Esküszöm! Adj lehetőséget!

Az egykori főtanácsos elvigyorodott. Kegyetlen mosolya inkább reménnyel töltötte el a másikat, mintsem a korábban tapasztalt nyugtalansággal.

– Hiszek neked, kedves Peroth’arn. Elhiszem, hogy csakugyan méltó vagy Sargeras kegyeire és képes leszel elérni mindazt, amit én is megkaptam tőle.

– Képes leszek!

– Akkor a világ számodra már sohasem lesz a régi. Jobb lesz annál.

Peroth’arn ledobta a flaskát az ágy mellé, és féltérdre ereszkedett.

– Ha itt és most kell kezdenem, hát úgy legyen! Kérlek, mondd, hogyan lehetséges!

A vigyor kiszélesedett.

– Ó, igen. Lehetséges.

– Akkor könyörgöm, Xavius, tégy olyanná, mint amilyen te vagy! Add meg istenünk áldását, hogy még jobban szolgálhassam őt! Esküszöm, hogy méltó vagyok rá!

– Ahogy kívánod! – válaszolta a démon, és hátrébb lépett. Közben mintha megnövekedett volna, alakja kitöltötte Peroth’arn látóterét. A drágakőszemek rubinvörös erezete vadul felizzott. – Eleinte fájhat egy kicsit – mormolta a megtértnek –, de el kell viselned. – Azzal felemelte karmos kezeit.

Amint a más világhoz tartozó hatalom hatni kezdett, Peroth’arn felsikoltott. Úgy érezte, mintha testét izmonként és csontonként tépnék szét; soha nem képzelt kín járta át. Könnyei megeredtek, és beszédre képtelenül csak nyögni tudott, pedig szívesen kikönyörögte volna magát a szenvedésből. Nem ezt akarta, nem ezt várta.

– Nem – válaszolta a szörnyeteg közönyösen, mintha értené a hangokat –, most már befejezzük, amit elkezdtünk.

A sikoly újabb, iszonytatóbb magasságokba emelkedett. Ahogy teste folytonosan változott, a néhai Peroth’arn már felismerhetetlenné vált. Xavius ereje lassan, de határozottan alakította át a varázslót a rém szándékainak megfelelő formába, s eközben megváltoztatta lényegi valóját is. Az elnyújtott sikoly hamarosan zokogássá csendesedett, de a démont semmi sem zavarhatta meg gonosz munkájában.

– Igen… – mormolta Xavius, elmélyült kifejezéssel szentségtelen pofáján. – Ereszd szabadon a kínt! Ereszd szabadon a haragot! E szobán túl senki sem hallhatja meg. Sikolts csak, ahogy akarsz! – Vigyora vad, állatias vicsorgassa változott: – Én is sikoltottam. Kevés szenvedés ez Sargeras dicsőségéért.

* * *

Az éjelfek úgy hitték, a démonok megállnak valahol útközben. Arra számítottak, hogy legalább félúton lerázzák az üldözőket, és mire visszatérnek Suramarba, addigra összeszedik magukat annyira, hogy visszaverjék az ellenséget. Biztosak voltak benne, hogy ha minden mást elveszítenek is, a Feketebástya-erőd kitart és menedékül szolgál.

Tévedtek. Rhonin és Krasus már jóval Hollócsőr vagy bármelyik másik éjelf előtt felismerte a szörnyű tényeket. Megérezték Archemonde, a nagy hatalmú szörnyeteg jelenlétét és azonnal tudták, hogy nem véletlenül vezeti ő a hordát.

– Nem ad haladékot – mondta a sárkánymágus megszólaltatva a gondolatot, mely mindkettejüket nyugtalanította egy ideje. Akaratlanul megérintette mellkasát, ahová a pikkelyt illesztette, s újra felébredt szívében az aggodalom, ifjabb önmagáért.

– Halálra hajszolja a démonjait, ha ez kell – értett egyet Rhonin. – De mi előbb esünk össze.

Hollócsőr tudta, hogy hiábavalóan próbálná megállítani a hordát Suramarnál, ha az erődöt nem sikerül előkészíteni. Persze, az építmény sokkal kisebb volt, semhogy a környékbeli népesség elférhetett volna benne, talán még az összegyűjtött sereg maradékát sem lehetett elszállásolni odabent, de a nemes remélte, hogy ha maga a jelkép kitart a horda ellen, akkor ez eléggé megszilárdítja a védők elszántságát a folytatáshoz.

Úgy tűnt, a sors mást tervezett a birodalomnak. A katonáknak arra sem volt idejük, hogy belépjenek a kapun; csupán a szorost tarthatták, amíg a civilek elmenekültek a környékről. Az erőd felkészítésére egyáltalán nem adódott lehetőség, és a maga részéről Hollócsőr úgy döntött, nem hajlandó megbújni a falak mögött, amíg a szörnysereg letarolja a vidéket.

– Sosem hittem volna, hogy az erőd egyszer még hasznavehetetlenné válik! – dühöngött Illidannak. – Túl nagy a sereg, még a veszteségek ellenére is, és ha bevonulunk, akkor a démonok legyilkolnak mindenkit, aki kívül maradt, azután kiéheztetik a bentieket.

– Biztos, hogy túlélnénk egy ostromot! – próbálta meggyőzni személyes varázslója.

– Másokkal szemben igen, de ezek nem fáradnak el és nem pihennek meg vagy hagynak itt minket! Mindent lecsupaszítanának köröttünk, azután kivárnák, amíg éhen halunk. – A szakállas éjelf a fejét rázta. – Ilyen nemtelen halálból nem kérek!

Kevesebb, mint egyetlen nap elteltével kénytelenek voltak otthagyni Suramart az ellenségnek, tudván, hogy ha a Légiót le is győzik valamiképpen, a helységről lemondhatnak – egyetlen épület sem marad állva. A démonok nyomában csak kiégett romok maradtak, és a védők még látták a távolban a várost, amikor az első otthon-fák ledőltek.

Bár a horda egy része a rombolással törődött, az éjelf sereget üldöző csapatok egyetlen pillanatra sem pihentek meg. Mindeddig egyetlen előny rejlett a hosszas visszavonulásban: a levegőből érkező veszély elhárult a katonák feje fölül. Az eredarok továbbra is mindenféle varázslatokkal zaklatták a katonákat. Még szerencse, hogy energiáikat rendre meg kellett újítaniuk, így ők sem voltak képesek folyamatosan támadni. A pokolfajzatok betörései is megritkultak, legalábbis felülről, azonban még mindig rendre előrerohantak és – saját hordájukat hátrahagyva – megpróbáltak betörni a menekülők közé. A mágiatudók általában elég gyorsan elbántak velük.

Ki tudja, hányszor lett a nappalból éjszaka, az éjszakából nappal, s Hollócsőr serege még mindig csak vonult, menekülni kényszerült. Az éjszablyákon ülők közül sokan el-elaludtak a hátasaikon ülve, és a gyalogosok irigykedve nézték őket. Az erősebbek segítették a gyengébbeket vagy sebesülteket. A civil menekültek tömege egyre növekedett a sereg előtt, de ők nem rendelkeztek a hivatásosak kitartásával és fegyelmével, így lassították a katonákat. A nemzedékek óta tartó béke idején nem tudtak felkészülni egy effajta katasztrófára, és hamarosan fáradt polgárok keveredtek a harcosok közé.

– Ti ott! Tartsátok a lépést! – kiáltott rá Árnydal kapitány egy lassan mozgó csoportra a saját csapata előtt. – Ha megálltuk, elvesztetek!

Krasus sötét tekintettel hallgatta.

– Ez csak egyre rosszabb lesz. Hollócsőr még a katonák fegyelmét sem tarthatja fenn, ha így összevegyülnek a civilekkel. Úgy tűnik, mintha ez is Archemonde egyik eszköze lenne a megtörésünkre.

– De mit tehetnénk? – Rhonin szemei alá mély árkokat vésett a kialvatlanság. A többiekhez hasonlóan ő sem pihent a csata kezdete óta. Az egész seregből talán Brox nézett ki a legjobban; háborús múltja során előfordult, hogy napokig nem alhatott. Persze, nyilván ő is szívesen pihent volna egy kicsit, ha lehetősége adódik rá.

Végül az ork válaszolt Rhonin kérdésére, de nem szavakkal, tettel inkább. Amikor megelégelte, hogy a menekülők mennyire lelassítják őt magát is, előbbre léptetett éjszablyáján és harsányan ráüvöltött a civilek legközelebbi csoportjára, közben meglengette fejszéjét a feje felett. Olyan félelmetes látványt nyújtott, hogy az éjelfek ijedten nyitottak utat neki.

– Nem arra! – ordított rájuk Brox. – Előre! Mindig csak előre! És segítsetek a többieknek!

A bestiális alak úgy terelgette maga előtt a menekülőket, mintha azok birkák vagy marhák lettek volna. Senki sem mert szembeszállni vele, és szinte betű szerint követték a parancsait. Jarod gyorsan követte az ork példáját, és osztagát szétküldve maga is hajtani kezdte a lassabbakat. A Sereg egy részében hamar helyreállt a rend, és a többi tiszt sorban észbe kapott; hamarosan egészen szilárd vonalak alakultak ki. A felfegyverzettek óvatos elszántsággal terelték maguk előtt védenceiket. A sereg lépte újra felgyorsult valamelyest.

A Lángoló Légió nem engedett szorításából és tovább hajszolta őket. Később Krasus egy hegyet látott meg a távolban, amely ismerősnek tűnt valamennyire. Megkereste Jarodot és azt kérdezte:

– Van neve annak a csúcsnak, ott?

– Persze, az a Hyjal-hegy.

– A Hyjal… – A mágus zavartan szorította össze ajkait. – Ilyen messzire visszaszorítottak volna?

Rhonin észrevette a tűnődő arckifejezést, és csak Krasushoz szólva rákérdezett:

– Talán mond valamit a név?

– Igen… és azt jelenti, hogy az éjelfek helyzete igencsak szomorú.

Az ember horkantott egyet.

– Ezt már eddig is tudtuk.

Krasus tekintete még inkább elsötétedett, ha lehetséges volt ez egyáltalán.

– Nem engedhetjük, hogy folytatódjon a visszavonulás. A seregnek meg kell állnia, Rhonin! Ha túlmegyünk a Hyjal-hegyen, akkor biztos, hogy minden elveszett.

– Kavargó emlékek, talán?

– Vagy egyszerű, köznapi logika. Bármelyik legyen is, kitartok a véleményem mellett és nem szeretném, ha túlmennénk a hegyen. A történelmi feljegyzések ellenére nem látom, hogyan győzhetnek az éjelfek, ha nem állunk meg és szállunk szembe a Légióval.

– De Hollócsőr már így is mindent megtett, amit tudott, és nem nyertünk többet némi időnél!

– Akkor nekünk kell kitalálnunk valamit – vágta rá a sárkánymágus és felállt a nyeregben. Kihúzta magát, hogy még jobban belássa a tömeget; amennyire az egy éjszablyán lehetséges. – Találjuk meg Malfuriont! Az ő képességeire van most szükség.

– Utoljára azzal a papnővel, Tyrande-dal láttam. Sápadtnak tűnt, amennyire a fajtája elsápadhat. Valami majdnem elintézte.

– Igen. Azt hiszem, Archemonde-dal futott össze valamiképpen.

– Akkor már halott lenne.

Krasus megrázta a fejét.

– Nem… és ezért keresem éppen őt. Vele vagy nélküle, de kétségtelen, hogy újra támadnunk kell.

– Mit beszélsz? Talán elvesztetted a józan ítélőképességed?

Rhonin egykori mesterének arca végletes elszántságot tükrözött.

– Csak tudom, hogy nem maradt más lehetőségünk.

* * *

Az ősi faj legnagyobbjai gyűltek össze a Megtestesülések Termében, Alexstrasza és Neltharion vezette őket oda. A négy jelenlévő nagy megtestesülés mellett hitveseik álltak, és a továbbra is távol maradó Nozdormut legidősebb párja képviselte. A többi sárkány mind teljesítette már feladatát, csak a nagyobb hatalommal rendelkezők vártak még a sorukra. Az ő eszközeik kifinomultabbak voltak.

