/ Language: Hungary / Genre:antique

Végtelen Forrás

Richard Knaak

Az Ősök Háborúja trilógia 1. kötete Az epikus trilógia első részében három hős eltéved az időben és örökre megváltoztatja a jövőt, azáltal, hogy szerepet vállalnak az ősök háborújában. Az egyikük Krasus, a sárkánymágus, kinek évszázados emlékezete és hatalma megmagyarázhatatlan módon meggyengül. Vele együtt érkezik a múltba az ember Rhonin, egy tehetséges varázshasználó, ki hazavágyik a családjához, ám közben egyre csábítja hirtelen megnövekedett hatalmának forrása. Az ork Broxigar is melléjük keveredik, a veterán, kinek egyetlen kívánsága az élettől nem más, mint a dicső halál. Szinte érkezésükkel egy időben a dimenziók közötti káosz-valóság ura, a Sötét Titán, Sargeras hatalmat nyer Azshara királynő és az Előkelők felett, s nagyra törő terveiket felhasználva démonokat küld a világra, hogy előkészítsék személyes átlépését. A három hős kelletlen szövetsége együttes erővel veszi fel a küzdelmet a Lángoló Légió démonaival…

WARCRAFT

RICHARD A. KNAAK

Végtelen Forrás

(Az Ősök Háborúja trilógia 1. kötete)

Egy

A szakadék legszélén magas, méltóságteljes palota állt, s oly bizonytalanul tekintett le az alant elterülő fekete víztömegre, mintha egyenesen bele akarna fordulni a mélységbe. Mágia olvasztotta egybe a fákat és a sziklákat, s amikor a hatalmas építmény megszületett, mégis olyasféle csodának számított, amelynek szépsége bárkit szíven ütött. Óriási fák képezték a vázat, közéjük fal épült, rajtuk kiálló tornyocskák és magas, nyitott ablakok sokasága. A falakat vulkanikus kőből emelték, majd sűrűn egymásba fonódó indákkal és óriási gyökerekkel erősítették meg. A középen álló főépület szerkezetét több mint száz ősi faóriásból álló misztikus liget alkotta; az összehajló törzsek és ágak közé kövekből és indákból emeltek falakat.

Ám a néhai csodát és környékét nyugtalanság járta át, amely azon a viharos éjjelen is egyre csak erősödött. Azon kevesek, akik éppen az ősi építményt nézték, gyorsan eltakarták szemüket. Az alant elterülő tó ébenszín vize erőszakos, természetellenes módon kavarodott fel. Habos hullámokat vetett, házmagasakat, amelyek felemelkedtek és – alig haladva valamennyit – össze is omlottak, robajuk felhallatszott a sziklafalak tetejéig. Színek jelentek meg a feketeségben; mélyén és felszínén arany, karmazsin és bomlás-zöld fényfoltok lüktettek. Mennydörgés morajlott, mint ezer sárkány morgása, és akik a part mentén laktak, remegve húzták össze magukat, nem tudván, miféle vihar szabadult reájuk.

A palotát körülvevő falakon őrszemek álltak erdőzöld vértezetben, dárdákkal és kardokkal felszerelkezve, baljós tekintetük éberen fürkészte a környéket. Néha-néha titokban sanda pillantásokat vetettek a falakon belülre is, leginkább a főtoronyra, ahol kiszámíthatatlan erők kezdték vonzani, maguk felé húzni a tóban megjelent fényeket. A vízből kibukkanó mágikus energiák színes villámok formájában csaptak fel, majdnem a toronycsúcsig.

Ama torony legfelső termében magas, karcsú alakok álltak csillámló türkizszín köntösben, amelyet ezüsttel hímzett rúnák díszítettek. A magas, karcsú alakok egy a padlóba vésett hatszög körül álltak, melyet mindenféle szimbólumok borítottak. Holt nyelv írásjeleit rótták oda, amelynek ősiségéhez képest ismerőinek élete csupán ellobbanó lángnyelvnek tűnt.

Pupilla nélküli, ezüstszínben fénylő tekintetek meredtek a mintázatra, és nemesen ívelt ajkak mormolták el a varázslat első szavait. Az éjelfek sötétlila bőrén izzadság ütközött ki, ahogy a szólított mágikus energiák egyre erősödtek. A tóból kiemelkedő színes villámok áthatoltak a torony falain, hogy a mintázat közepe táján találkozzanak, és megformálják azt a lángoló gömböt, amely az első sikert jelezte. Önként választott sorsa, szemei helyére ültetett fekete ékkövei segítségével, a varázsmunka felügyelője nem csupán ennyit látott. A felszínen játszó erők látványa helyett a gömb mélyén megjelenő bonyolult energiaszövevény kialakulását figyelte feszülten. Arcán mohóság és várakozás ült.

S volt ott még valaki, aki nem vett ugyan részt a varázsmunkában, jelenléte mégis fellelkesítette a varázslókat, kiknek ő minden mozdulatát, minden szavát csodálattal figyelte. Elefántcsontból és bőrből készített, fényűző karosszékben ült, tökéletes arcát sűrű színezüst haj keretezte. Testének tökéletes vonalait selyemöltözék – aranyszínű, mint a szeme – fedte fel inkább, mintsem túlságosan elrejtette volna; a királynő fenséges látványt nyújtott. Hátradőlt támlás székében, és aprót kortyolt aranyserlegéből. Drágaköves karkötői csilingelve verődtek össze keze minden mozdulatára, és rubintos tiarája csillogva verte vissza a varázslatos energiák fényét.

Tekintete rendszeresen a fekete szemű alakra ugrott, telt ajkai körül a gyanakvás ráncai jelentek meg. Bár amikor egyszer a férfi hirtelen ránézett, a nő mintha megérezte volna. A gyanú jele szertefoszlott, helyét erőtlen mosoly vette át.

A kántálás folytatódott, s a fekete tó őrjöngve tombolt. Háború dúlt ott valaha.

Így hát a történelem újabb feljegyzésekhez jutott, s a feljegyzések sorai között számtalan élet felejtődhet el mindörökre a dúlás, és a halandó világ majdnem-pusztulása emlékének, valóságával együtt. Csak egy emberöltőbe telik.

Ilyen esetekben még a sárkányok emlékezete is fürgébben száll tova, gondolta magában a szürke köntösös, sápadt mágus. Nem véletlenül jutottak eszébe éppen ezek a szavak, mert bár a felületes szemlélő számára csupán nyurga, elfekhez hasonlatos alaknak tűnt sólyomszerű arccal, őszülő hajjal és három lefutó heggel arca jobb oldalán, valójában jóval több volt ennél. A többség csak valamiféle varázshasználónak ismerte, de néhányan úgy szólították; Korialstrasz – csak sárkányok viselhetnek ilyen nevet.

Krasus sárkánynak született, fenséges vörös bestiának, és hamar a nagyszerű Alexstrasza legifjabb hitvesévé vált. Aki pedig maga a Sárkánykirálynő, a nagy megtestesülések egyike, az Élet Forrása volt. Krasust gondolatai ismét elvonták a rövidebb életű fajok jelenének és múltjának tanulmányozásától.

Sziklába vájt rejtekéből, amelyet új lakhelyéül választott, Krasus belátta Azeroth kontinensének minden zugát. Halványan fénylő smaragdkristálya tette lehetővé, hogy meglessen bármely vidéket és személyt, ha épp ez állt szándékában. Bárhová nézett, mindenütt csak a pusztítás nyomait látta.

Úgy tűnt, mintha alig néhány esztendeje győzték volna le az orkoknak nevezett zöld bőrű lényeket, akik túlnanról érkeztek, és megszállták a világot. Maradékuk kisebb-nagyobb táborokba kényszerült, és Krasus úgy hitte, a világ készen áll a békére. Ám e béke rövid életűnek bizonyult. A Szövetség – az emberek által vezetett, fajok közti szövetség, amely az ellenállás fő frontját jelentette – azonnal bomlani kezdett, tagjai az egymás feletti hatalomért versengtek. Mindez részben a sárkányok – egy bizonyos sárkány, Halálszárny – bűne volt, de legalább ugyanannyi írható az emberek, a törpék és az elfek kapzsiságának számlájára is. Ám talán még ez sem okozott volna nagy aggodalmat, ha nem érkezik meg a Lángoló Légió.

Aznap Krasus a távoli Kalimdort, az óceán túlpartján fekvő kontinenst szemlélte. Mintha szörnyű vulkánkitörések tépték volna szét a vidéket: megfeketedett maga a föld is. Élettelen hevertek a tájak, nyoma sem volt bármiféle életnek. A Lángoló Légió mindent elpusztított.

A tüzes démonok otthona túl volt minden ismert valóságon. Mágiát kerestek, mágiát zabáltak. Szörnyűséges csatlósukkal, a Végzethozóknak nevezett élőholt sereggel összejátszva, lecsupaszították a világot. Nem számoltak azonban azzal a szövetséggel, amely ellenük fordított minden halandó fajt.

Az orkok, akik valaha a démonok bábui voltak, szintén ellenük fordultak. Csatlakoztak az emberek, törpék, elfek és sárkányok szövetségéhez, hogy együtt irtsák a démoni harcosokat és dögevő bestiáikat. Végül sikerült lezárni a szörnyetegek pokoli otthonába vezető átjárókat. Ezrek vesztek oda, de minden más megoldás…

A sárkánymágus horkantott egyet a gondolatra. Valójában egyáltalán nem volt más megoldás.

Krasus a gömb fölé tartotta hosszú, vékony ujjait, és az orkokra összpontosított. A kép előbb homályos volt, de néhány pillanat elteltével a kristály hegyes-sziklás területet mutatott, valahol a kontinens belső részén. Kíméletlen vidéket, mely épp csak elegendő életet hordozott ahhoz, hogy eltartsa az új telepeseket, a vad környezethez szokott orkokat.

A legnagyobb településen már nem csupán sátrak, de több kőépítmény is emelkedett. Itt a hadfőnök, Thrall, a háború egyik hőse uralkodott. A szállásául szolgáló magas, kerekded építmény minden más faj szemével nézve puszta kőhalom volt csupán, de az orkok vonzódtak az effajta egyszerűséghez. Számukra kezdetben már az is különcködésnek számított, ha letelepedtek, és egyazon helyen élték le az életüket. Oly sokáig voltak a démonok nomád rabszolgái, hogy szinte el is feledték az otthon szó jelentését.

A termetes, zöld bőrű alakok egy része éppen szántott. Az agyaras, vad külsejű munkásokat nézve Krasus elcsodálkozott az ork szántóvető, valaha képtelenségnek tekintett fogalmán. Thrall azonban meglehetősen szokatlan egyéniségnek bizonyult, és késznek tűnt elfogadni bármiféle eszmét, ami állandóságot hozhatott népének életébe.

Az egész világnak nagy szüksége lett volna némi állandóságra. A sárkánymágus egy intéssel eltüntette a képet, és egy jóval közelebbi hely szemlélésébe kezdett – a kedvelt és valaha büszke Dalaranra, Lordaeron fővárosára tekintett le. A Kirin Tor varázstudói, a mágia elsődleges hordozói által uralt város a Szövetség harcának elsődleges frontja volt a Lángoló Légió elleni küzdelem során, és ezért a démonok egyik legfőbb célpontjává vált.

Dalaran fele romokban hevert, a valaha büszke tornyok maradványai megtörten meredeztek, a nagy könyvtárak leégtek. Számtalan nemzedék tudása veszett oda, és ezzel együtt számtalan élet. Még a tanács is jelentősen megszenvedte a háborút. Krasus személyes barátai és tiszteletre méltónak tartott társai közül is sokan elestek, a vezetőség szétszóródott. A sárkánymágus tudta, hogy ő léphetne, segítő kezet nyújthatna, de kötötte a sárkányok hagyománya, miszerint a lehető legkevésbé avatkozhatott bele a halandó fajok dolgaiba. Mindenesetre Dalarannak határozottan kellett megszólalnia, ha azt akarta, hogy a szétforgácsolódott Szövetség, újfent megerősödjön.

A zűrzavar és a még előttük álló megpróbáltatások ellenére Krasus reménykedett. A világ problémái leküzdhetőknek tűntek. Nem kellett már félni az orkoktól, nem kellett már félni a démonoktól. Azeroth küzdeni fog, és ő hitte, hogy a Szövetség végül túléli bajait, meg is növekszik talán.

Magára hagyta a smaragdkristályt és felállt, szeretett Alexstraszája várta. A Sárkánykirálynő már tudta, hogy Krasus vissza kíván térni a halandók közé, hogy újra segítségükre legyen, és minden sárkány közül leginkább ő, az Élet Forrása értette ezt meg. A mágusnak vissza kellett változnia igaz önmagává, egy időre el kellett köszönnie szerelmétől, és távoznia kellett, mielőtt megbánja döntését, és sohasem indul útnak.

A barlangrendszert nem csupán elszigeteltsége miatt választotta új szentélyének, hanem szilárdsága okán is. A kisebb benső helyiségből Krasus töredezett csarnokba lépett ki, mely magasabb volt Dalaran, mostanra elveszett tornyainál. Egy egész sereg is letáborozhatott volna ott, és nem töltötte volna meg. Egy sárkány számára ez épp megfelelő méreteket jelentett.

Krasus kinyújtotta kezét kétoldalt, ameddig karja hossza engedte, és még tovább, ahogy karcsú ujjai egyre jobban megnyúltak, karmokat növesztettek, tagjai egyre növekedtek, formájuk megváltozott. Háta ívbe görbült és válla alatt két egyforma dudor jelent meg, majd alig néhány pillanat alatt bőrhártya-szerű szárnyakká növekedett. Hosszúkás arca még jobban megnyúlt, vonásai hüllőszerűvé váltak, hamarosan újra sárkányként állt ott.

Az emberekhez vagy elfekhez való minden hasonlatossága gyorsan semmivé foszlott, feje szédítő magasságba emelkedett, s még magasabbra nyújtotta; igaz önmagába való visszatérése felett érzett örömében szinte felrikoltott. Krasus átváltozott azzá a sárkánnyá, akit Korialstrasz néven ismertek, és ezt az alakot felöltve, belül is megváltozott. Bár halandó testben is többet érzékelt, mint bármely hasonló teremtmény, sárkányként elméje még inkább kinyílt a világra – saját fajtájának falkavezérei, a nagy megtestesülések által fenntartott világra. Elméjét hirtelen egy kétségbeesett, mégis hatalommal telt hang telítette meg.

Korial… strasz…!

Tétovázott. Ismerte a hangot, és a szenvedő tónus nagyobb meglepetést okozott, mintha a hang gazdája személyesen látogatta volna meg. A vörös sárkány pislogott egyet, körbenézett a hatalmas teremben, mintha ott keresné a kiáltás forrását.

Csend. Várt egy darabig, és még tovább várakozott, de a szólítás nem ismétlődött meg. Zavaros gondolatokkal eltelve indult a kijárat felé.

A kétségbeesett hang újra felkiáltott: Korialstrasz…! Ezúttal talán erőteljesebb volt valamivel, de ismerve a szólítót, a hangsúly még mindig rémisztő volt a sárkány számára. Azonnal válaszolt: Itt vagyok! Mi történt, Nozdormu?

Válasz nem érkezett, de Korialstrasz érezte a másik jelenlétét, ahogyan a jelenlétben rejlő bizonytalanságot is, amely egyenesen létbizonytalanságnak tűnt számára. Összpontosított, megpróbált kinyúlni akaratával, és megszilárdítani a tudati kapcsolatot. Soha, még a Légió előrenyomulása során sem érezte ennyire elveszettnek magát – elméletileg csupán a világ legszigorúbb értelemben vett vége lehetett talán olyan dolog, ami ilyen érzelmeket kelthetett a másikban.

Érzem, hogy még velem vagy, szólította meg újra a sárkánymágus. Legalább valamiképpen utalj rá, hogy mi a baj!

Válaszképpen a jelenlét megerősödött valamelyest, de csak egy pillanatra, azután ismét eltávolodott, s csupán ott rejlett valahol elméjében. Krasus összeszedte minden akaraterejét, és megerősítette az elméik között feszülő, elhalványodott tudatfonalat. Remélte, hogy…

Az ő hatalmát ezerszeresen felülmúló erőkön uralkodó jelenlét olyan hirtelen erősödött meg újra, hogy Korialstrasz megtántorodott. Az idővel egyazon módon létező Nozdormuval felvett kapcsolat megjelenítette a másik felfoghatatlan hatalmát és bölcsességét, ahogyan megsokszorozva közvetítette az általa érzett kétségbeesést is. Korialstrasz egyszerre élte meg önmaga eltörpülését, és a másik nagyságát.

Korok Sárkánya, Idő Fejedelme, Nozdormu szólította.

Összeszedte magát, s egy pillanatra eltűnődött a szólítás lehetséges okain. Önkéntelenül megérintette a pofáján húzódó hármas sebhelyet. Talán Halálszárny tért vissza, hogy tovább gyötörje a világot? Talán emiatt tűnik a hatalmas Nozdormu olyannyira csüggedtnek?

Hallgatlak! Krasus gondolatban válaszolt. Hallgatlak! Csak nem… újfent a Pusztító? Kérdezte, s ugyanúgy tartott a választól, mint a hallgatástól.

De az Idő Fejedelme nem hanggal válaszolt, inkább képek mindent elborító áradatát küldte. Beleégették magukat elméjébe, hogy soha ne felejthesse el őket.

A sárkánymágus lehetett bármennyire alkalmazkodó és tehetséges, nem szállhatott szembe a nagy megtestesülés féktelen akaratával. Csak állt dermedten és önmagát is feledve tűrte, tűrte, elméje ilyen módon való megerőszakolását.

Sokáig eltartott, mire újra összeszedte magát, de még ezután is szédült. Nem hozzá tartozó, szétforgácsolódott gondolathullámok támadtak rá. Egy ideig minden akaraterejét arra kellett fordítania, hogy ne veszítse el az eszméletét.

A dolgok lassan letisztultak, és eléggé megállapodtak fejében ahhoz, hogy felismerje a történteket és azok horderejét. Nozdormu, az Idő Fejedelme kétségbeesetten kiáltott segítségért – az ő segítségéért. Határozottan őhozzá, a kisebb sárkányhoz fordult, nem a vele egyenrangúak egyikéhez.

Azonban mi más adhatna okot ekkora aggodalomra egy nagy megtestesülésnek, mintsem valamely Azeroth egészét fenyegető, hatalmas veszély? De akkor miért választott egy magányos vörös sárkányt, és miért nem Alexstraszát vagy Yserát szólította meg?

Csak négy legnagyobb sárkány létezett, négy nagy megtestesülés, és közöttük Alexstrasza, szeretett Sárkánykirálynője, magát az életet képviselte. Az őrült Malygost a Mágia Uraként ismerték, az éteri Yserát az Álmok Hercegnőjeként. Ők és a folyton merengő Nozdormu a teremtés elsődleges erőiből születtek, a teremtésre emlékeztettek, és ők tartották egyben a világot.

Krasus grimaszolt. Valójában öt megtestesülés létezett, s ez ötödiket valaha Neltharionnak nevezték, a Föld Őrzőjének tartották. Neltharion azonban elárulta társait, ellenük fordult, s közben új, illőbb neveket nyert. Halálszárny, a Pusztító, a Fekete Végzet.

Újra megpróbálta elérni a nagy hatalmú rokont, de csak annyira jutott, hogy ismét szédülni kezdett az erőfeszítéstől. Kissé megnyugodva próbálta kitalálni, hogy mit tegyen. Az egyik kép újra és újra felbukkant elméjében: szélseperte, havas hegyvidéket mutatott Kalimdoron. Bármit is akart Nozdormu, annak biztosan köze volt az elhagyatott kontinenshez, azon belül is a havas csúcsokhoz.

Úgy érezte, utána kell néznie a dolognak, és ha tud, segíteni. Könnyen alkalmazkodó társra, lehetőleg egy ismert bajtársra volt szüksége. Mindig is büszke volt a saját rugalmasságára – fajtája többnyire meglehetősen csökönyös és állhatatos volt –, és ezt követelményként állította társaival, szolgáival szemben egyaránt. Olyasvalaki kellett, aki hallgat rá, s aki képes azonnal cselekedni a váratlan helyzetekben. Ismeretei szerint ilyen helyzetekben csak egy bizonyos fajta teremtmény állt helyt megfelelően; egy embert kellett találnia maga mellé.

Pontosabban, a Rhonin nevű embert, a mágust, akit valaha tanítványaként, később társaként, majd végül barátjaként tartott számon.

Kalimdor vad sztyeppéin a megőszült, agg ork közelebb hajolt a lángokhoz. Olyan szavakat mormolt maga elé, amelyek egy másik, rég elfeledett világról eredtek, s néhány levelet dobott a tűzre, amivel tovább sűrítette az amúgy is vaskos füstöt. A fojtogató füst teljesen betöltötte szerény, fából és sárból készült kunyhóját.

A kopaszodó, idős alak fáradt, barna tekintetét vörösre festették az erek, s bőre lötyögött testén. Fogai elsárgultak, az egyik évekkel korábban letörhetett. Segítség nélkül már fel sem tudott állni rendesen, és görnyedten, lassan járt. A tűz fölé hajolt, és beleszippantott a füstbe.

Még a legbátrabb harcos is tisztelte és félte, mint sámánt.

Valamennyi csontpor, csipetnyi cserbogyó – mind egy kipróbált és igaz hagyomány részei, amelyet az ork sámánok a kezdetek óta őriztek, és átadtak egymásnak. Kaltharnak apja tanította – még a Horda sötét esztendőit élték akkoriban –, s apjának nagyapja tanította a szertartásokat. Ám akkor először esett meg, hogy a fonnyadt sámán bizalma megingott az ősi tudásban, s csak remélte, hogy a megfelelő tanításban részesült.

Hangok mormoltak fejében, az új otthonnak nevezett világ szellemei szóltak hozzá. Többnyire kisebb dolgokról suttogtak, az élet dolgairól, de akkor és ott nyugtalanul, figyelmeztetően mormoltak, zúgtak.

Mire figyelmeztetnek? Többet kellett tudnia!

Kalthar benyúlt az övére akasztott erszények egyikébe, és kivett három száraz levelet. Alig maradt több abból a növényből, amelyet apái az orkok ősi földjéről hoztak magukkal, és amelyet ritkasága miatt csak igazán nagy szükség esetén használtak. Apja és nagyapja sohasem fordult ehhez a szerhez. Kalthar bedobta a leveleket a tűzbe.

A sűrű füstbe, örvénylő kék keveredett. Az ork összehúzta szemöldökét a színváltozás láttán, azután újra előrehajolt és belélegzett annyit, amennyit csak bírt.

A világ átalakult, és vele együtt a sámán is. Madárrá vált, a levegő teremtményévé, s ott szárnyalt fenn, a magasban. Hegyek felett repült át óvatosan, alant meglátta a legkisebb állatokat és a legkeskenyebb patakokat is. Fiatalkora óta nem érzett öröm járta át szívét, szinte elborította és magával ragadta, de Kalthar nem engedett a varázsnak. Elveszíthette volna énjét, elveszíthette volna önmagát, s akkor örökkön madárrá változva sohasem jut többé eszébe, hogy ki vagy mi volt ő azelőtt.

Amint leküzdötte a mámort, azonnal észrevette, hogy valami nincs rendben a világ természetével. Talán ez lehetett a hangok nyugtalanságának oka. Volt ott valami, aminek nem kellett volna ott lennie. A helyesnek érzett irányba fordult, és ahogy egyre közelebb ért a zavar forrásához, úgy vált egyre nyugtalanabbá maga is. Azután a hegyvonulat legmélyén felfedezte a zavar okát.

Elegendő gyakorlattal rendelkezett ahhoz, hogy felismerje és megkülönböztesse a látomást a valóságtól. Alant vízszerű tölcsér örvénylett egy hegyszorosban, ámde az örvény különösmód nem csupán beszippantotta a dolgokat, de vissza is öklendezte. Mélységeiben a nappalok és éjszakák süllyedtek el, a hónapok és az évek, majd kiemelkedtek, valamiképpen egyszerre változatlanul és megváltozva. A tölcsér magát az időt nyelte el, s utána újra kiköpte azt.

A látomás annyira megrázta Kalthart, hogy majdnem későn fedezte fel: a tölcsér őt is megpróbálja magába rántani. Azonnal megfordult és próbált eltávolodni a jelenéstől, küzdött, hogy legyőzze a vonzást. Rémülten csapkodott szárnyaival, izmai begörcsöltek az erőfeszítéstől. Akaratával kinyúlt saját fizikai lénye felé, próbált belekapaszkodni a test és a lélek között feszülő, képzeteiben pókselyemként megjelenő életfonálba, próbálta megtörni a révületet.

A tölcsér csak húzta és húzta. Kétségbeesésében Kalthar a szellemek vezérletét kérte, erőért imádkozott hozzájuk. Jöttek is, mert egyezség biztosította, hogy a sámán segítségére siessenek, ám mintha képtelenek lettek volna elég gyorsan cselekedni. A tölcsér már betöltötte az ork látóterét, szinte átölelte, szinte magába nyelte, mire a szellemek odaértek, és kirántották a madártestből.

Hirtelen forogni kezdett körülötte a világ. A tölcsér, a hegyek… minden csak forgott és forgott. Kalthar levegő után kapkodva tért magához. A szellemek megmentették, bár épp hogy csak időben.

Az erőfeszítés olyannyira megviselte, hogy majdnem összeesett és arccal a tűzbe zuhant. A fejében mormoló hangok elhallgattak, és ő leült kunyhója döngölt padlójára. Próbálta félretenni rémületét, megtisztította elméjét az adott helyzetben felesleges gondolatoktól, s lehunyt szemhéja mögött újra meg újra végignézte a látomás emlékét. Nem értette meg teljesen a képeket és történteket, de a lehető legnagyobb bizonyossággal tudta, hogy az orkok új otthona veszélyben forog.

– El kell mondanom Thrallnak – mormolta maga elé, és mozgásra ösztökélte fáradt, öreg testét. – Most rögtön el kell mondanom!

Kettő

Baljós előjel, minősítette végül Rhonin a látottakat. Élénkzöld tekintetével a jövendölés eredményeit vizsgálgatta. Bármely mágus annak tartaná.

– Kész vagy? – kiáltott át Vereesa a másik szobából. – Találtál valamit?

A vörös hajú mágus bólintott, azután grimaszolt egyet, amikor rájött, hogy az elf nem láthatja őt. Szemtől-szemben kell elmondania neki. Ennyit megérdemelt tőle.

Sötétkék nadrágjában és kabátjában – mindkettő arannyal díszített – Rhonin inkább nézett ki politikusnak, mintsem mágusnak, bár az utóbbi esztendők legalább annyi szónoki készséget is követeltek tőle, mint mágikus tehetséget. A diplomáciával mindig nehezen boldogult, inkább szeretett ajtóstól rontani a házba és megtenni, amit kellett. Sűrű, sörényszerű haja és rövid szakálla miatt megjelenése kissé oroszlánszerű volt. Ez illett vérmérsékletéhez, s nyomatékot adott szavainak, amikor elkényeztetett és dölyfös követekkel kellett vitáznia. Orra, amely még jóval régebben tört el, és – saját döntése szerint – sohasem lett rendesen helyrerakva, még vadabb külsőt kölcsönzött neki.

– Rhonin! Van valami baj talán?

Nem hagyhatta, hogy a nő tovább várakozzon. Tudnia kellett az igazságot, legyen az bármily szörnyűséges:

– Mindjárt jövök!

Rhonin félretette a jövendöléshez használt eszközöket, és mély lélegzetet véve, elindult az elfhez. A két helyiség közötti ajtónyílásban megtorpant; a nő szépsége mindig lenyűgözte. Csak az arcát látta, a szépséges, tökéletes oválist, a csábos, mandulavágású, égszínkék szemeket, a hegyes kis orrocskát és a vonzó ajkakat, melyek mintha mindig mosolyra görbülnének. Az arcot sűrű, ezüstfehér haj keretezte, amely hátul egészen a csípőjéig omlott alá. Akár ember is lehetett volna, ha nincsenek azok a hosszú, keskeny és hegyes fülei, amelyek hajszálai közül előtörve adtak bizonyságot az elf vérről.

– Nos? – kérdezte Vereesa türelmesen.

– Úgy tűnik… ikrek lesznek.

A nő arca felragyogott, és ha ez lehetséges egyáltalán, szépsége még tökéletesebbé vált:

– Ikrek?! Micsoda meglepetés! Milyen csodálatos hír! Annyira éreztem!

Kicsit fészkelődött a fakeretes ágyon. A karcsú, emberi szemmel nézve is formás gárdista várandós volt. Mellvértjét és annak kemény bőr kiegészítőit már nem tudta felcsatolni, s otthon csupán egy ezüstös köntöst viselt, amely egyáltalán nem rejthette el a közelgő születés nyilvánvaló jeleit.

Sejthették volna a pocak növekedésének gyorsaságából, de Rhonin nem szívesen gondolt erre a lehetőségre. Alig néhány hónapja házasodtak össze, amikor Vereesa felfedezte áldott állapotát. Mindketten nyugtalankodtak a jövő miatt, mert házasságuk nem csupán a történelmi ritkaságok közé tartozott, de ráadásul senki sem jegyezte még fel ember és elf szülők gyermekének sikeres megszületését. Most pedig nem is egy, de egyszerre két életért aggódhattak.

– Nem hiszem, hogy megértetted, Vereesa. Ikrek! Egy mágus és egy elf ikrei!

De a nő arca továbbra is csak csodálkozó boldogságot sugárzott:

– Az elfek ritkán szülnek, és csak nagyon-nagyon ritkán szülnek ikreket, kedvesem! Nagy dolgokra hivatott gyermekek lesznek!

Rhonin nem tudta elrejteni kedvetlen arckifejezését:

– Tudom. Pont emiatt aggódom.

Ő és Vereesa is átélték a maguk „nagy dolgait”. Akkor kerültek össze, amikor be kellett törniük Zordszirtbe, az orkok erődítményébe, a Horda elleni háború utolsó napjaiban. Eközben nem csak orkokkal, de sárkányokkal, goblinokkal, trollokkal és egyéb teremtményekkel is megküzdöttek. Ezek után együtt utaztak birodalomról-birodalomra, amolyan követfélék voltak, akik legfőbb feladatukként itt is, ott is figyelmeztették a Szövetség különféle tagjait annak fontosságára, hogy megőrizzék az egyezséget és megtartsák szavukat. Ez persze nem azt jelentette, hogy kényelmes feladatkörbe kerültek, és nem kockáztatták többé az életüket. A háborút követő békét a legnagyobb jóindulattal sem lehetett volna szilárdnak nevezni.

Azután – minden figyelmeztetés nélkül – megérkezett a Lángoló Légió. Addigra a felvállalt feladatokból adódó véletlen társulás, a szerelem kötelékévé változott közöttük. A gyilkos démonok elleni háborúban a mágus és a gárdista legalább annyira küzdött egymásért, mint világukért. Több alkalommal is halottnak hitték egymást, s időnként már csak a bosszúvágy éltette egyiküket vagy másikukat.

Az egymás elvesztése miatt érzett fájdalom keserűbbnek tűnt annál a kínnál is, melyet a többi szeretteik elvesztése okozott. Dalaran és Quel’thalas egyformán az élőholt sereg, a Veszedelem áldozatául esett. A rothadó förtelmek ezreket gyilkoltak le a rémisztő Lichkirály szolgálatában, akinek tettei – akarva-akaratlan, ki tudja már –, a Légió érdekeit szolgálták. Egész városok tűntek el, lakóik kínok közt vesztek oda, és az áldozatok többsége hamarosan elindult, hogy csatlakozzon az élőholtak seregéhez.

Rhonin amúgy sem túl terjedelmes családja, még a háború elején eltűnt. Anyja régóta halott volt már, apja, bátyja és két unokatestvére Andorhal ostroma során esett el. Amikor a kétségbeesett védők nem láttak reményt a további ellenállásra, inkább felgyújtották maguk mögött az egész várost. Még a Veszedelem sem képes besorozni, a hamuvá égett harcosokat.

Egyik rokonát sem látta, mióta mágusnak állt, de szívében mélységes ürességet érzett, mikor meghallotta a komor híreket. Abban a pillanatban eltűnt a szakadék önmaga és a családja között. Elsősorban elhivatottsága miatt távolodtak el egymástól, ám ez nem számított többé. Egyedül maradt, családja kihalt volna, ha ő is bevégzi valahol.

Egyedül volt egészen addig, míg fel nem ismerte, hogy a bátor elf gárdista iránt táplált érzelmei, viszonzásra leltek. A szörnyű küzdelem véget ért és mindketten úgy döntöttek, a szív szavára hallgatnak. Többé nem hagyták el egymást, és a felháborodás ellenére – melyeket mind Vereesa népéből, mind Rhonin mágusmestereiből kiváltottak – összeházasodtak. Megpróbáltak normális életet élni, már amennyire ez lehetséges volt, egy kettészakadt világban.

Még mielőtt Rhonin segíthetett volna neki, Vereesa feltápászkodott az ágyról. Az elf még a szülés idejéhez ilyen közel is magabiztos gyorsasággal mozgott. Szerető kedvességgel Rhonin vállára tette kezét.

– Ti mágusok! Mindig a rosszat keresitek! És én még azt hittem, hogy népem komorabb, mint bármely másik! Boldogságos születés elé nézünk, szerelmem, boldog gyermekeink lesznek. Nem lesz semmi gond.

Tudta, hogy kedvesének könnyen igaza lehet. Egyikük sem tenne semmit, amivel veszélyeztetné a kicsiket. Amikor rájöttek, hogy gyermekük lesz, azonnal felhagytak minden munkájukkal, amely a Szövetség újjáépítésére irányult. Letelepedtek az egyik legbékésebb vidéken, amely nem csupán épségben maradt a dúlás idején, de elég közel volt Dalaran romjaihoz – bár nem túlságosan közel. Egyszerű, de kényelmes otthonukban éltek, és a környéken lakók kedvelték, tisztelték őket.

Ismerve a nő veszteségeit, Rhonin mindig csodálta Vereesa magabiztos reménykedését. Ha ő hiányt érzett szívében az alig ismert családja elvesztése miatt, akkor Vereesa lelkében valamiféle felfoghatatlan ürességnek kellett tátongania. Quel’thalas még legendásabb és talán még biztonságosabb volt, mint a mágusok által uralt Dalaran, mégis teljes mértékben letarolták. Az évszázadokig érintetlen elf erődítmények alig néhány nap alatt estek el, valaha büszke lakóikat és védőiket úgy sorozták be a Veszedelembe, mintha mágiától érintetlen emberek lettek volna, akik tehetetlenül állnak az élőholt átkok és kórságok előtt. Maga Quel’thalas is alig néhány hétig állta a sarat; az elesettek és feltámasztottak között pedig ott volt Vereesa szeretett klánjának java része, néhányan a családjából is e sorsra jutottak.

Ükapjától hallgatta végig a történetet, ahogyan egy kétségbeesett küzdelem során legyilkolta a saját fia, Vereesa nagyapja, dögevővé változott tetemét. Ugyancsak tőle hallotta, hogyan tépte szét öccsét az élőholtak éhes tömege, melyet saját bátyja vezetett, akit később a túlélő védők ellentámadása során égett el, a Veszedelem hátra maradt csapataival együtt. Hogy a szüleivel mi történhetett, azt senki sem tudta megmondani, de őket is halottnak gondolták.

Rhonin nem mondta el, mert sohasem merte elmondani, hogy iszonytató szóbeszédet hallott Vereesa egyik lánytestvére, Sylvanas felől. Vereesa másik nővére, a nagyszerű Alleria hősi nevet vívott ki magának a második Háborúban. Sylvanas pedig – akit Rhonin felesége egész életében utánozni próbált – eljutott a gárdavezetői rangig, és az áruló Arthas, Lordaeron néhai hercege ellen vezetett csapatokat. A valaha szárnyaló reménységként számon tartott, ám később a Veszedelem és a Légió torz szolgájaként saját királyságát feldúló herceg Ezüsthold, az elfek fővárosa felé vezette seregét. Sylvanas minden összecsapás alkalmával feltartóztatta egy időre, és már úgy tűnt, hogy legyőzi Arthast. Ám ahol a csoszogó hullák, gonosz vízköpők és borzalmas förtelmek elbuktak, ott a halottidézés sötét művészete tette lehetővé, hogy az áruló nemes elkerülje a végső vereséget. A hivatalos változat szerint Sylvanas hősiesen helytállt, majd elbukott, miközben megakadályozta, hogy Arthas serege lemészárolja Ezüsthold népét. Az elf vezetők – köztük Vereesa dédapja – azt állították, hogy a gárdavezér ugyanazon tűzben veszett oda, amely megsemmisítette fővárosuk felét. Testének nem maradt nyoma.

Vereesa számára itt véget ért a történet, de a Kirin Tor quel’thalasi forrásai segítségével Rhonin komor híreket szerzett, Sylvanas további sorsáról. Egy félig eszét vesztett gárdista arról gügyögött, hogy vezérét elfogták, iszonytatóan megcsonkították és végül megölték, pusztán Arthas kedvteléséből. Végül az őrült herceg felvitte a nő testét a sötét templomba és feltámasztotta, eközben megrontotta lelkét és testét. Az elf hősnőt a gonosz hírnökévé változtatta, kísérteties, gyászoló fantommá, amely állítólag még mindig a város romjai között őrjöng. Rhoninnak még nem sikerült igazolást találnia e szóbeszédre, de biztosra vette, hogy néhány morzsányinál több igazságot tartalmaz. Reménykedett benne, hogy Vereesa sohasem hallja meg a történetet.

Oly sok tragédia esett meg. Nem csoda, hogy a férfi nem bírta lerázni bizonytalanságát, új családjával kapcsolatban. Felsóhajtott.

– Talán, majd ha megszületnek, jobban leszek én is. Tényleg csak nagyon aggódom – nyugtatgatta feleségét.

– Ami általában a gondos szülő jele. – Vereesa visszatért ágyához. – Mindenesetre, nem maradunk magunkra. Jalia sokat segít.

Az idősödő, meglehetősen telt Jalia már hat gyermeknek adott életet, és számos másik születésénél bábáskodott. Rhonin úgy hitte, hogy egy ember csak ravaszkodva közelíthet meg egy elfet – kivéve, amikor az elf nő és az ember mágus egymásba szeretnek –, de abban szinte bizonyos volt, hogy Jaliát anyai ösztönei vezérelték. Bár nem kérték ingyen, s jól megfizették a velük töltött időt, a városi nő oly sokat tett már értük, hogy valószínűnek tűnt, akár ellenszolgáltatás nélkül is elvállalta volna a bábaságot.

