/ Language: Hungary / Genre:antique

A meghasadt föld

Richard A Knaak


RICHARD A. KNAAK

MEGHASADT FÖLD

SZUKITS

KÖNYVKIADÓ

ALAPÍTVA 1929

A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült: Richard A. Knaak: The Sundering

Pocket Books, 2005

Copyright © Blizzard Entertainment, 2007

All Rights Reserved.

Warcraft, Blizzard Entertainment are trademarks or registered trademarks of Blizzard Entertainment, Inc. in the U.S. and/or other countries. All other trademarks are the property of their respective owners.

Original English language edition published by Simon & Schuster, Inc.

2005

Fordította: Habony Gábor

Borító: Bill Petras

ISBN: 978 963 497 141 DL

Hungarian edition © Szukits Könyvkiadó, 2007

Hungarian translation © Habony Gábor, 2007

Lektor: Vágó József

Tördelőszerkesztés: Karaktertax Bt., Szvoboda Gabriella Felelős kiadó: Szukits László és Szukits Gábor Debreceni Kinizsi Nyomda Kft.

Felelős vezető: Bördős János

2

Unokaöcsémnek, Brandonnak.

3

TARTALOMJEGYZÉK

Prológus ................................................................................. 5

Egy ....................................................................................... 11

Kettő ..................................................................................... 25

Három ................................................................................... 38

Négy ..................................................................................... 49

Öt ......................................................................................... 63

Hat ....................................................................................... 77

Hét ........................................................................................ 89

Nyolc .................................................................................. 101

Kilenc .................................................................................. 115

Tíz ...................................................................................... 126

Tizenegy............................................................................... 136

Tizenkettő............................................................................. 151

Tizenhárom ........................................................................... 164

Tizennégy ............................................................................. 177

Tizenöt ................................................................................. 192

Tizenhat ............................................................................... 203

Tizenhét ............................................................................... 216

Tizennyolc ............................................................................ 229

Tizenkilenc ........................................................................... 242

Húsz .................................................................................... 256

Huszonegy ............................................................................ 269

Huszonkettő .......................................................................... 283

Huszonhárom ........................................................................ 295

4

Prológus

lemek dühöngtek körötte őrjöngve, s irgalmatlanul megtépték minden oldalról. Tűz, víz, föld és lég – mind átitatva nyers, E elszabadult mágiával – forgatta és pörgetne féktelen módon.

Pusztán a helyben maradásért tett erőfeszítés azzal fenyegette, hogy széthasad, de kitartott, nem tehetett mást.

Tekintete előtt számtalan jelenet, számtalan tárgy suhant tova; érzékeit az idő végtelen, vad képei támadták. Látott tájakat, csatákat, teremtmények sokaságát, melyeket meg sem tudott nevezni. Hallotta hangját minden lénynek, amely valaha létezett, létezik és létezhet. A fülében mennydörgött minden valaha ütött zaj, hihetetlen színek kavarogtak körülötte.

Mindezek közt a legnyugtalanítóbb volt önmagát látnia, önmagát a lét minden pillanatában egyszerre, kezdve az idő születésétől, és annak végén is túl. Akár fel is buzdulhatott volna ettől, ha nem minden aspektusa ugyanazon torz környezetben szenved, mint a jelenbeli. Minden létformája azért küzdött, hogy világát – és azzal együtt a valóság egészét –

megmentse az összeomlástól. Nozdormu minden ízében rázkódva felüvöltött a kíntól és a csalódottságtól.

Sárkány alakját viselte – a hatalmas, arany-és bronzszín szörnyetegét, amely ugyanúgy tűnt az idő homokjából összetettnek, mint pikkelyes húsból lévőnek. Szeme napszínben szikrázó aranygömb, karmai csillámló gyémántok. Az Idő Fejedelme, az Azerotot felügyelő, egyensúlyban, harmóniában tartó és védelmező öt nagyszerű entitás egyike. Azok teremtették őket, akik megformázták a világot, és neki kivételes hatalmat adományoztak; beláthatta a jövő miriád ösvényét és elmerülhetett a múlt kifinomult szövevényében. Úgy úszhatott az időfolyamban, mint más sárkányok a légben.

Azonban utóbb alig bírta megakadályozni a katasztrófát, pedig önmaga segítségére sietett a számtalan időpillanatból, melyekben egyformán létezett.

Hol lehet? kérdezte magától immáron nem először. Hol az ok? Számos jelet érzékelt, de egyik sem mutatott rá egyenesen arra, amit keresett.

Amikor felfedezte a valóság törését, azonnal elindult, hogy megvizsgálja, 5

de azon kapta magát, hogy épp csak megakadályozhatja a mindenség pusztulását. Képtelen volt többre.

Evégre fordult ahhoz, kinek hatalma ezerszeresen eltörpül az ő ereje mellett, ám kinek elkötelezettsége és leleményessége az ötökével vetekedett. Felkereste a vörös sárkány Korialstraszt, az Élet Forrása, Alexstrasza hitvesét, s töredezett látomást küldött neki. Sikerült rávennie, hogy maga is elinduljon, szemügyre vegye az egyre növekvő katasztrófa egyik külső jelét, hátha talál a világban valamiféle megoldást a szörnyű

helyzetre.

De az anomália magába szippantotta Korialstraszt és ember védencét, Rónint. Így közelebb kerülvén egymáshoz, Nozdormu megfeszítette akaratát, és az idő uralma által azon korszakba taszította mindkettejüket, melyben a valóság törésének okát sejtette. Túlélték az utazást, de eredményeik elhanyagolhatóak voltak csupán.

Miközben a nagy megtestesülés a küldöttjei sikerében reménykedett, maga is megtette, ami tőle tellett. Hatalmának határait feszegetve kitekintett a kínzó őrületből, szemlélte a káosz minden megnyilvánulását.

Átküzdötte magát az örvénylő víziókon, melyekben ork hordák tomboltak, királyságok emelkedtek fel és buktak meg, vulkánok törtek a felszínre – de nem lelt újabb nyomra.

Valami mégis megváltozott… valami mintha kihatott volna a valóságtörés őrjöngő állapotaira. Rejtőzködő hatalom áradt ki egy középpontból, messze, messze tőle. Nozdormu összeszedte erejét és cápaként üldözte a halovány nyomot, érzékeivel áthatolt az idő szörnyű

örvényén. Többször is úgy érezte, elveszítette, de valahogyan mindig sikerült újra meglelnie.

Azután lassan bizonytalan erők körvonalazódtak előtte. Ismerős érzetet árasztottak, olyat, melytől előbb majdnem elutasította az egyre nyilvánvalóbb igazságot. Habozott, elvesztette önbizalmát, a tévedés lehetőségét fontolgatta. Az ok nem lehetett az, ott. Lehetetlen!

Nozdormu előtt a Végtelen Forrás képe bomlott ki a tomboló káoszból.

A fekete tó felszíne ugyanolyan őrülten kavargott, mint minden Nozdormu körül, a színtiszta mágia erőszakos villanásai harcoltak egymással a sötét víz felett és alatt. Közben meghallotta azt a suttogást is.

Először démonok hangjának vélte, a Lángoló Légió hangjának, de őket eléggé ismerte már ahhoz, hogy gyorsan elvesse ezt a lehetőséget. A 6

suttogásból csöpögő gonoszság sokkalta ősibb, sokkalta rosszindulatúbb volt…

Az elemi erők egyre csak tépték és szaggatták lényét, de Nozdormu nem törődött már a fájdalommal, minden összeszedett figyelmét új felfedezése kötötte le. Úgy vélte, végre meglelte a kulcsot a katasztrófa rejtélyéhez.

Fogalma sem volt róla, hogy hatalmában áll-e még befolyásolni az eseményeket, de ha legalább az igazságot kideríti, akkor Korialstrasznak is több esélye lesz a sikerre.

Tovább vizsgálta a tavat. Majdnem mindenkinél jobban tudta, hogy az a víz sokkalta több annál, aminek látszik. A halandók felfogni is képtelenek a maga valójában, a többi nagy megtestesülés sem érthette úgy meg mint ő, s Nozdormu bizonyos volt benne, hogy a Végtelen Forrás még előtte is rejt titkokat.

Látszólag mintha a sötét mélységek felett suhant volna el, valójában tudata egy másik birodalomban járt. Egymásba kapcsolódó erők labirintusán verekedte át magát, amelyek pajzsként fedték el a vizsgálódó elől a Forrás lényegét. Úgy tűnt, mintha a mágikus víz önálló életre kelt volna – vagy mintha valami olyannyira befurakodott volna a Forrásba, hogy részévé is vált annak.

Nozdormu újfent a démonokra gondolt először, és azon törekvésükre, hogy a Végtelen Forrás hatalma által nyissák meg az utat világemésztő

uruk előtt. Azonban újfent érezte azt is, hogy a talált lények sokkalta alattomosabbak és ravaszabbak mint a démonok, vagy mint uruk, Sargeras.

Nyugtalanság szállta meg az Idő Fejedelmét, ahogy közeledett a maghoz. Több helyen is majdnem csapdába esett, hamis utak és ösvények csábították, mind arra tervezve, hogy örökre odakössék lényét a Forrás erőihez, és elemésszék hatalmát, esszenciáját. Végtelen óvatossággal haladt célja felé. Ha elvéti, az nem csupán a saját pusztulását jelentené, de egyben a valóság egészének teljes és végleges megsemmisülését is.

Egyre mélyebbre és mélyebbre merült, és a Forrást alkotó erők hevessége ámulatba ejtette. Az érzékelt hatalmak a Teremtőkre emlékeztették, kiknek ősi dicsősége mellett ő maga is csupán sárból előmászó féregre hasonlíthatott. Talán még a Teremtők is kötődnek valamiképpen a Forrás rejtélyeihez?

Víziójában továbbra is az árnyas felszín felett lebegett; ebben a halandó világon túli univerzumban csupán ő és a Forrás rendelkeztek valamiféle 7

szilárdsággal. A víz a puszta űrben lebegett, feneketlen tó, mely világokon nyúl keresztül.

Közelebb húzódott a felkorbácsolt felszínhez. Talán a halandó világban az visszatükrözte volna képét, de ott, a káosz mélyén Nozdormu csupán a feketeséget látta maga alatt. Tudatával lenyúlt, még mélyebbre fúrt, egyre közelebb jutott a maghoz… és az igazsághoz.

Csápszerű nyúlványok növekedtek a tintaszerű vízből és megérintették szárnyait, lábait, nyakát. Épp csak sikerült fennmaradnia, ahogy a vízcsápok le akarták rántani a felszín alá. Küzdött ellenük, de azok szorosan tartották, lefogták mind a négy lábát, és az egyik a nyakára tekeredett, egyre csak szorította. Nozdormu felfogta, hogy mindezen érzékletek csupán víziók, káprázatok, ám ugyanakkor a valós történések szimbólumai is egyben. Tudatát próbálta kelepcébe ejteni az, ami a Forrás mélyén rejtezett. Ha nem szabadítja ki magát minél gyorsabban, hamarosan elpusztul, mintha a látott illúzió válna valóságossá.

A sárkány elszántságot merített és pusztító leheletének mágikus erejét vetette be – látomásában a víz kvarcosan csillogóvá vált a belé áradó homoktól. A csápok megvonaglottak, visszakoztak, elsorvadtak, ahogy az őket létrehozó energia hirtelen elöregedett, meggyengült.

Ám amint szertefoszlottak, azonnal újabbak csaptak ki a tó felszínéből.

Számított erre, így sebesen kitéri – a vízióban hatalmas szárnycsapásokkal lebbent fentebb, alatta négy fekete nyúlvány csapott a levegőbe és zuhant vissza.

A sárkány röpte megakadt, ahogy egy csáp mégis elérte farkát és rátekeredett, visszarántotta. Nozdormu ráfordult, de többek támadtak újra; kicsaptak a felszínből, minden irányból, ezúttal oly sokan, hogy képtelen volt mindet elkerülni.

Félrecsapott egyet, még egyet és még egyet – azután tucatnyi csáp tekeredett a tagjaira, mind iszonytató erővel húzta lefelé. A felkorbácsolt Forrás kérlelhetetlenül magába vonta. Örvény formálódott alatta, Nozdormu már fentről érezte a hihetetlen szívóerőt. A nyúlványok egyre csak húzták, húzták lefelé.

Az örvény megváltozott, átalakult. A szélén körbe-körbe száguldó hullámok taréjt növesztettek, megkeményedtek, a középpont tovább mélyült, és kicsapott belőle egy újabb nyúlvány, amely valamiképpen 8

különbözött a többitől. Hosszabb volt, inasabb, vaskosabb, és ahogy közeledett, vége három hegyes tüskévé bomlott szét. Egy száj és egy nyelv.

Nozdormu aranyszín szeme elkerekedett, újult erővel küzdött tovább. A szörnyű állkapocs éhesen nyílt szélesebbre, a nyelv odacsapott, puszta érintése is égette a sárkány pikkelyeit.

Mindeközben a Forrásból jövő suttogás még maróbb rosszindulatot sejtetett, mohóbbá és fenyegetőbbé vált. Az összességet alkotó hangok elkülönültek valamelyest, fájón megborzongatták a nagy megtestesülés lényét. Határozottan többek voltak a démonoknál…

Újra az idő homokját fújta a csápokra, de hatalommal átitatott lehelete úgy pergett le a fekete végtagokról, mintha csupán köznapi por lett volna.

Az Idő Fejedelme rángatózni kezdett, hogy legalább egy-két csáptól megszabaduljon, de azok úgy tapadtak rá, mintha hozzánőttek volna testéhez.

Mindez érthetetlen volt számára. Mint az idő megtestesítőjét, a Teremtők felruházták saját halálának ismeretével. Tanulság volt ez számára, hogy ne tartsa magát mindenek felett állónak, végletesen felsőbbrendűnek. Pontosan tudta, mikor és hogyan éri el a vég – nem így és nem ekkor.

Képtelen volt kiszabadítani magát. A nyelv a pofájára tekeredett, olyan erővel szorította, hogy állkapcsa is megroppant. Emlékeztette magát, hogy mindez csupán látomás, de a tudat kevés volt, hogy enyhítse a kínt vagy a nyugtalanságot, mely utóbbi soha nem tapasztalt módon feszítette bensőjét.

A csápok már majdnem a fogakig húzták. Az iszonytató állkapocs összecsapódott, részben megfélemlítés céljából – sikerrel. A valóság egyben tartására tett erőfeszítések elvették ereje java részét. Miért ne hagyná, hogy a Forrás magába szippantsa? Miért ne hagyhatná, hogy bekövetkezzen az elkerülhetetlennek látszó…

Nem! Képtelen volt feladni. Kétségbeesett ötlete támadt; nem bízott benne, hogy elég erőt tud összeszedni a kivitelezéshez, de nem látott más lehetőséget.

Teste felfénylett, látszólag elernyedni készült, mintha magába fordult volna. A jelenet hirtelen irányt változtatott, s minden mozdulat újra lejátszódott, ezúttal visszafelé. A nyelv letekeredett róla, belélegezte a kifútt homokot, a csápok eleresztették és visszazuhantak a fekete vízbe…

9

Amint kiszabadult, Nozdormu megállította az idő visszaforgatását, és tudatával eltávolodott a Forrástól, visszatért testébe. Újra ott lebegett a kaotikus időfolyamban, egyben tartotta a valóságot; a titáni cselekedet sokkal nehezebbé vált így, hogy erejét a Forrás tanulmányozására és csapdáinak elkerülésére használta, de valahogy képes volt folytatni.

Találkozott a Forrást megrontó gonoszsággal, és már tudta, hogy bukása többet jelentene a világ pusztulásánál.

Felismerte őket, és mellettük a Lángoló Légió egésze is halvány árnyék lehetett csupán. Azt is tudta, hogy tehetetlen velük szemben. Alig bírta ellenőrzése alatt tartani a káoszt, és ha megtehette volna, akkor sem szándékozott már kinyúlni a többiekhez.

Elvesztette nagyobb reményeit, csupán a korábbi, halovány sugár maradt meg szívében. Tudta, ő nem tehet többet mint eladdig, s az oly jelentéktelennek tűnt, hogy többé nem érezte az elszántságot, amely mindvégig hajtotta.

Minden rajtuk múlik… gondolta, miközben a nyers erők tovább tépték és szaggatták. Minden Korialstraszon és társain múlik…

10

Egy

esszire érződött a felégetett táj felett lebegő csípős füst és a százával heverő holttestek lassú bomlásának émelyítőn édes M szaga. Nem lehetett eldönteni, melyik az erőteljesebb.

Az éjtündéknek sikerült feltartóztatni a Lángoló Légió legutóbbi támadását, de közben ismét hátrébb szorultak. Csillagszem Desdel próbálta egy újabb hadműveletnek beállítani az eredményt, mely által jobb rálátásuk nyílik a démonok gyengéire, de Malfurion és barátai tisztában voltak az igazsággal. Csillagszem arisztokrata volt, jelentősebb stratégiai ismeretek nélkül, és hozzá hasonlókkal vette körül magát.

Hollócsőr nagyúr halálával senki sem maradt, aki szót emelt volna a befolyásos nemessel szemben. Mi több, a néhai parancsnokon kívül nem sok éjtünde rendelkezett igazi harci tapasztalattal, és minthogy a családja utolsó tagja volt, háza sem állíthatott ki örököst rangjára és posztjára.

Csillagszem törekvő alaknak mutatkozott, ám nyilvánvalónak tűnt, hogy alkalmatlansága folytán ambícióit és népét együtt söpri majd el a Légió.

Malfurion gondolatait nem csupán a sereg baljós jövője foglalta le. Egy másik, jóval személyesebb probléma folytán újra meg újra azon kapta magát, hogy Zin-Azshari felé tekinget. Alig aludt; amint az első halovány fénysugarak megjelentek keleten, ő már éberen tűnődött tehetetlenségén és hibáin. Elveszítette azt a két tündét, akik a legtöbbet jelentették számára –

ikertestvérét, Illidant és a szépséges Tirandát.

Az éjtündék lassan öregszenek, azonban Malfurion sokkalta idősebbnek tűnt valós életkorának néhányszor tíz esztendejénél. Tartása nem változott, alkata és bőrszíne is a régi maradt, de ferdén metszett, ezüstös tekintetéből olyan mélységes keserűség áradt, amely egyáltalán nem voltjellemző

népére. E feneketlen komorság szinte ijesztő hatást ért el az éjtündékre szintén nem jellemző, farkasszerű vonásokkal párosulva, amilyeneket rajta kívül szinte csak ikertestvére viselt.

Ám nemcsak ő változott meg ott, legbelül. Környezete is másképp viszonyult hozzá; fajtája azelőtt megvetette egyszerű öltözékéért, sötétzöld sörényéért és druida ösvénye okán, de a legutóbbi események óta kétségbeesett reménnyel néztek rá, tudatában annak, hogy többségük az ő

tettei folytán lehet még életben.

11

Csak ő maga nem bírta sikernek elkönyvelni az eredményeket. Sokan nem tudták, hogy öntudatlan állapotban támadott éktelen viharral a csatatérre, és az még inkább aggasztotta, hogy a természeti erőkkel kapcsolatos tanulmányai lassan testi változásokat is hoztak.

Megvakargatta feje tetejét, ahol a haja alatt két apró dudor rejtőzött.

Alig néhány napja jelentek meg, és már kétszer akkorák voltak, mint amikor először felfedezte őket. A szarvak gondolatára meghűlt a vér az ereiben, minthogy mindig a démonok jutottak eszébe róla – pontosabban Xaviosz, a királynő kancellárja, aki egyszer már visszatért a halálból, és mielőtt Malfurion újra elbánt vele, még sikerrel a Lángoló Légió urának karmai közé küldte Tirandát.

– Nem kellene annyit gondolnod rá – szólította meg valaki.

Malfurion a meglepetés legapróbb jele nélkül pillantott oda, pedig sokan igencsak megbámulták volna Rónint, az embert, akihez hasonlót egész Kalimdoron sem lelhettek volna.

A csuklyás alak sötétkék talárt viselt, alatta hasonló színű inget és nadrágot. Egy fejjel alacsonyabb volt a druidánál és általában véve az éjtündéknél. Leginkább vállig érő, tűzvörös haja vonzotta a bámész tekinteteket és kerek, sápadt arca – enyhén egyik oldalra hajló orra pedig kifejezetten nyugtalanította az éj tündéket. Tekintete is meglepő lehetett valamelyest; smaragdzöldben pompázott, fekete pupillával.

Viszonylagos alacsonysága ellenére is izmosabb alkat jellemezte, mint Malfuriont. Úgy festett, mint aki megállja helyét a harcban – és valóban –, ami szokatlan egy a mágikus művészetekben ily jártas személytől. Rónin

„embernek” nevezte magát, amely fajról itt még senki sem hallott, mi több, ha a lánghajú utazó népe tipikus képviselőjének számított, akkor Malfurion azt kívánta, bár a sereg mellett állna még ezer ember! Rónin úgy játszott a mágikus hatalommal, mint egy félisten ivadéka – közben az éjtündék efféle ereje szinte teljes egészében a Végtelen Forrástól függött.

– Hogyan mondhatnék le róla? Miért merészelném egyáltalán? –

kérdezett vissza az ifjú éjtünde hirtelen felduzzadó haragot érezve az iránt, akiről tudta, hogy egyáltalán nem szolgált rá efféle rosszindulatra. –

Tiranda túl hosszan raboskodik már, és még csak be sem tudok pillantani a palota falai mögé!

Hiába gondozta tehetségét maga Khenariosz, hiába volt képes belépni a Smaragd Álomba, és álomalakban eljutni bárhová a világon! Hiába sikerült 12

korábban átjutnia az Azshara királynő palotáját védelmező mágikus gátakon, majd bezárni így az első kaput és megölni Xavioszt – első

alkalommal, legalábbis! Legutóbb a nagy hatalmú démon, Arkhemón erősítette meg a citadella védelmét, és még a Smaragd Álomban közeledők elől is elzárta a területet. Malfurion újra meg újra megpróbálta áttörni a mágikus falakat, de csak annyit ért el, mintha anyagi testét vetette volna neki egy ház oldalának. Az sem könnyített szívén, hogy Tiranda mellett feltehetően testvére is a palotában tartózkodott éppen.

– Elún vigyáz reá – próbálta megnyugtatni Rónin. – Mindig is úgy tűnt, hogy a Holdanya kivételez vele.

Ezzel az érvvel nem tudott vitába szállni. Tirandát nemrégiben avatták papnővé és máris főpapnői rangra emelkedett – a Légió betörése hatalmas változásokat hozott mindkettejük életében. De a növekedés nem csupán rangban mutatkozott meg; a lány hihetetlenül megerősödött hatalomban.

Sajnos így csak még értékesebb prédává vált a démonok számára, és hiába érte el a végzet Xavioszt, ez nem mentette meg Malfurion szerelmét a fogságtól.

– Talán Elún szembeszállhat Sargeras sötétségével?

Rónin összeráncolta vastag szemöldökét.

– Az ilyen beszéd mit sem segít, Malfurion – hátrapillantott és különösképp értékelném, ha nem beszélnél így az új barátaink közelében.

A druida egy pillanatra elfeledte minden bánatát, ahogy meglátta a mágus mögött közeledő alakokat. Hamar rájött, hogy nem származhatnak egyazon fajból, minthogy némelyikük még az éjtündéket is eltörpítette magasságával és vállának szélességével, míg mások alacsonynak számítottak, még Róninhoz viszonyítva is. Mind olyasféle határozottsággal és lendülettel mozogtak, amit Malfurion népe már szinte el is veszített a dölyf évszázadai során.

Pézsmaszag csapott az orrába és határozottan erősödött, hamarosan ágyékkötőt viselő és masszív lándzsát hordozó, bundás figura állt meg előtte és nézett le rá. Az óriás nehéz, reszelős lélegzete összeütögette orrkarikáit, azok halkan csilingeltek. Állkapcsa közel egylábnyi hosszú lehetett, mélyen ülő, fekete tekintetében elszántság tüze izzott. A kemény, ráncos homlok felett két veszélyes kinézetű szarv meredt előre. Egy tauren.

– Ő… – kezdte Rónin.

13

– Hegyjáró Huln áll előtted, éjtünde – morajlott fel a bozontos, bikafejű

teremtmény hangja. – Saslándzsás Huln? –felemelte fegyverét, megmutatta az ívbe kovácsolt élt, amely egy ragadozó madár csőrére hasonlított. A nyelet szorosra húzott bőrszalag fedte egészen a fémpenge tövéig, rajta Huln népének nyelvén íródott jelek sorakoztak. Malfurion tudott annyit a taurenekről, hogy valószínűleg a fegyver történetét írták fel oda, kovácsolásától kezdve viselőinek során keresztül a jelenig. – Huln beszél az egybegyűlt törzsekért.

A bikafej ellentmondást nem tűrő módon bólintott, a pofa kifejezései húzták alá az elhangzott szavakat. Bundáját legalább két tucat fonat díszítette, többségük az állkapocs alatt himbálózott. Mindegyik egy-egy nagyra becsült ellenfél halálát jelezte.

A tauren jobb karja alatt megálló, zömök és izmos alak felhorkantott.

Nagy vonalakban Róninra emlékeztetett, de ebben ki is merült minden hasonlóságuk. Alkata miatt a sűrű szakállt viselő figura úgy nézett ki, mintha valamely elképesztő erő – talán a tauren vagy a mögötte álló, medveszerű alak – kalapálta volna kisebbre egy harci pöröllyel. Még meglepőbb hatással járt az a tény, hogy teste nem húsból, hanem kőből épült fel. Durván faragott izmai szürke gránitnak tűntek, enyhén kancsal szeme csillámló gyémánt lehetett. Szakállában sem lelhetett szőrt a szemlélő; ehelyett ásványok bonyolult szövevényéből tevődött össze, amitől enyhén őszesnek látszott.

A törp – Malfurion így ismerte fajtáját – benyúlt az övére akasztott számos erszény egyikébe és agyagpipát vett elő gyújtósskatulyával. Ahogy meggyújtotta a pipát, a tűz néhány pillanatra megvilágította az idősnek tűnő arcot, a kerek orrot. Akár előrehaladott kort jelzett szakálla szürkesége, akár nem, az öregség más jelei nem mutatkoztak rajta. Kőteste ellenére csuklyás öltözéket és széles, lapos csizmát viselt, pantallója és inge leginkább a bányászokéra emlékeztetett, hátára majdnem akkora fejszét csatolt, mint ő maga. A kivételesen éles penge megcsillant a napfényben.

– Vasmetsző Dungard, a föld népének szószólója – mutatkozott be röviden. Fajtája nem a beszédről híresült el.

A föld népe. Malfurion megjegyezte a kifejezést – a „törp” éjtünde szó volt csupán, megvető felhanggal.

14

Dungard mögött felmordult a medveszerű lény. Sem a tauren, sem a törp nem szentelt figyelmet a félelmetes megnyilvánulásnak, de a druida ösztönösen hátrébb lépett.

A teremtmény előrébb baktatott; bár leginkább medvének nézett ki, mozgása egészen emberszerű volt. Malfurionnak Ursok és Ursol ikeristenségek jutottak eszébe, bár nyilvánvalóan sokkal egyszerűbb lény állt előtte. Megfakult, barna ágyékkötőt viselt és karmokból készült nyakláncot, lábán három ujj meredezett, egyik négyujjú mancsában dorongot tartott, a másikat ökölbe szorította. Állatiasan rekedt hangján újra felmordult, érzékelhetően más tónusban mint az imént.

– A furbolg Unng Ak azt mondja, ő beszél a falkákért – fordított Rónin készségesen.

Mások is voltak még mögöttük, de ők nem kívántak előre lépni.

Malfurion végignézett a sajátos gyülekezeten, azután a mágusra bámult, elismerő tisztelettel tekintetében:

– Mindüket sikerült meggyőznöd…

– Brox és én csak segítettünk, főképp Krázusé az érdem.

Malfurion akaratlanul is körbepillantott, de az ember mentorát nem találta a közelben. A nyurga alak elment volna éjtündének – ámbár csak egy több napja halott éj tündéhez hasonlított, fehér bőrével és ezüstszín hajával. Arca sólyomszerű volt, mint a többségnek Malfurion népéből, bár szeme inkább Róninéra emlékeztetett és tekintetében ősi bölcsesség ült.

Nem csoda, hiszen sárkánynak született.

Broxigar közeledett. A nagydarab ork fáradtnak tűnt, de mozgásából határozottság és erő sugárzott. Egész életében harcolhatott, annyi sebhely borította zöld bőrét, izomzata vetekedett a taurenével – bár alkata különbözött valamelyest. Csillagszem úgy tekintett rá mint bestiára, aki nem több a taureneknél vagy a furbolgoknál, de a katonák között már mindenki tisztelte harci tudását, tapasztalatát és képességeit.

Megállíthatatlannak tűnt, ahogy a démonokat irtotta a Khenariosztól kapott harci fejszével.

– És ő nincs itt? – továbbra sem lelte Krázust, és ez aggasztotta.

Rónin savanyú arccal válaszolt:

– Azt mondta, van még valami, amit meg kell tennie. Függetlenül a következményektől.

– Ez mit akar jelenteni?

15

– Magam sem tudom, Malfurion. Számos dologban csak önmagára számít.

– Szükségünk lenne rá… szükségem van rá…

Rónin az éjtünde vállára tette egyik kezét:

– Megígérem, hogy kiszabadítjuk!

Ennyi még nem győzte meg Malfuriont, és abban sem volt biztos, hogy Csillagszem nagyúr elfogad ilyen szövetségeseket. A parancsnok nem adta áldását Rónin és társai önként vállalt küldetésére, mi több, nem is tudott róla. Krázus szerint, ha kész tényekkel állnak a nemes elé, akkor nem látja majd okát, legalábbis nem leli lehetőségét az elutasításnak. Desdel megpuhítása még így is nagyobb feladatnak tűnt, mint értelmesen elbeszélgetni a furbolgokkal.

A druida kénytelen volt elfogadni, hogy nem adódott új és azonnali lehetőség Tiranda kiszabadítására. Már mindent megpróbáltak, ami tőlük tellett, legalábbis eleddig. Talán az újonnan érkezettekkel foglalkozva támadhat egy újabb ötlete, mert az elme sokszor nem a legegyenesebb utat választja, ha megoldást keres… és Illidan sorsát sem sikerült még felfedni.

A törp pipája füstjének közönyös fellegébe burkolózott, Huln pedig kegyetlen külsejét meghazudtoló türelemmel várakozott. Unng Ak beleszimatolt a levegőbe, látszólag az új környezet szagait térképezte fel éppen, időnként megszorította bunkója nyelét.

Rónin végignézett a lehetséges szövetségeseken, majd megjegyezte:

– Természetesen, én is átkozottul szeretném, ha Krázus itt lenne velünk.

Alig várom, hogy lássam Csillagszem képét, amikor elébe állunk a szószólókkal.

A nemes leesett állal bámult, szemei elkerekedtek, amennyire csak lehetett. Az épp orrához emelt csipetnyi tubák kiszóródott ujjai közül, ahogy keze megállt a levegőben.

– Miket hoztál te közénk?

Rónin arckifejezése nyugodt maradt:

– Ők jelentik az egyetlen esélyt arra, hogy csökkentsük a veszteségeinket, és talán még győzhetünk is.

Csillagszem nagyúr dühösen lökte hátra gazdagon hímzett köpönyegét az oldaláról; egymásba fonódó zöld, narancssárga és lila szövetörvény kélt a finom anyagban. Hagyományos, tompább zöld és szürke vértezete éles 16

ellentétet alkotott az élénk színű selyemmel, bár mellkasán a háza címere hasonlóképp díszesnek hatott; ékkő csillagokkal kirakott aranyszín gömb.

Ugyanezen szimbólumot hordozó sisakja a stratégiai térképekkel teleszórt tábori asztalon hevert.

A dölyfös éjtünde kissé fentebb emelte hosszú, hegyes orrát, amögül nézett megvetően:

– Megszegted az egyértelmű parancsot! Vasba kéne veresselek, és…

– És elolvasztanám a bilincset, mielőtt rám zárnák. Azután elhagynám a sereget, úgy sejtem, néhány barátom kíséretében.

Mindezt egyszerű kijelentésként közölte, fenyegető felhangok nélkül, de minden jelenlévő ismerte az elmondottak lehetséges következményeit.

Csillagszem a mellette álló három nemesre nézett, ők üres tekintettel bámultak vissza; egyikük sem vállalta volna magára a felelősséget, ha parancsnokuk megfosztja a sereget a legerősebb harcosoktól.

A rangidős éjtünde hirtelen elmosolyodott. Malfurion ellenállt a késztetésnek, hogy elborzadjon a baljós grimasztól.

– Bocsáss meg, Rónin mester! Elhamarkodottan szóltam, igen, túl elhamarkodottan. Egyáltalán nem kívántam megsérteni személyed vagy a többiekét. – Benyúlt erszényébe és kivett egy csipetnyit a fehér porból, egyik orrlyukához emelve beszippantotta. – Értelemmel bíró lények vagyunk, eszerint kell foglalkoznunk az üggyel. Azonban kétségtelen, hogy orv szúrásként ért a bejelentés. – Hanyagul a sátor bejárata felé intett:

– Mindenesetre, mutasd be őket!

Rónin a bejárathoz ment és kikiáltott. Két katona lépett be, mögöttük Árnydal Jarod kapitány, aki annak idején a suramari őrség tisztjeként

„elfogta” Krázust – minek következtében hamar a bizalmi feladatok sűrűjében találta magát. Nemcsak társaságuk részévé vált, de a néhai Hollócsőr nagyúr őt nevezte ki a mágusokat körülvevő testőrcsapat élére.

Csillagszem meghagyta őt ebben a tisztségében, bár már rég bebizonyosodott, hogy senki sem tarthatta kordában a társaságot, főként nem a sárkánymágust.

Jarod nyomában Huln, a furbolg és Dungard érkezett. Mögöttük még féltucat katona keresett magának stratégiai pontokat a parancsnoki sátorban, hogy vész esetén azonnal közbelépjenek.

Csillagszem orrnyerge felráncolódott, meg sem próbálta eltitkolni a véleményét. Huln mozdulatlan sziklatömb módjára csak állt ott, 17

kifejezéstelenül; Unng Ak széles vigyor formájában mutatta meg hegyes fogazatát. Dungard csak pipázott egykedvűen.

– Örülnék, ha eloltaná azt az… eszközt – jegyezte meg az egyik éjtünde nemes.

Válaszképpen a törp csak kipöffentett még egy füstfelhőt.

– Arcátlanság! Látod már, Rónin mester, mennyire törődnek velünk ezek a barbárok, akikkel szövetséget keresel? –mordult fel Csillagszem, máris feledve korábbi szavait. –Az éjtündék soha nem egyeznének bele!

– Mint parancsnoknak, meg kell értetnie velük – válaszolt a mágus nyugodtan. – Ahogyan nekik és a kint várakozó többieknek is meg kellett értetniük a saját népükkel.

– A fontoskodó kis éjtündéknek – mormolta Dungard pipával a szája sarkában – ideje megtanulniuk, hogyan is kell harcolni. Ideje megtudniuk valakitől, hogyan…

Unng Ak hangosan ugatott. Malfurionnak kellett egy kis idő, mire rájött, hogy a furbolg csupán felröhögött.

– Mi legalább ismerjük a civilizáltság alapjait! – csattant fel egy másik nemes. – Az ápolt külső is közéjük tartozik.

– Ha szerencséje van, lehet majd fürdetőlány a démonoknál.

Az éjtünde kivonta kardját, a katonák hasonlóképp. Dungard olyan gyorsan kapta le a hátáról a fejszét, mintha az gondolatra termett volna a kezében; Huln két marokra fogta lándzsáját és felhorkantott; Unng Ak kihívón meglengette bunkóját.

Kék fényvillanás kelt életre a sátor közepén. Mindkét oldal felhagyott a vitával és inkább szemét takarta. Malfurion odafordult, hogy tegyen valamit, de fel kellett fedeznie, hogy egyedül Rónin maradt érintetlen a hatástól.

Az ember belépett a két fél alkotta körbe:

– Elég ebből! Kalimdor sorsa, népeink sorsa… – Habozott, tekintete egy pillanatra a távolba révedt. – Szeretteink sorsa függ attól, hogy felül tudunk-e emelkedni a kicsinyes előítéleteken!

Előbb Hulnra és társaira nézett, majd az éjtünde nemesekre. Senkinek sem állt szándékában próbára tenni a mágus hatalmát, még olyan ártalmatlan formában sem, amilyent az imént tapasztaltak. Rónin indulatosan bólintott:

– Jól van hát! Most, hogy lefektettük az alapokat, ideje tárgyalni!

18

Krázus fájdalmas puffanással ért földet a jeges barlangban. Lihegve hevert a padlón; az őt ideszállító varázslat összetettnek és kockázatosnak számított, aktuális állapotában még inkább annak bizonyult. A barlang messze, nagyon messze volt a tünde seregtől – közel fél világgal arrébb, de meg kellett próbálkoznia a teleportálással, tudván tudva, hogy nem csupán saját életét veszélyezteti, de lehet, hogy már el is késett.

Még Róninnak sem merte elmondani szándékát. A mágus biztosan vele tartott volna, de legalább egyiküknek a táborban kellett maradnia, hogy felügyelje az új szövetségesekkel való megegyezést. E tekintetben Krázus teljes mértékig megbízott az emberben, minthogy jóval rugalmasabbnak és alkalmazkodóképesebbnek tűnt bárkinél, akit igen hosszú élete során megismert.

Amint lélegzete lenyugodott valamelyest, a sárkánymágus talpra kecmergett. A fagyos barlangban lehelete kicsiny felhők formájában lebegett tova a magas mennyezet felé. A sztalaktitok éles-hegyes jégalakzatokkal versengtek a díszítés elsőbbségéért; fagy ölelte magához a helyiséget.

Magasabb rendű érzékeivel Krázus gyorsan átfürkészte a környező

teret, de nem lelt más jelenlétet. Nem érezte biztatónak az eredményt, de meg sem lepődött igazán. Ott volt és látta a katasztrófát, a Föld Őrzőjének, Neltharionnak őrült átváltozását. Minden raj megszenvedte a nagy fekete sárkány tombolását, de a legtöbbet e barlangok lakói fizettek az ellenállásért.

Mind egy szálig legyilkolta Maligos gyermekeit, urukat messzire száműzte a Föld Őrzőjének álnok alkotása, melyet részben maguk a nagy megtestesülések ruháztak fel hatalommal. A Sárkánylélek volt az eszköz, melyet később majd Démonlélekként ismer meg a világ.

– Maligos…! – kiáltott Krázus, hangja visszhangot vert a csillámló teremben. Az állandó fagy ellenére e barlangok valaha a vidámság otthonát jelentették, minthogy a kék raj színtiszta mágiából született, s önnön puszta létét is boldogítónak élte meg. Mily üres a hely így, hogy lakói halottak már!

Amikor eleget várakozott bármiféle válaszra, a sárkánymágus óvatosan megindult a csúszós, bizonytalan talajon. Fajtája, a vörös sárkányok népe sohasem ellenségeskedett a kékekkel, de úgy érezte, óvatosnak kell lennie.

19

Ha maga Maligos ott bujkált valahol a barlangrendszer mélyén, ki tudja, hogyan tesz egy idegen érkezése láttán. Fajtájának megtizedelésébe –

Krázus tudomása szerint – szó szerint beleőrült, és évszázadoknak kell eltelnie ahhoz, hogy legalább részben összeszedje magát.

Persze, mindezt már átélte egyszer. Végig ott volt abban a küzdelmes időszakban, amely Neltharion – később őt is átkeresztelték Halálszárnynak

– árulásával kezdődött. Látta, ahogy a sárkányok népe megfogyatkozik, vagy ahogyan királynőjével, az Élet Forrásával történt; az orkok fogságába esik és arra kényszerül, hogy harci kutyaként vagy tenyészállatként szolgálja az alacsonyabb rendű fajt.

Krázus ismét másféle látásával próbálkozott, egyre mélyebbre és mélyebbre tekintett a barlangok és alagutak rendszerébe, de bármerre kutatott, csak ürességet lelt, egy roppant méretű kripta ürességét. Falakon átnyúló érzékeit nem üdvözölte az élet semmiféle jelentős megnyilvánulása, és kezdett aggódni, hogy teljesen feleslegesen kockáztatott az utazással.

Azután mélyen, Maligos szentélyének legmélyén halványan életerő

jelenlétét fedezte fel. Előbb csak gyengén, hogy figyelme szinte el is siklott felette, csupán vágyai kivetülésének, képzelete játékának hitte – de újra megérezte, immáron kétszeresen.

Bár nem fázott igazán, fejébe húzta csuklyáját és összébb fogta talárját, így indult el a sötét átjárók és jégtől csillámló termek útvesztőjében. Több alkalommal is le kellett nyugtatnia kavargó gondolatait, amikor úgy érezte, elvesztette a helyes irányt a jelenlegi alakjánál százszorta nagyobb teremtményeknek szánt helyiségekben. A sárkányok számára szinte észrevehetetlen hasadékok és jégalakzatok neki átmászandó, kikerülendő

akadályokat jelentettek.

Ha tehette volna, visszaváltozik sárkány alakjába, de így, a múltba keveredve képtelenné vált erre az egyébként egyszerű trükkre. Fiatalabb önmagával együtt létezett ebben a korban, és bár együtt elképesztő

hatalommal bírtak, mégis korlátok közé szorultak. Egyikük sem tudta megváltoztatni épp viselt alakját, és bár már nem sújtotta őket végletes gyengeség, ha eltávolodtak egymástól, mégis, Krázus így e halandó testbe kényszerült.

Rikoltás harsant a feje felett, és a mágus gyorsan a legközelebbi falhoz húzódott. Egy alak suhant el a közelében, farkasméretű denevér, a 20

nagymacskákéhoz hasonlatos pofával, vastag bundával és ujjnyi metszőfogakkal. A teremtmény megfordult, hogy újra lecsapjon, de Krázus nem hagyta magát.

Egyik kezét felkapva tűzgolyót küldött a bestia elé, az egyenesen belerepült. A lángoló gömb megdagadt és a következő pillanatban felrobbant. Hamu – ennyi maradt a teremtményből – pergett lágyan a légben és ereszkedett le a talajra, a mágusra egyformán. Krázust zavarta, hogy nem érzékelte a denevért, ezért kitartott kézzel felfogott valamennyit az aláhulló hamvakból és megvizsgálta misztikus érzékeivel; a szörny nem élőlény volt, hanem alkotott hússzerkezet. Őrszeme akkor hát a Mágia Urának.

Lesöprögette magáról a maradványokat és folytatta csüggesztő útját.

Sokat kivett belőle az utazáshoz használt varázs, amellyel a barlangokba érkezett, de feladatát tekintve semmi sem számított túl nagy erőfeszítésnek.

Meglepetésére váratlanul hőt érzett szemből. Ahogy haladt előre, a hőérzet növekedett ugyan, de nem olyan mértékben, mint ahogyan várta.

Mély ráncokba húzta szemöldökét, tűnődve érkezett el az eddigieknél nagyobb barlang bejáratához. Számításai szerint a hőnek már többszörösére kellett volna növekednie annál, amit érzett.

Bentről halovány, kék fény áradt. Krázus megállt, amíg szeme hozzászokott a megváltozott viszonyokhoz, azután elszántan belépett.

Tojások hevertek mindenfelé. Kékesfehér tojások mindenféle méretben, az egyik pusztán ökölnyi, a másik akkora mint ő maga – százszámra.

Akaratlan is visszafojtotta lélegzetét; egyáltalán nem számított ekkora szerencsére.

De amilyen hirtelen feltámadt, reménye ugyanolyan gyorsan tört össze; közelebbről vizsgálódva fény derült a szörnyű igazságra. Durva repedések borítottak minden egyes tojást, de nem a születés, hanem a bomlás jeleként. A sárkánymágus rátette kesztyűs kezét az egyikre, nem érzett bentről mozgást vagy bármiféle életjelet.

Fészektől fészekig ment és keserűsége egyre csak növekedett. A történelem ezen részlete, úgy tűnt, teljes mértékben az általa ismert eseményeket követte, hiába szánta el magát, hogy változtat rajta. A kék sárkányok jövője ott hevert előtte, de ezt a jövőt is elkerülte a remény. Az ő idejében Maligos képtelen volt kiemelkedni a katatón állapotból, melybe Neltharion taszította, és a tenyésztermet átitató – a nagy megtestesülés 21

lényéhez kötött – mágia közben elhalványodott, megsemmisült. A hidegtől védtelenül maradt tojások megfagytak, és velük együtt odalett a fajta továbbélésének lehetősége is. A távoli jövőben Alexstrasza felajánlotta a Mágia Urának, hogy segít lassan újjáéleszteni a kékek népét és dicsőségét, de amikor a mágus elkerült abból a korszakból, még az előkészületeit sem tették meg e tervnek.

Bármit is prédikált korábban Róninnak, Krázus végül arra az elhatározásra jutott, hogy a jövő nem maradhat úgy, ahogyan ő megélte.

Abban reménykedett, hogy megmentheti a fészkeket és elviheti a tojásokat egy biztonságos helyre, de a démonok elleni küzdelmek és a szövetségesek felkutatása, meggyőzése túl sokáig késleltették.

Vagy mégsem? Tűnődései közepette egy félig kifejlődött tojáshoz ért, melyben még mindig élet lüktetett. Lelassultan, megfáradtan ugyan, de még elég erősen ahhoz, hogy a megfelelő körülmények között megújuljon.

Összeszedte maradék elszántságát, és hamarosan talált egy másik életképes egyedet. Dühösen összeszorított fogakkal kutatott tovább a halott

„rokonok” között, és még négy menthető tojásra lelt. Mindet megjelölte lágyan izzó aranyfénnyel, majd folytatta a keresést.

Mire végzett, jóval kevesebb életképes sárkánytojást jelölt meg, mint amennyit szeretett volna, ám haldokló reményeit még ez is felülmúlta.

Jelölését követve újra végigjárt közöttük, és ellenőrizte megérzései helyességét; meg kellett mentenie őket és nem hibázhatott.

A többi sárkány, még Alexstrasza is érzékelhetetlen volt számára.

Kikövetkeztette, hogy valószínűleg elrejtőztek, bezárkóztak valahová, hogy összeszedjék magukat a Démonlélek pusztító támadása után. Erre az időszakra túlságosan szórványosan emlékezett ahhoz, hogy bármit is biztosan tudjon; de még ha a többiek vissza is tértek a csatatérre, Maligos fajtáját nem menthették meg. Fiatalabb önmagától sem kérhetett segítséget, minthogy Korialstrasz szörnyű sérüléseket szerzett a Föld Őrzője elleni küzdelemben, azután elindult megkeresni a népük maradékát.

Így hát Krázus magára maradt elhatározásaival. Már azelőtt elgondolkodott a számba vehető biztonságos helyeken, mielőtt elindult Maligos fészkébe, és valahogy egyik lehetőség sem tűnt kielégítőnek. Még a félisten Khenariosz ligete sem tűnt megfelelőnek. Való igaz, az agancsos istenség Malfurion bizalmas barátja és mestere, mi több, talán Hiszéra sárkányhercegnő leszármazottja volt, de az utóbbi időben őt is számos 22

dolog lekötötte, nyilvánvalóan képtelen lett volna megfelelő védelmet biztosítani.

– Legyen hát – jutott végül elhatározásra a varázstudó. Egy ujjal kört rajzolt a levegőbe, aranyszín szikrák mutatták mozdulata ívét. Tökéletesre sikerült, és az izzássá összeálló szikrák mintha a puszta légbe égették volna bele magukat.

Tenyerét a középponthoz érintette, azután egyetlen mozdulattal eltüntette a kört, bár az ív megmaradt. Fehér hasadék tátongott előtte, egy, a halandó világon kívülre vezető nyílás. Krázus mormolni kezdett, és a kapu körvonalai vörösen felizzottak, odaátról nyögéshez hasonlatos hang hallatszott és a közelben lévő, kisebb kövek és kavicsok görögni kezdtek a nyílás felé. A sárkánymágus tovább mormolt, és bár a szívóhatás érezhetően erősödött, a kövek gurulása lelassult, végül mind megálltak –

ugyanakkor a tojások enyhén megremegtek, mintha belül, még a holtakban is megmozdult volna valami.

Azután a legközelebbi életképes utódok egyike felemelkedett és óvatosan a kis nyílás felé lebegett. Egy másik megjelölt tojás hasonlóképpen tett, majd a többi is követte őket. Kihűlt társaik tovább remegtek, de a helyükön maradtak; Maligos rajának jövője felsorakozott a hasadék előtt és lassan áthatolt azon, eközben mintha mind összébb zsugorodott volna valamelyest, hogy átférjen a szűkös nyíláson. Amikor az utolsó is bevonult, a csuklyás mágus lezárta az átjárót. Az röviden, aranyszínben felszikrázott, majd minden nyoma eltűnt.

– Elég a túléléshez, de kevés a gyarapodáshoz – mormolta maga elé Krázus. Évszázadokig eltart majd, mire a kékek megnövekednek számban; ha minden megmentett tojás kikel, még akkor sem lesznek sokan abban az időben, amelyből ő és Rónin elindultak. Mindenesetre, a kevés is több mint a semmi.

Kimerültség émelyítő hulláma tört rá hirtelen, alig bírt talpon maradni.

Bár javarészben már semlegesítette az ártó gyengeséget, amely egymástól távol mindkettejüket, őt és az ifjabb Korialstraszt is egyformán sújtotta, azért még így is gyakran eljutott képességei – főként testi ereje és állóképessége – határára.

Nem pihenhetett. Ugyan már biztonságba helyezte a tojásokat egy zsebdimenzióban, ahol az idő lassabban telt, szinte majdnem állt, még sok 23

dolga volt. Például túl kellett élnie a háborút, hogy utána átadhassa a kékek utódjait valakinek, akiben megbízhat.

A háború gondolatával együtt járó elszántság segített összeszedni erejét.

Bármennyire is bízott Rónin és Malfurion képességeiben, még a saját hatalmának bevetésével is számos kérdőjel maradt az események végkimenetelét tekintve. Az általa ismert múlt immáron örökre megváltozott, és az eredetileg vereségre ítélt Lángoló Légió akár diadalmaskodhatott is. Marta a bizonyosság; mindent meg kell tennie a démonok legyőzése érdekében ahhoz, hogy egyáltalán legyen még bármiféle jövő.

Mielőtt nekifogott a varázslatnak, mely visszaviszi a sereghez, még utoljára végignézett a halott tojások sokaságán.

Persze, akkor is lesz valamiféle jövő, ha a démonok győznek; sötét, üres, élettelen, végtelenül komor jövő. A halandó alakba kényszerült sárkány dühösen sziszegett, azután elteleportált.

24

Kettő

in-Azshari valaha az éjtünde civilizáció dicsőségének legfőbb szimbólumaként, burjánzó gazdagságban hevert a mágikus tó, a Z Végtelen Forrás partján, s otthonául szolgált a tisztelettel és imádattal körbevett királynőnek, Azsharának, kiről hű alattvalói elnevezték.

Zin-Azshari romos temetővé vált főváros, a Lángoló Légió megjelenésének helye és támadásainak kiindulópontja.

Farkasszerű ördögkutyák szaglásztak a szemétben, keresték az élet és a mágia aromáit. Ikercsápjaik úgy vizslatták körülöttük a terepet, mintha önálló életet éltek volna, fogazott piócaszáj végük éhesen lüktetett. Bár a bestiák főként mágikus energiákkal és életerővel táplálkoztak, a pofájukban fenyegetőn meredező, éles fogazat arra utalt, hogy a húst sem vetik meg.

Két démoni eb kotort az egyik rakás szemétben, amely valaha ötemeletes otthonfa lehetett, legalábbis az állt ott korábban. A szörnyek felkapták fejüket a közeledő léptek és zörgő fémvértek zajára, mereven bámulták a masírozó harcosok sorait. A betolakodó sereg gerincét alkotó felgárok ütemesen, fáradhatatlanul meneteltek a több napi távolságra állomásozó éjtündék felé. Aránytalanul vékony derekukat széles válluk és kilenclábnyi magasságuk tette valószerűtlenné, szinte hústalan képük felett ívelt szarvak díszét hordták. Vérvörös tekintetüket mereven szegezték előre, de éber gonoszsággal figyelték a lecsupaszított tájat maguk körül.

Minden gépies mozdulatuk ellenére a szörnyeket nyugtalanság rágta; türelmetlenül várták a harci tombolást, létük lényegét és egyetlen értelmét.

Elég volt egyiküknek kicsit hosszabbat lépve a másik sarkára taposnia, és máris úgy tűnt, kitör a harc.

De a korbács egy gyors csapása a helyükön tartotta a harcosokat. Tüzes szárnyú végzethozó repült minden egyes regiment felett, ügyeltek a rendre.

Magasabb intelligenciát nyertek teremtőjüktől, és testiekben is felülmúlták a gyalogosokat, bár számban jelentősen alulmaradtak.

A Zin-Azsharit borító, rémisztő köd nem akadályozta a szörnysereget.

A bűzös kipárolgás ugyanúgy részüket képezte, mint a kardok és a 25

buzogányok, amelyeket küzdelmeikben forgattak. A beteges zöld homály tökéletesen illett a démonokat körülvevő lángok hasonló színéhez.

Az éjtünde koponyák gyászosan bámultak ki a szeméthalmokból, siratták bukásukat, melyet saját királynőjük árulása okozott. A főváros lakói közül csak azok maradtak életben, akiknek sikerült elmenekülniük –

vagy akik a palotához tartoztak; rangot töltöttek be Előkelőként vagy katonaként, esetleg szolgálókként kerülték el a szörnyű véget. A szállásaik körül álló magas falak elzárták a mészárlást kifinomult érzékeik elől; Azshara parancsaira várva végezték napi feladatukat a palota által nyújtott biztonságban.

A palotaőrség is ott állt még a falakon, a katonák pupilla nélküli tekintetét különös izzás színezte vörösre – rejtett őrület fénye, melytől kegyetlenségben felvehették a versenyt a Légió harcosaival. Varo'then kapitány rendelkezett felettük, aki az utóbbi időben inkább tábornoki feladatokat végzett, mintsem a kapitányi rangnak megfelelőket, és közvetítőként is szolgálta úrnőjét. Alárendeltjei kifejezéstelen arccal strázsáltak, érzelemmentesen tekintettek alá a mészárlás idején ugyanúgy, mint azután, mikor már csak romokat láthattak odalenn. Azshara királynő

népéből való szolgáivá váltak Sargerasnak, a Lángoló Légió urának.

*****

Nem hódolt be sem a királynőnek, sem a démonnak. Ahogy ott lógott láncain a palota alatti tömlöc egyik cellájában, Tiranda az istennőjéhez mondott imákkal próbálta legyűrni félelmét.

Öntudatára térve azt hitte, valamely rémálmot lát. Csak arra emlékezett, hogy Elún többi papnőjével együtt szörnyű csatát vívott a Légió ellenében.

Lelökték haldokló hátasáról és fejsérülés érte, majd Malfurion biztonságba vonszolta testét, amíg magatehetetlenül hevert… azután minden homályba veszett egy időre. Kecskeszerű lények vették körbe, karmos kezekkel ragadták meg és kéjvágyó vigyorral vitték… Malfurion hangját hallotta talán, és…

Legközelebb a cellában ébredt fel. Ezüstszín tekintete már vagy ezredszer mérte fel börtönét, kecses ívű ajkait zord reménytelenség feszítette meg. A halvány fény kiemelte az ezüstös csíkokat éjfélkék 26

hajában, ahogy újra megrázta a fejét. Ismét el kellett fogadnia, hogy helyzete kilátástalan.

Láncokat nem talált magán, mégis úgy függött a falak közt, mintha kikötözték volna. Csillámló zöld gömb ölelte körbe tetőtől talpig, ez tartotta a levegőben, nagyjából egy-lábnyival a nedves kőpadló felett, karjait a feje fölé feszítve, lábait összezárva és kinyújtva. Próbálkozhatott bármily erősen, a nemrégiben kinevezett főpapnő képtelen volt szabadulni Arkhemón erőteljes varázslatának fogságából.

Bár mágiájával ott tarthatta, Arkhemón mégsem tölthette ki vágyait rajta. Hiába állt rendelkezésére saját iszonytató képzelete mellett az Előkelők és a belőlük született szadista szörnyetegek kegyetlensége is; ezüstös fény vette körbe és védte meg a lányt minden ártalomtól.

Képtelenek voltak áttörni az isteni holdfényköpönyeget; lehetett volna a karcsú alak körül akár mérföldnyi vaskos acélfal, talán még azon is könnyebben áthatolnak, mint ezen az áttetsző aurán. Arkhemón dühödten feszítette neki akaratát újra meg újra, de mit sem ért vele, végül tajtékzó őrjöngésében még az egyik felgár nyakát is eltörte.

Inkább magára hagyták, az éj tündék elpusztítása könnyebbnek és célravezetőbbnek tűnt mint a papnő kínzása. Persze, ettől szándékaik mit sem változtak. Az Előkelőkből lett szatírszerű szörnyetegek tájékoztatták urukat a fejleményekről és arról, hogy a Holdanya e szolgálója igen közel áll ahhoz, akit Arkhemón számára Sargeras megjelölt. Ha másképp nem is, legalább Malfurion elfogására felhasználhatják, és leginkább ez képezte alapját félelmeinek. Csak reménykedhetett, hogy nem ő lesz szerelme bukásának legfőbb oka.

Lépések közeledtek a szűkös folyosón. Aggódva figyelte, ahogy valaki kinyitja az ajtót, majd olyan alak lépett be rajta, akitől ugyanúgy rettegett, mint a démonok vezérétől. A sebhelyes arcú tiszt csillogó smaragdzöldre festett vértezetet viselt, aranyszín napmintázattal a mellkasán. Hosszan, pislogás nélkül mérte végig Tirandát, és a lány képtelen volt szembenézni átható tekintetével.

– Magánál van – jegyezte meg Varo'then, valakinek maga mögött.

– Akkor hát – válaszolt egy közönyös női hang –, lássuk, mit értékel oly nagyra Arkhemón nagyúr!

A kapitány meghajlás kíséretében lépett félre, és Tiranda elfojtott egy döbbent kiáltást – holott már sejtette, ki szólt az imént.

27

Azshara királynő olyan szépséges, olyan tökéletes volt, amilyennek a mesemondók állították. Gyönyörű hajkoronája ezüst áradatként ömlött végig hátán, félfátyollal takart szemei csillogó aranyszínben pompáztak, telt ajkai a csábítás ígéretét hordozták. Selyemöltözéke illett hajához, és bár szabásra bőnek tetszett, mégis kiválóan sejtette az alatta rejlő formákat.

Mindkét karját drágaköves karkötők ékítették, színekben és formákban teljes összhangot alkottak a fülönfüggőkkel, melyek szinte a tökéletes, csupasz vállakat seperték. A hajába tűzött, kecsesen ívelt tiara méretes rubinján megcsillant a királynő előtt járó őr fáklyájának tompa fénye.

Mögötte egy másik nő érkezett, ki maga is szépségesnek számított, bár Azshara mellett fakó árny lehetett csupán. A szolgálólány hasonló öltözéket viselt, mint úrnője, bár nem oly nemes minőségben, és amennyire lehetett, haját is hasonlóképpen viselte, de látszott, hogy ezüstös színe festéktől származik, és talán csak némi mágiával megsegítve lehetett volna olyan kiváló mint a királynőé. Csak a szemével nem tudott mit kezdeni –

ezüstszín gömbök, mint minden éjtündéé, de egészen macskás, egzotikus ferdeséggel.

– Ez lenne az? – kérdezte Azshara, miközben a foglyot nézte, meg sem próbálta leplezni a csalódottságot hangjában.

A királynő jelenlétében Tiranda még a szolgálónál is szürkébbnek és jelentéktelenebbnek érezte magát. Szerette volna legalább a csatatér sarát és a rászáradt vért letörölni az arcáról, de képtelen volt mozdulni. Tudta, hogy az úrnő elárulta népét, mégis úgy érezte, térdet kell hajtania fenségessége előtt.

– Nem szabad alábecsülni, Fények Fényessége – szólt a kapitány.

Amikor Azsharára nézett, tekintetében vágyak izzottak fel. – Úgy tűnik, Elún kivételes kegyeltje.

A királynő egyáltalán nem volt lenyűgözve. A lehető legszebb grimasszal kérdezett vissza:

– Mi lehet Elún Sargerashoz képest?

– Való igaz, fenség!

Azshara közelebb lépett. A legkisebb mozdulata is a közönségének szólt, olyan erőteljes hatással, hogy ha nem tartják fogva, Tiranda ezúttal bizonyosan térdre esik.

28

– Csinos. Egyfajta… közönséges módon – jegyezte meg a tökéletesség helytartója. – Némi alakítással talán jó szolgálólány lehetne belőle. Mit szólnál hozzá – mi is a neve, kapitányom?

– Tiranda – felelte Varo'then rövid meghajlás kíséretében.

– Tiranda… szeretnél a szolgálóm lenni? A palotában élhetnél, kegyeltemként. És persze, uram kegyeltjeként. Nos?

A másik nő meglepődött a javaslaton, macskaszerű tekintetével szinte átdöfte a papnőt. Mérhetetlen féltékenységet táplált.

Tiranda összeszorított fogakkal válaszolt:

– A Holdanyának szenteltem magam, életem és szívem az övé.

A királynő szépsége egy pillanatra elhalványodott, amikor tekintetében a kapitányéhoz mérhető gonoszság villant.

– Hálátlan szajha! És micsoda hazug is egyben! Tudtommal egészen könnyen osztogatod a szíved. Vagy talán nem? Előbb az egyik testvérnek, azután a másiknak! Vannak még többen is? – Tiranda nem válaszolt, és Azshara így folytatta: – Hát nem vidám dolog eljátszadozni a férfiakkal?

Kedves, ahogy viaskodnak érted, ugye? Olyan felemelő érzés, amikor vért is ontanak a nevedben! El kell ismernem a tehetségedet. Testvérek, mi több, ikrek – micsoda nagyszerű intrika így eltépni a vérköteléket, míg végül egymás árulóivá válnak, egymás torkának esnek a kedvedért!

Varo'then kuncogott, a szolgáló sötéten mosolygott. Tiranda érezte, hogy könnycsepp gördül le arcán, és szótlanul átkozta magát.

– Ó, kedves! Talán érzékeny pontodra tapintottam? Annyira sajnálom!