A Föld Őrzőjének három párja ott magasodott uruk mögött. Nagyobbak voltak, mint Korialstrasz, és ahogy figyelte őket, úgy érezte, azok hárman csupán Neltharion árnyékai; minden cselekedetük azon alapult, amit ő tett vagy mondott éppen. Korialstraszt zavarta ez, s az még inkább, hogy mintha rajta kívül senki sem figyelt volna fel a dologra.

A karcsú, smaragdszín hímek pusztán szellemeknek tűntek a többi óriásgyík mellett, és még mindig igencsak nyugtalanítóan hatott, hogy akárcsak Ysera, ők is folyton behunyt szemmel jártak. Különös volt a mód, ahogy a zöldek egyszerre két világban léteztek, mi több, a Smaragd Álmot tekintették otthonuknak. Csendesen és nyugodtan várakoztak, de Korialstrasz érezte, hogy egyfolytában figyelik környezetüket.

Malygos és hitvesei éles ellentétei voltak a zöldeknek. Folytonosan mozgásban maradtak; egymást lökdösték és ide-oda kapkodták tekintetüket. Kékesfehér pikkelyeik a mágia vidám kis fényjátékaitól ragyogtak, és esetenként el is változtak, ahogy szeszélyük tartotta éppen. Korialstrasz jóval üdítőbb látványnak érezte őket, mint a feketéket vagy a zöldeket.

Yserához és követőihez hasonlóan ünnepélyes méltósággal várakozott Nozdormu négy ágyasa. Bronzos fényű, homokszín pikkelyeik nemesen csillámlottak az aranyszín megvilágításban, de jelenlétük sokkal szilárdabb volt, mint a szinte folyékonynak tűnő Időtlen testi formája. Korialstrasz eltűnődött rajta, vajon hová tűnhetett Nozdormu, hogy még egy ilyen fontos eseményt is kihagy. Amennyit hallott, annak alapján arra következtetett, hogy még a hitvesei sem tudják, mi történt vele.

Ám a lényeg, hogy az esszenciáját magukkal hozták. A legidősebb nőstény egy pillanatra sem tette le a mancsában tartott homokórát, amelyben mintha maga a színtiszta napfény pergett volna. A bronzos sárga homokszemek felfelé áramlottak, ott eltűntek és lent megjelentek, mint az idő maga; ahogy a múló pillanatok helyére újabbak állnak örökkön-örökké.

A homok az Idő Fejedelmének anyagi formájától származott, a teste részeként létezett valaha, s az ilyen esetekre számítva nyerték ki belőle. Minden nagy megtestesülés félretett valamennyit az esszenciájából, lényegi mivoltából, minthogy a teremtés legfőbb erőinek megjelenítőiként nem engedhették meg, hogy bármi történjék velük, ami valamelyikük teljes vesztét okozhatta volna. Azok parancsolták így, akik megalkották a világ egészét. Igaz, a leghatalmasabb sárkányokat is kötötték a lét törvényei, de legalább annyival felette álltak minden más sárkánynak, amennyivel a sárkányok általában többek voltak a fiatalabb fajoknál.

A különböző rajok sorban megtették felajánlásukat, és már csak ketten maradtak. Korialstraszra hárult az utolsó hely betöltésének szerepe, de valami megmagyarázhatatlan zaklatottság miatt nem érezte magát megtisztelve ezáltal.

Nozdormu legidősebb hitvese előlépett, mancsai közt óvatosan őrizte az Időtlen esszenciáját. Saridormi, ez volt a neve, a Sárkánylélek felé nyújtotta a homokórát. Neltharion alkotása ott lebegett a Terem közepén, nagyjából a sárkányok mellkasának magasságában. A jellegtelen tárgy fenséges, de valahogy ijesztő ragyogással izzott, a fényében rejlő árnyalatok színe megegyezett a sárkányokéval.

– Elhoztam a lényét annak, ki Végtelen, egyszerre Múltbatekintő, Jelenlátó és Jövőtudó! – citálta Saridormi, miközben a korong fölé emelte a homokórát. – Az Ő nevében és felhatalmazásával adom erejét, adom lényét e fegyvernek, melyet a világra támadók ellenében használunk majd.

– Méretes mancsának egyetlen szorításával elroppantotta az üveget. Ám a homok nem pergett ki, ehelyett kis forgószélhez hasonlatos tölcsér formájában kiáramlott a tartóedény maradványaiból – mintha önmagában is élő, értelmes lény lett volna –, és keringeni kezdett a Sárkánylélek felett. Ahogy ott körözött, bronzos fénypermetet szórt a korongra önmagából, s minden egyes apró szemcséje éles villanással olvadt bele az eszközbe.

Mire az utolsó homokszemek is eltűntek, éles ragyogás kélt, a napnál is fényesebb fellobbanás, amely néhány pillanatra elvakította a szemlélőket. Korialstrasz elfordította tekintetét és nem kívánt visszanézni a korongra, amíg a ragyogás nem csillapodott. Látta, hogy a többiek, még a zöldek is vagy félrenéznek, vagy karjukkal, mancsukkal árnyékolják be szemeiket. Csak Neltharion tűnt olyannak, mint akit egyáltalán nem zavar az elviselhetetlen fény, s mohó tekintettel szívta magába a látványt.

– Szerelmem! – suttogta Alexstrasza, figyelmeztetve, hogy ő következik.

Korialstrasz előrelépett, még mindig nyugtalanul, bár továbbra is megmagyarázhatatlan okból. A maga részéről ő bizonyosan elutasította volna, hogy esszenciáját adja a Sárkányléleknek, de a királynője szükségesnek látta ezt, ahogyan a többiek is mind. Hogyan mondhatott volna ő nemet, ha mind az öt megtestesülés áldását adta a tettre? Kétségtelen, hogy valamely érthetetlen módon ő inkább tekintett rontásként a jellegtelen talizmánra, mintsem a világ megmentésének eszközeként.

Eh! Ostobaság, gondolta. Végül is, miért cselekedne a Föld Őrzője a világunk ellenében?

Azután már végképp nem visszakozhatott; a Sárkánylélek ott lebegett előtte. Közelről sem talált benne semmi különlegeset azon kívül, hogy észveszejtő mértékű hatalmat sugárzott magából. Ott volt hát az erő, melyről oly sokan álmodoztak a múltban, s nyilvánvalóan oly sokan vágyakoznak majd utána az eljövendő évszázadok során. A legnagyobb sárkányok esszenciája találkozott abban az egyszerű külsejű tárgyban; a világ leghatalmasabb gyermekei fogtak össze a megalkotásához.

– Reád vár.

Korialstrasz felpillantott a korongról a fekete sárkányra, s igen nyomasztónak érezte annak fürkésző tekintetét. Neltharion úgy nézett rá, mint aki sohasem pislog, és szaggatottan vette a levegőt, mintha igen izgatott lenne. Sötét szemei Korialstrasz késlekedésének minden egyes pillanatával egyre vádlóbban csillogtak.

Valami nincs rendben ezzel, gondolta Alexstrasza párja, de azután félresöpörte a gondolatot. Mit érnek az ő megérzései a Sárkánykirálynő, Malygos és Ysera bölcsességével szemben, akik buzgón felajánlották esszenciájukat a kitűzött cél érdekében!? Ha maga a Mágia Ura megbízott Neltharion alkotásában, miért tennék én másképpen? Azzal kihúzta magát, és mellkasi pikkelyeit széttárva megnyílt a Sárkányléleknek.

A korong ismét felizzott, ijesztő fényében fürdette Korialstrasz csupasz mellkasát, s Alexstrasza fiatalabbik hitvese akarattal megszüntette mindazon varázsvédelmeket, melyek – fajtája minden tagjának természetes képességeiként – állandóan jelen voltak a lényében. Érezte, ahogy a tárgy hatalma belenyúl, s alig egy lélegzetvételnyi idő elteltével távozik is lelkéből, magával húzva azt az anyagtalan, folytonosan izgő-mozgó energiát, amelyet nem lehetett leírni sem fényként, sem más dologként. Halovány vörös izzásával az élet esszenciája elhagyta tárolóedényét, s Korialstrasz hiányt, mélységes szomorúságot érzett.

De megacélozta akaratát és kitartott, feszülten figyelte, ahogy a Sárkánylélek magába szippantja Alexstrasza lényének egy részét. A fényt árasztó fény lassan beleolvadt a korongba. A vörös hím legszívesebben azonnal odanyúlt volna, hogy visszaszerezze valamiképpen, de tudta, hogy ezzel nem csupán a Légió elleni fegyvert tenné tönkre, de szeretett királynője döntését is felülbírálná.

Így hát nézte tehetetlenül, ahogy a tárgy beszippantja a Sárkánykirálynő esszenciáját, s az hozzáadódik a többiekéhez. Nézte tehetetlenül, ahogy Neltharion megragadja az arany korongot, és sóvár tekintettel, kinyújtott karral a többiek elé tartja.

– Elvégeztük hát! – jelentette be a Föld Őrzője. – Minden megadatott, amire szükség volt. Most pedig lezárom a Sárkánylelket mindörökre, hogy amit elértünk, azt soha ne veszíthessük el.

Neltharion lehunyta szemét, egész teste valamiféle fekete, baljós izzást árasztott, amely inkább volt a fény hiánya, mint bármiféle fény-alapú vagy árnyszerű jelenség. Az egybegyűltek lélegzetvisszafojtva figyelték, ahogy egy rövid, ám sokat mondó pillanatra a talizmán is magáévá teszi a lényegi sötétséget.

– Lehetséges? – kérdezte Ysera halkan.

– Amennyiben meg kellett születnie, igen – válaszolta Neltharion nyugodt hangon, mégis talán enyhén kihívó éllel.

– Semmihez sem fogható fegyver. Nem is lehet olyan, mint bármi más – tette hozzá Malygos egy tudálékos mosoly kíséretében.

A Föld Őrzője csak bólintott egyetértése jeléül, azután körülnézett a Teremben, hogy van-e még valakinek hozzáfűznivalója. Korialstrasz szeretett volna feltenni néhány kérdést, de nem érezte helyénvalónak őket, minthogy Alexstrasza olyan elégedettnek tűnt az események alakulásával.

– Az utolsó bűbáj némi időt vesz igénybe – közölte a fekete óriás a többiekkel. – El kell vinnem egy csendesebb és magányosabb helyre, ahol a legkifinomultabb varázshoz is elegendő nyugalmat lelek.

– Mennyi időt? – kérdezte az Élet Forrása. – Nehogy túl késő legyen, mire befejezed.

– Kész lesz, amikor szükségünk lesz rá. – Azzal Neltharion kiterjesztette szárnyait és felugrott a levegőbe. Nőstényei úgy röppentek utána, mintha bábok lettek volna, melyeknek zsinórjait a Föld Őrzője mozgatja. A többiek végignézték, ahogy egyre magasabbra szárnyalnak, majd eltűnnek egy helyen, mintha maga a fal fogadta volna magába őket. Egyesével a többiek is hazaindultak, csak Alexstrasza maradt még ott, és így Korialstrasz sem tett másképpen.

Ahogy az eltünedező behemótokat figyelte, elméjében folyton az iménti események jártak. Nem tagadhatta, hogy még sárkánymércével mérve is iszonytató erőt érzékelt a korongban. Való igaz, Neltharion megalkotta azt a fegyvert, amellyel szemben még a démonok végtelen hordái is tehetetlenek lesznek – ahogyan a sárkányok is, hasított a felismerés a vörös hímbe.

Nyolc

Malfurion egy gyönyörűséges otthon-fán lakott Tyrande-dal, köröttük Suramar állt teljes pompájában. Nyár volt, és a világot virágtakaró fedte; a buja növényzet szépséges szőnyegként borította a vidéket. A roppant fa hűs árnyékot adott sűrű lombozatával, s tövét mindenféle színű és formájú virágok vették körbe.

A remek szabású, sárga, zöld és narancsszín ruhába öltözött Tyrande ezüstlantot pengetett, miközben gyermekeik – egy fiú és egy leány – a fa körül rohangáltak, fel-felkacagva játék közben. Ő maga az egyik ablak mellett ült büszke lakában, s mélyet szippantott a beáramló friss levegőből, ízlelgette a boldog életet. A világban béke honolt mindenütt, családja nem ismerte a szomorúságot.

