/ Language: Hungary / Genre:antique

Az ötödik hullám (I)

Rick Yancey


Rick Yancey

AZ ÖTÖDIK HULLÁM

Rick Yancey: The 5th Wave

Copyright © Rick Yancey, 2013

Fordította: Havadi Krisztina

HA VALAHA MEGLÁTOGATNAK bennünket a földönkívüliek, azt hiszem, az jobbára hasonló következményekkel fog járni, mint Kolumbusz Kristóf partra szállása Amerikában, aminek nem lett jó vége az amerikai őslakosok szemszögéből.

Stephen Hawking

AZ ELSŐ HULLÁM: Villanyoltás

A MÁSODIK HULLÁM: Vízözön

A HARMADIK HULLÁM: Pestis

A NEGYEDIK HULLÁM: Némítók

BETOLAKODÓK:1995

NEM FOG FELRIADNI ÁLMÁBÓL.

Az alvó nő semmit sem fog érezni másnap reggel, amikor felébred. Csak valami homályos nyugtalanság motoszkál majd benne, és határozottan az lesz az érzése, hogy valaki figyeli. Ám nem telik bele egy nap, és aggodalma elcsitul, aztán teljesen meg is feledkezik róla.

Az álomra egy kicsit tovább fog még emlékezni.

Álmában egy hatalmas bagoly ül az ablaka előtt, és tágra nyílt szemmel bámul rá az üvegen keresztül.

A nő nem fog felébredni, ahogy mellette fekvő férje sem. A rájuk vetülő árnyék nem zavarja meg álmukat. És ő, akiért az árny jött – az alvó asszony méhében növekvő magzat –, sem fog érezni semmit az egészből. A behatolás nem döfi át a bőrt, egyetlen sejtben sem tesz kárt, sem az anya, sem a baba testében.

Alig egy perc múlva vége van. Az árny visszahúzódik.

Most már csak ők vannak, senki más: a férfi, a nő, a magzat a nőben, valamint a betolakodó a magzatban. Alszanak.

A nő és a férfi másnap reggel fog felébredni, a kisfiú pedig pár hónap múlva, amikor világra jön.

A kisfiúban tovább alszik a betolakodó. Amikor jó néhány esztendő múlva felébred, az anya nyugtalansága már a múlté, és az álom emléke is már rég feledésbe merült.

Öt évvel később, amikor ellátogat az állatkertbe a gyermekével, az asszony megpillant egy épp ugyanolyan baglyot, mint amilyet álmában látott. A látvány felkavarja, és nem érti, miért.

Nem ő az első, aki baglyokról álmodott a sötétben.

Sem az utolsó.

I.

AZ UTOLSÓ KRÓNIKÁS 1

A FÖLDÖNKÍVÜLIEK OSTOBÁK.

Nem az igazi földönkívüliekről beszélek. Azok nem hülyék. Azok annyival előttünk járnak, hogy ha össze akarnánk verni magunkat velük, az olyan lenne, mint például a legokosabb kutyát hasonlítani a legostobább emberi lényhez. Ez vitathatatlan.

Nem, nem – én a fejünkben lakozó idegenekről beszélek.

Azokról, akiket mi találtunk-találunk ki azóta, hogy először ébredtünk rá: azok a villogó fények az égbolton a miénkhez hasonló napok, melyek körül valószínűleg ugyanolyan bolygók keringenek, mint a miénk. Tudod, azokról az idegenekről beszélek, akik a mi fantáziánk szüleményei, akik előszeretettel támadnak meg bennünket, az emberi fajhoz tartozó idegeneket. Kismilliószor láttad már őket. Derült égből csapnak le ránk repülő csészealjaikkal, és a földdel teszik egyenlővé New Yorkot és Tokiót és Londont, vagy óriási mechanikus pókokra emlékeztető gépeikben masíroznak át a falvakon és kisvárosokon, sugárfegyvereikkel mindent letarolva, és erre az emberek mindig, tényleg mindig, félreteszik a nézeteltéréseiket, és egyesítve erőiket legyőzik az idegen hordát. Dávid kinyírja Góliátot, és mindenki (kivéve Góliátot) boldogan tér haza.

Micsoda hülyeség.

Olyan, mintha a csótány tervet dolgozna ki az őt éppen eltaposni készülő cipő legyőzésére. Biztosan nem tudhatjuk, de azért lefogadom, hogy Azok tudtak az emberszabású idegenekről, mármint a fejünkben lakozókról. És lefogadom, hogy pokolian viccesnek tartották. Biztos szétröhögték magukat rajtunk, a seggüket csapkodták a földhöz. Már ha van némi humorérzékük... vagy seggük. Valahogy úgy nevethettek, ahogy mi szoktunk, amikor egy kutya valami irtó cuki és mókás dolgot csinál. Ó, ezek a helyes kis dilinyós emberi lények! Azt gondolják, hogy mi is úgy gondolkodunk, mint ők! Hát nem imádnivaló?

Felejtsd el a repülő csészealjakat és a kis zöld emberkéket, az óriási mechanikus pókokkal együtt, amelyek halálsugarakat köpködnek magukból. Felejtsd el a tankokkal és sugárhajtású harci repülőgépekkel vívott hősies, lenyűgöző csatákat, amelyek során a „kicsi a bors, de erős” jegyében a megtörhetetlen és rettenthetetlen emberiség kivívja a végső győzelmet a bogárszemű hemzsegő sokaság fölött. Ez nagyjából olyan messze áll az igazságtól, mint az ő haldokló planétájuk a mi élő bolygónktól.

Az igazság az, hogy mihelyt ránk találnak, nekünk kampec.

2

NÉHA AZT HISZEM, talán én vagyok az utolsó ember a Földön.

Ami lényegében azt jelenti, hogy én vagyok az utolsó ember az univerzumban.

Tudom, hogy ez butaság. Nem gyilkolhattak le mindenkit... még. Látom viszont, hogyan történhet majd meg végül. Utána meg arra gondolok: Azok pontosan azt akarják, hogy ezt lássam.

Emlékszel még a dinoszauruszokra? Na, erről beszélek.

Tehát valószínűleg nem én vagyok a legutolsó ember a Földön, de egyike vagyok az utolsóknak. Teljesen egyedül – és ez bizonyára így is marad – mindaddig, amíg el nem ér és magával nem ragad a negyedik hullám.

Ilyeneken szoktam töprengeni éjjelenként. Ez is egy olyan, tudod, hajnali három órakor rád törő „úristen, mekkora szarban vagyok” gondolat. Amikor összegömbölyödöm, mint egy kislabda, és annyira rettegek, hogy még a szemem sem merem becsukni. Amikor olyan intenzíven elborít és magába szippant a félelem, hogy emlékeztetnem kell magam arra, hogy lélegezzek, hogy egyáltalán képes legyen tovább dobogni a szívem. Amikor az agyam kijelentkezik, és ki-kihagy, mint egy karcos C.D. Egyedül, egyedül, egyedül – egyedül vagy, Cassie.

Ez a nevem. Cassie.

Nem Cassie a Cassandrából. Sem Cassie, mint Cassidy. Hanem Cassie, mint Cassiopeia, a csillagkép, melynek névadója Kassziopeia, az északi égbolt trónusához láncolt királynője, aki gyönyörű volt, ám hiú, és akit Poszeidón, a tengerek istene felvitt a mennyekbe, hogy megbüntesse kérkedéséért. Görögül a neve azt jelenti, „kinek szavai jeleskednek”.

A szüleimnek gőzük sem volt erről a mítoszról. Csak egyszerűen szépnek találták a nevet.

Még amikor mindenféle ember vett körül, és hívhatott volna bárki bárhogy, akkor sem szólított soha senki Cassiopeiának. Leszámítva apámat, de ő is csak és kizárólag olyankor, ha húzni akart, és mindig valami rémes olasz akcentussal ejtette ki: Kássz-ió-PII-á. Meg tudott őrjíteni vele. Nem találtam se viccesnek, se aranyosnak, és az lett a vége, hogy meggyűlöltem a nevem. Én Cassie vagyok!, kiabáltam apámra olyankor. Csak simán Cassie! Most bármit megadnék azért, ha csak még egyszer hallhatnám, hogy így nevez.

Amikor betöltöttem a tizenkettőt – négy évvel az Érkezés előtt –, apámtól egy teleszkópot kaptam születésnapomra. Egy derült őszi estén, amikor harapni lehetett a levegőt, felállította a távcsövet a hátsó udvarban és megmutatta nekem a csillagképét.

– Látod, hogy pont úgy néz ki, mint egy fordított M betű? – kérdezte.

– De miért nevezték el Cassiopeiának, ha egyszer olyan, mint egy fordított M? – kérdeztem vissza. – M mint micsoda?

– Nos... Nem tudok róla, hogy valamit is jelentene az M – felelte apám mosolyogva. Anyu mindig mondogatta neki, hogy ez a legvonzóbb benne, úgyhogy rendesen parádézott is ezzel a mosollyal, különösen miután elkezdett kopaszodni. Tudod, csak hogy elvonja – lefelé vonja – az ember tekintetét. – Vagyis M mint bármi, amit csak akarsz! Mit szólsz ahhoz, hogy mesés? Vagy megdöbbentő? Esetleg mennyei?

Kezét a vállamra ejtette, ahogy hunyorítva kémleltem a lencsén keresztül az öt csillagot, amelyek 11 000 fényévnyire lángoltak attól a helytől, ahol álltunk. Arcomon éreztem apám lélegzetét, meleg volt és párás a hűvös, száraz őszi légben. Apám lélegzete oly közel, a Cassiopeia csillagkép oly távol.

Most mintha sokkal közelebb lennének a csillagok. Közelebb, mint az a háromszáz billió mérföld, amely elválaszt bennünket. Érinthető közelségben: olyan közel, hogy én megérinthetem őket, hogy ők megérinthetnek engem. Most olyan közel vannak hozzám, mint amilyen közelről éreztem akkor apám leheletét.

Ez őrültségnek hangzik. Vajon megbolondultam? Elment az ép eszem? Viszont csak akkor nevezhetünk valakit őrültnek, ha van valaki más is, aki normális. Mint a jó meg a rossz. Ha minden jó volna, akkor semmi sem lehetne jó.

Hűha. Ez aztán tényleg... őrülten hangzik.

Őrült: ez most az új normális.

Gondolom, nyugodtan nevezhetem magam őrültnek, tekintve, hogy van még egy másik ember, akihez viszonyíthatom magam: én. Nem a jelenlegi én, aki az erdő mélyén reszket a sátrában, és még ahhoz is túlságosan meg van rémülve, hogy kidugja a fejét a hálózsákból. Nem ez a Cassie. Nem, én most arról a Cassie-ről beszélek, aki az Érkezés előtt voltam, mielőtt Azok leparkolták volna a földönkívüli hátsójukat a Föld körüli magaspályán, a tizenkét éves énemről, akinek az volt a legnagyobb problémája, hogy apró szeplők pettyezik az orrát, és hogy a göndör hajával semmit nem lehet kezdeni, és hogy az a helyes srác, akivel mindennap találkozott, azt sem tudta, hogy ő a világon van. Arról a Cassie-ről, aki lassanként elfogadta azt a sajnálatos tényt, hogy éppen csak rendben van. A külseje rendben van. A sulis teljesítménye is okés. És egész tűrhető az olyan sportokban, mint a karate és a foci. Alapjában véve mindössze két dolog volt benne egyedi, különleges: a fura neve – Cassie mint Cassiopeia, mely utóbbiról egyébként senki nem tudott –, valamint az a képessége, hogy nyelve hegyével meg tudta érinteni az orrát; egy olyan képesség, amely rövid úton elvesztette lenyűgöző erejét, mire középiskolába került.

Valószínűleg őrült vagyok annak a Cassie-nek az értékrendje szerint.

És ő egészen biztosan őrült az én értékrendem szerint. Időnként visítva üvöltök rá a tizenkét éves Cassie-re, aki a haja vagy a fura neve miatt búslakodik, vagy éppen rendben van a világgal. Mit csinálsz? Ordítok. Hát nem tudod, hogy mi következik?

De ez nem tisztességes. A valóság az, hogy nem tudta – honnan is tudhatta volna? –, és ez volt az áldás az életében, és ezért van az, hogy ilyen iszonyúan hiányzik nekem, őszintén szólva jobban, mint bárki. Amikor sírok – amikor megengedem magamnak, hogy sírjak –, érte szoktam sírni. Magamért. Azért a Cassie-ért, aki már nincs többé.

És kíváncsi vagyok, mit gondolna az a Cassie rólam.

Arról a Cassie-ről, aki öl.

3

NEM LEHETETT SOKKAL IDŐSEBB, mint én. Tizennyolc. Talán tizenkilenc. De a fenébe is, akár hétszáztizenkilenc éves is lehetett, amennyit tudok róluk. Már öt hónapja tart ez az egész, és még mindig nem vagyok biztos abban, hogy a negyedik hullám embereket jelent-e, vagy valamiféle hibrideket, vagy éppenséggel Azok volnának; bár nem szeretek arra gondolni, hogy Azok éppúgy néznek ki, mint mi, és éppúgy beszélnek, éppúgy véreznek, mint mi. Szeretném azt hinni, hogy Azok... nos, mások.

A szokásos heti vízszerző portyámon voltam. Van egy patak nem messze a táborhelyemtől, de attól félek, hogy esetleg szennyezett, akár a vegyi anyagok, akár a csatorna miatt, esetleg belekerült feljebb egy-két hulla is. Vagy lehet, hogy mérgezett. Megfosztani bennünket a tiszta víztől, remek módja lenne annak, hogy pillanatok alatt eltakarítsanak bennünket erről a bolygóról.

Így hat hetente egyszer vállamra akasztom a jó öreg M16-osomat, és kiruccanok az erdőből az államközi autópálya felé. Két mérföldnyire délre, épp a 175-ös kijáraton túl van pár benzinkút kisboltokkal. Feltankolok annyi palackozott vizet, amennyit csak elbírok, ami azért nem túl sok mert a víz nehéz, aztán visszamegyek a sztrádához, majd be a fák közé, a viszonylag biztonságos sűrűbe, olyan gyorsan, ahogy csak tudok, még mielőtt teljesen besötétedik. Az esti szürkület a legjobb idő a helyváltoztatásra. Alkonyatkor még sosem láttam drónt. Hármat vagy négyet napközben, és jóval többet éjszakánként, de a szürkületi homályban soha, egyet se.

Abban a pillanatban, hogy becsusszantam a benzinkút redőnyözött bejárati ajtaján, tudtam, hogy ezúttal valami más. Nem láttam semmi változást – az üzlet pont úgy nézett ki, mint egy héttel korábban, ugyanazok a graffitikkel telefirkált falak, felborult polcok, a földön szanaszét szóródva felszakított dobozok, vastagon rájuk száradt patkányürülékkel, feltépett fiókú kasszagépek, kifosztott sörhűtők. Ugyanaz az undorító, bűzlő mocsok, amelyen az elmúlt egy hónap folyamán hétről hétre átgázoltam, hogy elérjem a hűtőkirakat mögötti raktárteret. Vajon miért kapták fel az emberek a sört meg a szódát, a pénzt a pénztárgépekből és a széfből, a lottószelvényeket, miközben otthagyták a két raklapnyi ivóvizet, ami a hátam mögött volt? Mégis mit gondolhattak? Eljött az idegen apokalipszis. Fogd a sört, és fuss?

Ugyanaz a gyászos hulladék- és törmeléktömeg, ugyanaz a bűz, a patkányok és a romlott étel bűze, és ugyanaz a por, mely kavarogva örvénylik a piszkos ablakokon átszüremlő homályos-tompa fényben. Minden szokatlan dolog; ott van a megszokott helyén.

Mégis.

Valami más volt.

Ott álltam közvetlenül az ajtó mögött, az üvegtörmelék kicsi, szilánkos körében. Nem láttam őt. Nem hallottam őt. Nem éreztem a szagát, és a jelenlétét sem. De tudtam róla.

Valami más volt.

Rég elmúltak már azok az idők, amikor az ember zsákmányállat volt. Jó százezer éve. Ám génjeink legmélyén megőriztük emlékeinket azokból az időkből: a gazella veszélyérzetét, az antilop ösztönét. A szél susog a hullámzó fűben. A fák között fel-felvillan egy cikázó árnyék. És megszólal az a halk hang: pszt, most közel van. Közel.

Nem emlékszem arra, hogy levettem volna a vállamon himbálózó M16-ost. Egyik pillanatban még ott lógott, a másikban meg már a markomban volt, lefele fordított csővel, kibiztosítva.

Közel van.

Soha nem lőttem még semmire vele, ami nagyobb volt egy nyúlnál, és azt is csak tapasztalatszerzésből: látni akartam, hogy tudom-e egyáltalán használni a fegyvert anélkül, hogy szétlőném valamelyik testrészemet. Egyszer eleresztettem egy sorozatot egy falka kóbor kutya fölé, amelyek túlzott érdeklődést kezdtek mutatni a táborhelyem iránt. Egy másik alkalommal meg egyenesen fellőttem vele, azt a fenyegető, zöldes fényt kibocsátó aprócska foltot véve célba, mely csöndesen lebegett a Tejút csillagfüggönye előtt: az anyahajójukat. Okszi, elismerem, baromság volt. Ilyen alapon akár céltáblát is ragaszthattam volna a homlokomra, és kiírhattam volna még rá, hogy hahóóóó, itt vagyok!

A nyulas kísérlet után – a lövéssel ízekre szakítottam a nyomorult nyuszit, olyannyira, hogy szegény tapsifüles a bélcafatok és csontszilánkok felismerhetetlen masszájává alakult át – feladtam azt az elképzelést, hogy vadászni fogok a géppuskával. Sőt, még a célzást sem gyakoroltam vele. Abban a nagy némaságban, amely a negyedik hullám csapásait követően úgy szakadt ránk, mintha ránk vágtak volna egy ajtót, a kánonban durrogó golyók visszavert hangja nagyobbat ütött, mint egy atomtámadásé.

Mégis, úgy néztem az M16-osra, mint a legeslegjobb barátomra. Nekem ő volt az LB-m: hű és igaz barát, aki mindig mellettem van, még éjszaka is, befészkelve mellém a hálózsákba. A negyedik hullámban már nem lehetsz biztos abban, hogy az emberek még mindig emberek. Abban viszont feltétlenül bízhatsz, hogy a puskád továbbra is a puskád.

Pszt, Cassie. Közel van.

Közel.

Bíznom kellett volna benne. Az a halk hang vigyázott rám. Az a halk hang idősebb, mint én. Idősebb, mint a valaha élt legöregebb ember.

Hallgatnom kellett volna arra a hangra.

Ehelyett az elhagyatott bolt csendjére figyeltem feszülten, azt hallgattam nyugtalanul. Valami közel volt. Elléptem az ajtótól, épp csak egy aprócska lépést, és az üvegtörmelék finoman megreccsent a talpam alatt.

És azután a Valami hangot adott ki: valami köhögésszerű nyögést. A hátsó helyiségből érkezett a hang, a hűtők mögül, ahol a vizem volt.

Na, ez volt az a pillanat, amikor nem volt szükségem arra, hogy a régi hangocska megmondja, mit tegyek. Teljesen nyilvánvaló volt, kicsit sem kellett gondolkodni rajta. Futni.

De nem futottam el.

Az első szabály, ha túl akarod élni a negyedik hullámot, hogy ne bízz senkiben. Nem számít, hogy néz ki. Azok nagyon ügyesek e tekintetben – na jó, végül is minden tekintetben. Nem számít, hogy úgy néznek ki, ahogy kell, és a megfelelő dolgokat mondják, és pontosan úgy viselkednek, ahogy az elvárható. Kell erre nagyobb bizonyíték, mint az apám halála? Még ha az idegen egy törékeny kis öreg hölgy is, aki még Tilly nénikémnél is aranyosabb-nyájasabb, és egy árva kiscicát ölel óvón a keblére, akkor sem veheted biztosra – az ember sosem tudhatja –, hogy a néni nem Azok közül való-e, és hogy a cica mögött nem lapul-e egy töltött .45-ös.

Felfoghatatlan volt. És minél jobban belegondolt az ember, egyre inkább elképzelhetővé vált a felfoghatatlan. A törékeny kis öreg hölgynek mennie kell.

Ez volt a legnehezebb az egészben: ez a rész. Mert ha túl sokat töprengek rajta, az lesz a vége, hogy bebújok a sátramba, magamra húzom a hálózsákom cipzárját, és szép lassan éhen halok. Ha nincs, akiben megbízhatnál, akkor senkiben sem bízhatsz meg. Jobb azt feltételezni, hogy Tilly nénikém esetleg Közülük való, mintsem minden valószínűséggel szembemenve azt remélni, hogy esetleg egy másik túlélőbe botlottál.

Ez rohadtul ördögi.

Elszakít bennünket egymástól. És annyival könnyebbé teszi, hogy levadásszanak és kiirtsanak bennünket. A negyedik hullám magányos létre kényszerít, ahol nincs egységben az erő, és fokozatosan elveszítjük az ép eszünket az elszigeteltségtől és a félelemtől, és attól, ahogy előre látjuk az elkerülhetetlen bekövetkeztét.

Így tehát nem futottam el. Képtelen voltam rá. Teljesen mindegy, hogy egy Közülük, vagy pedig Tilly nénikém az, nekem meg kellett védenem a területem, a váram. Csak úgy maradhatok életben, ha egyedül maradok. Ez a kettes számú szabály.

Követtem a zokogó köhögést vagy a köhögő zokogást, nevezd, aminek akarod, egészen a hátsó helyiségbe nyíló ajtóig. Szinte nem is vettem lélegzetet, és úgy osontam, puhán, mint egy macska, alig érintve a földet.

Az ajtó résnyire volt nyitva, de épp eléggé ahhoz, hogy oldalazva besurranjak. Közvetlenül velem szemben, a fal mellett egy fémállvány volt, jobbra pedig a hűtők előtt hosszú, keskeny folyosó vezetett végig, a homályba veszve. Itt hátul nem voltak ablakok. Csak a hátam mögött halódó nap beteges narancsszínű fénye világította be valamelyest a helyiséget, de azért ahhoz épp elég fény szüremlett be, hogy az árnyékom odavetüljön a ragacsos padlóra. Lekuporodtam, és velem együtt az árnyékom is lekuporodott.

A folyosón nemigen láttam tovább a hűtő szélénél. De hallani hallottam, bárki – vagy bármi – is volt a folyosó túlsó végében: köhögött, nyögdécselt, és közben az a gurgulázó, fel-felbugyogó zokogás.

Vagy csúnyán megsérült, vagy megjátssza, hogy csúnyán megsérült, gondoltam magamban. Vagy segítségre van szüksége, vagy ez egy csapda.

Ilyen lett az élet a Földön az Érkezés után. Ez most már egy vagy-vagy világ.

Vagy egy Azok közül, és tudja, hogy itt vagy, vagy nem Közülük való, és szüksége van a segítségedre.

Akár így, akár úgy, fel kell állnom, és meg kell néznem, mi van a folyosó végében, így hát felálltam.

És befordultam a folyosóra.

4

ÚGY HÚSZ LÉPÉSRE TŐLEM hevert a falnak vetett háttal, hosszú, kinyújtott lábát szétvetve. Egyik kezét a gyomrára szorította. Katonai terepruhát és fekete bakancsot viselt, mocsok és csillámló vér borította. Minden tele volt vérrel. Vér csíkozta a falat mögötte. Vér gyűlt tócsába alatta a hideg betonon. Vér borította az egyenruháját. Vértől volt csapzott a haja. A félhomályban sötéten-tompán csillogott a vér, feketén, mint a kátrány. A másik kezében egy pisztolyt tartott, és azzal a pisztollyal pontosan a homlokomra célzott.

Mintha csak a tükörképe lennék. Az ő kézifegyverével szemben az én puskám. Ujja a ravaszon, ujjam a ravaszon.

Az, hogy rám szegezte a fegyverét, végül is még nem bizonyított semmit. Talán tényleg sebesült katona volt, és azt hitte rólam, hogy én is egy vagyok Azok közül.

Vagy nem.

– Dobd el a fegyvert! – fröcsögte felém.

Azt lesheted.

– Dobd el a fegyvert! – kiáltott rám, legalábbis megpróbálta. A szavak akadozva, rekedt hangon szakadtak ki belőle, mintha a zsigereiből fölszökő vér hajtaná ki őket belőle. Vércseppek gördültek le a felső ajkán, egy csepp épp borostás állán remegett megnyúlva. Fogain is vérmáz csillogott.

Megráztam a fejem. Ellenfényben álltam, és azért imádkoztam magamban, hogy ne lássa a rettegést a szememben, vagy azt, hogy mennyire úrrá lett rajtam a remegés. Ez most nem egy nyavalyás nyúl volt, amely elég ostoba ahhoz, hogy egy napfényes reggelen beugrándozzon a táborhelyemre. Ez itt egy ember volt. Vagy ha nem, éppúgy nézett ki, mint egy ember.

Az van az öléssel, hogy mindaddig nem tudod, tényleg képes leszel-e rá, amíg valóban meg nem teszed.

Harmadszorra is megismételte, most nem olyan hangosan, mint másodszor. Úgy hangzott, mint egy kérés.

– Dobd el a fegyvert.

A kéz, amely a fegyvert fogta, hirtelen megremegett. Épp csak egy picit, de a szemem addigra már hozzászokott a félhomályhoz, és észrevettem, hogy a fegyvere csövén végigfutott egy kis fényfolt, ahogy megrándult a keze.

Azután leejtette a fegyverét.

A lába közé esett, éles csattanással: kling! Nyitott, felém fordított tenyérrel válla fölé emelte üres kezét.

– Rendben – mondta véres félmosollyal. – Rajtad a sor.

Megráztam a fejem.

– Másik kéz – mondtam. Reméltem, hogy a hangom ércesebbnek hangzik, mint ahogy én éreztem. A térdem reszketni kezdett, fájt a karom, és forgott velem a világ. És közben viaskodtam magammal, megpróbálva legyűrni a vágyat, hogy elrohanjak. Senki sem tudhatja, hogy képes-e rá, míg meg nem teszi.

– Nem tehetem – mondta.

– Másik kéz.

– Ha megmozdítom ezt a kezem, attól tartok, kifordulnak a beleim.

Megigazítottam a puskám. Csörgött rólam a veríték, reszkettem, és próbáltam gondolkodni. Vagy-vagy, Cassie. Mit fogsz tenni, vagy-vagy?

– Haldoklom – közölte, mint egy ténymegállapítást. Ebből a távolságból a szeme csak ragyogó gombostűfejnek tűnt, amely visszatükrözi a fényt. – Vagyis vagy végzel velem, vagy segítesz rajtam. Tudom, hogy ember vagy...

– Honnan tudod? – kérdeztem gyorsan, mielőtt még meghal nekem. Meg tudta állapítani valahogyan, mi a különbség emberi és idegen lény között? Ha tényleg katona, meglehet. Ez kincset érő információ lenne.

– Mert ha nem volnál az, már rég lelőttél volna. – Megint elmosolyodott, gödröcskék jelentek meg az arcán, és ekkor döbbentem rá, mennyire fiatal még. Alig néhány évvel lehetett idősebb nálam.

– Látod – mondta lágyan. – Ebből tudod te is.

– Mit tudok honnan? – A szemem megtelt könnyel. A fiú összezsugorodott teste úgy hullámzott előttem, mintha az elvarázsolt kastély egyik torz tükrében látnám. Mindazonáltal nem mertem elengedni a puskám, hogy megtörölhessem a szemem.

– Azt, hogy ember vagyok. Ha nem volnék ember, már lelőttelek volna téged.

Ésszerű magyarázatnak tűnt. Vagy csak azért gondoltam így, mert akartam, hogy ésszerű legyen? Lehet, hogy azért dobta el a pisztolyt, hogy én is így tegyek, és amint megtenném, egyenruhája rejtekéből előbukkanna a második fegyver, és egy golyó köszöntené az agyamat.

Ezt tették velünk Azok. Bizalom nélkül nem lehet harcra szövetkezni másokkal. Mihelyt beütött a negyedik hullám, egy csomó ártatlan ember meghalt amiatt, hogy Azok elvették az egymásba vetett hitünket. És ha ez a hit nincs, remény sincs.

Hogyan tisztítsd meg a földet az emberektől? Foszd meg az emberségüktől.

– Látnom kell a másik kezed – mondtam.

– Mondtam már neked, hogy...

– Látnom kell a másik kezed! – a hangom elcsuklott, akaratlanul is.

Feladta.

– Akkor nincs más hátra, le kell lőnöd, te ribanc! Gyerünk, lőj le, és legyen már vége!

Hátrabicsaklott a feje, neki a falnak, kinyílt a szája, és iszonyatos kínra valló üvöltés tört ki belőle, ami ott pattogott aztán a falak, a padló és a mennyezet között, ütemesen dobolva bele fülembe. Nem tudtam, hogy a fájdalomtól ordít-e, vagy attól hogy megértette: nem fogom megmenteni.

Behódolt a reménynek, és ez megöli az embert. Megöl még azelőtt, hogy valóban meghalnánk. Jóval azelőtt.

– Ha megmutatom neked – zihálta előre-hátra himbálózva, ahogy ott ült a vértócsában a betonon –, ha megmutatom neked, segítesz rajtam?

Nem válaszoltam, mert nem volt rá válaszom. Egy nanoszekundumig játszottam ezt.

Úgyhogy ő döntött helyettem. Nem állt szándékában hagyni, hogy Azok nyerjenek, ma már ezt gondolom. És nem állt szándékában feladni a reményt sem. Ha megölném, legalább úgy halna meg, hogy egy szemernyit megőrizhet emberi méltóságából.

Eltorzult arccal lassan előhúzta a bal kezét. Mivel már nem sok volt hátra a napból, alig volt valami fény és ami még maradt belőle a helyiségben, az is úgy tűnt, mintha lebegne kifelé, el a forrásától, el tőle, el mellettem, és kiszökne a félig nyitva álló ajtón.

Kezét vastagon bevonta a félig megalvadt vér. Mintha karmazsinvörös kesztyűt viselt volna.

A tovatűnő fény búcsúzóul megcsókolta a fiú testét, azután egy villanással lesiklott valamin, ami hosszú volt és vékony, és fémből készült, és az ujjam hátrarántotta a ravaszt, a puska keményen visszaütött a vállamra, a csöve megugrott a kezemben, ahogy kiürítettem a tárat, és valahonnan, nagyon messziről hallottam, hogy valaki sikít, de nem ő volt az, magamat hallottam sikítani, magamat, és mindenki mást, aki megmaradt, ha egyáltalán volt még, aki megmaradt, magunkat, gyámoltalan, reményvesztett és ostoba embereket hallottam sikítani, mert elszúrtuk, totálisan félreértettük a dolgokat, nem rajzott alá az égből repülő csészealjakon semmiféle idegen horda, és nem voltak hatalmas fémlépegetők sem, mint a Csillagok háborújában, sem aranyos, kicsi, ráncos képű E. T.-k, akik semmi egyebet nem akarnak, csak letépni pár levelet, felfalni pár Reese’s Piecest, aztán hazamenni. Ez a történet nem így ér véget.

Baromira nem ez a vége.

Velünk ér véget, ahogy egymással végzünk a kifosztott sörhűtők mögött, a késő nyári lemenő nap haldokló fényében.

Odamentem hozzá, mielőtt a maradék fény is elillant volna. Nem azért, hogy megnézzem, meghalt-e. Tudtam, hogy halott. Azt akartam látni, mit szorít még mindig a véres kezével.

Egy feszület volt.

5

Ő VOLT AZ UTOLSÓ EMBER, AKIT LÁTTAM.

Most sűrű levelekkel zuhog rám az ősz, és hidegre fordultak az éjszakák. Nem maradhatok tovább ebben az erdőben. Már nem takar lombsátor a drónok elől, és nem kockáztathatom, hogy észrevegyék a tábortüzem. Ki kell jutnom innen.

Tudom, hova kell mennem. Jó ideje tudom már. Tettem egy ígéretet. Olyasfajta ígéretet, amelyet nem illik megszegni, mert ha mégis, bennünk is megtörik valami – talán a legfontosabb részünk.

De az ember mindenféléket mondogat magának. Olyan dolgokat, például, hogy de először is ki kell találnom valamit. Nem sétálhatok be csak úgy, minden terv nélkül az oroszlán barlangjába. Vagy olyanokat, hogy reménytelen, most már semmi értelme. Túl sokáig vártál.

Bármi volt is az oka annak, hogy mostanáig maradtam, tény, hogy már akkor este el kellett volna tűznöm, amikor megöltem őt. Fogalmam sincs, mennyire súlyosak voltak a sérülései; nem vizsgáltam át a testét, sem bármi mást, pedig azt kellett volna tennem, akármennyire is ki voltam borulva. Akár valami balesetben is megsérülhetett, de azért jóval nagyobb volt a valószínűsége annak, hogy valaki – vagy valami – lőtte le. Márpedig ha valaki vagy valami lőtte le, az a valaki vagy valami még mindig ott van kint... hacsak a Keresztes Katona nem vonta ki forgalomból őt/őket/azt/azokat. Vagy ő is Azok közé tartozott és a kereszt a kezében csak csali volt...

Mert volt még egy módja, ahogyan Azok össze tudták zavarni az emberi elménket: bizonytalanságban tartottak minket arra nézve, hogyan fog bekövetkezni elkerülhetetlen megsemmisítésünk. Lehet, hogy lesz egy ötödik hullám, amikor is belülről támadnak ránk, saját elménket fordítva ellenünk gyilkos fegyverként.

Lehet, hogy az utolsó emberi lény a Földön nem lassú éhhalállal fog elpusztulni, és nem sugárfertőzésben, és nem végzi vadállatok vacsorájaként sem.

Lehet, hogy az utolsó embernek, aki meghal, az utolsó élő ember fogja elvenni az életét.

Na jó, lássuk be, az nem olyan hely, ahova szívesen menne az ember, Cassie.

Őszintén szólva, még ha itt maradni egyenlő is az öngyilkossággal, másrészt be kell tartanom egy ígéretet, nem akarok elmenni. Ezek az erdők hosszú ideje otthont nyújtottak nekem. Ismerek itt minden ösvényt, minden fát, minden növényt és bokrot. Tizenhat éven át ugyanabban a házban éltem, és nem tudnám pontosan megmondani, hogy nézett ki a hátsó udvarunk, de ebben az erdőrészben minden egyes levelet és gallyacskát részletesen le tudok írni. Fogalmam sincs, mi van odakint, az erdők mögött, vagy azon a kétmérföldes sztrádaszakaszon túl, amin minden héten egyszer végigmegyek beszerző portyámon. Csak találgatni tudok, de úgy gondolom, mindenütt hasonló látvány fogadna: kanálisoktól és rothadó tetemektől bűzlő, elhagyott városok, házak kiégett vázai, elvadult kutyák és macskák, és hosszú mérföldeken át összetorlódott, egymásba futott kocsik az autópályán. És holttestek. Rengeteg holttest mindenütt.

Összecsomagoltam. Ez a sátor volt az otthonom hosszú hónapokon át, de túl ducira sikerült a csomag, és nem vihetek magammal nehéz cuccot. Épp csak a legszükségesebbeket, mindenekelőtt a Lugert, az M16-ost, a lőszert és hűséges társamat, a Bowie vadászkésemet. Aztán: hálózsák, elsősegélykészlet, öt palack víz, néhány doboz szardínia. Gyűlöltem a szardíniát az Érkezés előtt. Mostanra viszont már igazi ínyencségnek tekintem. Mi az első dolog, amit keresek, ha belépek egy kisboltba? Naná, hogy a szardíniakonzerveket.

Könyvek? A könyvek nehezek, és sok helyet foglalnak amúgy is a pukkadásig teletömött hátizsákomban. De hát van bennem ez a vonzalom a könyvek iránt. Ugyanúgy, ahogy az apámban volt. A házunkat padlótól a mennyezetig roskadásig telepakoltuk könyvekkel, minden olyan könyv megvolt nekünk, amire csak rálelt apám azt követően, hogy a harmadik hullámban hazavágtak három és fél milliárd embert. Amíg mi, akik megmaradtunk, iható vízért és élelemért jártunk portyázni, és fegyverkészleteket halmoztunk fel, készülve a végső csatára, amiről biztosan tudtuk, hogy bekövetkezik, apu kint járkált gyűjtőúton, és a kisöcsém húzható kiskocsiján hordta haza a könyveket.

Aput ezek az őrjítő számok nem izgatták. Az a tény, hogy több mint hétmilliárdról négy hónap alatt mindössze néhány százezerre csappantunk, nem rendítette meg a hitét fajunk túlélésében.

– Gondolnunk kell a jövőre – ez volt a vesszőparipája. – Ha ennek vége, csaknem minden szempontból újra kell építenünk a civilizációt.

Napelemes zseblámpa.

Fogkefe, fogkrém. Eltökélt szándékom, hogy amikor eljön az idő, legalább tiszta fogakkal fogadom a véget.

Kesztyű. Két pár zokni, alsónemű, utazó méretű mosószer, dezodor, sampon. (Tisztán fogadom. Lásd feljebb).

Tampon. Folyamatosan aggodalmaskodom rejtett készletem miatt, és hogy mi lesz, ha majd nem tudok többet szerezni.

Egy nejlonzacskónyi fénykép. Apu. Anyu. A kisöcsém, Sammy. A nagyszüleim. Lizbeth, a legjobb barátnőm. Egy, az évkönyvemből kivágott fotó Ben-Tényleg-Überkirály-Parish, mivel Ben lett volna a jövendőbeli fiúm, és/vagy/talán a jövendőbeli férjem, nem mintha ő tudott volna róla. Még abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán tudta, hogy létezem. Ismertem pár embert, akiket ő is, de hát csak egy lány voltam a háttérből. Az egyetlen dolog, ami miatt nem tartottam tökéletesnek, a termete volt: egy fejjel magasabb voltam nála. Hm, most már akkor két hibája is van: az, hogy alacsony, meg az a tény, hogy halott.

A mobiltelefonom. Az első hullámban megsült, és nincs mód arra, hogy feltöltsem. Az adótornyok nem működnek, s ha működnének is, kit hívhatnék fel? De, tudod ez az én mobilom.

Körömvágó csipesz.

Gyufa. Nem gyújtok tüzet, de adott ponton talán szükségem lesz arra, hogy elégessek vagy felrobbantsak valamit.

Két spirálfüzet, vonalas mindkettő, az egyik lila borítós, a másik piros. Egyrészt a kedvenc színeim, másrészt ezek a naplóim. Ezek is a remény részhez tartoznak. De ha én vagyok az utolsó, és senki sem maradt életben, hogy elolvassa a naplóimat, akkor talán egy idegen olvassa majd el. Legalább tisztában lesz azzal, hogy mit gondolok róluk. Mondjuk, ha te egy földönkívüli vagy, és ezt olvasod, akkor:

HÚZZ EL INNEN!

A Starburst cukorkáim, a narancsosakat már megettem. Három csomag Wrigley’s mentolos rágó. És a két utolsó darab Tootsie nyalókát is beteszem.

