/ Language: Hungary / Genre:antique

Halálszárny

Richard A Knaak


NNCL1536-52Fv1.0

KIADÓNKNÁL EDDIG MEGJELENT:

Tomb Raider

Dave Stern: Lara Croft

Resident Evil

Stephan Perry: A borzalmak kastélya

WarCraft

Richard A. Knaak: Halálszárny

EL�KÉSZÜLETBEN:

Resident Evil

Stephani Perry: Az iszonyat foka

StarCraf

Jeff Grubb: Hadjárat

RICHARD A. KNAAK

HALÁLSZÁRNY

SZUKITS

KÖNYVKIADÓ

A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült: WARCRAFT - DAY OF THE DRAGON

by Richard A. Knaak

Pocket Books, a divison of Simon & Schuster, Inc.

1230 Avenue of the Americas, New York, NY 10020

Copyright © 2001 Blizzard Entertainment

All rights reserved, including the right to reproduce this book or portions thereof in any form whatsoever.

Vámos Bence nyersfordításának felhasználásával fordította:

SZÁNTAI ZSOLT

Borító:

SAM DIDIER

ISBN: 963 9441 52 X

���������������������������������������������

Hungarian translation © Szántai Zsolt, 2003

Lektor: Katona Andrea

Tördelés és színre bontás: FONTOLÓ STÚDIÓ, Jakab Zsolt Felel�s kiadó: Szukits László

Felel�s szerkeszt�: Szántai F. Andrea

Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. - 230271

Felel�s vezet�: Pogány Zoltán igazgató

Egy

áború...

Az apró Dalarant kormányzó mágustanács, a Kirintór Htöbb tagjának úgy t�nt, az Azeroth világában dúló vérontásnak sosem lesz vége. Léguraföld Szövetségének megalakulá-

sa el�tt hosszú éveken át a trollok tartották megszállás alatt a te-rületet, és mikor az emberek a gy�lölt ellenség fölé kerekedtek, megérkezett az univerzum szövetében keletkezett szakadásból el�bújt orkok sáskahadának els� hulláma. Eleinte úgy t�nt, semmi sem állíthatja meg ezeket az undorító betolakodókat, de az egyoldalú mészárlásnak induló hadjárat végül gyötrelmes patthelyzetté alakult át. A csaták kimenetelét a szemben álló felek erejének és tartalékainak kimerülése döntötte el. Százak, ez-rek pusztultak el mindkét oldalon, látszólag semmiért. A Kirintór évek óta kilátástalannak ítélte a helyzetet.

Végül azonban ez is megváltozni látszott. A szövetségesek-nek sikerült visszaszorítaniuk a Hordát, kés�bb teljesen szétver-niük hadait. Még az ork vezér, a legendás Sorspöröly Zordpofa is képtelen volt megállítani az el�renyomuló csapatokat, és vé-

gül nem maradt más választása: kapitulált. Néhány kisebb rene-gát nemzetség azonban továbbra is kitartott, és bevette magát a sziklás, erd�s, sok helyen áthatolhatatlan vadonba. Ezek kivéte-lével a megmaradt ork hadakat gy�jt�táborokban helyezték el, melyek felügyeletét az Ezüst Kéz lovagjaira bízták. Sok-sok év szenvedés után a tartós béke ígérete mosolygott le Dalaran népé-

re.

És mégis... valami kellemetlen érzés telepedett a Kirintór tanácsára. Így történt, hogy a legmagasabb mesterek gy�lést tartottak a Leveg� Termében. A hely neve arra a tényre utalt, hogy a termet nem határolta se fal, se egyéb szemmel látható véde-

lem. A mesterek feje felett, az égen örvényl� felh�k, fény és sö-

tétség káprázatos mintázatai váltották egymást olyan sebesen, mintha az id� és a tér viszonya itt érvényét vesztette volna. A te-remnek csak a szürke k�padló adott anyagi formát; a padló, amelynek közepén a négy elemet jelképez� fényes trapéz csillogott.

Szilárd küls�t maguk a mágusok sem adtak a helynek, mivel nem csak arcot, de alakot is eltakaró palástjaikba burkolózva úgy mozogtak együtt az ég kavargásával, mintha �k is csupán a látomás részei lennének. Bár n�k és férfiak is voltak köztük, a különbséget csak olyankor lehetett észlelni, amikor szólásra emelkedve csuklyájuk fellebbentésével egy pillanatra arcukat is láthatóvá tették.

Az összejövetel hat résztvev�je a Kirintór hat legrangosabb, bár nem feltétlenül legtehetségesebb mágusa volt. A Kirintór vezet�it számos kritérium alapján választották, amelyek között a mágikus hatalom csupán az egyik volt.

- Valami készül Khaz Modanban - szólt az els� vezet� baljós hangon. Egy pillanatig szakállas arc volt látható, miközben a testén csillagok milliárdjaiból álló alakzat úszott át lassan. - A Vaspofa nemzetség barlangjaiban, vagy azok környékén.

- Mondj valami olyat, amit még nem tudunk - recsegte egy életének alkonyán járó, de még mindig er�s akaratú n�. Sápadt arc jelent meg a csuklya alatt. - Ott gyülekezik a még ellenálló orkok java, különösen most, hogy Sorspöröly harcosai letették a fegyvert, maga a vezér pedig elt�nt.

Az els� mágus nyilván neheztelt a válasz hallatán, de hangja nyugodt maradt.

- Rendben van! - mondta. - Ez talán majd felkelti az érdekl�-

désedet... Úgy hiszem, Halálszárny ismét készül valamire.

Ez valóban meglepetés volt a többiek számára.

6

Az éjszaka minden átmenet nélkül nappallá változott, de a mágusok ügyet sem vetettek erre, a Leveg� Termében megszokott eseményre. Miközben szólásra emelkedett, felh�k suhantak el a harmadik alak feje felett, aki nem találta valósnak az el-hangzott állítást.

- Halálszárny halott! - jelentette ki. � volt az egyetlen testes személy a jelenlév�k között. - A tengerbe zuhant, miután e ta-nács egy küldöttcsoportja, szövetségeseink leger�sebbjeivel kö-

zösen, halálos csapást mért rá. Nincs az a sárkány, ami azt túlélte volna!

Néhányan bólintottak, de az els� felszólaló folytatta.

-Akkor hol a tetem? Halálszárny nem hasonlított más sárká-

nyokhoz. Miel�tt az orkok a pikkelyeire er�sítették az adamantium lemezeket... már akkor is olyan veszélyt jelentett számunkra, mely mellett eltörpült a Horda!

- Milyen bizonyítékod van arra, hogy most is él? - A közbevetés egy fiatal n� szájából hangzott el. Nem volt olyan tapasztalt, mint társai, de elég er�snek és bölcsnek bizonyult ahhoz, hogy a tanács tagjai közé válasszák. - Felelj!

- Két vörös sárkány halála, Alexstrasza fiai közül. A testükön olyan sérüléseket találtak, amilyeneket csak sárkányok képesek ejteni. S�t a sárkányok közül is csak a leghatalmasabbak.

- Nem Halálszárny volt az egyetlen óriássárkány.

Vihar tört ki, villámok cikáztak és s�r� es� zúdult a varázslókra, ám sem �ket, sem a padlót nem érte víz. A vihar szempillantás alatt átvonult, ismét napsütés ragyogott a fejük felett. A Kirintór els� tanácsosa a tudatlanoknak kijáró, fölényes hangon felelt.

- Te nyilván sosem láttad Halálszárnyat, különben nem mondanál ilyet.

- Lehet, hogy amit állítasz, valós - vetette közbe az ötödik ta-nácskozó. Tünde volt, ez tisztán látszott rajta, ahogy felszegte a 7

fejét. - És ha így áll a dolog, nagy súllyal bír. De ebben a pillanatban aligha szentelhetünk komolyabb figyelmet ennek a do-lognak. Ha Halálszárny életben van, és legnagyobb riválisának fajtáját irtja, az nekünk hasznunkra válik. Elvégre Alexstrasza még mindig a Vaspofa nemzetség foglya, és évek óta az � szü-

lötteit használják az orkok a Szövetség elleni támadásokhoz.

Vagy máris elfelejtettük Kul Tiras Harmadik Flottájának tragé-

diáját? Úgy hiszem, Büszkmocsár Daelin admirális sosem fogja.

� legid�sebb fiát is elvesztette hat fényes hajója teljes legény-ségével együtt, amikor azok a leviatánok rájuk vetették magukat.

Büszkmocsár minden bizonnyal lovagi éremmel tüntetné ki Halálszárnyat, ha megtudná, hogy valóban � felel�s ezért a két ha-lálesetért.

Ez ellen senki sem szólalt fel, még az els� mágus sem. A hatalmas hajókból csak fogpiszkáló nagyságú szilánkok és néhány, darabokra szaggatott hulla maradt. Büszkmocsár admirális javá-

ra legyen mondva, hogy a rettenetes eset nem ingatta meg elhatározását, folytatta a háborút, és azon nyomban új hajók építését rendelte el.

- Amint azt korábban is említettem, lehetetlen volna id�t szakítanunk erre a feltevésre most, mikor annyi más sürget�bb kérdést kell megtárgyalnunk.

- Az ógádorosi krízisre utalsz, ugye? - háborgott a szakállas mágus. - Mi okból tartanának számot nagyobb figyelemre Léguraföld és Viharvárad folyamatos belvillongásai, mint Halálszárny lehetséges visszatérte?

- Mert most már Gilnász is belépett a konfliktusba.

A többi mágus nyugtalanul fészkel�dött, még az eddig hallgatásba burkolódzó hatodik is. A kissé elhízott tünde ismét szó-

lásra emelkedett, árnyéka megnyúlt el�tte a k�padlón.

- A szomszédos két királyság viszálykodása milyen érdekl�-

désre tarthat számot Szürkesörény Genn részér�l? Gilnász a déli 8

félsziget csúcsán helyezkedik el, a Szövetség területén belül legalább olyan távol esik Ógádorostól, mint bármely másik királyság!

- Erre komolyan választ vársz? Szürkesörény mindig is vezet� pozícióra törekedett a Szövetségen belül, annak ellenére, hogy saját seregeit egészen addig nem vonultatta fel, míg az orkok saját határát nem veszélyeztették. Az egyetlen indok, amiért � is hadba szállásra biztatta Terenas királyt az volt, hogy ez Léguraföld katonai fölényét gyengítette. Terenas els�sorban a mi munkánknak és Büszkmocsár admirális nyílt támogatásának köszönheti, hogy képes volt mostanáig meg�rizni vezet� pozíci-

óját a Szövetségen belül.

Ógádoros és Viharvárad rossz szomszédságban voltak egymással a háború kitörése óta. Trollirtó Thoras Viharvárad teljes katonai erejét felsorakoztatta Léguraföld Szövetsége mögött. A Khaz Modannal szomszédos hegyvidéki királyság érthet� mó-

don a közös védekezés taktikáját támogatta. Trollirtó harcosai-nak eltökéltségét sem vitathatta senki. Nekik volt köszönhet�, hogy az orkok nem rohanták le a Szövetség túlnyomó részét a hadjárat els� hetében, mely vitathatatlanul más, és igen sötét véghez vezetett volna.

Ógádoros ellenben, míg hangosan hirdette a közös cél nemességét és az elengedhetetlen összetartást, közel sem volt nagyvonalú katonai erejének bevetésével. Mint Gilnász, Ógádoros is csak jelképes segítséget nyújtott, de míg Szürkesö-

rény Genn politikai ambícióitól vezérelve tartotta vissza seregeit, Perennold nagyúr - a szóbeszéd szerint - félelemb�l. Még a Kirintór soraiban is felmerült a kérdés, vajon Perennold nem ké-

szül-e titkos egyezséget kötni Sorspöröllyél, felkészülve arra az eshet�ségre, hogy a Szövetség összeomlik a Horda csüggedetlen ostroma alatt.

9

A gyanú beigazolódott. Perennold valóban elárulta a Szövetséget, de gyáva cselekedete szerencsére nem járt maradandó kö-

vetkezményekkel. Amikor Terenas tudomást szerzett err�l, azonnal léguraföldi csapatokat vezényelt Ógádorosba, és katonai szükségállapotot hirdetett ki. A háború folytatódott, és senki sem látta id�szer�nek, hogy egy ilyen hadm�velet miatt szót emeljen, különösképp igaz volt ez legh�bb szövetségesére, Viharváradra. Most azonban, hogy viszonylagos béke honolt a Szövetség területeinek nagy részén, Trollirtó Thoras benyújtotta kárigényét, és kijelentette, hogy a Viharvárad által hozott súlyos áldozatok viszonzásaként meg kellene kapnia áruló szomszédjá-

nak keleti tartományait.

Terenas nem osztotta ezt a nézetet. � amellett kardoskodott, hogy Ógádorost teljes egészében saját királyságához csatolják, vagy trónjára egy másik, méltóbb uralkodót ültessenek - lehet�-

leg olyat, aki Léguraföld érdekeit is szem el�tt tartja. Mindazonáltal Viharvárad h�, tántoríthatatlan szövetséges volt a há-

borúban, és közismert volt a Trollirtó és Terenas közötti kölcsö-

nös mély tisztelet is, amely még szomorúbbá tette a kialakult politikai viszálykodást.

Gilnásznak azonban nem voltak hasonló kötelékei a szóban forgó földekhez. Mindig tisztes távolságban maradt a nyugati vi-lág nemzeteit�l. Mind a Kirintór, mind Terenas király tisztában volt azzal, hogy Szürkesörény Genn nem csak azért kereste az alkalmat a közbelépésre, hogy saját befolyását növelje, hanem azért is, hogy legalább részben valóra váltsa régóta dédelgetett terjeszkedési törekvéseit. Perennold nagyúr egyik unokaöccse Gilnászba menekült az árulás után, és a szóbeszéd úgy tartotta, hogy Szürkesörény támogatást ígért törekvéseihez. Egy ógádorosi bázis olyan tartalékokhoz segítette volna a déli álla-mot, melyeket rég nélkülözött, valamint remek indok lett volna arra, hogy hatalmas hajóflottáját a Nagy Tenger innens� partjai-10

ra is kivezényelhesse. Ez a csel azonban bevonta volna a konfliktusba Kul Tirast is, mivel a tengermelléki nemzet féltve �rizte tengerpartjának és tengeri fennhatóságának sértetlenségét.

- Ez szét fogja szakítani a Szövetséget... - motyogta az enyhe akcentussal beszél� fiatal mágus.

- Még nem fajultak odáig a dolgok - mutatott rá a tünde varázsló -, de a baj nem fog sokáig váratni magára, így nincs sárkányokra fecsérlend� id�nk. Ha Halálszárny él és úgy döntött, hogy feleleveníti Alexstrasza ellen fogadott vérbosszúját, én a magam részér�l nem fogom elítélni érte. Minél kevesebb sárkány garázdálkodik ezen a világon, annál jobb. Idejük rég lejárt.

- Úgy tudom - szólt egy hang, amelyr�l nem lehetett megállapítani, hogy férfié vagy n�é -, hogy valamikor a sárkányok, és a tündék szövetségesek voltak, s�t, barátok.

A tünde tanácsos az eddig némaságba burkolózó, vékony, magas, árnyékszer� mágus felé fordult.

- Üres szóbeszéd, biztosíthatlak. Nem alacsonyodnánk le annyira, hogy ilyen rettenetes szörnyekkel szövetkezzünk.

A nap és a felh�k átadták helyüket a holdnak és a csillagok-nak. A hatodik mágus enyhén meghajolt.

- Nyilvánvalóan hamis híreket kaptam. Sajnálom.

- Abban igazad van, hogy haladéktalanul tennünk kell valamit - dörmögte a szakállas tanácstag az ötödik helyen ül�nek. -

És azzal is egyetértek, hogy most ez a legfontosabb feladatunk.

Mindazonáltal felel�tlenség lenne figyelmen kívül hagyni a Khaz Modanban lezajló eseményeket. Akár igazam van Halálszárnnyal kapcsolatban, akár nem, amíg az orkok fogva tartják a sárkánykirályn�t, potenciális veszélyt jelentenek a teljes térség stabilitására.

- Egy megfigyel�re van tehát szükségünk - toldotta meg a mondatot az id�s n�. - Küldjünk valakit, aki szemmel tartja az 11

ott zajló eseményeket, és értesít bennünket, ha esetleg a helyzet válságosra fordul.

- De kit? Nem nélkülözhetünk senkit.

- Lenne valaki. -A hatodik mágus tett egy lépést el�re. Arca még most, beszéd közben is árnyékban maradt. - Rónin...

- Rónin? - hördült fel a szakállas. - Rónin! Azután, ahogy legutóbbi küldetésén szerepelt? Arra sem méltó, hogy a varázslók köntösét viselje! Több veszélyt jelent, mint reményt!

- Valóban megbízhatatlan - tette hozzá az id�s n�.

- Hitehagyott - sziszegte a kövér.

- Megingott...

- B�nöz�!

A hatodik türelemmel megvárta, míg a többiek elcsendesed-nek, csak ekkor bólintott lassan.

- És az egyetlen varázsló, akit ebben a pillanatban nélkülözni tudunk. Különben ez a küldetés valóban nem lenne több, mint megfigyelés. Még a közelébe se kerülne semmiféle krízishely-zetnek. Feladata mindössze annyi lenne, hogy csendben figyelje a helyzet alakulását, és jelentse a tapasztaltakat. Ez minden. -

Mikor nem hangzott ellenvetés, a sötét mágus hozzátette: - Biztos vagyok benne, hogy saját kárán tanulva észre tért.

- Legalábbis reméljük - sóhajtotta az id�s n�. - Legutóbbi küldetését teljesítette ugyan, de ezért társai többsége az életével fizetett!

- Most egyedül megy majd, egy kísér�vel, aki elvezeti a Szö-

vetség területének határáig. Még csak átutazóban sem lép Khaz Modan területére. A látógömb segítségével a távolból is figyel-heti, mi történik ott.

- Ez elég egyszer�nek t�nik, még Rónin számára is - állapí-

totta meg a fiatal lány.

A tünde h�vösen bólintott.

12

- Akkor tekintsük eldöntöttnek a kérdést, és haladjunk to-vább. Talán, ha elég szerencsések vagyunk, Halálszárny lenyeli Rónint, aki esetleg a torkán akad. Így mindkettejük problémája megoldódik. - Tekintetét végigjártatta a tanácson, majd hozzá-

tette: - Most pedig szeretném, ha végre Gilnász Ógádorosba való bevonulására összpontosítanánk figyelmünket, illetve arra, hogy milyen szerepet vállalhatunk ennek megakadályozásában...

*

Két órája lehajtott fejjel, mozdulatlanul állva koncentrált.

Körülötte halvány, forrás nélküli fény világította meg a cellát. A helyiségben nem sok látnivaló volt. A szék, amelyen még sosem ült, az egyik fal mellett állt. Háta mögött, a vastag k�falba vert szögön aprólékosan kidolgozott sz�nyeg függött, rajza violaszín háttéren aranyfonállal hímzett szemet ábrázolt. A szem alatt há-

rom, ugyancsak aranyfonállal hímzett, föld felé zuhanó dárda volt látható. A háború során ez a zászló, ez a szent jelkép diadalmasan lobogott, büszkén hirdetve, hogy Dalaran a Szövetség h� védelmez�je - még ha a Kirintór tagjai között akadt is olyan, aki nem teljes tisztességgel látta el feladatát.

- Rónin... - A hang, melyr�l nem lehetett tudni, n�é vagy fér-fié, sehonnan és egyszerre mindenhonnan szólt.

Lángoló vörös hajfürtök alól fürkészte a sötétséget. Igéz�

szeme smaragdzöld volt, er�s orra furcsa görbületben végz�dött; csontját valamikor egyik tanonctársa törte el, s bár nem került volna nagy er�feszítésébe a szépséghiba kiigazítása, azóta sem orvosoltatta a sérülést. Ennek ellenére arcát nem lehetett ellen-szenvesnek vagy taszítónak nevezni. Álla hegyes, vonásai szög-letesek voltak. Egyik szemöldöke magasabban állt, mint a má-

sik, ez kaján, kérd� kifejezést kölcsönzött arcának. Ez az arc és 13

a hozzá tökéletesen ill� maflatartás nemegyszer bajba keverte mesterei el�tt.

Elegáns éjkék köntösében magas, sovány alakja igen szemrevaló volt, s ez a tény még varázslótársainak figyelmét sem kerülte el. Rónin nem keltette veszedelmes ember benyomását, pedig utolsó küldetése során négy értékes mágus halálát okozta. Szálegyenesen állt, szemét a sötétségre szegezve várta, milyen irányból fog hozzá szólni a másik varázsló.

- Magadhoz rendeltél. Vártam további utasításaidat - suttogta nem minden türelmetlenség nélkül a vörös hajú varázsló.

- Nekem magamnak is meg kellett várnom, míg valaki más felveti a kérdést. - A magas, köpenyes, csuklyás alak félig el�tünt a homályból. A Kirintór legbels�bb körének hatodik tagja volt. - Most végre megtörtént.

Rónin szeme furcsán megcsillant.

- És a vezeklésem? Lejárt a próbaid�m?

- Igen. Sorainkba történ� visszalépésedet jóváhagyták... Azzal a feltétellel, hogy elfogadod a rád kiszabott igen fontos feladatot.

- Van még ennyi hitük bennem? - A fiatalember arca felragyogott. - A többiek halála után is?

- Te vagy az utolsó lehet�ségük.

- Így már érthet�bben hangzik. Tudhattam volna.

- Vedd el ezeket. - Az árnyékszer� alak keszty�s kezét nyújtotta. Kinyitott tenyere felett hirtelen két fényl� tárgy öltött formát: egy apró smaragdgömb és egy aranygy�r�, melynek foglalatában fekete k� csillogott.

Rónin kitartotta a kezét. A két tárgy hirtelen feléje lebbent.

Markába kapta és közelebbr�l is megvizsgálta �ket.

- Ez a látógömb, de ez a másik... Ezt nem ismerem fel. Nagy hatalmat érzek benne. Nem ártó, sokkal inkább bélrés er�t sugá-

roz.

14

- Éles szemed van; els�sorban ezért vállaltam, hogy segítek neked, Rónin. A gömb célját ismered. A gy�r� védelmedre szolgál majd. Olyan birodalomba mész, ahol még mindig élnek ork sámánok. Ez a gy�r� eltakar téged, észrevétlen járhatsz területü-

kön. Sajnos számunkra is megnehezíti, hogy követni tudjunk.

- Tehát teljesen magamra leszek utalva. - Rónin kétértelm�

mosolyt villantott pártfogójára. - De így talán jobb. Kevesebb esélyem lesz arra, hogy mások halálát okozzam.

- Nem leszel egyedül, legalábbis a kiköt�ig vezet� úton. Egy királyi gárdista kísér majd.

Rónin bólintott, bár nyilvánvalóan nem volt ínyére, hogy kí-

sérgetni fogják, különösen pedig az, hogy egy királyi gárdista.

Általában nem jött ki jól a tündékkel.

- Még nem mondtad meg, mi lesz a küldetésem.

Az árnyékszer� varázsló hátrad�lt, mintha egy nagy, kényelmes karosszékben ülne, amelyet a fiatal férfi nem láthatott. A keszty�s ujjak végei összeértek, az árnyékalak a megfelel� szavakat kereste.

- Nem voltak valami könyörületesek veled, Rónin. A tanácsban többen is örökre ki akartak zárni a rendünkb�l. Meg kell szolgálnod, hogy visszatérhess, és ehhez teljesítened kell a küldetést. Végre kell hajtanod a parancsokat. Szó szerint!

- Úgy veszem ki szavaidból, nem lesz valami könny�.

- Sárkányokkal lesz dolgod... és valami olyasmivel, amivel csak a te rátermettségeddel rendelkez� varázsló boldogulhat.

- Sárkányok! - Rónin szeme kerekre nyílt, a hátán végigfutott a hideg. Általában hajlamos volt az arroganciára, most mégis úgy viselkedett, mint egy kezd� varázslótanonc.

Sárkányok... Már a puszta szó is félelmet ébresztett a fiatal mágusokban.

- Igen, sárkányok. - Pártfogója el�red�lt ültében. - Remélem pontosan értesz engem, Rónin. A tanácson és rajtad kívül senki 15

sem tudhat err�l a küldetésr�l. Még a kíséretedre kivezényelt gárdista, vagy a szövetségi hajó kapitánya sem, aki Khaz Modan partjáig visz majd téged. Ha kitudódik, hogy mi a feladatod, az egész terv kudarcba fulladhat.

- Mit kell tennem? - Rónin szeme t�zben égett. Érezte, küldetése rendkívüli veszélyeket tartogat számára, de a kilátásba helyezett jutalom hasonlóan b�kez� volt: visszatérés a mágusok rendjébe, és hírnevének, tekintélyének öregbítése. Márpedig semmi sem segítette jobban egy varázsló el�bbre jutását a Kirintórban, mint a hírnév, bár az öregek makacsul tagadták ezt a nyilvánvaló igazságot.

- Khaz Modanba mész, és megteszed az els� lépéseket a cél felé. A cél felé, amely nem más, mint az, hogy kiszabadítsuk az orkok fogságából a sárkánykirályn�t, Alexstraszát!

16

Kett

eréza utált várni. Általában mindenki azt hitte, a tündék a gleccserek türelmével bírnak. Ezt azonban nem lehetett Velmondani minden fiatalról, többek között róla sem. Alig egy éve, hogy befejezte a Királyi Gárdistaképz�t, ez volt az els�

komolyabb feladata. Alig várta, hogy hozzákezdhessen. T�kön ült - ezen a téren pontosan olyan volt, mint bármelyik ember.

Már három napja várt a varázslóra, akit el kellett kísérnie a Nagy Tenger egyik keleti kiköt�jéig. Általában tisztelte a varázslókat, de ez az ember eddig nem okozott neki mást, csak bosszúságot. Már alig várta, hogy csatlakozzon testvéreihez, és közrem�ködhessen a megmaradt orkok felkutatásában és kiirtá-

sában. Nem számított arra, hogy els� fontos küldetése az lesz, hogy dajkát játsszon valami reszketeg és feledékeny, agg mágus mellett.

- Még egy óra - motyogta. - Várok még egy órát, aztán elme-gyek.

Fényes sz�r� kancája halkan fújtatott; valami nyugtalanította. Gazdájával egy-egy hangból, fejmozdulatból megértették egymást. A ló horkantott egyet. Veréza talpon termett, íját lö-

vésre készen tartva körbekémlelt.

A körülöttük elterül� s�r� erd� békés volt. A Szövetség ilyen mélyen fekv� területein nem kellett a trollok vagy az orkok tá-

madásától tartani. Találkozóhelyül egy apró fogadót jelöltek meg; a tünden� azt figyelte, nem közeledik-e valaki abból az irányból, de egy szalmát cipel� istállófiún kívül teremtett lelket sem látott. Ennek ellenére nem eresztette le íját. Hátasa ritkán nyugtalankodott, ha megtette, majdnem biztos volt, hogy veszély leselkedett a közelben.

17

Talán rablók ólálkodnak a környéken?

A gárdista lassan ismét körbefordult. A szél felkapott egy tincset ezüstfehér, hosszú hajából, arcába sodorta. Égszínkék mandulaszeme az avar legapróbb mozdulását is észrevette, s�r�

haja alól kikandikáló hegyes füle még azt is meghallotta volna, ha egy pillangó felszáll.

Nem talált magyarázatot a kanca viselkedésére.

Talán elijesztette a közelben ólálkodót? Talán az illet� meglátta, hogy ki �, és jobbnak látta odébbállni? Veréza, mint a tün-dék általában, magasabb volt az átlagos embereknél. Térdig ér�

csizmát viselt, hozzá erd�zöld nadrágot és blúzt, melyre tölgyfa-szín utazóköpeny terült. Karjait könyékig ér� finom b�rkeszty�

védte, amely biztosította, hogy könnyen és pontosan használhas-sa íját, vagy az oldalán lógó kardot. Blúza felett karcsú fels�testére formázott mellvértet viselt. Egyszer az egyik helybéli elkö-

vette azt a hibát, hogy a n�t, s nem a katonát látta benne. Mivel a fickó részeg volt, és valószín�nek látszott, hogy józan állapotban visszatartotta volna magát az ilyesfajta közeledést�l, Veréza mindössze néhány ujját törte el, hogy figyelmeztesse helytelen viselkedésére.

A paripa ismét horkantott. A gárdista mérges szemeket meresztett rá, és lélegzetet vett, hogy korholó szavakat zúdítson rá, amikor...

- Te lennél Szélfutó Veréza? - szólalt meg egy halk, szigorú hang a látóterén kívül.

Veréza nyílvessz�jének hegye a férfi torkára szegez�dött.

Tudta, ha elereszti a vessz�t, az átfúrja a férfi nyakát, széttöri nyakcsigolyáját.

A fickót nem nagyon zavarta, hogy halálos veszély fenyegeti.

A tünde alaposan végigmérte, és rájött, hogy az illet� nem lehet más, csak a varázsló, akire várt. Ez magyarázatot adott a ló vi-18

selkedésére és arra, hogy � is csak az utolsó pillanatban vette észre a feléje közeled�t.

- Rónin? - kérdezte.

- Nem erre számítottál? - kérdezett vissza a férfi gunyoros mosollyal.

A n� leeresztette az íjat.

- Nekem csak annyit mondtak, hogy egy emberrel, egy varázslóval kell találkoznom.

- Nekem pedig annyit mondtak, hogy egy tünde gárdistával, semmi többet. - Rónin olyan pillantást vetett á n�re, hogy Veréza ismét fel akarta emelni az íjat. - Mindketten tévedtünk.

- Három napja várok rád! Három értékes nap ment kárba!

- Nem tehetek róla. Nem siettethettem az el�készületeket. - A varázsló intett, befejezettnek tekinti a vitát.

Veréza beletör�dött. Arra gondolt, Rónin is olyan, mint a többi ember: csak magával tör�dik, senki mással. Örült, hogy nem kell tovább rostokolnia. Elképeszt�nek találta a tényt, hogy a Szövetség képes volt visszaverni a Hordát, amikor soraiban sok ilyen, Róninhoz hasonló semmirekell� volt.

- Nos, ha Khaz Modanba szeretnél eljutni, azt tanácsolom, induljunk azonnal. - A tünde körülnézett. - Hol van a lovad?

Arra számított, hogy a férfi azt feleli majd, nincs lova, és mágikus erejének felhasználásával jutott el idáig. Aztán eszébe jutott, ha Rónin olyan borzasztó nagy varázser�vel rendelkezne, nem szorulna rá, hogy elkísérjék a tengerpartra. Mint minden varázslónak, neki is bizonyára elképeszt� ereje volt, de nyilván megvoltak a korlátai is. Mellesleg abból, amit Rónin küldetésé-

r�l hallott, gyanította, hogy a férfinak ugyancsak össze kell majd szednie magát, ha sikereket akar elérni, és ha életben szeretne maradni. Khaz Modant nem lehetett vendégszeret� helynek nevezni. Sok bátor harcos koponyája fehéredett az ork sátrak bejá-

19

ratánál, legalábbis így hírlett, az égen pedig sárkányjár�rök rep-destek.

Veréza felsóhajtott. � legfeljebb egy teljes hadosztállyal mert volna odamenni. Nem tartotta magát gyávának, de ostoba sem volt.

-A fogadó itatójánál hagytam. Ma már éppen eléggé meghaj-szoltam szegényt... szép hölgyem!

Veréza máskor talán örült volna a “szép" szó hallatán, de úgy érezte, a férfi némi gúnnyal ejti ki. Visszafojtotta feltámadó dü-

hét, és inkább a lovával foglalatoskodott. Visszacsúsztatta íját a nyeregtáskába, és nekilátott, hogy felkészítse az állatot a hosszú útra.

- A lovamnak jót tenne még néhány perc pihen� - mondta a varázsló -, és azt hiszem nekem is.

- Elég hamar megtanulsz majd nyeregben aludni... És az iram, amit az elején fogok diktálni, elég lassú lesz ahhoz, hogy lovad kissé összeszedje magát. Már így is túl sok id�t elveszte-gettünk. Kevés olyan hajó van, még Kul Tirasban is, amelyek kapitánya hajlandó eljátszani a gondolattal, hogy egyetlen varázsló kedvéért Khaz Modanba vitorlázzon. Ha nem érkezünk meg hamarosan a kiköt�be, könnyen el�fordulhat, hogy észbe kapnak. Sok értelmesebb, és kevésbé életveszélyes dolguk is akad.

Megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy Rónin nem ellenkezik. A férfi megfordult, és a fogadó felé indult. Veréza nézte, ahogy távolodik, és remélte, nem lesz túl er�s benne a vágy, hogy leszúrja, miel�tt elválnak útjaik.

A férfi küldetése körül jártak gondolatai. Tény, hogy Khaz Modan továbbra is veszélyt jelentett a sárkányok és az ott tanyázó orkok miatt, de a Szövetség tapasztaltabb, jobban képzett megfigyel�i már a térségben voltak. Veréza gyanította, hogy Rónin küldetésének sokkal komolyabb a célja, nem pusztán 20

megfigyeléseket kell végeznie. Ha nem így lenne, a Kirintór nem tett volna ilyen sokat kockára ezért a bosszantó, felfuvalkodott mágusért. Vajon elég alaposan meggondolták a dolgot, miel�tt �t választották? Lehetetlen, hogy nem találtak nála alkalmasabb embert! Ebben a varázslóban volt valami, ami kiszámíthatatlanságról árulkodott - kiszámíthatatlanságról, ami végzetes lehet egy ilyen küldetés során.

A tünde megpróbálta kiverni fejéb�l a kételyt. A Kirintór meghozta döntését, és a Szövetség parancsnoksága nyilvánvaló-

an egyetértett, különben nem küldték volna �t ide, hogy kísérje el a mágust útjának ezen a részén. Legjobb lesz, ha nem töri a fejét. Az � feladata mindössze annyi, hogy a rábízott személyt eljuttassa a kijelölt hajóra. Ennyi. Nincs más dolga, nincs több felel�ssége. Amit Rónin tesz, vagy éppen elmulaszt azután, hogy útjaik elválnak, már rá tartozik.

*

Négy napon keresztül utaztak, de néhány pimasz rovaron kí-

vül semmi sem állta útjukat. Más körülmények között az utazás idilli lett volna - mondjuk akkor, ha Rónin és kísér�je kelleme-sen elcseveg útközben. A négy nap leforgása alatt alig váltottak néhány szót. A varázsló nem bánta ezt, gondolatai az el�tte álló veszélyes feladatra összpontosultak. Tudta, ha majd partra teszi

�t a Szövetség hajója, olyan birodalomban kell boldogulnia, teljesen magára hagyatva, amelyet nem csak hogy az orkok uralnak, de rab sárkányok �riznek a leveg�b�l. Nem volt gyáva, de nem szívesen gondolt a kínzásra és a lassú, gyötrelmes halálra.

Tanácsbéli támogatójától megtudta a Sárkánybend� nemzetség tartózkodási helyét, és tudta azt is, hogy az orkok meger�sí-

tették �rjárataikat. Ennek oka az lehetett, hogy a fekete sárkány, Halálszárny esetleg tényleg él és ismét felbukkanhat.

21

Bár a küldetés igen veszélyesnek ígérkezett, a mágusnak eszébe sem jutott visszafordulni. Lehet�séget kapott arra, hogy helyrehozza régi hibáját, és arra is, hogy el�re lépjen a Kirintór ranglétráján. Úgy érezte, ezért örökre lekötelezettje lesz támogatójának, akir�l mindössze annyit tudott, hogy Krázusnak nevezi magát. Eltitkolta valódi kilétét; ez nem volt ritka a döntéshozó testület tagjai között. Dalaron mestereit titokban választották; megválasztásukról a többi tanácstagon kívül gyakran még hozzátartozóik sem tudtak. Rónin sejtette, támogatója még a hangját is elváltoztatta, így azt sem lehetett kizárni, hogy nem férfi, hanem n�.

A bels� kör egyes tagjainak kilétét többé-kevésbé meg lehetett határozni, következtetni lehetett személyükre, de Krázusról még Rónin sem tudott semmit. Persze ez nem is nagyon érdekelte, számára csupán az volt fontos, hogy segítségével valóra vált-sa elképzeléseit, vágyait.

Természetesen tisztában volt azzal, hogy ezek a vágyak mindörökre álmok maradnak, ha nem éri el a hajót. El�red�lt nyergében.

- Milyen messze van még Hisac?

- Három nap járóföldre - felelte Veréza hátra sem fordulva. -

Ne aggódj. Ha ilyen iramban haladunk, id�ben eljutunk a kikö-

t�be.

Rónin hátrad�lt. Ennyit a társalgásról... A nap folyamán má-

sodszor szóltak egymáshoz. Útitársnak egy tündénél már csak az Ezüst Kéz valamelyiklovagja lett volna rosszabb. A híres lovagrend tagjai nem titkolták, hogy szerintük a mágia nem egyéb, mint id�nként szükséges, de lehet�leg mell�zend� rossz. Az a lovag, akivel Rónin utoljára találkozott, elmondta neki, hogy szerinte a halott mágusok lelke a legfeketébb pokolra jut, oda, ahova az �si korok démonjait is szám�zték.

22

A kés� délutáni nap fénye a fák koronája közül ragyogott rá-

juk; a pászmák bonyolult fény-és árnyéksávokat rajzoltak a földre. Rónin napközben remélte, még alkonyat el�tt elérik az erd� szélét, de egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ez lehetetlen.

Gondolatban újra végighaladt a térképen, meghatározta helyzetüket, és ellen�rizte, társa igazat mondott-e amikor azt állította, id�ben megérkeznek a kiköt�be.

Tudta, jobb lett volna, ha hamarabb találkozik Verézával, de a késlekedés elkerülhetetlen volt, mert be kellett szereznie né-

hány dolgot az útra. Bízott benne, hogy a késedelem nem veszé-

lyezteti a küldetés célját, a sárkánykirályn� kiszabadítását.

A legtöbb ember számára lehetetlen, teljességgel valószín�tlen vállalkozás lett volna. Kész öngyilkosság, de a háború során Rónin maga is többször javaslatot tett rá. Mindenki tisztában volt azzal, ha kiszabadítanák a sárkánykirályn�t, megfosztanák az orkokat egyik legfélelmetesebb fegyverükt�l. Sajnos eddig a körülmények nem tették lehet�vé az akció végrehajtását.

Rónin tudta, a tanács többsége azt reméli, kudarcot vall. Sokan úgy gondolták, t�le megszabadulni olyan, mint lemosni a szégyenfoltot a rendjükr�l. A küldetés valójában kett�s célt szolgált, és tulajdonképpen mindegy volt, hogy mi lesz a kime-netele. Sikerrel jár? Csodálatos! Kudarcot vall? Úgy is jó!

Legalább Krázusban megbízhatott. A varázsló kereste fel �t, és els� találkozásukkor megkérdezte, még mindig hisz-e abban, hogy véghez tudja vinni a lehetetlent. A Sárkánybend� nemzetség sosem fogja feladni Khaz Modant, míg a sárkánykirályn�t ki nem szabadítják. Az ott él� orkok lehet�vé tették a kisebb, portyázó csapatok számára, hogy biztonságos helyen megvessék a lábukat. A nyílt háborút már senki sem kívánta folytatni, de ez jó volt, mert a Szövetségen belül a belviszály jelei mutatkoztak.

Rónin gondolatait hirtelen morajlás zavarta meg. Felnézett az égre, de néhány bárányfelh�n kívül semmit sem látott. Homlo-23

kát ráncolta, és már-már odafordult a tündéhez, vajon � is hallotta-e a dörgést, amikor...

A második dörrenés fenyeget�bb volt. Rónin testének minden izma megkeményedett. Veréza felé fordult. A gárdista valahogy megfordult nyergében, és lendületet véve Rónin felé vetette magát lova hátáról.

Hatalmas árnyék vetült rájuk. A gárdista és a varázsló össze-

ütközött, és a tünde páncéljának súlya mindkettejüket ledöntötte Rónin lovának hátáról.

Fülrepeszt� ordítás rengette meg a talajt, tornádóhoz hasonló er� rázta meg a környéket. A földetérés fájdalmas volt. A varázsló meghallotta hátasának elnyújtott nyerítését, ami egy má-

sodperccel kés�bb hirtelen abbamaradt.

- Maradj a földön! - parancsolta Veréza a folyamatos hang-zavar és fülrepeszt� szél sivításán keresztül. - Maradj a földön!

Rónin oldalára fordult, hogy lássa az eget. Pokoli látvány tá-

rult a szeme elé.

Egy lángszín� sárkány takarta el az eget. Mells� mancsában tartotta Rónin lovát és gondosan kiválogatott, drága felszerelé-

sének maradványait. A bíborszín� bestia elnyelte a lótetemet, és a földön kúszó, szánalmas kis alakokra vetette pillantását.

A szörny vállán groteszk, zöld alak ült, akinek pofájából sár-gás agyarak meredtek az orra felé. Kezében baltát tartott. Perg�

parancsszavakat ordítva egyenesen Róninra mutatott.

A sárkány, rettenetes pofáját kitátva, ásószer� karmait kime-resztve zuhanórepülésben közeledett.

*

- Még egyszer szeretnék köszönetet mondani, hogy id�t szán-tál rám, felség! - A fekete hajú nemesember hangja er�t és alá-

24

zatot sugárzott. - Talán még mindig van némi esély arra, hogy ez a krízis ne tegye tönkre kiváló munkád gyümölcseit.

- Ha így van - felelte az id�sebb, szakállas, pompázatos kirá-

lyi köntösbe burkolózott férfi -, akkor Léguraföld és a Szövetség mély hálával tartozik neked, Prestor nagyúr. Egyedül a te munkád eredményeit látva van bizodalmam abban, hogy Gilnász és Viharvárad észhez tér. - Bár maga sem volt apró ember, Terenas király feszélyezve érezte magát a hatalmas termet� nemes társaságában. Elképzelni sem tudott nála fejedelmibb megjelenés�

férfit.

Prestor nagyúr rövid, gondosan nyírt haját, simára borotvált, sólyoméra emlékeztet� arcát figyelve nem volt meglep�, hogy az udvarban él� hölgyek lázba jöttek t�le. Gyors esze és a Szö-

vetség bármely hercegénél fenségesebb tartása is hozzájárult, hogy Ógádorosban szinte mindenki kedvelte, beleértve Szürkesörény Gennt is. Megnyer� modora -Terenas elképedt diplomatáinak állítása szerint - Gilnász uralkodóját többször mosolyra késztette, pedig nem igazán volt jellemz� rá a vidámság.

A fiatal nemes nevét öt évvel korábban ismerték meg, csupán ennyi id�re volt szüksége ahhoz, hogy komoly hírnevet szerezzen. Léguraföld legelhagyatottabb hegyvidékér�l származott, vérrokonság f�zte Ógádoros uralkodóházához. Apró birodalmát a háború során sárkánytámadás rombolta porig. A katasztrófát követ�en érkezett a f�városba, gyalogszerrel, inas nélkül. Szerencsétlenségének története, kilátástalan helyzete és a karrier, amelyet ennek ellenére a f�városban befutott, mesekönyvbe illett, de ami még ennél is fontosabb: a király személyes tanács-adójaként kezelte.

Terenas sokszor fordult hozzá, és hallgatott a véleményére, például akkor is, amikor azon rágódott, mit tegyen Perennold nagyúr ügyében. Prestor bátorító támasz volt számára. Prestor biztatta fel arra, hogy ragadja meg a hatalmat Ógádorosban, és 25

hirdesse ki a szükségállapotot. Viharvárad és a többi királyság egyetértett azzal, hogy nem ülhetnek karba tett kézzel, míg Perennold elárulja a Szövetséget, de azzal már nem, hogy a há-

ború végén Léguraföld nem adta fel a terület feletti uralmat.

A király arra gondolt, most végre színre léphet Prestor, aki majd megmagyarázza nekik a helyzetet, elfogadtatja velük a végs� döntést.

A végs� döntést...

Igen ám, de mi legyen az? Ez a kérdés az utóbbi id�ben igen sok fejfájást okozott az öreged�, békés természet� királynak, és végül olyan megoldásra jutott, amely még az el�tte álló férfit is meglepte. Határozottan elzárkózott attól, hogy Ógádoros irányí-

tását átadja Perennold unokaöccsének, aki Gilnász hívévé vált.

Azt sem látta bölcs megoldásnak, hogy felosszák a királyságot Léguraföld és Viharvárad között. Ez a megoldás nem csak Gilnász, de Kul Tiras dühét is kiváltotta volna. Természetesen az is lehetetlen volt, hogy Ógádorost a saját országához csatolja.

Mi lenne akkor, ha a terület irányítását egy közkedvelt, hozzáért� férfi kezébe adná, aki elegend� bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy a békére és a Szövetség egységének meg�rzésére vá-

gyik? Egy olyan ember kezébe, aki kiváló vezet�, és aki a ké-

s�bbiekben h� szövetségese és barátja marad Léguraföldnek?

- Ó, Prestor! - A király el�red�lt, hogy megveregesse a nagy-

úr vállát.

Prestor hét láb magas volt és karcsú, de aligha lehetett so-ványnak nevezni. Remekül festett kék-fekete egyenruhájában, úgy nézett ki, ahogy egy katonához illik.

- Van mire büszkének lenned... és méltán kiérdemelted a di-cséretet!

Prestor arca felragyogott. Nyilván bízott benne, hogy hamarosan visszakapja apró birodalmát. Terenas úgy döntött, egyel�-

re nem oszlatja szét jelentéktelen álmait. Amikor majd 26

Léguraföld királyaként jelöli meg, Prestor arckifejezése bizonyára még szórakoztatóbb látvány lesz. Nem minden nap törté-

nik meg, hogy valaki királlyá válik...

A nagyúr tisztelgett Terenas el�tt, majd mélyen, tiszteletteljesen meghajolva kivonult a királyi lakosztályból. Az id�s férfi arcán gondterhelt ráncok jelentek meg amikor egyedül maradt.

Úgy érezte, a selyemfüggönyök, az arany kandeláberek, a hófe-hér márványpadló nem pótolhatja azt a fényt, amelyet a fiatal nemesember távozásakor magával vitt. Prestor valóban elütött az utálatos udvaroncok hadától, amely folyamatosan megszállás alatt tartotta a palotát. Végre egy ember, akiben bárki bátran hi-hetett, akiben meg lehetett bízni. Terenas azon kapta magát, hogy azt kívánja, bárcsak saját fia jobban hasonlítana Prestorra.

Vakargatni kezdte a szakállát. Igen, ez a férfi tökéletes lenne arra a feladatra, hogy visszaállítsa egy ország becsületét, és egy-

úttal meger�sítse a Szövetség tagjai közötti összetartást. Friss, er�s vér.

Terenas tovább f�zte gondolatait. A lányára, Káliára gondolt.

Még gyerek, de hamarosan valódi szépség lesz. Talán egy napon, ha jól alakulnak a dolgok, � és Prestor tovább növelhetik a Szövetség erejét egy királyi násszal.

Döntött. Összehívja tanácsosait, és megosztja velük királyi véleményét. Biztosra vette, hogy ebben az ügyben teljes mér-tékben egyet fognak érteni vele. Eddig még nem találkozott senkivel, aki ellenszenvvel viseltetett volna Prestor iránt.

Prestor király Ógádoros uralkodója. Terenas elképzelte, barátja milyen arcot fog vágni, amikor megtudja, milyen jutalom-ban részesült.

*

27

- Mosoly árnyéka játszik arcodon... Talán iszonyatos, rémü-

letes, véres halált halt valaki, ó haragos fenség?

- Kímélj meg a tréfáidtól, Krüll - sóhajtott fel Prestor, és be-csukta maga mögött a nehéz, vasveretes kaput. A régi nyári villában, amelyet vendéglátója, a király biztosított számára, gondosan válogatott szolgák álltak �rt, vigyázva, hogy véletlenül se zavarják meg Prestor nagyúr nyugalmát a váratlan, nemkívánatos vendégek. Uruknak fontos dolga volt, és bár a szolgák nem tudták pontosan mi folyik a föld alatti pincében, értésükre hozták: ha bárki megzavarja Prestort, az életükkel fizetnek.

Prestor nem t�rt ellentmondást, és tudta, kiválasztott szolgái halálukig kitartanak mellette. A rájuk olvasott varázs, amely alig különbözött attól, aminek hatására a király és egész udvara oly-annyira megkedvelte az elragadó férfit, nem hagyott helyet ké-

telynek. Bízott a módszerben, amit a tökéletességig finomított az id�k során.

- Bocsánatodért esedezem, ó, kétszín�ség hercege! - recsegte az alacsony, ideges alak. Hangjában gonoszság és �rület nyomait lehetett felfedezni, és valami nem emberi vonást. Nem meglep�, hiszen goblin volt.

Feje alig ért magasabbra, mint a nemesember övcsatja. B�re smaragdzöldvolt; ránézésre gyenge, egyszer� lény benyomását keltette. A vigyor azonban, mely majdnem mindig arcán ült, hosszú, beretvaéles fogakat, és vörös, majdnem villás nyelvet villantott ki. Keskeny, pupillátlan, sárga szemében veszett jó-

kedv csillogott. De ez a vidámság az a fajta volt, amelyet legyek szárnyának, vagy a kísérleti állatok lábainak kiszakítása okozott neki. A hátán bozontos, barna sörény meredezett felfelé, ami tarkóján is folytatódva makrancos tarajban végz�dött lapos homloka felett.

- Van okunk ünneplésre.

28

A pincét egykor élelem tárolására használták. Azokban az id�kben a faltól falig ér� polcokon sorakozó borosüvegek tartalmát a föld h�vöse éppen megfelel� h�fokon tartotta. Most azonban, hála Krüll ügyességének, a tágas terem inkább egy dü-

höng� vulkán belsejére emlékeztetett.

Prestor otthonosnak találta a környezetet.

- Ünneplésre, ó megtévesztés m�vésze? - vihogott Krüll. Sokat és sokszor vihogott, különösen ha gonosz ármányokban ve-hetett részt. Két szenvedélye volt: a kísérletezés és az él�lények kínzása. Amikor csak lehet�ség nyílt rá, kombinálta a kett�t.

A terem hátsó részében a magas polcokon kulacsokat, üvegcséket, titokzatos porokkal teli edényeket, különböz� szerkeze-teket, és hátborzongató leletgy�jteményeket, a goblin holmiját helyezték el.

- Igen, Krüll, ünneplésre. - Prestor átható tekintetét a goblinra szegezte, akinek arcáról azonnal lehervadt a mosoly. -

Ott szeretnél lenni, amikor megkezd�dik az ünneplés, ugye?

- Igen... Mester.

Az egyenruhás férfi élvezettel lélegezte be a fojtó leveg�t.

Szögletes vonásain látszott, megkönnyebbült.

- Ahhh, ez hiányzik...! - Arca hirtelen megmerevedett. - De várnom kell. Csak akkor megyek, ha feltétlen szükséges, igaz Krüll?

- Ahogy mondod, Mester.

Prestor mosolya vészjóslóvá vált.

- Több, mint valószín�, hogy Ógádoros jöv�beni uralkodóját látod magad el�tt.

A goblin majdnem a földig hajtotta sovány, mégis izmos testét.

- Üdv néked, királyi fenség!

Zajt hallottak; egyszerre fordították fejüket a betolakodó irá-

nyába. A régi szell�z�nyílást elzáró csapóajtó fel�l egy apró 29

goblin lépett a terembe. Fürgén csusszant át a nyíláson, Krüll fe-lé tartott arcán ördögi vigyorjátszott. Vígsága azonban hamar el-szállt, amikor Prestor keményen rápillantott.

A második goblin Krüll nagy, hegyes fülébe súgott valamit.

Krüll felhorkant, és kezének egyetlen laza mozdulatával elbo-csátotta látogatóját. A jövevény ott vonult ki, ahol érkezett.

- Mi volt ez? - Praestor nyugodtan beszélt, de sütött bel�le a türelmetlenség.

- Aaah, kegyes fenség - kezdte Krüll, és a vad vigyor ismét kiült bestiális vonásaira. - Ez a nap szerencsés számodra! Talán szerencsejátékkal kellene próbálkoznod? A csillagok valóban...

- Mi hír érkezett?

- Valaki... valaki megkísérli kiszabadítani Alexstraszát...

Prestor ránézett. Olyan sokáig, és olyan intenzitással meresztette rá a szemét, hogy Krüll reszketve húzta össze magát el�tte.

Most, gondolta a goblin, most bizonyosan elérkezett a halál órá-

ja. Milyen kár, hogy olyan sok szép kísérletet nem tudott befe-jezni, olyan sok robbanószert nem tudott kipróbálni!

A következ� pillanatban a magas, fekete alak felnevetett.

Nevetése mélyen, sötéten és nem egészen természetesen csengett.

- Tökéletes... - suttogta. Karját kinyújtotta, mintha arra ké-

szülne, hogy megmarkolja a leveg�t. Ujjai valószer�tlenül hosz-szúra nyúltak, és mintha karmokban végz�dtek volna. - Tökéletes!

Tovább nevetett, miközben Krüll kissé megnyugodott, hátrad�lt, és fejét csóválva nézte a szokatlan látványt. - És még engem neveznek �rültnek - motyogta.

30

Három

világ lángba borult.

Veréza lélekszakadva menekült. Maga után rángatta a Avarázslót, és megpróbált a lehet� legtávolabb kerülni - a lángpoklot okádó bíborszín� sárkánytól. Dühös volt. Ha Rónin nem késlelteti indulásukat, már rég nem lennének itt. Már elju-tottak volna Hisacba; már rég elbúcsúztak volna egymástól...

A sors azonban, a jelek szerint úgy akarta, hogy mindketten az életükt�l búcsúzzanak.

Veréza tudta, Khaz Modan orkjai id�nként kivezényelnek egy-egy sárkányt, hogy feldúlják ellenségeik földjeit. De miért éppen neki kellett olyan szerencsétlennek lennie, hogy találkozzon egy ilyen bestiával? Sárkányok csak ritkán bukkantak fel, Léguraföld pedig hatalmas ország.

Szemével Rónint kereste, aki id�közben elszakadt t�le és az erd� s�r�bb része felé menekült. Hát persze. Ez nem lehet véletlen, ennek a találkozásnak köze van ahhoz, hogy útitársa varázsló. A sárkányok érzékszervei sokkal kifinomultabbak, mint egy tündéé. Egyesek szerint a mágiát is megszimatolják.

Igen, csakis a varázsló tehet arról, hogy így alakultak a dolgok!

Rónin hasonló véleményen lehetett, mert amilyen gyorsan csak tudott, távolodni igyekezett a n�t�l. Vele ellentétes irányban indult el az erd� s�r�jében.

A gárdistában felforrt a düh. Persze, a varázslók általában fabatkát sem értek a frontvonalon. Könny� az ellenséget nagy távolságból vagy hátulról, mágiával megtámadni, amikor azonban szembe kell nézni vele, oda a mágusok bátorsága.

Bár az is igaz, hogy ez esetben az ellenség egy sárkány volt...

31

A támadó sárkány zuhantában a fák között rohanó ember után vetette magát. Veréza, bár nem volt túl jó véleménnyel a varázslóról, nem kívánta a halálát. Az adott helyzetben azonban nem látott lehet�séget arra, hogy segítségére siessen. Lovát elragadta a szörny, és az állattal együtt íja is odaveszett. Karddal egy dühödt fenevad ellen aligha tehetett bármit. Tanácstalanul nézett körül, de nem talált semmit, ami segítségére lehetett volna.

Nem sok választása maradt. A Gárda tagjaként nem nézhette ölbe tett kézzel, hogy a varázslónak baja essen. Meg kellett tennie az egyetlen lehetséges lépést, amellyel megmenthette a férfi életét.

El�ugrott rejtekhelyér�l, és karjait lengetve kiáltozni kezdett.

- Itt vagyok! Erre, te gyíkivadék! Erre!

A sárkány azonban nem hallotta a hangját; minden figyelmét az alatta elterül� lángoló erd�re és Róninra összpontosította.

A tünde szitkokat sziszegve szétnézett; egy nagyobb k�darabot keresett az avarban. Hirtelen támadt ötletét, kétségbeesett tervét nem lehetett ésszer�nek nevezni, de mást nem tehetett.

Bízott abban, hogy karja és szeme éppen olyan jó, mint néhány évvel korábban volt.

Felemelte a követ, lendületet vett és elhajította.

A távolságot jól becsülte meg, de a szörny hirtelen arrébb csúszott a leveg�ben. Veréza azt hitte, elvétette a célt.

A szerencse mégsem hagyta el. A k� súrolta a sárkány egyik szárnyát. A tünde nem is remélte, hogy megsebezheti a szörnyet

- egy ilyen aprócska k�darab nem szakíthatta át a kemény sár-kánypikkelyeket -, de bízott benne, sikerül magára terelnie a re-pül� dög figyelmét.

Ezt a célját elérte. A hatalmas fej feléje fordult; a sárkány bosszúsan felüvöltött. A hátán ül� ork el�red�lt, a fülébe kiál-32

tott. A sárkány oldalra billent a leveg�ben, és feledve a mágust, Veréza felé lendült.

És most? Most mi legyen? Veréza agyában kétségbeesetten kergették egymást a gondolatok. Megfordult, és futásnak eredt, bár tudta, esélye sincs arra, hogy lerázza üldöz�jét.

A fák koronái lángra lobbantak a feje felett; a sárkány által kiokádott t�z szétterült a környéken. Ég� ágak, levélcsomók zu-hogtak körülötte, a lángok elzárták el�le a menekülés lehetséges útvonalait. Gondolkodás nélkül balra kanyarodott, el�relendült, és sikerült olyan helyre jutnia, ahol a fák még nem borultak lángba.

Meg fogok halni! Ezt nem úszom meg... És mindez egy semmirekell� varázsló miatt!

Fülrepeszt� b�gés érkezett háta mögül. Ahogy visszafordult látta, hogy a bíborszín� sárkány utolérte, és már nyújtja is egyik, karmokban végz�d� mancsát, hogy felkapja. Veréza hátán vé-

gigfutott a hideg ahogy elképzelte, a sárkány eléri �t és össze-roppantja a testét, vagy - ami még ennél is rosszabb lehetett -

behajítja a pofájába, ahol elevenen fogják fel�rölni a nyársmére-t� fogak. Persze az is lehet, hogy egészben nyel le...

Mikor a halál már-már utolérte, a sárkány hirtelen visszahúzta a mancsát, és forogni, vonaglani kezdett a leveg�ben. Mells�

lábának karmai saját mellkasát szántották. De nem csak a mells�k: minden karmával eszeveszett vakaródzásba kezdett, mintha valami szörny� viszketés kínozná. A nyeregben ül� ork minden erejét arra összpontosította, hogy visszanyerje a szörny feletti uralmát, de a sárkány ügyet sem vetett parancsaira.

Veréza megállt, és csak bámult. Ilyen elképeszt� dolgot még nem látott. A sárkány tovább verg�dött és pörgött a leveg�ben, és egyre veszettebbül vakarózott. Ork lovasa alig bírta nyeregben tartani magát.

Mi baja van ennek? Veréza elképedve megfordult. Rónin...?

33

Felkiáltott.

- Rónin!

A varázsló, mintha valami szellem volna, akit neve említésé-

vel idéztek meg, a tünde el�tt termett. Lángvörös haja összeku-szálódott, köpenye sáros volt, több helyen elszakadt, de az arcán nyoma sem látszott félelemnek.

- Addig kéne menekülnünk, míg megtehetjük - mondta, és meg sem várva a tünde válaszát, elindult. Mágiájával tört utat a lángoló erd�ben.

Veréza elismer�en nézett utána. Rónin olyan ösvényeket nyitott meg és fedezett fel, amiket még �, a tapasztalt erd�járó sem vett volna észre.

A sárkány eközben a fejük felett lebegett, és saját húsát szaggatta. Veréza felnézett, és látta, hogy karmai mély, vérz�

sebeket ejtettek sebezhetetlennek hitt b�rén. Az ork elt�nt; való-

szín�leg nem bírta tovább nyeregben tartani magát, és leesett.