Szegény Malfurion és Illidan… így hívják őket, nem? De főképpen, szegény Illidan! Micsoda tragédia! Nem csoda, hogy végül ezt választotta!

A papnő képtelen volt tovább hallgatni és tűrni:

– Mi történt Illidannal?

De Azshara elfordult és kíséretéhez szólt inkább:

– Pihenésre van szüksége, úgy látom. Egyetértesz, kapitány? Jöjj, Vashj úrnő, lássuk mire jutottak a kapuval! Ott akarok lenni, amikor Sargeras átlép. – Egészen elérzékenyült hangon ejtette ki a nevet. – Neki… a legjobb formámat akarom mutatni.

Az őrök oldalt lépve adtak utat a tisztnek és a királynőnek. Az ajtóból Azshara még félvállról odavetette a fogolynak: 29

– Tényleg meg kellene fontolnod az ajánlatomat! Megkaphatnád mindkettejüket élve, és játszhatnál velük, ameddig csak akarsz. Persze, csak miután rájuk untam.

A vasajtó dörrenve csapódott be a látogatók mögött, visszhangot vert a Tiranda haldokló reményei helyén támadt űrben. Képzeletében Malfuriont és Illidant látta. Az előbbi ott volt, amikor őt elrabolták, és biztosan felelősnek érzi magát emiatt. A lány remélte, hogy szerelme nem vált óvatlanná, és ezáltal a démonok prédájává.

És Illidan! A legutóbbi csata előtt felfedezte a lány érzelmeinek irányát és nem fogadta jól a dolgot. Bár Azshara megjegyzéseinek célja bizonyára lelkének megtörése lehetett, mégis túl hitelesen hangzottak. Jól ismerte az ifjút, és tudta, mennyire képes feldühödni. Ezt figyelembe véve és elutasítva, talán cselekedhetett valami szörnyűséget?

– Ó, Elún! Figyelmezz mindkettejükre, Holdanya! – súgta az üres helyiségnek. Nem tagadhatta; inkább aggódott Malfurionért, de mégis, barátként törődött a másik ikerrel is. Mi több, szerelmét is szörnyű

csapásként érné, ha valami történne a testvérrel.

– Ó, Holdanya! Bármily sors legyen is a részem, kérlek, mentsd meg Illidant, vagy legalább Malfuriont! Tartsd meg őket egymás mellett! Ne hagyd, hogy Illidan…

Abban a pillanatban ismerős jelenlétet érzett a közelben, legalábbis a kastély falai között, röviden, nagyon röviden, de így is elég hosszan ahhoz, hogy felismerje. Illidan! Illidan Zin-Azshariban… a palotában!

A felfedezés mélyen megrázta. Elképzelte az ifjút rabként, iszonytató kínzásoktól szenvedve, minthogy ő nem élvezte Elún csodálatos szeretetét.

Szinte hallotta sikoltását, ahogy a démonok élve nyúzzák le bőrét, közben mágiájukkal biztosítják, hogy mindvégig éber öntudatánál maradjon.

Megkínozhatják, nemcsak azért, mert veszélyes démonirtó-ként harcolt, de Malfurion hasonló erőfeszítéseiért is.

Próbálta elérni az ifjút, de csak az iméntihez hasonlóan rövid ideig sikerült kapcsolatba lépnie vele. Ismét érezte jelenlétét – és valami zavaró dolgot abban. Valami olyat talált Illidan érzelmei közt, ami nem illett oda…

Erőlködve próbálta kitalálni, mit érzékelt nem helyénvalónak, és amikor rádöbbent, legszívesebben elborzadva sikoltott volna fel. Lehetetlen!

Bármi történt is, ez lehetetlen!

30

Megértette a királynő szavait, és bármily képtelenségnek tűnt is, bármennyire próbálta bizonygatni magának az ellenkezőjét, el kellett fogadnia, hogy Illidan önszántából jött el Zin-Azshariba. Saját akaratából állt be a Lángoló Légió urának szolgálatába.

*****

Azshara palotájának legdélebbi tornyában varázslatos energiák világították be a nagytermet; nappaltól és éjszakától függetlenül az Előkelők munkája nem maradhatott félbe. A közelben szolgálatot teljesítő

őrök próbálták nem folytonosan a méretes varázsművet bámulni, és arcukra kiült a nyugtalanság, a félelem attól, hogy az a dolog elnyelheti őket.

Beljebb az Előkelők álltak, gazdagon hímzett, türkizszín talárjuk már csak lógott lesoványodott alakjukon. Nekik gonosz tekintetű, szarvas alakok segítettek, kiknek alteste egy kecske hátsó lábaira hasonlított leginkább. Valaha maguk is éjtündék lehettek, és felsőtestük talán még utalt erre valamelyest, bár az ármány és a démoni bűbáj egészen eltorzította őket. Inkább lettek gyermekeivé a Lángoló Légiónak, mintsem Azerot bármely fajának.

Még ők, a szatírszerű démonok is elcsigázottnak tűntek, ahogy korábbi rangtársaikkal vált-vállnak vetve dolgoztak a hatszögletű mintázat felett lebegő kapun. Tüzes körlapba foglalva tátongott a sötétség ott, a terem közepén, s mutatta, mily messzire nyúlt a varázslók hatalma a létdimenziók közti űrbe, mely egyszerre telt meg a Semmi teljes valójával és az értelmen és érzékleteken túli őserővel, az esszenciális Káosszal.

Hatalmas árny hajolt az izzadt varázstudók fölé; szárnyas szörnyeteg négy fatönkszerű lábon. Békaszerű pofájából méretes agyarak álltak ki, vaskos szemöldöke alól lángoló tekintettel figyelte a jelenlegi és egykori Előkelők munkáját. Pikkelyes feje búbja szinte a mennyezetet verte, masszív farka korbácsként tekergett mögötte.

Mannorot megszólalt mennydörgő hangján:

– Tartsátok! Letépem a fejeteket és a nyakatokból iszom ki a véreteket, ha megint összeomlik!

Azonban fenyegetései ellenére ő is ugyanúgy tartott a bukástól, mint a többiek. Ismét új varázslatot dolgoztak ki a Sargeras birodalmába nyíló 31

kapu megnövelésére és megerősítésére – istenük érkezését próbálták előkészíteni, de a várt eredmény helyett majdnem elveszítették uralmukat az átjáró felett. Az efféle hiba a varázslók egy részének kivégzésével járt volna, Mannorot pedig a halálnál is rosszabb sorsra számíthatott.

Arkhemón nem tűrt el több hibát.

– Ha megengedik az urak! – szólt egy hang a bejárat felől.

Mannorot morogva nézett a vézna éjtündére. Nyugtalanítóan borostyánszín szemeit leszámítva nem talált semmi különlegeset ebben a Viharhozó Illidanban. Arkhemón életben hagyta, minthogy valamiféle lehetőséget látott benne, de ő legszívesebben húskampóra rakta volna az arrogáns kis hangyát, lehetőleg a szemüregeinél fogva. Azután több szeletben levagdosta volna a tagjait. Legalább egy kicsit bosszút állhatott volna testvérén, azon a druidán, amelyik annyi szégyent és bajt hozott fejére.

De ezzel még várnia kellett, ha másért nem, legalább hogy bukását személyesen lássa. Mannorot egy gúnyos vigyor kíséretében intett az éjtündének, hogy lépjen beljebb. A hosszú varkocsba fogott hajú és fekete bőrvértbe öltözött ifjú tiszteletlen nemtörődömséggel sétált el a démongenerális mellett. Rosszabb volt mint Azshara kis kapitánykája, az a Varo'then.

Illidan megállt a hatszögletű mintázatot magába foglaló kör szélénél, és tűnődve nézegette az eddig elért eredményt. Hamarosan bólintott, azután két kézzel arrébb tolva őket, helyet csinált magának egy meglepett Előkelő

és egy még meglepettebb szatírszörny között.

A kapu megvonaglott, és Mannorot vicsorogva feszítette meg vállát és hátát. Senki sem vonhatja majd felelősségre, ha néhányszor a falhoz csapkodja az átjárót leromboló éjtünde férget.

De az egykori ellenség csak tett egy egyszerű mozdulatot, és a varázsmunka ismét szilárdan állt, még az addigi bizonytalan hullámzása is megszűnt. A kapu pillanatok alatt megerősödött, és Mannorot zöld szemöldöke összeszaladt. Tán e vézna lénynek elegendő a hatalma, hogy…

Még nem jutott a gondolat végére, amikor nagy hatalmú jelenlét töltötte be a termet. Jelenlét, melynek eredete valahol a kapu túloldalán, messze az üresség mélyén rejlett.

– Térdre! – üvöltött fel a négylábú démon.

32

Mindenki, a varázslók és a katonák egyformán azonnal engedelmeskedtek… mindenki, kivéve Illidant. Ő csak állt a kapu előtt közönyös arccal, holott lehetetlennek tűnt, hogy ne érzékelje a mindent elárasztó jelenlétet. Tekintetében enyhe várakozással bámult a sötétségbe.

Te vagy hát az… jött Sargeras hangja.

A fáklyák vadul lobogtak, a fényükben táncoló árnyak egyike mintha élőbbnek tűnt volna a többinél. Nemcsak hogy a mennyezetig emelkedett, de fölébe magasodott a kapunak, annak lángjai sem űzték hátrébb. Illidan ugyanazon látszólagos közönnyel nyugtázta a jelenséget, mint mindent az elmúlt pillanatokban, és Mannorot kezdte a világmindenség legnagyobb bolondjának tartani.

Elvégezted, amit a többieknek nem sikerült.

Végül az éjtünde is mutatott némi intelligenciát, amikor lehajtott fejjel, hangjában illő tisztelettel válaszolt:

– Szükségesnek ítéltem a cselekvést.

Erős vagy… szólt Sargeras onnan, túlnanról. Pillanatnyi, ám hosszúnak tűnő csend elteltével folytatta: … de nem elég erős.

Hiába rendelkezett nagyobb hatalommal a körötte lévőknél, a Légió urának még így sem biztosíthatott belépést világára. Mannorot kétségek között hányódott; csalódás marta, mert az út nem nyílt meg istene előtt, de közben öröm töltötte el, hogy magabiztossága ellenére a megvetett idegen sem járt sikerrel.

– Azonban esetleg ismerek rá módot – jegyezte meg váratlanul Illidan.

Teljes, tökéletes csend uralkodott el a teremben. Mannorot minden múló pillanattal egyre inkább összezavarodott; még sohasem tapasztalta urát ilyen hallgatagnak.

Végül: Beszélj!

Illidan maga elé nyújtotta bal kezét, tartott benne valamit – Mannorot a nyakát nyújtogatva próbált jobb rálátást nyerni. Igencsak csalódnia kellett; mindenféle amulett vagy energiától lángoló kristály helyett az éjtünde csak egy jellegtelen aranykorongot mutatott a kapu felé. A dolog legkiemelkedőbb jellegzetességének az tűnt, hogy remekül beleillett a kis tenyérbe. Ha bármikor elébe került volna, észre sem veszi, úgy megy tovább.

Sargeras minden bizonnyal megtorolja ideje vesztegetését… ám ehelyett kifejezetten érdeklődést mutatott: Mondd el!

33

Az ifjú mindenféle magyarázkodás nélkül a lényegre tért:

– Ez a kulcs. Elegendő erőt képvisel. Ez itt a Sárkánylélek.

Mannorot és a varázslók növekvő aggodalommal figyelték a folytatást.

Névről már mind ismerték a korong hatalmát, hallomásból. Az a fekete sárkány százával pusztított démont és éjtündét egyformán, kénye-kedvére.

Az életben maradtak szeme láttára csapott oda vele a többi sárkánynak is; senki sem tudta megállítani.

– Bizonyára magad is tudod, mit rejt ez a korong. – Illidan még nem fejezte be. – Még ott, odaát is érezhetted a hatalmát, és joggal vágyódsz a birtoklására.

Igen…

– Ezreket pusztíthatsz el egyetlen gondolattal. Elsöpörheti előled az ellenállást… az élet minden csíráját akár.

Várakozó hallgatás jött válaszképpen.

– És eredete lehet a hatalomnak, amely segít átlépned erre a világra.

További hallgatás – ám jelentéssel telt, a jelenlévők többsége által elértett csend volt ez. Mannorot halkan morgott hátul; az éjtünde nemcsak végtelen tiszteletlenül letegezte a démonok legfőbb urát és parancsolóját, de ráadásul megvolt a magához való esze, és akár meg is úszhatta az arcátlanságért járó büntetést. A Lángoló Légió valóban megkívánta az ereklyét, de az még mindig a fekete sárkány mancsában volt. Talán, ha elegendő erőt mozgósítanak, levadászhatják a bestiát, de addig semmiképpen, amíg seregeiket az éjtünde ellenállás foglalja le.

Valóban elegendő a hatalma, jelentette be Sargeras. Megnyithatná az utat… ha nálunk lenne.

– Megvan a módja, hogy felleljem. Hogy feltárjam, hová rejtette el a sárkány.

Újabb sokat mondó hallgatás következett, azután: A fekete bestia elfátyolozta magát, válaszolta a Légió ura. Nem látom…

Illidan bólintott és elmosolyodott, olyan mosollyal, melyet, ha más enged meg magának, Mannorot már parancsot kapott volna rá, hogy cafatokban tépje le az arcról, minden egyes izomszállal és bőrfoszlánnyal együtt, amely alkotja, s talán mindannak kíséretében, ami mögöttük található.

– Ám előlem nem rejtőzött el teljesen, és tudom, hogyan találjam meg.

Ezzel. – Az utolsó szónál a tenyere felett lebegő varázskép elváltozott, és 34

kicsiny, fekete háromszöget mutatott, talán tündefejnyi méretű lemezt.

Mannorot a teste korlátait feszegetve hajolt még előrébb, és előbb még egy vértezet darabjának vélte az újabb tárgyat, azután rájött, hogy nem tévedett nagyot. Sárkánypikkely, fekete gyíkpáncél egy szilánkját látta.

– Igen kicsiny darab ahhoz, hogy hiánya feltűnjön annak a termetes bestiának – jegyezte meg Illidan megfordulva. – Csatájuk közben a vörös többször is megütötte. Gondoltam, hogy lennie kell valahol legalább egy pikkelydarabnak, és megkerestem. Amint megtaláltam, idejöttem vele.

Mannorot csak bámult meglepetten. Nincs hát határa a varázsló szemtelenségének? Képtelen volt tovább hallgatni, és dühödten mordult fel:

– Miért? Miért nem vitted el a fajtádnak? A testvérednek?

Az éjtünde vállat vont.

– Hatalom. Jutalomképpen.

A parancsnoknak ez nem volt elég, de Illidan nem foglalkozott vele.

Visszafordult a kapuhoz:

– Korlátlan hozzáférést kérek a Forrás energiáihoz! A sárkány igen nagy hatalomnak parancsol, főként az ereklye birtokában, de a Forrás segítségével meg tudom találni.

– Azután csak úgy odasétálsz és elveszed tőle, ugye, halandó? –

vicsorgott az agyaras démon. – Mi több, önszántából adja oda neked, nemdebár?

– Valamiképp majd megszabadítom tőle – válaszolta Illidan nemtörődöm hangon –, és elhozom nektek.

Mannorot elröhögte magát – azután abbahagyta, amikor erős szorítást érzett a nyakán. Amint lefagyott pofájáról a vigyor, a szorítás is megszűnt, de az üzenet egyértelmű volt.

Bármit is gondolt a szárnyas démon a semmirekellő éjtündéről, a Légió ura más véleményen volt.

Elhozod nekünk a sárkány művét, jelentette ki Sargeras.

– Igen.

Megfelelő jutalomban részesülsz erőfeszítéseidért… ha sikerrel jársz.

Az éjtünde fejet hajtott.

– Semmi sem szolgálhatna inkább örömömre, mint hogy legközelebb a Sárkánylélekkel a kezemben állhassak eléd.

35

Sargeras ezúttal mintha felkuncogott volna: Ez az elkötelezettség hálám jelét érdemli. Olyféle jelet, amely egyben a küldetésed teljesítésében is segítségedre lesz, éjtünde…

Illidan felnézett, mintha a bizonytalanság árnya suhant volna át vonásain. Hirtelen modora is tisztelettudóbb lett:

– Nagyúr! Azerotra való átkelésed látása épp elegendő kegy lészen, és segítségre nincs szükségem…

A démonok legfőbb urának szava továbbra is kuncogásszerű

felhangokat hordozott: Ragaszkodom hozzá.

A megerősödött kapuból két sötétzöld lángcsáp ugrott elő. Mannorot rögtön eltakarta szemét, de Illidannak, mint a varázslat célpontjának, nem volt lehetősége a védekezésre – mit sem ért volna vele.

A lángoló energiacsápok a szemét vették célba, azon keresztül hatoltak be fejébe, elméjébe. A lágy szövet azonnal felforrt és elpárolgott, Illidan sikolya visszhangot vert a terem falain, a palota folyosóin, és talán még azokon túl is. Arcáról lefagyott minden arrogancia, és átadta helyét a színtiszta kín torz grimaszának.

A lángok felerősödtek, és az éjtünde kitárt karokkal felemelkedett a padlóról. Háta hátrahajlott, majdnem kettétörni látszott, és a természetfeletti tűz csak áradt és áradt befelé az üres szemüregekbe.

Mindeközben az Előkelők és a szatírszörnyek nem merték abbahagyni munkájukat, térden állva is folytatták a kapu fenntartására tett erőfeszítéseiket,

melyeket

megkettőzött

istenük

hatalmának

megnyilvánulása. A közelebb lévők próbáltak valamiképpen arrébb húzódni a küszködő ifjútól, még a legközelebb álló őrök is tettek egy lépést hátra.

Azután a lángoló energiacsápok, amilyen hirtelen érkeztek, ugyanolyan váratlanul tűntek el. Illidan keményen a kőpadlóra zuhant, de valahogy sikerült négykézlábra érkeznie. Kínterhes lihegéssel szedte a levegőt, fejét lelógatta, korábbi hetykesége teljesen eltűnt, legalábbis kívülről nézve.

Sargeras hangja újra betöltötte a jelenlévők tudatát: Nézz fel, hű

szolgám!

Az éjtünde engedelmeskedett. Szemei minden nyom nélkül eltűntek, a szemüregek hús nélkül, megfeketedetten tátongtak. Peremükön kilátszott a koponya csontja.

36

Ám amit Sargeras elvett, azt helyettesítette is valami mással. Két lángoló gömb izzott a szemek helyén, ugyanazon baljós zöld árnyalatban, mint amilyenben az őket megteremtő energia tetszelgett. Néhány pillanatig a tűz erősödni látszott, majd egy lobbanással eltűnt, helyén csak füst maradt, az töltötte ki a szemüregeket. Azonban e füst, úgy tűnt, végleg ott marad; nem foszlott szerte és nem sűrűsödött összébb.

Szemed az én szemem is, éjtünde, tisztük szerint engem is szolgálnak, nemcsak téged…

Illidan nem szólt semmit, nyilvánvalóan őrült fájdalom gyötörte.

Sargeras Mannorothoz intézte következő szavait: Küldd pihenni!

Amikor erőre kap, elindul majd bizonyítani elszántságát… és megszerzi az ereklyét.

A parancsnok intésére két felgár lépett elő és húzta talpra a remegő

éjtündét. Kivonszolták a teremből, el a szállása felé. Amint hallótávolságon kívülre ért, Sargeras hadnagya felmordult:

– Hibának vélem a saját eszközeire hagyni ezt a halandót, még így is!

Nem lesz egyedül, kap majd társat. A Varo 'then nevű éjtünde megfelel a feladatra.

A démon széles szárnyai rándultak egyet a hír hallatán. Rosszindulatú vicsorgással kérdezett vissza:

– Varo'then?

Azshara kutyuskája szemmel tartja majd a varázslót. Ha Viharhozó Illidan betartja ígéretét, akkor helyet nyer közöttünk…

Aznap Mannorot nem hallott semmi kedvére valót.

– És ha árulónak bizonyul?

Akkor Varo'then részesül a megfelelő kegyekben… amint elhozta a sárkány ereklyéjét és Viharhozó Illidan még dobogó szívét.

A termetes démon vicsorgása vigyorrá változott.

37

Három

ángoló Légió töretlen lendülettel támadott újra. A védőknek enniük, aludniuk, pihenniük kellett, de a démonokat nem bénította L effajta gyengeség. Egyformán küzdöttek nappal és éjszaka, míg le nem vágták őket, és csak akkor hátráltak meg, amikor az esélyek teljesen ellenük fordultak – az ellenfeleik ekkor is vérrel fizettek minden talpalatnyi visszaszerzett földért.

Azonban az éjtündék ezúttal kipihenték magukat, és szövetségesekre is leltek. Seregük erejét majdnem megkétszerezték a tauren, törp és egyéb csapatok, így ezúttal a démoni horda szorult hátra. A romba döntött Suramar határaitól egy egész éjszakányi lovaglásra álltak meg végül.

A siker ellenére Malfurion reményei cseppet sem éledtek újjá. Az utóbbi időben többször is eljutottak a valaha nagyszerű településig, ahogyan a győzelmek és vereségek egymást váltották, és a druidának ezúttal nem csupán újra szembesülnie kellett szülővárosa maradványaival, de a sereg új erősségének magva is nyugtalanította. Való igaz, Róninnak sikerült kicsikarnia a szövetséget, de az előítéletes Csillagszem Desdelnek ez nem jelentett többet a kényszerű fegyverszünetnél. Az éjtündék nem igazán a többiek mellett küzdöttek; a parancsnok középen és balszárnyon tartotta csapatait, míg a többieket jobbszárnyra rendelte. A különféle csoportok elég keveset kommunikáltak, és szinte egyáltalán nem működtek együtt. Az éjtündék megmaradtak az éjtündéknél, a törpök a törpöknél, és így tovább.

Az ilyesfajta szövetség – mily nevetségesnek tetszik így e meghatározás

– sorsa a vereség. A démonok hamarosan kieszelnek valamit a megnövekedett erő ellenében, és ellensúlyozzák azt.

Ami kevés koordináció mégis érvényesült, azt Árnydal Jarodnak köszönhették. Malfurion egészen csodálatosnak tartotta, hogy a kapitány még nem gyűlölte meg az idegeneket, minthogy csak felelősséget és nehezen teljesíthető feladatokat hoztak neki. Jarod ugyanazzal a szigorú kötelességtudattal vetette bele magát újabb teendőibe, mint a korábbiakba, és Malfurion mélyen tisztelte ezért. A kapitány munkája felért azzal az ütőerővel, amelyet az ember, a druida és az ork képviselt a seregben. A faji alapon elkülönülő csapatok közötti veszélyes viták és súrlódások 38

elcsitításával sikerült létrehoznia valamiféle egyetértést – igazság szerint a tisztnek legalább annyit kellett foglalkoznia a stratégiával, mint magának Csillagszemnek és parancsnoki táborának.

Malfurion remélte, hogy a nemes nem veszi ezt észre. Ironikus, hogy a kapitány látszólag egyáltalán nem döbbent még rá tevékenysége fontosságára és kiterjedtségére; állítása szerint ő csak parancsokat teljesített.

Rónin egy sziklán pihent és a csatateret kémlelte, majd hirtelen felállt:

– Újabb támadás!

Brox méretes tagjait meghazudtoló gyorsasággal ugrott talpra.

Bemelegítésképpen megsuhogtatta fejszéjét, azután szó nélkül elindult a leendő frontvonal felé. Malfurion felpattant éjszablyájára, a kardfogú fekete párducra, melynek fajtáját népe évszázadok óta hátasként és házőrzőként használta.

Megszólaltak a kürtök. A fáradt sereg mereven sorakozott fel, a különféle fajok mind a saját jelzéseiket alkalmazva kisebb kakofóniát teremtettek; a sereg mozgásba lendült és találkozott az ellenséggel.

A támadók és a védők hangos, fémes csattanáshoz hasonlatos zajjal csaptak össze, morgás és kiáltozás telítette meg a levegőt. Brox valamely harci éneket üvöltve lemetszette egy felgár fejét, és a remegő torzót nekilökte egy másiknak. Véres ösvényt vágott a démonok között, máris legalább féltucatnyit hagyott maga mögött holtan vagy haldokolva.

Rónin is a maga éjszablyáján indult harcba; de nemcsak a fő tömeget irtotta, mint Malfurion, hanem kifejezetten az eredárokat kutatta. Hiába apasztották meg számukat a korábbi küzdelmek során, a Légió varázstudó hadurai még mindig komoly veszélyt jelentettek.

A mágus úgy döntött, ereje egy részét saját harci képességeinek feljavítására használja; párduca hátán lovagolva, mágiából szőtt ikerkardokat forgatott. A két energiapenge méternyi hosszan nyúlt ki markolataiból, és kékesfehér vibrálással kísért pusztulást hozott minden szörnyetegre. A démoni vértezet nem jelentett ellenállást, és a felgárok fegyverei üvegként törtek ketté az érintésüktől. Szenvedélyes csapásainak a jövőben hagyott feleség és születendő ikergyermekek adtak végzetes lendületet – a vereség a jövő megszűnését, és azzal együtt szerettei létének teljes eltörlését jelentette volna.

39

A druida ellenben hátrébb maradt, s hatalmával a természet erőit hívta segítségül. Számos apró erszényeinek egyikéből tüskés magvakat vett elő, amelyek könnyedén ráakaszkodtak a ruhára, mint a bogáncs. Maga elé emelte tenyerét és óvatosan lefújta róla a magokat. Azok felröppentek, mintha hurrikán erejű szél kapta volna el őket, számban hirtelen ezerszer többen lettek, és már szinte porviharhoz hasonlatos módon terítették be a közelgő démonokat.

Az iszonytató harcosok nem foglalkoztak a magocskákból álló köddel, harci üvöltéseket hallatva törtek át rajta, a védők vérének szaga hajtotta őket. Azonban alig néhány lépést tehettek még meg, mikor az elöl haladók összegörnyedtek, majd markukat a gyomrukra szorítva botladozni kezdtek.

Hamarosan a magokkal beszórt terület minden szörnyetege a talpon maradásért küzdött, kétrét görnyedve, fegyvereiket elejtve vagy sem –

levágva a feltüzelt éjtünde, törp vagy egyéb csapatok által. Akik elkerülték a védők csapásait, azoknak hasa és mellkasa elképesztően feldagadt, sokan rángatózva estek össze, s maradtak a földön végleg.

Belőlük és a még állva maradottakból is éles, tőrszerű levelek sarjadzottak ki a bőrükön és vértezetükön keresztül ugyanúgy mint az elesettekből. A démonok sikolya messzire hangzott a csatazajban, és Malfurion érzett némi émelygést az eredmény láttán, de a támadók kegyetlen gonoszságát megtapasztalva lelkiismerete már egyáltalán nem furdalta. Ha nem is fogadta még el teljesen, már régóta tudta, hogy bármely célravezető eszköz felhasználható ellenük.

Hiába pusztultak a démonok ily nagy számban, mindegyre több és több állt az elesettek helyére. Az éjtündék vonalai veszítettek merev egyenességükből, mint a több ponton kalapált fémrúd, amely eltorzul és nem áll helyre egykönnyen. Ők küzdöttek a legtöbbet a Légió ellenében, és bár így tapasztalataik hatékonyabbá tették a többieknél, mindeközben bele is fáradtak már a háborúskodásba.

Arkhemón azonnal lecsapott minden gyenge pontra, és egyre több agyaras harcost rendelt a megbomló csatarend környékére. Ördögkutyák száguldoztak az éjtündék között, végzethozók csaptak le a magasból egy-egy erőteljes vágás, ütés vagy szúrás erejéig. Esetenként felkaptak egy védőt és a magasból ledobták, hogy élő vagy holt lövedékként teperje maga alá társait.

40

Becsapódás vetett szét egy éjtünde csoportot, és a helyén támadt gödörben lángoló pokolfajzat tápászkodott fel. A testiekben felülmúlatlan, de elméjében gyenge teremtmény csak a pusztításnak élt, és megpróbált összezúzni minden útjába kerülő élőlényt. Fejét leszegve belerohant a katonák vonalaiba, száraz falevelekként taszítva félre mindenkit, akit nem gyűrt maga alá.

Mielőtt bárki cselekedhetett volna, Brox megfordult és szemből megrohamozta a pokolfajzatot. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy legyen bármennyire tapasztalt harcos, az ork képes egyedül megállítani az óriást, de valamiképpen sikerült. A démon lendülete megtört, csalódottan üvöltött fel. Egyik tüzes öklével próbálta belekalapálni a zöld bőrű ellenfél fejét a mellkasába, de Broxigar hárította az ütést mágikusan kikeményített fejszéjével. Azután még a hárítás mozdulatának folytatásaként beleásta a fapengét a szörnyeteg mellkasába.

Hatalmas ereje ellenére a bestia ugyanolyan védtelennek bizonyult a varázsfegyverrel szemben, mint harcostársai, s az többhüvelyknyi mélyen belehasított testébe. Zöldes lángnyelvek lövelltek a sebből, és Brox félreugrott előlük, közben magával rántotta a fejszét is. Torokhangú morgással lendült újra támadásba.

Bár megtántorodott, a pokolfajzat még nem szenvedett teljes vereséget.

Újra felüvöltve csapott előre mindkét öklével, ezúttal a földre maga előtt, és mennydörgő ütésével megremegtette a talajt. Körötte mindenki hanyatt esett, a démon pedig máris nekirontott megsebzőjének, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy halálra tapossa. Brox válaszképpen félrehengeredett, de fegyverét otthagyta, mi több, betámasztotta, mint valami pikát.

A pokolfajzat széthasította a saját lábát, amikor belelépett a pengébe; düh és fájdalom vegyes sikoltásával ugrott hátra. Az ork máris rajta volt, belemártotta a pengét a vörhenyes, kőszerű húsba, és alig ujjnyival kerülte el az újra kicsapó lángokat. A test megrázkódott, az üvöltéssel vegyes sikoly hirtelen elhalt, és a démon eldőlt, mint valami hatalmas zsák.

Azonban az effajta személyes győzelmek ellenére a Légió egésze kérlelhetetlenül nyomult előre. Malfurion próbálta felidézni azokat az érzelmeket, amelyek segítségével korábban oly hatékonyan pusztította a hordát, de sikertelenül. Tiranda elrablása túlságosan eltompította lelkét, túlságosan közönyössé tette.

41

Látta Csillagszem nagyurat messze balra, épp az ott küzdőket szidalmazta. Teljesen elődje ellentéteként viselkedett és cselekedett; Hollócsőr sohasem riadt vissza a harctól, katonáihoz hasonlóan kosz és vér borította, ha belelendült a csatába. A jelenlegi parancsnok viszont kényesen tisztán tartotta öltözékét és vértezetét, kardját szinte csak kommandírozásra használta. Személyes testőrsége kifejezetten arra volt kiképezve, hogy semmi és senki ne kerülhessen Desdel közelébe.

A druida legnagyobb meglepetésére hirtelen egy nagydarab, bozontos alak futott el mellette, majd egy másik és megint egy másik követte, ahogy a taurenek a meggyengült éjtünde vonalak segítségére siettek. Broxéhoz hasonlatos hévvel támadtak a démonokra, és már az első rohammal is sikerült jelentősen csökkenteni a számukat. Malfurion felismerte köztük a szószólót; Huln épp olyan erővel döfött át egy felgárt, hogy hátul kibukkant a saslándzsa hegye. A bikaszerű harcos könnyedén lerázta a döglött démont, azután kivédte egy másik kardcsapását. Mindeközben semmi sem törölhette volna le széles vigyorát.

A taurenek között oda nem illő alak érkezett; Árnydal Jarod forgatta ott vérrel áztatott kardját, kiáltozott a körötte küzdő bestiális szövetségeseknek. Malfurion újabb meglepetésére a csapat úgy helyezkedett el az első támadás után, mintha parancsot követne.

Csatárláncba állva tartották fel a szörnyeket, amíg az éjtündék újrarendezték soraikat és megmentőik segítségére siettek.

Elún papnői is hamar felbukkantak, a kecses harcosok vértezete és kiképzése éles ellentétét mutatta mindannak a békés életnek, amelyet a Légió érkezése előtt folytattak, s amelyre népüket buzdították. Látványuk szíven ütötte Malfuriont – saját gyengeségére emlékeztették, amely miatt képtelen volt megmenteni Tirandát.

Állataik karmai és fogai mellett a beavatottak íjjal és karddal pusztították az ellent. Ott harcolt közöttük az is, akit befogadtak bár, de még nem avattak papnővé; Holdpehely Shandrisnak hiányzott még egy vagy két nyár ahhoz, hogy egyáltalán a korhatár követelményének megfeleljen. Azonban a vészterhes idők nehéz döntéseket igényelnek, és a lány képességeire való tekintettel Marinda, a Tiranda távollétében rangidőssé lett nővér helyet biztosított számára megfogyatkozott soraikban.

Az egyik elesett papnőtől örökölt, így valamelyest túlméretezett 42

vértezetében a Holdanya legifjabb leánya gyors egymásutánban lődözte a nyilakat, és igen ritkán tévesztette el a démonok torkát.

A Légió előrenyomulása megakadt, mi több, e szárnyon a védők kezdték visszaszorítani a hordát. Malfurion és Rónin is ide összpontosította erejét, és az éjtündék hamarosan visszanyerték az imént elveszített métereket.

Hirtelen sikoly hallatszott a nővérek közül. Két papnő rángatózva esett le a hátasáról, testüket saját, varázslattól rájuk szoruló vértezetük roncsolta össze. Holtukban arcukra fagytak a kín vonásai. Malfurion egyre nagyobb kétségbeesést érzett; az elesettek egyike maga Marinda volt.

– Eredár! – kiáltott Rónin északnyugat felé mutatva. Ám mielőtt lecsaphatott volna, perzselő lángok borították el a hadurat. A természetre ráhangolódott Malfurion még így, távolról is érezte a démon szétáradó fájdalmát.

– Őszintén sajnálom, hogy ilyen sokáig kellett távol maradnom –

mormolta Krázus. A sárkánymágus ott állt mögötte, észrevétlen lépett oda.

– Rákényszerültem, hogy megállókat iktassak a visszatérés folyamatába –

tette hozzá keserűen.

Senki sem hibáztatta, főként azután, hogy oly sokat tett az éjtündékért.

Csak ő nem tudott megbocsátani magának.

– Ismét hátrébb szorítottuk őket – lovagolt mellé Rónin, hangjában nem csendült lelkesedés. – Ahogyan korábban és azelőtt is néhányszor…

A frontvonal gyorsan távolodott. Minthogy a védők újra magukhoz ragadták az irányítást, Elún nővérei visszatérhettek eredeti feladatukhoz, és szétszóródva ellátták a sebesülteket. Bár némelyikük a taurenekkel is foglalkozott, viszolygásuk tisztán látszott.

Kürt harsant, s mindhárman a parancsnokságot keresték tekintetükkel.

Csillagszem intett kardjával és a Légió felé mutatott. Ki akarta használni az iménti sikert.

Krázus a fejét rázta:

– Bárcsak Brox időben elérte volna Hollócsőrt!

– Megtette, ami tőle tellett – válaszolta Malfurion.

– Nem vonom kétségbe az ork szándékait, fiatal barátom. Egész életemben a sors ellen viaskodtam. Gyerünk, használjuk ki az adódott időt, és próbáljunk meg segíteni a nővéreknek! Sok a sebesült.

43

Bár a mágusok nem nagyon ténykedhettek ez ügyben, Malfurion ösvénye e téren is használhatónak bizonyult; Khenariosz megtanította neki, mely növények miként enyhítik a fájdalmat és gyorsítják a gyógyulást.

Ugyan nem rendelkezett olyan szakértelemmel mint a papnők, de így is hatékonyan javított a szenvedők állapotán.

A sérültek közt meglelték Árnydal kapitányt is. Pihenő éjszablyájának dőlve ült, és egy nővér épp ellátta az alkarján húzódó vágást.

– Próbáltam meggyőzni, hogy nem nagy dolog – mondta az érkezőknek.

– A vértezetem remekül ellátta a feladatát.

– A Légió fegyverei többnyire mérgezettek – ellenkezett Krázus. – Akár a legkisebb sérülés is végzetesnek bizonyulhat. Amúgy… gratulálok, gyorsan vág az eszed. Végeredményben te mentetted meg a szárnyat.

– Csak kértem néhány harcost Hulntól, és a törpökkel egészítettem ki a tauren csapatot, hogy ne gyengítse le őket az átcsoportosítás.

– Mint mondottam, gyorsan vág az eszed. Az éjtündék és a bikák remekül kiegészítették egymást, amikor végre egymás mellé kerültek.

Bárcsak hajdani parancsnokunk is látta volna az esetet! Első pillantásra látszik, hogy a szövetségesek között nincs igazi összetartás.

Rónin önelégülten vigyorgott:

– Talán többet vártál Csillagszem nagyúrtól?

– Az igazat megvallva, nem.

Az egyik rangidős papnő lépett oda hozzájuk, mozdulataiban egy éj szablya kecsessége rejlett, vonásait komorság merevítette. Bőre egy árnyalattal fakóbbnak tetszett az éjtünde átlagnál, és arca emlékeztette valakire Malfuriont.

– Azt beszélik, a parancsnokság látta az eredményt – szólt oda köszönés helyett Jarodnak, hangja lágynak tetszett.

A férfi értetlenül nézett rá, mintha nem is lenne bizonyos a jelenlétében.

– Maiev…

– Rég találkoztunk, öcsém.

A hasonlóság nyilvánvalóbbá vált, amikor a kapitány kiszabadította magát a másik beavatott kezei közül és felállt. Bár magasabb volt, mégis, mintha még így is felnézett volna nővérére.

– Utoljára akkor, amikor a Holdistennő szolgálatába lépve Hajiri templomát választottad tanulmányaid helyéül, és távozásod előtt elköszöntél.

44

– Kalo'thera ott magasztosult fel a csillagokhoz – válaszolt élesen Maiev az egyik, évszázadokkal korábban élt, legendás és ünnepelt főpapnőre utalva. A nővérek közül sokan hitték, hogy Kalo'thera félistennői rangba emelkedett.

– Akkor is messze volt az otthonunktól. – Azután Jarodnak hirtelen mintha eszébe jutott volna, hogy nincsenek egyedül, bemutatta testvérét a többieknek: – Ő a nővérem, Maiev. Maiev, ők…

A papnő teljesen figyelmen kívül hagyta Rónint és Malfuriont, tekintete Krázusra szegeződött. Akárcsak más nővérek, ő is azonnal megérezte az idegen különlegességét, bár ezt az érzést ugyanúgy nem volt képes azonosítani, mint rendtársai. Féltérdre ereszkedett, mielőtt Jarod közbeléphetett volna:

– Megtisztelsz jelenléteddel, nagy öreg!

A sárkánymágus kifejezéstelen hangon válaszolt:

– Nem kell letérdelned előttem. Állj fel, nővér, és légy üdvözölve közöttünk! Kiváló időzítéssel érkeztetek.

Jarod nővére büszkén kihúzta magát:

– A Holdanya vezérel ösvényeinken, még ha áldozatot is követel az út!

Láttuk megtörni a vonalakat, és a bikák előtt odaértünk volna, ha közelebb vagyunk éppen. – Elnézett arrafelé, ahol a taurenek még mindig az éjtündék oldalán küzdöttek, s még hozzátette: – Szokatlan viselkedést mutatnak, a fajtájukat tekintve.

– Az öcséd szervezte össze őket – magyarázta a mágus. – Lehet, hogy megmentette ezzel a sereg teljes tünde szárnyát.

– Jarod? – kérdezte Maiev hitetlenkedve, de Krázus bólintására inkább elvetette hitetlenségét és a kapitányhoz fordulva így szólt: – A városőrök közrangú tisztje parancsnokot játszik! Szerencsés vagy, testvér!

A férfi csak bólintott, tekintetét lesütötte közben.

Azonban Rónin nem hagyhatta szó nélkül a dolgot:

– Szerencse? Józan értelem és kifinomult taktikai érzék, inkább!

A papnő mintha meg sem hallotta volna:

– Be akartad mutatni őket, öcsém…

– Bocsáss meg! Az idősebb mágus Krázus, mellette Rónin áll…

– A különleges vendéget szívesen látjuk manapság – jegyezte meg a nő.

– Elún áldása kísérjen mindkettőtöket!

– Ő pedig – folytatta Jarod – Viharhozó Malfurion, a…

45

Maiev tekintete a druidáéba fúródott.

– Igen… ismert téged az egyik nővér… Szellőszó Tiranda.

Rövid időre bár, de a főpapnővé vált Tiranda elrablása előtt így a kijelentés kevesebb tiszteletet éreztetett, mint vádat inkább.

– Igen, együtt nőttünk fel – Malfurion csak ennyit válaszolt.

– Siratjuk az elveszetteket. Attól tartok, tapasztalatlansága fordult ellene. Jobban járt volna, ha elődje… érettebb utódot választ. –

Kimondatlanul, leginkább a hangsúlyból lehetett érezni, hogy a papnő

önmagára utal.

Malfurion lenyelte haragját, erőltetett nyugalommal válaszolt:

– Nem ejtett hibát. Mindenhol dúlt a küzdelem, és megsebesült, eszméletét vesztette. Azután eluralkodott a káosz, és hiába védelmeztem, a démonok magukkal vitték. – Keményen Maiev acélos tekintetébe nézett, és még hozzátette: – Visszahozom őt!

Jarod nővére bólintott.

– Imádkozom Elúnhoz, hogy sikerrel járj. – Újra a kapitányra nézett: –

Örülök, hogy nem ért súlyosabb sérülés, testvér. Most pedig, ha megbocsátotok, csatlakoznom kell a nővérekhez. Marinda halálával ismét vezetőt kell találnunk, minthogy ő nem választott utódot. – Maiev elköszönt egy rövid meghajlással, amely láthatóan leginkább Krázusnak szólt: – Elún áldása kísérjen utatokon!

Amikor már messzebb járt, Rónin felmordult:

– Vidám, kedves testvéred van.

– Nagyon elkötelezett, és főképp a hagyományos tanítások iránt –

válaszolt védekezőn Jarod. – Mindig is ilyen volt.

– Az elkötelezettségéért nem is hibáztathatjuk – jegyezte meg Krázus –, feltéve, hogy nem vakul el tőle és nem ítéli el emiatt mások ösvényeit.

Hirtelen Brox bukkant fel, és ezzel megmentette a kapitányt a további szabadkozástól. Az ork elégedetten vigyorgott:

– Jó csata! Sok halált lehet megénekelni! Sok harcos sok vért ontott ma!

– Remek! – mormolta maga elé Rónin.

– A taurenek jól küzdenek, jó bajtársak bármely csatában! – A görnyedt veterán megállt mellettük, fejszéjét a földre támasztva pihentette. – Nem olyan jók mint az orkok, de majdnem.

Krázus a még mindig távolodó frontot nézte.

46

– Újabb időleges előrenyomulás, de a többi faj segítségével sem tart sokáig. Ez nem mehet így tovább. Fordítanunk kell a háború menetén!

– A sárkányok segíthettek volna – mondta korábbi tanítványa, de nem mernek előbújni, most, hogy Halálszárny bemutatta a Démonlélek hatalmát. – Rónin nem látta értelmét, hogy a fekete sárkányt eredeti nevén, Neltharionnak nevezze.

– Attól tartok, igazad van. Láttuk, mi történt a kékekkel.

Malfurion dermedten állt, Tirandára gondolt. Újra meg újra rá kellett jönnie; semmit sem tehetnek érte, amíg a Lángoló Légió köztük és a palota között áll. A démonok eltakarításához mindenkire szükségük lett volna, még a sárkányokra is, akik viszont nem cselekednek, amíg a Démonlélek veszélyt jelent számukra…

– Akkor el kell vennünk tőle! – jelentette ki hirtelen.

Még a minden küzdelmet őszinte örömmel fogadó Brox is csak bámult, Jarod döbbenten rázta a fejét, és Rónin vonásaira kiíródott, hogy őrültnek tartja a druidát, legalábbis az ötletet mindenképpen. Csak Krázus nézett, a kezdeti meglepetés után, tűnődve Malfurionra:

– Attól tartok, valóban nincs más lehetőségünk.

– Ezt nem gondolhatod komolyan, Krázus…!

A sárkánymágus leintette egykori védencét:

– De igen. Már nekem is megfordult a fejemben az ötlet.

– Azt sem tudjuk, hol keressük Halálszárnyat. Elrejtőzött, jobban mint ahogy bármely más sárkány elrejtőzhetett volna.

– Ez igaz. Gondolkodom néhány ősibb varázslaton, de egyikhez sem fűzök nagy reményeket. Persze, megpróbálkozom velük, de ha nem járok sikerrel, akkor kénytelen leszek…

– Azt hiszem, én megtalálhatom őt – vágott közbe a druida. – A Smaragd Álmon keresztül. Talán arról az oldalról nem zárta el magát…

mint a palota.

Krázusra nagy benyomást tettek Malfurion szavai.

– Igazad lehet, ifjú barátom. – Azután újabb gondolata támadt: – De ha rá is találsz, még mindig ott lesz annak a veszélye, hogy Neltharion megérzi a jelenlétedet. Ahogyan az korábban történt, ugyanúgy most is követhet az álomvilágba.

– Óvatosabb leszek. Muszáj sikerülnie. Ez az egyetlen módja, hogy megmentsük őt… hogy megmentsük a népemet.

47

A sárkánymágus a vállára tette egyik kezét:

– Malfurion! Mindent megteszünk, hogy megmentsük Tirandát.

Megígérem neked!

– Félrevonulok és elkezdem.

– Nem! Előbb pihensz! A sikerhez mindannyiunknak a lehető legjobb formánkat kell adnunk. Örökre lemondhatunk erről a lehetőségről, ha hibázol, vagy Neltharion felfedezi a jelenlétedet.

Malfurion csalódottan bólintott, ahogy az új, bármennyire is halvány, de új remény tettekre ösztönözte, ugyanakkor a belátás türelemre intette. Való igaz, Neltharion felkészülhetett bármilyen támadásra – mégis, talán nagyzási mániája akár ellene is fordítható.

– Úgy lesz – válaszolta Krázusnak. – De valamit még akkor is meg kell tennem. Beszélnem kell a tanítómmal; növekedhetnek az esélyeink.

A sárkánymágus értőn és egyetértőn bólintott.

48

Négy

nni nem kapott, Tiranda mégsem érezte éhesnek magát, Elún megtelítette szeretetével, ami bárkinek elegendő s táplálék lett E volna. Ugyanakkor fontos kérdésnek tűnt, hogy meddig tarthat így ki? A démonok és az Előkelők által felébresztett energiák egyre csak erősödtek, mindemellett a papnő valamiféle a többinél sötétebb, gonoszabb jelenlétet is érzett, amely mintha nem lett volna része a Légiónak, mégis segítette azt.

Az ötlet akár a közelgő őrület első jele is lehetett, de Tiranda nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy talán a démonok is ugyanúgy valamely befolyás alatt állhatnak, ahogyan ők gyakorolnak befolyást a királynőre és a nemes varázstudókra.

Valaki babrált az ajtónál. Tiranda szemöldöke összeszaladt; nem hallott közeledő lépteket, és bárki legyen is odakint, valószínűleg lopva érkezett.

Mi több, az őrök is kivételesen elcsendesedtek.

Az ajtó kinyílt, a papnő erőlködve próbálta kitalálni, hogy ki érkezhetett ilyen csendben. Illidan, talán? Nem érezte a fiú jelenlétét.

Malfurion testvére helyett a nemes hölgy csusszant be, aki Azshara szolgálójaként látogatta meg korábban. Előbb óvatosan végigmérte a rabot, azután megfordult és halkan betette maga mögött az ajtót. Mindeközben Tiranda észrevette, hogy nem áll kint őr; talán csak nem látja őket, vagy valóban eltűntek?

A szolgáló mosolyogva nézett újra rá. Ha ezzel nyugtatni akarta a papnőt, akkor nem járt sikerrel.

– Vashj úrnő vagyok – emlékeztette. – Te pedig Elún papnője, ugye?

– Szellőszó Tiranda.

Vashj hanyagul bólintott.

– Azért jöttem, hogy segítsek megszökni.

Tiranda gondolatban ösztönösen hálát adott a Holdanyának.

Félreismerte a szolgálót, csupán féltékenykedő talpnyalónak gondolta.

Közelebb lépve Vashj folytatta mondandóját:

– Hoztam egy talizmánt, amely megnyitja a gömböt és kienged a démoni varázsból. Arra is használhatod, hogy elkerüld a figyelmüket, ahogy én tettem.

49

– Hálás vagyok neked! De miért kockáztatsz?

– Elún papnője vagy – válaszolt a másik nő. – Tehetnék-e másképp? –

Elővette a talizmánt, egy groteszk fekete körlapot, a szélén apró, kegyetlen vigyorú koponyákkal. A közepéből kis tüske emelkedett ki, a tövénél ébenfekete drágakővel körberakva. Tiranda egyszerre érezte a tárgy mágikus és gonosz kisugárzását.

– Készülj! – parancsolta a szolgáló. – Engedelmeskedj mindenben, ha nem akarsz újra a démonok foglyává válni! – Azután felnyúlt és megérintette a zöld gömböt a talizmán hegyével.

Az ékszer villant egyet, a pöttöm koponyák kitátották szájukat és hátborzongatóan sziszegtek. A Tirandát őrző gömb pillanatok alatt felszívódott a kicsiny állkapcsok között.

Érezte, ahogy a varázslat semmivé foszlik, és hirtelen védekezőn maga elé kapta kezét, fel kellett húznia térdét, hogy tompítsa az esést. Meglepte, hogy egyáltalán nem érzett fájdalmat – Elún érintése még mindig védelmezte a sérülésektől.

Vashj csalódottan nézte; a gömb eltűntével jól látszott, hogy a papnőt körülvevő ezüstös ragyogás nem kívülről, hanem belülről ered. A szolgáló a fejét rázta:

– Nem kellett volna úgy maradnod! Felfedeznek, amint kiléptünk a cellából!

Tiranda felállt, lehunyt szemmel imádkozott, megköszönte a Holdanyának a gondoskodást, és biztosította róla, hogy már nincs rá szüksége. Úgy tűnt, Elún rá se hederít; a védelmező varázs a helyén maradt.

– Siess! – sürgette Vashj.

Újra próbálta; a Holdanya bizonyára jól tudta, hogy ajándéka ezúttal veszélyezteti kegyeltjét. Végül Elún jelenléte visszahúzódni tűnt… és azonnal hatalmas veszélyérzet tört a papnőre.

Kinyitotta szemét, és látta, hogy Vashj épp lesújtani készül a még mindig kézben tartott talizmánnal. A hegyes tüske könnyen feltéphette volna torkát, ahol nem védte az elfogása után is rajta maradt vértezet – de harci képzése által Tiranda nem volt védtelen. Félrehajolva felrántotta egyik térdét és gyomron kapta ellenfelét. A másik éjtünde levegő után kapkodva hátratántorodott és elesett, a talizmán kihullott kezéből.

50

Elún beavatottja nem hagyta ennyiben, máris a szolgálóra vetette magát, de Vashj gyorsan oldalra gurult, a démoni eszköz felé. Tiranda próbálta a lábánál fogva visszarántani, de a másik nő már megszerezte, amire szüksége volt. Idegen, gonosz és érthetetlen nyelven ejtett szavakat, közben rámutatott a talizmánnal, és a következő pillanatban a zöldes energia ismét körbefogta a foglyot. Időközben a Holdanya védővarázsa is újra megjelent, de mit sem ért a bezáródó gömb ellenében. A rab dühében a mágikus börtön belső falát ütötte, teljesen eredménytelenül.

Vashj úrnő keserű tekintettel nézte, ahogy ellenfele abbahagyja a vergődést.

– Neked lett volna jobb, ha elfogadod a sorsod! Sohasem lehetsz az Ő

legfőbb kegyeltje! Mindig is én leszek az!

– Egyáltalán nem vágyom arra, hogy a királynő bármiféle kegyeltje legyek. – Tiranda nyugalmat erőltetett magára.

A szolgáló mintha egyáltalán nem hallotta volna, a talizmánra nézve folytatta:

– Azt hittem, ez működni fog, de akkor majd kitalálok valami mást!

Talán néhány szó a Fények Fényességének fülébe arról, hogy mennyire megbízhatatlan vagy. Igen, ennyi elegendő is lesz!

Látván a nő nyilvánvaló őrületét, Tiranda inkább meg sem próbálta meggyőzni arról, hogy esze ágában sincs Azsharát szolgálni. Megértette, hogy Vashj nem hallja szavait, csak saját képzeteire figyel.

Kintről jövő hang zavarta meg az elborult elme hangos tűnődését.

– Az őrök! – nézett fel Vashj. – Visszajönnek! Mindennek úgy kell lennie, ahogyan volt! – és Tirandára mutatott a talizmánnal. A papnő karjai felemelkedtek, lábai egymáshoz szorultak, teste a gömb közepén lebegett és ismét úgy nézett ki, mintha láthatatlan bilincsek tartanák fenn.

– Bár többet tudnék erről a vacakról! – Vashj köpött egyet. –

Megölhetnélek vele, ha ismerném a megfelelő parancsot…

A kinti hangok közelebb értek, és Azshara kegyeltje gyorsan elrejtette titkát a ruhája egyik visszahajtásában. Az ajtóhoz lépett, kinyitotta, de mielőtt kicsusszant, még visszanézett Tirandára:

– Sohasem leszel az övé! – azzal eltűnt.

Az őrök alig néhány pillanat elteltével értek vissza. Az egyik benézett az ajtó kémlelőrácsán, talán a szükségesnél valamivel hosszabban mérte 51

végig, és arckifejezése alapján mintha zavarta volna a rab jelenléte. Vashj nyilván beszervezte bűntársnak.

A maga részéről Tiranda csak magát vádolhatta, mert elszalasztott egy lehetőséget. Tudhatta volna, hogy nem bízhat meg Azshara szolgálójában, de Elún tanításai szerint benne is a jót kereste. Talán ha óvatosabb, elkaphatta volna a nőt, és legalább egyedül megpróbálhatott volna kilopakodni a palotából.

– Mit tegyek, Holdanya? – suttogta maga elé, de tudta, hogy az istennő

beavatkozásának is vannak határai. Épp elég nagy csoda volt már az is, hogy folyamatosan megvédte a kínzásoktól.

Malfurion arca jelent meg lelki szemei előtt, egyszerre jóleső és nyugtalanító érzéseket hozva. A fiú biztosan nem mond le róla és megpróbálja megmenteni, eljön érte – és veszélybe sodorja magát. Akár fel is áldozza magát, ha ezzel kiszabadíthatja valamiképpen. Leginkább az az érzése ébresztett kétségeket Tiranda szívében, hogy semmit sem tehet majd ennek megakadályozása érdekében.

*****

A feldúlt környéken egy kis csalitos tűnt a legbékésebb helynek arra, hogy Malfurion szólítsa tanítóját. A druida keresztbe tett lábbal ült és újra végignézett a szánalomra méltó növényzeten maga körül. Bár a Légió nem érte el a helyet, jelenlétük fertelmes kisugárzása itt is hatott az életre. A fák már megérezték a közelgő végzetet és lassan készültek rá, a vadak elmenekültek, csend uralkodott.

Próbálván kizárni mindezt, Malfurion lehunyta szemét és felidézte magában a félistent. Megformálta tudatában a szólítást és kisugározta azt akaratával. Meglepetésére Khenariosz azonnal válaszolt.

Az erdők urának minden éjtündénél, taurennél, furbolgnál és démonnál magasabb, lenyűgözőbb alakja megjelent lehunyt szemhéja mögött.

Felsőteste és arca a druida népére hajazott, ámbár erőteljesebb alkattal rendelkezett és idősebbnek is tűnt. Derék alatt azonban nem hasonlított senkire, gigantikus és fenséges szarvas altestét viselte négy erőteljes lábbal, s az összképet nemes agancs, ágakból és levelekből szőtt sörény és szakáll egészítette ki. Tekintete izzó aranyszínben ragyogott.

Tudom, miért hívsz, szólalt meg elméjében a félisten.

52

Van bármely módja, hogy szembeszálljak a fekete sárkány mágiájával?

Vagy, hogy elkerüljem azt?

Őrületében is ravasz és okos, valóban, válaszolta Khenariosz. Nem jött el testi valójában, csupán látomásként vette fel a kapcsolatot tanítványával. Azonban tudok egy s mást a sárkányfélékről, amit talán még ő sem.

Malfurion inkább nem kérdezett rá e tudás eredetére. Egy korábbi beszélgetésből úgy sejtette, az istenség egy nagy megtestesülés, a zöld sárkány, Hiszéra gyermeke lehet, és nem meglepő, ha az Álmok Hercegnője ilyen titkokat is tanított fiának.

A Smaragd Álom többrétű, Malfurion. Rétegek hevernek ott egymáson, melyeket csak tapasztalat útján ismerhetsz meg, és a Föld Őrzője valószínűleg nem tud erről. Efféle ösvényeken járva kijátszhatod védelmét és egy időre elrejtezhetsz figyelme elöl.

Ez váratlanul érte és új reményt ébresztett keblében. Ha sikerrel jár, ugyanezen módszert a palota védelmezőivel szemben is alkalmazhatja. Az ifjú elfojtotta ez irányú gondolatait; egyszerre egy dologgal kellett foglalkoznia. Bár majd elepedt, hogy megmenthesse Tirandát, népe – és a többi nép – sorsa előbbre való volt. Szerelme lenne az első, aki erre buzdítaná; ettől, persze, nem érezte kevésbé sürgetőnek a késztetést. Bár mindig türelmes tanítvány volt, ezúttal szorította az idő. Megtanulhatom ezt gyorsabban is? kérdezte a félistentől.

Te igen. Minden csak nézőpont kérdése… lásd hát…

Khenariosz alakja elhalványult tudatában, helyét egy másik kép vette át, idilli táj látványa, minden tökéletlenségtől mentesen. Felismerte a dombokat és völgyeket, amelyeket a halandók világában iszonytató pusztítás dúlt fel – a Smaragd Álom még őrizte a teremtés csodáit. Nézte, nézte a szépséges tájat, de semmit sem látott, amit ne tapasztalt volna meg korábban.

Látod az egészet, összességében, de a tökéletességnek is vannak fokozatai.

A kép elhomályosodott, majd mintha fordult volna egyet valamely tengely körül, Malfurion körül, és mikor megállt, újra a vidék elsődleges állapotát mutatta, ám valamelyes különbségekkel. Néhány domb alacsonyabbnak tűnt, és egy folyó nem teljesen az ismert medrében áramlott, az egyik síkság helyén alacsony hegylánc húzódott.

53

Mielőtt a teremtés befejeződött, különféle próbálkozások kaptak helyet.

A jelenlegitől eltérő, korábbi állapotok. Ez az egyik.

A kép egyszerre mutatta a Smaragd Álmot és valami mást. A druida felismerte a hely korlátozottságát időben és kiterjedésben – s ezzel együtt használhatóságának határait is. Ezen az ösvényen járva nem érhette volna el Kalimdor bármely pontját, Khenariosz állítása szerint mégis segítségére lehetett a sárkánnyal szemben.

Járj e földön, Malfurion, de légy tisztában a végességével. Tökéletlen hely, s ha túllépsz a határokon, elveszhetsz az örök ürességben. Szörnyű

tapasztalat mondatja ezt velem.

Khenariosz nem folytatta, de Malfurion ennyiből is megértette, ha félisteni tanítója számára valami rémisztő, akkor az ő szempontjából a hiba végzetes lehet. Hogyan térhetek vissza?

Ahogyan máskor. Keresd a testi valódba visszavezető utat, az ösvényt, amelyet már ismersz.

Oly egyszerűnek tűnt… feltéve, hogy a képzettség elegendő tehetséggel és tapasztalattal párosul. A kép halványodni kezdett, de nem tűnt úgy, hogy Khenariosz alakja visszatérne. Malfurion gyorsan újabb kérdést tett fel. A többiek, kezdte a természet egyéb istenségeire utalva. Sikerült meggyőznöd őket?

Találkozásotok után Aviana is mellém állt. A kocka el van vetve. Már csak a hogyanról kell döntenünk.

Malfurion alig bírta visszafogni magát, hogy ne adjon hangot csalódottságának. Khenariosz már régóta próbálta rávenni a félisteneket, hogy aktívabban lépjenek fel a horda ellenében, és mindez idő alatt csupán a cselekvés szükségességében hoztak döntést, a módban nem jutottak megegyezésre. Az időt nem érzékelő lényeknél egy ilyen vita akár a világ végezetéig is eltarthat.

Ne félj, Malfurion! nyugtatta az erdők ura. Azon leszek, hogy meggyorsítsam a döntéshozást.

Nyitva hagyta elméjét és legbensőbb gondolatai is kiáramlottak –

kezdők hibája. Bocsáss meg! Nem akartam tiszteletlen lenni…

Khenariosz jelenléte elhalványodott, de szavai még elérték tanítványát.

Nincs abban tiszteletlenség, ha kötelességünk végrehajtására sürgetsz.

Azzal a félisten eltűnt.

54

A druida teljesen visszatért volna testébe, hogy értesítse a többieket a hallottakról, de úgy érezte, a tökéletlen táj még nyitva áll előtte. Hirtelen tartani kezdett tőle, hogy ha elszalasztja a lehetőséget, akkor sokkal nehezebb lesz újra meglelnie Kalimdor e korábbi változatát. Eltörölte hát gondolatait és összpontosított a Smaragd Álomra.

A korábbi alkalmaknál könnyebben kilépett testéből és elmetszette az ahhoz kötő szálakat, csak a lélek utolsó, vékony ezüstfonalát hagyta meg.

Tekintete előtt mindent a már ismert smaragdzöld köd borított, és ha nem látta volna az egyes változásokat, talán nem is érzékelte volna a kétféle lélekvilág különbségeit.

Elszárnyalt a dombok és völgyek felett, a Krázussal tett utazásból már ismerte az irányt a sárkányok földjére. Bizonyos, hogy a Föld Őrzője elzárkózott a többiektől is, de Krázustól eleget hallott már a sárkányokról ahhoz, hogy sejtse; szokásokkal élő lényt keres. Ha az ősi otthon környékén kezdi kutatását, jó eséllyel rátalál a kívánt helyre.