– Feltételezem, jól vagy – kezdte a mágus. – Nekem most… – Elméjében egy hang, egy ismerős hang szólalt meg hirtelen. Egy hang, melytől még sohasem derült jókedvre.

Rhonin! Szükségem van rád.

Krasus? – tört ki belőle hangosan.

Vereesa felült, minden öröme elpárolgott.

– Krasus? Mi van vele?

Mindketten ismerték a mestermágust, a Kirin Tor tagját. Krasus volt az egyik közreműködő a kapcsolatuk kialakulásában, és egyben az is ő volt, aki elhallgatta előlük az igazság egy részét akkor, amikor már ideje lett volna ismerniük a dolgok állását. Főként azokat a dolgokat hallgatta el, amelyekben maga is nagyobb szerepet vállalt. Csak végveszélyben derült ki, hogy a mágus Krasus és a sárkány Korialstrasz egy és ugyanaz a teremtmény.

– Az imént Krasus megszólított. – Rhonin csak ennyit bírt kinyögni abban a pillanatban.

Rhonin! Szükségem van rád.

Nem segítek! Válaszolt a mágus, ezúttal azonnal. Elvégeztem a dolgomat! Tudod, hogy nem hagyhatom magára…

Mit akar? – kérdezte Vereesa. Akárcsak férje, ő is tudta, hogy Krasus csak akkor keresi meg őket, ha valami szörnyűség van készülőben.

– Nem számít! Találjon valaki mást!

Mielőtt elutasítasz, hadd mutassak neked valamit, folytatta a sárkánymágus. Hadd mutassak nektek valamit.

Mielőtt Rhonin ellenkezhetett volna, képek áramlottak elméjébe. Enyhébb, bár egy ember számára így is erőteljes formában átélte Krasus bizonytalanságát, kétségbeesését és döbbenetét, amelyet az Idő Fejedelmének jelenléte okozott. Megtapasztalta a sárkánymágus megrázkódtatását, s minden mást is, amit Korialstrasz átélt az imént. Mindeközben látta felesége meglepett arcát – ő is megkapta ugyanezt.

Végezetül nekik is az a bizonyos kép lüktetett legfelül, tért vissza minden gondolatukkal: a töredezett és fagyos és szélseperte hegylánc képe, amelyet az aggodalom forrásának éreztek. Odaát, Kalimdoron.

Az egész látomás alig néhány másodpercig tartott, de mindkettejüket kimerítette. Saját füle zúgásán keresztül Rhonin hallotta és látta, hogy Vereesa levegőért kapkodva felül az ágyban, azután visszasüpped a nagypárna biztonságos ölébe.

Odalépett mellé, de a nő elhessegette aggodalmát.

– Rendben leszek! Csak… kicsit össze kell szednem magam. Adj egy kis időt.

Őrá akár a végtelenségig is várakozott volna, de annak a másiknak egy percet sem adott szívesen. Még tisztán érezte Krasus jelenlétét elméjében, és így válaszolt: Vidd az ügyedet valaki máshoz! Azok a napok már elmúltak. Már másféle dolgokat tekintek fontosnak.

Krasus semmit sem mondott, de Rhonin nagyon elcsodálkozott volna, ha elutasító szavai hatására korábbi patrónusa valóban továbbáll, és mást keres fel bajával. Tisztelte a sárkánymágust, talán még kedvelte is valamelyest, de akire szüksége lehetett, az a Rhonin már nem létezett. Az újabb Rhoninnak csak a családja számított; ha őket nem érintette, a világ akár össze is dőlhetett. Mi több, egyáltalán nem érdekelte, mi zajlik azon az óceánon túli, másik kontinensen.

De a legmegingathatatlanabb támogatójának tartott, legjobban szeretett lény így szólt:

– Természetesen azonnal indulnod kell.

A mágus asszonyára bámult:

– Nem megyek sehová!

Vereesa újra felült az ágyban:

– Muszáj. Te is láttad, amit én. Nem szólított volna valami komolytalan dolog miatt! Krasust különösen nagy aggodalom rágja, és ha ő aggódik valamiért, az engem félelemmel tölt el!

– De hát nem hagyhatlak itt! Most nem! – Rhonin letérdelt a nő ágya mellé. – Nem hagylak magadra, és őket sem!

A gárdista múlt árnyéka suhant át Vereesa arcán. Szeme veszélyesen elkeskenyedett a gondolatra, hogy miféle rejtélyes erő választhatja el őket újra, és így válaszolt:

– Azt kérném tőled legutoljára, hogy bármiféle veszélynek tedd ki magad! Nem szándékozom feláldozni gyermekeim apját, de amit láttunk, az iszonytató fenyegetésre utal. Azt a világot fenyegeti, amelyben gyermekeink megszületnek majd! Már ez az egy ok is elegendő arra, hogy elindulj. Ha nem lennék ilyen előrehaladott állapotban, magam is veled mennék, tudod jól.

– Igen, tudom.

– Azzal hitegetem magam, hogy Krasus nagyon erős, eresebb az általam ismert mágusoknál! Azt mondom magamnak, hogy csak azért merlek elengedni, mert együtt lesztek. Tudod, hogy nem téged kérne, ha nem gondolna megfelelőnek a feladatra. Sokat eltitkolt, de nem hazudott.

Ez igaz volt. A sárkányok igen kevés halandót tiszteltek, s az, hogy Krasus bármilyen formában a segítségét kéri, akár nagy bajt is jelenthetett. A sárkánymágus szövetségeseként Rhonin eresebb védelemre számíthatott, mint bármi más esetben; de mi baj történhetett, ami még a sárkányokat is aggasztja?

Letörten bólintott.

– Rendben van, megyek. El leszel magadban, amíg Jalia megérkezik?

– Lőttem holtra orkot íjjal, alig száz méterről. Trollok, meg mindenféle démonok ellen harcoltam. Szinte beutaztam Azerothot széltében-hosszában. Igen, szerelmem, azt hiszem, tudok még feküdni itt egy kicsit, amíg Jalia megérkezik.

A válasz megmosolyogtatta Rhonint. Odahajolt, hogy megcsókolja feleségét.

– Akkor szólok Krasusnak, hogy jövök. Ahhoz képest, hogy sárkány, elég türelmetlen fajta.

– Vállára veszi az egész világ bajait, Rhonin.

Ettől ő még nem rokonszenvezett a másikkal. Egy kortalan sárkány messze alkalmasabb arra, hogy a szörnyű válságokkal foglalkozzon, mint egy halandó varázshasználó, aki épp apává szeretne válni. Képzeletében felidézte a sárkánymágust, ahogyan ő ismerte, és válaszadó gondolatával kinyúlt korábbi patrónusa felé: Rendben, Krasus, segítek. Hol talál…

Sötétség borította el. Valahol a távolban hallotta, hogy Vereesa a nevét kiáltja, ám felesége hangja távoli, elhaló volt. Örvénylő érzés ragadta magával. A következő pillanatban csizmája vasalása kemény sziklán koppant. Minden porcikája megrázkódott a zökkenéstől, és egy darabig nem volt képes másra, mint hogy próbált talpon maradni.

Hatalmas barlangba került, melyen látszott, hogy nem csupán a természet ereje vájta ki. A mennyezet majdnem tökéletes oválisnak tűnt, és a falakat simára égették. Valamely meghatározhatatlan forrásból eredő, halovány fény lehetővé tette, hogy lássa azt a magányos, köntösös férfit, aki őrá várakozott a terem közepén.

– Szóval… – sikerült kinyögnie – gyanítom, itt kellene találkoznunk.

Krasus egyik hosszú, kesztyűs kezével oldalra mutatott.

– Van ott egy csomag némi élelemmel és vízzel, csak neked. Hozd és induljunk!

– Arra sem volt időm, hogy elköszönjek a feleségemtől… – morgott Rhonin, miközben átvetette vállán a nagy bőrtarisznya szíját.

– Nagyon sajnálom – válaszolt a sárkánymágus már a barlang bejáratából. – Elintéztem, hogy ne maradjon segítség nélkül. Nem lesz semmi baja, amíg távol vagyunk.

Krasust hallgatva a mágusnak eszébe jutott, hogy a sárkánymágus rendszeresen előfeltételezésekkel élt vele szemben, és nagyon ritkán várta meg, hogy ő maga hozzon döntést valamely ügyben. Krasus gyakran úgy beszélt, mintha egyértelmű lenne Rhonin beleegyezése a döntéseibe.

Követte a magas, sovány alakot a hatalmas barlang szájához. Tudta, hogy az orkok elleni háborúskodás óta Krasus új rejteket keresett magának, de hogy pontosan hová is költözött, az még a férfi előtt is titok volt. Amikor kilépett a szabadba, ismerős hegyláncot látott, amely nem volt túl messze az otthonától. Kalimdori párjukkal ellentétben ezek a hegyek fenséges szépséget árasztottak.

– Majdnem szomszédok vagyunk – jegyezte meg szárazon.

– Véletlen egybeesés, de ez tette lehetővé, hogy idehozzalak. Példának okáért királynőm rejtekéről alkalmazva, a varázslat is jóval kimerítőbb lett volna. – Bár már nem volt a mentora, úgy tűnt, Krasus még mindig szívesen magyarázott neki. – És most semmit sem kívánok jobban, mint megtartani az erőmből szükség esetére annyit, amennyit csak lehet.

Hangsúlyától Rhonin elfelejtette minden ellenséges érzését. Sohasem hallotta még Krasust ennyire aggodalmasnak.

– Említetted Nozdormut, az Idő Fejedelmét. Sikerült újra kapcsolatba lépned vele?

– Nem. És éppen emiatt kell elővigyázatosnak lennünk. Ezért még az utazáshoz sem fogunk mágiát használni, inkább repülünk.

– De ha nem használunk mágiát, akkor hogyan fogunk repülni?

Krasus kinyújtotta karjait oldalra, s azok megnyúltak, pikkelyeket és karmokat növesztettek. Teste sebesen vált egyre nagyobbá, és hátából széles bőrszárnyak növekedtek ki. Hosszúkás arca még jobban megnyúlt, hüllőszerűvé vált.

– Hát persze – mormolta Rhonin. – Milyen ostoba vagyok! Korialstrasz a sárkány, lenézett pöttöm társára.

– Mássz fel, Rhonin! Indulnunk kell.

A mágus kelletlenül engedelmeskedett. Még emlékezett rá, hogyan helyezkedjen el: lábait beakasztotta egy-egy karmazsinvörös pikkely alá, azután lekuporodott az izmos sárkánynyak mögé. Kapaszkodóként szintén egy-egy pikkelyt használt. Bár Korialstrasz biztosan nem kívánta levetni a hátáról, de a biztonság kedvéért maga is mindent megtett, hogy ne csússzon le. Sohasem lehet tudni, még ha sárkány is a paripája, hogy mivel találkozhatnak az égen.

Hideg szél vágott az arcába, és azt kívánta, bár lett volna legalább annyi ideje, hogy átöltözzön, és magára kapja utazóköpönyegét. Hátranyúlt, hogy összébb húzza magán a ruhát – és felfedezte, hogy öltözékéhez csuklya is tartozik. Lepillantott, és csak ekkor fedezte fel, hogy sötétkék utazóköpönyegét viseli, inge és nadrágja felett pedig köntöst hord. Társa egyetlen szó nélkül átalakította ruházatát, hogy az jobban megfeleljen az utazáshoz.

Rhonin arcába húzta a csuklyát és azon tűnődött, vajon mi várhat rájuk. Mi nyugtalaníthatta az Idő Urát? Ha belegondolt, a fenyegetés egyszerre tűnt közelinek és rémisztőnek, s minden bizonnyal jelentősebb annál, amit egy halandó mágus megszüntethet. Korialstrasz mégis őt kérte fel, hogy kísérje el erre az útra. Remélte, hogy értékes társnak bizonyul, és nem csupán a sárkány kedvéért, de saját növekvő családja érdekében is.

Bármily lehetetlennek tűnt, Rhonin elaludt valahol útközben, ám ennek ellenére sem bucskázott le a sárkány hátáról. Korialstrasz tehetett valamit ennek érdekében, bár úgy látszott, hogy egyszerűen csak szárnyal előre.

A nap már majdnem lement. Rhonin épp meg akarta kérdezni társától, hogy esetleg egész éjjel repülni kíván-e, vagy tud a közelben alkalmas pihenőhelyet, amikor a sárkány ereszkedni kezdett. A mágus először csak vizet látott mindenhol – bizonyára a Nagytenger húzódott alattuk. Nem emlékezett rá, hogy a vörös sárkányok valaha is szerették volna a vizet. Talán úgy akar leszállni, mint valami vadkacsa?

Egy pillanattal később választ kapott kimondatlan kérdésére. Baljós sziklaképződmény jelent meg a távolban. Nem is annyira szikla volt az, inkább egy sziget, amelyről hiányzott minden növényzet.

Félelem szorította össze Rhonin torkát, ugyanaz a rémület, mely a tengeren átkelve, Khaz Modan felé tartva érintette meg egyszer. Talán több is volt ez félelemnél; baljós sejtelmek rejlettek benne. Akkor épp törpe grifflovasokkal utazott, és Tol Barad lecsupaszított szigete felett repültek át, melyet elsők közt értek el és szálltak meg az orkok. A sziget lakóit legyilkolták, otthonaikat feldúlták, és a bosszúszomjas szellemek kiáltozása, hevesen ostromolta a mágus kifinomult érzékeit.

A sárkány hátán ülve, akkor és ott hasonlóképpen rémisztő és gyászos kiáltásokat vélt hallani, nem is annyira valóságosan, mint inkább a lelkében. Odakiáltott Korialstrasznak, de vagy a szél fújta el hangját, vagy a sárkány döntött úgy, hogy nem akarja meghallani. A bőrszárnyak mozdultak egy kicsit, és vitorlázó ereszkedéssé lassították sebes zuhanásukat.

Egy hegyfokra érkeztek, alattuk árnyas, romos épületek sorai álltak. Városnak túl kicsi, Rhonin egy néhai erőd vagy fallal körülvett birtok maradványainak vélte a romokat. Lehettek bármifélék, igencsak baljós képet mutattak, és látványuk csak megerősítette a mágus rossz előérzetét.

– Mikor indulunk tovább? – kérdezte a sárkánytól még mindig abban reménykedve, hogy Korialstrasz csupán rövid pihenőt akar tartani.

– Napkelte előtt semmiképpen. El kell haladnunk a Forgatag mellett. Szükségünk lesz minden erőmre, ha túl akarunk jutni rajta. Egy ideje ez az egyetlen sziget, amit láttam.

– Hogy hívják?

– E tudással nem rendelkezem. – Krasus tárgyilagossága sárkányalakban sem veszett el teljesen.

Korialstrasz letelepedett, lehetővé téve ezzel, hogy Rhonin leszálljon a hátáról. A mágus megmozgatta merev tagjait, és a sziklaszirt peremére lépve még vetett egy utolsó pillantást a romokra, mielőtt azokat magához ölelte a sötétség.

– Szörnyű dúlás lehetett – jegyezte meg hirtelen Korialstrasz.

– Te is érzed? – Ostoba kérdés volt.

– Igen. De hogy mi történhetett, azt nem sejtem. Mindenesetre idefent biztonságban leszünk, és egyelőre nem áll szándékomban alakot változtatni.

Ez valamelyest megnyugtatta Rhonint, de azért mégis olyan közel maradt a sárkányhoz, amennyire csak lehetett. Vakmerőségével szerzett hírnevet magának, de nem volt ostoba. Semmi sem tudta volna rávenni, hogy lemenjen a romokhoz, legalábbis sötétben nem.

Termetes társa már elszenderedett és magára hagyta a mágust, aki az éjszakai eget bámulta. Bár a kényelmetlen utazás elfárasztotta valamelyest, de mivel nemrégiben ébredt fel, még nem érezte álmosnak magát. Vereesa képe töltötte ki gondolatait. Az ikrek hamarosan megszületnek és csak remélhette, hogy nem kési le a nagy eseményt. A születés maga volt a természet mágiája, olyasvalami, amit ő sohasem lesz képes uralni, így megérteni sem tudta; örök csoda maradt számára.

Családjára gondolva a mágus feszültsége enyhült, és mielőtt igazán elálmosodott volna, mégis elszunnyadt. Odaát Vereesa és a most születő ikerpár továbbra is kedves társként maradt vele, bár a gyermekekről még azt sem tudta, fiúk vagy leányok lesznek majd.

Később Vereesa háttérbe húzódott, és magára hagyta Rhonint az ikrekkel. Ők is eltávolodtak kissé, szólították, kérlelték, hogy menjen hozzájuk. Álmában futni kezdett egy városszéli mezőn a gyermekek felé, akik már csak távoli alakokként derengtek a láthatáron. Ami játéknak indult, hirtelen kereséssé változott, az imént még vidám kiáltások félelemmel teltek meg. A gyermekeinek szükségük volt rá, és minél előbb meg kellett találnia őket.

– Papa! Papa! – hallotta hangjukat.

– Hol vagytok? Hol vagytok? – A mágus egy erdőbe jutott, ágakon és indákon verekedte át magát, de a növényzet mintha csak sűrűsödött volna attól, hogy megpróbálta szétválasztani maga előtt. Legalább még látni engedték; látta azt a magas kastélyt, a baljós toronnyal. Álmában természetesnek vette, hogy egyenesen oda tart.

Fentről ismét szólították a gyermekei. Látta távoli alakjukat a torony egyik ablakában, felé nyúltak és kiáltoztak. Elmondott egy gyors varázslatot, amely felemelte őt a magasba, de a kastély mindegyre csak növekedett, a férfi bármily magasra is tört, nem érte el a toronyszobát. Csalódottan vetette magát előre, még gyorsabban, egyre csak felfelé.

– Papa! Papa! – hívták a hangok, eltorzulva a széltől.

Végül elérte azt az ablakot, ahol azok ketten várták, karjaikat nyújtották felé, így próbálták csökkenteni a távolságot közöttük, segíteni, hogy elérje őket. Ujjaik közelebb értek, előbb csupán egy hüvelyknyivel, azután még egy hüvelyknyivel, majd…

Hirtelen hatalmas alak csapódott a kastélyba, alapjáig megrázta, és Rhonin a gyermekekkel együtt visszazuhant a föld felé. Varázslata nem tartotta már fenn, mégis bukdácsoltak a levegőben, mintha lankás hegyoldalon gurulnának lefelé. A mágus kétségbeesetten próbálta védeni a gyermekeket, de egy szörnyű, hártyás ujjú kéz megragadta és visszahúzta, nem engedte tovább zuhanni.

– Ébredj! Ébredj fel!

A mágus fejét megütötte valami, és forogni kezdett körötte a világ. A kéz eleresztette, és ő újra zuhanni kezdett.

– Rhonin! Térj vissza! Ébredj fel!

Alatta két árnyszerű alak sietett, hogy elkapja; gyermekei próbálták megmenteni. Szerencsésen földet érhettek, mert nem tűntek sérültnek. Rhonin zuhantában rájuk mosolygott, és ők visszamosolyogtak. Kivillantak éles, gonosznak tetsző fogaik.

Rhonin abban a pillanatban felriadt álmából. Nem zuhant már, a hátán feküdt, és a csillagok fényében felismerte maga körül egy romos épület fedetlen falait. Nyirkos bomlásszag támadta orrát és gyomrát, füleiben iszonytató, sziszegő hang visszhangzott. Felemelte fejét – és belebámult egy rémálomszerű pofába.

A koponya valaha emberi lehetett, de mintha lágy, olvadt viaszba mártották volna, amit hagytak alul elfolyni és lecsepegni. Gyomorforgató látvány volt, tűhegyes fogakkal a szájnak nevezhető résben, s vörös, lelketlen gömbökkel a szemek helyén. Az iszonytató teremtmény éhes tekintettel meredt a mágusra.

Olyan lábakon indult Rhonin felé, melyek aránytalanul hosszúnak tűntek. A már amúgy is omladozó köveket még tovább forgácsoló, három karmos ujjban végződő kézzel segítette görnyedt haladását. A hátborzongató alak egy valaha fejedelmi ing és nadrág szakadt maradványait viselte. Alatta olyan vékony volt, hogy Rhonin először azt hitte, semmi hús nem lehet rajta, de azután látta, hogy a bordákra feszülő vékony izmokat, áttetsző bőr borítja.

A mágus rémülten kúszott hátrébb, de a szörnyeteg megragadta az egyik lábát. Nyálkás szélű szája elnyílt, de groteszk módon sikoly vagy sziszegés helyett, gyermeki hangot adott ki magából:

– Papa!

Ugyanazt a hangot, amelyet Rhonin álmában hallott. Megborzongott a dögevő hangjától, ám ugyanakkor a szó erőt adott neki. Bár lehetetlen volt, ismét úgy érezte, mintha gyermeke szólította volna.

A romos épületet hirtelen földrengető üvöltés töltötte meg, és eltörölt minden késztetést, hogy Rhonin a szörnyű karmok és fogak közé vesse magát. A mágus a szörnyetegre mutatott, és elmormolt néhány gyors varázsszót. Tűzgyűrű kelt életre körülötte, a sápadt szörnyeteg sikoltva menekült. Amennyire idomtalan lába és görbedt háta engedte, felemelkedett, próbált a falon felmászni a lángok fölé.

– Rhonin! – kiáltott Korialstrasz valahonnan kintről. – Merre vagy?

– Itt! Itt vagyok! Egy tető nélküli épületben! – Volt annyi lélekjelenléte, hogy válaszoljon.

Közben a kísérteties alak félelmén úrrá lett az éhség, és hirtelen átugrott a tűzkör felett. Lángok martak a testébe vagy féltucat helyen, és nagyobbra tátotta állkapcsát, mint az lehetségesnek tűnt; elég szélesre ahhoz, hogy beleférjen akár Rhonin egész feje.

Mielőtt a mágus újabb varázslatba foghatott volna, hatalmas árny takarta el a csillagok fényét, és termetes mancs nyúlt be az épületbe, félrecsapta az iszonytató élőholtat. A még mindig lángoló szörnyeteg egy sikoly kíséretében átröppent a helyiségen, s olyan erővel csapódott a falnak, hogy a kövek kimozdultak körülötte. Sárkánylehelet tüntette el mindazt, amit Rhonin varázslata meghagyott a szörnyetegből.

Az égett hús szaga émelyítőn töltötte be a mágus orrát. Inge egyik ujját arca elé szorította, és úgy figyelte a sárkány érkezését. A nagydarab lény alig fért el az épület falai között.

– Mi volt ez a… dolog? – sikerült kinyögnie.

Még a sötétben is érezte a másik undorodását.

– Azt hiszem… talán valaha otthonának nevezte ezt a szigetet.

Rhonin az elszenesedett alak felé pillantott:

– Ez valaha ember volt. Hogyan lehetséges ez?

– Te is láttad a Veszedelem rémeit. Tudod a választ.

– Ez az ő művük lenne?

Korialstrasz fújt egyet. Tisztán látszott, hogy a találkozás őt is ugyanúgy nyugtalanítja, mint a mágust.

– Nem. Ez sokkal régebbi és kárhozatosabb cselekedetre utal, mint amilyet a Lichkirály valaha is elkövetett.

– Kras- …Korialstrasz! Ez a valami megjelent az álmomban! És megváltoztatta azt!

– A többiek pedig velem próbálkoztak.

– A többiek? – nézett körül Rhonin, és egy pillanat alatt készen állt, hogy újabb varázslatot szabadítson, lehetséges ellenfeleire. Határozottan érezte, hogy a romokat elárasztották az ördögök.

– Biztonságban vagyunk. Legalábbis egyelőre. Annyi sem maradt belőlük, mint a tiédből, és a többiek elbújtak a romok közti hasadékokba és résekbe. Úgy hiszem, lehet odalent néhány katakomba és azokban alszanak, amikor nem adódik áldozat.

– Nem maradhatunk itt!

– Valóban – értett egyet a sárkány –, nem maradhatunk. Tovább kell mennünk.

Lekuporodott, hogy Rhonin felmászhasson a hátára, azután felugrott a levegőbe, és csapkodni kezdett szárnyaival. Felemelkedtek a sötét égre.

– Amint befejeztük a mostani küldetésünket, visszatérek majd, és véget vetek ennek a förtelemnek – jelentette ki Korialstrasz. Azután valamivel halkabban még hozzátette: – Már így is túl sok rendellenes dolog van ezen a világon.

Rhonin nem válaszolt, inkább vetett még egy pillantást a romokra. Talán szeme tréfálhatta meg, de mintha úgy látta volna, hogy több dögevő élőholt bújt elő, mint amennyit a sárkány hagyhatott.

Valóban; tucatjával gyűltek össze itt is, ott is, éhes tekintettel meredtek felfelé. Őt nézték. Elborzadva rázta meg magát, és próbálta elterelni gondolatait a történtekről. Eltépte róluk tekintetét és már szinte örült, hogy úton van Kalimdor felé. Biztos volt benne, hogy egy ilyen éjszaka után már nem várhat rájuk rosszabb.

Három

Korialstrasz késő délután érte el Kalimdor partjait. A szárazföld felett is csak enni álltak meg – a sárkány félrevonult, a varázsló látóterén kívül táplálkozott –, újra felszálltak és elröppentek a hatalmas hegylánc felé, amely beborította a kontinens szinte teljes nyugati felét. Ahogy közeledtek céljuk felé, Korialstrasz egyre sietősebben repült. Nem mondta el társának, hogy indulásuk óta többször is próbálta felvenni a kapcsolatot az Idő Fejedelmével, sikertelenül. Egyrészt nem kívánta ijesztgetni az embert, másrészt nem számított már annyira, mert egyenesen Nozdormu aggodalmának forrása felé tartottak.

– Az a csúcs, ott! – kiáltotta Rhonin. Bár ismét aludt valamennyit, nem érezte magát kipihentnek. Még mindig kísértették a gonosz sziget rémálmai. – Felismerem a csúcsot!

A sárkány csak biccentett egyet. Az volt útjuk utolsó mérföldköve, az utolsó jelzés, hogy helyes irányba haladnak. Ő is látta már egy ideje, és érezte a valóság szövetében keletkezett szakadást is, melyhez egyre közeledtek. Valami iszonytató dolog várakozott ott rájuk.

E bizonyosság ellenére a sárkány még inkább növelte a sebességet. Nem volt más választása. Bármi is várt rájuk, azt csak ő és a hátán cipelt pöttöm állíthatták meg. Ha meg kellett vagy meg lehetett állítani egyáltalán.

* * *

A roppant vonulat és az út végének közelsége, minden másról elterelte az ember és a sárkány figyelmét. Alant ketten követték tekintetükkel, a nemes teremtmény röptét.

– Egy vörös – mordult fel az elöl haladó ork. – Vörös sárkány, lovassal a hátán.

– Közülünk való? – kérdezte a másik. – Ork lenne talán?

Brox felhorkant; társa fiatal volt még. Annak idején nem igazán vehette ki részét a Légió elleni küzdelemből, és egyáltalán nem lehettek emlékei abból az időből, amikor még orkok utaztak az ilyesfajta bestiák hátán. Csak a történeteket, a legendákat ismerhette, kérdéses igazságtartalommal.

– Gaskal, te ostoba! Manapság a sárkányok már csak a gyomrukban vinnék magukkal az orkokat!

Amaz közömbös arccal vont vállat. Minden porcikájában büszke ork harcosnak tartotta magát, aki semmitől sem ijedhet meg. Termetes izomzatát durva, zöldes bőr fedte, s széles alsó állkapcsából két méretes agyar meredt felfelé. Keretbe fogták széles, lapos orrát. Vaskos, bozontos szemöldöke kiválóan kiegészítette sötét sörényét, amely leereszkedett egészen a háta közepéig. Egyik húsos kezében termetes harci fejszét lóbált, a másikkal kecskebőr hátizsákja szíját fogta. Akárcsak Brox, ő is vastag szőrmekabátba öltözött, alatta bőrszoknyát, és a hideg miatt ronggyal körbecsavart lábán szandált viselt. A szívós ork faj gyermeke bármit túlélt, de a hegyekben neki is melegen kellett tartania magát valamiképpen.

Brox maga is a nagy harcosok közé tartozott valaha, de az élet és az idő jobban megverte, mint bármely ellenfél. Néhány hüvelyknyivel alacsonyabb volt Gaskalnál, részben az enyhén, de maradandóan meggörbült háta miatt. Sörénye már megritkult és kezdett szürkülni, a kor és a sebhelyek barázdákat véstek széles, kegyetlen arcára. Fiatalabb társával ellentétben a harci kedv mohó tüze tekintetében már utat engedett a megfontolt bizalmatlanságnak. Talán már a fáradtságnak is valamelyest.

Viseletes harci fejszéjét cipelve, Brox törte az utat a mély hóban.

– Ugyanarra tartanak, mint mi.

– Honnan tudod?

– Hová máshová mehetnének errefelé?

Nem talált kivetnivalót az érvelésben, így Gaskal csak hallgatott. Idősebb társának eszébe jutott, hogy miért jöttek ők ketten erre az elhagyatott helyre. A fiatalabb nem volt ott, amikor a vén sámán elment Thrallhoz és azonnali meghallgatást kért, de a szóbeszédekből hamar megismerte a részleteket. Természetesen Thrall fogadta a sámánt, minthogy valamelyest még ragaszkodott a régi módokhoz, és így a legbölcsebb tanácsadóként tekintett rá. Ha Kalthar rögtön beszélni akart vele, hát biztosan jó oka volt erre.

Két őr segítségével az összeaszott Kalthar belépett, és helyet foglalt a fölémagasodó hadfőnök előtt. Az idősebb iránti tiszteletből Thrall a padlóra ült, így tekintetük nagyjából egy magasságba került. Egymásba kulcsolt lábaira fektette a nagy, zömök, négyzetes fejű Végzetpörölyt, amely nemzedékek óta a Horda ellenségeinek átka volt.

Az új hadfőnök széles vállú, izmos, és rangjához képest viszonylag fiatal ork volt, ez utóbbi miatt azonban még senki sem vonta kétségbe vezetői képességeit. Kimenekítette az orkokat táboraikból, és visszaadta tartásukat, becsületüket. Egyezséget kötött az emberekkel, így lehetővé tette, hogy a Horda új életet kezdjen. Népe már éltében olyan dalokat énekelt róla, melyek valószínűleg nemzedékeken keresztül megőrzik majd nevét, az orkok emlékezetében.

Torka körül egyszerű medált viselt, amelyre arannyal fejsze és kalapács képét festették. Tekintete fürge és találékony elmére utalt – nem véletlenül vált tehetséges vezetővé. Mozdulataiban nem annyira az orkok lendülete rejtezett, mint inkább olyasféle higgadt kecsesség, amely inkább volt jellemző az emberekre vagy az elfekre.

Vastag, bronzzal erezett ébenfa vértezetében – elődjétől, a legendás Végzetpöröly Orgrimtól kapta a nagy hatalmú fegyverrel együtt – a legnagyobb harcos lehajtotta fejét, és szerényen azt kérdezte:

– Miként lehetek segítségedre, bölcs öreg, hogy megtiszteltél a jelenléteddel?

– Csak hallgasd meg szavam! – válaszolt Kalthar. – És hallgasd nyitott szívvel!

Az erőteljes állkapcsú hadfőnök előredőlt ültében, meglepően kék szemét – népe szerint e ritka jegy is a nagyra hivatottság jele –, várakozón húzta össze. A rabszolgából lett gladiátor és uralkodó, Thrall, maga is tanulmányozta a sámánok útját, el is sajátított belőle valamennyit. Megértette, hogy Kalthar jó okkal beszélt így, s nem csupán tiszteletre intette őt, ahogy az egyébként szokás volt.

A vén sámán elbeszélte látomását az időt beszippantó tölcsérről. Beszélt a figyelmeztető hangokról, beszélt az általános rossz előérzetéről, beszélt a módról, mit a hagyományból merített, s beszélt mindarról, mit látott és érzett. Azt is elmondta, mitől tart, mi történhet, ha elmarad a dolog felderítése.

Amikor az öreg befejezte, a hadfőnök hátrébb dőlt:

– Mágiaszaga van a dolognak – mordult fel. – Nagy mágiának tűnik. Mágusok dolgának, talán.

– Ők már biztosan tudnak róla – válaszolta Kalthar –, de nem engedhetjük meg magunknak, hogy rájuk várjunk, nagy hadfőnök.

Thrall megértette:

– Azt szeretnéd, hogy küldjek el valakit arra a helyre, amit láttál?

– Ez tűnik a legbölcsebbnek. Legalább azt tudjuk meg, mivel kell szembenéznünk.

A hadfőnök megdörgölte állát:

– Azt hiszem, tudom is, kit küldjünk. – Felnézett a bent lévő őrökre. – Brox. Hozzátok elém Broxigart!

Így hát hívták és Brox jött, hogy meghallgassa küldetését. Thrall igen tisztelte az idősödő harcost, mint a legutóbbi háború hősét, aki bátor harcosaival az egyik legfontosabb hágót tartotta meg a démonokkal szemben, és akinek csapatából akkor más nem is maradt életben. Harci fejszéjével maga Brox több tucat tüzes ellenfél koponyáját zúzta be. Utolsó bajtársát épp akkor érte egy halálos vágás, amikor megérkezett az erősítés, hogy megmentse a hágó védelmezőit. Sebzetten, vértől iszamós tagokkal és egyedül talpon a vérontás közepén Brox úgy nézett ki, mint valami megtestesült látomás, az orkok hőstörténeteiből. Neve majdnem olyan tiszteletnek örvendett a nép fiai között, mint Thrallé.

De a hadfőnök nem csupán a hírneve miatt tisztelte a veteránt, és nem csupán emiatt esett rá a választása. Thrall tudta, hogy Brox hasonlít őhozzá: olyan harcos volt, aki nemcsak a karjai erejével, de az eszével is küzdött. Nem volt rá lehetősége, így az orkok vezére nem küldhetett sereget a hegyek közé. Arra az egy vagy két jól képzett harcosra kellett rábíznia a keresést, akik azután képesek voltak visszatérni, hogy jelentést tegyenek.

Gaskalt azért jelölték ki Brox mellé, mert igen gyorsnak mutatkozott, és mindig engedelmesen teljesítette a parancsokat. A fiatalabb ork olyan nemzedékbe tartozott, amely már viszonylag békében növekedhetett fel, de még őrizte a harcos hagyományokat. Brox maga is örült az ifjú segítségének.

A sámán olyan pontosan leírta nekik az utat a hegyeken át, hogy a páros a vártnál jóval gyorsabban haladt. Brox úgy vélte, céljuk a következő gerinc mögött rejlik, pontosan ott, ahol a sárkány és lovasa eltűntek szem elől. Megszorította fejszéje nyelét, s eltökélte, hogy béke ide vagy oda, ha szükséges, harcba szállnak az idegenekkel. Egy sárkánnyal szemben ez akár a biztos halált is jelenthette.

Az idősebb harcos elfojtotta zord mosolyát, amely az utolsó gondolattól ült ki húsos ajkaira. Igen, hajlandó lett volna halálig harcolni. Thrall nem tudta, amikor magához hívta a háborús hőst, hogy azóta a hágóban töltött nap óta Brox szégyenben élt, mélységes bűntudat gyötörte.

Mind odavesztek, csak ő nem, és ezt nem volt képes elviselni. A bajtársak iránti hűség, a nép iránti elkötelezettség és a harcosbecsület megkövetelte, hogy mindent megtegyen az ellenség megállítása érdekében. A többiek hősi halált haltak a Hordáért, s ő úgy érezte, szégyenben maradt. Érdemei eltörpültek a tény mellett, hogy nem volt képes mindent odaadni népéért. Akkor, ott, a hágónál, félelemből küzdött. Azóta csak reménykedett és várakozott, hogy lehetőséget talál a jóvátételre; ő is elveszítheti életét egy csatában, melynek során az orkok új hazáját védelmezi. Talán a sors ezzel a küldetéssel hozta el számára a lehetőséget.

– Menjünk tovább! – parancsolta társának. – Elérhetjük őket, még mielőtt tábort vernek! – Megengedett magának egy széles vigyort, olyat, amit társa könnyen tarthatott a tipikus ork harci lelkesedés jelének. – És ha bármi bajt akarnak, megismertetjük velük a Horda erejét!

* * *

Rhonin már első látásra rémisztőnek tartotta a szigetet, amelyre pihenni szálltak le, de a hágóhoz közeledve olyan érzetek, érzelmek és baljós sejtelmek fogták el, hogy arra csupán egy jó kifejezést ismert: rossz hely. Megpróbált magába tekintetni, összefogni és megtapasztalni, megvizsgálni mindazt, ami testén-lelkén átáramlott. Arra jutott, hogy bármi is rejlik előttük, annak nem lett volna szabad létrejönnie. Mikor akaratával felülemelkedett érzelmein, szörnyű gondolata támadt: Mintha maga a puszta valóság tört volna meg, hasadt volna szét, ott elöl.

Elképzelhetetlennek tartotta, hisz’ mi létezhetne még a valóságon túl! Odáig jutott, hogy minden borzalom ellenére, amit addigi életében látott és megélt, már nem akart mást, csak hazatérni, és csendben megvárni a világ végét. Úgy vélte, Korialstrasz nem jól döntött, mikor őrá esett a választása.

Az utolsó métereken a karmazsinvörös behemót behúzta szárnyait és előrenyújtotta mancsait. Zökkenőmentesen leszállt, lendülete még vitte néhány lépésnyit a mély hóban, végül sikerült megállnia. Rhonin szorosan markolta a kapaszkodónak használt pikkelyek szélét. Érezte a sárkánytalpak minden dobbanását, de viszonylag könnyen – mondhatni, gyakorlottan – fenn tudott maradni. Tarisznyája az oldalát verte, erről eszébe jutott, hogy éhes.

Korialstrasz hátratekerte nyakát, és így szólt a mágushoz:

– Jól vagy?

– Amennyire ez lehetséges – válaszolt Rhonin. Korábban is ült már sárkányháton, de sohasem ilyen hosszan.

Vagy Korialstrasz is látta utasa fáradtságát, vagy magának is pihenésre volt szüksége, mert így folytatta:

– Itt megállunk egy kicsit. Erőt gyűjteni. Nem érzek semmiféle változást, így talán van időnk pihenni egy kicsit. Ez tűnik most a legbölcsebb dolognak.