Veréza nem sajnálta.

- Mit tettél azzal a sárkánnyal? - zihálta egy id� múlva.

Rónin, aki megpróbált kijutni az ég� erd�b�l, hátra se pillantott.

- Hm. Mindegy. Nem ezt akartam. Komolyabb kárt akartam benne tenni, és... Tessék! Csak vakarózik! - A hangjából kiérz�-

dött, bosszantja ügyetlensége.

A gárdistára azonban így is óriási hatást tett a mutatvány.

Veréza tudta, a biztos halálból sikerült kimenekülniük, és ha elég gyorsan haladnak, talán a lángtengerré változó erd�b�l is kijutnak.

Hátuk mögött a sárkány iszonyatos, fájdalmas üvöltéseket hallatott.

- Meddig tart ez?

Rónin megfordult, a n�re nézett. Veréza elkapta a pillantását; összeszorult a gyomra.

- Sajnos nem elég sokáig - felelte a varázsló.

34

Kett�zött er�vel rohantak tovább. T�z vette körül �ket, bár-merre fordultak, de végül elérték a lángözön szélét, amelyen túl csupán a fojtogató füsttel kellett megbirkózniuk. Fulladozva bo-torkáltak tovább, azt az irányt keresve, amerr�l a szél fújt.

Kisvártatva újabb ordítást hallottak, de ez nem a kín hangja volt, sokkal inkább féktelen dühé és bosszúvágyé. A varázsló és a gárdista egyszerre fordult vissza, egyszerre látták meg a távolban a bíborszín� alakot.

- Megsz�nt a varázs - motyogta Rónin.

A varázslat erejét vesztette, a sárkány pedig a jelek szerint pontosan tudta, ki okozta neki a fájdalmat. Könnyed magabiztossággal választotta ki az irányt; hártyás szárnyával csapkodva sebesen közeledett Rónin és Veréza felé.

- Remélem, ilyen esetekre is tartogatsz valami trükköt -

mondta Veréza futás közben.

- Hát... igen, de itt nem szívesen használnám. Bennünk is kárt tenne.

Kárt tenne? - gondolta Veréza csüggedten. Szerintem ez a sárkány is pontosan erre készül... Bízott benne, hogy Rónin meggondolja magát, és még azel�tt végrehajtja azt a bizonyos veszélyes varázslatot, hogy mindketten a szárnyas behemót gyomrába kerülnek.

- Milyen messze... - lihegte a varázsló - ... messze van Hisac?

- Túl messze.

- Van valamilyen település... a közelben?

A n� elgondolkodott. Eszébe jutott egy falu, de sem a nevére, sem a pontos helyére nem emlékezett, csak annyit tudott, hogy körülbelül egynapi járóföldre vannak t�le.

- Van, de...

A sárkány b�gése szétrepesztette a leveg�t; hatalmas árnyék vet�dött rájuk.

35

- Ha van használható varázslatod, akkor most el�vehetnéd. -

Veréza ismét az íjára gondolt. Ha nála lenne, legalább megpró-

bálhatná kil�ni a szörny szemét, és...

Beleütközött Róninba, aki hirtelen megállt.

A férfi megragadta a tünde karját, félreállította az útból. A szeme furcsán izzott. Veréza már hallott arról, hogy a valóban er�s mágusok képesek valami ilyesmire, de � maga még sosem volt tanúja hasonlónak.

- Imádkozz, hogy ne essen bajunk! - morogta Rónin. A magasba emelte karját, és a sárkány felé mutatott. Halkan, Veréza számára ismeretlen nyelven mormolni kezdett. A szavak hallatán a n� hátán végigfutott a hideg.

Rónin összekulcsolta a kezét.

A felh�k közül három szárnyas alak bukkant el�.

Veréza tátott szájjal figyelt. A varázsló elhallgatott, félbe-hagyta a mágiát. Úgy nézett, mintha az eget készülne megátkozni.

Eltartott néhány pillanatig, hogy a tünde felfogja, milyen lé-

nyek tartanak könyörtelen ellenségük felé. Griffek voltak, hatalmas, sasfej�, oroszlántest�, szárnyas madarak. A hátukon ap-ró alakok ültek.

Veréza megrángatta Rónin köpenyét.

- Ne avatkozz közbe!

A férfi szeme villámokat szórt, de bólintott. Mindketten a tá-

voli alakokat fürkészték. A fejük fölött a sárkány továbbra is eltakarta az eget.

A három griff hirtelen irányt változtatott, hátulról támadott rá a sárkányra. Sikerült meglepniük. Veréza még mindig nem látta tisztán a griffek lovasait, de már tudta, kik azok. Az egész vilá-

gon csakis a távoli Légurahegy törpjei voltak képesek megülni a griffeket; csakis a Kveltalasz Birodalmon túl lév�, titokzatos hegyvidék lakói ismerték a griffszelídítés m�vészetét. A leveg�-

36

ben csakis ezek a rettenthetetlen harcosok és bestiáik vehették fel a harcot a sárkányokkal.

A griffek sokkal kisebbek voltak, mint a sárkányok, de sár-kánypikkely-szaggató, borotvaéles karmokkal és hegyes cs�rrel rendelkeztek, ráadásul sokkal mozgékonyabbak voltak, a leveg�ben sokkal gyorsabban tudtak irányt változtatni, mint a gigantikus, szárnyas férgek.

A törpök nem csupán meglovagolták hátasaikat, valósággal egybeforrtak velük. A Légurahegy törpjei valamivel magasab-bak és karcsúbbak voltak a világ más tájain él� rokonaiknál, de legalább olyan izmosak és er�sek. Kedvelt fegyverük a viharpö-

röly volt, de a Verézát és Rónint fenyeget� sárkányra rárontó trió hatalmas, kétpengés harci bárdokkal is rendelkezett; köny-nyedén forgatták a hosszú nyel� gyilokszerszámot. A bárd pengéjét adamantiumból kovácsolták, ez az anyag elég er�s és ke-mény volt ahhoz, hogy áthasítsa a sárkányok pikkelyes, csont-páncéllal védett koponyáját. A legenda szerint a h�s grifflovas, Kurdran egy ilyen bárd egyetlen jól irányzott csapásával terített le egy olyan sárkányt, amihez képest a varázslót és a tündét ül-döz� bestia kölyök volt csupán.

A griffek a sárkány felett köröztek. A szárnyas gyík kénytelen volt felnézni, hogy szemmel tarthassa �ket. Az orkok már régen rájöttek, hogy a griffek ellen gyakran jobb taktika a visz-szavonulás, mint a harc, de a lovasát vesztett szörny elbizonytalanodott. A törpök kihasználták ezt. Közelebb kerültek a sárkányhoz, de a következ� pillanatban eltávolodtak t�le. A gyík-fajzat egyre dühösebb lett.

A törpök hosszú szakálla és lófarka vígan lengedezett a szélben, miközben a sárkány pofájába nevettek. Az öblös hahotázás tovább b�szítette a bestiát, amely eszel�sen csapkodott maga körül. Dühében hatalmas lángnyelveket fújt ellenfeleire.

37

- Teljesen összezavarják - állapította meg Veréza, akit leny�-

gözött a törpök taktikája. - Tudják, hogy fiatal, és hogy dühében képtelen higgadtan harcolni.

- Akár mehetünk is - mondta Rónin.

- És ha szükségük van a segítségünkre?

- Nekem egy küldetést kell teljesítenem - jelentette ki Rónin komor hangon. - Egyébként úgy látom, nélkülünk is elég jól boldogulnak.

Az összecsapásban a törpöké volt a gy�ztes szerepe - ez tisztán látszott, annak ellenére, hogy még egyetlen csapást sem mértek áldozatukra. A trió tovább körözött. A sárkány úgy viselkedett, mintha megszédült volna. Megpróbált az egyik griffre összpontosítani, de a másik kett� minduntalan megzavarta. A lángcsóvák még csak meg sem közelítették céljukat.

Az egyik törp hirtelen el�kapta félelmetes bárdját, és nagy ívben meglengette a leveg�ben. A lenyugodni készül� nap fénye szikrát vetett a pengén. A törp és griffje körbe repült a sárkány felett, és mikor tarkója közelébe értek, hirtelen el�relódultak.

Karmok mélyedtek a sárkány nyakába, felszakították a pikkelyeket. A fájdalomhullámok még el sem juthattak a hüll� agyá-

ba, amikor a törp meglendítette félelmetes fegyverét, és lecsapott.

A penge mélyre hatolt. Nem elég mélyre ahhoz, hogy végezzen a szörnnyel, de ahhoz igen, hogy iszonyatos fájdalmat okoz-zon neki. A sárkány elb�dült. Reflexszer�en fordult támadója irányába. Szárnyának csapása váratlanul érte a griffet és lovasát, elveszítették egyensúlyukat, és bukfencet vetve arrébb sodródtak. A törp meg tudott kapaszkodni, de bárdját elejtette.

Veréza gondolkodás nélkül elindult a fegyver irányába, de Rónin útját állta.

- Azt mondtam, mennünk kell!

38

A n� vitába szállhatott volna, de nyilvánvaló volt, hogy a törpharcosok semmi hasznát nem vennék a gárdistának. A meg-sebzett sárkány eközben magasabbra szállt, de a törpök és hátasaik szorosan követték, nem engedtek neki pihen�t. Veréza rá-

jött, hiába szerezné meg a bárdot, nem sokat tehetne vele.

- Jól van, legyen így-morogta végül a tünde.

Rónin és a n� egyre távolabb került a harc színhelyét�l. Út-irányukat ismét Veréza szabta meg. Az égen viaskodók apró pontokká zsugorodtak a hátuk mögött.

- Érdekes... - suttogta a varázsló.

- Micsoda?

A férfi meghökkent; látszott rajta, furcsának találja, hogy a tünde meghallotta a hangját.

- Ó! Ezek szerint ez a hegyes fül mégis ér valamit?

Veréza elt�rte a sértést, hallott már ennél sokkal rosszabbat is. Az emberek és törpök, akik általában igen féltékenyek voltak a tünde fajra, gyakran a hegyes fület szemelték ki epés megjegyzéseik célpontjául. Volt már rá példa, hogy cimpáit szamarak, disznók, és egy alkalommal az orkok füléhez hasonlították. Sosem ragadott fegyvert ilyen megjegyzések hallatán, mindig gon-doskodott arról, hogy a köteked� keservesen megbánja szavait.

A mágus összehúzta smaragdzöld szemét.

- Bocsáss meg. Sértésnek vetted szavaimat. Nem annak szántam.

A n� kételkedett a kijelentés �szinteségében, de tudta, el kell fogadnia ezt a gyenge próbálkozást. Lenyelte haragját, és ismét megkérdezte:

- Mit találsz olyan érdekesnek?

- Hogy éppen most botlottunk bele ebbe a sárkányba.

- Ha már itt tartunk: azt is megkérdezhetnéd, hogy honnan kerültek el� a griffek. Ezen a vidéken bel�lük sincs túl sok.

Rónin megrázta a fejét.

39

- Valaki látta a sárkányt, és jelentette. A grifflovasok csak a kötelességüket teljesítik. - Kis gondolkodás után hozzátette: -

Tudom, hogy a Sárkánybend� nemzetség kétségbeejt� helyzetben van. A többi felkel� nemzetséget, és valamennyi gerillahar-cot folytató, itt-ott befészkelt csapatot egyesíteni szeretné, de ez a sárkány nem emiatt jött.

- Honnan tudhatjuk, hogy az orkok mit miért tesznek? Való-

szín�leg egy magányos fosztogatóval találkoztunk. Nem ez volt az els� ilyen jelleg� támadás a Szövetség területén.

- Nem, de mégis csodálkozom, hogy... - Rónin nem fejezte be a mondatot; hirtelen mindketten mozgást észleltek.

A gárdista gyakorlott mozdulattal húzta el� a kardját. Rónin keze hirtelen elt�nt mágusköpenyének fodrai között. Veréza nem mozdult, azon gondolkozott, vajon mennyi segítségre szá-

míthat a varázslótól, ha közelharcra kerül sor.

Hat termetes lovas alakja rajzolódott ki élesen a fák között; az érkez�k körülvették a Rónint és Verézát. A nyugvó nap halvány fényében furcsán csillogott ezüst mellvértjük. A tünde és Rónin nyakához és hátához dárda szegez�dött.

A lovasok arcát macskafejet formázó sisakrostélyok takarták.

Veréza azon morfondírozott, hogyan képes valaki mozogni ilyen nehéz felszerelésben.

A hat lovason nem látszott, hogy gondot jelent számukra a páncél. Hatalmas, szürke csatalovaik, amelyek ugyancsak vértet viseltek, könnyedén hordozták terhüket. A harcosok közül egyik sem tartott zászlót, kilétükre csak mellvértjük utalt, amelyen egy felfelé nyúló kéz díszelgett. Verézának ismer�s volt a kép. Egyszer már összeakadt ilyen páncélosokkal, de azok sisakját tülök, mellvértjét és pajzsát pedig Léguraföld címere díszítette.

A hetedik lovas is el�bukkant a fák közül. Rostély nélküli si-sakot hordott; id�sebb, szakállas férfi volt. Mellvértjén, pajzsán és sisakján rendje és Léguraföld címerét lehetett felfedezni, de-40

rékszíját ezüst, oroszlánfejet formázó csat fogta össze. Oldalán fémtövises harci buzogány lógott.

- Egy tünde! - morogta, miközben végigmérte tekintetével Verézát. - Er�s, tettre kész kardod szívesen látjuk. - Figyelmét Róninra összpontosította. - És egy elátkozott lélek... - mondta maró megvetéssel. - Tartsd a kezed olyan helyen, hogy lássam, és akkor talán nem vágatom le!

Rónin nehezen türt�ztette dühét, Veréza viszont megköny-nyebbült, ugyanakkor elbizonytalanodott. Léguraföld lovagjainak fogságába estek; a páncélosok az Ezüst Kéz lovagjai közé tartoztak.

*

Az árnyék sötétjében találkoztak, azon a helyen, ahova még saját fajtájuk közül is csak kevesen jutottak el. Ez volt az a hely, ahol a múlt álmai peregtek végtelen körforgásban, elmosódott alakok mozdultak a tudat történelmének ködében. Még �k, akik itt találkoztak, �k sem tudták pontosan, mennyire létezett ez a hely a valóságban, és mennyire képzeletükben, de abban bizto-sak voltak, hogy itt senki sem fogja kihallgatni �ket.

Legalábbis remélték...

Magasak voltak, sudárak, arcukat csuklya fedte. Egyikük az a férfi volt, akit Rónin varázslóként Krázus néven ismert. A másik Krázus hasonmása volt. Szemre tökéletesen egyformának t�ntek, csak a hangjuk különbözött.

- Nem is tudom, hogy miért jöttem ide - mondta a hasonmás.

- Mert muszáj volt. Nem volt más választásod - felelte Krázus.

A hasonmás sziszegve fújta ki a leveg�t.

- Ez igaz, de most, hogy itt vagyok, el is mehetek, ha akarok.

Krázus kinyújtotta keszty�s kezét.

41

- Legalább hallgass meg!

- Minek? Hogy ismét elmondhasd, amit már annyiszor hallottam?

- Hogy végre egyszer talán meg is értsd, amit mondok! -

Krázus váratlan kirohanása mindkettejüket meglepte.

A hasonmás fejét rázta.

- Túl régóta jársz közöttük. Pajzsaid, mágikus vértjeid elvesztették erejüket. Ideje, hogy lemondj célodról. Úgysem érheted el. Mi már nem bízunk a sikerben.

- Nem hiszem, hogy reménytelen a helyzet! - Krázus hangja sokkal mélyebb volt, amilyennek a Kirintór bels� körének tagjai valaha hallották. - Nem vagyok képes elismerni a kudarcot, amíg

� fogságban van!

- Érzéseid érthet�ek, Korialstrasz. � azonban ma már csupán egy let�nt kor jelképe.

- Ha az a kor let�nt, akkor te és a tieid miért álltok még mindig posztotokon? - vágott vissza Krázus.

- Mert így utolsó éveink csendben, békében telnek majd...

- Még egy ok, hogy velem tartsatok!

A másik ismét felszisszent.

- Korialstrasz, te sosem fogod megadni magad az elkerülhe-tetlennek? Terved egy cseppet sem lepett meg minket, akik oly jól ismerünk! Láttam nevetséges bábodat, akit küldetéssel indí-

tottál útnak... Még mindig reménykedsz abban, hogy sikerrel járhat?

Krázus lélegzetvételnyi szünetet tartott miel�tt válaszolt.

- Megvan benne a tehetség... De nem érdekes, sikerrel jár-e, vagy sem. Én is azt hiszem, kudarcot fog vallani, de tudom, hogy ez a kudarc közelebb fog segíteni a sikerhez... És ha ti is velem tartotok, a siker még valószín�bb.

- Igazam volt. -A hasonmás hangjában végtelen csalódottság csengett. - Ugyanaz a szöveg. Ugyanaz a könyörgés. Csak frak-42

cióink közötti egykori összetartás miatt, mely valaha er�s volt...

Csak emiatt jöttem el ma, de most már látom, feleslegesen tettem. Magadra maradtál és er�tlen vagy. Egyedül vagy, és rejt�znöd kell... - Karjának széles mozdulatával a körülöttük örvényl� köd felé intett. - Ilyen helyeken kell bujkálnod ahelyett, hogy megmutatnád valódi énedet.

- Azt teszem, amit tennem kell... És te, te mit teszel? - Krázus hangja ismét élesen csengett. - Te miért élsz, barátom?

A másik alak felkapta fejét a kérdés hallatán, aztán hirtelen elfordult. Tett néhány lépést a ködben, aztán ismét a varázslóra nézett. Hangja csüggedt volt.

- A legjobbakat kívánom neked, Korialstrasz. Én... mi egyszer�en nem hiszünk abban, hogy az id� kerekét vissza lehet forgatni. Id�nk lejárt, és vele együtt mi is elmúltunk.

- Ez a végs� döntésetek? - Már majdnem elváltak, mikor Krázus hirtelen megszólalt. - Még egy kérés, miel�tt visszatérsz a többiekhez.

- Mi volna az?

43

Négy

lovagok arra a nevesincs településre vitték �ket, melyr�l Veréza korábban beszélt. A magas k�fal jól kiépített, Adísztelen lakónegyedet rejtett, ahol lovagok, néhány földbirtokos, birtokos, és közemberek apró csoportja élte szerény, takarékos életét. A testvériség lobogója mellé a léguraföldi Szövetség zászlaját is kit�zték. Az Ezüst Kéz lovagjai voltak a Szövetség legrendíthetetlenebb támogatói. Ha a városi nép nem nyüzsög az utcákon, Rónint senki sem gy�zte volna meg arról, hogy nem egy er�dbe jutott. Nyilvánvaló volt, hogy itt a szent rend parancsa a törvény.

A lovagok tisztelettel bántak a tündével, f�ként a fiatalabbak, ám a varázslóhoz nem szóltak többet, mint amennyi elengedhetetlenül szükséges volt. Akkor sem feleltek, amikor Rónin megkérdezte egyiküket, milyen messze van a települést�l Hisac.

Verézának meg kellett ismételnie a kérdést, hogy feleletet kapjanak. Természetesen nem voltak foglyok, de Rónin igen ké-

nyelmetlenül érezte magát közöttük. A lovagok tulajdonképpen csak azért tartották be vele szemben az udvariasság alapvet�

szabályait, mert Terenas királynak tett esküjük ezt követelte t�-

lük.

- Láttuk a sárkányt és a griffeket - mondta a lovagok vezére, Duncan Senturus. - Becsületünk megkövetelte, hogy kilovagol-junk, és minden t�lünk telhet� segítséget megadjunk a harco-soknak.

A tény, hogy a csata teljes egészében a leveg�ben zajlott, nyilvánvalóan nem zavarta �ket. Rónin a tündére nézett. � is mindenáron harcolni akart, mint a lovagok... Furcsa féltékenység ébredt fel benne. Veréza jobban tenné, ha csak a feladatával 44

tör�dne. �t jelölték ki kísér�mül, tehát csakis azzal szabad foglalkoznia, hogy eljuttasson Hisacba.

Duncan Senturus lesegítette a tündét a nyeregb�l.

- Nem követhetjük el azt a hibát, hogy nem kísérünk el benneteket a kiköt�be. Tudom, ez a te feladatod, és képes is vagy teljesíteni, de... A jelek szerint a magasabb er�k úgy akarták, hogy találkozzunk. És ha már így alakult, akkor egy kisebb csapattal csatlakozom hozzátok az úton.

A gárdistának tetszett az ötlet, de Rónin nem igazán örült a javaslatnak. A lovagok úgy néztek rá, mintha ork lenne. Varázslótársai körében éppen eléggé megismerte a megvetettség érzé-

sét, semmi szüksége sem volt arra, hogy a lovagok is lenézzék.

- Kedves t�led - mondta a lovagok vezérének -, de Veréza képességei igazán kiválóak. Nélkületek is id�ben eljutunk Hisacba.

Senturus orrcimpája úgy remegett, mintha valami rettent�

b�zt érezne. Uralkodott magán, és még mindig mosolyogva a tündéhez fordult.

- Engedd meg, hogy személyesen kísérjelek szállásodra. -

Egyik emberéhez fordult. - Meric! Találj helyet a varázslónak...

- Erre gyere - morogta az egyik hatalmas termet�, fiatal lovag. Látszott rajta, bármi áron teljesíteni fogja a feladatot, még akkor is elcibálja Rónint a szállására, ha közben ketté kell rop-pantania a gerincét.

A varázsló a szívesen megmutatta volna a lovagoknak, kivel hozta össze �ket a sors, de küldetése miatt és azért, hogy a Szö-

vetséghez tartozók között megmaradjon a békesség, ellenvetés nélkül követte a lovagot.

Arra számított, hogy a legnyirkosabb, legbüdösebb viskót je-lölik ki számára, de meglepetésére olyan szobában találta magát, amely semmivel sem volt barátságtalanabb, mint amilyenben a zord lovagok laktak. A száraz, tiszta, termésk� falú helyiség 45

sokkal kellemesebb volt, mint azok, amelyekben korábban la-kott. A berendezés egyszer� volt: keskeny ágy, apró asztal, egyetlen szék. Az ablaktalan szobában egy olajlámpa égett.

Rónin elgondolkozott, hogy kérjen-e ablakos szobát, de sejtette, hogy ennél jobbat nem kaphat. Megvonta a vállát. Így legalább nem kellett aggódnia amiatt, hogy kíváncsi szemek leselkednek majd utána.

- Ez jó lesz - mondta. A fiatal lovag rá se nézett, kisietett és behúzta maga után az ajtót.

Rónin megpróbált visszaemlékezni, hogy látott-e valamiféle zárat az ajtó küls� oldalán. Fülelt, de nem hallott reteszcsussza-násra emlékeztet� zajt. A lovagok nem tartották veszélyesnek.

Lehet, hogy kárhozottnak vélték, de tudták: a szövetségesük.

A varázsló elvigyorodott, és ismét megrándította a vállát. Így is jó! Az Ezüst Kéz lovagjait mindig szentesked� fickóknak tartotta.

Vendéglátói vacsoraid�ig nem zavarták. Verézától jó távol ültették le az asztal mellé. A lovagok vezére továbbra is kitüntette figyelmével a tündét, akin látszott, zavarja a dolog. Róninnal az étkezés során csak Veréza váltott néhány szót. A varázsló elhatározta, amint befejezte az evést, azonnal távozik, ám másként alakult a helyzet.

Senturus a sárkányokra terelte a szót.

- Az utóbbi hetekben egyre gyakoribbak az ilyen incidensek -

jelentette ki a szakállas lovag. - Gyakoribbak és elkeseredetteb-bek. Az orkok nyilván tisztában vannak a ténnyel, hogy napjaik meg vannak számlálva, így minden erejükkel zavart próbálnak kelteni. - Ivott egy korty bort. - Néhány napja el�került két sárkány... Felperzselték az egyik falut, Juront. A lakosság fele elpusztult. A sárkányoknak és ork lovasaiknak a törp jár�rök megérkezése el�tt sikerült elmenekülniük.

- Rettenetes! - csóválta a fejét Veréza.

46

Duncan bólintott. Barna szemében fanatikus eltökéltség csillogott.

- De már nem tart sokáig! Hamarosan megtámadjuk Khaz Modant, azután pedig Zordszirt ellen vonulunk, s végzünk a Hordával. Patakokban fog folyni az orkok vére!

- És az embereké is - jegyezte meg halkan Rónin.

A parancsnok rámeredt.

- Igen, az embereké is. De mi felesküdtünk, hogy megszabadítjuk Léguraföldét és szövetségesei területeit az orkoktól. Sza-vunkat állni fogjuk, bármi legyen az ára.

- De el�bb a sárkányokkal kellene tenni valamit, nem? - vá-

gott vissza a varázsló.

-Azokat is legy�zzük, varázsló. Az alvilágba küldjük �ket mind egy szálig, oda valók. Ha a te ördögi fajtád...

Veréza a parancsnok karjára tette a kezét, és úgy mosolygott, hogy Rónin szívét azonnal mardosni kezdte a féltékenység.

- Mikor csatlakoztál a lovagrendhez, Senturus?

Rónin elképedve figyelte, ahogy a kemény gárdista egyetlen pillanat alatt elb�völ�, fiatal n�vé változik. Veréza pontosan olyan volt, mint Léguraföld királyi udvarának finom udvarhöl-gyei.

Veréza átváltozása láttán Duncan Senturusból el�bújt a gá-

láns úriember. A tünde természetesen észrevette ezt, és úgy in-cselkedett és játszott az �szül� lovaggal, úgy csüggött minden szaván, hogy a varázsló alig hitt a szemének. Ez a n� nem lehetett ugyanaz a személy, aki az elmúlt néhány nap során vezet�je és test�re volt!

Duncan mesélni kezdett korábbi életér�l. Gazdag uraság fiaként választotta a rendet, hogy hírnevet szerezzen magának és családjának. Bár a többi lovag bizonyára ismerte már a történetet, átszellemülten hallgatták vezérüket; valószín�leg példakép-

üknek tekintették Senturust. Veréza id�nként közbevetett egy-47

egy kérdést, megjegyzéseivel a férfi leghétköznapibb cselekede-teit is bátor h�stettként tüntette fel. Úgy beszélt, mintha � maga nem is ismerné a bátorságot, ám ahogy kiképzésér�l és tapaszta-latairól faggatta Santurust, Rónin rájött, a gárdista messze felülmúlja vendéglátóját.

A lovag kamaszos elragadtatásában végtelennek ígérkez�

el�adásba kezdett. A varázslónak hirtelen elege lett az egészb�l.

Csendben távozott az asztaltól; a jelenlév�k egyikének figyelmét sem keltette fel, amikor friss leveg�t és magányt keresve elhagy-ta a termet.

Az id�közben leszállt éjszaka sötét és csillagtalan volt, vastag takaróként borult Róninra, aki alig várta, hogy elérje Hisacot, és útnak indulhasson Khaz Modan felé. Tudta, csak akkor szabadul majd meg a lovagoktól, haszontalan bolondoktól, akik csak hátráltatták valódi küldetésének tejesítésében. Jobban dolgozott egyedül - ezt sajnos hiába hangoztatta legutóbbi, rettent� véget ért küldetése el�tt. Senki sem hallgatott rá, kés�bb pedig a szemére vetették azt, amit csinált. Pedig mindössze any-nyit tett, hogy a siker elérése érdekében minden rendelkezésére álló eszközt felhasznált. A küldetésben résztvev� társai nem hallgattak intelmeire, és nem értették meg veszélyes munkájá-

nak fontosságát sem. Az ostobák arroganciájával egyszer�en be-legyalogoltak varázslatainak hatósugarába, és így együtt pusztultak el ellenfeleikkel, azokkal az ork sámánokkal, akik a legendák egyik hatalmas démonát próbálták visszahozni a halálból.

Rónin mélyen meggyászolta társai halálát, de ezt nem mutatta ki a Kirintór mesterei el�tt, akik továbbra sem hagyták békén: újabb, minden korábbinál nehezebb feladatot bíztak rá. Mert ugyan mi lehetne nehezebb és kockázatosabb, mint az, hogy egymagában próbálja meg kiszabadítani a sárkánykirályn�t fogságából? Teljesen egyedül, magára hagyatva kellett elvégeznie 48

feladatát, amelyet nem csak azért vállalt el, mert dics�séget és hírnevet szerezhetett vele magának, hanem azért is, mert így ki-engesztelhette egykori bajtársai szellemét, azokat a kísérteteket, akik pillanatnyi nyugalmat sem hagytak neki. Még Krázus sem tudott ezekr�l a szellemekr�l. Szerencsére, mert ellenkez� esetben valószín�leg megkérd�jelezte volna a varázsló elméjének épségét.

A települést körülvev� fal tetején, ahol végül megállt, er�-

sebb volt a szél. Néhány lovag �rszolgálatot teljesített a közelben. A varázsló jelenlétének híre gyorsan elterjedt. Az egyik �r alaposabban szemügyre vette lámpása fényénél, de szóra sem méltatta. Rónint nem zavarta a dolog; � is legalább annyira megvetette a lovagokat, mint azok �t.

A falon túl, a sötétben bólogató fák talányossá és varázslatossá tették a ködös látóhatárt. Rónin késztetést érzett arra, hogy elhagyva vendéglátóinak szállását, a fák között keressen magá-

nak éjszakai alvóhelyet. Ott legalább nem kellett volna Duncan Senturus álszent beszédeit hallgatnia. A vén lovag a jelek szerint sokkal jobban érdekl�dött Veréza iránt, mint az egy ilyen szent-nek tartott rend tagjához illett. Persze érthet�: a tünde n� szeme valóban igéz� volt, ruhája pedig kihívón feszült a testén.

Rónin felmordult, és megpróbálta ki�zni a gárdistát az agyá-

ból. Önként, vezeklésként vállalt magánya sokkal nagyobb hatással volt rá, mint gondolta. Egyetlen “szeret�je" volt, a mágia, ennek kötelezte el magát. Ha asszonyok társaságára vágyott volna, sokkal szelídebb és alázatosabb teremtést keres magának, mint Veréza. Például kiválaszthatta volna a királyi udvarban hemzseg� elkényeztetett udvarhölgyek egyikét, vagy az utazásai során útjába akadó naiv szolgálólányok közül valamelyiket.

Vagy... Bárkit, de nem egy tünde gárdistát!

Megrázta a fejét. Az lesz a legjobb, ha nem is foglalkozik ilyen jelentéktelen dolgokkal. Vannak sokkal komolyabb prob-49

lémái is. Szerencsétlenül járt hátasával együtt Krázustól kapott segédeszközei is odavesztek. Kapcsolatba kellene lépnie pártfogójával, hogy tudassa vele a történteket. A büszkesége ugyan ennek az ellenkez�jét tanácsolta neki, de tudta, sokkal tartozik Krázusnak, s ezért mindenképpen értesítenie kell. Az persze, hogy visszaforduljon, kizárt. A meghátrálással most lemondana a lehet�ségr�l, amelynek révén visszanyerheti becsületét. Nem csak társai, de önmaga el�tt is.

Figyelmesen körülnézett. A közelben senkit sem látott, az

�rt, akivel korábban találkozott, eltakarta az egyik torony. Megfelel�nek találta a helyet. Igaz, a szobája is megfelelt volna, de mindig a szabad tereket szerette, mert az ég alatt könnyebben kiüríthette tudatából a felesleges gondolatokat.

Köpenye egyik rejtett zsebéb�l el�húzta az apró, fekete kristályt. Nem ez volt a legjobb eszköz arra, hogy megidézzen valakit, aki távol van t�le, de nem maradt más.

Felnézett az égre, kiválasztotta az egyik csillagot, és elmormolt néhány mágikus szót. A k� belsejében halvány fény gyúlt, ami egyre er�södött. Rónin tovább kántált.

A csillagok hirtelen kihunytak...

Rónin félbeszakította a varázst, körülnézett. Nem, a csillagok, amelyekre összpontosított, mégsem t�ntek el. Egyetlen pillanatra azonban... Meg mert volna esküdni rá, hogy egyetlen szempillantásnyi id�re...

Felsóhajtott. Túlságosan fáradt. Csakis ez lehet a magyará-

zat. Vacsora után le kellett volna feküdnie. Pihennie kellene, de még végre akarta hajtani a varázslatot, miel�tt befejezi a napot.

Minél el�bb hozzáfog, annál hamarabb végez. Aztán - a pihenés!

Senturus biztos kemény iramot diktál majd...

Ismét felemelte a kristályt, és folytatta a kántálást.

- Mit m�velsz te itt, varázsló? - dörrent rá egy mély hang.

50

Róninban szétáradt a düh. A lovag felé fordult.

- Semmi olyasmit, ami...

Robbanás rázta meg a falat.

A kristály kicsúszott Rónin kezéb�l. Nem kapott utána, mindkét kezével meg kellett kapaszkodnia, nehogy lezuhanjon a falról.

Az �rnek esélye sem volt a menekülésre. Amikor a fal megmozdult, hanyatt esett, és elt�nt a mélyben. Halálsikolya egy másodperccel kés�bb hirtelen megszakadt. Rónin úgy érezte a rettenetes hang az agyába hasít.

A robaj elnémult. Ahogy a rémült varázsló visszanyerte az egyensúlyát, a fal omlani kezdett. Rónin az �rtorony felé vetette magát, azt gondolta az talán állva marad. Ám amikor már azt hitte, hogy biztonságban van, a torony is megrázkódott.

Rónin megpróbált visszalépni a falra, de a csúcsos kupola nagy robajjal összeroskadt, elzárta el�le a menekülés útját. Is-mét elkezdte a varázslatot, bár biztos volt benne hogy elkésett.

A kupola maradéka a nyakába szakadt, és...

Olyan érzése támadt, mintha egy hatalmas kézhez hasonló valami ragadná meg olyan er�vel, hogy elakad a lélegzete.

A varázsló elvesztette az eszméletét.

*

Az öreged� ork, Csontzúzó Nekros a sorsán mélázott, amelyet a varázscsontok már régen megszabtak a számára. Egyik kezével sárguló agyarát piszkálta, közben a másik tenyerén fekv� aranykorongot nézegette, és azon gondolkozott, hogyan volt lehetséges az, hogy valakit, aki ekkora hatalomra tett szert, ilyen mélyre taszítottak.

Dajkája és börtön�re volt egy nyomorult n�sténynek, ami ap-ró porontyok világrahozatalán kívül semmi máshoz nem értett.

51

Egy nyomorult n�sténynek, amely a leghatalmasabb él� sárkány volt...

Nekros bosszúsan fújt egyet. Eszébe jutott, talán akkor csú-

szott le az útról élete kordéja, amikor elvesztette a lábát. Ha nem nyomorodik meg, akkor már régen klánja vezére lenne!

Az aranykorong gúnyosan csillogott a kezében. Mindig ilyen volt, de a nyomorék orknak eszébe sem jutott, hogy eldobja, hiszen segítségével olyan pozícióba jutott, hogy még mindig tisztelték. Mások becsülték, talán rettegtek is t�le, önmagát azonban semmire sem tartotta azóta, hogy az az átkozott lovag térdb�l levágta a bal lábát. Megölte az embert, de nem tudta rászánni magát, hogy megtegye azt, ami ilyen helyzetben a valódi h�sök kötelessége. T�rte, hogy bajtársai elvonszolják a csatamez�r�l, kiégessék sebét. Tovább akart élni...

Tekintete a térde helyére, és az alatta meredez� fakaróra té-

vedt. Véget ért a dics� küzdelem id�szaka. Nem növelheti vérrel és halállal szerzett hírnevét. Más harcosok kevésbé gyalázatos sérülésekért is véget vetettek életüknek, de � képtelen volt megtenni. Az a gondolat, hogy saját vérét ontsa fegyverével, rettegéssel töltötte el, félelemmel, amelyet nem vallott be még azoknak sem, akik közel álltak hozzá.

Csontzúzó Nekros élni akart. Bármi áron!

Sokan voltak a Sárkánybend� nemzetségben, akik rég útjára bocsátották volna a másvilág dics� harcmezei felé, ha történetesen nem sámán. Már egészen fiatal korában kiderült, ért a va-rázsláshoz. Nagy mesterek gondjaira bízták, kiképezték. A sá-

mánok rendje azonban olyan döntések meghozatalát várta t�le, amelyek véleménye szerint nem a Horda javát szolgálták, s�t egyenesen gyengítették az orkokat. Elhagyta a rendet, és visszatért a harcosok közé, de vezére, a nagy Zuluhed sámán újra és újra ráparancsolt, használja a klán érdekében megszerzett tudá-

sát. Például akkor is ezt kellett tennie, amikor Alexstraszát, a 52

sárkánykirályn�t akarták elfogni. Ezt a tervet egyébként még a vének tanácsa is kivitelezhetetlennek tartotta.

A Horda történetében Zuluhed volt a legnagyobb sámán, �

értett legjobban az �si szertartásokhoz. Ahhoz, hogy el tudja vé-

gezni munkáját, id�nként segítségül kellett hívnia a sötét er�ket is. Ezeket az er�ket Nekros is jól ismerte, azt azonban sohasem sikerült kiderítenie, hogy Zuluhed hogyan szerezte meg azt az

�si talizmánt, amely a legenda szerint szörny� csodákra volt ké-

pes.

A legenda szerint, mert még Zuluhed sem tudta használni. A talizmánra semmilyen sámánmágiával nem lehetett hatást gya-korolni. Zuluhed ezért úgy döntött, a Sárkánybend� nemzetség egyik h� tagjának adja a kincset, annak az ork sámánnak, akiben megbízott.

Így került Nekroshoz az aranykorong, amit Zuluhed Démonléleknek nevezett.

Nekros csak kés�bb jött rá, hogy mestere miért éppen ezt a nevet adta a korongnak, amely leginkább egy túlméretezett pénzérmére emlékeztetett. A Démonlélek még a leggyengébb fényben is csillogott, sem olaj, sem sár, sem vér nem szennyez-hette be felületét, minden lepergett róla.

- Ez a korong régibb, Nekros, mint a sámánok mágiája -

mondta egyszer Zuluhed. - Én nem tudtam kicsalogatni a benne lakozó er�ket, de neked talán sikerül.

A falábú ork nemigen hitt abban, hogy éppen neki, a sötét er�knek hátat fordító sámánnak sikerül majd az, amivel mestere kudarcot vallott. Mindenesetre elfogadta a talizmánt.

S csoda történt: a talizmán hozzásegítette a sikerhez...

Nekros felnyögött, és lassan álló helyzetbe emelkedett. Láb-csonkjába fájdalom nyilallt. Felsóhajtott. Egykor vezér akart lenni... Vezér? Hogyan lehetne h�s az, akinek már az is kínszenvedés, hogy az egyik barlangból átmenjen a másikba?

53

Meg kellett látogatnia a nagyurat. Emlékeztetni akarta, hogy követnie kell a meghatározott ütemtervet. Zuluhed - ahogy a többi szabad nemzetség feje - még mindig abban reménykedett, hogy felvirágoztathatja a Hordát, ha képes egyesíteni a gyenge-kez� Sorspöröly által magukra hagyott, szétszórtan megbúvó csapatokat. Nekros kételkedett a terv sikerében, de h�séges volt uraihoz, és mindig gondolkodás nélkül teljesítette a parancsokat.

A Démonlelket markolva végigcsörtetett a barlang nedves folyosóin. A Sárkánybend� nemzetség rengeteget dolgozott a hegy belsejében már korábban meglév� folyosórendszer kib�vítésén.

A járatok lehet�vé tették, hogy gyorsan és alaposan végezzék a sárkánysarjak gondozásával kapcsolatos munkákat, a fiatal sárkányok harci kiképzését. A sárkányok sok helyet foglaltak el, a sarjaknak egyre több teret kellett biztosítani, vagyis sosem lehetett abbahagyni a sziklák belsejének vájását.

Az orkoknak szükségük volt a sárkányokra, nélkülük elkeseredett küzdelmük kudarcra volt ítélve. Az orkoknak sok sárkányra van szükségük, csak azt árulná már el valaki, hogyan tudom rávenni a királynt arra, hogy gyorsabban szaporodjon? - tépe-l�dött Nekros.

Két fiatalabb, duzzadó izmú harcos haladt el el�tte. A hét láb magas, széles vállú agyarasok Nekros rangjelzését látva gyorsan fejet hajtottak. Hátukon hatalmas csatabárd lógott. Mindkett�

frissen kiképzett sárkánylovas volt. Nekros tudta, a lovasok ha-lálozási aránya kétszer magasabb, mint hátasaiké. Ennek az volt az oka, hogy az orkok könnyen elveszítették egyensúlyukat a nyeregben. Nekrosnak id�nként eszébe jutott, hogy harcosokból hamarabb ki fognak fogyni, mint sárkányokból, de ezt sosem említette Zuluhednek.

Tovább bicegett, és meghallotta a sárkánykirályn� jelenlétére utaló hangokat. Hallotta a föld belsejéb�l feltör� g�z sistergésé-

54

re emlékeztet� zihálást, és tudta, ez mit jelent. Éppen id�ben érkezett.

A terem bejáratánál nem állt �r, Nekros mégis megtorpant.

Belesett az ajtó nyílásán, és szemügyre vette a vörös bestiát, amelyet már többen ki akartak szabadítani - eleddig sikertelenül.

Az ork tudta, csakis a talizmánnak köszönhetik, hogy a sárkány még mindig az övék.

- Jöjj!

A folyosó leveg�je felizzott. Apró lánggyöngyök villantak fel és aludtak ki. A feltáruló ajtó nyílásában egy emberre emlé-

keztet� alak jelent meg. Feje helyén lángoló koponyára hasonlí-

tó t�zgolyó ült, testét az emberi csontváz alakját formázó, ég�

páncél borította. Magas volt; az ork szinte eltörpült mellette.

Nekros nem érezte a lángok melegét, de tudta, ha a vele szemben álló lény akár egyetlen ujjal hozzáér, elviselhetetlen fájdalom járná át.

Az orkok arról sustorogtak, hogy Csontzúzó Nekros megidézte a béklyók démonainak egyikét, � pedig nem cáfolta meg ezt a híresztelést. Az igazságot rajta kívül csak Zuluhed tudta. A sárkányt �rz� szörny� lény önálló gondolkodásra képtelen behemót volt. Nekros véletlenül hívta át a valós világba, miközben a talizmánnal kísérletezgetett. Zuluhed t�zgólemnek nevezte, és biztos volt abban, hogy nem lehet azonos a mítoszok démonjá-

val.

A t�zgólem tökéletes �r volt, még a legharciasabb orkok sem mertek a közelébe kerülni. Egyedül Nekrosnak engedelmeskedett. Egyszer Zuluhed is megpróbált ráparancsolni, de hiába: a gólem csakis a talizmán tulajdonosának utasításait hajtotta vég-re.

- Belépek! - mondta Nekros.

A t�zgólem mozdulatlanná vált, majd heves szikrazápor kö-

zepette elt�nt. Nekros már számtalanszor tanúja volt ennek a je-55

lenetnek, mégis hátrébb húzódott, és biztonságos távolból figyelte, ahogy a szikrák kihunynak.

Belépett.

- Tudtam... hogy... megint eljössz - szólalt meg egy hang.

A rab sárkány megvet�en, gy�lölettel fröcskölte ki magából a szavakat. Nekros megvonta a vállát. Az elmúlt néhány év során éppen elég fenyegetést hallott, nem érdekelte különösebben, hogy a sárkány mit mond.

Keményen megmarkolta a talizmánt, és a sárkány fejéhez lé-

pett. A bestia jó pár gondozójával végzett már, ezért a nyakát is kénytelenek voltak a padlóhoz láncolni. Persze a láncok és a bilincsek semmit sem értek volna, ha nem er�sítik meg �ket a korong mágiájával. Nekros tudta, Alexstrasza tehet amit akar, amíg a talizmán nála van, addig nem szabadulhat ki. A sárkány is tisztában volt ezzel, mégis újra és újra megkísérelte a kitörést.

- Szükséged van valamire? - Nekrost nem érdekelte a sárkány állapota, csak a Horda érdekeit tartotta szem el�tt. Ezek az érde-kek pedig az kívánták, hogy a bestia maradjon nemz�képes állapotban.

A sárkány pikkelyei egykor fémesen csillogtak, de most - bár teste még mindig megtöltötte a csarnokot - látszott rajta, rengeteget vesztett életerejéb�l. Bordái majd kiszúrták a b�rét, testé-

nek természetes fénye megfakult, a hangok vontatottabban törtek fel torkából, mint régen. A szemében azonban a régi heves-séggel lobogott a gy�lölet. Az ork tudta, ha a sárkánykirályn�

egyszer mégis kiszabadul, � lesz az els�, akit elevenen lenyel, vagy feketére perzsel. Mivel azonban ennek az esélye elenyész�

volt, a féllábú nem aggódott.

- A halálra...

Nekros felhorkantott és elfordult. A sárkány már többször megpróbált végezni magával, egy alkalommal például éhen akart veszni, ám amikor a szeme láttára széttiporták tojásait, fel-56

hagyott a kísérletezéssel. Tisztában volt azzal, hogy ivadékait a Horda ellenségei elleni harcra fogják beidomítani, de még élt benne a remény, hogy egy nap mégis kiszabadul.

Nekros szokás szerint megvizsgálta az új fészekaljat. Öt tojás volt benne. Nem kevés, de mintha kisebbek lettek volna az átla-gosnál. Ingerült lett. Mestere már az el�z� fészekaljból származó sárkánysarjakat is csenevésznek nevezte, pedig még egy ilyen nyeszlett sárkány is sokkal er�sebb volt, mint tucatnyi ork.

A korongot a derékszíján lógó b�rzacskóba csúsztatta és lehajolt, hogy kézbe vegye az egyik tojást. A karja még er�s volt, így gond nélkül felemelte a gömbölyded tárgyat. Megállapította, hogy a súlya megfelel�. Ha a többi is legalább ilyen nehéz, egészséges ivadékokra lehet számítani. Tudta, a tojásokat a lehet� leghamarabb át kell szállítani a keltet�be. A hegy gyomrának melege éppen megfelel� lesz számukra; a tojásból hamarosan kibújnak a kis sárkányok.

Miközben Nekros visszatette a tojást, a sárkány újra megszó-

lalt.

- Minden hiába, halandó. Elvesztettétek ezt a szánalmas kis háborút!

- Lehetséges - felelte Nekros. Tudta, �szintesége meglepi a foglyot. - De akkor is kitartunk. A végs�kig!

- A végs�kig? Mi már nem leszünk ott... Jól tudod, utolsó pá-

rom is haldoklik. Nélküle pedig nem lesz több tojás! - A sárkány hangja egyre er�tlenebbé vált. Er�lködve vette a leveg�t, úgy t�nt, a beszéd is fárasztja.

Az ork hunyorogva figyelte a sárkány aranysárga szemét.

Tudta, Alexstrasza igazat mond. Korábban három párja volt. Az egyik menekülés közben vesztette életét, mikor a tengerbe zuhant, a második pedig azokba a sérülésekbe halt bele, melyeket Halálszárnytól, az egyik ellenséges sárkánytól kapott. A harmadik, a legvénebb, a királyn� mellett maradt ugyan, de még 57

Alexstraszánál is több száz évvel id�sebb volt, s a kor meg az elfogásakor szerzett sebek miatt fokozatosan apadt életereje.

- Majd keresünk egy másikat.

Alexstrasza gúnyosan nevetni akart, de erejéb�l halk köhé-

cselésre futotta csupán.

- Ugyan hol?

- Találunk egyet! - Nekrosnak fogalma sem volt arról, hogyan fogjon hozzá, de elhatározta, nem ismeri be a Horda vereségét, nem ad igazat a sárkánynak. Alexstrasza felé sántikált. -

Ami pedig téged illet, gyík... - Megközelítette a sárkányt. Tudta, Alexstrasza a bilincsek miatt nem bírja felemelni a fejét, így nem kaphatja be, nem perzselheti halálra.

A sárkány hirtelen mégis felkapta a fejét és kitátotta a száját.

Nekros döbbenten meredt a hatalmas, hegyes fogakra, és amilyen gyorsan tudott, elhátrált. A Démonlelket tartalmazó b�rzacskóhoz kapott, és sietve elmormolt egy mágikus parancsot.

Fájdalmas üvöltés rázta meg a barlang falait. A sárkány visz-szahúzta a fejét. A nyakát leszorító lánc felizzott; az ork szeme nem bírta a metsz� ragyogást. Nekros mellett megjelent a talizmán szolgája, a t�zgólem. Parancsra várt, a sámánnak azonban nem volt szüksége rá - a koronggal is meg tudta védeni magát.

- Távozz! - parancsolt rá Nekros a t�zgólemre.

Amikor a lény utolsó szikrái is elt�ntek, az ork ismét a sárkány elé állt. Rút arcvonásait gy�lölet torzította. A tudat, hogy eleve kudarcra ítélt ügyet szolgál, tovább szította haragját és csalódottságát.

- Még mindig próbálkozol, gyík? - Megvizsgálta a láncot, amelyet Alexstrasza hosszú, kemény munkával lazított ki a falból. Látta, hibát követett el, amikor mágiájával csak a láncot er�sítette meg, de a követ, amibe a végét beleágyazták, nem.

Ezért a hibáért kis híján az életével fizetett! Dühödten a rettenetes kínokat kiálló sárkány szemébe nézett.

58

- Bátor próbálkozás - recsegte. - Bátor, de ostoba. - A sárkány elé tartotta a korongot. - Zuluhed megparancsolta, hogy vigyázzak az épségedre, de azt is, hogy fenyítselek meg, ha jónak látom. - Megmarkolta a fényesen ragyogó korongot. - Most...

- Bocsánatodért esedezem, kegyes mester... - szólalt meg vá-

ratlanul egy hang. - Bocsáss meg, uram, de olyan hírt kaptunk, amelyet feltétlenül hallanod kell!

Nekros a hang irányába fordult, és a szánalmasan apró, denevérfül� alakra meredt. Eszel�s mosolyra húzódott szájában fé-

lelmetesen villogtak a fogak, de kissé összezavarodott. Hirtelen nem tudta eldönteni, hogy mi zavarja jobban: maga a lény, vagy az, hogy a goblin képes volt bejutni a sárkány barlangjába.

Miért nem állította meg a t�zgóIem?

- Hogyan jutottál be ide? - Lenyúlt, megragadta a jövevény nyakát, felemelte a kapálózó lényt. Dühében megfeledkezett a sárkányról és a fenyítésr�l.- Hogyan?!

Az undorító lény kétségbeesetten vigyorgott.

- Cs-csak besétáltam, ó kegyes m-mester! É-én egyszer�en csak bes-sétáltam!

Nekros elgondolkodott. A kis féreg akkor juthatott be, amikor a t�zgólem az � segítségére sietett. A goblinok leleményesek voltak, a megközelíthetetlen helyekre is be tudtak hatolni.

Eleresztette a goblin torkát, a denevérfül� a földre esett.

- Miért jöttél? Milyen hírt hoztál?

A goblin a nyakát dörzsölgette.

- Nagyon fontosat, nagyon fontosat! - vigyorgott. -Volt már olyan, hogy cserbenhagytalak, csodálatos mester?

Nekros mindig úgy tartotta, a goblinokba kevesebb tisztesség szorult, mint a meztelen csigákba, de el kellett ismernie, ez a kis vakarcs még sosem vezette félre. Mellette volt már akkor is, amikor Sorspöröly, korábban pedig Feketekéz parancsait teljesí-

tette.

59

- Beszélj!

A goblin bólogatni kezdett.

- Beszélek, ó, Nekros, hogyne beszélnék! Hiszen azért jöttem... Azért, hogy elmondjam, összeesküvés készül. Valójában nem is egy! Ki akarják szabadítani a... - Elhallgatott, aztán ösz-szeszedte a bátorságát, és Alexstrasza felé biccentett. - Vagyis...

Komoly támadás készül a Sárkánybend� klán ellen!

Az ork hátán végigfutott a hideg.

- Miféle támadás?

A goblin ismét a sárkány felé intett fejével.

- Talán nem ez a legalkalmasabb hely, kegyes úr.

A goblinnak igaza volt. Nekros a foglyára pillantott. A sárkány úgy hevert a padlón, mintha a fájdalom elemésztette volna maradék erejét. Lehet, hogy eszméletlen, de nem árt az óvatosság. Ha igaz, amit a vakarcs mond, nem lenne tanácsos a jelenlétében megbeszélni a dolgot...

- Rendben - morogta. A terem bejárata felé indult, és közben azon töprengett, mennyire lehet kellemetlen a hír. A goblin mellette ugrándozott, szája még mindig fülig ért. Nekros er�s vágyat érzett, hogy letörölje pofájáról az idegesít� vigyort, de uralkodott magán. Egyel�re szüksége volt rá, de ha csak egyszer is okot ad rá...

- A te érdekedben remélem, Krüll, hogy nem okozol csaló-

dást.

A goblin, miközben igyekezett lépést tartani urával, úgy bó-

logatott, mint egy rugónyakú bábu. - Bízz bennem Nekros mester! Bízz bennem...

60

Öt

robbanást nem � idézte el� - er�sködött Veréza. – Miért tett volna ilyet?

A-Varázsló - mordult fel Duncan Senturus, mintha ezzel az egy szóval választ adna a kérdésre. - Az ilyenek nem tör�dnek mások életével!

Veréza tudta, hogy a szent lovagrend tagjai mennyire gy�lö-

lik a mágiát, ezért nem próbálta megvédeni Rónint. �, mint majdnem minden tünde, már gyermekkorában megismerte a va-rázslást, maga is végre tudott hajtani egy-két trükköt, így koránt-sem volt olyan rossz véleménnyel Róninról, mint a lovagok.

Rónint kissé meggondolatlannak és fafej�nek tartotta ugyan, de nem érzéketlennek. A férfit igenis érdekelte, hogy mi történik másokkal. Ha nem így lett volna, akkor egészen biztos, hogy nem siet a segítségére, amikor a sárkány el�l menekült, nem kockáztatta volna testi épségét az � megmentése érdekében. Ha tényleg olyan volna, amilyennek a lovagok hiszik, akkor sor-somra hagy. Tulajdonképpen nincs szüksége rám, Hisacba egyedül is el tudna jutni.

- Ha nem � a tettes - folytatta Senturus -, akkor hol van most?

Miért nem találjuk nyomát a romok között? Ha ártatlan, akkor neki is ott kellett volna feküdnie, ahol két halott testvérünkre rá-

találtunk. - Elgondolkodva simogatta a szakállát. - Én azt mondom, ez a gonosztett az � m�ve!

Ezért úgy fogod üldözni, mint valami vadat, gondolta Veréza.

Senturus a tíz legjobb emberét választotta maga mellé abba a csapatba, amellyel fel akarta kutatni a varázslót. A tünde el�ször elhitte, hogy a lovagok f� célja valóban Rónin el�kerítése, de aztán rájött, valami egészen másról van szó.

61

Amikor meghallották a robbanást és meglátták a romhalmazt, Veréza szíve összeszorult. B�ntudat kínozta. Nem óvta meg a rábízott embert, aki valószín�leg két másikkal együtt életét vesztette. Senturus azonban más véleményen volt, és az is az � felté-

telezését igazolta, hogy Rónin holtteste nem került el� a romok alól.

Veréza el�ször arra gondolt, az orkok indítottak támadást a település ellen. A zöld b�r�ek gyakran úgy vették be az er�dö-

ket, hogy nagy adag robbanószert csempésztek a falak alá, hogy azután a romhalmazon keresztülrontva, a résen benyomulva le-gyilkolják a véd�ket. Senturus azonban egészen biztos volt abban, hogy lovagjai átfésülték a környéket, és felszámolták a Horda maradványait. Ett�l persze még nem lehetett kizárni az ork támadás lehet�ségét, mert számtalanszor el�fordult, hogy a bestiák furcsa repül� szerkezeteken érkeztek kiszemelt célpont-jukhoz. Amikor Veréza felvetette ezt a lehet�séget, Senturus kö-

zölte: nem kaptak jelentést arról, hogy a környéken ilyen masinákat láttak.

A lovagok vezére mindebb�l arra következtetett, hogy Rónin okozta a robbanást. A tünde ezt lehetetlennek tartotta. Tudta, Rónin komolyan veszi küldetését, csak a feladat elvégzése érdekli. Mi oka lett volna arra, hogy megöljön két lovagot?

Veréza bízott abban, hogy Rónin el�kerülése után meg tudja majd akadályozni, hogy a lovagok azonnal végezzenek vele. Azt akarta elérni, hogy legalább hallgassák ki a varázslót, és csak akkor öljék meg, ha tényleg � a b�nös.

Átfésülték a környéket, azután elindultak Hisac irányába. A fiatal lovagok közül többen valószín�nek tartották, hogy Rónin átvarázsolta magát Hisacba, Duncan Senturus azonban nem hitt ebben. Elszántan vezette csapatát Hisac felé, és biztos volt abban, hogy sikerül elcsípniük a gaz mágust.

62

Ahogy beesteledett, Veréza is kételkedni kezdett Rónin ártatlanságában. Lehet, hogy tényleg � okozta a szerencsétlenséget, majd elmenekült a tett színhelyér�l?

- Hamarosan le kell táboroznunk - jelentette ki Senturus valamivel kés�bb, majd körülnézve hozzátette: - Nem tartom veszélyesnek a terepet, de nem sok értelme lenne sötétben bolyon-gani. Nem akarom, hogy az, akit keresünk, megbújjon a sötétben, miközben mi továbbmegyünk.

Veréza, mivel a látása sokkal jobb volt, mint társaié, el�ször arra gondolt, hogy egyedül folytatja a keresést, de aztán másként döntött. Ha a lovagok nélküle bukkannak rá Róninra, a varázslónak nem sok esélye marad a túlélésre.

Folytatták útjukat, és amikor a nap lebukott a látóhatár mögé, Senturus kelletlenül ugyan, de ígéretéhez híven megálljt parancsolt, és elrendelte a táborverést. Veréza leszállt lováról, de tekintete újra és újra a horizont felé kalandozott - még mindig abban reménykedett, hogy a varázsló életjelet ad.

- Nincs a közelben, Veréza úrn�.

A n� a hang irányába fordult, és felnézett lovagok parancsnokára. Az egész csapatban Senturus volt az egyetlen férfi, aki magasabb volt a tünde gárdistánál.

- Mégsem tudok nyugodni...

- Ne aggódj, hamarosan elkapjuk a gazembert.

- El�ször ki kellene hallgatnunk �t, Senturus nagyúr. Ez minden gyanúsítottnak kijár.

A férfi megvonta a vállát, jelezve, hogy nem tulajdonít a do-lognak nagy jelent�séget.

- Megkapja a lehet�séget, hogy b�nbánatot tanúsítson.

Veréza tudta, ez mit jelent: egy rövid kihallgatást követ�en láncra, verve visszaviszik Rónint a lovagok telepére, vagy azonnal kivégzik. Az Ezüst Kéz lovagrend tagjai, amikor ítélkezésre került sor, sosem bizonyultak megfontoltnak és körültekint�nek.

63

Veréza elnézést kért és visszavonult. Úgy érezte, ha folytatná az akadékoskodást, csak felbosszantaná a parancsnokot. Lovát a tábor szélénél kötötte ki, és elindult a fák között. A tábor zajai lassan elhalkultak mögötte. Egyre mélyebben behatolt az erd�-

be.

Ismét arra gondolt, az lenne a legjobb, ha egyedül folytatná a keresést. Könnyedén haladt a sötétben; a s�r� erd�ben is kiváló-

an tájékozódott.

- Mindig a saját fejed után mész. Nem tudsz parancsolni in-dulataidnak, azonnal cselekszel, igaz Veréza? - kérdezte els�

mestere egy nappal azután, hogy felvették a Királyi Gárda újonckiképz� táborába. - Ilyen türelemmel akár embernek is szü-

lethettél volna. Ha így folytatod, nem sokáig leszel a Gárda katonája...