A táj hegyeket növesztett alatta, bár nem azokat a szépségesre formált csúcsokat, melyeket előző utazásából ismert, s a földmonstrumok nem is voltak olyan megviseltek, mint az anyagi világban. Sokkal inkább tűntek, ahogy Khenariosz szavaiból sejlett, befejezetlennek. Az egyik hegynek gyakorlatilag hiányzott az északi oldala, a föld és a sziklák úgy néztek ki, mintha egy hatalmas kés metszette volna el őket. Látta a hegymélyi teléreket és a kitáruló barlangokat. Egy másik csúcs olybá tűnt, mintha valaki agyagból kezdte volna megformázni azt, azután félbehagyta volna a munkát.

Az eltévedés kockázatát csökkentvén elszakította figyelmét az effajta csodáktól, és ismét inkább céljára összpontosított, közben a táj egészét próbálta befogadni. Felismerte a sárkányföld körvonalaira hasonlító alakzatokat, már csak Neltharion jelenlétének nyomait kellett megkeresnie.

Mintha a Smaragd Álom másik állapotában járt volna, Malfurion beleásta érzékleteit a környezetébe. Hamar megérezte a többi sárkányt és felismerte Hiszérát, azután egy másik jelenlétet, amelyet Alexstraszaként azonosított. Halványabb nyomokat talált a kisebb sárkányok ottlétéről, de mint ilyenek, nem keltették fel az érdeklődését.

Lelassítva röptét eltekintett minden irányba. Minden egyes téves jelenlétérzet után egyre inkább arra jutott, hogy talán Neltharion mégsem 55

volt olyan naiv, mint Khenariosz feltételezte, és elzárkózott ettől a létsíktól is. Ha így történt, akkor örökkön örökké ott vándorolhat, sohasem leli meg.

Hirtelen megtorpant, egy kisebb sárkánynak vélt jelenlétnyom újra megragadta tekintetét. Ismerősnek érezte, bár nem tartotta lehetségesnek, hogy pont ilyen jelleggel rendelkezzen. Összpontosított, figyelme középpontjába helyezte…

A külcsín szinte azonnal elváltozott, és Neltharion jelenléte felsejlett a druida álomvilági érzékei előtt. Az anyagi világból és a teljesen kialakított Smaragd Álomból szemlélődök elől elfedő varázslat itt gyengébbnek bizonyult, de Malfurion nem bízta el magát. Egy dolog fellelni a fekete sárkányt és egy másik dolog észrevétlennek maradni. A Neltharion elméjében dúló őrület kivételes üldözési mániával párosult, és kiélesítette a megtestesülés érzékeit. A legkisebb hiba is a druida felfedezésével járhat.

Malfurion a lehető legnagyobb óvatosságot szem előtt tartva indult a sárkány nyomába. Arra kellett haladnia, amerre a táj egyre elnagyoltabbnak, egyre formátlanabbnak tűnt. Emlékezvén Khenariosz figyelmeztetésére a befejezetlen szélekről, még inkább lelassított.

A Föld Őrzője közel lehetett, az ifjú ott érzékelte, ahol a hegyek már kezdtek elmosódni. Érzett még valamit, valami romlott fertőzést, amely elárasztotta a tájat és jóval ősibbnek tűnt minden másnál. Leginkább arra az érzékletre emlékeztetett, amely a Démonlélekből áradt, mikor először próbált beletekinteni. Nem csupán Neltharion őrületének mintázatai rejlettek benne, de valami más, sokkal rosszindulatúbb behatás is nyilvánvalónak tűnt. Halovány nyoma volt csupán az ismeretlennek, de nyugtalanító, zavaró mélységeket sejtetett.

Szándékosan elfordította figyelmét; mással kellett foglalkoznia. A táj hirtelen megtört, megcsavarodott, elhomályosult, és Malfurion az anyagi világban találta magát.

Hatalmas barlang falai vették körbe, mint valamely rémálom színhelye.

Mérgezőnek tűnő, szürkészöld gázfellegek emelkedtek ki a padlót helyenként borító, olvadt kőtavakból. A láva bugyborékolva és sziszegve gőzölgött, fortyogva csapott ki az égett kőre. A vulkanikus tevékenység tüzes vörösre festette a helyiséget, és rosszindulatúan táncoló árnyakat rajzolt a falakra. Illő otthonnak tűnt egy olyan teremtménynek, amilyenné Neltharion vált.

56

A fortyogás és sziszegés hátterében másféle zaj rejlett, kitartó kopácsolás hangja. Malfurion összpontosított, és rá kellett döbbennie, hogy nem csupán egyetlen kalapács ütéseit hallja, mintha számos kovács dolgozna egyszerre, és közben beszélnének, vartyogó hangon kiabálnának egymásnak.

A kíváncsiságtól hajtva Malfurion átlebegett álomalakjával a többméternyi vastag kövön, s közelebb érve érezte, ahogy a szikla ritmikusan meg-megremeg az ütésektől. Valóban egyre inkább úgy tűnt, mintha a hegy mélyén egy hatalmas kovácsműhelyt rendeztek volna be.

Malfurion hirtelen olyan jelenetbe csöppent, ami az előző helyszínt szinte nyugalmas tájképpé tette.

Vézna teremtmények, goblinok rohangáltak és sürgölődtek mindenfelé.

Egy részük méretes kemencéknél és olvasztótégelyeknél dolgozott, folyékony fémet öntöttek óriási, szögletes formákba. Mások méretes kalapácsokkal ütlegelték a forró lapokat, amelyek leginkább úgy néztek ki, mint valami gigantikus harcos vértezetének darabjai. Megint mások csatokat és tüskéket készítettek, mindeközben mindenki folyamatosan karattyolt fülsértő nyelvükön. Bárhová nézett, mindenhol goblinokat látott, köztük néhányan csak járkáltak, zsíros kezeslábasba öltözve parancsolgattak, néhány nyaklevessel sürgették munkára a henyélésre hajlamosakat.

Gondolván, hogy az egész munka háttere nem eredhet valamiféle jószándékból, Malfurion közelebb lebegett. Amit odafentről látott, abból még nem tudta kitalálni, mit terveznek a zöldes bőrű lények.

– Melkó! – mennydörögte egy borzalmas hang. – Melkó! Gyere ide!

A druida dennedten állt meg haladtában. Jól ismerte a hangot, ahogyan mindenki, aki túlélte a Démonlélek támadását; a hatalmas barlang egyik bejáratából a fekete sárkány lépett ki. Az ifjú gyorsan leereszkedett az egyik kemence mögé – első találkozásuk alkalmával kiderült, hogy az őrült bestia képes lehet érzékelni álomtestét. A Khenariosz által mutatott ösvény lehetővé tette, hogy elkerülje Neltharion védővarázslatait, de az ereklye felleléséhez olyan közel kellett maradnia az anyagi világhoz, amennyire csak lehetséges volt.

A rettegés dermedt pillanatainak elteltével a goblinok folytatták munkájukat, bár jóval csendesebben mint addig. A Föld Őrzője 57

összehúzott szemöldökkel nézett körbe; talán Melkót kereshette, akit az imént szólított.

Ha lehet, még szörnyűségesebbnek tűnt mint korábban. Teste eltorzult, több helyütt feldagadt, tekintetében örvénylőn kavargott az őrület. A bőrén, pikkelyein nyílt hasadékok tovább növekedtek, a szív lüktető ritmusára lávával kevert testnedvek szivárogtak ki belőlük. Leginkább úgy nézett ki, mintha teste szétfeszülni készülne. Ám minden szörnyű torzulásról elterelte Malfurion figyelmét az egyszerű aranykorong, amelyet a fekete sárkány őrzött egyik hatalmas mancsában.

Legszívesebben odaröppent volna, hogy minél előbb elragadja a tárgyat, de az ötlet nevetségesnek, öngyilkos vállalkozásnak tetszett. Csak annyit tehetett, hogy várakozott és figyelt.

– Melkó! – üvöltött fel újra a Föld Őrzője. Dühében csapott egyet farkával, beleremegett a talaj, és számos goblin ugrott el a közeléből.

Egy idősebb féreg, látszólag teljesen nyugodt maradt, megigazította a fején fehérlő szőrcsomót és egészen elgondolkodó képet vágva sietett arrafelé. A druida közelében haladt el, és Malfurion hallotta, ahogy mértékekről, számításokról motyog. Majdnem nekiment Neltharion lehajtott fejének, mire végre felnézett urára.

– Igenis, Neltharion nagyuram, igenis?

– Melkó! Sikolt a testem! Alig bírja már magában tartani dicsőséges hatalmamat! Mikor lesztek már kész végre?

– Újra át kell számolnom, be kell állítanom és meg kell fontolnom minden egyes részletet, nagyuram! Óvatosnak kell lennünk, nehogy csak még nagyobb bajt okozzunk!

A sárkány megbökte orrával a goblint, majdnem hanyatt taszította.

– Legyen kész! Most!

– Mindenképpen, mindenképpen! – Melkó arrébb lépett, fogtávolságon kívülre próbált állni. – Hadd ellenőrizzem a legutóbbi darabot… –

vinnyogta, közben Neltharion mancsát nézte. – De nagyúr! Hát nem figyelmeztettem, de figyelmeztettem, hogy ha magánál tartja a korongot, akkor csak felerősíti ezt a hatást! Tényleg le kellene tennie valahová, amíg befejezzük ezt a munkát!

– Soha! Sohasem eresztem már el!

Melkó kitartott:

58

– Ha nem teszi le, nagyuram, akkor felfalja magát, és bárki elveheti majd a megégett csontjai közül!

Neltharion felüvöltött őrült haragjában… azután mégis bólintott:

– Legyen… De álljatok készen a lemezekkel, vagy bevacsorázom belőletek!

Az idős goblin heves bólogatással jelezte készségességét:

– A legbiztosabban, nagyuram, a legbiztosabban! – Parancsolója újabb dühkitörését kockáztatva még hozzátette: – De ne felejtsd el, hogy itt kell maradnia! Sokkal jobban elszabadultak az erői, mint vártuk! Az új varázsszövedéket napokig tart majd az anyagi valóhoz kötni, ha nem akarjuk, hogy ugyanaz megint előforduljon!

– Tudom, varangy, tudom! – Hangos sziszegés kíséretében a fekete szörnyeteg megfordult és visszament az átjáróba, amelyből az imént kilépett.

Malfurion feszülten gondolkodott. A sárkány épp elrejteni készült a Démonlelket. Lehetőség adódott, hogy felfedje hollétét.

Nem foglalkozott a goblinokkal, óvatosan a Föld Őrzője után lebegett.

Neltharion hatalmas, feldagadt alakja betöltötte az alagutat, így a druida nem láthatta, mi zajlik elöl – ahhoz körbe kellett volna repülnie, de ezzel a felfedeztetést kockáztatta. Nyugalmat erőltetett magára, ám kényszerű

türelme gyorsan fogyatkozott, ahogy Neltharion egyre mélyebbre kanyargott a barlangok útvesztőjében.

Az ifjú ismét megérezte, s egyre erősebben érzékelte az ősi gonoszság jelenlétét. Neltharion útja olyan helyre vezetett, amelyet a többiek elkerültek. Csak egyszer találkozott másik sárkánnyal; a kisebb fekete azonnal hasra vetette magát és felnézni sem mert, amíg ura elhaladt mellette. Más élet, még egy földigiliszta vagy másféle apró féreg sem rejtezett odalenn.

Őrületében Neltharion nem akart kockáztatni. A Démonlélek iránti beteges szenvedélye még a saját fajtájának adható bizalmat is megvonta tőle – nem meglepő, ha figyelembe vesszük a hatalmat, amelyet a korong adományozott birtokosának.

Malfurion fokozatosan egyre közelebb lebegett, végül már szinte a sárkány mögött sepregető faroknál tartott. Legszívesebben megsürgette volna a szörnyeteget.

59

A bestia hirtelen megállt, fejét elfordítva fél szemmel hátranézett.

Khenariosz tanítványa ösztönösen belebbent a legközelebbi falba, mélyen belemerült a kőbe. Így várakozott, lassú lélegzetvételek alapján tartotta számon az időt, azután türelme végére érve kidugta fejét. Neltharion már továbbment, és magában túlzott riadalmát átkozva, a druida utána suhant.

Akkor érte utol, amikor a sárkány besietett egy szűkebb alagútba. Épp csak elfért, meghasadt pikkelyei a falat karcolták.

– Ide… – mormolta, látszólag a koronghoz beszélt. – Itt biztonságban leszel.

Malfurion rettegése egyre csak növekedett, de leküzdötte menekülhetnékjét. Már majdnem megtudta, hová kívánja elrejteni alkotását az óriási hüllő.

Neltharion a termetét, mancsa méreteit meghazudtoló óvatossággal fogott meg egy apró kiszögellést. Az gyengén felvillant és levált, mögötte karmokkal vésett üreg tárult fel, talán maga a sárkány vájta ki. A Föld Őrzője a korongot nézegette, azután igencsak vonakodva, finoman belehelyezte a lyukba. Visszakozni tűnt, majd mégis rátette a zárókövet.

Újra az a halvány villanás, és a fal ismét teljesen érintetlennek tűnt. Ha közvetlenül előtte lebeg, Malfurion akkor sem találta volna ki magától, hogy melyik sziklaalakzat zárja le a rejtekhelyet. A hamis kiszögellés tökéletesen beleolvadt a környezetébe.

Azonban sokkal ijesztőbb volt az a tény, hogy már nem érzékelte magát a Démonlelket sem. A romlott kisugárzás eltűnt álomalakja túlvilági látása elől – a sárkány nem vihette el kincsét az anyagi világból, de megtett minden tőle telhetőt, hogy elfedje az esetleges kíváncsiskodók elől.

Neltharion hátrált egy lépést, majd hirtelen megtorpant és a Démonlélek rejtekhelyét vizslatta. Egyik hatalmas mancsával odanyúlt, karmai alig néhány hüvelyknyire álltak meg a lyuk fedelétől. Azután egy csalódott sziszegéssel leeresztette karját és kihátrált a szűkös alagútból.

A druida megint a sziklák fedezéke mellett döntött és mélyre merült a kövekbe. Nyugtalanul várakozott, néhány pillanatot is hosszú óráknak érzett, végül úgy döntött, a sárkány már elég messze járhat. Kikukkantott a falból, és látta, hogy az átjáró üres. Odalebegett a Démonlélek rejtekhelyéhez.

Szinte már újra beleolvadt a falba, de még mindig nem érzékelt semmit.

Mélyről fakadó vágyat érzett, hogy eltűnjön a megrontott helyről, de erőt 60

vett magán. Még egy pillantást akart vetni a korongra, hogy megbizonyosodjon afelől, mindent helyesen megfigyelt és megjegyzett.

Nem bírta teljesen levetkőzni a test nyűgét, és közelebb hajolva próbált betekintést nyerni a rejtekhelyre. Álomarca átsiklott a fedélen, és a következő pillanatban rémisztő üvöltés rázta meg a barlangokat.

Feledve a Démonlelket, Malfurion mélyen beúszott a sziklába, méterekre süllyedt a falba, mielőtt meg mert állni. Érezte, ahogy feszült, ellenállhatatlan erő kutatja át a teret, keresi, ami nem oda való. Bár őt nem érintette, a druida felismerte benne Neltharion kisugárzását.

A fekete sárkány megérezhette, hogy valami nincs rendjén, de a kutatás nyugtalan vadságából ítélve még valószínűleg nem tudta, mit keres. Az ifjú dermedten várakozott a sziklafal mélyén. Nem volt képes eldönteni, hogy a mozdulatlanság vagy a távozás a jobb megoldás.

A mágikus fürkészés határa közelebb húzódott, de még nem érte el a rejtőzködőt. Az éjtünde kezdett megnyugodni – azután hirtelen úgy érezte, a szörnyeteg egyenesen feléje nyúl akaratával. Azonnal hátrébb húzódott; Neltharion mágiája távolodni kezdett, megint elkerülte.

Malfurion nem mert tovább kockáztatni. Már ismerte a korong rejtekhelyét, és bár a Föld Őrzője gyanút fogott, valószínűleg még nem jött rá, hogy tényleg járt-e ott valaki, vagy csak saját őrülete csalta meg. A druida kiröppent a barlangokból, ki a hegyből – odakint azonnal a Smaragd Álom tökéletlenebb állapotába vezető utat kereste, és csak ebbe átjutva érezte újra biztonságban magát.

Biztonságérzete szertefoszlott, amikor Neltharion jelenléte újra felerősödött; a sárkány mégiscsak ismerte a titkos ösvényeket. Az éjtünde kétségbeesetten próbált a visszatérésre összpontosítani, közben érezte, ahogy a sárkány kinyúl felé akaratával. Épp elérte, amikor Malfurion lelke hazatért és teste felébredt…

– Egész testében remeg – szólalt meg Rónin hangja mellette. – Teljesen átizzadta a ruháit.

– Malfurion! – Krázus térdelt előtte. – Mi rág? Szólalj már meg!

– Jól… jól vagyok – próbálta lecsillapítani lélegzetét, majd folytatta: –

Neltharion majdnem észrevett, de sikerült elkerülnöm.

– Máris elindultál, hogy felkutasd? Nem erről volt szó!

– Adott volt a lehetőség… – Malfurion lassan teljesen magához tért.

– Felfigyelhetett rád – mormolta Rónin.

61

– Talán. Talán mégsem – mondta erre az ember egykori mentora. –

Valószínűbb, hogy betudja a látogatást a számtalan árny egyikének, amiket maga köré képzel. Megtaláltad a Démonlelket? – fordult vissza Malfurionhoz.

– Igen… tudom, hol van. – Látta maga előtt Neltharion pofáját, az elvadult gyíkábrázattól kirázta a hideg. – Csak attól félek, hogy nem tudjuk elvenni tőle.

– Pedig muszáj lesz – jegyezte meg Krázus, de bólintva jelezte, hogy egyetért az éjtünde aggodalmával. – Sikerülnie kell, bármi áron.

62

Öt

ágy ujjak érintették Illidan arcát, miközben az óvatos kezek megmosták az égett, tönkretett bőrt. Liliom és más virágok illatát L érezte, ébredezett, kiemelkedett a fájdalom elől való menekülésben önmaga által gerjesztett öntudatlanságból. A kín immáron csillapodott, de az éjtünde kételkedett benne, hogy valaha is teljesen megszabadul tőle.

Mikor öntudata teljesen visszatért, a világ hirtelen megszámlálhatatlan szín őrjítő látványával telt meg, erőszakos energiák feszengtek és tomboltak mindenfelé. A varázsló lihegve ült fel hirtelen, üres szemgödreihez kapott, hogy szemhéjak hiányában legalább kezével elfedje a káoszt, de az örvénylő és folyton változó kép nem halványodott. Ez volt hát Sargeras ajándéka; a világ energiáinak démoni látása.

Azután eszébe jutottak Rónin, az ember mágus szavai: Összpontosíts!

Oly sokszor tanította ezt. Összpontosíts, és helyreáll a rend! Puszta akaratod a kulcs…

Illidan leküzdötte a kezdeti megrázkódtatást, és rend után kutatott a kaotikus látomásban. Szinte lehetetlennek tűnt, eleinte, hogy a halandó tudat megküzdjön a természetfeletti ilyen erőteljes megnyilvánulásával.

Ugyanaz az eltökéltség sietett segítségére, amellyel olyan gyorsan tiszteletet vívott ki a holdőrök között. A rendezettség kutatása helyett rákényszerítette azt a káoszra; a színek csoportosulni kezdtek, az energiák áramlása célt és formát nyert. Alakok jelentek meg a mindent átitató életerő és egyéb energiaformák egymáshoz való illeszkedéséből, élő és élettelen dolgok körvonalai rajzolódtak ki körülötte.

Felismerte, hogy párnázott díványon ül, végül mégiscsak leeresztett kezével érzékien sima és puha szövetet tapintott. Hárman álltak a közelben

– mind nő, jött rá hamarosan. Minél erősebben összpontosított, annál könnyebben látta a részleteket; éjtündék, fiatalok, szépségesek, gazdagon díszített öltözékben.

A legközelebbi moshatta le az arcát, és ahogy őt figyelte, lassan meglátta a haj ezüstös színét – nem természetes ezüst – és az arc macskaszerű jellegét. Rádöbbent, hogy érzékei kifinomultabbá váltak, mint amilyenek voltak. Pillanatról pillanatra észlelte a hajtincsek mozgását, az arcvonások változásait, megérezte a jelenlévőkben rejlő hatalom mértékét 63

– az Előkelők közé tartoztak, és az udvari mágusokéhoz hasonlóan az ő

erejük is elenyészőnek tetszett a sajátjához képest.

A szolgáló letette a nedves ruhát, amellyel az arcát törölgette, és felvett maga mellől egy – a tárgy energiái alapján – borostyánszín selyemkendőt.

Néhai szemének színe.

– Ha megengeded, varázsló uram…

Megértette a mozdulat célját, mielőtt az befejeződhetett volna. Az összpontosítás és az új érzékletek felfedezésének mámora elfeledtette vele, milyennek láthatják mások így, megcsonkítva. Rövid bólintással megengedte, hogy a hölgy óvatosan, de kellően szorosan feltekerje a kendőt fejére és elfedje vele az iszonytató sebet. Az már meg sem lepte, hogy az anyag egyáltalán nem zavarta újfajta látását.

– Így jó lesz – mormolta a nő. – Illőn kell megjelenned a királynő

előtt…

– Köszönöm, Vashj – szólt valahonnan Azshara hangja, váratlanul. –

Visszavonulhattok. Mind.

Illidan előtt a nő összeszorította ajkait, azután bólintott és a másik kettő

kíséretében kiment a helyiségből.

Az ifjúnak elakadt a lélegzete, ahogy újdonsült érzékelését a királynő

felé fordította. Fénylő kisugárzás vette körül a nőalakot, ezüstös csillogásként jelent meg a hatalom, amelyet Azshara hordozott önmagában.

Ha tudott volna, pislogni kezd a kápráztató látomástól. Eladdig azt hitte, Azshara pusztán karizmatikus erejének és különleges testi adottságainak köszönheti uralkodói pozícióját – sok más varázstudó mellett ő is lekicsinylette az úrnő képességeit. Rá kellett döbbennie, hogy a nő mágiája messze felülmúlja korábbi elképzeléseit, s eltűnődött egy pillanatra, hogy vajon Varo'then vagy a néhai Xaviosz mennyire lehetett tudatában ennek.

– Fenség! – próbált nem túl esetlenül leszállni a díványról és fél térdre ereszkedett a jelenés előtt.

– Kelj fel, kérlek! Nincs szükség efféle formaságokra… négyszemközt

– közben Azshara valahogy közelebb lépett, pedig Illidan egyáltalán nem látta mozogni. A királynő megfogta a kezét és visszaültette a díványra: –

Helyezzük magunkat kényelembe, kedves varázslóm.

Ahogy leültek, Azshara mintha közelebb hajolt volna. Érintése lángra lobbantotta a férfi lelkét, puszta jelenléte is lenyűgözően hatott.

Lenyűgözően? Illidan tanulmányozni kezdte a mellette ülő csodát.

64

Azshara csillámló kisugárzása felerősödött, szinte magába fogadta Illidant is. Sokat elárult uralkodásának mikéntjéről. Azonban még ez a tudás sem tette lehetővé az ifjú számára, hogy akár kicsit is kikerüljön a hatás alól.

– Nagy hatással vagy rám, Viharhozó Illidan! Csodálatra méltón ravasznak és erősnek ismertelek meg! Még Sargeras nagyurunk is látta ezt benned, máskülönben miért adott volna ilyen ajándékot? – Hosszú ujjak simítottak végig a kendőn. – Bár sajnálatos, hogy el kellett veszítened azokat a gyönyörű borostyánszín szemeidet… biztos nagyon fájt…

Arca máris túl közel volt Illidan arcához, de az ifjú még közelebb kívánta.

– Ki-kibírtam valahogyan, fenség.

– Kérlek! Neked csak Azshara – A kecses ujjak közben lefutottak az arcán, a szemüregektől az állig. – Milyen kellemes vonások! – A kéz az ifjú vállára tévedt, félrehúzta ujjasa nyakát. – Olyan erős vagy… és a Legnagyszerűbb jele itt is!

Illidan dermedten nézett le. Fekete tetoválás kanyargós vonalai ölelték körbe vállát, alattuk sötét mágiát érzékelt, rejtve, Sargeras mágiáját, amely átitatta húsát, csontjait. Megdöbbentette, hogy addig egyáltalán nem érzékelte a jelenlétét. Másik vállára pillantott és ott is ugyanazt a mintázatot lelte; Sargeras nyilvánvalóan úgy tekintett rá, mint a Légió tagjára.

A dolog annyira meglepte, hogy szinte megfeledkezett a királynőről.

Óvatosan megérintette az egyik mintázatot, és hirtelen megérezte a hatalom hullámát, ahogy átáramlik teste egészén. Az erőt ismerte; ugyanaz volt, amely a Forrásból áradt. A démonok ura megjelölte, s egyben megsegítette képességeit.

– Igazán nagy kegyben részesített… és így én sem tehetek másképp –

suttogta Azshara, ismét közelebb húzódva valamelyest. – És az én kegyeim nem olyanok mint az övéi, bár nem is kisebbek igazán…

– Bocsásd meg nekem az alkalmatlankodást, Fények Fényessége! – az ajtóban felbukkanó alak szinte morgott az elfojtott haragtól.

Illidan izmai megfeszültek, de Azshara nyugodtan felállt, ösztönösen igazított gyönyörű haján és tekintetében egykedvű közönnyel fordult az érkező felé.

– Mit kívánsz, kedves kapitányom?

65

A királynő körüli csábító ragyogással ellentétben Varo'then olyan sötét energiákat árasztott magából, amelyek a démonokra emlékeztették az ifjút.

Varázstudományban csupán elenyésző képességekkel bírt, de a maga módján a katona ugyanolyan halálosnak tűnt, mint Mannorot.

Talán halálosabbnak is, legalábbis akkor és ott, féltékenységtől fűtve.

Forrt a méregtől, ahogy a páros elé állt, és a királynő mintha jelezni akarta volna, hogy játékszernek tekint mindenkit, újra végigsimított Illidan arcán.

– Őhozzá jöttem, fenség. Ez itt… ígéreteket tett, és urunk azt kívánja, hogy ígérete teljesüljön.

– Természetesen teljesülni fog – vágott vissza Illidan erőteljesen, közben úgy nézett a kapitányra, mintha még lett volna szeme. Varo'then veszélyesen összehúzta szemöldökét, de végül csak bólintott.

– Mindenesetre – lépett közéjük Azshara, szemérmesen pillantva egyikükről a másikra – biztos vagyok benne, hogy nincs olyan sárkány a világon, amely eséllyel szembeszállhatna veletek! Már nagyon várom, hogy halljam a hősi történetet. – A kapitányhoz lépett és mellvértjére tette egyik kezét, a férfi tekintetében a féltékenység lángjait felváltotta a vágy izzása. –Mindkettőtök történetét, bizony ám! – tette még hozzá.

Bár tudta, hogy a nő csak játszik velük, Illidan nem tudott uralkodni magán. Próbált ellenállni a fortélynak, de csak annyit bírt kinyögni:

– Nem okozok neked csalódást… Azshara.

Mindenféle cím vagy rang jelzése nélkül használta a nevet, s a hangsúlyban távolságtartó tisztelet helyett valami más rejlett – mindez igencsak rosszul esett a katonának. Keze megindult a kardmarkolat felé, de azután bölcsen továbbmozdult és inkább övébe akasztotta hüvelykujját.

– Először meg kell találnunk a bestiát. Azt állítottad, képes vagy rá.

Illidan magához vette a dívány mellett álló kis asztalkára tett sárkánypikkelydarabot:

– Nem állítottam; az igazat mondtam.

– Látom, erőre kaptál már. Akkor ne is várakozzunk tovább! Mindjárt itt az este.

A varázsló felkelt és meghajolt a királynő felé, a gyermekkorában megtanult, nemesekkel szembeni előírások szerint:

– Engedélyeddel…

Azshara uralkodói mosollyal válaszolt:

– Mindketten távozhattok.

66

– Ahogy kívánod, Fények Fényessége, Holdnak Virága… – a kapitány szintén meghajlással köszönt el, bár sokkal merevebben és katonásabban.

Azután megint Illidanra nézett és biccentett a kijárat felé: – Csak utánad, varázsló mester!

Az ifjú szó nélkül kivonult. Érezte, hogy Varo'then követi, és az sem lepte volna meg, ha kést döf a hátába, de a kapitány sokkal nagyobb önuralomról tett tanúbizonyságot.

– Hová? – kérdezte a varázstudó.

– Azonnal indulunk. Majd varázsolsz út közben. Sargeras nagyurunk szeretné, ha minél előbb sikerrel visszatérnénk. Nagyon várja már, hogy Azerot talaját tapodhassa és áldását szórja világunkra.

– Szerencsés Azerot.

Egy hosszú szívdobbanásnyi ideig a kapitány hibát keresett a válaszban, a hangsúlyban, az arckifejezésben, de mivel nem talált, végül csak bólintott:

– Igen. Szerencsés Azerot.

Áthaladtak a fél palotán, közben lefelé tartottak. Az udvaron az istállókhoz érve Illidan ezt kérdezte:

– Akkor hát te leszel a társam ezen az úton?

– Valakinek vigyáznia kell rád.

– Megtiszteltetésnek veszem.

– Nagyurunk igencsak komolyan vette azt a megjegyzésedet, hogy a korong a megoldás a problémáira. Mindenképpen meg akarja szerezni.

– Örvendek a szerencsének… – válaszolta a varázsló. Azonban amint beléptek az istálló épületébe, a meglepetéstől benne rekedt a folytatás.

Tucatnyi felgár várakozott az éjszablyák karámjai között, pofájukra kiíródott a vérszomj. Két végzethozó vette őket közre, nyilvánvalóan azért, hogy szárnyatlan társaikat irányítsák. Két felgár egy kötélvégen őrjöngő

ördögkutyát próbált visszafogni.

– Mint mondtam – jegyezte meg a kapitány –, valakinek vigyáznia kell rád. Ők majd figyelnek, hogy ne essen bajod. És arra is ügyelnek, hogy teljesítsd az ígéreteidet.

Illidan csak bólintott, szótlanul vette tudomásul a dolgok ilyetén alakulását.

*****

67

– Sietünk, Rónin, megígérem!

– Inkább ne ígérj semmit, Krázus – hárította az ember. – Csak légy óvatos. És Csillagszem miatt ne aggódj, tudok bánni vele.

– A legkevésbé őmiatta aggódom. Bízom benne, hogy a jó Árnydal kapitánnyal egyben tudjátok tartani a sereget.

– Velem? – kapta fel a fejét Jarod. – Krázus mester! Túlságosan is bízik a képességeimben! Csak egy őrtiszt vagyok, semmi több! Ahogy Maiev is mondta, szerencsém volt csupán. Nem vagyok jobb parancsnok mint…

mint…

– Mint Csillagszem? – vigyorodott el Rónin.

– Attól tartok, mégiscsak rád számíthatok inkább, Jarod. A tauren és a többiek érzik, hogy tisztelettel vagy irántuk és viszonozzák is ezt. Újra megtörténhet, hogy döntened és cselekedned kell. Néped érdekében, teszem hozzá.

Az éjtünde kicsit mintha behúzta volna fejét a vállai közé, bár katonás tartásával összevetve ez inkább tűnt érzéki csalódásnak csupán, mintsem valós mozdulatnak:

– Megteszem, amit tudok, Krázus mester. Csak ennyit mondhatok.

– Nem is kértünk többet, kapitány.

– Most hogy ezt megbeszéltük… – zárta le a témát az ember. – Hogyan szándékoztok eljutni a barlangokhoz?

– A griffeket már nem használhatjuk, nem tudjuk újra idehívni őket. Az éjszablyákat kell minél nagyobb sietségre ösztökélnünk.

– Úgy túl sokáig tart maga az út is! Ráadásul sokkal sebezhetőbbek vagytok. Mostanra a Légió orgyilkosai bárhol ott lehetnek már.

Az Arkhemón által személyesen kijelölt démonok folytonosan a sereg körül ólálkodtak, rendszeresen megpróbálták leölni az éjtündék minden jelképpé vált hősét, így Krázust és társait is. A csapatból egyedül Malfuriont nem fenyegette életveszély; a halálnál is rosszabb sors várt rá, ha sikerül elevenen elfogniuk.

– A varázslat túl kockázatos, ha Halálszárny rejtekébe tartunk –

válaszolt Krázus. – Nem kétlem, felállított valamiféle védelmet az ilyen betörések ellen. Anyagibb módon kell utaznunk.

– Nekem ez akkor sem tetszik.

68

– Nekem sem, de nincs más ötletem. – A nyurga idegen leendő

útitársaihoz fordult: – Készen álltok az indulásra?

Malfurion bólintott, Brox csak egy türelmetlen mordulást eresztett meg válaszképpen. Hiába uralkodtak kivételes mágikus erők felett, ő és a druida, Krázus tudta, hogy egy képzett harcos segítsége mindig elkél. A varázshasználót másképp lehetett kivonni a forgalomból, mint a harcost –

bizalom és tudás terén pedig az ork már többször is bizonyított.

– Adjatok nekünk egy órát, mielőtt szóltok Csillagszemnek –

emlékeztette Krázus az embert, mielőtt felült hátasára.

– Kaptok kettőt.

Nem vesztegettek több szót; a druida, az ork és a sárkánymágus elléptetett. Kecses nagymacskáik megiramodtak, és hamarosan messze maguk mögött hagyták az éjtünde sereget. Egyikük sem szólalt meg, mindhárman az útra és az esetleges veszélyekre figyeltek.

Az éjszaka fenyegetés nélkül telt el, és a csapat jelentős távot tett meg.

Krázus csak napkeltekor intett a többieknek, hogy álljanak meg.

– Itt pihenünk egy kicsit – mondta, közben az előttük elterülő, ritkás erdővel borított dombokat kémlelte. – Szívesebben megyek be oda, ha előbb felfrissülünk valamelyest.

– Gondolod, hogy veszélyben leszünk? – kérdezte Malfurion.

– Talán. A fák ritkásan állnak ugyan, de a domboldalakban sok a hasadék. Kiváló rejtekhelyek.

Brox egyetértőn bólintott, és még hozzátette:

– Én azt használnám, ott, az északit. Jó rálátás nyílik az ösvényre. Azt a részt el kell majd kerülnünk.

– Egyetértek a szakértő véleményével – jegyezte meg a mágus és előre, kicsit oldalra mutatott: – Ott az a két nagy szikla egész jó táborhelynek tűnik. Védnek valamennyire és belátjuk róluk a környéket.

Kipányvázták az éjszablyákat egy közeli fához. A nemzedékek óta szolgálatra tenyésztett állatok engedelmesen tűrtek, és Brox vállalta, hogy megeteti őket a magukkal hozott eledelből. Három napra elegendőt szedtek össze, de azután hagyniuk kell majd a macskákat, hogy vadásszanak maguknak. Krázus remélte, hogy addigra jobb tájékra érnek; a harcokhoz ilyen közel csoda, hogy egyáltalán még álltak fák a vidéken.

Az utazók is megettek egy-egy fejadagot. A sós, szárított hús nem igazán elégítette ki a mágus vágyait, de alapvető táplálékforrásnak jó volt.

69

Malfurion csak némi gyümölcsöt vett magához – aszalt gyümölcsöket – és magvakat, Brox viszont jóval nagyobb élvezettel csócsálta a szárított húst, mint Krázus. Messze állt tőle, hogy válogatós legyen.

– Úgy látom, a macskák már lepihentek – jegyezte meg Krázus evés után. – Javallom, tegyünk hasonlóképpen.

– Őrködöm elsőként – ajánlotta fel Brox.

Malfurion ajánlkozott másodiknak, így a biztonság kérdését gyorsan letudták. Remek alvóhelyet találtak a magasabbik szikla mellett, amelyre Brox felmászott, ismét bizonyítva, hogy ügyessége meghazudtolja külsejét.

Leült, fejszéjét maga elé fektette, és éhes keselyű módjára fürkészni kezdte a környéket.

Bár csupán bóbiskolni szándékozott, a sárkánymágus mély álomba merült. Ekkor mutatkozott meg, hogy menynyire képességei határait feszegette az elmúlt időben. Előbb-utóbb meg kellett fizetnie a leterheltség és a kevés pihenés árát.

A sárkányok is álmodtak, és ő sem volt kivétel. Örökkön jelen lévő

vágya, a repülés utáni sóvárgás jelent meg újra, ahogy kinyújtózott és szárnyra kapott, ismét mint Korialstrasz. A levegő teremtményeként nehezen tűrte a földhöz kötött állapotot, és a halandó test csupán addig volt kényelmes számára, amíg egyetlen gondolat erejével visszaváltozhatott természetes alakjába. Mióta ettől megfosztatott, rendszeresen azon kapta magát, hogy mennyire kiábrándítónak érzi jelenleg viselt formájának törékenységét, sebezhetőségét, s legfőképpen; szárnyatlanságát.

Az átok hirtelen álmában is megjelent, a halandó hús egyre kisebbre és kisebbre nyomta össze fenséges testét. Szárnyai erőszakkal visszatolódtak a hátába, hosszúkás, agyaras pofája összegyűrődött, mintha valamely hatalmas kéz formált volna tündearcot egy agyagsárkányból. Fenn, a levegőben változott vissza Krázussá, s zuhanni kezdett…

Izzadtságban fürödve riadt fel. Félig azt várta, talán valamiféle támadás érte őket, de Malfurion ritmikus légzését leszámítva csend honolt köröttük.

Felkelt és felpillantott a sziklára; Brox éberen őrködött, a nap állásából ítélve jóval hosszabban, mint ahogy azt megbeszélték. Már közel a mágus ideje következett.

Hagyta aludni druida társukat, és a szikla kiszögelléseibe kapaszkodva felmászott, mint valami különös gyík. Brox csupán egy félfordulattal nézett oda – nyilvánvalóan tudta, hogy ki közelít.

70

– Azt hittem, tovább alszik majd, Krázus mester! – szólt hátra.

– Neked is pihenned kellene. Ugyanúgy szükséged van rá, mint nekünk.

A zöld bőrű veterán vállat vont:

– Az orkok megtanulnak nyitott szemmel, fegyvert markolva aludni.

Nem szükséges felriasztani az éjtündét; ki kell pihennie magát. Az ellen a sárkány ellen ő többet ér, mint egy megvénült harcos.

– A megvénült harcos kitesz húsz ifjat – válaszolta Krázus, miközben maga is letelepedett.

Broxnak látszólag jólesett a dicséret.

– Távol vannak már a dicsőbb napok. Nem kél több történet Vörösfejszés Broxigarról.

– Többet megéltem már, mint te, Brox; tudom hát, mit beszélek. Maradt még dicsőség számodra, vívsz még hősi küzdelmet. Születik újabb történet Vörösfejszés Broxigarról, még ha nekem is kell elbeszélnem azt.

Az ork zavartan nézett, azután lehajtott fejjel válaszolt:

– Szavaid megtisztelnek, nagy öreg.

Csak idő kérdése volt, hogy Malfurion után Brox is hallja az igazságot a mágusról. Krázus legnagyobb meglepetésére az agyaras harcos már rég tudta róla, hogy ki ő valójában. Mint a sámáni hagyományokat is szegről-végről ismerő ork, a veterán megérezte az álca mögött megbúvó kort és hatalmat, azután látta, hogyan beszél a sárkányokkal, és egyszerű

elméjében azonnal összekapcsolta az ismereteket a lehetséges következtetéssel; az összetettebben gondolkodó lények hajlamosak voltak kizárni az ilyen lehetőségeket. Odáig nem jutott el, hogy egyazon teremtményként értelmezze Krázust és Korialstraszt, de a hírt csupán enyhe homlokráncolással fogadta.

– Mint „nagy öreg” szólva – mondta a mágus – javaslom, hogy menj és pihenj le. Hamarosan úgyis én következnék az őrködésben.

– Jobb lenne, ha…

Krázus az ork szemébe nézett:

– Biztosíthatlak róla, jóval szívósabb vagyok nálad. Nincs szükségem több alvásra.

Látván, hogy úgyis elveszítene minden további vitát, az ork mordult egyet és felkelt. Ám ahogy még egy utolsó pillantást vetett a tájra, izmai megfeszültek és halkan felmordult:

– Végzethozók!

71

Óvatosan visszahelyezkedett, és mindketten csendben figyelték, ahogy három szárnyas démon halad lassan a dombok felé. Markukban kivont pengét hordoztak, óvatosan kémlelték a vidéket, de látszólag még nem fedezték fel a másik csapat jelenlétét.

– Arra tartanak, amerre mi – jegyezte meg Krázus súgva.

– Intézzük el őket.

A mágus egyetértőn bólintott, de még hozzátette:

– Többen is lehetnek. Nem érdemes támadnunk, ha túl sokan vannak és csak felkeltjük a figyelmüket. Hadd fürkésszek körbe előbb!

Lehunyta szemét és kiterjesztette érzékeit a démonokra. Észlelte a szörnyetegekből kiáradó sötét energiákat, s undorát leküzdve mélyebbre merült a förtelmes kisugárzásba. Meg kellett tudnia az igazságot.

Mindegyikükben megérintette a káoszt és a vadságot, amely lényük részét képezte, és újfent hihetetlennek tartotta, hogy léteznek ily gonosz teremtmények a világon. Olyasféle őrület fertőzte – szülte – meg ezeket a lényeket, mint amely Nelthariont a romlott Halálszárnnyá tette.

Végül a démonok elméjének örvényében meglelte a választ kérdésére.

Felderítők voltak, olyan helyeket kerestek, amelyeket a Légió elfoglalhatott és előnyösen használhatott. Nem csupán a csatatér határait kívánták meghatározni, de különféle, kisebb csapatot igénylő, inkább félelemkeltő, mintsem halálos hadműveletekhez kerestek megfelelő

viszonyokat.

A taktika nem lepte meg. Krázus sejtette, hogy Arkhemón máris mozgásba lendítette legújabb tervét – részben ezért is volt olyan fontos megszerezniük a Démonlelket. Gyorsan átkutatta a környéket, újabb harcosokat keresett, de nyomukat sem lelte. Elégedetten fejezte be a fürkészést.

– Nincs több – jelentette be Broxnak. – De úgy vélem, ezúttal használjunk csak mágiát.

Az ork csak mordult egyet beleegyezőn, és Krázus fürgén lecsusszant a szikláról, hogy felébressze Malfuriont.

– Mi…? – kezdte az éjtünde, de a mágus jelezte, hogy maradjon csendben.

– Három végzethozó – suttogta a sárkány. – Kíséret nélkül. Szedjük le őket.

72

A druida bólintott és követte Krázust a sziklák másik oldalára, ahonnan jól láthatták a dombságot nézegető démonokat.

– Hogyan gondoltad? – kérdezte társát.

– A legjobb lenne egyszerre lecsapni mind a hármat, de az állandó mozgásuk miatt elszámolhatom magam. Ha valamelyik elkerüli a varázslatot, akkor az rád marad.

– Rendben – felelte Malfurion és nagy lélegzetet véve felkészült.

Krázus a végzethozókat figyelte, várta a pillanatot, amikor közelebb kerülnek egymáshoz.

Két démon megállt, hogy röviden megtárgyaljanak valamit, de a harmadik haladt tovább, folytatta a megfigyelést. A mágus halkan szitkozódott; megkapta a legjobb lehetőséget, hogy kettőt egyszerre intézzen el, a harmadik viszont túl messze volt, és a támadás csak elriasztotta volna.

Malfurion látta dilemmáját:

– Nem hagyom elmenekülni, Krázus mester.

A mágus megkönnyebbült e szavaktól, bólintott és összpontosítani kezdett. Illidannal – és esetenként Róninnal – ellentétben ő már nem fecsérelt erőt arra, hogy látványossá tegye varázslatait. A végzethozók veszélyt jelentettek, amelyet el kellett hárítaniuk, ennyi a lényeg.

Szükségtelen lett volna bármiféle imponáló hatással próbálkozni; a két démon, egyik a másik után, felrobbant, maradványaik fröccsenve szóródtak szét.

Ahogy tartott is tőle; a harmadik elszökött, bár menekülése igencsak rövidnek bizonyult. Malfurion felkapott egy levelet a földről és mormolt valamit a szellőnek. Heves széllökés kélt mellette, és magával vitte a levelet, könyörtelenül követve vele a végzethozót. Az egyetlen levél hirtelen megsokasodott, százak röppentek tova pörögve és forogva, mintha örvény ragadta volna el őket.

Ahogy utolérték a menekülő démont, mind rátapadt, tucatjával akaszkodtak a tagjaira, de a körülötte örvénylő többi sem tűnt úgy, mintha fogyatkozna. Hiába küzdött a szárnyas harcos, az egyre növekvő súly lehúzta. Néhány lélegzetvételnyi idő alatt a levelek teljesen elfedték, hiába a lángoló vértezet, az sem bírt el velük. A szárnyak ellustultak, képtelenek voltak tovább csatázni a fölös súllyal, és a szörnyeteg kődarabként zuhant 73

le a magasból. Malfurion nem várta meg, míg becsapódik a földbe –

megtette, amit kellett, de nem élvezte a pusztítást.

– Az út tiszta – mondta Krázus. – Azonban sietnünk kell, mert a dombok hosszan elterülnek…

– Valami van az égen! – szólt le Brox a szikla tetejéről. – Fölöttünk!

Árnyék suhant át felettük, de gazdája olyan gyorsan haladt, hogy mire felpillantottak, már el is tűnt a felhők között. Az ork terpeszbe állt és két marokra fogta fejszéjét, Krázus és Malfurion felkészült a gyors varázslásra.

Azután az égen ismét megjelent a hatalmas alak, egyenesen feléjük tartott, és színe, tartása láttán mindhárman fellélegeztek.

– Tudhattam volna! Éreznem kellett volna! – kiáltott fel Krázus örömében, miközben Korialstrasz leereszkedett a közelben. Fenséges látványt nyújtott, ahogy a nap sugarai csillogva verődtek vissza lángvörös pikkelyeiről. Egy falásra elnyelhette volna az egész csapatot, de harcias külseje ellenére tekintetében mélyről fakadó értelem és szenvedély csillogott. Krázus némileg talán önimádónak is tűnhetett, ahogy fiatalabb megtestesülését csodálta, de nem tehetett róla. Korialstraszt nagyszerűbb lénynek látta, mint ahogyan századokkal fiatalabb önmagára emlékezett –

mintha valóban két különböző teremtményként léteztek volna, s nem egymástól függve, egy egész két feleként.

A sárkány közelebb lépett és egy nagy bólintással üdvözölte a társaságot.

– A sors játéka lehet, de épp erre jártam és ismerős varázsmunkát éreztem – mennydörögte. – Annyira elgondolkodtam, hogy másképpen egyáltalán nem érzem meg a közelségeteket. Még a tiédet sem – tette hozzá Krázusra nézve.

Ez nem hangzott jól.

– A többiekről beszélsz?

– Igen… megtaláltam őket. Keresik a módját, hogy elkerüljék a Föld Őrzőjének romlott korongját… vagy elbánjanak vele valamiképpen, de még semmire sem jutottak. Még királynőnk sem mer szembeszállni Neltharionnal, amíg nem talál ki valamit védelemképpen. Láttátok, mi történt a kékekkel! A fajtájuk gyakorlatilag kihalt!

Krázusnak eszébe jutottak a megmentett tojások, de nem érezte alkalmasnak az időt, hogy erről beszéljen.

74

– Alexstrasza döntése helyénvaló. Nincs értelme vagy oka, hogy kirepüljön és lemészároltassa magát.

– De ha a sárkányok nem segítenek a halandó fajoknak, akkor egyikünknek sem lesz reménye a túlélésre!

– Van még remény. Nem kérdezted, mi járatban vagyunk. – Krázus a druidára mutatott: – Az ifjú Malfurion megtalálta a Föld Őrzőjének búvóhelyét és benne a Démonlélek rejtekét.

A karmazsin óriáshüllő szeme elkeskenyedett:

– Igaz ez? Talán egy összefogott támadással, amikor pihenni tér…

– Nem! Titokban, ravaszsággal kell megszereznünk. Megpróbálunk belopakodni és ellopni a korongot. Ha Neltharion markában van, bárkit leöl vele, mielőtt megtámadhatnánk.

Korialstrasz belátta a szavakban rejlő igazságot, megértette a terv okát és lényegét, lett légyen bármilyen kétségbeesett ötlet.

– Hová kell mennetek?

Malfurion leírta a tájat, ahogy azt a Smaragd Álomban látta. Krázus úgy érezte, ismeri a vidéket és nem meglepő, hogy ifjabb önmaga is tudta, melyik területről van szó.

– Romlott hely az! A sárkányoknál is ősibb gonoszság fészkel a mélyén, de hogy miféle, azt nem tudom megmondani.

– Ez most nem érdekel, csak a Démonlélek számít. – A sápadt alak elnézett a dombok felé. – Ha remélhetjük, hogy lesz lehetőségünk ellopni, akkor a legjobb, ha indulunk tovább. Eltart majd egy darabig az út, így, az éjszablyákkal.

– Az éjszablyákkal? – kérdezett vissza Korialstrasz értetlenkedve. –

Minek nektek éj szablya, amikor én is itt vagyok?

– Óriási veszélynek tennéd ki magad – mutatott rá Krázus. – Nem tudsz alakot váltani és így remek célpont lennél. Mi több, sebezhetőbb is vagy a Démonlélekkel szemben. Neltharion szolgaságba vethet egyetlen gondolattal.

– Akkor is megteszem, amit lehet. Minél előbb oda kell érnetek. A macskák nem elég gyorsak, és nem érdemes varázslattal próbálkoznotok.

Krázus látta, hogy értelmetlen lenne tovább vitáznia saját magával.

Korialstrasz gyorsan odavihette mindhármukat – azonban próbálta rávenni, hogy amint odaérnek, az átváltozni képtelen sárkány azonnal tűnjön el.

75

– Legyen hát! Brox! Engedd el az éjszablyákat! Küldök egy rövid üzenetet az enyémmel; hamar visszatérnek a sereghez, és remélhetőleg Rónin megkapja majd a szavaimat. Vegyétek magatokhoz, amit el tudunk vinni.

Nem tartott sokáig felrakni kevés felszerelésüket a vörös behemótra.

Miután a mágus felerősítette az üzenetet hátasa nyergére, elküldték az állatokat és felültek a sárkány hátára. Korialstrasz még hátratekert nyakkal ellenőrizte, hogy mindhárman biztonságosan megkapaszkodtak-e a pikkelyeiben, azután kitárta szárnyait.

– Sietünk… de azért vigyázni fogok – biztosította utasait.

Ahogy a levegőbe emelkedtek, Krázus rosszkedvűen nézte az alant elterülő tájat. Szerencsés találkozás esett az imént, de sikerük még korán sem biztosított. Neltharion – Halálszárny – bizonyára számít rá, hogy ellenségei megpróbálnak betörni hozzá, épp elég képzelt ellenféllel viaskodik minden percben, észre sem veszi, ha köztük néhány valóságosabbat is elpusztít. Vigyázniuk kell majd minden lépésükre. Csak egy jó dolog volt az egészben; a rettegett szörnyeteg rejtekében biztosan nem kell majd tartaniuk a démonoktól.

76

Hat

sillagszem Desdel nagyúrnak csodálatos terve született, legalábbis az érintetteknek így mondta. Hibátlannak kellett lennie, mert ő

C maga találta ki teljes egészében, és miközben előadta, nemes társai végig bólogattak, majd magasra emelt boroskupákkal éltették. A többiek csendben várták az eligazítás végét, de hát az ő véleményük amúgy is kevésbé nyomott a latban, mint a parancsnokságé. Kritikusainak tábora megfogyatkozott – élükön szokás szerint az ember Rónin állt –, bár Krázus és mások folytonos eltünedezése rendre félelmet keltett a hadvezérben, hogy esetleg kifogyhatnak a nagyhatalmú idegenekből. Mindenesetre, amint úgy tűnt, hogy Rónin hibát keres a nagyszerű tervben, Csillagszem rögtön lecsapott az alkalomra egy udvarias sugalmazással, miszerint a haditanács elbír a saját dolgaival, és a mágusnak is akadhat még nehezen halasztható tennivalója, máshol a táborban. Korábban megkettőzte az őrséget is a parancsnoki sátor környékén, egyértelművé téve, hogy ha a külvilági túl sokat ugrál, esetleg megbánhatja.

Minthogy nem akarta a sereg általános egységét veszélyeztetni, a mágus inkább távozott a megbeszélésről. A tauren tábor közelében Jaroddal találkozott, mellette Huln sétált. A tiszt olvasott az arckifejezéséből:

– Rossz hír?

– Talán… de talán csak én vagyok túl hitetlen, ha elkényeztetett arisztokraták tetszelegnek a fontosabb szerepekben. A terve túl egyszerűnek tűnik ahhoz, hogy hibátlanul működjön…

– Az egyszerű is lehet jó – jegyezte meg Huln –, ha elég értelmes.

– Valahogy kétlem, hogy Csillagszem eléggé értelmes tervet kovácsolhat. Nem értem, Hollócsőr miért tűrte meg egyáltalán maga mellett.

Jarod vállat vont:

– Ugyanaz a kaszt.

– Ó, így már teljesen érthető! – Az éjtünde nem hallotta ki a hangsúlyból a gúnyt, és Rónin inkább csak legyintett: – Eh, mindegy!

Reméljük a legjobbakat…

Nem kellett sokáig várakozniuk; Csillagszem még napnyugta előtt mozgásba lendítette tervét. Az éjtündék három ékbe rendeződtek – a többi 77

faj csatlakozott, csapataik ugyanígy tettek. A nemes hátrébb húzta a lovasság java részét; elküldte az éjszablyásokat a balszárny mellé, ott várakoztak, kicsit arrébb a főseregtől.

Az ékek csúcsán pikások álltak, őket a többi közelharcos követte, közéjük az így minden oldalról védett íjászok kerültek. A Holdőrség tagjait egyenlő számban osztották el; feladatuk a mágikus védekezés volt az eredárokkal és más varázshasználókkal szemben.

Az ékek célja az volt, hogy a lehető legnagyobb nyomást gyakorolva három fogként hasítsanak a Légióba. Miután a pikások behatoltak az ellenség soraiba, a csapatok közé került démonokat a mögöttük haladó pengés-buzogányos katonák intézik majd el. Az íjászok éberen figyelnek és lecsapnak minden adódó lehetőségre. A három ék fej-fej mellett tör előre; egyik sem előzi meg a másikat, és szerepe szerint a lovasság hátramarad, hogy mozgékonyságával azonnal lefedjen bármely rést, amely a csata forgatagában kialakulhat.

Adódott némi kétely a föld népénél és a taureneknél, de mivel maguk képzetlenebbek voltak a nagy számokat átfogó stratégia terén, mint az éjtündék, így végeredményben nem tettek ellenvetést.

Amikor a sereg megindult, Jarod felzárkózott Rónin mellé. A démonok szokatlanul távol voltak, és Csillagszem ezt jó jelnek vette, de a mágus és társai inkább a fokozott óvatosság mellett döntöttek.

– Beszéltem a holdőrökkel – mondta az ember a bajtársának. – Van néhány trükkünk, melyek segítségével nagyuratok terve esetleg gyümölcsözőbb lehet. Majd irányítom őket.

– Huln biztosított róla, hogy figyel a taurenekre, és azt hiszem, a furbolgok is valami ilyesmit mondtak – válaszolt a tiszt. – Azonban aggódom Vasmetsző Dungard törpjeiért. Nem biztos, hogy elegen vannak és tudják majd tartani a helyüket.

– Ismertem egy törpöt, Falstadnak hívták – jegyezte meg Rónin. – Ha úgy küzdenek, ahogy ő harcolt, akkor nem lesz velük gond.

Abban a pillanatban kürtszó harsant, a katonák megacélozták akaratukat és felkészültek az összecsapásra.

– Állj készen! – szólt a mágus, és gondolatban gyorsan végigtallózta varázslatainak gyűjteményét.

Jarod még szeretett volna mondani valamit:

– Bárcsak amikor még Suramarban voltam, még azelőtt, hogy…

78

A dombos vidék hirtelen lejteni kezdett, és a tiszta légben meglátták, mi hever előttük. Minden irányban démonok tengere nyújtózott a láthatárig, a Légióból áradó zöldes, bűzös köd undort keltőn árnyalta az alkonyi szürkeséget.

– Szentséges Holdanya! – kapkodott levegő után Jarod.

– Tarts ki!

A kürtök támadásra szólították fel a sereget, és az éjtündék erőteljes csatakiáltással rohantak le a lejtőn. Jobbról torokhangú üvöltések jelezték, hogy a taurenek és a furbolgok is harci lázban égnek, a föld népének előrenyomulását saját, különös mód jajgató hangú kürtjük szólama kísérte.

A heves támadás szinte azonnal átütötte a Légió elülső vonalait; az ékek belehasítottak a hordába, a pikások tucatjával ölték a szörnyetegeket.

Jarod izgatottságát felfokozta a kezdeti siker:

– Megcsináljuk!

– Jó kezdet, de az iram lelassul majd.

Valóban; a démonok hamar összeszedték magukat. Az éjtündék lendületével nem tudtak szembeszállni, de az ékek egyre lassabban haladtak előre, egyre nehezebben szereztek újabb és újabb lépésnyi területet.

Végzethozók röppentek fel, és felmérve a viszonyokat a leggyengébb pontokra csaptak le; az íjászokra. Némelyikük nyilaktól átütve zuhant alá, mielőtt elérte volna célját, de a többiek fenn maradtak. Karddal vagy hosszú nyelű buzogánnyal felfegyverkezve buktak le a pikák mögött, s bezúzták vagy felhasították a lövészek koponyáit, ha azok épp más célpontokkal voltak elfoglalva. Azonban a holdőrök közbelépése folytán hamar visszakozni kényszerültek.

Egyszer a démonok vonalai maguktól megnyíltak, hogy utat engedjenek két pokolfajzatnak. Egyazon ék felé indultak meg, és pillanatnyi megtorpanás nélkül taposták le mindazon katonákat, akik megpróbálták megállítani őket. A csapat hatalmas veszteségeket szenvedett, mire az egyik monstrumot leterítette egy holdőr – a másik még folytatta a pusztítást.

Rónin próbálta megcélozni egy varázslattal, de túl sok katona volt körülötte. Bármikor, ha alkalma adódott leölni a démont, a következő

pillanatban máris több éjtünde életét veszélyeztette volna a cselekvéssel.

79

Valamerről három törp érkezett, utat törtek maguknak a harcolók között, amíg el nem értek a pokolfajzathoz. Mindhárman méretes, acélfejű

kalapácsokat hordoztak, hosszú nyéllel. A pokolfajzat odasuhintott karmaival, de elvétette; a föld népének egyik fia belépett a vaskos kar alá és rácsapott a démon térdére. Társa oldalról közelített, és kapott egyet visszakézből, de ami szilánkokra törte volna egy éjtünde csontjait, az a törpöt csupán megtántorította kissé.

Alig szívdobbanásnyi idő múltán mindhárom alacsony harcos elég közel ért ahhoz, hogy érdemes legyen meglendíteniük kalapácsaikat. Súlyos fegyvereik mindenhol repedéseket hagytak a hozzájuk hasonlóan kőszerű

testtel rendelkező démonon. A pokolfajzat féltérdre majd még lentebb kényszerült, végül már mindhárman a fejét ütötték.

Rónin látta, hogy Jarod lovagol vissza hozzá – észre sem vette, amikor eltűnt mellőle.

– Te hívtad őket? – kérdezte a kapitánytól.

– Úgy gondoltam, nekik több esélyük van ellene.

A mágus elismerően bólintott, közben már a csatateret fürkészte. A rövid közjáték okozta megállás után a sereg ismét kezdte hátrébb szorítani a Légiót. Kényszerű visszaszorulásuk ellenére a démonok elég határozottnak tűntek, de bármit tettek is, ezúttal alig tudták lelassítani az éjtündék határozott haladását.

– Úgy tűnik, mégiscsak működik a terv! – mormolta maga elé a varázstudó. – Lehet, hogy alábecsültem őlordságát.

– Jobb így, Rónin mester. Elrettenek, ha arra gondolok, miként alakulhatott volna még az összecsapás.

Rónin válaszolni akart valamit, de görcsösen összerándult és hátborzongatóan felsikoltott. Úgy érezte, mintha hatalmas erő szorítaná össze az agyát, és lebucskázott a nyeregből, mielőtt Jarod elkaphatta volna.

Keményen ért földet, és az éjtünde megszorította a gyeplőt, abba kapaszkodott, ahogy lehajolt és próbálta talpra rángatni.

A mágus fejéből őrült lüktetés szorított ki minden gondolatot, még a csatazaj is háttérbe szorult. Káprázó szemmel látta, hogy Jarod mond neki valamit, de a hang nem jutott el hozzá.

A lüktető fájdalom egyre csak erősödött, de Rónin még így is rájött, hogy valamiféle varázslattal támadták meg, egy sokkalta alattomosabb hatással, mint bármi, amit eddig elszenvedett a démonoktól. Ahogy 80

próbálta összeszedni magát, egy pillanatra eszébe jutottak a nathrezimek, de nem érezte közvetlenül a jelenlétüket.

A kínok kezdtek elviselhetetlenné válni, és bár még küzdött a szorító érzéklet ellen, már tudta, hogy veszített. Közel állt az eszméletvesztéshez, és úgy sejtette, azután többé nem ébredne fel.

A varázstámadás mindent elborító hatása közepette egy érzelemtelen hang szólalt meg a mágus elméjében: Nem dacolhatsz velem, halandó!

Rónin ismerte a hangot, és ahogy ereje hanyatlott, ahogy a sötétség eluralkodott tudatán, utolsó gondolataként még eszébe jutott a szörnyeteg neve is; Arkhemón.

Jarod gyorsan elrángatta az elnyugodott testet az éjtünde vonalak mögé.

Sérülések után kutatott, de nem talált ilyesmit; az ember teljesen érintetlennek tűnt, legalábbis kívülről.

– Varázslóság! – mormolta és grimaszolt mellé. Mint e téren tehetségtelen személy, egészséges tiszteletet táplált a varázstudókkal szemben, és bár képzetlen volt, azt biztosra vette, hogy a Rónint így kiütő

erő igazán nagy hatalom. Minthogy a hadurakkal és a Légió egyéb varázshasználóival eddig nem adódott ilyen gond, így mindenki mást kizárva a kapitánynak a vezér, Arkhemón jutott eszébe.

