/ Language: Hungary / Genre:antique

Darkelf-01-Otthon

Ra Salvatore

Mélyen az Elveszett Birodalmak földja alatt egy másik világ rejtőzik. Ez Mélysötét, ahová soha nem hatolhat le a fenti nappalok fénye, ahol mit sem érnek a felszínlakók erényei, ahol a legnemesebb lovag is csupán préda lehet. De itt, az elmondhatatlan borzalmak világában is kitűnik egy nép, mely kegyetlenségével felülmúlja a sötétség lényeit. A drowk, egy valaha tündöklő faj elátkozott és elkorcsosult fattyai építették Menzoberranzzan városát, Mélysötét torz ékkövét. Életüket át- meg átszövi az intrika, melynek nem ritkán egész családok esnek áldozatul. Ebbe a könyörtelen világba születik Drizzt Do'Urden, hogy félredobva szégyenteljes örökségét, minden idők legnagyobb hősévé váljon. Addig azonban nem csupán e különös vidék szörnyetegeivel kell megküzdenie, de önmagával is...

[R. A. Salvatore: Otthon] (t)

Briza a pókbálványra tette az újszülöttet, aztán felemelte az áldozati tőrt, és megállt, hogy elgyönyörködjék gonosz művében.

A tőr markolata egy póktestet formázott, amelyből nyolc, szőrösre recézett, de valójában éles késként működő láb állt ki. Briza a gyermek mellkasa fölé tartotta a gyilkos szerszámot.

– Adj nevet a gyermeknek! – mondta az anyjának. – A Pókkirálynő nem fogadja el az áldozatot, amíg nincs neve!

Malice Anya leszegett fejjel próbált meg lánya szavainak mélyére hatolni. A nagyasszonyanya mindent beleadott a mágia és a születés pillanatába, s még nem tudta összeszedni gondolatait.

– Adj nevet a gyereknek! – követelte Briza türelmetlenül, hogy végre kielégíthesse mohó istene éhségét.

– Drizzt – lehelte Malice Anya. – A gyermek neve legyen Drizzt!

Briza megerősítette fogását a késen, és nekilátott a szertartásnak.

– Pókkirálynő, vedd ezt a gyermeket... – kezdte, és felemelte a tőrt, hogy lesújtson vele. – Drizzt Do'Urdent adjuk neked cserébe dicsöséges...

– Várj! – kiáltotta Maya a szoba másik végéből. Összeolvadása bátyjával, Nalfeinnel hirtelen abbamaradt. Ez csak egyetlen dolgot jelenthetett. – Nalfein halott – jelentette be. – A gyermek már nem a harmadik élő fiúgyermek!

Briza szorosan megmarkolta pók-kését, hogy Llothnak áldozza a gyermeket. újra elkezdte a szertartást.

– Ne tovább! – parancsolta most már Malice Anya is, feltámaszkodva székében. – Lloth elégedett, mi pedig diadalmaskodtunk. Inkább üdvözöld testvéröcsédet, a Do'Urden ház legújabb tagját!

FORGOTTEN REALMS

R. A. Salvatore

Otthon

[Sötételf Trilógia 1. rész]

(Tartalom)

Legjobb barátomnak,

bátyámnak,

Garynek.

Előhang

Sem csillag nem ragyogja be sejtelmes fényével soha ezt a földet, sem a nap nem küldi ide meleg, életadó sugarait. Ez Mélysötét, az Elfeledett Birodalmak alatt rejtező titkos világ, melynek égboltja rideg szikla, falai pedig halálos szürkén derengenek az erre vetődő bolond felvilágiak fáklyáinak fényében. Ez nem az ő világuk: ez nem a fény birodalma. Aki hivatlanul merészkedik ide, az általában soha nem tér vissza.

Azok pedig, akiknek mégis sikerül visszakeveredniük felszíni otthonukba, más emberekké lesznek. Ők látták az árnyakat és Mélysötét leküzdhetetlen komor homályát.

Sötét járatok hálózzák be a föld alatti birodalom hatalmas és kicsiny, alacsony és tágas termeit. Sziklatömbök – melyek hegyesek, mint az alvó sárkány foga – meredeznek a mennyezetről némán fenyegetve, vagy állják el a behatolók útját.

Itt mindig csend van, mély és sokat sejtető csend, a várakozó ragadozó lapulásának némasága. Az egyetlen hang, amely időnként emlékezteti Mélysötét vándorát arra, hogy nem vesztette még el hallását, a lehulló vízcsöppek távoli, visszhangzó zaja: mintha egy vadállat szívének dobbanásai hullámzanának át Mélysötét jéghideg vizű aknáin.

Hogy mi rejtőzhet a vizek homályos tükre alatt, azt csak találgatni lehet. Hogy milyen titkok várják a bátrakat, és milyen csapdák a bolondokat, arra csak a képzelet adhat feleletet – amíg fel nem bolydul a csend.

Hát ez Mélysötét.

Az Életnek is vannak itt zugai; városok, amelyek sokszor akkorák, mint felszíni társaik. A szürke sziklák útvesztőjében kóborolva az utazó hirtelen kibukkanhat egy ilyen város peremén – meglepő fordulat a folyosók kihaltsága után. ám ezek a helyek nem békés menedékek, ahogy azt a meggondolatlan utazók remélik. Ezek a helyek az összes Birodalmak leggonoszabb teremtményeinek otthonai: nevezetesen a duergarok, a kuo-toák és a drow-k területei.

Egy ilyen, kétmérföldnyi hosszú és ezerlábnyi magas barlangban sötétlik Menzoberranzan, a drow-elfek fajára jellemző idegenszerű és halálos kecsesség emlékműve. Drow fogalmak szerint Menzoberranzan nem nagy város: mindössze húszezer sötét-elf lakja. Itt, ahol régen csak a puszta, durva kő alakzatai meredeztek, most finommívű paloták sorakoznak, mágikus kisugárzás vibrálásától övezve. Ez a város a forma diadala: egyetlen követ sem hagytak meg eredeti alakjában. Mégis, a rend és fegyelem érzése csak gonosz álca, amely elfedi a sötét-elfek lelkében uralkodó káoszt és hitványságot. Akár városaik, maguk a sötét-elfek is gyönyörűek: sudár-karcsúak, szépek, vonásaik élesek és földöntúliak.

Mégis, a drow uralja ezt az uralkodó nélküli világot, a halálos fajták leghalálosabbika, melynek minden lépését elővigyázatos félelemmel figyeli a többi nép. Minden szépség elhalványul egy sötét-elf kardjának hegyén. A drow a túlélő fajta; ez pedig Mélysötét, a halál völgye – a névtelen lidércnyomás birodalma.

1 RÉSZ

RANG

Rang: a drow világban nincs ennél fontosabb szó. Ez a vallásuk – a mi vallásunk – parancsa, a szív szüntelen, sürgető vágya. Az ambíció felülkerekedik a józan észen, a könyörületet a sárba tiporja – mindezt Lloth, a Pókkirálynő nevében.

A drow társadalomban egyszerű módszere van a följebb jutásnak: a gyilkosság. A Pókkirálynő a káosz-istensége. Ő és főpapnői – a drow világ igazi urai – nem tekintenek rossz szemmel törekvő fajtársukra, aki mérgezett tőrt ragad céljai érdekében.

Természetesen itt is léteznek bizonyos viselkedési szabályok, hisz ezek minden társadalomban elengedhetetlenek. A nyílt gyilkosság vagy hadviselés a törvény azonnali beavatkozását vonja maga után, és a drow igazságszolgáltatás ilyenkor kegyetlenül szigorú. Ezzel szemben, ha valaki egy nagyobb csata zűrzavarában vagy egy kihalt mellékutca sötétjében szúrja hátba riválisát, senki sem szól egy szót sem – söt, ez szinte dicsöség. A nyomozás nem erős oldala a drow igazságszolgáltatásnak. Senkinek sem fűlik a foga hozzá, hogy túlságosan sokat fáradozzon vele.

A rang Lloth fegyvere: az általa tüzelt hatalomvágy táplálja a káoszt, és tartja meg az istennő drow-gyermekeit önként vállalt, átkos elszigeteltségükben. Gyermekek? Inkább jobbágyok; a Pókkirálynő bábjai, akik akaratuktól megfosztva táncolnak az istennő láthatatlan, ugyanakkor elszakíthatatlan pókszálain. Mindnyájan a Pókkirálynő lajtorjáját akarják megmászni, mind az ő kegyét, örömét keresik, és végül mindnyájan az ő kegyvadászainak áldozatául esnek.

A rang e nép nagy ellentmondása: mely nem egyéb, mint önnön hatalmuk korlátozása határtalan hataloméhségükben. árulással lehet megszerezni, ám aki eléri, végül maga is megcsalatik. Menzoberranzan leghatalmasabbjai egész napjukat azzal töltik, hogy állandóan hátrasandítanak a válluk fölött, hogy megmenekedjenek a hátukban leselkedő tőrök elől.

ám általában előlről éri őket a halál.

Drizzt Do'Urden

1.

Menzoberranzan

Egy felszínlakó mellett akár egylábnyira is elsurranhatott volna észrevétlenül. Gyíkhátasának puha léptei emberi fül számára hallhatatlanok voltak, a hajlékony, tökéletes szakértelemmel készített szemespáncél – amit lovas és hátas egyaránt viselt – pedig olyan zajtalanul és rugalmasan követte mozdulataikat, mintha a bőrükhöz nőtt volna.

Dinin gyíkja könnyed, fürge ügetésben haladt a repedezett padozaton, fel a falakon, söt, még a hosszú alagút mennyezetén is. A földalatti gyíkokat tapadós, puha, háromujjú kezük rendkívül alkalmassá tette arra, hogy ugyanolyan biztonsággal másszanak a falakon, mint a pókok. A fényes felszíni világban ugyan kemény talajon nem látszottak az áruló nyomok, de Mélysötét szinte minden lénye rendelkezett a vörös tartományon túli látás képességével. Normál útvonalon – a padlón, nem pedig a falon – hőnyomokat hagyó lépteket könnyedén követni tudták.

Dinin erősen megkapaszkodott a nyeregben, amint a gyík átsiklott egy kiálló mennyezet-bordán, majd folytatta útját a falon. Azt akarta, hogy ne követhessék a nyomát.

Nem volt fény, ami segített volna a tájékozódásban, de erre nem is volt szüksége. Sötét-elf volt, drow, éjbőrű rokona az erdei népnek, amely a felszínen táncol a csillagfényben. Dinin számára, akinek különleges látása a finom hőfoszlányokat színes, eleven képpé változtatta, Mélysötét minden volt, csak nem fekete. A színskála összes árnyalata ott kavargott előtte a sziklán, jelezve távoli repedéseket vagy hőforrásokat. De az élölények által kibocsájtott hő volt a legjellemzőbb: a sötét-elf ugyanolyan pontos részletességgel látta ellenfeleit, amint azt felszínlakók látták tündöklő napfénynél.

Normál körülmények köyött Dinin nem mozdult volna ki egyedül a városból: Mélysötét világa túlságosan veszélyes volt magányos portyákhoz, még egy drow számára is. ám ez a nap most más volt. Dinin biztos akart lenni benne, hogy egyetlen barátságtalan drow tekintet sem követi.

A halvány, kékes mágikus ragyogás egy faragott boltozat mögött elárulta a drow-nak, hogy közeledik a város kapuja felé. Visszafogta gyíkja lépteit. Ritkán használták a szűk alagutat, amely Tier Breche-be, Menzoberranzan északi Akadémia-negyedébe vezetett. Erre csak a mesterek és az Akadémia oktatói járhattak át feltűnés nélkül.

Dinin mindig ideges lett, amikor ehhez a helyhez érkezett. A száznyi alagút közül, amelyek Menzoberranzan nagy barlangtermébe vezettek, ezt örizték a legjobban. A kapun túl két roppant pók-szobor őrködött némán. Ha ellenség haladt át előttük, a szobrok megelevenedtek és támadtak. Riadó harsant az Akadémia egész területén.

Dinin leszállt a gyíkról, otthagyta kényelmesen lógva a barlang falán, mellmagasságban. Mágikus védőköpenyének, PIWAFWI-jának gallérja alá nyúlt és kiemelte a nyakában függő kis zsákot. Elővette belőle a Do'Urden ház azonosítójegyét: egy pókot, amely különféle fegyvereket tartott nyolc karjában, és a DN monogram ékeskedett rajta, utalván a Daermon N'a'shezbaeronra, a Do'Urden ház ősi családnevére.

– Itt várj, amíg vissza nem jövök – suttogta a gyíknak, és meglengette előtte a jelet. Mint sok más drow-ház jele, a Do'Urdeneké is számos mágikus tulajdonsággal bírt – például azzal, hogy feltétlen engedelmességre késztette a háziállatokat a család minden tagjával szemben. A gyík rendíthetetlenül engedelmeskedni fog, mintha csak gyökeret vert volna a sziklába, még akkor is, ha kedvenc zsákmánya, egy patkány szalad el előtte.

Dinin mély levegőt vett, óvatosan behúzódott a boltív alá. A pókok tizenöt lábnyi magasságukból fenyegetően figyelték. A városba tartozó drow volt, nem idegen. Minden más alagútban nyugodtan járhatott, de az Akadémia kiszámíthatatlan hely volt. Dinin hallott már olyanról, hogy a pókok – meglehetősen durván – megakadályozták hívatlan látogatók belépését.

Nem hátrálhat meg félelmek és esetleges veszélyek miatt,- jutott eszébe az intelem. Küldetése létfontosságú családja haditervének szempontjából.

Tekintetét egyenesen előre szegezve, fel sem pillantva elhaladt a föléje tornyosuló pókok között, és Tier Breche földjére lépett.

Kihúzódott az egyik oldalra és megállt – először is, hogy biztosan lássa, senki sem les rá a közelben, másrészt, hogy szemügyre vegye az előtte elterülő Menzoberranzan látképét. Se drow, se más nem tekinthetett errő l a helyről a városra úgy, hogy ne járta volna át a csodálat érzése. Az Akadémia területe szűk volt, mindössze a drow-iskolákat magába foglaló három épület tartozott ide: Arach-Tinilith, Lloth pókformájú iskolája, a Sorcere, a mágia kecsesen csavarodó tornya, és a Melee-Magthere, ez a puritán, gúlaszerű építmény, ahol a harcosok tanulták mesterségüket.

Tier Breche-en túl, az Akadémia bejáratát jelző faragott köoszlopok mögött nyílt köyvetlenül a barlangterem, melynek még Dinin éles szeme sem volt képes belátni nagyságát. Menzoberranzan háromforrású színei élesen elkülönültek a drow érzékei előtt. Hasadékok, hőforrások meleg mintázatai hálózták be az egész barlangot.

Bíbor és vörös, élénksárga és sápadtkék találkozott és olvadt össze, kúszott fel a falakon és a cseppköoszlopokon, vagy húzódott egyszerű vonalként a sziklában. A vörösön túli tartomány közönséges, természetes színei mellett ott voltak még az intenzív mágia kisebb, körülhatárolt foltjai is, mint például a pókszobrok, amelyek közt Dinin elhaladt: ezek szinte szó szerint izzottak a tárolt energiától. Végül láthatóak voltak a város valódi fényei: a varázsfények, és a kivilágított szobrok a házakon. A drow-k igen büszkék voltak építőművészetük szépségeire. Különösen a mesterien faragott oszlopokat és az épületdíszítő állatszobrokat tartották állandó mágikus megvilágítás alatt.

Dinin még ilyen messziről is ki tudta venni a Baenre Házat, Menzoberranzan Első Házát. Az épületet húsz, magasba nyúló oszlop és még vagy félszer ennyi hatalmas, függő szikla alkotta. A Baenre Ház ötezer éve állt, amióta Menzoberranzant megalapították, de a tökélyre fejlesztett házalkotó mesterség e remekének mit sem ártottak az évezredek. Gyakorlatilag minden egyes szeglete varázsfényben ragyogott: kéken a szélső tornyok és bíborban a hatalmas központi kupola.

Mélysötét világában oly idegen éles gyertyafény szűrödött ki a távoli házak néhány ablakán. Dinin tudta, hogy csak papok és varázslók gyújtanak igazi fényeket, varázskönyvekből és papírokból álló világuk fájdalmas követelményeként.

Ez volt Menzoberranzan, a drow városa. Húszezer sötét-elf élt itt, a gonosz hadseregének húszezer kemény katonája.

Kegyetlen mosoly terült szét Dinin keskeny ajkán, amikor arra gondolt, hogy ma este néhány katonával kevesebb lesz e falak között.

Dinin a Narbondelre nézett, a roppant központi oszlopra, amely Menzoberranzan időjelzőjéül szolgált. A drow csak Narbondel segítségével tudta nyomonkövetni a szálló időt, e napok és évszakok nélküli világban. Minden nap végén a város megbízott Fömágusa varázstüzeket bocsátott az oszlop talapzatába. A varázslat ott keringett egy teljes cikluson át – felszíni fogalmak szerint egy napig –, közben fokozatosan melegítette alulról a Narbondelt, egészen addig, amíg az egész oszlop vörösen nem izzott a drow-látás spektrumában. A Narbondel most teljesen sötét volt: kihűlt, amióta a varázstűz elenyészett. A mágus éppen ott állt az oszlop tövében, és arra készült, hogy újra elindítsa a ciklust.

Éjfél volt, a kitűzött óra.

Dinin eltávolodott a két póktól és a bejárattól, óvatosan lopakodott Tier Breche oldalában, miközben hőnyomok után kutatott a falakon, amelyek elfedték saját kisugárzását. Végül elért a Sorcere-hez, a varázslóiskolához, és besurrant a keskeny sikátorba, a torony alja és a Tier Breche külső fala között.

– Tanítvány vagy mester? – jött a várt kérdés.

– Csak egy mester járhat kint Tier Breche-ben Narbondel fekete halálakor – válaszolta Dinin.

Köpönyeges figura lépett elő, és Dinin elé állt. A drow akadémia mestereinek szokásos testtartásában várt: karjait könyökben meghajlítva maga elé nyújtotta, két tenyerét szorosan egymás fölött tartotta a melle előtt.

De ez a póz volt az egyetlen, ami Dinin számára az előtte állóban normálisnak tűnt.

– Üdvözöllek, Arcnélküli – jelezte a látogató néma kézjele. E jelek kódszótára volt olyan gazdag, mint a beszélt nyelv. Dinin kezének remegése meghazudtolta arcának nyugalmát: a mágus jelenlétében mindig pattanásig feszültek az idegei.

– Második Do'Urden fiú – felelték a mágus kézjelei –, elhoztad a fizetségemet?

– Megkapod, ami jár neked – jelezte Dinin, aki lassan kezdte visszanyerni hidegvérét. – Kételkedni mernél Malice Do'Urdennek, Daermon N'a'shezbaeron, Menzoberranzan Tizedik Háza Nagyasszonyanyjának ígéretében?

Az Arcnélküli visszahőkölt: tudta, hogy hibázott.

– Bocsánatodat kérem, második Do'Urden fiú – válaszolta féltérdre ereszkedve, az alázat gesztusával. Amióta beleártotta magát ebbe a szervezkedésbe, a varázsló mindig is félt, hogy türelmetlensége egyszer az életébe kerülhet. Saját mágikus kísérletének lett áldozata egykoron: a tragédia leolvasztotta arcvonásait, helyükön csak egy forró fehér folt és zöld massza maradt. Malice Do'Urden Anya – aki a város sok más lakójához hasonlóan kiváló főzet- és gyógyírkészítő hírében állott – most olyan reménysugarat csillantott meg előtte, amit nem hagyhatott veszni.

Dinin fagyos szívében nem volt helye a sajnálatnak: a Háznak egyszerűen szüksége volt a mágusra. – Megkapod a kenöcsöt – ígérte hidegen. – Amint Alton DeVir kileheli a lelkét.

– Hát persze – helyeselt a mágus. – Ma éjjel?

Dinin karbafonta a kezét, és fontolóra vette a kérdést. Malice Anya úgy kívánja, hogy Alton DeVir még a családjaik közti háború kitörése előtt meghaljon. Dinin hirtelen túl egyszerűnek találta a tervet. Az Arcnélküli figyelmét nem kerülte el a szikra, mely felizzította az ifjú Do'Urden szemének skarlát ragyogását.

– Várj, amíg a Narbondel fénye eléri tetőpontját – válaszolta Dinin izgatottan intve. Arca torz vigyorba merevedett.

– Tudja-e meg a fiú Háza sorsát, mielőtt meghal? – kérdezte a mágus, megsejtve az utasítás mögött megbúvó gonosz szándékot.

– Mielőtt lesújt a gyilkos csapás – felelte Dinin. – Haljon meg reményeitől megfosztva Alton DeVir.

Dinin visszatért hátasához és elügetett az üres folyosókon. Talált egy elágazást, amely egy másik bejáraton viszi vissza a városba.

A nagy barlang keleti vége, Menzoberranzan külső, temetőkerülete felé került; itt egyetlen drow család sem veheti észre, hogy a városhatáron kívül járt. Végighajtotta gyíkját a Donigarten partján. A Donigarten a város kis tava volt, közepén mohás szigettel, amely egy csordányi szarvasmarhaszerű, rothe nevű állatnak adott otthont. Több goblin és ork pillantott fel nyájterelés vagy halászat közben, ahogy a drow harcos elnyargalt mellettük. ám ismervén rabszolga-kötelességüket, gondosan ügyeltek, hogy kerüljék Dinin tekintetét.

Dinin nem figyelt rájuk, túlságosan lefoglalta pillanatnyi feladata. Gyíkját még gyorsabb vágtára sarkallta, majd visszatért, a drow kastélyok közt kanyargó sík utcákba. A város déli központja felé tartott, az óriás gombák irányába, amelyek Menzoberranzan legszebb lakónegyedét jelezték.

Egy éles, beláthatatlan kanyarból kibukkanva majdnem elütött négy bóklászó szőrmókot. A szőrös, óriás goblin-szerzetek egy pillanatra felrezzentek, hogy szemügyre vegyék a drow-t, aztán lassan, de határozottan kitértek az útjából.

Dinin tudta, hogy a szőrmókok felismerték benne a Do'Urden ház egy tagját.

Nemes volt, egy főpapnő fia, és vezetékneve, a Do'Urden, egyben Háza neve is. Menzoberranzan húszezer sötét-elfje közül csak mintegy ezer volt nemes, azaz a város hatvanhét elismert családjának tagja. A többiek egyszerű, közrendű harcosok voltak csupán.

A szőrmókok nem voltak ostoba teremtmények. Meg tudtak különböztetni egy nemest egy közrendűtől, és bár a drow-elfek nem mutogatták családjuk jelét, Dinin erősszálú, fehér hajának szigorú formája és fekete piwafwijának jellegzetes, bíbor-vörös mintázata azonnal elárulták, mely házból való.

A küldetés sürgető volta lefoglalta Dinin gondolatait, de észre kellett vennie a szőrmókok arcátlanságát. Vajon milyen gyorsan iszkolnának akkor, ha ő a Baenre Ház, vagy a másik hét uralkodóház valamelyikének tagja lenne? – tűnődött el.

– Hamarosan megtanuljátok tisztelni a Do'Urden házat! – sziszegte a foga közt, azzal megfordult, és gyíkjával rárontott a kis csoportra. A szőrmókok futásnak eredtek, és beugrottak egy kővel, törmelékkel borított sikátorba.

Dinin fajának veleszületett képességéhez folyamodott. Sötétlő gömböt idézett meg – amely mind a rendes, mind a hőérzékelő látás számára áthatolhatatlan volt –, és a menekülő teremtések után küldte. Arra gondolt, talán nem helyes, ha így felhívja magára a figyelmet, de egy pillanattal késöbb, amikor meghallotta a köveken elvakultan botorkáló szőrmókok csapkodását és fojtott szitkait, mégis úgy érezte, jól cselekedett.

Sérelmét imigyen orvosolván tovább indult, most már óvatosabban haladva a hőárnyak között. Mint a város tizedik családjának tagja, Dinin tetszése szerint járhatott-kelhetett az óriásbarlang falai közt, anélkül, hogy bárki is kérdőre vonta volna, de Malice Anya értésére adta: egy Do'Urdent nem kaphatnak rajta, amint éppen a gombaligetben jár.

Malice Anyát, Dinin anyját nem volt tanácsos megharagítani, de végül is ez is csak egy szabály volt a sok közül. Menzoberranzanban pedig egyetlen szabály uralkodott az összes többi fölött: Ne hagyd magad elkapni!

A gombaliget déli végében az indulatos drow végre megtalálta, amit keresett: egy öttagú, padlótól a mennyezetig nyúló oszlopcsoportot. Az általuk alkotott kamrákat kő- és fémhidak, pompás gyalogjárók kötötték össze, köztük vörösen irizáló állatszobrok meredtek lefelé állásaikból, mint néma szentélyekből. Ez volt a DeVir, Menzoberranzan Negyedik Házának palotája.

Magas gombák örve szegélyezte a helyet. Majdnem minden ötödik sivítógomba volt, egy értelmes fajta, amely nevét – és házőrző szerepét – hátborzongató sivítása miatt kapta, amit akkor hallatott, ha bármilyen élölény elhaladt mellette. Dinin elővigyázatosan tartotta tőlük a távolságot, hisz' nem akarta sem a sivítógombák, sem a többi, még veszélyesebb házőrző figyelmét felkelteni. Velük majd Malice Anya foglalkozik.

Várakozó némaság ülte meg a levegőt a városnak ebben a részében. Egész Menzoberranzanban közismert volt, hogy Ginafae, a DeVir Ház Matrónája elvesztette Lloth, a Pókkirálynő kegyeit, aki minden drow istennöje és minden ház hatalmának valódi forrása. Ezekről a dolgokról sohasem beszéltek nyíltan, de aki eleget tudott, az sejthette, hogy egy, a rangsorban alacsonyabban álló család hamarosan lecsap a megrendült DeVir házra.

Ginafae Anya és családja értesült utoljára a Pókkirálynő haragjáról – Lloth mindig kerülöutakon járt –, és Dinin már a DeVir házra vetett felületes pillantásból tudta, hogy a családnak még nem volt elég ideje megfelelő védelemről gondoskodni. A DeVireknek mintegy négyszáz harcosuk volt, köztük sok nő, de azok, akiket Dinin most őrhelyükön látott, idegesnek és bizonytalannak tűntek.

Dinin mosolya még szélesebb lett, amikor saját házára gondolt, melynek ereje napról napra növekedett Malice Anya fortélyos irányítása alatt. Dinin három nővérével, akik hamarosan főpapnők lesznek, bátyjával, aki már kész varázsló, és nagybátyjával, Zaknafeinnel, Menzoberranzan legjobb fegyverforgatójával, aki a háromszáz harcos kiképzéséről gondoskodott, tökéletes csapatot alkotott, mely a Do'Urden ház védelmét volt hivatott szolgálni.

És Malice Anya, Ginafae-vel ellentétben, a Pókkirálynő teljes kegyét élvezte.

– Daermon N'a'shezbaeron – morogta halkan Dinin a Do'Urden ház hivatalos, ősi nevét –, Menzoberranzan Kilencedik Háza – ízlelgette kéjesen a címet.

A város egy másik pontján, a barlang nyugati falánál, húszlábnyi magasságban az ezüstösen izzó erkély és a boltíves ajtó mögött ültek a Do'Urden ház irányítói, akik azért gyűltek össze, hogy kidolgozzák az éjszakai feladat végső terveit. A kicsiny fogadószoba végében, magasított emelvényen foglalt helyet a nagytiszteletű Malice Anya, mindenórás terhesen, kidudorodó hassal. Mellette rangsorban álltak lányai: Maya, Vierna, és a legidősebb, Briza, Lloth frissen felszentelt főpapnője. Maya és Vierna anyjuk fiatalabb kiadásainak tűntek, karcsúak és kicsinyek voltak, mégis hallatlanul erősnek látszottak.

Briza viszont nem ütött a családra. Erőteljes volt – drow fogalmak szerint szinte hatalmas –, telt vállakkal és kerek csípővel. Azok, akik ismerték Brizát, úgy vélték, hogy termete csupán a vérmérséklete velejárója: egy kisebb test nem bírta volna befogadni az újdonsült főpapnő haragos, erőszakos természetét.

– Dinin hamarosan visszatér – jegyezte meg Rizzen, a család mostani első férfije –, és tudatja velünk, melyik lesz a legalkalmasabb időpont a támadásra.

– Indulunk, mielőtt a Narbondel megkezdi reggeli izzását! – vakkantott rá Briza mély, de pengeeéles hangján. Hamis pillantást vetett anyjára, hogy megkapja elismerését, amiért helyretette az alkalmatlankodó hímet.

– A gyermek ma este érkezik – magyarázta Malice Anya aggódó férjének. – Indulunk, akármilyen híreket hoz is Dinin.

– Fiú lesz – morogta Briza, és meg sem kísérelte leplezni csalódását. – A Do'Urden ház harmadik élő fia.

– Tehát fel kell áldozni Llothnak – vetette közbe Zaknafein, a ház előző első férfije, aki most a hadvezér fontos tisztét viselte. A gyakorlott drow harcost szemmel láthatóan elégedettséggel töltötte el az áldozat gondolata, csakúgy, mint Nalfeint, a család legidősebb fiát, aki Zak mellett állt. Nalfein volt az elsöszülött, és semmi szüksége nem volt Dinin mellett még egy vetélytársra a ház belső hierarchiájában.

– A szokások szerint – sziszegte Briza vörösen izzó tekintettel. – Hogy segítsük a győzelmünket!

Rizzen feszengve fészkelődni kezdett.

– Malice Anya – merészelt megszólalni –, tudod, milyen gondokkal jár a szülés. Még a fájdalom sem tántorít el attól, hogy...

– Faggatni mered a Nagyasszonyanyát? – reccsent rá Briza, és az övére tekert kígyófejes korbács után nyúlt. De Malice Anya egy kézmozdulattal megállította.

– Te csak foglalkozz a vagdalkozással – mondta a Nagyasszonyanya Rizzennek. – A harc nehezebbik részéről majd gondoskodnak a nők.

Rizzen zavartan fészkelődött, aztán lesütötte a szemét.

Dinin a mágia teremtette kerítéshez ért, amely a barlang nyugati falától indult és udvart alkotva, ölelte körül a Do'Urden ház két kis sztalagmit tornyát. A kerítés adamantitból készült, minden világok legkeményebb fémjéből. Több száz fegyveres pókot ábrázoló véset díszítette, halált hozó rúnákkal és védőjelekkel megerősítve. A Do'Urden ház hatalmas kapuja sok drow ház irigységének tárgya volt, de a gombaliget elegáns épületeinek látványa után Dinin nem tudta csalódás nélkül szemlélni saját otthonát. A ház túl egyszerű volt, majdhogynem csupasz, mintha csak a sziklafal része lenne; ez alól csak a mithril-adamantit erkély képezett kivételt, amely a második szinten futott végig, a ház vezetőinek fenntartott íves ajtó előtt.

Az erkély mindegyik mellvédoszlopát ezernyi finom faragás díszítette, és olvasztotta össze egyetlen műalkotássá.

A Do'Urden ház a menzoberranzani házak nagy többségétől eltéröen nem szabadon állt, a sztalakritok és sztalagmitok ligetében, hanem egy kisebb barlangot foglalt el. Ez kétségtelen nagyobb védelmet nyújtott, de Dinin most hirtelen mégis azt kívánta, bár lenne egy kissé méltóságteljesebb a megjelenése.

Egy izgatott szolga sietett az ajtóhoz, hogy kinyissa a hazatérő második fiú előtt. Dinin egyetlen odavetett üdvözlő szó nélkül elrohant mellette, és átvágott az udvaron, pontosan érzékelve a száznál is több kíváncsi tekintetet, amely követte. Minden katona és szolga tudta, hogy Dinin aznap esti küldetésének valami köze van a küszöbön álló háborúhoz.

A második szint ezüstös erkélyéhez nem vezetett lépcső. Ez is afféle óvintézkedés volt, amely a vezetők és a szolganép elkülönítését szolgálta. Egy drow nemesnek nem volt szüksége lépcsöre: a veleszületett mágikus képességeknek köszönhetően lebegni tudott a levegőben. Dinin szinte ösztönösen a levegőbe emelkedett és az erkélyre ereszkedett.

Besietett az ajtón, végigment a ház homályosan derengő föfolyosóján a varázsfények világánál, melyek elegendő fényt adtak a rendes látáshoz, de még nem vakították el a speciális elf-látást. A folyosó végén csillogó nagy bronzajtó felé igyekezett, aztán megállt előtte, hogy szemei visszaszokjon a vörösön túli tartományra. Az ajtó mögötti teremben már nem volt fényforrás. Ez volt a főpapnő fogadóterme, a Do'Urden ház kápolnájának előcsarnoka. A drow-k szent helyiségei, a Pókkirálynő sötét szertartásainak megfelelően, nem adhattak otthont a fénynek.

Amikor úgy érezte, készen áll, Dinin belökte az ajtót, habozás nélkül félrependerítette útjából a két döbbent ajtónálló harcosnőt, és merészen anyja elé állt. Nővérei rosszalló pillantással meredtek szeles, vakmerő öccsükre. Engedély nélkül belépni! – Dinin pontosan tudta, mire gondolnak. Talán őt kéne feláldozni ma éjszaka!

Bármennyire élvezte is, hogy próbára teszi alacsonyabbrendű hím-pozíciójának határait, Dininnek észre kellett vennie Vierna, Maya és Briza fenyegető pillantásait. Nök lévén, nagyobbak és erősebbek voltak Dininnél, egész életükben gonosz papi tudományokat és fegyverforgatást tanultak. Dinin látta, hogy a hamarosan bekövetkező büntetés reményében, nővérei övén mozgolódni kezdenek a papok bűverejű segítőtársai: a rettegett kígyófejű korbácsok. A korbács nyele közönséges adamantit volt, de a szárait élő kígyók alkották. Különösen Brizáé – egy gonosz külsejű, hatfejű fegyver – tekergözött vérszomjasan az öv csomóin. Mindig Briza volt az első, ha büntetésről volt szó.

Malice Anya azonban kedvtelve szemlélte Dinin merészségét. A fiú tudja, hol a helye, és bátran, kérdezősködés nélkül teljesíti a parancsait.

Dinin felbátorodott anyja nyugodt arckifejezésén, amely szöges ellentétben állt nővérei égö-fehér ábrázatával.

– Minden készen áll – jelentette anyjának. – A DeVir ház félve lapul kerítései mögött – kivéve persze Altont, aki esztelenségében továbbra is bejár a Sorcere-be, tanulni.

– Találkoztál az Arcnélkülivel? – kérdezte Malice Anya.

– Az Akadémia csendes volt ma éjszaka – felelte Dinin. – Nyugodtan lebonyolítottuk a találkozót.

– Elfogadta a szerződést?

– Megfelelően gondoskodni fog Alton DeVirről – nyugtatta meg Dinin.

Aztán eszébe jutott az apró módosítás, amit Malice Anya tervében eszközölt: elhalasztotta Alton kivégzését, csak hogy kedvét lelje a kegyetlenkedésben. Hirtelen felmerült benne, hogy Lloth főpapnője rendelkezik a gondolatolvasás ijesztő képességével.

– Alton még ma este meghal – sietett hát hozzátenni, hogy megnyugtassa a többieket, és elejét vegye a részletesebb faggatózásnak.

– Remek – recsegte Briza. Dinin kissé megkönnyebbült.

– Összeolvadás – rendelkezett Malice Anya.

A négy drow férfi térdre ereszkedett a Nagyasszonyanya és lányai előtt: Rizzen Malice elé, Zaknafein Brizához, Nalfein Mayához, Dinin pedig Viernához. A papnők kórusban kántálni kezdtek, egyik kezüket gyengéden leendő katonájuk homlokára helyezve, hogy rájuk hangolódjanak.

– Tudjátok a helyeteket – mondta Malice Anya a szertartás végeztével. Arca egy pillanatra eltorzult a fájdalmas görcstől. – Lássunk munkához.

Alig egy órával késöbb Zaknafein és Briza együtt álldogáltak az erkélyen, a ház felső bejárata előtt. Alattuk, a barlang alján a családi hadsereg második és harmadik osztaga, Rizzen és Nalfein csapata nyüzsgött, bőrszíjakat és fémlapokat csatolva magukra – hogy álcázzák a jellegzetes elf hőképet a drow-szemek elől. Dinin csapata, az első támadó hadosztály, soraiban száz goblin rabszolgával, már régen elindult.

– A mai az éjszaka után tudni fognak rólunk! – jósolta Briza sötéten. – Senki sem feltételezné, hogy egy Tizedik Ház meg mer támadni egy olyan hatalmas családot, mint a DeVir. Amikor elterjed a ma esti vérfürdő híre, még Baenre is tartani fog Daermon N'a'shezbaerontól. – Az erkély korlátján kihajolva figyelte, ahogy a két csapat felsorakozik és elindul; zajtalanul, külön utakon, hogy aztán összetalálkozzanak a gombaligetnél, a DeVir Ház öt oszlopa alatt.

Zaknafein csak nézte Malice Anya legidősebb lányának hátát, és legszívesebben tőrt mártott volna a gerincébe. De mint mindig, a józan mérlegelés most is visszafogta Zak gyakorlott kezét.

– Nálad vannak a dolgok? – kérdezte Briza jóval tiszteletteljesebben, mint amikor maga mellett tudta Malice Anya óvó jelenlétét. Zak csak egy hím volt, egy közrendű, aki csak azért viselhette a családi nevet, mert időnként férji teendőket látott el Malice Anya mellett, és egyszer a ház első férfije is volt. Briza mégsem merte megharagítani. Zak a ház fegyvermestere volt, magas és izmos férfi, sok nönél is erősebb. Azok, akik megtapasztalták dühét, egész Menzoberranzan egyik legjobb harcosaként tartották számon, mindkét nemet tekintetbe véve.

Briza és anyja, a Pókkirálynő főpapnői mellett Zaknafein, a páratlan fegyverforgató volt a Do'Urden ház legderekabb tagja.

Zak felhajtotta a fekete csuklyát, és övtáskájából apró kerámiagömböket szedett elő.

Briza ördögi mosollyal dörzsölte össze karcsú kezeit.

– Ginafae Anya ennek nem fog örülni – suttogta.

Zak viszonozta a mosolyt és megfordult, hogy figyelje a harcosok kivonulását. Semmi sem okozott nagyobb örömet a fegyvermesternek, mint a drow elfek legyilkolása, föleg, ha Lloth papjai lehettek az áldozatai.

– Készülj – mondta Briza néhány perc múlva.

Zak elsöpörte sűrű haját szeme elől és mozdulatlanul, lehunyt szemmel megállt. Briza lassan előhúzta pálcáját, és elkezdte kántálni a szavakat, amelyek felélesztették az eszközt. Ráütött Zak egyik vállára, aztán a másikra, majd rezzenetlenül a fegyvermester feje fölé tartotta a pálcát.

Zak érezte a ráhulló fagyos szemcséket, amelyek áthatoltak ruháján, páncélján, de még a bőrén is, amíg egész teste egységes hőmérsékletre és színárnyalatra nem hűlt. Zak gyűlölte ezt a mágikus fagyot – olyan érzés volt, amilyennek a halált képzelte –, de jól tudta, hogy a varázslat hatása alatt Mélysötét lakóinak hőlátó szemében láthatatlan és érzékelhetetlen, olyan szürke, mint a hideg szikla.

Kinyitotta a szemét és megrázta magát. Meghajlítgatta az ujjait, hogy lássa, megörizték -e még ügyességüket. Visszanézett Brizára, aki már a második varázslattal, a megidézéssel volt elfoglalva. Ez már több időt igényelt, ezért a férfi a falnak támaszkodott, és újra átgondolta az előtte álló kellemes, ámde veszélyes feladatot. Milyen figyelmes volt Malice Anya, hogy éppen neki hagyta a DeVir Ház összes papját!

– Kész – jelentette be Briza néhány perc múlva. Felfelé mutatott, a roppant barlang mennyezete alatti sötétségre.

Először Zak vette észre a nő művét: egy közelítő légáramlatot, amely sárgás színű volt – melegebb, mint a barlang rendes levegője. Egy élő levegőfoszlány.

A teremtmény, egy elemi síkról előhívott lény ott örvénylett az erkély előtt, engedelmesen várva megidézője parancsait.

Zak nem habozott. Kiugrott a balkonról, bele a lény közepébe, mely megtartotta őt a levegőben.

Briza üdvözlésre emelte kezét, aztán elbocsátotta szolgáját.

– Jó harcot! – kiáltotta Zak után, akit már nem is látott a levegőben.

Zak felkacagott a szavak hordozta irónián, ahogy elsiklott alatta Menzoberranzan kavargó városa. Briza is a DeVir papok halálát akarta, akár a harcos, de egészen más okból. Ha a férfin múlt volna, ő ugyanilyen boldogan kiirtotta volna a Do'Urden ház papjait is.

A fegyvermester felkapta egyik adamantit kardját, egy drow fegyvert, amit mágia segítségével kovácsoltak és gyilkos ráolvasásokkal tettek borotvaélessé.

– Ez tényleg jó harc lesz – suttogta. Briza még csak nem is sejti, milyen jó.

2.

A DeVir Ház bukása

Dinin elégedetten nyugtázta, hogy a kószáló szőrmókok, vagy Menzoberranzan akármilyen más fajú lakói, beleértve a drow-kat is, most kezüket-lábukat törve igyekeznek elkotródni az útjából. A Do'Urden ház második fia ezúttal nem egyedül volt. Házának hatvan katonája masírozott mögötte zárt sorokban, azok mögött pedig, hasonlóan rendezett alakzatban, de jóval kisebb lelkesedéssel haladtak a rabszolgák – goblinok, orkok, szőrmókok.

Aki látta, szemernyi kétsége sem lehetett afelől, hogy a drow csatába indul. Menzoberranzanban ez ugyan nem volt mindennapi esemény, de meglepőnek sem lehetett nevezni. Körülbelül évtizedenként egyszer egy-egy család úgy döntött, hogy a városi rangsorban elfoglalt pozícióját előnyösen módosíthatja egy másik család elpusztításával. Kockázatos módszer volt, mert a kiszemelt Ház minden egyes nemesét ki kellett irtani, méghozzá gyorsan és csendben. Ha egyetlen túlélő is marad, aki bevádolja az orvtámadót, a kezdeményező Házat kíméletlenül elpusztítja Menzoberranzan könyörtelen „igazságszolgáltatása”.

ám ha a támadást tökéletes alapossággal hajtják végre, semmiféle bosszúra nem kell számítaniuk. Az egész város, még a nyolc leghatalmasabb Nagyasszonyanya tanácsa is, titokban méltatja a támadó bátorságát és ravaszságát, aztán soha többé nem esik szó az incidensről.

Dinin kerülő utat választott, mert nem akart közvetlen nyomvonalat hagyni a Do'Urden és a DeVir Ház között. Fél órával késöbb már a gombaliget déli szélénél lapult, aznap este már másodízben, a DeVir házat tartó oszlopok előtt. Katonái mohón özönlöttek utána, fegyvereiket készenlétben tartva, s az előttük álló épületet fürkészték.

A rabszolgák már korántsem mozogtak ilyen fürgén. Sokan a menekülés útját keresték, mert szívük mélyén tudták, hogy ez a csata semmi jóval nem kecsegteti őket. Megszökni azonban mégsem mertek, mert még a halálnál is jobban rettegtek a sötét-elfek szörnyű haragjától.

Menzoberranzan minden egyes kijáratát gonosz drow mágia védi, hova is mehetnének? Mindnyájan látták már, milyen kegyetlen büntetéssel sújtják a drow elfek a szökött rabszolgákat. Dinin parancsára tehát elfoglalták helyüket a gomba-védvonal mellett.

A vezér övtáskájába nyúlt, és egy meleg fémlapot húzott elő. Háromszor megvillantotta a lapot – amely felfénylett a vörösön túli tartományban –, és jelt adott Nalfein és Rizzen közeledő csapatainak.

Aztán szokásos lezserségével felpöccintette a levegőbe, elkapta, és visszatette hőárnyékoló táskája rejtekébe. A pörgő jelzésre Dinin drow csapatának harcosai varázserejű nyílvesszőket helyeztek kicsiny, kézi nyílpuskáikba, és célba vették a kijelölt objektumot.

Minden ötödik gomba sivítógomba volt, a nyílvesszők viszont olyan mágiát hordoztak, amely még egy üvöltő sárkányt is elcsendesített volna.

– ...kettő...három – számolt Dinin, kezével jelezve a tempót, hiszen a csapata köré idézett mágikus némaságban a szavak nem hallatszottak.

Csak elképzelni tudta a pengő hangot, amint a nyílvessző kirepült a fegyveréböl, egyenesen beleállt a legközelebbi sivítógombába. A házat körülvevő többi gombával is ez történt: az első védrendszert három tucat bűvös nyílvessző némította el.

Menzoberranzan másik részén Malice Anya, a lányai és a ház négy közönséges papja létrehozták Lloth gonosz nyolcas körét.

Körülállták kegyetlen istenségük bálványát, egy drow-arcú, drágaköbe vésett pókalakot, és Lloth segítségéért fohászkodtak küzdelmükhöz.

Malice ült a föhelyen egy szüléshez szolgáló, megdöntött székben. Briza és Vierna mellette álltak, Briza a kezét fogta.

A kis csoport közösen kántált, hogy energiáikat egyetlen támadó varázslatban tudják egyesíteni. Egy pillanattal késöbb, amikor Vierna – aki mentális síkon kapcsolatba lépett Dininnel – megérezte, hogy az első támadóosztag elfoglalta a helyét, a Do'Urdenek nyolcas köre elküldte mentális energiájának első hullámait az ellenséges Házba.

Ginafae Anya, két lánya, és a DeVir Ház közcsapatainak öt főpapja állt összefogózva az ötoszlopos ház kápolnájának előcsarnokában. Amióta Ginafae Anya megtudta, hogy kiesett Lloth kegyeiböl, minden este összegyűltek itt egy ünnepélyes imára. Ginafae tisztában volt vele, mennyire sebezhető a Háza mindaddig, amíg ki nem engeszteli a Pókkirálynőt. Menzoberranzanban hatvanhat Ház akadt, amelyek közül húsz vehette magának a bátorságot, hogy megtámadja a DeVir Házat, ilyen nyilvánvaló hátrányban. A nyolc pap feszült volt, valahogy sejtették, hogy ezen az éjszakán valami történni fog.

Ginafae érezte meg ezt elsönek: zavaró megérzések törtek rá fagyos hullámban, még a nyelve is megbotlott engesztelő imája közben. A DeVir Ház többi papja idegesen figyelte a Nagyasszony szokatlan dadogását, és valami magyarázatra vártak.

– Ostrom alatt állunk – lehelte Ginafae. Fejében már tompa fájdalom sajgott a Do'Urden Ház hatalmas papjainak egyre erősödő csapásai alatt.

Dinin második jeladására a rabszolga csapatok is mozgásba lendültek.

Csendben, fürgén lopóztak a gombakerítéshez, és széles pengéjű szablyáikkal átvágták magukat rajta. Dinin elégedetten látta, milyen könnyedén hatolnak be a DeVir Ház udvarára.

– Nem valami erős őrség – suttogta izzó gúnnyal a magas falakon lapuló, vörösen derengő állatszobrok felé, melyet nemrég még oly veszedelmes strázsáknak tűntek, ám amelyek most csak ültek, tehetetlenül.

A vezér érezte a katonák visszafogott, de egyre növekvő várakozását: szította őket a drow harci kedv. Időnként gyilkos villanások látszottak, amint egy-egy rabszolga belebotlott a védőrúnákba, de Dinin és a többi drow csak nevettek a látványon. A rabszolgák voltak a hadsereg koncai. Csak azért hozták ide a goblinoidokat, hogy semlegesítsék velük a kerítés melletti halálos csapdákat és egyéb védelmi posztokat, megtisztítván az utat a drow elfek, az igazi harcosok előtt.

A kerítés most már nyitva állt, nem volt szükség több titkolózásra. A rabszolgák a ház előtt belefutottak a DeVir hadseregbe. Dinin még alig emelte fel a kezét, hogy kiadja a támadási parancsot, a hatvan ugrásra kész drow már rohamozott is. Arcuk gonosz grimaszba torzult, fenyegetően a magasba emelték fegyvereiket.

Utóbb mégis visszafogták magukat, emlékezve arra, mi is a végső céljuk.

Minden drow, nemes és közember egyaránt, rendelkezett bizonyos mágikus képességekkel. Egy olyan sötétlő gömb létrehozása, mint amilyennel Dinin tréfálta meg a szőrmókokat, még a legközönségesebb sötét-elfnek sem okozott gondot. Így is történt: hatvan Do'Urden harcos vette körbe a DeVir házat fekete gömbökkel, a gombakerítés fölött.

A Do'Urdenek tudták, hogy minden óvatosság ellenére figyelő szemek követik a támadást. A tanúk nem jelentettek túlságosan nagy gondot: nem tudták, de általában nem is akarták tudni, melyik Ház a merénylő. Ám a hagyományok, szabályok megkövetelték, hogy mindent elkövessenek a titok érdekében, a drow hadviselés etikettjének szelleme szerint. A DeVir Ház hadserege ezért egyetlen szempillantás alatt roppant fekete folttá vált Menzoberranzan látképében.

Rizzen tűnt fel legkisebb fia mögött.

– Jól csináltad – jelezte a drow-k kézjeleivel. – Nalfein hátul tört át.

– Könnyű győzelem lesz – mutatta hányavetin Dinin –, ha Ginafae Anyát és papjait sakkban tartják.

– Bízz Malice Anyában – jött Rizzen válasza. Vállon veregette fiát, aztán követte harcosait a megnyitott kerítésen át.

Magasan a DeVir Ház fölött Zaknafein kényelmesen ringatózott Briza levegő-szolgájának karjaiban, és figyelte a kibontakozó drámát. Ebből a magasságból akadálytalanul belelátott a sötétségÍgyűrű közepébe, és hallotta a csendfüggönyön belülről érkező hangokat. Dinin csapata, az első drow harcosokkal, minden egyes ajtónál kemény ellenállásba ütközött és komoly veszteségeket szenvedett.