Anyu karikagyűrűjét.

Sammy leharcolt régi mackóját. Nem mintha ez most az enyém lenne. Nem mintha valaha is pátyolgatnám vagy ilyesmi.

Ez minden, amit bele tudok gyömöszölni a hátizsákomba. Különös. Egyszerre tűnik túl soknak, és túl kevésnek.

Még azért épp hogy bele tudok gyúrni pár olcsó könyvet. Mi legyen? A Huckleberry Finn vagy az Érik a gyümölcs? Sylvia Plath verseskötetét, vagy Sammy könyvei közül Shel Silverstein verseit? Vélhetőleg nem túl jó ötlet Plath verseit választani. Lehangolóak. Silverstein gyerekeknek való, de mindig mosolyt csal az arcomra. Végül is úgy döntök, hogy Huckleberry (megfelelőnek tűnik), és az Ahol a járdának vége lesznek az útitársaim. Hamarosan találkozunk ott, Shel! Szállj fel, Jim!

Egyik vállamra a hátizsákom dobom fel, a másikra a puskám, és elindulok lefelé az ösvényen, amely az autópályához, vezet. Nem nézek vissza.

Az erdő szélén megállok egy kicsit, az utolsó fák rejtekében. A délre tartó pályasávok felé mintegy hatméteres töltés visz, teleszemetelve üzemképtelen kocsikkal, ruhahalmokkal, műanyag szemeteszsákok cafatjaival, a benzintől kezdve a tejig mindenféléket szállító traktoros utánfutók kiégett, behemót vázaival. Mindenütt roncsok: van olyan jármű, ami csak koccanások nyomát viseli magán, és vannak a sztrádán hosszú mérföldeken át kígyózó hatalmas kocsisorok, egymásba futott autókkal. A reggeli napsugarakat ragyogva veri vissza az üvegtörmelékek tengere.

Itt nincsenek holttestek. Ezeket a kocsikat már rég magukra hagyták tulajdonosaik. Már az első hullám óta itt vannak.

Nem sok ember halt meg az első hullámban, amikor is egy masszív elektromágneses impulzus szakította át a légkört pontosan délelőtt 11 órakor, a tizedik napon. Apu becslése szerint körülbelül félmilliónyian haltak meg akkor. Na jó, félmillió az rengeteg ember, de a teljes népességet tartalmazó vödörben ez csupán egy csepp. A második világháborúban negyvenszer ennyi embert gyilkoltak le.

És végül is volt némi időnk felkészülni rá, noha nem lehettünk teljesen biztosak abban, hogy mi is az, amire fel kellene készülnünk. Tíz nap – ennyi telt el azután, hogy megérkeztek az első műholdas felvételek a Mars előtt elhaladó anyahajóról, egészen addig, hogy elindították az első hullámot. Tíznapnyi totális felfordulás. Hadijog, ENSZ-ülések, katonai parádék, tetőtéri bulik, vég nélküli netes csetelések, és a hét minden napján, a nap minden órájában széltében-hosszában az Érkezésről értekező média. Az elnök beszédet mondott a nemzetnek – aztán alászállt a bunkerébe. A Biztonsági Tanács vészhelyzeti üzemmódra váltott, zártkörű üléseket tartva, amelyekről kizárták a sajtót.

Egy csomó ember egyszerűen lelépett, mint ahogy a szomszédaink is tették, Majewskiék. A hatodik nap délutánján mindent kipakoltak a lakókocsijukba, amit csak lehetett, és felkerekedtek, csatlakozni az elvándorlók tömegéhez, akik valahova máshova akartak menni, mert ez a valahol másutt valamilyen oknál fogva biztonságosabb helynek tűnt. Emberek ezrei keltek útra a hegyekbe... vagy a sivatag... vagy a mocsarak felé tartva. Tudod, valahová máshova.

Majewskiék számára ez a valahol másutt a Disney Worldöt jelentette. De nem ők voltak az egyedüliek, akik oda tartottak. A tíz nap folyamán, amely az elektromágneses impulzus (EMI) becsapódását megelőzte, a Disney látogatottsága rekordokat döntött.

Apu így szól Mr. Majewskihez: – Szóval miért a Disney World?

És Mr. Majewski így válaszol: – Hát, a gyerekek még sose voltak ott.

A gyerekei főiskolára jártak.

Catherine, aki előző nap érkezett haza a Baylorről, ahol elsőéves volt, azt kérdezi: – És ti hova mentek, srácok?

– Sehova – mondom. És nem is akarok sehova elmenni. Még mindig tagadásban élek, megjátszva magam előtt, hogy ez az őrült földönkívülis sztori végül is jól fog végződni, tudom is én, talán egy intergalaktikus békeszerződés aláírásával. Vagy talán csak azért ugrottak át hozzánk, hogy vételezzenek némi talajmintát, aztán már húznak is haza. Vagy az is lehet, hogy vakációzni jöttek ide, mint ahogy a Majewski család a Disney Worldbe készül átrándulni.

– El kell mennetek innen – mondja Catherine. – Először a nagyvárosokra csapnak le.

– Biztos igazad van – így én. – Álmukban sem jutna eszükbe kilőni a Varázslatos Királyságot.

– Miért, te hogy szeretnél inkább meghalni? – csattan fel. – Az ágyad alá bújva, vagy a Thunder Mountainon hullámvasutazva?

Jó kérdés.

Apu azt mondta, hogy a világ két táborrá oszlik: menekülőkre és fészekrakókra. A menekülők a dombok fele vettek az irányt – vagy a Thunder Mountain felé. A fészekrakók bedeszkázták az ablakaikat, tartalékokat halmoztak fel konzervekből és munícióból, és folyamatosan ömlött a tévéjükből a CNN hírműsora. Ebben az első tíz napban nem érkezett egyetlen üzenet sem a mi galaktikus ünneprontóinktól. Semmi fényjáték. Nem landolt senki a Fehér Ház előtti pázsiton, és nem érkeztek dülledt szemű, bunkófejű idegenek sem, akik ezüstösen csillogó kezeslábasukban azt követelték volna, hogy vezessük őket a vezetőnkhöz. Semmiféle fényesen pörgő búgócsiga nem ereszkedett alá, a zene egyetemes nyelvét harsogva. És akkor sem kaptunk választ, amikor mi küldtük el neki az üzenetünket. Valami ilyesmit, gondolom: „Helló, isten hozta önöket a Földön! Reméljük, jól érzik magukat nálunk. Kérjük, ne öljenek meg minket.”

Senki sem tudta, mi a teendő. Arra jutottunk apuval, hogy a kormány végül is tudhatná. A kormánynak mindig mindenre volt terve, úgyhogy azt gondoltuk, arra is csak van valami forgatókönyvük, hogy mi lesz, ha egyszer csak – derült égből villámcsapásként, hisz senki sem hívta, és senki sem jelezte a jövetelét – feltűnik E. T., pont úgy, mint a fura fazon uncsitesó, akiről soha senki nem szeret beszélni a családban.

Egyes emberek letelepedtek. Mások elmenekültek. Voltak, akik megházasodtak. Voltak, akik elváltak. És voltak, akik gyereket csináltak. Akadtak, akik az öngyilkosságot választották. Úgy jártunk-keltünk, mint a zombik, sápadt arccal és gépies mozdulatokkal, képtelenül arra, hogy felfogjuk a nagyszerű és lenyűgöző aspektusát annak, ami éppen történőben volt.

Ma már nehéz elhinni, de az én családom, akárcsak az emberek nagy többsége, ugyanúgy élte tovább a mindennapi életét, mintha nem pont az emberiség történelmének legmonumentálisabb, leglenyűgözőbb eseménye történne éppen a fejünk felett. Anyu és apu dolgozni járt, Sammy napközibe, én meg suliba, fociedzésre és karateórákra. Ez annyira normális volt, hogy már fájón fura. Az Első Nap végére mindenki már legalább ezerszer látta az anyahajót, ezt a szürkészölden izzó, Manhattan méretű behemótot, amely ott keringett fölöttünk, több mint 250 mérfölddel a Föld felszíne fölött. A NASA bejelentette, hogy űrsiklók egész raját küldi föl, hogy megkísérelje a kapcsolatfelvételt.

Na, ez jó, gondoltuk. Mert ez a csend megsüketít már. Miért tettek meg több milliárd mérföldes utat, hogy aztán csak bámuljanak fentről? Ez bunkóság.

A Harmadik Napon randira mentem egy Mitchell Phelps nevű sráccal. Nos, technikailag nem is mentem messzire, csak a hátsó udvarunkba. A randira itt került sor, a kijárási tilalom miatt. Hozzám jövet a Starbucks felé kanyarodott, úgyhogy most ott ücsörögtünk a hátsó udvarban az italunkat szürcsölgetve, és úgy téve, mintha nem vennénk észre apu árnyékát, amint fel-alá járkál a nappaliban. Mitchell csak néhány nappal az Érkezés előtt költözött a városba. Világirodalmon mögöttem ült, és én elkövettem azt a hibát, hogy kölcsönadtam neki a szövegkiemelő filcem. A következő, amire emlékszem, az volt, hogy randira hív, hiszen ha egy lány kölcsönad neked egy szövegkiemelőt, csakis azért teszi, mert marhára bejössz neki, ugye. Fogalmam sincs, miért randiztam vele. Nem volt annyira helyes és annyira érdekes sem – leszámítva az új-srác-aurát – és hát, határozottan nem lehetett Ben Parish. Senki nem lehetett Ben Parish – kivéve persze Ben Parisht –, és hát ez volt a gond.

Az Érkezés utáni harmadik napig már oda jutottunk, hogy az ember vagy folyton csak Azokról beszélt, vagy épp kínosan ügyelt arra, hogy még véletlenül se hozza föl ezt a témát. Én a második kategóriába tartoztam.

Mitchell meg az elsőbe.

– Mi van, ha Ők mi vagyunk? – tette fel a kérdést.

Nem sok időnek kellett eltelnie az Érkezés után, hogy az összes összeesküvés-elméletre kihegyezett őrült elkezdjen nyüzsögni és hadoválni mindenféle szigorúan titkos kormányzati projektekről, vagy arról a titkos tervről, hogy maga a kormány kreál egy idegen támadásos vészhelyzetet azért, hogy elvehessék a szabadság-jogainkat. Mitchell kérdésének hallatán arra gondoltam, hogy innen fúj a szél, és felnyögtem.

– Most mi bajod? – kérdezte. – Nem úgy értem, hogy konkrétan mi. Hanem úgy értem, mi van, ha Ők mi vagyunk a jövőből?

– És ez az egész itt olyan, mint a Terminátorban, ugye? – kérdeztem vissza a szememet forgatva. – Azért jöttek, hogy leverjék, gépek lázadását. Vagy lehet, hogy ők a gépek. Lehet, hogy, Skynet.

– Nem hinném – válaszolta úgy, mintha komolyan venné a szavaimat. – Ez a nagypapa paradoxon.

– Mi van? Mi a fene az a „nagypapa paradoxon”! – Úgy beszélt róla, mintha magától értetődő lenne, hogy én tudom, akkor totálisan sötét vagyok. Ki nem állhatom, amikor ezt csinálják velem.

– Ők, úgy értem, mi nem mehetünk vissza az időben, hogy bármit is megváltoztassunk. Ha visszamennél az időben, és megölnéd a saját nagyapád, még mielőtt te megszületnél, akkor nem tudnál majd visszamenni az időben, hogy megöld a nagyapád.

– Miért akarnád megölni a nagyapádat? – kérdeztem, miközben csavargattam a szívószálam az epres frappuccinómban, hogy kiadja azt az utánozhatatlan hangot: a szívószál-a-pohárfedélben nyikkanást.

– A lényeg, hogy csupán azzal, hogy megjelensz, megváltoztatod a történelmet – jelentette ki. Mintha legalábbis én dobtam volna fel ezt az időutazós témát.

– Muszáj nekünk erről beszélni?

– Hát mi másról beszélgethetnénk? – Szemöldöke egészen a hajvonaláig húzódott föl. Mitchellnek rendkívül bozontos szemöldöke volt. Ez volt az egyik első dolog benne, ami magára vonta a figyelmemet. És rágta a körmét. Ez volt a második dolog, amit észrevettem. A körömágy ápoltsága sok mindent elárul egy emberről.

Elővettem a mobilom, és írtam egy SMS-t Lizbethnek:

segítség

– Félsz? – kérdezte. Mintha megpróbálná felkelteni az érdeklődésem. Vagy csak úgy, megnyugtatásképpen. Most nagyon áthatóan nézett.

Megráztam a fejem.

– Csak unatkozom.

Hazugság. Naná, hogy rémült voltam. Tudtam, hogy gonoszul bánok vele, de nem tudtam megállni, hogy ne legyek az. Valamilyen okból dühös voltam rá. Talán valójában magamra voltam dühös amiatt, hogy igent mondtam egy randira egy olyan fazonnal, aki egyáltalán nem érdekelt. Vagy talán amiatt, hogy ő nem az a srác volt, akivel randizni akartam. Azért rágtam be rá, mert ő nem Ben Parish, ami igazán nem az ő hibája. De akkor is.

mit segit7ek?

– Nem érdekel, hogy miről dumálunk – jelentette ki. Elnézett a rózsaágyások felé, miközben a kávéját kavargatta, a térdével meg olyan vadul ütögette az asztalt, fel-le, fel-le, hogy a poharam meg-megugrott.

mitchell. Nem gondoltam, hogy bármit is kéne még magyaráznom Lizbethnek.

– Kivel esemesezel?

+mondtam h ne talizz vele

– Senki olyannal, akit ismernél – zártam rövidre, nemtom mér mentem bele

– Mehetünk máshová is – vetette föl Mitchell. – Moziba volna kedved?

– Kijárási tilalom van – emlékeztettem. Senki nem mehetett az utcára este kilenc után, kivéve a katonaságot és a készenléti egységeket.

lol h feltkNNYe tegyem bent

– Dühös vagy, vagy mi?

– Nem – feleltem. – Mondtam már, hogy mi van.

Idegességében csücsörített az ajkával. Nem tudta, mit mondjon erre.

– Csak próbáltam rájönni, hogy kik lehetnek Ők – mondta.

– Ahogy mindenki más ezen a bolygón – mondtam. – Igazából senki sem tudja, és Ők nem fogják az orrunkra kötni, úgyhogy mindenki csak találgat, meg szövögeti az elméleteit, és ez az egész totál értelmetlen. Lehet, hogy űrutazó egéremberek a Sajt nevű bolygóról, és most eljöttek a provolone sajtunkért.

bpnek fog sincs h létezM

– Tudod – kezdte –, eléggé nem szép dolog, hogy üziket pötyögsz, miközben én próbálok társalogni veled.

Igaza volt. Zsebre vágtam a mobilom. Mi történik velem? Elcsodálkoztam magamon. A régi Cassie sosem viselkedett volna ilyen bunkó módra. Azok máris kezdtek átváltoztatni engem valaki mássá, de én azt akartam elhitetni, hogy semmi sem változott a világban – különösen én nem.

– És azt hallottad – tért vissza megint ahhoz a témához, amiről az előbb mondtam, hogy untat –, hogy építenek nekik egy leszállópályát?

Igen, hallottam. Death Valleyben. Milyen találó név: a Halál völgye!

– Személyes véleményem szerint ez nem túl jó ötlet – folytatta. – Kigurítani eléjük a vörös szőnyeget.

– Miért is ne?

– Ez a harmadik nap. Három napja vannak itt, és eddig minden kapcsolatfelvételi lehetőséget visszautasítottak. Ha barátságos szándékkal jöttek, miért nem mondták már, hogy helló?

– Lehet, hogy csak szégyenlősek. – Közben csavargatni kezdtem egy hajtincsem az ujjam körül, meg huzigáltam is, csak finoman, hogy érezzem azt a kis kellemes fájdalmat.

– Mint az új fiúk – mondta az új fiú.

Nem lehet könnyű új fiúnak lenni. Úgy éreztem, bocsánatot kéne kérnem azért, hogy ilyen undok voltam.

– Egy kicsit gonosz voltam az előbb – ismertem el. – Sajnálom.

Vetett rám egy zavart pillantást. Ő épp az idegenekről beszélt, meg magáról, erre jövök, és beszólok valamit magamról – nem az idegenekről, és nem róla.

– Nem gond – mondta. – Hallottam, hogy nem nagyon szoktál randizni.

Jaj.

– És mi mást hallottál még? – Ez egyike azoknak a kérdéseknek, amelyekre senki nem akarja tudni a választ, mégis muszáj feltenni.

A műanyag fedelén lévő kis lyukon keresztül hörpölgette a tejeskávéját.

– Nem sokat. Ne gondold, hogy kérdezősködtem utánad.

– Szóval megkérdeztél valakit rólam, mire közölte veled, hogy nemigen szoktam randizni.

– Csak azt mondtam, hogy azon gondolkodom, hogy elhívjalak, mire azt mondta, Cassie egész jó csaj. És akkor megkérdeztem, hogy milyen vagy, mire azt mondták, hogy kedves, de ne fűzzek hozzád túl sok reményt, mert van ez a dolog, hogy rá vagy kattanva Ben Parishre...

– Mit mondtak neked? Ki mondta ezt neked?

Vonogatta a vállát.

– Nem emlékszem a nevére.

– Lizbeth Morgan volt az? – Esküszöm, kinyírom a csajt.

– Nem tudom, hogy hívják – mondta.

– Hogy nézett ki?

– Hosszú, barna haj. Szemüveg. Azt hiszem, Carly a neve, vagy valami hasonló.

– Nem ismerek semmiféle...

Úristen! Valami Carly nevű perszóna, akit még csak nem is ismerek, tud rólam meg Ben Parishről – pontosabban arról, hogy nincs semmiféle én meg Ben Parish.

És ha ez a Carly vagy akárhogy is hívják nőszemély tud erről, akkor ez azt jelenti, hogy mindenki tud róla.

– Nos, tévedésben vannak – csak úgy köpködtem a szavakat. – Nem vagyok „rákattanva” Ben Parishre.

– Nekem ez nem számít.

– Nekem viszont nagyon is számít.

– Lehet, hogy ez nem működik – mondta. – Akármivel is próbálkozom, vagy untatlak, vagy felkapod a vizet.

– Nem kapom fel a vizet – fújtattam.

– Oké, akkor tévedtem.

Nem, igaza volt. Én meg rosszul tettem, hogy nem mondtam el neki, hogy az a Cassie, akit ő ismer, nem ugyanaz a Cassie, aki egykor voltam, az Érkezés Előtti Cassie, aki a légynek sem tudott volna ártani. Még nem készültem fel arra, hogy beismerjem az igazságot: Azok érkezése után nem csak a világ változott meg körülöttem. Mi mindannyian megváltoztunk. Én is megváltoztam. Abban a pillanatban, amikor feltűnt az anyahajó, elindultam egy úton, amely egy kisbolt hátsó helyiségében fog véget érni, az üres söröshűtők mögött. Az az este Mitchell-lel csak az evolúcióm kezdetét jelentette.

Mitchellnek igaza volt abban, hogy Azok nem azért néztek be hozzánk, hogy beköszönjenek, és megkérdezték, hogy s mint. Az első hullámot megelőző estén a világ vezető elméleti fizikusa, a világ legokosabb fickóinak egyike (ez villódzott a képernyőn a beszélő feje alatt: Az egyik legokosabb fickó a világon), megjelent a CNN-en, és azt mondta: „Engem nem nyugtat meg ez a csend. Semmiféle jóindulatú indokot nem találok erre a hallgatásra. Attól tartok, inkább valami olyasmire számíthatunk, ami közelebb áll Kolumbusz Kristóf megérkezéséhez Amerikába, mintsem a Harmadik típusú találkozások valamely jelenetéhez, és mindannyian jól tudjuk, hogy jöttek ki ebből az őslakos amerikaiak.”

Apámhoz fordultam, és azt mondtam: – Atomot kéne adnunk nekik!

Kénytelen voltam felemelni a hangom, hogy túlharsogjam a tévét – apu mindig felturbózott hangerővel hallgatta a híreket, hogy elnyomja anyu konyhai tévéjének hangját, anyu ugyanis a TLC-t szerette nézni főzés közben. Úgy szoktam nevezni ezt, hogy a távirányítók háborúja.

– Cassie! – Apu annyira kiakadt ezen, hogy a lábujjai elkezdtek begörbülni a fehér sportzokniban. Ő a Harmadik típusú találkozásokon nőtt fel, meg az E. T.-n és a Star Treken, és abszolút bevette, hogy Azok azért jöttek, hogy megszabadítsanak bennünket a saját korlátainktól. Nincs többé éhezés. Nincs többé háború. Felszámoljuk az összes betegséget. Fellebben a fátyol a kozmosz titkairól. – Hát nem fogod fel, hogy ez lehet a következő lépcsőfok az emberiség evolúciójában? Egy óriási lépés előre. Óriási. – Vigasztalóan átölelt. – Mi mind roppant szerencsések vagyunk, hogy tanúi lehetünk ennek.

Aztán meg lazán hozzáfűzte, csak úgy mellékesen, mintha csak arról beszélne, hogy kell megjavítani egy kenyérpirítót:

– Nem beszélve arról, hogy egy nukleáris fegyver nem sok kárt tehetne bennük az űrbeli vákuumban. Nincs ott semmi, ami továbbíthatná a lökéshullámokat.

– Vagyis, amiről az az agytröszt tolta a rizsát a tévében, orbitális baromság?

– Ne használj ilyen szavakat, Cassie – feddett meg. – Neki is joga van a véleményéhez, de ennyi. Egy vélemény.

– De mi van, ha mégis igaza van? Mi van, ha az a cucc ott fenn az Ő Halálcsillaguk?

– Átutazzák a fél univerzumot csak azért, hogy a levegőbe repítsenek bennünket? – Simogatta a lábam, és mosolygott. Anyu felhangosította a konyhai készüléket. Apu huszonhetesig nyomogatta a tévé hangerejét a nappaliban.

– Na jó, de mi van akkor, ha ez valamiféle intergalaktikus tatárhorda, mint amilyenről a fickó beszélt? – firtattam tovább.

– Lehet, hogy azért jöttek, hogy meghódítsanak minket, rezervátumokba tereljenek, és rabszolgát csináljanak belőlünk...

– Cassie – felelte apám. – Cassie, szimplán csak azért, mert valami megtörténhet, még nem biztos, hogy meg is fog történni. Különben is, mindez csak spekuláció. A fickó csak találgat. Ahogy én is. Senki sem tudja, miért jöttek ide. Akkor nem ugyanilyen valószínű az, hogy azért tették meg ezt a hosszú utat idáig, hogy megmentsenek bennünket?

Négy hónappal e szavak elhangzása után az apám halott volt.

Tévedett Azokkal kapcsolatban. Ahogy én is tévedtem. És A Világ Egyik Legokosabb Fickója is tévedett.

Ez a történet nem arról szólt, hogy megmentsenek bennünket. És arról sem, hogy rabszolgasorba taszítsanak vagy rezervátumokba tereljenek.

A cél az volt, hogy kiirtsanak minket.

Mindannyiunkat.

6

HOSSZÚ IDEIG TARTOTT, míg megvitattam magammal, hogy nappal vagy éjszaka menjek-e. Ha aggódsz Miattuk, a sötétség a legjobb barátod. A nappali út mellett szól viszont, hogy napvilágnál hamarabb észrevehetek egy drónt, mint ahogy ő kiszúrna engem.

A drónok a harmadik hullám végén érkeztek, mintegy lezárásképpen. Szivar alakú, tompaszürke repülők, amelyek sebesen és némán siklottak az égen több ezer mérföld magasan. Olykor egyik-másik megállás nélkül hasított át az égen, mint a villám. Volt, hogy csak köröztek fölöttünk, mint valami héják. Álló helyükben meg tudtak fordulni, és képesek voltak hirtelen megállni: egy másodperc sem kellett ahhoz, hogy Mach-2-ről nullára lassuljanak. Innen tudtuk, hogy nem a mi repülőink voltak.

Azt is tudtuk, hogy nincs bennük pilóta – ember nélküli, pontosabban idegen nélküli gépeket láttunk, mert az egyik lezuhant pár mérföldre a menekülttábortól, ahol voltunk. Csak egy tu-ámp! – amikor áttörte a hangsebességet –, aztán egy dobhártyarepesztő sikolyféle, ahogy a földbe fúródott egy parlagon heverő kukoricamezőn, olyan erővel, hogy megremegett a lábunk alatt a talaj. Egy felderítő csapat indult a helyszínre, hogy megvizsgálja a lezuhant tárgyat. Na jó, valójában nem volt igazi csapat, csak apu meg Hutchfield, a táborért felelős pasi. Azzal jöttek vissza, hogy a repülő tárgy üres volt. Biztosak benne? Talán a pilóta kiugrott ejtőernyővel még a becsapódás előtt. Apu azt mondta, hogy tele volt pakolva mindenféle műszerrel, semmi helyet nem hagytak ott egy pilótának. – Hacsak nem két-hüvelykes termetűek. – Ezen mindenki jót nevetett. Valahogy mintha enyhítette volna a borzalmat, ha úgy gondoltunk rájuk, mint holmi aprócska Hüvelyk Matyikra.

Úgy döntöttem, hogy nappal fogok haladni. Egyik szememmel az eget vizslatom majd, a másikkal a földet. Végül is ez oda vezetett, hogy állandóan föl-le, fel-le, jobbra-balra, aztán megint fel-le rángattam a fejem, mint egy groupie egy rockkoncerten, míg bele nem szédültem, és kicsit hányingerem nem lett.

Ráadásul éjszaka a drónok mellett más dolgoktól is lehetett tartani. Elvadult kutyák, prérifarkasok, medvék és farkasok indultak meg Kanada felől, de akár egy állatkertből elszabadult oroszlán vagy tigris is csatangolhatott errefelé. Tudom, tudom, egy Óz, a nagy varázslós vicc van itt eltemetve. Lőjetek le.

És noha nem lenne sokkal jobb, tényleg úgy gondoltam, több esélyem lenne nappal, ha találkoznék eggyel Közülük. Vagy akár ha találkoznék egy földimmel, már ha nem én vagyok az utolsó emberi lény. Mert mi van, ha egy másik túlélőbe botlom, aki elhatározta, hogy az a legésszerűbb viselkedés, ha ugyanazt teszi az útjába kerülőkkel, mint én a Keresztes Katonával?

Erről eszembe jutott, hogy ideje elgondolkodni, számomra mi lenne a legésszerűbb viselkedés. Amint meglátom, lövök? Megvárom, míg ő teszi meg az első lépést, ezzel kockáztatva, hogy az számomra a végső lesz? Már sokadszorra töprengtem el azon, hogy a fenébe nem tudtunk kitalálni valamifajta kódot vagy titkos kézfogást, bármit, ami lehetővé tenné, hogy azonosíthassuk magunkat, hogy mi is a jófiúkhoz tartozunk – még mielőtt Azok felbukkantak volna. Nem volt honnan tudnunk, hogy Azok érkeznek meg, de azért abban elég biztosak voltunk, hogy valami előbb-utóbb megjelenik.

Nehéz tervezni az eljövendőt, ha olyasvalami következik be, amire egyáltalán nem számítottál.

Igyekszem, hogy én szúrjam ki először, határoztam el. Fedezékbe vonulok. Nincs több leszámolás. Nincs több Keresztes Katona!

Derűs, szélcsendes idő volt, de hideg. Az égen egyetlen felhő sem látszott. Járás közben, ahogy minduntalan fel-le nézegettem, és jobbra-balra forgattam a fejem, a hátizsákom az egyik lapockámnak, a puskám a másik lapockámnak csapódott ütemesen. Az autópálya közepén haladtam, a déli és északi savókat elválasztó középső sávelosztó szélén, és lépten-nyomon megtorpantam, hogy vessek egy vizsla pillantást a hátam mögött hagyott területre. Egy óra. Kettő. És ennyi idő alatt még egy mérföldet sem tettem meg.

A leghátborzongatóbb dolog – ijesztőbb, mint az elhagyott kocsik, a felgyűrődött, csapkodó fémlemezek csörömpölése és az októberi napsütésben hidegen csillogó törött üvegszilánkok nyomasztóbb, mint a térdig érő fűben megbújó sok szemét, a sok eldobott kacat, amitől úgy tűnt, mintha ez a földcsík hullámzana és tele lenne kitüremkedő kelevényekkel – szóval a leghátborzongatóbb dolog a csend volt.

A Zúgás már a múlté.

Emlékszel még a Zúgásra.

Hacsak nem egy hegy tetején nőttél fel, vagy egy barlangban élted az életed, a zúgás, morajlás, berregés, zümmögés, zsibongás mindig ott volt körülötted. Ez volt maga az élet. A tenger, amelyben fürödtünk. Mindazon dolgok folyamatos zúgása-búgása, amelyeket azért hoztunk létre, hogy megkönnyítsék az életünket, és feldobják, hogy kevésbé legyen unalmas. Gépek éneke. Elektronikus szimfónia. Tárgyaink és mindannyiunk megnyugtató moraja.

Ez pedig most a Föld hangja, még azokból az időkből, mielőtt meghódítottuk volna.

Késő éjjelente, amikor a sátramban hevertem, olykor hallani véltem, ahogy a csillagok felkarcolják az égboltot. Akkora volt a csend. Egy idő után már úgy éreztem, hogy nem bírom tovább elviselni. Sikoltozni és visítani akartam, torkom szakadtából. Énekelni akartam, ordibálni, dobbantani, tapsolni, bármilyen zajt hallatni, hogy kinyilvánítsam: itt vagyok. Létezem. Hosszú hetek óta azok voltak az első hangosan kimondott szavaim, amiket a katonának mondtam.

A Zúgása, az Érkezés utáni tizedik napon szűnt meg. Harmadik órám volt, és épp Lizbethnek írtam az utolsó SMS-t, amit még elküldhettem életemben. Már nem emlékszem pontosan a szövegére.

Délelőtt 11 óra. Kora tavaszi meleg és napsütés. Olyan idő, amikor az ember lánya legszívesebben csak úgy firkálgatna, álmodozna egész nap, és bárhol lenne inkább, mint Mrs. Paulson matekóráján.

Az első hullám nem jött sok hűhóval. Nem volt drámai. Nem volt sokkoló, sem félelmetesen lenyűgöző.

Egyszerűen kialudtak a fények.

Mrs. Paulson írásvetítője behalt.

A telefonom kijelzője elsötétült.

Valaki hátul a teremben felsikított. Klasszikus eset. Teljesen mindegy, hogy a nap melyik szakában történik – elmegy az áram, és valaki elkezd sikoltozni, mintha legalábbis dőlne az épület.

Mrs. Paulson azt mondta, maradjunk a helyünkön. Ez a másik tipikus dolog, amit az emberek csinálnak, amikor elmegy az áram. Felugranak, hogy... hogy mit csináljanak? Fura. Annyira hozzászoktunk az elektromossághoz, hogy amikor nincs, fogalmunk sincs, mit kezdjünk magunkkal. Úgyhogy felugrálunk, és visítozunk, vagy összevissza csacsogunk, mint az idióták. Bepánikolunk. Olyasmi érzés, mintha valaki levágott volna az oxigénről. Ám az egész még rosszabb volt az Érkezés után. Tíz napig csak tűkön ülve vártuk, hogy valami történjen, és semmi sem történt, ami azért kicsit felborzolja az ember idegeit.

Úgyhogy, amikor lehúzták nálunk a rolót, lekapcsolták az áramunkat, és ezzel bennünket is levágtak a „lélegeztetőgépről”, érthető, hogy a kelleténél kicsit jobban kiborultunk.

Mindenki egyszerre kezdett el beszélni. Amikor közzétettem, hogy a telefonom bekrepált, mindenki felmutatta a saját halottját. Neal Croskey, aki a terem végében ücsörgött, és míg Mrs. Paulson leadta az anyagot, ő az iPodját hallgatta, csodálkozva húzta ki füléből a fülhallgató dugóit, és hangosan töprengett, vajon miért nem hallja már a zenét.

Amikor lekapcsolják az áramot, az első dolog – már persze a bepánikolást követően –, hogy az ember odarohan a legközelebbi ablakhoz. Ki tudja, miért? Ez az a „jobb, ha megnézzük, mi történik” érzés. A világ úgy működik, hogy kívülről hat befele. Ha tehát villany leolt, kinézel az ablakon.

És mindeközben Mrs. Paulson, ide-oda kóvályog az ablakok előtt nyüzsgő csoportok között:

– Csendet! Menjetek vissza a helyetekre. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan bejelentenek valamit...

És valóban, úgy egy perc múlva érkezett a bejelentés. Igaz, nem az iskola hangosbemondóján keresztül, és nem Mr. Faulkstól, aki az aligazgatónk volt. Egyenesen az égből érkezett, Azoktól. Egy 727-es zuhant a földre több mint háromezer méter magasból, majd eltűnt egy fasor mögött, és felrobbant, olyan tűzlabdát küldve fel az égbe, amely az atombomba gombafelhőjét juttatta eszembe.

Hahó, Földlakók! Induljon a parti!

Azt gondolhatnád, hogy e látvány hatására mindenki rohant menedéket keresni az asztala alatt. Hát nem. Mind odanyomakodtunk az ablakhoz, és a felhőtlen égboltot fürkésztük, a repülő csészealjak után kutatva, amelyek kilőtték a Boeinget. Merthogy ez csakis repülő csészealj műve lehetett, nemde? Mindannyian tisztában voltunk azzal, hogyan zajlik le egy tökéletes földönkívüli invázió. Repülő csészealjak cikáznak keresztül az atmoszférán, F-l6-osok rajzanak szorosan a nyomukban, föld-levegő rakéták és követők sivítanak ki a bunkerekből. Teljesen valószerűtlen és kétségkívül beteges módon, de tényleg valami ilyesmit akartunk látni. Mert akkor az egész egy teljesen normális űrinvázió lenne.

Félórán keresztül várakoztunk az ablakok előtt. Nem sokat beszéltünk. Mrs. Paulson utasított, hogy üljünk vissza a helyünkre. Senki sem figyelt rá. Alig harminc perc telt el az első hullám óta, és már összeomlóban volt a társadalmi rend. Mindenki a mobilját ellenőrizgette újra meg újra. Nem állt össze a fejünkben a kép: a lezuhanó repülőgép, az áramszünet, a halott mobilok, az óra a falon, melynek nagymutatója ráfagyott a tizenkettesre, a kicsi pedig a tizenegyesre.

Aztán nyílt az ajtó, és Mrs. Faulks közölte velünk, hogy menjünk a tornaterembe. Ó, ezt igazán bölcs dolognak tartottam. Becsődíteni mindenkit egy helyre, hogy az idegeneknek ne kelljen túl sok lőszert pazarolniuk ránk.

Úgyhogy mind betódultunk a tornaterembe, és ott álltunk a lelátókon majdhogynem teljes sötétségben, míg az igazgató ott járkált előttünk fel-alá, és időnként megállt, hogy ránk rivalljon, maradjunk csendben és várjunk, míg a szüleink értünk jönnek!

Mi a helyzet azokkal a diákokkal, akiknek az autója ott a suli parkolójában? Nem mehetnek haza?

– A kocsik nem működnek.

Mi a franc? Hogy érti ez, hogy az autóink nem működnek?

Eltelt egy óra. Aztán kettő. Lizbeth mellett ültem. Alig szóltunk egymáshoz, és olyankor is csak suttogva. Nem mintha féltünk volna; csak figyeltünk. Azt nemigen tudnám megmondani, hogy mire figyeltünk, vagy vártunk, de olyan volt, mint a vihar előtti csend, az a hosszú pillanat, amely után megnyílnak az ég csatornái, és lesújt az első villám.

– Ez lehetett az – súgta Lizbeth. Idegesen megdörzsölte az orrát. Lakkozott körmeit szőkére festett hajzuhatagába mélyesztette. A lábával dobogott a padlón. Ujjbegyét végigcsúsztatta a szemhéján: nemrég váltott át kontaktlencsére, és eléggé zavarta.

– Tuti biztos, hogy ez valami volt – súgtam vissza.

– Úgy értem, ez lehetett az. Az az az, na, tudod. A vég.

Azzal szórakozott, hogy ki-be rakosgatta az akkut a mobiljába. Végül is ez is jobbnak tűnt, mint csak ülni és várni ölbe tett kézzel.

Aztán sírva fakadt. Elvettem a telefonját, és megfogtam a kezét. Körülnéztem. Nem ő volt az egyedüli, aki sírt. Voltak, akik imádkoztak. Mások mindkettőt egyszerre tették: sírtak és imádkoztak. A tanárok a tornaterem bejárata előtt tömörültek, élő pajzsot képezve arra az esetre, ha az űrből érkezett lények úgy döntenének, hogy beözönlenek a tornaterembe.

– Annyi mindent szerettem volna még csinálni – susogta Lizbeth. – Én még csak soha nem is... – Visszanyelte a könnyeit. – Tudod.

– Az az érzésem, hogy ebben a pillanatban egy csomó „tudod” dolog zajlik. Vélhetőleg épp ezek alatt a lelátók alatt.

– Gondolod? – Tenyerével letörölte a könnyeket az arcáról. – És mi a helyzet veled?

– Mármint ami a „tudod” dolgot illeti? – Sosem jelentett problémát számomra a szexről beszélni. A gond ott kezdődött, amikor magamra vonatkozóan kellett a szexről beszélnem.

– Jaj, te, hát tudom, hogy te még nem... „tudod”. Atyaég! Én nem arról beszélek.

– Én azt hittem.

– Az életünkről beszélek, Cassie! Jézusom, úgy néz ki, hogy vége ennek a rohadt világnak, neked meg nincs más témád csak a szex!

Visszavette tőlem a telefonját, és most a hátoldal lapját kezdte piszkálni.

– Látod, pont ezért kéne megmondanod neki – folytatta Lizbeth, a kapucnija zsinórjával játszadozva.

– Mit megmondani kinek! – Nagyon jól tudtam, miről beszél; pusztán csak időt akartam nyerni.

– Bennek! Meg kellene mondanod neki, hogy mit érzel iránta. Hogy mit érzel iránta már harmadikos korod óta.

– Ugye most szívatsz? – Éreztem, hogy az arcom lassan lángra gyúl.

– Utána meg szexelned kéne vele.

– Lizbeth, fogd be.

– De hát ez az igazság.

– Dehogy akartam én szexelni Ben Parishsel harmadikos koromtól fogva – suttogtam. Harmadikban? Vetettem rá egy pillantást, hogy lássam, valóban figyel-e rám. Látszólag nem figyelt.

– A te helyedben én fognám magam, és szépen odamennék hozzá, és azt mondanám: „Figyu, azt hiszem, ez az a pillanat. Eljött az idő, és átkozott legyek, ha úgy halok meg ebben a tornateremben, hogy sosem feküdtem le veled.” És utána tudod, mit csinálnék?

– Mit? – kérdeztem, miközben alig tudtam visszatartani a röhögést, amikor magam elé képzeltem, milyen képet vágna erre Ben.

– Kisétálnék vele a virágoskertbe, és szerelmeskednénk.

– A virágoskertben?