A tény, hogy Arkhemón megtalálta a mágus leterítésének módját, kifejezetten aggasztotta a tisztet. A démoni parancsnok minden figyelmét az kellett volna lefoglalja, hogy fegyelmet tartson a harcosai között; bárhová nézett, az ellenség összeomlani látszott. Csillagszem nagyúr tervét kivételesen jól sikerült kivitelezniük…

Jarod ereiben megfagyott a vér a gondolattól; valóban sikerrel jártak vagy csak megengedték nekik, hogy sikerrel járjanak?

Brox és a többiek mereven kapaszkodtak, ahogy Korialstrasz a céljuk felé röpítette őket. Az ork megélte azokat az időket, amikor népe egy klánja uralkodott a vörös sárkányok felett, de ő maga sohasem ült ilyen bestián. El kellett ismernie, élvezi a lovaglást. Nem csupán a repülés élménye borította el, de közelről megtapasztalta a pikkelyes lény erejét és fürgeségét – először kezdett rokonszenvezni az ő idejében rabszolgaságba vetett óriásgyíkokkal. Megrázta, amikor belegondolt, hogy a szabadság, a nyílt ég e teremtményeinek kutyaként kellett elpusztulniuk a náluk kisebbek és gyengébbek szándékai szerint… Népe is rabszolgaként élt, 81

vagy legalábbis hasonlóan, mikor a Légió démonai eltorzították az ork ösztönöket.

Valaha csak annyit kért, hogy becsülettel halhasson meg; azóta sem bánta volna, ha megkörnyékezi a vég, de inkább halt volna meg valamely nagyszerű cél érdekében, értelmes élet befejezéseként. Nem csupán azért harcolt, hogy megvédelmezze népét az egyébiránt igen távolinak tűnő

jövőben, de azért is, hogy megvédelmezzen bárkit, akit a démonok még elpusztíthatnak. A szellemek ítélik meg, fel kell-e áldoznia az életét, és ha igen, mikor – reménykedett, hogy addig még jó néhány szörnyeteget elintézhet, mi több, megélheti e kaland végét, amely siker esetén győzelemmel kecsegtetett.

A dombokból hegyek lettek, amelyek az otthonára emlékeztették.

Azonban ezek a hegyek hamarost megváltoztak, és velük együtt maga a puszta lég is másmilyenné lett. A táj kopárrá vált, mintha az élet maga is félt volna megközelíteni céljukat. Korialstrasz valamiféle ősi gonoszról beszélt, és az ork, ki a többiekhez hasonlatosan rá volt hangolódva a világ változásaira, megérezte a mindent átitató rosszindulatot. Romlottabb volt mint a démonok kisugárzása, és legszívesebben fejszéje nyelénél keresett volna biztonságot, holott ellenfél nem adódott látótávolságon belül.

A sárkány hirtelen leereszkedett két párás, éles hegycsúcs közé, és röptét a szűk völgyben folytatta könnyedén, leszállásra alkalmas helyet keresett. Végül egy kifejezetten rosszindulatúnak kinéző csúcs árnyékában állapodott meg, amely buzogányát csapásra emelő harcosra emlékeztette az orkot. A töredezett gerinc olyan érzést keltett, mintha láthatatlan tekintettel figyelte volna az érkezőket.

– Nem merek ennél közelebb repülni – közölte a sárkány az utasaival, miközben azok leszálltak –, de egy darabig még veletek mehetek.

– Nem járunk messze – jegyezte meg Malfurion. – Emlékszem a tájra.

Krázus ugyanazt a csúcsot szemlélte, amely az ork figyelmét is megragadta:

– Hogy is ne emlékeznél? Igencsak illő környék Halálszárnynak.

– Rónin is említette már ezt a nevet – mondta a druida.

– Ahonnan mi jöttünk, ott így emlegetik a Föld Őrzőjét. Ott a világ már ismeri az őrületét, ugye, Brox?

A veterán egyetértőn mormogott:

82

– A népem másként nevezte… de igen, Halálszárnyként mindenki ismerte, és rettegték is.

Malfurion megborzongott a hangsúlytól. Próbált a feladatukra összpontosítani:

– Hogyan kerüljük el a figyelmét? Még álomalakban is trükkhöz kellett folyamodnom, de azt nem ismételhetjük meg.

– Nem is lenne értelme – válaszolt Krázus. – A lélekvilágban nem érinthetnénk meg a Démonlelket, csak itt, az anyagi világban. Én ismerem őt a legjobban; el tudom fedni magunkat a figyelő varázslatai elől.

Azonban ez azt is jelenti, hogy a munka többi része főképp rátok marad majd.

– Úgy legyen.

– Elválasztom a fekete fejét a nyakától, ha kell – mondta az ork.

A mágus felkuncogott:

– Lenne mit megénekelni, ugye?

Eleinte Korialstrasz vezette a csapatot, minthogy ő jelentette a legjobb védelmet. Azonban az ösvény nemsokára összeszűkült, végül a behemót már nem fért volna el a sziklafalak között.

– Itt kell maradnod – mondta neki Krázus.

– Felmászhatnék a hegyoldalra…

– Túl közel vagyunk. Még ha a varázslatokat el is kerüljük, az esetleges őrök téged könnyebben meglátnának.

A sárkány nem tudott vitába szállni az érveléssel:

– Itt várlak. Ha szükségetek van rám, hívjatok azonnal. Akkor is, ha vele kell szembeszállnom!

Korialstrasz hátrahagyása eleinte rányomta bélyegét a csapat hangulatára; óvatosabban haladtak, éberebben figyeltek minden árnyat és sarkot. Malfurion egyre több jellegzetes sziklaalakzatot ismert fel, és Brox tekintete ide-oda ugrált, mindenhol ellenség után kutatott.

A nappal lassan estébe, majd éjszakába fordult, és bár Malfurion így talán még jobban is látott, az alvás mellett döntöttek. A druida biztos volt benne, hogy közel járnak a rejtekhez, a többiek pedig leginkább a hely kisugárzása folytán pihentek nyugtalanul.

Ahogy az ork megfelelő őrhelyet keresett, Krázus dorgáló hangon szólította meg:

83

– Ezúttal rendben váltjuk egymást! Mindannyiunknak erőt kell gyűjtenünk.

Az őszülő harcos vonakodva tett ígéretet, azután elfoglalta a helyét.

Hamarosan meghallotta társai ritmusos szuszogását; fáradtságuk erősebb volt az izgatottságuknál. Más hangokra is felfigyelt, bár sokkalta kevesebb szólt, mint bármely helyen, ahol életében megfordult. A szél zúgott a kanyonokban, és itt is, ott is megkoppantak a hegyoldalakon időnként legördülő kavicsok.

Ebben a közel teljes csendben Brox gondolatban újraélte a démonok elleni első háborúja végnapjait. Emlékezett társainak örömére, amellyel a közelgő pusztítást tervezték – mindegyikük a nép bátorságával fogadta a halál lehetőségét, és micsoda hősi halál volt az!

Azt viszont senki sem sejtette, hogy mi lesz a háború után. Brox sokáig úgy hitte, elesett társainak szelleme kísérti vádlón, de már tudta, hogy ha a szellemek körötte maradtak, akkor inkább álltak mellette és erősítették karját, mintsem vesztébe hajszolták volna. A hágó védői rajta keresztül éltek tovább, és minden általa legyilkolt szörnyeteg újabb tisztelgésnek számított emlékük előtt. Egyszer, igen, egy napon ő is elesik majd, de addig a bajnokuk lesz, és mindent meg kell tennie, hogy méltó legyen erre a címre.

A gondolat büszkeséggel töltötte el, de nem fennhéjázó, dölyfös önteltséggel, inkább egészséges, az ellenfelet megszégyenítő kitartást, erőt adó bátorsággal. Minthogy sokszor őrködött már életében, és ismerte jól a természet, az ég változásait, így kiválóan nyomon tudta követni az idő

múlását. Idejének fele is letelt már, és egyáltalán nem érzett fáradtságot.

Eltűnődött rajta, hogy hagyja aludni a többieket, de Krázus figyelmeztetését nem vehette félvállról. Amennyit a különös alakról tudott; ő csupán csecsemő lehetett volna mellette, és úgy érezte, ezúttal jobb, ha valóban engedelmeskedik.

Kicsivel később oda nem illő zajt hallott. Távolról, de a természetes zajoktól elkülönülve magas hangú beszélgetés szólt; nyilván maga a szél is kellett, hogy arra fújja. Az ork felkelt, felegyenesedve próbálta beazonosítani az irányt, meghatározni, honnan jön a beszéd.

Végül tekintete megállt egy, az ő ösvényüknél alacsonyabban fekvő, emellett legalább néhány száz lépésnyire északra lévő hágón; a hangok arról érkeztek. A jártas vadász csendességével hagyta el őrhelyét, hogy 84

felderítse a terepet. Nem érezte szükségét, hogy felébressze társait; ezen a nyugtalanító helyen még az is meglehet, hogy csupán érzékei csalták meg.

Ahogy közeledett az átjáróhoz, a beszélgetés elhallgatott. Megtorpant, szinte mozdulatlanul várakozott, és néhány lélegzetvételnyi idő elteltével újra meghallotta a magas hangokat. Ezúttal szinte teljes bizonyossággal beazonosította a hallottakat, és még óvatosabban haladt tovább.

Gyakorlottan fülelt, próbálta megszámolni a beszélgetőket. Hárman, legfeljebb négyen lehettek.

Egyéb zajokat is hallott; ásás hangjait. Lassan, óvatosan lopakodott közelebb. A beszélgetésből nyilvánvalónak tűnt, hogy azok ott nem számítottak másokra a környéken. Néha szinte kiabáltak egymással, és Brox hamarosan az általuk keltett fényt is meglátta; a goblinok nem óvatoskodtak.

Egy felmeredő sziklatömb mögül jó rálátása nyílott az alant folyó munkálatokra. A csontos, vékonyka alakok egyáltalán nem tűntek veszélyesnek, kivéve talán hegyes körmeiket és fogaikat. Nagy fejükkel és ostoba viselkedésükkel könnyen megtévesztették ellenfeleiket, de Brox már ismerte őket és tudta, hogy nem szabad alábecsülnie fürgeségüket, ravaszságukat. Egyedül a halott goblinról szabad elhinni, hogy nem árthat már.

Malfurion említette, hogy egész nagy számban dolgoznak odalent, a fekete műhelyében, és úgy tűnt, benne volt a kezük a Démonlélek megalkotásában is. Brox feltételezte, hogy ezek is a lenti csoport részének tekinthetőek – de akkor mit kerestek odafent?

– Még! Még! – visította egyikük. – Ez még nem elég egy egész lemezhez!

– Az ér kimerült! – csattant fel egy társa, majdnem teljesen ugyanúgy nézett ki, mint az imént szóló. Egy harmadik egyetértőn bólogatott: –

Találnunk kell egy másikat, másikat!

Az ásás során kis lyukat vájtak a hegyoldalba; a bánya góblin változata lehetett. Ahogy Brox figyelte őket, negyedik csatlakozott a vitatkozó többiekhez, egyik kezében lefedett olajlámpást tartott, majdnem vele egyméretű zsákot húzott maga mögött. Méreteikhez képest a goblinok egészen erősek is lehettek. A többiekkel ellentétben az újonnan érkező

teremtmény jó hangulatban volt:

– Találtam másik telért! Még több vasat!

85

A többiek is felvidultak.

– Az jó! – mondta az első. – Nincs időnk keresgélni! Azt csinálják mások!

Brox alig bírta visszafogni magát, hogy ne rohanja le őket, de tudta, hogy nem tenne jót vele az ügyüknek. Úgy tűnt, a goblinok el lesznek foglalva egy ideig, visszatérhet a mágushoz és elmondhatja neki, mit talált.

Majd ő megmondja, mit tegyenek; elfogják, megöljék vagy teljesen elkerüljék őket esetleg…

Hatalmas ütés taglózta le majdnem, zavarában térdre esett. Valami a hátára ugrott és megragadta a torkát, bár inkább csak kapaszkodás végett, mert közben tovább ütötte a tarkóját.

– Betolakodó! Betolakodó! – visított a góblin Brox hátán.

A fejhangú süvöltözés átszúrt a fájdalom ködén, és az ork inkább érezte, mintsem látta, hogy kővel üti, vagy valami más eszközzel, minthogy a goblinok ökle nem lehetett akkora. Próbált felkelni, de a kis szemétláda tovább csapkodta; vér szivárgott a sebből, lecsorgott Brox hátán és előre is jutott belőle. Megérezte saját életének ízét, és ettől haragja fellángolt, felállás helyett oldalra gurult. Visítás hallatszott hátulról, ahogy teljes súlyával ránehezedett a tekergőző testre. Az ütések végre abbamaradtak, és a veterán a torkához kapott, az ott kapaszkodó kezet megragadva lerángatta magáról a vérszomjas lényt.

Közben meghallotta, hogy közelednek a többiek. Egy kő keményen a vállának csapódott, azután látta, hogy a felkecmergő goblinok késeket rántanak elő. Káprázó szemmel a fejszéje után nyúlt, de nem találta. Mire kitisztult a látása, az egyik máris a nyakában volt, egy kézzel és mindkét lábbal kapaszkodott, miközben próbálta belevágni a rövid pengét.

Brox megragadta a fegyvert tartó kezet, közben második támadója is megérkezett. Megvágta a fülét, és az ork dühe egyre erősödött; morogva nyúlt hátra, letépte magáról a kis teremtményt és elhajította, amilyen messzire csak tudta, azután rögtön szembefordult a másikkal.

Behúzott neki egyet, és majdnem sikerült másodszor is megütnie, amikor egyszerre fogták meg mindkét lábát. Egyiket kirántotta a szorításból, és mielőtt egyensúlyát veszíthette volna, máris keményen visszataposott vele. Csont reccsent, a goblin eleresztette, bár a negyedik dög még mindig keményen markolta a másik combját. Társa példájából 86

okulva már számított a taposásra, és szorítását cseppet sem lazítva félrecsusszant Brox lába elől.

A másodiknak sikerült az ork vállába döfni késével, és rosszindulatúan vihogva rántotta ki a pengét a húsból. A veterán haragja immáron végletes magasságokba csapott, és dühtől elborultan vágta halántékon, ökölbe szorított kézzel, de visszakézből, bütyökkel érte. A vihogás azonnal abbamaradt, rövid gurgulázásba torkollott, és a goblin arrébb tántorodott.

A harcosnak nem volt ideje pihenni, egy fej csapódott a gyomrába, kiszorította tüdejéből a levegőt. Hátrazuhant, ezzel maga alá temette a lábát markoló alakot. A félig összezúzott teremtmény eleresztette zsákmányát, de a másik máris az ork mellkasára ugrott, és kezében követ tartva ütni készült.

Vörhenyes fény világította meg a környéket, és a goblin visítva ugrott egy nagyot, nekicsapódott egyik társának és végtagok összegubancolódott tömegeként mindketten elvágódtak.

– Mindet el kell intéznünk! – hallatszott Krázus hangja valahonnan hátulról.

Brox felpattant, őrjöngésében már nem érzett fájdalmat, de azt látta, hogy két támadójával egyáltalán nem kell foglalkoznia. Az egymásba gabalyodott goblinok épp elmerültek a meglágyult sziklában, és az újra megszilárdult rajtuk, félbeszakította rémült sikolyaikat.

Az egyik okosabb vagy gyávább lény elképesztően jól célozva fejbe dobta a mágust egy kővel. Az ork próbált figyelmeztetést kiáltani, de már elkésett, csak arra volt ideje, hogy elkapta az imént alá került, épp csak ocsúdó goblint, és eltörte a nyakát.

Tarkóján felmeredt a szőr, és ösztönösen megpördült, keményen odacsapott. Az épp orv szúrásra készülő teremtmény orra nagyot reccsent, a vékony alak hátratántorodott és elvágódott. A dobálós goblint Malfurion egy varázslata intézhette el, Broxnak már nem kellett foglalkoznia vele.

Gyorsan lecsillapodva Krázushoz sietett. A mágus csendben, mozdulatlanul állt, szeme lehunyva. Egészségéről meggyőződve a harcos próbálta nem megzavarni, míg végül a varázstudó mormolva szólalt meg:

– Egy sem maradt… Mindet elkaptuk – nyitotta ki végül a szemét.

Az ork megkereste a fejszéjét és lehajtott fejjel fordult vissza a mágushoz:

– Bocsáss meg, tiszteletreméltó ős! Képzetlen gyerekként cselekedtem.

87

– Vége már, Brox. Amúgy meg találtál egy rövidebb utat. – Krázus fénylő kezekkel megérintette a sérült vállat, begyógyította a sebet, mintha az sohasem nyílt volna meg.

A veterán megkönnyebbült, hogy mégsem került akkora szégyenbe, mint azt hitte, és kérdőn nézett a mágusra. Malfurion hasonlóképp, bár mintha ő hamarabb megértette volna a lényeget.

– Tudják az utat a műhelybe – magyarázta a nyurga idegen –, a sárkány rejtekének mélyére. Meg is mutathatják.

A zöld bőrű harcos értetlenül nézett körbe; minden goblin halottnak tűnt. Azután meglátta az egyiket, amint épp megpróbál elmászni a túlerő

közeléből. Csodálkozott, hogy élhette túl a sérüléseit, azután lassan rádöbbent, hogy valójában nem élte túl.

– Mi, vörös sárkányok, az Élet szolgái vagyunk – folytatta Krázus. – így nem csoda, hogy jól ismerjük a Halált is…

– Szentséges Holdanya! – Malfurionban benne rekedt a lélegzet. Brox a szellemekhez intézett imát, ahogy a megelevenített tetemet figyelte. A jelenet túlságosan emlékeztette a démonok tevékenységére. Akaratlanul is szorosabban markolta fejszéje nyelét.

– Nyugalom, barátaim! Elméjéből csupán a levezető út emlékeit adom neki vissza. Amint megmutatta nekünk, hagyom megpihenni lelkét. Nem vagyok nathrezim, hogy élő holtakkal vegyem körbe magam csupán azért, mert hatalmamban áll. – Összpontosítva a goblinra mutatott, és a feltámasztott teremtmény csoszogva megindult észak felé. – Gyerünk!

Tudjuk le ezt a kellemetlen ügyet és készüljünk fel, hogy be kell lépnünk egy ellenséges sárkány szentélyébe.

Azzal Krázus nyugodt léptekkel megindult hátborzongató bábuja nyomában. Némileg habozva, de Malfurion követte, csak Broxnak tartott valamivel tovább, hogy napirendre térjen a látottak felett. Végezetül sikerült elfogadnia a mágus tettének szükségszerűségét, és egy grimasszal kifejezve kelletlenségét, maga is a többiek után ment.

88

Hét

rkhemón türelmesen figyelte, ahogy harcosait hátrébb szorítják.

Figyelte, ahogy tucatjával esnek el az éjtündér fegyverek és A éjszablya karmok csapásaitól és döféseitől, és ugyancsak tucatjával pusztulnak a szövetségesek támadásaitól.

A parancsnok elmosolyodott… a druida és a két mágus nem segítette az ellenséget, és még az a majomszerű, zöld bőrű harcos sem volt velük, kiknek vadságát… végeredményben tisztelte.

– Itt az idő! – sziszegte halkan, csak magának.

*****

Jarod továbbra is próbálta felébreszteni Rónint, de a mágus nem szólalt meg. Szemét kinyitotta ugyan, de ez volt az egyetlen válasza minden keltegetésre, szólongatásra – és tekintetéből nem lehetett kiolvasni, hogy felfogja-e, amit lát, ha lát bármit is egyáltalán.

A kapitány nem adta fel:

– Rónin mester! Fel kell ébrednie! Valami nincs rendben! Tudom! –

Vizet fröcskölt kulacsából a vörös hajú ember arcára, de feleslegesen. – A démonok parancsnoka készül valamire!

Hirtelen különös hang keltette fel a figyelmét. Arra emlékeztette a tisztet, amikor gyermekkorában a madarak rajait figyelte; szárnyak csapkodását hallotta.

Felpillantott; az ég megtelt végzethozókkal.

– Szentséges Holdanya!

Minden egyes repülő szörnyeteg terhet cipelt karjaiban, súlyos üstöt valamely füstölgő tartalommal. Az üstök nagyobbak voltak, mint amit egy éjtünde elbírt volna, mi több, még az izmos démonok is erőlködni tűntek súlyuk alatt.

Jarod figyelte a nyüzsgő tömeget, ahogy közeledtek a védők vonalaihoz… azután túlmennek azokon. A lent küzdők talán észre sem vették őket, még a harcot amúgy kerülő Csillagszem is csak előre figyelt.

Talán néhány íjász felpillanthatott…

89

Figyelmeztetnie kellett a nemest; ennek az egy dolognak látta értelmét.

Krázus elment, nincs más lehetőségük.

Rónin testét elcibálta egy nagy szikláig, és nekitámasztotta a túlsó oldalának, hogy a csatatérről nézve takarásban legyen – remélte, hogy az ellenség ott nem veszi majd észre.

– Bocsáss meg, Rónin mester! – kérte a mozdulatlan alaktól, azután felpattant hátasára és elnyargalt arra, amerre utoljára látta a nemes zászlaját. Épp csak elindult, amikor a legelöl haladó végzethozók élesen visszakanyarodtak az éj tündék sorai felé. A kapitány látni vélte, hogy az egyikük megdönti üstjét. Szeme nem csapta be; forró, vörös folyadék ömlött alá a gyanútlan katonákra.

A sikolyok borzasztóak voltak. Akit a halálos eső elért, azok többsége remegve, rángatózva esett el, és egyetlen üst tartalma elegendő volt tucatnyi éjtünde leterítéséhez, némelyiküknél végzetes sérülések okozásához is. Lassan egy egész sornyi szárnyas démon fordult vissza rémisztő rakományával.

– Ne…! – A tehetetlenség borzalmas érzése lett úrrá a kapitányon. –

Ne…!

Halál áradata zúdult a seregre, a katonák nem tehettek többet, mint hogy a hadrendet feladva menekültek vagy bármiképpen próbáltak kitérni a lezúduló folyadék elől. Körben karmok és fegyverek várták őket –

leküzdhető veszélyek –, de a folyékony végzet ellenében mit sem tehettek.

Kiáltásokkal és azok visszhangjával a fülében Jarod nagyobb sebességre ösztökélte hátasát. Már látta Csillagszem zászlaját, és néhány feszült ugrás után magát a nemest is megpillantotta.

A látvány nem keltett reményt; a parancsnok egyszerre rémült és döbbent arckifejezéssel, holt mereven ült a nyeregben. Csak figyelte nagyszerű tervének teljes romba dőlését, és látszólag képtelen volt bármit is tenni. Körötte kisegítői, bólogatói és személyes testőrei tehetetlenül néztek rá, várták a következő utasítást.

A kapitánynak sikerült közelebb vezetnie éj szablyáját, a kábult őrök és egy remegő kezű nemes mellett megközelítette Csillagszemet:

– Nagyuram! Nagyuram! Tegyen valamit! Le kell szednünk azokat a démonokat!

– Túl késő… túl késő már… – motyogott maga elé a parancsnok, Jarod alig értette a zajban. – Vége mindennek…

90

– Nagyuram…! – Valamely ösztön figyelmeztette a tisztet, hogy nézzen fel. Két démon lebegett föléjük, és lassan, megfontoltan céloztak még teli üstjeikkel. Jarod megragadta Csillagszem karját és a képébe kiáltott: – El innen! Gyorsan!

A másik éjtünde hirtelen mintha összeszedte volna magát; de csupán a vélt becsületsértés zökkentette ki öntudatlanságából:

– Vegye le rólam a kezét! Megfeledkezik magáról, kapitány!

Jarod hitetlenkedve nézett vezetőjére:

– De nagyuram…!

– Tűnjön a szemem elől, mielőtt vasra veretem!

A katonatiszt rádöbbent, hogy nem képes meggyőzni a bomlott elméjű

arisztokratát, és inkább éjszablyáját elfordítva elvágtatott. Ez mentette meg; a lezúduló áradat leégette a bőrt, beleolvasztotta a vértezet fémjét a húsba, és a görcsösen vonagló hátas levetette magáról nemes lovasát.

Csillagszem iszonytató főtt kupacként zuhant oldalra, dölyfös vonásaiból pusztán felismerhetetlen borzalom maradt. Mellette várakozó társai és őrei sem jártak sokkal jobban – akik nem haltak bele a támadásba, azok is megnyomorítva sikoltottak, amíg nem veszítették eszméletüket a fájdalomtól.

Jarod tehetetlen volt. A végzethozók ott lebegtek a sereg felett, érintetlenül és érinthetetlenül. Az elszórt nyilaktól lezuhant néhány, és a holdőrök is leszedtek valamennyit, de az ellenállásból hiányzott az összehangoltság, vagy legalább valamiféle egyszerűbb szervezettség. A kapitánynak ekkor jutott eszébe, hogy Csillagszem lecserélte a teljes vezérkart a saját szimpatizánsaira. Volt hát még remény, nem vesztek oda a tehetségesebbek, de gyorsan kell cselekedni.

Döbbenten látta, hogy az éjtünde csapatok némelyike tétlenül várja a következő parancsot; valószínűleg fogalmuk sem volt a hadvezér elvesztéséről. Bizonyos szakaszok gyakorlatilag egyáltalán nem küzdöttek az ellenféllel – Jarod sebesen odaugratott az egyik ilyen csoporthoz. A rangidős tisztelegve fogadta, de ő mindenféle előírást félretéve rákiáltott:

– Mennyi íjászotok van?

– Három tucat, kapitány!

Kevés, de kezdetnek megteszi.

– Mindet állítsátok be! Azonnal célozzák be azokat a végzethozókat! A többiek állják körbe és fedezzék őket!

91

A másik éjtünde sietve szétkürtölte a parancsokat, Jarod máris kétségbeesetten kereste a következő lehetőséget. Mielőtt meglelte volna, éjszablyás könnyűlovas érkezett, kifejezetten őhozzá jött. Gyorsan tisztelgett, olyas mozdulattal, mintha a kapitány lenne az egyetlen magasabb rangú személy a környéken.

– Az éket megállították, alig bírjuk tartani a vonalakat. – Maga mögé mutatott, valahová a csata közepére: – Del'theon nagyúr halott, és a rangidős altiszt vette át az irányítást! Ő küldött el erősítésért!

Addigra az imént még tétlen csapatok felálltak. Máris tucatjával hullottak a végzethozók, ami reményt keltett ugyan, de az újabb probléma még megoldásra várt. Döntenie kellett, így szólt a hírnökhöz:

– Menj a taurenekhez! Mondd meg nekik; Árnydal kapitány tisztelettel harcosokat kér Huln népéből, hogy segítségetekre legyenek a küzdelemben! – Még valami eszébe jutott: – Kérd el a legjobb íjászaikat is!

Mikor befejezte, a másik éjtünde ellenkezés és az arckifejezése alapján bármiféle kétely nélkül ellovagolt, hogy teljesítse a parancsokat. Jarodnak alig volt ideje összeszedni a gondolatait, mire két újabb futár érkezett. Csak remélni tudta, hogy úgy tűnik a dolog, mintha Csillagszem utasításait közvetítené, és a parancsnok halála titokban maradhat, legalább a csata végéig. Mindenkit meghallgatott és megoldásokat talált ki, még ha időlegeseket is esetenként.

Meglepte, amikor egy holdőr közelítette meg. Felismerte benne a rangidős varázshasználók egyikét, és úgy tűnt, az megkönnyebbülten szólal meg:

– Az íjászok lelassították a szárnyas ördögöket! Képesek voltunk újraszerveződni, bár hárman közülünk is meghaltak, ketten pedig magatehetetlenek! Próbálunk kezdeni valamit a fentiekkel és lent a hadurakkal, de több védelemre lenne szükségünk!

Jarod próbálta nem kimutatni bizonytalanságát, inkább színlelni kezdte, hogy a balszárnyat szemléli tűnődve. Ahogy odanézett, több sornyi katonát látott bizonytalankodni, ahogy helyezkedve közelebb férkőztek volna az ellenséghez, sikertelenül. Az előttük harcolók miatt nem jutottak semmiféle lehetőséghez, így segíteni sem tudtak a frontvonalban küzdőknek. Jarod kirángatta az egyik katonát az íjászok körüli védelemből:

– Te! Menjetek oda – mutatott a holdőrre, azután a tétlenekre –, és szedjetek össze egy csapatot azokból a sorokból! A többieknek mondd 92

meg, hogy lépjenek egy lépést hátrébb, adjanak helyet a frontvonalnak, pihenjenek valamelyest, azután újra váltsák le a küzdőket! Ennyien nem férnek oda, és legalább erőre kapnak a fáradtabbak.

Sorban jöttek a hírnökök, és a kapitány szinte lélegzethez is alig jutott két parancs között. Végül már odáig jutottak, hogy a föld népe és a többi szövetséges is az ő segítségét kérte. Minden szabad pillanatában valamely magasabb rangú után kutatott, de nem talált senkit, így csak annyit tehetett, hogy megpróbált érdemi taktikákat alkalmazni és reménykedett, hogy senkit sem küldött a biztos halálba.

Egyfolytában azt várta, hogy a horda felülkerekedik népén, de valahogy kitartottak. A holdőrök és az íjászok összevont ereje végül megtizedelte a fentről támadókat, és azok elmenekültek, sokuk még tele üstöt cipelt. Nagy veszteségeket szenvedtek, de Jarod reménykedett, hogy rendelkezései végett a védők serege nem vész oda teljesen.

Amikor valamiképpen lehetősége adódott, hogy visszatérjen Róninhoz, fél tucat követője is akadt. Nem kérte őket semmire; a különféle tisztek önként döntöttek úgy, hogy körülötte maradnak, hátha szükség lesz rájuk, mint közvetítőkre és végrehajtókra. A volt őrkapitány kifejezetten nyugtalanítónak érezte a jelenlétüket, de főként, mert úgy kezelték, mintha Csillagszemmel vagy Hollócsőrrel lett volna egy rangban. Nem volt nemes, nem formálhatott jogot a parancsnoki címre sem – önbizalma is hiányzott hozzá – ha a sereg felépül a katasztrófához közeli állapotból, az jobban múlhat a harcosokon, mint az ő rendelkezésein.

Hatalmas megkönnyebbülés volt, hogy életben és érintetlenül találta a mágust. Üröm az örömben; az ember még mindig csak ébernek látszott, de nem válaszolt semmire, mintha nem is hallotta vagy látta volna, ami körötte zajlik.

Ismételten megpróbálta megitatni, sikertelenül, csalódottan fordult oda az egyik katonához:

– Találj nekem egy tapasztaltabb holdőrt! Siess!

Azonban nem a varázslók egyike tért vissza a lovassal, hanem két fekete bőrvértbe öltözött alak, Elún nővérei; az egyik maga Maiev.

– Csak annyit mondtak, hogy a rangidős tisztnek varázstudóra van szüksége. Nem gondoltam volna, hogy te vagy az, kisöcsém!

A kapitánynak nem volt ideje nővére fensőbbséges hangnemével foglalkozni:

93

– Hagyjuk ezt, Maiev! A mágust elkapta valamiféle varázslat, amit valószínűleg a démonurak egyike sütött el! Elún segíthet rajta?

A papnő előbb haragosan nézett testvérére, azután erőt vett magán és letérdelt Rónin mellé.

– Nem volt még dolgom a fajtájával, de gondolom, eléggé hasonlít hozzánk ahhoz, hogy a Holdanya meggyógyíthassa. Segíts nekem, Jia!

Meglátjuk, mit tehetünk.

A másik papnő is odalépett, mindketten a mágus mellkasa fölé helyezték nyitott tenyerüket. Ujjhegyeiket összeérintették, és abban a pillanatban ezüstös izzás kélt a kezük körül. A fény körbefonta karjukat, azután mellkasukat, majd egész testüket. Maiev és társa kántálni kezdtek –

szavaik értelmetlennek tűntek, minthogy a nővériség valamely saját nyelvezet segítségével imádkozott az istennőhöz. Az ezüstös izzás átfolyt a fekvő testre, az enyhén megrándult, azután ismét elnyugodott.

Újabb éjszablyalovas érkezett:

– Hol a parancsnok?

Jarod hiába ellenkezett, egyre többen nevezték meg így, és a fontos pillanatban közbelépőre dühösen megpördült, nagy hanggal kitört:

– Tartsd a szádat, barom! Várj, amíg megengedem, hogy beszélj!

A katona szemei elkerekedtek, és a kapitányban benne rekedt a szó, amikor meglátta az arany és smaragd hímzést a köpönyegen, a hasonló szimbólumot a mellvérten. Egy nemesre üvöltött rá, minősíthetetlen hangnemben.

Ám a másik éjtünde egyszerűen csak bólintott és hallgatott, türelmesen várakozott és arcán egyáltalán nem látszott sértődöttség jele. Hogy elrejtse szégyenében elfeketedő arcát, a kapitány visszafordult a nővérekhez.

Maiev és társa minden ízében remegett, homlokukon izzadtság gyöngyözött; Rónin teste időnként megrándult, amúgy is világos bőre fakónak tűnt, mint a hold.

Egyszer csak a mágus felült, szája néma sikolyra nyílt, azután pislogni kezdett, a támadás óta először. Felnyögött és visszahanyatlott, a fejét is beverte volna, ha Jarod nem ugrik oda és kapja el. Rónin sóhajtva hunyta le a szemét, lélegzetének ritmusa helyreállt.

– Sikerült…?

94

– Megszabadult a démon szorításától, testvér – válaszolt Maiev remegő

hangon –, de pihennie kell. Nehéz volt, de Elún kegyes. – Azzal felállt a fekvő mellől.

– Köszönet néktek!

Nővére kiismerhetetlen arckifejezéssel nézett rá:

– A világon egyedül neked nem szükséges köszönetet mondanod.

Gyere, Jia! Sokan várnak még gyógyításra.

Jarod a tekintetével követte lépteiket, így végül a mellőzött nemes került elé, és zavartan próbált valami mentséget találni:

– Bocsáss meg, nagyúr…

A lovas leintette.

– Az én bajaim várhatnak. Nem láttam, hogy az idegen varázstudónak kerestél segítséget éppen. Feketeberek vagyok. Nem ismerlek valahonnan?

– Árnydal Jarod, nagyuram.

– Nos, Jarod parancsnok, én személy szerint örülök, hogy nem vesztél oda magad is. A jelentések szerint az utolsó pillanatban még próbáltad megmenteni Csillagszemet.

– Nagyuram…

Feketeberek fel sem figyelt a közbevágásra:

– Próbálom összeszedni a tiszteket. Csillagszem stratégiája helytelennek bizonyult, a Holdanya bocsássa meg neki az áldozatokat. Reméljük, gyorsan kitalálunk valami jobbat – feltéve, hogy túl akarjuk élni egyáltalán ezt a csatát. Sokak szerint neked is ott kellene lenned. Azt javaslom, hogy vezesd a tanácskozást.

Ezúttal Jarod képtelen volt bármit is kinyögni, inkább megszokásból, mintsem tudatosan bólintott. A nemes látszólag lefektetett egyezségnek tekintette a választ, mert hálás tekintettel így szólt:

– Akkor hát, engedelmeddel, várlak a sátramnál. Addig is, szólnom kell a többieknek. – Köszönésképpen csak biccentett, azután megfordította hátasát és elléptetett.

– Úgy hallom… lassan megtalálod a helyed a világban – mondta egy rekedtes hang.

Jarod szinte odaugrott az eszméletére térő emberhez. A mágus még mindig sápadt volt, de már nem annyira mint korábban. Jarod lekapta övéről a kulacsot és a lánghajú szájához tartotta, miközben fejét megtámasztotta a másik kezével. Rónin mohón kortyolt.

95

– Attól féltem, hogy a varázslat felsértette az elméd, Rónin mester!

Hogy érzed magad?

– Mintha egy szakasz pokolfajzat próbálna kitörni a fejemből… és ez is azt jelenti, hogy már jobban vagyok. – Az ember bizonytalanul felült. – A hallottakból úgy vettem ki, történt valami, miután kiütöttek…

A kapitány gyorsan elmondta, olyan röviden, amennyire csak össze tudta sűríteni, és majdnem teljesen elhallgatta saját szerepét az eseményekben. Ennek ellenére a mágus vonásaira nem titkolt tisztelet ült ki:

– Úgy tűnik, Krázusnak igaza volt veled kapcsolatban. Ezúttal nemcsak egy csapatot mentettél meg, de az egész sereget… és ezzel együtt az egész világot. Legalábbis egy időre.

Az éjtünde elfeketedő arccal, heves fejrázás kíséretében válaszolt:

– Nem vagyok én vezérféle, Rónin mester! Csak a túlélést tartottam szem előtt.

– Nos, akkor kedves tőled, hogy a magad túlélését a többiek megmentésével biztosítottad. Szóval Csillagszem halott? Rossz neki, de nem olyan rossz a sereg számára. Azt is öröm volt hallani, hogy van olyan nemes, aki már észhez tért. Talán mégis van remény.

– Nem hiheted, Rónin mester, hogy megyek és tényleg levezetek egy tanácskozást? – Riadtan képzelte el, ahogy Feketeberek és a többi ismeretlen vagy névről ismert nemes mindvégig őt bámulja megvetően. –

Csak egy suramari őrtiszt vagyok!

– Többé már nem – válaszolta a mágus. Próbált felkelni, de végül intenie kellett bajtársának, hogy segítsen. Ahogy felegyenesedett, a kapitány szemébe nézett, idegen tekintete megfogta Jarodét: – Többé már nem.

*****

Korialstrasz még nem rendelkezett akkora türelemmel, mint idősebb énje, és hamarosan nyugtalankodni kezdett. Jól tudta, hogy időbe telik, mire a csapat visszatér – feltéve, hogy a társaság visszatér egyáltalán –, és bár próbálta kényelembe helyezni magát, képtelen volt idegeskedés nélkül várakozni. Túl sok dolog járt egyszerre a fejében; Alexstrasza, a Lángoló Légió, Krázus jelenlétének értelme és hatása, és még más egyebek is. Nem 96

tudta feledni a Nelthariontól kapott verést sem – mi több, másik énje épp az őrült megtestesülés szentélyébe tart, ahol akár a fekete áldozatául is eshet.

Nyugtalanságában a vörös óriás a hegyoldalt kapargatta egyik karmával.

Zömök sziklatömbök és méretes földrögök hullottak alá a völgybe; számára csupán kavicsok és por. Ez is csupán egy-két fertályóráig kötötte le a figyelmét, és utána talán még izgatottabb volt, mint előtte. Idegesen nézegette az éji eget, és eltűnődött, biztonságos lenne-e felröppenni egy kicsit, csak körülnézni. Mély hangú morgás verődött vissza a völgyekből.

Minden nyugtalanságát félretéve Korialstrasz óvatosan lehúzódott a várakozáshoz választott magaslatról, és alant a hegyoldalnak lapult. Próbált körültekinteni, hogy meglelje a hang forrását. Hamarosan sötét alak röppent el felette, egy kisebb fekete sárkány. Sebessége, mozgása alapján őrszem lehetett.

Halkan elsziszegte magát; ha a másik csak úgy repült volna valamerre, nem lett volna oka az aggodalomra, azonban a fekete kifejezetten azt a területet fürkészte, amerre társai elindultak, így veszélyeztette a terv sikerét. A vörös sárkány vergődött a rejtőzködés kényszere és az ellenség jelentette veszély elhárításának szükségessége között. Ha a fekete sárkány még nem fedezte fel a többieket, akkor a támadás végzetes hiba is lehet; az őr elmenekülhet és figyelmeztetheti urát. Ugyanakkor, ha nem intézi el őt, akkor felfedezheti Krázust és a többieket, akár a visszafelé úton is, ha idefelé ez nem történt meg.

Ahogy izmai megfeszültek várakozás közben, mancsával erősen megkapaszkodott. Az egyik szikla megroppant és kifordult a karmai alól; Korialstrasz lebucskázott, de ösztönösen kitárta szárnyát és gyorsan visszanyerte egyensúlyát, így egyáltalán nem sérült meg az óvatlanságával keltett földindulástól. Egy fejrázással félresöpörte egymással viaskodó gondolatait; immáron harcolnia kellett, nem maradt visszaút.

A fekete gyors volt, csatakiáltásként hangzó üvöltése alig néhány pillanattal a karmai előtt érte el vörös ellenfelét. Hátulról támadott és őrjöngve csapott le – hiába volt kisebb Korialstrasznál, sikerült kibillentenie egyensúlyából, és egyik szárnyát fájdalmasan a töredezett hegyoldalnak ütötte.

A vörös behemót csúszni kezdett lefelé. Mellette és alatta mázsányi kő

görgött alá a meredélyen, ahogy egyik karmos mancsával megkapaszkodva 97

sikerült lassítania az esést. Gyorsan megpördült, és ráakaszkodott ellenfelét a lejtőhöz csapta; az meglepetten engedte el, de nem sérült meg jelentősen.

Ahogy a másik sárkány eleresztette szárnyát, Korialstrasz elrúgta magát a hegyoldaltól és néhány csapás után ismét a levegőben egyensúlyozott.

Próbált magasabbra emelkedni, de ellenfele máris újra a hátán volt, karmai mélyen a pikkelyek közé szúrtak. Plusz súlya túl soknak bizonyult, de Alexstrasza hitvese nem könnyen adta meg magát.

Összeszedte minden erejét és egyensúlyát kockáztatva farkával a fekete hátára sújtott. Amikor az akaratlan eleresztette egy-két mancsával, megpördült a levegőben és hátranyúlva sikerült megragadnia az őrszemet.

Ösztönösen szabadulni akarván hozzávágta a legközelebbi hegycsúcshoz; az őrült sárkány keményen ért talajt, alatta sziklák zápora zuhogott a völgyre. Karmai magukkal vittek néhány pikkelyt is, Korialstrasz felüvöltött a fájdalomtól és saját vérének szagától.

Egy pillanatra mindketten próbálták leküzdeni a sérülések okozta kínt, és valamivel hamarabb eszmélve a fekete sárkány nyakra támadott. Vörös ellenfele időben mozdult és miközben arrébb röppent, mancsával a harapáshoz előretolt fejre célzott.

Az ütés kiverte a harci kedvet Neltharion szolgájából, és az zuhanását egy íves kanyarral meneküléssé változtatta. Felismerve a helyzetet Korialstrasz azonnal utána vetette magát, nem hagyhatta elrepülni.

Figyelmeztetheti urát, aki őrületében könnyen arra a következtetésre jut, hogy nem csupán egy magányos vörös sárkány bukkant fel a környéken.

A fekete szörny igen fürgének bizonyult, de ellenfele sem maradt el mögötte, ravaszságban pedig felül is múlta. Ahogy a kisebbik sárkány besiklott egy kanyonba, a vörös más utat választott; a várakozás alatt eleget szemlélte a környéket, hogy emlékezetébe vésse a hegyek és völgyek rendjét.

Sebesen repült a csúcsok között, kihasználta a szélcsatornákat, és egy elágazó völgy felett majdnem megtorpant egy pillanatra, ám sejtette, hogy jobbra tartva éri be ellenfelét. A távolból szárnycsapások halk flappogását hallotta; ekkorra már meg kellett volna előznie, de a zajból ítélve a másik még mindig távolodott tőle. Erejét a végsőkig feszítve Korialstrasz száguldva próbált ellenfele elé kerülni, és a szél süvítésétől már a szárnycsapások hangját sem hallotta.

98

Egy elágazó völgybe alámerülve belerohant a feketébe. Kihasználta az adódó lehetőséget, és megpördülve vállal a másik oldalába döfött, lendületével nekitaszította amazt egy hegyoldalnak. Azonban a kisebb sárkánynak sikerült valahogyan tompítani a becsapódást, és a következő

pillanatban máris újra úton volt. Vörös ellenfele fejét rázva próbálta üldözőbe venni; az ütközés erejét ő is megsínylette valamelyest.

El kellett kapnia az őrszemet, mindegy, milyen áron. Túl sokat veszíthetnek, ha elereszti.

Az ellenfelét üldöző behemót nem vette észre az odalent haladó csoportot. Számos tekintet figyelte, ahogy a hatalmas bestiák eltűnnek a távolban.

– Látványos bemutató, nem gondolod, kapitány?

A sebhelyes éjtünde felhorkant:

– Valóban látványos küzdelem. Kár, hogy nem tartott tovább.

– Vérből is kevesebb ömlött a kelleténél, gondolom.

– Abból sohasem elég – válaszolt Varo'then. – Ám a fecsegésből hamar elegem lesz, Illidan mester! Bizonyítják a látottak, hogy végre közelebb jutottunk?

Illidan akaratlanul is megigazgatta a szemüregeit fedő selyemkendőt.

Számára a küzdelem jóval érdekesebb volt, minthogy energiákból tevődött össze előtte a világ, s a két mágikus eredetű teremtmény harca közben ragyogó, lenyűgöző erők kavarogtak az égen. Malfurion testvére egyre inkább örömét lelte új érzékelésében, merthogy olyan dolgokat fedett fel előtte,

amelyeknek

létét

korábban

csak

a

legerőteljesebb

fürkészvarázslatokkal bizonyíthatta volna.

– Ez nyilvánvaló, kapitány, de nem találod érdekesnek, hogy vörös sárkányt látunk a feketék közelében? Miért feltételezed, hogy az előbbi otthonos ezen a vidéken?

– Magad mondtad, hogy a bestiák ezen a környéken élnek.

A varázsló megrázta a fejét.

– Csak azt mondtam, hogy errefelé találjuk meg a nagy fekete búvóhelyét. A vörös ittlétének más oka kell, hogy legyen.

Varo'then tépett arca még csúfabb lett, ahogy egy grimasszal jelezte; felismerte a szavak hátterében rejlő jelentést.

– A korongot akarja! Csak így van értelme idemerészkednie!

99

– Valószínűleg… – válaszolta Illidan, közben megindult hátasával, és a tiszt utána. Mögöttük gyalogosan bár, de a sebességet tartva haladtak a fáradhatatlan démonharcosok, illetve a végzethozók repülve követték őket.

A varázstudó tűnődve léptetett egy darabig, majd újra megszólalt: – Azt hiszem, felismertem a vöröst.

– Miről? Ezek az állatok mind egyformák!

– Úgy beszélsz, mint az Előkelők. – Illidan az állát vakargatta elmélkedés közben. – Nem egyformák. Azt hiszem, ezzel már találkoztam… Akkor pedig valószínű, hogy ismerősökkel is összefutunk majd.

100

Nyolc

alfurion a goblint figyelte, ahogy az végigkanyargott a szűkös ösvényeken, és bár megértette Krázus tettének okát és célját, M szükségességét úgy általában, mégis kirázta tőle a hideg.

Borzongását még az sem enyhítette, hogy a mágus biztosította róla, hogy fajtája megveti és csak nagyon ritka, szélsőséges esetekben alkalmazza az ilyesfajta mágiát.

Erőt vett magán és nem adta más jelét undorának, de azért próbált a lehető legtávolabb maradni a természetellenes teremtménytől. Különösmód az idő múlásával a goblin mozgása egyre rendezettebbé vált, mintha lassan valóban visszatérne belé az élet.

A druida meglepetésére maga Krázus adott hangot először annak, ami benne még épp csak felmerült:

– Milyen messze lehet még? – mormolta a sápadt mágus. –Az élet rendjének effajta felrúgása egyre jobban undorít…

Mintha csak válaszképpen tenné, a goblin hirtelen megállt és előregörnyedt. Malfurion a nyurga idegenre nézett, hogy esetleg ő elégelte meg saját cselekedetét és végül felszabadította a testet a varázslat kötelékei alól, de Krázus tűnődő arckifejezése mást mondott.

Már a hegy lábánál jártak, és a megelevenített test egy teljesen köznapi külsejű kődarabot fogdosott lent, a földön; akár az imént is legurulhatott volna a hegyoldalról. Azonban a teremtmény enyhén elfordította jobbra, és egy nagyobb sziklafelület megremegett előttük; rövid csillámlás után a kőlap fele eltűnt – Brox felmordult, Krázus csak bólintott egyet.

– Nagyon ravasz – jegyezte meg még mindig elgondolkodva. – Az alagút átszelheti akár az egész hegyet…

Tovább követték hátborzongató vezetőjüket, de rövid idő elteltével Krázus hirtelen megállította a goblint.

– Hallgassátok csak…!

Valahonnan a távolból goblinok csevegése és fém folytonos kalapácsolása hallatszott. A druida határozottan bólintott: – Elértük hát.

– Akkor véget is vethetünk ennek az ocsmányságnak – a mágus máris intett egyet, mire teremtménye megfordult, és a kijárat felé menet eltűnt a szemük elől. Néhány lélegzetvételnyi idő elteltével a nyurga alak olyan 101

mozdulatot tett kezével, mintha valamit széthasítana maga előtt. – Biztosan rátalálnak… de addigra, remélem, mi már nem leszünk itt.

Krázus határozottan megindult, de Malfurion megragadta a karját.

– Várj! – suttogta. – Te nem mehetsz be csak úgy!

Azon ritka pillanatok egyike lehetett ez, amikor a mágust valami meglepte:

– Oka van, hogy csak ily későn szólsz?

– Csak most gondolkodtam el a dolgon. Mindannyiunk közül téged fedezhet fel a legkönnyebben. A fajtájába tartozol, és nyilván a sárkányokat tartja a legesélyesebbnek arra, hogy elvegyék tőle a korongot.

– Ugyanakkor az én fajtám a legérzékenyebb a Démonlélek hatásaira, így szívesebben maradunk távol tőle. Amellett megfelelően elfedtem magam.

Malfurion bólintott, de folytatta:

– Amennyire én tudom, a te fajtád veszítheti a legtöbbet, ha a korong nála marad. Így hasznos legalább megpróbálkozni a dologgal… és szerintem a Föld Őrzője is így gondolhatja. Nyilván felkészült a sárkánymágiára, és akkor az effajta rejtőzködésre is.

– Ráadásul az egyik nagy megtestesülésről van szó… – a vékony mágus kelletlen grimaszt vágott, és Malfurion máris azt várta, hogy elmagyarázza következtetése helytelenségét. Azonban a taláros alak így válaszolt:

– Igazat szólsz. Próbálkozhatunk, és ő számíthat ránk. Ismerem a gondolkodásmódját… és gondolhattam volna erre korábban is.

Feltételezem, szinte szándékosan hagytam ki ezt a lehetőséget.

Szerencsések vagyunk, hogy idáig is eljutottunk; bizonyára számos csapdát állított mindazon sárkányoknak, akik nem tartoznak a rajához.

– Magam is erre gondoltam.

– Azonban ez nem jelenti azt, hogy neked és Broxnak könnyebben mehet a dolog – emlékeztette őket Krázus. –Ámbár… az talán nem jutott eszébe, hogy a kisebb fajokból ketten bemerészkedjenek a szentélye mélyére.

– Broxnak veled kellene maradnia.

– Nem, neked nagyobb segítséget jelent. Számos testi veszély is fenyegethet, legalábbis goblinból sokkal több lehet odabent, mint amennyivel eddig találkoztunk. Neked a Démonlélekkel kell foglalkoznod, 102

és bár segítek, ahogy csak innen kintről tudok, valakinek odabent is fedeznie kell.

– Egyetértek – morrantott Brox. Megemelte a goblinok támadása óta kézben tartott fejszét és elvigyorodott. – Jó ének lesz, nagy öreg?

Krázus megengedett magának egy mosolyt:

– Elgondolkodom rajta, amint magunk mögött hagytuk ezt a helyet.

Nem jutott eszébe több érv, hogy miért kellene egyedül mennie, így Malfurion elfogadta az ork társaságának szükségszerűségét. Valójában örült is, hogy segítséget kap; az ork bátorsága csökkentette az előtte álló feladattal kapcsolatos aggodalmait. Valamelyest legalábbis.

Ezt meg kellett tenniük, és tudta, hogy neki van a legtöbb esélye a sikerre. Nem valamiféle felsőbbrendűség vezette erre a gondolatra; inkább a tudat, hogy tudása által ő a legmegfelelőbb jelölt.

Úgy határoztak, kezdetben Brox menjen előre, és Malfurion akkor vegye át a vezetést, ha már biztosan felismeri a környezetet. Az ork eltette fejszéjét. Az alagút szűkebbnek tűnt előttük, és hosszú tőrét könnyebben használná, ha harcra kerül sor.

– Itt várok és megpróbálkozom néhány dologgal – biztosította őket Krázus. – Próbálom elkerülni Neltharion figyelmét.

Szerencséjükre a goblinok itt szállították a nyersanyagokat is, így elfértek a folyosókon – Broxnak ugyan összébb kellett húznia magát, Malfurion pedig csak görnyedten haladhatott, de elfértek. Az ork maga előtt tartotta tőrét, éberen figyelt és hallgatózott.

A hangok egyre erősödtek, és az éjtünde remélte, hogy ez előnyükre válik. Ha a goblinok figyelmét eltereli a saját zajongásuk, nehezebben fedezik fel a jelenlétüket.

Végül halvány fény derengett fel az alagút végén; Brox cselekvésre készen feszítette meg izmait, Malfurion a vállára tette a kezét.

– Amikor belépünk a műhelyként szolgáló barlangba – suttogta egy nagy átjáró felé kell tartanunk bal oldalt.

Az ork bólintással jelezte, hogy megértette. Ahogy továbbmentek, a fény erősödött és a zajok lassan fülsértővé váltak.

Az elébük táruló látvány kaotikusabb volt, mint amire a druida emlékezett. Mintha a goblinok is kétszer annyian lettek volna, és mind úgy sürgölődtek, mintha az életük múlott volna a munkájukon… tekintve, hogy Neltharion parancsára tevékenykedtek, ez akár igaz is lehetett. Nyers érc 103

nagy halmait porították, mások a méretes kohókat fűtötték, és láncok-üstök összetett rendszerén keresztül hatalmas öntőformákban készítettek valamit a kinyert fémből. Azokon túl dézsákban várt a hűtővíz az üstöknek, és még hátrébb a lemezeket kalapálták valamilyen formára.

A párostól jobbra két kikovácsolt lemezlap hevert félredobva, talán elrontott próbálkozások eredményei; a fémet apró repedések hálózták be, valószínűleg használhatatlanná téve azokat, bármire kellettek is.

– Még mindig nem értem, mit csinálnak – mormolta Malfurion. –

Mintha a sárkány vértezetet akarna készíttetni magának.

Az ork szemöldöke összeszaladt:

– Bármit el lehet képzelni róla…

Az éjtünde elhessegette a gondolatot, és a tőlük balra eső területet kezdte szemlélni. Úgy tűnt, el tudnak lopakodni a műhely szélén a hatalmas átjáróhoz, amelyet emlékezete szerint Neltharion használt.

– Ott, az az alagút. Arra kell mennünk.

Brox bólintott, de karjánál fogva visszatartotta indulni készülő társát:

– Goblinok alattunk. Várjunk!

A kérdéses teremtmények épp kiválogatták az ércet a murva közül. A druida türelmesen figyelte a munkát, azután rájött, hogy ha ki akarják várni a végét, akkor sokáig ott maradnak még.

– El kellene tüntetni őket, Brox. Vagy legalább elvonni a figyelmüket.

– Varázslattal, talán.

Malfurion végiggondolta erszényeinek tartalmát, azután végignézett a barlangon. Eszébe jutott néhány dolog, ami megfelelő lehetett a helyzethez…

Pont, amikor döntött és egyik erszényéhez nyúlt a megfelelő

összetevőért, Neltharion hangja rázta meg a hatalmas termet:

– Melkó! Visszajöttem! A következő jó legyen, vagy megeszek minden egyes bánatos kis vakarcsot, hogy írmagja sem marad a fajtádnak! És te leszel az előétel!

A terem távolabbi végéből az idős goblin sietett elő, ezúttal nemcsak úgy lépkedve, de majdnem futva. Félretaszított maga elől néhány munkást, megrugdosott másokat és megparancsolta, hogy dolgozzanak gyorsabban, végül a magas átjáró felé fordult. Mindez alatt – szokása szerint –

motyogott magában, valószínűleg ismét a számításai kötötték le a figyelmét. Mielőtt elérte volna útja végét, a fekete sárkány szinte kirobbant 104

az átjáróból. Brox akaratlanul is elkáromkodta magát, amikor meglátta a Föld Őrzője testének szörnyű torzulásait, de szerencsére hangját elnyomta a szörnyeteg üvöltése:

– Melkó! Férgek értéktelen fattya! Vége a türelmemnek! Kész vannak az új lemezek vagy sem?

– Kettő is, kettő is, nagyuram! Látod? Látod? – arrafelé mutogatott, ahol munkások egy csoportja épp egy késznek tűnő lemezzel küzdött. Próbálták kiemelni a hűtődézsából, és hiába volt hideg víz mellettük, igencsak megizzadtak a termet körbelengő hőségben.

– Remélem, ezek erősebbek lesznek! A legutóbbiak hamar tönkrementek!

A goblin hevesen bólogatott:

– A legfinomabb ötvözet! Erősebb mint az acél! És felruháztuk az erőddel is; kibírnak bármit, pedig könnyűnek érzed majd, mintha csak tollpihéből lenne!

Mintha csak a legutóbbi állítást akarnák aláhúzni, a dézsából nagy nehezen kiemelt lemezt a munkások láthatóan könnyedén vitték arrébb.

Malfurion az imént azt hitte, többször annyian kellenek majd, hogy a kampóról leemelt terhet elcipeljék.

Neltharion mohón nézte az eredményt; lélegzete felgyorsult, ahogy elvitték a közelében.

– Már csak teljesen le kell hűtenünk, de az nem tart sokáig…

– NEM! – üvöltött fel újra a Föld Őrzője.

A goblin megremegett:

– Megbo-bocsátasz, nagyuram!?

A sárkány mániákus tekintettel bámulta tovább a fémet:

– Most rakjátok fel!

– De hát a hő hozzáadódik a testedéhez! A szegeket is szükségtelenül fel kell hevíteni! Tényleg okosabb lenne várni még…

Az ébenfekete behemót ökölbe szorított manccsal csapott maga elé, alig néhány méterre Melkótól:

– Most!

– Igenis, nagyuram! Azonnal, nagyuram! Mozogjatok, csótányok! –

Melkó tettetett alázattal és haraggal próbálta elrejteni félelmét.

A goblinok elkanyarodtak a lemezzel, és Neltharion is kilépett az alagútból, a távolabbi falhoz ment. Malfurion és Brox kíváncsian figyelte, 105

ahogy letelepszik, úgy helyezkedve, hogy horpasza jobb oldalát mutassa kifelé. Nagy, tátongó hasadék lüktetett ott, láva és lávaszerű testnedvek szivárogtak belőle.

– Rögzítsétek! – kiáltott a fekete. – Rögzítsétek már!

– Mit csinálnak ezek? – kérdezte Malfurion maga elé mormolva. Brox csak a fejét rázta.

– Készítsétek a szegeket! A csapszegeket! – parancsolta Melkó. –

Forrónak kell lenniük!

Két tucat goblin vonult hatalmas fogókkal az egyik nagy kemencéhez.

Méretes szegeket tartottak a heves tűzbe, akkorákat mint maga az ork.

– Kalapácsosok! Indítsátok el a masinát!

Jobbról nyikorgás hallatszott. Egy csapat goblin tolt a sárkányhoz valamit, ami először különös felépítésű katapultnak nézett ki, bár platni helyett gigantikus fémfeje volt. Láncokkal és csigákkal látták el; a szemlélődök képtelenek voltak kitalálni a szerkezet célját.

– A lemezt! – Neltharion türelmetlensége egyre csak növekedett. –

Hozzátok már azt a lemezt!

A goblinok rémülten engedelmeskedtek. Óvatosan odaillesztették a fémlapot Neltharion oldalához, és többször is igazítaniuk kellett rajta, minthogy a sárkánytest újra meg újra megrázkódott a kíntól. Végül Melkó kiáltására próbálták helyén tartani, majd elengedték, hogy ráessen a pikkelyekre.

Malfurion és társa döbbenten látták, hogy a lemez nem csúszik le, hanem éles, sistergő hanggal, rázkódva bár, de a helyén marad.

– Gyorsan! – kiáltotta most Melkó. – Amíg még kitart! Hozzátok az első szeget!

Malfurion alig hitte, amit látott:

– Odaszegezik a húsához! Ez őrültség!

Brox nem szólt semmit, csak összehúzott szemmel szorongatta tőrét, ujjai kifehéredtek.

A Föld Őrzője úgy nézett ki, mintha kába boldogságba merült volna; agyaras pofája valamiféle hüllőszerű vigyorgásba húzódott, vörös tekintete elfátyolosodott, közben élvezkedve lihegett.

A fogókkal dolgozó goblinok egyik csapata máris hozta a hatalmas csapszeget, és beleillesztették a lemez szélén kialakított lyukak egyikébe.

106

Az éjtünde vagy tucatnyi ilyen lyukat számlált egy gyors pillantásra –

vajon mindegyikbe egy-egy szeg kerül majd?

Újfent a fájdalom görcsös rántása nehezítette meg a feladatot. Csak a harmadik próbálkozásra sikerült eltalálniuk az egyik felső lyukat, és a szeg részben belecsusszant. A kis zöldbőrűek a hosszú fogóval tartották a helyén, amennyire az lehetséges volt.

Melkó rögtön intett a másik csapatnak:

– Állítsátok oda a kalapácsot! Üssétek, amint lehet!

A goblinok erőlködve tolták közelebb a nyikorgó szerkezetet, Neltharion türelmesen, félig leeresztett szemhéjai mögül figyelte, ahogy helyzetbe hozzák a masinát. Melkó a korát meghazudtolva ugrott át rá, és ellenőrizte a célzást. Még megigazíttatta kicsit a csapattal, azután leszállt és jelt adott:

– Húúúzd meg!

A gépezetet odatoló csapat megfogta a láncokat és megrántotta azokat.

Hogy a bonyolult szerkezet miképpen működött, azt Malfurion egyáltalán nem értette, de célja már megvilágosodott előtte; a zömök fémfej kalapácsként zuhant a csapszegre. Csontreccsenéshez hasonló zaj hallatszott, ahogy a szeg mélyen, majdnem a fejéig belefúródott a lemez alatt lévő pikkelybe, az alatt pedig a sárkány testébe.

Neltharion felüvöltött, de fájdalommal telt hangjába élvezet árnya vegyült.

– Újra! – morogta azután, mintha kívánná a fájdalmat. – Újra!

Melkó felmászott, ismét állítani kellett a szerkezeten, majd leugrott és elkiáltotta magát:

– Húúúzd!

A többiek meghúzták a láncokat, mindenféle csigák és távtartók jöttek mozgásba, majd a kalapács ismét lesújtott. A szeg még mélyebbre süllyedt, Neltharion üvöltése ezúttal túlharsogott minden zajt.