Az id�k során bebizonyította, hogy mestere tévedett. Kemé-

nyen dolgozott, csoportja legjobbjai közé tartozott. Rájött, nem engedheti, hogy indulatai elragadják, és kárba vesszen minden, amit a cél elérése érdekében korábban tett.

Az egyik fa törzsének támaszkodott, mélyeket lélegzett. Elhatározta, nem marad sokáig a fák között, hamarosan visszatér a táborba. Az elmúlt néhány nap során már másodszor t�nt úgy, hogy kudarcot vall az eredetileg unalmasnak látszó küldetés so-rán. Mit mond majd parancsnokainak és a Kirintórnak, ha nem találják meg Rónint? A szerencsétlenség nem az � hibájából kö-

vetkezett be, de...

Egy hirtelen széllökés nagyot taszított rajta; az utolsó pillanatban kapaszkodott meg egy alacsony ágban. A tábor fel�l ré-

mült kiáltások és sodródó tárgyak csörömpölése hallatszott.

A szél amilyen gyorsan kelt, el is ült. Veréza visszarendezte arcába hullt hajtincseit, és a tábor felé sietetett. A legrosszabbtól tartott. Amint visszaérkezett, tanakodó lovagokba ütközött, és 64

megkönnyebbülve látta, hogy a szanaszét hever� tárgyakat kivé-

ve semmiben nem keletkezett kár.

Senturus aggódó arccal közeledett felé.

- Nem sérültél meg? Remélem, épségben vészelted át a rohamot.

- Jól vagyok. Csak kissé váratlanul ért a szélvihar...

- Mindenkit meglepett. - Senturus a szakállát simogatva meredt a sötét fák irányába. - Nem közönséges szél volt ez... -

Egyik embere felé fordult. - Roland! Kett�zzétek meg az �rsé-

get! Valószín�, hogy ezzel még nincs vége!

- Igen, uram! - felelte a sovány, magas férfi. - Christoff! Ja-kob! Gyertek, és... - Szava olyan hirtelen akadt el, hogy Veréza az els� pillanatban arra gondolt, nyílvessz� találta el. Duncannel egyszerre fordult Roland felé, hogy lássák életben van-e.

A férfinak nem esett bántódása, de k�vé dermedve nézett valamit.

Valamit, vagyis inkább valakit, aki a földön feküdt, a szétszórt tárgyak között, kinyújtott lábbal, mellén keresztbetett ka-rokkal.

Minden szem a földön hever� Róninra tapadt.

A lovagok a varázsló köré gy�ltek. Valaki fáklyát gyújtott.

Els�ként a tünde hajolt le, hogy közelebbr�l is szemügyre vegye a testet. A fáklya lobogó fényében Rónin arca sápadt és merev volt. Veréza nem látta rajta az élet jeleit. Kinyújtotta kezét az arc felé.

A mágus szeme hirtelen felpattant.

- Gárdista ... milyen jó... hogy újra látlak... - Lehunyta szemét, és mély álomba merült.

- Bolond varázsló! - fortyant fel Duncan Senturus. - Honnan vetted a bátorságot, hogy ilyet tégy? Elt�nsz, azután újra megje-lensz, de csak azért, hogy édes álomba merülj? - A varázsló karja felé nyúlt, hogy felrázza, de meglepetten felkiáltott és vissza-65

h�költ. Úgy meredt lánckeszty�s kezére, mintha valami megha-rapta volna. - Valami... mágikus, láthatatlan t�zaura veszi körül!

Mintha izzó parazsat markoltam volna...

Veréza a figyelmeztetés ellenére sem tudta megállni, hogy ellen�rizze a dolgot. � is érzett valami enyhe bizsergést, amikor Rónin ruhájához ért, de nem tapasztalta meg azt a fájdalmat, amir�l Duncan Senturus beszélt. Némán visszahúzta a kezét, és bólintott. Úgy gondolta, egyel�re nincs oka arra, hogy elmondja, mit érzett.

Veréza háta mögött fém csikordult - mint amikor valaki kardot ránt. A tünde Duncanra nézett, aki csak a fejét rázva nézett túlbuzgó lovagjára.

- Nem, Wexford! Az Ezüst Kéz lovagja nem támadhat olyan ellenfélre, aki képtelen megvédeni magát. Ez eskünk megszegé-

se volna. �rt állítunk éjszakára, és majd reggel döntünk a varázsló sorsáról. -Senturus elkomorodott. - Így, vagy úgy, de az igazság fog gy�zedelmeskedni, amint felébredt.

- Vele maradok - szólalt meg Veréza. - Mindenki más elme-het.

- Bocsáss meg, de egy asszony...

Veréza hirtelen felegyenesedett, és keményen Senturus szemébe nézett.

- Asszony? Egy királyi gárdista! Talán kételkedsz egy gárdistában, Senturus? Vagy talán azt hiszed, segítségére leszek, ha ismét szökni próbál?

- Természetesen nem - felelte Duncan zavartan. - Ha így kí-

vánod, így is lesz. Az engedélyt megadom. Azonban az, hogy egész éjszaka �rt állj, váltás nélkül...

- Ezt akarom. Te másképp cselekednél valakivel, akit a vé-

delmedre bíztak?

Erre nem lehetett mit felelni. Senturus megrázta a fejét, aztán elfordult és parancsokat kezdett osztani. Néhány másodperccel 66

kés�bb, a gárdista és a varázsló kettesben maradt a tábor közé-

pén. Rónin egy takarón feküdt, mivel a lovagok, félve a megper-zsel�dést�l, nem húzták ki alóla.

Veréza tüzetesen megvizsgálta a testet, de nem érintette meg.

Rónin köpenye több helyen elszakadt, arcán apró karcolások és zúzódások látszottak, de nem sebesült meg komolyabban. Arca elcsigázott volt, mintha nagyon kifárasztotta volna valami. Ta-lán csak a sötétség miatt, de védtelennek t�nt. Verézának azt is el kellett ismernie, hogy sokkal csinosabb, mint korábban gondolta. Gyorsan félresöpörte ezt a gondolatot, és megpróbálta ké-

nyelmesebb pozícióba fektetni Rónint, anélkül, hogy érintése fájdalmat okozna neki.

A tünde a védtelen varázsló mellé telepedett, és némán �rkö-

dött. Talányosnak találta Rónin visszatértét. A varázsló szemmel láthatólag túlságosan gyenge volt; egyedül, segítség nélkül nem térhetett vissza. Veréza agyába furcsa gondolat fészkelte be ma-gát. Valami azt súgta neki, hogy Rónint elrabolták, de mivel nem tudott hasznára lenni a titokzatos lénynek, az egyszer�en visszahajította.

Az egyetlen kérdés csupán az volt, ki hajtotta végre ezt a fé-

lelmetes, mágikus tettet, és miért.

*

Tisztában volt azzal, hagy mind ellene vannak.

Illetve, talán nem mindannyian... Rónin nem volt biztos abban, hogy mire számíthat a tünde gárdistától. A n�t eskü kötelezte arra, hogy épségben eljuttassa �t Hisacba. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy védelmére kellett kelnie, akár a lovagokkal szemben is.

Persze ebben sem bízhatott. Az el�z� küldetésében fontos szerepet kapott egy gárdista, egy tünde, akire Veréza er�sen em-67

lékeztetett. Az a gárdista legalább olyan ellenségesen bánt vele, mint Duncan Senturus.

Lassan eresztette ki a leveg�t, egyel�re nem akarta, hogy észrevegyék: magánál van. Egyetlen módon tudhatta meg, hánya-dán állnak a dolgok, ehhez pedig szüksége volt még néhány percre, hogy összeszedhesse gondolatait. Az els� kérdés, melyet meg kellett válaszolnia, hogy milyen szerepe volt a szerencsétlenségben, és mi történt vele utána. A kérdés els� felére nagyjá-

ból tudta a feleletet, a másodikkal kapcsolatban azonban elképzelése sem volt.

Nem volt értelme tovább várni. Nagyot sóhajtott és nyújtózkodni kezdett, mint aki ébredezik. Közvetlenül mellette megmozdult valami. Tettetett egykedv�séggel nyitotta ki a szemét.

Körülnézett. Megkönnyebbülésére Veréza aggódó arca töltötte be látóterét. A gárdista fölé hajolt, égkék szeme az arcát fürkészte. Milyen szép szeme van! Gyorsan kiverte fejéb�l a gondolatot. Fegyvercsörgés hozta tudtára: a többiek is észrevették, hogy felébredt.

- Végre visszatért közénk? - morogta Senturus. - Majd meglátjuk, hogy mennyi ideig marad ezen a világon...

A tünde talpra ugrott, elállta a lovag útját.

- Hiszen éppen most tért magához! Legalább annyi id�t adj neki, míg összeszedi magát! Hadd egyen valamit. Utána kérd�re vonhatod.

- Nem tagadok meg t�le semmit, de a kérdéseimre reggeli közben fog válaszolni, nem utána.

Rónin a könyökére támaszkodott, és Senturus gy�lölköd� ar-cára nézett. Azonnal megértette, a lovagok árulónak, kémnek, esetleg gyilkosnak tarják. Emlékezetébe idézte a szerencsétlenül járt �rt. Gyanította, a robbanásnak több áldozata volt. Valaki bizonyára látta �t a falon. Egyszer� a dolog. A szent rend tagjai 68

amúgy is megvetették a varázshasználókat, és néhány tény ismeretében helytelen következtetésre jutottak.

Nem akart harcolni ellenük. Érezte, legfeljebb egy-két ártatlan varázslatra futná az erejéb�l, de elhatározta, ha �t okolják a város elleni támadás miatt, a végs�kig kitart, és megvédi magát.

Bármi áron!

- Legjobb tudásom szerint fogok válaszolni - szólalt meg a varázsló, és Veréza segítségét visszautasítva feltápászkodott. -

De csak azután, hogy ettem és ittam valamit.

Az ízetlen lovagi étek mennyeinek t�nt a számára. A poshadt víz, amelyet egy felé nyújtott kulacsból kortyolt, olyan jólesett neki, mintha bor lett volna. Rádöbbent, olyan éhes, mintha egy hete nem kapott volna enni. Élvezettel és mohón falatozott, nem igazán tör�dött az illem szabályaival. A lovagok egyike-másika vígan nézte, mások - köztük Senturus - undorral figyelték.

Mikor éhsége csillapodott, megkezd�dött a vallatás. Senturus leült vele szemben. Szemének csillogása elárulta, magában már meg is hozta az ítéletet.

- Eljött a gyónás ideje vörös hajú Rónin! Megtömted hasad, most pedig ürítsd ki lelked! Mondd el nekünk, mit m�veltél a falon.

Veréza a mágus mellett állt, kezét kardja markolatán nyugtatta. Úgy helyezkedett, hogy szükség esetén megvédhesse a rábí-

zott embert. Rónin szerette volna azt hinni, nem csak esküje készteti erre. Bízott abban, hogy útjuk során a tündének többé-

kevésbé sikerült megismernie, hogy Veréza nem annyira elfo-gult, mint a páncélos fajankók.

- Elmondom, amit tudok, de nem állíthatnám, hogy valami sok. Az igaz, hogy a falon voltam, de a pusztítás nem az én m�-

vem. Hallottam a robbanást. A fal megremegett a lábam alatt. A te egyik katonád szerencsétlenségére megbotlott és a mélybe zuhant...

69

Senturus felemelte a kezét, ujjával ritkás, �szül� hajába túrt.

Láthatólag minden erejét össze kellett szednie, hogy meg�rizze önuralmát.

- Történeted már most olyan ellentmondásokat rejt, amilyenek a szívedet is megrontják, varázsló. Pedig még el sem kezdted! Vannak túlél�k, akik látták, hogy mágiát használtál, méghozzá közvetlenül a pusztítás el�tt! Hamisságod rád bizonyosodott.

- Nem igaz! Megvetsz engem, és egész fajtámat. Ez a hamis-ság! - Rónin beleharapott a szikkadt kenyérbe. - Igen, valóban varázslásra készültem, de a célom csupán az volt, hogy kapcsolatba lépjek valakivel. Egyik parancsnokom tanácsát akartam kikérni arra vonatkozólag, hogyan folytassam a küldetést, amellyel a Szövetség magas tanácsa bízott meg... Ezeket az állí-

tásaimat ez a nemes gárdista is igazolhatja.

Veréza sietve közbeszólt.

- Igazat mond, Senturus. El sem tudom képzelni, mi oka lehetett volna a pusztításra. - Felemelte a kezét, hogy leintse a lovagok vezérét. Tudta, Senturus újra azt akarja elismételni, hogy minden varázsló pokolra való, hogy minden mágiahasználó el-kárhozottá vált már abban a pillanatban, amikor belekezdett mestersége gyakorlásába. - Bárkivel hajlandó vagyok megvívni, hogy megvédjem Rónin jogait és szabadságát!

Senturus nem fogadta túl lelkesen a kijelentést. Sötét pillantást vetett Róninra, majd alig láthatóan bólintott.

- Rendben van. Eltökélt védelmez�re találtál, varázsló. Ha ez a gárdista is azt állítja, nem te vagy a felel�s a történtekért, hajlandó vagyok hinni neked. - A mágus mellébe bökte mutatóujját.

- Ám ett�l függetlenül kíváncsi vagyok arra, mi történt veled, amíg távol voltál, és hogyan pottyantál vissza közénk?

Rónin felsóhajtott. El�re tudta, ez a kérdés el fog hangozni.

- Ahogy kívánod. Mindent megtudhatsz, amit én tudok.

70

A mágus ismét elmondta, hogyan jutott ki a falhoz; elmondta, hogy kapcsolatba akart lépni támogatójával, és azt is, hogy a robbanás �t is ugyanolyan váratlanul érte, mint a többieket.

- Így esett. A hang olyan volt, mintha... robbanótöltet lépett volna m�ködésbe.

Robbantani nem csak az orkok tudtak, de a hosszú háború eseményei miatt még Rónin is arra gondolt, a zöld b�r�ek idézték el� a pusztulást. Ennek ellentmondott az, hogy senki sem tett jelentést orkok felbukkanásáról. Léguraföldnek ezen a részén már jó ideje nem zaklatták a népet.

Veréza talált egy másik, lehetséges magyarázatot is.

- Ne feledkezzünk meg arról a sárkányról, amelyik megtámadott bennünket! Annak a bestiának a hátán több ork is elférhetett. Ki tudja? Talán egy kisebb csapatuk már napok óta itt kó-

szál a környéken. Ez sok mindent megmagyarázna.

- Ez igaz - bólintott Senturus kelletlenül. - Ha úgy van, ahogy mondod, még óvatosabbnak kell lennünk, mint eddig. Az orkok nem értenek máshoz, mint a pusztításhoz és a háborúhoz. Lehet, hogy újabb támadásra készülnek.

Rónin folytatta történetét. Elmondta, hogy el�ször a torony mellé húzódott, abban a reményben, hogy ott nem eshet baja.

Elmesélte, hogy a torony a fejére szakadt.

- És akkor... megérkezett valami. Valami, ami megragadott, és úgy kapott fel, mintha holmi játékszer volnék. Elhurcolt onnan. Úgy szorított, hogy elvesztettem az eszméletemet. Amikor magamhoz tértem... - A varázsló kis szünetet tartott. Verézára nézett. - Amikor magamhoz tértem, az � arcát láttam.

Senturus várta a folytatást, de amikor nyilvánvalóvá vált, hogy hiába teszi, ingerülten a combjára csapott.

- Ez minden? Ez minden, amit tudsz?

- Ez minden.

71

- Alonsus Faol szellemére! - csattant fel a lovag. Csak ritkán fordult el� vele, hogy a szájára vette annak a h�s papnak a ne-vét, aki Fényhozó Utherrel együtt megalapította a rendet. - Csak ennyit tudsz? Hiszen ez semmi! Semmi! - Megmozdult, de Veréza alig észrevehet� biccentésére megállt. - Most már mindegy... Szavamat adtam, és nem másítom meg korábbi döntésemet. - Felállt, nem akart a varázsló közelében maradni. - De most, most hozok egy másik döntést! Már úgyis útban vagyunk Hisac felé. Folytatjuk utunkat, elkísérünk téged, és a lehet� leghamarabb feljuttatunk arra a bizonyos hajóra. Egy órán belül in-dulunk. Légy készen, varázsló!

Senturus sarkon fordult, és h� lovagjai kíséretében elmasírozott. Csak Veréza maradt Rónin mellett. A tünde Senturus helyére ült le, mélyen a varázsló szemébe nézett.

- Elég er�s vagy ahhoz, hogy útra kelj?

- Ha eltekintünk a kisebb sebekt�l és attól, hogy iszonyatosan fáradt vagyok... Semmi bajom, tünde. - Rónin érezte, hogy szavai a szántnál élesebbre sikeredtek. - Bocsáss meg. Igen, elég er�s vagyok ahhoz, hogy útra keljek. Bármit megtennék, hogy id�ben eljussak a kiköt�be.

A n� felállt.

- El�készítem a lovakat. Senturus számított arra, hogy megtalálunk, van egy tartalék hátasunk. Készülj!

A gárdista megfordult. A varázslóban furcsa érzés áradt szét.

- Köszönöm, Szélfutó Veréza.

Veréza nem nézett vissza.

- Mit? - kérdezte. - A lovak felnyergelése is a feladataim kö-

zé tartozik.

- Arra gondolok... hogy mellém álltál ebben a helyzetben. A lovagok könny� szívvel elítéltek volna.

- A védelmed is a feladataim közé tartozik. Esküt tettem, hogy eljuttatlak célodhoz. - Veréza keményen ejtette ki a szava-72

kat, de szája közben furcsa mosolyra húzódott. - Szedd össze magad, Rónin. Nem sétalovaglásnak nézünk elébe. Sok id�t vesztettünk.

Magára hagyta Rónint, aki a t�zbe meredt, és az elmúlt nap eseményeire gondolt. Nem volt egészen �szinte Senturusszal, de még Verézával sem. A történet egyetlen részletét sem hallgatta el, csak éppen a következtetéseit nem osztotta meg velük. Amiatt, hogy nem mondta el a teljes igazságot a lovagnak, nem érzett b�ntudatot, ám az a gondolat, hogy Verézát is becsapta, megdöfködte lelkiismeretét.

Nem tudta, ki szervezte a robbantást. Nem is érdekelte. Sokkal jobban aggasztotta, hogy egy óriási kéz ragadta ki az összed�l� toronyból. Sejtette, a lovagok ezt a részletet úgysem hitték volna el neki, vagy ha mégis, akkor arra gondolnak, hogy tényleg démonokkal cimborál, ezért veszélyes.

Rónin életét egy kéz mentette meg. De nem egy ember keze.

A robbanást követ�en néhány másodpercig még tudatánál volt.

Miel�tt elvesztette az eszméletét, még látta a pikkelyes b�rt, a félelmetes, görbe karmokat, amelyek egyenként hosszabbak voltak mint az � teste...

Egy sárkány mentette meg a biztos haláltól, és fogalma sem volt arról, miért.

73

Hat

ol van már? Nincs nekem arra id�m, hogy tétlenül üldö-

géljek ezen a posványos helyen!

HA kérdés legalább ezredszerhangzott el. Terenas király tí-

zig számolt magában, miel�tt válaszolt volna Szürkesörény Genn kirohanására.

- Prestor nagyúr nemsokára itt lesz, Genn. Magad is tudod, mennyire fontos számára, hogy egyetértésre jussunk ebben az ügyben.

- Nem tudom! Én semmit sem tudok! - morogta a feketeszürke páncélba öltözött termetes férfi.

Szürkesörény Genn páncélba bújtatott barnamedvére emlékeztette a királyt. Gilnász fenséges uralkodója derekasan fogyasztott a sörb�l és léguraföldi süteményekb�l, amelyeket Terenas szaká-

csa küldött fel a vendég számára. Úgy t�nt, ha még egy kortyot vagy falatot lenyel, széthasad a vért széles hordómellén.

Szürkesörény heves volt és er�szakos, de a király tudta, ez a medveálarc valójában ravasz rókát rejt. A déli vezér uralkodása során félelmetes politikai tehetségr�l tett tanúbizonyságot. Döbbenetes leleményességgel vonta bele a kialakult helyzetbe birodalmát - természetesen annak reményében, hogy haszna származik a dologból.

- Ha a szélnek könyörögnénk, hogy ne fújjon többet, talán több sikert érnénk el, mint akkor, ha megkérnénk ezt az embert, hogy maradjon csendben! - hallatszott egy halk, finoman artiku-lált hang a terem távoli sarka fel�l.

A tanácskozás résztvev�inek a trónteremben kellett találkoz-niuk, azon a helyen, ahol már többször is komoly, Léguraföld és a Szövetség sorsát befolyásoló döntést hoztak.

74

- Ha nem tetszik a hangon, admirális - horkant fel Szürkesö-

rény -, nemes acélom bármikor biztosíthatja, hogy füled soha többé ne hallja!

A karcsú, napbarnított tengerész, Büszkmocsár admirális elegáns mozdulattal állt fel. Kardja után nyúlt, de keze csak az üres hüvelyt markolhatta meg. Szürkesörény is hiába kapott a fegyveréért. Kelletlenül bár, de mindenki elfogadta azt a szabályt, hogy a tárgyaló felek csak fegyvertelenül léphetnek a terembe. Ezenkí-

vül még abba is beleegyeztek, hogy az Ezüst Kéz lovagjainak kü-

lön erre a szolgálatra beosztott tisztjei megmotozzák �ket. A rend volt az egyetlen olyan katonai egység, amelyben mindannyian feltétel nélkül megbíztak, annak ellenére, hogy a lovagok csak Terenasnak tartoztak h�séggel és feltétlen engedelmességgel.

Az, hogy a csoport egyáltalán összegy�lt, Prestornak volt kö-

szönhet�. A nagyurak, ha közölni kívántak egymással valamit, általában futárokat és diplomatákat használtak. Csak ritkán fordult el�, hogy személyesen találkoztak, az pedig, hogy a jelent�sebb országok királyai egybegy�ltek, egészen kivételes eseménynek számított. Csakis Prestor volt képes arra, hogy meggy�zze Terenas egyre közömbösebbé váló szövetségeseit arról, hogy el kell jönniük.

És éppen Prestor volt az, aki késett.

- Uraim! - A király kétségbeesetten igyekezett rendet teremteni. Segítségkér�en nézett az ablak mellett álló, b�r-és prémruhát visel� alakra.

Trollirtó Thoras arcát eltakarta a csuklyája, csak borzas szakálla és nagy, görbe orra látszott ki a prémszegély mellett. Kíváncsi érdekl�déssel bámult ki az ablakon, ám Terenas király tudta, Viharvárad ura élénken figyeli a többi uralkodó mozdulatait, szavait, s�t hanghordozását is. Terenas azzal is tisztában volt, Thoras csak azért nem siet a segítségére a haragvók megfékezésében, hogy kifejezésre juttassa, már nem tekinti �t barátjának.

75

Lovagok tucatjai álltak készenlétben, arra az esetre, ha a feje-delmek valóban tettlegességre ragadtatják magukat. Terenas tudta ezt, és nem is attól félt, hogy a nagyurak egymás torkának esnek -

sokkal inkább attól, hogy a hirigek miatt végképp szétfoszlik a remény, hogy az emberlakta országok szövetségét megmentsék a széthullástól. Egyetlen percig sem áltatta magát azzal, hogy az ork veszedelmet végképp elhárították, fontosnak tartotta azt, hogy az emberek továbbra is közösen lépjenek fel a hódítókkal szemben.

Terenas arra gondolt, milyen más lenne a helyzet, ha Anduini Lother, az elveszett Azeroth királyság régense is megjelenhetett volna a gy�lésen.

- Uraim! Kérlek benneteket, ne ragadtassátok el magatokat! -

hallatszott egy érces hang.

- Prestor! - Terenas megkönnyebbülten felsóhajtott. - Istennek hála!

A tanácskozás résztvev�i a magas, elegánsan öltözött fia talember felé fordultak. Elképeszt�, milyen hatást gyakorol az emberekre, gondolta Terenas. Csak belép egy terembe, és elcsitul a civakodás! Jelt ad, és az egymással acsarkodó ellenségek békér�l kezdenek tárgyalni... Igen, � a tökéletes jelölt Perennold megüresedett helyére.

Terenas elégedetten figyelte, ahogy barátja körbejár a teremben, és minden uralkodót olyan szívélyesen üdvözöl, mintha barátja lenne. Talán azok is voltak valamennyien, hiszen Prestornál jámborabb embert keresve se lehetett találni. � ugyanúgy szót értett a vad Thorasszal, mint a ravasz Szürkesörénnyel. A dalarani varázslók sosem állhatták ezt a különleges embert, de hát a má-

giatudorok már csak ilyenek.

- Kérem, bocsássátok meg késésemet - kezdte a fiatal nemes. -

Kora reggel kilovagoltam, és úgy látszik, elszámítottam magam.

Valamivel kés�bb érkeztem vissza, mint terveztem.

76

- Nincs szükség szabadkozásra - nyugtatta meg barátságosan Trollirtó Thoras.

Trollirtó Thoras mindig h� maradt barátaihoz és szövetségese-ihez, de nehezére esett, hogy kedvesen bánjon az emberekkel. Ha nagy ritkán felszólalt, t�mondatokban beszélt, aztán ismét hallgatásba burkolózott. Szótlansága nem elutasítást, vagy mogorvasá-

got jelentett, erre Terenas hosszú ismeretségük során már régen rájött. Egyszer�en kényelmetlenül érezte magát, ha hosszabb be-szélgetésben kellett részt vennie. Viharvárad rideg hegyvidékei-nek szülötte a tetteket sokkal többre becsülte a szavaknál.

Prestor végignézett a termen, minden arcon megpihentette a tekintetét, majd megszólalt.

- Pompás, hogy mindenkit viszontláthatok! Remélem, most végre minden viszálykodásnak véget vethetünk, és legközelebb mint jó barátok és szövetségesek találkozunk újra.

Szürkesörény lelkesen bólintott. Büszkmocsár elégedett képet vágott, Terenas pedig hallgatott, engedte, hogy tehetséges barátja átvegye a megbeszélés további irányítását. Érezte, minél több id�t töltenek a többiek Prestor társaságában, annál könnyebben elfogadják majd javaslatát.

Mindannyian a mesterien faragott elefántcsont asztal körül telepedtek le. A pompás bútordarabot Terenas azután kapta aján-dékba egyik északi vazallusától, hogy sikert ért el azon a tárgyaláson, amelyet az ország határainak ügyében folytatott a kveltalaszi tündékkel. A király most is az asztal lapjára helyezte tenyerét, és Prestor szemébe nézett. A fekete szempárból sugárzó er� áthatotta egész lényét. Megnyugodva d�lt hátra. Érezte, Prestor minden ellentétet elsimít majd.

Megkezd�dött a tárgyalás. A kissé mesterkélt bevezet�k után élénk, nyers vita kerekedett, de Prestor jelenlétében egyetlen alkalommal sem került sor fenyeget�zésre. Prestor id�nként ma-gánbeszélgetést kezdeményezett hol az egyik, hol a másik részt-77

vev�vel; a rövid szóváltások után még a legkomorabb arcon is mosoly jelent meg, és a tárgyalás még könnyebben haladt tovább a Szövetség meger�sítése felé vezet� göröngyös úton.

Ahogy a tárgyalás a vége felé közeledett, Prestor néhány szót váltott Terenasszal. Míg Szürkesörény, Thoras és Büszkmocsár admirális a király legfinomabb pálinkáját kortyolgatta, �k ketten az egyik ablakhoz léptek, és a városra nyíló kilátásban gyönyör-ködtek.

Terenas mindig szeretett ezen a helyen állni; innen láthatta, milyen elégedett népe. Miközben �k fontos kérdésekben készültek döntést hozni, alattvalói nyugodtan élték mindennapi életüket.

Az emberek bíztak uralkodójuk bölcsességében. Terenas biztosra vette, azokat az elképzeléseket is helyesnek fogják tartani, amelyeket el akart fogadtatni a tanácskozás résztvev�ivel.

- Nem tudom, hogy tetted, fiam - súgta Prestornak. - Egyszer�en felnyitottad a többiek szemét a valóságra! Hihetetlen szá-

momra, hogy itt ülnek, ebben a teremben, és nem csak egymás iránt tanúsítanak tiszteletet, de irántam is! Az elején attól tartot-tam, hogy Thoras és Genn egymásnak ugrik.

- Csak megpróbáltam lecsillapítani �ket, felség. Semmiség az egész, de köszönöm dicsér� szavaidat, bár méltatlan vagyok elismerésedre.

Terenas megrázta a fejét.

- Méltatlan? Aligha! Prestor, fiam, te játszi könnyedséggel mentetted meg a Szövetséget a széthullástól! Mit mondtál nekik?

Prestor ravaszkásan elmosolyodott. El�rébb hajolt, Terenas szemébe nézett.

- Azt, amit hallani akartak. Az admirális ígéretet kapott arra, hogy továbbra is teljhatalmat élvez majd a tengeren, még akkor is, ha csapatokat kell küldenünk Gilnász megfékezésére. Szürkesörénynek azt mondtam, megkapja az új kolóniákat Ógádoros partjainak közelében. Trollirtó Thoras azt hiszi, hogy országához 78

csatoljuk Ógádoros keleti tartományait. S mindannyian hittek nekem, mert úgy sejtik, én leszek Ógádoros törvényes uralkodója.

A király döbbenten meredt Prestorra. Azt hitte, nem hallott jól; azt remélte, a fiatal férfi felnevet és közli, csak tréfált.

Amikor erre nem került sor krákogott egyet.

- Elment az eszed, fiam? Hogy mondhattál ilyet?

- Teljesen mindegy, mit mondtam, felség. Nem fognak emlé-

kezni arra, mit mondtam nekik. - Prestor még közelebb hajolt a királyhoz, mélyen a szemébe nézett. - És te sem, apró, jelentéktelen bábom... Csak annyi marad meg a fejükben, hogy jelent�s el�nyökhöz jutnak, ha Ógádoros uralkodójává tesznek. Érted?

Terenas agyában egyetlen gondolat maradt ép: Prestort kell megválasztani a sokat szenvedett ország uralkodójául. Léguraföld biztonsága és a Szövetség jöv�je múlik ezen! Bizonytalanul bó-

lintott.

- Tehát érted - mondta Prestor. - Remek. Most visszamész a helyedre, és a tárgyalás vége felé el�állsz vakmer� javaslatoddal.

Szürkesörény néhány napig ellenezni fogja a dolgot, de aztán � is kötélnek áll. Büszkmocsár azonnal egyet fog érteni veled, Trollirtó pedig rövid gondolkodás után jóváhagyását adja megkoronázásomhoz.

A király agyában el�térbe furakodott egy gondolat.

- Uralkodót... uralkodót választani csak Dalaran... és a Kirintór beleegyezésével... lehet. - Óriási er�feszítésébe került, hogy mondat közben el ne felejtse mondandóját. - �k is a Szövetség tagjai...

- Ugyan ki bízik rneg a varázslókban? - emlékeztette Prestor. -

Ki tudná kifürkészni valódi gondolataikat és szándékaikat? Megbízhatatlanok. Rejtélyesek. Ezért ki kellett hagynunk �ket a dön-tés meghozatalából, igaz? A varázslókban nem lehet megbízni.

Id�vel el kell bánni velük!

- Elbánni velük... igazad van, természetesen.

79

Prestor szélesen elmosolyodott; szájában valahogy túlságosan sok fog villogott.

- Nekem mindig igazam van. - Barátságosan Terenas vállára tette a karját. - Ideje, hogy visszatérjünk a többiekhez. Felség, nagyon elégedett vagy az eddig elért eredménnyel. Néhány perc múlva megteszed javaslatodat... és onnan már én irányítom a dol-gokat.

- Igen... Értem.

A karcsú alak a nagyurak felé terelte a királyt. Terenas gondolatai visszatértek a tárgyalás témáihoz. Prestor szavai mélyen tudatalattijába fúródtak, pontosan oda, ahol a feketébe öltözött férfi el akarta ültetni �ket.

- Ízlik a pálinka, barátaim? - kérdezte Terenas a többiekt�l. Az urak elismer�en bólogattak. - Tíz-tíz üveggel ajándékozok mindannyiótoknak, hálám jeléül. Azért, mert eljöttetek.

- Ó, milyen nemes baráti gesztus! - lelkendezett Prestor.

Az urak élénken helyeseltek, Büszkmocsár még köszönt�t is mondott Léguraföld uralkodójának tiszteletére.

A király Prestor felé emelte poharát.

- Hála fiatal barátunknak, szívünkben sokkal közelebb állunk majd egymáshoz e találkozó után, mint el�tte bármikor.

- Még nem írtunk alá semmilyem egyezményt - vetette közbe Szürkesörény. - Még nem döntöttük el, hogy mit tegyünk a helyzet megoldása érdekében.

Terenas felkapta a fejét. Itt az alkalom! Miért várna tovább?

Azonnal el� kell hozakodnia az ötletével!

- Barátaim! - Karon fogta Prestort. - Azt hiszem, megtaláltam a tökéletes megoldást. Azt, amely mindannyiunknak megfelel majd...

Terenas király, Léguraföld uralkodója rámosolygott fiatal ba-rátjára. Még csak nem is sejti, milyen megtiszteltetésben lesz ré-

80

sze! Pedig � a tökéletes jelölt. Ha Prestor ül majd Ógádoros trónján, biztossá válik a Szövetség jöv�je!

Kés�bb pedig... Kés�bb közösen fogunk leszámolni az álnok dalarani varázslókkal!

*

- Ez nem lehet! - fakadt ki a túlsúlyos mágus. - Nincs okuk ar-ra, hogy kihagyjanak minket a döntések meghozatalából!

- Valóban nincs - helyeselt az id�s n�. - Mégis megtették.

A mágusok ismét a Leveg� Csarnokában gy�ltek össze, de most csak öten voltak. Az, akit Rónin Krázus néven ismert, nem foglalta el helyét a gy�lésen, de a többieket túlságosan felzaklatta az események alakulása ahhoz, hogy várjanak rá.

Az emberek uralkodói tanácskozást tartottak, és fontos dönté-

seket hoztak a Kirintór kihagyásával! A varázslókat mélységesen felháborította, hogy Terenas nélkülük rendezte meg a találkozót.

Korábban a Kirintór képvisel�je mindig jelen lehetett a hasonló eseményeken. A mágusoknak joguk volt ehhez, hiszen mindig Dalaran biztosította a Szövetség els�dleges védelmét.

Ám a helyzet a jelek szerint megváltozott.

- Az Ógádorossal kapcsolatos problémát régen megoldhattuk volna - jelentette ki a tünde mágus. - Ragaszkodnunk kellett volna ahhoz, hogy a miénk legyen!

- Ugyan mit értünk volna el vele? - vágott közbe a szakállas férfi sztentori hangon. - A közbelépésünk csak újabb ellentéteket gerjesztett volna. Nem vetted észre, hogy az utóbbi id�ben meny-nyire eltávolodtak t�lünk a Szövetség tagjai? Mintha félnének t�-

lünk, mióta az orkokat visszaszorítottuk Zordszirtbe.

- Képtelenség! Az emberek mindig is gyanakvással tekintettek a mágiára, de senki sem vonta kétségbe, hogy kitartóan küzdünk közös céljainkért!

81

Az id�sasszony megrázta a fejét.

- Mióta számít ez azok szemében, akik félik képességeinket?

Most, hogy az ork fenyegetés alábbhagyott, az emberek ráébred-tek arra, hogy nem vagyunk egyformák. Hogy mi minden tekin-tetben felettük állunk...

- Ez a gondolatmenet túlságosan veszélyes - szólalt meg Krázus nyugodt hangon. Szokásos helyén állt.

- Éppen ideje, hogy megérkeztél! - fordult felé a szakállas alak. - Megtudtál valami érdekeset?

- Nem sokat. A megbeszélést nem árnyékolták, de felszíni gondolatokon kívül semmit sem bírtuk kiolvasni. Nem tudtunk meg semmi újat. Más módszerekhez kellett folyamodnom, hogy elérjek valamit.

- Meghozták a döntést? - kérdezte a n� aggódva.

Krázus elgondolkodott, aztán felemelte keszty�s kezét.

- Íme...

A terem közepén, pontosan a padlóba vésett jel felett egy magas alak jelent meg. Legalább olyan valódinak látszott, mint az összegy�lt mágusok. Tiszteletet parancsoló termet, finom, fekete öltözet, és madárszer�, csinos arc. A tanács tagjai csendben tanulmányozták az eléjük táruló különös látványt.

- Ki ez? - kérdezte a n�.

Krázus végignézett társain.

- Éljen Ógádoros új uralkodója, I. Prestor király!

- Micsoda?

- Ez felháborító!

- Ezt nem tehetik meg a jóváhagyásunk nélkül!

- Ki ez a Prestor?

Rónin pártfogója megvonta a vállát.

- Valami földönfutó nemes északról. Semmilyen támogatást nem élvez. Mégis képes volt Terenas kegyeibe férk�zni, és a többieket is, még Szürkesörényt is megnyerte magának.

82

- De hogy azonnal királlyá válasszák? Ki hallott már ilyet? -

fortyant fel a szakállas varázsló.

- Els� ránézésre nem is olyan rossz választás. Ógádoros ismét független királyság lenne. Értesüléseim szerint a királyok mind találnak benne valami tiszteletre méltót. És úgy t�nik, egyedül neki köszönhet�, hogy a Szövetség nem hullott szét ezen a találkozón.

- Tehát te is egyetértesz a döntéssel? - szegezte neki a kérdést az id�s n�.

Krázus úgy tett, mintha nem hallotta volna.

- Valódi kiléte talány. Nyilván ez az els�dleges oka annak, hogy minket nem hívtak meg a megbeszélésre. De a legfurcsább az, hogy mágia érintésére úgy reagál, mint az üres tér.

A többiek zavartan hallgattak. A hosszúra nyúló csendet végül a tünde mágus törte meg.

- Ezt... hogy érted?

- Ügy, hogy hiába próbáltuk mágia segítségével megvizsgálni.

Semmit sem láttunk. Úgy t�nik, Prestor nem létezik, és mégis...

Ez nyilvánvaló képtelenség. Hogy helyeslem-e kinevezését? Azt hiszem, megrettent a hír.

Hosszú ideig s�r� felh�takaró borult a varázslókra. Lassan beesteledett, de a Kirintór mesterei továbbra is szótlanul álltak helyükön. Mindegyik igyekezett feldolgozni a hallottakat.

- Tehát varázsló? - kérdezte a fiatal férfi.

- Ez t�nik a legkézenfekv�bb magyarázatnak - felelte Krázus lehorgasztott fejjel.

- Hatalmas varázsló - motyogta a tünde. - Valószín�leg...

- De... - folytatta a tünde - ... ki �? Közülünk való? Renegát?

Egy ilyen hatalommal bíró varázslót ismernünk kell! A n� kö-

zelebb hajolt Prestor alakjához.

- Nem ismerem ezt az arcot.

83

- Ez aligha meglep� - tette hozzá a szakállas. - Hiszen mi magunk is képesek vagyunk ezernyi különböz� maszkot ölteni...

- A hivatalos bejelentést - mondta Krázus - két hét múlva fogják megtenni. Azután egy hónappal, ha valamelyik nagyúr meg nem gondolja magát, Prestort királlyá koronázzák.

- Tiltakoznunk kell!

- Kezdetnek ez sem rossz. A legfontosabb feladatunk most az, hogy kiderítsük az igazat err�l a Prestorról. Meg kell ismernünk a múltját, a valódi célját. Amíg nem tudjuk, kivel állunk szemben, nem léphetünk fel ellene. Már csak azért sem, mert jelen pillanatban a Szövetség valamennyi tagja támogatja.

Az id�s n� bólintott.

- Nem vagyunk elég er�sek ahhoz, hogy megvédjük magunkat a királyságokkal szemben.

- Nem, valóban nem.

Krázus egy kézmozdulattal szétfoszlatta Prestor képét, de a fiatal arc vonásait már a Kirintór valamennyi tagja elraktározta tudatában. Mély hallgatásukkal jelezték, milyen óriási jelent�séget tulajdonítanak a keresésnek.

- Mennem kell - jelentette be Krázus. - Azt tanácsolom, gon-dolkodjatok el ezen a baljós fejleményen. Ha találtok valamilyen nyomot, induljatok el rajta, de ne vesztegessétek az id�t. Ha ez a rejtélyes fickó felül Ógádoros trónjára, a Szövetség nem lesz hosszú élet�. Még akkor sem, ha vezet�i jelen pillanatban min-denben egyetértenek. - Mélyet sóhajtott. - Attól félek, ha a Szö-

vetség összeomlik, Dalarannak is pusztulnia kell.

- Egyetlen ember miatt? - károgta a szakállas varázsló.

- Igen.

Miközben a varázslók a hallottakon t�n�dtek, Krázus szertefoszlott.

*

84

... hogy aztán szentélyében öltsön alakot. Zaklatott volt és mardosta a b�ntudat, hogy nem mondott el mindent társainak.

Sokkal többet tudott - illetve sejtett - a titokzatos Prestorról, mint amennyit elárult nekik. Szerette volna a varázslók elé tárni a té-

nyeket, de tudta, társai vagy bolondnak tartanák, vagy pedig, ha hisznek neki, túlságosan sokat megtudnak kilétér�l, és módszerei-r�l.

Ez pedig teljességgel megengedhetetlen volt a kialakult helyzetben.

Bárcsak azt tennék, amire most szükségünk van!

Szentélye magányában végre hátra merte dobni csuklyáját. A kamrát egyetlen, forrás nélküli, halvány fénysugár világította be.

A lágy fény felfedte az �szül� férfi szögletes, halálsápadt vonásait. Fekete, szomorúan csillogó szeme valahogy id�sebbnek t�nt, mint az arca, melynek jobb oldalán három mély, hosszú sebhely éktelenkedett. Ez a három heg elképeszt�en régi volt, de még mindig lüktet� fájdalmat okozott a varázslónak.

A férfi felemelte a kezét. Tenyere felett egy kék gömb jelent meg. Elhúzta el�tte a másik kezét; a gömb belsejében képek kezdtek peregni.

A varázsló hátrad�lt - magas támlájú, k�b�l faragott karosszék igazodott a háta mögé -, és érdekl�dve figyelni kezdte a képeket.

Terenas király palotáját látta.

A termésk�b�l készült épület nemzedékek óta nyújtott otthont a birodalom királyainak. A homlokzatot két magas torony fogta közre. A tornyok tetején és a kapu felett Léguraföld zászlaja lengett. A kaput gárdisták �rizték, beljebb az Ezüst Kéz lovagjai strázsáltak. �k csak különleges alkalmakkor teljesítettek szolgá-

latot a palotában - például most, amikor a Szövetség tagországai-nak uralkodóit kellett megvédeniük egy esetleges küls� támadástól és egymástól.

85

A mágus ismét elhúzta kezét a gömb felett. A palota képe mellett láthatóvá vált a tárgyalóterem is. Tekintetét a teremre összpontosította, amely magától kiszélesedett, így jobban lehetett lát-ni, mi történik benne.

Terenas és fiatal pártfogoltja ült az asztalnál. A tárgyalások befejez�dtek, csak ketten maradtak a tanácsteremben. Krázus er�s csábítást érzett arra, hogy letapogassa a feketébe öltözött nemes tudatát, de meggondolta magát. Érezte, kudarcot vallana; arra gondolt, inkább másokra hagyja a feladat elvégzését. Ha Prestor valóban nagy hatalmú mágus, nyilván felkészült az ilyen behatolásokra, és megtette a megfelel� ellenintézkedéseket.

Krázus egyel�re nem akarta felfedni el�tte kilétét.

Nem akart behatolni Prestor gondolatai közé, de arról nem tett le, hogy kifürkéssze a hátterét, a múltját, hogy minden megsze-rezhet� információt begy�jtsön róla. Ismét a gömb felé intett, amelyben egy új kép jelent meg - a nyári lak, Prestor szálláshelye.

A varázsló kis ideig távolról figyelte az épületet, majd közelebb küldte mágikus fürkészét.

Amint a fürkész közelebb ért a magas falhoz, egy gyenge va-rázs jelenlétét észlelte. Varázsét, mely jóval er�tlenebb volt an-nál, amire számított. Gyakorlott mozdulattal kerülte ki, anélkül, hogy m�ködésbe hozta volna. Közvetlen közelr�l szemügyre ve-hette az épületet, ami elegáns homlokzata ellenére komor helynek látszott. Prestor láthatólag szeretett rendezett körülmények között, de nem feltétlenül barátságos helyen lakni. Ez cseppet sem lepte meg a mágust.

Újabb keresés - újabb �rvarázs. Ez valamivel bonyolultabb volt, de még mindig nem jelentett különösebb gondot a megkerü-

lése. Egyetlen gyors mozdulattal hatástalanította Prestor csapdá-

ját. Még egy perc, és bent lesz, ahol...

A gömb elfeketedett.

A sötétség átlépte a gömb peremét.

86

A varázsló felé terjeszkedett.

Krázus felugrott. A legsötétebb éjszaka karjai fonták körül a k�széket, majd egészen elnyelték, ahogy azt a mágussal is tették volna, ha nem elég gyors. A több mázsás bútordarab elt�nt.

Miközben az els�, leghosszabbra n�tt csáp ismét megközelítette Krázust, újabbak nyúltak ki a mágikus gömbb�l. A mágus megtántorodott. Életének azon ritka pillanatai közé tartozott ez, amikor megbénította a döbbenet. Mormolni kezdett. Olyan szavak hagyták el ajkát, amilyenekhez hasonlót emberi fül már nemzedé-

kek óta nem hallott. Szavak, amiket még � se mondott ki soha, amiket annak idején borzongó érdekl�déssel olvasott.

Felh� gomolygott el� a semmib�l. A puha, gyapotszer� anyag egyre nagyobb fodrokban dagadozott. Azonnal a hullámzó csápok felé indult, és útjukat állta.

Az els� csáp hozzáért a felh�höz, megrepedezett és hamuként a padlóra pergett, ahonnan néhány másodperc múlva végleg el-t�nt. Krázus megkönnyebbülve fellélegzett, majd rémülten látta, hogy a második csáp lassan bekebelezi ellenvarázsát.

- Ez lehetetlen...! - motyogta tágra nyílt szemmel. - Ez lehetetlen!

Ahogy az els� csáp a széket, ezek a fekete karok a felh�t nyelték el. Egyszer�en felfalták!

Krázus tudta, mivel áll szemben. Létezett egy tiltott varázs, a Végtelen Éhség mágiája. Senki sem használhatta. Csak az viselkedett így. Még sosem volt alkalma megfigyelni m�ködését, de oly régóta tanulmányozta a mágiát, hogy azonnal felismerte.

A varázst azonban valamilyen módon megváltoztatták, mert a felh�nek - az ellenmágiának - meg kellett volna állítania. Egy pillanatig úgy t�nt, hogy sikerül, de aztán elképeszt� dolog történt.

A Végtelen Éhség felismerte ellenfelét, és önmagát átváltoztatva fölébe kerekedett.

87

A csápok második hulláma ismét Krázus felé nyúlt, és � hirte-lenjében nem tudta, mivel állíthatná meg �ket abban, hogy �t is az elt�nt tárgyak után küldjék.

El�ször menekülésre gondolt, de tudta, a sötét rettenet követné, mindenhová utána nyomulna, akkor is meglelné, ha a föld alá bújna. Ez része volt a Végtelen Éhség különlegességének: a kitartó könyörtelenség, mellyel követte áldozatát, el�bb-utóbb olyan teherként nehezedett a szerencsétlenre, hogy elkeseredésében feladta a küzdelmet.

Krázus tudta, helyben, azonnal kell véget vetnie az átoknak.

Egyetlen varázs maradt, amely talán elég er�s volt ahhoz, hogy megállítsa a terjeszked� veszedelmet; egy varázs, amely - ha rosszul sül el - éppúgy megölheti �t, mint Prestor csapdája.

Elugrott egy vastag árnykar csapása el�l, és döntött. Ostobaság lett volna tovább várni. Tudta, másodpercei vannak arra, hogy a varázst elkántálja. Az Éhség már több oldalról támadta, lassan teljesen bekerítette.

Az igék, melyek elhagyták az ajkát, úgy hangzottak, mint Léguraföld nyelvének szavai - visszafelé kiejtve. Krázus lassan, tagoltan beszélt; tisztában volt azzal, hogy egyetlen apró hiba az életébe kerülhet. Egyik karját el�re tartotta, a sötétség magjára próbált összpontosítani.

Az árnyék azonban gyorsabban terjedt, mint várta. Amint az utolsó szót mormolta, az Éhség elkapta. Egy vékony nyúlvány feltartott kezének középs� és gy�r�sujja köré tekeredett. El�ször nem érzett fájdalmat. Ujjai semmivé váltak, helyükön nyílt, vérz�

seb maradt.

Még képes volt kinyögni az utolsó szótagot, aztán...

A testébe hasított a fájdalom.

Mintha egy nap robbant volna szét a szentélyben.

A csápok úgy olvadtak el, mint a forró kemencére dobott hó.

A fény, amely olyan er�s volt, hogy még szemhéján keresztül is 88

ég� fájdalmat okozott Krázusnak, minden sarkot, minden zugot betöltött. A varázsló a mellére szorította megcsonkított kezét, és összerogyott.

Metsz� sistergés szaggatta a fülét. Szíve majd kiugrott torkán.

Perzsel� h�ség csapott az arcába, úgy érezte, b�re megrepedezik.

Gyors halálért fohászkodott.

A sistergés bömböléssé er�södött, visítóvá vált. Mintha vulkán készült volna kitörni a kamra padlója alatt. Krázus megpróbálta kinyitni a szemét, de rájött, jobb, ha ezt nem teszi. Összegömbö-

lyödött a padlón, és várta az elkerülhetetlent.

Aztán...

A fény egyik pillanatról a másikra elsötétedett, a kamra ismét síri csendbe burkolózott.

A mágus képtelen volt megmozdulni. Tudta, ha az Éhség most jön érte, védtelenül találja. Percekig mozdulatlanul feküdt a padlón, megpróbálta visszanyerni önuralmát. Amikor összeszedte magát, szemügyre vette vérz� sebét. Ép kezét eltüntetett ujjai helyére szorította. A vérzés ideiglenesen elállt. Tudta, az ujjait soha többé nem szerzi vissza. Ami a sötét varázs áldozatául esik, az örökre megsemmisül.

Végül rászánta magát, hogy kinyissa szemét. A szoba sötétjé-

ben eleinte nem látott mást, mint a szeme el�tt úszó káprázatot, de szeme lassan hozzászokott a fénytelenséghez. Néhány sötét alakot vett ki. Talán bútordarabok, gondolta.

- Fény... - motyogta.

Smaragdszín� fény gyúlt a mennyezeten, halványan megvilá-

gította a szobát. Krázus szétnézett. A tárgyak, melyeket a sötétben is kivett, összetört bútorok voltak. A szék teljes egészében el-t�nt. A Végtelen Éhségnek nyoma sem volt...

Krázus magas árat fizetett a gy�zelemért, de sikerült az ártó varázs fölé kerekednie.

89

Vagy talán mégsem? Borzasztó sokat vesztett, és tulajdonképpen semmilyen eredményt nem tudott felmutatni. Prestor tanyájá-

nak átkutatása csúfos kudarccal végz�dött.

De...

Talán...

Krázus feltápászkodott, és megjelenített egy újabb k�széket.

Nyögve zuhant bele. Miután megbizonyosodott arról, hogy a vér-zés elállt, újabb kék kristályt hívott el�. Nyugtalanító érzése tá-

madt. A kristályba nézett, és felfedezte a mágia jellegzetes nyomait.

A varázsszálak mindent behálóztak Prestor lakhelye körül.

Krázus tudta, óvatosan kell eljárnia, nehogy ismét magára szabadítsa a rettenetet, amit�l alig néhány perce menekült meg.

Sejtése beigazolódott. A szakértelem, mellyel a Végtelen Éh-séget megidézték, a leleményes és a bonyolult m�velet, amivel lényegét átformálták, amivel eleve hatástalanították az esetleges ellenvarázslatokat, olyan tudásra és jártasságra utalt, mely a Kirintórét is felülmúlta. Nem volt olyan mágus, se ember, se tün-de, aki ilyesmire képes lett volna.

Csupán egyetlen faj létezett, amely sokkal régebben gyakorol-ta a mágiát, mint a tündék.

- Felismertelek... - suttogta elakadó, lélegzettel Krázus. - Felismertelek emberi alakod ellenére is! - Köhögve kapkodott leveg�

után. A megpróbáltatás kimerítette, és a felismerés, hogy kinek a hatalmával került szembe, mélyebb benyomást tett rá, mint a legveszedelmesebb varázs. - Ismerlek téged... Halálszárny!

90

Hét

uncan megálljt parancsolt.

- Itt valami nincs rendjén!

DRóninnak is ez volt az érzése, és a gyanú, amely a falon történtek után felsejlett benne, azt súgta, hogy ez a jelenség is az

� küldetésével kapcsolatos.

Hisac a látóhatár szélén állt, de baljóslatúan csendes volt. A varázsló nem hallott zajt, nem látott mozgást a város környékén.

Az ilyen kiköt�városokban rengeteg ember sürgöl�dött, és a tö-

meg olyan lármásan élte életét, hogy megfigyel�helyükr�l halla-niuk kellett volna valamit.

De... Semmi.

Csak a madarak csicseregtek.

- Nem kaptunk jelentést arról, hogy bármiféle zavargás lett volna Hisacban - mondta a parancsnok Verézának.

- Talán csak túlságosan... idegesek vagyunk a hosszú út fára-dalmai után. - A gárdista megpróbált uralkodni magán, de hangjából kiérz�dött feszültsége.

Nem mozdultak. Rónin végül nem bírta tovább, úgy érezte, kézbe kell vennie a kezdeményezést. A többiek meglepetésére hirtelen el�reugratott, és hátra se fordulva egyenesen Hisac felé tartott. Elhatározta: eléri a várost, akár követik �t a többiek, akár nem.

Veréza utána eredt. Senturus arra gondolt, nem hagyhatja ma-gára a védtelen n�t, ezért � is elindult. Rónin magába fojtotta ka-jánságát amikor az Ezüst Kéz dics� lovagjai elébe kerültek, hogy átvegyék t�le a vezetést. Úgy érezte, kis ideig még el tudja viselni arrogáns viselkedésüket és szentesked� modorukat. Így vagy úgy, a kiköt�ben mindenképpen elválnak útjaik.

91

Ha...

Ha maradt valami a kiköt�b�l.

A baljóslatú csend a lovakra is hatással volt: egyre kelletle-nebbül haladtak. Róninnak nógatnia kellett hátasát, hogy tartani tudja az iramot. Ezúttal a lovagok közül egy sem nevette ki ügyetlenségéért.

Megkönnyebbülésükre szolgált, hogy közelebb kerülve a kikö-

t� irányából hangokat sodort feléjük a szél. Kalapálás, emberi hangok és kocsik nyikorgása. Nem volt sok, de legalább bizonyí-

totta valami, hogy nem szellemvárosba érkeztek.

Vigyázva haladtak, mindenki érezte, hogy valami nincs rendjén. Veréza és a lovagok egyik kezüket kardjuk markolatán pihentették, míg Rónin gondolatban varázslatait felfrissítette. Senki sem tudta, mire számítson, de érezték, nem kell sokáig várniuk, hogy kiderüljön a rejtély.

Amikor már tisztán látták a város kapuját, Rónin három repül�

alakra lett figyelmes, amelyek a város falai mögül felemelkedve kaptak a magasba.

A varázsló lova megbokrosodott, Verézának kellett elkapnia a gyepl�t. Könnyedén megfékezte az állatot. A lovagok közül né-

hányan el�húzták kardjukat, de Senturus egy kézmozdulattal jelezte, hogy egyel�re tegyék el fegyverüket.

Néhány másodperccel kés�bb három gigászi griff ereszkedett le az égb�l. Kett� kissé távolabb, egy-egy hatalmas fa koronájába telepedett, a harmadik közvetlenül el�ttük szállt le a földre.

- Ki az, ki Hisacba igyekszik? - kiáltotta a griff hátán ül� törp.

A napbarnított arcú, szakállas harcos - bár a feje búbja nem érhetett magasabbra, mint a mágus válla - elég er�snek látszott ahhoz, hogy nem csak a mágust, de vele együtt lovát is felkapja.

Senturus azonnal el�reléptetett.

92

- Köszöntelek, grifflovas! Duncan Senturus vagyok, az Ezüst Kéz rend lovagja. Én vezetem ezt a csapatot a kiköt�be! Engedj meg egy kérdést! Valami kellemetlenség érte Hisac városát?

A törp nyersen felnevetett.

A hegyek mélyén lakó törpökhöz képest karcsú volt. Úgy festett, mint egy barbár harcos, akit sárkány kapott el és korábbi mé-

retének felére préselte össze. Válla jóval szélesebb volt, mint a leger�sebb lovagé, izmai vastag acélkötegekként feszültek. Lapos, kifürkészhetetlen arca és hosszú, sörényként lobogó haja volt.

- Ha néhány sárkány megjelenését lehet így nevezni, akkor igen, kellemetlenség érte a várost. Három nappal ezel�tt jöttek.

Leromboltak és felégettek mindent, amit csak lehetett! Ha nem járok éppen erre, most nem látnál itt se várost, se kiköt�t, se embert! Fényes küzdelem volt, bár elvesztettük egyik társunkat, Glodint. - A törp öklével a mellére csapott. - Küzdjön büszkén és gy�zedelmesen az örök csatamez�kön!

- Mi is láttunk egy sárkányt - szólt közbe Rónin, aki attól félt, hogy a jár�r dalra fakad. Úgy tudta, a törpök elesett bajtársaik emlékét hosszú eposzokban örökítik meg, melyet el�szeretettel énekeltek mind maguk között, mind idegenek el�tt. - Körülbelül abban az id�ben. Ork lovas ült rajta, és ha nem tévedek, ti hárman mentettétek meg az életünket...

Amikor halott társa nevét említette, a törp arcát eltorzította a düh, ám ahogy Rónin eszébe juttatta a másik harcot, felcsillant a szeme és széles mosoly jelent meg ajkán.

- Igen, mi voltunk! Követtük a gyáva hüll�t, és a leveg�ben szaggattuk szét! Az is pompás és veszélyes küzdelem volt! Molok... - Az egyik fa tetején tanyázó griff hátán ül�, kopaszodó törpre mutatott. - ...elvesztette csatabárdját, de legalább viharpö-

rölye megmaradt. Igaz Molok?

93

- Inkább megborotválkoznék, mint hogy elveszítsem a viharpörölyömet, Falstad!

- Ah! Úgy biz' a! A viharpöröly az, ami úgy megrémíti a fe-hérnépet, ugye? - Falstad harsányan felkacagott, és úgy viselkedett, mintha csak ekkor látná meg Verézát. Barna szeme ismét felcsillant. - Ejha, milyen csinos tünde hölgy tiszteli meg jelenlé-

tével társaságunkat! - Ügyetlenül meghajolt a griff hátán. - Sár-kányöl� Falstad... Szolgálatára, tünde hölgy!

Róninnak eszébe jutott, hogy Kveltalasz tündében a Légurahegy nomád törpjei feltétel nélkül megbíznak, de sejtette, hogy Falstad nem csupán ezért szentel ilyen kitüntet� figyelmet Verézának. A jelek szerint a grifflovas legalább olyan vonzónak találta a n�t, mint Senturus.

- Üdvözöllek, Falstad - felelte komolyan a csinos gárdista. -

Engedd meg, hogy gratuláljak gy�zelmetekhez. Két sárkány! Ez aztán a dics�ség egy ilyen kis osztag számára!

- Ó, az enyémeknek meg se kottyant! - Falstad olyan közel hajolt a n�höz, amennyire csak lehetett. - Mostanában nem sok tündéhez volt szerencsénk ezen a tájon. Különösen nem ilyen vonzó hölgyhöz. Miben lehetnék szolgálatodra?

