Ray Bradbury

Szép arany almáit a nap

Ködkürt

Kinn a hideg víztükrön, távol a szárazföldtől vártuk minden éjjel a köd eljövetelét, aztán amikor lassan beborított mindent, mi annak rendje és módja szerint beolajoztuk a rézből készült gépezetet, majd felkapcsoltuk a kőtorony ködjelző lámpáját. McDunn meg én úgy éreztük magunkat, mint két magányos madár fenn a szürke égbolton, miközben lámpánk fehér és vörös fénnyel villódzva mutatta a hajóknak a helyes útirányt.

Ha a köd olyan sűrű lett, hogy a hajósok már a lámpafényt sem látták, arra az esetre tartogattuk a Hangot, a mélyen bömbölő Ködkürtöt. Valahányszor megszólalt, a sirályok szétszórt kártyalapokként libbentek fel a ködfüggönyben, a hullámok pedig dühös morajlással vetettek tajtékot.

– Magányos élet ez, de te már egészen jól hozzászoktál, nem igaz? – kérdezte McDunn.

– Meglehetősen – feleltem. – Hála Istennek, jól elbeszélgetünk így kettesben.

– Holnap rajtad a sor, hogy kimenj a padra – mondta mosolyogva. – Megtáncoltatod a lányokat és iszol egy kis gint.

– Csak nem képzeled, hogy itt hagylak egyedül?

– A tenger rejtelmeinek kiszolgáltatottan – gyújtott rá McDunn a pipájára. Az idő negyed nyolcra járt azon a hideg novemberi estén, a bekapcsolt fénycsóva pásztázta rendületlenül a sötét vizeket, a ködkürt egyfolytában bőgött. Százmérföldes körzetben sehol egy város, csak egy poros országút vezetett a kihalt vidéki tájon keresztül le egészen a tengerpartig, rajta alig néhány kocsi, s sziklán álló világítótornyunkat két mérföldnyi tengersáv és néhány álmos hajó választotta el a parttól.

– A tenger rejtelmei – ismételte. McDunn álmodozva. – Tudtad, hogy az óceán a világ legnagyobb hópelyhe? Hömpölyög és közben ezernyi színt, ezernyi alakot képes felvenni, melyek közt nincs két egyforma. Nagyon különös. Évekkel ezelőtt történt; hogy egy éjjel itt voltam egyedül, és milliónyi hal jött fel a felszínre. Valami ismeretlen erő arra késztetté őket, hogy ide ússzanak az öbölbe és reszketve bámulják a ködjelző lámpát, melynek fénye vörös és fehér fénnyel vonta be ezüstös testüket. Végigfutott a hátamon a hideg. Akárha egy óriási páva terítette volna szét a farktollait, és egészen éjfélig együtt maradtak. Akkor egyetlen hang nélkül elnyelte őket az óceán mélye. Különös gondolat motoszkált a fejemben: talán ezek a halak istentiszteletre gyűltek össze. Képzeld csak el: a torony hetvenlábnyira kiemelkedik a tengerből, fényben tündököl, és bömbölő hangja felveri az éjszaka csendjét. Akár egy isten. A halak ugyan soha nem tértek vissza, de te talán nem arra gondoltál volna a helyemben, hogy azok az oktalan állatok az Úr színe előtt tették tiszteletüket?

Összerezzentem. Tekintetem végigszaladt a végeérhetetlen, szürke víztükrön, mely valahol a semmiben végződött.

– A tenger mélye sok titkot rejt még – pöfékelt nyugtalanul McDunn. Egész nap idegesnek tűnt, de nem árulta el, mi bántja. – Hiába a sok modern hajó és tengeralattjáró, még évezredek telhetnek el addig, míg valóban megvetjük lábunkat az elsüllyedt földeken, és mesés birodalmak nyomaira bukkanunk. Gondold csak el: ott lenn háromszázezer évvel ezelőtt megállt az idő. Amíg mi itt fenn parádéztunk, egymás országáért és fejéért harcoltunk, addig ők ott lenn húsz mérföld mélyen élték a világukat, s ősrégi kultúrájuk talán azóta is virágzik.

– Valóban ősrégi lehet.

– Gyere! Valami nagyon különöset akarok elmondani neked.

Felbaktattunk nyolcvan lépcsőfokon, miközben üres fecsegéssel múlattuk az időt. A torony tetejében McDunn kikapcsolta a reflektort. Az izzó még zümmögött egy kicsit, majd végleg kihunyt a fény. A Ködkürt azonban bömbölt tovább rendületlenül, minden tizenöt másodpercben felzendült egyszer a hangja.

– Hát nem olyan, mint egy állat bőgése? – kérdezte McDunn önmagától. – Egy hatalmas, magányos állat bömböl az éjszakában. Itt ül már tízmilliárd éve, és panaszosan hívja a Mélységet. A Mélység pedig válaszol, de még mennyire, hogy válaszol. Te már három hónapja itt vagy, Johnny, jobb lesz, ha mindenre felkészítelek. Az évnek ebben az időszakában – magyarázta, miközben gondterhelt tekintettel meredt a sötétbe – mindig meglátogatja valami a világítótornyot.

– Az a milliónyi hal, amiről beszéltél?

– Nem, ez valami más. Eddig nem akartam megemlíteni, mert azt hihetnéd, hogy megbolondultam. Most azonban már nem hallgathatom el tovább, hogy a naptárom szerint ma éjjelre várhatjuk a különös látogatót. Nem megyek bele a részletekbe, úgyis látni fogsz mindent a saját szemeddel. Ülj csak le ide! Ha úgy akarod, holnap összepakolhatod a cókmókodat és kimehetsz a motorcsónakkal a partra a kocsidhoz. Nem foglak hibáztatni, ha soha többé nem térsz ide vissza, hanem elköltözöl egy nyugodt vidéki kisvárosba és éjszakára mindig égve hagyod a lámpát. Három éve pont ezen a napon történt egy hátborzongató esemény, és azóta is te vagy az egyetlen, aki ma tanúja lehet, hogy igazat beszélek. Csak figyelj, és várj türelmesen!

Eltelt egy fél óra, és mi csupán egy-két tőmondatot váltottunk egymással. Amikor már kezdtünk belefáradni a várakozásba, McDunn úgy döntött, megosztja velem néhány gondolatát. Volt egy elmélete magáról a ködkürtről is…

– Sok évvel ezelőtt egy borús napon valaki végigsétált a hideg fövenyen, és hallgatta a háborgó tenger moraját. Így szólt magában: "Szükség van egy hangra, mely figyelmezteti a ködben eltévedt hajósokat. Én majd gondoskodom róla. Lesz itt egy hang, mely örök időkig szólni fog, és dacol majd a legsűrűbb ködfüggönnyel is. Olyan lesz, akár egy vetett ágy, mely egész éjszaka üresen áll; akár egy kihalt ház, melynek soha nem nyitja ki az ajtaját; vagy akár ősszel a fák, amik már minden levelüket elhullatták. Úgy szól majd, mint a novemberi szél, mely végigsüvít a hideg, kihalt tengerparton. Megalkotom a hangot, mely annyira egyedülálló lesz, hogy senki nem téveszti össze mással, és aki hallja, annak szíve elszorul és valami különös melegség önti el. A hangot Ködkürtnek fogják hívni, és arra emlékezteti majd az embereket, hogy az élet rövid ugyan, de igazán csak a végtelenség szomorú."

A Ködkürt megszólalt.

– Azért mondtam el ezt a történetet – szólt csendesen McDunn –, hogy megértsd, miért tér vissza az a teremtmény a világítótoronyhoz minden évben. Úgy gondolom, a Ködkürt hívja őt, és ő eljön…

– De… – kezdtem.

– Ssssh! – vágott közbe McDunn. – Oda nézz! – intett a mélység felé.

A mélyben valami úszott a világítótorony felé.

Mint már említettem, hideg éjszaka volt aznap, a reflektor fénye ide-oda cikázott, a ködkürt pedig belebömbölt az oszladozó ködfüggönybe. Nem láttunk ugyan tisztán messzire, de azt határozottan kivettük, hogy a tenger valahogy furcsán mozog odalenn, hullámok vetnek táncot a víztükrön tajték és barna iszapfelhő kíséretében. Aztán a vízből kibukkant egy fej – hatalmas, sötét színű fej valószínűtlenül nagy szemekkel, nyomában a nyakkal. Utána nem test jött, hanem nyak és még több nyak. E karcsú, sötét nyakon ülve a lény feje mintegy negyvenlábnyira emelkedett a vízszint fölé. Megjelent a test is, mely akkorának hatott, mint egy kisebbfajta sziget korallal, kagylókkal és apró rákokkal borítva. A lény farka a víz alatt lebegett. Úgy becsültem, a szörny a fejétől a farkáig mintegy kilencven-száz láb hosszú lehetett.

Arra már nem emlékszem, hogy abban a pillanatban mit mondtam.

– Nyugalom, fiú, nyugalom! – suttogta McDunn.

– Ilyesmi nem létezhet? – kiáltottam szinte önkívületben.

– Nem, Johnny, mi vagyunk azok, akik nem létezünk. Ő itt él már legalább tízmillió éve. Semmit sem változott.

Csak mi és a föld változtunk, a mi létünk vált valószerűtlenné. A miénk!

A lény lassan, fenséges nyugalommal úszott a jéghideg vízben. Az oszló ködfoszlányok néha el-eltakartak egy részletet lenyűgöző méretű testéből. Óriási szeme visszatükrözte reflektorunk fehér és vörös sugarait, mintha egy ősi nyelven akarna üzenetet küldeni a külvilágnak. Olyan hangtalanul mozgott, akár a lassan felszálló köd.

– Ez valamiféle dinoszaurusz! – szóltam, és a korlátba kapaszkodva leguggoltam, hogy jobban lássak.

– Igen, valószínűleg.

– De hát a dinoszauruszok már régen kihaltak!

– Nem haltak ki, csak elrejtőztek a mélységben. Nagyon mélyen, a legmélyebb mélységben. Hát nem ez a legkifejezőbb szó most, Johnny, hogy mélység? Benne van az, hogy hideg, sötét és távoli.

– Most mit tegyünk?

– Mit? Az őrhelyünket nem hagyhatjuk el. Különben is sokkal nagyobb biztonságban vagyunk itt, mint akármely hajó fedélzetén. Ez a lény akkora, akár egy romboló, és legalább olyan gyors is.

– De miért jött pont ide?

A következő pillanatban választ kaptam a kérdésemre.

Megszólalt a ködkürt.

A szörnyeteg pedig válaszolt neki.

Az évmilliók ködéből felbömbölt egy hang. Egy hang, mely annyira magányosan és elkeseredetten szólt, hogy minden porcikám beleremegett. A szörny a toronynak kiáltott, a ködkürt visszabömbölt neki. A szörny újra kiáltott, a ködkürt újra válaszolt. A szörny kitátotta hatalmas, fogazott száját, és a hang, mely elhagyta a torkát, pont olyan volt, mint a ködkürt bőgése. Magányos, távoli és fenséges. A végtelen tenger és a hideg éjszaka hangja.

– Nos – suttogta McDunn –, tudod már, miért jön pont ide?

Bólintottam.

– Gondold el Johnny, ez a szegény teremtmény egész évben húsz mérföld mélyen a tenger fenekén nyugszik, és várja, hogy eljöjjön végre az ő ideje. Ez így megy talán már egymillió éve. Képzeld csak el, egymillió évet várni! Kibírnád te ezt? Lehet, hogy fajtájának ő az utolsó példánya. Legalábbis én így gondolom. Aztán jöttek az emberek, és öt évvel ezelőtt megépítették a világítótornyot. Megalkották a ködkürtöt, melynek hangja eljutott egészen addig a helyig, ahová ez a lény eltemette magát és arról az időkről álmodott, amikor még ezrével úszkáltak a társai körülötte; most viszont már egyedül él egy olyan világban, ahol nem találja a helyét.

– Azonban a ködkürt hangja még oda is eljut, és ő kievickél a mélység iszapjából, felnyitja két láb átmérőjű lencseszemeit, és lassan, vállain az óceán roppant súlyával elindul a hang irányába. A ködkürt még legalább ezer mérföldnyire van. A szörny gyomra parázslik, akár egy kohó, és lassan, nagyon lassan emelkedni kezd a vízben. Halakkal, rákokkal és medúzákkal csillapítja az éhségét, és az ősz folyamán csak emelkedik: szeptemberben, amikor már leszáll néha-néha a köd; októberben, amikor egyre romlik az idő, és hívja őt a kürt; s aztán novemberben is minden nap egy-egy lábbal feljebb kerül, már majdnem a felszínen van, és még mindig él. Nagyon lassan halad, ha túl gyorsan csinálná, a teste menten szétrobbanna. Három hónapig tart, míg felér a felszínre, utána néhány napot még úszik a világítótoronyig. És most ott kinn van, Johnny, ő, a teremtés leghatalmasabb szörnyetege. A világítótorony hívja őt, hiszen annak a nyaka, a teste, és ami a legfontosabb, a hangja is pontosan olyan, mint az övé. Érted már, Johnny, érted?

A ködkürt felüvöltött.

A szörnyeteg válaszolt.

Én láttam, felfogtam mindezt: a lény egymillió évig várt valakire, aki soha többé nem tért vissza. Évezredekig tartó elszigeteltség volt a sorsa, és az idő őrülete tartotta fogságban odalenn, míg fenn a gyíkmadarak meghódították a levegőt, a mocsarak kiszáradtak, a mamutok és a kardfogú tigrisek uralkodtak, majd kihaltak, az emberek pedig fehér hangyabolyként rohangáltak a domboldalakon.

Felbődült a ködkürt.

– Tavaly – motyogta McDunn – ez a teremtmény egész éjjel itt körözött. Nem jött túl közel, úgy tűnt, mintha zavarban lenne. Talán félt. Lehet, hogy mérges is volt a hosszú utazás után. A következő nap váratlanul felszállt a köd, a nap kisütött, az ég pedig olyan kéken tündökölt, akár a festményeken, s a szörny elmenekült a meleg és a csend elől, s nem is tért vissza. Szerintem most egy évig tépelődött magában, minden oldalról meghányta-vetette a dolgot.

A szörny már csak száz yardnyira volt tőlünk, a ködkürttel hűségesen felelgettek egymásnak. Lámpánk fénye megvilágította a szemeit, melyek hol égtek, mint a tűz, hol hidegen csillogtak, mint a jég.

– Ez hát az ő élete – lehelte McDunn. – Valaki vár egy másikra, aki már soha nem jön el hozzá. Valaki mindig nagyon szent valamit, s az nem viszonozza. Egy idő után aztán a szerelem átcsap gyűlöletbe, megérik a vágy a pusztításra.

A szörny már a világítótorony lábainál tekergett.

A ködkürt felbődült.

– Lássuk, mi fog történni! – szólt McDunn. Azzal kikapcsolta a ködkürtöt.

A hirtelen beállt csend olyan mély volt, hogy a torony tetejében hallottuk a szívverésünket és a lámpa izzószálának finom sercegését.

A szörny mozdulatlanná vált, majd pislogott egyet hatalmas lámpás-szemeivel. Szája ásításra nyílt, s olyan hangot adott, mint egy vulkánkitörés. Ide-oda mozgatta a fejét, mintha keresné a hangot, amit elnyelt a köd. Mereven bámult a világítótoronyra, és baljóslatúan mozogni kezdett. Aztán tűz lángolt fel a szemeiben. Felágaskodott, hatalmas örvényt kavart a vízben, miközben izzott tekintetében a dühödt fájdalom.

– McDunn! – ordítottam. – Kapcsold be a kürtöt!

McDunn a kapcsoló után nyúlt. Hiába pöccintette be, mert a szörny újfent felágaskodott. Megpillantottam gigászi mancsait a csillogó pikkelyekkel borított úszóhártyát újszerű képződményei között. A mancs a toronyra készült lesújtani. A lény torz fején a jobb szem közvetlenül az arcom előtt csillant fel – olyan volt, mint egy katlan, melybe mindjárt beleesek. A torony megrázkódott. A ködkürt felbődült, a szörny úgyszintén. A lény mancsával megragadta a torony tetejét, s az üvegablakok mind diribdarabra törtek.

McDunn karon ragadott.

– Befelé!

A torony rázkódott, remegett, és engedni látszott a hatalmas erőnek. A ködkürt és a szörny kórusban üvöltöttek. Mi ketten megbotlottunk, és majdnem legurultunk a lépcsőn.

– Gyorsan!

Amint leértünk, a torony valószínűtlenül meghajlott fölöttünk. Bebújtunk a lépcső alatti kis kőkamrába. Hatalmas csattanások hallatszottak, amint a kövek zuhantak le egymás után, s hirtelen a ködkürt is elnémult. A torony összedőlt. McDunn meg én szorosan egymás mellett térdeltünk, míg felettünk minden összeomlott.

Aztán e borzalomnak is vége szakadt, a sötétben csak a hullámok morajlását hallottuk.

És emellett még egy másik hangot is.

– Hallgasd! – szólt McDunn csendesen. – Hallgasd csak!

Vártunk egy pillanatig. Akkor én is meghallottam. Előbb egy mély, szörtyögő lélegzetvételt, majd a panasz, a zavar és a magány bús hangját. Úgy éreztem, hogy e hang körbevesz bennünket, ott van alattunk, felettünk, mellettünk, és a hatalmas, bűzlő test csupán karnyújtásnyira lehet fülkénk mennyezetétől. A szörny zihált és üvöltött. A toronynak vége. A lámpának vége. Talán vége szakadt egy újabb évmilliónak is. A szörny kinyitotta a száját, és rettenetes hang hagyta el a torkát. A ködkürt hangját hallottuk újra meg újra. A hajósok, akik a nyílt tengeren járva nem láthatták a fényt, csupán a bömbölést hallották, biztosan egyre gondoltak: "Igen, ez a Magányos-öböl kürtje. Minden rendben van. Megkerültük a fokot."

És ez így folytatódott egész éjszaka.

A nap melegen sütött másnap délután, amikor a mentőosztag kiásott bennünket a kővel betemetett kamrából.

– Az – egész összeomlott – jegyezte meg McDunn komoran. – Az éjszaka erős volt a hullámverés, biztosan az tett be neki. – A karomba csípett, hogy hallgassak.

Nem akadt már semmi látnivaló. Az óceán nyugodtan hullámzott, az ég türkizkék színben tündökölt. Az egyetlen, amit még megemlíthetek, hogy a leomlott köveket bűzlő zöld nyálka borította, mely valószínűleg algáktól származott. Körülöttünk legyek zümmögtek. Az óceán fáradhatatlanul mosta a parti fövenyt.

A következő évben építettek egy új világítótornyot. Időközben én már megházasodtam, és egy kisvárosban találtam magamnak munkát. A feleségemmel egy takaros kis házban laktunk, és én az őszi estéken mindig kulcsra zártam az ajtókat, de még a villanyt is égve hagytam. Ami McDunnt illeti: ő lett az új világítótorony őre, amit az ő útmutatása alapján vasbetonból építettek fel.

– Biztos, ami biztos – mondogatta McDunn.

Az új világítótorony novemberre készült el. Egyszer egy késő este elhajtottam oda, leparkoltam az autót, és néztem a szürke víztükröt. Hallgattam az új kürt hangját, amint felbődül egyszer, kétszer, háromszor, négyszer egy percben.

És a szörny?

Az soha nem tért vissza.

– Elment – mondta McDunn. – Visszatért a mélységbe. Megtanulta, hogy ezen a világon nem szabad nagyon szeretni. A legmélyebb mélységbe merült alá, hogy újabb évmilliókig várjon. Szerencsétlen! Csak vár és vár, miközben az ember éli világát ezen a szánalmas kis bolygón. A szörny pedig vár, egyre csak vár.

Ültem az autóban, és hallgattam. Nem láttam sem a világítótornyot, sem a Magányos-öböl fényeit. Csak a kürtöt hallottam. A kürtöt, mely úgy szólt, mintha a szörnyet hívná.

Ültem, és azt kívántam, bárcsak tudnék valamit mondani.

Áprilisi Boszorkány

Fenn a levegőben, a völgyek között, a folyó, a tó és az út fölött repült Cecy, láthatatlanul, akár a tavaszi szél, és oly frissen, akár az alkonyi mezők illata. Kecses galambként szárnyalt a magasban, hófehér hölgymenyét képében futkosott a földön, benn lakott a fák virágában, s szirmait olykor elsodorta a szellő. Egyszer megállt egy tavacska partján, s zöld levelibékává változott. Bozontos kutya alakját felvéve ügetett tovább, s ugatása visszhangzott a messzi hegyoldalakról. Benne élt a frissen sarjadt áprilisi fűben, az éledő föld édes illatában.

Tavasz van, gondolta Cecy. Ma éjjel én leszek minden, ami él.

Tücsök képében ugrándozott az úton, majd harmatcsöppként jelent meg egy vaskapu oldalán. Bejárta láthatatlanul az egész Illinois államot azon az estén, amikor betöltötte életének tizenhetedik évét.

– Így szeretnék szerelmes lenni – mondta Cecy.

Épp vacsoránál ültek, a mikor ez a mondat kiszaladt a száján. Szülei elkerekedett szemmel néztek rá.

– Türelem – tanácsolták neki. – Emlékezz rá, hogy kiválasztott vagy! A mi családunk ősi és kiválasztott. Mi nem keveredhetünk a közönséges emberekkel. Ha megtennénk, elveszítenénk a varázserejünket. Ugye, nem akarsz lemondani arról, hogy láthatatlanul utazgathatsz a világban? Ha így van, akkor légy óvatos! Légy nagyon óvatos!

Cecy ezután felment a hálószobájába, és illatos parfümmel hintette be a nyakát. Nyugtalanul nézett maga elé, miközben odakint a tejszínű hold lassan az illinois-i táj fölé emelkedett, s ezüstös csillogással vonta be a folyókat és az utakat.

– Igen – sóhajtotta. – Én valóban egy kiválasztott család tagja vagyok. Nappal alszunk, éjjel pedig repülünk a széllel, mintha csak fekete papírsárkányok lennénk. Ha úgy akarjuk, vakond képében áttelelhetünk a meleg földben. Bármely alakot fel tudok ölteni: lehetek kavics, sáfrány vagy éppen imádkozó sáska. Magam mögött hagyhatom a testemet, hogy szellemem új kalandokra induljon. Rajta hát!

A szél szárnyain elrepült a földek és a rétek fölött.

Látta a házak otthonosan meleg fényét és a farmokat, melyek oldalain az alkony színei csillogtak.

Ha én magam nem lehetek szerelmes, mert kiválasztott vagyok, akkor valaki másnak a szívén keresztül fogok szeretni, gondolta.

A tavaszi estében egy fekete hajú lány – nem lehetett több tizenkilenc évesnél – húzott vizet a farmház melletti mély kőkútból. Közben énekelt.

Cecy mint zöld levél hullott bele a kútba. Feküdt a mohás kőfalon, és bámult a hideg sötétségbe. Hirtelen átváltozott egy gombostűfejnyi izgő-mozgó amőbává. Utána gyorsan vízcsepp lett belőle. Érezte, hogy egy korsó felmeríti őt, majd a lány meleg ajkaira kerül. Halk kortyolás hallatszott.

Cecy a lány szemén át nézett kifelé.

Behatolt a sötét fejbe, és a csillogó szempárból nézte a kezeket, amint szorgosan húzzák a durva kötelet felfelé. A lány fülkagylóin keresztül hallotta a külvilág neszezését. A finom orrcimpákkal szagolta az illatokat, és élte át a ritmusos szívverést. Érezte, hogy a nyelv éneklés közben ide-oda mozog.

"Tudja vajon, hogy itt vagyok?", gondolta Cecy.

A lánynak hirtelen elállt a lélegzete. Némán meredt az éjjeli mezőire.

– Ki van ott?

Semmi válasz.

– Csak a szél – suttogta Cecy.

– Csak a szél – nevetett ijedelmén a lány, de azért megborzongott.

A lány teste pont megfelelt Cecynek. Finom csontozat, rajta kecses, puha hús és bőr. Elméje sötétségben élt, akár a rózsaszín tearózsa. Szájában almazsír íze érződött, ajkai szorosan fedték fehér fogsorát, szemöldöke ívesen simult a homlokán, hajfürtjei puhán hullottak hófehér nyakára. Két szeme kissé közel ült egymáshoz. Orrát fitosan emelte az ég felé, orcát halvány pír égette. Teste kecsesen ringatózott, s az éneklést nem hagyta abba egy percre sem. Cecy számára olyan volt e testben lakozni, mintha kandalló mellett sütkérezne, alvó macskaként dorombolna vagy éppen egy csörgedező patak vizében fürdene.

Szeretek itt lenni, gondolta Cecy.

– Tessék? – kérdezte a lány, mintha hangot hallott volna.

– Mi a neved? – kérdezte óvatosan Cecy.

Ann Leary. – A lány teste megrándult. – De miért kellett ezt hangosan kimondanom?

– Ann, Ann – suttogta Cecy. – Ann, te hamarosan szerelmes leszel.

Mintegy válaszul erre zaj hallatszott az útról: paták csattogtak, kerekek zörögtek a kavicson. Egy magas, mosolygós férfi hajtott be bricskájával az udvarra, hatalmas kezében szilárdan tartva a gyeplőt.

– Ann!

– Te vagy az, Tom?

– Ki más? – A férfi leugrott a bakról, és a gyeplőt a kerítéshez kötözte.

– Nem akarok beszélni veled! – pördült meg Ann, és a kezében tartott vödörből kiloccsant a víz.

– Ne! – kiáltotta Cecy.

Ann megdermedt. Segélykérően nézett a dombokra és a halvány tavaszi csillagokra. Tekintete végül a Tom nevű férfin akadt meg. Aztán Cecy sugallatára elejtette a vödröt.

– Nézd, mit tettél!

Tom odaszaladt a lányhoz.

– Nézd, mit csináltam miattad!

A férfi letörölte a lány cipőjét egy kendővel, s közben nevetett.

– Takarodj innen! – A lány belerúgott Tom kezébe, de az újra csak nevetett. Cecy már mérföldekkel távolabbról is látta, hogy a férfi elfordítja a fejét, látta nemes formájú koponyáját, széles orrát, csillogó szemén, izmos vállát és hatalmas kezét, amint a kendővel finoman törölgeti a lány cipőjét. Cecy a lány gyönyörű fejének titkos rejtekéből pillantott lefelé, és mintha csak egy hasbeszélő szerkezet rézdrótját rántotta volna meg, Ann szája szólásra nyílt.

– Köszönöm!

– Ó, tehát mégiscsak van jó modorod! – Bőrszag és a ló szőrének illata csapta meg a finom orrlyukakat. Túl a mezőkön, a dombokon, egy távoli ház hálószobájában Cecy teste megmoccant álmában.

– Igen, de nem számodra tartogatom! – vágott vissza Ann.

– Ssssh, beszélj finomabban! – szólt rá Cecy. Ann ujjait Tom feje felé mozdította, ám a lány azon nyomban visszarántotta a kezét.

– Így látszik, megbolondultam.

– Valóban úgy tűnik. – A férfi ajkán zavart mosoly bujkált. – Meg akartál érinteni engem?

– Nem tudom. Ó, kérlek, menj el innen! – A lány elpirult.

– Miért nem futsz el? Én nem tartóztatlak. – Tom felemelkedett. – Nem gondoltad meg magad? Nem jönnél el ma este velem a bálba? Nagyon fontos lenne, hogy elgyere. Majd később elmondom, miért.

– Nem! – felelte Ann.

– Igen! – kiáltotta Cecy. – Én még soha nem táncoltam. Táncolni akarok! Még sohasem viseltem hosszú, suhogó, báli ruhát. De most ezt akarom! Táncolni akarok egész éjszaka! Sohasem tudtam, milyen az: igazi nőnek lenni és táncolni; apa és anya soha nem engednék meg nekem! Voltam már kutya, macska, sáska, falevél, szinte minden, ami csak létezik ezen a világon, csak igazi nő nem voltam még. Ó, kérlek… el kell mennünk a bálba!

Gondolatait úgy bújtatta bele Ann fejébe, akár az ujjakat szokás a kesztyűbe.

– Rendben van – felelte Ann Leary –, elmegyek. Nem tudom ugyan, hogy miért, de ma éjjel elmegyek veled táncolni, Tom.

– Most befelé, gyorsan! – kiáltotta Cecy. – Mosakodj meg, beszélj a szüleiddel, és vasald ki a báli ruhádat!

– Anyám – kiáltotta Ann a ház felé –, meggondoltam magam!

Miközben a bricska vágtatott lefelé az úton, a farmház szobáiban nagy volt a sürgés-forgás: melegedett a fürdővíz, a vasalóban parázslott a szén, az anya pedig a lány fürtjeit igazgatta.

– Mi történt veled, Ann? Hiszen te nem szereted Tomot!

– Tényleg nem – gyúltak ki a rózsák Ann orcáin.

De most tavasz van, gondolta Cecy.

– De most tavasz van – mondta Ann.

És ezen a szép éppen jót lehet majd táncolni, tette hozzá Cecy. …táncolni – motyogta Ann Leary.

Kis idő múlva a kádban ült, szappanozta hófehér vállait, apró buborékok csillogtak a karján, s keze alatt megrázkódtak forró keblei. Cecy mozgatta a száját, mosolygott a lány helyett: láthatatlanul irányította az eseményeket. Nem engedhetett meg magának sem pihenőt, sem elbizonytalanodást, mert különben egész terve romokba dőlt volna. Ann Learynek muszáj egész idő alatt mozogni, itt bevizezni, ott szappanozni! Jól dörgöld oda azt a törülközőt! Most jöhet a parfüm és a hintőpor!

– Te! – nézett Ann a tükörbe. Teste hol piros volt, hol fehér, akár egy csokor szegfű és liliom. – Ki vagy te ma éjjel?

– Egy tizenhét éves lány vagyok. – Cecy óvatosan kikukucskált a violakék szemekből. – Te nem láthatsz engem.

Megtudtad, hogy itt vagyok?

Ann Leary megrázta a fejet.

– Kölcsönvette a testem egy áprilisi boszorkány.

– Közel jársz, nagyon közel! – nevetett Cecy. – Gyerünk azzal az öltözködéssel!

A lány testét szinte simogatta a selymes ruha, amit magára vett. Kintről kiabálás hallatszott.

– Ann, Tom megérkezett!

– Mondd meg neki, hogy várjon! – Ann hirtelen leült. – Mondd meg neki, hogy nem megyek el a bálba!

– Tessék? – kérdezte az anyja az ajtóban állva.

Cecy gyorsan észbe kapott. Az előbb nem figyelt egy pillanatig, s Ann visszanyerte saját akaratát. Cecy hallotta a patadobogást és a bricska kerekeinek zörgését a holdsütötte tavaszi úton. S arra gondolt: mi lenne, ha átköltözne Tom testébe, hogy megtudja, mit csinál egy huszonkét éves fiatalember egy ilyen éjszakán. Már éppen indult volna kifelé a hangyáktól illatozó rétre, de aztán kétségbeesetten visszarepült Ann Leary fejébe, akár a fogságban tartott madár a kalickájába.

– Ann!

– Mondd meg neki, hogy menjen el!

– Ann! – Cecy minden erejével küzdött a lány akarata ellen.

Ám Ann ajkára már tolultak az újabb szavak.

– Nem, nem, én gyűlölöm őt!

Nem lett volna szabad egy pillanatra sem elhagynom. Cecy szelleme puhán, észrevétlenül férkőzött vissza a fiatal lány kezébe, szívébe, fejébe. Állj fel, gondolta.

Ann felállt.

Vedd fel a kabátod!

Ann felvette a kabátját.

Most indulj el kifelé!

Nem! – gondolta Ann Leary.

Indulj!

– Ann – mondta az anyja –, ne várakoztasd Tomot tovább! Megígérted neki, hogy elmégy, ne húzódozz hát! Mi van most veled?

– Semmi, Anyám. Jó éjt! Késő lesz, mire hazajövök.

Ann és Cecy együtt futottak ki a tavaszi éjszakába.

A terem megtelt felborzolt tollú galambokkal és pávákkal, s odabent minden a szivárvány hét színében tündökölt. Középen táncolt Ann Leary egyre forogva, pörögve, pörögve.

– Gyönyörű esténk van – mondta Cecy.

– Gyönyörű esténk van – ismételte Ann.

– Oly furcsa vagy ma – jegyezte meg Tom.

A zene egyre sodorta őket, mint az áradó folyó, és ők lebegtek, hánykolódtak, elsüllyedtek, majd újra felbukkantak, levegő után kapkodtak, s úgy kapaszkodtak egymásba, akár két fuldokló; végül sodródtak tovább a "Gyönyörű Ohio" dallamaira.

Cecy dünnyögött magában, mire Ann ajkai szólásra nyíltak.

– Valóban furcsa vagyok – mondta Cecy.

– Egészen megváltoztál – jegyezte meg Tom.

– Igen, igen.

– Te nem az az Ann Leary vagy, akit én ismerek.

– Nem, nem, soha többé – suttogta Cecy sok-sok mérföldnyi távolságból.

– Nem, soha többé – mondták a lány ajkai.

– Különös érzés fogott el – szólt Tom.

– Mi miatt?

– Miattad. – A fiú tánc közben átkarolta Ann vállát, s fürkésző tekintettel leste a lány arcát. – A szemed – bökte ki végül. – Nem ismerek rá.

– Látsz engem? – kérdezte Cecy.

– Így veszem észre, Ann, hogy csak félig vagy jelen. – Tom gyöngéden megfordította a lányt, arcára nyugtalanság ült ki.

– Igen.

– Miért jöttél hát velem?

– Nem akartam jönni – válaszolta Ann.

– Akkor miért tetted?

– Valaki kényszerített rá.

– Micsoda?

– Nem tudom. – Ann hangja kezdett síróssá válni.

– Hess, hess – suttogta Cecy. – Ez az. Táncolj csak szépen körbe-körbe!

A páros a muzsika szárnyain sodródott tovább a sötét terem kövezetén.

– De mégis eljöttél a bálba – erősködött Tom.

– Eljöttem – felelte Cecy.

– Gyere! – Tom egy nyitott ajtó felé vezette a lányt, és észrevétlenül kisétáltak a teremből a zene és az emberek elől.

Kint felmásztak a fiú bricskájára, és leültek.

– Ann – kezdte Tom, és reszketve megfogta a lány kezét. A nevét mégis olyan hangsúllyal ejtette ki, mintha nem is a lányé lenne. Sokáig szótlanul nézett a sápadt arcba, a tágra nyílt szempárba. – Tudod, mennyire szerettelek.

– Tudom.

– Te mégis mindig olyan kiállhatatlanul viselkedtél velem.

– Ez így van rendjén, hiszen még fiatalok vagyunk – felelte Ann.

– Mármint… nagyon sajnálom – helyesbített Cecy.

– Hogyan mondtad? – Tom elengedte a lány kezét, és meredten bámult rá.

Az éjszaka meleg volt. A szél a friss föld illatát hozta feléjük, s a rügyező fák kedvesen bólogattak mellettük.

– Nem tudom – válaszolta Ann.

– De én tudom – vágta rá Cecy. – Te magas vagy és ellenállhatatlanul jóképű. Gyönyörű esténk van; egy olyan est ez, amelyre mindig emlékezni fogok, mert veled lehettem. – A lány hideg keze elindult megkeresni a férfi kezét, hogy az melegítse és szorosan tartsa őt.

– De – szólt Tom nagyokat pislogva –, ma éjjel hol így, hol úgy viselkedsz. Az egyik percben kedves és közvetlen vagy, a másikban meg megközelíthetetlen. A bálba a régi idők emlékére hoztalak el. Nem volt semmi hátsó gondolatom, amikor hívtalak. Aztán akkor, amikor ott álltunk a kútnál, hittelen rádöbbentem, hogy valami nagyon megváltozott benned. Valahogy más lettél. Volt benned valami új és puha, valami, ami… – A férfi próbált rátalálni a megfelelő szóra. – Nem tudom megmagyarázni. Ahogy kinéztél. Ahogy beszéltél. És én rájöttem, hogy újra szerelmes vagyok beléd.

– Nem – ellenkezett Cecy. – Belém vagy szerelmes, belém!

– Én félek ettől a szerelemtől – folytatta a férfi. – Félek, hogy újra megbántasz.

– Igazad lehet – válaszolta Ann.

Nem, nem, én tiszta szívemből szeretlek téged, gondolta Cecy. Mondd ezt neki, Ann, kérlek, mondd! Mondd azt, hogy tiszta szívedből szereted őt!

Ann nem szólt semmit.

Tom közelebb húzódott a lányhoz, és kezét az állára tette.

– El fogok menni. Kaptam egy munkát innen száz mérföldnyire. Hiányozni fogok neked?

– Igen – felelték Ann és Cecy.

– Megcsókolhatlak búcsúzóul?

– Igen – mondta gyorsan Cecy, mielőtt Ann megszólalhatott volna.

A férfi Ann szájára tapasztotta ajkait. Megcsókolta a lányt, de közben minden ízében remegett.

Ann csak ült mozdulatlanul, akár egy alabástromszobor.

– Ann! – szólt Cecy. – Emeld fel a karodat, és öleld őt

A lány úgy ült a holdfényben, mint egy faragott fabábú.

A férfi újra megcsókolta.

– Szeretlek téged – suttogta Cecy. – Itt vagyok, engem látsz a szempárban, én vagyok, s én foglak szeretni, ha ő nem akar szeretni téged.

Tom elhúzódott, és arcára fáradtság ült ki.

– Nem tudom, mi történik velem. Egy pillanatig…

– Igen? – kérdezte Cecy.

– Egy pillanatig azt hittem… – Kezével megdörzsölte a szemét. – Ne is törődj vele! Most hazavigyelek?

– Kérlek – mondta Ann Leary.

Tom átült a bakra, és fáradtan megrántotta a gyeplőt. Néhány pillanat múlva már a holdfényes ösvényen vágtattak, mellettük elsuhant az illatos rét.

Cecy, miközben a mezőt figyelte, arra gondolt, hogy jó lenne máskor is találkozni ezzel a férfival. Fülében azonban visszhangzott a szülei figyelmeztetése: "Légy óvatos! Ha nem akarod a varázserődet elveszíteni, ne kezdj ki egy közönséges halandóval! Légy nagyon óvatos!"

Igen, igen, gondolta Cecy, még a varázserőmről is képes lennék lemondani, ha az övé lehetnék. Akkor nem kellene a tavaszi éjszakákon összevissza barangolnom, nem kellene kutyák, macskák és rókák képét felvennem. Mindig csak vele lennék. Csak vele.

A bricska kerekei alatt sercegett a kavics.

– Tom – szólalt meg végül Ann.

– Tessék? – A fiú üres tekintettel bámulta az utat, a lovat, a fákat, az eget és a csillagokat.

– Ha egyszer valaha, akár évek múlva is az illinois-i Green Townban jársz, ami csak néhány mérföldre van innen… megtennél akkor nekem egy szívességet?

– Talán.

– Megtennéd nekem azt a szívességet, hogy meglátogatod egy barátnőmet? – Ann Leary vontatottan, bátortalanul kérdezte ezt.

– Miért?

– Ő nagyon jó barátnőm. Már beszéltem neki rólad. Megadom a címét. Egy pillanat. – A bricska már megállt a házuk előtt, amikor Ann papírt és ceruzát vett elő apró erszényéből, és úgy írt a holdfénynél, hogy a cetlit a térdére fektette. – Itt van. El tudod olvasni?

Tom futó pillantást vetett a papírra, és zavartan bólintott.

– Cecy Elliott, Willow Street 12, Green Town, Illinois – olvasta.

– Meglátogatod őt valamikor? – kérdezte Ann.

– Lehetséges.

– Megígéred?

– Mi köze van ennek kettőnkhöz? – kérdezte nyersen a férfi. – Miért foglalkozom én papírokkal és nevekkel? – Apró galacsinná gyűrte össze a cédulát, és a kabátzsebébe süllyesztette.

– Kérlek, ígérd meg! – könyörgött Cecy.…ígérd meg! – suttogta Ann.

– Jól van, jól van, megígérem! – szólt bosszúsan a fiú.

Fáradt vagyok, gondolta Cecy. Nem maradhatok tovább. Haza kell mennem. Már kezdek elgyengülni. Az erőmből csak annyira futja, hogy éjszaka kinn töltsek néhány órát, és ide-oda utazgassak. De mielőtt elmegyek……mielőtt elmegyek – ismételte Ann.

Megcsókolta Tomot a száján.

– Én csókoltalak meg téged – mondta Cecy.

Tom eltolta magától a lányt, és mélyen, nagyon mélyen a szemébe nézett. Nem szólt semmit, de arca lassan ellágyult, kisimultak a ráncai, szája szögletéből eltűnt a keménység. Nézte maga előtt a gyönyörű arcot, melyet holdfény világított meg.

