/ Language: Hungary / Genre:antique

Darkelf-15-Ezer ork

Ra Salvatore

EGY SÖTÉTELF, KÉT VARÁZSLATOS PENGE EGY ISMERETLEN ELLENSÉG ÉS EGY TÁMADÓ HORDA. Hosszú idö telt el azóta, hogy Drizzt Do'Urdennek egyedül kellett felvennie a harcot. Amikor azonban orkok pusztító tömege zúdul Északra, és gonosz áradatuk elsöpri barátait, a sötételfnek saját kezébe kell vennie a dolgokat. Egy új trilógia, amely Drizztet a végsőkig hajszolja... sőt meg azon is túl.

FORGOTTEN REALMS

R. A. Salvatore

Ezer ork

[Vadászpengék Trilógia 1. rész]

(Tartalom)

R. A. Salvatore

R. A. Salvatore 1959-ben született Massachusettsben. A fantasyvel és általában az irodalommal folytatott szerelme főiskolai évei alatt kezdődött, amikor karácsonyi ajándékul J. R. R. Tolkien A Gyűrűk Ura című művét kapta. A könyv hatására számítástechnika főszakját újságírásra cserélte és 1981-ben diplomázott kommunikáció szakon, majd rögtön folytatta is tanulmányait, hogy megszerezze diplomáját másik imádott szakján, angol irodalomból. Komolyabban 1982-ben kezdett el foglalkozni írással – ebben az évben készült el a később A Negyedik mágia visszhangjai című művének kéziratával.

Első regényét, a Kristályszilánkot, 1988-ban adta ki a TSR. Salvatore legismertebb regényhőse a fantasy műfaj egyik legkedveltebb alakja, Drizzt, a sötételf. A Csend Pengéi című műve Origins díjat nyert, 1997 őszén pedig leveleit, kéziratait és egyéb, közérdeklődésre számot tartó iratait alma materének, a massachusettsi Fitchburg Főiskola R. A. Salvatore könyvtárának adományozta az író.

ELŐHANG

Ó, tudtok tik ennél keményebben is húzni! – rikkantott oda Bütyökfi Tred két lóból és három törpéből álló fogatának. -Reménylem, hogy még azelőtt elérjük Lapályost, mielőtt a nyári nap heve perzselné kopasz kobakomat!

Tred alkatához tökéletesen illő hangja visszhangot vert a környező sziklákon. A törpe zömök volt, még fajtársaihoz képest is – mindent kibíró felépítéssel és elképesztően izmos karokkal bírt. Sárga szakállát hosszúra növesztette, és előszeretettel dugta be vastag övébe, a hátára pedig elérhető távolságban egy-egy hajítókalapácsot – közismert nevén „törpe nyilat” – szíjazott.

– Könnyebb dolgunk volna, hogyha a másik lovat nem ülteted a szekér hátuljába, te átokverte bolond! – kurjantott vissza az egyik kocsihúzó törpe.

Tred válaszul nagyot csapott ostorával a panaszkodó tomporára.

A törpe megpróbált megállni, de mivel a szekér gördült tovább, ő pedig a hámból nem tudott kiszabadulni, ez rábírta, hogy inkább kapkodja izmos és kurta lábait.

– Ne légyenek kételyeid, hogy nem kapod vissza ezt éntőlem! – mordult rá Tredre, de társai csak húztak tovább, a főnök mellett ücsörgő három másik törpe pedig jóízűt nevetett rajta.

Két tíznapja indultak útnak Felbarr citadellájából, és remek iramban haladtak, megkockáztatva a Rauvin-hegység nyugati oldalában kanyargó északi utat. A síkságot elérve, sikerült kisebb üzletet nyélbe ütniük a Fekete Oroszlán törzs szálláshelyén, és feltöltötték készleteiket. Beorunna Kútja – Sundabar, Ezüsthold és Quaervarr mellett – a Felbarr citadelláját lakó hétezer törpe egyik kedvelt kereskedó’helyének számított. A törpék karavánjai általában Beorunna Kútjáig vitték áruikat, ott kicserélték a portékát, majd visszafordultak délre, a hegyek és otthonuk felé, de ezúttal a barbár vezérek meglepetten konstatálták, hogy ez a csapat továbbhalad nyugat, északnyugat felé.

Tred eltökélte, hogy a Surbrin-folyó mentén, a Világ Hátának nyugati szélén fekvő Lapályost és a többi kisvárost is bevonja a törpe kereskedelembe. Hírek keringtek arról, hogy az utóbbi időben Mithrill Csarnok és a folyó felső szakaszán elterülő városkák közötti kereskedelem ismeretlen okokból akadozik, és Tred – az örök opportunista – úgy vélte, hogy Felbarr hívatott az Űr kitöltésére. Azt is rebesgették, hogy lenyűgöző ékkövek és – törpének gondolt – ereklyékre bukkantak a Világ Hátának nyugati peremén működő felszíni bányákban.

A késő téli idő kifejezetten kedvezett az ötven mérföldes útnak, és a szekér minden fennakadás nélkül érte el a Hold-erdő északi csücskét és jutott el a Világ Hátának lábához. A törpék azonban a kelleténél kissé északabbra jutottak, így délire kellett kanyarodniuk, a hegységet mindvégig jobbjukon tudva. Az idő ennek ellenére viszonylag meleg maradt, de annyira nem melegedett fel, hogy felolvassza a hóréteget, és lavinák tucatjait zúdítsa az útra. Ma reggel azonban egy tályog ütötte fel ocsmány fejét az egyik ló patáin, és bár az ügyes törpéknek sikerült kipiszkálniuk a patába ágyazódott kavicsot és felnyitniuk a kelést, a ló képtelen volt tovább húzni a megrakott szekeret. Sőt, meg járni sem igen tudott, így azután Tred és csapata felpakolták a lovat a hatalmas szekér hátuljába, majd a főnök két csapatra osztotta a hat törpét.

Viszonylag jól boldogultak így is, és a szekér már jó ideje tartotta korábbi sebességét, de amikor a második csapat második váltása a végéhez közeledett, az igavonók nyűgösködni kezdtek.

– Mit gondolasz, mikor foghatjuk ismét hámba a lovat? – kérdezte Bütyökfi Duggan, Tred öccse, akinek sárga szakálla csupán mellközépig ért.

– Bah, holnap már vígan fog ügetni – felelte Tred magabiztosan, mire többen rábólintottak.

Ami igaz, az igaz: Trednél senki sem ismerte jobban a lovakat. Amellett, hogy ő volt Felbarr citadellájának egyik legremekebb patkolókovácsa, egyben a város legjobb hírű lódoktora címmel is büszkélkedhetett. Amikor kereskedőkaravánok gördültek be a törpe erősségbe, mindig Tredet hívatták, hogy patkolja meg a lovakat – és a hívás általában magától Harckoronás Emerus királytól érkezett.

– Akkor talán ajánlatos lenne éjszakára elszállásolnunk magunkat – szólalt meg az elülső hámba fogott egyik törpe. – Verjünk tábort, faljunk be egy finom ragut, majd könnyítsük gyomrunk terhét egy jó korsó sörrel!

– Ho-hó! – helyeseltek a többiek bömbölve, mint a törpék általában, amikor a sörfogyasztás lehetősége szóba került.

– Bah, mindegyikőtök csak engem akar megpuhítni – duzzogott Tred.

– Te pediglen meg akarod előzni Smiget Lapályosban! – jelentette ki Duggan.

Tred kiköpött és meglengette az öklét, de a dolog túl egyértelmű volt, semhogy tiltakozzon. Smig volt Tred legnagyobb riválisa – a két barát, akik úgy tettek, mintha utálnák egymást, de csak azért éltek, hogy túltegyenek egymáson. Mindketten tudtak Lapályosról, a névjegyéül szolgáló toronyról és nevezetes varázslójáról, meg a tél beálltával a városkába özönlő emberekről -a határvidékiekről, akiknek kiváló fegyverekre, páncélokra és lópatkókra van szükségük -‚ és mindketten hallották Harckoronás király hirdetményét, miszerint örömmel nyit meg újabb kereskedőútvonalakat a Világ Hátán. A több mint háromszáz évig ork kézben lévő törpe fellegvár visszafoglalása óta eltelt időben a Felbarrtól nyugatra elterülő vidék jelentősen békésebbé vált, de a keleti területen még mindig nyüzsögtek a szörnyetegek. Mélysötéten át vezetett Út Mithrill Csarnokig, de eleddig még senki sem hatolt ennyire északra, a Harcpöröly klán erődítményéig. Tred összes útitársa – a munkásai, köztük Duggan, saját öccse, Nikwillig, a cipész, az opportunista testvérpár, Bokkum és Stokkum, akik fontos javakat (főként sört) szállítottak a többi felbarri kereskedőnek – lelkesen jelentkezett az útra. Az első karaván lesz a legjövedelmezőbb, és jókora részt kanyarít majd le a határvidékiek kincsestárából. Még ennél is fontosabb, hogy az első karaváné lesz az összes jog, és Harckoronás király kegye is rájuk száll.

Közvetlenül az indulás előtt Tred hangulatos ivópárbajt folytatott Smiggly „Smig” Stumpinnal, de ezt megelőzően még jó árat fizetett egy Moradin papnak azért a varázsitalért, amely semlegesítette az alkohol hatását. Tred úgy számított, hogy Ők legalább már egy napja úton lesznek Felbarrból, mire szegény Smig egyáltalán felébred, és még egy nap telik el, mire a törpének eléggé öszszemegy a feje, hogy kiférjen vele a fellegvár főkapuján.

Tred pedig legyen átkozott, ha hagyja, hogy egy olyan apróság, mint egy tályog, lelassítsa őket, esélyt adva Smignek, hogy esetleg beérje a szekerét.

– Húzzatok még három mérföldet, és akkor jó napot tudhatunk magunkénak – vetette fel Tred.

Mindenki felnyögött – még Bokkum is, aki pedig a legtöbbet vesztette a korai táborverés miatt, mivel így több sör fogyott és kevesebb maradt eladásra (bár arra fogadni lehetett, hogy nem ad túl az egész készleten Lapályosban, és visz magával majd a hazaútra, hogy megünnepeljék a sikert).

– Akkor legyen két mérföld! – vakkantotta Tred. – Vagy szívesebben osztanátok meg a táborotokat Smiggel és a fiaival?

– Ugyan, Smig még csak el se’ indult – jelentette ki Stokkum.

– És ha így is lenne, akkor is alaposan lelassítja majd az a sziklaomlás, amit mi idéztünk elő – tette hozzá Nikwillig.

– Még két mérföld! – bömbölte Tred.

Ismét megcsördítette az ostort, mire Szegény Nikwillig a magasba ugrott, de földet érés után sikerült annyira hátrafordulnia, hogy komor pillantást vethessen a keménykötésű kocsisra.

– Üss meg még egyszer, és olyan pár cipőt alkoték néked, hogy azt sosem fogod elfeledni! – füstölgött.

Lábai sekély árkokat vájtak a földbe, ahogy a szekér tovavonszolta, mire Tred és a többiek csak még hangosabban kezdtek el hahotázni. Mielőtt Nikwillig újra zsörtölődni kezdhetett volna, Duggan rázendített a törpék egyik álmáról szóló dalra, amely a Moradin tetszését is elnyerő, hatalmas bánya mélyén megbúvó óriási, mitikus városról szólt.

– Járd az Utat! – dúdolta Duggan, mire többen rápillantottak, mivel nem tudták, hogy most éppen parancsot ad vagy énekelni akar. – Törd az ajtót! – folytatta Duggan, mire Stokkan azonnal felrikkantott:

– Milyen ajtót?

Ám Duggan zavartalanul folytatta dalát.

– Leld az utat, a folyosót!

– Aha, Heppe-huppa! – kurjantotta el magát egyszerre Stokkum és a többi törpe. Még a savanyú Nikwillig sem tudott ellenállni, és ő is csatlakozott a kakofón, hátbaveregetős nótázáshoz.

Járd az utat

Törd az ajtót

Leld az utat

a folyosót!

Kelj át tüzes hídon

Keresd azt, mi ódon

Nevettesd a mogorvát

S megtalálod Heppe-Huppát!

Heppe-Huppát! Heppe-Huppát!

Megtalálod Heppe-Huppát!

Heppe-Huppát! Heppe-Huppát!

Nevettesd a mogorvát!

Hol a legfinomabb sört mérik

A karvastag perecet készítik!

Ott vár Nagypocak séf nyúlpörköltje

És Bumfordi gazda negyven söre,

Odalent törheted a sziklát

S tekerheted bőszen a csigát

Olvassz követ, és megkérheted az árát

Mert megleled Heppe-Huppa aranyát!

Heppe-Huppát! Heppe-Huppát!

Megtalálod Heppe-Huppát!

Heppe-Huppát! Heppe-Huppát!

Nevettesd a mogorvát!

Ez így folytatódott számos versszakon át, és amikor a hét törpe már mind elmondta az ősi dal ismert szakaszait, saját szakállukra újakat rögtönöztek – mindegyikük saját kívánságait dúdolta el Heppe-Huppáról. A törpe nótáknak éppen ez adta sajátos, mulatságos ízét, és egyben viszonylag körmönfont módon derítette ki, hogy egy törpe kit tekinthet jövendő barátjának, vagy éppen ellenségének.

Emellett a dal kiválóan elterelte a figyelmet az út fáradalmairól, főleg azokét, akik meghajlított háttal, erőlködve vonszolták a szekeret. Ezekben a percekben remek iramot diktáltak – a kocsi csak úgy pattogott a hegyek övezte sziklás úton amint dél felé tartottak.

A kocsi bakján ülő Tred egymás után kiáltotta el a törpék nevét, így utasítva őket, hogy kié legyen majd következő versszak. Minden simán is ment, egészen addig, amíg öccsére, Dugganra nem került a sor.

A másik öt törpe tovább dúdolta a dallamot, megadva a zenei aláfestést, de már majdnem egy egész versszakot átzümmögtek, és Duggan még mindig nem szólt egy árva Szót sem.

– No? – mordult fel Tred, és öccse felé fordult, akinek arcára zavart kifejezés telepedett. – Rajtad vagyon az énekelés sora, fiú!

Duggan zavart, kába pillantást vetett rá, majd nagy sokára megszólalt.

– Azt hiszem, megsebesültem.

Tred tekintete csak ekkor siklott le öccse arcáról, amelyen még mindig az a furcsálkodó kifejezés honolt, és a törpe hátradőlt, hogy tetőtől talpig felmérje Duggant. Csak ekkor látta meg az öccse oldalából kiálló lándzsát!

Felhördült, mire a dudorászás azonnal abbamaradt, és a szekér hátuljában ücsörgő másik két törpe is az összecsukló Duggan felé fordult. A szekérhúzók is halkabban zümmögtek, egészen addig, amíg egy hatalmas szikla érkezett süvítve és csapódott a három meglepett törpe mellett az Útra, majd tovapattanva vállon találta Nikwilliget, elkábítva a cipészt.

A megrettent lovak vágtázni kezdtek, mire a sérült ló és szegény Stokkum lezuhantak a szekérről – a törpe jó párat bucskázott a sziklás talajon. Tred hatalmasat rántott a kantáron, próbálva fékezni a lovakat, amelyek magukkal vonszolták a hámba fogott törpéket – főként az eszméletlennek látszó Nikwillig sínylette meg a vágtát.

Újabb szikla csapódott be, közvetlenül az ide-oda zötykölődő szekér mögött, majd egy harmadik, ezúttal a vadul robogó kocsi előtt. A lovak élesen balra kanyarodtak, majd megpróbáltak visszaváltani az útra, amitől a szekér két keréken folytatta útját.

– Jobbra! – süvítette Tred, de alig adta ki a parancsot, a bal oldali kerekek megroggyantak, a kocsi az oldalára bukott és felborult.

A lovak kitörtek, elszakítva a hámot, és veszett ámokfutásukban magukkal ragadták a törpéket is, végigvonszolva őket a köves ösvényen.

A Tred mögött ülő két törpe elrepült – bár Duggan ennek már aligha volt tudatában-, és Treddel is alighanem ez történt volna, ha lába nem szorul be a kocsi bakja alá. Hallotta, ahogy csontja nagyot reccsen, amikor a szekér rádől, majd valami keményen fejbe vágta. Egy pillanatra azt hitte, hogy saját vére ömlik végig rajta patakokban, ahogy a kocsi tovább bucskázott az oldalán, de még magánál volt annyira, hogy felismerje: söráradat terítette be.

Egyedül a vakszerencse mentette meg a törpét attól, hogy ízzé-porrá zúzódjék, mert valahogy belezuhant a tetejét vesztett egyik söröshordóba, amely pattogva, ugrálva gurult le a lejtős domboldalon. Útjának egy sziklatömb vetett véget, amelyen a hordó széthasadt, ő pedig hátborzongató ívben szaltózva szállt tova.

Tred a körülötte heverő kövekkel vetekedően keménykötésű törpe talpra kászálódott, de egyik lába azonnal megbicsaklott és nekizuhant egy sziklának, ám makacsul csak felküzdötte magát a könyökére.

Ekkor meglátta a többtucatnyi orkot, akik lándzsákat, husángokat és kardokat lengetve éppen lerohanták a szétzúzódott szekeret és a földre zuhant törpéket. Nyomukban két óriás érkezett – de nem dombi óriások, ahogy azt várta, hanem azoknál nagyobb, kék bőrű déróriások. A törpe tudta, hogy ezúttal nem egy szokványos martalóccsapattal hozta össze őket a balsors.

Az eszméletlenség ködébe hanyatló Tred annyira még magánál volt, hogy hátralökje testét, folytatva gurulását a lejtőn, míg nagyot csattanva neki nem ütközött egy újabb, tüskebokrok övezte sziklatömbnek. A törpe megint csak megpróbált talpra állni, de ekkor megérezte a földdel keveredett vér ízét a szájában.

Ez volt az utolsó gondolata.

– No, életben vagyol hát, avagy sem? – ütötte meg fülét egy távolról érkező, reszelős hang.

Tred kinyitotta egyik, vérborította szemét, és ködösen ki tudta venni Nikwillig megviselt alakját, aki a tüskebokrok előtt guggolt és Őt bámulta.

– Jól van, megmaradol hát – mondta Nikwillig, és nyújtotta a kezét. – A farod lapítsad a földhöz, vagy különben a fürkészőik lenyúzzák róla a bőrt.

Tred megragadta a feléje nyújtott kezet, és erősen megszorította, de nem kezdett el kikászálódni a bozótosból.

– Hol vannak a többiek? – kérdezte. – Hol vagyon a fivérem?

– Az orkok mindenkivel végeztek a harcban – érkezett a zord felelet -‚ és a disznók még mindig itt vannak a közelben. Az átkozott lovak jó egy mérföldet vonszoltak engemet, ha nem többet.

Tred nem engedte el a másik kezét, de még mindig nem moccant.

– Gyere már, te szamár! – morrant rá Nikwillig. – El kell jutnunk Lapályosba, és hírt kell adnunk erről Harckoronás királynak.

– Te csak menjél! – felelte Tred. – A lábam eltört, így csak lelassítnálak.

Nikwillig nagyot rántott rajta, és tiltakozása ellenére kivonszolta a tüskebokrok alól.

– A fene essen beléd! – horkant fel a törpe.

– Te talán itten hagynál engemet, ha a dolgok megfordítva állnának?

Ez talált.

– Hozz nékem egy botot, te makacs vén bolond! Níkwillig és a társára meg a botra támaszkodó Tred hamarosan bicegve útra keltek Lapályos felé, és máris azon töprengtek, hogy miként állhatnak majd bosszút a lest vető ork bandán.

Fogalmuk sem volt róla, hogy még vagy száz hasonló csapat bújt elő hegyvidéki barlangjából és rója a vidéket.

ELSŐ RÉSZ

A TERVEZETTNÉL HOSSZABB ÚT

Amikor Thibbledorf Pwent és harci tombolókból álló kicsiny csapata megérkezett a Jeges Szelek völgyébe azzal a hírrel, hogy Harcpöröly Gandalug, Mithrill Csarnok első és kilencedik királya halott, tudtam, hogy Bruenornak nincs más választása, mint visszatérni ősei honába, és ismét magára öltenie az uralkodás palástját. A klánja iránti kötelessége nem érhette be kevesebbel, és Bruenornak – akárcsak az összes törpének – a királya és a klánja iránti engedelmesség minden más előtt állt.

Láttam a szomorúságot Bruenor arcán, amikor meghallotta a hírt, és tudtam azt is, hogy ez csak kisebb részben szól Gandalugnak, mivel a most elhunyt király hosszú és csodás életet mondhatott magáénak – gazdagabbat, mint amiben törpe egyáltalán reménykedhet. Bár Bruenor szomorkodott, amiért elvesztette alig ismert ősét, mégsem ez volt az oka távolba révedő pillantásának. Tudtam, hogy Bruenort leginkább az zavarja, hogy kötelessége letelepedett életmódra kényszeríti.

Azonnal tudtam, hogy csatlakozni fogok hozzá, ám azt is tudtam, hogy nem maradok sokáig Mithrill Csarnok biztonságos falai között, hiszen én az Út és a kalandok szülötte vagyok. Erre a drow-k ellen vívott csata után ébredtem rá, amikor Gandalug visszatért a Harcpöröly klánhoz. Akkor úgy tűnt, hogy kicsiny csapatunk révbe ért, de hamar rá kellett ébrednem, hogy a béke kétélű fegyver. Így hát útra keltem Deudermont kapitánnyal és kalózvadász legénységével a Tengeri Szellem fedélzetén, és oldalamon Catti-brie-vel bejártuk a Kard-part vizeit.

Különös és kicsit talán kellemetlen is az a felismerés, hogy egyetlen hely sem képes sokáig magához láncolni, és egyetlen „otthon” sem felel meg nekem. Gyakran eltöprengek azon, hogy Vajon mi elől vagy mi felé futok örökkön? Engem is űz netán valami, mint a megtévedt Entrerit vagy Ellifaint? Ezek a kérdések szüntelen ott dübörögnek a szívem és a lelkem mélyén. Miért érzem szükségesnek, hogy örökké vándoroljak? Mi az, amit keresek? Elfogadásra vágyom talán? Talán a még szélesebb körű hírnév újabb bizonyossággal szolgálna arról, hogy jól döntöttem, amikor elhagytam Menzoberranzant?

Ezek a kérdések ott motoszkálnak bennem, és néha lehangolnak, de ez sosem tart sokáig. Mert amikor racionálisan nézem őket, látom, milyen nevetségesek.

Pwent érkeztével a Mithrill Csarnok nyújtotta biztonság és kényelem ígérete derengett fel előttünk, és ez nem olyan élet, amit el tudnék viselni. Aggódtam Catti-brie és a kettőnk között kialakult kapcsolat miatt. Miként fog ez változni? Vajon Catti-brie otthonra és családra vágyik? Vajon úgy tekinti-e a törpe erődítménybe való visszatérést, mint egyfajta jelzést, hogy az úton töltött kalandok időszaka lezárult?

És ha így van, mit jelent mindez rám nézve?

Így hát mindnyájan vegyes érzelmekkel és nem csekély aggodalommal fogadtuk Pwent híreit.

Bruenor egymással csatázó kedélyingadozása persze nem tartott sokáig. Egy Dagnabit nevezetű ifjú és tüzes törpe, aki lényeges szerepet játszott Mithrill Csarnoknak a duergaroktól való megtisztításában oly sok évvel ezelőtt, és aki Mithrill Csarnok nagyra becsült katonai parancsnokának, a nevezetes Dagna generálisnak a fia volt, szintén Pwenttel tartott a Jeges Szelek völgyébe: A Dagnabittal történt magánbeszélgetését követően barátom minden eddiginél nagyobb lelkesedést mutatott, és szinte ugrándozott örömében, hogy Útra kelhet otthona felé. Ráadásul Bruenor mindenki meglepetésére különleges javaslattal – nem közvetlen paranccsal ugyan, de mindenesetre erősen javallott elképzeléssel – állt elő: miszerint a Kelvin halmának árnyékában letelepedett, Mithrill Csarnokból érkezett törpék is térjenek haza vele.

Amikor megkérdeztem tőle, hogy mi az oka ennek a hirtelen és látványos hangulatváltásnak, Bruenor csak rámkacsintott és biztosított róla, hogy hamarosan életem „legnagyobb kalandja” vár rám – ami nem csekély ígéret!

Többet azonban nem volt hajlandó elárulni a részletekről, de még nagy vonalakban sem beszélt róla, Dagnabit pedig éppoly mélyen hallgatott, mint az én hirtelen haragú barátom.

Ami azt illeti, a részletek nem is érdekelnek különösebben. Számomra csak a bizonyosság fontos, csak az. hogy életem továbbra is a kalandok, célok és szándékok mezsgyéjén mozogjon. Azt hiszem, ez a titok, amit keresünk: hogy egyre előrébb jussunk az életben; hogy újra és újra azért küzdjünk, hogy jobbá válhassunk, vagy hogy jobbá tehessük a világot körülöttünk, vagy hogy gazdagíthassuk az életünket és azok életét, akiket szeretünk. Szerintem ez a titka a legnehezebben megfogható céloknak: ez, a megvalósítás érzése.

Egyesek úgy érik el mindezt, hogy rendet, biztonságot vagy otthont teremtenek. Mások – mint például a törpék – vagyon felhalmozásával vagy lenyűgöző tárgyak készítésével jutnak el eddig.

A magamét szablyáim forgatásával valósítom meg.

Ezért voltak hát könnyűek lépteim, amikor több száz lelkes törpe, egy zsörtölődő – de távolról sem ügyefogyott – félszerzet, egy kalandos lelkületű nő, egy nagyerejű barbár harcos, valamint felesége és gyermeke társaságában ismét elhagytam a Jeges Szelek völgyét, én, egy igazán kellemes tévútra tévedt sötételf, aki egy párducot mond hatott barátjának.

Hadd hulljon csak bőséggel a hó, hadd zuhogjon bátran az eső, és csapkodja szél a köpenyem – mindezzel mit sem törődöm, hiszen olyan úton járok, amelyre érdemes lépni!

Drizzt Do’Urden

1. fejezet

Szövetség

Remekmívű lemezvértjét úgy viselte, mintha csak kemény bőrének kiterjesztése lenne. Az egymásba kapcsolódó fekete lemezek egyetlen szelete sem volt lapos, és minden egyes darabkát díszítőelemek – hullámzó vésetek és egymást átfedő féldomborművek – ékítettek. A felső karlemezekből hatalmas, görbe fémtüskék ágaztak elő, és minden egyes ízesülés hegyes, háromszögű peremben végződött. A páncélt fegyverként is lehetett használni, bár Sokvesszős Obould király jobban kedvelte a hátára szíjazott pallost, a csodálatos fegyvert, amely egyetlen parancsszavára lángra lobbant.

Az erős és ravasz ork imádta a tüzet, és imádta, ahogy az válogatás nélkül mindent felemészt. Fején a négy csillogó és varázsos rubinnal kirakott fekete vaskoronáját viselte – mindegyik ékkőből tűzgolyót tudott előhívni.

Obould maga volt a két lábon járó fegyver – zömök és erős, az a típus, akit senki nem ütne meg, mivel azzal a támadó sokkal nagyobb sérülést okozna magának, mint a megtámadottnak. Obould számos vetélytársát mészárolta le úgy, hogy azok csak álltak, és azon töprengtek, hogy a csudába okozzanak fájdalmat az ork királynak.

Azonban Obould összes fegyvere közül egyik sem volt olyan veszélyes, mint az elméje. Tudta, miként használja ki ellenségei gyengeségeit. Tudta, miként alakítsa Saját előnyére a harcmezőt, és mindennél jobban tudta, miként ösztönözze az őt szolgálókat.

Így hát Obould király – számos fajtársától eltérően – kihúzott derékkal, emelt fővel és fürkész pillantással masírozott be Hófehérbe, a hatalmas déróriásnő, Gerti Orelsdottr jég- és sziklabarlangjába. Lehetséges szövetségesként, nem pedig alattvalóként érkezett.

A király vezette küldöttség – köztük az uralkodó legígéretesebb fiával, Háromöklű Urlgennel (aki a fűrészes peremű fejpántról kapta a nevét, amellyel épp olyan hatásos ütéseket osztogatott, mint ökleivel) – büszke és magabiztos léptekkel haladt, még ha Hófehérben a mennyezet kényelmetlenül magasan volt is, és a kék bőrű óriás őrök között akadtak náluk kétszerte magasabbak és sokszorta súlyosabbak is.

De még a rettenthetetlen Obould is meghökkent, amikor déróriás kísérete bevezette őt és alattvalóit egy hatalmas, vasveretes kétszárnyú kapun át a dermesztően hideg – inkább jég, mintsem szikla – barlangba. A bejárattól jobbra, kék szövettel burkolt, tetején kékes jégbevonatú, fekete kőből készült trónja előtt ott állt a Világ Hátán élő déróriás törzsek vezérének, a Jarlnak legvalószínűbb örököse: Gerti Orelsdottr, a déróriásnő.

Gerti szinte minden faj mércéjével nézve gyönyörűnek számított. Több mint tizenkét láb magas, kék bőrű, teste formás és izmos volt. Sötétkék árnyalatú szeme úgy vágott akár a jég, hosszú Ujjai érzékinek és kecsesnek tűntek, ám elég erősnek, hogy sziklát morzsoljon velük. Aranyhaját – amely olyan hosszú volt, mint amilyen magas Obould – kibontva hordta. Ezüstfarkasok bundájából készült köpenyét ékköves gyűrű fogta össze – egy felnőtt elf könnyedén használhatta volna övcsatnak -‚ és hatalmas, hegyes fogakból álló gallér ékítette nyakát. Jellegtelen barna ruhája elfedte telt kebleit, és az egyik oldalon felhasított öltözék láttatni engedte izmos hasát meg formás lábát, egyben megfelelő mozgásszabadságot is biztosított viselőjének. Az óriásnő hosszú csizmát viselt, amelynek felső részét szintén ezüstös irha borította – a lábbeli mágikus volt, vagy legalábbis ilyen mondák keringtek róla. Az a hír járta, hogy a csizma még jobban felgyorsította az óriásnő hosszú lépteit, így a hegyvidéken senki sem tehetett meg nála nagyobb távot, kivéve az egek vándorait.

– Köszöntelek, Gerti – szólalt meg Obould, szinte hibátlan déróriás nyelven.

Az ork recsegő páncéllal mélyen meghajolt.

– A megszólításom Orelsdottr úrhölgy – felelte az óriásnő kurtán; erős és érces hangja zengzetesen verődött vissza a kövekről meg a sziklákról.

– Orelsdottr úrhölgy – pontosított Obould újabb meghajlás kíséretében. – Hallotta már hírét portyánk sikerének, igaz?

– Végeztek néhány törpével – sercintett a földre Gerti, a teremben lévő őrei pedig követték példáját.

– Jelentős győzelmünk örömére ajándékot hoztam.

– Jelentős? – kérdezte az óriásnő, és szavaiból szinte csöpögött a gúny.

– A győzelem nem a megölt ellenségek számát tekintve jelentős, hanem szövetkezett népeink első sikerét illetően – magyarázta sietősen Obould.

Gerti szemöldökráncolása elárulta, hogy a „szövetkezett népek” kijelentést még kissé korainak tartja, ami azonban aligha lepte meg vagy bizonytalanította el az ork királyt.

– A taktika jól bevált – folytatta rezzenetlen arccal Obould. Megfordult és intett Urlgennek. Az apjánál magasabb, de korántsem olyan tagbaszakadt ork előlépett, és levette az eddig vállán cipelt hatalmas zsákot, a földre öntve annak gyomorforgató tartalmát.

Öt törpe feje gurult szanaszét, köztük a testvéreké, Stokkumé és Bokkumé, valamint Bütyökfi Duggané.

Gerti elfintorodott és elfordította a fejét.

– Én aligha nevezném ezt ajándéknak.

– Ezek a fejek győzelmünk jelképei – felelte Qbould, és a taIálkozó során első ízben tűnt kissé bizonytalannak.

– Nem igazán foglalkozom azzal, hogy alantasabb fajok fejét trófeaként aggassam barlangom falára – jegyezte meg Gerti. – Jobban kedvelem a szépséget, és a törpékre ez a jelző aligha áll.

Obould egy pillanatig Szúrósan meredt rá, mivel felfogta, hogy a nő utolsó megállapítása minden kétséget kizáróan az orkokra is vonatkozik. Azonban megőrizte józanságát, és intett a fiának, hogy gyűjtse össze a fejeket, és pakolja vissza azokat a zsákba.

– Hozza el nekem a felbarri Harckoronás Emerus fejét! – közölte Gerti. – Azt a trófeát már érdemes megtartani.

Obould szeme összeszűkült, de a király lenyelte a visszavágást. Gerti kegyetlen játékot űzött vele, hiszen egykor Sokvesszős Obould uralta Felbarr-citadellát, amíg néhány évvel ezelőtt Harckoronás Emerus vissza nem tért és ki nem űzte az orkokat. A veszteség még mindig keserűséggel töltötte el, és élete legnagyobb hibájaként tartotta számon – klánja éppen egy másik ork törzzsel csatázott, ami lehetőséget adott Harckoronásnak és törpéinek, hogy visszavegyék Felbarrt.

Obould rettenetesen vágyódott a citadella visszavételére, de a fellegvárat az elmúlt néhány évben jelentősen megerősítették – jelenleg hétezer törpe lakta a kiválóan védhető kőcsarnokokat.

Az ork király lenyűgöző önfegyelemmel nyelte vissza haragját – nem akarta, hogy Gerti lássa, fullánkos szavai milyen mélyre döftek.

– Vagy hozza el Mithrill Csarnok királyának fejét – folytatta az óriásnő. – Akár Harcpöröly Gandalugét, akár azét az átokfajzat Bruenorét, aki a hírek szerint ismét uralkodik. Vagy talán Mirabar őrgrófjáét... Igen! Az ő borzas, vörös szakállú, hájas feje remek trófea lenne! És egyben hozza el a mirabari jogarőrét is. Úgy hírlik, bájos egy teremtés.

Az óriásnő pillanatnyi szünetet tartott, és végighordozta tekintetét jól mulató harcosain, mire saját finom vonású arcán is csúfondáros vigyor terült szét.

– Orelsdottr úrhölgyhöz méltó trófeát akar átnyújtani? -kérdezte alattomosan. – Akkor hozza el az ezüstholdi Alustriel úrnő csinos fejecskéjét. Igen, Obould, hozza...

– Obould király – javította ki a büszke ork, mire a déróriás katonák elcsendesedtek, nyomasztó hátrányban lévő kísérete pedig levegőért kapkodott.

Gerti szúrósan meredt rá, majd jóváhagyóan bólintott.

Itt a kötözködés véget is ért, mivel mindketten tudták, hogy immár abszurd magasságokba emelkedett. Ezüstholdi Alustriel úrnő olyan célpont volt, amelyet egyikőjük sem tekintett annak. Ugyanakkor egyikőjük sem vette le őt és varázsos városát a szóba jöhető ellenségek listájáról, hiszen Ezüsthold volt a terület ékköve.

Márpedig Gerti Orelsdottr és Sokvesszős Obould király rajongtak az ékkövekért.

– Már a következő támadást tervezem – mondta némi szünet után az ork, lassan és tagoltan beszélve a számára szokatlan nyelvet, hozzáigazítva stílusát és szavajárását.

– Nagysága?

Obould vállat vont, és megrázta a fejét.

– Semmi komoly. Egy karaván Vagy egy városka. A nagyság egyedül a kísérő tüzérségtől függ – fejezte be végül alattomos vigyorral.

– Egy maroknyi óriás ezernyi orkkal ér fel – felelte Gerti, aki kicsit messzebb ment a kelleténél; legalábbis Obould szerint.

Az eszes ork azonban vita nélkül hagyta a hencegést, hiszen jól ismerte a nő fölényeskedő stílusát, és ezúttal nem nagyon izgatta magát miatta. Katonái mögött a déróriásokat sokkal inkább diplomáciai okokból, semmint tényleges hasznuk miatt akarta tudni.

– A harcosaim élvezettel hajigáltak sziklákat a törpékre – ismerte el Gerti, és a trónszék mellett álló óriás, aki részt vett a portyán, rábólintott, majd elmosolyodott. – Legyen hát, Obould király: a következő támadáshoz kapsz négy óriást. Küldd el követedet, ha készen álltok!

Obould meghajolt, és közben lehajtotta fejét, eltakarva Gerti elől széles vigyorát, mert nem akarta, hogy az óriásnő tudomást szerezzen arról, mennyire fontos is neki és tervének ez a csapaterősítés.

Majd az ork felegyenesedett, és nagyot toppantott jobb lábával, ami jelezte kíséretének, hogy rendeződjenek alakzatba mögötte, majd megfordult és távozott.

– Ők a gyalogjaid – mondta Donnia Soldou Gertinek, nem sokkal az után, hogy Obould és ork kísérete távozott.

A tetőtől talpig feketébe és a szürke Sötét árnyalataiba öltözött sötételf nő könnyed léptekkel vágott át a déróriások között, ügyet sem vetve egyik-másik őr fenyegető homlokráncolására. Donnia a sötételfek magabiztosságával mozgott, és annak a tudásnak a birtokában, miszerint azok az árnyalt fenyegetések, amelyeket Gertihez juttatott el arról, hogy aki az útjába mer állni, azzal szemben olyan sereget tud felállítani, hogy kő kövön nem marad a Világ Hátán, nem találtak süket fülekre. A sötételfek élvezettel és gyakran folyamodtak efféle taktikához.

Természetesen Donnia mögött nem állt semmilyen sereg, hogy beváltsa fenyegetését. Egyszerű briganti volt, egy négyfős banda egyik tagja, de amikor hátralökte csuklyáját és hosszú, fehér haját szokásos mozdulatával oldalra vetette úgy, hogy fürtjei félig elfedjék jobb arcát és szemét, egész lénye maga volt a megtestesült magabiztosság. Gertinek sem kell mindent az orrára kötni.

– Csupán orkok – felelte Gerti Orelsdottr jól látható undorral.

– Gyalogjai bárkinek, aki erre akarja használni őket. Nem könnyű ellenállni a késztetésnek, hogy ne lapítsam szét Obouldot egy sziklával, pusztán csak azért, mert olyan rút, mert olyan ostoba... pusztán csak a tett öröméért!

– Obould tervei támogatják a sajátodat – mondta Donnia. – Számos alattvalóval bír. Elég sokan vannak ahhoz, hogy felfordulást okozzanak a térség törpék és emberek lakta településein, de számuk nem akkora, hogy megvívjanak a nagyobb városok, mint például Ezüsthold hadaival.

– Felbarrt akarja, hogy átnevezhesse Sokvesszős-citadellának. Úgy hiszed, hogy elfoglalhatna egy ilyen jövedelmező erődvárost anélkül, hogy ne gerjesztené fel Alustriel úrnő haragját?

– Beavatkozott-e Ezüsthold, amikor Obould fajtája legutóbb kifosztotta Felbarrt? – kuncogott Donnia. – Az úrnőnek és tanácsnokainak elég baja van a saját határaikon belül. Felbarr végül elszigetelődik, és bár lehet, hogy Mithrill Csarnok vagy akár Adbar-citadellája úgy dönt majd, hogy segítséget küldenek, az nem lesz jelentős, amennyiben kellő káoszt tudunk okozni a környező hegyekben és a Troll-mocsarak környéki területeken.

– Kevés kedvet érzek ahhoz, hogy törpékkel hadakozzak apró alagútjaikban – jegyezte meg a déróriás.

– Ezért van szükséged Obouldra és ezernyi orkjára.

– A törpék lemészárolják őket.

Donnia elmosolyodott és megvonta a vállát; mintha ez a legkevésbé sem izgatná.

Gerti szóra nyitotta a száját, de végül beleegyezően bólintott.

Donnia magába fojtotta mosolyát – úgy érezte, minden remekül alakul. A sötételf nő és társai éppen a megfelelő időben keveredtek bele az eseményekbe. A vén Szürkekéz, a déróriások Jan Orelje minden számítás szerint az utolsókat rúgta, és a lánya már alig várta, hogy magára ölthesse az uralkodói palástot. Gerti elképesztően gőgös volt, mind saját személyét, mind fajtáját illetően. A déróriásokat Faerűn legnagyszerűbb fajának tartotta, amelynek sorsa az uralkodás. Büszkesége és más fajok iránt érzett gyűlölete túlszárnyalta még Donnia szülőhazája, Ched Nasad nagyasszonyanyáinak gőgjét is. Ez könnyű prédává tette a déróriásnőt.

– Hogy van Szürkekéz? – érdeklődött a sötételf, folyamatosan táplálva Gerti étvágyát.

– Nem tud beszélni, bár ha tudna, annak sem lenne sok értelme. Uralma lényegében nem hivatalosan véget ért.

– Te viszont készen állsz – biztosította Donnia a már eddig is magabiztos óriásnőt. – Gerti Orelsdottr úrhölgy lesz az, aki törzsét a dicsőség csúcsára röpíti, és jaj mindenkinek, aki az útjában áll.

Gerti letelepedett a faragott trónra és hátradőlt, de fejét határozott mozdulattal felszegte, a büszkeség eleven megtestesítőjeként.

Donnia pedig csak mosolygott magában.

– Azokat az átkozott óriásokat legalább annyira utálom, mint azokat az átkozott törpéket – jelentette ki Urlgen, amikor ő és a többiek kijutottak Gerti barlangjaiból. – Szívesen Gerti arcába köpnék, ha felérnék addig!

– Tartsd meg magadnak a véleményed – morrant rá Obould.

– Azt mondtad, hogy az óriások segítettek a portyán; talán nem tetszettek azok az ide-oda pattogó sziklák? Szerinted könnyebb lesz elbánni azokkal a törpe tornyokkal, ha nem puhítjuk meg őket kőtömbökkel?

– Akkor miért harcolunk átkozott törpékkel? – tette fel valaki merészen a kérdést.

Obould megpördült és orrba vágta, amitől a kérdező elterült, és ezzel a vita le is zárult.

– Akkor nézzük meg, hogy az óriások mennyire lesznek segítségünkre – erősködött Urlgen. – Vigyük magunkkal mindet portyázni, és lapíttassunk szét velük minden épületet Mirabarban!

A többiek erre fészkelődni kezdtek, és buzgón bólogattak.

– Emlékeztesselek benneteket arra, hogy milyen utat választottunk? – érkezett egy hang oldalról, amely nagyon különbözött az orkok torokhangú morgásától; dallamosabb és muzikálisabb volt, bár semmivel sem lágyabb. A küldöttség megfordult, és meglátták az árnyak közül előlépő Ad’non Kareese-t; sokan hitetlenkedve pislogtak, amikor ráébredtek, hogy a drow milyen tökéletesen elrejtőzött.

– Köszöntelek, Lopakodó – szólalt meg Obould.

Ad’non bólintott, nyugtázva a bókot.

– Találkoztunk a nagydarab boszorkával – fogott bele Obould a magyarázatba.

– Én is hallottam – felelte a drow, és még mielőtt Obould belefoghatott volna a részletek ecsetelésébe, Ad’non hozzátette -minden egyes szavát.

Az ork király horkantott egyet.

– Magad választod meg az utad, Lopakodó. Bárhova bejutsz, ahova csak akarsz, nemde?

– Bárhová és bármikor – felelte a drow tökéletes magabiztossággal.

Egykor Ched Nasad legkiválóbb felderítői közé tartozott -egyre nagyobb hírnévre tett szert mint tolvaj és orgyilkos. Végeredményben azonban ez a hírnév vezette kezét, amikor orgyilkosságot kísérelt meg egy nagyhatalmú papnő ellen – a balul sikerült merénylet után következő bukás a városon és Mélysötéten kívülre repítette Ad’nont.

Az elmúlt húsz évben ő és Ched Nasad-beli társai – Donnia Soldou, a csapat másik orgyilkosa és Kaer’lic Suun Wett papnő, valamint a később érkezett ravasz Tos’un Armgo, akit Menzoberranzan Mithrill Csarnok elleni katasztrofális támadása kényszerített száműzetésbe – sokkal több élvezetet és szórakozást leltek a felszínen, mint a városokban, ahol egykor éltek, és jóval több szabadságot is.

Ched Nasadban és Menzoberranzanban mind a négyen csupán a náluk erősebb hatalmasságok gyalogjai és bérencei voltak – kivéve Kaer’licet, aki mesés hírnévre tett szert a Pókkirálynő papjai között, még mielőtt előrejutásának egy katasztrófa véget nem vetett. Idefent, az alsóbbrendű fajok között, a négyes egetverő arcátlansággal cselekedett – még azt a fenyegetést is elhintették, hogy ők csupán egy nagyobb drow sereg előőrsei, amely készen áll, hogy mindent elsöpörjön, ami az útjába kerül. Még a büszke Obould és a nála is büszkébb Gerti Orelsdottr is kényelmetlenül fészkelődött székében, a várható katasztrófára tett legcsekélyebb utalás hallatán is.

– Csak adunk egy kis lendületet az útnak – vitatkozott Urlgen a drow-val. – A választás amúgyse’ a tiéd, Lopakodó. A választás Qbouldé.

– És Gertié – emlékeztette a drow.

– Ugyan! Könnyen lóvá tehetjük azt a boszorkát! – harsogta Urlgen, mire a többiek egyetértően bólogattak és morogtak.

– Tegyétek csak lóvá, ami majd az ő és apád terveinek teljes kudarcához vezet – felelte a drow higgadtan, ami rögtön véget vetett az örömködésnek. Ad’non Obouldra nézett, majd folytatta. – Sokáig csak apróbb portyák legyenek, ezt javasoltam, igaz? A véleményemet kérted, és az egyetlen pillanatra sem ingott meg. Apróbb, visszafogott rajtaütések. Fokozatosan fárasztjuk ki őket.

– De ez évekbe telhet! – tiltakozott Urlgen.

Ad’non bólintott, elismerve az állítás helyességét.

– A térség minden népe felkészült a kisebb csetepatékra, sőt azt a vidék sajátosságának, ennélfogva elkerülhetetlennek tekintik, így el is fogadják – magyarázta, mint ahogy már oly sokszor a múltban. – Emitt egy kirabolt karaván, amott egy kifosztott falu, és senki sem lesz különösebben izgatott, mivel senki még csak sejteni sem fogja a dolog jelentőségét. Kiszúrhatod a törpék arannyal tömött zsákjait, de ha túl mélyre döfsz a lándzsáddal, ha átléped az elfogadható veszteség küszöbét, a törpék egyesítik ellened klánjaikat.

Szúrósan meredt Obouldra, miközben folytatta.

– Ezzel felébreszted az alvó bestiát. Gondold el, amint a három törpe erődítmény szövetségre lép egymással, és az alagútjaikon keresztül segítik egymást készletekkel, fegyverekkel, sőt még katonákkal is. Gondolj bele, milyen lenne a Sokvesszős-citadella visszaszerzéséért vívott csata, ha Adbar több ezer pajzstörpét küld a megvédésére, Mithrill Csarnok pedig a legkiválóbb fémfegyverekkel szereli fel őket. Mithrill Csarnok a legkisebb a három közül, mégis sikerült visszavernie Menzoberranzan seregét!

A város nevének kihangsúlyozásával – amely rémülettel töltött el mindenkit, aki nem Menzoberranzanban lakott (és sokakat azok közül is, akik ott laktak) – elérte, hogy több ork is jól láthatóan megborzongjon.

– Emiatt hát óvatosnak kell lennünk, bölcs Obould, nehogy felgerjesszük Ezüsthold haragját, amelynek úrnője Mithrill Csarnok barátja – folytatta a drow tanácsadó. – Nem engedhetjük, hogy bármiféle szövetség létrejöjjön Mithrill Csarnok és Mirabar között.

– Ugyan! Mirabar utálja ezeket az újonnan jötteket!

– Ez így igaz, csakhogy ők csupán a gazdagságukat féltik a nemrégiben érkezett törpéktől – magyarázta Ad’non. – Tőled és Gertitől viszont a puszta életüket féltik, és az efféle félelem váratlan szövetségeket szülhet.

– Mint ami köztem és Gerti között köttetett?

Ad’non egy pillanatig töprengett ezen, majd megrázta a fejét.

– Nem. Te és Gerti – mindketten – megértettétek, hogy a szövetkezéssel közelebb juthattok saját céljaitokhoz. A félelem itt nem játszik szerepet.

– Hát persze, hogy nem!

– És nem is kell, hogy játsszon. Vigyük Végig a tervet úgy, ahogy azt te és én kiterveltük, barátom. – Közelebb lépett, és hangját suttogóra fogta, hogy csak az ork király hallhassa. – Mutasd meg, miért állsz magasan fajtád többi tagja felett, hogy miért vagy te az egyedüli, aki elég erős ahhoz, hogy olyan szövetséget hozzon létre, amivel visszaveheti jussát, a citadellát.

Obould kihúzta magát, bólintott, majd fajtársai felé fordult, és felidézte a zsolozsmát, amelyet Ad’non hónapokon át mondogatott neki.

– Türelem...

– Még csak fel sem teszem a kérdést, hogy miként halad Obould körüludvarlása – köszöntötte Kaer’lic Suun Wett Ad’nont, amikor a drow végül megérkezett a Világ Hátának legdélibb nyúlványa alatt jó mélyen húzódó kényelmes, gazdagon díszített barlangjukba – az üreg nem volt túl messze Hófehértől, de annál sokkal mélyebben terült el.