Rónin agyát elöntötte a düh. A törp a hanghordozásával elárulta, els�sorban férfiként tekint Verézára. Mintha már nem lenne amúgy is elég bonyolult a helyzet, dohogott magában a varázsló.

Senturus fejében is valami hasonló járt.

- Ajánlatodat nagyra értékeljük, de több mint valószín�, hogy nem lesz alkalmunk igénybe venni szolgálataidat. Csak a kiköt�-

be kell eljutnunk, ahol hajó várja ezt a varázslót, aki azonnal el fogja hagyni partjainkat. - A lovag úgy állította be a helyzetet, mintha Rónint legalábbis szám�zték volna Léguraföldr�l.

- Küldetésben járok, méghozzá a Szövetség megbízásából! - A bosszús mágus összeszorított fogai között sz�rte a szavakat.

Falstad nem illet�dött meg.

94

- Ha Hisacba akartok menni, ember, ám tegyétek, de meg fogod látni, hogy a támadás során a hajók többsége elpusztult. Valószín�leg a tiédnek is csak a roncsait találjátok majd meg.

Erre már Rónin is gondolt, de nem akarta ilyen korán feladni.

- Bizonyosságot kell szereznem - mondta a törpnek.

- Tégy, ahogy tenned kell. - Falstad felszállásra nógatta hátasát, de még egy hosszú pillanatig Verézára nézett. - Igazán boldog vagyok, hogy találkozhattam veled, szépséges hölgy!

A gárdista biccentett, a griff és lovasa pedig a leveg�be emelkedett. A hatalmas szárnyak által felkavart por a szemükbe szállt; a felszálló griffek látványa még a legtapasztaltabb lovakat is ágaskodásra késztette.

Néhány perccel kés�bb a grifflovasok belevesztek a messzeségbe. Rónin látta, Hisac felé szállnak, aztán irányt változtatva el-t�nnek a látóhatár peremén.

Senturus köpött egyet. Az arca elárulta, a törpöket sem tartja sokkal többre, mint a varázslókat.

- Menjünk tovább, talán mellénk szeg�dik a szerencse.

Csendben lovagoltak tovább a kiköt� felé. Valamivel kés�bb látniuk kellett, hogy Hisacot sokkal nagyobb veszteség érte, mint amekkorára Falstad szavaiból következtetni lehetett. A város peremén álló házak álltak ugyan, de a bels�bb részeken szinte semmi sem maradt épen. Voltak olyan háztömbök, amelyek a pusztító sárkányok és a t�z martalékává váltak. A leveg�ben a halál b�ze terjengett.

Rónin úgy érezte, mintha sötét árnyék telepedne a lelkére.

Vajon hány hisaci halt meg? Hányat préseltek szét a földre szálló sárkányok? Hányat ölt meg a t�z? S mindez miért? Mi értelme volt a támadásnak? A varázslónak már korábban is módja volt megtapasztalni, hogy az orkok id�nként kétségbeesett lépé-

seket tesznek, f�ként akkor, amikor úgy érzik, vesztésre állnak.

95

Most azonban nem dúlt háború... Miért? Miért? Rónin úgy érezte, ezért a könyörtelen öldöklésért mindenképpen bosszút kell állni.

Különös módon a kiköt�vel szomszédos negyedek szinte érin-tetlenek maradtak, pedig - Rónin szerint - els�dlegesen ezeket kellett volna elpusztítani.

- Talán mégis van remény arra, hogy a hajó épségben maradt -

mormolta a varázsló.

- Nem hiszem. Nézd! - Rónin a tünde által jelzett irányba fordult, és összehúzott szemmel fürkészni kezdte a messzeséget.

- Az egy árboc, varázsló - mondta Senturus. - A hajó többi ré-

sze és legénysége nyilván már a víz alatt van.

Rónin elfojtott egy káromkodást. Ahogy körülnézett a kiköt�-

ben, tucatnyi hajóról leszakadt roncsdarabokat látott a víz színén.

Így valamivel érthet�bbé vált, hogy a parton álló házak miért maradtak épségben: az orkok a Szövetség hajóit vették célba el�ször, nehogy egy is elmenekülhessen, és id� el�tt hírét vigye a támadásnak. Miel�tt a kiköt�t is lerombolhatták volna, megérkeztek a griffek. Ez még mindig nem magyarázta meg, hogy a város távo-labbi részei miért szenvedtek súlyosabb kárt. Az sem volt elképzelhetetlen, hogy ott a kár jelent�s része a griffek megérkezése után keletkezett. Nem ez volt az els� eset, hogy egy település sárkányok és griffek közötti harc színterévé vált. Persze a pusztítás még ennél is súlyosabb lett volna, ha a törp grifflovasok nem sietnek a város megmentésére. Az orkok földig rombolták volna az egész várost, és teljes lakosságát kiirtják, ha tehetik.

Megvoltak tehát a válaszok, ám a helyzet nem oldódott meg: egyetlen olyan hajó sem maradt a kiköt�ben, amely elvihette volna a varázslót Khaz Modanba.

- Küldetésed véget ért - jelentette ki Senturus. - Kudarcot vallottál.

- Lehet, hogy találunk még ép hajót idelenn. Van elég pénzem, hogy megfizessem az útiköltséget...

96

- És ki fog Khaz Modanba hajózni a te ezüstödért? Ezeknek a szerencsétleneknek már éppen elég megpróbáltatásban volt ré-

szük. Valóbann azt képzeled, hogy találsz itt olyan embert, aki hajlandó Khaz Modanba menni? Arra a földre, amelyet még most is azok az orkok uralnak, akik ezt m�velték?

- Talán igazad van, uram, de azért én mégis próbát tennék. Fogadd hálámat és köszönetemet, hogy id�t szenteltél rám. Az ég legyen veled és lovagjaiddal! - Rónin a tündére nézett. - Ég veled... Veréza. Büszke lehet rád a Gárda és nemzetséged is.

- T�lem még nem kell búcsút venned - mondta Veréza.

- De hiszen feladatod...

- Bevégezetlen. Nem hagyhatlak magadra ilyen helyzetben. Ha még mindig Khaz Modanba igyekszel, mindent megteszek, hogy célodat elérd.

Senturus hirtelen felegyenesedett nyergében.

- Mi pedig eskünk miatt nem hagyhatjuk ennyiben a dolgot!

Becsületünkre mondom, ha valóban hiszed, hogy van remény cé-

lod elérésére, bajtársaimmal együtt megteszünk minden t�lünk telhet�t, hogy segítségedre legyünk.

Rónin örült annak, hogy Veréza még egy darabig vele maradt, a lovagoktól azonban szívesen megvált volna.

- Köszönöm ajánlatodat, uram, de a városban sokaknak nagyobb szükségeik van rátok, mint nekem. Nem az lenne helyénvalóbb, ha rended lovagjai Hisac polgárainak segítségére sietnének?

- A varázsló már-már azt hitte, mégis megszabadult a lovagoktól, ám reményei hamar szertefoszlottak.

- Talán ez egyszer igazad van, varázsló, de úgy vélem, egyszerre segíthetünk rajtad és Hisac lakóin. Lovagjaim majd foglalkoznak a polgárokkal, míg én magam megpróbálok hajót keríteni számodra. Ez lesz a legjobb megoldás.

Rónin kelletlenül bólintott.

97

- Segítséged - mondta Veréza n�ies ártatlansággal - igazán értékes lesz, Senturus. Köszönjük!

Miután Senturus szétküldte a városban lovagjait, rövid megbeszélést tartott Róninnal és a gárdistával; megtárgyalták, hogy az adott helyzetben mi a legcélravezet�bb stratégia. Arra jutottak, az lenne a legjobb, ha szétválnának, külön-külön próbálnának szerencsét, vacsorára pedig mindenki visszatérne, hogy megossza ta-pasztalatait a többiekkel. Senturus nem rejtette véka alá, hogy er�sen kétli, bármelyikük is sikerrel járhat, de Léguraföld és a Szövetség iránti h�sége és Veréza iránti vonzalma is azt követelte t�le, hogy részt vállaljon a kutatásban is.

Rónin a kiköt� északi részét járta körbe. Olyan hajót keresett, amely néhány utast át tudott vinni a tengeren. A sárkányok azonban alapos munkát végeztek, ezért alkonyatig sem talált megfelel� bárkát. Annyira elcsüggedt, hogy nem tudta eldönteni, mi bosz-szantja jobban: a tény, hogy nem lelt megfelel� hajót, vagy az, hogy esetleg a felfuvalkodott lovag lesz az, aki megtalálja kilátástalan helyzetére a megoldást.

Több olyan módszer is létezett, amelyek segítségével nagy tá-

volságokat is le lehetett küzdeni, ám ezeket a varázslatoltat Medivhen, és a hozzá hasonló, nagy er�vel bíró mágusokon kívül senki sem használta. Még ha képes is lett volna sikeresen megidézni a varázst, igen nagy volt a kockázata annak, hogy a közelben tartózkodó sámánok egyike észleli közelségét, és már megérkezése pillanatában lecsap rá. Ráadásul azt a lehet�séget sem lehetett kizárni, hogy célt téveszt a Sötét Kapu kisugárzása miatt.

Nem igazán örült volna annak, ha teste mondjuk egy m�köd�

vulkán kráterében ölt alakot.

Eközben Hisacban megkezd�dtek a helyreállítási munkálatok.

A n�k és gyerekek kihalászták a víz felszínén úszó roncsokat. A hasznosítható tárgyakat összegy�jtötték, a törmeléket pedig nagy kupacokba. hordták, hogy kés�bb elégethessék. A város csend�r-98

sége az elsüllyedt hajók legénységének hulláit gy�jtötte össze. Az emberek gyanakodva figyelték a feketébe öltözött varázsló felbukkanását. Néhány anya közelebb vonta magához gyermekét, amint elhaladt mellettük. Egyesek arcáról Rónin nyílt vádat olvasott le; a jelek szerint akadtak olyanok, akik �t tették felel�ssé a támadásért. Az emberek még ilyen szörny� körülmények között sem feledkeztek meg a varázslók iránti bizalmatlanságról.

A fejük felett újra és újra felt�ntek a griffek, amelyek továbbra is megfigyelés alatt tartották a város légterét. Rónin nem tartotta valószín�nek, hogy a városnak újabb sárkánytámadástól kell tartania, az orkok már az el�z� harcban is óriási veszteségeket szenvedtek. Falstad és társai többet segíthettek volna a túlél�knek, ha leszállnak a földre és munkához látnak, ám a magányt kedvel� törpökt�l nem leltetett elvárni, hogy együtt dolgozzanak másokkal - f�ként akkor nem, ha ezek a bizonyos mások éppen emberek.

Ezek, ha megfelel� okuk lenne rá, most rögtön elhagynák Hisacot, gondolta Rónin, ahogy az égen kering� griffeket figyelte.

Megtorpant.

Megfelel� ok? Elvigyorodott, és futásnak eredt.

Ki lenne elég elszánt, bátor vagy �rült ehhez, ha nem éppen a törpök?

*

Veréza csüggedten tért vissza a kiköt� déli felének átkutatása után. Fáradozása nem járt sikerrel, ráadásul Hisac volt a legundo-rítóbb emberváros, amelyet élete során látott. A leveg�ben terjeng� b�z egyre elviselhetetlenebbé vált, a látvány szörny� volt.

A lehet� leghamarabb szerette volna elhagyni a környéket. Már régóta vágyott rá, hogy együtt lehessen népével, ám a Gárdánál 99

egyre fontosabb feladatokat bíztak rá, így maradnia kellett. Persze megtehette volna, hogy magára hagyja Rónint, hiszen teljesítette a parancsot, és elkísérte Hisacba, ám a lelkiismerete megakadá-

lyozta ebben.

A lelkiismerete és a kíváncsisága, ugyanis egyre biztosabb lett abban, hogy Rónint nem megfigyel�nek küldték ki, hanem valami sokkal fontosabb feladattal bocsátották útjára.

Közeledett a vacsora ideje. Mivel semmit sem talált, a gárdista elindult visszafelé. A legegyenesebb utat választotta: átvágott a város utcáin és sikátorain. Közben eszébe jutott, hogy talán a vá-

rossal szomszédos településeken, Dombetyeken vagy Délparton kellene szerencsét próbálniuk. Ott talán vannak használható ha-jók. Persze ez sem lenne egyszer�, mert mindkét falu hét napnyi járóföldre volt Hisactól.

- Ó, hölgyem!

Veréza oldalra kapta a fejét. Bosszús volt; az els� pillanatban azt hitte, valamelyik halász vagy hajós szólította meg, de aztán megpillantotta az alacsony, de bivalyer�snek látszó alakot.

Falstad csillogó szemmel, vigyorogva nézett rá. Egyik vállán zsá-

kot, a másikon viharpörölyét tartotta. Egy ember vagy egy tünde egyik terhet sem bírta volna el, ám a törp er�lködés nélkül állt.

- Falstad parancsnok!

- Ejnye, no. .. A barátaim egyszer�en csak Falstadnak szólítanak! Egyébként sem vagyok parancsnoka semminek. Kivéve persze a saját sorsomat. Mert azt aztán én irányítom!

- Engem pedig Verézának hívnak a barátaim. - A törp a jelek szerint igen nagyra tartotta magát, a modorában mégis volt valami, amit egyszer�en nem lehetett nem kedvelni. Nem próbálta pa-lástolni a n� iránti érdekl�dését, még azt is megengedte magának, hogy alaposan végigmérje. Inkább �szinte volt, mint tolakodó, a gárdista mégis úgy érezte, értésére kell hozni, helytelen a viselke-100

dése. - Akik csak addig maradnak a barátaim - folytatta -, amíg ugyanolyan tisztelettel bánnak velem, mint én velük.

A törp merészen a tünde szemébe nézett, aztán ártatlanul elmosolyodott.

- Találtatok már hajót a varázslótoknak, kedves tünde hölgy?

Gondolom, nem...

- Nem, tényleg nem. A jelek szerint a támadás során épen maradt hajók mind elvitorláztak. Hisac kiürült.

- Milyen kár, milyen kár! De nem gondolod, hogy ezt inkább valami jófajta itóka mellett kellene megtárgyalnunk?

Veréza elfojtott egy mosolyt. Nem tehetett róla, a törp merész-sége és jóindulatú konoksága jókedvre derítette.

- Talán majd máskor. Halaszthatatlan dolgom van, és úgy lá-

tom... - Veréza a zsák felé bökött. - ...neked is megvan a magadé.

- Ó, ez a kis csomag? - Falstad könnyed mozdulattal meglendí-

tette a súlyos zsákot. - Semmiség. Csak egy kis utánpótlás, hogy kitartsunk, míg itt nem hagyjuk ezt az embervárost. Nincs ezzel semmi dolgom. Átadom Moloknak, aztán már indulhatunk is valamelyik kocsma felé.

Veréza arra készült, hogy udvariasan, de az el�bbinél határozottabban elutasítsa a törp ajánlatát, amikor hirtelen éles vijjogás, majd kiáltozás ütötte meg a fülét. A törp a hang irányába fordult, ledobta a zsákját, és viharpörölyét megmarkolva elindult. Meghökkent� gyorsasággal mozgott; Veréza azonnal utána eredt, ám lemaradt mögötte. Falstad elt�nt az összever�dött tömegben.

A tünde el�húzta a fegyverét, és meggyorsította lépteit. A hangok egyre er�södtek. Kellemetlen érzése támadt. Mintha Rónin veszekedne valakivel...

Az utca egy lerombolt háztömb helyén tátongó térbe torkol-lott. Itt várakozott két grifflovas, és itt szólította meg �ket Rónin.

A varázslókat sokan �rültnek tartották; Rónin mintha ezt a felté-

telezést akarta volna igazolni azzal, hogy vitába szállt a 101

törpökkel, és azzal is, hogy azt gondolta, sértetlenül kerülhet ki egy ilyen szóváltásból.

A jelek szerint tévedett. Az egyik törp leszállt griffjének hátá-

ról, és a varázslót a nyakánál fogva legalább egy láb magasra emelte.

- Azt mondtam, hagyj bennünket, undok teremtmény! Ha a fü-

led úgysem hall, akár le is szakíthatom a helyér�l!

- Molok! - kiáltotta Falstad. - Mit tett ez a varázsló, hogy így felhergelt?

Molok a megtévesztésig hasonlított Falstadra, legfeljebb abban különbözött t�le, hogy ábrázata mogorvább volt, az orrát pedig három sebhely torzította. Nem eresztette le Rónint, de parancsnoka felé fordulva magyarázkodni kezdett.

- Ez követte Tupant és a többieket. El�ször csak a táborhelyig, de aztán, hogy Tupan elküldte, ide, a megbeszélt találkozóhelyre is utánunk jött! Már háromszor mondtam neki, hogy tisztuljon in-nét, de csak nem akar észhez térni! Azt gondoltam, talán tisztábban lát majd, ha magasabbra kerül a feje. Hátha így elgondolko-zik egy kicsit...

- Varázslók... - mormogta a parancsnok. - Minden részvétem a tiéd, tünde szépség!

- Szólj a társadnak - mondta Veréza -, tegye le a varázslót a földre, különben kénytelen leszek megmutatni neki, hogy meny-nyivel különb egy biztos kézben tartott tünde kard az � pörölyé-

nél!

Falstad meghökkent, úgy nézett a gárdistára, mintha még sosem látott volna hozzá hasonló szerzetet. Tekintete a keskeny, fé-

nyes pengére vándorolt, majd visszakúszott Veréza arcára.

- Meg is tennéd, amir�l beszélsz, ugye? Megvédenéd ezt az embert azoktól, akik már akkor néped legjobb barátai voltak, amikor ember még nem is élt ezen a világon?

102

- Nem szükséges, hogy megvédjen - szólalt meg Rónin. Inkább bosszúsnak t�nt, mint dühösnek, pedig tudhatta: Molok képes lenne arra, hogy egy-két gyors mozdulattal elroppantsa a gerincét.

- Eddig uralkodtam magamon, de...

Bármit mondott volna, szavai mindenképpen verekedést válta-nak ki, ezért Veréza gyorsan el�relépett, egy intéssel elhallgattat-ta a varázslót, majd Molok és Falstad közé állt.

- Ostobaságot m�veltek! A Horda még el sem kotródott vidé-

künkr�l, és mi máris egymás nyakának ugrunk? Szövetségesek-hez méltó viselkedés ez? Parancsolj rá társadra, Falstad, eressze el ezt az embert! A vitákat békésen, ne fegyverrel oldjuk meg.

- Ez egy varázsló! - morogta Falstad olyan hangon, mintha azt próbálná elmagyarázni, hogy ezt a vitát nem lehet és nem is szabad másként megoldani, csakis er�szakkal. Ennek ellenére oda-biccentett Moloknak, eressze el Rónin nyakát.

Molok kelletlenül engedelmeskedett. Rónin megigazította kö-

penyét és hátrasimította a haját. Haragosan körülnézett. Veréza buzgón imádkozott, hogy a férfi �rizze meg nyugalmát.

- Mi történt? - kérdezte a tünde.

- Csak annyi, hogy kértem t�lük valamit. Az, hogy válasz helyett így viselkedtek, azt jelzi, milyen barbárok...

- Azt akarta, repítsük Khaz Modanba! - csattant fel Molok.

- Mármint a grifflovasok? - Veréza meghökkent. Hirtelen nem tudta eldönteni, elítélje Rónint ostoba vakmer�sége miatt, vagy tisztelje bátorságáért. Átrepülni a tenger fölött egy ilyen szörny hátán? Rónin küldetése kétségtelenül sokkal fontosabb volt, mint mondta. Így kellett lennie, ha még attól sem tántorodott vissza, hogy Molokot és a többieket ilyen �rültségre próbálja rávenni.

Nem is csoda, hogy a törpök bolondnak hitték.

- Azt hitten, ügyesek és bátrak - mondta Rónin -, de nyilván alulbecsültem �ket.

Falstad ezt nem hagyta annyiban.

103

- Ha csak eszedbe jut, hogy gyávának nevezz bennünket, ember, én magam teszem meg veled azt, amit Moloknak megtiltot-tam! Nincs senki ezen a világon, aki bátrabb és elszántabb, mint Légurahegy törpjei! Nem félünk attól, hogy szembenézzünk Zordszirt sárkányaival, sem attól, hogy megverekedjünk az orkokkal. A te fajtádat viszont ha lehet, kerüljük.

Veréza dühös kirohanásra számított védencét�l, de Rónin úgy húzta el a száját, mintha éppen ilyen válaszra számított volna. Sa-ját el�ítéleteit és korábbi megállapításait megvizsgálva Veréza felismerte, hogy a varázsló élete során megszámlálhatatlan ehhez hasonló kirohanást hallgathatott már végig, hozzászokott az ilyen beszédhez.

- Küldetést teljesítek - felelte a mágus. - Ez minden, amit err�l mondhatok... De úgy látom, nektek ennyi nem elég. - Sarkon fordult és elsietett.

Veréza még mindig nem vette le a kezét kardja markolatáról.

Gyanította, hogy Rónin küldetése mindennél fontosabb a Szövetség számára.

- Mágus, várj! - kiáltott utána.

Rónin megállt, nyilván meglepte a n� szava. A gárdista a grifflovasok parancsnokához fordult.

- Falstad, el tudnátok juttatni minket Zordszirthez? Ha nem, Rónin és én... kudarcot vallunk.

A törp ábrázata gondterhelt lett.

- Azt hittem, a varázsló egyedül utazik.

A n� a törp szemébe nézett, és remélte, hogy Rónin, aki feszülten figyelte, nem rontja el tervét.

- Mondd meg, mennyi esélye volna az életre, ha találkozik egy ork bárdjával? Egy-két harcossal talán elboldogulna, de ha többen kerülnek a közelébe, szüksége lesz egy kardforgatóra. - Veréza megsuhintotta a kardját, majd elrejtette a pengét.

Falstad elgondolkodva figyelte.

104

- Szerencsés a mágusfajzat, hogy éppen ilyen kardforgatót rendeltek mellé. - A törp el�ször Róninra, majd a társaira nézett.

Szakálla tövét vakargatva ismét Veréza felé fordult. - Érte a kisuj-jamat sem mozdítanám, de érted és a Szövetségért bármire hajlandó lennék. Molok! Gyere csak ide!

- Falstad! Nem gondolhatod komolyan... - lépett hozzá a másik törp.

Falstad átfogta bajtársa vállát.

- A gy�zelem érdekében tesszük, testvér! Dics�ség lesz az osztályrészünk, ha részt veszünk egy ilyen vakmer� vállalkozásban.

Talán néhány sárkány is az utunkba vet�dik...

Molok kelletlenül bólintott.

- Ha nem tévedek, te viszed majd a hölgyet? - morogta a baj-sza alatt.

- Mivel a tündék legrégibb szövetségeseink, és én vagyok a parancsnok, természetesen az én griffem hátán utazik! Ennek így kell lennie, testvér.

Molok szótlanul bólintott.

- Rendben van! - kiáltott Falstad, és ismét Verézához fordult.

-A Légurahegy törpjei ismét segítségedre lesznek. Erre in-nunk kell! Egy pofa sört... Vagy talán kett�t?

Erre az ajánlatra még Molok arca is felragyogott. A gárdista sejtette, hogy Rónin inkább egyedül maradt volna, de nem foglalkozott vele. Parancsot kapott, amit bármi áron teljesíteni akart.

- Örömmel veletek tartunk - mondta Falstadnak.- Így van, Rónin?

- Így-felelte a mágus olyan fancsali képpel, mintha hirtelen észrevette volna, hogy egy hatalmas tehénlepény közepén áll.

- Jól van. - Falstad pillantásra sem méltatta a varázslót, Verézához intézte szavait. -Van itt egy fogadó, a Tengeri Vadkan, ahová régebben szívesen jártunk. Átvészelte a támadást, és bizonyára maradt még néhány hordó sörük. Gyertek!

105

Karon akarta fogni Verézát, ám a n� ügyes mozdulattal kitért el�le. Falstad, aki ebben a pillanatban talán jobban szomjazott sörre, mint a tünde társaságára, úgy tett, mintha nem vette volna észre a gárdista húzódozását. Intett társainak, és elindult kedvenc kocsmája felé.

Veréza követni akarta a törpöket, ám Rónin gondterhelt, sötét arccal félrevonta.

- Milyen terveket szövögetsz? - suttogta a vörös hajú mágus. -

Egyedül megyek Khaz Modanba!

- Sosem jutnál el oda, ha nem mehetek veled. Te is tudod: a törpök csak miattam hajlandóak elvinni.

- Neked fogalmad sincs, Veréza, mibe kevered magad!

A n� olyan közel hajolt, hogy orruk majdnem összeért. A szeme kihívóan csillogott.

- Mibe? Elárulnád? Annyit én is tudok, hogy nem csupán Zordszirt megfigyelésér�l van szó.

Rónin válaszolni akart valamit, de hirtelen Duncan Senturus lépett hozzájuk.

A tünde rádöbbent, megfeledkezett valamir�l. Falstaddal csak arról beszélt, hogy kettejüket vigye át a tengeren, a lovagról szó sem esett. Már elég jól ismerte Senturust ahhoz, hogy biztosra vegye, � is velük akar tartani.

Rónin a lovagra meresztette a szemét, és gyorsan odasúgta a tündének:

- Err�l még beszélünk! De valamit már most tisztáznunk kell, Veréza. Ha elérjük Khaz Modan partjait, én és csakis én megyek majd tovább. Te visszafordulsz, és visszajönnek a törpök is. Ha pedig azt forgatod a fejedben, hogy velem maradsz...! - Felizzott a szeme, íriszéb�l vörös fény lövellt ki. Olyan félelmetes látványt nyújtott, hogy még a bátor tünde is hátrah�költ. - Gondoskodni fogok róla, hogy visszatérj! - fejezte be a mágus.

106

Nyolc

ár majdnem Zordszirtnél jártak.

Nekros tudta, hogy eljön ez a nap. Sorspöröly és a Hor-Mda végzetes veresége óta számolta a napokat; a gy�ztes emberek és szövetségeseik az orkok utolsó menedéke, Khaz Modan ellen indultak. Igaz, hogy a Szövetségnek foggal körömmel kellett megküzdenie minden talpalatnyi földért, de nem adta fel. Nekros elképzelte, a határ mentén hogyan gyülekeznek a szö-

vetséges csapatok.

A támadás megindítása el�tt tovább akarták gyengíteni az orkok erejét. Ha hinni lehetett Krüll szavának - és mi érdeke f�-

z�dött volna ahhoz, hogy éppen most hazudjon? - akkor már meg is kezd�dött az Alexstrasza kiszabadítására, vagy elpusztítására kitervelt merénylet megvalósítása. Azt, hogy hány embert indítottak el ezzel a küldetéssel, a goblin sem tudta megmondani, de Nekros úgy gondolta, egy ilyen nagyszabású feladat sikeres végrehajtásához, különösen ha figyelembe vesszük az északnyugati határ mentén felvonultatott katonai csapatok számát, legalább egy, válogatott lovagokból és gárdistákból álló ezredre van szükség. És bizonyára varázslók is vannak velük, kétségkívül a Szö-

vetség legjobbjai.

Az ork a markában szorongatott talizmánra nézett. Még a Dé-

monlélek sem lesz elegend�, hogy megvédje a barlangot, jelen helyzetben pedig nem számíthatott segítségre vezérét�l. Zuluhed megmaradt katonáit az észak fel�l várható támadásra készítette fel. A déli és a nyugati határok mellett még mindig �rködött né-

hány alacsonyabb rangú sámán, de Nekros csak annyira bízott bennük, mint Krüll épelméj�ségében. Már megszokta, hogy minden rajta, és az általa hozott döntéseken múlik.

107

Bicegve indult el a hosszú folyosón; a sárkánylovasok szállá-

sára ment. A veteránok közül kevesen maradtak életben, de közü-

lük egy, akiben Nekros leginkább bízott, még mindig velük volt.

A külön erre a szolgálatra kiválasztott, rettent� és er�s harcosok többsége a hosszú asztal körül ült. Mindig itt gy�ltek össze, hogy megvitassák egy-egy csata eseményeit, itt ettek és ittak, itt vetettek kockát is. A csörgésb�l ítélve, most is nagyban folyt a já-

ték. Nekros tudta, a lovasok nem veszik szívesen, ha megszakítja játékukat, de ez alkalommal nem várhatott.

- Torgus! Hol van Torgus?

A harcosok közül néhányan vészjóslón felhorkantottak. A fa-lábú ork kivillantotta fogait, szemöldökét konokul összeráncolta.

Hiányzó végtagja ellenére, �t nevezték ki parancsnoknak, és senki, még a sárkánylovasok sem fogják megvonni t�le a neki kijáró tiszteletet!

- Szóval? Szólaljatok már meg, különben a sárkány holnap reggel orkot fog zabálni!

- Itt vagyok, Nekros... - óriási alak emelkedett ki a többiek kö-

zül. Mikor felegyenesedett, egy fejjel magasabb volt, mint a je-lenlev�k legmagasabbika. Az ork mércével mérve is taszítóan csúf arcából apró szempár nézett farkasszemet Nekrosszal.

Torgus egyik agyara hiányzott, medveszer� ábrázatát mindkét oldalon vastag hegek éktelenítették. A válla talán kétszer volt szélesebb Nekrosénál, a karja pedig vastagabb a vezér megmaradt lá-

bánál.- Itt vagyok... -A parancsnoka felé indult. A többi harcos tiszteletteljesen állt félre útjából. Egy valódi ork h�s tartásával járt, melyre minden oka megvolt, mivel jól betört sárkányával több grifflovast küldött a halálba, több emberi életet oltott ki és nagyobb z�rzavart keltett az emberek seregeinek soraiban, mint bármelyik bajtársa. A mellén átvetett szíjon, melyben bárdját tartotta, számtalan trófea, és a Sorspörölyt�l, a Feketekézt�l és több 108

nemzetség fejét�l - köztük Zuluhedt�l - kapott kitüntetés csüngött.

- Mit akarsz, öreg? Ha id�t adsz, hogy újra dobjak, egy hetes-sel enyém lett volna a teljes tét. Remélem, jó okkal zavartál meg!

- Azt akarom, amire kiképeztelek! - csattant fel Nekros. Eltö-

kélte, hogy még ez az óriás sem fogja szégyenbe hozni a többiek el�tt. - Vagy most már csak szerencsejáték-csatákban jeleskedsz?

A többiek morgolódni kezdtek, de Torgus arca inkább érdekl�dést mutatott, mint dühöt.

- Egyéni küldetés? Valami jobb, mint néhány paraszt szétége-tése?

- Katonák, és varázslók! Ez inkább ínyedre való?

A harcos összehúzta sötétvörös szemét.

- Folytasd, öreg...

*

Rónin végre talált valakit, aki elviszi Khaz Modanba. Ett�l a gondolattól fel kellett volna vidulnia, de úgy ítélte, hogy az ár, amit fizetnie kellett, igen magas. Már az is éppen elég lett volna a számára a megpróbáltatásokból, hogy a törpökkel kell utaznia, akikkel kölcsönösen gy�lölték egymást, de ráadásként Veréza is a fejébe vette, hogy vele tart. Mentségére legyen mondva, a helyzet valóban úgy festett, hogy nélküle Falstad sosem állt volna kötélnek, de ennek ellenére alaposan felborította a terveit. Egyedül akart Zordszirtbe utazni, bajtársak nélkül, mert így csökkenthette annak kockázatát, hogy valami esetleg rosszul sül el. Nem akart játszani mások életével, legfeljebb a sajátjával; nem akart több halottat.

A baj azonban sosem jár egyedül. Megtudta, hogy Senturusnak sikerült meggy�znie a konok törpöt, Falstadot, hogy

�t is magukkal vigye.

109

- Ez kész �rület! - ismételgette Rónin tehetetlen dühében. -

Nincs szükségem senkire!

Most, hogy a grifflovasok már el�készültek a tengeren való átkeléshez, senki sem hallgatott rá, senki sem volt kíváncsi mondandójára. Attól tartott, ha tovább ellenkezik, � lesz az, aki nem repülhet át Khaz Modanba. Falstad a viselkedése alapján ítélve, kiszámíthatatlan volt, bármire elragadtathatta magát.

Duncan összehívta az embereit. Rolandra ruházta a parancsnokságot, és kiosztott néhány parancsot. Átadott a helyettesének egy medaliont - az Ezüst Kéz lovagjainak a jelek szerint még a legjelentéktelenebb eseményekre is volt egy-egy rítusuk. Rónin csodálkozva, és kissé fanyalogva figyelte a jelenetet, amikor Veréza melléje állt, és suttogva elmagyarázta neki a dolgot.

- Duncan átadta Rolandnak tisztségének zálogát. Ha valami történik vele, Roland végleg megörökli a tisztséget a rendben. Az Ezüst Kéz lovagjai semmit nem bíznak a véletlenre.

Rónin kérdezni akart valamit, de a n� eltávolodott t�le. Sokkal kimértebb és távolságtartóbb volt vele, mióta az utcán suttogva megfenyegette. Rónin nem akarta er�szakkal visszajuttatni Verézát Léguraföldre, de úgy érezte, nem vállalhatja a kockázatot, hogy baj éri a tündét az � küldetése miatt. Annak sem örült volna, ha Duncan Senturusszal történik valami, de bízott benne, hogy a lovagnak jobb esélyei vannak a túlélésre Khaz Modanban, mint bárki másnak.

- Indulás! - kiáltott fel Falstad. - A nap magasan jár, már az öregek és a nyomorékok is felkeltek, és dolguk után indultak.

Mehetünk végre, vagy tovább húzzuk az id�t?

- Én készen állok - felelte Duncan ünnepélyesen.

- Én is - mondta a nyugtalan varázsló. Nem akarta, hogy a csapat miatta késlekedjen. Ha rajta múlt volna, már el�z� éjszaka útnak indul, Falstad azonban pihentetni akarta a griffeket. A törp 110

vezérnek nem lehetett ellentmondani, a grifflovasok csak t�le fo-gadtak el parancsokat.

- Nyeregbe! - A törp Verézára mosolygott, és karját nyújtotta.

- Tünde hölgyem?

Veréza mosolyogva fogadta el a felajánlott segítséget.

Róninnak er�sen kellett igyekeznie, hogy közömbös arckifejezését meg�rizze. Szívesebben látta volna Verézát bármelyik má-

sik lovas mögött, de err�l említést sem tehetett - csak bolondot csinált volna magából. Megvonta a vállát. Mit számít neki, hogy a gárdista kivel utazik?

- Igyekezz, varázsló! - mordult rá Molok. - Minél hamarabb meg akarom járni ezt az utat.

Duncan, aki id�közben könnyebb ruhát öltött, a lovasok egyike mögött foglalt helyet. A törpök �t sem kedvelték, de tisztelték, ami érthet�, hiszen dics� és id�s lovag volt. Azt is jól tudták, hogy a szent rend milyen félelmetes er�t képvisel a csatatéren; ez volt az egyik oka annak, hogy végül elfogadták, Duncannek is az utazók között van a helye.

- Kapaszkodj er�sen! - mondta kurtán Molok. - Különben hal-eledel lesz bel�led! - Kiadta a griffnek a parancsot. A bestia felemelkedett.

A varázsló keményen kapaszkodott, és szokatlan dolgot észlelt: szíve olyan hevesen vert, hogy azt hitte, kiugrik a torkán.

Még sosem ült griff hátán. Ahogy az állat hatalmas szárnyai csapkodni kezdtek, megfogadta, ha túléli ezt az utazást, soha töb-bé nem vállalkozik ilyesmire. A részben madár, részben oroszlán lény szárnycsapásainak ütemére hol felemelkedett, hol lejjebb süllyedt a gyomra. Ha van más lehet�sége a hosszú út megtételé-

re, habozás nélkül azt választja.

Félelmetes sebességgel haladtak. Néhány perccel kés�bb nem csak Hisac, de az egész partvonal lebukott a látóhatár mögött. Ezt az iramot, gondolta Rónin, még a sárkányok se sokáig tudnák tar-111

tani! Felidézte, a három kisebb bestia hogyan cikázott a nagy vö-

rös leviatán feje körül. Nem sok olyan él�lény létezik, amely utá-

nozni tudná és merné ezt a mutatványt...

Alattuk nyugtalanul hánykolódott a tenger. A hatalmas hullá-

mok olyan magasra csaptak, hogy szinte elérték �ket, ám a cél el�tt mindig visszazuhantak a mélybe. Viharos szél vágott az utazók arcába, a sós vízpermet cseppjei apró t�kként szúrták b�rü-

ket. Rónin a csuklyájával próbálta védeni magát, Molokot azonban szemmel láthatólag nem zavarták a kellemetlen körülmények: olyan egyenes háttal ült, mintha örömöt okozna neki, hogy magá-

ba szívhatja az elemek erejét.

- Mennyi id� még, hogy Khaz Modanba érjünk? - kiáltotta Rónin teli torokból, hogy Molok hallja kérdését.

A törp megvonta a vállát.

- Néhány óra! Nem tudom pontosan.

A varázsló nem érezte magát túl jól, de megpróbálta elhesse-getni a félelmét. Valahogy idegesítette a teret betölt� víztömeg; zavarta, hogy ameddig a szeme ellát, mindenütt hullámok kava-rognak. Erre nem számított, nem hitte volna, hogy ennyire megvi-seli majd a látvány.

A Hisac és Khaz Modan közötti tengerb�l magányos szirtként emelkedett ki Tol Barad, a háború során feldúlt, apró szigetor-szág. Falstad már el�re közölte, nem fognak leszállni. A Horda a háború kezdetén rohanta le a szigetet; az orkok véres gy�zelme után makacs gyomnövényeken és kitartó rovarokon kívül semmi sem élt meg rajta. A halál aurája lengte körül, s ez a láthatatlan burok olyan er�s volt, hogy a varázsló nem ellenezte a törp döntését.

Pihen�, lassítás nélkül repültek. Rónin id�nként egy-egy pillantást vetett a többiek felé. Duncan a t�le megszokott rendíthetetlenséggel nézett szembe az elemekkel, a jelek szerint nem zavarta az arcába csapódó permet. Veréza legalább jelét adta annak, 112

hogy rá is hatással vannak a körülmények: a mágushoz hasonlóan leszegte fejét. Hosszú haja kiszabadult köpenyének csuklyája alól, és vadul lobogott a szélben. A bárgyún vigyorgó Falstadhoz simult és er�sen kapaszkodott. A törpr�l lerítt, nem érdekli, mi veszi körül, számára a n� közelsége volt a legfontosabb.

Rónin gyomra fokozatosan hozzászokott a folytonos ingáshoz.

A nap állásából ítélve legalább öt órája emelkedtek a leveg�be. A griffek olyan sebesen haladtak, hogy a varázsló úgy vélte, legalább az út felét maguk mögött hagyták. Végül rászánta magát, megtörte a csendet, és megkérdezte Moloktól, jól számolt-e.

- Félúton? - nevetett a törp. - Úgy két óra, és meglátod Khaz Modan szirtjeit! Félút? Hah!

A jó hír Rónin arcára is mosolyt varázsolt. A nagyján már túl vagyunk! - gondolta megkönnyebbülten. Még néhány óra, és is-mét szilárd talajt érezhet a lába alatt. Akkor aztán már semmi sem akadályozhatja meg abban, hogy eljusson oda, ahová indult.

- Ismersz leszállásra alkalmas helyet?

- Sok ilyen hely van, varázsló! Egyet se félj! Nemsokára meg-szabadulunk t�led! Remélem, hogy nem ered el az es�, míg idefent vagyunk...

Rónin az égre sandított, szemügyre vette a fejük felett összegy�lt felh�ket. Nem volt biztos benne, hogy es�felh�k, de ha azok is, talán nem zúdítják rájuk vízterhüket . Nem lesz semmi gond, nyugtatta magát. Megérkezünk, leszállunk, és azután... Az-után a többieket Léguraföld felé küldöm, én meg elindulok Zordszirtbe!

Rónin tisztában volt azzal, hogy a többiek arcátlanságnak fogják tartani a tervét. Kár, de ez még a kisebbik rossz. Ismét az �t kísért� szellemekre gondolt, múltja fantomjaira. �k voltak valódi társai ezen az �rült küldetésen, a fúriák, melyek tovább, egyre to-vább hajszolták. Tudta, vagy velük gy�zedelmeskedik, vagy ve-lük együtt pusztul el.

113

Lehet, hogy meghalok...?

Régi társai, barátai halála óta már többször megfordult a fejé-

ben, hogy talán ez lenne a legjobb. A halálával talán jóvá tenné b�nét. Legalább önmaga el�tt.

Persze ehhez el kellett jutnia Zordszirtbe.

- Odanézz, varázsló!

Hirtelen felriadt az álmodozásból. Elnézett Molok válla felett, abba az irányba, amerre a törp mutatott. A szemébe csapódó víz-permett�l el�ször semmit sem látott, de aztán felfedezte a távolban a két, mozdulatlanul lebeg�, fekete pontot.

- Mi az? Föld?

- Az, varázsló! Khaz Modan!

Milyen közel van! Róninban furcsa, új er� áradt szét. Khaz Modan! Lehet, hogy veszélyek lesnek rá azon a földön, de idáig legalább eljutott. Végre! Körbenézett. Ha továbbra is tartják a lé-

legzetelállító iramot, már csak percek kérdése, hogy földet érjenek...

Abban a pillanatban két újabb pont jelent meg a távolban. Két mozgó pont, amelyek egyre nagyobbak lettek - mintha a csapat felé tartottak volna.

- Azok micsodák? Mi közeledik felénk? Molok hunyorogva nézett el�re.

- Az Északi-fjord cakkos jégszakadékaira! Sárkányok! Ketten vannak!

Sárkányok...

- Vörösek?

- Az ég színe, az is számít, varázsló? A sárkány csak sárkány...

A szakállamra, ezek értünk jöttek!

Falstad és a többi grifflovas is észrevette a sárkányok közeledtét. A törpök azonnal csatarendbe álltak. Eltávolodtak egymástól, hogy a lehet� legkisebb, legnehezebben eltalálható célpontot ké-

pezzék. Rónin látta, hogy Falstad kissé hátramaradt, nyilván 114

azért, mert mögötte ült Veréza. A Duncant szállító griff azonban el�reröppent, maga mögött hagyta a többieket.

A sárkányok is sajátságos taktikával készültek a támadásra. A nagyobbik magasra emelkedett, maga mögött hagyta a másikat.

Rónin látta, a két pikkelyes bestia arra készül, hogy fogóba szorítsa a náluk fürgébb, de kisebb és gyengébb griffeket, amelyek így majd közelharc vívására kényszerülnek.

Lassan a sárkányok hátán ül� hatalmas alakok is láthatóvá váltak. Rónin még sosem látott ilyen nagy termet�, izmos és brutális orkokat. A nagyobbik sárkány lovasa volt a vezér. Bárdjával intett a másiknak, aki azonnal a jelzett irányba lendült és eltávolodott.

- Jól képzett harcosok! - kiáltotta Molok, majd felröhögött.

Látszott rajta, boldogan vállalkozik az összecsapásra. - Az a jobb oldali, az tényleg érti a dolgát. Dics� csata lesz!

Dics csata, amelyben könnyen elpusztulhatunk... Rónin bosszús volt. Éppen most haljon meg, amikor már úgy t�nt, baj nélkül folytathatja küldetését?

- Nem harcolhatunk! Ki kell jutnom a partra!

Molok dühösen felmordult.

- Az én dolgom a harc, varázsló!

- De az én küldetésem el�bbre való! - Rónin egy pillanatra azt hitte, hogy a törp le fogja taszítani a griff hátáról, ám Molok er�t vett magán, és lassan bólintott.

- Megteszem, ami t�lem telik, varázsló! Ha szabad út nyílik, megpróbálok eljutni a partra. Leteszlek, és végeztünk egymással!

- Rendben!

Nem folytathatták a vitát: a griffek a sárkányok közelébe értek.

A gyorsabb, mozgékonyabb griffek a t�lük megszokott ciká-

zással hol közel kerültek, hol eltávolodtak a sárkányoktól. A m�-

velet eredményesnek bizonyult; a kisebbik, tapasztalatlanabb sár-115

kány hamarosan összezavarodott. Ám a fáradt griffek most közel sem voltak olyan mozgékonyak, mint máskor. Falstad és Veréza csak a szerencsének köszönhette, hogy egy sárkánymancs penge-karmai nem aprították fel �ket a leveg�ben, Duncan törpje pedig hajszál híján a tengerbe bucskázott, miután egy szárnycsapás vá-

ratlanul kibillentette griffjüket az egyensúlyából. A törp és a lovag ennek ellenére olyan közel maradt a sárkányhoz, mintha kö-

zelharcba akarnának bocsátkozni vele.

Molok némi bajlódás után végre el�húzta viharpörölyét. A fe-je felett lóbálta fegyverét, és olyan ordítozásba kezdett, mintha a haja kapott volna lángra. Rónin csak remélhette, hogy a harc he-vében nem feledkezik meg ígéretér�l.

A nagyobb sárkány alább szállt, a jelek szerint Falstadot és Verézát szemelte ki áldozatául. Falstad minden igyekezetével azon volt, hogy elkerüljék az összeütközést, de a griffet lelassította a két lovas súlya. A hatalmas ork mennydörg� kiáltásokkal ösztökélte hüll�jét, és vadul csapkodott harci bárdjával.

Rónin hátán végigfutott a hideg. Nem engedhette, hogy miatta vesszenek oda.

- Molok! Eredj a nagy után! Segítenünk kell Verézának!

A törp is ezt akarta tenni, de nem feledte ígéretét.

- És mi lesz a küldetéseddel?

- Indulj már!

Széles vigyor terült szét Molok képén. Vel�trázó kiáltást eresztett ki torkán, mire a griffje a sárkány után vetette magát.

A törp háta mögött kuporgó Rónin felkészült, hogy megidézzen egy varázst. A vörös sárkány szorosan Verézáék nyomában volt... Falstad griffje olyan hirtelen, és olyan kis ívben kanyarodott vissza, hogy meglepte a sárkánylovast. A pikkelyes behemó-

tot továbbsodorta a lendület.

- Kapaszkodj er�sen, varázsló!

116

Molok griffje zuhanni kezdett. Rónin meger�sítette a lelkét, legy�rte félelmét. Elismételte magában a varázsige utolsó szavait, és remélte, nem akad el a lélegzete, miel�tt a sárkányra szabadí-

taná.

A törp csatakiáltást hallatott, és eltorzult arccal fordult ellensége felé. A viharpöröly és a harci bárd egy pillanatra találkozott.

A szerteszóródó szikrák elvakították Rónint; kis híján lezuhant a nyeregb�l. A griff rémülten felvijjogott. Molok majdnem kibu-kott a nyeregb�l.

A griff azonban tudta, mit kell tennie. Meredeken a magasba emelkedett, eltávolodott a sárkánytól és a harci bárdtól. Molok újra befészkelte magát a nyeregbe.

- Az istenekre! Láttad ezt? Még nem találkoztam olyan fegyverrel, ami így ellenállt volna a viharpöröly csapásának! Ez lesz aztán a viadal!

- Engedd, hogy megpróbáljak valamit!

A törp arca elsötétedett.

- Varázslatot? Ebben nincs semmi tisztességes... Aki varázsol az minden, de nem bátor!

- Hogy akarsz az ork ellen harcolni, ha a sárkány nem enged a közelébe? Most szerencséd volt, de legközelebb nem lesz ilyen könny� dolgod.

- Jól van... De nem teszed �ket harcképtelenné!

Rónin nem felelt. Mit mondhatott volna? Pontosan arra ké-

szült, hogy harcképtelenné tegye ellenfeleiket. Üldöz�ik közben utánuk eredtek, meredeken felfelé szállva, és látszott, hamarosan utolérik �ket. Rónin a sárkány szemébe fúrta tekintetét és a hatalom nyelvén mormolni kezdett. Utolsó szavait hátravetett fejjel az alacsonyan lógó felh�kre kiáltotta.

A gomolygó felh�kb�l vakító villám csapott le üldöz�jükre.

A találat pontos volt, de várt hatása elmaradt. A sárkány pik-kelyein szikrák ezrei cikáztak végig, az ork el�rebukott a nyereg-117

ben, de néhány másodperc elteltével nyilvánvalóvá vált, hogy egyiküket sem érte olyan sérülés, ami a harc feladására kényszerí-

tette volna �ket. A sárkány, bár mozgása nehézkesebb lett, továbbra is képes volt a leveg�ben maradni, az ork harcos pedig ismét felegyenesedett.

A csalódott varázslónak be kellett érnie annyival, hogy sikerült megállítania a szörny támadását. Ennek is örült, hiszen Verézával együtt biztonságban volt. Egyel�re...

A sárkány nem gondolhatott újabb rohamra, a repülésre és az egyensúlyozásra kellett összpontosítania.

Rónin a törp vállára tette kezét.

- A partra! Gyorsan!

- Elment az eszed, varázsló? És ezzel mi lesz? Hiszen az el�bb azt mondtad...

- Gyerünk!

Molok kelletlenül a part felé irányította a griffet. Nem sokra tartotta a varázslót, és égett a vágytól, hogy végre megszabaduljon útitársától. Ezért engedelmeskedett; parancsot soha nem fogadott volna el Rónintól.

Rónin hátrafordult ültében. Szorongó szívvel Verézát kereste, ám hiába. Egy pillanatra elfogta a vágy, hogy ismét visszafordítsa Molokot, de tudta: el kell érnie Khaz Modant. A törpök vélhet�-

leg elbánnak a két szörnnyel...

Biztosan legyzik ket!

Ahogy Molok griffje a part felé fordult, hatalmas árnyék suhant át felettük. A törp és a varázsló ijedten nézett a fejük fölött lebeg� alakra. A másik sárkány valahogy föléjük került.

Molok pompás hátasa megpróbált kitérni a sárkány csapása el�l, de elkésett: a hüll�karmok a jobb szárnyába hasítottak. A griff fájdalmasan felordított, és minden erejét össze kellett szednie, hogy a leveg�ben maradjon. Rónin látta, a fentr�l támadó, 118

gigászi bestia szélesre tátja a pofáját, hogy leharapja a griff két utasának fels�testét.

A következ� pillanatban a sárkány mögött egy griff t�nt fel; a hátán Duncan és társa ült. A lovag el�rehajolva, élénken magyarázott a törpnek. Rónin el sem tudta képzelni, mire készülnek, azt viszont látta, miel�tt végrehajthatna egy újabb varázslatot, a sárkány eléri �ket.

Duncan hirtelen levetette magát a griff hátáról.

- Istenek és démonok! - ordította Molok. A tapasztalt, vakmer�

törp alig hitt a szemének.

Rónin felfogta, mit akar Duncan. Az ugrás más ember eseté-

ben halálos zuhanással végz�dött volna, a lovag azonban a sárkány nyakára érkezett. Miel�tt a meglepett bestia és ork lovasa észbe kapott, a pikkelyekbe kapaszkodva ráült a vastag nyakra.

Az ork a lovag felé lendítette bárdját, és kis híján célba talált vele. Duncan az ellenség szeme közé nézett, majd ismét el�refordult, és mintha megfeledkezett volna az ork létezésér�l, felfelé kúszott a sárkány nyakán.

- Ez az ember �rült! - kiáltotta Rónin.

- Nem, varázsló - kacagott Molok. - Ez az ember bátor!

Rónin nem igazán értette, hogy a törp miért beszél ilyen tiszteletteljes hangon, de aztán észrevette, hogy Duncan az egyik kezé-

vel elereszti a sárkány nyakát, míg a másikkal el�húzza a kardját.

A gyilkos indulattól vörös szem� ork követte a lovagot, és egyre közelebb ért hozzá.

- Tennünk kell valamit! Vigyél közelebb! - követelte Rónin.

- Elkéstél, ember! Ebbe mi már nem szólhatunk bele. Vannak h�stettek, melyeket a sors rendelt...

A sárkány nem próbálta lerázni Duncant a nyakáról, mert tudta, ebben az esetben ork lovasától is megszabadulna. Az ork kitartóan mászott, és hamarosan olyan közel került a lovaghoz, hogy ismét lecsaphatott rá. Duncan ekkor lovagló ülésben helyezkedett 119

el a szörny tarkójánál. Felemelte kardját, és láthatóan arra ké-

szült, hogy a gerinc és a koponya találkozásának védtelen pontján a sárkány nyakába döfje pengéjét.

Az ork azonban megel�zte. A bárd könnyedén áthatolt a vé-

kony láncingen, melyet Duncan az útra választott, és mélyen a férfi hátába mélyedt. A lovag nem kiáltott fel, de el�rebukott.

Kevésen múlott, hogy a kard nem csúszott ki az ujjai közül. Valahonnan er�t merített, és pengéje hegyét a sárkány nyakának szegezte. A döféshez azonban nem volt elég ereje.

Az ork ismét felemelte a bárdját.

Rónin ráolvasta az els� varázst, ami eszébe jutott.

Az ork szeme el�tt hirtelen fény lobbant, amelynek ereje vete-kedett a napéval. Hanyatt vágódott, és közben elejtette a fegyverét. Hadonászni kezdett, valamilyen kapaszkodót keresett, de hiá-

ba; menthetetlenül lezuhant a mélybe. Rémült üvöltését pillana-tok alatt elnyomta a tenger bömbölése.

Rónin tekintete találkozott a lovagéval. Duncan Senturus hálá-

san és tisztelettel nézett a varázslóra. A hátán a vérfolt egyre ter-jedelmesebb lett, de összeszedte az erejét, felegyenesedett, és a feje fölé emelte a kardját.

A sárkány megérezte, hogy elvesztette lovasát, és már senki sincs a hátán, akire vigyáznia kellene. Hirtelen zuhanásba kezdett. Senturus pontosan célzott, és a hüll� testének legsebezhet�bb pontjába, a koponya tövébe döfte pengéjét. A vörös sárkány összerándult. Sebéb�l b�zös folyadék fröccsent a leveg�ben, mely olyan forró volt, hogy sisteregve perzselte a lovag b�rét.

Duncan el�rebukott; úgy t�nt, elvesztette az egyensúlyát.

A varázsló ráordított Molokra.

- Kerüljünk közelebb! Kapd el!

A törp engedelmeskedett, de Rónin érezte, elkéstek.

Eközben egy másik griff is közelebb lebbent; Falstad és Veréza ült a hátán. A jelek szerint a törpök vezére is abban re-120

ménykedett, hogy megmentheti a lovagot. Egy pillanatig úgy t�nt, sikerül neki a dolog. Griffje egészen közel került a vadul verg�d�

sárkányhoz. Duncan ismét felnézett, el�bb Róninra, majd Falstadra és Verézára pillantott, aztán megrázta a fejét. Mély lé-

legzetet vett, elsápadt, és lassan oldalra fordult.

- Ne! - Rónin az egyre távolodó alak felé nyújtotta a kezét.

Tudta, miden hiába. Senturus már meghalt, csupán élettelen teste zuhant a mélybe. A látvány ismét eszébe juttatta legutolsó küldetése kudarcát. Újra megtörtént a borzalom: elvesztette egyik tár-sát. Fájdalmát és b�ntudatát még az sem enyhítette, hogy Duncan önként, a veszélyeket ismerve csatlakozott hozzá.

- Vigyázz! - kiáltott rá Molok.

A varázsló összerezzent, és felkapta a fejét. A haláltusáját ví-

vó sárkány kínlódva verg�dött a leveg�ben. Már alig volt benne élet, de óriási szárnyának csapásai így is komoly veszélyt jelent-hettek. Falstad ügyesen kitért el�le, ám Molok és Rónin griffje egészen közei került hozzá.

- Fel! Fel, te lomha jószág! - ordított Molok a griffre. - Fel...!

A sárkány szárnya lecsapott rájuk. Rónin csak annyit látott, hogy valami nagy és vörös közelít felé, majd a következ� pillanatban már a leveg�ben volt. Hallotta a törp kiáltását és a griff rikoltását, de egyiküket sem látta. Meglepetten tapasztalta, hogy nem lefelé zuhan, hanem felfelé repül; a sárkány szárnyának ereje a nap irányába lódította törékeny testét.

A természet er�it azonban nem lehet sokáig kijátszani. Rónin egy pillanatra megállt a leveg�ben, majd zuhanni kezdett. Varázs kell! - gondolta kétségbeesetten. Valamilyen, bármilyen varázs...!

Képtelen volt összeszedni a gondolatait, egyetlen olyan ige sem jutott eszébe, amely segíthetett volna rajta. Végem, villant át az agyán a kétségbeejt� gondolat.

121

Hirtelen feketeség vette körül. Csodálkozva pislogott; a sötétség furcsa volt, valahogy természetellenesnek érz�dött. Meghal-tam? - t�n�dött. Ez lenne az élet után...?

A feneketlennek látszó sötétség mélyér�l ismer�snek t�n�

hang dörrent.

- Biztonságban vagy, ember! Sose félj! Sose félj!

Rónin döbbenten látta, hogy egy sárkány tartja a markában, amely olyan hatalmas volt, hogy akár tíz ember is kényelmesen elfért volna benne.

122

Kilenc

untan!

- Kés�, tünde hölgyem! - mondta Falstad. - Társad halott.

DDics�harcot vívott, méltó arra, hogy ódák szóljanak róla!

Verézát cseppet sem érdekelték a dics� himnuszok, sem a hibás feltételezés, miszerint � mélyen tisztelte vagy csodálta Senturust.

Szeme el�tt az lebegett csupán, hogy elpusztult egy bátor férfi.

Csupán az nyújtott számára némi vigaszt, hogy Duncannek sikerült végrehajtania egy lehetetlennek t�n� feladatot: halálos sebet ejtett a sárkányon.

A vörös bestia eközben még mindig a leveg�ben hánykolódott.

Megpróbálta kirázni magából a kardot, de ereje rohamosan csökkent, hiába forgolódott és hánykolódott. Csak id� kérdése volt, hogy mikor csatlakozik gyilkosához a tenger mélyén. De még ilyen állapotban is komoly veszélyt jelentett. Szárnyával majdnem lesodorta Falstadot és a tündét a griff hátáról. Szerencsére a törp ügyesen irányította madarát, amely rövid zuhanást és egy éles fordulót követ�en biztonságos távolságba került. Veréza nem gyászolhatta tovább a lovagot; minden erejére és figyelmére szüksége volt ahhoz, hogy nyeregben maradjon.

A másik, harcra kész sárkány továbbra is a közelben lebegett, és hirtelen támadást indított. Falstad felfelé fordította a griff fejét, hogy a sárkány fölé emelkedjen, és elkerülje a félelmetes karmokat. Ellenfelük ügyesen utánuk fordult; a jelek szerint gyakorlott griffvadász volt.

Veréza szerette volna elkerülni a további vérontást.

- Falstad! Meneküljünk!

- Érted még ezt is megtenném, tünde hölgy, de ez a pikkelyes bestia és lovasa úgysem hagyna békén minket.

123

A sárkány Verézára és társára összpontosította figyelmét. Ta-lán a hátán ül� ork parancsát teljesítette, de az is lehetséges, hogy észrevette, a griff két utast szállít. Feljebb emelkedett, és felké-

szült a rohamra.

Veréza agyában egymást kergették a megválaszolhatatlan kérdések. Hogy kerültek ide a sárkányok? Van-e valami összefüggés megjelenésük és Rónin küldetése között? Ha igen, akkor miért

�ket, és miért nem a varázslót próbálják megölni? Miért nem Rónin az els�dleges célpontjuk?

A tünde körbenézett. Tényleg, hol van Rónin? Sehol sem látta a varázslót szállító griffet.

Miközben Falstad egyre nagyobb sebességre ösztökélte griffjét, a sárkány a nyomukba szeg�dött. A tünde ismét szétnézett.

Rónint kereste, de hiába. A varázsló Molokkal és a griffel együtt elt�nt.

- Falstad! Nem látom Rónint...

- Most nem érünk rá vele foglalkozni! Inkább kapaszkodj!

A n� engedelmeskedett, és éppen idejében tette. A griff hirtelen olyan éles szögben vágott oldalra, hogy ha Veréza csak egy másodperccel kés�bb kapaszkodik meg, menthetetlenül lefordul a hátáról. A sárkány karmai suhogva hasították a leveg�t; pontosan arra a helyre csapott le, ahol egy pillanattal korábban még Falstad madara szállt.