Aztán lesegítette a lányt a bricskáról, majd felszállt, és köszönés nélkül hajtott vissza az úton.

Cecy sem maradt tovább.

Ann Leary felrikoltott, mint a börtönéből szabadult madár, majd észvesztve rohant le az ösvényen a házuk felé.

Cecy még időzött egy kicsit. Egy tücsök szemével figyelte az alvó természetet. Béka képében ült a tóparton. Egy éjszakai madár testébe bújva nézett le a magas szilfáról, és látta, hogy két farmházban is elalszik a lámpa: az egyik ott volt közvetlenül előtte, a másik egy jó mérfölddel odébb. Magára gondolt és a családjára, s az a csodálatos hatalmára, valamint arra a szomorú tényre, hogy a családjából soha senki sem házasodhat meg olyan emberrel, aki túl a dombokon él e hatalmas világban.

– Tom? – Gyengülő szelleme egy éjszakai madár testébe költözve repült a fák alatt a mezők fölött. – Megvan még az a papír, Tom? Eljössz hozzám egyszer valamikor? Megismersz majd akkor engem? Rájössz-e majd, ha a szemembe nézel, hogy mikor láttál engem utoljára? Fogod-e tudni, hogy valaha szerettél engem, mint ahogy én is szeretlek téged tiszta szívemből?

Egy pillanatra megállt a hűvös éjszakai levegőben, milliónyi mérföldre a városoktól és az emberektől, farmok, kontinensek, folyók és hegyek fölött.

– Tom? – szólalt meg halkan.

Tom már aludt. Késő éjszaka volt; ruháit a székekre és az ágy végére terítette, amikor lefeküdt. Feje a párnára tett karján nyugodott, s kezében egy apró papírcetlit tartott. Álmában ujjai lassan, nagyon lassan összezárultak, gondosan őrizték így a cédulát. Tom nem riadt fel akkor sem, amikor egy feketerigó finoman megkocogtatta az ablaküveget, szárnyait csapkodta, majd elszállt messze kelet felé, nem háborgatván tovább az alvó föld nyugalmát.

Az ismeretlen felé

Eljött most a rég várt óra…

Már alkonyodott, amikor Janice és Leonora pakolni kezdték holmijaikat a nyaralóban. Közben énekeltek, eszegettek és segítettek egymásnak, ha szükséges volt. Az ablakon azonban soha nem néztek ki, s így nem láthatták, hogy észrevétlenül leszáll az est, és kigyúlnak a fényes, hideg csillagok.

– Figyelj! – szólt Janice.

Olyasmi zaj hallatszott, mint amikor egy gőzhajó halad végig a folyón, de valójában egy űrhajó repült az ég felé. És a halk muzsika – talán bendzsók játszottak? Nem, csupán a tücskük cipeltek 2003 nyarának ezen az estéjén. Tízezernyi apró nesz törte meg a nyugvó város csendjét. Régen, nagyon régen, még 1849-ben ez az utca mindig a nyüzsgő tömeg zajától volt hangos: jártak erre hasbeszélők, prédikátorok, jövendőmondók, bohócok, szerencsejátokosok. Mindannyian itt, Missouri államban várták meg, hogy az idő jobbra forduljon, és ők elindulhassanak szekereikkel, rozzant kordéikkal álmaik földje, a mesés Nyugat felé.

Eljött most a rég várt óra,

Elrepülünk mind a Marsra,

Ötezer nő száll az égben,

Szép tavaszi napsütésben.

– Ez egy régi wyomingi dal – közölte Leonora. – Egy kicsit változtattam a szövegén, és máris olyan; mintha most, 2003-ban íródott volna.

Janice felemelt egy doboz élelmiszertablettát, és azt számolgatta magában, mennyit lehetne belőle elvinni azokon a magas tengelyű szállítóvagonokon. Annyi ember számára rengeteg kell! Sonka, szalonna, cukor, só, liszt; szárított gyümölcsök, "pilótakenyér", citromsav, víz, gyömbér, bors a lista végeláthatatlanul hosszúnak tűnt. Igaz ugyan, hogy a modern tudománynak köszönhetően már egy pénzérme nagyságú pasztilla is képes jóllakatni az embert.

Janice szélesre tárta a kamra ajtaját, és majdnem felsikoltott. Odabent minden átláthatatlanul sötétnek és félelmetesnek látszott.

Sok évvel ezelőtt két szörnyű élményben volt része. A nővére egyszer bezárta őt a kamrába, hiába sikoltozott kétségbeesetten. A másik alkalommal bújócskát játszottak, s ő a konyhán keresztül szaladt – úgy hitte, a sötét hall felé tart. De nem a hallba jutott, hanem egy megvilágítatlan akna lejáratához. Gyorsan kirohant a szabad levegőre. Hirtelen elfogyott a lába alól a talaj, és ő sikoltva zuhant le a sötét pincébe. A zuhanás egy örökkévalóságig tartott, ereiben megfagyott a vér. Nem sérült meg, de aztán órákig lapult reszketve a pince mélyén. A barátai nem hallották sikoltásait, ott volt egyes-egyedül, mindentál elzárva. Úgy érezte, hogy a sötétség lassan megfojtja.

Két szörnyű emlék.

Most a tágra nyílt ajtó előtt állt, szemközt vele a sötétség, mint bársonyos halotti lepel, melyből mindjárt kinyúl érte egy reszkető kéz. Hallani vélte egy fekete párduc lélegzését, mely félig lehunyt pillái mögül figyeli. Nem tudott szabadulni az emlékektől. Sötét űr és zuhanás. Ott van elzárva mindentál. Ő és Leonora rendületlenül dolgoznak, pakolnak, és vigyáznak ama, hogy még véletlenül se nézzenek ki az ablakon, mert odakint a félelmetes Tejút húzódik és a vég felen üresség. Már ez a máskor oly barátságos kis kamra is a végzetére emlékezteti.

Az ő sorsa nem más, mint a csillagok közt repülni az örök éjszakában. Ott hiába sikoltozik, senki sem hallja meg. Meteorfelhők és üstökösök közt fog zuhanni le a semmibe.

Sikoltott, de sikoltása nem a szájából tört elő. Úgy érezte, hogy mellkasát és fejét feszíti szét e szörnyű belső hang. Sikoltott. Őrült erővel csapta be a kamra ajtaját, majd kívülről nekidőlt. Hallani vélte, hogy mögötte lélegzik a sötétség, kaparászik az ajtón, s ő elkerekedett szemekkel kapaszkodott a kilincsbe. Sokáig állt így mozdulatlanul, nézte, hogyan dolgozik Leonora. Félelme lassan elpárolgott. A szobában valahol egy karóra ketyegett barátságosan.

– Hatvanmillió mérföld. – Janice olyan óvatosan mozdult az ablak felé, mintha egy mély kút peremén állna. – Nem is tudom elhinni, hogy ott a Marsán az emberek városokat építenek, és rönk várnak.

– Csak annyit kell elhinned, hogy holnap már rakétán ülsz.

Janice felemelt egy hosszú fehér köntöst, s úgy tűnt, mintha kísértetet tattana kezében.

– Furcsa, hogy az életünket egy másik világhoz kötjük. – Gyere, feküdjünk le!

– Nem! Éjfélre várható a hívás. Úgysem tudnék aludni, mert egyfolytában csak azon gondolkodom, hogyan mondjam el Willnek, hogy úgy döntöttem: a Marsra repülök. Ó, Leonora, gondold csak el, a hangom hatvanmillió mérföldet fog utazni az űrben, míg eljut hozzá. Olyan hirtelen jött ez a döntés… félek!

– Ez lesz az utolsó éjszakánk a Földön.

Ezt már régóta tudtak és elfogadták, most mégis nagyon megdöbbentette őket. Elmennek innen, és talán soha többé nem jönnek vissza. Itt hagyják Independence városát, Missouri államot, az egész Esztik-Amerikát, az Atlanti– és a Csendes-óceánt – egyiket sem pakolhatják be a bőröndjük be. Nagyon megrázta őket ez a gondolat. Úgy érezték, a testük és az agyuk egyaránt elzsibbad.

– A gyermekeink már nem is lesznek amerikaiak, sőt még földi emberek sem. Mi mindannyian Mars-lakók leszünk az életünk hátralévő részében.

– Én nem akarok elmenni! – kiáltott fel hirtelen Janice.

Ismét úrrá lett rajta a pánik.

– Félek! Félek az űrtől; a sötétségtál, a rakétától, a meteoroktól! Mindentől félek! Miért kellene nekem elmennem? Leonora átölelte a vállát, és szelíden ringatni kezdte.

– Az egy új világ. Mint a regi szép időkben. Előbb a férfi megy el, aztán követi őt az asszony.

– Miért, miért kell elmennem, mondd el, miért?!

– Azért – felelte Leonora lassan, miközben az ágyra ültette Janice-t –, mert Will is ott van.

Ezt a nevet jólesett Janice-nek hallani, egyből elcsendesült.

– Azok az emberek ott fenn nagyon keményen dolgoznak – mondta Leonora. – Régen az számított nagy dolognak, ha a nő kétszáz mérföldet utazott a férje után. Később ez a távolság tízezer mérföld lett. Most az egész Univerzum van közöttünk. De ez sem tart vissza bennünket, nem igaz?

– Félek, hogy ostobán fogok viselkedni az űrhajón.

– Akkor ketten leszünk ostobák. – Leonora felkelt. Gyere, sétáljunk egyet a városban, nézzünk meg mindent utol fiára!

Janice kibámult a városra.

– Holnap éjjel mindez még itt lesz, de mi már nem. Az emberek felkelnek, esznek, dolgoznak; alszanak, majd újra felkelnek, de mi erről már nem fogunk tudni, és ők sem fognak hiányolni bennünket.

Leonora és Janice olyan bizonytalan léptekkel indultak el, mintha nem tudnák, merre van az ajtó.

– Gyerünk!

Kinyitották az ajtót, leoltották a villanyt, kiléptek, majd becsukták az ajtót maguk mögött.

A levegőben nagy volt a sürgés-forgás. A helikopterek mint fehér hópelyhek szálltak le csendben a kifutópályán. Nyugatról, keletről, északról és délről egyre csak érkezett a sok-sok nő. Az éjjeli égboltot teljesen ellepték a helikopterek. A hotelek dugig voltak, a magánházakban szállóvendégek laktak és a mezőket egy egész sátorváros borította. A városban szinte izzott a levegő ezen a nyáréjszakán. Rózsapiros arcú nők és napbarnította férfiak kémlelték fáradhatatlanul az eget. A dombok mögött rakéták gyújtották be a hajtóműveiket, hangjuk akár egy hatalmas templomi orgona: még az ablakok is beleremegtek. A remegés mindenhol érződött: az emberek csontjában, karjában, lábában.

Leonora és Janice egy büfében ültek ismeretlen nők társaságában.

– A hölgyek nagyon csinosak, de kissé szomorúnak látszanak – jegyezte meg a büfés.

– Két malátás csokoládét késünk. – Leonora mindkettőjük helyett mosolygott, mintha Janice néma lenne.

Úgy néztek a csokoládéra, mintha valami ritka múzeumi festményt látnának. Ki tudja, hány évig nem ehetnek ilyet a Marson.

Janice benyúlt a tárcájába, némiképp vonakodva kivett onnan egy borítékot, és letette a pultra.

– Ezt Will küldte nekem. Űrhajópostával érkezett két nappal ezelőtt. Emiatt gondoltam meg magam, és döntöttem úgy hogy mégis megyek. Nem mondom el, mi áll benne: azt akarom, hogy te magad olvasd el. Olvasd csak el nyugodtan!

Leonora kivette a levelet a borítékból, és hangosan olvasni kezdte:

"Drága Janice! Ez lesz a mi házunk, ha eljössz hozzám a Marsra. Will"

Leonora megrázta a borítékot, és egy színes fénykép esett a pultra. A képen egy ház látszott, egy régi, mohos, kara mellbarna, kényelmesnek tűnő ház, piros virágokkal és zöld Páfrányokkal körülvéve, a tornácon felfuttatott borostyánnal. – De Janice!

– Tessék?

– Ez a kép a ti házatokat ábrázolja itt a Földön, az Elm Streeten.

– Nem. Nézd csak meg közelebbről!

Újra megnézték együtt, és most már Leonorának is feltűnt, hogy a ház két oldalán nem földi táj húzódik. A talaj furcsán ibolyaszínűnek hatott, a fű enyhén vörösnek, az ég úgy ragyogott, akár egy szürke gyémánt, az egyik szélen pedig egy különös görbe fa állt: olyan volt, mint egy öregasszony gyöngyökkel az ősz hajában.

– Ezt a házat vette nekem Will a Marson – mondta Janice. – Ha ránézek a képre, mindig segít. Tegnap valahányszor egyedül voltam és féltem, elévettem a képet, és megnyugodtam.

Mindketten bámulták az otthonos kis házat, mely hatvanmillió mérföldnyire terült el onnan; ismerősnek tűnt, de mégis ismeretlen volt, régi, ám mégis új. A jobb oldali ablakon sárga fény csillogott.

– Ez a Will mindig tudja, mit csinál – bólintott elismerőleg Lom.

Megitták a csokoládéjukat. Odakinn hatalmas embertömeg omlott, a nyári égbolt tele volt "hópelyhekkel".

Vásároltak egy csomó apróságot maguknak az útra: citromos cukorkát, női magazinokat, üveges parfümöt. A városba járkálva kibéreltek egy-egy antigravitációs kabátot, melyet nyomban magukra is öltöttek. Csak egy gombot kellett megnyomniuk, s máris a levegőbe emelkedtek, és szálltak, mint két könnyű virágszirom.

– Bárhová – mondta Leonora –, bárhová elrepülhetünk. Hagyták, hogy a szél kénye-kedve szerint sodorja őket: elsuhantak az almafák, a nyüzsgő tömeg fölött. Alattuk egyre-másra tűntek fel a gyermekkoruk óta jól ismert házak, az iskolák, az utcák, a patakok, a mezők és a farmok. A búzaföldeken a kalászokat mintha arannyal hintették volna be. Repültek, mint viharban a falevelek a suttogó szél szárnyán. Látták a piszkosszürke országutat, és arra gondoltak, amikor legutóbb egy helikopteren ülve jártak errefelé. Azon a hideg éjszakán két fiatalember is volt velük, de ők nemsokára elmentek.

Sóhajtozva szálltak a város fölött, mely egészen összezsugorodott köztük és a föld között. A fekete folyó mentén minden ezernyi színben tündökölt, s olyan álomszerűnek tűnt a valóság. A szívük csordultig telt emlékekkel, noha tudták, hogy még nem múlt minden el.

Felidézték magukban a sok régi barát arcát, akiket elhagyni készültek. Elsuhantak a házak ablakai előtt, látták a lámpafénynél, hogy az emberek lefekvéshez készülődnek, s úgy érezték, hogy őket az Idő sodorja tova. Most minden fa kedves ismerősként köszönt vissza nekik: kérgeikbe egykoron a szerelem jeleit vésték. Végigszálltak a sétálóutcák fölött; a palaborítás úgy csillogott a házakon, akár a frissen esett hó. Először döbbentek rá, hogy milyen gyönyörű is ez a város, gyönyörűek a fények, az épületek, s ők sajnálták elhagyni e milliónyi szépséget. Alattuk feltűnt egy ringlispíl, amely ontotta a zenét minden irányba, a környező házakból pedig a televízió hangjai szűrődtek ki.

A két nő úgy suhant a fák között, mint tű a gomblyukakon keresztül. Az ő szemüknek most sok volt ez a látvány, noha próbáltak elraktározni minden részletet: minden árnyat, minden tölgyet és szilfát, a keskeny, kanyargó utcákon robogó autókat, míg végül elméjük és szívük csordultig tele lett e földi paradicsommal.

Úgy érzem, mintha meghaltam volna, gondolta Janice, és még a temetőben is mintha minden élne és mozogna rajtam kívül ezen a nyáréjszakán. Eszébe jutott, amikor egyszer tizenhat évesen sétált a temetőben, és siratta a halottakat, mert olyan igazságtalannak tartotta, hogy ők már nem élhették meg azt a szép tavaszi napot. Akkor valahogy szörnyű bűntudat fogta el. Most viszont az az érzése támadt, hogy a halál egy utolsó sétára engedte el őt, hogy még egyszer pillantást vethessen az életre, de ha ennek vége, örökre becsukódik mögötte a sötét kapu.

Puhán és észrevétlenül szálit a két nő a nyári szellő szárnyán, s közben gondolataik valahol a múltban kalandoztak. Észre sem vették a mezón elterülő hatalmas sátorvárost és az utakon hangyaként mozgó kamionokat, mert ezek már valamennyien a holnapra készültek. Ők még nem akartak leszállni, csak lebegtek sokáig, nagyon sokáig.

A toronyóra háromnegyed tizenkettőt ütött, amikor végül mégiscsak leereszkedtek Janice háza elé. A város már aludt, s mintha Janice háza is várta volna, hogy a két nő nyugovóra térjen.

– Valóban mi volnánk vak? – kérdezte Janice. – Janice Smith és Leonora Holmes 2003-ból?

– Hát persze.

Janice megnyalta az ajkát, és csak állt csípőre tett kézzel.

– Bárcsak valami más évet írnánk!

– Ezernégyszázkilencvenkettő? Vagy éppen ezerhétszázhetvenhatot? – Leonora felsóhajtott, s odakinn vele sóhajtottak a fák. – Van ugye Kolumbusz napja, a függetlenség napja, de ha megveszek, akkor sem tudom; hogy mi nők, mit tehetnénk.

– Vénlányok maradunk.

– Vagy azt tesszük, amit most.

A hőség miatt kinyitottak a ház ajtaját, s hallgatták, amint egyre-másra némulnak el a kinti hangok. Ahogy becsukták az ajtót, megszólalt a telefon.

– A hívás! – kiáltotta Janice, és már rohant.

Leonora követte őt a hálószobába, de addigra Janice már felvette a kagylót és izgatottan hallózott. Valahol egy messzi városban egy telefonközpontos tette a szükséges előkészületeket, hogy két világot összeköthessen. A két asszony pedig várt: egyikük sápadtan ülve, a másikuk görnyedten állva, legalább ugyanolyan sápadtsággal az arcán.

Hosszú szünet következett, az idő lassan telt-múlt, de ez mégsem olyan volt már, mint a legutóbbi három év. És végre eljött a pillanat, amikor Janice hangja millió és millió mérföldeken repült keresztül, átsuhant meteorokon, üstökösökön, menekült a vakító Nap elől, mintha az megperzselné az elejtett szavakat. A szó hihetetlen sebességgel vágtatott az éjszakában, majd a Mars holdjairól visszaverődött. A hang végül megtalálta útját egy másik világ városának egy aprócska szobájába: öt percig tartott, míg odaért. Az üzenet pedig így szólt:

– Helló, Will. Itt Janice beszél.

A nő nagyot nyelt.

– Azt mondják, nincs sok időnk. Csak egy percünk van. Behunyta a szemét:

– Szeretnék lassan beszélni, de azt mondják, beszéljek gyorsan és fogalmazzak mindent röviden. Azt akarom mondani, hogy döntöttem. Utánad megyek. Holnap úrhajóra szállok, és repülök hozzád. Drágám, szeretlek! Remélem, hallasz engem. Nagyon szeretlek! Oly régóta…

Hangja útban volt a láthatatlan világ felé. Alighogy elküldte az üzenetet, már szerette volna visszavonni azt, szeretett volna más szavakat mondani, olyan mondatokat, melyek jobban kifejezik, hogy belül mit érez. De a szavak már a két bolygó közt szállták elektromágneses hullám képében, s ha valamely eszköz képes lett volna kimutatni azokat, a belőlük sugártó szerelem biztosan lángra gyújtott volna egy tucatnyi világot, hajnalt varázsolt volna az örök éjszaka birodalmában. Janice nagyon remélte, hogy ez így van. A hang már nem az övé, az űrhöz tartozik, illetve nem tartozik senkihez, míg meg nem érkezik, másodpercenként háromszázezer kilométeres sebességgel száguldva a cél felé.

Vajon ő mit mond majd nekem egy pere alatt, töprengett Janice. Csak izgett-mozgott nyugtalanul, a karóráját igazgatta a csuklóján, miközben a telefonkagyló recsegett a fülébe, az űr elektrosztatikus zörejeit közvetítve neki.

– Válaszolt már? – suttogta Leonora.

– Ssssh! – pisszegett Janice, majd hirtelen meggörnyedt, mintha rosszul lenne.

A férfi hangját hallotta az űrből.

– Hallom! – kiáltotta Janice.

– Mit mond?

A hang a Marsról jelentkezett, és olyan tájakon haladt keresztül, ahol nincs napkelte vagy napnyugta, csak örök éjszaka van, s a feketeség közepén egy nap. Ám az üzenet elveszett valahol a Föld és a Mars között: talán kozmikus viharba került, talán egy meteorraj zavarta meg útját. Az apró, jelentéktelen szavak eltűntek nyomtalanul, csupán egyetlenegy jutott el belőlük Janice füléig:

…szeretlek… Ezután már csak a nap és a csillagok sustorgása szólt a kagylótói. Janice, mintha egy másik világból jönne, hallgatta saját szívverését.

– Hallottad őt? – kérdezte Leonora.

Janice csak bólintani tudott.

– Mit mondott, mit mondott? – kiáltozta izgatottan Leonora.

Janice nem tudott megszólalni. Csak ült, és ismét hallotta azt az egy szót, amit a memóriája újra meg újra visszajátszott neki. Némán ült; és észre sem vette, amikor Leonora a helyére tette a telefonkagylót.

A házban minden fény kialudt. A két nő feküdt az ágyában, míg az éjjeli szellő egy hosszú utazás illatát hozta feléjük. Hangjuk a holnapról beszélt, és a holnap utáni napokról, melyek már nem is napok lesznek, hanem az időtlen idő nappal-éjszakái. Hangjuk lassan álomba olvadt vagy éber gondolkodásba, s csak Janice feküdt egyedül az ágyán.

Azon töprengett, hogy vajon így volt ez egy évszázaddal ezelőtt is: a keleti városok asszonyai utoljára aludtak régi ágyaikban, míg odakinn prüszköltek a lovak, bőgtek az ökrök, indulásra készen álltak a szekerek. Az utcákon biztosan fáztak az emberek, a patkolókovácsok dolgoztak egész éjszaka. A kocsikat roskadásig megrakták sonkával, szalonnával, vizestömlőkkel; csirkék sipákoltak kétségbeesetten ketreceikben, a kutyák pedig rohantak az ismeretlen felé, s egy pere múlva rémüli tekintettet jöttek vissza. Így volt vagy másképpen történt mindez még nem is olyan regen? Akkor a sok szakadék jelentett veszélyt, most a csillagok. Száz éve a bölényszagot érezték a prérin, 2003-ban az űrhajó füstjét érlik az indítópályán. Így volt, így van ez?

Végül az álom küszöbén meggyőzte magái, hogy minden úgy történt, ahogy gondolta: így volt, így van és így is lesz mindörökké.

Gyümölcsök a tál alján

William Acton talpra ugrott. Az óra a kandallón épp éjfélt ütött.

Pillantása először az ujjaira esett, aztán körbepásztázta a szobát, majd végül a padlón fekvő emberen állapodott meg. William Acton, akinek ujjai az írógép billentyűitől voltak bütykösek, és aki reggelire mindig rántottát sütött magának, most tulajdon két kezével követett el egy gyilkosságot.

Eddig eszébe nem jutott soha, hogy belőle esetleg szobrász is válhatnék, csak most ebben a pillanatban, amikor kezei között a lakkozott parkettán fekvő testre bámult, döbbent rá, hogy a meggyilkolt ember porhüvelyéből valójában szobrot alkotott. Addig szorongatta, gyötörte, fojtogatta ezt a Donald Huxley nevű férfit, míg annak arckifejezése teljesen megváltozott, teste különös pózt vett fel.

Ujjai szorításával eltüntette Huxley szeméből a szigorú csillogást, helyén vak üresség foglalta el. Az ajkak, melyek azelőtt érzékien rózsaszínek voltak, most tágra nyitva leplezetlenül felfedték a nikotintól sárga fogakat aranytöméseikkel együtt. Az orr pettyes volt, sápadt, színtelen, akárcsak a fülek. Huxley kezei ezúttal nem követeltek, hanem a földön fekve esedeztek valamiért, ami már sohasem teljesülhet.

Igen, ez valóban művészi koncepcióra vallott. Végeredményben jót tett ez a változás Huxleynak. A halál elviselhetőbb embert formált belőle. Nyugodtan lehet hozzá beszélni, mert ő hang nélkül figyel.

William Acton az ujjait bámulta.

Megtette. Már nem tud változtatni rajta. De vajon meghallotta-e valaki? Feszülten figyelt. Kintről a szokásos éjszakai forgalom zajai szűrődtek be. Senki sem kopogott a ház ajtaján, senki sem gyújtott villanyt, senki sem követelte, hogy eresszék be. A gyilkosság – jobban mondva a szobor formálása megtörtént, és senki nem tud róla.

Hogyan tovább? Az óra már elütötte az éjfélt. Hiába próbált erőt venni magán, közel állt a pánikhoz. Fuss, menekülj innen, ne jöjj vissza soha, szállj vonatra, taxiba, szaladj, menj, sétálj: mindegy, mit teszel, csak húzd innét a csíkot!

Nem tudta levenni a szemét remegő kezeiről. Óvatosan megfordította őket, s mindkettőt pehelykönnyűnek érezte.

Miért bámulom ennyire a kezeimet? – kérdezte önmagától. – Van bennük talán valami különleges, hogy most, egy sikeres fojtogatás után bütyökről bütyökre megvizsgálom őket?

Közönséges kezek. Nem vastagok, nem vékonyak nem hosszúak, nem rövidek, nem szőrösek, nem csupaszok, nem ápoltak, de mégsem piszkosak, nem ráncosak, de nem is teljesen simák, nem egy gyilkos kezei – de nem is egy ártatlan emberéi. Acton mégis úgy nézett rájuk, mint valami csodára.

A kezek nem mint kezek érdekelték, s az ujjak sem mint ujjak. E szörnyű gyilkosság után az ujjhegyei keltették fel a figyelmét.

A kandallón ketyegett az óra.

William Acton letérdelt Huxley teste mellé, elővett egy zsebkendőt az áldozat zsebéből, és módszeresen nekilátott Huxley nyakát törölgetni. Élénk mozdulatokkal végigdörgölte a halott nyakát, az arcát és a tarkóját. Amikor elkészült, felállt.

A halott nyakát nézte. Aztán a lakkozott padlót. Lassan lehajolt, és előbb csak leheletfinoman érintette meg a zsebkendővel a padlót, majd jó erősen letörölte először a hulla feje mellett, majd a karjai mellett. Aztán az egész test körül feltörölte a parkettát. Feltörölte a padlót egy méterre a testtől. Aztán két méterre. Aztán háromra. Aztán…

Abbahagyta a munkát.

Volt egy pillanat, amikor újra látta az egész házat, a tükrökkel felszerelt előszobát, a faragott ajtókat, a pompás bútorokat, és ismét hallotta szóról szóra mindazt, amit ő és Huxley egy órával azelőtt beszéltek.

Az ujjai Huxley ajtócsengőjén. Huxley ajtót nyit.

– Ó! – A férfi meglepettnek látszik. – Maga az, Acton!

– Hol a feleségem, Huxley?

– Azt hiszi, elmondom magának? Ne álljon ott, maga bolond! Ha üzletről akar beszélni, jöjjön be! Azon az ajtón menjen be a könyvtárba!

Acton akkor megérintette a könyvtárajtót.

– Iszik?

– Kérnék egy pohárral. Nem tudom elhinni, hogy Lily elment, és nem is…

– Van egy palack burgundim. Benyúlna érte a vitrinbe?

Igen, benyúlt érte. Megfogta. Megérintette. – Van néhány nagyon szép kötetem, Acton. Tapintsa meg ezt a bőrkötést! Tapintsa csak meg!

– Nem azért jöttem, hogy könyveket nézegessek, én…

Megérintette a könyveket és a könyvtárasztalt, megfogta a borosüveget és a poharakat.

Acton a padlón guggolva Huxley hideg teste előtt, zsebkendővel a kezében nézte a házat, a falakat, a bútorokat; szeme tágra nyílt, szája remegett, és elborzadt mindattól, amit látott, tapasztalt. Behunyta a szemét, lehorgasztotta a fejét, kezében összegyűrte a zsebkendőt, és az ajkát harapdálta.

Az ujjlenyomatok mindenütt ott voltak. Mindenütt!

– Megfogná a burgundit, khm, Acton? A borosüveget, khm? Finoman az ujjaival, jó? Szörnyen fáradt vagyok. Ugye, megérti?

Egy pár kesztyű.

Mielőtt bármit is csinálna, mielőtt végigtörölné a megérintett tárgyakat, szüksége van egy pár kesztyűre, mert így takarítás közben áruló nyomokat hagyhat mindenütt.

Zsebre vágta a kezét. Végigsétált a házon, míg végül eljutott az előszobába a fogashoz. Huxley kabátja függött rajta.

Kifordította a kabátzsebet.

Nem talált benne kesztyűt.

Acton zsebre dugott kézzel ment fel az emeletre. Fürgén, óvatosan mozgott, vigyázott, nehogy valami ostobaságot kövessen el. Már akkor elkövetett egy szarvashibát, amikor jövetelekor nem viselt kesztyűt (de végül is ő nem tervezte előre a gyilkosságot, és a tudatalattija, amelyben talán ott lapult, hogy bűnt készül elkövetni, nem figyelmeztette arra, hogy kesztyűt kellene húznia), így e mulasztásnak most látta igazán kárát. Valahol a házban lennie kell legalább egy pár kesztyűnek. Sietnie kell, mert megvan rá minden esély, hogy még e késői órában is meglátogatja valaki Huxleyt. Az ilyen nagystílű emberek gyakran isznak együtt otthon és házon kívül, nevetgélnek, kiabálnak, köszönés nélkül járnak-kelnek az utcán. Hat óráig még bőven van ideje: akkorra várhatók ugyanis Huxley barátai, akik érte jönnek, hogy kivigyék a repülőtérre, és onnan elrepülne Mexikóvárosba…

Acton sietve húzogatta ki a fiókokat, s zsebkendővel takarta el a kezét. Hat szobában felnyitott legalább hetven vagy nyolcvan fiókot, de nem tolt vissza egyet sem, hanem ment mindig a következőhöz. Kesztyű nélkül teljesen kiszolgáltatottnak érezte magát. Ha találna egy párat bejárná a zsebkendővel az egész házat és megtisztítana minden apró felületet, ahol ujjlenyomatok lehetnek, mert már egyetlen áruló nyom is megpecsételheti sorsát. Ha nem lesz elég alapos, azzal saját beismerő vallomását írja alá. Ezt teheti egyetlen észre nem vett ujjlenyomat!

Még több fiók. Türelem, nyugalom, elővigyázatosság, mondogatta magának.

A nyolcvanötödik fiók alján talált egy pár kesztyűt.

– Ó, istenem, istenem! – Sóhajtva nekidőlt a szekrénynek. Felpróbálta a kesztyűt, megigazította, begombolta. Puha volt, szürke, vastag és nagyon erős. Most már megcsinálhat bármit a kezével, nem fog nyomot hagyni. Megnézte magát a tükörben, amint orrára teszi a mutatóujját, és a fogát szívogatta.

– NE! – üvöltötte Huxley.

Milyen kegyetlen terv volt.

Huxley a padlóra vetette magát, szándékosan! Ó, milyen kegyetlenül okos ember! Huxley a parkettára vetődött nyomában Actonnal. Ütötték, karmolták, fojtogatták egymást. Birkóztak, mint két mindenre elszánt vadállat. Huxley arrébb csúszott néhány centivel, de Acton fölébe kerekedett, megragadta a nyakát, és teljes erejéből szorította, míg ellenfele végleg ki nem lehelte a lelkét.

William Acton, immár kesztyűvel a kezén, visszament a könyvtárszobába, letérdelt a padlóra, és nekilátott eltüntetni a dulakodás nyomait. Centiről centire súrolta végig a parkettát, míg olyan fényes nem lett, hogy saját feszült, verejtékező arca is látszott benne. Amikor elkészült, az asztalhoz ment: először az asztal lábait törölte le, majd a fogantyúit, és végül a lapját. Észrevett egy fémtálat, rajta ízletes, hamvas héjú gyümölccsel. Fényesre dörgölte a finom ezüstöt, majd kivette belőle a gyümölcsöket, és egyenként megtörölgette őket, kivéve azokat, melyek a tál aljára kerültek.

– Biztos, hogy nem érintettem meg őket – jegyezte meg Acton.

Az asztal fölött egy kép függött a falon.

– Biztos, hogy ehhez sem nyúltam – mondta.

Acton csak állt és nézett.

Tekintete az ajtókra tévedt. Melyik ajtókat használta vajon ma éjjel? Már nem emlékezett. Akkor meg kell törölgetni valamennyit. A kilincseken kezdte: kifényesítette mindegyiket, aztán küszöbtől tetőig végigsúrolta az ajtókat, nem hagyván esélyt a nyomozóknak. Ahogy elkészült, a bútorokhoz lépett, és nekilátott a karosszékeknek.

A szék, amelyikben ül, Acton, egy XIV. Lajos korából származó darab. Ugye, érzi azt a finom anyagot? – kérdezte

– Nem azért jöttem, hogy bútorokról beszélgessünk, Huxley! Lily miatt vagyok itt.

– Ugyan, ne legyen az a nő annyira a szívügye! Tudja, hogy már nem szereti magát. Azt mondta, holnap Mexikóvárosba utazik velem.

– Maga, a pénze és az átkozott bútorai?

– Nagyon szép bútorok, Acton. És kérem, ne kiabáljon velem a házamban!

Ujjlenyomatok vannak az üléshuzaton is.

– Huxley! – William Acton a holttestre pillantott. – Gondoltad volna, hogy meg foglak ölni? Sejtetted-e a hatodik érzékeddel, mint ahogy az én hatodik érzékem érzékelte azt? És nem súgta azt a hatodik érzéked, hogy végig kell vezetned engem a házon, hogy megérintsek, megfogdossak minden könyvet, tálat, ajtót, széket? Voltál-e ennyire ravasz és aljas?

Megtörölte a székeket az összegyűrt zsebkendővel. Akkor eszébe jutott, hogy a holttest is tele van az ő ujjlenyomataival. Odament hozzá, ide-oda fordítgatta, és jó alaposan megtisztogatta mindenütt. Még a cipőit is kifényesítette, noha erre igazán nem volt szükség.

Cipőtisztítás közben hirtelen gondfelhő ült ki Acton arcára. Azon nyomban felkelt, és az asztalhoz sietett.

Kivette a tál alján lévő gyümölcsöket és gondosan megtisztogatta őket.

– Jobb lesz így – suttogta, és visszaballagott a hullához.

Alig ült le, szeme ismét elkerekedett, homlokát pedig fájdalmas ráncok redőzték. Egy másodpercnyi tűnődés után felállt, és újra az asztalhoz ment.

Megtörölgette a képet.

Amíg a képet dörgölte, észrevette, hogy…

A fal.

– Ez őrület – motyogta.

– Áááá! – üvöltötte Huxley, és kivédte Acton ütést. Birkózás közben ellökte magától Actont. Acton elesett, majd felkelt, a falnak támaszkodott, és újra Huxleyra vetette magát. Fojtogatni kezdte ellenfelét. Huxley meghalt.

Acton határozott mozdulattal hátat fordított a falnak. A durva szavak és a küzdelem lassan elhalványultak agyában. Valami mégis arra késztette, hogy végigjárassa tekintetét a szoba négy falán.

– Nevetséges! – mondta.

A szeme sarkából megpillantott valamit az egyik falon.

– Nem is figyelek rá – szuggerálta saját magát… – Gyerünk a következő szobába! Módszeres leszek. Lássuk csak: ő meg én jártunk a hallban, a könyvtárban, ebben a szobában, az ebédlőben és a konyhában.

Mögötte a falon egy aprócska folt éktelenkedett.

Vagy mégsem?

Acton mérgesen hátrafordult.

– Jó, jó, csak a biztonság kedvéért. – mormogta. Odament a falhoz, de nem találta a foltot. Illetve mégiscsak volt rajta egy kicsi. Acton nyomban le is törölte, noha biztosan nem ujjlenyomat volt, Amikor elkészült, a kesztyűs kezével nekitámaszkodott a falnak; nézte a falat, ahogy az túlér a jobb oldalán, a bal oldalán, a lábán és a fején. Csak ennyit szólt csendben:

– Nem. – Fel-alá járatta a tekintetét, és ezt mondta: – Túl sok lenne. Hány négyzetméter lehet vajon? Fütyülök rá! Észre sem vette, hogy a keze lassú, körkörös mozdulatokat tesz, mintha a falat törölgetné.

A kezét és a tapétát bámulta. Aztán a vállán keresztül a másik szoba felé sandított.

– Most oda kell mennem törölgetni – mondta magának, de a keze nem mozdult, nem bírt elszakadni a faltól. Arcvonásai megkeményedtek.

Egyetlen szó nélkül elkezdte súrolni a falat, fel-le, jobbra-balra olyan magasan, ahová csak fel tudott nyújtózkodni, és olyan alacsonyan, ahová le tudott görnyedni.

– Nevetséges! Istenem, mennyire nevetséges!

Biztosnak kell lenned, szólalt meg benne egy belső hang.

– Igen, biztosra kell mennem – ismételte meg.

Végzett az egyik fallal, és aztán…

A másik falhoz lépett.

– Mennyi lehet az idő?

Ránézett az órára. Eltelt hatvan perc. Egy óra múlt öt perccel.

Megszólalt a csengő.

Acton megdermedt. Az ajtóra nézett, majd az órára, aztán ismét az ajtóra, és újra az órára.

Valaki hangosan kopogtatott.

Eltelt egy hosszú pillanat. Acton levegőt sem vett. Fuldokolni kezdett, majd megtántorodott, és úgy érezte, hogy egy magas szikla tetejéről zuhan a semmibe.

– He, ott benn! – kiáltotta egy részeg hang. – Tudom, hogy ott vagy, Huxley! Nyisd ki az ajtót, te szarházi! Én vagyok az, Billy! Úgy berúgtam, mint egy ló… nem is: mint két ló!

– Menj innen! – suttogta Acton szinte hang nélkül.

– Huxley, te bent vagy, hallom, hogy lélegzel! – üvöltötte a részeg.

– Igen, itt vagyok – suttogta Acton, s közben nagyon szerencsétlenül érezte magát.

– A pokolba! – kiáltotta a hang valahonnan távolabbról. Csoszogó léptek hallatszottak, de mind halkabban és halkabban. – A pokolba…

Acton még hosszú ideig állt mozdulatlanul, agyában lüktettek az erek. Amikor végre kinyitotta a szemét, tekintete a fényesre pucolt falra tévedt. Csak most volt bátorsága megszólalni.

– Te bolond – mondta – Ez a fal már kész van. Nem fogok hozzányúlni. Sietnem kell, sürget az idő. Már csak pár órám van addig, amíg azok a csirkefogók meg nem érkeznek. – Azzal hátrafordult.

A szeme sarkából meglátott egy pókhálót. Amíg nem figyelt oda, a kis pókok előbújtak a fal repedéseiből, és szőni kezdték leheletfinom hálójukat. Nem csupán a bal oldali falon, amit egyszer már végigtörölt, hanem a másik hármon is, amihez még nem nyúlt. Valahányszor próbálta meglesni őket, a pókok elbújtak rejtekhelyükre, hogy csak akkor térjenek vissza, amikor ő már elvonult.

– Azok a falak már rendben vannak – mondta félig kiabálva. – Nem nyúlok hozzájuk!

Az íróasztalhoz ment, ahol korábban Huxley ült. Kihúzta a fiókot, és elővette azt, amit keresett. Egy apró nagyítóüveg volt, amit Huxley néha olvasáshoz használt. Kezébe vette a nagyítót, és nyugtalanul a fal mellé lépett.

Ujjlenyomatok.

– De azok nem az enyéim! – Bizonytalanul felnevetett. – Biztos, hogy nem tőlem származnak! Száz százalékig! Talán egy inastól, egy komornyiktól vagy egy szobalánytól!

A fal tele volt velük.

– Nézd ezt meg! – mondta. – Hosszú és vékony. Fogadnék, hogy egy nőé!

– Fogadnál?

– Fogadnék!

– Biztos vagy benne?

– Igen!

– Száz százalékig?

– Persze!

– Megesküdnél rá?

– A fenébe is, hát persze, hogy meg!

– De azért mégiscsak jobb volna letörölni, nem igaz?

– Ó, istenem!

– Le azzal a folttal, Acton!