Kaer’lic volt a csapat legfeltűnőbb tagja. A sötételfeknél roppant szokatlan alkatú, tagbaszakadt és széles vállú drow jobb szemét közel egy évszázaddal ezelőtt, még fiatal papnőként, csatában veszítette el Ahelyett, hogy mágikus úton meggyógyította volna, a makacs Kaer’lic egy óriáspók fekete, soklapú szemével pótolta sajátját. Állítása szerint ezzel ugyanolyan jól látott, sőt még olyan dolgokat is észrevett, amelyek rejtve maradtak mások előtt, de három cimborája tudta, hogy mi az igazság. Ad’non és Donnia sokszor teljesen észrevétlenül jobb oldalára lopakodtak, csupán azért, hogy bosszantsák.

Ennek ellenére a két orgyilkos sok tíznapon át nem árulta el a papnő titkát legújabb társuknak. A pókok ugyanis mindig nagy hatással voltak Menzoberranzan sötételfjeire, és Tos’un Armgót jó ideig lenyűgözte Kaer’lic szeme, egészen addig, amíg Ad’non fel nem fedte előtte a csalást – de csak akkor, amikor a három régi barát arra az elhatározásra jutott, hogy Tos’unban meg lehet bízni.

Ad’non csak a vállát vonta meg Kaer’lic megjegyzésére, amivel egyértelműen kifejezte, hogy minden pontosan úgy alakult az orkkal folytatott megbeszélésen, ahogy előre eltervezték. Obould kétségkívül okosabb volt, mint a fajtársai, de ez nem jelentett sokat drow mércével mérve.

– Gerti úrhölgy természetesen tartja magát a megbeszéltekhez – fűzte hozzá Donnia. – Úgy hiszi, az a sorsa, hogy a Világ Hátát uralja, ezért minden olyan utat hajlandó követni, ami hozzásegíti ehhez.

– Igaza lehet – vetette közbe Tos’un. – Gerti Orelsdottr ravasz nő, és Obould hadai, meg a mocsarakban mocorgó trollok elég káoszt kavarhatnak ahhoz, hogy Gerti előrébb jusson.

– Mi pedig készen fogunk állni, hogy anyagi hasznot húzzunk belőle, és közben jót szórakozzunk, bármi lesz is a dolog végkimenetele – vigyorodott el alattomosan Donnia, mire három társa arcán is hasonló mosoly jelent meg.

– Csodálkozom magamon, hogy egykor arra vágytam, mielőbb visszatérhessek Menzoberranzanba – vetette közbe Tos’un Armgo, mire a többiek felnevettek.

Donnia és Ad’non szenvedélyes pillantást vetettek egymásra, ahogy a nevetés elült. A szeretők napok óta nem látták egymást, és az effajta – hódításról, káoszról és haszonról szóló – beszélgetéseket mindketten ösztönzőnek találták.

Lényegében futva távoztak saját szobájuk felé.

Kaer’lic Újra nevetni kezdett, látva a páros sietős lépteit, és a fejét csóválta. Az efféle szükségletek terén mindig sokkal gyakorlatiasabb volt, és sosem engedte, hogy olyan, mindent elsöprő hatást gyakoroljanak rá, mint a két orgyilkosra.

– Egymás karjaiban fognak meghalni – mondta Tos’unnak -összefonódva, és mit sem tudva az őket fenyegető veszélyről.

– Azt hiszem vannak rosszabb halálnemek is – felelte a Barrison Del’Armgo-ház fia, mire Kaer’lic ismét felnevetett.

Ők ketten időnként szeretkeztek egymással, de csak elvétve, és általában hosszú-hosszú idő telt el az együttlétek között. Kaer’lic igazából nem vágyott társra, sokkal szívesebben játszadozott Ugyanis a rabszolgákkal.

– Ki kellene terjesztenünk ezeket a portyákat a Hold-erdőre -búgta a papnő buján. – Talán meggyőzhetnénk Obouldot, hogy fogjon el egypár fiatal holdelfet.

– Egy párat? – kérdezte Tos’un kétkedve. – Egy maroknyi szórakoztatóbb lenne.

Kaer’lic ismét nevetésben tört ki.

Tos’un hátradőlt a vastag szőrmével borított díványon, és újra azon töprengett, hogy miként is gondolhatott arra, hogy visszatérjen a hímekre váró alávetettségbe és megaláztatottságba, amelyek Menzoberranzan sötét utcáin vártak rá.

2. fejezet

Fagyos fogadtatás

A szél üvöltve csapott le rájuk az északi csúcsokról, a Világ Háta-hegység toronymagas hóval fedett kúpjairól. Nem sokkal délebbre, a Luskanból kivezető utakon a tavasz már teljes szépségében tündökölt, és gyorsan közeledett a nyár, de nagy magasságban ritkán fújt meleg szél, és az utazás szinte soha nem volt könnyű.

Harcpöröly Bruenor mégis pontosan ezt az utat választotta Mithrill Csarnok felé: keletre tartottak, a hegység árnyékában. Mindenféle gond nélkül hagyták maguk mögött a Jeges Szelek völgyét – a veszedelmes utakon gyakorta lesben álló banditák vagy szörnyetegek egyike sem merte megtámadni a közel ötszáz főt számláló törpe sereget. A hegységen átvezető hágóban rájuk tört ugyan a vihar, de Bruenor lelkes törpéi csak törtek tovább, előre, hogy azután keletnek forduljanak, pedig Drizzt és többi gyanútlan barátja már arra Számított, hogy hamarosan felderengenek előttük délen Luskan tornyai.

A sötételf meg is kérdezte Bruenort, hogy mi az oka a szokatlan iránynak – ami ugyan közvetlenebb útvonalat jelentett, de semmivel sem gyorsabbat és semmivel sem veszélytelenebbet.

A logikus kérdésre Bruenor azonban csak szortyintott.

– Hah, majd hamarosan meglátád, te elf!

A napokból tíznapok lettek, és a harsány had több mint Százötven fárasztó mérföldet tudott már maga mögött: nappal a törpék menetdalokat zengtek, éjszaka pedig vidám lakomanótákat fújtak.

Drizzt, Catti-brie és Wulfgar meglepetésére nem sokkal azt követően, hogy keletre fordultak, Bruenor felzárkózott Regis mellé. A törpe újra meg újra odahajolt a félszerzethez, és csak úgy ömlött belőle a szó, amire Regis heves bólogatással felelt.

– Vajon mit tud a kicsi, amit mi nem? – kérdezte Catti-brie a drow-t, miközben a karaván északi oldalán haladtak, és a harmadik Bruenor szekerére pillantott, ahol a törpe és a félszerzet teljesen elmerült szokásos beszélgetéseik egyikében.

Drizzt tanácstalanul ingatta a fejét – teljesen bizonytalan volt, hogy mit is gondoljon immár Regisről.

– Szerintem ki kellene derítenünk – tette hozzá Catti-brie, miután látta, hogy más választ nem várhat a drow-tól.

– Amikor Bruenor tudatni akarja velünk a részleteket, majd közli – próbálta lecsillapítani Drizzt a nőt, de Catti-brie somolygása elárulta, hogy ő nem találja ezt valami nyerő ötletnek.

– Már jó párszor sikerült lebeszélnünk őket mindenféle átgondolatlan ötletről – emlékeztette Catti-brie. – Szerinted elég lesz, ha csak közvetlenül a világégés előtt tudjuk meg, hogy miről van szó?

Egyszerű logika rejlett Catti-brie mondandójában, és figyelembe véve a szekéren etmélyülten diskuráló párost, valamint azt, hogy a nyers és nem éppen éles elméjéről híres Thibbledorf Pwent szolgált Bruenor tanácsadójául, Drizztnek önkéntelenül is kuncogás tört elő a torkából.

– Akkor mit tegyünk?

– Ami Bruenort illeti, őt még tüzes vassal sem lehetne beszédre bírni, Sőt még születésnapi ajándékkal sem – gondolkodott hangosan Catti-brie -‚ de azt hiszem, Regis kevésbé immúnis az ilyesmire.

– A fájdalomra? – kérdezte Drizzt hitetlenkedve.

– Vagy a trükkökre, az italra vagy bármire, ami beválhat – magyarázta a nő. – Megpróbálom rávenni Wulfgart, hogy invitálja meg körünkbe a kis patkányt ma éjjel, amikor Bruenort ügyei máshová szólítják.

Drizzt beletörődően nevetett, hiszen nagyon is jól tudta, hogy milyen veszélyek leselkednek szegény Regisre, és örült, hogy Bruenor a félszerzetet avatta a bizalmába és nem őt. Akárcsak a legtöbb éjszaka, Drizzt és Catti-brie most is a törpék táborától kicsit távolabb raktak tüzet, hogy ott őrködjenek – de még inkább azért, hogy minél távolabb legyenek Thibbledorf Pwent bohóckodásától és a zsigerontók gyakorlatozásától. Ma éjjel azonban Pwent odasétált hozzájuk, és se szó, se beszéd, leült a tüzük melletti sziklatömbre.

Majd ránézett Catti-brie-re, sőt még meg is érintette annak hosszú, vörösbarna haját.

– Tetszetősen nézel ki, te leány – mondta, és agyagos földdel teli zsákot dobott a lába elé. – Ezt rakjad fel az arcodra minden Ejszaka, mielőtt nyugovóra térnél.

Catti-brie a zsákra és annak nedves tartalmára nézett, majd Drizztre, aki egy fatönkön üldögélt, hátát nekitámasztotta a sziklatömbnek, kezét összefonta a tarkóján, sűrű fehér haja pedig teljesen körbefolyta fekete bőrű arcát, amiben csak úgy ragyogott két bíbor szeme. Egyértelmű volt, hogy jól szórakozik a harci tombolón.

– Az arcomra? – kérdezte Catti-brie, mire Pwent buzgón bólogatni kezdett. – Hadd találjam ki. Csak nem azért, hogy szakállam nőjön?

– Hosszú és sűrű – felelte a törpe. – Remélem vörös lészen és megy majd a hajadhoz. Akkor lészel csak igazán tüzes!

Catti-brie szeme összeszűkült, mert amikor ismét Drizztre nézett, látta, hogy társa alig bírja elfojtani nevetését.

– Csak arra ügyelj, te jány, nehogy túl magasra pakoljad fel az arcodra – folytatta a harci tomboló, mire Drizzt hangosan nevetni kezdett -‚ mert különben úgy fogol kinézni, mint az átokverte vérfarkas-flótás, az a szerencsétlen Harpell!

Alig fejezte be a mondatot, Pwent nagyot sóhajtott, és vágyakozóan forgatta a szemét. Köztudott volt, hogy a harci tomboló könyörgött Bidderdoo Harpellnek, a vérfarkasnak, hogy az harapja meg, és ezáltal ő is megkapja a vérszomj adományát (és átkát). A Harpell azonban bölcsen visszautasította.

Még mielőtt a féktelen törpe folytathatta volna mondandóját, oldalról mozgást hallottak, és megjelent egy hatalmas alak. A közel hét láb magas, széles és izmos mellkasú barbár, Wulfgar érkezett. Szőke hajával megegyező színű szakállt növesztett, amelyet gondosan nyírt – ez is mutatta újonnan lelt rendezettségét, ami reménykedéssel töltötte el barátait, akik bíztak benne, hogy Wulfgar végre legyűrte belső démonait. Az egyik vállán átvetve egy nagy zsákot cipelt, amiben mocorgott valami.

– Hé, mi jót hozál ide, te fiú? – bömbölte Pwent, és talpra szökkent, majd kíváncsian közelebb hajolt.

– Vacsorának valót – felelte Wulfgar, mire a zsák tartalma felnyögött, és még vadabbul kezdett rúgkapálni.

Pwent lelkesen dörgölte össze a tenyerét és megnyalta az ajkát.

– Csak hármunknak elég – közölte vele a barbár. – Sajnálom.

– Ugyan, legalább az egyik lábát ide adhatnátok énnékem!

– Csak hármunknak elég – mondta újra a barbár, és kezét rátette Pwent homlokára, majd kartávolságra tolta a törpét. – Ami megmarad belőle, az pedig a feleségemé és a gyerekemé. Attól tartok, a Saját fajtársaiddal kell vacsoráznod.

– Bah! – háborgott a harci tomboló. – Dejszen még nem is ölted meg rendesen!

Ezzel előrelépett, ökölbe szorította kezét, majd pusztító ütésre emelte karját.

– Ne! – kiáltott fel egyszerre Drizzt, Wulfgar és Catti-brie.

A nő és a drow felpattantak, hogy lefogják a törpét, Wulfgar pedig oldalt pördült és testével fedezte a zsákot a harci tomboló elől. Ahogy fordult, a zsák kilendült és nekicsapódott a sziklatömbnek, amitől újabb nyögés tört elő a zsák mélyéről.

– Frissen akarjuk – magyarázta Catti-brie a megzavarodott törpének.

– Frissen? Hiszen még rugdos!

Catti-brie lelkesen összedörzsölte a tenyerét és megnyalta az ajkát, Pwent korábbi mozdulatát utánozva.

– Hát ez az!

Pwent egyet hátralépett és csípőre tette a kezét, szúrósan végigmérte a nőt, majd kirobbant belőle a nevetés.

– Jó törpe lenne belőled, te leány! – harsogta.

A combját csapkodta a nevetéstől, majd eldübörgött, a nagy tábor felé vezető lejtőn. Alig távozott, Wulfgar máris lekapta a zsákot a válláról és előrehajolt, óvatosan a földre borítva annak tartalmát: a finom utazóruhát – piros inget, barna mellényt és térdnadrágot – viselő, enyhén túlsúlyos és felbőszült félszerzetet.

Regis hemperedett még kettő-hármat, majd gyorsan talpra szökkent és vadul porolgatni kezdte magát.

– Bocsáss meg! – próbált meg Wulfgar udvariaskodni, bár alig tudta visszafojtani nevetését.

Regis rámeredt, majd a levegőbe ugrott, és keményen állon rúgta – ami persze jobban fájt a félszerzet csupasz lábujjainak, mint a hatalmas termetű barbárnak.

– Csillapodj, barátom – csitította Drizzt, és karját Regis válla köré fonta. – Okvetlenül beszélnünk kell veled, ez minden.

– És az, hogy megkérjetek, eszetekbe sem jutott? – replikázott Regis azonnal.

Drizzt vállat vont.

– Titokban kellett tartanunk – magyarázta. Alig mondta ki ezeket a szavakat, Regis máris kicsit hátrébb csosszant. Nyilvánvalóan felfogta, hogy miről lesz szó.

– Mostanság sokat beszélgettél Bruenorral – kotyogott közbe Cattí~brie, mire a félszerzet újfent hátrált egy lépést. – Úgy véljük, ajánlatos lenne, ha megosztanád vélünk, hogy miket monda néked.

– Ó, ne! – rebegte Regis, és a kezével hadonászott maga előtt, próbálva elhessegetni a többieket. – Bruenor mozgásba lendítette a terveit, és majd elmondja nektek, amikor úgy érzi, eljött az idő.

– Akkor hát valamiben mégiscsak töri a fejét? – kérdezett rá Drizzt.

– Visszatér Mithrdl Csarnokba, hogy királyként uralkodjék -felelte a félszerzet. – És ez tényleg nem csekélység!

– Ennél azért többről van szó – közölte Drizzt -‚ és ez tisztán látszik a szemén, meg a hetyke léptem.

Regis vállat vont.

– Örül, hogy hazatérhet.

– Tehát most arrafelé tartunk?

– Ti igen. Én azonban tovább megyek – ismerte el a félszerzet. – A Hírnök tornyába – magyarázta Regis, a Mithrill Csarnoktól keletre és Ezüstholdtól északnyugatra található nevezetes toronykönyvtárra utalva, ahol a barátok évekkel korábban már jártak, ámikor Mithrill Csarnokot keresték. – Bruenor megkért, hogy nézzek utána bizonyos dolgoknak.

– Miről? – kérdezte a drow.

– Főleg Gandalugról és Gandalug koráról – felelte Regis, és bár három társának úgy tűnt, hogy őszintén beszél, mégis az volt a benyomásuk, hogy nem mond el mindent.

– És erre Bruenornak ugyan mi szüksége? – kérdezte Catti-brie.

– Énszerintem ezt a kérdést Bruenornak kellene feltenned -szólalt meg egy ismerős, mogorva hang, mire mind a négyen megfordultak, és látták, hogy Bruenor lép a tűz fénykörébe. – Idehurcoltátok Bendőkorgit, pediglen csak annyit kellett vón tennetek, hogy megkérdeztek engemet.

– És te elmondod nékünk? – kérdezett rá Catti-brie.

– Nem – felelte a törpe, mire három szempár szűkült össze gyanakvóan. – Bah! – horkant fel. – Azt reményleni, hogy meglepetést okozhaték néktek, egyszerűen lehetetlen!

– Mivel akarsz meglepni minket? – érdeklődött Wulfgar.

– Egy kalanddal, fiú! – harsogta a törpe. – A valaha látott legnagyobb kalanddal!

– Én már láttam néhányat – figyelmeztette Drizzt, mire Bruenor felbömbölt.

– Helyezzétek tenmagatok kényelembe – mordult rájuk a törpe, és a tűz felé intett, mire mind az öten körbeülték a lángokat.

Bruenor levette a hátáról dagadozó csomagját. A földre ejtette, majd kinyitotta, és ételt meg sörös- és boroshordócskákat pakolt ki.

– Habár tik jobban szeretitek a friss husit – kacsintott rá Catti-brie-re -‚ most talán ez is megteszi.

Elosztották az ételt, és Bruenor meg sem várta, hogy elkezd jenek enni, máris belefogott a történetébe. Rögvest közölte velük, hogy igazából örül, amiért ennyire erőltették titka felfedését, ami nem volt más, mint egy mese, egy kaland, amelyet már alig várt, hogy megoszthasson velük.

– Holnapra elérkezénk a Khedrun-völgy szájához – magyarázta. – Azt követően délnek fordulunk, keresztül a völgyön, a Mirabar-folyóig, majd Mirabarig.

– Mirabarig? – kiáltotta egyszerre Catti-brie és Drizzt, egyértelmű kétkedéssel a hangjukban.

Nem igazán számított titoknak, hogy a bányászatból élő Mirabar nem rajongott Mithrill Csarnokért, amely veszélyeztette üzleti érdekeit.

– Ismeritek Dagnabitot? – kérdezte Bruenor, mire mindegyikük bólintott. – Nos, néki van ott néhány barátja, akik hírekkel tudnak szolgálni arról, amiről hallani akarunk.

A törpe szünetet tartott, és talpra szökkent, majd úgy fürkészte a Sötétséget körbe-körbe, mintha kémeket keresne.

– Itten van a macskád, te elf? – kérdezte a vörös szakállú törpe.

Drizzt megrázta a fejét.

No, akkor hát hozd ide, ha tudád! – kérlelte Bruenor. – Küldjed ki, és mondd meg néki, hogy hurcoljon ide mindenkit, aki a közelben hallgatózik.

Drizzt Catti-brie-re és Wulfgarra nézett, majd belenyúlt erszényövébe, és előhúzott egy ónix párducszobrocskát.

– Guenhwyvar – suttogta lágyan. – Jöjj hozzám, barátom. A szobrocska körül szürke köd kezdett kavarogni, amely egyre sűrűbb lett, míg végül már az idol körvonalait sem lehetett kivenni. A köd gyorsan megszilárdult, és máris ott állt Guenhwyvar, a hatalmas fekete párduc, némán és türelmesen várva Drizzt utasításait.

A drow lehajolt, és valamit súgott a párduc fülébe, mire Guenhwyvar hatalmas szökkenésekkel eltűnt a sötétben.

Bruenor bólintott.

– Azok a mirabari fickók teljesen begőzöltek Mithrill Csarnok okán – mondta, bár ez egyiküknek sem számított újdonságnak.

– Módot keresnek arra, hogy ismét visszaszerezzék a bányakereskedelemben élvezett elsőbbségüket.

A törpe körülnézett, majd előrehajolt, és intett a többieknek is, hogy kuporodjanak közelebb.

– Gauntlgrymet keresik – suttogta.

– És az mi? – kérdezte Wulfgar.

Catti-brie is hasonlóan értetlenül nézett, míg Drizzt csak bólintott, mintha minden a helyére került volna a kirakójátékban.

– A törpék ősi erődítménye – magyarázta Bruenor. – Még Mithrill Csarnok, Felbarr- és Adbar-citadella előttről. Abból az időből, amikor egyetlen nagy klánt alkottunk, -amikor még Delzounnak neveztük magunkat.

– Gauntlgrym évszázadokkal ezelőtt elveszett – szúrta közbe Drizzt. – Sok-sok évszázaddal ezelőtt. Régebben, semhogy élő törpe emlékezhessen rá.

– Így igaz – felelte Bruenor, és kacsintott. – Most már, hogy Gandalug megtért Moradin Csarnokába.

Drizzt szeme tágra nyílt – akárcsak Catti-brié és Wulfgaré.

– Gandalug járt Gauntlgrymben? – kérdezte a drow.

– Sosem látta, mert még a születése előtt elesett – felelte a törpe.

– Viszont – tette hozzá gyorsan, amikor észrevette, hogy a reménykedő mosolyok megfakulnak – kölyökkorában még sokkal frissebbek voltak a Gauntlgrymről szóló. történetek a törpe nép körében. – Egymás után belenézett barátai szemébe, és mindent tudóan bólogatott. – Azok a mirabari fickók délen, a bércek alatt kutatnak a város után. Csakhogy rossz helyen keresgélnek.

– Mennyit tudott Gandalug? – érdeklődött Catti-brie.

– Nem sokkal többet, mint amit én tudtam Mithrill Csarnok-ről, amikor először indulánk útnak, hogy felleljük – ismerte el Bruenor nagyot horkantva. – Talán még kevesebbet is. De remek kalandban lesz részünk, ha rábukkanánk a városra. Micsoda kincsek várnak ott reánk! És a valaha látott legcsodásabb fémek!

Folytatta a történetet, és beszélt Gauntlgrym törpéinek legendás remekműveiről, a nagyhatalmú fegyverekről, a minden pengével dacoló páncélokról és a sárkánytüzet is bíró pajzsokról.

Drizzt csak fél füllel hallgatta a lelkendezését, viszont a tűzbe jött törpe egyetlen mozdulata sem kerülte el figyelmét. A drow számítása szerint a kaland megéri mind a kockázatot, mind a nehézségeket, akár megtalálják Gauntlgrymet, akár nem. Évek óta nem látta ilyen izgatottnak és elevennek Bruenort – azóta nem, hogy először útra keltek Mithrill Csarnok felé.

Pillantása végigsiklott a többieken, és látta Catti-brie zöld szemének mohó csillogását, meg Wulfgar szikrázó jégkék tekintetét -ez utóbbi újabb megerősítését adta annak, hogy barbár barátja jó úton halad, és felépülőben van Errtu, a démon karmos mancsai között eltöltött hat év jelentette borzalmakból. Még ennél is megnyugtatóbb volt, hogy Wulfgar felvállalta apai és házastársi kötelezettségeit, valamint, hogy sem Dellytől, sem a gyermektől nem szakadt el hosszabb időre. Még Regis is, aki minden bizonnyal jó néhányszor hallotta a történetet útközben, még ő is előredőlt, és csak Úgy itta a törpe szavait a föld mélyén húzódó labirintusokról és mágikus kincsekről.

Drizztben felötlött, hogy talán meg kellene kérdeznie Bruenort, miért is kell nekik Mirabarba menniük, ahol valószínűleg nem látják őket szívesen. Nem mehetne Dagnabit csak egyedül vagy legfeljebb egy kisebb csapattal, ami nem keltene gyanút? A drow azonban megtartotta magának a gondolatait, mivel nagyon is jól értette az okát. Amikor az ellenségeskedésről szóló első hírek megérkeztek Gandalug királytól Bruenorhoz, Drizzt nem tartózkodott a Jeges Szelek völgyében. Akkoriban a Kardparton hajóztak Catti-brie-vel, de miután visszatértek a völgybe, a törpe jó néhányszor kimutatta mindent elemésztő dühét, amikor a téma szóba került.

Mirabar uralkodó testülete, a törpékből és emberekből álló Szikrázó Kövek Tanácsa nyíltan kedves szavakkal illette Mithrill Csarnokot, és üdvözölte, hogy a Harcpöröly klán ismét visszatért a környékre. Bruenor azonban az évek során számos beszámolót hallott arról, hogy a Szikrázó Kövek Tanácsához és Elastulhoz, Mirabar őrgrófjához közel állók burkoltan jó párszor lenéző megjegyzést tettek klánjára – persze csak titokban. Jó néhány cselszövést lehetett visszakövetni Mirabarig, ami mind-mind fejfájást okozott Gandalugnak.

Bruenor nem másért akart a városba menni, mint hogy egyenesen Mirabar népének szemébe nézzen, hogy kihirdesse, Mithrill Csarnok nyolcadik királya ismét elfoglalja trónját, mint Tizedik király, és hogy egy kicsit tájékozódjon a vad Észak jelenlegi politikai machinációiról.

Drizzt így hát csak hátradőlt, és nézte, ahogy barátai egyre közelebb hajolnak Bruenorhoz. Úgy tűnt a kaland máris elkezdődött, és a drow úgy vélte, hogy örömét leli majd benne.

Vagy mégsem?

Ekkor hirtelen egy váratlan emlék merült fel a múlt kútjából. Eszébe ötlött a felszínen tett első látogatása, amikor is izgatottan várta a nagy kalandot többi sötételf társával együtt. Gondolatai mélyéről felfelé örvénylettek a felszíni elfek lemészárlásának képei, amelynek tetőpontját az jelentette, amikor egy elf kislányt saját anyja vérével mázolt be, hogy úgy tűnjön, halálosan megsebesült. Azon a rettenetes napon megmentette a gyermek életét, és Drizzt valójában akkor kezdett eltávolodni gonosz fajtársaitól.

Azután évekkel később megölte azt az elf lányt. Összeborzadt, amikor a kalózok barlangjának mélyén, a terem túlsó felén meglátta a halálra sebzett Ellifaint, akit örömmel töltött el a tudat, hogy önmaga feláldozásával Drizztet is magával rántja. A drow az értelem és logika síkján fel tudta fogni, hogy ami aznap történt, az nem az ő hibája, hiszen nem láthatta előre, hogy miféle kínok szaggatják majd évtizedeken át a gyermeket, akit ő mentett meg.

Ám az anyagi javak megszerzésén, az ősi királyságok és rég elveszett kincsek meglelésén túlmutató célok éle valahogy eltompult. Drizzt sosem ringatta magát abba a hitbe, hogy jelentős szerepet tölt be a világban zajló eseményekben. Megelégedett azzal a tudattal, hogy tettei a körülötte élők javát szolgálják. Már Menzoberranzanban töltött napjaitól kezdve rendelkezett azzal a vele született képességgel, hogy megértse a jó és a gonosz közti alapvető különbséget, és mindig is úgy vélte, hogy az igazság és a jóság oldalán száll harcba.

De mi van Ellifainnal?

Hallgatta tovább barátai izgatott beszélgetését, és helyeslő mosolya egy pillanatra sem enyészett el – próbálta megnyugtatni önmagát, hogy igenis örömét leli majd ebben a kalandban.

Mert hinnie kellett benne.

Mirabar nyitott, tágas városa nem lehetett büszke szépségére. A kőfalakon belül zömök kőépületek és tornyok emelkedtek. A városban minden a hatékonyságról és a rendezettségről árulkodott – minden azt a célt szolgálta, hogy a dolgok gördülékenyen haladjanak.

Bruenor számára Mirabar bizonyos mértékig csodálat tárgyát képezte, de Drizzt és Catti-brie minél közelebb ért a város északi kapujához, számukra a település egyre inkább dísztelen, unalmas és jellegtelen pörsenésnek tűnt.

– Ezüstholdba vágyom – vetette oda Drizzt a mellette lépkedő nőnek, akivel a törpe karaván bal szélén haladtak.

– Még Menzoberranzan is szebb látvány – felelte Catti-brie, amire Drizzt csak bólintani tudott.

Az északi kapunál álló őrök mintha csak Mirabar mogorva hangulatának kivetülései lettek volna. A zömök fémkapu két oldalán két-két ember állt, földhöz támasztott, mellük előtt keresztezett alabárddal – ezüst páncéljukon megcsillant a kora reggeli nap fénye. Bruenor felismerte a toronypajzsukra maratott címerben Mirabar jelképét, a fekete háttér előtt a kihegyezett markolatú kétfejű fejszét és a lángoló talapzatot. A közelgő hatalmas törpe karaván – valóságos sereg – nyilván megdöbbentette őket, de hírnevükhöz nem bizonyultak méltatlannak: testtartásuk tökéletes maradt, tekintetük előre meredt rezzenetlen arcukból.

Bruenor szekere előrekanyarodott és a karaván élére állt -Pwent zsigerontói a kocsi két oldalán futottak, védve királyukat.

– Csak közvetlen előttük állítsad meg – utasította Bruenor a hajtót, Dagnabitot.

A fiatalabb, sárgaszakállú törpe felvillantotta foghíjas vigyorát, és gyorsabb mozgásra ösztökélte a fogatot, ám Mirabar őrei még csak nem is pislogtak.

A szekér csúszva állapodott meg alig néhány lépésre a zárt kapu előtt, majd Bruenor felmagasodott (amennyiben az ő esetében beszélhetünk ilyesmiről) az őrök előtt és csípőre tette a kezét.

– Közölje, hogy milyen ügyben jár! Közölje a nevét! – érkezett a kurta utasítás a jobb oldalon álló egyik őrtől.

– Az ügyem a Szikrázó Kövek Tanácsára tartozik – felelte Bruenor. – Kizárólag nékik számolok be róla.

– Válaszolni fog Mirabar kirendelt kapuőrségének, látogató -mondta a kapu bal oldalán álló őrök egyike.

– Úgy gondolád? – érdeklődött Bruenor. – És a nevemet tudakoljátok? Átkozott bolondok, az én nevem Harcpöröly Bruenor. Harcpöröly Bruenor király. Most peniglen menjetek és rohanva vigyétek ezt a nevet a tanácstok elé, és akkoron majd meglátjuk, hogy kívánnak-e szót váltani vélem avagy sem.

Az őrök küszködve próbálták megőrizni testtartásukat és higgadtságukat, de azért gyors pillantást váltottak egymással.

– Hallottatok már énfelőlem? – kérdezte Bruenor. – Hallottatok már Mithrill Csarnokról?

Egy pillanattal később az egyik őr odafordult társához, mire az előhúzott egy aprócska kürtöt az övéből, és rövid, kurta dallamot fújt rajta. Kisvártatva a nagykapuba vágott kisajtó kicsapódott, és megviselt lemezvértet viselő keménykötésű, sebhelyes törpe csörtetett ki rajta. A város címerét a mellvértjére maratták -pajzs nem volt nála.

– Na, most már jutottunk valamire – közölte Bruenor. – Az én vén szívemet megmelengeti, hogy a főnöktök egy törpe. Még az is lehetséges tán, hogy nem vagytok annyira ostobák, mint amilyennek tűntök.

. – Üdvözöllek, Bruenor király – szólalt meg a törpe. – Pörölycsapó Torgar Delzoun, szolgálatjára. – Mélyen meghajolt, fekete szakálla a földet seperte.

– Üdvözöllek, Torgar – felelte Bruenor, és kecsesen meghajolt, bár erre nem kötelezte semmi, lévén uralkodó. – Az őreid jól szolgálnak, mint úttorlasz és még jobban, mint martalék.

– Énmagam képeztem ki őket – felelte Torgar.

Bruenor újfent meghajolt.

– Fáradtak és piszkosak vagyunk, bár ez utóbbi nem Oly’ nagy baj. Éjszakára szállást keresünk, úgyhogy megnyitnátok a kapukat előttünk?

Torgar körbenézett, felmérte a karavánt, és közben kétkedően csóválta a fejét. A szeme elkerekedett, és még hevesebben rázta a fejét, amikor tőle jobbra észrevette az ember nő mellett álldogáló drow-t.

– Ez nem foga menni! – kiáltotta, és kurta ujjával Drizzt felé bökött.

– Bah! Te már hallottál róla, és tenmagad is tudod, hogy ki ő. – fortyant fel Bruenor. – A Drizzt név megkondítja a harangokat abban a vaskos kobakodban?

– Vagy így vagyon, vagy nem, de ez nem változtat semmin -ellenkezett Torgar. – Egyetlen átkozott drow sem fog bemasírozni az én városomba. Addig nem, amíg én vagyok a Felső-Mirabari Fejszések parancsnoka!

Bruenor Drizztre pillantott, aki csak mosolygott, és méltóságteljesen meghajolt.

– Nem tisztességes ugyan, de elfogadható, így hát ő kint marad – egyezett bele Bruenor. – És mi a helyzet énvelem, meg a fajtársimmal?

– Hol szállásolnánk el mind az ötször százatokat? – kérdezte Torgar őszintén, helyesen mérve fel a had méretét. Kezét tehetetlen mozdulattal ejtette maga mellé. – Egy csomót elküldhetnénk a bányákba, ha bárkit is leengednénk a tárnákba. Ezt viszont nem tesszük meg!

– Ez is elfogadható – felelte Bruenor. – Hányunkat tudjátok elszállásolni?

– Húszatokat, beleértve tenmagad ís – felelte Torgar.

– Akkor legyen húsz – sandított Bruenor Thibbledor Pwentre, és bólintott. – Közületek hárman – rendelkezett -‚ meg én és Dagnabit, az eddig öt... no meg Bendőkorgi... – Itt szünetet tartott és Torgarra nézett. – Vagy esetleg vitázni kívánsz énvelem arról, hogy bemehet-e egy félszerzet avagy sem?

Torgar vállat vont, és a fejét csóválta.

– Akkor Bendőkorgival együtt hat – fordult Bruenor Dagnabithoz és Pwenthez. – Mondjátok meg a többieknek, hogy szedjenek össze tizennégy kereskedőt, akik adni-venni akarnak odabent.

– Jobb volna, ha vihetném az egész brigádot – vitatkozott Pwent, de Bruenor meg se hallotta.

A már amúgy is feszült légkörben Bruenor semmit sem kívánt kevésbé, minthogy egy csapatnyi zsigerontó randalírozzon Mirabarban. Mert ha így történne, még napnyugta előtt kirobbanna a nyílt háború Mithrill Csarnok és Mirabar között.

– Szedd össze azt a kettőt, aki veled jő’, már ha te jőni akarsz – szólt oda Bruenor Pwentnek -‚ méghozzá fürgén.

Nem sokkal később Pörölycsapó Torgar Delzoun vezetésével a kis csapat bemasírozott Mirabar erős kapuján. Bruenor lépkedett az oszlop élén, oldalán Torgarral – minden ízében annak a sokat utazott, kalandokban megedződött királynak látszott, amilyennek Mithrill Csarnok uralkodóját ismerték szerte a vidéken. Rovátkolt, egyfejű baltáját a hátára szíjazta, de a szintén odaerősített, habzó söröskupával ékített pajzs elfedte. Letört szarvú sisakját úgy viselte, mintha a bátorsága elismeréséért kapta volna. Király volt, de törpe király – gyakorlatias és tevékeny uralkodó, nem pedig az elfek és az emberek között oly gyakori, felcicomázott, szép ruhákba öltözött monarcha.

– Mostan ki viseli az őrgrófi címet tinálatok? – kérdezte Torgart, amikor beléptek a városba.

Torgar szeme elkerekedett.

– Elastul Raurym – felelte -‚ bár azzal, aki ezen nevet viselendi, nem sok dolgod akad.

– Mondd meg néki, hogy beszédem volna véle! – közölte Bruenor, mire Torgarnak még jobban elkerekedett a szeme.

– . Már az ősszel betellett minden fogadóideje tavaszra, és a télen a nyárra – fogott bele a magyarázatba Torgar. – Nem sétálhat csak úgy be és kérhet audienciát...

Bruenor határozott, komor tekintete megpihent a törpén.

– Enmagam nem kérek audienciát – javította ki a másikat -‚hanem adok. Most peniglen menj, és juttasd el az üzenetem az őrgrófhoz, hogy itt vagyok és beszélek véle, ha van meghallgatásra érdemes mondandója.

A kapun bejutó Bruenor hanghordozásának hirtelen változása egyértelműen nyugtalanította Torgart. A meghökkenés okozta idegességet viszont gyorsan felváltotta a komor tekintet – a törpe összehúzta a szemét, és szúrós pillantással méregette fajtársát.

Bruenor hasonlóan szúrósan meredt a másikra – sőt, szemében még több keménység tükröződött.

– Menj csak és közöld véle! – vetette oda higgadtan. – És közöld a tanácsoddal és azzal a bolond jogarőrrel is, hogy én mondottam néked, hogy beszélj véle.

– Na de a formaságok...

– Az embereknek, elfeknek és gnómoknak valók – szakította félbe Bruenor mogorván. – Énmagam nem vagyok ember. Az is bizonyos, hogy nem vagyok elf sem, vagy peniglen szakállas gnóm. Törpe a törpével beszél most itt. Ha tenmagad Mithrill Csarnokba jövél, és azt mondád, beszéded vagyon vélem, akkor beszélni is fogsz vélem, efelől ne légyenek kétségid.

Befejezésként bólintott, és rácsapott Torgar vállára. Ez az apró gesztus láthatóan jobban megnyugtatta a zömök harcost, mint az eddigi beszélgetés. Torgar zord arccal bólintott, mintha csak valami nagyon fontos dologra emlékeztette volna magát.

– Elmondom néki – felelte -‚ vagy legalábbis elmondom a Pörölyöknek, hogy mondják el néki.

Bruenor erre elfintorodott, mire Torgar fészkelődni kezdett. Kétségtelenül elcsépelt közhelynek tűnt, hogy Mirabar őrgrófjával nem tud beszélni a pajzstörpök egyik megbízható parancsnoka.

– Elmondom néki – ismételte Torgar, ezúttal valamivel nagyobb meggyőződéssel.

Majd a húsz fős csapatot elkísérte éjszakai szállásukra, egy nagy és jellegtelen kőházba, ahol spártaian berendezett szobák várták őket.

– Odakint kipakolhatjátok a szekereiteket és a portékáitokat – magyarázta Torgar. – Biztosra veszem, hogy sokan jőnek majd el, hogy megnézzenek tikteket, főként a magatokkal hozott kis fehér csecsebecsék mián’.

A látogatókkal érkezett három szekér egyikére bökött, amelynek oldalpalánkján mindenféle bizsu imbolygott ide-oda, a szekér mozgásának ütemére.

– Csontfaragványok – magyarázta Bruenor. – A bütykösfejű hal csontjábót faragják. Az én kis barátom módfelett ügyes benne.

Odaintett Regisnek, aki elpirult és bólintott.

– Van belőle a szekéren? – kérdezte az őszintén érdeklődőnek tűnő Torgar a félszerzetet.

– Van néhány darab.

– Holnap mutass majd belőlük – kérte Torgar. – Még az is lehet, hogy veszek egy párat.

Majd bólintott és távozott, hogy átadja Bruenor meghívását az őrgrófnak.

– Hát ezt szépen kiforgattad – szólalt meg Regis.

Bruenor rápillantott.

– Amikor megérkeztünk, kész volt akár harcolni is velünk -fejtegette a félszerzet. – Most pedig már azt fontolgatja, hogy velünk tart majd, amikor útra kelünk.

Regis természetesen túlzott, de mégsem lódított olyan hatalmasat.

Bruenor csupán mosolygott. Dagnabittól hallott azokról a szitkokról és fenyegetésekről, amelyeket a mirabariak címeztek Mithrill Csarnoknak, és meglepő módon ezek zöme a városban élő törpéktől -és nem az emberektől származott (bár ha jobban belegondolt, ez nem is volt annyira meglepő). Ezért ragaszkodott Bruenor ahhoz, hogy Mirabarba jöjjön, ahol számos fajtársa élt Olyan környezetben és körülmények között, amelyek inkább illettek az emberekhez, mint a törpékhez. Azért jött, hogy a törpék lássanak egy igazi törpe királyt, egy életre kelt legendát, és hallják Mithrill Csarnok szavát. Így talán Mirabar törpéi nem Suttognak majd szitkokat, ha Mithrill Csarnok szóba kerül. Talán Mirabar törpéinek eszébe jut majd igazi örökségük.

– Bosszantó lehet néked, hogy nem engednek be – mondta Catti-brie Drizztnek.

A kint maradt törpéktől és a karavántól keletre, a Mirabarra néző magas szirten álltak és a várost nézték. Drizzt kíváncsi pillantást vetett társára, és szeretett barátja arcán látta az együttérzést. Azt is észrevette, hogy saját szomorkás arckifejezése váltotta ki Catti-brie reakcióját.

– Egyáltalán nem – nyugtatta meg a nőt. – Tudom, hogy vannak dolgok, amelyek sosem változnak, így hát elfogadom őket olyannak, amilyenek.

– Az arcod másról árulkodik.

Drizzt kipréselt egy mosolyt.

– Ugyan már – mondta, és remélte, hogy elég meggyőző volt.

Ám Catti-brie tekintete elárulta, hogy nem tudta megtéveszteni. A nő hátralépett és bólintott, jelezve, hogy megértette.

– Az elfen járnak a gondolataid – jelentette ki.

Drizzt elkapta pillantását és Mirabar felé nézett.

– Bárcsak megmenthettem volna!

– Mindannyian ezt kívánjuk.

– Bárcsak neki adtad volna a gyógyitalt és nem nekem.

– Na ja, hogy azután Bruenor végezzen vélem – felelte Cattibrie. Vállon ragadta a drow-t és maga felé fordította, miközben csinos arcán mosoly terült szét. – Erre számítottál, mi?

Drizztet legyűrte a másik varázsa és könnyedsége, amire ő is vágyott.

– Csak olyan nehéz – próbálta szavakba önteni gondolatait. -Időnként azt kívánom, bárcsak másként történtek volna bizonyos dolgok, hogy minden történetnek tiszta és elfogadható befejezése legyen.

– Így hát néked kell megtenned mindent az elfogadható befejezésért – felelte Catti-brie. – Ez minden, amit tehetsz.

Így van, ismerte el magában Drizzt. Nagyot sóhajtott, majd tekintete újfent Mirabar felé fordult, gondolatai pedig visszaszálltak Ellifainhoz.

Dagnabit aznap délután bement a városba – már alkonyodott, és hideg szél söpört végig az utcákon. A törpe nem sokkal pirkadat előtt érkezett vissza, a napot Bruenorral töltötte a házban – megvitatták a város politikai intrikáit és Mithrill Csarnok stratégiáját, mialatt odakint a kereskedők és Regis portékáikat kínálták.

Nem sokan keresték fel a szekereket – csak néhány törpe és még náluk is kevesebb ember -‚ ezek zöme is olyan alacsony árat ajánlott, hogy a Harcpöröly klán tagjai elutasították őket. A kevés kivétel egyike nem sokkal azután érkezett, hogy a nap a zenitre hágott.

– No, mutasd meg hát, mit alkotál, félszerzet – kérte Torgar Regist.

Torgar mögött tucatnyi lelkes törpe arc bukkant fel.

– Regis a nevem – közölte a félszerzet, és kezet nyújtott, amit Torgar barátságos és erős kézfogással viszonzott.

– Mutasd hát meg, Regis – mondta a törpe. – Enmagamnak és a barátimnak szüksége vagyon egy kis ösztönzésre, ha az aranyunkat nem valami itókára akarjuk költeni!

Erre a törpék mind nevetésben törtek ki – akár a Harcpöröly klán tagjai, akár mirabariak voltak -‚ és még Regis is jót kuncogott. A félszerzet eltöprengett azon, hogy használatba vegye-e varázslatos rubinnyakláncát és mágikus erejével „győzze meg” a törpéket, hogy vele jó vásárt csinálnak. A gondolatot azonban szinte azonnal el is vetette, amikor eszébe ötlött, hogy a makacs törpék mennyire ellenállónak bizonyulnak az effajta mágiával szemben. Azután az is felmerült benne, hogy milyen hatással járna Mithrill Csarnok és Mirabar viszonyára, ha rajtakapnák.

Hamarosan az is kiderült, hogy nem volt szüksége a nyakék hatalmára. A törpék tömött zsebbel érkeztek, és hamarosan számos barátjuk csatlakozott hozzájuk. A szekerekre pakolt áru -Regis alkotásai és a többi portéka – szép lassan kezdett elfogyni.

A ház ablakából Bruenor és Dagnabit egyre növekvő elégedettséggel nézték a bazárban zajló eseményeket, ahogy vásárlók tucatjai – szinte kizárólag csak törpék – követték Torgar példáját. Azt is észlelték – az öröm és az aggódás keverékével -‚ hogy a közelben elhaladók – főként emberek – zord arccal és nyílt undorral méregetik az élénk és harsány kereskedést.

– Úgy vélem, hogy egyenesen Mirabar szívébe vertél éket, amikor idejöttél – jegyezte meg Dagnabit. – Talán kevesebb szitok hagyja majd el az itteni törpék ajakát, amikor ismét útra kélünk.

– És több ömlik majdan elő az emberekéből – tette hozzá Bruenor, jól látható elégedettséggel.

Valóban elégedett volt a történtekkel.

Nem sokkal később a vásárfiával alaposan megpakolt Torgar zörgetett be az ajtaján.

– Azért jövél, hogy közöld: az őrgrófod túlságosan elfoglalt -mondta Bruenor rögvest, miután szélesre tárta az ajtót.

– Feltehetően neki is megvannak a maga ügyei – erősítette meg Torgar a király sejtését.

– Lefogadám, hogy ő nem felelt a kopogtatásodra – jegyezte meg Dagnabit Bruenor mögül.

Torgar tehetetlenül vállat vont.

– És mi van véled? – kérdezte a király. – Meg a fiaiddal? Néktek is megvannak a magatok ügyei vagy azért van annyi időtök, hogy begyertek és igyatok egyet velünk?

– Nem marada pénzünk.

– Nem is kérte senki.

Torgar beharapta az ajkát.

– Nem szólhatok Mirabar képviseletiben – magyarázkodott a törpe.

– Ki kért reá? – kérdezte Bruenor gyorsan. – Egy okos törpe szájába mindig több kerül, mint amennyi kifolyik belőle. Megismerünk majd egynehány történetet, amit enmagam sosem hallottam, efelől biztos lehetsz. Ez többet ér, mint amibe a sör kerül.

Miután Torgar beleegyezett, aznap éjjel abban a jellegtelen mirabari kőházban remek mulatságra került sor. Több mint száz mirabari törpe jött el, és töltött el odabent rövidebb-hosszabb időt – számosan akadtak olyanok is, akik a padlón tértek nyugovóra.

Bruenor nem lepődött meg, amikor pirkadatkor a házat zord arcú katonák – emberek és nem törpék – vették körül.

Eljött a távozás ideje.

Az viszont kétségtelennek tűnt, hogy Torgarnak és cimboráinak okoz majd némi fejfájást ez az egész, de amikor Bruenor aggodalmas arccal pillantott rájuk, a vén veterán csak rákacsintott és elvigyorodott.

– Jöjj el Mithrill Csarnokba, Pörölycsapó Torgar Delzoun! -kiáltott vissza Bruenor, amikor szekere kigördült a város kapuján. – Hozz magaddal annyi barátot, amennyit csak akarsz és annyi mesét, amennyit csak akartok! Elég enni- és innivalónk vagyon, hogy megböfögtessünk, és elég puha ágyunk, hogy addig melengessétek bennük a hátsótokat, amíg csak jólesik!

A Jeges Szelek völgyéből érkezett karavánban nem akadt senki, akinek figyelmét elkerülték volna a rosszalló pillantások, amelyeket a „veszedelmes” megjegyzések váltottak ki a kapuőrség ember tagjaiból.

– Szeretsz felfordulást kavarni, nem igaz? – kérdezte Regis Bruenort.

– Az őrgróf túl elfoglalt vala, nem igaz? – somolygott a király.

– Lefogadhatod, hogy azt kívánja majd, bárcsak találkozott volna énvelem.

Drizzt, Catti-brie és Wulfgar csatlakoztak Bruenor szekeréhez, amikor a karaván ismét újraegyesült a városkapun túl.

Mi történt odabent? – kérdezte a sötételf.

– Egy kis intrika, egy kis mulatozás – válaszolt Bruenor -‚ no meg egy kis biztosíték arra, hogyha netalántán Mirabar nyílt háborúba kezdene Mithrill Csarnok ellen, akkor egynehányszáz zömök harcossat kevesebben legyenek.

3. fejezet

Menekülés a győzelembe

– Gyerünk, futnunk kell tovább! – sürgette Nikwillig Tredet. A sérült törpe nekidűlt egy sziklatömbnek, miközben homlokán és arcán patakokban folyt a veríték, és vonásai fájdalmas grimaszba torzultak, ahogy sérült lábára támaszkodott.

– A térdembe kaptam – magyarázta Tred levegőért kapkodva.

– Már nem tart meg, úgyhogy néked kell továbbfutnod, én meg majd okot adok arra, hogy a kölkök megálljanak! – Nikwillig bólintott, de nem azért, mintha egyetértett volna társa mondandójával, hanem mert a mondat második fele csak még jobban megerősítette elhatározását.

– Te nem tudsz szaladni, úgyhogy megállunk és harcolánk -felelte.

– Ugyan! – fortyant fel Tred. – Egy rakat worg jön!

– Egy rakat halott worg – pontosított Nikwillig olyan csikorgó elszántsággal, amilyet Tred még sosem látott tőle.

Nikwillig inkább volt kereskedő, mint harcos, de most -ahogy az ősi mondás tartja – „kimutatta törpeségét”. Kétségbeejtő helyzetük dacára, látva társa átalakulását, Tred önkéntelenül is elmosolyodott. Fordított esetben, ha Nikwillig lába sérült volna meg, Trednek sem jutott volna eszébe, hogy magára hagyja a másikat.