Azután erőszakos remegés rázta meg a fát. Malfurion kihajolt az ablakon és iszonyodva látta, ahogy Suramar nagyszerű tornyai és házai egymás után dőlnek le, s a földön álló épületek sorban összeomlanak. Az éjelfek sikoltoztak, mindenhol hatalmas tüzek lobbantak.

Lenézve a gyermekeit kereste, de azok eltűntek. Tyrande úgy ült továbbra is az egyik vastag ágon, mintha mi sem történt volna, kecses ujjai a húrokat cirógatták.

– Tyrande! – kiáltotta Malfurion derékig kihajolva az ablakon. – Gyere be! Gyorsan!

De a lány meg sem hallotta. A városban egyre növekvő káosz és saját ülőhelyének ingatagsága ellenére jókedvűen zenélt tovább. Újabb remegésroham rázta meg a fa-házat, s az hirtelen dőlni kezdett. Malfurion druida hatalmával próbálta megakadályozni, hogy elboruljon, de semmit sem tehetett. A fa és körötte minden növényzet, a szemei előtt halt el.

Végül a fa dőlése felriasztotta Tyrande-ot. Eldobta a lantot és sikoltva nyúlt Malfurion felé, de túl nagy volt köztük a távolság. A következő pillanatban a lány elvesztette az egyensúlyát és lecsúszott az ágról, ám odalent egy feketébe öltözött alak jelent meg, és felröppenve elkapta. Illidan nagylelkűen mosolygott, azután a szokásos hanyag mozdulatával odabólintott testvérének, de ahelyett, hogy őt is megmentette volna, szó nélkül elrepült zsákmányával.

– Illidan! – kiáltott utána Malfurion, miközben próbált megkapaszkodni az ablakpárkányban. – Illidan! Gyere vissza!

Testvére megállt röptében. Még mindig ölében tartotta Tyrande-ot, úgy fordult meg, s kiröhögte Malfuriont. Szája egyre szélesebbre nyílt, alakja megnövekedett; fekete ruházatát vértezet tépte szét, ahogy szinte a bőréből növekedve kibukkant. Vonásai rémisztővé váltak, bőre elfeketedett, szeme színe méregzöldre váltott. Karmos szörnykezekkel tartotta a lányt, ahogy ott lebegett a romba dőlt város felett, és rázkódott a nevetéstől. Archemonde már álmában sem hagyta nyugodni Malfuriont.

A druida rémülten egyenesedett fel, és majdnem le is bucskázott az éjszablyáról, amelyen félig ült, félig feküdt valamiképpen. Karcsú, de erős kar segített visszanyerni elvesztett egyensúlyát és szorosan egy bőrvértet viselő testhez ölelte. Az első pillanatban Archemonde jutott Malfurion eszébe, de azután feleszmélt, és mégsem próbált küzdeni a vértezetes segítő ellen.

– Maradj csak! Vigyázok reád.

Tyrande hangja teljesen magához térítette. Felpillantott az aggódó arcra és elcsodálkozott, hogy mikor kerülhetett ő a lány elé a nagymacska hátára. És mikor került le a sisak? Nem sokra emlékezett az elmúlt napokból, de úgy érezte magát, mintha túl régóta lovagolt volna már.

– Azt álmodtam… – kezdte, de nem tudta folytatni. Álma bizonyos részei túl személyesek voltak, hogy elmondja annak, aki nem ígérkezett el neki. – Rosszat… álmodtam – jelentette ki végül, mentegetőző hangon.

– Tudom. Közben beszéltél; a nevemet mondtad és talán Illidant is szólítottad.

– Igen. – Nem mert többet mondani. A papnő megérintette a férfi arcát.

– Szörnyű álmod lehetett, Malfurion… de legalább aludtál valamennyit.

Az ifjú hirtelen tudatára ébredt, hogy még mindig a lányhoz dőlve ül, és zavartan felegyenesedett. Körülnézett, talán akkor először fogta fel, hogy éjelf tömeg közepén haladnak valamerre. A menekülő alakok többsége közpolgár volt, sokan tűntek kétségbeesettnek vagy zavarodottnak, mintha nem is értenék teljesen, mi történt velük. Népük nem szokott hozzá a szenvedéshez, és nyilvánvalóan sokan az erejük végére értek.

– Merre járunk?

– A Hyjal-hegy közelében.

Malfurion felbámult a hegycsúcsra.

– Ilyen messze? Ez nem lehet!

– Sajnos mégis.

A druida lehajtotta a fejét. Végül minden erőfeszítés ellenére, népe vesztésre és elveszejtésre ítéltetett. Ha a démonok már ilyen messzire űzték a védőket, akkor reményük sem maradt, hogy valaha még képesek lesznek talpra állni és visszavágni.

– Elune vigyáz ránk – suttogta Tyrande, olvasva a mozdulataiból. – A segítségéért imádkoztam. Biztos vagyok benne, hogy kieszközöl számunkra valamennyi haladékot.

– Reménykedjünk benne. Hol vannak a többiek?

– Illidan a Holdőröket igazgatja valahol ott. – A lány észak felé mutatott. – Krasust vagy a többieket nem láttam.

Nem Illidant kereste; az Archemonde elleni küzdelme után kétségbeesetten beszélni szeretett volna a mágusokkal. Figyelmeztetnie kell őket, hogy a Légiót immáron az a nagy hatalmú démon vezeti, akitől annyira tartottak. Feltéve persze, hogy még élnek egyáltalán. Archemonde akár le is vadászhatta őket, miután vele elbánt.

– Meg kell találnom az idegeneket! Úgy hiszem, fontos szerepet játszanak a túlélésünkben.

– Vidd az éjszablyámat! Még mindig gyenge vagy, gyalogosan sohasem sikerülne.

Az ifjú elszégyellte magát, amikor megértette, hogy a lány bármilyen áldozatra képes lenne érte. Lehet, hogy nem jár eredménnyel, Tyrande mégis felajánlotta hátasát ahelyett, hogy lebeszélte volna.

– Tyrande…

De a papnő olyan elszántan nézett rá, amilyennek még sohasem látta. Tekintetében olyan rendíthetetlen határozottság sejlett, amely általában csak az idősebb vezetőkre jellemző.

– Fontos, Malfurion. Érzem és tudom.

Azzal leszállt a nagymacskáról, mielőtt a druida ellenkezhetett volna. Hátára kapta csomagját és magához vette fegyvereit a nyeregre erősített tartókból, azután felnézett és sürgetőn csak annyit mondott:

– Menj!

Az ifjú képtelen volt megszólalni. Csak bólintott hát köszönete jeléül, azután elhelyezkedett a nyeregben és megindult az éjszablyával a tömegben. Elhatározta, hogy nem fogja elárulni Tyrande belé vetett bizalmát, és ha a többiek még élnek, akkor megtalálja őket.

A párduc küszködve haladt a civilek és katonák tömegében. Folyton morgott ugyan, de sohasem csapott oda, pedig igen kényelmetlenül érezte magát, ahogy fáradtan kerülgetnie kellett a testek sokaságát. A druida örömmel látta, hogy a katonáknak sikerült legalább nagyjából rendet tartani, és bár nem erőszakosan, de azért keményen terelik a polgárokat. A démonok minden bizonnyal káoszra számítottak, de ezt a veszélyt sikerült elhárítaniuk egy időre.

Azonban ekkora seregnyi elf között csüggesztő dolog volt felkutatni három idegent, még akkor is, ha külsejük eléggé egyedinek számított. Gyengesége miatt Malfurion nem akarta igénybe venni képességeit, de miután vagy tucatszor vizslatta végig hiábavalón az épp körötte vonuló tömeget, inkább mégis művészetéhez fordult segítségért.

Megállította az éjszablyát és lehunyt szemmel kiterjesztette tudatát, befogadta környezetét. Megsimogatta hátasának fejét, megérintette lényét, és így megismervén az állatot, megkereste a területen lévő többi párducot. Megszólította őket, ahogyan – Cenarius tanítása segítségével – az erdei állatokat. Tudta, hogy az éjelfek közt nevelkedett nagymacskák képesek megkülönböztetni a három idegen szagát, különösen, ha azok rajtuk ülnek.

Az így elért teremtmények azt mondták, mind éjelfeket hordoznak hátukon, többnyire katonákat. Mások házőrzőként szolgálták gazdájukat, és a menekülők magukkal hozták őket. A druida próbált tudatával még távolabbra nyújtózni, minél több elmét keresett, hogy növelje a kutatás sikerének esélyét.

Végül az egyik állat olyan képekkel és szagokkal válaszolt szólítására, melyeket a druida – rövid gondolkodás után – úgy értelmezett, hogy a párduc találkozott az orkkal. Mindenkinél könnyebben meg lehetett különböztetni, így nem csoda, hogy őt találta meg először. A macska számára a bestiális idegen erős, vaskos szagmintát jelentett, amely felébresztette benne a mélyre temetett, vad ösztönöket. Rokonlelket érzett Broxban, egy a hátsó lábaira emelkedett másik ragadozót, aki hatalmas fakarmot tart egyik mellső mancsában – érezte az erdővel egylényegű fejszét is.

Valamivel nehezebb volt kitalálni, hogy hol és mikor látta az éjszablya a veteránt. Az állatok nem foglalkoztak az idővel mélyebben, bár észlelték a napszakokat, és a távolságokat is teljesen máshogy mérték, mint az éjelfek. Malfurion visszahúzta kiterjesztett érzékeit és arra az egy párducra összpontosított. Végül sikerült kiderítenie, hogy talán egy vagy két óra telt el azóta, hogy az állat összefutott Broxigarral valahol a sokaság közepe táján.

Arrafelé irányítva saját hátasát a druida egyesével kérdezgette a környékbeli éjszablyákat, hasonló képeket és szagmintákat keresett tudatukban. Egyre közelebb ért céljához, egyszer más érzeteket is talált; ezeket immáron viszonylag könnyen beazonosította a mágusok jelenlétének. Krasust is meg tudta különböztetni, minthogy a nagymacskák olyan mélységes hódolattal viseltettek iránta, ami a természetben csak a különösen tisztelt teremtményeknek jár ki. Ugyanakkor nem tartottak úgy az idősebb mágustól, mint valami felettük álló ragadozótól – érzékelték, hogy semmilyen formában nem jelent veszélyt számukra. Mi több, Malfurion úgy érezte, szívesebben fogadnának el parancsokat a nyurga idegentől, mint saját gondozóiktól és gazdáiktól.

Újabb rejtélynek könyvelte ezt el magában, és nagyobb sebességre ösztökélve hátasát, folytatta a keresést. Az élő áradatban a macska nehezen haladt előre, de a druida vezérlete alatt viszonylag egyenesen törtek céljuk felé.

Az általános helyzet fokozatosan romlott, ahogy közeledtek az idegenekhez. Malfurion előtt csatazaj kélt a távolban, vörös és nyirkos-zöld fény derengett a láthatáron, a katonák egyre kimerültebbnek tűntek. Már azok között lovagolt, akik minden bizonnyal legutóbb járták meg a borzalmas frontot, s próbálták hátul tartani a gyorsabb démoncsapatokat. Mindenféle sérülés mutatta a Légió csillapíthatatlan dühét.

– Maga meg mit keres itt? – kérdezte egy tiszt. Valaha makulátlan vértezete csurom vér és zöld nyálka. Szemei alatt könnypatakok csíkozták arcát. – Aki nem harcos, annak elöl a helye! Forduljon vissza!

Mielőtt a druida bármit szólhatott volna, valaki elkiáltotta magát mögötte:

– Neki itt a helye! Nyilvánvaló, csak egy pillantást kell vetni az arcára!

– Illidan? – Válla felett hátrapillantva Malfurion meglátta testvérét. Látszólag sértetlenül, büszkeségtől duzzadó mellkassal, és képén az egész sereg talán egyetlen vigyorával lovagolt oda. Annyira nem tűnt helyénvalónak az arckifejezése, hogy a testvére egy pillanatra őrültnek hitte.

– Azt hittem, már el is veszítettelek! – lapogatta meg Malfurion vállát keményen, mégis szeretettel a varázsló. Nem vette észre, hogy arca megrándul a gyengeségtől, mely még mindig a testében bujkált. Azután a tiszthez fordult:

– Egyéb kérdés?

– Nincs, Illidan mester! – A katona gyorsan tisztelgett és továbbállt.