Nalfein és csapata – a mágiában legképzettebb katonák – a ház hátsó része felől közelítettek. Villámok és mágikus savgömbök bombázták az udvart és az épület talapzatát, pusztítva támadó rabszolgákat és DeVir védőket egyaránt.

Az udvar elülső részén Rizzen és Dinin vezette a legjobb harcosokat.

Lloth áldása az ő oldalukon volt, ezt Zak jól látta, amint a harc kibontakozott, hiszen a Do'Urden katonák csapásai gyorsabbak és hatékonyabbak voltak, mint ellenfeleiké. A védők perceken belül visszaszorultak az öt oszlop közé.

Zak kinyújtóztatta karját, hogy oldja dermedtségét, aztán akaratával mozgásba lendítette a levegő-szolgát. Jónéhány lábnyit lejjebb ereszkedett, azután leugrott a teraszra, a középső oszlop felső kamráinál. Azonnal két ör sietett a fogadására, az egyik nő volt.

De zavarodottan meg is torpantak nyomban, mert képtelenek voltak kivenni az elmosódó szürke folt igazi alakját.

Még sosem hallottak Zaknafein Do'Urdenról. Nem tudták, hogy ő maga halál.

Zak korbácsa megvillant, a nő nyaka köré tekeredett és megszorította, míg a másik kezében tartott kard mesteri forgatásával kibillentette egyensúlyából a férfit. Végül mindkettővel végzett egyetlen pillanat alatt: a nőt egy csuklómozdulattal lependerítette a teraszról, a férfit pedig egy rúgással küldte a barlang padlójára.

Aztán már bent is volt. újabb ör pattant elébe... és rogyott a lába elé.

Zak végigosont a cseppkö-torony göröngyös fala mentén. Lehűtött teste teljesen beleolvadt a kövek hidegébe. A DeVir katonák ott rohangáltak körülötte, amint megpróbáltak valamilyen védelmet kialakítani a behatolók ellen, akik már elfoglalták az épületek legalsó szintjeit, és két tartóoszlopot.

Zak mit sem törődött velük. Elzárta fülét a fegyvercsörgés, a harsogó parancsok és a halálsikolyok elől, mindössze egyetlen hangra koncentrált, ami célja felé vezette: az egyhangú kántálásra.

Talált egy üres folyosót, melyet pók-faragások díszítettek, és amely az oszlop közepe felé kanyarodott. Mint a Do'Urden házban, ez a folyosó is egy díszes, kétszárnyú ajtóhoz vezetett, melyen az uralkodó motívum a pók volt.

– Ez lesz az a hely – morogta Zak, megigazítva fején a csuklyát.

Egy óriási pók pattant ki mellette rejtekhelyéről.

Zak beugrott a lény hasa alá, elrugaszkodva belemártotta kardját a hatalmas testbe, aztán kihengeredett alóla. Ragacsos folyadék fröccsent a fegyvermesterre, s a pók egyetlen utolsó rángással kimúlt.

– Igen – suttogta Zak, arcáról a ragacsot törölgetve –, ez lesz az a hely! – Visszavonszolta a döglött szörnyeteget őrhelyére. Remélte, hogy senki sem vette észre a rövid tusát.

A fegyverek zajából Zak úgy ítélte, hogy a harc már majdnem elérte a szintet ahol jelenleg ő volt. De a DeVir Ház már megszervezte a védelmét, és keményen tartotta magát.

– Most, Malice – suttogta Zak, és remélte, hogy Briza, aki társa volt az összeolvadásban, érzi aggodalmát. – Ne késlekedjünk!

A Do'Urden Ház szentélyének előcsarnokában Malice és társai folytatták kegyetlen mentális rohamukat a DeVir papok ellen. Lloth jobban odafigyelt az ő imájukra, mint ellenfeleikére, ezért erősebb varázshatalmat adott nekik a szellemi küzdelemben. Máris sikerült a DeVireket védekező harcra kényszeríteni. A DeVir kör egyik alacsonyabb rangú papnöjét lesújtotta Briza mentális rohama – holtan hevert a padlón, Ginafae Anya lábai mellett.

ám hirtelen megtorpant a lendület, a harc kezdett kiegyenlítődni.

Malice Anya, aki a küszöbön álló szüléssel bajlódott, nem tudott eléggé koncentrálni, és az ő hangja nélkül a gonosz kör energiái meggyengültek.

Briza olyan erősen szorította anyja kezét, hogy az teljesen elvértelenedett és kihűlt – ez volt az egyetlen hideg folt a vajúdó anya testén. Briza figyelte az fájásokat, a kifelé igyekvő gyermek fehér hajú fejtetőjét,és a szülés várható idejét számolgatta.

Ezt a módszert, hogy a szülés fájdalmát támadó varázslattá alakítsák át, még sosem próbálták ki, csak a legendák beszéltek róla, de Briza tudta, hogy az időzítés a kritikus tényező.

Gyilkos varázsszavakat súgott az anyja fülébe, felidézve a gyilkos szavakat.

Malice Anya visszafojtott lélegzettel elismételte a varázslat elejét, és közben kínlódása fölött érzett dühét támadó erővé alakította át.

– DINNEN DOUWARD MA BRECHEN TOL – segítette Briza.

– DINNEN DOUWARD...MAAA...BRECHEN TOL! – hörögte Malice, aki oly elszántan összpontosított fájdalma ködén keresztül, hogy az ajkát is elharapta.

Kibukkant a csecsemő feje, ezúttal teljes egészében, és immáron véglegesen.

Briza megremegett, még ő is alig tudta felidézni a varázslat szavait.

Végül az utolsó bűvigét is belesuttogta a Nagyasszonyanya fülébe, szinte úgy, mintha maga is félne attól, ami bekövetkezik.

Malice öszegyűjtötte erejét és bátorságát. Olyan tisztán érezte a varázslat vibrálását, akárcsak a szülés görcseit. Lányai szemében, akik a bálvány körül álltak, egyetlen forró, vörös harag-foltnak látszott, melyet reszketően meleg izzadság-patakok csíkoztak.

– ABEC – kezdte Malice, érzékelve a tombolásig fokozódó nyomást. – ABEC – Forró bőre akárha megrepedni készülne... érezte a fájdalmat, majd a hirtelen megkönnyebbülést, amikor a gyermek válla kibukkant, és a szülés hirtelen extázisát. – ABEC DI'N'A'BREG DOUWARD! – sikoltotta Malice, egy végső mágikus kitörésben taszítva el magától minden fájdalmat, de olyan erővel, ami még saját házának papjai beleremegtek.

Malice Anya erejétől hajtva a varázs berobbant a DeVir Ház kápolnájába, szétzúzta Lloth bálványát, szétroncsolta az ajtót, és a padlóra taszította Ginafae Anyát, segítőivel együtt.

Zak hitetlenkedve rázta meg a fejét, amikor a kápolnaajtó kivágódott.

– Szép rúgás volt, Malice – vigyorgott, azzal berontott a helyiségbe.

Hölátása segítségével gyors szemlét és létszámellenőrzést tartott a szoba hét élő alakja fölött, akik tépett köpenyükben éppen talpra állni igyekeztek. Nem győzött álmélkodni Malice Anya elképesztő ereje láttán.Ismét megrázta a fejét, majd mélyen a szemébe húzta a csuklyát.

Zak magyarázat helyett korbácsának egyetlen suhintásával szétzúzott egy apró kerámiagömböt a lába előtt. A gömb szétpattant, s egy kicsiny kavics esett ki belőle, amit Briza éppen ilyen célokra bűvölt meg: egy kavics, ami a nap fényességével ragyogott.

A sötétséghez szokott szemek számára, melyek eleddig hőképeket láttak csupán, az efféle fény egyetlen izzó fájdalomvillanásként hatott. A papok szenvedő kiáltásai csak segítették Zakot, aki módszeresen haladt végig a szobán, és szélesen elmosolyodott, valahányszor kardja élő húsba mélyedt.

A szoba túlsó végéből meghallotta egy varázslat kezdőszavait, és tudta, hogy az egyik DeVir eléggé magához tért a támadás után ahhoz, hogy veszélyes lehessen.

A fegyvermesternek azonban nem volt szüksége a szemére ahhoz, hogy célba találjon: korbácsának egyetlen csattintásával kitépte Ginafae Anya nyelvét a szájából.

Briza a pókbálványra tette az újszülöttet, aztán felemelte az áldozati tőrt, és megállt, hogy elgyönyörködjék gonosz művében.

A tőr markolata egy póktestet formázott, amelyből nyolc, szőrösre recézett, de valójában éles késként működő láb állt ki. Briza a gyermek mellkasa fölé tartotta a gyilkos szerszámot.

– Adj nevet a gyermeknek – mondta a nő az anyjának.- A Pókkirálynő nem fogadja el az áldozatot, amíg nincs neve!

Malice Anya leszegett fejjel próbált meg lánya szavainak mélyére hatolni. A nagyasszonyanya mindent beleadott a mágia és a születés pillanatába, és most még nem tudta összeszedni a gondolatait.

– Adj nevet a gyereknek! – követelte Briza türelmetlenül, hogy végre kielégíthesse mohó istene éhségét.

– Mindjárt vége – mondta Dinin a bátyjának, amikor összetalálkoztak a DeVir Ház kisebb pillérek alkotta egyik alsó csarnokában. – Rizzen elfoglalja a tetőt, és úgy látszik, Zaknafein is elvégezte feladatát.

– Két osztagnyi DeVir katona már le is tette nekünk a hűségesküt – felelt Nalfein.

– Tudják, hogy itt a vég – nevetett Dinin. – Nekik éppen olyan az egyik Ház, mint a másik. Egy közrendűnek nem éri meg meghalni egyikért sem. Hamarosan teljesítjük a feladatunkat.

– Méghozzá olyan gyorsan, hogy észre sem veszik – biccentett Nalfein. – A Do'Urden, Daermon N'a'shezbaeron most már Menzoberranzan Kilencedik Háza lett, a DeVireknek végük!

– Vigyázz! – kiáltott fel hirtelen Dinin, rémülten bámulva bátyja háta mögé.

Nalfein azonnal reagált. Megpördült, hogy szembenézzen a veszéllyel, ám közben hátat fordított a valódi veszedelemnek. Mert alighogy Nalfein észrevette a csalást, Dinin kardja a csigolyái közé hatolt. Dinin a bátyja válla felett arcát Nalfein arcához tartotta, hogy lássa, amint a vörös szikra kihuny a férfi szemében.

– Olyan gyorsan, hogy észre sem veszik – gúnyolódott Dinin, bátyja korábbi szavait visszhangozva. Ellökte az élettelen testet. – Dinin most már a Do'Urden ház első fia, Nalfeinnek pedig vége.

– Drizzt – lehelte Malice Anya. – A gyermek neve legyen Drizzt!

Briza megerősítette fogását a késen, és nekilátott a szertartásnak.

– Pókkirálynő, vedd ezt a gyermeket – kezdte, és felemelte a tőrt, hogy lesújtson vele. – Drizzt Do'Urdent adjuk neked cserébe dicsöséges...

– Várj! – kiáltotta Maya a szoba másik végéből. Összeolvadása bátyjával, Nalfeinnel hirtelen abbamaradt. Ez csak egyetlen dolgot jelenthetett. – Nalfein halott – jelentette be. – A gyermek már nem a harmadik élő fiúgyermek.

Vierna kutatóan nézett nővérére. Ugyanabban a pillanatban, amikor Maya megérezte Nalfein halálát, Vierna, aki Dininnel állt kapcsolatban, hirtelen érzelmi fellobbanást érzett. Diadal? Vierna szája elé emelte karcsú ujját, úgy figyelte, Dininnek sikerült-e vajon a gyilkosság.

Briza még mindig felemelve tartotta a pók-kést, hogy Lloth-nak szentelje a gyermeket.

– Odaígértük a Pókkirálynönek a harmadik élő fiút – figyelmeztetett Maya. – Ez meg is történt – utalt Nalfein halálára.

– De nem áldozatban – vetette ellene Briza.

Vierna lemondóan vállat vont.

– Ha Lloth elfogadja Nalfeint, akkor igen. Ha még egyet adunk, kihívhatjuk magunk ellen a Pókkirálynő haragját.

– De akkor sem helyes nem megadni azt, amit megígértünk! – makacskodott Briza.

– Akkor folytasd – mondta Maya.

Briza szorosan megmarkolta pók-kését, hogy Llothnak áldozza a fiút. újra elkezdte a szertartást.

– Ne tovább – parancsolta most már Malice Anya, feltámaszkodva székében. – Lloth elégedett, mi pedig diadalmaskodtunk. Inkább üdvözöld testvéröcsédet, a Do'Urden ház legújabb tagját.

– Csak egy hím – jegyezte meg Briza nyilvánvaló undorral, és otthagyta a bálványt meg a gyermeket.

– Legközelebb jobban fog sikerülni – kacagott Malice Anya, bár maga sem tudta, lesz-e valaha legközelebb. Életének ötszázadik éve felé járt, és a drow elfek nem voltak különösebben termékenyek – még a fiatalok sem. Brizát ifjan, mindössze százévesen szülte, de az azóta eltelt csaknem négy évszázad alatt mindössze öt másik gyermeknek adott életet.Még ez a csecsemő, Drizzt is meglepetésszerűen érkezett, és Malice kételkedett abban, hogy valaha is újra megfogan.

– Elég a hiábavaló elmélkedésből – suttogta magában kimerülten a Nagyasszonyanya. – Majd eljön annak is az ideje... – Azzal hátradőlt székében, és elmerült a felemelő hatalom zavaros, de gonoszul jóleső álmaiban.

Zaknafein átsietett a DeVir komplexum központi oszlopán. Csuklyája a kezében, korbácsa és kardja kényelmesen az övén. A fegyverek még mindig csörögtek, de a csata a vége felé közeledett. A Do'Urden Ház diadalmaskodott, a tizedik ház legyőzte a negyediket, csupán a szemtanúk és a bizonyítékok eltüntetése maradt hátra. Egy csapat alacsonyabb rangú papnő járkált körbe, ellátták a sérült Do'Urden katonák sebeit, és feltámasztották a magatehetetlen testeket, hogy azok is el tudjanak menni a helyszínről. Otthon, a Do'Urden szálláson a még menthető testeket újjáélesztik és megint munkára fogják.

Zak észrevehető borzongással fordult el, ahogy a papok teremről teremre haladtak, a nyomukban masírozó Do'Urden-élöholtak egyre sokasodó hadával.

Bármilyen visszataszítónak találta is Zak ezt a csapatot, az utánuk következő még rosszabb volt. Két Do'Urden pap vezetett végig egy csapatnyi katonát az épületen, felderítő varázslatokkal kutatták ki az életben maradt DeVirek rejtekhelyeit. Egyikük néhány lépésnyire haladt el Zak mellett a folyosón, szemei befelé fordultak a varázslat kábulatában. Ujjait maga elé tartva haladt egy halvány nyomon, mintha valami ördögi szál húzná a drow hús felé.

– Ott bent! – mutatott hirtelen egy helyre a fal alsó részén. A katonák azonnal ugrottak, mint egy kiéhezett farkasfalka, és áttörtek a rejtekajtón. Bent, egy kis fülkében a DeVir Ház gyermekei lapultak. Ők nemesek voltak, nem közrendűek, tehát nem lehetett élve hagyni őket.

Zak meggyorsította lépteit, hogy minél előbb eltávolodjon a helyszíntől, de így is tisztán hallotta a gyermekek tehetetlen sikolyait, ahogy a katonák bevégezték véres munkájukat. Zak azon kapta magát, hogy már-már rohan. Gyorsan befordult egy kanyarban a folyosón, és kis híján beleütközött Dininbe és Rizzenbe.

– Nalfein halott – jelentette be Rizzen közönyösen.

A fegyvermester gyanakvó pillantást vetett a fiatalabbik Do'Urden fiúra.

– Én öltem meg azt a DeVir katonát, aki végzett vele – magyarázta Dinin, meg sem kísérelve elrejteni szemtelen mosolyát.

Zak már csaknem négy évszázadot ért meg, nem voltak ismeretlenek előtte becsvágyó fajtájának módszerei. A hercegi testvérek elővigyázatosan katonáik vonalai mögött haladtak, tehát egy csapat Do'Urden harcos választotta el őket az ellenségtől. Mire egyáltalán öszefuthattak egy idegen drow-val, a DeVirek életben maradt katonái már rég hűséget fogadtak a Do'Urden Háznak. Zak kételkedett benne, hogy akár csak láttak is harcot.

– Az imaszobában történt vérontás híre elterjedt a katonák közt – mondta Rizzen a fegyvermesternek. – Szokásos ügyességeddel cselekedtél – ahogy ezt el is vártuk tőled.

Zak megvető pillantást vetett Rizzenre, és folytatta útját, ki a ház főbejáratán, ki a mágikus sötétségből és némaságból, Menzoberranzan fekete hajnalába. Rizzen volt Malice Anya jelenlegi partnere, az éppen soron következő a sok férfi közül, semmi több. Ha Malice ráun, vagy visszalöki a közrendű katonák közé, megfosztja a Do'Urden névtől és minden velejáró jogtól, vagy egyszerűen megszabadul tőle. Zak semmiféle tisztelettel nem tartozott neki.

A fegyvermester átlebegett a gombakerítés fölött, a lehető legmagasabban, aztán a földre ereszkedett. Néhány pillanattal késöbb visszapillantva figyelte, amint a Do'Urden sereg, apa és fiú, harcosok és papok és vagy két tucat lassú mozgású zombi kimasírozik az épületböl, és hazafelé indul. A rabszolgahad mind egy szálig odaveszett, mégis, a romos DeVir Házból kivonuló csapat népesebb lett, mint a támadás előtt volt. A rabszolgákat kétszeresen is pótolták a DeVir szolgák és az átállt katonák, akik a megszokott drow hűséget mutatták és örömest csatlakoztak a támadókhoz. Ezeket az áruló drow-kat majd mágikus úton kivallatják a Do'Urden papok, hogy megbizonyosodjanak hűségük öszinteségéről.

Zak tudta, hogy mindnyájan állni fogják a próbát. A drow elf a túlélés, és nem a szilárd elvek népe. A katonák új személyiséget kapnak, és néhány hónapig a Do'Urden Ház rejtekében tartják őket, amíg mindenki végleg el nem feledkezik a DeVirek szomorú pusztulásáról.

A fegyvermester nem követte őket azonnal, inkább átvágott a gombák során. Talált egy elzárt kis völgyet, ahol lehuppant egy mohás gyepfoltra, és tekintetét a barlangmennyezet örökös feketeségébe – saját létének végtelen sötétségébe – fúrta.

Bölcsebben tette volna, ha csendben marad: behatoló volt a hatalmas város legelőkelőbb részében. A szavai lehetséges fültanúira gondolt, ugyanazokra a sötét-elfekre, akik végignézték a DeVir Ház bukását, és teljes szívvel élvezték a látványosságot. Ezt a viselkedést és ezt a vérontást látva Zak nem tudta visszafojtani érzelmeit. Kesergése könyörögve szállt egy istenhez, melynek léte meghaladta érzékeit.

– Milyen hely az én világom, miféle sötét káoszban öltött testet a lelkem? – suttogta el a haragos számonkérést, ami mindig ott motoszkált benne. – A fényben feketének látom bőrömet, a sötétben viszont fehéren izzik a haragtól, melytől nem tudok megszabadulni.

– Bár lenne bátorságom itthagyni ezt a helyet, ezt az életet! Vagy legalább nyíltan megmondani ennek a világnak, sötétlelkű fajtámnak, hogy gonoszságban fogant! Egy olyan létet keresni, ami nem szentségteleníti meg mindazt, amiben hiszek, ami igaz.

– Zaknafein Do'Urden, így neveznek, mégsem vagyok drow, sem akaratom, sem tetteim szerint. Akkor hát hadd lássák meg azt a lényt, ami valójában vagyok! Zúdítsák csak haragjukat ezekre a vállakra, melyek már így is egész Menzoberranzan reménytelenségét hordozzák.

Mit sem törődve a következményekkel, a fegyvermester felállt és így kiáltott:

– Menzoberranzan, micsoda pokol vagy te?

Amikor nem érkezett válasz a néma város felől, Zak kirázta a varázsfagy utolsó maradékát is fáradt izmaiból. Némileg megnyugodott, amikor megtapogatta korbácsát – a fegyvert, mely kitépte egy Nagyasszonyanya nyelvét.

3.

Egy gyermek szemei

Masoj, a fiatal tanonc – ami mágiahasználó pályafutásának ezen pontján annyit jelentett, hogy egyszerű takarítóinas – seprűjére támaszkodva nézte, amint Alton DeVir belép a csavart torony legmagasabb szobájába. Masoj szinte megsajnálta a diákot, akinek szembe kellett néznie az Arcnélkülivel.

Masoj maga is izgatott volt, hiszen tudta, hogy az Alton és az arctalan mester között várható villongást érdemes lesz végignézni. Folytatta a söprögetést, és a takarítás ürügye alatt egyre közelebb araszolt az ajtóhoz.

– Hívattál, Arcnélküli Mester – ismételte Alton DeVir, egyik kezét szeme előtt tartva, és hunyorogva a szobában égő három gyertya vakító fényében. Feszengve állt egyik lábáról a másikra a félhomályban derengő szoba ajtaja előtt.

Az Arcnélküli háttal állt az ifjúnak. Jobb, ha simán elintézi, döntötte el magában. Tudta, hogy a varázslat, amire most készül, még azelőtt fogja megölni Altont, mielőtt megtudná a családja sorsát; mielőtt teljesíthetné Dinin Do'Urden parancsát. De túl sok forgott itt kockán. Jobb lesz, ha a lehető legtisztábban végez.

– Hívattál... – kezdte újra Alton, de aztán bölcsen elhallgatott, és próbálta megfejteni a helyzetet. Furcsállotta, hogy az Akadémia egyik mestere a szobájába hívatja, még mielőtt a napi tanítás megkezdődne.

Amikor először érzékelte a hívását, Alton attól félt, talán valahogy lemaradt az egyik órájáról, ez pedig végzetes mulasztásnak számított a Sorcere-ben. Alton már közel járt ahhoz, hogy végezzen, de egyetlen mester neheztelése is derékba törhette reményeit.

Egészen jól szerepelt az Arcnélküli Mester óráin, még úgy is tűnt neki, mintha a rejtélyes alak kedvelné öt. Talán csak egyszerű udvariasságból hívta ide, hogy gratuláljon neki, amiért eljutott az utolsó viszgáig? Alton jól tudta, hogy ez cseppet sem valószínű, bármennyire remélte is az ellenkezőjét. A drow Akadémia mestereire egyáltalán nem volt jellemző, hogy a diákoknak gratuláljanak.

Ekkor hallotta meg a halk kántálást, és észrevette, hogy a mester varázsol. Nagyon rossz előérzete támadt; a helyzet egyáltalán nem illett az Akadémia szigorú szokásrendszerébe. Alton keményen megvetette lábát, izmai ugrásra készen megfeszültek. Hűen követte a mottót, amit belevertek az Akadémia minden egyes diákjába, az alapelvet, mely túléléshez segíthette a drow elfeket kaotikus társadalmukban: állj készen!

Az ajtó szétrobbant előtte, kőtörmelékkel terítve be a szobát. Masoj a falnak repült. úgy érezte, az előadás megérte a kellemetlenséget meg a vállán keletkezett horzsolást, amikor észrevette, hogy Alton DeVir kibotorkált a szobából. A diák háta és bal karja füstölgött, arcán olyan iszonyat és fájdalom tükröződött, amilyet Masoj soha nem látott még.

Alton támolyogva futásnak eredt, hogy minél messzebb kerüljön a gyilkos mestertől. Lejutott a csigavonalban ereszkedő folyosó kanyarulata mögé, és éppen beugrott a következő, alsóbb szobába, amikor az Arcnélküli felbukkant a tátongó ajtónyílásban.

A mester átkozódva szapulta ügyetlenségét, és azon gondolkodott, hogyan pótolja a megrongált ajtót. – Takaríts össze! – vakkantotta Masojnak, aki már seprűjére támaszkodott ismét.

Masoj engedelmesen lesunyta fejét, és söpörgetni kezdte a köszilánkokat. Csak akkor nézett fel, amikor a mester már elment mellette. óvatosan utána eredt.

Alton nem menekülhet, és ez olyan látványosság lesz, amit nem hagyhat ki!

A harmadik szoba, az Arcnélküli magánkönyvtára volt a legvilágosabb a négy helyiség közül, tucatnyi égő gyertyával minden falán.

– A fene ebbe a sok fénybe! – sziszegte Alton, ahogy vaksin botorkált a másik ajtó felé, amely az Arcnélküli előszobájába vezetett; a mester lakrészének legalacsonyabb helyiségébe. Ha kijut ebből a toronyból, az Akadémia udvarára, akkor talán képes lesz a helyzetet mestere ellen fordítani.

Alton világa még mindig a sötét Menzoberranzan volt, de az Arcnélküli, aki annyi évtizedet töltött el a Sorcere gyertyáinak fényében, már hozzászokott, hogy szemét ne a hő, hanem a fény látására használja.

Az előcsarnokban székek és ládák sorakoztak, de mivel itt csak egyetlen gyertya pislákolt, Alton elég tisztán látott ahhoz, hogy kikerülje az akadályokat. Az ajtóhoz ugrott és megragadta a súlyos kilincset. Könnyedén le tudta nyomni, ám amikor megpróbált kimenni, az ajtó nem mozdult. Kék energiaszikra pattant ki belőle, és hatalmas erővel földre súlytotta a fiút.

– Legyen átkozott ez a hely! – morogta Alton. A kaput mágia tartotta zárva. Ismert ugyan egy varázslatot, amivel ki tudott nyitni efféle megbűvölt ajtókat, de kételkedett benne, hogy mágiája elég erős lenne mestere varázslatának legyőzéséhez. Sietségében és félelmében a varázsszavak kuszán örvénylettek a fejében.

– Ne fuss, DeVir – hallatszott az Arcnélküli kiáltása az előző szobából. – Csak a szenvedéseidet hosszabbítod meg!

– Te is légy átkozott! – mormolta Alton. Nem foglakozott tovább az ostoba varázslattal, úgysem végezne vele időben. Körülnézett a szobában, valami más menekülési lehetőséget keresett.

Egy különös dologra lett figyelmes az egyik oldalfalon, félúton a mennyezet felé: egy derengő rést látott két nagy szekrény között. Kissé hátrébb lépett, hogy jobban lásson, de nem tudott kikerülni a gyertyafény hatóköréböl, a szűk érzékelési tartományból, ahol a szeme mind a fényt, mind a hőt látta.

Inkább csak sejtette, hogy az a falrész állandó sugárzást bocsát ki a hőspektrumban, ezért különbözik a fal többi részének képétől. Egy másik ajtó lenne ott? Alton remélte, hogy sejtése igaznak bizonyul. Visszasietett a szoba közepére, közvetlenül szembe állt a falrésszel, és erőltette a szemét, hogy a vörösön túli tartományból a rendes fényre váltson.

Ahogy látása alkalmazkodott, az ifjú DeVir megdöbbent, és összezavarodott azon, amit megpillantott. Nem látott sem ajtót, sem nyílást, mögötte újabb szobával. Saját visszavert képét látta, a szoba részletével, ahol állt. Életének ötvenöt éve alatt még sosem volt tanúja hasonló látványnak, de hallotta a Sorcere mestereit beszélni ilyen eszközökről. Egy tükör állt előtte.

Valami moccant odakint, emlékeztetve az ifjút, hogy az Arcnélküli a nyomában van. Nem sokat töprenghetett a lehetőségein.

Leszegte a fejét és megrohamozta a tükröt.

Talán teleportáló-kapu ez, amely a város egy másik negyedébe nyílik, de az is lehet, hogy csak egyszerű ajtó, mögötte másik szobával. Netán térsíkok közti kapu – ötlött Alton kétségbeesett elméjébe a gondolat –, mely egy teljesen furcsa és idegen világba visz!

átjárta a kaland reszkető izgalma, tovasodorta a csodálatos dolog felé – aztán csak az ütközést érezte, a szilánkokra törő üveget, és mögötte a rideg, áthatolhatatlan köfalat.

Talán mégis csak egy közönséges tükör volt.

– Nézd a szemét! – suttogta Vierna Mayának, miközben a Do'Urden Ház legújabb tagját vizsgálgatták.

A gyermeknek valóban figyelemreméltó szemei voltak. Alig egy órája került ki az anyaméhböl, pupillái máris kérdően szűkültek-tágultak. Mélyükön látszott a hőlátás ismerős vörös izzása, ugyanakkor furcsa kék árnyalatuk is volt – ennek következtében a szemek lilás színt kaptak.

– Vak lenne? – tűnődött Maya. – Talán mégis oda kéne adni a Pókkirálynönek.

Briza várakozóan nézett rájuk. A sötét-elfek nem szoktak életben hagyni testi hibás csecsemőket.

– Nem vak – felelte Vierna, kezét a gyermek fölé emelve. Dühös pillantást vetett mohó nővéreire. – Követi a szemével az ujjam mozgását.

Maya látta, hogy Vierna igazat szólt. Közelebb hajolt a csecsemöhöz, és tanulmányozni kezdte furcsa arcát. – Mit látsz, Drizzt Do'Urden? – kérdezte lágyan, de nem a gyerek iránti gyengédségböl, hanem azért, hogy ne zavarja anyját, aki székében pihent a pókbálvány fejénél.

– Mit látsz, amit mi nem?

Üvegszilánkok csikorogtak Alton alatt, és mély sebeket hasítottak belé, amikor rájuk nehezedett, hogy felálljon. Ugyan mit számít ez már? – gondolta.

– A tükröm! – hallotta az Arcnélküli ordítását, és amikor felnézett, ott látta maga fölött tornyosulni a haragos mestert.

Milyen nagynak hatott most Alton szemében! Milyen hatalmasnak és erősnek, hisz teljesen elfogta a gyertyafényt a szekrények közti kicsiny nyílás elől. Alaja tízszeresére nőtt a reményvesztett áldozat szemében, egyszerű jelenléténél fogva.

A diák érezte, hogy valami ragacsos szubsztancia öleli körül, pókhálóként tapad a szekrényeken, a falakon és rajta. Az ifjú DeVir megpróbált felugrani és elmenekülni, de az Arcnélküli varázslata már erősen fogva tartotta. Csapdába ejtette, mint ahogy a légy gabalyodik bele a pók hálójába.

– Először az ajtóm – dörögte az Arcnélküli –, aztán meg a tükröm! Tudod, mennyi szenvedés árán jutottam hozzá ehhez a ritka eszközhöz?

Alton ide-oda forgatta a fejét, nem válaszképpen, pusztán azért, hogy legalább az arcát megszabadítsa a tapadós anyagtól.

– Miért nem maradtál nyugton, és hagytad, hogy minden simán megtörténjen? – hörögte utálkozva az Arcnélküli.

– Miért? – seppegte Alton a ragacsos szálakat köpködve. – Miért akarnál megölni?

– Mert eltörted a tükrömet! – vágott vissza az Arcnélküli.

Persze, ennek nem volt semmi értelme, hiszen az első támadás még a tükör pusztulása előtt történt – de Alton sejtette, hogy a mesternek éppen a ködösítés a célja. A diák tudta, hogy reménytelen a helyzete, de nem adta fel a küzdelmet, megpróbálta lebeszélni ellenfelét.

– Ismered a Házamat, a DeVir Házat – mondta méltatlankodva. – A negyedik Ház a városban. Ginafae Anya dühös lesz. Egy főpapnőnek megvannak a maga módszerei arra, hogy kiderítse az igazságot.

– A DeVir Ház? – nevetett az Arcnélküli. Talán mégis sor kerül a lelki kínzásra, amit Dinin Do'Urden kívánt. Alton eltörte a tükrét!

– A negyedik Ház! – vicsorogta Alton.

– Bolond ifjú – csikorogta az Arcnélküli. – A De Vir Ház nincs többé – se negyedik, se ötvennegyedik. Semmi!

A diák megrogyott, pedig a háló elég erősen tartotta. Miről beszél a mestere?

– Mind halottak – folytatta az Arcnélküli. – Ginafae Anya már közelről nézi Llotht – Alton iszonyodó grimasza szinte melengette a mester szívét. – Mind halottak – sziszegte ismét. – Kivéve a szegény Altont, aki még él, hogy meghallja családja végzetét. Ezt a kis mulasztást most orvosolni kell! – Az Arcnélküli varázslatra emelte kezét.

– Ki tette? – kiáltott fel Alton.

Az Arcnélküli megállt, mintha nem értené.

– Melyik Ház tette ezt? – kérdezte a szerencsétlen diák. – Vagy tán több ház összeesküvése sújtott le a DeVirekre?

– Majd megtudod – felelte az Arcnélküli, aki szemmel láthatóan élvezte a helyzetet. – Azt hiszem, jogod van hozzá, hogy megtudd, mielőtt csatlakozol rokonaidhoz a halál birodalmában – és mosolyra húzódott a nyílás, ami valamikor a mágus szája volt. – De eltörted a tükrömet! – mordult fel hirtelen a mester. – Halj meg, ostoba kölyök! Találd meg magad a választ!

Az Arcnélküli mellkasa hirtelen fölszakadt, és a mester teste görcsbe rándult. átkokat hörgött valami idegen nyelven, ami meghaladta a diák értelmi képeségei határait. Miféle szörnyű varázslatot készíthetett elő, amelynek szavai még Alton tanult fülének is idegenül hangzottak, és amely oly kimondhatatlanul gonosz, hogy még mesterének erejét is így próbára teszi?

Az Arcnélküli ekkor előrezuhant a padlóra, és kilehelte lelkét.

Alton meghökkenve nézte mestere hátát – és a nyílvesszőt, amely kiállt belőle. A mérgezett vessző még mindig rezgett a becsapódás erejétől, amikor Alton a szoba közepe felé tekintett, ahol a fiatal takarítóinas állt nyugodtan.

– Gyönyörű fegyver, Arcnélküli! – mosolyodott el Masoj, és játékosan felemelte a míves, kétkezes nyílpuskát, amit a kezében tartott.

Aztán gonoszul elmosolyodott, és új nyílvesszőt feszített a húrra.

Malice Anya föltápászkodott székéböl, és nehézkesen talpra állt.

– El az útból! – vakkantott a lányaira.

Maya és Vierna ellibbent a pókbálvány és a gyermek közeléből.

– Nézd a szemét, Nagyasszonyanya! – bátorkodott megjegyezni Vierna. – Olyan különös!

Malice Anya némán tanulmányozta a csecsemöt. Minden rendben lévőnek látszott rajta, aminek örült, mert Nalfein, az eddigi legidősebb fiú halott, és ennek a fiúnak, Drizztnek nehéz dolga lesz, ha a helyére akar lépni.

– A szeme! – mondta megint Vierna.

A Nagyasszonyanya gyilkos pillantást vetett rá, de azért lehajolt, hogy lássa, miért ez a nagy felhajtás.

– Bíborszínű – szólt végül döbbenten. Ilyesmiről még sohasem hallott.

– De nem vak – vetette közbe sietve Maya, látva az anyja arcára kiülő megvetést.

– Hozzátok a gyertyát – rendelkezett Malice Anya. – Lássuk, milyenek ezek a szemek a fény világában!

Maya és Vierna ösztönszerűen a szent szekrényke felé indult, de Briza útjukat állta.

– Csak főpapnő érintheti a szent tárgyakat – emlékeztette őket, hangjában némi fenyegető éllel. Fensöbbségesen megfordult, benyúlt a kis szekrénybe, és egy félig leégett piros gyertyát vett elő. A papok eltakarták arcukat, Malice Anya pedig elővigyázatosan a csecsemő arca elé emelte kezét, amikor Briza meggyújtotta a megszentelt gyertyát. Aprócska volt a láng – a drow szemeknek mégis vakító sugárzás.

– Hozd ide – mondta Malice Anya kisvártatva, amikor hozzászokott a fényhez. Briza Drizzt fölé tartotta a gyertyát, Malice pedig lassan elhúzta a kezét a gyermek arca elől.

– Nem sír – állapította meg Briza csodálkozva, hogy a kicsi nyugodtan tűri az éles fényt.

– Így is bíborszínű – suttogta Malice, ügyet sem vetve leánya morgolódására. – A gyerek szeme mind a két világban bíbornak látszik!

Vierna hangosan felsóhajtott, amikor ismét apró öccsére nézett; a levendulaszín szemekbe.

– Ő a testvéred – emlékeztette Malice Anya, aki Vierna sóhajját a jövőbeli vágyak sugallatának vélte. – Amikor idősebb lesz, és azok a szemek ugyanígy mélyednek a tiédbe, emlékezz: ő a testvéröcséd.

Vierna elfordult, kis híján kimondva valamit, amit késöbb maga is megbánt volna. Malice Anya használta már a Do'Urden Ház szinte minden férfi katonáját – és sok másikat is, akiket sikerült elcsábítania más Házaktól –, erről már szinte legendák keringtek Menzoberranzanban. Éppen ő prédikál a megfontolt és helyes viselkedésröl? Vierna beharapta a száját, és remélte, hogy sem Briza, sem Malice nem olvas éppen a gondolataiban.

Menzoberranzanban azt, aki efféle pletykára gondol egy főpapnővel kapcsolatban, akár igaz, akár nem, kivégzik.

Az anyja szeme összeszűkült, és Vierna már azt hitte, felfedezték. – A te feladatod lesz, hogy felkészítsd – mondta neki Malice Anya.

– De Maya a fiatalabb – ellenkezett a lány. – Én néhány éven belül főpapnő lehetek, ha tovább folytatom a tanulást.

– De az is lehet, hogy soha – emlékeztette keményen az anyja. – Vidd őt a kápolnába, ahogy kell. Szoktasd őt a szavakhoz, és tanítsd meg mindenre, ami ahhoz kell, hogy megfelelően szolgálhasson, mint a Do'Urden Ház herceg-apródja.

– Én majd gondoskodom róla – ajánlkozott Briza, önkéntelen mozdulattal megérintve kígyófejű korbácsát. – Így szeretem a hímeket megtanítani arra, hol a helyük a világunkban.

Malice rámeredt.

– Te főpapnő vagy. Neked fontosabb feladataid vannak annál, semhogy szóra szoktass egy gyereket. – Aztán Viernához fordult: – A gyermek a tiéd, és nem ajánlom, hagy csalódást okozz nekem! Mindaz, amit Drizztnek megtanítasz, a te tudásodat is növeli. Ez a kis gyakorlat az anyaságban előrevisz az úton, mely a főpapnőséghez vezet! – Adott néhány másodpercet, hogy Vierna kedvezőbb fényben lássa feladatát, aztán hangja megint félreérthetetlenül fenyegetővé vált. – Segíthet neked, de el is pusztíthat!

Vierna sóhajtott, de nem mondta ki, amit gondolt. Az a teher, amit Malice Anya a vállára rakott, legalább tíz évre előre lefoglalja az ideje legnagyobb részét. Nem volt kedvére ez a kilátás: ő és ez a bíborszemű gyerek, együtt tíz hosszú évig. De a másik lehetőség: Malice Anya haragja, ennél sokkal rosszabb lett volna.

Alton újabb pókszálat szedett ki a szájából. – Te csak egy kisfiú vagy, tanonc – motyogta. – Miért...

– ...öltem meg? – fejezte be Masoj. – Nem azért, hogy téged megmentselek, ha erre gondoltál – köpött az Arcnélküli teste felé. – Nézz rám, a hatodik Ház hercegére, ennek a nyomorultnak a söprögetőjére...

– Hun'ett – vágott közbe Alton. – A Hun'ett Ház a hatodik.

Az ifjú drow megdörzsölte a száját. – Várj – mondta széles mosollyal, ördögi gúnnyal a hangjában. – Azt hiszem, most már az ötödik Ház vagyunk, hogy a DeVirek kiestek.

– Még nem! – vicsorogta Alton.

– De hamarosan – biztosította őt Masoj, megmarkolva a nyílpuskát.

Alton még jobban belegabalyodott a hálóba. Elég kín lett volna az is, ha a mester öli meg, de azt a szégyent, hogy egy kisfiú löje le...

– Azt hiszem, hálásnak kéne lennem neked – mondta Masoj. – Már hetek óta tervezgettem, hogy végzek vele.

– Miért? – faggatta Alton új támadóját. – Vennéd magadnak a bátorságot, hogy megöld a Sorcere egyik mesterét, csak azért, mert a családod hozzá adott be szolgálni?

– Az utamban állt! – kiáltotta Masoj. – Négy éve szolgáltam ezt a hitvány csúszómászót. Pucoltam a csizmáját, kevertem a kenöcsét arra az ocsmány képére! És ezzel megelégedett? Nem! – Köpött még egyet, aztán folytatta, inkább magának, semmint a csapdába esett diáknak. – A mágiát űzni vágyó nemeseknek megvan az a lehetőségük, hogy tanoncnak képezzék őket, mielőtt elérik azt a kort, amikor a Sorcere-be kerülhetnek.

– Valóban – mondta Alton. – Én magam is tanoncoskodtam...

– Távol akart engem tartani a Sorcere-től! – tajtékzott Masoj, teljesen megfeledkezve a diákról. – Inkább a Melee-Magthere-be, a harcosok iskolájába akart kényszeríteni. A harcosokéba! Már csak két hetem van a huszonötödik születésnapomig – pillantott fel, mintha hirtelen ráébredt volna, hogy nincs egyedül.

– Tudtam, hogy meg kell ölnöm – folytatta, most már egyenesen Altonnak. – Aztán jöttél te, és hirtelen tálcán kínáltad a lehetőséget. Egy diák és egy tanár összekapnak, és megölik egymást. Máskor is megesett már ilyesmi. Ki törődne vele? Szóval azt hiszem, köszönetet kell mondanom neked, Alton DeVir, az Említésre Sem Méltó Ház hercege – bókolt mélyen, maró gúnnyal Masoj. – Mielőtt megöllek, úgy értem.

– Várj! – kiáltott fel Alton. – Mi hasznod abból, ha engem megölsz?

– Az alibi.

– De már most is van alibid, és még jobbat is kitalálhatunk neked!

– Beszélj – mondta Masoj, aki bevallottan nem sietett túlságosan. Az Arcnélküli magasosztályú varázsló volt, a pókhálója még jó ideig nem ereszti foglyát.

– Szabadíts ki – mondta Alton egyenesen.

– Olyan ostoba lennél, mint amilyennek az Arcnélküli nevezett?

Alton nyugodtan tűrte a sértést – elvégre a kölyöknél felhúzott nyílpuska volt.

– Szabadíts ki, és én átveszem az Arcnélküli szerepét – mondta. – Egy mester halála gyanút kelt, de ha nem tudják meg, hogy halott...

– Hogyhogy? – kérdezte Masoj, és szórakozottan belerúgott a hullába.

– Égesd el – mondta Alton, miközben kétségbeesett terve lassan testet öltött. – Legyen ő Alton DeVir. A DeVir Ház már nem létezik, nem lesz sem megtorlás, sem kérdezősködés.

Masoj nem úgy nézett ki, mint akit meggyőztek.

– Az Arcnélküli gyakorlatilag remeteéletet élt – magyarázta Alton. – Én pedig nemsokára végzek: biztosan megbirkózom az alapszintű tanítással, harminc évi tanulás után.

– És mit nyerek én ezen az egészen?

Alton rábámult, miközben a pókháló csaknem elnyelte, és úgy tett, mintha a válasz teljesen kézenfekvő lenne. – Egy mestert a Sorcere-ben, aki a mentorod. Aki egyengeti utadat a tanulóévek alatt.

– És aki az első adódó alkalommal megszabadul a kellemetlen szemtanútól – tette hozzá Masoj alattomosan.

– Mit nyernék ezzel? – vágott vissza Alton. – Azt, hogy magamra haragítom a Hun'ett Házat, az ötödiket a városban, úgy, hogy nekem nem áll támogató család a hátam mögött? Nem, ifjú Masoj, nem vagyok olyan ostoba, mint amilyennek az Arcnélküli nevezett.

Masoj piszkálni kezdte a fogait hosszú, hegyes körmével, és a lehetőségeket mérlegelte. Egy szövetséges a Sorcere mesterei között?

Ebben van némi fantázia.

újabb gondolat ötlött az elméjébe. Feltépte a szekrény ajtaját Alton mellett, és kotorászni kezdett benne. A diák összerezzent, amikor kerámia- és üvegedények csörömpölését hallotta, és arra gondolt, hányféle alapanyag, vagy talán kész keverék vész el a tanonc gondatlansága miatt. Talán mégis jobb lenne neki a Melee-Magthere, gondolta.

Egy pillanat múlva azonban a fiatalabb drow újra előbukkant, és Altonnak eszébe jutott: nincs abban a helyzetben, hogy ilyen ítéleteket hozzon.

– Ez az enyém – közölte Masoj, egy kis fekete tárgyat mutatva Altonnak. – Ajándékba kaptam az alacsonyabb síkok egy lakójától, mert segítettem neki.

– Te efféle lényeknek segítesz? – A diák nehezen tudta elhinni, hogy egy egyszerű tanonc rendelkezhet a szükséges eszközökkel ahhoz, hogy akár csak túl is élje a találkozást egy ilyen hatalmas és kiszámíthatatlan lénnyel.

– Az Arcnélküli – rúgott megint a holttestbe Masoj – elvette a pénzt és a szobrot, pedig az enyém! Minden más itt persze a tiéd lesz. A legtöbb varázslatot ismerem, és megmutatom neked, mi micsoda.

Fellelkesülten a reménytől, hogy talán mégis túlélheti ezt a szörnyű napot, Alton keveset törődött a kis szobrocskával. Csak az átkozott hálókból akart kiszabadulni, hogy kinyomozhassa, mi történt a Házával. De akkor Masoj, aki mindig zavarbaejtő alak volt, hirtelen megfordult és elindult.

– Hova mész? – kérdezte Alton.

– Hozom a savat.

– Savat? – A diák ügyesen leplezte rémületét, bár attól tartott, pontosan érti, mit akar csinálni Masoj.

– Az álcának tökéletesnek kell lennie – magyarázta a tanonc tárgyilagosan. – Használjuk ki a hálót, amíg tart, legalább nem fogsz mozgolódni.

– Nem – kezdett tiltakozni Alton, de Masoj már ott is volt mellette, arcán széles, sátáni mosollyal.

– Egy kicsit fájni fog, de utána sem lesz könnyű – ismerte el Masoj. – Nincs családod és nincs szövetségesed a Sorcere-ben, mert az Arcnélkülit minden más mester megvetette. – Felemelte a nyílpuskát, Alton szemének szegezte, és egy újabb mérgezett vesszőt helyezett rá. – Talán jobban szeretnéd a halált.

– Hozd azt a savat – nyüszítette Alton.

– Minek? – ingerkedett Masoj a nyílpuskát lóbálva. – Miért élnél, Alton DeVir?

– A bosszúért – vicsorogta böszen a diák. A hangjából sütő izzó gyűlölet még Masojt is meghátrálásra késztette. – Ezt még nem tanultad meg, de meg fogod tanulni, kölyök. Az életben semmi sem ad fontosabb célt, mint a bosszúvágy!

Masoj leengedte a nyílpuskát, és tisztelettel, majdhogynem félve pillantott a háló fogságában rekedt drow-ra. A Hu'nett tanonc mégsem fogta fel Alton kijelentésének súlyát mindaddig, amíg a diák, ezúttal mohó mosollyal, meg nem ismételte:

– Hozd azt a savat!

4.

Az Első Ház

Narbondel négy ciklusa – azaz négy nap – múltán egy kéken izzó korong siklott át a gombákkal szegélyezett köösvény fölött, mely a Do'Urden ház pókos kapujához vezetett. Az őrszemek a két külső torony ablakaiból és a házból figyelték, ahogy lassan lebeg három lábnyira a talaj felett. Pillanatokon belül az uralkodó családhoz is eljutott a híre.

– Mi lehet ez? – kérdezte Briza Zaknafeintől, amikor ő, a fegyvermester, Dinin és Maya összegyűltek az emeleti erkélyen.

– Valami megidézés? – találgatott Zak. – Nem tudhatjuk, amíg meg nem vizsgáljuk. – Kilépett a korlát mögül a semmibe, és lelibbent az udvarra. Briza intett Mayának, mire a legfiatalabb lány követte Zakot.

– A Baenre ház lobogóját viseli – kiáltott fel a fegyvermester, amikor közelebb ért. Ő és Maya kinyitották a kaput, mire a korong békésen berepült.

– Baenre – szólt hátra Briza a válla fölött, a folyosó felé, ahol Malice Anya és Rizzen várakozott.

– úgy tűnik, mintha kihallgatásra hívnának, Malice Anya – jegyezte meg Dinin idegesen.

Malice kilépett az erkélyre, férje engedelmesen követte.

– Tudnak a támadásunkról? – kérdezte Briza a néma kódnyelven. A Do'Urden ház minden tagja, nemesek és közrendűek egyaránt osztoztak e kellemetlen feltételezésben. Csak néhány napja pusztult el a DeVir ház, és máris hívás érkezik Menzoberranzan Első Nagyasszonyanyájától: ez aligha véletlen egybeesés.

– Minden ház tudja – felelte Malice fennhangon, aki nem hitt benne, hogy a némaság szükséges elővigyázatosság lenne saját házának falain belül. – Annyira nyomós lenne ellenünk a bizonyíték, hogy a kormányzótanács kénytelen akcióba lépni? – pillantott keményen Brizára, szeme hol a hőlátás vörösében, hol a normális fénynél látható mélyzöldben játszott. – Ez az a kérdés, amit fel kell tennünk magunknak. – Malice kilépett az erkély szélére, de Briza megfogta nehéz fekete köpenyének szélét, hogy visszatartsa.

– Csak nem akarsz odamenni? – kérdezte Briza.

Malice válasza zavarbaejtő volt.

– Dehogynem – felelte. – Baenre Anya nem hívatna ilyen nyíltan, ha ártani akarna nekem. Még az ő hatalma sem olyan nagy, hogy semmibe vehesse a város közvéleményét.