– Szükségünk lészen egy tervre – mondta Tred.

– Olyanra, amiben tűz is vagyon – helyeselt Nikwillig. Alig fejezte be a mondatot, nem is olyan messziről üvöltés hasított a levegőbe, amire válaszordítások harsantak. Ennek dacára a törpékben remény ébredt.

– Nem egyszerre jönnek – következtetett Tred.

– Szétszóródtak – bólintott rá Nikwillig.

Egy órával később, amikor az üvöltések már jóval közelebbről hallatszottak, Tred a lángoló tűz előtt üldögélt, karba font kézzel, ölében egyfejű, hegyes végű fejszéjével. Lába hálásan fogadta a pihenést, és nyugodt testtartását egyedül izgő-mozgó lábfeje hazudtolta meg, miközben a worgokra várt.

Oldalról, egy sziklahalom árnyékából, időnként reccsenések hangzottak fel. Tred ilyenkor mindig összerándult és beharapta alsó ajkát – remélte, hogy a kötél elég ideig megtartja az elszáradt, de még ki nem dőlt fenyőt.

Amikor szemközt felbukkantak az első rőt szempárok, Tred füttyentett. Maga mellé nyúlt és felkapott egy csöbör vizet, amelyet magára öntött.

– Nedvesen is szeretitek a husit, kölkök? – kiáltott oda a worgoknak.

A hatalmas farkasok előugrottak a fák közül, mire Tred égő hasábokat rúgott feléjük, amivel egy időre sikerült is megtorpanásra bírnia őket. Viszont a törpe ajkát is fájdalomkiáttás hagyta cl. Sérült lába nem tartotta meg, amikor kirúgott egészséges végtagjával, és a földre zuhant. A baltával megdolgozott, halott fa vele együtt dőlt ki, pontosan úgy, ahogy azt a törpék tervezték. A kiszáradt vén fenyő a ropogó tűzbe zuhant, és zuhanásának szele szikrákat, meg száraz fenyőtűket repített szanaszét. Ezek közül jó pár szegény Tredet találta el – még a szakálla is meggyulladt egy kicsit. A törpe kioltotta a lángocskákat, egyetlen mordulással elnyomta fájdalmát, és védekező testtartást vett fel.

Szemközt a szétfreccsenő lángok belemartak a tisztásra rontó worgokba, amitől azok vonyítva spricceltek szanaszét, megperzselt bundájukat harapdálva. Újabb farkasok érkeztek – egyeseket saját őrjöngő fajtársaik még meg is martak.

A kiszáradt fenyő lángfalat húzott Tred és a farkasok közé, de volt olyan worg, amelyiknek sikerült átugrania vagy megkerülnie a tüzet.

Tred mindkét kezével lent fogott rá fejszéje nyelére, majd keresztbe megsuhintotta, félretaszítva az első rávetődő farkast, amely végighemperedett a földön. A törpe gyorsan fogást váltott és jobbik kezét felcsúsztatta fegyvere nyelén, megtámasztva a fejszét az övén. A ráugró farkas így szabályszerűen felnyársalta magát a fejsze hegyes végén. Tred meg sem próbálta fékezni lendületét, Csupán arra ügyelt, hogy a farkas felette maradjon, és átsegítette a feje fölött. Majd fejszéje ismét maga elé lendült, és erőteljes, lefelé irányuló csapása a harmadikként rohamozó worgot pontosan fejen találta, szétzúzva és kettéhasítva koponyáját – olyan erős volt a csapás, hogy nemcsak a fej, de még az állat marja is két félre hullott szét.

Most már Nikwillig is ott áll Tred mellett, karddal a kezében. A következő két worg két ellentétes irányból érkezett, így a törpék egymásnak vetették hátukat és úgy verték vissza a támadást.

A csalódott worgok körözni kezdtek. Nikwillig tőrt húzott elő, és az egyik worg oldalába vágta, mire az felvonyított és eliszkolt a biztonságos árnyak közé.

Társai Sietve követték példáját.

– Az első kört mi nyerénk – szólalt meg Tred, és elhátrált az egyre nagyobb lánggal égő fától.

– Ez a falka már nem vágyódik több harcra – töprengett hangosan Nikwillig -‚ de ne legyenek kétségid, hogy lesznek újabbak, amelyek beérnek!

Elindult, maga után húzva Tredet. Mindegy hogy hova, csak el a tisztásról, gondolta magában. Ám Tred megvetette lábát és visszatartotta társát.

– Hacsak előbb nem kapjuk el őket – mondta Tred a csodálkozó arcot vágó Nikwillignek. – A worgokat az orkok irányítják – magyarázta. – Nincs több ork, nincs több worg.

Nikwillig néhány Pillanatig némán fürkészte társát, főként annak megviselt lábát, ami egyértelműen jelezte, hogy nem is remélhetik, hogy lehagyják üldözőiket. Így csupán két választása maradt.

Az egyik – mármint, hogy hátrahagyja Tredet – pedig szóba se jöhetett.

– Akkor keressünk néhány orkot – bólintott Nikwillig.

Mosolya őszinte volt.

Akárcsak Tredé.

Olyan gyorsan haladtak visszafelé, ahogy csak tudtak – útjuk sötét fák és sziklakiszögellések között vezetett. Ahol nem találtak ösvényt, ott megmászták a hepehupás domboldalakat, ha kellett. Nikwillig gyakorta a hátára vette Tredet, de egyik törpe sem panaszkodott. A worgok csaholása hol innen, hol onnan harsant fel, de úgy tűnt, a törpék megtévesztő taktikája bevált, és sikerült lerázniuk szaglászó üldözőiket, akik közül jó páran kétszer is meggondolták, hogy a nyomukba eredjenek-e egyáltalán.

Rövid idő elteltével a törpék elértek egy előnyös magaslati pontot, ahonnan aprócska tábortüzeket vettek észre a messzeségben. Nem egyetlen nagy táborhely volt, hanem több kisebb.

– Hibáztak – jegyezte meg Tred, amivel Nikwillig teljes mértékben egyetértett.

Ha lehet, a törpék még gyorsabb léptekkel indultak Új céljuk felé. Amikor Tred sérült lába időnként megbicsaklott, akkor fél lábon ugrált, és amikor – elég gyakran – elesett a köves talajon, a kemény törpe zokszó nélkül állt talpra, köpött a markába, hogy megtisztítsa lehorzsolt tenyerét és bicegett tovább. Az egyik fátlan, füves folton ismét összeakadtak egy farkassal, de az állat alig vicsorította ki a fogait és kuporodott le fenyegetően, Tred máris az oldalába vágta fejszéjét és leterítette. Nikwillig azonnal ott termett és végzett a worggal, még mielőtt egyet nyikkanhatott volna, felriasztva a nem túl távoli ork tábort.

Nem sokkal később a keleti láthatáron feltűnő hajnalpír egy kisebb földhányás mellett találta a párost, amint éppen egy fatörzs és egy sziklatömb között kukucskáltak kifelé. Az apró tábortüzet figyelték, amely mellett három ork ücsörgött, a közelben pedig még néhány hortyogott. A triótól kissé távolabb egy sérült, vicsorgó és morgó worg hevert, és éppen a sebeit nyalogatta. Tekintetéből csak úgy sütött a gyűlölet, amikor az egyik ork szitkokkal árasztotta el a tehetetlen worgokat, amiért azok képtelenek elfogni a menekülő törpéket.

Nikwillig csücsörített az ajkával, és sokatmondóan odanyomta ujját a szájához, majd intett Trednek, hogy maradjon a helyén. Ezután a törpe elsurrant, kihasználva azt, hogy a magabiztos orkok nem számítottak váratlan látogatókra.

Tred biccentett, és vigyorogva figyelte, ahogy Nikwillig hason csúszva közelíti meg a tábor szélét, és megkésel előbb egy, majd még egy alvó orkot. A leshelyen kucorgó törpe látta, hogy a worg hirtelen felkapja a fejét. Tudta, hogy a játéknak vége. Összeszedte minden erejét, és talpra lökte magát a szikla meg a fa között.

– Ha engemet akartatok, hát mostan megtaláltatok! – bömbölte.

A három ork meg a worg felugrott és egyszerre ordították el magukat. Megmaradt alvó társuk szintén felriadt, de Nikwillig máris ott termett és leterítette, mielőtt szóra nyithatta volna száját.

A legközelebbi ork meglengette hatalmas baltáját és fejetlenül Tredre vetette magát, bár ahogy megpörgette fegyverét, az elárulta, hogy nem egy zöldfülű harcosról van szó. Viszont az is kiderült, hogy nem valami nagy koponya, mert amikor Tred felemelte a kezét és elhajította a földről felkapott követ, az orkot ez teljes meglepetésként érte. A kő az arcába csapódott, és amikor a kába ork előretántorgott, Tred fejszéje egyetlen suhintásával agyoncsapta.

A másik két ork körbenézett, és csak ekkor vették észre Nikwillig ténykedésének eredményét, és azt, hogy jelen van még egy törpe.

– Kettő a kettő ellen – közölte velük Nikwillig csikorgó ork nyelven.

– Nekünk lenni farkaska! – felelte az egyik, de a viharvert worg láthatóan nem értett egyet vele, mert kilőtt a táborból, és vinnyogva rohant el a sötétbe vesző ösvényen.

Az orkok egyike hasonlóan próbált cselekedni és oldalra ugrott. Tred nem habozott, fejszéjét a menekülő után hajította. A pörgő fegyver nem hibázta el célját, de nem is találta el rendesen – a nyél beakadt az ork lába közé és elgáncsolta, de igazán komoly sérülést nem okozott.

A második ork a nyilvánvalóan sebesült és szemmel láthatóan fegyvertelen törpére nézett, majd felüvöltött és felemelte fűrészes kardját. Azután rohamra lendült.

Nikwillig tudta, hogy nem ér oda időben Tredhez, ezért először az elesett orkhoz ugrott. Rávetette magát az éppen feltápászkodni akaró lényre, és súlyos csizmájával a földhöz préselte. Nikwillig a lábával taposta és kardjával döfködte az orkot, még a lény felfelé lendülő lándzsájának szúrását is elviselte, csakhogy lecsaphasson ellenfele védtelené váló mellkasára. Nikwillig válla belesajdult a szúrásba, de kardja árkot vájt az orkba, a mellétől a hasáig.

Ekkor hallotta meg, hogy Tred testvére nevét kiáltja és minden kiáltás között felnyög. Nikwillig megfordult, arra számítva, hogy társát szorult helyzetben találja.

Leengedte fegyverét, mert Tred uralta a helyzetet és mert az ork jó kezekben volt. A törpe a lény csuklóit ragadta meg, felfelé és kifelé nyomva annak mindkét karját, és minden egyes kiáltás után, amivel elveszett testvérét siratta, előrelökte fejét, még jobban oldalra rántotta az ork karját, amitől a fejük Újra és újra összecsattant.

Az első néhány koki még hangos és tömör zajjal járt, ahogy csont csattant csontnak, de ezt követően már csak recsegés hallatszott, mintha Tred egy halom száraz ágba fejelne bele, újra, meg újra.

– Úgy vélem, most már leengedhetéd – jegyezte meg Nikwillig szárazon, néhány újabb tompa dubbanást követően, amikor az ork teste már rég elernyedt.

Tred az egyik kezével megragadta a haldokló lény gallérját, a másik kezével pedig erősen ágyékon vágta. Az orktól már csak erőtlen rángásra futotta. Ekkor még egyszer elkiáltotta elvesztett testvére nevét, majd lehajította az orkot a földhányásról, rá a lenti sziklákra.

– Egy csomó minden van itt – közölte a táborban ide-oda futkosó Nikwillig.

– Az átkozott orkja megdöfe – szólt Tred.

Társa csak ekkor vette észre a zömök törpe újabb sebét, a mellkasán oldalt lecsorgó fényespiros csíkot. Nikwillig Tred felé indult, de a törpe leintette.

– Gyűjtsd össze a készleteket és menjünk – mondta. – Majd én ellátom enmagam.

Meg is tette, és a páros hamarosan elindult. Tred minden lépésnél felmordult a fájdalomtól, de egyébként a legcsekélyebb zokszó sem hagyta el ajkát.

Legalább egy vödörnyi vért vesztett – ha nem többet -‚ és valahányszor a lába megcsúszott a törmelékes kövön, a hirtelen rántástól Újra és Újra felszakadó sebből vér csordult végig az oldalán. Tred mégsem panaszkodott, és nem is lassította a fürgén lépkedő Nikwillig haladását. Ellentámadásuk láthatóan megijesztette üldözőiket, mert a hajnali szél szárnyán csak néhány üvöltés jutott el hozzájuk, és egyik sem a közelben harsant.

Amikor Tred és Nikwillig megmásztak egy magas gerincet, és annak túloldalán a távolban meglátták a falut – valójában csak néhány házat -‚ aggodalmas pillantást váltottak.

– Ha bémegyünk, rájuk hozhatunk egy hordányi orkot, meg farkaskát – gondolkodott hangosan Tred.

– És ha nem megyünk bé, te egyre lassabb és lassabb lészel – felelte Nikwillig. – Egyhamar nem érjük el Mithrill Csarnokot, ha még azt se tudjuk, hogy merre vagyunk.

– Szerinted azok ottan értenek a harchoz? – kérdezte Tred a falu felé intve.

– A veszedelmes hegyekben élnek, nemdebár?

Egyszerű, ám cáfolhatatlan logika rejlett a mondatban, így Tred csak megvonta a vállát, és követte Nikwilliget a lefelé vezető ösvényen.

Egymásra rakott kövekből készült embermagas fal vette körül a házakat, de a törpék sehol sem láttak őrszemeket. A két ember – egy férfi és egy nő -‚ aki átkukucskált a fal fölött és odakiáltott nekik, nem tűnt őrnek. Sokkal valószínűbbnek látszott, hogy egyszerűen csak erre sétáltak, és véletlenül vették észre a törpéket.

– Kik vagytok? – kiáltott rájuk a nő.

– Olyanok, akik szerintem mindjárt összeesnek – felelte Nikwillig. Átkarolta a támolygó Tredet, mintegy alátámasztva mondandóját. – Van néktek meleg ágyatok, meg forró ragutok az én sebesült társamnak?

Mintha csak a hosszú út ekkor falta volna fel minden energiáját, és makacs elméje csak most engedte volna pihenni testét, Tred megingott és a földre zuhant. Nikwillig amennyire csak tudta, fékezte esését.

A falunak ezen az oldalán nem nyílt kapu, így a férfi és a nő a falon kapaszkodott át és rohant oda hozzájuk. Mindketten vizsgálgatni kezdték a sebesült törpét, és nekiláttak, hogy ellássák sebeit – főként a nő jeleskedett ebben -‚ ugyanakkor időről-időre mögéjük pillantgattak, mintha csak azt néznék, mikor tűnik fel az a sereg, amely a két viharvert törpét üldözi.

– Mithrill Csarnokból jöttök? – kérdezte a férfi.

– Felbarrból – felelte Nikwillig. – Lapályosba tartánk, amikor rajtunk ütének.

– Lapályosba? – kérdezte a nő. – Hosszú Út.

– Hosszú menekülés.

– Kik ütöttek rajtatok? Orkok?

– Orkok, meg óriások.

– Óriások? Már jó ideje nem láttunk errefelé dombi óriásokat.

– Nem dombi óriások, hanem kékbőrű ebek. Csinos pofi, csúnya koki. Déróriások voltak.

Mindkét ember aggódva, tágra nyílt szemmel pillantott rá. Akik ezen a vidéken éltek, azok előtt nem voltak ismeretlenek a gondok, amelyeket a déróriások jelentettek. A vén Szürkekéz, a Jarl Orel, az elmúlt évtizedekben nem mindig tartotta vissza a hegyekben élő nagy erejű népét, bár a déróriások szerencsére csak ritkán indultak portyára. Ám minden olyan hír, amely arról számolt be, hogy a környéken összecsapásra került sor déróriásokkal – az egész vidék legfélelmetesebb lényeivel (persze leszámítva a néha-néha felbukkanó sárkányokat) -‚ újságnak számított, méghozzá szörnyű újságnak. Úgy tűnt, hogy az eddig csak a tábortüzek mellett elmondott mesékben és rémálmokban szereplő déróriások most megelevenednek.

– Vigyük be – javasolta a nő, Tredre utalva. – Ágyra és meleg ételre van szüksége. Csoda, hogy még él!

– Ugyan! Tred túl csúf ahhoz, hogy meghaljon – tiltakozott Nikwillig.

Tred résnyire nyitotta egyik véreres szemét, és kezét barátja arca felé nyújtotta, mintha csak hálásan arcon akarná veregetni. Ekkor mutatóujját hirtelen hüvelykujja alá nyomta és jól orron fricskázta Nikwilliget, aki orrát markolászva tántorodott hátra, Tred pedig elernyedt, lehunyta szemét, és halvány mosoly derengett fel kérges, sápadt arcán.

Az aprócska falu, Sarokkopogi lakói rögvest megsokszorozták a védelmet, és az itt élő kétszáz ember harmada őrséget állt vagy felderítő feladatot látott el, nyolc órás váltásokban. Két, lábadozással töltött nap után Nikwiliig is csatlakozott a falu lakóihoz; őrködött, sőt még segített is a falu megerősítésének irányításában.

Tred azonban nem volt olyan állapotban, hogy bármiben is részt vegyen. A törpe egy teljes napon és éjszakán át aludt. Majd napokon át csak annyi időre ébredt fel, hogy befalja azt a hatalmas mennyiségű ételt, amelyet Sarokkopogi jószívű lakói hoztak neki. A falunak egyetlen papja volt, aki azonban sem választott hivatása mágikus módozataiban, sem a gyógyításban nem jeleskedett, így minden igyekvése sem ért többet, mint a pihenés.

Az ötödik napon Tred felkelt, és kezdte visszanyerni régi, mogorva önmagát. A tíznap végére, amikor még mindig semmi jelét nem látták üldözőknek – sem óriásoknak, sem orkoknak, sem worgoknak -‚türelmetlenkedni kezdett: alig várta már, hogy induljanak.

– Mithrill Csarnokba megyünk – jelentette be Nikwillig másnap reggel. A törpék távozásának híre láthatóan őszintén elszomorította Sarokkopogi kizárólag emberekből álló lakóit. – Rávesszük Gandalug királyt, hogy küldjön harcosokat ide.

– Úgy érted, Bruenor királyt – szólalt meg az egyik falusi. -Már ha visszatért népéhez a messzi Jeges Szelek völgyéből.

– Hát igaz a hír?

– Mi így hallottuk.

Nikwillig bólintott és sóhajtott egyet, meggyászolva Gandalugot, majd vonásaira visszaköltözött szokásos eltökéltsége.

– Akkor hát Bruenor királyt, akinél derekabb törpét még nem hordott hátán eme föld.

– Nem vagyok benne biztos, hogy hallgat rátok és katonákat küld, mint ahogy abban sem, hogy egyáltalán szükségünk van-e rájuk – mondta az előbbi férfi.

– Nos, mi elmondjuk néki, hogy mi történt, és majd ő eldönti, hogy mit tesz – szólt közbe Tred. – Végtére is, ezért ő a király.

Tred és Nikwillig még aznap délelőtt elindult Sarokkopogiból – lépteik újfent erősek voltak, zsákjaik pedig csak úgy dagadoztak (ráadásul nem az orkoktól elorzott mosléktól, hanem finom és ízletes enni- és innivalótól). A falusiak részletesen elmagyarázták azt is, miként juthatnak el Mithrill Csarnokba, így a törpék reménykedtek benne, hogy útjuknak ezen szakasza hamarosan véget ér. Az volt a tervük, hogy elmennek, figyelmeztetik Bruenor királyt vagy azt, aki szakállas rokonaik élén áh, majd kíséretet kérnek, és a Mélysötét felső szintjeinek alagútjain át térnek vissza Felbarr citadellájába.

Tred számára az út azonban itt még nem ér véget, mivel a kemény törpe feltette magában, hogy harcosokból álló csapatot állít fel, és bosszút áll testvéréért és a többiekért.

Egyszerre azonban csak egyet, mondogatták a törpék, ami annyit jelentett, hogy először meg kell találniuk a Mithrill Csarnokba vezető utat. A törpéknek rá kellett jönniük, hogy az útmutatás dacára ez nem is olyan könnyű feladat a tekergőző és átláthatatlan hegyi ösvényeken. A sziklába vájt szűk csapásokon elég volt elvéteni egyetlen kanyart, és ez máris hosszú és bonyolult kerülőutakat eredményezett.

– Ez az átok patak rossz felé folyik – zsörtölődött egy reggel Tred, miközben a két törpe egyenletes léptekkel haladt a csermely mellett délkelet felé, bár Mithrill Csarnok délnyugatra terült el Sarokkopogitól.

– Majd arra fog kanyarodni – csitította Nikwillig.

– Ugyan! – horkant fel Tred, és öklét rázta társa felé.

Tudta, hogy eltévedtek, mint ahogy Nikwihhig is, akár beismerte, akár nem. Mégsem fordultak vissza. A vízfolyást követve több, nehezen mászható zúgó mellett ereszkedtek le – ezeken fel-kapaszkodni még nagyobb gondot okozott volna. Az pedig, hogy visszafordulva kerüljék meg őket, ostobaságnak tűnt, ha már egyszer eddig eljutottak.

Így hát mentek tovább, és amikor váratlanul újabb vízesés állta útjukat, Tred zsörtölődve, morgolódva Ugyan, de nekilátott leereszkedni a zuhatag melletti sziklákon.

– Talán most jött el az ideje annak, hogy visszamenjünk – szólalt meg Nikwilhig.

– Ugyan! – horkant fel a makacs Tred, de ezúttal kicsit eltúlozta a zsémbelést, mert amikor fenyegetően öklét rázta Nikwillig felé, a lába megcsúszott egy különösen síkos kődarabon.

De legalább gyorsan leért.

Ezután mindketten elcsendesedtek, és amikor Nikwilhig is leért, nekiláttak táborhelyet keresni. Egy hatalmas, repedezett sziklatömbre kapaszkodtak Fel, és amikor lepillantottak, azt látták, hogy messze alattuk széles és lapos vidék terül el – egy nyugat-kelet irányú völgy.

– Nagy szoros – jegyezte meg Nikwilhig.

– Ezen át karavánok is eljuthatnak Mithrill Csarnokba – töprengett hangosan Tred. – Nyugatról keletre!

Nikwillig bólintott, és akárcsak társát, őt is örömmel töltötte el a gondolat, hogy másnap talán sokkal könnyebben és gyorsabban haladhatnak.

Ám azt egyikük sem tudta, hogy az Ádáz-hágó északi peremén állnak, ahol egykor régen nagy csata zajlott, és ahol az elesettek nagyon is valóságos és nagyon is veszedelmes szellemei kószálnak.

4. fejezet

Megtépázott hűség

Nehézpöröly Agrathan, a törpe tanácsos nyugtalanul fészkelődött székében, ahogy a teremben lévők – mind emberek – egyre izgatottabbak és hangosabbak lettek.

– Talán fogadnia kellett volna – mondta éppen Csillagizzás Shoudra, a város jogarőre.

Shoudra kék szeme szikrát vetett, és megcsóválta a fejét, mi-re hosszú fekete haja csak úgy röpködött. Haja állandó pletykatéma volt a városi asszonyok körében, mivel Shoudra már a harmincas éveiben járt, és egész életét Mirabar rideg, szeles éghajlatán élte le, de dús és fényes sörényét egy feleolyan fiatal lány is megirigyelhette volna. A jogarőr minden tekintetben gyönyörű nő volt – magas és karcsú asszony, becsapósan törékeny arcvonásokkal. Mert bár Csillagizzás Shoudra minden ízében és porcikájában nő volt, ezek a becsapós vonások olyan határozottságot és hatalmat lepleztek, amelyek Mirabar legerősebb férfijaival is felvették a versenyt.

A párnázott trónon ülő hájas férfi, Mirabar őrgrófja elfintoro-dott és undorodva legyintett.

– Sokkal fontosabb ügyek vártak és várnak rám, semhogy egy be nem jelentett látogató kérésének tegyek eleget – közölte az őrgróf, és szúrós pillantást lövellt Agrathanra –, még akkor is, ha az a látogató Mithrill Csarnok királya. Egyébiránt nem a te kötelességed a kereskedelmi egyezményekről tárgyalni?

– A jelentések szerint Bruenor király semmi jelét sem adta, hogy ilyen ügyben érkezett volna – tiltakozott Shoudra, mire Elastul őrgróf ismét legyintett.

A férfi megrázta a fejét és a pörölyökre, első számú tanácsadóira nézett – csupa sebhelyes, vén veteránra.

– Talán a jogarőrnek kellett volna találkoznia Bruenorral -szólalt meg a csoport vezetője, Djaffar, és megbökte az őrgróf vállát. – Shoudra ismer egy-két olyan trükköt, amivel még egy törpét is meg lehet puhítani!

Erre a másik három katonai tanácsos és Elastul nevetésben tört ki. Csillagizzás Shoudra szeme összeszűkült; a nő karba fonta kezét, és dacos testtartást vett fel. Valamivel odébb Agrathan ismét fészkelődni kezdett. Tudta, hogy Shoudra képes uralkodni magán, és ő is – akárcsak minden mirabari, akinek bejárása volt Elastulhoz – hozzászokott már a formaságok áthágásához, amelyeket a faragatlan pörölyök és maga Elastul is oly gyakran megtett. Az őrgrófi cím öröklődött, ellentétben a választott tanácsosi és jogarőri tisztségekkel.

– Veled akart beszélni, őrgróf, és nem velem vagy a tanáccsal- emlékeztette Shoudra kurtán Elástuk, véget vetve a kacagásnak.

– És mit csináljak én a Harcpöröly Bruenor-félékkel? – érdeklődött a férfi. – Ebédeljek vele? Szállásoljam el és gyorsan magyarázzam meg neki, hogy hamarosan jelentéktelenné válik személye?

Shoudra gyászos arccal pillantott Agrathanra, mire a törpe megköszörülte a torkát, magára vonva az őrgróf figyelmét.

– Nem teszed jól, ha alábecsled Bruenort – kezdte a tanácsnok. – A népe ért ahhoz, amit csinál.

– Jelentéktelen alak – mondta ismét Elastul, és kényelmesen hátradőlt székében. – Gandalug, a múltból itt maradt relikvia halott (hogy a kövek őröljék porrá csontját), és Bruenor egy hanyatló királyságot örökölt.

Shoudra ismét Agrathanra pillantott – ezúttal kétkedő fintorba torzult az arca, mivel mind ő, mind a törpe tudta, hogy mi következik.

– Több mint két tucat metallurgus és alkimista – hencegett Elastul. – Jól megfizetem őket, és nemsokára meg is lesz az eredménye!

Agrathan lesütötte a szemét, hogy Elastul ne lássa meg az arcára kiülő kételyt, miközben az őrgróf belemerült a mirabari tárnákban bányászott fémek megerősítéséről szóló legújabb beszámolók részletezésébe. A több évvel ezelőtt jött metallurgusok már megérkezésük napja óta azt ígérték, hogy munkájuk révén a fémek soha és sehol nem látott szilárdságra és egyben ruganyosságra tesznek szert. Nagyszerű, ám – Agrathan hite szerint – üres ígéretek voltak.

A törpe tanácsos már több mint egy évszázada nem dolgozott bányában – attól a naptól fogva, hogy Dumathoin igéjét kezdte terjeszteni –, de mint a törpék istenének – akit a Hegyek Alatti Titkok Őrzőjeként is ismertek – papja, szilárdan hitt abban, hogy a felbérelt alkimisták és metallurgusok ígéretei nem tartoznak istene titkai közé. Ha lenne mód arra, hogy mágikus módon erősebbé tegyék a fémet, akkor arról Dumathoin is tudna, és a titkai között tartaná számon – mivel ott nem szerepelt, így nem is létezett.

A felbérelt csapat nagyon jónak bizonyult abban, amit csinált. Agrathan megítélése szerint ez nem volt más, mint ébren tartani az őrgróf kíváncsiságát, hogy az arany folyamatosan áramoljon a zsebükbe – és az arany volt az egyetlen, ami áramlott. Mirabarban feleannyi törpe élt, mint Mithrill Csarnokban – alig több, mint kétezer –, és közülük több százan a fejszések között szolgáltak, buzgón takarítva el a tárnákban kószáló szörnyeket. A bányákban dolgozó mintegy ezer törpe éppen csak képes volt teljesíteni a Szikrázó Kövek Tanácsa által előírt kvótát az eddig feltárt telérekből. A mélyebb rétegekbe kevés felfedezőutat tettek a nagyobb veszély miatt, még ha az ottani jobb érc egyben jobb minőséget is ígért – és ez valós ígéret volt.

A helyzet viszonylag egyszerű volt: Mirabar nem engedhette meg, hogy csökkentse a termelést, amíg bőségesebb telérekre nem bukkannak, így az őrgróf hitt ezeknek az úgynevezett szakértőknek – akik között egyetlen törpe sem akadt –, akik azt állították, hogy ugyanúgy ismerik a fémeket, mint a szakállas nép. Agrathan mellesleg feltette magában a kérdést, hogy ha valóban létezik ilyen fémerősítő eljárás, akkor azt miért nem alkalmazzák már évszázadok óta? Ezek a metallurgusok és alkimisták miért nem kárhoztatták már réges-rég arra Mithrill Csarnok törpéit – az egész világ törpéit –, hogy csupán alapanyagot állítsanak elő? Olyan fegyvereket, páncélokat és fémtárgyakat ígértek, amelyek felülmúlják Bruenor népének művét. Ám ha ilyen titkok tudói -ha vannak egyáltalán ilyen titkok –, miért nem léteztek ilyen eljárással készített legendás fegyverek?

– Még ha a szakértőid eleget is tesznek az ígéretüknek, akkor is messze leszünk attól, hogy Bruenor királyt és Mithrill Csarnokot „jelentéktelennek” bélyegezzük – felelte Csillagizzás Shoudra, és Agrathan hálás volt, amiért a nő átvette a szót. -Három a kettő arányban lefőznek minket a kitermelésben. Az őrgróf erre is csak legyintett.

– Nem volt semmi mondanivalóm Harcpöröly Bruenornak. Miért jött egyáltalán ide? Ki hívta meg? Ki kérte... – Lekicsinylő horkantással fejezte be a mondatot.

– Talán nem kellett volna beengednünk – jegyezte meg Shoudra.

Agrathan Elastulra pillantott, és jól számított: az őrgróf fenyegető pillantást lövellt Shoudrára. Ugyanis amikor Bruenor király megjelent Mirabar kapuja előtt, Elastul döntött úgy, hogy beengedi Mithrill Csarnok uralkodóját és a többieket. Sem a tanács, sem a jogarőr nem értesült erről, csak amikor a Harcpöröly klán szekerei már begördültek a város utcáira.

– Igen. Talán a polgáraim hűségébe vetett hitem indokolatlannak bizonyult – vágott vissza az őrgróf, és nyers szavait inkább Agrathannak, mintsem Shoudrának címezte, és ezt a törpe is tudta. – Arra számítottam, hogy Bruenort királyt nagyobb szégyen éri, mint a város uralkodójának elutasítása. Azt vártam, hogy Mirabar népe elég okos ahhoz, hogy még csak a közelébe se menjen vendégeinknek.

Agrathan felpillantott, és ezúttal azt látta, hogy az őrgróf egyenesen ránéz. Végtére is egyetlen ember sem üzletelt a Harcpöröly klánnal, csak törpék és Agrathan, a Mirabarban élő kétezer törpe közül a legmagasabb rangú, fajtársainak nem hivatalos vezetője és szószólója.

– Beszéltél Pörölycsapó mesterrel?

– Mit mondhattam volna néki? – kérdezett vissza Agrathan. Ugyan az emberek elfogadták mint a mirabari törpék szószólóját, saját fajtársai nem mindig így tekintettek rá. Ha a helyedben lennék, emlékeztetném Pörölycsapó mestert, hogy hova köti a hűsége – felelte az őrgróf. – Vagy legalábbis hova kellene, hogy kösse.

Agrathannak nehezére esett kordában tartani az arcvonásait, hogy elleplezze a bensőjében támadt tomboló vihart. Pörölycsapó Torgar Delzoun hűsége megkérdőjelezhetetlen volt. A morc harcos hűen szolgálta az őrgrófot, az elődjét, annak az elődjét, meg az ő elődjét és az ő elődjét, valamint az azt megelőző őrgrófot – régebb óta, mint ahogy arra a városban élő bármely ember emlékezhetne vagy annak régóta halott nagyszülei emlékezhetnének. Torgar az első sorokban harcolt a Mélysötét felső alagútjaiban vívott harcokban olyan szörnyek ellen, amelyek messze túltettek mindenen, amivel az őrgróf pörölyei – a veterán címmel büszkélkedő, válogatott harcos-tanácsadók – valaha is találkoztak. Amikor ork hordák rontottak Mirabarra száztizenhét évvel ezelőtt, Torgar és néhány törpe bajtársa egymaguk tartották a keleti falat, visszaverve a támadókat, miközben Mirabar harcosainak zömét lekötötte a nyugati oldalon csupán csekély erőkkel, cselből támadó ellenség. Pörölycsapó Torgar Delzoun sebei és ravaszsággal kivívott diadalai okán méltóképpen viselhette a fejszések vezéri címét.

De még Agrathan sem mondhatta, hogy az őrgróf szavaiban nem rejlik némi igazság. Nem annyira a hűségről volt itt szó, sokkal inkább a rossz ítélőképességről – legalábbis Agrathannak ez volt a véleménye. Torgar és cimborái nem fogták fel, hogy mit jelent valójában, ha Mirabar vetélytársaival kereskednek, az ezt követő mulatozásról már nem is szólva.

Agrathan és Shoudra rövidesen magukra hagyták a felhergelt őrgrófot, és egymás oldalán távoztak a palotából, együtt léptek ki a késő délutáni bágyadt napsütésbe. Az utcán hideg szél fújt, emlékeztetve a párost, hogy Mirabarban a tél sosincs messze.

– Udvariasabban környékezed meg Torgart, mint ahogy azt Elastul őrgróf tenné? – kérdezte Shoudra a törpét, és ajkán őszinte mosoly derengett fel.

Shoudra, mint jogarőr, volt a kereskedelmi egyezmények aláírásának felelőse. Mithrill Csarnok felemelkedése neki is – de ténykedésének mindenképpen – súlyos gondokat okozott. Mindezek dacára Csillagizzás Shoudra a fejleményeket sokkal könnyedebben vette tudomásul, mint a város legtöbb lakója, számos törpét is ideértve. Mithrill Csarnok lefőzése számára nem jelentett mást, mint növelni a kitermelést és jobb ércet előállítani, ami egyben jobb termékeket is jelentett. Az ő szemében kereskedelmi vetélytársuk előretörése katalizátorként szolgált Mirabar megerősödéséhez.

– Ami tőlem telik, azt közlöm Torgarral és a fiaival, de te ismered őt, és tudád, hogy nem sok rosszat lehet a fejére olvasni.

– Hűséges Mirabarhoz – jelentette ki Shoudra, amire Agrathan rábólintott ugyan, de arca elárulta, hogy annyira már nem biztos ebben.

Csillagizzás Shoudra figyelmét nem kerülte el a másik arckifejezése, mire megállt és Agrathan vállára tette a kezét, megállásra bírva a törpét is.

– A városhoz vagy a fajtájához hű? – kérdezte a nő. – Az őrgrófot vagy Mithrill Csarnok királyát, Bruenort tartja igazi vezérének?

– Torgar már akkor bátran harcolt az őrgrófokért, amikor a te szüleid még meg sem születének, te lány – emlékeztette Agrathan.

Shoudra bólintott, de akárcsak egy pillanattal korábban a törpe, most ő sem tűnt teljesen meggyőzöttnek.

– Nem kellett volna kereskedniük és mulatozniuk a látogatókkal – felelte.

Majd maga köré csavarta köpenyét, és újra nekiindult.

– Hatalmas volt a csábítás: jó áruk, jóféle italok és még jobb történetek. Vagy azt gondolád, hogy a népem nem akarta hallani az Őrző völgyében vívott csata történetét? Vagy azt gondolád, hogy jobb világban élnél, ha azok az átkozott drowk győznek Mithrill Csarnok ellenében?

– Hát, ha a sötételfek valamivel több kárt tudtak volna okozni, mielőtt visszaverik őket... – felelte Shoudra.

Agrathan haragos pillantást lövellt rá, de morcossága gyorsan eloszlott, amint észrevette a nő csínytevő mosolyát.

– Ugyan! – horkant fel látszatképpen.

– Véleményed szerint tehát Mirabar adósa Mithrill Csarnoknak, amiért az legyőzte a sötételfeket? – tette fel a kérdést Shoudra.

Agrathan egy pillanatig komolyan elgondolkodott ezen, de végül csak vállat vont, és nem nyilvánított véleményt.

A jogarőr ismét elmosolyodott és bólintott: szemmel láthatóan a törpe szíve más választ adott, mint az Elastul őrgrófnak és Mirabarnak hűséget esküdött, gyakorlatias esze. Ám az ügy korántsem volt annyira mulatságos: az a tény, hogy Agrathan, a Szikrázó Kövek Tanácsának egyik jelentős tagja is jól láthatóan vegyes érzelmekkel viseltetik Mithrill Csarnok iránt, nem kevés aggodalmat ébresztett Shoudrában. Korábban éppen Agrathan volt a Mithrill Csarnok ellen felszólalók egyik vezéralakja, aki gyakorta továbbította a Harcpöröly klán ellen titkos akciókat szorgalmazó, szókimondó fajtársainak véleményét a tanács felé. Agrathan még tervet is készített, hogy miként lehetne beszivárogni a szomszédos királyságba, és az égés hőfokát csökkentő faszenet csempészni a raktáraikba, ami megnehezítené az olvasztást és a eszközök megformálhatóságát.

Nehézpöröly Agrathan számos tanácsülésen intézett kirohanást a Harcpöröly klán törpéi ellen, de a személyes találkozás feltárta a törpék közötti kötelék valódi mélységét.

– Mondd csak Agrathan, az a híres drow is ott volt Bruenor király kíséretében?

– Drizzt Do'Urden? Igen, ott volt, de nem engedték be a városba.

Shoudra furcsálkodva nézett a törpére. Drizzt már azelőtt hírnevet szerzett magának északon, hogy segített volna visszaverni saját fajtársait a Mithrill Csarnokért vívott csatában, és minden tekintetben hősnek számított.

– A fejszések nem hagyták volna, hogy bármiféle átokverte sötételf mászkáljon az utcákon, akárhogy is hívják – jelentette ki Agrathan határozottan –, de valóban ott volt. Torgar és mások is látták őt, meg azt az ember lányt, akire Bruenor sajátjaként tekint, meg azt az ember fiút is, akit szintén sajátjának tart. Ott álltak oldalt és mindent láttak.

– Tényleg olyan jóképű, mint amilyennek mondják? – kérdezte Shoudra.

Agrathan ha lehet, még haragosabban bámult rá, mint az előbb, és -az arca grimaszba torzult.

– Ő egy drow, te átkozott bolond!

Csillagizzás Shoudra ezen csak nevetett, mire Agrathan megrázta bozontos fejét.

Mindketten megálltak, mert megérkeztek az Alsóváros térre -a nyílt területet három épület vette körül, és az egyik, több részből álló építményben lakott Shoudra. A háromszög alakú tér közepén egy lépcső vezetett a mélybe, Mirabar legjobban őrzött termébe, ahonnan az Alsóváros – Agrathan és fajtársai szemében az igazi város – főbejárata nyílt, ahol a tényleges munka folyt.

Shoudra búcsút intett a törpének és belépett a házába. Agrathan sokáig, kényelmetlenül állt a lépcsősor tetején – tovább, mint korábban bármikor, mielőtt belépett volna Mirabar kétezer törpéjének a birodalmába. Keserű kötelesség volt menni és átadni az őrgróf üzenetét Torgarnak, meg a többieknek, és tudta, hogy a szavak nem csekély haragot váltanak majd ki belőlük, és megosztottsághoz vezetnek. Mithrill Csarnok kapcsán már így is magasra csaptak a hullámok. Számos mirabari törpe kardoskodott amellett, hogy a Harcpöröly klán összes, Mithrill Csarnoktól nyugatra tartó karavánját fel kell tartóztatni, bár tudván tudták, hogy egy ilyen lépés nyílt háborút eredményezne a két város között. Mások ellenben csendben megjegyezték, hogy őseik Mithrill Csarnokban éltek Bruenor király elődeinek jogara alatt, és ott jó életük volt, jobb, mint amiről egy törpe álmodhat.

Agrathan felhorkant – ezt ő „törpe sóhajnak” nevezte –, és le-dübörgött a lépcsőkön, át a fenti termet vigyázó emberi őrökön, míg el nem érte a felvonót. Egy kézmozdulattal félreintette a kezelőt, és maga húzta-vonta a súlyos kötelet, míg el nem érte több száz lábbal lejjebb a következő jól védett termet, amelynek minden kijáratát csapórácsok és vasveretes ajtók vigyázták. Az őrök itt mind törpék voltak, többen a fejszések legkeményebb legényeiből kerültek ki.

– Menjetek és vigyétek hírül minden fajtársunknak, az összes tárnában és a fent, a falakon dolgozóknak is: napnyugta után gyűlés lesz a Minden Tüzek Csarnokában, és mondjátok meg azt is, hogy azt akarom, mindenki ott legyen. Mindenki! – utasította az őröket Agrathan.

Az egyik ajtó feltárult Agrathan előtt, ő pedig lehajtott fejjel és magában motyogva belépett rajta, azon töprengve, hogy mit tudna kifundálni ennek a kényes helyzetnek a megoldására.

Habár legtöbb fajtársához képest sokkal tapintatosabb volt, amit jól jelzett a zömében emberlakta városban elfoglalt pozíciója is, Agrathan mégis csak törpe volt – ennélfogva a finomkodás nem tartozott az erényei közé.

A Minden Tüzek Csarnokában tartott gyűléseket képtelenség volt kordában tartani és csendben intézni, ha Mirabar törpéinek zöme összegyűlt, különösen ma éjjel, amikor a város közel kétezer törpéje volt jelen, és ilyen fontos kérdés volt a téma, a teremben teljesen eluralkodott a káosz.

– Ezek szerint tenmagad vagy az, ki megmondja, hogy kinek a történetét hallgathatom meg és kiét nem? – bömbölte Torgar Agrathannak. – Remek volt a sörük, és még remekebbek a meséik!

Számos törpe, akik Torgarral együtt keresték fel a Jeges Szelek völgyéből érkezett látogatók szekereit, és később részt vettek a Harcpöröly klán fogadásán, egyetértően felzúgtak. Akadtak olyanok, aki még fel is tartották az akkor vásárolt csodaszép csontfaragványokat, amelyekhez igazán jutányos áron jutottak.

– Tízszer annyiért tudom ezt eladni Nesmében! – kiáltotta egy vörös szakállú, szorgalmáról híres törpe. Felugrott az egyik sötét kohó tetejére, és a formás barbár asszonyt ábrázoló szobrocskát a magasba tartotta, hogy mindenki jól lássa. – És még azt mondád nékem, te pap, hogy nem tudok jó üzletet kötni? Agrathan kicsit hátrahőkölt, bár igazából nem lepődött meg.

– Azért jöttem, hogy tolmácsoljam Elastul őrgróf üzenetét, amely komor hangon emlékeztet mindnyájunkat arra, hogy a Harcpöröly klán törpéi nem Mirabar barátai. Elvették kereskedelmi...

– Van itt közülünk valaki, aki bátran mondhatja, hogy jobban él, amióta Mithrill Csarnok ismét megnyitotta kapuit? – szakította félbe a papot egy másik törpe. – Még a csinos szobrocskáddal sem mondhatád el, kövér Bikacsök, hogy jó éved vala, már ami az erszényedet illeti, nem igaz?

Számos törpe helyeslően kiáltott fel, megéljenezve a beszélőt.

– Jobb életünk és több pénzünk volt, mielőtt azok az átokfajzat harcpörölyök visszajöttek! És ugyan ki hívta őket?

– Bah! Úgy beszélesz, akár egy bolond! – förmedt rá Torgar.

– Mondd ezt azoknak a törpéknek, akik kölcsönért folyamodtak! – vágott vissza a heves törpe. – Már nincs szükséged pénzre, Torgar? Vagy Bruenor király történetei megtöltik a bendődet?

Torgar felkapaszkodott a csarnok északi végében található emelvényre, Agrathan mellé. Sokáig némán állt ott, csak tekintete járt fel-alá, mígnem sikerült magára vonnia a többiek figyelmét.

– Egyszerűen és nyíltan kimondva, amit itt hallok, az nemmás, mint fösvény beszéd – kezdte higgadt hangon. – Ugy beszéltek a Harcpöröly klánról, mintha hadat üzentek volna nekünk, pedig csak annyi a bűnük, hogy megnyitották azokat a bányákat, amelyek már akkor az övék valának, még mielőtt Mirabar Mirabar lett volna. Jogos a jussuk hazájukhoz és ahhoz, hogy ott dolgozzanak. Mi meg csak itt ülünk és terveket szövünk, hogy miként tegyük őket tönkre, pedig szerintem arról kéne gondolkozni, hogy miként emeljük fel magunkat!

– Ellopták az üzletünket! – kiáltotta valaki a tömegből. – Erről megfeledkezel?

– Lefőztek minket – javította ki azonnal és irgalmatlanul Torgar. – Jobbak a tárnáik és jobbak a fémeik, emellett pedig halott orkokból, duergarokból és bűzös sötételfekból rakott halomra alapozva szereztek maguknak hírnevet. Nem hibáztathatjátok Bruenor királyt és fiait azért, mert keményen dolgoznak és még keményebben harcolnak!

Mindenfelől helyeslő és tiltakozó kiáltások röpködtek, és a csarnok számos pontján verekedés tört ki.

Az emelvényen Torgar és Agrathan szúrósan meredtek egymásra, és míg néhány nappal korábban még egyikük sem volt tökéletesen tisztában a másik nézőpontjával, mostanra kikristályosodott a véleményük.

Valaki felkiáltott a tömegben.

– Hé, papszi, az emberek oldalára állasz, vagy saját fajtád, a törpék mellé?

Torgar és Agrathan egyszerre fordultak a kérdező felé, és példájukat számosan követték. A hatalmas gyűlésterem fokozatosan elcsendesedett – az ütésre emelt öklök lehanyatlottak az egyszerű és lényegretörő kérdés hallatán.

Az összezavart Torgar is úgy érezte, hogy eljött az önvizsgálat ideje. Nem másról volt szó, minthogy választani kell a Mithrill Csarnokban élő fajtársai és a vegyes összetételű Mirabar között?

Ami azt illeti, Agrathannak, a Szikrázó Kövek Tanácsa egyik jelentős tanácsosának sokkal kisebb gondot okozott választani, hiszen ha akadnak fajtája között olyanok, akik így látják a dolgokat, az legyen az ő dolguk. Agrathant hűsége csak és kizárólag Mirabarhoz kötötte, és amikor Torgarra nézett, látta, hogy az őrgróf Pörölycsapó Torgar Delzounnal kapcsolatos, sértőnek érzett megjegyzései nem voltak teljesen indokolatlanok.

Agrathannak a közösségébe vetett hite egy pillanattal később megingott, amikor a Minden Tüzek Csarnokába nyíló kapuszárnyak kivágódtak, és a Mirabari Fejszések egyik egysége nyomult be ék alakban, majd az ék szétnyílt, mindenkit félresöpörve útjából, és egy nagy, üres, háromszög alakú területet hozott létre. Ide masírozott be az őrgróf, több komor tanácsnok és a jogarőr oldalán.

– Mirabar ember népe nem efféle viselkedést vár el törpe bajtársaiktól – kezdte Elastul korholó hangon.

Ennyiben kellett volna hagynia a dolgot, higgadt és nyugodt hangon emlékeztetve őket, hogy a városnak éppen elég ellensége van, és most igazán nincs szüksége belviszályra. De az őrgróf még csak most lendült bele.

– Fogadjátok el, hogy Pörölycsapó Torgar és azok, akik felkeresték a Harcpöröly klán szekereit és meghallgatták ugyanazon klán hazugjait... ööö... bárdjait, nagyon-nagyon tévesen ítélték meg a helyzetet – figyelmeztette őket Elastul nyersen. – Vigyázz, Pörölycsapó mester, mert a végén még elveszíted a fejszések között betöltött tisztedet. Ami pedig azokat illeti, akiket megtévesztett a sör és ez a... teremtmény... ez a hamis legenda, aki a Harcpöröly Bruenor nevet viseli, azok emlékeztessék magukat arra, hogy kihez köti őket a hűségük és arra is, hogy ez a klán fenyegetést jelent városunkra nézve.

Elastul lassan végighordozta zord tekintetét a tömegen, próbálva szégyenkezésre bírni az összegyűlteket. Csakhogy ezek törpék voltak, és csak néhányan hajtották le a fejüket, és még akik egyetértettek az őrgróffal, még azok is a fejüket a csóválták.

Akik pedig ellenkező véleményen voltak, kihúzták magukat, és az emelvényen álló szószólójukra néztek. Agrathan azon töprengett, hogy Torgar vajon letépi-e melléről a fejszések jelvényét és odahajítja-e Elastul lába elé.

– Megparancsolom, hogy oszoljatok! – ordította Elastul őrgróf.

– Vissza a munkátokhoz, vissza a dolgotokra!

A törpék szétoszlottak, és az őrgróf meg a kísérete is távozott – csak egyetlen ember maradt hátra: Csillagizzás Shoudra, aki Agrathannal kívánt szót váltani.