– Nem áll szándékomban vitatkozni – válaszolta Rhonin némileg vidámabban, miközben lecsusszant a sárkány hátáról. Összébb fogta magán köpönyegét, fejébe húzta a csuklyát és elmormolt egy gyors varázslatot. Idáig melegítette a sárkánytest közelsége, ám hirtelen megérezte a fagyos hegyvidéki levegőt, s védekeznie kellett ellene.

A csípős szél elől egy kiugró szikla mögé telepedett le és kinyújtóztatta tagjait, hogy valamelyest feloldja merevségüket. Ezután elrágcsált némi kenyeret és sajtot, amit Krasus előrelátóan becsomagolt neki. A sárkány közben körbejárt a hágóban, hogy felmérje a környéket. A szoros egy kanyarulatában eltűnt a mágus szeme elől.

Rhonin szunyókált egy kicsit az arcába húzott csuklya alatt. Ezúttal álmait kellemes képek töltötték meg: Vereesa arca és a gyermekekről való képzelgés. Elmosolyodott álmában; gondolatban otthon járt, és köznapi életét élte. Arra riadt fel, hogy valaki közeleg, de a sárkány helyett a csuklyás-köntösös Krasus tért vissza.

– Sárkányként könnyen csuszamlást okozhattam volna néhány helyen – magyarázta kérdés nélkül –, és nem is fértem volna el mindenhol. Ha szükséges lesz, majd visszaváltozom.

– Találtál valamit?

A nem teljesen elf homlok összeráncolódott.

– Érzem az Idő Fejedelmének jelenlétét, de egyszerre itt van és nincs itt. Igencsak zavaró érzet.

– Nem kellene…?

De mielőtt Rhonin befejezhette volna, iszonytató vonyítás vert éles visszhangot a hegyoldalakon. A hang felborzolta a férfi minden idegszálát. Még Krasus is izgatottnak tűnt.

– Mi volt ez?

– Nem tudom. – A sárkánymágus felkelt. – Induljunk, már nincs messze a cél.

– Nem repülünk?

– Mint mondottam, nem férnék el mindenhol. És azt is mondottam, hogy nagyon közel vagyunk.

Krasus vezetésével északkeletnek indultak. Társát mintha egyáltalán nem zavarta volna a hideg, de az embernek meg kellett erősítenie védővarázslatát, hogy elviselhesse. Arcán és ujjain még így is érezte a fagy jeges leheletét.

Nem sokkal később elérkeztek az említett szoros bejáratához. Rhonin már látta, mire gondolt társa – az átjáró nem volt több alaktalan folyosónál. Bár tető helyett csupán a nyílt ég húzódott felette, egy Korialstrasz-méretű sárkány képtelen lett volna átnyomakodni rajta. Öt-hat ember még talán elfért volna egymás mellett.

A magas, meredek lejtők összesűrítették az árnyakat maguk alatt, és Rhonin elgondolkodott rajta, hogy esetleg valami fényvarázslat-félével kell majd megvilágítaniuk az utat. Nem szívesen használt több mágiát a kelleténél, minthogy nem tudta, mennyire lesz majd szüksége hatalmára, ha elérik céljukat. Krasus hasonlóképpen gondolkodhatott, vagy jobb látása okán fel sem merült benne a fényteremtés ötlete, merthogy habozás nélkül ment tovább, mint aki biztos az ösvényben. Egyre gyorsabban és gyorsabban haladtak, Krasus szinte megszállottan sietett.

A szél egyre hangosabban süvített a természetes átjáróban, ereje egyre növekedett, ahogy haladtak előre. Minthogy csak ember volt, Rhoninnak meg kellett küzdenie a tereppel, hogy tarthassa az iramot.

– Közel vagyunk már? – kiáltott végül Krasus után, mikor kezdett le-lemaradozni.

– Hamarosan odaérünk. Ott… – A sárkánymágus nem mondta végig. Dermedten állt meg.

– Mi a baj? – érte be Rhonin.

Krasus befelé figyelt, elmélyülten ráncolta homlokát.

–Már nem… nem pont ott van, ahol eddig volt – mondta végül.

Mozog?

Magam is hasonlóképp vélem.

– És ugye nem kellett volna megmozdulnia? – kérdezte a tűzhajú mágus, közben hunyorogva bámult az előttük húzódó sötétségbe.

– Ama félreértés áldozata vagy, kedves Rhonin, hogy én tökéletesen tudom, mire számíthatunk. Valójában alig tudok többet, mint tenmagad.

Ez semmilyen tekintetben nem hangzott megnyugtatóan.

– Tehát mit javasolsz?

A sárkánymágus tekintete a távolba révedt, miközben a válaszon tűnődött.

– Megyünk tovább. Csak ennyit tehetünk.

Ám alig valamivel arrébb, újabb akadály került elébük, melyet Korialstrasz nem láthatott, amikor a magasból, odafentről fürkészte a tájat. A keskeny szoros kettévált. Krasus hunyorítva nézegette az ösvényeket.

– Közrefogják azt a helyet, ahová tartunk, de nem érzem, melyik visz közelebb hozzá. Mindkettőt meg kellene néznünk.

– Váljunk külön?

– Nem szívesen, de úgy tűnik, muszáj lesz. Megyünk vagy ötszáz lépést, azután visszafordulunk, és itt találkozunk. Remélhetőleg ennyi elegendő lesz és eldönthetjük majd, hogy melyiket válasszuk.

Rhonin a baloldali folyosót választotta, és követte a tervet. Nagyjából számolta sietős lépteit, hamarosan úgy érezte, megérzései megint segítségére voltak. Nemcsak a szoros szélesedett ki előtte, de erőteljesebben érezte azt a valamit ott elöl, mint korábban bármikor. Olyan volt, mintha a világ egésze ideges izgatottságot árasztott volna magából. Mintha valami nem lett volna helyénvaló, de valamiféle ismeretlen – az emberi megértésen túl ismeretlen –, és végletes értelemben véve e kifejezést. Még egy kezdő varázshasználó is bizonyosan tudta volna, hogy valami megrontotta az előtte található területet. Rhonint hatalmába kerítette a vakmerő kíváncsiság. Nem fordult vissza, inkább továbbment. Csak még néhány lépés. Abból még biztos nem lesz semmi baj…

Alig lépett egyet vagy kettőt, amikor valami megváltozott, és e változás, ha lehetséges, még inkább felborzolta idegeit. Megállt, próbált rájönni, hogy mi lehet a rendellenesség. Krasus említette, hogy az a dolog elmozdult, de valahogy nem ismerte fel ennek jelentőségét. Így aztán valóban meglepetésként érte, hogy a rendellenesség feléje indult. Mi több, igen gyorsan közeledett. Előbb tudta, minthogy meglátta volna. Mintha az idő összesűrűsödött volna előtte, egyszerre érezte magát öregnek és fiatalnak, s egyszerre mindannak, ami a kettő között, előtt és után lehetséges. Képtelen volt cselekedni, csak állt ott magatehetetlenül.

A szorosban megrekedt sötétség miriád színre robbant szét, némelyiket ember még sohasem látta. Ősi és még ismeretlen energiák töltötték meg az üres levegőt és a szilárd köveket egyaránt, s örvényük fantasztikus magasságokba emelkedett. Rhonin korlátozott emberi tudata az őrület határáról kapaszkodott vissza, hogy elfedje az egyetlen élmény formájában felfoghatatlan tapasztalatot, és valamely képzettel helyettesítse azt. Fénylő, tüzes virágnak érzékelte azt a valamit, lángok közt elemésztettnek és újfent kinyílónak, amely minden újjászületésével egyre csodálatosabbá vált.

Ahogy az a dolog közeledett, a mágus végre magához tért. Lerázta magáról a lenyűgözöttség béklyóit, megpördült és rohanni kezdett visszafelé. Bukdácsolt a mély hóban, közben hangok támadták fülét. Beszéd, zene, mennydörgés, csicsergés, sikoly, zúgás – minden hang egyszerre, ami csak létezett a világban.

Tartott tőle, hogy a dolog elborítja, de az elképesztő bemutató elmaradt mögötte. Ő csak futott tovább, attól félve, hogy a jelenség előrelendül és magával ragadja. Elnyeli, hangját saját kakofóniájába olvasztja, testét a tűzvirág martalékává teszi, lelkét is elemészti talán. Krasus! Ebbe az egyetlen összeszedett gondolatba kapaszkodva menekült. Közben elméje is belemarkolt a névbe, úgy merült fel a szédítő érzettömegből, mint deszkát lelt fuldokló az óceánból. Biztosan ő is érzi! Ő majd segít! Együtt majd kieszelünk valamit…

Rémisztő vonyítás visszhangzott végig az átjárón. Zömök, nyolclábú, valahogy mégis farkasszerű alak ugrott rá fentről. A kardfogú teremtmény leterítette a mágust, és beletépett volna testébe, de Rhonin védővarázslata nemcsak a hideget tartotta távol. A karmok reccsenve törtek, s a szörnyeteg döbbenten torpant meg, négy zölden csillogó szemével, áldozata arcát fürkészte. A következő pillanatban hátravetette magát, lelapult a hóba, teste megfeszült, és máris újabb támadáshoz készült.

Rhonin harcban edzett reflexeinek elég volt ennyi késlekedés. Érezte, varázslata biztosan kibír még egy támadást, s nem törődve az újra ránehezedő súllyal, megfeszítette akaratát. A szürke bundás teremtmény felvonyított csalódottságában és fájdalmában. Ismét hátraugrott, ezúttal egyik fogát hagyta a mágus öltözékében. Hirtelen nem tudta, mit kezdjen kilyukaszthatatlan bőrű zsákmányával.

Fények garmadája csapott, a bestia smaragdzöld tekintetébe; a varázslat elvakította, és tovább növelte zavarodottságát. A rém nyüszítve hátrált, és hasztalan csapkodott a villogó mintázatok felé. Eközben Rhonin kihasználta az újabb késlekedést, oldalra hemperedett és talpra ugrott. Nem volt esélye a menekülésre; akkor hátat fordított volna a bestiának, és védővarázslata már egészen meggyengült. Még néhány csapás és biztosan enged a karmoknak, alatta bőre és húsa nem jelenthetett akadályt.

Előrenyújtotta jobb kezét, nyitott tenyérrel, ahogy azt mestereitől tanulta, és ahogyan az idők során, a mozdulat ösztönössé vált. – Esquada sa sana fiero! – üvöltötte volna, hogy tűzzel árassza el ellenfelét… ám a szavak fordítva hagyták el ajkait, s a narancsszín fellobbanás előbb halt el, minthogy létrejött volna. Nem hagyott magának időt a csodálkozásra, inkább hátraugrott, hogy lehetőleg még távolabb kerüljön a szörnyetegtől…

A vakító színáradat visszatért ujjai közé, a bestia előreugrott, foga visszaforrt a megfelelő helyre állkapcsában, s a rém újra hátraugrott. Maga az idő fordult meg. Tűzvirág nyílt ki körülötte, majd önmagát elemésztve elnyelte a mágust is, a farkasszerű teremtményt is, a havat, a köveket, a világot is. Krasus rendellenessége utolérte.

Szellemszerű képek lengték körül. Lovagok vágtattak csatába, esküvő egy oltár előtt a természetben, vihar a tenger felett. Orkok kántálták harci énekeiket egy tűz körül. Különös teremtmények küzdöttek körötte…

Hirtelen ismét előremozdult. Oldalra hemperedett, és talpra ugrott. Előrenyújtotta jobb kezét, nyitott tenyérrel: – Esquada sa sana fiero! – üvöltötte, és tűzzel árasztotta el ellenfelét.

A lángok, mint egyre növekvő kéz ujjai törtek előre, de mire elérték a szörnyeteget, egészen lelassultak, szinte megfagytak a levegőben. Azután minden elcsúszott, minden valahogy másképpen mozgott az időben. Rhonin szitkozódott, s egy pillanatig megrémülve látta, hogy a rém elképesztő gyorsasággal körbeugrálja a lángokat, majd morogva újabb rohamra indul. Újabb változás; a lángok semmivé foszlottak a levegőben, a szörnyeteg lelassult, Rhonin az utolsó pillanatban ugrott félre, és még ugyanazon mozdulatsor befejezéseképpen, újabb varázslatba fogott.

A lelassult förtelem alatt felrobbant a föld, hó- és porvihar emelkedett fel, borította be a farkaslényt. Az újra felvonyított, és a körötte tomboló erőknek nyomakodva továbbküzdötte magát a mágus felé. Lábai és teste köré porból formázott kéreg tapadt, vicsorgó pofáját szilárd földréteg zárta szorosra. Lassan a zöld tekintet is porfátyol mögé került, s hiába gyorsult fel újra a test, vele együtt a varázs is sebesebben zárta magába.

Abban a pillanatban Krasus hangja elérte a mágus elméjét. Végre! Hallatszott a gondolatai között. A zavar egyre terjed, Rhonin! Már téged is majdnem elért!

A kővé vált bestia majdnem visszaváltozott. Mintha valamely sötét humorú istenség tűnődött volna el, hogy nyújtsa-e tovább a mágus küzdelmét vagy sem. Gyere vissza! Teleportálj! Krasus még mindig jelen volt Rhonin elméjében, de hangja egyre halkult. Rhonin körül mindenhol a tűzvirág szirmai emelkedtek az égre. Az a dolog már tízszer magasabbra nyúlt, és nem kétséges, tízszer szélesebb is lehetett, mint előzőleg. A szilárd kő semmit sem jelentett számára, a rendellenesség egyszerűen áthatolt rajta, mintha az ott sem lett volna. És ahogy közeledett, mindent megváltoztatott. Némelyik szikla jóval „időjárásvertebbnek” tűnt, míg mások, mintha frissen hűltek volna ki, egy vulkáni földmozgásból megszületve. A legrosszabb átalakulás ott látszott, ahol a nagy hatalmú energiák kiterjedésének széle, elérte a köveket és a havat.

Saját legnagyobb meglepetésére Rhonin még mindig életben volt, és a változások folytonos káosza közepette még mindig ugyanott állt, ahol addig. Nem mert belegondolni, mi történhetett volna vele, ha az a dolog nem körbefonja, hanem úgy éri el, mint ahogyan azt a követ baloldalt, melyet nem is szétzúzott, nem is megolvasztott, hanem hidegen fortyogó masszává változtatott, majd az enyészetbe taszított. Talán így tudta volna leírni a látványt.

A harc izgalma visszazökkentette a régi kerékvágásba, és már képes volt tisztán gondolkodni. Habozva állt, gondolatban lejátszotta a lehetőségeket. Szíve szerint ismét futásnak eredt volna, de egyrészt teste inkább engedelmeskedett az időbeni változásoknak, mintsem bármiféle saját akaratnak. Másrészt az energiaörvény szélére lépni valahogy félelmetesebbnek tűnt számára, mint ott maradni a közepén, vagy legalábbis ahol éppen állt. A Krasus általjavasolt teleportálást fontolgatta, de nem látta járható útnak. Fogalma sem volt arról, hogyan működne varázslata egy ennyire megbízhatatlan, és ismeretlen jelenséggel szemben. Egyébiránt jó lett volna egy legalább hozzávetőlegesen ismert hely a közelben célpontnak, csak azért, hogy ne valamelyik sziklaalakzat belsejében kössön ki.

Rhonin! Szólt újra Krasus. Teleportálj! Célozz meg vele engem!

Társára összpontosított, maga elé képzelte a sárkánymágust. A varázslat kezdett formát ölteni, s Rhonin érezte, ahogy a világ megváltozik körülötte. A tűzvirág szirmai ragyogó fénnyel izzottak fel, s a mágus úgy érezte, mintha kiszippantanák testéből és lelkéből a varázslathoz összegyűjtött, mágikus erőket. Hirtelen megértette, hogy a rendellenesség mágikus erők segítségével volt képes fennmaradni, s az ő önként kieresztett varázshatalma tovább éltette, megerősítette.

Mindeközben a jelenség egyre inkább magába fogadta. Meglátta a közepén örvénylő fénykáoszt, amely az elkerülhetetlen végzet mementójaként közelített. Egyre csak közelebb és közelebb ért, miközben az imént már figyelmen kívül hagyott kakofónia is felerősödött. Ahogy a rendellenesség elnyelte, úgy fakult ki Krasus jelenléte, Rhonin tudatából.

Kézzel-lábbal hadonászott, de nem talált kapaszkodót, és az örvény úgy rántotta magába, mint tornádó a falevelet. Körbe-körbe keringett, és minden fordulattal egyre csak gyorsult. A hangok mellett a képek is újra megrohanták, egyszerre látta a múltat, a jelent, a jövőt, egymásba olvadva, megkülönböztethetetlenül a maga valójában. Egy pillanatra látta a kővé vált bestiát is, ahogy az vadul pörögve elsuhan mellette.

Egyéb dolgok is repültek körülötte, véletlenszerűen felkapott tárgyak és élőlények. Egy egész hajó, tépett vitorlákkal és szinte teljesen kettéhasadt testtel, elszállt mellette, majd eltűnt a szeme elől. A hajót egy fa követte, melynek ágain még mindig döbbenten kapaszkodott a madárraj. Mintha egy kráken körvonalai tűntek volna fel a közelben, talán úgy ötven láb hosszú testtel, majd ez a szellemkép is tovaröppent. Az örvény mindent betöltött körülötte.

Magatehetetlen volt, és végül elismerte ezt. Átadta magát a sorsnak, tegyen vele, amit csak akar. Utolsó tudatos gondolatai Vereesa és a gyermekek körül jártak, akiket talán sohasem láthat már.

Négy

A levelek, az ágak és a gyökerek lassan, nyugodtan növekedtek. A fák időtlen bölcsességet árasztottak, mélyen legbelül, örök gondolatokat rejlettek. Minden lombos óriás egyedi mintázatokat mutatott, nem csupán anyagában, de kevésbé anyagi rétegeiben is. Mindezt csendes, értő elmeként szemlélte, inkább az erdő részeként, mintsem különállóként, idegenként.

Az erdő őrzői, szólalt meg tanítója hangja az elméjében, ugyanannyira részei e birodalomnak, mint én magam. Ők maguk az erdő. Rövid szünet. Most pedig térj vissza, kérlek!

Viharhozó Malfurion tudata tiszteletteljesen visszahúzódott a hatalmas fáktól, a sűrű erdővel borított vidék öregjeitől. Ahogy visszatért testébe, lassan újra megjelent előtte a tisztás – melynek füvén helyet foglalt –, bár először csak homályosan, látomásszerűen. Pislogott néhányszor ezüstszín, pupilla nélküli szemével, és a kép élesedett. Szaggatottan, lihegősen lélegzett, de szívét büszkeség töltötte el. Még sohasem jutott ilyen messzire!

– Gyorsan tanulsz, ifjú éjelf – jött a medve morgásához hasonlatos hang. – Gyorsabban, mint gondoltam.

Izzadság gyöngyözött Malfurion ibolyaszín halántékán. Patrónusa délidőre szólította oda, amikor fajtájából adódóan az éjelf elgyengült, éjszaka azonban eleve lehetetlen lett volna elérnie célját. Az erdő akkor a legélénkebb, amikor éltető napfény járja át, s nem a hold sápadt világánál. Márpedig ő nem az éjelfek éjjeli varázslóságát tanulta, hanem annak talán pont az ellenkezőjét.

Malfurion oly sok tekintetben vált máris népe ellentétévé. Csak egyetlen példát említve: az éjelfek mindig is hajlamosak voltak jelentést tulajdonítani feltűnő öltözékeiknek, de Malfurion ruházata kifejezetten visszafogott volt. Egyszerű vászontunikát hordott, egyszínű bőrzekével és nadrággal, hosszú szárú csizmával – szülei, ha nem vesztek volna oda évekkel korábban egy balesetben, minden bizonnyal meghaltak volna szégyenükben.

Vállára lógó, sötétzöld haja keskeny arcot keretezett, vonásai farkasra emlékeztettek, halványan. Szinte száműzött volt már népe szemében. Időnként feltett bizonyos kérdéseket, azt sugalmazta, hogy a régi hagyományok nem feltétlenül a legjobbak. Egyszer még azt is meg merte említeni, hogy szeretett Azshara királynőjük legelső gondolataiban, nem mindig az alattvalói érdekei forognak. Az effajta beszéddel nem sok szövetségest szerzett, és barátot még kevesebbet.

Valóban, ha számba vette őket, Malfurion csupán három társra számíthatott igazán. Először és elsősorban ikertestvérére, a hozzá hasonlóan sok bajt okozó Illidanra. Bár ő nem dobta el oly messzire az éjelfek hagyományait és mágiáját, rendszeresen megkérdőjelezte az idősek kormányzói tekintélyét, ami közel ugyanakkora véteknek számított.

– Mit láttál? – kérdezte lelkesen testvére, aki mellette ült a füvön. Illidan akár Malfurion tökéletes mása lehetett volna, ha nincs éjfélkék haja és borostyánszín szeme. A hold gyermekeinek, szinte minden egyes éjelfnek ezüstszín a szeme, s azon kevesekre, akik borostyánsárga szemmel születtek, úgy tekintettek, mint akik nagyra hivatottak.

Ám ha Illidan valóban nagyra hivatott volt, akkor előbb vissza kellett vennie valamennyit vérmérsékletéből és türelmetlenségéből. Malfurion az ikertestvérével együtt kezdett a druidák ösvényén járni, s titkon azt remélte, Illidan majd gyorsabban halad őnála. Ehelyett testvére képtelen volt a csendes meditációra, így rendre sikertelen próbálkozásokat sorakoztatott fel, ha a természet erőinek megértéséről és megérintéséről volt szó. Egyébiránt a hagyományos mágikus erők terén igencsak tehetséges volt, mégis mást akart tanulni, csak azért, hogy az egyedi varázserő és jártasság által is különbözzön népétől. Így akarta beteljesíteni a nevéhez fűződő reményeket, hogy hatalma segítségével szerezze meg azt a „nagyságot”, amiről mindenki beszélt a születése óta.

– Láttam… – Hogyan magyarázhatná el? Malfurion szemöldöke összeszaladt. – Beleláttam a fák szívébe, a lelkükbe. És nemcsak ezekébe. Láttam… azt hiszem, így láttam az egész erdőt!

– Csodálatos lehetett! – Másik oldalán, ámuló női hang szólalt meg.

Malfurion mély lélegzetet vett és csak reménykedett benne, hogy arca nem feketedik el – az éjelfeknél ez volt az elpirulás. Az utóbbi időben egyre kényelmetlenebbül érezte magát másik társa jelenlétében, s közben mégsem akaródzott eltávolodnia tőle.

A testvérekkel együtt érkezett a tisztásra Szellőszó Tyrande, gyermekkori legjobb barátjuk. Együtt nevelkedtek fel, így hármasban, s minden tekintetben elválaszthatatlanok voltak egészen az utóbbi időkig, amikor Tyrande magára öltötte a beavatottak köntösét Elune, a holdistennő templomában.

Ő mindig támogatta Malfuriont, még akkor is, amikor a férfi úgy döntött, hogy elfordul az éjelfek varázslóságától és másféle utat jár, természeti erőket tanulmányoz. Minthogy a mitológia a Holdanya gyermekének tartotta Cenariust, az erdők urát, Tyrande úgy tekintett a druidák tanítójára, mint saját istennője fiára.

S a fiútestvérek gyermekkori játszópajtása, a sápadt és vézna lány idővel karcsú, szemrevaló nővé cseperedett. Selymesen sima bőre lágy, világos ibolyaszínben pompázott, és kéken fénylő, sötét haját, ezüst sávok tarkították. A leány kissé talán egérszerű arca nőiesebbé és vonzóbbá vált. Talán túlságosan is vonzóvá.

– Hmmpff! – tette hozzá Illidan. Nem igazán nyűgözte le a dolog. – Ez minden?

– Kezdetnek kiváló – dörögte tanítójuk. Nagy árnyéka betakarta mindhárom ifjú éjelfet, és a hang még Illidan fékezhetetlen száját is megzabolázta. Fajtájuk átlagát testesítve meg, maguk is közel hét láb magasak voltak, de Cenarius tízlábnyi termete mellett eltörpültek. Az ő felsőtestét az erdők smaragdszín csillanásával kevert, amúgy mélylila bőr fedte, ezen túl azonban egyáltalán nem hasonlított a tisztáson összegyűlt barátokra. Cenarius félisten volt.

Az éjelf mitológiában Elune gyermekeként jegyezték, ám valós eredetét csak ő maga ismerte. Létezéséről is kevesen tudtak, inkább csak a mesék teremtményének tartották. Amikor az első éjelfek megjelentek a világban, Cenarius már rég létezett. Állítása szerint rokonságban volt velük, de ennek mikéntjéről sohasem szólt.

Legalább annyira része volt ő a nagy erdőségeknek, ahogyan az erdőségek is részei voltak az ő lényének. Akik tanításért jöttek hozzá, azokban örökre nyomot hagyott, örökre megváltoztatta őket. Néhányan többé soha nem hagyták el az erdőt, mert olyannyira megváltoztatták életüket a tanítások, hogy inkább a félisten birodalmát választották új lakhelyül, és feladták addigi életüket. Egy idő után át is alakultak; az erdők őrzőivé váltak, külsejükben s lelkükben egyformán.

Cenarius fejéről sűrű, mohazöld sörény omlott alá, s színtiszta arany szemekkel tekintett le tanítványaira. Felsőteste izmos, széles volt, ujjai öreg, göcsörtös fakarmokban végződtek – melyek a látszat ellenére tökéletesen alkalmasak voltak arra, hogy egyetlen pillanat alatt bárkit széttépjenek. Derék alatt termetes, fenséges szarvastesttel rendelkezett, mely erőfeszítés nélkül mozgatta roppant tömegét. A természet ismerője, Cenarius a szél gyorsaságával és a fák erejével rendelkezett, őbenne tükröződött az erdők életereje és egészsége. Ő volt az erdők gyermeke és atyja egyazon személyben.

És akárcsak a szarvasoknak, neki is voltak agancsai – óriási, fenséges agancsok, melyek árnyékot vetettek szigorú, mégis atyai vonásaira. Csak hosszú, sűrű, ágacskákkal és levelekkel teletűzdelt szakálla vehette fel a versenyt, agancsai nemességével.

– Mind jól teljesítettetek – tette hozzá olyan hangon, amelyben a békés szellők nyugodt susogása rejlett. A szakállában növekvő levelek és ágacskák és sűrű haja is megrázkódott, amikor megszólalt.

– Most pedig menjetek! Egy időre térjetek vissza sajátjaitokhoz! Jót tesz nektek.

Mindhárman felkeltek ültükből, de Malfurion még vonakodott elindulni. Végül társaira nézett és így szólt:

– Menjetek csak előre, találkozunk az ösvény végén! Nekem még beszélnem kell Cenariusszal.

– Megvárhatunk – válaszolta Tyrande.

– Nem szükséges. Nem tart sokáig.

– Akkor hát, úgy legyen – lépett közbe Illidan, és megfogta Tyrande karját. – Hagyjuk, gyere inkább!

A papnő még hosszan Malfurion szemébe fúrta tekintetét, amitől az ifjúnak félre kellett néznie, hogy el tudja fedni az előtte is ismeretlen érzelmeket, melyek újult erővel törtek elő szívéből. Megvárta, míg azok ketten elindulnak, és csak ezután fordult vissza a félistenhez.

A délutáni nap megnyújtotta az erdő árnyait, amelyek mintha táncot lejtettek volna, Cenarius lélegzetvételének ritmusára. A félisten elmosolyodott, és a fák és a bokrok és a fűszálak együtt keltek táncra árnyaikkal.

Malfurion féltérdre ereszkedett, tekintete a földre szegeződött.

– Shan’do! – kezdte öregnyelven; nagytiszteletű tanítónak szólította mesterét. – Bocsásd meg kérdésemet…

– Előttem nem kell így tenned, ifjú elf. Állj fel!

Malfurion vonakodva engedelmeskedett, de tekintetét továbbra sem emelte fel. Ettől a félisten felkacagott, olyan hangon, amelytől vidám madárcsiripelés kélt a környező fákon. Cenarius minden megnyilvánulásában benne rejlett a természet.

– Több tisztelettel fordulsz felém, mint azok, akik azt állítják, hogy hozzám imádkoznak! Testvéred sohasem hajolt meg előttem, s minden tisztelete ellenére, Szellőszó Tyrande mégiscsak Elune mellett kötelezte el magát.

– Felajánlottad, hogy olyasmire tanítasz… minket – válaszolta Malfurion –, amit eddig csupán nagyon kevés éjelf tanult meg. – Még emlékezett a napra, amikor felkerekedett, és bevetette magát az erdőbe. Ismerte a legendákat a félisten létezéséről, de ő az igazságot akarta tudni. Persze, amikor először Cenarius nevét kiáltotta, még egyáltalán nem számított válaszra.

Azt sem remélte, hogy az istenség a tanítványává fogadja. Hogy az erdők ura miért vállalt magára egy ennyire evilági feladatot, azt azóta sem bírta felfogni. Ott álltak egymással szemben, és továbbra sem értette Cenarius e cselekedetének okát vagy célját. Mi több, a félisten már nem is egyszerűen csak egy éjelfként, avagy tanítványaként tekintett reá, hanem mint baráthoz szólt mindig, ha személyes kérdéssel fordult hozzá.

– Igen kevés éjelf akarta eddig megismerni az ösvényeimet – válaszolta Cenarius. – És ennyire még azok sem törekedtek, akik magukra öltötték az erdő köpönyegét. Egyikük sem követte igaz szívvel ezt az utat. Te vagy az első, aki egyszerre rendelkezik a szükséges tehetséggel, hajlammal és akaraterővel ahhoz, hogy megértse és megragadja a természetben rejlő erőket. Bizony, ifjú éjelf, ez nem csupán üres dicséret.

Malfurion nem emiatt maradt hátra, de a szavak meghatották. Sohasem feledte azonban barátait:

– De…

A félisten megrázta busa fejét.

– Tyrande Elune kegyeibe ajánlotta magát, és én nem vadászom a Holdanya kertjében! Testvéredről csak annyit mondhatok, hogy ígéretes és tehetséges tanítvány, de más jellegű ígéretekről és tehetségről van szó.

Malfurion csalódottan nézegette csizmája orrát. Erre nem tudott mit mondani. Testvérével szinte teljesen egyformák voltak, nem csupán külsejükben, de érdeklődésükben és képességeikben is. Cenarius azonban fényt derített a különbözőségükre: Illidan és ő, nem követhetik ugyanazt az utat. Illidan csupán az idejét pazarolja azzal, hogy mellé szegődik a szent tisztásra vezető utakon – ez volt az első alkalom, hogy nem osztozhattak valamely sikerben.

– Nem! – emelte fel tekintetét Malfurion. – Illidan is meg fogja tanulni! Csak kicsit makacsabb fajta. És nagy rajta a nyomás. A szemei…!

– Igen, a szemei! – vágott közbe Cenarius. – És ha beteljesíti majd sorsát, azt nem az én tanításaim segítségével teszi. – A félisten megengedett magának egy halvány mosolyt. – De te megpróbálod tanítani majd, ugye? Úgy véled, talán sikerrel járhatsz ott, ahol én elbuktam?

Az éjelf arca elvörösödött – elfeketedett. Persze, a shan’do előtt nehezen tarthatott titkot, és igen, megfordult a fejében, hogy megtesz minden tőle telhetőt, és továbbsegíti testvérét az úton. Közben tudta, hogy ezzel nehezebb feladatot róna rá, mintha hagyná, hogy Illidan maga kutassa fel sorsának ösvényeit. Mi több, ha Malfurion tanítja tovább, ez azt is jelentené, hogy Illidan nem tartozik az elsők közé – csak második lehet. Lázadó természetét tekintetbe véve, ez biztosan felérne egy arculcsapással.

– Most pedig – folytatta az erdők ura valamivel halkabban, tekintettel a kis piros begyű madárra, amely az agancsaira telepedett, és fakóbb párjára, amely a karján keresett ülőhelyet magának; Cenarius esetében egyáltalán nem volt szokatlan a látvány –, mondd, mit akartál kérdezni!?

– Igen, nagytiszteletű Cenarius. Egy álom nem hagy nyugodni. Egy visszatérő álom.

Az aranyszín tekintet összeszűkült:

– Csak egy álom? Egy álom nem hagy nyugodni?

Malfurion vágott egy grimaszt. Többször is végiggondolta, hogy egyáltalán merje-e zaklatni a félistent a problémájával. Mégis csak egy álom, hiába visszatérő! Annyit már megtanult, hogy ami belül van, azt belül kell megoldani, a természet így működik; valljuk be, nem rosszul. És álmodni mindenki szokott.

– Igen, egy álom. Minden alkalommal, ha elalszom, ugyanazt az álmot látom. Azért állok elibéd vele, mert amióta tőled tanulok, azóta egyre erősebb, egyre követelőzőbb.

A kezdés után arra számított, Cenarius kineveti, de ehelyett a félisten közelebb hajolt és a szemébe nézett. Malfurion úgy érezte, hogy az aranyszín tekintet – különlegesebbnek tűnt, mint testvére borostyán tekintete – mélyen a koponyájába fúr, és mindent kiolvas elméjéből.

Azután Cenarius újra felegyenesedett. Bólintott, csak úgy magának, és az iméntinél jóval komolyabb hangsúllyal szólalt meg:

– Igen, úgy hiszem, készen állsz.

– Mire állok készen?

Mielőtt válaszolt, a félisten felemelte egyik kezét; a vörös madár és párja átugrott a felajánlott tenyérre. Másik hatalmas tenyerével a félisten egyszerre simogatta meg mindkettőt, súgott nekik valamit, és a madárkapár tovaröppent. Ezután az erdők ura lenézett az éjelfre:

– Illidan és Tyrande értesül róla, hogy kicsit tovább maradsz. Nélküled mennek vissza.

– De miért?

Az aranyszín tekintet fellángolt.

– Beszélj az álmodról!

Malfurion mély lélegzetet vett és nekifogott. Az álom mindig ugyanúgy kezdődött, a Végtelen Forrást mutatta. A víz eleinte nyugodt volt, de azután hirtelen örvény formálódott a közepén, és az örvény mélyéről teremtmények törtek elő, ártalmatlanok és kártékonyak egyformán. Sokuk idegennek tűnt, nem ismerte fel őket, mintha más világokról származtak, más időkből jöttek volna. Kiáradtak az örvényből és szétszóródtak minden irányban, eltűntek szem elől.

Hirtelen a Forrás és az örvény is eltűnt, s Malfurion ott állt Kalimdor közepén. Ámde az a Kalimdor már élettelen volt: szörnyű gonoszság tarolta le az egész kontinenst, és nem hagyott életben egyetlen fűszálat, egyetlen pöttöm rovart sem. A valaha büszke városok, a buja, végtelen erdőségek mind megsemmisültek, semmi sem maradt belőlük.

Ami még szörnyűbb volt, ameddig a szem ellátott, mindenhol éjelfek összetört csontjai hevertek. A koponyák beszakadtak, halálszag terjengett a levegőben. Senki, még egy vén és beteges, vagy ifjú és erőtlen sem maradt népéből.

Azután hőség, iszonytató hőség támadott reá. Megfordult és a távolban roppant méretű tüzet látott, pokoli lángvihart, amely felnyúlt egészen az égig. Azonnal elemésztett mindent, amihez hozzáért, még magát a szelet is. Amerre szétterjedt, ott semmi sem, vagy csak maga a tökéletes semmi maradt utána. Azonban lett légyen bármilyen rémisztő ez a jelenet, mégsem a látványtól riadt fel álmából, hideg verejtékben úszva – hanem attól, amit a tűzből érzett kiáradni. Az a tűz élt. S nem csupán élt, de értelemmel bírt és gonoszsággal, mértéktelen, elemi gonoszsággal. Tudott az iszonyatról, amelyet léte hordozott, és érintése okozott. Tudott róla, és örömét lelte benne! Örömét lelte és telhetetlenül éhezett a pusztításra.

Mire Malfurion befejezte, Cenarius arcáról eltűnt minden jókedv. Tekintete szeretett erdejét fürkészte, és annak lakóit szemlélte.

– És ez a rémálom megismétli önmagát? Minden alkalommal, ha elszunnyadsz?

– Most már igen. Eleinte ritkán jött, majd egyre gyakrabban. Most már kivétel nélkül minden alkalommal ezt látom.

– Valamiféle baljós előjel lehet. Már az első találkozásunk óta érzem benned a sejtelem ajándékát – ez is az egyik oka volt annak, hogy felfedtem magam előtted –, de e tehetséged valószínűleg erősebb, mint sejtettem.

– De mit jelenthet az álom? – könyörgött válaszért az éjelf. – Ha előjelnek tartod, akkor talán azt is meg tudod mondani, hogy minek az előjele?

– Megpróbáljuk felfedni a jelentését. Mindenesetre készen állsz rá. – Megint az a különös hangsúly.

– Mire állok készen?

Cenarius összekulcsolta maga előtt a karjait. Hangja még komolyabbá vált, mintha a vihar előtti csendben érzékelhető vibrálás rejlett volna benne:

– Készen állsz, hogy belépj a Smaragd Álomba.

A félisten tanításaiban eddig semmi sem utalt a Smaragd Álomra, de a mód, ahogyan Cenarius megnevezte, egyértelművé tette Malfurion számára, hogy fontos dologról van szó.

– Az mi?

– Mi nem az? A Smaragd Álom az ébren lévő világon túli világ. A szellemek világa, az alvók világa. Olyan, amilyen a világ lehetne, ha mi, értelmes lények, nem akarnánk mindenáron romba dönteni. Elegendő gyakorlással a Smaragd Álomban megláthatsz bármit, eljuthatsz bárhová. Alvó tested hátrahagyva álom-alakban röppenhetsz el bárhová, ahová el akarsz jutni.

– Veszélyesnek hangzik.

– Veszélyes? Igen, veszélyes, ifjú Malfurion. Odaát még a gyakorlottak és tapasztaltak is elveszíthetik magukat. Úgy neveztem, a Smaragd Álom. Ez Ysera színe, aki a nagy megtestesülések egyikeként uralkodik az álmok világa felett. Az ő birodalma az, ahol sárkányai szárnyalnak, melyet sárkányaival őriztet, s melybe csak keveseknek enged tudatos belépést. A druidák számára nyitott e világ, de még a saját driádjaim és őrzőim is ritkán járnak a Smaragd Álom ösvényein, akkor is csak a kötelességeik teljesítése végett.

– Sohasem hallottam róla – ismerte be Malfurion, egy fejrázás kíséretében.