– Benne van! – jelentette a főgoblin. Szavaira éktelen röhögés jött válaszképpen a fekete sárkánytól.

– Hozzátok a következő szeget! – parancsolta Melkó. – Siessetek!

Az alagútban Malfurion döbbenten kérdezte:

– Miért? Mindet fel akarja tetetni, de miért?

107

– Védelem… – válaszolt az ork. – Erős, de könnyű anyagból. – Azután látszólag kirázta a hideg a következő gondolattól: – Meg talán, hogy ne hasadjon szét jobban…

– De hát a fájdalom…! Láttad, milyen hosszúak a szegek! És még a lemez is forró!

– Őrült… de talán pont az őrülete lesz a segítségünkre, druida!

Malfurion hirtelen lecsillapodott:

– Mire gondolsz?

Brox kimutatott a barlangba.

– A goblinok…

Az éjtünde először nem értette, mire utal társa, de azután rájött, hogy amelyik teremtmény tehette, az abbahagyta a munkát és a zajló eseményeket bámulta. Csakugyan remek lehetőségnek tűnt, hogy a páros ellopakodjon mögöttük.

– Jól kell időzítenünk – jegyezte meg. – Amikor hozzák a következő

szeget.

– Úgy van. Mindjárt jönnek is.

A másik fogót cipelő csapat épp megérkezett. Amikor kivették a kemencéből a szeget, az még vörösen izzott.

– Készüljünk! – morrantotta az ork.

A sárkány figyelmét teljesen lekötötte a munka, amit épp rajta végeztek, és úgy nézett az újabb szegre, mint a szeretőjére. Elvezettel figyelte, ahogy a goblinok becélozzák az egyik lyukat a lemezen.

– Siessetek… siessetek… – dorombolta a Föld Őrzője.

Malfurion és társa megfeszített izmokkal várta a legjobb pillanatot; a szeg túl lassan közeledett rendeltetési helyéhez. Amint bekerült egy lyukba az előzővel szemben lévő lemezszélen, ők is elindultak. Brox ment elöl, készen arra, hogy ha bármely goblin lép be a barlangba épp előttük, akkor elkapja és csendben elintézze, mielőtt figyelmeztethetné a többieket.

Odabent Melkó parancsot ugatott a kalapácsosoknak, a szerkezet nyikorogva került a megfelelő helyre, majd a láncok csörgését újra a hatalmas csattanás és a sárkány üvöltése követte.

A betolakodók félúton járhattak a nagy átjáró felé, amikor a második szeg is végleg a helyére került. Csend telepedett a barlangra, amitől mindketten megtorpantak, dermedten álltak meg. Malfurion az egyik 108

erszényén tartotta a kezét; ha felfedezik őket, akkor egy gyors varázslattal le tudja foglalni a goblinokat és urukat, amíg ők ketten elmenekülnek.

De Melkó csak gyorsan ellenőrizte az eredményt, azután ismét parancsokat kiáltozott, és minden úgy folytatódott, ahogyan a páros remélte. Amikor a következő szeg is megérkezett, az éjtünde és az ork folytatták csendes útjukat, és mire a kalapács másodszor is lecsapott, már ott voltak a nagyobb alagút szájánál. Mögöttük hamarosan ismét felhangzott a főgoblin fejhangú kiáltása:

– Húúúzd meg!

A hatalmas csattanások fülsértőn követték az elrohanó párost, és Malfurion képtelen volt elűzni szemei elől a fekete sárkány vigyorgó pofáját, a lesújtó kalapács és a szegekkel felerősített lemez képét. Valóban őrület rágta Neltharion elméjét, s a mágusok által használt neve egyre helyénvalóbbnak tűnt; Halálszárny.

Brox hamarosan lelassított, és a druida is utolérte.

– Innentől tiéd az út – mutatott előre az ork.

Az éjtünde felismerte az alagutat, és úgy érezte, megtalálja a megfelelő

átjárókat és sarkokat, amelyek a korong rejtekhelyéhez vezetnek. Ez persze még nem jelentett biztos sikert; esetleg más veszélyek is adódhatnak odalent, mint maga a Föld Őrzője vagy goblin szolgái.

Mögöttük távolabbról bár, de még mindig hangosan csattant a következő kalapácsütés – a sárkány vérfagyasztó röhögése kísérte. Inkább az utóbbi késztette Malfuriont, hogy megszaporázza lépteit. Az első

fordulót hamar elérték, de még így is tovább tartott az út mint várta. Nem számolta bele, hogy a sárkány mekkorákat lép, és ő milyen könnyen követhette repülve, álomalakban. Ez azt jelentette, hogy útjuk hosszabb lesz mint amire számítottak, lehet, hogy sokkal hosszabb.

Elmondta aggodalmait az orknak, aki a rá jellemző egyszerűséggel csak vállat vont és ennyit válaszolt:

– Akkor futunk.

Úgy tettek, de még így is egy örökkévalóságnak tűnt, mire eljutottak a második fordulóhoz, majd egy újabb örökkévalóságnak a harmadik elérése.

A veterán a maga kitartásával haladt, Malfuriont pedig fellelkesítette, hogy egyre ismerősebbnek találta az alagutakat.

Legalább félúton járhattak, amikor Brox megragadta társa vállát és visszafogta futtában. Szájára tett ujjal mutatta, hogy maradjon csendben és 109

a falhoz húzta. Az éjtünde elértette a mozdulatot, és ő is odalapult a durva kövekhez.

Mennydörgő lépteket hallottak, az ork aggodalmának okát. Bár mindketten láttak a sötétben – ki kevésbé, ki jobban –, az oldalfolyosóból kilépő alakot csak körvonalaiban érzékelték. Két lábon járt és formára humanoid lehetett, de testén mindenfelé dudorok növekedtek és görnyedten haladt, torznak tűnt. Malfurion eleinte nem látott a fejen szemeket.

Ahogy az alak közelebb ért, tagjai is kivehetőbbé váltak figyelői számára. A druidának elakadt a lélegzete; a teremtmény teste kőből formálódott ki, de nem úgy mint a földnépe fiaié vagy a pokolfajzatoké, hanem egymásra rakott tömbökből készített durva szoborként. Kinézete ellenére elég gyorsan mozgott ahhoz, hogy ha észreveszi a rejtőzködőket, akkor nehezen meneküljenek el előle.

A kőfigura megállt, látszólag gyanút fogva körülnézett, és kiderült, hogy valójában szemei is vannak. Legalábbis a két sötét üreg úgy ült a fejnek tekinthető sziklatömbön, mintha szempár lenne, amellyel épp a párosra nézett mereven… azután elfordult és folytatta útját, hogy megszemléljen egy másik alagútszakaszt is.

Két lépéssel eltávolodott tőlük. Az őrző – csak az lehetett – közel olyan magas volt, mint a sárkány, és a vaskos lábakat emelkedni látva a druida elképzelte, ahogy eltapossa őket. Amikor a lény már távolabb járt, halkan sóhajtottak egyet és eleresztették a falat.

– Gondolod, hogy visszajön? – kérdezte Malfurion.

– Ha járőr. Siessünk.

Folytatták útjukat a kanyargós átjárókon és kisebb-nagyobb barlangokon keresztül, az éjtünde időnként megállt, hogy alaposabban körülnézzen. Egyszer rossz irányba fordultak, de hamar rájött, hogy ismeretlen helyen járnak.

Malfurion úgy érezte, sohasem fogja elfeledni azt a szűkös alagutat, amelyhez végül elérkeztek, és amely útjuk célját jelentette. Előbb meg is torpant, kábultan a felismeréstől, hogy milyen messzire jutottak.

– Ott kell lennie – mutatott előre, a keskeny átjáró végében a hamis kitüremkedésre. – Ott, az alatt a szikla alatt, a szélesebb repedés mellett.

Látszott, hogy Brox még nem találta meg, de egyszerűen túltette magát a dolgon:

– Rajtad áll, druida.

110

A következő problémának a kitüremkedő alakzat elérése bizonyult.

Álomalakjában ott lebegve nem is tűnt fel, hogy milyen magasan van; a Démonlélek igencsak elérhetetlennek tűnt onnan, lentről. A háttérben még mindig fel-felhangzott, igen tompán már, a hatalmas kalapácsütés és a sárkány üvöltése, és ettől felriadva gondolataiból Malfurion mászni kezdett, Brox utána. Bár az éjtünde fürgébb volt, ereje és kitartása révén az ork hamar felzárkózott mellé.

– Látok ott egy kis barlangot. Pont mellette van a kitüremkedés, jobbra és egy kicsit fentebb – szuszogta az éjtünde. – A mélyedésben megpihenhetünk. – A zöld bőrű harcos csak beleegyezőn morrantott egyet mellette.

Egyikük sem nézett le, tartottak tőle, hogy a sötétbe vesző talaj távolságának látványától meginoghat elszántságuk. Egyszer csak elértek a kicsiny barlanghoz; a hely épp elegendő volt kettejüknek.

Minden előzetes jel nélkül egy ismerős hang szólalt meg az elméjükben: Vigyázzatok a trollokra!

Az éjtündének beletelt néhány pillanatba, mire értelmezte a Krázustól jött figyelmeztetést. Nem lepte meg, hogy az idős varázstudó tudati kapcsolatban maradt velük, de ennek a figyelmeztetésnek nem látta okát.

Trollok? Azok mik?

Szálló por szóródott a szemébe. Malfurion próbálta kipislogni, kidörgölni, és fátyolos tekintettel látta meg maga előtt a hosszúkás koponyát hegyes füllel és gubancos, hosszú hajjal. Az arc merőben hullaszerűnek tűnt, és az alsó állkapocsból két sárgás agyar türemkedett ki, a homlokon fekete ékkő csillogott a bőrbe égetve – nem kétséges, Neltharion kézjegye lehetett. A szolgaságban tartott teremtmény jóval magasabb volt a goblinoknál, valamennyire Malfurionnak is fölé magasodott volna, ha egymás mellé állnak. Durva, sötétszürke bőrével beleolvadni látszott a sziklafalba.

– Vacsora… – horkantott a troll köszönésképpen, és már mozdult is, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy lelökje a druidát. Ő elhúzódott, amennyire csak tudott, és a szörny koszos karmai hajszálnyira suhantak el az arca előtt. Próbált arrébb menekülni a kicsiny barlangban, de a troll úgy mászott a függőleges köveken, mint valami pók, egyetlen mozdulattal megint túl közel került.

111

Brox felől haragos morgást hallott, a szeme sarkából látta, hogy őt is megkörnyékezte egy őrszem alulról. A környékbeli lyukakból egy harmadik és egy negyedik troll is előbújt; az is bizonytalanná vált, hogy hány ellenféllel kell szembenézniük.

– Hangosat csattansz majd, vacsora – gúnyolódott az első szörny. – Az agyadat nyersen eszem meg, a májadat meg megfőzöm!

Újra áldozata felé csapott, ezúttal megragadta a csuklóját. Elképesztő

erejével majdnem elszakította a kétes kapaszkodóktól. Az épp eszébe jutó varázslatai közül egyik sem segített volna; a druida próbált hát ragaszkodni a még fogva tartott kitüremkedéshez és a réshez, amelybe lábujjait akasztotta. Úgy érezte, mintha ujjpercei leszakadni készülnének.

Azután lentről éles sikoly vonta el a troll figyelmét. Brox jó hasznát vette tőrének; beleszúrt ellenfele vállába, és a troll lebucskázott a falról, összezúzta magát odalent. Sajnos a pengét is magával rántotta.

Az első szörny morogva próbálta befejezni, amit elkezdett, és ahogy ellene küzdött, Malfurion érezte, hogy egy másik is megközelítette alulról, nyilván a lábát akarta leszedni a falról. Ha eléri, neki nem sok esélye marad.

A vészhelyzet kiélesítette érzékeit. Felfedezett egy kis bogarat az első

troll felett a falon, rémülten kapaszkodott és közben próbált az apró teremtményre összpontosítani.

A bogár megfordult és elindult az ördögi ellenfél felé, mi több, társai előbújtak a fal repedéseiből és követték. A szörnyeteg még megrángatta a druida csuklóját, azután nem bírta tovább figyelmen kívül hagyni a bogarakat. Elengedte áldozatát és csapkodni kezdte a kezén, mellkasán mászó apróságokat, közben csalódottan sziszegett.

Malfurion kihasználta az alkalmat és ököllel támadott. Épp csak elérte a troll karját, de ennyi is elég volt, hogy a kapálózó teremtmény elveszítse kapaszkodóját és lezuhanva magával sodorja társát is. Az képtelen volt megkapaszkodni a rázúduló teherrel, és egymásba gabalyodva, sikoltva végezték odalent. Az éjtünde lehunyta szemét – továbbra sem kedvelte a pusztítást, lehetett az bármennyire szükségszerű.

– Menj! – kiáltott fel az ork, miközben az utolsó szörnyeteggel viaskodott. – Hozd a korongot!

Pillanatnyi habozás után Malfurion engedelmeskedett. Látta már küzdeni az orkot, végeredményben nem kellett féltenie.

112

Légy óvatos! szólalt meg Krázus a gondolatai között. Eltávolítottam néhány védővarázst, de a többi rád vár.

Érzékelte a jelenlétüket. Némelyik egészen nyilvánvalónak mutatkozott, mások alattomosan rejtőzködtek. Egyesével vizsgálta meg és mozdította el vagy bontotta szét energiamintázatukat, áthelyezte vagy semlegesítette őket. Meglepte, hogy dolguk e része milyen gyorsan halad; többet várt Halálszárnytól.

Újabb sikoly hangzott fel, trollsikoly. Az éjtünde oda sem nézett, nem zavartatta magát, főként, hogy utána Brox elégedett morgását hallotta.

Ahogy a mélyedés szélén kapaszkodva összpontosított, egyszer csak azon kapta magát, hogy nem lel több védővarázst. Még egyszer átfürkészte a hamis kitüremkedést, kiterjesztette a keresést a körülötte lévő falra is, de nem talált semmit. Mielőtt nekirugaszkodott volna a fedélnek, még egyszer társára nézett.

Az ork épp elhelyezkedett az apró barlangban, felemelt fejjel és lehunyt szemmel figyelt valamit.

– Huzat… kijárat is lehet – jegyezte meg halkan.

Bármit szívesen fogadott, ami lerövidítette a barlangokban töltött időt.

Malfurion bólintott és visszatért dolgához. Közben ismét felhangzottak a távoli kalapácsütések és üvöltések; az őrült sárkány és goblinjainak tevékenysége elfedte a halálsikolyokat – eddig szerencséjük volt, de ez sem tarthat örökké.

Mélyet sóhajtott, azután egy határozott mozdulattal megtaszította a hamis sziklaalakzatot. Nehezen mozdult, ahogy gyanította, de sikerült annyira ellöknie a faltól, hogy becsusszanhasson mögé. Minden sárkányméretre vallott; ő csupán kicsiny rovar lehetett volna ott.

– Sietek – szólt hátra, Brox csak bólintott válaszképpen.

Malfurion teljes sötétségre számított, de ehelyett ragyogó fény fogadta és vakította el néhány pillanatra az alagút viszonyaihoz szokott szemét.

Amikor végre kipislogta a káprázatot, meglátta maga előtt, amiért jöttek.

Alig néhány lábnyira tőle, az üreg mélyén ott hevert a Démonlélek, finom, vörös bársonykendőn, szépen beleültetve, mint egy újszülött. Kicsinek tűnt, még az ő markában is elfért, és a belőle áradó fénytől eltekintve nemes egyszerűséget mutatott a külvilág felé. Ismerve hatalmát, a druida a lehető legnagyobb óvatossággal és tisztelettel közelített a tárgyhoz.

113

Megvizsgálta a korong körüli erővonalakat, és látta, hogy egyik sem jelent veszélyt. Halálszárny valószínűleg úgy vélte, alkotása biztonságban lesz ott, és nem foglalkozott újabb varázslatok elhelyezésével belül.

Malfurion az ereklye fölé hajolt, és ismét megcsodálta, miként lehet oly nagy hatalma egy ilyen kicsiny dolognak. A sárkány mancsában is nagyobbnak látszott, pedig nyilvánvalóan nem változtatta meg a méretét.

– Druida! – kiáltott odakint Brox. – Jön valami! A kődarab, azt hiszem!

Képzeletében megjelent a monstrum képe, ahogy zömök lábaival áttapos a testén, és Malfurion úgy döntött, nem vesztegeti tovább az időt.

Egy könnyed mozdulattal felkapta a korongot – és a következő pillanatban rádöbbent hibájára.

A rejtekhelyet sárkányok százainak sikolya töltötte be, az éjtünde térdre zuhant és a fülére tett kézzel próbálta kizárni a rémisztő zajt. Úgy érezte, mintha minden elpusztított óriásgyík esszenciája szabadságért kiáltott volna körülötte – de tudta, hogy riasztást hall, egy utolsó védővarázs hatását, amely ravaszul a korong belsejében várta, hogy működésbe léphessen valamely illetéktelen kéz érintésétől.

Amint a sikoltozás elhalt, sokkal szörnyűbb következményeket sejtető

hang vert visszhangot a barlangokban. Halálszárny őrjöngő haraggal eltelve közelített, üvöltése messze megelőzte.

114

Kilenc

eltharion élvezte a fájdalmat; a húsába fúródó szegek mindegyike egy újabb lépést jelentett az istenné válás felé vezető úton. A N vértezettel és a koronggal sérthetetlenné és kivédhetetlenné válik majd.

– Siessetek! – parancsolta újra meg újra. – Siessetek!

A goblinok épp a kalapácsot igazgatták, Melkó a tetején állt, hogy bemérje a fejet a következő csapáshoz…

Olyan hang szólalt meg, amelytől még a Föld Őrzője is összerezzent –

sohasem remélte hallani, de mindig is félt, hogy mégis felharsan. Az alagutak és barlangok faláról vissza-meg visszaverődő sikolyok sokaságától a behemót akaratlan rúgott egyet, mire a kalapács, Melkó és a körötte serénykedő goblinok többsége elszállt.

– Korongom! Sárkánylelkem! Valaki lopja a korongomat! – üvöltötte egyre dühösebben, a hatalmas műhelyben dolgozók remegve próbáltak elrejtőzni haragja elől.

Felpattant fektéből, a még csak részben felszegezett harmadik lemez az oldalát verte, ahogy megpördült és az átjáró felé rohant. Nem nézte, hová lép; farkával és karmos lábaival asztalokat, üstöket, sok minden mást is szétszórt a barlangban. Tüzek éledtek itt is, ott is, ahogy az egyik kemence felrobbant és mindent lángoló lövedékekkel szórt be.

Nelthariont nem érdekelte a pusztítás és a nyomában kélt káosz. Valaki addig merészkedett, hogy megérintette azt, ami a legértékesebb számára –

és ezt nem engedhette! El kell fogni, meg kell ölni… de csak lassan, számtalan kín közepette! Ez a legkevesebb, amit a tolvaj érdemelt.

Még inkább feldühítette az, hogy bárkinek is sikerült átjutnia számos csapdáján, varázslatán és őrzőjén. Csak a többi faj lehetett erre képes, ők is csak együttes erővel. Meglakolnak ezért, akár a kékek!

Újra meg újra felüvöltve száguldott az alagutakban arrafelé, ahol a Sárkánylelket elrejtette.

Jön! figyelmeztette őket Krázus szükségtelenül. Jön! Azután a tudati kapcsolat váratlanul megszakadt. Malfurion félt, hogy esetleg történt valami a mágussal, de akkor és ott nem volt ideje és lehetősége barátja miatt aggódni. Menekülniük kellett, és lehetőleg a Démonlélekkel.

115

– Gyere már, druida! Siess!

Gyorsan eltette a korongot az egyik nagyobb erszényébe, annak fénye elhalványult, ahogy behúzta a zsákocska száját. Kimászott az üregből, körülnézett, és látta, hogy Brox türelmetlenül várja a legközelebbi trollbarlang szélénél. Fürgén maga is odakúszott a nyíláshoz; amikor karnyújtásnyira ért, az ork nemes egyszerűséggel megragadta a csuklóját és berángatta, utána is vonszolta tovább.

– Kijárat lehet! Huzatot érzek. – Csak ennyit vetett oda az éj tündének.

A troll otthonát szemét és csontok halmai borították. Malfurion próbált nem körülnézni, még ha a maradványok valószínűleg goblinoktól származtak is.

Megmenekülésük reménye hamar semmivé foszlott. Találtak két zsákutcának bizonyuló üreget a barlang mélyén, és az érzett légmozgás csupán az egyik hátsó fal szélesebb repedéseitől származott.

– Ésszerű, hogy a sárkány ne hagyjon efféle utat nyitva, még ha rabszolgáivá is tette a trollokat – mormolta Malfurion. – Csapdába estünk.

Nehéz lépteket hallottak kintről, de nem a sárkányét. Ahogy az üreg nyílása felé pillantottak, a gólem darabos alakját látták elhaladni.

– Halálszárny sem lehet messze. – Más név már nem illett a szörnyetegre mindazok után, amit korábban a csatatéren, majd a műhelyben láttak.

– Akkor kiállunk és harcolunk – válaszolta az ork higgadtan. –

Mutassuk meg, hogy nem félünk tőlük.

A korong… használjátok a korongot!

Malfurion meglepetten bámult maga elé. A hang olyan gyorsan semmivé foszlott, hogy nem volt ideje azonosítani – bár nyilvánvalóan Krázus szólhatott hozzájuk. A javaslatnak volt értelme, de a Démonlélekben rejlő sötét erőket érzékelve az ifjú habozott követni azt.

Látta, hogy mit tett a fekete sárkánnyal; vajon őrá nem hat valamely hasonló módon?

Haragos üvöltés rázta meg a barlangot. Kavicsok hullottak a mennyezetről, kőpor szállt alá, és már nem maradt idő tűnődésre, vívódásra…

– Mit csinálsz, druida? – kérdezte idegesen Brox, amikor meglátta, hogy társa előveszi a Démonlelket. A korong fénye bevilágította a helyiséget, és persze kiáradt a bejáraton is. Ha a gólem eddig nem találta meg őket, 116

ezután biztosan rájuk lel, ahogyan Halálszárnynak sem kell majd keresgélnie.

– Ez az egyetlen reményünk. – Malfurion maga elé emelte az ereklyét, azután egy hirtelen gondolattól vezérelve arra mutatott vele, ahol repedéseket találtak a falban. Sejtelme sem volt, hogyan működhet, egyszerűen csak próbált parancsot adni egy legalább akkora rés megnyitására, amin ketten átférnek majd. Semmi sem történt.

Eggyé kell válnod vele… Engedd, hogy eggyé váljatok…

A kapcsolat ismét megszakadt, de legalább kapott valamiféle nyomot a megoldáshoz. Malfurion összpontosított, és tudatával belemerült a korong energiáiba. Azonnal megérezte a tárgy nyugtalanító természetét; az a valami nem az anyagi világhoz tartozott. A Halálszárny által megidézett erők valami másnak voltak a részei, valahonnan máshonnan érkeztek. A druida majdnem visszakozott, de tudta, hogy kint sem várja több jó.

Merülj el benne! mondta elméjében a hang. Az éjtünde megnyitotta magát a Démonlélek előtt, hagyta, hogy annak hatalma megérintse.

Sikerrel járt, a lelkén átfolyó erőtől olyan magabiztossá vált, mint még soha életében. Alig bírta visszafogni magát, nehogy kivonuljon a gólem és Halálszárny elé – tudatában volt, hogy biztos halálával az egész világot megfosztaná a túlélés reményétől.

Az ork készségesen, de aggódva várakozott:

– Jól vagy…?

– Remekül! – válaszolta, vagy csak gondolta, nem tudta bizonyosan.

Mély lélegzetet vett és bocsánatkérőn nézett társára, azután ismét a hátsó fal repedéseire összpontosított. – Nyíljon hát út… – suttogta.

A korong még inkább felfénylett, és a hátsó fal egy része hirtelen semmivé foszlott. Nem maradt törmelék, nem maradt semmi. A Démonlélek pillanatnyi erőfeszítés nélkül tüntetett el sziklát, port, földet, és bár a mágikus erők nem jelentek meg látványosan, mindketten csodálkozva meredtek az eredményre. A szemük láttára született új alagút, annak vége sebesen távolodott.

– Folytatja, amíg ki nem jut a felszínre – mondta Malfurion, bár sejtelme sem volt, honnan tudja ezt. – Kövessük!

Alig léptek egyet-kettőt, amikor mennydörgésszerű robaj rázta meg az üreget. A kőgólem próbált beásni; nem maradt vesztegetni való idejük.

117

Malfurion beugrott az imént született folyosóba, Brox a sarkában, és ahogy távolodtak, a hegy tovább rázkódott a lesújtó sziklaöklöktől.

Nem jutottak messzire, mire a sárkány hangját is meghallották maguk mögött:

– Hol vannak? Megnyúzom őket! Életben tartom és kiszögezem őket a falra! Félre innen!

Az utolsó szavakat robaj követte; ura valószínűleg félretaszította a sziklákból született őrzőt.

– A hegy lesz a kriptátok! – üvöltött bele Halálszárny a lyukba.

Különös hang kélt – Malfurion gyermekkorában látott egy gejzírt; az volt ilyen, amikor kitört –, és a levegő hőmérséklete hirtelen megemelkedett.

– Elébem! – kiáltott a druida. Ahogy Brox elrohant mellette, ő

megpördült és a Démonlélekkel a bejárat felé mutatott. Tudatával az imént már elmerült a gonosz korongban, ezúttal elegendő volt megkérnie, és jeges szélroham támadt. Az ellenvarázs alig néhány méterrel arrébb csapott össze az olvadt kő sebesen közeledő áradatával, lelassította, kihűtötte, megállította azt. A megdermedt láva teljesen lezárta az alagút belső végét.

Az éjtünde levegő után kapkodva hátratántorodott, Brox óvatosan elkapta, segített neki talpon maradni. Az ork láthatóan egyre nagyobb tisztelettel nézett társára – egyre nagyobb tisztelettel és aggodalommal.

– Légy azzal óvatos, druida! Nem bízom semmiben, ami ekkora erőt mutat ilyen félrevezető alakban.

– Egyetértek, szívemből szólsz – válaszolta Malfurion, mégis, a hatalom szabadon eresztése összehasonlíthatatlan boldogságérzetet hozott magával.

Lehet, hogy tévedett, és lenne értelme visszafordulnia, szembenéznie a sárkánnyal? Ha legyőzné Halálszárnyat, a Kalimdort fenyegető legnagyobb veszélyek egyikétől szabadíthatná meg a világot. Azután a Lángoló Légió már nem jelentene gondot; Neltharion is könnyedén elbánt a démonokkal.

Ahogy továbbmentek, a korong mágiája újabb csodálatra adott okot. Az újonnan alkotott alagút talaja minden emelkedőn és lejtőn úgy formálódott ki, hogy a lehető legjobban járható legyen az olyan kétlábú lényeknek, mint Malfurion és társa. Ennek és a hátulról jövő veszély elmúltának köszönhetően jóval gyorsabban haladtak mint befelé jövet.

– Huzatot érzek – jegyezte meg Brox, ezúttal hangjában bizonytalanság csendült. – Legalábbis frissebb a levegő.

118

A bizonytalanság ellenére reményeik új erőre kaptak és csak valami sziszegéshez hasonlatos hangra torpantak meg. Amint futó lépteik zaja elült, máris rájöttek, hogy csak a szél zúgása tréfálta meg túlérzékeny idegzetüket.

– Ott… – lihegett az éjtünde. – Ott a kijárat!

A Démonlélek csakugyan azt tette, amire jelenlegi gazdája kérte, és hamarosan kiléphettek a hegyoldalra, ahol hűvös és kedves szellő

köszöntötte őket a pokoli barlangokból való kijutásuk alkalmával. Persze nem voltak még biztonságban. Halálszárny előbb vagy utóbb rájön majd, hogy kimenekültek, és dühében nyilván egész rajával üldözőbe veszi őket.

– Jobb, ha megint elteszed azt – mordult fel a harcos, amikor végre egy kis levegőhöz jutott. – Meglátják a fényét.

Malfurion nem kezdte magyarázni, hogy a fekete sárkánynak nem kell meglátnia a korong fényét ahhoz, hogy rátaláljon. Mindenesetre, ha elteszi, azzal valóban több esélyt kapnak. Kinyitotta az erszény száját, de ujjai vonakodtak elereszteni a sima aranykorongot. Végül erőt vett magán, beleejtette a zsákocskába és behúzta annak száját.

Ismét Brox vette át az irányítást, és az éjszakában megfontolt minden egyes lépést a havas lejtőn – több helyütt is könnyen megcsúszhattak volna, ha nem kerülik ki a veszélyes részeket. Az ork biztonságosan felszíjazta fegyverét a hátára; egyetlen botlás is az értékes fejsze vesztét jelenthette.

Szerencsére a goblinok műhelye és Halálszárny szentélye a hegy legmélyén rejlett, és bár így is elég magasan voltak, mégsem kellett a csúcstól indulniuk. Malfurion remélte, hogy lejutnak a meredélyről, mire hajnalodni kezd.

Azonban, ahogy korábban gondolták, a szerencse nem tarthatott örökké

– hatalmas alak suhant el a csillagok kárpitja alatt. Mindketten rögtön hasra vágódtak a hóban, és gyorsan beásták magukat, ahogy tudták; legalább részben eltűnjenek a fent kutató tekintet elől.

Csakugyan Halálszárny kereste őket, és csupán saját őrülete akadályozta meg, hogy rájuk találjon. Őrjöngve fürkészte a terepet maga alatt, időnként a felgyülemlett feszültség levezetéseként megeresztett egy-egy lávaköpetet a hegyoldalak felé. Mind olyan erővel csapódott be, hogy a sárkány gyakorlatilag átalakította a domborzatot; háznyi sziklákat gurított le a 119

völgyekbe. Ha kevésbé vak a dühtől, talán rögtön mágikus érzékeivel próbálkozott volna, és akkor hamarabb megtalálja a menekülőket.

Malfurion felemelte fejét és a sárkányt kereste az égen:

– Azt hiszem, arra repül, amerről…

Halálszárny elkanyarodott és széles ívben visszafordult, egyenesen feléjük tartott.

– Mozgás! – dörrent rá Brox a társára.

Otthagyták hevenyészett búvóhelyüket és egy nagyobb sziklatömb felé tartottak. A druida hátranézett válla felett a sárkány egyre csak közeledő

alakjára; mozgásából nem tudta megítélni, hogy észrevette-e őket, de máris kényelmetlenül közel járt. Ahogy befordultak a kőtömb mögé, ismét a sóhajszerű hangot hallották, amely a köpetet előzi meg.

– Ide! – morrantott az ork és karjánál fogva megragadta társát, berántotta maga mellé egy mélyedésbe. Felettük megremegett és felrobbant a hegyoldal, az eredetileg menedéknek kiszemelt sziklatömb nagyot ugorva mozdult ki a helyéből, majd legurult a lejtőn. A hó hirtelen eltűnt a nagy hőtől, és olvadt kőszilánkok repültek szét. Lezúduló lavina tört utat magának a hegy oldalán.

Halálszárny a terület felett lebegett, a pusztítást szemlélte, lejjebb ereszkedett, undorodva horkantott egyet. Vad üvöltést hallatva megfordult és megint elszárnyalt, mozgásából ítélve körözni készült a szentélyének otthont adó hegy körül.

Malfurion és Brox lassan ki merte ásni magát a törmelék alól; a gőz remek fedezéket nyújthatott. Az éj tündét elfogta egy köhögésroham a portól és a kövekből felszálló gázoktól, azután rögtön ellenőrizte erszényét.

Amint megérezte ujjaival az ismerős alakzatot, megkönnyebbülten sóhajtott.

Brox sokkal inkább aggódott:

– A sárkány vissza fog jönni. Mennünk kell.

Eleinte sárban, de hamarosan ismét hóban folytatták útjukat lefelé. Újra meg újra hallották a dühös üvöltést, s visszhangját a hegyek között, de a szörnyeteg nem bukkant fel újra – ettől függetlenül nem mertek lassítani lépteiken.

Amikor már egészen közel értek a lejtő aljához, a druida összehúzott szemmel vizsgálgatta az előttük heverő völgyet: 120

– Nem ismerős a környék. Krázustól is távol lehetünk. – Lehunyt szemmel összpontosított. – Nem érzem a jelenlétét sem.

– A nagy öreg bizonyára elrejtőzött, most, hogy a fekete kint dühöng.

– Nekünk akkor is meg kellene találnunk valahogy.

Megegyeztek, hogy addig nem foglalkoznak a dologgal, míg teljesen le nem értek a hegyoldalról. A mágus tudott vigyázni magára.

A völgyet örök sötétség uralta; a magas csúcsok nappal is árnyékban tartották. Túl közel voltak még Halálszárny birtokához, goblinokra is számíthattak a környéken.

Kerülniük kellett balra, hogy elérjék a pontot, ahol elváltak Krázustól, de alig fél óra elteltével egy, az alattuk lévőre ráhúzódó hegyoldal meredek falával találták szembe magukat. Malfurionnak eszébe jutott a Démonlélek, de a varázslattal biztosan felkeltette volna a fekete szörnyeteg figyelmét, emellett furcsállotta, hogy egyre nehezebbnek tűnt az erszényben tartania a korongot.

– Ha a másik irányban indulunk el, akkor majdnem teljesen körbe kell mennünk – jegyezte meg.

– Úgy tűnik – hagyta helyben az ork.

Mégis ez látszott az egyetlen evilági lehetőségnek; számos helyen a Halálszárny által leszórt törmeléket kellett kerülgetniük, de szerencsére mindenhol találtak járható ösvényt. A legutóbbi üvöltések egyre közelebbről szóltak, és már az eget figyelték haladtukban, hogy ők vegyék észre előbb ellenfelüket. Kiálló sziklák alá vették be magukat, és reménykedtek, hogy Neltharion már nem folytatja a környék felperzselésének kétes tevékenységét. A fürkésző óriásgyík majdnem felettük repült el, közben gondosan szemlélte a vidéket, de ismét elkerülték a figyelmét. Nem mertek előbújni, amíg nem volt teljesen biztos, hogy a sárkány már elment.

– Különös, hogy mindeddig csak őt láttuk. Hová lett a többi sárkány?

Brox már készen állt a válasszal:

– Ha megtalálják a korongot, vezetők akarnak lenni.

Meglehet, valóban a fekete szörny félelmei játszhattak közre, és egyszerűen csak nem merte közelebb engedni a saját fajtáját a Démonlélekhez. Ismerve a tárgy és akár csak a kisebb sárkányok hatalmát, Malfurion is elképzelhetőnek tartotta ezt a változatot.

121

Közben folytatták útjukat, de az ösvény ismét megtréfálta őket, és valamelyest távolabb kényszerültek céljuktól. A druida egyre ingerültebbnek tűnt:

– Használhatnám azt az átkozott vacakot, hogy odavigyen minket Krázushoz!

– A fekete meg máris a nyakunkon lenne.

– Tudom… csak…

Méretes, vértezetes alak rohant az orkra, ugyanabban a pillanatban éjszablya termetű, de sokkal inkább kutyaszerű teremtmény ugrott valahonnan az éj tündére. Hátán két inas csáp vonaglott, szívó szervekkel a végükön, amelyek rögtön az áldozat mellkasát keresték.

Fegyverek csaptak össze csengve, és a hangból Malfurion úgy ítélte, társa nem lehet a segítségére. Sikerült elkapnia a csápokat, de az ördögkutya lendülete leterítette, és a démon a torka után kapott. Az ifjú majdnem fuldokolni kezdett a bestia szájából áradó dögletes bűztől.

A sárgás fogsorok az arca előtt csattantak össze, újra meg újra, és zöldes nyálat fröcsköltek rá, melynek minden cseppje savként égette bőrét.

Sikerült megragadnia a csápokat és maga elé húznia egyik térdét, így valamelyest eltarthatta magától a dögöt. A fogak így is túl közel csattantak, és a druida akaratlanul is maga elé kapta egyik karját; az imént még keményen fogva tartott csáp kiszabadult, és a következő pillanatban húsába mélyedtek a szívószervet körbevevő éles fogak.

Felsikoltott, ahogy a lény elkezdte kiszívni a hatalmát, és azzal együtt életerejét, lelkét is. Az ördögkutyák számára éltető élelmet jelentettek a mágiahasználókban rejlő energiák, mi több, meg is többszöröződhettek, ha elég varázserőt szívtak magukba. Ha befejezhették kárhozatos lakomájukat, csupán kiszáradt porhüvelyt hagytak áldozataikból.

Nem maradt ideje eltűnődni a megfelelő varázslaton; felszabadult kezével az erszényei körül kezdett matatni – csak sikerüljön előrántani valamit! Közben a gyengülő másik kézből is kicsúszott a szörnyeteg csápja, így az ráakaszkodott az oldalára, és ugyancsak szívni kezdte erőit.

Hangok suttogtak Malfurion fejében, matató ujjai a korongos zsákocskára tévedtek.

Fogd és használd… mondták. Egyetlen reményed, egyetlen esélyed…

fogd és használd… egyetlen lehetőséged…

122

Egyikük emlékeztetett arra a hangra, amelyet korábban Krázusénak vélt.

Kétségbeesetten megragadta az erszényt és kirántotta belőle a Démonlelket. Rögtön megérezte a hatalom áradását, magabiztossága növekedését, és szinte már közönyösen nézett az arca előtt csattogó állkapocsra.

– Mágiát akarsz? – üvöltötte hirtelen feléledő haragjában. – Nesze neked mágia!

Egy gyors mozdulattal rászorította a korongot az egyik csáp ráakaszkodott végére; az ösztönösen eleresztette és ráharapott a nagyobb táplálékforrásra. Az ördögkutya szeme kidülledt, teste feldagadt, mint egy hirtelen teletöltött zsák. A teremtmény kétségbeesetten próbált elszabadulni, de immáron őt tartotta ott ellenfele, majd egy szívdobbanásnyi idő múlva oldala felhasadt, húsa szétfröccsent a túláradóan erőteljes energiától.

A démon cafatai elborították, de Malfurion nem foglalkozott vele –

ahogy talpra állt, a korong hatalma megtisztította. Gyorsan körülnézett, és látta, hogy Brox immáron két felgárral küzd, az egyik megsérült, de az ork még így is hátrányban volt.

Az ifjú rámutatott a Démonlélekkel arra, amelyiket tisztábban látta, és a tárgyból aranyszín energiafolyam csapott ki. A koponyafejű harcos felüvöltött, ahogy az áramlat beburkolta – azután halom porrá válva pusztult el.

A másik felgár habozott, és ellenfelének csak ennyire volt szüksége. A bűvös fejsze mélyen belevágott a mellkasába, egyformán átmetszett vértet, húst és csontot. Ahogy a második támadója is elesett, Brox megfordult; Malfurion elégedett mosollyal ment oda hozzá.

– Ez könnyen ment – jegyezte meg.

Azonban társa nem tűnt megkönnyebbültnek. Az ork a korongot nézte.

Az éjtünde hirtelen úgy érezte, nem bízhat meg ebben az idegen, ismeretlen lényben. A hangok is visszatértek, erősebben szóltak hozzá mint korábban.

A korongot akarja… magának akarja… de a tiéd. Csak te tudod megfelelően használni, hogy helyreállítsd a világ rendjét.

– Druida! – szólt rá az ork. – Többet nem kéne használnod azt. Gonosz dolog.

– Épp most mentette meg az életünket!

123

– Druida…!

Malfurion hátrébb lépett és maga elé emelte a Démonlelket.

– Te is csak a hatalmat akarod! El akarod venni!

– Én? – Brox a fejét rázta. – Hozzá nem érnék!

– Hazudsz! – A hangok egyre csak szóltak, megmondták, mire készül a zöld bőrű idegen. – Át akarod venni a Lángoló Légió vezetését Arkhemóntól! Velük akarod meghódítani Kalimdort! Nem hagyhatom!

Előbb égjen fel a világ, minthogy hagyjam!

– Druida! Hallod magad egyáltalán? Értelmetlen, amit beszélsz…

– Nem hagyom, hogy rátedd a kezed! – Az orkra mutatott a koronggal.

El kell őt pusztítanod! Mindet el kell pusztítanod, aki a korongot akarja… aki elveheti tőled…

Brox mereven, de higgadtan állt, egyáltalán nem mozdult Malfurion felé. Fejszéje leeresztve csüngött mellette, csak nézett és várt, sorsát az éjtünde kezébe helyezte.

Végül az ifjú rádöbbent, mire készült éppen. Undorodva ejtette el a gonosz korongot és elfordult tőle, elfordult társa és barátja tekintetétől.

Hallotta maga mögött a veterán nyugodt lépteit, megérezte vállán a súlyos kezet. Odanézett, Brox fejrázással jelezte, hogy nem vádolja semmivel.

– A korong miatt volt – mondta. – Csak a korong miatt.

Malfurion irtózott a gondolattól, hogy újra megérintse, de magukkal kellett vinniük. Krázus biztosan tudja majd, hogyan kell bánni ezzel az iszonytató dologgal, ami nem tűnt többnek egy különös dísztárgynál.

Letépett egy darabot az ingéből és lehajolt, hogy felvegye a Démonlelket. Tudta jól, hogy egy darab szövet egyáltalán nem védi meg a bűbájtól, de nem tehetett többet. A számára legkedvesebbeket idézte képzeletébe, hogy küzdjön a befolyás ellen – a hangok visszatértek. Ha a korong elcsábítja, mindannyian az életükkel fizetnek a hibáért. Elsősorban Tirandára gondolt, aki máris áldozatként szenvedett a palotában, és hirtelen kételkedni kezdett benne, hogy a tárgy befolyása alatt is megmenthetné-e.

Valószínűbbnek tűnt, hogy végül őt ugyanúgy legyilkolná vele, ahogy az imént Broxot is majdnem megölte.

Magában köszönetet mondott Khenariosznak, amiért nemes tanításai lehetővé tették, hogy elszigetelje tudatát a betörni próbáló hangoktól. Már teljes bizonyossággal tudta, hogy az ereklye természetellenes alkotás – így kizárandó a druida ösvényről is.

124

– El kell tűnnünk innen – jegyezte meg, ahogy az összpontosítás befejeztével végül elég erőt érzett magában. – Ki tudja, mennyi démon lehet még a környéken…

Szeme elkerekedett, ahogy kőből formált kezek emelkedtek ki a puszta talajból mellette és megragadták a bokáját. Az ork meglepetten mordult fel és a segítségére indult volna, de őt is hasonlóképp kötötte helyhez két sziklakéz. Rettenthetetlenül odasuhintott az egyiknek, és fejszéje összetörte azt, de még csak épp célba vette a másikat, amikor újabb kéz helyettesítette a tönkretettet.

Malfurion kétségek közt vergődött; használhatta volna a Démonlelket, amelyet becsomagolva még mindig a markában tartott, de megpróbálkozhatott a természeti erők szólításával is. A habozás végzetesnek bizonyult, fekete fátyol borult tekintetére, és úgy érezte, mintha száját vaspántok tartanák a helyén, bezárva. A korong kiesett a kezéből és a rongyból is kicsúszva megcsendült a köves talajon.

Brox dühödten morgott és csapkodott, a varázsfejszéje recsegve törte a követ, azután egy hangos puffanással az ork ijesztően elcsendesedett.

Először az éjszablyák nehéz, ismerős lélegzését hallotta meg, támadóik szótlanul jöttek közelebb. A Légió, amennyire ő tudta, nem használta a párducokat, csak a saját népe. Valaki a palotából?

– Életben hagytad őket. Miért? – éjtünde hangja, de démoni fertőzéssel terhes.

– Urunk nagy érdeklődést mutat mindkettejük irányában.

Malfurion meglepetten hallgatta a második hangot. Lehetséges lenne???

Hallotta, amint valamelyikük könnyedén leszáll hátasáról, azután közeledő lépések alatt csikordult meg néhány kavics. Bőrvért reccsent, ahogy az illető lehajolt valamiért – nyilvánvalóan a fekete sárkány romlott alkotásáért.

– Nem látszik különlegesnek – jegyezte meg Malfurion mellett a második hang. Megváltozott valamelyest, de ezúttal biztos volt benne, hogy felismerte. Azután a beszélő igazolta a legnagyobb félelmeinek egyikét:

– Köszönöm, hogy kihoztad nekem, testvérem!

125

Tíz

rázus elkáromkodta magát, amikor a sárkánybarlang kitört a káosz. Megtett minden tőle telhetőt, hogy, megkeresse K Halálszárny varázslatait a barlangokban és a Démonlélek rejtekhelyén, amellett sejtette, hogy Malfurion sem tett kisebb erőfeszítést.

Mindezek ellenére elhibázták.

Ráadásul a tudati kapcsolat is megszakadt, ámbár ezt nem a fekete sárkány mágiája okozta. Más erő lépett közbe, valami, ami legalább olyan hatalmas kellett hogy legyen, mint maga Halálszárny – és a mágusban szörnyű gyanú ébredt.

Az Öreg Istenek léte még a sárkányok többsége számára is csupán legenda, mítosz volt, pedig ők az idők hajnalán születtek. Örök kíváncsiságában, vagy ahogy Rónin fogalmazta meg, mert mindenbe bele kell vernie az orrát, Krázus tudta róluk, hogy sokkal többek holmi mesebeli lényeknél.

A történet szerint három sötét entitás uralta az őrjöngő káoszt, amelyet talán még a Lángoló Légió parancsnokai sem tudnának elképzelni. Az elsődleges létsík volt az, és a világ teremtőinek eljöveteléig csak e három létező basáskodott felette. Kozmikus méretekben dúlt a háború, és az Öreg Istenek elbuktak a végén.

Mindhármukat bebörtönözték, örökre. Fogságuk helyét mindenki elől elrejtették, hatalmukat megkötötték az idők végezetéig. A legenda utolsó sora volt ez, de Krázus úgy sejtette, az Öreg Istenek találtak valami módot a börtönük lerombolására – legalábbis arra, hogy a világokon átnyúlva kereshessenek lehetőséget a szabadulásra.

Kezd összeállni a kép, gondolta, ahogy kiment a barlangból a sziklás hegylábhoz és barátai keresésére indult. Nozdormu… a hasadék az időben, az éjtündék kora és a Légió első eljövetele… a Végtelen Forrás… még a Démonlélek kikovácsolása is beleillik.

Az Öreg Istenek kulcsot kerestek börtönükhöz, és ha fellelik azt, akkor még Sargeras is térden állva könyörög majd a kegyes halálért. Ha széttépik, megszüntetik az Időt magát, akkor börtönüket is kitaszíthatják az időtlenségbe, megsemmisíthetik kötelékeiket, talán még vereségük pillanatát is megelőzhetik. Lehetetlen akárcsak megsejteni az Öreg Istenek 126

terveit a maguk teljes valójában, minthogy legalább annyival álltak minden evilági létező felett, amennyivel királynője felülmúlt egy több napja kiszenvedett földigilisztát. Céljuk legalább általánosságaiban érthetőnek tűnt.

Figyelmeztetnem kell Alexstraszát! ösztönösen ez volt a következő

gondolata. A halandó világ leghatalmasabb teremtményei kétségkívül a nagy megtestesülések, és ha bárkinek esélye lehet az Öreg Istenekkel szemben, akkor azok ők. Krázus halkan újra szitkozódott; bár ne változtatta volna az őrület Nelthariont Halálszárnnyá! Összeadott erejükkel a megtestesülések talán felvehették volna a harcot a teremtés előtti lényekkel.

Megcsúszott egy kavicsos részen, majdnem lebucskázott az alacsony gerincről, amelyen épp egyensúlyozott. Milyen előrelátó az Öreg Istenek tervezése! Hiszen ők őrjítették meg a Föld Őrzőjét, ők facsarták ki Neltharion elméjét – és egyszerre több célzattal! Bábot faragtak belőle, aki megsegítheti szökésüket, s közben lehetséges ellenségeik sora is meggyengült. Neltharion a megtestesülések között is talán a leghatalmasabbak egyike volt.

Közben Nozdormut lefoglalták, aki pedig lényét tekintve csakugyan a többiek felett állt – nem kétséges, tervük része lehetett ez is. Krázus megállt, túl sok volt ez hirtelen. Hosszas korok álltak a sötét ősök rendelkezésére, volt idejük megalkotni és elhelyezni bábjaikat, elfedni befolyásukat. Hogyan tudná bárki is ily rövid úton lezárni ügyüket?

Hogyan?

A szörnyű felismerések sorozata olyannyira lefoglalta a mágust, hogy egyáltalán nem vette észre a hatalmas árnyat, amely a csillagos égen közelített felé. Hirtelen Halálszárny töltötte be a látóterét:

– Te ott!!!

Folytatásképpen a fekete sárkány hosszan levegőt vett és lávát fújt rá.

Sokan mások ott végezték volna égett csonthalomként, amelyet pillanatok alatt elborít az olvadt kő és föld áradata, de a mágus már jól ismerte ellenfelét.

Időben mozdult és csillámló aranyfalat idézett maga elé. A fekete szörnyeteg lehelete könyörtelen erővel száguldott neki a látszólag törékeny hártyának, de az kitartott. Krázus megfeszült, testében és akaratában egyformán, ahogy próbálta tartani a varázslatot és megőrizni egyensúlyát a 127

lejtőn, beleizzadt az erőkifejtésbe. Minden porcikája megadásért nyögött, de ő kitartott.

Végül a lehelet kifogyott, de a szárnyas rém odafent máris készült a következő támadására. Azonban Krázusnak ennyi késlekedés is elegendőnek bizonyult; Halálszárny dühének célpontja felemelte karjait és eltűnt.

Nem szállhatott szembe vele így, egyedül; az effajta küzdelem kimenetele nyilvánvaló volt. Még ha a legjobb formáját nyújtja éppen, akkor sem vetekedhetett egy nagy megtestesülés hatalmával. Valóban erény a hősiesség, de az esélyek egyértelműen ostobasággá tették volna.

A közelben, a találkozás színhelyétől délre eső hegy lábánál jelent meg újra. Egy sziklának dőlve lihegett; a hatalmas sárkány leheletének kivédése és a teleportálás sokat kivett belőle, így, gyors egymásutánban alkalmazva a varázslatokat. Eredetileg sokkal távolabb szeretett volna jutni.

– Megtalállak! – üvöltötte a fekete óriás, hangja visszhangzott a hegyek közt. – Nem menekülhetsz!

Krázus úgy látta, egyetlen előnye Halálszárny vak dühe lehet, amely miatt nem képes összeszedetten kutatni utána. Először tartott tőle, hogy a mágikus érzékek könnyen felfedezik, de Neltharion tekintete ide-oda ugrált, nyilvánvalóan kapkodva kereste leendő áldozatát, így ő könnyedén elfedhette magát.

Feltápászkodott és elindult a völgyben; minél messzebb kerül, annál jobb. Hogy a társaival mi történhetett, arról fogalma sem volt. Minden bizonnyal elmenekültek Halálszárny elől, máskülönben a fekete nem foglalkozott volna vele – egyértelműen nem kapta vissza a korongot és talán úgy hitte, ő szerezte azt meg.

Annál jobb. Ha az életébe kerül, hogy a többiek elvigyék a Démonlelket, akkor hát legyen így. Rónin tudni fogja, mit tegyen.

Áthaladt egy kinyúló hegyláb gerincén, még kimerülten is ügyesebben mozgott mint bármelyik ember vagy éjtünde. Útközben mindvégig fülelt, és figyelt, de Halálszárny eltűnt mögüle. Egyszer szemből közeledett és majdnem felette repült el, de a mágus gyorsan behúzódott egy kiszögellés alá. A fekete sárkány véletlenszerűen lávaköpetekkel szórta meg a környéket, nem jött még rá, hogy saját őrjöngése dolgozik ellene.

Azután a szörnyeteg azt tette, amitől Krázus a legjobban tartott. Úgy dönthetett, hogy már a lehető legalaposabban átvizsgálta a környéket, és 128

visszafordult a szentélye felé. A mágus kételkedett benne, hogy feladta a kutatást, ami azt jelentette, hogy ezután másfelé folytatja a keresést.

Malfurionért és az orkért aggódva a cselekvés mellett döntött, összpontosított, és a mellette lévő törmelék felemelkedve röppent a rém után. A nagyobb tömbök keményen odacsaptak, a kisebbek ártalmatlanul pattantak le a pikkelyekről, esetenként az azokat fedő fémlemezekről.

Halálszárny meglepetten felüvöltött és éles kanyarral fordult vissza.

Krázus futásnak eredt, mögötte az újabb mennydörgő üvöltés jelezte, hogy a fekete sárkány bekapta a horgot. A mágus egyáltalán nem nézett hátra; nem lehetett nem érezni, hogy ellenfele sebesen közeleg. Amit tervezett, ahhoz nagyon pontosan kellett időzítenie – ehhez viszont meg kell várnia, míg a romlott megtestesülés teljesen a nyakára mászik…

– Hamuvá égetlek! – hallotta a monstrum hangját. – Hamuvá!

Halálszárny nem tartott tőle, hogy támadásaival tönkreteheti értékes kreatúráját; a Démonlélek úgy készült, hogy kiállja akár a legszélsőségesebb hatásokat is. Egyszer az egyik pikkelyével felsértette ugyan, de az ironikus gyengeségen kívül nem vélte felfedezni a korong más hibáját.

Krázus pedig kifejezetten kereste a módját, hogyan lehetne elpusztítani a borzalmas játékszert, de azután az jutott eszébe, hogy a valóság amúgy is végsőkig feszült szövetének ez már bizonyosan túl sok lett volna. Azt kezdte tervezni inkább, hogy átnyújtja a sárkányoknak, és hagyja, hogy a történelem folyjon tovább az általa ismert mederben – vagy azt megközelítő módon, ha másképp nem lehetséges.

A fekete egyre közeledett és közeledett. Úgy tűnt, a következő csapással biztosra akar menni. A mágus felkészült, hogy bármely pillanatban cselekedjen, felkészült, és alig egy lélegzetvételnyi idővel később meg is hallotta a sokatmondó sóhajt, amellyel ellenfele mélyen leszívta a levegőt a következő lávaköpethez.

Krázus összeszorította fogait… a következő pillanatban olvadt föld és kő áradata borította el a környéket.

A Föld Őrzője magasra felröppent, röhögése az iménti őrjöngésével vetekedett hevességben. Tett egy újabb kört az izzó szikláktól narancssárgán megvilágított terület felett, így várakozott. A köpetében rejlő nyers mágikus energiák lehetetlenné tették, hogy azonnal felkutassa a korongot, de most már nem türelmetlenkedett.

129

Élvezte, hogy a rejtélyes sárkánymágus, Alexstrasza kiskutyája halálát okozhatta. Az a különös alak korábban is majdnem felrúgta terveit – csak azt sajnálta, hogy semmi sem maradt belőle, amit a nőstény megtestesülés elé vihetne, mielőtt ágyasává teszi őt… Igen, ő is érezte kettejük közeli kapcsolatát, olyan közelit, mint amilyet a vörös úrnő a hitveseivel alakított ki, főként azzal a sótlan és idegesítő Korialstrasszal.

De igazán csak az számított, hogy az idegen elpusztult és a korong ismét az övé lehet, csak ki kell várnia. A Léleknek ott kellett lennie a magmatemetőben, csak várakoznia kellett, míg újra egyesülhetnek…

különös, zavaró gondolat merült fel benne. Eszébe jutott, hogyan vette és vitte el tőle a korongot áldozata, milyen fondorlatos módot használt a hegy mélyének elhagyására…

Lejjebb ereszkedett és misztikus érzékeit latba vetve próbálta kifürkészni a korong jelenlétét a félmágikus lávatömeg alatt. Nem járt sikerrel; a kaotikus energiák épp csak kezdtek lecsillapodni. Egyáltalán nem érezte odalenn a legdrágább kincsét. De hát ott kell lennie… valahol ott kell lennie!

Krázus nem sokkal arrébb jelent meg újra, Halálszárny lávaköpetének túláradó hője követte. Azonnal hasra vetette magát és felfelé figyelt, tudta, megint nem sikerült elég messzire jutnia.

Remélte, hogy a fekete halottnak hiszi, mi több, úgy véli, a Démonlelket is eltemette támadásával. Maga is sárkány lévén ismerte a leheletfegyverben rejlő erőket, és úgy vélte, azok a mágikus érzékek elől is elrejtenék a korongot – ellenfele nem láthatja azt, így késlekedni fog, amíg az energiák lecsillapodására várakozik. Minden múló pillanat egyre több esélyt biztosít az orknak és az éjtündének.

Ő maga akár pihenhet is most, hogy ellenfele már halottnak véli, és erőt gyűjthet, hogy később társai segítségére siessen. Halálszárny nem követte; a mágus hálát adott az isteneknek, hogy terve sikeresnek bizonyult – talán nem is lett volna képes újabb hirtelen ötletet kierőltetni magából, avagy megvalósítani azt. Gyanította, hogy hatalma talán már egy gyertya meggyújtásához is kevés lenne, nemhogy a védekezéshez a megtestesülés következő támadásával szemben.

Arrébb mászott és letelepedett egy nagyobb szikla tövénél, hogy legalább részben takarásban legyen. Kimerülten nyúlt el a kavicsos talajon és próbált pihentető meditációba mélyedni, miközben a keleti hegyek 130

között derengeni kezdett az ég alja, már amennyit látott belőle. A komor vidéken a napsugarak nem tehettek sokkal többet, mint hogy pusztán jelölték a nappal és az éjszaka közti halvány különbséget, Krázus mégis örömmel fogadta őket. Mint vörös sárkány, ő maga is az Élet esszenciájának hordozója volt, és az Élet napfényben virágzik a leginkább.

Szemét lehunyva megpihent hát az ébredező fényben.

Fentről mély hang szólalt meg, örömteli tónusban: – Á, megtaláltalak végre!

*****

Éhség kezdte rágni Tiranda gyomrát, ami nem tűnt jó jelnek. A Holdanya táplálta addig, gondoskodásának érzése elegendő volt, hogy erőnlétét fenntartsa és kizárja a testi bajokat. Persze, megértette; Elún egész népe szenvedett Kalimdoron, és az istennő figyelmét fontosabb dolgok kötik le immáron, mint hogy egyetlen hívével foglalkozzon.

Szükség esetén a papnők voltak az elsők, akik áldozatot hoztak.

Nem érezte, hogy az istennő elárulta volna; egy csendes imával meg is köszönte mindazt, amit addig őérte tett. Ezután a folytatás a törékeny halandó test dolga lesz, de tudta, a nővériség képzése megsegíti majd.

Az utóbbi napokban minden este, napnyugtakor, egy Előkelő ételt hozott tálban – saját táplálékuk maradéka lehetett –, amely érintetlenül hevert ott másnap estig. Tirandának csak annyit kellett volna tennie, hogy őr után kiált, és a foglyul ejtő gömb lejjebb ereszkedik, bár el nem engedi.

Tekintve, hogy Vashj holtan akarta látni őt, a papnő kétszeresen is hálás volt, hogy eddig nem kellett ennie. Azonban a tál kihűlt, alvadó tartalma lassan kezdett egyre csábítóbbá válni. Egy-két falat is elegendő lett volna, hogy utána egy egész napig kitartson; böjt idején hozzászokott ehhez, szervezete könnyen ráállt a nélkülözésre. A teli tál akár egy hétig is elegendő lehetett volna.

Más segítsége nélkül nem tudott enni, és nem állt szándékában kérni, ezzel akárcsak kicsit is megtörtnek mutatkozni. A démonok és szolgáik azonnal gyengeséget láttak volna a dologban.

Csörrent a zár, és Tiranda gyorsan elkapta tekintetét az ételről, erőt vett magán, hogy véletlenül se adja jelét kételyeinek. Az egyik őr tárta szélesre a vasajtót, zord arckifejezéssel engedte be az Előkelőt, aki akkor először 131

látogatta meg a foglyot. Cifra talárja ragyogott az anyag és díszek nemességétől, kasztja számos tagjával ellentétben azonban a férfi magas és széles vállú volt – megdöbbentőbb volt azonban világos, szinte fakó lila bőre és a haja, amilyet Tiranda még sohasem látott; rőtes gesztenyebarna, aranyszín csíkokkal. Azonban minden Előkelőhöz hasonlatos módon az arcán megvetés ült, s hangjában is, főként, ahogy az őrhöz szólt:

– Hagyj magunkra!

A katonán látszott, hogy szívesen otthagyja a varázslót. Ahogy kiment, bezárta maga mögött az ajtót.

– Szent nővér! – üdvözölte az Előkelő a foglyot, csupán árnyalatnyit hagyva meg a lekezelő tónusból, amellyel az őrhöz fordult az imént. –

Hatalmadban áll, hogy enyhíts helyzeted kényelmetlenségein.

– A Holdanya velem van és kényelmet biztosít számomra. Másra nincs szükségem.

A férfi tekintetében változott valami, csak egy pillanatra, de Tiranda mintha bűntudatot látott volna éledezni. Próbálta nem kimutatni meglepetését; úgy hitte, az Előkelők mind a démonsereg rabszolgái, de az előtte álló nemes mintha rácáfolt volna erre a vélekedésére.

– Papnő… – kezdte.

– Szólíthatsz a nevemen. Tiranda vagyok – szólt közbe a fogoly, a bizalom ébresztésével próbálkozott. – Szellőszó Tiranda.

– Napjáró Dath'Remar, Tiranda úrnő – válaszolta az Előkelő, nem kis büszkeséggel a hangjában. – Családom húsz nemzedék óta áll a trón szolgálatában.

– Jeles felmenő ág. Büszke lehetsz rá, nagyúr.

– Az is vagyok. – Ahogy ezt mondta, árny suhant át az arcán. –

Amennyire csak lehetek – tette hozzá.

Tiranda úgy látta, a férfi kezd megnyílni. Akart valamit.

– Az Előkelők mindig is érdemes védelmezői voltak a birodalomnak.

Vigyáztak népükre és a Forrásra. Biztos vagyok benne, hogy őseid nem találtak volna hibát az erőfeszítéseidben.

Egy pillanatra újra megjelent az árny az arcon. Dath'Remar hirtelen körülnézett, tekintete megállt a tálon:

– Azért jöttem, hogy rávegyelek, egyél valamit, szent papnő. –

Odalépett és kézbe vette az edényt. – Többet is kínálnék, de ennyit engedélyeztek.

132

– Köszönöm, Dath'Remar, de nem vagyok éhes.