– Mi történt veled, testvér? – kérdezte a feketébe öltözött iker. – Valaki azt mondta, hogy látott összeesni, miközben a hátasod cafatokra szakadt…

– Tyrande mentett meg… biztonságba vitt. – Amint kimondta a lány nevét, máris megbánta.

A vigyor megmaradt, de a vidámság mintha alábbhagyott volna.

– Valóban? Örülök, hogy épp a közeledben volt.

– Illidan…

– Jó, hogy itt vagy végre! – folytatta a testvér, elvágva minden további beszédet, amely a közös ismerősről szólhatott volna. – A vén mágus szervezni kezdett valamit, amiben, úgy tűnik, neked is fontos szerepet szán.

– Krasus? Merre van?

A varázsló vigyora már korábban kihűlt, ekkor szinte hátborzongatóvá vált.

– Pont, amerre tartasz, testvérem! Ott harcol valahol a sűrűjében.

A szél felsikoltott, tikkasztó hőség mart a védvonalat fenntartó éjelfekbe. Itt is, ott is sikoltás harsant, amelyet diadalmas démonröhögés kísért.

– Hol van Illidan? – kérdezte Krasus idegesen. Még az ő elképesztő türelme is kezdett kimerülni. – A Holdőrök semmit sem csinálnak nélküle, csak magukat védik!

– Azt mondta, jön – válaszolt Rhonin –, csak beszélni akart Hollócsőrrel.

– Elég dicséretet kap majd, ha sikerrel járunk! Senki sem vádolja, ha elbukunk, mert akkor mindenki velünk hal…!

Rhonin nem tudott vitatkozni ezzel; Illidan a patrónusát akarta lenyűgözni minden cselekedetével. Ambiciózus volt és vad, nem figyelt senkire és semmire. A két mágus egyszer csak azon kapta magát, hogy három Holdőr – akiket szintén szerettek volna aktív résztvevőkként látni tervükben – már használhatatlan. Nem a démonok támadásai alatt törtek meg, hanem kimerültek, miközben Illidant támogatták hatalmuk átadásával.

Azonban még így is, hogy kihasználta őket, a többi mágiatudó szinte hozzákötötte magát az ifjú titánhoz. Lett légyen szó bármiféle varázslásról, tudták, hogy Illidan többre képes, mint ők, ráadásul Hollócsőrrel maga mögött, erős politikai háttérrel rendelkezett. Márpedig az éjelfek társadalmában igen fontos volt a pozíció.

Rhonin hirtelen felegyenesedett a nyeregben.

– Vigyázz!

Lebegő gombához hasonlatos párafelhő ereszkedett a küzdőtérre, és még mielőtt a mágiatudók védekezhettek volna ellene, már elért néhány katonát. Az áldozatok felsikoltottak, ahogy fejükön vörös égési hólyagok jelentek meg, átterjedtek minden fedetlen testrészükre, azután kidurrantak, majd a nyers húsban is újranövekedve újra kidurrantak.

– Jekar iryn! – sziszegte Krasus az ártó gőz felé intve. Élénk, kékes fény csapott a felhőbe, sebesen szertefoszlatta a gőzt, így több tucatnyi éjelf menekülhetett meg az iszonytató fertőzéstől. Akiket a varázs elért, azokon már nem segíthettek: egyik a másik után esett össze, bőrük, húsuk és vérük cafatokban borította a környéket.

Rhonin undorodva nézte az eredményt.

– Szörnyűség! Átkozott démonok! – mormolta elhűlten.

– Már azok lennének, ha fogna rajtuk! Nem várhatunk tovább! Ha a Holdőrök nem követnek minket, akkor ki kell találnunk valamit, amit magunk is elvégezhetünk!

Miközben minden szabad pillanatukban használható tervet kovácsoltak, Rhonin meglátott két éjszablyást, akik sietve tartottak feléjük.

– Illidan visszatért – és Malfuriont is hozza.

– Hála minden megtestesülésnek! – Krasus odafordult és az érkezők elé sietett. Előbb a varázslót szólította meg: – Túl sokáig voltál el! Szedd össze a Holdőröket! Álljatok készen!

Illidan mástól valószínűleg nem viselte volna el, ha ilyen gorombán kap parancsokat, de mindkét mágust tisztelte, különösen Rhonint. Végignézve az idősebben és látva a fiatalabb idegen sötét tekintetét Illidan csak bólintott, és engedelmesen a dolgára sietett.

– Mire készültök? – kérdezte Malfurion, miközben leszállt az éjszablyáról.

– Meg kell állítanunk a démonokat – válaszolta Krasus tényszerűen. – Nem szoríthatnak vissza a Hyjal-hegyen túlra; inkább ellentámadást kell szerveznünk.

A druida csak bólintott, azután csendesen hozzátette:

– Archemonde is itt van. Épp csak megmenekültem tőle.

– Gyanítottam, hogy őt éreztem – értett egyet Krasus. – És túlélted a vele való találkozást. Ez még inkább arra utal, hogy szükségünk van a jelenlétedre.

– De… mit tehetnék én?

– Természetesen csak azzal kell foglalkoznod, amihez a legjobban értesz.

Ezekkel a szavakkal Krasus Rhoninhoz fordult, aki komoran nézett a démonok felé. A mágus melléállt, Malfurion követte a példáját, közben a nyurga idegen az emberre nézett.

– Varázsdolgokban Illidan jobban hallgat rád, mint bárki másra. A leginkább neked kell kapcsolatban maradnod vele.

– Ahogy kívánod. – A tűzhajú hangjában már üres fáradtság, beletörődés is sejlett valamelyest. – Én bármire készen állok.

Az idősebb mágus ismét a druidához fordult.

– Malfurion! Találd ki, melyik a legerőteljesebb varázslatod, de kérlek, véletlenül se mondd el, hogy mit fogsz csinálni! Tégy meg minden szükséges előkészületet, de ne idézd meg a varázslatot, amíg nem szólok! Ugyanolyan irgalmatlanok kell legyünk, mint az ellenfeleink.

– Értelek.

– Jó! Akkor kezdhetjük. Kövessetek! Rhonin?

– Gyerünk – válaszolta a másik mágus. – Már eldöntöttem, mit vegyek elő.

Krasus szeme hirtelen elkerekedett.

– Ó! Még egy apróság, Malfurion! Készülj fel rá, hogy esetleg gyorsan kell célpontot változtatnod. Mindig ott támadj, ahol mi rést hagytunk. Menni fog?

– Úgy hiszem, igen.

– A fényességes hatalmak legyenek velünk! – Krasus meredten figyelte a harcolók mögötti, lecsupaszított tájat, közben Rhonin gyorsan odahajolt Malfurionhoz.

– Használd fel minden erődet, ne hagyj a védelemre se! Mindent vagy semmit alapon cselekszünk.

– Hamarosan utolérik a sereget – jelentette be Krasus. – Archemonde valahol az első sorokban lehet.

Mindhárman megérezték a közeledő horda vezérének jelenlétét; gonoszság fertőzte meg a puszta levegőt is, ahogy a démonok romlott kisugárzását felerősítette a tömeg. Krasus megrázta magát, de inkább az undortól, mintsem félelmében.

– Jarod már felkészült. Rhonin, a Holdőrök?

– Hasonlóképp.

– Hamarosan… – A keskeny, sápadt arc megfeszült, Krasus tekintete felizzott. – Most!

Egyikük sem tudta, mire készülnek a többiek, és Krasus éppen ezt tervezte. Véletlenszerű támadást akart, hogy kiküszöbölje Archemonde minden kémkedési módszerét, ezáltal lehetetlenné tegye, hogy a parancsnok hatékonyan védekezzen ellenük. A dolog ugyanúgy – ha nem még inkább – tartalmazta a katasztrófa lehetőségét is, mint a sikerét, de a sárkánymágus ezúttal a káoszt kívánta segítségül hívni a végletesen fegyelmezett hordával szemben.

A látóterükbe özönlő ellenséget jégdárdák sokasága árasztotta el a fenti felhőzetből. Északon megrázkódott a föld és hirtelen tarajos dombot növesztve magából, szétszórta a rajta álló démonokat. Máshol hatalmas, fekete madarak jelentek meg a semmiből és célba vették a szárnyas szörnyetegeket.

Egyik varázslat a másik után csapott le a rémek hadára. Némelyik ereje kifejezetten egy-egy területre összpontosult, mások jóval kiterjedtebb hatással rendelkeztek. Alig volt köztük két egyforma, és bár egy-kettő összeütközött ugyan ellentétes lényege folytán, de a Légiót így is hatalmas veszteségek érték. Számtalan démont jég döfött halálra, varázstűz égetett meg, kövek és föld temetett be. A repülő teremtmények java része tépetten hullott le az égről, avagy alábucskázott, amikor a szél ellenük fordult és egymásnak csapta őket.

Amikor észbe kaptak, az eredarok próbáltak tenni valamit, de Krasus kézben tartotta az eseményeket.

– Hadurak! – Hangja inkább volt parancsoló, mintsem figyelmeztető. Malfurion, Rhonin és Illidan vezetésével a Holdőrök azonnal megváltoztatták addigi taktikájukat, és egyenként mind célpontot, célterületet váltottak. Ily módon a varázstudó szörnyek összezavarodtak: nem tudták eldönteni, hol van szükség a védelmükre vagy hová összpontosíthatnák támadásaikat. A pokolőrök és a többi rém hiábavalóan kapta maga elé fegyverét vagy karmait; nem védekezhettek olyasmi ellen, amit nem tudtak szétzúzni, leszúrni vagy kettévágni. A horda kérlelhetetlen előrenyomulása megakadt.

– Megálltak! – kiáltott Krasus. – Váltsatok, és keményebben! Vissza kell szorítanunk őket!

Ismét minden varázshasználó új célterületet keresett magának. Egyes részeken új életre kelt a káosz, míg máshol elcsendesedett, a Légió azonban hiábavalóan kereste a lyukakat a támadásban. A késlekedő mágiahasználók eleve azzal foglalatoskodtak, hogy kitöltsék az effajta hiányt. A démonok sehol sem tudták megvetni lábukat, s a további előrenyomulásuk reménytelennek tűnt.

– Hátrálnak! – kiáltott Malfurion.

– Ne hagyjátok abba! – vágta rá Krasus összeszorított fogakkal. – Szólok a kapitánynak.

A druida meghökkenten nézett rá:

– Ez mit jelent? – bukott ki belőle. Két varázslat között Rhonin válaszolt:

– Kellett győzködni egy kicsit, de Hollócsőr és a papnők csak a jelünkre várnak.

– A papnők?

Válaszképpen megszólaltak a kürtök. Hirtelen, mintha valamely égiháború szállt volna alá, a menekülő katonák között mindenütt szívmelengetőn élénk, kékesfehér fények villantak. Elune beavatottjai varázserővel törölték el a közönyt és élesztették fel újra a reményt. A katonák elszánt tekintettel, új erőre kapva fordultak szembe az ellenséggel, és a sereg támadásba lendült. A valamivel lassabban haladó mágiatudók is megindultak, továbbra sem enyhítve összevont erejű csapásaikon.

Végül a Lángoló Légió valóban meghátrált. Az éjelfek rohanvást tették meg azt a kicsiny távolságot, amely köztük és ellenfelük között maradt, azután a tetemeket kerülgetve átvágtak a varázslatok által lecsupaszított területen. Bár a hátsó vonalat védők közül is sokan meghaltak, mégis inkább a szörnyek tetemei képeztek több akadályt, s ez újfent megacélozta a katonákat. A mágusok, a druida és a varázslók munkája nyomán kelt káosz eléggé megpuhította a hordát ahhoz, hogy ne jelentsen komoly nehézséget a meglepő módon erőre kapó had számára.

Újra kürtszó harsant, amit a sereg egészének együttes csatakiáltása követett. Az éjelfek megsokszorozott erőfeszítést tettek, hogy egyszer és mindenkorra összezúzzák az ellenséget, és hogy ne kelljen tovább menekülniük. Az elszántság és a kétségbeesés együtt hajtotta őket a végső csatába.

– Hollócsőrnek is követnie kell a tervet! – csattant fel Krasus rossz előérzettől zaklatottan. – Nem üldözhetik őket túl gyorsan vagy túl messzire!