– Mert a szolgálatomban állókon kívül nincs olyan éjelf, aki valaha is éberen járt volna ott, és ők is csak akkor, amikor már szakítottak népükkel. Te leszel az első, aki még valóvérű éjelfként próbálkozhat ezzel. Persze, csak ha te is akarod.

Az ötlet egyszerre izgatta, és mélységesen nyugtalanította. Ez lehet a következő lépése a druidák ösvényén, és talán visszatérő rémálmával kapcsolatban is felfedhet valamit. Ámbár… a dolog igen veszélyes.

– Mi… mi történhet? Mit ronthatok el?

– Még a tapasztaltak is elveszíthetik a kapcsolatot testükkel, ha elterelődik a figyelmük, és megtörik az összpontosításuk – válaszolt a félisten. – Még velem is megtörténhet, bár az én lényem, ugyebár, majdnem teljesen kizárja ezt a lehetőséget. Majdnem. Végig révületben kell maradnod, és csak a céloddal kell törődnöd. Máskülönben a tested örök álomba merül, és bár akár boldogan is élhetsz tovább odaát, segítség nélkül többé nem találhatsz vissza.

Az éjelf gyanította, hogy több is rejlik még a háttérben, amit valószínűleg saját erejéből kell megtanulnia – ha úgy dönt, hogy belép a Smaragd Álomba.

Úgy érezte, nincs más lehetősége arra, hogy felderítse rémálma jelentését.

– Hogyan kezdjem?

Cenarius szeretetteljesen tanítványa vállára tette kezét:

– Biztos vagy benne?

– Igen.

– Akkor ülj le és meditálj, ahogyan a többi leckét kezdted! – Amikor az éjelf engedelmeskedett, Cenarius maga is letelepedett. Szarvaslábait oldalra kinyújtva, furcsán kicsavart pózban hevert Malfurion mellett. – Az első alkalommal még vezetni foglak, később már magadra maradsz. Nézz mélyen a szemembe!

A félisten belefúrta aranyszín tekintetét Malfurion ezüst szemébe. Még ha félre akart volna nézni, az éjelfnek akkor is roppant nagy erőfeszítésébe került volna, hogy elforduljon. Úgy érezte, elmerül a csillámló aranyban, és egy olyan világba kerül, ahol minden lehetséges. Könnyűnek érezte magát.

Érzed a kövek énekét, a szél táncát, a víz csobogó nevetését? A hang az elméjében szólt, mint mindig, ha tanítást kapott.

Először nem érzett semmit, azután lassú, nyugodt csikorgást, ropogást hallott. Felismerte a kövek és a rögök beszédét, ahogy világkorszakokon keresztül mindig is beszéltek, és közben világkorszakokon keresztül tartó utazást tettek, egyik helyről a másikra. Azután a többi hang is érzékelhetővé vált. A természet minden apróbb és nagyobb szelleme saját nyelvén szólt. A szél boldog léptekkel táncolt körbe mindent, ahol jókedvvel járt, avagy sötétebb hangulatban, erőszakosan rázta meg, bármivel találkozott. A fák koronája halkan susogott, és a sietős patak felkacagott a tisztás szélén, ahogy egy felszökkenő hal megcsiklandozta felszínét.

A háttérben… Malfurion úgy vélte, távoli hangzavart érzékel. Próbált összpontosítani rá, de sikertelenül. Még nem vagy a Smaragd Álomban. Előbb ki kell lépned evilági porhüvelyedből, szólt Cenarius hangja az elméjében. Késztesd álomra tested, s kiemelkedhetsz belőle, ahogyan a nap emelkedik fel a láthatáron. Szíved és tudatod köt legszorosabban a halandók világához.

Egyszerű alaptanítás volt ez. A meditáló eltörli gondolatait, félretaszítja őket. Megszabadul az evilági tudattól, hogy megérezze, meglássa, és teljes valójában meghallja környezete – a természet – hangjait, képeit és érzeteit. Malfurion egyszerre látta magát kívülről és belülről, nem is annyira látta, mint inkább érzékelte, ahogy misztikumra hivatott elméje kitágult, befogadott mindent maga körül. Idáig már sokszor eljutott.

A következő lépésben felfedte a lélek és a test közötti kötelékeket, levetette őket, megszabadult tőlük, csupán egyetlen vékony ezüstfonalat hagyott a szívtájékon, hogy ne hagyja magára teljesen a porhüvelyt – az egyenlő lett volna a halállal.

Engedd szabadon lényedet! Hagyd, hogy vezessen! Ismeri az álmok birodalmát, és mindig szívesen tér vissza oda. Ahogy Malfurion engedelmeskedett lelke felemelkedett, révületbe esett teste pedig ott maradt alatta. Úgy érezte, mintha levedletté volna azt, mint kígyó a bőrét. Hirtelen jött derű fogta el, a szabadság mámora, betöltötte lényét és majdnem elfeledtette vele, hogy mi célból indult útnak.

De Cenarius figyelmeztette, hogy mindig fenn kell tartania az összpontosítást, és emlékezvén erre, az éjelf leküzdötte túláradó boldogságát. Összeszedte és megerősítette magát, céltudatosan folytatta.

Most pedig… emelkedj fel!

Malfurion előre és felfelé taszította magát akaratával, súly-érzetének utolsó szikráit is elveszítette. Lélek-formája, álom-alakja néhány lábnyival a föld felett lebegett, megszabadulva minden visszahúzó erőtől. Tudta, hogy akár a csillagokig is felröppenhetne.

De a Smaragd Álom más irányban várt reá. Fordulj ismét rejtett lényedhez!, utasította a félisten. Álom-emlékezeted megmutatja az utat, mely belül rejlik. Nem kívül leled fel.

Cenarius útmutatását követve, az éjelf körül megváltozott a világ, mely már amúgy is többet mutatott annál, mit halandó szem érzékelhetett. Minden bizonytalanul elhomályosodott. Képek jöttek, képek végtelen sora érkezett, egyik a másikba lógott, de enyhe összpontosítással Malfurion könnyedén különválaszthatta őket. Suttogást hallott és rádöbbent, hogy a világ álmodóinak belső hangjait hallgatja éppen, álomképeiket látja maga előtt.

Innen már magadnak kell megtalálnod az utat. Cenarius megszakította a mentális kapcsolatot. Visszahúzódott, hagyta Malfuriont önállóan gyakorolni, de ott maradt, hogy a fiú segítségére siethessen, ha a szükség úgy hozza.

Ahogy előrelendült, a homály szertefoszlott Malfurion körül, világát ékkőhöz hasonló zöldes fény járta át. A suttogás felerősödött, szinte beszéddé változott. A táj mintha bizonytalanul hívogatta volna. A Smaragd Álomban járt.

Ösztöneit követve Malfurion tovalebegett a folyton változó álomtáj felett. Ahogyan Cenarius is mondta, minden olyan volt, mintha az éjelfek és a többi teremtmény, sohasem léteztek volna. Nyugalom járta át a Smaragd Álmot. Malfuriont megkísértette a gondolat, hogy örökre ott maradhatna… De ismét erőt vett magán és elutasította a vágyat; meg kellett ismernie a rémálomban rejtező jelentést.

Eleinte fogalma sem volt arról, hogy álom-emlékezete merre fogja vezetni, de valahogy gyanította, hogy a válaszok felé tart. Azután e különös utazás közepette újra érezte, hogy valami hiányzik. A korábban hallott enyhe disszonancia felerősödött. Próbálta kizárni a zajt, de az úgy vonzotta figyelmét, ahogyan a mélység rántja magával a szakadék szélén szédelgőt. Végül engedett, és álom-alakban a zavar felé röppent.

Hirtelen hatalmas, fekete tóhoz érkezett. Malfurion dermedten torpant meg; felismerte a baljóslatú víztömeget. Sötét hullámok kúsztak fel a partra, közepéből nyers hatalom sugárzott. A Végtelen Forrás!

De ha a Forrásnál járt, akkor hol a város? Malfurion felfelé nézett, a tavat körülölelő sziklák tetejére, amerre a fővárosnak kellett volna lennie. Próbálta odaidézni Zin-Azshari képét. Valamely okból idekeveredett, és úgy hitte, ennek köze lehet a városhoz is. Persze, a Végtelen Forrás önmagában véve is elég csodálatos dolog volt ahhoz, hogy meglátogassa, ám csupán a hatalom forrását nyújtotta, s önállóan nem mozdult. A zavar, amit érzett, valahonnan máshonnan eredt.

Bámulta a város helyén talált ürességet és azt kívánta, bárcsak a testi világot látná. A következő pillanatban – minden figyelmeztető előjel nélkül – megjelent előtte az éjelfek fővárosa, Zin-Azshari. Az öregnyelven e név azt jelentette: Azshara Dicsősége. Annyira szerette népe a királynőt, hogy amikor trónjára emelkedett, tiszteletből átnevezték a fővárost.

Királynőjére gondolva Malfurion hirtelen meglátta magát a palotát is, a fenséges kastélyt, amelyet magas, jól őrzött falak vettek körül. Ismerte az épületet, bár személyesen még nem járt odabenn. Még ha időnként azt hangoztatta is, hogy bizonyos dolgokért a királynőt kellene hibáztatni, Malfurion mégis jobban csodálta őt, mint azt sokan gondolták. Mindent egybevetve Azshara több jót tett népéért, mint rosszat, de esetenként mintha egyszerűen eltévesztette volna a célt. Mint sok más éjelf, az ifjú is gyanította, hogy a problémák többségéért az Előkelők okolhatóak, akik a királynő nevében kormányozták a Birodalmat.

Ahogy közelebb lebegett a palotához, rossz érzése egyre erősödött. Szeme elkerekedett, mikor meglátta az okot. Felidézve Zin-Azshari képét, sikerült megjelenítenie a Forrás egy helyénvalóbb, jelenben valóbb képét. A fekete tó őrülten örvénylett, s mélységeiből őrjítő mértékű mágikus hatalom tört fel. Hosszú és színes villámok sokaságaként jelent meg a férfi számára, melyek a sötét vízből csaptak ki, és az egyik torony körül gyűltek össze újra. Komoly energiákat vontak ki a Forrásból, valahol a legmagasabb torony egyik termében. Hihetetlen mértékű erőt kívánó varázsmunka zajlott éppen.

A palota alatti víztömeg oly erőszakosan kavargott, mintha felforralták volna. Minél inkább elragadták a toronybeliek a Forrás erejét, az annál dühödtebben tombolt. A viharvert ég sikoltott és villogott felette. A tó azzal fenyegette a mellette álló épületek némelyikét, hogy elmossa azokat.

De mit csinálhatnak? Kérdezte magában Malfurion, feledve saját küldetését. Miért folytatják ezt még délidőben is?

Ám a „délidő” valahogy csupán halovány értelemmel bíró fogalomnak tűnt. Nem függött nap az égen, hogy kiszipolyozza az éjelfek erejét. Ugyanakkor az est sem jött még el, Zin-Azshari felett mégis éjszakára emlékeztetőn fekete volt az ég, vagy talán még annál is feketébb. Nem természetes és nyilvánvalóan nem jóindulatú sötétség borította a tájat. Miféle erőkkel játszadoznak azok ott, a toronyban?

Malfurion a falak felé lebegett, el a kőarcú őrök mellett, akik egyáltalán nem fedezték fel jelenlétét. Előbb kicsit furcsállotta is, de aztán eszébe jutott, hogy lélek-formában bizonyára láthatatlan, az anyagi tekintetek számára. Eljutott egészen a torony faláig, de amikor a bejáratot kereste, áthatolhatatlan akadályra lelt. Megállt a levegőben és próbált változtatni érzékelésén, hogy meglássa az ellenállást kifejtő erőt. Valaki vagy valakik védelmező varázslatok mögé zárták a palotát, de oly szövevényesre és erőteljesre szőtt mágikus energiák mögé, hogy az éjelf úgy érezte, képtelen lesz átjutni rajtuk. Ettől a kíváncsiság még inkább furdalni kezdte, s még eltökéltebbé lett. Körberepülte az épületegyüttest, majd ismét a kérdéses torony felé emelkedett. Valami úton-módon biztosan be lehet jutni, gondolta. Látnia kellett, miféle őrület zajlik odabent.

Egyik kezével kinyúlt a védelmező varázslatok energiaszálai felé és olyan pontot keresett, ahol a szövevény lazább, a rétegek kevésbé érintkeznek, vagy egyáltalán nem keresztezik egymást. Azt a pontot kutatta, ahol átbújhat közöttük.

Váratlanul elképzelhetetlen fájdalom csapott le rá. Csendben sikoltott, a kín oly mértékben járta át testét, hogy nem volt képes hangot adni szenvedésének. Zin-Azshari és a palota képe semmivé foszlott, Malfurion smaragdszín ködben találta magát, azon belül pedig színtiszta mágikus energiából szőtt viharban. Az elemi erejű hatalom azzal fenyegette, hogy ezer darabra tépi lelkét, és szétszórja a szélrózsa minden irányába.

A fájdalom csillapodott, és az iszonytató káosz közepette meghallotta tanítója ismerős hangját, halkan hívó szavát: Malfurion! Gyermekem! Jer vissza! Malfurion! Vissza kell térned!

Az éjelf úgy kapaszkodott a szavakba, mint fuldokló az uszadékfába. Érezte, ahogy az erdei istenség akarata kinyúl feléje, és a megfelelő irányba vezérli. A kín hirtelen semmivé foszlott, az őrjöngő vihar elcsitult körötte, és Malfurion mérhetetlen kimerültséget érzett. Szinte nem is akart már mást, csak elmerülni az álmodók világában. Lelke nem kívánt visszatérni a testébe, de felismerte, hogy ez a végzetét jelentené, és akarata maradékát összekapargatva, leküzdötte a halálos vágyat.

Ahogy belekapaszkodott Cenarius jelenlétébe, az egyre erősödött. Malfurion új lendületet nyerve követte a lelkét testével összekötő fonalat, egyre gyorsabban és gyorsabban röppent át a Smaragd Birodalmon, egészen a szent tisztásig.

A fiatal éjelf kapkodó lélegzettel riadt fel révületéből. Képtelen volt megtartani magát ültében, s hanyatt esett. Víz csepegett ajkaira, azután erős, mégis óvatos kezek segítették vissza ülő helyzetbe. Kinyitotta szemét, és Cenarius aggódó arcát látta maga előtt. Tanítója széles levelet tartott kezében, úgy hajtogatta, hogy a benne összegyűjtött harmat ne guruljon le róla.

– Olyat tettél, amire kevesen képesek – mormolta az agancsos istenség. – És közben majdnem örökre odavesztél. Mi történt veled, Malfurion? Még előlem is eltűntél egy rövid időre.

– Valami… valami szörnyűséget láttam.

– A rémálmaid okát?

Az éjelf megrázta fejét.

– Nem. Nem tudom. Zin-Azshariban találtam magam. – Próbálta elmagyarázni, hogy mi történt, de valahogy minden szó jelentése eltörpült, az érzések kavalkádja mellett.

Cenarius mintha jobban zavarban lett volna, mint ő. Ez nem kevésbé aggasztotta Malfuriont, mint az iménti események.

– Ez nem jó jel. Nem jó. Biztos vagy benne, hogy a palotát láttad? Azshara és az Előkelők csinálhatnak valamit?

– Nem tudom, hogy melyikük, de valahogy nem bírok szabadulni attól az érzéstől, hogy a királynőnek is része van benne. Azshara erős akaratú uralkodó, még Xavius sem képes irányítani. Legalábbis szívemből hiszem ezt. – A királynő kancellárja titokzatos alak volt, mindenkiben bizalmatlanságot keltett, legalább annyira, amennyire népe Azsharát szerette.

– Gondold meg, mit mondasz, ifjú Malfurion! Azt sugalmazod, hogy az éjelfek úrnője, kinek nevét mindennap megéneklik, olyan varázslatban vesz részt, amely nem csupán fajtádat, de a világ egészét pusztulással fenyegetheti. Tudod, mit jelent ez?

Malfurion képzeletében Zin-Azshari és a körötte tomboló vihar képe egybefonódott a pusztítás jeleneteivel és úgy találta, hogy illenek egymáshoz. Talán nem kapcsolódtak össze közvetlenül, de volt bennük valami közös. Azt azonban nem is sejtette, hogy mi lehet ez a közös dolog.

– Csak egyvalamit tudok biztosan – mormolta maga elé, emlékezetébe idézve királynője tökéletes, szépséges arcát és az örömöt, amelyet akár a legkisebb megnyilvánulásával is kivált a körülötte lévőkből. – Hogy ki kell derítenem az igazságot, bármi legyen is az. Akkor is, ha végül az életembe kerül.

* * *

A Figyelő megérintette karmos mancsával a kicsiny, aranyszínű gömböt, melyet másik, pikkelyes tenyerében tartott, és a tárgy életre kelt. Árnyszerű alak jelent meg benne. A gömb fénye nem bírta elűzni a varázslattal előidézett sötétséget, ahogyan a kapcsolat másik végén használt másik gömb ugyanígy tehetetlen volt használója megidézett árnyköpönyegével szemben. A felek kilétét elrejtő mágia ősi volt, s igen erőteljes.

– A Forrász még mindig szörnyen háborog – jegyezte meg a Figyelő, szavait valamelyest eltorzította sziszegős hangképzése.

– Így van már egy ideje – válaszolta a második; mögötte is vaskos hüllőfarok tekergett. – Az éjelfek olyan erőkkel játszanak, melyeket nem értenek eléggé ahhoz, hogy felismerjék a bennük rejlő mélységeket.

– Jutottál valamire tűnődészeid szorán?

A gömbben látszó alak megrázta árnyak közé rejtező fejét:

– Semmi jelentősre, eleddig. De milyen lehetőségeik vannak azon kívül, hogy elpusztítják önmagukat? Nem ez lenne az első eset, hogy egy kérészéletű faj a saját vesztét okozza, és talán nem is az utolsó.

Az első csak bólintott.

– Valahogy így gondoljuk mi isz… ész a többiek isz.

– Mindenki egy véleményen van? – sziszegte a második, bár jóval tisztábban. Most először csendült valódi kíváncsiság a hangjában. – Még a Föld Őrzőjének népe is?

– Nem. Ők szaját tanácskoszászt tartottak, ahogy asz utóbbi időben szokták. Nem többek Neltharion tükörképeinél.

– Akkor nem fontosak. Akárcsak ti, mi is tovább figyeljük az éjelfeket, de kétlem, hogy többre jutnának, mint fajuk kihalása. Ha esetleg tettük mégis többnek bizonyulna, akkor cselekednünk kell, ahogyan urunk, Malygos is kérte.

– Asz egyesszég még fennáll – válaszolta az első. – Mi isz csak akkor lépünk köszbe, ha őfelszége, a dicső Alexsztrasza így kívánja.

– Akkor ezt megbeszéltük. – Ezzel a gömb fénye elhalványult, belseje elfeketedett. A túloldalon megszakították a kapcsolatot.

A Figyelő elengedte a gömböt, az pedig engedelmesen belebegett egy rekeszbe a barlang falában. Egy szisszenés kíséretében megrázta fejét. A kisebb fajok folyton olyan dolgokba avatkoztak, amelyek túllépik a képességeiket. Hibáik következményeit nekik maguknak kellett elszenvedniük, egészen addig, amíg a világ nem szenved miattuk. Ha ez történne, akkor a sárkányok is közbeavatkoznak majd.

– Osztoba, osztoba éjelfek!

Egy világok közti világban, a testet öltött káosz mélyén, egy tüzes tekintetben csillant érdeklődés hirtelen, amikor Azshara Előkelőinek műve megérintette, a lángoló birodalom határát.

A szemlélődő azonnal felismerte az érintést; valahol valaki ősi igéket mormolt. Valaki olyan mágiával próbálkozott – saját hitét túlbecsülve –, amelyet ők, egyedül csak ők ismertek a maga teljes valójában. Csak ők tudták, hogyan használják a maga teljességében, mire való a maga lényegi mivoltában. De hol?

Kutatott, majdnem meglelte a forrást, azután újra elveszítette. Érezte, hogy közel, nagyon közel volt hozzá.

Várnia kellett még. Mint a többiek, ő is kezdett újra megéhezni. Biztos volt benne, ha még egy kicsit várakozik, pontosan tudni fogja, hogy a varázshasználók melyik világon léteznek. Érezte mohóságukat, buzgóságukat, elszántságukat. Nem fogják félbehagyni, amit elkezdtek. Hamarosan… hamarosan megleli az utat a kis világocskájukra…

Akkor a többiekkel együtt újra jóllakhat majd.

Öt

Broxnak rossz előérzete támadt, küldetésük folytatásával kapcsolatosan. Nagyon rossz előérzete támadt.

– Ezek meg hová lettek? – mormolta maga elé. –Hol vannak már, na?!

Hogy tudtak eldugni egy sárkányt? A nyomok egy bizonyos pontig egyértelműek voltak, de azután már csak két ember lábnyomait találták. Márpedig a vastag hó mindent megőrzött, és a termetes mancsok okozta mélyedéseknek, nem kellett volna csak úgy eltűnnie! Észre kellett volna venniük, ha netán egy sárkány szökkent itt a levegőbe – és ilyesmit egyáltalán nem láttak. Emberré változott volna az a dög? Ilyesmiről még ő sem hallott, holott már élt akkoriban, mikor a Zordszirt mélyén az orkok, vörös sárkányokat tenyésztettek.

– Talán arra – mutatott előre Gaskal. Homlokát mély ráncok barázdálták, ahogy maga is eltűnődött a nyomok különös fajta változásán. – A szoros felé mehettek.

– Túl szűkös egy akkora állatnak – mordult rá Brox. Felemelt orral a levegőbe szippantott; a sárkány szaga mindent megtöltött a hágón. Majdnem teljesen elfedte az emberszagot. Sárkány és varázsló. Egyezmény ide vagy oda, jó nap volt a halálra. Feltéve, hogy megtalálják ellenfeleiket.

Letérdelt, hogy tüzetesebben megvizsgálja a nyomokat, és el kellett ismernie, hogy Gaskal feltételezésének volt alapja. Egy területen az érkezők mindent letapostak, ők maguk lentről jöttek, és más út csak a szoros felé vezető maradt – amerre a két emberi nyom haladt. De akkor is; a sárkány nyoma egyszerűen eltűnt. Ha találkoznak a másik kettővel, a bestia is biztosan újra előbújik. Az idősebb harcos a szoros felé nézett: – Menjünk!

Fegyvereiket kézben tartva, betrappoltak a szűkös átjáróba. Brox horkantott egyet, ahogy végignézett az egyre sötétebb ösvényen. Az határozottan túl keskeny volt egy sárkánynak, problémás talán még egy sárkánykölyöknek is. Akkor hát hova a fenébe lett az a sárkány?

Alig tettek néhány lépést, amikor meghallották valamiféle állat szörnyű vonyítását. Egymásra pillantottak, de nem lassítottak. Egyetlen igazi harcos sem torpan meg a veszély első jelére. Ahogy mélyebben behatoltak a szorosba, az árnyak rendszeresen megtréfálták szemüket és úgy érezték, természetellenes teremtmények sompolyognak köröttük. Brox fáradtabb volt már társánál, s lihegni kezdett, ahogy megpróbált lépést tartani a másik orkkal. Fejszéje súlya lehúzta a karját.

Egy kiáltás – emberi kiáltás – visszhangzott a falakról. Az egyik mágus lehetett az, nem sokkal előttük.

– Brox… – kezdte a fiatalabb ork, de abban a pillanatban iszonytató látvány töltötte be a teret előttük, tüzes képzet, amilyet még sohasem láttak azelőtt.

Az a dolog túlterjedt a szoros határain, átáramlott a sziklákon is. Nem tűnt élőnek, de kétségtelenül úgy mozgott, mintha valamely cél felé haladna. Hangok – véletlenszerű, kaotikus hangok – ütötték meg az orkok fülét, és a tüzes látomásra nézve úgy érezték, mintha az örökkévalóságba bámulnának.

Fajtájukból adódóan a két harcost nem lehetett könnyen megijeszteni, de a szörnyű – és minden bizonnyal mágikus – látomás elborította érzékszerveiket. Brox és Gaskal kővé váltan meredt arra a dologra, melyről teljes bizonyossággal tudták, hogy fegyvereikkel tehetetlenek lesznek ellene. Az idősebb ork hősies halálra vágyakozott, és nem olyasfélére, amilyet az a valami kínált. Az ilyen halálban nem látott küzdelmet, lehetőséget, nemességet. A tüzes látomás kész volt úgy elnyelni őket, ahogyan a barom hessegeti el a zavaró szúnyogokat, vagy talán még ennyi erőfeszítést sem érdemeltek tőle. Ebbe belegondolva hamar döntésre jutott:

– Gaskal! Fuss!

Ugyanakkor maga Brox sem tudta volna teljesíteni a parancsot. Megfordult ugyan, de elcsúszott a hóban, mint valami esetlen kisgyermek. A nagydarab ork orra bukott és beverte a fejét egy nagyobb kőtömbbe, amely mindaddig a hó alatt bújt meg. Fegyvere kiesett kezéből. Gaskal – még mindig a döbbent ijedelem hatása alatt – ösztönösen az egyre közeledő jelenség varázslatos mivoltát vádolta, társa eleste miatt. A cselekvéshez rémületéből merítve erőt úgy döntött, nem fut el. Oldalra vetődött és behúzódott a sziklafal egy mélyedésébe; rátapadt a mélyedés falára és bízott a szilárd szikla védelmében. Várta a megfelelő pillanatot, amikor az a valami elhalad mellette, és ő lecsaphat rá – mert bizonyos volt benne, hogy valamely mágiatudó keltette maga körül azt a borzasztó lángörvényt, s akkor az ellenségnek ott kellett lennie valahol a közepében!

Brox próbálta kirázni fejéből a szédülést, szeméből a homályt, de amennyit látott, abból azonnal felismerte a fiatalabb ork tévedését. Térdre emelkedve kiáltott oda:

– El onnan! Messzebbre!

De a zajok kavalkádja elsöpörte, magába olvasztotta hangját. A félelmetes tűzvirág még közelebb húzódott, és Brox rémülettel eltelve nézte végig, ahogy a jelenség legszéle eléri Gaskalt. A szerencsétlen ork torkából ezerszólamú sikoly tört elő, ahogy egyszerre megöregedett és megfiatalodott. Szemei kidülledtek és minden tagja úgy hullámzott, mintha valamiféle sűrű folyadékból lenne, s nem húsból, csontból. Tagjai megnyúltak és összezsugorodtak, vonásai egyszerre összefonnyadtak és szétfolytak. Egy utolsó istentelen sikollyal a fiatal ork teste magába omlott, minden ellenállást feladva engedelmeskedett az ismeretlen erőnek, mely a lángoló látomásból áradt.

– A Horda minden vezérére…! – Brox lélegzete elakadt az iszonyattól. Közben – maga sem tudta, hogyan – sikerült talpra kecmeregnie. Csak állt ott és bámulta a helyet, ahol az imént még Gaskal próbált elrejtezni valami vagy valaki elől. Valahogy még mindig abban reménykedett, hogy társa valamilyen csodálatos módon újra megjelenhet ott, sértetlenül. De végül a sziklafal mélyedése, a biztosnak hitt védelem is olvadtan eltorzult, hidegen, gőz nélkül fortyogva változott el.

A veterán ösztönösen felkapta fejszéjét, és annak nyelét markolászva, teljes erőből futni kezdett. Nem érzett szégyent. Nincs ork, aki szembeszállhatott volna ezzel. Viszont az, hogy úgy haljon meg, mint a társa, egészen haszontalan dolognak tűnt.

De futhatott bármilyen gyorsan, a tüzes látomás még sebesebben követte. A számtalan hang és zaj szinte megsüketítette, és Brox összeszorított fogakkal próbált minden erejével csak rohanni, előre és még előrébb, el a leküzdhetetlentől. Érezte, azután már tudta is, hogy képtelen lefutni azt a dolgot, ott mögötte, de csak azért is tovább próbálkozott. Csupán két lépést tehetett még, mielőtt a jelenés egészben elnyelte.

* * *

Krasus minden csontja, minden izma, minden idegszála sikoltott. Ez volt az egyetlen ok, amiért még nem merült el az eszméletvesztés fekete mélységeiben. Még mindig nem igazán értette, mi történhetett. Az egyik percben még Rhonint próbálta elérni, azután valahogy – annak ellenére, hogy nem volt ott mellette – őt is elnyelte a rejtélyes rendellenesség. Az emberrel fenntartott tudati kapcsolaton keresztül szippantotta be. De hogyan? Minden mágikus ismeretét latba vetve sem értette a dolog mikéntjét.

Képek villantak kábult elméjébe; tájak, teremtmények, tárgyak képei. Krasus valamely végletes formájában érzékelte az időt, minden pillanatot egyszerre és különváltan. Közben mintha önnön időbe-vetettsége is szétvált volna, teste és szelleme különállóan működött. Mintha tőle függetlenül tenné, tudata kaotikus gondolatsorokkal szórakoztatta – egyszer elzárkózott a felszínes emlékek mögé, másszor kitárult a világra, és víziók sokaságává változtatta azt.

Ez utóbbi állapotában rémisztő látomás tárult Krasus elé. A kavargó időkáosz közepette olyan látványra pillantott, amelytől minden reménye darabokra tört. A dühöngő örvény középpontjában Nozdormu, az Idő nagyszerű Fejedelme esett csapdába, mint légy a pókhálóban.

Nozdormu a maga teljes, szörnyű pompájában nem húsból és csontból, hanem az örökkévalóság aranyszín homokjából való sárkányként vergődött középen. Ékkőszerűen csillogó, mégis leginkább olvadt aranyhoz hasonlatos, napszínű szemei tágra nyíltak, de egyáltalán nem látták Krasus jelentéktelen alakját. A hatalmas sárkány egyszerre küzdött és kínlódott, rabul ejtve is azért harcolt, hogy egyben tartson mindent – egyszerre az egész világot.

Nozdormu egyformán volt áldozat és megmentő. Csapdába esett minden időben, miközben ő maga tartotta egyben az időt. Ha ő nem létezne, és nem tenné, mit lénye és kozmikus szerepe megkövetel, akkor minden időpillanat egybecsúszna, sorrendjük kiismerhetetlen változásoknak lenne alávetve, és a világ valamiféle felfoghatatlan, végső káoszba fulladna. Mintha sohasem létezett volna egészként.

Újabb kínhullám tépett Krasus idegeibe. Akaratlan kiáltott fel a sárkányok ősi nyelvén, teljesen elveszítette önuralmát. A szenvedéssel együtt megérkezett a felismerés: még mindig él. A tiszta gondolatba kapaszkodva küzdeni kezdett, hogy összeszedje magát, csendre kényszerítette háborgó tudatát, akaratával legyőzte a fájdalmat.

Kinyitotta szemét, s bólogató fákat látott köröskörül. Hatalmas, buja fákat akkora zöld lombkoronával, hogy szinte elfedték az eget. Madarak énekeltek az ágakon, apró teremtmények zörögtek sietősen az avarban. Krasus bizonytalanul érzékelte a lenyugvó nap fényét és a lágyan, álmosan lebegő felhőket.

A táj oly békés volt, hogy a sárkánymágus kezdte azt hinni, meghalt, és már odaát van. Azután valamely kevésbé mennyei hang, elmormolt szitkozódás ragadta meg a figyelmét. Balra nézett.

Rhonin a tarkóját dörzsölgette, és próbált feltápászkodni. A lángvörös hajú mágus a hátára érkezhetett, alig néhány lábnyira, korábbi tanítójától. Nem tudni, hogyan került a szájába, de port és füvet köpött, közben hevesen pislogott. Puszta véletlenségből épp Krasus irányába nézett először.

– Mi a…? – Csak ennyit sikerült kinyögnie.

Társa beszélni próbált, de torkán előbb csak beteges krákogás jött ki. Nyelt egyet, és újra próbálkozott:

– Nem… tudom. Meg… megsérültél? Nincs semmi bajod?

Karjait és lábait próbálgatva, Rhonin vágott egy grimaszt.

– Mindenem fáj, de… úgy tűnik, semmim sem tört el.

Hasonló mozdulatok után a sárkánymágus ugyanezen következtetésre jutott, a saját tagjaival kapcsolatban. Olyannyira sértetlenül érkeztek meg, hogy az kifejezetten megdöbbentő volt. Azután eszébe jutott Nozdormu folytonos erőfeszítése ott, az örvény közepén. Talán felfedezte őket és nem került sok energiájába, hogy gondoskodjon az épségükről. De ha valóban ez történt…

Rhonin leült, majd inkább hanyatt heveredett. – Vajon hol vagyunk?

– Fogalmam sincs. Úgy érzem, tudnom kellene, de… – Krasus hirtelen abbahagyta, mert rátört a szédülés. Elesett, s egészen addig csak feküdt ott csukott szemmel, míg a roham továbbállt.

– Krasus? Mi történt?

– Semmi baj. Legalábbis így hiszem. Még nem rázódtam helyre a történtek után. Majd elmúlik – válaszolta, bár azt észrevette, hogy Rhonin sokkal jobban érezte magát, mint ő. A mágus felült, és nyújtózkodni próbált. Hogyan lehetséges, hogy egy törékeny emberi lény jobban viseli a megpróbáltatásokat, mint egy sárkány?

Zord elhatározással felült, a szédülés ismét rátört, de leküzdötte. Elszakította gondolatait a bajától és újra körülnézett. Igen, a hely egészen ismerősnek tűnt. Már járt ezen a vidéken, de vajon mikor?

Hirtelen rémülettel töltötte el a kérdés: mikor? Nozdormu csapdába esett a rendellenességben, amely rajta keresztül nyitottá vált minden időre. Akkor talán ők sem csak a térben mozdultak el. Mikor?

A sűrű lombok egyre növekvő árnyéka lassan lehetetlenné tette, hogy eleget lásson a tájból, és azonosítsa azt valamely emlékével. Fel kellett röppennie. Egy rövid kör még biztosan nem veszélyes. A környéken településnek nyoma sem látszott, tehát civilizált népek nem nagyon vehették észre.

– Maradj itt, Rhonin! Körülnézek odafentről, mindjárt jövök.

– Bölcs dolog?

– Inkább szükséges. – Krasus minden további szó nélkül kinyújtotta karjait, és próbált átalakulni. A várt eredmény helyett azonban a sárkánymágus kétrét görnyedt a fájdalomtól, tagjaiban gyengeség áradt szét. Egész teste iszonytatóan fájt, mintha kifordították volna, izmait kocsonyásnak érezte, és elveszítette egyensúlyérzékét. Erős karok nyúltak a hóna alá, s még mielőtt elesett volna, Rhonin óvatosan lefektette a puha fűbe.

– Jól vagy? Úgy nézel ki, mint aki…

Krasus közbevágott:

– Rhonin…! Nem tudok átváltozni… Nem tudok átváltozni!

Az ifjabb mágus összeráncolta homlokát, nem értette meg a hangsúlyt:

– Még gyenge vagy, Krasus mester. Az utazás azon a valamin keresztül…

– De te már állsz! – Fekve valamivel jobban érezte magát. Felkönyökölt: – Ne vedd sértésnek, ember, de amin átkeltünk, annak rosszabb állapotba kellett volna hoznia téged, mint engem.

Volt tanítványának tekintete elsötétedett. Értőn bólintott:

– Azt hittem, te tartottál életben, és emiatt merültél úgy ki.

– Sajnos, azt kell mondjam, amint belekerültünk az örvénybe, attól kezdve semmit sem tudtam tenni érted vagy magamért. És tény, hogy ha Nozdormu nem lett volna ott…

– Nozdormu? – Rhonin szemei elkerekedtek. – Ott volt?

– Te nem láttad?

–Nem.

Egy hosszú sóhaj után a sárkánymágus elmondta, mit látott. Rhonin mereven bámult maga elé.

– Lehetetlen… – motyogta kétszer is.

– Borzasztó – helyesbített Krasus. – És hozzá kell tennem, hogy még ha Nozdormu mentett is meg minket, attól tartok, nem tud visszaküldeni oda, ahonnan elindultunk. Úgy értem, időben.

– Gondolod, hogy… – Rhonin kétségbeesetten nézett rá. –Gondolod, hogy más korba kerültünk?

– Igen. De sejtelmem sincs, melyikbe. Azt sem tudom, hogyan leszünk képesek visszatérni a saját korunkba.

Rhonin a sarkára ült és a messzeségbe bámult.

– Vereesa… – motyogta maga elé.

– Szedd már össze magad! Nem tudom, hogyan térhetünk vissza, de ez nem azt jelenti, hogy nem kutatjuk a módját és nem próbálkozunk! De előbb élelmet és menedéket kell találnunk. És persze, meg kellene ismernünk a környéket. Ha rájövünk, hogy hol vagyunk, könnyebben kiszámíthatjuk, merrefelé találunk valami segítséget – ha lakik egyáltalán valaki a környéken. Segíts fel, kérlek!

Az ember segítségével felállt, s néhány botladozó lépés után úgy döntött, elég erős a járáshoz. Röviden megbeszélték, hogy merre induljanak, és végül az északi irányt választották, amerre dombokat láttak a távolban. Onnan talán elég messzire ellátnak majd a fák felett, másnap, hogy találjanak valami falut vagy más településfélét.

Nagyjából egy fertályórája gyalogoltak, amikor a nap eltűnt a láthatár mögött. Néhány szóban megtárgyalták a dolgot és úgy határoztak, folytatják útjukat. Szerencsére Rhonin tarisznyája valahogy rajta maradt az átélt események közepette, és egy-két útjukba kerülő bokorról kiegészítették a vacsorát savanyú, de táplálónak tűnő bogyókkal. Bár az embernél vékonyabb, szinte elf külsejű Krasus messze kevesebb ennivalót igényelt így, mint természetes alakjában, az összekészített élelemből mégis igen kevés maradt. Tudták, hogy másnap törődniük kell a táplálékszerzéssel is.

A fagyos hegyvidéki úthoz magukra öltött, vastagabb öltözék remekül megtartotta a meleget, mikor az éj leszálltával hűlni kezdett a levegő. Krasus különleges látása lehetővé tette, hogy elkerüljék a nagyobb gödröket, és megmaradjanak a kijelölt útirányban. Azonban még így is lassan haladtak, s előbb-utóbb igencsak megszomjaztak.

Végül halk csörgedezés ütötte meg fülüket nyugatról, és a hang egy kis patakhoz vezette a párost. Rhonin és Krasus örömmel térdelt le, hogy kezével merítsen a hűs vízből.