– Ez pedig itt – gúnyolódott Acton – egy kövér férfi ujjlenyomata.

– Biztos vagy benne?

– Ne kezdd újra! – csattant fel, de azért letörölte. Lehúzta a kesztyűt és a vakító villanyfény felé emelte reszkető kezeit.

– Nézd csak meg, te idióta! Látod a barázdákat? Látod?

– Ez meg semmit sem bizonyít!

– Rendben van! – Dühödten súrolni kezdte a falat kesztyűs kézzel fel-le, jobbra-balra; közben izzadt, morgott, izzadt; lehajolt, felágaskodott és teljesen kipirult.

Levette a kabátját, és egy székre tette.

– Két óra van – mondta, amikor elkészült.

Odasétált a tálhoz, kivette a gyümölcsöket, megtörölgette az alsókat visszatette őket, majd megtörölgette a képet.

Felnézett a csillárra.

Ujjai megrándultak.

Szája nyitva maradt, nyelvével lassan körbenyalta az ajkait.

A csillárra nézett, majd elfordította a tekintetét, aztán a csillárt nézte, majd Huxley holttestét, aztán újra a csillárt a szivárványszínű üveggyöngyökkel.

Megfogott egy széket, a csillár alá állította, rátette egyik lábát, majd levette, és a széket nagy erővel a sarokba hajította.

Közben harsogva nevetett. Aztán kiszaladt a szobából, az egyik falat még mindig súrolatlanul hagyva.

Az ebédlőben az asztalhoz ment.

Megmutatom magának a gregorián étkészletemet, Acton mondta Huxley. Ó, az a kenetes, behízelgő hang!

– Nincs rá időm – felelte Acton. – Látnom kell Lilyt, és…

– Ugyan már! Legalább vessen egy pillantást erre az ezüstre: remekbe szabott ötvösmunka!

Acton megállt az asztal mellett, ahová akkor az étkészletet tették. Hallotta újra Huxley hangját, emlékezett minden érintésre, mozdulatra.

Megtörölgette a kanalakat és a villákat, de még a kerámiatányérokat is levette a falról…

– Ez egy csodaszép kerámia Gertrude és Otto Natzlertől, Acton. Ismeri a munkáikat?

– Valóban gyönyörű.

– Vegye kézbe, és fordítsa meg! Nézze meg: kézzel formálták, mégis olyan vékony, akár a tojáshéj, szinte hihetetlen. És az a csodálatos obszidiánzománc! Fogja meg nyugodtan, egyáltalán nem haragszom érte!

FOGJA MEG NYUGODTAN! VEGYE KÉZBE!

Acton váratlanul felzokogott. Nekivágta az edényt a falnak. Az diribdarabra tört, a cserepek szétszóródtak a padlón.

Egy pillanattal később már a földön térdelt. Meg kell találnia minden darabot az utolsó szilánkig! Nyomorult idióta, mondogatta magának, s közben a fejet rázta, kinyitotta-becsukta a szemét, és az asztal alá mászott. Keress meg minden darabot, te hülye, egyetlen cserép sem maradhat! Nyomorult idióta! Összeszedte, amit talált. Vajon megvan-e mind? Megnézte; hogy talál-e még cserépdarabokat az asztalon. Benézett az asztál alá, aztán a székek és a szekrény alá. Egy gyufaláng fényénél rábukkant még egy darabkára, majd némiképp megnyugodva elkezdte tisztogatni a cserepeket, de olyan műgonddal, mintha drágakövek lennének. Amikor kész lett, a fényesre dörgölt asztalra rakta mindet.

– Gyönyörű kerámia, Acton. Gyerünk, vegye kézbe nyugodtan!

Acton fogta a kendőt, és letörölgette az asztalt, a székeket, az ablaktáblákat, a küszöböket, a kárpitokat, majd felsúrolta a padlót. A munkában leizzadt, zihált: levetette hát trikóját, és megigazította kesztyűjét.

– Meg akarom mutatni magának a házamat, Acton – mondta Huxley. – Jöjjön velem…

És Acton elkezdte törölgetni a konyhaedényeket, az ezüstből készült vízcsapot, a tálakat. Most már teljesen kiment a fejéből, hogy mit érintett meg és mit nem. Huxley és ő sokáig időztek a konyhában. Huxley leplezte az idegességét, amit egy potenciális gyilkos jelenlétében érzett: talán éppen azért hozta őt a konyhába, hogy legyen a keze ügyében kés. Sokáig ténferegtek ott, hozzányúltak ehhez is, ahhoz is, de arra nem emlékezett, hogy pontosan hány tárgyat érintett meg. Jobbnak látta hát, ha akkurátusan végigtöröl mindent. Amint végzett a konyhával, visszament abba a szobába, ahol Huxley holtteste feküdt.

Kétségbeesett ordítás hagyta el torkát.

Elfelejtette lesúrolni a szoba negyedik falát! És amíg odavolt, a piszkos falból előbújtak a kis pókok, és összemászkálták a szoba többi falát, amiket ő egyszer már tisztára súrolt! A plafonon, a csilláron, a sarkokban, a padlón milliónyi leheletfinom pókháló lógott. Pici, pici kis hálócskák nem nagyobbak, mint az ő ujjlenyomata!

– Úgy látta, hogy a pókok beszőtték a képet, a gyümölcsöstálat, a holttestet és a padlót. Nyomok voltak a papírvágó késen, a fiókokon, az asztallapon, nyomok, nyomok, nyomok mindenütt.

Vadul nekilátott a padlót feltörölni. Arrébb gurította a holttestet és sírva lemosta tetőtől talpig, aztán felkelt, s egyenként megtörölgette a tál alján lévő gyümölcsöket. Ezután széket rakott a csillár alá, felállt rá és megtisztogatta a csillár minden apró függőjét. Úgy csilingeltek, akár egy kristálytamburin. Helyére rakta a széket, megtörölgette a kilincseket, majd újra székre állt, végigsúrolta a falakat, aztán a konyhába ment egy seprűért, leseperte vele a pókhálókat a mennyezetről; aztán megtörölgette a tál alján lévő gyümölcsöket, megmosta a holttestet, a kilincseket, az ezüst étkészletet; majd rátalált a lépcsőkorlátra és felment az emeletre.

Három óra! Mindenütt órák ketyegtek fülsiketítő zajjal. Lent tizenkét szoba volt, fent nyolc. Acton próbálta megbecsülni a négyzetmétereket, és tudta, hogy rengeteg időre van szüksége. Száz szék, hat dívány, huszonhét asztal, hat rádió. Fent, lent és középen. Elhúzta a bútorokat a fal mellől, és zokogva letörölte róluk a sokéves porréteget, majd feltámolygott a lépcsőkön, és törölt, súrolt; sepert, mosott, mert ha akár egyetlen ujjlenyomat is marad valahol, az számára egyenlő a végzettel. Alapos munkát kellett végeznie, pedig már elmúlt négy óra, és fájtak a karjai, szeme bedagad; de lassan haladt előre remegő lábakkal, leszegett fejjel; súrolt, pucolt, ment hálószobáról hálószobára, kamráról kamrára.

Reggel fél hétkor találtak rá.

A padlásszobában.

Az egész ház ragyogott a tisztaságtól. A vázák fényesek voltak, akár a csillagok. A székek mintha újak lettek volna. A bronz– és réztárgyak pompáztak. A padló csillogott. A lépcsőkorlát fénylett…

Szikrázott minden a tisztaságtól.

A padlásszobában találtak rá: éppen súrolta az ócska bőröndöket, az ócska képkereteket, az ócska székeket, a régi játékokat, zenedobozokat, vázákat, evőeszközöket és a poros pénzérméket, amelyek még a polgárháború idejéből származtak. A szoba közepén ült, amikor egy rendőrtiszt pisztollyal a kezében mögé lopakodott.

– Kész!

Amint vezették ki a házból, Acton még megtörölte zsebkendőjével a bejárati ajtó kilincsét, majd győzedelmes mosollyal bevágta maga mögött az ajtót.

A repülőszerkezet

Időszámításunk szerint 400-ban Jüan császár ült Kína trónján. Abban az évben bőséggel esett az eső, így jó termést ígértek a földek, s az emberek is viszonylag elégedettek voltak.

Kora reggel, az új év második hónapjának első napján Jüan császár éppen teát szürcsölt és legyezőjével hűsítette az arcát, amikor hirtelen arra lett figyelmes, hogy egy szolga lélekszakadva rohan felé a skarlátvörös csempékkel kikövezett kerti ösvényen.

– Uram, uram, csoda történt!

– Igen mondta a császár –, a levegő illatos ezen a reggelen.

– Nem, nem, egy valódi csoda! – lihegett a szolga, és mélyen meghajolt.

– A tea oly ízletes a számban, biztosan ez az a csoda.

– Nem, nem, felség.

– Hadd találjam ki akkor… felkelt a nap, és új reggel köszöntött reánk. Vagy a tenger ragyogóan kék. Ezek a legnagyobb csodák a mai napon.

– Felség, egy ember repül a levegőben!

– Micsoda? – A császár kezében megállt a legyező.

– A saját szememmel láttam, hogy egy ember szárnyakkal repül. Hangot hallottam az égből, és amikor felnéztem, egy sárkányt láttam egy emberrel a szájában. A sárkány papírból és bambuszból készült, és olyan színű volt, mint a nap és a fű.

– Korán van még – bólintott a császár –, csak most ébredtél fel egy álomból.

– Tényleg korán van, de az nem álom volt, hanem valóság. Jöjj velem, és magad is látni fogod!

– Ülj ide mellém! – szólt a császár. – Igyál egy kis teát! Nagyon különös… már persze ha valóban igaz… hogy egy ember repülni tud. Most van időd átgondolni, amit láttál, én pedig magamban felkészülök erre a látványosságra.

Mindketten teáztak.

– Kérlek, induljunk! – szólalt meg végül a szolga – Különben még elmegy.

A császár megfontoltan feltápászkodott.

– Most megmutathatod, mit láttál.

Kisétáltak a kertbe, átvágtak a gyepen, majd továbbmentek egy kis hídon és egy ligeten keresztül, fel egy aprócska dombra.

– Ott! – mutatta a szolga.

A császár az ég felé emelte a tekintetét.

És valóban: a levegőben egy ember repült, nem túl magasan, mert még a nevetését is hallották; egy ember, akire színes papírból és bambuszból készült szárny volt aggatva, hátul pedig egy csodaszép sárga farok; és egyre csak szállt, mint egy hatalmas madár vagy mint egy új sárkány az ősi sárkányok földjén.

Az ember lekiabált nekik a hűvös reggeli szélben.

– Repülök, repülök!

A szolga visszaintegetett neki…

– Igen, látjuk!

Jüan császár nem mozdult. Nézte, ahogy a kínai Nagy Fal lassan alakot ölt a felszálló párában a zöld hegyek mögött. Olyan volt, mint egy óriás kőkígyó, mely méltóságteljesen tekereg végig a messzi földeken. Az a csodálatos fal időtlen idők óta megvédte őket az ellenséges hordáktól, és őrizte a békét, hogy a birodalom virágozhassék. Látta a várost a folyó partján, látta az utat és a hegyeket, s lassan kezdett feleszmélni.

– Mondd csak – fordult a szolgához –, látta még valaki rajtad kívül a repülő embert?

– Én láttam egyedül, felség – válaszolta a szolga, és mosolyogva integetett az ég felé.

A császár tűnődve bámulta az embert a repülő szerkezettel, majd így szólt:

– Hívd öt le hozzám!

– Hé, gyere le, gyere le! A császár beszélni kíván veled! – kiabálta a szolga, kezét tölcsérként használva a szája előtt.

A császár minden irányba szétnézett, míg a repülőember lassan ereszkedett le a reggeli szélben. Meglátott egy parasztot, aki már korán reggel kijött a földjére, és most szájtátva bámult az égre. A császár jól megjegyezte, hol állt a paraszt.

Eközben az ember nagy papírzörgések közepette leszállt. Egy kicsit botladozva bár, de tiszteletteljesen odasétált a császárhoz, és földig hajolt az öregember előtt.

– Mit vittél véghez? – kérdezte a császár.

– Repültem az égben, felség – válaszolta az ember.

– Mi az, amit véghezvittél? – tette fel a kérdést újra a császár.

– Hiszen az előbb már megmondtam – felelte a repülő ember meglepetten.

– Semmit sem mondtál. – A császár kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a finom papír és a madárszerű vázat. Olyan hűvös illata volt, biztosan a széltől.

– Hát nem gyönyörű, felség?

– De igen, túlságosan is az.

– Ez az egyetlen darab a világon! – mosolyodat el az ember. – Én vagyok a feltalálója.

– Az egyetlen az egész világon?

– Megesküszöm rá!

– Ki tud még róla?

– Senki. Még a feleségem sem, mert azt, hinné, hogy megbolondultam. Ő úgy gondolta, hogy papírsárkányt készítek. Az éjjel felkeltem, és elballagtam a sziklákhoz, messzire. Amikor felkelt a nap és feltámadt a reggeli szél, összeszedtem minden bátorságomat, felség, s leugrottam a szikláról. Repültem! De erről a feleségem nem tud.

– Akkor jól van – szólt a császár. – Gyere velem!

Visszasétáltak a nagy házba. A nap már magasan fenn járt az égen, a fű illata üdítően illatozott. A császár, a szolga és a repülőember megálltak a kert kellős közepén.

A császár összeverte a tenyerét.

– Hé, őrök!

Az őrök nyomban ott teremtek.

– Fogjátok le ezt az embert!

Az őrök megragadták a repülőembert.

– Hívjátok a hóhért! – parancsolta a császár.

– Mi ez? – kiáltotta rémülten a repülőember. – Mit követtem el? – Ficánkolni edzett az őrök szorításában, s hátán a repülőszerkezet csak úgy recsegett-ropogott.

– Itt van egy ember, aki megalkotott egy gépet – szólt a császár –, és mégis azt kérdi tőlünk, hogy mit vitt véghez. Ő maga nem tudja. Számára csak az volt a fontos, hogy alkosson, de azzal már nem törődött, hogy mi célból alkot.

A hóhér futva érkezett egy éles ezüstbárddal a kezében. Meztelen, izmos karja készen állt a végzetes csapásra, arcát fehér csuklya fedte.

– Egy pillanat – mondta, a császár, s az egyik közeli asztalhoz lépett. Egy szerkezet feküdt rajta, amit ő maga készített. A császár leakasztott a nyakából egy aprócska aranykulcsot. Beillesztette a kulcsot a formás kis masinába, felhúzta azt, és ezzel beindította.

A masina nem volt más, mint egy kert, nemesfémekből és drágakövekből felépítve. Madarak énekeltek picike aranyfákon, farkasok sétáltak a miniatürizált erdőben, apró emberkék járkáltak legyezővel a kezükben a napon és az árnyékban hallgatták a smaragdból készült madarakat, mellettük pedig hihetetlenül kicsiny szökőkutak csilingeltek.

– Hát nem gyönyörű? – kérdezte a császár. – Ha megkérdeznéd, hogy miért csináltam mindezt, én tudnék rá válaszolni. Alkottam madarakat, hogy énekeljenek, erdőket, hogy susogjanak, és embereket, hogy sétáljanak a fák között és élvezzék az árnyékot és a madárdalt. Ezt vittem én véghez.

– Ó, nagy császár! – esedezett térden állva a repülőember, s könnycseppek gördültek le az arcán. – Én is valami hasonló dolgot vittem véghez! Megtaláltam a szépséget. Szálltam a reggeli szél szárnyán. Lenéztem az alvó házakra és a kertekre. Éreztem a tenger illatát, és láttam is azt messze fenn a dombok fölött. Szárnyaltam, mint a madár, és ó, el sem tudom mondani, milyen szép odafenn az égen, ahol csak a szél volt a társam, ő röpített engem, mint valami pihét. Nincs szó arra, mily illatos akkor a levegő! És oly szabadnak éreztem magam! Ez is gyönyörű, nagy császár, legalább annyira szép, mint a te kerted!

– Igen – felelte a császár szomorúan –, biztosan igazad van. Lélekben én is repültem veled az égen, és annyira szerettem volna megtudni: milyen ott fenn? Mit lehet látni a messzi tájakból? Hogy néznek ki a házak és az alattvalóim? Mint a hangyák? Milyenek a távoli városok, ahol még mindenki alszik?

– Akkor kegyelmezz nekem!

– De vannak olyan idők – folytatta a császár még szomorúbban –, amikor az embernek fel kell áldoznia egy apró szépséget, ha meg akarja tartani a többi örömét, amit az életben már megszerzett. Tőled éppen nem félek, de félek egy másik embertől.

– Kitől?

– Olyan valakitől, aki meglátván alkotásodat, szintén készít repülőszerkezetet színes papírokból és bambusznádakból. De annak az embernek – gonosz arca és gonosz szíve lesz, és a szépség menten eltűnik. Ettől az embertől félek én.

– De miért? Miért?

– Ki az itt közületek, aki meg merné jósolni: soha nem következhet be hogy egy ember készít egy ugyanilyen szerkezetet papírból és lécekből, hogy aztán az égbe repüljön, és hatalmas köveket dobjon a kínai Nagy Falra?! – dörögte az uralkodó.

Senki nem szólalt meg.

– Üssétek le a fejét! – parancsolta a császár.

A hóhér lesújtott a bárddal.

– Égessétek el a sárkányt és ennek az embernek a testét, majd a hamvakat temessétek egy helyre! – adta ki a parancsot az uralkodó.

A szolgák engedelmeskedtek.

A császár most ahhoz az alattvalójához fordult, aki először meglátta a repülőembert.

– Tartsd a szád! Az egész csak egy álom volt, szomorú, ám mégis szép álom. És mondd meg annak a parasztnak, aki szintén látott mindent a földjéről, hogy jobb lesz, ha mélyen hallgat! Ha bármi eljut az emberek fülébe, te és a paraszt egy órán belül halottak vagytok.

– Kegyelmes vagy, nagy császár.

– Nem, nem vagyok kegyelmes – felelte az öreg császár. Észrevette, hogy a kerítésen túl az őrök már égetik a papírból és bambuszrudakból készült szerkezetet, mely nemrég még a szél szárnyain szállt. Látta, hogy a fekete füst gomolyogva tör az ég felé. Látta, hogy az őrök gödröt ásnak amibe majd a hamut fogják temetni. – Mit ér egy ember élete millióké mellett? Ebből a gondolatból merítek vigaszt.

Leakasztotta a kulcsocskát a nyakában függő láncról, és még egyszer felhúzta vele a miniatűr kertet. Csak állt, és némán bámulta a Nagy Falat, a békés várost, a zöld rizsföldeket, a folyókat és a patakokat. Felsóhajtott. Az aprócska kertben halkan felzümmögött a rejtett gépezet, és minden mozgásba lendült: apró emberek sétáltak az erdőben, apró arcocskák csillogtak a napsütötte tisztáson és a fácskák között kék és sárga színű énekesmadarak szálltak, a piciny ég felé.

– Ó – mondta a császár, és lassan lehunyta a szemét. – Nézd a madarakat, nézd a madarakat!

A pusztító

Az épület minden zugából zene szólt. A féli elhaladt egy ajtó eláll, s A víg özvegy dallamai szűrődtek kifelé. Egy másik szobában az Egy faun délutánját hallgatta valaki. Harmadik ajtó: Csókolj meg újra. A férfi továbbhaladt a folyosón, amikor hirtelen a Kardtánc zenéje csapta meg a fülét: cimbalom szólt, dob dübörgött, cintányér zörgött. Mindez gyorsan elhalkult, amint továbbsietett. Keresztülvágott a várószobán, ahol egy titkárnő hallgatta bezsongva Beethoven Ötödik szimfóniáját. A nő nem is vette észre a férfit, annyira elmerült a muzsika élvezetében.

A csuklóján hordott minirádió csipogni kezdett.

– Igen?

– Lee vagyok, apa. Ne feledkezz el a jutalékomról!

– Rendben van, fiam. Ne haragudj, de most sok a dolgom.

Éppen csak emlékeztetni akartalak, apa – mondta a minirádió. Csajkovszkij Rómeó és Júliá-ja csendült fel és visszhangzott végig a hosszú folyosókon.

A pszichiáter sétált tovább a rengeteg irodán keresztül. Körülötte egy egész kis zenei kavalkád szólt: Stravinsky felelgetett Bachnak, Haydn sikertelenül próbálta túlharsogni Rahmanyinovot, Schubertet pedig, Duke Ellington múlta felül hangerőben. A pszichiáter menet közben udvariasan bír fingatott a dúdoló titkárnőknek és a fütyülő orvosoknak,

Amikor végre beért a saját irodájába, szólt a gyorsírójának – aki szintén dúdolt valamit –, hogy ellenőrizzen néhány iratot, ő maga pedig felhívta telefonon a rendőrkapitányt. Néhány perc múlva kigyulladt a piros jelzőlámpa, és meg szólalt a mennyezetbe épített hangszó.

– Őrizetes beszélőre előállítva a kilences szobában.

A pszichiáter a szomszédos ajtóhoz sétált, kinyitotta, belépett a kilences szobába, majd becsukta maga mögött az ajtót.

– Menjen el! – szólt a fogoly mosolyogva.

A pszichiáter megdöbbent ettől a mosolytól. Kellemesen melegen és ragyogóan hatott; szinte otthonos fényt varázsolt a szobába. Hajnal a sötét hegyek fölött, déli napsütés az éjszaka kellős közepén – ezt jelentette a mosoly. Okosan csillogó acélkék szempár várta a következd tortúrát.

– Azért vagyok itt, hogy segítsek – kezdte összehúzott szemöldökkel a pszichiáter. Valami nem volt rendben a szobával. Próbált visszaemlékezni arra, amikor bejött, s óvatosan körülnézett:

A fogoly felnevetett:

– Ha azon töpreng, hogy miért van itt ilyen nagy csend: nos, épp az előbb vertem szét a rádiót.

Egyszakos; gondolta a doktor.

A fogoly kitalálta a pszichiáter gondolatát, és elmosolyodott.

– Csak az olyan gépekkel vagyok erőszakos, amelyek állandóan zajt csapnak.

Rádióalkatrészek és zsinórok hevertek szétszólva a szürke szőnyegen. A pszichiáter megpróbálta ezt figyelmen kívül hagyni, és leült szemben a beteggel. A szobában szokatlan csend honolt, mintha nagy vihar közelegne.

– Ön Mr. Albert Brock, aki Pusztítónak hívja magát?

Brock készségesen bólintott.

– Mielőtt elkezdenénk… – mondta a beteg, és kezét kinyújtva ügyes mozdulatokkal lecsatolta a minirádiót a doktor csuklójáról. Szájába vette az apró szerkentyűt, szétharapta, mint mókus a diót, majd visszaadta a megrökönyödött pszichiáternek. Mindezt olyan arccal végezte, mintha nagy szívességet tenne valakinek.

– Így már sokkal jobb.

A pszichiáter meredten bámulta a készülék roncsait. – Ez az életvitel elég sokba kerülhet magának.

– Nem érdekel – mosolyodott el a beteg. – Ahogy a régi dal mondja: "Ne érdekeljen, mi van velem!" – Magában dúdolgatott.

A pszichiáter csak most kérdezte meg: – Kezdhetjük?

– Remek! Az első áldozatom… vagy legalábbis az elsők egyike… a telefonom volt. Beledobtam a konyhai lefolyóba. Az persze rögtön eldugult. Utána szétlőttem a televíziót.

– Hm! – dünnyögte a pszichiáter.

– Beleeresztettem hat golyót a képernyőbe. Gyönyörűen csörömpölt, mintha egy csillár zuhant volna a földre.

– Szép gondolat.

– Köszönöm. Mindig arról álmodoztam, hogy egyszer író lesz belőlem.

– Szeretném, ha elmondaná, hogy mikor kezdte megutálni a telefont.

– Már gyermekkoromban féltem tőle. A nagybátyám csak úgy hívta, hogy Szellemgép. Hang test nélkül. A frász tört ki, valahányszor megszólalt. Később, amikor már felnőttem, sem sikerült megbarátkoznom vele. Számomra a telefon nem csupán személytelen eszköz volt. Ha úgy tartotta kedve, hagyta, hogy az én valódi személyiségem haladjon végig a vezetékeken. Ha rossz passzban volt, csak egy személytelen, fémízű hang szólalt meg a vonal másik végén, melyhól hiányzott minden melegség. Az ember telefonálva könnyen elszólja magát, mert a telefon nem hitelesen közvetíti azt, amit mondani akarunk. Én tehát mindig is bizalmatlan voltam vele szemben. Ráadásul a telefon olyan kényelmes eszköz: csak ül az asztalon és szinte követeli, hogy felhívj valakit, akinek pedig egyáltalán nincs ínyére a hívásod. A barátaim szüntelenül hívtak, hívtak engem telefonon. Nekem pedig semmire sem volt időm. Ha nem a telefon csöngött, akkor szólt a televízió, rádió; lemezjátszó. Ha ezek véletlenül mégsem voltak bekapcsolva, akkor elhallatszott hozzám a sarki mozi, ahol a filmek mellett reklámokat is vetítettek. Úgy éreztem, hogy már az égen a felhőkből is reklámok szólnak, és nem eső esik belőlük, hanem szappanhab. Ha szünetelt a Felhő szappan reklámozása, akkor Mozzek zenéje szólt minden étteremben. Reklám és zene szólt akkor is, amikor reggelenként busszal mentem a munkahelyemre. Ha nem szólt a zene; akkor ment az irodák közti kommunikáció, mert ott hordtam a csuklómon a minirádiót, amin minden öt percben bejelentkezett vagy a feleségem vagy egy barátom. Mi olyan csábítóan kényelmes ezekben a modern eszközökben? Az átlagember így gondolkodik: "Itt a rádiótelefon a csuklómon, miért ne csörgetném fel a jó öreg Joe-t? Halló, halló!" Én nagyon szeretem a barátaimat, a feleségemet, az embereket, de amikor a feleségem minden percben felhív, és megkérdi: "Hogy vagy, drágám?"; odacsönget egy barátom, és rákezdi: "Van egy új viccem. Elmegy egy fickó…"; végül pedig egy idegen hang jelentkezik be: "A Rá-go Kft. ügynöke vagyok, Ön melyik rágógumit szereti a legjobban?", hát akkor…

– Hogyan érezte magát azon a bizonyos héten?

– Betelt a pohár. Azon a délutánon megtettem azt, amit az irodában is megtettem.

– Mi volt az?

– Beleöntöttem egy pohár vizet a telekommunikaciós rendszerbe.

A pszichiáter ezt feljegyezte magának.

– És rövidzárlat lett?

– Ujjé, de még mekkora! A titkárnők fejvesztve rohangáltak. Micsoda felfordulás támadt!

– Aztán egy időre jobban érezte magát, ugye?

– Remekül! Délben jutott az eszembe, hogy szét kellene taposnom a rádiótelefonomat. Közvetlenül előtte felhívott egy erőszakos hang, és ezt mondta "Közvéleménykutató Intézet. Ön mit ebédelt ma?" Erre persze bedühödtem; és ízzé-porra zúztam a rádiótelefont.

– Örömet okozott ez magának?

– Szinte újjászülettem tőle! – Brock összedörzsölte a tenyerét. – Miért is nem robbantottam ki egy egyszemélyes forradalmat, hogy megszabadítsam az emberekei a "kényelmet szolgáló berendezésektől"? "Kinek a kényelmét szolgálják?", üvöltöttem. A barátaimét: "Hé, Al, gondoltam, hogy felhívlak az öltözőből itt Green Hillsben. Az előbb egy eszméletlenül nagy lyukat ütöttem! Eszméletlenül nagyot, Al! Gyönyörű nap ez a mai! Most éppen whiskyt iszogatok. Gondolom, örülsz, Al, hogy hívtalak!" Az irodámét: valahányszor autóban ültem, nem volt egy perc, hogy ne lettem volna vonalra kapcsolva! Vonalra kapcsolva? Inkább vonalra kötve! Vagy láncolva! Rövidhullámon jelentkező hangok kővettéé minden lépésemet. Nem hagyhattam úgy el az autómat; hogy előtte be ne szóltam volna: "Megálltam egy benzinkútnál vécézni". "Rendben, Brock, de igyekezzen!" "Brock, mi tartott ilyen hosszú ideig?" "Elnézést, uram!" "Ne forduljon elő legközelebb!" "Rendben, uram!" Tudja, doktor; hogy mit csináltam? Vettem egy doboz francia– csokoládéfagylaltot, és bekentem vele a rádió adó-vevőmet.

– Volt valami különös oka arra, hogy éppen francia csokoládéfagylaltot kent a rádióra?

Brock gondolkodott egy kicsit, majd elmosolyodott.

– Az a kedvencem.

– Ó! – mondta a doktor.

– Azt gondoltam, hogy ami nekem jó, az a rádiónak is jó lesz.

– Mi adta az ötletet, hogy éppen fagylaltot kenjen az adóvevőre?

– Nagyon meleg volt aznap.

A doktor megállt a jegyzetelésben.

– És mi történt aztán?

– Csend lett. Istenem, de csodálatos volt! Addig égész nap szólt a rádió: Brock menjen ide, Brock menjen oda, Brock ellenőrizze ezt, Brock ellenőrizze azt, oké Brock, egy óra múlva ebéd, Brock, vége az ebédidőnek; Brock, Brock, Brock. Olyan volt az a csend, mintha fagylaltőr tettem volna a fülembe.

– Úgy tűnik, nagyon szereti a fagylaltot;

– Vezettem tovább, s élveztem a csendet. Úgy éreztem, mintha bársonnyal simogatnának. Csend honolt. Egy egész hosszú óráig. Csak ültem az autómban, mosolyogtam, s érezni véltem a testemen a bársonyt. Megrészegültem a szabadságtól!

– Folytassa!

– Aztán az az ötletem támadta hogy be kellene szereznem egy hordozható diatermikus készüléket. Kibéreltem egyet, és aznap este magammal vittem a buszon. Ott ültek a fáradt utasok, csuklójukon a minirádióval, és a feleségükkel beszéltek: "Most a Negyvenharmadiknál vagyok, most a Negyvennegyediknél, itt vagyok a Negyvenkilencediknél, most fordultunk a Hatvanegyedikre." Az egyik férj átkozódott: "Szedd a sátorfádat abból a kocsmából, az istenit neki, s menj haza, és csináld a vacsorát, mert már a Hetvenediknél járok!" A busz rádiója a Mesél a bécsi erdő-t játszotta, majd egy kanári énekelt elragadtatottan az első osztályú madáreleségről. És akkor bekapcsoltam a diatermikus készüléket! Statikus zörejek! Interferencia! Férjek és feleségek közt megszakadt a kapcsolat: A férjek nyugodtan tűnődhettek irodai bosszúságaikon. A feleségek nyugodtan fegyelmezhették vásott gyermekeiket. A Mesél a bécsi erdő elnémult, a kanári befogta a csőrét. Csend leit! Szörnyű, váratlan csend. A busz utasai kénytelenek voltak egymással beszélgetni. Pánik tört ki köztük. Nyers, állati pánik!

– Elfogta magát a rendőrség?

– A busznak meg kellett állnia. Hiszen elhallgatott a zene, a férjek és a feleségek elszakadtak egymástól. Zűrzavar, tülekedés, káosz mindenütt. Az emberek rémülten ugrabugráltak, mint a ketrecbe zárt mókusok. Csakhamar megérkezett egy mentőosztag, akik rögtön rájöttek, honnan fúj a szél. Figyelmeztetésben részesítettek, megbírságoltak, és elkobozták a diatermikus készüléket.

– Mr. Brock, megjegyezhetem, hogy az ön módszere nem igazán praktikus? Ha annyira utálja a buszrádiókat, irodai rádiókat és a személyi adó-vevőkét, miért nem alapítja meg a Rádiógyűlölők Szövetségét, nyújt be petíciókat, él személyi és alkotmányos jogaival? Végül is demokráciában élünk.

Én vagyok az, akit kisebbségnek szokás nevezni – válaszolta Brock. – Csatlakoztam én már nem egy szövetséghez, szervezethez, nyújtottam be petíciót, tettem bírósági feljelentést. Éveken át tiltakoztam. Mindenki kinevetett. Mindenki más szerette a buszrádiókat és a reklámokat, egyedül én lógtam ki a sorból.

– Akkor úgy kellett volna felfognia, mint a jó katonának, nem gondolja? A többség szava a döntő.

– De ők már túl messzire mentek. Ha egy kis zene és egy kis. "állandó személyes kapcsolat" annyira kellemesnek bizonyult, ők úgy gondolták, hogy sok belőle még kellemesebb lesz. Kezdtem megvadulni! Valahányszor hazaértem, a feleségem mindig hisztérikusan fogadott. Miért? Mert fél napig teljesen el volt szakítva tőlem. Emlékszik, hogyan tapostam szét a csuklórádiómat? Nos, azon az éjjelen elhatároztam, hogy elpusztítok mindent a házamban.

– Biztos abban, hogy ezt így akarja velem lejegyeztetni? – Ez rá a legjobb kifejezés. Elpusztítani. Az én otthonom egyike a folyton beszélgető, dünnyögő, időjárásjelentő, versolvasó, regényszavaló, csengő-bongó, altatódúdoló házaknak. Olyan ház, amelyik operát vinnyog a füledbe, ha zuhanyozol, és spanyolul tanít, ha éppen alszol. Az a sok elektronikus vacak teljesen az agyára megy az embernék. Még a sütő is beszél: "Kész az almáslepény!" vagy "Én vagyok a marhasült, önts nyakon egy kis zsírral!" és még hasonló marhaságok. Az ágyak álomba ringatnak este, és felráznak reggel. Egy ház, mely egyáltalán nincs tekintettel az ember re: A bejárati ajtó felcsattan: "Sáros a Iába, uram!" Elektronikus házzá kutya rohan utánad, és felszippantja a cigarettahamut, amit elejtesz, Istenem, ó, Istenem!

– Csendesebben! – csitította a pszichiáter.

– Emlékszik arra a Gilbert és Sullivan-dalra, hogy Megvan a listámon, ami még hiánytik? Az egész estémet azzal töltöttem, hogy listát készítettem a sérelmeimről. Következő reggel vettem egy pisztolyt. Direkt besároztam a lábam. A bejárati ajtó egyből felvisított: "Piszkos láb, sáros láb! Lábtörlő vár reád!" Belelőttem a szemét ajtó kulcslyukába. Berohantam a konyhába, ahol a sütő éppen siránkozott: "Fordíts meg!" Az omlett közepébe eresztettem a golyót. Ó, hogy sistergett és vinnyogott: "Rövidre zártak!" Csörgött a telefon, akár egy rossz gyerek. Bedobtam a lefolyóba. Azt viszont ki kell jelentenem, hogy a lefolyó ellen nem tudok mit felhozni, az csak egy ártatlan kívülálló volt. Most már sajnálom, mert egy igen hasznos eszköznek számított a háztartásban; soha nem szólt egy szót sem, a nap legnagyobb részében dorombolt, mint egy alvó oroszlán, és eltüntette a hulladékainkat. Mindenképpen megjavíttatóm. Aztán mentem, és szétlőttem a televíziót, azt az alattomos bestiát, azt a Medúzát, aki naponta egymilliárd embert dermeszt kővé; azt a szirént, aki hívott, énekelt és ígért, de mégis oly keveset adott. Ekkor nyitotta rám az ajtót a feleségem. Nemsokára jött a rendőrség. És most itt vagyok.

Boldogan hátradőlt, és rágyújtott egy cigarettára.

– És az nem zavarta magát, hogy az adó-vevő, a telefon, az irodakommunikációs rendszer és a buszrádió mind más tulajdona volt?

– Lelkiismeret-furdalás nélkül elpusztítanám mindet még egyszer.

A pszichiáter mereven a beteg szemébe nézett, akinek arcáról nem fagyott le a lefegyverző mosoly.

– Nincs szüksége az elmegyógyászati irodánk segítségére? Magától is kész levonni a következtetéseket?

– Ez még csak a kezdet – felelte Mr. Brock. – Én vagyok annak a kisebbségnek az élharcosa, akik belefáradtak a zajba, akiket folyton kihasználnak, arrébb löknek, leszólnak. Nem bírom már, hol mindenütt üvölt a zene, mindig beszélnem kell valakivel, ezt kell tennem, azt kell tennem, egyszer itt, egyszer ott. Láthatja. Kitört a lázadás: Az én nevein bekerül majd a történelembe!

– Hm! – A pszichiáter gondterheltnek látszott.

Persze ez időbe fog kerülni. Először minden olyan csodálatosnak tűnt. Az ötletes tárgyak, a praktikus használat megkönnyítették a dolgunkat: szinte már játékok voltak. Aztán az emberek túlzásokba estek, túl messzire mentek, és teljesen becsavarodtak. Nem tudtak és nem akartak viselkedésükön változtatni. Racionalizálták a tudatukat is, mint minden mást. "Modern világunk" – mondták. "Kényelem" érveltek. "Magas fokú szervezettség" – hangoztatták. De az én szavaim is termékeny talajra hullottak. Ót nappal ezelőtt teljes nyilvánosságot kaptam: szerepeltem a tévében és a rádióban. Most már több millióan tudnak rólam: Ellenőrizze a pénzügyi rovatokat! Bármikor, akár ma is. Látni fogja, hogy az eladott francia csokoládéfagylalt mennyisége hirtelen megemelkedett.

– Idom – mondta a pszichiáter.

– Visszamehetnék most a cellámba, ahol még hat hónapig élvezhetem egyedül a csendet?

– Igen – válaszolta halkan a pszichiáter.

– Ne aggódjon miattam! – tápászkodóit fel Mr. Brock. Én most sokáig ülni fogok, s fülemet simogatja majd a bársonyos, puha csend.

– Hm – dünnyögött a pszichiáter, és elindult az ajtó felé. – Viszlát! – köszönt el Mr. Brock.

– Viszlát! – mondta a pszichiáter.

A doktor megnyomott egy rejtett gombot, mire kinyílt az ajtó. Kiment, és Kulcsra zárta maga mögött az ajtót. Egyedül sétált végig a folyosókon. Útjának első húsz méterén a Varázsfuvola kísérte. Utána Tzigane szólt, majd Bachtól a Passacaglia és Fúga valamilyen mollban, Tiger Rag, aztán meg A szerelem olyan, mint egy cigaretta. Elővette a zsebéből a szétzúzott rádiót, de oly óvatosan, mintha egy halott imádkozó sáska volna. Belépett az irodájába. Abban a pillanatban csengettek, és egy hang szólalt meg a mennyezeti hangszóróból.

– Doktor úr?

– Épp most végeztem Brockkal.

– Diagnózis?

– Zavarodottnak látszik, de kedélyes. Elutasítja azt, hogy jelen környezetében éljen és dolgozzon.

– drognózis?

– Bizonytalan. Hagyjuk, hadd élvezze a láthatatlant és a megfoghatatlant!

Három telefon csörgött egyszerre. A tartalék minirádió az asztalfiókban úgy zümmögött, mint egy megkergült darázs. A telefax csipogott, és kigyulladt rajta egy rózsaszín lámpa. Három telefon csörgött. A fiók zümmögött. A nyitott ajtón zenefoszlányok szűrődtek be. A pszichiáter halkan dúdolva csuklójára illesztette az új minirádiót, rákapcsolt a félefaxra, beszélt egy keveset, felvette az egyik telefont, beszélt, felvette a másik telefont, beszélt, felvette a harmadik telefont, beszélt, lenyomott egy gombot a minirádión, szenvtelen hangon beszélt valakivel, zene szólt és lámpák villogtak, két telefon újra csörgött, a keze már mozdult, a minirádió zümmögött, a telefax megszólalt és hangok beszéltek a mennyezetről. És ez így ment továbbra is ezen a hűvös, hosszú délutánon: telefon, minirádió, telefax, telefon, minirádió, telefax, telefon, minirádió; telefax, telefon, minirádió, telefax, telefon, minirádió, telefax, telefon, minirádió…

Arany Sárkány, Ezüst Szél

Disznó alakúra? – kiáltott fel meglepetten a mandarin…

– Disznó alakúra – válaszolta a hírnök, és távozott.

– Ó, mily gonosz nap a mai – sóhajtozott a mandarin. – Gyermekkoromban mily kicsi volt még Kvan-szi városa a hegyeken túl. Mostanra viszont már annyira nagy lett, hogy lakói falat akarnak építeni köré.

– De miért teszi egy fal két mérföldnyire innét ennyire szomorúvá és haragossá az én jó apámat? – kérdezte csendesen a lánya.

– A falat – felelte a mandarin – disznó alakban építik fel!

Érted már? A mi városunk fala narancs alakban épült: Az a disznó felfal majd bennünket!

– Ó!

Mindketten gondterhelten ültek.