– Biztos vagy benne, hogy nem eshet bántódásod? – aggódott Rizzen. Ha Malice meghal, Briza veszi át a házat, és Rizzen nem hitte, hogy a legidősebb lány akármilyen hímet is megtűrne maga mellett. Még ha ez a kegyetlen nöstény akarna is férjet, Rizzen akkor sem óhajtotta vállani ezt a szerepet. Nem volt Briza apja, söt, fiatalabb is volt nála.

Világos, hogy a ház mostani első férfijének nagyon fontos volt Malice Anya további jó egészsége.

– Megható az aggodalmad – válaszolta Malice, aki pontosan ismerte férje valódi félelmeit. Kiszabadította magát Briza fogásából, lelépett az erkélyröl, és köpenyét kiterjesztve lassan leereszkedett. Briza rosszallóan megcsóválta a fejét, és intett Rizzennek, hogy kövesse őt a házba. Nem akarta, hogy a család ott álljon, kitéve barátságtalan szemek kereszttüzének.

– Kíséröre nincs szükséged? – kérdezte Zak, amint Malice felült a korongra.

– Kapok amúgy is, amint kiérek a területünkről – válaszolta Malice. – Baenre Anya nem kockáztatja meg, hogy bármilyen veszélynek tegyen ki, amíg Háza kezeiben vagyok.

– Ezt értem – biccentett Zak –, de a Do'Urden házból nem kell kísérö?

– Ha kellene, akkor két korong jött volna – mondta Malice, lezárva a kérdést. Lassan kezdte terhesnek érezni a többiek állandó aggódását.

Végül is ő a Nagyasszonyanya, a legerősebb, a legidősebb, a legbölcsebb, és nem szerette, ha mások ezt megkérdőjelezik. Aztán a koronghoz szólt:

– Hajtsd végre kijelölt feladatodat, végezzünk hamar!

Zak kis híján elkuncogta magát azon, milyen szavakat választott Malice.

– Malice Do'Urden Anya – jött egy varázshang a korongból –, Baenre Anya üdvözletét küldi. Rég voltál már nála beszélgetésen.

– Soha – jelezte Malice Zaknak. – Akkor hát vigyél a Baenre házba! – mondta utóbb a korongnak. – Nem kívánom azzal tölteni az időmet, hogy egy varázs-szájjal társalogjak! – Baenra Anya nyilván számított Malice türelmetlenségére, mert a korong szó nélkül kiröppent a Do'Urden udvarházból.

Zak becsukta utána a kaput, aztán jelt adott katonáinak. Malice ugyan nem akart nyílt kíséretet, de a Do'Urden kémhálózat titokban követni tudta a Baenre-korong minden mozdulatát, egészen a vezető Ház kapujáig.

Malice sejtése a kíséretet illetően helyesnek bizonyult. Alighogy kiértek a Do'Urden Házhoz vezető útra, a Baenre Ház húsz katonája – mind nő – lépett elő rejtekhelyéről az utca két oldalán. Azonnal védőalakzatot formáltak a vendég Nagyasszonyanya körül. Az alakzat minden szélső tagja fekete köpenyt viselt, a hátán bíbor pókalakkal – a főpapnők köpenyét.

– Baenre saját lányai – gondolta Malice, hiszen csak nemesek lányai érhették el ezt a rangot. Milyen körültekintően gondoskodott az Első Nagyasszonyanya Malice biztonságáról!

Rabszolgák és közrendűek rohantak egymást letaposva, hogy minél messszebbre elkerüljék a közeledő küldöttséget, amely a gombaliget felé haladt a város utcáin. Csak a Baenre ház katonái hordták nyíltan jelüket; Baenre Anyát senki sem akarta a legkevésbé sem megharagítani.

Malice hitetlenkedve forgatta a szemét, és hőn remélte, hogy ő is megismerheti ezt a hatalmat, mielőtt meghal.

Késöbb megint alkalma nyílt szemeit forgatni, amikor a csapat az Első Ház közelébe ért. A Baenre kastélyt húsz, magas, fenséges cseppköoszlop alkotta, amelyeket kecses, ívelt hidak és átjárók kötöttek össze. Mágia és varázsfény áradt az ezernyi különálló szobrocskából; száznyi, királyian díszes ruhájú ör masírozott föl-alá tökéletes alakzatban.

De még ennél is lenyűgözőbb volt a ház belseje, a Baenre kastély harminc kisebb sztalaktitja. A barlang mennyezetéről csüngtek alá, gyökerük elveszett a sötét magasságban. Némelyikük vége találkozott a felfelé nyúló sztalagmit-tűk csúcsával, míg mások szabadon függtek, mint hegyes lovagi lándzsák. Csigavonalban fölfelé kanyargó erkélyek ölelték körül őket, s csak úgy ragyogtak az áradó mágiától és a rafináltan megvilágított díszektől.

Mágia itatta át a kerítést is, amely a külső sztalagmitokat kapcsolta össze; a kúpok körbevették a házat, ezüstös fényű gyűrűt vonva kéken ragyogó aurája köré. Sokan úgy tudták, ez az erő egyenesen Lloth ajándéka.

Bármi, ami hozzáért Baenre kerítéséhez, akár a legélesebb drow fegyver is, egyszerűen odatapadt, amíg a Nagyasszonyanya úgy nem döntött, hogy elengedi.

Malice és kísérete egyenesen ennek a kerítésnek egy szimmetrikus, körkörös részéhez tartott, a két legmagasabb külső torony közé. Ahogy közeledtek, a kapu félregördült, elég széles rést nyitva ahhoz, hogy a karaván átjuthasson.

Malice csak ült, és igyekezett közönyösnek látszani.

Kíváncsi katonák figyelték érdeklődve a menetet, mely a Baenre Ház központi épülete, a bíborban izzó kápolna felé haladt. A közrendű katonák itt kiléptek az alakzatból, és csak a négy főpapnő kísérte tovább Malice Anyát.

A hatalmas ajtók mögött eléje táruló látvány nem okozott csalódást. Egy központi oltár uralta a termet, s egy padsor, amely kanyarogva futott a hatalmas csarnok fala mentén. Kétezer drow férhetett el itt kényelmesen. Szobrok és bálványok álltak mindenütt megszámlálhatatlan mennyiségben, csendes fekete izzásban. Magasan az oltár fölött a levegőben egy roppant, ragyogó képmás lebegett, egy fekete-vörös illúzió, ami lassan, de állandó jelleggel változtatta alakját: hol pókot formázott, hol pedig gyönyörű drow nőt.

– Fömágusom, Gomph munkája – magyarázta Baenre Anya az oltáron trónolva, joggal feltételezvén, hogy Malice-t – csakúgy, mint a Baenre kápolna minden más látogatóját – lenyűgözi a látvány. – Még a mágusoknak is megvan a maguk helye.

– Egészen addig, amíg el nem felejtik, hol az a hely – felelte Malice, lecsusszanva az immáron mozdulatlan korongról.

– Igaz – mondta Baenre Anya. – A hímek hajlamosak elbízni magukat, föleg a varázslók! Mégis, néha jó lenne, ha Gomph többet lenne mellettem mostanában. Tudod, őt nevezték ki Menzoberranzan Fömágusának, és állandóan a Narbondellel meg hasonlókkal foglalkozik.

Malice csak bólintott, és bölcsen tartotta a száját. Természetesen tudta, hogy Baenre fia a város fömágusa. Ez köztudott volt. Csakúgy, mint az, hogy Baenre lánya, Triel lett az Akadémia Nagyasszonyanya Mestere. Olyan megtisztelő cím volt ez Menzoberranzanban, amit csak egy önálló család nagyasszonyanyjának rangja előzött meg. Malice nem kételkedett benne, hogy Baenre Anya hamarosan bele is szövi ezt a tényt a társalgásba.

Mielőtt Malice az oltár lépcsöjére lépett volna, az árnyékból újabb kísérő termett mellette. Malice nyíltan összerezzent, amikor meglátta a teremtményt: egy illithid, volt az, másnéven agyfürkész. Körülbelül hat láb magas volt, egy teljes lábnyival nagyobb, mint Malice. A magasságkülönbséget jórészt a lény hatalmas feje okozta. A nyálkás csillogású fejszerv leginkább egy polipra emlékeztetett pupillátlan, tejfehér szemeivel.

Malice gyorsan összeszedte magát. Az agyfürkészek nem voltak ismeretlenek Menzoberranzanban, és a pletykák szerint egyikük összebarátkozott Baenre Anyával. Ezek a lények hiába voltak még a drow-nál is intelligensebbek és gonoszabbak, szinte mindig undort keltettek.

– Hívd csak Methilnek – mondta Baenre Anya. – Az igazi nevét nem tudom kiejteni. Jóbarát ő.

Mielőtt Malice válaszolhatott volna, Baenre Anya még hozzátette:

– Persze, Methil révén én előnyben vagyok veled szemben a beszélgetésünk során, te pedig nem vagy hozzászokva az illithidekhez. – Aztán, amikor Malice szája hitetlenkedve tátva maradt, Baenre Anya elbocsátotta a lényt.

– Te olvasol a gondolataimban – tiltakozott Malice. Kevesen tudtak úgy áthatolni egy főpapnő elméjének mentális védelmein, hogy belelássanak a gondolataiba; ez volt az egyik legnagyobb bűn is a drow társadalomban.

– Nem! – jelentette ki Baenre Anya. – Elnézésedet kérem, Malice Anya. Methil olvas a gondolatokban, a főpapnőkében is, méghozzá olyan könnyedén, mint ahogy mi halljuk a kimondott szavakat. Telepatikus úton beszél. Szavamra, nem is vettem észre, hogy még nem mondtad ki a gondolataidat.

Malice várt, amíg a lény kimegy a csarnokból, aztán elindult fölfelé az oltár lépcsöjén. Minden igyekezete ellenére sem tudta megállni, hogy időnként fel ne sandítson a változó pók-drow képre.

– Hogy mennek a dolgok a Do'Urden házban? – kérdezte Baenre Anya, udvarias érdeklődést színlelve.

– Elég jól – válaszolta Malice, akit ebben a pillanatban jobban lefoglalt ellenfele fürkészése, mint a válaszadás. Egyedül voltak az oltáron, bár nem volt kétséges, hogy tucatnyi pap rejtőzik a nagy csarnok árnyai mögött, figyelmesen követve az eseményeket.

Malice minden tudását bevetette, hogy elrejtse Baenre Anya iránti megvetését. Malice idős volt a maga majd' ötszáz évével, Baenre Anya viszont ösöreg. Egy egész évezred állt mögötte, pedig a drow ritkán érte meg a hetedik évszázadot, és szinte soha a nyolcadikat. Míg a drow-n általában nem látszott meg a kora – Malice ugyanolyan gyönyörű és borzongató maradt, mint a századik születésnapján – Baenre Anya hervadt és törődött volt. A szája körül húzódó ráncok pókhálószerűen futottak szét, és alig tudta nyitva tartani elnehezült szemhéját.

Ennek az asszonynak már halottnak kéne lennie, gondolta Malice, mégis él.

Baenre Anya, aki már így is túl volt életének rá kiszabott határán, terhes volt: csak pár hete lehetett hátra a szülésig.

Baenre Anya ebben is meghazudtolta a sötét elfek normáit. Már hússzor szült, kétszer annyiszor, mint bárki más Menzoberranzanban, és gyermekei közül tizenöt volt lány, egytől egyig főpapnők! Baenre gyermekei közül tíz magánál Malice-nél is idősebb volt!

– Hány katona felett rendelkezel most? – kérdezte Baenre anya, és közelebb hajolt, hogy ezzel is kimutassa érdeklődését.

– Háromszáz felett – válaszolta Malice.

– ó – tűnődött ajkát dörzsölgetve a ráncos, vén drow. – Én háromszázötvenről hallottam.

Malice akarata ellenére elfintorodott. Baenre játszik vele: azokra a katonákra utal, akiket a DeVir házból szerzett.

– Háromszázan vannak – mondta megint Malice.

– Hát jó – mondta Baenre hátradőlve.

– A Baenre háznak ezer van? – kérdezte Malice, csak azért, hogy egyenrangú partner legyen a társalgásban.

– Annyi, már évek óta.

Malice újra elcsodálkozott, hogyan élhet még mindig ez a vén öskövület. Lányai közül nyilván több is pályázik az anyja helyére. Miért nem fognak össze, és teszik el láb alól a vénséget? Miért nem törtek ki és alapították meg saját házukat, mint általában a nemesi leányok, akik elérték ötszázadik évüket? Miért éltek Baenre Anya uralma alatt, amikor gyerekeik így még csak nemesek sem lesznek, csak egyszerű közrendűek?

– Hallottál a DeVir Ház szomorú sorsáról? – kérdezte Baenre Anya egyenesen, amikor őt is éppen annyira kezdte fárasztani a bevezető üres fecsegés, mint ellenfelét.

– Melyik Házéról? – kérdezte Malice hangsúllyal a hangjában. Menzoberranzanban már nem volt DeVir nevű Ház. Drow fogalmak szerint már nem létezett, mintha soha nem is lett volna.

Baenre Anya felkacagott.

– Hát persze – mondta –, most már a Kilencedik Ház Nagyasszonyanyja vagy. Nagy dicsöség ez.

Malice bólintott.

– De nem akkora dicsöség, mint a Nyolcadik Ház nagyaszonyának lenni.

– Valóban – ismerte el Baenre –, de a kilencediket már csak egyetlen hely választja el a kormányzótanácsosi széktől.

– Az lenne csak az igazi dicsöség – felelte Malice. Kezdte látni, hogy Baenre nem egyszerűen játszik vele, de egyszersmind gratulál is neki, és további sikerekre bíztatja. Erre a gondolatra Malice felvidult. Baenre a Pókkirálynő legteljesebb kegyeit élvezi. Ha ő elégedett a Do'Urden ház előretörésével, akkor Lloth is az.

– Nem akkora öröm ez, mint hiszed – mondta Baenre. – Csak fecsegő öregasszonyok gyülekezete vagyunk, akik időnként összejönnek, hogy olyasmibe ártsák magukat, ami nem is az ő dolguk.

– A város elismeri uralmatokat.

– Hát van más választása? – nevetett Baenre. – Mégis jobb, ha a drow ügyek az önálló Házak anyáinak kezében vannak. Lloth nem támogatna egy olyan tanácsot, amely akár csak távolról is a totális hatalom érzetét keltené. Nem gondolod, hogy a Baenre ház már régen meghódíthatta volna egész Menzoberranzant, ha ez lett volna a Pókkirálynő akarata?

Malice büszkén kiegyenesedett székében erre az kihívó hangra.

– Persze nem most – magyarázta Baenre Anya. – Manapság már túl nagy ez a város az ilyen akciókhoz. De régen, még a te születésed előtt a Baenre háznak nem okozott volna gondot egy ilyen hódítás. ám ez nem így megy nálunk. Lloth a változatosságot kedveli. Annak örül, ha a házak egymással kiegyenlített viszonyban állnak, s alkalmasint készek egymás oldalán harcolni, ha a közérdek úgy kívánja. – Egy pillanatra elhallgatott, mosoly telepedett ráncos ajkára. – És készek lecsapni mindenkire, aki kiesik a kegyeiből.

újabb közvetlen utalás a DeVir Házra, jegyezte meg Malice, ezúttal egyértelműen utalva a Pókkirálynő elégedettségére. Malice engedett dühös tartásából, és a beszélgetés további részét – két teljes órát – már egészen kellemesnek találta.

Mégis, amikor megint a korongon ült, és kiröppent a házból, el Menzoberranzan legnagyobb és legerősebb házai mellett, Malice nem mosolygott. A hatalom ilyen leplezetlen kinyilvánítása láttán minduntalan eszébe ötlött, hogy Baenre Anya hívásának kettős célja volt: egyrészt az, hogy titokban és burkolt formában megdicsérje a tökéletes munka miatt, másrészt viszont az, hogy figyelmeztesse, ne legyen túl mohó.

5.

A szoktatás

Vierna öt hosszú éven át szinte minden éber pillanatát a gyermek, Drizzt nevelésének szentelte. A drow társadalomban ez az időszak nem annyira a gondozás, mint inkább a kiképzés ideje volt. A gyermeknek meg kellett tanulnia az alapvető mozdulatokat és nyelvi elemeket, csakúgy mint bármelyik más értelmes faj kicsinyeinek, de mint drow elfnek, el kellett sajátítania azokat az alapvető elveket, amelyek összetartották a kaotikus társadalmat.

Drizzt esetében – mint minden fiúgyereknél – Vierna órákat töltött el azzal, hogy emlékeztesse rá: alacsonyabbrendű a drow nőknél. Mivel Drizzt életének szinte minden percét a családi kápolnában töltötte, nem is találkozott hímekkel, csak a közös imák alkalmával. Még akkor is, amikor az egész háznép összegyűlt a ceremóniára, Drizzt csak némán állt Vierna mellett, tekintetét engedelmesen a padlóra szegezve.

Amikor Drizzt már elég idős lett ahhoz, hogy parancsokat teljesítsen, Vierna terhei valamelyest csökkentek. Sok órát töltött el azonban igy is öccse oktatásával – éppen a néma kódnyelv arc-, kéz- és testmozdulatait tanulták. De gyakran csak a kupolás kápolna kitakarításának végeérhetetlen feladatát bízta Drizztre. A terem alig volt ötödakkora, mint a Baenre kápolna, de így is be tudta fogadni a Do'Urden ház összes sötét elfjét úgy, hogy még üresen is maradt vagy száz szék.

Nem is olyan rossz szoktató anyának lenni, gondolta Vierna, de még mindig nem bánta volna, ha több időt szentelhet a tanulmányainak.

Ha Malice Anya Mayát jelölte volna a gyerek mellé, Vierna már főpapnő lehetne. Viernának még öt éve volt hátra Drizzt nevelésével – lehet, hogy Maya előtte szerzi meg a főpapnőséget!

De aztán elvetette ezt a lehetőséget. Nem engedheti meg magának, hogy ilyen problémákon rágódjék. Pár év múlva letudja szoktató anyai kötelességét. A tizedik születésnapján Drizzt lesz a család kijelölt herceg-apródja, és egyformán szolgálja az egész háznépet. Ha Drizzt nevelésében kifejtett munkája elnyeri Malice Anya tetszését, akkor megkapja a jutalmát.

– A falat is – parancsolta Vierna. – Tisztítsd le azt a szobrot – mutatott egy meztelen drow nőt ábrázoló, húsz láb magas szoborra. Az ifjú Drizzt kétségbeesetten nézett föl. Képtelenség, hogy felmásszon a szoborra, gondosan letisztítsa, és közben még kapaszkodjon is. A fiú tudta, milyen ára van az engedetlenségnek, ezért – bár némileg habozva – felnyúlt, hogy megkeresse az első kapaszkodót.

– Ne így! – szidta Vierna.

– Hát hogyan? – merészelt visszakérdezni Drizzt, mert fogalma sem volt róla, mire céloz a nővére.

– Akard, hogy följussál – magyarázta Vierna.

Drizzt arcocskája értetlenséget tükrözött.

– A Do'Urden ház nemese vagy! – kiáltott rá Vierna. – Legalábbis, egy napon majd kiérdemled ezt a megkülönbözetést. Erszényedben ott hordod a ház jelét, amely erős varázserővel bír! – Vierna még mindig nem volt biztos benne, hogy Drizzt elég érett-e már efféle feladatokra: a levitáció a drow-képességek közül az egyik legnehezebb volt, nyilvánvalóan bonyolultabb, mint a varázsfény vagy a sötétség-gömb megalkotása. A Do'Urden embléma felerősítette az adott fokozta, a mágiát, mely rendszerint akkor bukkant felszínre, amikor a drow-elf elérte a megfelelő érettségét. Amíg a legtöbb drow nemes egy nap csak egyszer-kétszer tudott a levegőbe emelkedni vagy mágikus energiákat megidézni, a Do'Urden ház nemesei amulettjük segítségével többször is megtehették ezt.

Normális esetben Vierna sohasem próbálkozott volna ilyesmivel egy tízévesnél fiatalabb fiúgyereknél, de Drizzt olyan meglepő képességeket árult el az elmúlt évek során, hogy Vierna veszélytelennek ítélte a kísérletet.

– Csak állj oda a szobor elé – rendelkezett Vierna –, és akard, hogy fölemelkedj!

Drizzt felnézett a nöalakra, aztán beállt egyvonalba a szobor szögletes, szép arcával, és ujjasa gallérjára helyezte a kezét, így próbált ráhangolódni az amulettre. Már korábban is érezte, hogy a mágikus érme valamiféle hatalommal bír, de ez csak amolyan suta megérzés volt, egy gyerek ösztöne. Most, hogy sejtése megerősítést nyert, tisztán érezte a varázsos energia vibrálását.

Néhány mély, egyenletes levegővétel megtisztította az ifjú drow elméjét a zavaró gondolatoktól. Kizárta magából a terem összes többi részének látványát: csak a szobrot látta, a célt. Érezte, hogy teste könnyebbé válik, sarka elszakad a padlótól. Lábujjhegyen állt, de nem érezte a súlyt. Diadalmas mosolyt villantott Viernára... aztán fenékre esett.

– Ostoba hím! – dorgálta Vierna. – Próbáld újra! Ha kell, akár ezerszer is! – Az övén lógó kígyókorbácsért nyúlt. – Ha elrontod...

Drizzt némán átkozta magát. Saját szeleburdisága okozta a varázslat meghiúsulását. De érezte, most már meg tudja csinálni, nem félt, hogy verésre kerül sor. Ismét a szoborra koncentrált, és hagyta, hogy a mágikus erő felgyűljön testében.

Vierna is tudta, hogy Drizztnek végül sikerülni fog. A gyerek elméje fürge volt, olyan éles, amilyet Vierna nemigen látott még; még a Do'Urden ház nöi között sem. De a fiú ugyanakkor makacs is volt: nem fogja hagyni, hogy a mágia kifogjon rajta. Vierna tudta, hogy ha kell, addig fog ott állni a szobor előtt, amíg össze nem esik az éhségtől.

Vierna figyelte, miként verekszi át magát a kudarcok és kis sikerek során, míg a végén majdnem tízlábnyi magasból sikerült lezuhannia.

Vierna összerezzent: nem tudta, nem történt-e komoly baja a gyereknek.

De Drizzt – bármilyen súlyosan sérült is meg – egyetlen jajszó nélkül állt vissza a helyére, és kezdte előről a koncentrálást.

– Még kicsi ehhez – hangzott fel a megjegyzés Vierna háta mögül. Briza volt az, arcán a szokásos fenyegető, mogorva kifejezéssel.

– Lehet – felelte Vierna. – De nem tudhatjuk biztosan, amíg meg nem próbálja.

– Ha kudarcot vall, korbácsold meg – javasolta Briza, előhúzva gonosz, hatfejű fegyverét. Szeretetteljes pillantást vetett a korbácsra – mint egy kedves háziállatra –, és hagyta, hogy az egyik kígyó rátekeredjen a nyakára. – Kell valami ösztönzés.

– Rakd el azt a korbácsot – torkollta le Vierna. – Drizzt az én gondjaimra van bízva, nincs szükségem a segítségedre!

– Válogasd meg a szavaidat, ha egy főpapnővel beszélsz! – figyelmeztette Briza, mire az összes kígyófej fenyegetően Vierna felé fordult.

– Malice Anya sem fogja azokat megválogatni, ha meghallja, hogy beleavatkozol a dolgomba – vágott vissza fürgén Vierna.

Malice Anya nevének említésére Briza azonnal elrakta korbácsát.

– Méghogy a dolgodba – mondta megvetően. – Túlságosan engedékeny vagy. A kis hímeket büntetni kell: meg kell tanulniuk, hol a helyük. – Aztán eszébe jutott, hogy Vierna fenyegetése milyen következményekkel járhat, ezért távozott.

Vierna hagyta, hogy Brizáé legyen az utolsó szó. Aztán visszafordult Drizzthez, aki még mindig a szoborra próbált feljutni.

– Elég lesz! – jelentette ki, látva, hogy a gyerek kezd fáradni: már alig tudta felemelni a lábát.

– Megcsinálom! – vágott vissza Drizzt.

Viernának tetszett ez az eltökéltség, a válasz hangneme viszont nem.

Talán mégis van valami igazság Briza szavaiban. Vierna előhúzta a kígyófejes korbácsot az övéből. Egy kis ösztönzés sosem árt.

Vierna másnap is ott ült a kápolnában, és figyelte a keményen dolgozó Drizztet, aki a meztelen nöalakot fényesítette. Aznap már első próbálkozásra húszlábnyi magasba tudott emelkedni.

Vierna nem tudta elnyomni magában a csalódottságot, amikor Drizzt nem fordult vissza, hogy diadalmasan rámosolyogjon. Most ott lebegett a levegőben, és a keze úgy járt a kefével, mint a motolla. De Vierna mindennél élesebben az égő csíkokat látta öccse hátán, „ösztönző” beszélgetésük tanúbizonyságait. A vörösön túli spektrumban a korbácsnyomok éles hőcsíkokként rajzolódtak ki, ahol a bőr lefoszlott a húsról.

Vierna átlátta a gyerekek verésének hasznosságát, különösen a fiúgyerekekét. Kevés drow hím mert valaha is fegyvert emelni egy drow nöre, akkor is csak egy másik nő parancsára.

– Vajon mit vesztünk? – tűnődött Vierna fennhangon. – Mivé lehetne egy ilyen, mint ez a Drizzt?

Amikor észrevette, hogy hangosan gondolkodik, Vierna sürgösen kisöpörte elméjéből ezeket a szentségtörő gondolatokat. Hiszen ő Llothnak, a Könyörtelennek a főpapnője akar lenni. Az ilyen gondolatok nem illenek az ő pozíciójának szabályaihoz. Dühös pillantást vetett öccsére, bűntudatát haraggal vezetve le, és újra elővette a gonosz fenyítőeszközt.

Ma újra meg kell korbácsolnia Drizztet azokért a szentségtörő gondolatokért, amelyeket felkeltett benne.

Kapcsolatuk második öt éve alatt Drizzt megtanulta a drow társadalom életének alapvető szabályait, a kápolna hatalmas csarnokának állandó takarítása közben. A nönemű drow-k felsöbbrendűsége mellett (ezt a leckét mindig korbácsütések nyomatékosították) a legfontosabb tudnivalók a felszíni elfekre, a tündékre vonatkoztak. Gonosz birodalmak gyakran szították esztelen gyűlöletet mondvacsinált ellenségek iránt, és ez alól a drow sem volt kivétel. A kis drow-kat, mihelyst megértették a kimondott szót, arra tanították, hogy minden bajukért a felszíni elfeket okolják.

Így hát valahányszor Vierna korbácsa lecsapott Drizzt hátára, a gyerek egy tünde halálát kívánta. A kondícionált gyűlölet ritkán ésszerű.

2. RÉSZ

A FEGYVERMESTER

Üres órák, üres napok.

Rájöttem, hogy életem első szakaszából, arról az első tizenhat évröl, amikor szolgaként robotoltam, alig maradt emlékem. A percek beleolvadtak az órákba, az órák a napokba, és így tovább, amíg az egész időszak egyetlen hosszú, sivár pillanattá zsugorodott. Sokszor sikerült kiszöknöm a Do'Urden ház erkélyére, hogy lepillanthassak Menzoberranzan bűvös fényeire. Titkos útjaimon mindig lenyűgözött a Narbondel, az időjelző oszlop egyre terjedő, aztán lassan elhaló izzása.

Visszatekintve azokra a hosszú órákra, amikor az oszlopban föl- és lekúszó mágikus tüzet figyeltem, magam is meglepődöm korai életem ürességén.

Tisztán emlékszem az izgalomra, a remegő várakozásra, amit minden alkalommal éreztem, amikor kimentem a házból és alkalmas helyre álltam, hogy jól láthassam az oszlopot. Milyen egyszerű öröm volt ez, mégis milyen teljes az életem többi részéhez képest.

Valahányszor korbács suhogását hallom – bár inkább érzés ez, semmint valódi emlék – borzongás fut végig a gerincemen. A lélegzetelállító fájdalom, aztán a borzongató zsibbadás, amit ezek a kígyófejű fegyverek okoznak, nem olyan érzés, amit bárki is egyhamar el tudna felejteni. A bőröd alá marnak, és mágikus energiahullámokat lövellnek a testedbe, amitől teherbíróképességük végső határáig megfeszülnek és összerándulnak az izmaid.

Én még így is szerencsésebb voltam, mint az átlag. Vierna nővérem már éppen a főpapnővé válás küszöbén állt, amikor a gondjaira bíztak, s életének abban a szakaszában volt, amikor energiái jócskán meghaladták ezt a feladatot. Talán több lényeges dolog is történt a vele eltöltött első tizenhat év alatt, mint amire vissza tudok emlékezni. Viernában sosem láttam anyánk átható gonoszságát – hogy Brizáéról már ne is beszéljek. Talán voltak jó pillanatok is ott, a kápolna magányában; meglehet, hogy Vierna gyengédebb oldalát is megmutatta gyermek öccsének.

De az is lehet, hogy nem. Bár Viernára úgy gondolok, mint legkedvesebb nővéremre, szavai éppen úgy csöpögtek Lloth mérgétől, mint Menzoberranzan bármelyik papjának. Valószínűtlennek látszik, hogy kockára tette volna főpapnői ambícióit egy gyermek, föleg egy fiúgyermek miatt.

Hogy volt-e valami örömöm azokban az években, és vajon azt csak Menzoberranzan állandóan fenyegető gonoszsága törölte-e ki belőlem, avagy életemnek ez az első szakasza fájdalmasabb volt-e a többinél – olyan fájdalmas, hogy az agyam még az emlékét is elfojtja –, nem tudhatom.

Minden erőfeszítésem ellenére sem tudok visszaemlékezni rá...

Az utána következő hat év frissebben él az emlékeimben, mégis, a legélesebb kép, amit a Malice Anya udvarában eltöltött szolgaévekről őrzök – a házon kívüli titkos kirándulások mellett – a saját lábam képe.

Egy herceg-apródnak sohasem szabad felnéznie.

Drizzt Do'Urden

6.

Kétkezes

Drizzt azonnal ugrott, amikor anyja hívatta, nem óhajtotta megtapasztalni Briza korbácsának noszogatását. Milyen gyakran is érezte bőrén e rettegett fegyver marását! De Drizztben nyoma sem volt bosszúvágynak gonosz nővére iránt. A rengeteg kondicionálás, amit belévertek, olyannyira elrettentették őt attól, hogy megüsse Brizát – vagy akármilyen más nőt –, hogy meg sem fordult a fejében ilyen gondolat.

– Tudod, miért nevezetes ez a nap? – kérdezte tőle Malice, amikor odaért a nagy trónushoz a kápolna előcsarnokában.

– Nem, Nagyasszonyanya – válaszolta Drizzt, szemeit önkéntelenül a földre sütve. Lemondó sóhaj készült feltörni belőle, amikor pillantása saját lába unalomig ismert látványára esett. Az élet egészen biztosan több, mint szürke köpadló és tíz lábujj, gondolta.

Egyik lábát óvatosan kihúzta a cipőjéböl, és rajzolni kezdett vele a köpadlóra. Teste melege színes nyomokat hagyott a vörösön túli tartományban és Drizzt elég ügyes és gyors volt ahhoz, hogy egész rajzokat fejezzen be, mielőtt az első vonalak teljesen elhalványultak volna.

– Tizenhat éves vagy – mondta Malice Anya. – Tizenhat éve szívod Menzoberranzan levegőjét. Életed egy fontos szakasza zárul le most.

Drizzt nem reagált, mert semmi fontosat vagy érdekeset nem jelentett számára ez a bejelentés. Élete nem állt másból, mint rutinszerűen ismételődő cselekvések állandó folyamatából. Egy nap, vagy tizenhat év, mit számít? Ha anyja fontosnak ítéli mindazokat a dolgokat, amelyeken eddig átesett, akkor rossz arra gondolni, mit tartogathatnak a következő évtizedek, tűnődött borzongva Drizzt.

Már majdnem befejezte rajzát, amely egy gömbölyűvállú drow-t – Brizát – ábrázolt, akit fenéken harap egy óriási vipera.

– Nézz rám – parancsolta Malice Anya.

Drizzt kétségbeesett. Valamikor természetes késztetést érzett, hogy ránézzen arra, akivel beszél, de Briza kemény munkával kiverte belőle ezt az ösztönt. A herceg-apródok helye a szolgálat, szemük legfeljebb a padlón csúszó alantas lényekre pillanthat – kivéve persze a pókokat. Drizztnek minden alkalommal el kellett fordítania a tekintetét, valahányszor egy ilyen nyolclábú alakot pillantott meg. A pókok túl jók voltak egy herceg-apród szemének.

– Nézz rám – ismételte meg Malice Anya, hangjában árnyalatnyi türelmetlenséggel. Drizzt korábban látta már kitöréseit, a harag vad megnyilvánulásait, amelyek elsöpörtek mindent, ami az útjukba került. Még a nem kevésbé gonosz, gögös Briza is lapított, amikor a Nagyasszonyanya haragra gerjedt.

Drizzt kényszerítette magát, hogy fölemelje tekintetét, végigpásztázta anyja fekete köpenyét, amelynek pók-díszeiből meg tudta ítélni, milyen magasra ért a pillantása. Minden egyes pillanatban várta, mikor csapják fejbe vagy vágnak végig a hátán – Briza ott állt mögötte, türelmetlenül játszadozva korbácsával.

Aztán meglátta öt, a hatalmas Malice Do'Urden Anyát, akinek szeme a hőlátás vörösében izzott, arca viszont hideg fehér volt, nem haragosan fénylő. Drizzt izmai megfeszültek, még mindig a büntető csapást várta.

– Herceg-apródi szolgálatod véget ért – közölte vele Malice Anya. – Mostantól a Do'Urden ház második fia vagy, minden...

Drizzt tekintete önkéntelenül visszarebbent a padlóra.

– Nézz rám! – rivallt rá az anyja, hirtelen haraggal.

Drizzt rémülten kapta vissza tekintetét az arcra, amely most már vörösen lángolt. Látómezejének szélén látta Malice lendülő kezének mozgó hőfoltját, és elég meggondolatlan volt ahhoz, hogy megpróbáljon kitérni az ütés elől. Aztán hirtelen a padlón találta magát,ara csak úgy sajgott a hatalmas pofontól.

De még esés közben is volt annyira éber és bölcs, hogy tekintetét szilárdan Malice Anyára szegezze.

– Többé nem vagy szolga! – dörögte a Nagyasszonyanya. – Ha továbbra is így viselkedsz, szégyenbe hozod a családunkat! – Torkon ragadta Drizztet, és durván talpra rántotta.

– Ha pedig szégyent hozol a Do'Urden házra – sziszegte a fiú arcába, közvetlen közelről – akkor tűvel szurkálom meg azt a bíborszínű szemedet!

Drizztnek a szeme sem rebbent. Az alatt a hat év alatt, amíg Vierna nevelte őt és a család szolgálatába állította, épp eléggé megismerte Malice Anyát ahhoz, hogy megértse a fenyegetés minden rafinált hátsó jelentését. Bár Malice az anyja volt – ki tudja, mennyit ér ez –, Drizztnek mégsem volt szemernyi kétsége sem afelől, hogy nagyon is szívesen szúrna tűket a szemébe.

– Más, mint a többi – mondta Vierna –, és nem csak a szeme miatt.

– Akkor miért? – kérdezte Zaknafein, egyszerű szakmai érdeklődésnek álcázva kíváncsiságát. Zak mindig jobban kedvelte Viernát a többieknél, de most, hogy főpapnő lett belőle, túlságosan önzővé vált.

Vierna meglassította lépteit amint a kápolna előcsarnokának ajtaja már feltűnt előttük.

– Nehéz ezt megmagyarázni – sóhajtott. – Drizzt a legintelligensebb valamennyi fiúgyerek között, akit ismerek. Már öt évesen lebegett. Mégis, amikor herceg-apród lett, hetekig tartó büntetéssel lehetett csak rászorítani, hogy ne emelje fel a tekintetét a padlóról, mintha ez az egyszerű feladat ellentétben állna a saját felfogásával. Ez természetellenes!

Zaknafein megállt, és hagyta, hogy Vierna továbbmenjen.

– Természetellenes? – suttogta magában, Vierna megjegyzésén tűnődve. Igen, az ilyesmi talán szokatlan egy drow esetében, de éppen ez az, amit Zaknafein elvárt – és remélt – egy, a saját ágyékából fogant gyermektől.

Vierna után indult a kivilágítatlan előcsarnokba. Malice, mint mindig, trónusán ült a pókbálvány fejénél, de minden más széket a fal mellé toltak – pedig az egész család jelen volt. Ez hivatalos összejövetel lesz, gondolta Zak, ha csak a nagyasszonyt illeti meg az ülés kényelme.

– Malice Anya – kezdte Vierna a lehető legtiszteletteljesebb hangon –, itt van Zaknafein, ahogy parancsoltad.

Zak kilépett Vierna mellé, és udvariasan viszonozta a Nagyasszonyanya biccentését, noha jobban érdekelte a legifjabb Do'Urden, aki derékig meztelenül állt Malice mellett.

A nagyasszony felemelte kezét, hogy elhallgattassa az egybegyűlteket, aztán intett Brizának, aki a ház piwafwiját tartotta a kezében.

Drizzt gyermekarcán elragadtatott kifejezés ragyogott fel, amikor Briza a megfelelő varázsigéket kántálva a vállára terítette a mágikus, fekete alapon vörös és bíbor csíkos köpenyt.

– Üdvözöllek, Zaknafein Do'Urden – szólt szívből Drizzt döbbent pillantásokat váltva ki a jelenlévőkből. Malice Anya nem adott neki engedélyt a megszólalásra, Drizzt még csak nem is kérte a jóváhagyását! – Drizzt vagyok, a Do'Urden ház második fia, többé nem herceg-apród. Most már rád nézhetek – úgy értem, a szemedbe, és nem a csizmádra. Anyám mondta! – Drizzt arcáról lehervadt a mosoly, amikor fölnézve Malice Anya haragtól lángoló szemébe pillantott.

Vierna kövé dermedve állt. Elképedve, kerekre nyílt szemmel nézte a fiút.

Zak maga is meglepődött, de másképpen. Szájához emelte a kezét, hogy összecsippentse mosolyra nyíló ajkait, mert a mosolyt csak egy lépés választotta volna el a rekeszizom-fájdító nevetés rohamától. Zak nem emlékezett, mikor látta utoljára ilyen tüzesnek a nagyasszony arcát.

Briza szokásos helyén, anyja mögött állt, és zavartan babrált korbácsával, mert annyira elképedt öccse viselkedésén, hogy hirtelen nem tudta, mit is tegyen. Ilyen még nem fordult elő. Zak tudta, hogy Malice legidősebb lánya ritkán habozik, ha büntetésről van szó.

A Nagyasszonyanya mellett, bölcsen egy lépés távolságot tartva, ott állt Drizzt, immár némán, alsó ajkát beharapva. De Zak látta, hogy az ifjú drow szemében továbbra is ott bujkál a nevetés. Drizzt közvetlensége és tiszteletlensége tehát több volt öntudatlan nyelvbotlásnál, vagy ártatlan tapasztalatlanságnál.

A fegyvermester nagyot lépett előre, hogy elterelje a Nagyasszonyanya figyelmét Drizztről.

– Te vagy hát a második fiú? – kérdezte színlelt megdöbbenéssel, részint Drizzt büszkeségét táplálandó, részint pedig, hogy kiengesztelje Malice-t és elvonja a figyelmét. – Akkor itt az ideje, hogy gyakorolni kezdj.

Malice hagyta, hogy haragja elpárologjon, ami ritka esemény volt.

– Tőled csak az alapokat fogja megtanulni, Zaknafein. Ha Drizzt Nalfein helyére akar lépni, akkor a Sorcere Akadémiáján a helye. Így a felkészítés legnagyobb terhei Rizzenre, és csekélyke varázstudására hárulnak majd.

– Olyan biztos vagy benne, hogy a mágia neki való? – kérdezte gyorsan Zak.

– Értelmesnek látszik – felelte Malice, majd dühös pillantást vetett Drizztre. – Legalábbis általában. Vierna arról számolt be, hogy jelentős előrehaladást tett veleszületett erőinek irányításában. Házunknak amúgy is új mágusra van szüksége. – Malice arca megrándult, amikor arra gondolt, hogyan büszkélkedett Baenre a fiával, a város fömágusával. Tizenhat év telt el Malice és az Első Nagyasszonyanya találkozása óta, Malice mégis a legapróbb részletekig emlékezettvissza mindenre. A mágia a megfelelő pálya – mondta.

Zak egy lapos érmét vett elő erszényéböl, felpöccintette, aztán a levegőben elkapta.

– Láthatnánk valamit? – kérdezte.

– Ahogy óhajtod – egyezett bele Malice anya, akit egyáltalán nem lepett meg, hogy Zak szeretné, ha neki lenne igaza. A fegyvermester nem sokra tartotta a varázstudományt, jobban bízott a kardjában, mint holmi villámfakasztó varázsbotban.

Zak odaállt Drizzt elé, és átadta neki az érmét.

– Pöcköld fel!

Drizzt vállat vont; azon tűnődött, vajon mit is akart jelenteni az anyja és Zak között lejátszódó rövid beszélgetés. Mindeddig soha nem hallott arról, hogy bármilyen pályát is terveznének számára, és nem ismerte a Sorcere-t sem. Beleegyező vállrándítással ráhelyezte az érmét behajlított mutatóujjára. Hüvelykujjával fölpattintotta a levegőbe, aztán könnyedén elkapta. Utána zavart arccal visszanyújtotta Zaknak – nem tudta, mi olyan fontos egy ilyen könnyű kis mutatványban.

Ahelyett, hogy elvette volna az érmét, a fegyvermester megint a nyakában lógó erszénybe nyúlt, és egy újabbat vett elő.

– Most próbáld mind a két kezeddel! – mondta Drizztnek.

A fiú megint rántott egyet a vállán, aztán egyetlen könnyed mozdulattal felpöccintette az érméket, és elkapta őket.

Zak Malice Anyára nézett. Ezt minden drow meg tudta csinálni, de az a könnyedség, amivel Drizzt elkapta az érméket, szemet gyönyörködtető volt. Tekintetét titokban Malice Anyán tartva, Zak újabb két érmét szedett elő.

– Most kettőt-kettőt tegyél mind a két kezedre, és úgy dobd fel! – utasította a fiút.

A négy érme felröppent, majd biztonságosan Drizzt kezében fejezte be útját. Drizztnek egyetlen testrésze sem mozdult, a karján kívül.

– Kétkezes – mondta Zak Malice-nek. – Harcos alkat. A Melee-Magtherében a helye.

– Ezt a varázslók is meg tudják csinálni – torkollta le Malice, akinek nem tetszett a kellemetlenkedő fegyvermester arcára kiülő elégedettség. Zak valamikor Malice hivatalos férje volt, azután pedig gyakorta a szeretője. Ügyessége és rátermettsége nem csak a fegyverforgatásban nyilvánult meg. De az örömök mellett, amit Zaknafein Malice-nek nyújtott, az érzéki képességek mellett, amelyek miatt Malice több tucatszor kímélte már meg Zak életét, a fegyvermester rengeteg fejfájást is okozott neki. Ő volt a legjobb harc-mester Menzoberranzanban, ezt a tényt sem lehetett figyelmen kívül hagyni, de az a semmibevétel, söt, megvetés, amit a Pókkirálynő iránt tanúsított, nem egyszer kellemetlen helyzetbe hozta a Do'Urden házat.

Zak újabb két érmét adott Drizztnek, aki most már élvezte a játékot. Mind a hatot feldobta a magasba, és mind a hat előírásszerűen visszaérkezett a kezébe.

– Kétkezes – mondta Zak, ezúttal még nyomatékosabban. Malice Anya intett, hogy folytassa. Még ő sem tudta kivonni magát legfiatalabb gyermeke lenyűgöző ügyességének hatása alól.

– Meg tudod csinálni még egyszer? – kérdezte Zak a fiút.

Két kezét egymástól függetlenül mozgatva, Drizzt pillanatok alatt feltornyozta a három-három érmét mutatóujjaira. Zak nem hagyta, hogy felpöccintse őket, négy másik érmét vett elő, és azokat is Drizzt kezére tette. A fiú most már mindkét mutatóujján öt érmét egyensúlyozott. Zak egy pillanatra megállt, hogy megfigyelje az ifjú drow összpontosítását (és hogy a kezét még egy kicsit az érmék fölött tartsa, ezáltal elegendő meleget adjon át nekik ahhoz, hogy Drizzt jól lássa őket).

– Kapd el mindet, második fiú! – mondta halálos komolyan. – Kapd el mindet, különben a Sorcere-ben találod magad, a mágusok iskolájában! Te pedig nem vagy közéjük való!

Drizzt csak halványan kapisgálta, miről beszél Zak, de a fegyvermester komoly és nyomatékos hangjából érezte, hogy fontos dologról lehet szó.

Mélyet lélegzett, hogy erőt öntsön magába, aztán felpöccintette az érméket. Egyenként, külön érzékelte mindegyik darabot.

Az első kettő simán visszahullott, de a többi szabálytalan villanásaiból Drizzt látta, hogy azok nem fognak egyenesen leesni.

Nem maradhatott tovább mozdulatlan: megpördült önnön tengelye körül, miközben keze követhetetlen gyorsasággal cikázott. Aztán hirtelen megállt Zak előtt, mint a cövek. Kezei ökölbezárva pihentek az oldalánál, miközben arcára komor kifejezés költözött.

Zak és Malice összenéztek: egyikük sem volt biztos benne, mi történt.

Drizzt Zak felé emelte összezárt ökleit, aztán lassan kinyitotta.

Önelégült mosoly terült szét gyerekarcán.

Öt-öt érme volt mindkét kezében.

Zak némán, elismerően füttyentett. Neki, a ház fegyvermesterének is csak tucatnyi próbálkozásból szokott sikerülni ez a tízérmés mutatvány.

Odament Malice Anyához.

– Kétkezes – szögezte le, immáron harmadszor. – Harcos. Nekem pedig nincs több érmém.

– Vajon mennyivel tudná még megcsinálni? – lehelte Malice, akarata ellenére lenyűgözve.

– Mennyit tudnánk még fölrakni a kezére? – vágott vissza Zak diadalmas mosollyal.

Malice Anya hangosan felnevetett, és megrázta a fejét. Ő azt akarta, hogy Drizzt Nalfein helyére lépjen a házban, de makacs fegyvermestere most is, mint mindig, keresztülhúzta terveit.

– Nos, legyen, Zaknafein – ismerte be vereségét. – A második fiúból harcos lesz.

Zak bólintott, és visszament Drizzthez.

– Egy nap talán a Do'Urden ház fegyvermestere válik belőle – tette hozzá Malice, Zak háta mögött. A férfi erre megtorpant, és a válla fölött visszanézett a nagyasszonyra.

– Egy ilyentől – szorította meg Malice szokásos kegyetlenségével Drizzt karját – aligha várhatunk ennél kevesebbet.

Rizzen, a jelenlegi férj kényelmetlenül feszengeni kezdett. Ő is tudta, ahogy mindenki más – beleértve még a ház rabszolgáit is –, hogy Drizzt nem az ő gyereke.

– Három terem? – kérdezte Drizzt, amikor Zak oldalán belépett a Do'Urden ház legdélibb részén fekvő nagy gyakorlóterembe. Különféle színben hunyorgó, varázsos fénygömbök sorakoztak a magas, köfalú terem légterében, kellemesen halovány derengésbe borítva a helységet. A csarnoknak három ajtaja volt: egy kelet felé nyílt, amely egy másik szobába, onnan pedig az erkélyre vezetett, egy éppen Drizztel szemben, a déli falon, a ház utolsó termeibe nyílt, egy pedig a föfolyosó felé, ahonnan jöttek. Drizzt – a rengeteg lakatból, amit Zak bekattintott mögöttük – látta, hogy vissza nem errefelé szokott járni.

– Egy – javította ki Zak.

– De van még két ajtó – Drizzt, végignézve a termen. – És nincs rajtuk lakat.

– ó – mondta Zak –, azokon a józan ész a lakat. – Drizzt már kezdte érteni a dolgot. – Az az ajtó – mutatott Zak a déli falra – az én saját lakrészembe nyílik. Oda sosem jöhetsz utánam. A másik pedig a taktikai terembe vezet, amit harcok idején használunk. Amikor... ha egyszer esetleg majd úgy döntök, már elégedett vagyok veled, akkor talán bejöhetsz oda velem. De addig a napig még sok év fog eltelni, úgyhogy elégedj meg ezzel az egy teremmel – mutatott körbe széles mozdulattal. – Ez lesz az otthonod.

Drizzt nem volt túlságosan elragadtatva. Eddig botor módon azt remélte, hogy az ilyesfajta bánásmódot herceg-apród éveivel együtt végleg maga mögött hagyta. De ez a fajta bánásmód visszavitte még a hat éves szolgálatnál is korábbra, abba az évtizedbe, amit a családtól elzárva, Viernával kettesben töltött el. Ez a terem még akkora sem volt, mint a kápolna; túl szűk volt a fiatal drow ízlésének. A következő kérdése úgy hangzott, mint valami morgás.

– Hol fogok aludni?

– Az otthonodban – mondta Zak tárgyilagosan.

– És hol eszem?

– Az otthonodban.

Drizzt szeme résnyire szűkült, arca kipirult az elszántságtól. – Hol fogok... – kezdte konokul, eltökélve, hogy megtöri a fegyvermester logikáját.

– Az otthonodban – válaszolta Zak ugyanazon a kimért és kiegyensúlyozott hangon, mielőtt Drizzt befejezhette volna kérdését.

A fiú keményen megvetette lábát, és karbafonta a kezét.

– Hát ez elég rosszul hangzik – vicsorogta.

– Pedig jobban tennéd, ha megbarátkoznál a gondolattal – jegyezte meg Zak.

– Mire jó ez az egész? – kezdte Drizzt. – Elragadsz az anyámtól...

– Malice Anyának kell nevezned – figyelmeztette Zak. – Mindig csak Malice Anyának hívhatod.

– Az anyámtól...

A férfi nem fecsérelte az időt újabb szóbeli figyelmeztetésre. Ököllel sújtott a lázongó arcába.

Drizzt jó húsz perc múlva tért magához.