–Köszönet az Ötöknek! – mondta a sárkánymágus, miután ittak. Rhonin csak csendben bólintott, túlságosan elfoglalta, hogy egyszerre nyelje le az egész patakot.

Miután szomjukat oltották, leültek a vízparton. Krasus hamarosan indult volna tovább, de valójában már az ő ereje is megfogyatkozott. Le kellett pihenniük, hogy lehetőleg a hajnal első fényével kelve, folytathassák útjukat. Mindezt elmondta Rhoninnak, aki azonnal egyetértett.

– Nem hiszem, hogy tenni tudnék akárcsak egy lépést is – tette hozzá a mágus –, de azt hiszem, a tűzrakáshoz még lenne elég erőm, ha gondolod.

– A ruháink melegen tartanak. Jobban szeretnék most némileg óvatosabban kalandozni.

– Igazad lehet.

Eltelt némi idő, amíg csendesen feküdtek, majd újra Rhonin szólalt meg:

– Úgy sejtem, a Horda első betörése idejében lehetünk. Talán valamivel előtte.

Ez valahogy nem tűnt túlságosan valószínűnek Krasus számára, de nem szólt ellene. Ő is érezte a bajt, nyugtalanította valami megfoghatatlan sejtelem, ami akár háborúra is utalhatott. Ám valamiképpen azt is érezte, hogy a maguk mögött hagyott ligetek, a levegő köröttük jóval ősibb annál, amit Rhonin feltételez. Csak valahogy semmi sem jutott még eszébe a vidékről, de azért bízott emlékezetében. Talán csak túl fáradt vagyok.

Sokkal inkább a kimerültség, mint bármiféle megegyezés okán ott maradtak, ahol leültek, és álomba zuhantak. Nem aggódtak a hely miatt. A patakparti meredély elfedte őket a közelben járó teremtmények elől, és bíztak benne, hogy lesznek olyan éberek, mint régebben, amikor még több éjszakát töltöttek a vadonban. Kimerült, álomtalan szunnyadás borította rájuk leplét.

Fémen csendülő fém zaja tépte szét álmaik köpönyegét. Krasus kinyitotta szemét, de egy ideig csak meredt a semmibe, a sötétségbe borult égre és a sziporkázó csillagokra, melyek között mintha egy különösképp ismerősnek tűnő, lángoló tekintet sejlett volna. Visszamaradt álomkép talán. Ismét meghallotta a fémes csendülést.

Amint megmozdult volna, Rhonin kezét érezte a száján. Hosszú-hosszú élete során egy ilyen cselekedet szinte mindig azzal járt volna, hogy kínokkal terhes leckét ad a halandónak jó modorból. De az idősebb Krasus nem csupán jóval türelmesebb volt fiatalabb önmagánál, hanem meg is bízott a mellette fekvő emberben. Föntről mozgás zaja hallatszott, halkan bár, de a gyakorlott fül számára, akár mennydörgés is lehetett volna.

Rhonin felmutatott. Krasus bólintott. Mindketten hasra fordultak, óvatosan emelkedtek négykézlábra, és próbáltak kilesni a meredély széle mögül. Órák telhettek el, mióta álomba merültek, már a hold is lenyugodott. A közeli liget csendes volt, kivéve néhány rovar dallamos zümmögését és ciripelését. Ha az imént nem hallották volna azt a kevésbé természetes, halk csendülést, Krasus nyugodtan visszadőlt volna fekhelyére.

Azután meglátták a két szörnyeteget, ahogy azok lassan, kényelmes lépésekkel elhaladnak a közelben. Először még Krasus sem ismerte fel őket, azután – minthogy ilyen körülmények közt is jobban látott az embernél – a csillagfényben ki tudta venni a négy teremtmény körvonalait. Két emberszerű alak lovagolt termetes, izmos nagymacskákon.

Magasak voltak, igen vékony alkatúak, mint az elfek, s felszerelésükből ítélve harcosok lehettek. Éjszaka-színű vértezetet viseltek és magas, bóbitás sisakot. Vonásaikat még a sárkánymágus sem tudta kivenni a sötétben, de mozdulataik jóval kifinomultabbak, kecsesebbek voltak az emberekénél. Karcsú, fekete hátasaikon ülve úgy haladtak el, mintha tökéletesen látnának a sötétben.

– Meglátnak, mielőtt észrevennéd, hogy közelednek – suttogta Krasus. – Nem tudom, mifélék lehetnek, de nem a mi fajtánkból valók.

– Többen is vannak – válaszolta Rhonin, szintén súgva. Elég gyengén látott, de az imént épp a megfelelő irányba pillantott, hogy a csillagok fényében mégis feltűnjön neki a másik két alak.

A négy katona szinte tökéletes csendben mozgott. Jelenlétükről csupán néha-néha adott hírt valamelyik állat hangosabb szusszanása, vagy a korábban hallott halk csendülés, esetenként a megérintett falevelek surrogása egy alacsonyabbra lógó ágon. Mintha épp vadásztak volna. Krasus arra az ijesztő következtetésre jutott, hogy talán éppen őket keresik.

Az először látott két lovas egyike megállította termetes, kardfogú hátasát, s arcához emelte egyik kezét. Halovány kék fény villant fel, és világított be egy kis területet az alak körül. Felemelt páncélkesztyűs kezében kicsiny kristályt tartott, amelybe beletekintve körbefordult, mintha a sötét tájat pásztázná vele. Alig néhány lélegzetvételnyi idő elteltével markába fogta a kristályt, s ezzel kioltotta fényét.

A mágikus eszköz ilyen köznapinak tűnő használata, csak részben aggasztotta a sárkánymágust. Amennyit a vadász hosszúkás, ibolyaszín vonásaiból látott, az sokkal inkább nyugtalanította.

– Éjelfek… – suttogta.

Az imént látókristályt használó vadász, rögtön Krasus felé fordult.

– Meghallhatta! – mormolta Rhonin. Krasus gondolatban átkozta magát ostobaságáért, és felugorva magával rántotta a mágust:

– Be az erdőbe! Az az egyetlen reményünk!

Egyetlen kiáltás visszhangzott az éjszakában, s a környék megtelt lovasokkal. Rémisztően fürge hátasaik ügyesen ugrottak előre, párnázott talpuk továbbra sem vert zajt. Akárcsak gazdáik, a párducok is csillámló ezüstszín szemekkel fürkészték a sötétséget. Mohó morgással jelezték, hogy vágyaik szerint, a zsákmány nem menekülhet.

Krasus és Rhonin berohant egy bozótos mögé. Az egyik vadász elment mellettük, de a következő megállt és utánuk fordult, próbálta megkerülni a magas aljnövényzetet. Tucatnyi éjelf szóródott szét mögöttük és kutatta át a környéket, vagy próbálta elvágni a menekülési útvonalakat.

Ahogy észrevették őket, Rhonin és Krasus befutottak az erdőbe. Szinte azonnal sűrűbb részre jutottak, az ember megfordult és elkiáltott egy szót. Mágikus energiából teremtett, s vakító gömb vágódott neki a mögöttük közeledő éjelf mellkasának, és letaszította hátasáról. Hangos reccsenés kíséretében vágta neki egy fa törzsének.

A támadás csak arra volt jó, hogy a többiek felfigyeljenek rájuk, és még elszántabban vessék utánuk magukat. A nehezebb haladás ellenére a vadászok feléjük irányították hátasaikat. A menekülők továbbfutottak, de hirtelen kicsiny, néhány lépésnyi tisztásra értek. Krasus oldalra nézett és látta, hogy üldözőik egy része máris megkerülte őket.

Ösztönösen varázslásba fogott. A színtiszta mágia nyelvén szólalt meg, szavainak lángfalat kellett volna teremtenie, amely legalább az egyik irányból távol tartja az üldözőket. Ehelyett kisebb-nagyobb tüzek lobbantak fel az aljnövényzetben, többnyire alkalmatlanul bármiféle védelmi szerepre. A varázslat pillanatnyi figyelemelterelésnek bizonyult, s csupán maroknyi lovas ellenében. Az éjelfek többsége legfeljebb kósza gondolatot szánt a dolognak.

Krasus ismét kíntól és gyengeségtől görnyedt össze. Újra Rhonin sietett a segítségére. Ugyan valamivel gyengébb változatban ismerte, de megismételte a sárkánymágus varázslatát. Meglepetésére a hatás jóval erőteljesebb formában jött létre, mint amire számított. Üldözőik előtt hatalmas, mohón lobogó lángok törtek fel, és a lovasok nemcsak megálltak, de kényszerűen szét is szóródtak.

Az éjelfekhez hasonlóan Rhonin is dermedten állt az eredmény láttán, de hamar összeszedte magát. Krasus mellé lépett, és legyengült társát támogatva, újra bevették magukat a fák közé.

– Találni fognak… – lihegte Krasus, nehezen véve a levegőt –… egy utat. Ismerhetik a környéket.

– Minek nevezted őket? – A férfi közben hátrapillantva látta, hogy ezúttal lerázták valamelyest vadászaikat.

– Éjelfek, Rhonin… Emlékszel?

Az ember és a sárkánymágus egyaránt kötődött Dalaranhoz, a mágusok városához, a tudás egyik fészkéhez. A legendákból és a valószínűleg történelmi leírásokból az ember is ismerhette az éjelfeket, a legendás fajt, amelytől Vereesa népe származott. Majd miközben a Lángoló Légió ellenében küzdöttek, az éjelfek újra felbukkantak, és nem túlzás azt állítani, hogy a háború kimenetele részben az ő közbeavatkozásukon múlott.

– Az éjelfek nem a szövetségeseink? – torpant meg Rhonin, feledve az üldözőket.

– Elfelejtetted, hogy nem feltétlenül vagyunk a saját időnkben. Valójában az újbóli felbukkanásuk előtt még a sárkányok is úgy hitték, hogy rég kihaltak, miután… – Krasus hirtelen elhallgatott, mintha nem lenne bizonyos benne, hogy folytatni akarja.

Kiáltások harsantak a közelben. Három vadász érte utol őket, és emelte rájuk ívelt kardját. Elöl az közeledett, aki a látókristályt használta. Rhonin lángjai oldalról világították meg arcát, melyen az elfek mindegyikére jellemző szépséget örökre tönkretette egy hosszú sebhely baloldalt, a szemtől le egészen a felsőajakig.

Krasus ismét varázsolt volna, de a próbálkozás csak arra volt jó, hogy ismét térdre essen kínjában. Rhonin a karjába kapaszkodva tartotta, közben a támadók felé fordult.

Ritonus zerak! – kiáltotta el magát.

Az éjelfekhez legközelebb lévő ágak hirtelen megnyúltak, és hálószerű akadályt képeztek előttük. Az egyik vadász beleakadt és kicsúszott a nyeregből, a következő megállította hátrahőkölő hátasát, mielőtt társa sorsára jutott volna. Vezetőjük azonban megtorpanás nélkül vágta át az ágakat, mintha csak a levegőt hasogatta volna maga előtt; mozdulatai nyomán vöröses villanások bizonyították, pengéje mágikus voltát.

– Rhonin! – sziszegte Krasus. – Menekülj! Hagyj itt!

Volt tanítványának azonban esze ágában sem volt engedelmeskedni az effajta parancsnak, ahogyan a helyében ő maga is ott maradt volna. Rhonin lenyúlt az övéhez és egyik erszényéből kivett valamit, ami leginkább csillogó higanygolyóra hasonlított. A dolog pillanatok alatt megnyúlt, és halovány fehéren fénylő pengévé növekedett – Rhonin még a háború végén kapta a fegyvert, ajándékképpen egy elf parancsnoktól.

A mágus pengéjének fényében az éjelfek vezetőjének vonásain ülő gőg meglepetéssé változott. A következő pillanatban fegyvereik összecsókolóztak. Karmazsinvörös és ezüstfehér szikrák ugrottak a levegőbe. Rhonin egész testében megremegett a kivédett csapás erejétől, az éjelf pedig majdnem kicsúszott a nyeregből. A párduc felüvöltött, de borotvaéles karmai nem érték el a mágust; gazdája épp megrántotta a kapaszkodónak használt gyeplőt, amikor támadhatott volna.

Újra összecsaptak. Bár Rhonin mágus volt, az utazások veszedelmei közepette megtanulta értékelni a közelharc tudását. Vereesa jól kitanította, így még gyakorlott harcosokkal szemben is megállhatta a helyét, legalább egy ideig, s az elf penge segítségével esélye volt a győzelemre.

De a túlerővel szemben ő is tehetetlen volt. Bár az egyetlen éjelfet és bestiáját még távol tartotta magától, de a három másik vadász érkezésével, minden reménye elveszett. Ketten egy termetes hálót tartottak dobásra készen. Krasus zajt hallott hátulról, és odapillantva még három éjelfet látott, szintén egy nagy hálóval felszerelkezve. Akárhogy próbálkozott, nem bírta kimondani a hatalommal átitatott szavakat, melyek megmenthették volna. Ő, a sárkány, magatehetetlenné vált.

Rhonin is látta az első hálót és hátrálni kezdett, hogy ellenfelét a többiek és önmaga közé vezesse. Felkészült arra, hogy kardjával vágja ki magát, ha az éjelfek rávetik azt az alkalmatosságot. A vezér előrébb ösztökélte hátasát, hogy lefoglalja a férfi figyelmét.

– Mögötted! – kiáltott Krasus, de már ennyitől is elborította a gyengeség. Azután sikerült folytatnia: – Még egy… – Csizmás láb rúgta fejbe oldalról. Krasus eszméleténél maradt, de látása elhomályosodott. A fájdalom ködén át figyelte, ahogy a sötét alakok közelebb húzódnak társához.

Rhonin félrecsapott egy vagy két pengét, megugrasztotta az egyik nagymacskát, azután hátulról ráborult egy háló. Sikerült kivágnia magát, de ekkor a másik háló vonta ölelésébe, és a mágus karjai teljesen belegubancolódtak. Rhonin már nyitotta száját, hogy varázslatot mondjon, de egy páncélkesztyűs kéz, keményen az állkapcsára zuhant. A mágus elesett.

Krasus dühödten rántotta ki magát kábulatából. Erőt merített tehetetlensége felett érzett haragjából, elmormolta a szükséges szavakat, és az éjelfek vezetőjére mutatott. Varázslata ezúttal létrejött, de célt tévesztett. Aranyszín villám csapott az egyik éjelf melletti fába, kettéhasította annak törzsét és letört három vaskos ágat, melyek maguk alá temették a vadászt és hátasát.

A vezető Krasus felé fordult. A sárkánymágus még védekezni próbált, de csak gyengén; a több oldalról érkező öklök és talpak, hamar maguk alá gyűrték. Végül magához ölelte a szenvedéstől mentes öntudatlanság.

Végignézte, ahogy a katonái összevissza verik a különös figurát, aki – inkább véletlenül, mintsem saját erejéből megölte egyik bajtársukat. Jóval azután, hogy áldozatuk eszméletét vesztette, még hagyta, hogy harcosai kiéljék dühüket a mozdulatlan testen. A párducok sziszegtek és morogtak a vérszagtól; néhány éjelf hátramaradt, nehogy a termetes bestiák is kivegyék részüket az őrjöngésből. Amikor úgy ítélte, hogy elérték az erőszak határát, és minden további veréssel a rab életét veszélyeztetnék, Varo’then megállította őket:

– Xavius nagyúr élve akarja őket! – csattant fel a sebhelyes parancsnok. – Ugye nem akarunk csalódást okozni neki?

A többiek szinte elugrattak áldozatuk mellől, tekintetükbe félelem költözött. Xavius hajlamos volt halállal jutalmazni az óvatlanságot és a hibákat – kínterhes, elnyújtott halállal. Ehhez gyakran választotta Varo’then korántsem ellenkező kezét, mint a végrehajtás eszközét.

– Óvatosak voltunk, kapitány – mentegetőzött az egyik katona. – Mindketten túl fogják élni.

Varo’then bólintott. Még mindig csodálkozott rajta, hogy a királynő főtanácsosa hogyan fedezte fel a két idegen jelenlétét. Neki csak annyit mondott, amikor magához hívatta, hogy valamely különleges esemény történt a környéken, és nézzen utána a dolognak, vigyen be minden furcsa alakot, akit talál. A mindig éber kapitány felfedezte, hogy a nagyúr szemöldöke kicsit összébb húzódik, ami azt jelentette, hogy Xavius nyugtalanabb volt az ismeretlen „esemény” miatt, mint amennyire kimutatta.

Varo’then a foglyokat szemlélte, miközben emberei felfektették az összekötözött testeket egy-egy párduc hátára. Bármit vagy bárkit várt is a kancellár, abban biztosan nem volt benne ez a páros. A gyengébbik, akinek sikerült ellőnie azt a gyilkos varázslatot, szinte éjelfnek nézett ki, de bőre sápadt, majdnem fehér volt. A másik, a fiatalabb és jóval tehetségesebb varázshasználó, nos, Varo’then nem tudta, miféle szerzet lehet. Nem különbözött sokban az éjelfektől, de nyilvánvalóan más fajból származott. A veterán harcos még sohasem látott efféle teremtményt.

– Nem számít – mormolta maga elé. – Xavius majd kitalálja. Még ha egyenként kell is kitépnem a tagjaikat, vagy élve kell megnyúznom őket, akkor is megtudjuk az igazat. – Döntsön a kancellár bármiféle mód mellett, hűséges kapitánya ott lesz, hogy bármikor munkához láthasson tapasztalt kezeivel.

Hat

Malfurion nyugtalansággal eltelve tért vissza otthonába, az üvöltő zuhatagok mellé, melyek közvetlenül a nagy éjelf település, Suramar mögött rejtőztek, az erdő szélén álló fák között. A zuhatagot körbelengő természetes nyugalom, és a vadon viszonylagos érintetlensége miatt választotta e környéket lakhelyéül. A városban és a környéken – Cenarius ligetét kivéve –, sehol máshol nem érezte jól magát.

Alacsony, kerek épületet alakított ki fából és földből, így háza éles ellentéte volt az éjelfekre jellemző építészetnek. Nem alkalmazta a színes díszítések garmadáját, amelyek egyértelműen jelezték fajtája ama belülről fakadó késztetését, hogy folyton túlragyogják saját magukat. Otthona színeit a földtől és a természettől kölcsönözte; a zöldet az erdőtől, a termékeny barnát a rögöktől, a rokon árnyalatokat innen vagy onnan. Alkalmazkodni próbált környezetéhez ahelyett, hogy – népe szokásai szerint – a környezetet igazította volna a saját ízléséhez.

Aznap éjjel az otthon sem hozhatta el számára azt a kényelmet és megnyugvást, mint máskor. Elméjét még mindig dühödt hangok és képek zaklatták, melyeket a Smaragd Álomban járva hallott és látott, s amelyek korántsem adtak választ kérdéseire. Csupán képzeletében tártak szélesre olyan ajtókat, melyeket szívesebben tartott volna csukva, lakattal lezárva, mert ami mögöttük rejlett, az hirtelen lehetségesnek tűnt.

– A Smaragd Álomban látott képek számos dolgot jelenthetnek – mondta Cenarius, még a tisztáson –, attól függetlenül, hogy mennyire tűnnek valósnak vagy valótlannak. Még amit valósnak tartunk – mint amit Zin-Azshariról láttál –, az sem feltétlenül valós, mert az álomvilág mindig a saját játékait játssza a korlátok közé szorított tudattal.

Malfurion biztosan tudta, hogy a félisten csak nyugtatni próbálja, mert a valóságot látta. Megértette, hogy Cenarius is aggódik a halandóknál nagyobb erőket megmozgató, óvatlan mágiahasználat miatt, amely Azshara palotájában folyt.

A hatalom, mellyel az Előkelők játszadoznak… mire való? Talán nem vették észre, hogy mennyire megfeszítik magát a valóság szövetét a Forrás körül? Még mindig nehezen hitte el, hogy a királynő elnéz egy ilyen óvatlan és nyilvánvalóan pusztító tettet. Nem bírt szabadulni a gondolattól, hogy valamiképpen Azshara ugyanakkora részt vállal mindebből, mint tanácsosai. A királynő nem csupán névleges vezetője volt népének; valóban uralkodott az éjelfek felett, még ha ezt az arrogáns Előkelőkön keresztül érvényesítette is.

Malfurion próbált visszatérni mindennapi dolgaihoz, remélve, hogy legalább kis időre feledheti bajait. Házában csupán három szobát alakított ki, ami az ifjú éjelf fajtársainak szokásaihoz viszonyítva, újfent az egyszerűség példájaként szolgálhatott volna. Az egyikben ágya állt ama maroknyi könyv és tekercs társaságában, amelyek a természettel foglalkoztak és összegyűjtötte őket, segítségképpen a tanulmányaihoz. Egy másik szoba, mely az épület hátsó részén helyezkedett el, éléskamraként szolgált, de betett ide egy egyszerű kis asztalt is, s általában e mellett költötte el étkét.

Malfurion mindkét szobát pusztán szükségesnek tekintette. A harmadik helyiség, a társalgó volt a kedvence. A társalgó, ahová a hold fényesen ragyogott be éjjelente, és ahonnan kilátott az ezüstösen csillámló vízesésekre. Legszívesebben itt meditált, általában itt tűnődött el Cenarius tanításain, avagy itt kortyolgatta kedvenc méznektár-borát, és bámulta a zuhogókat. Mindig itt vendégelte meg Tyrande-ot és Illidant, az alacsony faasztalka mellett.

Azon az estén sem Tyrande, sem Illidan nem kopogtatott be hozzá. A lány visszatért Elune templomába, hogy folytassa tanulmányait. Testvére – úgy tűnik, ezzel tovább szaporodtak a közöttük lévő különbségek – az utóbbi időben inkább Suramar zajos fogadásait tüntette ki megjelenésével. Végül is, ha jól belegondolt, Illidan soha nem is békült ki igazán az erdő csendjével.

Malfurion hátradőlt, lehunyta szemét, próbálta félresöpörni a felesleges és zavaró gondolatokat, hogy megnyugtassa idegeit és megtisztítsa elméjét. Alig néhány lélegzetvételnyi idő múltán újra kinyitotta szemét, s elmerült a vízesés éjszakai nyugalmában. Kiürített tudattal, mindenre nyitottan válogatott azon élményei s tapasztalatai, álma és látomása képei között, melyeket összevetve talán juthatott valami eredményre, a nyugtalanító jelenségeket illetően. Ám meditatív tűnődéséből felriasztotta egy árny, amely egyetlen pillanat alatt elvillant az ablak előtt, de elég nagy volt ahhoz, hogy elfedje a hold ezüstös korongját.

Egy szemvillanásnyi időre elkapta a termetes, baljós alak sötét körvonalait. Állat nem lehetett; az vagy lassabban mozgott, vagy kisebb volt, vagy eleve más alakban létezett. Azonnal az ajtóhoz ugrott és szélesre tárta, közben lelkiekben felkészült, hogy valamely természeti szellem segítségét kérje, ha szükséges. Ám odakint csak a zuhogok vize rohant, egyre csak tovább és tovább és megújulva, körötte az erdőszél fái álltak, és susogtak halkan az éjszakai szellőben.

Kijjebb lépett, körülnézett – biztos volt benne, hogy testtel bíró teremtmény nem tűnhetett el ilyen gyorsan. A bikafejű taurenek, a medveszerű furbolgok nem voltak ismeretlenek számára, és bár kényelmesen elfértek volna a környék árnyékaiban, egyikük sem a gyorsaságáról volt híres. A szél újra megsusogtatta a lombokat, és valahol a távolban egy éjszakai madár éneke szólt, de a feltételezett betolakodó nem adott jelet magáról. Malfurion tudta, a vadont hiába is kérdezné az idegenről – egyáltalán járt a környéken bármiféle idegen? –, mert ha ily remekül elrejtőzhetett, akkor magának is ismernie kellett az erdőt, talán részének is kellett lennie. Akkor pedig egyik fa sem tekinti idegennek vagy rendellenesnek a jelenlétét.

Csak az idegeim játszanak velem, végül ezzel nyugtatta magát. Túl sok feszültség ért mostanában. Inkább visszatért a társalgóba és leült iménti helyére, középre, de nem bírta újra félretenni nyugtalanító érzéseit és gondolatait. Az árny akár káprázat is lehetett, ellenben az éjelf szívében megtelepedett a bizonyosság, hogy a palotát, a körötte és benne zajló eseményeket nem csupán elképzelte, s nem is jelképes vízióként látta. Eltökélte, hogy valamiképpen megtudja az igazságot, valahogy többet is talál majd, mint amennyit a Smaragd Álom felfedett előtte.

Az az elfféle majdnem észrevette. Akár valami járni alig képes csecsemő, úgy botlott bele az egyik házába. Azért ennél többet várt saját sokat csiszolt jártasságától, melyet nem egy kiküldetésen bizonyított már. Öregszem, gondolta Broxigar.

Amiatt nem aggódott, hogy képes lenne megvédeni magát, ha az a sötét bőrű teremtmény elkapja, de egyelőre még nem érkezett el az ideje, hogy megadja magát vágyainak, és megkockáztassa a dicső véget. Egyébként meg, annak alapján, amennyit a magányos alakból látott, valószínűleg nem lett volna nagy küzdelem lecsapni. Magas volt ugyan, de túl cingár, túl védtelen. Az emberek jóval érdekesebb és értékesebb ellenfeleknek tűntek, csak találna a környéken legalább egyet…

Immáron nem először, lüktető fájdalom hasított fejébe. Brox a halántékára tett kézzel, egy fának dőlve várta, hogy csillapodjon a kín. Szédülés fogta el, és bizonytalansága felerősödött. Hogy pontosan mi történhetett vele az utóbbi órákban, arról – eszméletre térésekor azonnal bevallotta magának – fogalma sem volt. Nem halt kínhalált, mint Gaskal, ehelyett valamiféle őrület kerítette hatalmába. A felfogóképességén túl lévő dolgok öltöttek testet a szeme előtt, és tűntek el ugyanolyan gyorsan. Még emlékezett rá, hogy kaotikus erők örvénye ragadta magával és forgatta, miközben megszámlálhatatlan hang és látomás döngette józansága falait.

Végül a látomások győztek, és Brox előtt elfeketedett a világ, vagy legalábbis mindaz, ami még maradt belőle. Akkor és ott bizonyossá vált számára, hogy többé nem ébredhet fel. Persze, mégis felébredt, de korántsem a hegyvidék ismerős hidegében vagy az őrjítő örvény mélyén. Ehelyett valamely kifejezetten nyugodalmas táj terült el körötte, magas fákkal és idillien hullámzó dombsággal, ameddig a szem ellátott. A nap épp lenyugvóban volt, s egyedül a madarak vidám csivitelése hallatszott.

Még ha tomboló csata közepébe zuhant volna, Brox akkor sem tudott volna többet tenni, mint csak feküdni ott és fekve is szédülni, elhalón nyöszörögni az iszonytató fejfájástól. Több mint egy órába telt, mire összeszedte magát annyira, hogy felálljon, és még akkor sem tudott rögtön útnak indulni. Szerencsére az idegesítő várakozás közepette Brox felfedezett egy kisebb, de annál megnyugtatóbb csodát. Fejszéje, melyet elveszettnek hitt, ott hevert tőle alig néhány méterre, és marka fájdalmából ítélve valószínűleg annyira szorította rémületében, hogy magával hozta, bárhová küldte is el a gonosz mágia. Merthogy – amint tisztultak kicsit a gondolatai, rögtön ez jutott eszébe – minden bizonnyal csak valamely gonosz mágus művelhetett, ilyenfajta őrjítő varázslatot. Hallott már az emberek ide-oda elvivő varázslatairól, de ha valaki ezt ilyen formában használta, akkor csak őrült és gonosz lehetett.

Odébb kúszott és erőt merített az ismerősre koptatott fejszenyél érintéséből. Amint úgy érezte, hogy képes járni, azonnal elindult. Idegen vidéken nem kifizetődő hosszan vesztegelni egy helyben, tűnjön a környék bármily békésnek. Gyaloglás közben próbálta felmérni a terepet, végül úgy döntött, a közeli erdőszél felé veszi az irányt, és megkeresi a sűrűbb részeket. Ott bármikor el tudott rejtezni és bizonyos volt benne, hogy élelmet is talál majd. Legalább bogyókat és magokat, ha hús nem akad, azokon is el lehet élni egy-két napig.

Egyedül és elveszve, Broxot az ösztönei vezették. Mindegy, mi történt, Thrall megbízta a feladattal, hogy tudjon meg minél többet, és ha ez azzal járt, hogy valamelyik mágus ideküldte, legalább körbenéz, hátha okkal küldte ide, vagy hátha kiderülhet valami arról a mágusról. Ha a sárkánnyal együtt valóban azok ketten lennének a felelősek ezért az egészért, akkor veszélyesek is lehetnek. Ő maga később is meghalhat; elsődleges feladata a népe védelmezése, szégyenét azután is lemoshatja.

Legalább már azt megtudta, hogy miféle faj élhet az ismeretlen vidéken. A Lángoló Légió elleni háború végéig nem látott éjelfet, nem is hallott róluk, de azóta sem felejtette el egyedi fizimiskájukat. Látott egy-két járőrt, meg belebotlott abba a házba is, és már biztos volt benne, hogy valamiképpen ennek a fajtának a birodalmába került. E gondolat legalább reményt keltő, hogy egyszer még hazatérhet, s nyugodtabb szívvel fogott neki, kijelölt feladatának. Az éjelfek és az orkok egymás mellett harcoltak Kalimdoron. Nyilvánvalóan a népe új otthonaként szolgáló föld, valamely távoli részére került. Némi felderítőmunka után biztosan képes lesz kitalálni, melyik irányban fekszik hazája, és meg is találja népét.

Nem állt szándékában egyszerűen csak odamenni valamelyik éjelfhez és megkérdezni, hogy merre induljon el. Még ha ezek ugyanazok a teremtmények voltak is, akik szövetségre léptek az orkokkal és az emberekkel, akkor sem tudhatta, hogy a földjükre lépő idegennel szemben barátságosan vagy ellenségesen viselkednek. Amíg nem derít ki valamivel többet, addig az óvatos orknak jobb, ha nincs szem előtt.

Bár a közelben Brox nem talált másik épületet, észrevette a halvány derengést, amely valami nagyobb településtől származhatott. Tűnődött egy darabig, meglazította a hátára szíjazott fejszét, majd megindult arrafelé.

Alig tett néhány lépést, amikor hirtelen újabb járőrök bukkantak fel szemben. Egy gyors mozdulattal behúzódott az egyik fa árnyékába, és hozzásimult a törzshöz. Ketten voltak, azokon az átkozott nagymacskákon ültek, amelyek legutóbb is majdnem kiszagolták, hogy a közelben bujkál. Az ork összeszorította fogát, és fegyvere nyelét markolva felkészült arra az esetre, ha a hátasok vagy gazdáik valamelyike észreveszi.

Ám a vértezetes alakok úgy siettek el mellette, mintha valamely határozott cél vezérelné őket. Brox két marokra fogta fejszéjét. Talán a látás terén nem szerezhetett előnyt, de a két vézna alaknál jóval tapasztaltabb harcos volt. Lett légyen bár nappal vagy éjszaka, a képzett ork kézbe illő fejsze mindig képes mély, végzetes sebet ejteni az ellenfélen. Még az éjelfek finom mívű vértezete sem állhat ellen a súlyos pengének.

Amikor a lovasok eltűntek a fák között, Brox folytatta útját. Többet kellett megtudnia ezekről az éjelfekről, és ez csak úgy volt lehetséges, ha körbeszaglássza a települést. Talán ott eleget láthat ahhoz, hogy hazataláljon; akkor visszatérhetne Thrallhoz, és elbeszélhetné neki a történteket. A hadfőnök biztosan tudja majd, hogy mihez kezdjenek ezzel az egésszel. Thrall majd tudja, hogyan bánjon ezekkel az éjelfekkel, akik veszélyes mágiába ártották magukat.

Mert hát az éjelfek, ugyebár, tudnak varázsolni, és az a dolog, ami idehozta, az igenis varázsdolog volt. Persze, még mindig csinálhatta az az ember meg a sárkánya, de ugyanígy az éjelfek is felelősek lehettek az orkok földjén végzett varázsmunkáért.

Hirtelen megtorpant; majdnem beleütközött egy ezüstösen csillogó ruhába öltözött, magas elf nőbe. Olyannyira elgondolkodott, hogy bár óvatosan haladt előre, mégis csak az utolsó utáni pillanatban vette észre a város szélén sétáló párt – amikor már késő volt elrejtezni előlük. Meglepetten bámultak egymásra, azután az elf engedelmeskedett női ösztöneinek, és felsikoltott a zöldes bőrű szörnyeteg láttán. Párja csak állt dermedten.

Brox előrenyúlt – tényleg csak a nő száját akarta befogni –, de mielőtt befejezhette volna a mozdulatot, kiáltások keltek körötte, és egyre több éjelf bukkant fel. Lelkének büszke harcos része meg akart állni és küzdeni kívánt a végsőkig, de elméje Thrallnak engedelmeskedő fele emlékeztette, hogy ezzel nem jutna előbbre küldetésében. Halálával csak újfent megcsalná népét.

Egy dühödt mordulás kíséretében megfordult és visszafutott arra, amerről jött. Úgy tűnt, mintha minden fatörzs és nagyobb halom mögül előbújt volna egy-egy éjelf – és mindegyik riadót kiáltott a termetes ork láttán. Kürtök harsogtak, Brox szitkozódott; jól tudta, hogy mit jelent ez a hang. Néhány pillanattal később meg is hallotta az utána-küldött katonák parancsoló kiáltásait, és nagymacskáik éhesnek tűnő morgását.

Válla felett hátrapillantva meglátta üldözőit. Az eddig látott őrök mellett taláros-mellvértes alakok is követték, akik gyengébb páncélozottságuk ellenére sem tűntek kevésbé veszélyesnek. Nem csupán fegyvereik, de hátasaik kimeresztett karmai is igencsak fenyegetőn villogtak. Egy csapással felnyithatták volna az orkot, egyetlen harapásukkal feltéphetnék a torkát.

Brox legszívesebben a fejszéjével vágott volna utat közöttük, kettéhasítva őrt és hátasát egyformán, véres nyomot és megcsonkított testeket hagyva maga után. Azonban Thrall tanításai és parancsa kordában tartotta a vágyat, hogy erőszakkal törjön ki. Felmordult, és az első elébe kerülő éjelfet a fejsze lapjával taszította félre, azután elkerülte a macska karmait, és a következő lovashoz fordult. Annak lábát ragadta meg szabad kezével, és lerántva őt a nyeregből, egyszerűen hozzávágta az épp feltápászkodó előbbihez.

Penge sziszegett el a füle mellett, visszakézből rávágott, és szilánkokra törte a karcsú kardot. Az éjelf bölcsen hátrébb ugrott, fegyvere csonkja a kezében maradt.

Brox kihasználta az így keletkezett rést, és elrohant üldözői között. Néhányan kissé vonakodva vetették utána magukat, és ezzel feltüzelték az ork reményeit. Ám amint a szökés lehetségesnek tűnt, egy újabb éjelf bukkant fel előtte. Ez csillámló köntöst és köpönyeget viselt, világoszöldet, amelyet hátul és a mellkasán arany és rubin csillagok díszítettek, egy bonyolult hímzésbe foglaltan. Az éjelf hosszúkás, keskeny arcának nagyobb részét csuklya fedte, de amennyi látszott belőle, annak alapján egyáltalán nem tűnt rémültnek a felé tartó termetes, állatias idegen láttán.

Brox meglengette fejszéjét és rákiáltott, próbálta elijeszteni. A csuklyás alak a mellkasához emelte egyik kezét, tenyérrel kifelé, mutató és középső ujja felmutatott a holdfényes égre, hüvelykjével gyűrűs- és kisujját érintette.

Az ork rájött, hogy az éjelf valamiféle varázslatra készül, de már túl későn ismerte fel a helyzetet. A hold ezüst korongja lehullott rá az égből, mint valami puha, fátyolszerű takaró. Ahogy elérte, önálló életre kelve rásimult az ork testére, körbefonta tagjait. Karja elnehezedett és lábai elgyengültek. Néhány pillanat elteltével már azért is küzdenie kellett, hogy nyitva tartsa a szemét.

A fejsze kicsúszott ernyedt markából és Broxigar térdre esett, majd előredőlt, de még volt annyi ereje, hogy négykézláb megtartsa magát. Ezüstös ködön keresztül látta, hogy a varázstudóhoz hasonlatosan öltözött alakok veszik körbe. A csuklyás elfek türelmesen álltak, figyelték a varázslat hatásának kiteljesedését.

Harag gyulladt a harcos szívben, az ork halkan felmordult, és merev ajkakkal talpra küzdötte magát. Nem jó halál! Tehetetlenül, mint valami csecsemő!

Soha! – üvöltött fel, és eltompult ujjaival sikerült újra fogást találnia a fejszenyélen. Egy pillanatra élénkítő örömmel töltötte el, hogy a csuklyások ijedten ugráltak szét körötte Nyilván nem számítottak ellenállásra.

De ahogy megpróbálta felemelni fegyverét, újabb ezüstös fátyol hullott reá. Imént összeszedett ereje, egyetlen pillanat alatt kiszállt tagjaiból. A fejsze ismét kicsúszott markából, és tudta, hogy már képtelen lesz újra kézbe venni. Még tett egy bizonytalan lépést, azután megbotlott a saját lábában és elvágódott. Próbált ellenfelei felé kúszni; elhatározta, hogy nem teszi ilyen könnyűvé a győzelmüket. Azután lehullott a harmadik fátyol is, és látása elhomályosodott, végül eszméletét vesztette.

* * *

Három éjjelen át! Három éjszaka, és még mindig semmi! Xavius nem volt jó kedvében.

Három Előkelő hátrált el fáradtan a folytonos mágiamunkától. Rögtön a helyükbe léptek azok, akiknek sikerült visszanyerniük erejüket, az engedélyezett rövid pihenő alatt. Xavius fekete szemei a három felé fordultak, akik épp végeztek. Egyikük észrevette, hogy a sötét tekintet őket szemléli, s alázatosan meghajolt. Az Előkelők voltak a királynő legdicsőségesebb szolgálói, egyben nagy hatalommal rendelkező varázstudók is, de a főtanácsost az Előkelők között is a legdicsőbbnek – és a legveszélyesebbnek – tartották.

– Holnap éjjel tízszer ekkora erőt kell kivonnunk. Legalábbis megpróbálkozunk vele – jelentette ki, fekete ékkőszemében fellángoltak a vörös csíkok.