Az élet tele volt jelképekkel és előjelekkel, démonok leselkedtek mindenütt, a Halál úszott a vizenyős szemekben, a sirály szárnycsapása esőt jelentett, a legyezőt csak meghatározott módon lehetett kézben tartani, és bizony nagy jelentősége volt a városfalaknak is. Utazók, kalandorok, zenészek, mutatványosok járták ezeket a városokat, és rögtön levonták a következtetést: "Narancs alakú város? Nem! Inkább a disznó alakú városba megyek, ott telepszem le, élem a világomat, és a bőségben jó kövérre hízok!" A mandarin hangosan zokogott.

– Minden elveszett! Ezek a jelképék tönkretesznek bennünket! Városunkra gonosz idők várnak.

– Akkor – javasolta a lánya – hívd a kőfaragókat és a várépítőket! Én majd a selyemfüggöny mögül suttogom neked, hogy mit mondj.

Az öregember elszántan összeverte a tenyerét…

– Hé kőfaragók! Hé, építőmesterek!

Minden ember odasietett, aki értett a márványhoz, gránithoz, kvarchoz. A mandarin nyugtalanul ült velük szemben, és várta a súgást a selyemfüggöny mögül. Szerencsére nem kellett soká várnia.

– Azért hívtalak össze benneteket… – súgta a lány a trón mögül.

– Azért hívtalak össze benneteket – mondta a mandarin fennhangon –, mert városunk narancs alakban épült; és most Kvan-szi hitvány lakói falánk disznó formájú falat kívánnak városuk köré építeni.

A kőfaragók felhördültek. Úgy érezték, hogy a Halál suhintotta meg pálcáját fölöttük.

– Így tehát – folytatta lánya sugallatára a mandarin – ti mesterek nekiálltok, és megváltoztatjátok városunk formáját.

A kőfaragóknak, építészeknek elállt a lélegzetük. Még a mandarin is meglepődött azon, amit mondott. Végül így folytatta:

Városunk új falát bunkósbot alakúra építitek, mely képes megverni a disznót.

A mesterek zúgolódva felálltak: A mandarin, felvillanyozódott a szavaitól, felkelt a trónjáról, és tapsolni kezdett.

– Gyorsan! – kiáltotta. – Munkára!

Amint az emberek elmentek, a mandarin elmosolyodott, és szeretettel fordult a selyemfüggönyhöz.

– Lányom – suttogta –, hadd öleljelek meg!

Nem jött válasz. A mandarin hiába állt a selyemfüggöny előtt, a lány már elment.

– Milyen szerény, gondolta a mandarin. Észrevétlenül eltűnt, és magamra hagyott a dicsőséggel, mintha az enyém volna.

A hír gyorsan elterjedt a városban, s mindenki egyöntetűen helyeselte a mandarin döntését. Az emberek önként hordtak köveket az épülő falhoz. Tűzijátékokat rendeztek, hogy elűzzék a rontás démonait. A hónap végére a fal formája teljesen megváltozott. Hatalmas furkósbotra hasonlított, mellyel el lehet terelni a disznókat, a vadkanokat, de még az oroszlánokat is. A mandarin esténként boldogan feküdt le aludni.

– Szeretném látni Kvan-szi mandarinjának az arcát, amikor a hírt megtudja.

A városában kitör a pánik, de még az is lehetséges, hogy a mandarin leveti magát egy szikláról. Tölts még egy kis bort, te leány, aki férfiként gondolkodsz!

Ám örömük olyan volt, mint a hóvirág: hamar elhervadt.

Egy kora délután a hírnök rohant be a trónterembe.

– Ó, mandarin, dögvész, özönvíz, sáskajárás, pusztulás!

A mandarin összerezzent.

– Kvan-szi városa – lihegte a hírnök –, melynek támadását a te bölcsességed oly eszesen kivédte, ismét szörnyű dolgot művelt. Átépítették a városfalakat máglya alakúra, hogy elégesse a mi furkósbotunkat!

A mandarin úgy érezte, hogy szíve elfonnyad, mint ősszel a gyümölcs.

– Jaj nekünk! Az utasok el fognak kerülni bennünket. A kereskedők, olvasván a jelképeket, elfordulnak majd a furkósbottól, s a tüzet választják, mely mindent megsemmisít.

– Nem! – suttogta egy hang a selyemfüggöny mögül.

– Nem! – szajkózta a rémült mandarin.

– Mondd meg az építőmestereimnek – lehelte tovább a hang –, hogy építsék át a falat ragyogó tó formájúra!

A mandarin megismételte hangosan, és szívét lassan elöntötte a melegség.

– A tó vizével – mondta a suttogás és az öregember – kioltjuk a tüzet!

Az egész város úszott a boldogságtól, hogy a fenséges uralkodó ismét megmenti őket nagyszerű ötletével. A lakosok mind a falakhoz siettek és átépítették azt az új terv szerint. Munka közben énekeltek, noha nem olyan hangosan, mint azelőtt, hiszen fáradtak voltak. Lelkesen dolgoztak; noha nem olyan gyorsan, mint azelőtt, hiszen az előző falat is egy hónapig építették, és ez alatt az idő alatt hanyagolták az üzletet és a földeket. Nem csoda hát, hogy némiképp szegényebbek és gyengébbek lettek.

Amikor végre elkészültek, nem sokáig élvezhették a jó munka gyümölcsét, mert ismét csak rossz hírek érkeztek.

Az uralkodó – borult térdre a hírnök –, Kvan-szi újjáépíttette a falait: szájat formáznak, mely kiissza a mi tavunkat.

– Akkor – mondta a mandarin, aki éppen a selyemfüggöny mellett állt – építsük a falakat tű alakúra, mely összevarrja a szájat!

– Uralkodó! – kiáltotta rémülten a hírnök. – Az ő falaik kardot formáznak, mely összetöri a tűt!

A mandarin reszketve a selyemfüggönyhöz sietett…

– Rakjátok át a köveket hüvely formájúra, hogy bevonja a kardot.

– Irgalom szegény fejünknek! – jött sírva másnap reggel a hírnök. – Kvan-szi népe egész éjszaka dolgozott, és a városfalat villám alakban építették fel, mely megsemmisíti a kardhűvelyt.

Járvány terjedt el a városban. A boltok bezártak. Az emberek, akik immár hónapok óta dolgoztak szakadatlan a falakon, soványan, zörgő csonttal kóvályogták az utcákon, mint megannyi két lábon járó Halál. Egymást érték a temetések, noha nyár közepe volt, olyan időszak, amikor rendesen aratni szoktak. A mandarin olyan betegnek érezte magát, hogy ágyát a selyemfüggöny mellé húzatta. Ott feküdt egész nap, és lemondóan osztogatta parancsait a fal építésével kapcsolatban. A függöny mögötti hang is elbizonytalanodott, és halkan szólt, mint az ereszben fúvó szél.

– Kvan-szi sast formáz. A mi falunk lesz a háló, mely bekeríti a sast. Napot terveznek, hogy a hálót elégessék. Mi holdat építünk, mely elhomályosítja a napot.

A munka már teljesen megfeneklett. Az emberek hullottak, mint a legyek.

Végül a lány ezt javasolta a függöny mögül:

– Hívjátok Kvan-szi város küldöttségét!

A nyár utolsó napján négy csont és bőr rabszolga szállította be a trónterembe Kvan-szi város beteg és törődött mandarinját. A két mandarin feltápászkodott hordszékén, és szótlanul nézte egymást. Mindketten remegve kapkodtak levegő után. Egy hang így szólt:

– Legyen ennek vége!

A két öregember szótlanul bólintott.

– Ez így nem mehet tovább! – folytatta a beszélő halkan.

– Embereink mást sem tesznek, csak újabb és újabb alakokra építik át a városfalakat. Nincs idejük vadászni, halászni, szeretni, jó szülőnek és gyermeknek lenni.

– Elismerjük – mondták a Kalitka, a Hold a Lándzsa, a Tűz a Kard és még ki tudja, hányféle jelkép városának mandarinjai.

– Vigyetek ki bennünket a napfényre! – mondta a hang.

A két öreget kiszállították a szabadba, fel egy közeli dombra. A késő nyári napsütésben néhány vékonyka gyermek repítette papírsárkányát a széllel. A sárkányok többféle színben tündököltek: volt köztük fűzöld, tengerkék és gabonasárga.

Az első mandarin lánya ott állt apja hordszéke mellett.

– Nézzétek! – mondta

– Hiszen ezek csak papírsárkányok! – szólt a két öregember.

– De mit ér a papírsárkány a földön? – kérdezte a lány. – Semmit. Mire van szükség ahhoz, hogy szálljon és valóban szép legyen?

– Szélre, természetesen – hangzott a válasz.

– És mi az, ami megszépíti az éget és a szellőt?

– A papírsárkány… illetve nem egy, hanem sok, melyek megtörik az ég kékjének egyhangúságát. Színes, repülő papírsárkányok!

– Akkor szólt a mandarin lánya – te, Kvan-szi mandarinja még egyszer utoljára átépítteted a városodat, s alakja nem más lesz, mint maga a szél. Mi pedig úgy építjük a falainkat, hogy egy aranysárkányt formázzanak. A szél adja a papírsárkány szépségét, amikor csodás magasságokba viszi fel. A sárkány viszont megtöri a szél egyhangúságát, mert célt és értelmet ad neki. Az egyik a másik nélkül nem ér semmit. Együtt ők lesznek a szépség és az együvé tartozás példái pedig hosszú-hosszú éveken át.

A két mandarin annyira megörült az ötletnek, hogy több nap után először vettek magukhoz ételt, és hamarosan visszatért az erejük. Összeölelkeztek, elhalmozták egymást dicséretekkel, a mandarin lányát pedig egekig magasztalták: hívták fiúnak, férfinak, kőoszlopnak, igaz és felejthetetlen gyermeknek. Azonban nemsokára elváltak, és siettek vissza városaikba. Útközben még gyenge hangon bár, de boldogan énekeltek.

Nem telt bele sok idő, és az emberek a két várost Arany és az Ezüst Szél városának kezdték hívni. Lakóik boldogan éltek, mert bő termést ígértek a földek virágzott az üzlet és a járvány gyorsan semmivé lett. A Sárkány városában lakó emberek minden éjjel hallották hogy a szél repíti őket. A Szél városának lakosai pedig hallották a Sárkányt énekelni, suttogni, és látták, hogy mindez mennyire megszépíti őket.

– Mindörökké így legyen! – szólt a mandarin a selyemfüggöny előtt.

Már nem látom többé

A konyhaajtón halk kopogás hallatszott, és amikor Mrs. O'Brian kinyitotta, a verandán ott állt a legjobb bérlője, Mr. Ramirez. Nem egyedül jött, két rendőrtiszt kísérte.

– De miért, Mr. Ramirez? – kérdezte megrőkönyödve Mrs. O'Brian.

Mr. Ramirez nagyon zaklatottnak látszott. Hiába próbált megszólalni, egy hang sem jött ki a torkán.

A férfi több mint két évvel azelőtt bérelte ki Mrs. O'Brian kiadó szobáját, és azóta ott lakott. Busszal érkezett Mexikóvárosból San Diegóba, majd továbbutazott Los Angelesbe. Ott bukkant rá a takaros kis szobára a kék linóleummal, a falon képekkel és naptárokkal. Mrs. O'Brian szigorú, de kedves háziasszonynak bizonyult. Mr. Ramirez a háború alatt a repülőgépgyárban dolgozott, ahol különböző alkatrészeket szerelt össze. A háború után is maradt a gyárban, ahol elég jól keresett. Egy héten csupán egyszer részegedett le – Mrs. O'Brian sajátos észjárása szerint ez minden dolgozó embernek megkérdőjelezhetetlen előjoga volt.

Mrs. O'Brian konyhájában éppen piték sültek a sütőben. Az asszonynak hirtelen az a furcsa gondolat jutott az eszébe, hogy a piték Mr. Ramirezre hasonlítanak: a színük csillogóan barna, a tetejükön pedig olyan repedések vannak, mint Mr. Ramirez mandulavágású szemei. A konyha megtelt nagyszerű illattal. A két rendőr előredőlt, mert csábította őket a készülő sütemény illata. Mr. Ramirez a lábait bámulta, mintha azok tehetnének mindenről.

– Mi történt, Mr. Ramirez? – kérdezte Mrs. O'Brian.

Mr. Ramirez lassan felemelte a tekintetét, és meglátta a fehér vászonabrosszal megterített asztalt, rajta a tányérokat, a csillogó poharakat, a vizeskancsót, melyben jégkockák úszkáltak és a két tálat, az egyiken burgonya-, a másikon narancs– és banánsalátával. Ennél az asztalnál ültek Mrs. O'Brian gyermekei: két felnőtt fiú, akik evés közben valamit beszélgettek, és két kisebb lány, akik kíváncsian bámulták a rendőrtisztet.

– Harminc hónapig voltam itt – kezdte Mr. Ramirez csendesen, miközben Mrs. O'Brian dolgos kezeit nézte.

– Ez hat hónappal több a megengedettnél – mondta az egyik rendőr. – Csak ideiglenes, tartózkodási engedéllyel rendelkezik. Nemrég kezdtük el kerestetni.

Nem sokkal azután, hagy Mr. Ramirez megérkezett, vett magának egy rádiót a szobájába, esténként mindig felhangosította és azt hallgatta. Vett magának egy karórát is, ami szintén nagyon tetszett neki. Éjszakánként gyakran rótta az utcákat, nézegette a szép ruhákat a kirakatokban – néhányat meg is vett belőlük –, nézegette az ékszerekét, és olykor vásárolt egy-egy darabot a nőismerőseinek. Hetente ötször elment moziba. Sokat utazott villamossal – néha egy egész éjszakát –, és ilyenkor beleszimatolt az elektromosság szagába, barna szemei pedig a csillogó hirdetéseket figyelték. Míg zötyögött alatta a jármű, ő érdeklődve nézte a kis alvó házakat és a hatalmas szállodákat. Olykor egy-egy étterembe is betért, ahol többfogásos vacsorákat rendelt magának. Járt az operába, színházba. Vásárolt egy autót is, de elfelejtette kifizetni a teljes vételárat, mire egy reggel eljött érte a kereskedő, és mérgesen elhajtott vele.

– Azért vagyok itt – bökte ki Mr. Ramirez –, hogy közöljem önnel, Mrs. O'Brian: fölmondom a szobámat. Jöttem, hogy magammal vigyem a holmijaimat, és elmenjek ezekkel az emberekkel.

– Vissza Mexikóba?

– Igen. Lagosba. Ez egy kis település Mexikóvárostól északra.

– Sajnálom, Mr. Raminez.

– Összecsomagoltam – szólt Mr. Ramirez rekedten, és sűrűn pislogott kávébarna szemeivel. Két kezét segélykérő mozdulattal emelté maga elé. A rendőrök nem nyúltak hozzá. Nem volt rá szükség.

– Itt a kulcs, Mrs. O'Brien – mondta Mr. Ramirez. – A táskám már nálam van.

Mrs. O'Brian csak most vette észre, hogy a férfi lábai mellett ott az aktatáskája.

Mr. Ramirez meg egyszer végignézett a tágas konyhán, a fényes ezüst evőeszközökön, a vacsoránál ülő fiatalokon, a tiszta padlón. Megfordult, és hosszasan bámulta a szomszédos bérházat, s gondolatban felment a harmadik emeletre, ahonnan gyönyörű kilátás nyílott a városra. Nézte az erkélyeket, a tűzlétrákat, a vaslépcsőket és a szárítókra kiteregetett nedves ruhákat…

– Ön nagyon rendes bérlő volt – jegyezte meg Mrs. O'Brian.

– Köszönöm, köszönöm, Mrs. O'Brian – hálálkodott halkan a férfi, s lehunyta a szemét.

Mrs. O'Brian csak állt a félig nyitott ajtóban. Az egyik fia szóvá tette, hogy a vacsora kezd kihűlni, de az asszony megrázta a fejét, és ismét Mr. Ramirezhez fordult. Eszébe jutott, amikor egyszer télen meglátogatott néhány határ menti városkát Mexikóban. Még emlékezett a szinte elviselhetetlen hőségre, a mindenütt hemzsegő tücskökre, a folyók vizét a földekre vezető kanálisokra, a porlepte utakra, a kiégett mezőkre. Emlékezett a csendes városokra, a meleg sörre, a forró, zsíros ételekre. Emlékezett a lassú igáslovakra és a szomjazó kan nyulakra az utak mentén. Emlékezett a kopár hegyekre, a poros völgyekre és a tengerpartra, mely több száz mérföld hosszúságban húzódott végig, és a robajló hullámok kivételével semmilyen zaj nem zavarta meg a csendjét – nem voltak autók, nem voltak épületek, nem volt ott semmi.

– Természetesen nagyon sajnálom, hogy így alakult, Mr. Ramirez – szólalt meg az asszony.

– Én nem akarok oda visszamenni, Mrs. O'Brian – jelentette ki halkan a férfi. – Szeretek itt lakni, szeretnék itt letelepedni. Tisztességgel dolgoztam, és egy kis pénzt is kerestem. A külsőm is teljesen rendben van, nem igaz? Nem akarok oda visszamenni!

– Sajnálom önt, Mr. Ramirez – mondta az asszony. – Bárcsak tehetnék önért valamit!

– Mrs. O'Brian! – kiáltott fel a férfi, és könnycseppek gördültek le az arcán. Megragadta az asszony kezét, forrón megszorította, és nagyon sokáig rázta. – Mrs. O'Brian, már nem látom többé!

A rendőrök mosolyogtak ezen, de Mr. Ramirez nem vette észre. Hamarosan az ő arcukról is lefagyott a mosoly.

– Isten áldja, Mrs. O'Brian! Ön nagyon jó volt hozzám. Isten áldja! Már nem látom önt soha többé!

A rendőrök megvárták, míg Mr. Ramirez hátat fordít az asszonynak, kezébe veszi az aktatáskáját és elindul. Akkor köszönésképpen sapkájukhoz emelték a kezükét, és követték a férfit. Mrs. O'Brian végigkísérte őket a tekintetével, míg lesétálnak a veranda lépcsőjén. Azután lassan odasétált az asztalhoz, ahol várta őt egy üres szék. Kezébe vette a kést meg a villát, és újra nekilátott a sültnek.

– Igyekezz, mama! – mondta az egyik fia. – Mindjárt kihűl.

Mrs. O'Brian a szájába vett egy falatot, lassan megrágta, aztán a csukott ajtóra meredt.

– Mi a baj, mama? – kérdezte a fia.

– Csak most döbbentem rá – mondta Mrs. O'Brian, és kezével eltakarta az arcát –, hogy már soha többé nem látom Mr. Ramirezt.

Hímzés

A késő délutáni félhomályban varrótűk villogtak szaporán a veranda egyik rejtett zugában. A felületes megfigyelő akár azt is hihette volna, hogy szentjánosbogarak cikáznak a levegőben. A három asszony összeszorított szájjal összpontosított a munkájára. Testük hol előre-, hol hátradőlt, nem csoda hát, hogy a hintaszék fájdalmasan recsegve billegett alattuk. Mindhárom asszony feszültén figyelte a kezét, mintha tudj' isten milyen értékes dolga tartottak volna ott.

– Mennyi az idő?

– Tíz perc múlva öt.

– Fel kellene állnom, hogy fejtsek egy kis borsót vacsorára.

– De… – szólt az egyikük.

– Persze, már el is felejtettem. Milyen bolond vagyok! – Az első asszony abbahagyta a hímzést, letette a kézimunkát meg a tűt, és elnézett a veranda nyitott ajtaja felé. Az ajtó a csendes, barátságos kis konyhára nyílott. Benn az asztalon ott hevert – az asszony családi életének legnyilvánvalóbb szimbólumaként – egy nagy halom frissen mosott borsó, melyben a sok szem arra várt, hogy kiszabadítsák őket a hosszú, zöld hüvelyekből.

– Menj, és hámozd meg a borsót, ha kedved van hozzá! – mondta a második asszony.

– Nem – ellenkezett az első. – Inkább nem. Most nem akarom.

A harmadik asszony felsóhajtott. Rózsát, falevelet és margarétát hímzett egy zöld mezű közepére. Kezében a tű szaporán mozgott fel-le.

A második asszony készítette közülük a legfinomabb és talán a legszebb kézimunkát. Vitathatatlan szakértelemmel forgatta ujjai közt a tűt. Fekete szemével fáradhatatlanul követte keze minden mozdulatát. Szorgosan hímezgette a virágot, az embert, az utat, a napot, a házat; s lassan egy miniatűr, ám annál szebb táj kerekedett ki a darabka szöveten.

– Úgy látszik, hogy a bajban mindig a kezeinkhez fordulunk vigaszért – szólalt meg. A többiek egyetértően bólogattak, s alattuk megnyikordult a hintaszék.

– Én hiszem – mondta az első asszony –, hogy a lelkünk valójában a kezünkben van. Hiszen a világon mindent a kezünkkel készítünk. Néha azt gondolom, hogy nem használjuk ki igazán a kezünket, mert nem használjuk eleget a fejünket.

Mindhárman tűnődve bámulták a serényen dolgozó kezüket.

– Igen – helyeselt a harmadik nő –, amikor valaki visszagondol az életére, nem is annyira az arcokra, hanem a kezekre és azok cselekedeteire emlékszik.

Egy pillanatig eljátszottak a gondolattal, hogy mi lenne, ha összeszámolnák: életükben hányszor emelték fel a fazék fedőjét, hányszor nyitották-csukták az ajtót, hány virágot szedtek, hány vacsorát főztek; s mindezt a fürge vagy éppen lassú ujjaikkal tették, mint örök emberi szokásokat és szükségletet… így visszagondolva nem a testüket, csupán a kezüket látták, amint egy álomvilágban ajtókat tár szélesre, vízcsapokat nyit meg, port seper, gyermeket náspángol. Csak a rózsaszín kezek neszezését hallották, az álmot nem kísérte semmi egyéb hang.

– Ma este nem készítünk vacsorát, sem holnap este, sem azután!

– Nem nyitjuk, nem zárjuk az ablakokat!

– Télen nem lapátolunk szenet a kazánba az alagsorban!

– Nem vágjuk ki az újságokból a legújabb recepteket!

Hirtelen eltörött a mécses. Könnyek szaladtak le mindhárom nő arcán, és a kézimunkákra hullottak.

– Ez nem old meg semmit – jelentette ki végül az első asszony. Megtörölte a szemet, majd megnézte a hüvelykujját. Nedves volt.

– Nézzétek, mit csináltam! – kiáltott fel a második asszony. A másik kettő abbahagyta a munkát, és felnézett. A nő magasra emelte a kézimunkáját. Rajta a táj tökéletes volt, kivéve azt a részletet, ahol a hímzett nap ragyogott le a hímzett zöld mezőre, és a hímzett barna országút kanyarodott a hímzett rózsaszín ház felé, az úton egy férfi állt, s valami nem volt rendben az arcával.

– Ki kell bontanom az egész mintát, hogy helyrehozhassam – szomorkodott a második asszony.

– Micsoda szégyen! – Mindannyian e piciny hibát nézték az egyébként gyönyörű képen.

A második asszony egy apró csillogó ollóval a kezében elkezdte kibontani a hímzést. A minta cérnaszálról cérnaszálra bomlott ki. A nő szinte erőszakosan tépte-cibálta az anyagot. A férfi arca lassan eltűnt, de ő még ekkor sem hagyta abba a húzgálást.

– Mit csinálsz? – kérdezte a másik kettő.

Előredőltek, és megnézték, hogy mit csinál.

A férfi eltűnt az útról. Már nyoma sem volt a kézimunkán.

Nem szóltak semmit, hanem folytatták a hímzést.

– Mennyi az idő?

– Öt perc múlva öt óra.

– Öt órára várható, igaz?

– Igen.

– De azt nem tudják pontosan, hogy milyen hatása lesz, ugye?

– Nem tudják.

– Istenem, miért nem akadályoztuk meg, hogy ilyen messzire menjenek?

– Ez most kétszer akkora lesz, mint az előző. Nem is: talán tízszer vagy éppen ezerszer nagyobb!

– Ez már nem olyan, mint az első volt, vagy az utána következő tucat. Ez már más. Senki sem tudja, milyen hatása lesz, amikor megérkezik.

Ültek a verandán, és szívták a rózsa és a kaszált fű illatát.

– Mennyi most az idő?

– Egy perc múlva öt óra.

Kezükbe a tűk ezüstös fénnyel csillogtak. Úgy úsztak az alkonyi levegőben, mint három apró fémhal.

Messziről mintha szúnyog döngicsélt volna. Aztán dobpergésre emlékeztető hang hallatszott. A három nő felkapta a fejét és feszülten figyelt.

– Semmit sem fogunk hallani, igaz?

– Azt mondják, nem.

– Lehet, hogy bolondok vagyunk. Lehet, hogy öt óra után is megy tovább minden a rendes kerekvágásban, mi pedig hántjuk a borsót, nyitjuk az ajtókat, levest kavargatunk, mosogatunk, ebédet főzünk, narancsot hámozunk…

– Atyám, mekkorát nevetnénk akkor a mostani ijedelmünkön! – Egy pillanatra összemosolyogtak.

– Öt óra van.

Folytatták tovább a hímzést. Az ujjaik fürgén mozogtak. Arcuk beletemetkezett a munkába. A szövetdarabokon észvesztő gyorsasággal tűntek fel az újabb és újabb minták. Hímeztek füvet, fákat, házakat és folyókat. Nem beszéltek, csupán a lélegzésük hallatszott.

Eltelt harminc másodperc.

A második asszony felsóhajtott, és kezdett megnyugodni.

– Azt hiszem, mégiscsak hántok egy kis borsót vacsorára – mondta. – Én…

De már arra sem volt ideje, hogy a fejét felemelje. A szeme sarkából még látta, hogy körülötte a világ iszonyú fényes lesz, és tüzet fog. Lehorgasztott fejjel ült, mert tudta, hogy mi következik. Nem nézett fel sem ő, sem a másik két asszony, ám az ujjaik még most is szédítő gyorsasággal mozogtak, nem érdekelte őket, hogy mi történik az országban, a városban, a házban vagy éppen ezen a verandán, Csak bámulták a kezük közt tartott mintákat.

A második asszony észrevette, hogy az egyik hímzett virág eltűnik. Próbálta újból megvarrni, de az már örökre elveszett, s eltűnt vele együtt az út és a zöld mező is. Látta, hogy a tűz belekap a kis házba és lassan elemészti azt majd – leégeti a fák lombjait is. A nap szintén eltűnt nyomtalanul. A tűz elégette a varrótűt, s a nő tehetetlenül tűrte, hogy a láng egyre jobban megközelíti az ujjait, a karját, a testét és elégeti a cérnát, amit ő fűzött gondosan a tűbe. Volt abban valami ördögi szépség, ahogy a sok minta a kézimunkán lassan az enyészeté lett. Nem tudta, nem látta, hogy mi történik a másik két asszonnyal, a bútorokkal vagy az ajtó mellett álló hatalmas szilfával. A tűz már a ruhát rágta a testén, megégette az arcát, majd rátalált a szívére, és piros rózsát hímzett bele…

A nagy fekete-fehér játszma

A lelátó a drótkerítés mögött lassan megtelt emberekkel. Mi gyerekek, akik a nap jó részét a tónál töltöttük, amúgy csuromvizesen rohantunk végig a házak között, s közben izgatottan sikítoztunk. A lelátóhoz érve gyorsan elfoglaltuk a helyünket. Fenekünk nedves nyomot hagyott az üléseken. A nap forrón tűzött a baseballpályán, és még a tölgyfák árnyéka sem nagyon enyhítette a hőséget. Szüleink, akik golfnadrágba és könnyű nyári ruhába öltözve vártak ránk, jól leszidtak bennünket, de a nagy zsibongás után hamar elcsendesedtünk.

Várakozva lestük a szállodát és a hatalmas konyha hátsó ajtaját. Néhány színesbőrű asszony sétált a pályához vezető úton, és tíz perc múlva már az ő frissen mosott arcuk üde fényétől pompázott a lelátó bal oldali részlege. Még sok év elteltével is fülemben cseng a zsivaj, amit ezek az asszonyok csaptak. Amikor beszélgettek, úgy hangzott, mintha galambok turbékolnának egymásnak.

Azon a délutánon egyetlen felhőfoszlány sem tarkította a tiszta kék wisconsini égboltot. A közönség körében kitört a derültség, amint a konyhaajtó szélesre tárult, és kitódultak rajta a nagy és kicsi, egyforma ruhába öltözött néger pincének, házfelügyelők, buszsofőrök, csónakmesterek, szakácsok, üvegmosók, csaposlegények, kertészek és golfpálya-felügyelők. Menet közben ugrabugráltak, villogtatták a hibátlan fehér fogsoraikat. Látszott, hogy nagyon büszkék a szép új piros csíkos egyenruhájukra. Lábukon csillogott-villogott a cipő, amint körbejárták a lelátót, majd kényelmes léptekkel kisétáltak a zöld fűre, ahonnan boldog-boldogtalannak integettek.

Mi kölykök torkunk szakadtából sikítoztunk. Hiszen ott volt Hosszú Johnson, a parkőr, Cavanaugh, a csaposlegény és még Törpe Smith, Pete Brown, Jiff Miller!

És megjelent a nagy Poe! Mi kölykök kiabáltunk, tapsoltunk.

A nagy Poe volt az a magas fickó, aki pattogatott kukoricát árult a millió dollár táncpavilonban, amely a szállodától nem messze, a tóparton helyezkedett el. Én minden este vettem pattogatott kukoricát a nagy Poe-tól, aki mindig jól bekente vajjal az adagomat.

Örömömben ugráltam, és teli torokból kiáltoztam:

– Nagy Poe! Nagy Poe!

A nagy Poe meghallhatta, hogy kiabálok, mert rám nézett, mosolyra húzta a száját, és ajkai közül kivillant mind a harminckét foga.

A mamám aggodalmas tekintettel nézett jobbra, balra és hátra, majd oldalba bökött a könyökével.

– Csitt! – mondta. – Csendesebben!

– Lám, lám! – szólalt meg az anyám mellett ülő asszony, aki egy összehajtott újságpapírral legyezgette magát. – Ez a feketék napja, nem igaz? Most egyszer egy évben elszabadulhatnak. Egész nyáron várták a nagy fekete-fehér játszmát. De ez végeredményben semmi. Látták már a süteményes dzsemborit?

– Van rá jegyünk – válaszolta anyám. – Ma estére szól a pavilonba. Darabja egy dollárba került. Elég drága, mondhatom.

– De ennyivel számolni kell minden évben – érvelt az asszony. – Igazi élmény nézni, ahogy táncolnak. Van nekik egy természetes…

– Ritmusérzékük – segítette ki anyám.

– Pontosan ez a megfelelő szó – mondta az asszony. Ritmusérzék. Az van nekik. Látnia kellene a fekete szobalányokat a szállodában. Egy hónappal ezelőtt garmadával vették a szatént a madisoni nagyáruházban. Minden szabadidejüket azzal töltötték, hogy együtt varrtak és nevetgéltek. Láttam néhányat a tollak közül, amit a kalapjaikra vettek. Volt ott sárga, vérvörös, kék és lila. Ó, micsoda látvány lesz.

– Kiszellőztették a szmokingokat is – vetettem közbe. – Láttam, hogy a múlt héten mind ott függtek a szálloda ruhaszárítóján.

– Nézd, hogy ágaskodnak! – mondta anyám. – Nagyon biztosak abban, hogy ők nyerik a mai játékot.

A feketék ide-oda szaladgáltak, és közben mindenféléket kiáltoztak. Ha nevettek, szinte világított hibátlan fehér fogsoruk. Ugrabugrálás közben felemelték meztelen ébenfekete karjaikat, és jókedvűen csapkodták az oldalukat. A nagy Poe megfogott egy maréknyi baseballütőt, feltette őket széles, izmos vállára, és peckesen, hátraszegett fejjel végigsétált a közönség első sora előtt. Közben teli torokból énekelt:

Szívem este a táncba húz,

Ott játszik a Jelly Roll Blues;

Áttáncolom az éjszakát, míg lábamat

nem nyúzza a csúz!

A néger előre-hátra rángatta a térdét, mintha táncolna, a baseballütőket pedig karmesteri pálcaként használta. Dörgő tapsvihar és halk kacagás hallatszott a lelátó bal oldaláról, ahol fiatal néger lányok ülték, és ragyogó szemekkel lesték a daliás pattogatottkukorica-árust. Kecses mozdulatokkal mutogattak egymásnak – talán épp azért találtam őket annyira bájosnak, mert olyan szép színesek voltak. Kacagásuk leginkább madárcsicsergésre emlékeztetett; mindannyian lelkesen integettek a nagy Poe-nak, egyikük pedig éles hangon sipította:

– Ó, nagy Poe! Ó, nagy Poe!

A fehér szekció is udvariasan megtapsolta a nagy Poe-t, amint az befejezte a különszámát.

– Hé, Poe! – kiáltottam újra.

– Hagyd abba, Douglas! – förmedt rám anyám.

Most a fehérek csapata futott végig egyenruhában a fákkal övezett ösvényen. Hatalmas éljenzés és dörgő tapsvihar fogadta őket, a közönség egy emberként állt fel. A csapat felsorakozott a baseballpályán, bőrük sápadtan világított.

– Ó, ott van George bácsi! – kiáltotta lelkesen anyám. – Istenem, hát nem ragyogóan néz ki? – És valóban, a fehérek csapatának egyik tagjaként feltűnt George bátyám a vadonatúj mezében, amely viszont nem állt túl előnyösen neki, mert a bácsinak jókora pocakja volt, és akkora tokája, hogy egyetlen ingét sem tudta legfelül összegombolni. Szaporán szedte a kis kurta lábait, miközben egyszerre próbált levegőt venni és mosolyogni. – Istenem, milyen szép ember! – lelkendezett anyám.

Én csendben ültem, és figyeltem az eseményeket. Anyám mellettem ült, és – akárcsak én – magában értékelte, amit látott. Őt rendkívül lenyűgözte és egyszersmind zavarba ejtette ez a karneváli hangulat. Felidéztem magamban, hogy a feketék milyen könnyedén futották körbe a pályát: mintha lassan mozgó szarvasok vagy hím antilopok lennének azokból az Afrikában készített természetfilmekből. Úgy jöttek, mint gyönyörű, ragyogóan barna állatok, akik nincsenek tudatában létezésüknek, csupán élik a maguk életét. Amikor futottak, és közben mosolygós szemmel, lazán lóbálták a nyurga kezüket és lábukat, arcukra nem ez volt írva: "Nézd, hogy futok, nézd, hogy futok!". Semmiképpen sem ez. Álmatag tekintetük ezt árulta el: "Atyám, de szép is rohanni! Látod, hogy porzik alattam a föld? Istenem, de jól érzem magam! Az izmaim mint lágy kenőolaj csúszkálnak a csontjaimon. Nincs is nagyszerűbb dolog a futásnál." És futottak. Nem volt különösebb céljuk vele, csapán a jókedv és az élet szeretete.

A fehér emberek úgy dolgoztak futás közben, mint minden másnál. Engem zavarba hoztak, mert élénkségük kissé túlzottnak és mesterkéltnek tűnt. A szemük sarkából mindig azt figyelték, hogy nézi-e őket a közönség. A négereket nem érdekelte, hogy odafigyel-e rájuk valaki vagy sem; ők a maguk szórakoztatására mozogtak, futottak.

– Istenem, de pompásan festenek a mieink! – ismételte meg anyám. Alaposan megnézte, összehasonlította a két csapatot. Belül azért ő is érezte, hogy milyen laza eleganciával mozogtak a feketék, és milyen idegesek, feszültek, nehézkesen a fehérek.

Úgy hiszem, akkor kezdődött el az igazi feszültség.

Gondolom, mindenki látta, hogy mi történik. Látták, hogy a fehérek szenátori pózban feszítenek a ragyogó mezükben. Rácsodálkoztak a feketék elegáns nemtörődömségére. És mint mindig a csodálkozás lassan átcsapott irigységbe, féltékenységbe, bosszúságba. Ilyen és ehhez hasonló párbeszédeket lehetett hallani:

– Az ott a férjem, Tom. Miért nem szedi vajon a lábát? Csak áll mint Bálám szamara.

– Ne törődj vele! Ha eljön az ideje, megtáncoltatja ezeket.

– Én is ezt mondom! Vegyük például az én Henry-met! Ő ugyan nem aktív az egész játék alatt, de ha vészhelyzet van… csak figyeljétek! Bárcsak integetne, vagy valami! Ó, ott van! Helló, Henry!

– Nézzétek Jimmie Cosnert, hogy figurázik!

Felnéztem. Egy középtermetű, vörös hajú, szeplős képű fehér férfi bohóckodott a pálya közepén. A homlokán egyensúlyozott egy baseballütőt. A fehér szurkolók harsogva kacagtak. Akárhogyan is, ez a nevetés kissé zavartnak és erőltetettnek tűnt.

– Kezdjék el! – indítványozta a játékvezető.

Feldobtak egy pénzdarabot. A feketéké lett az első ütés.

– A fenébe! – bosszankodott anyám.

A fekete csapat túláradó örömmel széledt szét a pályán.

A nagy Poe ütött először. Felujjongtam. Olyan könnyedén vette kézbe a baseballütőt, mintha csak egy fogpiszkáló volna. Beállt az ütőhelyre, vállához emelte a botot, és még egyszer utoljára végigpásztázta széles mosolyával a lelátó néger részlegét. A fekete lányok és asszonyok izgatottan ültek vadonatúj virágos szaténruhájukban, és az ülések közt lóbálták csokoládébarna lábaikat. Rakoncátlanul göndör hajuk befonva, bájos fürtökben omlott a fülükre. A nagy Poe tulajdonképpen barátnőjét, a csinos Katherine-t kereste tekintetével. Ő szobalányként dolgozott a szállodában; reggelenként, mint egy kismadár, kopogott a lakosztályok ajtaján, és udvariasan megkérdezte, hogy jól aludt-e a kedves vendég, s ha a válasz esetleg nemleges volt, üde megjelenésével akkor is feledtetni tudta az éjszakai kellemetlenségeket. A nagy Poe megrázta a fejét, és megbabonázva bámulta a lányt, mintha nem hinné el, hogy ott ül. Aztán megfordult, s egyik kezével az ütőt tartotta egyensúlyban, a másikat pedig az oldala mellett lóbálta szabadon: így várta a próbadobásokat. A labdák elzúgtak mellette és a kapó baseballkesztyűjébe hullottak. A bíró elégedetten mormogott. A következő dobás már élesben ment.

A nagy Poe az első labdát elengedte maga mellett.

– Első ütés! – rikoltotta a bíró. A nagy Poe jóindulatúan a fehérekre kacsintott. – Második ütés! – kiáltotta a bíró.

A labda immár harmadjára szállt a néger játékos felé.

A nagy Poe hirtelen beindult, akár a megolajozott gépezet: bal keze elképesztő gyorsasággal csúszott végig az ütő tompábbik végén, mire az előrelendült, a levegőben találkozott a labdával – és puff!. A labda iszonyatos sebességgel repült az égbe, elhagyta a bólogató tölgyfák vonalát, majd a tó felé vette az irányt, ahol egy kis vitorlás úszott éppen. A közönség tombolt. De már indult George bácsi, szedte a kurta, gyapjúharisnyás lábait. Alakja egyre kisebb lett, ahogy távolodott tőlünk.

A nagy Poe egy pillanatig mozdulatlanul követte tekintetével a labda útját. Aztán futásnak eredt. Nagyokat szökellve megkerülte a base-eket, majd útban a harmadik base felé vidáman integetett a néger lányoknak, akik természetesen visszaintegettek neki, miközben az üléseken állva sikítoztak.

Tíz perccel később, amikor már minden base-nél állt egy néger játékos, újra a nagy Poe következett az ütéssel. Anyám hozzám fordult.

– Faragatlan fickók – szörnyülködött.

– De hát ez a játék – mondtam. – Még csak két outjuk van.

– De az állás már hét-nulla! – tiltakozott anyám.

– Várja csak meg, míg a mieink jönnek az ütéssel – szólalt meg az anyám mellett ülő asszony, és sápadt, eres kezével elhessegetett egy legyet. – Akkor majd a négerek is felköthetik a nadrágjukat!

– Második ütés! – kiáltott a bíró, s a nagy Poe felemelte az ütőt.

– Ezen a héten végig elképesztően viselkedett a szállodai személyzet – morgolódott az anyám mellett ülő asszony feszülten figyelve a nagy Poe-t. – A szobalányok másról sem beszéltek, csak a süteményes dzsemboriról, s valahányszor kért tőlük az ember egy pohár hideg vizet, fél órába telt, míg meghozták, annyira el voltak foglalva a varrással.

– Első labda! – mondta a bíró.

Az asszony tovább fecsegett.