– Nos, hát ezek nem egy igazi király szavai valának – morogta Torgar, ahogy elhaladt Agrathan mellett, és a pap lába elé köpött.

– Az őrgróf rossz tanácsra hallgatott, amikor úgy döntött, hogy éppen most látogat ide – mondta a törpe tanácsnok Shoudrának, amikor egyedül maradtak.

– Számos tanácsostársad sürgette, hogy tegyen lépéseket – magyarázta a nő. – Attól tartottak, hogy Bruenor király látogatása rossz hatással lehet a törpe lakosokra.

– Igazuk volt – felelte Agrathan szomorúan –, és a helyzet nem változott. Sőt, csak rosszabbodott.

Agrathan minden egyes szavát komolyan gondolta. A csarnokból kifelé szállingózó vagy a kohókat újra felfűtő törpéket figyelte, és látta a rosszallóan összehúzott szemöldököket és a haragvó tekinteteket. Torgar téves helyzetfelismerése szakadást okozott a klánban, és éket vert az eddig egységes közösségbe.

Agrathan önkéntelenül is arra gondolt, hogy az őrgróf épp az imént kapott fel egy pörölyt, és verte jó mélyre az éket.

5. fejezet

Ahol szellemek járnak

A karaván átkelt a Mirabartól délre húzódó hídon, majd könnyű menetben követte a Mirar-folyó futását kelet felé egy teljes tíz-napon át. Délre a Les-erdő magas fái nyújtóztak az ég felé, amelyek között ork törzsek és egyéb kellemetlen társaság tanyázott. Északra a Világ Hátának toronymagas csúcsai emelkedtek, amelyeket a közelgő nyár dacára továbbra is hósipka borított.

A Khedrun-völgyben magas fű nőtt, és mindenütt pitypangok virítottak, de az örökké éber törpéket nem andalította el a békés táj. Ennyire fent északon minden vidék – a városokat kivéve persze – feltöretlen területnek számított, így hát minden éjjel kettős őrség vigyázta az alvók álmát, gondosan körbejárva a szekerek körét. Drizzt, Catti-brie és Wulfgar a szárnyakat biztosította Guenhwyvar is csatlakozott hozzájuk, ahányszor csak Drizzt szólította.

A völgy keleti végében, mintegy száz mérföldre Mirabartól, a Mirar hirtelen északnak kanyarodott, a Világ Hátának lába felé. A Les-erdő itt szintén észak felé nyúlt el, és követte a folyó futását, árnyékba borítva annak déli partját.

– A talaj kezd göröngyösebbé válni – figyelmeztette a többieket Bruenor, amikor éjjel tábort vertek. – Holnap dél körül elérjük az előhegyeket, és az erdő árnyékában haladunk majdan tovább.

Végighordozta tekintetét klánja tagjain, akik sztoikus nyugalommal bólogattak.

– A holnapi nap már keményebb lesz – mondta a király, de a többieknek még a szemük se rebbent.

– Megítélésem szerint az út nem is olyan rossz – kezdte Delly Curtie, amikor Wulfgar visszatért hozzá és lányukhoz, Colsonhoz, akik a szekérhez épített féltető alatt üldögéltek. – Semmivel sem gonoszabb, mint a luskani utcák.

– Eddig szerencsénk volt – felelte Wulfgar, és széttárta karját, hogy átvegye gyermekét, akit Delly mosolyogva nyújtott oda.

Wulfgar lepillantott a picurka kislányra, Auckney úrnőjének, Meralda Feringalnak a gyermekére. Auckney kisváros volt a Világ Háta mentén, nem is olyan messze nyugatra attól a hágótól, amelyen át elhagyták a Jeges Szelek völgyét. Wulfgar menekítette meg a gyermeket lord Feringal és zsarnoki nővére karmai közül, a büntetés elől, ami a fattyúra várt volna, mivel Colson nem Feringal lánya volt. Auckney lordja abban a hitben élt, hogy Wulfgar a gyermek apja, mivel Meralda – férje becsületének védelmében – azt a hazugságot agyalta ki, hogy a barbár megerőszakolta.

A gyermek apja azonban nem Wulfgar volt – még csak közelebbi kapcsolatba sem került Meraldával. Amikor azonban lepillantott a kisdedre, aki oly sokat jelentett neki, mindig azt kívánta, bárcsak ő lenne az apa. Colsonról Dellyre nézett, aki szerelmes pillantással figyelte, és a barbár rendkívül szerencsés embernek érezte magát.

– Ma éjjel is kimégy Drizzttel és Catti-brie-vei?

Wulfgar megrázta a fejét.

– Túl közel vagyunk a Les-erdőhöz. Drizzt és Catti-brie nélkülem is elegen lesznek, hogy szemmel tartsák a környéket.

– Azér' maradsz itt, mert féltesz engem és Colsont – következtette ki Delly, és Wulfgar nem mondott ellent.

A nő kinyújtotta kezét, hogy visszavegye a csecsemőt, de Wulfgar félig elfordulva, a vállával takarta el a kislányt, miközben szélesen vigyorgott.

– Nem hanyagolhatod el a kötelességeidet az én kedvimért – nyafogott Delly, mire a barbár nevetésben tört ki.

– Ó – nyújtotta a nő felé a kisdedet, majd gyorsan vissza is kapta, amikor Delly érte nyúlt – az én első számú és legfontosabb kötelességem. Ezt Catti-brie és Drizzt is tudja. Közel vagyunk az erdőhöz, ami azt jelenti, hogy közel vagyunk az örkökhöz is. Lehet, hogy szerinted a luskani utcák gonoszabbak, de csak azért, mert még nem láttad a vadon igazi arcát. Ha az orkok tömegesen támadnak majd, vér fog folyni. Főleg ork vér, de közé keveredik majd törpe vér is. Még sosem láttál csatát szerelmem, és remélem, hogy ez így is marad, de idekint...

Nem fejezte be a mondatot, csak a fejét csóválta.

– És ha az orkok gyünnek, te ottan leszel, hogy távol tartsad őket tőlem és Colsontól – vélekedett Delly.

Wulgar elszánt pillantást vetett a nőre, majd a karjában békésen szunnyadó csöppségre, mire széles mosoly költözött a nagydarab harcos arcára.

– Sem ork, sem óriás, sem sárkány nem árthat neked – ígérte meg a gyermeknek, és tekintetét Dellyre emelte, jelezve, hogy ez rá is vonatkozik.

Delly már szóra nyitotta a száját, és Wulfgar biztosra vette, hogy szokásos gunyoros válaszai egyikére készül. A nő azonban nem szólt semmit, csak nézte a barbárt, és még egy aprót biccentett is, jelezve, hogy nincsenek kétségei a férfi szavai felől.

Bruenor figyelmeztetése helyénvalónak bizonyult: a következő napon már jóval nehezebben haladtak előre, ahogy a füves réteket felváltották az előhegyek felé kapaszkodó, sziklákkal teliszórt ösvények. Délebbre a talaj egyenletesebb volt, de ez azt jelentette volna, hogy a törpéknek sűrű aljnövényzetben és a számos barátságtalan fenevadnak otthont adó Les-erdő árnyékában kell haladniuk. Mivel a menetoszlopot számos harcedzett törpe alkotta, Bruenor úgy döntött, hogy a nyílt terepen mennek tovább, ahol ellenségeik elöl nem marad rejtve a karaván ereje.

A törpéknek egy zokszavuk sem volt, még akkor sem, amikor vízmosáshoz vagy különösen göröngyös szakaszhoz értek, amelyen a szekerek nem tudtak áthaladni. Ilyenkor minden szekér mellé odaballagott egy csomó törpe, erős karjaikkal felemelték a kocsikat, és addig cipelték azokat, amíg kellett. Fajtájukra jellemző módon cselekedtek: a logika vezérelte sztoicizmus és pragmatizmus mozgatta őket; ugyanaz, ami hosszú alagutak lépésről lépésre történő kivájását eredményezte.

A törpéket figyelő Drizzt nagyon is jól értette azt a fajta elszántságot és hosszú távú gondolkodást, ami olyan csodálatos és lenyűgöző eredményeket szült, mint Mithrill Csarnok. Ugyanez a türelem vezette Bruenor kezét Égisz-agyar megalkotásakor, a kalapács fejére vésett három törpe istenség tökéletes megformálásakor – pedig elég lett volna egyetlen félrecsúszó ütés és kárba vész a törpe minden fáradozása.

A Khedrun-szoros elhagyását követő harmadik nap délelőttjén, amikor a Les-erdő fái már olyan közel kerültek, hogy hallani lehetett a fákon éneklő madarak dalát, kiáltás harsant, alátámasztva Bruenor másik félelmét is.

– Orkok rajzanak az erdőből!

– Harci alakzatba! – harsogta Bruenor.

– Bal egyes csoport, ékbe fejlődj! – kiáltotta Dagnabit. -Jobb Egyes, négyszögbe!

Az erdőtől legtávolabb haladó Drizzt és Catti-brie is látták, ahogy a veterán törpe harcosok precízen felfejlődnek, és azt is, amikor egy kisebb ork csapat ront elő az erdőből, és az első szekér felé rohan.

Az orkok szemmel láthatóan nem végeztek megfelelő felderítést, mert amikor előcsörtettek a bozótosból és meglátták a velük szemben felsorakozott haderő nagyságát, kapkodva torpantak meg, és egymás hegyén-hátán igyekeztek visszafelé.

Micsoda különbség volt köztük és a higgadt, nyugodt törpék között! Vagy legalábbis majdnem minden törpe között – ugyanis Bruenor és Dagnabit kiáltásaira ügyet sem vetve, Thibbledorf Pwent és a zsigerontók saját egyéni taktikájukhoz illő formációba rendeződtek. Ők ugyan rohamnak nevezték ezt a taktikát, de Drizzt és Catti-brie szerint a lavina jobban kifejezte volna a lényeget. Pwent és emberei kurjongatva, hujjogva vetették magukat az erdő sötét árnyai közé, üldözőbe véve az orkokat – vidám nemtörődömséggel csörtettek át a bokrokon.

– Lehet, hogy az orkok csapdát állítottak – jegyezte meg Catti-brie –, és csak erőik egy részét mutatták meg nekünk, hogy ígycsalják kelepcébe a mieinket.

Az erdőből kiáltásokat sodort feléjük a szél, és a menettől délre növények, kisebb állatok és ork testrészek repkedtek elő onnan, ahol a zsigerontók berontottak a fák közé.

– Akkor nagyon-nagyon ostobák – felelte Drizzt.

Lesétált a dombocskáról, nyomában Catti-brie-vei, hogy csatlakozzon Bruenorhoz. A királyt szekere bakján találták, ahol csípőre tett kézzel állt, a közelben pedig szoros alakzatba rendeződtek törpéi. Az éket formázó harcosokat két másik négyszögalakzat óvta.

– Nem csatlakoztok a mulatsághoz? – kérdezte Bruenor. Drizzt hátrapillantott az erdőre, ahol mintha egy vulkán tört volna ki, és megrázta a fejét.

– Túl veszélyes.

– Annak az átok Pwentnek nehéz a fejébe verni, hogy mi is az a fegyelem – panaszkodott a király barátainak.

Összerezzent – akárcsak Drizzt, Catti-brie és a Bruenor közelében álldogáló Regis –, amikor egy ork repült ki az aljnövényzetből és landolt a hasán, a nyílt terepen. Még mielőtt Bruenor egyetlen embere is reagálhatott volna, a fák közül veszett ordítás harsant a magasból, és mindenki néma döbbenettel figyelte, amint Thibbledorf Pwent végigfut az egyik fa kinyúló ágán, és a végéről elrugaszkodva, hatalmasat ugrik.

Az ork már éppen kezdett feltápászkodni, amikor Pwent a hátára érkezett és szinte belesajtolta a földbe. A nyomorult feltehetően már ekkor halott volt, de a féktelen harci tomboló – akinek tüskés páncéljába törött ágak ragadtak és levelek tapadtak – veszettül rángatózni kezdett, véres péppé passzírozva az orkot.

Pwent talpra szökkent, majd körülugrándozta művét.

– Indulhattok tova, királyom! – kiáltott oda Bruenornak. – Hamarosan végzünk.

– És a Les-erdő sosem lesz már a régi – mormogta Drizzt.

– Ha én mókus lennék, új otthont keresnék enmagamnak – tódította Catti-brie.

– Fizetnék egy hatalmas sasnak, csak vigyen el jó messzire – tette hozzá Regis.

– Tartsuk az alakzatot? – kérdezte kiáltva Dagnabit Bruenortól.

– Minek? Induljanak a szekerek! – rendelkezett az uralkodó és legyintett. – Ha itt maradunk, még összefröcskölnek.

Kisvártatva Pwent és fiai – akik között akadtak sebesültek, de ezzel szinte egyikük sem törődött – harci és győzelmi indulókat fújva ismét csatlakoztak a karavánhoz. Csapatukban a komolyságról még senki sem hallott – daluk is inkább a vidáman játszó gyerekek danászását idézte.

– Ahogy Pwentet nézem, önkéntelenül is arra gondolok, hogy elvesztegettem a fiatalságomat, azzal a sok-sok gyakorlással – mondta valamivel később Drizzt Catti-brie-nek, amikor Guenhwyvarral az oldalukon az északi előhegyek lábainál járőröztek.

– Na egen, szépen elüthetnéd az órákat, kobakodat a falba verve, ahogy azt Pwent és a katonái teszik.

– Sisak nélkül?

– Aha – bólintott a nő rezzenetlen arccal. – Azt hiszem Bruenor azért adott nekik páncélt, hogy megóvja a falat és megvédje birodalma tömött szövetét.

– Hm – bólintott Drizzt, és önkéntelenül is megcsóválta a fejét.

Sem aznap, sem a rákövetkező néhány napban nem rontottak orkok a karavánra. Így is éppen elég nehéz és lassú volt az előrehaladás, de a törpék nem panaszkodtak, még akkor sem, amikor egy esős nap javarészét azzal töltötték, hogy eltakarítsák egy régebbi sziklaomlás maradványait az útról. Ahogy azonban a napok múltak, egyre több zsörtölődést lehetett hallani, mivel immár mindenki előtt nyilvánvalóvá vált, hogy Bruenor egyhamar nem szándékozik délnek fordulni.

– Orkok – közölte Catti-brie, miután megvizsgálta a hegyi ösvény porában látható nyommaradványt. Majd felfelé nézett, azután körbe, mintha csak a szelet és a hőmérsékletet akarná felmérni. – A nyom feltehetően néhány napos.

– Minimum néhány napos – mondta a nem sokkal távolabb, karba font kézzel ácsorgó Drizzt és pillantása arról árulkodott, hogy olyasmit is tud, amit társa nem.

– Hogyan? – kérdezte a nő, elértve a másik arckifejezését.

– Talán nekem jobb a rálátásom – felelte Drizzt.

Catti-brie szeme összeszűkült és szúrásán meredt a drow-ra, annak csínytevő mosolyát összeszorított szájjal fogadva. Már éppen valami nem túl finomat akart mondani, amikor eszébe ötlött, hogy talán a drow szó szerint értette, amit mondott. Felállt, hátralépett és messzebbről vette szemügyre a lábnyomot és környékét. Csak ekkor látta meg mellette egy sokkal nagyobb csizma lenyomatát.

Egy sokkal, de sokkal nagyobbat.

– Az ork volt itt először – jelentette ki habozás nélkül.

– Honnan tudod? – Drizzt ezúttal nem az oktató szerepét játszotta, hanem őszintén kíváncsi volt, miből jutott barátja erre a következtetésre.

– Egy óriás üldözhet egy orkot, de azt erősen kétellem, hogy egy ork űzne egy óriást.

– Honnan tudod, hogy. nem együtt jöttek? Catti-brie ismét a nyomokra pillantott.

– Ez nem dombi óriás volt – magyarázta, mivel jól tudta, hogy a dombi óriások gyakorta szövetkeznek az orkokkal. – A nyom túl nagy ahhoz.

– Talán hegyi óriás lehetett – mondta Drizzt. – Ugyanaz a fajta, csak nagyobb.

Catti-brie kétkedve rázta a fejét. A hegyi óriások szinte sosem hordtak csizmát – legjobb esetben is csak bőrökkel kötötték át a lábukat. Az óriás jól kivehető saroknyomából arra a következtetésre jutott, hogy ez a példány jó minőségű csizmát viselt. Még árulkodóbb volt, hogy a lábnyom viszonylag keskeny volt, míg a hegyi óriásoknak köztudott, hogy irdatlan nagy és széles a tappancsuk.

– A kőóriások szoktak csizmát hordani – töprengett hangosan –, a déróriások pedig mindig viselének.

– Szerinted tehát az óriás az orkot üldözte?

A nő újra Drizztre nézett és vállat vont. Mivel Drizzt kérdése sokkal inkább nyílt kijelentés volt, Catti-brie megértette, hogy elmélete igencsak ingatag lábakon áll.

– Lehetséges – felelte –, de az is meglehet, hogy egymástól függetlenül haladának el erre. Persze együtt is működhettek.

– Egy déróriás és egy ork? – érkezett a szkeptikus kérdés.

– Egy ember és egy drow? – hangzott a gunyoros felelet, mire Drizzt felnevetett.

Különösebb aggodalom nélkül indultak tovább. A nyomok nem voltak frissek, és még ha egy vagy több ork hagyta is volna – meg egy-két óriás –, akkor is kétszer meggondolnák, hogy megtámadjanak-e egy ötszáz fős törpe sereget.

Lassan haladtak a meleg és száraz időben, de szörnyek nem mutatkoztak, és a törpék makacsul törtek előre kelet felé. Egy poros ösvényen kapaszkodtak fel éppen, a nap forrón tűzött a hátuk mögül, de amikor felértek a magas gerincre, és szétnéztek a túloldalon mintha egy másik világ tárult volna eléjük.

Hatalmas, sziklás völgy terpeszkedett előttük, északi és déli végében óriási hegyek toronylottak. A katlan árnyékba borult -még ott is, ahol látszólag semmi sem állta útját a napfénynek –, és valahogy olyan titokzatosnak tűnt. Ködfoltok ülték meg a völgyet, bár vizet semerre sem láttak, és a reggeli harmatot felfogó fű is csak gyéren nőtt itt-ott.

Bruenor, Regis, Dagnabit, meg Wulfgar és családja elindultak lefelé a gerincről, ahol összetalálkoztak a szekerekre váró Drizzttel és Catti-brie-vel.

– Nem tetszik néked, amit látsz? – kérdezte Bruenor Drizztet, amikor észrevette az általában higgadt drow zavart arckifejezését.

Drizzt a fejét rázta, mintha gondolatait képtelen lenne szavakba önteni.

– Furcsa érzésem van – igyekezett magyarázatot adni. Hátrapillantott a ködös völgy felé és újra megrázta a fejét.

– Akárcsak nékem – helyeselt csilingelő hangján Catti-brie. – Olyan, mintha figyelnének.

– Valószínűleg így is vagyon – felelte Bruenor. Megcsördítette ostorát, és mozgásra bírta szekerét – a befogott állatok riadtan indultak meg a csapáson. A törpe felnevetett, de a közelben állókat ez nem nyugtatta meg, főleg nem Wulfgart, aki állandóan Delly és Colson felé pillantgatott.

– Nem a te szekerednek kellene elöl haladnia – mondta Drizzt Bruenornak.

– Én is ezt mondtam – tette hozzá Dagnabit.

Bruenor erre csak horkantott és hajtott tovább, hátrakiabálva a mögötte jövő szekereknek és a mellettük ácsorgó katonáknak.

– Bah, mindannyian haboznak – zsörtölődött Bruenor.

– Hát nem érzed? – kérdezte Dagnabit.

– Nem érzem? Úszom benne, kurtaszakáll! Ott lenn rögvest tábort verénk – egyezett bele, és a gerinc harmadánál húzódó lapos, nyitott térségre mutatott. – És akkor majd mindenkit körém gyűjték, és elmondok nektek egy történetet.

– Egy történetet? – fogalmazta meg Catti-brie a többiekben is felvetődött kérdést.

– A hágó történetét. Az Ádáz-hágóét.

Ez a név nem sokat mondott Bruneor társai közül azoknak, akik nem voltak törpék, de Dagnabit elsápadt – a kis társaság tagjai még sosem láttak törpét ennyire elfehéredni. Dagnabit azonban ennek dacára a rá jellemző hatékonysággal tette, amire utasították, és sorba rendezve indította el a szekereket a gerinc tetejéről a Bruenor jelezte plató felé. Amikor a törpék végeztek a tevés-vevéssel és a szekerek rendbetételével, megfelelő helyet kerestek, hogy jól hallják Bruenor minden szavát. Ekkor a király felállt a szekerén és beszélni kezdett.

– Érzitek a szellemek szagát, és amit éreztek, attól viszket a bőrötök – kezdte. – És ereznetek is kell a szellemeket, mivel csak úgy nyüzsgenek a völgyben. Delzoun törpék szellemi ezek, akiket réges-régen orkok ölének meg, az itt vívott csatában. – Kelet felé intett, ahol a hágó kiszélesedett. – És micsoda csata volt az! Őseink közül százak halának meg itt, de ellenségeik ezrével és ezrével hullának, fiaim! Légyen hát erős a szívetek! Megnyerénk az Ádáz-hágó csatáját, és ha utunk során szellemet látátok, gúnyoljátok ki, ha ork és hajtsatok fejet, ha törpe!

Bruenort barátai őszinte csodálattal figyelték és észrevették, hogy a hajlítások meg a hangsúlyok pontosan a megfelelő kulcsfontosságú helyekre kerültek, teljesen lekötve klántársai figyelmét. A király beismerte, hogy odalent, a kísérteteiről elhíresült völgyben találkozhatnak természetfeletti dolgokkal, de ha lakozott is félelem Harcpöröly Bruenorban, abból egy szemernyit sem lehetett látni.

– Most már délnek fordulhatnánk – folytatta. – Végigsöpörhetnénk a Troll-mocsár északi szegélyén, egészen Nesméig! Ekkor szünetet tartott, megrázta a fejét és annyit mondott:

– Bah!

Drizzt és a többiek, akik a hallgatóságot is fürkészték, látták, hogy számos szakállas fej egyetértően bólogat erre a lekicsinylő megjegyzésre.

– Ám tudám, hogy az én fiaimnak nem esik nehezére a régi idők holtjai között járni – fejezte be Bruenor. – Nem fogjátok szégyenbe hozni a Harcpöröly klánt. Most pediglen induljanak a szekerek. Kettős sorban hajtjuk át a kocsikat a hágón, és ha láttok egy ősi törpét, hát tudjátok, miként kell viselnetek magatok!

A sereg tökéletes pontossággal hajtotta végre a parancsot, elrendezve a szekereket és megindulva a széles hágóba vezető úton. Bruenor utasításának megfelelően zárt alakzatot vettek fel, és kettesével gördültek lefelé az ösvényen. Még mielőtt az utolsó szekér mozgásba lendülhetett volna, az egyik törpe rázendített egy indulóra, amely az Ádáz-hágóban vívott csatához hasonló ősi ütközetről szólt. Pillanatokkal később már az egész oszlop erős és rezzenetlen hangon fújta a dalt, fittyet hányva a kísérteties hely fagyos légkörére.

– Még ha tényleg vannak is ott szellemek – suttogta Drizzt Catti-brie-nek –, túlzottan meg lesznek ijedve ahhoz, hogy előbújjanak és bennünket háborgassanak.

Mellettük Delly éppen Wulfgarral csipkelődött.

– És te állandóan azt hajtogattad, hogy milen ronda út vár ránk – rótta meg a barbárt. – Én pedig félelemmel telve gyüttem ide.

Wulfgar gondterhelt pillantást vetett rá.

– Sosem láttam még ennél szebb helyet – mondta Delly. – Hogy is gondúlhattad, hogy feladd ezt az életet egy nyomorúságos városér'! El sem tom képzelni!

– Mint ahogy mi sem – helyeselt Catti-brie, mire Wulfgar meglepett pillantást vetett rá, amit a nő lefegyverző mosollyal viszonzott. – Mint ahogy mi sem.

A szél keservesen nyöszörgött – már ha a szél volt és nem valami más –, de a hang jól illett a végeláthatatlanul hömpölygő dalhoz. Számos fehér sziklát lehetett látni mindenfelé – legalábbis a törpék kezdetben sziklának hitték, míg egyikük alaposabban szemügyre nem vette az egyiket, és ekkor kiderült, hogy -csontokról van szó. Ork és törpe csontok, koponyák és combcsontok hevertek temetetlenül vagy félig a földbe temetve. Körülöttük mindenfelé rozsdás fémdarabok, törött kardok, elmállott páncélok. Úgy tűnt, mintha a csontok és páncélok korábbi birtokosai szintén a közelben lennének még, mert a furcsa ködfoszlányok időnként határozott alakot öltöttek – itt egy törpéét, ott egy orkét.

A bátorító dalba teljesen belefeledkező Harcpöröly klán követte rettenthetetlen vezérét, és az előbbinek tisztelgett, majd még hangosabban énekelt, az utóbbira pedig rámordult és még hangosabban énekelt.

Aznap éjjel körbe állították a szekereket, az ideges lovakat a kör belsejében pányvázták ki, és az egész területet égő fáklyákkal vették körbe. A törpék még mindig daloltak, hogy elriasszák az esetleg a közelben kószáló szellemeket.

– Ma éjjel ne menjetek ki – parancsolt Drizztre és Catti-brie-re Bruenor. – És ne is hozzad ide azt az ostoba macskát, te elf.

Mindketten meghökkenten néztek a törpére.

– Itten nincs síkváltás – magyarázta Bruenor. – Már pedig a macskád éppen ezt teszi.

– Attól tartasz, hogy a Guenhwyvar nyitotta kapun át más, hívatlan vendégek is érkezhetnek?

– Beszéltem a papokkal, és mind egyetértettek abban, hogy jobb, ha ezt a kérdést nem bolygatánk.

Drizzt bólintott és leült.

– Eggyel több ok, hogy Drizzt én kimenjünk és felderítsük a környéket – vélekedett Catti-brie.

– Nem javasolnám.

– Miért?

– Mit titkolsz, Bruenor? – kérdezett rá Drizzt egyenesen.

A király közelebb lépett hozzájuk, és így tett Catti-brie is – na meg a hallgatózó Regis.

– Annyi bizonyos, hogy ez egy kísértetjárta hágó – árulta el Bruenor, miután alaposan körülnézett.

– Telve felmenőiddel – mondta erre Catti-brie.

– Telve náluk sokkal rosszabbakkal – válaszolta Bruenor. – De minden rendben lesz. Gyanítom, hogy túl sokan vagyunk ahhoz, hogy a szellemek játszódni akarjanak vélünk.

– Gyanítod? – ismételte Regis kétkedve. Bruenor csak vállat vont, és Drizzt felé fordult.

– Meg kell ismerkednünk a környező vidékkel – magyarázta.

– Szerinted errefelé van Gauntlgrym?

– Ujabb vállvonás volt a válasz.

– Kétellem – feltehetően közelebb vagyon Mirabarhoz –, de valószínűleg találunk itt valamiféle nyomot. A századokkal ezelőtt vívott háború kezdetben az orkok szája íze szerént alakult – rossz idők jártak ősimre! De végül a törpék túljártak az eszükön – ami persze nem nehéz. Alagutak húzódnak a hágó körül, meg mély barlangok – egyeseket a természet vájt ki, másokat a Delzounok. Elődeim mindet összekapcsolák, és itt tölték fel készleteiket, köték be sebeiket, javítják meg fegyverüket. De használták őket lesvetésre is: a törpék kis csoportja felbukkant az orkok előtt, és amikor a rusnya besték – szájukból kilógó csúf nyelvükkel – megrohanták őket, mindenütt Delzounok törtek elő a csapóajtókból, felbomlasztva soraikat.

– De még így is veszett egy küzdelem volt. Az orkok – el kell ismernem – keményen harcoltak, és sok-sok ősöm lelte itt halálát, de végül mégiscsak győzedelmeskedtek. Az orkok javát megölék, a többit meg visszakergeték a hegyek mélyén fekvő üregeikbe. Azok a barlangok feltehetően még mindig odalent vannak, és olyan titkokat rejtenek, miket el akarék sajátítni.

– És persze mindenféle formájú és méretű rondaság is lapul ott lent – tette hozzá Catti-brie.

– Valakinek el kell takarítnia onnét azokat a csúfságokat – közölte Bruenor. – Lehetnék én is az a valaki.

– Úgy érted, hogy mi.

Bruenor ravasz mosolyt küldött felé.

– Az a terved, hogy keresel egy lefelé vezető utat, és leviszed a sereget? – kérdezte Drizzt.

– Ugyan! Ahogy már mondottam volt, az a tervem, hogy átkelek a hágón. Visszatérünk Mithrill Csarnokba, átesünk a formaságokon, majd eldöntjük, hogy mennyien térünk vissza ide, miután a tél kidühöngte magát. És majd kiderül, hogy mit találunk.

– Akkor miért megyünk át most?

– Gondolkozz, elf – felelte Bruenor, és körbenézett a környék ellenére viszonylag nyugodt és csendes táborhelyen. – Nézz egyenesen a veszély torkába, nézd a legrosszabbat (vagy amit te annak gondolsz), és többé a félelem nem kaparint majd a markába.

Ahogy Drizzt végighordozta tekintetét a táborhelyen, tökéletesen megértette, mi mozgatta Bruenor királyt.

Az éjszaka nem volt igazán pihentető, mert a csapatban járó őrök többször is felkiáltottak – „Szellem!” –, mire mindenki más azonnal felriadt.

A sötétségben nyögések és sikolyok hallatszottak, de a hangok gazdáit látni nem lehetett. A nehéz úttól elgyötört klántagok minden törődöttségük dacára sem tudtak mélyen aludni, és már korán reggel felkeltek, ismét rázendítve, hogy elűzzék félelmüket, amire csak egy törpe képes.

– A Rém-hegy és az Égi Tűz – mutatott rá Bruenor az északon és délen húzódó hegyekre. Ők jelzik a hágót. Véss a fejedbe minden jellegzetességet, te elf. Szükségem lészen a kósza orrodra, ha találunk valamit, amiért érdemes visszalátogatnunk.

A nap eseménytelenül telt, és a csapat újabb – bár valamivel nyugodtabb – kínkeserves éjszakát tudott maga mögött, de még így is felkerekedtek hajnalban.

Délre járt az idő, és jó ütemben haladtak, a harci tombolók és a többi harcos szaporán szedte a lábát, miközben a menetoszlop elejétől a végéig zengett a dal.

A Bruenor melletti szekér ekkor váratlanul megingott, a jobb hátsó kereke kiesett, mire a bal első a levegőbe emelkedett. A lovak nyerítettek és felágaskodtak, a szerencsétlen kocsis pedig keményen küszködött, hogy kézben tartsa őket. Oldalról törpék rohantak elő és ragadták meg a járművet – mások a hátulról kipotyogó rakományt próbálták elkapni, még mielőtt belehullana a földön éhes szájként tátongó lyukba.

Drizzt átrohant Bruenor szekere előtt, és elszáguldott a megrémült, ágaskodó lovak mellett, amiket a megdőlő szekér visszafelé rántott. Az elf szablyái megvillantak és átvágták az istrángot, megmentve az állatokat.

Catti-brie elrohant a drow mellett, a kocsisok felé, Wulfgar pedig leugrott Bruenor szekeréről, hogy csatlakozzon hozzá.

A szekér befelé csúszott a sötét lyukba, magával rántva a bakon küszködő két törpét és a megmentésükre siető nőt.

Wulfgar habozás nélkül hasra vetette magát a verem szájánál és lefelé kapott, erős markába szorítva az istráng maradékát. A szekér szerencsére nem hullt alá a mélybe, mert akkor menthetetlenül magával rántotta volna a barbárt is. Ehelyett egy sziklás aknában csúszott lefelé, de alulról elég támasztékot kapott, hogy Wulgar – csodával határos módon – megtarthassa.

Az erőkifejtéstől nyögő barbár döbbenetében kis híján elengedte a hámszíjat, amikor egy piciny alak rohant el mellette és vetette magát a verembe. Mögötte Drizzt Regis után kiáltott, de ekkor már mindketten látták, hogy a félszerzetre kötelet erősítettek, amelynek másik végét a szekere mellett álló Bruenor tartja a kezében.

– Tartsátok! – jött a kiáltás odalentről.

Dagnabit és több más törpe is csatlakozott Bruenorhoz – megragadták a kötelet és feszesre húzták.

Elsőnek Catti-brie mászott fel az életmentő kötélen, majd őt követte két megviselt, horzsolásokkal borított, de nem különösebben sebesült törpe.

– Bendőkorgi? – kiáltotta Bruenor, amikor a másik három már odakint volt és a félszerzet még mindig nem mutatkozott.

– Egy csomó alagút van itt! – jött Regis kiáltása, ami váratlanul éles sikolyba fúlt.

Ezt nyilván mindenki hallotta, mivel a kötelet tartó törpék megfeszítették hatalmas izmaikat, és szinte kirántották a rettenetesen megrendült Regist a lyukból. Wulfgar sem bírta tovább tartani a szekeret, amely recsegve-ropogva csúszott tovább, és tűnt el a szemük elöl – míg zuhanásának hangja végül tompa morajjá szelídült.

– Mit látál? – kiáltotta Bruenor és több törpe Regisnek, aki fehér volt, akár egy őszi felhő.

Regis megrázta a fejét – szeme kerekre tágult, és pislogás nélkül nézett valahova messzire.

– Azt hittem, hogy te vagy az – mondta az egyik kocsisnak. – Én... én odamentem, hogy a kezedbe nyomjam a kötelet. És az átment rajta... úgy értem, nem ért hozzá...

– Nyugalom, Bendőkorgi – veregette vállon a félszerzetet Bruenor. – Most már biztonságban vagyol.

Regis bólintott, de nem úgy tűnt, mintha meggyőzték volna. Valamivel odébb Delly melegen átölelte Wulfgart és megcsókolta.

– Jól csináltad – suttogta a férfi fülébe. – Ha nem kapod el a szekeret, mindhárman halálra zúzták volna magukat.

Wulfgar Catti-brie-re nézett, aki Drizzt ölelésében keresett menedéket, de most Wulfgarra pillantott és köszönetképpen bólintott.

Harcpöröly Bruenor felmérte a helyzetet és látta, hogy sokan vannak, akiket alaposan megrendítettek az események, így odaballagott a verem széléhez, csípőre tette a kezét és lekiáltott:

– Hé, ti átkozott szellemkék! Nem futja tán többre, csak egynéhány kóbor füstpamacsra?

A lyukban valóságos kórus nyögött fel, mire a törpék távolabb iszkoltak.

Bruenor azonban maradt, ahol volt.

– Óhó, ebbe még a csizmám is beleremeg! – gúnyolódott. – No, ha akartok mondani valamit, akkor gyertek ide és szóljatok. Egyébként meg fogjátok be a bagólesőtöket!

A nyögések abbamaradtak, és egy röpke, kényelmetlen pillanatig egyetlent törpe sem moccant, de még csak zajt sem csapott: mindenki azon töprengett, hogy mi lesz, ha Bruenor sértő szavaira egy csapatnyi szellem ront rájuk.

A másodpercek azonban teltek, és amikor semmi baljóslatú dolog nem mászott elő a lyukból, mindenki fellélegzett.

– Hosszú kötéllel kössétek össze Pwentet, meg a fiait. Ők mennének eztán elöl, lábukkal alaposan megtiporva a földet – utasította Bruenor Dagnabitot. – Nem kívánok elveszteni még egy szekeret.

A karaván tagjai azonnal munkához láttak, mire Drizzt Bruenor mellé lépett.

– Kihívást intézni a holtakhoz? Okos dolog ez?

– Ugyan! A huhogásuk, meg hogy ide-oda lebegnek, nem jelent semmit. Valószínűleg még azt se' tudják, hogy meghaltak.

– Roppant valószínű.

– Jól jegyezd meg ezt a helyet te elf – utasította barátját Bruenor. – Úgy vélem, ez jó kiindulópont lészen Gauntlgrym megtaláláshoz.

Ezzel a rendíthetetlen Bruenor visszatért a szekeréhez, még egyszer vállon veregette Regist, és úgy indította meg újfent a karavánt, mintha mi sem történt volna.

– Tovább előre, Harcpöröly Bruenor – suttogta Drizzt.

– Hát nem ezt teszi mindig? – kérdezte Catti-brie, és a drow mellé lépett, majd átölelte a másik derekát.

Három nap alatt szelték át a göröngyös talajú Ádáz-hágót. A szellemek ott lebegtek mindenfelé, és szél gyászos mormogása egy pillanatra sem szűnt meg. Voltak viszonylag tiszta térségek, de akadtak olyanok is, ahol az ősi csata maradványai sűrűn borították a földet. Ennek jeleit nem mindig lehetett látni, gyakorta csak a veszteség és fájdalomérzet utalt rá, amely sűrű, megfogható auraként tapadt az elveszett lelkek kísértette vidékre.

A harmadik nap délutánján Catti-brie vette észre a távolban a már nagyon várt ezüst szalagot, amely óriáskígyóként kanyargott kelet felé.

– A Surbrin – mosolyodott el Bruenor, amikor nevelt lánya elmondta, hogy mit látott, mire minden fej egyetértően bólintott. A Surbrin-folyó Mithrill Csarnoktól alig néhány mérföldre keletre folyt, és a törpék nemrégiben nyitottak egy keletre nyíló kaput a partja mentén. – Még néhány nap, és otthon leszünk – magyarázta a király, mire hatalmas örömujjongás tört ki, és mindenki Bruenort éltette, aki legyűrte az Ádáz-hágót.

– Még mindig nem jövék rá, miért választottad ezt az utat, ha úgy is haza akarál menni – árulta el Catti-brie a törpének, miközben folytatódott az éljenzés.

– Mivel erre kívánék visszajönni, véled, az elffel, Bendőkorgival és Wulfgarral, már ha ti is úgy akarjátok. És vélem lesz még Dagnabit, meg a legjobb pajzstörpéim. Most már ismerjük az utat, és ezt egy sereg védelmében tettük. Úgyhogy nekiláthatunk nézelődni.

– Azt képzeled, hogy Mithrill Csarnok vezérei elengednek, hogy csak úgy szabadon kószálj? – kérdezte Catti-brie. – Ha elfelejtetted volna, te vagy a királyuk.

– Hogy elengednek-e engem? Nos, ha elfelejtetted volna, én vagyok a királyuk – vágott vissza Bruenor. – Szerintem nincs szükségem senki engedélyére, te lány, és miből gondolod, hogy bárkitől is kérnék?

Erre Catti-brie-nek igazán nem volt mit mondania.

– Nem úgy volt, hogy ma Drizzttel mész vadászni? – kérdezte Bruenor.

– Ma Regist vitte magával – felelte a nő, és észak felé nézett, mintha csak azt remélné, hogy kiveheti őket, amint éppen egy messzi hegygerincen futnak.

– A félszerzet persze hőbörgött, mi?

– Egyáltalán nem. Sőt, ő kérte, hogy mehessen.

– Még mindig azon töprengek, hogy vajon mi üthetett Bendőkorgiba – vallotta be Bruenor, és megrázta bozontos fejét.

Az egykor kényelemszerető Regis jelentős átalakuláson ment át. Zokszó nélkül kelt át a Világ Hátán, a dermesztő téli hidegben, sőt még ő volt az, aki lelkesítette társait. A félszerzet mindenben részt akart venni, igyekezett mindenben segíteni, míg a régi Regis megdöbbentő ügyességgel vonta ki magát a feladatok alól.

Ez a változás valamiért nyugtalanította Bruenort és a többieket – mintha csak megmoccant volna az a világ, amit eddig ismertek. De legalább kedvező irányba mozdult el.

Nem sokkal távolabb Wulfgar ráakadt Dellyre, aki a magánbeszélgetésbe merült Catti-brie-t és Bruenort figyelte. A barbár észrevette, hogy felesége szinte kizárólag Catti-brie-t nézi, mintha csak fel akarná mérni. Odalépett Delly mögé, és hatalmas karjaival körülfonta a derekát.

– Remek társ – szólalt meg a barbár.

– Már értem, miért szerettél bele.

Wulfgar gyengéden maga felé fordította Dellyt.

– Én nem...

– Ó, de igen, és kímélj meg attól, hogy az én érzésimet félted!

Wulfgar próbált valami válaszfélét motyogni, de nem találta a szavakat.

– Ő a társam az úton, a harcban...

– És egész életedben – fejezte be Delly.

– Nem – tiltakozott a barbár. – Valamikor azt hittem, hogy erre vágyom, de ma már másként látom a világot. Most téged látlak és Colsont, és tudom, hogy életem így teljes.

– Ki mondta, hogy nem az?

– Épp az imént mondtad...

– Azt mondtam, hogy Catti-brie a társad vót az életedben és még most is az, és ez így is vagyon rendjén – javította ki Delly. – Az én érdekimbe nem kell, hogy elfordulj tőle!

– Nem akarlak megbántani.

Delly megfordult és ismét Catti-brie-re nézett.

– És őt se bántsd meg. Ő a barátod, és ez ellen semmi kifogásom. – Elhúzódott Wulfgartól, majd felé fordult, és tetőtől talpig végigmérte, miközben őszinte mosoly játszadozott ajkán. – Az igaz, hogy egy részem fél attúl, hogy többet akarsz tűle, mint a barátságát. Erről nem tehetek, de nem is engedem át magam ennek az érzésnek. Bízom tebenned és bízom abba is, amit te és én közösen kezdtünk el, de ne taszítsad el Catti-brie-t csak azér', hogy engemet próbálj védeni. Nem ezt érdemeli. A legtöbben örülnének, ha ilyen barátjuk lenne.

– Mint ahogy én is örülök – vallotta be Wulfgar, és kíváncsian nézett Dellyre. – Miért most mondod mindezt?

– Bruenor arról beszél, hogy visszajön ide. És azt reményli, hogy te is csatalkozol hozzá.

– Az én helyem melletted és Colson mellett van.

Delly már akkor a fejét rázta, amikor férje belefogott a jól kiszámítható válaszba.

– A te helyed mellettem és a jányod mellett van, amikor az élet ezt lehetővé teszi. A te helyed az út, oldaladon Bruenorral, Drizzttel, Catti-brie-vel és Regisszel. Ebben biztos vagyok, és ettűl csak még jobban szeretlek!

– Az ő útjuk veszélyes út – emlékeztette Wulfgar.

– Ez csak eggyel több ok arra, hogy mellettük légy és segélj nekik.

– Törpék! – rikkantotta Nikwillig megkönnyebbülve és egyszersmind izgatottan.

Tred, aki még nem mászta meg a meredek sziklás görgeteg utolsó szakaszát, és így nem is látta a sík terepen dél felé tartó hatalmas karavánt, nekidőlt egy sziklatömbnek, és a kezébe temette arcát. A bal lába megdagadt és nem hajlott rendesen. A kis faluban töltött pihenés alatt észre sem vette, milyen csúnya a sebe, de most már tudta, hogy megfelelő kezelés nélkül már nem bírja sokáig – talán még isteni közbeavatkozásra is szükség lesz, már ha találnak hozzáértő papot.

Tred persze egy szóval sem panaszkodott, és minden csepp erejét összeszedve igyekezett lépést tartani Nikwilliggel. Eddig kitartóan és bátran meneteltek, de mindketten tudták, hogy állóképességük határára jutottak. Pihenésre volt szükségük, és úgy tűnt, erre lesz lehetőségük is.

– Utol tudjuk érni őket, ha délkelet felé megyünk – magyarázta fentről Nikwillig. – Kibírol még egy kis futást?

– Ha futnunk kell, akkor fussunk – felelte Tred. – Nem azért jöttünk idáig, hogy most lefeküdjünk és meghaljunk.

Nikwillig bólintott, és óvatosan megkezdte a leereszkedést a meredek lejtőn. Ám máris megdermedt és döbbenten meredt egy pontra. Tred látta, hogy valami nincs rendjén, és követve társa tekintetét, meglátta a hatalmas párducot, amely fekete volt, akár az éj, amint nem túl messze egy párkányon kuporog -egyáltalán nem messze tőlük!

– Ne moccanj – suttogta Nikwillig.

Tred még csak nem is válaszolt, mert ő is pontosan erre gondolt, még akkor is, ha tudta, hogy a nagymacska tudja, hol vannak. Azon töprengett, hogy mit tehet, ha a párduc ráveti magát. Hogyan sebesítheti meg ezt az izom- és karomtömeget? Nos, döntötte el magában, ha erre jön, véres irhával kotródik majd el.

A másodpercek lassan vánszorogtak, de sem a nagymacska, sem a törpék nem moccantak.

Tred kihívónak szánt morgással ellökte magát a faltól, kiegyenesedett és súlyos fejszéjét fejmagasságba emelte.

A hatalmas párduc rápillantott, de nem tűnt fenyegetőnek. Igazából olyan volt, mintha unná már az egészet.

– Kérlek, ne vágd hozzá – érkezett egy hang oldalról és lentről, és amikor a két törpe lenézett, látták, hogy barnahajú félszerzet tart feléjük a nyílt és köves terepen. – Ha Gwenhwyvart játszani hívják, utána már nagyon nehéz leállítani.

– A te macskád? – kérdezte Tred.

– Nem, nem az enyém – felelte a félszerzet. – Ő a barátom és egy másik barátom a gazdája, ha érted, mire gondolok.

Tred bólintott.

– Na és te ki vagyol?

– Éppen ugyanezt akartam kérdezni tőletek – felelte a félszerzet. – És azt hiszem, meg is teszem.

– És meg is kapod a válaszid, amint megkaptuk a mienket. A félszerzet mélyen meghajolt.

– Regis, Mithrill Csarnokból – mondta. – Harcpöröly Bruenor király barátja és a karaván – amit a barátod odalent látott – felderítője. A karavánnak, ami a Jeges Szelek völgyéből tér haza.

Tred ellazult, akárcsak Nikwillig.

– Mithrill Csarnok királyának fura társai valának – jegyezte meg Tred.

– Furcsábbak, mintsem képzelnéd – felelte azonnal Regis.

Oldalra pillantott, és amikor a két törpe követte példáját, látták, hogy ott egy újabb fekete alak áll – de ezúttal nem egy nagymacska, hanem egy drow.

Tred majdnem leesett, Nikwillig pedig meg is csúszott, és csak kévésen múlt, hogy meg tudott kapaszkodni, mielőtt lebucskázott volna.

– Még mindig nem mondtatok meg a nevetek – emlékeztette a párost Regis –, és gyanítom, hogy nem a környékről jöttetek, ha még nem hallottatok Drizzt Do'Urdenről és párducáról, Guenhwyvarról.

– Várj csak, én már hallottam felőlük! – kiáltotta Nikwillig fentről, mire Tred felnézett. – Ő Bruenor drow barátja. Igen, már hallánk róla!

– Kérlek, mondd el nekünk, hogy hol hallottál felőlem – tért a lényegre Drizzt.

Nikwillig sietve elindult visszafelé, lehuppant Tred mellé, majd mindkét törpe igyekezett rendbe szedni magát – Nikwillig még az út porát is leverte viharvert tunikájáról.

– Az én nevem Bütyökfí Tred – közölte Tred –, ő pediglen a barátom, Nikwillig, Felbarr citadellájából, Harckoronás Emerus király birodalmából.

– Messzire kerültetek az otthonotoktól – jegyezte meg Drizzt.

– Messzebre, mint gondolád – felelte Tred. – Az út telve volt orkokkal, meg óriásokkal, és egyik rossz ösvény követte a másikat.

– Biztosra veszem, hogy ezt a történetet érdemes meghallgatni – mondta Drizzt –, de nem itt és nem most. Menjünk és csatlakozzunk Bruenorhoz, meg a többiekhez.

– Bruneor is a karavánnal tart? – érdeklődött Nikwillig.

– A Jeges Szelek völgyéből tér haza, hogy elfoglalja Mithrill Csarnok trónját, miután hírét vette, hogy Harcpöröly Gandalug halott.

– Moradin maga mellé vette, hogy az ő üllőjénél dolgozzon tovább – mondta Tred, a halottakra utaló hagyományos törpe formulát alkalmazva.

Drizzt bólintott.

– Így van, és remélem, Moradin vezérli majd Bruenor tetteit.

– Valamint Moradin – vagy bármely más jóságos isten, aki éppen hall minket – bennünket is visszavezérel a karavánhoz – emlékeztette társát Regis.

Amikor Drizzt és a többiek rápillantottak, azt látták, hogy a félszerzet idegesen pillog körbe-körbe, mintha csak arra számítana, hogy Tred és Nikwillig nyomában bármikor feltűnhet egy csapat óriás a gerincen, akik köveket zúdítanak rájuk.

– Nézz körül, Guenhwyvar – szólalt meg Drizzt, és elindult a törpék felé.

Erre a két szakállas alak ösztönösen is összerándult, mire az érzékeny drow lelassította lépteit.

– Regis, te kíséred vissza őket Bruenorhoz – határozott Drizzt. – Én folytatom a járőrözést a karaván körül. – Intett a törpéknek, majd nesztelenül suhanva távozott, mire azok láthatóan megkönnyebbültek.

– Biztonságban vagyunk, ha Drizzt és Guenhwyvar fedezi a hátunkat – nyugtatta meg Regis a törpéket. – Nagyobb biztonságban vagyunk, mintsem képzelnétek.

Tred és Nikwillig egymásra néztek, majd vissza a félszerzetre és bólintottak, bár láthatóan egyikük sem hitte el fenntartás nélkül a szavait.

– Ne aggódjatok – kacsintott rájuk megértően Regis. – Majd hozzászoktok.