Bár ránézni képtelen volt, az egyik Előkelő mégis ellenkezni merészelt:

– Minden tiszteletem a tiéd, Xavius nagyuram, de ez igencsak kockázatos lenne! Ekkora erők esetén egyetlen hiba is könnyen romba dönthet mindent, amit eddig elértünk.

– És mi az, Peroth’arn? – Xavius végignézett a csuklyás alakon, árnyéka mintha önálló életre kelt volna a varázsfények villódzásától. – Mit értünk el ez ideig?

– Nagyobb hatalomnak parancsolunk, mint bármely éjelf mielőttünk.

Xavius bólintott, ezzel nem vitatkozhatott. Azután rosszallóan összevonta szemöldökét:

– Igen, és már képesek vagyunk hegyméretű kalapáccsal összezúzni a legyeket! Kicsiny a hited, Peroth’arn! Érezd magad szerencsésnek, hogy tehetséged és tudásod szükségessé tesz ehhez a munkához!

A másik éjelf összeszorított szájjal, alázatosan hajolt meg.

A kancellár némi megvetéssel nézett végig a többi Előkelőn:

– Ahhoz, hogy teljesítsük kitűzött célunkat, teljes egészében irányításunk alá kell vonnunk a Forrásban rejlő erőket! Ehhez pontosságra, finom, ugyanakkor határozott érintésekre van szükségünk, hogy célunk ne válhasson kétségek martalékává! Most pedig…

– Megint szónokolsz, kedves Xavius?

A dallamos hang könnyedén rávett volna bármely más Előkelőt, hogy akár meg is ölje magát, ha ezzel örömet okoz a beszélőnek, de az ónix-szemű Xavius nem állt ennyire a hatása alatt. Egy legyintéssel útjukra engedte a fáradt varázshasználókat és az egyetlen olyan személyhez fordult, akinek nem kellett tiszteletet mutatnia iránta.

A hölgy ragyogó jelenségként lépett be, a tökéletesség látomásaként, amelyet a varázsfények színes villódzása még lenyűgözőbbé tett. Nem más volt ő, mint az éjelfek szeretett úrnője, Azshara, fajtája minden szépségének és kecsességének megtestesítője. Amikor megjelent és megszólalt, a tömeg elakadt lélegzettel itta minden szavát. Ha egyetlen apró érintését elnyerhette, a harcos szívesen megküzdött akár egy sárkánnyal is, vagy elvállalt bármilyen öngyilkos küldetést.

Az éjelfek királynője fajtája férfiainak magasságával rendelkezett, bár nem volt aránytalanul magas, s termete illett karcsúságához. Úgy mozdult, mint a szellő, nemes kecsességgel minden lépésében. Macska sem járhatott csendesebben, és a világon senki sem mozgott olyan magabiztossággal, mint Azshara.

Sötét ibolyaszín bőre olyan sima volt, mint majdnem áttetsző selyemruhája. Haja hosszú, sűrű, buja, és holdfényezüst zuhatagként omlott vállaira, művészi ívű hátára. Ruhája általában illett aranyszín szeméhez, de e látogatása alkalmával inkább a hajához választott öltözéket.

Titokban még Xavius is vágyakozott a királynő, mint jelenség után, de csak a maga módján. Törekvései már így is közelebb vitték hozzá, mint bárki mást az elmúlt évtizedekben. Szüksége volt az úrnőre, vágyai beteljesítéséhez. Sok hasznát látta a királynő jelenlétének, s talán ez fordítva is igaz lehetett. Az uralkodás két ellentétes módját testesítették meg az Éjelf Birodalomban, így egészítették ki egymást; nevük a szeretet és a rettegés szimbólumaivá vált.

A megdöbbentő hatalmakat mozgósító varázsmunkával ugyanazon cél irányába haladtak, ámbár egészen más érdekek vezérelték őket. Azshara felsőbbrendű erőt keresett, hogy annak segítségével egy csapásra megtisztítsa a világot minden tökéletlenségtől és fertőtől, minden veszélytől, amely az éjelf népre leselkedett. Xavius pedig ugyanezen erő segítségével kívánta megmutatni a királynőnek, hogy inkább őt illetné meg az uralkodói rang.

– Holdnak Fényessége – kezdte alázatos arckifejezéssel. – Csak a te tisztaságodat és tökéletességedet hirdetem! Őket is csak az irántad való kötelességükre – és szeretetükre – emlékeztettem volna az imént. Így biztosan nem csalódhatsz bennük, bennünk.

– Mert akkor te is csalódnál bennük. Ugye, kedves kancellárom? – A bódító szépségű királynő mögött két szolgálólány vitte a hosszú, áttetsző ruha uszályát. Ahogy leült, a lányok elhúzódtak két oldalra, a különlegesen kialakított karosszék mellé, amelyet a királynő állíttatott oda, hogy kényelemben figyelhesse az Előkelők tevékenységét. – Lehet, hogy tőled jobban félnek, mint amennyire engem szeretnek?

– Kétlem, úrnőm!

A királynő elhelyezkedett, és nézte a varázshasználók küzdelmes munkáját. Öltözéke rásimult testére, és kiemelte tökéletes vonalait. Xaviust nem hatotta meg a manőver. Amint sikerrel járnak, úgyis megkapja majd, és minden mást is, amit csak megkíván.

Fényes lobbanás vonta mindkettejük tekintetét az Előkelők művére. A körben álló varázslók között dühödten lángoló energiagömb lebegett, folytonosan összeomlott és újrateremtette magát, egy rúnákkal teleírt hatszög felett. Eközben újra és újra egy apró lyuk keletkezett rajta, s benne mélységes sötétség, vagy inkább sötét mélység tátongott, talán átjáró valahová, átjáró máshová. Xavius eddig is hosszú órákat töltött az Előkelők alkotásának szemlélésével, minthogy mesterséges tekintete előtt egészen más formák és színek sejlettek fel, mint amilyeneket a gömb a köznapibb látásnak mutatott.

A feszülten figyelő kancellár a homlokát ráncolta, hunyorítva tanulmányozta a megnyíló végtelen mélységeket. Meg mert volna esküdni rá, hogy néha-néha, egy-egy rövid pillanatra lát valamit, ami…

– Úgy vélem, nem figyelsz rám, kedves Xavius! Egyáltalán lehetséges mindez?

A kancellárnak sikerült visszatérnie tűnődéseiből.

– Csak annyira, mint lélegzet nélkül élni, Holdnak Leánya. De be kell vallanom, hogy túlságosan lenyűgözött ez alkotás, és elterelte figyelmem, így talán nem is értettem meg szavaidat a maguk teljes valójában. Mondtál valamit a…

Rövid, csilingelő kacaj hagyta el Azshara királynő ajkait.

– Mit kellett volna megértened? Csak annyit mondtam, hogy hamarosan biztosan sikerre jutunk. Hamarosan megszerezzük a kellő hatalmat, hogy megtisztítsuk világunkat a tökéletlenségtől, és olyan állapotokat teremtsünk, mintha a holdistennő kertjében laknánk.

– Úgy legyen, királynőm, úgy legyen! Már valóban közel értünk az aranykor kezdetéhez. A Birodalom – a birodalmad – megtisztul. A világ megismeri örök dicsőséged!

– Xavius megengedett magának egy halvány mosolyt. –És a torz, tisztátalan fajok, amelyek a múltban megakadályozták egy ilyen korszak eljövetelét, a jövőben nem létezhetnek majd.

Azshara reményteli mosollyal viszonozta e szavakat, azután így válaszolt:

– Örülök, hogy szerinted is hamarosan elérjük célunkat. Ma a szokásosnál is több kérelmező jött el hozzám. Félnek a Forrásban és körülötte kélt vihartól. Oka és fenyegetése felől kérdeztek. Természetesen megkértem őket, hogy kívánalmaikkal téged keressenek fel.

– Ahogyan korábban is, úrnőm. El fogom oszlatni félelmeiket, míg tervünk végül gyümölcsöt hoz, s mindannyian meglátják céljainkat. Azután tiéd lesz a kellemes feladat, hogy kihirdesd, mit tettünk népünk javáért. Ha lehetséges egyáltalán, hogy még jobban szeressenek, mint most, fenséges úrnőm, akkor ezt is elnyered.

Azshara pillanatnyi szemlesütéssel fogadta a bókot, azután olyan kecsességgel, amelyre csak ő volt képes, felkelt ülőhelyéről. A szolgálólányok gyorsan igazítottak ruhája uszályán, hogy a legkisebb mértékben se zavarja a mozgásban.

– És ugye, jó lordom, hamarosan megtehetem e csodálatos bejelentést? – kérdezte, majd nem várva választ, elfordult a főtanácsostól. – Gondoskodj róla, hogy minden a megfelelő ritmusban haladjon!

– Ez tölti ki minden időmet – válaszolt a férfi és meghajolt a távozó alak felé. – És minden álmomat.

Amint a királynő és szolgálói eltűntek a folyosó másik végén, rosszallás ült ki a kancellár merev arcára. Jelzett az egyik kőarcú őrnek, aki mozdulatlanul teljesítette szolgálatát a helyiség bejárata előtt:

– A fejedbe kerül, ha nem értesítesz, mielőtt őfelsége legközelebb meglátogat. Megértetted?

– Igen, nagyuram! – válaszolta az őr. Arckifejezése egyáltalán nem változott, bár szemében félelem csillant.

– És előbb szeretnék értesülni Varo’then kapitány visszatértéről, mint őfelsége. Olyan feladatot bíztam rá, amelynek semmi köze úrnőnkhöz vagy úrnőnk dolgaihoz. Bármit is hozzon magával a kapitány, először egyenesen hozzám jöjjön!

– Igenis, nagyuram!

Xavius elküldte az őrt, és visszafordult az Előkelők felé. A varázsmunka mit sem változott, mióta Azshara és szavai elterelték róla a figyelmét. Mágikus energia táncoló szikrái és apró villámai fonták körbe a tüzes energiagömböt, amely még mindig folyamatosan lüktetett. Miközben Xavius figyelte, a gömb ismét összeomlott, mintha el akarná emészteni önmagát.

– Csodálatos – suttogta. A mágikus rituálé hatalmat sugárzott, s ő látta a gömb mélyén az alig megkötött és még megköthető erőket, melyeket minden éjelf mágia őseredeti forrásából nyertek ki. Maga Xavius fedezte fel, hogy a Végtelen Forrás által nyújtott lehetőségek közül egészen addig, csupán a legnyilvánvalóbbakat használták ki; az a sötét tó megfelelt a nevének. Minél tovább tanulmányozta, a férfi annál inkább megbizonyosodott róla, hogy a tóban rejlő hatalom végtelen. A Forrás halandók által érzékelt kiterjedése is csupán a korlátozott elmét becsapó szemfényvesztésnek tekinthető, minthogy igaz valójában dimenziók ezreibe nyúlt bele, és több ezer helyen létezett ugyanabban a pillanatban. A legfőbb Előkelő immáron majdnem minden aspektusból, minden változatból kivonhatta azokat az erőket, amelyekre szüksége volt vágyai beteljesítéséhez.

Mások számára láthatatlan színek és vonalak táncoltak Xavius mágikus tekintete előtt. Egymásnak feszültek, eltávolodtak egymástól, rendszertelennek tűnő küzdelmet vívtak. Legszívesebben besétált volna közéjük, vonzották őt, a bennük rejlő elemi hatalommal csábították magukhoz. Elmerült a képzeletet felülmúló látvány- és érzethalomban.

A gömb közepén újra és újra megnyíló, kicsiny lyuk mélyéről, a fizikai világon túlról valamely jelenlét nyúlt ki, s erősödött meg. Xavius hirtelen mintha egy másik tekintetbe bámult volna. Ezúttal tudta, hogy nem tévedett. Igen, távoli jelenlétet érzékelt. A hihetetlen messzeség ellenére is akkora hatalom rejtezett az átjáró mögött, hogy a kancellár akaratlanul lépett egyet hátra. Hiába, már elkésett a távolodással.

Mélyről, a Forrás miriádnyi megjelenési formájának helyet adó világok közti, tér nélküli másféle tér legeslegmélyéről kinyúlt a rémisztő, mértéket alig ismerő hatalom, s megragadta a kancellár elméjét. Magához húzta, örökre igába hajtotta.

Szólítottál, szólt egy hang, melyben egyformán benne rejlett élet és halál, teremtés és pusztítás, a végtelennek tűnő tér és idő egy-egy szelete. Még ha akarta volna, Xavius akkor sem tudta volna levenni tekintetét, az előtte megnyíló mélységről. Egy másik tekintet tartotta fogva, a puszta semmiből nézett vissza a főtanácsosra.

Szólítottál.

A fekete víz úgy bugyborékolt, mintha felforralták volna. Hatalmas hullámok emelkedtek fel és omlottak össze, újra és újra. Villámok csaptak ki a Végtelen Forrásból és a felette összegyűlt felhőkből.

Azután suttogás kélt. Az első éjelfek, akik meghallották, azt hitték, csupán a vad szél játszik képzeletükkel. Nem is foglalkoztak vele – jobban aggasztotta őket előkelő otthonaik pusztulásának lehetősége.

Ama kevés előrelátóbb és okosabb elf, aki jobban ráhangolódott a Forrás földöntúli energiáira, szintén hamar meghallotta a suttogást, és tudta, hogy az magából a Forrásból szólt.

S végül az az egy-két elf, aki tisztán hallotta a szavakat, és megértette jelentésüket, igazán megrémült a suttogástól. Olyannyira, hogy szólni sem mert félelmeiről, attól tartva, hogy őrültnek bélyegzik és elkergetik. Így maradt közvetítő nélkül az egyetlen figyelmeztetés, amely még megmenthette volna a Forrás környékén élőket.

A hangok éhségről szóltak, mélységes, mindent elemésztő éhségről, és eljövetelről; hogy hamarosan átzabálják magukat a határon, amely elválasztotta őket, az éjelfek világától.

Hét

Foglyul ejtőik nyugtalankodni kezdtek, ami Rhonin szerint nem jelentett jót. Mi több, ha egy ismert vidéken járó, legalább átlagos létszámú harcoscsapat nyugtalankodni kezd a hazafelé vezető úton, az szerinte kifejezetten rosszat jelentett.

Eladdig a katonák magabiztosan követték az erdei és mezei ösvényeket és utakat, minthogy a néhány elkapott mondat alapján, nem lehettek messze otthonuktól. Azután egyszer csak úgy tűnt, mintha eltévedtek volna. Mintha a sötét fasorok és az aljnövényzet más jelleget öltött volna, ám a változás mikéntje és mibenléte egyformán rejtve maradt. Immáron a katonák csak annyira tűntek a vidék ismerőinek és birtokosainak, mint az idegenből jött rabok.

Ezzel együtt a hajnal is elérkezett. Rhonint és az eszméletlenre vert Krasust teketória nélkül megkötözték és feldobták egy nagymacska hátára, úgy indították útnak őket, közrefogva. A hatalmas párduc minden lépésnél belekönyökölt Rhonin bordáiba, de a mágus kényszerítette magát, hogy csendben maradjon, hadd higgyék csak eszméletlennek.

Persze, mit számított volna, ha észreveszik? Többször is próbált varázsolni valamit, de minden alkalommal csak éktelen fejfájás lett belőle, mintha szét akart volna hasadni a koponyája. A nyakába kis smaragd amulettet akasztottak, egyszerű külsejű dolgot, amely nyilvánvalóan kínjai forrása lehetett. Amikor a varázshasználatra próbált összpontosítani, elméje elködösödött, és halántékába lüktető fájdalom hasított. Nem tudta lerázni magáról az amulettet, az éjelfek remekül mérték meg a lánc hosszát. Krasus is hasonlót viselt, de tőle mintha nem féltek volna igazán, legalábbis ezt vette ki szavaikból. Rhonin is látta, mi történt minden alkalommal, amikor Krasus mágiához folyamodott, és előzőleg az átalakulás sikertelensége is arra utalt, hogy a sárkánymágus valamiképpen hatalmát veszítette.

– Nem ezen az ösvényen jöttünk – vicsorgott a sebhelyes vezető, Varo’then, ahogy a többiek szólították. – Nem ilyen volt az út, mások a fák is.

– De hát pontosan arra mentünk, amerről jöttünk, kapitány – válaszolt az egyik harcos. – Nem tértünk le sehol…

– Talán látod valahol Zin-Azshari tornyait? – csattant fel Varo’then. – Én csak újabb átkozott fákat látok, Koltharius! És valami nagyon nem tetszik bennük! Mintha ismert ösvényeink, másfelé vezették volna lépteinket!

– Visszaforduljunk? Felderítsük az utat?

Rhonin nem látta a kapitány arcát, de el tudta képzelni a csalódott kifejezést.

– Ne. – Lélegzetvételnyi szünet. – Még ne.

Bár Varo’then még nem kívánt visszafordulni, Rhonin egyre inkább szeretett volna máshol lenni. Mágusként elő-érzetei, benyomásai és intuíciói egyszerre voltak tisztábbak és megalapozottabbak, mint a varázserőt nélkülözőké. Minden lépéssel, amely bentebb vitte őket a sűrű, föléjük tornyosuló fák közé, egyre növekvő jelenlétet érzett, olyasfélét, amilyet még sohasem tapasztalt. Ez valamennyire emlékeztette arra az érzésre, amely Krasus tudati kapcsolatfelvételét kísérte, amikor közvetítette azokat a képeket. De ez erőteljesebb volt, legalábbis közvetlenebb, s mindenképpen inkább tartozott a jelenhez, mint bármely más pillanathoz vagy időhöz.

– Mindjárt felkel a nap – mormolta az egyik katona. A hangsúly és a szavak felidézték Rhonin ismereteit az éjelfekről. Tudta, hogy nem válnak ugyan magatehetetlenné, de a napfénytől valamelyest elgyengülnek. Mágikus teremtmények voltak – még ha egyénenként nem is hordozott mindegyikük olyasféle mágikus erőt, melyet akaratukkal formálhattak volna –, és mágiájuk az éjszakához tartozott. Ha meg tudna szabadulni az amulettől, amikor felkel a nap, akkor jobb esélyekkel próbálkozhatna meg a szökéssel, s társát is könnyebben kiszabadíthatná.

Az éjelfek egyre nyugtalanabbul fürkészték a környező növényzetet, így hamar eljött a pillanat, amikor senki sem figyelt rá. Rhonin megpróbálta fejrázással elhagyni az ékszert, de az amulett csak himbálózott előre és hátra, lecsusszanni sehogy sem akart. Azt kockáztatta, hogy az éjelfek felfedezik tevékenységét, de úgy érezte, nincs más lehetősége. A sikertelenségtől kétségbeesve nézett körbe, és a hajnal előtti félhomályban egy arc nézett vissza rá, az egyik fa lombjából.

Illetve látott egy arcot, amely részét képezte a lombozatnak. Levelekből és gallyakból tevődött össze, amelyek még buja szakállt is rajzoltak az áll alá. A szemek bogyók voltak, és egy hézag képezte a szájat. Azután az arc ugyanolyan gyorsan eltűnt, mint ahogy megjelent, és Rhonin hajlott a gondolatra, hogy odaképzelte csupán. Talán csak a hajnali árnyak tréfálták meg. De ilyen részletességgel…?

Penge csendült, ahogy kirántották hüvelyéből. Veszély szaga lógott a levegőben, és az éjelfek gyakorlott harcosokként érezték meg azt. Sejtelmük sem volt a közeledő ellenfél mibenlétéről, de tőlük telhetően felkészültek a küzdelemre. Termetes macskaféle hátasaik idegesen fújtak minden zöldre maguk körül, és nem csupán gyorsítottak amúgy sem lassú lépteiken, de emellett mozgásuk óvatosabbá vált.

Varo’then hirtelen jobbra mutatott:

– Arra! Gyorsan! –De már elkésett. Az erdő életre kelt, hatalmas lombos ágak ereszkedtek le és borították be a lovasokat, egyszerre akadályozták a látást és a mozgást. Bokrok ugrottak fel helyükből és változtak fürge kis alakokká, csendesen mosolygó zöld arccal. Az avar mintha görcsbe rándult volna a párducok karmos érintésétől; az ijedtükben felágaskodó nagymacskák némelyike levetette lovasát. Az éjelfek összevissza kiáltoztak, próbálták egyben tartani a csapatot, de ha társaikhoz viszonyították helyzetüket, azzal csak fokozták a káoszt.

Mély nyögés, recsegés hangzott fel a fák sorai közül. Megfigyelésre alkalmatlan helyzetéből Rhonin csak egy pillanatra látta meg a zaj forrását, de bizonyos volt benne, hogy valamelyik hatalmas fa lehajolt, és félresöpört egy vagy két éjelfet. A vinnyogásból ítélve hátasaik sem kerülték el sorsukat.

Szitokszó töltötte meg az erdőt, ahogy Varo’then próbált valamiféle rendet tartani. A nyeregben maradt elfek szétszóródtak; egy részük a köröttük nyüzsgő bokormanókat csapkodta, a többieket pedig lefoglalta, hogy féken tartsák termetes párducaikat. A nagymacskák láthatóan idegenkedtek a félig növényszerű ellenfelektől, s inkább hátrébb húzódtak akkor is, amikor lovasaik előre ösztökélték volna őket.

Varo’then kiáltott valamit és hirtelen hosszú, lila, erős hőt sugárzó csápok csaptak ki az erdő különböző pontjaiból. Az egyik elért egy épp felugró bokormanót, és lángra lobbantotta. Bár úgy tűnt, szörnyű kínokat kell kiállnia, az erdei teremtmény pillanatnyi megállás nélkül rohant tovább célja felé, közben tűzösvényt húzott maga után. Abban a pillanatban feltámadt a szél, bár eladdig halovány szellő sem lengedezett. A légroham sikoltva és üvöltve csapott le a harcolókra, mintha az iménti varázstámadás ingerelte volna fel. Dühödten kapta fel a környék összes mozdítható levelét, ágát és porát, hogy a hatalmas mennyiségű törmelékkel töltse meg a teret. A lángok kihunytak, áldozata ugyanúgy nem törődött a csodálatos megmeneküléssel, mint imént a nyilvánvaló veszéllyel. A Varo’then mellett harcoló éjelfet vaskos faág ütötte ki a nyeregből.

– Visszavonulás! – kiáltotta a sebhelyes kapitány. – Vissza mindenki! Gyorsan, a szentségit!

Rhonin száját leveles kéz fogta be. Ismét látta a megdöbbentő, hatalmat sugárzó arcot. Érezte, hogy lábát is megragadja valami. Egy nem túlságosan finom lökéssel, a leveles kezek letaszították a párducról.

Az állat felüvöltött. Egyre több bozótszerű alak vette körül a bestiát és terelte el a figyelmét, hogy megszabadíthassák a gondjaira bízott rakománytól. Rhonin számára fordult egyet a világ, és látóterébe került Varo’then is, aki épp körbetekintett, hogy felmérje a helyzetet. Az éjelf szitkozódva vette tudomásul, hogy lopják a foglyait, de mielőtt utánuk indulhatott volna, újabb ágak zuhantak elé és reá, elfedték arcát, és leszorították karjait.

A bokorlények elkapták a mágust, vállukra vették és úgy cipelték el, mint egy faltörő kost. Csendesen, sebesen rohantak be az erdő sűrűjébe. Rhonin csak remélte, hogy Krasusról sem feledkeztek meg, mi több, talán ugyanoda viszik mindkettejüket. Mást nem látott, csak az erdő fáit és a leveles teremtményeket maga körül. Termetük ellenére, meg-mentői meglehetősen erősnek látszottak.

Azután egy éjelf ugratott elébük morgó párducával, de csupán egyedül, társak nélkül – a mágus felismerte benne Kolthariust. Tekintetében kétségbeesés ült, mintha foglyai megmenekülése szörnyű következményekkel járna reá nézve. Amennyit a kapitány korábbi szavaiból és az egyéb beszédekből Rhonin útközben kihallgatott, annak alapján ez lehetségesnek tűnt.

Az éjelf nem pocsékolta idejét szavakra, csak megindította párducát, és megtámadta az erdei teremtményeket. A Rhonin által ismert elfek, főként a szeretett Vereesa, végtelenül tisztelték a természetet. Koltharius fajtája azonban mintha egyáltalán nem törődött volna ilyesmivel; úgy csapkodta az elébe kerülő faágakat és bokrokat, mintha azok esküdt ellenségei lettek volna. Semmi sem tarthatta távol zsákmányától.

Legalábbis úgy látszott. Nagy, fekete madarak bukkantak fel hirtelen a lombok közül, körbevették és könyörtelenül megtépték az éjelfet. Koltharius őrjöngve vagdalkozott maga körül, de egy apró tollat sem tudott levágni a szárnyasokról.

A madarak annyira lefoglalták az éjelfet, hogy nem vette észre az újabb veszélyt, amely a földből tört fel mellette. A fák, amelyeknek ágain próbálta átverekedni magát az imént, vagy két lábnyival megemelkedtek, mintha kinyújtották volna gyökereiket, és épp indulni készülnének valahová. Koltharius és hátasa – vakon a madaraktól és a dühtől – nem tudott figyelni a talajra, s a dühödten feltörő gyökerek elbuktatták őket, tagjaik köré tekeredve lekötözték a harcost és a párducot.

Gyászos visítás tört fel a nagymacska torkából, ahogy oldalára fordulva vergődött. Lovasa próbált nyeregben maradni, de ezzel csak rontott a helyzeten; egyik lába beszorult a fekete hátas alá, és egyik karját már megragadták a gyökerek. A fák mintha közelebb húzódtak volna.

A nagydarab párduc tekergőzve próbált felállni, közben valahogy belökte Kolthariust két zömök fatörzs közé. A harcos kétségbeesetten, rémülten kapálózott, megkapaszkodott volna valamiben, hogy kihúzza magát szorult helyzetéből, de a fatörzsek lassan egymás felé hajoltak, és maguk közé szorították a szerencsétlen éjelfet. A vértezet papírként gyűrődött össze, alatta a hús és a csont is képtelen volt ellenállni a roppant erőnek. Hátasa jobb sorsra jutott, vagy legalábbis gyorsabban bevégezte; nyakát hangos reccsenéssel törte el egy köré tekeredett gyökér.

A pillanatnyi megtorpanás után Rhonin leveles megmentői úgy rohantak tovább, mintha mi sem történt volna. A mágus már csupán néhány lélegzetvételnyi ideig hallotta az éjelfek küzdelmének zajait, azután a hangok elenyésztek. Semmi sem utalt arra, hogy Varo’then végül sikeresen megszöktette vadászai maradékát, avagy mind odavesztek.

A kis termetű bokorlények csak vitték és vitték a mágust, talán már nem is evilági módon, merthogy az erdő elmosódottan, smaragdszín homályba és ködbe veszve futott körötte. Csupán egyetlen dolgot látott tisztán: oldalt időnként a sárkánymágus mozdulatlan alakja bukkant ki egy-egy pillanatra az elmosódott háttérből, ahogy – hozzá hasonlóan – Krasust is bokormanók vitték valahová. Mikor némi idő elteltével a misztikus módon megtett távolság már kezdett ijesztően nagynak tűnni, Rhonin lelkében a remény helyet adott a félelemnek. Sejtelme se volt róla, hogy erdei megmentői mit szándékoztak tenni velük. Akár azért is elorozhatták az éjelfek foglyait, hogy vérüket vegyék valamely rituáléhoz. Hallott már kiirthatatlan vadonbeli szektákról, melyek még az ő idejében is holmi állatistenségeknek mutattak be véráldozatot, holott a Szövetség nem kevés erőt fordított, az ilyen barbár szokások felszámolására.

A bokormanók lelassítottak, végül megálltak egy ritkásabb részen, amely mintha egy irtás széle lett volna. A rossz látószög ellenére Rhoninnak sikerült valamelyest körülnéznie. Bármennyit utaztak is, és bármily módon tették ezt, a napfény már teljesen bevilágította a tisztást. Az édes erdei levegőt kedves-kellemes madárcsiripelés tette még bódítóbbá, és a legszélső fáktól alig néhány lépésnyire, miriádnyi virág száz meg százféle színe ragyogott a kecsesen hajladozó, magas fűben. Az éjszakai kalandok után, mintha egycsapásra átléptek volna a mesék világába.

Rhonint a levelekből és gallyakból font arc látványa rántotta ki kezdődő kábulatából. A szájnyílás széthúzódott, kedves mosolyt imitált, és a mágus – meglepetésére – apró fehér virágokat fedezett fel odabenn. Azután kicsiny virágpor-felhő csapott ki a levélajkak közül, s megtöltötte a mágus orrát, száját. Rhonin köhögött, szédülni kezdett, látása elhomályosodott. Érezte, hogy a bokormanók újra nekiindulnak, ám ezúttal csak a napfényre vitték ki, ahol csakhamar eszméletét veszítette.

Bár Rhonin azt hitte, Krasus mégsem volt végig öntudatlan. Elgyengült, igen, és szinte azt kívánta, hogy borítsa el végre a sötétség, mégis küzdött a testi és elmebeli tehetetlenség ellen, és ha nem is győzhetett, legalább nem veszített.

Ő is felfedezte a változásokat, látta a figyelőket, de nagyobb tapasztalata azt is megsúgta, hogy az erdő szolgái lehetnek. Krasus megértette, hogy nem félrevezették az éjelfeket, hanem magát az utat, az erdei ösvényt terelték másfelé. Valamiféle természeti erő akarta elvenni őket a vértezetes alakoktól, de vajon mi okból?

A sárkánymágus úgy döntött, hogy míg erre a kérdésére nem kap választ, addig jobb lesz csendben és mozdulatlan maradnia. Legfőképpen a tomboló káosz közepette. Amikor az éjelfeket megtámadták az erdei teremtmények, majd elrabolták őt és Rhonint, a sárkány tétlenséget kényszerített magára. Rosszindulatot nem érzett megmentőikben, de ez nem jelentette azt, hogy később nem törhetnek ellenük. Titokban éber maradt az erdei utazás közepette is, remélve, hogy talán több hasznára lehet társának, mint korábban. De elszámította magát, és amikor elérték a napfényes tisztást, előtte is megjelent az az arc. Akárcsak Rhonin, ő is mély álomba merült.

Azonban nem aludt többet néhány percnél. Arra ébredt, hogy egy kis vörös madár kopogtatja a térdét. A látvány olyannyira meglepte, hogy egy pillanatra elakadt a lélegzete. Lábának akaratlan rándulásával elriasztotta a kis állatot, amely felröppent egy közeli faágra.

Krasus nagy elővigyázattal kémlelt körbe. Minden jel szerint mindketten egy misztikus liget közepén hevertek, valamely roppant hatalmas mágia forrásánál, amely legalább oly ősi volt, mint maguk a sárkányok. A nap ragyogón sütött, a fű, a virágok és az énekesmadarak békét árasztottak susogásukkal, színeikkel és dalukkal. Valamely természeti istenség szentélyében lehettek, akit talán ismernie is kellett volna – de emlékezetében nem bukkant fel semmiféle kép vagy hang.

Olyasféle probléma volt ez, amelyet már korábban is felfedezett, és amelyről társának sem mert őszintén szólni. Emlékezete egészen hiányosnak tűnt. Felismerte az éjelfeket külső jellegzetességeikről, de sok más dolog – többnyire evilági emlékei –, mintha kitörlődött volna elméjéből. Amikor összpontosítással próbálta felidézni ezeket, nem lelt mást a helyükön, csak ürességet. Úgy tűnt, nemcsak teste, de elméje is elgyengült; mintha hiányzott volna lényéből valami, ami nélkül nem lehetett egész.

De miképpen? Miért szenvedett ekkora ártalmat, sokkal nagyobbat, mint Rhonin? Ugyanakkor az ember meglepő erőről tett tanúbizonyságot, jóval nagyobb hatalmat mutatott, mint amekkorával Krasus tudomása szerint rendelkezett. Mégiscsak egy köznapi halandó volt, a kisebb fajok egyikéből! Ha időn és téren átívelő, őrült röptük közepette valakinek el kellett rongyolódnia, az minden ésszerűség alapján csak Rhonin lehetett volna.

Amikor idáig jutott, Krasus bűntudatot érzett. Bármi lehetett az oka annak, hogy Rhonin másképpen élte meg az utazást, és Krasust azért furdalta a lelkiismeret, mert szerencséjük fonákját kívánta. Rhonin többször is szinte feláldozta magát érte; nem érdemelt ilyen gondolatokat.

A sárkánynak szörnyű gyengesége és a régóta vele időző fájdalom ellenére sikerült feltápászkodnia. Nem látta nyomát azoknak a teremtményeknek, amelyek idehozták őket. Valószínűleg visszatértek az erdőbe, hogy újra részévé váljanak és gondozzák, míg uruk nem szólítja őket. Krasus szerint a bokormanók csupán a legkisebb őrzői lehettek a vidéknek; talán az éjelfeket nem értékelték igazán veszélyesnek. De mit akarhatott az erdőben uralkodó hatalom a két, ösvényét vesztett utazótól?

Rhonin mélyen aludt, és a virágpor reá gyakorolt hatásából Krasus úgy ítélte, hogy még meglehetősen hosszan fog szunnyadni. Nyilvánvaló veszély jelét nem lelte, ezért a sárkány úgy döntött, kitapogatja szabadságuk határait. A sűrű virágtömeg térdmagas kerítéshez hasonlóan vette körbe a dús füvű tisztást, és bár a növények vadon növekedtek, mégis szabályos kört alkottak, egy mindenhol egyforma széles sávban. Krasus elindult a legközelebbi színpompás ív felé. Amikor már csak egy lépésnyire volt tőlük, a virágok hirtelen mind felé fordultak, szirmaik még pompázatosabban kinyíltak.

A sárkánymágus rögtön elhátrált, és a virágok visszatértek előbbi állapotukba. Egyszerű, de hatékony falat képeztek, melynek élőlény a közelébe sem juthatott. A dolog zavarta is meg nem is a sárkánymágust, hiszen egyrészt ők így biztonságban voltak a kívülről érkező veszélyekkel szemben, másrészt azonban maguk sem léphettek ki a tisztásról. Újfent rabok voltak tehát.

Jelenlegi állapotában Krasus nem kívánta megkockáztatni, hogy átugrik a virágok felett. Feltehetőleg amúgy is csak újabb védvonalat talált volna, valószínűleg valamivel durvábbat. Csak egy megoldás jutott eszébe. Hogy könnyebben takarékoskodhasson erejével, keresztbe tett lábbal leült a fűre, azután mély lélegzetet vett, és enyhén összpontosítva a korábban látott arcra, megszólalt:

– Beszélni szeretnék veled.

A tisztáson fújdogáló szellő felkapta és beröpítette szavait az erdőbe, ahol azok halk visszhangot verve csapódtak fáról-fára. A madarak elcsendesedtek, a fű sem bólogatott tovább.

Azután a lágy szellő visszatért, s magával hozta a választ:

– Beszéljünk hát!

Krasus kivárt. A távolból patadobogást hallott, mintha valami állat tévedt volna arra. Ahogy a patadobogás közeledett, a sárkánymágus érezte a nagy hatalmú lény egyre erősödő jelenlétét. Termetes alak bukkant fel a távoli fák között, lovas, agancsos sisakkal a fején, valamiféle nagyobbfajta paripán ülve. Végül az alak kilépett az árnyékokból, elsétált a virág-őrzőkig, hogy a nap öröknek tűnő ragyogással boríthassa be. Az emberi alakot öltött sárkány úgy tátotta el száját meglepetésében, mint kisgyermek, aki körül megelevenedett valamely mese.

– Ismerlek… – kezdte Krasus. – Tudom, ki vagy… – De a név, mint oly sok más, kiszakadhatott belőle, valahol az idő örvényében. Csupán annyit sikerült kierőszakolnia emlékezetéből, hogy ismernie kellene ezt a teremtményt, de hogy mikor és hol találkozott vele, arról fogalma sem volt. Ez is biztosan jelentett valamit, csak össze kellett volna vetnie a dolgot, emlékezetének többi hasadékával. De hát mit tehetett, ha azt sem tudta felidézni, hogy nagyjából mire is kellett volna emlékeznie?!

– És valamennyit már én is tudok rólad – válaszolta a fölé tornyosuló alak, kinek felsőteste az éjelfekéhez, alteste szarvaséhoz hasonlított. – Sajnos, közel sem annyit, amennyit tudni szeretnék.

Négy erős lábán az erdők ura átsétált a virágok között, melyek úgy engedtek utat, mint hűséges kutyák a gazdájuknak. Néhány virág és fűszál még finoman, szeretettel meg is simogatta a lábát.

– Cenarius vagyok – mutatkozott be az agancsos jelenés a kinyilatkoztatások hangján. Az előtte ülő Krasus egészen jelentéktelennek érezte magát. – Ez az én birodalmam.

Cenarius… Cenarius… Legendák részletei bukkantak fel Krasus megtépázott emlékezetében, némelyik gyökeret is vert, de a többség semmivé foszlott. Cenarius. Az elfek és más erdőlakók beszéltek róla. Nem isten, de istenség. Akkor hát félisten. A maga módján akkora hatalommal rendelkezik, mint maguk a nagy sárkányok. Valaha többet is tudott róla, sokkal többet, de próbálkozhatott bármily erősen, nem sikerült felidéznie a képeket és szavakat.

Erőfeszítése kiülhetett arcára, mert Cenarius nyugodt tekintetében együttérzés jelent meg:

– Még gyenge vagy, utazó. Talán többet kellett volna pihenned.

– Nem. – Krasus felállt és próbálta kihúzni magát a félisten előtt. – Nem, most kell beszélnünk!

– Ahogy szeretnéd. – Az agancsos istenség oldalra döntötte szakállas fejét, úgy vizsgálgatta vendégét: – Több vagy, mint aminek látszol, utazó. Hasonlatos az éjelfekhez, de sokkal, sokkal több. Szinte arra emlékeztetsz… De ez nem valószínű. – A termetes alak Rhonin felé biccentett: – Viszont ő semmiféle teremtményre nem hasonlít, amely birodalmam határain belül vagy kívül fellelhető.

– Igen távolról érkeztünk, és őszintén szólva, eltévedtünk, nagyszerű Cenarius. Fogalmunk sincs, hol lehetünk éppen.

A sárkánymágus meglepetésére a félisten mennydörgő nevetésre fakadt. Vidámsággal telt hangjától újabb virágok nyíltak szerte a réten, a körben álló fákon egyre több énekesmadár gyülekezett és lágy, friss szellő kélt, amely a szerető kedves érintésével simogatta meg Krasus arcát.

– Tehát messziről jöttetek! Mégis hol lehetnétek, barátom? Hol máshol, ha nem Kalimdoron?