A sikertelenségt�l feldühödött sárkány elb�dült, és a griff után fordult.

- Készülj a csatára, tünde hölgyem! Ügy t�nik, nem térhetünk ki el�le...

Miközben Falstad el�húzta viharpörölyét, Veréza ismét elátkozta elvesztett íját. A kardja még megvolt, de úgy érezte, nem lenne képes olyan áldozatra, amilyet Duncan hozott meg értük.

Egyébként is meg kellett tudnia, mi történt Róninnal, hiszen a küldetés szempontjából a varázsló személye volt a legfontosabb.

124

A sárkány hátán ül� ork is el�vette harci bárdját, és meglengette a feje felett. Barbár üvöltést hallatott, amire Falstad a törpök csatakiáltásával felelt. A kis termet� harcosban pezsgett az elszántság, már alig várta, hogy összecsaphasson az orkkal. Veréza nem tehetett mást, er�sen megkapaszkodott. Bízott benne, hogy a törp tudja, mit csinál.

Hirtelen gigászi, éjfekete alak ereszkedett a két ellenfél közé.

Az óriás a vörös sárkányra támadt. Az orkot váratlanul érte a for-dulat.

- Mi a szentséges...? - hebegte Falstad.

A tünde is kinyitotta a száját, de torkán akadt a szó.

A vörös sárkány egész teste kisebb volt, mint a fekete óriás egyik szárnya. A sötét b�r�n vakítóan szikráztak a csillogó pikkelyek. Az eget mennydörgéshez hasonló b�gés rázta meg. A griffek ijedten szétrebbentek. A hihetetlen méret� fekete sárkány a kisebb vörösre támadt. Az ork hátasa elb�dült, de a mozgásán látszott, nincs túl sok kedve küzdelembe bocsátkozni.

- Lehet, hogy utunk itt véget ér, tünde hölgyem! Ez itt nem más, mint a Sötét óriás!

A fekete sárkány kiterjesztette szárnyát. A torkából el�tör�

hang Verézát kaján nevetésre emlékeztette. Fémes csillogás villant a tünde szemébe. Veréza csodálkozva látta, hogy a gigászi test amúgy is kemény, szinte átdöfhetetlen pikkelyeit fémlemezek borítják.

Adamantium páncél! - villant át Veréza agyán. Eszébe jutott, hogy a világon egyetlen sárkány visel ilyen páncélt, s eszébe jutott a név is, amelyet az emberek és a tündék rettegve és tisztelettel ejtettek ki.

- Halálszárny... - suttogta. - Halálszárny...

A tündék legendái szerint valaha öt nagy sárkány élt, �k jelké-

pezték a misztikus és természeti er�ket. Egyesek szerint Alexstrasza, a vörös sárkány az élet szimbóluma volt, a többir�l azonban nem sokat lehetett tudni, mert a sárkányok az emberek 125

megjelenésekor visszavonultak, azóta magányban, elszigetelten éltek. A tündék tisztelték e hatalmasságokat, id�nként felkeresték

�ket, de az �si lények velük sem osztották meg titkaikat.

Csak egy akadt az �ssárkányok közt, aki megmutatta magát, fennen hirdetve, hogy valamikor régen az � fajtája uralkodott ezen a világon. Valódi neve régen feledésbe veszett, az új név pedig, amelyet magának választott, ékesen bizonyította a gy�löletet, amellyel a nála alantasabb lények iránt viseltetett, és a rettenetes véget, melyet nekik szánt. Még Veréza fajtájának legöregebb bölcsei sem tudták megmondani, mi késztette, mi ösztönözte a fekete óriást, aki az évek során minden t�le telhet�t megtett, hogy elpusztítsa a világot, melyet a tündék, törpök és emberek közösen építettek.

A tündék saját nyelvükön is adtak neki egy nevet, amelyet csak suttogva ejtettek ki: Xaxas. Ez a szó több jelentéssel bírt: káosz; düh; kitör� vulkánok és romboló földrengések rettenetes ereje. Alexstrasza jelképezte az életet, mely összetartja a világot, Halálszárny pedig azoknak az er�knek a megtestesülése volt, melyek egyetlen célja a rombolás.

Most mégis a griffek között lebegett, és saját fajtája ellen kelt védelmükre...

- Hihetetlen helyzet, nem gondolod? - motyogta Falstad, t�le szokatlan megillet�döttséggel. - Azt hittem, hogy ez az utálatos szörny már rég nem él!

A gárdista is így tudta. A Kirintór és a tündék leghatalmasabb mágusai azt állították, közös er�vel végleg leszámoltak a fekete rémmel; azt mondták, az � mágikus csapásaiktól még az adamantium lemezek sem védték meg, amelyet annak idején eszel�s orkok forrasztottak pikkelyeire.

Halálszárny mégis diadalmasan repült. Az orkok elleni háború hirtelen jelentéktelennek t�nt. A Hordából megmaradt néhány osztag, amely Khaz Modanban húzta meg magát, nevetséges semmiség volt ehhez a félelmetes óriáshoz képest.

126

A kisebb sárkány vadul Halálszárny után kapott. Az orra olyan közel került hozzá, hogy a fekete szörnyeteg bal mells� mancsá-

val könnyedén lecsaphatott volna a fejére, Halálszárny azonban inkább a farkát használta, azzal söpörte félre a vörös hüll�t.

Veréza látta, a fekete óriás pikkelyei alatt vastag erek dudorod-nak, amelyek minden egyes szárnycsapást követ�en egyre vastagabbá válnak. T�z gyülemlett fel bennük.

A legenda szerint az ember keze nyomban szénné válik, ha megérinti ezeket az ereket. Egyesek úgy tartották, hogy a sárkány valójában nem forró, hanem maró, savas folyadékot termel, má-

sok váltig állították, hogy eleven t�z áramlik benne. Bárhogyan is volt, egy biztos: a sárkányvér halált okozott.

- Megbolondult az az ork? Vagy tán a sárkánya bokrosodott meg? - rázta a fejét Falstad. - Egy ilyen kilátástalan küzdelmet magam is elkerülnék, ha módomban áll!

A griffek csatlakoztak hozzájuk. Veréza ismét Rónint és Molokot kereste. Hiába. A csapatukhoz rajta és Falstadon kívül már csak három törp tartozott.

- Hol a varázsló? - kérdezte Falstad a többiekt�l. - Hol hagytá-

tok?

- Molok halott - jelentette az egyik törp. - Ott úszik a griffje...

- Lemutatott a hullámokra. - Már nem él.

Falstad szomorúan lenézett, megcsóválta a fejét, és fújt egyet.

- És a varázsló? - kérdezte Veréza. - �t láttátok?

- Attól tartok, tünde hölgyem - felelte Falstad komoran -, ezúttal nem történt csoda...

Veréza tudta, hogy Falstadnak igaza van. Most még a mágia sem segíthetett Róninon. Ha valaki ilyen irdatlan magasságból vízbe zuhan, ugyanaz történik vele, mintha kemény talajra esne.

A tünde tisztában volt ezzel, mégsem bírt ellenállni a késztetésnek, és lenézett. A hullámok hátán megpillantotta a másik vörös sárkány lebeg� tetemét és a griff hulláját. Molokra és Róninra gondolt. Remélem, gyors haláluk volt...

127

- Mit tegyünk most, Falstad? - kérdezte az egyik törp. Falstad az állát vakargatta.

- Halálszárny az ellenségünk ellensége, de nem a barátunk!

Üldöz�be vesz minket, amint végzett ezzel a vörössel. Nem vesz-szük fel vele a harcot. Nincs az a viharpöröly, amely akár behor-paszthatná a páncélját! Az lenne a legokosabb, ha visszafordulnánk, és hírül adnánk azt, amit láttunk.

A többiek egyetért�en bólogattak, de Veréza még mindig nem tudott belenyugodni a varázsló elvesztésébe.

- Falstad! Rónin varázsló! Lehet, hogy halott, de ha esetleg mégis életben van, akkor... Akkor a víz színén lebeg, és szüksége lehet a segítségünkre!

- Tünde hölgyem, bocsásd meg tiszteletlen szavaimat, de...

Neked elment az eszed! Ilyen zuhanást senki sem élhet túl. Még egy varázsló sem!

- Azért csak ereszkedjünk le, és nézzünk szét, jó? Utána oda megyünk, ahová akarsz. - Tudta, ha a víz felszínén sem találnak rá Róninra, küldetése sikertelenül ugyan, de befejez�dött. Érezte, gyötr� b�ntudatát semmi sem enyhítheti, és sokáig magában hordozza majd a rossz emléket, de vannak dolgok, amiket muszáj el-fogadni.

Falstad a törpökre nézett, és látta az arcukon, �rültnek fogják tartani, ha parancsot ad, hogy Halálszárny közelében maradjanak.

Ennek ellenére odabólintott Verézának.

- Ahogy kívánod! - morogta. - De csak a te kedvedért. Nincs még egy lény, akiért ezt megtenném! - A többiekhez fordulva folytatta. - Ti visszamentek. Most, rögtön! Hamarosan követünk benneteket, de ha mégsem, tudassátok az emberekkel a sötét óriás megjelenésének hírét! Induljatok!

Míg a többi harcos nyugatnak indult, Falstad és Veréza eresz-kedni kezdett. Hirtelen fülrepeszt� ordítás rengette meg a leveg�t.

Visszanéztek és látták, hogy a két sárkány kinyújtott karmokkal, 128

farkukkal hevesen egymás felé csapkodva küzd. Halálszárny a testén izzó erek miatt úgy festett, mint a mondabeli démonok.

- A harci táncnak vége - magyarázta Falstad. - Megküzdenek!

Vajon mi járhat most az ork fejében?

Verézát ez érdekelte a legkevésbé. tekintetével a víz színét fürkészte, Ronint kereste. A tenger felett sikló griff hátáról mesz-sze belátta a terepet, de hiába meresztgette a szemét. A varázsló hullájának elvileg a griff közelében kellett volna lennie, de mintha feloldódott, leveg�vé vált volna. Talán mégis végrehajtott valamilyen mágikus tettet?

Falstad türelmetlenül felhorkantott.

- Csak az id�nket vesztegetjük. Nincs itt semmi!

- Türelem, törp uram!

A következ� ordításra mindketten hátrafordultak. Megkezd�-

dött a sárkányok rettenetes viadala. A vörös sárkány megpróbált Halálszárny fölé emelkedni, de minden igyekezete hiábavalónak bizonyult, mert a fekete óriás minduntalan föléje tartotta a szárnyát. A kisebbik hüll� tüzet okádott, abban a reményben, hogy a csóvák félreterelik ellenfelét. Halálszárny, akinek testében a pán-cél miatt t�z sem tehetett kárt, könnyed, szinte lusta mozdulatok-kal tért ki a lángok el�l.

A tüzet okádó fiatal hím komoly hibát vétett: közel került ellenfeléhez. A fekete gyilkos könnyedén összezúzhatta volna a szárnyát, ám bal mells� lábát furcsán a mellkasához szorította, és ismét a farkával csapott le.

Veréza meghökkent. Megsebesült? Ha nem, akkor miért nem használta ki a kínálkozó lehetséget?

- Elég volt! Nem keresünk tovább! - kiáltotta Falstad. - Sajná-

lom, de a varázslód már a tenger fenekén van. Indulnunk kell, ha nem akarunk utána menni.

A tünde ügyet sem vetett rá. Halálszárnyat nézte, furcsa harci technikáját figyelte. A szörny ügyesen használta a szárnyát, há-

129

rom lábát és a farkát, ám a bal mells� végtagját meg se mozdította.

- Miért? - motyogta Veréza. - Miért csinálja ezt?

Falstad azt hitte, hozzá beszél.

- Mert itt a halál les ránk! - morogta. - Én ugyan nem félek t�-

le, de ugyan mit érnék el azzal, ha éppen most, éppen itt hagynám lemészárolni magam?

A következ� pillanatban Halálszárny elkapta a kisebb sárkányt. A rettenetes szárnyak körülzárták a vörös testet, a hosszú farok az alsó végtagok köré csavarodott. A három fekete végtag karmai mély sebeket nyitottak a vesztes nyakán és hátán.

- Fel, fel, te lomha jószág! - szidta Falstad a fáradt griffet. -

Most nem pihenhetsz! Vigyél minket messzire!

Miközben a fáradt griff az ég felé emelkedett, Halálszárny feltépte a vörös sárkány hasát. A sárkányvér cseppjei záporként hulltak a tengerbe. A kisebbik szörny összeszedte megmaradt erejét, és kiszabadította magát a halálos ölelésb�l. Elhátrált Halálszárnytól, majd hirtelen megtorpant.

Veréza meglepetten látta, hogy a vörös hüll� megfordul és menekülni próbál. Szárnyai ügyetlenül csapkodtak, de sikerült a leveg�ben maradnia. Kínlódva Khaz Modan partjai felé fordult.

Halálszárny nem vette üldöz�be sebesült ellenfelét. Különös mozdulattal a szeme elé tartotta bal mells� mancsát, és úgy nézett le rá, mintha valami törékeny tárgy állapotáról akarna megbizo-nyosodni.

A murkában tart valamit, gondolta Veréza. Vagy talán valakit?

Mit is mesélt Rónin arról, hogyan sikerült kimenekülnie az ösz-szeomló toronyból?

“És akkor... megérkezett valami. Valami, ami megragadott, és úgy kapott fel, mintha holmi játékszer volnék..."

Ugyan milyen lény lenne képes arra, hogy felkapjon egy feln�tt férfit? Veréza úgy gondolta, választ tud adni a kérdésre. A varázsló életét egy sárkány mentette meg.

130

De... Halálszárny?

A fekete sárkány is Khaz Modan felé repült, de ügyet se vetett a vörösre. Id�nként lenézett arra a valamire, amit a markában tartott.

- Falstad! Követnünk kell! - kiáltott fel a tünde.

A törp olyan pillantást vetett rá, mintha Veréza az kérte volna, hogy támadja meg a sárkányt.

- Én vagyok a legbátrabb harcos, de amit kérsz, tünde hölgyem, már megbocsáss, ostobaság!

- Halálszárny kapta el Rónint! Ez az oka annak, hogy nem használta bal mells� lábát.

- Akkor a varázsló halott! Ugyan mire kellene egy ember annak a bestiának, ha nem arra, hogy felfalja?

- Ha ezt akarná, már megtette volna. Nem... Valami mást akar Rónintól.

Falstadon látszott, kezd elfogyni a türelme.

- Túl sokat kérsz! A griff fáradt, pihennie kell.

- Kérlek, Falstad, tedd meg! Kövessük! Nem hagyhatom ma-gára Rónint. Esküt tetten!

- Nincs az az eskü, ami erre kötelezhet! - morogta a törp, de végül mégis Khaz Modan felé kormányozta a griffet. Az állat el-lenkezni próbált, dühösen rikácsolt, de engedelmeskedett.

Veréza hallgatott. Falstadnak igaza volt, Rónin sorsa megpe-csétel�dött, mégsem volt képes magára hagyni. Halálszárny távolodó alakját nézte. Ott van nála, gondolta. Rónin van a bal mancsában! De miért? Mit akarhat a varázslótól? Halálszárny minden él�lényt gy�löl, orkot, tündét, törpöt, embert... Miért? Miért kell neki Rónin?

Eszébe jutott, hogy Duncan Senturus elátkozott léleknek nevezte Rónint, olyan embernek, aki céljai elérése érdekében bárkivel és bármivel képes szövetséget kötni, aki még a leggonoszabb gonosszal is hajlandó volna lepaktálni. Lehet, hogy igaza volt?

131

Talán egy olyan embert próbálok megmenteni, aki még arra is képes volt, hogy eladja a lelkét Halálszárnynak?

*

Krázus testét fájdalom járta át, mely id�nként úgy feler�sö-

dött, hogy azt hitte, elveszíti az eszméletét. Mégis sikerült ural-kodnia magán, és az új kérdéseknek szentelte figyelmét. Tapasz-talatait továbbra sem merte megosztani a tanáccsal, pedig segíthette volna a közös munkát. Egyel�re megtartotta magának a felismerést, hogy Halálszárny emberi alakot öltött, mert más, fontos tervei is meghiúsulhattak volna, ha elárulja titkát.

A sárkány Ógádoros trónjára akar ülni! Els� hallásra lehetetlennek t�nt a dolog, de Krázus éppen elég jól ismerte Halálszárnyat ahhoz, hogy tudja: a sárkány terve sokkal összetettebb, sokkal ravaszabb annál, amilyennek látszik. Prestor nagyúr talán valóban békét és összefogást hirdet a Szövetség tagjai között, de Halálszárny valódi célja csak vérontás és káosz lehet. Ez pedig azt jelenti, hogy a béke, amelyet ennek a jelentéktelen trónnak a megszerzésével biztosíthat, csupán egy lépés valódi tervének végrehajtása felé, amely csakis a Szövetség teljes szétzúzása lehet. A ma megkötött béke holnap háborút hoz...

Ha a Kirintórnak nem is mondhatta el, voltak mások, akikkel megoszthatta gondját. Az id�k folyamán újra és újra visszautasí-

tották, de most talán hallgatnak rá. Eddig talán azért nem foglalkoztak vele, mert azt kérte, küldötteik jöjjenek el hozzá. Most azonban személyesen viszi meg a hírt a szentélyekbe.

Igen. Most hallgatni fognak rá...

Lerombolt szentélyének közepén állva Krázus a szemébe húz-ta csuklyáját. Halkan elmormolta a szavakat, amelyek átrepítették ahhoz, akinek a segítségére szüksége volt. A félhomályos zárka lassan szétfoszlott, és...

A következ� pillanatban egy jégbarlangban találta magát.

132

Valamikor régen több alkalommal is járt ezen a helyen, mégis megrettent. Tudta, kinek a birodalmába hatolt be, és azzal is tisztában volt, hogy azok közül, akiket szeretett volna maga mellé állítani, éppen � veszi leginkább zokon a vakmer� tolakodást. Még Halálszárny is tisztelettel adózott a fagyos barlang urának. Kevesen léptek e szentélybe, mely a hideg, kegyetlen Északi-fjord szí-

vében rejt�zött, és még kevesebben hagyták el élve.

A mennyezeten hatalmas cseppk�-oszlopok függtek, melyek olyan tiszták, olyan áttetsz�ek voltak, mintha kristályból lenné-

nek. A barlang padlóját és falait beborító hóréteg alól is gyönyör�

képz�dmények bújtak el�. Valami rejtett járaton keresztül fény sz�r�dött a csarnokba; a fátyolos világosságban úgy t�nt, mintha mozdulatlanná fagyott szellemalakok állnának az oszlopok kö-

zött. A fény sugarai megtörtek a kristályképz�dményeken, szivár-ványszín� foltokat festettek a falakra. Odakintr�l, a zord jégvi-dékr�l id�nként egy-egy gyenge fuvallat merészkedett be a barlangba, a légmozgás megkavarta a leveg�t, s ett�l úgy t�nt, a szivárványok lassú táncba kezdenek.

A hely zord szépsége mögött azonban hátborzongató részletek rejt�ztek. A makulátlan hótakaró alatt Krázus halványan kirajzolódó alakokat, eltorzult testeket fedezett fel. A maradványok kö-

zül sok a környéken él� állatoké volt, de akadtak olyanok is (például egy ökölbe szorított kéz és a hozzá tartozó kar), amelyek valaha azokhoz a lényekhez tartoztak, melyek balga módon háborgatni merészelték a barlang nyugalmát.

A behatolókra váró sors további nyugtalanító bizonyítékai voltak azok a jégtömbök, amelyekben a hívatlan vendégek tetemét konzerválta a természet. A jégkoporsók legtöbbjében havasi trollok álltak. Ezek a hatalmas, barbár lények délvidéki rokonaiknál jóval magasabbra n�ttek, testüket tejfehér b�r fedte. Maradványaikon látszott, a halál nem volt kegyes hozzájuk: az arcukra fagyott szenvedés arról tanúskodott, hogy életük utolsó pillanata-iban iszonyatos fájdalmakat kellett kiállniuk.

133

Krázus továbbment. Az egyik jégtömbben két farkasembert lá-

tott. Az erejükr�l és könyörtelenségükr�l híres, vendígó néven ismert lényekkel a fagy végzett. Pofájukat nem a félelem vagy a fájdalom torzította el, hanem valami furcsa düh; olyanok voltak, mintha képtelenek lennének beletör�dni, hogy ilyen véget érnek.

A mágus átsétált a jeges terem túlsó végébe, és szemügyre vette a rettenetes gy�jteményt. Felfedezett egy tündét és két orkot, akik legutóbbi látogatása óta kerültek ide. Ebb�l arra lehetett kö-

vetkeztetni, hogy a háború még ide, a remetelakhoz is elért. Az orkok egyike láthatólag fel sem fogta, mi történt vele utolsó per-ceiben, miel�tt csontjáig hatolt a fagy.

Krázus ezután egy olyan tetemre bukkant, melynek láttán meghökkent. Els� látásra nem látszott többnek, egy hatalmas kí-

gyónál - a fagyos pokolban már ez is meglep� lett volna -, de az összecsavarodott törzs fels� része hirtelen kiszélesedett, és egy majdnem emberi torzóban folytatódott. Ezt a fels�testet is pikkelyek s�r� sorai fedték. A lény szélesre tárt karjai mintha arra biztatták volna a látogatót: osztozzon az �t ért iszonyatos végben.

Az arca olyan volt, akár a tündéké, ám az orra valamivel laposabb volt a megszokottnál, szája pedig alig több keskeny résnél.

A nyílás mögött apró, éles fogak villantak, melyek leginkább a sárkányokéra emlékeztettek. A keskeny, mélyen ül�, pupilla nélküli szemekb�l gy�lölet sugárzott. A gyér fényben bárki embernek vagy tündének nézhette volna - ha nem látja testének alsó, hóval lepett felét.

Krázus azonnal ráismert, és akarata ellenére megformálódott a nyelvén a szó, amit mintha a gonosz, jéggé fagyott áldozat sugallt volna.

- Náa...

- Te nem vagy semmi, semmi, de semmi, ha arcátlan nem - zavarta meg Krázus önkéntelen motyogását egy suttogó hang, mely mintha a szell� szárnyán érkezett volna.

134

A mágus nem a hang irányába fordult. Az egyik fal mellett életre kelt egy jégtömb, lassan emberszer� alakot öltött. Ám a hasonlóság csupán felszínes volt: a teremtmény lába túlságosan vé-

kony volt, térdben természetellenesen hajlott meg, teste pedig in-kább rovaréra emlékeztetett, mint emberére. A feje is más volt, az arca pedig... Volt szeme, orra és szája, de úgy festett, mint egy jégszobor, amelyet alkotója reménytelennek ítélt és félbehagyott.

A lény csillogó köpenyt terített magára, melynek csuklyája ugyan nem volt, de nyakrészét magas gallér vette körül, melyb�l a tarkónál hosszú, jégcsaphoz hasonló tüskék meredtek felfelé.

- Maligos... - motyogta Krázus. - Üdvözöllek.

- Üdvös az, mikor egyedül, egyedül, egyedül lehetek.

- Nem volnék itt, ha lenne más választásom.

- Mindig van másik választás. Mehetsz, mehetsz, mehetsz! És én ismét egyedül lehetek!

A varázsló azonban eltökélt volt, és nem ijedt meg a barlang urától.

- Elfelejtetted, hogy miért élsz ilyen csendben, magányosan ezen a helyen, Maligos? Ilyen hamar elfelejtetted? Hiszen mind-

össze néhány évszázad telt el azóta, hogy...

A jeges lény körbejárt a barlang fala mellett. Szemét egy pillanatra sem vette le vendégér�l.

- Nem felejtettem el semmit, semmit, semmit! - csapott fel ha-ragosan a szél. - Legkevésbé a sötét napokat...

Krázus lassan körbefordult, így végig szemben lehetett a lény-nyel. Tudta, Maligosnak nincs oka arra, hogy rátámadjon, de azzal is tisztában volt, hogy minden él�k legvénebbike �rült, és nem is kevéssé. Egy eszel�snek pedig nem mindig kellenek indokok ahhoz, hogy megtegyen valamit.

Maligos könnyedén mozgott a jeges terepen. Hóba mélyed�, hosszú karmairól Krázusnak azok a botok jutottak eszébe, amelyeket az emberek használnak télen, hogy könnyebben járjanak a jeges terepen. A lény nem élt mindig ilyen testben, de nem kény-135

szerb�l viselte ezt az alakot, inkább azért, mert úgy gondolta, ez sokkal jobban illik hozzá, a természetéhez, mint az, amelyben világra jött.

- Akkor arra is emlékszel, hogy mit tett veled és a tiéiddel az, aki Halálszárnynak nevezi magát.

A különös arc megvonaglott; Maligos a név hallatán ösztönö-

sen kieresztette karmait, és dühös, sziszeg� hangot hallatott.

- Emlékszem...

A barlang hirtelen sokkal kisebbnek t�nt, de Krázus nem hagyta, hogy a környezet bármilyen hatást gyakoroljon rá. Tudta, Maligos jelenlétében elég, ha egyetlen pillanatig gyengének mu-tatkozik; tisztában volt azzal, hogy az életével fizetne megingásá-

ért.

- Emlékszem!

A kristályoszlopok megremegtek; távoli harangok kongását idéz� hangok csendültek fel, melyek hamarosan fülsiketít� rikoltássá er�södtek. Maligos közelebb lépett a varázslóhoz, eltátotta egyenetlen szél� száját, kiugró homlokcsontja alatt mélyebbé váltak a fekete szemgödrök. Jég és hó pergett a barlangba, a hideg, szúrós szemcsék örvényleni kezdtek, majd lassan egymáshoz ta-padtak. A fehéren csillogó tömb alakot öltött, kísérteties óriássá, gigászi télsárkánnyá változott.

- Emlékszem az ígéretre - sziszegte Maligos. - Emlékszem a vérszerz�désre, melyet kötöttünk: sosem törünk egymás életére, közösen �rizzük a világot!

A varázsló bólintott, bár Maligos nem láthatott csuklyája alá.

- Be is tartottuk. Egészen az árulásig.

A hósárkány kiterjesztette szárnyait. Kísértetszer� testének mozdulataival teremt�jét utánozta, még hatalmas állkapcsa is úgy nyílt és záródott, mintha � beszélt volna Maligos helyett.

- Az árulásig, árulásig, árulásig... - A hósárkány tátott szája jégcsapokat okádott, amelyek nyílvessz�ként fúródtak bele a 136

szemközti sziklafalba. - Míg Halálszárny el nem árult mindannyiunkat!

Krázus egyik kezét Maligos látóterén kívül tartotta, és készen állt rá, hogy szükség esetén végrehajtson egy varázslatot. A jég-szörny azonban nem támadott rá. Maligos megrázta a fejét - a sárkány követte a mozdulatot - és kissé higgadtabban hozzátette:

- De a sárkányok ideje lejárt, és egyikünknek, egyikünknek, egyikünknek sincs félnivalója többé! � egy volt csupán a világ elemi er�it jelképez� sárkányistenségek közül. � testesítette meg az Er�k legalantasabb, legpusztítóbb formáit, de már vége, vége, vége!

Krázus meglepetten ugrott hátra; a lába alatt megmozdult a föld. El�ször azt hitte, Maligos mégis rá akar támadni, de nem ez történt. A föld felpúposodott, és egy újabb sárkány alakja formá-

lódott meg a leveg�ben, melynek testét föld-és szikladarabok alkották.

- A jöv� a tét... Mindig ezt ismételgette - folytatta Maligos. -

Tudod mit mondott? “Arra az id�re gondoljatok, amikor a világ emberek, tündék és törpök védelmére lesz utalva! Fogjanak össze végre a klánok, fogjon össze az öt sárkányisten, teremtsük meg újra az Ereklyét, mert csak így, csakis így védelmezhetjük a vilá-

got örökkön-örökké, azután is, hogy valamennyien megtértünk

�seinkhez!"- Felnézett a két fantomra. - És én, én, én... én, Maligos hittem neki. Mellé álltam, és meggy�ztem a többieket is!

A két sárkány egymás köré tekeredett, testük összeolvadt.

Krázus néhány pillanatig érdekl�dve figyelte a jelenséget, majd elfordította a fejét. Tudta, Maligos minden más él�lénynél jobban gy�löli Halálszárnyat, de ez még nem jelentette azt, hogy segíteni fog neki, és azt sem, hogy élve elereszti err�l a dermeszt�, elátkozott helyr�l.

- Ismerem a történetet - vette át a szót a csuklyás varázsló. - A sárkányok mindegyike, de f�ként az elementálok feláldozták ön-maguk egy részét, átadták erejüket, és így...

137

- Örökre kiszolgáltatták magukat! Neki!

Krázus bólintott.

- �k hozták létre az Ereklyét, és �k ruházták fel hatalommal Halálszárnyat. Olyan hatalommal, amit ellenük fordíthatott! Bár ezt akkor még nem tudták. - El�renyújtotta egyik kezét, és házi-gazdájához hasonlóan � is látható alakot adott gondolatainak. Tenyere felett megjelent az Ereklye mása. - Emlékszel, milyen megtéveszt� a külseje? Milyen egyszer�, hétköznapi tárgynak t�nik?

A felcsillanó tárgy láttán Maligosnak elállt a lélegzete. Megremegett. Az ikersárkányok szétmállottak a leveg�ben, darabjaik, a jégszilánkok és a k�darabok a padlóra hullottak. A barlang jára-taiban, de még a felette elterül� üres jégsivatagban is végigfutott a zuhatag robaja.

- Tüntesd el, tüntesd el, tüntesd el! - követelte Maligos elhaló hangon. Kezével eltakarta szemüregeit. - Nem akarom látni!

Krázus nem engedelmeskedett.

- Nézd csak, barátom! Nézd a legöregebb faj bukásának okozóját! Nézd az Ereklyét, a tárgyat, amelyet a világ Démonlélek néven ismert meg!

Az egyszer�, csillogó korong lassan forgott a mágus keszty�s tenyere felett. A felbecsülhetetlen érték� kincs küls�re olyan hét-köznapinak, olyan egyszer�nek látszott, hogy azok, akiknek az id�k során a birtokába került, nem ismerték fel valódi erejét, nem is sejtették, milyen hatalom lakozik benne. Maligos azonban pontosan tudta, mire való; a korong másának láttán is iszonyú félelem markolt a szívébe.

- Az a mágia hozta létre, mely minden sárkánynak lételeme volt, mégpedig azzal a céllal, hogy segítsen legy�znünk a Lángoló Légió démonait, és belezárhassuk azok mágikus erejét is! -

Krázus tett egy lépést Maligos felé. - És Halálszárny arra használta, hogy ellenünk forduljon, mikor a harcok befejez�dtek! Saját szövetségesei ellen használta fel...

138

- Elég! A Démonlélek elveszett, elveszett, elveszett, és az áru-ló halott. Tünde és ember varázslók végeztek vele!

- Valóban? - Krázus átlépett a két sárkányfantom maradványai felett, még közelebb húzódott Maligoshoz. Az aranykorong hasonmása egy mozdulatára szertefoszlott, de a következ� pillanatban egy másik fantom jelent meg a helyén, egy ember képmása, egy fekete ruhába öltözött, magabiztos férfié. A külseje alapján ítélve fiatal volt, ám a tekintete ennek ellenkez�jét sugallta.

Prestor nagyúr mása volt.

- Ez a férfi, ez a halandó nemsokára Ógádoros királya lesz. A Szövetség szívében lév� Ógádorosé, Maligos. Nem ismer�s neked?

A jeges lény közelebb lépett, és az alakra meredt. Alaposan szemügyre vette a képmást, és arcán újra megjelent a rettegés.

- Ez nem ember!

- Hadd halljam, Maligos. Ki az, akit látsz?

A jégszemek találkoztak Krázus tekintetével.

- Te magad is pontosan tudod! Ez Halálszárny! - Baljós sziszegés szakadt fel a torz lény torkából, amely valaha fenséges sárkány alakját viselte. - Halálszárny...

- Igen, Halálszárny - ismételte Krázus szenvtelen hangon. -

Halálszárny, akit immár kétszer is halottnak hittünk. Halálszárny, aki a Démonlélek segítségével véget vetett minden reménynek, hogy újra eljön a Sárkányok Kora. Halálszárny, aki most azon mesterkedik, hogy rábírja a fiatal fajokat, engedelmeskedjenek az

� akaratának.

- Háborút szít közöttük...

- Igen Maligos. Addig irtják majd egymást, míg csupán néhá-

nyan maradnak... És akkor végez velük. Te magad is tudod, milyen világ létrehozásán fáradozik. Olyan világot akar, melyben csak �, és az általa kiválasztott kevesek élnek. Halálszárny meg-tisztult birodalmát, melyben még sárkányoknak sincs helye, ha nem az � színét viselik.

139

- Neeeem...

Maligos alakja hirtelen minden irányban n�ni kezdett, a b�re hüll�szer�en pikkelyes lett. Testének színe is megváltozott: jeges fehérb�l sötét, tajtékos ezüstkékre változott. Végtagjai megvasta-godtak, feje megnyúlt. Az átváltozás azonban nem teljesedett be, nem lett bel�le valódi sárkány.

A rovarszer�, rémálomba ill� lény Krázusra nézett.

- Szövetségre léptem vele, és ezért pusztulás volt nemzetsé-

gem osztályrésze. Egyedül én maradtam a hozzám hasonlók kö-

zül! Démonlélek elragadta gyermekeimet, társaimat. Pusztán az a tudat éltetett, hogy az, aki t�rbe csalt mindenkit, halott, és az átkozott korong megsemmisült...

- Mi is ezt hittük, Maligos.

- De él! Még mindig életben van! - kiáltott Maligos.

A barlang falai megremegtek hirtelen dühét�l. Jégcsapok hullottak a barlang mennyezetér�l, és a havas padlóba fúródtak.

- Igen, él, Maligos, minden áldozatod ellenére...

A groteszk leviatán Krázusra meredt.

- Sokat vesztettem... túl sokat! De te, te, aki magadat Krázusnak nevezed, te, aki egykoron magad is sárkány alakját viselted, te is elvesztettél mindent!

Krázus agyán átvillant szeretett királyn�je emléke. Fejében képek jelentek meg abból a korból, mikor Alexstrasza vörös nemzetsége még gyarapodott és sokasodott.

(�, Korialstrasz volt Alexstrasza második ágyasa - de h�ségben és szeretetben mindig az els�.

A varázsló úgy rázta meg a fejét, mintha meg akarna szabadulni a fájdalmas emlékekt�l. El kellett nyomnia a vágyat, hogy ismét a felh�k között szálljon. Amíg a helyzet nem változik, továbbra is embertestben kellett léteznie; továbbra is Krázusként kellett élnie, nem lehetett önmaga, a vörös Korialstrasz.

140

- Igen... sokat vesztettem - felelte végül, visszanyerve önuralmát. - De azt remélem, visszakaphatok valamit... valamit mindannyiunk számára.

- Hogyan?

- Kiszabadítom Alexsraszát.

Maligos �rült, dörg� hangon, a varázslót gúnyolva röhögött fel.

- Az bizony üdvös volna... neked! Persze csak akkor, ha véghez tudnál vinni egy ilyen lehetetlen dolgot! De mi az én hasz-nom ebb�l? Mi érdekem f�z�dik nekem ehhez, kis ember?

- Te is pontosan tudod, hogy Alexstrasza melyik elemet képvi-seli. Te is tudod, mit tehetne érted.

A nevetés hirtelen félbeszakadt. Maligos elbizonytalanodott.

Nyilvánvalóan kételkedett Krázus szavaiban, mégis elkeseredet-ten vágyott rá, hogy hihessen.

- Nem tudná megtenni... Vagy mégis?

- Hiszem, hogy lehetséges. Tudom, hogy elég nagy esélyünk van a sikerre. Érdemes lenne er�feszítéseket tenned. Segíthetnél...

Mondd, ha nem teszed meg, milyen jöv� vár rád?

A barlang ura ismét növekedni kezdett. Néhány pillanattal ké-

s�bb gigászi szörnyeteg nézett le Krázusra. A nyomorult lénynek, mely korábban Maligos volt, még nyomai sem maradtak hátra.

Egy sárkány állt Krázus el�tt; olyan sárkány, amilyet az emberek felbukkanása óta senki sem láthatott.

Maligos visszanyerte eredeti alakját, ám ezzel együtt kételyei is meger�södtek. Feltette a kérdést, amelyt�l Krázus el�re félt.

- Az orkok... Hogyan lehetséges, hogy az orkok képesek fogságban tartani �t? Mindig ezen gondolkodtam, gondolkodtam, gondolkodtam...

- Barátom, te magad is tudod, egyetlen módja van annak, hogy fogságban tartsák.

A sárkány felkapta ezüstösen csillogó fejét, és felhördült.

141

- A Démonlélek? Azok a jelentéktelen lények birtokolják a Démonlelket? Ezért villantottad fel el�ttem azt az undorító képet?

- Igen, Maligos náluk van a Démonlélek. Azt hiszem fogalmuk sincs, mi van a kezükben, de eleget tudnak róla ahhoz, hogy segítségével megkössék Alexstraszát... És ez még nem minden.

- Mi lehetne ennél rosszabb?

Krázus érezte, sikerült észhez térítenie a vén sárkányt; érezte, Maligos készen áll arra, hogy segítsen neki a sárkánykirályn� kiszabadításában. De azzal is tisztában volt, hogy amit mondani fog, azzal könnyen elronthatja az egészet.

Nem tehetett mást. A sárkány, aki emberi alakban, a Kirintór tagjaként járt-kelt az emberek között, tudta, nem csak szeretett királyn�je érdekében, de más okokból is el kell mondania remény-beli szövetségesének a teljes igazságot.

- Úgy hiszem, mostanra Halálszárny is megtudta, amit én tudok... És nem nyugszik majd, míg meg nem kaparintja azt az átkozott korongot, és természetesen Alexstraszát.

142

Tíz

zon a héten már másodszor fordult el�, hogy Rónin fák között ébredt fel, méghozzá úgy, hogy fogalma sem volt Aarról, hol lehet. Ez alkalommal azonban nem látta Verézát. A gárdista aggódó arca helyett csak a sötéted� ég és tö-

kéletes csend fogadta. Sehol egy madár, vagy az aljnövényzet kö-

zött kutató állat...

Rossz el�érzete támadt. Lassan, óvatosan felemelte a fejét, és körülnézett. Fákat és bokrokat látott, de semmi többet. Sárkányt pedig bizonyosan nem. Különösen olyan hatalmasat és megátal-kodottat, mint...

- Ah, végre felébredtél...

Halálszárny?

Rónin a hang irányába fordult, és riadtan nézte, amint nem messze t�le egy árnyék elválik környezetét�l, és egy köpenybe burkolózó ember ismer�s alakját ölti magára.

- Krázus? - motyogta, de már tudta, ez nem lehet támogatója.

Az alak, mely el�tte állt, büszkén viselte magán az árnyékokat, közöttük élt, közéjük tartozott maga is.

Nem, els� gondolata volt helyes. Halálszárny. Alakja látszólag emberi, de ha van olyan sárkány, amely ilyen testet tud ölteni, az csak maga a fekete szörnyeteg lehet.

Egy arc bukkant el� a csuklya alól. Madárszer�, sötét, mégis szép férfiarc volt. Nemes arc...

- Jól érzed magad?

- Egy darabban vagyok, köszönöm.

A vékony száj sarkai enyhén felfelé íveltek, a grimaszt mármár mosolynak lehetett nevezni.

- Tehát te ismersz engem, ember fia?

143

- Te... te Halálszárny vagy, a Pusztító.

Az alak körül ólálkodó árnyékok eltávolodtak, elhalványultak.

Az arc hirtelen élesebben rajzoldódott ki. A száj sarkai kissé magasabbra emelkedtek.

- Ez csupán egy a sok név közül, mellyel illetnek, mágus, és épp olyan találó és hamis, mint bármelyik másik. - Fejét félrebil-lentve folytatta. - Tudtam, hogy jól választok. Még csak meg sem lep�dsz, hogy ilyen módon jelentem meg el�tted.

- A hangod nem változott. Sosem fogom elfelejteni.

- Figyelmesebb vagy, mint a hozzád hasonlók, halandó bará-

tom. Vannak, akik akkor sem ismernének fel, ha a szemük láttára változnék át! - A férfi halkan felnevetett. - Ha bizonyítékot szeretnél, most is megtehetem!

- Köszönöm... de nem. - A nap legutolsó sugarai is elhalvá-

nyodtak a varázsló félelmetes megment�jének háta mögött. Rónin azt latolgatta, mióta lehetett öntudatlan, és vajon hova hozta �t Halálszárny. Leginkább azonban az foglalkoztatta, hogy miért van még mindig életben.

- Mit akarsz t�lem?

- Én nem akarok t�led semmit Rónin varázsló. Illetve, segítsé-

gedre akarok lenni küldetésedben.

- A küldetésemben? - Krázuson és a Kirintór bels� körének tagjain kívül senki sem tudott valódi küldetésér�l. Rónin még azt is kétségbe vonta, hogy a tanács tagjai között mindegyik tisztában van a lényeggel. A mestervarázslók sosem beszéltek titkos célja-ikról, tehát Halálszárny elvileg nem szerezhetett tudomást küldetése lényegér�l.

- Ó, igen Rónin, a küldetésedben. - Halálszárny mosolya hirtelen szélesebbé vált és hamarosan elvesztette emberi jellegét. Szá-

jában hegyes fogak hosszú sora villant meg. - Hogy kiszabadítsd a sárkánykirályn�t, a csodálatos Alexstraszát!

Rónin elképzelni sem tudta, hogyan jutott Halálszárny ehhez az információhoz, ám abban biztos volt, hogy az érintettek ezt a 144

sárkányt nem avatták be terveikbe. Halálszárny lenézett minden él�lényt, és ez vonatkozott azokra a sárkányokra is, melyek nem az � színét viselték. Egyetlen legenda sem maradt fenn az id�k kezdetér�l, mely e hatalmas bestia és a vörös királyn� közötti bármilyen vonzalomról számolt be.

Rónin ösztönösen reagált.

A varázs, melyet az elcsigázott mágus megidézett, remekül szolgálta a háború alatt; szempillantás alatt kioltotta egy ork éle-tét, aki hat lovag és egy mágus vérét ontotta ki, miel�tt rátámadt.

Egy másik alkalommal ennek a varázsnak a segítségével bénított meg egy ork sámánt. Sárkány ellen azonban még sosem próbálta alkalmazni. Remélte, az �si tekercsek nem hazudtak, és a fogás valóban alkalmas egy ilyen óriási lény megbénítására.

Aranyszín� gy�r�k jelentek meg Halálszárny körül.

Az árnyékalak könnyedén átsétált rajtuk.

- Mondd, ez valóban szükséges? - Halálszárny felemelte a ke-zét, és Rónin mellett egy k�re mutatott.

A k� hirtelen felizzott, forrni kezdett, majd megolvadt, és pil-lanatok alatt beszivárgott a talaj repedéseibe, mintha ott se lett volna.

- Ezt veled is megtehettem volna, varázsló. Kétszer is meg-mentettem az életed. Kényszeríteni akarsz, hogy elvegyem, amit adtam?

Rónin a fejét rázta.

- Végre józanul gondolkodsz! - Halálszárny közelebb lépett.

Újra kinyújtotta a karját, ezúttal a mágus másik oldala felé. -

Igyál, jót fog tenni.

Rónin a kar irányába nézett, és egy borral telt kulacsot fedezett fel a f�ben. Nem habozott, megragadta, és szájához emelte.

Nem csak rettenetes szomja késztette erre; nem akarta, hogy a visszautasítást a sárkány újfent ellenszegülésnek vélje. Egyel�re nem volt más választása, mint együttm�ködni... És reménykedni.

145

Feketébe öltözött társa ismét megmozdult, körvonalai majdnem áttetsz�vé halványodtak. A felfedezés, hogy egy sárkány -

különösképpen Halálszárny - képes emberi alakot ölteni, felzaklatta Rónint. Ki a megmondhatója, hogy egy ilyen lény mire volna képes az emberek között? Mi a biztosíték arra, hogy Halálszárny eddig még nem használta fel ezt a módszert céljai elérése érdekében?

És mi az oka annak, hogy most megosztotta vele ezt a titkot?

Talán arra készül, hogy dolga végeztével örökre elhallgattassa?

- Keveset tudsz rólunk.

Rónin szeme elkerekedett. Halálszárny képes kiolvasni a gondolatait?

A sárkány Rónin balján foglalt helyet. Úgy t�nt, valami szé-

ken vagy szikladarabon helyezte magát kényelembe, mely Rónin számára láthatatlan maradt. A héj nélküli fekete szem a varázsló-

ra meredt, aki nem bírta elviselni a sárkány pillantását; elfordította a fejét.

- Keveset tudsz rólunk - ismételte Halálszárny.

- Manapság nem sok tudás lelhet� fel sárkányokról. A kíváncsi tudósokat gyakran megeszi kutatásuk tárgya.

Halálszárny szórakoztatónak találta az ironikus megjegyzést.

Felnevetett. Ha egy közönséges halandó kacag ilyen harsányan és hosszan, könnyen háborodottnak tarthatják.

- El is felejtettem, hogy a te fajtád milyen szórakoztató tud lenni, apró barátom! Milyen szórakoztató! - Felvillantotta széles, vészjósló mosolyát. - Igen, van igazság abban, amit mondasz.

Rónin még mindig feküdt. Kiszolgáltatottnak érezte magát, ezért felült.

- Mit akarsz t�lem? - kérdezte ismét.

- Te vagy az út valamihez. Rajtad keresztül elérhetem régóta vágyott, eddig elérhetetlen célomat. Egy kétségbeesett lény kétségbeesett lépése...

Rónin nem értette a dolgot.

146

- Te... kétségbeesett vagy?

Halálszárny felállt, és úgy tárta szét a karjait, mintha repülni készülne.

- Mit látsz, ember fia?

- Egy árnyékokkal körülvett, feketébe öltözött alakot. Az emberi alakot öltött, hatalmas Halálszárnyat.

- Ez nyilvánvaló, apró barátom. Ezen kívül semmit sem látsz?

Nem látod h� seregeimet? Nem látod a fekete és vörös sárkányok sokaságát, akik a légteret uralták, hosszú, hosszú id�vel azel�tt, hogy az emberek, vagy akár a tündék erre a vidékre vándoroltak?

Rónin nem egészen értette, hogy Halálszárny mire akar kilyu-kadni, így biztonságosabbnak látta, ha megrázza a fejét. Valami egyre biztosabbá vált el�tte: Halálszárny elméje nem mindig volt egészen tiszta.

- Nem látod �ket-helyeselt a sárkány. Ismét inkább hüll�re emlékeztetett, mint emberre. Szeme elkeskenyedett, fogai hirtelen meghosszabbodtak, kihegyesedtek. Termete is nagyobb lett, kö-

penye alól szárnyak próbáltak el�bújni. - Nem látod �ket... - ismételte. Mintha borzasztóan fáradt lett volna, lehunyta szemét.

Szárnya, szeme, foga ismét visszanyerte korábbi alakját -...mert már nem léteznek.

Ismét láthatatlan székére telepedett, és tenyerét felfelé fordítva kinyújtotta a kezét. Képek jelentek meg a leveg�ben: apró sár-kányalakok szálltak egy gyönyör�, zöld világ felett. Színük olyan változatos volt, mint a szivárvány árnyalatai. A látomásból áradó boldogság még Rónint is megérintette.

- Miénk volt a világ, mi vigyáztunk rá. Miénkvolt a mágia, és mi h�en �riztük. Miénk volt az élet... és mi boldogan fürödtünk benne.

A kép lassan változni kezdett. Rónin szeme el�tt új lények jelentek meg. A gyanakvó mágus nem ismerte fel �ket azonnal, ami nem csoda, hiszen korábban még nem látott ilyen teremtményeket. Tündék voltak, de nem olyanok, mint Veréza. A maguk mód-147

ján gyönyör�ek voltak, de hideg és dölyfös szépségük inkább taszította, mint vonzotta Rónint.

- Idegenek érkeztek, alacsonyrend� él�lények. Meggondolatlanságukban olyan kockázatot vállaltak, mely messze nagyobb volt, mint amire mi hajlandók lettünk volna. - Halálszárny hangja majdnem olyan hideg volt, mint a sötét tündék szépsége. - Vakon ránk szabadították a démonokat.

Az ember reflexszer�en hajolt el�re. Minden mágus ismerte a Lángoló Légiónak is nevezett démoni horda legendáját, de semmi sem bizonyította egyértelm�en, hogy a sereg valóban létezett.

Azokról, akik azt állították, hogy volt dolguk ezekkel a lényekkel, általában bebizonyosodott, hogy zavart elméj� bolondok.

Rónin megpróbálta közelebbr�l is szemügyre venni a hírhedt lényeket, ám Halálszárny hirtelen összezárta az ujjait, és a látomás szertefoszlott.

- Ha mi nem vagyunk, ez a világ már nem létezne. Ezer ork horda sem érne fel azzal, ami akkor rontott ránk, amikor feláldoz-tuk magunkat! Harcoltunk. Vérünket ontottuk a harctéren. Végül kiüldöztük a démonokat a világunkból... - A sötét férfi ismét be-csukta a szemét egy pillanatra, és szünetet tartott. - S eközben kicsúszott kezünkb�l az, amiért harcoltunk. A mi fajtánk kora leáldozott. A tündék, majd a törpök, végül az emberek követelték maguknak a jöv�t. A sárkányok száma megcsappant, és ami még rosszabb: viszály ütötte fel köztünk a fejét. Egymás ellen fordul-tunk, egymás vérét ontottuk!

Ezt Rónin is tudta. Mindenki hallott az ellenségeskedésr�l, mely az öt megmaradt sárkánynemzetség, különösen a fekete és a vörös között fennállt. Az ellentét valódi oka az ember el�tti id�kben gyökerezett és rejtve maradt, de Rónin úgy érezte, most többet is megtudhat a rettenetes valóságról.

- De mi értelme annak, hogy egymás ellen forduljanak azok, akik mindent készek voltak feláldozni együtt?

148

- Célt tévesztett indulatok, félreértések... Olyan sok tényez� és befolyásoló körülmény játszott közre, hogy akkor sem értenéd meg, ha lenne id�m elmagyarázni. - Halálszárny felsóhajtott. - És ez az oka annak, hogy ilyen kevesen maradtunk. - Sötét szeme Róninéba fúródott. - De ez a múlt! Jóvá akarom tenni, mindazt, aminek meg kellett történnie. Mindazt, amit meg kellett tennem, ember fia. Segítek neked kiszabadítani Alexstraszát.

Róninnak már a nyelvén volt a válasz, de még id�ben uralkodott magán. Álarca ellenére társa a legveszedelmesebb él� sárkány volt. Lehet, hogy Halálszárny barátságról és bajtársiasságról beszélt, de egy rossz szó is elég lehetett ahhoz, hogy � megízlelje a legborzalmasabb halált.

- De... - kezdte óvatosan. - Te és Alexstrasza ellenségek vagytok.

- Ugyanolyan üres okokból kifolyólag, amilyenek miatt az enyéim oly rég marják egymást. Sok hibát követtünk el, ember fia, de én mindezt jóváteszem. - Az igéz� szemek mintha hívogat-ták volna Rónint, mintha fel akarták volna szippantani �t. -

Alexstrasza és én... Nem kellene, hogy ellenségek legyünk.

- Persze, hogy nem - bólintott Rónin.

- Egykoron h� szövetségesek voltunk, valódi barátok. Ez ismét lehetséges, nem gondolod?

A mágus csak a hatalmas szemgolyókat látta.

- De. Én is így gondolom.

- És a te küldetésed is az, hogy megszabadítsd �t.

Valami megmozdult Rónin lelkében; hirtelen kényelmetlenül érezte magát Halálszárny tekintetének tüzében.

- Honnan tudod... Hogyan jöttél rá?

- Ez most nem fontos, igaz? - A perzsel� tekintet ismét rászegez�dött.

A kényelmetlenség érzete egyszeriben megsz�nt, és elt�nt minden más a sárkány sötét tekintetén kívül.

- Nem, tényleg nem az - mondta Rónin.

149

- Egyedül elbuknál. Ez nem kétséges. Hogyan lehetséges az, hogy ilyen messzire jutottál? Magam sem értem. Most azonban...

most, az én segítségemmel, képes leszel véghez vinni a lehetetlent, barátom. Ki fogod szabadítani a sárkánykirályn�t!

Halálszárny kinyújtott tenyerén apró ezüstmedál feküdt. Rónin kábultan nyúlt érte. Közel emelte szeméhez, és megvizsgálta a peremén körbefutó rúnákat, a közepén csillogó fekete kristályt. A rúnák többségét nem ismerte, de érezte a medálból sugárzó er�t.

- Most már képes leszel kiszabadítani Alexstraszát, apró báb-figurám. - A sárkány mosolya ismét felragyogott. - Mert ennek segítségével veled lehetek, és irányíthatlak utadon...

*

Hogyan lehet szem el�l téveszteni egy sárkányt?

A kérdés nem hagyta nyugodni Verézát, de sem �, sem társa nem tudott megfelel� választ találni rá. Tovább rontotta a helyzetet, hogy beesteledett Khaz Modan felett, és a kimerült griff bizonyosan a tengerbe zuhant volna, ha nem engedélyeznek számára pihen�t.

Az út során szemmel tarthatták Halálszárnyat; egy-két alka-lomtól eltekintve, amikor nagyobb felh�kön repült keresztül, vé-

gig látóterükben volt. Ha el is távolodott t�lük id�nként, ki tudták venni az alakját a felh�k között, amint a szárazföld belseje felé szállt.

A titáni lény újra elt�nt egy felh�ben. Várták, hogy felt�njön a másik oldalon; Falstad irányban tartotta a griffet. A felh� magá-

nyosan lebegett a leveg�ben, több mint egy mérföldre legközelebbi szomszédjától. Halálszárny nem bukkant ki a másik oldalán.

Lassan megközelítették a helyet, ahol Halálszárnyat elnyelte a felh�, és vártak. Amikor már nem látták értelmét a várakozásnak, Falstad a felh� irányába fordította a griffet. Tisztában volt azzal, ha Halálszárny odabent vár rájuk, végük.

150

A hatalmas lény azonban egyszer�en... Elt�nt!

- Semmit sem tehetünk, tünde hölgyem - szólt végül Falstad. -

Le kell ereszkednünk. A griffem nem bírja tovább.

Veréza megadóan bólintott, és az alattuk elterül� vidéket kémlelte. Id�közben messze maguk mögött hagyták a tengerpartot, a Brimbatól el�hegysége fölé értek. Itt-ott nagyobb facsoportokat lehetett látni, de a magasabban fekv� részek kopárak voltak. A tünde látta, jobb híján a sziklás meredélyek között kell megbújni-uk, hogy elrejt�zzenek a sárkányháton �rjáratozó orkok el�l.

- Mi lenne, ha ott szállnánk le? - mutatott el�re Veréza.

- Arra a sziklára gondolsz, ami akár nagyanyám szobra is lehetne? Jó választás! - Az elcsigázott griff hálásan engedelmeskedett a leszállást engedélyez� parancsnak. Falstad óvatosan közelí-

tette meg a sziklák közötti völgyet.

Veréza támadásra készen pattant le az állat hátáról, és gyorsan átvizsgálta a környéket, nem rejt�znek-e a közelben ork katonák.

Mélyen behatoltak Khaz Modanba; számítani lehetett arra, hogy a rusnya teremtmények védelmi állásokat építettek ki a vidéken.

- Hála az isteneknek! - sóhajtott fel a törp. - Imádom a repü-

lést, de ilyen sokáig rég ültem egyhelyben! - A griff nyakát simogatta. - Jó hátas vagy! Megérdemled a vizet és ennivalót.

- Nem messze innen patakot láttam. Talán van benne hal is -

mondta Veréza.

Falstad levette a hámot a griffr�l.

- Egyedül is boldogulni fog. - Megveregette az állat farát. A griff vidáman emelkedett a leveg�be; utasai nélkül könnyedén mozgott.

- Bölcs dolog egyedül elengedni?

- Gyönyör�séges tünde hölgyem, a hal nem a legmegfelel�bb eledel egy ilyen lény számára. Jobban tesszük, ha eleresztjük egy kicsit... Majd talál magának valami fogára való étket. Vissza fog jönni, ebben biztos lehetsz. Attól sem kell tartanunk, hogy valaki esetleg meglátja. Tudod, Khaz Modanban még élnek vad griffek.

151

- A törp látta, nem sikerült eloszlatnia Veréza kétségeit, ezért hozzátette: - Meglásd, hamar visszatér. Addig letáborozunk, és mi is harapunk pár falatot.

A törp elosztotta a kevés élelmet, amit magukkal hoztak.

Mindketten jót húztak a vizeskulacsból. A t�zrakás szóba sem jö-

hetett az ellenséges területen, de az éjszaka szerencsére enyhének ígérkezett.

Ahogy azt Falstad ígérte, a griff hamarosan visszatért. Teli hassal gazdája mellé telepedett, aki gyengéden megpaskolta a fe-jét.

- A leveg�b�l nem láttam semmit - mondta Falstad -, de okosabb, ha azt feltételezzük, hogy a közelben orkok vannak. - �r-ködnünk kell. Felváltva.

- Én is erre gondoltam. Kezdjem?

Veréza túlságosan zaklatott volt az alváshoz, ezért vállalta az els� �rséget. Falstad nem ellenkezett. Leheveredett, és egy perc múlva már hortyogott. Veréza ámulva nézte, milyen nyugodtan alszik, és azt kívánta, bárcsak � is képes volna erre.

Az éjszaka furcsán csendes volt. Talán azért van így, gondolta a tünde, mert az orkok felprédálták a vidéket. A környéken élnie kellett néhány vadnak (a griff is megtömte valamivel a bend�jét), de egy sem mutatkozott közülük, egy sem hallatta a hangját. Az égen bágyadtan pislákolt néhány csillag; a fák között s�r� sötétség honolt. Veréza csak tündeszemének köszönhette, hogy látott valamit. Vajon Rónin hogyan boldogul ebben a sötétben? Egyáltalán él még? Meghalt, vagy esetleg is itt, a sziklák között fekszik? Az is lehet, hogy Halálszárny messzire vitte, talán egy olyan helyre, amelynek még csak a létezésérl sem tudunk? Elképzelhe-tetlennek tartotta, hogy Rónin szövetséget kötött a sötét óriással.

Vajon mit akarhat tle Halálszárny?

Számtalan kérdés kavargott a fejében, de választ egyre sem ta-lált. Felállt, körbejárta a táborhelyet, majd úgy döntött, hogy felderíti a környéket. A sötétben a fák és a hegyek fekete fantomok-152

ra emlékeztették. Úgy érezte, veszély les rá, de egyetlen jelet sem talált ami arra utalt volna, hogy a közelben ork harcosok tanyáznak.

Nesztelenül haladt a kísérteties csendbe burkolózó terepen.

Két göcsörtös törzs�, megkínzott fához ért. Megsimogatta törzsü-

ket; érezte, még van bennük élet, de már nagyon várják a megváltó halált. Magukban �rizték annak a békés kornak az emlékét, amikor a Horda még nem kezdte meg véres portyáját, amikor Khaz Modan olyan virágzó föld volt, mely otthont nyújtott azoknak a hegyi törpöknek is, akik az orkok inváziója miatt hagyták el a vidéket. Elmenekültek, de megesküdtek, eljön még a nap, amikor visszatérnek.

A fák azonban nem futhattak el...

Veréza érezte, a törpök egyszer valóban felbukkannak Khaz Modanban, ám ezeket a fákat már nem menthetik meg. A földnek évtizedekre lesz szüksége ahhoz, hogy begyógyítsa sebeit.

- Bátorság - suttogta a fáknak. - Új tavasz jön, ígérem nektek. -

A növények nyelvén, a “tavasz" szó nem csak egy évszakot jelölt, de reményt és megújuló életet is.