– Mondhatom, örülnék már neki, ha vége lenne ennek a hétnek!

– Második labda! – kiáltotta a bíró a nagy Poe-nak.

– Ezek megint hagyni fogják, hogy végigsétáljon? – kérdezte tőlem anyám. – Hát normálisak? – A mellette ülő asszonyhoz fordult: – így van ez! Végiglógták az egész hetet. Tegnap este kétszer is el kellett mondanom a nagy Poe-nak, hogy tegyen vajat a pattogatott kukoricámra. Azt hiszem, meg akart spórolni egy kis pénzt.

– Harmadik labda! – hallatszott a bíró hangja.

Szomszédunk hirtelen kifakadt, miközben dühösen legyezte magát az újságjával.

– Gondoltam, hogy így lesz. Hát nem borzasztó lenne, ha ezek nyernék a meccset? Mert megteszik. Bizony, hogy megteszik!

Anyám tekintete a fákról a tóra, majd a kezére tévedt:

– Nem tudom, George bátyádnak miért kell játszania. Csak hülyét csinál magából. Douglas, menj oda hozzá, és mondd meg neki, hogy hagyja abba! Árt vele a szívének!

– Kinn van! – kiáltotta a bíró a nagy Poe-nak.

– Ah! – hördült fel a lelátó.

A nagy Poe lassan leeresztette az ütőjét, és végigsétált az alapvonalon. A fehérek kivörösödve, indulatosan osztogatták egymásnak a taktikai tanácsokat. A hónaljukon a mez foltos volt az izzadságtól. A nagy Poe egyenesen ránk nézett. Én kacsintottam neki. Ő visszakacsintott. Tudtam, hogy nem olyan buta ez a néger legény.

Szándékosan ütötte túl messzire a labdát.

A feketéktől Hosszú Johnson állt a dobó helyére.

Odasétált a labdához, és bemelegítésképpen megmozgatta az ujjait.

Az első ütő a fehérektől egy Kodimer nevű fickó volt, aki egyébként Chicagóban árult ruhákat.

Hosszú Johnson lassú, fáradtnak tűnő mozdulataival próbálta elaltatni az ellenfelet.

Mr. Kodimer teste megfeszült, majd karja előrelendült. Végül Mr. Kodimernek sikerült megütni a labdát, amely a harmadik base vonaláig repült.

– Az első base-ig futott! – hirdette ki bíró, egy Mahoney nevű ír.

Utána egy Moberg nevű fiatal svéd következett. Elég nagyot ütött, s a labdát egy kis köpcös néger kapta el, aki azonban testalkatát meghazudtoló fürgeséggel mozgott a pályán.

Harmadiknak egy milnaukee-i kamionsofőr következett. Az ütése elég nagyra sikerült, de elkövette azt a hibát, hogy a második base-hez akart futni. Amint odaért, már várta őt Felszabadított Smith, koromfekete kezében a világos labdával.

Anyám hátradőlt a székébe, és lemondóan sóhajtott.

– Soha többé nem jövök el ide!

– Kezd meleg lenni – sopánkodott az asszony mellettünk. – Azt hiszem, elmegyek, és sétálok egyet a tó partján. Túl nagy a hőség ahhoz, hogy egész délután itt üljek és nézzem ezt a hülye játékot. Nem jön velem, kedves? – kérdezte anyámat.

Ez így ment tovább öt inning-en keresztül.

Tizenegy-nulla volt az állás, és a nagy Poe háromszor szándékosan ütötte túl messzire a labdát. Az ötödik inning végén Jimmie Cosner készülődött neki az ütésnek. Egész délután nagyon igyekezett, utasításokat osztogatott a társainak, és egyre-másra dicsekedett, hogy milyen messzire elüti majd a labdát, ha egyszer végre őrá kerül a sor. Most magabiztosan odasétált az ütőhelyre. Egymás után kipróbált hat baseballütőt, s apró zöld szemével lekicsinylően mérte végig, mindegyiket. Végül mégis kiválasztott egyet, a többit eldobta, és bemelegítésül helyben futott egy kicsit, letaposva maga alatt a szép zöld gyepet. Fejébe nyomta a sapkáját, de alóla még így is kikandikált a rikítóan vörös haja.

– Ezt nézzék meg! – kiáltotta oda a hölgyeknek. – Most majd megmutatom ezeknek a suvickosképűeknek! Jo-hó!

Hosszú Johnson lassú, kígyózó mozdulatokkal vitte egészen hátra, a válla mögé a kezét és benne a labdát. Aztán egy másodperc tört része alatt előrelendült, és Jimmie már csak a fekete játékos szélesre tárt, üres tenyerét látta az orra előtt. A labda süvítve szelte a levegőt, akár egy penge.

– Első ütés!

Jimmie Cosner leeresztette az ütőjét, és értetlen arccal bámult a bíróra. Sokáig nem szólt semmit. Aztán szándékosan a kapó játékos lába elé köpött, felkapta a sárga baseballütőt, és nagy lendülettel az ég felé hajította. Az ütő magasra repült, röpke pillanatra megállt a levegőben, megcsillant tompábbik végén a napfény, majd növekvő sebességgel zuhant vissza a földre. Jimmie még röptében elkapta, és a vékonydongájú vállához emelte. Tátott szájjal várta a következő labdát, ajkai közül kivillantak a nikotintól sárga fogai.

Csatt! – szólt a kapó kesztyűje.

A kapó, mint egy fekete varázsló, ragyogó fogsorral tárta szét a kissé ragacsos kesztyűt. A közepén virított a baseball, akár egy fehér virág.

– Második ütés! – hallatszott távolabbról a bíró hangja.

Jimmie Cosner a földre ejtette az ütőt, és csípőre tette a kezét.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy ez ütés volt?

– De pontosan azt – felelte a bíró. – Vegye fel azt az ütőt!

– Majd mindjárt jól fejbe váglak vele – motyogta Cosner az orra alatt, de a bíró így is meghallotta.

– Vagy játszik tisztességesen, vagy mehet öltözni!

Jimmie Cosner buzgón mozgatta a száját, hogy elegendő nyálat gyűjtsön egy köpéshez. Erejéből végül köpés helyett csak egy halk káromkodásra futotta. Felkapta az ütőt, és a vállához emelte, akár egy puskát.

És már jött is a labda! Először kicsinek látszott, majd közelebb érve hirtelen óriásira nőtt. Puff! A labda egyenest az ütő tompábbik végén csattant, majd iszonyatos sebességgel szállt felfelé. Jimmie lélekszakadva rohant az első base-hez.

A labda egy pillanatig mozdulatlanul lebegett a magasban, mintha azon tűnődne, hogy melyiket válassza: a földet vagy az eget. A közönség tombolt. Jimmie futott. A labda végül döntött: zuhant lefelé. A fűre esett, megpattant, majd gurult az első base irányába…

Jimmie látta, hogy már nem érhet célba. Agyát vörös köd borította el, s kinyújtott lábbal előreugrott.

Mindenki látta, hogy Jimmie stoplis cipője egyenest a nagy Poe bokája felé tart. Mindenki észrevette a kibuggyanó vért. Mindenki hallotta a kiáltást, a sikolyt, és látta a kavargó porfelhőt.

– Benn vagyok! – tiltakozott Jimmie két perc elteltével.

A nagy Poe a földön ült. Az egész fekete csapat körülállta őt. Az orvos a nagy Poe bokája fölé hajolt, és közben motyogott: – Hmmm. Hát ez elég csúnya. – Aztán jóddal megtisztogatta, és tett rá egy fehér kötést.

A bíró lesújtó pillantással mérte végig Cosnert.

– Menjen zuhanyozni!

– Egy fenét! – vágott vissza Cosner. Ott állt az első base-en kidüllesztett mellel, csípőre telt kézzel. – Benn vagyok. Pont a megfelelő helyen állok, a jó anyját neki! Egyik nigger sem ejtett ki!

– Ők nem – mondta a bíró. – De egy fehér ember igen. Én, tűnés!

– Elejtette a labdát! Nézzen utána a szabályoknak! Én benn vagyok!

A bíró és Cosner farkasszemét néztek egymással.

A nagy Poe, akinek csúnyán megdagadt bokáját úgyahogy ellátták, nyomban felfigyelt a vitára. Amikor megszólalt, hangja szelíd volt, de határozott, és közben fürkésző szemekkel nézte Jimmie Cosnert.

– Igen bíró úr, ő valóban benn van. Ne küldje le!

A közelükben álltam, s hallottam minden szót. Néhány hasonszőrű gyerekkel ugyanis már korábban a pályára rohantunk, hogy megnézzük, mi történt. Anyám közben egyfolytában kiabált utánam a lelátóról.

– Igen, Jimmie benn van – ismételté meg a nagy Poe.

Csapattársai hitetlenkedve zúgolódtak.

– Mi a bajod, te fiú? Talán a fejedet ütötted meg?

– Hallottátok – válaszolt halkan a nagy Poe. Az orvost nézte, aki kötözgette a sebét. – Jimmie benn van. Maradhat a pályán.

A bíró halkan káromkodott.

– Jól van! Akkor Cosner benn van! – S a dühtől kivörösödve arrébb állt.

A nagy Poe-t felsegítették.

– Ne lépjen a lábára! – figyelmeztette az orvos.

– Rá tudok lépni – suttogta a nagy Poe óvatosan.

– Ne játsszon tovább!

– Tudok játszani – tiltakozott a nagy Poe a fejét rázva. A szeme kissé véreresnek tűnt. – Folytatom a játékot. – Tekintete gondosan elkerült mindenkit. – Folytatnom kell a játékot.

– Ó – szaladt ki a második base-en álló fekete játékos száján. Sóhajtása kissé komikusnak hatott.

A feketék tanácstalanul nézték egymást, a közönséget, a nagy Poe-t és Jimmie Cosnert. Végül mindannyian elfoglalták helyüket a pályán. A nagy Poe összeszorított foggal állt fel a sérült lábára. Az orvos tiltakozni próbált, de a nagy Poe egyetlen kézmozdulattal leintette.

– Ütéshez! – kiáltotta a bíró.

Mi kölykök visszaültünk a helyünkre. Anyám, belecsípett a lábamba, és megkérdezte, hogy miért nem tudok nyugton maradni. Az idő egyre melegebb lett. A drótkerítés mögött az asszonyok legyezgették az izzadt arcukat, a férfiak pedig ide-oda csúszkáltak a fapadokon, és a tenyerüket ellenzőként téve a szemük elé figyelték, hogy mi történik a pályán. A nagy Poe mint hatalmas vörösfenyő állt az első base-en, s az ő árnyékában lapult Jimmie Cosner.

Az ifjú Moberg következett az ütéssel.

– Gyerünk, svéd, gyerünk, svéd! – hangzat a kiáltás, egy magányos hang. Jimmie Cosner kiáltott. A közönség csendben ült. A feketék leplezetlen gyűlölettel bámulták Cosnert, aki remegő térdekkel várta a következő ütést. Vitathatatlanul ő állt az érdeklődés középpontjában, de ez most kivételesen nem volt ínyére.

– Gyerünk, svéd! Mutasd meg a fekete fiúknak! – nevetett Cosner.

Moberg beállt az ütőhelyre. A lelátón az emberek néma csendben vártak, csupán a szél zörgette a faleveleket.

– Gyerünk, svéd, sózzál egy jó nagyot a labdára!

Hosszú Johnson, aki a dobóhelyen állt, felkapta a fejét. Lassan, kimérten végignézett Cosneren, aztán sokatmondó pillantást váltott a nagy Poe-val. Jimmie Cosner elkapta ezt a pillantást, és magában nyelt egyet.

Úgy tűnt, hogy Hosszú Johnson még húzza az időt.

Cosner hátrasandított.

Hosszú Johnson abbahagyta a bemelegítést.

Cosner odaszökdécselt a zsákhoz. Egy csókot lehelt a kezére, és megsimogatta vele a zsákot. Aztán felnézett, és gúnyosan mosolygott:

A dobó ujjai közé szorította a labdát megfeszítette a testét, hátralendítette a karját, és… a labda a kezében maradt. Cosner közben nekiiramodott. Egy másodperccel később már felfogta, hogy még nem dobták el a labdát így hatalmasat fékezve megállt. Mérgében fel-le ugrált, akár egy majom. Johnson nem nézett rá. Ravasz, titokzatoskodó szeme a messzeséget bámulta. Aztán egyetlen fejmozdulattal visszaparancsolta Cosnert a zsákhoz.

Hosszú Johnson harmadszor is úgy tett, mintha eldobná a labdát, becsapva ezzel Cosnert, aki ismét futásnak eredt. Jimmie most már gyűlölködő tekintettel mérte végig a négert, de szó nélkül visszaállt a helyére.

És a legváratlanabb pillanatban Hosszú keze előrelendült.

A labda egyenest az első base-en álló nagy Poe kesztyűjébe hullott.

Hirtelen minden mozdulatlanná vált, mintha filmszakadás történt volna. De csak egy pillanatig.

A nap fenn ragyogott az égen. A tó vizén hajók és csónakok vesztegeltek. A dobó furcsán kitekert pózban, előrenyújtott tenyérrel állt. A nagy Poe hatalmas keze a labdát fogta. A játékosok értetlenül bámultak. És ott volt még Jimmie Cosner, aki futott, mint akit puskából lőttek ki – rajta kívül senki és semmi nem mozdult.

Aztán a nagy Poe hátradőlt, megcélozta a második base-t, majd hatalmas lendülettel eldobta a labdát, telibe találva Jimmie Cosner fejét.

A következő pillanatban elszabadult a pokol.

Az emberek lezúdultak a lelátókról. Mindenütt káromkodás, sikoltozás. A fából készült ülések fájdalmasan recsegtek, amint ezer meg ezer láb vágtázott végig rajtuk. A csapatok körülállták Jimmie Cosnert, aki sápadtan feküdt a füvön. A nagy Poe kifejezéstelen arccal sántikált le a pályáról, és félrelökött mindenkit, aki elé mert állni.

– Menjünk innen, Douglas! – visította anyám, és a karomat ráncigálta.

Lehet, hogy kés van náluk!

A botrányt követő estén a szüleim otthon maradtak. A szomszédos házakban is égett mindenütt a villany. Senki nem mozdult el hazulról. Valahonnan messziről zeneszó hallatszott. Én észrevétlenül kisurrantam a hátsó ajtón, és belevetettem magam a nyári éjszakába. Utam a táncpavilon felé vitt. Amint odaértem, bekukucskáltam egy kis résen. Benn égtek a lámpák, és szólt a zene.

Ám az asztaloknál nem ült egyetlen fehér ember sem.

Közülük nem jött el senki a dzsemborira.

Csak feketék taztózkodtak a pavilonban. A nők mind csillogó piros-kék szaténruhát, tüllharisnyát, puha kesztyűt és tollas kalapot viseltek, a férfiak szmokingot.

A zene olyan hangosan szólt, hogy beleremegtek a falak. Ott nevetgélt, táncolt az egész délutáni baseballcsapat Hosszú Johnson, Cavanaugh, Jiff Miller, Pete Brown és a bicegő nagy Poe. Az utóbbi mellett állt Kathelene, a barátnője, körülöttük pedig a többi fiatal fekete: parkőrök, csónakmesterek, házfelügyelők, szobalányok.

A pavilonon kívül koromsötét volt, csak a csillagok világítottak a fekete égbolton. Én ott álltam, és orromat az ablakhoz nyomva sokáig néztem a bálozókat, nagyon sokáig.

Éjjel úgy feküdtem le, hogy nem szóltam senkinek a kis esti kiruccanásomról. Sokáig nem jött álom a szememre. A szél valahonnan almaillatot hozott az ablakom felé. A távolból még mindig szólt a zene, de most valahogy csodálatosan halknak tűnt. Mielőtt elaludtam volna, ezt a számot játszották utoljára:

Szívem este a táncba húz,

Ott játszik a Jelly Roll Blues;

Áttáncolom az éjszakát, míg lábamat

nem nyúzza a csúz!

Az a nagy, tágas világ

Felvirradt az a nap, amikor muszáj volt kiugrani az ágyból, elhúzni a függönyöket, és szélesre tárni az ablakokat. Ha csak ennyit tett meg az ember, már akkor is jobb kedvre derült, tüdeje pedig megtelt üde, langyos hegyi levegővel.

Cora, aki valahogy olyan ósdinak és elhasználtnak érezte magát, mélyet sóhajtva ült fel az ágyában.

Korán volt még. A nap éppen csak megmutatta magát a horizonton, de a madarak már kinn csicseregtek a fenyőfákon, és a hangyák is hozzáfogtak a szorgos gyűjtögetéshez. Cora férje, Tom még úgy aludt a takaró alatt, akár a medve. "Vajon felébreszti-e őt a szívdobogásom?", tűnődött az asszony.

Hirtelen eszébe jutott, miért is oly különleges nap ez.

– Ma érkezik Benjy!

Elképzelte a fiút távoli tájakon, ahogy mezőkön szökell, megáradt patakokon gázol át, magas hegycsúcsok szikláit mássza meg. Szinte maga előtt látta a hatalmas bakancsot, amely szilárd léptekkel, rendületlenül lépked az úttalan utakon, legyen bár eső, hó, jég vagy sár. Látta még a fiú szeplős, naptól cserzett arcát, amint egykedvű tekintettel bámul egy szakadék szédítő mélységébe, s hosszú karjait keresztbe fonja a mellén.

"Siess már, Benjy!", gondolta Cora, s fürgén kinyitotta az ablakot. A friss szél belekapott a hajába, és lengette, mint valami hosszú pókhálót. Hol járhat most Benjy? Talán Iron Brigde-nél, Meadow Pike-nál, Creek Pathnál vagy esetleg Chasley szántóföldjein.

Benjy valahol a Missouri-hegységben rója az ösvényeket. Cora lehunyta a szemét, maga elé képzelte a kopár sziklák közt vezető kis utat, amelyen ő még Tom minden évben kétszer a városba mennek a megrakott szekérrel. Eszébe jutottak a harminc évvel ezelőtt mondott szavai: "Ó, Tom, csak menjünk, menjünk, míg el nem érünk a tengerhez!" Tom azonban akkor úgy nézett rá, mintha arcul ütötte volna, majd megfordította a szekeret, és meg sem állt hazáig. Cora valójában mit sem tudott arról, hogyan élnek az emberek a tengerparton, ahol egész nap a hullámok morajlanak néha halkabban, néha hangosabban. Ő nem ismerte a nagyvárosok világát sem; nem tudta, milyen az, amikor esténként villogó neonfények világítják ki a zsúfolt utcákat. Számára csak ez a völgy létezett; keleten, nyugaton, északon és délen hatalmas hegycsúcsok zárták el őket a világ többi részétől.

De ma végre megérkezik Benjy a nagyvilágból, s ő látott, hallott, tapasztalt mindent, amit Cora nem. Az asszony a jobb kezére nézett. Erős, dolgos kéz, de írni sajnos nem tud vele. Nem baj, gondolta, Benjy úgyis itt lesz egy hónapig, majd megtanítja rá. Ha majd ő is tud írni-olvasni, könnyedén kaphat hírt bárhonnan a világból. Csak arra van szükség, hogy Tom készítsen neki egy postaládát.

– Kelj fel, Tom! Hallod?

Az asszony gyengéden megrázta a férfit, hogy elűzze a szeméből az álmot.

Kilenc órakor már javában gomolygott a kéményből a füst, a levegőben pedig mindenütt szöcskék ugrándoztak.

Cora a lábasokat és a fazekakat sikálta, és közben énekelt. A csillogó réz visszatükrözte az asszony bronzszínű, kissé ráncos arcát, Tom eközben mormogva ette a reggelijét, mint egy álmos, vén medve. Az énekszó az egész házat betöltötte, mintha egy kismadár dalolna a kalitkájában.

– Nagyon vidám itt valaki – szólalt meg egy hang.

Cora nyomban elhallgatott. A szeme sarkából látta, hogy a szoba falára egy emberi árny vetül.

– Mrs. Brabbam? – kérdezte Cora, kezében a súrolóronggyal.

– Hát persze, hogy én vagyok! – És már ott állt az özvegyasszony tarka pamutruhájában, vékony kezében egy csomó teleírt papírlappal. – Jó reggelt! Épp most szedtem ki a postámat. Kaptam egy gyönyörű levelet George bátyámtól Spririgfieldből. – Mrs. Brabbam fürkész tekintettel mérte végig Corát. – Kedvesem, maga mikor kapott utoljára levelet a nagybátyjától?

– Mindegyik nagybátyám meghalt már. – A hazugság szinte ösztönösen csúszott ki Cora száján.

– Úgy örülök, hogy végre írt nekem – lobogtatta Mrs. Brabbam a levelet a reggeli szélben.

Cora úgy érezte, mintha kést forgatnának a szívében. Mrs. Brabbam már évek óta mindig eldicsekedett neki, ha hozott valamit a postás, s így kimondatlanul is utalt arra, hogy sok mérföldes körzetben ő az egyetlen, aki tud írni-olvasni. Cora beleharapott az ajkába, és nevetve felkiáltott:

– Ó, valamit elfelejtettem mondani! Ma érkezik az unokaöcsém, Benjy. Az ő szülei nagyon szegények, ezért nálunk tölti a nyarat. Amikor legutóbb itt járt, megígérte, hogy megtanít írni. Tom pedig készít a ház elé egy postaládát Igaz, Tom?

Mrs. Brabbam mérgesen összegyűrte kezében a levelet.

– Hát ez igazán nagyszerű! Szerencsés asszony maga! – Azzal se szó, se beszéd, elment.

Cora az özvegyasszony után sietett. Meglátott valamit, ami részben egy madárijesztőhöz hasonlított, részben egy fénylő napsugárhoz, részben talán egy kis hegyi patakokban ficánkoló pisztránghoz. Ez a valami, – vagy inkább valaki! – átugrotta a ház kerítését. Hatalmas keze elhessegette a körülötte szálldosó madarakat, amelyek rémülten menekültek eme életre kelt fa elől.

Cora lélekszakadva rohant le az ösvényen.

– Benjy!

A két rokon melegen összeölelkezett. Az asszony szinte táncra perdült örömében.

– Benjy!

Cora önkéntelenül a fiú füle mögé nézett.

Igen, ott volt az a bizonyos sárga ceruza.

– Isten hozott nálunk!

– No de, néném! – A fiú magához szorította az asszonyt. – No de néném, te sírsz!

– Itt az unokaöcsém! – kiáltotta Cora.

Tom kissé morcosan nézett fel a tányérjából.

– Nagyon örvendek – mosolygott Benjy.

Cora olyan szorosan fogta a fiú kezét, mintha attól félne, hogy eltűnik előle. Furcsán érezte magát: egyszerre akart ülni, állni és futni, és szíve is sokkal gyorsabban vert a megszokottnál. Egy pillanat leforgása alatt eljutott hozzá az egész világ, hiszen itt volt ez a langaléta legény, aki világosságot hozott a házukba, mert járt már számtalan kis– és nagyvárosban, amikor a szüleinek még jobban ment a sora.

– Benjy, reggelire van borsó, kukorica, sonka, puliszka, leves, bab…

– Elég lesz már! – szólt közbe Tom.

– Hallgass, Tom, ez a szerencsétlen fiú csontig fogyott a sok gyaloglásban! – Cora az unokaöccséhez fordult. – Benjy, mesélj valamit magadról! Ugye, jártál iskolába?

Benjy nem szólt, csak lerúgta a cipőjét. Az egyik meztelen lábujjával írt egy szót a kandalló előtti hamuba.

Tom összeráncolta a szemöldökét.

– Mit jelent ez? – kérdezte.

– Azt – felelte Benjy –, hogy C, O, R, A. Vagyis Cora.

– Az én nevem, Tom, látod! Ó, Benjy, annyira örülök hogy te tudsz írni! Volt régen egy unokafivérem, aki azzal dicsekedett, hogy oda-vissza tudja betűzni a szavakat. Megfűztük, hogy írjon egy levelet a nevünkben, de sohase kaptunk rá választ. Biztosan csak annyira értett az íráshoz, hogy Senkifalvára címezte meg a levelet. Tom aztán jól ellátta a báját annak a csirkefogónak: egy kerítésléccel kergette végig az úton.

Mindhárman kényszeredetten nevettek.

– Én valóban tudok írni-olvasni – mondta komolyan a fiú.

– Nem is kételkedtünk benne. – Cora egy szelet áfonyás pitét rakott az unokaöccse elé. – Egyél!

Fél tizenegyre járt az idő, mire Benjy végzett azzal a nagy halom ennivalóval, amit az asszony feltálalt neki. Tom ekkorra megelégelte a semmittevést, fejébe nyomta a sapkáját, és útnak eredt.

– Elmegyek, és kivágom a fél erdőt! – dörmögte mérgesen.

A másik kettő ezt már nem hallotta meg. Cora úgy ült a székben, mint akit elvarázsoltak. Egyre csak a Benjy füle mögé tűzött ceruzát bámulta. Látta, hogy a fiú lustán, könnyedén kézbe veszi az aprócska íróeszközt. "Ne olyan lazán, Benjy!", gondolta "Úgy fogd meg, mintha hímes tojás lenne!" Cora szerette volna megérinteni a ceruzát, de nem tette, mert sok évvel ezelőtt az kicsúfolta, felmérgesítette és elszomorította őt. Keze hittelen megrándult az ölében.

– Van egy kis papírod? – kérdezte Benjy.

– Lám csak, erre nem is gondoltam – sopánkodott az asszony. A világ mintha elsötétült volna körülötte. – Most mit tegyünk?

– Van itt nálam valami. – A fiú elővett egy palatáblát a táskájából. – Vagy te levelet akarsz írni valakinek?

Az asszony töprengve elmosolyodott.

– Levelet szeretnék írni… hm… kinek is? – Az arca hirtelen elsötétült. Körülnézett, mintha keresne valakit a távolban. Látta a reggeli napfényben fürdő sziklákat. Hallani vélte a tenger zúgását mintegy ezer mérföld távolságra innen. Madárraj húzott el a völgy fölött észak-déli irányban, s Cora biztosra vette, hogy egy nagyváros félé tartanak.

– Lám csak, Benjy, erre nem is gondoltam. A nagynénémen kívül senki olyat nem ismerek a világban, akinek levelet írhatnék. De ha írnék neki innen százmérföldes távolságból, biztosan nem találna egykönnyen alkalmas embert, aki felolvasná a levelet. Ő amúgy is elég zárkózott asszony.

Csak idegesíteném a levelemmel. Nem, neki semmiképpen sem írok. – Cora tekintete visszatért a messzeségből. – Akkor meg kinek? Hova? Valakinek. Egyszerűen csak levelet szeretnék írni és kapni, bárki legyen is a levelezőtársam.

– Várj egy kicsi! – Benjy előhalászott a kabátzsebéből egy eléggé viharvert magazint. A címlapján egy hiányos öltözetű hölgy látszott, amint éppen egy szörnyeteg elől menekül. – Ebben mindenféle levélcím van.

Együtt lapozgatták az újságot.

– Mi ez? – mutatott Cora egy hirdetésre.

– "ITT EGY LISTA AZ ERŐ ÉS IZOM KFT. KÍNÁLATÁBÓL" olvasta Benjy. – "Ingyenes tájékoztatóért forduljon cégünk 3. sz. kirendeltségéhez!"

– És ez miről szól?

– "DETEKTÍVEK VÉGEZTEK TITKOS NYOMOZÁST, A TALÁLT ADATOK NYILVÁNOSAK. ÍRJON

A G. D. NYOMOZÓIRODÁNAK…"

– Minden nyilvános. Hát, Benjy… – Az asszony a ceruzát nézte az unokaöccse kezében. A fiú kihúzta a székét. Mélyen elgondolkodva forgatta ujjai közt a ceruzát, és egyszer még bandzsított is. Az asszony visszatartotta a lélegzetét. Azon vette észre magát, hogy Benjyt utánozza: maga is előredőlt, az ajkát harapdálta, és bandzsításra húzta a szemét.

Végül Benjy felemelte a ceruzát, megnyalta a végét, és írt valamit papírra.

Kezdjük már, gondolta Cora.

Az első szavak lassan öltöttek formát a vékony papírlapon.

Tisztelt Erő és Izom Kft!

Uraim!, írta Benjy.

A reggel lassan tovatűnt: elfújta a szél, elsodorta a patak, elvitték magukkal a hollók. A nap melegen tűzött a háztetőre. Cora nem fordult hátra, amikor csoszogást hallott az ajtóban. Tom érkezett haza, de számára Tom most nem létezett, csak az újságot, a halkan karistoló ceruzát és Benjy kezét látta maga előtt. Cora öntudatlanul körbeforgatta a fejét, ha a ceruza o vagy m betűt írt le, biccentett, ha pont került egy mondat végére, és megnyalta a felső ajkát, ha egy-egy t volt soron.

– Dél van és én éhes vagyok! – dörmögte Tom az asszony háta mögött.

Cora azonban most nem látott, nem hallott. Egyre csak a ceruzát figyelte áhítattal.

– Dél van! – kiáltotta Tom ismét.

Cora végre felnézett, de kissé még kábult volt a tekintete.

– Ó, pedig még csak egy pillanattal ezelőtt fejeztük be a Philadelphiai Éremgyűjtő Szövetségnek írt levelünket! Ugye, Benjy? – Cora elmosolyodott, de ez a mosoly valahogy túl kislányos volt egy ötvenöt éves asszonytól. – Amíg az ebédre vársz, nem tudnád összerakni azt a postaládát? Ha lehet, nagyobbra csináld, mint Mrs. Brabbamé, jó?!

– Majd összeszegezek egy cipősdobozt.

– Tom Gibbs! – Az asszony felállt. Mosolya ezt mondta "Menj és dolgozz, amíg jó dolgod van!" – Egy szép, nagy postaládát akarok. Fehérre fesd, hogy Benjy fekete betűkkel tudja ráírni a nevünket! Nem akarom, hogy egy cipősdobozba dobják be életem első levelét.

A láda percekén belül elkészült.

Míg Tom mérgesen morgott az orra alatt, Benjy fogta az ecsetet, és ráírt a postaládára: MRS. CORA GIBBS.

– Most mit írsz?

– MR. TOM GIBBS – válaszolta Benjy halkan, kezében az ecsettel.

Tom csendben bámulta egy percig, majd megszólalt:

– Én még mindig éhes vagyok. Valaki gyújtsa be a tüzet!

A háznál nem volt bélyeg. Amikor ez kiderült, Cora arca falfehér lett. Végül Tom kénytelen-kelletlen befogta a lovát, és elhajtott Green Forkba, hogy vegyen néhány bélyeget: két pirosat, egy zöldet és tíz rózsaszínt, mindegyiken egy-egy tekintélyes úriember képével. Alighogy elment, Cora utánalovagolt, hogy megbizonyosodjék: Tomnak nincs-e szándékában a patakba dobni élete első leveleit. Amikor hazaértek Corának első dolga volt, hogy beleszagoljon a vadonatúj postaládába.

– Megőrültél? – kérdezte Tom.

– Nem lopta el senki.

A délután folyamán még hatszor ellenőrizte a postaládát. A hatodik alkalommal egy mormota ugrott ki belőle. Tom az ajtóban állt, és annyira nevetett, hogy közben a térdét csapkodta. Cora dühösen kergette el a férjét.

Cora este az ablakban állt, és bámulta a postaládát, mely éppen szemközt állt a Mrs. Brabbamével. Tíz évvel ezelőtt az özvegyasszony szándékosan az ő orra alá helyeztette levélszekrényét, noha felépíttethette volna egy, a házához közelebb eső helyen is. Mrs. Brabbam mindig talált valami ürügyet, hogy nagy zajt csapva a postaládához mehessen, és közben lopva azt leste, hogy Cora figyeli-e őt. Cora általában figyelt. Virágot locsolt egy üres kannából vagy gombát szedett szárazság idején.

Másnap reggel Cora még azelőtt felkelt, hogy a nap első melegedő sugarai elérték volna az epreskertet és a szél megcirógatta volna a fenyőket.

Benjy még az ágyán ült, amikor Coca visszajött a postaládától.

– Korán van még – közölte a fiú. – A postások ilyenkor nem ülnek autóba

– Autóba?

– Ilyen messzire mindig autóval hordják a küldeményeket.

– Ó – Cora leült.

– Rosszul vagy, Cora néni?

– Nem, nem. – Az asszony egy pillanatra lehunyta a szemét. – Nem emlékszem, hogy az utóbbi húsz évben láttam volna a faluban postást.

– Biztosan mindig akkor járt, amikor te mással foglalatoskodtál.

– Napközben általában gyújtóst vágok vagy a csirkékkel foglalkozom. Igazából persze sosem gondoltam rá, de…

Az ablakhoz fordult, mely Mrs. Brabbam házára nyílott. – Benjy, nekem van egy szörnyű gyanúm. – Azzal felállt, kiment a házból, és végigsétált a keskeny ösvényen egészen Mrs. Brabbam postaládájáig. Benjy követte őt. Mindenütt olyan csend lakozott, hogy az embert önkéntelenül is suttogásra késztette.

– Ne szegd meg a törvényt, Cora néni!

– Ssssh! – Az asszony olyan óvatosan nyúlt be a levélszekrénybe, mintha patkánylyukba tenné a kézét. – Megvan!

– Néhány levelet tartott a kezében…

– Hiszen ezeket már valaki felnyitotta! Te voltál az, Cora néni?

– Gyermekem, én eddig még hozzájuk sem értem. – Az asszony arca elsötétült. Életemben először nyúltam bele ebbe a ládába.

Benjy ide-oda forgatta a leveleket, majd meglepetten felkiáltott.

– Cora néni, ezek már tízévesek!

– Micsoda? – Cora megragadta a köteget.

– Cora néni, ez a hölgy már évek óta mindennap ugyanazokat a leveleket kapja. A címzett neve pedig nem Mrs. Brabbam, hanem egy bizonyos Ortega asszony Green Forkban.

– Ortega asszony, a mexikói boltos! Hány éve már! – suttogta, miközben a gyűrött leveleket bámulta: – Hány éve már?

Mindketten szótlanul nézték Mrs. Brabbam alvó házát.

– Ó az a ravasz asszony évekig a bolondját járatta velem, azt akarta, hogy felsőbbrendűnek tartsam őt. Hogy hízott mindig a mája, amikor úgy csinált, mintha olvasna!

Hirtelen kinyílt Mrs. Brabbam ajtaja.

– Tedd vissza a leveleket, Cora néni!

Cora még épp idejében csukta be a levélszekrényt.

Mrs. Brabbam lassan sétált a gyalogösvényen. Itt-ott megállt. Leszedett egy-egy nyíló vadvirágot.

– Jó reggelt! – köszönt negédesen.

– Mrs. Brabbam, ő az unokaöcsém, Benjy.

– Örvendek. – Mrs. Brabbam ringó csípővel a kerítéshez ment, megrázogatta a postaládát, lepattintotta a fedelét, és kivette belőle a köteg levelet. Úgy tett, mintha olvasni kezdené, majd vidáman intett nekik.

– Nagyszerű! Nézzék meg ezt a levelet, amit az én drága George bátyám küldött!

– Nem olyan nagyszerű az! – dünnyögte Cora.

A következő napok izgatott várakozással teltek el. A nyár javában tombolt. Kék és narancssárga pillangók szálldostak virágról, virágra, s a levegő megtelt fűszeres illatokkal. Délutánonként mindig nagy csend honolt a házban, csupán Benjy ceruzájának karistoló hangját lehetett hallani. Ám míg Benjy tányérjából sohasem fogyott ki az étel, addig Tom állandóan zsörtölődött, hogy az ebéd vagy a vacsora késik, hideg, vagy a felesége teljesen elfeledkezett róla.

Benjy páratlan könnyedséggel tartotta kezében a ceruzát, és formázott meg egy-egy magán– vágy mássalhangzót. Cora egyszerűen nem tudta levenni a szemét a fiúról, végig ott állt mellette, és ízlelgette a szavakat, amit ő leírt. Ám írni mégsem tanult meg.

– Olyan érdekes nézni, ahogy írsz, Benjy! Holnap már tényleg elkezdem a tanulást!

Áttanulmányoztak minden hirdetést a magazinban: olvastak az asztmáról, a varázslatról, csatlakoztak a Rózsakeresztesekhez, megrendelték A feledésbe merült tudás könyvé-t és az Ősi szentélyek titká-t. Kértek egy csomag ingyenes napraforgómagot és egy üveg csodaszert gyomorégés ellen. Egy fényes nyári reggelen éppen a bűnügyi rovatot böngészték.

– Figyelj csak! – kapta fel a fejét Cora.

Mindketten fülelni kezdtek.

– Egy autó – felelte Benjy.

És valóban: a magas fenyőkkel övezett, poros országúton egy autó haladt a falu irányába, először csak halk motorzúgás hallatszott, később ez a zaj felerősödött, majd végül olyan hangos lett, hogy még a halott is felébredt volna rá. Cora lélekszakadva rohant ki az ajtón. Túl sok volt az, amit egyszerre látott, hallott és érzett. A szeme sarkából látta hogy Mrs. Brabbam az ellenkező irányból siet a kerítéshez. Az özvegyasszony lába a földbe gyökerezett, amint megpillantotta a fényes, zöld autót. Sípszó hallatszott, majd egy öregember ugrott ki a kocsiból, és Corához fordult.

– Mrs. Gibbs?

– Igen! – válaszolta Cora.

– Levele érkezett, asszonyom – közölte a postás, és már nyújtotta is a borítékot. Cora el akarta venni, de aztán hirtelen visszahúzta a kezét.

– Kérem – hebegett –, nem bánná, ha megtenné, hogy bedobja a levelet a… postaládámba?

Az öregember értetlenül nézett rá és a postaládára, de aztán felnevetett.

– Természetesen – válaszolta. Odaballagott a szép fehér levélszekrényhez, és bedobta a küldeményt.

Mrs. Brabbam mozdulatlanul állt, és a szeme villámokat szórt.

– Érkezett valami Mrs. Brabbamnek? – kérdezte Cora.

– Ez az egyetlen küldemény jött. – És az autó már porzott is tovább az úton.

Mrs. Brabbam keze ökölbe szorult. Aztán anélkül, hogy a postaládájába benézett volna, sarkon fordult, és nyomban sietett vissza a házába.

Cora kétszer körbesétálta a levélszekrényt, de egy darabig még nem ért hozzá.

Benjy, levelem érkezett! – Csak most nyúlt bele a ládába. Ügyesen kihalászta a borítékot, és haladéktalanul felbontotta. A levelet a fiú kezébe nyomta.

– Olvasd fel nekem, légy szíves! Legfelül az én nevem áll.

– Igen, néném. – A fiú hangosan olvasni kezdett: – "Kedves Mrs. Gibbs…"

Benjy itt megállt, és hagyta, hogy nénje ízlelgesse a szavakat, aztán kissé mesterkélt hangon megismételte az első sort, majd olvasta tovább a levelet:

– "Itt küldjük Önnek ingyenes tájékoztatónkat, melyből megtudhatja, hogyan vehet részt az egészségtani levelező tanfolyamunkon…"

– Benjy, Benjy, én olyan boldog vagyok! Kérlek, kezdd el újra!

– "Kedves Mrs. Gibbs…"

Ezután a postaláda sohasem állt üresen. A világ minden, részéről érkeztek küldemények, olyan helyekről is, melyekről Cora még nem is hallott. Akadt köztük utazási prospektus, süteményrecept, sőt még egy házassági ajánlat is: "Ötvenéves, szolid, jómódú úriember keresi társát…". Benjy válaszolt neki: "Már férjes asszony vagyok, de szívből köszönöm a kedves közeledését. Üdvözlettel: Cora Gibbs".

A levelek egyre-másra érkeztek a hegyeken túlról: akadt köztük éremgyűjtő katalógus, könyvajánlat, mágikus számok listája, füzet az ízületi gyulladásról és kis tasakban bolhairtópor. A küldemények elhozták az egész világot Corának, aki már nem érezte annyira egyedül és elzártnak magát.

Egy férfi A maja indiánok kincse című könyvet ajánlotta megvételre, ám Cora ezt a levelet megválaszolatlanul hagyta. Egyébként szinte minden ajánlatra küldtek választ, sőt egyik napon Benjy keze úgy bedagadt a sok írástól, hogy sós vízbe kellett áztatni.

A harmadik hét végén Mrs. Brabbam már egyáltalán nem ment megnézni a postaládáját. Ki sem mozdult a házából, míg Cora rámosolyogva társalgott a postással.

Szinte észre sem vették, hogy lassan eltelt a nyár, és ezzel Benjy látogatása is a végéhez közeledett. Az asztalról sohasem tűnt el a kis selyemabrosz, és mindig állt rajta egy tányér szendvics, amit hagyma és mentalevél tartott frissen és illatosan. A tisztára súrolt padlón ott hevert egy pár cipő, hogy gazdája bármikor belebújhasson. Benjy a széken ült, kezében a ceruzájával, mely egykor hosszú és sárga volt, ám mostanra már csak egy kis csonk maradt belőle. Cora a fiú mögött állt, állát a tenyerében tartotta, és szelíden ingatta Benjy fejét, mintha csak egy érett nyári tököt vizsgálgatna.