– Annak ellenére, hogy mit szeretnének egyesek, biztosíthatlak, nincs benne méreg vagy bármi másféle szer, Tiranda nővér. – A jól öltözött Előkelő megfogta a porcelánkanalat és bevett egy falatot. Grimaszolt hozzá: – Amiről nem biztosíthatlak, az az élvezhetősége… és elnézésedet is kérem érte. Jobbat érdemelnél.

A lány röviden végiggondolta

a lehetőséget, azután félig

kétségbeesetten döntött:

– Rendben. Eszem.

Szavaira mozdulva a gömb lejjebb ereszkedett. Dath'Remar végig őt nézte, nem vette le róla a tekintetét, és ha szíve nem lett volna már másé, Tiranda egészen vonzónak találta volna a nemest. Kevésbé tűnt beképzeltnek a többi Előkelőnél.

A férfi felkanalazott egy nagy falatnyit és odanyújtotta. Az evőeszköz és tartalma sisteregve szúrta át a bilincsgömb zöldes fátylát. – Előrébb kell hajolnod egy kicsit – mondta a papnőnek. – A varázs nem ereszti be a kezem.

Úgy tett, ahogy a másik éjtünde kérte. Igazat mondott az étel ízetlenségéről – Tiranda titokban így is örült a tápláléknak. Éhsége hirtelen megtízszereződött attól az egyetlen falattól, de óvatosan elrejtette vágyait.

Lehet, hogy az Előkelő valóban rokonszenvezett vele, ám így is a démonok és Azshara szolgálatában állt.

A második falat mellett a férfi ismét megszólalt:

– Ha felhagynál az ellenállással, minden sokkal egyszerűbb lenne.

Előbb-utóbb megunják, hogy csak úgy itt tartsanak, és akkor, nővér, a sorsod sokkal rosszabbra fordul majd.

– Azt kell cselekednem, amit hitem szerint a Holdanya kér tőlem, de köszönöm az aggodalmadat, Dath'Remar. Jólesik az adott körülmények között.

A nemes félrefordított fejjel nézett rá.

– Vagyunk többen is, de tudjuk a helyünket és kerüljük az ostobaságot.

Tiranda úgy érezte, ideje mélyebbre nyúlnia:

– Ám a királynőhöz való hűségetek nem kérdéses.

A magas alak sértettnek tűnt:

– Természetesen! – Azután megenyhült: – Bár attól tartunk, ő sem a régi már. Nem hallgat ránk, akik jobban megértjük a Forrást és hatalmát, 133

inkább a kívülállók szavát részesíti előnyben. Minden munkánkat félre kellett tennünk annak érdekében, hogy áthozzuk erre a világra a Légió urát.

Oly sok dolgot igyekeztünk elérni…

Hirtelen elhallgatott, talán rádöbbent, miféle hangnemben beszél úrnőjéről. Zord határozottsággal etette tovább a papnőt, szó nélkül. Tiranda sem szólalt meg, eleget látott és hallott már; az Előkelő inkább önmaga miatt jött el hozzá, mintsem bármi más okból. Gyónni kívánt, feloldozást keresett elhanyagolt hitének képviselőjénél, nyugalmat az elméjében kavargó zavart kétségek helyett.

Mielőtt a lány észbe kaphatott volna, a tál kiürült. Dath'Remar megfordult, hogy visszategye az edényt az ajtó mellé, de ő szeretett volna kicsikarni belőle még némi időt:

– Kérhetek vizet?

Az étellel együtt egy kis butykos is került az ajtó mellé, de akárcsak az előbbit, úgy az utóbbit sem érintette soha. Dath'Remar mozdulatai tisztán jelezték, hogy maga sem kívánja még befejezni a beszélgetést, és készségesen odavitte a tömlőt és kidugaszolva azt, odanyújtotta a száját, de a gömb megállította.

– Bocsáss meg! – mormolta. – Elfeledkeztem róla.

Beleöntött inkább valamennyi vizet a tálba, kilögybölte azt, azután újra öntött és ahogyan az imént etette, a kanállal itatta meg. Legalább tovább is tartott így.

Tiranda ismét várt egy kicsit, mielőtt újra megszólalt:

– Különös lehet együtt dolgozni olyan démonokkal, akik valaha közénk tartoztak. Meg kell vallanom, hogy a puszta létük is nyugtalanít.

– Szerencsések, akiknek Sargeras kegyet ajándékozott, hogy jobban szolgálhassák. – A válasz olyan gépiesen jött, hogy valószínűnek tűnt, Dath'Remar számtalanszor elismételte már. Talán jó néhányszor csak magának, meggyőzésképpen.

– Te még nem kerültél be a kiválasztottak közé?

A férfi tekintete megkeményedett.

– Elutasítottam, bár az ajánlat… csábító volt. Számomra a királynő

szolgálata az első és mindeneknél előbbre való. Nem vágyom rá, hogy én is olyan… egy legyek közülük.

Minden figyelmeztetést mellőzve letette a tálat és a kanalat. Tiranda beharapta az ajkát, azon gondolkodott, hogy vajon rosszul ítélte-e meg a 134

nemest vagy sem. Mindenesetre, nem volt más lehetősége, Napjáró Dath'Remar jelentette az egyetlen esélyét.

– Most mennem kell – mondta az Előkelő. – Már így is túl sokáig maradtam.

– Várom a látogatásod.

Dath'Remar hevesen megrázta a fejét:

– Nem jövök vissza. Nem.

A férfi elfordult, de mielőtt kopoghatott volna az őrnek, a papnő utána szólt:

– Elún füle vagyok, Dath'Remar, és ha bármit mondani szeretnél neki, az én dolgom, hogy meghallgassalak. Semmit sem adhatok tovább; nekem mondott szavaidat nem hallhatja meg senki más.

A varázsló féloldalasan visszanézett rá, és bár eleinte nem válaszolt, a papnő látta, hogy a hallottakat fontolgatja. Végül, sok habozás után mégis megszólalt:

– Meglátom, mit tehetek, hogy valami ehetőbbet hozzanak neked, Tiranda nővér.

– Elún áldása kísérjen utadon, Napjáró Dath'Remar!

A másik éjtünde bólintott és kopogtatott. Az ajtó záródása után Tiranda még hallotta távolodó lépéseit, azok lassan elhaltak. Az őrök be sem néztek, csak visszaálltak a helyükre, és foglyul ejtése óta akkor először a papnő megengedett magának egy halvány mosolyt.

135

Tizenegy

z orkok számára a vérség jelentette a legszorosabb köteléket.

Szentesítette az esküt, hűséget parancsolt és csatában megjelölte az A igazi harcost. A vérkötelék megfertőzését vagy bárminemű

megrontását a legnagyobb bűnök egyikének tekintették. A druida testvére pontosan ezt tette.

Brox olyan undorral nézett Viharhozó Illidanra, amit egész addigi élete során csak kevesen érdemeltek ki tőle. Még a démonokat is jobban tisztelte

– ők legalább a saját természetükhöz hűek maradtak, lett légyen az bármily torz és gonosz. De aki mellettük harcolt a szörnyetegek ellen, aki Malfurion ikertestvéreként született, ő ott csak a hatalomnak élt és semmi sem tántoríthatta el, ha hatalmat akart szerezni. Megtagadta ezért nem csupán népét és otthonát, de vérét és világa egészét is.

Ha karjait nem kötötték volna olyan szorosan hátra, Brox szívesen feláldozza magát és megpróbálja elkapni a varázslót, akár puszta kézzel elroppantani a nyakát. Bármilyen vétket hitt is magáénak a múltban, nem árult el szándékkal bajtársakat; tudta, soha nem tenne ilyet.

Malfurion ott bukdácsolt az őszes harcos mellett, hátrakötött kézzel, akárcsak társa, és derekán egy másik kötéllel, amelyet az egyik éj szablya nyergéhez rögzítettek, hogy így húzzák el egészen Zin-Azshari közepéig.

Ráadásul, az áruló testvér még nem vette le róla a vakító varázst; szemét fekete árnyék fedte, áthatolhatatlanul, így a druida rendre felbukott, és össze-vissza horzsolta magát. Egyszer hajszálnyira kerülte el, hogy beverje a fejét egy nagyobb kőbe.

A bekötött szemű varázsló semmiféle jelét nem adta a megbánásnak. Ha Malfurion elesett, csak közönyös képpel addig rángatta a kötelet, amíg testvére fel nem állt. A foglyok mögötti őrök tovább noszogatták őket és folytatódott az utazás.

Brox a fejszéjével szemezett, amit a sebhelyes tiszt akasztott fel a macskája oldalára. Az ork kinézte magának a kapitányt – ha úgy alakulnának a dolgok, hogy kiszabadulnak valamiképpen, akkor elsődleges célpontjai között szerepelt. Persze, a démonok is veszélyesek voltak, de képességeik mellől hiányzott az a mértéktelen ravaszság, amit abban az éjtündében látott. Bizonyos tekintetben még Illidan is csak a második volt, 136

bár ha a szellemek megsegítik, mindkettőt szívesen megöli. Aztán, ha lehet egyáltalán, csinál valamit a Démonlélekkel.

Különös módon nem Illidan vitte a korongot. Ő vette fel a földről, de alig néhány pillanat múltán a kapitány odalépett hozzá, hogy elvegye tőle.

Talán még különösebb, hogy Malfurion testvére egyetlen szó vagy bármilyen ellenkezés nélkül átnyújtotta a tárgyat.

Persze, a rejtélyek megoldása nem nagyon érdekelte a zöld bőrű harcost.

Csak annyit tudott, hogy valahogyan meg kellene ölnie mindkét alakot, mert nyilvánvalóan csak a tetemektől veheti el a Démonlelket. Mindehhez elsősorban ki kellene szabadítania a kezét és át kellene verekednie magát a démonokon, hogy odajusson az éjtündékhez. Némi öngúnnyal horkantott egyet. A mesék hősei oly könnyedén megoldják az effajta gondjaikat, de neki valószínűleg nem sikerülne. Varo'then kapitány nyilvánvalóan jól ért a csomózáshoz, mert remekül gúzsba kötötte a foglyok kezét.

Botladoztak hát tovább, messze maguk mögött hagyták a fekete sárkány rejtekét. Brox valahogy nem érezte olyan biztosnak, hogy nincsenek veszélyben; Halálszárny könnyedén rájuk lel majd, ha ennyire nem foglalkoznak a rejtőzködéssel. Az is kész csoda, hogy eddig nem bukkant fel. Talán valami elvonta a figyelmét?

Az ősz veterán szeme elkerekedett és felmordult saját ostobaságán. Hát persze! Krázus biztosan mindent megtett, hogy fedezze a menekülésüket!

Az ő szempontjából ez lehetett a helyes, az áldozathozatal… Nagy öreg!

Kívánok neked minden jót, ha valóban eltávoztál. Éneket mondok érted…

talán lesz még lehetőségem rá.

Malfurion hangos nyögéssel esett el ismét, bár ezúttal sikerült kicsit elfordulnia és nem hasra, hanem az oldalára érkezett. A mozdulat megmentette a komolyabb sérülésektől, de látszott, hogy így is alaposan megütötte magát.

Az ork segített volna, de nem tehetett semmit, vicsorogva nézett Illidanra:

– Add vissza a látását! Gyorsabban is haladhatnánk.

A varázsló megbabrálta a kendőt a szeme előtt. Brox úgy sejtette, valami történhetett vele.

– Adjam vissza a látását? Miért tenném?

137

– A bestiának igaza van – szólt közbe a kapitány. – A testvéred így túlságosan lelassít. Vagy elvágom a torkát most, vagy legalább az utat lássa maga előtt!

Illidan kajánul elmosolyodott:

– Micsoda csábító lehetőségek! Ám legyen… Hozzátok ide!

Két démon felrángatta és odalökdöste Malfuriont, fegyvereiket mindvégig csapásra készen tartották. A druida kihúzta magát és próbált minél határozottabban járni.

– Az én szememből a tiédbe – mormolta Illidan. – Neked adom, amire nincs már szükségem. – Azzal levette a kendőt.

Brox tarkóján felmeredt a szőr, nyakában megfeszültek az izmok, amikor meglátta a füsttel telt szemgödröket. Magában imát mondott a szellemeknek, és mintha még a démonok is feszengtek volna valamelyest.

Közben a testvér szeme elé idézett sötétség semmivé foszlott, és Malfurion elborzadva hőkölt hátra.

– Ó, Illidan…! – suttogta. – Úgy sajnálom…

– Mit? – A varázsló óvatosan felkötötte a kendőt az istentelen sebhelyre.

– Sokkal jobbat kaptam helyette; olyan látást, amiről mások legfeljebb csak álmodnak. Nem veszítettem semmit. Érted? Semmit. – A tisztnek megvetően jegyezte meg: – Most már jobban tud majd haladni. Akár gyorsíthatunk is, úgy vélem.

Varo'then csak elmosolyodott és parancsot adott az indulásra. A két fogoly újra egymás mellé került, és Brox odamormolta:

– Sajnálom a testvéredet…

– Illidan maga választotta az ösvényét – válaszolta a druida jóval enyhébb hangnemben, mint amit társa használt volna a helyében.

– Elárult minket!

– Valóban? – Malfurion ikre hátát nézte. – Tényleg elárult volna?

A másik reményeit megértve az ork csak a fejét rázta, és inkább feladta.

Mentek tovább, a fátyolos nap egyre magasabbra emelkedett, de fogvatartóik nem törődtek vele. Brox vissza-visszapillantgatott a maguk mögött hagyott hegyláncra, biztos volt benne, hogy Halálszárny bármely pillanatban megjelenhet.

– Mondd meg nekem, varázsló! – szólalt meg hirtelen a sebhelyes kapitány, legalább egy órányi csendet tört meg végül. – Ez a korong. Ez valóban jó mindarra, amiről beszéltél?

138

– Mindarra és még többre is. Láttad, mit tett a Légióval és az éjtündékkel… és a sárkányokkal.

– Igen… – az ork mintha kapzsiság árnyát vélte volna felfedezni a katona hangjában. Csak ekkor vette észre, hogy a kapitány egyik keze szinte egyfolytában azon az erszényen van, amelybe a korongot rejtette. –

Akkor minden igaz, mi?

– Kérdezd meg Arkhemónt, ha nem hiszed!

A kapitány elvette a kezét az erszényről. A nagy hatalmú démonnal nem kívánt kikezdeni.

– Elég erősnek kell lennie, hogy a kaput átformálja Sargeras kívánsága szerint – folytatta Illidan. – A teljes Légió átléphet Kalimdorra… akár urunk vezetésével.

Malfurion levegő után kapkodott, Brox csak morgott ellenérzése kifejezéseként. Rémülten pillantottak egymásra, tudták, hogy nincs erő, amely sikerrel kiállhatna a démonúr és egész serege ellenében.

– Csinálnunk kell valamit… – mondta az ork halkan, izmait óvatosan a kötélnek feszítette, és sajnálkozva találta azt erősebbnek.

– Azon vagyok – súgta a druida. – Vakon nem tudtam összpontosítani, mert akkor elestem, de így már nem gond.

A harcos óvatosan körbepillantott, a démonok közönyösen ballagtak utánuk és a két éjtünde sem tűnt úgy, mintha nagyon odafigyeltek volna rájuk.

– Hogyan? – dörmögte halkan, mintha csak magában beszélne.

– A macskák. Beszéltem velük. Befolyás alatt állnak, de meggyőzöm őket…

Az ork szemöldöke összeszaladt, de emlékezett még, a druida hogyan beszélt korábban is az állatokkal.

– Én készen állok. Mikor?

– Nehezebb mint gondoltam. Őket is megfertőzte a Légió, de talán…

igen… készülj fel. Bármely pillanatban cselekedhetnek.

Eleinte nem mutatkozott biztos jele a sikernek, azután a sebhelyes tiszt hátasa hirtelen megmakacsolta magát és megállt. A kapitány az oldalát rugdosta a sarkával, de az éjszablya meg sem mozdult.

– Mi a fene ütött ebbe az átkozott…

Nem folytathatta; a párduc hirtelen felágaskodott, és Varo'then meglepetten esett ki a nyeregből. Sejtelemtől vezérelve Illidan hátranézett 139

volna, de akkor saját hátasa is ugyanúgy tett. A katona sorsán okulva ő már felkészülten fogadta a mozdulatot, és inkább rásegítve kicsusszant a nyeregből, nem vágódott hanyatt.

– Te ostoba! – tört ki a varázsló, bár nem volt nyilvánvaló, hogy kihez beszél. – Te ostoba barom…

Brox azonnal mozdult, amikor a macskák levetették lovasaikat.

Varo'then hátasához rohant, a fejszéjéhez, és az állat készségesen az oldalát mutatta… valószínűleg Malfurion parancsára. Az ork megpördült és összekötött kezét fordította a penge felé, az könnyedén elmetszette a kötelet, épp csak megkarcolta gazdája karját. A veterán megmarkolta a fegyvert és elkiáltotta magát:

– Druida! Hozzám! Az állattal kitörhetünk…

Ám az éj szablya egy hatalmas ugrással eltűnt mellőle és lerohanta az egyik felgárt, amely épp rátámadott Malfurionra. A többi démon még habozott, nem tudták, mit kezdjenek magukkal a kialakult helyzetben.

Miután félretaszította a szörnyet, a macska rögtön rágni kezdte ura kötelékeit, aki az orkra nézve elkiáltotta magát:

– Ne foglalkozz velem! Az erszény, Brox! Az erszény!

Az ork Varo'then után nézett, aki még mindig ott ült, ahová esett, és a fejét fogta, az erszény a Démonlélekkel az övén lógott. Nem úgy tűnt, mintha tudatában lenne a körötte zajló dolgoknak. A zöld bőrű veterán felemelt fejszével rohanta le, de alábecsülte a kapitányt. Látva a termetes alakot, az éjtünde azonnal oldalra gurult, majd felpattant és kardot rántott.

– Gyere csak, te nehézkes marha – még gúnyolódni is maradt ideje. –

Kibelezlek és megetetlek a macskákkal! Ha lesz hozzád gyomruk!

Brox lesújtott, és ha eltalálta volna a tisztet, bizonyosan kettévágja, de ellenfele villámként mozdult. A fejsze a sziklás talajt érte, és közel méteres barázdát szántott benne, ahogy a támadás lendülete továbbvitte az orkot.

Varo'then utánaugrott és vágott, a kard vörös csíkot hagyott a vállán, de nem hatolt elég mélyre ahhoz, hogy zavaró sérülést okozzon.

Szeme sarkából az ősz harcos látta, hogy Malfurion nekiküldi az éjszablyákat a felgároknak. Az első démon meghátrált, nem szívesen támadott parancsnokaik hátasaira. A habozás az életébe került, és átharapott torokkal végezte.

140

Brox Illidant kereste, de közben ellenfelét is sakkban kellett tartani, és csak remélhette, hogy a druida majd foglalkozik a testvérével – elég egyetlen varázslat, hogy mindketten otthagyják a fogukat.

Felkiáltott, ahogy a kapitánynak sikerült bevinnie egy mélyebb vágást.

Az éjtünde vigyorogva szövegelt ugrálás közben:

– A küzdelem első törvénye, hogy ne hagyd elvonni a figyelmedet!

Válaszképpen az ork félelmetes ívet húzott fejszéjével, és épp csak nem fejezte le vele ellenfelét. Varo'then vigyora lehervadt, rájöhetett, hogy komolyabban kell vennie a harcost.

– Második szabály – mordult fel Brox, ahogy a tiszt hátrébb ugrott. –

Csak a bolondok pofáznak ennyit.

Izmai hirtelen zsibbadni kezdtek, mozgása lelassult, minden egyes cselekedet egyre fárasztóbbá és esetlenebbé vált, mintha maga a puszta lég szilárdult volna meg körülötte. Varázslat!

Ahogy attól tartott, Malfurion nem intézte el Illidant. Valószínűleg a családi kötelék miatt késlekedett, és ez sokba kerülhet.

Varo'then ismét elvigyorodott, ezúttal sokkal magabiztosabban közeledett.

– Nocsak! Általában nem szeretem, ha ilyen könnyen mennek a dolgok, de ebben az esetben talán kivételt tehetek. – Kardja hegyével Brox mellkasára mutatott. – Kíváncsi vagyok, hogy ugyanott hordod-e a szíved, mint mi.

Ahogy a katona közelített, sötét árny borult rájuk. Brox majdnem felpillantott, de észbe kapott; mozgása annyira lelassult már, hogy minden bizonnyal átvágott torokkal végezte volna, még mielőtt sikerül visszanéznie ellenfelére. Ha ott kellett végeznie, hát legalább nézzen szembe gyilkosával, ahogyan bármely harcos tenné.

Azshara szolgálóját is magával ragadta a látvány, tekintete az égre meredt, ajkai dühös vicsorba torzultak.

– El onnan, semmirekellő! – dörrent egy hang fentről.

Brox tehetetlenül figyelte, ahogy a kapitány elkerekedett szemmel ugrik hátrébb, és a következő pillanatban az áruló éjtünde helye lángokban fürdött. Broxot a célzás pontossága lepte meg a legjobban; alig érezte a hőt, pedig a tűz karnyújtásnyira tőle csapott le.

De ha a fekete érte utol őket, akkor miért kerülte el oly nagy óvatossággal? Így csak egyetlenegy másik sárkány jöhetett szóba, 141

Korialstrasz. Amióta kimenekültek Halálszárny barlangjából, annyi minden történt, hogy teljesen megfeledkezett a vörös óriásgyíkról –

szerencsére ő nem feledkezett meg róluk.

– Készüljetek! – kiáltott le a sárkány. – Jövök!

Brox igazán keveset tehetett, így lelkiekben készült fel rá, hogy valami történik majd. A következő pillanatban hatalmas mancs ölelte körbe és ragadta fel a levegőbe. Ahogy a szél az arcába vágott, az ork úgy érezte, tagjainak merevsége alábbhagy. Akár a vörös sárkány tette, akár más körülmény hatott; Illidan varázslata hirtelen semmivé foszlott.

Végre rendesen körül tudott nézni, és felfedezte, hogy a másik mancsban Malfurion mutogat lefelé és kiabál, kimerültnek és ingerültnek tűnt. Nagy nehezen ki tudta venni a szavait:

– A korong! Még náluk van a korong!

Az ork válaszolt volna, de Korialstrasz is meghallhatta a kiáltozást, mert éles ívben visszafordult a küzdelem színhelye felé. Meredeken ereszkedett a csapat felé.

– Melyiknél? – kiáltott az óriásgyík. – Melyiknél?

Kérdeznie sem kellett volna; Varo'then épp benyúlt az erszényébe, hogy kivegye a Démonlelket. Broxnak eszébe jutott, hogyan vette befolyása alá az ereklye Malfuriont, és elvigyorodott a gondolatra, hogy talán ott kellene hagyniuk azt az ellenségnél, hátha náluk is felmerül ugyanezen gond és baj.

Úgy tűnt, szerencséjük van; Varo'then magasra emelte a korongot, arcára kiült a gonoszság… és a Démonlélek nem csinált semmit.

Korialstrasz üvöltve rohanta le, a kapitány csalódottan nézett. Abban a pillanatban, minden várakozás ellenére, a korong mégiscsak felizzott, és a sárkány feje fölül egy újabb hang szólalt meg: – El onnan! Gyorsan, vagy mind…

Csupán a Démonlélek hatalmának apró szikrája lehetett, ami Korialstraszt eltalálta, de ennyi is elegendőnek bizonyult. Még a sárkány markában Brox is megérezte az erőhullámot, amely hátrébb taszította a behemótot… a vörös gyík megremegett, felnyögött és nem csapkodott tovább szárnyával. A talaj egyre közeledett, de ő csak annyit tehetett, hogy próbált vitorlázva elkanyarodni, messzebb jutni az ellenségtől.

142

Az ork az ősök neveit hajtogatta, litániával kérte a szellemeket, hogy készüljenek fel a fogadásukra. Csak a gránittömbökkel teleszórt hegyoldal töltötte be látóterét…

*****

– Mit tettél? – csattant fel Illidan.

– Használtam a korongot… – válaszolta a kapitány, hangja hirtelen félelemmel vegyes tisztelettel telt meg. Azután újra öntudatra ébredve nézett hol a Démoniélekre, hol társára. – Igazad volt! Ez mindent tud, amit mondtál, és még többre is képes! Akár császárrá is válhatna, aki…

– És élve megnyúzatva végezné, ha Sargeras megtudja, hogy egyáltalán megfordult a fejében valami ilyesmi.

A Varo'then arcán megjelent kísértés hirtelen semmivé foszlott.

– Ahogy érdemelné, varázsló. Bízom benne, hogy te nem dédelgetsz ilyesfajta vágyakat!

Malfurion testvére röviden elmosolyodott:

– Nem vágyom rá jobban mint te magad, kedves kapitányom.

– A királynő elégedett lesz a küldetés eredményével. Megszereztük a korongot, bizonyította hatalmát egy kifejlett vörös sárkányon, és vesztét okozta a két korcsnak, akik több alkalommal is késleltették a sikereinket.

– Másképpen is használhattad volna – mutatott rá a varázsló. – Azt a kettőt érdemes lett volna kikérdezni.

Varo'then grimaszolt:

– Mit mondhatnának még, amit tudnunk kellene? Ez itt… – Illidan felé tartotta a korongot –, ez minden, ami a győzelemhez kell. – A másik éjtünde kicsit előbbre hajolt, ajka kegyetlen ívbe görbült. – Hacsak nem érzel valamiféle bűnbánatot a testvéred miatt. Valami hűtlenségre vezető

sajnálatot.

Illidan a kendőt babrálta, felhorkant a feltételezés hallatán:

– Láttad, hogy bántam vele! Nem hiszem, hogy túlságosan a testvéri szeretet megnyilvánulásának tűnt!

– Való igaz – helyeselt a másik, azután visszacsúsztatta a Démonlelket az erszénybe. Közben enyhén összébb húzódott a szemöldöke, és mereven nézett maga elé.

– Valami baj van, kapitány?

143

– Nem, csak… mintha hangokat… de nem… mégsem. Semmi. – Nem vette észre, hogy Illidan az arcát tanulmányozza; a kifejezés eltűnt, amint a tiszt felnézett. – Semmi. Menjünk tovább! A macskák lenyugodtak és minél előbb el kell vinnünk a korongot Zin-Azshariba, ugyebár.

– Természetesen.

Varo'then a hátasáért ment és felült rá, Illidan hasonlóképpen. Még rászánt egy lélegzetvételnyi időt, hogy hátrapillantson a hegyek felé, kirázta a hideg a helytől.

*****

Lassan vissza kellett volna érniük, és Rónin egyre többször kapta magát azon, hogy abba az irányba bámul, amerre Krázus és a többiek ellovagoltak. Már vissza kellett volna érniük! Úgy érezte, valami baj történt. Amikor az éjszablyák visszajöttek a mágus üzenetével, reményei szárnyra kaptak. Korialstrasz segítségével jóval gyorsabban megjárhatták az utat. Már rég odaérhettek, és Krázus biztos nem vesztegette az időt, tekintve az ügy fontosságát. Akkor viszont valami nagyon nagy bajnak kellett történnie.

Nem említette kételyeit Jarodnak, aki épp a saját gondjainak hegyét próbálta elhordani. Nem mintha a gyűlés ment volna rosszul Feketeberek sátrában – épp ellenkezőleg; azzal, hogy csak magát adta, Jarod sikeresen megszilárdította parancsnoki pozícióját. Azóta, ha ostoba javaslatot hallott, azonnal felülbírálta, eredhetett az bármilyen rendű-rangú forrásból.

Az egyik nemes javasolta azt az oldalazó hadmozdulatot, amelynek következtében a sereg valószínűleg szétforgácsolódik, és Jarod alázatos hangnemben levezette az ötlet következményeit. A társaság elméletileg a faj legtanultabbjaiból állt össze, de utóbb minden arisztokrata a volt kapitány hű követőjévé vált, minthogy végre találtak valakit, aki legalább jól fejlett, bár ösztönös taktikai érzékkel rendelkezik.

Eleinte Rónin azt feltételezte titokban, hogy segítenie kell majd Jarod első lépéseit, de a férfi pontosan tudta, mit beszél és tesz. A mágus saját maga is összefutott olyan éjtündékkel, akik a legtanultabb elméket megszégyenítő tehetséggel születtek – és hálát adott Elúnnak vagy bármely felelős istenségnek, amiért a védők hozzáértő utódot találtak Hollócsőr helyére. De így, hogy a korongért folytatott harc kimenetele egészen 144

kétségesnek tűnik, vajon Jarod képességei elegendőek-e önmagukban a győzelemhez?

Az egykori kapitány léptetett Rónin mellé. Kifényezett vértezetet kapott Feketeberektől, címer nélkülit, de vörös és narancssárga ívekkel díszítve.

Köpönyege hasonlóképp újnak tetszett és mintázatában is egyezett a páncéllal, fején taréjos sisak, a festett éjszablyaszőrből készült dísz vége a hátát verte. Mögötte kísérete közeledett, az egyes parancsnokok altisztjei és összekötői. Jarod egy intéssel megállította őket valamivel hátrébb, csak ezután szólalt meg.

– Valaha úgy gondoltam, nincs nagyobb tisztség, mint bekerülni a kivételezettek közé, és finom ruhákat, díszes vértezetet viselni, ranghoz illőt – jegyezte meg savanyúan. – Úgy érzem magam, mint egy bohóc.

– Nem igazán szeretnék vitatkozni – ismerte el Rónin. – Viszont néped szokásai szerint ki kell emelkedned a tömegből és közben hatást kell gyakorolnod rá. Ha a tekintélyed is megerősödik, lépésenként bevezetheted a kívánt változtatásokat.

– Alig várom.

A mágus kicsit arrébb húzta.

– Mosolyogj, Jarod! Semmi jó nem lesz belőle, ha néped komornak látja új reménységét. Általános a félelem és a bizonytalanság, tartással és mosolyokkal győzheted le ezeket.

– Magam is félek és bizonytalan vagyok, főként, hogy ismerem a parancsnokunkat.

Az ember nem engedhette meg az ilyesfajta beszédet. Közelebb hajolva dörrent rá a volt őrtisztre:

– Neked köszönhetően élünk még egyáltalán, magamat is beleértve!

Szokj hozzá! Semmi üzenet a többiektől, ami azt jelenti, hogy Kalimdor jövője egyelőre a mi kezünkben van és azok kezében, akik most is ott küzdenek a csatatéren!

Nem részletezte tovább, mert sem a hely, sem az idő nem tűnt alkalmasnak arra, hogy közölje: Krázussal együtt nagyjából tízezer esztendő távlatából néznek vissza a parancsnok korának eseményeire, és maguk sem bizonyosak abban, hogy még létezhet egyáltalán az a jövő, melyet saját jelenüknek neveznek. Hogyan magyarázhatta volna el röviden, hogy nemcsak azokért küzd, akik még életben vannak, de azokért is, akik 145

még meg sem születtek, és számára a leginkább szeretett személyek a világon?

– Én ezt nem kértem… – próbált ellenkezni Jarod.

– A többiek sem akartak démonok ellen harcolni! Én nem is álmodtam róla, hogy valaha itt lehetek! Soroljam még?

Az éjtünde felsóhajtott. Levette csicsás sisakját és megtörölte a homlokát.

– Igazad van, Rónin mester. Bocsáss meg nekem! Megteszem, amit tudok, de nem ígérhetem, hogy elég lesz bármire is.

– Csak csináld, amit eddig, úgy, ahogy eddig. Ha átváltozol Csillagszem Desdellé, akkor mind odaveszünk.

Az új parancsnok lenézett finom öltözékére, kényelmetlenül érezte magát a makulátlanságtól.

– Ilyesmi nem történhet. Megígérem.

Ez mosolyt varázsolt a mágus arcára:

– Ezt jó hallani…

Fölharsant mögöttük egy kürt. Rónin hátranézett a válla felett.

– Ez a jobbszárnyon túlról jött! A Légiónak nem kellene ott lennie!

Nem kerülhettek körbe észrevétlenül!

Jarod felvette a sisakját.

– Úgy tűnik, mégis! – Intett a mögötte gyülekezőknek: – Nyeregbe és hozzátok az éjszablyámat! A mágusét is! Meg kell néznünk, mi folyik ott!

Az egyszerű parancsok olyan hatékonysággal teljesültek, amilyet az ember egyszer sem látott Csillagszem Desdel vezetése alatt. Úgy tűnt, a katonák őszintén tisztelik a volt kapitányt. Mozdulataikban benne volt minden; nem csupán a parancsnok mögött álló nemesek hadának engedelmeskedtek. Már körbejárt a szóbeszéd Jarod tetteiről, és mindenki tudta, hogyan ragadta magához a gyeplőt a szükség pillanataiban.

Ahogy a parancsnok nyeregbe szállt, mintha átváltozott volna. Zord határozottság jelent meg tekintetében, éjszablyáját megugratva a többiek elé tört.

Újra felrikoltott a kürt. Jarod parancsainak egy része, számos helyzetet mentve meg, a sereg és szövetségeseinek együttműködését célozta meg. Ily módon Huln és Dungard népe már nem szorult ki a tömeg szélére, és az éjtünde katonaság minden szakaszának megvoltak a maga kívülálló egységei, beillesztve az erőkbe, s nem kivonva abból. Még a furbolgok is 146

saját feladatot kaptak; erősítették az ékeket és bunkóikkal bezúzták minden felgár koponyáját, amely közelebb akart kerülni az értékes varázslókhoz vagy íjászokhoz.

A változtatások közül sok egészen egyszerű volt, vagy kevésbé látványosnak bizonyult, és Rónin őszinte csodálattal adózott értük Jarodnak. Ezúttal azonban olyasmi történt, ami igazán próbára teheti az új parancsnok képességeit. Arkhemón újabb trükkel próbált keresztbe tenni ellenségének.

Nem igazán csatát találtak a kürtszó közelében, inkább zavarodottságot.

Az éjtündék készenlétben tartották fegyvereiket, csatasorokba rendeződtek, de a többi faj harcosai csak álltak egy helyben és mintha egyáltalán nem akartak volna részt venni a harcban. A katonák kettős erőfeszítéssel próbálták lefedni a tétlenségükkel hagyott lyukakat a soraikban.

– Szentséges Holdanya! Mit csinálnak ezek? – kiáltott fel Jarod. –

Mindent tönkretesznek! Most győztem meg a nemeseket a szövetség előnyeiről!

Rónin már válaszolt volna, de hirtelen észrevett valamit messze a sorok mögött. Az ellenség közelebb járt mint gondolta; nagydarab alakok körvonalait látta, szárnyas teremtményekét. Mellettük olyan lényekét, amelyeket – hiába küzdött a jövőben is a Légió ellenében – még ő sem ismert fel.

Ami azonnal gyanút keltett; szinte csak sétáltak, és nem üvöltöztek vérszomjasan, mint a démonok többsége tette. Akadtak köztük óriásiak, akkorák, hogy még a pokolfajzatok is eltörpültek mellettük, és a szárnyas alakok sem hasonlítottak igazán a végzethozókra. Persze, a Légióban akadt másféle szárnyas rém is, de Rónin egyikkel sem tudta azonosítani a látott teremtményeket.

Jarod egy tauren mellé ugratott, szerencséjére pont Huln állt ott.

– Mit csináltok? Miért nem harcoltok?

A nagydarab bikaember úgy nézett fel az éj tündére, mintha a kérdés értelmetlen lenne.

– Ezek ellen nem! Elképzelhetetlen!

A föld népének néhány gyermeke ott állt a közelben és buzgón visszhangozták Huln szavait. Jarod először csak nézett döbbenten, azután látszott, eltökélte magát.

147

– Akkor majd mi megküzdünk velük! – morogta és elugratott a tauren mellől.

Azonban Rónin már ismerte a szövetség lehetőségeit, és gyanút keltett benne ez a viselkedés.

– Jarod! Várj!

– Hát már te is, Rónin mester?

A horda már elég közel ért ahhoz, hogy a mágus meglásson néhány alakot – és egyre biztosabb volt benne, hogy neki lesz igaza.

– Nem a Légióhoz tartoznak! Segíteni jönnek, biztos vagyok benne!

Hite teljes bizonyossággá vált, amikor végre meglátta a legelöl közeledő

alakot négy gyors lábon, hatalmas agancsokkal bozontos fején. Őt driádok követték; az Előkelőkből varázsolt démoni szörnyekre hasonlítottak, bár felsőtestük inkább hasonlított fiatal éjtünde nők formáira. Mi több, ugyanannyira látszottak növényi mint állati teremtményeknek, bőrüket olajosan fénylő levelek borították. Bármilyen törékenynek és kecsesnek tűntek is, a mozgásuk azt sugallta, hogy bármely ellenfél megbánhatja, ha túl magabiztosan közelít hozzájuk.

A katonák folytatták a felkészülést az összecsapásra és Rónin már látta, hogy katasztrófát eredményezhet, ha nem lép közbe.

– Jarod! Gyere velem!

Az éjtündével a nyomában a lánghajú mágus elvágtatott a meglepett katonák mellett. A volt kapitány utolérte és úgy kiáltott rá:

– Megőrültél? Mit csinálsz?

– Bízz bennem! Ezek szövetségesek!

A vezéralak hirtelen föléjük magasodott, Rónin épp időben állította meg hátasát.

– Üdvözlet néked, Vöröshajú Rónin! – mennydörögte az agancsos lény, a driádok kíváncsian nézegették az érkezőket. – Jöttünk, hogy megküzdjünk szeretett birodalmunkért… – Azután Jarodra nézett: – Ő az, akivel meg kell tárgyalnunk cselekedeteinket?

Az ember a társára pillantott, aki tátott szájjal bámulta a gyülekezetet.

– Igen, ő az. Bocsássatok meg neki! Igazán hatásos, lenyűgöző látvány, ahogy így közeledtek…

– Üdvözlet néked – nyögte ki nagy nehezen Jarod –, Khenariosz!

Mintha a gyermekkori mesék keltek volna életre; ez a társaság lehető

legpontosabb leírása. Az egybegyűlt alakokat a halandó fajok csupán 148

meséikből, legendáikból és egyéb hőstörténeteikből ismerhették –

másokkal pedig talán csak álmaikban találkozhattak. Khenariosz mellett két medveszerű teremtmény állt, ikrekként hasonlítottak egymásra, és méreteiket tekintve fölé magasodtak még az erdők urának is. Egyikük kifejezetten érdeklődő tekintettel szemlélte Rónint, aki kissé kényelmetlenül érezte magát emiatt. Mögöttük alig valamivel kisebb lény állt, leginkább rozsomákra hasonlított, bár hat végtaggal és hosszú, tekergőző farokkal rendelkezett. Épp a távolabb eső csatateret szemlélte, nem foglalkozott a fogadásukra érkezett két alakkal. Lélegzete vad vágyakkal telített lihegésnek tűnt, és éles karmaival barázdákat vésve markolászta a talajt maga alatt.

Szinte mindenki más fölé tornyosult az a hatalmas vaddisznó, amelynek sörénye szőr helyett méretes tüskékből állt. Rónin emlékezetében felmerült egy név a tanulmányaiból; Agamaggan, az ősharag félistene.

Némelyek nem követték társaikat termet tekintetében, ám így is lenyűgöző látványt nyújtottak. Egy szépséges, veszélyes kinézetű madárnő

szárnyasok falkájával vette körül magát, mellette kicsiny, vörös róka ült ravasz, manószerű tekintettel. Számos félisten és kísérő körül apró, kardos alakok röpködtek sebesen, pillangószárnyakon – tündérkefélék, valamelyik fajta.

Színtiszta fehér forma villant fel egy pillanatra, a mágus csak a szeme sarkából látta. Rögtön odafordult, de nem lelte a hatás forrását, bár mintha egy kép maradt volna elméjében, termetes szarvasról, égig nyúló agancsokkal.

Ott gyülekeztek mind; a csuklya mögé rejtezett, tölgyfakéreg bőrű –

már amennyi látszott belőlük – férfialakok, a griffek és a hippogroffek röpködtek együtt a hatalmas rovarokkal és a szélben türelmesen lebegő, szellemszerű-emberszerű alakokkal, akiket a mágus még úgy sem tudott volna leírni, hogy egyenesen rájuk bámult. Mindegyikük a természet valamely aspektusához illő jegyeket viselt magán, és Rónin érzékelte a köröttük áradó-áramló energiákat, a világ természeti erőit, azoknak erőit, kiknek a teremtők a természet védelme érdekében ajándékoztak létet.

– Árnydal Jarod… – mutatta be végül a mágus a parancsnokot, maga is nehezen beszélve, lenyűgözötten. – Kalimdor félistenei előtt állunk…

149

– Szolgálatodra – tette hozzá Khenariosz tisztelettel telt hangon, közben mellső lábaival letérdelt. Mögötte a többiek követték példáját, a maguk testi adottságainak megfelelően.

A sereg új vezetője képtelen volt megszólalni, csak pislogott döbbenetében. Rónin megengedett magának egy óvatos pillantást hátra; éjtünde, tauren, furbolg és törp egyformán áhítattól mereven bámulta a gyülekezetet, többségük már rájöhetett, hogy rémületesen hihetetlen kor és erő áll előttük. Olyan erő, amely alávetette magát parancsnokuk vezérletének.

Khenariosz és a többiek felegyenesedtek, várakozó tekintettel néztek a volt kapitányra.

– Várjuk szavaid – mondta az erdők ura, hangsúlyaiban egyenlőként kezelte az előtte állót.

Jarod végre eszméletére tért, kihúzta magát a nyeregben és próbált szerepének megfelelően viselkedni.

– Üdvözlet néktek, nagy öregek! Erőtöket szívesen fogadjuk, szükségünk van reá. Segítségetekkel és némi szerencsével bizonyosan győzedelmeskedünk.

Az agancsos istenség bólintott, tekintetét Jarod fölé emelve szemlélte a védők csapatait, vonásaira eltökéltség ült ki. Halkan, szinte csak magának jegyezte meg:

– Igazad van, Árnydal parancsnok. Némi szerencse is szükséges lesz.

150

Tizenkettő

hogy Malfurion eszméletére tért, roppant fájdalom áradt szét teste minden porcikájában. Közel állt hozzá, hogy visszazuhanjon az A öntudatlanság sötét mélységeibe, de ugyanilyen erős késztetést érzett arra, hogy tegyen valamit. Szemét még csukva tartotta, de környezete hangjait már hallotta – illetve, sokatmondó módon, apró neszezést sem érzékelt.

Kinyitotta szemét, és az éjszaka lágy árnyai köszöntötték, ezúttal jólesett a vakító napfény hiánya. Fájó tagjaival valahogy ülő helyzetbe emelkedett és körülnézett; elakadt lélegzettel szemlélte a kisebb mélyedést a talajban, melyet minden bizonnyal a becsapódás hozott létre –

Korialstrasz ernyedt körvonalait látta benne.

– Még… él – emelkedett fel a közelben egy megtört alak, mint valami lidérc a sírból. – Biztosíthatlak róla…

– Krázus?

A mágus odabotladozott, sápadtabbnak és soványabbnak tűnt, mint valaha.

– Nem… nem egészen így… terveztem, hogy újra… találkozunk.

Malfurion segített leülni az idős varázstudónak.

– Mi történt? Hogy kerültél ide?

A taláros alak mély lélegzetet vett és belekezdett a történetébe.

Elbeszélte, hogyan vette rá Halálszárnyat, hogy őt üldözze inkább, időt nyerve ezzel az éjtündének és az orknak. Úgy tűnt, beszéd közben máris visszanyerte ereje egy részét; a druida betudta ezt sárkány létének. Csak társa említése okozott aggodalmat:

– Brox! – kiáltott fel. – Ő…

– Ő is él. A koponyája és a bőre vastagabb lehet a sárkányokénál is! Ő

jött és segített fel, amikor magamhoz tértem, azután eltűnt. Talán épp élelmet és és vizet keres, minthogy amit magunkkal hoztunk, az tönkrement a becsapódáskor. – Krázus megrázta a fejét, mielőtt folytatta: –

Amellett, Korialstrasznak köszönhetjük, hogy viszonylag épségben vagyunk. Minden tőle telhetőt megtett, hogy megvédjen, beleértve egy sietős varázslatot is – csak saját magán nem tudott segíteni. – Igen büszkén beszélt fiatalabb önmagáról.

151

– Próbáljam meggyógyítani, mint legutóbb?

– Ne… Akkor egészséges vidéken jártunk; itt túl sokat kellene elvenned magadtól. Van más mód. – Nem magyarázta meg, mire gondol, inkább így folytatta: – És hogy hogyan kerültem ide? Épp egy szűkös résben bújtam meg, miután a feketével viaskodtam, hogy összeszedjem magam valamennyire. Korialstrasz elkapta Halálszárny egyik őrszemét, azután attól tartva – okkal, mint az kiderült –, hogy valami baj történt velünk, a keresésemre indult. Mindig engem találhat meg a legkönnyebben.

Óvatosan kellett haladniuk, körkörösen, hogy elkerüljék az őrült szörnyeteget és a többi őrszemet. Próbálták követni a Démonlélek kisugárzásának nyomát, minél gyorsabban követni azt, de sajnos már csak akkor találtak rájuk, amikor a palotabeliek elfogták és magukkal vitték őket.

– Az egyikük a testvéred volt, ugye, Malfurion?

A druida lehajtotta fejét:

– Igen, ő… Nem tudom, mit mondjak, Krázus!

– Illidan magában hordozza a démoni fertőzést – jegyezte meg a mágus minden kertelés nélkül. – Ezután mindig emlékezz erre, és ne hagyd magad félrevezetni. – Volt valami az idegen hangjában, ami több tudást sejtetett, de az éjtünde nem követelt magyarázatot.

– Hogyan tovább? Menjünk a Démonlélek után?

– Úgy vélem, ezt kellene tennünk… De előbb mondj el mindent, ami történt, mióta elváltunk!

Malfurion bólintott és részletesen elbeszélte elfogásukat és botladozó utazását. Amikor Illidan nevét kellett kimondania, majd megfulladt a bánattól és a haragtól. Krázus kő-merev arccal hallgatta, még akkor is, amikor az éjtünde a kihallgatott beszélgetést citálta vissza. Csak azután válaszolt, hogy a másik befejezte:

– Összetettebb a tervük mint képzeltem… – mormolta, félig csak magának. – Nyilván ezt is belevették, mégis… mégis, talán van remény…

– Remény? – Malfurion egyáltalán nem látott reményt az elmondottakban.

– Igen. – Krázus felkelt, egyik kezét keresztbe tette mellkasa előtt, a másikkal rákönyökölt és ujjaival állát simogatva, tűnődve folytatta: – Ha legalább meghallgatnának!

– Kik?

152

– A megtestesülések.

A druida tekintetében kétség bujkált.

– De nem teszik. Elzárkóztak még előled is! Ha Korialstrasz magánál lenne, talán…

– Igen! – vágott közbe a mágus. – Korialstrasz kihozhatja őket… elég jól ismerem az Élet Forrását.

A druida mit sem értett az egészből, de lassan kezdett ehhez hozzászokni. Ha Krázus kigondolt valamit, akkor a legjobb, amit tehet, hogy segít neki. Nehéz lépések jelezték Brox visszatértét, sajnos üres kézzel.

– Sehol egy patak vagy legalább egy tócsa. Semmi élelem, még rovarokat se találtam.

– Legalább megpróbáltad, Brox. Komor vidék ez, hiába távolodtunk el Halálszárny rejtekétől.

A fekete sárkány említésére Malfurion izmai megfeszültek:

– Gondolod, hogy még utánunk jöhet?

– Meglepne, ha nem tenné. Meg kell próbálkoznunk valamivel, mielőtt ez megtörténik. – Krázus hátrapillantott a válla felett Korialstrasz mozdulatlan alakjára. – Hálásak lehetünk Varo'then kapitánynak, hogy elsiette a Démonlélek használatát, máskülönben egy marék hamuként végezhettük volna. Korialstrasz hamar felgyógyul – ezt biztosan tudom –, de előbb nekünk kell megpróbálkoznunk a kapcsolatteremtéssel. Mármint, úgy értem, neked kell próbát tenned, éjtünde.

– Nekem?

Ahogy Krázus rosszallóan összébb húzta tekintetét, Malfurion először fedezte fel, hogy valóban mennyire hüllőszerűek a vonásai.

– Igen, neked. Közülünk csak te tudsz belépni a Smaragd Álomba.

Keresd meg a birodalom úrnőjét, Hiszérát!

– De ezt már megpróbáltuk, amikor elzárkóztak a Démonlélek elől, és Hiszéra nem válaszolt!

– Akkor ezúttal mondd neki azt, hogy Alexstraszának üzened; Korialstrasz haldoklik.

Az éjtünde ijedten kapta oda tekintetét a mozdulatlanul fekvő testre, de Krázus csak a fejét rázta:

153

– Nem! Bízz bennem… én lennék az első, aki aggódik emiatt. Csak mondd ezt Hiszérának. Biztos vagyok benne, hogy azonnal szól Alexstraszának.

– Azt akarod, hogy hazudjak a birodalom úrnőjének?

– Nincs más lehetőség.

Az ifjú végiggondolta, és rá kellett jönnie, hogy társának igaza van.

Csak egy ilyen erőteljes figyelmeztetés keltheti fel a megtestesülések figyelmét. Arra nyilván nem gondolnak majd, hogy a druida ostobán kockáztatna, és csupán ijesztő mesével állna elébük egy ennyire alkalmatlan időpontban. Csak az a kérdés, mit cselekednek majd a sárkányok, ha rájönnek, hogy hazudott nekik?

Malfurion elhessegette az utóbbi gondolatot; megbízott Krázusban.

– Megteszem.

– Próbálok vigyázni rád. Brox! Neked kell megvédened mindkettőnket, ha úgy adódik.

Az ork meghajolt:

– Megtisztelsz vele, nagy öreg.

Ahogyan máskor is kezdte, Malfurion keresztbe tett lábbal ült és előbb környezete hangjait zárta ki tudatából, majd félresöpörte gondolatait is, hogy pusztán ösztöneivel érzékelhessen és akaraterejével cselekedhessen.

Mindezzel együtt teste fájdalmai elcsitultak, nem érezte már őket, és egyre könnyebben összpontosíthatott a mitikus birodalomra.

Ezúttal újfent könnyebbnek tűnt meglátni a Smaragd Birodalmat, mint a korábbi próbálkozások alkalmával, mi több, könnyebbnek tűnt elszakítani lelkét testétől és elméjétől, hogy át is léphessen oda. Egyedül az a két melegnek érzett pont zavarta a homloka felett, ott, ahol az a két dudor növekedett titokban. Szívesen tanulmányozta volna a jelenséget, kíváncsiságtól hajtva, hogy így, álomalakban mit tudhat meg róla, de fontosabb dolga akadt.

Előbb majdnem Hiszéra keresésére indult, azután rádöbbent, hogy a zöld sárkány létének lényegét tekintve a legjobb mód az, ha szólítja inkább.

Más dolog, hogy válaszol-e egyáltalán.

Álmok Hercegnője! sugározta szét tudati üzenetét Malfurion a Smaragd Alomban. Hiszéra! Kérlek, jöjj el!

Nem érezte, hogy bármiféle jelenlét közelítene, de tudta, hogy folytatnia kell. A sárkány ott volt valahol… vagy mindenhol, minthogy birodalmát 154

egyszerre tartották lakhelyének és önmaga kiterjedésének. Hiszérának hallania kell őt!

Hiszéra! Szörnyű híreket hozok az Élet Forrásának. Alexstrasza hitvese, Korialstrasz haldoklik. Az üzenet mellé Malfurion elképzelte a látványt, a környékkel együtt, és ezeket a képképzeteket is szétsugározta a lélekvilágban. Korialstrasz haldoklik…

Várakozott. Erre biztosan meg kellene jelennie az úrnőnek; egy ilyen tragédia lehetőségét nem hagyhatja ellenőrzés nélkül.

Az idő bizonytalanul bár, de létezett és telt a Smaragd Álomban is.

Malfurion csak várt és várt a zöld sárkányra, de nem érzékelt semmiféle jelenlétet. Előbb-utóbb eljött az a pillanat, amelyben legalább már azt tudta, hogy értelmetlen tovább várakoznia. A sikertelenségtől letörten tért vissza testébe és az anyagi világba. Krázus nyugtalan türelmetlenséggel nézett rá:

– Válaszolt?

– Nem… Semmi sem történt.

A mágus mereven nézett Korialstraszra.

– De hát válaszolnia kellett volna! – mormolta magában. – Tudja, mit jelent ez Alexstraszának…

– Úgy tettem, ahogy mondtad – bizonygatta a druida. – Szinte szó szerint úgy mondtam mindent, ahogy javasoltad.

A taláros alak csalódottan legyintett:

– Tudom, Malfurion. A végsőkig is hinnék neked. Inkább…

– Sárkány! – Brox figyelmeztető kiáltása alig egy-két pillanattal azelőtt hangzott fel, hogy a behemót kibukkant a felhők közül. Az éjtünde rögtön magukra a felhőkre összpontosított, hátha valamiképpen fegyverként használhatná azokat a támadóval szemben.

Ám nemcsak hogy nem a fekete sárkány érkezett, de Krázus őszinte örömmel nevetett fel az óriásgyík láttán. A druida és az ork aggódva nézett idősebb társukra – az ő szemük nem bizonyult annyira élesnek, hogy rögtön felismerjék a közeledő alak körvonalait.

– Ő jön! Ő jön el személyesen, hogy felmérje a szörnyű hírek igazságát!

– nevetett tovább a mágus.

A termetben Halálszárnnyal vetekedő, karmazsinvörös sárkány lebegve állt meg hitvese felett. Ahogy nézte, Malfurion felfedezett rajta olyan külső

jegyeket, melyek segítségével felismerhette – ha nem tudta volna máris, 155

hogy kiről beszél Krázus. Alexstrasza, az Élet Forrása nyugtalan mozdulatokkal szállt le Korialstrasz teste mellé. Még pofájának hüllőszerűsége ellenére is felismerhetőek voltak rajta az aggodalom és a félelem általános jelei.

– Nem lehet halott! – kiáltott fel a nemes teremtmény. – Nem hagyhatom!

Krázus odament a fekvő hímhez, hogy a nőstény őt is lássa.

– Nem halt meg, ahogyan azt te is láthatod, királynőm!

Alexstrasza aggodalma pillanatok alatt változott haraggá.

Fejét leeresztette a pöttöm alakhoz, orrával majdnem fellökte:

– Te tudod a legjobban, hogy micsoda keserű tréfa ez nekem! Már attól féltem, hogy ő… és te…

– Hála a Démonlélek jelenlegi birtokosának – válaszolta Krázus. – Ha jobban értett volna hozzá, négy tetemet találtál volna itt.

– Magyarázatot követelek! – csattant fel a sárkánykirálynő. – De előbb hadd nézzem meg őt.

A mozdulatlan hím fölé hajolt, széttárta szárnyait, mintha hatalmas takaróként akarná befedni vele az egész testet. Aranyszín csillámlás kélt a pikkelyei között, majd halvány ragyogássá változva sugárzott ki az Élet Forrásából, hogy beburkolja az öntudatlan hitvest. Malfurion enyhe meleg simítását érezte; a fény érintése nyomán neki is enyhültek fájdalmai.

Druida lévén a természet erőivel foglalkozott – és mi jeleníthette volna meg jobban ezeket az erőket, mint a nagy megtestesülések-, így végtelen áhítattal figyelte a sárkányt.

– Sokat szenvedett – mondta a vörös nőstény, hangja lágyabban csendült. – A Démonlélek… valóban megfelelő név annak a szörnyűségnek… komoly sérüléseket okozott, de felépül majd. Ha lesz rá ideje és lehetősége…

Az aranyszín ragyogás semmivé foszlott, Alexstrasza magasra emelt fejjel üvöltötte el magát. Az egybegyűltek meglepetésére még két vörös óriásgyík ereszkedett le a felhők közül, tettek egy kört és leszálltak Korialstrasz másik oldalán. Messziről nem látszott a különbség, de ahogy közelebb értek, kisebbnek bizonyultak úrnőjüknél, holott voltak akkorák mint a tehetetlenül fekvő hitves.

– Parancsodra, királynőm!

156

– Vigyétek vissza a rejtekre és fektessétek az Árnyrózsa-barlangba. Ott gyorsabban felgyógyul majd… Bánjatok vele óvatosan, Türan!

Az újonnan érkezettek közül a nagyobbik teremtmény lehajtotta fejét:

– Ez csak természetes, királynőm.

– Ha felébred, lehet, hogy emlékezetét veszítette valamelyest – jegyezte meg Krázus, egyáltalán nem nyűgözte le a három sárkány jelenléte – maga is egy volt közülük. – Ez soha nem fog meggyógyulni.

– Talán jobb is úgy – válaszolta a sárkánykirálynő, a pöttöm alakot nézte, immáron gyengédséggel tekintetében.

– Magam is így vélem.

A mágus arrébb ment, hogy helyet adjon a hímeknek, akik óvatosan megfogták Korialstraszt és a magasba emelték. Közben a nagy megtestesülés gyengédségébe rosszallás keveredett:

– Kellemetlen módon kijátszottál, tudod? Hiszéra azonnal átadta az üzenetet, és bár az eszem mást mondott, szívem rögtön idehozott – ahogy azt előre tudhattad!

– Ha ez enyhülést hoz – hajolt meg Krázus miközben válaszolt –, alávetem magad dühödnek és az illő büntetésnek.

A sárkány csak sziszegett:

– Jobban ismersz annál! Azonban említetted a Démonlelket – újfent megenyhülten folytatta –, és hogy más kezekbe került. Hogyan lehetséges ez?

A mágus mindenféle bevezető és kitérő nélkül elbeszélte a történet lényegét. Alexstrasza vonásaira közben többféle érzelem ült ki, végül a hitetlenkedés győzedelmeskedett a többi felett:

– Betörni Neltharion szentélyébe! Csoda, hogy bármelyikőtök is életben maradt, nemhogy mind! – Félrefordított fejjel nézett végig hitvesén: –

Ilyen leszel hát, kedvesem? Kezdek egyre kevésbé csodálkozni az efféle ötleteiden, és nem tehetek róla, de értékelem az erőfeszítéseidet.

Sajnálatos, hogy végül a korong hasonló szörnyetegek kezébe került, mint amilyenné a Föld Őrzője változott.

– Ugyanakkor, királynőm, ez a látszólagos katasztrófa lehetővé teszi, hogy megmentsük legalább Kalimdor egy részét. Az ő végső céljuk egyelőre az, hogy urukat, Sargerast áthozzák erre a világra.

– A Démonlélekkel meg is tehetik.

157

– Igen… ami azt jelenti, hogy amíg próbálkoznak, nem használhatják semmi másra. – Krázus határozottan fúrta tekintetét szerelme szemébe. – A sárkányoknak nem kell tartaniuk tőle, ez idő alatt a Légió is sebezhető

marad.

– De a korong…

– Igen, ugyanakkor ez az az időpont, amikor a legnagyobb esélyünk lesz visszaszerezni – mutatott rá a mágus, Alexstrasza szavába vágva. – Ha elpusztítani nem is tudjátok, legalább megköthetitek valami módon, hogy Halálszárny ne használhassa többé.

– Halálszárny – mordult fel az Élet Forrása. – Újabb helyénvaló név.

Többé nem tekinthetjük Neltharionnak, a Föld Őrzőjének… Igazad van. Ez az egyetlen és legbiztosabb esélyünk arra, hogy végleg elvegyük tőle azt a romlott alkotást.

Bár Alexstrasza figyelmét elkerülte, alacsonyabb nézőszögéből Malfurion észrevette, hogy Krázus tekintete elsötétedik egy pillanatra. A mágus valószínűleg titkolt valamit, de ő inkább nem szólt semmit ez ügyben. Megbízott már annyira a nyurga alakban, hogy tudja; ha úrnője vagy bárki más elől elhallgat valamit, arra jó okának kell lennie.

– Sajnálatos, de úgy tűnik, Maligos nem lehet segítségünkre – mormolta a gigantikus vörös lény. – Az Időtlen is távol van még, ámbár raját a rendelkezésünkre bocsátotta. Hiszéra és én egyesítjük erőinket, természetesen… – Rövid tűnődés után a sárkánykirálynő bólintott: – Igen, sikerülhet. Beszélek húgommal és Nozdormu hitveseivel. Úgy vélem, meg tudom győzni őket.

– Remélem, minél hamarabb.

– Csak annyit ígérhetek, hogy megpróbálom. – Ezekkel a szavakkal kiterjesztette szárnyát, de mielőtt felröppenhetett volna, Krázus jelezte, hogy szeretné még a figyelmét kérni. Visszaereszkedett hát, behúzta szárnyait.

– Van még valami?

– Csak egy dolog. Az Öreg Istenek is használni akarják a korongot, mi több, valójában ők irányítják a Légiót.

Alexstrasza szeme úgy elkerekedett, hogy Malfurion veszélytől tartva hőkölt hátra. Azután a sárkány összeszedte magát:

– Biztos vagy ebben?

– Kérdéses… de egyelőre igen.

158

– Akkor hát kétszeresen is fontos, hogy meggyőzzem a többieket.

Tartogatsz még valami meglepetést?

A mágus megrázta a fejét:

– Nem, de nagyon fontos lenne, hogy mielőbb visszatérjünk a sereghez.

Meg kell győznünk a parancsnokot, hogy vegye figyelembe a rajokat és építse be a stratégiájába. Minél összehangoltabban cselekszünk, annál biztosabb a siker. Tudnál segíteni az utazásban? Attól tartok, hatalmam nem elég megbízható ebben a tekintetben.

A királynő eltűnődött egy szívdobbanásnyi időre:

– Igen, segíthetek. Álljatok hátrébb! Mindhárman!

Ahogy Krázus és társai gyorsan engedelmeskedtek, Alexstrasza ismét kitárta szárnyait. Visszatért az aranyszín fény, ezúttal százszor erősebben, bár inkább a sárkány hátánál, nem annyira elöl. Hamar olyan vakítóvá vált, hogy árnyéka élesen kirajzolódott a három alak előtt, lefedte Korialstrasz korábbi fekvőhelyét is. Az óriási nőstény olyan szavakat mondott, melyek mit sem jelentettek Malfurion számára, de a bennük rejlő ősi hatalmat így is jól érzékelte. Iszonytató erejű varázslat készült… de mi célból?

A föld felmorajlott alattuk, Brox morgott és úgy nézett le, mintha valamiféle ellensége óvakodott volna a talpa alá. A sziklás talaj emelkedni kezdett, majd hatalmas reccsenéssel egy roppant tömb szakadt le belőle. A druida számára valami nagyon ismerősnek tűnt a formákban, de csak akkor jött rá, hogy micsoda, amikor egy újabb földtömb szabadította el magát és tapadt az előzőhöz.