6. fejezet

Egy kivételes ork

A két törpe érkezése nagy izgalmat okozott Sarokkopogiban, és a Világ Hátának vadonjában az izgalmak sosem jelentettek jót. Miután a két törpe ismét felkerekedett, a falusiak kezdeti aggodalma egy esetleges támadástól alábbhagyott, és már kezdték élvezni a történtek zamatát. A biztonságos, meleg fészek még az izgalmakat is feledtetni tudta.

Sarokkopogi lakói azonban eléggé tapasztaltak voltak ahhoz, hogy ne süppedjenek túl mélyen kényelmes fészkükbe. A következő néhány napban csak kevesen merészkedtek a falu határain túlra, és megkétszerezték a nappali, illetve megháromszorozták az éjszakai őrséget. Az őrszemek minden éjjel rendszeres időközönként elkiáltották magukat: „Minden tiszta!” A kiáltás őrhelyről őrhelyre szállt, és minden őr árgus szemekkel pásztázta a falat körülvevő megtisztított terepet. Még a törpék távozását követő első tíznap vége felé közeledve sem hagyott alább az éberség, és mindenki készenlétben maradt – nem akadt senki, aki a falak mentén elaludt vagy akár csak elszunnyadt volna.

Kétgarasos Carelman – az éjszakai őrség egyik tagja –, bár fáradt volt, mégsem mert nekidőlni lándzsája nyelének, félve attól, hogy elalszik, igaz, Nikwillig és Tred távozása óta már hét nap telt el. Az őr valahányszor meghallotta, hogy a kiáltások körbeérnek és már tőle jobbra hangzanak fel, vadul megrázta a fejét és szemét meresztve bámult a falon túli, sötétbe borult mezőre. Nem sokkal éjfél után, amikor a kiáltások ismét felé közeledtek, Carelman az eddigiekhez hasonlóan ismét belemeredt a feketeségbe, és úgy érezte, hogy a valóságnak megfelelően jár el, ha elkiáltja a szokásos mondatot. Amikor rákerült a sor, kinyitotta száját és megformálta a szavakat.

Alig hagyta el azonban az első néhány hang a torkát, meghallotta, hogy valami surrogva szeli fölötte a levegőt, és szerencsétlenségére az óriás elhajított sziklája pontosan telibe találta őt, így csak ennyit tudott kiáltani: – Minden tisz... arghh!

Csak egy pillanatig érezte a becsapódás fájdalmát, majd vége is volt, maga alá temette a szétzúzott fapalánk és kőtörmelék.

Kétgarasos Carelman nem hallotta a körülötte felhangzó kiáltásokat, sem az ezt követő döndüléseket, ahogy súlyos sziklák kezdtek záporozni a falra és az épületekre, megpuhítva a falucska védelmét. Nem hallotta a riadókiáltásokat sem, amikor az orkhorda -köztük számos worglovassal – rárontott a megtépázott falura. Nem hallotta családja, barátai halálsikolyát.

Elastul őrgróf megsimogatta torzonborz vörös szakállát, amit számos törpe a szakállviselésre utaló büszkeség jelének tekintett. Torgart persze nem különösebben nyűgözte le az őrgróf vörös szakálla – hiszen egyetlen ember sem képes felvenni a versenyt a törpékkel, ha arcszőrzetről van szó.

– Mihez kezdjek veled, Pörölycsapó Torgar? – kérdezte Elastul.

A gróf mögött négy pöröly állt őr, akik erre mocorogni kezdtek és egymás közt sugdostak.

– Ne foglalkozzon azzal méltóságod, hogy mihez kezdjen énvélem – felelte a törpe. – Én már akkor is elintézem a magam ügyeit,- mikoron még a világon sem volt, sőt még mikoron a papája sem volt. Nincs igazán szükségem arra, hogy méltóságod foglalkozzék énvélem.

Az őrgróf savanyú pillantása elárulta Torgarnak, hogy a férfit nem győzték meg a szavai, sem az a nem túl finom mód, ahogy arra emlékeztette, hogy ő már nagyon-nagyon hosszú ideje áll Mirabar szolgálatában.

– Éppen ez az örökség okozza a dilemmámat – magyarázta Elastul.

– Dilemma? – kérdezett Torgar, és a szakáilát vakargatta. – Milyen lemma?

Az őrgróf értetlenül nézett rá.

– Dilemma – magyarázta.

– És az mi? – kérdezte a törpe.

Torgarnak nagyon össze kellett szednie magát, hogy elrejtse vigyorát. Tudta, hogy az emberek felsőbbrendűnek tekintik magukat, és egy törpe akkor tudta a legkönnyebben kijátszani haragjukat, ha ostobának tettette magát.

– Mi mi? – kérdezett vissza az őrgróf.

– Hát az.

– Elég legyen! – ordította az őrgróf, és láthatóan remegett a méregtől, de Torgar csak vállat vont, mintha nem értené, miről van szó. – A tetteid okozzák a dilemmámat.

– Hogyhogy?

– Mirabar népe rád tekint. A fejszések egyik legmegbízhatóbb parancsnoka vagy. Kiváló hírnévnek örvendsz, és becsületed is makulátlan.

– Ugyan, Elastul őrgróf! A szakállam is belepirul abba, amit mond, más részeimről nem is szólva. – A mondat végeztével kicsit közelebb hajolt Elastulhoz. – Bár gyanítám, hogy egyik sem lészen oly' szőrös, ahogy a kor érezteti majdan hatását.

– Elastul úgy nézett rá, mintha arcul csapták volna, ami Torgart mélységes elégedettséggel töltötte el.

– A férfi nagyot sóhajtott, és már szóra nyitotta a száját, de ekkor a terem ajtaja kivágódott és Csillagizzás Shoudra jogarőr lépett be.

– Őrgróf – hajolt meg.

– Éppen arról beszélgetünk, hogy leolvasztassam-e a fejszések címerét Torgar páncéljáról – mondta Elastul, félresöpörve a törpe tárgytól eltérő' megjegyzését.

– Igazán? – kérdezte a törpe ártatlan arccal.

– Elég! – fortyant fel az őrgróf, immár másodízben. – Nagyon jól tudod, hogy erről van szó, és azt is nagyon jól tudod, hogy miért hívattalak. Azért, hogy elgondolkozz az ellenséggel való cimborálás következményein.

Torgar felemelte tömzsi kezét, és arckifejezése hirtelen komorrá vált.

– El kellene gondolkoznia azon, kit nevez ellenségnek – figyelmeztette Elastuk.

– Emlékeztesselek arra a gazdagságra, amelyet Harcpöröly Bruenor és törpéi oroztak el tőlünk?

– Ugyan, nem loptak el ők tőlünk semmit! Ahogy én látám, csuda remek üzletet kötöttem velük.

– Nem a karavánról beszélek, hanem a keleten lévő bányákról. Emlékeztesselek talán arra, hogy mennyit vesztettünk, amióta Mithrill Csarnok -kohóit ismét beizzították? Kérdezd csak meg Shoudrát. Ő mindenki másnál jobban ismeri a szerződések megújítása és az új vásárlók idecsábítása körül adódó gondokat.

– Így igaz – tette hozzá a nő. – Amióta Mithrill Csarnok ismét működik, a munkám sokkal nehezebbé vált.

– Akárcsak mindannyiunk munkája – egészítette ki Torgar. – És az én szememben ettől csak jobbak leszünk!

– A Harcpöröly klán nem barátja Mirabarnak! – jelentette ki Elastul.

– Ők nem az ellenségeink – felelte Torgar –, és méltóságodnak javallott lenne megfontolnia, mit is mond, mielőtt annak nevezi őket.

Az őrgróf olyan hirtelen emelkedett fel ültéből, hogy Torgar ösztönösen a jobb vállához kapta a kezét, a hátára szíjazott hatalmas fejszének a nyeléhez – ez a mozdulat viszont Elastult és a négy pörölyt lepte meg, olyannyira, hogy a szemük tágra nyílt.

– Harcpöröly Bruenor barátként érkezett – közölte Torgar, amikor a kedélyek lecsillapodtak. – Egészen idáig eljött, méghozzá barátként, és barátként nyert bebocsáttatást a városba.

– De az is lehet, hogy a legnagyobb vetélytársát akarta felmérni – vetette közbe Shoudra, de Torgar egy vállrándítással söpörte félre kételyeit.

– És ha beengedett egy törpe legendát a városába, akkor hogy mondhatja az itt élő törpéknek, hogy ne menjenek oda hozzájuk, és ne üljenek le vele beszélgetni?

– Számos olyan törpe akad ebben a városban, aki a legnagyobb hangon követelte, hogy kémkedjünk Mithrill Csarnok ellen – emlékeztette Elastul. – Vagy talán nem hallottad, amikor kémeket akartak küldeni Mithrill Csarnokba, le akarták záratni azokat a kohókat, el akarták árasztani a legígéretesebb folyosókat, és silányabb termékeket akartak csempészni azok közé a páncélok és fegyverek közé, amelyeket a Harcpöröly klán visz a piacra?

Torgar nem tagadhatta az őrgróf szavainak igazát, sem azt, hogy ő maga is hasonló átkokkal illette Mithrill Csarnokot a múltban, de az még a személyes látogatás előtt volt, és az az arctalan vetélytársnak szólt. Az lehet, hogy Torgar nem rajongott a Harcpöröly klán kereskedelmi lépéseiért, de ha ellenség támadna Bruenorra és népére, ő szívesen vezetné a király segítségére siető sereget.

– Arra talán nem is gondola, hogy a Harcpöröly klán ellen a rosszabb módszert választottuk? – kérdezte a törpe, mire az őrgróf és Shoudra kíváncsian pillantottak egymásra. – Talán arra nem is gondola, hogy egyesíthetnénk erőinket, és ez mindannyiunk javára szolgálna?

– Hogy érted ezt? – tette fel a kérdést Elastul.

– Nekik ott vagyon az érc – jobb érc, mint amilyet itt találunk, még ha száz mérföldet is ásunk lefelé –, és ne legyenek kételyei, hogy remek kézműveseik vannak, mint ahogy minekünk is. Talán az ő és a mi legjobb mesterembereink remek alkotásokat készíthetnének a finom ércükből, miközben az ő meg a mi tanítványaink, meg azok, akik túl öregek és már nem látnak jól vagy nehezen emelik a kalapácsot, megmunkálhatnák a gyengébb érceket. Csinálhatnának kerítéseket és kocsikerekeket, kardok és mellvasak helyett, ha érti, mire gondolok.

Az őrgróf szeme kerekre tágult, de nem azért, mintha a legcsekélyebb mértékben is lenyűgözte volna az együttműködés lehetősége. Torgar ezt rögtön látta, mint ahogy azt is hogy átlépte a határt.

Elastul annyira remegett, hogy szinte már attól lehetett tartani, mindjárt kirepül a székéből, de végül nagy nehezen erőt vett magán és hátradőlt. Megcsóválta a fejét, de láthatóan annyira felbőszült, hogy még szólni sem tudott.

– Csak egy kósza ötlet volt – közölte Torgar.

– Egy kósza ötlet? Akkor itt van egy másik – miért ne égettessem le Shoudrával a fejszét a mellvértedről? Miért ne fogassalak le és vesszőztesselek meg vagy fogjalak perbe azzal a váddal, hogy elárultad Mirabart? Hogy mertél oly sokakat rávenni arra, hogy Harcpöröly Bruenorral cimboráljanak?! Hogy merted kényeztetni első számú vetélytársunkat, annak a klánnak a vezérét, amelyik egy nagy rakás aranytól foszt meg minket?! Hogy mertél bármiféle békét javasolni Mithrill Csarnok és Mirabar között, és végül, hogy mersz ilyesmit javasolni nekem?!

Csillagizzás Shoudra az őrgróf trónja mellé lépett, és kezét rátette Elastul karjára, próbálva lecsillapítani a férfit. Torgarra nézett, és fejével az ajtó felé intett, jelezve, hogy jobb, ha mielőbb távozik.

Ám Torgarnak még nem állt szándékában indulnia – még mondani akart valamit.

– Gyűlölheted Bruenort meg a fiait, és még okod is lehet erre, de én úgy látám, hogy a jelenlegi helyzetet sokkal inkább a mi gyöngeségünk okozza, nem pedig Bruenor és népe.

Elastul őrgróf újabb „Hogy merészeled!” mondatba akart fogni, de Torgar nem hagyta szóhoz jutni.

– Én így látám a dolgokat – közölte nyíltan a törpe. – Ha a jelvényét akarja, odaadom, de ha arra gondola, hogy megvesszőztet, akkor nem ártana, ha alaposabban szemügyre venné a népemet.

Ezzel a ki nem mondott fenyegetéssel Pörölycsapó Torgar Del-zoun megfordult és kiviharzott a teremből.

– Lándzsára tűzetem a fejét!

– És ezzel kétezer őrjöngő törpét szabadítana Mirabarra – érvelt Shoudra, aki még mindig erősen fogta a férfi karját. – Nem mindent ellenzék, amit mond, jó Elastul, de a Torgartól és még sokaktól hallottak alapján eltűnődöm, hogy bölcs dolog-e fenntartani a jelenlegi nyílt ellenségeskedést Mithrill Csarnokkal.

Elastul dühödt és fenyegető pillantást vetett rá, ami emlékeztette a nőt, hogy érvelésével viszonylag kevesen értenének egyet a Szikrázó Kövek Tanácsában.

Így hát Shoudra elengedte az őrgróf karját, hátralépett, tiszteletteljesen fejet hajtott, miközben azon töprengett, hogy Bruenor látogatása valójában milyen komoly károkat okozott is Mirabarban. Ha az őrgróf továbbra is ragaszkodik ellenséges, merev politikájához, az végzetes eredményekkel járhat az ősi bányászvárosra nézve.

Shoudra magában megtapsolta Bruenor király leleményességét, amiért meg mert jelenni ott, ahol tudta, hogy nem látják szívesen, de mégsem merik majd nyíltan ledorongolni. Ravasz hadmozdulat volt ez, és a mirabari jogarőr úgy látta, hogy az őrgróf pontosan Bruenor kezére játszik.

– Foglyok? – kérdezte Obould a fiától, miközben mindketten Sarokkopogi romjait nézték.

– Csak néhányan maradtak – felelte Urlgen gonosz vigyorral.

– Kifaggattad őket?

A fia kihúzta magát, mintha ez a gondolat eddig eszébe se jutott volna.

Obould felmordult és alaposan tarkón vágta Urlgent.

– Mit kellene megtudnunk? – értetlenkedett az összezavarodott örökös.

– Bármit, ami segíthet nekünk – magyarázta Obould, minden egyes szót lassan és jól érthetően ejtve ki, mintha csak egy félkegyelműhöz beszélne.

Urlgen elvicsorodott, de nem adott hangot elégedetlenségének, hiszen végtére is megérdemelte a sértést.

– Tudod, hogyan köll vallatni? – folytatta Obould, mire a fia úgy nézett rá, mintha a kérdésfeltevés önmagában is nevetséges volna. – Olyan, mint a kínzás – okította tovább Obould –, csak miközben játszódol vele, kérdéseket teszel föl.

Urlgen szája gonosz mosolyra rándult, és egy biccentést követően elindult vissza a faluba, ahol számos harcosa még mindig azt a néhány szerencsétlen falusit gyötörte, akik nem haltak meg a támadásban.

Urlgen egy órával később megkereste apját, aki éppen az óriásokkal folytatott elmélyült beszélgetést – mint mindig, most is politikai céljai érdekében.

– Nem minden törpe halt meg a rajtaütésben – toppant közéjük a fiatalabb ork, akinek hangjában keveredett az izgatottság és a csalódottság.

– Törpe? Hát törpék is vótak ebben a porfészekben?

Urlgen zavart képet vágott.

– Nem azok a törpék – mondta. – Itt nem voltak törpék.

Most Obould és az óriások képe tükrözött értetlenséget.

– Nincsenek törpék a faluban – jelentette ki egyértelműen Urlgen, véget vetve az általános megrökönyödésnek. – Amikor egy tíznappal ezelőtt lecsaptunk a törpékre, kettő elslisszolt.

Ez nem érte meglepetésként Obouldot, aki tudott róla, hogy a környéken törpék kószálnak. Nem messze ettől a falutól egy egész csapat orkot mészároltak le, és a taktika törpe rajtaütésre utalt.

– Sérülten érkeztek ide – magyarázta Urlgen.

– És itt haltak meg?

– Nem. Menekültek tovább, Mithrill Csarnok felé, és még azelőtt elmentek, hogy mi lecsaptunk volna.

– Mikor volt ez?

– Nem olyan régen.

Obould izgalomba jött.

– Mit szóltok egy kis szórakozáshoz? – fordult az óriások felé, mire az egyik kékbőrű behemót bólintott.

Ekkor Obould arckifejezése megint csak változott, ahogy eszébe jutott Ad'non Kareese figyelmeztetése: „Apróbb, visszafogott rajtaütések. Fokozatosan fárasztjuk ki őket.” Ezt mondta a drow, és igaza volt. Ha most üldözőbe veszik a törpéket és dél felé tartanak, akkor veszélyes közelségbe kerülhetnek Mithrill Csarnokhoz, ami olyan csatához vezethet, amit Obould szívesen elkerült volna.

– Nem érdekes, hadd menjenek – döntött az ork király, és míg az óriások láthatóan könnyű szívvel belenyugodtak, addig Urlgen szeme úgy kimeredt, hogy szinte már félő volt, kiesik csúf fejéből.

– Nem teheted... – tiltakozott a fiatalabb és hevesebb vérű ork.

– De igen – szakította félbe Obould. – Hadd jussanak csak el a törpe csarnokig, hagy meséljék el a halálról és pusztulásról szóló történetüket, és az ottani törpék csak küldjenek ki ide egy csapatot, hogy megnézzék, mi a helyzet. Az már nagyobb és élvezetesebb küzdelem lesz.

Urlgen ismét vigyorogni kezdett, Obould pedig puszta elővigyázatosságból hagyta, hogy kitalálja, mire is gondol. Elég volt csak megemlíteni Mithrill Csarnokot és a fiatalabb harcosok máris rohantak volna dél felé.

– Ha most üldözzük őket, túl közel kerülhetünk a bányához, és ha kitör a harc, a törpék segítséget kérhetnek az otthonukbó', akkor pedig a nyakunkba szakad az egész bűzös Mithrill Csarnok, mindenestül. Erre a harcra pedig nem kerülhet sor!

Erre mindenki egyetértően bólintott – még a savanyú arcot vágó Urlgen is –, de Obould mégsem állhatta meg, hogy hozzá ne tegye:

– Egyelőre.

7. fejezet

Ő királyi fensége

Bruenor szándékosan nem hagyta, hogy Thibbledorf Pwent jelen legyen a Felbarr-citadellából érkezett két törpével folytatott beszélgetésen, mivel Regis tömör beszámolójából már ismerte történetüket, és tudta, hogy a harci tomboló valószínűleg azonnal felkerekedne és elrohanna a hegyekbe, hogy bosszút álljon elesett fajtársaiért. Így történt, hogy Nikwillig és Tred beszámolóját a velük megesett kalandokról többségében nem törpék – Drizzt, Catti-brie, Wulfgar és Regis – hallották első ízben.

– Csodás menekülés – gratulált nekik Bruenor, amikor a két törpe befejezte a történetet. – Harckoronás Emerus büszke lenne reátok.

Erre Tred és Nikwillig kidüllesztették mellkasukat.

– Mit gondolsz? – szegezte Bruenor a kérdést egyenesen Dagnabitnak.

A fiatalabb törpe jó ideig fontolgatta, hogy mit is mondjon, majd belekezdett.

– Magam mellé veszek egy csapat harcost, köztük a Zsigerontó brigádot és visszamegyek északra, a Surbrinig. Ha megtaláljuk a portyázókat, leszámolunk velük és hazatérünk. Ha nem, délnek tartunk a folyó mentén és Mithrill Csarnokban találkozánk.

Bruenor végig bólogatott, míg Dagnabit beszélt, hiszen a törpe egyetlen szava sem érte meglepetésként. Dagnabit jó tanácsadó volt, de kiszámítható.

– Szívesen vetnék még egy pillantást azokra a gyilkosokra – kottyantotta közbe Tred.

Szavaira Nikwillig – aki láthatóan nem osztotta társa véleményét – kényelmetlenül összerezzent.

– Megfeledkezel a sajgó lábadról? – kérdezte társát.

– Ugyan! Bruenor meleg markú papjai remek munkát végez tek – ágált Tred, és mondandója alátámasztására felállt, majd körbe-körbe ugrált. Bár néhányszor összerezzent, tényleg úgy tűnt, mint akinek kutyabaja.

Bruenor egy pillanatig a párost figyelte.

– Nos, azt nem engedhetjük, hogy mindketten megölessétek magatokat, mert akkor nem lesz senki, aki megfelelően számol majd be Harckoronás Emerusnak, hogy mi történt veletek. Tehát te vélünk tartasz, Tred, te pediglen, Nikwillig, a többiekkel mész tovább Mithrill Csarnokba.

– Bruenor király, szavaidból úgy veszem ki, te magad is részt akarsz venni a hajszában – jegyezte meg Dagnabit, mire az uralkodó szúrós pillantást vetett rá.

Bruenor tudta, hogy mit várnak tőle a jelenlevők – főleg Dagnabit, aki esküvel fogadta, hogy megóvja a király épségét. Azt is tudta, hogy-mint Mithrill Csarnok királyának délre kellene, hogy vezessen az útja, vissza biztonságos birodalmába, ahonnan irányíthatná a portyázó orkok és óriások elleni újabb ellencsapásokat. Ezt várták tőle, de már a puszta gondolattól is felkavarodott Bruenor gyomra. Kérlelő pillantást vetett Drizztre, mire a sötételf értő biccentéssel felelt.

– És te mit gondolsz, elf?

– Én könnyebben megtalálnám a szörnyetegeket, mint Pwent és veszett csapata – felelte a drow. – És könnyebben, mint a jó Dagnabit tenné, bár nem áll szándékomban kételkedni képességeiben, ha orkok űzéséről van szó.

– – Akkor te vélem jössz – közölte Dagnabit.

Hangja kissé megremegett, mert már látta, mire megy ki a játék, és ezzel is kifejezésre juttatta, hogy nem tetszik neki ez az egész.

– Megyek – egyezett bele Drizzt –, mint ahogy a barátaim is, akikben mindennél jobban megbízok. Azok, akik tudják, hogy miként segítsenek nekem.

Ezzel odabólintott Catti-brie-nek, Wulfgarnak, Regisnek, majd kivárt egy pillanatot, végül közvetlenül Bruenor felé fordult és újfent bólintott. A törpe király arcán széles mosoly terült szét.

– Nem, nem, nem – tiltakozott Dagnabit azon nyomban. – Nem rángathatád királyimat a vadonba.

– Úgy vélem barátom, hogy a döntés Bruenort illeti és nem téged és nem engem – felelte erre Drizzt, és viszonozta Bruenor hálás mosolyát. – Még egy utolsó vadászatot?

– Ki mondta, hogy ez lesz az utolsó? – érkezett a király morcos válasza.

Erre a barátai kuncogni kezdtek, majd hangos nevetésben törtek ki, amikor Dagnabit toporzékolni kezdett és azt kiáltotta:

– Dagnabit!

– Bah, gyere hát, ha annyira akarsz, te ostoba törpe – mondta neki Bruenor. – És te is – tette hozzá, Tredre nézve, aki csak komoran bólintott.

– Hozz magaddal még harcosokat – kérlelte Dagnabit királyát.

– Pwent és a fiai megteszik – felelte erre Bruenor.

– Ne! – kiáltott fel rémülten az ifjú parancsnok.

– Éppen te mondtad...

– Ez még azelőtt volt, hogy tudtam volna, te is jövel.

Bruenor felemelte a kezét, hogy lecsitítsa az izgatott törpét.

– Akkor hát ne Pwent legyen – egyezett bele, mivel nagyon is jól értette, mi aggasztja hadvezérét. Ahogy Mithrill Csarnokban mondták, Pwent még egy sziklával is harcba szállna, alaposan öszszeverve magát és a körülötte levőket, mielőtt győzne. – Magad válaszd ki a csapatot. A húsz legjobb...

– Huszonöt – vitázott Dagnabit.

– Jól van, de legyenek gyorsan készen – mondta Bruenor a parancsnoknak, és ez a többieknek is szólt. – Még ma el akarok indulni. Orkok és óriások várnak arra, hogy szétlapítsuk őket!

A törpe végignézett barátain, és észrevette, hogy Wulfgar korántsem mosolyog olyan szélesen, mint Drizzt, Catti-brie vagy akár Regis. Bruenor megértően bólintott fogadott fia felé, jelezve, hogy Wulfgar – aki immár férj és apa is lett – szabadon dönthet arról, hogy csatlakozik-e hozzájuk.

Wulfgar erre megfeszítette az állat, viszonozta a bólintást, és öles léptekkel távozott.

– Nem tudhatod, hogy mit gondolok arról, hogy te mit gondolsz! – harsogta Zsindelyfi Shingles.

Egész Mirabar egyik legkeménykötésűbb lakója volt ez az alacsony és elképesztően köpcös törpe, akinek indulatos természetét jól vissza tükrözte viharvert, pirospozsgás arca. Az egyik szeme hiányzott, és eszébe sem jutott pótolni, csupán egy szemkötővel fedte le. Fekete szakállának egyik felét letépték, és arcának jobb oldala egyetlen hatalmas sebhely volt.

– Nos, én azt gondolom, amit gondolok – felelte Pörölycsapó Torgar –, és nem akarom tudni, hogy te mit gondolsz arról, hogy én mit gondolok!

– Márpedig én azt gondolám, hogy te a távozáson gondolkozol – közölte Shingles őszintén, és ezzel magára vonta a törpék figyelmét, akik velük együtt a város legfelső földalatti szintjének egyik tavernájában tartózkodtak. – Nem tudom, pajti, hogy mit mondott néked az őrgróf, de lefogadám, hogy semmi olyasmit, amit a nagypapid mondott volna néked, már ha a nagypapid még itt lenne, hogy bármit is mondjon.

Torgar a mennyezet felé lökte a kezét, és legyező mozdulatokkal próbálta elhessegetni a másik szavait meg a többiek figyelmét.

Nem járt igazán sikerrel, mert újabb törpék léptek közelebb hozzájuk, húzták oda széküket az asztalukhoz és tették fel a kérdést:

– Elhagyod Mirabart, Torgar?

Torgar beletúrt dús üstökébe.

– Hát persze, hogy nem teszem, átokverte bolondok! – felelte, nem túl meggyőzően. – Már az apám apja apja apjának az apja is itt élte le az életét.

Minden tiltakozása dacára még Torgar is észrevette a hangjából kicsendülő kételyt, ami arra késztette, hogy feltegye magában a kérdést: tényleg Mirabar elhagyására készül? Az biztos, hogy Elastulnál úgy viselkedett, mint egy eszelős, de valóban ott fészkelt a gondolat agya és szíve mélyén, hogy itt az ideje véget vetni a pörölycsapók Mirabarban leélt életének?

Ismét beletúrt dús fürtjeibe, majd megint, és végül beleordított a többiek arcába:

– Ugyan már!

Olyan vadul állt fel, hogy széke kiperdült alóla, majd elviharzott, felragadva egy korsó sört a söntéspultról és odalökve egy érmét a láthatóan rendkívül jól szórakozó csaposnak.

A tavernából kilépve az Alsó Egyesre – Mirabar Alsóvárosának legmagasabb szintjére – jutott, és szétnézett a hatalmas barlangban, ahol épületek zsúfolódtak össze – szemügyre vette az építményeket, a kőzetrétegeket, amelyekből épültek, a követ, ami olyan ismerős volt neki, hogy a saját részének, saját örökségének érezte.

– Ostoba Elastul – dörmögte alig hallhatóan. – És ostobák mindazok, akik nem láták Bruenor királyban és fiaiban a barátainkat, akik pediglen lehetnének.

Ezzel elballagott, észre sem véve, hogy utolsó mondatát többen is kihallgatták, köztük Shingles, aki a taverna nyitott ablakánál kucorgott.

– Komolyan gondolá – jegyezte meg az egyik törpe.

– Úgy vélem, hogy el foga menni – tette hozzá egy másik.

– Bah, mit tudtok ti azonkívül, hogy mi az, amit isztok? – bődült rájuk Shingles. – Már ha egyáltalában tudjátok, hogy mi az, amit isztok!

– Én tudom! – süvöltötte vissza egy törpe a kocsma túlfeléből – És én azt gondolám, hogy nem iszom eleget abból, amit iszom!

Erre mindenki helyeslően felordított, és csak úgy röpködtek a rendelések mindenfelől.

Zsindelyfi Shingles erre elvigyorodott, de csak nézett ki az ablakon, régi cimborája és fegyvertársa, Torgar után, aki már régen eltűnt.

Saját hitetlenkedése és Torgar tagadása dacára, Shingles sem tudta cáfolni az általános véleményt, miszerint barátja komolyan gondolja, hogy elhagyja Mirabart. Bruenor király és törpéinek érkezése feltárta az eddig árnyékba burkolózó ellenség arcát, az arcot, amelyet Torgar és sokan mások is szívesen vettek volna, ha az egy baráté lenne. Brunenor és népe talán tényleg vetélytárs volt, de semmiképpen sem ellenség. Az a mód, ahogyan Elastul és a város többi – jobbára ember – vezetője bánt Bruenorral és azokkal a mirabari törpékkel, akik elmentek meghallgatni Mithrill Csarnok királyának történeteit, vagy vásároltak a Jeges Szelek völgyéből érkezett törpék portékáiból, sem Torgarnak, sem más törpéknek nem tetszett.

Zsindelyfi Shingles a történtek óta első alkalommal gondolkozott el komolyan az esemény jelentőségén és annak messzeható következményein.

De nagyon nem tetszett neki, hogy gondolatai váratlanul errefelé kanyarodtak.

– A bűntudat mókás egy dolog, nem iga'? – csipkelődött Delly Curtie Wulfgarral, amikor a barbár visszatért hozzá és Colson-hoz.

– Bűntudat? – érkezett a kétkedő felelet. – Nem inkább kötelességtudatról van szó?

– Bűntudatról – felelte Delly a legcsekélyebb habozás nélkül.

– Azzal, hogy családom lett, felvállaltam annak a kötelezettségét is, hogy megvédem őket.

– És szerinted mi történhet velem és Colsonnal, kétszáz barátságos törpe között? Nem a vadonba' hagysz bennünket magunkra, Wulfgar. Biztonságos helyre tartunk, és éppen te vagyol az, aki a veszélybe gyalogol!

– Még ha így is van, akkor is elhanyagolom azt, ami a köteless...

– Ó, ne kezdd már megin'! – szakította félbe Delly hangosan, amivel magára vonta több, közelben ácsorgó törpe figyelmét. – Tedd azt, mit tenned köll. Éld azt az életet, amire teremtettél.

– Velem jöttél idáig, ide ki...

– Hogy azt az életet éljem, amit magam választottam – magyarázta Delly. – Nem akarlak elveszítni, még egy pillanatra se, de tudom, hogy ha egész nap csak velem és Colsonnal vagy, elveszted a szíved, és ezzel én is elveszítlek téged. Jöjj velünk Mithrill Csarnokba szerelmem, ha ez szíved vágya, de ha nem, akkor kelj útra Bruenorral és a többiekkel.

– És mi lesz, ha meghalok odakint a vadonban?

A kérdést nem a félelem szülte, mivel Wulfgar nem aggódott amiatt, hogy esetleg odavész. Kalandozó volt, harcos, aki ameddig képes hinni abban, hogy az igaz utat követi, el tudja fogadni azt is, amit a sors neki rendel.

Ami persze nem azt jelenti, hogy harc nélkül fogadná!

– Mindvégig ezen gondolkoztam – vallotta be Delly –, mivel tudtam, hogy menned köll. Ha meghalnál az úton, akkor tudd meg, hogy Colson büszke lesz a papájára. Volt idő, amikor meg akartam változtatni szíved vágyását, és csellel rá akartalak venni tégedet, hogy állj az én oldalamra, de rájöttem, hogy akkor az már nem te lennél. Minden az arcodra vagyon írva; az arcodra, amelyen annál szélesebb mosoly terül szét, minél erősebben fú a viharos szél. Én és Colson elfogadjuk, bármi végzet várjon is reád utad végén, Wulfgar, Beornegar fia, amíg a szíved választotta úton jársz.

Közelebb lépett és letérdelt a földön ülő Wulfgar elé, majd a válla köré fonta karját.

– Csak annyit kérek, hogy a kedvemért adj egy jókora taslit az egyik orknak. Rendbe'? Wulfgar már azelőtt mosolygott, hogy belenézett volna Delly csillogó szemébe – ami jobban csillogott, mint bármikor korábban, amikor a felesége még Arumn tavernájában dolgozott Luskan rothadó zsigereiben. Az út, a tiszta levegő, a kaland, a gyermek mind-mind változtatott valamit Dellyn, aki láthatóan megszépült ettől, és minden eltelt nappal egyre teljesebb lett és egyre egészségesebb.

Wulfgar magához húzta és szorosan átölelte. A barbár gondolatai visszaszálltak ahhoz a naphoz, amikor Robillard Luskan közepébe repítette, és két választást tárt elébe: a délre és biztonságba vezető utat Delly és Colson oldalán vagy az északra vezetőt, ahol kalandra induló barátai jártak. Most, hogy hallotta Delly szavait, a hangjából kicsendülő őszinteséget, szerelmet és csodálatot, még sosem érzett akkora örömet, hogy az északi irányt választotta, és még sosem bízott jobban önmagában. Sosem szeretett jobban senkit, mint a nőt, aki a felesége lett.

– A kedvedért két fülest adok neki – felelte Wulfgar, és közelebb hajolt Dellyhez, hogy megcsókolja.

– Ugyan, ne túlozz – incselkedett vele Delly, elhúzva az ajkát. – Már az elsőtő' messzire röpül.

Amikor Wulfgar ismét felé hajolt, már nem húzódott el, és ajkuk találkozott egy hosszú és szerelmes csókban, amely gyengéden indult, hogy azután annál szenvedélyesebbé váljon. A barbár felállt, könnyedén felkapta a karcsú Dellyt, és elindult külvilágtól elzárt ponyvás szekerük felé.

Colson felébredt és sírni kezdett.

Wulfgar és Delly – jobb híján – nevetésben tört ki.

Thibbledorf Pwent ide-oda rohangált, miközben hangot adott csalódottságának és kiábrándultságának, majd felindultságában minden útba eső kőbe belerúgott, még akkor is, ha az túl nagy volt ahhoz, hogy rugdosni lehessen. Ha a keménykötésű törpe érzett is fájdalmat, nem mutatta – csak akkor nyögött fel folytonos szitkozódása közepette vagy szökdécselt egy darabig fél lábon, amikor egy különösen alattomos sziklatömbbe sikerült jó nagyot belerúgnia.

Miután többször körbefutotta Bruenort, és perceken át megállás nélkül káromkodott, abbahagyta a rohangászást és csípőre tette kezét.

– Harcolni indulsz, méghozzá oly' harcba, mely az én és enfiaim ügye!

– Azért megyünk, hogy visszafizessük a kölcsönt egy orkbandának, meg egynéhány óriásnak – javította ki Bruenor. – Nem lesz nagy harc, és még kevesebb lenne, ha Pwent és törpéi is jönnének.

– Ehhez értünk.

– Túlságosan is jól! – kiáltotta Bruenor.

– Hogy?

– Te átkozott bolond! – fortyant fel a király. – Hát nem látád, hogy ez lesz az utolsó utam? Amikor ismét visszatérénk Mithrill Csarnokba, újfent király leszek, ami elképesztően unalmas dolog!

– Miről beszélsz? Te vagy a legjobb király, akit...

Bruenor egy kézmozdulattal és egy hatalmas grimasszal elhallgattatta.

– Beszélgetni az összevissza hazudozó küldöttekkel, udvariaskodni a szeszélyes és buggyant nagyurakkal, meg a náluk is szeszélyesebb és buggyantabb hölgyeikkel... Megmondjam, hogy az elkövetkező száz esztendőben mikor fogom használni a fejszémet? Majd akkor, ha az átkozott drow-k egy újabb serege kopogtat az ajtómon! Most pedig kaptam egy esélyt, egy utolsó esélyt, és te mégis arra gondolsz, hogy elorozd tőlem ezt a mulatságot. Márpedig azt gondoltam, hogy a barátom vagy.

Pwent hátrahőkölt a szóáradattól, és a dolgokat más színben kezdte látni.

– A barátod vagyok, Bruenor király – kezdte Pwent olyan komolysággal, amelyet sem Bruenor, sem más nem látott még tőle. -A fiaiamat visszavivém Mithrill Csarnokba, és megtesszük az érkezésidhez szükséges előkészületeket.

Itt szünetet tartott és huncutul rákacsintott a királyra – vagy legalábbis huncutnak szánta, de inkább tűnt valamiféle elnagyolt grimasznak.

– És reménylem, hogy egyhamar nem is térsz vissza – folytatta Pwent, jobban értve Bruenort, mint ahogy azt az uralkodó valaha is képzelte. – Lehet, hogy csak egy kis csapat ütött rajta a Felbarrból jött cimborákon, de az is lehet, hogy útközben további kisebb csapatokra bukkantok, meg még néhányra, amikor már visszafelé tartotok Mithrill Csarnokba. Jó harcot néked, Bruenor király. Ezer újabb rovátka díszítse fejszédet, még mielőtt újfent meglátád csillogó csarnokid!

Bruenor és kedves barátai, oldalukon Dagnabittal, Treddel és huszonöt kurta harcossal, hatalmas ováció és kürtölés közepette váltak el a karavántól, halált ígérve az orkokra, és örök barátságot fogadva Felbarr-citadella és Mithrill Csarnok között. A törpék nem tartoztak a vérszomjas fajok közé, de azt tudták, hogy miként ünnepeljék meg a goblinfajzatok és az óriások – leggyűlöltebb ellenségeik – ellen indított háborúkat. Bruenorék északnak, a hegyek felé tartottak.

Ami a király barátait illeti, mindnyájan elevenebbnek és frissebbnek érezték magukat – még Regis is! –, hogy ismét úton lehetnek a kalandok felé, így ezen a csodás reggelen csak azok bánkódtak, akik nem tarthattak velük.

A sötételf szemében a múlt és a jelen összefolyt – ugyanazt a bajtársiasságot érezte, ami az elmúlt években gazdagította életét, ugyanazt az örömet, hogy régi csapata ismét kalandok felé törtet a vadonban, amihez társult az a tudat, hogy most még jobban értik egymást és a világban elfoglalt helyüket. Az előttük álló napok oly sokat ígértek!

Drizzt Do'Urden még nem tudta, hogy nincs már messze élete legszomorúbb napja.

MÁSODIK RÉSZ

EGYENESEN AZ ÓRIÁS TÁTOTT SZÁJÁBA

Nem félek a haláltól.

Íme, kimondtam, beismertem... magam előtt. Nem félek a halától, azóta nem, hogy magam mögött hagytam Menzoberranzant. De csak most kezdem teljesen megérteni, hogy mit is jelent, és mindezt kizárólag egy nagyon különleges barátomnak köszönhetem, akit Harcpöröly Bruenornak hívnak.

Nem a hencegés mondatja velem a fenti szavakat. Nem a bátorságomat akarom fitogtatni, és nem magamat akarom mások fölé emelni. Azért mondom ezt, mert ez az igazság: nem félek a haláltól.

Nem akarok meghalni, és hiszem, hogy teljes erőbedobással küzdők majd, bárki akarja is a halálom. Nem fogok fejetlenül berohanni az ellenség táborába, ha nincs esély a győzelemre (bár a barátaim gyakran vádolnak azzal, hogy igenis ezt szoktam tenni, és még az a nyilvánvaló tény sem tántorítja el őket a csipkelődéstől, hogy egyelőre mindannyian élünk). Remélem, hogy még több száz év vár rám. Remélem, hogy örökké fogok élni, és végtelen utazásom minden lépésénél ott lesznek mellettem drága barátaim.

Miért nincs bennem félelem? Nagyon jól tudom, hogy az út, amelyen járok – amelyet magam választottam – veszélyekkel terhes, és magában hordja annak nagyon is valós lehetőségét, hogy egy napon – talán nem is túl sokára – meghal valaki – vagy én vagy a barátaim egyike. Bár a halálommal megszűnők létezni, és még inkább megszűnnék létezni, ha valamelyik barátomat érné utol a vég, ez mégsem riaszt vissza az úttól. Mint ahogy őket sem.

Most már tudom, miért. Bruenor miatt most már értem, miért nem félek a haláltól.

Korábban azt gondoltam, hogy a félelemnek ez a hiánya egy magasabb rendű lénybe, egy istenbe vagy a túlvilágba vetett hit miatt alakult ki. Amiatt, hogy mindig van remény. Ez azonban csak egy része az indokoknak, méghozzá az a része, ami az imákon és vak hiten, nem pedig a biztos tudáson alapul – annak tudásán, hogy mi az, ami valójában éltet, ami ténylegesen vezérel, ami lehetővé teszi, hogy a veszélyes úton minden egyes lépésemet a belső nyugalom kísérje.

Azért nem félek a haláltól, mert tudom, hogy egy nálamnál – testemnél és lelkemnél – nagyobb elv és princípium része vagyok.

Amikor Bruenort erről faggattam a Mithrill Csarnoktól egyre távolabb vezető úton, egyenesen nekiszegeztem a kérdést: Mit tenne népe, ha odaveszne az úton?

Ő még nyíltabban és még egyenesebben felelt: Rosszabbul járnék -mondta –, ha hazamennék és elrejtőznék!

A törpék már csak ilyenek – és vezéreiktől is elvárják, hogy ilyenek legyenek. Még az olyan elkötelezett, uralkodóját a széltől is óvó testőr, mint Thibbledorf Pwent, még ő is érti lelke mélyén, hogy ha mindentől távol tartja Bruenort, azzal valójában már meg is ölte Mithrill Csarnok királyát. Bruenor látja, hogy a névleg monarchikus Mithrill Csarnok valójában egyfajta álcázott demokrácia, és több annál a törpénél – bárki légyen is az –, aki éppen a trónján ül. Sőt ő azt is látja, hogy az előtte lévő királyok között akadtak olyanok, akik tragikus véget értek, és alattvalóikat felkészületlenül érte a csapás, mint ahogy azt is látja, hogy az utána jövő királyok között is lesznek olyanok, akikre ilyen sors vár. Az elkerülhetetlen megtörténte után azonban Mithrill Csarnok ismét kiemelkedik a halotti máglya hamvaiból. Amikor a drow-k a törpe királyságra törtek – mint ahogy a múltban oly sok ellenség megtette már – a király seregei élére állt és elsőként indult a csatába. Harcpöröly Bruenor – és nem valamelyik harcosa, aki az ő színeit viselte – végzett Baenre anyával és véste be könyörtelen fejszéjébe a legfényesebb rovátkát.

A törpe királyoknak seregük élén a helyük – mert a törpe királyoknak meg kell érteniük, hogy birodalmuk fontosabb személyüknél, hogy a klán többet számít, mint a vezér, hogy a klán létét vezérlő alapelvek mindennél fontosabbak és többet érnek, mint akár egy köztörpe, akár egy király halandó léte.

Ha Bruenor nem hinne ebben, soha nem tudott volna fagyosan és félelem nélkül ellenségei szemébe nézni, és sosem lett volna belőle Mithrill Csarnok királya. Az a vezér, aki elbújik a veszély elől, elárulja, hogy nem igazi vezér. Az a vezér, aki pótolhatatlannak és mindenki másnál fontosabbnak tartja magát, bolond.

Én viszont nem vagyok vezér. Miként vonatkozik hát ez rám és a magam választotta útra? Szívem mélyén tudom, hogy igaz úton járok, hogy a legjobb szándékok vezérelnek – még ha ezeket a szándékokat néha félre is értik –, és hogy becsületes utat választottam. Hiszek abban, hogy a helyes ösvényt követem, és ha valaha is eljön a pillanat, hogy már nem hiszek benne, nem lesz könnyű erről meggyőzni a szívemet.

Ezen az úton számos próbatétel vár rám. Ellenségek és egyéb fizikai akadályok, de hozzájuk társul még a szív fájdalma is. Kétségbeesve tértem vissza Menzoberranzanba, hogy ott megadjam magam a drow-knak, cserébe barátaim életéért, és ez a szörnyű hiba kis híján annak a nőnek az életébe került, aki a legkedvesebb számomra. Láttam az összezavart és fáradt Wulfgart, amikor elhagyott minket, és féltem, hogy olyan veszélyek felé tart, ahonnan nincs visszaút, de az elválás minden kínja dacára tudtam, hogy el kell engednem.

Időnként nehéz bízni abban, hogy a helyes útelágazást választottuk. Attól tartok, hogy a haldokló Ellifain képe örökké kísérteni fog, még úgy is, hogy visszapillantva tudom, hogy szinte semmit sem tehettem volna másként. Még ha tudtam volna is, hogy milyen szörnyű következményei lesznek annak, amit félszáz évvel ezelőtt, azon a végzetes napon tettem, azt hiszem akkor is ugyanúgy cselekedtem volna, és azt teszem, amit szívem és lelkiismeretem diktál. Lelkiismeretem belső iránytűje a legjobb támpont ezen a nehéz úton, még ha nem is csalhatatlan.

Ezt követem hát, bár jól tudom, hogy mély sebeket kaphatok.

Amíg azonban hiszek abban, hogy igaz úton járok, még ha meg is halok, abban a tudatban halok meg, hogy egy rövidke ideig részese lehettem valaminek, ami több, mint Drizzt Do'Urden.

Úgy voltam részese, ahogy én szerettem volna.

Sem drow, sem ember, sem törpe nem kívánhat ennél többet.

Ezért nem félek hát a haláltól.

Drizzt Do'Urden

8. fejezet

A katasztrófa szélén

– Eltévedtünk! – bömbölte a sárgaszakállú törpe.

Fenyegetően lépett egyet előre, és kis híján felbukott saját hosszú, lengő szakállában. Szögletes vállú alak volt, nyaka szinte semmi, arcán mintha minden túl nagyra sikeredett volna: hatalmas, hosszú és lapos orr, a sárga arcszőrzetben szinte teljesen elvesző óriási száj, telve nagy fogakkal, és ott volt még az elképesztően kerek, vad és sötét szeme, amely csak még jobban elkerekedett, ahogy a törpe egyre jobban belelovallta magát. Lemezvértje a hálózsákja mellett hevert, de fején tízágú szarvasaganccsal ékített, hatalmas fémsisakot viselt.

– Hogyan tévedhettünk el, te átokverte bolond?! – harsogta. – Nem azt mondád, hogy végig a madarak vezetnek?

A törpe bátyja vállat vont, és panaszos hangon csak ennyit mondott:

– Óóóó! – Lepillantott a lábára, amelyen nem a törpéknél oly megszokott súlyos csizma díszelgett, hanem szandál, és belerúgott egy kődarabba, mely a közeli bozótosban landolt.

– Azt mondád, el tudsz juttatni engem oda! – dörögte Tömbváll Iván. – Rövidítés, mi? Na egén, egy átokverte rövidítés, amelyen eljutottunk valahova. Talán Mithrill Csarnok közelébe? Ó, nem! Valahova, és igazad volt néked, te ostoba dú-dad, mert gyorsan eljutánk ide!

A füstölgő törpe kihúzta magát, és megigazgatta magán viharvert láncvértjét, szorosabbra húzta a bal vállától a jobb csípőjéig húzódó vállszíjat, amelyben apró számszeríjlövedékek sorakoztak.

– Tik, tik, tik, bumm – figyelmeztette testvére immár vagy századszor, és rámutatott a különleges nyilakra, amelyekhez aprócska robbanóolajjal teli fiolát erősítettek.

A mérges Iván válaszképpen előrántotta kézi nyílpuskáját – a sötételfek által annyira kedvelt fegyver tökéletes mását –, és azzal kezdett el hadonászni Pikel felé.

– Adok én néked bummot, te ostoba dú-dad!

Pikel az égre emelte tekintetét, és gyorsan kántálni kezdett. Még mielőtt Iván rászólhatott volna, hogy hagyja abba, egy gally csapott rá a sárga szakállú törpe kinyújtott karjára, körbefonta a csuklóját és felfelé rántotta, míg végül a törpének már lábujjhegyen kellett pipiskednie.

– Ne játszogass énvélem! – figyelmeztette Iván. – Most ne!

– Nincs bumm – közölte Pikel határozottan, és ujjával olyan megrovóan fenyegette öccsét, akár egy gyermekét szidó anya.

Persze ettől csak még nevetségesebben festett, mint általában – hosszú, középen kettéválasztott és zöldre festett szakállával, amelyet hatalmas fülei mögé vetett, no meg összefont hátközépig érő hajával. Világoszöld köntöst viselt, derekán megkötött vastag kötéllel és bő ujjú inggel, amely még akkor is túlért az ujjhegyén, ha kitartotta oldalra a karját.

Iván felnevetett, amiben ott rejlett a fenyegetés, hogy a bátyja hamarosan behatóbb ismeretséget köt az öklével.

Pikel azonban ügyet sem vetett rá, és aprócska táborhelyük peremére sétált, ahol zöldségleves rotyogott egy kondérban a tűz fölött. A páros a Carradoon városa fölötti hegyen álló Szárnyaló Szellem katedrálisból indult útnak, több mint egy tíznapja, engedve Cadderly kérésének, hogy képviseljék őt és feleségét, Danicát, valamint a székesegyházat Harcpöröly Bruenor királlyá koronázásán Mithrill Csarnokban. Iván és Pikel éveken át arról dörmögött, hogy milyen jó lenne látni Mithrill Csarnokot – szinte egyfolytában azóta, hogy Drizzt Do'Urden és Catti-brie felkeresték a Szárnyaló Szellemet, egyik elvesztett barátjuk után kutatva. Mivel a Hópihe-hegységben mindenfelé nyugalom honolt, és közelegett a nagy esemény – Bruenor koronázása –, az időpont tökéletesnek tűnt az utazásra.