– Benjy, tartozom neked egy bocsánatkéréssel. Azt hiszem, egyetlenegyszer sem néztem még meg az arcodat. Ismerem már a fejednek minden szemölcsét, minden dudorát, minden ráncát, de nem biztos, hogy sok ember közül megismerném az arcodat.

– Nincs az én arcomon semmi néznivaló – szabadkozott a fiú.

– De a kezedet megismerném millió kéz közül is – folytatta Cora. – Ha egy koromsötét szobában kezet fognék akár ezer emberrel, akkor is megmondanám, melyik a tiéd.

Csendben elmosolyodott, és a nyitott ajtóhoz sétált. – Egy kicsit elkalandoztam. Tekintete a szemközti házra tévedt.

– Már hetek óta nem láttam Mrs. Brabbamet. Egész nap otthon ül. Egy kicsit furdal miatta a lelkiismeretem. Megaláztam őt, és ez nagyobb bűn, mint amit ő valaha is elkövetett ellenem. Csúnyán viselkedtem, és most már nagyon szégyellem magam. – Nem tudta levenni a szemét a domb tetején lévő házikóról.

– Benjy, megtennél nekem még egy utolsó szívességet?

– Természetesen.

– Írj egy levelet Mrs. Brabbam nevében!

– Kérj valamelyik vállalattól egy ingyenes tájékoztatót Mrs. Brabbamnak.

– Rendben van – felelte Benjy. ,

Így egy hónapon vagy talán már egy héten belül jön a postás, fütyül a sípjával, én pedig majd megmondom neki, hogy menjen Mrs. Brabbam ajtajához, és kézbesítse a levelet. Közben az udvaromon állok, és nézem mindezt, s Mrs. Brabbam is látni fogja, hogy én látom. Majd integetünk egymásnak a leveleinkkel, és mindketten nagyon boldogok leszünk.

– Értem – bólintott Benjy.

A fiú megírt három levelet, leragasztotta és a zsebébe süllyesztette a borítékokat.

– Majd postázom őket, ha megérkezem St. Louisba.

– Szép nyarunk volt – jegyezte meg az asszony.

– Szép bizony.

– De Benjy, végül is én nem tanultam meg írni! Annyira vágytam egy levélre, hogy késő éjjelig írattam veled azokat a megrendeléseket. Aztán teljesen elárasztottak bennünket a különféle küldeményekkel, és nem maradt időnk a tanulásra. És ez azt jelenti…

A fiú tudta, hogy mit jelent. Szeretettel megszorította a nénje kezét.

– Köszönök mindent – mondta Cora.

Benjy futásnak eredt. Egészen a kerítésig futott, azt könnyedén átugrotta, majd szaladt-szaladt, míg Cora szem elől vesztette. Amikor utoljára visszanézett, még levéllel a kezében intett egyet a nagynénjének, majd magába szívta őt az a nagy tágas világ.

A levelek még hat hónapig folyamatosan érkeztek azután is, hogy Benjy elment. Reggelenként megjelent a postás kis zöld autójában, jó reggelt köszönt, majd beledobott két három rózsaszín vagy kék borítékot a levélszekrénybe.

És egyszer felvirradt az a nap is, amikor Mrs. Brabbam megkapta első igazi levelét.

Ám egy idő után a küldemények kezdtek megfogyatkozni, előbb még hetente, később már havonta járt a postás, majd végül egyáltalán nem jelentkezett többet, nem zörgött az autó a kihalt országúton. Először egy pók, majd egy veréb költözött a postaládába.

Amíg jöttek a levelek, Cora mindig reszkető kézzel halászta ki őket a ládából, s szája lassan sírásra görbült.

– Kitől jöhetett ez? – mutatott egy kék borítékra

– Nem tudom – felelte Tom.

– Vajon mi áll benne? – hüppögte.

– Nem tudom – felelte Tom.

– Már soha, soha nem fogom tudni, hogy mi történik a nagyvilágban! Jaj, ezek a levelek! – Lesodorta a polcról azt a köteget, amit azóta kapott, hogy Benjy elment tőlük. – A világban annyi minden történik azzal a rengeteg emberrel, de én már semmiről sem értesülhetek. Ők arra várnak, hogy mi írjunk nekik, de mi nem írunk, s ők szép lassan elfeledkeznek rólunk!

És egy napon a levélszekrényt elsodorta a szél. Reggelenként Cora mindig a nyitott ajtóban állt, őszes haját fésülgette, és vágyakozva nézett a távoli hegycsúcsok felé. Eltelt jó pár év, de ő soha nem tudott úgy elmenni a viharvert postaláda mellett, hogy le ne hajolt volna, hogy megnézze, nem érkezett-e számára levél…

A villanytelep

A lovak csendben megálltak a korlát előtt: A férfi és a felesége lebámullak a kiszáradt, homokos völgybe. Az asszony magába roskadtan ült a nyeregben; már órák óta nem szólt semmit, de nem is igen tudott mit mondani. A levegő iszonyúan fülledt volt, s a szinte mindig kék arizonai égboltot gyászkeretes viharfelhők, sötétítették el. A sziklák közt borzasztó erejű szél süvített. Az asszony remegő kezére néhány hideg esőcsepp hullott.

A nő fáradtan a férjére nézett. A férfi Lazán, mégis biztosan ült a nyeregben. Az asszony behunyta a szemét, és visszagondolt az előző nappal véget ért szolid évekre, amikor még boldogan élhettek. Szeretett volna egy, tökrőf tartani maga elé, hogy a saját arcába nevethessen: Ám erre nem volt mód, és különben is őrültség lett volna. Tudta, hogy rossz közérzetének többféle oka van. A nyomott idő, a reggeli távirat, melyet egy, hírnök hozott lóhát, és a hosszú út mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy halálosan fáradtnak és kimerültnek érezze magát.

Ám útjuk még nem éri véget. A nő hirtelen fázni kezdett. – Én vagyok az az asszony, akinek nincs szüksége Istenre – mondta halkan, behunyt szemmel.

– Tessék? – Berty, a férje aggódva nézett rá.

– Semmi – suttogta a nő a fejét rázva. Milyen magabiztos volt sok éven őt! Soha, soha nem érezte, hogy szüksége lenne az egyházra. Mindig csak azt hallotta, hogy egyesek szünet nélkül a vallásról beszélnek, és vannak templomok, ahol a viasszal bevont padokon emberek ülnék és hallgatják, amit a pap prédikál. Hallott ő többféle prédikátorról, harsányról és alázatosról, de számára mindegyik egyformának bizonyult.

– Nekem még soha nem volt okom arra; hogy templomban üljek – mondogatta az embereknek. De nem mondható harcias istentagadónak sem. Ő a maga akarata szerint élte a világát, s nem féltette két kezét a munkától. Körmei mind kifényesedtek, ám nem valamiféle lakktól, hanem az állandó igénybevételtől. Keze még puha volt, amikor a gyermekei születtek, de ennyi év után már számtalan ránc redőzte. Ha a férjére gondolt, a ráncok kisimultak, s bőre újra puha és simogató tudott lenni.

Ám e kéz most reszketett, mert nemrég a halál jeges fuvallata csapta meg.

– Itt lepihenünk – szólt a férfi. A két lovas egy hatalmas téglaépület mellett, egy kiszáradt vízmosás pattján állt. Az épület ablakai zöld üvegből készültek, s odabenn valami furcsa gépezet látszott, melyből mindenféle drótok és huzalok indultak ki. A drótok egy magasfeszültségű vezetékpárban folytatódtak, amely oszlopokra erősítve haladt végig a sivatagban. Az asszony futó pillantást vetett a végtelenben elenyésző távvezetékre, majd tekintete ismét a furcsa viharzöld ablakokra és a lángvörös téglákra irányult.

Az asszony soha nem jelölte be szalaggal a Biblia valamely általa fontosnak vélt fejezetét, mert bár élete a sivatagban állandó küzdelem volt a sziklák, a nap és a vízhiány ellen, soha nem érezte magát fenyegetettnek. Valahogy mindig rendbe jöttek a dolgok, soha nem alakult úgy, hogy éjszakákat virrasztott volna a sok megoldatlan gond miatt. Eddig elkerülte ót az élet árnyékos oldala, ám most a halál viharfelhői tornyosultak a feje fölött.

Húsz év telt el azóta, hogy a Nyugatra jött, férjhez ment ehhez a magányos trapperhez; és elfogadta élete elválaszthatatlan részéül a sivatagot. Négy gyermekük közül egyik sem volt még igazán komolyan beteg. Soha nem kellett még térdre borulnia, csak amikor a padlót mosta fel.

Most mindennek vége szakadt. Ő és a férje egy távoli város felé igyekeznek lóháton, mert jött egy kis darab sárga papír, és tudatta velük, hogy az anyja haldoklik.

Számára ez annyira hihetetlennek tűnt. Hiába próbált magába nézni, nem tudta elképzelni az anyját halálos betegen. Nem volt mibe kapaszkodnia, s így elméje sem tudott megnyugodni: gondolatai ide-oda cikáztak, mint egy megkergült iránytű a homokviharban. Most Berty féltő gondoskodása sem bizonyult elegendőnek. Úgy érezte, mintha gonosz tréfát űznének vele. Valaki, akit szeret, meg fog halni. Ez nem lehet igaz!

– Pihenhetnénk már végre! – mondta. Hangja egészén idegenül csengett: félelmét, ingerültséggel próbálta leplezni. Berty tudta a feleségéről, hogy általában nem ingerült, ezért a mostani feldúltságát igazán meg tudta érteni. Egykedvű, szófukar ember hírében állott, de a zord külső csalóka volt. Most lovával odafarolt az asszony melléi és megfogta a kezét.

– Igazad van – mondta. Futó pillantást vetett a keleti égboltra. – Tornyosulnak a viharfelhők. Várunk egy kicsit. Lehet, hogy esni fog. Nem szeretném, ha eláznánk.

Az asszony már megbánta az iménti ingerültségét, de még mindig nagyon szerencsétlennek érezte magát. Tehetetlenségében sírva fakadt. Elengedte a kantárt, és hagyta, hogy a ló a maga feje után menjen. Az állat poroszkált egy keveset, majd megállt az épület vörös téglafala mellett.

Az asszony leszállt a lóról, és a férje karjaiba vetette magát. Berty szelíden ringatta ót a vállán, majd gyöngéden a földre ültette.

– Nem úgy fest, hogy itt emberek tartózkodnának – jegyezte meg, de azért mégis kiáltott egyet. – Hé, valaki! Körülnézett, s tekintete megakadt az épület ajtajára tűzött feliraton: Veszély! Energiaügyi Hivatal.

Bentről olyasmi zaj hallatszott; mintha egy hatalmas rovar zümmögne. A zúgás egy pillanatra sem szűnt meg, csak hol elhalkult, hol felhangosodott. Bertyt ez arra emlékeztette; amikor egy asszony vacsorakészítés közben, a forró sütő mellett dudorászik. Semmilyen mozgást nem láttak az épületen belül, csupán a zümmögés szűrődött ki onnan. Sokan ilyennek képzelnék el a napfelkelte hangját, amikor csillogó fénynyalábok örvénylenek a levegőben, s közben minden izzik és pezseg. Az ember ónkéntelenül is valamiféle zajt várna ettől a jelenségtől, ám hiába hegyezi a fülét, a tájon nyomasztó, néma csend honol.

A zümmögés megremegtette az asszony sarkát, s ez a remegés felkúszott a vékony lábain; a testén, majd belemarkolt a szívébe. Nem állt meg, hanem haladt tovább a koponyája felé, belebújt minden apró csontba, résbe, s az asszony olyan jóleső borzongást érzett, mint amit egy-egy szép dal vagy olvasmány váltott ki benne egykoron.

A zúgás mindenütt jelen volt. Éppúgy hozzátartozott a sivatagi tájhoz, mint az a néhány kaktusz, mely a kiszáradt vízmosás partján árválkodott. A levegő éppolyan elválaszthatatlan részének számított, mint a hőség, mely súlyos koloncként telepedett a két fáradt utas agyára. – Mi lehet ez? – kérdezte bizonytalanul az asszony.

– Valószínűleg egy Villanytelep, bár esküdni éppen nem mernék rá – válaszolta Berty. Az ajtóhoz ment, és lenyomta a kilincset. – Nyitva van – szólt meglepetten. – Bárcsak volna itt valaki! – Az ajtó szélesre tárolt, és a zümmögő hang úgy áradt kifelé, mint egy ódon pincéből a dohszag.

Együtt léptek be a különös épületbe. Az asszony a férje kezét fogta, és szorosan hozzásimult.

Odabenn félhomály honolt, de így is láthatták, hogy minden tiszta és fényesre súrolt, mintha valaki vagy valami bizonyos időközönként betévedne ide, kitakarítana, aztán sürgősen továbbállna. A levegőben érződött az állandó mozgás és nyugtalanság, noha látszólag minden mozdulatlannak tűnt. Először azt hitték, hogy az egyik fal mellett emberek állnak némán, két sorban, de aztán kiderült, hogy kerek, kagylószerű gépek azok, és a zümmögés is tőlük ered. A fekete, szürke és zöld gépekből aranyszínű kábelek és sárga drótok indultak ki. Volt még ott néhány ezüstös fémdoboz vörös fülecsekkel, rajtuk fehér festékkel írt szavak, és egy teknőszerű mélyedés, amiben örvénylett valami. A centrifuga hihetetlen sebességgel forgott, ám zajt nem csapott. A mennyezetről hatalmas rézkígyók lógtak le, a cementpadlót pedig ferde csövek kötötték össze a fallal. Az egész berendezés tisztinak tűnt, mint a hó, és enyhe égett szagot árasztott. A zümmögés mellett még valami halk ropogás is hallatszott: apró kék szikrák pattogtak sziszegve ott, ahol a drótok a porcelánból vagy zöld üvegből készült szigetelésbe becsatlakoztak.

Kinn a valós világban eleredt az eső.

Az asszony nem akart ezen a helyen maradni. Az épület egyáltalán nem volt alkalmas pihenésre, hiszen embereknek nyomát sem látták, csak a gépek zümmögtek hol mélyebb, hol magasabb hangon, akár egy templomi orgona. Berty egy darabig csendben nézte, hogyan– veri az eső az ablakot, majd megszólalt:

– Eltart egy darabig, míg eláll. Lehet, hogy itt kell maradnunk éjszakára. Bárhogyan nézzük is, már elég késő van. Jobb lesz, ha behozom a holminkat.

Az asszony nem szólt semmit. Igazából azt szerette volna, ha továbbmennek. Nem érdekelte, hogyan, milyen járművel, milyen körülmények között, de folytatni akarta az útját. Egy városban legalább vásárolhatna jegyet, vonatra szállhatna, az dübörögve elvinné őt egy másik városba, ott leszállhatna, lóhátra vagy éppen autóba ülhetne, néhány óra alatt száz meg száz mérföldeket tehetne meg, és máris az édesanyja mellett lehetne, akit vagy életben talál még vagy nem. Csak idő és energia kérdése volna az egész. Sok helyen megfordulna, de sehol sem időzne sokáig, csak amíg kifújja magát és harap valamit. De valójában akkor sem érne el semmit. "Csak azért menjek el anyámhoz, hogy mondjak neki né hány udvarias vigasztaló szót?", tépelődött. "Van ennek értelme?"

A padló úgy csillogott alatta, mint a befagyott víztükör. Ahogy tett néhány lépést rajta, a nyikorgás visszaverődött a falról; és ez úgy hangzott, mintha több apró pisztolylövés dördült volna el körülötte. Az egész ház úgy visszhangzott, akár egy cseppkőbarlang.

Hallotta, hogy a háta mögött Berty lepakolja a felszerelésüket. A férfi a padlóra terített két szürke takarót, és elővett néhány konzervet.

Éjszaka volt. Odakinn még mindig ömlött az eső. A zöld ablakokra különböző mintákat rajzolt a lezúduló víz. Néha villámlott és mennydörgött is, az erős szél pedig por– és kavicsfelhőket kavart a levegőben.

Az asszony feje egy összehajtogatott rongyon nyugodott. Fordulhatott bármelyik oldalára, a zümmögés szünet nélkül bizsergette a testét. Lehunyta a szemét, és próbált ellazulni, de a zaj nem hagyta aludni. Felült, megigazította a párnául szolgáló rongyot, majd visszafeküdt:

Ám a zümmögés nem szűnt meg.

Nem látta, csupán érezte, hogy a férje sem alszik. Már reges-rég észrevette, hogy Berty másképpen lélegzik, ha alszik, és másképpen, ha ébren van. Nem is annyira a hangban volt különbség, mint inkább a levegővételek közt eltelt szünetek hosszában. Tudta, hogy a férfi most őt nézi a sötétben, őrá gondol, és féltve lesi lélegzését.

Az asszony megfordult a pokrócon. – Berty?

– Tessék!

– Én is ébren vagyok.

– Tudom – mondta a férfi.

Feküdtek mindketten: az asszony mereven, nyújtott háttal; a férfi lazán; magzati testtartásban. Az asszony látta ezt, és valami megfejthetetlen ámulat töltötte el.

– Berty – kérdezte szaggatottan –, hogyan… hogyan tudsz olyan lenni, amilyen vagy?

A férfi egy kis ideig nem szólt semmit. – Hogy éned ezt? – kérdezte végül.

– Hogyan tudsz pihenni? – Az asszony itt elhallgatott: Ez nagyon otrombán hangzott. Olyannak tűnt, mintha vádolná a férfit, pedig ettél szó sem volt. Olyan embernek ismerte Bertyt, mint aki sok mindenhez ért, sok mindent meglát, de nem dicsekszik a saját képességeivel. Tudta; hogy a férje aggódik éne és az anyja életéért, ám ez az aggódás egy kívülálló szemében felszínesnek és komolytalannak tűnhetett volna. De ez valójában nem így volt. Berty mélyen magába fojtotta az aggodalmát, nem harcolt a gondok ellen, hanem próbálta latba vetni hitét, hűségét és szeretetét, hogy felrázza önmagát és a feleségét. Agya előbb jól meghányta-vetette a dolgokat, és csak aztán adott parancsot a testének. Ha valami bántotta őt, hite mindig erősebbnek bizonyult a szomorúságnál. Férje rendíthetetlen nyugalma néha értelmetlenül felbőszítette az asszonyt, ám utána mindig gyorsan lehiggadt, mert tudta, hogy ezen ő úgysem tud változtatni.

– Miért nem tudom ezt megtanulni tőled? – szólalt meg végül az asszony.

A férfi halkan felnevetett. – Mit akarsz megtanulni?

– Már minden egyebet megtanultam. Semmi mást nem tudok a világról, csak amire te megtanítottál. – Itt elakadt. Oly nehéz volt elmagyarázni, amit érzett. Életük eddig csendben folydogált, mint a vér az ember szövetein keresztül.

– Kivéve a hitet – mondta. – Arra soha nem tanítottál meg.

– A hitet nem lehet megtanítani – jegyezte meg a férfi. Néhanapján lazítanod kellene egy kicsit. A hit akkor már magától jönne.

Lazítani, gondolta az asszony: De mit lehet lazítani? A testet. Hogyan lazítsa el az ember a tudatát? Az ujjai meg rándultak mellette. Szórakozottan körbejáratta tekintetét az erőmű hatalmas belső terében. A gépeknek csak a homályos kórvonalait lehetett látni, illetve azt a néhány fényes szikrát, mely a vezetékek mentén olykor felvillant. A zümmögés fáradhatatlanul kúszott végig a karjain és a lábain.

Álmos volt. Fáradtnak érezte magát. Lassan kezdett elaludni. Szemei hol lecsukódtak, hol kinyíltak. A zümmögés már a csontjába hatolt, s úgy érezte, mintha egy méhraj költözött volna a testébe és a fejébe.

Hírtelén fényessé vált előtte a bonyolult vezetékrendszer, tisztán látta a gépeket és hallotta az örvénylést. Álmossága szertefoszlott. Tekintete fürgén járt ide-oda, s közben a gépek zümmögőkórusa mind hangosabb és hangosabb lett; tekintete nem állt meg, a teste ellazult, és a magas, zöld ablakokon keresztül látta a nagyfeszültségű vezetékek árnyait, amint a vihar tépi-cibálja őket.

A zümmögés már őbelőle szólt, s előbb csak a szeme, majd az egész teste rángatózni kezdett. Úgy érezte, hogy elragadja a hatalmas dinamó, forog körbe-körbe, szédítő sebességre tesz szert, majd a vezetékek kézen fogják, és repítik magukkal a föld fölött.

Egyszerre volt jelen mindenütt!

Égígérő tornyok mellett zúgott el, apró üveggömbök súrolták a testét; mely hirtelen hihetetlen mértékben megnyúlt, és elágazott a nyolc fő– és mellékvilágtáj irányába, áthaladt városokon és falvakon, látott farmokat, ranchokat, haciendákat; s mint hatalmas pókháló fonta be az ezer négyzetmérföldes sivatagi tájat:

Csak most tűnt fel neki, hogy a föld nem csupán különálló tárgyak és élőlények halmaza: a házak, a sziklák, a betonutak, a legelésző lovak, az ember a gázlóban, a temető, a tüskés kaktuszok és a kivilágított város így együtt egységes egészt alkotnak. Volt valami ugyanis, ami köztük kapcsolatot teremtett, s ez nem lehetett más, mint a lüktető elektromos vezeték.

Az asszony észrevétlenül behatolt a házakba, és látta; amint egy-egy engedetlen gyereket elfenekelnek a szülei, látta, amint egy-egy sápadt, összeaszott testből lassan elszáll az élet, mint ahogyan a kikapcsolt villanykörtéből huny ki a világosság. Ott volt minden városban, minden szobában, ő adta a világosságot mindenütt; látott, hallott, tapasztalt, s nem érezte már magát egyedül, hanem sok ezer ember osztotta meg vele a vágyait és a gondolatait.

Hosszú, formátlan teste sápadt volt, és remegett. Agyában ide-oda cikázott az elektromos feszültség, s lénye teljes egészében a villanytelep szolgálatába szegődött.

Körülötte minden oly bizonytalannak tűnt. Az egyikházban lassan elhervadt egy élet, a másikban, egy mérfölddel odébb, újszülött csecsemőt itattak borral, cigarettafüst, mosolygás, kézfogások, nevetés. Látta a halálos ágyukon fekvő emberek sápadt arcát, görcsös mozdulatán, hallotta elfúló hangjukat, érezte, amit ók éreznek, és belátta, hogy nagyon egyedül vannak, mert a világ elfordult tőlük, s ók már, nem fogják megtudni, sikerül-e bizonyossá tenni a bizonytalant.

Nyelt egyet. A szempillái remegtek, a torka pedig borzasztóan égett.

Nem volt egyedül.

Újra meg újra felidézte magának, hogyan perdült meg az imént a dinamó, és hogyan repítette ki őt a világ számtalan csücskébe a centrifugális erő. Ő volt az, aki szemvillanásnyi idő alatt eljutott a villanykörtékbe, fényt vitt a sötét lakásokba, s ehhez csupán arra volt szükség, hogy az emberek a falba dugjanak egy zsinórt vagy elfordítsanak egy kapcsológombot.

A fény bármely szobába eljuthatott, csupán egy kapcsolót kellett megérinteni. És ő mindenütt jelen volt, ahol világosság támadt. Már nem érezte magát egyedül. Bánata aprócska cseppként jelent meg a többi ember bánatának hatalmas óceánjában, fájdalma esze volt a végtelen fájdalomnak. És a bánat csupán egyik oldalát jelentette a dolgoknak. Ott volt még a másik oldal is: az újonnan világra jött kis életek, az éltető anyatest által adott táplálék, új színek a nyíló szemnek, új hangok a fülnek és a vadvirágok illata az orrnak.

Valahányszor kialudt egy fény, az élet gyújtott helyette világosságot:

Együtt volt mindenféle emberekkel, legyen bár nevük Clark, Gray, Shaw, Martin, Hviford, Fenton, Drake, Shattuck, Hubbell vagy Smith. Egyedüllét nem létezett, csupán az emberek fejében. Egyszeriben ráébredt, hogy mindenkinek meg kell találnia azokat a kulcslyukakat, melyeken keresztül rálát a világra és az emberekre, hallja őket, és maga is beszélhet a bánatáról, a gondjaitól, és meg is szabadulhat tőlük. Ezek a lyukak azért léteznek, hogy senki ne érezze magát magányosnak. Bárki, könnyedén rájuk találhat, csupán hitre van szüksége. Csak az marad egyedül, aki nem nyitja fél a szemét.

A fény-háló belepte azt a világot, amit már vagy húsz éve jól ismert, s most maga is a ragyogás reszévé vált. Együtt élt, izzott, lüktetett az egész rendszerrel; mely mérföldről mérföldre betakarta a vidéket, mint egy puha, meleg, zizegő pokróc. Ott volt mindenütt.

– A villanytelepen a turbinák zümmögve forogtak körbe-körbe, az elektromos szikrák pedig mint apró gyertyalángok ugráltak a hajlított vezetékek mentén. A gépek rendíthetetlenül álltak, akár egy rakás kőszent, ám testük hol sárga, hol zöld, hol vörös fényben fürdött. A tető résein halk énekszó szűrődött be: valahol egy egyházi kórus dalolt himnuszokat és zsoltárokat. Odakinn zúgott a szél, és eső verte az ablakokat, míg benn az asszony a pokrócán feküdt és halkan sírdogált.

Hiába igyekezett, nem tudta eldönteni, hogy az énekszó, amit hall, a megértés, a megbocsátás, az öröm vagy a lemondás hangja-e. A dal csak szárnyalt egyre feljebb és feljebb. Ő kinyújtotta a kezét, és megsimogatta a férjét, aki még mindig éber szemekkel meredt a mennyezetre. Atya gondolt, hogy talán Berty elkísérte őt a hosszú utazásban, csak nem vette észre: A férfinak talán már nem is volt újdonság, hogy egyszerre mindenütt jelen lehetett. Egy nagy egész kicsinyke részének érezhette magát, s ez megnyugtatta őt, míg az asszony új és megrázó élményben részesült. Berty karja átölelte a felesége nyakát, aki arcát a férfi izmos vállához nyomta, és zokogott sokáig, nagyon sokáig, míg könnyei el nem mosták minden bánatát és szorongását…

Reggel az ég felhőtlenül húzódott a sivatag föltilt. Berty és felesége kisétáltak az erőmű épületéből, felnyergelték a lovakat és a hevederekhez erősítették a pokrócokat. Amikor elkészültek, maguk is nyeregbe szálltak.

Az asszony nyugodtnak és némileg kipihentnek tűnt. Egyenes háttal ült a lován, és a kezét nézte, ami már nem remegett többé. Látta a távoli hegycsúcsokat, melyeken szikrát vetett a reggeli napfény: Nem volt ott más, csak kő, homok és vadvirág, mégis úgy érezte, hogy az egységes világ egy aprócska, ám annál szebb részlete áll előtte.

– Gyia! – kiáltotta Berty, és a lovak útnak eredtek a friss, reggeli szélben.

Az asszony most már nyugodtan lovagolt, mert szívét elöntötte valami jóleső békesség. Az egyik kaptatónál odahívta magához a férjét.

– Berty! – Tessék!

– Nem lehetne… – kérdezte az asszony, de hangja beleveszett a szél zúgásába.

– Mi nem lehetne? – kérdezte a férfi, aki először nem értette, hogy mit akar a felesége.

– Nem lehetne, hogy újra eljöjjünk ide valamikor? – mutatott a villanytelepre. – Például egy vasárnap.

Berty a felesége szemébe nézett, és bólintott. – Úgy gondolom, eljöhetünk. Igen. Biztosan.

Folytatták útjukat a városba. Az asszony egyfolytában zümmögött, a férje pedig áhítattal hallgatta; mintha a vasúti sínek duruzsolnának, amikor a levegő szinte izzik a száraz feszültségtől; egy hang néha hangosabb, néha halkabb, zümmög, zümmög, de állandó, békés, és jólesik hallgatni.

En la noche

Mrs. Navarrez egész éjszaka csak sóhajtozott, szemernyi nyugtot sem hagyva a bérlemény többi lakójának. A papírvékony falak kitűnően vezették a hangot; így az emberek álmatlanul forgolódtak ágyaikban, mintha erős villanyfény világított volna az arcukba. A boldogtalan asszony a kezét tördelte, párnáját gyürkészte, s néha fel-felsírt.

– Ó, én drága Joe-m! – A bérlők aztán hajnali háromkor megelégelték a hánykolódást, bosszúsan felkéltek, felöltöztek; majd elvillamosoztak a legközelebbi éjszaka is nyitva tattó moziba. Megnéztek egy filmet, amelyben Roy Rogers tűzben-füstben, árkon-bokron át üldözte a rossz fiúkát. Néhányan, akik igazán fáradtak voltak közülük, az üléstámlára hajolva elaludtak, és halkan horkolni kezdtek.

Pirkadatkor, amikor hazaértek, Mrs. Navarrez még mindig zokogott és sóhajtozott.

A nappal már nem volt ennyire elviselhetetlen. A kisgyerekek sírókórusa bizonyos időközönként szinte fenséges harmóniában zendült fel a bérlemény egyik vagy másik pontjen. A verandán mosógépek zakatoltak, a nedves, iszamós kövön pedig zseníliába öltözött asszonyok álltak, s jellegzetes mexikói stílusban hadarták el egymásnak a legfrissebb pletykákat. De még e furcsa hangzavarból is kihallatszott Mrs. Navarrez panaszos jajgatása.

– Én Joe-m, én drága Joe-m!

Szürkületkor megérkeztek a férfiak, testükön a nehéz munka verejtéke fénylett. Az asszonyok fürdőt készítettek nekik, ők azonban ahelyett, hogy elengedték volna magukat a kellemesen langyos vízben, dühösen káromkodtak, s próbálták befogni a fülüket.

– Már megint kezdi – állapították meg étkeseredetten. Egyikük még az ajtóba is belerúgott. – Hallgasson már el! De ettől Mrs. Navarrez csak még hangosabb lett. – Jaj, Joe, drága Joe!

– Ma este vendéglőben vacsorázunk – közölték döntésüket a férfiak. Az asszonyok sebűben elpakolták a kikészített edényeket és evőeszközöket, majd csakhamar szépen kiöltözve, illatfelhőbe burkolózva vonultak az utcán férjeik oldalán.

Éjfélkor Mr. Villanazul kinyitotta szobájának ódon, málladozó ajtaját, és behunyt szemmel állt a küszöbön egy pillanatig. Rögvest felkelt az ágyból felesége, Tina is, valamint három fia és két lányár a legkisebbet még anyja tartotta a karjaiban.

– Fenem – suttogta Mr. Villanazul. – Édes Jézus, kérlek, szállj le a keresztről, és csendesítsd el ezt az asszonyt! Visszafordult, s lassú léptekkel ment végig a kis homályos szobán. A sarokban gyertyaláng világította meg a magányos feszületet. Mr. Villanazul lemondóan megcsóválta a fejét: Ő még mindig a kereszten van.

Az ágyban hánykolódva grillcsirkéknek érezték magukat, akiket a forró nyáréjszaka saját levükben süt meg. Az egész ház annak a szerencsétlen asszonynak a jajgatásával volt tele.

– Megfulladok! – ugrott ki az ágyból Mr. Villanazul, és nyomában a feleségével végigviharzott a fenti folyosón, majd leszaladt a lépcsőn, egyenest a veranda felé véve az irányt. Gyermekei ezúttal nem ébredtek fel, mert rendelkeztek azzal a csodálatos adottsággal, hogy bármely körülmények közt képesek voltak aludni.

A verandát komor alakok lepték el: mintegy tíz-tizenkét férfi fújta maga elé meredve a cigarettafüstöt, az asszonyok pongyoláit pedig meg-meglibbentette a nyári szellő. Az emberek olyanok voltak, akár az életre kelt játékbabák: arcuk sápadt, szemük karikás, ajkuk duzzadt.

– Menjünk fit a szobájába, és fojtsuk meg! – javasolta az egyik férfi.

– Nem, az nem lesz jó – vetette ellen egy asszony. – Inkább dobjuk ki az ablakon!

Az emberek fáradtan nevettek.

Mr. Villanazul zavartan pislogott a társaira. Felesége óvatosan megmoccant mellette.

– Azt hiszi, hogy Joe az egyetlen, akit behívtak katonának – szólt valaki felháborodottan. – Mrs. Navarrez, áh! Ez a Joe meg mást sem csinált, csak krumplit hámoz a tábori konyhán. Övé a legbiztonságosabb poszt az egész gyalogságban.

– Valamit tennünk kell – szólalt meg Mr. Villanazul. Maga is meglepődött azon, hogy hangja milyen ércesen csengett. Valamennyi szempár fürkésző tekintettel figyelt rá.

– Nem bírunk ki így még egy éjszakát – folytatta Mr. Villanazul tompán.

– Ha zörgetünk az ajtaján, csak még hangosabban jajgat jegyezte meg Mr. Gomez.

– Délután itt járt a pap – mondta Mrs. Gutierrez. – Megkértük, hogy menjen be hozzá. De Mrs. Navarrez nem engedte be az ajtón a papot, hiába próbált az a lelkére beszélni. Gilvie altiszt egy óráig kiabált neki. Azt hiszitek, odafigyelt rá ez az istenverése?

– Akkor próbálkozzunk másképpen – mélázott Mr. Villanazul. – Valakinek együttérzést kellene mutatnia iránta.

– Hogyan másképpen? – kérdezte Mr. Gomez.

– Bárcsak – szólt lassan, töprengve Mr. Villanazul –, bárcsak volna köztünk egy legényember.

Javaslata olyan hatást keltett, mintha követ dobtak volna egy mély kútba. A víz felcsobbant, aztán szelíd hullámok fodrozták a felszínt.

Az emberek felsóhajtottak.

A közhangulat élénkülő nyári szeltére hasonlított. A férfiak kihúzták magukat, az asszonyok idegesen mocorogni kezdtek.

– De mi mindannyian házasok vagyunk. – felelte végül Mr. Gomez. – Nincsen köztünk legényember.

– Ó – szakadt fel a kiáltás mindannyiukból. Az éjszaka fülledt, nyomasztó sötétje egy időre ismét rájuk telepedett.

– Akkor viszont – egyenesedett fel Mr. Villanazul – közülünk kell valakinek elvállalnia.

Az emberek nyugtalanul járatták ide-oda a tekintetüket.

– Most nincs idő az egymásra mutogatásra! – jelentette ki Villanazul. – Egyikünknek meg kell tennie. Vagy ez, vagy egy újabb átvirrasztott éjszaka!

Az emberek a verandán elhúzódtak Mr. Villanazultól, és várakozó tekintettel néztek rá. "Vállalja el maga!" – ez volt a ki nem mondott gondolatuk.

Villanazul megmerevedett. A cigarettát kis híján kiejtette a kezéből:

– Ó igen, de… – vetette ellen bátortalanul.

– De? – kérdezte egy emberként a társaság.

A férfi kézzel-lábbal perbált tiltakozni.

– Nekem feleségem van és öt gyermekem, egyikük még karonülő!

– Mindannyiam családosak vagyunk, a maga ötlete volt, legyen hát bátorsága megvalósítani, Mr. Villanazul! – hadarták a férfiak egymás szavába vágva.

Villanazul rémülten hallgatott. Tekintetével a felesége arcát kereste, ám az asszony lesütött szemmel állt. Mrs. Villanazul végül lassan felemelte a fejét, és férjére nézett.

– Annyira fáradt vagyok – suttogta.

– Tina – szólalt meg a férfi.

– Meghalok, ha nem alhatom ki magam – folytatta az asszony.

– Kérlek, Tina!

– Meghalok, és a sok virággal együtt eltemetnek, ha nem pihenhetek – motyogta Mrs. Villanazul.

– Rosszul néz ki – jegyezték meg többen is.

Mr. Villanyul még tétovázott egy pillanatig. Aztán megszorította felesége petyhüdt kezét, és megcsókolta égő arcát. Mr. Villanazul egyetlen szó nélkül sétált végig a verandán.

Az emberek hallották, amint felmegy a kivilágítatlan lépcsőn egészen a harmadik emeletig, ahol Mrs. Navarrez jajveszékelt.

A verandán feszült csend honolt.

A férfiak újabb cigarettára gyújtottak, majd eldobták a gyufákat. Az asszonyok fel-alá járkáltak, és Mrs. Villanazulhoz beszéltek, aki a korlátnak támaszkodva állt karikás, kialvatlan szemekkel.

– Most – suttogta alig hallhatóan az egyik férfi – Mr. Villanazul a tetőn van.

Mindenki elcsendesült.

– Most pedig – suttogott tovább a férfi – Mr. Villanazul kopogtat Mrs. Navarrez ajtaján. Kopp-kopp!

Az emberek lélegzet-visszafojtva figyeltek. Messziről egy halk kopogó hang hallatszott. – Mrs. Navarrez heves sírisban tör ki.

A ház felső szintjén valaki vérfagyasztóan sikoltozni kezdett.

– Most – kuporodott le az élénk fantáziával megáldott férfi, s karjaival gesztikulálni kezdett – Mr. Villanazul halkan kérleli Mrs. Navarrezt, hogy nyissa ki az ajtót.

A verandán álló emberek az ég felé emelték a tekintetüket, és azt kívánták, bárcsak keresztüllátnának a három rétegnyi betonon és faanyagon.

A sikolts elnémult.

– Mr. Villanazul most halkan beszél, szép szóval kérleli az asszonyt – folytatta a mesélő.

A sikoltás zokogásba fulladt, aztán a zokogás halk motyogássá szelídült. Ezután csend lett néhány másodpercig, majd az emberek két teremtmény lélegzését és szívverését vélték hallani odafönt.

Körülbelül két percet várak még izzadtan, lélegzetvisszafojtva, aztán tisztán hallatszott, hogy megcsikordul a zár, kinyílik az ajtó, majd egy pillanatfa! később be is csukódik. A ház elcsendesült.

Mindenütt csend honolt, mintha csak egy kapcsolót fordítottak volna el. A csend úgy szivárgott be a szobákba a nyitott ajtókon keresztül, akár a pincéből a kellemesen hűvös levegő. Az emberek szíve csordultig megtelt békességgel.

– Ah! – sóhajtottak fel többen is.

A férfiak eldobták cigarettáikat, és lábujjhegyen sétáltak végig a házon. Az asszonyok követték őket. El sem akarták hinni, hogy létezhet ilyen nyugalom.

Mrs. Villanazul félig önkívületben nyitotta ki szobájuk ajtaját.

– Díszebédet kellene adnunk Mr. Villanazul tiszteletére suttogta egy hang.

– Gyújtsunk gyertyát holnap érte!

Az ajtók bezárultak.

Mrs. Villanazul végigterült a puha ágyon. Milyen önzetlen ember a férje, gondolta csukott szemmel. Az ilyen dolgokért szerette ót nagyon.

A csend, akár egy hűvös, gondoskodó kéz, álomba ringatta az asszonyt.

Napfény és árnyék

A fényképezőgép halkan kattogott. A zuhogó napfényben fémesen csillogott, és leginkább egy nagy kövér, pislogó bogárra emlékeztetett, melyet a rovargyűjtő féltve tagit kezei között.

– Pszt, Ricardo, gyere el onnan!

– Maguk ott lenn! – kiáltotta Ricardo az ablakból. – Ricardo, ne csináld!

A férfi a feleségéhez fordult.

– Ne mondd nekem, hogy ne csináljam, inkább nekik mondd, hogy ők ne csinálják! Menj le, és mondd meg nekik, vagy tálán félsz?!

– Nem ártanak ők senkinek – jegyezte meg a felesége félszegen.

Ricardo eltolta maga mellől az asszonyt, kihajolt az ablakon, és lenézett az utcára.

– Maguk ott! – kiáltotta.

A férfi, aki a fekete fényképezőgépet tartotta a kezében, éppen csak felpislogott, majd folytatta a munkáját. A gépet egy ifjú hölgyre irányította, aki nem viselt mást, csak egy homokszínű rövidnadrágot, egy fehér melltartót és egy kockás sálat. A lány az épület repedt vakolatához támaszkodott. Mögötte egy sötét bőrű fiú somolygott, kezét a szája előtt tartotta.

– Tomás! – bődült fel Ricardo. A feleségéhez fordult, uram Jézus, Tomás lenn van az utcán, és szemérmetlenül vigyorog!

– Ne csinálj semmi őrültséget! – könyörgött a felesége.