Veréza továbbhaladt és visszanézett a fákra, amelyek mintha valamivel egyenesebben, büszkébben álltak volna. A látvány szomorú mosolyt csalt az arcára. Tudta, a növények valamilyen megmagyarázhatatlan, a tündék számára is rejtélyes módon képesek “beszélgetni" egymással. Remélte, biztató szavai a környék valamennyi fájához eljutnak. Néhány talán er�t merít bel�lük; néhány talán bizakodni kezd majd, és nem mond le az életr�l.

A fákkal való találkozása könnyített szívén, és már a sziklákat sem látta oly baljósnak, mint korábban. Valamivel vidámabban ment tovább, újra hinni kezdett abban, hogy végül minden jóra fordul. Talán még Rónin ügye is rendezdik...

Visszasétált a táborhelyre. �rsége véget ért. Elgondolkodva nézett Falstadra. Felkeltsem? Vagy inkább hagyjam pihenni?

Holnap szükség lesz az erejére... A törp még mindig hangosan 153

horkolt. A végén még idecsal valakit! Veréza el�relépett, hogy felrázza Falstadot, de hirtelen valami nesz ütötte meg a fülét.

Valaki van a közelben!

Lassan, mintha csak a vidéket szemlélné, körbefordult. Egyedül jött, vagy társai is vannak? Kezét kardja markolatára csúsztatta.

A neszezés megismétl�dött, majd... Vad rikoltás szaggatta szét a csendet. Veréza mellett egy hatalmas alak szökkent a leveg�be.

A tünde el�rántotta kardját és felkészült a harcra. Az alak felé fordult, és nyomban leengedte a fegyvert. Falsiad griffje... Biztos megérzett valamit!

A griff beleveszett a sötétségbe.

- Mi... mi történt? - Falstad álomittasan megrázta a fejét, majd talpra szökkent. Viharpörölyével a kezében, harcra készen kémlelte a bársonyos sötétséget.

- Valami mozgott... Arra, ott a fák között! A griff utánairamodott.

- Gyerünk, nézzük meg mit talált! Igyekezzünk, mert még felfalja!

A sötétben Veréza egyel�re csak a griff sötét alakját látta, az ólálkodó ellenségét nem. A kiáltását azonban hallotta:

- Ne! Ne! Hess! Takarodj! Szállj le rólam! Nem vagyok én ennivaló!

Bármi is volt, amit a griff elkapott, nem jelentett veszélyt. A hang emlékeztette Verézát valakire, de hirtelen nem tudta volna megmondani, kire.

- Vissza! - kiáltott Falstad hátasára. - Vissza, te! Nem hallod?

A griff kelletlenül engedelmeskedett. Prédája hangosan jajongott.

Csak nem egy gyerek csavargott el valahonnan? Nem, gondolta Veréza, ezen a vidékem évek óta az orkok az urak. Hogy kerülne ide egy gyerek?

- Jaj, kérlek, kérlek! Szabadítsátok meg az ártatlan nyomorultat ett�l a fenevadtól... Pfúj! Micsoda rossz lehelet!

154

A tünde megdermedt. A gyerekek nem így beszélnek!

- A villám csapna beléd! Vissza! - Falstad a griff farára vert.

Az állat dühödten tárta szét szárnyait, felrikoltott, de végül elengedte a cs�rében tartott lényt.

Apró, vézna alak ugrott fel a földr�l, és azonnal futásnak eredt. A gárdista azonban gyorsabb volt nála, hamar utolérte, és hosszú fülénél fogva elkapta a kis betolakodót.

- Jaj! Kérlek, ne bánts! Ne Bánts!

- Lássuk csak, mi ez? Nem találkoztam még senkivel, aki any-nyit nyávogott volna, mint ez az alak! - lépett közelebb Falstad. -

Hallgattasd el, különben leszúrom. A végén még idecsalja az orkokat!

- Hallottad, amit mondott! - förmedt Veréza dühösen a rúgkapáló alakra. - Csend legyen!

A lény hirtelen elnémult.

Falstad a tarisznyájába nyúlt.

- Lesz itt valami, ami talán több fényt vet erre a rejtélyre, tün-de hölgyem, bár azt hiszem tudom, milyen hullavadásszal akadt dolgunk!

Apró tárgyat vett el�, megdörzsölte. A tárgy halványan világí-

tani kezdett. Néhány másodperccel kés�bb a kristály elég fényt adott ahhoz, hogy megvizsgálják, kit sikerült elcsípniük.

- Egy halott bajtársam ajándéka - magyarázta Falstad. A fogoly arca elé emelte a kristályt. - Lássuk, jól gondoltam-e... Aha, rögtön tudtam!

Veréza egy goblint tartott a kezei között.

- Kémkedünk, kémkedünk? - dünnyögte Falstad. - Le kellene szúrnunk, most azonnal!

- Ne! Ne! Kérlek! Ez a szerencsétlen nem kém! Én nem vagyok ám az orkok barátja! Én csak teljesítem a parancsot, amit kapok!

- Mit csinálsz errefele?

155

- Rejt�zöm! Rejt�zöm! Láttam egy sárkányt, olyan volt mint az éjszaka! A sárkányok szeretik a goblinhúst, úgy bizony! - hadarta a csúf kis lény.

Sárkány? Olyan, mint az éjszaka?

- A fekete sárkányra gondolsz? - Veréza még szorosabban fogta a goblint. - Azt láttad? Mikor?

- Nemrég! Sötétedés el�tt!

- Az égen, vagy a földön?

-A földön...

A törp Verézára nézett.

- Nem hihetsz egy goblin szavának, tünde hölgy! Ezek a kis mocskok nem is ismerik az igazság fogalmát!

- Egy kérdésem van hozzá, ha meg tud felelni, hinnem kell ne-ki. Goblin! A sárkány egyedül volt? Volt vele valaki? Ha igen, kicsoda?

- Nem akarok beszélni a goblinfaló sárkányokról! - tiltakozott a kis lény, de amikor Veréza kardjának hegyét a torkán érezte, meggondolta magát. - Nem volt egyedül! Nem! Volt vele valaki!

Talán a vacsorája, akivel elbeszélgetett, miel�tt megette. Nem hallgatóztam, csak menekültem! Ki nem állhatom se a sárkányokat, se a varázslókat!

- Varázsló? - kiáltotta Veréza és Falstad egyszerre. - Sértetlen volt?

- Igen...

- Milyen volt?

A goblin kapálózni kezdett. A karja és a lába nevetségesen vé-

kony volt, de Verézát nem tévesztette meg a külseje; tudta, a goblinokban több er� és fürgeség rejt�zik, mint bárki gondolná.

- Vörös a sörénye, és rettent�en g�gös! Magas, és sötétkék a köpenye! A nevét nem tudom. Nem hallottam a nevét!

A leírás nem volt valami részletes, ám a tünde ennyivel is be-

érte. Vajon hány magas, vörös hajú, kékbe öltözött varázsló lehet a környéken, különösen Halálszárny társaságában?

156

- Ez illik a védencedre - horkantotta Falstad mogorván. - Még-is igazad volt.

- Meg kell keresnünk!

- Most, a sötétben? El�ször is, tünde hölgyem, te még nem aludtál egy szemhunyást sem. Másodszor a sötét ugyan remek ál-ca, de mi magunk sem tájékozódunk benne egykönnyen. Ilyen sö-

tétben még egy sárkány is elrejt�zhet el�lünk!

Bármennyire is szeretett volna azonnal útra kelni, Veréza belátta, hogy Falstadnak igaza van.

- Pihenek néhány órát, aztán mehetünk - mondta.

- Néhány óra múlva még mindig sötét lesz. Ha elfelejtetted volna, Halálszárny fekete, akár az éjszaka!

- Meg fogjuk találni - mosolygott Veréza. - Már tudjuk, hol ért földet. Illetve... Van közöttünk valaki, aki tudja.

Mindketten a goblinra néztek.

- Ezek a zöld b�r� tolvajok a világ legnagyobb hazudozói!

Hogyan bízhatnánk meg benne? - kérdezte a törp.

A gárdista ismét a goblin torka elé tartotta kardja hegyét.

- Úgy, hogy két választása van. Vagy megmutatja nekünk, hol ért földet Halálszárny és Rónin, vagy felszeletelem sárkánycsalinak.

Falstad elnevette magát.

- Gondolod, hogy bárki hajlandó lenne megenni egy goblint?

Még Halálszárnynak se lenne gusztusa hozzá.

Az apró lény reszketve húzta össze magát, pupilla nélküli szeme tágra nyílt félelmében. A neki szegez�d� kard ellenére vadul ugrálni kezdett.

- Boldogan megmutatom! Bizony! Elvezetlek benneteket a ba-rátotokhoz!

- Maradj csendben! - Veréza keményen megmarkolta a nyeszlett lényt. - Vagy azt akarod, hogy kivágjam a nyelved?

157

- Bocsássatok meg, nagyon sajnálom, nem fordul el� többet...

- hadarta idegesen a jövevény. - Ne bántsátok ezt a szerencsétlent...

- Ez még goblinnak is szánalmas!

- Nem baj, csak mutassa meg az utat.

- Legyen, ahogy akarod, tünde hölgy.

- Meg kell kötöznünk... - mélázott hangosan Veréza.

- A griffhez láncolom. Az majd felügyel rá.

A goblin olyan rémült képet vágott, hogy a gárdista majdnem megsajnálta.

- Jól van, de ígérd meg, hogy nem tesz kárt benne.

- Ha jól viseli magát, nem éri bántódás. - Falstad a goblin szemébe nézett.

- A szánalmas kis goblin jó lesz, jó lesz, nagyon jó! - bólogatott a kis lény.

Veréza eltette a kardját, és megpróbálta lecsillapítani a foglyot.

- Vezess el minket a sárkányhoz, és szabadon eresztünk miel�tt valakinek gusztusa támadna arra, hogy felfaljon. Van neved, goblin?

- Van, úrn�m, van! - bólogatott a lény aránytalanul nagy fejé-

vel. - A nevem Krüll, úrn�m. Krüll!

- Hát, Krüll, tedd amit mondok, és minden rendben lesz. Meg-

értetted?

A goblin tovább bólogatott.

- Ó, igen, igen, igen, úrn�! Biztosítalak, ez a szerencsétlen pontosan oda fog vezetni téged, ahova menned kell! - Eszel�s vigyor jelent meg a képén. - Megígérem...

158

Tizenegy

ekros a Démonlelket forgatta ujjai között, és azon gondolkodott, mit tegyen. Álmatlanul töltötte az éjszakát, hiába Nvárta Torgus visszatértét. Odaveszett volna? Lehetséges, hogy mindkét sárkány odaveszett? És ha így történt, vajon mekkora hader�t vetettek be az emberek Alexstrasza kiszabadítására?

Egy regiment varázslót? Grifflovasokat? Hiszen még a Szövetség sem engedhette meg magának, hogy ilyen nagy különítményt ál-dozzon erre a feladatra. A jelenlegi helyzetben az északi hadszín-térre és a bels� viszályok elsimítására kellett összpontosítaniuk er�iket.

Meg akarta keresni Zuluhedet, de a sámán nem felelt mágikus üzenetére. Nekros tudta ez mit jelent: a helyzet valahol másutt olyan válságos, hogy Zuluhednek nem jut ideje rá és a gondjaira.

A sámán elvárta t�le, hogy úgy cselekedjen, ahogy egy valódi ork harcosnak kell. Határozottan, és magabiztosan.

A Démonlélek szinte korlátlan hatalommal ruházta fel, de Nekros tudta, ennél jóval többet kaphatna t�le. Tudta, a talizmánban olyan er� rejlik, amellyel egy csapásra meg lehetne semmisí-

teni a Szövetség csapatait, a Khaz Modan északi határán gyülekez� ellenséges sereget. De hogyan? Hogyan m�ködik a varázslatos tárgy? Hogyan lehet el�hívni és irányítani a benne lakozó er�ket?

Hozzá nem ért� kezében talán még Zordszirtet és Khaz Modant is elpusztítaná.

- Ha jó lenne a lábam, esküszöm, megkeresném a legközelebbi t�zhányót, és belehajítanálak! - morogta a talizmánnak.

Egy izgatott ork harcos rontott be a szobába.

- Torgus visszatért!

159

A parancsnok megkönnyebbülten felsóhajtott. Ha Torgus visz-szatért, akkor legalább egy támadást elhárítottak. Nekros majdnem olyan lendülettel ugrott fel a padról, mintha ép lenne a lába.

Talán még foglyot is ejtett! Zuluhed örülni fog. Egy kis kínvalla-tás, és a puhány emberfia mindent elmond, amit tudni érdemes a készül� invázióról.

- Na végre! Milyen messze van?

- Hamarosan ideér.

Nekros elvigyorodott. Alig várta, hogy üdvözölhesse a nagy sárkánylovast. Legalább Torgus nem hagyta cserben! Eltette a talizmánt, és a barlang szája felé indult. A hírt hozó harcos a nyomában maradt, de felt�n�en hallgatag volt. Nekros örült a csend-nek. Az egyetlen hang, amelyet hallani akart, Torgusé volt, ahogy elmeséli, hogyan gy�zte le a betolakodókat.

Egész csapat ver�dött össze a barlang szájánál. Ott volt minden életben maradt sárkánylovas is. Nekrost bosszantotta ez a fe-gyelmezetlenség, de tudta, a többiek is alig várják a gy�ztes haza-tértét.

- Utat! Utat! -Átfurakodott a többiek között, és türelmetlenül fürkészte az eget. Nem látta a sárkányokat; az �rszemnek, aki érkezésüket hírül adta, bizonyára élesebb szeme volt, mint bármelyik másik orknak.

Aztán mégis felfedezte a közeled�, fekete alakot.

- Egyedül jön? - horkantott a falábú parancsnok. Újabb veszteség, de az áldozat nem volt hiábavaló. A veszedelmet elhárították.

A távolság miatt nem tudta megállapítani, a kett� közül melyik sárkányt látja, de arra számított, Torgus hátasa közeleg. Senki sem gy�zheti le Zordszirt legnagyobb bajnokát!

Valami azonban nem volt rendjén... Ahogy a sárkány alakja határozottabban kirajzolódott az égen, Nekros látta, hogy mozgá-

sa egyenetlen. Szárnyán irdatlan lyukak tátongtak, farka ernyed-ten lógott. A vezér hunyorogva er�ltette a szemét. Látta, a sár-160

kány lovasa el�rebukik a nyeregben, mintha nem volna eszméle-ténél.

Nekros hátán végigfutott a hideg.

- El az útból! - kiáltotta. - El az útból! Engedjetek neki helyet, hogy leszálljon!

A sárkány egyre közelebb került, és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy komoly sebeket szerzett. Úgy t�nt, elvéti az irányt, és a hegy oldalának ütközik, de végül mégis megtalálta a barlangot.

Lejjebb ereszkedett, és a várakozó orkok közé zuhant.

Az orkok felüvöltöttek. A sebzett állat tovább csúszott a kö-

vön. Verdes� szárnyaival a falhoz taszított néhány harcost. A tö-

rött farok életveszélyes csapkodásba kezdett, hatalmas k�darabokat ütött ki a falból és a mennyezetb�l. Nekros összeszorította a fogát, és er�sen megkapaszkodott. A felkavart porban az orráig se látott.

Súlyos csend töltötte be a csarnokot amikor a jelenlév�k meg-

értették: a gigászi levitán azért tért vissza a fészekbe, hogy ott le-helje ki lelkét. Lovasa valamivel jobb állapotban volt. A megté-

pázott, de még mindig félelmetes alak lassan el�bukkant a por-függöny mögül. Ellökte magát a hatalmas tetemt�l, és lecsúszott az oldalán. A földre érve egy pillanatig úgy t�nt, térdre fog rogy-ni, de végül mégis talpon maradt. Vért és port köpött, aztán kö-

rülnézett; Nekrost kereste a szemével.

- Elvesztünk! - ordított fel a leger�sebb, legbátrabb sárkánylovas. - Elvesztünk, Nekros!

Torgus korábban dölyfös hangja most valahogy másként csengett. A parancsnok csak kés�bb jött rá mi okozta a változást: a harcos megtört, s minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy meg-

�rizze önuralmát. Torgus, aki mindig azt mondogatta, hogy harc közben fog meghalni, most rettent�en elesettnek látszott.

Nem! Csak t ne! Az id�sebb ork bajnokához bicegett.

- Csendet! Nem t�röm az ilyen beszédet! Szégyent hozol a nemzetségekre! És szégyent magadra!

161

Torgus halott hátasának d�lt, hogy talpon tudjon maradni.

- Szégyen? Nincs mit szégyellnem! Láttam az igazságot... és az igazság az, hogy nincs remény! Nincs!

Megfeledkezve arról, hogy a másik egy fejjel magasabb és jó-

val er�sebb nála, Nekros megragadta és megrázta a harcost.

- Beszélj! Mi okod van arra, hogy ilyen lázító kijelentéseket tegyél?

- Nézz rám, Nekros! Nézd meg a sárkányomat! Tudod mi tette ezt? Tudod mi ellen harcoltunk?

- Egy sereg griff ellen? Vagy talán egy rend varázsló ellen?

Vér szennyezte a Torgus nyakában lógó, valaha fontosnak vélt trófeákat. A sárkánylovas nevetni próbált, de köhögni kezdett.

- Még... az is egyenl�bb küzdelem lett volna, én mondom neked! Nem, alig néhány griffet láttunk... valószín�leg csak azért voltak ott, hogy kicsalogassanak bennünket! Nincs más magyará-

zat! Ilyen kis különítménynek esélye sem lett volna...

- Mi tette ezt veled?

- Mi tette? - Torgus elnézett parancsnoka feje felett, és bajtársaira nézett. - Maga a halál... a halál, mely fekete sárkány alakját öltötte!

Nyugtalanság futott végig a jelenlév�kön. Nekros egész testé-

ben megmerevedett a gondolatra. - Halálszárny?

- És az emberek oldalán harcol! A felh�k közül bújt el�, éppen amikor az egyik griffet próbáltam leteríteni! Alig tudtunk megmenekülni!

Ez lehetetlen volt, mégis igaznak kellett lennie. Torgus nem talált volna ki ilyen arcátlan hazugságot. Ha � azt mondta, hogy ez Halálszárny m�ve, akkor valóban a fekete borzalom támadt rá.

- Mondj el mindent!

Állapota ellenére a harcos azonnal hozzákezdett. Elmondta, hogyan közelítették meg a látszólag jelentéktelen kis csoportot.

Talán felderít�k lehettek. Torgus több törpöt, egy tündét és legalább egy varázslót látott. Könny� préda, nevetségesen gyenge el-162

lenfelek! Csak az az ember viselkedett bátran, aki élete feláldozá-

sával ölte le a másik sárkányt. Torgus azonban még ekkor sem ijedt meg. A varázsló bosszantó cselekkel próbálkozott, de aztán elt�nt a harc forgatagában. Talán elvesztette az egyensúlyát, és lezuhant. Az ork kiszemelte az egyik griffet, és már éppen le akart csapni rá, amikor Halálszárny megjelent. Torgus sárkánya megtagadta lovasa parancsát, és harcra kelt az óriással. Az ork nem volt gyáva, de azonnal látta: reménytelen szembeszállni a páncélos gigásszal. Újra és újra megparancsolta hátasának, hogy vonuljon vissza, de az csak akkor hallgatott rá, amikor elszenve-dett sérülései végzetessé váltak.

Torgus folytatta, és Nekros érezte, valóra válnak legrosszabb sejtelmei. Krüll információi helyesnek bizonyultak: a Szövetség Alexstrasza kiszabadítására készül. De az utálatos kis lény nem tudta - vagy ha tudta, elfelejtette megemlíteni -, hogy milyen hatalmas er�ket fordítanak erre a célra. Az emberek véghez vitték a lehetetlent: szövetséget kötöttek az egyetlen hatalmassággal, melyet mindkét fél rettegett és tisztelt.

- Halálszárny...

Vajon mi lehet a páncélos rettenet feladata?

Torgusnak igaza volt, mikor azt mondta, hogy a kis csapatot kémkedni, vagy az ork sárkánylovasok kicsalogatására küldték. A griff-szakasz valószín�leg egy nagyobb hadosztály el��rsét ké-

pezte. Egy hadosztályét, amely hamarosan megérkezik!

Nekros hirtelen megértette, mi készül�dik.

Gyorsan megfordult és Torgus szemébe nézett. Er�t kellett vennie magán, hogy hangja ne remegjen.

- Az invázió megkezd�dött, de nem északról jön! Az emberek és szövetségeseik el�ször bennünket akarnak elintézni!

A harcosok elképedve néztek egymásra. Megértették, hogy sokkal nagyobb veszéllyel kell szembenézniük, mint azt bárki a Hordában képzelte.

163

Nekros levonta a logikus következtetést. Az emberek váratlanul, nyugatról támadnak, könny�szerrel elfoglalják Khaz Modan déli részét, és kiszabadítják, vagy megölik a sárkánykirályn�t. Így a leghatékonyabb fegyverét�l megfosztott Horda megmaradt ré-

sze északra, Sivárvidék környékére szorul vissza. Zordszirt bevé-

tele után az emberek tovább nyomulnak északnak. Az ork seregek két t�z közé szorulnak. A délr�l és észak fel�l érkez� csapatok közrefogják és megsemmisítik az ork er�ket.

Zuluhed �t tette meg a hegybe vájt támaszpont vezet�jének, neki kellett �riznie a rab sárkányokat. A sámán nem felelt üzene-teire, ami azt jelentette, hogy megbízott benne. Eddig valóban így is történt; mindent megtett, ami erejéb�l tellett, nem okozott csalódást.

Eddig...

- Torgus! Varrasd be a sebeidet, és aludj egy keveset! Szüksé-

gem lesz rád!

- Nekros...

- Ez parancs!

A parancsnok szemében izzó indulat még a harcost is vissza-rettentette. Torgus bólintott, és egy bajtársa segítségével elbice-gett. Nekros ekkor a többiekhez fordult.

- Gy�jtsétek össze a legfontosabb felszerelést, és rakodjátok fel a szekerekre! Tegyétek a tojásokat rekeszekbe, szalma közé, és tartsátok �ket melegen! - Kis szünetet tartott, hogy összeszedhesse gondolatait. - Készüljetek fel arra, hogy leöljétek azokat a sárkánynövendékeket, melyek még túl vadak ahhoz, hogy engedelmeskedjenek a parancsnak!

A harcosok rémült értetlenséggel meredtek rá.

- Leöljük a növendékeket? Hiszen szükségünk...

- Arra van szükségünk, amit gyorsan mozdítani tudunk. Fel kell készülnünk a legrosszabbra!

- Milyen legrosszabbra? - dünnyögte az egyik ork.

- Arra, hogy nem leszek képes végezni Halálszárnnyal...

164

Most már mindenki úgy nézett rá, mintha második fejet nö-

vesztve ogrévé változott volna.

- Végezni Halálszárnnyal?

Nekros nem válaszolt. El�kerítette a f�foglárt, azt az orkot, aki legtöbbet segített neki a sárkánykirályn� ellátásában.

- Te ott! Velem jössz! Meg kell találnunk a módját, hogyan mozdítjuk meg az anyát!

- Nekros! Ki akarod üríteni Zordszirtet, és az ingóságokkal együtt északra akarsz vonulni?

- Igen...

- Követni fognak bennünket! Halálszárny nem adja fel!

A falábú ork dühösen horkantott.

- Megkaptad parancsodat, teljesítsd! Vagy rettenthetetlen harcosok helyett gyáva peonokkal vagyok körülvéve?

Ez hatott. Az orkok elhallgattak, kihúzták magukat. Nekros rokkant volt, de tekintélyét senki sem merte kikezdeni. Nem volt más választásuk, engedelmeskedniük kellett, bármennyire is

�rültnek t�nt a terve.

Nekros keresztülfurakodott a körülötte állókon; gondolatai már máshol jártak. Igen, feltétlenül szabad ég alá kell helyeznie a sárkánykirályn�t. Talán a barlang elé...

Ugyanazt a taktikát fogja alkalmazni, amit az emberek vetettek be ellene. Csalit állít. A biztonság kedvéért a tojásokat el kell juttatnia Zuluhedhez. A Horda hasznukat veszi majd.

Kezét a Démonlelket tartalmazó erszénybe csúsztatta. Már ré-

gen szerette volna megtudni, mire képes a titokzatos talizmán.

Most ennek is elérkezett az ideje...

*

Rónint a hajnal derengése ébresztette fel mély álmából. Er�l-ködve felkönyökölt, körülnézett. Vajon hol lehet? Erd�. Nem a 165

fogadó, amelyr�l álmodott, ahol Veréza meg � arról beszélgettek, hogy...

Felébredtél! Remek.

A szavak váratlanul csattantak az agyában. Rémülten talpraugrott és körbefordult. A hang forrását kereste, de végül megértette, mi történt. Kitapogatta az apró medált, melyet el�z�

este Halálszárnytól kapott. A nyakában lógott. A közepébe ágyazott füstös kristály halvány fénnyel csillogott.

Miközben a követ bámulta, eszébe jutottak az el�z� nap eseményei. Emlékezett az ígéretre, melyet a sárkány tett. Mert veled leszek, és irányítalak utadon...

- Hol vagy? - kérdezte fennhangon.

Másutt, felelte Halálszárny. De ugyanakkor veled is vagyok...

Rónin megborzongott, és töprengeni kezdett. Miért fogadta el a sárkány ajánlatát?

Miért, miért! Mert nem volt más választása.

- Most mi lesz?

Felkel a nap. Indulnod kell...

A mágus kelet, felé fordult, a terepet kémlelte. Sziklás, kietlen tájat látott. Eszébe jutottak a térképek, és megértette, valahol a közelben van Zordszirt, a hegy, ahol az orkok a sárkánykirályn�t fogva tartják. Halálszárny hosszú gyaloglástól kímélte meg azzal, hogy ilyen messzire elhozta. Ha összeszedi magát, kéthárom nap alatt eléri Zordszirtet.

A legrövidebb úton indult el, de Halálszárny megállította.

Nem abba az irányba kell menned.

- Miért nem? Ez az ösvény egyenesen a hegyekbe vezet.

És az orkok karjai közé, emberfia. Ostoba!

- Merre menjek?

Nézd...

A varázsló szeme el�tt hirtelen egy kép jelent meg. A közvetlen környezetét látta maga el�tt. Alig volt ideje megszokni az elképeszt� látványt, a kép máris mozogni kezdett. El�ször csak las-166

san, majd egyre gyorsabban haladva mutatta az utat. Átvágott az erd�n, és nekiszaladt a sziklás területnek, ahol széles köröket ír-va, és erre-arra cikázva száguldott fel a hegyoldalon. Meredélyek és hasadékok suhantak el mellette, fák elmosódott alakját hagyta messze maga mögött. Róninnak meg kellett kapaszkodnia a legközelebbi fában, hogy le ne döntse lábáról a tudatában tomboló látomás. A dombok egyre magasabbra hágtak, egyre ijeszt�bbnek hatottak. A kép végül felkúszott a hegy oldalán. A száguldás csak akkor lassult, amikor a távolban felt�nt egy sziklaorom. A varázsló bizonytalansága ellenére is érezte, milyen er�sen vonzza magához az a hely. Az orom lábánál látótere olyan hirtelen emelkedett az ég felé, hogy majdnem felbukott. A látomás tovább emelkedett, mutatva, hol vetheti meg lábát, kezét, és hol tarthat pihen�t. Egyre feljebb jutott, míg végül egy barlang keskeny bejáratá-

hoz ért.

A látomás hirtelen szétfoszlott. Rónin ismét a fák között találta magát.

Ez az út. Az egyetlen út, mely célodhoz vezet.

- De ez sokkal hosszabb, és járhatatlan vidéken visz! - A sziklafal megmászására nem is akart visszagondolni. Az utat, melyet a sárkány a legjárhatóbbnak ítélt, mágusi képességei ellenére is félelmetesnek találta.

Segítek. Nem mondtam, hogy az egész utat gyalogszerrel kell megtenned.

- De...

Ideje indulnod, sürgette a hang.

Rónin - pontosabban a lába - engedelmeskedett a parancsnak.

A kényszer� menetelés csak néhány másodpercig tartott, de elegend�nek bizonyult ahhoz, hogy a varázslót engedelmességre bír-ja. Mikor végre visszanyerte uralmát saját teste felett, ellenvetés nélkül ment tovább. Halálszárny megmutatta neki, milyen szoros kapcsolat van kettejük között; nem kívánt bel�le újabb ízelít�t.

167

A sárkány nem szólt többet, de Rónin tudta, Halálszárny folyamatosan tudatának mély fodraiban lakozik, és figyeli minden mozdulatát. A fekete óriás Rónin feletti uralma mégsem volt határtalan. Úgy t�nt, a mágus gondolatai rejtve maradtak el�tte, kü-

lönben nem lett volna elégedett rabszolgájával, Rónin ugyanis azon töprengett, hogyan szabadulhatna meg befolyása alól.

Furcsa módon a mágus el�z� este készséggel hallgatta Halálszárny szavait, �szintén hitte, hogy a sárkány valóban ki akarja szabadítani Alexstraszát. Most azonban tisztábban látta, mi a valóság. Kétség sem fért ahhoz, hogy Halálszárnynak nem f�z�dik érdeke els� számú ellenfele kiszabadulásához, hiszen a háború folyamán vörös rokonait � maga pusztította legnagyobb számban.

Erre a kérdésre csak beszélgetésük vége felé adott választ:

- Alexstrasza ivadékait az orkok nevelték fel, ember fia. Pusztításra, és gy�löletre tanították �ket kölyökkoruk óta. Anyjuk szabadulása nem változtatott volna azon, hogy �k mivé lettek. Továbbra is az orkokat szolgálták volna. Azért pusztítom �ket, mert nincs más megoldás. Érted?

Abban a pillanatban Rónin valóban értette is. Minden, amit megment�je mondott, igaznak hatott. De most, néhány órával ké-

s�bb, más fényben látta beszélgetésüket, és kétségei voltak afel�l, hogy valóban az igazat hallotta-e. Halálszárny akár igazat is mondhatott, de ez nem jelentette azt, hogy cselekedeteinek nem voltak más, sötét indítékai is.

A legegyszer�bb megoldás az lett volna, ha egyszer�en leveszi a nyakából és eldobja a medált. Ez azonban nem kerülte volna el Halálszárny figyelmét, aki ha akarta, a medál nélkül is könnyedén megtalálhatta. Tisztában volt a sárkány képességeivel, és azt sem vonta kétségbe, ha Halálszárnyat arra kényszerítené, hogy visszatérjen Khaz Modanba, nem ugyanazt a segít�kész, önfeláldozó bajtársat látná viszont, akit este megismert.

Jobb ötlet híján folytatta útját a hegyek felé. Csak most szembesült a ténnyel, hogy az élelmet és még a legszükségesebb fel-168

szerelést is nélkülözi. Mindene a tengerbe veszett a szerencsétlenül járt Molokkal és a griffjükkel együtt. Halálszárny nem látta szükségesnek, hogy ellássa �t.

Nyugodtan folytatta útját. Halálszárnynak valamiért az volt az érdeke, hogy elérje célját. Maga sem tudta hogyan, mégis biztos volt abban, hogy sikerülni fog.

Miközben tovább kaptatott az egyre sziklásabb, vadabb vidé-

ken, gondolatai Verézára terel�dtek. A tünde példás odaadással teljesítette kötelességét, de most már biztosan visszafordult - ha egyáltalán túlélte a támadást. A gondolatra, hogy a gárdista talán nincs már életben hirtelen gombóc n�tt a torkába. Megbotlott, és majdnem hasra esett. Nem, túl kellett élnie, és ha egy kis esze volt, akkor visszatért az övéi közé.

Talán ezt tette...

Megtorpant, hirtelen ellenállhatatlan késztetést érzett arra, hogy visszaforduljon. Attól tartott, hogy Veréza nem követte a józan ész parancsát. Az amúgy keményfej� Falstadot talán még arra is rá is tudta venni, hogy Zordszirt felé repítse. Ha valóban épségben került ki a légi csatából, könnyen elképzelhet�, hogy a nyomában van, és hamarosan utoléri.

A varázsló egy lépést tett nyugat felé...

Ember...

Rónin hangtalanul szitkozódott. Honnan tudta meg azonnal?

Talán a gondolataiban is olvas?

Emberfia... ideje, hogy megpihenj kissé, és egyél valamit...

- Nem... nem értem mire gondolsz.

Megálltál. Bizonyára vizet és élelmet keresni indultál.

- Igen. - Nem lett volna ajánlatos megmondani az igazat.

Nem messze megtalálod. Menj tovább keletnek. Irányítalak.

Rónin nem ellenkezett. Az éles kövek között botladozva haladt, és hamarosan megpillantott egy kisebb ligetet. Megcsodálta a szívós növényeket, melyek még Khaz Modan talajában is képesek voltak gyökeret ereszteni.

169

A fák között megleled, amire vágysz.

Bármennyire is szerette volna, Halálszárnynak nem mondhatta el, valójában mire vágyik, de valamivel jobb kedvre derülve ment tovább. Most érezte csak, milyen éhes és szomjas is valójában.

Néhány perc pihen� sem árt majd...

A fák nem n�ttek magasra, de remek árnyékot adtak. Rónin a kis tisztásra lépett és körülnézett. Valahol pataknak, vagy más vízforrásnak kellett lennie a közelben, és talán gyümölcsöt is ta-lál. Mi mást nyújthatott volna Halálszárny a távolból?

Egy valóságos lakomát. A tisztás közepén a legkülönfélébb ételekkel megrakott asztal állt. Sült nyúl, friss kenyér, gyümölcs és egy kulacsban h�s víz.

Egyél!

Rónin jó étvággyal falatozni kezdett. A remekül elkészített nyúlhús még forró volt, mintha éppen most húzták volna le a nyársról, a kenyér ropogós héja omlós bels�t takart.

A varázsló szomjasan kiitta a kulacs tartalmát. Amikor elvette a szájától, érezte, hogy ismét tele van. Megértette, Halálszárny gondoskodik arról, hogy mindene meglegyen. Legalábbis addig, amíg teljesíti parancsait.

Ha nem is ilyen pompás lakomát, valamilyen ételt � is képes lett volna el�varázsolni, de ez megcsappantotta volna erejét, amire kés�bb, valamilyen harc során biztos szüksége lesz.

Ahogy befejezte az ebédet, Halálszárny ismét megszólalt.

Jóllaktál?

- Igen... Köszönöm.

Ideje továbbindulni. Az utat magad is tudod.

Rónin valóban tudta, minden részletre emlékezett. Mivel nem tehetett mást, engedelmeskedett. Csak annyi id�re állt meg, hogy visszanézzen nyugatra. Bízott benne, se Veréza, se Falstad nem jár a nyomában. Ketten - Duncan és Molok - már meghaltak az �

küldetése miatt. Így is túl sok halál terhelte a lelkét, nem akart több áldozatot.

170

Az id� gyorsan telt, a ver�fényes délutánt esti szürkület váltotta fel. Mire a nap a nyugati látóhatár szélére ült, Rónin ismét elbizonytalanodott. Vajon Halálszárny jó utat mutatott neki? Egész nap nem látott ork �rszemeket és sárkányokat. Ennek két magyarázata lehetett: vagy az orkok függesztették fel az �rjáratozást, vagy � tett elképeszt�en nagy kerül�t.

A nap tovább süllyedt. Róninnak a vacsorától sem lett jobb a kedve. Az egyre s�r�söd� sötétben megpróbálta betájolni magát.

A hegyek túlságosan messze voltak. Több napig tart majd, míg eljut a lábukhoz, és a megmászásuk sem lesz gyerekjáték. Talán Halálszárny el tudja magyarázni, hogyan képzelte ezt az egészet...

Megragadta a medált, és szemét a távoli hegyeken nyugtatva hangosan megszólalt.

- Beszélnem kell veled!

Beszélj...

- Azt mondtad, hogy ez az út a hegyekhez vezet engem. De még ha így is van, tovább fog tartani a dolog, mint gondolod. És nincs sok id�m... Vagy talán arra számítottál, hogy gyorsabban fogok haladni? Így, gyalogosan?

Nem így kell megtenned az egész utat. A látomás, melyet küld-tem neked, arra szolgált, hogy sose érezd úgy, eltévedtél.

- Akkor hogyan fogom elérni a hegyet?

Türelem. Hamarosan elérnek téged.

- Kik?

Az lenne a legjobb, ha ott maradnál, ahol most vagy.

- De... - Rónin érezte, hogy Halálszárny már nem hallja. Ismét er�s késztetést érzett arra, hogy leszakítsa nyakából a medált, és a kövek közé hajítsa. De mire volna ez jó? Kiszolgáltatott helyzetben van, és mindenképpen el kell jutnia az ork birodalom határá-

ig.

Vajon kir�l beszélt Halálszárny?

Hirtelen furcsa hang ütötte meg fülét. El�ször azt gondolta, hogy sárkánytól származik; egy rettenetes emésztési zavarokkal 171

küzd� sárkánytól. Hiába meresztette a szemét a fekete égre, semmit sem látott.

Azután halvány fényre lett figyelmes, amely nem túl magasan, majdnem pontosan a feje felett izzott. Azt hitte, hogy Halálszárny csapdába ejtette, és az orkok kezére juttatta. A rövid villanás nem lehetett más, mint egy ork harcos fáklyájának, vagy valami világí-

tó kristálynak a fénye. Rövid töprengés után megidézett egy varázst. Elhatározta, nem adja fel, utolsó leheletéig harcolni fog, bármilyen reménytelen is helyzete.

A fény ismét felvillant, de most hosszabb id�re. Megvilágította Rónint, aki így tökéletes célpontot nyújtott az ismeretlen, és igen illetlen hangokat hallató szörnyetegnek, mely a feje felett körözött a fekete égen.

- Mondtam, hogy itt van!

- Én mindvégig tudtam! Csak azért világítottam meg, hogy te is láthasd!

- Hazugság! Én tudtam, és nem te! Én tudtam, és nem te!

A fiatal varázsló értetlenül, bosszúsan ráncolta homlokát. Mi-féle sárkány vitatkozik saját magával ilyen idétlen, vékony hangon?

- Vigyázz a lámpára! - csattant fel az egyik hang.

A fénycsóva megingott, és Róninról a magasba szökött. Egy pillanatra hatalmas, ovális alakot világított meg az égen, majd az alak hátuljára ugrott, ahol a varázsló valami füstölg�, morgó és böfög� hangokat hallató dolgot látott, mely az ovális alak kicsú-

csosodó végén jókora propellert forgatott.

Egy léggömb! Rónin csodálkozásában majdnem felkiáltott.

Egy zeppelin!

A háború során egyszer már látott ehhez hasonlót. Az elké-

peszt� szerkezet olyan hatalmas, gázzal telt zsákból állt, mely ké-

pes volt felemelni egy szekeret, valamint kéthárom harcost is. A háborúban az ellenséges állások megfigyelésére használták szá-

razföldön és a tengeren is. Rónint nem a leleményes szerkezet lé-

172

tezése lepte meg, hanem az, hogy varázslat helyett különös, olaj-jal és vízzel m�köd� masinákkal hajtották �ket. A masina meg-

építéséhez és üzemeltetéséhez sem volt szükség mágiára.

A leveg�ben civakodók megbékéltek egymással; a fény visszatért a varázslóra. A léghajó utasai nyilvánvalóan nem szerették volna szem el�l veszteni. Az elképedt mágus csak ekkor látta, kik ülnek a léghajó hordozórekeszében, melyik faj elég leleményes és

�rült ahhoz, hogy egy ilyen elképeszt� ötletet megvalósítson.

Goblinok. És a goblinok a Hordát szolgálták!

Nem teketóriázott tovább, a legközelebbi sziklák felé rohant.

Azt remélte legalább annyi id�re megbújhat, míg kigondolja, melyik varázslat volna hatékony repül� hajó ellen. Ekkor ismer�s hang szólította meg.

Maradj!

- Nem maradhatok! Goblinok találtak rám! Légi hajóval �rjá-

ratoznak errefelé! Riasztják az orkokat!

Nem mozdulsz!

Rónin lába ismét felmondta a szolgálatot; Halálszárny átvette az uralmat felette. A varázsló, bár a másik irányba akart menni, lassan elindult vissza, a fenyeget� ballon és még fenyeget�bb legénysége felé.

A léghajó egészen alacsonyra ereszkedett, alja majdnem a varázsló fejét érte. Valaki kötéllétrát dobott ki a fedélzetr�l, mely alig hajszálnyira kerülte el Rónint.

A hajód elállt, közölte Halálszárny.

173

Tizenkett

restor nagyúr megkoronázása szinte bizonyosnak látszik -

szólt a gömbben halványan kivehet� alak. - Majdnem hihe-Ptetlen meggy�z� képességgel rendelkezik. Igazad volt, nincs más magyarázat, varázslónak kell lennie.

Krázus titkos kamrájában ült, és a gömböt figyelte.

- Hihet� bizonyítékra lesz szükségünk, ha meg akarjuk gy�zni a királyokat. Napról napra ellenségesebbek a Kirintórral szemben... És ez is csak a leend� király mesterkedésének eredménye lehet.

Az id�s n� halvány mása bólintott.

- Már figyeljük, de gondot okoz, hogy Prestor képes kicsúszni a köré font gy�r�kb�l. Bármilyen módon is figyeljük jelenlegi lakhelyét, a király nyári villáját, képes észrevétlenül ki-és bejár-ni.

- Hogyan?

- Nem tudjuk. Ami még rosszabb, a kastélyt félelmetes vará-

zsok hada �rzi. Drendennel majdnem végzett egy rejtett csapda.

A tény, hogy a dörg� hangú, szakállas mágus majdnem áldozatául esett Halálszárny csapdájának, megdöbbentette Krázust.

Drenden elvesztése komoly érvágás lett volna e válságos id�ben.

- El�vigyázatosnak kell lennünk a jöv�ben - állapította meg. -

Hamarosan újra beszélünk.

- Mire készülsz, Krázus?

- A fiatal nemes múltját fogom fürkészni.

- Gondolod, hogy találsz valamit?

A csuklyás varázsló megvonta a vállát.

- Csak reménykedhetünk.

174

Krázus szétfoszlatta a képet, majd merengve hátrad�lt. Sajnálta, hogy félre kell vezetnie társait, még ha saját érdekükben is teszi. Tudatlan vizsgálódásuk Halálszárny “emberi" intrikáiban legalább leköti a fekete szörny figyelmét, s így � talán nagyobb mozgásteret kap. Csak remélhette, hogy a többiek nem kockáztat-nak olyan felel�tlenül, mint Drenden tette. A Kirintórnak minden erejére szüksége lesz, ha a többi királyság ellene fordul.

Maligosnál tett látogatása kevés sikerrel járt. Az öreg csak annyit ígért, hogy meggondolja a dolgot. Nem sikerült meggy�znie arról, hogy azonnal kell cselekedniük. Pedig...

Talán ez az utolsó esélyük arra, hogy megállítsák Halálszárnyat.

Egyetlen reménye maradt.

- Meg kell tennem...

Fel kellett keresnie a többi sárkányurat, a többi elementált. Ha

�ket, vagy legalább egyiküket sikerül meggy�znie, talán Maligos is melléjük áll.

Mivel az Álmok Hercegn�jét nehéz lett volna megtalálni, Krázus úgy vélte, az Id� Fejedelmét kell felkeresnie, azt a sárkányurat, akinek szolgái már többször visszautasították kéréseit.

Nem ülhetett tétlenül, újra meg kellett próbálnia a kapcsolatfelvé-

telt.

Felállt és polcához lépett. Mesterségének valamennyi kellékét itt tartotta. A különféle anyagok, vegyületek és mágikus erej� tárgyak nem csak irigységet és csodálatot keltettek volna a Kirintór tanácsosai körében, de gyanút is. Kellemetlen kérdéseket tettek volna fel, és Krázus nem akarta, hogy kiderüljön, milyen régóta m�veli a mágiát.

Egy kis üveget vett el�, melyben egyetlen száraz virág volt. Az Eonrózsa. Az egész világon csupán egyetlen olyan hely volt, ahol termett. Ezt a szálat Krázus szakította le hajdani szerelme számá-

ra, és akkor vette magához ismét, amikor az orkok lerohanták fészküket, és elhurcolták a királyn�t.

175

Az Eonrózsa... Az öt különböz� szín� szirom aranyló porzót zárt közre. Krázus felnyitotta az üvegcsét, beleszagolt. A gyenge illat ifjúkorának emlékeit idézte. Rövid habozás után benyúlt, és óvatosan kiemelte a hervadt virágot, amely érintésére életre kelt, és visszanyerte legendás ragyogását. T�zpiros, smaragdzöld, jég-ezüst, tengerkék, éjfekete. A színek ilyen ragyogásáról a közönséges fest�k csak álmodni tudnak. Nem volt a rózsához fogható szépség a világon, és nem volt virág a nap alatt, melynek illata ehhez a varázslatos lehelethez fogható lett volna.

Krázus a lélegzetét visszatartva szétmorzsolta a szirmokat. A másik kezével felfogta a leperg� szemcséket, majd a tenyerében és ujjaiban szétáradó bizsergésre ügyet se vetve a feje fölé emelte, és mágikus szavakat mormolva a padlóra szórta a rózsa maradványait. A szemcsék, ahogy leértek, azonnal homokká változtak. Homokká, melynek szemei sokasodni kezdtek.

A homok szétterült a padlón, majd lassan megtöltötte a kis szobát, mindent beborított, és...

És Krázus hirtelen egy végtelennek t�n�, sivatag közepén találta magát.

Ezt a sivatagot ember sosem láthatta, és Krázus is el�ször járt itt. Ahogy körbenézett, leomlott falakat, kormos szobrokat, rozsdás fegyvereket látott. Elakadt a lélegzete, amikor a közelben megpillantott egy csontvázat. A lény, amíg élt, akkora szárnyas óriás lehetett, hogy még a legnagyobb sárkány is eltörpült volna mellette. A teret épületek osztották fel, melyek els� látásra akár egy elpusztult civilizáció maradványai is lehettek volna, Krázus azonban megállapította róluk, hogy különböz� népek mestereinek m�veit, vagyis a m�vek maradványait látja. Egy düledez�, jelleg-zetesen léguraföldi torony árnyékában olyan kupolás építmény roskadozott, amilyet a törpök szoktak csinálni. Kissé távolabb egy beszakadt tetej�, oszlopos templomcsarnok állt, mely az elveszett királyság, Azeroth építészeti stílusát idézte. Hátrafordulva 176

Krázus komor, zömök épületet pillantott meg, mely egykor valami magas rangú ork vezér palotája lehetett.

Az egyik homokd�ne taraján több tucatnyi ember szállítására alkalmas hajó gubbasztott; tatja a homokba fúródott. A hullám-völgyben Viharvárad els� királyának idejéb�l származó légiós páncélok hevertek, melyek fölött egy tünde pap megd�lt szobra mondott végs� imát.

A látvány abszurd és megdöbbent� volt. Krázus révetegen állt egy homokbucka tetején, és hosszú ideig nem mozdult. Olyan ér-zése támadt, mintha egy rettenetes istenség gy�jteményét látná -

és nem is tévedett nagyot. A tárgyak egyike sem tartozott ehhez a birodalomhoz, ahol az id� kezdete óta egyetlen faj, egyetlen civilizáció sem volt képes megvetni lábát. A szeme elé táruló látvá-

nyosságok megszámlálhatatlanul sok évszázad munkájának eredményeként kerültek ide a világ minden tájáról.

Különös idegesség áradt szét benne, de várt. Semmi sem mozdult, semmi sem adta jelét annak, hogy valaki felfigyelt megjelenésére. Türelme, melyet az elmúlt hét eseményei amúgy is er�sen igénybe vettek, végül elfogyott. Tekintetét egy félig ember, félig bika alakot ábrázoló szoborra szegezte, amelynek el�renyújtott bal keze mintha távozásra szólította volna fel a betolakodót.

- Tudom, hogy itt vagy, Nozdormu! Érzem! Beszélnem kell veled!

Ahogy elhallgatott, szél kerekedett, felkavarta a homokot. Dü-

höng� homokviharban találta magát. A szél úgy üvöltött, hogy be kellett fognia a fülét. A vihar fel akarta kapni, és messzire hajíta-ni, de fizikai és mágikus erejét latba vetve ellenállt. Nem fogják kitenni a sz�rét! Legalábbis azel�tt nem, hogy végighallgatták volna!

Végül úgy t�nt, a homokvihar is felismerte, hogy ilyen köny-nyen nem lehet eltántorítani. Távolabb lebbent, és mérgét az egyik d�nére zúdította. A homokból tölcsért emelt, amely lassan megváltoztatta az alakját, sárkányszer�vé változott. A porszárnyú 177

fantom legalább akkora volt, mint Maligos. Folyamatosan növe-kedett; a barna homok lassan aranylóvá változott.

A szél elült, de a homok - vagy aranyszemcsék nem hullottak szét. A gigantikus sárkány teste egyre határozottabban rajzolódott ki az ég kékje el�tt. A lény tovább csapkodott szárnyával, a nyakát nyújtogatta. Szemhéja felpattant, alóla a nap színéhez hason-latos, drágak�ként ragyogó szem t�nt el�.

- Korialstrasz... - sziszegte a homokszemcsékb�l testet öltött behemót. - Hogy merészeled pihen�met zavarni? Hogy merészeled békémet háborgatni?

- Úgy, hogy nem maradt más választásom, Id� Fejedelme!

-A hangzatos címek nem csillapítják haragomat. Menj el, menj el! - A drágak� szem felizzott. - Azonnal!

- Nem! Nem, amíg nem beszélek veled a közelg� veszélyr�l, amely a sárkányokat fenyegeti! Ami minden lény létét fenyegeti!

Nozdormu dühösen horkantott. Homokfelh� borította el Krázust, de számított erre, és már korábban megidézte a varázst, mely megvédelmezte, így csak el� kellett hívnia, és a homoksze-mek elkerülték. Sosem lehetett tudni, hogy Nozdormu birodalmá-

ban milyen varázs rejlett egy-egy homokszemben. Egyetlen egy is elég lett volna ahhoz, hogy a Korialstrasz nev� sárkány életét és történetét véglegesen meg nem történtté tegye. Krázus egyszer�en megsz�nt volna létezni, és senki, még szeretett úrn�je sem emlé-

kezett volna rá.

- Azt mondod sárkányok? Az meg mi módon érintene téged?

Én egyetlen sárkányt látok itt, az pedig nem Krázus, a halandó varázsló! Távozz! Visszatérnék gy�jteményemhez! Már így is túl sok id�met vesztegetted el! - Nozdormu hatalmas szárnyát véd�n a bikaember fölé borította. - Oly sok minden vár összegy�jtésre, oly sok mindent kell rendszerezni...

Krázust hirtelen elöntötte a felháborodás. Itt állt el�tte az öt elementál legnagyobbika, akinek lényén maga az id� folyt keresztül, és a sárkány nem foglalkozott se a jelennel, se a jöv�vel.

178

Féltve �rzött gy�jteményén és a múlton kívül semmi sem érdekelte. Szolgáit azzal a paranccsal küldte szét a világba, hogy gy�jt-senek össze számára mindent, amit csak találnak. És miért? Csak azért, hogy eltemethesse magát abban, ami régen történt, és ne kelljen odafigyelnie arra, ami most van, vagy esetleg lesz. Mindezt annak érdekében tette, hogy a maga módján - akárcsak Maligos - elterelje figyelmét az id� múlásáról és fajtája végs�

pusztulásáról.

- Nozdormu! - kiáltotta Krázus, hogy ismét magára terelje a csillogó homokóriás elkalandozó figyelmét. - Halálszárny életben van!

Döbbenten látta, hogy Nozdormura a legkisebb hatással sincs a rettent� hír. Az aranybarna behemót tüsszentett egyet, újabb homokfelh�t küldve vendége felé.

- Igen? És?

Krázus hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát.

- Te tudtad?

- Ez a kérdés nem érdemel választ. Most pedig, ha nincs más, amivel tovább bosszanthatnál, ideje menned. - A sárkány felszegte fejét, drágak� szeme felizzott.

- Várj! - A varázsló, félredobva minden büszkeséget, vadul in-tegetni kezdett, hogy ismét magára vonja Nozdormu figyelmét.

Megkönnyebbülésére a sárkány megállt, és kis id�re visszatartotta a varázst, melyet azért idézett meg, hogy megszabaduljon kellemetlen látogatójától. - Ha tudod, hogy a fekete sárkány él, azt is tudod, mire készül! Képes vagy ezt figyelmen kívül hagyni?

- Mint minden, ami valaha létezett, még Halálszárny is beleolvad majd az id�be... és részévé válik... gy�jteményemnek...

- De ha szövetkeznénk...

- Eleget hallottam. - A sziporkázó homoksárkány felemelkedett a talajról. A sivatag úgy háborgott, mint a viharos tenger. A gy�jtemény egyes darabjait magával ragadta a szél. A tárgyak egy 179

darabig köröztek a leveg�ben, aztán a hatalmas alaknak csapódtak, és beolvadtak testébe. - Hagyj magamra...

A szélvihar lassan körülzárta Krázust, aki bármit is tett, ezúttal képtelen volt talpon maradni. Hanyatt esett a homokon, aztán to-vább bukfencezett. A megvadult szél könyörtelenül elsodorta.

- Én mindannyiunk jöv�je érdekében jöttem! - kiáltotta még Krázus.

- Nem kellett volna idejönnöd, és megzavarnod nyugalmamat.

Egyáltalán nem kellett volna idejönnöd... Az lett volna a legjobb... Forogjon vissza az id�!

Széles homokoszlop robbant ki a földb�l, és elnyelte a védtelen varázslót. Krázus nem látott mást, csak a s�r� homokfüg-gönyt, amely egyre szorosabban fogta körül, egyre kevesebb leveg�t engedve tüdejébe. Megpróbált varázslattal kiszabadulni a fogságból, de egy elementál hatalmával szemben eltörpült mágikus ereje.

A leveg�t�l megfosztott Krázus végül engedett. Elhagyta eszmélete, teste elernyedt...

Elképedve látta, hogy az Eonrózsa szirmai minden hatás nél-kül hullnak szentélye padlójára. A varázslatnak m�ködnie kellett volna, Nozdormunak, az Id� Fejedelmének birodalmába kellett volna repítenie �t.

Maligos a mágia megtestesülése volt, Nozdormu az id�t és az id�tlenséget jelképezte. Az öt elementál leghatalmasabbika volt; fontos szövetséges lett volna, különösen akkor, ha Maligos mégis úgy dönt, hogy az �rületben keres menedéket. Nozdormu nélkül Krázus sikerének esélyei er�sen megcsappantak.

Letérdelt, és összeszedte a szirmokat, majd megismételte a varázst. Hiába, csak annyit ért el, hogy megfájdult a feje. Hogyan lehetséges ez? Hiszen mindent jól csinált! A varázslatnak m�-

ködnie kellett volna... Vagy lehet, hogy Nozdormu megneszelte, hogy fel akarja keresni �t? Talán valamilyen mágikus �rt állított, hogy távol tartsa látogatóját a homokbirodalomtól?

180

Dühödten átkozódott. Nem kereshette fel Nozdormut, a megmaradt, halvány remény is szertefoszlott. Így meg sem próbálhatja segítségül hívni a sárkányhatalmasságot, s csak az Álmok Hercegn�je marad, az elementálok közül a legkevésbé megközelíthet�, az egyetlen, akivel hosszú élete során egyszer sem találkozott még. Fogalma sem volt arról, hogyan keresse fel; úgy tudta, Hiszéra nem ezen a világon él, számára az álmok képezték a való-

ságot.

Számára az álmok képezik a valóságot... Kétségbeesett ötlete támadt. Ha valaki mástól hallja, biztos felnevet. Milyen szánalmas, milyen nevetséges gondolat!

De... Mi más választása maradt?

A polchoz lépett, és el�keresett egy fekete fiolát. Hamar megtalálta, pedig több mint egy évszázada nem használta. Akkor azért vette igénybe, hogy megölje a látszólag elpusztíthatatlant. Most azonban csak kölcsön kívánta venni kis id�re az anyag egyik gonosz képességét. Csak el ne mérje az adagot...

Három csepp egy villám hegyén - ennyi is elég volt ahhoz, hogy megölje Mantát, a mélyben lakozó behemótot. Három csepp leterítette a lényt, mely egy sárkánynál tízszer nagyobb, és er�-

sebb volt. Halálszárnyhoz hasonlóan Mantáról is azt hitték, hogy megállíthatatlan.

Krázus felkészült rá, hogy bevegye a folyadékot.

- A legmélyebb álmok benned laknak... - mormolta halkan. -

Itt kell lenned, máshol nem lelek rád.

Egy másik polcról leemelt egy mér�edényt, egy csészét és egy üveg színtiszta vizet. Egy korty vizet mért ki a csészébe, majd kinyitotta a fiolát, és a csésze fölé emelte.

Három csepp kellett, hogy Mantával másodpercek alatt végezzen. Vajon hány cseppre van szükség, hogy elindítsa �t ezen a csalóka úton?

181

Álom és halál... Közelebb állnak egymáshoz, mint azt sokan gondolnák! Krázus visszatette a fiolát a helyére, és felemelte a csészét.

- Kerevet - mormolta. - Egy kerevet lenne a legmegfelel�bb.

Még be sem fejezte a mondatot, egy kerevet jelent meg a semmib�l. Puha párnáira Léguraföld királya is szívesen lehevere-dett volna. Jól fogok aludni rajta, gondolta Krázus. Talán fel se kelek róla többé...

Elhelyezkedett fekhelyén, majd szájához emelte a csészét. Mi-el�tt felhajtotta az elixírt, amely talán örök álomra szenderíti, a sárkány, aki id�tlen id�k óta emberi alakban élt, még egy utolsó köszönt�t mondott:

- Rád emelem poharam, Alexstraszám, mindig csak rád!

*

- Valaki itt vert tanyát, semmi kétség - állapította meg Veréza a földet nézve. - Egyikük ember volt... a másikról nem tudom bizonyosan.

- Áruld el, honnan látod a különbséget? - kérdezte Falstad értetlenül. � nem tudta megkülönböztetni a nyomokat. Valójában a felét sem látta annak, amit a tünde.

- Nézd. Ez itt egy csizma nyoma - mutatott Veréza egy ívelt mélyedésre a puha földben. - Ilyen csizmát emberek hordanak.

Szoros, kényelmetlen viselet.

- Értem. És a másik, amit nem ismersz?

A gárdista felegyenesedett.

- Hát, annyit mondhatok, hogy sárkánynak nyoma sincs, de...

Olyan nyomokat, amilyenek ott vannak, még sosem láttam.

A törp minden t�le telhet�t megtett, hogy megértse és meglás-sa, amir�l Veréza beszél, és tovább tanulmányozta a talajt.

- Ezekre a furcsa barázdákra gondolsz talán, tünde hölgyem?

182

A nyomok ugyan nem alkottak egyetlen összefügg� csapást, mégis abba az irányba mutattak, ahol az ember - bizonyára Rónin

- valamikor állt, vagy ült. A barázdákon kívül azonban nem látszott se láb, se paták nyoma. Veréza csak azzal tudta magyarázni a látottakat, hogy talán egy leveg�ben lebeg� lény haladt el arra, ami maga után vonszolt valamit.

- Ezzel nem jutottunk közelebb! - Falstad nyakon ragadta Krüllt. A goblin kezeit a háta mögött kötötték össze, a derekára kötelet csavartak, aminek másik végét a griff nyakára hurkolták.

Veréza és Falstad az óvintézkedések ellenére tartott attól, hogy a ravasz teremtés valahogy meg fog szökni t�lük. A törp figyelmét Krüll egyetlen mozdulata sem kerülte el - Szóval? Ezt hogyan magyarázod? Úgy látom, körbe-körbe vezetsz bennünket! Azt is kétlem, hogy egyáltalán láttad a varázslót!

- Láttam, láttam, tényleg! - Krüll szélesen vigyorgott, talán hogy meggy�zze fogvatartóit �szinteségér�l. Nem járt sikerrel. -

Le is írtam a külsejét, emlékszel? Tudod, hogy láttam, tudod!

Veréza észrevette, hogy a griff az avarban szaglászik. Kardjá-

val a levelek közé túrt, és hamarosan talált is valamit. Pengéje végén üres b�rtöml� csüngött. Megszagolta; orrát mennyei bor illata csapta meg. Behunyt szemmel, az ínyencek élvezetével ízlel-gette az aromát.

Falstad félreértette arckifejezését.

- Nagyon büdös? Nem lehet más, mint ork sör!

- Épp ellenkez�leg, ilyen fenséges illattal még Kveltalasz kirá-

lyának asztalánál sem találkoztam! Akármilyen bor volt ebben a töml�ben, messze felülmúlt mindent, amit valaha is volt szerencsém kóstolni.

- És ebb�l milyen következtetést vonhatunk le?

- Nem tudom, de az az érzésem, hogy Rónin itt járt. -Veréza a földre ejtette a töml�t.

Falstad azonban még mindig kételkedett.

183

- Tünde hölgyem, nem lehetséges, hogy csak annyira szeretnéd, hogy igaz legyen, hogy már el is hiszed?

- Meg tudnád mondani, hogy ki más járhatott itt, az erd� kö-

zepén, olyan bort kortyolgatva, melyet egy király is megirigyel-ne?

- Hmm! A sötét úr. Azután, hogy kiszívta a vel�t pártfogolt varázslód csontjaiból!

A szavak hallatán Verézának elszorult a torka.

- Nem - rázta meg a fejét. - Halálszárny nem azért hozta idáig, hogy egyszer�en felfalja!

- Talán igazad van - felelte t�n�dve Falstad, akinek ujjai még mindig a goblin nyakát szorongatták. - De ha az éj leszálltáig szeretnénk valameddig eljutni, indulnunk kellene.

A tünde Krüll torkának szegezte pengéjét.

- El�bb ki kell találnunk, mit tegyünk vele.

- Ez nem lehet kérdés! Vagy magunkkal visszük, vagy ha úgy döntünk, hogy nem lehet hasznunkra többé, levágjuk. Ezzel is csak szolgálatot teszünk a világnak, eggyel kevesebb goblin garázdálkodik majd errefelé!

- Nem. Megígértem, hogy szabadon engedem.

A törp összevonta bozontos szemöldökét.

- Szerintem ez igen rossz ötlet.

- Lehet, hogy igazad van, de szavamat adtam. - Veréza kemé-

nyen társa szemébe nézett.

Falstad kiolvasta a tekintetéb�l, hiába is próbálná meggy�zni.

- Jól van, legyen akaratod szerint, tünde hölgyem. Ígéretet tettél, és én nem próbállak eltántorítani döntésedt�l... Ilyesmiért nem fogom kockára tenni az életem...

Veréza elvágta Krüll csuklóján a béklyót, és a derekáról is le-oldozta a kötelet. A goblin vigyorogva szökdécselni kezdett; boldog volt, hogy visszanyerte szabadságát.

- Köszönöm, kegyes úrn�, köszönöm!

A gárdista ismét Krüllnek szegezte kardját.

184

- Miel�tt elmész, lenne hozzád néhány kérdésem. Ismered az utat Zordszirt felé?

Falstad meglepetten ugrott fel a kérdés hallatán.

- Mit forgatsz már megint a fejedben?

Veréza úgy tett, mintha nem is hallotta volna a kérdést.

- Szóval?

Krüll szeme elkerekedett, arca hirtelen halványabb zöld lett.

- Senki sem megy Zordszirtbe, nagylelk� úrn�! Orkok tanyája, meg sárkányoké! A sárkányok szeretik a goblinhúst!

- Felelj a kérdésre!

Krüll nagyot nyelt, végül bólintott.

- Igen úrn�, tudom az utat. Gondolod, hogy ott van a varázsló?

- Veréza, ezt nem gondolhatod komolyan - Falstad olyan indu-latossá vált, hogy ez egyszer nevén nevezte a gárdistát. - Ha Rónin Zordszirtben van, elveszett!

- Lehet... De az is lehet, hogy nem. Mindig is oda igyekezett, és nem azért, hogy megfigyelje az orkokat. Azt hiszem, más célja van, de hogy mi köze lehet ehhez Halálszárnynak... Err�l fogal-mam sincs.

- Talán arra készül, hogy kiszabadítja a sárkánykirályn�t! -

mondta a grifflovas gúnyosan. - Rónin mágus, és mi mindannyian tudjuk, az ilyenek mind �rültek!

- Nem... az lehetetlen.

Krüll a gondolataiba merült, majd fancsali képpel felszegte a fejét.

- Úrn�, Zordszirtbe szeretnél menni?

A gárdista elt�n�dött. Tényleg oda akarok menni? Esküje nem kötelezte erre, de úgy érezte, meg kell tennie.

- Igen.

- Ide hallgass, tünde hölgy... ! - kezdte a törp.

- Nem kell velem jönnöd Falstad. Szívb�l köszönöm mindazt, amit eddig tettél, de innen már magam is boldogulok.

185

A törp dühösen rázta a fejét.

- És hagyjalak magadra itt, az orkok földjén, ennek a megbízhatatlan, hitvány alaknak kiszolgáltatva? Nem, hölgyem! Falstad sosem hagyja el a védtelen n�ket! Még akkor sem, ha a hölgy történetesen egy ilyen veszedelmes harcos! Együtt megyünk!

- Legyen így, de emlékezz: bármikor visszafordulhatsz.

- Csak, ha te is velem tartasz.

Veréza ismét Krüllre nézett.

- Tehát? Merre induljunk?

- Nem tudom elmagyarázni, úrn�! - A vézna lény arca egyre savanyúbb kifejezést öltött. - Legjobb... legjobb lesz, ha magam vezetlek oda.

Veréza meghökkent.

- Visszaadtam a szabadságodat, Krüll.

- Amiért ez a szerencsétlen nyomorult örökre hálás lesz neked, úrn�... De Zordszirtbe egyetlen biztos út vezet, melyre nélkülem se tünde, se törp nem talál rá.

- Van, aki vigyen bennünket. A griffem bárhová elrepül -

mondta Falstad.

- Ezen a vidéken? Itt sárkányok járnak! - A goblin eszel�sen vihogott. - Talán az lenne a legjobb, ha a pofájukba repülnél! Akkor aztán nem lenne több gondod, törp uram. Nem, ha valóban el akartok jutni Zordszirtbe, követnetek kell engem.

Falstad hallani sem akart err�l, és vitába is szállt volna a kis zöld lénnyel, de Veréza nem látott más megoldást, mint hogy kö-

vessék a goblin tanácsát. Krüll eddig nem próbálta t�rbe csalni

�ket. Természetesen � sem bízott benne, de úgy gondolta, id�ben rá fog jönni, ha a goblin mégis félre akarja vezetni.

Krüll mellett szólt az is, hogy a jelek szerint igyekezett távol maradni Zordszirtt�l. Ha valóban az orkok oldalán áll, akkor a társaival együtt � is a hegyi er�dben tölti az éjszakát, és nem bolyong egyedül Khaz Modan veszedelmes vidékein.

Talán tényleg elvezet Róninhoz... Veréza végül döntött.

186

- Vele megyek, Falstad. Ez a legjobb megoldás.

Falstad csüggedten nézett a n�re.

- �rültség! Öngyilkosság... Lenne, ha egyedül vágnál neki az útnak. Veletek megyek, és szemmel tartom ezt a kis goblint. De én mondom, ha beigazolódik a gyanúm, gondolkodás nélkül levá-

gom a fejét!

- Krüll, gyalog kell mennünk?

A csúf kis lény elgondolkodott.

- Nem. Egy darabon griffháton is utazhatunk. - Kivillantotta apró, t�hegyes fogait. - Azt is tudom, hogy hol lenne a legjobb leszállni!

Falstad elindult, hogy felkészítse a griffet.

- Csak mondd meg, merre menjünk. Minél el�bb odaérünk, annál hamarabb szabadulunk meg t�led...

A griff meg se érezte a goblin súlyát, és gond nélkül leveg�be emelkedett. Gyorsan repültek céljuk felé. Természetesen Falstad ült elöl, mögötte Krüll, leghátul Veréza. A tünde készenlétben tartotta a t�rét, felkészült rá, hogy útitársuk esetleg mégis megpróbál galibát okozni.

Bár a goblin utasításai nem mindig voltak egyértelm�ek, Veréza nem fedezett fel semmilyen jelet, ami arra utalt, hogy cselre készül. Falstad, amennyire lehetett, a felszín közelében tartotta a griffet, és igyekezett úgy megválasztani az útvonalat, hogy legalább részben fedezve legyenek. Zordszirt távoli hegygerince egyre közelebb került.

Falstad hirtelen kelet felé mutatott, ahol hatalmas alak emelkedett meredeken az ég felé.

- Nagy! - kiáltott a szelet túlharsogva. - Nagy és vörös, mint a friss vér! Zordszirti �rjárat!

Krüll visítani kezdett.

- Le! Arra! - Egy vízmosás felé mutatott. - Ott még egy griff is jó búvóhelyet talál!

187

Jobb megoldás híján a törp leszállásra utasította a griffet. A sárkány egyre közelebb került, egyre nagyobbnak t�nt az égen, de Veréza megkönnyebbülve látta, hogy a vörös szörnyeteg nem feléjük, hanem északnak tart. Elképzelhet� volt, hogy az északi frontra igyekszik, ahol a Horda utolsó elkeseredett csapatai minden igyekezetükkel azon voltak, hogy megállítsák a Szövetség támadását. Lehet, hogy már elkezddött a nagy hadjárat? - töprengett a tünde. Talán a Szövetség csapatai már úton vannak Zordszirt felé... Szorongása enyhült. Ha a Szövetség valóban megkezdte az el�renyomulást, az orkok itt, ezen a vidéken is a harci el�készületekkel foglalkoznak, és így talán kevesebb er�t és figyelmet fordítanak a más irányból közeled�kre.

A griff elérte a vízmosást, és felkészült a leszállásra. Már a leveg�b�l búvóhely után kutatott. Nem volt gyáva, de ösztönösen megérezte, mikor érdemes harcolni, és mikor reménytelen szembeszállni az ellenséggel. Amint leszállt, a tünde és társai leugrot-tak a hátáról. Mindhárman fedezékbe húzódtak. Krüll a sziklafal egyik mélyedésébe bújt. Csúf vonásait eltorzította a félelem. A gárdista megszánta a szerencsétlen, gyengének t�n� lényt.

Múltak a percek, de a sárkány nem haladt el felettük. Végül a türelmetlen gárdista nem bírta tovább, és elhatározta, hogy saját szemével bizonyosodik meg arról, hogy a sárkány irányt változtatott-e. Semmit, még egy apró pontot sem látott az égen. Rájött, már régen el�merészkedhettek volna a vízmosásból.

- Elment? - suttogta Falstad, miközben felkapaszkodott a meredély pereméig. Törp létére igen fürgén és magabiztosan má-

szott.

- Tiszta a leveg�. Sehol semmi.

- Remek. Hegyi rokonaimmal ellentétben ki nem állhatom a földbe vájt lyukakat! - Lenézett. - Minden rendben, Krüll! Elmúlt a veszély. El�jöhetsz, és...

Nem fejezte be a mondatot. Veréza gyanakvón fordult felé.

- Mi történt?

188

- Az az átkozott békaporonty! Elinalt! - Faistad visszamászott a vízmosás aljába. - Elt�nt, mint a lidércfény!

Veréza követte a törpöt. A goblinnak nyoma veszett. Még a griff is értetlenül szaglászott körbe, mintha � maga sem értené, hogyan történt, a fürge kis lény hogyan iszkolt el.

- Hogy t�nhetett el ilyen hirtelen?

- Bárcsak tudnám, gyönyör�séges tünde hölgyem! Ügyes trükk, magam is hasznát venném.

- A griff nem tudná megtalálni?

- Csak meneküljön! Hidd el nekem, több esélyünk van nélkü-

le!

- Mert...

Veréza lába alatt a talaj hirtelen elvesztette szilárdságát. Má-

sodpercek alatt lábszárközépig merült. Arra gondolt, sárba lépett, és megpróbálta kiszabadítani magát, de még mélyebbre süllyedt.

Mintha valami húzta volna lentr�l.

- Az istenek szerelmére, mi történik itt? - Már Falstad is térdig állt a képlékeny földben. A gárdistához hasonlóan, el�ször � is szabadulni próbált, de csak rontott a helyzetén.

Veréza elég közel állt a sziklafalhoz, így megkapaszkodhatott.

Fogást keresett, és megpróbálta feljebb húzni magát. Néhány pillanatig úgy t�nt, elérte a célját, ám valami hirtelen valóban megragadta a bokáját, és olyan er�vel húzta lefelé, aminek képtelen volt ellenállni.

Rikácsolást hallottak a magasból. A griffnek sikerült id�ben felszállnia, így elkerülte, hogy az ingoványba ragadjon. Falstad feje felett lebegve kinyújtotta lábait, hogy megragadja gazdáját, ám amikor alacsonyabbra ereszkedett, földnyalábok - mint egy polip csápjai - nyúltak ki a talajból, és megpróbálták megragadni.

Csak szerencséje mentette meg, de olyan magasra kellett emel-kednie, hogy nem segíthetett se Falstadon, se Verézán.

A tündének fogalma sem volt, mit tehetne. Már derékig süly-lyedt a puha talajba, de helyzete nem volt olyan kétségbeejt�, 189

mint a törpé, aki már a fejét is nehezen tartotta a föld színe felett.

Bárhogyan is er�lködött, a grifflovas képtelen volt kiszabadítani magát. Vadul kapkodott a karjával, de minden hiába.

A gárdista a kezét nyújtotta a törp felé.

- Falstad! Fogd meg a kezem!

Falstad el�re nyúlt, Veréza pedig a törp felé hajolt, de túl messze voltak egymástól. Falstad alámerült.

- Tünde... - suttogta, miel�tt elt�nt Veréza szeme el�l.

Veréza - a föld már a válláig ért - dermedten nézte a helyet, ahol Falstad elt�nt. A föld mozdulatlan volt; a jelek szerint Falstad meg se moccant a felszín alatt.

- Falstad!

A bokáját fogó valami újult er�vel húzta lefelé. Hiába kapkodott, hiába csapdosta a puha földet, a válla is elmerült. Fejét az ég felé fordította. A griff elt�nt, egy másik ismer�s alak jelent meg helyette. A keskeny arc az egyik hasadékból kandikált el�.

Veréza a s�r�söd� sötétben is tisztán látta Krüll csupafog mosolyát.

- Bocsáss meg, úrn�, de a sötét úr nem akarja, hogy keresztül-húzd a számításait. Engem bízott meg azzal, hogy kísérjelek benneteket a halálba. Kellemetlen feladat, nem méltó egy ilyen okos goblinhoz, amilyen én vagyok, de uramnak igen nagy fogai és rettenetes karmai vannak. Nem mondhattam neki nemet. Remélem megérted...

- Légy átkozott!

A föld összezáródott a tünde feje felett, megtöltötte a száját, és lassan lecsurgott a torkán...

Veréza elvesztette az eszméletét.

190

Tizenhárom

léghajó a felh�k között lebegett, és lassan közeledett cél-jához. Az orrában ül� Rónin bizalmatlanul nézte, hogyan Adolgozik két útitársa. Agoblinok megállás nélkül szalad-gáltak fel s alá, köteleket feszítettek és lazítottak meg, kapcsoló-

kat, m�szereket állítgattak, és figyelték a g�zgép m�ködését. Né-

ha halkan veszekedtek. A varázsló el sem tudta képzelni, hogy az eszel�s goblinok hogyan képesek megépíteni és m�ködtetni egy ilyen csodálatos masinát. Nem telt el úgy perc, hogy a szerkezet ne lett volna veszélyben. Hol ez, hol az romlott el, de az utolsó pillanatban valamelyik léghajós mindig kijavította a hibát.

Halálszárny nem szólította meg Rónint azóta, hogy ráparancsolt, szálljon fel a léghajóra. A varázsló tudta, hiába mondana nemet, hiába ellenkezne, a sárkány mindenképpen rábírná az engedelmességre. Így aztán elfogadta a sorsát, végrehajtotta a parancsot, és megpróbált nem gondolni arra, hogy mi történne, ha a szerkezet lezuhanna.

A két goblin - Voyd és Nüllün volt a nevük - nagy feltalálónak számított, legalábbis híresnek és ismertnek vallották magukat.

Elmesélték, �k építették a léghajót, és �k maguk ajánlották fel szolgálataikat Halálszárnynak. (Amikor err�l beszéltek, furcsa szarkazmus és félelem érz�dött a hangjukból. Rónin ebb�l arra következtetett, mégsem egészen önként szeg�dtek a sárkány mellé.)

- Hova visztek?

A két légi matróz úgy nézett rá, mint akit elhagyott a józan esze.

- Zordszirtbe, hova máshova? - sípolta az egyik goblin. - Zordszirtbe!

191

Ezzel a varázsló is tisztában volt; azt szerette volna megtudni, hogy pontosan hol fognak leszállni. Elképzelhet�nek tartotta, hogy éppen az orkok egyik táborának közepén akarják kitenni.

Újabb kérdéseket akart feltenni, ám ismét valami hiba támadt - az egyik tartályból jókora g�zcsóva csapott ki -, és Voydnak meg Nüllünnek a javítással kellett foglalkoznia.

A léghajó m�ködéséhez olajra és vízre volt szükség; ha az egyik rendszer éppen m�ködött, a másikban biztosan jelentkezett valamilyen meghibásodás. A folyamatos rohangálás, kalapálás és veszekedés miatt Rónin egy percre se tudta lehunyni a szemét.

A felh�k úgy összes�r�södtek, hogy Rónin úgy érezte, s�r�

ködben hajózik a tengeren. A légi utazás nem sokban különbözött a vízit�l, az utazókra is hasonló veszélyek leselkedtek. Például itt, a leveg�ben is tartani kellett attól, hogy zátonyra futnak. Jó né-

hányszor megesett, hogy a goblinok csak az utolsó pillanatban vették észre, hogy hegycsúcs felé tartanak. Az akadályt sokszor alig néhány lábnyival sikerült elkerülniük. Rónin minden egyes alkalommal felkészült a legrosszabbra, ám a két goblin eszeveszett sebességgel folytatta ügyködését, rá se hederítve a vesze-delmekre.

Megvirradt, a nap egyre feljebb kúszott pályáján, de a borús ég miatt egész délel�tt olyan sötét volt, mint hajnalban. Voyd mágikus irányt� segítségével határozta meg haladási irányukat.

Bízott a m�szerben, annak ellenére, hogy id�nként minden külö-

nösebb ok nélkül irányt váltott. Rónin lassan rájött, hogy a goblinok gyakorlatilag találomra hajóznak az égen, és csupán egyetlen dolog segíti �ket: a szerencse.

Róninnak olyan érzése támadt, hogy már jó ideje meg kellett volna érkezniük, de a két hajós buzgón bizonygatta, még sok van hátra az útból. A varázsló ezt csak azzal tudta magyarázni, hogy körbe-körbe repkedve bolyonganak - talán az irányt� hibája miatt, talán azért, mert a goblinok szándékosan, késleltetik célja eléré-

sében.

192

Tétlenségre ítélve a gondolataiba merült. Keményen elhatá-

rozta, hogy minden figyelmét az el�tte álló feladatra összpontosít-ja, de egyre nehezebben hessegette el Verézával kapcsolatos gondolatait. Biztosra vette, hogy a tünde, ha életben maradt, követi

�t. Ez jó érzéssel töltötte el, de legalább annyira kétségbe is ejtette. Hogyan szerezhetne tudomást a tünde a légi hajóról? Talán bajba kerül, miközben az � nyomát kutatja Khaz Modanban.

Vagy lehet, hogy egyenesen Zordszirt irányába indul?

Ujjai keményen markolták a korlátot.

- Nem... - motyogta félhangosan. - Nem... nem tenné... nem teheti...

Duncan és Molok szelleme már csatlakozott azoknak az embereknek a lelkéhez, akiket legutóbbi küldetése során vesztett el. Ha arra gondolt, hogy azóta Veréza és Falstad is ennek a gyászos gyülekezetnek a tagja, kiverte a hideg veríték. Elege volt a vad tekintet� fantomokból, akik mind ugyanarra a kérdésre követeltek választ. Miért él � még mindig, azután, hogy az � életüket feláldozta? Ezt a kérdést már sokszor feltette magának.

- Ember!

Nüllün, a zömökebb goblin állt el�tte.

- Mit akarsz?

- Ideje, hogy felkészülj a leszállásra. - A goblin fajtájára jellemz�, fülig ér� mosollyal toldotta meg mondandóját.

- Megérkeztünk? - Rónin elhessegette nyomasztó gondolatait.

Megpróbált tájékozódni a sötét, ködös id�ben, de nem látott mást, csak ködöt. - Nem látok semmit.

Voyd vigyorgó képe is felt�nt Nüllün válla mögött. Megragadta az összetekert kötéllétrát, és átvetette a korláton. A létra egyszer-kétszer nekicsapódott a hajó oldalának, de odalentr�l nem érkezett hang. Rónin ebb�l arra következtetett, hogy a vége nem ért földet.

- Megérkeztünk. Ez az a hely, varázslómester! - Voyd a korlá-

ton túlra mutatott. - Bizonyosodj meg róla magad!

193

Rónin óvatosan engedelmeskedett. Nem lep�dött volna meg, ha a két goblin egyesült er�vel megpróbálja kilökni a hajóból.

- Nem látok semmit.

-A felh�k miatt, varázslómester! - mondta Nüllün. - Az emberi szem nem lát keresztül az ilyen párán! Nekünk, goblinoknak sokkal élesebb a látásunk. Alattunk egy biztonságos szirt áll. Mássz le a létrán, és füves talajt érzel majd a lábad alatt, meglátod!

A mágus habozott. Ki akart szállni, meg akart szabadulni a léghajótól és legénységét�l, de tudta, ostobaság lenne bízni a goblinokban.

Egy pillanattal kés�bb Rónin bal keze a gyanútlan Nüllün felé lendült. Ujjai a goblin nyakára fonódtak, és er�sen szorították annak ellenére, hogy a varázsló megpróbálta visszarántani kezét.

Szája szólásra nyílt, de nem a saját hangja tört el� a torkából.

- Megparancsoltam, hogy semmiféle cselszövés, árulás ne tör-ténjék, féreg!

- Bocsáss meg, ragyogó és hatalmas úr! - dadogta Nüllün. - Ez csak játék! Csak j... - Nem mondhatott többet, mert Rónin szorí-

tása tovább er�södött.

A varázsló lenézett, és látta, hogy a nyakában függ� medál foglalatában lév� fekete k� halványan izzik. Halálszárny ismét ezt a tárgyat használta arra, hogy irányítsa “szövetségese" csele-kedeteit.

- Játék? - sziszegte Rónin ajka. - Szeretsz játszani? Van egy remek játékom a számodra, csúszómászó...

Rónin minden er�lködés nélkül, fél kézzel felkapta Nüllünt. A korlát felé indult vele.

Voyd hangos visítással elt�nt a gépek között. Rónin minden erejét megfeszítve próbált ellenállni Halálszárny irányításának.

Ki nem állhatta Nüllünt, de nem kívánt részt venni az elpusztítá-

sában.

- Halálszárny! - kiáltotta, meglepetten tapasztalva, hogy szája ismét engedelmeskedik az akaratának. - Ne tedd ezt!

194

Jobban örülnél, ha sikerült volna trbe csalniuk, emberfia? -

zengett a válasz a fejében. Egy ilyen zuhanás nem lett volna túl kellemes egy olyan lény szánára, amilyen te vagy...

- Nem vagyok olyan együgy�, hogy egy goblinra hallgatva a mélybe vessem magam! Ha ilyen balgának tartasz, miért mentettél meg a tengeren?

Igazad lehet...

- És nem vagyok védtelen sem! - Rónin felemelte szabadon maradt kezét, melyre Halálszárny nem tartott igényt. Halkan elmormolt néhány szót. Mutatóujja felett arasznyi lángcsóva lobbant, mellyel a már amúgy is megrettent Nüllün arcához közelí-

tett. - Van más módszer is arra, hogy egy ember szavahihet�ség-b�l leckét adjon egy goblinnak.

Az akadozó lélegzet�, foglyul ejtett goblin szeme tágra nyílt a félelemt�l. Megpróbálta megrázni a fejét.

- Kegyelmezz! Csak tréfa volt az egész! Nem akartunk mi bántani t-t-téged!

- De most már jó helyen tesztek földre, igaz? Olyan helyen, ami nekem és Halálszárnynak is tetszeni fog?

Nüllün halk, nyüszít� hanggal jelezte, hogy teljesíti a varázsló kívánságát.

- Ez a láng sokkal nagyobb is lehet, ha úgy akarom. - A mágikus láng megnyúlt. - Elég nagy ahhoz, hogy akár odalentr�l is ki-

égessem a hajótokat, vagy lángra lobbantsam a fedélzeten tárolt olajat.

- N-n-nem kell félned semmit�l. N-nem kell! Megígérem!

- Látod? - szólt a vörös hajú mágus láthatatlan társához. -

Nincs szükség ,arra, hogy ledobjuk a mélybe. Mellesleg valamikor talán még hasznát veheted.

Válaszképpen a bal keze hirtelen eleresztette a goblin torkát.

Nüllün a padlóra zuhant, és kétségbeesetten kapkodott leveg�

után.

Ahogy akarod... varázsló.

195

Rónia megkönnyebbülten felsóhajtott, és a masinák mögül rettegve figyel� Voydra nézett.

- Mire vársz? Gyerünk a hegyek felé!

Voyd ugrott, és szélsebesen munkához látott. Csapokat csavart, karokat húzott, és kijelz�k tucatjait ellen�rizte. Nüllün végül összeszedte magát, és ismét munkába állt. Rá se mert nézni Róninra.

A varázsló eloltotta a lángot, és ismét körülkémlelt. A köd oszlani kezdett; a távolból lassan kibontakoztak a táj vonalai.

Rónin egy hegygerincet látott. Gyanította, hogy végre Zordszirt közelébe jutottak. Tudta, Halálszárny azt akarja, hogy a bérc tetején szálljon ki a hajóból, a leltet� legközelebb a hegy belsejébe vezet� hasadékhoz. Ezzel a goblinoknak is tisztában kellett lenni-

ük. Rónin remélte, a kis zöld férgek nem próbálkoznak újabb

,,tréfákkal", nem próbálnak szembeszegülni vele és a sárkánnyal.

Gyanította, Halálszárny másodszor már nem kegyelmezne nekik.

Ahogy közelebb kerültek a hegyvonulathoz, a goblinok egy határozott pont felé kormányozták lélekveszt�jüket. Rónin ismer�snek találta a hegyet, pedig még sosem járt ezen a vidéken. Tü-

relmetlenül el�red�lt, és egyre biztosabb volt abban, hogy az az orom áll el�tte, amelynek képét Halálszárny ültette az agyába.

Egy perccel kés�bb megpillantotta a hasadékot, a barlang bejáratát, és az alatta sötétl�, több száz láb magas, függ�leges szik-lafalat. Oda kell majd feljutnom... A feladat meger�ltet�nek ígérkezett, de végrehajtása nem volt lehetetlen.

A kötéllétra még mindig a mélység felett lógott, a goblinok nem húzták vissza a fedélzetre. A mágus aggódva figyelte, ahogy a léghajó egyre közelebb kerül a sziklafalhoz. Megvetette a goblinokat, de azt el kellett ismernie, valóban értenek a szerkezet irányításához.

A létra nekicsapódott a sziklafalnak, alig néhány lábra a barlang szájától.

196

- Egy helyben tudjátok tartani a hajót? - kérdezte a varázsló Nüllünt�l.

A megszeppent goblin bólintott. Rónin tudta, Nüllün és Voyd annyira fél Halálszárnytól, hogy nem kell újabb merénylett�l tartania. Mély lélegzetet véve átmászott a korláton.

A létra vészesen kilengett, a varázsló teste többször a sziklafalhoz csapódott. Nem tör�dött a fájdalommal, gyorsan mászott lefelé.

A keskeny párkány alig karnyújtásnyira volt Rónintól. A piló-

ták megpróbálták egyhelyben tartani a léghajót, ám a hegyi szél lökései minduntalan a mélység fölé lendítették a létra végén kapaszkodó varázslót, akinek lába háromszor is hozzáért a párkányhoz.

Az er�söd� szélben a léghajó is sodródni kezdett, eltávolodott a faltól. A goblinok visítoztak és rikoltoztak; a varázsló nem értette szavaikat. Nem maradt más hátra: meg kellett kockáztatni az ugrást. Varázst ilyen helyzetben nem használhatott, kizárólag ügyességére és erejére számíthatott.

A léghajó ismét meglódult. Rónin a falhoz csapódott. Éles fájdalom hasított a testébe, a keze kis híján lecsúszott a létráról.

Érezte, hogy el kell szánnia magát a cselekvésre; még egy ilyen ütközést nem bírna ki. Lenézett, és megpróbálta megbecsülni a párkány távolságát. A létra folyamatosan lengett, és csak id� kérdése volt, hogy mikor vágódik ismét a sziklákhoz.

Rónin megvárta, míg újra a párkány felé lendül... És ellökte magát.

A párkány fölött néhány lábbal csapódott a sziklafalhoz. Egyik lábával támaszt talált, de a másik a leveg�t rúgta. Rémülten pró-

bálta elérni az els� kiszögellést.

Kapaszkodott, várt néhány másodpercig, de semmi sem történt. Amikor megbizonyosodott arról, hogy szilárdan tartja ma-gát, ismét lenézett és ellökte magát a faltól. Ezúttal elérte célját.

197

A földre rogyott, de azonnal felpattant, és hátát lihegve a barlang bejárata melletti sziklának vetette.

A goblinok csak ekkor vették észre, hogy megszabadultak kellemetlen vendégükt�l. A léghajó emelkedni kezdett; a kötéllétra még mindig ott lógott az oldalán.

Rónin keze hirtelen a leveg�be lendült, mutatóujját a hajóra szegezte. Kétségbeesetten kiáltásra nyitotta száját - tudta, hogy mi következik. - Neeeee!

Akarata ellenére elhadarta a lánggyújtó varázs szavait. A ke-zéb�l hosszú t�zcsóva lövellt a léghajó irányába. A lángok pilla-natok alatt belepték a gépezetet. Rónin tisztán hallotta a goblinok rémült kiáltozását. A hajó olajtartálya kigyulladt, és néhány má-

sodperccel kés�bb rettenetes dörrenéssel felrobbant.

A lángoló cafatok a mélybe zuhantak. Rónin karja elernyedt.

Amikor ismét úgy érezte, hogy � uralja a testét, dühösen felki-

áltott.

- Ezt most miért tetted?

A szél elviszi a robbanás hangját, nem hallja meg senki, felelte a rideg hang. A roncsok a völgybe zuhannak, ahol alig jár valaki. Az orkok nem fognak gyanút; megszokták, hogy a goblinok kísérletezés közben idnként balesetet szenvednek. Ne félj, bará-

tom. Senki sem vesz észre...

Rónin dühösen válaszolni akart valamit; meg akarta kérdezni, miért kellett megölni a két szerencsétlen goblint, ám Halálszárny nem hagyta szóhoz jutni.

Jobban tennéd, ha a barlangban keresnél menedéket. Elég kellemetlen idekint az idjárás, nem?

A varázsló tudta, nem ellenkezhet a sárkánnyal, ráadásul az egyre er�söd� szél is azzal fenyegette, hogy lesodorja a párkányról. Behúzódott a hasadékba. Könyörtelen fenevad vagy, Halálszárny, gondolta közben, de nélküled talán sosem jutottam volna el idáig...

Beljebb lépett, és...

198

Iszonyatos ordítás rengette meg a leveg�t. Rónin azonnal felismerte a hangot: a fiatal, erejük teljében lév� sárkányok szoktak így üvölteni. Lassan körbenézett, és a látvány hatására ismét eszébe jutott, hogy lelke hamarosan csatlakozni fog azokéhoz, akik mell�le hullottak el küldetései során.

A barlangban sárkányok és orkok vártak rá.

*

Az ember fia ers. Ersebb, mint képzeltem. Halálszárny - aki ismét Prestor nagyúr alakját viselte - elismer�en gondolt védencé-

re.

A legkézenfekv�bb megoldásnak a Kirintór ügynökének megszerzése mutatkozott. A tanács nehéz, szinte lehetetlen feladatot bízott arra az emberre. Halálszárny elhatározta, segít Róninnak abban, hogy diadalt arasson. Ám ez a gy�zelem az � gy�zelme lesz! Bábként fogja használni a varázslót, és végül eléri a céljait.

Rónin makacs volt; Halálszárny nem is feltételezte, hogy az emberekben ilyen komoly elszántság, ilyen er�s akarat lakozhat.

Ezek a tulajdonságok hozzásegíthetik a halandókat ahhoz, hogy nagy hatalmú mágusokká váljanak. Mondjuk olyanná, amilyen Medivh volt.

A fekete sárkány egyetlen embert tisztelt csupán: Medivhet. A varázsló olyan �rült és kiszámíthatatlan volt, mint egy ork, és döbbenetes er�t birtokolt. Nem szívesen állt volna ki ellene.

Medivh azonban már nem élt. Igaz, felröppent a hír, hogy mégsem pusztult el, de Halálszárny sosem hitt a pletykáknak.

Egyetlen olyan varázsló sem létezett, akinek tehetsége és ereje megközelítette volna Medivhét. És ha rajtam múlik, akkor nem is lesz ilyen!

Rónin konoksága bosszantotta ugyan, de nem tartott attól, hogy az ember fia nem teljesíti a parancsait. Éppen eléggé rá-

ijesztettem ahhoz, hogy engedelmeskedjen... A két goblinnak is 199

ezért kellett elpusztulnia; haláluk csupán azt példázta, hogy a sárkány könyörtelenül elbánik mindenkivel, aki ellenszegül akaratá-

nak, aki megpróbálja becsapni.

A két goblint Krüll választotta ki a feladat elvégzésére, így Halálszárny �t is el�vette a ,,tréfa" miatt.

- Jobban teszed, ha nem hibázol többet, kis varangy - sziszegte

-, különben olyan halál vár rád, hogy azt kívánod majd, bárcsak olyan hamar elpusztulnál, mint léghajós testvéreid! - Egyel�re nem akarta megbüntetni Krüllt, ideje sem volt ilyen jelentéktelen dolgokra. Terenas királlyal kellett találkoznia, hogy megbeszélje vele Kália hercegn� ügyét.

Halálszárny a tükör el�tt állva szemlélte emberi testét. Finom, díszes ruháját az ország bármelyik nemese szívesen magára öltötte volna. Igen, így fest egy leend királyt! A látványt tökéletesnek találta. Ember sosem lehet ilyen! Nyomorult halandók. Ha legalább nyomokban felfedezi az emberekben a valódi büszkeséget és er�t, talán békén hagyja fajukat, ám így... Nem méltók az életre! Úgy érezte, valójában szívességet tesz nekik azzal, hogy véget vet szánalmas létüknek.

- Hamarosan - suttogta. - Hamarosan erre is sor kerül...

Hintója a palotához vitte. Az �rök tisztelegtek el�tte. A fogadására kirendelt inas szabadkozott, hogy nem maga a király fogadja. Tökéletesen alakította Prestort, kiválóan játszotta a nemes szerepét, aki nem kíván mást, mint békét és harmóniát a világban.

Megnyugtatta az inast és kérte, vezesse a terembe, ahol várakoz-hat. Nem lepte meg, hogy nem a király üdvözölte; tudta, Terenas éppen azt magyarázza a lányának, milyen nagyszer� tervei vannak jöv�jét illet�en.

Mindent félresöpört az útból, ami megakadályozhatta volna, hogy királlyá koronázzák. Napok kérdése volt, hogy magáénak mondhassa a trónt, ezért olyan lépésre szánta el magát, ami korábban nem szerepelt a tervei között. Mi más szilárdíthatná meg jobban helyzetét, mint az, hogy feleségül veszi a Szövetség egyik 200

leger�sebb királyának lányát? Terenason kívül csak Büszkmocsár Daelinnek volt eladósorban lév� lánya, ám Jaina kezelhetetlen fruskának látszott. Nem maradt más, mint Terenas lánya, Kália. A célnak is tökéletesen megfelel.

Kália is túl fiatal volt, még két évet kellett várnia, hogy férjhez mehessen, ám ennyi id� semmi volt a kortalan sárkánynak. Tudta, mire letelik ez a két év, az orkok és az életben maradt sárkányok vagy behódolnak neki, vagy elpusztulnak. Megszilárdul a politikai helyzete, és nyugodtan lerombolhatja a Szövetség alapjait.

Amit a bestiális orkok nem tudtak megtenni, azt majd � fogja va-lóra váltani. Küls� támadás helyett belülr�l bomlaszt majd.

A szolga széttárta az ajtószárnyakat.

- Kegyes türelmét kérem, nagyságos úr, �felsége bizonyára hamarosan fogadja.

- Köszönöm. - A gondolataiba merült Halálszárny el�ször nem vette észre, hogy a teremben már mások is várakoznak.

A két köpenyes, csuklyás alak f�hajtással üdvözölte.

- Üdvözöllek, Prestor nagyúr - mormolta a szakállas.

Halálszárny er�t vett magán, hogy bosszúsága ne jelenjen meg az arcán. Tudta, egyszer mindenképpen szembe kell néznie a Kirintórral, de nem akarta, hogy erre Terenas palotájában kerüljön sor. A királyok szívében mágikus eszközökkel ellenséges ér-zéseket keltett a Kirintórral szemben; ennek éppen elégnek kellett volna lennie ahhoz, hogy a mágusok ne kockáztassanak meg egy ilyen látogatást.

- Üdvözöllek benneteket. Uram... Hölgyem.

- Régen szeretnénk megismerni téged, uram. Híred futót�zként terjed a Szövetség határain belül, különösen Dalaranban. - A szo-katlanul id�s n� hangja er�s, határozott volt.

A varázslók mágikus fátylat viseltek, amely eltakarta Halálszárny el�l arcukat. Egyetlen apró varázsra lett volna szüksége ahhoz, hogy áthatoljon álcájukon, de úgy döntött, egyel�re nem teszi meg. Ismerte ezt a két embert, bár a nevüket nem tudta, és az 201

arcukat sem látta. A szakállas aurája ismer�snek t�nt neki; olyan érzése támadt, hogy-a közelmúltban kapcsolatba kerültek egymással. Sejtette, hogy ez az ember követte el a lakhelye mágikus védelmének feltörését célzó két akció egyikét. Meglepte, hogy a mágus élve került ki abból a gonosz, halálos csapdából, de leginkább azon csodálkozott, hogy a férfi ismét szembe mer szegülni vele.

- A Kirintórt is messze földön ismerik - felelte udvariasan.

- Így van, de sajnos nem mindenki tart minket olyannak, amilyenek valójában vagyunk.

Halálszárnyat nem lepte meg, hogy az asszony nyíltan céloz az

� ténykedésére. Számított rá, hogy a Kirintór tagjai ellenségnek fogják tekinteni, és rájönnek arra, hogy er�s mágus. Arról persze fogalmuk sem lehet, hogy mekkora veszélyt jelentek számukra!

- Arra számítottam, hogy �felsége csupán engem fogad -

mondta a sárkány. - Talán Dalarannak sürg�s ügye támadt Légurafölddel?

- Dalaran szeretne értesülést szerezni az új fejleményekr�l, melyek el�bb-utóbb a Szövetség valamennyi királyságára hatást gyakorolnak - felelte a n�. - Az utóbbi id�ben ez kissé nehézkessé vált, mert egyszer�en nem kaptunk meghívást néhány fontos tárgyalásra.

Halálszárny nyugodtan lépett az egyik szekrényhez, ahol Terenas legfinomabb boraiból tartott néhány üveggel várakozó vendégei számára. A sárkány mindig úgy gondolta, Léguraföld terményei közül a bor az egyetlen, amely valóban figyelemre mél-tó. Ujjnyit töltött az egyik csiszolt üvegkehelybe.

- Igen, tudom. A tanács el�tt magam is beszéltem �felségével, és megpróbáltam meggy�zni, hogy engedélyezze a Kirintór kül-dötteinek jelenlétét Ógádoros sorsának megtárgyalásakor, de elhatározását nem tudtam megváltoztatni.

- Nem voltunk jelen - vetette közbe a szakállas férfi -, de pontosan tudjuk, milyen megállapodás született. Engedd meg, hogy 202

gratuláljunk a téged ért, megérdemelt elismeréshez, Prestor nagy-

úr.

Aha, szóval rajtam tartjátok a szemeteket? Halálszárny halvá-

nyan elmosolyodott. Már amennyire engedem...

- Be kell vallanom, meglepetésként ért a dolog. Én csupán annyit akartam elérni, hogy Perennold nagyúr helytelen lépése után összetartsam a Szövetséget.

- Igen, az valóban sajnálatos fejlemény volt. Nem ezt vártuk egy ilyen nemes embert�l. Fiatal kora óta ismerem. Kissé félénk volt, de mindig �szintének t�nt.

Az id�s n� félbeszakította társát:

- A te korábbi hazád nem esik túl messze Ógádorostól, igaz, Prestor nagyúr?

Halálszárnynak elege lett a beszélgetésb�l; untatta a színjáték.

Válaszolni akart, de miel�tt megtehette volna kinyílt a bejárattal szemközti, díszes ajtó, és Terenas viharzott be a helyiségbe. A dühös király nyomában angyali, sz�ke kisfiú szaladt; a gyermek megpróbálta magára vonni apja figyelmét. Terenas a két köpenyes alakra pillantott. Dühös arca még sötétebbé vált. Gyorsan a gyerekhez fordult.

- Eredj vissza n�véredhez, Arthas, és próbáld megvigasztalni.

Amint tudok én is megyek. Megígérem!

Arthas bólintott, végigmérte apja látogatóit, és kifelé indult.

Terenas bezárta az ajtót a fia mögött, és rátámadt a mágusok-ra.

- Már megmondtam a f�udvarmesternek, hogy a mai napon nem lesz id�m rátok! Ha Dalaran ellenvetést vagy követelést kí-

ván benyújtani azzal kapcsolatban, ahogy a Szövetség ügyeit in-tézem, küldjenek hivatalos értesítést a nagykövetünkön keresztül!

Most pedig... Ég veletek!

Halálszárny elrejtette az ajkain megjelen� gy�zedelmes mosolyt. Bebizonyosodott, akkor is hatalma van a király felett, ha nem vele, hanem más ügyekkel - például Róninnal - foglalkozik.

203

Kissé aggasztotta, hogy magára kellett hagynia a mágust, de bízott benne, hogy a Kirintór képvisel�i megsért�dnek Terenas kemény szavai hallatán, és távoznak. Minél hamarabb sikerül megszabadulni t�lük, annál el�bb elintézi a dolgát a királlyal.

Utána pedig visszatérhet Khaz Modanba...

- Ha ezt kívánod, felség, távozunk - mondta a szakállas mágus.

- De felhatalmazásunk van arra, hogy közöljük: a tanács reméli, hogy felséged mihamarabb id�t szakít ránk. Dalaran mindig is megbízható, er�s szövetséges volt.

- Már amikor érdekei is úgy kívánták.

A két mágus úgy tett, mintha nem hallotta volna a király alap-talan, rágalmazó állítását.

- Prestor nagyúr... - A n� Halálszárnyra nézett. - Megtiszteltetésnek érzem, hogy személyesen is megismerkedhettünk. Remé-

lem, nem ez volt utolsó találkozásunk.

- Reméljük.

A n� nem nyújtotta a kezét. Ez felért egy figyelmeztetéssel.

Tehát továbbra is szemmel tartanak? - gondolta Halálszárny. A Kirintór a jelek szerint a tudomására akarta hozni, hogy gyanúsnak tartják. Így akarnak elbizonytalanítani? Arra számítanak, hogy visszakozom? Nevetséges! Csak bámulják a gömbjeiket, gyzködjék a Szövetség királyait! Csak azt érik el, hogy még jobban elszigeteldnek a Szövetség népeitl!

A két mágus mélyen meghajolt, és távozott a teremb�l. A ki-rály iránti tiszteletb�l nem váltak láthatatlanná, ahogy azt köny-nyedén megtehették volna, az ajtón keresztül hagyták el a helyiséget. Halálszárny biztosra vette, hogy egészen a nagykövetség épületéig meg�rzik látható formájukat. A Kirintór még most is kínosan ügyelt a küls�ségekre, de ez nem változtatott a helyzetén.

A varázslók távozása után Terenas király vendége felé fordult.

- Rettenetesen sajnálom ezt a kellemetlen jelenetet, Prestor!

Micsoda arcátlan népség! Úgy járnak-kelnek a palotámban, mint-204

ha nem Léguraföld, hanem Dalaran felségterületén volnánk! De ez alkalommal túl messzire merészkedtek...

A király Halálszárny egyetlen mozdulatára k�vé dermedt. Mi-után a sárkány megbizonyosodott, hogy mindkét ajtó zárva van, és senki sem lepheti meg �ket, a palota kertjére néz� ablakhoz lé-

pett. Türelmesen várt, a nagy kaput figyelte.

Kisvártatva felt�nt a két varázsló. Szapora léptekkel távolodtak, csuklyás fejüket egymás felé hajtva beszélgettek. A sárkány mutatóujjával két kört rajzolt az üvegtáblára. A körök vörösre színez�dtek. Halálszárny elmormolt egy szót. Az egyik körön be-lül megmozdult, kipúposodott az üveg, formája szájra emlékeztetett.

- ... semmi! Kifürkészhetetlen volt, Modéra! Teljesen kire-kesztett. Mintha üres könyvlapokra meredtem volna. Semmit sem éreztem!

A másik körb�l valamivel finomabb, érzékenyebb száj dombo-rodott ki.

- Talán még mindig nem épültél fel teljesen, Drenden. Komoly csapás ért, és...

- Semmi bajom! Egy ilyen csapdával bennem nem tehet kárt.

Különben tudom, hogy te is fürkészni próbáltad. Éreztél valamit?

A n�i ajkak kedvetlenül húzódtak szét.

- Nem... Ez azt jelenti, hogy nagyon, nagyon er�s. Talán olyan nagy hatalma van, mint Medivhnek.

- Valami nagy erej� talizmánt használhat! Senki sem ilyen er�s, még Krázus sem!

Modéra hangja megváltozott.

- Mondd, tudjuk egyáltalán, hogy Krázus milyen er�s? Mindegyikünknél vénebb. Ez jelent valamit.

-Azt jelenti, hogy el�vigyázatos... � a legjobb közülünk. Neki kellene vezetnie a tanácsot.

- Nem akarja. Többször elutasította a felkérést.

Halálszárny érdekl�dve közelebb hajolt az üveghez.

205

- Vajon miben sántikál? Miért titkolódzik annyira?

- Azt mondja, hogy megpróbál kideríteni valamit Prestor múlt-járól. De szerintem többr�l van szó. Krázusnál mindig többr�l van szó...

- Remélem, hamarosan megtud valamit, mert ez a helyzet... Mi történt?

- Valami csiklandozza a nyakamat! Vajon...

A palota ablakában, a nehéz függöny árnyékában álló sárkány kezével a két üvegszáj felé nyúlt. Az üvegtábla azonnal kisimult; Halálszárny ellépett az ablaktól.

A n� megérezte a varázslatot, de nem tudhatta, hol a forrása.

A két mágus er�s volt ugyan, de nem eléggé. Halálszárny nem tartott t�lük, de a színpadon megjelen� új szerepl�, az a bizonyos, Krázus kissé aggasztotta.

Terenashoz fordult. A király még mindig úgy állt, ahogy né-

hány perccel korábban hagyta: szája nyitva, egyik keze a leveg�-

ben.

A sárkány csettintett az ujjával.

- ... és ezt nem t�röm! Azt hiszem megszakítok velük minden diplomáciai kapcsolatot! Elvégre ki uralkodik Léguraföldön?

Nem a Kirintór, akármit is hisznek ezek a varázslók!

- Igen, ez valóban bölcs gondolat, felség, de azt tanácsolom, hogy lassan, körültekint�en tedd meg lépéseidet. Hagyd, hogy a mágusok elmondják panaszaikat, majd fokozatosan közösítsd ki

�ket. Biztos vagyok benne, hogy a királyságok követni fogják a példádat.

Terenas szomorúan mosolygott.

- Te igen türelmes fiatalember vagy, Prestor! Én csak dühön-gök, te meg csak állsz és türelmesen vársz! De beszéljünk végre a mi ügyünkr�l! Egy házasság ügyében vagyunk itt, nem igaz? Bár több mint két év választ még el t�le, de a menyegz� alapos el�ké-

szítést igényel. - Terenas megvonta a vállát. - Ilyen a királyok éle-te!

206

Halálszárny mélyen meghajolt.

- Tökéletesen megértem, felség.

Léguraföld királya hozzáfogott, hogy elmagyarázza, milyen eseményeken kell jövend�beli vejének részt vennie az elkövetkez� hónapok során. Azon kívül, hogy átveszi Ógádoros irányítását, az ifjú Prestornak jelen kell lennie minden hivatalos eseményen és családi ünnepségen, hogy a Szövetség királyai és a nép el�tt is egyértelm�vé tegye, milyen kapcsolatban áll Káliával.

- Ennek a frigynek a Szövetség újjászületését kell hirdetnie or-szág-világ el�tt. És mikor visszavesszük Khaz Modant és Zordszirtet azoktól a förtelmes orkoktól, fényes ceremónia keretében hivatalosan is visszaadjuk azt a földet a hegyi törpöknek. Ezt az ünnepséget te magad fogod vezetni, kedves fiam, mivel könnyen meglehet, hogy neked köszönhet�, hogy a Szövetség nem hullott szét, miel�tt gy�zedelmeskedhetett volna...

Halálszárny alig figyelt Terenas fecsegésére. El�re tudta, hogy az öregember mit fog mondani, hiszen � ültette a gondolatokat a fejébe. Prestor, a h�s elnyeri jutalmát, majd lassan, módszeresen hozzáfog az alacsonyabb rend� fajok kiirtásához.

A király locsogásánál sokkal jobban foglalkoztatta a két má-

gus beszélgetése, és Krázus. Tudta, a Kirintór több mágikus tá-

madást indított lakhelye ellen. Az egyik varázsló a Végtelen Éh-séget is hatástalanította, pedig az a leghatékonyabb, legbiztosabb mágikus csapdák közé tartozott.

Krázus... Talán � semlegesítette azt a varázst, ami még nála, Halálszárnynál is öregebb?

Meg kell ismernem ezt a Krázust, gondolta a sárkány, miközben szórakozottan bólogatott Terenasnak. Igen, meg kell ismernem!

207

Tizennégy

rázus aludt. Mélyebben, mint bármikor hosszú élete során; mélyebben, mint a tojásban. Az álom és valami sokkal Kmélyebb tartomány határán ingadozott, ahonnan már csak egy lépés az a terület, amelyr�l a leghatalmasabb hódítók sem térnek vissza soha. Tudta, minden óra, melyet ebben az állapotban tölt, kicsivel közelebb sodorja a gyönyör�, kívánatos, öntudatlan állapothoz.

A sárkánymágus álmodott...

Az els� látomások homályos, egyszer� képek voltak, amelyek a tudatalattijából bukkantak el�, de a jelenések hamarosan sokkal távolibbá, mégis élesebbé, határozottabbá váltak. Szárnyas lények rebbentek szét ijedten. Hatalmas emberi alak intett neki a távolból. Egy gyermek szaladt egy kacskaringós földúton, a napsütötte hegyoldalban... A gyermek hirtelen átalakult; már valami torz, pokoli él�halott lény volt.

A félelmetes látomás hatására mély álma ellenére is mocorog-ni kezdett. Az er�feszítés még mélyebbre taszította. Tökéletes sö-

tétség vette körül, mely lágyan, megnyugtatóan ölelte, de ugyanakkor szorította is.

S ebben a távoli, sötét tartományban egy hang szólította a mindenre elszánt mágust. Hang, mely egyszerre volt lágy és parancsoló.

- Te mindent feláldoznál érte ugye, Korialstrasz?

A szentélyében fekv� Krázus ajka hirtelen megmozdult, és hangtalanul felelt:

- Odaadnám magam, ha ez az ára annak, hogy � újra szabad legyen.

- Szegény, h Korialstrasz...

208

A sötétben bizonytalan alak körvonalai rajzolódtak ki, amely Krázus lélegzésének ütemére változott, alakult át. Az álom végtelen �rjében lebeg� mágus megpróbálta elérni, de hiába: az alak minduntalan kicsúszott a keze közül.

Alexstrasza volt az.

- Egyre gyorsabban sodródsz végs nyugvóhelyed felé, bátor szív. Van valami, amit kérni szeretnél tlem, mieltt ez megtör-ténik?

Krázus ajka ismét szavakat formált:

- Csak azt, hogy segíts rajta...

- Semmit magadnak? Hogy visszakapd elillanó életedet? Azok, akik elég arcátlanok, hogy a halálra igyanak, megérdemlik, hogy teli serleggel kapjanak legfinomabb borából...

A sötétség mélyebbre húzta. Krázus egyre nehezebben lélegzett, gondolatai lelassultak. A kísértés, hogy feladja a küzdelmet, és elfogadja az öntudatlanság meleg takaróját, egyre er�sebb lett, de er�nek erejével kényszerítette magát, hogy feleljen.

- Nem kérek mást. Csak annyit, hogy neki segíts.

Hirtelen felfelé rántotta valami. A teret fények és a szivárvány színei töltötték meg. Ismét lélegzethez jutott, gondolatai is kitisz-tultak.

Képek támadtak rá, de ezek nem saját álmaiból származtak, mások látomásai voltak. Mások kívánságait, vágyait látta. Emberekét, törpökét, tündékét, goblinokét és orkokét. Velük együtt szenvedte végig rémálmaikat, és gyönyörködött édes érzéseikben.

Tömérdek álmot látott, és miután keresztülfolytak rajta, saját ál-maihoz hasonlóan képtelen volt ismét felidézni �ket.

Az álmokon túl újabb látomás öltött formát. Az álmokkal ellentétben ez a kép szilárd és változatlan volt, de egyre terebélye-sebbre n�tt. A varázsló eltörpült mellette.

A fenséges sárkány részben valós, részben képzelt alakja kiterjesztette szárnyát, mintha álmából ébredne. Alakja zöldben játszott; az árnyalat a lenyugvó nap fényében ragyogó erd�re emlé-

209

keztette Krázust. A varázsló felnézett, és a sárkány szemét kereste, de az csukva volt, mintha még mindig szenderegne.

Krázus biztos volt abban, hogy az Álmok Hercegn�je tisztán látja �t.

- Ilyen áldozatot nem kérek t�led, Korialstrasz, t�led, aki mindig is érdekes álmokkal ajándékoztál meg... -A sárkány ajkának sarka enyhén felkunkorodott, mintha mosolyogna. - Te vagy a legérdekesebbet álmodó...

Krázus szilárd talaj után kutatott lábával, de hiába. Mintha ví-

zen próbált volna megállni. Lebegett, s ez kényelmetlen érzéssel töltötte el.

- Köszönöm neked, Hiszéra...

- Mindig tisztelettudó és diplomatikus sárkány és ember voltál. Még hitveseimmel is, akik nevemben oly sokszor elutasítottak téged.

- Nem fogták fel teljesen, milyen helyzetben vagyunk - ellenkezett Krázus.

- Úgy érted, én nem fogtam fel a helyzetet. - Hiszéra eltávolodott, nyaka, és szárnya úgy hullámzott, mint tükörkép a vízen.

Bár szeme csukva maradt, arca a varázsló felé fordult. - Nem olyan könny� feladat kiszabadítani a te h�n szeretett Alexstraszádat, s még én sem tudom megállapítani, hogy megéri-e az áldozatot. Nem lenne helyesebb hagyni, hogy a világ saját út-ját járja, és jöjjön, aminek jönnie kell? Ha az Élet Forrásának az a sorsa, hogy szabad legyen, nem történne meg az magától, a maga idejében amúgy is?

A sárkány közömbössége lángra lobbantotta a dühöt Krázus lelkében.

- A világ nem azt érdemli, hogy Halálszárny vessen véget léte-zésének! Márpedig ez fog történni, ha egyik�tök sem hajlandó tenni valamit, és továbbra is csak álmodoztok!

A szárnyak hirtelen összezáródtak.

- Ezt a nevet ne említsd el�ttem!

210

- Miért, Álmok Hercegn�je? Rémálmokat hoz neked?

- � az egyetlen, akinek álmaiba soha többé nem fogok belép-ni! Soha többé! � álmában talán még rettenetesebb, mint mikor ébren van.

A reményt vesztett varázsló nem is próbált úgy tenni, mintha értené a hallottakat, azt viszont felfogta, hogy a hatalmasságok egyike sem képes összeszedni a bátorságát, és kiállni Halálszárny ellen. Igaz, a Démonléleknek köszönhet�en egyikük sem volt a régi, de még mindig rettenetes er� lakozott bennük. Mindhárman elfogadták, hogy a sárkányok kora leáldozott, és úgy vélték, még ha képesek is lennének megváltoztatni a jöv�t, nem érdemes fel-

ébredni a maguk által teremtett kábulatból.

- Tudom, hogy te és a tieid továbbra is jelen vagytok a fiatalabb fajok között, Hiszéra. Tudom, hogy te most is befolyásolod az emberek és tündék álmait, még...

- Csak egy bizonyos határig, Korialstrasz! Még az én birodal-mam is véges!

- De ez azt jelenti, hogy nem mondtál le teljesen a világról, igaz? Maligosszal és Nozdormuval ellentétben te nem menekülsz az �rületbe, vagy a múlt ereklyéinek b�völetébe! Elvégre az álmok a jöv�r�l is szólnak...

- Csak amennyire a múltról is, ne feledd!

Egy asszony alakja úszott el közöttük, karján újszülött csecsem�t tartott. A csecsem� álmában a saját képzelete által megte-remtett �söreg szörnyek ellen vívta harcát. A kép szertefoszlott.

Krázus egy percig a körülötte szület� és elenyész� álmokat figyelte. Voltak köztük sötétek és boldogok, de a jó és a rossz mindig egyensúlyban maradt. Krázus úgy vélte, hogy a királyn� rabsága és Halálszárny elhatározása, hogy eltörölje a fiatalabb fajokat a föld színér�l, felborította ezt az egyensúlyt. Ha a fekete sárkány gy�zedelmeskedne, az álom és a remény nem létezne többé.

- A te segítségeddel vagy anélkül, Hiszéra, folytatom a küzdelmet. Folytatnom kell!

211

- Tégy legjobb belátásod szerint... - Az álomsárkány alakja elhalványodott.

Krázus hátat fordított neki, nem tör�dve az útjában szétszóró-

dó fantomokkal.

- Ha így állunk... Vigyél vissza a szentélyembe, vagy taszíts a szakadékba! Talán az lesz a legjobb, ha nem érem meg, hogy lássam, milyen sorsra jut a világ, és mi történik királyn�mmel!

Arra számított, hogy Hiszéra visszaküldi a tudattalanság ölel�

karjaiba, hogy soha többé ne zaklathassa �t Alexstraszáról szóló siralmaival - sem �t, sem a többi elementált -, ám ehelyett köny-ny�, majdnem tétova érintést érzett vállán.

Hátrafordulva Krázus sudár, sápadt n�vel találta szemben ma-gát. Gyönyör� volt, megfoghatatlan, és éteri. Testének egy részét hullámzó, leheletfinom fátyol takarta. Krázus el�ször azt hitte, királyn�jét látja, de rájött, ez nem lehet Alexstrasza.

A n� szeme csukva volt.

- Szegény, küszköd� Korialstrasz. - Ajka nem mozdult, de Krázus felismerte Hiszéra elb�völ� hangját. - Te valóban mindent megtennél a királyn�ért...

Krázus nem értette, miért kell megismételni azt, amit mindketten tudnak. Elfordult a n�t�l, utat keresett, amelyen kijuthatna a valótlan világból.