Alig jutottak túl a Hópihe-hegységen, és vette kezdetét útjuk, Pikel – aki szívében és hivatását tekintve is druida volt – fivére tudomására hozta, hogy tudja, miként rövidíthetnék meg hosszú útjukat. Végtére is szót értett az állatokkal – ellenben szinte senki más nem értette, hogy mit mond, leszámítva Ivánt, aki minden mordulását tökéletesen fogta. Pikel módfelett pontos időjósnak bizonyult, és jó pár trükk lapult bő ingujjában – közte a druidák teleportációs technikája, ami a fák közötti kapcsolatot használta fel. A druida belépett az egyik fatörzsbe, hogy azután sok-sok mérfölddel távolabb lépjen elő.

Iván és Pikel így utaztak jó darabig, még ha a fiatalabbik törpe rendszeresen panaszkodott is a természetellenes közlekedési forma miatt. Az utolsó alkalommal egy sűrű, sötét erdőbe érkeztek, és kezdetben Iván azt hitte, hogy a Hópihe-hegység és Carradoon között elterülő elf erdőségbe, Shilmistába jutottak. Egy napos bolyongás után azonban mind ő, mind Pikel rádöbbentek, hogy ez a fekete erdő nagyon is különbözik az Elbereth és táncos lábú fajtája által lakott varázslatos földtől. Az erdő – már ha az volt és nem valami más – sokkal sötétebb és komorabb volt, mint Shilmista szellős rengetege. A szél is jobban csípett – mintha jóval északabbra jutottak volna.

– Hajlandó lennél letenni végre? – kiáltotta a még mindig lábujjhegyen álló Iván.

– Uh-uh.

Iván kuncogott, és szabad kezét a foglyul ejtett karja alá tartotta, majd elengedte a számszeríjat – egyenesen bele várakozó tenyerébe. Egy gyors mozdulattal szájához emelte a fegyvert, felső metszőfogaival ráharapott a húrra, majd kattanásig hátrahúzta az ideget. Ezt követően szájába kapta az íjpuska tusát, szabad kezével pedig előhúzott egy aprócska nyilat a vállszíjából.

– Óóóó! – sivította Pikel, amikor észrevette, hogy öccse mit művel. Felkapott egy fahasábot a tűz mellől, gyors kántálásba kezdett, elkiáltotta magát, hogy „Sa-la-la” és megrohamozta fivérét.

Iván nyugodtan és higgadtan illesztette be a lövedéket a vájatba, majd felemelte a fegyvert, célba véve a kezét körülfogó liánt. Látván azonban, hogy a visító Pikel már túlságosan közel jutott, a sárga szakállú törpe megfontolt mozdulattal rohamozó bátyjára emelte fegyverét és lőtt.

A vessző telibe találta Pikel magasba tartott mágikus husángját, átfúrta azt, majd még a fában berobbant. Vakító villanás lobbant, és valami hátrataszította Pikelt, aki csak kábán ácsorgott, miközben haja és szakálla jobb oldala füstölt – felemelt jobb kezét még mindig magasra tartotta, de a mágikus fütykös helyett már csak egy elfeketedett csonkot markolt.

– Óóóó – nyögte a törpe druida.

– Bezony, és a fa lesz a következő! – ígérte Iván. A számszeríjat ismét foga közé kapta, és már nyúlt is egy újabb lövedék után.

Pikel rávetődött, mire mind a ketten elrepültek, de nem értek földet, mivel az összeakadó törpéket visszarántotta az Iván karját fogva tartó lián, hogy azután ismét kilendüljenek a másik irányba, majd -újra vissza.

Ez jó darabig folyt így – Pikel a számszeríjat és Iván egyik izmoktól dagadó karját markolta, míg testvére szabad kezével püfölte, de mivel túlságosan összegabalyodtak, szinte semmiféle sérülést nem okozott neki. A szívós inda makacsul kitartott, és a két birkózó törpe minden egyes lendülés után csak még gyorsabban hintázott előre-hátra.

Éppen ismét elérték a lengés csúcspontját, amikor Pikel varázslata megszűnt, és a Tömbváll testvérek labdaként szálltak el és értek földet – egyszerre kiáltva, hogy „Óóóó!” –, majd gördültek tovább a földön.

Nagyon közel gurultak el a tűz mellett – annyira közel, hogy Iván felvisított, amikor a lángok megcsípték az orra hegyét. A törpék átgörögtek a Pikel eszkábálta menedéken – csak úgy repkedtek az ágak szanaszét. Pikelnek egyszer sikerült annyira kibontakoznia, hogy újabb varázslatba fogjon, de Iván erős keze azonnal rácsapott fivére szájára. Az persze rögvest beleharapott.

Ez így ment volna hosszú perceken át – ami Tömbválléknál teljesen megszokott dolog volt –, ha a tűzgödör felől jövő mélyhangú morgás meg nem dermeszti az öklüket éppen ütésre lendítő testvéreket. A két kába fivér egyszerre fordította fejét a hang irányába, ahol egy hatalmas feketemedve éppen a forró zöldségleves felé nyúlkált.

Iván lelökte magáról Pikelt, és talpra szökkent.

– Moradinnak legyen hála! – rikoltotta és körbenézett, hogy merre is van hatalmas fejszéje. – Egy új köpeny!

Pikel visítása beléhasított az éjszakába, és száz yardos körzetben elcsendesített minden madarat.

– Fogd be a kereplődet! – kiáltott rá Iván.

Fegyverét keresgélve ide-oda rohangált, amikor meghallotta, hogy bátyja ismét varázsolni kezd, Iván pedig igyekezett felkészíteni magát egy újabb, viszonylag ártalmatlan, de roppant idegesítő trükkre, ám nem történt semmi.

Amikor meglelte fejszéjét, a tűz felé pördült... ahol Pikel üldögélt a békésen szuszogó mackó előtt, belefúrva magát annak vastag bundájába.

– Nem lehet – nyögte Iván.

– Hi-hi-hi.

Iván felmordult, felemelte karját, és fejszéjét belevágta a pázsitba.

– Átkozott Cadderly – szitkozódott. Az ő szemében Cadderly volt a felelős azért, hogy Pikelből ilyen szörnyeteg vált.

Végétre is Cadderly volt az, aki először mutatta be Pikelt egy „vadállatnak”, házi kedvencének, egy Percival nevezetű mókusnak. Pikel ezt követően híressé – az egész ügyet szégyenteljesnek tartó Iván szemében hírhedtté – vált új barátai miatt a Szárnyaló Szellemben, főként Cadderly és Danica gyermekei körében. Eleddig a barátok listáján egy hatalmas sas, két kopasznyakú keselyű, egy menyétcsalád, három csirke, meg egy Bobo névre (nem) hallgató makacs öszvér szerepelt.

Most pedig már egy medve is.

Iván felsóhajtott.

A medve halkan dörmögött valamit, és elnyúlt a földön, majd szinte azon nyomban szuszogni kezdett. Akárcsak Pikel.

Iván még nagyobbat sóhajtott.

– Nem várom el, hogy megtapsoljanak – magyarázta Nanfood-le, a gnóm, és keresztbefonta apró karját keskeny melle előtt, mi közben egyik nagy tappancsával idegesen topogott a padlón –, de hogy értékeljenek, azt igen!

A három és fél lábat éppen hogy elérő, hosszú, hegyes orrú Nanfoodle, akinek kopasz feje búbját hátul félkörbe vonta torzonborz fehér sörénye, nem volt egy impozáns figura. Ellenben egyike volt észak legelismertebb alkimistáinak, és ezt mind Elastul, mind Csillagizzás Shoudra nagyon jól tudta.

Mirabar őrgrófja széles és őszinte mosollyal az arcán tapsolni kezdett, hiszen Nanfoodle éppen az imént hozott neki egy különleges eljárással kezelt, olvasztott és formázott fémdarabot, abból az ércből, amelyet alig egy tíznappal ezelőtt bányásztak ki. A találékony gnóm által kiötlött kotyvalékkal bevont lemezlap erősebb volt, mint a fejtésből származó többi.

Az oldalt álló jogarőrt túlságosan lefoglalta a különböző darabok összehasonlítása, hogy tapsoljon, de azért elismerően biccentett a gnóm felé, amit Nanfoodle örömmel nyugtázott. Ők ketten jó barátok voltak, és még azelőtt ismerték egymást, hogy Elastul felfogadta volna a gnómot – főként Shoudra javaslatára.

– És ezzel az új készítménnyel mi állítjuk elő északon a legjobb fémet – szólalt meg az őrgróf.

– Nos... – habozott Nanfoodle. – Jobb lesz, mint a régi, de...

– De? Nincs „de”, kedves Nanfoodle-om. Shoudra jogarőrnek garantálnia kell a szerződéseket, és ehhez a legjobb – nem csupán jobb, hanem a legjobb! – fémre van szükségünk, hogy többé-kevésbé pótolni tudjuk az elmúlt évi kereskedelmi veszteséget.

– Vetélytársaink érce gazdagabb és megmunkálásuk páratlan – felelte Nanfoodle. – A készítményem jelentősen fokozza termékeink erejét és tartósságát, de kétlem, hogy túl tudnánk szárnyalni Mithrill Csarnokot.

Elastul szinte megrogyott ültében, és ökölbe szorította mindkét kezét.

– Viszont előre léptünk! – lelkesedett Nanfoodle, remélve, hogy optimizmusa ragadósnak bizonyul.

Tévedett.

– Meggyőződésem, hogy ez az első eset, amikor ténylegesen jelentős előrelépést sikerült elérni az alkímiai bevonatok terén – szólalt meg Csillagizzás Shoudra és rákacsintott Nanfoodle-ra. – A számtalan alkimista nagyzoló kijelentése dacára ezen a téren csak nagyon kevés fejlődést értek el nem mágikus úton. Pontosabban semmilyet... egészen eddig.

– És minden javulás a segítségünkre van – folytatta Shoudra.

– Számos olyan korábbi ügyfelünk van, aki Mirabar és Mithrill Csarnok között ingadozik, és ha sikerül javítanunk a minőségen, anélkül, hogy emelnénk az árakat, akkor szerintem jó néhányan minket választanak.

Elastul erre felvidult, és már éppen bólintani akart, amikor Nanfoodle hangja közbecsipogott. -Nos...

– Nos? – kérdezte az őrgróf gyanakvóan.

– A bevonathoz használt adamantitpikkelyek nem olcsók – vallotta be a gnóm.

Elastul a kezébe temette fejét. A mögötte álló négy pöröly vá logatott szitkokat mormolt.

– Adamantitot használsz? – érkezett Shoudra kérdése. – Azt hittem ólommal kísérletezel.

– Így is volt – felelte a gnóm. – És az összes olvasztóformulánál használtam ólmot járulékos alapnak. – Vállat vont. – Azonban sajnálatos módon ez csak gyengítette a végterméket.

– Várj egy kicsit – szólalt meg ismét Elastul gúnytól csöpögő hangon. Az őrgróf kihúzta magát ültében és előreszegezte ujját, mintha hirtelen az egész kép értelmet nyert volna előtte. – Megtaláltad tehát a módját, hogy fémeket olvassz össze? És ilyenkor, ha erősebb fémet használtál, jobb terméket kaptál, míg ha gyengébbet, akkor silányabbat?

– Igen, őrgróf úr – ismerte el Nanfoodle, és lehajtotta fejét a gúnyolódás hallatán.

– Hallottál már valaha az ötvözetekről, kedves Nanfoodle?

– Igen, őrgróf úr.

– Akkor jó: mert szerintem újra feltaláltad mindet.

– Igen, őrgróf úr.

– Mennyit is fizetek neked?

– Elég legyen – avatkozott közbe Csillagizzás Shoudra, és az őrgróf elé lépett, az alkarjára téve kezét, hogy lecsillapítsa. – Ez lehet a nagy nyereséghez vezető első lépés. Ha a módszere csökkenti a költséges eljárást, már nem volt haszontalan. Bárhogy is legyen, ez az első lépés egy olyan úton, ami még nagyon-nagy hasznot is hozhat. Azt mondom, ez remek kezdet!

Bizakodó szavai hallatán a gnóm kissé kihúzta magát, de Elastul őrgróf csak gúnyosan elmosolyodott.

– Nos, ami téged illet jó Nanfoodle – kezdte –, ne vesztegesd az időmet és a pénzemet arra, hogy engem nyugtatgass a kísérletezéseid során. Térj vissza a munkádhoz, és addig ne is jöjj vissza, amíg nem jutottál jóval messzebbre.

A gnóm kurtán meghajolt és kiszaladt a teremből. Távozása atán az őrgrófból hatalmas és csalódott üvöltés tört elő.

– Az alkímia a hencegők tudománya – közölte Shoudra.

A múltban ezt a véleményét már jó néhányszor tudatta Elastullal, aki hatalmas összegeket költött alkimistáira, és eddig Nanfoodle eljárása volt a legnagyobb haladás.

– Ez nem mehet így tovább – szólalt meg az őrgróf komor hangon, mintha csak az előbbi üvöltéssel minden dühét kiadta volna magából. – Bruenor király besétál a városunkba, és minden a feje tetejére áll. Lefőznek minket az érceikkel és jómodorban is. Ez nem mehet így tovább.

– Azoknak a termékeknek a piacán erősek maradunk, ahol nincs szükség Mithrill Csarnok kiváló, de drága ércére – emlékeztette Shoudra. – Ezekre a termékekre (kapákra, ekékre, zsanérokra, kerékvasakra) jóval nagyobb számban van szükség, mint kardokra és mellvértekre. Mithrill Csarnok csupán kereskedelmünk egyik ágát metszette le.

– Azt az ágát, ami bányászvárossá tesz minket.

– Így igaz – értett egyet kénytelen-kelletlen a jogarőr, és vállat vont.

Sosem izgatta magát különösebben amiatt, hogy a szomszédos törpe erősség ismét benépesült, és az volt a véleménye, hogy a Harcpöröly klán jobb szomszédság, mint az előző lakók, a gonosz szürke törpék voltak.

– Egyre jobban lendületbe jönnek – folytatta Elastul, és szavai láthatóan sokkal inkább magának, mintsem Shoudrának szóltak. – És most még ráadásul Bruenor király, az élő legenda is visszatér hozzájuk.

– Harcpöröly Gandalug király is meglehetősen ismert volt – felelte Shoudra gunyoros hangon. – A korok homályából tért vissza, de ez minden.

Elastul minden egyes szavánál a fejét rázta.

– Bruenor nem ilyen, mert ő a jelenben hódította vissza ősei birodalmát. Különös barátai és lelkes klánja segítségével Bruenor átformálta északot, és attól tartok, visszatérése újabb jelentős fordulatot hoz. Azáltal, hogy ő ül a trónon, még nehezebb lesz megkötnöd a virágzásunkhoz szükséges kontraktusokat.

– Nem annyira.

– Ezt a kockázatot nem szívesen vállalnám – csattant fel Elastul. – Nézd meg, hogy pusztán a hírneve milyen változásokkal járt: alapjaiban rázta meg városunkat. Elég volt csak átutaznia, és a törpék fele máris imába foglalja a nevét. Nem vállalhatunk ekkora kockázatot.

Hátradőlt trónján, és összecsücsörített ajkához emelte ujját. Arcán lassan mosoly terült szét, mintha valami fondorlatos terv ötlött volna az eszébe.

Shoudra kíváncsian meredt rá.

– Csak nem arra gondolsz...

– Több módon is lehet gyengíteni Mithrill Csarnok hírnevét.

– Miféle módokon? – kérdezte Shoudra hitetlenkedve.

– Itt élnek olyan törpék, akik összebarátkoztak Bruenor királlyal, nem igaz? Vannak köztünk törpék, akik Mithrill Csarnok királyát a barátjuknak tekintik, ő pedig hasonlóképpen tekint rájuk.

– Torgar nem fog szabotázst végrehajtani Mithrill Csarnok ellen – vitatkozott Shoudra, akinek nem okozott nehézséget kitalálni, mire gondolhat az őrgróf.

– Megteszi, ha nem tudja, hogy mit csinál – közölte Elastul titokzatosan, és első ízben azóta, hogy Nanfoodle megérkezett félrevezető híreivel, mosolygott őszintén és derűsen.

Csillagizzás Shoudra kétkedve meredt a férfira. Gyakran hallotta már a körmönfont tervet, mivel az őrgróf elég sok időt töltött trónján üldögélve, miközben ezen töprengett. A legtöbb esetben azonban ez nem volt több szívből jövő kívánságnál. Azonban minden felfortyanása – és a mögötte álló négy pöröly dühöngése – ellenére, Elastul nem igazán volt a tettek embere. Meg akarta védeni azt, ami az övé, és szívesen terjeszkedett, ha ezt biztonságos módon tehette – mint az alkimisták felfogadásával, ám ennél messzebbre merészkedő lépések megtétele – például a Mithrill Csarnok elleni szabotázs – egyszerűen nem vallott azőrgrófra. Ez szórakoztató lesz, vallotta be magában Shoudra.

9. fejezet

A maguk módján

Bütyökfi Trednek ez volt a legszívfacsaróbb látvány, ami, valaha is látott. Úgy érezte, hogy Sarokkopogi népe vele meg Nikwilliggel bőkezűen és gondoskodóan bánt, kockára tették biztonságukat azzal, hogy beavatkoztak egy olyan összetűzésbe, ami nem az övék volt. Nikwillig és ő rángatta bele őket, azzal, hogy menedéket kértek, és a falusiak sokkal kedvesebben és nyíltabban reagáltak, mint amire a távoli citadellából érkezett és eltévedt törpék számítottak.

Most pedig megfizettek érte.

Tred a falucska romjai, a szétzúzott, felgyújtott házak és a tetemek között sétált. Az egyik holttestről elzavarta a dögevő madarakat, majd a rátörő kíntól lehunyta a szemét, amikor felismerte a nőt – az ő kedves arcát látta meg, amikor először kinyitotta szemét, miután kipihente az idevezető út fáradalmait.

Harcpöröly Bruenor figyelte a törpe mozdulatait, és le nem vette a szemét Tred komor arcáról. Korábban a bosszúállás vágya tükröződött rajta – a törpe karavánját megrohanták, szétverték, és ő elvesztette barátait meg a testvérét. A törpék az effajta tragédiákat létük velejárójának tekintették. Általában a vadon peremén éltek, és szinte mindig szembe kellett nézniük valamifajta veszéllyel, de Tred kemény, öreg arca valami másról árulkodott – mintha elfojtott volna magában valamit és mintha fájdalom is lapult volna a ráncok között. Ehhez járult még egy jókora adag bűntudat. A kétségbeesetten menekülő Tred és Nikwillig a szó szoros értelmében belebotlott Sarokkopogiba, és ennek eredményeként a falu elpusztult.

Egyszerűen és vadállati módon eltüntették a föld színéről.

A bűntudat és a szomorúság tisztán látszott a törpén, miközben a füstölgő romok között bóklászott – különösen akkor, amikor egy-egy ork tetemhez ért: ilyenkor hatalmasat rúgott az adott arcba.

– Mit gondolsz, mennyien lehettek? – kérdezte Bruenor Drizztet, amikor a drow visszatért a környékről, ahol nyomokat keresett, és igyekezett tisztább képet kapni arról, mi is történt Sarokkopogiban.

– Egy maroknyi óriás – felelte a drow. A távoli gerincre mutatott. – A nyomok és a kőrakások alapján legalább három, legfeljebb öt.

– Kőrakások?

– Jól felkészültek a támadásra – magyarázta Drizzt. – Úgy sejtem, hogy az óriások az éj sötétjében sziklákat zúdítottak a falura, meggyengítve annak védelmét. Ez hosszú ideig tartott: feltehetően órákig.

– Ezt honnan tudád?

– Vannak helyek, ahol a falakat sietősen kijavították, még mielőtt újra le nem rombolták – érvelt a drow, majd rámutatott a falu egyik távoli csücskére. – Ott egy nőre rázuhant az egyik szikla, de a falusiaknak mégis volt elég idejük, hogy leemeljék róla a tömböt és elvonszolják a nó't. Ahogy a kőzápor folytatódott, egy csapat falusi még azzal is megpróbálkozott, hogy lopva megközelítsék az óriások állásait. – A gerincre mutatott, amelynek oldalában egy sziklatömb hevert, oda, ahol megtalálta a kőkupacokat és az óriások nyomait. – Nem jutottak messzire: egy csomó ork várt már rájuk.

– Mennyien? – kérdezte Bruenor. – Azt mondád, egy maroknyi óriás volt, de hány ork tört a falura?

Drizzt végigmérte a romokat, az emberi és ork tetemeket.

– Százan – találgatta. – Talán kevesebben, talán többen, de nagyjából ennyien. Csak egy tucatnyian haltak meg, ez arról árulkodik, hogy teljesen lehengerelték a falusiakat. Az óriások hajította sziklák sok embert megöltek, és módszeresen rombolták le a védelmet. A falu harcképes lakosságának harmadát a gerincről dobott kövek ölték meg, így körülbelül húsz erős, edzett határvidéki maradt. Nem hiszem, hogy az óriások lejöttek volna a faluba harcolni. – Az ajka egészen elvékonyodott, hangja immár halálos komolysággal csendült. – Nem hiszem, hogy szükség lett volna rájuk.

– Visszafizeténk nékik a kölcsönt, ugye tudád?

Drizzt bólintott.

– Azt mondád, százan voltak? – folytatta Bruneor és körbenézett. – Akkor hát négyszeres túlerőben vannak.

Amikor a törpe a drow-ra nézett, látta, hogy Drizzt laza testtartásában álldogál, mindkét kezét tokjába dugott szablyái markolatán tartva, zord, de ugyanakkor ragyogó arccal – ez a kifejezés egyszerre ébresztett félelmet és a kaland izgalmára hívó borzongást Bruenorban és mindazokban, akik ismerték őt.

– Négy az egyhez? – kérdezett vissza Drizzt. – Erőid felét vissza kelleni küldeni Pwenthez és Mithrill Csarnokba... csakhogy érdekesebb legyen a dolog.

Bruenor viharvert arcára féloldalas mosoly kúszott.

– Én is pontosan így gondoltam.

– Te a király vagy, a fene beléd! Nem tudád tán, hogy mit jelent ez?

Dagnabit nem túl lelkesen fogadta Bruenor bejelentését, miszerint levadászzák az orkokat és az óriásokat, hogy bosszút álljanak a falu pusztulásáért és a Tred karavánját ért támadásért, de ez nem is lepte meg a törpe uralkodót. Dagnabit a dolgokat mint a király kinevezett védelmezője nézte, és Bruenor önmaga előtt be is vallotta, hogy időnként szüksége is volt arra, hogy valaki megóvja saját ötleteitől.

Most azonban nem ez volt a helyzet – ő legalábbis így vélte. Királysága alig néhány napi gyalogmenetre volt Sarokkopogitól, így az ő kötelessége – és egyben szórakozása – volt megtisztítani a vidéket az olyan ocsmány lényektől, mint az orkok és az óriások.

– Többek között azt jelenti, hogy nem engedhetem, hogy átkozott orkok barangoljanak királyságom határain, és öldössék a népeket!

– Orkok és óriások – emlékeztette Dagnabit. – Valóságos sereg, és mi nem azért indultunk el, hogy...

– Azért indultunk el, hogy végezzünk azokkal, akik megölték Tred társait – szakította félbe Bruenor. – Nekem úgy tűnik, hogy ez ugyanaz a banda.

A mellette álló Tred bólintott.

– Viszont nagyobb csapat, mint ahogy gondolánk – vitázott a makacs Dagnabit. – Tred azt mondta, hogy nagyjából húsz ork volt és egynéhány óriás, de a falucskát ennél jóval többen rohanták le! Hadd menjek vissza és hozzam el Pwentet meg a fiait, meg még százat a legjobbjaink közül. Utána már indulhatánk az átokfajzat orkok és óriások ellen.

Bruenor Drizztre nézett.

– Kihűlnek addigra a nyomok? – Inkább reménykedés volt ez, nem annyira kérdés.

Drizzt bólintott.

– Ráadásul kevés az esélyünk, hogy meglephetjük őket egy masírozó sereggel.

– Egy sereg remekül elbánik az orkokkal és az óriásokkal – felelte Dagnabit.

– Viszont a csatateret ők választják meg – vágott vissza Drizzt.

Bruenorra pillantott, bár a királyon látszott, hogy őt aligha kell győzködni. – Mondjuk, összeszeded a sereget, és talán friss nyomokra bukkanunk, amelyek elvezetnek minket az ellenségeinkhez. Igen, legyőzzük őket, de ők látni fogják, hogy jövünk. Ránk hajigált sziklák záporában, megerősített állások ellen kell majd rohamoznunk. Sziklafalak mögé bújnak vagy rosszabb esetben könnyen védhető és nehezen megközelíthető sziklapárkányokon rendezkednek be. Ha viszont most megyünk utánuk és gyorsan, meglepetésszerűen csapunk le rájuk, mi választjuk meg és készítjük elő a csatateret. Nem lesznek röpködő sziklatömbök, sem védett párkányok, hacsak nem mi védjük őket.

– Úgy hangzik, mintha már alig várnád, hogy itt tartsunk – jegyezte meg Catti-brie csipkelődve, és Drizzt mosolya elárulta, hogy telibe talált.

Dagnabit még vitatkozni akart, ahogy az tőle várható is volt, de Bruenor már eleget hallott. A király feltartotta a kezét, elnémítva a parancsnokot.

– Találd meg az ösvényt, elf – szólt oda Drizztnek. – Tred barátunk már alig várja, hogy ork vért onthasson. Mint törpe a törpének, ennyivel tartozom neki.

Tred arca elárulta, hogy elégedett a vita kimenetelével. Úgy tűnt, még Dagnabit is elfogadja a verdiktet, és nem vitázott tovább.

Drizzt Catti-brie felé fordult.

– Mehetünk?

– Már azt hittem, sosem kérdezed meg. Hívád a macskád?

– Hamarosan – ígérte Drizzt.

– Regis és én leszünk az összekötőtök Bruenorral – jelentette ki Wulfgar.

Drizzt bólintott, és a kis csapat harmonikus működése, ahogy mindenki megtalálta a helyét a hajszában, csak még jobban megerősítette Bruenort döntése helyességében.

A királynak valóban szüksége volt erre a többletre. Lelke mélyén aggodalom mardosta, hogy mindezt saját önzése miatt teszi, hogy talán barátait és követőit kétségbeejtő helyzetbe sodorja, csak azért, mert fél az út végén rá váró uralkodás terhétől, sőt utálja még a gondolatát is.

Ahogy azonban tapasztalt és ügyes barátainak lelkes készülődését figyelte, számos kétely lefoszlott róla. Amikor a végére járnak ennek a piszlicsáré ügynek, amikor az összes ork és óriás halott lesz vagy visszamenekül földmélyi üregébe, elfoglalja helyét Mithrill Csarnok trónusán, és legfrissebb győzelmével emlékeztet majd mindenkit arra, hogy ki is volt ő, és ki is akart lenni. Várnak majd rá a hivatalos eljárás nyűgei, a méltóságok végeláthatatlan sorai, de várnak rá még kalandok is. Bruenor ezt újra meg újra megfogadta magában, és ilyenkor Gauntlgrym titkaira gondolt. Eljön majd az idő, amikor vár rá az út, és szél tép torzonborz vörös szakállába.

Elmosolyodott, ahogy magában újra fogadalmat tett.

Nem jutott eszébe, hogy néha az a legrosszabb, amikor a kívánságunk valóra válik.

– Minden csupa szikla, így nem lesz könnyű dolgunk, hogy megtaláljuk a nyomaikat, akármilyen sokan vannak is – mondta Drizzt, amikor Catti-brie-vel az oldalán elérte az elpusztított falutól északra húzódó emelkedőt.

– Talán mégis – felelte a nő és intett a drow-nak, hogy nézze meg, mit talált.

Amikor a sötételf Catti-brie mellé ért, Bruenor lánya egy sötétszürke kőre mutatott, amelynek sima felszínét vörös folt csúfította el. Drizzt fél térdre ereszkedett, levette bőrkesztyűjét, és odanyomta az ujját a folthoz, majd mosolyogva az arca elé emelte kezét.

– Vannak köztük sebesültek.

– És életben hagyták őket – fűzte hozzá Catti-brie. – Civilizált orkoknak tűnnek.

– Ez a mi szerencsénk – jegyezte meg Drizzt. Hirtelen megpördült, és látta, hogy egy nagydarab alak jelenik meg a kanyarban.

– A törpék készen állnak az indulásra – közölte Wulfgar.

– Mi pedig megtaláltuk a követendő utat – felelte Catti-brie, és rámutatott a kőre.

– Az orkok vére vagy a foglyoké? – kérdezte Wulfgar.

Ettől lehervadt a mosoly Drizzt és Catti-brie arcáról – egyikük sem gondolt eddig erre az eshetőségre.

– Úgy sejtem, orkvér lehet – felelte Drizzt. – Nyomát sem láttam a faluban, hogy bárkinek is megkegyelmeztek volna, de ha mégsem ez a helyzet, úgy gyorsan indulnunk kellene.

Wulfgar bólintott, távozott, majd jelzett Regisnek, aki továbbította az üzenetet Bruenornak, Dagnabitnak és a többieknek.

– Úgy tűnik, lecsillapodott – szólalt meg Catti-brie, amikor Wulfgar elment, hogy elfoglalja helyét a törpe különítmény előtt.

– Az új családja örömöt okoz neki – vélekedett Drizzt. – Legalább annyira, hogy megbocsássa magának önnön ostobaságát.

Elindult, de Catti-brie megragadta a karját, és amikor felé fordult, látta, hogy annak arcán komoly kifejezés ül.

– Új családja sok örömet szerez neki, hogy ne fájjon neki, ha együtt lát minket, amikor egymás oldalán veszünk részt a hajszában.

– Akkor csak azt remélhetjük, hogy egy napon osztozni fogunk Wulfgar sorsában – felelte Drizzt, és hamiskásan elmosolyodott. – Egy közeli napon.

Újra nekiindult, és olyan ügyességgel meg kecsességgel szökellt át a töredezett sziklákon, hogy Catti-brie meg sem próbált lépést tartani vele. Amúgy is tudta, miképpen zajlik majd a hajsza. Drizzt egyik magaslati pontról a másikra megy, miközben ő lépésről lépésre követi a nyomot: a drow lesz távolba néző szeme, míg a sajátja a lába elé mered.

– Ne várj túl soká a macska előhívásával! – kiáltott még a drow után, aki egy kézmozdulattal jelezte, hogy hallotta.

Gyors ütemben haladtak órákon át, mivel a vérnyomot könnyű volt követni, és amikor rábukkantak az eredetére – a csapás mellett egy ork hevert, ami némi megkönnyebbülést hozott –, már egyértelmű volt, hogy merre tartanak az orkok. A hegységben nem volt túl sok ösvény, és az egyetlen csapást leszámítva a terep jobbára járhatatlan volt, még a hosszú lábú déróriásoknak is.

Jeleztek az összekötőknek, hogy bevárják a törpéket, majd tábort vertek.

– Ha a csapás nem válik szét egyhamar, két napon belül utolérjük őket – ígérte Drizzt Bruenornak, amikor estebédjüket költötték. – Az ork három napja halt meg, de ellenségeink nem mozognak olyan gyorsan, sem olyan céltudatosan, mint mi. Talán még közelebb vannak, mint ahogy hiszem, még az is lehet, hogy visszakanyarodtak, abban a reményben, hogy újabb zsákmányra bukkannak a hegy alsóbb régióiban.

– Emiatt kettőztem meg az őrséget, te elf- felelte tele szájjal Bruenor. – Nem szeretném, ha száz ork, meg egy maroknyi óriás álmomban lepne meg!

Drizzt hasonló meglepetést szánt az orkoknak és az óriásoknak.

Másnap is sebesen haladtak – Drizzt és Catti-brie számos jelet talált, ami arra utalt, hogy az üldözöttek nemrég távoztak, köztük sok lábnyomot az egyik lapos, sáros mélyedésben. A nyomok a kiváló iránymutatás mellett további bizonyítékokkal is szolgáltak arra nézve, hogy Drizzt helyesen becsülte fel az ellenséges erő nagyságát.

A drow és Catti-brie tudta, hogy gyorsan közelednek prédájuk felé, mert az orkok erőfeszítést sem tettek, hogy álcázzák nyomaikat vagy hátvédeket állítsanak, akik az esetleges üldözőket figyelnék.

De miért is tették volna? Sarokkopogi elszigetelt hely volt -akárcsak az összes falu a vad határvidéken, ahol megszokott körülmények között egy falucska teljes pusztulása és megsemmisülése tíznapokig vagy akár hónapokig rejtve maradt a környéken élők előtt, még nyáron is, amikor pedig sokkal könnyebb volt utazni. Itt nem zajlott élénk kereskedelem – leszámítva az olyan vásárhelyeket, mint Mithrill Csarnok –, és ezen a vidéken kevesen járták a hepehupás ösvényeket. Sarokkopogi nem esett a főbb kereskedelemi utak vonalába. A főként vadászok lakta falucska a peremvidéken állt, egy tucat másik településhez hasonlóan, és csak elvétve tűnt fel egy-egy térképen.

Vad, érintetlen vidék volt ez. Az orkok és az óriások persze jól ismerték a területet, akárcsak Drizzt és Catti-brie, így a páros nem tartotta valószínűnek, hogy ellenségeik őrszemeket állítanának visszavonulásuk fedezésére – főként, ha egy olyan faluból tartanak hazafelé, ahol nem maradtak túlélők.

Amikor Drizzték csatlakoztak a vacsorázó törpékhez a második este, az elf teljes magabiztossággal mondhatta, hogy jóslata helyesnek bizonyult.

– Mondd meg a törpéidnek, hogy aludjak ki magukat. Mielőtt holnap lenyugodna a nap, megpillantjuk ellenségeinket.

– Akkor hát mire feljövend a nap holnapután reggel, minden ellenségünk halott lészen – fogadkozott Bruenor, és rápillantott a törpére, akit meghívott, hogy közösen költsék el vacsorájukat.

Tred vigyorgott és hálásan bólintott, majd nagy étvággyal esett neki a báránybordának.

A talaj sziklás és repedezett volt, helyeként fás – főként örökzöld – ligetek tarkították, melyek apró, védett mélyedésekben húzódtak meg az égbetörő sziklás csúcsok árnyékában. A szél végigsuhant a lejtőkön, és ide-oda verődött a hegyoldalak között. Gyors folyású patakok zubogtak alá a meredélyeken, ezüst csíkokat húzva a szürkéskék szikla táblákra. A tapasztalatlanokat a hegyi ösvények könnyen becsaphatták, körbe-, fel- vagy levezetve az utazókat, olyan helyekre, amelyek még véletlenül sem voltak a kiszemelt pont közelében vagy széles ösvényekre csábíthatták őket, amelyek azután ötszáz láb mély szakadékban értek véget.

Még a vadonhoz annyira hozzáedződött Drizztnek és barátainak is komoly kihívást jelentett a hegyvidék. Viszonylag könnyű volt követni az orkokat, és a drow tapasztalt szeme könnyen meglelte a helyes csapást, de olyan ösvényt találni, amelyen oldalba támadhatják a menekülőket, nem bizonyult egyszerűnek.

Az egyik különösen széles hegy fennsíkján, ahova számos ösvény vezetett, és mintegy kerékagyként fogta össze az idefutó csapásokat, Drizzt árulkodó jelet talált. A drow egy agyagos földdarab fölé hajolt, melynek szélét nem olyan régen taposta le egy csizma.

– Friss a nyom – közölte Catti-brie-vel, Wulfgarral és Regisszel, majd felállt és egymáshoz dörzsölte sáros ujjait. – Alig egy órás.

Mindannyian körbepillantottak, főként az északra emelkedő hegygerincet pásztázták.

Catti-brie látta meg először a mozgást odafent – egy hatalmas alak haladt a repedezett sziklák között.

– Eljött Guenhwyvar ideje – szólt Wulfgar.

Drizzt bólintott, és előhúzta a szobrocskát erszényövéből, majd a földre tette, és maga mellé hívta a mágikus párducot.

– Hírt kell adnunk Bruenornak is – tette hozzá a barbár.

– Majd te átadod – felelte Catti-brie. – A hosszú lábaddal gyorsabban odaérsz, mint a kicsi.

Wulfgar bólintott – volt értelme annak, amit barátja mondott.

– Addig mi pontosabban felmérjük az ellenség helyzetét és el helyezkedését, amíg utolértek minket a törpékkel – tervezgetett Drizzt és Regisre nézett, aki már indult is, bár nem észak, hanem nyugat felé. – Bekerítés?

– Én erre megyek, te északnak tartasz, Catti-brie-é kelet – magyarázta Regis.

Erre mindhárom barátja elmosolyodott, és örömmel látták, hogy a régi Regisből valamennyi visszatér: ugyanis az óriás, akit láttak, nyugatról keletre tartott, így ha a félszerzet nyugatnak megy, szinte biztos, hogy két barátja hamarabb talál rá az orkokból és óriásokból álló bandára.

– Guenhwyvar velem jön északra, nyílegyenesen az ellenség felé – szólalt meg újfent Drizzt. – Egyedül az ő megjelenése nem kelt gyanút. Mi négyen itt találkozunk, még mielőtt lemenne a nap.

Erre mindenki bólintott, és elszánt, gyors léptekkel indultak meg a választott úton.

Regis furcsán érezte magát egyedül a rengetegben, Drizzt vagy bármelyik másik barátja nélkül, aki védelmezően állna mellette. A Jeges Szelek völgyében a félszerzet gyakran egyedül rándult ki Puszta-erdőről, de szinte mindig ismerős utakon haladt – főként azt szerette, amelyik a nagy tó, a Maer Dualdon partjára és kedvenc horgászhelyéhez vezetett.

Furcsán üdítőnek érezte, hogy egyedül lehet a vadonban, miközben a közelben veszedelmes lények ólálkodnak. Nagyon is megalapozott félelmei dacára Regis nem tagadhatta le az aprócska testén végigfutó jóleső bizsergést. A fokozódó izgalom, a borzongató tudat, hogy bármelyik szikla mögött lapulhat egy goblin, vagy hogy valamelyik óriás éppen most veszi célba egy hatalmas sziklatömbbel...

Regis valójában persze egyáltalán nem vágyott ilyesfajta élményekre, viszont elfogadta, mint szükséges kockázatot, mint olyat, ami valami nagyobb jót szolgál.

Ennek ellenére mégis azt kívánta, bárcsak ne ő találkozott volna először az orkokkal – azzal a mintegy tucatnyi lemaradozóval, akik képtelenek voltak lépést tartani a többiekkel. A gondolataiba merült, figyelmetlen félszerzet szinte beléjük ütközött, mire észrevette, hogy ott vannak.

Drizztnek nem tetszett, amit látott. A hasán feküdt egy magas sziklapárkányon, és jól látta a több tucat ork táborhelyét – amelyik épp olyan volt, ahogy várta. A táboron kívül azonban négy irdatlan termetű déróriás ácsorgott – és egyikük sem úgy nézett ki, mint valami koszos csavargó, ahogy az várható volt az orkokkal cimboráló óriások esetén. Ezek kifejezetten kellemes megjelenésű lények voltak; tiszták, jól öltözöttek, díszes karpereceket és gyűrűket, meg se nem túl új, se nem túl régi finom szőrmebundát viseltek.

Az óriások egy nagy, jól szervezett klán tagjai voltak – feltehetően a Világ Hátának ezen a részén uralkodó Szürkekéz alá tartoztak. A Jarl neve nem volt ismeretlen sem Drizzt, sem Mithrill Csarnok törpéi előtt.

Ha a vén Szürkekéz kölcsönadta néhány remek harcosát egy ork klánnak, az sokkal baljósabb és nagyobb horderejű eseményekre utalt, mint amit egy szétlapított falu, meg egy törpe karavánt ért rablótámadás jelentett.

Drizzt körülnézett és azon töprengett, hogyan kerülhetne közelebb az óriásokhoz és hallgathatná ki beszélgetésüket. Azt már csak remélte, hogy olyan nyelven értekeznek, amit ő is ért.

Közte és az ork tábor között alig volt fedezék, mint ahogy a szinte függőleges falon való lemászás sem kecsegtetett sok reménnyel. A háta mögött a nap már alacsonyan járt, így nem volt túl sok ideje, ha a megadott helyen és időben találkozni akar a barátaival.

Hosszú perceken át nem mozdult rejtekhelyéről, és figyelte a távolból, ahogy az óriások és az orkok időnként szót váltanak. Figyelmét felkeltette egy nagydarab, tagbaszakadt ork, aki a legjobb öltözettel dicsekedhetett az egész bűzös bandában, és hátára hatalmas, díszes baltát szíjazott. Amikor az ork odalépett a négy óriáshoz, mozdulataiban nem érződött az a tétovaság, ami a többiekből szinte sütött, amikor a közelükbe kerültek – pedig többségük csupán ételt vitt a behemót alakoknak, vagy igyekezett a lehető legudvariasabban elmenni mellettük. Ez az ork viszont – akiről Drizzt rögtön tudta, hogy a vezér vagy a vezérek egyike lehet – céltudatos léptekkel ment oda hozzájuk, mindenféle félelem nélkül és elegyedett szóba velük – szinte már-már kedélyesen.

Drizzt, akinek figyelmét teljesen lekötötte, hogy kihallgassa mit beszélnek – még ha csak nevetnek is valamin –, csak akkor vette észre az ork őrszem közeledtét, amikor már késő volt.

Catti-brie a magasból jól látta, hol ütöttek tábort az orkok és az óriások – a lentről látott északi hegygerincen, tőle messze nyugatra. Úgy sejtette, hogy Drizzt mostanra már valószínűleg a táborhelyüket kémleli, és el is tudott volna jutni oda, de becslése szerint mire megérkezne, már csatlakozhatna is barátjához -feltéve, ha megtalálják egymást –, és indulhatnának vissza a megbeszélt találkozási pontra. Ehelyett inkább az ellenség táborhelyétől kelet felé mozgott, felmérve a terepet, amelyen azok másnap reggel áthaladnak – hacsak nem döntenek úgy, hogy korábban tábort bontanak, és még az éjjel elindulnak. Ez nyilván az orkok szája íze szerint való lenne, de feltehetően az óriások nem rajonganának érte.

Harcpöröly Bruenor fogadott lánya a sokat látott taktikus szemével kereste meg az előnyös támadási pontokat. Helyeket keresett, ahol összeszűkült az ösvény, magasabb terepet, ahonnan a törpék köveket és kalapácsokat zúdíthatnak az ellenségre...

Számos teendője dacára mégis ő ért vissza először a találkozási pontra. Nem sokkal később befutott Wulfgar is, Bruenorral, Dagnabittal és Treddel az oldalán.

– Innen majdnem pontosan északra táboroznak – közölte Catti-brie a többiekkel.

– Mennyien vannak? – kérdezte Bruenor.

Lánya vállat vont.

– Drizzt tudni fogja. Megnéztem a terepet, hogy holnap hol és hogyan csaphatunk le.

– És találtál megfelelő helyet az öldöklésre?

Catti-brie hamiskásan elmosolyodott, mire Bruenor lelkesen összedörzsölte a kezét, majd Tredre nézett, oldalba bökte és jókorát kacsintott.

– Holnap letörlesztheted az adósságid – ígérte meg a törpe király.

Mint a múltban oly sokszor, most is csak a szerencséje mentette meg Regist. Sikerült besurrannia egy sziklatömb mögé anélkül, hogy a feltehetően a kifosztott faluból származó zsákmány fölött marakodó orkok észrevették volna.

Vitatkoztak, ordítoztak, egymást lökdösték, majd amikor sikerült egyezségre jutniuk, hirtelen elcsendesedtek. Ahelyett, hogy továbbindultak volna a csapáson és csatlakoztak volna a főerőhöz, lehuppantak a fűbe, míg néhányan elmentek, hogy ennivalót hozzanak. Regis a szikla mögül kiválóan hallotta minden szavukat, ami számos kérdésre magyarázatul szolgált, viszont sokkal, de sokkal több újat vetett fel.

Drizzt ennél előnytelenebb helyzetben nem is lehetett volna: hason feküdt egy köves rézsű meg egy sziklatömb között, és a párkányról kukucskált lefelé, amikor valaki vagy valami – feltehetően egy ork – megjelent mögötte. A drow lesunyta fejét, és egy kissé feljebb rántotta köpenye csuklyáját, abban a reményben, hogy az, ami mögötte van, nem veszi észre a gyérülő fényben, de amikor a léptek egyre közelebb értek, a sötételf már tudta, hogy más módszerhez kell folyamodnia.

Feltérdelt, majd kecsesen talpra ugrott, megpördült és közben már elő is rántotta szablyáját – olyan gyorsan tette mindezt, ahogy csak tudta, majd védekező testhelyzetet vett fel, úgy várta a döfést. Ha a lény azonnal nekirontott volna, Drizzt már a kezdet kezdetén védekezésbe szorul.

Ám az ork – mert hát az volt – nem rohamozta meg sem korábban, sem most. Ehelyett még lépett is egyet vissza, felemelte a kezét és hadonászni kezdett vele – még a fegyverét is a földre dobta.

Drizzt nem értette teljesen, hogy az ork mit mond, bár a lény által beszélt nyelv közel állt a goblinokéhoz, amelyet ő ismert -azonban így is rájött, hogy az ork úgy beszél hozzá, mintha ismerné, és szinte bocsánatkérő hangsúllyal ejti a szavakat. Úgy tűnt, mintha a drow-t felismerő ork attól félne, hogy megzavarja valamiben a sötételfet.

Ez az érezhető félelem nem lepte meg Drizztet, mivel a goblinfélék – akárcsak a legtöbb értelmes faj – rettegtek a drow-któl, de azt is érzékelte, hogy ez a mostani eset többről árulkodik. Az ork nem döbbent meg – mintha nem érte volna váratlanul, hogy egy sötételf bukkant fel csapatuk közelében.

Éppen kérdéseket akart intézi a lényhez, amikor oldalról valami feketeség villant, és már tudta, hogy elkésett.

Guenhwyvar hatalmas ugrással termett ott, és nagyjából az ork mellének magasságában zúgott tova.

– Guen, ne! – kiáltotta Drizzt, ahogy a párduc elsuhant mellette.

Az ork torkából vér tört elő, és a teremtmény hatalmasat repült. Drizzt odarohant hozzá és a hátára fordította, megpróbálva elállítani a torkából ömlő vért.

Ekkor látta meg, hogy a lénynek nem maradt torka.

Bár csalódott volt, amiért a lehetőség elröppent, egyben hálás is volt Guenhwyvamak, amiért az még messziről is észrevette az őt fenyegető veszélyt, és rohanvást sietett a segítségére – így jobb híján csak a fejét csóválta.

Amennyire csak tudta, elrejtette a orkot egy sziklarepedésben, és Guenhwyvarral az oldalán elindult vissza a találkahelyre – felderítése válaszok helyett csak újabb kérdéseket szült.

– Számos olyan hely van, amit az előnyünkre fordíthatunk – nyugtatott meg mindenkit Catti-brie, amikor ismét együtt voltak mindannyian az ellenség alatt elterülő fennsíkon. – Pont olyan lesz a csata, ahogy elterveztük.

Senki sem mondott ellen, de Bruenor arcán aggodalom tükröződött.

– Az óriások túl sokan vannak – magyarázta, amikor a többiek kérdőn rápillantottak. – Négy már önmagában is éppen elég lenne. Szerintem még hajnal előtt kell lesújtanunk, hogy kiegyenlítsük az arányokat.

– Nem lesz könnyű, ha holnap meglepetésből akarunk támadni – fűzte hozzá Catti-brie.

Ötletek merültek fel, hogy azután elvessék őket, terveket kovácsoltak az óriások elcsalására, számba vették a szóba jöhető helyeket, ahol a főerőktől külön csaphatnának le a behemótokra. Elgondolásokban nem volt hiány, de egyik megoldás sem ígérkezett könnyűnek.

– Volna egy lehetőség... – szólalt meg Drizzt első ízben a vita során.

Felidézve magában az orkkal való találkozást és azt, hogy a lény miként viselkedett vele szemben, azon töprengett, hogy talán előnyükre fordíthatná származását.

A megbeszélést követően megegyeztek a helyszínben, majd hatan, oldalukon Guenhwyvarral útnak indultak – Drizzt nélkül –, a drow pedig visszatért a táborhelyre néző leshelyére. Alig néhány percet töltött ott – éles szeme szinte átdöfte az éj sötétjét, az óriások különálló táborához vezető utakat keresve –, majd már el is tűnt, és csendben suhant tova, akár az árnyék.

– Jobbról fogja idecsalni őket – mondta Bruenor, amikor elérték a lesvetésre kijelölt terepet.

A törpe egy magas szirtfal előtt állt, amelyre jobbról és balról töredezett, köves ösvény futott fel.

– Fel tudál jutni oda, Bendőkorgi?

A szirt aljánál álló Regis már útnak is indult. Több útvonalat is látott, amelyen reményei szerint elérheti a párkányzatot, de olyat akart találni, amelyen a nálánál kevésbé ügyes társai is könnyen feljuthatnak.