– Első lecke – mondta Zak, néhány lépéssel arrébb, lazán a falhoz támaszkodva. – A saját érdekedben. Mindig Malice Anyaként kell emlegetned.

Drizzt az oldalára hemperedett, és megpróbált felkönyökölni, de zúgó feje visszahúzta a padló felé. Zak megragadta és fölrántotta.

– Ez nehezebb, mint az érmekapkodás – jegyezte meg a fegyvermester.

– Mi?

– Hárítani egy ütést.

– Milyen ütést?

– Ne vitatkozz, te makacs kölyök.

– Második fiú! – javította ki Drizzt megint csak morogva, és kezét ismét dacosan karbafonta.

Zak keze ökölbeszorult az oldala mellett, ezt Drizzt is észrevehette. – Akarsz még egy altatót? – kérdezte a fegyvermester szenvtelenül.

– A második fiúk lehetnek gyerekek is – adta be a derekát bölcsen Drizzt.

Zak hitetlenkedve csóválta a fejét. A dolog kezdett érdekessé válni.

– Jól fogod itt érezni magad – mondta, és egy vastag, színes függönyhöz vezette Drizztet. – De csak akkor, ha megtanulsz parancsolni annak a fecsegő nyelvednek. – Egy erőteljes rántás után a függöny lehullt, és mögüle előbukkant a legcsodálatosabb fegyverpolc, amit az ifjú drow – de sok öregebb is – valaha látott. Volt ott kard, fejsze, harci kalapács, és minden más, amit csak Drizzt el tudott – vagy még el sem tudott – képzelni.

– Nézd végig őket – mondta Zak. – Tanulj és gyönyörködj! Találd meg azt, amelyik a legjobban áll a kezedben: kövesd az akaratod szavát. Mire végzünk a tanulással, mindegyik jó ismerősöd lesz.

Drizzt tágra nyílt szemmel járkált a polc előtt; már kezdte kedvezőbb fényben látni az egész helyet és az itteni életet. Fiatal életének teljes tizenhat éve alatt az unalom volt a legfőbb ellensége.

Most úgy látszott, ezekkel a fegyverekkel leküzdheti.

Zak a magánlakrész ajtaja felé indult, mert úgy gondolta, helyesebb Drizztet magára hagyni az új fegyverekkel, az első ügyetlen mozdulatoknál.

De az ajtónál mégis megállt, és visszanézett az ifjú Do'Urdenre. Drizzt egy hosszú, súlyos alabárdot lengetett lassú ívben, mely több mint kétszer olyan hosszú volt, mint ő. Minden erőfeszítése ellenére sem tudta uralma alatt tartani a fegyvert, és a lendület ledöntötte a lábáról.

Zak felkuncogott, de a nevetés csak emlékeztette kötelességének komor valóságára. Drizztet is, mint ezernyi más fiatal sötét-elfet, harcossá fogja nevelni, felkészíti az Akadémia próbáira és a menzoberranzani élet veszélyeire. Gyilkost csinál belőle.

Pedig mennyire más a természete, gondolta a férfi. Drizzt olyan könnyen nevet; a gondolatra, hogy kardját egy másik élölény szívébe márthatja, undor fogta el a fegyvermestert. De hát ilyen a drow világ, ezzel Zak életének négy évszázada során sem tudott szembeszállni. Zak magára hagyta a játszadozó Drizztet, bement a szobájába, és becsukta maga mögött az ajtót.

– Mind ilyenek lennének? – kérdezte a szinte üres szobától. – Lehetséges, hogy minden drow gyerekben meg van ez az ártatlanság, ez az egyszerű, romlatlan mosoly, amit megöl ennek a világnak a mocska? – Zak az asztalához lépett, hogy felélessze az állandó halovány izzásban lévő kerámiagömb fényét, amely a szoba fényforrásául szolgált. De aztán meggondolta magát, nem tudta kiverni a fejéből az önfeledten játszó Drizztet. Inkább az ajtóval szemben álló ágyhoz lépett.

– Vagy csak te vagy különleges, Drizzt Do'Urden? – folytatta, amikor ledőlt a puha ágyra. – És ha más vagy, mi az oka? A vér, az én vérem, ami az ereidben folyik? Vagy azok az évek, amelyeket szoktató anyáddal töltöttél?

Zak a szeme elé fektette a karját, és elgondolkodott a kérdéseken. Drizzt különbözik az átlagtól, döntötte el végül, de nem tudta, hogy ezt Viernának tulajdonítsa-e, avagy saját magának.

Egy idő múlva elnyomta az álom, de ez sem hozott enyhülést. Jól ismert álomkép látogatta meg, egy eleven emlék, amely sohasem halványul el.

Zaknafein megint a DeVir ház gyermekeinek sikoltozását hallotta, ahogy a Do'Urden katonák – akiket ő maga képzett ki – kaszabolják őket.

– Ez az egy másmilyen! – kiáltotta álmában Zak, és hirtelen felült az ágyon. Hideg verejtéket törölt le a homlokáról.

– Ez az egy másmilyen. – Hinnie kellett ebben.

7.

Sötét titkok

Tényleg meg akarod próbálni? – kérdezte Masoj hitetlenkedve.

Alton a diákra emelte ocsmány ábrázatát.

– Töltsd ki máson a haragodat, Arcnélküli – mondta Masoj, elfordítva tekintetét mentora szétroncsolt arcáról. – Nem én vagyok a hibás.

– Már több, mint egy évtizede foglalkozol mágikus tanulmányokkal – felelte Alton –, mégis félsz felfedezni az alsó világot a Sorcere egy mesterének oldalán?

– Egy igazi mester mellett nem félnék – suttogta dacosan Masoj.

Alton elengedte a füle mellett a megjegyzést, mint már oly sokszor megtette, a Hun'ett gyakornok kijelentéseivel a tizenhat év alatt. Masoj volt Alton egyetlen kapcsolata a külvilággal, s míg a fiúnak rangos családja volt, addig ő maga pusztán a gyakornokra számíthatott.

Beléptek Alton négyszobás lakrészének legfelső kamrájába. Egyetlen szál gyertya égett itt, melynek fényét jórészt elnyelték a sötét tapéták és a fekete falak, szőnyegek. Alton leült a székére a kicsi, kerek asztal mögé, és egy súlyos könyvet vett maga elé.

– Ez a varázslat inkább a papoknak való – tiltakozott Masoj, aki az arctalan mesterrel szemben foglalt helyet. – A varázslók az alsóbb síkoknak parancsolnak: a halottak csak a papokra tartoznak.

Alton kíváncsian körülnézett, aztán tekintete megállapodott Masojon.

A mester groteszk vonásait még jobban eltorzította a vibráló gyertyafény. – Sajnos, én egy papot sem látok itt – gúnyolódott az Arcnélküli. – Kénytelen leszek megint én előhívni a Kilenc Pokol egyik lakóját.

Masoj hátradőlt székében, és tehetetlenül megcsóválta a fejét. Van abban valami, amit Alton mond.

Egy éve volt, hogy az Arcnélküli egy jég-ördög megidézésével keresett választ a kérdéseire. A tűnékeny jelenség befagyasztotta az egész szobát, egészen feketére a vörösön túli spektrumban, és egész vagyont érő alkimiai felszerelést zúzott szét. Ha Masoj nem hívja elő familiárisát, hogy elijessze a jég-ördögöt, egyikük sem jutott volna ki élve a szobából.

– Hát jó – biccentett Masoj, kevés meggyőződéssel. Kezeit maga előtt kinyújtva, egymáson keresztbe téve, az asztalra tette. – Idézd meg azt a lelket, és szedd ki belőle a válaszokat.

Alton figyelmét nem kerülte el az az önkéntelen remegés, amit Masoj köpenyének enyhe hullámzása árult el. Egy pillanatig a diákra bámult, aztán visszatért az előkészületekhez.

Ahogy Alton egyre közeledett a varázslat pillanatához, Masoj keze ösztönösen a zsebébe tévedt, a vadászó macska onix szobrocskájára, amit a valódi Arcnélküli halálának napján szerzett meg. A kis szobor erős mágiát hordozott, mely lehetővé tette hordozójának, hogy egy félelmetes párducot idézzen maga mellé. Masoj csak csínján élt a lehetőséggel, mert nem tudta, hány alkalommal használhatja a varázsszerszámot, s nem ismerte a lehetséges veszedelmeit sem. Csak ha szorul a hurok – gondolta magában, amikor az ujjai közt érezte a kis alakot. Miért van az, hogy mindig olyankor kerül szorult helyzetbe, amikor Altonnal van? – tűnődött.

Látszólagos magabiztossága ellenére titokban Altonban is Masojéhoz hasonló aggályai merültek fel. A halott lelkek ugyan nem voltak olyan pusztítóak, mint az alsóbb síkok lakói, de legalább olyan gonoszak tudtak lenni, és kifinomultabb kínzási módszereik voltak.

De Altonnak mindenképpen szüksége volt a válaszokra. Több, mint másfél évtizede kutatott a szokásos utakon és módokon, mesterek és tanítványok faggatásával – persze álcázva valódi szándékát –, hogy megismerje a DeVir ház bukásának részleteit. Sokan tudtak pletykákat arról az éjszakáról, némelyikük még a győztes ház harci módszereiről is részletesen beszámolt.

A támadók megnevezésétől viszont mindegyikük óvakodott.

Menzoberranzanban senki sem mondott semmi olyasmit, amit vádaskodásnak lehetett volna értelmezni, még akkor sem, ha a vád köztudottan igaz volt. Ha nem állt rendelkezésre megdönthetetlen bizonyíték, a kormányzótanács a kisujját sem mozdította. Ha egy ház támadást indított, de lebukott, akkor egész Menzoberranzan haragja zúdult rá, és még a nevét is elsöpörték. De ha sikeresen végrehajtott akcióról volt szó, mint a DeVir ház esetében is, akkor a vádaskodót érte kíméletlen megtorlás.

A drow városban inkább a közvélemény forgatta az igazság kerekét, semmint a becsület elvei.

Alton most más kutatási módszert keresett. Először az alsóbb síkokkal, a jég-ördöggel próbálkozott, katasztrofális eredménnyel. Most viszont egy olyan tárgy volt a birtokában, amely véget vethet kudarcainak: egy felvilági mágus tollából származó varázskönyv. A drow hierarchiában csak Lloth papjai foglalkoztak a halottakkal, de más társadalmakban a varázslók is beleártották magukat a spirituális világba. Alton a Sorcere könyvtárában bukkant rá a kötetre, és úgy vélte, eleget le tudott fordítani belőle ahhoz, hogy sikeres spirituális kapcsolatot létesítsen.

Meghajlítgatta az ujjait, aztán óvatosan kinyitotta a könyvet a megjelölt oldalon. Még egyszer, utoljára, átfutotta a mágikus szavakat.

– Elkészültél? – kérdezte Masoj.

– Még nem.

Alton rá sem hederített a diák állandó gúnyolódására; mindkét tenyerét az asztalra helyezte. Lassan belesüllyedt a legmélyebb meditatív transz állapotába.

– FEY INNAD... – Elhallgatott és megköszörülte a torkát a nyelvbotlás után. Masoj, bár nem látta közelről a varázslat szövegét, azonnal észrevette a hibát.

– FEY INNUNAD DE-MIN... – Aztán újra megállt.

– Lloth legyen velünk – fohászkodott Masoj csöndesen.

Alton szeme tágra nyílt, és a tanítványra meredt. – Fordítás – morogta – egy ember-mágus szövegéből.

– Halandzsa – vélte Masoj.

– Ez a könyv itt előttem, egy felvilági varázsló saját varázskönyve – közölte Alton. – Méghozzá egy fömágusé, az ork tolvaj firkálmánya szerint, akitől az ügynökeink vették a könyvet. – Megint összeszedte magát. Megrázta kopasz fejét, és igyekezett visszatérni az előbbi transz állapotába.

– Persze, egy közönséges, ostoba ork csak úgy el tudja lopni egy fömágus könyvét – suttogta szónokiasan Masoj. Azt akarta, hogy az állítás nyilvánvaló képtelensége magáért beszéljen.

– A varázsló már halott volt! – dörögte Alton. – A könyv valódi!

– És ki fordította le? – vágott vissza Masoj nyugodtan.

Alton nem törődött tovább a vitával. Ügyet sem vetve Masoj alamuszi pillantására, újra kezdte a varázslatot.

– FEY INNUNAD DE-MIN DE-SUL DE-KET.

Masoj magába fordult, és remélte, hogy ki-kibuggyanó halk nevetése nem zavarja meg Altont. Egy pillanatig sem hitte, hogy az új Arcnélküli kísérlete sikerrel jár, de nem akarta mégegyszer végighallgatni a nevetséges kántálást.

ám hamarosan újra figyelnie kellett az eseményeket, amikor meghallotta Alton izgatott suttogását: – Ginafae Anya?

És valóban... zöldes füstgomoly lebegett a gyertya fölött, s egyre határozottabb alakot kezdett ölteni.

– Ginafae Anya! – hörögte a varázsló megint, amikor kiteljesedett a műve.

Halott anyjának máséval össze nem téveszthető képmása úszott előtte.

A szellem zavartan fürkészte a szobát.

– Ki vagy? – kérdezte végül.

– Alton vagyok. Alton DeVir, a fiad.

– A fiam? – kérdezte a szellem.

– A gyermeked.

– Nem emlékszem, hogy lett volna ilyen csúf gyermekem.

– Ez csak álca – felelte sietve Alton, és Masojra nézett. Várta a szokásos kuncogást. De a Hun'ett, ha eddig kételkedett is Altonban, és gúnyolta, most színtiszta csodálattal tekintett rá.

Alton mosolyogva folytatta:

– Ez csak álca, hogy háborítatlanul járhassak a városban, és beteljesíthessem bosszúmat ellenségeinken!

– Miféle városban?

– Természetesen Menzoberranzanban.

De a szellem még most sem értette a dolgot.

– Ginafae vagy? – faggatta a varázsló. – Ginafae DeVir Anya?

A szellemarc vonásai eltorzultak, amíg a kérdésen gondolkodott. – Az voltam... azt hiszem.

– A DeVir ház, Menzoberranzan Negyedik Házának Nagyasszonyanyája – segítette Alton, egyre izgatottabban. – Lloth főpapnője.

A Pókkirálynő említésére a szellem felizzott.

– ó, nem! – nyöszörögte. Ginafae már emlékezett. – Nem lett volna szabad ezt tenned, csúf fiam!

– Ez csak álca – vágott közbe Alton.

– Itt kell hagyjalak – folytatta Ginafae szelleme, idegesen tekingetve körbe. – El kell hogy engedj!

– De meg kell tudnom tőled valamit, Ginafae Anya!

– Ne nevezz így! – jajdult fel a szellem. – Te ezt nem értheted! Én nem élvezem Lloth kegyét...

– Szomorú egy eset – suttogta Masoj, aki egyáltalán nem volt meglepve.

– Csak egy választ kérek! – noszogatta Alton, aki nem akarta ezt az alkalmat is elszalasztani, hogy megtudhassa ellenségei nevét.

– Siess! – vinnyogta a szellem.

– Nevezd meg azt a Házat, amely elpusztította a DeVireket!

– Azt a Házat? – tűnődött Ginafae. – Igen, emlékszem arra a szörnyű éjszakára. A Ház neve...

A füstgömb szétpukkant és szertefoszlott. Ginafae képmása széthullott, szavai érthetetlen gurgulázásba fulladtak.

Alton fölpattant.

– Ne! – kiáltotta. – El kell mondanod! Kik az ellenségeim?

– Egynek számolsz engem? – szólt a szellemkép, az előzőtől teljesen különböző hangon, a tömény, puszta hatalom hangján. Alton arcából kifutott a vér. A kép eltorzult és átalakult valami iszonyatossá, ami még a varázsló ábrázatánál is ijesztőbb volt. Ocsmányabb, mint bármi az Anyagi Síkon.

Persze Alton nem volt pap, és sohasem mélyedt bele a drow vallásba azokon az alapvető dogmákon túl, amit fajtája minden hímjének megtanítottak. Mégis felismerte a teremtményt, amely előtte lebegett, s úgy nézett ki, mint egy darab csöpögő, síkos, olvadt viasz: egy yochlol volt, Lloth komornája.

– Meg merted zavarni Ginafae kínszenvedését? – rikoltotta a yochlol.

– A mindenit! – suttogta Masoj, és óvatosan a fekete terítő alá csusszant. Még ő, az állandó kételkedő sem számított arra, hogy mentora ilyen komoly bajba sodorja őket.

– De... – hebegte Alton.

– Ne merészeld többé megzavarni ezt a síkot, gyarló varázsló! – mennydörögte a yochlol.

– Én nem akartam Mélységes Mélyéig Abyssra eljutni – mentegetőzött meghunyászkodva Alton. – Csak beszélni akartam...

– Ginafae-val! – hörögte a yochlol. – Lloth bukott papnöjével. Miért, mit gondoltál, hol van, ostoba hím? Az Olympuson éli világát, a felszíni elfek hamis istenei között?

– Én nem gondoltam...

– Megértetted, amit mondtam? – dörgött a yochlol.

– Igen – suttogta Masoj halkan, és igyekezett a lehető legkisebbre összehúzni magát.

– Soha többet ne háborgasd ezt a síkot! – figyelmeztette még utoljára a yochlol. – A Pókkirálynő nem ismer kegyelmet és türelmet az alkalmatlankodó hímekkel szemben! – A lény csöpögő arca felduzzadt, túlnőve a füstgömb keretein. Alton hörgő, gurgulázó hangokat hallott; belebotlott a székébe, de végül sikerült hátát a falnak vetnie. Karját védekezően az arca elé tartotta.

A yochlol szája elképzelhetetlenül nagyra nyílt, és apró, fekete labdacsokat köpködött magából. A labdacsok lepattantak Altonról, és mellette a falról. Kövek? – tűnődött az arcnélüki varázsló. Aztán az egyik fekete valami hamarosan választ adott kimondatlan kérdésére. Belekapaszkodott Alton fekete köpenyébe, és mászni kezdett védtelen nyaka felé. Pókok.

Seregnyi nyolclábú bestia záporozott be az asztal alá is, Masoj pedig kétségbeesetten gurult ki előlük a másik oldalon. Talprakecmergett és hátrafordult, csak hogy lássa Altont vadul csapkodva ugrálni, amint igyekszik megszabadulni a mászó sereg nagyobbik részétől.

– Meg ne öld őket! – kiáltott fel kétségbeesetten Masoj. – A pókok elpusztítását tiltja a ...

– A Kilenc Pokolba a papokkal meg a törvényeikkel! – rikoltotta vissza Alton.

Masoj tehetetlenségében helyeslöen vállat vont, a köpenye szárnya alá nyúlt, és előhúzta ugyanazt a kétkezes nyílpuskát, amivel az Arcnélkülit ölte meg évekkel ezelőtt. Az erős fegyverre, aztán a mindent telemászó apró pókokra nézett.

– Nem lesz ez egy kicsit erős? – kérdezte fennhangon. Mivel nem kapott választ, vállat vont és lött.

A lövés keményen súrolta Alton vállát, és mély sebet ejtett rajta. A varázsló egy pillanatig döbbenten kapkodta a levegőt, aztán szörnyű grimasszal Masojra vicsorgott.

– Volt egy a válladon – magyarázta a diák.

Mentora vérfagyasztó arckifejezése mit sem enyhült.

– Hálátlan alak? – Morogta Masoj. – Bolond vagy te Alton, minden pók ott van nálad! – Kifelé indult. – Jó vadászatot! – szólt vissza a válla fölött. A kilincs után nyúlt, de alighogy megfogta, az ajtó lapja Ginafae Anya képét öltötte magára. Az arc szélesen elmosolyodott, túlságosan is szélesen, aztán egy valószínűtlenül hosszú, nedves nyelv nyúlt ki, és képen nyalta Masojt.

– Alton! – kiáltott fel, és visszaperdült a falhoz, ahol a nyálkás rém nem érhette el. Látta, hogy a mágus éppen varázsol, kétségbeesetten igyekszik összpontosítani, miközben az éhes pókok egyre magasabbra másznak köpönyege redőin.

– Halott vagy – jegyezte meg Masoj tárgyilagosan, és megcsóválta a fejét.

Alton elnyomva magában a mászkáló pókokkal szembeni irtózását, nagy nehezen átvergődött a varázslat szigorú ritusán, aztán erősen koncentrálva bevégezte a varázslatot. Tanulásának évei alatt el sem tudta volna képzelni, hogy egyszer ilyesmit is csinálhat: még a gondolatára is nevetett volna. De még így is jobban járt, mintha a yochlol praktikájának esett volna áldozatul.

Tűzgolyót lött a saját lábába.

Masoj meztelenül, szőrevesztve botorkált ki az ajtón, el a tüzes pokolból. Őt a lángoló arctalan mester követte; a földön hempergett, közben égő köpenyét próbálta lehántani a hátáról.

Ahogy Alton az utolsó lángocskákat is kioltotta, kellemes emlék bukkant fel Masojban. Utóbb ki is mondta a gondolatot, ami abban a szörnyű pillanatban a leginkább foglalkoztatta.

– Akkor kellett volna megölnöm, amikor ott volt a hálóba gabalyodva!

Egy kicsivel késöbb – amikor Masoj már visszament a saját szobájába tanulni – Alton fölvette a díszes fém csuklópántokat, amelyek jelezték, hogy viselőjük az Akadémia tanára, és kiosont a Sorcere épületcsoportjából. A széles lépcsöhöz ment, mely lefelé vezetett a Tier Breche-böl, és leült, hogy magába szívja Menzoberranzan látványát.

De a városkép még ebből a kitűnő látószögből sem volt elég lenyűgöző ahhoz, hogy feledtetni tudja vele újabb kudarcát. Tizenhat évig minden más álmát és vágyát feláldozta az elkeseredett kutatásra, hogy a bűnös ház nyomára jusson. És tizenhat éve nem bukkan eredményre.

Nem tudta, meddig fogja még bírni ezt a kérdezz-felelek játékot, és meddig tudja megörizni lelkesedését. Masoj, az egyetlen barátja – ha ugyan az ilyet barátnak lehet nevezni – már tanulmányai felén is túl van a Sorcere-ben. Mit fog csinálni akkor, ha a diák végez és visszatér a Hun'ett házba?

– Talán végiggürcölöm az eljövendő évszázadokat – mondta fennhangon – csak azért, hogy valami boldogtalan diák megöljön, mint mi tettük az egykori Arcnélkülivel. Vajon az a diák is eltorzítja majd magát, és átveszi a helyemet? – Ajaktalan szája önkéntelen mosolyra húzódott, amikor elképzelte az örökéletű Arcnélküli Mestert. Vajon mikor kezdene gyanakodni az Akadémia Nagyasszonyanyája? Ezer év után? Vagy tízezer után? Vagy az Arcnélküli túlélné magát Menzoberranzant is? A mesterek élete nem olyan borzasztó, gondolta Alton. Sok drow jelentős áldozatokra lenne képes ezért a pozícióért.

Alton a könyöke hajlatába mélyesztette az arcát, és próbálta elhessegetni magától ezeket a nevetséges gondolatokat. Ő nem igazi mester, de nem is leli örömét a bitorolt címben. Talán jobb lett volna, ha Masoj lelövi akkor, tizenhat évvel ezelőtt, amikor az Arcnélküli hálójának foglya lett.

Alton elkeseredése csak mélyült, amikor eszébe jutottak az időtávlatok.

Épphogy betöltötte tizenkettedik életévét; drow fogalmak szerint még nagyon fiatal volt. Az a gondolat, hogy életének még a tizedét sem tudta le, nem hatott valami vigasztalóan Alton DeVirre ezen az éjszakán.

– Vajon meddig élek? – kérdezte önmagától. – Mikor kebelez be végleg ez az örület? – Visszatekintett a városra. – Jobb lett volna, ha megöl az Arcnélküli – suttogta. – Mert most csak Alton vagyok, az Említésre Sem Méltó Házból.

Masoj nevezte el őt így a DeVir ház bukásának hajnalán, de akkor, amikor az élete egyetlen íjhúron függött, Alton nem értette meg a cím mélyebb tartalmát. Menzoberranzan nem más, mint önálló Házak összessége. Egy magányos közrendű csatlakozhat az egyikhez, hogy azután a sajátjának nevezze, de egy egyedülálló nemest a város egyetlen Háza sem fogadna be. Csak a Sorcere maradt neki, semmi más... ez is csak addig, amíg valódi személyazonossága ki nem derül. Vajon milyen büntetést fognak rá kiróni egy mester meggyilkolásáért? Lehet, hogy Masoj követte el a tettet, de mögötte egy egész Ház áll, mely megvédelmezi. Alton pedig csak egy magányos nemes.

állát a könyökére támasztotta, és a Narbondel egyre erősödő izzását figyelte. Ahogy a percek órákká olvadtak, Alton kétségbeesése és önsajnálata különös változáson ment át. Most az egyes drow Házakat vette sorra, s nem összességükben nézte őket amint egy egész várost alkotott.

Azon tűnődött, melyik milyen titkokat rejteget. Egy közülük, gondolta, a számára legértékesebb titkot hordozza. Egy közülük elsöpörte a DeVir házat.

Egycsapásra elfeledkezett esti kudarcáról Ginafae-val és a yochlollal, no meg fohászáról a korai halálért. Tizenhat év nem is olyan hosszú idő, gondolta Alton. Akár hétszázat is megérhet ez az ösztövér test. És ha így lesz, akkor minden egyes percét a merénylő Ház felkutatásának fogja szentelni.

– Vérbosszú – suttogta rekedten. Szüksége volt rá, hogy hallhatóan is megfogalmazza az egyetlen okot, ami miatt még érdemes lélegeznie.

8.

A rokon

Zak alacsony vágásokkal tört előre. Drizzt igyekezett gyorsan elhátrálni és visszanyerni egyensúlyát, de a lankadatlan támadás egyre űzte öt, így kénytelen volt mozdulatait csakis a védekezésre korlátozni. Rémisztően gyakran vette észre, hogy fegyvereinek markolata közelebb van Zakhoz, mint a pengéi.

Aztán Zak leguggolt és alulról áttörte a fiú védelmét.

Drizzt mesteri keresztvágást csinált görbe kardjaival, de gyorsan ki is kellett egyenesednie, hogy hárítsa a fegyvermester hasonlóan fürge újabb támadását. A fiú tudta, hogy valami készül: már várta a következő rohamot, amikor Zak áthelyezte testsúlyát és lecsapott, mindkét kardjának hegyét Drizzt ágyékának szegezve.

A tanítvány elmorzsolt egy néma átkot, és szablyáit lefelé tartva keresztbe tette egymáson, hogy a pengék által formázott V alakkal megakassza oktatója vágását. ám hirtelen ötlettől vezérelve mégsem hárított, inkább hátraugrott, fájdalmas vágást szerezvén ezzel az egyik combjára. Undorodva a padlóra hajította kardjait.

Zak is hátraszökkent. Pengéit az oldala mellett tartotta, arcán öszinte zavar látszott. – Nem csináltad, amit kellett volna – mondta tompán.

– Mert ez a hárítás nem jó – válaszolta Drizzt.

További magyarázatot várva a mester leengedte egyik kardját, és a markolatára támaszkodott. Az elmúlt évek alatt már sebesített, söt, ölt is meg tanítványokat ilyen dacos ellenszegülésért.

– Az alsó kereszt megfogja a támadást, de mire megyünk vele? – folytatta Drizzt. – A mozdulat végrahajtása után a kardom hegye túl mélyen lesz ahhoz, hogy hatásos támadásba kezdjek, te viszont csak visszarántod a kardod, és szabad vagy.

– De kivédi a támadást.

– Csakhogy rögtön kapja a következőt – vitatkozott Drizzt. – A legjobb esetben is legfeljebb egyenlő állást várhatok az alsó kereszttől!

– Igen... – vágta rá a férfi, aki nem értette, mi a gondja ezzel a tanítványának.

– Jusson eszedbe a saját tanításod! – kiabált most már a fiú. – Minden mozdulattal előnyt kell szerezni, állandóan ezt prédikálod, de szerintem az alsó kereszt nem jár semmiféle előnnyel.

– Kiragadsz egy olyan részt a leckéböl, ami megfelel a saját céljaidnak – szidta Zak, aki már legalább olyan dühös volt, mint Drizzt. – Vagy teljes alakjában használd a mondatot, vagy sehogy! Minden mozdulattal előnyt kell szerezni, vagy valamilyen hátrányt kell elhárítani! Az alsó kereszt megfogja az alacsony kettős szúrást... az ellenfeled már nyilvánvalóan előzőleg megszerezte az előnyt, ha egyáltalán rászánja magát egy ilyen merész támadó manőverre. Az állás kiegyenlítése nagyon is kedvező egy ilyen helyzetben.

– Akkor is rossz a hárítás! – kötötte az ebet a karóhoz Drizzt.

– Vedd föl a kardod! – vetette oda neki Zak, és fenyegetően előrelépett. Drizzt habozott, az oktató pedig előretartott karddal támadott.

A fiú gyorsan lehajolt, felkapta a görbe kardokat és fölegyenesedve várta a rohamot. Nem tudta, vajon újabb lecke ez, vagy valódi támadás?

A fegyvermester dühösen nyomult előre, vágást vágás után osztva, Drizzt körül táncolva. A tanítvány meglehetősen jól védekezett, kezdte felfedezni mestere támadásainak gyakori sablonját: egyre alacsonyabban vág, így kényszeríti Drizzt kardmarkolatát a pengék fölé.

A fiú rájött, hogy Zak tettekkel, s nem szavakkal akarja bizonyítani igazát. Ezzel együtt a férfi arca haragosnak látszott, Drizzt tehát nem tudhatta, milyen messzire fog menni. Ha álláspontja helyesnek bizonyul, akkor megint megvágja a fiú combját? Vagy a szívébe szúr? Zak föl-le hajolgatott, Drizzt megfeszült és kiegyenesedett.

– Kettős alsó szúrás! – morogta a fegyvermester, és pengéi alábuktak.

Drizzt készenlétben várta. Megcsinálta az alsó keresztet. Elmosolyodott a pengék összekoccanásán, amikor kardjai megállították a támadó fegyvereket. Aztán egyetlen karddal folytatta, gondolván, hogy így is meg tudja tartani Zak két pengéjét. Most, hogy az egyik fegyver felszabadult a védekezés alól, Drizzt ravasz hadmozdulatba kezdett.

Alig emelte fel a fiú a kezét, Zak már látta, mit forgat a fejében – sejtette, hogy ezzel a csellel fog próbálkozni. Egyik szablyája hegyét – amelyik közelebb volt Drizzt egyetlen hárító pengéjéhez – hirtelen a föld felé buktatta, így a tanítvány, aki igyekezett egyenlő ellenállást tartani a penge egész hosszában, megbillent. Drizzt elég gyors volt abban, hogy ne essen el, bár ujjai érintették a köpadlót. Még mindig hitt benne, hogy Zak besétált a csapdába, és ő végigcsinálhatja a brilliáns ellentámadást. Egy kis lépést tett előre, hogy teljesen visszanyerje egyensúlyát.

A fegyvermester villámgyorsan a földre vetődött Drizzt lendülő kardjának íve alatt, befordult, és csizmás lábával a tanítvány kiszolgáltatott térdébe rúgott. Drizzt még föl sem fogta, mi történt, máris a hátán feküdt.

Zak hirtelen visszafogta lendületét, és visszahúzta a lábát maga alá. Mielőtt Drizzt megérthette volna az események lényegét, a fegyvermester már ott állt fölötte, a torkának szegezett karddal.

A mester kis sebet ejtett a fiú bőrén, amiből egy csepp vér buggyant elő.

– Van még valami mondanivalód? – vicsorogta Zak.

– A hárítás rossz – lehelte Drizzt.

A férfiből kirobbant a harsány nevetés. Eldobta a kardját, és talprarántotta a makacs tanítványt. Gyorsan lecsillapodott. Tekintetét Drizzt levendulaszín szemébe fúrta, ahogy karnyújtásnyira eltolta magától a fiút. Csodálta Drizzt beállásának könnyedségét, amint a kardot tartotta, mintha karjának természetes meghosszabbítása lenne.

Drizzt alig néhány hónapja állt kiképzés alatt, mégis, szinte minden fegyver használatát elsajátította már a Do'Urden ház hatalmas fegyvertárából.

Azok a görbe kardok... Drizzt választott fegyverei, melyekkel még szemkápráztatóbb fürgeséggel harcolt, mint általában. Ezekkel a szablyákkal felfegyverkezve az ifjú drow – aki szinte még gyerek volt – az Akadémia tagjainak felét le tudta volna győzni. Zak beleborzongott, ha arra gondolt, milyen elképesztő harcos válik majd Drizztből évek tapasztalata során.

De nem pusztán a fiú testi képességei és lehetőségei gondolkodtatták el Zaknafeint. Arra is rájött, hogy Drizzt vérmérséklete is különbözik az átlagos drow-étól: volt benne valami ártatlanság, és teljességgel hiányzott belőle minden gonoszság. Zakot akaratlanul is büszkeség fogta el, ha a tanítványára tekintett. Az ifjú drow ugyanolyan elvek szerint viselkedett, mint ő maga és ez – menzoberranzani szemmel igen furcsa morál volt -.

Drizzt is fölfedezte ezt az összetartozást, bár arról fogalma sem volt, mennyire egyedi közös értékrendjük a gonosz drow világban. Megértette, hogy „Zak bácsi” különbözik minden más sötét-elftől, akiket ismer – pedig a körben benne foglaltatott az egész családja és tucatnyi katona. Zak nyilvánvalóan más volt, mint Briza, Drizzt legidősebb nővére elvakult ambícióival Lloth vallása iránt. Nyilvánvalóan más volt, mint Malice anya, Drizzt anyja, aki csak akkor szólt a fiúhoz, ha valami parancsa volt számára, ha szolgálatot követelt.

Zak képes volt olyan helyzeteken is mosolyogni, melyek senkinek sem okoztak fájdalmat. Drizzt rajta kívül nem ismert mást, aki ennyire elégedett lett volna a pozíciójával. És ő volt az első drow, akit Drizzt nevetni hallott.

– Jó próbálkozás volt – minösítette a fegyvermester Drizzt kudarcba fulladt kísérletét.

– Egy valódi küzdelemben meghaltam volna – felelte a tanítvány.

– Az biztos – biccentett Zak. – Éppen ezért gyakorolunk. A terved remek volt, az időzítésed pedig kiváló. Csak a helyzet nem volt megfelelő. Mégis azt mondom, jó próbálkozás volt.

– Számítottál rá – szólt a fiú.

Zak mosolyogva bólintott. – Talán azért, mert már egy másik tanítvány is próbálkozott ezzel.

– Ellened? – kérdezte csalódottan Drizzt, hogy látta, elképzelése nem is olyan egyedi.

– Nem éppen – kacsintott rá a férfi. – Ezt az ellentámadást a te szemszögedből néztem és ugyanerre az eredményre jutottam.

Drizzt arca újra felragyogott.

– Mi ugyanúgy gondolkodunk – jegyezte meg.

– Igen – bólintott az oktató. – De az én tudásomat négy évszázad tapasztalata fejlesztette ki, míg te még egyszázados sem vagy. Bízz bennem, te mohó tanítvány. Az alsó kereszt jó hárítás.

– Talán – válaszolta óvatosan Drizzt.

Zak elnyomott egy mosolyt.

– Ha találsz valami jobb megoldást, akkor kipróbáljuk. De addig higyj nekem. Számtalan katonát képeztem már ki: a Do'Urden ház egész hadseregét, és másokat a Melee-Magthere mestereként. Én tanítottam Rizzent, a nővéreidet, és mindkét bátyádat.

– Mindkettőt?

– Én... – Zak elhallgatott, és kutató pillantást vetett Drizztre. – Értem – mondta kis idő múlva. – Szóval nem vették a fáradságot, hogy elmondják neked. – Azon tűnődött, vajon a fiúnak tőle kell-e megtudnia az igazságot. Malice Anya úgysem törődik ezzel.

Valószínűleg egyszerűen azért nem mondta el Drizztnek, mert Nalfein halálának története számára egyáltalán nem fontos, nem érdekes.

– Igen, mindkettőt. – Zak úgy döntött, hogy elmeséli. – Amikor születtél, két bátyád volt: Dinin, akit ismersz, és egy idősebb, Nalfein, egy meglehetősen erős varázsló. Nalfeint csatában ölték meg aznap éjszaka, amikor születtél.

– Törpék voltak, vagy gonosz gnómok? – suttogta Drizzt tágra meredt szemmel, mint egy kisgyerek, amikor ijesztő mesét hall. – Gonosz hódítók vagy kóbor szörnyek ellen védte a várost?

Zak nehezen tudta beleélni magát a fiú ártatlan hiedelmébe. – Temesd a gyerekeket hazugságba – gondolta magában, de mégis azt felelte:

– Nem.

– Akkor valami még elvetemültebb ellenség ellen harcolt? – faggatta Drizzt. – Gonosz feszíni elfek ölték meg?

– Egy másik drow kezétől halt meg! – kiáltotta a férfi tehetetlen elkeseredéssel, mire hirtelen kihúnyt a mohó fény Drizzt szemében.

Drizzt némán elgondolkodott a lehetőségeken, és Zak alig tudta elviselni a fiatal arcra kiülő zavarodottság látványát.

– Más város ellen harcolt? – kérdezte végül a tanítvány komoran. – Nem is tudtam, hogy...

A mester ennyiben hagyta. Sarkon fordult és némán a szobájába ment. Inkább Malice vagy valamelyik csatlósa zúzza szét ezt a jóhiszemű logikát.

Drizzt magára maradt összes többi kérdésével. Látta, hogy a beszélgetésnek és a leckének vége. És azt is megértette, hogy itt valami fontos dologra derült fény.

A fegyvermester hosszú órákon át edzette Drizztet. A napokból hetek lettek, a hetekből hónapok. Az idő elvesztette jelentőségét: harcoltak, amíg bírták erővel, és amint kipihenték magukat, megint kezdték előről.

A harmadik év végére, mire Drizzt tizenkilenc esztendős lett, már órákig kitartott a fegyvermesterrel szemben, söt, gyakran megszerezte a kezdeményezést.

Zak nagyon élvezte ezt az időszakot. Sok év óta először találkozott olyasvalakivel, akiben megvolt a lehetőség, hogy vele egyenrangú harcossá váljék. Nem emlékezett rá, hogy ezelőtt valaha is nevetés kísérte volna az adamantit pengék összecsattanását az edzőteremben.

Látta Drizztet sudárrá és erőssé nöni, éberré és intelligenssé fejlődni. Az Akadémia mesterei nemigen tudták volna sarokba szorítani, már az első évében sem.

Ez a gondolat csak addig járta át jólesöen a fegyvermestert, amíg eszébe nem jutottak az Akadémia alapelvei, a drow élet törvényei, és az, hogy mindez micsoda kárt tehetne csodálatos tanítványában. Örökre ki fogják lopni a mosolyt azokból a bíbor szemekből.

A gyakorlótermen kívüli drow világ hamarosan be is tört hozzájuk, Malice Anya képében.

– Megfelelő tisztelettel beszélj vele – figyelmeztette Zak Drizztet, amikor Maya bejelentette a Nagyasszonyanya érkezését. A fegyvermester bölcsen előrelépett, hogy személyes üdvözlettel várja a Do'Urden ház fejét.

– Üdvözletem, Nagyasszonyanya – mondta mély meghajlással. – Minek köszönhetem megtisztelő jelenlétedet?

Malice Anya ránevetett, hisz átlátott álarcán.

– Rengeteg időt töltesz itt a fiammal – mondta. – Szeretném látni, mennyit haladtatok.

– Kitűnő harcos – biztosította őt Zak.

– Annak is kell lennie – morogta Malice. – Már csak egy év, és megy az Akadémiára.

A férfi összehúzta szemöldökét ezekre a kétkedő szavakra, és azt morogta:

– Az Akadémia még nem látott nála jobb kardforgatót.

Malice ellépett tőle, és Drizzt elé állt.

– Nem kételkedem ügyességedben – mondta neki, de alattomos pillantását Zak felé vetette. – Jó vér folyik benned. ám vannak más dolgok is, amitől valaki drow harcossá válik – a lélek dolgai. A harcos szellem!

Drizzt nem tudta, hogyan válaszoljon Malice-nek. Az elmúlt évek alatt alig néhányszor látta anyját, és akkor sem beszéltek egymással.

A mester látta a zavart Drizzt arcán és attól félt, hogy a fiú hibázni fog – Malice pedig éppen ezt akarta. Akkor a Nagyasszonynak ürügye lenne arra, hogy kivegye Drizztet Zak szárnyai alól – ezzel persze a férfit is megalázva – és átadja Dininnek, vagy valamelyik másik érzéketlen gyilkosnak. Meglehet, Zak volt a legjobb fegyvermester, de most, amikor Drizzt már megtanult a fegyverekkel bánni, Malice azt akarta, hogy a fia érzelmileg is megkeményedjen.

A mester ezt nem kockáztathatta meg: túlságosan is szerette tanítványát. Előrántotta hát kardjait ékköves hüvelyükböl, és Malice mellett elrobogva rohamra indult.

– Mutasd meg neki, ifjú harcos!

Drizzt szeme vörös szikrát vetett. Szablyái villámgyorsan termettek a kezében, mintha csak odakívánta volna őket.

És milyen szerencse, hogy így történt! Zak olyan haraggal rontott rá, amilyet az ifjú drow azelőtt még sosem tapasztalt, még akkor sem, amikor az alsó kereszt dolgában vitatkoztak. Szikrák pattogtak az összecsattanó pengékröl, és Drizzt azon kapta magát, hogy védekezve hátrál. Máris fájt mindkét karja a kemény csapások ereje alatt.

– Mit akarsz... – kezdte.

– Mutasd meg neki! – sziszegte Zak két csapás között.

A fiú is el tudott kerülni egy vágást, mely halálos lehetett volna, ha betalál. De most mégis annyira meg volt döbbenve, hogy ellentámadásra nem is gondolt.

Az oktató félrecsapta Drizzt egyik, aztán másik pengéjét, és váratlan fegyverrel: a lábával támadott. Orrba rúgta a fiút.

Drizzt hallotta a porc roppanását és érezte önnön vére melegét, ahogy az arcán folyt lefelé. Hátravetődött és arrébb gurult, hogy biztonságos távolságban legyen örjöngő ellenfelétől, amíg valamennyire magához tér.

Térden állt, amikor a férfi megint rohamozott.

– Mutasd meg neki! – hörögte dühödten a fegyvermester.

Varázsfény bíbor derengése vette körül Drizzt testét, így könnyebb célponttá vált. Az egyetlen lehetséges módon válaszolt: sötétség-gömböt bocsátott mindkettejükre. Megérezve a fegyvermester következő mozdulatát, hasra vetette magát és kifelé kúszott, a fejét mélyen lesunyva – ami bölcs választásnak bizonyult.

Amikor felfogta, hogy sötétbe került, Zak gyorsan fölemelkedett néhány lábnyi magasságba, és pengéjével végigvágott a gömbön, Drizzt fejének magasságában.

Amikor a fiú kiért a fekete gömb másik oldalán és visszanézett, látta, hogy oktatója elemelkedett a padlótól. Ennél többet nem is kellett látnia ahhoz, hogy felfogja: a fegyvermester halálos vak-támadásba lendült. Zak kettészelte volna, ha nem bukik le a sötétben.

A zavarát düh váltotta fel. Amikor a mester földet ért és rohanvást közeledett a gömb túlsó oldala felől, Drizzt hagyta, hogy haragja végre elborítsa. Még mielőtt elérte volna Zakot, megpördült, egyik kardjával kecses körívet hasított maga körül a levegőben, a másikkal pedig élesen kidőfött a kör fölött.

Ellenfele elhajolt a szúrás elől, és visszakézzel hárította a köríves csapást.

ám Drizzt még nem végzett. Szúró pengéjének apró, gonosz vágásaival alaposan hátraszorította Zakot, vissza a megidézett sötétségbe. Itt csak ösztöneikre és hihetetlenül éles hallásukra hagyatkozhattak. A férfinek végül sikerült megvetnie a lábát, de az ifjú nem hagyott fel a támadással, és kirúgott, valahányszor a táncoló pengék ezt megengedték. Az egyik rúgás át is hatolt Zak védelmén, és keményen kiszorította a levegőt a fegyvermester tüdejéből.

Végül megint kibukkantak a gömb oldalán – ezúttal már az oktató körül is ott ragyogott a célzást segítő varázsfény. A fegyvermestert elborzasztotta a tanítványa arcára kiülő gyűlölet, de jól tudta, hogy ezúttal egyiküknek sincs más választása. Ennek a harcnak ocsmánynak kell lennie, valódinak. Fokozatosan átállt egy könnyed, kizárólag védekező ritmusra, és hagyta, hogy Drizzt belefáradjon a dühödt rohamokba.

ám az ifjú kitartóan és könyörtelenül támadott. Zak azzal ingerelte, hogy látszólag védtelenül hagyott egyes helyeket, Drizzt pedig le is csapott rájuk, persze hiába.

Malice Anya szótlanul figyelte a bemutatót. Nem tagadhatta, hogy Zak remekül kiképezte a fiút. Drizzt készen állt bármilyen harcra – legalábbis testileg.

Az oktató tudta, hogy Malice Anya nem fog megelégedni a puszta harctechnikai képességekkel. Meg kell akadályoznia, hogy Drizzt hosszabban beszélgethessen az anyjával, hiszen akkor nyomban kiderülnének a furcsaságai.

Zak látta, hogy Drizzt már fárad, bár tudta, ez a fáradtság jórészt a csalódásból táplálkozik.

– Gyerünk – morogta hangtalanul, és hirtelen „megbicsaklott” a keze.

Széles karmozdulattal próbálta visszanyerni egyensúlyát, olyan rést nyitva ezzel védelmén, amit Drizzt nem tudott kihagyni.

A várt csapás meg is érkezett, mire Zak bal karja kurta keresztvágásra lendült, és kiverte Drizzt kezéből a kardot.

– Ha! – hördült fel az ifjú, akit nem ért váratlanul a dolog, és már indította is a következő támadást. Megmaradt pengéje végighasított ellenfele bal vállán, elébe vágva a hárításnak.

De mire elindította a második csapást, Zak már térdelt. A fiú pengéje ártalmatlanul suhant el a feje fölött, a mester pedig felpattant, és egy jobb keresztvágással arcon találta Drizztet. A tanítvány döbbenten hátrált néhány lépést, majd mozdulatlanná dermedt.

Megmaradt szablyája koppanva hullt a földre, tágra nyílt szeme dermedten nézett a semmibe.

– Csel a cselben – mondta nyugodtan Zak.

Drizzt eszméletlenül rogyott a földre.

Malice Anya jóváhagyólag bólintott, amikor a férfi visszament hozzá.

– Készen áll az Akadémiára – jegyezte meg.

Zak arca elkomorult, de nem válaszolt.

– Vierna már ott van – folytatta Malice. – Ott tanít, mint úrnő az Arach-Tinilithben, Lloth iskolájában. Nagy dicsöség ez.

Babér a Do'Urden háznak, gondolta a fegyvermester, de óvakodott attól, hogy hangosan ki is mondja.

– Dinin is hamarosan végez – mondta a Nagyasszonyanya.

Zak meglepődött. Két gyerek tanít mesterként az Akadémián egyszerre? – Biztosan nehéz volt elintézni – jegyezte meg merészen.

Malice Anya elmosolyodott.

– A szívességért szívesség jár cserébe.

– De miért? – kérdezte Zak.- Hogy vigyázzanak Drizztre?

Malice hangosan fölkacagott. – Ahogy így elnéztem, inkább ő fog vigyázni rájuk!

A férfi összeharapta az ajkát erre a megjegyzésre. Dinin még mindig kétszer erősebb harcos és tízszer szívtelenebb orgyilkos volt, mint Drizzt.

Zak tudta, hogy Malice Anyának mások az indítékai.

– Az első nyolc Ház közül hármat nem kevesebb, mint négy gyerek fog képviselni az Akadémián az elkövetkezendő két évtizedben – magyarázta Malice. – Baenre Anya fia is Drizzt osztályában fog kezdeni.

– Szóval efféle szándékaid vannak – mondta Zak. – Ki tudja, milyen magasra fog emelkedni a Do'Urden ház Malice Anya irányítása alatt?

– Egyszer még a nyelved fogja bánni ezt a gúnyolódást – figyelmeztette a Nagyasszonyanya. – Bolondok lennénk, ha elszalasztanánk a lehetőséget, hogy minél többet tudhassunk meg vetélytársainkról!

– Az első nyolc Házról – tűnődött Zak. – Légy elővigyázatos, Malice Anya. Ne feledd, hogy az alsóbb házak közt is vannak vetélytársak! Volt egyszer egy DeVir nevű Ház, amely elkövette ezt a hibát.

– Hátulról nem érhet minket támadás – közölte Malice Anya. – A kilencedikek vagyunk a Házak sorában, de nagyobb erővel dicsekedhetünk, mint sok más Ház együttesen. Senki sem fog hátbatámadni minket: a sorban följebb könnyebb célpontok vannak.

– Amiből szintén nekünk van hasznunk – vetette közbe a férfi.

– Hát nem ez a lényege az egésznek? – kérdezte Malice Anya sátáni mosollyal.

Zaknak válaszolnia sem kellett: a Nagyasszony tisztában volt valódi érzelmeivel. Egyáltalán nem ez a lényeg.

– Beszélj kevesebbet, akkor gyorsabban gyógyul az állkapcsod – mondta Zak késöbb, amikor megint magára maradt Drizzttel.

A fiú csak egy vad pillantást vetett rá.

A fegyvermester megcsóválta a fejét.

– Jól összebarátkoztunk.

– Így van – motyogta Drizzt.

– Akkor gondolkozz világosan – szidta az oktató. – Gondolod, hogy Malice Anya jó szemmel nézne egy ilyen kapcsolatot a fegyvermestere és a legkisebb – legértékesebb – fia között? Te drow vagy, Drizzt Do'Urden, méghozzá nemesi születésű! Neked nem lehetnek barátaid!

Drizzt felkapta a fejét, mintha pofonütötték volna.