Ez legalább megmagyarázta, hogyan találtak ennyi éjelfet egy rakáson. Még néhány másik kérdést is megválaszolt, kivéve, hogy pontosan melyik korban járhatnak:

– Ahogy gyanítottam is, nagyuram, de…

– Nyugtalanító változást éreztem a világban – vágott közbe Cenarius. – Az egyensúly felborult, mert olyasmi történt, ami ekkora hatással bírt a világra, de semmi sem volt nyilvánvaló. Titokban kutattam a változás helyét és okát, s bár alig leltem valamit, fürkészésem végül hozzátok vezetett el. – Ellépett Krasus mellett, és közelebbről is megvizsgálta a szunnyadó embert. – Két utazóhoz, akik a semmiből jöttek. Két ismeretlen teremtmény az ismeretlenből. Talányosak vagytok. Szívesebben vártam volna még ezzel a találkozással.

– Kiszabadítottál…

Az erdei istenség olyan horkantást hallatott, amilyen talán a legnemesebb szarvas hangja lehetett.

– Az éjelfek egyre önteltebbek. Bármit elvesznek, és bárhová belépnek, kérve-kéretlen, ahová nem lenne szabad. Feltételezik, hogy ők uralkodnak a világ felett. Ugyan ezúttal nem önszántukból léptek be a birodalmamba, mégis úgy döntöttem, bentebb vezérlem őket, hadd tanuljanak némi alázatot és jó modort. – Cenarius megengedett magának egy zord vigyort. – És persze, az út egy részén elhozták azt, amit szerettem volna, ha itt van.

Krasus térde megcsuklott. Természet adta tartásának megőrzése kezdte kimeríteni. Összeszedte erejét, és eltökélten állva maradt.

– Úgy tűnt, ők is tudtak az érkezésünkről.

– Zin-Azshariban akad néhány tehetség. A Forrás is ott van mellette, őket erősíti.

A sárkánymágus megrázkódott, ezúttal nem a gyengeségtől. Cenarius szavaitól félelem költözött a szívébe.

– Zin… Zin-Azshari?

– Igen, halandó! Az éjelfek birodalmának fővárosa! Mindenki ismeri! Ott áll a Végtelen Forrás szélén. Talán még ezt sem tudtad?

Nem törődve vele, hogy felfedi gyengeségét a félisten előtt, Krasus a földre rogyott, és a fűben ülve próbálta felfogni mindazt, amit a két név felidézett.

Zin-Azshari és a Végtelen Forrás. Mindkettőt ismerte, nem feledte el őket, bármennyire tépett volt is emlékezete. Olyan dolgok voltak ezek, amelyeket csak akkor feledhetett volna el, ha elméje teljesen kiürül. Zin-Azshari és a Végtelen Forrás. Az előbbi az éjelfek mágikus birodalmának középpontja. A második akkora hatalom végtelen mélységű kútja, hogy arról a későbbi korok mágusai és varázslói, csak félelemmel vegyes tisztelettel mertek suttogni. Milyen ostoba volt, hogy fogságuk alatt ez nem jutott eszébe! Zin-Azshari már az ő életében is évszázadokon keresztül a figyelem középpontjában volt. A Forrás pedig az éjelfek hatalmának magját, eredetét és legfőbb eszközét képezte; olyan varázslatokat hozhattak létre a segítségével, amelyeket még a sárkányok is megtanultak tisztelni.

Ám mindkettő a múlt, a távoli régmúlt része volt. Az ő jelenében már nem létezett sem Zin-Azshari, sem a csodálatos és gonosz Forrás. Réges-régen eltűntek egy katasztrófában…

Itt emlékezete ismét cserbenhagyta. Történt valami szörnyűség, amely mindkettőt elpusztította, és kettéhasította az egész világot… De megesküdött volna akár az életére is, akár szeretett Alexstraszája életére is, hogy nem képes visszaemlékezni a történtekre!

– Még nem gyógyultál fel teljesen – szólt Cenarius aggódó hangon. – Pihenned kellene.

Még mindig az emlékeit kutatva, a sárkánymágus így válaszolt:

– Rendben leszek, mire a barátom felébred. Elmegyünk, amint tudunk, és nem kellemetlenkedünk tovább.

Az istenség összehúzott szemöldökkel meredt rá:

– Félreértettél, kicsi! Mindketten rejtélyes vendégek vagytok, és amíg az előbbi fennáll, addig tart az utóbbi is. – Cenarius elfordult tőle, és az őrködő virágsereg felé indult. – Úgy vélem, élelemre lesz szükségetek. Hamarosan küldök, addig javaslom, pihenj le kicsit.

Cenarius nem várta meg, hogy a mágus ellenkezzen, és Krasus nem is kívánta ilyesmivel háborgatni. Ha az erdők ura azt akarta, hogy maradjanak – ezt Krasus az eddigiekből is megértette –, akkor felesleges bármiféle vitába szállni vele. Ő és Rhonin addig vendégeskednek a tisztáson, amíg Cenarius úgy akarja. Egy félisten esetében ez akár azt is jelentheti, hogy ott kell eltölteniük az egész életüket.

Ám ez nem zavarta a sárkánymágust annyira, mint az a tény, hogy hátralévő életük csakugyan rövidnek tűnt. Zin-Azshari és a Forrás egyformán elpusztult valamely iszonytató katasztrófa során, s minél tovább tűnődött a dolgon, a sárkánymágus egyre inkább úgy érezte, hogy az a katasztrófa nagyon-nagyon sebesen közelít.

* * *

– Figyelmeztetlek, kedves főtanácsosom, hogy imádjuk a meglepetéseket, és reménykedünk benne, hogy a következő megfelel majd uralkodói igényeinknek!

Xavius csak mosolygott, miközben kézen fogva bevezette királynőjét a terembe, ahol az Előkelők dolgoztak. Olyan nyájas volt az úrnőhöz, amennyire tőle tellett, amikor udvariasan megkérte, hogy jöjjön és nézze meg, mire jutott a varázslókkal. Lehetőleg hagyja hátra a szolgálókat is. A kancellár tudta, hogy Azshara valami kivételesen csodálatos eredményt várt, és biztos volt benne, hogy a királynő nem fog csalódni. Akkor sem csalódhat a neki szánt meglepetésben, ha az egészen más jellegű lesz majd, mint amire számított.

Amikor a páros belépett, az őrök féltérdre ereszkedtek. Bár arckifejezésük szemernyit sem változott, akárcsak Xaviust, őket is megérintette a varázsmunka. A teremben mindenki értette már, mi történik – kivéve a királynőt. Azshara a vésett mintázat felett lebegő, lángoló energiagömbben nyílt, örvénylő mélységet szemlélte, hangjában csalódottság csendült:

– Nem tűnik úgy, mintha bármi is változott volna.

– Közelről kell rátekintened, Ezer Holdnak Fénysugara. Akkor látni fogod, mennyit léptünk már előre.

Azshara dermedten állt. Jól ismerte a Xavius álnokságáról szóló szóbeszédeket, és tudta, van alapjuk. Okkal feltételezte, hogy ha a főtanácsos esetleg megszerezte a tökéletlenség kiirtására szolgáló eszközt, talán ellene is fordíthatja azt. Mindenesetre, egyelőre még ő volt a királynő, és ha kellett, bármikor megmutatta, hogy joggal uralkodik népe felett.

Kecses léptekkel sétált oda a mintázat széléhez. Előbb rászánt néhány pillantást, hogy végignézzen a még mindig folyamatosan dolgozó Előkelőkön, azután figyelmét a középen kavargó jelenség felé fordította.

– Még mindig ugyanolyannak tűnik, kedves Xavius. Valamivel többet vártam… – Elakadt a lélegzete, és bár a kancellár nem látta a királynő arckifejezését, enélkül is tudta már, hogy Azshara ugyanúgy megértette az események lényegét, mint ő és mindenki más, aki az elmúlt egy nap során belépett a terembe.

Az éjelfek népének új istensége őt is megszólította. Minthogy az első alkalom óta valóban haladtak valamelyest, a hatalommal átitatott hang betöltötte a jelenlévők elméjét: Eljövök hozzátok!

Nyolc

A Nemes Hold rítusa befejeződött, és Tyrande-nak végre magára is jutott ideje. Elune elhivatottságot várt el papnőitől, de nem kérte, hogy neki szánják minden ébren töltött percüket. A Holdanya kedves, szerető úrnő volt – elsősorban ezzel vonzotta templomába az éjelf leányt.

Felavatása óta csillapodott a Tyrande vérmérséklete és eltökéltebbé vált benső vívódásaiban, de egyvalami sohasem hagyta nyugodni. Az idő megváltoztatta a dolgokat közte, Malfurion és Illidan között. Az ikrek már nem azok a játszótársak voltak, akiket ismert. A gyermekkor egyszerűsége átadta helyét a felnőttesebb kapcsolatok összetettségének.

Mindkettőjük iránt másképpen érzett, s tudta, hogy már az ikrek sem úgy tekintenek rá, mint régebben. A testvérek között mindig is volt egyfajta baráti versengés, amely az utóbbi időben olyannyira felfokozódott, hogy Tyrande már nem lelte benne örömét. Szinte megküzdöttek egymással – mintha valamely díjat akartak volna elnyerni.

Tyrande már sejtette – még ha az ikrek nem is ébredtek ennek tudatára –, hogy ő maga ez a meg nem nevezett díj. Tovább méltatta hát eredményeiket, s közben azzal áltatta magát, hogy nem akarja őket megbántani. Jól tudta, hogy mégis fájdalmat okoz majd valamelyiküknek, mert amikor eljön az ideje – így érzett legbelül –, az ikrek egyikét kívánta párjául választani.

Csuklyás, ezüstszín öltözékében a frissen beavatott papnő csendesen végigsietett a templom magas márványhelyiségein. Felette mágiával átitatott freskó ábrázolta az eget; a bűbáj oly tökéletessé tette a festő munkáját, hogy az alkalmi szemlélő azt hihette, az építménynek nincs teteje. Azonban csupán a nagyterem, a közrituálék színhelye volt fedetlen. Ott Elune holdsugarak formájában ereszkedett le, és lágy érintésekkel simogatta meg hívei arcát, mint anya a szeretett gyermeket.

Az istennő evilági megtestesüléseinek – akik főpapnőkként szolgálták a hitet – gazdagon díszített szobrai között elhaladva, Tyrande végül áthaladt a roppant előcsarnok márványpadlóján. Az ajtóval szembeni falon díszes mozaik ábrázolta Elune és a többi istenség művét, a világ megformázását – természetesen a fő alak maga a Holdanya volt. Néhány kivételtől eltekintve a többi istenség elnagyolt, felismerhetetlen arcú alakként szerepelt, minthogy halandóhoz méltatlan lett volna látásuk, így ábrázolásuk is. Csak a felsőbb hatalmak segítői és gyermekei, a félistenek kaptak határozott alakot, köztük Cenarius, sokak szerint a Nap és a Hold gyermeke. Maga az erdők ura mit sem szólt e mítosz igazságáról, de Tyrande szívesen vélte hitelesnek a történetet.

A kinti hűs levegő megborzongatta kicsit, lelépdelt az alabástrom lépcsőn, és csatlakozott az utcákon tartózkodó sokasághoz. Láttára többen is meghajoltak, míg mások csak udvariasan utat engedtek számára. Voltak előnyei annak, hogy Elune beavatottjává vált, de akkor és ott Tyrande azt kívánta, bárcsak egyszerűen önmaga lehetne a világ előtt.

Suramar nem pompázott úgy, mint Zin-Azshari, de megvolt a maga szépsége. Élénk, élettel telt színek enyhítették Tyrande fáradtságát, ahogy kiért a főtérre, ahol mindenféle kereskedők kínálták portékáikat a népnek. A méltóságosak gyémántcseppekkel gazdagon díszített, vörös és tüzes narancssárga köntöseiket viselték, és magasan hordott orral, dölyfösen sétálgattak a zöldbe, kékbe és sárgába öltözött, alacsonyabb rangú éjelfek között. Mindenki a tőle telhető legjobb ruháját öltötte magára, mint minden nap.

Az épületek szinte lakóik tükreként szolgáltak, s a tér körül a szivárvány minden színe fellelhető volt rajtuk. Némelyik üzletet hat-hét különböző árnyalattal festették be, és a házak többségét drámák képsorai díszítették. Fáklyafény világította meg a színek e kavalkádját; a táncoló lángnyelvek keltették igazán életre a látványt.

Az a kevés másféle fajú teremtmény, akikkel Tyrande eladdig találkozott, mind ízléstelenül feltűnősködőnek tartotta népét, illetve némelyikük egyszerűen csak színvaknak titulálta a papnő fajtáját. Bár saját ízlése egyszerűbb volt – persze nem annyira, mint Malfurioné –, Tyrande mégis úgy gondolta, népe inkább csak jobban értékeli másoknál, a világban létező mintázatok és árnyalatok szépségét.

A tér közepe táján kisebb tömeg gyűlt össze. A többség beszélt és mutogatott, hangsúlyaik időnként gúnyt vagy undort fejeztek ki. Tyrande kíváncsian lépett közelebb, hogy megnézze, mi kelthetett ekkora érdeklődést. A bámészkodók előbb nem is vették észre közeledtét, és ez bizton jelezte, hogy valóban ritka csoda kötötte le figyelmüket. Udvariasan megérintette egy férfi vállát, aki felismerte benne a papnőt, és rögtön ellépett előle. Ezzel a módszerrel mélyen befúrta magát a tömegbe.

Az éjelfek körének közepén egy nála alig valamivel alacsonyabb ketrec állt. Az erős vasrudakból ítélve bizonyára erőteljes bestiát zárhattak bele, amely épp durván rázta az alkalmatosságot, és állatias morgásával újra meg újra mormolásra késztette közönségét.

Akik az első sorban álltak, nem húzódtak félre Tyrande elől még akkor sem, amikor felfedezték, hogy kit ejtettek csapdába a hátuk mögött. Tyrande inkább lábujjhegyre emelkedve próbált ellátni két elf között. Amit a ketrecben látott, attól elakadt a lélegzete.

– Mi ez a… lény? – suttogta.

– Senki sem tudja, nővér – hallotta meg kérdését egy katona, aki egyébiránt épp a fogoly körüli őrök egyike volt. A Figyelők, a suramari városőrség tagjainak mellvértjét és köntösét viselte. – A Holdőröknek három varázslat is kellett, hogy leterítsék.

Tyrande ösztönösen oldalra pillantott, hátha meglátja valamelyik csuklyás, zöldbe öltözött mágust, de egyik sem tartózkodott a közelben. Valószínűleg megbűvölték a ketrecet, és a Figyelők inkább tartották távol a piszkálódó tömeget, mintsem a biztos helyre zárt teremtményt próbálták volna őrizni, míg a varázstudók tanácsa eldönti, hogy mit tegyenek vele.

Az a lény nem törpe volt, bár alkata valamennyire emlékeztetett a törpékére. Valószínűleg két lábon járt – bár a ketrec nem engedte felegyenesedni –, és legfeljebb lábnyival lehetett alacsonyabb az éjelfeknél, viszont kétszer olyan széles testtel rendelkezett. Nyilvánvaló volt, hogy a nyers erő teremtménye, minthogy izomzata fejlettebbnek tűnt minden élőlényénél, amellyel a papnő eladdig találkozott. Tyrande már-már azt hitte, a következő pillanatban széthajlítja a vasrudakat és megszökik. Persze, ha varázslattal erősítették meg a ketrecet, akkor nem volt érdemes próbálkoznia.

Egy magasabb rangú bámészkodó váratlanul odanyúlt arany sétapálcájával és megbökdöste a görnyedt teremtményt, amitől a lény dühe újjáéledt. Az éjelf épphogy időben húzta vissza az eszközt a széles, húsos mancs elől. A teremtmény összekuporodott, kerek állkapcsú pofája eltorzult, ahogy vicsorogva morgott haragjában. Ha nem tekertek volna vaskos láncokat csuklói, bokái és nyaka köré, minden bizonnyal elkapja azt a sétapálcát. Ugyan görnyedésének oka nem a nehéz lánc volt, ahhoz viszont hozzájárult, hogy ne tudja teljes erejét a rácsoknak feszíteni.

Tyrande rémülete és undora sajnálattá változott. A templom és Cenarius egyformán az élet tiszteletére tanította, még ha az a teremtmény ott szörnyszerűnek tűnik is valamelyest. A zöld bőrű lény egyszerű öltözéket viselt, ami azt jelentette, hogy bizonyára van valamiféle intelligenciája. Akkor pedig nem volt helyes, ha már ketrecbe is zárták, hogy a főtéren mutogassák, mint valami állatot.

Két üres, barna tál mutatta, hogy a fogoly legalább némi táplálékot kapott, de alkatából ítélve a papnő gyanította, hogy nem eleget. Az őrhöz fordult:

– Biztosan több vízre és élelemre lenne szüksége.

– Erre nincs parancsom, nővér – válaszolta az őr tiszteletteljesen, de tekintetét a tömegen tartva.

– Ehhez nem kell parancs – ellenkezett Tyrande. A válasz előtt egy apró vállrándítást is kapott:

– Az idősek még nem döntötték el, hogy mit kezdjenek vele. Talán úgy gondolják, egyáltalán nem lesz majd szüksége élelemre vagy vízre.

A papnő megütközve meredt az őrre. Az éjelf ítélkezés kifejezetten kegyetlen tudott lenni.

– Ha hozok neki némi táplálékot, ugye nem állítasz meg?

A katona kezdte kényelmetlenül érezni magát:

– Valóban nem kellene, nővér. A bestia letépheti a karod és megeheti ahelyett, amit hozol neki. Bölcsebb lenne békén hagyni.

– Azért én tennék egy próbát.

– Nővér…!

Ám mielőtt az őr lebeszélhette volna, Tyrande már el is fordult tőle. Egyenesen a legközelebbi ételkereskedőhöz ment, és kért egy tál levest, egy korsó vízzel. A ketrecbe zárt teremtmény kifejezetten ragadozó típusnak tűnt, ezért tett az adaghoz egy darab friss húst is. Az árus nem akarta elfogadni a nő pénzét, adománynak nevezte az ételt. Így a papnő megáldotta a kereskedőt, hiszen tudta, a másik pusztán ezért adakozott.

A tömeg valószínűleg megunta a látványosságot és kezdett oszladozni. Tyrande könnyedén elérte a ketrecet az elemózsiával. Úgy érezte, kevesebb bámészkodó előtt ő is könnyebben néz szembe a fogollyal, így valamelyest magabiztosabban lépdelt a rácsok felé. A rab felnézett a papnőre, tekintetében ott ült a megvetés, minden piperkőc zaklatója iránt. Csak akkor mutatott némi érdeklődést, amikor felfedezte, hogy Tyrande ételt hozott neki.

Amennyire láncai engedték, előredőlt ültében, bozontos szemöldöke alól mélyen ülő, bizalmatlan tekintettel követte a fiatal nő minden mozdulatát. Tyrande úgy gondolta, a lény talán élete második felében járhat, minthogy haja szürke volt, arca és karjai egy harcos élet sebhelyeit és egyéb jeleit viselték.

Habozva állt meg, karnyújtásnyi távolságon kívül. Szeme sarkából látta, hogy az őrök izmai megfeszülnek, tettre készen figyelik. Talán még lándzsát is használnak, ha a teremtmény bántani próbálná őt. Tyrande remélte, hogy ilyesmire nem kerül sor; a legszörnyűbb iróniája lett volna a helyzetnek, ha segítő szándéka a teremtmény halálához vezet.

Kecses óvatossággal letérdelt a rács elé:

– Érted, amit mondok?

A lény felmordult, azután csendben bólintott.

– Ételt hoztam. – Előbb a tál levest nyújtotta oda.

Az övétől olyannyira különböző figyelő tekintet, csak némi késéssel fordult a tál felé. Tyrande látta, hogy az állatias idegen erősen megfontolja válaszát. A lény egyszer gyors oldalpillantást vetett a legközelebbi őrre. Jobb keze ökölbe szorult, majd újra kinyílt.

Lassan, talán kicsit túl lassan is, kinyúlt a tálért. Tyrande csak ekkor látta, milyen izmos és termetes az a kéz – a bestia könnyedén markába rejthette volna az ő mindkét kezét. Elképzelte az ujjakban rejlő erőt és közel állt hozzá, hogy ijedtében feledje szándékát, és otthagyja a ketrecet. Ám a fogoly meglepő óvatossággal vette el a tálat. Letette maga elé a rácson belül, s várakozva nézett a papnőre.

A kis sikerélménytől Tyrande elmosolyodott, de a lény semmilyen formában nem válaszolt. A lány odanyújtotta előbb a húst, azután a korsó vizet is. Mikor mind a három edényt megkapta, a zöldes bőrű behemót enni kezdett. Néhány hatalmas nyeléssel eltüntette a tál tartalmát, a barna leves egy része lecsorgott az állán. A húsdarab gyorsan követte, ahogy a vaskos, töredezett és elsárgult fogak, habozás nélkül beletéptek. Tyrande nyelt egyet, de semmi mással nem mutatta, mennyire ellenére van a fogoly állatias viselkedése. Próbálta elhitetni magával, hogy hasonló körülmények között valószínűleg ő sem cselekedett volna másképp.

A néhány bámészkodó úgy figyelte őket, mint valami színjátékot, de Tyrande nem törődött velük. Türelmesen kivárta, hogy a ketrecbe zárt lény megegye, amit kapott. Hamarosan a hús minden apró darabkája eltűnt a csontról, melyet a teremtmény egy könnyed mozdulattal kettétört, és kiszívogatta belőle a velőt. Tette mindezt olyan élvezettel, hogy attól a tömeg maradéka – minthogy kifinomult ízlésüket zavarta a bestiális étkezés – a távozás mezejére lépett.

Miközben az utolsók is elfordultak, az idegen teremtmény letette a csontdarabokat maga mellé, s meglepő, mély hangú kuncogással nyúlt a korsóért. Tekintetét szinte végig a papnőn tartotta, utóbb enyhe vidámság is csillant benne, egy lélegzetvételnyi időre.

Amikor a víz is elfogyott, a teremtmény megtörölte száját széles kézfejével és felmordult:

– Ez jólesett. – Bár Tyrande már korábban is feltételezte, hogy ha a lény megérti, talán beszélni is tud valamiképpen, a szavak hallatán mégis elképedve nézett. Újra elmosolyodott, még azt is megkockáztatta, hogy közelebb hajolt a ketrechez, amitől a mellette álló őr újra ideges lett:

– Nővér! – kiáltott rá. – Ne menj közelebb! Szét fog…

– Nem fog bántani – biztosította Tyrande a szavába vágva. A teremtményre pillantva hozzátette: – Ugye?

A fogoly megrázta fejét, és a mellkasára tette kezét. Az őr visszalépett a helyére, de továbbra is feszülten figyelt.

– Szeretnél még valamit? Több ételt, esetleg? – kérdezte Tyrande a rabságba esett lénytől.

– Nem.

A papnő egy darabig kereste a szavakat, majd a bemutatkozás mellett döntött:

– Tyrande vagyok, Elune, a Holdanya papnője.

A ketrecbe zárt alak mintha nem hajlott volna a beszélgetés folytatására, de az éjelf határozott segítő szándékát megérezve, végül mégis válaszolt:

– Brox. Broxigar. Thrall hadfőnök, az ork fejedelem felesketett harcosa.

Tyrande próbálta értelmezni a szavakat. Harcos volt, ezt már előbb is kitalálta – külseje eléggé nyilvánvalóan tükrözte ezt. Valamiféle vezetőt említett, Thrallt. Ez a név valahogy nagyobb kíváncsiságot keltett a lányban, merthogy jelentéssel bírt, s egy uralkodó neveként e jelentés, számos árnyalatot hordozhatott.

Ez a Thrall az úgynevezett orkok vezetője, vagy legalábbis magas rangú tisztje lehetett. Tyrande feltételezte, hogy ez Brox népének megnevezése lehet. A templom egészen átfogó tanításokkal szolgált, de ő sohasem hallott még az ork fajról, vagy bármi hasonlóról. Bizonyos volt benne, hogy ha minden ork úgy néz ki, mint Brox, s legalább annyira intelligensek is, hogy beszélni lehessen velük, akkor az éjelfek írásban is megemlékeztek volna róluk.

Úgy döntött, mélyebbre ás:

– Honnan jöttél, Brox? Hogyan kerültél ide? – De amint kimondta, máris ráébredt hibájára.

Az ork szemei elkeskenyedtek, húsos ajkai szorosan összezáródtak. Milyen ostoba vagyok! gondolta a lány. A Holdőrség már minden bizonnyal kikérdezte. És bizonyára ama udvariasságtól mentesen, amelyet ő mutatott a fogoly felé. Biztos azt gondolja, hogy most kedvességgel akarjuk megtudakolni mindazt, amit nyers erővel vagy mágiával képtelenek voltak kiszedni belőle.

Tisztán látszott, hogy Brox véget kíván vetni a találkozónak. Felkapta a tálat és kinyújtotta a ketrecből, tekintetét sötét bizalmatlanság árnyékolta be.

Abban a pillanatban mágikus fény villant a papnő mögött, és valami belecsapott az ork kezébe. Vad üvöltés kíséretében Brox visszarántotta megégett ujjait, azután egy darabig csak szorongatta őket a másik kezével. Olyan gyilkos pillantásokat küldött Tyrande felé, hogy a papnő kényszeredetten felállt és hátrébb lépett. Az őr már a ketrecet figyelte, lándzsája hegyét Broxra szegezte.

Erős kéz nehezedett Tyrande vállára, és jól ismert hang suttogott a fülébe:

– Jól vagy, Tyrande? Ez a romlott teremtmény nem ért hozzád, ugye?

– Egyáltalán nem akart bántani! – tört ki a papnő, miközben feltételezett megmentője felé fordult. – Illidan! Hogy merészelsz beleavatkozni a dolgaimba!

A jóképű ifjú dermedten állt. Borostyánszín tekintetében értetlen tompaság sejlett.

– De hát csak aggódtam miattad! Ez a bestia képes lenne…

Tyrande a szavába vágott:

– Ott bent, elég kevés dologra képes! És egyáltalán nem bestia!

– Nem? – Illidan közelebb hajolt a ketrechez, hogy megnézze magának a foglyot. Az ork rávicsorgott, de egyébiránt nem tett semmit, ami alapot adott volna az ellenkezésre. Malfurion testvére csalódottan horkantott egyet: – Nekem nem tűnik civilizált teremtménynek…

– Csak vissza akarta adni azt a tálat. És bármi baj esetére az őr végig ott állt mellettem.

Illidan a homlokát ráncolta:

– Bocsáss meg, Tyrande! Talán kicsit túlreagáltam a dolgot. Azt el kell ismerned, hogy még a tieid közül is kevesen merték volna megkockáztatni, hogy ilyen közel menjenek hozzá. Lehet, hogy nem hallottad, de azt beszélik, hogy amikor felébredt, majdnem megfojtott egy Holdőrt!

A papnő a kőarcú katonára nézett, aki vonakodva bár, de bólintott. Elfelejtette megemlíteni ezt az apró részletet. Ugyanakkor Tyrande kételkedett benne, hogy bármit is számított volna, ha tud erről. Rosszul bántak a fogollyal és ő úgy érezte, segítenie kell rajta.

– Értékelem az aggodalmadat, Illidan, de újra közlöm veled, hogy nem voltam veszélyben. – Közben meglátta az ork sérülését, és rosszalló tekintettel nézett gyermekkori játszótársára. A fogoly ujjai elfeketedtek, szemeiben fájdalom ült, bár csak egyszer üvöltött fel, és nem kért gyógyítót.

Tyrande otthagyta Illidant, és újra letérdelt a ketrec mellé. Habozás nélkül benyúlt a rácson. Barátja majdnem elrántotta:

– Tyrande!

– Vissza! Mindketten! – parancsolta a papnő igen határozottan. Az ork baljós tekintetét látva azt suttogta: – Tudom, hogy nem akartál bántani. Meggyógyíthatom a kezed. Kérlek, engedd meg!

Brox felmordult, de nem dühösen, inkább csak a lehetőségeket mérlegelve. Illidan ott maradt Tyrande mellett, aki rádöbbent, hogy a férfi minden bizonnyal újra lecsap, amint a legapróbb jel azt mutatja, hogy a helyzet eldurvulhat.

– Illidan! Megkérlek, fordulj el egy kicsit!

– Mi van? Tyrande, én…

– A kedvemért, Illidan.

A férfi fújt egyet, érezhető volt, hogy elfojtott düh marja belülről. Ennek ellenére teljesítette a kérést, azután rosszalló tekintettel méregette a teret szegélyező épületeket. Tyrande ismét Broxhoz fordult. Az ork Illidan hátát nézte, a papnő szerint némi elégedettséggel az arcán. Bizonytalanul nyújtotta oda megnyomorított kezét.

Tyrande lágyan megfogta az épen maradt kézfejet, és döbbenten vizsgálgatta a sérülést. Két ujjon sötétre égett a bőr és a hús, a mellettük lévő pedig lángvörös volt és durván felhólyagzott.

– Miféle varázslat volt ez? – kérdezte a mögötte álló Illidant.

– Nemrég tanultam. – Csak ennyit válaszolt.

Minden bizonnyal nem az erdőben tanulta, nem Cenariustól. A nemes éjelf mágiatudomány iskolapéldája lehetett inkább, de olyan hirtelen támadta meg vele Broxot, hogy valószínűleg nem került sok energiájába a dolog. Nem kizárt, hogy a varázslósághoz több tehetsége volt, mint a druidák mágiájához; az effajta azonnali hatalmat jobban is kedvelte a lassú léptű természeti erőknél. Tyrande azonban nem volt biztos benne, hogy személy szerint ő maga is kedveli ezt Illidanban.

– Holdanya, hallgasd meg könyörgésem… – Nem törődve az őr döbbent arckifejezésével, magához vonta az ork kezét, és egyenként csókot lehelt sérült ujjaira. Ezután istennőjéhez suttogott, megkérte őt, hogy enyhítse Brox szenvedését, állítsa helyre mindazt, mit Illidan meggondolatlanságában tönkretett.

– Nyújtsd ki a kezed a holdfényre, amennyire csak tudod! – kérte a fogolytól.

Az őröket figyelve, Brox engedelmeskedett; a láncok súlya miatt erőlködve nyújtotta kezét a rácsokon kívülre. Tyrande attól tartott, hogy valamilyen mágikus fal majd útját állja a mozdulatnak, de nem történt ilyesmi. Lehetséges, hogy mivel az ork nem tett szökésre utaló mozdulatot, így a ketrecre mondott varázslatok sem léptek működésbe.

A papnő felnézett az égre, a holdra, amely szinte pontosan felettük lebegett:

– Könyörgöm, Holdanya, telíts meg tisztaságoddal, nemességeddel, szereteteddel! Adj erőt, hogy meggyógyítsam a szenvedőt…

Miközben Tyrande elismételte imáját, hallotta, hogy az őr visszafojtja lélegzetét. Illidan is mozgolódott, talán meg akart fordulni, de végül mégsem feszegette a fiatal nő türelmének határait. Ezüstös fényfolyam, Elune fénye ölelte körbe az ifjú papnőt, aki úgy sugározta szét azt, mintha maga a hold ereszkedett volna le a térre. Érezte, ahogy az istennő hatalma megszállja, lénye részévé válik. Brox majdnem visszakozott; csodálta a látványt, de a mágiától mindig is irtózott. Valahogy mégis megbízott annyira az elf nőben, hogy saját maga számára is érthetetlen módon hagyta, hadd tegyen vele bármit. Talán megérezte, hogy e varázslat nem lesz ártalmára.

Ahogy a holdfény megérintette ujjait, az égett hús meggyógyult, ahol már a csont is előbukkant, ott visszanövekedett, és a szörnyű sérülés végül teljesen eltűnt. Az egész alig néhány hosszú pillanatig tartott, s az ork bár nyugodt maradt, tekintete elkerekedett, mint egy gyermeké.

– Köszönöm, Holdanya – suttogta Tyrande, és elengedte Brox kezét.

A mellette álló őr féltérdre borult, fejet hajtott az istennő szolgálója előtt; a többiek követték példáját. A fogoly visszahúzta kezét, csodálkozva nézte ujjait, és egyenként megmozgatta őket. Megérintette a visszanövekedett bőrt, előbb csak vigyázva, azután roppant elégedettséggel, amikor a várt fájdalom elmaradt. Örömteli morrantás hagyta el vaskos torkát.

Brox hirtelen mozgolódni kezdett a ketrecben. Tyrande attól tartott, hogy valamely más sérüléstől szenved, amely addig nem látszott, de az ork hamarosan abbahagyta; csupán kényelmesebb testhelyzetet keresett.

– Tisztelet néked, sámán – mondta, miután elhelyezkedett. – Tartozom neked.

Brox hangjában akkora hála sejlett, hogy Tyrande elfeketedett arccal állt fel és lépett hátrébb. Illidan rögtön megfordult és úgy fogta meg a lány karjait, mintha nyugtatgatni akarná:

– Jól vagy?

– Igen… ez… – Hogyan magyarázhatná el egy férfinak, hogy milyen érzés Elune érintése, mi több, ölelése? – Az istennő meggyógyította – fejezte be végül, megfelelő szavak hiányában.

Az őrök felemelkedtek, a papnő iránti tiszteletük jelentősen megnövekedett. Egyikük, talán a rangidős odalépett hozzá:

– Nővér! Kérhetjük áldásodat?

– Természetesen! – Elune áldása ingyen volt, minthogy az istennő tanítása szerint minél többeket érintenek meg az ő nevében, annál többen értik meg azt a szeretetet és egységet, amelyet ő képvisel, s annál többen terjesztik el ezt a megértést a világban.

Tyrande végigjárt az őrök között, és nyitott tenyerét a szívükre, azután a homlokukra helyezte. Ezzel jelképezve a gondolat és a lélek egységét; közben elmormolta az áldó szavakat. Mindegyikük hálásan köszönte meg.

Illidan ismét karon fogta:

– Pihenésre van szükséged, Tyrande. Gyere! Tudok egy helyet…

A ketrecből Brox nyers hangja szólt:

– Sámán! Ez az egyszerű teremtmény is részesülhet áldásodban?

Az őrök megszorították lándzsáik nyelét, de nem szóltak semmit. Ha a bestia Elune áldását kéri, mi több, ily meglepően udvarias hangnemben, mégis hogyan ellenkezzenek?

Ha ők nem is, Illidan hangot adott nemtetszésének:

– Eleget tettél már azért a teremtményért. Tántorogsz a fáradtságtól! Gyere…

De a papnő nem tudta elutasítani a kérést, egyszerre tett volna szíve és hite ellenében. Kihúzta magát Illidan szorításából, és újra letérdelt a ketrec elé. Habozás nélkül benyúlt és megérintette a durva szőrzettel borított mellkast, azután a busa, érdes homlokot is.

– Elune figyelmezzen reád és a tieidre – suttogta.

– Legyen karod erős és kérlelhetetlen – jött a válasz.

A váratlan szavaktól Tyrande ledermedt egy pillanatra, de azután rájött, hogy az ork a maga harcos módján kívánt neki egészséges és hosszú életet.

– Köszönöm néked – válaszolta mosolyogva.

Ahogy Tyrande felállt, Illidan újfent úgy érezte, a kialakult helyzetben szerepet kell vállalnia:

– Akkor mehetünk végre?

Tyrande-ot hirtelen elöntötte a fáradtság, ámde egyfajta kellemes fáradtság volt ez, elégedettséggel telt, minthogy sokat tett istennője nevében, és még többet ért el vele. Egy pillanatra elgondolkodott, hogy mikor alhatott utoljára – talán egy teljes nap is eltelt azóta. A bölcsesség azt diktálta, hogy térjen vissza a templomba, és feküdjön le aludni.

– Bocsáss meg, Illidan – mormolta –, eléggé elfáradtam. Szeretnék inkább visszatérni a nővérekhez. Megérted, ugye?

A férfi borostyánszín tekintete elkeskenyedett, de uralkodott magán:

– Persze. Így lesz a legjobb. Visszakísérjelek?

– Nem szükséges. Szeretnék egyedül lenni.

Illidan nem szólt, csak egy enyhe meghajlással jelezte, hogy belenyugszik a döntésbe.

Tyrande egy utolsó mosollyal elköszönt az orktól, és Brox bólintással válaszolt. A papnő megkönnyebbülten, felszabadultan távozott, s teste kimerültsége ellenére, elméje különösmód felfrissült. Amint lehetséges, beszélni fog a főpapnővel Brox ügyében. A templom biztosan tehet valamit az érdekében.

A holdfény ölelése elkísérte egészen az első árnyasabb utcáig, ahogy ellépdelt a főtérről. Egyre inkább úgy érezte, hogy aznap éjjel megtapasztalt valamit, ami örökre megváltoztathatja életét. Az orkkal való találkozása, minden bizonnyal Elune műve lehetett. Alig bírta kivárni, hogy beszélhessen a főpapnővel.

Illidan végignézte, ahogy Tyrande elsétál, s egy pillanatra sem néz vissza. Ismerte annyira a lányt, hogy tudja, az istennő szolgálatában végrehajtott cselekedetein mereng. Ez elvonta a figyelmét minden másról, még őróla is.

– Tyrande… – suttogta maga elé, miközben maga is elindult hazafelé. Remélte, hogy beszélhet vele, szólhat az érzelmeiről, de a lehetőség már semmivé foszlott. Az események előtt Illidan órákig várakozott, újra meg újra a templom felé sétált, hátha a lány felbukkan, és akkor együtt elmehettek volna egy magányosabb helyre. De elkerülték egymást; épp a tér túloldalán kanyargó utcákat járhatta, amikor Tyrande megérkezett.

Azután a lány felfedezte ezt a teremtményt a ketrecben, és ezzel tönkre is tette a fiú minden jól átgondolt tervét. Nemcsak nem sikerült beszélnie vele, de ráadásul zavarba hozta magát azzal, hogy ő lett az aktuális gonosztevő… és mindez egy ilyen lény miatt!

Mielőtt visszafoghatta volna magát, halk szavak buktak ki ajkai közül, és jobb tenyere kifeszült. Kiáltás jött a ketrec irányából, Illidan gyorsan megpördült és odanézett. Az alkalmatosság világított, de nem a holdistennő ezüstös fényével, hanem dühödten izzó vörösben, ahogy a varázslat körülvette és próbálta elemészteni.