Szárnyak. A felemelkedő talaj a nagy megtestesülés árnyékát utánozta alakjában. A rög és kőtest mozgásba lendült, elöl a sziklaagyaras szájból ahhoz hasonló rikoltás tört elő, amilyet a szabadságát élvező sárkány adhat, mikor felröppen a földről.

Színét kivéve a születő lény minden részletében a vörös királynő

másaként jött létre. Durva anyaga elsimult és pikkelyeket formált, még a mélységes bölcsesség árnya is megjelent a drágakőhöz hasonlatos szemekben. A két óriás egymással szemben állt, és Alexstrasza ragyogása hirtelen alábbhagyott. Krázushoz fordult:

– Mintha én vinnélek magammal titeket. Minden tekintetben úgy tesz majd, ahogy én tennék.

A mágus alázatosan fejet hajtott:

– Nem vagyok rád méltó, úrnőm.

159

A sárkánykirálynő horkantott egyet.

– Ha nem lennél méltó rám, nem is lennék itt.

A kősárkány megrázta a fejét, mintha örömében tenné, azután ő is Krázust nézte.

– Megyek, megpróbálom meggyőzni a többieket – jelentette be a vörös nőstény. – Biztos vagyok benne, hogy sikerrel járunk majd.

– Vigyázz! Halálszárny talán még mindig keresi azt a förtelmet.

Alexstrasza mindentudó tekintettel válaszolt:

– Régóta ismerem már. Távol tartjuk a tűztől. – Azzal a levegőbe ugrott, tett egy kört felettük, majd felröppent és eltűnt a felhők között.

– Bár elmondhatnám neki… – suttogta a nyurga idegen.

– Mit? – csapott le Malfurion az elejtett szavakra.

Krázus elgondolkodva nézett a druidára.

– Semmit. Nem számít. Nem olyan dolog, amit meg mernék változtatni.

– Tekintetébe újra eltökéltség költözött. – Megvan a módja, hogy sebesen visszatérjünk a sereghez. Ne késlekedjünk tovább…

– Kik azok az Öreg Istenek? – Malfurion még nem fejezte be.

– Szörnyű gonoszság letéteményesei. Többet nem mondok, elég ha ennyit tudsz. Ha legyőzzük a Légiót, akkor őket is legyőztük…

Az éjtünde kételkedett benne, hogy ilyen egyszerű lenne a dolog, de nem erőltette tovább a kérdést… legalábbis egyelőre.

A kősárkány mélyre hajolt, hogy felszállhassanak a hátára. Malfurion megcsodálta formáját ugyanúgy mint mozdulatainak kecsességét, rugalmasságát. Nem volt igazi élőlény, mégis minden tekintetben a lehető

legjobban utánozta a nagy megtestesülést – nyilvánvalóan az ő hatalma tette lehetővé mindezt.

Krázus vezetésével felültek a nyak tövébe, a vállak közé, közben felfedezték a méretbeli különbségeket Alexstrasza és Korialstrasz között.

– A pikkelyek ugyanolyanok, mint egy igazi sárkányon – jegyezte meg Krázus. – Ugyanúgy beakaszthatjátok a lábatokat alájuk, mint Korialstraszon ülve. Kapaszkodjatok! Gyorsabb lesz mint idefelé.

Hátasuk megvárta, míg mindhárman megfelelően elhelyezkednek, azután a sárkánykirálynőhöz méltó rikoltással elrugaszkodott a talajtól.

Súlyos szárnyaival hatalmasakat csapva nekilendült az égnek, és hamar kiderült, hogy Krázus egyáltalán nem túlzott. Mielőtt elérték volna a felhők fedezékét, máris messze maguk mögött hagyták indulásuk helyét.

160

Gyorsan fogytak a mérföldek, az éjtünde rettegve bámult le a kősárkány hátáról. Még mindig nem szokott hozzá a repüléshez, főképp nem ilyen magasan.

– Nem tudnánk követni Illidant és csapatát, hogy visszavegyük a korongot? – kérdezte egyszer a mágustól.

– Még ha utol is érnénk őket, valószínűleg hasonlóképpen járnánk, ha ugyan nem vesznénk oda. Amellett csodálkoznék, ha nem lennének máris a Légió vonalai mögött, biztonságban. Bármilyen szörnyen is hangzik, esélyeink nagyobbak lesznek, amikor beviszik a Démonlelket a palotába.

Malfurion elcsendesedett. Krázus szavainak volt értelme ugyan, mégis kirázta a hideg a gondolattól, hogy hagyják a korongot a démonok parancsnokainak kezébe kerülni. Még inkább elborzadt attól, hogy a saját testvére személyesen és szándékosan teszi lehetővé a világuk pusztulását.

*****

Igazán kellemes meglepetést okoztatok, jött a dicséret a kapu túloldalán rejlő mélységből. Igazán kellemes meglepetést…

Illidan és Varo'then a lángoló szélű lyuk előtt térdelt, Malfurion testvére a megszokott, közönyös maszkot viselte, mint mindig, ha az átjáróval volt dolga. Hátrahagyták a démonokat, amint beléptek az elfoglalt és feldúlt vidékre; ott Illidan már meg merte kockáztatni a varázslatot, mellyel pillanatok alatt visszatérhettek. Tisztelte a fekete sárkány hatalmát, és nem kívánt összeakaszkodni vele. Ha előbb alkalmaz egy ilyen erős varázslatot, könnyen felkelthette volna a szörnyeteg figyelmét.

A kapunak otthont adó teremben jelentek meg, Mannorot bámuló szeme előtt, és örömmel nyugtázták a magas rangú démon csalódott ábrázatának látványát. Mielőtt a bestiális parancsnok meglepetése haraggá változhatott volna, Sargeras kinyúlt

akaratával

túlnani birodalmából, hogy

megkérdezze, sikerrel jártak-e szolgái.

A válasz után a Légió ura elhalmozta őket dicséreteivel, így csak még inkább felszította hadnagya keresetlen érzéseit. Mannorot elkötelezettsége

– és a legfőbb hatalomtól való félelme – erősebb volt annál, semhogy bármit tegyen a páros sérelmére. Ugyanakkor ezt mégsem hagyhatta annyiban, és próbált magának is kicsikarni valamiféle dicsőséget.

Kénytelen volt felmordulni:

161

– Jól csináltátok, halandók! – Kinyújtotta egyik húsos mancsát Varo'then felé: – Add azt ide, hogy felkészüljek vele a kapu megnövelésére!

Bár kifelé mit sem mutatott belőle, Illidan szíve nagyot dobbant.

Leginkább akkor és ott egyáltalán nem kívánta átnyújtani a korongot a démonoknak, és úgy, térdelve szólalt meg:

– Minden tiszteletem a tiéd, Mannorot nagyúr, de a sárkány ereklyéjének összetett mágiája jobban illik az én képességeimhez.

Könnyebben átlátom és megértem, köszönhetően urunk ajándékának.

Akarva-akaratlan megbabrálta a kendőt a szemén, és sikerült vele aláhúznia mondandóját.

– Nem beszél ostobaságot – mutatott rá a kapitány. – Azonban, mint a korong jelenlegi hordozója, javaslom, döntse el a Legnagyszerűbb, hogy ki használja fel erejét a kapu megerősítéséhez.

A varázsló és a démon hasonlóképp nyugtalankodva néztek a katonára, aki már az átjáró mélységeibe bámult és nem szentelt nekik több figyelmet.

– Természetesen, Sargeras dönti el a kérdést – értett egyet gyorsan Malfurion ikre.

– Nem is más – visszhangozta Mannorot.

Csak egyvalaki használhatja, jött uruk hangja odaátról. Én.

A kijelentés mindhármukat váratlanul érte, főként Illidant. Nem lehetett ez a vége – minden a korong birtoklásán múlott.

Alig gondolta ezt végig, gyorsan ellenőrizte a gondolatait elfedő

pajzsokat. Minden rendben lévőnek tűnt; Sargeras nem érzékelhette vágyait, nem olvashatta ki terveit. Ennek tudatában az újonnan felmerült problémára összpontosított; kellett lennie valamiféle megoldásnak…

– Minden tiszteletemmel együtt, Legnagyszerűbb – próbálkozott a varázsló –, a kapu éjtünde varázsmunka révén jött létre, így a korongot is leginkább egy éjtünde…

A kapu nem számít többé, most, hogy enyém a sárkány játékszere.

A szavak ott visszhangzottak minden jelenlévő fejében. Illidan, Varo'then és Mannorot hasonlóképp értetlenkedve bámult a valóság szövedékében tátongó hasadékra – megdöbbenésükben még a hasadék fenntartásával foglalatoskodó Előkelők és szatírszörnyek is majdnem felhagytak munkájukkal.

162

A korong megnyitja az utat, ahogyan terveztem, ám ennél a szánalmas kis lyuknál megbízhatóbb módon. A nyílás lüktetni kezdett. A Forrás közvetlen használata erőteljesebbé és biztosabbá teszi az átjárót.

163

Tizenhárom

arod nem érezte magát legendásnak, de mindenki, akivel csak találkozott, úgy tekintett rá, mint mesékből előlépő hősre. Hírneve Jmáris jóval nagyobbra növekedett mint amire rászolgált az apró sikerekkel a csatatéren, és újfent százszorosára növekedett, amikor Khenariosz megjelent a világ ősi, mitikus védelmezőinek kíséretével. Az erdők ura elismerte őt parancsnokának, és ez a történet addig járt szájról szájra a katonák között, míg végül már állítólag úgy fogadta el a felajánlást, hogy aranypalástját a karjára vette, és fénylő mágikus karddal ütötte lovaggá az agancsos istenséget. Lehettek ezek a mesék bármilyen nevetségesek, a védők között senki sem tűnt úgy, mintha nem venné komolyan őket. Még a nemesek tanácsa is egyre nagyobb tiszteletet mutatott az alacsony származású parancsnok iránt.

Senkivel sem tudta kibeszélni baját. Rónin állt a legközelebb ahhoz, hogy bizalmasának nevezze, de ő is egyre csak azt hajtogatta, hogy fogadja el élete ilyetén alakulását.

A papnőkhöz nem mert elmenni, hogy náluk szabaduljon meg nyugtalanító gondolataitól; a dolog hamar eljutott volna Maiev fülébe, és ezt végképp nem akarta.

Mióta nyakába szakadt a parancsnoklás dolga, azóta talán először lovagolt egyedül a táborban. Kíséretét biztosította afelől, hogy nem marad el sokáig, és így nem kell követniük; amellett már mindenki ismerte. Csak kérdezniük kellett és könnyen rátaláltak.

Mindenfelé tisztelgéssel és számos hálás tekintettel találkozott. A sebesültekkel foglalkozó Elún-nővérek felnéztek a közeledtére, és ők is tiszteletteljes bólintásokkal üdvözölték. Szerencsére Maiev nem volt közöttük.

Egy feltűnően alacsony nővér épp a sisakját tisztította, és amikor meglátta az egykori kapitányt, rögtön odafutott hozzá. Jarod megállította hátasát, és félt tőle, hogy a papnő valamiféle üzenetet akar átadni a nővérétől, de nem fordulhatott meg és vágtathatott el.

– Árnydal parancsnok! Reménykedtem benne, hogy újra találkozunk!

Jarod az arcot nézte. Vonzó, de valamivel fiatalabb mint először gondolta. Ismerős, de honnan…?

164

– Shandris… te Shandris vagy, ugye? – az árva, akit Tiranda úrnő a pártfogásába vett, mielőtt elrabolták.

A nő – inkább még lány – szeme érzelmekkel telve kerekedett el. A férfi nyugtalanítónak érezte az átható tekintetet; Shandris még legalább egy vagy két évvel fiatalabb volt annál, hogysem párt válasszon magának, és bár ő maga sem volt még túl koros, sem a hely, sem az idő nem tűnt alkalmasnak az ilyesmire. El kellett foglalniuk a Végtelen Forrást.

– Igen, parancsnok! Hallott valamit őróla?

A névvel együtt más is eszébe jutott; a lánynak minden gondolata megmentője körül forgott, szinte mindenkit csak őróla kérdezett, akinek bánni köze lehetett hozzá. Korábbi beszélgetésük alkalmával Jarod próbált udvarias maradni, de sohasem tudott kielégítő választ adni a Tirandával kapcsolatos aggodalmakra. Nem, nem próbálták megmenteni a papnőt –

hogy is tehették volna, mi módon? Minden bizonnyal a palotába vitték, és ha így történt, talán már nem is él.

De Shandris a gondolatát is elutasította annak, hogy tisztelete legfőbb tárgya esetleg nem fog visszatérni. Amikor Malfurion, aki pedig nyilvánvalóan Tiranda után ment volna, más küldetésre indult, a lány félig-meddig úgy hitte, visszatértekor magával hozza a főpapnőt is. Jarod próbálta a lehető legfinomabban meggyőzni az ellenkezőjéről, de a fiatal nő makacsabbnak bizonyult a taureneknél. Ha a fejébe vett valamit, a végsőkig kitartott mellette – ezért is aggódott a férfi amiatt a tekintet miatt, melyben nem kevés személyes érdeklődés is megcsillant.

– Semmit, Shandris, sajnálom.

– És Malfurionról? Visszatért már?

Ez a parancsnokot is aggasztotta.

– Semmi jele, leány, de újfent emlékeztetlek, hogy feladatai másfelé szólították el. Amivel ő és társai most megpróbálkoznak, az nagyobb segítségére lehet népünknek mint a főpapnő megmentése. Ezt a druida is tudja… és gondolom, te is tisztában vagy vele.

– Nem halhatott meg!

– Ilyet nem is mondtam! – csattant fel dühösen Jarod. – Ide figyelj, Shandris! Én is szeretném, ha visszatérne, de még maga Tiranda úrnő is fontosabbnak tartaná a jelenlegi problémáink megoldását, mint a saját megmentését!

A lány döbbenten állt, azután arckifejezése megenyhült.

165

– Bocsánatodat kérem! Tudom, hogy sok dolgod van. Nem kellett volna, hogy ezzel zavarjalak, Jarod.

Keresztnevének ilyen természetes használata úgy érte az egykori őrkapitányt, mintha nyakon zúdították volna egy vödör hideg vízzel.

Hebegve próbálta oldani a feszültséget:

– Mindig lesz rád időm, Shandris…

A fiatal tekintetben fény gyúlt, s világítótoronyként jelezte a férfinak, hogy egy lépéssel messzebb ment mint szándékozott. A lány ismét úgy nézett rá, ahogy addig még kevés nő nézett Árnydal Jarodra.

– Most tényleg mennem kell, Shan… – Ajkaira fagyott a szó, mikor felharsantak a jól ismert kürtök, és ezúttal tudta, hogy nem erősítés érkezését jelzik tévesen. A kürtszó a frontvonal felől jött, és az utána érkező üvöltés túl egyértelműen aláhúzta, hogy ismét elkezdődött a vérontás.

Ahogy megfordította hátasát, karcsú kéz érintette meg a karját.

– Parancsnok! Jarod! Elún áldása kísérjen utadon!

Hálásan elmosolyodott, és megugratta hátasát. Hátán érezte a lány tekintetét.

Jelentések jöttek jobbról is, balról is, amint elérte a sátrát. Démonok vették be magukat a déli gerincek közé, más csapataik északról, a folyón át közeledtek. Középen a fő horda nyomult előre, hatalmas ék formájában vágta be magát a védők vonalaiba, és haladása egyelőre nem lassult.

– A felderítők szerint egy második sereg áll az első mögött! – kiáltotta egy épp odaérkező hírnök. – Azt mondják, talán nagyobb is mint ez!

– Mennyi átkozott szörnyeteg lehet még!? – mordult fel az egyik nemes.

– Hát még nem csorbítottunk az erejükön?

Rónin megelőzte válaszával a parancsnokot, de így is csak hangot adott a többiek kételyeinek:

– De igen. Csakhogy igen apró csorbát ejtettünk rajta.

– A Holdanyára, idegen! Hogyan győzhetnénk akkor?

A mágus vállat vont, és az egyetlen eszébe jutó lehetőséggel hozakodott elő:

– Úgy, hogy muszáj.

Mind döbbenten néztek, előbb a varázstudóra, majd Jarodra. A parancsnok próbált a lehető legnyugodtabb hangon válaszolni a kérdő

tekintetekre:

166

– Mind tudjátok, mit kell tennetek! Meg kell törnünk a támadást! Harcra fel!

Még saját magát is meglepte határozottságával. Amint a többiek elsiettek, Róninhoz fordult:

– Nyilván csak akkor vetik be a másik sereget, amikor az első

előrenyomulása megtört!

– Küldd oda a taureneket – javasolta az ember.

– Huln népére ott van szükség, ahol most vannak. – Jarod próbált gondolkodni, de az egyetlen ötletéről nem hitte, hogy képesek kivitelezni.

Ámbár látott valami kicsiny esélyt: – Meg kell találnom Khenarioszt! –

azzal elvágtatott.

*****

Ideje volt befejezni a komédiázást, ezzel a gondolattal mérte fel Arkhemón a csatateret. A legutóbbi hírek szerint ura küldöncei hatalommal bíró tárgyat hoztak, a korongot, melyet az őrült sárkány használt, mikor tiszteletre méltó pusztítást végzett soraikban. Sargeras biztosra vette, hogy a korong megnyitja számára az utat erre a világra… minthogy látta és tapasztalta hatalmát a csatatéren, a démonok parancsnoka nem kételkedett istene ez irányú tervében.

Azonban, ha Sargeras érkezése ennyire küszöbön álló eseménnyé vált, akkor úgy illett, hogy ő addigra felkészítse ezt a világot a fogadására – a győzelem hírével kellett megajándékoznia a Legnagyszerűbbet. Ura belé vetett bizalma nem inoghat meg azáltal, hogy ezúttal nem teszi elébe tálcán a meghódított világot!

Így hát azzal a gyorsasággal és ravaszsággal, mellyel kiérdemelte helyét Sargeras jobbján, Arkhemón újabb haditervet eszelt ki, amellyel biztosíthatja a szánalmas ellenfél vesztét, hiába próbálják oly elszántan védelmezni eldugott birodalmukat. Nem lesz lehetőségük a szökésre vagy arra, hogy az utolsó pillanatban valahogy megfordítsák a csata menetét.

Tudott a kipróbálatlan új parancsnokról, mi több, az elszórakoztatta valameddig jó szerencséjével, de ennek ideje volt véget vetni. A jó szerencse nem tart ki hosszabb távon.

Elképzelte, ahogy a siránkozó túlélőket láncra verve viszi érkező ura elé, százával, ajándékképpen. Azt is próbálta elképzelni, közben kéjesen 167

elvigyorodott, hogy Sargeras miféle válogatott kínzásokkal szórakoztatja majd el magát, mígnem a hadifoglyok végül elfogynak.

A démoni ék töretlen lendülettel haladt, hiába volt az éjtündék minden erőfeszítése. Még a föld népének és más fajoknak segítségével sem sikerült lelassítani a hordát.

Az ék csúcsán pokolfajzatok törtek utat iszonytató hatékonysággal.

Eredárok mágikus védőburka óvta őket minden köznapi fegyvertől; még a föld népének harci kalapácsai is szikrát hányva pattantak le róla, mielőtt a kődémonok összezúzták az elébük kerülő törpöket.

Míg a középen harcolók hiába próbálták legalább akadályozni valamelyest a monstrumok haladását, a felgárok hordája megkétszerezte a veszteségeket a pokolfajzatok mögött. A szétzilált sorok könnyű prédának bizonyultak.

Egyre bizonyosabbá vált, hogy a Lángoló Légió kettévágja az éjtünde sereget. Ha sikerrel járnak, az egyenlő a vereséggel – és a világon minden élet teljes megsemmisülésével.

Rónin és a holdőrök megtettek minden tőlük telhetőt, de halandókként hamarabb elfáradtak, mint az eredárok és a Légió többi mágiahasználója.

Mindamellett a saját életüket is védeniük kellett, minthogy Arkhemón minden addiginál fokozottabb figyelmet fordított az elpusztításukra.

Egy éjtünde varázsló felsikoltott a lánghajú jobbján, és teste egyetlen pillanat alatt elsorvadt, kiszáradt, mintha minden nedvességet kiszippantottak volna belőle. Újabb áldozat lelte végzetét ugyanilyen módon, mielőtt Rónin egyáltalán felfogta volna az előző halálát.

Hirtelen kiszáradt a szája, úgy érezte, elillan testéből minden víz, épp csak az utolsó pillanatban sikerült semlegesítenie a varázslatot. Épsége azonnal helyreállt, bár nem maradéktalanul, és az egyik holdőr kapta el, mikor térdre esett.

– Vizet… – nyögte a mágus. – Vizet…

Megmentője kulacsot illesztett ajkaihoz, és ő pillanatok alatt kikortyolta a tartalmát. Még ezután is úgy érezte, mintha egy napja nem ivott volna semmit.

– Kir'altius is halott – jelentette a varázsló, aki a segítségére sietett. –

Túl gyorsan történt, nem tudtunk védekezni.

– Hárman itt… mennyi még máshol? – A vörös hajú mágus grimaszolt.

– Nincs esélyünk! Semmit sem tehetünk a katonákért, ha még magunkat 168

sem tudjuk megvédeni. Ha így lefoglalnak, akkor a Légió áttör és vége mindennek!

Az éjtünde csak állt mellette tehetetlenül. Mindketten tudták, hogy nem képesek változtatni a helyzeten.

– Segíts fel! Létre kell hoznunk egy hálót! Legalább arra elég lesz, hogy magunkat jobban megvédjük. Akkor talán…

Mögötte a kürtök csatába hívták a sereget. Rónin és a varázsló ugyanolyan meglepetten fordult oda, mint mindenki más – úgy tudták, már minden harcképes éjtünde a frontvonalon küzd.

Kalimdor történetében még sohasem fordult elő olyan roham, amely ezután következett. Sem lovasság, sem íjászok; még csak nem is katonák támadtak az ellenségre. Egyetlen éjtünde vezette a csapatot, Árnydal Jarod, éjszablyáján ülve vágtatott a démonok felé.

Rónin megrázta a fejét, alig hitte, amit látott:

– Nekivezeti Kalimdor őrzőit az éknek!

Khenariosz közvetlenül a parancsnok mögött nyargalt, mögötte a két medveistenség. Felettük Aviána repült, a madarak úrnője. Azután jött egy szárnyas párduchoz hasonló lény, majdnem emberi kezekkel, és mögötte egy hüllőszerű harcos olyan páncélfélében, mint amilyen a teknősöknek van. Csupán előfutárai voltak a több tucat mitikus lénynek, sokukat Rónin még sohasem látta vagy nem is hallott róluk, minthogy meséik már rég a feledés homályába vesztek abban a világban, melyből ő érkezett. Azt viszont minden porcikájában érezte és érzékelte, hogy a csodálatos teremtmények mindegyike hihetetlen hatalmat képvisel, melyet akkor és ott teljes egészében a démonokra irányított. A mágus elmosolyodott, ahogy új remény gyúlt szívében.

– Össze kell szednünk a holdőröket! – parancsolta a mellette álló varázslónak. – Felejtsétek el az éket! Összpontosítsatok a Légió varázslataira! – Rónin mosolya vigyorrá szélesedett. – Az az átkozott Jarod! Csak ő lehet olyan naiv, hogy félisteneket vezessen csatába, és meg is ússza! – Azután jókedve pillanatok alatt elpárolgott, de már csak magának mormolta: – Remélem, ők képesek rá…

*****

169

– Előre! – kiáltotta Jarod teljesen szükségtelenül. Ahogy közeledett a pokolfajzatokhoz és a többi démonhoz, gondolatban csendes imával ajánlotta lelkét Elún kegyeibe. Csak abban reménykedett, hogy őrült támadásukkal feltartóztathatják a szörnyetegeket, amíg történik valami csoda.

A pokolfajzatok testesítették meg az elsődleges erőket. Csak azért léteztek, hogy zúzzanak, szétverjenek, letapossanak minden akadályt – élőt és élettelent –, ami elébük kerül. A hadurak és a többi sötét varázshasználó szinte megállíthatatlanná tették őket mágiájukkal. Azután Jarod rohamával kerültek szembe.

Az eredárok pajzsvarázsa mit sem ért Khenariosz és társai ellenében; az ő erejüket a természet adta, melynek behódol mindaz, mi e világra lép születés által vagy bármi más módon. Úgy hatoltak át a védelmező erőkön, mintha azok ott sem lettek volna – azután ugyanígy tettek a pokolfajzatokkal is.

Agamaggan lehagyta a többieket; a vaddisznó sebezhetetlenebbnek tűnt még a kőtestű démonoknál is, ahogy egyetlen ökleléssel a földre döntött közülük néhányat és még azzal a lendülettel széttaposta őket. Hatalmas agyaraival felgárokat döfött át, azután jobbra-balra csapkodva rázta le magáról a maradványokat. Fentről végzethozók próbálták felnyársalni az óriási vaddisznót, de amikor megpróbáltak áthatolni az istenség hátán meredező tüskék sokaságán, maguk vesztek oda.

A félisten meg sem érezte a tüskesörényén lógó démontetemek súlyát és megfordulva újabb pokolfajzatokat lökött fel. Azok összezavarodva próbáltak kitérni előle; el sem tudták képzelni, hogyan állíthatta meg összevont erejüket. Megtorpanásuk a felgárok között is káoszt okozott – a túlerőbe vetett bizalmuk szertefoszlott az isteni hatalmak közbelépése láttán.

Fentről a végzethozók korbácsokkal próbáltak rendet teremteni, de a helyzet menthetetlennek tűnt, és a szörnyetegek sorra hullottak el a mitikus eredetű csapásoktól. Agamaggan örömteli horkantásokkal üdvözölte az ellenség tehetetlenségét, tekintete felfénylett, ahogy eltakarította maga elől a démonokat, és hatalmának lenyűgöző bemutatóját nyújtotta a többieknek.

A Lángoló Légió harcosai összetörve szálltak mindenfelé, amerre az isteni harag dobta őket; a hatalmas vaddisznó csak akkor állt meg néhány pillanatra, amikor már ideje volt megszabadulnia a tüskéin felszaporodott 170

holttestektől. Ázott kutyaként rázta meg magát és tépett hústömeggel szórta be a környéket. Elégedettnek tűnt az eredménnyel, rögtön vissza is fordult, hogy folytassa.

Bár a vereség elkerülhetetlennek látszott, a végzethozóknak sikerült mozgásra kényszeríteni a felgárokat, és a démonok újra megindultak. Jarod kardja várta az elsőt, akinek sikerült átjutnia Agamaggan tombolásán.

Khenariosz megtámadott egy épp feltápászkodó pokolfajzatot; magasan a feje fölé emelte a kapálózó monstrumot és visszahajította a bajtársai közé.

A többi talán először tapasztalta meg, milyen az, ha egy kődémon közéjük száguld – a félisten ereje elegendő lendületet adott a lövedéknek, hogy az feldöntse társait, akik felborulva és hátratántorodva több sornyi mélyen maguk alá temették a mögöttük nyomakodó hordát.

A medveikrek jóval célirányosabban cselekedtek; súlyos mancsaik egyesével találták meg a démonokat, bár így sem tűntek kevésbé hatékonynak társaiknál. A felgárok és a pokolfajzatok darabjai száraz falevelekhez hasonlatos módon szóródtak szét körülöttük. Ördögkutyák érkeztek valamely hátrébb lévő sorból, és a többi szörnyeteg tetemein átugorva-átmászva csápjaikkal megtalálták az egyik félistent – az felröhögött és letépte magáról a veszélyesnek hitt végtagokat, el sem engedte azokat, ehelyett egyesével magához rántotta és gerincnél kettétörte, félbe tépte vagy a földre sújtotta a négylábúakat. Egyes tetemeket otthagyott, másokat visszadobott Arkhemón seregébe.

Az ék megállt, majd megsemmisült. A végzethozók őrjöngve forgatták korbácsaikat, próbálták elkerülni a mindent romba döntő káoszt, de közben mintha a világ minden madara és madárszerű lénye egyszerre csapott volna le rájuk. Pánikba esve keresték az ellenséget, de az mindenhol ott volt, az apró csőröktől kezdve a hatalmas ragadozókarmokig százféle méretben és erővel marcangolta őket. A szárnyasok között ott repült úrnőjük is, Aviana, szépséges arcára az éhes vadász vonásai ültek ki. Karmaival átszakította a hártyás szárnyakat, beletépett az izmos testekbe, a végzethozók pörögve zuhantak alá a nyomában. Végtagokat kapott engesztelhetetlen szorításába, éles csőrével torkokat hasított fel.

Szakállas harcos lovagolt be a szörnyek közé, két fehér farkas hátán állva; alig fele akkora lehetett, mint az éjtündék, barna bőrruházatot viselt és fél kézzel fogta állatai gyeplőjét, másik kezében köznapi sarlónak tűnő

tárgyat lengetett. Azután hirtelen elengedte, és a fegyver halálos kört írt le 171

a démonok között. Lefejezte őket, vértezetes mellkasokon vágta át magát, majd töretlen lendülettel tért vissza gazdájához. A zömök istenség újra meg újra útnak indította sarlóját, s véres aratást rendezett minden alkalommal.

A démonok úgy hullottak, mint korábban csak a fekete sárkány korongjától. Olyan ellenséggel találkoztak, mint még soha, és egy időre még parancsnokaiktól való félelmük is semmivé foszlott. Utoljára Neltharion támadása vehette rá őket a nehezen elképzelhető tettre; hátat fordítottak és megfutamodtak.

Arkhemón sohasem tűrte a gyávaságot; a visszavonulás csupán elrendelt hadmozdulatként volt lehetséges. Akik körötte torpantak meg, azonnal az életükkel fizettek riadalmukért; haragját szétárasztva démonjai elolvadtak, vértezetük, húsuk és csontjuk egyformán elfolyósodott, mint a lágy viasz.

Sikolyaik gurgulázó hangokká váltak, és pillanatok alatt csupán bugyborékoló tócsa maradt belőlük.

A többiek megértették az üzenetet – a halál számos formája közül az egyik rémisztőbb lehetett a másiknál. A menekülő szörnyetegek rettegve fordultak újra szembe a félistenekkel, korábbi magabiztosságuk helyett ezúttal Arkhemón sötét ösztönzésével vetették magukat előre. Tudván, hogy biztosan odavesznek, teljesen felhagytak a védekezéssel és csak a támadással törődtek.

Mániákus rohamuk végül eredménnyel járt. Tucatnyi felgár pengéjétől sebzetten egy farkasszerű lénynek sikerült széttépnie még néhány ellenfelét, mielőtt sérülései túl soknak bizonyultak. Életereje száz helyen áradt ki körötte, és vergődésében még megalkotta saját sírhalmát; démoni testek, megcsonkítva és felhasítva temették maguk alá végül.

Arkhemón látszólag egyesével szándékozta elpusztítani ellenfeleit; lándzsákkal felszerelkezett végzethozók verekedték keresztül magukat a madarak seregén, s közben két tucatnyi veszett oda közülük, de így is túl sokan érték el céljukat; körülvették a szárnyas lények őrzőjét és egyszerre több oldalról támadva felnyársalták Aviánát hosszú, fogazott élű

fegyvereikkel.

Még a félistennő kiontott vére is úgy küzdött ellenük, mintha önálló életet élne, végigcsorgott a lándzsákon, ráfröccsent a démonokra, s a szent életerő belemart a kárhozott bőrbe, hogy a szörnyetegek maguk tépték szét saját testüket, csak hogy szabaduljanak a kíntól. Nem menekülhettek; a tollas istenség után mind alázuhantak.

172

Lándzsák és más pengék találták meg a medvéket is, és Khaneriosz szintúgy több sebből vérzett már. Minden egyes félisten magán viselte a Légió kegyetlen erejének jeleit, de csak harcoltak tovább, kérlelhetetlenül.

A siker láttán új erőre kaptak az éjtündék, a taurenek, a törpök, a furbolgok csapatai is – mind érezték, hogy ismét fordulóponthoz érkeztek világuk történelmében.

*****

Rónin tartott tőle, hogy a fordulópont a Légiónak kedvez. Még a természet védelmezőinek segítségével sem sikerült hátrébb szorítani a hordát, és ha még ezekkel a szövetségesekkel sem képesek győzedelmeskedni, akkor miféle remény maradt?

– Bár itt lennének a sárkányok…! – mormolta maga elé, miután visszaverte egy hadúr támadását. Még három varázsló halt meg, mielőtt a Holdőrség összeszedte magát, és bár már képesek voltak megvédeni magukat, nem tehettek többet, mint hogy lefoglalták az ellenség mágiatudóit.

– Bár itt lennének a sárkányok…! – ismételte a lánghajú, mint valami litániát. Azonban Krázus nem adott hírt magáról és még Rónin is arra gyanakodott,

hogy

korábbi

tanítója

odaveszhetett

Halálszárny

barlangjaiban, holott ő jól ismerte a mágus ravaszságát és hatalmát.

Hirtelen hatalmas alak vetett árnyat a csatatérre, mint az ember legrosszabb rémálma – Halálszárny visszatért! Krázus és a többiek halottak; a fekete szörnyeteg eljött, hogy bosszút álljon minden valós és képzelt ellenségein!

A termetes bestia széles ívben fordult meg és a mágus felfedezett benne valami különöset; poros szürke volt, mint a gránit, s nem ébenfekete.

Körvonalaiban is különbséget vélt látni, ismerős különbségeket.

Hasonlított az orkok foglyára, még az ő idejéből… Alexstrasza?

A szürke sárkány a démonok közé szállt le, egész tömeget zúzva össze maga alatt. Néhány levezető szárnycsapással még több tucatnyit suhintott arrébb, majd egy üvöltés kíséretében újabb sárkánypofányit roppantott össze hatalmas agyaraival. Hagyta a tetemeket kipotyogni a szájából, és mélyről jövő morgással máris újabb csapásra lendült.

173

Rónin csak ekkor fedezte fel, hogy nincs torka; a sárkány testét valóban gránitszikla alkotta. A roppant gólem kegyetlen fesztelenséggel tépett bele a Légióba. Látván, hogy mire képes egyedül, a mágus ismét az igazi sárkányok tömegének visszatérését kívánta. Csak a következő gondolattal csodálkozott el rajta, vajon mi hozhatta oda Alexstrasza mását.

– Krázus? – kiáltott fel körbefordulva. – Krázus!

Egy közeli dombgerincen pillantotta meg a nyurga alakot, amelyet oly jól ismert. Mellette ott volt Malfurion és Brox is, mind fáradtan, de látszólag sértetlenül.

Rónin óvatosan megerősítette személyes védelmét, és egy varázslattal időlegesen helyettesítette magát a holdőrök energiahálójában, azután elhúzódott a csatától. Futva rohant oda bajtársaihoz, majdnem megölelte őket örömében, oly hálás volt a visszatérésükért.

– Éltek, hála az isteneknek! – Elvigyorodott. – A Démonlélek!

Megszereztétek hát!

Alig mondta ki, máris látta, hogy tévedett. Egyik arcról a másikra nézett, a tekintetekből próbálta kiolvasni a történteket.

– Megvolt – válaszolt Krázus. – De ellopták a Légió küldöttei…

– Köztük a testvérem – tette hozzá Malfurion keserűen. A sárkánymágus a fejét ingatta, mintha a dolgok e részét nem akarta volna elmondani Róninnak. – Mi értelme eltitkolni? Igen, Illidan összeszűrte a levet a palotabeliekkel? –A druida remegett a dühtől.

– De… az a sárkány! Mit jelentsen ez…? És hol van Korialstrasz? Az üzenetedben még az állt, hogy találkoztatok vele!

– Erre most nincs idő! Fel kell készülnünk!

– Felkészülni? Mire?

Brox hirtelen előremutatott, a csatatér felé:

– Nézzétek! A kősárkány!

Alexstrasza megelevenített képmását démonok hada vette körül, mint hangyák az eldobott kenyeret. Próbálták szétzúzni – afféleképpen, ahogyan a törpök tették a pokolfajzattal korábban –, támadták a lábait, kisebb-nagyobb darabokat törtek ki belőle.

A mágus nem értette, hogyan történhet ez meg:

– Miért nem repül el?

– Lassan letelik a varázs ideje – válaszolt Krázus mélységes szomorúsággal a hangjában. – Máris…

174

Valóban, Alexstrasza másának mozgása lassabbnak tűnt mint korábban, bár még sérülései ellenére is képes volt lerázni magáról a rámászott démonok egy részét. Kitárt szárnyakkal üvöltött fel és csapott le újra, de úgy tűnt, ez az utolsó erőfeszítése.

– Egy gólem tovább tart, Krázus!

– Való igaz, ha másképp és más célból hozzák létre. Annyi volt a dolga, hogy idehozzon, és a királynő árnyából született. Azonban az árnyak kifakulnak, Rónin, és ő már elvégezte a feladatát. Már azért is hálásak lehetünk, hogy ennyit segíthetett a küzdelemben.

Bár hangja viszonylag közönyös maradt, a sárkánymágus tekintetében szomorúság ült. Számára még a szeretett lény e másolata is sokat jelentett –

pusztulását látnia megterhelőbb volt mint bárki másnak.

A gránitsárkány gyászosan morgott, feltartott feje kivételével a démonok már gyakorlatilag teljesen elborították. Egy-két lábát még ki tudta nyújtani nagy nehezen, de a másik kettő már nem tartotta meg a súlyát.

Krázus csak magának mormolta:

– Vége hát…

Alexstrasza mása hatalmas erőfeszítéssel kirúgott, teste oldalra dőlt, jobb szárnyát behúzta és bal szárnya az ég felé mutatva felemelkedett…

azután elmúlt a megelevenítő varázs, és a gólem tekintetéből elszökött minden élet. A ráakaszkodott démonok súlyával együtt utolsó mozdulatának még volt annyi lendülete, hogy a szoborrá vált teremtmény átforduljon és kitárt szárnyával maga alá temessen még egy rakás szörnyeteget – azokkal együtt, akik már eleve rajta függeszkedtek.

Krázus egyszerre büszkén és szomorkásan sóhajtott:

– Minden porcikájában királynőmre emlékeztet, még ha csupán az árnyéka is!

A maradványok gyorsan széthullottak; felgárok ugráltak félre a lezúduló kőtömbök elől, és a küzdelem színhelyét sűrű porfelhő lepte be.

– Hogyan tovább? – kérdezte az ember. Bajtársai visszatérte megerősítette hitében, de ha segítséget nem hoztak, és a korongot sem szerezték meg, akkor egész útjuk felesleges volt.

Krázus válasza nem segített eloszlatni kételyeit:

– Hogyan tovább, ifjú Rónin? Harcolunk, mint azelőtt, és várunk.

Várunk jó királynőmre, hogy feltüzelje és csatába vezesse népét. Ahová a 175

Démonlélek most került, ott nem lehet ártalmukra egy ideig, úgyhogy ideje cselekedniük.

– És ha mégsem lépnek? Vagy ha túl sokáig haboznak, mint korábban is?

– Akkor Sargerasnak lesz ideje átjönni Kalimdorra. – Ezután korábbi tanítója elfedte hangját a többiek elől egy észrevétlenül apró varázzsal; úgy válaszolt, hogy csak Rónin hallja: – És kitörli világunk történelméből a következő tízezer esztendőt.

176

Tizennégy

Végtelen Forrás felett tomboló vihar habosra korbácsolta a fekete vizet. Leszámítva a tornyokat, a palotánál is magasabb hullámok A gurultak ki a partra és söpörtek el mindent, ami útjukba került. A szél vonyítva kapott fel, dobott arrébb minden mozdítható szemetet és törmeléket.

Villámok borították fényárba az uralkodói székhelyről érkező csapatot.

Még maga a királynő is – nemes szolgálólányainak kíséretében, természetesen – csatlakozott a küldöttséghez, felgárok vitték ezüst hordszéken.

Mannorot haladt elöl, őt Illidan és Varo'then kapitány követte. Számos Előkelő és szatírszörny – a két csoportot ezúttal szándékosan elválasztották egymástól – haladt a nyomukban, utánuk palotaőrök szakasza közelgett. A díszes társaság mögött közel száz démoni harcos menetelt.

Mannorot megállt a Forrás szélén, előrenyújtotta húsos mancsait és magába szippantott valamennyit az előtte tomboló káoszból. Illidan próbálta felmérni a vízfelszín felett és alatt kavargó energiákat; csak csodálni tudta a mérhetetlen hatalmat, melyet a fekete tó testesített meg világán. Soha, még a démoni parancsnokokban sem tapasztalt akkora erőt, mint a szent Forrásban.

– Valójában csupán nagyszerűségének árnyékát érintettük meg –

mormolta maga elé.

Varo'then meghallotta, és vakon az ilyesmire csak a vállát vonogatta:

– Most kell, hogy jó szolgálatot tegyen és elhozza Sargeras nagyurat.

– Nem azonnal, kapitány – emlékeztette a varázsló. – Nem azonnal.

– Mit számít az már.

A szárnyas szörnyeteg megfordult, és mindketten elhallgattak, bármit akartak is még mondani. Mannorot a tiszt felé nyújtotta egyik kezét:

– A korongot! Itt az idő.

Varo'then a közömbösség álarca mögé rejtette érzelmeit, és kivette a Démonlelket az övére akasztott erszényből, majd szinte habozás nélkül átadta azt. A parancsnok tekintetében őszinte kapzsiság jelent meg, ahogy megkapta a tárgyat – azután valamiképpen erőt vett magán és leküzdötte a 177

vágyat, hogy az ereklyét megtartsa magának. Az Előkelőkre és a többi varázstudóra nézve az agyaras démon felmordult:

– A helyetekre!

A varázstudók a ledöntött otthonok romjai és a szétszóródott csontok, tetemek között kanyarogva keresték a helyüket. A holtak egy részén látszott, hogy az éjtündék a Forrás közelségével próbálták megnövelni hatalmukat, hátha így megmenekülhetnek, de a démonok ettől valószínűleg csak még kéjesebb örömmel tépték szét őket.

Illidan jól látta a dolog iróniáját; a feltételezés teljesen helytálló volt, csak a terv kivitelezése nem sikerült. Ő maga miriád módot érzékelt, amelyek útján bármely varázstudó éjtünde meríthetett volna a Forrás roppant hatalmából, és megérthette volna annak legalább egy részét – jóval többet mint amit népe addig, teljes történelme során felfedezett.

A varázslók és a társaikból teremtett förtelmek felkészültek, hogy megalkossák a Sargeras diktálta mintázatot. Mannorot gondosan, egyenként ellenőrizte elhelyezkedésüket; amikor mindent rendben lévőnek talált, hátrébb lépett a csoporttól.

– Ha jól értettem, most még nem látjuk meg Sargeras nagyurat, ugye, kedves kapitányom? – Azshara egykedvűen pihentette fenséges tagjait a hordszéken.

– Valóban nem, Fények Fényessége, de az a pillanat sem várat magára sokáig. Amint az út biztonságos, ő is megérkezik.

A királynő bólintott, az arcát fedő fátyol lágyan meglebbent.

– Bízom benne, hogy időben értesítést kapok a közeledtéről.

– Mind tudatában vagyunk a kötelességeinknek – biztosította Varo'then.

Vajon a királynő tényleg azt hiszi, hogy a Légió urának hitvese lehet?

Illidan nem tudta eldönteni; mindenesetre mélységesen kételkedett benne, hogy ez a részlet is illeszkedik Sargeras tervébe.

Hamar megfeledkezett az úrnőről, amikor a varázstudók munkához láttak. Kört alkottak, melynek közepén kékes villámok jelentek meg és formáltak gömböt – apró energiaszikrák pattogtak recsegve közöttük és az újonnan létrejött forma között. Mormolás töltötte be a levegőt; mindenki ugyanazt a litániát mondta, ugyanakkor mindenkinél változott a varázsszöveg néhány hangban és ennek megfelelően tónusban is itt-ott. A sajátjuk mellé újabb energiákat vontak ki a Forrásból – Illidan a jelenség mélyére látva figyelte, ahogy a megidézőiéhez hasonlóan egyéni 178

varázserők körbefonják a gömböt, amely egyre fényesebben szikrázott, egyre növekedett és lassan örvénylő forgásba kezdett. Azután megjelent a közepén az ismerős nyílás, a sötét lyuk, mely a valóságon túli valóságba vezet.

Újra megnyílt a kapu a Lángoló Légió külső birodalmába, ezúttal közvetlenül a Végtelen Forrás mellett, így a túloldalon várakozó Sargeras könnyebben, biztosabban meríthetett annak kifogyhatatlan hatalmából.

Illidan és a többiek hirtelen újra megérezték a démonok urának jelenlétét.

Küldjétek ki! parancsolta az ismert hang minden elmében.

– Csináljátok! – Mannorot ellentmondást nem tűrő alakja várakozón magasodott az éj tündék és a szatírszörnyek fölé. Azok egyként hallgattak el és tartották fel, majd egyszerre zárták ökölbe kezüket. A gömb – és a benne rejlő hasadék – a mozdulatokkal összhangban felemelkedett, azután sebesen elröppent a tó közepe felé, hamar eltűnt szem elől az elemek tombolása közepette.

A korongot is!

Illidan szíve egyre hevesebben vert. Legszívesebben kiragadta volna az ereklyét a szárnyas démon kezéből, de a józan ész mást diktált. Arca közönyös maradt, kezét ernyedten lógatta maga mellett. Nem ez volt a megfelelő idő, hogy magához vegye a Sárkánylelket – avagy a Démonlelket, ahogy testvérétől és az idegenektől hallotta. Talán lesz még alkalom.

Ahogy korábban, ezúttal is gyorsan elrejtette effajta gondolatait.

Szerencséjére még Sargerast is túlságosan lefoglalták az épp zajló események ahhoz, hogy egyáltalán felfigyeljen a varázsló kétes szándékaira – de azért továbbra is gondosan varázspajzsok mögé rejtette tudatának e részét.

Feszülten figyelte, ahogy Mannorot magasra emeli a korongot és mély, morgó hangján halk szavakat mormol a süvítő szélbe. Zöldes tűz ölelte körbe az aranykorongot. A Démonlélek – igen, sokkal illőbbnek tűnt most a név – felemelkedett, azután, akárcsak a kaput ölelő gömb, kiröppent a felkorbácsolt vízfelszín fölé.

– Ennyi? – kérdezte Azshara sértett csalódottsággal a hangjában.

Mielőtt buzgó kapitánya bármit mondhatott volna csitításképpen, a szél hirtelen elállt. A vihar szintúgy lenyugodni látszott, ámbár a sötét, 179

fenyegető felhők továbbra is úgy örvénylettek az égen, mintha ezer füstkígyó próbált volna egymás köré tekeredni.

Ajándékával Illidan láthatta meg először, mi következik ezután.

– Javaslom, fenség, hogy húzódjon hátrébb hordozóival, egészen a dombgerincig, amelyen idefelé jövet áthágtunk.

Bizonyítandó, hogy nem alaptalanul szólt, a varázsló rögtön megfordult és elindult visszafelé. A kapitány úgy nézett rá, mintha támadást várna felőle, azután maga is elindulva megparancsolta katonáinak, hogy tegyenek hasonlóképpen. A királynő egy kecses intéssel jelzett a felgároknak, hogy vigyék el onnan.

Valahonnan a Forrás közepe környékéről mintha egyszerre ezer éjszablya üvöltött volna fel. Illidan hátrapillantott a válla felett a fekete vízre és megszaporázta lépéseit. Végül a varázslók és a szatírdémonok is követték a csapatokat; dolguk végeztével amúgy sem kellett a parton maradniuk. Csupán Mannorot állt továbbra is ugyanott, ahol addig; karjait előrenyújtotta, mintha szeretője ölelését várná.

– Kezdődik! – kiáltott fel, szinte vidáman. – Kezdődik!

Sárkánynagy hullám közeledett sebesen és csapott le a parancsnokra.

Néhány pillanatra az egész partvonal eltűnt a megtörő áradat alatt, amely inkább folyt oldalra, mintsem vissza a nagyobb víztömeg felé. A romokat és a tetemeket úgy söpörte el, mintha ujjnyi vékony fadarabokkal tette volna ugyanezt. Az iszonytató hullámok újra és újra felkéltek és lecsaptak a partra, egyre inkább lecsupaszították azt. A még álló kőobeliszkeket letördelte, az utakból kimosta a kövezetet, a temetetlen testek valamely mélyebb és sötétebb sírba kerültek, mintha kriptát vagy halmot emeltek volna számukra – bár így nyugalomra sohasem lelhetnek majd.

Ahogy Illidan felért a dombgerincre, a magaslatról végre meglátta, mi történik valójában a Forrással, és bár már korábban sejtette mindezt, még ő

is döbbenten állt a hatalom előtt, melyet Sargeras oly távolról hozott mozgásba a korong segítségével.

Egyetlen roppant örvény uralta szinte az egész vízfelszínt. Teljes valójában, hatalmas kiterjedésében nem láthatta a jelenséget, de lenyűgözte már maga a tény, hogy széle a palota alatti partot érintette, s azon túl mindenhol ott volt, ahol valaha egy nyugodt felszínű tó hevert.

Ugyanakkor a varázsló jóval többet látott az anyagi formánál – az őrjöngve orgiát rendező varázsenergiákat, melyek ezúttal is veszekedő szeretők 180

módjára ugrottak össze és szét, ám egyazon irányba kényszerültek; a halandó megértésen messze túl lévő összhangban tekeregtek egymás körül, miközben a Forrás közepén tátongó hasadék próbálta magába szippantani őket.

Odalent, a Forrás szélén tomboló erők között ott állt Mannorot, és tele pofával röhögött. A félelmetes hullámok folytatták pusztító rohamaikat és egyre nagyobb rögöket téptek ki a partvonalból, de a szárnyas bestia nem zavartatta magát. Fürdőzött ura hatalmának e megnyilvánulásában, kiáltásokkal sürgette Sargerast a folytatásra.

Illidan biztonságos távolságból próbált mélyebbre tekinteni az addig látottaknál. Érzékei kiterjesztésével tudata – látása – mintha a tó felett lebegett volna, elröppent a középpont felé és maga mögött hagyta a szárazföldet.

Jól sejtette, hogy a Végtelen Forrás egésze örvénylik; tudatában a bizonyosság szülte félelmek együtt kavarogtak a fekete vízzel odalent.

Középen ott lebegett a Démonlélek, ragyogó fényt árasztott magából, aranyszín fényt, amelyet mintha magával rántott volna az örvény, le a mélységbe, bár sokkal inkább magába szívta a körötte csapkodó energiákat, mintsem kiadta volna azokat a tónak. Sargeras úgy használta a korongot, ahogy rajta kívül csak a fekete sárkány volt arra képes, vagy talán még ő sem. Hiába várakozott odaát, oly távoli birodalmában; a Légió ura még onnan is tökéletesen összehangolta az ereklye hatalmát a Végtelen Forrás erőivel.

De hová lett a kapu? Hiába próbált ki többféle mágikus érzéket, Illidan nem lelte a korong környékén… hacsak nem…

Lenézett és megbámulta a valóság mögé vezető ösvényt, az örvény közepén tátongó nyílást, a Lángoló Légió birodalmába vezető utat.

Azt hitte, a démonok java része már átjött onnan, de rá kellett döbbennie, hogy csupán szilánkját látta eddig a szörnyetegek hordájának.

Az agyaras, pusztításra éhező harcosok végtelen sorokban várták, hogy követhessék társaikat – mindenhol ott voltak, köztük olyan ördögökkel, melyeknek fajtája még sohasem járt Kalimdoron. Némelyik mászott, mások repültek, de létezhettek bármilyen formában, mind ugyanazt a romlott gonoszságot, ugyanazt a kéjes vérszomjat sugározta.

Nem látta, csak érzékelte, és ebből fakadóan bizonyosan tudta, hogy magát a Légió urát is ott leli odaát. Korábban is érezte, hogy a démoni 181

szörnyeteg óriási hatalommal rendelkezik, ám e közvetlenebb úton tapasztalva meg jelenlétét, rá kellett jönnie, hogy minden addigi találgatása és feltételezése együttesen sem közelíti meg a valóságot. Illidan azonnal menekülőre fogta és felhagyott a további szemlélődéssel.

Ott, ahol Sargeras a maga teljes valójában létezett, semmiféle varázspajzs nem kendőzhette el előle a halandók elméjét, és ha a Legnagyszerűbb meglátta volna a gondolatait, sorsához képest a Légió addigi dúlása talán békés halálnemnek bizonyul.

– Mi fáj, varázsló? – kérdezte Varo'then, ahogy Malfurion testvére egész testében megremegett.

Illidan próbált erőt venni magán:

– Olyan… mindent felülmúl… – kereste a szavakat. – Igen. Mindent felülmúló.

Mannorot felcammogott a dombgerincre, tuskószerű lábai kis krátereket hagytak maguk után a sérült talajban. Szörnyű tekintetében fanatikus izzással nézett a többiekre. Bár a Forrás többször is elborította, bőre teljesen száraz maradt – bár a tó mintha folyadékkal telt volna meg, valójában a fekete víz sokkal több volt annál aminek látszott.

– Hamarosan… – Mannorot szinte gügyögött örömében. – Urunk átlép Kalimdorra! Hamarosan eljő a Legnagyszerűbb!

– Mily csodálatos! – csapta össze kezét Azshara. Vashj úrnő és a többi szolgáló készségesen utánozta.

– Akkor itt végeztünk is – mondta Varo'then idegesen; látszólag a Sargeras iránti hűsége és a királynő érzelmeinek elrablója iránti féltékenysége között vergődött. – Vissza a palotába! – parancsolta a katonáknak és a felgároknak.

Az Előkelőknek és a szatírszerű démonoknak nem volt szükségük parancsra; többségük Mannorotot követte, aki maga is továbbindult már.

Csupán Illidan tétovázott még; fejében ott kavargott a Sargeras birodalmára vetett pillantás és a saját gondolatainak, terveinek eredménytelensége, helyzetének kilátástalansága.

A Végtelen Forrásból lett, üvöltő örvényt nézte… elképesztő önbizalma először rendült meg, mióta maga mögött hagyta és látszólag elárulta népét.

*****

182

Tiranda is megérezte, hogy valami történik, valami szörnyű és kivételesen nagy hatalom nyilvánult meg a közelben – a cella mélyén börtönvarázsba burkolva képtelen volt megmondani, mit érzékelt először és azóta folyamatosan. Elún még mindig védelmet biztosított fogva tartóival szemben, de ennél alig nyújtott többet, így a papnő csupán mágikus kisugárzásként észlelhette a kint zajló eseményeket; semmit sem láthatott vagy hallhatott belőlük. Amennyit ő tudott, annak alapján az is lehetségesnek tűnt, hogy népe odaveszett, és a Légió immár akadálytalanul dúlhatja Kalimdort, bármi is maradt a valaha gyönyörű tájakból.

Elszólították az őröket az ajtó elől; a kapitány szerint csupán elpocsékolták őket egy olyan fogolyra, aki képtelen megszökni. Nem jelentett veszélyt a palotára, még saját börtöne ajtajára sem.

Váratlanul léptek zaját hallotta kintről, bár egyáltalán nem ilyenkor szoktak neki élelmet hozni. Ugyanakkor, Dath'Remar első látogatása óta nem is evett vagy ivott – az Előkelő járt már nála azóta, és kérte, hogy vegyen valamit magához, de ő csak annyival élt, amennyire valóban szüksége volt –, nem kockáztatta meg, hogy szervezete hozzászokjon és ő

így még inkább függjön fogva tartóitól.

Az ajtó rövid nyikordulás kíséretében nyílt ki; Tiranda meglepetésére Dath'Remar magával hozott egy másik Előkelőt is. Az csak benézett, röviden szemügyre vette a rabot, majd visszalépett a folyosóra.

– Dath'Remar! Miért jöttél…?

– Hallgass, úrnő – kérte a varázsló, miközben úgy mérte fel a cellát, mintha az bármely pillanatban megtelhetne felgárokkal. Amikor megbizonyosodott róla, hogy egyedül vannak, a gömbhöz lépett.

Talárjából előhúzott egy ugyanolyan tárgyat, mint amilyet Vashj használt – talán ugyanazt. Tiranda elfojtott egy meglepett kiáltást; nem tudta eldönteni, hogy a férfi vajon ugyanazt a sorsot szánja neki, mint a nemes szolgáló, avagy más tervei vannak.

– Készülj, úrnő! – suttogta Dath'Remar.

Megismételte Vashj mozdulatát és szavait; a gömb leereszkedett és eleresztette Tirandát. Elmerevedett tagjaival ő majdnem a padlóra zuhant, de az Előkelő elég közel állt, hogy elkapja az egyik karját és megsegítse. A démoni varázstárgy tüskéjének hegye a papnő torkához került.

– Mit sem nyernél a halálommal – mondta Tiranda.

183

A varázsló lenézett a kezében tartott amulettre és undorodó grimasszal dobta azt félre.

– Semmi ilyesmi nem áll szándékomban, úrnő! De megkérlek, maradj csendes, ha bármi reményt látsz még a szökésre.

– A szökésre?

Dath'Remar elértette a kérdés mögött rejlő gyanút.

– Semmi trükk. Hosszan és hevesen vitáztunk erről; nem állhatjuk tovább ezt a szentségtörést. A királynő… – majdnem megfulladt, ahogy szívében találkozott az Azshara iránti mélységes elkötelezettség és a történtekkel kapcsolatban érzett viszolygása. – A királynő… talán megőrült. Nem lehet más magyarázat. Hátat fordított népének és hagyta, hogy azt felprédálják a külvilágiak! Ez a Sargeras egy tökéletes világot ígért, amelyben mi, Előkelők uralkodhatunk majd, de csak romba dönt mindent. Miféle édent építhetnénk vérrel festett kövekből és elszáradt indákból? Vagyunk néhányan, akik szerint ez nem helyes.

Tirandát nem lepte meg a vallomás; korábbi beszélgetéseikből már kihallotta ezeket a szavakat. Csak azon csodálkozott el valamelyest, hogy akadt még bármiféle önálló gondolat a palotában – a démonok minden bizonnyal teljes engedelmességet követeltek – ; talán Sargeras egyszerre túl sokfelé nyúlt ki akaratával.

Bármi volt az ok, a főpapnő hálát adott magában a Holdanyának ezért a lehetőségért. Biztos volt benne, hogy ezúttal megbízhat segítőiben.

– Most adódott az egyetlen lehetőségünk – folytatta a varázsló. – A démonok és szolgáik kimentek a Forráshoz, hogy létrehozzanak valamiféle varázslatot, ami elegendő ideig lefoglalja majd őket. A többiek lent várakoznak, az istállóknál.

– A többiek?

– Nem maradhatunk itt, főleg, ha felfedezik az eltűnésedet. Aki menni akart, azt próbáltuk kivonni a démonok mostani feladata alól… akit nem sikerült, azt elkönyveljük a jó cél érdekében hozott dicső áldozatnak.

– A Holdanya figyelmezzen reájuk! – suttogta Tiranda. A sorsuk nem csupán halál lesz, ha Mannorot és a többiek felfedezik az árulást. – De mi lesz az őrökkel?

– Némelyikük velünk van, de a többségük Varo'then kapitány kutyája.

Vigyáznunk kell velük. Most pedig induljunk; nincs több időnk a beszédre.

184

Kivezette a papnőt a folyosóra, ahol a másik varázsló várakozott.

Tiranda habozva torpant meg; meglepte, hogy kikerült a cellájából.

Dath'Remar türelmetlenül magával húzta.

A másik Előkelő átvette a vezetést és felrohantak egy hosszú lépcsősoron. Őröknek jelét sem látta, amiből a papnő arra következtetett, hogy megmentői nyilván biztosították a terepet, mikor cselekvésre szánták el magukat.

A lépcsősor tetején nagy vasajtó várta őket, közepére Azshara mosolygó képmását kovácsolták. Tiranda akaratlanul is megremegett, és a két Előkelő együttérző arckifejezéssel támogatta tovább.

– Ez annak a teremnek az ajtaja, amelyen keresztül egyenesen az istállókhoz jutunk. A többiek már előkészítették a hátasokat. Amikor a kapu kinyílik, elvágtatunk, mint a szél.

– De mi lesz… a démonokkal?

A férfi büszkén húzta ki magát:

– Mégiscsak mi vagyunk az Előkelők! A legjobb varázshasználók a birodalomban! Hatalmunk előtt ők is elbuknak! – Azután némileg kevesebb önteltséggel tette hozzá: – Valószínűleg közülünk is sokan odavesznek majd.

– Körülnéztem, tiszta az út – jelentette be a másik varázsló dölyfösen mosolyogva. – Az a figyelemelterelő varázslatom még mindig dolgozik Varo'then ölebein.

– Felteszem, már nem sokáig – jegyezte meg Dath'Remar, miközben belökte az ajtót. A teremből valóban hiányoztak a zord tekintetű őrök.

– Mindjárt kijutunk – jegyezte meg a másik varázsló, önbizalma láthatóan növekedett minden egyes lépéssel. – Látod, Dath'Remar!

Feleslegesen aggodalmaskodtál egy rakás értéktelen… – szavai gurgulázásba fúltak, ahogy egy nyílvessző a torkába fúródva elnémította. A hegye kijött oldalt és felsértette a verőeret, vér spriccelt szét. Miközben előrebukott és térdre esett, katonák özönlöttek be.

– Állj! Lássam a kezeket! – kiáltott egy altiszt tollforgós sisakban.

Dath'Remar engedelmesen felemelte kezeit, majd az egyikkel rögtön intett is.

Láthatatlan erő taszította hátra az őröket; úgy vágta falhoz őket, ahogyan a szél fújja arrébb a száraz leveleket. Fegyvereik és vértezeteik csattanásai visszhangot vertek a nagy teremben.

185

– Ez majd megtanítja őket, hogy tiszteljék a belső körbe születetteket! –

csattant fel mérgesen.

– Valaki felfigyelhet a zajra – sürgette Tiranda. Dath'Remar vágott egy kelletlen grimaszt és tovább húzta a papnőt a kijárat felé.

Hamarosan valóban az istállók épületében jártak, ahol Tirandát lenyűgöző látvány fogadta. Társa szavai alapján sejtette, hogy találnak ott néhány Előkelőt, de ennyire egyáltalán nem számított. A kaszt egyharmada jelen lehetett, és magukkal hozták a családjaikat is.

– Hol…? – kezdte az egyik nő, de Dath'Remar egyetlen sötét pillantása elhallgattatta.