Nyílzápor zúdult a démonokra, s tucatjával pusztította őket. Párduclovasok és gyalogosok törtek rá a szétszakadozott első vonalak maradványaira, s még a nagymacskák is feltüzelt mohósággal tépték szét a szörnyetegeket.

Malfurion fellelkesült az eredmény láttán.

– Megcsináljuk!

– Ne hagyjátok abba! – sziszegett rá a nyurga mágus.

És nem hagyták abba. A sikertől vérszemet kapott varázslók folytatták támadásaikat, immáron valamelyest rendezettebb formában – egy részük elsősorban a közelharcba bocsátkozó bajtársak megsegítésével foglalta el magát. Lehettek bármilyen kimerültek, az éjelfek tudták, hogy végzetes jelentőségű csatát vívnak. A Hyjal-hegy ott magasodott mögöttük, s csendben hallgatta az alant dúló zsivajt.

Az ég elsötétedett, a papnők ritmikus kántálással idéztek félhomályt a harcmezőre, hogy elfedjék a napot, és ezzel is tovább erősítsék katonáikat. Lépésről-lépésre küzdöttek előre magukat, s démonok buktak el előttük. Krasus felpillantott a sűrű felhőzetre és elkiáltotta magát:

– Most! Vegyétek célba az eredarokat!

Minden varázshasználó a fent lebegő és a földön maradt hadurakra összpontosította erejét. Mennydörgés rázta meg az eget, színes villámok csapkodtak odafenn és a szél sikoltva zúgott. Az éjelfek nem is látták már a rémeket, a puszta megérzés alapján céloztak oda, ahol gonosz erők forrását sejtették. Szörny hadurak zuhantak alá, ahogy semmivé foszlott lebegtető varázslatuk, Végzethozó hordozójuk vagy ők maguk váltak felismerhetetlen ronccsá. Minden egyes démoni mágus halálával mintha csökkent volna az a megfoghatatlan nyomás, amelyet a Légió puszta jelenléte okozott, s amely rémisztőbbé tette a hordát. Minél felszabadultabbnak érezték magukat, a varázshasználók annál keményebben és pontosabban támadták az ellenséget.

Végül a hadurak is menekülőre fogták, visszavonulásuk mágikus védelem és segítség nélkül hagyta a lent harcolókat.

– Menekülnek – suttogta Malfurion, némileg még mindig csodálkozott az ellentámadás sikerességén.

– Túl értékesek. Archemonde visszarendelte őket – ábrándította ki Krasus –, mert még használni akarja a képességeiket. A háború még tart, csupán ismét nyertünk némi haladékot, mielőtt folytatni kényszerülünk.

– Nem mehetünk utánuk, hogy visszaszorítsuk őket a kapuba? Menjenek haza a pokolba, vagy ahonnan jöttek!?

Krasus szinte gunyorosan kuncogott – e hang olyannyira szokatlan volt tőle, hogy még Rhonin is megütközött rajta.

– Úgy beszélsz, Malfurion, mint a testvéred. Ne hagyd, hogy a pillanat öröme magával ragadjon! A seregünk sohasem élne túl egy elkeseredett harcot, amely innen Zin-Azshari közepéig tart. A katonákat már most is a puszta akaraterő és Elune mágiája tartja talpon.

– Akkor hát…?

– Nézz körül, fiatal barátom! Néped túlélte a csapdát, és az eddigi legnagyobb démonsereg támadását. Egy órával ezelőtt még ennyit sem reméltetek.

– És ezt Hollócsőr is belátja? – kérdezte Rhonin. Ez jutott eszébe, amikor meglátta a nemes lobogóját a forgatagban.

– Azt hiszem, igen. Északra nézz!

Az előrenyomulás lelassult, azután a katonák már sokkal inkább foglalkoztak az állás biztosításával, mintsem tovább üldözték volna az ellenséget. Tisztek lovagoltak ki, hogy a túlságosan előretörő csapatokat visszaparancsolják. Némelyek csalódottnak tűntek, de a többség szeme előtt a pihenés lehetősége lebegett.

A sereg hamarosan megállt, az éjelf katonaság megtisztította a terepet a lehetséges veszélyforrásoktól és erős őrséget állított. Komor és elszánt harcosok figyelték éberen a környéket, hogy bárkit megállítsanak, aki megpróbál véget vetni annak a kisebb csodának, amit az imént sikerült elérni. Krasus jóval később engedte csak meg magának, hogy megnyugodjon.

– Hallgatott ránk, hála a megtestesüléseknek!

A távolban még kivehető volt a horda körvonala. A Lángoló Légió elvonult, jóval az íjászok lőtávolságán és a fáradt varázshasználók képességeivel áthidalható távolságon túlra.

– Megcsináltuk – mondta Rhonin olyan rekedten, hogy hangja szinte krákogásnak hatott. – És nem mentünk túl a hegyen.

– Igen – mormolta Krasus, miközben az elgyötört védőket szemlélte –, megcsináltuk. De a neheze még csak ezután jön.

Kilenc

Mannoroth meghajolva várakozott a fekete kapu előtt, zömök elülső lábaival a kövezeten térdelt, s széles bőrszárnyait szorosan összehajtotta maga mögött. Az agyaras démon próbálta összehúzni magát, amennyire csak tudta, minthogy épp Sargerasszal beszélt, s ura nem volt jó kedvében.

Szűkös az út! Többet vártam!

– Nehezen haladunk – ismerte el Mannoroth –, de a feladat összetettebb a vártnál. Mintha maga a világ ellenezné érkezésedet, Legnagyszerűbb.

Engem nem lehet megtagadni!

– Nem, Legnagyszerűbb.

Csend honolt egy ideig Mannoroth tudatában, de Sargeras jelenléte nem szűnt meg. Azután hangja ismét betöltötte a démon elméjét.

Rontást érzek, méltánytalan jelenlétet… többen is vannak ott, akiknek léteznie sem kellene. Mások pedig azt próbálják felébreszteni, amit nem szabad megzavarni.

A termetes parancsnok nem színlelte, hogy megértette szavak jelentését, de azért alázatosan válaszolt:

– Igen, Legnagyszerűbb.

Ők a legfontosabbak. Őket kell megtalálnotok!

– Archemonde kint van a csatatéren, és az Idomár már régóta az idegenek nyomában jár. Csak idő kérdése és levadásszuk őket.

A gonosz kinézetű hasadék lüktetett egyet, úgy vonaglott meg, mintha élne. A Légió ura mértéktelenül vágyakozott a gazdag világ után – rémisztő hadnagya átérezte csalódottságát, s dermedten próbálta leküzdeni magában.

Az egyiküket épségben hozd el. Magam kívánom beteljesíteni a végzetét.

Egy kép jelent meg Mannoroth elméjében: jelentéktelen alakot mutatott ugyanabból a fajtából, amely ezt a birodalmat uralta. Fiatalabb volt, mint az Előkelők, és az általános szokásokkal ellentétben egészen dísztelen, zöld és barna öltözéket viselt. A látomás a palotába helyezte az alakot, mégpedig az előző varázsterembe, amely megsemmisült a torony lerombolásakor.

Akarom őt!

– Már keressük, Legnagyszerűbb. Archemonde, Hakkar és magam is éberen kutatjuk. Egyikünk bizonyosan rálel.

Élve! parancsolta a jelenlét onnan túlról, és ezzel visszahúzódott Mannoroth tudatából. Csupán egyetlen gondolatfoszlányt hagyott hátra:

Élve kell, hogy kedvemre kínozhassam!

Sargeras eltűnt, és a termetes démon megborzongott. Maga is tapasztalta már, hogy mire képes ura, így volt fogalma róla, mit tartogathat egy olyan kisebb tűrőképességű, törékenyebb teremtménynek, mint amilyenek ezen a világon élnek.

* * *

A sereg újbóli megszervezésének monumentális feladata még nehézkesebbé vált a menekülők miatt, akik Suramarból és környékéről csatlakoztak hozzájuk. A maga részéről Hollócsőr mindent megtett, amit megtehetett – még a civilek élelmiszerellátásának megszervezésére is gondolt. A magasabb rangban lévő polgárok némelyike hangot adott rosszallásának, miszerint semmiből sem részesültek a nekik kijáró módon, de a parancsnok egy sötét pillantással azonnal elhallgattatta őket.

Elune papnői szintúgy megtettek minden tőlük telhetőt a katonákért és a menekültekért. Tyrande levette sisakját, megmosta arcát, és egy korábban kölcsönkért éjszablyát kantáron vezetve beszélgetett egyik éjelffel a másik után. Akárcsak a többi nővért, őt is mindenki – lett légyen bár alacsony vagy magas rangú, fiatal vagy öreg – szívesen látta, mindenki szívesen fogadta közeledését. Talán csak az érzékei játszottak vele, de Tyrande úgy érezte, mintha valóban megnyugvás járt volna a nyomában. Örült, hogy ilyen könnyen, csupán a jelenlétével enyhítheti az átélt borzalmak lelki hatását.

Egy kicsi, a közelben kuporgó alak keltette fel a figyelmét. Alacsony, fiatal lány ült a földön csendesen, összehúzta magát, s nyomorult kétségbeeséssel bámult a semmibe. A papnő letérdelt mellé és megérintette a vállát. A lány rémült állatokéhoz hasonló tekintettel nézett fel rá.

– Nyugodj meg… – próbálta csillapítani Tyrande a lány rémületét, és odanyújtott egy vizestömlőt. Megvárta, míg a másik iszik, azután folytatta: – A templomtól vagyok. Hogy hívnak?

Némi habozás után a gyermek a válasz mellett döntött.

– Holdpehely Shandris.

– És hol a családod?

– Nem tudom.

– Suramarból jöttél?

– Nem. Ara-Hinamból.

Tyrande próbálta elrejteni érdeklődését. Shandris az üldözöttek között volt, amikor a démonok csapdába csalták a sereget. Amit eddig a túlélőktől hallott, annak alapján a papnő úgy tudta, hogy nagyon sokan odavesztek, mielőtt a rémek hagyták elmenekülni a maradékot. Ha együtt indultak el, a lány családja még élhetett, de ha elszakadtak egymástól, ki tudja, mi történhetett időközben.

– Mikor láttad őket utoljára? Shandris szeme elkerekedett.

– Egy barátommal voltam… amikor jöttek a szörnyek. Próbáltam hazarohanni, de valaki elkapott… azt mondta, a másik irányba fussak. Annyira megijedtem, hogy eszembe sem jutott másképp tenni. – Arcához kapta kezét, eleredtek a könnyei. – Haza kellett volna mennem! Haza kellett volna mennem!

Tyrande azon gondolkodott, hogy mit tehetne. Éppenséggel körbekérdezősködhet a túlélők között, de már e szavak alapján is bizonyos volt benne, hogy a lány családja halott és ő magára maradt.

– Találkoztál ismerőssel azóta?

– Nem.

Ara-Hinam maroknyi menekültje úton volt már egy nappal azelőtt, hogy a sereg összecsapott a hordával. Szinte hihetetlen, hogy egy fiatal lány egyedül tett meg ekkora utat, pihenés nélkül, de sértetlenül. Több felnőtt is elbukott út közben, elfáradt, feladta a reményt – ezt elmondták a többiek. Az éjelfek elkényelmesedtek, nem voltak ilyen jelentős megterheléshez szokva; a katonákon és a harci képzést is kapott papnőkön kívül szinte senki sem készült fel rá, hogy esetleg ki kell lépnie kipárnázott polgári világából.

Tyrande magában külön köszönetet mondott Elune-nak, hogy ő, Malfurion és Illidan másképpen nevelkedett. Sajnos, a kisebbséghez tartoztak.

Sokan szenvedtek hasonló helyzetben, mint Shandris, de Tyrande valahogy jobban sajnálta őt, mint a többieket. Talán mert a lány arca és alakja valamelyest hasonlított az övére, amikor hasonló korban járt. Bármi volt az oka, végül megkérte Shandrist, hogy tartson vele.

– Szeretném, ha felülnél az éjszablyára és velem jönnél. – Ez teljesen ellentétes volt a parancsokkal, de nem érdekelte a dolog. Nem menthetett meg mindenkit, de úgy érezte, ezért a lányért tennie kell valamit.

Shandris tekintete először tisztult ki teljesen, és szinte rögtön felmászott a nyeregbe. Tyrande ellenőrizte, hogy biztosan ül-e, azután továbbindult, ismét kantáron vezetve a nagymacskát.

– Hová megyünk? – kérdezte a kamasz.

– Folytatnom kell a munkámat. Találsz szárított gyümölcsöt a bal oldali erszényben.

A lány mohón nyúlt be a kis táskába és hamar megtalálta az egyszerű élelmet. A papnő nem szólt rá, amikor látta, hogy társa az ő fejadagját is felfalja. Ismerte jól az éhséget; bizonyos rituálék miatt Elune beavatottjai rendszeresen tartottak böjtnapokat – háborús időben egészen kifizetődőnek tűnt ez a gyakorlat.

Így végezte tovább papi teendőit. A menekültek többsége egyszerűen csak kimerült volt, bennük a hitet kellett újjáélesztenie; azonban némelyek meg is sérültek, s nekik másféle ellátásra is szükségük volt. A Holdanyához intézett imái elállították a vérzést, és elindították a sérültek gyógyulását. Az istennő vigyázott híveire, s megadta ajándékait a beavatottjainak.

Azután igencsak elfertőződött sérülést talált, amitől megborzongott. A több sebről nehéz volt megmondani, hogy szándékosan ejtették vagy balesetből származott – mert a sárgás genny és a gyulladás már teljesen eltorzította –, de a vágások még így is különösnek tűntek. Az áldozat, egy idősebb férfi, sápadtan és eszméletlenül feküdt, gyorsan szedte a levegőt. Párja az ölében tartotta a beteg fejét, s rágörnyedt. Először nem is látszott több belőle, mint a rubintos-smaragdos hajtű maradványával egyben tartott konty a tarkóján.

– Hogyan történt? – kérdezte tőle Tyrande. Volt a sérülésben valami nyugtalanító.

– Ezt tették vele!

– Nem értem.

Az idős nő arca megfeszült, ahogy könnyeivel küzdve megpróbálta elmagyarázni.

– Az a dolog… azt mondta, farkasnak vagy kutyának látszott… De olyan torz volt, mintha valami rémálomból ugrott volna elő…

Tyrande ismét megborzongott. A pokolkutyák rendszeresen vadásztak az éjelfek varázshasználóira, köztük Malfurionra és Illidanra is. Kifejezetten a mágikus képességekkel megáldottakat kedvelték; belőlük kiszippanthatták ezt az erőt az életükkel együtt, s csupán összeaszott tetemeket hagytak hátra. Ezt a sebet azonban inkább a karmaival ejthette az a démoni bestia.

– És így jött Ara-Hinamtól egészen idáig? Kész csoda volt, hogy életben maradt egy ilyen sérüléssel.

– Nem… két napja történt. – A nő szavait keserűség itatta át. – Élelmet keresett a környéken.

Két napja?! Akkor épp a tömeggel együtt kellett vonulniuk, maguk mögött hagyva a démonokat. Két nappal korábban még a hátsó védvonal küzdelme sem volt túl heves, éppen akkor teljesített ott szolgálatot.

– Biztos benne, hogy ez két napja volt? Hol jártunk éppen?

– Akkoriban láttuk meg a Hyjal-hegyet, és beértünk erre az erdős vidékre.

Zavarában a papnő beharapta alsó ajkát. Mindez azt jelentette, hogy a pokolkutyák a sereg mellett haladtak, vagy akár meg is előzték azt. Akkor pedig kérdéses, hogy hol lehetnek éppen. Aggodalmát leplezendő a seb fölé hajolt.

– Lássuk, tudok-e kezdeni vele valamit!

Tyrande erőt vett magán és összeszedve ez irányú ismereteit kimosta, kitisztította a sebet. Próbált minél óvatosabban eljárni. Bár az áldozat fájdalmát könnyen enyhítette egy imával, ő maga semmilyen védelmet nem élvezett a fertőzés ellen, amit egy démon-okozta sérülés terjeszthetett. Közben többször is hallotta, ahogy Shandris és az idős nő visszafojtja lélegzetét, úgy figyelik őt.

Késő délutánra járt és a hold még nem emelkedett fel az égre, de ettől függetlenül Tyrande minden imája sikeres volt aznap. Bár Elune papnői a hold láttán, mi több, telihold idején képesek a legerősebb formában megjeleníteni istennőjük hatalmát, hitük ereje révén máskor is szólíthatták e felsőbb erőt. Az éjelfeket Elune teremtette, s lehetett éjszaka vagy nappal, igazhívő szolgái folyamatosan őrizték magukban az ebből eredő kapcsolatot.

– Hallgasd meg könyörgésem, Holdanya! – suttogta Tyrande munka közben. – Kérlek, enyhítsd alázatos gyermeked kínjait, csillapítsd fájdalmát érintéseddel! Vezesd kezem, segíts, hogy megszabadítsam az ártatlant a gonosz fertőzéstől! – Imája befejeztével dúdolni kezdett egy halk, nyugodt dallamot, melyet a papnők az összpontosítás megsegítéséhez használtak. Így zárta ki a világot tudatából, s önnön kétségeit is így tette félre, hogy csak és kizárólag az előtte lévő feladattal foglalkozhasson. Még Broxigar sérülése sem volt ennyire bajos.

A váratlanul megjelenő ezüstös fény őt is biztosan meglepi, ha nem merült volna meditatív összpontosításba. Az áldozat párja és Shandris elkerekedett szemmel nézte a csodát: Elune nemcsak meghallgatta a papnőt, de oly erőt küldött megsegítésére, amellyel leküzdhette a démoni fertőt.

Tyrande immáron teljes magabiztossággal érintette meg a még csak félig kitisztított, tátongó, nyílt sérülést. A sebszéleket beborította az ezüstös fény, s azok közeledni kezdtek egymáshoz. A meggyötört hús színe élénkebbé, élőbbé vált, a gennyes kelések és csomók semmivé foszlottak, ahogy az isteni erő megérintette azokat. Ahogy az erek épsége is helyreállt, a seb újra nedvezni kezdett valamelyest, de szélei már oly gyorsan záródtak, hogy a vérveszteség nem vált jelentőssé.

A papnő folytatta a dúdolást; szilárdan érezte magában Elune jelenlétét, és legszívesebben örökre fenntartotta volna ezt az állapotot. A férfi közben felriadt, s nyögve próbált visszatérni az éber világba. A sérülés teljesen megtisztult, már csupán maga a seb maradt meg, s az is egyre kisebbedett, ahogy Tyrande tovább áramoltatta belé a gyógyító erőt. Akkor sem hagyta abba, amikor a bőr teljesen összeforrott; ki akart purgálni a testből minden lehetséges fertőzést, amelyet a gonosz energiák okozhattak.

Amikor úgy érezte, végre sikerrel járt – a férfi légzése nyugodtabbá, egyenletesebbé vált –, ültében felegyenesedve Tyrande magában köszönetet mondott az istennőnek. Elune csodát tett rajta keresztül, és megmentette egyik gyermekét. A mellette térdelő asszony majdnem felborította, olyan hevesen ölelte át, és zokogva hálálkodott.

– Köszönöm, nővér! Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! A papnő alig bírt kibontakozni.

– Csupán a Holdanya eszköze vagyok. Neki köszönheted.

Közben a férfi – Karius – is erőre kapott, felkelt, s párjával együtt nem hagyták elmenni, olyannyira hálásak voltak. Tyrande-nak szinte el kellett löknie őket magától, hogy folytathassa útját. Végül eszébe jutott, hogy még szóra kell bírnia őket.

– Azzal köszönhetitek meg a legjobban, ha elmondjátok, hogyan sérültél meg, Karius.

A férfi bólintott, azután elbeszélte, amire emlékezett. Élelemre volt szükségük, de a menekültek között senki sem tudott adni. A többség annyi holmival futott el a szörnyek elől, amennyit fel tudott markolni, és nem mindenkinek az étel volt az első gondolata. Úgy döntöttek hát, hogy Karius körülnéz a környéken.

Valamennyire ismerte a vidéket gyermekkorából, így szinte egyenesen megcélozhatott egy területet, ahol régebben ízletes bogyót termő bokrok növekedtek, és a közelben egy patak adhatott friss vizet. Megígérte párjának, hogy rövidesen visszatér, és egyedül indult útnak. A kétségbeesés vezérelte lépteit, és csak reménykedni tudott abban, hogy mások még nem csupaszították le a ligetet.

Reményei hiábavalók voltak, és bár legalább kulacsát meg tudta tölteni, élelemért még mélyebbre kényszerült az erdőben. Végül talált egy bokrot tele érett szederrel, és próbálta minél gyorsabban teleszedni erszényét, közben maga is eleget falt, hogy legyen ereje a visszaúthoz. Épp csak végzett, amikor hallotta, hogy valami termetes élőlény mozog a közelben. Taurenre vagy medvére gyanakodva sietősen elindult visszafelé, mindvégig hátra-hátranézve válla felett, hogy legalább a meglepetést elkerülhesse.

Azonban az erdő könnyen megcsalja a fület, és ő sem a megfelelő irányba nézett, amikor a bestia rárontott – szemből. Karius valaha a Feketebástya-erődben szolgált, így katonai kiképzést kapott, és nem dermedt meg a veszély közelségétől. Hátraugrott és azonnal megfordult, hogy valamiképpen lerázza a szörnyet. A kutyaszerű démon így elvétette az ugrást, de azonnal a férfi után vetette magát, és sikerült elkaszálnia a lábát. Fölé magasodva tépett bele Karius mellkasába.

A menekülő ahhoz is túlságosan megrémült, hogy felkiáltson, ehelyett harci ösztönei vették át teste irányítását és csapkodva verte az avart maga körül, hogy valami fegyvert találjon. Szerencséjére talált egy marokba illő követ, és azt megragadva teljes erőből lecsapott vele a teremtmény orrára. A kutya felnyüszített és eleresztette, mancsával törölgette a fejét.

Karius képtelen volt felkelni, hogy legalább megpróbáljon elfutni, és úgy érezte, csupán néhány lélegzetvételt nyert az életből. Ám akkor éles reccsenést hallott a távolból, ahogy az visszhangot vert a fák között. A démon megmerevedett, felkapta a fejét és hallgatózott néhány pillanatig, azután sebesen elinalt a hang forrásának irányába.

A veszély elmúltával a férfi is megkönnyebbült valamelyest. Amennyire tudta, gyorsan megnézte a sebet; minthogy úgy tűnt, csak a húsa sérült meg, csupán annyit tett, hogy ingével átkötötte felsőtestét. Összeszedte erejét és visszaküzdötte magát a menekülőkhöz.

Tyrande aggódó sejtelemmel telve hallgatta a történetet. Karius igencsak szerencsésnek mondhatta magát, hogy túlélt egy ilyen találkozást, az azonban aggodalomra adott okot, hogy egy pokolkutya bukkant fel a frontvonaltól távol, az állítólag még éjelfek által birtokolt vidéken. Persze, egyetlen ilyen bestiával még viszonylag könnyen elbántak a varázstudók, de akár többen is lehettek. Ettől újabb sejtelem fészkelte be magát a lány gondolatai közé.

– Azt mondtad, valamiféle hang szólította el a kutyát. Miféle hang?

Karius eltűnődött a válaszon, mielőtt kimondta.

– Éles, reccsenő hang volt, de biztosan nem fa tört meg.

– Mint a villámlás hangja?

– Inkább ostorcsattanásra emlékeztetett. Tyrande-nak nem jutott eszébe több kérdés.

– Köszönöm, hogy elmondtad. Ha megbocsátotok, folytatnom kell a munkámat.

– Nem hagyhatsz itt így minket! – ellenkezett a nő. – Szeretnénk megköszönni neked valamiképpen, amit értünk tettél. Már majdnem elsirattam a férjemet!

Tyrande-nak nem volt ideje a további vitára. Gyorsan megáldotta mindkettejüket, kibontakozott a hálálkodó karokból és továbbindult a kantáron vezetett éjszablyával, rajta Shandrisszal. A lány csészényire kerekedett szemmel bámult rá.

– Teljesen meggyógyítottad! Úgy nézett ki, mint aki a halálán van már!

– Magam is ezt hittem – válaszolta Tyrande, miközben felült a kamasz mögé. – A Holdanya ajándéka segített rajta.

– Sohasem gondoltam volna, hogy a papnők képesek meggyógyítani egy ilyen szörnyűséges sérülést! És miféle rettenetes szörnyek járnak erre! – Shandris az ismeretlentől való félelem, és a csodát látottak reménykedő hite között vergődött.

– Hallgass, kérlek! Gondolkodnom kell. – És a lányban benne akadt a szó. Tisztelte már annyira Tyrande-ot, hogy bármi akart is kitörni belőle, inkább engedelmeskedett a kérésének. Tyrande elindította az éjszablyát és sietősen arrafelé lovagolt, amerre a varázstudókat sejtette. A papnők könnyen elbeszélgettek a menekülőkkel, így mindig megkérdezték őket, hogy mit hallottak az ellenségről – már szinte automatikusan indult jelentést tenni. Ezúttal olyasmit tudott meg, ami minden bizonnyal számot tart Malfurion és Krasus érdeklődésére. A Légió orvgyilkosai mellettük, avagy lehet, hogy előttük járnak.

* * *

A fekete sárkányok éjidőben tértek vissza hatalmas barlangjaikba. Neltharion már nagyon várta, hogy hazaérjen, mert még sok elvégeznivalója maradt. Terve közeljárt a befejezéshez, és már alig volt képes visszafogni türelmetlenségből fakadó nyugtalanságát, amikor színlelnie kellett a többiek előtt.

Kisebb termetű hím ült egy felfelé mutató karomhoz hasonlatos hegycsúcson, és a Föld Őrzőjének láttán lehajtotta fejét alázatos tisztelete jeléül. Ura nem törődött vele, vágyai túlságosan magukkal ragadták. Leszállt a raj barlangjainak főbejáratánál és azonnal hitveseihez fordult, akik közvetlenül mögötte érkeztek. A mélyből tompán felhallatszott a többi fekete sárkány hangja.

– Lemegyek a szentélybe. Senki se zavarjon!

A nőstények csak bólintottak; rendszeresen hallották ezt a parancsot. Nem volt joguk megkérdőjelezni a nagy megtestesülés szándékait, így soha nem érdeklődtek az iránt, hogy mit csinál Neltharion odalent, ahová mindig egyedül ment. Hiába számítottak kiválasztottaknak a fekete sárkányok között, ők is csak engedelmeskedhettek a Föld Őrzőjének elnyomó uralma alatt. Mi több, Neltharion őrülete már a raj minden egyes tagját megfertőzte valamelyest, s így valójában nem is merültek fel ilyen jellegű kérdések.

A hatalmas sárkány átmanőverezett az alagutakon, amelyekben épp csak elfért. Ahogy egyre lejjebb ereszkedett a barlangrendszer mélyére, a raj hangjai elhalkultak, átvette helyüket egy másik, különösebb zaj, amely lentről visszhangzott fel újra és újra. Fém kalapácsolásának ismétlődő csattanásaira emlékeztetett, mintha egy kovácsműhely működött volna a barlangok mélyén. A zaj egyre csak ismétlődött, monoton zörejként festette alá a föld neszeit és morajait. Neltharion szélesen elvigyorodott; elégedett volt. Minden megfelelően haladt előre a maga útján.

Nem a kalapácsütések felé vette az irányt, hanem befordult egy oldalsó járatba és tovább ereszkedett lefelé. Idővel az ütemes ütések is elhalkultak a távolban, és már csak a Föld Őrzőjének lélegzése vert visszhangot a barlangfolyosókon. Ennyire lent talán még csak egyedül ő járt. Személyes birodalmának fénytelen útjai húzódtak ott; senki sem léphetett be az engedélye nélkül.

Végül elérte azt a roppant termet, ahol eddigi munkája nagyrészét elvégezte. Amint belépett, izgatottan remegve, ösztönösen beleszagolt a levegőbe. A megújuló jelenlétek érzete mindig olyan volt, mintha idegenekkel találkozott volna a szentélye mélyén. Míg más sárkányok között járva a hangok csupán halkan mormoltak, ott lent izgatott őrjöngéssel kiáltottak fel.

Hamarosan…!

Hamarosan…!

A világ rendje helyreáll…!

Akik elárultak, mind megbűnhődnek…!

Helyreáll a rend…!

Uralomra kerülsz, ahogy az megillet…

Ezeket és hasonlókat ismételgettek újra és újra a Föld Őrzőjének elméjében. Ő büszkeségében kidagasztotta mellkasát, tekintetében izgatott várakozás fénylett. Érezte: a világ hamarosan olyanná válik majd, amilyenre ő vágyakozott. – Mind megadták, amit kértünk – mondta az üres levegőnek. – Még az elérhetetlen Nozdormu is.

A hangok nem válaszoltak, de a sárkány úgy érezte, elégedettek az eredménnyel. Bólintott, csak úgy magának, azután lehunyt szemmel összpontosítani kezdett. Hívására megjelent előtte a Sárkánylélek.

– Lássátok hát szépségét! – mormolta maga elé, ahogy a szeme magasságában lebegő korongot csodálta. – Lássátok hát tökéletességét és hatalmát!

Az eszköz aranyszín izzást árasztott magából, ezúttal jóval erőteljesebben, mint korábban bármikor. Amikor Neltharion megragadta akaratával, a Sárkánylélek hangtalanul remegni kezdett; vele együtt remegett a belső szentély egésze, mintha maguk a sztalaktitok és sztalagmitok keltek volna életre. A mozgás egyre erősödött, a Föld Őrzőjének minden mohó lélegzetvételével egyre csak fokozódott. A mennyezetről sziklaszilánkok hullottak alá, s a lelógó kőalakzatok baljósan reszkettek.

– Igen… – sziszegte a sárkány, tekintete szikrázott az aranyszín fényben. – Igen…

Immáron az egész hegy beleremegett a mélyében ébredő erők lüktetésébe, mintha vulkánként készülne kitörni éppen. A mennyezeten repedések jelentek meg, hasadékok, amelyekből sziklatömbök zuhantak alá, hogy fülsüketítő zaj kíséretében törjenek össze a padlón. Néhány eltalálta Nelthariont is, de nem ártottak, így ő sem törődött velük.

Azután éteri alakok emelkedtek ki a Sárkánylélekből: fényből termett színes árnyak, nyugtalanul mozgó képek. Többségüknek szárnyai voltak, hasonlítottak a Föld Őrzőjére, bár akadt köztük kékes-fehér, bronzos, vörös, zöld és fekete egyformán. Ott keringtek a korong körül, s számuk egyre csak növekedett.

Más alakok is akadtak közöttük, kisebbek és torzabbak is egyszerre. Beteges-zöld színben izzottak, sokuk szarvakat viselt fején, s szemeik sötét gödrök mélyére rejteztek. Jóval kevesebben voltak, látványuk mégis erőteljesebb, feszültebb érzést keltett – kelletlen és kellemetlen gonoszságot árasztottak magukból.

Mindazon teremtmények esszenciája jelent így meg, amelyek akarva-akaratlan részt vettek a Sárkánylélek megalkotásában. Összeadott hatalmuk mellett eltörpültek a nagy megtestesülések; már a korong létrehozóján is felülemelkedtek. A puszta megjelenésük is elegendő volt, hogy hevesen megrázzanak egy hegyet és annak környékét, majdnem beomlasztva a barlangokat.

Hirtelen elszabadult egy hatalmas sztalaktit, s az álmodozásba révedt Neltharion csak megkésve vette észre. Egy ilyen méretű és súlyú, hegyes kődarab lezuhanása még neki is sérülést okozhatott; pofája bal oldalát érve feltépte a pikkelyeit. A váratlan fájdalomtól megrebbenő sárkány odakapta mancsát, és véletlenül megütötte az előtte lebegő korongot.

A Föld Őrzője döbbenten és csalódottan üvöltött fel. Egyik pikkelyének kemény széle felsértette értékes alkotásának felszínét, tönkretette annak tökéletességét. A felette forgolódó lelkek úgy nyüzsögtek, mintha uralhatatlan őrjöngésbe kezdtek volna.

A sárkány gyorsan cselekedett: félbeszakította a fenntartott varázslatot. A szellemszerű alakok egy pillanat alatt visszasüppedtek a korongba, de mégis lassabban, megfontoltabban, mint ahogy szerette volna. Amint eltűntek, a hegy’ j remegése is alábbhagyott, majd teljesen elcsitult, szállongó por és számos hasadék maradt utána.

Amint lehetett, Neltharion a mancsába vette a Sárkánylelket és megnézte. A sérülés nem volt olyan mély, mint először gondolta, de a puszta léte is kétségbe ejtette. Nem hitte, hogy bármi is – legkevésbé ő maga – veszélyt jelenthet az alkotására.

– Meggyógyítalak – suttogta a korongnak, közben szinte úgy ringatta termetes mancsában az apró tárgyat, ahogyan anya tartja újszülöttjét. – Újra tökéletes leszel.

Mellkasához ölelte a Sárkánylelket és olyan sebesen indult vissza, felfelé, ahogy három lábon haladni tudott, félig futó, félig ugráló mozgással. Tépelődött magában, tekintetén és vonásain önvád tükröződött. Légzése szaggatottá vált, mintha attól félne, hogy minden semmivé foszlik, amit addig elért.

Ahelyett, hogy visszatért volna a feketék barlangjaiba, inkább másfelé vette az irányt. Néhány oldaljáraton keresztül egy félreeső alagútrendszerbe érkezett, ahol a kalapácsolás egyre erőteljesebben hallatszott, majd beszédhangok keveredtek bele, bár a szavakat elnyomta az ütemes zaj. Neltharion átküzdötte magát a szűkebb folyosókon, majd berontott egy barlangterembe. Tűz világította be a teret, ahol pöttöm, fürge goblinok végeztek különféle fémmunkákat. Kemencék és tűzhelyek álltak mindenfelé; a messze lentről feltörő láva fűtötte őket. Fél tucat zöld bőrű teremtmény küzdött valamiféle nagy fémtárggyal, amely leginkább egy óriás ovális pajzsára hasonlított. A felforrósodott fémet hatalmas dézsányi vízbe dobták, gőz tört fel, majdnem megfőzte az egyik goblint.

Sokan különféle fémdarabokat kalapáltak, némelyikük kezeslábast hordott és a többiek között mászkált. Felügyelték a munkát, azt, hogy mindenki rendesen végzi-e a feladatait. Hirtelen nem találva, akit keresett, Neltharion elüvöltötte magát.

– Meklo! Meklo! Gyere ide!

A behemót kiáltása elnyomott minden más zajt, és a goblinok ledermedtek egy hosszú pillanatra. Egyikük majdnem ráborított egy üstnyi olvadt fémet a társára.

– Dolgozni! Dolgozni! – szólalt meg egy méltatlankodó hang a hirtelen beállt csendben. – Talán elölről akartok kezdeni mindent?

A munkások azonnal engedelmeskedtek. Egy a magasban lévő pallón idősödő, cingár alak totyogott a türelmetlen sárkány felé, kopasz koponyáján egyetlen csimbók őszes haj lengedezett. A főgoblin motyogott valamit magában, mintha folytonosan fejben számítgatna és tervezgetne:

– Nyolc hüvelyk vastag, és a felszíne százhúsz négyzetlábnyi. Akkor az azt jelenti, hogy nagyjából negyvenkét fonttal többet kell adni a keverékhez és… – Nekiütközött egy fekete sárkánymancs elébe tartott ujjának. A teremtmény meglepetten nézett fel:

– Neltharion nagyúr?

– Meklo! Nézd ezt meg!

A Föld Őrzője odatartotta másik mancsát, és megmutatta a benne őrizgetett Sárkánylelket. Meklo megvizsgálgatta a korongot és szinte felnyüszített, amikor meglátta a sérülést: – Ilyen mestermű és most tönkrement! Tökéletes volt! Hibátlan volt!

– Az egyik pikkelyemtől sérült meg. Magyarázd el, hogyan lehet ez, ha sérthetetlen!?

– Szerintem tudom a választ – nézett fel a tárgyról a goblin, azután ismét felvinnyogott, amikor meglátta Neltharion sérülését. Gyorsan folytatta: – Hát persze! Ugyebár te magad is részt vettél a megalkotásában, Neltharion nagyúr?

– Ott voltál, góbiin! Te is tudod!