– Részt akarsz venni az öldöklésben? – kérdezte a félszerzet a mellette álló Bütyökfi Tredet, aki láthatóan még nem tért egészen magához tapasztalt útitársainak vehemens tervezési és végrehajtási módszereitől.

– Na, mit gondolsz? – vágott vissza a törpe.

– Azt, hogy jobb lenne, ha a fegyvered a hátadra szíjaznád és követnél – felelte Regis csúfondáros vigyorral, majd rögtön mászni kezdett felfelé.

– Nem vagyok én valami átokverte pók! – kiáltotta oda Tred.

– Részt akarsz venni az öldöklésben vagy sem?

A félszerzetnek több érve nem volt, de nem is kellett többet mondania: Tred zsörtölődve és dörmögve elindult felfelé, azokat a kapaszkodókat és fogódzókat használva, amelyeken Regis haladt. Sokáig tartott mire felért a párkányra, és addigra a félszerzet már kényelembe helyezte magát a fal tövében, a szirt aljától jó huszonöt lábnyi magasságban.

– Nézd meg, szét tudod-e törni azt a nagy szikladarabot – köszöntette Regis, és fejével oldalra intett, ahol egy tekintélyes méretű kőtömb hevert a párkányon.

Tred kételkedve meredt a mintegy ezer fontos gránittömbre.

– Nem tudnád legördítni? – ért el hozzá Catti-brie kiáltása.

Regis felállt, előrelépett és lepillantott a nőre. Tred arca még kétkedőbbé vált.

Catti-brie be sem várta a választ, hanem odament Wulfgarhoz, és valamit tanácskoztak. A barbár hamarosan elrohant, majd kisvártatva visszajött egy hatalmas és vaskos ággal. A párkány alá állt, majd amennyire csak tudott felágaskodott, de amikor látta, hogy még az ággal sem éri el társait, felfelé lökte a fadarabot.

Regis elkapta és felhúzta, majd mosolyogva odanyújtotta az ágat a döbbenten álldogáló Trednek. – Na, ezzel próbáld meg – javasolta a félszerzet. Egy másik párkányról, amely nagyjából egy magasságban volt azzal, ahol Regis és Tred állt, Guenhwyvar mély hangú mordulása hallatszott, mire szegény Tred láthatóan még kényelmetlenebbül érezte magát.

Regis ezen csak vigyorgott, majd visszatért előző helyére, ahonnan szemmel tarthatta a lenti ösvényt.

Amikor meghallotta, hogy a közös nyelvhez hasonló dialektusban beszélgetnek, Drizztet kicsivel több remény töltötte el terve sikerét illetően. A tábor szélén járt már, éppen egy hatalmas szikla takarásában bújt elő az árnyékok közül. Sem az orkok, sem az óriások nem állítottak őrt – láthatóan úgy vélték, elsöprő győzelmet arattak.

A jobbára lényegtelen dolgokról csevegő óriások beszélgetéséből a drow semmi érdemlegeset nem tudott meg, de ez nem aggasztotta különösebben. Sokkal inkább lekötötte az, hogy miként közelítse meg egyiküket – anélkül, hogy a többiek észrevennék –, és találjon igazolást arra a gyanújára, hogy ez a csapat valamiféle kapcsolatban áll a sötételfekkel.

Alig egy órával később végre esélye nyílt terve végrehajtására. Az egyik óriás hortyogni kezdett – hangja a lezúduló lavinát idézte. A mellette fekvő – az egyetlen nő négyük közül – már majdnem elszenderedett, ha ugyan nem aludt máris. A két másik tovább beszélgetett, de fáradtságuk kiütközött a hosszú szünetekben. Végül egyikük felállt és elballagott.

Drizzt nagy levegőt vett – egy olyan félelmetes lényt, mint a déróriás, nem lehetett félvállról venni. Hatalmas termetük, erejük és kiváló harci ismereteik mellett korántsem voltak olyan együgyűek, mint a dombi óriások vagy az ogrék. Mindent egybevetve, számos fürge eszű akadt közöttük, akiket bizony nem volt könnyű elbolondítani. Drizztnek származására és az ebből fakadó hírnevére kellett építenie.

Az árnyak takarásában sikerült alig néhány lábnyira kerülnie az ücsörgő behemóthoz, anélkül, hogy az észrevette volna.

– Nem minden kincset találtatok meg – suttogta.

A nyilvánvalóan alvó óriás megrezzent, és egyik könyökére dőlt, majd fejét a beszélő felé fordítva megkérdezte:

– Mi?

Megpillantva a sötételfet, az óriás összeszedte magát, és gyorsan ülő helyzetbe tornászta hatalmas testét.

– Donnia? – kérdezte az óriás. Drizzt nem ismerte a név viselőjét, de azt tudta, hogy drow névvel van dolga.

– Az egyik társa vagyok – felelte halkan. – Rengeteg kincset vesztegettetek el.

– Hol? Hogyan?

– A faluban. Egy ékkövekkel és ékszerekkel teli hatalmas ládát, amely az egyik összedőlt épület romjai alatt van.

Az óriás körbenézett, majd közelebb hajolt.

– Felkínálod nekem? – Láthatóan gyanakodott; nem hitte el, hogy ez a drow, vagy bármely másik, csak úgy idejön, és elárul egy ilyen fontos értesülést.

– Én nem tudok túl sokat elvinni – magyarázta Drizzt. – Még a tizedét sem tudom elcipelni annak, ami ott van. Bár a kincset apránként is el tudnám hordani, úgy sejtem, hogy még több van az alatt a kőtömb alatt, amit meg sem tudok mozdítani.

Az óriás ismét körbenézett, bár ezúttal óvatosabban – Drizzt szavai láthatóan felkeltették az érdeklődését. Nem messze tőle az egyik társa horkantott egyet, fújt egy nagyot, majd az oldalára gördült.

– Fele-fele alapon osztozom veled és a társaiddal, ha magad dal akarod hozni őket is – mondta Drizzt. – De az orkok nem kapnak semmit.

Az óriás arcán felderengő gonosz mosoly elárulta Drizztnek, hogy a csapaton belüli faji kapcsolatokat illető sejtése nem járt messze a valóságtól.

– Folytassuk a beszélgetést, de ne itt – szólt Drizzt, és visszahátrált az árnyékok közé.

Az óriás újfent körülnézett, majd meggörnyedve felállt és a drow után surrant – szinte nesztelenül haladtak az éjszakában a meredek szirtfal alatt elterülő' apró tisztásig.

Alig tíz lábbal a hatalmas óriás feje fölött a fal egyik párkányáról két kíváncsi szempár pillantott le rájuk.

– Mit fog gondolni erről Donnia Soldou? – kérdezte az óriás.

– Donniának erről nem kell tudnia – felelte Drizzt.

Az óriás vállrándítása sokat elárult a drow-nak – elárulta, hogy bárki legyen is ez a Donnia, nem rendelkezik teljhatalommal, valószínűleg csupán egy szövetséges lehet. Ez némileg megnyugtatta a sötételfet. Nem örült volna annak, ha az orkok és az óriások egy drow seregnek dolgoznak.

– Gelethát magammal viszem – jelentette ki az óriás.

– A barátodról van szó?

Az óriás bólintott.

– A miénk két rész, a tiéd egy.

– Ez nem tűnik méltányosnak.

– Egyedül nem tudod elmozdítani a kőtömböt.

– Egyedül nem találjátok meg a kőtömböt – kötötte az ebet a karóhoz Drizzt, elterelve az óriás figyelmét, amíg barátai el nem foglalják végleges pozíciójukat.

Úgy sejtette, már nem kell sokáig várnia.

Amikor egy kékes csíkot húzó nyílvessző röppent elő a háta mögül, suhant el mellette és csapódott az óriás mellébe, a drow nem lepődött meg.

A behemót felnyögött, de nem sérült meg komolyabban. Drizzt még mindig az óriás szövetségesének szerepét játszva, előrántotta szablyáit, megpördült és arrafelé fordult, ahonnan Catti-brie nyila érkezett.

– Honnan jött a lövés? – kiáltotta. – Emelj fel, úgy talán meglátom.

– Egyenesen szemből! – bömbölte a hatalmas lény.

Lehajolt, hogy segítsen a drow-nak a feljutásban, Drizzt pedig gyorsan megprödült és felrohant a fatörzshöz hasonlatos karon. Szablyái keresztbe villantak a behemót lény arca előtt, élénkvörös vonalakat szántva rá.

Az óriás felüvöltött és felé nyúlt, de ő már el is ugrott, és érkezett egy újabb kékes csíkot húzó nyílvessző és belecsapódott a lénybe.

A déróriás megrázta magát, és újfent Drizzt felé nyúlt, de ekkor olyan hang hallatszott, mintha valahol fát vágnának. Harc-pöröly Bruenor sokrovátkás fejszéje belemélyedt a bestia térdhajlatába.

Az óriás felüvöltött és megingott, majd kezét a sebre tapasztotta, miközben Catti-brie újabb nyila találta el, ezúttal az arcán.

A bestia tőle telhetően igyekezett megfeledkezni sérüléseiről, és felemelte az egyik lábát, feltehetően azért, hogy eltapossa Bruenort.

Lába még a levegőben volt, amikor Dagnabit rontott rá, és harci kalapácsával rácsapott az óriás földön lévő lábfejére.

– Tempus! – érkezett a kiáltás és vele együtt a levegőben pörögve szálló harci kalapács.

Égisz-agyar mellbe találta a hatalmas teremtményt, alig valamivel a nyaka alatt, és nekilökte a sziklafalnak. Wulfgar már jött is kalapácsa nyomában, ismét a kezébe idézte a mágikus fegyvert és még mielőtt az óriás összeszedhette volna magát, irdatlan csapást mért a behemót térdkalácsára. Most üvöltött csak igazán a déróriás! Catti-brie következő nyila megint csak az arcába csapódott.

A párkányon álló Tred, akinek az egyik vállán pihent a sziklatömb alá beékelt ág vége, értetlenül nézett az óriásról Regisre. Sokszor látott már óriásokkal vívott csatát, de még sosem látta, hogy ilyen gyorsan és hatékonyan bánjanak el egy ekkora lénnyel.

Regisről Guenhwyvarra pillantott. A hatalmas párduc egy másik párkányon kuporgott, és onnan figyelte a harcot, de figyelme mégis inkább kelet felé irányult.

Regis az emelő felé intett, jelezve, hogy az óriás a megfelelő helyre ért.

Tred elégedetten felmordult és nekifeszült a kimozdított sziklatömbnek, a beékelt ágat még mélyebbre lökve. A szikla megbillent, alágördült, és az ezer tonnás gránittömb éppen a szerencsétlen feje búbjára hullt – az óriásra, aki még csak mostanra kezdett magához térni, és próbált valamiféle védelmet kialakítani a drow, a barbár, a nő és a két vadul küzdő törpe szüntelen támadásaival szemben. A nyaktörő reccsenés visszaverődött a szirtről, akárcsak az alágördülő és földet érő kőtömb zaja.

Regis tisztelgett Trednek, kifejezve elismerését a pontos célzás miatt, de megkönnyebbülésük rövid életűnek bizonyult, mert a félszerzet és a törpe csak ekkor értette meg, hogy mi keltette fel Guenhwyvar figyelmét, és miért nem vett részt a harcban a nagymacska. Az ösvényen ugyanis egy másik óriás rohant lefelé, a nyomában pedig még egy, ezúttal egy nőstény.

Regis Tredre nézett.

– Keressünk egy másik sziklát! – javasolta, és csak alig hallhatóan remegett a hangja.

Guenhwyvar rávetődött a rohamozó óriásra, és ahogy a behemót lény eldübörgött alattuk, Tred vállat vont, és követte a párduc példáját, kihasználva, hogy a nagymacska elterelte ellenfelük figyelmét. Hatalmas fejszéjével az óriás fejét vette célba, és még a kőnek csattanó kő hangját is túlszárnyalta az a zaj, ahogy Tred fejszéje belecsapódott az óriás koponyájába.

Regis összerezzent és a törpe után nézett.

– De csinálhatjuk így is – közölte, bár a törpe nem hallhatta.

Tred minden erejét összeszedve, makacsul csimpaszkodott fejszéje nyelébe, és szinte zászlóként lengedezett az óriás fején. Ügyesen meglovagolta a behemótot, ahogy a lény előbb térdre, majd a földre rogyott. Tred felállt a halott lény hátán és megpördült, hogy csatlakozzon a megmaradt bestia elleni harchoz – pontosabban csak megpróbálta, mert a beragadt fejsze visszarántotta.

Oldalról és lentről nyögést hallott, és csak ekkor vette észre -és ő volt az egyetlen, aki észrevette –, hogy Dagnabit nincs éppen szerencsés helyzetben – az összerogyó óriás hatalmas súlya ugyanis maga alá temette.

Drizzt ellentámadásba lendült és felfelé rohant az ösvényen, rárontva a dühödt déróriásnőre. Látta, hogy az óriás lendíti a karját, hogy elhajítsa a markában szorongatott nagydarab követ, mire a drow felidézte magában veleszületett képességét, és sötétséggömböt idézett a lény arca elé. Ő elvetődött oldalra, az elhajított szikla pedig ott csapódott be, ahol az imént állt. Pattant egyet és továbbrepült, súrolta Wulfgar vállát, amitől a barbár elrepült, majd éppen csak elhibázta Catti-brie-t, de kitépte kezéből Taulmarilt, és felhorzsolta a nő ujjait. Bruenor lánya a kezét markolva rogyott térdre, arcát a kín rántotta grimaszba.

Drizzt megrohanta az óriást, aki felé rúgott, mire ő egy szaltóval átrepült a kinyújtott láb fölött, kecsesen földet ért az óriás mögött, megpördült és halálos szablyái két mély árkot vájtak a lény óriási vádlijába.

Bruenor már jött is, és fejszéjével lecsapott az óriás sípcsontjára. A behemót egy brutális pofonnal söpörte félre, de a sziklákon átbucskázó törpe csak megrázta magát, felállt, megigazította egyszarvú sisakját és meglengette ujját az óriás felé. – Na, most aztán felbőszítettél, te elhízott ork! Az óriás ismét Drizzt felé rúgott, de ő túl gyors volt, hogy eltalálja, és újra meg újra félresiklott, újabb és újabb csúf vágást ejtve ellenfelén, amikor rés támadt annak védelmén.

A hatalmas lény egy idő után láthatóan ráébredt, hogy ellenfelei túlerőben vannak, és még egyszer kirúgott az elf felé, de ezúttal szándékosan lassabban – most nem eltalálni akarta a sötételfet, csupán egy helyen akarta tartani. Ezután dél felé fordult és futásnak eredt, csakhogy nem az ösvényt használta, hanem a töredezett sziklákon rohant, ahol hosszú lábaival előnyre tehetett szert. Legalábbis ez volt a terve.

Égisz-agyar süvítve érkezett és nekicsapódott az óriásnő földtől elemelkedő lábszárának – a lökés ereje nekicsapta a lábát a másik bokájának, mire a lény felbukott.

Hatalmasat zuhant, melléből süvítve áramlott ki a levegő. Megpróbált felállni, de esélye sem volt. Drizzt máris ott termett, és végigrohant a hátán. Megérkezett Guenhwyvar is, ráugrott a vállára és belemart a tarkójába. Catti-brie is jött, sérült kezében óvatosan fogva Khazid'heát, az ördögien éles kardot. De ott volt Bruenor is, fejszéstül, mögötte pedig Wulfgar, aki ismét markában szorította hatalmas harci kalapácsát.

És jött Tred is, a kissé megviselt, de komolyabb sebet nem kapott Dagnabitot kísérve.

Mögöttük a párkányon Regis figyelte a harcot és ujjongott. Majd felkiáltott, amikor észrevette, hogy az elsőnek leterített óriás mocorogni kezd, és végtelenül lassú mozdulatokkal megpróbál feltápászkodni. Wulfgar már rohant is vissza, és Égisz-agyar gyorsan, halálos ívben sújtott le a teremtmény irdatlan fejére.

– Még sosem láttam ehhez hasonlót – ismerte el Tred, amikor csapatuk elindult vissza, a várakozó törpék felé.

– Minden a harctér kiválasztásának köszönhető – magyarázta Bruenor.

– És ebben nincs jobb Harcpöröly Bruenornál! – harsogta Dagnabit.

– Nincs, kivéve őt – felelte a király, és fejével Drizzt felé intett, aki éppen Catti-brie kezét kötözte.

A nőnek legalább egy ujja eltörött, de ez láthatóan egyáltalán nem zavarta.

Az éjjel nem tartogatott pihenést a kis csapatnak. Várt rájuk még egy előkészítendő csatatér, ahol még nagyobb ütközetet vívnak majd.

10. fejezet

Hűvös fogadtatás

– Uh-uh – makacskodott Pikel, és nagyot toppantott, elállva Iván útját a varázslatos tölgy felé.

– Mit mondái? – vágott vissza Iván. – Azér' nyitottál ajtót, hogy azután eltorlaszold, te bamba bolond?!

Pikel a testvére mögött üldögélő és bánatos szemeket meresztő medvére mutatott.

– Márpediglen a medvét nem hozod! – bömbölte Iván, és előrerontott.

– Uh-uh – mondta Pikel ismét, megrázta az ujját, és odébb csusszant, elállva testvére útját.

Iván orra szinte összeért bátyjáéval, úgy meredt testvérére, de a háta mögül kisvártatva felhangzó morgás megértette vele, hogy a következő verekedésük nem egyenlő körülmények között folyna le.

– Nem hozhatád – próbált érvelni a sárgaszakállú törpe. – Ezzel lehet, hogy eltéped a mackócsaládjától, már peniglen ezt nem teheted!

– Óóóó – nyögte Pikel, de csak egy másodpercig billent ki egyensúlyából, majd máris felragyogott az arca.

Előrelépett és belesúgott valamit Iván fülébe.

– Honnan tudád, hogy nincs családja? – tiltakozott Iván fenn hangon, mire Pikel megint súgott valamit.Elmondá néked? – bömbölte öccse hitetlenkedve. – Ez az ostoba medve monda el? Te meg elhitted? Arra nem is gondoltál, hogy netalántán füllent? Hogy talán csak azért monda, hogy minél messzebb kerüljön a... kancájától vagy sutájától vagy... medvenőjétől vagy akárhogy is hívják a nősténymedvéket?

– Medvenő, hi-hi-hi – kuncogott Pikel, és megint súgott valamit.

– Ez egy nőstényl – kérdezte Iván, és hátrapillantott. – Honnan tudád...áá, mindegy, el ne mondd! Akármi is, nem számít. Lehet hímmedve, nősténymedve... akármi... akkor sem jő.

Pikel arca szinte besüppedt, alsó ajkát szánandó módon görbítette lefelé, de Ivánt nem hatotta meg. Amúgy sem rajongott ezért az egész fajárásért, ami a legjobb esetben is idegesítő volt, hát még egy vad medvével az oldalán!

– Nem jöhet, és kész – mondta higgadtan. – És ha lekéssük Bruenor koronázását, majd te elmeséled, hogy ez miképp történt. És amikor még a tél is itt talál, a barátid meg nyugovóra tér, majd nézhetsz, amikor lenyúzom az irháját, hogy téli takarót alkossak belőle! És amikor...

Pikel halk nyögése félbeszakította testvére tirádáját – Iván felismerte bátyja hangjában a vereséget.

A zöldszakállú Tömbváll-fivér otthagyta öccsét, és odament a medvéhez. Sokáig vakargatta az állat fülének érzékeny hátulját, simogatta bundáját, és kiszedegette a bolhákat belőle, majd gyengéden a földre rakta a rovarokat.

Persze amikor letett egy-egy felpuffadt példányt a talajra, Iván felkapta, a magasba emelte és szétnyomta zömök ujjai között.

Nem sokkal később a medve elballagott, és bár Pikel váltig esküdözött, hogy nagyon szomorúan távozott, őszintén szólva Iván semmi ilyesmit nem látott rajta. A medve ment a maga útján, és az állatnak feltehetően bármelyik út egyformán jó volt.

Pikel ismét ellépdelt testvére mellett, felkapta legújabb sétapálcáját, és háromszor megkocogtatta a fatönköt, majd mélyen és tisztelettudóan meghajolt, majd engedélyt kért a fától a belépésre.

Iván persze nem hallott semmiféle választ, de a bátyja láthatóan igen, mivel Pikel félig felé fordult, és kinyújtotta a karját, jelezve a sárgaszakállú törpének, hogy menjen előre.

Iván habozott, és intett a bátyjának, hogy menjen előre ő.

Pikel újra meghajolt, és mutatta öccsének, hogy induljon.

Iván még mindig tétovázott, és ezúttal lendületesebb mozdulattal intett fivérének.

Pikel újra meghajolt, még mindig higgadtan, és jelezte, hogy a másik menjen előre.

Iván lépett egyet hátra, majd lépés közben meggondolta magát és inkább testvérét lökte át a fatörzsön, majd ő is megrohamozta a fát.

Homloka hatalmasat csattant a tömör fatönkön.

Tarathiel, az elf halvány és szinte áttetsző bőre, valamint mélykék szeme miatt, amely olyan sötét volt, hogy szinte visszatükrözni látszott a színeket, vézna kis lénynek tetszett. Nem volt túl magas, és karcsúságát csak még jobban kihangsúlyozták szögletes vonásai és hosszú, hegyes fülei. A látvány azonban megtévesztőnek bizonyult, mivel az elf félelmetes harcos volt és azok az ellenségei, akik megkóstolták borotvaéles, karcsú kardját, sok mindennek látták, de véznának és törékenynek semmiképp.

A hold-erdei otthonától egynapi repülésre elterülő, magasan fekvő szélfútta hágóban a nyomokat vizsgálgató Tarathiel könnyen megfejtette azok jelentését. Orkok haladtak át itt, méghozzá sok-sok ork és nem is olyan régen. Megszokott esetben ez nem aggasztotta volna túlzottan – az orkok mindennapos bosszúságot jelentettek a Világ Háta és a Rauvin-hegység közti vadonban –, de az elf idáig követte a nyomokat, és tudta, honnan jöttek. Hold-erdőből – szeretett otthonából – indultak ki, és tulajdonosaik sok-sok kidöntött fát cipeltek magukkal.

Tarathiel a fogát csikorgatta. Ő és klánja kudarcot vallottak erdei otthonuk védelmében – még ahhoz sem sikerült elég gyorsan megtalálniuk az orkokat, hogy idejében üldözőbe vegyék őket. Tarathiel tartott tőle, hogy ennek még súlyos következményei lesznek. Lehet, hogy a védelem hiánya arra serkenti a rusnya bestiákat, hogy visszatérjenek?

– Ha megteszik, mind egy szálig levágjuk őket – mondta a holdelf a mellette füvet legelésző hátasának.

A pegazus horkantott egyet, mintha értené. Felszegte fejét és szorosabbra zárta hátán szárnyait.

Tarathiel mosolyogva nézett a gyönyörűséges teremtményre – ez volt az egyik pegazus abból a kettőből, amelyet, évekkel ezelőtt ugyanezekben a hegyekben mentett meg, amikor az anya- és az apaállatot óriások megölték. Tarathiel rábukkant a sziklás völgyecskében heverő tetemekre – hatalmas sziklák végeztek velük. A halott kanca serényéből meg tudta állapítani, hogy az nemrég szült meg, és Tarathiel közel egy teljes tíznapot töltött el a környéken, de végül ráakadt a két csikóra. A páros szépen nevelkedett Hold-erdőben Tarathiel klánjának segítségével – az elfek nem tekintették őket tulajdonuknak. Amelyiken Tarathiel ide érkezett, az Alkony nevet kapta – hosszú és csillogó fehér sörényének vöröses árnyalata miatt –, és elfogadta az elfet lovasának. A másik pegazust Pirkadatnak keresztelte el, mivel annak ragyogó fehér sörényét halványpiros és sárgás rózsaszín szálak szőtték át. Az egyforma magas – tizenhat markos – pegazusok azonos izomzattal, erős, vaskos lábakkal és széles, tömör patákkal büszkélkedhettek.

– Menjünk, keressük meg az orkokat és szórjuk meg őket – somolygott Tarathiel és rákacsintott hátasára.

Alkony – mintha csak értené – a földet kapálta. Kisvártatva a levegőbe emelkedtek, és hatalmas, erős szárnyait hol óriási erővel lendítette meg, hol szétterítette, befogván velük a hegyi szirteken felfelé csapódó széllökéseket. Hamarosan észrevették a mintegy húszfős ork csapatot, amint egy magasabb hegyi ösvényen csörtettek.

Lovas és lovasa annyira összehangolt párost alkotott, hogy Tarathiel pusztán a lábával irányította hátasát – a pegazus lezúdult a magasból, és mintegy ötven lábbal az orkok fölött húzott el. Az elf íja szorgalmasan pendült, egyik nyilat küldve a másik után a lent menetelőkre.

Azok összevissza rohangásztak, és fennhangon szitkozódtak -Tarathiel úgy sejtette, hogy többen sérültek meg, amikor fejvesztetten beugráltak a sziklák mögé vagy átvetődtek a sziklás gerinceken, mint ahányat nyilával eltalált. A pegazus felfelé emelkedett, bevette a sziklák között húzódó kanyart, majd repült még egy ideig, mielőtt visszakanyarodott volna. Az elf időt akart adni az orkoknak, hogy összetömörüljenek, időt, hogy azt higgyék, elmúlt a veszély. Ezúttal gyorsabban akart lecsapni. Sokkal gyorsabban.

A pegazus még magasabbra emelkedett, majd élesen bedőlt oldalra és meredek ívben zuhanni kezdett, vadul csapkodó szárnyakkal. Ezúttal sokkal alacsonyabban érték el a kanyart – éppen csak kívül voltak az orkok szálfegyvereinek és hosszú lándzsáinak döfési távolságán. A gyors repülés dacára Tarathiel nyilai újra és újra célt értek – az egyik nyomorult orkot egyenesen mellbe találta lövése, hátra és a földre taszítva azt.

Alkony elzúgott a rusnya bestiák fölött – mindenféle hajítófegyverek zúgtak a páros felé, hogy ártalmatlanul suhanjanak el mögöttük.

Tarathiel harmadszor nem kísértette a szerencséjét. Hátasa dél-kelet felé fordult, és maga mögött hagyva a hegyeket, szélsebesen repült hazafelé.

– Honnan tudhattam volna, hogy az ostoba varázslatod lejárt? – bömbölte Iván, miközben testvére képtelen volt abbahagyni a nevetést. A sárgaszakállú törpe feldagadt orrából még mindig csöpögött a vér. – Akkor sem látám az ostoba ajtódat, amikor az ott volt, így hát honnan tudhattam volna, hogy az ajtó nincs ott, amikor már tényleg nem volt ott?

Pikel majd megszakadt a röhögéstől.

Iván előrelépett és meglendítette öklét, de a másik persze tudta, hogy mire számítson, ezért előrebillentette a fejét, amitől a fején viselt főzőüst a kezébe hullt, amivel hárította fivére ütését.

Bong! Iván fájdalmában fel-alá szökdécselt.

– Hi-hi-hi.

A fiatalabbik Tömbváll kisvártatva összeszedte magát, majd a testvérére rontott, csakhogy az becsusszant az egyik fába és eltűnt.

Iván megtorpant, megcélozta a fát és testvére után ugrott. A világ azon nyomban a feje tetejére állt – a szó szoros értelmében. Pikel fajáró varázslata nem volt éppen sétagalopp – nem sík és egyenes terepen zajlott. A testvérek a gyökérhálózaton suhantak végig, mágikus módon olvadtak bele a fákba, majd egyik gyökérről a másikra jutottak. Gyorsan száguldottak felfelé, hogy a következő pillanatban alázuhanjanak – Pikel ilyenkor azt visította, hogy „Vííí!!”, míg Pikelnek nem kis nehézségébe került, hogy gyomra tartalmát a helyén tartsa.

Az egyik különösen tekergős szakaszon dugóhúzószerűen pörögtek végig, majd olyan éles kanyarok sora következett, hogy Iván előbb a szája egyik, majd másik felét harapta meg.

Ez így ment perceken át, míg végül a testvérek előbukkantak a fából – már éppen ideje volt. Iván, aki valahogy beérte, sőt leelőzte Pikelt, arccal előre a sárba toccsant. Pikel már jött is a nyomában, és hatalmas lendülettel zuhant fivérére. Valahogy mindig ez történt.

Ekkor hatalmasat taszított öccsén, lehengerítve magáról, de Pikel hahotázását ez sem törte meg.

Iván ráugrott, hogy megfojtsa testvérét – de ehhez túl kába, túl szédült volt, és a gyomra is háborgott. Lépett egyet előre, kettőt oldalra, majd kis szünet következett, azután a harmadik és negyedik lépés, és végül nekikoppant egy fának. Már majdnem sikerült feltápászkodni, de ekkor elbotlott egy gyökérben és térdre rogyott.

Iván felnézett, és megint megpróbált felállni, de megszédült és háborgó gyomrához kellett kapnia.

Pikel is szédelgett, de ő meg sem próbált küzdeni ellene. Cadderly kisgyerekeihez hasonlóan, nagy nehezen feltápászkodott, és nevetve próbált meg egyenesen járni, hogy a végén a földre essen – szemmel láthatóan nagy élvezetét lelte a dologban.

– Ostoba dú-dad – dörmögte Iván, mielőtt bedobta volna a törülközőt.

Tarathiel a pegazusokat figyelte: ahogy Alkony és Pirkadat játékosan összedörgölték az orrukat, szemmel láthatóan örülve annak, hogy ismét együtt lehetnek. Átügettek az aprócska réten, miközben egymásra nyihogtak és időről időre oldalba bökték egymást.

– A végtelenségig elnéznéd őket – szólalt meg valaki a háta mögött, csodálatosan dallamos hangon.

Az elf megfordult és végigmérte Innovindilt, legkedvesebb barátját és egyben szerelmesét, aki felé tartott a réten át. Az elf nő alacsonyabb volt nála – szőke haja szinte tökéletesen ellenpontozta az ő fekete üstökét, de szeme épp oly csodás kékben tündökölt, mint az övé. Ragyogó arca teljesen elvarázsolta Tarathielt – mosolyát csak még titokzatosabbá tette éppen csak észrevehetően lefelé görbülő szája szeglete, ami mintha azt suttogta volna: én olyasmit is tudok, amit te nem.

A nő Tarathielhez lépett és belekarolt.

– Túl sokáig voltál távol – rótta meg.

Szabad kezével beletúrt a férfi hajába, majd ujjai lejjebb csusszantak, és gyengéden végigsimították a másik karcsú, de erős mellkasát.

Tarathiel, akinek arcán nyugalom és öröm ömlött szét, míg a játszadozó pegazusokat nézte, és még inkább felvidult Innovindil érkeztével, most elkomorult.

– Megtaláltad őket? – kérdezte a nő.

– Tarathiel bólintott.

– Egy csapat ork volt, épp ahogy gyanítottuk. Alkony és én az északi hegyek között értük utol őket. Hold-erdőben kidöntött fákat cipeltek magukkal.

– Mennyien voltak?

– Nagyjából húszan.

Innovondil féloldalasan elmosolyodott.

– És mennyien maradtak életben?

– Legalább egyet megöltem – felelte Tarathiel –, a többiekre meg alaposan ráijesztettem.

– Ez elég lesz ahhoz, hogy ne is gondoljanak a visszatérésre?

Az elf újfent bólintott.

– Mi ketten kimehetnénk és újra megkereshetnénk őket – vetette fel Tarathiel, és viszonozta kedvese mosolyát. – Legalább egy napba telne utolérni őket, de ha mindannyiukkal végzünk, akkor biztos, hogy sosem jönnek vissza többé.

– Az elkövetkező néhány napot jobban is eltölthetjük – felelte Innovindil, és közelebb lépett-férjéhez, majd szájon csókolta.

– Örülök, hogy visszatértél – búgta jóval rekedtesebb és komolykodóbb hangon.

– Akárcsak én – értett egyet Tarathiel teljes szívéből. Maguk mögött hagyták a rétet és a játszadozó pegazusokat. Az aprócska falu, Holdszőlő felé indultak, amely otthont adott nekik és egész klánjuknak. Alig hagyták el a rétet, amikor a távolban észrevették a tábortüzet.

Tábortűz Hold-erdőben!

Tarathiel Innovindil kezébe nyomta íját, és előhúzta karcsú kardját. A páros azonnal útnak eredt, teljes csendben suhantak át a sötét fák között. Még a tábortűzhöz vezető út felét sem tették meg, amikor klánjukból mások is csatlakoztak hozzájuk, fegyverrel a kézben és harcra készen.

– Már megint hústalan ragu! – harsogta Iván. – Nem csoda, hogy mostanság a gyomrom állandóan háborg! Egyszerűen nem hagyod, hogy húst egyek!

– Uh-uh – intett az ujjával Pikel, amit Iván egyre jobban kezdett unni. Már számtalanszor elképzelte, hogy leharapja azt a kurta és görbe képződményt. Legalább ennék egy kis húst, derült magában.

– Igazi ennivalót akarok! – bömbölte Iván. Talpra ugrott és meglengette a fejszéjét. – És sokkal könnyebb lenne az őznek is vagy bárminek, amit találunk, ha fogva tartanád a varázslatiddal, míg én végzek vele!

Pikel undorodva fintorgott és nagyot toppantott, majd kezét karbafonta a mellén.

– Bah! – horkant rá Iván, és nekiindult az erdőnek.

Ám azonnal meg is állt, amint észrevette, hogy a fölötte lévő ágon egy elf guggol, kezében felajzott íjjal.

– Pikel – szólt oda halkan testvérének, és meg sem moccant, még az ajkát is alig merte mozgatni. – Lennél olyan szíves és beszélgetnél ezzel a fával, itt énelőttem?

– Uh-oh – érkezett fivére válasza.

Amikor Iván ránézett, látta, hogy testvére tökéletesen mozdulatlanul áll és a levegőbe emeli kezét a megadás jeleként – körülötte zord arcú elfek, lövésre készen tartott íjakkal.

Az erdő megelevenedett a két testvér körül, ahogy minden fa mögül és az árnyékból újabb elfek surrantak elő.

Iván vállat vont, és a válla fölött a földre dobta súlyos fejszéjét.

11. fejezet

Előnyös terepen

Idegesnek tűntek, amikor felkerekedtek, hogy útnak indulnak -immár egyetlen óriás kísérte a hordát, most, hogy a másik három nyomtalanul eltűnt. Az egyik fenyő ágán kuporgó Drizzt Do'Urden – nem sokkal alatta halad majd el az óriás – tisztán látta, hogy az orkok mennyire éberek, és tudta, hogy neki meg a barátainak még pontosabban kell végrehajtaniuk a tervet. Azt is tudta, hogy az óriás jelenti a siker kulcsát, és ezt egyértelműen tudatta is Dagnabittal meg Bruenorral, amikor megvitatták erőik elrendezését. Az igazában végsőkig bízó Drizzt saját szakállára cselekedett, amikor az úton a rejtőzködő törpék előtt helyezkedett el. Készen állt – akárcsak félelmetes társa, a párduc –, hogy bevigye a – reményei szerint – döntő fontosságú csapást.

Az aprócska, védett völgyben a fák között tekergőző csapást könnyű volt követni. Drizzt visszafojtotta lélegzetét, és testét nekipréselte a fenyő törzsének, amikor az orkok – igen okosan -felderítőket küldtek ki a terep átvizsgálásra. Most örült csak igazán, hogy meggyőzte Bruenort és Dagnabitot, hogy a rajtaütés helyét valamivel feljebb jelölték ki.

Az ork felderítők szétrajzottak, ki- és besurrantak az árnyékokba, szétrugdosták a nagyobb levélkupacokat. Ketten védekező testtartást vettek fel, míg két másik visszaindult arra, ahonnan jöttek, és jelezték, hogy tiszta a terep.

Hamarosan érkezett is a horda – könnyed léptekkel meneteltek, és most már láthatóan nem aggódtak különösebben.

Az első ork elhaladt Drizzt alatt, aki átpillantott a csapás túloldalára, és intett Guenhwyvarnak, hogy várjon még, de álljon készen.

Egyre több és több ork vonult el, majd jött a komor képű, magányos óriás.

Drizzt helyet változtatott a gondosan kiválasztott ágon, lassan előhúzta szablyáit és leengedte őket maga mellé, a köpenye alá rejtve a pengéket, nehogy a csillogó fém és a mágikus izzás árulója legyen.

Az óriás hatalmas léptekkel haladt el a fa alatt, tekintete az előtte elterülő tájat fürkészte. Drizzt ugrott, és az óriás irdatlan vállaira érkezett, majd szablyái lecsaptak – de máris lendült tova, át az ösvény túloldalán álló másik fenyőre, ahogy a hatalmas lény feléje nyúlt. A drow kósza nem ejtett mély sebet – nem is ez volt a célja –, de elérte, hogy az óriás elforduljon, az arca felfelé nézzen, a karját pedig kinyújtsa.

Így amikor Guenhwyvar a szomszédos fáról rávetette magát a behemótra, szabadon hozzáférhetett az óriás torkához – a párduc fogást talált rajta, és szaggatni kezdte fogával meg karmával.

Az óriás roncsolt torkával bömbölni próbált, hatalmas kezei pedig lecsaptak a párducra. Guenhwyvar azonban nem tágított, karmaival csak még jobban tépte a húst, fogai még keményebben mélyedtek a szörnyeteg bőrébe – marcangolta és harapta a gigantikus lény légcsövét, felszaggatta az ütőereket.

Az orkok szétrajzottak, hogy kikerüljenek az ide-oda tántorgó csizmák és az elpattanó ágak útjából.

– Mi folyik ott? – rikoltotta az egyik ork.

– Egy átkozott puma! – bömbölte válaszul egy másik. – Egy hatalmas fekete puma!

Az óriásnak végre sikerült letépnie magáról a makacsul csimpaszkodó Guenhwyvart, észre sem véve, hogy ezzel saját nyakából is kirántott egy szép nagy darabot. A bestiának hatalmas erőfeszítések árán sikerült két nagy tenyere közé fognia a macskát, és elkezdte összepréselni. Guenhwyvar erejéből csak egy szánalmas nyikkanásra futotta.

Drizzt összerándult, és elbocsátotta a párducot, vissza asztrális otthonába. Az óriás még nagyobb erőt fejtett ki, de Guenhwyvar már anyagtalan köddé olvadt.

A szörnyeteg ekkor a nyakához kapott, és kétségbeesetten tapogatta a sebet, próbálva elállítania a torkából spriccelő vért. Ide-oda dülöngélt, szétrebbentve a megrettent orkokat, majd térdre zuhant, hogy végül levegőért kapkodva a porba rogyjon.

– Az a macska ölte meg! – rikoltotta az egyik ork. – Az, amelik ottan van alatta!

Orkok rohantak az óriás segítségére, de a földön vergődő és remegő lényt megközelíteni sem tudták. Vagy húszan figyelték a kínlódó bestiát, hogy vajon fel tud-e még állni.

Észre sem vették a sötételfet, aki lesurrant a fáról és elfoglalta kijelölt helyét.

Szintén nem érzékelték a közelebb lopódzó törpéket, akik már kezükbe fogták hajítókalapácsaikat.

Végül egyikük meglátta a feléjük közeledőket: a lény szeme kerekre tágult, kezét kinyújtotta és kiáltásra nyitotta száját. Most már a többiek is meglátták a közelgő veszedelmet: sikoltozni, visítani, könyörögni és óbégatni kezdtek.

Kiáltásaikat azonban elnyomta annak a több mint húsz törpének a bömbölése, akik rohamra lendültek, elhajították kalapácsaikat, majd fejszéket, harci pörölyöket, kardokat és csákányokat lengetve zúdultak az orkokra, gyors és halálos rendet vágva közöttük.

Az egyik hátrébb álló ork viszonozni akarta a szakállasok csatakiáltását – de ekkor egy szablya lecsapott a hátára, és széthasította a tüdejét. Valamivel odébb egy fajtársa megpróbálta megszervezni a védelmet – amíg egy nyílvessző el nem zúgott a feje mellett és bele nem fúródott az egyik fa törzsébe. A saját biztonságát a védelem felállításánál többre tartó vezérjelölt lebukott, oldalra hemperedett, majd felpattant és elrohant.

– A törpékhez legközelebb álló orkok már éppen kezdték volna összeszedni magukat, amikor megérkezett Wulfgar és harci kalapácsa dühödten lecsapott, egyszerre két orkot repítve félre. Kapott néhány apróbb sebet, de ezek még csak lelassítani sem tudták, és ettől cseppet sem zengte kevésbé hangosan Tempushoz, a háború istenéhez szóló dalát.

A csatától kissé távolabb Catti-brie egyszerre érzett túláradó örömet és keserűséget. Időről időre felemelte az íját, hogy azután csalódottan engedje le. Felhorzsolt ujjaival egyszerűen képtelen volt elég pontosan célozni ahhoz, hogy megkockáztasson egy lövést a barátai közelében. Ezt még tetézte az a tény, hogy fogalma sem volt, merre lehet Drizzt az ide-oda szaladgáló, sikoltozó orkok között. Keserűséggel töltötte el, hogy kimarad a csatából, habár az ütközet eddig a reményeik szerint alakult. Támadásuk teljesen váratlanul érte az orkokat, és a tüzes törpék nem is haboztak kihasználni egy ilyen lehetőséget.

Catti-brie-t még jobban felvillanyozta Wulfgar mozdulatainak szépsége. A barbár magabiztosan és vadul küzdött – minden egyes halálos csapásából csak úgy sütött az önbizalom. Ez nem az a férfi volt, aki eljegyezte őt, akiből bizonytalan, aggódó, őt mindenképpen védeni akaró harcos lett. Ez nem az a férfi volt, aki otthagyta őket, amikor útra keltek, hogy elpusztítsák a Kristályszilánkot.

Ezt a Wulfgart még a Jeges Szelek völgyéből ismerte – ő volt az, aki olyan lelkesen rohamozta meg Drizzttel együtt Biggrin barlangját. Ez a Wulfgar vezette a barbárok ellentámadását Akar Kessel csapatai ellen a fagyott tundrán. Ő volt az, Beornegar fia, aki immár valóban kiszabadult Errtu karmai közül.

Catti-brie nem tudta elfojtani mosolyát, ahogy őt nézte, amint belegázol az ellenfél sűrűjébe – valahogy ösztönösen tudta, hogy a mai napon sem kard, sem husáng nem árthat neki, és hogy Wulfgar ma valahogy mindenki fölött áll. Égisz-agyar úgy taszította félre az orkokat, mintha azok csak gyerekek lennének. Az egyik ork egy facsemete mögé bújt, mire Wulfgar minden eddiginél nagyobbat mordult, minden eddiginél hangosabban bömbölt és még nagyobbat ütött, mint eddig – csapása elrepítette a kis fát és a mögötte kucorgó lényt is.

Mire Catti-brie le tudta venni a szemét a barbárról, a harc már véget ért – a még mindig legalább háromszoros túlerőben lévő orkok a szélrózsa minden irányába menekültek; sokan még a fegyverüket is elhajigálták.

Bruenor és Dagnabit gyors és határozott utasításokkal irányította a katonákat, próbálva minél több menekülő útját elvágni. Wulfgar a közelébe került futókat mind egy szálig beérte és levágta.

Catti-brie észrevette, hogy az ösvény másik oldalán három ork berohan a fák közé felkapta az íját, de már elkésett azzal, hogy célba vegye őket.

Ekkor a facsoportban terjengő homály sötétebb színt öltött, ahogy mágikus sötétség burkolta magába, és a felharsanó sikolyok elárulták, hogy Drizzt odaát van, és kézben tartja a dolgokat.

Egy ork rohant elő a feketeségből, és egyenesen Catti-brie felé szaladt, a nő pedig felemelte Taulmarilt, hogy leterítse.

De ekkor az ork váratlanul felbukott, és hatalmasat zuhant a földből hirtelen kinövő dudorodáson. Catti-brie a fejét csóválta és elvigyorodott, amikor meglátta a kigömbölyödő és földről felszökkenő Regis aprócska alakját. A félszerzet ugrott egyet, és újra meg újra meglendítette buzogányát, majd savanyú arccal ugrott hátra a szanaszét spriccelő karmazsinvörös folyadék elöl. Felpillantott, észrevette Catti-brie-t, majd vállat vont, és ismét visszabújt a fű közé.

A nő körbenézett, készenlétben tartván íját, de azután levette az idegről a nyilat és visszarakta azt mágikus, mindig teli tegezébe.

A rövid és véres csata véget ért.

Egész Faerűnön nem akadt keményebb faj a törpéknél és még a törpék között is csak kevesen vehették fel a versenyt szívósságban a Harcpöröly klán tagjaival – főként azokkal, akik a Jeges Szelek völgyéből érkeztek, és túlélték a könyörtelen vidéknek minden veszélyét –, így hát a csata már régen véget ért, és a törpék újracsoportosultak, amikor a sebesültek egyáltalán észrevették, hogy sebet kaptak. Akadtak komoly és mély vágások, és legalább ketten bele is haltak volna, ha nincs közöttük két pap, akik gyógyító varázslatokkal, kenőcsökkel és kötszerrel látták el a sérülteket.

A sebesültek között volt a büszke és erős Wulfgar is, akin az ork fegyverek számos heget ejtettek. A barbár egy szóval sem panaszkodott, csupán ösztönösen felmordult, amikor az egyik törpe csípős folyadékot öntött a sebeire, hogy kitisztítsa őket.

– Rendben vagy? – kérdezte tőle Catti-brie, amikor rábukkant az egyik sziklán sztoikusan üldögélő férfira, aki türelmesen várta, hogy sort kerítsen rá a két túlterhelt pap valamelyike.

– Kaptam néhány sebet – felelte tényszerűen. – Egyik sem fáj annyira, mint az, amelyiket Bruenor okozott, amikor először találkoztunk...

Széles mosoly derengett fel Wulfgar arcán, és Cattí-brie arra gondolt, hogy ennél szebb látványban még sosem volt része. Drizzt érkezett, a kezét dajkálva.

– Az egyik ork fegyverének markolata találta el – magyarázta, és újfent megrázta a sérült végtagot.

– Hol van Bendőkorgi? – kérdezte Catti-brie.

A drow arrafelé intett a fejével, ahol Regis felbuktatta az orkot.

– Sosem hagyja ki a tetemek átkutatását a harc végeztével – mondta. – Azt mondja, ez a dolog lényege.

Még egy darabig ücsörögtek és beszélgettek, mígnem vita hangjai ütötték meg a fülüket.

– Bruenor és Dagnabit – jelentette ki Catti-brie. – Vajh miről vitatkozhatnak? – kérdezte vidáman.

Felállt, akárcsak Drizzt, de amikor látták, hogy Wulfgar nem követi példájukat, megfordultak és kérdően néztek a barbárra, aki csak intett, hogy menjenek.

– Komolyabbak a sebei, mint ahogy mondja – súgta Catti-brie a drow-nak.

– De ha százszor ennyi sebet kapna, még akkor is talpon lenne – nyugtatta meg a sötételf.

Mire megérkeztek a vita színhelyére, már tudták az okát -Catti-brie sejtése persze helyesnek bizonyult.

– Akkor indulánk Mithrill Csarnok felé, amikor azt mondám, hogy indulok Mithrill Csarnok felé! – dörögte Bruenor, és ujjával keményen mellbe bökte Dagnabitot.

– Sebesültjeink vannak – felelte parancsnoka, aki állhatatosan küzdött a sors által rárótt nehéz teherrel: próbálta megvédeni a makacs Bruenort, főként önmagától.

A király Drizzt felé fordult.

– Te mit gondolsz? – kérdezte. – Én amondó vagyok, hogy egészen Lapályosig kellene mennünk, felkeresve az útba eső városokat. Nem engedhetjük, hogy figyelmeztetés nélkül törjenek rájuk.

– Az orkok meghaltak vagy szétfutottak – vágott közbe Dagnabit –, és mostanra az összes óriásuknak is vége.

Drizzt egyáltalán nem volt biztos benne, hogy ez az állítás igaz. Az óriások öltözete és ápolt külsejük arról árulkodott, hogy nem csavargó példányokkal akadtak össze, hanem egy nagyobb klán tagjai lehettek. Ennek dacára úgy döntött, hogy a feltehetőleg nagy megdöbbenést keltő sejtéseit egyelőre megtartja magának, amíg nem szerez újabb értesüléseket.

– Ezek az orkok és ezek az óriások! – bömbölte Bruenor, mielőtt Drizzt bármit is mondhatott volna. – Lehet, hogy még többen vannak, és csapatokban bóklásznak a környéken!

– Ez csak még egy okkal több, hogy miért térjünk haza, rendezzük erőinket, és vegyünk magunk mellé Pwentet, meg a fiait – válaszolta Dagnabit.

– Vigyük csak magunkkal Pwentet, meg a törpéit, így Lapályos lakóinak az orkok miatt kell majd a legkevésbé aggódniuk! – vágott vissza Bruenor.

Többen – köztük Drizzt is – elértették a tréfát, és hálásan fogadták annak feszültségoldó hatását. Viszont Dagnabit – akit még sosem láttak ilyen morcosnak – láthatóan nem volt fogékony hangulatban.

– Jól van, amit mondasz, abban van némi ráció – ismerte be egy pillanattal később Bruenor. – Ahogy én a dolgokat látám, itt rengeteg tennivalónk vagyon, és én egyiket sem akarám elhanyagolni. Hazavisszük a sebesülteket. Értesítjük az errefelé élőket a veszélyről, és segítünk nekik felkészülni, mi pediglen nekilátánk és megtesszük az előkészületeket, ha esetleg harcra kerülne sor Mithrill Csarnok közelében.