– Vagy az öltözőben – mondta, miközben vadul széttárta a karját, mintha az egész iskolát magához ölelné – vagy az egész világot? – Nem számít, hol.

– Az öltöző büdös.

Pillantásommal most megkerestem a két sorral lejjebb álló Ben Parish isteni fejének körvonalait.

– Ilyen dolgok csak a filmekben történnék – jelentettem ki.

– Ja, teljesen irreális, nem úgy, mint ez a dolog, ami épp most történik velünk.

Igaza volt. Teljes képtelenség volt. Mindkét forgatókönyv: az is, hogy a földönkívüliek lerohanják a Földet, és az is, hogy én lerohanom Ben Parisht.

– Legalább bevallhatnád neki, hogy mit érzel – mondta Lizbeth, mintha csak a gondolataimban olvasna.

– Bevallhatnám, persze. De hogy valaha is meg fogom-e tenni, hát...

Soha nem tettem meg. Ekkor láttam utoljára Ben Parisht, amint ott ült a sötétben a túlzsúfolt tornacsarnokban (A Sólymok otthona!), két sorral lejjebb, és akkor is csak a hátának egy részét. Bizonyára meghalt a harmadik hullámban, mint majdnem mindenki más; és én sosem vallottam meg neki az érzelmeimet. Megtehettem volna. Tudta, hogy ki vagyok: volt pár közös óránk, amikor mögöttem ült az osztályteremben, és rám köszönt, ha találkoztunk a folyosón.

Ő biztos nem emlékszik, de a gimibe mindketten ugyanazzal az iskolabusszal utaztunk, és egyik délután meghallottam, amint az előző nap született kishúgáról mesélt a többieknek, és akkor megfordultam, és azt mondtam neki: „Az én öcsém múlt héten született!” Erre azt mondta: „Tényleg?” Nem gúnyosan, hanem éppenséggel mintha azt gondolná, hogy tök király ez az egybeesés, és én utána egy hónapig kábé úgy gondoltam erre az egészre, hogy van köztünk valami különleges kapcsolat, hála a kisbabáknak. Aztán felsősök lettünk, és ő lett a csapatban a sztárjátékos, én pedig nem lettem más, mint egy lány a sok közül, aki a lelátóról bámulja, amint sorra szerzi a pontokat. Időnként láttam őt az osztályteremben vagy a folyosón, és néha csak nehezen tudtam legyőzni magamban a késztetést, hogy odarohanjak hozzá és azt mondjam: „Szia, Cassie vagyok, a lány az iskolabuszról. Emlékszel a kisbabákra?”

Az a vicces az egészben, hogy valószínűleg emlékezett volna, Ben Parish nem érte be azzal, hogy ő a legnagyszerűbb, legmenőbb srác a suliban. Csak hogy kínozzon a tökéletességével, ráadásul még az egyik legokosabb is volt. Na és azt említettem már, hogy kedvesen viselkedett az állatokkal és a gyerekekkel? A kishúga az összes meccsén ott állt az oldalvonalon, és amikor elnyertük a körzeti bajnoki címet, Ben első útja az oldalvonalhoz vezetett: nyakába ültette a húgát, és a parádé élére állva úgy tette meg a tiszteletkört; a kislány a nyakában ülve integetett az őrjöngő tömegnek, mint egy bálkirálynő.

Ja, és van még egy dolog: a mosolya. Elolvadsz tőle. És behalsz. Jobb, ha ebbe most nem megyek bele.

Újabb egy óra múlva, amit a sötét és fülledt tornateremben töltöttünk, apámra figyeltem fel, aki az ajtóban állt. Visszafogottan integetett nekem, mintha csak része lenne a mindennapos rutinnak, hogy eljön értem a suliba, hogy hazavigyen az idegen támadások után. Átöleltem Lizbethet, és megígértem neki, hogy amint újra működnek a telefonok, fel fogom hívni. Még mindig az É. e. (Érkezés előtti) sémák szerint gondolkodtam. Vagyis, ha elmegy az áram, hamarosan újra lesz. Úgyhogy csak megöleltem, és nem emlékszem, hogy bármi olyasmit mondtam volna neki, hogy szeretem.

Kimentünk a csarnokból, és megkérdeztem apámtól:

– Hol a kocsi?

És akkor apu azt felelte, hogy nem működik. Minden autó használhatatlanná vált. Az utcákon, mint a szemét, szanaszét mindenütt elakadt autók, buszok, motorbiciklik és teherkocsik; minden háztömb előtt összetört járművek torlaszai, villanyoszlopokra feltekeredett vagy épületekbe belerohant járgányok – mint a zátonyra vetett roncsok. Nagyon sok ember csapdába esett, amikor lesújtott az EMI, a kocsiajtók automata zárja nem működött, ezért meg kellett próbálniuk kitörni a saját autójuk fogságából – vagy maradt a várakozás a kocsiban, hátha valaki kimenti őket. Azok a sebesültek, akik még tudtak mozogni, kikúsztak-másztak az utak szélére meg a járdára, hogy a mentők könnyen rájuk találhassanak, de nem jöttek a mentők, hiszen a mentőautók is leálltak, ahogy a tűzoltókocsik és a zsaruk verdái is. Minden, ami áramról vagy akkuról működött, minden, amit motor hajtott, pontban délelőtt 11 órakor felmondta a szolgálatot.

Apu menet közben számolt be minderről, és közben szorosan markolta a csuklómat, mintha attól tartana, hogy valami megint lesújt fentről, és elragad tőle.

– Semmi nem működik. Nincs áram, nincsenek mobilok, nincs semmilyen hálózat...

– Láttuk, hogy lezuhant egy repülő...

Bólintott.

– Biztos vagyok benne, hogy minden lezuhant. Minden és mindenki, aki a levegőben volt, amikor lecsapott. Harci gépek, helikopterek, csapatszállítók...

– Amikor lecsapott... micsoda?

– Az EMI – mondta. – Elektromágneses impulzus. Előidéznek egy kellően nagyot, és kilövik vele az egész rácsot. Áram. Kommunikáció. Közlekedés. Minden, ami repül vagy vezethető, ki lett iktatva...

Nagyjából másfél mérföldnyire lakunk az iskolától. Ez volt életem leghosszabb másfél mérföldje, amit megtettem. Úgy éreztem, mintha ránk esett volna egy függöny, amely aztán mindent beborított, egy kaméleonfüggöny, amely minden pontján ugyanolyan színűre volt festve, mint a mögötte rejtőző dolgok. Itt-ott azért fellebbent néha a függöny, és egy-egy villanásnyi időre felfedte, amit elfedett, és akkor arról árulkodott, hogy valami nagyon nincs rendben. Az is erről árulkodott, ahogy az emberek mind kint álltak a portájuk, tornácuk előtt, kezükben a megsüketült mobilokkal, és tekintetükkel az eget pásztázták, vagy az autójuk nyitott motorháza fölött a drótokkal babráltak, mert ezt szoktuk csinálni, amikor nem indul az autó – a drótokkal babrálunk.

– De minden rendben – mondta apám, megszorítva a csuklómat. – Rendben van. Nagy az esélye, hogy a tartalék rendszereinket nem tették tönkre, és biztos vagyok benne, hogy a kormánynak van terve vészhelyzetre, biztonságos helyekkel, meg ilyenek...

– És az, hogy lekapcsolták az áramunkat, hogyan szolgálja a tervüket, hogy továbbsegítsenek bennünket az evolúció következő lépcsőfokára, apa?

Ahogy kimondtam, már meg is bántam. De kezdtem kiborulni. Apám nem vette rossz néven. Megnyugtatóan mosolyogva nézett rám, és kijelentette:

– Meglátod, minden rendbe jön – hiszen pont ezt akartam hallani tőle, és pont ezt akarta mondani nekem ő is. Ezt szokta tenni az ember, ha leereszkedik a függöny: elmondja azt a mondatot, amelyre a közönség vár.

7

DÉL KÖRÜL, csak hogy betartsam az ígéretem, rövid szünetet tartottam, hogy igyak egy kis vizet, és elfogyasszam a Slim Jim snackemet. Valahányszor Slim Jimet eszem, vagy egy doboz szardíniát, vagy bármi előre csomagoltat, arra gondolok, na, ebből is eggyel kevesebb van már a világon. Minden egyes harapással elpusztítok valamit ittlétünk bizonyítékaiból.

Elhatároztam, hogy valamelyik nap összeszedem a bátorságom, hogy elkapjak egy csirkét, és kitekerjem azt az ízletes nyakát. Ölni tudnék egy sajtburgerért. Komolyan mondom. Ha összefutnék valakivel, aki épp sajtburgert burkol, megölném.

Elég sok tehén legelészik errefelé. Lőhetnék magamnak egyet, és feldarabolhatnám a vadászkésemmel. Teljesen biztos vagyok abban, hogy nem jelentene problémát számomra egy tehén leölése. Az igazán kemény dió az lenne, hogyan süssem meg. Az, hogy tüzet gyújtok, akár nappal is, a legbiztosabb módja annak, hogy Azok megkapják a meghívómat egy kerti grillezésre.

Egy árny cikázott át a füvön nagyjából húsz lépéssel előttem. Hátrahőköltem, és iszonyatosan bevertem a fejem a Honda Civic oldalába, amelynek dőlve tízóraiztam. Nem drón volt. Egy madár, ahogy láttam, egy sirály siklott hosszan tovább könnyedén, alig rezdítve meg kiterjesztett szárnyát. Beleremegtem az undorba. Utálom a madarakat. Nem volt ez mindig így: az Érkezés előtt még nem utáltam őket. Az első hullám után sem. Ahogy a második hullám után sem, ami igazából nem érintett annyira.

Ám a harmadik hullám után már gyűlöltem őket. Nem az ő hibájuk volt, tudom. Ez kábé olyan, mintha egy kivégzőosztag előtt álló ember gyűlölné a feléje közeledő golyókat – de nem tehetek róla.

A madarakkal nagyon megszívtuk.

8

HÁROM NAPJA voltam úton, amikor megállapítottam magamban, hogy az autók igavonó állatok.

Csoportokban kószálnak. És halomban halnak meg. Karambolozott kocsik rakásra. Megrekedt autók rakásra. A távolból úgy csillognak, mint holmi ékszerek. Aztán egyszercsak vége. Mérföldeken át üres az út. Csak én vagyok meg az aszfaltfolyó, amely átvág a félig csupasz fák alagútján; a megmaradt töpörödött, aszott falevelek kétségbeesetten csimpaszkodnak a sötét ágakra. Csak mi vagyunk: az út, a csupasz ég, a magas, őszbarna fű meg én.

Ezek az üres sávok a legrosszabbak. A kocsik legalább fedezéket nyújtanak. És éjjeli menedéket. Mindig kiválasztok magamnak egy sérülésektől mentes kocsit (egyet sem találtam még, amelyik be lett volna zárva), és abban alszom. Már ha ez alvásnak nevezhető. A fülledt, áporodott levegőtlenségben – résnyire sem nyithatom ki az ablakot, és az teljesen kizárt, hogy nyitva hagyjam az ajtót. Egyedül a mardosó éhséggel. És az éjszakai gondolatokkal. Egyedül, egyedül, egyedül.

És a leggonoszabb gonosz éjjeli gondolattal:

Nem vagyok ugyan földönkívüli drónokat tervező mérnök, de ha nekem kellene építenem egy ilyen repülőt, olyat csinálnék, amelynek a felderítő eszköze teljes bizonyossággal képes érzékelni még egy zárt autóban ülő test hőtérképét is. Sosem maradt ki ez a gondolat: abban a pillanatban, amikor kezdett elnyomni az álom, beugrott a kép, amint kivágódik a kocsi összes ajtaja, és tucatnyi kéz nyúl értem, amelyek karokban folytatódnak, amelyek pedig Azokban végződnek, akármik is legyenek. És lám, már sikerült is kivernie a szememből az álmot, és ott ügyetlenkedem az M16-osommal, hátrasandítva a hátsó ülésre, aztán körbefordulva, mert csapdában érzem magam, és félig vaknak a bepárásodott ablakok mögött.

Megérkezik a hajnal. Várom, hogy felszálljon a reggeli köd, aztán iszom pár korty vizet, megmosom a fogam, kétszer is ellenőrzőm a fegyvereim, leltárba veszem a készletem, majd újra felkerekedem. Felnézek, lenézek, körbenézek. Nem állok meg a lejáratoknál. Egyelőre elég nekem a víz is. Kizárt, hogy én egy város közelébe menjek, hacsak nem muszáj valamiért. Több okom is van arra, hogy elkerüljem a városokat. Tudod, honnan lehet megtudni, hogy közel jársz egy városhoz? A szagról. Mérföldekről megérezni egy város bűzét.

A füst szagát. A csatornák bűzét. A halálét.

A városban jószerivel minden harmadik lépésnél egy holttestbe botlik az ember. Milyen fura, az emberek is halomban halnak meg, akár az autók.

Cincinnati bűzét már egy mérfölddel az autópálya-kijárat előtt megéreztem. Egy vastag füstoszlop emelkedett lustán a felhőtlen égbolt felé.

Cincinnati égett.

Nem ért meglepetésként. A harmadik hullámot követően a városokban a holttestek után a tüzek voltak a leggyakoribbak. Egyetlen villám el tudott pusztítani tíz városi épülettömböt. Senki sem maradt, aki elolthatta volna az elharapózó lángokat.

Könnyezni kezdtem. Cincinnati bűzétől elfogott a hányinger. Megálltam, hogy az orrom és a szám elé kötözzek egy rongyot, azután megszaporázott léptekkel indultam tovább. Levettem a puskát a vállamról, ami most gyors lépéseim ütemére himbálózott a kezemben. Rossz érzésem volt Cincinnativel kapcsolatban. Fejemben újra megszólalt a régi hang.

Siess, Cassie. Siess.

Aztán valahol a 17-es és a 18-as kijárat között rábukkantam a holttestekre.

9

HÁRMAN VOLTAK. Nem egy rakáson hevertek, mint a városi népek, hanem különc módon az elválasztósávon. Az első egy idősebb fickó holtteste volt, olyan apám korúnak saccoltam. Kék farmert és Bengals melegítőt viselt. Arccal lefelé feküdt, szétvetett karral. Tarkón lőtték.

A második tőle úgy tíz lépésre hevert: egy fiatal nő, alig lehetett pár évvel idősebb, mint én, és férfi pizsamanadrágot viselt meg egy Victoria’s Secret pólót. Rövidre vágott hajában egy lilára festett tincs. Bal mutatóujján koponyás gyűrű. Feketére lakkozott, tövig rágott körmök. Valamint egy golyó ütötte lyuk, amely a feje hátsó részén tátongott.

Továbbmentem pár lépést, és felfedeztem a harmadikat is. Egy tizenegy-tizenkét éves forma kölyök. Zsír új fehér színű kosárcipő a lábán. Fekete szvetter. Nehéz lenne megmondani, hogy milyen lehetett egykor az arca.

Otthagytam a gyereket, és visszafordultam a nőhöz. Letérdeltem mellé a magas, barna fűben. Megérintettem sápadt nyakát. Még meleg volt.

Ó, ne. Ne, ne, ne.

Visszasiettem az első fickóhoz. Letérdeltem. Megérintettem széttárt tenyerét. Megnéztem a két füle között ásító véres lyukat. Csillogott. Még nedves volt.

Ledermedtem. Mögöttem az út. Előttem az út. Jobboldalt fák. Baloldalt még több fa. Kocsihalmok a déli sávon, de a legközelebbi is nagyjából háromszáz méterre volt. Valami azt súgta, hogy pillantsak föl. Egyenesen föl.

Egy matt szürke szeplő virított a kápráztató őszi kékség háttérfüggönyén.

Rezdületlenül.

Helló, Cassie! A nevem Mr. Drón. Örülök, hogy megismerhetem!

Felálltam, és amikor felálltam – abban a pillanatban, amikor felálltam (ha csak egyetlen ezred másodperccel tovább maradok ott lefagyva, most ugyanolyan csinos lyukat viselnék én is a koponyámban, mint Mr. Bengals) –, valami forró csapódott bele a lábamba, alig valamivel a térdem fölé, akkora erővel, hogy kibillentett az egyensúlyból, és hátraestem a fenekemre.

Nem hallottam a lövést. Nem volt más hang, csak a füvet hullámoztató hűvös szél susogása, meg a saját forró lélegzetem a rongy alatt, meg a fülemben zúgó vér morajlása – ez volt minden, amit hallottam, mielőtt leterített volna a golyó.

Hangtompító.

Minden világos lett. Hát persze hogy Azok hangtompítót használtak. És most már meg is volt a tökéletes nevem a számukra. Némítók. Jól illik a munkaköri leírásukhoz.

Valami átveszi a hatalmat fölöttünk, amikor szembenézünk a halállal. Az agy elülső része átadja az irányítást énünk legősibb részének, amely a szívdobogásért, a lélegzetvételért és a pislogásért felelős. Annak a részünknek, amelyet először hozott létre a természet, hogy életben tudjon tartani. Annak a részünknek, amely képes úgy elnyújtani az időt, mint egy óriási darab puha karamellát – hogy egy másodpercet egy órának, egy percet pedig olyan hosszúnak érezzünk, akár egy nyári délutánt.

Előrelendültem a puskámért – az M16-ost akkor ejtettem ki a kezemből, amikor belém csapódott a golyó és hirtelen felrobbant előttem a föld, beterítve engem fűmorzsalékkal, kaviccsal és jókora göröngyökkel.

Oké, M16-os felejtős.

Kirántottam az övemből a Lugert, és elkezdtem ugrándozva futni – vagy futva ugrándozni – a legközelebbi kocsi felé. Nem éreztem különösebb fájdalmat – később hű társamként szegődik hozzám a fájdalom –, de a lábam zsibbadt volt, érzéketlen, és mire elértem a kocsit, egy régebbi Buick szedánt, éreztem, hogy a vér teljesen átitatta a farmerom.

A hátsó szélvédő millió szilánkra robbant szét, amikor lebuktam a kocsi mögé. A hátamon fekve pillanatok alatt becsúsztam a kocsi alá. Nem vagyok egy nagydarab, de nagyon szűkösen voltam ott, nem tudtam volna áthemperedni vagy a másik oldalamra fordulni, ha feltűnt volna baloldalt.

Sarokba szorítva.

Okos vagy, Cassie, igazán okos. Csupa ötös az elmúlt félévben? Remeeeek.

Ott kellett volna maradnod a kicsi erdődben, a kicsi sátradban, a kicsi könyveiddel és a helyes kicsi emlékeiddel. Akkor legalább lett volna hova futnod, amikor érted jönnek.

A percek hosszúra nyúltak. A hátamon feküdtem, vérem a hideg betonra folyt. Fejemet jobbra, majd balra fordítottam, aztán kicsit megemeltem, hogy átleshessek kinyújtott lábam fölött a kocsi hátsó része felé. Hol a pokolban van? Mi tart neki ennyi ideig? Aztán belém hasított a felismerés:

Nagy teljesítményű mesterlövészpuskát használ. Tutira. Ami azt jelenti, hogy akár több mint fél mérföldnyire is lehetett tőlem, amikor rám lőtt.

És egyben azt is jelenti, hogy több időm van, mint amennyit elsőre gondoltam. Idő, hogy kitalálhassak valami mást is, mint hogy kétségbeesett, összefüggéstelen imádságokat mormoljak.

Add, hogy elmenjen! Add, hogy gyorsan végezzen velem! Hadd éljek még! Vessen már véget ennek...

Megállás nélkül remegtem. Izzadtam. Jéggé fagytam.

Sokkot fogsz kapni. Gondolkodj, Cassie!

Gondolkodni.

Elvégre erre lettünk teremtve. Ezért vagyunk itt. És ez az oka annak, hogy itt ez a kocsi is, ami alá bebújhattam. Emberi lények vagyunk.

És az emberi lények gondolkodnak. Terveket szőnek. Álmodnak, és azután valóra váltják az álmaikat.

Váltsd valóra, Cassie!

Hacsak nem hajol le, nem fog tudni hozzám férni. És amikor lebukik... amikor a fejét a földhöz lapítva beles a kocsi alá... amikor kinyújtja a kezét, hogy megragadja a könyököm, és kihúzzon...

Nem. Ehhez ő túl okos. Feltételezni fogja, hogy van nálad fegyver. Nem fog kockáztatni. Na nem mintha a Némítókat különösebben izgatná, hogy élnek-e vagy halnak... vagy mégis? Ismerik-e vajon a félelmet? Az életet, azt nem szeretik – épp eleget láttam ahhoz, hogy ezt biztosan tudjam. De vajon a saját életüket jobban szeretik-e, mint elvenni mások életét?

A percek lassan vonszolják magukat tova, az idő hosszan nyúlik. Egy perc tovább tart, mint egy évszak. Mi tart neki ilyen rohadt sokáig?

Ez egy vagy-vagy világ ma. Vagy idejön, hogy bevégezze a feladatát, vagy nem. De hát be kell végeznie, nem? Hát nem pont ezért van itt? Nem ez az egész istenverte dolognak a lényege?

Vagy-vagy. Vagy elfutok – ugrálok, kúszom, gurulok – innen, vagy itt maradok ez alatt a kocsi alatt, és csendben elfolyik a vérem. Ha megkockáztatom a menekülést, szabad préda vagyok. Én innen már tutira nem fogok elmenni a saját lábamon. Ha maradok? Ugyanez pepitában, csak sokkal jobban fog fájni, jobban fogok félni, és sokkal-sokkal lassabban lesz vége.

Fekete csillagok nyíltak ki és táncoltak a szemem előtt. Nem tudtam elég levegőt juttatni a tüdőmbe.

Bal kézzel az arcomhoz nyúltam, és letéptem magamról a rongyot.

A rongy.

Cassie, mekkora egy idióta vagy!

Letettem a pisztolyt magam mellé. Ez volt a legnehezebb – rábírni magam, hogy elengedjem a pisztolyt.

Felemeltem a lábam, és alácsúsztattam a rongyot. Nem tudtam felemelni a fejem, hogy lássam, mit csinálok. Távolabbra meresztettem a szemem, a Buick koszos hátuljánál feketén virágzó csillagokon túl, miközben egymáshoz húztam a rongy két végét, és olyan szorosan markoltam, amennyire szorosan csak bírtam, majd ügyetlenkedtem egy sort a csomóval. A lábamhoz nyúlva ujjhegyeimmel próbáltam kitapogatni a sebet. Még mindig vérzett, de ez már csak szivárgás volt ahhoz képest, hogy bugyborékolva ömlött belőlem, mielőtt elszorítottam volna.

Felvettem a fegyvert. Egy kicsit jobb. Mintha a látásom is kitisztult volna valamelyest, és már nem fáztam annyira. Kicsivel arrébb csúsztam. Nem volt jó érzés a saját véremben feküdni.

Hol van? Bőven lett volna ideje végezni velem...

Hacsak vele nem végzett valaki.

Ez a gondolat azonnal ledermesztett. Néhány másodpercig még levegőt venni is elfelejtettem.

Nem fog jönni. Nem jön, mert semmi szükség arra, hogy idejöjjön. Pontosan tudja, hogy nem mersz majd előbújni, és ha nem bújsz elő, akkor nem fogod túlélni. Tisztában van vele, hogy vagy éhen halsz, vagy elvérzel, vagy a dehidratációba pusztulsz bele.

Tudja, amit te is tudsz:

Elfutni = halál. Maradni = halál.

Rajta a sor, hogy megtegye a következe lépést.

Már ha egyáltalán létezik következő lépés.

Hacsak nem én vagyok az utolsó ember a földön.

Ugyan már, Cassie! Hétmilliárdból hat hónap alatt egy maradna? Nem vagy az utolsó, és még ha te lennél is az utolsó emberi lény a földön, különösen akkor, ha te vagy a legutolsó emberi lény, nem hagyhatod, hogy így végződjön. Csapdába esve egy istenverte Buick alatt, addig vérezve, míg el nem folyik az utolsó csepp véred – hát ez lenne az emberiség végső búcsúja?

Hát baromira nem.

10

AZ ELSŐ HULLÁM félmilliónyi embert iktatott ki.

A második hullám megszégyenítő módon múlta felül ezt a számot.

Ha esetleg nem tudnád, nyughatatlan bolygón élünk. A kontinensek tektonikus lemezeknek nevezett sziklatáblákon helyezkednek el, és ezek az olvadt láva tengerén lebegnek, folyamatosan egymáshoz dörzsölődve, súrlódva, préselődve, iszonyatos nyomást keltve. Idővel a nyomás egyre erősödik, mígnem a lemezek elcsúsznak, és földrengések formájában hatalmas energiamennyiséget szabadítanak fel. Ha a földrengések egy része történetesen a földrészeket bekerítő törésvonalak mentén alakul ki, a rengéshullám hatására létrejön a cunaminak nevezett szuperhullám.

A föld népességének több mint negyven százaléka él legfeljebb hatvan mérföldnyire valamilyen tengerparttól. Vagyis hárommilliárd ember.

Egyebet sem kellett tenni Azoknak, mint esőt csinálni.

Végy egy fémrudat, amely kétszer olyan magas, mint az Empire State Building, és háromszor olyan súlyos. Helyezd valamelyik ilyen törésvonal fölé. Dobd le a felső atmoszféra magasságából. Nem kell se hajtómű, se irányítórendszer, semmi. Csak hagyd lezuhanni. Hála a gravitációnak, mire eléri a Föld felszínét, már másodpercenként csaknem tizenkét mérföldes sebességgel hasit lefelé, azaz hússzor gyorsabb, mint egy száguldó golyó.

Akkora erővel csapódik a földbe, amely egymilliárdszor nagyobb, mint a Hirosimára dobott bomba.

Bye-bye New York! Bye, Sydney! Viszlát, Kalifornia, Washington Oregon, Alaszka, Brit-Kolumbia! Viszontlátásra, keleti part!

És Japán, Hongkong, London, Róma, Rio!

Jó volt megismerni. Reméljük, élvezte ittlétét!

Az első hullám másodperceken belül lezajlott.

A második hullám egy kicsit tovább tartott. Körülbelül egy napig.

És a harmadik hullám? Egy kicsit még hosszabb ideig, tizenkét hétig. Tizenkét hétre volt szükségük ahhoz, hogy elpusztítsák... nos, apu szerint a 97 százalékát mindazoknak, akik szerencsétlenségükre túlélték az első két hullámot.

Négymilliárd 97 százaléka? Számold ki te.

Ez volt az a pillanat, amikor a Földönkívüli Birodalom repülő csészealjai leszálltak és elkezdtek irtani, ugye? Amikor bolygónk népei egyetlen zászló alatt egyesítették erőiket, hogy Dávidot játsszanak Góliát ellen. A tankjaink a sugárfegyvereink ellen. Ugyan már!

Nem voltunk ennyire szerencsések.

Ők meg nem voltak ennyire ostobák.

Hogyan lehet három hónap alatt megsemmisíteni négymilliárd embert?

Madarak.

Hány madár él világszerte? Találgass! Egymillió? Egymilliárd? Na, és mit szólsz több mint háromszáz milliárdhoz? Ez azt jelenti, hogy nagyjából háromszáz madár jutott minden olyan férfira, nőre és gyermekre, aki túlélte az első két hullámot.

Mindegyik földrészen több ezer különféle madárfaj él. És a madarak számára nincsenek határok. Ráadásul a madarak rengeteget ürítenek: napjában ötször-hatszor is. Ez pedig azt jelenti, hogy minden áldott nap több mint egybillió kicsi lövedék záporozik le ránk.

Álmodni nem lehetne ennél hatékonyabb terjesztési módot egy olyan vírus számára, amely 97 százalékban halálos aránnyal büszkélkedhet.

Az én apám úgy gondolta, hogy valami Ebola-szerű vírust módosítottak genetikailag. Az Ebola ugyanis nem tud terjedni a levegőben. De változtass meg akár csak egyetlen fehérjét, és máris levegőben terjedővé teheted, mint az influenzát. A vírus befészkeli magát a tüdőbe. Kezdetét veszi a csúnya köhögés. Aztán a láz. A szív elkezd fájni. Rettenetesen. Elkezdünk vírussal fertőzött vércseppet felköhögni. A betegség átterjed a májra, a vesére, az agyra. Most már több mint egymilliárd vírust hordozunk. Igazi vírusbombák vagyunk. És amikor felrobbansz, körülötted mindenkit beterítesz a vírussal. Ők kivéreztetésnek nevezik. Ahogy a patkányok menekülnek a süllyedő hajóról, úgy tör ki a vírus az emberi test minden egyes nyílásán. A szádon, az orrodon, a füleden, a fenekeden, meg a szemeden keresztül is. Szó szerint vért könnyezel.

Több elnevezésünk is volt erre. Vörös Halál vagy Véres Pestis. Dögvész. Vörös Cunami. A Negyedik Lovas. Mindegy is, minek nevezzük, három hónap múltán minden száz emberből 97 halottat hagyott maga után.

Ez rengeteg véres könny.

Megfordult az idő folyása. Az első hullám visszataszított bennünket a 18. századba. A másik kettő pedig hazavágott bennünket a kőkorszakba.

Újra vadászó-gyűjtögető életmódot folytattunk. Nomádok lettünk. A piramis alapja.

De még nem álltunk készen arra, hogy felhagyjunk minden reménnyel. Még nem.

Még mindig elegen voltunk ahhoz, hogy visszavágjunk.

Szemtől szembe nem menne, de vívhatunk gerillaháborút. Rendezetlen sorokban is szétverhetjük a földönkívüli hátsójukat. Van elég fegyverünk meg lőszerünk, és még akadnak szállítóeszközeink is, amelyek túlélték az első hullámot. Katonaságunkat megtizedelték ugyan, de még mindig vannak működő egységeink minden kontinensen. Vannak bunkerek meg barlangok meg föld alatti támaszpontok, ahol évekig meghúzhatjuk magunkat. Ti lesztek Amerika, földönkívüli betolakodók, mi meg Vietnam.

Azok meg csak azt mondták: aha, oké, rendben.

Azt hittük, már mindent ledobtak ránk, amit csak tudtak – vagy legalábbis, hogy a legrosszabbon már túl vagyunk hisz nehéz volt bármi rettenetesebbet elképzelni, mint Vörös Halált. Mi, akik túléltük a harmadik hullámot – akik természettől fogva immúnisak voltunk a betegséggel szemben –, összehúztuk magunkat, és készleteket halmoztunk fel, és vártuk, hogy a felelősök megmondják nekünk, mit tegyünk. Biztosak voltunk abban, hogy van valaki, aki ezért a problémáért felel, mert időnként egy katonai sugárhajtású hasított át az égbolton, és hallottunk is valamit, ami távoli gépfegyverropogásra emlékeztetett, és a csapatszállító járművek moraja is áthallatszott a horizonton túlról.

Gondolom, a mi családunk szerencsésebb volt a nagy többséghez képest. A Negyedik Lovas magával vitte ugyan anyut, de apu, Sammy és én túléltük. Apu folyton a felsőbbrendű génjeinkkel villogott. Mintha normális dolog lenne dicsekedni egy Everestnyi, csaknem hétmilliárd hulla tetején. De hát apu csak apu volt, most sem hazudtolta meg magát: megpróbálta a tőle telhető legtöbbet kihozni ebből a történetből, az emberi faj kiirtásából.

A legtöbb kis- és nagyváros elnéptelenedett a Vörös Cunami kezdetekor. Nem volt áram, se vezetékes víz, a boltokat és a raktárakat pedig már réges-rég kifosztották, elvittek minden hasznavehetőt. Egyes utcákon ujjnyi magasan állt a szennyvíz. A nyári viharok nyomán fellobbanó tüzek mindennaposak voltak.

És akkor ott volt még a holttestek problémája.

Mindenütt holttestek hevertek. A házakban, a menedékeken, a kórházakban, az irodaházakban és lakótömbökben, az iskolákban, a templomokban és zsinagógákban, a raktárépületekben.

Van egy pont, amikor már pusztán a tömeges halál mértéke kiborít. Az ember nem tudja elég gyorsan eltemetni vagy elégetni a holttesteket. A dögvész nyara gyilkos kánikulát hozott, és a rothadó hús bűze töményen állt a levegőben, mint valami mérgező, láthatatlan köd. Vászoncsíkokat itattunk át parfümmel, és maszkként kötöttük az orrunk-szánk elé, de a nap végére még így is tehetetlenül émelyegtünk és fuldokoltunk az anyagba beleivódott rettenetes szagtól.

Mígnem egyszer csak fura módon hozzászoktunk.

A harmadik hullámot a házunkban elbarikádozva vártuk ki. Részben a karantén miatt. Részben az elborult idióták miatt, akik az utcákon randalíroztak, betörtek a házakba, gyújtogattak – gyilkosság, erőszak, fosztogatás, ahogy az lenni szokott ilyenkor. És részben amiatt barikádoztuk el magunkat a házunkban, mert eszeveszett módon féltünk attól, hogy mi jöhet még.

Legfőképp azonban mégis amiatt, hogy apu nem akarta ott hagyni anyut. Anyu túl beteg volt az utazáshoz, apu meg egyszerűen nem tudta rászánni magát arra, hogy magára hagyja őt.

Anyu megmondta neki, hogy menjen. Hagyja őt a sorsára. Így is, úgy is meg fog halni. Ez már nem róla szól. Hanem rólam meg Sammyről. Hogy gondoskodjanak a biztonságunkról. A jövőről, és arról, hogy foggal-körömmel ragaszkodjunk a reményhez, hogy a holnap szebb lesz, mint a ma.

Apu nem állt le vele vitatkozni. De nem is hagyta magára. Várta az elkerülhetetlent, igyekezve a lehető legnagyobb kényelmet biztosítani neki, közben pedig térképeket tanulmányozott, meg listákat írt és készleteket gyűjtött be. Ez, nagyjából apu könyv-gyűjtögetős – újra kell építenünk a civilizációt – korszakának kezdetén lehetett. Azokon az éjjeleken, amikor az égboltot nem lepte be teljesen a füst, kimentünk a hátsó udvarra, és felváltva bámultunk bele a régi távcsövembe, figyelve amint az anyahajójuk méltóságteljesen úszik el a Tejút csillagfüggönye előtt. A csillagok sokkal fényesebbek lettek, mint voltak, úgy ragyogtak, mint az ékkövek, most hogy már nem homályosította el őket az ember alkotta fénykavalkád.

– Mire várnak? – kérdezgettem apámat. Én akkor még mindig a repülő csészealjakra és a mechanikus lépegetőkre meg a lézerágyukra vártam, mint mindenki más. – Miért nem intéznek már el minket, és kész?

Apu ilyenkor csak megrázta a fejét, és azt felelte:

– Nem tudom, tökfej. Lehet, hogy tényleg vége van már. Talán nem is az a céljuk, hogy mindannyiunkat megsemmisítsenek, csak le akarnak apasztani egy kezelhetőbb létszámra.

– És azután? Azután mit akarnak?

– Szerintem a jó kérdés az, hogy mire van szükségük – mondta olyan óvatosan fogalmazva, mintha valami igazán rossz hír közlésére készülne. – Tudod, nagyon körültekintően járnak el.

– Körültekintően?

– Nem akarnak nagyobb kárt okozni, mint amennyit feltétlenül szükséges. Ez megmagyarázza, miért vannak itt, Cassie. Kell nekik a Föld.

– Ránk viszont nincs szükségük – suttogtam. Éreztem, hogy nem bírom tovább megőrizni az önuralmam. Elborítanak az érzések. Már megint. Ezer és milliomodik alkalommal.

Apám a vállamra tette a kezét – kábé milliomodszorra – és azt mondta: – Nos megvolt az esélyünk nekünk is. És nem sáfárkodtunk túl jól az örökségünkkel. Fogadni mernék, ha valahogyan vissza tudnánk menni az időben, és meginterjúvolhatnánk a dinoszauruszokat, mielőtt becsapódott volna az aszteroida...

Ez volt az a pillanat, amikor tiszta erőből beleöklöztem apámba.

Befutottam a házba. Fogalmam sincs, hol rosszabb: kint vagy bent? Kint teljesen védtelen az ember, és érzem, ahogy folyamatosan figyelnek: csupasz vagyok a csupasz ég alatt. Bent viszont állandó a félhomály. Napközben a bedeszkázott ablakok kizárják a napfény. Éjszakánként gyertyát gyújtunk, de fogytán a készletünk, nem használhatunk helyiségenként egynél többet, így mély árnyékok leselkednek ránk az egykor otthonos sarkokból.

– Mi a baj, Cassie? – Sammy az. Ötéves. Imádnivaló. Nagy, barna mackószemek, és mindig magához szorítja a másik családtagot, akinek szintén nagy barna szeme van, azt a kitömöttet, amelyik most a hátizsákom mélyen lapul.

– Miért sírsz?

Könnyeim láttán az ő könnyei is záporozni kezdenek. Elcsörtetek mellette, egyenest be a szobámba, a tizenhat éves emberi dinoszaurusz, Cassiopeia Sullivanus extinctus szobájába. Aztán visszamegyek hozzá. Nem hagyhatom magára, amikor így sír. Különösen közel kerültünk egymáshoz, amióta anyu beteg lett. Majdnem minden éjjel rémálmok gyötrik, és a szobámba űzik őt, ilyenkor bebújik az ágyamba, és a mellkasomhoz szorítja az arcát, és néha megfeledkezik magáról, és anyunak szólít.

– Láttad őket, Cassie? Jönnek?

– Nem, kicsim – válaszolom, és letörlöm a könnyeimet. – Senki nem jön.

Egyelőre.

11

ANYU EGY KEDDI NAPON halt meg.

Apu a hátsó udvarba temette, a rózsaágyásba. Ez volt az utolsó kívánsága, mielőtt meghalt. Amikor a tetőpontján tombolt a dögvész, amikor naponta százak és százak haltak meg, a legtöbb holttestet a külvárosokba hurcolták elégetni. A haldokló városok körül folyamatosan ott füstöltek a hullák máglyái.

Apám azt mondta, maradjak Sammy mellett. Sammy, aki kezdett úgy viselkedni, mint egy zombi, elnyílt szájjal, céltalanul csoszogott körülöttünk, és megint elkezdte szopni a hüvelykujját, mintha újra kétéves lenne, barna mackószemében üres tekintettel. Alig pár hónapja anyu még a kertben hintáztatta, meg karateedzésre vitte, mosta a haját, és táncolt vele Sammy kedvenc számára. Most meg anyu teste ott csüngött apu hátán fehér vászonba göngyölve, útban a hátsó udvar felé.

A konyhaablakon át láttam, hogy apu letérdel a sekély gödör mellé. Lehajtott fejjel. Rázkódó vállal. Sosem láttam őt kiborulni. Egyszer sem az Érkezés óta. A dolgok egyre rosszabbra fordultak, és pont amikor azt gondoltam, hogy ennél rosszabb már nem lehet, kiderült, hogy de – ám apu akkor sem borult ki. Még akkor is nyugodt maradt, különösen anyu előtt, amikor először mutatkoztak rajta a fertőzés jelei. Sosem beszélt arról sem, hogy mi zajlik az elbarikádozott ajtókon és ablakokon túli világban. Nedves kendőt tett anyu homlokára. Fürdette, tisztába tette, megetette. Egyszer sem láttam, hogy elsírta volna magát anyu előtt. Míg egyesek agyonlőtték vagy felakasztották magukat, vagy bekaptak egy maroknyi gyógyszert, vagy levetették magukat a magasból, apu felvette a harcot a sötétség ellen.

Énekelt anyunak, és hülye vicceket mesélt neki, amiket anyu már vagy százezerszer hallott. És hazudott is neki. Úgy hazudott, ahogy a szülők szoktak a gyerekeiknek; kegyes hazugság ez, amitől nyugodt lesz az álmunk.

– Ma megint hallottam egy repülőt. Katonai gépnek hallatszott. Ez azt jelenti, hogy valakiknek közülünk sikerült átjutniuk.

– Kicsit lement a lázad, és ma a tekinteted is tisztább. Lehet, hogy ez nem is az. Biztos csak egy közönséges náthát szedtél össze.

A végső órákban anyám véres könnyeit törölgette.

A karjában tartotta őt, miközben anyám felöklendezte azt a szurokszínű vírusos trutymót, amivé a gyomra változott.

Behívott minket Sammyvel a szobába, hogy elbúcsúzhassunk anyutól.

– Nincsen semmi baj – mondta anyu Sammynek. – Minden rendben lesz.

Nekem meg azt mondta: – Most szüksége van rád, Cassie. Vigyázz rá. Viseld gondját apádnak.

Én meg azt mondtam neki, hogy jobban lesz. Egyesek jobban lettek. Lebetegedtek, aztán a vírus egyszer csak kitakarodott belőlük. Senki sem értette, miért. Ki tudja, talán nem tetszett neki az ember – íze. És én tényleg nem azért mondtam neki, hogy meg fog gyógyulni, hogy csillapítsam a félelmét. Én tényleg hittem benne. Muszáj volt hinnem benne.

– Ti vagytok a mindene – mondta anyu. Ezek voltak az utolsó szavai hozzám.

Legvégül az elme adja fel, elmossák a cunami vörös hullámai. A vírus teljesen átveszi az irányítást. Vannak, akik megőrülnek, ahogy felforralja az agyukat. Ütnek, karmolnak, rúgnak, harapnak. Mintha a vírus, amelynek szüksége van ránk, egyben gyűlölne is minket, és alig várná, hogy megszabaduljon tőlünk.

Anyám apámra pillantott, és nem ismerte fel. Nem tudta, hogy hol van. Fogalma sem volt, hogy kicsoda ő maga. És hogy mi történik vele. Ott volt az a szünet nélküli hátborzongató mosolyszerűség, amely széthúzta a kiszáradt ajkakat, felfedve a vérző fogínyt és a vérpettyes fogakat. Hangok jöttek ki a száján, de ezek nem szavak voltak. Agyának az a területe, amely a szavakért felelt, hemzsegett a vírusoktól, és a vírus nem ismer nyelveket – csak azt tudja, hogyan sokszorozza meg önmagát.

Aztán az anyám meghalt kegyetlen rángógörcsök és gurgulázó sikolyok között, miközben minden testnyílásából szanaszét spricceltek hívatlan vendégei, mert neki már vége volt, elhasználták, ideje leoltani a villanyt, és új otthon után nézni.

Apu megfürdette még egyszer, utoljára. Kifésülte a haját. Lesikálta a fogaira rászáradt vért. Amikor odajött hozzám, hogy elmondja, anyu nincs többé, tetőtől talpig az ő fekete vére borította. A szemüvege is vérfoltos volt.

De nyugodt volt. Most sem veszítette el a fejét, ő tartotta bennem a lelket, amikor én elveszítettem a fejem.

A konyhaablakon keresztül figyeltem őt. Ott térdelt anyu mellett a rózsaágyásban, és azt gondolva, hogy senki sem látja, az apám elengedte a kötelet, amibe eddig kapaszkodott, hogy tartsa magát, miközben mindenki más szétzuhant körülötte.

Meggyőződtem róla, hogy Sammyvel minden rendben, azután kimentem. Leültem mellé. A vállára tettem a kezem. Amikor legutóbb hozzáértem apámhoz, az keményebb érintés volt, ököllel ütöttem meg. Hosszú ideig némán ültünk – én is, ő is.

Végül a tenyerembe csúsztatott valamit. Anyu karikagyűrűjét. Azt mondta, anyu azt szeretné, ha az enyém lenne.

– Elmegyünk innen, Cassie. Holnap reggel indulunk.

Bólintottam. Tudtam, hogy csakis anyu miatt maradtunk eddig. A rózsák finoman lengedeztek, ide-oda hajolva kecses szárukon, mintha csak a bólintásomat utánoznák.

– Hová megyünk?

– El innen. – Körbepillantott. Tágra nyílt szemében félelem ült. – Itt már nem biztonságos.

Nahát!, gondoltam magamban. Mikor volt az?

– A Wright-Parterson légi támaszpont itt van tőlünk nagyjából száz mérföldre. Ha belehúzunk, és az időjárás is kedvez, öt vagy hat nap alatt ott lehetünk.

– És azután? – Azok szépen kialakították bennünk ezt a reflexet, hogy így gondolkodjunk: Oké, most ez van, de mi lesz azután? Kérdőn néztem apámra. Ő volt a legokosabb ember, akit ismertem. Ha ő nem tud válaszolni erre, akkor senki. Én biztos, hogy nem tudok. És biztos, hogy azt akartam: tudjon rá válaszolni. Muszáj, hogy legyen egy válasza!

Megrázta a fejét, mintha nem értené a kérdést.

– Mi van a Wright-Pattersonnál? – firtattam.

– Nem tudok róla, hogy bármi is lenne ott. – Megpróbált mosolyogni: de arca olyan grimaszra húzódott, mintha fájna neki a mosolygás.

– Akkor miért megyünk oda?

– Mert itt nem maradhatunk – jelentette ki apám összeszorított foggal. – És ha itt nem maradhatunk, el kell mennünk valahova. Ha még egyáltalán létezik olyan, hogy kormány...

Megrázta a fejét. Nem ezért jött ki a házból. Azért jött ki, hogy eltemesse a feleségét.

– Menj be, Cassie.

– Segítek neked.

– Nincs szükségem a segítségedre.

– Ő az anyám. Én is szerettem őt. Kérlek, engedd, hogy segítsek. – Megint sírok. Apám nem veszi észre. Nem néz rám, és nem néz anyura sem. Valójában semmit sem lát. Itt ez a fekete lyuk, amelyből a világ keletkezett egykor, és most mindannyian ebbe zuhanunk bele. Mibe tudnánk belekapaszkodni? Elveszem a kezét anyu holttestéről, és a saját arcomra szorítom, és azt mondom neki, hogy szeretem őt, és hogy anyu is szerette őt, és hogy minden rendbe fog jönni. És akkor a fekete lyuknak mintha gyengült volna kicsit a vonzása.

– Menj be, Cassie – szólt szelíden az apám. – Sammynek nagyobb szüksége van rád, mint anyádnak.

Bementem. Sammy a padlón ült a szobájában és az X szárnyú vadászgépeivel játszott, épp a Halálcsillagot rombolta szét. Srúúúm, srúúúm. Bemegyek, Vörös Egyes!

És kint az apám a frissen felforgatott földön térdepelt. Barna göröngyök, piros rózsák, szürke ég, fehér lepel.

12

AZT HISZEM, most Sammyről kell beszélnem.

Különben fogalmam sincs, hogy jutnék el oda.

Oda: ami nem más, mint az az első lépés a nyílt terepen, ahol a nap beragyogta összevissza karcolt arcomat, miután kicsúsztam a Buick fedezékéből. Az az első lépés volt a legnehezebb. A leghosszabb lépés az egész univerzumban. Ezermérföldes lépés.

Ott: az a hely az országúton, ahol megfordultam, hogy megmutassam az arcomat a láthatatlan ellenségnek.

Ott: az egyetlen dolog, ami miatt nem ment el teljesen az eszem. Az, amit Azok nem voltak képesek elvenni tőlem, azok után sem, hogy minden mást elvettek tőlem.

Sammy az oka annak, hogy nem adtam fel. Hogy nem maradtam a kocsi alatt tehetetlenül várva a véget.

Utoljára egy iskolabusz hátsó ablakában láttam. Homlokát nekinyomta az ablaküvegnek. Integetett nekem. És mosolygott. Mintha csak valami kirándulásra menne, izgatott volt, kicsit ideges, de egyáltalán nem félt. A többi gyerekkel volt, akiknek segítettek. És egy iskolabuszon, ami annyira normális. Mi lehet hétköznapibb látvány, mint egy nagy, sárga iskolabusz? Voltaképpen annyira megszokott, hogy amikor megjelent a menekülttáborban, az utóbbi négy hónap borzalmai után valósággal sokkolt a látvány. Mintha a Holdon látnék egy McDonald’sot. Azt éreztem, hogy ez valami egészen fura és őrült, és valahogy nem odaillő dolog.

Akkor még csak néhány hete voltunk a táborban. A nagyjából ötven ember közül mi voltunk az egyedüli család. Mindenki más vagy özvegy volt, vagy árva. Családjuk utolsó megmaradt tagja, és senki sem ismerte a másikat a tábor előtti időkből. A legidősebb valószínűleg hatvan valahány éves lehetett. A legfiatalabb pedig Sammy volt, de még hét másik gyerek is tartozott a közösséghez, akik közül egyik sem volt idősebb – rajtam kívül – tizennégy évesnél.

A tábor húsz mérföldre feküdt egykori lakóhelyünktől; az erdőből hasították ki a területet, amikor a harmadik hullámban felhúztak ide egy tábori kórházat, mivel a városiak kapacitása már nem volt elegendő. A sebtében összetákolt épületek kézzel fűrészelt fából és roncstelepi bádoglemezekből épültek: egy nagy hodály a fertőzöttek számára, és egy kisebb kunyhó a két orvosnak, akik a haldoklókat látták el, míg őket is magával nem rántotta a Vörös Cunami. Volt még egy nyári kert, valamint egy esővíz felfogására és tárolására kialakított rendszer, amelynek köszönhetően volt ivóvizünk, és mosni, fürdeni is lehetett.

A nagy épületben ettünk és aludtunk. Ebben a helyiségben öt-hatszáz ember vérzett ki, de a falakat és a padlót fertőtlenítették, és a kempingágyakat, amelyeken meghaltak, elégették. Kicsit azért még mindig érződött a dögvész bűze (a megsavanyodott tej szagára emlékeztet), és a fehérítő sem tudott minden vérfoltot eltávolítani. Apró vérpöttyök rajzoltak különös mintákat a falakra, a padlón pedig sarló formájú, hosszú vércsíkok futottak végig. Mintha egy 3D-s absztrakt festményben éltünk volna.

A kis kalyiba pedig raktárként és fegyvertárként szolgált. Volt itt minden. Zöldségkonzervek, csomagolt húsok, szárazáruk és fűszerek, például só. Vadászpuskák, pisztolyok, félautomata fegyverek, még pár lángszóró is. A táborban mindenki állig felfegyverkezve járt-kelt; újra beköszöntött a vadnyugat korszaka.

Egy sekély gödröt ástak pár száz méterrel a tábor mögött az erdőben. Itt égették el a hullákat. Nekünk tilos volt arra kószálni, természetesen én és még pár nagyobb gyerek megszegtük a tilalmat. Volt köztük egy Crisco[1] nevű kis patkány, gondolom a hosszú, zsíros, hátrányalt haja miatt hívták így. Crisco tizenhárom éves volt és trófeavadász. Az volt a szokása, hogy belegázolt a bokáig érő hamuba, és ott guberált, ékszerek és pénzérmék, illetve bármi után kutatva, amit értékesnek – vagy izgalmasnak – talált.

– Ez a különbség most – mondogatta vihogva, amikor durva, repedezett ujjhegyeivel végigsimította legfrissebb zsákmányát. Kezére kesztyűként tapadt az emberi hamvak szürke pora.

– A különbség mik között?

– A között, hogy Fejes vagy-e, vagy sem. Visszatért a barter-rendszer, bébi! – kurjantott, felemelve egy gyémánt nyakláncot. – És amikor mindennek vége van, kivéve a kiabálást, az osztja majd a lapokat, akinél a jó szajré van.

Az a következtetés, hogy mindannyiunkat ki akartak nyírni, még mindig nem esett le mindenkinek, még a felnőtteknél sem. Crisco is úgy tekintett magára mint egy amerikai őslakosra, aki egy maréknyi üveggyöngyért eladta Manhattant, és nem mint egy kihalásra ítélt dodógalambra. Pedig ez utóbbi állt közelebb az igazsághoz.

Apu pár hete hallott a táborról, amikor anyun megjelentek a halálos kór első tünetei. Megpróbálta rávenni anyut az utazásra, de ő tudta, hogy senki sem tehet már semmit. S ha egyszer már meg kell halnia, akkor inkább a saját otthonában történjen, és ne az erdő közepén valami álelfekvőben. Később, amikor már az utolsó óráit szenvedte végig, ért el hozzánk a hír, hogy a kórház találkozási ponttá alakult, a túlélőket összegyűjtő egyfajta menedékhellyé, amely elég messze van a várostól ahhoz, hogy védve legyen a következő hullámtól, akármi legyen is az (bár a jól értesültek valamiféle légi csapásra fogadtak), ugyanakkor elég közel ahhoz, hogy a felelősök ránk találjanak, amikor jönnek, hogy megmentsenek – ha léteznek egyáltalán felelős, az irányítással megbízott emberek, és ha értünk jönnek valaha is.

A tábor nem hivatalos vezetője egy Hutchfield nevezetű visszavonult tengerészgyalogos volt. Igazi legóember: szögletes kéz, szögletes fej, szögletes áll. Minden nap ugyanazt az izompólót viselte, amely vérfoltosnak látszott, bár a bakancsa mindig úgy fénylett, mint a tükör. Borotválta a fejét (a mellkasát és a hátát viszont nem, pedig igazán érdemes lett volna elgondolkodnia ezen). Tetőtől talpig tetoválások borították. És imádta a fegyvereket. Kettő a csípőjéről lógott le, egyet hátul az övébe dugott, és egy másik a vállán himbálózott. Senki nem aggatott annyi fegyvert magára, mint Hutchfield. Lehet, hogy ennek volt valami köze ahhoz, hogy nem hivatalosan ő volt itt a főnök.

Az őrszemeik rögtön kiszúrták, hogy jövünk, és amikor odaértünk az erdőbeli táborhoz vezető poros földúthoz, már ott várt bennünket Hutchfield egy Brogden nevű fickóval. Tutira elvárták, hogy kellően lenyűgözzön a tűzerő, amivel felvonultak elénk. Hutchfield utasított, hogy váljunk szét. Ő apuval akart beszélni, Brogden meg majd velem és Sammel. Megmondtam Hutchfieldnek, hogy mit gondolok az ötletéről. Tudod, hogy pontosan hova ragaszthatja fel a szépen ki varrt hátsó felére.

Épp most veszítettem el az egyik szülőmet. Nem nagyon rajongtam az ötletért, hogy a másikat is elveszítsem.

– Minden rendben, Cassie – mondta apám.

– Nem ismerjük ezeket a fickókat – ellenkeztem. – Lehet, hogy ők is csak egy gangsztahorda, apu. – Gangsztáknak hívtuk a felfegyverkezett bűnözőket: a gyilkosokat és az erőszaktevőket, a neppereket, az emberrablókat, és általában a punkokat, akik a harmadik hullám derekán tűntek föl, és akik miatt az emberek elbarikádozták magukat a házukban, és fegyvert meg élelmiszerkészleteket kezdtek felhalmozni. Nem az idegen lények miatt kellett először felkészülnünk a háborúra; hanem embertársaink miatt.

– Egyszerűen csak óvatosak – nyugtatott meg apu. – Én is ugyanezt tenném a helyükben. – Megsimogatott. Rémesen éreztem magam, a francba, öreg, még egy ilyen rohadt, lesajnáló simizés, és... – Minden rendben lesz, Cassie.

Odébb ment Hutchfielddel. Hallani ugyan nem hallottam őket, de látni láttam. Ettől kicsit jobb volt. Felnyaláboltam Sammyt, ráültettem a csípőmre, és tőlem telhetőén igyekeztem megválaszolni Brogden kérdéseit, anélkül hogy behúztam volna neki egyet a szabad kezemmel.

Hogy mi a nevünk?

Honnan jöttünk?

Volt-e köztünk fertőzött?

Tudunk-e valamit mondani neki arról, hogy mi történik?

Mit láttunk?

Mit hallottunk?

Miért vagyunk itt?

– Úgy érti, itt a táborban, vagy általában az emberi lét értelme érdekli? – firtattam.

Két szemöldöke egyetlen dühös vonallá húzódott össze, és csak ennyit mondott:

– He?

– Ha még ez előtt a szar előtt kérdezte volna tőlem ezt, valami ilyesmit válaszoltam volna: azért vagyunk itt, hogy szolgáljuk embertársainkat, vagy hogy hozzájáruljunk társadalmunk működéséhez. Ha igazán nagyokosnak akartam volna látszani, akkor azt feleltem volna, hogy azért, mert ha nem itt lennénk, akkor valahol máshol lennénk. De megtörtént ez a sok szar, úgyhogy most azt mondom, hogy azért vagyunk itt, mert marha szerencsések vagyunk.

Sandán nézett rám, aztán kijelentette:

– Te tényleg egy nagyokos vagy.

Gőzöm sincs, apu mit felelt erre a kérdésre, de a jelek szerint átment a vizsgán, mivel teljes körű jogokkal léphettünk be a táborba, ami azt jelentette, hogy apu (én viszont nem) tetszése szerint választhatott magának fegyvert a raktárból. Apunak van ez a mániája a fegyverekkel kapcsolatban. Soha nem bírta őket. Mindig azt mondta, hogy lehet, hogy a fegyver nem öli meg az embert, de kétségtelenül megkönnyíti a dolgot. Most viszont már nem is annyira veszélyesnek tartotta őket, mint inkább nevetségesen bénának.

– Maga szerint mennyire lehetnek hatékonyak a fegyvereink egy olyan technológia ellen, amely ezer, ha nem millió évvel jár előttünk? – tette fel a kérdést Hutchfieldnek. – Ez olyan mintha furkósbottal és kövekkel próbálnánk leverni egy taktikai rakétát.

De az érvei úgy peregtek le Hutchfieldről akár a falra hányt borsó. Ő egy tengerészgyalogos volt, az isten szerelmére! Akinek a puskája a legjobb barátja, a legmegbízhatóbb társa, az esetlen válasz minden lehetséges kérdésre.

Akkoriban ezt nem tudtam megérteni. Ma már értem.

13

HA JÓ VOLT AZ IDŐ, mindenki kint tartózkodott a szabadban lefekvésig. Annak az összetákolt építménynek volt valami negatív kisugárzása. Amiért építették. Amiért egyáltalán létezett. Ami miatt mások és mi is ide jöttünk. Voltak éjjelek, amikor jó hangulat uralkodott, akár egy nyári sátorozáskor, ahol valamilyen csoda folytán mindenki bírja a másikat. Mintha csak meghallották volna aznap délután egy helikopter zúgását, ami reményteli gondolatok egész sorát indította el, hogy a felelősök, az illetékesek összeültek, és kidolgoztak egy tervet az ellentámadásra.

Máskor nyomottabb volt a hangulat, és szorongástól terhes a félhomály. Mi voltunk a szerencsések. Mi túléltük az EMI-t, a partok leradírozását, a járványt, amely magával ragadott mindenkit, akit ismertünk és szerettünk. Mi szembementünk a valószínűséggel. Farkasszemet néztünk a halállal, és a halál pislogott először. Azt gondolhatnád, hogy ettől bátornak és legyőzhetetlennek éreztük magunkat. Hát nem.

Olyanoknak éreztük magunkat, mint azok a japánok, akik túlélték a Hirosimára dobott bomba becsapódását. Nem értettük, hogy miért vagyunk még mindig itt, és egyáltalán nem voltunk biztosak abban, hogy itt szeretnénk lenni.

Meséltünk egymásnak az Érkezés előtti életünkről. Nyíltan megsirattuk elvesztett szeretteinket. Titokban megsirattuk okostelefonunkat, a kocsinkat, a mikrohullámú sütőnket és az internetet.

Az éjszakai eget fürkésztük. Az anyahajó – sápadtzöld, rosszindulatú szem – fentről figyelt minket.

Olykor csak fogtuk egymás kezét és sírtunk.

Sokat vitatkoztunk arról, hogy merre kéne továbbmennünk. Az eléggé nyilvánvalónak tűnt, hogy nem lapulhatunk az idők végezetéig ebben az erdőben. Meg ha esetleg Azok nem is jöttek volna hamarosan, a télre biztosan számíthattunk. Jobb menedék után kellett néznünk. Több – vagy kevesebb, attól függően hány menekült érkezik még a táborba – hónapra elegendő készlettel rendelkeztünk. Várjunk arra, hogy megmentsenek, vagy keljünk útra, hogy segítséget találjunk? Apu teljes szívvel az utóbbit támogatta. Még mindig meg akarta nézni, mi a helyzet a Wright-Patterson légi bázison. Ha léteztek valahol még felelős irányítók, nagyobb volt az esélye annak, hogy ott találjuk őket.

Egy idő után már rosszul voltam ezektől a meddő vitáktól. Csak beszéltünk a problémáról, ahelyett hogy tettünk is volna valamit az ügy megoldása érdekében. Készen álltam, hogy arra kérjem aput, közölje már ezekkel a barmokkal, hogy fogják már be, és húzzunk el a Wright-Pattersonra: aki akar, velünk jöhet, aki meg nem, az mehet a fenébe.

Néha azt gondoltam magamban, hogy a többség győz nagyon is túlértékelt elképzelés.

Bevittem Sammyt a házba és lefektettem. Elmondtam vele együtt az esti imát. Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem. Nekem ezek csak random kiejtett hangok. Halandzsa. Abban nem voltam biztos, hogy melyik rész nem stimmelt, de Isten kapcsán mindig felmerült bennem valami a megszegett ígéretről.

Tiszta, derült éjszaka volt. Telihold. Elég kellemesen éreztem magam ahhoz, hogy tegyek egy sétát az erdőben.

Valaki a táborban elővett egy gitárt. A dallam szökdécselve indult utánam az erdőbe. Az első hullám óta ez volt az első alkalom, hogy zenét hallottam.

És végül tágra nyílt szemmel csak heverünk, és

arról álmodunk, hogy van menekvés.

Hirtelen úgy éreztem, össze akarok gömbölyödni, mint egy kis labda, és csak zokogni akarok. Rohanni akarok az erdőben, futni végkimerülésig. Ki akarok okádni magamból mindent. Üvölteni akarok, torkomszakadtából. Újra látni akarom anyámat, és Lizbethet és az összes barátomat, még azokat a barátokat is, akiket nem kedveltem, és Ben Parisht, csak hogy elmondhassam neki, hogy szerettem őt, és hogy az életemnél is jobban szerettem volna tőle egy kisbabát.

A dal elhalkult, beleveszett a tücskök határozottan kevésbé dallamos zenéjébe.

Megroppant egy ág.

És egy hang szólt utánam az erdőből.

– Cassie! Várj!

Mentem tovább. Felismertem azt a hangot. Úgy látszik, nem volt túl szerencsés ötlet Benre gondolni. Kábé, mint amikor az ember az életét adná egy tábla csokiért, miközben a hátizsákjában nincs más csak egy zacskónyi péppé nyomorított smarties.

– Cassie!

Most már nyargalt utánam. Nem volt kedvem futni, így hagytam, hogy utolérjen.

Ez az egy dolog nem változott. Ha az ember magányra vágyott, biztos lehetett abban, hogy nem lesz egyedül.

– Micsi? – kérdezte Crisco zihálva. Alig kapott levegőt. Az arca égett. A halántéka csillogott, talán a túl sok hajkencétől. Vagy a zsírtól.

– Nem elég nyilvánvaló? – vágtam vissza. – Épp egy nukleáris rakétát építek, hogy kilőjem az anyahajót.

– Az atom nem jó erre – mondta, és kihúzta magát. – Inkább Fermi gőzágyúját kéne megépíteni.

– Fermi?

– A fickó, aki feltalálta a bombát.

– Azt hittem, az Oppenheimer volt.

Úgy tűnt, lenyűgözte, hogy konyítok valamit a történelemhez.

– Na jó, lehet, hogy nem pont ő találta fel, de ő volt a keresztapa.

– Crisco, te totál hülye vagy. – De mivel ez elég durván hangzott, hozzátettem: – Igaz, nem ismertelek, milyen voltál az Érkezés előtt.

– Kiásol egy jó nagy gödröt. Az aljára teszel egy robbanófejet. Megtöltöd a gödröt vízzel, és lefeded az egészet pár száz tonna acéllal. A robbanás azonnal gőzzé változtatja a vizet, ami kilövi az acélt az űrbe, hatszor gyorsabban, mint a hangsebesség.

– Aha – mondom. – Valakinek feltétlenül meg kell ezt csinálnia. Hát ezért settenkedsz folyton a nyomomban? Azt szeretnéd, ha építenénk együtt egy nukleáris gőzágyút?

– Kérdezhetek tőled valamit?

– Nem.

– Most komolyan.

– Komolyan mondom, hogy nem.

– Ha már csak húsz perced volna hátra, mivel töltenéd?

– Gőzöm sincs – feleltem. – De az biztos, hogy semmi olyasmivel, aminek hozzád van köze.

– Most tényleg? – De nem várta meg a válaszom, valószínűleg magától is rájött, hogy nem olyasmi, amit szívesen hallana. – Mert mi van, ha én lennék a legutolsó ember a Földön?

– Ha te lennél a legutolsó ember a Földön, én nem lehetnék ott, hogy bármit is csinálhassak veled.

– Na jó. Mi lenne, ha mi volnánk a két utolsó ember a Földön?

– Hát akkor is egyedül maradnál, mert én előbb kinyírnám magam.

– Te nem bírsz engem.

– Tényleg, Crisco? Miből jöttél rá?

– Mondjuk, hogy észrevesszük őket, pont itt és pont most, hogy jönnek felénk, hogy kinyírjanak. Mit tennél?

– Nem tudom. Megkérném őket, hogy veled végezzenek először. De mire akarsz kilyukadni, Crisco?

– Szűz vagy még? – kérdezte hirtelen.

Csak bámultam rá nagy szemekkel. Teljesen komolyan kérdezte. De hát a legtöbb tizenhárom éves srác komolyan kérdez ilyen témákban.

– Menj te a fenébe – válaszoltam, és elhúztam mellette, vissza a táborba.

Úgy látszik, túlságosan finom voltam. Utánam trappolt, és egyetlen lezsírozott hajtincse se rezdült, ahogy nyargalt. Úgy nézett ki, mintha valami fényes fekete sisakot viselt volna a fején.

– Komolyan mondom, Cassie – fújtatott mellettem. – Olyan időket élünk most, hogy bármelyik éjszaka az utolsó éjszakánk lehet.

– Majom, hát ez már akkor is úgy volt, mielőtt Azok jöttek volna.

Megragadta a csuklómat. Ráncigálni kezdett. Odatolta a nagy, zsíros képét az enyém elé. Két ujjnyival magasabb voltam nála – ő viszont vagy tíz kilóval nehezebb.

– Tényleg úgy akarsz meghalni, hogy nem is tudod, milyen?

– Honnan veszed, hogy nem tudom, milyen? – kérdeztem vissza. Azután kitéptem magam a szorításából. – Soha az életben ne merj többet hozzám érni – váltottam témát.

– Senki sem fogja megtudni – folytatta. – Én nem árulom el senkinek.

Újra megpróbált magához rántani. Ballal levertem magamról a kezét, aztán keményen orrba vágtam jobb tenyérrel. Rögtön megnyitottam a csapot: szivárogni kezdett az élénkpiros vér az orrából, belefolyt a szájába, és gurgulázni kezdett.

– Ribanc – sziszegte. – Neked legalább van valakid. Legalább nem mindenki halott, akit ismertél az istenverte életedben.

Könnyekben tört ki. Lerogyott az ösvényre, és feladta. Megadta magát valami nagyobbnak, a hatalmas Buicknak, ami a fejünk fölött parkolt le, annak az iszonyú érzésnek, hogy akármilyen rossz volt is eddig, ennél még gonoszabb dolgok következnek.

Ó, a tetves életbe!

Leültem mellé az ösvényre. Mondtam neki, hogy hajtsa hátra a fejét. Elkezdett panaszkodni, hogy a vér lefolyik a torkán.

– Ne mondd el senkinek – könyörgött. – Odalesz a hírnevem.

Nem bírtam megállni, hogy ne nevessek.

– Hol tanultál ilyeneket? – kérdezte.

– Cserkészek.

– Adnak ezért kitűzőket?

– Mindenért adnak kitűzőket.

Valójában a hét év karateedzésnek köszönhettem. Tavaly hagytam abba a karatét. Most már nem emlékszem, hogy miért. Akkoriban úgy éreztem, hogy jó okom volt rá.

– Én is az vagyok – mondta.

– Micsoda?

Kiköpött: vér és takony keveredett el a nyálával a porban.

– Szűz.

Nahát, döbbenet.

– Miből gondolod, hogy én szűz vagyok? – kérdeztem rá.

– Nem ütöttél volna meg, ha nem lennél az.

14

MÁR HATODIK NAPJA éltünk a táborban, amikor megpillantottam az első drónt.

Csillogó szürkeség a derült délutáni égen.

Az emberek kiáltozni kezdtek, ide-oda futkostak, fegyvert ragadtak, lengették a sapkájukat és a pólójukat, vagy csak simán olyan gáz dolgokat csináltak, mint például: sírás, ugrándozás, ölelkezés, pacsizás. Azt hitték, megmenekültek. Hutchfield és Brogden próbált mindenkit lecsillapítani, de nem igazán jártak sikerrel. A drón átzúgott az égen, eltűnt a fák mögött, aztán visszatért, ezúttal lassabban. Lentről úgy nézett ki, mint egy léghajó. Hutchfield és apu a barakk küszöbén kuporogva figyelték a mozgását, egymásnak adogatva a látcsövet.

– Nincsenek szárnyai. Se jelzés. És látta, milyen gyorsan húzott el először? Minimum Mach-2. Hacsak nem bocsátottunk ki valami szupertitkos repülőt, kizárt, hogy ez a cucc földi eredetű legyen. – Beszéd közben Hutchfield ütemesen dobolt öklével a porban, mintha csak nyomatékot akarna adni a szavainak.

Apu egyetértett vele. Betereltek bennünket a barakkba. Apu és Hutchfield az ajtó körül keringtek, át-átadva egymásnak a látcsövet.

– A földönkívüliek azok? – kérdezte Sammy. – Idejönnek, Cassie?

– Csssss.

Felnéztem, és észrevettem, hogy Crisco engem figyel. Húsz perc, tátogta.

– Ha ide jönnek, jól ellátom a bajukat – suttogta Sammy. – Lekaratézom őket, és mindegyiket kinyuvasztom!

– Úgy bizony – mondtam, idegesen simogatva a haját.

– Én nem fogok elfutni előlük – mondta. – Kinyírom őket, amiért megölték az anyukámat.

A drón egyik pillanatról a másikra eltűnt – függőlegesen felsüvített az égbe, mesélte apu később. Aki pont akkor pislogott egyet, lemaradt a látványról. Úgy reagáltunk a drónra, ahogy bárki más tett volna a mi helyünkben.

Halálra rémültünk.

Egyesek futni kezdtek. Magukhoz vettek mindent, amit elbírtak, és amilyen gyorsan csak tudtak, behúztak az erdőbe. Akadt olyan, aki csak azt vitte magával, ami rajta volt – és a zsigereit mardosó rettegést. Mondhatott Hutchfield bármit, nem állíthatta meg őket.

Mi, többiek összehúzódtunk a barakkban, míg leszállt az éj, azután meg kezdetét vette a horrorparti második felvonása, még nagyobb paraszinten. Vajon kiszúrtak minket? Vajon most mi következik: a rohamosztagosok, vagy a klónhadsereg, vagy a birodalmi lépegetők? Vagy megsütnek bennünket a lézerágyújukkal? Koromsötét volt az éjszaka. Az orrunkig nem láttunk, és nem mertük meggyújtani a petróleumlámpánkat. Rémült, kétségbeesett suttogás. Elfojtott sírás. Ott kuporogtunk a kempingágyunkon, és a legkisebb neszre is talpra ugrottunk. Hutchfield a legjobb mesterlövészeit osztotta be éjjeli őrségre. Lőparancsot adott ki bármire, ami mozog. Senki nem hagyhatta el a barakkot engedély nélkül. És ő sosem adott engedélyt.

Az az éjszaka legalább ezer évig tartott.

Apu odajött hozzám a sötétben, és valamit a kezembe nyomott.

Egy töltött félautomata Lugert.

– Te nem hiszel a fegyverekben – suttogtam.

– Régen egy csomó dologban nem hittem – felelte.

Egy idősebb nő elkezdte hangosan mondani a Miatyánkot. Mi csak Teréz anyának hívtuk magunk közt. Nagy láb. Csontos kar. Fakókék ruha, leheletvékony szürkés haj. Valahol útközben elhagyta a fogsorát. Megállás nélkül morzsolgatta az olvasóját és beszélgetett Jézussal. Páran csatlakoztak hozzá a hangos imában. Aztán egyre többen kapcsolódtak be. Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. Ebben a pillanatban Teréz anya ősi riválisa, a Hamugödör tábor rókalyukának egyetlen ateistája, egy Dawkins nevű tanár felüvöltött:

– Különösképp a földönkívüli eredetűeknek!

– Pokolra fogsz jutni! – ordított rá egy hang a sötétben.

– És honnan fogom tudni, hogy ott vagyok? – üvöltött vissza Dawkins.

– Csendet! – szólalt meg halkan Hutchfield az ajtóból, ahol őrködött. – Kuss legyen már, emberek, azzal az imádsággal!

– Lesújtott ránk az Ő ítélete – jajveszékelt Teréz anya.

Sammy közelebb húzódott hozzám az ágyon. A két lábam közé helyeztem a pisztolyt. Attól féltem, megragadhatja, és véletlenül szétlövi az agyam.

– Fogjátok be, mindannyian! – kiáltottam el magam. – Halálra rémítitek a kisöcsém.

– Nem rémültem meg – mondta Sammy, picinyke öklével a pólómat markolva. – Te félsz, Cassie?

– Igen – válaszoltam. Megpusziltam a feje búbját. Kicsit savanyú szaga volt a hajának. Elhatároztam, hogy reggel megmosom.

Már ha még mindig itt leszünk reggel.

– Nem, te nem félsz – jelentette ki. – Te sose félsz.

– Most annyira meg vagyok ijedve, hogy mindjárt összepisilem magam.

Sammy kuncogni kezdett. Meleg volt az arcocskája, ahogy befúrta magát a könyököm hajlatába. Vajon belázasodott? Így szokott kezdődni. Azt mondogattam magamban, hogy paranoiás vagyok. Százszor ki volt már téve a fertőzésnek. Az iskolában. A játszótéren. És anyu mellett, persze. A Vörös Cunami hamar lecsap, ha ki vagy téve a hatásának, ha nem vagy ellenálló vele szemben. Sammy muszáj, hogy immúnis legyen. Ha nem lenne az, már réges-rég halott volna.

– Akkor jobb, ha pelenkát veszel fel – cukkolt.

– Talán azt fogom tenni.

– Még ha a halál árnyékának völgyében járok is... – Teréz anya csak nem bírta abbahagyni. A sötétben hallottam, ahogy összekoccannak kezében az olvasó szemei. Dawkins hangosan zümmögött, hogy elnyomja ezt a zajt. Nem tudtam eldönteni, melyik volt idegesítőbb: a fanatikus vagy a cinikus.

– Anyu azt mondta, lehet, hogy angyalok – szólalt meg hirtelen Sammy.

– Kik? – kérdeztem.

– A földönkívüliek. Amikor először jöttek. Kérdeztem tőle, hogy azért jöttek-e, hogy megöljenek, és akkor azt mondta, hogy lehet, hogy nem is földönkívüliek. Lehet, hogy angyalok a mennyországból. Mint a Bibliában, amikor az angyalok beszélgetnek Ábrahámmal és Szűz Máriával és Jézussal meg mindenkivel.

– Az biztos, hogy akkor még sokkal többet beszélgettek velünk – jegyeztem meg.

– De azután meg megöltek minket. Megölték anyucit.

Elkezdett sírni.

Asztalt terítesz nékem az én ellenségeim előtt.

Megpusziltam a feje búbját, és bátorítóan megdörzsölgettem a karját.

Elárasztod a fejem olajjal.

– Cassie, Isten utál minket?

– Nem. Nem tudom.

– Utálja anyut?

– Hát persze, hogy nem utálja. Anyu jó ember volt.

– Akkor miért hagyta, hogy meghaljon?

Megráztam a fejem. Minden porcikám elnehezült, úgy éreztem magam, mintha legalábbis kétezer tonnát nyomnék.

Csordultig van a poharam.

– Miért hagyta, hogy a földönkívüliek idejöjjenek, és megöljenek minket? Isten miért nem állította le őket?

– Lehet – suttogtam egészen lassan, mert még a nyelvem is tonnákat nyomott – lehet, hogy meg fogja állítani őket.

Bizonyára jóságod és kegyelmed követnek engem életem minden napján.

– Ne engedd, hogy elkapjanak engem, Cassie. Ne hagyd, hogy meghaljak.

– Te nem fogsz meghalni, Sams.

– Megígéred?

Megígértem.

15

MÁSNAP A DRÓN visszatért.

Vagy egy másik drón volt, csak teljesen ugyanolyan, mint az első. Elég valószínű, hogy amikor elindultak egy másik csillagról, Azok nem egyetlen ilyen cuccot hoztak magukkal erre a hosszú útra.

Lassan haladt az égbolton. Némán. Semmi motorbőgés. Még tompa morajlás sem. Csak némán siklott, ahogy a horgászcsali a lassú vízen. Mindannyian azonnal becsődültünk a barakkba. Senkinek sem kellett külön felkérnie. Azon kaptam magam, hogy ott ülök a Criscóéval szomszédos ágyon.

– Tudom, mit fognak csinálni – súgta.

– Ne beszélj – súgtam vissza. Bólintott, azután folytatta.

– Szónikus bomba. Tudod, mi történik, amikor rád robbantanak kétszáz decibellel? Beszakad a dobhártyád. Szétnyílik a tüdőd, és levegő kerül a véredbe, és akkor összeomlik a keringésed.

– Honnan szedsz össze ennyi szarságot, Crisco?

Apu és Hutchfield a nyitott ajtóban guggolt. Percek óta ugyanazt a pontot figyelték. A drón látszólag lefagyott az égen.

– Tessék, van számodra valamim – mondta Crisco. Egy gyémántfüggős nyaklánc volt. Hullától zsákmányolt préda, frissen a hamugödörből.

– Ez undorító – jelentettem ki.