– Igen, persze. Te magad alkottad meg a formát az öntéshez. – A főnök elgondolkodott egy rövid időre. – A többiek mind az esszenciájukat adták? Mind hozzá vannak kötve a korongba helyezett szövevényhez?

– Természetesen.

– Aaaha! De te magad nem, nagyuram! Te alkottad meg a Sárkánylelket, saját hatalmaddal és véreddel hoztad létre, de te vagy a világon az egyetlen sárkány, aki nem lett közvetlenül hozzákötve. – A góbiin elvigyorodott, kimutatta hegyes, elsárgult fogait. – így te lettél az egyetlen gyenge pontja, Neltharion nagyúr! A pikkelyed ugyanúgy képes megsérteni, mint bármely más részed. Úgy vélem, könnyedén összeroppanthatnád, ha akarnád. – És közben csippentő mozdulatot tett egyik mutató-és hüvelykujjával.

A Föld Őrzője sértett képet vágott.

– Sohasem tennék ilyesmit!

– Persze, hogy nem! Persze, hogy nem! – nyugtatgatta Meklo. – De más egyáltalán nem sértheti fel, nemhogy elpusztítaná.

A sárkányban fortyogó harag enyhült valamelyest. Gonosz vigyorra húzta száját, felfedte a goblinénál is nagyobb fogait.

– Nem, semmi sem árthat neki. A Sárkánylélek sérthetetlen!

– Egészen addig, míg magad nem veszel részt az elpusztításában – emlékeztette merészen a cingár alak.

Azonban a Föld Őrzője már túllépett sértett haragján, és sajnálkozva nézett le a varázslatos erejű tárgyra.

– Ez nem fog megtörténni, de meg kell javítanod. Újra tökéletesnek kell lennie.

– Ugyanaz kell hozzá, mint a megalkotásához. A sárkány horkantott egyet.

– Épp elég vért adtam, hogy megcsinálhasd. Legyen sértetlen!

– Természetesen. Természetesen – válaszolta Meklo, közben lenézett a többi goblinra. – Lelassítja valamelyest a többi munkát. Azokhoz is szükségünk van a véredre és a mágiádra.

– Minden más várhat! A korong előbbre való.

– Akkor, akár kezdhetjük is, nagyuram. Adj egy kis időt, hogy összeszedjem a kellő segéderőt.

Neltharion kiegyezett egy kis várakozással. A goblin segítségével megjavíthatja a Sárkánylelket, és ez megérte a rászánt időt. Meg kellett volna őriznie az értékes alkotás épségét, hogy tökéletes legyen, akárcsak ő maga. Együtt fognak majd uralkodni – nem eshet rajta csorba.

Tíz

– Tűrhetetlen! – mondta Csillagszem uraság és felszippantott egy csipetnyit az erszényében tartott porból. – A tökéletes lehetőséget szalasztottuk el, Kur’talos!

– Talán, Desdel, de talán mégsem. Mindenesetre már megtörtént, és legfeljebb beszélhetünk róla.

A két parancsnok Hollócsőr sátrában állt, több másik nemesi származású tiszttel körülvéve, és a további terveket tárgyalták. Csillagszem Desdel meg volt győződve róla, hogy Kur’talos elhamarkodottan döntött a sereg megállításáról, amikor megfutamították az ellenséget. Bizonyos volt benne, hogy az éjelfek sértetlenül elvonulhattak volna Suramarig, de őt senki sem hallgatta meg – ezt a véleményét többször is hangoztatta már, mióta Krasus és a többiek csatlakoztak a parancsnoki megbeszéléshez.

– A katonák vitézül harcoltak – válaszolta a mágus türelmesen –, de kimerültek voltak már. Pihenniük kellett.

– És enniük – tette hozzá Brox, aki a varázstudókkal együtt érkezett. Az éjelfek kifejezetten nem kívánták az ork és a többi idegen társaságát, de mivel Hollócsőr nem parancsolta ki őket, így senki, még Csillagszem sem emelte fel szavát a jelenlétük ellen.

– Igaz – értett egyet a Feketebástya-erőd ura. – A katonáknak és a menekülteknek enniük és aludniuk kellett; ez eldönti a vitát. Foglalkozzunk inkább az elkövetkezőkkel.

– Természetesen bevonulunk Zin-Azshariba! – sípolta Csillagszem. – Meg kell mentenünk a királynőt!

A nemesek egy része gondolkodás nélkül visszhangozta e véleményt. Krasus összehúzta a szemöldökét, de nem szólt semmit. Még érkezésük előtt megtárgyalta ezt a többiekkel, és mind tudták, hogy a tisztek Azshara ártatlanságának hitébe kapaszkodnak, ahogyan szinte minden éjelf. Minthogy Zin-Azshari adott helyet a démonok kapujának is, így haszontalan lett volna bármi másról beszélni. A fővárost be kellett venniük, legyen bármi a hajtóereje a seregnek. Azonban Krasus nem hitte, hogy segítség nélkül képesek lesznek erre.

Azután figyelmen kívül hagyva minden protokollt előlépett és felszólalt:

– Hollócsőr nagyúr! Újfent olyasmiről kell szólnom, amiről nem szívesen hall, de elkerülhetetlen az említése.

A parancsnok oldalra nyújtotta a kezében tartott serleget, Csillagszem gyorsan töltött bele némi bort. Még a válsághelyzet sem törölhette el a hierarchiából fakadó előnyök élvezetének vágyát.

– Gondolom, a törpékkel és hasonlókkal való kapcsolatfelvételre utalsz.

Csillagszem felhorkant, a többiek arcán is gúnyos mosolyok jelentek meg. Csak kevesen nyugtázták kifejezéstelen arccal vagy várakozón a hallottakat. Nyilvánvaló volt, hogy ezúttal sem fogják megfontolni tanácsát, de a mágus kitartott:

– Jelenleg a Légió már eljuthatott a törpék birodalmának határára, át is léphetett azon. Külön-külön kevés esély van az egyes népek túlélésére, emellett egy összevont erő jóval kisebb veszteséggel – jóval kevesebb éjelf élet árán – bevehetne Zin-Azsharit.

– Taurenek a főváros körül?! – tört ki az egyik nemesből. – Odaengedjük azokat a barbárokat?!

– Jobb, ha a démonok költöznek be? – súgta Rhonin Malfurionnak.

– Nem érted! – válaszolt a druida mogorván.

– Nem. És nem is akarom megérteni.

A parancsnok lenyelte borát, és letette a serleget a tábori asztalkára. Úgy nézett a mágusra, mint valami tiszteletre méltó, de megzavarodott alakra.

– Krasus mester! Értékeljük közreműködésedet eddigi eredményeinkben. Mesterségbeli tudásod magasan felette áll varázslóink képességeinek; természetesen szívesen megfontolok bármilyen javaslatot a mágikus művészetek stratégiai alkalmazására. – Hollócsőr tekintete megkeményedett: – Azonban más egyéb ügyekkel kapcsolatosan szeretnélek emlékeztetni, hogy nem tartozol népünk gyermekei közé, így nem ismerhetted meg életünk alapvető igazságait és szabályait. Természetesen nem tehetsz róla, hogy idegenként jársz közöttünk, így nem vetlek meg tudatlanságodért, de egyszer és mindenkorra felhívnám a figyelmedet arra a tényre, hogy ha még el is követnénk egy ilyesfajta őrültséget, nem valószínű, hogy a törpék és a taurenek a segítségünkre sietnének. Legalább annyira bizalmatlanok, mint mi ővelük szemben. Hogyan képzelted, hogy még ha csatlakoznának is, két bizalmatlan katona képes lenne hatékonyan küzdeni egymás mellett?

– A törpék szívesebben fordulnának ellenünk – jegyezte meg Csillagszem. – Hiteles feljegyzések szólnak a kapzsiságukról. Kirabolnának, azután visszamásznának a lyukaikba.

Egy másik tiszt hozzátette:

– És a taurenek az idejük java részében egymással harcolnak. Inkább állatok azok, nem értelmes teremtmények! Csak káoszt terjesztenének egy fegyelmezett seregben, és öntudatlanul a démonok kezére játszanának.

– Látod, Krasus mester? – értett egyet Hollócsőr. – Nem csupán zavart keltenénk a saját sorainkban, de a biztos pusztulást hoznánk magunkra.

– Akkor is, ha egyedül próbálkozunk.

– Ennek a beszélgetésnek ezennel vége, jó mágus, és tiszteletteljesen megkérlek rá, hogy többé ne hozakodj elő vele!

Farkasszemet néztek néhány hosszú pillanatig… és először Hollócsőr nézett félre. Magasabb szintű ereje ellenére Krasus beletörődött vereségébe.

– Bocsáss meg, hogy túlléptem a határaimon – mondta.

– Ellátmányról és szállításról tárgyalunk, Krasus mester. Semmi szükség varázstudókra a megbeszélés ezen szakaszában, kivéve Illidant, aki a személyes szolgálatomban áll. Javaslom, pihenj le társaiddal, később még szükségünk lesz az ismereteitekre.

A sárkánymágus udvariasan bólintott és a többiek kíséretében kisétált a sátorból. Amint hallótávolságon kívül értek, keserűen jegyezte meg:

– A rövidlátás okozza majd a vesztüket. Csak a többiekkel szövetségben győzhetnek.

– Ezt sohasem fogják elismerni – mondta Malfurion. – A népem túl büszke ahhoz, hogy másokra támaszkodjon.

– Korialstrasz segítségét nem igazán bánták – ellenkezett Rhonin.

– Egy sárkányt elég nehéz figyelmen kívül hagyni, Rhonin mester.

– Való igaz – mormolta Krasus tűnődve. – Meg kell találnom őket – fordult azután Rhoninhoz.

– Kiket?

– A sárkányokat.

Brox horkantott egyet és Malfurion meglepetten nézett. Tudta, hogy a mágus valamiféle szoros kapcsolatban van a segítőkész vörössel, de valahogy nem tudott rájönni e kapcsolat lényegére.

– A sárkányokat, Krasus mester? Nagyon maguknak valók, nem szólnak bele a világ dolgaiba. Hogyan gondolod, hogy megtalálod őket? És hogy segítenek is?

– Megvannak az eszközeim, de ez a feladat gyors utazást kíván. Az éjszablyák is túl lassúak; szükségem lesz valamire, ami repül.

– Egy sárkányra, esetleg? – kérdezte Rhonin. Malfurion mintha gúnyt érzett volna a hangjában.

– Kisebb teremtmény is megteszi, barátom.

A többiek meglepetésére a druida tett egy javaslatot:

– Erdős vidéken járunk; talán fel tudom venni a kapcsolatot Cenariusszal. Ő biztosan tud valamiféle megoldást.

Arckifejezéséből ítélve Krasusnak nem igazán tetszett az ötlet, de egyikük sem tudott jobbat. Végül bólintott:

– Indulnom kell, amint lehetséges. Árnydal kapitány bizonyosan visszatartana, ha megneszeli, vagy ami még rosszabb, esetleg el akarna kísérni a csapatával. Attól tartok, ezzel nemcsak az éjelfek figyelmét keltenénk fel.

Jarod és a többi testőr épp pihenőidejét töltötte. Nem gondolták, hogy a mágiahasználók veszélybe kerülhetnek a méretes tábor közepén, a mágikus támadásokkal szemben pedig egyetlen penge vagy pajzs sem védhette meg őket jobban, mint a saját hatalmuk. Persze, amint a katonák egy kicsit kifújták magukat, biztosan újra szemmel tartják majd a varázslókat. Ezzel ellentétben Krasus szeretett volna egyedül utazni.

– Biztos, hogy szükséges ez? – kérdezte vörös hajú mágustársa.

– Két okból megyek, Rhonin. Az egyik az, amiről beszéltünk: a sárkányok megfordíthatják az esélyeket. A másik ok jóval személyesebb: meg kell néznem, miért hallgattak el. Nem kellene, ezt te is megértheted. Rá kell jönnöm, mitől ilyen csendesek.

Ezek után Krasus nem foglalkozott az ellenvetésekkel. Hollócsőr és a tisztek úgy döntöttek, este útnak indulnak. Mire felfedezik a távozását, addigra messzire el akart érni, vagy ha lehet, akár már visszafelé tart majd. Rhonin bólintva kérdezte:

– Mi legyen velem és vele? – Az orkra mutatott.

– Ha druida barátunk ötlete beválik, akko