– Hallottuk a zajokat bentről, és éreztük az energiák változásait –

jegyezte meg egy férfi. – A démonok is biztosan érzékelték.

– Szükséges volt – válaszolta Tiranda megmentője, és máris egy másik éjtündéhez fordult: – Van egy gyors hátasod a papnőnek, Kvin'thatano?

– A leggyorsabb.

– Jó. Tiranda úrnő! – fordult ismét a papnőhöz. – Neked kell szólnod az érdekünkben, amikor elérjük a sereget. Tudjuk, hogy a többiek mit gondolnak rólunk…

– Majd teszünk róla, hogy meghallgassanak! – vágott közbe egy Előkelő nő. – Megvan hozzá a hatalmunk!

– És rögtön le is öletjük magunkat, ugye? – mordult fel Dath'Remar. –

Megteszed? – fordult újra Tirandához.

– Micsoda kérdés ez! Hát persze, hogy megteszem! Esküszöm a Holdanyára!

Napjáró Dath'Remar elégedett volt a válasszal, és bár néhányan zúgolódtak, úgy tűnt, mind elfogadják őt, mint a helyes döntések hozóját.

– Akkor hát indulhatunk! A főpapnő szava elegendő kell legyen bárkinek! – Megindult az éjszablyák felé: – Nyeregbe! Nincs vesztegetni való időnk!

A menekülők kevés holmit hoztak magukkal; a sietség biztos jele. A pompához bizonyosan hozzászokott népségtől Tiranda azt várta, hogy megpróbálják magukkal hozni az egész házukat, ha tehetik.

A papnő kezébe nyomták egy karcsú, fényes bundájú nőstény párduc gyeplőjét; az állat oldalára hosszú, zömök kardot erősítettek, nyilvánvalóan Varo'then valamelyik katonája forgatta azelőtt. Tiranda hálásan megköszönte az ajándékokat és felült a nyeregbe, úgy várta a többieket.

186

Dath'Remar még egyszer körülnézett, hogy lássa, mindenki készen áll-e, majd a nagy, kétszárnyú faajtóra mutatott:

– Együtt lovagolunk, senki se szakadjon le! Akik otthagyják a többieket, hamar megtapasztalják óvatlanságuk következményeit. A démonok mindenhol ott lesznek; haladnunk kell, de csak harcolva tehetjük. Akár napokig is eltarthat. – Kihúzta magát a nyeregben. – Ne feledjétek, mi vagyunk az Előkelők, a Forrás ajándékának elsődleges hordozói! Ezzel az ajándékkal utat vághatunk magunknak, és kikövezhetjük ezt az utat mindazok testével, akik elébünk mernek állni.

Tiranda próbálta nem kimutatni érzéseit. Még a legelvakultabbaknak is tudniuk kellett, hogy sokan fognak odaveszni – kegyetlen végzet várakozott odakint, amely válogatás nélkül támad majd rájuk. Magában Elúnhoz imádkozott, hogy segítse meg őt és a menekülni vágyókat. Az egybegyűltek bűnbocsánatot kerestek, és ő megfogadta, hogy mindent megtesz értük, ami csak hatalmában áll.

Dath'Remar a bejáratra mutatott:

– Nyíljon meg hát az út! – A méretes ajtószárnyak kicsapódtak és darabokra szakadtak, szilánkjaik szétszóródtak az épület előtt.

– Előre!

Tiranda azonnal a varázsló után ugratta hátasát. Az elöl haladó Előkelők kirobbantak a nyíláson, éjszablyáik könnyed kecsességgel ugratták át az ajtószárnyak maradványait. Odakint néhány démon friss teteme hevert; az ajtót szétzúzó varázslat érhette el őket.

– Mannorot és a többiek még mindig a Forrásnál lehetnek! – kiáltott Dath'Remar. – így még sikerülhet!

A Forrásról Tirandának eszébe jutott Illidan. Azt kívánta, bárcsak ő is ott lenne a menekülők között, ahelyett, hogy magához öleli a démonok urának gonoszságát.

A Zin-Azsharit elborító gonosz köd egyáltalán nem lassította az Előkelők haladását – hozzászoktak már, ahogyan állataik is. A papnő

azonban csak úgy tudott haladni, ha az előtte lévőkre figyelt, és őket követte hátasával. Rossz előérzettől borzongva várta, hogy miféle fenyegetés bukkan fel elsőként a bűzös párából.

Ördögkutyák. Annyira siettek, hogy egyáltalán nem hallották őket közeledni, és sikerült két tündét lerántaniuk a nyeregből, egy harmadikat 187

pedig fel is hasítottak. A démoni ebek csápjai ráakaszkodtak az áldozatokra, élvezkedő morgással szippantották ki életerejüket.

Az egyik varázslónő eldobott egy kis pálcát, amely röptében dárdává növekedett, és átszúrta célpontja mellkasát. A többi szörnyeteg is hamar vesztét lelte, és az utolsók inkább menekülőre fogták; hosszú, csalódott vonyításaik ott hangzottak fel a csapat mögött, és valaki még hátraküldött egy varázsvillámot. A hirtelen elhallgató csaholásból és a nyüszítésből ítélve jól célzott.

– Most már biztosan tudnak rólunk! – kiáltott fel Dath'Remar. –

Gyorsabban!

Kürtszó harsant valahol, mély, gyászos szólammal. Pillanatok teltek csak el, és máris választ kapott egy másik kürttől, majd egy harmadiktól és egy negyediktől is. Tiranda ismét elmormolt egy imát, érezte, hogy hamarosan a puszta túlélésért fognak küzdeni.

– Sarath'Najak! Yol'Tithian! Ide hozzám! – A két szólított férfi tétovázás nélkül odasietett Dath'Remar mellé. Mindhárman felemelték az egyik öklüket és kántálni kezdtek. Az elöl haladók előtt karmazsin vörös energiák jelentek meg a semmiből és formáltak éles, folyton jelen lévő

villámot. Tiranda érezte a hatalmas erőt, amelyet a Forrásból idéztek.

Magas, agyaras harcosok fala bontakozott ki a ködből, a testükből kitörő

zöldes lángok körbeölelték őket. Nem várták meg, míg a menekülők odaérnek; hosszú kardjaikat magasra emelve rohamra indultak.

Az elsők összefutottak a varázsvillámmal, és egyetlen, fellobbanó sistergéshez hasonlatos hanggal elégtek. Testüket körülölelő saját lángjaik felvették a varázslók alkotásának színét és elborították a démonokat.

Némelyiküknek még volt ideje egy vérfagyasztó sikolyra, de egyetlen szívdobbanásnyi idő alatt csupán megégett vértezetdarabok maradtak belőlük.

Azonban a démonok csak áradtak feléjük és hamarosan teljesen körbevették a menekülők csapatát. A varázslók változó sikerrel használták mágikus tehetségüket, de nem tudtak odafigyelni minden egyes szörnyetegre, és akik átjutottak misztikus csapásaikon, azok iszonytató pusztítást végeztek. Egy nő nem tudott időben leugrani elmetszett torkú hátasáról, és az éjszablya maga alá törte az egyik lábát. A párducot legyilkoló felgár egyetlen csapással lefejezte. Egy másik Előkelőt 188

kiragadtak a nyeregből; testét hátulról nyársalták fel, majd egyszerűen csak levetették a földre, a kavargó démonpaták és éjszablya-mancsok alá.

Az egyik nagydarab harcos valahogyan Dath'Remar mögé került –

Tiranda kivonta a kapott pengét és Elúnt kérte, hogy vezesse kezét. A kardot halovány, ezüstös ragyogás ölelte körbe, és a következő pillanatban úgy metszette át a démon vértezetét, mintha az csupán valamely puha gyümölcs héja lett volna, s benne a szörnyeteg maga a gyümölcs, melyet az acél akadálytalanul szel ketté.

A megmentett varázsló észre sem vette, hogy az imént még halálos veszély leselkedett rá; kiáltott valamit két társának. Tiranda nem látta, mit tettek, de a vörösben megalkotott védővarázs kiterjedtebbé vált, színe kékre változott.

Reccsenő hang hallatszott, és a mágikus falnak nekinyomakodó démonok úgy vágódtak hátra, mintha katapultokból lőtték volna be őket a többiek közé. Ahogy fellökték a mögöttük lévőket, testük elveszítette minden szilárdságát és porrá omlott.

Az új varázslat sokkalta hatékonyabbnak bizonyult az előzőnél.

Visszarettentette a szörnyetegeket, így az Előkelők csoportja újra vágtatni kezdett – még odaveszett közülük vagy egy tucatnyi, mind pengéktől tépetten hevert a porban, és a véres hátú éjszablyák lovas nélkül is együtt vágtattak az életben maradtakkal.

Tiranda mellett egy fiatalabb nő felsikoltott, ahogy valami felemelte és berángatta a ködbe. Egy pillanat múltán hangja rémisztő véglegességgel szakadt meg, teste megtörten zuhant vissza a menekülők közé. Az éjtündék nem lassítottak, de nyugtalanul néztek körül, hogy meglássák, mi okozta a lány végzetét.

– Végzethozók! – kiáltott fel végül valaki.

Karmok csaptak le újra a papnő közelében, és ő ösztönösen odavágott kardjával. Hallotta a vad üvöltést és a démon újra felemelkedett, egyik mancsát sebesülten lent hagyta.

Két varázstudó felemelt kézzel kántált, és felettük csillámlás jelent meg, amely azután szétáradt az egész csapat felett. Azonban mielőtt teljesen befejezhették volna varázslatukat, dörrenés rázta meg őket; éjszablyáik felágaskodtak és ők hanyatt kizuhantak a nyeregből.

A dörrenés egy pokolfajzat becsapódását jelezte, közeledtét senki sem látta – ámbár akkor és ott ez számított a legkevésbé. A szörnyeteg aratni 189

kezdett az éjtündék között, válogatás nélkül zúzott össze párducot és lovast. Egyetlen lépést sem kellett tennie, máris borzasztó pusztítást végzett.

Közben a végzethozók újra lecsaptak és két éjtündét rántottak fel a köd borította égre. A papnő Dath'Remarra nézett, de a férfitől nem jött segítség vagy utasítás; az Előkelők választott vezetőjét a felgárok egyre sűrűsödő

tömege foglalta le, mintha a démonok puszta túlerő révén próbáltak volna áttörni a védővarázslaton. A három legelöl haladó férfi próbálta egyben tartani a pajzsot, de az erősödő nyomás miatt a csapat lelassult. Nem sok kellett hozzá, hogy teljesen feltartóztassák őket.

Tiranda ismét istennőjéhez fohászkodott; a beavatottaknak járó hatalomért könyörgött Elúnhoz. Túléli vagy sem, nem számított már – nem ülhetett tétlenül és várhatta a halált, miközben az ő segítségét kérők sorban elpusztultak.

– Hallgass meg, kérlek, Holdanya…! – mormolta.

A pengéjét körülvevő csillámló ezüstfény átterjedt a papnőre is, közben megerősödött, majd végül haragosan lobbant, és a köd semmivé olvadt; az úrnő megtisztító jelenlétében minden a maga valójában mutatkozott.

Semmi sem nyújtott már fedezéket a démonok számára, közeledhettek földön vagy égen – és szemüket elfedve, elfordulva próbáltak védelmet keresni az elviselhetetlen isteni fény ellen. Tétovázásukkal újabb esélyt adtak a menekülőknek; egy helyen szétnyíltak soraik.

– Dath'Remar! Arra! – kiáltotta Tiranda a nyílásra mutatva. A férfit nem kellett bátorítani vagy sürgetni, két társával együtt rögtön a papnő által felfedett ösvény felé fordultak. A szörnyetegek többsége még mindig vakon botladozott; az akadályt jelentő néhány démont rövid úton elintézték.

– Sebesebben! – sürgette kísérőit az Előkelők vezetője. Elszórtan felbukkanó támadóik mind legyengülten, mágiájukkal szemben tehetetlenül álltak ki elébük és buktak el gyorsan.

Az isteni segítségből új erőt merítő menekülők közt maga Tiranda sem kevésbé lelkesen vágtatott – a testéből áradó csillámfény eloszlatta köröttük a ködöt, s a démonok mind hátratántorodtak a láttán. A papnő

folyamatosan imát mormolt, újra és újra megköszönte a segítséget.

Azonban, miközben Tiranda figyelmét is épp egy valamiképpen mellé került felgár foglalta le, karmos mancsok nyúltak oda és szakították ki a 190

nyeregből. Meglepett kiáltást hallatva emelkedett fel a magasba, távolodott el társaitól és a talajtól egyszerre.

A papnő hátrahajolva nézett fel a végzethozó torz pofájára. A démon csukva tartotta szemét és szaggatott lihegése, nyögése bizonyította, mennyire kínzó számára az isteni fény ilyen közvetlen érintése. Elún beavatottja habozás nélkül döfött, és bár a kard hegye elcsúszott a vértezeten, meglepte vele a szörnyet. Az eleresztette egyik kezével, és Tiranda imádkozott magában, hogy Elún enyhítse majd esését. Második próbálkozásával átküldte a pengét a hordószerű mellkason. Hiába markolta erősen, a démon görcsös rándulása kitépte kezéből a kardot, közben a másik karmos kéz is eleresztette a lány vállát.

Tiranda a tetem felé kapott, abban reménykedett, hogy maga alá ránthatja és tompíthatja vele a földet érést. Szerencsétlenségére a vergődő

szörnyeteg már túl messzire volt ahhoz, hogy még el tudja kapni. Szorosan lehunyta szemét, és bár ösztönösen istennőjéhez imádkozott, gondolatai Malfurion körül jártak. Szerelme biztosan önmagát vádolja majd a haláláért, ha annak most jött el a pillanata, és arra kérte a Holdanyát, vegye le ezt a terhet az ifjú válláról. Az istenek nem lehettek oly kegyetlenek, hogy ne segítsék meg az ok nélkül szenvedőt! Bár még egyetlen egyszer az arcába nézhetne, hallhatná szavait…!

Tiranda földet ért, de a becsapódás közel sem volt olyan fájdalmas, mint várta. Épp csak lezökkent, ahelyett, hogy csontjait törte vagy nyakát szegte volna. Ujjaival földet érzett maga alatt – valóban leérkezett hát, s csodálatos módon épségben maradt.

Gyorsan felült és körülnézett. Az ezüstös fény elhalványult körülötte, így a bűzhödt köd visszatérhetett. Ameddig ellátott, démonok és éj tündék megcsonkított tetemei hevertek mindenfelé. Egyedül maradt…

Mégsem. Magas, ismerős alak emelkedett ki a zöld kipárolgásból, és Tiranda egyik meglepetésből a másikba esett.

– Malfurion! – kiáltott fel, de amint kimondta, máris tudta, hogy rossz nevet választott.

Illidan megállította mellette hátasát és megvetően nézett le rá:

– Te kis hülye! – ennyit mondott. Azután segítő kezet nyújtott: – Gyere, ha élni akarsz! Még azt is láthatod, ahogy megmentem a világot.

191

Tizenöt

Végtelen Forrás közepe felett a Démonlélek ragyogón felfénylett.

A Sargeras varázslatából kiformálódott örvényben kavargó erők A összecsaptak a korong energiáival és egybefonódtak azokkal, lassan felépítették az átjárót és megszilárdították azt, majd erősíteni kezdték. A Légió ura végül módot talált rá, hogy maga készítse elő

átlépését az élettel telt Kalimdorra. Kielégítheti végre vágyait, melyek egyszerre irányulnak a pusztításra és a nyers életerő felzabálására – azután keres majd egy másik kies világot; éhsége mindig hamar visszatért.

Azonban még ő sem tudta, hogy mások is várakoznak, mások, kiknek irtóztató álmai és kielégítetlen vágyai öregebbek voltak a teremtett világnál. Régóta várakoztak már börtönükben a szökés lehetőségére, arra, hogy visszakapják, ami valaha az övék volt – s minden lépés, amelyet Sargeras tett kapujának megerősítése érdekében, az egy lépést jelentett az ő

sikerük felé. A Démonlélek, a Forrás és Sargeras összevont hatalma segítségével végre véget vethetnek rabságuknak.

Ha nyitnak legalább egy ablakot börtönük falán, akkor többé senki sem zárhatja be őket. Az Öreg Istenek vártak és figyelték az egyre erősödő

kaput. Oly régóta várakoztak már, hogy ez a kis idő mit sem jelentett számukra.

Tudván, hogy Sargeras hamarosan megérkezik, Arkhemón minden erejével azon volt, hogy ezúttal győztesen távozzon a csatatérről.

Mindenhonnan visszarendelte a harcosokat; egyetlen vidéken sem tapasztaltak akkora ellenállást, mint az éjtündéké; az ő vereségük egyenlő a világuk bukásával.

A védők serege pedig azért küzdött, mert nem volt más lehetősége. Aki megadta magát, az a biztos halált választotta, így hát elbuktak inkább, és közben magukkal vittek néhány ellenséget, mintsem lemészároltatták volna magukat.

Malfurion kivette a részét a küzdelemből; forgószeleket idézett, melyek felkapták a démonokat és borzasztó magasságokból vetették vissza őket társaik közé, apró magvakat szórt a szélbe, melyeket a szörnyek belélegeztek és lenyeltek, s azok a bensőjükben csíráztak ki, növekedtek 192

meg, belülről tépték szét a gazdaszervezetet. A tetemek húsából tovább táplálkozva ezek a folyondárok egyre csak növekedtek, megragadták és körbefonták a többi szörnyeteget, megbontották a horda sorainak viszonylagos rendjét.

A föld gyomrában a druida rálelt azokra az óriásférgekre, azokra a méretes teremtményekre, amelyek elég erősek voltak, hogy mélyebbre fúrva elmeneküljenek a lefelé is sugárzó gonoszság elől. Rávette őket, hogy jöjjenek feljebb; a sziklás talajt fellazítva előbb csak bizonytalanná tették a járást, majd az agyaras harcosok úgy süppedtek a korábban szilárd felületen, mintha futóhomokra léptek volna. Az íjászok és a dárdások kaptak az alkalmon, gyors aratást végeztek a felbukott ellenfelek között.

A levegőeget a szörnyetegek uralták, de megfizették uralmuk árát. Jarod megparancsolta az íjászok egy részének, hogy összpontosítsák erejüket a végzethozókra; bármikor lendültek is támadásba a szárnyas szörnyetegek, minden alkalommal kétszer megfontolták, hogy lecsapjanak-e.

A holdőrök szembeszálltak az eredárokkal, megtizedelték a pokolfajzatokat, és kényszerűen védekezniük kellett a nathrezimekkel szemben. Szerencsére már nem csupán Rónin és Krázus támogatását élvezték, de a farbolgok és a taurenek sámánjai is melléjük álltak. Az ő

hatalmuk nem nyilvánult meg oly látványosan, de ugyanolyan hatékonynak bizonyult, mint az árkán varázslatok.

Hiába pusztult az ellenség, mindig volt, ki az elesettek helyére lépjen.

Brox hamar előreverekedte magát Jarod mellé, Kalimdor legendás őrzői közé, és külsejével nem is nagyon rítt ki a félistenek közül. Eleinte csak vigyorgott, azután végváró röhögésbe kezdett – csak ő tudta, hogy utoljára annál a hágónál röhögött így a halál képébe, amelynél minden barátja odaveszett. Úgy érezte, ez lesz az utolsó csata, melyet életében megvívhat, s elhatározta, hogy nem adja könnyen az életét; fejszéje is úgy metszette át a szörnyetegek vértezetét, húsát és csontját, mintha zöld vérükre éhezne.

Egy kisebb falka ördögkutya elkapta az egyik medvét; valahogy sikerült körbevenniük és ráugrálva leteperték az óriást. Még mielőtt teljesen földre vitték volna, máris csatlakozott hozzájuk egy másik falka. Csápjaikkal mohón akaszkodtak a bundás testre, hogy kiszippantsák belőle a mágikus erőket, s azokkal együtt az élet esszenciáját is.

A jelenet láttán az elbukott félisten ikre felüvöltött haragjában, és a körötte lévő felgárokat félresöpörve, letaposva rohant a másik medvelény 193

segítségére. Egyesével tépte-szakította le a csápokat a mozdulatlannak tűnő

alakról, közben végtagokat, nyakakat és gerinceket is eltört. Azonban hiába takarította el sebesen mindkét falkát; elkésett már.

Az erdei őrző magasra emelte fejét és gyászos hangon üvöltötte világgá bánatát, azután a démonok serege felé fordult és elvakult dühvel tombolni kezdett közöttük. A harcosok akár papírmaséból is lehettek volna; nagyjából ennyi ellenállást tanúsítottak. Hiába minden szúrás és vágás, mely néha-néha érte a félistent, hamarosan úgy eltávolodott társaitól, hogy már dúlása nyomait vagy jeleit sem látták. A távolból még fel-felhangzott összetéveszthetetlen üvöltése, de utóbb az egyik ilyen kiáltás megszakadt, és több nem hallatszott már.

Holttestek hevertek mindenfelé, és a többség már csak elődjeik tetemén talált magának elég helyet a küzdelem folytatásához. Félistenek küzdöttek éjtündék mellett, éjtündék harcoltak taurenek mellett, s taurenek segítették egymást kölcsönösen furbolgokkal, törpökkel és a többi szövetségessel.

Még mindig Khenariosz vezette a mesés lények csapatát, erőszakos támadásaik még Rónint és Krázust is megrázták. Göcsörtös karmaival nemcsak felhasította, de szinte felkoncolta és kibelezte a démonokat –

megszállottként harcolt, és minden egyes társa halálával egyre vadabbul, egyre iszonytatóbb erővel küzdött. Egyre óvatlanabbnak is tűnt, mintha bosszút akart volna állni minden elesettért, nem törődve vele, hogy neki magának mibe kerül ez.

Azonban egyre többen estek el. A felgárok úgy rohanták meg, mint a zsákmány elvesztéséért aggódó farkasok, és

Agamaggan végül megtántorodott a nyomásuk alatt. Még összeszedte magát és beletrappolt egy csapat harcosba, részben eltaposta, részben felöklelte őket, de a tetemek mellett ráakaszkodó démonok súlya végül neki is soknak bizonyult. A félisten térdre esett, és a körötte lévők azonnal döfködni kezdték a mellkasát – még lerázta magáról a rácsimpaszkodók egy részét, de úgy tűnt, ez már az utolsó erőfeszítései egyikének bizonyul.

Vére száz mély sebből folyt, nyögve mordult fel, azután elcsendesedett. A szörnyetegek nem hagyták ennyiben, hanem tovább támadták, mígnem bizonyossá vált, hogy valóban sikerült leölniük a hatalmas vaddisznót.

Agamaggan halála végképp feltüzelte Khenariosz indulatait. Nekiesett a démonoknak és félredobálta őket bajtársa megcsonkított teteme mellől, összeroppantotta tagjaikat vagy felnyársalta őket a saját fegyvereikkel, 194

esetenként a holtan fekvő félisten tüskéivel. E dühöngése végül ráirányította a Légió teljes figyelmét, és Arkhemón a legerősebb alattvalóit rendelte oda.

Minthogy maguk is a puszta túlélésért küzdöttek, Krázus és a többiek semmit sem tehettek. Egyre több félelmetes harcos vette körül Malfurion mentorát, míg végül már az agancsa sem látszott közöttük. Már úgy tetszett, ő is odavész a csatatéren, amikor fehér villanás vágott a démonok közé – ugyanaz a fehér villanás, amelyet Rónin a mesés segítség megérkeztekor vélt látni. Négylábú alak, bár inkább csak felhőfoszlánynak

– az erdők uránál tízszer nagyobb felhő foszlánynak – tűnt, csapott szét a szörnyetegek között; hatalmas paták zúztak össze lángoló fejeket és mellkasokat, méretes fogazat tépte félbe a testeket.

Végül láthatóvá vált a lenyűgöző teremtmény; óriási fehér szarvas tornyosult az elgyengült Khenariosz fölé és tartotta távol az ellenséget.

Bundája saját fényt árasztott, mely félig elvakította ellenfeleit, így még könnyebb prédát jelentettek a félisten számára.

Hatalmas agancsát a szarvas újra meg újra meglendítette maga előtt, és a démonok vagy megtorpantak, vagy félresöpörte őket – még a pokolfajzatok sem bizonyultak elég erősnek, hogy helytálljanak. Nem csupán az erdők ura körül takarította el a Légiót, de a védők közelben harcoló csapatainak dolgát is megkönnyítette, részben csapásaival, részben sugárzó fényével.

Brox és Jarod váratlanul a fenséges szarvas dermesztő tekintete előtt találták magukat. A gigantikus teremtmény szólt hozzájuk, nem szavakkal, mégis úgy érezték, mintha parancsot kaptak volna, hogy húzzák ki a sérültet a csatatérről. Így tettek hát, bár épp a szörnyek egy újabb hulláma kélt ellenük – azonban a hatalmas félisten előtt gyorsan megtört a hullám, akár az óceán dühödt, habzó hátú küldöttei a nyugati partvonal szikláin.

Démonok sorai áradtak felé kivont fegyverrel, csak hogy pillanatok elteltével tépetten vagy összezúzva térjenek örök nyugodalomra.

Ám ha a fegyverek nem győzhették le az újonnan színre lépett bajnokot, a Légió rendelkezett más, sokkal félelmetesebb és gonoszabb fegyverekkel is. Fekete villám csapott le az égből, megégette és felszaggatta a talajt a szarvas körül. Nyomában sötét, zöldes lángok kéltek, és megpörkölték a fehér bundát. A megtépett föld megmozdult és kezeket formálva 195

megragadta a félisten négy lábát. A démonok sorai szétváltak, köztük maga Arkhemón közeledett.

Minden egyes lépéssel egyre nagyobbra növekedett, míg végül maga is akkora lett, mint mitikus ellenfele. Fanatikus harcosaival ellentétben a parancsnok vonásaira hűvös közöny ült ki, vagy inkább merev és érzelemmentes kifejezés, mintha kőből faragták volna. Fegyvert nem hozott magával, de ökölbe zárt kezeit ugyanolyan rosszindulatú lángnyelvek borították, mint amilyenek a szarvast körülvették.

A félisten megrázkódott, letörte magáról a földkezek ujjait, majd egy kihívó horkantás után előreszegezett aganccsal nekirohant a fődémonnak.

Ütközésüket mennydörgésszerű zaj kísérte és a föld beleremegett; körülöttük a harcosok sokasága elveszítette lába alól a talajt, démonok és éjtündék egyformán menekülőre fogták, amint megérezték a párbajozók iszonytató erejét. A szarvas patái nyomán szikrák szálltak az ég felé; Arkhemón léptei helyén kisebb kráterek támadtak, melyek körül felgyűrődött a talaj, magasabbra mint a harcosok.

A démon karmai véres sebeket hagytak a nemes teremtmény oldalán.

Az agancs hegyes végei átdöfték a Légió parancsnokának látszólag sebezhetetlen bőrét és húsát, a sérülésekből zöld lángnyelvek csaptak ki.

Halandó elmével felmérhetetlen hatalmú lények csaptak össze, élő nem mert az útjukba kerülni.

Valamivel arrébb Dungard sietett Jarod és Brox segítségére, együtt támogatták arrébb Khenarioszt, a mágusok felé indultak vele. Az eredárok támadását kockáztatva Krázus kiszállt a csatából, hogy felmérje a félisten állapotát.

– Akad néhány durvább sebe – mormolta Dungard.

– Veszélyesen megsérült – értett egyet a varázstudó, miután megérintette az erdők urának mellkasát és néhány pillanatig összpontosított. – A démonokból áradó méreg benne gyorsabban dolgozik mint másban, talán mert a természet erőinek egyik megtestesítője. –

Grimaszolt, mielőtt folytatta: – De úgy vélem, túléli…

A félisten mormolt valamit. Csak Krázus volt elég közel hozzá, hogy értse is a szavakat, és amikor felnézett, arca bánatot tükrözött.

– Mi az? – kérdezte Jarod.

Mielőtt a mágus válaszolhatott volna, vérfagyasztó nyüszítés harsant a csatatér felől. Odafordultak, és látták, ahogy Arkhemón egyik karjával a 196

szarvas nyaka alatt, másikkal az orrán épp próbálja eltörni annak csigolyáit. Máris túlságosan közel járt a győzelemhez, innen eredt a kínterhes kiáltás.

Krázus mereven állt, fejét rázva motyogta maga elé:

– Ezt nem teheti!

Velőtrázó reccsenés hallatszott, egy pillanatra elnyomott minden csatazajt, és Khenariosz megmentőjének teste elernyedt a fődémon kezei közt. Arkhemón vérlázító közönnyel lökte félre a hatalmas testet, mintha szeméttől szabadult volna meg, azután összedörzsölte két kezét, ahogyan munka után le szoktuk porolni azt, és a kábult védők seregére nézett.

Talán mondott volna valamit, de abban a pillanatban vaskos indák törték át a feldúlt talajt körötte, rácsavarodtak a lábaira és szorították azokat egyre erősebben. A parancsnok érdektelen pofával eltépte és eldobta volna az indákat, de azok a csuklói köré tekeredtek. Közben a földből újabb vaskos indakígyók törtek elő, hogy megragadják ellenségüket.

Malfurion lépett elő ugyanolyan halott tekintettel, mint amikor bejelentette társainak Tiranda elrablását. Nem nézett a szörnyetegre, nem nézett senkire, csak bámult maga elé; körülötte halványan fénylő gömb zizegett és halkan mormolt a tenyerében tartott levélhez, mely a megidézett varázsnövény leveleihez hasonlított.

Arkhemón arckifejezése egyáltalán nem változott, de mozdulataiba nyugtalanság költözött és egyre hevesebben próbált megszabadulni a rátekeredő növényektől. Azok már befedték a teste háromnegyedét, és minthogy minden egyes darabjuk önálló életet élt, úgy tűnt, hamarosan teljesen elborítják.

A fődémon is felismerni látszott a helyzetet, és hirtelen felhagyott a növények tépkedésével. Ehelyett tekintete felfénylett, összecsapta két kezét és eltűnt egyetlen hatalmas, zöld lángnyelvben.

Malfurion lélegzetért kapkodva megtántorodott, fél térdre esett és egész testében rázkódva motyogta maga elé:

– Cserbenhagytalak… – Brox és Krázus odasietett, hogy felsegítsék, így hallották meg szavait: – Cserbenhagytalak, Shan'do, amikor a legnagyobb szükséged lett volna rám…

197

A mágus olyan arccal szorította össze ajkait, mintha tudott volna valamit; a többiek kérdőn néztek rá. Végül a gyors magyarázat mellett döntött:

– Khenariosz anyja a nagy zöld sárkány, a Hiszéra néven ismert nagy megtestesülés.

Dungard összehúzta szemöldökét:

– Népem úgy tudja, hogy az erdők ura Elún szülötte…

– A teljes történet igen összetett – folytatta a mágus. – Atyja pedig egy ősi erdei szellem, Malorn.

Az ork csak nézett értetlenül, végül nagy nehezen kibökte:

– És akkor?

– Malorn más néven a Fehér Szarvas.

Broxban benne ragadt a levegő néhány pillanatra, mielőtt hangosan fújt egyet. A többiek is döbbenten hallgatták mindazt, mit maguk is sejtettek, és aminek maguk nem mertek hangot adni. Az őszülő veterán megbámulta a hatalmas testet, ahogy ott hever élettelenül a többi tetem között – az apa a saját élete kockáztatásával mentette meg a fiát.

– Cserbenhagytam… – ismételte újra Malfurion és talpra kényszerítette magát. Krázusra nézett: – Te mondtad el, hogy Hiszéra a tanítóm anyja, de Malornról már korábban is tudtam. Khenariosz beszélt róla, hogy ő a Fehér Szarvas egyik gyermeke. – Az éjtünde remegő, ökölbe szorított kézzel folytatta: – Amikor láttam, mit tesz Arkhemón fogadott atyám és jó barátom apjával, nem akartam mást, csak kiszorítani belőle a lelket!

A mágus a druida vállára tette kezét.

– Légy erős, ifjú! Az is hatalmas segítség, hogy eltüntetted Arkhemónt a csatatérről. Időt nyertünk vele.

Malfurion próbálta lerázni magáról a harag és a bánat bilincseit:

– Vesztésre állunk, ugye?

– Attól tartok, igen. A démonok erősebbek nálunk. Biztos voltam benne… úgy hittem… – Krázus köpött egyet, dühösen folytatta: – Odáig jutottam, hogy megváltoztattam a jövőt! Mindent megtettem, annak ellenére, hogy én rettegtem a legjobban a következményektől, és így is csapás csapást követ!

– Nem értem…

– Elég annyit értened, hogy ha a sárkányok nem jönnek hamarosan, hát bizonyosan elbukunk, és talán nem is a Légió pengéi ölnek meg, hanem 198

valami jóval ősibb és gonoszabb dolog készül a vesztünkre törni. Olyan ősi és gonosz, hogy még Sargerast is csupán felhasználja céljai érdekében.

Tudnod kell, kikről beszélek! Érezned kell a jelenlétüket! És azt is tudnod kell, hogy mit terveznek a világgal, nemcsak ezzel, de minden létező

világgal! – A következő pillanatban vérfagyasztó sikoly tört ki a mágusból.

– Mi… – kezdte a druida, miközben Krázus összegörnyedve majdnem a földre hanyatlott. Elszörnyedve látták, hogy a lábai kezdenek kővé válni.

– Eredár! – kiáltott fel Malfurion. Érezte, hogy a saját lábai is elmerevednek, azután iszonytató fájdalom hasít belé.

Nyilvánvalóan ugyanaz a sors várta, mint amely társát elérte az imént. –

Rónin! – kiáltott újra, a lehető legjobb segítséget keresve.

Az ork sem volt jobb állapotban. Lehet, hogy Arkhemón menekülni kényszerült, de mind érezték, hogy ő vetette feléjük az alattomos varázst, amely csak rájuk hatott, személyesen csak őket tekintette célpontjának.

Sargeras jobb keze jól tudta már, hogy Krázus és társai hatalma jelenti a sereg magvát és legpusztítóbb fegyverét; ha őket elpusztítja, hamar véget vethet az ellenállásnak. Még Jarod is kapott az átokból.

Érezték, ahogy a kővé válás hűs szorítása lassan megdermeszti a tüdejüket és kiszorítja mellkasukból az utolsó lélegzetet. Hirtelen női hang szólalt meg a fejükben, végtelenül öreg és szépséges női hang, mely egyszerre hozta el a reményt és a megnyugvást: Ne féljetek!

Krázus, Malfurion, Brox és Jarod egyszerre, egyként lélegzett fel, ahogy a szorítás előbb enyhült, majd teljesen elmúlt. A szél felerősödött és hatalmas árnyak suhantak el a csatatér felett.

– Eljött! – üvöltött fel Krázus tőle szokatlanul heves érzelmekkel telt hangon, közben felfelé mutogatott. – Mind eljöttek!

Az ég megtelt sárkányokkal. Vörös, zöld, bronzos villanásokkal verte vissza a nap fényét Hiszéra, Alexstrasza és Nozdormu rajainak minden egyes pikkelye. A két nagy megtestesülés félreérthetetlenül uralta a jelenetet, óriási szárnyaikkal lustán csapkodva lebegtek odafenn, és a többi sárkány teljes testhosszának többszörösét fogták át. Azután egyként csaptak le a démonokra, egyként az egész gyíksereg.

– Jarod! – kiáltott Krázus a parancsnok felé fordulva. –Fújasd meg a kürtöket, de szóljanak olyan hangosan és hosszan, hogy senki se érthesse félre a jelzést! Újra van remény!

199

A kapitányból lett hadvezér felkapott a legközelebbi éjszablyára és ellovagolt. Még el sem tűnt igazán szem elől a tömegben, a sárkányok máris első rohamuk végére értek.

Karmazsin óriások sora nyitotta nagyra száját, hogy pokoli tűzköpettel borítsa el a démonokat. A lángok végigsöpörtek a Légió vonalain és egyetlen szempillantás alatt több száz démont égettek porrá. Bronzszín sárkányok siklottak el látszólag mozdulatlanul a szörnyetegek felett, és egyes sorok elindultak hátrafelé. Bár számukra megfordult az idő, a mögöttük jövők mit sem érzékeltek a varázsból, és a teljesen ellentétesen mozgó harcosok egymásba botlottak, felbuktak, belezuhantak egymás fegyvereibe; a rendezett előrenyomulás káoszba fulladt.

Az egyik bronzos sárkány felismerhetetlenné roncsolt testtel bukott alá, ahogy az eredárok és a nathrezimek próbálták feltartóztatni a támadást.

Ekkor lépett közbe Hiszéra raja és a varázstudók képtelenek voltak összpontosítani; varázslataik félbeszakadtak vagy másfelé irányultak, nemegyszer egymást találták el. Azután lehunyt szemhéjaik mögül a zöld sárkányok rémálmokat küldtek a fogékony mágiahasználók elméjébe. A hadurak egymásra néztek, egymást méregették, csak árulót és ellenséget láttak saját fajtájukban.

Eredár ölt eredárt, és a nathrezimek örömmel csatlakoztak a mészárláshoz. Alvajáró állapotba kerülve ugyanolyan kegyetlenül támadtak egymásra, mint a védőkre, és még Arkhemón sem tudta megakadályozni a halálos tévedést.

A frontvonal mögött Alexstrasza kecsesen leereszkedett Krázusék mellé. Hiszéra is elindult feléjük, de mindenki meglepetésére megtorpant és kinyitotta szemét – ekkor vette észre az addigi dúlás borzasztó eredményét. Gyönyörű jádegömbökhöz hasonlatos szeme iszonyodva fogadta be a fehér, agancsos tetem látványát, Malorn holttestének látványát.

A sárkány felnyüszített – messze nem félelmetesen, sokkal inkább szánalmasan – és odaröppent az óriási szarvashoz. A testen és körülötte nyüzsgő démonok azonnal haragja áldozatául estek; összezúzta, félbeharapta, arrébb hajította vagy félrecsapta őket szárnyaival, karmaival és agyaraival. Amikor senki sem maradt, akin kitölthette volna bánatból fakadó dühét, leszállt a hatalmas tetem mellé, és nyöszörögve – talán sírva 200

– végigsimított orrával a szarvas fején. Egész testében rázkódott, mintha csendben zokogna.

– Tudtuk, hogy elkéshetünk… – jegyezte meg halkan Alexstrasza, miközben a jelenetet nézte. – De nem gondoltuk, hogy ennyire…

– Khenariosz még él – mutatott Krázus az agancsos istenre.

Az Élet Forrása bólintott, és egy lélegzetvételnyi időre lehunyta szemét.

Hiszéra felemelte fejét és feléjük nézett, azután felröppent Malorn testéről.

A többiek hátrébb léptek, amikor leszállt az erdők ura mellé és végtelen óvatossággal mancsai közé vette a sérült testet.

– Olyan rémálmokat küldök rájuk, hogy megáll bennük, amit a szívük helyén hordanak! – mormolta félhangosan. – Elhozom nekik a saját démonjaikat, mígnem beleőrülnek és már vágyakozni fognak a halálra…

de az elkerüli majd őket!

Folytatta volna még, mi több, elindul valóra váltani ígéreteit, ha Krázus nem lép közbe:

– Legyen a Légió végzete az, amire rászolgált, Álmok Hercegnője, de ne feledd, hogy Kalimdor sorsa még mindig kétséges! Khenariosz és Malorn is e kételyek eloszlatásáért küzdött. Sargeras továbbra is tevékeny, és az Öreg Istenek játékszereként nekik nyit majd kaput a világra!

– Tudatában vagyunk mindennek – válaszolt Alexstrasza, mielőtt a magában dühöngő Hiszéra valamely kellemetlen módon vág vissza a mágusnak. – Mit kell hát tennünk?

– A küzdelem itt bizonyosan folytatódik, de el kell jutnunk Zin-Azshariba és a Forráshoz. Minden sárkányra és halandóra szükségünk lesz.

– Mit tervezel? – Hiszéra majdnem ellenkezni kezdett nővére e nyilvánvaló behódolása miatt, de Alexstrasza beléfojtotta a szót:

– Csak mélyebbre kellene tekintened, hogy tudd, miért hallgatok rá!

A smaragdzöld sárkány ismét ellenkezett volna, azután meggondolta magát és lehajtotta a fejét, így válaszolt:

– Ha a démonok megszenvedik…

– Mind megszenvedjük – jegyezte meg a nyurga mágus –, ha nem akadályozzuk meg az átjáró létrehozását. – Elnézett a távoli Zin-Azshari felé. – És az már nincs messze, ha hallgathatok még egyáltalán bármiféle megérzésre.

*****

201

Sargeras megérezte Arkhemón pillanatnyi rémületét, és bántotta, hogy legmegbízhatóbb szolgája – aki még sohasem hibázott – ilyen csalódást okoz. Félretette a dolgot; a kapu lassan kiformálódott, és épp nem volt ideje holmi megtorlásra. Elcsodálkozott rajta, hogy korábban nem jutott eszébe a korong megszerzése felé terelni az eseményeket – az ereklye segítségével olyan könnyűnek és egyszerűnek tűnt minden, ami addig problémát jelentett.

Ugyanakkor Arkhemón vétke mit sem számított hosszú távon.

Hamarosan átléphet Kalimdorra, és ha ez megtörténik, akkor az összes sárkány együtt sem mentheti meg tőle a világot.

*****

Érezték, hogy közeleg a szabadság pillanata. Milyen ironikus, hogy aki valaha a gyűlölt titánok egyikeként bebörtönözte őket, az ezúttal megmenekülésük eszközéül szolgál! Több titán együttes hatalma kellett a rabul ejtésükhöz; diadaluk után apró erőfeszítést igényel csupán, hogy megszabaduljanak ettől az egy kis zavaró figurától.

A kapu egyre erősödött, és hamarosan eljő a pillanat, amikor elbitorolhatják. Lenyűgöző volt, ahogy azok a szánalmas kis lények, amelyek a bukott titán seregei ellen harcoltak, még reménykedtek a korong visszaszerzésében. A sárkányok – a titánok kutyái – épp megérkeztek a Forráshoz. Nem baj; végzetes meglepetésben lesz részük.

202

Tizenhat

ihar őrjöngött a Forrás felett, akkora vihar, hogy Malfurion még ilyen messziről is könnyedén megérezte.

V Nem lehetett köznapi jelenség, holott ilyesmi mindig is gyakran látogatta a misztikus tavat – ez nem csupán az anyagi világban korbácsolta fel a vizet, de olyan erőkkel dolgozott, melyek a Lángoló Légiótól eredtek.

Olyan erőkkel, amilyeneket a démonok árasztottak magukból, és még más létezők, ismeretlenek, hatalmasabbak mindenkinél.

A druidának fogalma sem volt, kiféle vagy miféle lehetett az a Három, akiről Krázus beszélt, még így sem ismerte meg őket, hogy folytonosan és egyre nyilvánvalóbban érzékelte rosszindulatú jelenlétüket. Valójában, nem is akart többet. Bármi is furakodott be elméjébe ott, Halálszárny rejtekének mélyén, az elegendő volt, hogy tudja; nem engedhetik meg, hogy ilyesfajta létezők lépjenek Kalimdorra… ha adódik egyáltalán bármiféle lehetőségük arra, hogy megakadályozzák ezt.

Körülnézett és megbámulta a világ reménységét, a tucatnyi sárkányt, amelyek Alexstrasza és Hiszéra vezetésével repültek Zin-Azshari felé.

Közvetlenül a két megtestesülés mögött termetes bronzszín nőstény haladt, Nozdormu első hitvese, akit hárman-hárman követtek mindhárom jelen lévő rajból.

Krázus a hatalmas vörös nőstény nyakában ült, láthatóan élvezte, ahogy a szél beletép hajába és ruhájába. Immáron ismervén igaz valóját, Malfurion nem lepődött meg a dolgon; nyilván elképzelte, hogy ismét természetes alakjában szárnyal.

Brox a bronzszín sárkányok vezérén, Rónin a sárkánykirálynő egyik hitvesén lovagolt. Türanastrasz hátramaradt, hogy irányítsa a sárkányok Arkhemón elleni hadműveleteit. Korialstrasz még képtelen volt repülni, nemhogy harcolni, de talán így is elegen lesznek majd. Maga a druida abban a megtiszteltetésben részesült, hogy Hiszéra hátán kapott helyet, mi több, a smaragdzöld nőstény kérte, hogy így legyen.

– Te vagy az ő büszkesége – mondta az éjtündének, Khenarioszról beszélt –, és amit érte és Malornért akartál tenni, azért tartozom neked, legalább ennyivel.

203

Képtelen volt hangot adni bármiféle helyénvaló válasznak, így Malfurion csak hálásan meghajolt az Álmok Hercegnője előtt, majd felmászott a hátára. Azután elrepültek, ilyen egyszerűen, hogy szembenézzenek a démonúr rémisztő hatalmával és azokkal is, ott, akik Sargerast használták fel terveik megvalósításához. Ilyen egyszerűen. Azzal a biztos tudattal cselekedtek, hogy könnyen odaveszhetnek, és velük együtt megszűnhet létezni a világ, a világegyetem, a rendezett kozmosz egésze.

Mint mindig, ő maga sokkal bonyolultabbnak érezte az egész dolgot.

Saját életben maradásával kapcsolatban nem táplált illúziókat – bármilyen áldozatot meg kell hozniuk, hogy elhárítsák a veszélyt azonban mások sorsáért igencsak aggódott. Valahol úticéljuk közelében ott áll még a palota; csak remélhette, hogy megtalálja és megmentheti Tirandát és Illidant.

Még mindig nem tudta megbocsátani magának, hogy hagyta elrabolni a lányt, olyannyira, hogy ha Tiranda sem tud megbocsátani neki, hát teljesen megérti és igazat ad neki. Még ha életben van is, ő nem számított másra gyermekkori barátjától, mint megvetésre és gyűlöletre.

Hogy ő mit fog érezni, ha testvérével találkozik, a druida elképzelni sem tudta. Abban viszont bizonyos volt, hogy valamit tenni kell Illidannal.

Valamit, de mit…?

*****

– Illidan! Kérlek! Hallgass meg! – Tiranda majdnem kiabált, ahogy a varázsló magával vonszolta. Nem először próbálkozott, és csak remélte, hogy bármiről is meggyőzheti a férfit. – Nem kell ezt az ösvényt járnod!

Gondolkodj már! A Légió hatalmával magad is egyre közelebb kerülsz ahhoz, hogy elborítson a gonoszság!

– Ne beszélj ostobaságokat! Megmentem Kalimdort! Imádott hős leszek, mikor ennek vége! – Megállt és szembefordult a papnővel. – Hát nem érted? Semmi más módon nem jártunk sikerrel! Csak harcoltunk és harcoltunk, de nem tudtuk megállítani a Légiót. Végül rájöttem, hogy egyedül akkor győzhetjük le a démonokat, ha megismerjük őket, úgy, ahogyan ők ismerik magukat! Azt kell felhasználnunk ellenük, ami belőlük magukból fakad! Ezért jöttem el és színleltem, hogy csatlakozom 204

hozzájuk! Még arra is sikerült rávennem az urukat, hogy nagyszerű

ajándékot adjon…

– Ajándékot? Amit a szemeddel művelt, azt te ajándéknak nevezed?

Malfurion testvére Tiranda fölé magasodott; a félhomályban inkább nézett ki démonnak, mintsem éjtündének.

– Ha te is úgy látnál, ahogy én, akkor megértenéd, milyen csodálatos hatalmat adott… – Egy nyugtalanító mosoly kíséretében lehúzta szeméről a kendőt és megmutatta alatta a füsttel telt gödröket. Nem foglalkozott a ténnyel, hogy Tiranda egész testében remegve próbál elhátrálni tőle; erősen tartotta. Fél kézzel visszaigazítva a kendőt még hozzátette: – Igen, a legnagyobb ajándékok egyike, ahogyan a Légió ellenében is az egyik legjobb fegyver.

Illidan újra vonszolni kezdte, és bár a papnő megpróbálhatta volna kiszabadítani magát a férfi szorításából, valójában nem akarta magára hagyni varázslót. Féltette, lelkét és elméjét egyformán féltette, s minden tőle telhetőt meg akart tenni, hogy megmentse az eltévelyedett barátot.

Ennek érdekében Elún tanításai mellett más forráshoz is nyúlhatott; jól emlékezett még az ifjú Illidanra, a jóravaló álmokkal, reményekkel és tervekkel teli évekre. Csak azért imádkozott, hogy az általa ismert Illidanból még maradhatott legalább egy kevéske az őt vonszoló, hatalomhajhász teremtményben.

Eszébe jutottak a vértezetes rémek és a többi szörnyeteg; Tiranda ijedten kémlelt körbe, ahogy a ledöntött város romjai között kanyarogtak.

Minden pillanatban azt várta, hogy rájuk ugrik egy falka ördögkutya vagy lerohanja őket egy csapat felgár. Mannorot már biztosan tud Illidan árulásáról.

Talán azt vette észre, ahogy körülnéz, talán olvasott a gondolataiban – a feketébe öltözött varázstudó megszólalt:

– A Forrásnál végzett varázsmunka eredménye leköti annyira Mannorotot, hogy ne sokat törődjön velem. Létrehoztam egy illúziót is, mely szerint épp visszatérek a szállásomra és meditálok. – Szélesen elvigyorodott. – Mindemellett az Előkelők egy részének menekülése és az értékes fogoly megszöktetése épp másfelé tereli a démonok figyelmét.

Tiranda hallotta, hogy a távolban még mindig harsognak az üldözésre felszólító kürtök. Elmormolt egy gyors imát Dath'Remarért és társaiért.

205

Hosszú utat kell még megtenniük és számtalan szörnyeteg próbálja visszatartani őket.

– És így legalább nyerek némi időt a tervem kivitelezéséhez! – tette még hozzá Illidan az eddigiekhez.

– Mit tervezel? – Közben Tiranda meglátta a távolban a háborgó, fekete vizet. – Miért megyünk a Forrás felé?

– Mert örvénnyé kívánom formálni Sargeras kapuját, hogy az visszaszippantsa őt oda, ahonnan jött, az összes alattvalójával együtt.

Megfordítom a sárkány korongjának hatását. – Egyre jobban fellelkesült, ahogy tervét szavakba öntötte: – Gondolj bele! Egyetlen varázslattal nem csupán népünket menthetem meg, de az egész világot!

A férfi arckifejezése egészen megváltozott, reményt tükrözött és vágyat arra, hogy a papnő helyeseljen. Azonban ő nem mutatott efféle érzelmeket, és Illidan ismét felvette közönyös álarcát.

– Nem hiszed, hogy képes vagyok rá. Ha a kedves kis Malfurionod tervezné ugyanezt, akkor minden bizonnyal tapsolnál örömödben, hogy milyen eszes!

– Egyáltalán nem erről van szó, Illidan! Én csak…

– Ne is törődj vele! – Végignézett a viharos tájon, mintha keresne valamit. Szörnyű tekintete megállt egy ledöntött otthonfa maradványain; a halott tölgyet nem aprították szét, így felmászhattak rá, hogy jobb rálátást nyerjenek a Végtelen Forrásra. – Épp megfelel! Gyerünk!

Gyakorlatilag lökdösve ment fel a papnő a romos lakásba, a varázsló mögötte haladt és hagyta, hogy ő keresse meg az utat. Amikor felmászott az oldalára borított építménybe, véletlenül megrúgott valamit; egy koponyát – hirtelen rádöbbent, hogy öt vagy hat tetem lecsupaszított csontjainak halmán áll. Egyik sem volt teljes, és a csontok többségét beszédes fognyomok borították. Tiranda megremegett, remélte, hogy az ördögkutyák már tetemekből lakmároztak, és nem a még élő, magatehetetlen áldozatokból – bár a tapasztalat mást mondott.

– Imádkozhatsz felettük, ha megmentettem a világot– jegyezte meg Illidan megvetően. – Épp előttünk hever a…

Szörnyalak ugrott elő az egyik fekete árnyékból és leterítette a varázslót, mielőtt az bármit tehetett volna. Tiranda ösztönösen Elún hatalmát kérte, de mielőtt használhatta volna azt, a csápjaival Illidan húsát kereső bestia fájdalmasan felvonyított. A következő pillanatban már 206

görcsösen vonaglott a földön és feltételezett áldozata felkelt, kezében tartotta a csápokat:

– Én is használom a mágiádat – vetette oda a teremtménynek szinte vidáman.

Az éjtünde egy kézbe vette a csápokat, és másik tenyerét rátapasztotta azok szívókás végére. Minden korábbi esettel ellentétben a lény nem kívánta elszívni a varázsló életét és hatalmát – ehelyett azon erőlködött hiábavalóan, hogy kiszabadítsa gonosz végtagjait a férfi markából.

Illidan bal keze körül zöldes fény jelent meg; Tiranda ijedten látta, mennyire hasonlít a démonok lángjaihoz. Malfurion testvére mélyen leszívta a levegőt, és az ördögkutya teste szinte porrá omlott, ahogy kiszállt belőle minden élet és átvándorolt legyőzőjébe, csupán halk nyüszítésre futotta, mielőtt bevégezte.

Eközben a férfi arca rémisztőbbé vált, mint addig bármikor; a kendő

csupán borostyán árnyalatot adott a rajta átvilágló fénynek, mely a holt üregekben gyúlt valamiféle gonosz lángnyelv formájában. A varázsló vonásaira széles, részeg vigyor ült ki, és testéből a szörnyetegeket is körülvevő zöld lángok csaptak ki.

Azután a tűz hirtelen elhalt, és Illidan újra ugyanúgy nézett ki, mint korábban. Leporolta kezét és egyik lábával kicsit szétlökdöste a hamut, ami a néhai ördögkutya testéből maradt. Haját hátrasimítva magabiztos mosollyal fordult a lányhoz:

– Ezzel meg is volnánk! Folytatjuk?

Amennyire csak tudta, a papnő próbálta elrejteni megrázkódtatását.

Rádöbbent, hogy az általa ismert Illidan már rég nem létezik; a mellette álló alak ugyanúgy örömét lelte a pusztításban, mint maguk a Kalimdorra támadó szörnyetegek. Mohón befogadta a fertőzést, amelyet a démoni energiák jelentenek a világnak – ettől Tirandát mélységes undor fogta el.

Vezérelj engem, Holdanya! Mondd meg, mit tegyek! Megmenthetem még egyáltalán?

– Oda fel – mutatott fel a férfi. – Onnan jobban belátom a terepet és összpontosíthatok a Forrás közepére. – Máris közömbösen rátaposott a csontokra, és mászni kezdett felfelé egy valaha elegáns tetőterasz irányába.

Az összetört korlátot magából az élő tölgyből formálták ki – szilánkjai a padlón hevertek elszórva –, és Azshara gyöngyből készült szobra félrefordulva dőlt neki a halott lombozat egy vastagabb ágának.

207

Illidan nekidőlt az egykor mozaikkal kirakott, majdnem függőleges helyzetbe került padlónak. Egyes részletek még megmaradtak valamelyest, falusi jelenetet, állatokat és növényeket fedtek fel, középen a királynő

szépséges arcával. Malfurion testvére megpihentette fejét a telt, bár a repedésektől cserepesnek látszó ajkakon.

– Hamarosan itt az idő – mormolta inkább csak magának. Az övén lógó erszények egyikéből kicsi, de hosszú, vékonyka fiolát vett elő, és bár a vörös üveg majdnem teljesen elrejtette tartalmát, Tiranda így is eleget látott belőle, hogy nyugtalansága tovább növekedjen – már ha lehetséges volt ez még egyáltalán.

– Illidan…! Mi van abban?

A fátyolos tekintet szinte szeretettel nézegette az üvegcsét.

– Csak egy darabka magából a Forrásból.

– Hogy mi? – A varázsló oly lágyan szólalt meg, hogy azzal újabb megrázkódtatást okozott. – El mertél venni az éjtündék minden hatalmának forrásából? De hát senki… ez tiltott… még az Előkelők sem mernék…

A férfi bólintott.

– Való igaz, ők nem mernék. Ez olyan érdekes dolog a népünkkel kapcsolatban, nem gondolod, Tiranda? Biztos vagyok benne, hogy ez másnak is eszébe jutott már előttem… a legnagyobb varázshasználóinkról szóló legendáink talán pont így születtek. Lehet, hogy titokban kölcsönvettek valamennyit a Forrásból egy vagy két különlegesebb varázslatukhoz. Könnyen el tudom képzelni. – Megvonta a vállát, tűnődő

arckifejezése ismét közönyössé vált. – De ha még ha igaz is, hogy soha senki nem tett még ilyet, akkor sem látom okát, miért kellene nekem visszafognom magam. Az egész dolog csak úgy jött a semmiből. Ha elveszek egy kicsit magamnak a Forrásból, akkor semmi sem lehet elég nagy ahhoz, hogy ne érhessem el!

– De a Forrás… még egy cseppje is… – Tiranda próbált rávilágítani a lényegre, de nem találta a megfelelő szavakat. Ha ily módon zavarják meg a Forrást, az katasztrófához vezethetett – nem is beszélve arról, hogy Illidan befogadta a Légió romlott mágiáját.

– Igen. Képzeld el, mekkora erőt rejt az egész fiola! – Ha az Illidannak lett volna még szeme, az bizonyosan izzik a türelmetlenségtől. Vajon miféle hatást várt hataloméhségében? – Elegendőnek kell lennie a világ megmentéséhez.

208

A papnőt ez nem győzte meg; Elún beavatottjaként messze jobban ismerte a Forrás körüli legendákat és meséket, mint gyermekkori barátja.

– Illidan! Ha saját maga ellen akarod felhasználni a Forrást, talán magát a végső káoszt szabadítod rá a világra! Jusson eszedbe Aru-Talis meséje…

– Ami nem is több ennél. Mese csupán.

– Az a tátongó kráter is mese csupán? Nemzedékek kellettek ahhoz, hogy az élet újra megvesse ott a lábát!

A férfi hanyagul intett:

– Senki sem tudja, mi történt azzal a várossal, vagy hogy létezett-e egyáltalán. Kérlek, kímélj meg a bölcs és félelmetes történeteidtől!

– Illidan…!

Az elkendőzött tekintetű arcot növekvő harag torzította el:

– Hallgass már el!

Tiranda mondta volna tovább, de nem jött ki hang a száján, amikor már torkát kaparta és megköhögtette az erőlködés, akkor sem adott semmiféle zajt.

Illidan kihúzta magát és a Forrást nézte, a közepét kereste, a koronggal és a megnyíló kapuval. A vihar immáron oly hevessé vált, hogy az egyre erősödő szél már a romba dőlt otthonfát is meg-megrázta. Az örvény felett szellemszerű fények villództak nyugtalanul.

A papnő a fejét rázta; újra eszébe jutott az a képtelenség, hogy még nem figyeltek fel rájuk. Hiába az önbizalom és a valóban lenyűgöző

képességek, Mannorot bizonyára nem olyan vak, mint amilyennek a varázsló feltételezte. Ugyanakkor, a magányos kutyát kivéve valóban nem találkoztak démonnal, illetve két felgár járőrözött még visszább, a palota közelében, de Illidan egyetlen intéssel elterelte a figyelmüket.

A férfi óvatosan megérintette mutatóujjával a fiola dugóját – Tiranda csak ekkor vette észre, hogy azt a királynő teljes alakos képére formázták.

Azshara körbefordult háromszor, mintha táncolna, azután a dugó kipattant, gazdája ügyesen elkapta.

– Figyelj jól, Tiranda! Megteszem, amire a te kis Malfurionod nem lenne képes! – Azzal magára freccsentette az üvegcse tartalmát.

A Forrás folyadékként való megtestesülése egyáltalán nem viselkedett vízként, de látszott, a varázslót ez a legkevésbé sem érdekli. A cseppek nem áztatták el ruháját, még csak meg sem nedvesítették, hanem a bőrből készült öltözéken keresztülszivárogva beitták magukat a testébe, és ahol 209

megérintették, ott fekete csillámlás kélt. Nyugtalanító, sötét aura borította el a férfit, azután beleolvadt és feltöltötte lényét varázserővel, ahogyan korábban az ördögkutya esszenciáját is a magáévá tette.

– Az istenekre… – suttogta. – Sejtettem, hogy mit fogok érezni… de ez… csodálatos!

A papnő heves fejrázással válaszolt, de hangtalan ellenkezése hatástalan maradt. Akaratlanul is lépett volna egyet, de rá kellett döbbennie, hogy képtelen mozdítani a lábait.

Holdanya! gondolta rémülten. Hát nem segíthetsz?

Elún semmi jelét nem adta, hogy meghallotta papnője imáját, avagy hogy válaszolni akarna rá, így nem tehetett mást, minthogy tovább figyelte Illidant. Az ifjú kinyújtotta karjait a Forrás közepe felé és mormolni kezdett valamiféle varázsszöveget, érthetetlenül halkan. Visszatért a fekete csillámlás és ismét elborította testét, majd a kezeknél összpontosult és egyre erősödött. A kendő mögött újra fény gyúlt és egyre hevesebben izzott, maga az anyag megperzselődni látszott.

Ahogy a varázsló belefogott, finoman hangolt mágikus érzékeivel Tiranda rögtön megérezte a másik jelenlétet, ahogy az felbolydult, mint a felingerelt kígyó. Próbálta figyelmeztetni egykori barátját, de az másfelé nézett, teljesen megfeledkezett a papnő jelenlétéről. Érzékelte, ahogy a láthatatlan jelenlét megkörnyékezi és beburkolja Illidant – hirtelen felismerte, hogy nem is csak egy, de egyszerre több jelenlét érkezett, természetükben sötétek, talán még sötétebbek és gonoszabbak is mint maga Sargeras; a démonúr romlott elméjének érintésétől émelygés és szédülés, undor és hányinger fogta el korábban, ezúttal még erőteljesebben.

Rossz érzéseit leküzdve gondolkodni próbált, hátha tehetne valamit.

Leginkább az lepte meg, hogy Illidan mintha egyáltalán nem érzékelte volna az erőteljes jelenléteket. Tiranda bizonyos volt benne, hogy a Lángoló Légió valamely újabb gonosz aspektusát tapasztalja meg éppen, és már várta, hogy mikor hanyatlik le Malfurion ikre valamely szörnyű

végzettől.

Ehelyett a következő pillanatban meglepve tapasztalta, hogy a rejtélyes entitások nem elpusztítják, hanem megsegítik Illidant, megerősítik varázslatát és átalakítják azt valamivé, ami végül sokkal hatalmasabbnak mutatkozik majd, mint amilyennek létrehozója remélte. A varázsló 210