– Miért? Ez nem olyan, mintha loptam volna vagy ilyesmi. – Duzzogva biggyesztette le az ajkát. – Tudom, mi a helyzet. Nem vagyok én hülye. Nem a nyaklánccal van gond. Velem van a gond. Seperc alatt elfogadtad volna, ha menőnek tartanál.

Eltöprengtem, vajon igaza lehet-e. Vajon ha Ben Parish kotort volna ki a hamuból egy nyakláncot, elfogadtam volna az ajándékát?

– Nem mintha én téged dögösnek tartanálak – tette hozzá Crisco.

Francba! Crisco, a sírrabló nem tart engem dögösnek.

– Akkor miért is akarod nekem adni?

– Mert egy igazi gyökér voltam akkor éjjel az erdőben. Nem akarom, hogy utálj engem. Hogy azt gondold rólam, hogy egy nyomi kukkoló vagyok.

Kicsit talán késő ehhez.

– Nekem nem kellenek a halott emberek ékszerei – mondtam.

– Nekik sem kellenek már – mondta, a halott emberekre utalva.

Esze ágában sem volt nyugton hagyni. Felpattantam, és odamentem apuhoz. Leültem mögé, és a válla fölött kikémlelve megpillantottam az aprócska szürke pontot, azt az ezüstösen csillogó szeplőt az ég makulátlan kékségű bőrén.

– Mi történik? – kérdeztem suttogva.

Épp abban a pillanatban a pontocska eltűnt. Olyan gyorsan mozgott, mintha csak ránk kacsintott volna, aztán eltűnt.

– Felderítő – lehelte Hutchfield. – Nem lehet más.

– Vannak olyan műholdjaink, amelyek föntről képesek leolvasni az időt valaki órájáról – jegyezte meg csendesen apu. – Ha mi képesek voltunk ilyet alkotni a primitív technológiánkkal, mi szükségük lenne nekik arra, hogy elhagyták az anyahajójukat, hogy kikémleljenek minket?

– Van jobb teóriája? – Hutchfield nem csípte, ha valaki megkérdőjelezte a döntéseit vagy a véleményét.

– Az is lehet, hogy semmi köze hozzánk – vetette fel apu. – Lehetnek légkörkutató szerkezetek vagy valamiféle mérőeszközök olyan dolgok vizsgálatára, amiket az űrből nem tudnak pontosan kalibrálni. Vagy esetleg olyasmit keresnek, amit nem tudnak kimutatni mindaddig, amíg nagyjából ki nem iktattak minket a képből.

Azután felsóhajtott. Ismertem apunak ezt a sóhaját. Azt jelentette, hogy igaznak hitt valamit, amiről nem szerette volna, ha igaz.

– Már csak egyetlen egyszerű kérdés marad, Hutchfield: Miért vannak itt? Nem azért, hogy megfosszák a bolygót az erőforrásainktól – van elég erőforrás egyenletesen elosztva az egész univerzumban, úgyhogy nem kell több száz fényévnyit utazni ilyesmiért. És nem azért, hogy elpusztítsanak, bár az, hogy megsemmisítsenek minket, legalábbis a nagy részünket – szükségesnek tűnik. Olyanok, mint egy háztulajdonos, aki kirúgja a folyton hullarészeg bérlőjét, hogy kitakaríthasson utána, és előkészíthesse a lakást az új bérlőnél. Azt hiszem, ez az egész mindig is erről szólt: előkészíteni a terepet.

– Előkészíteni? Mégis mire?

Apu keserűen mosolygott.

– A beköltözésre.

16

MÉG EGY ÓRA HAJNALIG. Utolsó napunk a Hamugödör táborban. Egy vasárnap.

Sammy mögöttem. Ölelésmeleg kisgyerek, egyik keze a mackóján, a másik a mellkasomon: ökölbe szorított, gömbölyű, pufók babapracli.

A nap legjobb része.

Az a pár pillanat, amikor már ébren vagyok, de még üres. Amikor az ember még nincs tudatában annak, hol van. Hogy kicsoda-micsoda ő, vagy ki volt korábban. Amikor még nem létezik más, csak a lélegzetvétel, a szívdobogás és a vérkeringés. Mintha újra az anyám méhében lennék. Az űr nyugalma vesz körül.

Először azt is gondoltam a hangról. Hogy a saját szívdobbanásom.

Tádámm-tádámm-tádámm. Előbb csak halkan, alig hallhatóan, aztán egyre csak erősödött, aztán olyan nagyon hangos lett, hogy már úgy éreztem, a bőrömön kalapálja a ritmust. Valami izzani kezdett a barakkban, és aztán egyre erősebben ragyogott. Az emberek összevissza botorkáltak, a cókmókjukat cibálták, a fegyverük után kapkodtak. A ragyogó fény elhalványult, aztán visszatért. Árnyékok ugráltak a földön keresztbe-kasul, és futottak végig a mennyezetig. Hutchfield üvöltözött, hogy maradjunk csendben. Senki sem hallgatott rá. Mindenki felismerte a hangot. És mindenki tudta, hogy ez mit jelent.

Megmenekültünk!

Hutchfield a testével próbálta megakadályozni, hogy kijussunk az ajtón.

– Mindenki maradjon bent! – ordítozta. – Nem akarjuk, hogy...

Félresöpörték az útból. Ó, dehogynem akarjuk. Kiözönlöttünk az ajtón, és integettünk a helikopternek, egy Blackhawknak, amelyik épp tett még egy kört a tábor fölött, feketén rajzolódva ki a pirkadat lassan oldódó sötét hátterén. Lefelé irányított reflektorának fénye tőrként fúródott a sötétségbe, megvakítva minket, bár a többségünk addig se sokat látott a könnyeitől. Ugráltunk, kiabáltunk, ölelgettük egymást. Pár ember kicsi amerikai zászlókat lobogtatott, és emlékszem, hogy azon törtem a fejem, honnan a fenéből varázsoltak elő ilyeneket.

Hutchfield továbbra is dühödten üvöltözött velünk, hogy húzzunk vissza a barakkba. Senki sem figyelt rá. Már nem volt a főnökünk. Megérkeztek a felelős emberek, az irányítók.

És aztán, ugyanolyan váratlanul, mint ahogy érkezett, a helikopter tett még egy nagy kört, és elhúzott a sötétbe. Nem sokkal később már a rotorjai zaját is alig hallottuk. Súlyos csend nehezedett ránk a nyomában. Összezavarodtunk, megdöbbentünk, megdermedtünk a rémülettől. Látniuk kellett minket. Miért nem szálltak le?

Arra vártunk, hogy visszatérjen a helikopter. Egész délelőtt arra vártunk. Az emberek összecsomagolták a holmijukat. Azon spekuláltak, hova fognak vinni bennünket, milyen lesz majd ott, mennyien lesznek ott. Egy Blackhawk helikopter! Vajon mi más élte még túl az első hullámot? Villanykörtékről és forró zuhanyról álmodoztunk.

Senki sem vonta kétségbe, hogy most, amikor a felelősök már tudnak rólunk, megmenekültünk. A segítség már úton volt.

Apu persze annyira azért nem bízott ebben az egészben, ő már csak ilyen.

– Lehet, hogy nem fognak visszajönni – mondta.

– Nem fognak simán csak itt hagyni minket, apu – feleltem. Néha egyszerűen úgy kell beszélni vele, mint egy Sammy korú gyerekkel. – Mi értelme lenne akkor az egésznek?

– Lehet, hogy ez nem légi mentési akció volt. Lehet, hogy valami mást kerestek.

– A drónt?

Amelyik egy hete zuhant le. Bólintott.

– Mindegy, akkor is, most már tudják, hogy itt vagyunk. Valamit csak fognak csinálni.

Újra bólintott. Szórakozottan, mintha valahol egészen másutt járnának a gondolatai.

– Persze hogy fognak – mondta. Keményen a szemembe nézett. – Megvan még a pisztoly?

Megütögettem a hátsó zsebemet. Apám átkarolta a vállam, és elvezetett a raktárhoz. Az egyik sarokban félrehúzta a vízhatlan ponyvát, és egy félautomata M16-os rohampuskát vett elő. Azt, amelyik azóta az LB-m lett. Miután mindenki más elhagyott.

Felkapta, megforgatta, és egy szórakozott professzor pillantásával vizsgálgatta.

– Mit gondolsz? – suttogta.

– Miről? Hát ez brutál tökös cucc.

Nem akadt ki a szóhasználatomtól. Még el is nevette magát kicsit.

Megmutatta, hogyan működik. Hogy kell tartani. Hogy kell célozni vele. Hogy kell tárat cserélni.

– Na gyere, próbáld ki – nyújtotta át végül apu a puskát.

Azt hiszem, kellemesen megleptem azzal, hogy milyen gyorsan tanulok. És a mozdulataim is kellően összehangoltak voltak, hála a karateedzéseknek. A tánc sehol sincs a karatéhoz képest, ha a kecses mozgás fejlesztése a cél.

– Tartsd meg – mondta, amikor vissza akartam adni neki. – Neked rejtettem el ide.

– Miért? – kérdeztem. Nem mintha ellenemre lett volna, hogy megkapom, de egy kicsit ijesztőnek találtam apám viselkedését. Míg mindenki más ünnepelt, az én apám fegyverhasználatra tanított.

– Tudod, hogy ki az ellenség háború idején, Cassie? – Tekintete ide-oda cikázott a kunyhóban. Miért nem tudott rám nézni? – Az a fickó, aki rád lő, az az ellenség. Sose felejtsd ezt el. – Aztán a puska felé biccentve hozzátette: – Ne mászkálj vele. Legyen mindig a közeledben, de elrejtve. Ne itt rejtsd el, és ne a barakkban. Oké?

Vállveregetés. A vállveregetés kevés. Nagy ölelés.

– Mostantól fogva mindig rajta legyen a szemed Sammyn. Érted, Cassie? Mindig. Most eredj, és keresd meg. Én megnézem Hutchfieldet. És Cassie! Ha valaki megpróbálja elvenni tőled a puskát, mondd, hogy forduljon hozzám. És ha még azok után is erőszakoskodik, lődd le.

Elmosolyodott. De a szeme nem mosolygott. A tekintete kemény volt és üres, és olyan hideg, mint egy cápáé.

Szerencsés fickó volt, az én apám. Mi mind szerencsések voltunk. A szerencse átsegített bennünket az első három hullámon. De még a legnagyobb spílerek is tudják, hogy a szerencse forgandó. Azt hiszem, apámnak volt valami előérzete azon a napon. Nem arra vonatkozóan, hogy elhagyott volna a szerencsénk. Azt senki nem tudhatta. De azt hiszem, tudta, hogy nem a szerencsések lesznek azok, akik állva maradnak a végén.

Hanem a kemény mag. Azok a tökös csávók, akik megmondják Fortuna asszonyságnak, hogy kapja be. Akiknek kőből van a szívük. Akik képesek hagyni, hogy százan meghaljanak, ha egy életben marad ennek árán. Azok, akik értelmet látnak abban, hogy egy falut úgy mentsenek meg, hogy felégetik.

Az egész világ menthetetlenül összekuszálódott.

És ha ezt nem bírod bevenni, akkor nem vagy más, mint hullajelölt, aki arra vár, hogy megtörténjen a dolog.

Fogtam az M16-ost, és eldugtam egy fa mögé, amely a hamugödörhöz vezető ösvény mellett állt.

17

AZ ÁLTALAM ISMERT VILÁG megmaradt része egy meleg, napos vasárnap délután hullott szét darabokra.

Dízelmotorok zúgása, tengelyek nyikkanása és zörömbölése, légfékek sziszegése hirdette már messziről a bekövetkeztét. Őrszemeink már jóval azelőtt kiszúrták a konvojt, hogy megérkezett volna a táborba. Látták, ahogy a járművek ablakai visszaverik a ragyogó napfényt, és látták a hatalmas gumikerekek nyomában felvetődött porpamacsokat, amelyek úgy húzódtak utánuk, mint a kondenzcsíkok a repülők után. Nem rohantunk ki, hogy virággal és csókokkal üdvözöljük őket. Hátul maradtunk, míg Hutchfield, apu és a négy legjobb lövészünk odaballagott hozzájuk. Mindenki kicsit ideges és ijedt volt. És lényegesen kevésbé lelkes, mint alig pár órával azelőtt.

Az Érkezés óta minden, amire számítottunk, hogy meg fog történni, nem következett be. És minden, amire nem számítottunk, megtörtént. A harmadik hullám idején két egész hétbe telt, mire rájöttünk, hogy a halálos kór az ő tervük része. Ennek ellenére hajlamosak voltunk abban hinni, amiben mindig is hitünk, úgy gondolkodni, ahogy szoktunk, arra számítani, amire mindig is számítottunk, így hát sosem az volt a kérdés, hogy Meg fognak menteni minket?, hanem, hogy Mikor fognak megmenteni minket?

És amikor pontosan azt láttuk, amit látni akartunk, amire számítottunk, hogy látni fogjuk – a katonákkal teli nagy, ponyvás teherautókat, a Humveekat, amelyekből tüskeként álltak ki a géppuskatornyok és a föld-levegő rakétavetők –, még mindig gyanakvóan hátrahúzódtunk.

És akkor feltűntek a távolban az iskolabuszok.

Három is, szorosan egymás mögött.

Gyermekekkel tele.

Erre aztán senki nem számított. Annyira furcsán normális volt, annyira döbbenetesen szürreális! Páran közülünk el is kezeltek nevetni. Egy rohadt sárga iskolabusz! Hol a pokolba van itt iskola?

Néhány feszült perc elteltével, amíg nem hallottunk mást, csak a motorok öblös bőgését és a buszon utazó gyerekek tompa nevetését és kiáltozását, apu otthagyta Huchfieldet, aki a konvoj parancsnokával beszélt, és odajött hozzám és Sammyhez. Jó pár ember gyűlt körénk, hogy ők is hallják, mit mond.

– A Wright-Pattersonról jöttek – mondta apu kifulladva. – És úgy tűnik, sokkal több katonai egységünk túlélte, mint azt gondoltuk volna.

– Miért hordanak gázmaszkot? – firtattam.

– Elővigyázatosságból – válaszolta. – Karanténban voltak, amióta lecsapott a járvány. Mi viszont mind ki voltunk téve a fertőzésnek; akár vírushordozók is lehetünk.

Lenézett Sammyre, aki szorosan hozzám tapadt, mindkét kezével a lábamba kapaszkodva.

– A gyerekekért jöttek – mondta apu.

– Miért?

– És mi lesz velünk? – vonta kérdőre Teréz anya. – Minket nem fognak magukkal vinni?

– Azt mondta a parancsnok, hogy visszajönnek értünk. Pillanatnyilag azonban csak a gyerekek számára van hely.

Még mindig Sammyt nézte.

– Nem fognak bennünket szétválasztani – jelentettem ki.

– Persze hogy nem. – Elfordult, és hirtelen bevágtatott a barakkba. Amikor kijött, kezében tartotta a hátizsákom és Sammy mackóját. – Te vele mész.

Nem értett meg.

– Én nem megyek sehova nélküled – mondtam. Mi a fene történik az ilyen férfiakkal, mint az apám? Feltűnik valami illetékes parancsnok, és rögtön elfelejtenek gondolkodni.

– Hallottad, mit mondott! – visította éles hangon Teréz anya, az olvasóját rázogatva. – Csak a gyerekek! Ha mégis mehet más is, az csakis én... a nők lehetnek. Ez a szokás. Nők és gyerekek először! Nők és gyerekek.

Apu rá se hederített, mit hadovál. Megint a vállamra tette a kezét. Leráztam abban a pillanatban.

– Cassie, első körben a legsebezhetőbbeket kell biztonságba helyezniük. Mindössze pár órával később indulok utánatok én is...

– Nem! – kiabáltam. – Vagy mind a hárman itt maradunk, vagy mind a hármán megyünk, apu. Mondd meg nekik, hogy jól elleszünk itt, míg visszajönnek. Tudok vigyázni Sammyre. Mindig is vigyáztam rá.

– És vigyázni is fogsz rá, Cassie, mivel te is vele mész.

– Nélküled nem. Én nem hagylak itt, apu.

Úgy mosolygott, mintha valami nagyon cuki gyerekköpést mondtam volna.

– Tudok vigyázni magamra.

Képtelen voltam szavakba önteni ezt a torokszorító érzést, olyan volt, mintha forró szén égetné a belsőmet: hogy ha szétválasztjuk azt, ami megmaradt a családunkból, az a családunk végét fogja jelenteni. Ha itt hagyom, akkor soha többé nem fogom látni őt. Lehet, hogy teljesen irracionálisnak tűnt mindez, de hát ilyen volt most már a világ, amelyben éltem: hiányzott belőle a racionalitás.

Apu lehámozta Sammyt a lábamról, és felvette, a másik kezével megragadta a könyökömet, és elkezdett masírozni velünk a buszok felé. A katonák arcát nem lehetett kivenni a rovarszerű gázmaszkok alatt. De a zöld katonai terepruhára varrt nevüket el lehetett olvasni.

Greene.

Walters.

Parker.

Jóféle, szolid, tipikus amerikai nevek. És a kabátujjukon az amerikai zászló.

És a testtartásuk: egyenes hát, mégis laza tartás, egyszerre ugrásra készen és nyugalomban. Mint egy rugó.

Pont úgy, ahogy az ember elvárná, hogy egy katona kinézzen. Odaértünk a sor végén álló buszhoz. Bentről a gyerekek kiabáltak és integettek nekünk. Ez az egész egy óriási nagy kaland volt.

Az ajtónál álló nagydarab katona megálljt intett a kezével. A névcímkéjén az állt, hogy Branch tizedes.

– Csak gyerekek – mondta a maszk által letompított hangon.

– Értettem, tizedes – mondta apu.

– Cassie, miért sírsz? – szólalt meg Sammy. Hideg kis kezével megérintette az arcomat.

Apu lassan leeresztette őt a földre. Letérdelt elé, hogy egész közel kerüljön az arca Sammyéhez.

– Most kirándulni mész, Sam – mondta apu. – Ezek a kedves katona bácsik elvisznek téged egy olyan helyre, ahol nem eshet bajod.

– Te nem jössz velem, apu? – kérdezte, és pici kezével húzta-ráncigálta apu pólóját.

– De igen. Persze, apu is jön, csak nem most. De hamarosan. Nagyon-nagyon hamar.

Magához ölelte Sammyt. Utolsó ölelés.

– Na, légy jó fiú. Fogadj szót a kedves katona bácsiknak, rendben?

Sammy bólintott. Belecsúsztatta a kezét az enyémbe.

– Gyere, Cassie. Megyünk a busszal!

A fekete maszk hirtelen felénk fordult. Felemelkedett egy kesztyűs kéz.

– Csak a fiú.

Elkezdtem mondani neki, hogy fogja be. Nagyon nem tetszik, hogy aput itt kell hagynom, de Sammy aztán végképp nem megy sehova nélkülem.

A tizedes leállított.

– Csak a fiú.

– Ő a nővére – próbálkozott apu. Észérvekkel. – És ő is gyerek még. Még csak tizenhat éves.

– Neki itt kell maradnia – mondta a tizedes.

– Akkor ő sem száll fel – mondtam, és mindkét kezemmel magamhoz szorítottam Sammyt. Le kell tépnie a kicseszett karomat, ha el akarja vinni a kisöcsémet.

Rettenetesen hosszú volt a pillanat, amíg a tizedes hallgatott. Legszívesebben letéptem volna a fejéről azt az álarcot, hogy az arcába köphessek. A nap megcsillant a gázmaszk sötétített szemlencséjén. Gyűlöletes fénygolyó.

– Azt akarod, hogy itt maradjon?

– Azt akarom, hogy velem maradjon – javítottam ki. – A buszon. Vagy a busz mellett. Tök mindegy. Lényeg, hogy velem.

– Nem, Cassie – szólt közbe apu.

Sammynél eltört a mécses. Most már felfogta: apu és a katona áll itt szemben vele és velem, és sehogy sem lehet megnyerni ezt a küzdelmet. Még hamarabb rájött, mint én magam.

– Itt maradhat – mondta a katona. – De nem tudjuk garantálni a biztonságát.

– Ó, tényleg? – ordítottam bele a rovararcba. – Úgy gondolja? És mégis kinek a biztonságát tudják garantálni?

– Cassie... – próbált lenyugtatni apu.

– Egy nagy büdös szart tudnak garantálni – üvöltöttem.

A tizedes átnézett rajtam.

– Maga dönt, uram – mondta apunak.

– Apa – mondtam –, hallottad, mit mondott. Itt maradhat velünk.

Apu az alsó ajkát rágta. Felemelte a fejet, aztán a nyakát vakargatta az álla alatt. Tekintete az üres eget vizslatta. A drónokon töprengett, meg azon, hogy mit tud, és mit nem. Visszaemlékezett arra, amit megtanult az évek során. Mérlegelte az esélyeket, próbálta felmérni a lehetőségeket, és lehetőleg figyelmen kívül hagyni azt a picike hangot ott mélyen legbelül, amely azt súgta neki: Ne engedd el.

Úgyhogy természetesen a lehető legésszerűbb dolgot tette. Felelősségteljes felnőtt volt, és a felelősségteljes felnőttek ezt szokták csinálni.

Az ésszerű dolog mellett döntenek.

– Igazad van, Cassie – jelentette ki végül. – Ők nem tudják garantálni a biztonságunkat, erre senki sem képes. De egyes helyek biztonságosabbak, mint a többi. – Megragadta Sammy kezét. – Gyerünk, öcskös!

– Nem! – visította Sammy, miközben peregtek le a könnyek élénkpiros arcocskáján. – Cassie nélkül nem!

– Cassie is megy majd – mondta Apu. – Mind a ketten utánad megyünk. Itt leszünk nem sokkal mögötted.

– Meg fogom védeni őt, figyelni fogok rá folyton, nem hagyom, hogy bármi baja essék – könyörögtem. – De hát úgyis visszajönnek majd értünk, akik itt maradunk, nem? Csak ki kell várnunk, amíg visszajönnek. – Apu pólóját ráncigálom, és bevetem a leghatásosabb könyörgő arckifejezésemet. Azt, amelyikkel rendszerint mindig elérem, amit akarok. – Kérlek, könyörgöm apu, ne csináld ezt. Ez nem helyes. Nekünk együtt kell maradnunk. Muszáj.

Nem fog menni. Apu szemében már megint megcsillant az a keménység: hideg, összeszűkült, könyörtelen a pillantása.

– Cassie. Mondd meg a testvérednek, hogy minden rendben.

És azt tettem. Miután magamnak is megmondtam, hogy minden rendben. Meggyőztem magam, hogy bíznom kell apuban, bíznom kell a felelősökben, bíznom kell Azokban is, hogy nem fogják szénné égetni a gyerekekkel teli iskolabuszokat, bízni abban, hogy nem jutott maga a bizalom is a számítógépek és a mikróban pattogatható kukorica és a hollywoodi filmek sorsára.

Letérdeltem a porba a kisöcsém elé.

– El kell menned velük, Sams – mondtam. Duzzadt alsó ajka vészesen biggyedt lefelé. Magához szorította a mackóját.

– De Cassie, ki fog vigyázni rád, ha félni fogsz? – Teljesen komolyan kérdezte. Annyira hasonlított most apura azzal a kis gondterhelt grimasszal, hogy csaknem elnevettem magam.

– Már nem félek többé. És neked sem kell már félned. Itt vannak a katonák, és gondoskodnak arról, hogy biztonságban legyünk. – Felnéztem Branch tizedesre. – Hát nem így van?

– De így van.

– Úgy néz ki, mint Darth Vader – súgta oda nekem Sammy. – És a hangja is olyan.

– Aha, és emlékszel, mi történik a végén? Jófiú lesz belőle.

– Csak miután felrobbantott egy egész bolygót és megölt egy csomó embert.

Most már nem bírtam megállni nevetés nélkül. Úristen, milyen okos kis kölyök. Néha azt gondolom, hogy okosabb, mint én meg apu együttvéve.

– Később majd te is jössz, Cassie?

– Még szép, hogy utánad megyek.

– Ígéred?

Megígértem. Bármi történjék is. Nem. Igenis számít, hogy mi történik.

Ennyi elég is volt neki. A kezembe nyomta a mackóját.

– Ha mégis félni fogsz. De nehogy elhagyd! – Felemelte egyik pici ujját, hogy felhívja a figyelmet a lényegre. – Ne feledkezz meg róla!

Odanyújtotta a kezét a tizedesnek.

– Vezess, Vader! – A kesztyűs kézben eltűnik a pufók kis pracli. A busz alsó lépcsőfoka majdnem túl magasnak bizonyult a kicsi lábához. A gyerekek visongtak és tapsoltak, amikor elérte a székek közötti folyosót.

Sammy volt az utolsó felszálló. Az ajtó becsukódott. Apu megpróbálta átkarolni a vállamat. Elléptem mellőle. A motor felbődült. A légfékek felszisszentek.

Sammy kis arcocskája a maszatos üvegnek nyomódott, és beragyogta a mosoly, amint épp átsüvített egy messzi-messzi, távoli galaxison sárga X szárnyú vadászgépében, fénysebességbe kapcsolva, míg végül a poros sárga űrhajót el nem nyelte a csillagpor.

18

– ERRE, URAM – mondta a tizedes udvariasan, és mi követtük vissza a táborba. Két Humvee visszakísérte az iskolabuszokat a Wright-Pattersonra. A többi itt maradt, a barakkal és a raktárkunyhóval szembefordulva: a járművekre szerelt gépfegyverek csöve a földre irányítva. Messziről úgy néztek ki, mint holmi szendergő fémszörnyetegek.

A tábor üres volt. Mindenki – beleértve a katonákat is – bement a barakkba.

Mindenki, kivéve egyvalakit.

Ahogy mentünk az épületek felé, Hutchfieldet láttuk kijönni a raktárból. Nem tudom, mi ragyogott fényesebben, borotvált feje vagy széles mosolya.

– Kiváló, Sullivan! – dördült rá apura. – És maga még el akart húzni az első drón után.

– Úgy tűnik, tévedtem – felelte apu szűkre szabott mosollyal.

– Vosch ezredes eligazítást tart öt perc múlva. De először szükségem lesz a kiutalt ellátmányára.

– Hogy mimre?

– A fegyverére. Az ezredes utasítása.

Apu oldalra pillantott a mellettünk álló katonára. A maszk üres, fekete üvegszeme visszabámult rá.

– Miért? – kérdezte apu.

– Szüksége van magyarázatra? – Hutchfield rendületlenül mosolygott, de a szeme összeszűkült.

– Igen, szükségem lenne valami magyarázatra.

– Ez az SZME, Sullivan, a szabvány műveleti előírás. Háborús időkben nem lehet felfegyverezve hagyni egy képzetlen, tapasztalatlan civilcsoportot. – Olyan lekezelően beszélt, mintha apám valami hülye gyerek lenne.

Kinyújtotta a kezét. Apu lassan levette a válláról a puskát. Hutchfield kitépte a kezéből, és eltűnt vele a raktárban.

Apu a tizedeshez fordult.

– Kapcsolatba lépett bárki... – a megfelelő szót kereste – Azokkal?

– Nem. – Egy kurta szó. Érdes, monoton hangon.

Hutchfield kijött és szalutált a tizedesnek. Nagyon elemében érezte most magát, együtt a bajtársaival. Majd’ szétvetette a keblét duzzasztó lelkesedés, az volt az érzésem, hogy bármelyik pillanatban összepisilheti magát az izgatottságtól.

– Minden fegyver leadva és kibiztosítva, tizedes.

Minden fegyver, kivéve kettőt, gondoltam magamban. Apura pillantottam. Egyetlen arcizma sem rezdült, kivéve a szeme körül. egy alig észrevehető rándulás jobboldalt, egy rebbenés baloldalt. Nem.

Csak egy okból tehette ezt, semmi más magyarázatot nem tudok elképzelni, ami indokolná a viselkedését: és amikor jobban belegondolok, ha túlságosan is sokat gondolok erre, elkezdem gyűlölni az apámat. Gyűlölni azért, hogy nem bízott az ösztöneiben. Hogy nem hallgatott arra a kis belső hangra, amely biztosan végig azt súgta neki: Itt valami nem stimmel. Valami nagyon bűzlik itt.

Ebben a pillanatban is gyűlölöm. Ha most itt lenne velem, behúznék neki egy jó nagyot, amiért ilyen kocka volt.

A tizedes a barakk felé terelt. Eljött az idő, hogy Vosch ezredes eligazítást tartson.

Eljött az idő, hogy a világ széthulljon.

19

RÖGTÖN KISZÚRTAM VOSCHT.

Közvetlenül az ajtó mellett állt; nagyon magas és az egyetlen terepruhás fickó volt, aki nem szorongatott fegyvert a mellkasa előtt.

Amikor beléptünk a régi kórházba, biccentett Hutchfieldnek. Azután Branch tizedes tisztelgett, és besorolt a falak mentén sorakozó katonák közé.

Ezt láttuk: katonák álltak három fal mentén, a menekültek pedig középen.

Apu keze megkereste az enyémet. Sammy mackója az egyik kezemben, a másikkal apu kezébe kapaszkodtam.

Mi van, apu? Az a pici belső hang felerősödött, most, hogy megláttad azokat a falak mentén felsorakozott fegyveres férfiakat? Ezért fogtad meg a kezem?

– Na jó, kaphatnánk most már végre válaszokat? – kiáltotta el magát valaki, amikor beléptünk.

Mindenki egyszerre kezdett el beszélni – mindenki, kivéve a katonákat –, kérdéseket kiabálva.

Leszálltak már?

Hogy néznek ki?

Micsodák tulajdonképpen?

Mik azok a szürke űrhajók, amiket folyton ott látunk az égen?

Mikor hagyhatjuk el a tábort mi is?

Hány túlélővel találkoztak?

Vosch csendre intett. Csak felig-meddig volt hatásos. Hutchfield büszkén tisztelgett neki.

– Mindenki jelen van, uram!

Végeztem egy gyors fejszámolást.

– Nem – vetettem közbe. Felemeltem a hangom, hogy túlkiabáljam a lármát. – Nem! – Apámra pillantottam. – Crisco nincs itt.

Hutchfield a homlokát ráncolta.

– Ki az a Crisco?

– Ő az a nyomi... az a gyerek...

– Gyerek? Akkor elment a busszal azokkal együtt.

Azokkal. Elég viccesen hangzik, most így utólag belegondolva. Beteges értelemben vicces.

– Mindenkinek itt kell lennie ebben az épületben – jelentette ki Vosch a maszkja mögül. Mély hangja olyan volt, mint valami föld mélyéről érkező morajlás.

– Biztos kiborult – mondtam. – Elég nyuszi.

– Hol lehet? – firtatta Vosch.

Megráztam a fejem. Halvány fogalmam sem volt. Aztán derengeni kezdett, és nem is csak halványan. Tudtam, hova ment Crisco.

– A hamugödör.

– Hol a hamugödör?

– Cassie – szólalt meg apu, miközben erősen megszorította a kezem. – Miért nem mész el te magad Criscóért, hogy az ezredes végre el tudja kezdeni az eligazítást?

– Én?

Nem értettem. Azt hiszem, ebben a pillanatban a kis belső hang már sikoltott apu fejében, de én nem hallhattam, ő meg nem mondhatta ki. Csak annyit tehetett, hogy megpróbált jelzéseket küldeni a szemével. Talán ezt: Tudod, hogy ki az ellenség, Cassie?

Nem tudom, ő miért nem ajánlkozott, hogy velem tart. Talán azt gondolta, hogy egy gyereket csak nem fognak meggyanúsítani... és az egyikünk megússza – vagy legalább esélyt kap arra, hogy megússza.

Talán.

– Rendben – egyezett bele Vosch. Aztán intett Branch tizedesnek: Menj vele.

– Elboldogul egyedül is – próbálkozott apu. – Úgy ismeri ezt az erdőt, mint a tenyerét. Öt perc elég, ugye, Cassie? – Apám Voschra nézett és mosolygott. – Öt perc.

– Ne legyen ostoba, Sullivan – mondta Hutchfield. – Nem mehet oda kíséret nélkül.

– Persze – mondta apu. – Rendben. Természetesen igaza van.

Odahajolt hozzám és átölelt. Nem túl szorosan, nem túl hosszan. Egy röpke ölelés. Magához szorított. Elengedett. Bármi ennél több már úgy festett volna, mintha búcsúzna tőlem.

Viszlát, Cassie.

Branch odafordult a parancsnokához.

– Különleges bánásmód, uram?

És Vosch rábólintott.

– Különleges bánásmód.

Kiléptünk a ragyogó napfénybe: a gázálarcos férfi és a plüssmackós lány. Velünk szemben pár katona támasztotta egy Humvee oldalát. Amikor az előbb eljöttünk a terepjárók mellett, még nem álltak ott. Amint megpillantottak, vigyázzba vágták magukat. Branch tizedes odaintett, jelezve, hogy minden rendben, aztán felemelte a mutatóujját.

Különleges bánásmód.

– Milyen messze van? – fordult hozzám.

– Nincs messze – válaszoltam. Nagyon halknak hallottam a hangomat. Lehet, hogy Sammy mackója miatt: visszahúzott a gyerekkoromba.

Branch követett a csapáson, amely a tábor mögött kígyózva beleveszett az erdő sűrűjébe. A fegyverét maga előtt tartva, lefelé irányított puskacsővel haladt a nyomomban. Barna bakancsa alatt mintha tiltakozva csikorgott volna a száraz talaj.

Meleg napunk volt, de a lombkoronák dús, késő nyári zöldje alatt hűvösebb volt a levegő. Elhaladtunk a mellett a fa mellett, amely mögé az M16-osomat rejtettem. Nem néztem vissza. Haladtam tovább a tisztás felé.

És aztán megláttam a kis szarházit, könyékig vájkált a hamu és csonttengerben, tíz körmével kotorta ki az értéktelen, haszontalan kacatok, bizsuk törött maradványait. Még egyet és még egyet gyűjtve be az útra, hogy ha valaha is eljut oda, ahol az út véget ér, ő legyen a Fejes.

Ahogy kiléptünk a fák közül, felénk fordította a fejet, amely csak úgy csillogott a gyöngyöző verítéktől és a hajára kent trutymótól. Arcát fekete korom csíkozta. Úgy nézett ki, mint valami nagyon nyomi focijátékos-utánzat. Amikor észrevett minket, gyorsan a háta mögé dugta a kezét. Valami ezüstösen csillant meg a napfényben.

– Hahó! Cassie? Szia, hát megvagy! Visszajöttem ide, mert téged kerestelek, mert nem voltál a barakkban, és aztán megláttam... itt volt ez az...

– Ő az? – kérdezte tőlem a katona. Puskáját a vállára lendítette, és tett még egy lépést a hamugödör felé.

Ott álltunk sorban: én, középen a katona, és végül Crisco a hamvakkal és csontokkal teli gödörben.

– Ja – feleltem. – Az ott Crisco.

– Nem ez a nevem – nyögte. – Az igazi nevem.

Sosem tudtam meg, mi volt Crisco valódi neve.

Nem láttam a puskát, és a katona kézifegyverét sem hallottam eldördülni. Nem vettem észre, hogy előhúzta volna a pisztolytáskából, de hát én nem is a katonát figyeltem. Én Criscót néztem. A feje hátracsuklott, mintha valaki hátra rántotta volna a zsíros hajánál fogva, és ahogy a földre rogyott, úgy nézett ki, mintha összehajtogatták volna a testét. Kezében még mindig a halottak kincseit szorongatta.

20

RAJTAM VOLT A SOR.

A hátizsákos lányon, aki egy nevetséges plüssmacit hurcolt magával, és mindössze pár lépéssel a háta mögött állt.

A katona megfordult, előrenyújtott karral. Kicsit homályosan emlékszem vissza mindarra, ami ezután történt. Nem emlékszem, hogy elejtettem volna a macit, vagy hogy előrántottam volna a fegyvert a hátsó zsebemből. Igazából még arra sem emlékszem, hogy meghúztam volna a ravaszt.

A következő tiszta emlékképem az, hogy a gázmaszk fekete szemlencséje széttöredezett.

És hogy a katona térdre hullott a lábam előtt.

És hogy láttam a szemét.

Mind a három szemét.

Persze később rájöttem, hogy valójában nem volt három szeme. Azt a harmadik, fekete szegélyű lyukat a homloka közepébe fúródó golyó nyitotta.

Biztosan ledöbbent, amikor megfordulva egy rá irányított fegyverrel találta szembe magát. Ezért kicsit tétovázott. Mennyi ideig? Egy másodpercig? Még ennyit sem? De ebben az ezred másodpercben egy egész örökkévalóság tekeredik föl, mint egy óriási anakonda. Aki szenvedett már valamilyen komoly balesetet, az tudja, miről beszélek. Mennyi idő alatt következik be egy autóbaleset? Tíz másodperc? Öt? Ha veled történik, nem ennyinek tűnik. Egy egész életet leélsz közben.

Végül a földre zuhant, arccal előre. Nem volt kérdéses, hogy megöltem. A golyóm egy muffinforma lyukat robbantott a koponyája hátsó felén, amikor távozott belőle.

De nem eresztettem le a fegyvert. Miközben visszahátráltam az ösvényre, nem engedtem ki a célkeresztből koponyája épen maradt felét.

Utána megfordultam, és elkezdtem futni, mint egy őrült.

Rossz irányba.

A tábor felé.

Nem volt bölcs döntés. De abban a pillanatban nem gondolkodtam. Csupán tizenhat éves vagyok, és ez volt az első ember, akit lelőttem. Közvetlen közelről bele az arcába! Nem igazán tudtam kezelni a dolgot.

Csak vissza akartam jutni apuhoz minél hamarabb.

Apu majd helyrehozza ezt a dolgot.

Mert ezt szokták csinálni az apák. Elrendezik a dolgokat.

Először az agyam nem is regisztrálta a hangokat. Az erdő csak úgy visszhangzott az automata lőfegyverek szaggatott futamaitól az emberek sikoltásától, de az agyam nem dolgozta fel, nem úgy, mint Crisco fejének hátracsuklását, meg ahogy a srác beletottyant a szürke hamuba, mintha testének minden egyes csontja hirtelen elzselésedett volna, meg ahogy a gyilkosa egy tökéletesen végrehajtott gyors piruettel fordult felém, és fegyvere fémcsövén szikrázva táncolt a napsugár.

A világ széthullóban volt. És körülöttem csak úgy röpködtek a roncsok kis repeszei.

Kezdetét vette a negyedik hullám.

Mielőtt azonban visszaértem volna a táborba, lefékeztem. Arcul csapott a lőpor forró szaga. Kis füstcsíkok kígyóztak ki a barakk ablakain. Valaki a raktárkunyhó felé kúszott a porban.

Apám volt az.

Háta ívbe görbült. Arcát por és vér borította. Mögötte a földet a vére pettyezte. Rám pillantott, amikor előbukkantam a fák közül.

Némán tátogta: Ne, Cassie. Aztán a karja már nem bírta, és végignyúlt a földön: ott hevert mozdulatlanul.

Egy katona bukkant fel a barakk felől. Odasétált apámhoz. Könnyű, ruganyos léptekkel, mint egy macska, lazán leeresztett vállal, oldalán szabadon himbálózó karokkal.

Visszahúzódtam a fák rejtekébe. Felemeltem a fegyvert. De hát több mint ötven méterre voltam tőle. Ha elvétem...

Vosch volt az. Most, hogy apám összegörnyedt teste mellett állt, még magasabbnak tűnt, mint eddig. Apu nem mozdult. Azt hiszem, halottnak tettette magát.

De ez nem számított.

Vosch mindenképpen lelövi őt.

Nem emlékszem, hogy bármi zajt keltettem volna, amikor meghúzta a ravaszt. De biztos, hogy csináltam valamit, amivel felkeltettem Voschban a pók veszélyérzetét, mert a fekete maszk azonnal körbefordult, a napfény megcsillant a szemlencsén. Intett két katonának, akik akkor jöttek ki a barakkból, majd hüvelykujjával abba az irányba bökött, amerre én lapultam.

Különleges bánásmód.

21

ELKEZDTEK ROHANNI FELÉM, mint két támadásba lendülő gepárd. Legalábbis úgy éreztem, hogy olyan sebességgel süvítenek felém. Életemben nem láttam még senkit ilyen gyorsan futni. Csak egyvalaki rohant majdnem ugyanolyan gyorsan: egy halálra rémült lány, aki épp az imént látta, hogy agyonlövik a porban fekvő apját.

Levelek, ágak, növényi szárak, szederindák. A süvítő levegő dobolása a dobhártyámon. Cipőtalpam gyorstüzelésszerű csattogása az ösvényen.

Kék égszilánkok villantak a szemembe a zöld lombsátor alatt, napsugártőrök szurkálták a rázkódó földet. A darabokra tépett világ kibillent a helyéről.

Lassítottam, amikor közel értem ahhoz a helyhez, ahová apám utolsó ajándékát rejtettem. Hiba volt. A nagy kaliberű lövedék alig valamivel a fülem mellett csapódott be a fatörzsbe, porrá robbantott famorzsalékot küldve az arcomba. Hajszálnál nem vastagabb, finom kis forgácsok ágyazták be magukat az arcomba.

Tudod, hogy ki az ellenség, Cassie?

Futásban nem bírom lehagyni őket.

Tűzerőben sem tudok felülkerekedni rajtuk.

Talán képes leszek túljárni az eszükön.

22

ELÉRTÉK A TISZTÁST, és az első dolog, amit észrevették, Branch tizedes – vagy bármi legyen is az, amit ők Branch tizedesnek hívtak – holtteste volt.

– Ott van egy – hallottam, amint az egyik figyelmezteti a másikat.

Súlyos bakancsok ropogása halomnyi merev csonton.

– Halott.

Aztán valami statikus frekvenciájú kotkodácsolás: – Ezredes, itt van Branch és egy azonosítatlan civil. Negatív, uram. Branch THE, ismétlem: tűzharcban elesett.

Aztán odaszólt a társának, aki Crisco mellett állt.

– Vosch azt mondja, hogy azonnal menjünk vissza.

Rip-rop, recsegtek a csontok, amint a katona kimászott a gödörből.

– Ettől megszabadult.

A hátizsákom. Megpróbáltam behajítani az erdőbe, minél távolabbra a hamugödörtől. De a tisztás másik végében álló egyik fatörzsnek csapódott.

– Különös – folytatta a hang.

– Nem gond – mondta a baj társa. – A Szem majd elintézi.

A Szem?

Elhalkultak a hangok. Az erdőre újra leszállt a csend és a nyugalom. Csak a szél suttogott. A madarak csicseregtek. Egy mókus motozott valahol a lombok közt.

Mégsem mozdultam. Valahányszor azt éreztem, hogy eluralkodik rajtam a menekülési ösztön, lecsillapítottam magam.

Nem kell sietni, Cassie. Megtették, amiért jöttek. Sötétedésig itt kell maradnod. Ne mozdulj!

Úgyhogy nem mozdultam. Moccanás nélkül feküdtem hamu és csontágyamon. Beborított az áldozataik hamuja, Azok keserű aratásának égett pora.

És megpróbáltam nem gondolni rá.

Arra, hogy mi borított be.

De aztán arra gondoltam, ezek a csontok valamikor emberek voltak, és ezek az emberek most megmentették az én életemet. És akkor már nem rettegtem annyira.

Csak emberek voltak. Ők is pont annyira akartak ide kerülni, mint amennyire én. Mégis ide jutottak végül, és most itt voltam én is, úgyhogy csendben, nyugodtan feküdtem.

Furcsa, de kicsit olyan volt, mintha tényleg érezném a karjukat, meleg, puha, karjukat, amint védelmezőn átölelnek.

Nem tudom, mennyi ideig hevertem ott moccanatlan, halott emberek karjának menedékében. Nekem úgy tűnt, hogy órákig. Amikor végül felálltam, a nap fénye aranyló mézszínűvé érett, a levegő pedig kicsit hűvösebbé vált. Tetőtől talpig hamu borított. Bizonyára úgy festettem, mint egy maja harcos.

A Szem majd elintézi.

Vajon a drónokról beszéltek mint égi szemről? És ha a drónokra gondoltak, vajon ez nem valami tisztogató banda, amelyik átfésüli a vidéket, hogy megsemmisítse a harmadik hullám esetleges vírushordozóit, nehogy továbbterjedjen a kór azokra, akik eddig védve voltak.

Ha így van, ez nagyon rossz hír.

Viszont a másik lehetőség meg sokkal, de sokkal rosszabb.

Visszaügettem a hátizsákomhoz. Az erdő mélye szólított engem. Minél távolabb kerülök Azoktól, annál jobb. Azután eszembe jutott apám ajándéka, messze innen, az ösvény másik végében, gyakorlatilag alig egy köpésre a táborhelytől. A francba, miért nem tudtam ide a hamugödörbe elrejteni?

Viszont sokkal több hasznát vehetem, mint egy kézifegyvernek.

Semmilyen zajt nem hallottam. Még a madarak is elnémultak. Csak a szél neszezett. Ujjaival beletúrt a hamuhalmokba, és a levegőbe röpítette a szemcséket, amelyek szeszélyesen táncoltak az aranyló fényben.

Elmentek. Biztonságban voltam.

De hát nem hallottam őket távozni. Nem kellett volna hallanom a felbőgő motorokat, a Humveek bődülését, amikor elmentek?

Aztán eszembe villant, ahogy Branch odalépett Criscóhoz.

Ő az?

És ahogy puskáját a vállára vetette.

A puska. Odalopakodtam a holttesthez. Lépéseim mennydörgésszerű robajoknak hangzottak az erdő némaságában. Lélegzetvételem megannyi kisebb robbanás.

Arccal a porba esett el a lábam elé. Most arccal felfelé feküdt, de még mindig elrejtette a maszk.

A kézifegyvere és a puskája eltűnt. Biztos magukkal vitték. Egyetlen pillanatra ledermedtem. Márpedig a harcnak ezen a pontján a mozgás volt a legokosabb, amit tehettem.

Ez már nem a harmadik hullám része volt. Ez valami teljesen másnak tűnt. Határozottan úgy éreztem, hogy elkezdődött a negyedik hullám. És lehet, hogy a negyedik hullám a Harmadik típusú találkozások egy beteg verziója. Talán Branch nem is ember volt, és ezért viselt gázmaszkot.

Letérdeltem a halott katona mellé. Egy határozott mozdulattal megragadtam a gázálarcot, és elkezdtem húzni lefele. Addig húztam, míg meg nem pillantottam a szemét: nagyon is emberinek tűnő barna szempár bámult rám üres tekintettel. Húztam tovább a maszkot.

Azután megálltam.

Akartam látni. És nem akartam látni. Akartam tudni, de mégsem akartam tudni.

Menj csak. Nem érdekes, Cassie. Hát számít ez? Dehogy. Egyáltalán nem számít.

Olykor az ember a saját félelméhez beszél, mikor ilyeneket mond – például, hogy egyáltalán nem számít –, és ilyenkor a szavak úgy hatnak, mintha egy hiperaktív kutyát a fejét simogatva próbálnál lenyugtatni.

Felálltam. Nem, tényleg nem számít, ha a katonának homár szája van, vagy úgy néz ki, mint Justin Bieber ikertestvére.

Felemeltem Sammy mackóját a porból, és elindultam a tisztás túlsó oldala felé.

De valami megállított. Nem ugrottam be a sűrűbe. Nem kezdtem el ész nélkül menekülni, hogy magamhoz öleljem az egyetlen dolgot, amely jelen pillanatban esetleg segíthetett rajtam: a távolságot.

Talán a plüssmackó miatt történt így. Amikor felszedtem, magam előtt láttam a kisöcsém arcát, ahogy nekinyomta a busz hátsó ablakának, és hallottam a vékony kis hangját.

Ha mégis félni fogsz. De nehogy elhagyd! Ne feledkezz meg róla!

Végül is majdnem tényleg megfeledkeztem róla. Ha nem mentem volna oda Branchhez a fegyverei miatt, otthagytam volna a macit. Branch csaknem maga alá temette szegényt.

Nehogy elhagyd!

Valójában egyetlen holttestet sem láttam a tábornál. Csak apuét. Mi van, ha valaki túlélte a barakkban az örökkévalóságnak azt a három percét? Lehet, hogy megsebesült, de még életben van, csak halottnak hitték, és otthagyták.

Hacsak nem hagyom ott a sorsára. Mert ha valaki még mindig életben van a táborból, és az álkatonák már elmentek, akkor én leszek az, aki cserbenhagyom, hagyom meghalni.

Ó, a francba!

Tudod milyen az, amikor azt mondogatod magadnak, hogy van választási lehetőséged, de valójában nincs is? Csak mert létezik alternatíva, nem feltétlenül vonatkozik rád.

Megfordultam és elindultam visszafele a csapáson, megkerülve Branch holttestét. Elnyelt az ösvény föle boruló fák sötét alagútja.

23

HARMADSZORRA MÁR nem feledkeztem meg a rohampuskáról. Becsúsztattam a Lugert az övembe, de mivel gyanítottam, hogy nem lőnék túl jól egyik kezemben a puskával, a másikban pedig egy plüssmedvével, a mackót ott kellett hagynom az ösvényen.

– Minden rendben lesz. Nem Fogok megfeledkezni rólad – súgtam oda Sammy mackójának.

Aztán letértem a kitaposott ösvényről, és csöndesen bevettem magam a fák közé. Amikor elég közel értem a táborhoz, lebuktam, és kúszva tettem meg az utolsó rövid szakaszt az erdő széléig.

Nahát, ezért nem hallottad őket elmenni.

Vosch a raktárkunyhó bejáratánál beszélt néhány katonához. Egy másik csoport az egyik Humvee körül sürgölődött. Összesen hetet számoltam össze, ami azt jelentette, hogy ötről nem tudtam, hol van. Vajon épp az erdőt fésülik át, engem keresve? Apu holttestét már nem láttam – lehet, hogy a többiek az eltakarítást húzták ki a sorsolásnál. Negyvenketten voltunk, nem számítva bele a gyerekeket, akiket elvittek a buszokkal. Ez nem kicsi takarítási feladat.

Kiderült, hogy ráéreztem: tényleg eltakarítási művelet volt. Annyi különbséggel, hogy a Némítók nem úgy szabadultak meg a hulláktól, ahogy mi.

Vosch levette a gázmaszkját. Így tett az a két fickó is, aki vele volt. Nem volt homárszájuk, és az állukból sem nőttek ki se csápok, se polipkarok. Teljesen normális embereknek néztek ki. Legalábbis ebből a távolságból.

Most már nem viselték a maszkokat. Vajon miért nem? A maszkok a színjátékhoz kellettek. Mert mi arra számítottunk, hogy védeni akarják magukat a fertőzéstől.

Két katona jött a Humveek felől, valamilyen, a drónok színére emlékeztető fémszürke tál- vagy gömbszerűséget cipelve. Vosch a raktár és a barakk közötti terület közepe felé mutatott, nekem úgy tűnt, pont arra a helyre ahol az apám meghalt.

Aztán mindenki elment, kivéve egy női katonát, aki ott térdelt a tompaszürke gömb mellett.

A Humveek bőgve életre keltek. A duetthez most egy másik motor hangja is csatlakozott: a platós csapatszállítóé, amely a tábor elején parkolt, a másik végében, ami innen nem is látszott. Meg is feledkeztem róla. A többi katona már mind fölszállt, és ott várakoztak. De mire vártak?

A hátramaradt katona felállt, és visszatrappolt a Humveehoz. Végignéztem, amint fölszállt. Aztán a Humvee kilőtt, csak egy nagy porfelhőt hagyva maga után. Néztem, ahogy kavarognak a porszemek a levegőben, aztán lassan leülepednek. Velük együtt lassan letelepedett a táborrá a nyári alkony békéje. A néma csend a fülemben dobolt.

És aztán a szürke gömb izzani kezdett.

Ez jó dolog volt, vagy rossz dolog, vagy valami olyasmi, ami se nem jó, se nem rossz, de akármi is volt, jó, rossz, vagy se ilyen, se olyan, minden attól függött, kinek a szemszögéből nézzük. Odatették azt a gömböt, akkor az nekik csakis jó lehet.

Az izzásból fokozatosan ragyogás lett. Beteges sárgászöld ragyogás. Finoman pulzáló. Mintegy... Micsoda? Egy jelzőfény?

A sötétedő eget kémleltem. Feltűntek az első csillagok. Egyetlen drónt sem láttam.

Ha ez jó dolog volt az ő szemszögükből, számomra valószínűleg rosszat jelentett.

Sőt nem is valószínűleg. Esélyesebb, hogy inkább határozottan rosszat jelentett.

A lüktető fény felvillanása közötti időszakok mind rövidebbek és rövidebbek lettek pár másodperccel. A lüktetés villódzásba ment át. A villódzás pedig szemhunyásnyi villanásokba.

Lüktetés... Lüktetés... Lüktetés...

Villogás, villogás, villogás.

Villanásvillanásvillanás.

A szürkületi félhomályban a gömb egy szemre emlékeztetett engem, egy sárgászöld szemgolyóra, amint rám kacsint.

A Szem majd elintézi.

Ami ezután történt, azt a memóriám sorozatban ellőtt pillanatképekként rögzítette, mint amilyenek azok a kimerevített állóképek a művészfilmekben, amiket szaggatottan, kézi kamerával vettek fel.

1 kép: A fenekemen csúszom hátrafelé rákmászásban.

2. kép: Talpra ugrom. Rohanok. Fölöttem a lombok zöld, barna és mohaszürke foltokká mosódnak össze.

3. kép: Sammy mackója. Az agyonrágcsált kis karocska, amit már milliószor vissza kellett illeszteni, mert az öcsém ficánkoló kisbaba kora óta porhanyósította.

4. kép: Én, amint másodszor próbálom felkapni azt az átkozott medvét.

5. kép: Az előtérben a hamugödör. Én félúton Crisco és Branch holtteste között. A mellemre szorítom Sammy mackóját.

6.-10.: Még több fa, még több rohanás. Ha egészen közelről nézed, a tizedik kocka bal sarkában észreveheted a szakadékot.

11. kép: Az utolsó képkocka. Én a levegőben, épp félúton az árnyékokkal teli szakadék mélye felé, miután ellendítettem magam a mélység pereméről.

A zöld hullám átcsapott a szakadék alján összekucorodott testem fölött, több tonna törmeléket zúdítva át fölöttem, meg hatalmas fatörzseket, madarak és mókusok, harkályok és mindenféle bogarak tetemét, meg piszkot, a hamugödör egész tartalmát, meg a szétzúzott barakk és a raktárkunyhó darabjait – faforgácsot, betondarabokat, szögeket, bádoglemez repeszeket –, valamint a robbanás mintegy százméteres körzetében a talaj felső rétegét. Már azelőtt megéreztem a lökéshullámot, hogy megérkeztem volna a szurdok sáros aljára. Egy intenzív csontroppantó nyomást testem minden egyes pontján. A dobhártyám durrant egyet, és eszembe jutott, amikor Crisco megkérdezte: Tudod, mi történik, amikor kétszáz decibelt robbantanak rád?

Nem, Crisco, nem tudom.

De már var, némi elképzelésem róla.

24

NEM MEGY KI A FEJEMBŐL a hűtőpultok mögött a falnak támaszkodó katona, és a feszület a kezében. A katona és a feszület. Kezdem azt hinni, hogy ezért húztam meg a ravaszt. Nem azért, mert a feszületet fegyvernek hittem. Azért húztam meg a ravaszt, mert katona volt, vagy legalábbis úgy volt öltözve, mint egy katona.

Ő nem volt se Branch, se Vosch, és egyik katona sem, akit apám halálának napján láttam.

Nem volt, és mégis.

Nem volt egyikük sem, és mindegyikük ő volt.

Nem az én hibám. Ezt szoktam mondogatni magamnak. Ez az ő hibájuk. Ők a hibásak, nem én, mondom a halott katonának. Ha okolni akarsz valakit, hát okold Azokat, és szállj le rólam.

Futsz = meghalsz. Maradsz = meghalsz. Ennek a bulinak, úgy tűnik, ez a központi témája.

A Buick alatt heverve meleg, álmatag szürkület ölelt körül. Hevenyészett szorítókötésem nagyjából elállította a vérzést, de a seb együtt lüktetett egyre lassabban verő szívem dobbanásaival.

Nem olyan rossz, emlékszem, ezt gondoltam magamban. Ez az egész meghalás dolog egyáltalán nem is olyan rossz.

És aztán felvillant előttem Sammy arca, amint nekipréselődik a sárga iskolabusz hátsó ablakának. Mosolyog. Boldog. Biztonságban érzi magát a többi kölyök társaságában, és aztán ott vannak, ugye, a katonák, a katonák, akik meg fogják védeni őt, és vigyáznak rá, és gondoskodnak arról, hogy minden rendben legyen.

Hetek óta nem bírtam szabadulni egy kérdéstől. Éjszakánként ezen törtem a fejem. Többnyire olyankor tört rám, amikor a legkevésbé számítottam rá: amikor olvastam, vagy kaja után kutattam, vagy éppenséggel amikor csak úgy heverésztem a pici sátramban az erdő mélyén, és az Azok érkezése előtti életemre gondoltam.

Mi értelme volt.

Miért kellett előadni ezt a nagy színjátékot, hogy a katonák épp a kellő időben érkeztek ahhoz, hogy megmentsenek bennünket? A gázmaszkok, az egyenruhák – az eligazítás a barakkban. Mi értelme volt az egésznek, amikor megtehették volna egyszerűen azt is, hogy ledobnak egy drónról egy ilyen pislogó szemgolyót és a pokolra küldenek vele mindannyiunkat.

Azon a hűvös őszi napon, amikor a Buick alatt lassan véreztem, hirtelen megvilágosodtam. A válasz erősebben ütött meg, mint a golyó, amelyik nemrég fúródott a lábamba.

Sammy.

Meg kellett kaparintaniuk Sammyt. Nem, nem csak Sammyt. Be akarták gyűjteni az összes gyereket. És ahhoz, hogy megszerezzék a gyerekeket, el kellett érniük, hogy megbízzunk bennük. Nyerjük el az emberek bizalmát, szerezzük meg a gyerekeket, és azután pokolra velük!

De hát minek vesződnének a gyerekek megmentésével? Milliárdok haltak meg az első három hullám alatt; nem úgy tűnt, mintha Azok különösképpen odalennének a kölykökért. De miért vitték el Sammyt?

Hirtelen felemeltem a fejem, és jól belevertem a Buick alvázába. De alig érzékeltem.

Nem tudtam, hogy Sammy életben van-e. A legjobb tudomásom szerint én voltam az utolsó ember a Földön. De tettem egy ígéretet.

A hűvös aszfalt, amint végigsúrolja a hátamat.

A meleg napsugár hideg arcomon.

Zsibbadt ujjaim, amint veszettül kapaszkodnak az ajtókilincsbe, hogy felhúzzam a földről szegény, önsajnálatba merülő hátsómat.

Egyáltalán nem tudok ránehezedni a sebesült lábamra. Egy másodpercre nekidőlök a kocsinak, aztán felhúzom magam. Egy lábon, de egyenesen állok.

Lehet, hogy tévedek, amikor azt gondolom, hogy életben akarták hagyni Sammyt. Gyakorlatilag mindennel kapcsolatban tévedtem az Érkezés óta. Lehet, hogy mégiscsak én vagyok az utolsó élő ember a Földön.

Lehet, hogy – nem, minden bizonnyal – el vagyok átkozva.

De ha tényleg én vagyok fajtám utolsó képviselője, az emberi történelem utolsó lapja, rohadtul nem fogom hagyni, hogy így végződjön a történet.

Lehet, hogy az utolsó élő ember vagyok, de még nem adtam fel, még mindig állok. Én vagyok az, aki a kihalt országúton arcát az erdőben meglapuló arctalan vadász felé fordítja. Én vagyok az, aki nem fut el, és nemcsak ott marad, hanem szembenéz azzal, ami vár rá. Mert ha én vagyok az utolsó, akkor én magam vagyok az egész emberiség.

És ha ez az emberiség utolsó háborúja, akkor én vagyok a csatatér.

II.

CSODAORSZÁG 25

SZÓLÍTS CSAK ZOMBINAK.

A fejem, kezem, lábam, hátam, gyomrom, karom, mellkasom – mindenem fáj. Még az is fájdalmat okoz, hogy pislogok. Úgyhogy megpróbálok egyáltalán nem mozogni, és nem agyalni túl sokat a fájdalmaimon. Épp elég pestisest láttam az elmúlt hónapban ahhoz, hogy tudjam, mi vár rám: teljes rendszerleállás – és az első, ami leépül, az agy. A Vörös Halál krumplipürét csinál az agyadból, még mielőtt cseppfolyóssá válnának a szerveid. Az ember nem tudja, hol van, kicsoda, micsoda. Zombi leszel, mászkáló élőhalott – már ha van még jártányi erőd. Nekem nincs.

Haldoklom. Tudom. Tizenhét éves vagyok, és vége a bulinak.

Rövid buli volt.

Fél évvel ezelőtt még az volt a legnagyobb problémám, hogy sikeresen letegyem a kémiavizsgámat, és találjak egy olyan nyári melót, amit elég jól fizetnek ahhoz, hogy végre befejezzem a ’69-es Corvette-em motorjának újjáépítését. Verdákra, focira, lányokra gondoltam – igaz, nem feltétlenül ebben a sorrendben. És amikor először tűnt fel az égen az anyahajó, az is lefoglalta egy ideig a gondolataim egy részét. Egy idő után azonban veszített érdekességéből, és hátracsúszott egy nagyon távoli negyedik helyre. Néztem a híradókat, mint mindenki más, és túl sok időt töltöttem azzal, hogy vicces YouTube videókat osszak meg erről. Ám sosem gondoltam arra, hogy személyesen is érinteni fog engem ez az egész. Úgy néztem a tévében a tüntetéseket, a meneteket és a zavargásokat, amelyek az első támadásig vezettek, mint valami mozifilmet vagy egy külföldön készített híranyagot. Nem volt az az érzésem, mintha bármi is velem történt volna meg.

Meghalni is nagyjából ugyanilyen. Senki sem gondol arra, hogy vele is megtörténhet... míg egyszer csak vele történik meg.

Én tudom, hogy haldoklom. Nem kell hogy más mondja meg nekem.

Chris, a srác, akivel együtt laktam a sátorban, mielőtt megbetegedtem volna, azért közli velem: – Haver, azt hiszem, meg fogsz halni – mondja egy délután. A sátor bejáratánál guggol, és tágra nyílt szemmel, merev tekintettel bámul be rám, egyet, sem pislogva az orra elé szorított mocskos rongy fölött.

Chris azért jött át, hogy megnézze, hogy vagyok. Úgy tíz évvel lehet idősebb nálam, és azt hiszem, úgy tekint rám, mint az öccsére. De az is lehet, azért jött, hogy megnézze, életben vagyok-e még: a tábornak ebben a szektorában ő a felelős a holt testek elszállításáért. A tüzek folyamatosan égnek éjjel-nappal, amitől a Wright-Pattersont körülvevő menekülttábor valósággal fuldoklik a sűrű ködben. Éjjelente a tüzek fénye a füstöt mélyvörösre színezi, amitől az az érzése támad az embernek, hogy maga a levegő is vérzik.

Elengedem a fülem mellett a megjegyzését, és megkérdem tőle, mi újat hallott a Wright-Pattersonról. A bázist teljesen lezárták azt követően, hogy a part menti támadások után hirtelen elburjánzott körülötte a sátorváros. Senki nem mehet se ki, se be. Megpróbálják féken tartani a Vörös Halált – legalábbis ezt mondják nekünk. Időnként egy csapat állig felfegyverzett, tetőtől talpig vegyi védelmi védőruhába csomagolt katona özönlik ki a főkapukon vízzel meg élelmiszeradagokkal, megnyugtatnak minket, hogy minden rendben lesz, aztán gyorsan visszahúznak a falak mögé, és a sorsunkra hagynak minket, hogy védjük magunkat, ahogy tudjuk. Gyógyszerre van szükségünk. Ők azt mondják, nincs gyógymód a pestis ellen. Egészségügyi berendezésekre van szükségünk. Ők ásót hoznak nekünk, hogy latrina-árkot ássunk. Információra van szükségünk. Mi a fene folyik itt? Ők azt mondják, nem tudják.

– Semmit sem tudnak – feleli Chris. Cingár, kopaszodó fickó, könyvelőként dolgozott, míg a támadások fölöslegessé nem tették a szakmáját. – Senki sem tud semmit. Csak egy csomó pletyka kering, amiket mindenki kész ténynek vesz. – Rám pillant élesen, aztán elnéz. Mintha fájna neki az, amit lát. – Szeretnéd hallani a legfrissebbet?

Nem igazán.

– Hát persze. – Csak azért mondom, hogy itt tartsam még. Alig egy hónapja ismerem őt, de ő az egyetlen ismerős fickó, aki még életben van. Itt fekszem ezen a rozzant kempingágyon, és be kell érnem azzal a kék csíkkal, amit innen látok az égből. Olykor elmosódott, emberforma árnyékok lebegnek be a látómezőmbe, majd tova a ködben, mint valami horrorfilm szereplői, és néha sírást és sikoltozást hallok, de napok óta nem beszélgettem már senkivel.

– A pestis nem tőlük jött, hanem tőlünk – mondja Chris. – Valami szupertitkos kormányzati laborból szabadult el, mikor lekapcsolták az áramunkat.

Köhögni kezdek. Megrezzen, de nem megy el. Megvárja, míg csillapodik a rohamom. Valamikor a zűrzavaros időkben elvesztette az egyik szemüveglencséjét. Bal szemével folyamatosan bandzsít. Egyik lábáról a másikra állva dagasztja a sáros talajt. El akar menni; nem akar elmenni. Ismerem az érzést.

– Hát nem a sors iróniája? – levegőért kapkodok. Érzem a számban a vér ízét.

Megvonja a vállát. Irónia? Manapság már nem létezik irónia. Vagy egyszerűen olyan mértékben van jelen világunkban az irónia, hogy már nem nevezhetjük iróniának.

– Nem tőlünk jött. Gondolj csak bele! Az első két támadás arra ösztönözte a túlélőket, hogy ilyen menekülttáborokba tömörüljenek, mint ez itt. Ez koncentrálja a lakosságot, és tökéletes táptalajul szolgál a vírusnak. Több millió kilónyi friss hús kényelmesen egy helyre összegyűjtve. Zseniális húzás.

– Ami az övék, az az övék. Riszpekt – mondom, megpróbálva ironikusnak hangzani. Nem akarom, hogy elmenjen, de azt sem akarom, hogy beszéljen. Rossz szokása, hogy csak beszél, és beszél, halandzsázik összevissza végtelenül, az a fajta fickó, akinek mindenről van véleménye. De történik valami az emberrel ezekben az időkben, amikor mindenki, akit megismersz, napokon belül meghal: már nem válogatod meg olyan nagyon, hogy kivel lógsz együtt. El tudsz nézni egy csomó hibát. És simán elengedsz egy csomó olyan berögzülést, mint amilyen például az az ordas nagy hazugság, hogy nem rémít halálra a tudat, miszerint minden belső szerved lassan levessé fő.

– Tudják, hogyan gondolkodunk – mondja.

– Honnan a fészkes fenéből tudnád te, hogy ők mit tudnak? – Kezdek méregbe gurulni. Nem tudom biztosan, hogy miért is. Talán csak irigy vagyok. Megosztoztunk a sátron, ugyanazt a vizet ittuk, ugyanazt a kaját ettük, és mégis én vagyok az, aki hamarosan meg fog halni. Mitől olyan különleges ő?

– Azt nem tudom – válaszol gyorsan. – Az egyetlen dolog, amit biztosan tudok, hogy már semmit sem tudok.

A távolból fegyverropogás hangzik fel. Chris alig vesz tudomást róla. A gépfegyverek hangja már megszokottnak számít a táborban. Könnyű lövések madarakra. Figyelmeztető lövések azoknak a bandáknak, amelyek azért közelítenek, hogy megszerezzék a titkos készletünket. Egyes lövések öngyilkosságot jeleznek: valaki, aki már a végső stádiumba jutott, úgy döntött, megmutatja a dögvésznek, hogy ki a főnök. Amikor annak idején megérkeztem a táborba, hallottam egy történetet egy anyáról, aki előbb saját három gyerekével, majd magával végzett, csak hogy ne kelljen szembesülnie a Negyedik Lovassal. Nem tudtam eldönteni, hogy bátor volt-e, vagy ostoba. Egy idő után már nem is tipródtam emiatt. Kit érdekel, hogy mi volt, ha már halott?

Chrisnek már nincs sok mondandója, úgyhogy gyorsan túl is esik rajta, hogy elhúzhasson a fenébe. Mint a meg nem fertőzöttek többsége, ő is hajlamos volt minden mögött a legrosszabbat látni, az elkerülhetetlen bekövetkeztét. Kapar a torka – a füst csípi, vagy esetleg...? Fáj a feje – kialvatlan, vagy éhes, vagy...? Olyan, mint az a pillanat, mikor lepasszoltad a labdát, és látod amint a mázsás hátvéd teljes sebességgel vetődik rá: csakhogy ez a pillanat sosem ér véget.

– Holnap jövök megint – mondja. – Kell valami?

– Víz – mondom, bár nem tudom magamban tartani.

– Rendben, haver, vedd úgy, hogy meg is kaptad.

Feláll. Most már nem látok belőle mást, csak sárral telifröcskölt nadrágját és az agyagos földtől ragacsos bakancsát. Nem tudom, honnan tudom, de biztos vagyok benne, hogy most látom utoljára Christ. Nem fog visszajönni, vagy ha igen, én nem fogok már tudni róla. Nem búcsúzunk egymástól viszláttal. Ma már senki sem mondja a másiknak, hogy viszontlátásra. Ez a szó egészen új értelmet nyert abban a pillanatban, amikor megjelent a Nagy Zöld Szem az égen.

Nézem, ahogy távolodó alakját elnyeli a kavargó füst. Aztán előhúzom a takaró alól az ezüstláncot. Hüvelykujjammal végigsimítok a szépen csiszolt, szív alakú medálon, és a fogyó fényben egészen közel emelem a szememhez. A kapocs akkor éjszaka eltört, amikor letéptem a nyakáról, de egy körömvágó csipesz segítségével sikerült megjavítanom.

A sátor nyílása felé nézek, és őt látom, ahogy ott áll, és tudom, hogy valójában nincs itt, csak a vírus játszadozik velem, hiszen a nyakában ott látom ugyanazt a medált, amit a kezemben tartók éppen. A betegség mindenféle látomásokat hívott elő. Olyan dolgokat, amiket látni akartam, és olyanokat is, amiket nem. A kislány a sátor bejáratánál mind a két kategóriába beleillett.

Bubby, miért hagytál ott engem?

Kinyitom a szám. Érzem a vér sós ízét.

– Menj el.

A látomás reszketve vibrálni kezd. Megdörzsölöm a szemem, és amikor abbahagyom, az öklöm csillog a vértől.

Elfutottál. Bubby, miért menekültél el?

Azután a füst darabjaira tépi szét, szétforgácsolja, semmivé zúzza őt. A nevén szólítom. Nem látni őt még kegyetlenebb dolog, mint látni. Olyan görcsös erővel szorítom az ezüstláncot, hogy a láncszemek bevágnak a húsomba.

Megfogni őt. Elfutni előle.

Megfogni. Elfutni.

A sátramon kívül a halotti tüzek vöröslő füstje. Itt bent a pestis vörös köde.

Te vagy a szerencsés, mondom Sissynek. Te még azelőtt mentél el, hogy elkezdődtek volna az igazán mocskos dolgok.

Távoli fegyverropogás robban bele az estébe. Csakhogy ezúttal nem holmi árnyékokra lövöldöző kétségbeesett menekült szórványos lövéseinek pa-pa-pa-pappja – ez nehézfegyverek dobhártya-repesztő pá-DÁÁMja. A nyomjelző lövedék süvítő vijjogása. Az automata fegyverek gyors válasza.

A Wright-Pattersont megtámadták.

Egyik részem fellélegzik. Mindig megkönnyebbülést hoz, ha hosszas, feszült várakozás után végül kitör a vihar. De lényem másik fele az, amelyik meg mindig elhiszi, hogy van esélyem túlélni a pestist, majdnem összecsinálja magát ijedtében. Túlságosan gyenge vagyok ahhoz, hogy leszálljak a tábori ágyról, de ha nem lennék az, akkor is képtelen lennék rá, annyira rettegek. Lehunyom a szemem, és elsuttogok egy imát a Wright-Patterson asszonyaiért és férfijaiért, hogy elpusztítsanak egy-két támadót értem és Sissyért is. De főkepp Sissyért.

Most robbanások hasítanak bele a levegőbe. Hatalmas robbanások. Akkorák, hogy remeg alattam a föld, vibrál tőluk a bőröm; valósággal érzem, ahogy rácsapnak a halántékomra, ránehezednek a mellkasomra, és kiszorítják belőlem a levegőt. Úgy hallatszik, mintha a világot darabokra szaggatnák – de hát végül is éppen ez történik.

A pici sátorban fullasztó a füst, a bejárata úgy ragyog, mint egy háromszögletű szem, egy élénk, pokoli vörösben izzó parázsszem. Hát itt a vég, gondolom magamban. Végül mégsem pestisben fogok meghalni. Elég sokat éltem ahhoz, hogy ne a betegség, hanem egy földönkívüli behatoló végezzen velem. Jobb módja a halálnak, mindenesetre gyorsabb. Megpróbálok valami pozitív fordulatot csempészni küszöbön álló halálomba.

Puskalövés hallatszik. Hangjából ítélve egészen közelről, talán két-három sátornyira tőlem. Hallom, ahogy egy nő összevissza sikoltozik. Aztán egy újabb lövés. Örvénylő füst. Parázsként izzó vörös szem. Most már hallom is őt, amint közelit hozzám. Bakancsai cuppognak a nedves földön. Kotorászni kezdek az ágyam alatti kupiban: a revolverem keresem a ruhakupacok és a kiürült vizes palackok között. Christől kaptam aznap, amikor meghívott a sátrába lakni. Hol a fegyvered?, kérdezte. Teljesen ledöbbent, amikor hallotta, hogy nincs. Muszáj, hogy legyen fegyvered ember, mondta. Még a gyerekeknek is van. Nem érdekes, hogy képtelen vagyok eltalálni akár egy pajta szélesebbik falát is, és nagy eséllyel a saját lábam lövöm szét, ha elsütöm; az ember utáni korszakban Chris még mindig szentül hisz az alkotmány második kiegészítésében.

Várom, hogy feltűnjön a sátor nyílásában: egyik kezemben Sissy ezüstmedálja, a másikban Chris pisztolya. Az egyik kezemben a múlt. A másikban a jövő. Ez is egy nézőpont.

Talán ha csendben lapítok, az a valaki vagy valami továbbmegy. Leeresztett szempillám alól figyelem a vörös szemként izzó sátornyílást.

És aztán megjelenik egy hatalmas, fekete pupilla a bíborszín szemben. Bizonytalanul inog, ahogy behajol a sátorba, egy-két lépésnyire tőlem: az arcát nem látom, de hallom a zihálását. Igyekszem kontrollálni a saját lélegzetvételem, de akármilyen óvatosan veszem is a levegőt, a fertőzés hörgő hangja csatatéri robbanásoknál is hangosabban zakatol a mellkasomban. Nem tudom tisztán kivenni, mit visel. Csak azt látom, hogy a nadrágja szárát betűrte a bakancsába. Egy katona? Biztosan. Puska van a kezében.

Megmenekültem. Felemelem a medált tartó kezem, és elgyengült hangon szólok hozzá. Előrébb botorkál. Most már látom az arcát. Fiatal, talán egy-két évvel lehet idősebb nálam, és a nyaka csillog a vértől, a keze is vértől iszamós, amelyikben a puskát tartja. Az ágyam mellett fél térdre ereszkedik, aztán visszahőköl, ahogy megpillantja az arcomat: fakósárga bőröm, feldagadt ajkam és mélyen a szemgödörbe süppedt, véreres szemem messziről hirdeti, hogy lesújtott rám a pestis.

Velem ellentétben a katona tekintete tiszta – és a rettegéstől tágra nyílt.

– Tévedtünk, teljesen félreértettük! – suttogja. – Már itt vannak... itt voltak már egy ideje... bennünk... egész idő alatt... itt voltak bennünk.

Két hatalmas árnyék vetődik be a sátor nyilásán. Az egyik a nyakánál fogva megragadja a katonát, és kivonszolja. Felemelem az öreg pisztolyt – pontosabban csak megpróbálom, merthogy kicsúszik a kezemből, még mielőtt akár csak kicsit is fel tudnám emelni. A másik már rajtam is van, odébb löki a revolvert a kezem ügyéből, miközben felránt az ágyról. A fájdalom egy másodpercre elvakít. Válla fölött hátraordít a társának: – Vizsgáld meg! – és a következő pillanatban egy nagy, lapos fémtányér préselődik a homlokomhoz.

– Tiszta.

– És beteg. – Mindkét férfi katonai terepruhát visel – ugyanazt a típust, mint az előbb elhurcolt katona.

– Mi a neved, cimbora? – kérdezi az egyikük. Megrázom a fejem. Nem értem ezt az egészet. Nyílik a szám, de nem tudok értelmes hangot kiadni.

– Hagyd csak, tökre zombi – mondja a társa.

A másik bólint, és az állát dörzsölgetve néz le rám. Azután megszólal:

– A parancsnok arra utasított, hogy minden olyan civilt begyűjtsünk, aki nem fertőzött.

Körém tekeri a takarót, és egyazon lendülettel átnyalábol, és a vállára vet. Határozottan fertőzött civilként ezen nem kicsit lepődöm meg.

– Nyugi, zombi – szól hozzám. – Ennél jobb helyre fogsz kerülni.

Hiszek neki. És egyetlen másodpercre megengedem magamnak, hogy elhiggyem: végül is mégsem halok most meg.

26

A TÁMASZPONT KÓRHÁZÁNAK egy elkülönített szintjére visznek, amelyet a pestis áldozatainak tartanak fenn, és csak Zombi Kórterem néven emlegetnek. Kapok egy rakatnyi morfiumot és egy marha erős vírusölő gyógyszerkoktélt. Egy nő kezel, aki dr. Pamként mutatkozik be. Szelíd pillantású szeme, nyugodt hangja és nagyon hideg keze van. Szoros kontyba fogva hordja a haját. És kórházi fertőtlenítő szagát árasztja, egy leheletnyi parfümmel elegyítve. A kettő nem passzol egymáshoz.

Elmondja, hogy a túlélési esélyem egy a tízhez. Kitör belőlem a nevetés. Biztos kicsit buggyant vagyok még az erős gyógyszerektől. Egy a tízhez? És én még azt gondoltam, hogy a pestis egyenlő a halálos ítélettel. Majd’ szétvet az öröm.

A következő két nap folyamán a lázam felszökik. Jeges verítékben úszik a testem, és még az izzadságom is tele van vérpöttyökkel. Valami hagymázas félálomban lebegek ki-be a valóságba, miközben az orvosok mindent bevetnek a fertőzés ellen. A Vörös Halál ellen nincs gyógymód. Nem tehetnek egyebet értem, mint hogy folyamatosan gyógyszerekkel bombáznak, és biztosítják a kényelmemet mindaddig, míg vírus őnagysága el nem dönti, hogy tetszik-e neki az ízem, vagy sem.

A múlt utat talál hozzám, és időnként be-betör a kábulatomba. Van, hogy apám üldögél az ágyam szélén, van, hogy anyám, de a legtöbbször Sissyt látom. A helyiség vörösben úszik. A környező világot áttetsző vörös függönyön át látom. A kórterem visszahúzódik e vörös függöny mögé. Csak én vagyok itt, és bennem a betolakodó, és a halál – nemcsak az én családom, hanem minden halott, az összes akárhány milliárd halott nyújtja most felém a kezét, hogy elkapjon, miközben futok. Értem nyúlnak. Rohanok. És eszembe jut, hogy valójában nincs is különbség köztünk, élők és holtak között, hisz csak idő kérdése az egész: vannak a múltbeli halottak, és vannak a jövőbeli halottak.

A harmadik napon lemegy a lázam. Az ötödik napon már megmarad bennem a folyadék, és a tekintetem meg a tüdőm kezd kitisztulni. A vörös függöny felemelkedik, és most már látom a kórtermet, a köpenybe és maszkba bújt orvosokat, ápolónőket és műtősöket, a halál – múlt és jövő – különböző stádiumaiban lévő betegeket, amint a morfium lágy hullámain lebegnek, vagy épp letakart arccal tolják ki őket guruló ágyukon, a jelen halottjait.

A hatodik napon dr. Pam kijelenti, hogy a legrosszabbon már túl vagyok. Levesz a gyógyszerekről, ami kicsit rosszul érint; hiányozni fog a mindennapi betevő morfiumom.

– Ez már nem az én döntésem – magyarázza. – Átszállítanak a lábadozóba, amíg újra talpra nem állsz. Szükségünk lesz rád.

– Szükségük, rám?

– A háborúban.

A háború. Emlékszem a tűzharcokra, a robbanásokra, a sátramba berontó katonára, és arra, hogy Azok itt vannak bennünk.

– Mi történik? – kérdezem. – Mi történt itt?

A doktornő már elfordult tőlem, és suttogva mond valamit a műtősnek, akinek átadta a lázlapomat – de azért nem annyira halkan, hogy ne értsem:

– Pontban 15 órakor hozza át a vizsgálóba, amikor már kiürültek belőle a gyógyszerek. Felcímkézzük.

27

A BÁZIS BEJÁRATA MELLETTI óriási hangárba visznek. Akárhova nézek, egy nemrég véget ért csata nyomait látom. Kiégett járművek, leomlott épületek kőtörmeléke, itt-ott makacsul füstölő kis tüzek, golyó lyuggatta himlőhelyes aszfalt, aknavetők hagyta másfél méteres kráterek. De a biztonsági kerítést már megjavították, és mögötte látom a kiégett fekete senkiföldjét, azt a részt ahol nem olyan rég még a sátorváros állt.

A hangárban katonák festenek piros köröket a csillogó betonra. Repülőgépek nincsenek. Kigurítanak egy hátsó ajtón egy vizsgálóba, ott leraknak az asztalra, és pár percre magamra hagynak. Lüktető éles fények alatt reszketek vékony kórházi köntösömben. Mik azok a nagy piros körök? És honnan van megint áram? És mire gondolt a doktornő, amikor azt mondta, hogy felcímkézzük? Nem bírom kordában tartani a gondolataimat, ide-oda cikáznák. Mi történt itt? Ha a földönkívüliek megtámadták a bázist, hol vannak a halott földönkívüliek? Hol van a leszedett űrhajójuk? És hogyan sikerült megvédeni magunkat egy olyan fejlett intelligenciával szemben, amely több ezer évvel előttünk jár – sőt: legyőznünk?

Kinyílik a belső ajtó, és dr. Pam lép be. Bevilágít a szemembe valami ragyogó fénnyel. Meghallgatja a szívem, a tüdőm, pár helyen megütöget. Egy rizsszemnyi ezüstszürke golyócskát mutat nekem.

– Mi ez? – kérdezem. Őszintén, azon sem csodálkoznék, ha most kijelentené, hogy ez tulajdonképpen egy földönkívüli anyahajó: rájöttünk, hogy Azok nem nagyobbak, mint egy amőba.

Ehelyett elmagyarázza, hogy a szürke fémgolyócska egy nyomkövető, amely rá van kapcsolva a bázis nagygépes rendszerére. Szigorúan titkos eszköz, a katonaságnál már évek óta használják. Az az elgondolás, hogy a túlélő emberekbe mind beágyazzák a nyomkövetőt. Mindegyik ilyen eszköz egyedi jelzést bocsát ki, egyfajta „aláírást”, amelyet a detektorok akár egymérföldes távolságból is képesek érzékelni. Azért teszik belénk, hogy nyomon tudjanak követni, mondja. Hogy gondoskodni tudjanak a biztonságunkról.

Hátul a nyakamba fecskendez valamit, amitől elzsibbadok, aztán bejuttatja a nyomkövetőt a bőröm alá, közel a koponyaalaphoz. A beágyazás helyét bekötözi, aztán visszasegít a kerekes székbe, és áttol a szomszédos helyiségbe. Ez a vizsgálónál lényegesen kisebb szoba, benne egy fehér színű, állítható támlájú szék, amely egy fogorvosi rendelőt juttat az eszembe, valamint egy számítógép és egy monitor. Besegít a dönthető székbe, és elkezd lekötözni: leszíjazza a csuklóm, a bokám. Mindeközben az arca egészen közel van az enyémhez. A szagok háborújában, úgy érzem, orrhossznyival a parfüm vezet a fertőtlenítőszerrel szemben. A doktornő észreveszi az arckifejezésem, és megnyugtat:

– Nem fog fájni.

Teljes rémületben suttogom:

– Mi nem fog fájni?

Odalép a monitorhoz, és elkezd parancsokat bepötyögni.

– Ezt a programot egy parazitafertőzött laptopján találtuk – magyarázza dr. Pam. Mielőtt rákérdezhetnék, hogy mi a fészkes fene az a parazitafertőzött, folytatja: – Nem teljesen tiszta számunkra, hogy ezek az egyének mire használták, de azt tudjuk, hogy tökéletesen biztonságos. Fedőneve: Csodaország.

– És mire jó? – kérdezem. Nem vagyok biztos abban, hogy jól értem, amit mond, de mintha arról beszelne, hogy a földönkívüliek valamiképpen beszivárogtak a Wright-Pattersonra, és meghekkelték az itteni számítógépes rendszereket. Nem bírom kiverni a fejemből a parazitafertőzött szót. Ahogy a sátorba berontó katona véres arcát sem. Itt vannak bennünk.

– Ez egy térképezőszoftver – feleli. Ami igazából nem válasz.

– És mit térképez fel?

Már-már kényelmetlenül hosszú ideig néz rám, mintha nem tudná eldönteni, hogy elmondja-e nekem az igazat vagy sem.

– Téged térképez föl. Csukd be a szemed, vegyél egy nagy, mély lélegzetet. Visszaszámolok háromtól... kettő... egy...

És az univerzum összeomlik bennem.

Hirtelen ott találom magam háromévesen, amint a kiságyam oldalába kapaszkodom, és fel-le ugrálok sikítva, mintha legalábbis valaki meg akarna ölni. Nem egyszerűen emlékszem arra a napra, hanem megélem.

Most hat vagyok, és műanyag baseballütőmet lendítem. Azt, amelyiket annyira szerettem; és amelyikről már egészen megfeledkeztem.

Azután, már tízévesen hazafelé tartunk kocsival a kisállatboltból, ölemben egy zacskónyi aranyhallal, és neveken vitatkozunk anyuval. Világossárga ruhát visel.

Tizenhárom, péntek este van, focizom a srácokkal, és a tömeg ujjong a lelátón. Mélyebbre visz a memóriám.

Mintha lassulna a kerék, amely visszafelé pergeti az időm. Úgy érzem magam, mintha elsüllyednék – mintha belefulladnék az életemről szóló álomba. A két lábam kétségbeesetten kirúg, bár szorosan le van szíjazva, mintha futnék.

Futni.

Az első csók. Laceynek hívták. Az algebratanárnőm kilencedikből, akinek rettenetesen pocsék volt a kézírása. A jogosítvány megszerzése. Minden ott van, nincsenek fehér foltok, kitöltetlen mezők, minden kiömlik belőlem, miközben én magam átömlöm Csodaországba.

Minden.

Zöld folt az éjszakai égbolton.

Fogom a deszkákat, amiket apu a nappali ablakai elé szögel. Gépfegyverropogás az utca végéből, üvegcsörömpölés, sikoltozó emberek. És a lesújtó kalapács hangja: bamm, hamm, BAMM.

Fújjátok el a gyertyákat, anyu hisztérikus suttogása. Hát nem halljátok őket? Jönnek!

És az apám, amint tökéletesen nyugodt hangon mondja a szuroksötétben: Ha bármi történne velem, vigyázz édesanyádra és a kishúgodra.

Szabadesésben zuhanok. Végsebességgel. Nincs menekvés. Nem egyszerűen emlékezni fogok arra az éjszakára. Újra át fogom élni az egészet.

Egész úton üldözött engem, miközben a sátorváros felé jöttem. A dolog, ami elől menekültem, ami elől még mindig menekülök, a dolog, amely sosem fog szabadon ereszteni engem. Amit keresek. Ami elől futok.

Vigyázz édesanyádra! Vigyázz a kishúgodra!

A bejárati ajtó nagy robajjal szakad be. Apu egyenest az első behatoló mellkasába ereszti a golyót. A fickó valamit tolhatott korábban, mert továbbra is csak jön és jön. Aztán egy lefűrészelt csövű sörétes puskát látok apám arcába nyomva, és ez az utolsó alkalom, hogy látok valamit apám arcából.

A szoba megtelik árnyakkal, és az egyik közülük az anyám, azután még több az árny és a rekedt kiáltás, és rohanok felfelé a lépcsőn, Sissyvel az ölemben, és túl későn jövök rá, hogy zsákutcába kerültem.

Egy kéz megragadja az ingemet és hátraránt, úgyhogy legurulok a lépcsőn, esés közben testemmel védelmezve Sissyt. A lépcső alján nagyot koppan a fejem a padlón.

Azután árnyak, hatalmas árnyak hajolnak fölém, egy csomó kéz nyúl Sissy után, és kitépik őt a karomból. És Sissy csak visít és visít közben, hogy Bubby, Bubby, Bubby, Bubby!

Felé nyúlok a sötétben. Ujjaim beleakadnak a nyakában lógó medálba, és leszakítják az ezüstláncot.

Azután, ahogy a nap fényét az örök sötétség váltja fel, úgy hal el hirtelen a kishúgom hangja.

Aztán a punkok már rajtam vannak. Hárman közülük rendesen beszíva, vagy épp az anyag utáni kétségbeesett vágytól hajtva, ütni-verni-rúgni kezdenek: csak úgy záporoznak a hátamra és a gyomromra irányított csapások, és amikor felemelem a kezem, hogy védjem az arcom, megpillantom a fejem fölött apa kalapácsát.

Süvítve indul el felém. És félregurulok. A lecsapó kalapács feje majdhogynem súrolja a halántékomat, és a lendület egyenesen a fickó sípcsontjába vezeti. Az iszonyú üvöltéssel térdre rogy.

Én már újra talpon vagyok, futok a folyosón a konyha felé, dübörgő léptek mögöttem, mintha mennydörgés kísérné az utam.

Vigyázz a kishúgodra!

Megbotlom valamiben a hátsó udvaron, talán a kerti locsolótömlőben vagy Sissy valamelyik buta játékában. Arccal a nedves fűbe bukom a csillagokkal teli ég alatt. A zöldes fénnyel izzó gömb, a fölöttünk keringő Szem hidegen bámul le rám, rám, aki egy ezüstmedált szorongat vérző kezében, rám, aki élek, rám, aki nem mentem vissza, rám, aki elfutott.

29

OLYAN MÉLYRE ZUHANTAM, hogy senki sem tud elérni. Hetek óta első ízben érzem teljesen zsibbadtnak magam, úgy értem, még saját magamat sem értem. Nincs olyan pontja a térnek, ahol én véget érek, és elkezdődik a nagy semmi.

A doktornő hangja áttöri a sötétséget, és odaúszik hozzám. Én úgy kapaszkodom belé, mint egy mentőkötélbe, amely kihúz a feneketlen kút mélyéről.

– Vége van már. Minden rendben. Vége...

Levegőért küzdve török fel a mélyből, bele a való világba, fékezhetetlenül és férfiatlanul sírva-vinnyogva, és közben arra gondolok: Téved, doki, ennek sosem lesz vége. Mindig újra meg újra kezdődik. Az orvosnő arca beúszik a látóterembe és kiélesedik, a karom nekifeszül a leszorító szíjaknak, ahogy megpróbálnám megragadni a köpenyét. Véget kell vetnie ennek az egésznek.

– Mi a pokol volt ez? – kérdezem rekedt suttogással. A torkom ég, a szám kiszáradt. Úgy érzem magam, mintha nem nyomnék többet egy csecsemőnél, mintha az összes húst letépték volna a csontjaimról. És én még azt hittem, hogy a pestis volt a pokol!

– Ez egy módszer, hogy beléd lássunk, hogy valóban képet kapjunk arról, mi történik – mondja gyengéden. Könnyű kézzel végigsimít a homlokomon. Ez a mozdulat anyámat idézi fel bennem, az anyámról pedig eszembe jut, hogy a sötétben elveszítettem őt, hogy elfutottam tőle az éjszakában, a következő gondolatom pedig az, hogy nem itt kellene feküdnöm leszíjazva ebben a fehér székben, hanem velük kellene lennem. Maradnom kellett volna, és szembenéznem azzal, amivel ők. Vigyázz a kishúgodra!

– Ez lett volna a következő kérdésem – mondom, és minden erőmmel azért küzdök, hogy összpontosítani tudjak. – Mi történik?

– Bennünk vannak – válaszolja. – Belülről támadtak meg minket a bázison az állomány fertőzött tagjai, akik beépültek a hadseregbe.

Hagy nekem pár percet, hogy feldolgozhassam és megemészthessem az új információt, miközben letörli a könnyeket az arcomról egy hűvös, nedves kendővel. Egyszerűen őrjítő, hogy milyen anyáskodó, és a kendő csillapító hűvössége szinte kellemes kínt okoz.

Félreteszi a kendőt, és mélyen a szemembe néz.

– A fertőzöttek és tiszták arányából kiindulva itt a bázison arra a becslésre jutottunk, hogy három túlélő emberből a Földön egy közéjük tartozik.

Meglazítja a szíjakat rajtam. Olyan testetlen vagyok és légies akár egy felhő, és olyan könnyű, mint egy lufi. Amikor az utolsó szíjat is lecsatolja rólam, úgy érzem, mindjárt kirepülök a székből, és meg sem állok a mennyezetig.

– Szeretnél látni egyet? – kérdezi.

És felém nyújtja a kezét.

29

A LIFTHEZ GURÍT. Egyirányú expressz, amely több száz méterrel a föld alá visz. Az ajtók egy hosszú, fehér salakbeton folyosóra nyílnak. Dr. Pam elmagyarázza, hogy egy óvóhelykomplexumban vagyunk, amely majdnem olyan nagy, mint a fölöttünk levő bázis; akár egy 50 megatonnás atomcsapás is átvészelhető itt. Azt mondom, máris nagyobb biztonságban érzem magam. Úgy nevet, mintha viccesnek találná a megjegyzésem. Kétoldalt alagutak, jelzés nélküli ajtók, és noha a padló vízszintes, úgy érzem, mintha egyre lejjebb vinnének, abba a lyukba, ahol maga az őrdög lakik. Katonák sietnek fel-alá a folyosón; amikor a doktornő elgurít mellettük, elfordítják a tekintetüket, és abbahagyják a beszédet.

Szeretnél látni egyet közülük?

Igen. Nem, a fenébe is!

Megáll az egyik jelöletlen ajtó előtt, és becsúsztat a zárba egy kulcskártyát. A piros fény zöldre vált. Betol a szobába és egy hosszú tükör előtt parkol le. Eltátom a szám és leesik az állam, aztán behunyom a szemem – mert bármi ül is abban a kerekes székben, az egyszerűen nem én vagyok, nem lehetek én.

Amikor első ízben tűnt fel az anyahajó, nyolcvanhat kiló voltam, és majdnem csupa izom. Abból az izomból mostanra kábé húsz kiló eltűnt. Az idegen a tükörből az éhezők tekintetével nézett vissza rám: óriási, beesett, sötét karikák árnyékolta szemmel. Mintha a vírus kést ragadott volna, és lefaragta volna az arcomról a húst, csúcsosra élezte az állam, és egy vékony pengét hagyott az orromból. A hajam száraz, szálkás, foltokban kopaszodó.

Tökre zombi.

Dr. Pam a tükör felé biccent.

– Ne izgulj. Ő nem lát minket.

Ő? De hát kiről beszél?

Lenyom egy gombot, mire a tükörfal túloldalán lévő szobát elárasztja a fény. Saját arcom szellemképpé oldódik a tükörben. Magamon átnézve látom a másik oldalon ülő személyt.

Chris az.

Egy ugyanolyan székhez van szíjazva, mint amilyen a Csodaország szobájában van. A fejéből drótok vezetnek a mögötte lévő, villódzó piros fényeket mutató hatalmas konzolhoz. Alig tudja tartani a fejét, mint egy gyerek, aki az álmosság ellen küzd az órán.

A doktornő észreveszi, hogy megfeszülök, amint meglátom őt.

– Mi van? Ismered?

– Chrisnek hívják. Ő az én... A menekülttáborban találkoztam vele. Felajánlotta, hogy lakjak a sátrában, és segített nekem, amikor lebetegedtem...

– A barátod? – A doktornő meglepettnek tűnik.

– Igen. Nem. Igen, ő a barátom.

– Ő nem az, akinek gondolod.

Megérint egy gombot, és a monitor életre kel. Elszakítom a tekintetem Chrisről, Chris arcáról, hogy belenézzek a fejébe, a látható helyett a rejtettet lássam, merthogy a kijelzőn az agyát látom: csillogó csontozatba foglalt, beteges sárgászölden világító agyát.

– Mi az? – kérdezem suttogva.

– A parazita – mondja dr. Pam. Lenyom egy másik gombot, és ráközelít Chris agyának elülső részére. A zöldes szín most intenzívebbé válik, neonfényben ragyog. – Ez itt a prefrontális kéreg, agyunk gondolkodó része. Az a rész, ami emberré tesz minket.

Ráközelít egy gombostűfejnél nem nagyobb pontra, és akkor már látom. A gyomrom lassan felfordul. A lágy szövetbe tojásforma lüktető növekmény ágyazódott be, ezer és ezer pici, gyökérszerű kaccsal kapaszkodva legyezőszerűen minden irányba, belefúrva magát Chris agyának redőibe és mélyedéseibe.

– Nem tudjuk, hogyan csinálták – mondja dr. Pam. – Igazából még azt sem tudjuk, hogy a fertőzöttek tudatában vannak-e hogy bennük van a parazita, vagy egész életükben csak dróton rángatják őket.

A valami, ami teljesen beleszőtte magát Chris agyába, lüktet.

– Szedjék ki belőle. – Alig bírom megformálni a szavakat.

– Megpróbáltuk – mondja dr. Pam. – Gyógyszerekkel, sugárzással, elektrosokkal, sebészeti beavatkozással. Semmi sem működik. Az egyetlen módja annak, hogy végezzünk velük az, hogy elpusztítjuk a gazdatestet. – Elém csúsztatja a billentyűzetet. – Nem fog érezni semmit.

Teljesen össze vagyok zavarodva. Megrázom a fejem. Nem értem.

– Nem tart tovább egy másodpercnél – biztosít dr. Pam. – És teljesen fájdalommentes. Ez a gomb itt.

Lepillantok a gombra. Rajta a felirat: végrehajtás.

– Te nem Christ ölöd meg. Azt a benne élősködő valamit pusztítod el, ami különben téged pusztítana el.

– Megvolt az esélye, hogy megöljön engem – vitatkozom vele. Megrázom a fejem. Ez nekem túl sok. Képtelen vagyok rá. – És nem tette. Életben hagyott.

– Mert még nem volt itt az ideje, azért. A támadás előtt hagyott ott, ugye?

Bólintok. Újra Chrisre pillantok, a kétoldalas tükrön keresztül, saját áttetsző önmagam homályos körvonalain keresztül.

– Elpusztítod azokat a valamiket, amelyek ezért felelősek. – A doktornő a kezembe nyom egy apró tárgyat.

Sissy medálja.

A húgom medálja, a gomb és Chris. És az a valami Chrisben.

És én. Vagy legalábbis, ami megmaradt belőlem. Mi maradt meg belőlem? Sissy nyakláncának fémszemei belevágnak a tenyerembe.

– Így állítjuk meg őket – sürget dr. Pam. – Míg van, aki megállítsa őket.

Chris a székben. A medál a kezemben. Mióta futok? Csak futok, futok, futok. Chris, már rosszul vagyok a sok meneküléstől. Maradnom kellett volna. Szembe kellett volna fordulnom vele. Ha akkor szembenéztem volna vele, nem kellene most ezt tennem. Előbb vagy utóbb azonban az embernek választania kell a között, hogy elfut, és a között, hogy szembenéz azzal a dologgal, amivel korábban képtelen volt szembesülni.

Rányomom az ujjam a gombra, olyan erősen, amennyire csak bírom.

30

A LÁBADOZÓSZÁRNYAT sokkal jobban szeretem, mint a Zombi Kórtermet. Jobb szag van, már csak ezért is; ráadásul külön szobát kaptam. Nem vagyok összezárva száz másik emberrel. Csendes szobám meghitt magányában könnyen el tudom hitetni magammal azt, hogy a világ ugyanolyan, mint a támadások előtt volt. Hetek óta először tudok magamhoz venni valami szilárd táplálékot, és képes vagyok egyedül kijárni a fürdőbe – bár a tükröket kerülöm. A nappalok derűsebbek, de az éjszakák rettenetesek: valahányszor lehunyom a szemem, látom csontvázönmagam a kivégzőszobában, és Christ leszíjazva a tükörfal másik oldalán lévő szobában. Még saját csontos ujjam, amint lenyomja a gombot.

Chris elment. Dr. Pam szerint Chris soha nem is létezett. Az a valami irányította őt – hogy miként, arról fogalmuk sincs –, ami mélyen befészkelte magát az agyába, valamikor a múltban –, hogy mikor, arról szintén fogalmuk sincs. Nem ereszkedtek le földönkívüliek az anyahajóról, hogy megtámadják Wright-Pattersont.

A támadás belülről érkezett, a parazitafertőzött katonák fordították fegyverüket a bajtársaik ellen. Ami azt jelenti, hogy már hosszú ideje rejtőzködtek bennünk. Kivárták, míg az első három hullám kezelhető számúra csappantotta a népességet, mielőtt felfedték volna valódi énjüket.

Hogy is fogalmazott Chris? Tudják, hogyan gondolkodunk.

Tudták, hogy bízunk a többség győz elvében. Tudták, hogy azoknál a fickóknál fogunk menedéket keresni, akik fel vannak fegyverkezve. Tehát, Mr. Alien, hogyan küzdi le ezt az akadályt? Egyszerűen, hiszen tudja, hogy mi hogyan gondolkozunk, nem igaz? Alvó egységeket ágyaz be oda, ahol a fegyverek vannak. Még ha a csapatai alul is maradnak kezdetben, ahogy Wright-Patterson esetében is történt, a végső célt sikerült teljesíteni: darabjaira robbantani a társadalmat. Ha az ellenség pont úgy néz ki, mint te, hogy tudsz megküzdeni vele?

Azon a ponton a játszmának vége. Éhezés, betegségek, vadállatok; már csak idő kérdése, hogy az utolsó elszigetelt túlélők is meghaljanak.

A hatodik emeleten lévő ablakomból rálátok a bázis főkapujára. Alkonyattájt régi sárga iskolabuszok konvoja hagyja el a támaszpontot néhány Humvee kíséretében. Pár órával később a buszok tömve érkeznek vissza, jobbára gyerekekkel telizsúfolva, bár azért ezt elég nehéz megállapítani a sötétben. A hangárba viszik, és felcímkézik őket, a „parazitafertőzötteket” kirostálják és megsemmisítik. Legalábbis így mesélték a nővérek. Számomra ez az egész őrültségnek tűnik, figyelembe véve azt, amit a támadásokról eddig tudunk. Hogyan tudták olyan gyorsan olyan sokunkat elpusztítani? Ó, igen, mert az emberek olyanok, mint a birkák! És most lám, újra itt vagyunk, nyájba tömörülve. Szépen szem előtt. Ennyi erővel akár egy nagy vörös célkeresztet is festhettünk volna a bázisra. Itt vagyunk! Lőjetek, ha készen álltok!

És nem bírom tovább.

Még ha a testem napról napra erősebbé válik is, a kedélyem kezd megzuhanni.

Tényleg nem értem. Mi értelme? Nem az ő szemszögükből; az már kezdettől fogva a napnál is világosabb.

Úgy értem, mi értelme van egyáltalán annak, hogy mi létezünk még? Biztos vagyok abban, hogy ha nem tömörülünk megint, akkor előrukkolnak egy másik tervvel, még ha az nem is más, mint hogy parazitafertőzött gyilkosokat vetnek be, akik szép sorban, egyenként végeznek az ostoba, elszigetelt emberekkel.

Itt nem lehet győzni. Ha valamiképpen sikerült volna megmentenem a húgomat, az se számított volna. Csak megajándékoztam volna még maximum egy-két plusz hónappal.

Mi vagyunk a halottak. Senki más nincs már. Csak a múltbeli halottak és a jövőbeli halottak. Holttestek és majdani holttestek.

Valahol útközben a föld alatti szoba és mostani szobám között elveszítettem Sissy medálját. Az éjszaka közepén arra riadtam fel, hogy az üres levegőt markolom, és hallom, amint a kishúgom a nevemet kiáltja, olyan tisztán, mintha csak pár lépésre állna tőlem, és én dühbe gurulok, nagyon bepipulok, és mondom neki, hogy fogja már be, elveszítettem, ennyi. Ugyanolyan halott vagyok, mint ő, hát nem vágja? Egy zombi, az vagyok.

Leállok az evéssel. Visszautasítom a gyógyszereimet. Órákon át heverek az ágyamban a plafonra meredve, arra várva, hogy legyen már vége, arra várva, hogy csatlakozzam a húgomhoz és a hétmilliárd másik szerencséshez. A vírus helyét, amely azon volt, hogy elevenen felzabáljon, most egy másik betegség vette át, amely ha lehet, még éhesebb. Egy olyan betegség, amely százszázalékos hatékonysággal gyilkol. És azt mondom magamnak: Ne hagyd, hogy megtegyék, ember! Ez is része a tervüknek, de nem lesz tőle jobb. Egész álló nap tolhatnám a buzdító beszédeket. Mit se számít, hiszen ettől még a tény tény marad: abban a pillanatban, amikor az anyahajó megjelent az égbolton, vége volt a játéknak. Hogy game over, az biztos – a kérdés csak az, hogy mikor.

És épp abban a pillanatban, amikor eljutok arra a pontra, ahonnan már nincs visszaút, amikor az utolsó olyan részem is, amely eddig küzdött, úgy döntött, hogy feladja a harcot, hirtelen feltűnik a színen a megmentőm – mintha csak egész végig arra várt volna, hogy eljussak ebbe a fázisba.

Kitárul az ajtó, és az árnyéka betölti a teret: magas, sovány kemény kontúrú árnyék, mintha csak egyetlen fekete márványtömbből faragták volna ki. Az árnyék rám vetül, ahogy az ágyam felé közeledik. El akarom fordítani a fejem, de képtelen vagyok rá. Szemével – olyan kék, és olyan hideg, mint egy gleccsertó vize – az ágyamhoz szögez, fogva tart. Kilép a fénybe, és most már látom rövidre nyírt, homokszín haját, éles vonalú orrát és pengevékony száját, amely merev, minden vidámságot mellőző mosolyra húzódik. Ropogós uniformis. Csillogó fekete bakancs. Tiszti rangjelzés a gallérján.

Már-már kínosan hosszan néz le rám, szótlanul. Miért nem tudom elfordítani a szemem, miért tart fogva fagyos, kék pillantása? Az arcvonásai annyira élesek, hogy nem is tűnik valóságosnak, mintha fából faragott emberi arca lenne.

– Tudod, hogy ki vagyok? – kérdezi. A hangja mély, nagyon mély, mint a moziban az előzetesek bemondóinak érces hangja. Megrázom a fejem. Honnan a pokolból tudhatnám? Életemben nem láttam még.

– Alexander Vosch ezredes vagyok, ennek a bázisnak a parancsnoka.

Nem nyújtja a kezét. Csak bámul rám. Odalép az ágyam végébe, és megnézi a lázlapomat. A szívem vadul dübörög. Úgy érzem magam, mint akit az igazgatói irodába hívattak.

– Tüdő rendben. Szívritmus, vérnyomás is. Minden jó. – Visszaakasztja a lapot a kampóra. – Csakhogy semmi sem jó, ugye! Valójában minden átkozottul rossz.

Odahúz az ágyam mellé egy széket és leül. Mozdulata sima, könnyed, minden modorosságtól mentes, mintha csak órákon át gyakorolta volna, tökélyre fejlesztve a leülés művészetét. Mielőtt folytatná a beszédet, tökéletesen egyenes vonallá igazítja a nadrágja élet.

– Láttam a Csodaország-profilod. Roppant érdekes. És roppant tanulságos.

A zsebébe nyúl, megint csak olyan kecsesen, hogy inkább táncmozdulatnak tűnik, és előhúzza Sissy ezüstmedálját.

– Szerintem ez a tiéd.

Odadobja az ágyra, a kezem ügyébe. Várja, hogy megragadjam. Kényszerítem magam, hogy ne mozduljak, magam sem tudom pontosan, miért. Megint a zubbonya zsebébe nyúl. Ezúttal egy tárca méretű fotót lök az ölembe. Felemelem. Egy kis szőke gyerek van rajta, hat-, esetleg hétéves lehet. Ugyanolyan a szeme, mint Voschnak. És egy csinos, Voschsal egykorú nő ölében fotózták le.

– Tudod, hogy kik ők?

Nem túl nehéz kérdés. Bólintok. Valamilyen oknál fogva a fénykép idegesít. Odanyújtom neki, hogy tegye el. Nem teszi el.

– Ők itt az én ezüstláncom – mondja.

– Sajnálom – mondom, mert nem nagyon jut eszembe más, amit mondhatnék.

– Nem volt szükségszerű, hogy pont így járjanak el velünk, tudod? Elgondolkodtál ezen valaha? Szép nyugodtan is kicsinálhattak volna minket, rendre – akkor mégis miért döntöttek úgy, hogy ilyen gyorsan végeznek velünk? Minek szabadították ránk a pestist, ami minden tíz emberből kilencet megöl? Miért nem hetet? Vagy tízet? Más szóval, mire ez a fene nagy sietség a részükről? Van egy elméletem erre vonatkozóan. Szeretnéd hallani?

Nem, gondolom magamban, nem igazán. Kicsoda ez a fickó, és miért jött ide beszélgetni velem?

– Van Sztálinnak egy mondása – mondja – „Egy ember halála tragédia; millióké statisztika.” El tudsz képzelni bármiből is egymilliót? Nekem ez gondot jelent. Ez kitágítja a felfogóképességünk határait. És ők pontosan ezért csinálták így. Olyan ez, mint amikor egy csapat már bebiztosította a győzelmét, de nem ül rá az eredményre, hanem tovább hajt a pontokért. Fociztál már életedben, nem? Nem is annyira a küzdő képességünk megsemmisítéséről szól ez, hanem inkább arról, hogy megtörjék az akaratunkat, a harci kedvünket. – Elveszi a fényképet, és visszacsúsztatja a zsebébe. – Úgyhogy nem gondolok a 6,9 milliárd emberre. Csak erre a kettőre. – Sissy medálja felé int a fejével, majd folytatja: – Magára hagytad. Amikor szüksége volt rád, te elfutottál. És még mindig futsz. Nem gondolod, hogy épp ideje, hogy abbahagyd a menekülést, és megharcolj érte?

Szóra nyitom a szám, és függetlenül attól, hogy mit akarok mondani, ez bukik ki belőlem: – Ő halott.

Legyint. Hülyének érzem magam.

– Mi mindannyian halottak vagyunk, fiam. Csak páran közülünk egy kicsit előrébb tartanak ebben a többieknél. Most azon töprengsz, ki a fene lehetek én, és vajon miért jöttem ide. Nos, azt már elmondtam, hogy ki vagyok. Most azt fogom elárulni, hogy miért jöttem ide.

– Jó – suttogom. Talán ha elmondja, utána békén hagy. A frászt hozza rám ez a fura fazon. Van valami keménység abban, ahogy rám néz azzal a jeges pillantásával, nincs erre más szavam – mintha csak egy életre kelt szobor lenne.

– Azért vagyok itt, mert majdnem mindenkit megöltek közülünk – de nem mindenkit. És itt követték el a hibát, fiam. Ez a gyenge pontja a tervüknek. Mert ha nem egyszerre végeznek mindannyiunkkal, azok, akik túlélik, nem a gyengék lesznek. Az erősek – és csakis az erősek – fogják túlélni. Akik meghajolnak, de nem törnek meg, ha érted, mit akarok mondani. Az olyan emberek, mint én. Az olyan emberek, mint te.

Megrázom a fejem.

– Én nem vagyok erős.

– Nos, e tekintetben ellent kell mondanom neked. Tudod, a Csodaország nem egyszerűen a tapasztalataidat térképezi fel, hanem téged. Nemcsak azt árulja el rólad, hogy ki vagy, hanem azt is, hogy milyen fából faragtak. Feltárja a múltad – és a benned rejlő lehetőségeket. És a benned lévő potenciál, nem viccelek, messze túlmutat az átlagon. Pontosan az a fajta vagy, akire szükségünk van, és pontosan akkor, amikor szükségünk van rá. – Feláll. Fölém tornyosulva utasít: – Kelj fel!

Nem kér, utasít. Hangja ugyanolyan kőkemény, mint az arca. Egészen közel hajol az arcomba, és halk, fenyegető hangon kérdezi:

– Mit akarsz? Őszintén!

– Azt akarom, hogy menjen el.

– Nem. – Éles mozdulattal rázza meg a fejét. – Mit akarsz igazából?

Érzem, ahogy az alsó ajkam remegve lebiggyed, mint egy kisgyereké, akinél pillanatokon belül eltörik a mécses. Ég a szemem. Keményen ráharapok a nyelvemre, és kényszerítem magam, hogy farkasszemet nézzek vele, álljam jeges-perzselő pillantását.

– Meg akarsz halni?

Vajon rábólintottam? Képtelen vagyok visszaemlékezni. Talán mégiscsak, mert így folytatja:

– Én ezt nem fogom hagyni. Akkor most mi lesz?

– Akkor, gondolom, élni fogok.

– Nem, nem fogsz. Meg fogsz halni. Meg fogsz halni, és sem te, sem én, sem senki más nem fogja tudni megakadályozni ezt. Te, én, minden túlélő ezen a szép, nagy, kék bolygón meg fog halni, hogy helyet csináljon Azoknak.

Na, most fején találta a szöget. Nem lacafacázott: ez volt a tökéletes szöveg, ami a tökéletes pillanatban hangzott el, és az, amit eddig sikertelenül próbált felpiszkálni bennem, most egy csapásra kirobbant belőlem.

– Akkor meg mi értelme, he? – Egyenesen a képébe üvöltök. – Mi a francos értelme van? Maga mindenre tudja a választ, akkor most mondja meg, mert nekem aztán rohadtul gőzöm sincs, miért ne szarhatnám le magasról ezt az egészet!

A karomnál fogva megragad, és az ablak felé lök. A következő másodpercben már mögöttem van, és elhúzza a függönyt. Látom a hangár mellett várakozó iskolabuszokat, és egy csomó gyereket, akik sorba állnak, hogy bemehessenek a hangárba.

– Nem a megfelelő embert kérdezed – mordul rám. – Őket kérdezd, miért ne szarhatnád le magasról ezt az egészet. Nekik mondd, hogy nincs semmi értelme. Nekik mondd, hogy meg akarsz halni.

Megragadja a vállam, és maga felé fordít. Erősen mellbe vág, és úgy mondja a szemembe:

– Felborították bennünk a dolgok természetes rendjét fiam. Jobb meghalni, mint élni. Jobb feladni, mint harcolni. Jobb rejtőzködni, mint szembenézni a fenyegetéssel. Tudják, hogy ha meg akarnak törni bennünket, először itt kell elpusztítaniuk minket. – Megütögeti a mellkasomat. – A végső harcot ezért a bolygó nem a csatamezőn, nem a hegyekben, nem a dzsungelben, nem a sivatagban és nem a tengeren fogják megvívni. Itt fog lezajlani. – Megint megütögeti a mellemet. Keményen. Puff, puff puff.

Ezen a ponton én már teljesen kész voltam: szabad utat engedtem mindannak, ami a húgom halála óta gyűlt fel bennem, amit magamba fojtottam. Úgy zokogtam, mint még soha azelőtt, mintha a sírás valami új élmény lenne, amit most tapasztalok meg, és amiben örömömet lelem.

– Te vagy az emberi agyag – suttogja Vosch kíméletlenül a fülembe. – És én vagyok Michelangelo. Én vagyok a szobrász, és te leszel az én remekművem. – A tekintete halványkék lángként lobog, és beleégeti magát a lelkem legmélyére. – Isten nem azokat hívja harcba, akik fel vannak fegyverezve, fiam. Isten az arra hivatottakat fegyverezi fel. És te az elhivatottak között vagy.

Egy ígérettel hagy magamra. Szavai forrón lüktetnek az agyamban, ígérete velem marad az éjszaka legsötétebb óráiban is, és az elkövetkező napban végig.

Megtanítalak arra, hogy szeresd a halált. Megszabadítalak a bánat, a bűntudat és az önsajnálat terheitől, és csordultig töltelek gyűlölettel és ravaszsággal, és átitatlak a bosszúállás szellemével. Itt fogom kiépíteni a végső ellenállást benned, te leszel az én utolsó védváram, Benjamin Thomas Parish.

És közben újra meg újra odacsap öklével a mellkasomra, míg végül már lángol a bőröm, és lángol a szívem. És te leszel az én csatamezőm.

III.

NÉMÍTÓ 31

EGYSZERŰNEK kellett volna lennie. Nem volt más dolga, mint várni. Várakozni nagyon tudott. Órákig képes volt egy helyben kuporogni, némán, mozdulatlanul, ő és a puskája, egy test, egy lélek, és nemigen lehetett tudni, pontosan hol végződik ő, és hol kezdődik a fegyver. Még a fegyver csövéből kilőtt golyó is mintha hozzá kapcsolódott volna, a szívéből kiinduló láthatatlan kötelékkel, egészen addig, míg a lövedék bele nem fúródott a csontba.

Már az első golyó leterítette a lányt, és a fiú sebtében újra lőtt, de elvétette a célpontot. Aztán megeresztett egy harmadik lövést is, miközben a lány becsusszant a kocsi alá, és a Buick hátsó ablaka egy hatalmas robbanással szilánkmentes üvegporfelhővé változott.

A lány behúzódott az autó alá. Neki valóban ez volt az egyetlen lehetősége – ő azonban még mindig választhatott: megvárja, míg a lány előbújik, vagy elhagyja tüzelőállását az országút menti erdő szélén, és véget vet az egésznek. Kisebb kockázattal járt, ha marad a helyén. Ha a lány előmászik, ő öli meg. Ha nem bújik elő, akkor az idő végzi el ezt helyette.

A fiú lassan újratöltött, egy olyan ember céltudatosságával, aki tisztában van azzal, hogy övé a világ minden ideje. Miután már napok óta a nyomában volt, rájött, hogy a lány nem fog sehova se menni, túlságosan okos ahhoz. Három golyó nem bírta kiiktatni, de tisztában van azzal, mekkora az esélye annak, hogy a negyedik is mellétrafáljon. Mit is írt a naplójába?

Nem a szerencsések lesznek azok, akik állva maradnak a végén.

Latolgatni fogja az esélyeit. Ha előbújik, nulla százalék az esélye annak, hogy sikerül túlélnie. Képtelen futni, de még ha képes lenne is, nem tudja, hogy melyik irány a biztonságos. A lány egyedül abban reménykedhetett, hogy ő otthagyja a leshelyét, és kikényszeríti, hogy – így vagy úgy, de – döntsön. Akkor bármi megtörténhet. Még akár az is, hogy a lány nagyon szerencsés, és sikerül először lőnie.

A fiúnak szemernyi kételye sem volt afelől, hogy ha összecsapásra kerül sor, a lány nem fogja csendesen megadni magát. Látta, mit tett azzal a katonával a kisboltban. Lehet, hogy abban a pillanatban eluralkodott rajta a rettegés, és talán később bűntudata is volt amiatt, hogy végzett a fickóval, de sem a félelem, sem a bűntudat nem akadályozta meg abban, hogy ólommal bélelje ki a katona testét. A félelem nem bénította le Cassie Sullivant, ahogy más embereknél ez gyakorta előfordul. Sőt: kristálytisztává tette a tudatát, megacélozta az akaratát, kikristályosította a választási lehetőségeit. A félelem fogja rábírni, hogy az autó alatt maradjon – és nem azért, mert fél előbújni, hanem mert az az egyetlen esélye a túlélésre, ha ott marad.

Úgyhogy ő is várni fog. Még hosszú órák vannak hátra addig, míg leszáll az éj. Addig a lány vagy elvérzik, vagy már olyan harmatgyenge lesz a vérveszteségtől és a kiszáradástól, hogy könnyedén végezhet majd vele.

Végezni vele. Végezni Cassie-vel. Nem Cassie mint Cassandra. És nem Cassie mint Cassidy. Cassie mint Cassiopeia, a lány az erdőből, aki alvás közben a sátrában egyik kezével egy plüssmackót, a másikkal egy sörétes puskát ölelt magához. A szőke, göndör hajú lány, aki mezítláb nem volt sokkal magasabb, mint százhatvan centi, és olyan fiatal volt az arca, hogy meglepve olvasta, hogy már tizenhat éves. A lány, aki az erdő szuroksötétjében szipogott, egyik pillanatban halálos rettegésben, a másikban bátran dacolva mindennel, és azon töprengett, vajon ő-e a Földön az utolsó élő emberi lény. Mindeközben ő, a vadász ott guggolt alig tíz-tizenöt lépésre tőle, és hallgatta, hogy sír, míg nem a kimerültségtől nyugtalan álomba nem merült. Tökéletes volt a pillanat arra, hogy csendben odalopózzon, a halántékához nyomja a puskát, és végezzen vele. Merthogy ő ezt szokta csinálni. Ez volt ő: kivégző.

Azóta irtotta az embereket, amióta lecsapott a pestis. Immár négy éve, tizennégy éves kora óta, amikor öntudatra ébredt a számára kijelölt emberi testben, pontosan tudta, hogy kicsoda ő. Egyszemélyes kivégzőosztag. Vadász. Gyilkos. Nem számít a megnevezés. Némító. A név, amellyel Cassie ruházta fel őt, ugyanolyan jó volt, mint a többi. Pontosan leírta a célját: elnémítani az emberi hangokat.

De azon az éjszakán nem ezt tette. Ahogy a következőkön sem. És minden éjjel egy kicsit közelebb kúszott a lány sátrához, apránként haladva az erdőség rothadó leveleiből és nyirkos, agyagos talajából összeálló takarón, mígnem egyszer csak az árnyéka megjelent a sátor keskeny nyílásában, és rávetült az alvó lányra, akinek illatával telítve volt a levegő a sátorban. Ott volt a lány, aki alvás közben magához szorította a plüssmacit, és a vadász, aki a puskát szorította a kezében; az egyik arról az életről álmodott, amelytől megfosztották, a másik azon az életen töprengett, amelyet éppen kioltani készült. Az alvó lány és a kivégző, aki épp arról győzködte magát, hogy végeznie kell vele.

Miért nem végzett vele?

Miért volt képtelen végezni vele?

Bebeszélte magának, hogy nem lenne bölcs dolog. Végül is a lány nem maradhat az erdőben az idők végezetéig. Felhasználhatná arra, hogy elvezesse őt a fajtájabeliekhez. Az emberek társaslények. Szeretnek csoportosulni, rajban élni, mint a méhek. A támadásaikat épp erre a kritikus alkalmazkodásra alapozták. Az evolúciós parancs, amely arra ösztönözte őket, hogy csoportokban éljenek, tette lehetővé, hogy milliárdjával semmisítsék meg őket. Hogy is van az a mondás? Többség győz.

Aztán megtalálta a naplókat, és rájött, hogy a lánynak nincs semmilyen terve, semmilyen igazi célja, kivéve azt, hogy mindig megérje a másnapot. Nem volt hova mennie, és senkije se maradt, akihez mehetett volna. Egyedül volt. Legalábbis ő azt hitte.

Azon az éjszakán a fiú nem tért vissza a lány táborhelyére. Megvárta a kővetkező nap délutánját, magának sem vallva be, hogy időt hagyott neki, hogy összepakoljon és elmenjen. Nem engedélyezte magának, hogy a lány csendes, kétségbeesett zokogására gondoljon. Néha azt hiszem, talán én vagyok az utolsó ember a Földön.

Most, hogy az utolsó emberi lény utolsó perceit élte az autó alatt a sztrádán, mintha oldódni kezdett volna a feszültség a fiú vállában. A lány sehova sem fog menni. A fiú leengedte a puskáját és leguggolt a fa törzse mellé, jobbra-balra döntögetve a fejét, hogy kioldja belőle a merevséget. Fáradt volt. Az utóbbi időben nem aludt jól. És nem is evett rendesen. Fogyott pár kilót, amióta kezdetét vette a negyedik hullám. De nem aggodalmaskodott túlzottan emiatt. A negyedik hullám kezdetén számítottak némi testi és lelki visszaesésre. Először gyilkolni a legnehezebb, de a következő már könnyebben megy, az utána következő még könnyebben, mert igaz, hogy még a legérzékenyebb személy is hozzászokhat idővel a legdurvább dolgokhoz is.

A kegyetlenség nem személyiségjegy. A kegyetlenség szokás.

Elhessegette magától a gondolatot. Kegyetlennek nevezni azt, amit ő tesz, azt jelentette volna, hogy van választása. Választani a saját fajtád és egy másik faj között nem volt kegyetlenség. Inkább szükségszerűség. Nem volt éppen könnyű – különösen, ha életed utóbbi négy évét annak színlelésével töltötted, hogy nem vagy más, mint ők –, csak szükségszerű.

Ami felvetette azt a zaklató kérdést, hogy miért is nem végzett a lánnyal már az első napon? Amikor meghallotta a lövéseket a boltban, és követte őt egészen a táborhelyéig... miért nem vette el az életét akkor, amikor ott sírta bele a bánatát az éjszakába?

A sztráda melletti elvétett lövéseket meg tudta magyarázni. Fáradtság, alváshiány, a sokk, hogy újra látta a lányt. Azt feltételezte, hogy észak felé indul, ha már egyáltalán elhagyja a táborhelyet, nem pedig vissza délre. Érezte, ahogy végigsöpör benne az adrenalin, épp úgy, mintha a sarkon befordulva egy rég nem látott elveszettnek hit, barátba botlott volna. Ez az adrenalinlöket lehetett az, ami mellévitte az első golyót. A második és a harmadik tévesztést a szerencse számlájára írta – a lány szerencséjének számlájára, nem a sajátjára.

De mi volt azokkal a napokkal, amikor végig a lány nyomában volt, amikor besettenkedett a táborhelyére, míg a lány a környéket derítette föl? Ő maga is végzett némi felderítőmunkát ott helyben: átkutatta a holmiját, beleolvasott a naplójába is, amibe azt írta a lány: Késő éjjelente, amikor a sátramban hevertem, olykor hallani véltem, ahogy a csillagok felkarcolják az égboltot. És azzal a nappal, amikor a fák között megbújva figyelte, hogyan lő a nyúlra, és arra gondolt magában, vajon ki van jobban megrémülve, a nyuszi vagy a göndör fürtű lány? És azokkal a kora hajnalokkal, amikor csendben lopakodott be abba az erdőrészbe, ahol a lány éjszakázott, azzal az eltökélt szándékkal, hogy végez vele, azt teszi vele, amire felkészítették? Nem ő lett volna az első áldozata. És nem is az utolsó.

Egyszerűnek kellett volna lennie.

Izzadt tenyerét beletörölte a nadrágjába. Bent a fák között hűvös volt, mégis ömlött róla a víz. Ingujjával letörölte a verítéket a homlokáról is. A szél zúgása az autópályán: magányos dal. Egy mókus szökdécselt le a szomszédos fáról, cseppet sem zavartatva magát az ő jelenlététől. Alatta a sztráda mindkét irányban beleveszett a végtelenbe. Semmi sem mozdult körülötte: csak a szél kergette a szemetet, borzolta a füvet. Az ölyvek rátaláltak a felezővonalon heverő három holttestre: három kövér madár totyogott feléjük, hogy vessenek rájuk egy pillantást közelebbről is, míg a többiek a magasban köröztek, ráfeküdve a függőleges légáramlatokra. Az ölyvek és egyéb dögevők hihetetlenül elszaporodtak. Héják, varjak, vadmacskák és kiéhezett kutyafalkák kora volt ez. Több olyan kiszáradt tetembe is belebotlott már, amelyen világosan látszott, hogy „valakik” már megvacsoráztak belőle.

Héják. Varjak. Millie néni cirmosa. Herman bácsi csivavája. Húslegyek és egyéb rovarok. Férgek. Az idő és az elemek gondoskodtak a maradványok eltakarításáról. Ha nem mászik ki, Cassie ott fog meghalni a kocsi alatt. Ahogy kileheli a lelkét, perceken belül megérkezik az első döglégy, és lepetézik.

A fiú elhessentette az undorító képet. Ez emberi gondolat volt. Még csak négy éve volt az Ébredése, és még mindig küzdenie kellett, hogy ne emberi szemmel lássa a világot. Ébredése napján, amikor első ízben pillantotta meg ember anyjának az arcát könnyekben tört ki: soha életében nem látott még ilyen gyönyörűt – vagy ilyen csúnyát.

Fájdalmas volt számára az integrálódás. Nem zajlott se zökkenőmentesen, se gyorsan, ahogy másoknál hallotta. Gyanította, hogy az ő Ébredése azért volt sokkal nehezebb, mint másoké, mert az ő gazdatestének boldog gyermekkora volt. Egy ép, egészséges emberi lelket lehetett a legnehezebben legyűrni. Ez mindennapos küzdelmet jelentett – sőt: jelent még ma is a számára. A gazdatest ugyanis nem valami tőle teljesen független dolog volt, amit kénye-kedve szerint irányíthatott, mint egy dróton rángatott marionett bábut. Az a test ő maga volt. A szem, amelyen keresztül érzékelte a világot, az ő szeme volt. Az agy, amelyet arra használt, hogy értelmezze, elemezze, érzékelje és felfogja a világot, az ő agya volt, amelyen otthagyta lenyomatát az evolúció több évezrede. Az emberi evolúcióé. Nem volt csapdába zárva benne, és nem ült rajta, irányítgatva, ahogy a zsoké a lovát. Ő maga volt ez az emberi test, az pedig ő volt. És ha esetleg történne valami ezzel a testtel – mondjuk, meghalna – ő is vele veszne.

Ez volt a túlélés ára. Az ő népének utolsó kétségbeesett hazárdjátékának ára.

Ahhoz, hogy megszabadítsák új otthonukat az emberiségtől, neki magának is emberré kellett válnia.

S mivel ember volt, le kellett győznie az emberi mivoltát.

Felállt. Nem tudta, mire várt eddig. Cassie mint Cassiopeia el volt átkozva, egy lélegző hulla volt már, semmi más. Súlyosan megsebesült. Ha elfut, ha marad, mindegy – se így, se úgy nincs semmi reménye. Nem volt lehetősége ellátni a sebét, és pár mérföldön belül nincs senki, aki segíthetne rajta. Volt egy kis antibiotikumos kenőcs a hátizsákjában, de se sebészkészlet, se kötés. Meg néhány nap, és a seb el fog fertőződni, aztán elüszkösödik, és a lány meghal – már ha nem végez vele hamarabb egy épp erre csellengő másik kivégző.

Csak fecsérelte itt az idejét.

Így hát a vadász felállt az erdőben, és felriasztotta a mókust. A kis állat dühös sziszegéssel felsüvített a fára. A fiú vállához emelte a puskáját, behozta a távcsővel a Buickot, előre-hátra és fel-le mozgatva az autón a piros célkeresztet. Mi lenne, ha kilőne a kerekeket? A kocsi rázuhanna a peremére, tonnás súlyával talán maga alá szorítaná, a földhöz szegezné az alatta fekvő lányt is. Akkor már föl se merülne a menekülés lehetősége.

A Némító leeresztette fegyverét, és hátat fordított az autópályának.

A felezővonalon vacsorázó ölyvek felemelték ormótlan testüket, és felszálltak a levegőbe.

A magányos szél elült.

És akkor megszólalt a vadászösztöne: Fordulj meg.

A Buick alváza alól egy véres kéz nyúlt ki. Aztán megjelent egy kar, majd egy láb is.

A fiú felemelte a puskáját. Célba vette a lányt. Lélegzetvisszafojtva, miközben csörgött az arcáról az izzadság, és csípte a szemét. Meg fogja tenni. Arra készül, hogy elfusson. A fiú egyszerre érzett megkönnyebbülést és aggodalmat.

Nem véthette el a negyedik lövést. Szétvetett lábbal, egyenes vállal várta, hogy a lány tegye meg az első lépést. Mindegy, merre. Ha egyszer már kibújt a kocsi menedékéből, nem lesz hol elrejtőznie. Ennek ellenére lényének egy része abban reménykedett, hogy az ellenkező irányba fog futni, így legalább nem kell az arcába küldenie a golyót.

Cassie felhúzta magát, aztán egy pillanatra nekitámaszkodott a kocsinak. Utána kiegyenesedett, és sebesült lábát kímélve, bizonytalanul egyensúlyozva megmarkolta a pisztolyát. A fiú a piros célkeresztet a lány homlokának közepére igazította. Ujja keményen ráfeszült a ravaszra.

Most, Cassie. Fuss!

Ellökte magát a kocsitól. Felemelte a pisztolyát. Rászegezte egy pontra, úgy ötven méterre a fiútól. Aztán hirtelen tett egy negyedfordulatot, majd vissza. A hangja nagyon élesen, és mégis halkan jutott el hozzá a tompító levegőben.

– Itt vagyok! Gyere és kapj el, te rohadék!

Jövök már, gondolta a fiú, hiszen a puska és a golyó az ő szerves részei voltak, és amikor a lövedék a csontba fúródik, ő is ott lesz, a lányban, abban a pillanatban, amely a halálát hozza el.

Még ne! Még ne, mondta magának a fiú. Várj, amíg elkezd futni.

Cassie Sullivan azonban nem futott sehova. A puska távcsöve egészen közel hozta az arcát, piszoktól és olajtól maszatos, vér pettyezte arcát, olyan közel, hogy a fiú meg tudta volna számolni az orrán a szeplőket. Meglátta a lány szemében azt az ismerős tekintetet, melyben ott ült a félelem... százszor, ezerszer látta már ezt a tekintetet, így néz az az ember, aki farkasszemet néz a halállal.

A jól ismert félelmen kívül azonban mást is látott a lány szemében: valamit, ami ádázul küzdött a félelmével, legyűrte, túlkiabálta, rábírta arra, hogy ö maga mozdulatlanul álljon, a fegyvere meg folyamatosan körbekutasson. Amitől nem a bujkálást, és nem a menekülést választotta, hanem azt, hogy szembenéz vele.

A lány arca most elhomályosult a célkeresztben: izzadság csörgött a fiú szemébe.

Fuss, Cassie! Kérlek, fuss!

Minden háborúban eljön az a pillanat, amikor át kell lépni azt a bizonyos utolsó határvonalat is. Azt a határt, amely különválasztja mástól mindazt, ami fontos, mindattól, amit a totális háború követel meg. Ha képtelen átlépni ezt a vonalat, a csatának vége, és ő elveszett.

A fiú szíve, a háború.

A lány arca, a csatamező.

Egy kiáltással, amelyet csak ő hallott, a vadász megfordult.

És futni kezdett.

IV.

TISZAVIRÁG 32

HA MÁR MEG KELL HALNI, a halálra fagyás nem épp a legrosszabb módja annak, hogy elhagyjuk ezt a világot.

Ezt gondolom magamban, miközben szép lassan halálra fagyok.

Minden porcikádat melegnek érzed. Nincs fájdalom, egyáltalán nincs. Olyan, mintha lebegnél, mintha épp most hörpintettél volna föl egy egész üvegnyi köhögés elleni szirupot. A hófehér világ átölel hófehér karjával, és alászáll veled egy jeges hófehér tenger mélyére.

És a csend, annyira – a francba! – csendes, hogy az egész univerzumban nem hallatszik más, csak a saját szíved dobogása. Olyan nagy a csend, hogy hallatszik, amint a gondolataid susogva húznak el a tompa, fagyos levegőben.

Derékig merülve a hóba, egy teljességgel felhőtlen ég alatt, amikor már csak a hótömb tart egyenesen, mert a lábad már használhatatlan.

És már elmenőben vagy. Élek, halott vagyok, élek, halott vagyok, élek, halott vagyok.

És itt ez az átkozott mackó, azzal a két nagy, barna szemmel, a frászt hozza rám, amint a hátizsákból rám bámul. Te rohadt szemét, megígérted.

Olyan hideg van, hogy a könnyek ráfagynak az arcomra.

– Nem tehetek róla – mondtam Mackónak. – Nem én csinálom az időjárást. Istenhez menj panaszkodni, vele vitatkozz.

Ezt csinálom az utóbbi időben nagyon gyakran. Istennel vitatkozom.

Például így: Isten, mi a franc zajlik itt?

Megkímélt a Szem általi haláltól, így meg tudtam ölni a Keresztes Katonát. Megmentett a Némítótól, így a lábam el tudott fertőződni, hogy minden egyes lépésnél úgy érezzem, a Pokol országútját rovom. Folyamatosan úton tartott, míg le nem csapott a Hóvihar két hosszú napja, és foglyul nem ejtett a derékig érő hóalagútban, ahol a kihűlés általi halál vár rám Isten dicsőséges kék ege alatt.

Köszönöm, Istenem.

Megkímélt, megmentett, életben tartott, mondja a mackó. Köszi, Istenem.

Már nem igazán számít, gondolom magamban. Marha dühös voltam apura, amiért annyira odavolt Azokért, és hogy kicsavarta a tényeket, hogy a dolgok kevésbé látsszanak sötétnek – de én magam sem voltam jobb nála. Ugyanolyan nehéz volt nekem is megemészteni azt, hogy emberként tértem nyugovóra, aztán másnap csótányként ébredtem. Undorító, betegségterjesztő bogárnak lenni, akkora aggyal, mint egy gombostű feje, nem kifejezetten könnyen kezelhető probléma. Kell némi idő, míg az ember hozzászokik a gondolathoz.

És a mackó csak mondja és mondja: Tudtad, hogy egy csótány akár egy hétig is el tud élni még a feje nélkül?

Ja. Tanultuk bioszból. Szóval azt akarod mondani, hogy egy kicsit nyomorultabb vagyok, mint egy csótány. Köszike. Majd kiagyalom, hogy pontosan milyen ragályhordozó istencsapása is vagyok.

Aztán hirtelen beugrik. Talán ezért hagyott életben a Némító az autópályánál: csak lefújta a bogarat, és elsétált. Tényleg szükség van még arra, hogy ott maradj a közelében, amikor már úgyis a hátán fekszik, és kétségbeesve kalimpál a levegőben hat cingár lábával?

Húzódj meg a Buick alatt, futva menekülj, vagy állj ki magadért – mit számít? Maradni, futni, állni, tök mindegy, a baj már megtörtént. A lábam nem fog magától meggyógyulni. Az első golyó a halálos ítéletet jelentette, minek kéne továbbiakat pazarolni rám?

A hóvihart egy Explorer csomagterében vészeltem át. Lehajtottam az ülést, és összehoztam magamnak egy kényelmes kis fémkunyhót, amelyből végignéztem, ahogy a világ fehérbe öltözik körülöttem. Mivel nem tudtam megnyitni az ablakokat, hogy beengedjek egy kis friss levegőt, az utcai terepjáró pillanatokon belül megtelt a vér és az üszkösödő sebem szagával.

Az első tíz órában bevettem az összes fájdalomcsillapító tablettámat, amim volt.

Az első nap végére már a tartalék ételadagjaimat is mind feléltem.

Amikor megszomjaztam, résnyire nyitottam a hátsó ajtót, és marokszámra tömtem magamba a havat. Aztán úgy hagytam kicsit nyitva, hogy némi friss levegőhöz jussak – míg össze nem koccantak a fogaim a vacogástól, és a leheletem a szemem láttára nem alakult jégkockákká.

A második nap délutánján már másfél méteres hó volt, és kicsiny fémkunyhómat menedék helyett már inkább szarkofágnak kezdtem érezni. A nappal és az éjszaka között két wattnyi különbség, ha látszott: és az éjszaka a fény tagadása volt – nem egyszerűen sötét, hanem tökéletesen fénymentes. Hát, gondoltam magamban, így látják a világot a halottak.

Már nem agyaltam azon, vajon miért hagyott életben a Némító. Az a furcsa érzés sem izgatott már különösebben, hogy két szívem van: egy a mellkasomban, egy kisebb pedig, afféle miniszív, a térdemben. Már azzal se foglalkoztam, vajon a havazás hamarabb eláll-e, mint ahogy az én két szívem leáll.

Ha pontosan akarnék fogalmazni, nem mondhatnám, hogy aludtam. Valahol álom és ébrenlét között lebegtem, magamhoz ölelve Mackót. Mackót, aki akkor is nyitva tartotta a szemét, amikor én már képtelen voltam erre. Mackót, aki megtartotta Sammy nekem tett ígéretét, hiszen itt volt velem, ebben a köztes térben is.

Hm, ha már az ígéreteknél tartunk, Cassie...

Legalább ezerszer kértem tőle bocsánatot e két nap folyamán, amikor a hó foglya voltam. Sajnálom, Sams. Azt mondtam, hogy bármi történjék is, de amikor az ember túl fiatal, még nem tudja, hogy a süket dumának több értelme is van: van az a süket duma, amiről tudod, hogy mi; van az, amiről tudod, hogy nem tudod, mit jelent; és az a süket duma, amiről csak gondolod, hogy tudod, mit jelent, de valójában nem. Megígérni valamit egy fű alatt zajló földönkívüli hadművelet kellős közepén, hát, az az utolsó kategóriába tartozik. Úgyhogy... sajnálom!

Annyira sajnálom.

Egy nappal később a derékig érő hófalban Cassie, a jégszűz, fején hetyke kis hósipkával, fagyott hajtincsekkel és jégbe dermedt szempillákkal araszol, minden olyan meleg és könnyű. Lassan haldoklik, de legalább állva hal meg, megpróbálva megtartani egy olyan ígéretet, amit esélye sem volt betartani.

Annyira sajnálom, Sams, annyira sajnálom.

Nincs több süket duma.

Nem megyek érted.

33

EZ A HELY NEM LEHET A MENNYORSZÁG. Nem olyan a kisugárzása.

Sűrű ködben járok, a semmi élettelen fehér ködében. Halott tér. Néma csend. Még a saját lélegzésem sem hallom. Valójában azt sem tudom megállapítani, hogy lélegzem-e egyáltalán. Ez lenne pedig az egyes számú kipipálandó tétel a „Honnan tudom, hogy élek?” listán.

Tudom, hogy valaki van itt velem. Nem látom őt, és nem is hallom, nem tudom megérinteni, az illatát sem érzem, mindazonáltal tudom, hogy itt van. Mondjuk, azt sem tudom, hogy honnan tudom, hogy ő egy fiú, de tudom. Ahogy azt is tudom, hogy engem figyel. Mozdulatlanul figyel, míg én lassan átkelek a vastag, fehér ködön, de érdekes módon a közöttünk lévő távolság valahogy nem csökken. Nem ijeszt meg az, hogy ott áll és figyel. Persze azért nem mondhatnám, hogy megnyugtató ez a tudat. De hát ő is egy tény. Ahogy a köd is egy tény. A valóság részei. Van a köd. Vagyok én, aki nem lélegzem. És van ez a valaki velem, aki mindig közel van hozzám, és mindig engem néz.

Amikor azonban eloszlik a köd, senki sincs mellettem. Egy baldachinos ágyban találom magam, három réteg steppelt paplan alatt, amelyek enyhe molyirtószagot árasztanak. A fehér semmi elhalványul, és átadja helyét egy petróleumlámpa ragyogó melegsárga fényének, amely az ágy melletti kis asztalkán áll. Picit megemelve a fejem megpillantok egy hintaszéket, egy egész alakos állótükröt és egy gardróbszekrény lécrácsos ajtóit. A karomból műanyag cső áll ki; a cső másik vége egy átlátszó folyadékot tartalmazó zacskóhoz csatlakozik, amely egy fémkampóra van akasztva.

Beletelik pár percbe, míg magamba szívom új környezetem látványát, és felfogom egyfelől azt a tényt, hogy a derekamtól lefelé nem érzek semmit, másfelől azt az ultra-mega-zavarbaejtő másik tényt, hogy határozottan nem vagyok halott.

Lenyúlok, és ujjaimmal kitapogatom a térdem: többrétegű vastag kötés van rajta. Meg szeretném érinteni a lábikrámat és a lábujjaim is, mert semmit sem érzek, és kezdek kicsit aggódni, hogy esetleg nincs is lábikrám, sem lábujjaim, vagy bármi más a nagy pólya alatt. De nem tudok lenyúlni odáig, csak ha felülnék, és a felülés most nem tartozik a választható alternatívák közé. Úgy tűnik, az egyetlen testrészem, amely működőképes, a karom. A karommal dobom le magamról a takarókat, kitéve a felsőtestem a hűvösen borzongató levegőnek. Egy virágos mintájú pamut hálóing van rajtam. És akkor hirtelen átfut rajtam, hogy mi vaaaaan ezzel a pamut hálóinggel? Pontosabban alatta. Merthogy alatta meztelen vagyok. Ami, természetesen, azt jelenti, hogy valamikor a ruháim levétele és a hálóing feladása között volt egy pillanat, amikor teljesen meztelen voltam, ami azt jelenti, hogy teljesen meztelen.

Oké, a második ultra-mega-zavarbaejrő tény.

Balra fordítom a fejem. Fiókosszekrény, asztal, lámpa. Azután jobbra: ablak, szék, asztal. És ott van Mackó, mellettem pihen egy párnára dőlve, és elgondolkodva bámulja a plafont, mint akinek az égadta világon semmi gondja.

Hol a pokolban vagyunk, Mackó?

A padló lécei megremegnek, ahogy valahol lent valaki bevágja az ajtót. Klamp, klamp, klamp – súlyos bakancsok döngése a puszta fán. Aztán csend. Mély is súlyos csend, ha nem számítom bele a bordáim közt vergődő szívem hangos dobbanásait – pedig bele kéne, mert érzésem szerint legalább olyan nagy zajt csap a szívem, mint azok a szónikus bombák, amikről Crisco regélt.

Bang-bang-bang. Fokról fokra hangosodik a dübögés.

Valaki jön fel a lépcsőn.

Megpróbálok felülni. Nem valami jó ötlet. Csak egy égész kicsit bírok felemelkedni. Hol van a puskám? És hol a Lugerem? Valaki ott áll már az ajtó előtt, és én nem bírok mozdulni, és még ha meg is bírnék mozdulni, nincs egyebem, mint ez a nyamvad, kitömött mackó. Mit tudnék kezdeni ezzel? Halálra ölelgetem vele a fickót.

Amikor az ember totál kifogyott az ötletekből, a legjobb ötlet semmit sem csinálni. Halottat játszani. Ez is egy ötlet: az oposszumtrükk.

Leeresztett pillák alól sandítok az ajtó felé: látom, ahogy kitárul. Egy piros, skót kockás inget látok, széles barna övet, kék farmernadrágot. Két nagy, erős kezet, nagyon szép, ápolt körmökkel. Szép nyugodtan és egyenletesen lélegzem, míg ott áll mellettem, a fémállvány mellett, gondolom, azt figyeli, hogy jól csöpög-e az infúzió. Aztán hátat fordít nekem, és a hátsóját látom, aztán visszafordul felém, és az arca bekerül a látómezőmbe, ahogy elhelyezkedik a tükör mellett, a hintaszékben. A tükörben látom az arcát, és nem látom a sajátomat. Lélegezz, Cassie, lélegezz. Jó arca van, nem olyasvalaki arca, aki bántani akarna téged. Ha bántani akart volna, nem hozott volna ide, és nem tett volna rá intravénás infúzióra, nehogy kiszáradj, és a lepedők is szépek és tiszták, na és, mi van akkor, ha levette a ruháidat, és átöltöztetett ebbe a pamut hálóingbe, mit vártál volna tőle, mit tehetett volna? A ruháid mocskosak voltak, mint te, csakhogy te most már nem vagy mocskos, a bőröd finom orgonaillatú, ami azt jelenti, hogy jézusom, úristen az egekben, ez lefürdetett téged.

Igyekszem egyenletesen lélegezni továbbra is, bár nem túl nagy sikerrel.

Ekkor megszólal a jó arc tulajdonosa.

– Tudom, hogy ébren vagy. – Minthogy meg se mukkanok, folytatja: – És azt is tudom, hogy figyelsz engem, Cassie.

– Honnan tudod, hogy hívnak? – károgom. Úgy érzem, mintha a torkom dörzspapírral lenne kibélelve. Rendesen kinyitom a szemem. Most már tisztábban látom. Nem tévedtem az arcával kapcsolatban. Jóképű, olyan jól fésült, Clark Kent módon. Tizennyolc-tizenkilenc évesnek mondanám, széles váll, szép kar, és azok a tökéletesen ápolt körmű kezek. Hát, gondolom, lehetne rosszabb is. Megmenthetett volna például egy ötvenes perverz muki is, akinek az autóján akkora pótkerék virít, mint egy monster truckon, és aki a padlásszobában őrizgeti a halott anyját.

– Jogosítvány – feleli. Nem áll fel. Ott marad a székben, a könyökét a térdén nyugtatva, picit lehajtott fejjel, ami inkább szégyenlősségre, mintsem fenyegetésre utal. Nézem lelógó kezét, és elképzelem, amint egy meleg, vizes ronggyal futtatja végig testem minden pontján. Az én teljesen csupasz testemen.

– Evan vagyok – mondja azután. – Evan Walker.

– Szia – mondom.

Felnevet, mintha valami nagyon mulatságos dolgot mondtam volna.

– Szia – mondja.

– Hol a pokolban vagyok, Evan Walker?

– A húgom szobájában. – Mélyen ülő szeme csokoládébarna, akárcsak a haja. Tekintete kicsit melankolikus és kérdő, mint egy kölyökkutyáé.

– Ő meg...?

Bólint. Lassan egymáshoz dörzsöli a két kezét.

– Az egész családom. És veled mi a helyzet?

– Mindenki, kivéve a kisöcsém. Ez itt... az ő mackója, nem az enyém.

Mosolyog. Jó a mosolya, ahogy az arca is.

– Nagyon helyes mackó.

– Volt már jobb formában is.

– Mint a legtöbb dolog.

Feltételezem, hogy általában beszél az egész világról, nem pedig az én testemről.

– Hogy találtál rám? – firtatom.

Elnéz. Aztán visszapillant rám. Csokoládészínű, elveszettkutya-szemmel.

– A madarak.

– Miféle madarak?

– Ölyvek. Amikor meglátom őket körözni valahol, mindig odamegyek ellenőrizni. Tudod. Arra az esetre, ha...

– Persze, értem. – Nem szeretném, hogy bővebben is kifejtse. – Szóval idehoztál a házadba, rákötöttél az infúzióra – egyébként honnan a csodából tudtál intravénás infúziót szerezni? És aztán levetted az összes... és aztán lemosdattál engem...

– Őszintén, alig hittem el, hogy életben vagy, utána meg már azt esett nehezemre elhinni, hogy egyáltalán életben maradtál. – Összedörzsöli a két kezét. Fázik? Ideges? Én fázom is, és ideges is vagyok. – Az infúzió már itt volt. Jó hasznát vettük a járvány idején. Gondolom, nem kéne ezt mondanom, de mindennap, amikor hazajöttem, őszintén szólva arra számítottam, hogy már nem leszel életben. Elég rossz állapotban voltál.

Belenyúl az ingzsebébe, mire valamilyen oknál fogva ösztönösen megrándulok. Észreveszi, és megnyugtatóan rám mosolyog. Egy gyűszűnyi méretű fémdarabot húz elő a zsebéből.

– Ha ez bárhol másutt talál el, akkor már halott lennél. – Mutató- és hüvelykujja között görgeti a lövedéket. – Honnan jött?

Nem tudom megállni, hogy ne forgassam a szemem. De legalább a fújtatást most kihagyom.

– Egy puskából.

Megrázza a fejét. Azt hiszi, nem értettem a kérdését. Úgy tűnik, nem fogékony a szarkazmusra. Ha így van, akkor viszont bajban vagyok: nálam ebben az üzemmódban zajlik a normális kommunikáció.

– Kinek a puskájából?

– Nem tudom – talán Azokéból. Egy csapatuk eljátszotta, hogy a mi katonáink, és végeztek az apámmal, és mindenki mással a menekülttáborunkban. Egyedül nekem sikerült élve kijutnom onnan. Persze, nem számítva Sammyt és a többi gyereket.

Úgy néz rám, mintha megzakkantam volna.

– Mi történt a gyerekekkel?

– Elvitték őket. Iskolabuszokkal.

– Iskolabuszokkal...? – A fejét rázza. Földönkívüliek iskolabuszokkal? Közel áll ahhoz, hogy elmosolyogja magát. Lehet, hogy túl hosszú ideig felejtettem rajta a szemem az ajkán, mivel öntudatosan végighúzza rajta a kézfejét. – Hova vitték őket?

– Nem tudom. Nekünk azt mondták, hogy a Wright-Pattersonra, de...

– A Wright-Patterson... A légi támaszpont? Úgy hallottam, már nincs ott senki.

– Hát, nem vagyok biztos benne, hogy mindent elhihetsz, amit mondanak neked. Ők az ellenség. – Nyelek egyet. A torkom kiszáradt.

Evan Walker bizonyára azon emberek közé tartozik, akik mindenre figyelnek, és mindent észrevesznek, mert így szól:

– Szeretnél inni valamit?

– Nem vagyok szomjas. – Hazudok. Most miért kellett hazudnom egy ilyen dologban? Hogy megmutassam neki, milyen kemény fából faragtak? Vagy hogy itt tartsam őt abban a székben, mivel hetek óta ő az első ember, akivel beszélgethetek. Már ha nem számítjuk Mackót, amit azért nem kéne.

– Miért vitték el a gyerekeket? – A szeme most nagyra nyílt, elkerekedett, pont, mint Mackóé. Nehéz eldönteni, mi a legvonzóbb benne. A lágy pillantású, csokoládészín szeme? Vagy a finom vonalú álla? Vagy a dús haja, ahogy a homlokába hullik, amikor felém hajol?

– Nem tudom a valódi okát, de arra tippelek, hogy nagyon jó nekik, és nagyon rossz nekünk.

– Azt gondolod, hogy...? – Nem tudja befejezni a kérdést – vagy nem akarja, hogy megkíméljen attól, hogy válaszolnom kelljen rá. Most Sam plüssmackóját nézi, a mellettem lévő párnán hever.

– Mit? Hogy a kisöcsém halott? Nem. Úgy gondolom, hogy életben van. Különösen azért, mert semmi értelme, hogy elvigyék valahonnan a gyerekeket, ahol aztán utána mindenkit megöltek. Az egész tábort felrobbantották valamiféle zöld bombával...

– Várj egy picit – emeli fel egyik nagy kezét. – Egy zöld bomba?

– Nem most találom ki.

– De hát mégis, miért zöld?

– Mert a zöld a pénz, a fű, a falevelek és a földönkívüli bombák színe. Hát honnan a pokolból tudhatnám, miért volt zöld?

Nevet. Csendes, visszafogott nevetéssel. Amikor mosolyog, szájának jobb sarka picit feljebb csúszik, mint a másik. Aztán valami ilyesmit gondolok: Cassie, amúgy miért bámulod folyton a száját?