– Vagy leglábbis nyíltan nem – engedett Zak, és kezét nyugtatólag az ifjú drow vállára tette. – A barát sebezhetőséget jelent, megbocsáthatatlan sebezhetőséget. Malice Anya sohasem fogadna el... – Elhallgatott, mert látta, mennyire elkeseríti tanítványát. – Nos – ismerte el, mintegy tanulságképpen –, legalább mi ketten tudjuk, kik vagyunk.

De Drizztnek ez valahogy mégsem volt elég.

9.

Családok

Gyere gyorsan – mondta Zak Drizztnek egy este, miután befejezték a gyakorlást. A fegyvermester hangjából sürgetés csendült, és meg sem állt, hogy bevárja a fiút – Drizzt tudta, hogy valami fontos történik.

Végül az erkélyen érte utol Zakot. Maya és Briza már várta őket.

– Mi az? – kérdezte Drizzt.

Zak magához húzta, és kimutatott a nagy barlangba, a város északkeleti része felé. Lángcsóvák csaptak fel és hunytak ki, tűzoszlop emelkedett a levegőbe, aztán elenyészett.

– Valami támadás – mondta Briza könnyedén. – Alsóbb Házak, nekünk semmi közünk hozzá.

Zak látta, hogy Drizzt nem érti a dolgot.

– Az egyik Ház megtámadott egy másikat – magyarázta. – Lehet, hogy bosszúból, de valószínűbb, hogy magasabbra akarnak jutni a város ranglétráján.

– Már régen tart a küzdelem – jegyezte meg Briza –, és még mindig villóznak a fények.

A fegyvermester folytatta a második fiú felvilágosítását.

– A támadóknak sötétség-gömbökkel le kellett volna árnyékolniuk a terepet. Ha ezt nem tudták megtenni, akkor a védekező Ház valószínűleg számított a támadásra.

– Nem állhatnak valami jól a támadók – ismerte el Maya is.

Drizzt alig merte elhinni, amit hall. De még a híreknél is riasztóbb volt az a hangvétel, ahogy családja előadta az eseményeket. Teljesen nyugodtan, szenvtelenül számoltak be a történésekröl, mintha mindez megszokott, előre látott dolog lenne.

– A támadók nem hagyhatnak tanúkat – magyarázott tovább a férfi Drizztnek. – Különben a kormányzótanács haragjával kerülnek szembe.

– De mi is tanúk vagyunk – érvelt a fiú.

– Nem – felelte Zak. – Mi csak szemlélök vagyunk: ez a harc nem a mi ügyünk. Csak a megtámadott Ház nemesei emelhetnek vádat támadóik ellen.

– Ha ugyan egy is életben marad – tette hozzá Briza, aki szemmel láthatóan élvezte a drámát.

Drizzt egyáltalán nem volt biztos benne, hogy tetszik neki ez az új felfedezés. Ezzel együtt nem tudta levenni a szemét a drow csata látványáról. Az egész Do'Urden ház felbolydult, mint a méhkas.

Cselédek, katonák szaladgáltak, hogy minél jobb kilátási pontot találjanak, fennhangon tudósítottak az eseményekről és a támadókról szóló pletykákról.

Ez maga volt a drow társadalom, minden halálos játékával együtt, s bár az ifjú drow undorodott tőle, mégsem tagadhatta le, hogy az éjszakai események izgalommal töltik el. És nem feledhette azt a szemmel látható örömet sem, amely kiült a másik három arcára, akik vele voltak az erkélyen.

Alton még egyszer, utoljára végigment szobáin, hogy megbizonyosodjon róla: minden tárgy vagy könyv, ami akár egy kicsit is szentségtörő lehet, biztonságosan el van rejtve. Egy Nagyasszonyanya látogatását várta, ami ritka eset volt egy olyan mester esetében, aki nem az Arach-Tinilithen, Lloth Iskolájában tanított. Altont meglehetősen aggasztotta a vendég, SiNafay Hun'ett Anya látogatása, aki a város ötödik Házának Nagyasszonya volt, és Masoj anyja.

Egy erőteljes döndülés a lakrész legkülső köajtaján elárulta Altonnak, hogy vendége megérkezett. Lesimította köpenyét, és még egy pillantást vetett a szobára. Az ajtó kivágódott, még mielőtt Alton odaérhetett volna, és SiNafay Anya viharzott be a szobába. Milyen könnyedén ment neki a váltás: a külső folyosó teljes sötétjéből Alton kamrájának gyertyafényébe, egyetlen hunyorgás nélkül lépett be.

SiNafay kisebb volt, mint amilyennek Alton elképzelte. Drow fogalmak szerint kifejezetten alacsony volt. Alig lehetett négy lábnyinál magasabb, és a súlya sem volt igazán sok. De Nagyasszonyanya volt, és Alton tudta, hogy SiNafay akár egyetlen varázslattal elpusztíthatja.

Engedelmesen lesütötte hát a szemét, és igyekezett meggyőzni magát, hogy ebben a látogatásban nincs semmi rendkívüli. ám aggodalma igen csak megnőtt, amikor Masoj baktatott be, és alattomos vigyorral az anyja mellé állt.

– Üdvözöllek a Hun'ett ház nevében, Gelroos – szólt SiNafay Anya. – Már több, mint huszonöt év telt el azóta, hogy utoljára beszéltünk egymással.

– Gelroos? – hüledezett magában Alton. Hogy zavarát leplezze, a torkát kezdte köszörülni. – Én is üdvözöllek, SiNafay Anya – nyögte ki végül. – Valóban ilyen régen lett volna?

– Eljöhetnél hozzánk – mondta a Nagyasszonyanya. – A szobád üresen áll.

A szobám? Alton kezdte nagyon-nagyon rosszul érezni magát.

Ez SiNafay figyelmét sem kerülte el. Mogorva kifejezés suhant át az arcán, és szemei gonoszul összeszűkültek.

Alton gyanította, hogy fény derült a titkára. Ha az Arcnélküli a Hun'ett Ház tagja volt, akkor hogy is remélhetné, hogy becsaphatja a Ház Nagyasszonyát? Menekülési lehetőség után kutatott – vagy valamiféle módját kereste annak, hogy Masojt megölje, mielőtt SiNafay lecsap!

Amikor megint SiNafayre nézett, a Nagyasszonyanya már belekezdett valami halk varázslatba. A végén, amikor felnyitotta a szemét, látszott, hogy gyanúja megerősítést nyert.

– Ki vagy? – kérdezte inkább kíváncsian, semmint fenyegetően.

A kérdezett nem futhatott semerre, és Masojt sem támadhatta meg, aki elővigyázatosan szorosan az anyja mellé állt.

– Ki vagy? – kérdezte ismét SiNafay, és egy háromfejű szerszámot húzott elő az övéböl: a rettegett kígyókorbácsot, amely a drow-k számára a legfájdalmasabb és a legbénítóbb mérget tartalmazta.

– Alton – dadogta a varázsló, hisz nem volt más választása. Tudta, hogy SiNafay most már elővigyázatos, és egyetlen egyszerű varázslattal rájön bármilyen hazugságra, amit Alton kiagyal. – Alton DeVir vagyok.

– DeVir? – Ez legalább felébresztette SiNafay érdeklődését. – Abból a DeVir Házból, mely évekkel ezelőtt elpusztult?

– Én vagyok az egyetlen túlélő – ismerte be Alton.

– És megölted Gelroost 'Gelroos Hun'ettet' aztán elfoglaltad a helyét, mint a Sorcere mágia-mestere – sorolta a Nagyasszonyanya csikorgó hangon. A végzet egyre fenyegetőbben tornyosult a varázsló fölé.

– Én nem... én nem tudtam a nevét... És ő akart megölni engem! – motyogta Alton.

– Én öltem meg Gelroost – szólt egy hang oldalról.

SiNafay és Alton Masoj felé fordult, aki megint kedvenc nyílpuskáját tartotta a kezében.

– Ezzel – magyarázta a diák. – A DeVir Ház bukásának éjszakáján. De ő adta rá az alkalmat – mutatott Altonra.

– Gelroos a bátyád volt – emlékeztette SiNafay a fiát.

– A fene a csontjaiba! – köpött ki Masoj. – Négy nyomorúságos éven át szolgáltam – úgy szolgáltam, mintha Nagyasszonyanya lett volna! Távol akart tartani a Sorcere-től, és a Melee-Magtherébe akart kényszeríteni!

A Nagyasszony a fiáról Altonra nézett, aztán megint a fiára.

– Ezt meg itt életben hagytad – mosolyodott el. – Egy füst alatt megölted az ellenséged, és szövetséget kötöttél az új mesterrel.

– Ahogy tanultam – szűrte a szót Masoj a fogai között. Még nem tudta, hogy büntetés vagy dicséret következik-e.

– Még gyerek voltál – jegyezte meg SiNafay.

Masoj némán fogadta a bókot.

Alton aggodalommal figyelte mindezt.

– És velem mi lesz? – kiáltotta. – Az én életemnek vége?

SiNafay rámeredt. – Olybá tetszik, hogy a te életed, mint Alton DeVir, véget ért a DeVirek pusztulásának éjszakáján. Így hát maradsz az Arcnélküli, Gelroos Hun'ett. Hasznomra lehetsz itt az Akadémián – szemmel tartod a fiamat és az ellenségeimet.

Alton alig jutott lélegzethez. Hirtelen, egyik pillanatról a másikra Menzoberranzan egyik leghatalmasabb Házának szövetségese lett! Lehetőségek és kérdések özönlötték el az agyát, különösen egy, ami már kis híján két évtizede kínozta.

újdonsült „rokona” észrevette izgalmát.

– Mondd ki, amire gondolsz – parancsolta.

– Te Lloth főpapnője vagy – mondta a varázsló bátran. – Neked hatalmadban áll teljesíteni az én leghöbb kívánságomat!

– Szívességet merészelsz kérni tőlem? – dörögte SiNafay Anya. Látta az Alton ábrázatán tükröződő gyötrödést, és érdeklődését felkeltette a rejtély. – Mi lenne az?

– Melyik Ház pusztította el a családomat? – vicsorogta Alton. – Kérdezd meg az alsóbb világot, könyörgök, SiNafay Anya!

SiNafay eltöprengett a kérdés horderején, és Alton nyilvánvaló bosszúszomjának lehetőségein. Talán még egy ok, amiért érdemes befogadni a családba, gondolta.

– Már most is tudom a választ – felelte. – Ha majd bebizonyítottad, hogy érdemes vagy rá, talán elmondom...

– Nem! – kiáltotta a varázsló. De el is hallgatott mindjárt, amikor rájött, hogy félbeszakította egy Nagyasszony mondatát – ez pedig olyan bűn, amiért halál is lehet a sorsa.

SiNafay visszafogta haragját.

– Ez a kérdés nagyon fontos lehet számodra, ha ilyen meggondolatlan viselkedésre késztet – mondta.

– Kérlek – esedezett Alton. – Tudnom kell. Ölj meg, ha úgy akarod, de előbb mondd meg, ki volt!?

SiNafaynek tetszett ez az elszántság – a megszállott gyűlölet még hasznára lehet.

– A Do'Urden Ház – közölte.

– Do'Urden? – visszhangozta Alton. Nem tudta elhinni, hogy egy Ház, mely ennyivel alacsonyabban állt a rangsorban, le tudta győzni a Devireket.

– Ne tegyél semmit ellenük – figyelmeztette SiNafay. – És én megbocsátom arcátlan viselkedésedet – most az egyszer. Most már a Hun'ett ház fia vagy, soha ne feledd, hol a helyed! – Ennyiben hagyta a dolgot, tudván, hogy aki képes volt két évtizeden keresztül végigcsinálni egy ilyen csalást, annak lesz elég esze ahhoz is, hogy engedelmeskedjék Háza Nagyasszonyának.

– Gyere, Masoj – intett fiának – Hagyjuk magára, hogy elgondolkodhassék az új helyzetén.

– Közölnöm kell veled, SiNafay Anya – merészelt szólni Masoj, amikor kifelé indultak a Sorcere-ből –, hogy Alton DeVir egy pojáca. Bajt hozhat a Hun'ett Házra.

– Túlélte saját Háza bukását – felelte erre SiNafay Anya –, és tizenkilenc éve csinálja ezt az Arcnélküli-szélhámosságot. Hogy pojáca lenne? Meglehet, de legalább tehetséges.

Masoj önkéntelen mozdulattal megdörzsölte szemöldöke helyét, amely sosem nőtt újra.

– Én már évek óta szenvedek a bohóckodásaitól – mondta. – Elismerem, hogy mellette áll a szerencse, és ki tud keveredni a bajból – de legtöbbször saját maga az oka annak, hogy belekeveredik.

– Ne félj! – nevetett SiNafay. – Alton hasznot hoz a Házunknak.

– Miféle hasznot?

– Az Akadémia mestere – magyarázta SiNafay. – Éppen oda lát be, ahová én nézni szeretnék. – Megállította a fiát és szembefordította magával, hogy Masoj minden egyes szó jelentőségét világosan megértse. – Ha Alton DeVir följelenti a Do'Urden Házat, az nekünk kedvez. Ő a DeVir ház nemese volt, joga van vádat emelni.

– Arra akarod használni Alton DeVirt, hogy a nagy Házakat a Do'Urdenek ellen uszítsa?

– A nagy Házak aligha lennének hajlandóak lépéseket tenni egy húsz évvel ezelőtti incidens miatt – felelte SiNafay Anya. – A Do'Urden Ház majdnem tökéletesen hajtotta végre a DeVirek elleni akciót – tiszta munka volt. Ha nyíltan vádaskodnánk a Do'Urdenek ellen, azzal saját fejünkre vonnánk a nagy Házak haragját.

– Akkor mire jó nekünk Alton DeVir? – kérdezte Masoj. – Hiszen ha ő vádat emel, abból nekünk semmi hasznunk sem származik.

– Te csak egy hím vagy, nem értheted a bonyolult uralmi viszonyokat. Ha Alton DeVir vádját a megfelelő fülekbe suttogjuk, akkor a kormányzótanács hagyni fogja, hogy egyetlen önálló Ház végezze be Alton bosszúját.

– De miért? – kérdezte a fiú, aki nem fogta fel a dolog horderejét. – Miért kockáztatnánk egy ilyen csatát egy alsóbb Ház elpusztításáért?

– A DeVir ház is így gondolkodott – magyarázta SiNafay. – A mi világunkban legalább annyira kell figyelni az alsóbb Házakat, mint a felsőket. Minden nagy Ház okosabban tenné, ha rajta tartaná a szemét a Daermon N'a'shezbaernon házon, a Do'Urdenként ismert kilencedik Házon. Már két mesterük van az akadémián, és három főpapnőjük, meg egy negyedik, aki hamarosan szintén az lesz.

– Négy főpapnő – hüledezett Masoj. – Egyetlen házban... – Ennél többel a legelső nyolc Ház közül csak három dicsekedhetett. Normális esetben az ilyen rangra törekvő nővérek általában megritkították saját soraikat.

– A Do'Urden ház serege pedig több, mint háromszázötven föt számlál – folytatta SiNafay –, akiket mind a város egyik legjobb fegyvermestere képzett ki.

– Hát persze, Zaknafein Do'Urden! – eszmélt Masoj.

– Hallottál róla?

– Gyakran emlegetik az Akadémián, de még a Sorcere-ben is.

– Nagyon jó – dorombolt SiNafay. – Akkor hát teljes komolyságában fel tudod fogni a feladatot, amit rád bízok.

Masoj szemébe mohó fény költözött.

– Egy újabb Do'Urden kezd járni ide hamarosan – magyarázta SiNafay. – Nem mester, hanem diák. Azok, akik látták ezt a Drizztet gyakorolni, azt rebesgetik, hogy legalább olyan jó harcos lesz belőle, mint Zaknafeinből. Ezt pedig nem engedhetjük meg.

– Azt akarod, hogy megöljem a fiút? – kérdezte mohón Masoj.

– Nem – mondta SiNafay. – Még nem. Azt akarom, hogy tanulj tőle, értsd meg minden mozdulata okát. Mire eljön a leszámolás ideje, készen kell állnod.

Masojnak tetszett a fortélyos megbízatás, de volt valami, ami igencsak zavarta.

– De még mindig ott van Alton – mondta. – Türelmetlen és vakmerő. Mi lesz a Hun'ett Házzal, ha ő idő előtt csap le a Do'Urdenekre? Nyílt háborút kezdünk, ahol mi vagyunk a támadók?

– Ne aggódj, fiam – nyugtatta meg SiNafay. – Ha Alton valami komoly hibát követ el Gelroos képében, akkor leleplezzük öt, mint gyilkos gonosztevőt, aki nem is a mi családunk tagja. Akkor ott áll majd egyedül, és mindenki rá fog vadászni.

Ez a kézenfekvő megoldás kissé megnyugtatta Masojt, de SiNafay Anya, aki oly jól ismerte a drow társadalom módszereit, nagyon jól tudta, mekkora kockázatot vállalt azzal, hogy befogadta Alton DeVirt. Terve azonban elég biztonságosnak látszott, a lehetséges nyereség pedig – a feltörekvő Do'Urden Ház pusztulása – nagyon is csábító volt.

Ugyanakkor a veszélyekről sem feledkezhetett meg. Amíg tökéletesen elfogadható volt az, ha egy Ház titokban megtámadott egy másikat, addig a kudarc súlyos következményekkel járt. Éppen aznap éjjel csapott le egy kisebb Ház valamelyik vetélytársára, és ha igazak a pletykák, nem járt sikerrel. A másnapi fejlemények valószínűleg arra késztetik majd a kormányzótanácsot, hogy törvényes lépéseket tegyen, példát statuáljon. Hosszú élete során SiNafay Anya nem egyszer tanúja volt efféle igazságszolgáltatásnak.

A támadó Házak – melyeknek még a nevére sem volt szabad emlékezni – egyetlen tagja sem maradt életben.

Zak kora reggel keltette Drizztet.

– Gyere – mondta. – Ma ki kell mennünk a házból.

Erre a hírre azonnal kiröppent az álom Drizzt szeméből.

– Ki a házból? – visszhangozta. Életének tizenkilenc éve alatt egyszer sem járt még a Do'Urden Házat védő adamantit kerítésen túl. Csak az erkélyről látta Menzoberranzan kinti világát.

Amíg Zak várt, Drizzt gyorsan felrántotta puha csizmáját és magára öltötte piwafwiját.

– Ma nem tanulunk? – kérdezte.

– Majd meglátjuk. – Zak csak ennyit felelt, noha sejtette, hogy Drizztnek aznap valószínűleg élete egyik legmegrázóbb felfedezésében lesz része. Egy Háznak nem sikerült a támadás, és a kormányzótanács összehívta a város minden nemesét, hogy tanúi legyenek az igazságosztásnak.

Briza tűnt fel a folyosón, a gyakorlóterem ajtaja előtt.

– Siessetek – morogta. – Malice Anya nem kíván az utolsók közt megérkezni!

Maga a Nagyasszonyanya vezette ki a menetet a ház hatalmas kapuján, egy kékesen izzó korongon ülve – a nagyasszonyok ritkán jártak gyalog a városban. Briza anyja mellett ment, Maya és Rizzen a második sorban, Drizzt és Zak pedig hátul. Vierna és Dinin, akiket lefoglalt munkájuk az Akadémián, egy másik csoporttal mentek a tanács gyűlésére.

Az egész város nyüzsgött ezen a reggelen; különféle pletykák keringtek a kudarcba fulladt rohamról. Drizzt tágra nyílt szemmel haladt a zűrzavarban, és lenyűgözve bámulta a díszes drow házakat, melyeket soha nem láthatott ilyen közelségből. Különféle rabszolgák – goblinok, orkok, mi több, óriások – ugrottak félre az útból, amikor megpillantották a bűvös korongon utazó Malice Anyát. A közrendű drow-k elhallgattak és tiszteletteljes némasággal várták ki, amíg a nemesi család elhalad mellettük.

Amikor az északnyugati körzethez, a bűnös Ház lakhelyéhez értek, befordultak egy utcába, melyet pörlekedő duergarok – szürke törpék – zártak el. Vagy tucatnyi kocsi futott egymásba, fordult fel itt – látszott, hogy két duergar csapat érkezett egyszerre a szűk utcába, és egyik sem akart utat adni a másiknak.

Briza előkapta korbácsát, és elzavart néhány törpét, hogy megtisztítsa az utat Malice Anya előtt, aki odalebegett a két csoport vezetőjéhez.

A törpék mérgesen fordultak felé, de utóbb észrevették, kivel is állnak szemben.

– Bocsánatáért esedezem, Nagyasszonyanya – dadogta az egyik. – Csak egy szerencsétlen baleset történt.

Malice szemügyre vette a legközelebbi kocsik rakományát, a fonott kosarakban felpúpozott óriásrákokat és más hasonló ínyencségeket.

– Akadályoztátok az utamat – közölte hűvösen.

– Azért jöttünk a városotokba, hogy kereskedjünk – magyarázta a másik duergar. Gyilkos pillantást vetett fajtársára, amiből – Malice rögtön rájött, hogy versenytársak, akik valószínűleg ugyanazt az árut szállítják, ugyanabba a drow házba.

– De megbocsátom arcátlanságotokat... – ajánlotta fel kegyesena Nagyasszonyanya, a rakományt méregetve.

A két duergar sejtette, mi következik. Zak is.

– Ma este finomat eszünk – suttogta Drizztnek, cinkos kacsintással. – Malice egy ilyen helyzetből nem távozik üres kézzel.

– ... ha tesztek róla, hogy ezeknek a kocsiknak a fele ma éjszakára a Do'Urden Ház kapujánál legyen – fejezte be Malice.

A duergar pusztán megszokásból vitatkozni kezdett volna, de gyorsan le is mondott a bolond gondolatról. Mennyire utált drow elfekkel alkudozni!

– Annak rendje s módja szerint meg leszel fizetve – folytatta Malice. – A Do'Urden Ház nem szegény. És böven marad annyi árutok, hogy teljesítsétek annak a Háznak a rendelését, amelyikhez jöttetek.

Egyik duergar sem tudott belekötni ebbe az egyszerű érvelésbe, noha tudták, hogy egy ilyen üzleti helyzetben, amikor egy sértett nagyasszony a partnerük, értékes árujukért aligha kapják meg a megfelelő fizetséget. A szürke törpék nem tehettek másként, el kellett fogadniuk az alkut, s azt a menzoberranzani üzletelés kockázatának számlájára írni. Udvariasan meghajoltak, majd igyekeztek szabaddá tenni az utat a drow menet előtt.

A Teken'duis Ház, az előző este elbukott támadó elbarrikádozta magát kétoszlopos épületében, hisz' számított arra, ami történni fog. Kapuik előtt Menzoberranzan nemesei, mintegy ezer drow gyülekezett, élükön Baenre Anyával és a kormányzótanács hét másik nagyasszonyával. És ami még rosszabb volt a bűnös Házra nézve, az Akadémia mindhárom iskolájának összes diákja és mestere is ott állt a ház körül.

Malice Anya közvetlenül a nyolc vezető Nagyasszonyanya mögé vezette kis csapatát. Mivel a kilencedik Ház nagyasszonya volt, csak egy lépésnyire a tanácstagságtól, a többi drow nemes készségesen utat nyitott neki.

– A Teken'duis Ház megharagította a Pókkirálynőt! – jelentette be Baenre Anya, varázslat segítségével felerősített hangon.

– De csak azért, mert elbukott – súgta Zak Drizztnek.

Briza haragvó pillantást lövellt rájuk.

Baenre Anya három ifjú drow-t: két leányt és egy fiút szólított maga mellé.

– Csak ők maradtak meg a Freth Házból – magyarázta. – Meg tudjátok nekünk mondani, Freth Ház árvái – kérdezte tőlük –, ki támadott rá az otthonotokra?

– A Teken'duis Ház! – kiáltották a fiatalok kórusban.

– Jól begyakorolták – jegyezte meg Zak.

Briza megint hátrafordult.

– Csend legyen! – suttogta keményen.

A férfi megveregette Drizzt nyakát.

– Igen – mondta –, maradjunk csendben.

A fiú már épp tiltakozni kezdett volna, de Briza már elfordult, Zak széles mosolyával pedig nem lehetett vitatkozni.

– Akkor tehát az a kormányzótanács akarata – harsogta Baenre Anya –, hogy a Teken'duis Ház viselje tette minden következményét!

– És mi lesz a Freth Ház árváival? – kérdezte egy hang a tömegből.

Baenre Anya megsimogatta a legnagyobb lány fejét, aki papnő volt, és nemrég végzett tanulmányaival az Akadémián.

– Nemesnek születtek, azok is maradnak – mondta Baenre. – A Baenre Ház védelmébe veszi őket: mostantól a Baenre nevet viselik.

Méltatlankodó füttyögés hallatszott itt-ott a gyülekezetből. A három fiatal nemes – köztük két lány – elég jó fogás volt. A város bármelyik Háza örömest befogadta volna őket.

– Baenre – suttogta Briza Malice-nek. – Éppen erre van szüksége az első Háznak: több papra!

– úgy látszik, tizenhat főpapnő már nem is elég nekik – felelte Malice.

– Nyilván elviszik az életben maradt Freth katonákat is – vélte Briza.

De Malice ebben nem volt olyan biztos. Baenre Anya már azzal is a végsökig feszíti a húrt, hogy átveszi a három ifjú nemest. Ha a Baenre Ház túl erőssé válik, Lloth bizonyára kifogásolni fogja. Az ilyen esetekben, amikor egy Házat csaknem teljesen elpusztítottak, a megmaradt katonákat szétosztották a licitáló Házak között. Malice erre az árverésre várt. A katonákat nem lehetett olcsón megszerezni, ám Malice örömmel vette a lehetőséget, hogy gyarapítsa erőit, föleg, ha mágiahasználókra is szert tehetett.

Baenre Anya most a vétkes Házhoz szólt.

– Teken'duis Háza! – kiáltotta. – Megszegted törvényeinket és elbuktál. Harcolj, ha akarsz, de tudd, hogy te magad hoztad önnön fejedre a bajt! – Karja egyetlen intésével mozgásba lendítette az Akadémiát, az igazságosztó gépezetet.

Nyolc hatalmas serpenyőt helyeztek el a ház köré, Arach-Tinilith mesternöi és a legjobb papnövendékek vezetésével. Lángok csaptak az égre dübörögve, amint a főpapnők kapukat nyitottak az alsóbb síkok felé. Drizzt figyelmesen, lenyűgözve nézte, és remélte, hogy sikerül megpillantania Dinint vagy Viernát.

Az alsóbb síkok lakói: nagy, többkarú, nyálkával borított testű, tüzet köpködő szörnyetegek léptek ki a lángok közül. Még a legközelebb álló főpapnők is hátrébb léptek e furcsa horda elől. A lények meg is követelték ezt az előzékenységet. Baenre Anya jelére vadul vetették magukat a Teken'duis Házra.

Védőrúnák, varázslatok robbantak az épület kapujában, de a megidézett lények mit sem törődtek velük.

Aztán a varázslók és a Sorcere diákjai léptek elő, és villámokkal, savgömbökkel, tűzgolyókkal ostromolták a ház tetejét.

Mindeközben a Melee-Magthere mesterei és tanítványai nehéz nyílpuskákkal lötték az ablakokat, ahol a póruljárt család tagjai menekülni próbálhattak. A szörnycsapat beözönlött az ajtókon. Villámok cikáztak, mennydörgés robajlott.

Zak Drizztre nézett, de már nem mosolygott. A fiú izgatott volt – hisz' a látvány kétségtelenül különleges volt –, de félelemmel vegyes tisztelet is tükröződött az arcán.

A szerencsétlen lakók első sikolyai is fölcsendültek már. Olyan iszonyatosak és bénítóak voltak ezek a kiáltások, hogy azonnal elsöpörtek minden gonosz örömet, amit Drizzt esetleg érezhetett.

Megfogta Zak vállát, és maga felé fordította a fegyvermestert. Tekintete magyarázatért esdekelt.

A Teken'duis Ház valamely fia egy tízkarú óriás rém elől menekülve kilépett az egyik magasan fekvő ablak erkélyére. Tucatnyi nyílpuska lövedéke záporozott rá, ám mielőtt holtan rogyott volna össze, három különböző villám csapott belé egyszerre, felragadta az erkélyröl, aztán visszaejtette. Az égett, szétroncsolt drow holttest lassan csúszni kezdett a magasból, de a furcsa szörnyeteg megragadta roppant karmaival és visszahúzta, hogy felfalja.

– Ez a drow igazság – mondta Zak hidegen. Nem próbálta vigasztalni Drizztet: azt akarta, hogy a pillanat nyers brutalitása egy életre belevésödjön az ifjú drow agyába.

Az ostrom még több, mint egy órán át tartott. Mire véget ért, mire az alsóbb síkok lakóit elbocsátották a kapukon át, mire az Akadémia diákjai és mesterei megindultak vissza Tier Breche-be, a Teken'duis Ház egy izzó, élettelen köhalmaz volt csupán.

Drizzt az iszonyattól rettegve nézte végig a jelenetet, de túlságosan félt a következményektől, ezért nem futott el. Amikor hazafelé indultak, már nem figyelte a drow házak művészi homlokzatát.

10.

A vérfolt

Zaknafein kint van? – kérdezte Malice.

– Rizzennel együtt elküldtem az Akadémiára, hogy elvigyenek egy üzenetet Viernának – magyarázta Briza. – Még órákig távol lesz, amíg a Narbondel fénye süllyedni kezd.

– Remek – mondta Malice. – Mindketten pontosan tudjátok, mi a feladatotok ebben az ügyben?

Briza és Maya bólintottak. – Még sosem hallottam hasonló fortélyos tervről – jegyezte meg Maya. – Szükség van erre?

– Eredetileg a Ház egy másik tagja számára találták ki – felelte Briza, és megerősítést várva Malice-ra nézett. – Majdnem négy évszázaddal ezelőtt.

– Igen – biccentett Malice. – Ugyanez várt volna Zaknafeinre is, de Vartha nagyasszony, az én anyám, hirtelen halála keresztülhúzta ezt a tervet.

– Akkor lettél Nagyasszonyanya – mondta Maya.

– Igen – felelte Malice. – Bár még életem első évszázadát sem töltöttem be, és még az Arach-Tinilithben tanultam. Nehéz időszak volt ez a Do'Urden Ház történetében.

– De túléltük – mondta Briza. – Vartha Anya halálával Nalfein és én a Ház nemesei lettünk.

– Zaknafein ellen nem is éltek ezzel a tervvel – tűnődött Maya.

– Túl sok egyéb feladat jött közbe – mondta Malice.

– De Drizzten kipróbáljuk – jelentette ki Maya.

– A Teken'duis Ház elleni büntetés megerősített abban, hogy ezt a lépést meg kell tennünk – nyilatkozta Malice.

– Igen – helyeselt Briza. – Láttátok Drizzt arcát a büntetésvégrehajtás alatt?

– Én láttam – szólt Maya. – Undorodott.

– Ez nem drow harcoshoz illő – jelentette ki Malice –, és rajtunk a felelősség. Drizzt hamarosan az Akadémiára megy, addigra drow vérrel kell bemocskolnunk a kezét, és el kell lopnunk ártatlanságát.

– Mennyi baj van egy ilyen hímmel – morogta Briza. – Ha Drizzt nem alkalmazkodik a szokásainkhoz, akkor miért nem adjuk egyszerűen Llothnak?

– Mert nekem nem lesz több gyerekem! A család minden egyes tagjára szükség van, ha vezető szerepre akarunk szert tenni a városban! – Malice Anya titokban még remélt valamit attól, ha Drizztet megtérítik a gonosz drow szellemhez. Éppen annyira gyűlölte Zaknafeint, mint amennyire kívánta is – és azáltal, hogy Drizztből lelketlen drow gyilkológépet csinál, fényes bosszút állhat a fegyvermesteren.

– Akkor rajta – adta ki a parancsot. Tapsolt egyet, mire egy nagy láda sétált be a terembe nyolc, eleven póklábon. Nyomában egy aggodalmas goblin rabszolga ügetett.

– Gyere, Byuchyuch – duruzsolta Malice megnyugtató hangon. A goblin rettegő szolgálatkészséggel lépett Malice trónja elé, és tökéletes mozdulatlanságba dermedt, amíg a Nagyasszony elmondott egy hosszú és bonyolult varázslatot.

Briza és Maya elismerő csodálattal figyelték anyjuk képességeit. A kis goblin vonásai eltorzultak, izmai vonaglottak, bőre megsötétült. Néhány perccel késöbb a rabszolga teljesen fölvette egy drow hím alakját. Byuchyuch örvendezve bámulta új testét, nem fogván fel, hogy az átváltozás nem más, mint halálának nyitánya.

– Most már drow katona vagy – mondta neki Maya –, és az én bajnokom. Csak egyetlen kis harcost kell megölnöd ahhoz, hogy a Do'Urden ház szabad közrendűje váljék belőled!

A gonosz sötét-elfek szolgálatában eltöltött tíz keserves év után a goblin másra sem vágyott.

Malice fölállt és az előcsarnok felé indult.

– Gyertek – parancsolta. Két leánya, a goblin és a láda engedelmes libasorban követték.

A gyakorlóteremben találtak rá Drizztre, aki éppen görbe kardjait élezte. Néma készenléti állásba szökkent, amikor észrevette a váratlan látogatókat.

– Üdvözöllek, fiam – mondta Malice olyan anyai hangon, amilyet Drizzt még sosem hallott tőle. – Ma egy egyszerű rutinfeladatot kell végrehajtanod, ami ahhoz szükséges, hogy fölvegyenek a Melee-Magthere-be.

Maya az öccse elé állt.

– Utánad én vagyok a legfiatalabb – jelentette ki. – Tehát megillet a jog, hogy kihívjalak, amit most meg is teszek.

Drizzt zavartan állt. Ilyesmiről még sosem hallott. Maya magához intette a ládát, és méltóságteljesen felnyitotta a tetejét.

– Van már saját fegyvered és piwafwid – mondta Maya. – Most itt az idő, hogy magadra öltsd a Do'Urden ház nemeseinek teljes öltözékét. – Ezzel egy pár magasszárú fekete csizmát húzott elő a ládából, és átnyújtotta Drizztnek.

A fiú örömmel bújt ki közönséges csizmájából, s vette fel az újat. A lábbelik hihetelenül puhák voltak, varázslat segítségével simultak a lábára. Drizzt érezte bennük a mágiát: ebben a csizmában tökéletesen hangtalanul tud majd járni. De még ki sem gyönyörködte magát teljesen, Maya már nyújtotta is a második ajándékot, mely még ennél is csodálatosabb volt.

Drizzt a padlóra dobta piwafwiját, és átvette az ezüstös láncinget. A Birodalmakban sehol sem akadt párja a míves, finom kidolgozásáú drow láncingnek. Nem nyomott többet, mint egy nehéz anyagú, közönséges ing, és olyan könnyen hajlott, mint a legfinomabb selyem – mégis legalább olyan biztosan ellenállt a lándzsaszúrásnak, mint egy törpék készítette lemezpáncél.

– Két fegyverrel fogsz harcolni – mondta Maya. – Tehát nem lesz szükséged pajzsra. De tartsd a kardjaidat ebben, ez jobban méltó egy drow nemeshez. – Fekete bőrövet adott Drizztnek, amelynek csatja egyetlen roppant smaragd volt, a két kardhüvelyt pedig más ékkövek díszítették.

– Készülj fel – mondta Malice Drizztnek. – Ezeket az ajándékokat ki kell érdemelned. – Amint a fiú kezdte magára ölteni az új darabokat, Malice az átváltoztatott goblin mellé húzódott, akinek egyre inkább inába szállt a bátorsága, amikor látta, hogy ez a küzdelem nem is lesz olyan könnyű.

– Ha megölöd, minden felszerelése a tiéd lesz – ígérte neki Malice. Erre a goblin azonnal felvidult: nem fogta fel, hogy semmi esélye sincs Drizzttel szemben.

Amikor Drizzt megint megkötötte piwafwiját a nyaka körül, Maya bemutatta az ál-drow katonát. – Ő Byuchyuch – mondta –, a bajnokom. Őt kell legyőznöd, hogy elnyerd az ajándékokat... és a családban téged megillető helyet.

A fiú, aki tisztában volt saját képességeivel és azt hitte, csupán egy egyszerű barátságos-párviadal vár rá, készségesen beleegyezett.

– Akkor hát kezdjük – vonta ki kardjait drágaköves hüvelyükből.

Malice biztatóan Byuchyuch felé bólintott. A goblin felvette a kardot és a pajzsot, amit Maya nyújtott át neki, és rárontott Drizztre.

Az ifjú óvatosan nyitott, igyekezett felmérni ellenfelét, mielőtt valami merész támadó manőverbe kezdene. De egyetlen pillanat alatt átlátta, mennyire silányul bánik Byuchyuch a fegyvereivel. Mivel nem ismerte a goblin igazi kilétét, Drizzt alig tudta elhinni, hogy akadhat drow, aki ennyire ügyetlen fegyverforgató. Arra gondolt, hogy Byuchyuch csupán meg akarja téveszteni, és ilyen szellemben folytatta tovább megfontolt közeledését.

De Byuchyuch néhány újabb vad és átgondolatlan suhintása után Drizzt már kénytelen volt magához ragadni a kezdeményezést. Egyik kardjával ellenfele pajzsára csapott. A goblin-drow erre nehézkes döféssel válaszolt, mire az ifjú kiverte a kezéből a kardot, és egyetlen csuklómozdulattal Byuchyuch mellének szegezte pengéje hegyét.

– Ez túl könnyű volt – morogta magában.

De az igazi próba csak most kezdődött.

Mintegy végszóra, Briza akaratbénító varázst küldött a goblinra, mely megdermesztette a teremtményt kiszolgáltatott helyzetében. Byuchyuch, aki még mindig tudatában volt szorult helyzetének, megpróbált elmozdulni, de Briza mágiája erősen fogva tartotta.

– Fejezd be a szúrást – rendelkezett Malice. Drizzt a kardjára nézett, aztán az anyjára, mint aki nem hisz a fülének.

– Meg kell ölnöd Maya bajnokát – vicsorogta Briza.

– Én nem tudom... – kezdte a fiú.

– Ölj! – dörögte Malice, most a hang már mágikus parancs súlyát hordozta.

– Szúrj! – parancsolta Briza hasonlóképpen.

Drizzt érezte, hogy szavuk mozgásra kényszeríti a kezét. Mégis annyira visszataszította a védtelen ellenfél lemészárlásának gondolata, hogy minden mentális erejével ellenállt. Másodpercekig sikerült megtagadnia a parancsokat, ám közben érezte, hogy nem tudja elhúzni a kardját.

– Ölj! – rikoltotta Malice.

– Vágj! – örjöngött Briza.

Az ostrom rettenetes pillanatok során át folytatódott. Verejték csorgott Drizzt homlokáról, mígnem akarata végül összeroppant. Pengéje villámgyorsan Byuchyuch mellkasába hatolt, egyenesen a szerencsétlen teremtmény szívébe. Ekkor Briza kiengedte Byuchyuchot a varázslat szorításából, hogy Drizzt láthassa az ál-drow haláltusáját, hallja a haldokló szörnyű hörgését, ahogy a padlóra roskad.

Drizzt elakadó lélegzettel meredt vérmocskos kardjára.

Most Mayán volt a sor. Buzogányával Drizzt vállára sújtott, olyan erővel, hogy a fiú elesett.

– Megölted a bajnokom! – tajtékzott. – Most velem szállj szembe!

Drizzt fölpattant és elugrott az örjöngő nő elől. Esze ágában sem volt harcolni, ám mielőtt eldobhatta volna fegyverét, Malice, olvasva gondolataiban, azt mondta:

– Ha nem harcolsz, Maya megöl!

– Ennek semmi értelme – tiltakozott Drizzt, de hangja elveszett az éktelen adamantit-csattogásban, ahogy szablyájával hárította a kemény csapásokat.

Most már benne volt, akár tetszett, akár nem. Maya ügyesen harcolt – minden nő napi több órát gyakorolt fegyverekkel – és erősebb is lehetett, mint az ifjú. Drizzt viszont Zak fia volt, s a legjobb tanítvány. Amikor belátta, hogy ebből a helyzetből nincs kiút, minden tudását és ravaszságát összeszedve szállt szembe Maya buzogányával és pajzsával.

Drizzt pengéinek szemkápráztató tánca Mayát is, Brizát is megijesztette. Malice oda sem figyelt, hisz' újabb varázslat foglalta le. A nagyasszony sosem kételkedett benne, hogy Drizzt le tudja győzni a nővérét; ezt terveibe is beleszőtte.

Az ifjú pusztán csak védekezett, s közben remélte, hogy az anyja végre észre tér és véget vet az egésznek. Vissza akarta szorítani Mayát, meg akarta ingatni, s reménytelen helyzetbe kényszerítve nővérét, befejezni a harcot. Drizzt hinni akarta, Briza és Malice nem fogja arra kényszeríteni, hogy Mayát is megölje, miként az imént Byuchyuchot.

Végül Maya hibázott. Előrelökte pajzsát, hogy eltérítsen egy szúrást, de karja a túlzott lendülettől oldalra csapódott. Drizzt habozás nélkül beszúrt a résen; csak megkarcolni akarta Maya mellét, hogy hátrébb kényszerítse.

Malice varázslata éppen a szúrás közben érte a fegyvert.

A vérfoltos adamantit penge hirtelen életre kelt, és Drizzt egyszeriben egy kígyó farkát markolta, egy viperáét, mely tekergözve támadott vissza rá!

A kígyó a fiú szeme közé köpte mérgét, és elvakította. Nyomban ezután Briza korbácsa mart belé. A rettentő fegyver mind a hat feje beletépett a hátába, keresztül az új páncélon, kínzóan égető fájdalommal. Drizzt tehetetlenül összegörnyedve tűrte Briza újabb és újabb csapásait.

– Sose emelj kezet egy drow nöre! – rikoltotta nővére, miközben az eszméletlenségig verte az ifjút.

Egy órával késöbb Drizzt kinyitotta a szemét. Az ágyában feküdt, Malice Anya állt fölötte. A főpapnő ellátta sebeit, de a szúró érzés, fájdalmas emlékeztetőül megmaradt, fájdalmas emlékeztetőül. ám ennél sokkal fájdalmasabb és rettenetesebb volt az a vér, ami még mindig ott éktelenkedett a pengén.

– A páncélt kicseréljük – mondta Malice. – Most már drow harcos vagy. Kiérdemelted. – Megfordult és kiment a szobából, otthagyva Drizztet fájdalmával és elveszett ártatlanságával.

– Ne küldd el – ellenkezett Zak olyan erővel, ahogyan csak mert.

Felnézett Malice Anyára, a fekete bársonnyal borított kő trónusán ülő önelégült királynöre. Briza és Maya szolgálatkészen álltak mellette, mint mindig.

– Most már drow harcos – felelte Malice megörizve nyugalmát. – Az Akadémiára kell mennie, hisz' így követeli a szokás.

Zak reményvesztetten nézett körül. Gyűlölte ezt a helyet. A kápolna előcsarnokát, ahol mindenhonnan a Pókkirálynő képe lesett rá, ahol Malice tornyosult fölébe hatalma trónusán.

De elhesegette a komor gondolatokat, és összeszedte bátorságát.

Tudta, hogy ezúttal valóban tétje van a vitának.

– Ne küldd oda! – morogta. – Tönkre fogják tenni.

Malice Anya ujjai szorosan ráfonódtak a hatalmas szék kőkarfájára.

– Drizzt már most is ügyesebb, mint az Akadémia lakóinak fele – folytatta Zak gyorsan, mielőtt a Nagyasszonyanya kirobban. – Adj még két évet, és én egész Menzoberranzan legkiválóbb kardforgatóját nevelem belőle!

Malice hátradőlt székében. A fia eddigi fejlődését látva nem tagadhatta, hogy Zak állítása valóban kecsegtető. – Mégis oda fog menni – közölte nyugodtan. – Nem csak a fegyver teszi a jó drow harcost. Drizztnek más dolgokat is meg kell tanulnia.

– Például az árulást? – köpött ki Zak, aki túlságosan feldühödött ahhoz, hogy törődjön a következményekkel. Drizzt elmondta neki, mit művelt vele Malice meg a lányai; a mester elég bölcs volt ahhoz, hogy megértse, mi volt a szándékuk. Leckéjük csaknem összeroppantotta a fiút, és talán örökre elragadta tőle azokat az ideálokat, amelyek oly becsesek voltak számára. Nehezebben tud majd kitartani erkölcse és elvei mellett most, hogy a tisztaság eszményébe vetett hitétől megfosztották.

– Vigyázz a nyelvedre, Zaknafein – intette Malice Anya.

– Én szenvedélyből harcolok! – tajtékzott a fegyvermester. – Ezért tudok győzni. És a te fiad is szenvedéllyel küzd – ne hagyd, hogy az Akadémia alkalmazkodásra törekvő nevelése elvegye tőle ezt!

– Hagyjatok magunkra – vetette oda Malice a lányainak. Maya bókolt, és kisietett. Briza már lassabban követte, egyszer meg is állt, hogy gyanakvó pillantást vessen a férfira.

Zak elfordította tekintetét, de magában elképzelte, hogyan forrasztaná kardjával Briza ajkára az alattomos mosolyt.

– Zaknafein – kezdte Malice, és megint előrehajolt székében. – Fegyverforgató tudományod díjazásaként sok évig eltűrtem szentségtörő nézeteidet. Jól képezted ki a katonáimat, s hogy szeretsz drow-t ölni – különös tekintettel a Pókkirálynő papnöire –, jelentősen segítette a Do'Urden Ház felemelkedését. Nem vagyok, s nem is voltam hálátlan.

– De utoljára figyelmeztetlek, hogy Drizzt az én fiam, nem a tenyészapjáé! El fog menni az Akadémiára, és megtanulja mindazt, ami szükséges, hogy elfoglalhassa helyét, mint a Do'Urden Ház hercege. Ha pedig beleavatkozol abba, aminek úgyis meg kell történnie, többé nem hunyok szemet a dolgaid fölött! Llothnak adom a szívedet!

Zak összevágta bokáját, mereven fejet hajtott, aztán sarkon fordult és kiment. Igyekezett valami reménysugárra bukkani a sötét reménytelenség közepette.

Amikor végighaladt a föfolyosón, megint fölhangzott elméjében a DeVir gyermekek sikolya, a gyerekeké, akiknek sohasem adatott meg, hogy megtapasztalják a drow Akadémia gonoszságát. Talán ők jártak a legjobban.

11.

Komor szavak

Zak előhúzta egyik kardját a tokból, és elgyönyörködött finom részleteiben. Ezt a kardot is, mint a drow fegyverek többségét, szürke törpék kovácsolták, aztán eladták Menzoberranzanban. A duergar mesterek munkája valóban kiváló volt, mégis, a drow elfek ajándékozták meg az erővel, amitől különleges lett. Sem a felszínen, sem Mélysötétben nem akadt faj, mely úgy értett volna a fegyverek megbűvöléséhez, mint a drow. A Mélysötét furcsa kisugárzásaival, a fény világában ismeretlen mágikus erővel átitatódva, Lloth gonosz papjainak áldásával ellátva a penge tettre készen, vérszomjasan simult gazdája kezébe.

Más fajok, a törpék és a felszíni elfek is büszkék voltak saját fegyvereikre. Finommívű kardok, roppant kalapácsok függtek díszként kandallóik fölött, s általában akadt a közelben egy-egy daloskedvű bárd is, aki ismerte legendájukat. A történetek általában így kezdődtek: „Hajdanában...”

A drow fegyverek nem ilyenek voltak: nem dísztárgyak. Mindig a jelen szükségszerűségeit jelentették, sohasem a múlt emlékeit; feladatuk mindaddig ugyanaz maradt, amíg csak élük alkalmas volt a harcra, – a gyilkolásra.

Zak a szeme elé emelte a pengét. Az ő kezében a kard több volt, mint puszta harci eszköz. Haragja megnyilvánulása volt, válasza egy olyan létre, amit nem tudott elfogadni.

Talán választ jelentett egy másik problémára is, amelynek nem látta megoldását.

Belépett a gyakorlóterembe, ahol Drizzt támadási módozatokat próbált ki egy bábún. Zak megállt, hogy elgyönyörködjék az ifjú drow edzésében, s közben azon tűnődött, vajon fogja-e még valaha Drizzt játéknak érezni a fegyverek táncát. Hogy cikáztak a szablyák a fiú kezében! Mintha egyik penge tisztában lenne a másik mozgásával – egymást tökéletesen kiegészítve járták táncukat.

Ez a fiú hamarosan olyan harcossá válhat, akinek nem lesz vetélytársa, olyan mester, aki még magát Zaknafeint is túlszárnyalja.

– Életben maradsz? – suttogta Zak. – Egy drow harcos szíve dobog benned? – Remélte, hogy a válasz „nem”; de akárhogy is, Drizztnek már mindegy.

Zak ismét a kardjára tekintett. Tudta, mit kell tennie. A penge nővérét is kivonta, és határozott léptekkel megindult Drizzt felé.

Az ifjú észrevette, hogy közelít felé és készenlétbe helyezkedett.

– Még egy utolsó harc, mielőtt elmegyek az Akadémiára? – gondolta és elmosolyodott.

Zak megállt, hogy rögzítse magában Drizzt mosolyát. Csak álarc lenne? Vagy már meg is bocsátotta magának Maya bajnoka elleni tettét?

De ez már úgysem számít, gondolta a férfi. Még ha kiheverte is az anyja kínzását, az Akadémia biztosan megtöri. A fegyvermester nem szólt egy szót sem, csak vágott és szúrt, azonnal védekezésbe szorítva a fiút. Drizzt nem erőltette meg magát túlságosan, még nem vette észre, hogy többről van szó, mint rutingyakorlatról.

– Megőrzök mindent, amit tőled tanultam – ígérte Drizzt, miközben elhajolt egy vágás elől, és maga is támadott. – A nevemet felvésik majd Melee-Magthere csarnokába. Büszke leszel rám!

Zak arcának komor rándulása meglepte Drizztet. Még jobban összezavarodott, amikor a fegyvermester következő támadása egyenesen a szíve felé szúrt. A fiú félreugrott, és a színtiszta kétségbeesés ösztönös mozdulatával csapta félre a pengét. Hajszál híján felnyársalták!