– Levágom a fejüket! – sziszegte Ricardo, és elviharzott. Az utcán az ifjú hölgy most egy megroggyant kék korlát fának dőlt neki. Ricardo épp a legjobb pillanatban ért oda. – Ez az én korlátfám! – kiáltotta dühödten.

A fényképész odasietett hozzá.

– Kérem, uram, mi csupán néhány fényképet készítünk. Minden a legnagyobb rendben van. Ha végeztünk, azonnal továbbállunk.

– Semmi sincs rendben – kiáltotta Ricardo villámló szemekkel. Utjával a korlátra bökött. – Az a lány az én házamnak támaszkodik.

– Mi divatképeket készítünk – mosolyodott el a fotós.

– Na és, mit csináljak vele? – kérdezte Ricardo, s tekintetét az égre emelte. – Perdüljek táncra örömömben? Ugráljak, mint aki megkergült?

– Ha pénzt akar, nos, akkor itt egy csekk öt pesóról szólt a fotós ugyanazzal a rendíthetetlen mosollyal az ajkán. Ricardo eltolta a felé nyújtott kezet.

– Én megdolgozom a pénzemért. Maga félreértett. Kérem, távozzanak!

A fényképész zavarba jött.

– Várjon…

– Tomás, azonnal menj be a házba!

– De papa…

– Nyomás! – bömbölte Ricardo. A fiú eltűnt.

– Ilyesmi még nem fordult elő velünk – tiltakozott a fotós.

– Akkor már éppen ideje! Mit gondol, mi vagyok én? Marha? – kérdezte Ricardo indulatosan.

A kiáltozásra jókora tömeg csődült össze. Az emberek sugdolóztak, mosolyogtak és könyökkel bökdösték egymást.

A fotós a lehető legártatlanabb arccal összecsukta a fényképezőgépet, és odaszólt a modellnek:

– Rendben van, elmegyünk egy másik utcára. Ott arrébb láttam egy gyönyörű omladozó falat, és a fény-árnyék viszonyok is kitűnőek. Ha sietünk…

A lány, aki a férfiak vitájába nem szólt bele, csak a sálját csavargatta idegesen, most sietős léptekkel hagyta ott a korlátfát, és közben lesújtó pillantást vetett Ricardóra. Ahogy odaért mellé, a férfi megragadta a karját.

– Ne értsen félre! – kezdte gyorsan. A lány megállt, és nézte őt. Ricardo folytatta: – Nem magával van bajom. De még vele sem – mutatott a fotósra.

– Akkor miért… – kezdte a fényképész. Ricardo leintette a kezével.

– Maga dolgozik. Én is dolgozom. Mindannyian dolgozó emberek vagyunk. Meg kell értenünk egymást. De ha maguk idejönnek a házamhoz ezzel a nagy höhöm fényképezőgéppel, ami úgy néz ki, mint egy bögölynek a szeme, akkor az egyetértésnek vége. Én nem fogom engedni, hogy az utcámat és a házamat használják, csak mert olyan szép árnyékok és repedések vannak a falon. Érti már? Ó, milyen gyönyörű! Dőlj ide! Állj oda! Ülj ide! Guggolj oda! Kapaszkodj meg! Halottam mindent! Azt hiszi, hogy hülye vagyok? Nekem vannak ám könyveim! Látja azt az ablakot? Marta!

Az asszony kinézett az ablakon.

– Mutasd meg neki a könyveimet! – ordította Ricardo. Marta valamit motyogott magában, de egy pillanat múlva felmutatott egy; két, majd fél tucat könyvet. Közben elfordította a fejét, mintha büdös halat tartana a kezében.

– És van még vagy két tucat az emeleten! – harsogta Ricardo. – Nem birkával beszél, hanem tanult emberrel!

– Nézze! – mondta a fotós, miközben elpakolta a lemezeket. – Mi elmegyünk. Köszönet a semmiért.

– Mielőtt elmennek, meg kell tudniuk, hogy miért hergeltem fel magon ennyire – jelentette ki Ricardo. – Én nem vagyok erőszakos természetű. Csak akkor vagyok mérges, ha valóban okom, van rá. Mondja, azt hiszi maga rólam, hogy cégtábla vagyok?

– Senki nem hisz senkiről semmit. – A fényképész kézbe vette a táskáját, és indulni készült.

– Lakik itt egy fényképész két háztömbbel arrébb – lépett oda Ricardo a fotós mellé. – Neki vannak cégtáblái. Az egyiken az áll, hogy GRAND HOTEL. Az ember csak alá áll, készítenek egy fényképet róla, és máris elmondhatja, hogy járt a Grand Hotelben. Ugye, érti, mire gondolok? Az én utcám az én utcám, az én életem az én életem, az én fiam az én fiam. Az én fiam nem cégtábla! Láttam, hogy a fiamat a fal mellé, a kép hátterébe állította. Mire volt ez jó, mondja?! Talán arra, hogy még jobban kiemelje az ifjú hölgy szépségét?

– Későre jár – szólt a fényképész, és megtörölte izzadt homlokát. A fotómodell türelmetlenül topogott mellette.

– Mi szegény emberek vagyunk – folytatta Ricardo. – Ajtóinkról mállik a festék, falaink repedezettek, csatornáink bűzlenek az utcán. Engem pedig elfog a düh, amikor látom, hogy maga ezt úgy próbálja beállítani, mintha én terveztem volna így, mintha én repesztettem volna meg szórakozásból a falat. Azt hiszi, tudtam én annak idején, hogy maga majd egyszer idejön, és lefényképezi a fiamat a legkoszosabb ruhájában?! Mi nem vagyunk stúdió! Mi emberek vagyunk, és elvárjuk, hogy megadják nekünk a kellő tiszteletet! Világos, amit mondtam?

– A legapróbb részletig – válaszolta a fényképész, gondosan kerülve Ricardo tekintetét.

– Akkor most, hogy tisztáztunk mindent, elmennének végre a házamtól?

– Maga igazán elragadó ember – mondta a fotós. – Hé! Kiáltása öt másik fotómodellnek és egy fényképésznek szólt. A kis csoport egy hatalmas kőlépcső lábánál állt, mely a város főteréhez vezetett. – Mi újság, Joe?

– Ellőttünk néhány nagyon szép képet a Szűz Templománál. Van ott jó pár regi szobor, már az orruk is hiányzik. Príma anyag lesz – felelte Joe. – De mi volt az előbb az a hangoskodás?

– Ez a spanyol lármázott itt nekem. Attól félt, hogy nekitámaszkodunk a házának és az összedől.

– Az én nevem Ricardo. Az én házamhoz senki sem nyúlhat az engedélyem nélkül.

– Akkor itt csináljuk meg a képet, drágám – mondta az első fényképész. – Állj be a bolt árkádja alá! Látok ott egy szép antik falrészletet. – Belenézett a kamerába, és próbálta felmérni a távolságokat.

– Szóval így állunk! – Ricardo elhallgatott, és ijesztő csendben figyelte a készülődést. Amikor azonban már mindent beállítottak, Ricardo odasietett a kapuban bámészkodó emberhez. – Jorge! Mit csinálsz te itt?

– Csak állok és nézek – felelte a férfi.

– Ez véletlenül nem épp a te árkádod? – kérdezte a dühtől remegve Ricardo. – Fagyod, hogy használják azt, ami a tied?

– Engem nem zavar – válaszolta egykedvűen Jorge. Ricardo megragadta a karját.

– Úgy kezelik a tulajdonodat, mintha filmstúdió volna. Téged ez nem háborít fel?

– Ilyesmi nem is jutott az eszembe – felelte Jorge, s közben az orrát piszkálta.

– Mennyei atyám! Gondolkozz már egy kicsit, ember!

– Nem látom, hogy bármiben is kárt tennének – mondta Jorge.

– Hát én vagyok itt az egyetlen, aki ki meri nyitni a száját? – emelte Ricardo az ég felé a kezét. – Hagyjak, hogy a városunkból filmstúdiót csináljanak? Hajlandó lenne még valaki ez ügyben szót emelni?

A tömeg az utcán egyre csak nőtt. Már eddig is szép számmal gyűltek össze emberek, de Ricardo ordítozása újabb kíváncsiskodókat csődített oda. Ricardo teljesen kikelt magából: a lábával toporzékolt, az öklét rázta és köpködött. A fényképész és a fotómodellek egyre idegesebben néztek rá.

– Akarják, hogy igazán eredeti legyen a hátterük? – kérdezte dühödten a fotóstól. – Majd én beállok valamilyen pózba maguknak. Akarják, hogy a falnak dőljek, a kalapom erre, a lábam arra, s rajtam a szandálom, amit a tulajdon két kezemmel készítettem? Akarják, hogy még jobban széttépjem a már amúgy is lyukas ingemet, például így? Eléggé verejtékes az arcom? Elég hosszú a hajam, kedves uram?

– Ott maradhat, ha akar – felelte a fényképész. – Nem nézek bele a kamerába – ígérte Ricardo.

A fotós elmosolyodott, és felemelte a fényképezőgépet.

– Menj egy lépést balra, drágám! – A modell engedelmeskedett. – Most fordítsd el a jobb lábad! Nagyon jó! Ez az! Maradj így!

A hirtelen meglepetéstől mindenkinek leesett az álla. Ricardo levetette a nadrágját.

– Te jó Isten! – hüledezett a fényképész.

Néhány fotómodell felsikoltott. Az emberek fetrengtek a nevetéstől. Ricardo felemelte a nadrágját, és egy falból kiálló szögre akasztotta.

– Elég eredeti háttér? – kérdezte.

– Ó, Istenem! – motyogta a fényképész.

– Menjünk le a kikötőbe! – javasolta az asszisztens.

– Oda is magukkal megyek – közölte Ricardo mosolyogva.

– Istenem, mit kellene csinálni ezzel az idiótával? – kérdezte súgva a fotós.

– Adjál neki pénzt! – Már megpróbáltam.

– Biztos nem ajánlottál neki elég sokat.

– Szaladj el rendőrért! Szeretnék már véget vetni ennek a dolognak!

Az asszisztens elrohant. Az emberek idegesen szívták a cigarettáikat, és Ricardót nézték. Egy kutya somfordált arra, és levizelte a falat.

– Nézzék meg! – kiáltotta Ricardo. – Micsoda minta! Micsoda művészet! Gyorsan, mielőtt a nap felszárítja!

A fényképész megfordult, és a tengert kémlelte.

Az asszisztens lihegve futott végig az utcán, nyomában pedig egy helyi rendőr baktatott. Az asszisztens többször is megállt, és sürgette a rendón, hogy siessen már. A rendőr egy kézmozdulattal tudatta vele, hogy a napnak még nincs vége, és idejében megérkeznek a helyszínre, bármilyen katasztrófa Fenyegessen is ott.

A közrend védelmezője hivatalos ábrázatot öltve lépett a fényképészhez.

– Mi a problémájuk?

– Az az ember ott. Szeretnénk, ha elküldené onnan.

– Nekem úgy tűnik, hogy az a férfi csupán a falnak támaszkodik – mondta a rendőr.

– Nem az a baj, hogy támaszkodik, hanem… a fenébe! bosszankodott a fotós. – Csak úgy tudom elmagyarázni, ha bemutatjuk. Állj be, légy szíves, drágám?

A lány felvette a kívánt testhelyzetet. Ricardo is beállt az iménti pózba, és közben szemfutásosan mosolygott.

– Maradj úgy!

A lány mozdulatlanná vált. Ricardo leejtette a nadrágját. A fényképezőgép elkattant. – Aha – mondta a rendőr.

– A bizonyíték ebben a gépben van, ha esetleg szüksége lesz rá – jegyezte meg a fényképész.

– Aha – ismételte meg a rendőr, és gondterhelten vakargatta az állát. Szemrevételezte a terepet, mint egy amatőr fotós. Látta az idegességtől kipirult fotómodellt, látta az omladozó falat és látta Ricardót. Ricardo elégedett arccal fújta a cigarettafüstöt a ragyogó déli égbolt felé. Nadrágja a kezében olyan rongyos volt, hogy egy jobb érzésű ember talán fel sem vette volna.

– Nos, biztos úr? – sürgette a fotós.

– Ön most valójában mit akar tőlem? – kérdezte a rendőr. Levette a sapkáját, és ujjával végigsimította a vastag, barna szemöldökét.

– Tartóztassa le ezt az embert! Gátlástalanul szemérmetlenkedik!

– Aha – mondta a rendőr.

– Nos? – kérdezte kihívóan a fényképész.

A tömeg zúgolódni kezdett. A fotómodellek a sirályokat és az óceánt bámulták a messzeségben.

– Én ismerem azt az embert a falnál – jelentette ki a rendőr. – Az ő neve Ricardo Reyes.

– Helló, Esteban! – kiáltott Ricardo. A rendőr viszonozta az üdvözlést.

– Helló, Ricardo!

A két férfi intett egymásnak.

– Ahogy láttam, nem csinált semmi törvénybe ütközőt mondta a rendár.

– Hogy érti ezt? – képedt el a fotós. – Hiszen teljesen meztelen! Ez erkölcstelenség!

– Ez az ember semmilyen erkölcstelen dolgot nem csinál. Csak áll a fal mellett – jegyezte meg Esteban. – Ha mégis művelne valamit a kezével vagy a testével, valami megbotránkoztatót, akkor azon nyomban közbeavatkoznék. Ám ő egyszerűen csak a falnak dőlve áll, és ebben én nem találok semmi kivetnivalót.

– De hát meztelen, meztelen! – ordította a fényképész magából kikelve.

– Nem érnem magát. – A rendőr tehetetlenül tárta szét a kezét.

– Az ember nem szokott meztelenül az utcán járkálni, ennyi az egész.

– A világban sok ember jár meztelenül – felelte Esteban. – Vannak köztük jók és rosszak, részegek és józanok. Meg állapítom, hogy ez az ember nem részeg, és az előélete is feddhetetlen. Az lehet, hogy meztelen, de a meztelenségével még semmit sem árt a társadalomnak.

– Kicsoda maga, talán az édestestvére?! Vagy a bűntársa?! – A fényképész most már végképp elvesztette a fejét. Olyan volt, mint egy bevadult kutya, mely ugatni, harapni, mami készül. – Hol van itt az igazság? Mi folyik itt egyáltalán? Gyerünk, lányok, menjünk el innen sürgősen!

– Franciaországot ajánlanám – vetette közbe Ricardo. – Mi?! – fordult hátra a fotós.

– Azt mondtam, hogy Franciaországot ajánlanám vagy Spanyolországot – felelte Ricardo nyugodtan. – Esetleg Svédországot. Láttam már néhány nagyon szép képet Svédországról. De igazából nem volt bennük semmi ötletes. Felejtse el nyugodtan, amit mondtam!

– Ebben az országban fogunk fényképezni, ha tetszik magának, ha nem! – A fotós fenyegetőleg rázta meg az öklét és kezében a kamerát.

– Ott leszek – bólintott Ricardo. – Holnap, holnapután, a bikaviadalokon, a piacon, mindig, mindenütt. Méltósággal fogóm végezni a feladatomat.

A fényképész csak egy pillantást vetett rá, s tudta, hogy nem a levegőbe beszél.

– Ki maga… mit gondol, hogy ki az ördög maga? – ordította a fotós.

– Vártam már, hogy ezt kérdezi tőlem – válaszolta Ricardo. – Találja ki! Menjen haza, és gondolkodjon el rajta! Amíg tízezer ember közül lesz legalább egy olyan, mint én, addig a világ nem áll meg. Nélkülem és a hozzám hasonlók nélkül mindenütt káosz lenne.

– Jó éjszakát, nővér – gúnyolódott a fényképész. A kis csapat: fotómodellek és fényképészek, hátukon kamerával, kalaposdobozokkal, kozmetikai felszereléssel lassan vonultak végig az utcán a kikötő felé. – Ebédidő van, drágáim! Később majd kitalálunk valamit.

Ricardo szótlanul nézte, amint elmennek. Még nem mozdult el különös pózából. Az emberek mind őt bámulták, és közben mosolyogtak.

Most pedig, gondolta Ricardo, elsétálok a házamig, ahol az ajtóról mállik le a festék, hiszen számtalanszor hozzádörzsöltem már a lábam; végigmegyek a lépcsőn, amit vagy negyvenhat éve taposok már, és útközben megtapogatom a ház falán a repedést, ami az 1930-as nagy földrengés óta van rajta. Jól emlékszem arra az éjszakára: az ágyban feküdtünk, Tomás még meg sem született, ám Maria és én annyira szerettük egymást, hogy azt gondoltuk, a mi szerelmünk mozdította arrébb a házat, pedig valójában földrengés volt; a repedést a falon csak reggel fedeztük fel. Kiülök a csipkés függönnyel díszített erkélyre – a csipkét még szegény édesapám varrta –, a feleségem felszolgálja az ebédet, s a kezem ügyében ott lesznek kedvenc könyveim. Ott lesz még a fiam, Tomás, akinek minden ruhája ócska lepedőkből van, és az én drága feleségem is velem lesz. Együtt szépen megebédelünk, beszélgetünk, s nem törődünk fényképekkel, fotómodellekkel, falfestéssel és önző emberekkel. Pedig meg kell hagyni, mindhárman nagy színészek vagyunk.

Egy hang riasztotta fel gondolataiból. Éppen a nadrágját húzta fel komoly arccal, méltóságteljesen, amikor megütötte fülét ez a szívet gyönyörködtető hang. Olyan volt, mintha galambok szárnyalnának a levegőben. Pedig csak az emberek tapsoltak.

A hallgatóság végig őt nézte, s megérezte, hogy az előadás a végére ért. A taps oly hirtelen tört ki, mint szélcsendes tengeren a vihar.

Ricardo mosolyogva intett nekik.

Útban hazafelé még megsimogatta a falat megöntöző kutyát.

A lapály

Egy fal összedől, majd közvetlenül utána néhány másik is; fülsiketítő robaj hallatszik, s néhány perc múlva már az egész város romokban hever. Csak az éjjeli széfi fújdogál.

A világ nyomasztó csendbe burkolózik.

A nap folyamán összeomlott London. Port Said megsemmisült. San Francisco eltűnt a föld színéről. Glasgow nincs többé.

Örökre megszűntek létezni.

Papírlapok zörögnek a szélben, és a homokszemek sírva kavarognak a láthatatlan légörvény szárnyain.

A romok közt vezető úton sétál az öreg éjjeliőr. A szögesdrót felé igyekszik, hogy kinyissa a kaput, hiszen semmi értelme már zárva tartani.

A holdfényben ugyanilyen képet mutatott Alexandria, Moszkva, New York, Johannesburg, Dublin, Stockholm; Clearwater, Kansas, Princetown és Rio de Janeiro.

Az öregember még látta délután, hogy egy autó elzúg a szögesdrót mellett, látta a benne ülő sovány, napbarnította embereket. Azok mindannyian elegáns kávébarna öltönyt viseltek arany mandzsettával, és színaranyból készült a karórájuk és a gyűrűjük is. Márkás cigarettát szántak, s az öngyújtó, amit használtak, drága ötvösmunka volt.

– Megérkeztünk, uraim. Az egész egy nagy szemétrakás. Láthatjuk, mit művelt vele a rossz idő.

– Igen, ez valóban siralmas, Mr. Douglas!

– Párizst talán sikerül megmentenünk.

– Reméljük, uram.

– Én személy szerint nem sok reményt fűzök hozzá: az eső ugyanis teljesen elmosta. Viszont Hollywood a maguké! Rombolják le! Tüntessék el a föld színéről! Annak a területnek még hasznát vehetjük. Még a mai nap folyamán küldjék oda a tereprendezőket!

– Igen, Mr. Douglas!

Az autó dübörögve elment.

Most éjszaka van. Az öreg éjjeliőr áll a kapun belül. Eszébe jut a délután, amikor megérkeztek a tereprendezők.

A levegőt iszonyú robaj, morajlás remegtette meg. Mindenütt por és dübörgés; dübörgés és por.

Leomlott a fal, a vakolat, a gerenda, a háztető. Egyik város a másik után dőlt romokba.

A robajfiás aztán lassan elhalkult, és csak a szél süvítését lehetett hallani.

Az éjjeliőr most sarkon fordul, és végigsétál a kihalt utcákon:

Néhány perc, és már Bagdadban van: koldusok hevernek a mocsokban, lefátyolozott arcú asszonyok kukucskálnak ki a keskeny ablakok mögül.

A szél homokot és konfettit sodor. Az asszonyok és a koldusok eltűnnek.

Minden újra díszlet csupán: papírmasé és olajfestékes vászon, a stúdió pecsétjével megjelölve. Az épületek homlokzata mögött nincs más, csak a nagy üresség és a csillagok.

Az öregember elővesz egy kalapácsot és egy csomó szeget a szerszámládájából. Addig keresgél a sok limlom kőzött, míg fala vagy egy tucat jó erős kartonlapot és néhány egészben maradt vásznat. Bütykös ujjai közé fogja a fényes acélszegeket: mindegyiknek egy feje van.

Hozzáfog London újjáépítéséhez: falat, ablakot, háztetőt készít kartonból, léchól és vászonból; egyfolytában kalapál, acél az acélon, acél a fában, fa a vásznon. Órákig dolgozik, az ütemes kalapálásnak nem akar vége szakadni.

– Hé, maga ott!

Az öregember leteszi a szerszámokat.

– Maga, éjjeliőr!

Az árnyékból egy overallos alak válik ki.

– Hé, hogy hívják magát?

Az öregember hátrafordul.

– Smith a nevem.

– Oké, Smith, mi ez a nagy ötlet?!

Az éjjeliőr végigméri az idegent.

– Maga kicsoda?

– Kelly, a tereprendező brigád vezetője. Az öregember bólint.

– Aha. Maguk azok, akik mindent lerombolnak. Szép munkát végeztek ma, mondhatom. Hogyhogy nem otthon dicsekszik a hőstetteivel?

Kelly krákog és kiköp.

– Volt még egy kis szerelnivaló Szingapúron, azt kellett ellenőriznem. – Megtörli a száját. – Smith, az Isten szerelmére, mit csinál maga itt? Dobja el azt a kalapácsot! Már majdnem elkészült az egész várossal! Mi lebontjuk, maga meg felépíti! Mondja, megőrült?!

Az öregember bólint.

– Talán igen. De valakinek újra fel kell építeni.

– Nézze, Smith! Én végzem a dolgomat, maga is végzi a magáét, és mindenki nagyon elégedett. Viszont azt nem hagyhatom, hogy maga itt mindent összezavarjon. Azt hiszem, Mr. Douglashez kell fordulnom.

Az öregember folytatja a kalapálást.

– Forduljon hozzá nyugodtan! Sőt, hívja el ide! Úgyis beszélni akarok vele. Ő az, aki megőrült.

Kelly felnevet.

– Maga tréfál? Douglas nem áll szóba akárkivel. – Kelly keze megrándul, amikor lehajol megvizsgálni Smith csaknem kész munkáját. – Hé, várjon egy percet! Milyen szegeket használ maga? Egyfejűeket! Hagyja abba azonnal! Pokoli munka lesz ezeket kihúzni!

Smith elfordítja a fejét, és egy pillanatig nézi a mellette hadonászó embert.

– A világot nem is lehet duplafejű szegekkel felépíteni. Túl könnyű őket kihúzni. Egyfejű szegeket kell használni, és jól bekalapálni mindet. Így ni!

Akkorát csap az egyik acélszegre, hogy tövig szalad a kemény deszkába.

Kelly csípőre teszi a kezét.

– Adok magának még egy lehetőséget. Ha abbahagyja ezt a kopácsolást, én nem láttam, nem hallottam semmit.

– Fiatalember – mondja az éjjeliőr. Nem hagyja abba a kalapálást, s beszéd közben el-elgondolkozik. – Én már azelőtt itt voltam; hogy maga megszületett. Akkor ez az egész terület csupán egy hatalmas lapály volt. A lapály nyugalmát semmi sem háborgatta, csak a szél söpört rajta végig. Több mint harminc évvel ezelőtt végignéztem, ahogy ezen a helyen kicsiben az egész világot felépítették. Itt éltem. Jól éltem. Számomra ez az igazi világ. Az a világ ott kint, a kerítésen túl, csak arra való, hogy legyen hol aludnom. Van egy kis szobám egy kis utcában, olvasok újságokat, melyek leginkább a háborúról és különös, gonosz emberekről tudósítanak. De itt? Nekem itt megvan az egész világ, és mégis mindenütt béke és nyugalom honol. 1920 óta járom az itteni nagyvárosok utcáit. Ha kedvem támad hozzá, akár éjjeli egy órakor is megvacsorázhatom a Champs Élysées-n. Olykor megiszom egy pohárka sherryt egy hangulatos madridi kávéházban. Lajti azokat a vízköpőket a Notre Dame tetején? Ott szokták hozni a nagy honerejű politikai döntéseket, és azokad én is végighallgathatom.

– Igen, papa, biztosan így van. – Kelly türelmetlenül legyint.

– És most jönnek maguk, akik mindent lerombolnak, és csak a kinti világot hagyják meg nekem a szögesdróton túl. Nincs többé béke, nyugalom. Maga és a brigádja annyira büszkék a pusztításra, amit művelnek. Nem fáj maguknak, hogy egész városokat, falvakat tesznek a földdel egyenlővé?

– Valamiből meg kell élni – érvelt Kelly. – Feleségem és gyerekeim vannak.

– Mindenki ezt mondja. Feleségük és gyermekeik vannak. Aztán folytatják tovább a rombolást, pusztítást, gyilkolást! Mert parancsaik vannak! Valaki azt mondta nekik! Meg kell tenniük!

– Ne dumáljon annyit, inkább adja ide azt a kalapácsot! – Ne jöjjön közelebb!

– Maga vén bolond!

– Ez a kalapács nem csak szegelésre jó ám! – Az öregember megsuhintja a kalapácsot a levegőben, a tereprendező hátraugrik.

– A fenébe – kiáltja Kelly –, maga megőrült! Beszólok a stúdióba, ott úgyis van néhány zsaru. Most még csak barkácsol, és hülyeségeket beszél, de honnan tudhatnám, hogy két pere múlva nem vadul-e be, és nem gyújtja-e fel kerozinnal ezt az egész bagázst?!

– Ezen a helyen én nem tudnék ártani semminek, és ezt maga is jól tudja! – mondja az öregember.

– Felégetheti az egész mindenséget – ismétli Kelly. – Figyeljen, öreg! Várjon itt, és ne mozduljon sehova!

A tereprendező megperdül, s már fut a lerombolt és a még épen maradt kétdimenziós fantomvárosok között, ahogy elhalkulnak léptei, a szél muzsikál az ezüstszínű drótkerítés résein, az öregember pedig kalapál, kalapál, házfalakat készít kartonpapírból, de lassan kezd kifulladni, a tüdeje zihál, a szíve majd kiugrik a helyéről; végül elengedi a kalapácsot, az acélszegek mint leejtett pénzérmék csörrennek meg a járdán, és az öregember magában kifakad:

– Nincs semmi, semmi értelme. Úgysem tudom az egészet felépíteni, míg ezek visszajönnek. Segítségre lenne szükségem, s nem tudom, mitévő legyek.

Az öregember otthagyja a kalapácsot az út mentén, és sétálni indul igazi irány, igazi cél nélkül. Úgy tűnik, hogy utoljára még végig akar nézni mindent, és el akar búcsúzni mindattól, ami ebben a világban neki kedves vagy kedves volt. Csak ballag az árnyak közt, s nem veszi észre az idő múlását; körülötte az árnyak mindenféle formájúak és nagyságúak: épületek és emberek árnyékai. Nem néz közvetlenül rájuk, mert ha közvetlenül rájuk nézne, nyomban a semmibe vesznének. Nem, ő csupán sétál, végig a Piccadilly Circusön… léptei visszhangzanak… le a Rue de la Paix-n… hallatszik, hogy megköszörüli a torkát… a Fifth Avenue-n… Nem néz se jobbra, se balra. Körülötte mindenütt, a sötét ajtókban és üres ablakokban az ő barátai, az ő legjobb barátai állnak. A távolból furcsa sziszegő hang hallatszik: a kiskocsma eszpresszógépe főzi a kávét, minden alkatrésze ezüst és króm; valahol egy olasz melódia szól halkan… reszkető kezek játszanak egy balalajkán, pálmafák suhognak, dobszó pereg, harangok zúgnak, csengők csengenek, és mintha nyári almák potyognának le a fűbe, pedig valójában nem almák potyognak, hanem asszonyok táncolnak mezítláb a harangjáték és az ezüstös csengettyűszó dallamába. Sárga kukoricaszemek morzsolódnak két lapos kő szorításában, a forró zsírban sercegve sül a tortilla; a faszénparázs fölött szikrák szállnak a bólogató papafalevelek felé; mindenütt arcok és formák, mindenütt izgalom és mozgás, a tábortűz fénye táncoló lángszellemeket varázsol a spanyol cigányok arcára, s az ajkak teli torokból sírják azt a dalt, mely az Életről szól, a különös, szomorú, de megismételhetetlen Életről. Mindenütt árnyak és emberek, emberek és árnyak, és mindannyian énekelnek.

Vagy nincs is ott senki – csupán a szél muzsikál?

Nem. Az emberek dalolnak. Sok éve már, hogy ott vannak. De mi lesz holnap?

Az öregember megáll, kezét a szívére szorítja. Ők már nem lesznek itt többé.

Kürtszó harsan!

A drótkerítésen kívül ott az ellenség! A kapunál egy apró fekete rendőrautó áll és egy nagy fekete limuzin – a stúdióból jöttek, mely három mérföldnyire van innen.

A kürtszó ismét felharsan.

Az öregember megragadja az előtte álló létra egyik fokát, és mászik, a kürtszó taszítja ót mind magasabbra és magasabbra. A kapu szélesre tárul, az ellenség bevonul.

– Ott megy!

A rendőrök kézilámpája megvilágítja a lapály városait; a fény láthatóvá teszi Manhattan, Chicago és Csungking díszleteit. Feltűnik a Notre-Dame katedrális, de a fénycsóva igazából egy apró emberalakra irányul, aki a Notre-Dame tűzlétráján egyensúlyoz, s közben mászik egyre feljebb a csillagok felé.

– Ott van a tetőn, Mr. Douglas!

– Te jó Isten! Az ember nem tölthet el egy estét úgy, hogy…

– Gyufa van a kezében! Hívják a tűzoltókat!

Az éjjeliőr a Notre-Dame tetejéről néz le, látja a rendőréket, a munkásokat és a producert, azt a magas, sötét öltönyös férfit, aki egyre csak ót bámulja. Meggyújtja a gyufát; s szivarja végét a lánghoz érinti úgy, hogy közben a két kezét használja szélvédőnek. A szivar nagy nehezen meggyullad, és ő lassan pöfékelni kezdi a füstöt.

Aztán lekiabál:

– Ott van maguk közt Mr. Douglas?

Egy hang visszakiabál:

– Mit akar tőlem?

Az öregember elmosolyodik.

– Jöjjön fel, de egyedül! Hozhat magával pisztolyt, ha akar! Szeretnék egy kicsit elbeszélgetni magával!

A hangok visszaverődnek a hatalmas templomudvarról. – Ne tegye, Mr. Douglas!

– Add ide a pisztolyod! Legyünk túl rajta minél hamarabb, hogy még vissza tudjak menni az estélyre! Lentről fedezzetek, és úgy teljes biztonságban leszek! Nem akarom, hogy ez a sok mindenség leégjen. Csak a faanyag belekerül vagy kétmillió dollárba. Készen álltok? Akkor indulok!

A producer felmászik a létrán, végiglépked egy keskeny pallón, és odaér az öregemberhez, aki egy vízköpőnek támaszkodva szivarozik. A producer megáll egy félig nyitott csapóajtó előtt, és pisztolyát az éjjeliőrre szegezi.

– Nyugalom, Smith. Maradjon ott, ahol van! Smith kiveszi a szájából a szivart.

– Ne féljen tőlem. Nem vagyok őrült.

– Erről nem vagyok teljesen meggyőződve.

– Mr. Douglas – kezdi az éjjeliőr –, olvasta maga a történetet arról az emberről, aki elutazott a jövőbe, és mindenkit őrültnek faáll? Mindenkit. De mivel mindannyian őrültek voltak, nem tudták magukul, hogy örültek. Egyformán viselkedtek, és ezért normálisnak hitték magukat. És mert a főhős volt az egyetlen valóban normális ember közöttük, ő lógott ki a sorból, ő számított őrültnek. Legalábbis szerintük. Igen, Mr. Douglas, az őrültség relatív fogalom. Attól függ, hogy ki kit skatulyáz be.

A producer izzad, és nehezen veszi a levegőt.

– Nem azért másztam fel ide, hogy egész éjszaka magával eszmecseréljek. Mit akar tulajdonképpen?

– A Teremtővel akarok beszélni. S ez ön, Mr. Douglas. Maga teremtett itt mindent. Egy szép napon eljött ide, a földre csapott a mágikus csekkfüzetével, és ezt mondta: "Legyen itt Párizs!" És Párizs felépült: voltak utcák, bisztrók, virágok, könyvesboltok, minden, ami kell. Maga pedig újra összeverte a tenyerét: "Legyen itt Konstantinápoly!" Maga ezerszer is összeverte a tenyerét, és minden alkalommal teremtett valami újat. Most pedig azt hiszi, hogy még egyszer utoljára összeveri a tenyeret, és akkor minden romokban fog heverni. De ez már nem olyan egyszerű, Mr. Douglas!

– Az enyém a stúdió részvényeinek ötvenegy százaléka!

– De magáé volt valaha is ez a stúdió? Eszébe jutott valaha, hogy késé éjjel kikocsizik ide, felmászik a katedrális tetejére, és végignéz azon a csodálatos világon, amit teremtett? Nem gondolt még arra, hogy egy nap jó lenne ide kiülni velem és a barátaimmal, hogy megigyunk együtt egy pohárka amontillado sherryt? Tudja, az amontillado íze és illata pont olyan, mintha kávé volna. Csak egy kis fantázia, Mr. Teremtó, egy kis fantázia! De nem, maga soha nem jött el ide, soha nem mászott fel, soha nem érdekelte senki és semmi. És most, a megkérdezésünk nélkül, le akar rombolni mindent. Lehet, hogy magáé a stúdió részvényeinek ötvenegy százaléka, de filc nem tartoznak magához!

– Ők! – kiáltja a producer. – Mit ért azon, hogy "ők"?

– Nehéz ezt szavakba önteni. Az embereket, akik itt élnek. – Az éjjeliőr felemeli a kezét, és a sötétben rejtőző félvárosokra mutat. – A hosszú évek során nagyon sok film készült itt. Kosztümös statiszták járták az utcákat, s közben cigarettáztak vagy perzsa tajtékpipát szívtak. Ezernyi nemzet fiai fordultak meg ezen díszletek között. Színpompás ruhákba öltözött táncosnők szórakoztatták az arra járókat. Lefátyolozott arcú asszonyok mosolyogtak az erkélyeken. Katonák masíroztak. Gyermekek játszottak. Páncélos lovagok harcoltak egymás ellen. A kis hangulatos teázókban az emberek narancsteát szürcsöltek és közben mindenféléd beszélgettek. Gongok szóltak. Viking hajók vetettek horgonyt a szárazföldön.

A producer ellép a csapóajtótól, és leül egy deszkára. Kezében a pisztoly megremeg. Úgy tűnik, hogy az öregember, akit először félvállról vett, most már teljesen leköti a figyelmét. Gondterhelten megcsóválja a fejét.

Az éjjeliőr folytatja:

– Aztán egy napon elmentek a statiszták, az operatőrök és a stáb többi tagjai, s becsukták maguk után a nagy vaskaput. Én mégis úgy éreztem, hogy valami itt maradt belőlük. Itt maradtak a szerepek, amiket eljátszottak. A sok idegen nyelv, a kosztümök, a tetteik, a gondolataik. A sokféle vallás, a zene, a sok apró-cseprő vagy éppen nagy horderejű dolog. A távoli városok. Az illatok. A sós szél. A tenger. Most is itt vannak valamennyien, de az ember csak akkor veszi élcet észre, ha jól odafigyel.

A katedrális tetején a producer és az öregember egyaránt lélegzet-visszafojtva figyel. Sápadt holdfény világítja meg a vízköpőket, a műkő likacsain át a szél fütyül, s számtalan tájék, ország, város neszeit hozza a fülükbe; a félhomályban fantom-épületek sziluettjei látszanak: sárga minaretek, tejfehér tornyok, ódon várkastélyok és modern felhőkarcolók; a neszek egységes dallammá állnak össze, mintha finom ujjak játszanának egy hátfa acélhúrjain, a szél szárnyaira kapja ezt a muzsikát, s repíti a két ember fülébe, akik csak állnak és némán figyelnek.

A producer kurtán felnevet, és megcsóválja a fejét.

– Maga hallotta! – mondja az éjjeliőr. – Maga meghallotta, igaz? Látom az arcán.

Douglas elteszi a pisztolyt a kabátzsebébe.

– Az ember bármit meghallhat, ha nagyon odafigyel. Elkövettem azt a hibát, hogy figyeltem. Magában egy író veszett el. Hatot is kirúghatnék maga helyett. Nos, mit szól hozzá… hajlandó végre lejönni innen?

– Maga ma majdnem udvarias – jegyzi meg az éjjeliőr.

– Nem tudom, miért kellene annak lennem. Maga tönkretette egy gyönyörű estémet.

– Valóban? De azért itt sem olyan rossz, nem igaz? Egy kicsit más, mint amihez maga szokott. Talán elgondolkodtatóbb.

Douglas halkan felnevet.

– Maya egyáltalán nem veszélyes, csak társaságra lenne szüksége. Egy kicsit bezsongott a munkájától, és nagyon magányos. De még mindig nem éltem magát igazán.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy meghatotta magát, amit tőlem hallott?

Douglas felhorkan.

– Ha valaki sokáig él Hollywoodban, mindenféle emberrel találkozik. Egyébként valóban nem jártam még itt fenn. A látvány tényleg szép, igaza van. De így görbüljek meg, ha értem, hogy miért aggódik maga annyira ezért a sok ócskaságért! Mi köze ehhez valójában?

Az éjjeliőr fél térdre ereszkedik, egyik kezével a másikba csap, és nagy hévvel magyaráz.

– Nézze! Mint már mondtam, maga évekkel ezelőtt idejött, összeverte a tenyerét, és felépült háromszáz város. Nem telt bele sok idő, és ez a terület megtelt félezer különböző náció képviselőivel, akik hozták magukkal a nyelvüket, a vallásukat, a politikai elkötelezettségüket. És ez bizony feszültségekhez vezetett! De maga ebből semmit nem vett észre. Pedig a feszültség benne volt a levegőben. Ugyanazok a problémák merültek fel, mint a odakinn a kerítésen túli világban – viták, zavargások és láthatatlan háborúk. De a kedélyek aztán lecsillapodtak. Tudni akarja, hogy mién?

– Ha nem akarnám, nem ülnék itt.

Egy kis halk zenére volna szükség, gondolja az öregember, és felemeli a kezét, mint a karmester, aki éppen vezényel…

– Azért, mert Boston Trinidaddal szomszédos – magyarázza halkan –, Trinidad egyik vége belenyúlik Lisszabonba, Lisszabon Alexandriával határos, Alexandria egybeépült Sanghajjal, azonkívül egymás hegyén-hátán van Chattanooga, Oshkosh, Oslo, Sweet Water, Soissons, Bejrút, Bombay és Port Arthur. Ha lelőnek egy embert New Yorkban, az megtántorodik, és holtan esik össze Athénban. Ha valaki korrupciós ügybe keveredik Chicagóban, esetleg Londonban zárják börtönbe. Felakasztanak egy négert Alabamában és Magyarországon fogják eltemetni. Halott lengyel zsidók hevernek Sydney, Portland és Tokió utcáin. Valaki kést nyom egy ember gyomrába Berlinben, és a kés egy memphisi far mer hátán jön ki. Minden mindenhez közel van, egymást érik a városok. Ezért van itt béke! Annyira szűkösen vagyunk, hogy muszáj békében élnünk, különben semmi sem maradna meg. Egyetlen tűz elpusztítana mindannyiunkat; nem számít, hogy ki és miért gyújtogatott. Így tehát az emberek… vagy ha magának jobban tetszik: az emlékek… mind itt vannak, letelepedtek, és ez az ő világuk: egy szép és jó világ.

Az öregember elhallgat, megnyalja a szája szélét, és mélyet sóhajt.

– De holnap – folytatja – maga mindent lerombol:

Az öregember még guggol egy kis ideig, aztán feláll, és szótlanul nézi a városokat és az árnyakat. A hatalmas katedrális sírva dülöngél a szélben, előre-hátra döntik a nyári léghullámok.

– Hát – szólal meg végül Douglas –, lemehetnénk most már?

Smith bólint.

– Elmondtam, amit akartam.

Douglas eltűnik, az éjjeliőr pedig hallgatja, hogyan mászik le a létrán ez a nála jóval fiatalabb ember. Egy darabig még tétovázik, aztán motyog valamit, és maga is elkezd leereszkedni a lenti árnyak közé.

A rendőrök, a munkások és a kisebb filmgyári vezetők mind kocsiba ülnek és elhajtanak. Csak a nagy fekete limuzin áll a kapunál, s a lapály városaiban beszélget két ember.

– Most mit fog tenni? – kérdezi Smith.

– Visszamegyek az estélyre, azt hiszem – válaszol a producer.

– Jól fog szórakozni?

– Igen. – A producer habozik. – Persze, hogy jól fogok szórakozni. – Pillantása az éjjeliőr jobb kezén áll meg. Kelly mondta, hogy volt magánál egy kalapács. Hol hagyta? Talán folytatni akarja a szegelést? Egyedül akarja felépíteni a lerombolt városokat? Nem adja fel, ugye?

– Maga feladná a helyemben? Douglas és az öregember elindulnak. – Talán még látjuk egymást, Smith.

– Nem – mondja Smith. – Én nem leszek itt. Minden eltűnik örökre. Amikor maga visszajön, már túl késő lesz. Douglas megáll.

– A fenébe! Mégis, mit akar tőlem?

– Nagyon egyszerű. Hagyjon mindent úgy, ahogy van! Hagyja meg ezeket a városokat!

– Nem tehetem. Üzleti okok miatt. Ez nem maradhat így. – Egy olyan ember, aki igazán én az üzlethez és még egy kis fantáziája is van, biztosan tudná ezeket a díszleteket hasznosítani – kardoskodik Smith.

– Vár az autóm! Merre van itt a kijárat?

A producer letér az útról, átvág egy rakás törmeléken, félrerúg egy halom kartonlapot; majd megbotlik, és nekidől az egyik épület homlokzatának. Fentről egy csomó por hullik a nyakába.

– Vigyázzon!

A producer vakon tántorog a porfelhőben; az öregember megragadja a kezét, és elrántja onnan.

– Ugorjon!

Elugranak. Nyomukban a fél épület romba dől, csupán egy nagy rakás papír és deszka marad a helyén. A levegőben hatalmas porfelhő kavarog.

– Jól van?

– Igen. Köszönöm. Köszönöm. – A producer a leomlott épületet nézi. Lassan kitisztul a levegő. – Azt hiszem, megmentette az életemet.

– Annyira azért nem volt vészes. A legtöbbje ezeknek papírmasé tégla. Legfeljebb megütötte vagy összehorzsolta volna magát.

– Nem baj, azért köszönöm. Milyen épület volt ez, amelyik összedőlt?

– Egy normann falusi erőd, 1925-ben épült. Ne menjen közel hozzá, mert még a másik fele is ledőlhet!

– Vigyázni fogok. – A producer óvatosan a fal mellé lép. – Lám csak, egy kézzel le tudtam dönteni ezt a hatalmas épületet! – Újra nekidől, mire a homlokzat megremeg. A producer gyorsan hátralép. – Egy másodperc alatt lerombolhatnám az egészet!

– De maga ezt nem akarja – mutat rá az éjjeliőr.

– Valóban nem? Mit számít egy francia erőddel több vagy kevesebb ebben a késs órában?

Az öregember karon fogja a producert. – Menjünk át a ház túlsó oldalára! Megkerülik a házat.

– Olvassa el azt a feliratot! – kéri Smith.

A producer megpöccinti az öngyújtóját, és az aprócska láng fényénél hangosan olvasni kezd.

– AZ ELSŐ NEMZETI BANK, MELLIN TOWN. – Szünetet tart. – ILLINOIS – mondja nagyon lassan.

Az épület csak áll a csillagok éles és a hold szelíd fényének kereszttüzében.

– Az egyik oldalon… – Douglas úgy helyezi maga elé a két tenyerét, mint a mérleg serpenyőit. –…egy francia erődítmény. A másik oldalon… – Tesz hét lépést jobbra, hetet balra, és bámul. –…"AZ ELSŐ NEMZETI BANK". Bank. Erőd. Erőd. Bank. Az ember esze megáll.

Smith mosolyog és így szól:

– Még mindig le akarja rombolni ezt a francia erődítményt, Mr. Douglas?

– Várjon egy percet, csak egy percet várjon! – kéri Douglas, és elkezdi szemügyre venni a többi épületet. Lassan megy körbe; tekintete fel-le, jobbra-balra mozog, a szeme megakad itt, a szeme megakad ott, megnézi ezt, megnézi azt, megvizsgál, gondolkodik, újra megvizsgál. Csak sétál és nem szól egy szót sem. Ő és az öregember sorra járják a lapály városait, átvágnak füvön és vadvirágokon, látják a romokat és a fél-romokat, az utcákat, a falvakat, a városokat.

Séta közben aztán megtörik a csend, tömör, félszavakból álló párbeszéd bontakozik ki: Douglas kérdez, az éjjeliőr válaszol, Douglas kérdez, az éjjeliőr válaszol.

– Az ott micsoda?

– Egy buddhista templom.

– Mi van a másik oldalán?

– A fáskamra, ahol Lincoln született.

– És ez mi?

– A New York-i Szent Patrick székesegyház.

– Hát a túloldalon?

– Egy orosz ortodox templom Rosztovból.

– Ez micsoda?

– Egy Rajna-parti kastély ajtaja.

– És belül?

– Egy kávéház Kansas Cityből.

– És itt? És itt? Hát amott? Az micsoda? Hát ez? Douglas kérdései csak úgy záporoznak.

Futnak, sietnek végig a városokon, beszélgetnek, ide mennek, oda mennek, felmásznak, lemásznak, ajtókat nyitnak-csuknak.

– És ez, és ez, és ez!

Az éjjeliőr mindenre válaszol, de van is miről beszélnie. Az árnyak végigfutnak a keskeny sikátorokon és a széles sugárutakon, melyek olyanok, mint egy-egy kőfolyó.

Útjuk lassan véget ér, és visszaérnek oda, ahova elindulnak.

Újra csak hallgatnak. Az öregember azért hallgat, mert már mindent elmondott, amit elmondhatott, a producer pedig azért, mert átgondolja mindazt, amit hallott. Douglas megáll; és szórakozottan a cigarettatárcájáért nyúl. Eltart egy percig, míg előveszi és kinyitja, minden mozdulatát alaposan megfontolja, majd végül odakínálja a tárcát az éjjeliőrnek.

– Köszönöm.

Az éjjeliőr és a producer elgondolkodva rágyújtanak. Egymás után fúják ki a füstkarikákat, és nézik, hogyan szállnak az ég felé.

– Hol van az a kalapács? – kérdezi Douglas. – Itt – mutatja Smith.

– Van magánál szeg? – Igen, uram.

Douglas mélyet szív a cigarettájából, majd lassan kifúja a füstöt.

– Oké, Smith, lásson munkához! – Tessék?

– Jól hallotta. Szegeljen össze mindent, amit tud, de persze csík ha van rá ideje. Amit a fiúk leromboltak, annak jó része már kárba veszett, sajnos. De ha talál olyan darabokat, melyek összeillenek, kérem, hogy azokat javítsa meg! Az épületek nagy része még áll, hál istennek. Elég sok időbe telt, míg végre siketült mindent tisztáznom magamban. Egy ember, aki én az üzlethez és van egy kis fantáziája, ahogy maga mondta. Azt is maga mondta, hogy ez itt az igazi világ. Már évekkel ezelőtt észre kellett volna vennem. Itt van minden együtt egy kerítésen belül, és én vakon elsétáltam mellette. A haló udvaromon megtalálható az egész világ, s én ezt le akartam söpörni. Segíts meg istenem, szükségem volna még néhány őrült éjjeliőrre!

– Tudja – mondja az éjjeliőr –, már öregszem és kezdek bogaras lenni. Ugye, nem akar csúfot űzni egy bogaras vénemberből?

– Olyan ígéretet nem teszek, amit nem tudok megtartani – feleli a producer. – Csak azt ígérhetem, hogy mindent megpróbálok. Jó ötlet lenne itt egy filmet forgatni. Karácsonyra kész is lenne. Bemutathatnánk a különböző népek, városok, országok életét. Nem kellene messzire mennünk, hiszen a kerítésen belül minden együtt van. A történet már adva vaun. Maga gondoskodott róla. Az ötlet a magáé. Majd a forgatókönyvírók egy kicsit átdolgozzák, kikerekítik. Lehet, hogy az egész csupán egy húszperces anyag lesz, de számtalan országot és várost vonultat majd fel. Tetszik nekem ez az ötlet. Valóban tetszik, higgyen nekem! Egy ilyen filmet a világon mindenki szeretne. Senki nem mulasztaná el megnézni, ebben biztos vágyok.

– Jó hallani, hogy így beszél.

– Remélem; hogy még sokáig így fogok beszélni – mondja a producer. – Engem nagyon nehéz meggyőzni. Lehet, hogy egyik nap belelkesedem, de a másik napra már lehiggadok. Ha így történne, megkérném, hogy üssön fejbe a kalapáccsal, akkor biztosan észhez térek!

– Szívesen megteszem – válaszolja Smith.

– Ha pedig valóban belevágunk ebbe a filmbe, remélem, hogy segíteni fog. Maga jobban ismeri a helyszínt bárkinél. Bármilyen javaslata vagy észrevételét szívesen vesszük. Aztán, ha elkészítettük a filmet, remélem, nem fogja bánni, ha leromboljuk a világ többi részét is.

– Nem fogom megakadályozni.

– Akkor a holnapi tereprendezés egyelőre lefújva. Viszont kiküldök néhány operatőrt, hogy ismerkedjenek a helyszínnel: Ide küldöm a forgatókönyvírókat is. Remélem, hogy jól kijön majd velük. Majd mindent szépen elrendezünk. Douglas a kapu felé fordul. – Addig pedig használja csak nyugodtan a kalapácsát! Majd Jajuk egymást. Istenem, de fázom!

Sietnek a kapu felé. Útközben az öregember rátalál az elemózsiástakájára, amit néhány órával ezelőtt hagyott el. Felveszi, előkotorja belőle a termoszt, és felrázza.

– Mit szólna egy italhoz, mielőtt elmegy?

– Mi van benne? Csak nem az az amontillado, amiről annyit áradozott?

– Mégpedig 1876-os évjárat!

– Akkor ezt mindenképpen meg kell kóstolnom.

Az öregember felnyitja a termoszt, és a folyadék gőzölve ömlik a csészébe.

– Tessék – kínálja a producernek.

– Köszönöm. Egészségére! – A producer iszik. – Ez jó. Ez rettentően finom.

– Olyasmi az íze, mint a kávénak, de ez a legfinomabb amontillado; amit valaha is palackoztak.

– Ezt én is megerősíthetem.

Ketten állnak a városok tövénél, isszák a forró italt, s fölöttük a holdfény világít. Az öregembernek eszébe jut valami.

– Van egy dala egy nagyon régi dal, amit, azt hiszem, valamennyien ismertünk mi, akik a kerítésen belül éltük le az életünket. Így szól:

Mind együtt megyünk haza,

Egy irányban, egy úton,

Együtt megyünk hada.

A pártoskodás nem haszon,

Együvé tartozunk mind,

mint borostyán az ódon házfalon.

Az utolsó cseppeket Port-au-Prince közepén isszák meg.

– Hé! – kiált fel a producer hirtelen. – Vigyázzon azzal a cigarettával! Le akarja égetni ezt az egész fene nagy világa?!

Mindketten a cigarettára néznek, és mosolyognak.

– Vigyázni fogok – mondja Smith.

– Csak úgy, mint eddig – kéri a producer. – Most már tényleg elkéstem az estélyről.

– Csak úgy, mint eddig, Mr. Douglas.

A retesz megcsikordul, és a kapu szélesre tárul. A léptek elhalkulnak, a limuzin pedig elindul és végighajt a holdfényes úton, maga mögött hagyja a városokat és az öregembert, aki búcsúzóul int egyet.

– Csak úgy, mint eddig – ismétli az éjjeliőr.

Ezután már csak a szél fúj.

A szemétgyűjtő

Így telt el egy munkanapja: hajnali öt órakor kelt, utána – attól függően, hogy a bojler működött-e vagy sem – meleg vagy hideg vízben megmosakodott. Míg borotválkozott, felesége elkészítette neki a reggelit, mely rendszerint rántotta volt vagy palacsinta. Hat órakor kilépett a háza kapuján, kocsiba ült és elhajtott vele a telepre. Az autót a telep többi dolgozójához hasonlóan az udvaron parkolta le. Mire munkába állt, már rendszerint felkelt a nap. Az ég kék, narancs– vagy, ibolyaszínben pompázott, de esetenként a vörös és a sárga árnyalatai is előfordultak. Volt úgy, hogy látszott leheletének gőze a levegőben, és előfordult, amikor nem. A nap még alacsonyan járt, amikor öklével megkocogtatta a zöld teherautó ablakát, mire a sofőrje vidáman üdvözölte, és kinyitotta neki az ajtót, hogy beszállhasson. A város felé vették az irányt, végighajtottak jó pár utcán, míg olyan helyre nem akadtak, ahol elkezdhették a munkát. Néha, még útközben, megálltak egy kávéra, és gyomrukban a meleg folyadékkal mentek tovább. Munkájuk abból állt, hogy a házak előtt leugráltak a teherautóról, összegyűjtötték a kukákat, levették a fedelüket, és tartalmukat beletöltötték az autó hatalmas konténerébe. A szemét közt mindig volt narancs– és sárgadinnyehéj, kávézacc, csont, halfej, fonnyadt hagyma és rothadt zeller. Ha a szemét friss volt, azt még el lehetett viselni, de a több napos szemét már rettenetesen bűzlött. Nem tudta eldönteni, hogy szereti-e a munkáját vagy sem: egyszerűen csak munka volt, amit rendesen elvégzett; néha sokat beszélt róla, néha meg egyáltalán nem gondolt rá. Voltak olyan napok, amikor nagyon szeretett dolgozni, mert már karán reggel kint lehetett a friss, hűvös levegőn, noha később a nap melegen sütött, és a szemét is hamar megszagosodott. Leginkább azért mégis arra volt jó ez a munka, hogy elfoglalja magát valamivel, nézegesse a házakat és körülöttük a gondosan nyírt pázsitot, s lássa, hogyan élnek az emberek. Egyszer vagy kétszer egy hónapban maga is meglepődött azon, hogy szereti a munkáját, és nincs is jobb állá ennél a világon.

Ez így ment sok éven keresztül. Aztán egy napon minden megváltozott. Később maga is sokat töprengett azon, hogyan változhatott meg gyökerestül minden néhány óra leforgása alatt.

Bement a lakásba, és bár nem látta, nem hallotta a feleségét, tudta, hogy valahol ott van a közelben. Csakugyan, az asszony a nappaliban várt rá, mire ő fogott egy széket, és leült. Sokáig ült, miközben hallgatott.

– Mi a baj? – A kérdés nehezen jutott el a tudatáig, a feleségének háromszor-négyszer biztosan meg kellett ismételnie.

– Baj? – Ránézett az asszonyra: igen, ez valóban az ő felesége, egy olyan személy, akit ismer és ő valóban a lakásában van, a kopott bútorok és a kifakult szőnyegek között.

– Valami történt ma munka közben – mondta.

A felesége feszült figyelemmel várt.

– A kukásautóban ültem, s valami történt. – Lassan körbenyalta a száraz ajkait, majd lehunyta a szemét, és erősen szorította, míg végül tökéletes sötétség vette körül. Olyan érzése támadt, mintha az éjszaka közepén riadt volna fel álmából. – Azt hiszem, otthagyom az állásomat. Kérlek, próbálj megérteni!

– Megérteni! – rebegte az asszony.

– Nem tehetek semmit. Ez a legszörnyűbb dolog, ami valaha is történt velem. – Kinyitotta a szemét, de továbbra mozdulatlanul ült a székben. Amikor végre rászánta magát hogy legalább a kezét megvakarja, olyan hideg volt a bőre, mint egy halotté. – Egyszerre szörnyű és különös.

– Mondd már végre, mi az a szörnyűség!

A férfi elővett a bőrkabátja zsebéből egy összehajtogatott újságot.

– Ez a mai, vagyis az 1951. december 10-i Los Angeles Times. A Polgári Védelmi Hivatal közleménye. Arról szól, hogy rádiókat vásárolnak a mi szemeteskocsijainkba.

– Na és, mi rossz van abban, ha munka közben egy kis zenét hallgattok?

– Nem olyan rádióról van szó. Te ezt nem érted.

Szétnyitotta a bal tenyeret, és rajzolni kezdett rá a jobb mutatóujjával, hogy a felesége könnyebben felfogja, amit mond.

– A polgármester azt közli ebben a cikkben, hogy a város minden szemeteskocsijára egy kis adó-vevő készüléket fognak felszerelni. – A férfi a kezére pillantott. – Ha ledobját az atombombát a városra, a Védelmi Hivatal rádióösszeköttetésbe lép velünk. Az lesz a feladatunk, hogy a teherautóinkkal összeszedjük a holttesteket.

– Ez elég ésszerűnek hangzik. Amikor…

– A szemeteskocsik – mondta a férfi – kimennek és összeszedik az összes holttestet.

– A holttesteket csak nem lehet az utcán hagyni, nem igaz? Ti majd összeszeditek őket, és… – Az asszony jobbnak látta, ha elhallgat. Pislogott egyet, s ez a máskor oly gyors művelet most szokatlanul hosszú ideig tartott. A férfi a szeme sarkából látta ezt a pislantást. Az asszony furcsa kitekert lábbal előrelépett, megfogott egy széket, és leült. Nem szólt semmit, csak mereven nézett maga elé.

A férfi úgy tett, mintha a karórája ketyegését hallgatná, pedig igazából egészen más kötötte le a figyelmét.

Az asszony végül felnevetett.

– Biztosan csak tréfa az egész!

A férfi megrázta a fejét. Érezte, hogy a feje jobbról balra, majd balról jobbra mozog, s mindezt olyan lassan teszi, amilyen lassan az élet folyik körülötte.

– Nem. Ma felszereltek egy adó-vevőt a kocsimba. Azt mondták, hogy légiriadó esetén azonnal öntsem ki az összes szemetet. Ők majd rádión megmondják, hogy honnan szállítsam el a halottakat.

A konyhában valami forrni kezdett. Az asszony még várt öt másodpercet, aztán felállt, helyére tette a széket, és kiment. A sivító hang csakhamar megszűnt. Az asszony egy pillanatra megállt az ajtóban, majd visszament oda, ahol az imént ült.

– Mindent kiterveltek már. Vannak különleges osztagaik, őrmestereik, kapitányaik, tizedeseik. Mindenük van már – folytatta a férfi. – Azt is kijelölték, hova kell szállítanunk a holttesteket.

– Tehát egész nap ezen rágódtál – mondta az asszony.

– Reggel óta egész nap. Arra gondoltam, hogy már nem akarok többé szemétgyűjtő lenni. Tom és én eddig jól elszórakoztunk. Tudod, a szemét az nem valami kellemes dolog. Ezen mi úgy segítettünk, hogy elkezdtünk játszani. Figyeltük az egyes emberek szemetét. Láttuk, hogy kié milyen. A gazdag házaknál marhacsontok, a szegényeknél saláta narancshéj. Lehet, hogy furcsán hangzik, de szerintem az embernek magának kell érdekessé tenni a munkáját, különben megette a fene az egészet. Ráadásul a magam ura voltam, eddig senki nem szólt bele a dolgomba. Reggel korán keltem, láttam a napfelkeltét, láttam, hogy a város hogyan ébred fel, és ez mindig jó érzéssel töltött el. De mától fogva ez a munka számomra már nem a régi.

Az asszony hevesen tiltakozni kezdett. Felsorolt egy csomó érvet, próbálta jobb belátásra téríteni a férjét, de az leintette őt.

– Tudom, tudom. A gyerekek, az iskola, az autónk, tudom – mondta. – Számlák, pénz és hitel, azt is tudom. De van nekünk egy farmunk, amit Apa hagyott ránk. Miért ne költözhetnénk oda, el a városból? Értek egy kicsit a gazdálkodáshoz. A terményeinkből félre is rakhatnánk egy keveset arra az esetre, ha ne adj' isten történne valami.

Az asszony nem szólt semmit.

– Tudom, hogy a barátaink a városban laknak – folytatta a férfi. – Azt is tudom, hogy itt van mozi, színház, iskola…

Az asszony vett egy mély lélegzetet.

– Nem lenne jobb, ha gondolkodnánk rajta még egy pár napig?

– Nem tudom. Félek, hogyha sokáig gondolkodom még az új munkámon, a végén megszokom. És az nem lehet, hogy egy emberi lény megbarátkozzon egy ilyen szörnyű gondolattal.

Az asszony közben lassan ingatta a fejét, nézte a falat és rajta a komor képet. Végül összeszorította a kezét. Úgy tűnt, hogy mondani akar valamit.

– Ma éjjel meg gondolkodom rajta – szólt sietve a férfi. – Egy kicsit tovább maradok fenn. Reggelre már tudni fogom, mit tegyek.

– Légy kíméletes a gyerekekkel! Nem volna jó, ha mindent azonnal megtudnának.

– Majd vigyázok.

– Akkor egyelőre ne beszéljünk többet erről! Megyek, főzöm a vacsorát. – Az asszony felugrott, megdörzsölte az arcát, majd kinézett az ablakon. – A kölykök bármelyik percben itthon lehetnek.

– Én nem is vagyok éhes.

– Enned kell, mert üres gyomorral nem tudsz gondolkodni. – Az asszony kiment a konyhába, ő pedig egyedül maradt a szoba közepén. Csend volt, még a szél sem suhogtatta a függönyöket. A férfi a mennyezetet bámulta, de nem látott mást, csak egy csupasz, kiégett villanykörtét. Két kézzel megmasszírozta az arcát. Felkelt a székből, és megállt az ebédlő ajtajában. Nem bírta a tétlenséget: fel-alá járkált egy darabig, aztán azon vette észre magát, hogy újra a székben ül, s keze a fehér asztalterítőn nyugszik.

– Egész délután gondolkodtam – szólalt meg.

Az asszony a konyhában neszezett: evőeszközöket és lábasokat ejtett le szándékosan, hogy megtörje a nyomasztó csendet.

– Azon töprengtem – kezdte a férfi –, hogy a holttesteket keresztbe, vagy hosszába pakoljuk majd fel az autóra. Melyik lesz jobb oldalon: a fejük vagy a lábuk? Férfiak és nők együtt lesznek vagy külön? Lesz egy külön kocsi a gyerekek számára vagy mehetnek ők is a felnőttek mellé? A kutyákat elszállítjuk vagy otthagyjuk? Kérdés az is, hogy egy szemeteskocsin hány holttest fér majd el, és szabad-e őket egymásra pakolni. Én ezt nem tudom eldönteni. Hiába próbálom nem tudom megbecsülni, hogy hány holttestet lehet egy szemeteskocsiba bepakolni.

Magában még egyszer végigélte mindazt, ami aznap délben történt vele. Az utolsó egy órában a teherautó már teljesen megtelt, a ponyvával lefedett szemétrakás mint kisebbfajta bucka magasodott a platón. Maga sem tudta, hogy miért, de felhajtotta a ponyvát, és benézett alá. Olyasmi fehérséget látott ott, mint egy kondér makaróni vagy galuska, és ez a fehérség valószerűtlenül élőnek és mozgékonynak tűnt. Amikor a fehér massza megérezte a napfény melegét, hirtelen összehúzódott, és elbújt a többi szemét – salátafejek, marhacsontok, halfejek és kávézacc – közé. Tíz másodperc múlva a fehérség, ami úgy nézett ki, mint egy kondér makaróni vagy galuska, teljesen eltűnt, a szemétrakás csendes lett és nem mozgott. A férfi lehajtotta a ponyvát, és nézte, hogyan gyűrődik meg a vászon a bucka kiszögellésein, tudta, hogy odabenn minden elsötétül, és a tárgyak újra elkezdenek mozogni, mert a sötétben nem maradhatnak tovább mozdulatlanok.

Még mindig az üres szoba közepén ült, amikor a bejárati ajtó hirtelen szélesre tárult. A fia és a lánya nyomultak be, nevetgéltek, majd meglátták őt, és elhallgattak.

Az anyjuk a konyhaajtóhoz szaladt, belekapaszkodott a peremébe, és végignézett a családján. Látta az arcukat, hallotta a hangjukat.

– Üljetek le, gyerekek! – A férfi felemelte az egyik kezét, és intett nekik. – Épp idejében érkeztetek.

Perzselő tűz

A tűz egy reggelen kezdődött, és a házban senki sem tudta kioltani. Akit leginkább megperzselt, az Marianne volt, anyám unokahúga, akinek szülei épp Európában tartózkodtak, és ezért egy kis ideig nálunk lakott. Persze ez a tűz nem anyagi természetűnek számított: senki nem törte be a falon lévő piros dobozka ablakát, és senki sem hívta a sisakos tűzoltókat a létrákkal és a gumicsövekkel. Csak Marianne vonult le a lépcsőn lángoló arccal, duzzadt szemekkel. Szórakozottan leült a reggelizőasztalhoz, és nem volt hajlandó egy falatot sem enni.

Anya és apa egy kicsit arrébb húzódtak, mert a szobában a meleg kezdett elviselhetetlenné válni.

– Jó reggelt, Marianne!

– Tessék? – Marianne bizonytalanul rájuk nézett. – Ó, jó reggelt!

– Jól aludtál az éjjel, Marianne?

Mindketten tudták, hogy a lány semmit sem aludt. Anya adott Marianne-nak egy pohár vizet, mire mindenki azt hitte, hogy a víz menten felforr a kezében. Nagymama a székében ülve vette szemügyre Marianne lázas szemeit.

– Beteg vagy, de ez nem bacilus – közölte. – Nem találnának a mikroszkóp alatt semmit.

– Tessék? – értetlenkedett Marianne.

– A szerelem a hülyeség keresztanyja – jegyezte meg apa szárazon.

– Majd rendbe jön – mondta anya apának. – A szerelmes lányok mindig hülyén festenek egy kicsit, mert nem hallanak meg semmit.

– Úgy látszik, a szerelem károsan hat a félkörös ívjáratokra – jegyezte meg apa. – A lányok egyből a fickó karjai közé zuhannak. Én csak tudom. Egyszer majdnem halálra gázolt egy zuhanó nő, és bizony…

– Pszt! – Anya rosszallóan összeráncolta a szemöldökét és Marianne-ra nézett.

– Úgysem hallja meg, amit mondunk, ő most egészen máshol van.

– A fiú ma reggel érte jön – suttogta anya apának, mintha Marianne nem is lenne a szobában. – Lovagolni viszi a tragacsával.

Apa megtörölte a száját egy szalvétával.

– A mi lányunk is ilyen volt, ma? – kérdezte. – Már olyan régen megházasodott, és elköltözött tőlünk, hogy erről egészen elfeledkeztem. Mindenesetre én nem emlékszem, hogy bármikor is becsavarodott volna. Az ember már nem tud eligazodni ezeken a mai lányokon. Ez bolondítja meg a férfit. Azt mondja: "Ó, milyen szép, butácska lány, és még szeret is engem, elveszem hát feleségül". Elveszi a lányt, aztán egy napon arra ébred, hogy oda az álmatag tekintet, a lány észhez tért, és ahelyett, hogy rendet tartana, az egész házban eldobálja az alsóneműit. A férfi egy lakatlan szigeten találja magát, egy kis nappali szobában az univerzum közepén. Addigra már az egykori lépesméz medvecsapda lett, a pillangó pedig átalakult szúrós darázzsá. A férfi kétségbeesésében keres magának valami elfoglaltságot: bélyeget gyűjt, kocsmába megy…

– Te szerencsétlen elnyomott! – ironizált anya. – Marianne, mondj valamit arról a fiatalemberről! Mi is a neve? Véletlenül nem Isak Van Belt?

– Tessék? Ó, igen, Isak. – Marianne egész éjjel ébren volt; verseket olvasott, a csillagos égboltot figyelte vagy egyszerűen csak az ágyán hevert ábrándjaiba merülve. A szobáját jázminillat töltötte be, és a kora tavasszal oly szokatlan meleg (a hőmérő húsz fokot mutatott) ébren tartotta őt. Most azonban úgy festett, mint egy bágyadt őszi légy.

Ezen a reggelen összecsapta a tenyerét fésülködés közben. Eszébe jutott, hogy ma szép ruhát kell felvennie.

Nagymama a reggeli alatt végig halkan nevetgélt. Aztán ennyit mondott:

– Enned kell, gyermek, enned kell.

Marianne kénytelen-kelletlen a kezébe vett egy pirítóst, és harapott belőle néhány falatot. Ám a következő pillanatban megszólalt kinn egy autóduda Isak érkezett a tragacsával.

– Juhé! – kiáltotta Marianne, és már rohant is fel az emeletre.

A következő tíz perc azzal telt el, hogy az ifjú Isak Van Pelt bemutatkozott, és váltott néhány udvarias szót a szülőkkel.

Amikor Marianne végre elment, apa leült, és fáradtan megtörölte a homlokát.

– Nem tudom. Ez talán már egy kicsit sok.

– Te javasoltad neki, hogy menjen néha szórakozni – emlékeztette anya.

– Már bánom, hogy ezt mondtam – sóhajtotta apa. – Itt van nálunk hat hónapja, és még további hat hónapot itt tölt.

Arra gondoltam, hogy ha megismerkedne egy jóképű fiatalemberrel.

– …és hozzámenne feleségül – vágott közbe Nagymama. – Lám csak, a kis Marianne-nak hamarosan bekötik a fejét… vagy nem így van?

– Hát… – mondta apa.

– Hát… – ismételte Nagymama.

– De most még rosszabb, mint azelőtt – jegyezte meg apa. – Egyfolytában behunyt szemmel táncol és énekel, vagy azokat a szörnyű lemezeket hallgatja. Ráadásul magában beszél és szüntelenül vigyorog. Gyakran előfordul az hogy egy tizennyolc éves lány a diliházban végzi?

– Az a fiatalember nagyon rendesnek látszik – érvelt anya.

– Az emberek mindig ezzel nyugtatgatják magukat mondta apa, és felhajtott egy kupica pálinkát. – Aztán már csak azt veszik észre, hogy készülhetnek az esküvőre.

A következő reggel Marianne úgy rohant ki a házból, mint egy tűzgolyó, amikor meghallotta a dudaszót. A fiatalembernek arra sem volt ideje, hogy legalább a küszöbig eljusson. Csak Nagymama látta őket a nappali ablakából, amint autóba szállnak, és dübörögve elhajtanak.

– Majdnem elgázolt az ajtóban – mormogta apa fejcsóválva, és végigsimította a bajuszát. – Mi van vele? Talán bolondgombát evett?

Marianne csak délután jött haza, és se szó, se beszéd egyből a lemezjátszóhoz ment. Csakhamar az egész házat betöltötte a tű sercegése. Legalább huszonegyszer meghallgatta A fekete varázsló-t, és közben lalázva táncolt körbe-körbe a szobában.

– Már nem merek bemenni a saját nappali szobámba – morgolódott apa. – Amikor visszavonultam az üzlettől, azt hittem, hogy ezután nyugodtan élvezhetem öreg napjaimat, de ehelyett ezt az állandó ricsajt, kell hallgatnom.

– Pszt! – csitította anya.

– Válságba jutott az életem – közölte apa. – Pedig ez a lány csupán vendég nálunk.

– Te is tudod hogy milyenek a vendég lányok. Eljönnek hazulról, és azt képzelik, hogy Párizsban vannak. De októberben úgyis elmegy. Addig meg csak kibírjuk.

– Lássuk már – sóhajtott lemondóan apa. – Amikor ő elmegy én már pont százharminc napja nyugszom majd a városi köztemetőben. – Felállt a székből, és a padlóra dobta az újságot. – Márpedig én most azonnal beszélni fogok vele!

Azzal nagy dérrel-dúrral kiviharzott a konyhából, de a nappali ajtajában megállt. Marianne a szoba közepén táncolt és énekelt.

Apa megköszörülte a torkát, és a lány mellé lépett.

– Marianne – kezdte.

– "A fekete varázsló…" – énekelte Marianne. – Igen?

Apa nézte, hogy a lány hogyan lengeti a kezeit a levegőben. Marianne tüzes pillantást vetett rá, aztán lejtett tovább.

– Beszélni szeretnék veled. – Apa megigazította a nyakkendőjét.

– Di-dá-dam-dú-dí-dá – énekelte a lány.

– Hallottad, mit mondtam? – csattant fel apa.

– Olyan jóképű – suttogta ábrándosan Marianne.

– Nyilvánvalóan az.

– Bácsikám tudta, hogy mindig meghajol, amikor ajtót nyit nekem? Azonkívül úgy játszik trombitán, mint Harry James, ma reggel pedig egy csokor szegfűt nyomott a kezembe.

– Nem vonom kétségbe.

– A szeme kék. – A lány a mennyezetet nézte.

Apa is a mennyezetre pillantott, de nem talált ott semmi érdemlegeset.

Marianne eközben táncolt tovább, s tekintetét a világért sem vette volna le a mennyezetről. Apa újra meg újra megvizsgálta azt, de még egy aprócska karcolást vagy foltot sem látott rajta.

– Marianne – sóhajtott fel ismét apa.

– És képzelje csak: a part menti kávéházban homárt ettünk.

– Homárt. Jól van, csak nehogy megbetegedj tőle. Holnap viszont jó volna, ha itthon maradnál és segítenél a nénédnek elkészíteni néhány zsúrterítőt…

– Igen, uram. – Marianne lehunyt szemmel lejtette a táncot, s közben a két kezét oldalra nyújtotta, mintha szárnyai volnának.

– Hallottad, amit mondtam? – Apa kezdett ideges lenni.

– Igen – suttogta Marianne álmatagon. – Persze. – Hosszú szoknyája csak úgy úszott a levegőben. – Hallottam, bácsikám.

– Akkor segítesz a nénédnek elkészíteni a zsúrterítőket, kérdezte apa jó hangosan.

…a zsúrterítőket – motyogta Marianne.

– Végre! – Apa visszament a konyhába, és az újságjával a kezében leült az asztalhoz. – Azt hiszem, sikerült közölnöm vele.

De másnap reggel még ki sem kászálódott az ágyból, amikor a ház előtt felharsant a fülsiketítő dudaszó. Hallotta, amint Marianne leviharzik a lépcsőn, fél percig szöszmötöl a konyhában, hosszan pancsol a fürdőszobában majd becsapja maga mögött a bejárati ajtót, és a tragacs nagyokat tülkölve elhajt vele.

Apa gondterhelten megvakarta a fejét.

– Zsúrterítők – mondta.

– Tessék? – kérdezte anya.

– A terítős Dooley – felelte apa. – Reggeli után elmegyek a terítős Dooleyhoz.

– De Dooley csak tíz órakor nyit ki.

– Akkor várok még egy kicsit – közölte apa, és fáradtan lehunyta a szemét.

Aznap éjjel és a következő hét éjszakán a verandán lévő hinta nyikorgott egyfolytában, előre-hátra, előre-hátra. Apám csak akkor látszott némi dühödt megkönnyebbülés, amikor elővette a tízcentes szivarját, és az öngyújtó fénye megvilágította kialvatlan arcát. A hinta szünet nélkül nyikorgott. Apa a hálószoba ablakban állt, és várta, hogy végre csend legyen. Kintről a nyikorgás mellett halk kacagás is hallatszott.

– Az én verandám – mondta apa. – Az én hintám – suttogta a szivarjának. – Az én házam. – A hinta újra megnyikordult. – Istenem! – sóhajtotta lemondóan.

Gondolt egyet, és leszaladt a szerszámkamrába. Kis idő múlva megjelent a verandán, a kezében egy olajoskannával.

– Ne, ne kelj fel! Ne zavartasd magad! Majd én megcsinálom. – Azzal megolajozta a hinta nyikorgó tengelyeit. Sötét volt. Marianne-t nem látta, csak az illatát érezte. A parfümtől majdnem beleszédült a rózsabokorba. Nem látta a lány udvarlóját sem. – Jó éjszakát! – köszönt el végül. Bement, és leült az ágya szélére. Nyikorgást már nem hallott, csak halk kacagást és fojtott suttogást.

– Biztosan rendes fiú – győzködte anya, aki a konyhaajtóban, törölgetett egy edényt.

– Remélem, hogy így van – suttogta apa. – Máskülönben nem hagynám, hogy egész éjjel a verandámon enyelegjenek.

– Már napok óta ezt csinálják – jegyezte meg anya. – Egy lány nem lenne ennyit együtt egy férfival, ha annak nem volnának komolyak a szándékai.

– Talán épp ma éjjel kéri meg a fiú Marianne kezét – derült fel apa.

– Kár volna így elkapkodni. Marianne még olyan fiatal.

– De azért nem lehetetlen – tűnődött apa. – Előbb-utóbb úgyis megtörténik, erre a nyakamat teszem.

Nagymama a sarokban kuncogott. Nevetése úgy hangzott, mintha valaki egy régi könyvet lapozna.

– Mi olyan mulatságos? – kérdezte apa.

– Csak várj, és majd meglátod – válaszolta Nagymama.

Apa tágra nyílt szemmel meredt a sötétbe, de Nagymama nem volt hajlandó többet elárulni.

– Lám, lám – szólt apa a reggelinél. Az utóbbi napok eseményeihez képest egészen barátságos tekintettel méregette a lágytojását. – Lám csak, az éjjel a verandán a szokottnál egy kicsit többet sugdolózott a gerlepár. Hogy is hívják a fiút? Isak? Le merném fogadni, hogy az éjjel megkérte Marianne kezét.

– Az nagyszerű volna – örvendezett anya. – Tavaszi esküvő. Csak félek, hogy túl korai még.

– Nézd! – mondta apa tele szájjal. – Marianne az a fajta lány, aki fiatalon szokott férjhez menni. Mi nem állhatunk az útjába, nem igaz?

– Azt hiszem, igazad van – hagyta rá anya. – Gyönyörű lenne egy esküvő. Marianne roppant jól nézne ki abban a fehér ruhában, amit Haydeckennél láttam a múlt héten.

Mindketten izgatottan lesték a lépcsőt, várták, hogy Marianne végre megjelenjen.

– Elnézést, hogy közbeszólok – nézett fel Nagymama a pirítósából. – A helyetekben én nem volnék olyan biztos abban, hogy hamarosan megszabadulunk Marianne-tól.

– És miért nem?

– Csak.

– De miért csak?

– Nem szeretek beleavatkozni a dolgotokba – felelte Nagymama, s közben halkan kuncogott. – De amíg ti magatok közt férjhez adtátok Marianne-t, én addig rajta tartottam a szemem. Egy hete figyelem már azt a legényt, aki minden reggel idejön, és dudál a kocsijával. Szerintem ő vagy színész, vagy átváltozóművész.

– Micsoda? – kérdezte apa.

– Bizony – válaszolta Nagymama. – Egyik nap szőke volt, a másik nap fekete, szerdán barna bajuszt viselt, csütörtökön hullámos vörös hajjal jelent meg, pénteken már rövid frizurával jött, és a Fordját kicserélte egy Chevroletre.

Anya és apa úgy ültek egy percig, mintha bunkósbottal fejbe vágták volna őket.

Végül apa elvörösödve felordított:

– Mit beszél? Maga mindezt látta, és csak ült…

– Te mindig bujkáltál valahol – vágott közbe Nagymama.

– De így legalább nem avatkoztál közbe. Ha egy kicsit jobban odafigyeltél volna, ugyanazt láttad volna, mint én. Én nem akartam szólni. A lány majd lassan megnyugszik. Ez most egy ilyen időszak az életében. Minden nő keresztülesik ezen. Nem könnyű, de túl lehet élni. Minden új férfi csodát tud tenni egy lány lelkével.

– Maga, maga…! – Apa arca felfúvódott, a nyakán pedig majd szétfeszült az ing. Lelkileg teljesen összetörve zuhant vissza a székébe. Anya szédülten ült a helyén.

– Jó reggelt mindenkinek? – Marianne viharzott le a lépcsőn, és a székére penderült. Apa szótlanul nézett rá.

– Maga, maga, maga! – vádolta Nagymamát.

Üvöltve kellene az utcára rohannom, gondolta apa, aztán betörném a tűzjelző ablakát, megnyomnám a gombot, és hívnám a tűzoltókat. Vagy talán egy késői hóviharba is elég volna kiküldenem Marianne-t ahhoz, hogy egy kicsit lehűljön.

Végül nem tette egyiket sem. A szobában a meleg kezdett elviselhetetlenné válni, ezért mindenki kihúzódott a hűvös varandára, míg Marianne oda benn a narancslevét kortyolgatta.