Dagnabit mondani akart valamit, de Bruenor felemelt kézzel fojtotta bele a szót és folytatta:

– A sebesülteket küld haza, és rendelj melléjük egy csapatot. Parancsold meg Pwentnek és fiainak, hogy közülük százan verjenek tábort az Őrző-völgyétől északra. Kétszázan menjenek és foglaljanak állást a Surbrin menti síkságon, Mithrill Csarnoktól északra. Mi teszünk egy kört és ezzel kész is.

– Jó terv, egyetértek vele – közölte Dagnabit.

– Jó terv, néked nincs más választásod – javította ki Bruenor.

– De... – kezdte mondani, de a király máris Drizzt és Catti-brie felé fordult.

Ám erre Bruenor visszapördült.

– Te azokkal mész, akik visszakísérik a sebesülteket Mithrill Csarnokba – fejezte be mondatát Dagnabit.

Drizzt megesküdött volna, hogy nem káprázott a szeme, és Bruenor fülén füstöt látott távozni, sőt szinte biztos volt benne, hogy a következő néhány percben Bruenort fogja lerángatni Dagnabit szakálláréi.

– Azt mondád, menjek és bújjak el? – kérdezte a király, és odalépett a törpe elé, orrát nekinyomva a másik szaglószervének.

– Azt mondám, hogy az én feladatim megóvni téged!

– Ki adta néked ezt a feladatot?

– Gandalug.

– És hol van most Gandalug?

– Egy sziklasírban pihen.

– És ki veszi át a helyét?

– Nos, ez a te feladatid lenne.

Bruenor az orra alatt somolyogott, csípőre tette kezét, és úgy nézett Dagnabitra, mintha itt már nem lenne mit mondania – a dolog logikája annyira egyértelmű.

– Na igen, Gandalug azt is mondotta, hogy ezt fogod mondani – felelte a vereségébe láthatóan beletörődött Dagnabit.

– És mit mondott arról, hogy mit mondj nékem, ha megteszem?

A másik törpe vállat vont.

– Csak nevetett.

Bruenor vállon veregette parancsnokát.

– Menj és intézkedj, hogy a parancsimat teljesítsék. Tizenöten maradjanak velünk – nem számítva enfiamat, leányomat, a félszerzetet és a drow-t.

– Legalább egy papot vissza kell küldenünk a sérültekkel.

Bruenor bólintott.

– A másik marad.

Most, hogy mindent elrendezett, a király Drizzt és Catti-brie felé fordult.

– Wulfgar is megsebesült – tudatta vele fogadott lánya.

Együtt mentek vissza – Wulfgar még mindig a sziklatömbön ücsörgött, és éppen szoros kötést ügyeskedett az egyik combjára.

– Vissza akarsz térni a hazatérőkkel? – kérdezte tőle Bruenor, és közelebb lépett, hogy jobban szemügyre vegye a barbár számos sebét.

– Csak annyira, amennyire te – felelte Wulfgar.

Bruenor elmosolyodott, és ejtette a témát.

Később tizenegy törpe – köztük hét sebesült (egyiküket hevenyészett hordágyon vitték) – indult el a lankás terepen dél és otthonuk felé. A Bruenor vezette tizenöt törpe, továbbá Tred és Dagnabit, valamint az oldalvéd szerepét adó Drizzt, Catti-brie, Regis és Wulfgar északkelet felé fordult.

12. fejezet

A fordulat

– Ha nem futottak volna el, győztünk volna – bizonygatta Urlgen füstölgő apjának. – Gerti óriásai úgy futottak el, akár a koboldok!

Obould király összehúzta szemöldökét, és belerúgott az egyik hasmánt fekvő ork hullájába, amitől a tetem félig a levegőbe emelkedett, majd visszahullt a porba – rút arcán végtelen békesség honolt.

– Hányan voltak a törpék? – kérdezte.

– Seregnyien! – rikoltotta Urlgen, és vadul lengette a karját. – Sok százan!

Az ifjú parancsnok mellett álló ork értetlen arcot vágott, és már éppen mondani akart valamit, de ekkor Obould fia nagyon csúnyán meredt rá, mire a teljesen megzavarodott harcos befogta a száját.

Obould mindentudóan figyelte a jelenetet, és már sejtette, miért lódít ilyen hatalmasat a fia.

– Sok százan? – kérdezett vissza. – Akkor Gerti három hiányzó óriásával sem mentetek volna túl sokra, nem igaz?

Urlgen valamit motyogott válaszul, amit végül azzal a nevetséges állítással zárt le, hogy a törpék számbeli fölénye ellenére katonái sokkal jobbak voltak a támadóknál, és hogy a hiányzó három óriás a taktikai visszavonulást elsöprő és hatalmas győzelemmé változtathatta volna.

Obouldnak feltűnt, hogy fia sem most, sem akkor, amikor megérkezett barlangrendszerébe a rossz hírekkel, nem ejtette ki száján a „vereség” vagy „menekülés” szót.

– Érdekelne, hogy sikerült megszöknötök – szólalt meg az ork király. – Heves csata volt?

– Hosszú, nagyon hosszú időn át tartott – felelte Urlgen.

– A törpék mégsem kerítettek be titeket? Hiszen sikerült kijutnotok.

– Csak azért, mert áttörtünk!

Obould megint csak értően bólintott – nagyon is jól tudta, hogy Urlgen és harcosai miért eredtek futtásnak, és menekültek el a mondottnál jóval kisebb létszámú haderő elöl, amely valószínűleg még Urlgen csapatánál is kevesebb katonából állt. Az ork királyt azonban nem ez nyomasztotta. Sokkal jobban aggódott amiatt, hogy miként kisebbíthetné a vereség nagyságát, ami akár végzetes csapást is mérhet a Gertivel fennálló törékeny és mindennél fontosabb szövetségére.

Minden fennhéjázása és a csapataiba vetett bizalom ellenére – végtére is számos ork törzs fogadott hűséget neki – az eszes ork vezető nagyon jól tudta, hogy Gerti nélkül minden hódítása csak a vad határvidék legelszigeteltebb részeire korlátozódhat. Egymagában csak a Sokvesszős-citadellánál elszenvedetthez hasonló fiaskó vár rá.

Obould azt is tudta, hogy Gerti nem lesz túl boldog, ha megtudja, hogy az egyik óriása odaveszett, és egy levágott orkokkal teli mezőn fekszik. Az ork király fejében egyik kellemetlen gondolat kergette a másikat, miközben a halott behemót felé vette útját. A hatalmas termetű lény testén kevés seb látszott – viszont a torkát gyakorlatilag kitépték.

Rejtélyes arckifejezéssel meredt Urlgenre, és intett neki, hogy beszéljen.

– A felderítőim szerint egy hatalmas macska tette – magyarázta a fia. – Egy nagy fekete macska. Arról a fáról ugrott neki a torkának. Megölte az óriást, az pedig megölte őt. – Hol van?

Urlgen szája grimaszba görbült, és félelmetes felső agyarai belemélyedtek az alsó ajkába. Végignézett a közelben álló orkokon, mire azok kérdő pillantást vetettek egymásra.

– Biztos a törpék vitték el. Gondúlom, az irhája kellett nekik.

Obould arca nem éppen azt tükrözte, hogy meggyőzte volna a válasz. Hirtelen felmordult, hatalmasat rúgott az óriásba, és busa szemöldökét összehúzva elviharzott, miközben azon morfondírozott, miként tüntethetné fel ezt a katasztrófát kedvező színben Gerti előtt, Talán a három dezertőrre háríthatná a felelősséget, és megkérhetné az óriásnőt, hogy ugyan magyarázza már el az alattvalóinak, legyenek szívesek értesíteni a velük portyázó orkokat szándékaikról. Igen, ez talán beválik, somolygott magában, de ekkor a környező vidék átkutatására kiküldött felderítők egyike felkiáltott, Jelezve, hogy talált valamit. A felderítő által találtak pedig hamarosan gondolatai átfogalmazására késztették a felbőszült és ideges ork királyt.

Obould szemöldöke még jobban összeszaladt, amikor felmérte a másik csata színterét, ahol a három hiányzó óriás – köztük Gerti egyik legkedvesebb barátja – hevert holtan. Nem messze feküdtek attól a helytől, ahol a végzetes csata előtti éjszakán Urlgen csapatai táboroztak, és Obouldnak nem esett nehezére rájönni, hogy ezek hárman már akkor is hiányoztak, amikor a többiek felkerekedtek. Azt is tudta, hogy erre nyilván Gerti is rájön majd, aki minden bizonnyal körülnéz itt, ha ő ragaszkodni fog ahhoz, hogy a fiaskó inkább az óriások hibája és nem az orkoké.

– Hogy történt? – kérdezte Urlgent.

Mivel fia késlekedett a válasszal, a felbőszült Obould megpördült és egy hatalmas ökölcsapással a földre terítette.

– Obould megrémült – közölte Ad'non Kareese a három másik összeesküvővel.

A drow követte Obouldot és katonáit, megszemlélte mindkét csata színhelyét, és nem sokkal ezután beszélt is vele – szokásához híven ezúttal is türelemre intette.

– Jól is teszi – kacagott fel Kaer'lic Suun Wett. – Gerti labdát gyúr belőle és átrúgja a hegyeken.

Tos'un csatlakozott a papnő nevetéséhez, de sem Ad'non, sem Donnia Soldou nem találta a helyzetet mulatságosnak.

– Ez véget vethet a szövetségnek – jegyezte meg Donnia.

Kaer'lic vállat vont, mintha ez a legcsekélyebb mértékben sem izgatná, mire a másik drow nő dühödt pillantást vetett rá.

– Neked elég, ha csak üldögélünk itt fényűző kényelemben, és halálra unjuk magunkat?

– Vannak rosszabb lehetőségek is.

– És vannak jobbak is – vetette gyorsan közbe Ad'non Kareese. – Hatalmas gazdagságra tehetünk szert, közben még jól is mulathatunk, és mindezt igen csekély kockázattal. Szeretném, ha ez a szövetség fennmaradna.

– Akárcsak én – tette hozzá Donnia.

Kaer'lic megint csak a vállát vonogatta, és láthatóan az egész dolog mélységesen untatta.

– És te? – kérdezte Donnia Tos'unt, aki valamivel távolabb üldögélt, és bár mindent hallott és remekül szórakozott, ennél többet nem árult el arról, hogy mit gondol az ügyről.

– Szerintem mindannyian jól tesszük, ha nem becsüljük alá a törpéket – szólalt meg a Menzoberranzanból jött harcos. – Az én városom egyszer már elkövette ezt a hibát.

– Így igaz – helyeselt Ad'non –, és meg kell mondanom, hogy Urlgennek a törpék számáról szóló beszámolója erősen túlzott. A csatateret megvizsgálva legalábbis ez derült ki. Sokkal valószínűbb, hogy a törpék jelentős létszámhátrányban voltak, ám mégis szétkergették az orkokat, és emellett megöltek négy óriást.De az általuk használt mágia is félelmetes erejű lehetett.

– Mágia? – kérdezte Kaer'lic. – Akárhogy nézzük is, a törpék nem nagyon konyítanak a mágiához.

– Amennyire meg tudom állapítani, ezúttal mégis alkalmaztak mágiát – erősködött Ad'non. – Az orkok azt mondták, hogy az óriást egy hatalmas macska terítette le, amelyik eltűnt, miután bevégezte gyilkos feladatát.

Tos'un a fülét hegyezte.

– Fekete volt az a macska?

A három másik drow a menzoberranzani menekültre nézett.

– Igen – felelte Ad'non, mire Tos'un értően bólintott.

– Drizzt Do'Urden macskája – adott magyarázatot.

– A renegáté? – kérdezte Kaer'lic, akit láthatóan érdekelni kezdett a dolog.

– Igen. Van egy mágikus párduca, amelyet Menzoberranzanból lopott el. Roppant félelmetes.

– A párduc?

– Az is, meg Drizzt Do'Urden is. Nem olyan ellenség, akit félvállról lehet venni, és fenyegetést jelent nemcsak az orkokra meg az óriásokra, de azokra is, akik csendben meghúzódnak az orkok és az óriások mögött.

– Csodás – gúnyolódott Kaer'lic.

– A Melee-Magthere legkiválóbb növendékei közé tartozott – folytatta Tos'un –, és képességeit még tovább csiszolta a város legnagyszerűbb fegyvermesterének tartott Zaknafein. Ha ő is részt vett a csatában, az megmagyarázza, hogy miért vesztettek az orkok.

– Éz a drow egymaga fordította volna a törpék javára a csatát, szemben egy seregnyi orkkal és négy óriással? – kérdezte Ad'non kétkedve.

– Nem – felelte Tos'un –, de ha Drizzt ott volt, akkor vele volt...

– Bruenor király – találta ki Donnia. – A renegát Bruenor legjobb barátja és egyben a tanácsadója, nem igaz?

– Így van – erősítette meg Tos'un. – Feltehetően velük volt még néhány félelmetes barátjuk is.

– Tehát Bruenor elhagyta Mithrill Csarnokot, és a határvidéket járja csekély számú kísérettel? – kérdezte Donnia, és csúfondáros mosoly terült szét gyönyörű arcán. – Hát ez aztán csodás lehetőség, nem igaz?

– Hogy övön aluli csapást mérjünk Mithrill Csarnokra? – következtette ki Ad'non a másik gondolatmenetét.

– És hogy Gertit rávegyük, haladjon tovább az eddigi úton – mondta Donnia.

– Vagy hogy addig rángassuk a szálakat, amíg nagyerejű ellenfelek dühét nem vonjuk magunkra – vetette közbe az örökké cinikus Kaer'lic.

– Attól tartok, papnő', hogy túlságosan is megkedvelted a fényűzést, és elfeledkeztél arról, hogy milyen gyönyörűségeket tartogat a káosz – mosolygott szélesen Ad'non, és Donnia is követte a példáját. – Tényleg ilyen könnyen elszalasztanád a remek alkalmat, hogy haszonra tegyünk szert, és közben jót szórakozzunk?

Kaer'lic többször kinyitotta, majd becsukta a száját – mintha mindannyiszor saját maga cáfolta volna meg el sem hangzott szavait.

– Kevés örömet lelek a büdös orkokkal való üzletelésben – mondta végül –, vagy akár a magát mindenki másnál, még nálunk is magasabb rendűnek tartó Gertivel történő egyezkedében. Nagyobb élvezetet lelnék abban, ha Obouldot Gerti ellen -fordítanánk, és az orkok meg az óriások egymást mészárolnák. Azután mi négyen szép csendben végezhetnénk a megmaradtakkal.

– És azután itt maradnánk egyedül, és halálra unnánk magunkat – vágott vissza Ad'non.

– Éz igaz – ismerte el Kaer'lic. – Legyen hát: szítsunk háborút a törpék és szövetségeseink között. Most, hogy Bruenor király előmerészkedett vackából, talán tényleg érdekes dolgok várnak ránk. De azért legyünk óvatosak! Nem azért jöttem el Mélysötétből, hogy egy törpe fejszéje vagy egy renegát drow pengéje végezzen velem.

A többiek egyetértően bólintottak – főként Tos'un osztotta a papnő elővigyázatosságát, mert jó pár társát látta elesni Mithrill csarnok ellen vívott háborúban.

– Elmegyek Gertihez és megdolgozom, hogy könnyebben nyelje le a kudarc keserű piruláját – mondta Donnia.

– Én visszamegyek Obouldhoz – szólt Ad'non. – Várni fogom a jelzésed, és csak utána küldöm el az ork királyt, az óriásnőhöz.

Azonnal indultak is, lelkesen, magára hagyva Kaer'licet Tos'unnal.

– Utunk mély szakadékba vezet – jelentette ki a papnő. – Ha a szövetségeseink elárulnak minket, gyorsan és messzire kell menekülnünk.

Tos'un bólintott. Ezt már átélte egyszer.

Obouldnak nehezére esett minden lépés, ahogy áthaladt Gerti barlangrendszerén, és nagyon is tudatában volt annak, hogy a déróriás őrszemek milyen komor tekintettel méregetik. Ad'non nyugtató szavai dacára az ork király tudta, hogy az óriások miként vélekednek a veszteségekről. Obould tudta, hogy ezek a lények sokban különböznek saját fajtájától. Az óriások klánjuk minden tagját nagy becsben tartották. A déróriások nem felejtik el egykönnyen négy társuk halálát.

Amikor az ork király besétált Gerti termébe, az óriásnőt trónján üldögélve találta – könyökével a térdére támaszkodott, finom vonású állat a tenyerébe támasztotta, kék szeme pedig rezzenetlenül meredt előre.

Az ork beljebb lépett, majd megállt, kartávolságon kívül – tartott attól, hogy Gerti kinyúl és megfojtja. Ellenállt a késztetésnek, hogy azonnal magyarázkodni kezdjen a fiaskó miatt, úgy döntött inkább, hogy jobb lesz, ha Gerti szólal meg először.

Sokáig, nagyon sokáig kellett várnia.

– Hol vannak a testek? – kérdezte végül Gerti.

– Ott, ahol elestek.

Gerti felnézett, és szeme kerekre tágult, mintha csak egyre gyűlne benne a düh.

– A harcosaim még csak meg sem tudják mozdítani őket – magyarázta gyorsan Obould. – Ha úgy kívánja, eltemettethetem őket ott, ahol elestek. Azt hittem, szeretné idehozatni őket.

Ez a magyarázat láthatóan valamelyest lecsillapította Gertit. Még hátra is dőlt a trónján, és jóváhagyóan bólintott.

– Utasítsa harcosait, hogy vezessék hozzájuk azokat, akiket kiválasztok.

– Így lesz.

– Úgy értesültem, hogy feltehetően a fia meggondolatlan lépései nyomán támadtak nagy erejű ellenfelek a csapatra – jelentette ki Gerti.

Obould megvonta a vállát.

– Elképzelhető. Nem voltam ott.

– A fia életben maradt?

Obould bólintott.

– Elmenekült a harcból, mint ahogy oly sokan a maga fajtájából.

Nem lehetett eltéveszteni a Gerti hangjában felcsendülő vádló élt.

– A maga fajtársai közül már csak egy volt velük, amikor a csata megkezdődött, és ezt az óriást is gyorsan leterítették – felelte szinte azonnal Obould, mert jól tudta, hogyha Gerti továbbvezeti ezt a gondolatot, akkor csak fej nélkül hagyja el a termet. – A másik három még előző éjszaka távozott, anélkül, hogy bárkinek szóltak volna.

Gerti arcvonásaiból látta, hogy sikerült a megfelelő szavakat eltalálnia, és úgy hibáztatnia az óriásokat, hogy nyíltan egyiket sem vádolta.

– Tudjuk, hogy a törpék a csata után merre mentek tovább?

– Tudjuk, hogy nem egyenesen Mithrill Csarnok felé indultak – magyarázta Obould. – A felderítőim nem találták nyotnát annak, hogy délre-vagy keletre tartottak volna.

– Akkor még mindig a hegyeinket járják?

– Szerintem igen – felelte az ork.

– Akkor találja meg őket! – dörögte Gerti. – Van egy visszafizetetlen adósságom, és én mindig ügyelek rá, hogy az ellenségeimnek maradéktalanul törlesszek.

Obould leküzdötte a vágyat, hogy szélesen elvigyorodjon, mert tudta, hogy Gerti most komolyságot és komorságot követel meg. A benne gyűlő izgatottság elfojtása azonban nem bizonyult könnyű feladatnak. Gerti szeméből és hangszínéből meg tudta állapítani, hogy az óriásnő nem fog sokáig orrolni a vereség miatt, és alattvalói emiatt csak még elszántabban fognak harcolni.

A király azon is eltöprengett, hogy vajon törpe uralkodótársa sejti-e, mekkora katasztrófát zúdított a saját nyakába.

13. fejezet

Végre, kimondtam

Torgar elhúzta a fejét, így a súlyos ököl elzúgott mellette, a törpe pedig nem vesztegette az idejét, hanem megpördült és ráharapott támadója alkarjára. Ellenfele – aki szintén törpe volt – kétségbeesetten rángatta sérült karját, miközben szabad kezével bőszen püfölte Torgart, aki azonban állta az ütéseket, és csak még erősebben harapta a kart. Igyekezett minél közelebb kerülni ellenfeléhez, hogy csökkentse a pofonok erejét. Torgar addig nyomult előre, csavarta testét jobbra-balra és lökte magát izmos lábaival, mígnem sikerült a másikat magával rántania – rá az egyik asztalra meg székre.

A két törpe hatalmas csattanással csapódott be – csak úgy repkedtek körülöttük a faforgácsok.

A kocsmában nem egyedül ők verekedtek. Mindenütt ökölcsapások és üvegek repkedtek, homlokok csattantak homlokoknak és jó pár asztal vagy szék emelkedett a levegőbe, hogy azután valakinek a fején csattanjon.

A verekedés már jó ideje folyt, és szegény csapos, Habfújó Toivo feladta, hogy rendet teremtsen: ehelyett nekidőlt a falnak, és karba fonta kezét a mellkasa előtt. Kába, hitetlenkedő arckifejezése rezignáltságnak adta át helyét – nem aggasztotta különösebben a helyiséget ért kár, mivel tudta, hogy a verekedésben részt vevő törpék gyorsan kijavítják majd a bútorzatot.

Minden verekedés után így történt.

A küzdő felek egymás után hagyták el a tavernát – általában valakinek a talpa segítette őket hozzá vagy fejjel előre távoztak a már réges-rég kitört ablakokon át.

Toivo vigyorogni kezdett, mert ahogy a tömeg fogyni kezdett, észrevette, hogy az egész bunyót kirobbantó törpe, Pörölycsapó Torgar, még mindig talpon van. Ezt Toivo már az elején megjósolta. A szívós Torgar szinte sosem veszített el egyetlen kocsmai verekedést sem – hacsak az esélyek nem voltak túlságosan egyenlőtlenek –, és sosem vesztett akkor, ha Zsindelyfi Shingles az ő oldalán küzdött.

A mogorva Shingles nem éppen a gyorsaságáról volt híres, viszont értett a verekedéshez, és tudta, miként borítsa fel ellenfelei lelki egyensúlyát. Toivo felnevetett, amikor egy dühöngő törpe rontott az öreg Shinglesre, kezében egy palackot lengetve.

A vén törpe feltartotta egyik ujját, és hitetlenkedő arcot vágott, amitől a támadó megtorpant. Shingles ezután a magasba emelt palackra bökött és meglengette az ujját, amikor a támadó észrevette, hogy az üvegben még van egy kis sör.

Zsindelyfi intett a törpének, hogy nyugodtan igya ki a finom nedűt. Amikor az dönteni kezdte magába az italt, Shingles is a szájához emelte saját palackját, és úgy tett, mintha felhajtaná annak tartalmát – de ehelyett ellenfele arcába hajította az üveget, amit egy mélyütés követett.

– Hajítsátok ki mindet! – kiáltott oda Toivo Torgarnak, Shinglesnek és a két másik talpon maradt törpének, amikor a verekedés véget ért.

A négyes körbejárt, felnyalábolták a félájultakat – szövetségeseket és ellenfeleket egyaránt –, és mindenféle szertartást mellőzve kidobálták őket a kitört ajtón.

Majd ők is elindultak kifelé, de ekkor Toivo odakiáltott Torgarnak és Shinglesnek, hogy maradjanak, és intett nekik, hogy jöjjenek vissza a söntéspulthoz, ahova a csapos már ki is rakta az italokat.

– Egy kis jutalom az előadásért? – kérdezte a feldagadt ajkú Torgar.

– Fizetni fogsz az italokért és egy csomó minden másért -nyugtatta meg Toivo. – Azt gondolád, te átkozott bolond, hogy büntetlenül kavarhatsz ilyen felfordulást mindenfelé?

– Nem én kezdem a verekedést. Én úgy látám, hogy csak részt vettem benne!

– Ugyan! – horkant fel a csapos, és lesöpört egy halom üvegszilánkot a söntéspultról. – Mit gondolsz, miféle üdvözlésre számíthat Bruenor Mirabartól? Az ő királysága üti agyon az üzletünk.

– Azért, mert jobbak nálunk! – kiáltotta Torgar, de rögtön el is hallgatott, és megtapogatta sajgó ajkát. – Jobb páncélokat és fegyvereket csinálnak – folytatta, immár visszafogottabb hangnemben, kicsit selypítve.

– Csak úgy győzheténk, ha jobb árukat állítánk elő, vagy ha jobb helyet találunk portékáink eladásának. Csak úgy győzheténk...

– Nem vitatom álláspontod igazát, és nem is értek egyet véled – szakította félbe Toivo –, de miért kell ehhez körberohangászni a városban, és telekürtölni mindenki kobakját a sirámaiddal? Te átkozott bolond, miért számítsz kevesebbre annál, amit kapsz? Vagy fel akarod lázítni az összes törpét Mirabarban az őrgróf és a tanács ellen? Talán háborút akarsz Mirabarban?

– Természetesen nem.

– Akkor fogd be azt az ostoba szádat! – dörrent rá Toivo. – Idejössz éjnek évadján, és nekiállsz kiteregetni a dühödet. Te átokverte bolond! Tudád, hogy az itt lebzselő törpék fele mást se csinál, csak nézi, ahogy a pénzesládájának tartama hétről hétre apad, és azt is jól tudják, hogy ez legfőképpen azért van, mert Mithrill Csarnok kapui ismét kitárultak. Nem tudád tán, hogy szavaid olyanok, akár a mérgezett tűszúrás?

Torgar erre csak legyintett, és az itala fölé hajolt – fizikailag is elzárkózott a válaszadástól, ami jól tükrözte, hogy képtelen tagadni Toivo szavainak igazát.

– Egy pont oda – szólalt meg Shingles, mire társa fenyegető pillantást lövellt felé.

– Még nem fáradtam bele a verekedésbe – fűzte hozzá gyorsan Zsindelyfi. – Csak arról van szó, hogy ma este egy csomó finom sör kiömlött, márpedig ez nem jó.

– Rettentően felbőszítettek, ez minden – mondta Torgar bűnbánó és kissé védekező hangon. – Bruenor nem az ellenségünk, és csak az ostobák tennék azzá, ahelyett, hogy becsületes úton próbálnánk lefőzni Mithrill Csarnokot.

– És te sosem kedvelted azokat, ott fenn. Sem az őrgrófot, sem azt a négy bolondot, akik mindig körülötte lebzselnek, és úgy ráncolják a homlokuk, mintha nagy harcosok lennének – felelte Toivo együttérzéssel a hangjában. – Nem ez az igazság?

– Ha Mithrill Csarnok emberlakta város lenne, az őrgróf, meg az emberei akkor is ilyen átkozottul elszántan próbálnák legyőzni?

– Szerintem igen – felelte Toivo habozás nélkül. – Csak éppen Pörölycsapó Torgar nem törődne ennyit a dologgal.

A másik törpe a söntéspulton nyugvó karjára hajtotta a fejét. El kellett ismernie, hogy sok igazság volt abban, amit a csapos mondott. Ám valahol a lelke mélyén tudta, hogy Bruenorral és Mithrill Csarnok népével egy vérből való. Végtére is mindannyian a Delzoun klánból származtak, még a törpe emlékezet előtti időkből. Mithrill Csarnok, Mirabar, Felbarr... minden törpét egymáshoz fűzött a történelem és a vér. Valahol nagyon mélyen Torgart bosszúság öntötte el, ha arra gondolt, hogy a kicsinyes viták és a kereskedelem a mindennél fontosabb kötelék közé állhatnak.

Emellett a Mithrill Csarnokból érkezett látogatók társaságában töltött este után Torgar arra a következtetésre jutott, hogy kedvére való az őszinteségük.

– Nos, remélem, hogy abbahagyád a kesergést és abbahagyád a verekedést – szólalt meg Shingles. Oldalba bökte Torgart, majd kacsintott, amikor az rápillantott. – De legalább lassíts le egy kicsit. Én már nem vagyok olyan fiatal, és holnap reggel nyögve kelek föl!

Toivo vállon veregette Torgart, és nekilátott a rendrakásnak.

Torgar egész éjjel a söntéspultnál üldögélt, karjára hajtott fejjel, és gondolkodott.

Ekkor önnön megdöbbenésére arra a következtetésre jutott, hogy ideje elhagynia Mirabart.

– Reménykedjünk, hogy az elf nem éri őket utol és végez mindnyájukkal ma éjjel – zsörtölődött Bruenor. – Minden mulatságot magának akar.

Dagnabit furcsálkodva meredt királyára, bár próbált fapofát ölteni. Végtére is, alig néhány nyomot találtak csak – egypár szerencsétlen orkét, akik riadtan futottak szanaszét. Az elmúlt néhány napot azzal töltötték, hogy a környéken kisebb csoportokat üldöztek (gyakran csak egy-két főt). Bruenor pedig általában végig panaszkodott. Drizzt, Catti-brie, Wulfgar és Regis érte utol először a menekülőket, akik már régen kihűltek, mire az üldözők fő csapata megérkezett.

– Nem sok maradt, akit még elkaphatnánk – jelentette ki Dagnabit.

– Bah! – horkantotta a törpe király, és üres tálját maga mellé tette a földre. – A százból több mint a fele elrohant, és mi még csak egy tucatot sem csíptünk el!

– Ám a megmaradtak közül minden egyes eltelt nappal egyre többet kényszeríténk odújuk mélyére. Oda pedig nem üldözzük őket.

– Miért nem?

Ez az egyszerű kérdés sokat elárult Bruenorról, akinek lángoló szeme mögött perzselő tűz lobogott, amelynek létét nem tagadhattja.

– Miért vagy még itt, királyom? – kérdezte Dagnabit halkan.

– Sötételf barátid és kicsinyke csapata egymaga is be tudja végezni azt, ami még hátravan, és ezt tenmagad is tudád!

– Lapályosba tartunk, hogy figyelmeztessük őket, meg más városokat is.

– Ez is olyan feladat, amit Drizzt jobban és gyorsabban el tud végezni.

– Ugyan! Az emberek elkergetnék azt az átkozott drow-t, ha ő próbálná meg figyelmeztetni őket. – Dagnabit megrázta a fejét.

– A legtöbben ismerik Drizzt Do'Urdent. Ha meg olyanokkal lesz dolga, akik nem tudják ki ő, majd elküldi maga helyett Catti-brie-t, Wulfgart vagy a kicsit, hogy figyelmeztesse őket. Tudád, hogy a fosztogató banda nincs többé, még ha több mint a felük el is futa. Tudád, hogy szétszóródtak, odúik mélyére menekülének, és a közeljövőben senkit sem fognak fenyegetni.

– Azt feltételezed, hogy ez a portyázó banda volt az egyetlen – vitatkozott Bruenor.

– Ha vannak még mások is, akkor ez csak eggyel több ok arra, hogy visszatérj Mithrill Csarnokba – felelte Dagnabit –, és ezt te is tudád. Akkor hát miért vagy még itt, királyom? Miért vagy itt igazából?

Bruenor kihúzta magát ültében a széknek használt fatönkön, és komoly, elszánt tekintettel meredt Dagnabitra.

– Inkább lennél itt kinn, ahol szél borzolja a szakállad és fejsze simul a tenyeredbe és orkok várják, hogy levágd őket, vagy inkább lennél Mithrill Csarnokban, csevegnél az Ezüstholdból vagy Sundabarból jött szépelgő követekkel, esetleg vitáznál valamelyik mirabari kufárral a kereskedelmi jogokról? Melyiket választanád inkább, Dagnabit?

A másik törpe nagyot nyelt a váratlan és egyenes kérdésre. Persze erre is lehetett semmitmondó választ adni, de Bruenor és Dagnabit is tudta, hogy az végső soron hazugság lenne.

– A királyom mellett lennék, mivel ezt kell tennem... – próbált kitérni Dagnabit, de Bruenor mintha meg se hallotta volna.

– Azt mondám, inkább. Inkább melyiket választanád? Vagy talán számodra mindkettő egyforma?

– A kötelességem...

– Nem a kötelességedről kérdeztelek! – vágott közbe Bruenor elutasító kézmozdulattal. – Majd amikor őszinte akarsz lenni vélem, akkor beszélgetünk – fortyogott. – Addig meg menj és hozz egy tál forró ragut, mer' ez már teljesen bebőrösödött! Teljesítsd a kötelességed, te átokverte gólem!

Bruenor felemelte üres tálját és átnyújtotta Dagnabitnak, amelyet a fiatalabbik törpe némi habozás után átvett, de nem állt fel rögtön.

– Szívesebben lennék itt – vallotta be a parancsnok. – És szívesebben harcolok egy orkkal, mint egy napot eltöltsek az üllőnél.

Bruenor mosolya elővillant lángvörös szakálla alól.

– Akkor miért kérdezgeted mindig ugyanazt? Talán azt gondolád, én nem teszem fel magamnak ezt a kérdést? Csak mert én vagyok a király, az még nem jelenti azt, hogy különbözni akarok a Harcpöröly klán többi tagjától.

– Félsz hazamenni – hozakodott elő a farbával Dagnabit. – Úgy tekintesz rá, mint utad végére.

Bruenor hátradőlt, majd vállat vont, és ekkor észrevette, hogy egy bíbor szempár mered rá a bokrok közül.

– Viszont még mindig szeretnék egy kis ragut – közölte.

Dagnabit szúrósan meredt rá hosszú másodperceken át, majd beharapta az ajkát és bólintott.

– Reménylem, hogy az átokfajzat elf nem öli meg mindet ma éjjel – vigyorodott el, és felállt, hogy induljon.

Alighogy Dagnabit távozott, Drizzt Do'Urden kimászott a bokrok közül és leült Bruenor mellé.

– Már halottak, nem igaz? – érdeklődött a király.

– Catti-brie remekül lő – felelte a drow.

– Jól van, akkor menj és keress másokat.

– Mindig lesznek mások – válaszolta a sötételf. – Egész életünket eltölthetnénk itt a hegyekben, orkokra vadászva. – Ravaszkás pillantást vetett Bruenorra, míg végre a törpe észre nem vette. – De ezt te is tudod, nem igaz?

– Először Dagnabit, most meg te? – zsörtölődött a király. -Mit vársz, mit mondjak néked, te elf?

– Amit a szíved diktál, és nem többet. Amikor elindultunk, nagy várakozással keltél útra, és szinte szökdécseltél. A szemed előtt Gauntlgrym képe lebegett, de legalábbis egy csodás kalandra készültél, minden kalandok legnagyszerűbbikére.

– Ez még mindig így van.

– Nem igaz – cáfolta Drizzt. – Az Ádáz-hágóban történtek megmutatták, hogy terved milyen nehézségekbe fog ütközni, méghozzá hamarosan. Tudod, hogy amint visszatérsz Mithrill Csarnokba, aligha lesz időd elhagyni. Tudod, hogy megpróbálnak majd ott tartani.

– Találgatunk, te elf? – legyintett Bruenor. – Vagy csak nem azt gondolád, hogy többet tudsz a kelleténél?

– Nem találgatás ez, hanem észrevétel – felelte Drizzt. – A Jeges Szelek völgyéből idevezető úton minden megtett lépés nehezebb volt az előzőnél Harcpöröly Bruenor számára, kivéve azokat, amelyek időlegesen elkanyarodtak végső úticélunktól. Mint például a mirabari kitérő, meg ez a hajsza a hegyeken át.

Bruenor előredőlt és felkapta Dagnabit kiürült tálját. Megrázta, belemerítette a szinte teljesen kiürült ragus kondérba, majd zömök ujjairól lenyalta a sűrű zsírréteget.

– Mithrill Csarnokban a ragut csodás tálakban és csodás tányérokon szolgálnák fel, díszes szalvétákkal.

– Te pedig sosem szeretted a díszes szalvétákat.

Bruenor vállat vont, de arcvonásai elárulták, hogy Drizzt nem jár messze az igazságtól.

– Nevezz ki egy háznagyot, és máris visszatérhetsz – javasolta a drow. – Legyél az a király, aki az utat rója és kiterjeszti népe befolyását, egy még nagyobb és még ősibb, elveszett királyság után kutatva. Mithrill Csarnok magában is elboldogul. Ha nem hittél volna ebben, sosem tértél volna vissza a Jeges Szelek völgyébe.

– Ez nem ilyen egyszerű.

– Te vagy a király. Te határozod meg, mit jelent királynak lenni. Attól félsz, hogy ez a kötelesség ketrecbe zár, pedig ez csak akkor következik be, ha engeded, hogy rácsokat vonjon köréd. Harcpöröly Bruenor sorsáról egyedül Harcpöröly Bruenor határozhat.

– Szerintem egy kicsit leegyszerűsíted a dolgokat, te elf – mondta a törpe –, de nem mondanám, hogy tévedsz.

Sóhajtott, és nagyot kortyolt a forró raguból.

– Tudod, hogy mit akarsz? – kérdezte Drizzt. – Vagy egy kicsit összezavarodtál, barátom?

– Emlékszel, amikor először indultunk el felkutatni Mithrill Csarnokot? – kérdezett vissza Bruenor. – Emlékszel még, hogy csaptalak be? Elhitettem veled, hogy a halálos ágyamon fekszem.

Drizzt kuncogott – hogy is felejthetné el! Erre nem sokkal azután került sor, hogy győzelemre vezették Tízváros népét a Kristályszilánk birtokosa, Akar Késsel és csatlósai ellen. Drizztet a látszólag halálán lévő Bruenorhoz vezették – a törpe így csapta be a drow-t, és vette rá, hogy tartson vele Mithrill Csarnok felkutatására.

– Nem volt szükségem túl sok győzködésére – ismerte be Drizzt.

– Tudod, amikor megtaláltuk régen elveszett otthonom, két dologra gondoltam. Ó, hogy dobogott a szívem! Ismét láthatom hát otthonom... megbosszulhatom őseim. Mondhatom néked, te elf, hogy amikor a sárkány hátán lehulltam a mélybe, az volt életem legnagyszerűbb pillanata, bár akkor azt gondoltam, hogy egyben a legutolsó is!

Drizzt bólintott, mert már tudta, mi következik.

– És még mire gondoltál, amikor rábukkantunk Mithrill Csarnokra? – nógatta a törpét, mert megértette, hogy Bruenornak hangosan ki kell mondania és nyíltan be kell vallania, amit gondol.

– Igazán mondhatom, hogy borzongtam a gyönyörűségtől!

– Ám volt ott még valami más is... – Megrázta a fejét, és újfent sóhajtott. – Amikor visszatértünk a délvidékről, és a klánom visszahódítá otthonunk, szomorúság lopózott a szívembe.

– Mert akkor ismerted fel, hogy az egészet sokkal inkább a kalandért és az utazásért csináltad, mint a végeredményért.

– Ezt az érzést te is ismered, te elf! – buggyant ki Bruenorból.

– Mit gondolsz, miért hagytuk ott olyan gyorsan a drow háború befejeztével Mithrill Csarnokot én és Catti-brie? Attól tartok, mindnyájan egyformák vagyunk, és valószínűleg ez okozza majd mindannyiunk vesztét.

– Na de milyen út lesz akkor már mögöttük, te elf?

Drizzt felnevetett, és Bruenor is csatlakozott hozzá – a drow-nak úgy tűnt, mintha nagy teher gördült volna le a törpe válláról. Bruenor kacaja azonban hirtelen megszakadt, és a király komoly képet vágott.

– És mi van a leányommal? – kérdezte. – Mit fogsz tenni, ha megöleti magát az úton? Nem fogod magadat hibáztatni egész hátralévő éltedben?

– Ezen gyakran eltöprengek – vallotta be Drizzt.

– Látád, mit tett Wulfgarral – dünnyögte Bruenor. – Elfeledtette véle, mi a dolga, és a fiú másra sem gondolt, csak arra, hogy megvédje.

– És ez hiba volt.

– Szóval azt mondád, hogy te nem törődsz a lánnyal?

Drizzt felkacagott.

– Ne terelj olyan helyekre, ahova nem akarok menni – vágott vissza. – Persze, hogy törődöm vele, de mondd meg nekem Harcpöröly Bruenor, létezik a világon valaki, aki nálad jobban szeretné Catti-brie-t vagy akár Wulfgart? Bezárnád őket Mithrill Csarnokba és ott fognád őket, hogy biztonságban legyenek?

– Persze, hogy nem tennéd – folytatta Drizzt. – Megbízol a lányban és szabadjára engeded. Hagyod, hogy harcoljon, és figyeled, ahogy sebet kap; mint ahogy nem is olyan régen történt. Ha engem kérdezel, ez nem vall igazi apára.

– Ki kérdett téged?

– Nos, ha megtennéd...

– Ha megtenném, és azt mondád, amint mondtál, ne tudd meg, mekkorát rúgnék abba a csontos elf ülepedbe!

– Ha megtennéd, és azt mondanám, amit mondtam, rúgásod a levegőt találná, és töprenghetnél, hogy honnan érkezett az a száz ökölcsapás, ami végigvert azon a vaskos fejeden!

Bruenor felmordult, a földre dobta a tálat, lekapta egytülkű sisakját, és jó alaposan megkocogtatta koponyáját.

– Bah! Száz ütés aligha lenne elég, hogy betörd a kobakom!

Drizzt elmosolyodott és nem vitatkozott.

A visszatérő Dagnabit remek hangulatban találta királyát. A fiatalabb törpe kérdően nézett Drizztre, de a drow csak bólintott, és szélesen vigyorgott.

– Ha két nap alatt el akaránk érni Lapályost, nyílegyenesen kell haladnunk – szólalt meg a parancsnok. – Miután ezzel a csapattal végzénk, fel kell hagynunk az orkok hajszolásával.

– Akkor hát nincs több hajsza – mondta Drizzt.

Dagnabit bólintott – sem meglepődés, sem csalódottság nem látszott az arcán.

– Te mindig csak siettetsz – közölte Bruenor Dagnabittal, és megrázta a fejét, mire a szakállából a leveshab maradványai szanaszét repkedtek.

– De akár használhatnánk Lapályost előretolt táborként is – javasolta Dagnabit. – Építsünk ki összeköttetést Pwenttel és Mithrill Csarnok közelében állomásozó katonáival, majd töltsük a nyarat Lapályoshoz közeli hegyekben. Szerintem az ottaniak nagyra értékelnék.

A Bruenor arcán megjelenő döbbenetet széles mosoly váltotta fel.

– Tetszik a gondolat! – mondta, és átvette a tálat, hogy nekilásson a harmadik adagnak. – Gondoskodj róla, hogy Bendőkorgi ne kapjon túl sokat ebből, ha befut – bökött a ragura Bruenor két falat között. – Nem hagyhatjuk, hogy megint meghízzon, ha a hegyi utakat járjuk, nem igaz?

Drizzt kényelmesen hátradőlt, elégedetten a fejleményekkel. Egy dolog volt valamit tudni a szívünk mélyén, és egy másik beismeri azt.

Sőt valami egészen más engedni a hívásának.

Az őrszolgálatos Torgar fel-alá járt Mirabar északi falán – kicsit még sántított, mivel az előző esti csetepatéban feldagadt a térde. A szél erősen fújt, homokkal szórva meg a törpét, de az idő elég meleg volt ahhoz, hogy meglazítsa mellvértjének szíjait.

Tisztában volt a többi őr rámeredő, rosszalló tekintetével. A Bruenorral folytatott üzletelése hihetetlenül gyorsan rontotta le renoméját – az egész városban vitákat váltott ki, és ütésre lendülő öklöket eredményezett. Torgar belefáradt már az egészbe. Nem vágyott másra, minthogy egyedül lehessen, és hogy csendben, mindenféle zűr nélkül róhassa a falakat.

Amikor észrevette, hogy egy élénk színű köntöst viselő, jól ápolt törpe közeledik felé, már tudta, hogy kívánsága nem talált meghallgatásra.

– Pörölycsapó Torgar! – kiáltott oda neki Nehézpöröly Agrathan tanácsos, majd a mellvédre vezető létrához lépett, és köntöse alját felkapva, nekilátott felkapaszkodni a fokokon.

Torgar továbbhaladt a másik irányba, átnézett a falon, és úgy tett, mintha nem vette volna észre Agrathant. Amikor azonban a tanácsos még hangosabban kiáltott oda neki, rájött, hogy a beszélgetés késleltetése csak még több keserűséget tartogat neki.

Megállt és nekitámaszkodott a falnak, miközben az üres és sík vidéket bámulta.

Agrathan mellé lépett, és ő is nekidőlt a mellvédnek.

– A múlt éjjel újabb csetepatéra került sor – kezdte a tanácsos.

– Ha az öklömet akarják, megkapják – felelte Torgar.

– És még hányan vannak, akikkel meg akarsz verekedni?

– Még hányan vannak, akiknek szükségük van egy alapos fenékberúgásra?

Agrathanra pillantott, és látta, hogy a tanácsos ezt egyáltalán nem találja mulatságosnak.

– Amit teszel, az ízekre tépi Mirabart Ezt akarád elérni?

– Nem akarok elérni semmit – tiltakozott Torgar őszintén, és összehúzta szemöldökét, amikor a tanácsos felé fordult. – Ha kimondám azt, amit gondolok, az csak azt jelenti, hogy olyasmiről beszélek, ami már korábban is gondot jelentett.

Agrathan kényelmesebb testhelyzetet vett fel, és láthatóan ellazult, mintha nem állna szándékában vitatkozni.

– Számosan vagyunk, akik a fejünket csóváljuk a Mithrill Csarnokkal kapcsolatos gondok miatt. Ezt tenmagad is tudád. Mindannyian azt kívánjuk, bárcsak ne a Harcpöröly klán törpéi lennének legnagyobb vetélytársaink! De sajnos ők azok. Ez így van, és ezt te is tudád, de ha ezt folytonosan mások orra alá dörgölöd, akkor nem történik más, csak azok az orrok lesznek formátlanabbak.

– A rivalizálás és a vitázás legalább annyira a mi hibánk, mint a Harcpöröly kláné – emlékeztette Torgar. – Honnan tudjuk, hogy nem lehet egy, mindkettőnk számára előnyös megállapodást kötni, ha meg sem próbáljuk?

– Szavaidban van ráció – értett egyet a tanácsnok. – Ez már a Szikrázó Kövek Tanácsában is felmerült és megvitatásra került.

– Ott, ahol a tanácsosok zöme nem törpe – emlékeztette Torgar, mire Agrathan fagyos pillantást vetett rá.

– A tanács a törpéket is képviseli, és őket is meghallgatja.

A tanácsnok jeges tekintetéből és fagyos hangjából világosan kiderült, hogy Torgar kényes pontján találta a büszke és feladatát régóta ellátó Agrathant. Egy pillanatig eltöprengett azon, hogy visszaszívja merész és nyers megjegyzését vagy legalább megköveti beszélgetőtársát, de végül egyiket sem tette. Úgy érezte, mintha egy belső hang egyre messzebbre rángatná, egyre távolabb a józan észtől.

– Amikor csatlakoztál a Mirabari Fejszésekhez, esküt tevéi – mondta Agrathan. – Emlékszel még erre az esküre, Pörölycsapó Torgar?

Most Torgaron volt a sor, hogy fagyos pillantást vessen a másikra.

– Az eskü Mirabar őrgrófjának és nem Mithrill Csarnok királyának szolgálatáról szólt. Bölcsen tennéd, ha ezen elgondolkodnál egy kicsit.

A tanácsos vállon veregette – ez mostanában láthatóan sokak szokásává vált –, és távozott.

Torgar felidézte magában az esküt, és a mérleg egyik serpenyőjébe tette – a másikban a mai Mirabar valósága hevert.

14. fejezet

Akik azt hitték, már mindent láttak

– No, még egy korsó sör sincs a komódban – füstölgött Iván.

Fel-alá járkált az aprócska réten, amelyet az elfek a két behatoéó ideiglenes börtönévé alakították át. Az elfek Iván által ismeretlen mágiát használva szoros gyűrűt fontak a tisztás körül álló fákból – minden kijáratot eltorlaszolt a szinte egybefüggő kéregfal.

Iván persze nem ugrált örömében. Pikel leheveredett a rét közepére, kezét a feje alá dugta, és a hátán fekve gyönyörködött a csillagokban. Levetette a szandálját is, és elégedetten mozgatta kurta lábujjait.

– Ha nem vették volna el a fejszém, akár tíz ösvényt is vágtam volna már! – fortyogott a fiatalabbik Tömbváll.

Pikel kuncogott, és újfent megmozgatta lábujjait.

– Fogd be! – förmedt rá Iván, és csípőre tett kézzel, dacos tekintettel meredt a fából emelt falra.

Egy pillanattal később pislognia kellett, és hitetlenkedve dörzsölte a szemét, mert az egyik fa félrecsusszant és mögötte egy ösvény nyílt. Iván habozott, és arra számított, hogy rögvest elfek lépnek a tisztásra, de a másodpercek csak peregtek és foglyul ejtőik még mindig nem bukkantak fel. A törpe szökdelt vagy kettőt, majd elindult a rés felé, hogy azután megtorpanjon, és hátraarcot vágjon, amikor meghallotta testvére kuncogását.

– Ezt te csináltad – vádolta meg bátyját.

– Hi-hi-hi.

– Ha ezt meg tudád csinálni, akkor miért ülünk itt két napja?

Pikel félkönyékre támaszkodott és megvonta a vállát.

– Gyerünk!

– Uh-uh – mondta Pikel.

Iván hitetlenkedve meredt rá.

– Miért nem?

Pikkel talpra szökkent, ide-oda ugrált, és ujját összecsücsörített ajkára tapasztotta.

– Sssss!

– Kinek susogói itten? – kérdezte Iván, és a harag az értetlenségnek adta át a helyét. – Aha, az átkozott fákhoz beszélsz.

Pikel ránézett és megint csak vállat vont.

– Úgy érted, hogy az átokozott fák elmondják az átkozott elfeknek, ha kisétálunk innét?

Pikel buzgón bólogatott.