– Ilyen nagyon biztos vagy magadban? – hörögte Zak, és kitartóan tovább üldözte tanítványát.

Drizzt erőt merített a pengék dühödt csattogásából.

– Harcos vagyok – jelentette ki. – Drow harcos!

– Táncos vagy! – Zak hangjából csak úgy áradt a gúny. Olyan vad erővel csapott Drizzt kardjaira, hogy az ifjú drow karja megbicsaklott.

– Szélhámos! – kiáltotta Zak. – Csak bitorolsz egy címet, aminek a jelentéséről fogalmad sincs!

A fiú támadásba lendült. Levendulaszín szeme lobot vetett, új erő költözött pengéibe.

De a mester nem lankadt. Kivédte a támadásokat, és folytatta a leckéztetést.

– Tudod, milyen érzés gyilkolni? – Köpött egyet. – Tán már ki is békültél azzal, amit tettél?

Drizzt csak egy fojtott mordulással és újabb támadással válaszolt.

– ó, micsoda élvezet egy főpapnő mellébe mártani a kardodat – tüzelte Zak. – Látni a meleg párát, ami elhagyja a száját, miközben utolsó átkait leheli az arcodba! Vagy hallottad már haldokló gyerekek sikoltozását?

A fiú felhagyott a rohammal, de Zak nem tágított. átvette a kezdeményezést. Minden egyes szúrása létfontosságú pontokra irányult.

– Milyen hangosak is azok a sikolyok – folytatta a fegyvermester. – Évszázadokig visszhangoznak a fejedben, életed végéig nem tudsz tőlük szabadulni.

Lassított, hogy tanítványa mérlegelhesse minden egyes szavát.

– Ugye, még sohasem hallottad őket, táncos? – Aztán hívogatóan széttárta a karját. – Akkor hát gyere, és hajtsd végre a második gyilkosságodat – ütött a hasára. – Ide, a hasba, ahol a legfájdalmasabb, hogy a kiáltásaim visszhangozzanak az agyadban. Bizonyítsd be, hogy tényleg drow harcos vagy, ahogy állítod.

Drizzt kardjainak hegye lassan ereszkedett a padló felé. A fiú már nem mosolygott.

– Habozol – nevetett a szemébe Zak. – Pedig itt a lehetőség, hogy egycsapásra megalapozd a hírnevedet. Egyetlen szúrás, és a híred megelőz az Akadémián. A diákok, de még a mesterek is izgatottan összesúgnak, ha elhaladsz mellettük. Ez Drizzt Do'Urden, mondják majd. A fiú, aki legyőzte Menzoberranzan legjobb fegyvermesterét! Vagy tán nem erre vágysz?

– A pokolba veled – köpött vissza Drizzt, de még mindig nem tett egy lépést sem, hogy támadjon.

– Drow harcos? – ingerelte tovább a férfi. – Ne siess úgy a címekkel, ha azt sem tudod, mit jelentenek!

Drizzt ekkor előrelendült, olyan dühvel, amit még sosem érzett. Nem ölni vágyott, pusztán legyőzni mesterét, hogy ajkára fagyassza a gúnyt valami olyan lenyűgöző harci teljesítménnyel, amit nem lehet félresöpörni.

Sohasem küzdött még így. Zak minden egyes mozdulatát három másikkal viszonozta, támadott fönt és lent, oldalt és mindig testközelben. Zak azon kapta magát, hogy gyakrabban áll a sarkán, mint a lábfején, azaz túlságosan lefoglalja a védekezés ahhoz, hogy akár csak gondolhasson is az ellentámadásra. Hosszú percekig hagyta, hogy Drizzté legyen a kezdeményezés, előre félve a következménytől, a megoldástól, amit végül a leginkább kedvezőnek ítélt.

Aztán megértette, hogy tovább nem halogathatja a dolgot. Lustán előredöfött egyik kardjával, Drizzt pedig annak rendje s módja szerint kiütötte kezéből a fegyvert.

Még mielőtt az ifjú drow-t megérinthette volna a közelgő győzelem szele, Zak üres kezével a zsebébe nyúlt és egy kicsi, mágikus kerámiagömböt húzott elő – olyat, ami már többször megsegítette a harcban.

– Ezúttal nem hibázom, Zaknafein – kiáltotta Drizzt, és megtartotta támadásának szigorú ritmusát; jól emlékezett azokra az esetekre, amikor mestere a nyilvánvaló hátrányt is előnyre tudta fordítani.

Zak csak fogta a golyót, és nem tudott beletörődni abba, amit meg kellett tennie.

Tanítványa egyik támadás-sort a másik után indította, hogy felmérje az előnyt, amit a kard elütésével szerzett. Aztán fölényének teljes tudatában egyetlen erős, alacsony szúrással tört ki.

Bár Zak figyelme éppen nem volt teljes abban a pillanatban, sikerült megmaradt kardjával kivédenie a támadást. Drizzt másik szablyája ugyanekkor lecsapott a kard felső élére, és földre nyomta a hegyét.

Aztán ugyanazzal a villám-mozdulattal a fiú kiszabadította kardját Zak hárításából, fölemelte, és ívesen meglendítette. A szúrás alig néhány ujjnyira a mester torkától állt meg.

– Megfogtalak! – kiáltotta diadalmasan az ifjú drow.

Zak válasza egyetlen vakító fényvillanás volt, melynek fényessége Drizzt minden képzeletét felülmúlta.

A férfi elővigyázatosan becsukta a szemét, de meglepett ellenfele nem reagálhatott elég gyorsan. Izzó fájdalomként hasított belé a fény. Hátratántorodott, igyekezett távolabb kerülni a fegyvermestertől.

Szemeit szorosan lehunyva, Zak már nem támaszkodhatott a látására. Hagyta, hogy éles hallása vezesse – a támolygó Drizzt könnyű tájékozodási pont volt. A mester korbácsa egyetlen sima mozdulatra oldódott le az övröl, s rántotta földre a fiút, annak bokájára tekeredve.

A férfi módszeresen nyomult előre. Irtózott minden lépésétől, de érezte, hogy helyesen cselekszik.

Drizzt tudta, hogy csúful csapdába ejtették, de nem értette az okát. A fény megbénította, ám a cselnél is jobban megdöbbent azon, hogy Zak folytatja a harcot. Erőt vett magán. A csapdából már nem tud kimászni. Látni ugyan nem lát, de valahogy mégis érzékelnie kell, meg kell hallania támadója mozgását, és előre kell kiszámítania minden egyes csapást.

Éppen időben emelte fel a kardját, hogy kivédjen egy vágást, mely kettészelte volna a koponyáját.

Zak nem számított erre a hárításra. Visszahúzódott, és másik szögből próbálkozott. Ismét sikertelenül.

Most már inkább kíváncsiságból, semmint ölési szándékkal, egy sor olyan támadást hajtott végre, amely még sok látó ellenfél védelmén is áthatolt volna.

De Drizzt még így is ellent tudott állni.

– árulás! – kiáltott fel az ifjú. Fejében még mindig fájdalmasan lüktetett a fény izzó fájdalmának emléke. újabb vágást blokkolt, és igyekezett megvetni a lábát, mert látta, hogy nem sokáig fogja tudni tartani magát ilyen esendő pozícióból.

De a szúró fény okozta fájdalom túl erős volt. Drizzt félig eszméletelenül botorkált távolabb, közben egyik szablyáját is elhagyta. Aztán megpördült, mert érezte Zak közeledtét.

A másik kard is kirepült a kezéből.

– árulás – hördült fel megint. – Hát ennyire nem bírod elviselni a vereséget?

– Hát nem érted? – kiáltott vissza mestere. – A vereség: halál! Ezernyi harcot nyerhetsz meg, de veszíteni csak egyszer lehet! – Drizzt torkához emelte a kardját. Egyetlen sima vágás lesz csupán...

Tudta, hogy meg kell tennie, könyörületböl, mielőtt az Akadémia mesterei teszik meg helyette.

A férfi elhajított kardja pörögve szállt a terem másik végébe. Puszta kézzel ragadta meg Drizzt ruhájának elejét, és felrántotta a földről.

Szemtől szemben álltak. Egyikük sem láthatta jól a másikat a vakító ragyogásban, és egyikük sem volt képes megtörni a reszkető csendet. Egy hosszú, lélegzetvisszafojtott pillanat után a bűvös gömb varázsa halványulni kezdett, a fény egyre elviselhetőbb lett. A két drow szó szerint másként kezdte látni egymást.

– Lloth papjainak trükkje – magyarázta Zak. – Mindig készenlétben tartanak egy ilyen fényvarázst. – Erőltetett mosollyal próbálta lecsillapítani Drizzt haragját. – Habár elmondhatom magamról, hogy én ezt a fényt visszafordítottam a papok ellen, nem is egyszer.

– árulás – fröcsögte Drizzt harmadszor is.

– Ilyenek vagyunk – felelte Zak. – Majd megtanulod.

– Ilyenek vagyunk – vicsorogta a fiú. – Nevetve meséled, hogyan ölted meg a Pókkirálynő papjait. Hát ennyire élvezed a gyilkolást? A drow-ölést?

Zak nem tudott mit válaszolni erre a vádló kérdésre. Drizzt szavai az elevenébe találtak, mert az igazság csengett ki belőlük. Az oktató kezdte úgy szemlélni szenvedélyes Lloth-pap vadászatát, mint az önnön megoldhatatlan vergődésére adott gyáva választ.

– Megöltél volna – mondta Drizzt tompán.

– De nem tettem – vont vállat Zak. – Életben maradtál, hogy elmehess az Akadémiára – és tőrt kapj a hátadba, mert vak vagy a világunk valósága iránt, és nem vagy hajlandó tudomásul venni, milyen a néped valójában... Vagy te is beállsz közéjük! De az a Drizzt Do'Urden, akit én ismertem, mindenképpen meghal.

Drizzt arca eltorzult. Nem találta a szavakat, amikkel szembeszállhatott volna Zak jóslatával. Érezte, hogy a vér kifut az arcából, bár a szíve hevesen ver. Aztán elindult, de tekintetét hosszasan a férfin tartotta.

– Menj hát, Drizzt Do'Urden! – kiáltott utána Zak. – Menj csak az Akadémiára, és sütkérezz saját hősiességed dicsfényében. De emlékezz képességeid következményeire! Mert következmények mindig vannak!

A mester visszavonult szobája magányába. Az ajtó olyan finoman csukódott be mögötte, hogy ösztönösen hátrafordult, de csak a puszta követ látta.

– Menj hát, Drizzt Do'Urden – suttogta csendes keserűséggel. – Menj az Akadémiára, és tudd meg, ki is vagy valójában.

Dinin másnap reggel korán jött öccséért. Drizzt lassan maga mögött hagyta a gyakorlótermet, minden lépésnél vissza-vissza nézett, hogy lássa, ha Zak kijön, és rátámad, vagy búcsút int neki.

De a lelke mélyén tudta, hogy a mester nem jön elő.

Drizzt addig azt hitte, hogy barátok, hogy kapcsolatuk túlmegy az egyszerű edzés, tanulás keretein. Az ifjú drownak rengeteg kérdés kavargott a fejében, Zak pedig, aki az elmúlt öt évben tanára volt, nem tudott segíteni.

– A Narbondel fénye növekedik – jegyezte meg Dinin, amikor kiértek az erkélyre. – Nem késhetünk el már az első napodon az Akadémiáról.

Drizzt kitekintett a rengeteg színre és formára, ami Menzoberranzant jelentette.

– Mi ez a hely? – suttogta. Rádöbbent, milyen keveset tud házuk falain kívül elterülő szülövárosáról. Zak szavai – Zak dühe – hirtelen ránehezedtek a fiúra, ahogy ott állt. Eszébe juttatták tudatlanságát, és egy sötét ösvény kezdetét tárták fel előtte.

– Ez a világ – felelte Dinin, bár Drizzt nem várt választ. – Ne aggódj, második fiú – nevetett, amikor fellépett a korlátra. – Az Akadémián majd mindent megtanulsz Menzoberranzanról. Meg fogod tudni, ki vagy, és ki a néped.

Ez a kijelentés nyugtalanította Drizztet. Talán – jutott eszébe utolsó keserű találkozása a drow-val, akiben a legjobban bízott – épp ez a tudás az, amitől fél.

Lemondóan vállat vont, és követte Dinint mágikus ereszkedve le az erkélyröl: a földre. Megtette az első lépéseket azon a bizonyos sötét úton.

Egy furcsa szempár érdeklődve figyelte, amint Dinin és Drizzt elindul a Do'Urden házból.

Alton DeVir csendben üldögélt egy hatalmas gomba tövében, mint azt az elmúlt héten minden nap tette, és a Do'Urden épületeket nézte.

Daermon N'a'shezbaernon, Menzoberranzan Kilencedik Háza. A Ház, amely megölte anyját, a nővéreit, a bátyjait, mindenkit, aki ott volt a DeVir házban... kivéve őt magát.

Alton visszagondolt a DeVir házban töltött napokra, amikor Ginafae Anya összehívta a család tagjait, hogy megbeszélhessék terveiket. Altonnak, aki a bukás idején még csak diák volt, most jobb rálátása nyílt azokra a napokra. A húsz év értékes tapasztalatokkal gazdagította.

Ginafae volt a legfiatalabb Nagyasszony az uralkodó családok között, ereje korlátlannak tűnt. Akkor egy gnóm csapatnak segített, Llothtól kapott hatalmát arra használva fel, hogy lecsapjon néhány drow-ra, akik megtámadták a kis népet a Menzoberranzan melletti barlangokban. Pusztán azért tette ezt, mert a támadó drow csapat egyetlen tagjának halálát kívánta: a harmadik Ház varázsló-fiáét. E Ház a DeVirek soron következő áldozata lett volna.

De a Pókkirálynönek nem tetszett Ginafae módszere: a mélységi gnómok a sötét-elfek legnagyobb ellenségei voltak egész Mélysötétben. Amikor Ginafae elvesztette Lloth kegyeit, az egész DeVir Házra árnyék borult.

Alton húsz évet töltött el azzal, hogy megpróbálta kideríteni ellenségei kilétét, akik hasznot húztak anyja hibájából, és lemészárolták a rokonait. Húsz hosszú évet; és akkor mostoha anyja, SiNafay Hun'ett éppoly hirtelen vetett véget kutatásának, mint ahogy az elkezdődött.

Most Alton a bűnös Házat figyelte, és csak egy dolgot tudott biztosan: az elmúlt húsz év mit sem enyhített haragján.

3. RÉSZ

AZ AKADÉMIA

Az Akadémia.

A hazugságok népszerűsítése az, ami összetartja a drow társadalmat, a valótlanságok állandó sulykolása addig a határig, amíg a hamis már igaznak hangzik, minden ellenkező bizonyítékkal szemben.

Azokat a leckéket, amelyeket a fiatal drow-k tanulnak az igazságról és törvényességröl, az elvetemült Menzoberranzan mindennapi élete oly fényesen cáfolja, hogy szinte elképzelhetetlen, miként hihetik el őket.

Mégis elhiszik.

Még most, évtizedek múltán is összeborzongok, ha arra a helyre gondolok, és nem a testi fájdalom vagy az állandóan kísértő halál miatt – ezekkel máshol is találkoztam. A Menzoberranzani Akadémia akkor borzaszt el, ha a túlélöire gondolok, a végzősökre, akik ott léteznek – és tobzódnak – a világukat formáló ördögi fortélyok között.

Abban a hitben élnek, hogy minden elfogadható, ha sikeres, hogy a saját vágyak kielégítése a lét legfontosabb tényezője, s hogy a hatalom csak azoké lehet, akik elég erősek és ravaszak ahhoz, hogy kiragadják azok lehanyatló kezéböl, akik már nem érdemesek rá. Könyörületnek nincs helye Menzoberranzanban, pedig a könyörület, és nem a félelem az, ami egy faj életébe harmóniát hoz. És a harmónia, a közös célok érdekében történő munkálkodás a nagyság alapja.

A hazugságok félelemben és bizalmatlanságban tartják a drow-kat, a barátságokat Lloth áldását viselő kardok vágják szét. Ez a gyűlölet és hatalomvágy, amit a gonosz tanok hirdetnek, ez dönti kárhozatba a népemet – ám ezt a gyarlóságot ők erőnek hiszik. Az eredmény pedig egy gúzsbakötő, eszelős élet, amit a drow elővigyázatos készenlétnek nevez.

Nem tudom, hogyan éltem túl az Akadémiát, hogyan fedeztem fel annak hamis voltát elég korán ahhoz, hogy szembeállítsam vele a számomra legdrágább elveket, s így erősítsem önnön elkötelezettségemet.

Azt hiszem mindez, mesterem, Zaknafein miatt sikerülhetett. Azok alatt az évek alatt, amelyek úgy megkeserítették Zakot és olyan sokba kerültek neki, én is meghallottam a sikolyokat: a gyilkos árulás ellen tiltakozó sikolyokat, a drow társadalom vezetőinek, a Pókkirálynő papnöinek haragos sikoltásait, amelyek örökre befészkelték magukat az agyamba.

A haldokló gyermekek sikolyát.

Drizzt Do'Urden

12.

„Ők”, az ellenség

A nemesi ifjak öltözékében, egyik csizmájában elrejtett tőrrel – ez Dinin tanácsa volt –, Drizzt felfelé indult a széles lépcsösoron, mely Tier Breche-be, a drow Akadémiára vezetett. Felért a lépcső tetejére és belépett a két hatalmas oszlop között álló őrök, a Melee-Magthere két utolsóéves diákjának érzéketlen pillantásától kísérve.

Kéttucatnyi fiatal drow lézengett az Akadémia épületegyüttese körül, de Drizzt szinte észre sem vette őket. Három épület kötötte le figyelmét és gondolatait. Balra állt a Sorcere hegyes sztalagmit tornya, a varázslók iskolája. Drizzt itt fogja tölteni tanulmányainak tizedik, egyben utolsó évének első hat hónapját.

Előtte, a szint hátsó részében emelkedett a legtekintélyesebb épület, az Arach-Tinilith, Lloth iskolája, mely egy hatalmas, köből faragott pókot formázott. Drow megítélés szerint ez volt az Akadémia legfontosabb tömbje, ezért általában csak nők számára tartották fenn.

Fiú tanulókat csak utolsó félévükben engedtek ide.

Noha a Sorcere és az Arach-Tinilith kecses formájával tüntetett, Drizzt számára abban a puhatolózó pillanatban a jobb kéz felé eső épület volt a legfontosabb. Ez volt Melee-Magthere, a harcosok gúla alakú iskolája. Ez lesz Drizzt otthona az elkövetkezendő kilenc évben. Csak most fogta fel, hogy az épületben bóklászó többi sötét-elf lesz a társa ez idő alatt – harcosok, mint ő maga, akik hamarosan megkezdik hivatalos tanulmányaikat. Az osztály a maga huszonöt fös létszámával szokatlanul nagynak számított a harcosok iskolájában.

De még ennél is szokatlanabb volt, hogy az új diákok közt milyen sok nemes akadt. Drizzt kíváncsian várta, hogy megtudja, vajon képességei milyennek bizonyulnak a többiekéhez képest. Hogy vajon Zaknafeinnel végzett edzései hasonlóak voltak-e azokhoz küzdelmekhez, amelyeket a többiek is minden bizonnyal megvívtak tiszteletreméltó famíliájuk fegyvermestereivel?

Ezek a gondolatok elkerülhetetlenül visszavezették Drizztet az utolsó találkozáshoz mentorával. Gyorsan elhessegette magától a kellemetlen párbaj emlékét, és méginkább azokat a zavaró kérdéseket, amelyeket Zak megjegyzései ébresztettek benne. Itt és most nincs helye ilyesféle kétségeknek. A Melee-Magthere ott derengett előtte, mint fiatal életének legnagyobb próbája és legnagyobb leckéje.

– Üdvözöllek – hallot egy hangot a háta mögül. Hátrafordult, és egy diáktársát látta, aki kardot és tőrt hurcolt kényelmetlenül az övén, s még nála is idegesebbnek látszott, ami megnyugtató látvány volt számára.

– Kelnozz vagyok, a Kenafin Házból, a tizenötödikből – szólt az újonc.

– Drizzt Do'Urden, a Daermon N'a'shezbaernonból, a Do'Urden Házból, Menzoberranzan Kilencedik Házából – felelte Drizzt gépiesen, ahogy Malice Anya tanította.

– Azaz nemes – jegyezte meg Kelnozz, aki felfogta annak jelentőségét, hogy Drizzt a Háza nevét vezetéknévként is viseli. Mélyen meghajolt. – Megtiszteltetés számomra a társaságod.

Drizzt kezdte megkedvelni a helyet. Az otthoni bánásmód mellett, amiben mindeddig része volt, nemigen gondolt magára úgy, mint nemesre. De minden kevély gondolat, amit Kelnozz alázatos köszöntése ébreszthetett benne, egycsapásra elpárolgott, amint kijöttek a mesterek.

A fiú felfedezte közöttük a bátyját, Dinint, de úgy tett – Dinin figyelmeztetése szerint –, mintha nem is látná, és semmiféle különleges bánásmódra nem tartana igényt. A többi tanítvánnyal együtt sodródott a Melee-Magthere-be, amikor a mesterek csattogtatni kezdték korbácsaikat és fenyegető megjegyzéseket kiáltoztak a lemaradozóknak. Néhány oldalfolyosón keresztül egy ovális terembe terelték őket.

– Üljetek le vagy maradjatok állva, ahogy tetszik – dörögte egyikük. Amikor észrevette, hogy oldalt két tanítvány sustorog, a mester előhúzta korbácsát. Egy csattanás, s már le is verte a lábáról az egyik rendbontót.

Drizzt alig hitt a szemének, olyan hamar rend lett a teremben.

– Hatch'net vagyok – kezdte a mester öblös hangon –, Lore mestere. – Ez a csarnok lesz a tantermetek a Narbondel ötven ciklusán keresztül. – Végignézett az újoncok övein. – Erre a helyre nem szabad fegyvert hoznotok!

Hatch'net körbesétált a terem fala mellett, és megbizonyosodott róla, hogy minden tekintet hűen követi.

– Drow-k vagytok – vakkantotta hirtelen. – Tudjátok, hogy ez mit jelent? Tudjátok, honnan származtok, ismeritek népetek történetét? Nem mindig Menzoberranzan és a Mélysötét barlangjai volt a mi otthonunk. Valaha a világ felszínén éltünk. – Hirtelen megprördült, és egyenesen Drizzt arcába bámult.

– Tudod, milyen a felszín? – kaffogta a mester.

A fiú összegörnyedt, a fejét rázta.

– Szörnyű hely – folytatta Hatch'net, újra az egész társasághoz fordulva. – Minden nap, amikor az izzás emelkedni kezd a Narbondelben, fent, a nyílt égen egy hatalmas tűzgömb száll fel, és órákig sugározza a fényt, erősebben, mint Lloth papjainak büntető varázslata! – Széttárta a karját, szemeit az égnek emelte, és elképzelhetetlen grimasz terült szét az arcán.

A diákok hitetlenkedő, elképedt hümmögése hangzott mindenfelől.

– Még éjszaka is, amikor a tűzgömb mélyen a világ pereme alá bukik – folytatta a mester, minden egyes szót elnyújtottan hangsúlyozva, mintha rémtörténetet mesélne –, még akkor sem lehet senki biztonságban a felszín számtalan borzalmától. Emlékeztetőként az elkövetkező napra, apró fénypontok – néha pedig egy kisebb, ezüstösen izzó fénygömb – szaggatják fel az égbolt áldott sötétjét.

– Valaha a népünk a világ felszínén járt – ismételte, ezúttal gyászos hanghordozással –, olyan régen, ameddig még a nagy Házak vonalát sem lehet követni. Abban a távoli korban együtt jártunk a sápadt bőrű elfekkel, a tündékkel!

– Ez nem lehet igaz! – kiáltott fel valaki az egyik oldalon.

Hatch'net elgondolkodva méregette az illetőt, azt fontolgatva, mi lenne a jobb: ha megverné a diákot kéretlen közbeszólása miatt, vagy ha hagyná, hogy az egész csoport kövesse példáját.

– Pedig így volt! – döntött a második lehetőség mellett. – Azt hittük, hogy a tündék a barátaink; rokonainknak neveztük őket! De ártatlanságunkban nem tudhattuk, hogy ők az árulás és a gonosz megtestesítői. Nem tudhattuk, hogy hirtelen ellenünk fordulnak és elkergetnek minket, lemészárolva gyermekeinket és véneinket!

– A gonosz tündék kíméletlenül üldöztek minket a felszíni világban. Mi békét kértünk tőlük, de a válaszuk mindahányszor karddal vagy gyilkos nyílvesszővel érkezett.

Elhallgatott, arcán széles, gonosz mosoly ömlött el.

– De akkor megtaláltuk az istennönket!

– Dicsérjük Lloth-t! – kiáltotta egy hang. Hatch'net ismét megtorlatlanul hagyta a közbeszólást, jól tudván, hogy minden egyes megerősítő felkiáltás csak egyre jobban belegabalyítja a hallgatóságot szónoklatának hálójába.

– Helyes – biccentett a mester. – Mindenki dicsérje a Pókkirálynőt. Ő volt az, aki maga mellé emelte elárvult népünket, és segített abban, hogy legyőzzük ellenségeinket. Ő vezette el ös-nagyasszonyainkat a Mélysötét paradicsomába. És ő az – mennydörögte öklét az égre emelve –, aki most erőt és varázshatalmat ad, hogy megfizethessünk ellenségeinknek!

– Mi vagyun a drow-k! – kiáltott fel Hatch'net. – Ti vagytok a drow-k, akiket soha többé nem taposhatnak el, akik kívánsága szerint uralkodnak, akik új földeket hódítanak meg!

– A felszínt? – kérdezte valaki.

– A felszínt? – ismételte Hatch'net gúnyos kacajjal. – Ugyan ki akarna visszamenni arra a rettentő helyre? Hadd maradjon meg a tündéknek! Perzselődjenek csak a nyílt ég tüzei alatt! Nekünk a Mélysötét kell, ahol érezzük a föld szívének dobbanásait, ahol a falak, a kövek mind a föld erejének hevét sugározzák!

Drizzt némán ült, magába szívva a tehetséges szónok jól begyakorolt beszédének minden egyes szavát. Drizztet, miként a többi diákot is, rabul ejtette Hatch'net hullámzó hangszíne, szenvedélyes felkiáltásai. Hatch'net már több, mint két évszázada volt az Akadémia mestere; nagyobb tiszteletnek örvendett az összes többi hímnél, és sok nönél is. A kormányzó családok nagyasszonyai tisztában voltak gyakorlott nyelvének értékével.

És ez így ment minden nap. Gyűlölködő szónoklatok végtelen özöne zúdult az ellenségre, amit még sohasem látott egyik diák sem. De nem csak a felszíni elfek voltak Hatch'net uszításának célpontjai. Törpék, gnómok, emberek, félszerzetek, minden felszíni faj – de még a földalattiak is, mint például a duergar törpék, akikkel a drow gyakorta kereskedett és háborúskodott – megkapta a magáét a mester fröcsögő beszédeiben.

Drizzt lassan megértette, miért nem engedtek be fegyvert az ovális terembe. Mindennap – amikor vége volt a leckének – azon kapta magát, hogy keze öntudatlanul ökölbe szorul az oldala mellett, és gépiesen a kardja után tapogatózik. A többi diák mindennapos marakodásaiból látszott, hogy ők is ugyanezt érzik. Bizonyos fokú fegyelmet mégis a mester külvilági borzalmakról szóló hazugságai biztosítottak, no meg a diákok közös örökségéből eredő megnyugtató kötelék – amely elég ellenséggel szolgált nekik ahhoz, hogy ne egymással kelljen harcolniuk.

Az ovális teremben eltöltött hosszú, fárasztó órák kevés időt hagytak a diákoknak a kapcsolatteremtésre. Közös barakkokban laktak ugyan, de a Hatch'net-órákon kívül is rengeteg elfoglaltságuk akadt – szolgálni az idősebb diákokat, a mestereket, főzni, takarítani –, így még alvásra is alig maradt idejük. Az első hét végére a teljes kimerültség szélére jutottak, olyan állapotba, amelyben még erősebb hatást tudott gyakorolni rájuk Hatch'net leckéje – amint ezt Drizzt is észrevette.

A fiú belenyugvással viselte ezt az életformát, mert arra gondolt: mennyivel jobb ez, mint az a hat év, amit anyja és nővérei herceg-apródjaként élt le. Mégis, szörnyű hiányérzet gyötörte a Melee-Magtherében töltött első hetek alatt. Rájött, hogy hiányoznak neki az edző gyakorlatok.

Egy késő éjszaka ott ült fekhelye szélén, és elgondolkodva tartotta maga elé kardjait. Eszébe jutottak a Zaknafeinnel űzött harci játékok.

– Két óra múlva kezdődik a tanítás – emlékeztette Kelnozz a szomszéd priccsről. – Pihenned kéne.

– úgy érzem, már nem olyan ügyes a kezem – felelte Drizzt csendesen. – Nehezebbnek és ingatagabbnak érzem a pengét.

– A nagy küzdelem Narbondel tíz ciklusa múlva lesz – mondta Kelnozz. – Ott majd gyakorolhatsz eleget. Ne félj, ha el is tompult a pengéd a mester leckéi alatt, hamarosan éles lesz megint. A következő kilenc évben úgysem fogod gyakran letenni.

Drizzt visszacsúsztatta a szablyát a tokjába, és ledőlt fekhelyére.

Mint elmúlt életében már annyiszor – és kezdett félni, hogy eztán még ennél is többször –, most sem volt más választása, mint hogy beletörődjön a körülményekbe.

– Kiképzéseteknek ez a része véget ért – jelentette be Hatch'net mester a tizenötödik nap reggelén. Egy új mester, Dinin lépett be a terembe. A nyomában lebegő vasláda tele volt különböző hosszúságú és formájú, vékonyan párnázott farudakkal, amelyek drow fegyverekre hasonlítottak.

– Válasszátok ki azt a gyakorlórudat, ami a legjobban emlékeztet saját választott fegyveretekre – magyarázta Hatch'net, amint Dinin megkezdte körútját a teremben.

Amikor Drizzthez ért, a fiúnak azonnal megakadt a szeme két, mintegy három és fél láb hosszú, enyhén hajlított rúdon. Kiemelte, és próbaképpen meglendítette őket. Súlyuk és fogásuk nagyon hasonló volt a kardokéhoz, amelyeket már annyira megszokott.

– Daermon N'a'shezbaernon dicsöségére – suttogta Dinin, és továbblépett.

Drizzt ismét megsuhintotta a gyakorlókardokat. Itt az ideje, hogy meglássa, mennyit értek Zak leckéi!

– Az osztályban rangsornak kell kialakulnia – hallotta Hatch'netet, amikor már másra is tudott figyelni a fegyvereken kívül. – Miként a nagy küzdelemben is az van. Ne feledjétek, csak egyetlen győztes lehet!

Hatch'net és Dinin kiterelték a diákokat az ovális teremböl, ki a Melee-Magthere-böl, végig a Tier Breche végénél őrködő két pókszobor közötti alagúton. Minden diák számára ez volt az első alkalom, amikor Menzoberranzanon kívül járhattak.

– Mik a szabályok? – kérdezte Drizzt Kelnozztól, aki mellette gyalogolt.

– Ha a mester rád szól, akkor kiestél – felelte a társa.

– És a harc szabályai?

Kelnozz értetlen pillantást vetett rá.

– Győzni – mondta egyszerűen, mintha ez lenne az egyetlen lehetséges válasz.

Hamarosan egy nagyobbacska barlangba érkeztek, a nagy küzdelem arénájába.

Hegyes sztalaklitok csüngtek alá a mennyezetröl, sztalagmitok álltak ki a földből és alkottak egész útvesztőket, alattomos gödrökkel, leshelyekkel és zsákutcákkal.

– Dolgozzátok ki a stratégiátokat, és válasszátok ki a kezdőpontotokat – rendelkezett Hatch'net mester. – Mire százat számolok, kezdődik a harc!

A huszonöt diák megindult. Egyesek megálltak, és felmérték a terepet, mások gondolkodás nélkül belevetették magukat a labirintus homályába.

Drizzt úgy döntött, hogy keres egy szűk folyosót, ahol egyszerre csak egy ellenfél fér hozzá, és éppen nekiindult a keresésnek, amikor egy kéz nehezedett a vállára hátulról.

– Legyünk együtt – ajánlotta Kelnozz.

Drizzt nem válaszolt, mert nem bízott a másik képességeiben, és visszatartották a harc megszokott szabályai.

– A többiek is összeállnak – ütötte a vasat Kelnozz. – Néha hárman is. Ketten együtt több esélyünk van.

– A mester azt mondta, csak egy győztes lehet – vetette ellene Drizzt.

– Ki lehet jobb nálad, rólam nem is beszélve – hunyorított cinkosan Kelnozz. – Győzzük le a többieket, utána ráérünk egymás között elrendezni a dolgot.

Az érvelés logikusnak látszott, s mivel Hatch'net már lassan a hetvenötnél tartott a számolásban, Drizztnek nem sok ideje maradt töprengeni. Vállon veregette Kelnozzt, és bevette magát új szövetségesével az oszlopok közé.

A terem szélein kifutók húzódtak, amelyek gyakran benyúltak az oszlopok közé is, hogy a döntőbírók jobban ráláthassanak a küzdelemre. Már vagy tucatnyian voltak, és türelmetlenül várták az első csatát, hogy megítélhessék az új osztály képességeit.

– Száz! – kiáltotta Hatch'net.

Kelnozz indult volna, de Drizzt megállította, és visszahúzta a keskeny folyosóba, két hosszú sztalagmit-tömb közé.

– Jöjjenek ők ide – jelezte a néma kéz- és mimika-kóddal.

Harckészültségbe álltak.

– Hadd fárasszák ki egymást. A türelem a legjobb szövetségesünk!

Kelnozz ellazult, és arra gondolt, hogy jól döntött, amikor Drizztet választotta.

Nem tették sokáig próbára a türelmüket. Hamarosan egy magas, agresszív diák robbant be közéjük, hosszú, lándzsaszerű rudat lóbálva. Egyenesen Drizztre vetette magát. Először a fegyver nyelével csapott oda, aztán átforgatta egy bivalyerős szúrásba –, hogy így osszon egyszerű, gyors halált. Tökéletesen végrehajtott akció volt.

Drizzt számára viszont pusztán alapvető, megszokott rutintámadás volt. – Szinte túlságosan is szokványos – alig hitte el, hogy egy képzett diák így szembetámadjon egy másik gyakorlott harcost. De még időben meggyőzte magát, hogy ez valódi támadás, nem csel, és végrehajtotta a megfelelő hárítást. Szablyája kecses körívben mozdulva elütötte a lecsapó lándzsát. A támadó fegyver hegye ártalmatlanul vágódott fel a magas drow válla fölé.

A rámenős támadót olyannyira meglepte az elegáns hárítás, hogy kiesett a ritmusból, és védtelenül maradt. Mielőtt a diák magához térhetett volna egy szemvillanás alatt, Drizzt egyik, majd másik kardjának hegye is belemélyedt a mellkasába.

Halvány, kék fény tűnt fel a döbbent tanonc arcán. Tekintetükkel követve a fénysugarat, egy pálcájával mutató mestert pillantottak meg a kifutón.

– Legyőztek – mondta a mester a magas támadónak. – Ülj le ott, ahol vagy!

A diák gyűlölködő pillantást vetett Drizztre, aztán engedelmesen lehuppant a sziklára.

– Gyere – mondta Drizzt Kelnozznak, felpillantva a mester áruló fénysugarára. – Most már tudni fogják, hol vagyunk. Egy másik, jól védhető területet kell találnunk.

Kelnozz megállt egy pillanatra, hogy megcsodálja társa kecses, óvatos lépteit. Valóban jó vásárt csinált, amikor Drizztet választotta, de már most tudta, egyetlen rövid kis csetepaté után, hogy ha ők ketten maradnak utolsónak – ami egyáltalán nem lehetetlen –, akkor neki semmi esélye nincs a győzelemre.

Együtt fordultak ki egy sarok mögül – egyenesen két ellenfél karjaiba.

Kelnozz utánaeredt az egyiknek, aki menekülésre fogta a dolgot, Drizzt pedig a másikat vette kezelésbe, aki fakardot és tőrt forgatott.

Az egyre növekvő önbizalom széles mosolya ömlött el Drizzt arcán, amikor ellenfele védekezőharcba kezdett, és ugyanolyan egyszerű mozdulatokat használt, mint a lándzsás, akit az előbb oly könnyedén elintézett.

Néhány ravasz, gyors kézmozdulat, néhány csapás az ellenfél fegyvereinek belső lapjára, és a kard meg a tőr már ki is lendült két oldalra. Drizzt pontosan középre támadott, kettős szúrással érintette ellenfele mellkasát.

Azonnal meg is jelent a várt kék fény.

– Legyőztek – érkezett a mester hangja. – Ülj le ott, ahol vagy!

A dühös diák olyan makacs volt, hogy még egy alattomos szúrást elindított legyőzője felé. Drizzt az egyik karddal blokkolta, a másikkal pedig lecsapott a támadó csuklójára, kiverve kezéből a fegyvert.

A merénylő elkeseredetten dörzsölgette sajgó kezét, de hamarosan kisebb gondja is nagyobb lett ennél. Vakító fénycsóva csapott ki a mester pálcájából, nekicsapódott a mellkasának, és tíz lábnyira hátralökte, neki a sziklafalnak. A diák fájdalmas nyöszörgéssel rogyott a padlóra; izzó hőcsík szállt föl a hideg kövön heverő, megperzselt testéből.

– Legyőztek! – ismételte a mester.

Drizzt az elesett drow segítségére akart sietni, de a mester hangja rádörrent:

– Nem!

Ekkor Kelnozz már ismét Drizzt mellett állt.

– Elszaladt – kezdte, de aztán nevetésbe tört ki, amikor meglátta a füstölgő testet. – Ha egy mester rád szól, akkor kiestél! – ismételte a meredten bámuló Drizztnek.

– Gyere – folytatta Kelnozz. – A harc már javában áll! Szórakozzunk mi is egy kicsit!

Drizzt ugyan túlságosan fennhéjázónak találta ezt a beszédet akkor, amikor Kelnozz még csak nem is tartotta készenlétben a fegyverét, de csak a vállát vonta meg, és elindultak.

A következő találkozás már nem volt olyan könnyű. Egy kettős járatba kerültek, amely különféle sziklaalakzatok között kanyargott; három harcos toppant itt elébük – vezető házak nemesei, ezt mindketten azonnal észrevették.

Drizzt a két bal oldali felé ugrott – mind a kettő egyetlen karddal harcolt – míg Kelnozz a harmadikat tartotta távol. Drizztnek ugyan nemigen volt tapasztalata több ellenféllel szemben, de Zak az ilyen harc technikáival is alaposan megismertette. Kezdetben csupán védekezésre szorítkoztak a mozdulatai, aztán felvett egy kényelmes ritmust, és hagyta, hogy ellenfelei kifáradjanak, és hibázzanak.

ám ravaszak voltak amazok is, és összeszokottak. Támadásaik kiegészítették egymást, élesen eltérő szögekből érték az ellenfelet.

Kétkezes, Zak egyszer így nevezte, s a fiú most meg is mutatta, hogy kiérdemelte ezt a nevet. Szablyái egymástól függetlenül mozogtak, mégis tökéletes harmóniában, elhárítva minden egyes támadást.

A kifutó egyik közeli állásáról Dinin és Hatch'net figyelte őket. Hatch'net elismerően, Dinin pedig büszkeségtől dagadó kebellel.

Drizzt látta az ellenfelei arcára kiülő, egyre növekvő csalódottságot, és tudta, hamarosan eljön a visszavágás ideje. Ekkor azok ketten előrelendültek; két egyforma szúrást adtak le, a fa pengék alig néhány hüvelyknyire voltak egymástól.

Drizzt oldalra perdült, és a balkezes kard szemkápráztató felső körvágásával egyszerre szerelte le mindkét támadást. Aztán megfékezte lendületét, térdre vágódott ellenfelei előtt, és alulról szúrt szabad jobb karjával. Cikázó fapengéje először az egyiket, aztán a másikat bökte meg, éppen az ágyékuknál.

Amazok hajszálra egyszerre ejtették el fegyverüket, kaptak sérült testrészükhöz, és roskadtak térdre. Drizzt felugrott, és valami mentegetőzésfélét motyogott.

Hatch'net elismerően bólintott oda Dininnek, amikor a két mester a vesztesekre irányította fényeit.

– Segíts! – jött Kelnozz kiáltása a sztalagmitok csipkéje mögül.

Drizzt átbújt az egyik résen, gyorsan fölállt, és végzett egy negyedik ellenféllel, aki orvtámadásra készülve rejtőzködött. A fiú megállt, hogy szemügyre vegye legújabb áldozatát. Nem tudhatta, hogy a drow ott volt, mégis tökéletesen eltalálta.

Hatch'net halkan füttyentett, amikor fényét az újabb vesztes arcára irányította.

– Jól csinálja – suttogta.

Drizzt egy kicsivel távolabb látta meg Kelnozzt, akit gyakorlatilag kétvállra fektettek ellenfele gyakorlott mozdulatai. A Do'Urden-fiú közéjük vetette magát és eltérített egy csapást, ami biztosan társa végét jelentette volna.

Legújabb vetélytársa, – aki szintúgy két karddal küzdött – az eddigi legkeményebb ellenfélnek bizonyult. Bonyolult cselekkel, fondorlatosan támadott Drizztre, nemegyszer a sarkára kényszerítve a fiút.

– Berg'inyon a Baenre Házból – súgta oda Hatch'net Dininnek. Dinin átlátta a megjegyzés súlyát, és remélte, hogy öccse sikerrel veszi az akadályt.

Berg'inyon nem hozott szégyent híres családjára. Mozdulatai csiszoltak és célzottak voltak. Percekig kerülgették egymást Drizzttel anélkül, hogy bármelyikük is felül tudott volna kerekedni a másikán.

Aztán a vakmerő Berg'inyon bevetette a Drizzt számára oly nevezetes támadást: a kettős alsó szúrást.

A Do'Urden-fiú tökéletes alsó kereszttel válaszolt, az egyetlen megfelelő hárítással, ahogy azt egykor Zak oly fényesen bebizonyította ellene. ám akkori elégedetlenségétől fűtve, hirtelen rendhagyó cselekedetre szánta el magát: keresztezett pengéi közül villámgyorsan kirúgott, egyenesen ellenfele arcába. A döbbent Baenre-fiú a falnak repült.

– Tudtam, hogy tökéletlen a hárítás! – kiáltott fel Drizzt, és már alig várta, hogy találmányát Zak ellen is kipróbálhassa.

– De még milyen jól – morogta Hatch'net a büszkén ragyogó Dininnek.

A zavarodott Berg'inyon nem nagyon tudott kikeveredni hátrányából. Sötétség-gömböt vont maga köré, de Drizzt habozás nélkül belegázolt, nem rettentette el a vakharc.

Gyors támadássorozat alá vette a Baenre Ház fiát, míg végül pengéje megállt Berg'inyon védtelen nyakán.

– Legyőztek – ismerte be az ifjú Baenre, amikor megérezte a szúrást.

Hatch'net mester eloszlatta a sötétséget. Berg'inyon a sziklának támasztotta fegyvereit, és a padlóra roskadt, amikor a kék fény az arcára esett.

Drizzt nem tudta visszafojtani egyre szélesebb mosolyát. Hát van itt valaki, aki le tud győzni? – tűnődött.

Ekkor hirtelen erős ütést érzett a fején, és térdre esett. Még időben nézett hátra, hogy lássa az elosonó Kelnozzt.

– A bolond – kacagott Hatch'net, fényét Drizztre irányítva. Dininre nézett. – A jóságos bolond.

Dinin karbafonta a kezét, arca most már haragtól és szégyentől világlott.

Drizzt érezte a szikla hűvösét az arcán, de nem tudott másra gondolni, csak arra a múltbeli pillanatra, Zaknafein gúnyos, de fájdalmasan igaz szavaira:

– Ilyenek vagyunk!

13.

A győzelem ára

Becsaptál – mondta este Drizzt Kelnozznak a barakkjukban. A teremben sötét volt, és egyetlen más diák sem mozgolódott. Mindenkit kifárasztott a harc és az állandó szolgálat.

Kelnozz előre kitervelte az akciót. Már akkor észrevette Drizzt naivitását, amikor a szabályokról kérdezett. Egy tapasztalt drow, föleg egy nemes, tudhatta volna, hogy létének egyetlen szabálya a győzelem hajszolása. Kelnozz már most tudta, hogy a bolond Do'Urden nem fog lecsapni rá azért, amit tett – a harag fűtötte bosszúszomj nem volt jellemző Drizztre.

– Mégis, miért? – faggatta Drizzt, de a Kenafin ház közrendűje nem méltatta válaszra. Olyan hangerővel talált társa megszólalni, hogy Kelnozz idegesen körülnézett. Nekik most aludniuk kéne, és ha egy mester veszekedésen kapja őket...

– Mi ezen olyan furcsa? – válaszolt végül kézjelekkel. Az ujjai hőképe világosan táncolt Drizzt előtt. – Azt tettem, amit tennem kellett. Bár, talán jobb lett volna, ha egy kicsit még kivárok. Ha még egy párat legyőzöl, esetleg a harmadik helynél is tovább jutok az osztályban.

– Ha együttműködtünk volna, ahogy megbeszéltük, akkor győzhettél is volna, de legalábbis lehettél volna második – mutogatta vissza Drizzt. Ujjainak heves mozdulatai világosan jelezték dühét.

– Inkább második – felelte Kelnozz. – Az elejétől fogva tudtam, hogy veled nem vehetem fel a versenyt. Te vagy a legjobb kardforgató, akit valaha is láttam.

– A mesterek rangsora nem ezt mutatja – morogta hangosan Drizzt.

– A nyolcadik hely nem is olyan rossz – suttogta a másik. – Berg'inyon csak tizedik lett, pedig ő Menzoberranzan első Házából való.

– Inkább örülj, hogy a helyedet nem irigylik el tőled a többiek – Kelnozz visszatért a néma kódra, mert valami zajt hallott kintről. – A magasabb helyezés csak azt jelenti, hogy többen vannak, akik a hátadba akarják szúrni a tőrüket.

Drizzt nem foglalkozott a társa szavaiban rejlő mélyebb jelentéssel: nem volt hajlandó elismerni ilyen árulást az Akadémián.

– Berg'inyon volt a legjobb harcos, akit a nagy küzdelemben láttam – mutogatta. – Téged is legyőzött volna, ha közbe nem lépek.

Kelnozz elmosolyodott a gondolatra.

– Berg'inyon csináljon, amit akar – suttogta még halkabban, mint addig, mert a Baenre-fiú ott aludt a közelükben. – Ő csak tizedik, míg én, Kelnozz, a Kenafin Házból, a harmadik vagyok!

– Én pedig a nyolcadik – mondta Drizzt, rá egyáltalán nem jellemző éllel, inkább dühösen, semmint irigykedve. – De bármilyen fegyverrel le tudnálak győzni.

Kelnozz vállat vont, a vörösön túli spektrumban ez elmosódott mozdulat-foltnak látszott csupán. – De nem tetted meg – jelezte. – Én nyertem meg a párbajunkat.

– Párbaj? – hápogta Drizzt. – Egyszerűen becsaptál!

– Ki maradt állva? – emlékeztette Kelnozz. – És kire esett a mester pálcájának kék fénye?

– A becsület úgy kívánja, hogy a harc megfelelő szabályok szerint játszódjon le – morogta Drizzt.

– Van is szabály – vakkantotta vissza a másik. – Mindent megtehetsz, amíg sikerrel jársz. Én nyertem meg a párbajunkat, Drizzt Do'Urden, és enyém a jobb helyezés. Más pedig nem számít!

A vita hevében kissé túl hangosak lettek. Kivágódott a terem ajtaja, s egy mester állt a küszöbön. Alakja élesen kirajzolódott a folyosó kék derengésében. Mindkét diák gyorsan mozdulatlanná dermedt az ágyában, és becsukta a szemét – meg a száját.

Az utolsó megjegyzés véglegessége bizonyos következtetésekre késztette Drizztet. Ebből értette meg, hogy barátsága Kelnozzal véget ért – vagy tán soha nem is létezett.

– Láttad? – kérdezte Alton, ujjaival idegesen dobolva az asztalon, legfelső szobájában. Ugyan a Sorcere néhány fiatalabb növendékével már helyrehozatta a megrongálódott helyiséget, de a falon megmaradtak a perzselődések – a tűzgolyó nyomai.

– Igen – bólintott Masoj. – Hallottam azt is, milyen ügyes fegyverforgató.

– Nyolcadik az osztályában, a nagy küzdelem után – morogta Alton. – Szép eredmény.

– Pedig első is lehetett volna – mondta Masoj. – És egy napon az is lesz.

– Azt már nem fogja megérni! – fogadkozot a varázsló. – A Do'Urden Ház nagy büszkesége ez a bíborszemű ifjú, ezért választottam őt bosszúm első célpontjául. Az ő halála alaposan megrázza majd az áruló Malice Anyát!

Masoj tudta, hogy ez így semmiképp sem jó, és egyszer s mindenkorra tisztázni akarta a kérdést.

– Nem bánthatod – figyelmeztette mentorát.

– Még csak a közelébe sem mehetsz!

Alton hangja elkomorult. – Két évtizedig vártam... – kezdte.

– Akkor még várhatsz egy kicsit – vakkantotta a diák. – Kénytelen vagyok az emlékezetedbe idézni, hogy elfogadtad SiNafay Anya meghívását a Hun'ett Házba. Ez a szövetség pedig engedelmességet kíván. SiNafay anya – a Nagyasszonyunk – ÉNRáM bízta, hogy Drizzt Do'Urdennel foglalkozzam, és ÉN végre fogom hajtani az akaratát.

Alton hátradőlt székében, és tenyerébe támasztotta savmarta állának maradványát. Gondosan mérlegelte titkos szövetségese szavait.