A romlott teremtmény üvöltött a fájdalomtól. Az őrök zavarodottan próbáltak tenni valamit, de a ketrec nem engedte kinyitni magát. Illidan gyorsan elmormolta akaratlan varázslata semlegesítésének szavait, és a vörös aura pillanatok alatt elhalványodott.

A bestia abbahagyta az üvöltözést, ezúttal nem eshetett olyan baja, ami maradandó sérülést vagy fájdalmat okoz. Szerencséjére Illidan éppen belépett az egyik mellékutcába, így senki sem látta öntudatlan mozdulatait, senki sem hallotta elmormolt szavait – senki sem gyanúsíthatta meg a fogoly kínzásával. Haragja valamiképpen eluralkodott rajta, és lecsapott a legnyilvánvalóbb célpontra; ez viszont igencsak zavarta.

Amúgy valamelyest hálás volt mindazon Holdőröknek, akik mágikus falakat emeltek a ketrec köré, ugyanis csupán a védővarázslatok akadályozták meg, hogy legyilkolja a foglyot.

Kilenc

Körülötte már szinte mindenki haldoklott, vagy meg is halt. Bármerre nézett, elesett bajtársakat látott. Garno bukott el következőként – akivel együtt nőtt fel, s aki gyakorlatilag a testvére volt –, testét darabokra hasogatta egy fölébe tornyosuló tüzes alak sivító pengéje. A démon szarvakkal díszített, százfogú pofáját maga Brox törte be a következő pillanatban. Olyan üvöltéssel ugrott neki, hogy attól még a félelmetes teremtmény is megtorpant egy pillanatra. Ennyi épp elég volt ahhoz, hogy a fejsze kettéhasítsa, hidegen lángoló vértezetével együtt.

De a Légió démonai csak áradtak feléjük, és az orkok egyre csak fogyatkoztak. Maroknyi védő maradt csupán, és minden percben elbukott valaki. Thrall megparancsolta, hogy állják el a Légió útját. Gyűjtötték és küldték a segítséget, de a Hordának időre volt szüksége. Arra volt szüksége, hogy Brox és társai feltartóztassák a szörnyetegeket.

De egyre kevesebben és kevesebben maradtak. Duun hirtelen előrebukott, földet érve feje továbbgördült a vérsaras földön, teste hűlő halomként hevert. Fezhar akkor már holtan feküdt, maradványai felismerhetetlenül összeroncsolódtak; természetellenesen zöld tűz emésztette, amit a démonok valamelyike öklendezett rá. Az idegen lángok nem annyira megégették, mint inkább feloldották testét.

Brox fejszéje újra és újra lecsapott, minden csapással megsemmisített egy iszonytató ellenfelet. De bármikor kitörölte szeméből a vért és az izzadságot, mindig csak egyre több szörnyeteget látott. Egyre többet és még többet. Végül már egyedül kellett szembeszállnia velük, egyedül állt ellent a rikoltó, éhes szörnytengernek, amely mindent és mindenkit el akart pusztítani.

Ahogy rávetették magukat Brox felriadt álmából. Reszketett ketrecében, pedig mivel már ezerszer látta, úgy hitte, a rémálom nem érintheti meg. Mégis minden alkalommal, amikor felriadt belőle, megújult dühöt és kínt érzett, megújult bűntudatot.

Meg kellett volna halnia ott, a szorosban. Meg kellett volna halnia a bajtársaival együtt, akik feláldozták életüket a Hordáért. De ő túlélte a dúlást, lelkében a többiek sikolyaival és nevetésével, arcával és hangjával, s a nyomasztó tudattal, hogy nem adott oda mindent népéért, amit odaadhatott volna.

Gyáva vagyok, jutott megint ugyanarra a következtetésre. Ha nem félelemből küzdöttem volna, most én is velük lehetnék.

Amikor egyszer összeszedte bátorságát és elmondta mindezt Thrallnak, a hadfőnök a fejét rázva válaszolt:

– Senki sem harcolt nálad keményebben, öreg barátom. Bőrödön, húsodban viseled a küzdelem nyomait, és a felderítők látták, hogyan harcoltál, mielőtt az erősítés elért hozzád. Legalább olyan jól szolgáltad bajtársaidat és népedet, mint azok, akik odavesztek.

Brox vonakodva elfogadta Thrall háláját, de a Horda vezérének szavai nem oszlatták el marcangoló kétségeit.

Végül ide került, ólba zárták, mint valami disznót, ami csak arra vár, hogy a böllér a torkába mártsa kését. A dölyfös népek úgy bámulták meg, mintha két feje lenne, és csúfságán gúnyolódtak. Csak az egyik fiatal nő, az a sámán mutatott tiszteletet és gondoskodást.

Azt a hatalmat érezte belőle, amelyről saját népe sámánjai beszéltek időnként, amelyet ősi mágiaként emlegettek. Meggyógyította azt a csúf sérülést, amit a barátja okozott, pedig csak egyetlen imát intézett a holdhoz. Jelentős erők felett uralkodott, és Brox megtiszteltetésnek érezte, hogy megkapta az áldását.

Nem mintha ez bármit is számított volna hosszabb távon. Az ork nem kételkedett benne, hogy fogva tartói a kivégzése módjáról tárgyalnak éppen. Amit eddig megtudtak tőle, az nem válhat előnyére. Elutasította, hogy bármiféle információt kiadjon népéről, otthonukról. Igaz, ő maga sem tudta igazán, hogyan juthatna el oda, de jobb volt kijelenteni, hogy semmit sem szabad hazájáról mondania. Az orkokkal szövetséget kötő éjelfekkel szemben az itt élők megvetették az idegeneket, és így veszélyt jelentettek a Hordára.

Brox az oldalára fordult, már amennyire láncai engedték. A következő éjjelen már biztosan halott lesz, de nem úgy, ahogy kívánta. Nem lesz dicső küzdelem vagy hősi ének, amely megemlékezik tetteiről.

– Nagy szellemek! – mormolta. – Hallgassátok meg egy értéktelen halandó kérését! Csak egy utolsó küzdelmet szeretnék. Lehetőséget, hogy lemossam szégyenemet… – A rácsokon keresztül az égre nézve folytatta csendes imáját. A sámánlánnyal ellentétben ő nem remélte igazán, hogy bármiféle hatalmak őrizzék is a világot, meghallgatnak egy ilyen egyszerű teremtményt. Sorsa az éjelfek kezében volt.

Malfurionnak fogalma sem volt róla, hogy mi vitte be a városba. Három éjszakán keresztül ült egyedül az otthonában és azon tűnődött, amit Cenarius mondott neki, és amit ő maga látott a Smaragd Álomban. Három éjjelen keresztül nem jutott semmiféle válaszra, vagy több lehetséges választ is nyert, de jobb szerette az előbbi változatot. Nem kételkedett benne, hogy Zin-Azshari legmagasabb tornyában varázsmunka folyik, és hogy a helyzet csak egyre kétségbeejtőbb lesz, ha az ottaniak továbbra is önmaguknál nagyobb erőket próbálnak, uralmuk alá hajtani. Malfuriont az is igencsak zavarta, hogy mintha másoknak egyáltalán nem tűnt volna fel a probléma.

Végül arra jutott, hogy azért indult el, mert találni akart egy másik hangot, egy másik elmét, amellyel megbeszélheti belső vívódásait. Így hát úgy döntött, ténfergés helyett inkább Tyrande keresésére indul. Testvére olyannyira el volt foglalva önmagával, hogy nem értette volna meg bátyja baját, és a lány valahogy többet törődött a gondolataival. Igen, Tyrande-dal megbeszélhetem… És amúgy is vágyakozott a lány társaságára.

Ahogy Elune temploma felé tartott, nagyobb osztag párduclovas sietett el mellette, az ellenkező irányba. Malfurion félrehúzódott, úgy figyelte a szürke és zöld vértezetes katonákat, ahogy elhaladnak előtte karcsú, jóltartott párducaikon. A csapat előtt a zászlós négyszögletű lobogót emelt magasra, rajta mélylila háttér ölelt körbe egy fekete madársziluettet. Hollócsőr nagyúr lobogója.

Hollócsőr Kur’talos, az elf parancsnok is ott lovagolt a többiek előtt, hátasa nagyobb és karcsúbb volt a többinél, a karám domináns nősténye lehetett. Maga Kur’talos magas volt, nyurga és kétségkívül nemes tartású. Úgy lovagolt, mintha semmi sem téríthetné el céljától, bármi legyen az.

Mögötte aranyszín köpönyeg hullámzott, és magas, vörös csúcsú sisakján a nevét szimbolizáló dísz meredezett.

Neve nem csupán címerére, de arcára is rányomta bélyegét. Keskeny arc, madárszerű vonások, orra legörbülő csőr. Gubancos szakálla és nyugodt tekintete egyszerre sugárzott bölcsességet és erőt. Hollócsőr azon kevesek közé tartozott, akik az Előkelők szűkös körén kívül, a legnagyobb befolyással voltak a királynőre. Azshara gyakran kérte tanácsát.

Malfurion átkozta magát, hogy nem jutott eszébe előbb, de akkor és ott nem tűnt jónak az alkalom arra, hogy beszéljen a nemessel. Hollócsőr és katonái úgy siettek végig a főúton, mintha valamely halaszthatatlan küldetésben járnának. Ettől Malfurionban felmerült, hogy a fővárossal kapcsolatos félelmei esetleg már alakot is öltöttek, valamilyen formában. Persze, ha ez volt a helyzet, akkor szülővárosa sem mutatott volna ilyen békés arcot. A Zin-Azshari körül dúló vihar bizonyosan valamilyen hatalmas léptékű katasztrófát jelzett, ami hamar elérheti a környező településeket.

Ahogy a lovasok elhagyták, Malfurion is folytatta útját. A főtér közelébe érve kerülnie kellett; oly sokan gyűltek ott össze, hogy tömegiszony fogta el – egy ideje a magányos elmélkedés és meditáció töltötte ki napjait. Leküzdötte az érzést, és inkább arra gondolt, hogy hamarosan találkozik Tyrande-dal. Bármennyire izgatottá tette Malfuriont a lány jelenléte, ugyanakkor jobban megnyugtatta, mint bárki vagy bármi a világon.

Tudta, hogy testvérét is meg kellett volna látogatnia, de aznap éjjel valahogy nem tetszett neki az ötlet. Tyrande-ot akarta látni, és vele kívánt eltölteni némi időt. Illidan később is ott lesz, hogy beszéljenek. A főtér zsivaja messzire elhallatszott, de csupán néhány pillanatra keltette fel figyelmét, inkább tovasietett a templom felé. Reménykedett benne, hogy nem alkalmatlankodik, és a lány szabad. Azt is remélte, hogy hamar megleli; nem kell kérdezősködnie egyik papnőtől a másik után. Bár Elune beavatottjai nem bánták, ha barátok vagy rokonok keresték fel őket a templomban, Malfurion mégis mindig zavarban érezte magát, ha a zártnak tűnő hitközösségben járt. Az utóbbi időben még inkább, mióta azt a furcsa kényelmetlenséget érezte, ha a lánnyal készült találkozni.

A templom főbejáratához vezető lépcső tetején megállította a két őr. Az éjelfeknél oly gyakori köntös helyett csillámló, ezüst mellvértet és szoknyát viseltek, az előbbit holdsarló díszítette középen. Mint Elune beavatottjai mindannyian, az őrök is nők voltak, és kiválóan képzettek a harc művészetében. Maga Tyrande is jobb íjásznak bizonyult, mint Malfurion vagy Illidan. A Holdanya békés tanításai nem tiltották meg hű gyermekeinek, hogy megtanulják megvédeni magukat.

– Segíthetünk valamiben, testvér? – kérdezte a rangidős őr udvariasan, társa csendben figyelt. Lándzsáikat mindig készenlétben tartották, hogy a veszély legkisebb jelére használni tudják.

– Látogatóba jöttem Tyrande papnőhöz. Jó barátok vagyunk. A nevem…

– Viharhozó Malfurion – vágott közbe a másik, a fiatalabbik. Elmosolyodott: – Tyrande, én és még ketten ugyanazon a szálláson lakunk. Látlak időnként.

– Beszélhetnék vele?

– Ha befejezte az előírt meditációt, akkor szabadnak kell lennie ebben az órában. Megkérdezek valakit. Várakozhatsz a Holdteremben.

A Holdterem alkotta a templom tető nélküli közepét, ahol a nyilvános szertartásokat lefolytatták. Amikor nem a főpapnő használta a helyiséget, bárkit szívesen láttak itt, aki megnyugtató környezetre vágyott. Amint Malfurion belépett a szögletes helyiségbe, rögtön megérezte a termen a Holdanya érintését. Éjjel nyíló virágok sávnyi kertecskéi díszítették a falak tövét, és középen kicsiny emelvény állt, amelyről a főpapnő tartja mindig beszédét. Az emelvényhez vezető, körkörös kőösvényt mozaikmintázattal rakták ki, és a hold éves változásait ábrázolta. Néhány korábbi látogatására visszaemlékezve Malfurion megállapította, hogy mindegy, hol lebegett az égen a hold, lágy fénye mindig teljesen bevilágította a helyiséget.

Középre sétált, és leült az emelvény felé néző kőpadok egyikére. Bár a szerető istennő jelenlétének érzete azonnal könnyített szívén, Malfurion türelme gyorsan fogyatkozott; nem volt várakozós hangulatban. Aggódott amiatt is, hogy a papnő esetleg nem fogadja jól váratlan megjelenését, mert korábban mindig csak akkor találkoztak, ha előtte megbeszélték. Ez volt az első alkalom, amikor figyelmeztetés nélkül merészelt betörni, Tyrande világába.

– Malfurion…

Amikor meglátta a lányt, egy pillanatra minden gondolata semmivé foszlott. Az ezüst papi köntös misztikusan izzott a holdfényben, és az ifjú úgy érezte, Tyrande tekinteténél még a Holdanyáé sem nyújthatott volna csodálatosabb látványt. A papnő kiengedte haját, így az keretbe foglalta tökéletes arcát, csupán az áll körül és alatta hagyta szabadon, hogy a köntös kivágása még jobban zavarba hozza a fiatal férfit. A lány mosolya a holdnál is fényesebben ragyogta be a termet.

Malfurion kissé késlekedve állt fel, hogy elébe menjen, és a papnő már ott is volt előtte. Az ifjú érezte, hogy arca lángol, de semmit sem tehetett ellene – reménykedett, hogy Tyrande nem veszi észre.

– Nincs semmi baj? – kérdezte a lány aggódó hangon. –Történt talán valami?

– Rendben vagyok. Remélem, nem alkalmatlankodok.

Tyrande mosolya visszatért, lenyűgözőbben, mint korábban: – Te sohasem alkalmatlankodsz, ha hozzám jössz, Malfurion. Valójában nagyon örülök, hogy jöttél. Én is látni akartalak.

Ha elfeketedő arca ez ideig nem is volt feltűnő, az utóbbi szavak hatása egyértelműen látszott. Malfurion leküzdötte zavarát és folytatta, amit elkezdett:

– Sétálhatnánk egyet a templomon kívül?

– Ha jobbnak látod, ám legyen.

De a férfi nem tudta türtőztetni magát, és már a folyosókon belevágott:

– Tudod, mondtam már, hogy van egy visszatérő álmom.

– Igen, emlékszem.

– Miután te és Illidan előrementetek, elmondtam Cenariusnak, és próbáltunk együtt rájönni, hogy mi okból ismétlődik szinte minden nap.

Tyrande hangjában ismét aggodalom csendült:

– És rájöttetek valamire?

Malfurion bólintott, de nem válaszolt, és nem is szólalt meg, csak miután elhaladtak a két őr között, és kiléptek a templomból. Csak akkor folytatta, amikor már lefelé tartottak a külső lépcsőn.

– Sokat tanultam már tőle. Többet, mint amennyiről te vagy Illidan valaha is hallottatok. Cenarius megmutatta az utat magába az álmok világába, a Smaragd Álomba, ahogy ő nevezte. Odaát… igen, ez a legjobb szó; odaát úgy láthattam a való világot, mint soha azelőtt.

Tyrande tekintete a tér közepén gyülekező kisebb tömeget fürkészte.

– És mit láttál?

Malfurion elébe állt, hogy szembenézzen a lánnyal. Szüksége volt rá, hogy a másik csak őrá figyeljen, és megértse felfedezése fontosságát:

– Láttam Zin-Azsharit és a Forrást, amelyre a palota néz…

Semmit sem hagyott ki; úgy írt le mindent, minden látott képet és hallott hangot és nyugtalanító érzést, ahogyan ő látta és hallotta és megélte azokat. Elbeszélte próbálkozását az igazság megértésére, és hogy álombeli valóját hogyan űzték el, amikor megpróbálta megnézni, pontosan mivel is foglalkoznak a legmagasabb toronyban az Előkelők és a királynő.

Tyrande szótlanul bámult rá, látszott rajta, hogy ugyanúgy megütközött a dolgon, mint maga Malfurion. Végül megtalálta a hangját:

– A királynő? Azshara? Biztos vagy benne?

– Nem teljesen. Nem tudtam benézni, de elképzelhetetlennek tartom, hogy egy effajta őrült tett, amelyet a saját palotájában végeznek a saját bizalmasai, esetleg elkerülheti a figyelmét, és a tudta nélkül folytatódhat. Az igaz, hogy Xavius jelentős befolyással rendelkezik, de a királynő akkor sem maradhatott vak, egy ilyesfajta eseményre. Arra jutottam, hogy tisztában kell lennie a felvállalt kockázattal… De a Forrás… Ó, Tyrande, ha érezhetnéd, amit én éreztem a Smaragd Álomban járva, akkor te is úgy aggódnál, mint én.

A nő rátette egyik kezét a férfi karjára, megnyugtató mozdulatnak szánta:

– Nem kérdőjelezem meg az érzéseidet, Malfurion, de többet kell tudnunk! Azt állítani, hogy Azshara veszélyezteti az alattvalóit… Ez azért megfontolandó.

– Gondoltam rá, hogy Hollócsőr nagyúr elé tárom a dolgot. Neki is befolyása van az udvarban.

– Bölcs dolog lenne – válaszolta Tyrande, közben tekintetét ismét magához vonzotta a téren gyülekezők sokasága.

Malfurion majdnem mondott valamit, de közben ő is odanézett, azon csodálkozva, hogy mi vonhatja el a lány figyelmét egy ilyen jelentős témáról. Ahogy az egybegyűltek mozgolódtak, időnként rés nyílt közöttük, és végül Malfurion is meglátta, mi zaklatja Suramar békés lakóit. Egy őrzött ketrec állt ott, benne valamiféle lénnyel, amely nem is hasonlított az éjelfekre.

– Mi az ott? – kérdezte halkan, egyre növekvő döbbenettel.

– Az, akiről beszélni akartam veled, Malfurion. A neve Broxigar, és nem hasonlít semmiféle teremtményre, amit valaha is láttam, vagy amiről valaha is hallottam. Tudom, hogy a te történeted is fontos, de szeretném, ha most találkoznál vele. Legalább a kedvemért.

Ahogy a lány odavezette, Malfurion észrevette, hogy az őrök izmai megfeszülnek. Meglepetésére, amikor a katonák társára néztek, hirtelen féltérdre ereszkedtek tiszteletük jeléül:

– Üdvözlet újra, nővér! – szólalt meg az egyik. – Megtisztelsz a jelenléteddel.

Tyrande zavarba jött a tisztelgéstől:

– Kérlek! Kérlek, keljetek fel! – Amikor az őrök engedelmeskedtek, azt kérdezte: – Történt valami, amiről nem tudok?

– Hollócsőr nagyúr átvette a lény ügyét – válaszolt a másik őr. – Épp kiment, hogy körülnézzen a teremtmény elfogásának helyén, hátha talál valami bizonyítékot, és esetleg egyéb betörések nyomára bukkan. Azt beszélik, hogy visszatérésekor személyesen kívánja kihallgatni a foglyot. Ez holnap lesz, és valószínű, hogy a teremtményt átszállítják a Feketebástya-erőd fogdájába. – A Feketebástya volt Hollócsőr fallal körülvett magánbirodalma, s egyben az éjelfek egyik legszilárdabb erődje.

Malfurion ismét meglepődött: az őr igen közvetlen módon adta ki az információkat. Azután a férfi rájött, hogy lemaradhatott valamiről, és Tyrande már hatalmas tiszteletet vívott ki magának. Való igaz, hogy Elune beavatottjaként eleve járt neki bizonyos mértékű tisztelet, de a katonák talán már túlságosan közvetlen hódolattal viseltettek iránta.

A lány nyugtalannak tűnt:

– Ez a kihallgatás… ez mivel jár?

Az őr nem volt képes a szemébe nézni.

– Azzal jár, amit Hollócsőr nagyúr jónak lát, nővér.

A papnő nem ment bele jobban a dologba. Malfurion karján pihentetett keze egy pillanatra belemarkolt kísérőjébe.

–Beszélhetnénk vele? – kérdezte erőltetett nyugalommal.

– Csak rövid ideig, és parancsba kaptuk, hogy nekünk is hallanunk kell minden szót. Gondolom, megérted, nővér.

– Meg. – Tyrande a ketrechez vezette Malfuriont, és mindketten letérdeltek.

A férfi visszafojtotta lélegzetét ámulatában. Közelebbről a zömök alak újra lenyűgözte. Számos különös vagy szokatlan teremtményről hallott már a Cenarius mellett töltött idő során, de ilyesfajtáról sohasem.

– Sámán! – A ketrec sötétjéből mély, morgó, s elkínzott hang jött.

Tyrande közelebb hajolt, láthatóan aggódott:

– Broxigar! Beteg vagy?

– Nem, sámán… csak emlékeztem álmomban. – Nem magyarázta meg.

– Hoztam egy barátot, Broxigar. Szeretném, ha beszélnétek egymással. A neve Malfurion.

Az ork gyanakodva nézte az elfet, aki akkora fájdalmat okozott neki az előző éjjelen. Végül felfedezte a szem és az öltözék másságát, és tekintete megenyhült:

– Ha ő a barátod, sámán, akkor megtiszteltetésnek veszem a találkozást.

Közelebb húzódva Malfurion mosolyt erőltetett az arcára:

– Üdvözlet néked, Broxigar!

– Broxigar egy ork, Malfurion.

A férfi bólintott.

– Még sohasem hallottam a fajtádról.

A leláncolt alak felhorkant:

– Én viszont ismerem a ti fajtátokat! Mellettünk harcoltatok a Légió ellenében, de úgy tűnik, a szövetség csak háborúban marad szövetség.

Malfurion ezt nem igazán értette, de a szavak sötét visszhangra leltek háborgó lelkében.

– Hogyan… Hogyan kerültél ide, Broxigar?

A sámán nevezhet így. Neked csak Brox. – Az ork fújt egy nagyot, azután kérdőn nézett Tyrande-ra: – Te is ezt kérdezted legutóbb, sámán, és nem mondtam el. De mivel tartozom neked, elmondom ugyanazt, amit ezeknek itt – lekicsinylő mozdulatot tett az őrök felé –, meg az uraiknak elmondtam. Azt nem várom, hogy te jobban higgy szavaimnak, mint ők.

Az ork története eleve hihetetlenül kezdődött, és minden mondattal egyre fantasztikusabbá vált. Gondosan ügyelt rá, hogy ne szóljon népéről és annak lakhelyéről, csak arról, hogy a hadfőnök parancsára egyik társával együtt a hegyekbe utaztak, mert egy nyugtalanító híresztelés forrását kutatták. Ott olyasvalamit találtak, amit az ork nem tudott másképpen meghatározni, mint lyukat a világban, olyan lyukat, amely mindent elnyel, ahogy egyre csak terjed és növekszik. Őt magát is elnyelte, társát pedig széttépte.

Ahogy Broxot hallgatta, Malfurion újra átélte saját rémisztő látomását. Az ork minden tényszerű kijelentése egy-egy csepp volt abban a pohárban, melyben már ott kavargott minden gondolata a Végtelen Forrásról, és az Előkelők által abból kivont hatalomról. A Forrás ereje minden bizonnyal képes lehet ilyesfajta mágikus örvényt kelteni, amely akár egy világok közötti átjárót is megnyithat.

De ez akkor sem lehetséges! Malfurion nem tudta meggyőzni magát az összefüggésekről. Ennek biztosan nincs köze Zin-Azsharihoz! Ennyire nem lehetnek óvatlanok!

De ahogy Brox folytatta, ahogy beszélt az örvényről és a dolgokról, melyeket benne látott és hallott és érintett, Malfurion egyre nehezebben tagadta le, valamiféle kapcsolat létezését. A legrosszabb az volt, hogy az ork kifejezései az éjelf saját történetének ismerete nélkül is ugyanazokat az érzeteket tükrözték, amelyeket maga Malfurion tapasztalt álmában és a Smaragd Álomban.

– Valami rossz ez – fejezte be az ork. – Olyan dolog, aminek nem kellene léteznie – tette hozzá, hogy másképpen is elmondja, amit gondol. Ezek és a többi szó úgy hatolt Malfurion szívébe, mint jól irányzott tőrszúrások sorozata. Annyira elmerült gondolataiban, hogy nem vette észre, mikor Brox meséje véget ért. Tyrande megrázta társa karját, hogy magára vonja a figyelmét.

– Jól vagy, Malfurion? Sápadt vagy, mint a fal.

– Rendben vagyok. – Azután Broxhoz fordulva ezt kérdezte: – Elmondtad ezt a történetet Hollócsőr nagyúrnak is?

Az ork bizonytalannak tűnt, de az őr válaszolt helyette:

– Igen, ugyanezt mesélte, szinte szórói-szóra. – A katona érdesen, ugatásszerűen felnevetett. – És Hollócsőr nagyúr ugyanolyan kevéssé hitt neki, mint ti! Gyertek vissza holnap, ő majd kihúzza az igazságot a bestiából. És ha vannak társai a közelben, majd nem találnak minket túl csábító célpontnak!

Szóval Hollócsőr mindössze egy ork megszállástól tartott. Malfurion csalódott volt. Kételkedett benne, hogy az elf parancsnok látni fogja a kapcsolatot kettejük története között. Valóban, minél többet gondolkodott erről, annál inkább kételkedett benne, hogy Hollócsőr egyáltalán hinne neki.

Arra készült, hogy az éjelfek szeretett királynőjét katasztrófahozó gondatlansággal vádolja meg, az egyik főrangú nemes előtt. Maga sem hitte még el teljesen a saját elméletét.

Az őrök nyugtalankodni kezdtek.

– Nővér… Attól tartok, meg kell kérjelek, hogy társaddal együtt távozzatok. A kapitány hamarosan ideér. És valóban nem kellett volna…

– Rendben van, megértettem.

Mielőtt felkelt volna, Brox előrébb mozdult a ketrecben, és felé nyújtotta egyik kezét:

– Sámán! Egy utolsó áldást, ha megadhatod…

– Természetesen – válaszolta Tyrande halkan.

Miközben visszahelyezkedett a ketrec elé, Malfurion végig azon tűnődött, hogy mit tegyen. Természetesen a veszély bármilyen gyanúja jelentendő a nagyúrnak, mint a legközelebbi helyőrség vezetőjének, de valahogy hasztalannak tűnt az egész. Ha beszélhetne Cenariusszal, de úgy, hogy az ork is ott van és elmondja, amit látott, talán együtt jutnának valamire. Előbb a papnőre, majd az orkra pillantott – végletes döntésre jutott.

Tyrande elköszönt a fogolytól, és újra felállt. Malfurion belekarolt és mindketten megköszönték az őröknek, hogy kaptak egy kis időt. Az ifjú papnő zaklatott arckifejezéssel indult el, és Malfurion szótlanul kísérte, saját gondolatai még mindig zúgva kavarogtak elméjében.

– Csak tehetünk valamit! – súgta végül Tyrande.

– Mire gondolsz?

– Holnap átviszik a Feketebástya-erődbe. Ha már bent van, menthetetlen lesz. – Tyrande nyelve elakadt. – Minden tiszteletem a nagyúré, de…

Malfurion csupán bólintott egyet.

– Beszéltem Dejahna Anyával, a főpapnővel, de szerinte nem tehetünk többet, mint hogy imádkozunk a lelkéért. Megdicsért az együttérzésemért, de azt javasolta, hogy hagyjuk az eseményeket, hadd haladjanak a maguk útján.

– A maguk útján, igen – mormolta Malfurion maga elé bámulva. Összeszorította ajkait. Meg kell tennem! Most! Ha van bármi alapja a félelmeimnek, akkor nem fordíthatok hátat! – Menj be oda! – parancsolta hirtelen, és egy mellékutca felé tolta a papnőt. – Meg kell találnunk Illidant!

– Illidant? De miért?

A mágus mélyet sóhajtott, közben egyre csak a Forrásra és az orkra gondolt. Egyszerűen válaszolt:

– Mert épp arra készülünk, hogy hagyjuk a dolgokat a maguk útján haladni. És szeretnénk legalább rámutatni arra az útra. Hát ezért.

* * *

Xavius a tüzes gömb előtt állt, belebámult a középen tátongó nyílásba. Figyelmét magával ragadta valami odaát. Mélyen, mélyen legbelülről, istenének tekintete nézett vissza reá, és a gondolatok nyelvén szólt hozzá.

Hallottam könyörgés tekét, mondotta az istenség a kancellárnak, és ismerem az álmaitokat. A tisztátalantól, a tökéletlentől megtisztított világ. Beteljesíthetem vágyaitokat, legelsők vagytok a híveim között.

Xavius letérdelt, de tekintetét egy pillanatra sem fordította el. Az Előkelők még mindig folytatták a munkát, próbálták megerősíteni és megnövelni a kaput, melyet oly nehezen alkottak meg.

– Akkor hát eljössz hozzánk? – kérdezte az éjelf válaszképpen, ékkő tekintetében várakozás sejlett. – Eljössz a világunkra és megváltod nekünk?

Még zárva az út. Meg kell erősítenetek. Ki kell bírnia dicső bevonulásomat!

A kancellár értőn bólintott. Az olyan fenséges, csodálatos hatalom, mint egy istené, túl sok lenne az éjelfek erőtlen kapujának. Amit eddig teremtettek, az már az istenség puszta jelenléte által is megsemmisülne. Nagyobb, erősebb és maradandóbb kapura van szükségünk!

Xaviusban fel sem merült a kérdés, hogy mindenható új istene miért nem képes maga megnyitni a kaput. Próbatételnek, őszinte hite bizonyításának tekintette a feladatot.

– Mit tegyünk? – kérdezte. Bármilyen erővel próbálkoztak is, az eddigiekkel az Előkelők már elérték tudásuk és tehetségük határait. Ez alól maga Xavius sem volt kivétel.

Elküldöm hozzátok egyik kisebb szolgálómat, hogy vezéreljen utatokon. Ő könnyebben átléphet a világotokra… de az ő fogadására is fel kell készülnötök!

Szinte talpra ugorva az éjelf kancellár elkiáltotta magát:

– Senki sem hibázhat! Ama áldásban részesülünk, hogy az Ő egyik személyes szolgálója érkezik hozzánk!

E hírre az Előkelők megkétszerezték erőfeszítéseiket, és a terem megtelt a nyers, félelmetesen csapkodó, egyenesen a Forrásból előszólított mágikus energiák ropogásával. Odakint haragosan üvöltött fel az ég, és ha bárki éppen a nagy, fekete tavat szemlélte, az félelmében azonnal elfordította tekintetét.

A mintázat felett duzzadni kezdett a tüzes gömb, a közepén nyílt lyuk hasadékká változott, kiszélesedett, végtelen mélységű torokká változott. A termet millió hang töltötte be, zajjá keveredve, bár Xavius fülének inkább zeneszó volt. Akkor az egyik Előkelő megtántorodott. Xavius a legrosszabbtól, a bukástól tartott, én maga lépett be a körbe, hogy saját tudásával, erejével segítse a többieket. Nem árulhatta el istenét! Nem tehette!

Először úgy tűnt, mégis elbuknak ezen a próbán. A kapu megszilárdult ugyan, de nem növekedett tovább. Xavius összeszedte minden eltökéltségét, s próbálta növekedésre kényszeríteni a nyílást. Hamarosan csodálatos, csillámló fény gyülekezett a kapuban, vakító ereje miatt az Előkelők lehunyták szemüket. A jelenség új erőt öntött beléjük, és a varázsmunkában összekapcsolt akaratukkal, egy szemvillanás alatt sikerült szélesebbre tárni az átjárót. A fény legmélyén kivehetetlen alak jelent meg; előbb alig néhány hüvelyknyi magas volt, de ahogy közeledett, úgy növekedett egyre nagyobbra és nagyobbra.

Végül a kimerültség mégis úrrá lett a varázshasználókon. Ketten összeestek, egyikük alig lélegzett már. Egy harmadik megingott, és a bukás lehetőségének gondolatára Xavius amúgy sem csekély hatalmát, többszörösére növelte mániákus elszántsága. Átvette az uralmat a többiek tudata felett, és kényszerítette őket a folytatásra, így sikerült fenntartaniuk a tágra nyitott kaput.

Kísérteties vonyítás hangzott a távolból, és mintha közeledett volna. Akkor még csak ő, a természetellenes szemekkel rendelkező kancellár látta, hogy mi fog kiemelkedni az átjáróból. Borjútermetű bestiák árnyalakja öltött testet a fényben, fejükön lefelé görbülő szarvak meredeztek.

Azután az első kutyaszerű teremtmény kiugrott a lángoló energiagömbben tátongó nyílásból. Pikkelyes bőre ijesztően vörös volt, és fekete mintázat tette még vadabbá. Hátán és fején bozontos barna bunda egészítette ki az összképet; mindenhol máshol csak csupasz bőr borította. A torz módon ösztövér, ugyanakkor erőt sugárzón izmos vadász háromujjú lábai éles, több hüvelyknyi hosszú karmokban végződtek. Hátsó lábai jól láthatóan rövidebbek voltak az elülsőknél, de ez nem tette kétségessé gyorsaságát és fürgeségét. A legapróbb mozdulatai is azt sugallták, hogy zsákmányának nem sok esélye marad a megmenekülésre.

Hátáról, lapockái közül két hosszú, ostorszerű bőrnyúlvány, két csáp meredt előre, végükön fogakkal ellátott szívókorongok cuppogtak. A csápok előre-hátra imbolyogtak, és látványuk olyan érzést keltett, mintha mohón szaglásztak volna a varázshasználók felé. A pofája leginkább valamiféle keresztezésre hasonlított a farkas és a hüllő között, hosszúkás ragadozóállkapcsát tucatnyi éles és hegyes fog díszítette. Szemei keskenyek és teljesen fehérek voltak, írisz nélkül – olyan rosszindulatú ravaszságot sugároztak, ami jelezte, hogy nem tekinthető teljesen intelligencia nélkül való állatnak.

Hamar követte a második pokolkutya, mögöttük pedig toronymagas alak lépett ki az átjáróból: az imént érkezett teremtmények gazdája. Olvadt acélpáncélt viselt, és hatalmas vértkesztyűs kezében korbácsot tartott, amely a villámhoz hasonlatos villanással és reccsenéssel, sistergéssel csattant a bestiák felé. Mellkasa és válla sokkalta szélesebb volt, mint teste többi része, és a legzömökebb éjelf harcosok is eltörpültek mellette. Ahol a vértezet nem fedte el testét, ott színtiszta lángok lobogtak hús nélküli, földöntúli testként.

A vértezet széles vállapjai közé süppedő, lángoló arcból veszélyesen izzó tekintet meredt az éjelfekre. Az isteni küldött koponyaszerű fejét hosszú, ívelt szarvak díszítették, s hatalmat sugárzó megjelenése nem hagyott kétséget az Előkelőkben afelől, hogy a mennyei segítséggel végre beteljesülnek majd álmaik.

– Hakkar vagyok – a küldött hangjában a láng sistergése, sziszegése rejlett, izzó tekintete felfénylett beszéd közben –, az Idomár.

A bestiák egyike morogva lekuporodott, láthatóan le akart csapni valamelyik Előkelőre, de a korbács rögtön lecsendesítette.

– Szélesre tárjuk a kaput, hogy Ő, a Legnagyszerűbb, segítséget küldhessen vágyaitok beteljesítéséhez, majd maga is meglátogathassa hithű nyáját.

Tíz

Végül Rhonin is felébredt. Némileg vonakodva tette, minthogy mágikus szunnyadása kellemes álomképekkel töltötte meg elméjét. Alma középpontjában Vereesa és az ikrek álltak, de a gonosz szigeten történtekkel szemben ezek boldog látomások voltak egy olyan életről, melyet élni remélt valaha.

Az ébredés pedig csak arra emlékeztette, hogy talán soha nem is láthatja családját. Ismerős, bár nem szívesen látott kép fogadta. Krasus hajolt fölé, arcán enyhe aggódás ült. Erről az embernek eszébe jutott, hogy a sárkánymágus hibájából került távol szeretteitől.

Rhonin először elcsodálkozott, vajon miért homályos kissé a látása, azután rájött, hogy nem napfényben néz Krasus arcába, hanem éjjel, holdtölte idején. Az égi ezüstkorong oly erővel világította be a ligetet, hogy az nem lehetett természetes. Növekvő kíváncsisággal próbált felkelni, de tagjai szinte felsikoltottak a merevségtől.

– Lassabban, Rhonin! Több mint egy napon keresztül aludtál. A testednek kell egy kis idő, mire teljesen felébred.

– Hol…? – A fiatal mágus körbenézett. – Emlékszem erre a tisztásra… idehoztak…

– Azóta az erdők urának vendégei vagyunk. Nincs veszély, Rhonin, de azt is hozzá kell tennem, hogy nem hagyhatjuk el a tisztást.

Rhonin felült és körbenézett. Érzett valamiféle jelenlétet maguk körül, de semmi olyasmit, ami arra utalt volna, hogy csapdába estek. Arról pedig nem tudott, hogy Krasus bármikor is mesék kitalálásával foglalkozott volna. Persze, az igazságot szinte soha nem mondta el a maga teljes valójában…

– Mi történik, ha megpróbálunk elmenni?

Társa a virágok sorára mutatott:

– Ők állítanak meg.

– Ők? A növények?

– Elhiheted, már körülnéztem, amennyire lehetett.

Bár kifejezetten vágyott rá, hogy maga is megnézze azokat a virágokat, Rhonin úgy döntött, inkább nem kockáztat. Krasus azt mondta, hogy nincsenek veszélyben egészen addig, amíg a tisztáson maradnak. Talán majd együtt ki tudnak ötölni valamiféle szökési módot.

Korgott a gyomra, marta az éhség. Ha