- Ne menj még, Korialstrasz.

- Miért ne? - fortyant fel Krázus. Visszafordult, hogy szembenézzen Hiszérával.

A n� a szemébe nézett. Krázus megdermedt, képtelen volt elfordítani a tekintetét. Hiszéra szemében újra látott mindenkit, akit valaha ismert, akit szeretett.

- Meggondolom, amit mondtál.

Krázus alig mert hinni a fülének.

- Meg fogod...?

A n� felemelte kezét, mire Krázus elhallgatott.

212

- Meggondolom, amit mondtál. Se többet, se kevesebbet nem ígérhetek.

- És... Ha úgy találod, hogy egyetértesz velem?

- Akkor megpróbálom meggy�zni Maligoszt és Nozdormut is... De az � nevükben tényleg nem ígérhetek semmit.

Krázus tudta, valamit azért mégis sikerült elérnie. Ha mást nem, annyit bizonyosan, hogy ismét feltámadt benne a remény, amely talán könnyebbé teszi a rá váró megpróbáltatásokat.

- Köszönöm...

- Egyel�re nem tettem érted semmit ... Csak az álmaidat élte-tem tovább. - A röpke mosoly, mely átsuhant Hiszéra ajkán szomorú volt.

Krázus ismét köszönetet akart mondani. Szerette volna, ha Hiszéra megérti, hogy milyen sokat tett máris: megajándékozta �t az er�vel, amelyre szüksége volt ahhoz, hogy tovább küzdjön. A n� azonban távolodni kezdett. Krázus kinyúlt, el akarta érni, de a távolság kettejük között túl nagynak bizonyult, s amikor elindult felé, az alak gyorsabban távolodott.

Ekkor felismerte, hogy nem az Álmok Hercegn�je az, aki eltá-

volodik t�le, hanem � maga húzódik hátrébb.

- Aludj jól, és hosszan, szegény Korialstrasz - érkezett a hang messzir�l. A karcsú alak megingott, majd végleg szertefoszlott. -

Aludj jól, mert a harcban, amire készülsz, minden er�dre szüksé-

ged lesz, és még annál is többre...

Krázus szólni próbált, de még álomhangja sem engedelmeskedett neki. Sötétség ereszkedett rá, az álom pihentet� sötétsége.

És ne becsüld alá azokat, akikr�l most azt gondolod, csupán jelentéktelen sakkfigurák ebben a játszmában...

*

Az orkok hegymélyi bázisa sokkal nagyobb és sokkal bonyolultabb építmény volt, mint Rónin gondolta. Az alagutak a legvá-

213

ratlanabb helyen elkanyarodtak, sok esetben felfelé íveltek ahelyett, hogy lefelé vezettek volna. Némelyik hirtelen véget ért. Az egyik járatból vissza kellett fordulni. Így nemcsak id�t, de er�t is vesztett.

Az sem segítette, hogy Halálszárny jó ideje egyetlen alkalommal sem szólt hozzá. Bár cseppet sem bízott a fekete sárkányban, abban biztos volt, hogy Halálszárny a rab királyn�höz vezeti.

Vajon mi köthette le a sötét úr figyelmét?

Egy sötét folyósón végül úgy döntött, leül pihenni. Ivott né-

hány kortyot a szerencsétlenül járt goblinoktól kapott vizeskulacsból, majd hátrad�lt. Arra gondolt, néhány perc lazítás segít kiüríteni fejéb�l a felesleges gondolatokat, és így könnyebben boldogul majd a labirintusban.

Elbizonytalanodott. Valóban képes lesz kiszabadítani a sárkánykirályn�t? Kétségei egyre mélyültek, ahogy hasztalanul pró-

bált eligazodni a hegy belsejében. Lehet, hogy valójában csak azért jött ide, hogy valami nagyszer� öngyilkosságot kövessen el?

Mi értelme lenne ennek? Élete feláldozásával sem tudja visszahozni azokat, akik már meghaltak.

Miért vállalkozott erre az �rült küldetésre? Visszaemlékezett arra a találkozásra, amelynek során az ötlet el�ször felmerült.

Mivel megtiltották neki, hogy részt vegyen a Kirintór tevékenységeiben, napjait egyedül, komor merengéssel töltötte. Nem beszélt senkivel, alig evett. Próbaid�s mágus volt, szigorú szabályok szerint kellett élnie. Látogatókat se fogadhatott, így aztán igen el-csodálkozott, amikor Krázus hirtelen megjelent el�tte, és felaján-lotta, közbenjár az érdekében, hogy visszatérhessen a rendbe.

Mindig is azt tartotta, hogy nincs szüksége mások segítségére, de Krázus meggy�zte az ellenkez�jér�l; érzékletesen ecsetelte a helyzetét. Addig beszélt, hogy végül úgy érezte, csakis benne reménykedhet. Valahogy szóba kerültek a sárkányok és Alexstrasza is, akit az orkok raboltak el, majd arra kényszerítettek, hogy vad szörnyeket hozzon világra a Horda számára. Krázus úgy vélte, 214

annak ellenére, hogy a Horda gerincét megtörték, amíg Alexstrasza fogságban van, a Khaz Modanban tanyázó orkok továbbra is veszélyt jelentenek a Szövetségre, portyázásaikkal folyamatosan rettegésben tartják majd a határmenti vidékeket.

Ekkor ötlött Rónin eszébe, hogy ki kellene szabadítani a sárkánykirályn�t. A dolog képtelenségnek t�nt, de az adott pillanatban logikusan hangzott. Érezte, így talán megválthatja korábbi b�neit, vagy ha nem, belehal a terv megvalósításába, s kísérlete legendává válik.

Krázusnak tetszett az ötlet. Rónin emlékezett, milyen sok id�t töltöttek együtt, hogyan bátorította �t a mester, hogyan segített kidolgozni a tervet. Bevallotta magának, ha pártfogója nem buz-dítja, feladta volna az egészet. Most már úgy t�nt, ez a küldetés inkább Krázusé volt, mint az övé.

Vajon mit remélhetett az arctalan mágus attól, hogy a szinte biztos halálba küldi pártfogoltját? Ha a báb sikerrel jár, �t is meg-illeti a dics�ség, de ha kudarcot vall és elbukik? Mi haszna lett volna ebb�l?

Rónin megrázta a fejét. Érezte, ha folytatja a töprengést, hamarosan arra jut, hogy pártfogója volt az, aki valójában kiagyalta ezt az egészet, és valami módon arra késztette �t, hogy el akarjon indulni.

Képtelenség...

Addig töprengett, míg elnyomta az álom.

Hirtelen felriadt. Valami zajt hallott. Talpra akart ugrani, de teste elgémberedett, moccanni sem bírt. A falhoz lapulva várta, ki közeledik a sötét folyosón. Az orkoknak tudniuk kellett, hogy ez az alagút nem vezet sehova. Vajon azért jöttek ide, mert �t kere-sik?

A neszek, a halk beszélgetés hangjai lassan eltávolodtak. A varázsló arra gondolt, talán a bonyolult folyosórendszer sajátos akusztikája tréfálta meg. Lehet, hogy az orkok, akiknek beszélgetését hallotta, több szinttel alatta vagy felette járkáltak.

215

Talán követhetné a hangokat...

Feltápászkodott, és elindult arra, ahonnan a neszek érkeztek.

Egyre több hangot hallott; úgy felbolydult az orkok tábora, mintha a rút lények készülnének valamire. Rónin nem igazán vá-

gyott arra, hogy egyszercsak egy gyakorlótér vagy egy fegyvertár közepén találja magát. Nem akart találkozni az orkokkal; azt a csarnokot kellett megtalálnia, ahol fogva tartották a királyn�t.

Hirtelen sárkányüvöltés hasított végig a barlangrendszeren. A hang éles volt, de szinte azonnal elhalt. Rónin tudta, ha követi a hangot, közelebb kerül a sárkányokhoz, és ki tudja, talán a királyn� cellájához is eljuthat.

Egy darabig minden nehézség nélkül haladt. Az orkok távol maradtak, a jelek szerint szorgosan dolgoztak valamin. Rónin fejében az is megfordult, hogy esetleg harcra készülnek. A Szövetséges csapatok valószín�leg megkezdték a támadást Khaz Modan északi határainál, ezért Zordszirtnek készen kellett állnia arra, hogy támogassa a védekez� orkokat. Ez kapóra jött Róninnak: az orkok ilyen helyzetben kevesebb figyelmet szentelhettek az esetleges betolakodóknak. Az is valószín�nek t�nt, hogy minden harcképes sárkánylovas északra repül.

Rónin felbátorodott, és felgyorsította lépteit.

Néhány másodperc múlva kis híján két hatalmas termet� ork harcos karjai közt találta magát. Szerencsére az orkok jobban meglep�dtek, mint amennyire � megijedt. Gondolkodás nélkül cselekedett: felemelte a bal kezét, és rájuk olvasta azt a varázst, amelyet komolyabb helyzetekre tartogatott. A hozzá közelebb ál-ló ork agyaras pofáját eltorzította a vak düh. Már a hátán lógó bárdért nyúlt, mikor a varázs mellbe vágta. Az izmos test pihe-ként csapódott a k�falhoz, amibe egy szívdobbanásnyi id�vel ké-

s�bb beleolvadt. Rövid ideig még kivehet�k voltak körvonalai, de néhány másodperccel kés�bb úgy belesimult a falba, hogy nyoma sem maradt.

216

- Ember! - ordított fel a második ork. Bárdját markolva Róninra támadt, aki alig bírt elugrani a csapás el�l. A súlyos penge alatt szilánkok hasadtak le a k�falból.

Az ork újabb rohamot indított; zöld teste szinte betöltötte a keskeny folyosót. A nyakába akasztott b�rszíjon ujjak fityegtek.

Úgy rontott el�re, mintha feltett szándéka lenne, hogy Rónin ujjait is szörny� trófeái közé f�zi.

A varázsló hátrált; az ork újra lecsapott. Ezúttal majdnem cél-ba talált, kevésen múlott, hogy nem hasította szét Rónin testét. A varázsló a förtelmes nyakékre meredt, és hirtelen támadt ötlett�l vezérelve furcsa mozdulatot tett a leveg�ben. Az ork harcos megtorpant, de mikor látta, hogy a varázsnak nem volt eredménye, a szánalmas kis ember próbálkozását látva gúnyosan felnevetett.

- Gyere! Gyorsan végzek veled, varázsló!

Amikor azonban ismét támadásra emelte bárdját, kaparászást érzett a mellkasán. A tucatnyi ujj lassan a nyaka köré tekeredett.

Elejtette a bárdot, és megpróbálta kiszabadítani magát, de hiába.

Köhögni és hörögni kezdett; a kísérteties “kéz" összeszorította a torkát.

A varázsló hátrébb húzódott, ellépett a vadul hadonászó ork közeléb�l, aki hasztalan próbálta lefejteni magáról az ujjakat.

Rónin eredetileg elterel� m�veletnek szánta a varázslatot, míg valami hathatósabb eszébe jut, de az ujjak igen komolyan vették feladatukat. Bosszú? Még a mágus is elképedt a jelenség láttán.

Hogyan képesek a halott harcosok szellemei ennyi er�t vinni levágott ujjaikba?

Akár a bosszúvágyó szellemek tették, akár a varázs, az ujjak rettenetes munkát végeztek. Az ork mellkasát beszennyezte a lágy nyak húsára karmolt és szakított sebekb�l kiöml� vér. A félelmetes harcos térdre rogyott, és olyan könyörg�n nézett Róninra, hogy a varázsló nem bírta elviselni a pillantását, s félrefordult.

Rónin néhány másodperc múlva hallotta, hogy az ork elterül a padlón. A harcos mozdulatlanul feküdt a vértócsában. Az élette-217

len ujjak még mindig nyakába mélyedtek. A varázsló összeszedte bátorságát, és megérintette az egyik levágott ujjat, de nem érzett benne életet.

Semmi sem mozdult. Az ujjak elvégezték munkájukat, és is-mét élettelen trófeákká váltak.

Róninnak nyugtalanító gondolata támadt, de félresöpörte és továbbsietett. Nem tudta elrejteni a testet, és nem is volt ideje ezzel vesz�dni. Tudta, a halott orkot el�bb-utóbb meglelik a társai, de ezzel sem foglalkozhatott; a sárkánykirályn�re kellett összpontosítania. Ha sikerül kiszabadítania Alexstraszát, már nem kell aggódnia az orkok miatt: a királyn� biztonságba repíti.

Jókora utat sikerült megtennie, és egyszerre egy fényesen megvilágított folyosó elején találta magát. Hangokat, izgatott szavakat hallott. Lassan, óvatosan közelítette meg a sarkot, kile-sett a fal mögül.

Tágas barlang tárult a szeme elé, amelyben több tucat ork sür-göl�dött. A jelek szerint csomagoltak, különböz� tárgyakat pakol-tak a szekerekre. Úgy t�nt, hosszú útra készülnek, és nem is térnek vissza egyhamar.

Rónin elgondolkodott. Igaza lett volna az északi frontra készü-

l� katonákat illet�en? Ha igen, miért látszik úgy, hogy valameny-nyi ork menni készül? Miért nem csak a sárkánylovasok és hátasaik indulnak útnak? Szekérrel sokáig tart elérni Sivárvidéket.

Két ork valami nehéz tárgyat cipelt. Látszott rajtuk, szívesen ledobnák terhüket, de valami miatt nem merték megtenni. Olyan óvatosan vitték, mintha legalábbis aranyból lett volna.

Mivel az orkok olyan elszántan dolgoztak, hogy nem is figyel-tek maguk köré, a varázsló úgy érezte, nem kockáztat túl sokat, ha tesz egy lépést, hogy jobban lássa, mi az a tárgy, amit oly nagy gonddal kezelnek. Kerek volt, vagyis inkább ovális, a felülete kissé érdes, majdnem pikkelyes. Leginkább egy tojásra, pontosabban sárkánytojásra hasonlított.

218

A varázsló a szekerek felé nézett. Csak ekkor látta, hogy va-lamennyit hasonló tárgyakkal rakták meg. A sárkánytojások közül néhány egészen apró és sima volt, mások azonban pikkelyesnek t�ntek. Rónin gyanította, ezekb�l hamarosan kibújik a bennük fejl�d� lény.

Felmerült egy újabb kérdés: mi lehet az oka annak, hogy az orkok így, szekéren próbálják elszállítani a törékeny és fontos rakományt?

Ember.

A fejében felcsattanó hang hallatán Rónin majdnem felkiáltott. Gyorsan visszahúzódott, és a falhoz simulva visszahátrált a sötét folyosóra. Mikor megbizonyosodott, hogy az orkok közül senki sem vette észre, megragadta a nyakában lógó medált, és a fekete kristályra szegezte tekintetét. A k� halványan izzott.

Ember fia... Rónin... Hol vagy?

A varázsló meghökkent. Halálszárny nem tudja, merre jár?

- Az ork er�d közepén - suttogta. - A sárkánykirályn� celláját keresem.

De mást találtál. Láttam valamit. Mi volt az?

Rónin nem akarta megmondani az igazat.

- Csak néhány ork... Majdnem felfedeztek. Azt hiszem, gya-korlatoznak.

Hosszabb csend következett, olyan hosszú, hogy Rónin mármár azt hitte, Halálszárny megszakította a kapcsolatot. Aztán ismét meghallotta a sárkány hangját.

Látni kívánom.

- Nem olyan érdekes, csak...

Nem fejezhette be a mondatot, teste ellenszegült akaratának, és a fényes terem felé indult. Megpróbált ellenállni, megpróbált tiltakozni, de ez alkalommal még nyelve sem engedelmeskedett neki.

219

Halálszárny arra a helyre vitte, ahol nem sokkal korábban állt, majd felemeltette vele a medált. Rónin ebb�l rájött, hogy halál-szárny a fekete kristályon keresztül lát.

Gyakorlatozás... látom... Ez az, amikor a visszavonulást gyakorolják?

Rónin nem tudta, mit válaszolhatna a sárkány gúnyos megállapítására. Biztosra vette, Halálszárnyat nem érdekli, hogy mond-e valamit.

A sárkány nem zavartatta magát, mindent alaposan szemügyre vett a medálon keresztül.

Igen, eleget láttam... most már visszatérhetsz az alagútba.

Miután visszanyerte uralmát saját teste felett, Rónin óvatosan visszahátrált az árnyékba. Csak szerencséjén múlt, hogy az orkok nem fedezték fel. A falnak támaszkodva leveg� után kapkodott.

El kellett ismernie, megijedt. Lehet, hogy mégsem állok készen a halálra?

Rossz úton vagy. Vissza kell menned az elz keresztezdésig.

Halálszárny nem hozakodott el� azzal, hogy Rónin megpró-

bálta megtéveszteni. A varázsló meglep�dött. Lehet, hogy Halálszárny is azon töpreng, miért viszik el az orkok a tojásokat? Vagy esetleg már tudott a dologról? Ha igen, akkor honnan, kit�l? Az biztos, hogy nem az orkoktól, hiszen �k is féltek a fekete úrtól, s legalább annyira gy�lölték, mint a Szövetséget.

Miközben ezen gondolkozott, követte Halálszárny parancsát, és visszatért a keresztez�déshez. Amikor korábban erre jött, nem figyelt fel a keskeny, jelentéktelen elágazásra, a sz�k folyosóra; arra gondolt, ha fontos lenne, az orkok bizonyára kivilágítják.

- Erre? - suttogta.

Igen.

Nyugtalanította, hogy Halálszárny ilyen sokat tud a barlang-rendszerr�l. Egy dologban biztos volt: nem � fedezte fel a terepet.

Erre még emberi formájában sem lett volna képes. Talán ork alakját öltve járt itt? Lehetséges, de ez sem t�nt valószín�nek.

220

A második alagút balra.

Halálszárny ismét helyesen választotta ki az utat. Rónin várta, hogy legalább egy alkalommal hibázzon; ennyi is elég lett volna, hogy bizonyítsa: néha a sárkány is találgat. Ám Halálszárny nem követett el hibát, a jelek szerint úgy, vagy jobban ismerte a járást, mint maguk az orkok.

A hang hirtelen megálljt parancsolt.

Ne mozdulj!

Rónin megállt, bár fogalma sem volt róla, miért teszi.

Várj.

Néhány másodperc múlva hangok hallatszottak a folyosón.

- ... hol voltál? Kérdésem van hozzád, fontos kérdésem!

- Borzasztóan sajnálom, rettenetes nagyúr, nagyon sajnálom!

Nem tehetek róla! Én...

A hangok eltávolodtak; Rónin hiába hegyezte a fülét. Az egyik beszél� kétségkívül ork volt, a jelek szerint az er�d parancsnoka, a másik pedig talán egy goblin. Halálszárny gyakran használt goblinokat. Lehetséges, hogy így tudott meg mindent err�l a hatalmas orkbolyról? Talán az itt szolgáló goblinok egyike az �

ügynöke?

Rónin szeretett volna az ork és a goblin után eredni, hogy ki-hallgassa �ket, ám a sárkány hirtelen újra induljt parancsolt. A varázsló tudta, ha nem engedelmeskedik, Halálszárny kényszerí-

teni fogja. Elindult, mert úgy érezte, ha � irányíthatja a végtagjait, a saját kezében van a sorsa.

Egy meredeken lejt� folyosón ment tovább, mely úgy t�nt, egyenesen a hegy gyomrába vezet. Érezte a sárkánykirályn� kö-

zelségét, hallani vélte az óriás lélegzését.

A második alagút jobb kéz fell. Menj tovább, míg nyílást nem látsz balra.

Halálszárny nem mondott többet. Rónin pedig pontosan végrehajtotta az utasításokat, és amennyire tudta, meggyorsította lépteit. Jobbra fordult. A sárkány utasításából arra következtetett, 221

hogy hamarosan megpillantja a nyílást, de jó félórás gyaloglás után még mindig nem látott semmit. Két alkalommal is megkérdezte láthatatlan vezet�jét, hogy közeledik-e már, de a sárkány nem felelt.

Fogytán volt az ereje. Éppen azon gondolkodott, hogy leül egy kicsit pihenni, amikor halvány fényt pillantott meg maga el�tt, ami a folyosó bal oldalán lév� nyílásból eredt.

Megszaporázta a lépteit, de ügyelt arra, hogy ne csapjon zajt.

Óvatosnak kellett lennie; nem tudhatta, kik �rzik a sárkánykirályn�t. El�készítette varázsigéit, de remélte, egyre sem lesz szükség.

Állj!

Rónin ijedtében majdnem nekiment a falnak. Megállt, lapulva várt. Biztosra vette, hogy valaki felfedezte jelenlétét.

Semmi.

Semmi és senki...

- Miért állítottál meg?

A célod közvetlenül eltted van, de lehetséges, hogy az utat hús-vér lénynél ersebb r védi.

- Mágia? - Rónin már gondolt erre a lehet�ségre.

Mágikus rszemek. Van egy gyors mód, hogy megtudjuk, mi a helyzet. Tartsd a medált egyenesen magad elé, miközben a bejá-

rat felé közeledsz.

- És a hús-vér �rök? Velük is számolnom kell. Érezte, hogy Halálszárny kezdi elveszíteni türelmét.

Minden idejében kiderül, emberfia...

Rónin biztos volt abban, hogy Halálszárny a királyn� közelébe akarja juttatni, így a medált feltartva, lassan elindult el�re.

Apró varázsokat látok. Aprókat a hozzám hasonlók számára, jelentette Halálszárny miközben Rónin tovább közeledett. Hatástalanítom ket.

A fekete kristályból hirtelen olyan éles fény csapott ki, hogy Rónin kis híján elejtette.

222

A bejáratot rz varázst hatástalanítottam... Nincs rszem odabent. Nincs rájuk szükség. Alexstraszát a padlóhoz láncolták.

Az orkok óvatosak voltak. A királyn moccanni sem bír.

- Bemenjek?

Csalódott lennék, ha nem tennéd.

Rónin kissé különösnek találta Halálszárny szóhasználatát, de nem sokat tör�dött vele; türelmetlenül várta a sárkánykirályn�vel való találkozást. Azt kívánta, bárcsak Veréza mellette lehetne, majd elt�n�dött, vajon miért okozna ez neki olyan nagy örömet.

Talán...

Még a tünde képe is elhalványult el�tte, amikor az ajtónyílás-ba lépve megpillantotta a vörös sárkányt, Alexstraszát.

A királyn� �t nézte. Szemében félelem csillant, de nem magá-

ért aggódott.

- Ne! - Alexstrasza torkát vastag bilincs szorította; alig lehetett érteni szavait. - Hátra!

A fejében feldörrent Halálszárny diadalmas hangja.

Tökéletes!

T�zgömb fogta körül a varázslót. Lényének minden alkotóré-

sze megremegett a testén átcikázó szörny�séges er� hatására. A medál kicsúszott ernyedt ujjai közül.

Miközben összeroskadt, még hallotta, hogy Halálszárny megismétli a szót, és felnevet.

Tökéletes...

223

Tizenöt

eréza zihálva kapkodott leveg� után. Ahogy ismét friss leveg�t érzett a tüdejében, enyhült a szívét markoló félelem Vszorítása. Lassan visszanyerte nyugalmátés kinyitotta a szemét. A közvetlen veszély elmúlt, de a helyzete most sem volt valami biztató.

Körülnézett. Egy sz�k barlangjáratban találta magát, melynek közepén három alakot látott, amint a t�z fölé hajolva beszélgettek. A fénynél tisztán látszott vézna testük és petyhüdt, foltos, pikkelyes b�rük. Arcuk hosszúkás volt, hullaszer�, álluk hegyes, orruk cs�rre emlékeztetett. Apró szemük alattomosan villogott, ajaktalan szájukban éles, apró fogak sorakoztak. Ruha helyett rongyokat csavartak maguk köré. Mindhármuk mellett hajítófejsze hevert.

Veréza megpróbált csendben maradni, de a hegyes, orkokéhoz hasonló fülek hamar megneszelték, hogy ébren van. Az egyik teremtmény felkapta a fejét. Bal szemét kend� fedte.

- Felébredt a vacsora - sziszegte.

- A finomság! - felelte tar társa.

- Azám, a finomság! - vigyorgott a harmadik, akinek nyaka kö-

rül egy tünde harcos kend�jének maradványai lógtak. Magasabb volt társainál, hangja úgy dörrent, mint azoké, akik parancsoláshoz szoktak.

A kiéhezett trollok egymásra vigyorogtak.

- Végre, végre! - folytatta a kend�s. - Eljött a lakoma ideje, el bizony!

A gárdista jobbja fel�l hirtelen elfojtott káromkodás hallatszott. Veréza amennyire tudta, a hang irányába fordította a fejét, 224

és a megkötözött törpre nézett. Falstad szája elé széles pántot er�-

sítettek.

A szóbeszéd szerint a trollok saját fajtájukon kívül minden él�lényt képesek voltak megenni. Az orkok ugyan szövetségre léptek ezekkel a fürge, álnok gonosztev�kkel, de még �k is el�vi-gyázatosan bántak velük.

Szerencsére - részben a Troll Háború következtében, részben pedig a Horda elleni harcokban - az undorító faj majdnem teljesen kipusztult. Veréza még sosem találkozott trollal, csak rajzok-ról és legendákból ismerte �ket.

- Türelem, türelem - szólt kaján együttérzéssel a kend�s. - Te leszel az els�, törp! Te leszel az els�.

- Nem lehetne most rögtön, Grí? - könyörgött a félszem�. -

Miért nem lehet most azonnal?

- Mert azt mondtam, Snyál! - Grí állon vágta Snyált, aki nagy puffanással hanyatt esett.

A harmadik troll azonnal talpra ugrott, és viháncolva biztatta társait. Grí tett egy lépést felé; keményen farkasszemet néztek egymással. Ezalatt Snyál feltápászkodott, és visszasündörgött helyére a t�z mellé.

- Én vagyok a parancsnok! - Grí csontos, karmos öklével saját mellére vert. - Igaz, Snyál?

- Igen, Grí! Igaz.

- Igaz Vórsz?

A kopasz szörny alázatosan bólogatott.

- Ó igen, Grí! Te vagy a parancsnok! A parancsnok, igen!

Ahogy a törpöknek, a tündéknek és az embereknek, a trolloknak is több fajtája van. Akadnak közöttük olyanok, akik a tündék választékosságával beszélnek, miközben azon mesterked-nek, hogy elválasszák áldozatuk fejét testét�l. Más, vadabb egyedek szinte nem is ismerik a szavakat. Ez különösen igaz odúla-kókra, és más föld alatt él� trollokra. Veréza nem kételkedett abban, hogy a három hitvány, akik csapdába ejtették �t és Falstadot, 225

a legalacsonyabb rend� fajtából való, és hogy a sors, melyet nekik szántak rosszabb, mint amit el tudnak képzelni.

A trollok visszatelepedtek a t�z köré, és halk tanácskozásba kezdtek. Veréza ismét a törpre nézett, tekintetük találkozott. A n�

felvont szemöldökére alig észrevehet� fejrázás volt a válasz. Pél-dátlan ereje ellenére Falstad képtelen volt kiszabadítani magát kötelékeib�l. Veréza is megrázta a fejét. A trollok barbárok voltak, de csomókötésben mesternek bizonyultak.

A gárdista megpróbálta meg�rizni a nyugalmát. Körülnézett a barlangban. Egy hosszú alagútban voltak, melyet feltehet�leg a trollok vájtak. (Veréza megfigyelte a karmos ujjakat, melyek alkalmasak voltak az ásásra; a trollok kiválóan alkalmazkodtak környezetükhöz.)

Bár sejtette, hiába er�lködik, a tünde megpróbálta meglazítani a köteleit. Csak annyit sikerült elérnie, hogy véresre dörzsölte csuklóját.

Hátborzongató kuncogás jelezte, hogy a trollok látják, miben mesterkedik.

- A finomság élénk - állapította meg Grí. - Jó szórakozás lesz!

- Hol vannak a többiek? - morgott Snyál. - Már itt kellene lenniük!

A vezér bólintott.

- Hulg tudja, mi vár rá, ha nem teszi, amit mondok! Talán... -

Hirtelen felkapta hajítófejszéjét. - Törpök!

A fejsze nyílegyenesen szállt, Veréza fejét mindössze néhány hüvelyknyire kerülte el.

Egy pillanattal kés�bb fájdalmas ordítás hallatszott. Az alag-

útban hirtelen alacsony, zömök lények jelentek meg. A törpök hangos csatakiáltásokkal közeledtek, kezükben rövid fejszét és kardot lóbáltak.

Grí el�húzott egy másik, valamivel hosszabb nyel� fejszét; ezt nyilván közelharcban használta. Snyál és Vórsz eldobta a hajítófejszéket. A tünde látta, hogy az egyik alacsony, meghök-226

kent�en széles vállú támadó felbukik, miután Snyál fegyvere eltalálja. Vórsz rosszul célzott. A két troll követte a parancsnok pél-dáját, és nehezebb, hosszabb fejszéket kaptak el�. Közben a tá-

madók körülvették �ket.

Veréza több mint egy tucat törpöt számolt össze. Valamennyien durva sz�rmebundát és rozsdás mellvértet viseltek, sisakjukat se szarvak, se más, felesleges nehezékek nem díszítették.

Falstadhoz hasonlóan �k is megnövesztették szakállukat, de nem eresztették szabadjára, gondosan nyírták sz�rzetüket.

A törpök gyakorlott kézzel forgatták fegyvereiket. A trollok egyre közelebb szorultak egymáshoz. Snyál esett el el�ször. A félszem� bestia nem látta a harcost, aki bal oldala fel�l közelített hozzá. Vórsz megpróbálta figyelmeztetni, de elkésett; a törp harcos Snyál hasába döfte kardját.

Grí harcolt a legvadabbul. Egy jól irányzott csapással leterített egy harcost, majd kis híján lefejezett egy másikat. Miközben egy harmadikkal kelt viadalra, eltörött fejszéje nyele. Tehetetlen dü-

hében elkapta ellenfele bárdját, és megpróbálta megszerezni. Egy másik törp harcos eközben a hátába vágta a bárdját.

A tünde szinte sajnálta a magára maradt trollt. Vórsz szeme tágra nyílt rémületében. Tudta, hogy elérkezett a vég, és olyan képet vágott, mint aki a könnyeivel küszködik. Ennek ellenére vadul hadonászott tovább fegyverével, és majdnem sikerült is halálos csapást mérnie az el�tte álló törpre. Az alacsony harcos az utolsó pillanatban hátraugrott, hogy elkerülje a halálos találkozást. Vórsznak esélye sem volt az egyre szorosabban köré húzódó törpökkel szemben. Kardok és fejszék meredtek felé minden irányból.

Vórsz halála leginkább mészárláshoz hasonlított.

Veréza elfordult, nem volt képes végignézni a vérengzést.

Csak akkor nézett vissza, amikor megszólalt egy érdes, er�s hang.

- Lám, lám. Nem csoda, hogy a trollok olyan keményen harcoltak! Gímmel! Látod ezt?

227

- Hogyne, Róm! Sokkal szemrevalóbb látvány, mint ami amott fogadott bennünket!

Kemény kezek ragadták meg Verézát, ül� helyzetbe segítették.

- Lássuk csak, ki tudjuk-e szabadítani ezeket a kecses karokat anélkül, hogy további kárt tennénk bennük!

Veréza a kipirult törp arcába nézett. Legalább hat hüvelykkel alacsonyabb volt Falstadnál, de sokkal izmosabb. Hamarosan bebizonyosodott, hogy ügyes a keze és az esze is gyors. Veréza pil-lanatokkal kés�bb szabad is volt.

Közelr�l a törpök öltözete szegényesnek t�nt. Veréza nem le-p�dött meg ezen; sejtette, hogy a harcosok abból tengetik életü-

ket, amit az orkoktól zsákmányolnak. Jellegzetes szaguk arról árulkodott, hogy a tisztálkodást felesleges fény�zésnek tartják.

- Na, meg is volnánk!

Veréza kivette a szájából a pecket. Az oldalról felcsattanó cif-ra káromkodás jelezte, hogy Falstad is visszanyerte szabadságát.

- Elhallgass, különben megkötözlek! - vakkantotta Gimmel.

- Beszélj csak! Bel�letek, barlangi törpökból egy tucat sem ér fel eggyel közülünk! Légurahegy törpjei a legjobbak!

A felmorajló élénk zúgolódás egyértelm�en jelezte, hogy szabadítóik rabtartóikká válhatnak, ha a grifflovas nem hagy fel sér-tegetésükkel. Veréza talpra állt.

- Falstad! Légy tisztelettudóbb! Elvégre ezek a nemes törpök rettent� haláltól mentettek meg bennünket! - utasította rendre tár-sát.

- Bizony, ebben már van igazság! - felelte Róm. - Azok az átkozott trollok bárminem� húst megesznek, akár él�, akár halott!

- Beszéltek több társukról is - emlékezett vissza Veréza. - Ta-lán jobb volna indulnunk, miel�tt visszatérnek...

Róm legyintett. Ráncos arca miatt Verézát öreg, tapasztalt ku-tyára emlékeztette.

- Nem kell aggódni miattuk. �k vezettek el minket ehhez a há-

romhoz. De lehet, hogy ennek ellenére igazad van. Nem ez volt 228

az egyetlen trollcsapat a környéken. Az orkok úgy használják

�ket, mint a vadászkutyát! Minden, ami elhalad ezen a kietlen vidéken, az � prédájuk. Az sem ritka, hogy az orkokat is megtámadják.

Veréza elképzelte, mi várt rájuk.

- Szívb�l köszönöm, hogy megmentettetek!

- Ha tudom, hogy te vagy, akit meg kell menteni, gyorsabb menetelésre fogtam volna ezt a szerencsétlen bandát!

Gimmel, aki nehezen vette le a szemét a tündér�l, a parancsnokhoz lépett.

- Joj halott. Narn sincs jó b�rben, �t vinnünk kell. A többi sebesült járóképes.

- Akkor induljunk! Ez rád is vonatkozik, pillangó!

Falstad dühös horkantással felelt a gúnyolódásra. Ez a titulus nyilván csúnya sértésnek számított a Légurahegy törpjeinek kö-

rében.

Veréza nyugtatólag tette kezét társa vállára, de Falstad tovább zsémbelt míg a csapat összeszedel�dzködött. A tünde észrevette, hogy a törpök nem csak a trollokat, de saját elesett társukat is le-vetk�ztették. Nem is próbálták elszállítani a holttestet. Róm a n�

kérd� tekintetére válaszképpen megvonta a vállát. Látszott rajta, szégyenkezik.

- A háború arra kényszerít minket, hogy megszegjünk bizonyos illemszabályokat, tünde hölgy. Joj megértené. Hozzátartozói megkapják a felszerelését, és a trollok holmijából is nekik adjuk a legtöbbet. Nem mintha sok hasznos dolgot találtunk volna...

- Nem is tudtam, hogy maradtak törpök Khaz Modanban. Az a hír járta, hogy mindannyian elmenekültetek, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem tarthatjátok vissza a Hordát.

Róm kutyaszer� képe elsötétült.

- Bizony, azok, akik tehették, elmenekültek. De tudod, nem mind tehettük meg! A Horda úgy szakadt ránk, mint a sáskahad.

Az orkok elvágták a menekülés útját. A föld alatt mélyebbre 229

kényszerültünk, mint amilyen mélyre valaha is merészkedtünk azel�tt. Sokan elhullottak akkor, és azóta még annál is többen!

Veréza végignézett a toprongyos csapaton.

- Hányan maradtatok?

- Az én nemzetségemb�l? Negyven és még hét törp. Pedig több százan voltunk! A közelben él három másik család is. Kett�

közülük népesebb a mienknél. Összesen lehetnek háromszázan.

De ez csak töredéke annak, ahányat régen megszámolhattál volna a hegy alatt.

- Háromszáz? Az még mindig nem kevés! - morogta Falstad. -

Ennyi harcossal én Zordszirt ellen indultam volna!

- Ha mi is repkednénk, mint a szédült bogarak, talán összeza-varhattuk volna az orkokat, hogy legyen valami esélyünk. De így, a földön és a föld alatt óriási túler�vel néznénk szembe! Egyetlen sárkány elég, hogy felégessen egy erd�t, és megsüsse alatta a földet!

Veréza érezte, már csak egy szikra kell, hogy lángra lobbanjon a Falstad és a Khaz Modan-i törpök közötti ellenségeskedés.

Megpróbálta csitítani a kedélyeket.

- Elég legyen ebb�l! A valódi ellenség az ork horda, nem igaz?

Ha egymással civakodtok, az � esélyeiket javítjátok!

Falstad és Róm bocsánatkér� szavakat motyogott.

- Ezzel nem elégszem meg - mondta a tünde. - Álljatok szembe egymással, és esküdjetek meg, hogy csak mindannyiunk közös céljáért fogtok harcolni! Esküdjetek meg, hogy nem felejtitek: az orkok gyilkolták meg testvéreiteket, az orkok pusztították el sze-retteiteket és rombolták le otthonotokat!

Veréza nem ismerte a két férfi sorsának részleteit, de abban biztos volt, hogy mint mindenki, aki háborúba keveredett, �k is elveszítették szeretteiket, hazájukat, vagyonukat.

A grifflovas volt az els�, aki kinyújtotta a kezét.

- Bizony igazat szólsz. Erre kezet rázok!

- Ha te, akkor én is.

230

A törpök helyesl�en felmordultak. Veréza tudta, más körülmények között ez a jelenet elképzelhetetlen lett volna.

Felkerekedtek.

- Most - mondta Róm -, hogy magunk mögött tudhatjuk a trollokat, mondd el nekünk, tünde hölgy, mi szél hozott téged, és amazt a mi szomorú vidékünkre? Vajon jó hírt hoztok? A háború árja az orkok ellen fordult, és Khaz Modan ismét szabad vidék lesz?

- A háború lassanként valóban a Horda ellen fordul. - Erre a néhány szóra a csapat tagjai lelkes üdvrivalgásba kezdtek. - A Horda megtört, Sorspörölynek néhány hónappal ezel�tt nyoma veszett.

Róm értetlenül torpant meg.

- Akkor hogyani lehetséges, hogy az orkok még mindig Zordszirtben vannak?

- Ennek két oka van - mondta Falstad. - Az orkok még mindig keményen tartják magukat északon, Sivárvidék környékén. Úgy hírlik, hogy folyamatosan visszavonulnak, de nem adják fel egykönnyen.

- És mi a másik ok, testvérem?

- Neked nem t�nt fel, hogy sárkányaik vannak? - kérdezte Falstad színlelt ártatlansággal.

Gimmel dühösen horkantott. Róm csüggedten bólintott.

- Igen, a sárkányok. Az egyetlen ellenség, akikkel mi, földön járók nem tudunk harcba szállni. Egyszer a földön értünk egy fiatal suhancot, és könnyedén végeztünk is vele. Csak egy-két jó harcost vesztettünk... De általában odafenn maradnak, mi pedig kénytelenek vagyunk idelenn bujkálni el�lük.

-A trollokkal megküzdöttetek - jegyezte meg Veréza. - Bizonyára az orkokkal is harcoltok.

- Rajtaütünk egy-egy �rjáraton, a trollokkal is elboldogulunk, de mindez nem ér semmit, ha az otthonunk továbbra is az orkok kezén van! - Róm a n� szemébe nézett. - De újra kérdezem: kik 231

vagytok, és mit kerestek itt? Ha Khaz Modan továbbra is az orkok uralma alatt van, öngyilkos dolog volt Zordszirtbe jönni!

- Az én nevem Szélfutó Veréza, és gárdista vagyok. Ez itt Falstad, a Légurahegyb�l. Azért vagyunk itt, mert egy embert keresünk. Egy varázslót. Magas és fiatal, a haja lángvörös. Amikor legutóbb láttam �t, ebben az irányban t�nt el. - Egyel�re úgy döntött, nem szól a fekete sárkányról.

-A varázslók mind bolondok, különösen az emberek varázslói.

Mit keres ez itt, Zordszirtben? - Róm egyre növekv� gyanakvással méregette a jövevényeket. Veréza története hihetetlenül hangzott.

- Nem tudom - vallotta be Veréza. - De azt hiszem, hogy ügye a sárkányokkal van kapcsolatban.

A törp vezér harsányan felkacagott.

- A sárkányokkal? Ugyan mi lehet a terve? Ki akarja szabadí-

tani a vörös sárkányt? Olyan hálás lesz, hogy izgalmában egészben lenyeli!

A hegyi törpök is szórakoztatónak találták a hallottakat, de a tünde nem osztozott vidámságukban.

- Fogadalmat tettem, ezért nem adhatom fel. El kell érnem Zordszirtet, és meg kell találnom a varázslót!

Az általános vidámságot elképedés és hitetlenkedés váltotta fel. Gimmel a fejét rázta, mint aki nem biztos abban, hogy jól hallott.

- Veréza úrn�, én tisztelettel adózom eltökéltséged el�tt, de bizonyára belátod, milyen hiábavaló célt t�ztél magad elé!

Veréza végignézett a viharvert társaságon. Látta, milyen ször-ny� elcsigázottság és reménytelenség ül a harcosok arcán. Ezek a férfiak harcoltak és arról álmodtak, hogy egy napon hazájuk is-mét szabad lesz. Mint minden törp, �k is csodálták és tisztelték a bátorságot, de amire a tünde készült, az még az � szemükben is az

�rültséggel volt határos.

232

- Megmentettetek bennünket Róm, és ezért hálás vagyok. De ha lehet még egy kérésem, mutassátok meg nekem a legközelebbi alagutat, ami az er�dbe vezet. Innen egyedül megyek tovább.

- Azt már nem, tünde hölgyem! - kapta fel a fejét Falstad. -

Túl messzire eljöttem ahhoz, hogy most forduljak vissza. Különben is meg kell keresnem egy bizonyos goblint, hogy csizmab�rt hasítsak a hátából!

- Elment a józan eszetek! - kiáltott fel Róm. - De ha minden-

áron Zordszirtbe akartok jutni, nem hárítom másra a feladatot, én magam viszlek oda benneteket!

- Nem mehetsz egyedül, Róm! - csatlakozott a vitához Gimmel. - Most, hogy a trollok ismét mozgolódnak, és az orkok is közel vannak? Én is veled megyek, hogy vigyázzak rád!

A csapat valamennyi tagja úgy érezte, neki is mennie kell, hogy vigyázzon a parancsnokokra. Róm és Gimmel megpróbálta lebeszélni a többieket, de mivel minden törp makacs volt, a vita eldöntetlen maradt.

Rómnak jobb ötlete támadt.

- A sebesülteknek haza kell térniük, és nekik is szükségük van kíséretre. Egy szót se, Narn! Látom, alig állsz a lábadon! Az lesz a legjobb, ha kockát vetünk. A csapat fele velünk jöhet! Kinél van kocka?

Veréza alig tudta türt�ztetni magát. Nem akarta megvárni, míg a csapat játékba kezd, hogy eldöntsék, ki merre menjen tovább, de belátta, nem szólhat bele a dologba. Falstaddal együtt végignézte, hogy a törpök egymás ellen dobnak. Mindenki a saját kockáját használta.

Falstad mosolyogva hajolt Verézához.

- A Légurahegy lakói és a barlanglakók között sok különbség van, de aligha találsz olyan törpöt, aki nem tart magánál kockát! -

Az övén lógó erszényre tette a kezét. - Ebb�l is látszik, milyen barbár trollokkal akadt dolgunk. Nálam hagyták az enyémeket!

233

Úgy hírlik, hogy az orkok is kockáznak... Ez az egyik oka, hogy eszesebbnek tartjuk �ket a trolloknál.

Róm és Gimmel végül kiválasztott hét harcost. A törpöket nézve Veréza meg mert volna esküdni, hogy mind testvérek, kettejükr�l pedig azt állította volna, hogy n�k. (A törpöknél nem csak a férfiak, de a n�k is er�s szakállt viselnek; náluk ez a szépség egyik jele.)

- Itt állnak az önkéntesek, Veréza úrn�! Mind er�s, harcra kész. Elvezetünk az egyik bejárathoz, de onnan egyedül kell to-vábbmennetek.

- Köszönöm. Tehát valóban létezik olyann alagút, ami egyenesen a hegy belsejébe vezet?

- Bizony van ilyen, de nem könny� út az sem... Nem csak orkok �rzik a járatokat.

- Nem? Hát micsodák? - kérdezte Falstad.

- Talán még nem hallottad? Sárkányaik is vannak.

*

Krázus szentélye egy olyan liget helyén épült, mely öregebb volt még a sárkányok fajánál is. Az épületet egy tünde emelte, ké-

s�bb egy ember, egy varázsló bitorolta, majd hosszú ideig lakat-lan volt. Végül Krázus vette birtokba. Érezte az er�t, mely a föld mélyér�l felszivárgott a falakba, és általa id�nként képes volt megújítani saját erejét.

Nagy meglepetésére szolgált, mikor rejtett ajtót fedezett fel az épület hátuljában. A járat egy tiszta viz� medencéhez vezetett, melynek közepén egyetlen, aranyszínben játszó drágak� csillogott.

Minden alkalommal, mikor a kamrába lépett, félelemmel vegyes tisztelet kerítette hatalmába. Az itt uralkodó mágia láttán úgy érezte magát, ahogy a varázslótanonc, amikor megtanulja éle-te els� varázsigéjét. Érezte, hogy a medencében lakozó er� által 234

nyújtott lehet�ségek messze felülmúlják legvadabb képzeletét is.

Ez óvatossá és gyanakvóvá tette. Nem próbált többet magához ragadni a különös energiából. Tudta, hogy azokat, akik kapzsisággal közelednek a mágia hatalmához, végül mindig felemészti az er�, és nem átvitt értelemben.

Halálszárny eddig képes volt elkerülni sorsát, de kapzsiságáért még neki is fizetnie kell...

Annak ellenére, hogy a medence a föld alatt volt, él�lények lakták. Bár ennél tisztább folyadékot még az egész világon nem talált, Krázus sehogy sem volt képes tisztán kivenni az apró lé-

nyeket, amelyek ide-oda cikáztak a medencében, f�ként a drágak�

közelében. Id�nként meg mert volna esküdni, a lények csupán áttetsz� test� halak, más alkalmakkor cérnavékony karokat, emberéhez hasonló fels�testet, és még lábakat is látni vélt.

Most ügyet sem vetett a parányokra. Az Álmok Hercegn�jénél tett látogatása reményt adott neki, bár tudta, végzetes hibát kö-

vetne el, ha számítana a sárkány segítségére.

Közeledett az id�, meg kellett tennie bizonyos lépéseket.

A medencéhez is ezért látogatott el. A víz kis id�re testben és lélekben is megfiatalította azt, aki ivott bel�le. A méreg, melyet azért vett magához, hogy behatolhasson Hiszéra rejtett birodalmába, kimerítette er�tartalékait. Jó er�ben akart szembenézni a rá váró megpróbáltatásokkal.

Lehajolt, vizet vett a tenyerébe. Az els� alkalommal, mikor összeszedte a bátorságát, hogy megízlelje, aranyserlegben próbálta felfogni a mágikus ned�t, de kiderült, a medence vize kivetett magából minden tárgyat, csak él� testeket fogadott be.

Krázus a víz fölé hajolt, vigyázott, hogy az ujjai között kiszö-

k� cseppek oda térjenek vissza, ahonnan származtak. Ezzel is ki-fejezte a medencében lakozó er� iránt érzett tiszteletét.

Miközben újra merített, megpillantott valamit a víztükörben.

Ahogy közelebbr�l is szemügyre vette a halvány jelenést, saját tükörképe helyett valami egészen mást látott.

235

Rónin fiatal arca nézett vissza rá... Vagy talán csak képzelte?

Úgy látta, küldötte szeme csukva van, a feje félrebillen, mintha...

Halott volna?

Rónin arcát hirtelen egy ork zöldes mancsa takarta el. Krázus ösztönösen el�rekapott, hogy a durva kezet elrántsa a varázsló arcáról. Ezzel csak azt érte el, hogy felkavarta a medence nyugodt vizét, s a hullámok szétzilálták a látomást.

Mikor a víz színe végre ismét kisimult, már csak saját képmá-

sát látta viszont.

- Az �sanyára...!

A medence eddig sosem mutatta meg ezt a képességét. Miért éppen most?

Agyában felsejlettek Hiszéra búcsúzó szavai: “És ne becsüld alá azokat, akikrl most azt gondolod, csupán jelentéktelen sakkfigurák ebben a játszmában..."

Vajon mit értett ez alatt, és miért jelent meg el�tte Rónin ar-ca? Miért éppen most? A látottakból úgy ítélte, fiatal szolgája az orkok fogságába esett, talán már meg is ölték. Ha így van, akkor Róninnak többé nem látja hasznát. Habár... Azzal, hogy elérte Zordszirtet, lényegében teljesítette valódi küldetését.

Rónin érkezéséb�l, és a hamis nyomokból, amelyeket az el-múlt hónapok során úgy, helyezett el a zordszirti orkok útjában, hogy azokat mindenképpen észrevegyék, a Horda vezet�i minden bizonnyal azt a következtetést vonták le, hogy egy második, sokkal kevésbé látványos, de igen hathatós támadás készül ellenük nyugat fel�l. Bár az ork hadak jelent�s része még mindig a hegyi er�dben rejt�zött, valódi erejük a Zordszirtben nevelt és idomított sárkányokban rejlett, akik hétr�l hétre kevesebben maradtak. S

ami tovább rontotta az er�dben tanyázó orkok helyzetét: a megmaradt sárkányokat az északi front támogatására szánták, így Zordszirt szinte védelem nélkül maradt. Egy jól szervezett és ellá-

tott hadosztály ellen az ott rejt�zköd� orkok hamar feladták volna 236

a harcot, mely azt is jelentette volna, hogy megsz�nik a sárkány-utánpótlás az északi front számára.

És a sárkányok támogatása nélkül a Horda hamarosan alulma-radt volna a Szövetség túlerejének nyomásával szemben.

Egy második támadás megszervezése nem is jelentett volna megoldhatatlan feladatot, ha a Szövetség nem állt volna a felbomlás szélén. A királyok úgy vélték, csak id� kérdése, hogy Khaz Modan elessen, ezért azt gondolták, nincs értelme egy ilyen kockázatos hadm�veletnek. Krázus nem tudott belenyugodni a tény-be, hogy nem hajlandóak végrehajtani ezt a két oldalról történ�

támadást, amivel egyszer s mindenkorra megszabadíthatják a világot az orkoktól. De hiába, a fiatal fajok rövid ideig éltek, és nem láttak tovább az orruknál. Egyszer�en nem lehetett meggy�zni �ket, tévednek. Korábban megpróbálta rávenni a Kirintórt, hogy igyekezzen megnyerni az ügynek a Dalarannal szomszédos országokat, de mikor Terenas királyra gyakorolt befolyásuk kezdett meggyengülni, a mágusok is inkább a menthet�t próbálták menteni; csak azzal foglalkoztak, hogy megszilárdítsák helyzetü-

ket a Szövetségen belül.

Krázus tehát kénytelen volt blöffhöz folyamodni, és reménykedni, hogy a feladat nagy részét a veszélyt gyanító orkok végzik el helyette. Azt sugallta vezet�iknek, hogy újabb támadás van ké-

szül�ben. Gondosan elhelyezte a félrevezet� bizonyítékokat, és ezzel egy id�ben pletykákat indított útnak, melyek meger�sítették a hírt. Mindezek hatására talán megteszik az öngyilkos lépést, legalábbis � erre tett fel mindent.

Talán feladják az er�d biztonságát, és a lehet� legszigorúbb

�rizet mellett megpróbálják északra telepíteni Alexstraszát.

A terv nem volt több kétségbeesett próbálkozásnál, de legnagyobb meglepetésére remek eredményeket könyvelhetett el.

Zordszirt parancsnoka, egy bizonyos Csontzúzó Nekros az utóbbi id�ben egyre szilárdabban hitte, hogy a bázis napjai meg vannak 237

számlálva. A varázsló által keltett szóbeszéd futót�zként terjedt az orkok között.

Most pedig az orkoknak valódi bizonyítékuk volt eddigi sötét feltételezéseikre, mégpedig Rónin személye. A fiatal varázsló el-végezte feladatát. Bebizonyította Nekrosnak, hogy a korábban bevehetetlennek hitt er�dbe mégis be lehet jutni, ha másként nem, hát varázslat segítségével. Az ork vezér minden bizonnyal kiadja a parancsot, és a csapat visszavonul Zordszirtb�l.

Rónin tehát teljesítette feladatát... Krázus érezte, soha nem fogja megbocsátani magának, hogy ilyen módon használta és áldozta fel azt az embert.

Vajon milyen véleménnyel lesz róla a királyn�, ha megtudja mit tett? Valamennyi sárkány közül Alexstrasza viselte legjobban szívén az alacsonyrend� fajok sorsát. �k a jöv� gyermekei, mondta egyszer, valamikor nagyon régen.

- Meg kellett tennem, nem volt más választásom...

Ha a látomás arra volt hivatott, hogy tudassa vele Rónin sorsát, akkor célja volt az is, hogy felkeltse az érdekl�dését. Meg kell tudnia, mi történt Róninnal!

A medence közepe felé fordult, meghajolt, behunyta szemét, és minden figyelmét egy pontba összpontosította. Sok id� eltelt azóta, hogy beszélt egyik leghasznosabb küldöttével. Ha még életben van, bizonyosan tud arról, mi folyik az er�dben.

A sárkányvarázsló maga elé idézte annak a képét, akivel kapcsolatot kívánt teremteni, és kinyújtotta gondolatai csápjait. Minden erejével azon volt, hogy megnyisson egy csatornát kettejük között.

- Halld szavam... Halld meg hangom... Sürgs beszédem van veled... Nincs már messze a nap, türelmes barátom... a szabadság és megváltás napja... Hallj engem, Róm!

238

Tizenhat

meljétek fel - parancsolta egy vadállati hang.

Er�s kezek ragadták meg Rónin karját; talpra rántották. Az Earcára löttyintett hideg vízt�l kissé magához tért.

- A kezét... azt! -A harcosok egyike felemelte Rónin karját. A parancsnok megragadta a kisujját.

Rónin fájdalmas ordítása elnyomta csontjainak reccsenését.

Véreres szeme tágra nyílt. Látóterét egy id�sebb ork arca töltötte be. Az arc kemény évek nyomait viselte magán. Az ork szemmel láthatóan nem élvezte, hogy fájdalmat okoz neki, arckifejezése inkább türelmetlen volt, úgy nézett ki, mint aki jobban szeretne másutt lenni, fontosabb dolgokkal foglalkozni.

- Ember! - Az ork úgy ejtette a szót, mint valami szitkot. -

Egyetlen esélyed van a túlélésre, mégpedig az, hogy feladod a társaidat. Hol vannak?

- Nincsenek... - hörögte Rónin. Egész testében végignyilallt a törött ujjból kiinduló fájdalom. - Egyedül vagyok.

- Minek nézel te engem? - horkant fel a parancsnok. - Hülyé-

nek nézed Nekrost? Hány ujjad maradt még, mondd? - Megragadta a varázsló gy�r�sujját. - Sok csont van az emberi testben. Rengeteg.

Rónin a fájdalomtól nem bírt tisztán gondolkodni. Már korábban is mondta, hogy egyedül jött, de ez nem elégítette ki az orkot.

Mit akar ez a Nekros? Mit akar hallani? Hogy a hegyet varázslók hada szállta meg? Ez talán kedvére való hír lenne?

Ha esetleg ezt mondja, talán életben hagyják, míg módját találja a szökésnek.

Még mindig nem értette, mi történt vele. Csak azt tudta, hogy el�vigyázatossága ellenére Halálszárny rászedte. Mert kétség sem 239

férhetett hozzá, a sárkány intézte úgy, hogy megtalálják. De mi-

ért? Ez körülbelül annyira t�nt logikusnak, mint az, hogy Nekros mindenáron azt akarja hallani, hogy ellenséges katonák és varázslók bolyonganak er�djének folyosóin.

Kés�bb lesz ideje Halálszárny zavaros terveivel foglalkozni.

Most az életben maradás az els�dleges feladata.

- Nem! Ne... kérlek... a többiek... Nem vagyok biztos abban, hogy most hol vannak... Szem el�l veszítettük egymást...

- Szétváltatok? Nem hiszem! Érte jöttetek, ugye? A sárkánykirályn�ért jöttetek! Ez a küldetésed, varázsló! Nem tudsz becsapni! - Nekros közelebb hajolt, lehelete kis híján visszaküldte Rónint az eszméletlenségbe. - Kémeim kihallgattak! Krüll, te sa-ját füleddel hallottad, ugye?

- Ó igen, igen, Nekros mester! Én hallottam! - sipította Krüll.

Rónin szemével a hang forrását kereste, de Nekros eléállt. A hang is elegend� volt, hogy megállapítsa, a Krüll nevezet� lény goblin.

- Ismét elmondom, hátha rosszul hallottál, ember! A sárká-

nyért jöttetek, igaz, vagy sem?

- Elvesztettük egymást...

Nekros arcul ütötte. Rónin ajka felrepedt, a sebb�l vér szivárgott.

- Törjem el a következ� ujjadat? Mi? Ezt akarod? Azért jöttél Zordszirtbe, hogy kiszabadítsd a sárkánykirályn�t, miel�tt a Szö-

vetséges seregek ideérnek! Azt hitted, hogy kihasználhatod a ka-varodást, ugye?

Rónin megtanulta a leckét.

- Igen... igen, azt hittük.

- Azt mondtad, hittétek! Most már másodszor! Tehát többen vagytok! - Az ork elégedetten egyenesedett fel. A megtört mágus kissé fellélegzett. Észrevette, hogy Nekros nyomorék. Nem is csoda, hogy ezt a tapasztalt, brutális orkot tették meg a sárkány-tenyésztés felel�sévé, nem pedig valami vérszomjas hadvezért.

240

- Látod, nagy Nekros? Zordszirt nem biztonságos többé! - ri-kácsolta a goblin. - Ki tudhatja, hogy hány ellenséges varázsló kóborol még az alagutakban? Ki tudja, hogy mikor támad ránk a Szövetség... A sötét sárkánnyal az élükön? Milyen kár, hogy a megmaradt sárkányaid java már mind odafenn, Sivárvidéknél van! Ennyi sárkánnyal nem védheted meg a hegyet! Az lenne a legjobb, ha az ellenség nem találna itt bennünket. Ne pazaroljunk el ilyen sok értékes...

- Mondj valami olyat, amit még nem tudok! - Az ork húsos ujjával mellbe bökte Rónint. - Az biztos, hogy ez itt, és vele együtt társai is... Elkéstek! Nem kaparintjátok meg sem a sárkányt, sem a kicsinyeit, ember! Nekros megel�zött benneteket!

- Én nem... - kezdte Rónin.

Újabb pofon. Az arcába hasító fájdalom egyetlen dologra volt jó: csillapította törött ujja fájdalmát.

- Tied lehet Zordszirt, ember! Az egész haszontalan hegy!

Szakadjon a fejedre!

- Nekros... hagyj fel ezzel az �rültséggel!

Rónin felkapta fejét. Ismerte a hangot, pedig csak egyszer hallotta életében.

Nekros megdermedt egy pillanatra, majd a hang gazdája felé fordult. Rónin meglátta a gigászi pikkelyes alakot, melyet kegyetlen béklyók szorítottak. Alexstrasza, a hatalmas sárkánykirályn�

alig bírt mozdulni. Végtagjait, farkát, szárnyait és nyakát er�s lánc tartotta, száját is csak annyira tudta kitátani, hogy egyen és beszéljen. A fogság kegyetlen nyomokat hagyott rajta. Rónin sok vörös sárkányt látott már; azok pikkelyei fémes fénnyel ragyogtak. Alexstrasza b�re azonban teljesen fakó volt, pikkelyei több helyen meglazultak. Nem látszott egészségesnek. Szemében olyan távoli, t�n�d� fény csillant, amilyet halálos betegek szemében látni. Lényéb�l valami végtelen fáradtság sugárzott. Rónin még elképzelni is nehezen tudta, mit élhetett át rabsága k