– SiNafay Anya tervei kielégítik majd a bosszúszomjadat, ahogy csak kívánod – folytatta Masoj. – De figyelmeztetlek, Alton DeVir – sziszegte, hangsúlyozottan nem a Hun'ett családnevet használva –, hogy ha harcba kezdesz a Do'Urden Házzal, vagy bármilyen erőszakos tettel felébreszted a gyanakvásukat, akkor a Hun'ett Ház haragját zúdítod a fejedre. SiNafay Anya lerántja rólad a leplet, mint gyilkos szélhámosról, és rád szabadítja a kormányzótanács által kiszabható összes lehetséges büntetést!

Alton nem szállhatott szembe ezzel a fenyegetéssel. Magányos nemes volt, az adoptáló Hun'ettektől eltekintve család nélkül. Ha SiNafay ellene fordul, más szövetségesre már nem számíthat.

– És milyen tervei vannak SiNafaynek... SiNafay Anyának... a Do'Urden Házzal szemben? – kérdezte higgadtan. – Mondj valamit a bosszúmról, hogy legyen, ami éltet a várakozás keserves évei alatt.

Masoj tudta, hogy most óvatosnak kell lennie. Anyja ugyan nem tiltotta meg, hogy beszéljen Altonnak a tervekröl, ám ha azt akarta volna, hogy a DeVir tudjon róluk – elmélkedett – akkor nyilván maga mondta volna el neki.

– Mondjuk csak azt, hogy a Do'Urden Ház ereje megnőtt, és egyre tovább nő, egészen addig, amíg valós fenyegetést nem jelent a nagy Házakra nézve – dorombolta Masoj. – Ismerik a DeVir Ház sorsát, a nyom nélkül végrehajtott tökéletes akciót. Sok menzoberranzani nemesnek lenne nyugodtabb az álma, ha... – Tovább nem is folytatta. úgy gondolta, már így is túl sokat mondott.

Alton felizzó tekintete láttán megnyugodott: Lám, ez a lehetőség már elég ahhoz, hogy biztosítsa a varázsló türelmét.

Az Akadémia rengeteg csalódást hozott az ifjú Drizztnek, különösen az első évben, amikor a drow társadalom sötét valósága – amelyre Zaknafein csak célzott – makacsul kezdték befészkelni magukat az életébe. A mesterek gyűlölettől és árulástól hemzsegő leckéit kétféle szempontból is mérlegelte: egyrészt az illető mester előadásának összefüggésében, másrészt régi mentorának gyökeresen különböző nézőpontjából. Az igazság oly zavaros volt, oly nehezen meghatározható! Vizsgálódásai közepette rájött, hogy van egy kétségtelen tény, amit nem kerülhet meg: egész fiatal életében minden árulást, amit tapasztalt – és milyen gyakran tapasztalt! – drow elfek követték el.

Az Akadémián kapott gyakorlati képzés – órákig tartó páros gyakorlatok és lopózkodási technikák elsajátítása – már inkább volt kedvére való. Amikor a kezében érezte biztos fogású fegyvereit, egy időre legalább megszabadult a hangoztatott és az érzékelt igazság zavaró ellentmondásaitól.

Itt kitűnhetett. Drizzt társainál gyakorlottabban és ügyesebben érkezett az Akadémiára, s ez a szakadék csak tovább nőtt a hónapok során. Megtanult a mesterek által bemutatott, elfogadott védekezési és támadási módok mögé tekinteni, és kidolgozta saját módszereit, amelyek legalább olyan jók – de általában még jobbak – voltak, mint a szabványos technikák.

Dinin kezdetben büszkén hallgatta mestertársai áradozását öccse harci kiválóságáról. De a ragyogó dicséretek csakhamar aggodalmas óvatosságot ébresztettek az idősebb testvérben. Dinin volt a Do'Urden Ház legidősebb fia, mely címet Nalfein kiiktatásával szerezte meg. Most Drizzt – aki egész Menzoberranzan legjobb kardforgatójának ígérkezett – volt a második fiú; meglehet, már szemet is vetett Dinin pozíciójára.

Természetesen Drizzt társainak figyelmét sem kerülte el a fiú brilliáns küzdőtechnikája. Gyakran azt még közelebbről is megtapasztalták, mint ahogy szerették volna. Fogcsikorgató irigységgel tekintettek rá, és arra gondoltak, vajon képesek lesznek-e valaha is ellenállni cikázó görbe kardjainak. A drow elfek mindig is pragmatikusok voltak. Ezek a fiatal tanoncok egész életükben azt látták, hogyan igyekszik családjuk minden egyes helyzetet a saját javára fordítani.

Mindegyikük felismerte tehát, milyen értékes lenne Drizzt Do'Urden szövetsége, így a következő évi nagy küzdelem előtt szinte elhalmozták társulási ajánlatokkal.

A legelképesztöbb invitálás azonban a Kenafin Házbeli Kelnozztól érkezett, aki előző évben lépre csalta Drizztet.

– álljunk össze megint, de most ne álljunk meg a csúcsig! – mondta lelkesen a gögös ifjú harcos, miközben az aréna felé mentek. úgy állt Drizzt elé, mintha ösrégi jóbarátok lennének. Kezét lezserül fegyvere markolatán nyugtatta, és nyájas, baráti mosoly terült szét a képén.

Drizzt még csak válaszolni sem bírt. Megfordult és otthagyta, de közben végig hátrafelé figyelt a válla fölött.

– Miért vagy úgy oda? – erőszakoskodott Kelnozz, és meggyorsította lépteit, hogy utolérje.

Drizzt szembefordult vele.

– Hogyan szövetkezhetnék megint azzal, aki egyszer már becsapott? – vicsorogta. – Még nem felejtettem el az álnokságodat!

– Éppen erről van szó – érvelt Kelnozz. – Az idén már elővigyázatosabb vagy, tehát bolond lennék, ha megint ilyesmivel próbálkoznék!

– Máskülönben hogyan nyerhetnél? – kérdezte Drizzt. – Nyílt harcban nem tudsz legyőzni. – Szavait nem dicsekvésnek szánta. Egyszerű ténymegállapítás volt ez, amit Kelnozz éppúgy nem vitatott, mint Drizzt.

– A második hely is nagy dicsöség – vágta ki magát Kelnozz.

Drizzt ránézett. Tudta, hogy a másikat csak a teljes győzelem tudja kielégíteni.

– Ha találkozunk a harcban – mondta ellentmondást nem tűrő hűvös hangon –, akkor ellenfelekként fogunk találkozni. – És újra elindult. Kelnozz most már nem követte.

A sors ezúttal igazságot szolgáltatott Drizztnek, mert első ellenfele, első áldozata éppen a múltkori társ lett. Ugyanabban a folyosóban talált rá, amit előző évben jól védhető kezdőpontnak választottak. Egyetlen támadás-kombinációval elsöpörte ellenfelét, de végül sikerült visszafognia magát az utolsó szúrásnál, bár öszintén kedve lett volna teljes erővel benyomni a fakardot Kelnozz bordái közé.

Aztán Drizzt eltűnt a homályban; alaposan megfontolta minden egyes lépését, amíg a diákok száma meg nem csappant. Önnön hírnevével különösen elővigyázatosnak kellett lennie, hisz osztálytársai felismerték: közös előnyük származik abból, ha már a harc elején kiiktatják a mindnyájukat veszélyeztető erőt. Drizztnek minden egyes párbaj előtt alaposan fel kellett derítenie a terepet, hogy megbizonyosodjék róla, ellenfelének egyetlen társa sem lapul titokban a környéken.

Ez az ő arénája volt, az a hely, ahol a legkényelmesebben érezte magát, és állta a kihívást. Két óra elteltével csupán őt versenyző maradt, további két órai macska-egér játék után mindössze kettő: Drizzt és Berg'inyon Baenre.

Drizzt kilépett a barlang egyik nyílt terébe.

– Gyere hát elő, Baenre!

– kiáltotta. – Rendezzük el nyíltan, becsülettel ezt a párharcot!

A kifutóról figyelő Dinin hitetlenkedve, rosszallóan csóválta a fejét.

– Elherdálta minden előnyét – mondta Hatch'net mester az idősebbik Do'Urdennek. – Berg'inyon tart tőle, mint jobb kardforgatótól, ráadásul mindeddig a mozgásában sem lehetett biztos. De most az öcséd kiállt a nyílt térre, és elárulta a pozícióját.

– Még mindig ugyanolyan bolond – morogta Dinin.

Hatch'net észrevette Berg'inyont, aki egy sztalagmit fal takarásában lopózott, néhány yardnyira Drizzt háta mögött. – Hamarosan úgyis eldől – dünnyögte a mester.

– Félsz? – kiabálta a homályba Drizzt. – Ha valóban téged illet az első hely, ahogy hencegni szoktál vele, akkor gyere elő, és állj ki velem nyíltan! Igazold a szavaidat, Berg'inyon Baenre, vagy többet ne is mondd ki őket!

Drizzt figyelt minden zajra, s így időben félrevetődött a háta mögül előtörő orvtámadó elől.

– A harc jóval több egyszerű kardforgatásnál! – rikoltotta Baenre, támadása lendületében. Szeme diadalmasan izzott a megszerezni vélt előny reményétől.

ám ekkor megbotlott abban a drótban, amit Drizzt már jó előre kifeszített, és elhasalt, mint egy béka. Ellenfele pedig már rajta is volt, fakardjának hegyét Berg'inyon torkának szegezve.

– Ezt én is megtanultam – felelte komoran Drizzt.

– Így hát egy Do'Urden a bajnok – közölte Hatch'net, kék fényét a legyőzött Baenre fiú arcára irányítva. Aztán következő mondatával rögtön le is hervasztotta Dinin arcáról a szélesedő mosolyt. – Minden első fiú jobban teszi, ha óvakodik egy ilyen remek öccstől.

Míg Drizztet a győzelem nem töltötte el különösebb büszkeséggel, annál nagyobb megelégedésére szolgált harci képességeinek fejlődése. Minden egyes éber óráját gyakorlással töltötte, ha éppen nem a fiatal diákokra kirótt szolgateendőket végezte. Ezek a teendők az évek múlásával egyre mérséklődtek – mindig a legújabb diákok dolgoztak a legtöbbet –, így Drizztnek egyre több ideje jutott az egyéni gyakorlásra. Örömét lelte a pengék táncában, a mozdulatok harmóniájában. Görbe kardjai lettek egyetlen barátai; az egyetlenek, akikben bízni mert.

A harmadik évben ismét megnyerte a nagy küzdelmet, és az utána következő évben is, bárhogyan konspiráltak ellene a többiek. Ekkor már a mesterek is belátták, hogy Drizzt a saját osztályában verhetetlen, ezért a következő évben a három évvel fölötte járó diákok közé tették.

Ott is nyert.

Az Akadémia szigorú szabályok szerint működő hely volt, egész Menzoberranzanban minden másnál szigorúbb, és bár Drizzt képességei meghaladták ezt a struktúrát, tanulmányi idejéből mégsem engedtek. Mint harcosnak, tíz évet kellett eltöltenie az Akadémián, ami nem is volt sok a varázslók harminc évéhez képest a Sorcere-ben, vagy a leendő papnők ötven évéhez képest az Arach-Tinilithben. Míg a harcosok fiatalon, húszévesen kezdték a tanulást, a varázslók csak huszonötödik évük után kezdhettek, a papoknak pedig negyven éves korukig kellett várakozniuk.

A Melee-Magther-ében az első négy évet a párviadalnak, a fegyverforgatásnak szentelték. Ebben a tárgyban a mesterek nem sok olyat tudtak mutatni Drizztnek, amit Zaktól meg ne tanult volna.

De ezután a leckék összetettebbek lettek. Az ifjú drow harcosok két teljes évet töltöttek csapattaktika tanulásával, a következő három évben pedig mindez beleolvadt a harci stratégiák oktatásába, varázslók és papok oldalán, vagy éppen ellenük.

Az Akadémia utolsó éve feltette a koronát az egész addigi munkára. Az első hat hónapot a Sorcere-ben töltötték a diákok, alapfokú mágiák tanulásával, a második hatot pedig az Arach-Tinilith papnöinek keze alatt.

De a szónoklatok mindvégig megmaradtak: szüntelenül sulykolták beléjük a Pókkirálynő számára oly kedves elveket, a gyűlölködő hazugságokat, amelyek az irányíthatatlan káosz állapotában tartották a drow népét.

Drizzt számára az Akadémia személyes kihívássá vált: egyszemélyes tantermévé, suhogó pengéinek áthatolhatatlan burkában. E pengék alkotta adamantit fal mögött Drizzt rájött, hogy itt nem zavarja az a rengeteg igazságtalanság, amely körülveszi, és hogy valamiképpen el tud szigetelődni azoktól a szavaktól, amelyek megmérgeznék a szívét. Az Akadémia az állandó törtetés, intrika színtere volt, dús táptalaja a kíméletlen, mohó hatalomvágynak, ami a drow-k életét fémjelezte.

Drizzt megfogadta, hogy romlatlanul átvészeli mindezt.

De ahogy az évek múltak, ahogy a harcok kezdtek vészesen emlékeztetni a brutális valóságra, egyre gyakrabban vette észre, hogy elsodorja az események heve, amiből nem is olyan egyszerű kikeveredni.

14.

A kellő tisztelet

Olyan halkan haladtak a kanyargó alagutakban, mint a susogó fuvallat; minden lépés leheletfinom volt, és készenléti tartásban zárult.

Kilencedik évfolyamos tanítványok voltak, utolsó évesek a Melee-Magtherében. Ugyanolyan gyakran tevékenykedtek már Menzoberranzan barlangján kívül, mint odabent. Már rég nem fa fegyverutánzatok lógtak az övükröl: gonddal kovácsolt, gonoszsággal élezett adamantit fegyvereket viseltek már.

A járatok helyenként beszűkültek, hogy egyenként is alig tudtak átnyomakodni rajtuk. Máskor olyan barlangokban találták magukat, melyeknek nem látták a falait, a mennyezetről már nem is beszélve. Drow harcosok voltak, akiket a Mélysötét mindenféle terepére kiképeztek és bármilyen lehetséges ellenség módszereire kioktattak.

Hatch'net mester gyakorló őrjáratoknak nevezte ezeket a túrákat, bár nem mulasztotta el figyelmeztetni a diákokat arra, hogy gyakran összefuthatnak nagyon is valódi és barátságtalan szörnyetegekkel.

Drizzt vezette a csapatot –, aki továbbra is rendületlenül tartotta első helyét az osztályban. A tíz diák, Hatch'net mester társaságában, szabályos alakzatban követte. Az osztályban az induló huszonötből huszonketten maradtak. Az egyiket kizárták – utána pedig kivégezték – egy sikertelen gyilkossági kísérletért, amit egy magasabb helyezésű diák ellen követett el. Egy másikat a gyakorlóarénában öltek meg, a harmadik pedig természetes halált halt az ágyában – bár egyesek szerint a tőrütötte seb a szívben nem feltétlenül természetes.

Egy másik, közeli járatban Berg'inyon Baenre, az osztály második legjobbja vezette Dinin mestert és az osztály másik felét, hasonló gyakorlaton.

Drizzt és társai nap, mint nap próbálták fenntartani azt a bizonyos lankadatlan éberséget. De a játék-örjáratok három hónapja alatt a csapat mindössze egyetlen szörnnyel találkozott, egy barlangi halásszal, a Mélysötét egyik ocsmány, rákszerű lakójával. De még ez a kaland is csak múló izgalmat jelentett, gyakorlati tapasztalatot egyáltalán nem, tekintve, hogy a barlangi halász azonnal eliszkolt a meredek sziklafalon, mielőtt a drow őrjárat egyetlen csapást mérhetett volna rá.

De ma Drizzt valami mást érzett. Talán Hatch'net hangjában volt valami, talán a barlang kövei rezdültek, ettől támadt elméjében más lények jelenlétének sugallata. De bármi volt is az ok, Drizzt hitt az ösztöneinek, így egyáltalán nem lepődött meg, amikor valami melegforrás árulkodó izzását fedezte fel látómezejének szélén, egy oldalfolyosóban. Megálljt intett a csapatnak, aztán felmászott egy kiszögellésre a sziklafalon, a járat nyílása mellett.

Ahogy a behatoló kibukkant a föfolyosóra, máris a hátán feküdt, és két görbe kard feszült a nyakának. De Drizzt azonnal elengedte, amikor látta, hogy az áldozat egy másik drow diák.

– Mit csinálsz te itt? – kérdezte Hatch'net mester. – Tudod, hogy a Menzoberranzanon kívüli alagutakban csak az őrjáratok járhatnak!

– Bocsáss meg, mester – könyörgött a diák. – De vészhírt hozok.

Az egész csapat odagyűlt, de Hatch'net egyetlen szemvillanásával visszaparancsolta őket, és meghagyta Drizztnek, hogy állítsa őket védekező alakzatba.

– Eltűnt egy gyerek – folytatta a diák. – A Baenre Ház egyik hercegnöje! Szörnyeket láttak az alagútban.

– Miféle szörnyeket? – kérdezte Hatch'net. Kérdésére valami koppanó zaj adott választ, mintha két követ ütöttek volna össze.

– Kampósrémek! – jelezte a mester Drizztnek. Drizzt még nem látott ilyen állatot, de éppen eleget tanult róla ahhoz, hogy megértse, miért váltott át Hatch'net oly hirtelen a néma kódra. A kampósrémeknek élesebb volt a hallásuk Mélysötét bármely más lényénél. Drizzt azonnal továbbadta a jelet a többieknek. Azok néma csendben vártak a mester utasítására. Végre egy olyan helyzet, amire hosszú-hosszú ideje vártak már! Csak tenyerük nyirkossága hazudtolta meg a fiatal drow harcosok látszólag hűvös nyugalmát.

– A sötétségvarázs hatástalan a kampósrémek ellen – jelezte Hatch'net a csapatnak. – És ezek is – mutatta a kezében tartott nyílpuskát és a mérgezett nyílvesszőt, a sötét-elfek általános támadófegyverét. Hatch'net eltette a nyílpuskát, és előhúzta a kardját.

– Rést kell találnotok a lény csontpáncélján – emlékeztette a többieket –, és azon keresztül beleszúrni a húsba. – Vállon veregette Drizztet, és ketten indultak előre; a többiek sorban utánuk.

A zörgés megint tisztán hallatszott, de a folyosó köfalairól visszaverődve nem nyújtott tájékozódási lehetőséget. Hatch'net hagyta, hogy Drizzt vezessen. Elképedve látta, milyen gyorsan átlátja a diák a visszhang irányát. Drizzt lépései egyszeriben magabiztosakká váltak, míg a csapatból többen is aggódva nézgettek körül, nem lévén biztosak abban, hol és milyen messze van a veszély.

Aztán új hang hallatszott a zörgő szörnyeké fölött, mely mindnyájukat megdermesztette. újra és újra visszaverődött, egyetlen iszonyodó rémületbe burkolva a kis csapatot. Egy gyermek sikoltása volt.

– A Baenre hercegnö! – jelezte Hatch'net Drizztnek. A mester kezdte támadó alakzatba rendezni a csapatot, de Drizzt még a parancsot sem várta meg. A sikoly hirtelen végigborzongott a gerincén, amikor pedig újra felhangzott, dühös szikrákat szított fel a levendulaszín szemekben.

Drizzt előresietett a folyosón, kardja hideg pengéjének nyomában.

Hatch'net gyors követésre szorította csapatát. Nem szeretett volna elveszíteni egy olyan kiváló diákot, mint Drizzt, de meglátta a tanulság lehetőségét is a sietős akcióban. Ha ugyanis a többiek látják, hogyan hal bele osztályuk legjobbja egy meggondolatlan tettbe, ez olyan lecke lesz, amit nem fognak egyhamar elfelejteni.

Drizzt befordult egy éles kanyarba, és továbbment a szűk, repedezett falak között. Most már nem hallott visszhangot, csak a várakozó szörnyetegek falánk csörgését, és a gyerek elfojtott zokogását.

Éles füle érzékelte a háta mögött közeledő csapat hangjait, és tudta, hogy ha ő meghallotta őket, akkor a kampósrémek is egészen biztosan. Már nem volt visszaút.

Fölmászott egy kiálló peremre a padló fölött tíz lábnyira; remélte, hogy a perem végigfut az egész folyosó mentén. Amikor kibukkant az utolsó kanyarból, alig érzékelte a szörnyek testhöjét csontos külső vázuk homályos hűvöse mögött, amelynek hőmérséklete alig különbözött a környező szikláétól.

Öt óriás lényt számolt össze: kettő a köhöz lapult és a folyosót örizte, a három másik pedig hátul, egy zsákutcában játszadozott valamiféle sírdogáló dologgal.

Drizzt összeszedte a bátorságát és továbbhaladt a peremen, latbavetve minden lopakodó tudományát. Aztán meglátta a kis hercegnőt az egyik hatalmas, kétlábú szörny lábai előtt fekve. Kétségbeesett mozdulataiból látta, hogy még él. Nem állt szándékában mindenáron összecsapni a szörnyekkel, reménykedett benne, hogy talán oda tud osonni, és el tudja lopni a gyermeket.

Az őrjárat ekkor ért a kanyarhoz, cselekvésre kényszerítve Drizztet.

– őrszemek! – kiáltotta figyelmeztetésül, és ezzel valószínűleg megmentette az elől haladó négy drow életét. Aztán figyelmét megint a sebesült gyermekre fordította. Az egyik kampósrém éppen emelte nehéz, karmos lábát, hogy eltapossa.

A szörny majdnem kétszer olyan magas volt, mint Drizzt, és legalább ötször olyan nehéz. Egész testét páncél borította, óriási karmos mancsai voltak, és hosszú, erős csöre. Három ilyen lény állt a drow és a gyermek között.

De Drizzt nem törődhetett ezekkel a részletekkel abban a félelmetes, kritikus pillanatban. A gyermek iránt érzett aggodalma olyan erős volt, hogy mit sem gondolt az előtte álló veszélyekre. Drow harcos volt, képzett és felszerelt, míg a gyermek tehetetlen és védtelen.

A rémek közül kettő a perem felé vetette magát. Drizzt felpattant és átugrott fölöttük, éppen a harmadik mellé érkezve. A szörny egyszeriben elfeledkezett a gyerekröl, amikor a drow kardja csépelni kezdte a csörét, elkeseredetten kutatva valami rés után a lény pofalemezén.

A kampósrém hátrahőkölt. Szinte letaglózta ellenfele dühe, és a pengék villanó, sebes mozdulatait sem tudta szemmel követni.

Drizzt felismerte előnyét, de azt is tudta, hogy a másik kettő hamarosan a hátában lesz. A szörny mögé került, elvágta visszavonulása útját. Két oszlopszerű lába közé ugrott, és dühödten csépelni kezdte. A kampósrém igyekezett kitérni, de nehéz páncélja akadályozta a mozgásban.

Drizzt tudta, hogy helyzete meglehetősen reménytelen. A folyosón is állt már a harc, de Hatch'net és a többiek nem tudnak időben átjutni az őrszemeken ahhoz, hogy megállíthassák a másik két rémet. A józan ész azt diktálta, hogy adja fel pozícióját, és váltson védekezőharcra.

De a gyerek fájdalmas sikolya felülkerekedett józan eszén. A harag olyan tűzzel lángolt fel Drizzt szemében, hogy még az ostoba rém is tudhatta: percei megszámláltattak. A drow V alakban összeérintette kardjai hegyét, és teljes erőből belevágta őket a szörny koponyájának tövébe. Észrevett egy kis repedést a csonton, azt igyekezett kitágítani, és sikerült is rést nyitnia a páncélon. Akkor összefogta a két kardot, és egyenesen lecsapott a pengékkel, át a puha húson, a lény agyvelejébe.

Kemény karom szántott végig Drizzt vállán, megtépte piwafwiját és kiserkentette vérét. Előrebukott, majd a szemközti falnak zuhant sebesült hátával. Csak az egyik kampósrém támadt rá, a másik a gyereket kapta föl.

– Nem! – üvöltött Drizzt, elkeseredetten tiltakozva. Előreugrott, de a támadó szörny visszalökte. Iszonyattól dermedten látta, hogyan vet véget a másik rém a gyermek sikoltozásának – végleg.

Most már a színtiszta harag szikrázott Drizzt szemeiben, s nem az eltökéltség. A hozzá közelebb álló kampósrém nekiugrott, és a falhoz akarta lapítani. A drow átlátta szándékát, és nem is próbált kitérni. Inkább egyenesen előreszegezte a kardjait.

A szörny hatalmas súlyának lendületével csapódott be – még páncélja sem védhette meg az adamantit pengéktől. A falhoz csapta Drizztet, de közben felnyársalta saját magát.

A lény visszaugrott, és igyekezett kiszabadulni, de Drizzt Do'Urden haragja elől nem menekülhetett. Az ifjú drow vadul megcsavarta a pengéket. Aztán dühe minden erejével elrúgta magát a faltól, és hátralökte a hatalmas szörnyet.

Két ellensége már halott volt, és az őrszemek közül is egy, de az ifjút ez mit sem vigasztalta. A harmadik rém máris ott tornyosult fölötte, miközben kardjait igyekezett kirángatni utolsó áldozatából. Ezúttal Drizztnek nem volt menekvése.

ám akkor megérkezett a második csapat. Dinin és Berg'inyon rontottak be a zsákutcába. A kampósrém elfordult Drizzttől, ahogy a két új harcos nekiugrott.

Drizzt ügyet sem vetett sajgó hátára, és törött bordáira. Nehezére esett a légzés, de ezzel sem törődött. Végre sikerült kirántania az egyik kardot, és hátulról rárohant a szörnyre. Három drow harcos ellen a rémnek már nem volt esélye: pillanatokon belül levágták.

Utóbb a folyosót is sikerült megtisztítani, és az összes drow megérkezett a zsákutcába. Egyetlen harcost vesztettek csupán a rém-őrszemek elleni harcban.

– Ez a Barrison'del'armgo Ház hercegnöje – jegyezte meg az egyik diák Dinin csapatából, a gyermek holttestére nézve.

– Nekünk azt mondták, Baenre – mondta Drizzt egyik társa. Drizzt figyelmét nem kerülte el ez az ellentmondás.

Berg'inyon Baenre lépett oda, hogy lássa, tényleg a húga -e az áldozat.

– Nem az én Házamból való – mondta szemlátomást megkönnyebbülten, miután megvizsgálta. Aztán fölkacagott, amikor a további vizsgálódás újabb tényeket tárt föl a holttesttel kapcsolatban. – Még csak nem is hercegnö! – kiáltotta.

Drizzt kíváncsian figyelt. Leginkább társai közönyös, érzéketlen vislkedése zavarta.

Egy másik diák megerősítette Berg'inyon megfigyelését.

– Ez fiú! – csodálkozott. – De melyik Házból?

Hatch'net mester odalépett a kicsiny testhez, és levette a gyerek nyakában lógó erszényt. A kezébe öntötte a tartalmát, közte egy kisebb Ház jelét.

– Elhagyott gyermek – nevetett a diákokra. Eldobta az üres erszényt, és zsebre tette a tartalmát. – Nem történt semmi.

– Jó harc volt – tette hozzá Dinin gyorsan. – A veszteség csupán egy fő. Büszkék lehettek arra a teljesítményre, amit ma vittetek véghez.

Drizzt tiltakozón csapta össze kardjai pengéjét.

Hatch'net mester ügyet sem vetett rá.

– Sorakozó és indulás vissza – mondta a többieknek. – Jó munkát végeztetek! – Aztán Drizztre bámult, és megállította az indulni készülő diákot.

– Te itt maradsz! – sziszegte. – Nem hagyhatom figyelmen kívül azt a tényt, hogy megöltél két szörnyet és besegítettél egy harmadiknál – morogta Hatch'net –, de ugyanakkor veszélybe sodortad a többieket esztelen hősködéseddel!

– Én szóltam, hogy őrszemek vannak... – dadogta Drizzt.

– Kit érdekel! – ordította a mester. – Anélkül mentél el, hogy parancsot kaptál volna! Fittyet hánytál a harci szabályzatra! Vakon vezettél ide minket! Nézd csak elesett bajtársad holttestét! – dühöngött, és a folyosón fekvő halott diákra mutatott. – A vére a te lelkeden szárad!

– Én csak a gyereket akartam megmenteni – vitatkozott Drizzt.

– Mindnyájan a gyereket akartuk megmenteni! – torkollta le Hatch'net.

Drizzt ebben nem volt olyan biztos. Mit keresne egy ilyen kis gyerek egyedül itt kint, a járatokban? Milyen csodálatos véletlen, hogy éppen efféle, ritkának számító kampósrémek jártak erre, jó feladatot adva a próba-örjáratnak. Túlságosan szép ez a véletlen, gondolta az ifjú, tekintve, hogy a várostól távolabb eső alagutakban nyüzsögnek a valódi őrjáratok, a varázslók, de még papok is.

– Te tudtad, mi vár ránk a kanyar mögött – mondta Drizzt szenvtelenül, összehúzott szemmel méregetve a mestert.

A hátsebére vágó kardcsapástól Drizzt fájdalmasan feljajdult, majdnem el is esett. Megpördült, és a szikrázó tekintetű Dininnel találta szembe magát.

– Tartsd meg magadban az ilyen bolond beszédet – figyelmeztette a bátyja, sziszegve. – Vagy kivágom a nyelved!

– A gyerek csalétek volt – erősködött Drizzt, amikor már egyedül volt a bátyjával, Dinin szobájában.

Dinin válasza egy csattanós pofon volt.

– Feláldozták a gyakorlás miatt – vágott vissza makacsul az ifjabbik Do'Urden.

Dinin keze újabb csapásra lendült, de öccse félúton megfogta.

– Tudod, hogy igazat beszélek – mondta Drizzt. – Végig tudtad.

– Tanuld meg, hol a helyed, második fiú – felelte Dinin, nyílt fenyegetéssel a hangjában. – Az Akadémián éppúgy, mint a családban. – Elhúzódott az öccsétől.

– A Kilenc Pokolba az Akadémiával! – dühöngött az ifjú. – Ha a család is ilyen... – Észrevette, hogy Dinin most már kardot és tőrt szorongat.

Drizzt hátraugrott, s közben előrántotta kardjait.

– Nem kívánok harcolni veled, bátyám – mondta. – De tudod jól, hogy ha támadsz, én védekezni fogok. És akkor innen csak egyikünk megy ki élve.

Dinin gondosan mérlegelte, mi legyen a következő lépése. Ha támad és győz, többé semmi sem fenyegeti a családban elfoglalt pozícióját. Senki, még Malice Anya sem fogja megkérdőjelezni a büntetést, amit engedetlen öccsére mért. De Dinin már látta az ifjút harcolni. Két kampósrém! Ez még Zaknafeinnek sem lett volna könnyű. ám jól tudta azt is, hogy ha nem váltja be fenyegetését, ha hagyja, hogy öccse elszemtelenedjen, ezzel csak önbizalmát erősíti, és talán még felbátorítja az árulásra is, amitől mindig is tartott.

– Mi folyik itt? – szólt valaki az ajtóból. A testvérek megfordultak, és Viernát, a nővérüket pillantották meg, az Arach-Tinilith mesterét. – Tegyétek el azokat a fegyvereket – rendelkezett. – A Do'Urden Ház most nem engedhet meg magának belvillongásokat!

Dinin örült, hogy megmenekült a döntési kényszer alól, és készségesen teljesítette a parancsot. Öccse úgyszintén.

– Szerencsétek van – folytatta Vierna –, hogy nem számolok be Malice Anyának erről az ostobaságról. Ő nem kegyelmezne, az biztos.

– Miért jöttél bejelentés nélkül a Melee-Magtherébe? – kérdezte Dinin, akit bosszantott nővére viselkedése. Elvégre ő maga is az Akadémia mestere, még ha hím is; megérdemel némi tiszteletet.

Vierna körülnézett a folyosón, aztán becsukta az ajtót maga mögött. – Azért, hogy figyelmeztessem a fivéreimet – magyarázta halkan. – Az a szóbeszéd járja, hogy valaki bosszúra készül ellenünk.

– Melyik Ház? – kérdezte Dinin. Drizzt zavart hallgatással hátrébb húzódott, és hagyta, hogy testvérei beszéljenek. – És miért?

– A DeVir Ház elpusztításáért, feltételezem – felelte Vierna. – Keveset tudok, a hírek csak szórványosak. De mindkettőtöket figyelmeztetni akartalak, hogy az elkövetkező hónapokban fokozottan vigyázzatok magatokra.

– A DeVir Ház évekkel ezelőtt pusztult el – emlékeztette őket Dinin. – Milyen büntetést vonhat ez maga után?

A nő vállat vont.

– Ez csak szóbeszéd – mondta. – De a szóbeszédekre is figyelni kell!

– Törvénytelen cselekedettel vádolnak minket? – kérdezte Drizzt. – Akkor emeljünk vádat rágalmazásért!

Vierna és Dinin összemosolyogtak.

– Még hogy tövénytelen? – kacagott a papnő.

Drizzt arca világosan elárulta zavarát.

– Éppen azon az éjszakán, amikor megszülettél – magyarázta bátyja –, a DeVir Ház megszűnt létezni. Remekül sikerült támadás volt, hála neked.

– A Do'Urden Ház? – hápogta Drizzt, akit mélyen megdöbbentettek a hallottak. Persze tudta, hogy efféle csaták léteznek, de mindig reménykedett benne, hogy az ő családja fölötte áll az ilyesfajta gyilkos tetteknek.

– Az egyik legsikerültebb munka volt, amit valaha is csináltunk – dicsekedett Vierna. – Egyetlen tanú sem maradt.

– Szóval ti... a családunk... kiirtott egy másik családot?

– Vigyázz a nyelvedre, második fiú – figyelmeztette Dinin. – Tökéletes munka volt. Menzoberranzan szemében tehát olyan, mintha meg sem történt volna.

– De a DeVir Ház megszűnt létezni – mondta Drizzt.

– Egy gyereknek igen – nevetett a bátyja.

Rengeteg gondolat rohanta meg az ifjút abban a pillanatban, ezernyi nyomasztó kérdés, amire választ kellet kapnia. Különösen egyre, amit nem is tudott magába fojtani.

– És Zaknafein hol volt azon az éjszakán? – kérdezte.

– Természtesen a DeVir papok kápolnájában – felelte Vierna. – Zak nagyon hatékony ezen a területen.

Drizzt megtántorodott. Alig hitt a fülének. Tudta, hogy Zak ölt már drow-t, Lloth-papot, de mindig úgy gondolta, hogy a fegyvermester csak végszükségben, önvédelemből cselekedett.

– Lehetnél egy kicsit tisztelettudóbb a bátyádhoz – szidta Vierna. – Még hogy kardot emelsz rá! Pedig neki köszönheted az életed!

– Hát te tudod? – hördült fel Dinin, és kutató pillantást vetett nővérére.

– Én azon az éjszakán összeolvadtam veled – emlékeztette Vierna. – Hogyne tudnám!

– Miről beszéltek? – kérdezte Drizzt, de szinte előre félt a választól.

– Te lettél volna a család harmadszülött fia – magyarázta Vierna –, a harmadik élő fiú.

– Hallottam a bátyámról, Nal... – A név a torkára forrt, amikor kezdte megérteni, mi történhetett. Csak annyit tudott Nalfeinról, hogy egy másik drow kezétől halt meg.

– Az Arach-Tinilithben majd tanulsz róla, hogy a harmadik fiút szokás szerint Llothnak áldozzák – folytatta Vierna. – Így veled is ezt kellett volna tenni. A születésed éjszakáján, azon az éjszakán, amikor a Do'Urden Ház a DeVir Házzal csatázott, Dinin magához ragadta a legidősebb fiú pozícióját. – Ravasz pillantást vetett a drowra, aki büszkén, karbafont kézzel álldogállt.

– Most már beszélhetek erről – mosolygott Vierna, ahogy Dinin beleegyezően bólintott. – Túl régen történt ahhoz, hogy bármi büntetés érhesse emiatt a bátyádat.

– Miről beszélsz? – kérdezte Drizzt. Kétségbeesés kezdte a hatalmába keríteni. – Mit csinált Dinin?

– Hátbaszúrta a kardjával Nalfeint – mondta Vierna közönyösen.

Drizztet a hányinger környékezte. áldozat? Gyilkosság? Egy család kiirtása, gyerekekkel együtt? Miről beszélnek a testvérei?

– Egyszóval, tiszteld a bátyádat! – rendelkezett Vierna. – Neki köszönheted az életed. – Mindkettőtöket figyelmeztetlek – dorombolta. Baljóslatú tekintetére Drizzt megborzongott, Dinin pedig kizökkent iménti, magabiztos tartásából. – Lehet, hogy a Do'Urden Ház háború előtt áll.

Ha egymás ellen fordultok, azzal szánalmas fejetekre idézitek Malice Anya és három nővéretek – négy főpapnő – haragját! – Meggyőzödvén arról, hogy fenyegetése kellöképpen súlyos volt, megfordult, és kiment a szobából.

– Én most megyek – suttogta Drizzt, akinek nem volt más vágya, mint elbújni egy sötét sarokban.

– Csak akkor mehetsz, ha elbocsátalak! – csattant fel Dinin. – Ne feledd el, hol a helyed, Drizzt Do'Urden, az Akadémián csakúgy, mint a családban!

– Ahogy te sem feledted Nalfeinnel szemben?

– Győztünk a DeVir Ház ellen – felelte Dinin, fel sem véve a támadó szándékot. – Ezzel egyáltalán nem veszélyeztettem a családot.

újabb undorhullám öntötte el Drizztet. úgy érezte, mintha a padló felpúposodna, hogy elnyelje – szinte örült volna, ha így történik.

– Zűrzavaros világban élünk – jegyezte meg filozofikusan a bátyja.

– Mi tesszük azzá – vágott vissza Drizzt. Szívesen folytatta volna még tovább is, a Pókkirálynővel és az egész romlott vallással, mely a pusztító és áruló tettek okozója. De végül bölcsen tartotta a száját. Most már tudta, hogy Dinin a halálát kívánja.

Tökéletesen tisztában volt vele: ha ürügyet adna neki arra, hogy öccse ellen fordítsa a család nőtagjait, akkor habozás nélkül élne is a lehetőséggel.

– Meg kell tanulnod – mondta Dinin, immár visszanyerve nyugalmát – elfogadni a környezeted realitásait. Meg kell tanulnod felismerni az ellenségeidet, és legyőzni őket.

– Bármilyen eszközzel – vonta le a következtetést Drizzt.

– Így beszél egy valódi harcos! – mondta Dinin, gonosz nevetéssel.

– Drow elfek az ellenségeink?

– Drow harcosok vagyunk – jelentette ki Dinin szilárdan. – Mindent meg kell tennünk az életben maradásért.

– Mint ahogy te is megtettél mindent a születésem éjszakáján – jegyezte meg Drizzt, de ezúttal nyoma sem volt haragnak lemondó hangjában. – Elég ravasz voltál hozzá, hogy elvidd szárazon.

Bár valami ilyesmire számított, Dinin válasza mégis alapjaiban rázta meg az ifjú drow lelkét.

– De hisz' meg sem történt.

15.

A sötét oldalon

– Drizzt vagyok...

– Pontosan tudom, ki vagy – felelte a varázsló-diák, Drizzt kijelölt tutora a Sorcere-ben. – A híred előtted járt. Az Akadémián szinte mindenki hallott rólad és fegyverforgató képességeidről.

Drizzt mélyen meghajolt; egy kissé zavarba jött.

– Itt nem sok hasznát veszed ezeknek a képességeknek – folytatta a varázsló. – Én foglak kalauzolni a varázstudományok birodalmában, a mágia sötét oldalán, ahogy mi nevezzük. Ez az elme és a szív próbája, itt a fegyvereknek nincs szerepük. A mi népünk igazi ereje a mágiában rejlik!

Drizzt szó nélkül fogadta a bevezetőt. Tudta jól, hogy azok a dolgok, amikről az ifjú varázsló beszélt, egy igazi harcos számára is nagyon fontosak. A testi ügyesség csak a kisebbik szerepet játszotta Drizzt harci stílusában. Az erős akarat és a kiszámított manőverek segítették őt a győzelemhez, az ifjú mágus viszont szemmel láthatóan úgy vélte, hogy csak a varázslók élnek efféle módszerekkel.

– Az elkövetkezendő néhány hónapban rengeteg csodát mutatok neked – folytatta a mágus. – Hihetetlen tárgyakat és elképesztő varázslatokat!

– Megtudhatnám a neved? – kérdezte Drizzt, és igyekezett úgy tenni, mintha lenyűgözné a diák szakadatlan öntömjénezése. Tudott már egyet-mást a mágiáról Zaknafeintől, föleg a varázslók gyengéit ismerte. Mivel a mágia nemcsak csatákban volt hasznos tudomány, a drow mágusokat magas rang illette meg a társadalomban – közvetlenül Lloth papjai után következtek a hierarchiában. Hiszen az is varázsló volt, aki meggyújtotta a Narbondel fényét – a város időóráját, és mágusok helyezték a varázsfényt a díszes házak szobraira.

Zaknafein nem sokra tartotta őket. Gyorsan és messziről képesek ölni, erre figyelmeztette tanítványát, de ha valaki a közelükbe tud férkőzni, akkor már egyetlen szál kard ellen sem képesek védekezni.

– Masoj – felelte a varázsló. – Masoj Hun'ett, a Hun'ett Házból. Most kezdem a harmincadik, utolsó tanulóévemet. Hamarosan Menzoberranzan teljes értékű varázslója leszek, a pozíciómmal járó minden kiváltsággal együtt.

– Akkor hát légy üdvözölve, Masoj Hun'ett – felelte Drizzt. – Nekem is már csak egy évem van hátra az Akadémián, hisz' a harcosok csak tíz évet tanulnak.

– Ahhoz kisebb tudás kell – vágta rá habozás nélkül Masoj. – A varázslók harminc évig tanulnak, mielőtt kilépnek a világ elé, hogy megmutassák hatalmukat.

Drizzt fel sem vette ezt az elképesztő nagyképűsködést. Túl akart lenni a kurzuson, aztán be akarta fejezni az évet, hogy végre mindenestül maga mögött tudhassa az Akadémiát.

Drizzt tulajdonképpen a Masoj irányítása alatt eltöltött hat hónapot találta a legkellemesebbnek egész akadémiai tanulmányaiból. Nem mintha megkedvelte volna Masojt: a gögös varázsló lépten-nyomon emlékeztette őt a harcosok alacsonyabbrendűségére. úgy érezte, mintha valami rejtett versengés lenne közte és Masoj közt, mintha a varázsló valamilyen jövőbeli összecsapást tartogatna számára. De az ifjú harcos mindent lerázott magáról, csakúgy mint eddig, és igyekezett a lehető legtöbbet megtanulni a leckékből.

Észrevette, hogy váratlanul könnyedén használja a mágiát. Minden drow – így a harcosok is – rendelkezett bizonyos fokú mágikus tehetséggel, veleszületett képességekkel. Még a gyerekek is tudtak sötétség-gömböt csinálni, vagy ártalmatlan, színes izzást idézni ellenfelükre. Drizztnek ezek is könnyen mentek, néhány hét múlva pedig már sok apró trükköt és kisebb varázslatot tudott megcsinálni.

A sötét-elfek veleszületett mágikus tehetségével együtt járt bizonyos ellenállóképesség is a varázslatokkal szemben; ez volt az a terület, ahol Zaknafein a varázslók legnagyobb gyengeségére tapinthatott.

A varázsló tökéletesen végre tudja hajtani a legerősebb varázslatot is, de ha célpontja drow, akkor elképzelhető, hogy fáradozása teljesen hiábavaló. Zaknafein mindennél többre értékelte a biztos eredményű kardvágást, és Drizzt, aki a Masojjal eltöltött hónapok alatt maga is átláthatta a mágia hátrányait, egyre inkább kezdte értékelni a tanítást, amiben részesült.

Sokszor lelte örömét abban, amit Masoj mutatott neki, különösen a varázstárgyakat szerette, amiket a Sorcere tornyában tartottak. Hatalmas erejű pálcákat és botokat foghatott a kezébe, s jónéhány támadó gyakorlatot végzett egy olyan karddal, amelynek akkora varázsereje volt, hogy szinte a fogásába is belebizsergett.

ám a tutor is mindvégig figyelte tanítványát. Követte az ifjú harcos minden mozdulatát, hogy ráleljen valami gyenge pontra, amit a saját hasznára fodíthat, ha a Hun'ett és a Do'Urden Ház egyszer majd küzdelembe bonyolódik egymással. Sokszor látott alkalmat arra, hogy eltegye láb alól Drizztet, és a szíve is azt súgta, ez lenne a leghelyesebb. De SiNafay Anya utasításai egyértelműek és megszeghetetlenek voltak.

Masoj anyja titokban elrendezte, hogy az ifjú Hun'ett legyen Drizzt tutora. Semmi szokatlan nem volt a dologban: a harcosok hathónapos képzését mindig is magasabb osztályú Sorcere-diákok végezték.

Amikor beszámolt erről fiának, SiNafay nyomatékosan figyelmeztette Masojt, hogy tevékenysége az ifjú Do'Urdennel szigorúan csak a felderítés keretei között maradhat. Nem tehet semmi olyat, ami akár csak sejtetné is a két Ház eljövendő konfliktusát. Masojnak pedig volt annyi esze, hogy engedelmeskedjen.

De az árnyékban ott leselkedett egy másik varázsló, akiben olyan elkeseredett elszántság munkált, hogy még a Nagyasszony figyelmeztetései sem rettenthették vissza.

– A tanítványom, Masoj beszámolt róla, milyen remekül haladsz a tanulásban – mondta Drizztnek egy nap Alton DeVir.

– Köszönöm, Arcnélküli Mester – felelte a fiú habozva, mivel némileg megszeppent azon, hogy a Sorcere egy mestere magánkihallgatáson fogadta.

– Milyennek látod a mágiát, ifjú harcos? – kérdezte Alton. – Elbűvölt Masoj tudománya?

Drizzt nem tudta, mit válaszoljon. Az igazat megvallva a mágia, mint hivatás nem nagyon tetszett neki, de nem akarta megsérteni a szakma mesterét. – Olyan művészet ez, ami meghaladja a tehetségemet – mondta tapintatosan. – Mások számára lehet, hogy a legtöbbet jelenti, de azt hiszem, én inkább születtem kardforgatásra.

– Le tudják győzni a fegyvereid a varázshatalmat? – kérdezte vicsorogva Alton. De gyorsan fegyelmezte magát, nehogy felfedje valódi szándékait.

Drizzt vállat vont.

– Mindkettőnek megvan a maga szerepe a harcban – felelte. – Ki tudná eldönteni, melyik a fontosabb? És, mint minden harcban, itt is sok függ az egyénektől.

– Hogy érzed például te? – játszott tovább Alton. – Minden évben az osztályod bajnoka vagy, ezt hallottam. A Melee-Magthere mesterei nagyon elismerően szólnak képességeidről.

A fiú érezte, hogy arca felforrósodik zavarában. ám ugyanakkor kíváncsi volt rá, vajon miért tud róla ennyit a Sorcere mestere meg a tanítványa.

– Te ellent tudnál állni a mágikus erőknek? – kérdezte a varázsló. – Mondjuk, a Sorcere egyik mestere erejének?

– Én nem... – kezdte Drizzt, de Altont már túlságosan elragadta saját szónoklata ahhoz, hogy meghallja.

– Akkor tanuljunk! – kiáltott fel az Arcnélküli. Egy vékony pálcát kapott elő, és villámot lövellt a fiúra.

Drizzt már akkor vetődött, amikor a pálca még el sem sült. A villám széthasította Alton legfelső szobájának ajtaját és átcsapott a szomszéd helyiségbe, tárgyakat zúzva szét, megperzselve a falakat.

A harcos készenlétben tartott karddal pattant fel a falnál. Még mindig nem tudta pontosan, mit akar a mester.

– Hányat tudsz elkerülni? – kérdezte gonoszul Alton, és fenyegetően körözött a bottal. – Sok varázslat van még a tarsolyomban, olyanok is, amelyek az elmét támadják meg, nem a testet.

Drizzt kezdett rájönni a lecke céljára, és arra, hogy neki milyen szerepet szántak benne. Talán meg kéne támadnia a mestert?

– Ezek nem gyakorlófegyverek – mondta figyelmeztetően, a varázsló felé tartva a kardokat.

újabb villám robajlott fel, és visszakényszerítette a harcost eredeti helyére. – Ez talán gyakorlatnak tűnik, bolond Do'Urden? – hörögte Alton. – Tudod, hogy ki vagyok én?

Elérkezett a DeVir bosszújának ideje – a pokolba SiNafay Anya parancsaival!

ám mielőtt feltárhatta volna az igazságot Drizzt előtt, egy fekete alak vetette magát a mester hátára, és a padlóra döntötte.

Alton megpróbált felállni, de képtelen volt rá. A padlóhoz szögezte egy hatalmas fekete párduc.

Drizzt leeresztette a kardját. Most már végképp nem értett semmit.

– Elég, Guenhwyvar! – hallatszott egy kiáltás Alton mögül. A fekvő mester és a nagymacska mögött Drizzt Masojt látta a szobába lépni.

A párduc engedelmesen leugrott Altonról, és gazdájához ment. útközben egy pillanatra megállt, hogy szemügyre vegye a harcost, aki a szoba közepén állt.

Drizztet annyira elbűvölte az állat vonagló izmainak játéka és a szemeiben csillogó értelem, hogy nem is figyelt a mesterre, aki az imént támadta meg. Pedig Alton már talpon volt, és igencsak dühösnek látszott.

– A háziállatom – magyarázta Masoj. Drizzt lenyűgözve figyelte, hogyan küldi vissza a macskát a saját létsíkjára, testi megjelenését beleolvasztva abba a kis ónix szobrocskába, amit a kezében tartott.

– Honnan szerezted? – kérdezte Drizzt.

– Sose becsüld alá a mágia hatalmát – felelte Masoj, és mély zsebébe süllyesztette a szobrot. Sugárzó mosolya dühös grimasszá torzult, amikor Altonra nézett.

Drizzt maga is az Arctalan mesterre tekintett. Az ifjú harcos számára módfelett különös volt, hogy egy tanítvány rá merjen támadni mesterére. A helyzet minden pillanattal egyre rejtélyesebbé vált.

Alton tudta, hogy túllépett a számára megengedett kereteken, és nagy árat kell majd fizetnie ostobaságáért, ha nem talál ki valami okosat.

– Megtanultad a mai leckét? – kérdzete Masoj a harcostól, bár Alton tudta, hogy ez részben neki is szól.

Drizzt a fejét rázta. – Nem látom pontosan az értelmét – felelte öszintén.

– Amit látsz az bizonyítja, hogy a mágia mennyire gyenge – magyarázta Masoj, igyekezvén elfedni a jelenet valódi hátterét. – Most láthatod, hogy milyen bajokat okozhat, ha a mágus olyan lendülettel varázsol, ahogy kell –, és itt egyenesen Altonra nézett – és megszállottjává válik a varázslásnak. Most láthatod, milyen tökéletesen kiszolgáltatott a mágus, ha nem tud másra gondolni, csak a jövendő áldozatára.

Drizzt érezte, hogy mindez hazugság, az események valódi okait azonban nem értette. Miért támad így rá egy Sorcere-mester? Miért kockáztatja meg Masoj, diák létére, hogy a segítségére siessen?

– Ne háborgassuk tovább a mestert – mondta Masoj, hogy elterelje a fiú kíváncsiságát. – Gyere a gyakorlóterembe. Bemutatom neked kissé közelebbről is Guenhwyvart, a cicuskámat.

Drizzt Altonra nézett, és azon tűnődött, mit fog most tenni a kiszámíthatatlan mester.

– Menjetek csak – mondta a varázsló teljes nyugalommal, hisz tudta, hogy a Masoj kiagyalta magyarázat az egyetlen szalmaszál, amibe kapaszkodva elkerülheti SiNafay haragját. – Én biztos vagyok benne, hogy a mai lecke hasznos volt – mondta Masojra nézve.

Drizzt visszanézett Masojra, majd megint Altonra. Aztán nem törődött többet az egésszel. Guenhwyvarról akart minél többet megtudni.

Amint Masoj és Drizzt ismét a tutor szobájának biztonságában voltak, a varázslótanonc elővette a párducot formázó ónixfigurát, és magához hívta Guenhwyvart. Kissé fellélegzett, amikor bemutatta Drizztet a macskának, mert a harcos többet egy szót sem szólt a korábbi incidensről.

Drizzt még sosem látott ilyen csodálatos varázsszerszámot. Erőt érzett Guenhwyvarban, egyfajta méltóságot, ami meghazudtolta az állat mágikus eredetét. A macska karcsú, izmos teste és lágy mozdulatai a dorw elfek által olyannyira csodált vadász-képességeket testesítették meg számára.

úgy érezte, már azzal is fejleszteni tudná saját technikáját, ha csak nézné az állatot.

Masoj hagyta, hogy órákig játsszanak és viaskodjanak egymással. Hálás volt Guenhwyvarnak, amiért talán segít elsimítani minden gondot, amit az az ostoba Alton okozott.

Drizzt hamar túltette magát az arctalan mesterrel történt találkozáson.

– SiNafay Anya nem lesz megértő – figyelmeztette Masoj Altont, amikor késöbb kettesben maradtak.

– Te majd megmagyarázod neki – közölte Alton tárgyilagosan. Mélységesen bosszantotta, hogy kudarcot vallott Drizzt meggyilkolásával; más már nem is érdekelte.

Masoj a fejét csóválta.

– Nem kell feltétlenül tudnia róla.

Gyanakvó mosoly ült ki Alton torz arcára. – Mit akarsz? – kérdezte aggodalmasan. – A tanulmányaid hamarosan véget érnek. Mi többet tehetne még egy mester Masojért?

– Semmit – felelte a diák. – Semmit sem akarok tőled.

– Akkor miért? – kérdezte Alton. – Nem kívánom, hogy kétség járjon a nyomomban. Itt és most akarom lerendezni ezt a kis balesetet!

– Már megtörtént – felelte Masoj. A varázslón nem látszott, hogy sikerült volna meggyőzni. – Mit nyerek azzal, ha elmesélem SiNafay Anyának ostoba tettedet? – érvelt hát tovább a diák. – Valószínűleg megölne téged, és akkor a Do'Urden Házzal küszöbön álló háború elvesztené alapját. Te vagy az a láncszem, mely indokolja a támadást, én pedig nem fogom az egészet kockára tenni azért a soványka örömért, hogy lássam megkínzott holttestedet.

– Bolond voltam – ismerte el Alton, egyre komorabban. – Amikor idehívtam, nem gondoltam arra, hogy megöljem, csak meg akartam nézni... meg akartam ismerni, hogy nagyobb élvezetet okozzon, ha egyszer majd megölöm. De amikor itt állt előttem, egy átkozott Do'Urden, védtelenül...

– Én megértelek – mondta Masoj öszintén. – Nekem is hasonló érzéseim támadtak vele kapcsolatban.

– Hiszen te nem is vágysz bosszúra a Do'Urden Ház ellen!

– A ház ellen nem is – magyarázta Masoj. – Csak öellene! Már majdnem egy évtizede figyelem a viselkedését, minden mozdulatát...

– És tetszik, amit látsz? – kérdezte Alton, halványan reménykedve.

– Nem közénk való – felelte a diák komoran. – Hat hónap után, amit mellettem töltött el, kevésbé ismerem, mint valaha. Nincs benne semmi ambíció... mégis, már kilenc éve mindig megnyeri a nagy küzdelmet! Ez példátlan! Erős érzéke van a mágiához: varázsló is lehetett volna belőle, méghozzá nagy varázsló, ha ezt a pályát választja.

Masoj keze ökölbe szorult, miközben kereste a szavakat, melyekkel a legjobban kifejezhetné, mit is érez Drizzt iránt.

– Túl könnyen megy neki minden – vicsorogta. – Soha nem kell áldozatot hoznia, nem szerez sebeket cserébe a sikerekért, amiket választott pályáján elér.

– Tehetséges – jegyezte meg Alton –, de gyakorol is, olyan keményen, mint senki más.

– Nem ez a gond – dühöngött Masoj. Valami más, valami kevésbé megfogható dolog ingerelte az ifjú Hun'ettet Drizzt Do'Urdenben. Nem tudta megmondani, mi az, mert más drow elfben még sosem tapasztalta, és mert olyannyira idegen volt a saját természetétől. Masojt – és rajta kívül még sok más diákot és mestert – az zavarta, hogy bár Drizzt kitűnt minden harci képességben, amit egy drow a legmagasabbra értékelt, mégsem kellett érte feláldoznia szenvedélyességét. Nem fizette meg azt az árat, amire a többi drow gyereket már azelőtt rákényszerítették, mielőtt az Akadémiára érkezett volna.

– Nem fontos – jelentette ki végül Masoj, percekig húzódó eredménytelen elmélkedés után. – Még időben meg fogok tudni róla mindent.

– Azt hittem, vége a közös tanulóidőszakotoknak – mondta Alton. – Tanulmányai utolsó hat hónapját az Arach-Tinilithben fogja tölteni – ott nemigen férhetsz hozzá.

– Akkor nem. De azután mind a ketten végzünk – magyarázta Masoj. – Együtt töltjük majd a gyakorlóidőnket a járörcsapatoknál.

– Lesznek ott még sokan mások is – emlékeztette a varázsló. – Tucatnyi csapat járja a folyosókat. Az is megeshet, hogy egyáltalán nem találkozol össze Drizzttel.

– Már elintéztem, hogy ugyanabban a csoportban legyünk – válaszolta Masoj. A zsebébe nyúlt, és elővette a párduc ónixfiguráját.

– Szóval megegyeztél a fiatal Do'Urdennel – biccentett Alton, elismerő mosollyal.

– úgy tűnik, Drizzt teljesen belebolondult az én kis macskámba – kacagott a diák.

– Talán túlságosan is – figyelmeztette Alton. – Most aztán várhatod a hátadba a görbe kardot.

Masoj már teljes szívből nevetett.

– Ugyan, inkább Do'Urden barátunk várhatja a hátába a párduckarmokat!

16.

A szentségtörés

Az utolsó nap – lehelte megkönnyebbülten Drizzt, amikor felöltötte ünnepi öltözetét. Míg az a hat hónap, amit a Sorcere-ben töltött hasznos varázslatok tanulásával, a leginkább élvezetes volt számára, ez a hat, amit Lloth iskolájában tanult, a legkevésbé sem volt kellemes.

Osztálytársaival együtt végtelen dicshimnuszokat kellett végighallgatnia a Pókkirálynöröl, meséket és próféciákat elképesztő hatalmáról, és azokról a jutalmakról, amelyekkel hűséges szolgáit elhalmozta.

A „rabszolga” talán jobb szó lett volna, gondolta Drizzt. A drow istenség hatalmas iskolájában egyszer sem esett említés, vagy akár csak utalás bármi olyasmire, ami a szeretettel lenne kapcsolatos. Lloth-ot imádta a népe: Menzoberranzan nöi egész létüket az ő szolgálatába állították. De áldozatukat teljes mértékben az önzés diktálta: a Pókkirálynő papnöi csak a címmel járó hatalom miatt áhítoztak a főpapnőségre.

Szíve mélyén az ifjú harcos elítélte mindezt.

Mégis, szokásos belenyugvásával vészelte át a Arach-Tinilith-et, a padlót bámulva, összepréselt szájjal. Végül eljutott az utolsó napig, az Avatóünnepségig, ami a drow-k szemében a legszentebb esemény volt – és ahol, Vierna ígérete szerint, majd megérti Lloth dicsöségét a maga nagyszerű valójában.

Drizzt határozott léptekkel indult el apró, rideg szobájának védelméből. Attól tartott, a ceremóniából végül valamiféle, személyére szabott vádeljárás lesz. Mindeddig nem sok értelmet talált az őt körülvevő világban, és nővére határozottan csengő szavai ellenére sem volt biztos abban, hogy a rituálé eseményei után egycsapásra ugyanúgy fogja látni a dolgokat, mint rokonai. Félelmei fokozatosan növekedtek, egyre inkább áttörhetetlen falat vonva köré.

Vagy talán, gondolta aggódva, valójában éppen attól fél, hogy az események végül mégis Viernát igazolják majd?

Drizzt kezével ellenzőt formált a szeme elé, amikor az Arach-Tinilith köralakú ünnepi csarnokába lépett. A terem közepén tűz égett egy nyolclábú edényben, amely erősen pókra emlékeztetett, csakúgy, mint minden ezen a helyen. Az Akadémia fönöknöje, a Nagyasszony-mester és tizenkét oktatóként tevékenykedő főpapnő – köztük Drizzt nővére – ült törökülésben a tűz körül. Drizzt és harcos-osztálytársai a fal mellett álltak, mögöttük.

– MA KU! – parancsolta a Nagyasszony-mester, és a lángok pattogásán kívül minden elcsendesült. A terem ajtaja ismét feltárult, és egy fiatal papnő lépett be. Ő volt az Arach-Tinilith első végzőse idén; miként Drizzt már hallotta, Lloth iskolájának legkiválóbb növendéke. Ezért is érte ilyen megtiszteltetés az ünnepségen. Ledobta köpenyét, meztelenül ment az ülő papnők között a tűzhöz. A lángok előtt állt, háttal a többieknek.

Drizzt zavartan, de némi izgalommal figyelte. Még sosem látott nőt ilyen körülmények közt, és gyanította, hogy a halántékán kiütköző verejtéket nem csak a tűz melege okozza. Egy gyors pillantás elárulta neki, hogy társait is hasonló gondolatok foglalkoztatják.

– BAE-GO SI'N'EE CALAMAY – susogta a Nagyasszony-mester. Szavai nyomán vörös füst szállt fel az edényböl, és reszketeg homályba burkolta a termet. Sűrű, émelyítően édes illat szállt vele. Amikor Drizzt beszívta az illatos levegőt, egyszeriben könnyűnek érezte magát, mintha hirtelen fel akarna röppenni a padlóról.

A lángok ekkor oly magasra csaptak az edényben, hogy Drizzt kénytelen volt becsukni a szemét és elfordítani a fejét. A papnők rituális kántálásba kezdtek, szavaik azonban teljesen ismeretlenek voltak a fiú számára. Igaz nem is nagyon tudott odafigyelni rájuk, a kábító köddel folytatott küzdelme közepette.

– GLABREZU – nyögte a Nagyasszony-mester. Az ifjú harcos felismerte a megidézés hangjait, egy alsóbb sík lakójának nevét. Visszafordította a fejét, és látta, hogy a Nagyasszony-mester egyfejű kígyókorbácsot szorongat.

– Ezt meg honnan szerezte? – motyogta Drizzt, aztán ráébredt, hogy fennhangon beszél. Hőn remélte, hogy a ceremóniát nem zavarta meg. Utóbb megnyugodott, amikor látta, hogy minden osztálytársa magában morog, és némelyik még egyenesen is alig tud megállni.

– Hívd! – utasította a Nagyasszony a meztelen tanítványt.

A fiatal papnő lendületesen széttárta a karját, és elsuttogta:

– GLABREZU!

A lángok kicsaptak az edény peremén. A füst Drizzt arcába vágott, mintegy kényszerítve öt, hogy azt belélegezze. A lábai megmerevedtek, mégis furcsán érzékenynek tűntek, elevenebbnek, mint valaha.

– GLABREZU – hallotta több társát, a lángok moraján át.

Fényesség árasztotta el, ám most valahogy nem is bánta.

Tekintete végigkalandozott a termen, de semmire sem volt képes összpontosítani, nem tudta összeegyeztetni a furcsa, táncoló képeket a szertartás hangjaival.

Hallotta, hogy a főpapnők tovább biztatják a tanítványt, tudván, hogy a megidézés hamarosan beteljesedik. Hallotta a kígyókorbács suhogását – újabb ösztönzés? – és a fiatal papnő GLABREZU! – kiáltásait. Ősi erejű volt ez a hang, sosem képzelt élességgel vágott Drizztbe és a többi hímbe.

A lángok meghallották a hívást. Egyre magasabbra és magasabbra csaptak, és lassan kezdek alakot ölteni. Egyetlen látvány vonzott most minden tekintetet a teremben: kecskeszarvú, roppant kutyafej jelent meg a lángok közt, szemmel láthatóan a vonzó fiatal lányt figyelve, aki a nevén merte szólítani.

Valahol az idegen síkbeli alak mögött újra csattant a korbács, és a tanítvány esdekelve, könyörögve megismételte a hívást.

A félelmetes alak átlépett a lángokon. A lényből áradó gonosz, csupasz hatalom megdöbbentette Drizztet. Glabrezu több mint kilenc láb magas volt, erős karja kéz helyett rákollókban végződött, de a mellkasa közepéből is nőtt egy másik, rendes kéz.

Drizztnek azt diktálták ösztönei, hogy támadja meg a teremtményt és mentse meg a lányt. ám amikor támogatást várva körülnézett, látta, hogy a Nagyasszony-mester és a többi oktató visszatért a szertartásos kántáláshoz, s ezúttal valami izgatott felhang járta át minden szavukat.

Az illatos, vörös füst gomolyogva folytatta kábító támadását a valóságérzéke ellen. Drizzt reszketett, épphogy csak meg tudta örizni önuralmát. Felgyülemlő haragja harcba lépett a szédület ellen. Keze ösztönösen az övén függő kardok felé vándorolt.

Ekkor egy kéz érintette meg a lábát.

Az ifjú harcos lenézett, és egy fekvő papnőt látott, aki magához hívja őt – a teremben mindenki felfigyelt erre a jelenetre.

A füst egyre támadt.

A papnő meg csak hívta – körmei könnyedén karcolták a lába bőrét.

Drizzt sűrű hajába túrt, és valami kapaszkodót próbált találni a zavaros szédület közepette. Nem tetszett neki, hogy elvesztette az uralmat önmaga fölött, s valami szellemi zsibbadtság tompítja el reflexeit és éberségét.

De még kevésbé tetszett neki az előtte kibontakozó jelenet. A látvány abszolút romlottsága tőrdöfésként hatolt belé. Elhúzódott a papnő reménykedő kezeitől és átbotorkált a termen, el a sok összegabalyodott alak melett, akik túlságosan el voltak merülve ahhoz, hogy észrevegyék. Olyan gyorsan menekült ki, ahogy csak reszketeg lába bírta, és óvatosan becsukta az ajtót maga mögött.

Csak a fiatal papnö-tanítvány sikolyai követték. Ezeknek sem köfal, sem mentális torlasz nem tudta útját állni.

Drizzt zihálva a hideg könek támaszkodott. Mindeddig még át sem gondolta világosan tettének indítékait: csak azt tudta, hogy ki kell jutnia ebből a rettenetes szobából.

Aztán Vierna termett mellette, csábítóan lenge ruhában.

Drizzt lassan kitisztuló fejjel csak ekkor kezdett a következményeken elgondolkozni. De amikor a nővérére tekintett, még jobban megzavarodott, mert Vierna arcán nem látott neheztelést.

– Szóval jobban szereted a diszkrét magányt – búgta Vierna, kezét könnyedén Drizzt vállán nyugtatva. Eszébe sem jutott, hogy összehúzza a ruháját. – Megértelek.

A fiú lerázta magáról a kezét.

– Miféle őrültség ez az egész? – kérdezte.

Vierna arca eltorzult, amikor megértette, hogy az öccse valójában a szertartást akarja otthagyni.

– Visszautasítottál egy főpapnőt! – tajtékzott. – A törvények szerint megölhet arcátlanságodért!

– De hát nem is ismerem – felelte méltatlankodva Drizzt. – Mégis meg kellett volna...

– Azt kellett volna csinálnod, amit mond neked!

– De hát ő semmit sem jelent nekem – dühöngött a fiú. Érezte, hogy nem tudja remegés nélkül kinyújtani a kezét.

– Gondolod, hagy Zaknafeinnek jelentett valamit Malice Anya? – felelte Vierna. úgy gondolta, példaképének említése felkavarja öccsét. Amikor látta, hogy sikerült sebet ejtenie a fiún, a nő arca ellágyult, és megfogta Drizzt karját. – Gyere vissza a terembe – dorombolta. – Még van időnk.

De Drizzt jéghideg tekintete úgy hallgattatta el, mint kard hegye az élöt.

– A Pókkirálynő a mi népünk istene – emlékeztette őt szigorúan Vierna. – Én pedig egy vagyok azok közül, aki az ő szószólója.

– Én erre nem lennék olyan büszke – torkollta le Drizzt, aki inkább a haragját mutatta ki, semmint félelmét, hogy talán fel kell adnia szilárd elvi álláspontját.

Vierna arcul csapta.

– Azonnal menj vissza a szertartásra! – parancsolta.

– Menj és csókolj meg egy pókot! – mondta erre Drizzt. – És fogói tépjék ki átkozott nyelved.

Most Vierna volt az, akinek reszketni kezdett a keze.

– Vigyázz a szádra, ha egy főpapnővel beszélsz!

– Örök kárhozat a Pókkirálynöre! – sziszegte Drizzt. – Bár szerintem Lloth már évezredekkel ezelőtt elkárhozott.

– Ő hatalmat ad nekünk! – sikoltotta Vierna.

– Ő lop el tűlünk mindent, amitől különbek lennénk a könél, amelyen járunk!

– Szentségtörés! – tajtékzott a nő. Szavai úgy szisszentek, mint a Nagyasszony-mester kígyókorbácsának csapásai.

Egyre erősödő, gyötrelmes sikoly hallatszott a teremből.

– Ördögi egyesülés – motyogta Drizzt, s elfordította a fejét.

– De hasznos – felelte Vierna, akinek gyorsan sikerült visszanyernie az önuralmát.

A fiú vádló pillantást vetett rá.

– Te is próbáltad már?

– főpapnő vagyok – hangzott az egyszerű válasz.

Sötétség ereszkedett Drizztre, olyan tömény harag, hogy szinte belekábult.

– És jó volt? – vágott vissza.

– Hatalmat és erőt adott nekem – vicsorogta Vierna. – Te nem tudod felfogni ennek az értékét.

– De mi volt az ára?

Vierna pofonja majdnem leverte a lábáról a harcost.

– Gyere velem – szólt a papnő, és megfogta Drizzt ruhájának elejét. – Van egy hely, amit meg akarok mutatni neked.

Kimentek az Arach-Tinilithböl, át az Akadémia udvarán. Drizzt elbizonytalanodott, amikor elérték az oszlopokat, amelyek a Tier Breche bejáratát jelezték.

– Én nem mehetek át közöttük – emlékeztette nővérét. – Még nem avattak fel a Melee-Magtherében.

– Formaság – felelte Vierna, és nem lassította meg lépteit. – Én az Arach-Tinilith mestere vagyok: hatalmamban áll, hogy felavassalak.

Drizzt nem volt biztos Vierna állításának igazában, noha tény, hogy nővére az Arach-Tinilith mestere volt. A fiú tartott az Akadémia előírásaitól, és nem akarta újra feldühíteni a papnőt.

Követte Viernát lefelé a széles kölépcsökön, a város kanyargó utcái közé.

– Haza megyünk? – kérdezte, bátorságát összeszedve egy idő múlva.

– Még nem – jött a kurta válasz. Drizzt nem erőltette tovább.

A hatalmas barlang keleti fala mellé kanyarodtak, a Do'Urden Házat támasztó fallal átellenes oldalon. Három kis alagútbejárat volt itt, amelyeket óriás skorpiók izzó szobrai öriztek. Vierna egy pillanatra megtorpant, hogy eldöntse, melyik a helyes irány, aztán elindult a legkisebb alagútba.

A percekből órák lettek, és ők egyre csak mentek. A járat kiszélesedve vezette őket a keresztbe-kasul futó folyosók kusza katakombájába. Drizzt hamarosan elvesztette a fonalat, de Vierna szemmel láthatólag határozott, általa jól ismert útvonalat követett.

Aztán egy alacsony boltív után a padló hirtelen eltűnt, ők pedig egy szakadék fölött álltak, egy keskeny sziklaperemen. Drizzt kíváncsian nézett a nővérére, de magába fojtotta kérdéseit, mert látta, hogy Vierna mélyen összpontosít. Néhány egyszerű parancsszót mondott, aztán először a saját, majd öccse homlokára csapott a tenyerével.

– Gyere – szólt, aztán Drizzttel együtt lelépett a peremröl, és lefelé lebegett, a szakadék padlója felé.

Valamiféle láthatatlan melegforrás, netán kátránytó lehelt vékony ködöt a kövekre. Drizzt szinte tapintotta a veszély, a rossz jelenlétét. Mindent átható gonoszság lengte körül őket oly valóságosan, mint a párafelhő.

– Ne félj – jelezte neki Vierna. – álca-varázst alkalmaztam magunkra. Ők nem láthatnak minket.

– Ők? – kérdezte kézjelével Drizzt, de alighogy befejezte a mozdulatot, valami neszt hallott. Követte Vierna tekintetét egy távolabbi kőtömbig és a rajta gubbasztó szánalmas alakig.

Első pillantásra dow elfnek vélte, és deréktól fölfelé valóban az is volt, bár sápadtnak és puffadtnak látszott. Alsóteste ellenben jókora pókot formázott, nyolc ízelt lábbal. A teremtmény felajzott íjat szorongatott, de zavartnak látszott, mintha nem tudná felismerni a behatolót.

Vierna elégedetten szemlélte az öccse arcára kiülő utálkozást, amint a lény felé intett:

– Nézd meg jól, öcsém – jelezte. – Lásd azok sorsát, akik megharagítják a Pókkirálynőt.

– Mi ez? – mutogatta gyorsan vissza Drizzt.

– Egy drider – suttogta a fülébe Vierna. Aztán visszatért a néma kódhoz, úgy tette hozzá: – Lloth nem kegyes istenség.

A fiú szinte bénultan nézte, ahogy a drider megmozdul a kövön, és a hívatlan vendégek keresésére indul. Nem tudta eldönteni, hogy férfi vagy nő, annnyira puffadt volt a teste, de ez nem is sokat számított. A lény nem természetes teremtmény volt, csupán nemétől függetlenül utódok nemzésére alkalmatlan valami. Nem volt több, mint egy nyomorult test, amely valószínűleg a legjobban saját magát utálta.

– ÉN viszont kegyes vagyok – folytatta halkan Vierna, habár tudta, hogy öccse minden figyelmét a drider köti le. A papnő a falnak vetette a hátát.

Drizzt feléje pördült, amikor felfogta, mi a szándéka.

Aztán Vierna beleolvadt a köbe.

– Búcsúzom, öcsém! – hallotta utolsó kiáltását. – Még mindig jobb ez a sors annál, amit érdemelnél.

– Nem! – vicsorogta a fiú, és ütni kezdte a csupasz falat, amíg egy nyílvessző bele nem állt a lábába. Görbe kardjai megvillantak a kezében, ahogy hátrafordult, hogy szembeszálljon a vésszel. A drider a második lövéshez készülődött.

Drizzt oldalra akart ugrani, egy másik kőtömb védelmébe, de sebzett lába nem engedelmeskedett, lebénult. Méreg.

Jobbkezes pengéjével még hárítani tudta a második lövést, aztán térdrerogyott. A sebéhez kapott. Érezte, ahogy a méreg áthatja sérült végtagját, de makacs elszántsággal letörte a nyílvessző szárát, és újra minden figyelmével a támadóra összpontosított. A seb miatt majd aggódhat késöbb, amikor gyógyítót keres. Ebben a pillanatban csak azzal szabad törődnie, hogy kijusson a szakadékból.

Valami védett hely után nézett, ahonnan biztonságban fel tud emelkedni a sziklafal tetejére, ám útközben egy újabb driderrel találta szemközt magát.

Balta zúgott el a válla mellett, épphogy célt tévesztve. Drizzt hárított egy újabb csapást, aztán döfött, de mozdulatát a drider megállította egy másik fejszéjével.

A drow harcos most már összeszedte magát, és biztos volt abban, hogy le tudja győzni ellenfelét, még rossz lábával is – amikor egy nyílvessző hátba találta.

Előrebukott a lövés erejétől, közben azonban sikerült hárítania a vele szemben álló drider újabb támadását is. Térdre hullott, aztán előrezuhant.

Amikor a fejszés drider, aki halottnak hitte a fiút, közelebb lépett, Drizzt arrébb hemperedett, egyenesen a lény puffadt hasa alá. Teljes erejéből feldöfött, aztán elkúszott a záporozó póknedvek elől.

A sebesült drider el akart iszkolni, de az oldalára borult, és belsöségei kiömlöttek a köpadlóra. ám Drizzt helyzete így is reménytelen volt. Most már a keze is zsibbadt, és amikor a szánalmas teremtés megrohanta, reménye sem volt a védekezésre. Küzdött, hogy ne veszítse el az eszméletét; valami menekülési út után kutatott, a végsökig... Szemhéja lassan elnehezült.

Aztán érezte, hogy egy kéz ragadja meg a ruháját, durván talpra rántja és a köfalnak löki.

Kinyitotta a szemét, és a nővére arcát látta.

– Él – hallotta Drizzt. – Gyorsan, vissza kell vinnünk és el kell látnunk a sebeit.

Egy másik alak lépett elébe.

– úgy gondoltam, ez lesz a legjobb módszer – magyarázkodott Vierna.

– Nem engedhetjük meg magunknak azt, hogy elveszítsük – jött az érzelemmentes válasz. Drizzt emkékezett erre a hangra, valahonnan a múltjából. Igyekezett úrrá lenni a látását zavaró homályon.

– Malice – suttogta.

A Nagyasszonyanya dühös pofonja azonban jobb belátásra térítette.

– Malice Anya! – sziszegte Malice Drizzt arcába. – Ezt sose felejtsd el!

Anyja ridegsége felért a bénító méreggel, és Drizztből egyszeriben elpárolgott mindaz a megkönnyebbült érzés, amit anyja jelenléte váltott ki belőle.

– Meg kell tanulnod, hol a helyed! – dörögte Malice, felidézve a parancsot, ami Drizztet egész fiatal életében kísértette. – Halld szavam – szólt, és a fiú figyelt. – Vierna azért hozott erre a helyre, hogy meghalj. De megkegyelmezett neked. – Malice csalódott pillantást vetett a lányára.

– Én jobban ismerem a Pókkirálynő akaratát, mint ő – folytatta a Nagyasszony, minden szavával nyálesöt köpködve Drizzt arcába. – Ha még egyszer rosszat szólsz istennönkröl, Llothról, akkor én magam hozlak vissza ide! De nem azért, hogy meghalj: az túl könnyű lenne. – Oldalra csavarta Drizzt fejét, hogy a fiú láthassa a megölt drider groteszk maradványait.

– Azért fogsz ide visszajönni – közölte vele Malice –, hogy drider legyen belőled is!

4. RÉSZ

GUENHWYVAR

Kié a szem, mely láthatja

lelkem legbelső kínjait,

kié a szem, mely láthatja

népem torz gonoszságait,

hogy játékul használja

a kardot, íjat és nyilait.

a te szemed, ó igen, a tiéd,

ki suhanva futsz, izmaid fürgék,

puha lépted zajtalan, karmaid rejtve,

a szükség parancsát ismerik csupán,

tiszták, öncélún sebet nem ejtve,

nem uralja őket gyilkos ármány.

sima víz, mely meg nem mozdul,

szemközt velem, te vagy tükröm,

megörizném én az arcom,

mit most látok, mindörökkön,

lelkemet a hosszú úton,

romlatlanul tán megőrzöm.

ne add fel soha lelked büszke becsületét,

Hatalmas Guenhwyvar, És ne maradj soha el mellölem,

Legdrágább barátom.

Drizzt Do'Urden

17.

A hazatérés

Drizztet végül hivatalosan is felavatták, osztálya legjobbjaként végzett. Talán Malice Anya belesuttogott néhány megfelelő fülbe, hogy elsimítsa fia engedetlenségét, bár Drizzt gyanította, hogy az Avatási Szertartás résztvevői amúgy sem vették észre távozását.

Belépett a Do'Urden ház díszes kapuján, magára vonva a közkatonák kíváncsi tekintetét, amint az erkély alá ért.

– Itthon vagyok hát – suttogta alig hallhatóan –, bármit jelentsen is ez. – A drider-barlangban történtek után Drizzt nem tudta, hogy képes lesz -e majd úgy tekinteni a Do'Urden Házra, mint otthonára. De Malice Anya várta. Nem mert késlekedni.

– Jó, hogy itthon vagy – mondta neki Briza, amikor fellebegett az erkély korlátjához.

Drizzt elszántan lépett be az ajtón a nővére mellett, és igyekezett valamiféle fogódzókat keresni környezetében. Briza otthont emlegetett, de Drizzt számára a Do'Urden ház legalább olyan idegennek tűnt, mint az Akadémia az első napon. Tíz év nem olyan nagy idő egy többszáz évig élő drow életében, de a fiút ez az évtizedes távollét máris eltávolította ettől a helytől.

Maya a kápolna előcsarnokába vezető széles folyosón csatlakozott hozzájuk.

– Üdvözöllek, Drizzt herceg! – mondta, és az ifjú drow képtelen volt eldönteni, hogy gúnyolódik-e vagy sem. – Hallottunk a szép eredményekröl, amit a Melee-Magtherében elértél. Képességeid büszkeséggel töltik el a Do'Urden Házat – Dicsérő szavai ellenére nem tudott elfojtani egy lenéző mosolyt, amikor befejezte a gondolatot: – Én a magam részéről örülök, hogy nem lett belőled pókeledel.

De Drizzt pillantása lehervasztotta a mosolyt az ajkáról.

A nővérek aggodalmas pillantásokat váltottak egymással. Tudtak a büntetésröl, amit Vierna mért öccsére, és Malice Anya szigorú figyelmeztetéséről is. Elővigyázatosan korbácsukra tették a kezüket, mert nem tudhatták, nem robban-e ki a fiú.

Ezúttal nem a Ház asszonyai voltak az okai annak, hogy Drizzt gondosan mérlegelte minden egyes lépését. Most már tudta, hányadán áll az anyjával, és mit kell tennie, ha meg akarja békíteni. A családnak egy másik tagja volt az, aki zavart és haragot ébresztett az ifjú harcosban. Minden rokona közül egyedül Zaknafein volt az, aki másnak mutatta magát, mint aki valójában. Ahogy a fiú a kápolna felé haladt, aggodalmasan benézett minden oldalfolyosóba, azt találgatva, vajon honnan fog előbukkani Zak.

– Mikor kell elmenned az őrjáratba? – kérdezte Maya, kiszakítva Drizztet elmélkedéséből.

– Két nap múlva – válaszolta a fiú oda sem figyelve, miközben szeme az árnyakat fürkészte. Már az előcsarnok ajtajánál járt, és Zaknak még mindig semmi nyoma. Talán bent van, ott áll Malice oldalán.

– Tudunk meggondolatlan cselekedeteidről – vakkantotta Briza hirtelen ridegen, amikor kezét az előcsarnok ajtajának kilincsére tette. Drizztet nem lepte meg ez a kirohanás. Lassan kezdett hozzászokni ahhoz, hogy a Pókkirálynő papnöitől számíthat erre.

– Miért nem tudtad egyszerűen élvezni a szertartást? – tette hozzá Maya. – Szerencsénk van, hogy az Akadémia Nagyasszonya és a főpapnők túlságosan el voltak foglalva saját izgalmukkal, és nem vették észre, amit csinálsz. Szégyent hozhattál volna az egész Házra!

– Malice Anya is kieshetett volna miattad Lloth kegyeiböl! – tette hozzá sietve Briza.

Ennél jobbat nem is tehettem volna vele, gondolta Drizzt. De gyorsan el is vetette a gondolatot, amint eszébe jutott Briza gondolatolvasó képessége.

– De reméljük, hogy ez nem történt meg – mondta Maya komoran a nővérének. – Háború fenyegetésétől súlyos a levegő.

– Megtanultam, hol a helyem – biztosította őket Drizzt. Mélyen meghajolt. – Bocsássatok meg, nővéreim, és ne feledjétek, hogy a drow világ valója csak most kezd kibontakozni előttem. Sosem fogok még egy ilyen csalódást okozni a Do'Urden Háznak.

Nővérei olyannyira elégedettek voltak kijelentésével, hogy szavainak kétértelműsége teljesen elkerülte figyelmüket. Drizzt nem akarta tovább feszíteni a húrt. Belépett az ajtón, és megkönnyebbülten látta, hogy Zaknafein nincs jelen.

– Dicsértessék a Pókkirálynő neve! – kiáltotta utána Briza.

Drizzt megtorpant és a nővérére nézett. Másodízben is mélyen meghajolt.

– Dicsértessék – motyogta.

A kis csapat mögött lopózva Zak éberen figyelte Drizzt minden egyes mozdulatát, és igyekezett felmérni, mekkora kárt tett az Akadémián eltöltött évtized az ifjú harcosban.

Eltűnt a megszokott mosoly a fiú arcáról. Zak feltételezte, hogy eltűnt belőle az az ártatlanság is, amely megkülönböztette őt mindenki mástól Menzoberranzanban.

Nekidőlt az oldalfolyosó falának. Csak töredékeket kapott el a testvérek beszélgetéséböl, de azt nagyon is tisztán hallotta, amikor Drizzt szívből helyeselte Briza Lloth-dicséretét.

– Mit tettem? – kérdezte magától a fegyvermester. Kinézett a föfolyosóra, de az előcsarnok ajtaja már becsukódott.

– Amikor erre a drow-ra, drow harcosra nézek, aki számomra a legbecsesebb volt, szégyenlem magam gyávaságomért – rágódott magában.

– Vajon mi olyat vesztett el Drizzt, amit meg tudtam volna menteni?

Előhúzta kardját, és érzékeny ujjait végigfuttatta a borotvaéles pengén.

– Jobb penge lennél, ha megízlelted volna Drizzt Do'Urden vérét, s elvettél volna a világtól, a mi világunktól egy újabb lelket, és megszabadítottad volna az élet végtelen kínjaitól! – A fegyver hegyét a padlóra támasztotta.

– De én gyáva voltam – mondta. – Nem tettem meg az egyetlen dolgot, ami értelmet adott volna szánalmas létemnek. A Do'Urden Ház második fia, lám, él, de Drizzt Do'Urden, az én Kétkezesem, már rég halott. – Visszatekintett oda, ahol az előbb Drizzt állt, és hirtelen eltorzult az arca. – De ez a képmutató él. Egy drow harcos.

Zak fegyvere a kövezetre koppant, fejét tenyerébe hajtotta: az egyetlen menedékbe, amit Zaknafein Do'Urden valaha is talált.

Drizzt a következő napot pihenéssel töltötte, jobbára a szobájában, hogy ne kelljen találkoznia családja tagjaival. Előző napi találkozásukkor Malice ugyan nem szólt semit, de Drizzt nem akart ismét ujjat húzni vele. Briza és Maya számára sem igen volt mondanivalója, mert tartott tőle, hogy egy idő után ők is megértik szentséggyalázó mondatainak valódi értelmét. De Drizzt leginkább Zaknafeint nem akarta látni, akire valaha úgy gondolt, mint mentorára, aki megvédelmezi őt a környező valóságtól, mint sugárzó fényre Menzoberranzan feneketlen sötétjében.

Drizzt ezt is hazugságnak hitte.

Második otthon töltött napján, amikor a Narbondel éppen elkezdte fényciklusát, Drizzt kis kamrájának ajtaja kivágódott és Briza lépett be.

– Malice Anya kihallgatásra vár – közölte sötéten.

Ezernyi gondolat cikázott át Drizzt elméjén, ahogy a csizmája után nyúlt, aztán követte nővérét a folyosókon át a házikápolna felé. Vajon Malice és a többiek felfedezték volna igazi érzelmeit, amelyeket az ördögi istenség iránt táplált? Milyen büntetést készíthettek elő számára? Drizzt önkéntelenül a kápolna boltíves bejáratának pók-faragásait kezdte szemlélni.

– Jobban kéne ismerned és szeretned ezt a helyet – feddte Briza, amikor észrevette feszengését. – Ez a mi népünk legnagyobb dicsöségeinek helye.

Öccse lesütötte a szemét és nem válaszolt – elég óvatos volt ahhoz, hogy még csak ne is gondoljon azokra a csípős visszavágásokra, amelyeket szíve szerint megtett volna.

Zavara csak nőtt, amikor beléptek a kápolnába, mert Rizzen, Maya és Zaknafein is ott állt a nagyasszony előtt. Mellettük pedig Dinin és Vierna.

– Mindnyájan itt vagyunk – jelentette Briza, amint elfoglalta a helyét anyja oldalán.

– Térdre – parancsolta Malice, és az egész család térdre ereszkedett. A Nagyasszonyanya lassan körbejárt közöttük. Mindenki tiszteletteljesen – vagy csak bölcsen – lesütötte a szemét, amikor a matróna elment mellette.

Malice megállt Drizzt mellett.

– Meglep téged Dinin és Vierna jelenléte – mondta. A fiú fölnézett rá. – Még mindig nem érted a túlélés módszereit?

– Én azt hittem, hogy a bátyám és a nővérem továbbra is az Akadémián maradnak – magyarázta az ifjú drow.

– Abból semmi hasznunk nem származna – felelte Malice.

– Hát nem erősíti a Házunkat, ha tanáraink vannak az Akadémián? – merészelte megkérdezni Drizzt.

– De igen – válaszolta Malice. – De ez megosztaná erőinket. Hallottad a háború hírét?

– Hallottam ezt-azt rebesgetni arról, hogy valami baj van – mondta Drizzt, és Viernára nézett. – De semmi konkrétumot.

– Ezt-azt rebesgetni? – horkant fel Malice dühösen, amiért fia nem érti meg a dolog horderejét. – Ez sokkal több annál, mint amit bármelyik Ház hall, mielőtt lesújtanak rá! – Elfordult Drizzttől, és az egész csapathoz intézte szavait: – A szóbeszédek igaznak bizonyultak – jelentette be.

– Kik azok? – kérdezte Briza. – Melyik Ház áskálódik a Do'Urdenek ellen?

– Rangban nem alattunk állnak – felelte Dinin, pedig nem neki tették fel a kérdést, és így meg sem szólalhatott volna.

– Honnan tudod? – kérdezte Malice, aki ezúttal elsiklott a szabálytalanság felett. A Nagyasszony ismerte Dinin értékeit, és tudta, hogy fontos dolgokkal járulhat hozzá a megbeszéléshez.

– Mi a város kilencedik Háza vagyunk – magyarázta Dinin. – De sorainkban négy főpapnő van, ketten közülük az Arach-Tinilith egykori tanárai. – Aztán Zakra nézett. – Ezenkívül van két harcosunk, akik tanítottak a Melee-Magtherében, és itt van Drizzt, aki a legkiválóbb minösítéssel végzett a harcosok iskolájában. Katonáink száma majdnem négyszázra rúg, mindnyájan képzettek és harcedzettek. Ennél csak kevés Ház dicsekedhet többel.

– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte élesen Briza.

– Mi a kilencedik Ház vagyunk – nevetett Dinin –, mégis csak néhány tudna legyőzni minket az előkelőbb Házak közül...

– Az alsóbbak közül pedig egy sem – fejezte be helyette Malice. – Jól látod a dolgot, első fiú. Magam is ugyanezekre a következtetésekre jutottam.

– A nagy Házak valamelyike tart a Do'Urdenektől – vélte Vierna. – El kell tüntetnie minket, ha meg akarja örizni a pozícióját.

– Magam is így hiszem – felelte Malice. – Szokatlan gyakorlat ez, hiszen a családi háborúkat rendesen az alsóbb Ház kezdeményezi, mely magasabb rangot akar magának szerezni a városi hierarchiában.

– Akkor óvatosnak kell lennünk – vélte Briza.

Drizzt figyelmesen hallgatott minden szót, és igyekezett kihámozni az értelmüket. Miközben morfondírozott a szemét le nem vette Zaknafeinröl, aki szótlanul térdepelt kissé távolabb tőle. Vajon a rejtélyes fegyvermester hogyan vélekedik erről az egészröl? – tűnődött Drizzt. Vajon örül a harc gondolatának, ahol újabb sötét-elfeket gyilkolhat meg?

Bármit érzett is Zak, ebből a külső szemlélő mit sem láthatott. Csak térdelt némán, és a jelek szerint még csak oda sem figyelt igazán a társalgásra.

– Nem a Baenre lesz – mondta Briza, de úgy, mintha megerősítést várna. – Mi még nem jelenthetünk fenyegtést nekik!

– Reméljük, hogy ez az igazság – felelt Malice komoran, és eszébe jutott az uralkodó Háznál tett látogatása. – Valószínűleg az egyik gyengébb Ház akar megtámadni, amely félti bizonytalan helyzetét. Mindeddig nem sikerült semm konkrétumot megtudnom, ezért fel kell készülnünk a legrosszabra. Ezért hívtam vissza Viernát és Dinint magam mellé.

– Ha megtudjuk, ki az ellenségünk... – kezdte hevesen Drizzt. Minden szem reá szegeződött. Már az is elég baj volt, hogy az első fiú megszólalt, anélkül, hogy kérdezték volna, de egy második fiú, egy frissen végzett kölyök szájából ez egyenesen istenkáromlásnak számított.

ám Malice Anya egyetlen jó gondolatot sem akart elszalasztani, ezért megint elnéző volt.

– Folytasd! – parncsolta.

– Ha megtudjuk, melyik Ház szervezkedik ellenünk – mondta Drizzt csendesen –, akkor nem leplezhetnénk le őket?

– Mivégre? – nézett rá Briza. – A szervezkedés önmagában, tettek nélkül nem bűncselekmény.

– Akkor használjunk észérveket – folytatta lázasan Drizzt. A teremben minden szempár hitetlenkedve meredt rá, kivéve Zaké. – Ha mi vagyunk az erősebbek, akkor kényszerítsük rá őket, hogy harc nélkül vessék alá magukat nekünk. Kapja meg a Do'Urden Ház az őt megillető rangot, és szűnjön meg a gyengébb Ház feltételezett fenyegetése.

Malice megragadta Drizzt kabátjának elejét, és talpra rántotta.

– Megbocsátom őrült gondolataidat – sziszegett –, de csak most az egyszer! – Azzal visszaejtette a padlóra a fiút, miközben testvérei kimondatlan szidalmai csak úgy záporoztak rá.

De Zak arckifejezése megint csak másfajta véleményt tükrözött. Söt, még a szájához is emelte a kezét, hogy elrejtse vidámságát. Feléledt benne a remény, hogy talán mégis megmaradt valami abból a Drizzt Do'Urdenböl, akit valaha ismert. Talán az Akadémia mégsem fertőzte meg teljesen az ifjú harcos lelkét.

Malice a család többi tagja felé fordult, szemében haragos vágy szikrázott. – Ez most nem a félelem ideje! Ez – mutatott előre karcsú ujjával – az álmok ideje! Mi a Do'Urden Ház vagyunk, a Daermon N'a'shezbaernon, és erőnk nagyobb, mint amit a nagy Házak el tudnak képzelni. Mi vagyunk ennek a harcnak az ismeretlen tényezői. A miénk minden előny! Még hogy kilencedik Ház? – nevetett. – Hamarosan már csak hét Ház marad előttünk!

– És mi lesz az őrjárattal? – vágott közbe Briza. – Kiküldjük oda a második fiút, kitéve mindenféle támadásnak?

– Az őrjárattal teszünk szert az első előnyre – magyarázta Malice. – Drizzt menni fog, a csapatában pedig ott lesz legalább négy előkelőbb Ház egy-egy tagja.

– Az egyik lesújthat rá – vélte Briza.

– Nem – biztosította őt Malice. – Ellenségeink a közelgő támadás előtt nem fogják ilyen nyíltan felfedni magukat – legalábbis most nem. A kijelölt gyilkosnak amúgy is két Do'Urdennel kellene végeznie egy ilyen támadásnál.

– Kettővel? – kérdezte Vierna.

– Lloth ismét kimutatta irántunk való kegyét – közölte Malice. – Ugyanis Dinin fogja vezetni Drizzt örcsapatát.

A nagyobbik fiú tekintete felragyogott a hírre.

– Akkor inkább mi leszünk a gyilkosok Drizzttel ebben a játszmában – dorombolta.

Lehervadt a mosoly a Nagyasszony arcáról.

– Az én beleegyezésem nélkül nem sújthatsz le – figyelmeztette olyan hideg hangon, hogy Dinin teljes mértékben felfogta lehetséges engedetlensége következményeit. – Nem úgy, mint azt a múltban már megtetted.

Drizzt figyelmét nem kerülte el az utalás Nalfeinre, meggyilkolt bátyjára. Szóval az anyja is tudja! És mégsem tett semmit, hogy megbüntesse gyilkos fiát. Most Drizzt emelte az arca elé a kezét, hogy elrejtse iszonyodó kifejezését, ami csak újabb bajba sodorta volna az adott helyzetben.

– Azért leszel ott, hogy megtanuld megvédeni az öcsédet – közölte Malice Dininnel –, Drizzt pedig azért, hogy téged védjen. Ne semmisítsd meg az előnyünket egyetlen gyilkossággal. – Ördögi mosoly ült ki csontos arcára. – De ha megtudod, ki az ellenség...

– És ha megfelelő lehetőség adódik... – tette hozzá Briza, megsejtetve anyja gonosz gondolatait, és hasonlóan elvetemült mosolyt vet Malice-ra.

A Nagyasszonyanya kedvtelve nézett legidősebb lányára. Briza méltó utóda lesz a házban!

Dinin arcán kéjes, széles mosoly ömlött el. Semmi sem volt annyira kedvére a Do'Urden Ház első fiának, mint a gyilkolás.

– Akkor hát menjetek – mondta Malice a családnak. – És ne feledjétek, hogy ellenséges szemek figyelik minden mozdulatunkat, és csak arra a pillanatra várnak, hogy lecsapjanak.

Mint mindig, most is Zak hagyta el elsönek a kápolnát, még a szokásosnál is fürgébben. De nem az újabb harc kilátásai élénkítették lépteit, bár a Pókkirálynő papjainak leggyilkolása nem volt ellenére. Inkább Drizzt öszinte naivitása, a drow lét szokásainak állandó félreértelmezése keltette fel benne a reményt.

Drizzt figyelte, amint elmegy, ám ő az öldöklési vágyat látta Zak ruganyos lépteiben. Nem tudta, hogy menjen-e a fegyvermester után és álljon elébe, vagy hagyja annyiban a dolgot, és ne törődjön vele, mint a környező gonosz világ más jelenségeivel is tette. De a kérdés magától eldőlt, amikor Malice Anya lépett elé, és nem engedte ki a kápolnából.

– Most pedig te jössz – kezdte, amikor egyedül maradtak. – Hallottad a feladatot, amit rátok bíztam. És nem tűröm el a kudarcot!

Drizztet szinte letaglózta Malice hangjának ereje.

– Védelmezd a bátyádat – jött a komoly figyelmeztetés –, vagy Lloth ítélöszéke elé állítalak.

A fiú jól tudta, mit jelent ez, de a Nagyasszony örömét lelte benne, hogy egyenesen ki is mondja.

– Nem hiszem, hogy élveznéd a driderek életét.

Izzó villám csapott a földalatti tó fekete vizére, megperzselvén a közeledő vízitrollok fejét. Csatazaj visszhangzott a barlangüregben.

Drizzt beszorította az egyik szörnyeteget – szkragnak nevezték – egy kis félsziget tövéhez, és elvágta a nyomorult jószág vízhez vezető útját. általában egy vízitrollal szembenálló egyszerű drow-nak nem volt esélye, de mint azt az örcsapat tagjai az elmúlt hetekben már látták, Drizzt nem volt egyszerű drow.

A szkrag azonban csak nyomult előre, nem tudván, milyen veszéllyel került szembe. Drizzt egyetlen villámgyors mozdulattal lecsapta a feléje nyúló kart. Aztán gyorsan felkészült a gyilkos szúrásra, hisz ismerte a trollok regenerálódási képességét.

A háta mögött egy másik szkrag kezdett kifelé mászni a vízből.

Drizzt számított rá, és úgy tett, mintha nem látná. Csak előre figyelt, úgy vagdosta a most már mozdulatlan és magatehetetelnen trollt.

Amikor a szörny a háta mögül a vállába akarta mélyeszteni karmait, Drizzt lebukott és felkiáltott: