„Düledék palota”

Klasszikus rémtörténetek

MAGVETŐ

BUDAPEST

Válogatás, összeállítás © Sárközy Bence, 2009

Magvető Könyvkiadó és Kereskedelmi KFT.

Lord Edward Dunsany The Hashish Man című

elbeszélését

a Curtis Brown Group Ltd., London engedélyével;

Walter de la Mare Out of the Deep című elbeszélését

Walter de la Mare jogörökösei,

valamint a Society of Authors engedélyével;

Arthur Machen The Bowmen című elbeszélését az

AM Heath & Company Ltd. engedélyével;

Algernon Blackwood: The Empty House című

elbeszélését

a Dover Publications Inc. engedélyével

adjuk közre.

„A nyelv a halál által húzott vonalon visszatükrözi önmagát: a találkozás

mintha egy tükörben történne meg; s hogy megálljt parancsoljon a halálnak,

mely őt megállítani érkezett, a nyelv nem tehet mást: életet ad saját

magában önnön képének egy olyan tükörjáték segítségével, amely

önmagában határtalan. A tükör mélyén, ahol újrakezdi beszédét, hogy elérje

a halált, s mindenekelőtt hogy elkerülhesse azt, egy másik nyelv eszmél

fel…” — Michel Foucault: Nyelv a végtelenhez (Sutyák Tibor fordítása)

Anna Laetitia Aikin

(1743—1825)

Sir Bertrand: töredék

(1773)

…E kaland végeztével Sir Bertrand északnak irányította jó lovát, a’

reményben, hogy még az éji harang előtt átkelhet e rettentő lápon. De

mielőtt útja felét megtehette volna, a számtalan ösvény közt zúgó fejjel s

nem látván közel s távol semmi mást, mint barna pusztaságot, idővel azt sem

tudta bizonyossággal megmondani, merre is kellene továbbindulnia. S így

talált reá az éjszaka is. Olyan éj volt ez, mikor a Hold csak halovány, pislákoló

fénnyel tör át az égen alacsonyan lógó vastag, fekete felhőtakarón. Egyszer-

másszor azonban hirtelen teljes fenségében is megmutatkozott, kinézvén

fátyla mögül — majd rögvest vissza is húzódott oda, imígyen mutatott az

elveszett Sir Bertrand-nak tágas kilátást a sivár tájra. A remény s szívének

vele született vitézsége ideig-óráig biztatta még, léptessen tovább, de aztán

legyűrte a nőttön-növő sötét s teste-lelke fáradt volta. Moccanni sem mert a’

helyről,

hol

állott,

láthatatlan

gödröket,

mocsarat

félvén;

végül

elkeseredetten le is szállott a lováról, s a földre vetette magát. E

helyzetében nem maradt sokáig, mikoron távoli harang komor kongása

csapta meg fülét — feltápászkodott, s a hang felé tekintve gyenge, fel-

felvillanó fényt fedezett fel. Lova kantárját azonmód kézbe kapta, s óvatos

léptekkel megindult felé. Kimerítő útja végén vizesárok állott az útjába,

keretezvén a helyet, honnan a fény kiszökött; s a holdfény aprócska

világánál eléje tárult egy terebélyes, ódon kúria, sarkán tornyocskákkal,

közepén tekintélyes terasszal. Az idő mély sebeket ütött minden építőkövén.

Számos helyen beszakadt a tető, jóformán összedőltek a mellvédek, az

ablakok törten vagy üresen tátongtak. Mindkét végén rommá omlott

kapuzatú felvonóhíd vezettet az épület előtti udvarra — Sir Bertrand

belépett ide, s az egyik torony ablakában világító fény azonmód ellobbant,

elenyészett, s ugyana’ pillanatban a Hold is elsüllyedt a fekete fellegek

között, még sötétebb éjt hagyván maga után. Csend honolt mindenhol — Sir

Bertrand megkötötte lovát egy kis kalyiba előtt, s közelébb indult a házhoz,

lassú, könnyű lépteivel végigsétálván a teljes homlokzat hosszában — a holt

némaság még mindig körötte — betekintett a földszinti ablakokon, de az

áthatolhatatlan homályban semmit nem tudod bévül kivenni. Önmagával

megtanácskozván teendőjét, fellépett a verandára, s megragadta a nehéz

vaskopogtatót; tétovázott talán egy percet, azután nagyot csapott vele a

kapura. A hang üres visszhanggal futott végig az épületen. Majd ismét

csendbe burkolózott minden — merészebben, hangosabban reácsapott

megint — újabb néma szünet követte — harmadszorra is kopogtatott, és

harmadszorra is némaság felelt. Hátralépett ekkor valamelyest, hadd lássa,

játszik-e akárhol kósza fény a homlokzaton — s ugyana’ helyen fel is tűnt az,

majd hasonlóképp ellobbant, mint korábban — de e percben mélyen kongó,

komor harangütést hallott a toronyból. Rémületében szívverése is

megtorpant Sir Bertrand-nak — egész teste mozdulatlan maradt egy ideig;

majd e rémület szavára sietős lépést tett lova felé — de a szégyentől

hátrahőkölt; becsülete pedig, s legyőzhetetlen vágya, hogy kalandját

végigjárja, visszavitte őt a tornácra; szívében megérlelvén a kész

elhatározást egyik kezével előhúzta kardját, másikkal meg lenyomta a nagy

kapu kilincsét. Az nyikorgott rozsdás pántjain, s csak kelletlen engedett

neki — vállát is nekivetette ekkor, s erővel nyitotta meg — benézett és

belépett a házba — s a kapu nyomban égiháborús dörrenéssel vágódott be

mögötte. Meghűlött a vér Sir Bertrand ereiben — hátrafordult, hogy találná

meg újra a kilincset, de remegő keze csak nagy sokára akadt reá, s legjobb

erejével sem tudta újra megnyílásra bírni. Mikor minden próbálkozása

kudarcot vallott, hátrapillantott, s a csarnok másik oldalán, egy széles

lépcsőn kékes lángot látott égni, mi vészjósló fénykört vont maga köré. Sir

Bertrand újfent összeszedte minden bátorságát, s megindult felé — az

elillant előle. A lépcsősorhoz ért; némi tanakodás után fellépett reá. Lassan

egyre feljebb jutott az illékony fénypont nyomában, míg fel nem ért a széles

galériára — a láng oldalvást távolodott tőle, s ő néma ijedelemmel követte,

vigyázva lépteit, mert bizony még azok hangja is rémületet keltett benne. A

fény újabb lépcsőhöz vezette a lovagot, majd elenyészett — ugyane’

pillanatban a toronyban ismét ütött a harang — Sir Bertrand saját szívén

érezte ütését. Teljes sötétségben lévén kinyújtott kezét maga elé tartva

indult felfelé e második lépcsőn. Balja jéghideg, holt kezet ért hirtelen, mi

erősen meg is ragadta őt, s erőnek erejével húzta előre — Sir Bertrand

megpróbálta kitépni magát a szorításából, de nem járt sikerrel —

kétségbeesetten odavágott kardjával, s erre rögtön hangos sikoly harsant a

fülébe, a holt kéz meg elerőtlenedve baljában maradt — a földre dobta, s

elszánt vitézséggel rontott tovább. Keskeny s kanyargós lépcsőn járt, melyet

gyakorta megszakítottak hiányzó fokok, eltorlaszoltak ott heverő kődarabok.

Csak egyre keskenyebb s keskenyebb lett a folyosó, végezetül pedig

alacsony vasrácshoz ért. Sir Bertrand meglökte, s az kinyílott — mögötte

kacskaringós, szűk átjáró, hová négykézláb férhetett be talán az ember.

Távoli, halvány derengés mutatta, micsoda helyre tévedett. Sir Bertrand

megindult rajta — mély, visszhangzó morgás támadt messziről az átjáróban

— de ő csak ment tovább, s az első kanyart elhagyva meglátta ugyana’ kék

lángot, mi már korábban is vezette. Most is követte hát. A szűk folyosó

rövidesen tágas galériába torkollott, s közepén egy alak tűnt fel, teljes

páncélzatban: arcán szörnyű kifejezéssel feléje nyújtotta egyik karjának

véres csonkját, és ahogy másik kezében kardot szorongatott, az bizony

semmi jót nem ígért. Sir Bertrand, dacolva félelmével, nekirontott, s vitéz

csapást mért reá — az alak ekkor köddé vált, s nehéz vaskulcs hullott a

földre nyomában. A kék láng most jókora, kétszárnyú ajtón nyugodott a

galéria végén. Sir Bertrand odalépett, s megfordította a kulcsot a rézből

való zárban — csak nagy nehezen mozdult a nyelve — az ajtószárnyak

azonmód megnyíltak előtte, s tágas helyiséget látott mögöttük, melynek

végében egy koporsó állott ravatalán, két oldalán pedig egy-egy gyertya

égett. A falak mentén kétfelől óriási szobrok fekete márványkőből, mór

módra öltözött alakok, s jobb kezükben fene nagy szablyákat tartottak. A

lovag érkeztére mind felemelte a kezét, s előrelépett egyet; de már akkor a

koporsó fedele is felpattant, s újra ütött a harang. A kék láng megint

továbbsiklott, Sir Bertrand meg utána: végül nem több mint hat lépés

választotta el csak a koporsótól. Hirtelen felült abban egy szemfedőbe,

fekete fátyolba burkolt nemes hölgy, s karját őfelé nyújtotta — a szobrok

meg szablyáikat csörgetve közelebb léptek. Sir Bertrand a hölgyhöz ugrott,

s karjába kapta — az fellebbentette fátylát, s szájon csókolta őt; erre az

egész ház megrázkódott, mintha a föld mozdulna meg alatta, majd rettentő

robajjal összedőlt. Sir Bertrand mindjárt eszméletét vesztette, s midőn

felébredt, finom bársonykanapén találta magát, és életében nem látott

csodásabb szobát, mint ezt: számtalan gyertya ragyogott gyönyörűséges

kristálycsillárok karjain, közepén fényűző lakomához terített asztal. Halk

zeneszóval kinyílottak az ajtók, s páratlan szépségű hölgy lépett be,

elmondhatatlanul pompázatos ruhában; vidám nimfák csapata kísérte, kik

bizony bájban legyőztek volna minden gráciát — a hölgy a lovag elé járulva

szabadítójaként köszöntötte őt. Nimfák koszorúzták homlokát babérral, s a

hölgy kézen fogva az asztalhoz vezette, maga pedig melléje ült. Nimfa-társai

is helyet foglaltak, s rengeteg szolga érkezett, kik illendőn felszolgálták a

lakomát; mindeközben mennyei zene hangja hallatszott. Bámultában Sir

Bertrand megszólalni sem tudott — csak udvarias pillantásokkal,

mozdulatokkal viszonozhatta mind e tisztességet. Mikoron pedig a

lakomának vége szakadt, a hölgyön kívül távozott mindenki; ő pedig legott a

kanapéhoz vezette a lovagot, s imígyen szólt hozzá: -----------------------

(Nagy Gergely)

Lord George Gordon Byron

(1788—1824)

Regénytöredék

(1816)

Régi tervem volt, hogy utazást teszek néhány olyan országban, melyet

eladdig csak ritkán kerestek fel utazók, mígnem 17..-ben csakugyan neki is

vágtam

az

útnak,

mégpedig

egy

barátom

társaságában,

akit

elbeszélésemben Augustus Darvellnek fogok nevezni. Néhány évvel idősebb

volt nálam, vagyonos ember, s ősi család sarja; rendkívüli intelligenciája

azonban nem engedte, hogy a helyzetével járó előnyöknek túlzott

jelentőséget tulajdonítson, aminthogy azt sem, hogy lebecsülje ezeket.

Személyére múltjának bizonyos körülményei hívták fel a figyelmemet, melyek

egyszersmind érdeklődésemet is felkeltették, s mi több, tiszteletet

ébresztettek bennem iránta, amit sem tartózkodó modora, sem pediglen

azon alkalmanként kiütköző jelek nem befolyásoltak, melyek idegeinek

olykor szinte már az elmezavart súroló zaklatottságára utaltak.

Fiatal voltam még, ha korán kezdtem is az életet; vele való közeli

ismeretségem azonban újabb keletű volt: egyazon iskolákban nevelkedtünk,

és ugyanazon egyetemet látogattuk, habár ő előttem járta végig ezen

tanintézményeket, és én még a noviciátusban voltam, amikor ő már régen

beavatottja volt annak, amit nagyvilági életnek neveznek. Miután magam is

beavatást nyertem, sokat hallottam a múltjáról és akkori életéről is; s noha e

beszámolókban sok egymást kizáró ellentmondás volt, én az egészből mégis

azt szűrtem le magamnak, hogy nem mindennapi ember, hanem fölöttébb

figyelemreméltó személyiség, ha mégannyira igyekszik is elkerülni a mások

figyelmét. Iparkodtam is ápolni a vele való ismeretséget, és megpróbáltam

elnyerni a barátságát, ez utóbbi azonban lehetetlennek bizonyult; bárminő

érzelmeket táplált is magában, olybá tetszett, hogy ezek némelyikét elfojtja,

míg másikát felfokozza: érzelmei szenvedélyességét számos alkalommal

megfigyelhettem, mivel bár uralkodott rajtuk, egészen mégsem rejthette el

őket, jóllehet képes volt egyiket a másiknak feltüntetni, olyannyira, hogy

nemigen lehetett megállapítani, mi megy végbe benne valójában; az

arckifejezése pedig olyan gyorsan változott, bár csak csekély mértékben,

hogy hasztalan lett volna az okát találgatni. Nyilvánvaló volt, hogy valamely

gyógyíthatatlan izgékonyság kínozza; ám azt sohasem sikerült kiderítenem,

hogy ennek oka becsvágy, szerelem, lelkifurdalás, avagy bánat volt-e,

esetleg mindez egyszerre, netán csupán a betegséggel határos, kóros

kedélyállapota: bizonyos körülmények mindezen okok bármelyikének

feltevését alátámasztották volna; de amint azt fentebb említettem már, e

körülmények oly ellentmondásosak voltak, hogy egyikről sem volt teljes

bizonyossággal állítható: ebben rejlik az ok. Ha valahol titok lappang, az

emberek általában eleve valami titkos bűnre gyanakszanak: nem tudom,

miért van ez így, neki azonban, ha titka volt is, bűnéről soha nem

bizonyosodtam meg, és magam nem is hittem, hogy bármi ilyesmi terhelné a

lelkét. Közeledésemet hűvösen fogadta: én azonban fiatal voltam, és nem

egykönnyen elbátortalanítható, és végül sikerült is elérnem, hogy bizonyos

mértékig a társaságába fogadjon, sőt közönséges, hétköznapi dolgokban

még a bizalmát is kivívtam, ami érdeklődési körünk hasonlóságából

táplálkozott, és sűrű találkozásaink révén olyan meghitt ismeretséggé

erősödött, ami akár barátságnak is nevezhető, aszerint, hogy milyen

tartalmat tulajdonít e szónak, aki érzelmeit ezzel fejezi ki.

Darvell világlátott ember volt, és én hozzá fordultam tanácsért tervezett

utazásom dolgában. Titokban arra számítottam, hogy talán rávehetem, ő is

tartson velem; reménykedésem nem is volt egészen alaptalan, tekintve

rejtélyes nyughatatlanságát, amihez az is hozzájárult, hogy az utazásnak

még a gondolata is mindig felizgatta, továbbá, hogy láthatólag teljesen

közönyös volt az őt körülvevő dolgok iránt. Először csak célozgattam

reményeimre, majd kifejezést is adtam óhajomnak: a válasza, bár számomra

nem volt egészen váratlan, a meglepetés örömével hatott rám — elfogadta a

meghívást, s így a szükséges előkészületek után megkezdtük utazásunkat.

Miután bejártunk számos dél-európai országot, figyelmünk a Kelet felé

fordult, aminthogy eredetileg is oda készültünk. Keleti utazásunk során

történt az eset, melyet most elbeszélendő leszek.

Testalkatából ítélve, ifjabb korában Darvell az átlagosnál erősebb

szervezetű ember lehetett, de az utóbbi időben ereje fokról-fokra hanyatlott,

holott betegségnek semmi jelét sem mutatta: nem köhögött, s lázas sem

volt, mégis napról napra erőtlenebb lett; mértékletesen élt, és nem volt se

bágyadt, se kimerültségről nem panaszkodott, ám szemlátomást sorvadt.

Egyre hallgatagabb lett, mind kevesebbet aludt, végtére pedig már annyira

megváltozott, hogy iránta való aggodalmam is nőttön-nőtt, arányosan az őt

környékező fenyegetéssel.

Azt terveztük, hogy Szmirnába érkezve majd kirándulást teszünk

Epheszosz és Szardeisz romjaihoz, akkor azonban én már megpróbáltam

eltéríteni szándékától, hogy jelen állapotában vállalkozzék az útra, ám

mindhiába: úgy láttam rajta, valami nyomasztja, s méltóságteljes komolyság

üli meg kedélyét, ennek ellenére türelmetlen vágy űzte, hogy velem tartson

e kirándulásra, mely számomra merő kedvtelés volt csupán, a

gyengélkedőnek viszont cseppet sem ajánlatos megerőltetés; de végül is

nem ellenkeztem tovább, és néhány nap múlva útra is keltünk, csupán egy

lovászfiú és egy szál janicsár kíséretében.

Félúton jártunk Epheszosz felé, s magunk mögött hagyva Szmirna

termékenyebb tájait, immár vad s lakatlan vidéken haladtunk, sós mocsarak

közt s szűk hegyszorosokon át, melyek a Diana ledőlt oszlopai között még

álló néhány sárkunyhóhoz vezettek, vagy a kiűzött kereszténység fedél

nélkül égnek meredő falaihoz, s a még azoknál is újabban emelt, ám régen

elhagyott mecsetek vigasztalan látványt nyújtó düledékeihez, amikor

barátom hirtelen s heveny rosszulléte arra késztetett, hogy megálljunk egy

török temetőnél, mely turbános sírkövein kívül semmi jelét sem mutatta,

hogy valaha is emberi élet lakozott e sivár pusztaságban. Az egyetlen

karavánszerájt, melyet az úton láttunk, órákkal azelőtt elhagytuk már,

városnak vagy akár csak lakóháznak semmi nyoma nem mutatkozott, s nem

is reménykedhettünk más menedékben, mint amit a „holtak városa” nyújtani

tudott boldogtalan barátomnak, akit úgy tűnt, nem sok választ el attól, hogy

lakói közé költözzék.

Körülnéztem, hogy hol pihenhetne le kellő kényelemben, ám ellentétben

más mohamedán sírkertekkel, itt alig néhány ciprus állt, s azok is elszórtan,

egymástól távol; a sírkövek többsége ledőlt, s megviselte őket a múló idő;

Darvell odatámaszkodott az egyik legnagyobbiknak, mely épp az egyik

legterebélyesebb fa alatt állt, ám a kőnek dőlve is csak alig bírta tartani

magát. Vizet kért. Nemigen hittem, hogy errefelé vizet találhatok, s

tétovázva, csüggedten készülődtem, hogy nekivágok a keresésnek: ő

azonban azt kívánta, maradjak mellette, és Szulejmánhoz, a janicsárunkhoz

fordulva, aki teljes nyugalommal pipázva állt mellettünk, így szólt: —

Szulejmán, verbana su (ami annyit tesz: „hozz vizet”) —, majd nagy

részletességgel leírta neki, hol találhat vizet egy teveitatásra használt kis

kútban, tőlünk alig néhány száz yardnyira, jobb kéz felé, a janicsár pedig

engedelmesen elment. Megkérdeztem Darvelltől: — Honnan tudtad te ezt?

— Amire ő azt felelte: — Onnan, ahol vagyunk; bizonyára magad is

felismerted, hogy e hely valaha lakott volt, márpedig aligha lehetett volna,

ha nincs a környéken víz: azonkívül pedig jártam is már itt.

— Te azelőtt is jártál már itt? Hogyhogy ezt nekem még sohasem

említetted? És vajon mit kerestél te ezen a helyen, ahol senki ember fia nem

kívánna egy perccel sem tovább időzni, mint szükséges?

Kérdésemre nem kaptam választ. Időközben Szulejmán meghozta a vizet,

a lovászfiút és a lovakat pedig ott hagyta a kútnál. Szomját oltván egy

pillanatra úgy tetszett, magához tér; s bennem felébredt a remény, hogy

barátom képes lesz folytatni az utat, vagy legalábbis visszatérni Szmirnába,

amire magam is buzdítottam. Ő azonban csak hallgatott, mialatt mintha erőt

gyűjtött volna, hogy megszólaljon.

— Számomra véget ért az út, s az életemnek is a végére értem; én

meghalni jöttem ide; már csak egyet kérek, sőt parancsolok… hiszen utolsó

szavam neked parancs lesz, nemdebár? Megtartod-e?

— Bizonyosan; bár jobbat remélek.

— Én már nem remélek, és vágyam sincs más, csak annyi, hogy tartsd

titokban a halálomat az emberek előtt.

— Remélem, erre nem lesz szükség, mert felépülsz, és…

— Hallgass! Így kell lennie: fogadd meg ezt nekem!

— Megfogadom.

— Esküdj meg mindezekre… — és ünnepélyes esküre utasított.

— Erre semmi szükség. Kérésedet teljesítem, s ha kételkedsz bennem…

— Meg kell lennie; esküdj!

Letettem az esküt, s úgy tetszett, ettől megkönnyebbült. Lehúzott az

ujjáról egy pecsétgyűrűt, melyen arab írás volt, s a kezembe adta. Majd így

szólt:

— A hónap kilencedik napján, pontosan délben (a hónapot tetszésed

szerint megválaszthatod, csak a napot nem), vesd be ezt a gyűrűt az

Eleusziszi-öböl vizébe ömlő sós forrásba, majd másnap, ugyanazon órában

keresd fel Ceres templomát, és ott várj egy órát.

— Miért?

— Majd meglátod.

— A hónap kilencedik napján tehát. Ezt mondtad?

— Igen, a kilencediken.

Amikor megjegyeztem, hogy ma is épp a hónap kilencedik napja van,

egyszerre megváltozott az arckifejezése és hallgatásba merült. Ahogy ott ült

a földön, s láthatólag mindinkább elhagyta az ereje, egy gólya telepedett le

egy közeli sírkőre, a csőrében egy kígyóval, de nem nyelte le a zsákmányát,

hanem ehelyett mintha csak bennünket nézett volna rendületlenül. Nem

tudom, mi késztetett rá, mindenesetre megpróbáltam elkergetni, de

hasztalan; tett néhány kört a levegőben, aztán visszatért pontosan

ugyanarra a helyre, ahonnan felröppent. Darvell a gólyára mutatott és

elmosolyodott, majd megszólalt — bár nem tudom, magában beszélt-e, avagy

hozzám szólt —, de csak annyit mondott: — Így van jól!

— Mi van jól? Mit akarsz ezzel mondani?

— Nem számít; ezen a helyen temess el, amikor leszáll az est, pontosan

ott, ahol az a madár áll azon a sírkövön. További rendelkezéseimet már

ismered.

Aztán útmutatásokat adott arra nézve, hogyan tudnám a legjobban

eltitkolni a halálát. Miután ezt is elvégezte, felkiáltott: — Látod amott azt a

madarat?

— Látom.

— És a csőrében tekergőző kígyót?

— Természetesen: de nem látok benne semmi szokatlant; a gólya

kígyókkal táplálkozik. Csak az a különös, hogy nem nyeli le.

Kísérteties mosoly jelent meg az arcán, s így szólt elhaló hangon: — Még

nem jött el az ideje! — Ahogy megszólalt, a gólya elrepült. Egy pillanatig

elnéztem utána; aligha hosszabban, mint amennyi idő alatt tízig számol az

ember. Egyszerre úgy éreztem, Darvell teste súlyosabban nehezedik a

vállamra, s amikor visszafordítva tekintetemet az arcába néztem, láttam,

hogy halott!

Megdöbbentett a hirtelen bizonyosság, hiszen semmi kétség sem lehetett

— arca néhány perc alatt szinte feketére vált. Bizonyára méregnek

tulajdonítom arca gyors megváltozását, ha nem tudom, hogy lehetetlen lett

volna észrevétlen bevennie. A Nap már aláhanyatlott, és a tetem oszlásnak

indult, s nem maradt más hátra, mint teljesíteni a kívánságát. Szulejmán

jatagánjával és az én kardommal sekély sírt vájtunk azon a helyen, melyet

Darvell kijelölt: a talaj laza volt, mivel volt már más lakója is, egy mohamedán

személyében. Olyan mélyre ástunk, amennyire időnk engedte, majd száraz

rögöket kotortunk az imént eltávozott rendkívüli férfiú maradványaira, és

néhány gyér füvű gyeptéglát vágtunk a környező, kevésbé kiégett földből, s

ezeket is a sírjára helyeztük.

Ámulat és gyász között a szemem száraz maradt.

(Bart István)

William Harrison Ainsworth (feltételezett szerző)

(1805—1882)

A kísértetmenyasszony

(1821)

Az Úr 1655. esztendejének végén Hernswolf vára a vidámság és a legújabb

divatok otthona volt. Gazdáját, a bárót Némethon leghatalmasabb

nemesembereként tartották számon, ám nagy híre kelt fiai hazafias

hőstetteinek is, csakúgy, mint egyetlen leánya szépségének. A Fekete-erdő

kellős közepén elterülő hernswolfi birtokot nemzete hálájának jeléül kapta

egyik ősük, s a többi családi örökséggel együtt szállt a jelenlegi

tulajdonosra. Tornyos-pártás gótikus várkastélya a kor divatja szerint épült,

a lehető legpazarabb stílusban. Belsejében a sötét, kanyargós folyosókról

boltíves, kárpitokkal díszített termek nyíltak, amelyek lenyűgözően tágasak

voltak ugyan, de épp nyomasztó méreteik miatt hiába keresett volna bennük

bárki meghitt kényelmet. A kastélyt minden oldalról sötét fenyő- és

kőriserdő vette körül, s e komor képet csak ritkán derítette föl a mennyek

napvilága.

*

A kastély harangjai vígan csengtek-bongtak, amikor leszállt a téli szürkület,

és az őrparancsnok a gárdistáival kiállt a bástyafokra, hogy bejelenthesse a

falak közt zajló mulatságra meghívott vendégsereg jöttét. Klotild kisasszony,

a báró egyetlen leánya ma lett tizenhét éves, és születésnapjának

megünneplésére illusztris társaságot hívtak össze. A nagy, boltíves

helyiségek ajtajai feltárultak, hogy a tömérdek vendég betódulhasson, ám az

esti vigalom szinte meg se kezdődött, amikor a vártorony órája szokatlanul

mélyen, mintha elkomolyodna, egyszer csak megkondult, és abban a

szemvillanásban egy magas termetű, dúsan redőzött fekete ruhát viselő

férfiú lépett a bálterembe. Minden irányban udvariasan meghajolt, mégis a

legzordabb tartózkodás fogadta. Senki sem tudta, kicsoda ő, honnan jön, de

megjelenése elárulta, hogy nemesember, a legelőkelőbbek sorába tartozik,

és noha bizalmatlanság kísérte bemutatkozását, mindenki tisztelettel bánt

vele. Figyelmét főként a bárókisasszonyra összpontosította, és oly elmések

voltak megjegyzései, oly csillogók a sziporkái, elbűvölők a bókjai, hogy hamar

magához láncolta fiatal és érzékeny hallgatójának érzelmeit. A házigazda a

társaság többi tagjához hasonlóan képtelen volt közönyösen bánni az

idegennel, így hát némi habozás után megkérte, maradjon még a birtokon

néhány napra, a vendég pedig derűsen el is fogadta az invitálást.

Közeledett a legsötétebb éjszaka, és miután mindenki nyugovóra tért, a

toronyban megszólalt a súlyos, tompa harang, noha odébb az erdő ágait

leheletnyi szél se mozdította. Amikor másnap a reggelizőasztalnál találkozott

a társaság, sokan megesküdtek arra, hogy mennyei muzsikát hallottak, de

azt mindenki meggyőződéssel állította, hogy szörnyűséges zajok is

megütötték a fülét — kétségtelenül ama lakosztály felől, amelyet éppen az

idegen foglalt el. A fekete ruhás férfi azonban hamarosan megjelent a

reggelizők között, és amikor szóba kerültek az éjszaka történtek,

kimondhatatlan értelmű sötét mosoly játszott zord vonásain, mielőtt

visszasüppedt valami mélységes melankóliába. Legfőképpen Klotilddal

társalgott, és amikor az élete során megjárt sokféle országról beszélt, Itália

napsütötte vidékeiről, ahol a levegő is virágillattól párállik, és nyári szellő

sóhajtozik az édes termésű föld felett; amikor a leánynak e csodás

országokról mesélt, ahol a nappal mosolya az éj lágyabb szépségébe merül,

és a mennybolt szépsége nem homályosul el pillanatra sem, nos, akkor a

bánkódás könnyei törtek fel szép hallgatójának kebléből, aki életében

először sajnálta, hogy még a szülői házban él.

Múltak a napok, és minden perccel hevesebbé váltak azok a

kifejezhetetlen érzések, amelyeket az idegen ébresztett a leányban. A férfi

sohasem szólt a szerelemről, de az sugárzott szavaiból, viselkedéséből,

hangjának sokat sejtető árnyalataiból, mosolyának álmatag lágyságából.

Amikor aztán megbizonyosodott róla, hogy maga iránt kedvező érzelmeket

keltett a hajadonban, ördögi sugallatú vigyor tűnt föl hirtelen és halt el

nyomban komor vonású arcán. Ha a szülők társaságában találkozott a

leánnyal, tisztelettudóan szólt és szerényen, ám ha egyedül maradt vele, s az

erdő sötét zugaiban kóboroltak, felöltötte a szenvedélyes rajongó álcáját.

Amikor egy este a báróval beszélgetett az intarziás könyvtárszobában,

valahogyan szóba kerültek a természetfölötti erők. Az eszmecsere során az

idegen zárkózott maradt és titokzatos, de amikor a báró tréfálkozva tagadta

a szellemek létét, és szarkasztikusan gúnyolódott a szellemlátáson, a vendég

szeme földöntúlian felizzott, és alakja mintha természetellenesen megnőtt

volna. Amidőn a társalgás abbamaradt, félelmetes némaság ülte meg a

szobát néhány másodpercre, és valami mennyei harmónia zengett a sötét

erdei tisztáson túlról. Mindenki gyönyörködő elragadtatással hallgatta, de

az idegen nyugtalannak látszott és elkomorodott; részvéttel nézett a nemes

házigazdára, s mintha egy könnycsepp is megjelent volna fekete szemében.

Néhány másodperc elteltével a muzsika szelíden elcsöndesült a

messzeségben, és újból mindenen némaság ült. A báró nemsokára kiment a

szobából, és az idegen csaknem azonnal követte. Nem maradt azonban távol

sokáig. Távozása után nem sokkal rettentő hang hallatszott, mintha valaki a

haláltusáját vívná, aztán a folyosón megtalálták a báró elnyúlt holttestét.

Arcát eltorzította a kín, megfeketült nyakán emberi marok nyoma. Azonnal

riadót fújtak, átkutatták a kastély minden zugát, de az idegent soha többé

nem látta senki. A báró holttestét közben csöndesen visszaadták a földnek,

és a rémséges történésre már csak úgy emlékeztek, mint a múlt egy

darabjára.

*

A gyengéd Klotild kedélye szemlátomást elborult az érzékeit mélységesen

megbűvölő idegen távozása után. Rászokott, hogy reggel-este bejárja az

utakat, ahol a férfi sétálni szeretett, hátha fölidézheti utolsó szavait; hogy

maga elé képzelje szíves mosolyát. Lábai folyvást arra a helyre vitték, ahol

ők ketten egykor a szerelemről beszélgettek. A leány került minden

társaságot, és sohasem látszott rajta, hogy örülne bárminek, csak amikor

egyedül maradt szobája magányában, akkor lettek rajta úrrá az érzései.

Akkor adta csak meg magát bánatának, és csordultak ki szeméből a

könnyek. A szerelem, amit szemérmének büszkeségében szűziesen

elleplezett mások elől, egyedüllétének óráiban tört elő a szívéből. Oly

szépséges, mégis oly bánatos volt a gyászoló hajadon, mintha máris angyal

volna, ki megszabadult a világ béklyóitól, és most arra készülne, hogy a

mennybe szálljon.

Amikor egy nyáresti barangolásán eljutott az elhagyott tisztásra, hol a

legszívesebben időzött, lassú lépteket hallott. Megfordult, és hatalmas

meglepetésére az idegent pillantotta meg. Az derűsen odalépett mellé, s

hamarost csevegésbe kezdett.

— Itt hagytál — kiáltott fel a lány, aki szinte felragyogott boldogságában

—, és én azt hittem, minden öröm végleg cserbenhagyott, de most hát

visszajössz! Ugye, immár boldogság vár mindkettőnkre?

— Boldogság? — csattant fel az idegen maró gúnnyal. — Lehetek-e még

egyszer boldog? Lehet-e… de bocsásd meg feldúltságomat, szerelmem, és

tulajdonítsd az örömnek, amit találkozásunk ébreszt bennem is. Ó, mennyi

mindent kell most elmesélnem, és sok kedves szót kell meghallgatnom…

ugye, így van, kedvesem? Kérlek, mondd meg őszintén, boldog voltál-e

távollétemben? Dehogy voltál! Látom a beesett szemeden, látom ezen a

sápadt orcán, hogy a szegény vándor legalább valamelyest elnyerte

szerelmének szívét. Kóboroltam jó néhány földön, megismerkedtem más

nemzetekkel, találkoztam más hölgyekkel, szépekkel, finom dámákkal, de

angyallal csak egyetleneggyel, az pedig itt áll előttem. Fogadd tőlem

vonzalmam e szerény zálogát — folytatta az idegen, és letépett egy kinyílott

vadrózsát a tövéről —, szép, akár a hajadat díszítő vadvirág, és édes az illata,

mint irántad érzett szerelmem.

— Édes bizony — válaszolta Klotild —, de édessége elenyészik, mielőtt

leszáll az éj. Szép, de szépsége rövid életű, mint a férfi megvallott szerelme.

Ne ő legyen hát hűséged jele, hanem hozd el nekem a gyöngéd örökzöldet, a

drága virágot, amely egész évben nyílik, s amikor a hajamba fűzöm, azt

mondom majd: „Az ibolya kivirágzott és elhervadt, a rózsa virult és elhalt, de

az örökzöld még most is fiatal, miként szívemben a szerelem!”…és nem

fogsz, nem tudsz elhagyni. Csupán benned létezem, te vagy minden

reményem, minden gondolatom, a puszta létem, és ha elveszítelek,

elveszítem mindenemet. Ó, csak egy magányos vadvirág voltam a természet

pusztaságában, míg át nem ültettél szeretőbb talajba, megszakaszthatod-e

hát azt a rajongó szívet, amit te magad tanítottál meg a szenvedélyes

lángolásra?

— Ne ejtsd ki szádon e szavakat — válaszolta az idegen —, belesajdul a

lelkem, mikor hallom őket; hagyj el, és felejts el, és ne keress soha többé,

máskülönben örök romlás lesz a végzeted. Olyan lény vagyok, kit magára

hagyott Isten és ember; és ha látnád azt a rémült szívet, mely alig ver ebben

a két lábon járó torz rémségben, elfutnál tőlem, mintha vipera akadna

utadba. Íme az én szívem, kedvesem, érezd hát, mennyire hideg; érzelmeit

nem árulja el lüktetés, mert kihűlt, és halott, mint egykor élt barátaim

valamennyien.

— Boldogtalan vagy, szerelmem — mondta a leány —, de a te szegény

Klotildod veled marad, hogy vigaszt adjon. Ne hidd, hogy magadra tudnálak

hagyni balsorsodban. Sohase hidd! Bejárom veled vándorútjaidon a

nagyvilágot,

a

cseléded

leszek,

rabszolganőd,

ha

úgy

akarod.

Megoltalmazlak az éjszakai szelektől, hogy gorombán ne érjék védtelen

fejedet. Megoltalmazlak az üvöltő vihartól; és bár a fagyos világ talán

gúnnyal illeti neved, noha barátaid cserbenhagynak, és társaid a sírban

sorvadnak, mindig lesz egy odaadó szív, amely még jobban szeret

balsorsodban, és gondodat viseli, és áldja nevedet. — Elhallgatott, szeme

gyengédségtől csillogott, ám könnyárban úszott, amikor fölpillantott az

idegenre. A férfi elfordította fejét, és szabályos vonásain a legsötétebb,

halálos rosszindulat gúnyvigyora futott át, de csak egy pillanatra, majd

merev, üveges szemébe visszatért az a földöntúli hűvösség. Visszafordult

beszélgetőtársához.

— Naplemente órája van — kiáltott föl —, s eme lágy, szépséges órában

boldog a szerelmesek szíve, és a természet az ő érzéseikkel összhangban

mosolyog; de rám nem mosolyog többé. Mire megvirrad, és már nagyon

messze járok, távol a kedvesem otthonától; a helytől, ahol szívem eltemetve

fekszik, miként egy sírboltban. De csakugyan el kell, hogy hagyjalak, ó, te,

vadon legkedvesebb virága, hogy a forgószél játékszere legyek, a hegyi

orkán martaléka?

— Nem, mi nem válhatunk el — mondta erre a szerelmes leány —, amerre

mégy, arra megyek én is, otthonod az én otthonom lesz, és a te Istened az én

Istenem.

— Esküdj meg, esküdj meg rá — vette át a szót az idegen, és hevesen

megragadta a leány kezét —, mondd utánam a félelmetes esküt. — Majd

letérdepeltette, saját jobbját fenyegetőn az égre emelvén hátravetette

hollófekete fürtjeit, és keserves átkok sora szakadt ki belőle, míg arcán

mindvégig egy testet öltött démon mosolya ült: — Sújtson egy sértett isten

haragja — kiáltotta —, ne hagyjon nyugtot, kísérjen viharban és

szélcsendben, nappal s éjjel, betegségben és bánatban, életben és halálban,

ha eltántorodnál az ígérettől, amit az imént nekem tettél. Üvöltsék füledbe

az elátkozottak sötét szellemei démoni kórusukat, minden lélegzetvétel a

pokol kiolthatatlan lángjaival gyötörje kebledet! Legyen a lelked a bűzlő

romlás

ispotálya,

ahol

a

semmivé

lett

öröm

szelleme

fekszik

mozdíthatatlanul, akár a sírban; ahol sosem pusztul el a százfejű féreg, és

sosem alszik ki a tűz. A gonoszság szelleme üsse rá bélyegét homlokodra, és

hirdesse, amerre mégy: „SORSÁRA HAGYTA ISTEN ÉS EMBER”; éjnek idején

háborgassanak rémisztő kísértetek; legjobb barátaidat nyelje el a sír napról

napra, s átkozzanak el utolsó leheletükkel; legyen osztályrészed minden, ami

a legiszonyatosabb az emberi természetben, amit nyelv kifejezni nem képes,

száj kimondani nem tud, legyen ez és ennél több is a büntetésed, ha most

letett esküdet megszegnéd. — Abbahagyta, és a megrettent leány, szinte

nem is tudván, mit cselekszik, magára vállalta a szörnyű fogadalmat, és örök

hűséget fogadott az idegennek, akit ettől fogva urának kellett tekintenie. —

Kárhozottak szellemei, köszönöm, hogy segítettetek! — kiáltotta az idegen.

— Megudvaroltam hát sikerrel az én szép arámat. Most már az enyém,

örökre az enyém. Igen, enyém a teste és a lelke; enyém az életben és a

halálban. Miért hullajtod könnyed, kedvesem, hiszen még odébb vannak a

mézeshetek. Bizony, van okod a sírásra, de amikor legközelebb találkozunk,

azért találkozunk, hogy a házastársi köteléket szentesítsük. — Azzal hideg

búcsúcsókot

nyomott

jövendőbelijének

orcájára,

s

meglágyítva

kimondhatatlanul rettentő arckifejezését, arra kérte, hogy jöjjön el másnap

este nyolc órára a hernswolfi kastéllyal szomszédos kápolnába. A leány

izzóan bánatos sóhajjal fordult felé, mintha épp neki könyörögne, hogy védje

meg magától, de az idegen addigra már el is tűnt.

Amikor a leány visszatért a kastélyba, mindenki észrevette, hogy

mélységes melankólia nyomasztja. Hozzátartozói hiába igyekeztek megtudni,

mitől oly gondterhelt; ám borzalmas erejű fogadalma szinte megbénította, és

rettegett attól, hogy hanglejtésének vajmi csekély árnyalatával, arcának

apró rebbenésével elárulja magát. Amikor már későre járt, a család

nyugovóra tért, de Klotild, minthogy zaklatottságában képtelen volt

megpihenni, engedélyt kért, hogy egyedül maradhasson a lakosztályával

szomszédos könyvtárszobában.

Éjféli csend ült mindenen, minden szolga rég lefeküdt, az egyetlen

kivehető hang a fogyó Holdra felnéző kutya keserves vonítása volt. Klotild a

könyvtárban maradt, és mély elmélkedésbe merült. Az asztalra tett mécses

lángja pislákolni kezdett, és a szoba túlsó vége máris félig elsötétült. A

kastély északi ormán lévő óra tizenkettőt ütött, és hangja dermesztően

visszhangzott az éjszaka zord csöndjében. Hirtelen megnyikordult az ajtó,

mintegy tapintatosan kinyílt, és egy halotti ruhába öltözött, vértelen alak

hatolt lassan a helyiségbe. Közeledtét nem kísérte semmi nesz, miközben

odalépett az asztalhoz, amelynél a várkisasszony foglalt helyet. A leány

eleinte észre sem vette, míg azt nem érezte, hogy kézen fogja egy síri

hidegségű kéz, és egy komoly hang azt nem súgta fülébe:

— Klotild.

Ekkor fölnézett, s egy sötét emberalakot pillantott meg; sikolyra nyílt a

szája, de elhalt torkában a hang. Tekintete megdelejezve függött a

jövevényen, aki lassan elvonta arcáról a kelmét, és ekkor előtűnt apjának

beesett szempárja, csontvázalakja. Mintha szánalommal és sajnálkozva

nézett volna Klotildra. Gyászos hangon fölkiáltott:

— Készen állnak a ruháddal a szolgák, a templomi harang már

megkondult, a pap az oltárnál várakozik, de hol a jegyes ara? Megvan már

helye a föld alatt, és holnap már velem lesz!

— Holnap? — hebegte döbbenten a leány.

— A pokol szellemeinek dolga, hogy anyakönyvbe vegyék a frigyet, és a

köteléknek holnap el kell szakadnia. — Az árnyalak elhallgatott; lassan

kihátrált, és csakhamar eltűnt a messzi homályban.

Eljött a reggel — az este; és mikor a nagyterem órája elütötte a nyolcat,

Klotild már úton volt a kápolna felé. A baljós sötétben sűrű, ordas

felhőgomolyok úsztak az égbolton, és a téli szél vérfagyasztón süvített az

erdő fái között. A leányt a megbeszélt helyen valaki várta — most közelebb

lépett, és Klotild fölismerte az idegen vonásait.

— Jól tetted, hogy eljöttél, ifjú jegyesem — kiáltotta gúnymosollyal —, s én

is jól megfizetek ragaszkodásodért. Kövess!

Némán haladtak végig a kápolna tekervényes kőútjain, míg el nem értek

a szomszédos temetőbe. Itt megálltak egy pillanatra; az idegen pedig,

akarattal szelídítve a hangján, így szólt:

— Már csak egy óra, s a küzdelemnek vége. Ám e szívből, a megtestesült

gonoszság szívéből mégsem tűnik el az érzés, amikor ennyire fiatal, ilyen

tiszta lelket ajánl a sírnak. Pedig ennek meg kell… meg kell történnie —

folytatta, miközben a lány elméjét múltbeli szerelmének emléke rohanta meg

—, mert így rendelte a démon, akinek engedelmeskedem. Szegény lány,

csakugyan a mi kettőnk menyegzőjére viszlek; de a pap a halál lesz, családod

a köröttünk rothadó, penészedő csontvázak serege; nászunk tanúi pedig a

lusta férgek, amelyek a holtak odvas csontjain lakomáznak. Jer, ifjú

menyasszonyom, a pap már türelmetlenül várja áldozatát!

Ahogy mentek tovább, halvány, kék fény suhant előttük, s a temető

végében egy kripta kapuját világította meg. Nyitva állt, némán beléptek

rajta. Az üresség szele zúgott át a holtak félhomályos lakóhelyén, és minden

oldalon koporsók rothadó rakásai álltak, fájuk darabonként hullott a nyirkos

kövekre. Minden lépésükkel holtak maradványaira léptek, és a megfakult

csontok iszonyú ropogását hallották talpuk alól. A kripta közepén

temetetlen csontvázak halma emelkedett, s a tetején olyan rémalak ült,

amilyet a legsötétebb képzelet se bírna megalkotni. Míg közeledtek felé, a

kongó boltozat alatt pokoli kacaj visszhangzott, s ekkor mintha az összes

bomló hulla megtelt volna ördögi élettel. Az idegen megtorpant, és noha

marka még szorította áldozatát, szívéből felszakadt egy sóhaj — szemében

megjelent egyetlen könnycsepp. Tétovázása láttán a rémalak arca förtelmes

fintorra húzódott, és intett csontkezével.

Az idegen továbbhaladt; misztikus köröket rajzolt a levegőbe, nem e világi

szavakat ejtett ki, majd rémületében beléfagyott a szó. Aztán váratlanul

mégiscsak fölemelte hangját:

— Sötétség szellemének arája — kiáltotta vadul —, van még az életből

néhány pillanatod; tudd meg hát, kinek ígérkeztél el. Én vagyok annak a

szerencsétlennek az örök életű szelleme, aki megátkozta kereszten függő

Megváltóját. Ő rám nézett létezésének végső órájában, és tekintete még

rajtam van, mert a földkerekségen engem sújt a legszörnyűbb átok. Sorsom

az örök pokolbéli kárhozat, és a parancsolóm mohóságát kell kielégítenem,

míg az egész világ ki nem szikkad, mint a pergamen, és az ég, a föld el nem

múlik. Én vagyok az, akiről talán már olvastál, akinek cselekedeteiről talán

már hallottál. Gazdám arra ítélt, hogy egymillió lelket ejtsek csapdába, és

csak akkor teljesül be az én vezeklésem, akkor ismerhetem meg a sír

nyugalmát. Te vagy az ezredik lélek, akit kárhozatba viszek. Megláttalak

tisztaságod órájában, és azonnal kiszemeltelek, hogy hazavigyelek

otthonomba. Igen, atyádat a vakmerősége miatt öltem meg, de

megengedtem, hogy figyelmeztessen sorsodra, magam pedig mulattam

együgyűségeden. Hah! Remekül bevált a rontás, és hamarosan meglátod,

kedvesem, kihez kötötted örökétig tartó sorsodat, mert amíg az évszakok

váltják egymást természetes sorukban, amíg a villám vakít és a

mennydörgés robajlik, bűnhődésed addig tart, nem ér soha véget. Nézz le a

mélybe, és lásd, mi vár reád!

A hajadon szeme láttára a kripta ezer irányban meghasadt; szakadék

tátongott alatta, és roppant tengerzúgás hallatszott. Izzó tűz eleven óceánja

hullámzott a mélységben, az elkárhozottak sikolyaival az ördögök diadalmas

ordítozása keveredett, a rémséghez kevés volt minden képzelet. Tízmillió

lélek vergődött a lángokban, és míg a fortyogó hullámok a gyémántnál

keményebb,

megfeketült

sziklákhoz

verdesték

őket,

kétségbeesett

káromlások törtek elő szájukból, és minden átok mennydörgésként

visszhangzott a hullámverésben. Az idegen most áldozatára rontott. Egy

szemvillanásig megtartotta a tüzes látkép fölött, gyengéden nézett az

arcába, s zokogott, mint egy gyermek. Ám ez csak pillanatnyi elgyengülés

volt, újra karjába szorította választottját, majd dühödten eltaszította

magától, és míg annak búcsúpillantása jóságosan az arcára vetült,

fennhangon kiáltotta:

— Nem én követem el a bűnt, hanem a hit, amelyet vallasz; hát nem

megmondatott, hogy a gonoszok lelkére az örök tűz kínjai várnak; hát nem te

magad idézted saját fejedre ezt a gyötrelmet? — De a szegény lány nem

hallotta, nem is hallhatta a káromló kiáltásait. Törékeny teste szikláról

sziklára pattant, hullámok és tajték fölött, aztán átcsapott rajta a tenger,

mintha győzedelmesen befogadná lelkét, és miközben lesüllyedt az égő

szakadékba, hangok miriádja verődött vissza a feneketlen mélységből:

— Gonoszság szelleme! Ím, örökké tartó kínok várnak rád; mert itt

sohasem pusztul el a féreg, és sohasem alszik ki a tűz.

(Széky János)

Washington Irving

(1783—1859)

A német diák kalandja

(1824)

A francia forradalom vérzivataros napjaiban, egy viharos éjjelen, késői órán

hazafelé tartott egy német diák Párizs óvárosi részén keresztül. Villám

ragyogta be az eget, s a mennydörgés hangosan recsegve zúgott végig az

emeletes házakkal szegélyezett, szűk utcácskákon — ámde mindenekelőtt

hadd szóljak e német ifjúról.

Gottfried Wolfgang jó családból származó fiatalember volt. Egy időben

Göttingában tanult, ám lelkes természetű és ábrándos képzeletű lévén,

belegabalyodott azokba a vad és kiforratlan tanokba, melyek oly gyakran

megzavarják a német diákok fejét. Magányos életmódja, kimerítő odaadása

és tanulmányainak sajátos jellege összességében testét és szellemét is

igencsak próbára tette. Egészsége megromlott; képzelete beteggé lett.

Addig ámította magát spirituális eszmékről alkotott hóbortos képzelmekkel,

mígnem ideák egész világát építette föl maga köré, akárcsak Swedenborg.

Hogy mi okból, nem tudhatom, de meggyőződésévé vált, hogy gonosz erő

kíséri mindenüvé: ártalmas démon vagy szellem, melynek célja, hogy

behálózza s kárhozatra juttassa. Eleve mélabús természetét eme gondolat

csak még gyászosabbá tette. Elgyötörtség és levertség lett úrrá rajta.

Barátai felismerték, micsoda szellemi kór rágja elméjét, s kiötlötték, hogy a

legjobb kúra számára környezetének megváltozása lenne; kimódolták hát,

hogy tanulmányait Párizs pompázatosságai és vidámsága közepette

folytassa.

Wolfgang a forradalom kitörésekor érkezett Párizsba. A nép önkívülete

eleinte az ő lelkes szellemét is magával ragadta, s rabul ejtették a napi

hatalmi és filozófiai teóriák; ám az elkövetkező véres jelenetek mélyen

megrázták érzékeny lelkét: hatásukra megcsömörlött a társadalomtól és a

világtól, s még a korábbinál is visszahúzódóbbá vált. Bezárkózott magányos

kvártélyába a Pays Latinben, a diáknegyedben. Ennek egyik komor

utcájában, a Sorbonne kolostori falaitól nem messze folytatta töprengéseit

kedvelt tárgyában. Olykor hosszú órákat töltött a város nagy hírű

könyvtáraiban, a letűnt szerzők eme katakombáiban, és az eltávozottak

poros, avult írásainak serege közt bogarászott, hogy jóllakassa beteges

éhét. Irodalmi kísértetté lett, mondhatni, aki a porladó művek kriptájában

lelt táplálékára.

Magányos remeteélete dacára Wolfgang heves szenvedélyű volt, ám ezen

vonása jó ideig csupán képzelete buzgóságában mutatkozott meg.

Túlságosan félénk s a világ dolgaiban járatlan lévén, nem közeledett a

gyengébbik nemhez, mindazonáltal odaadó csodálója volt a női szépségnek,

s hajléka magányában gyakorta feledkezett álmodozásba a látott orcákról és

formákról, s képzelete ábrándképeit még a valóságot is túlszárnyalóan

tetszetős vonásokkal ruházta föl.

Ily módon felajzott és szárnyaló elméjét egy alkalommal álom töltötte be,

mely rendkívüli hatást tett rá. Az álomban egy természetfölötti szépségű női

arc jelent meg. Vonásai oly erősen lelkébe vésődtek, hogy újra meg újra

álmodott róla. Az arc nappal gondolatait kísértette, éjjel álmait; s Wolfgang

rövidesen szenvedélyes szerelemre gyúlt eme álomárny iránt. Vonzalma oly

régóta munkált benne, hogy afféle rögeszmévé lett, amilyen a mélabús

férfiak szellemét kísérti, s amelyet olykor sokan tévesen a bomlott elme

jelének tartanak.

Íme tehát Gottfried Wolfgang, s íme, ebben az állapotban leledzett

történetünk kezdetén. Hazafelé tartott késő éjjel a viharban, Párizs

legrégibb részén keresztül, a Marais sötét, régi utcáin. A mennydörgés

hangosan recsegve zúgott végig a szűk utcácskák magas házai között. A

fiatalember kiért a Place de Grève-re, a nyilvános kivégzések színhelyéül

szolgáló térre. Villám cikázott át az ódon Hôtel de Ville oromzata fölött,

remegő fénysugarakat vetve az épület előtti nyílt részre. Wolfgang éppen

ekkor kelt át a téren, és most dermedten torpant meg, mert egyszeriben

szembetalálta magát a guillotine-nal. A forradalmi terror uralma éppen

ezekben a napokban hágott tetőpontjára, s a halálnak eme szörnyűséges

eszköze szüntelenül készen állt, a vesztőhelyen apadatlanul folyt a bátrak és

erényesek vére. A nyaktiló aznap sem pihent, serényen végezte

mészárosmunkáját, s most ott állt zordan és moccanatlanul, a csöndesen

alvó város szívében, s új áldozatait várta.

Wolfgang szívében meghűlt a vér; reszketve fordult el a borzalmas

alkalmatosságtól, s ekkor árnyszerű alakot pillantott meg, mely mintha a

vérpadra vezető lépcső tövében kucorgott volna. Egy újabb villám eleven

fényvillanásainak sora jobban kivehetővé tette. Feketébe öltözött női alak

volt. A vesztőhely lépcsőjének alsó fokán ült, arcát előregörnyedten ölébe

hajtva; hosszú, zilált fürtjei a földet seperték, s patakokban csurgott végig

rajtuk a szakadó eső. Wolfgang tétován állt. Valami szörnyűséges hatást

keltett a szomorúságnak ez az elhagyatott szobra. Külsejéből ítélve az

asszony nem a közrend soraiból került ki. A diák tudta, hogy a kor

megpróbáltatásokkal terhes, és hogy számos az olyan hölgy, ki egykor

pihepárnán hajtotta álomra fejét, s most otthontalanul jár-kel. Talán ez a nő

is egyike a szegény gyászolóknak, kiket a rettentő penge magányos

özveggyé tett, s ezért ül most itt összetört szívvel, a létezés peremére

taszítva: mert életéből mindent, mi kedves volt számára, az öröklétbe

száműztek.

Wolfgang közelebb lépett hozzá, s részvétteli szavakkal megszólította. Az

asszony fölemelte fejét, s vad tekintettel meredt reá. Képzelhető a diák

megrendülése, amidőn egy villám ragyogó fényében az álmait oly régóta

kísértő arcot látta maga előtt: sápadt volt és elkínzott, ugyanakkor

szívbemarkolóan gyönyörűséges.

Szilajul egymásnak feszülő érzelmektől remegve szólt ismét Wolfgang.

Helytelenítve szót ejtett arról, hogy a hölgy ily késői órán magában van,

kitéve a vihar dühének, s ajánlkozott, hogy elkísérné barátaihoz. Az asszony

borzasztó jelentőséggel intett a guillotine felé.

— Nincs már nékem társam e világon! — panaszolta.

— De otthona csak van — felelte Wolfgang.

— Csakugyan: a sírban!

A diák szíve fölhevült e szavakra.

— Ha megbocsátja egy ismeretlen merészségét — szólt —, és nem ért

vészesen félre, szívesen fölajánlom szerény hajlékomat menedékként, s

személyemet hív barátjaként. Jómagam is barát nélkül élek Párizsban,

idegen lévén e földön; ám ha szolgálatára lehetek, rendelkezzék életemmel,

melyet kész vagyok akár feláldozni is, hogy kegyedet bármely bántalomtól

vagy méltatlanságtól megóvjam.

A fiatalember modorának nyíltszívű őszintesége megtette a hatását.

Szavainak külhoni ejtése is mellette szólt; elárulta, hogy valóban nem

közönséges párizsi lakos. Az igaz odaadásból óhatatlanul kicsendülő

ékesszólást lehetetlen kétségbe vonni. Az otthon nélkül maradt idegen

hölgy teljes mértékben a diák oltalmára bízta magát.

A fiatalember átsegítette a botladozó léptű hölgyet a Pont Neufön, el a

talapzat mellett, melyről a népharag ledöntötte IV. Henrik szobrát. A vihar

alábbhagyott, a mennydörgés már csak a távolban morajlott. Párizs

elcsendesült; az emberi szenvedélyek eme hatalmas tűzhányója kis időre

szunnyadni tért, hogy aztán másnap újult erővel törjön ki ismét. A diák

végigkísérte pártfogoltját a Pays Latin ősöreg utcáin, el a Sorbonne mord

falai mellett, s megérkeztek az ütött-kopott szállóhoz, melyben szobát bérelt.

Az agg kapus asszony, aki bebocsátotta, hökkenten ámult, látván, hogy a

búterhelt Wolfgang hölgytársasággal érkezik.

Kvártélyába lépve a diák most első ízben pironkodva mérte föl, mily sivár

és szegényes a hajléka. Szállása csupán egyetlen helyiségből állt, egy

ódivatú szalonból, melynek gazdagon faragott falai között varázslatos

bútorok álltak, az egykori pompa emlékei — minthogy egyike volt ez ama

szállóknak a Luxembourg-palota negyedében, amelyeket egykoron nemesi

családok birtokoltak. A helyiségben mindenütt könyvek és iratok hevertek,

valamint egy diák összes egyéb szokásos tárgyai; az ágy pedig a szalon

végében nyíló alkóvban állt.

Miután lámpát gyújtott, s alkalma nyílt jobban megszemlélni az

ismeretlent, Wolfgangot olyannyira elbűvölte a hölgy szépsége, mint még

soha. Igen sápadt, ám szédítően gyönyörű vonású arcának színét kiemelte

ziláltan csüngő, dús tincseinek hollófeketesége. Nagy szemében leginkább

talán vad zaklatottságnak vélhető különös kifejezés ragyogott. Amennyire

fekete öltözetében meg lehetett ítélni, alakjának arányaiban a tökély

mutatkozott meg. Egészében véve kimondottan tetszetős volt a

megjelenése, noha a lehető legegyszerűbb szabású ruhát viselte. Egyedül a

nyakában hordott valami díszféleséget: egy széles fekete szalagot, melyre

gyémántokat varrtak.

A diákra most ama feladványnak a megoldása várt, hogy miként hagyja

magára a segedelem híján maradtat, kinek oltalmazása éppen őreá hárult.

Azon morfondírozott, átadná neki a szállását, ő pedig másutt húzná meg

magát éjszakára. Ám a hölgy bája olyannyira rabul ejtette, szépsége úgy

bűvkörébe vonta gondolatait és érzékeit, hogy nem tudott társaságától

elszakadni. Az asszony viselkedése szokatlan és rejtélyesen különös volt.

Immáron nem emlegette többé a guillotine-t. Gyászos szomorúsága

megenyhült. Iránta mutatott figyelmességével a diák előbb a bizalmát, majd

hamarost láthatóan a szívét is elnyerte. Nyilvánvalónak tetszett, hogy ő is

lelkesedésre hajló természet, akárcsak Wolfgang, és az ilyen rokon lelkek

igen hamar megértésre lelnek egymásnál.

A pillanat elragadtatásában Wolfgang megvallotta vonzalmát a hölgynek.

Elbeszélte neki a titokzatos álmot, s hogy az álombéli arc miként hódította

meg szívét jóval azelőtt, hogy találkoztak volna. Az asszonyt mélyen

megérintették az elmondottak, s megosztotta Wolfganggal, hogy őbenne is

hasonképpen megmagyarázhatatlan vonzalom ébredt segítője iránt. A vad

eszmék és vad tettek kora volt ez. A régi előítéletekkel és babonákkal

leszámoltak; immár mindent az „Ész istennője” hajtott uralma alá. A letűnt

idők sok egyéb hitványsága mellett a tisztes gondolkodók a házasság merev

formáit és ceremóniáit is egyre inkább fölösleges köteléknek érezték. A

divatot a társadalmi szerződések uralták. Lévén a teóriák nagy barátja,

Wolfgangot is óhatatlanul megfertőzték a kor szabadelvű tanai.

— Miért is kellene elválnunk? — kérdezte. — Hiszen szívünk immár egy; s

az értelem és becsület nevében mi magunk is egyek vagyunk már. Miért

lenne hát szükség azokra a csúf jármokra, hogy emelkedett lelkünk

egybeköttessék?

Az ismeretlen hölgy érzelmektől eltelve hallgatta: kétségtelenül egyazon

tanok tételei világosították meg elméjét.

— Önnek sem otthona, sem családja — folytatta a diák —, hadd legyek hát

mindez az ön számára; illetőleg legyünk egymásnak mindene! Ha valaminő

forma megtartása szükségeltetik, hát tartsuk meg a formát: ímé, a kezem.

Ezennel örökké tartó hűséget fogadok önnek.

— Örökké? — kérdte az ismeretlen ünnepélyesen.

— Örökké! — válaszolta Wolfgang.

Az asszony megmarkolta a feléje nyújtott kezet.

— Akkor az öné vagyok — mormolta, azzal a diák kebelére borult.

Másnap korán reggel Wolfgang ott hagyta alvó mátkáját a szobában, és

elindult, hogy megváltozott helyzetéhez illő új, tágasabb szállást találjon.

Visszatérvén az ismeretlen hölgyet még mindig fekve találta; feje lelógott az

ágy szélén, egyik karját átvetette arca előtt. Hiába szólongatta, a hölgy nem

felelt. A diák odalépett, hogy felébresztvén őt, kimozdítsa különös

testhelyzetéből. A megfogott kezet hidegnek találta — pulzusát nem érezte

—, a hölgy arca kísértetiesen haloványfehér volt. Röviden: holtan feküdt.

A diák iszonyodott kapkodással riasztotta a háziakat. Hatalmas

felfordulás támadt. Kisvártatva kiérkezett a csendőrség. A szobába lépő

csendőr a holttest láttán riadtan torpant hátra.

— Jóságos ég! — kiáltott fel. — Hát ez az asszony hogyan került ide?

— Tud róla valamit? — tudakolta Wolfgang mohón.

— Hogy tudok-e? — horkant föl a csendőr. — Tegnap a guillotine alatt

végezte.

Azzal előrelépett az ágyhoz, leoldotta a halott nyakáról a fekete pántot —

és a fej egyszerre legurult a földre!

A diák észvesztve kiáltozni kezdett:

— A gonosz lélek! A gonosz szellem kelepcébe csalt s megszállt! —

rikoltozta. — Örökre elvesztem!

Próbálták csitítani, mindhiába. E perctől kezdve megszállottan hitt

abban, hogy egy gonosz szellem életre keltette a halott nő testét, hogy őt

csapdába csalja. Zaklatott elméje megháborodott, s Wolfgang őrültek

házában halt meg.

Ezzel a vissza-visszatérő gondolatoktól kísértett úr története végére ért.

— S mindez valóban megtörtént? — kérdezte kíváncsi társa.

— Kételkedésre semmi ok — felelte az úr. — A legbiztosabb forrásból

hallottam. Maga a diák számolt be nekem minderről. Egy párizsi őrültek

házában ismertem meg.

(Polyák Béla)

Charles Robert Maturin

(1782—1824)

Leixlip vára

(1825)

Az itt következő elbeszélés nemcsak hogy a tényeken alapul, hanem a leírt

események maguk is oly igaz faktumok, amelyek megtörténtek a családom

múltjának egy nem túl távoli korszakában. A házasság, a házastársak

hirtelen és titokzatos elválása, teljes elidegenedésük, mely halandó létüknek

szinte végéig eltartott: mind-mind tények.Nem állhatok jót e rejtélyek

természetfölötti magyarázatáért, de akármi történt, úgy vélem, ez a történet

a gótikus rémségek mintaszerű példája, és sohasem feledhetem, milyen mély

benyomást tett rám, amikor először hallottam sok más rokon jellegű,

hátborzongató legenda sorában.

C. R. M.

Az írországi katolikusok példás és némiképp rájuk nem valló nyugalmat

tanúsítottak az 1715. és az 1745. esztendő viharaiban. Jelen elbeszélés

írójának korántsem célja, hogy vélhető indítékaikat elemezze; kényelmesebb

csak megemlíteni helytállásuk tényét, mintsem kétes és ki nem elégítő

magyarázatokat biggyeszteni hozzá ekkora időbeli távolságból. Sokan mégis

valamiféle titkolt viszolygással szemlélték a fennálló rendet; erről árulkodott

az is, hogy elhagyták családi fészküket, s úgy barangoltak az országban,

mintha nem volna biztos otthonuk, vagy valami közeli, szerencsés fordulattól

várnák jobb jövőjüket.

Ilyen cipőben járt egy Stuart-párti baronet is, aki beleunt abba, hogy

sehogy sem illett a whigek közé odafenn északon — ahol másról sem hallott,

csak Londonderry hős védelméről; a francia tábornokok barbárságáról; és

hogy milyen ellenállhatatlan, lángszavú szónok az istenes Mr. Walker, a

presbiteriánus lelkész, akinek a polgárok az „evangelista” címet adták —,

elhagyta hát az atyai házat, és 1720 tájékán három évre kibérelte Leixlip

várkastélyát (a Connolly család birtoka volt, hároméves szakaszokra adták

ki); odaköltözött családjával, azaz három lányával; édesanyjuk rég nem élt

már.

Leixlip vára az idő tájt romantikus szépségéről és főúri fenségéről volt

nevezetes — kevés építmény lehetett vetélytársa Írországban —, mostanra

azonban teljesen megcsúnyult, mivelhogy nemes erdejét kiirtották. A fejszék

forgatóiról annyit mondana szívesen a szerző, hogy bárcsak sújtaná őket „a

bárdok átka”. Leixlip mintegy hét mérföldre volt csupán Dublintól, mégis

olyan vadregényes, festői tájban állt, amilyet csak száz mérföldre tudnánk

elképzelni — nem egy metropolistól, de bármilyen lakott helytől. Miután

végigkocsizik az ember a Lucantól Leixlipig vezető unalmas mérföldön (ír

mérföldön), egyfelől a Vesey-birtokot határoló magas fal, másfelől a véget

nem érő sövénykerítések között, amelyeknek görbe, hupás teteje fölött nem

lehetett átlátni, az utazó előtt hirtelen megnyílik a tér, elébe tárul a Leixlip

híd szinte derékszögben, s olyan pazar táj, amivel nem tud betelni. A Leixlip

híd durva, de szilárd ácsolata a Liffey folyó magasabbik partjáról lejt

meredeken a sokkal lejjebb húzódó másik part felé. Jobb kéz felől a Vesey-

uradalom gyümölcsöse bukkan ki a fal mögül, s a fák sötét koronája szinte

összeolvad a víz fölött Marshfield és St Catherine’s fáival. A folyót alig látni,

teljes árnyékba borul a lehajló, dús, mélyzöld lombok alatt. Baloldalt ragyogó

fényben tör elő az áramlás, vize Leixlip házainak kerti lépcsőit mossa,

kanyarog a temető alacsony fala mentén, játszadozik a csónakkal, amely a

várkastély nyári lakát tartó boltívek alá van kikötve, aztán elvész a sűrű

erdőben, amely hajdan a park széléig ért, annak minden oldalán. Egészen

szembeötlő volt az ellentét a másik parttal, ahol elegáns sétautak

kanyarogtak színpompás ültetett cserjések között, görög templomok

fehérlettek a halmokon, és élő sövények takarták el az andalgókat a

nézelődők szeme elől, amíg át nem értek a hídon — így festett akkoriban az

a birtok, amely most Marly ezredes tulajdona.

A falu legmagasabb háztetői fölött, negyed mérföld távolságban látni

Confy várának romjait, jófajta öreg rablófészek volt azokban a zavaros

időkben, amikor a vér úgy patakzott, mint a víz. Amikor az ember átkel a

hídon, egy szemvillanásra meglátja a vízesést (avagy lazacugratót, ahogy

errefelé hívják), amelynek délidei tündöklésére vagy holdfényes szépségére

aligha vetettek akár egy pillantást is a martalócok abban a korban, amikor

Confy vára „erős bástya” volt, még egy gondolatot se pazaroltak rá,

miközben átügettek a Leixlip hídon, vagy átgázoltak a folyón, amikor az

említett építmény még nem létezett.

Lehetetlen megmondani, hogy a magányos élet csillapította-e valamelyest

Sir Redmond Blaney érzelmeit, vagy pedig hüvelyükben rozsdálltak el attól,

hogy nem ütköztek meg mások érzéseivel, de annyi biztos, hogy a derék

baronet lassanként kezdte elveszíteni politikai csökönyösségét. Hacsak

valami Stuart-hű barátja nem jött el vacsorára hozzá, és sokatmondó

„bólogatások, kacsintások, mosolyok” kíséretében nem ivott a tengeren túli

királyra; vagy a helyi plébános (derék ember) nem beszélt a szebb napokba,

a jó ügy győzelmébe vetett reményről, no meg a régi hitről; vagy egy jakobita

szolgáló nem fütyörészte a tágas kastély magányában a „Charlie az én

drágám”-ot, amire Sir Redmond önkéntelenül is válaszolt zengő, ámde

használattól koptatott basszus hangján, inkább sok nyomatékkal, mint jó

ízléssel — mondom, az ilyen esetek kivételével a baronet a politizálásban

éppúgy kerülte a feltűnést meg a túlzott erőkifejtést, mint életvitelében. Az

agg uraságot családi bajai is fájdalmasan nyomasztották; három leánya közül

a legkisebb, Jane szokatlan körülmények között tűnt el gyermekkorában.

Noha ez afféle múltba vesző és hajmeresztő családi monda, nem állhatom

meg, hogy el ne meséljem.

A lány szépsége és esze párját ritkította, s az volt a szokása, hogy a

kastély szomszédságában barangolt az egyik szolga leányával, akit —

becenév gyanánt — szintén Jane-nek hívtak. Egy este Jane Blaney és ifjú

társnője messze az erdő mélyére merészkedett; távollétük miatt senki sem

nyugtalankodott, hiszen e kirándulásaik megszokottak voltak. Most azonban

egy nagyon késői órán Jane, a játszótárs egyedül, zokogva tért haza. Úgy

mesélte, hogy amikor egy ösvényen sétáltak, messze a várkastélytól, a

sűrűből hirtelen előlépett egy öregasszony fingal-vidéki ruhában (vörös

szoknyában, hosszú zöld kabátban), és karon fogta Jane Blaney-t. Két szál

szittyót tartott a kezében, az egyiket hátradobta a válla fölött, a másikat a

gyermeknek adta, s intett neki, hogy tegyen ugyanígy. A szolga leánya

megrettenve futásnak eredt, ám Jane Blaney utánakiáltott: „Ég veled, ég

veled, sok idő telik el, mire újra láthatsz.” Azzal eltűnt az öregasszonnyal

együtt, a másik Jane pedig valahogy hazabotorkált. Rögvest megkezdődött a

fáradhatatlan keresés — bejárták az erdőket, átkutatták a bozótokat,

lecsapolták a halastavakat —, mindhiába. Végül felhagytak a nyomozással és

a reménnyel. Tíz esztendő múlva Sir Redmond házvezetőnőjének eszébe

jutott, hogy a nyalánkságokat őrző szekrény kulcsa a konyhaasztalon

maradt, úgyhogy visszament érte. Mikor az ajtó felé közeledett, egy

gyermekhang odabent azt dünnyögte:

— Fázom… fázom… fázom… mióta nem éreztem a tűz melegét!

Az asszonyság belépett, és döbbenetére Jane Blaney-t pillantotta meg,

fele méretére zsugorodva, amint rongyokba burkolózva kuporgott a parázs

fölött. A házvezetőnő rémülten kiszaladt, és föllármázta a cselédséget, de a

látomás eltűnt. Állítólag azután is nemegyszer látták még a gyermeket,

olyan aprócska volt, mintha egy ujjnyit sem nőt volna tízéves kora óta, és

akár a toronyszobában bukkant fel, akár a konyhában, mindig a tűznél

kuporgott, panaszkodott a hidegre és korgó gyomrára, és első pillantásra is

látszott, hogy rongyos tetőtől talpig. Úgy mondják, máig vonszolja magát e

nyomorúságos létezésben, amely fölöttébb elüt Lucy Gray sorsától, ahogyan

azt Wordsworth megénekelte gyönyörű balladájában:

Mégis mondják sokan, hogy él ma is a szép gyerek,

s látják olykor, bár rejti mély,

magányos rengeteg.

Ott tipeg árkon-bokron át

és vissza sose néz,

dalolja a magány dalát,

a széllel fütyörész. 1

A legnagyobb lány végzete még szomorúbb volt, bár nem ilyen rendkívüli.

Megkérte a kezét egy tisztes vagyonú és kifogástalan jellemű úriember, aki

ráadásul katolikus is volt, Sir Redmond Blaney pedig abban a tudatban írta

alá a hozománylevelet, hogy leánya lelkét semmilyen veszély nem fenyegeti,

ahogy a vagyonát sem. A menyegzőre Leixlip várában került sor, és miután a

menyasszony s a vőlegény visszavonult, a vendégek tovább ürítették

serlegeiket az ifjú pár eljövendő boldogságára, amikor is hangos, metsző

sikolyok rettentették meg Sir Redmondot és barátait. A várnak ama részéből

hallatszottak, ahol az ifjú pár hálószobája is volt.

A bátrabbak némelyike felrohant a lépcsőn, de már elkéstek — a

szerencsétlen vőlegényen ama fatális éjszakán váratlanul eluralkodott a

téboly iszonyú rohama. A lelkét boldogtalanul kilehelő fiatal dáma

megcsonkított alakja tanúskodott a halálos virulenciáról, amellyel a

betegség elhatalmasodott a nyomorult férjen, aki maga is e kór áldozataként

halt meg, miután szándékán kívül meggyilkolta hitvesét. A holttesteket a

lehető leghamarabb eltemették, amint az illendőség megengedte, és a

történteket elhallgatták mindenki más elől.

Sir Redmond napról napra kevésbé reménykedett abban, hogy Jane

egyszer majd megkerül, bár továbbra is meghallgatta a cselédség összes

hátborzongató meséjét. Látni valóan immár minden gyengédségével az

egyetlen élő leánya felé fordult. A magányos Anne azonban, aki csak annyi

oktatásban részesült, amennyi a korabeli ír nőknek járt, leginkább a

cselédek társaságában időzött, azok pedig oly mértékben elplántálták

benne a babonák és természetfölötti rémségek iránti fogékonyságot, hogy

az, mondhatni, tönkretette későbbi életét.

A várkastély sok cselédje között akadt egy ráncos szipirtyó, aki már a

néhai Lady Blaney anyja mellett is szolgált, mint dajka, s akinek emlékezete

valóságos Thesaurus terrorum volt. Eleinte csak Jane rejtelmes végzete

miatt hallgatta a lányka szívesen a banya elképesztő meséit. A vénség

megesküdött rá, hogy egyszer látta az elkóborolt gyermeket a kastély egyik

szobájában, néhai édesanyjuk arcképe előtt, amint azt motyogta magában:

„Jaj nekem, jaj nekem! Gondolta volna jó anyám, hogy az ő kicsi Jane-jéből ez

lesz valaha?” Ám ahogy Anne nagyobb lett, egyre „komolyabban s

szívesebben” hitt a nőszemély azon ígéretének, hogy megmutatja

jövendőbelijét, miután elvégeznek bizonyos szertartásokat. Ez utóbbiaktól

kezdetben még visszariadt, iszonyodott, szentségtörőnek tartotta őket, de a

végén az öregasszony ismételt ösztökélésére beadta a derekát. Közeledett

már e szentségtelen rítusok ideje — nem sok volt hátra október 31-ig, addig

a zaklatott éjig, amikor Írország északi felének múlt- és jelenbeli hite szerint

az ilyen praktikák a leghatásosabbak. A banya egész álló nap azon

fáradozott, hogy a kisasszony elméjét az erőtlenül reszkető hiszékenység

megfelelően szánalmas szintjére hangolja. Elmondott minden rémtörténetet,

ami csak volt a tarsolyában, s iszonytató, természetet meghazudtoló hévvel

mesélte el mindet. A nőszemélyt Collogue-nak hívta a család, ez

„Pletykafészket” vagy „Szószátyárt jelent” e vidéken (igazi neve Bridget

Dease volt); rá is szolgált kifogyhatatlan bőbeszédűségével, csalhatatlan

memóriájával és veszett ösztönével, hogy az uradalomban mindenkit

megrémítsen és rettegésben tartson, nem kímélvén senkit: a lovászfiútól

kezdve, aki vacogva menekült a lópokróca alá, a várkisasszonyig, aki fölött

korlátlan befolyása volt, ehhez nem is fért kétség. Eljött október 31. — a

várkastélyban halotti csend honolt már tizenegy óra előtt; fél órával később

valaki látta Collogue-ot és Anne Blaney-t egy folyosón surranni „János király

tornya” felé, ahol a monda szerint az uralkodó Írország hűbéruraként

fogadta az ír fejedelmek hódolatát. Akár így volt, akár nem: ez az építmény

legősibb része.

Collogue kinyitott egy kis ajtót a titkon magával hordott kulccsal, és szólt

a kisasszonynak, hogy siessen utána. Anne a rejtekzugból nyíló ajtóhoz

lépett, s tétován, remegve állt ott, mint egy félénk úszó az ismeretlen folyó

partján. Sötét őszi este volt, megvadult szél sóhajtozott a kastély erdejében,

s a fák alsó ágait majdnem a Liffey vizéig hajlította; a nem régi esőtől

duzzadó hullámok küszködve morajlottak a medret félig elrekesztő kövek

között. Előtte, a meredek lejtőn egyenes szilfasor sötétlett; Leixlip

falucskában égett még néhány lámpás, de olyan későre járt, hogy sejteni

lehetett: nemsokára kialszanak.

A várkisasszony habozott:

— Egyedül kell mennem? — kérdezte, mert már látta, hogy félelmes

útjának fenyegetését csak súlyosbítja még félelmesebb célja.

— Egyedül hát, különben mindent elrontasz — felelte a banya, és

leárnyékolta a hitvány mécsest, amely talán csak arasznyival világított

előbbre áldozata lépteinél. — Egyedül kell menned, és én majd itt őrködöm,

kedveském, amíg vissza nem jössz, aztán majd meglátjuk, mi vár rád tizenkét

órakor.

A szerencsétlen lány megtorpant:

— Jaj, Collogue, Collogue, bárcsak velem jöhetnél! Kérlek, Collogue, kísérj

el, ha csak a várhegy aljáig is!

— Ha veled mennék, kedvesem, sohasem jutnánk vissza élve a

hegytetőre, mert azok ott a közelben mindkettőnket ízekre szaggatnának.

— Kérlek, Collogue, Collogue, hadd forduljak inkább vissza, hadd menjek

a szobámba! Túl messzire jöttem, túl sokat merészeltem máris.

— Nagyon is jól tetted, kedveském, ezért hát tovább kell lépned, és még

többet tenned, hacsak a szobádban a délceg fiatal vőlegényed helyett nem

valakinek a hasonmásával akarsz találkozni.

A lány körülnézett, rémület és szilaj remény reszketett a szívében —

aztán, mintha hirtelen természetfölötti bátorság szállta volna meg,

madárként ellebbent a kastély teraszáról, néhány pillanatig még látszott

fehér ruhájának lobogása. A banya, aki eladdig a pislákoló fényt takarta

kezével, behúzta a reteszt az ajtón, és egy fényesre csiszolt lőrés elé téve

gyertyáját,

leült

egy

kőből

faragott

ülőkére

a

toronyfal

egyik

beszögellésében, hogy figyelje, miként teljesül a bűbáj. Eltelt egy óra, mire

visszaért a várkisasszony; arca oly sápadt volt, tekintete oly merev, mint egy

holttesté, de erősen szorított egy csöpögő ruhadarabot, bizonyságául

annak, hogy küldetését teljesítette. Odadobta az öregasszony kezébe, aztán

zihálva, elborult tekintettel körülnézgélve állt ott, mint aki nem is tudja,

hova csöppent. Még a banya is megrettent áldozatának tébolyult,

lélekszakadt visszatérésén, és sietve fölterelte a szobájába, ám ott a szörnyű

ceremóniára való felkészülés kellékeit pillantotta meg legelőször a leány, s a

látványba beleborzongott, eltakarta szemét, úgy állt meg a szoba közepén,

földbe gyökerezett lábbal.

Miközben a várkisasszony valamelyest magához tért, és kíváncsisága

föléledt, a szipirtyónak minden rábeszélő képességére szüksége volt

(megtetézve egynémely titokzatos fenyegetésekkel), hogy rábírja éjszakai

teendői folytatására. Végül Anne így szólt:

— Igen, befejezem; de maradj a szomszéd szobában, és ha megtörténik az,

amitől rettegek, megcsöndítem atyám kis ezüstcsengettyűjét, amit

magamhoz vettem éjszakára. És mivel van lelked, minek üdvösségét nyilván

félted, jól teszed, ha átjössz, Collogue, amint a csengőszót meghallod.

A banya megígérte, hogy azonnal jön, izgatott és féltékeny

aprólékossággal megadta a végső eligazítást, aztán elvonult szobájába, mely

valóban a kisasszonyéval volt szomszédos. Gyertyája kialudt, de felszította a

tőzeg parazsát, és csak ült, időről időre lekókadt a feje, olyankor

megigazgatta dikóján a pokrócot, ám semmi áron nem akart lefeküdni, amíg

esély volt rá, hogy valamit hallhat a kisasszony szobájából. Bármennyire

kiszikkadtak már az érzelmei, e hangokra félig szorongva, félig rettegve

várt.

Jóval elmúlt már éjfél, és síri csend honolt az egész kastélyban. A banya

elbóbiskolt a halódó parázsnál, feje a térdére bukott, aztán felriadt a

csengettyűzésre, mintha a füle mellett szólna, majd megint elszenderült, és

újból fölrezzent, amikor a csengő már élesebben szólt — végül hirtelen

fölpattant, de nem a csengő hangjára, hanem a szomszéd helyiségből érkező

borzalmas, metsző sikolyokra. Collogue most először döbbent rá, hogy

cselszövésének milyen következményei lehetnek, úgyhogy szaladt is a

szomszédba. Anne görcsökben rángott, és a banya kénytelen volt hívni a

házvezetőnőt (míg odaért, ő gyorsan eltüntette a szertartás rekvizitumait),

és segédkezett neki, hogy a korban ismert módszerekkel, megperzselt tollal

és hasonlókkal magához térítse a lányt. Mikor végre-valahára sikerült, a

házvezetőnőt elküldte, az ajtót bereteszelte, és egyedül maradt Anne

kisasszonnyal. Beszélgetésük tartalmát könnyű kitalálni, bár még hosszú

évekig nem derült rá fény. Anne azon az éjjelen a kezében tartotta — egy

fegyver képében, amelynek használatát egyikük sem ismerte — annak

bizonyítékát, hogy hálószobáját bizony fölkereste egy nem e világi alkatú

lény.

A banya egyre csak noszogatta, hogy semmisítse meg a bizonyítékot,

vagy szabaduljon meg tőle; de a leány végzetes makacssággal ragaszkodott

a megtartásához. Nyomban elrejtette azonban, és szemlátomást úgy

gondolta:

minthogy

félelmetes

küzdelemben

találkozott

a

jövő

misztériumával, jogot szerzett rá, hogy megismerje az összes titkot, amihez a

fegyver még elvezetheti. Ám attól az éjszakától fogva mindenkinek feltűnt,

hogy jelleme, viselkedése, még az arca is megváltozott. Komor lett, és az

egyedüllétet kereste, régi társai láttán félrehúzódott, és szigorúan

megtiltotta, hogy bárki akár a leghalványabb célzást tegye arra, milyen

történések vezethettek e titokzatos változáshoz.

Néhány nappal a szóban forgó esemény után történt, hogy Anne elhagyta

az ebédlőt, ahol a káplán éppen Xavéri Szt. Ferenc életét olvasta fel Sir

Redmondnak, és fölment szobájába, hogy dolgozzék, vagy hogy esetleg

merengjen valamin, amikor is meglepetésére többször és hangosan

megszólalt a külső kapu csengője. Ezt a hangot még sohasem hallotta, mióta

először betette ide a lábát, ugyanis az a kevés vendég, aki megpihent náluk,

hangtalanul jött és távozott, ahogy a nagy ember házának szerény

látogatóihoz illik. A már említett szilfasoron egyenest felfelé lovagolt egy

méltóságteljes úriember, nyomában négy szolgával, mind lóháton ültek, az

elülső kettőnél pisztoly volt a tokjában, a hátulsó kettő pedig maga előtt

vitte a nyeregtáskáját. Noha már november első hetében jártak, az ebéd egy

órakor kezdődött, így még kellően világos volt ahhoz, hogy Anne felfigyeljen

mindezekre a részletekre. Az idegen érkezése nem csekély felfordulást

keltett, ám ez nem volt a háznép ellenére. Sietős parancsok harsantak, hol

szállásolják el a szolgákat, hová vigyék a lovaikat — a sok folyosóról egy órán

át hallatszott a léptek zaja —, majd mikor minden elcsendesült, Sir Redmond

saját kezűleg zárta be a szoba ajtaját, hogy négyszemközt maradjon az

idegennel, miután szólt, hogy senki ne merjen a bejárat közelébe jönni.

Mintegy két óra múlva egy szolgálólány hozta gazdája parancsát, hogy

tálaljanak bőséges vacsorát nyolc órára, és elvárja, hogy a lánya is jelen

legyen. A háztartás tisztes méretű volt a hasonló ír otthonokhoz képest:

Anne kisasszonynak csak le kellett mennie a konyhába, és kiadni az

utasítást, hogy a sült csirkét — a kor faragatlan szokása szerint — jól szórják

meg barna cukorral. Ellenőrizte, hogyan elegyítik a nagy tál szágót a

belevaló üveg portóival és jó maroknyi finom fűszerrel, és gondoskodott róla,

hogy a sárgaborsópuding közepébe ültessenek egy hatalmas darab, hideg

sós vajat; aztán, háziasszonyi teendőit elvégezvén, visszament szobájába,

hogy fölvegye az alkalomhoz illő fehér damasztruháját. Nyolc órára volt

hivatalos az ebédlőbe. A korabeli divathoz híven ő vitte be az első fogást, de

amikor átment az előtéren, ahol a szolgák álltak a gyertyákkal és a tálakkal,

valaki megrántotta a ruhaujját. Collogue rémes arca nyomakodott a füléhez,

s azt dünnyögte:

— Ugye megmondtam, hogy eljön érted, kedveském? — Anne ereiben

megfagyott a vér, de csak ment tovább, üdvözölte apját és az idegent egy-

egy mély, hangsúlyos térdhajtással, aztán helyet foglalt az asztalnál. Az

aggodalom — s talán rémület —, amely öreg kísérője suttogásától elfogta,

nem csillapult, amikor színről színre meglátta az idegent. Viselkedésére a

semmihez sem hasonlítható, néma komolyság nyomta rá bélyegét. Egy

falatot sem evett. Sir Redmondot mintha valami feszélyezte volna, komor

arccal gondolataiba merült. Végül megszólalt, de nem szólította nevén az

idegent:

— Inna, uram, a lányom egészségére? — Az idegen jelezte, hogy

megtiszteltetésnek veszi a kérést, de poharát, oda sem figyelve, vízzel

töltötte meg; Anne néhány csöpp bort öntött a saját poharába, és meghajolt

a vendég felé. Találkozásuk óta most nézett először az idegen arcába —

sápadt volt, akár egy hulláé. Orcájának, ajkának halotti fehérsége, szavainak

üres, távoli kongása, mozdulatlanul rászegeződő fekete szemének különös

csillogása láttán Anne keze megállt, sőt, remegni kezdett, miközben a

poharat szájához emelte; ivott, majd újabb néma bók után visszavonult

szobájába.

Ott már várta Bridget Dease, a tűzhelyen égő tőzeg hamuját kaparta

össze, mert a helyiségben nem volt rostélyos kandalló.

— Mit keresel itt? — förmedt rá a lány.

A banya megfordult, és mint aki gratulál, rémségesen rávigyorgott:

— Nem megmondtam, hogy ő fog eljönni érted?

— Biztosan ő az — felelte a szerencsétlen leány, s lerogyott az ágya

melletti hatalmas fonott karosszékbe —, mert nem láttam még hozzá fogható

halandót.

— Hát nem szép szál, előkelő úriember? — erősködött a banya.

— Olyan, mint aki nem e világból való — mondta Anne.

— Akár ebből, akár a másikból — vigyorgott a banya, s fölemelte csontos

mutatóujját —, olyan biztos, mint a — (itt megismételte az egyik förtelmes

október 31-i varázsigét) —, olyan biztos, hogy ő lesz a te vőlegényed.

— Akkor hát egy hulla menyasszonya leszek — mondta Anne —, mert akit

ma láttam, az nem eleven ember volt.

Eltelt két hét, s nem tudni, hogyan — talán mert Anne megbékélt a

kísértetiesnek vélt vonásokkal, miután ráébredt, hogy ilyen szép férfiarcot

még életében nem látott, és felfedezte, hogy a hang, amely eleinte oly

különösen és földöntúlian zengett a fülében, panaszosan halkra csöndesül,

amikor őhozzá szól; vagy mert ha két, még nyitott szívű ifjú ember találkozik

— éspedig gyakran — egy festői vidéken, csöndben nézdegéli ugyanazt a

folyót, sétálgat ugyanazon fák alatt, s együtt hallgatja a szél zúgását a

lombban, akkor lehetetlen, hogy ízlésük hasonulását ne kövesse csakhamar

érzelmeik hasonulása; vagy talán mindezen okok összefonódása miatt egy

hónap sem telt bele, mire az idegen megvallotta szenvedélyét, és Anne

többször elpirulva, de sóhaj nélkül végighallgatta. A férfi most már elárulta

nevét és rangját. Közölte, hogy skóciai baronet, név szerint Sir Richard

Maxwell, hogy családi viszontagságok miatt kellett menekülnie hazájából, és

nem térhet vissza soha; hogy vagyonát Írországba hozta át, és eltökélte,

hogy itt lakik majd élete végéig. Ez volt a vallomása. Az udvarlás akkoriban

rövid volt és egyszerű. Anne feleségül ment Sir Richardhoz, és ha jól tudom,

Sir Redmond kastélyában éltek annak haláláig, majd elköltöztek északi

birtokukra. Ott éltek békességben és nyugalomban hosszú éveken át, és

népes családot neveltek föl. Sir Richardnak csak két furcsa viselt dolga volt:

nemcsak hogy szóba nem állt honfitársaival, de látni se bírta őket, és ha

meghallotta, hogy a szomszéd faluba skót ember érkezett, bezárkózott a

házába, míg az illető biztos távozásáról nem értesült. A másik meghökkentő

szokása az volt, hogy minden október 31-én elvonult a szobájába, s nem

került a családja szeme elé. A ház asszonya, kinek ugyancsak fűződtek

emlékei e dátumhoz, csak egyszer tudakolta a bezárkózás okát; válaszul

komoly, sőt szigorú feddést kapott: nehogy még egyszer meg merje

kérdezni. Így álltak a dolgok — némi titoktól homályosan, de nem

mondhatni, hogy boldogságtól mentesen, amikor egyszer csak, minden

megnevezett vagy megfejthető indok nélkül Sir Richard és Lady Maxwell

útjai szétváltak. Soha többé nem találkoztak e világon, sőt, az anya egyetlen

gyermekét sem láthatta halála percéig. A férj továbbra is a családi kúriában

lakott, az asszony pedig távoli rokonánál, az ország egyik messzi zugában.

Annyira teljes volt a szétválás, hogy még a másik nevét sem ejtették ki

ajkukon a szakítás pillanatától a végső búcsúig.

Lady Maxwell negyven évvel élte túl Sir Richardot, és tiszteletet

parancsoló korban, kilencvenhat évesen hunyt el; s ahogy réges-rég

megígérte

egyik,

vele

élő

leszármazottjának,

mindent

feltárt

a

következőkben leírt, hihetetlen eseményekről.

Elmesélte, hogy háromnegyed évszázaddal azelőtt, október 31. éjszakáján

az alattomos szolgáló ösztökélésére kimosta az egyik ruhadarabját ott, ahol

a négy vízfolyás összefut, és szentségtelen ceremóniákat hajtott végre

Collogue utasításai szerint, abban a reményben, hogy jövendőbelije aznap

éjjel tizenkettőkor megjelenik a szobájában. Elérkezett a sorsdöntő perc, de

nem jött el hozzá szerelmes férfira emlékeztető emberalak. Hanem egy

leírhatatlanul iszonyú látomás lépett az ágyához, s egy számára ismeretlen

formájú és szerkezetű vasfegyvert lendített felé e szavakkal: „erről fogod

megismerni leendő férjedet”. A jelenéstől Anne úgy megrémült, hogy

kisvártatva elvesztette az eszméletét, de miután felépült, gondosan

megőrizte — mint már szóltunk róla — a látomás valóságos voltának szörnyű

zálogát, amelyre — jobban megnézve — alvadt vér kérge száradt.

Szekreterének legtitkosabb fiókjában rejtegette a szakítás reggeléig. Aznap

Sir Richard Maxwell már napkelte előtt fölkelt, hogy jó társaságban

vadászatra induljon — valami mellékes célra kellett neki egy kés, de mivel a

sajátját nem találta, szólt a még ágyban fekvő Lady Maxwellnek, hogy adjon

egyet kölcsön. A ház asszonya félálomban annyit mondott, hogy ebben és

ebben a fiókban megtalálja. Férje azonban egy másik fiókot húzott ki, és a

következő másodpercben Anne tágra nyílt, éber szemmel látta, hogy ura a

torkának szegezi a rémfegyvert, és azonnali halállal fenyegeti, amennyiben

nem árulja el, hogyan jutott hozzá. Az asszony könyörgött az életéért, aztán

a rettegés meg a bűnbánat kínjaitól gyötörve elmondta, mi történt azon a

zaklatott éjjelen. A férfi egy pillanatig rámeredt, s vonásait a harag, a

gyűlölet és a kétségbeesés keveréke annak a démoni arcnak az eleven

másává tette, amellyel egykor Anne szembenézett (ilyen páratlan módon

teljesült be a végzetes hasonlóság); majd így kiáltott:

— Ördögi segítséggel szereztél meg, de tovább nem tudsz megtartani!

Otthagyta magára feleségét, és többet nem is találkoztak ebben az

életben. Hites urának titka nem volt ismeretlen az asszony előtt, de oly

módon

tett

szert

e

tudásra,

mely

semmiképp

sem

mondható

feddhetetlennek. Kíváncsiságát ugyanis módfelett felajzotta az a tény, hogy

férje iszonyodik a honfitársaitól. Így esett, hogy amikor a szomszédságba

érkezett egy skót úr, aki azt állította, régebben ismerőse volt Sir

Richardnak, és titokzatos célzásokkal beszélt azon okokról, amelyek a

fiatalembert hazája elhagyására kényszerítették, Lady Maxwell vérszemet

kapott. Addig mesterkedett, míg álnéven a közelébe férkőzve ki nem

faggatta az utazót. Így lett övé a tudás, amely megkeserítette hátralévő

éveit, egészen a halálos ágyáig. A történet így szólt:

Sir Richard Maxwell életre-halálra összekülönbözött egyik öccsével. A

család lakomát rendezett, hogy kibékítse a két testvért, és mivel a kés, villa

használata akkortájt még ismeretlen volt a Felföldön, a társaság tagjai

magukkal hozták dirk nevezetű skót vadászkésüket a hús szeleteléséhez.

Mértéktelenül ittak, s a lakoma nemhogy összhangot teremtett volna,

hanem felszította az indulatokat. Fölizzott a régi viszály parazsa; a kezek

előbb csak dacosan megfogták a fegyvereket, aztán dühödten elővonták

őket, és a dulakodásban Sir Richard halálos sebet ejtett öccsén. A puszta

életét is csak nagy nehezen lehetett megmenteni a bosszút lihegő klántól;

barátai sürgősen a közeli tengerpartra vitték, és ott rejtegették, amíg nem

sikerült hajót szerezniük, mely elvitte Írországba. Október 31. éjszakáján

szállt fedélzetre, és miközben kimondhatatlan lelki gyötrelmek közepette

rótta a pallókat, keze véletlenül a dirkhez ért, amit — tudtán kívül — a

végzetes éj óta magával hordott. Előhúzta, és azzal a fohásszal, hogy „az

öccsének kiontott vére miatti bűntudat kerüljön olyan távol a lelkétől, mint

amilyen messze jut a fegyvere őtőle”, teljes erőből elhajította. Ezt a gyilkos

eszközt találta aztán meg a lady szekreterében. Csakugyan meg volt-e

győződve, hogy asszonya természetfölötti úton jutott a bűnjelhez, vagy talán

attól félt, hogy felesége a bűnének titkos tanúja lett? Sohasem derült ki. Ám

az eredmény mégis az, amit itt leírtam.

A felfedezést követte az elválás, ami pedig a többit illeti:

Mi hamis? Mi való? Hiába kérdezed.

Csak amit hallottam, azt mondtam el neked.

(Széky János)

Sir Walter Scott

(1771—1832)

A kárpitos szoba,

avagy a köpenyes dáma

(1828)

Bevezetés

Íme, egy újabb kis történet az Emlékek könyvéből, melyet 1828-ban

szerkesztettem. Hosszú esztendőkkel ezelőtt hallottam, még a néhai Anna

Seward kisasszonytól, aki egyéb erényei mellett, melyek oly szórakoztató

lakótárssá tették egy vidéki udvarházban, az ilyesféle történetek roppant

hatásos elbeszélésének tehetségével is rendelkezett; mégpedig sokkal

nagyobb mértékben, semmint azt bárki is sejthette volna írásbeli

megnyilvánulásainak modorából. Vannak olyan órák, és vannak olyan

hangulatok, melyekben a legtöbb embernek nincs ellenére ilyesféléket

hallgatni; s nem egyről van tudomásom kortársaim legkiválóbbjai és

legbölcsebbjei közül is, akik maguk sem vonakodtak a hasonló történetek

mesélésétől.

1831. augusztus havában

Az itt következendő történetet a szerző, amennyire csak emlékezőtehetsége

engedi, igyekszik ugyanazonképpen előadni, amint azt maga hallotta, a

tulajdon fülével; ezért dicséret vagy bírálat csak az elbeszélés tárgyának

megválasztásában megnyilvánuló jó vagy rossz ízlése tekintetében illetheti,

mivel egyebekben gondosan került minden alkalmat, mely a történet

természetes egyszerűségével ellenkező díszítések beiktatására csábította

volna.

Ugyanakkor az is tagadhatatlan, hogy az olyan történetek, amelyek

valamely természetfeletti esetet mondanak el, élőbeszédben előadva sokkal

nagyobb hatást keltenek, mint nyomtatásban. Hiába ugyanazok a

fordulatok, világos nappal s könyvben olvasva, a történet csekélyebb

benyomást kelt, mint amit szóban előadva tesz a kandalló köré gyűlt

hallgatóságra, mely feszült figyelemmel kíséri a hitelesség kedvéért

aprólékosan részletezve elbeszélt esetet, a mesélőt hallgatva, aki titkokat

sejtetőn suttogóra fogja hangját, ahogy története a félelmetes és

természetfeletti fordulathoz közelít. Annak idején jelen szerző is ilyen

kedvező körülmények között hallotta az itt elbeszélendő eseményeket,

immár több mint húsz esztendeje, mégpedig az ünnepelt litchfieldi Seward

kisasszony ajkáról, akinek számos egyéb tehetsége mellett egyik

legnagyszerűbb adottsága épp az volt, hogy érdekfeszítőn tudott mesélni a

társaság

szórakoztatására.

Mostani

formájában

persze

történetem

sajnálatos mód nélkülözni kénytelen mindazon vonzerőt, mit a jó tehetségű

előadó okos arcának átszellemült vonásai és hajlékony hangjának játéka

kölcsönzött neki. Mindazonáltal, ha a hallgatóság beleéli magát a

történetbe, a leszálló est gyérülő fényénél felolvasva, vagy éppenséggel

homályló szoba magányába zárkózva, csöndben, halódó mécsvilágnál

elmerülve az olvasásban, talán mégiscsak visszanyeri eredeti mivoltát az

izgalmas kísértethistória. Seward kisasszony sosem mulasztotta el

biztosítani hallgatóságát, hogy a történet hiteles forrásból származik, habár

a két legfontosabb szereplő nevét mindig elhallgatta. Magam sem fogom

tehát felhasználni azokat a részleteket, melyek azóta a tudomásomra

jutottak az elbeszélt események színhelyét illetően, hanem megmaradok

amellett a meglehetősen általános leírás mellett, melyet Seward kisasszony

adott annak idején; ugyanez okból tartózkodom attól is, hogy a történethez

bármit is hozzátegyek, legyen bár mégoly fontos körülmény is, vagy netán

lecsípjek belőle, s arra szorítkozom csupán, hogy úgy, amint magam

hallottam, egyszerűen továbbadjam a hátborzongató kísértethistóriát.

Nem sokkal az amerikai háború befejeződése után, amikor lord Cornwallis

seregének tisztjei, akik a yorktowni fegyverletételkor kerültek fogságba,

meg más tisztek is, akik e balszerencsés és oktalan viszály során már

korábban az ellenség fogságába estek, immár kezdtek hazaszállingózni,

hogy elmeséljék hadi kalandjaikat és kipihenjék fáradalmaikat, köztük egy

tábornoki rangban szolgáló tiszttel, akit S. kisasszony Browne- nak nevezett,

ám mint értésemre adta, kizárólag azért, hogy a vele esett történet

elbeszélése során ne kelljen névtelen főszereplővel bajlódnia. Az illető

egyébként igen érdemdús katona volt, és nagy becsben álló úriember, aki jó

hírű, tekintélyes családból származott.

Nos, Browne tábornokot bizonyos elintézendő ügyei a nyugati

országrészbe szólították, ahol több grófságot is be kellett járnia. Egy nap, a

délelőttre

kiszabott

útszakaszt

megtéve,

kis

vidéki

városka

szomszédságában találta magát, mely feltűnően szép s jellegzetesen angol

tájon terült el.

A városkát, melynek szép, méltóságteli öreg temploma régmúlt korok

áhítatát hirdette, legelők és gabonaföldek vették körül, ezeket pedig

korhadó, magas deszkapalánkok szabdalták kicsiny, elkerített parcellákra.

Nem sok jele látszott errefelé az újabb időknek. Ezt a környéket nem

érintette még sem az elnéptelenítő hanyatlás, sem az új felvirágzás

nyüzsgése; a házak mind öregek voltak, de mind jó karban; a bájos folyócska

pedig, mely a településtől balra kanyargott el, szabadon csörgedezett

medrében, nem béklyózta duzzasztógát, és partját sem szegte bárkavontató

lovaknak vágott ösvény.

Déli irányban, mintegy mérföldnyi távolságban a várostól, szelíd

dombhajlat tetején, tiszteletet parancsoló évszázados tölgyek közül, sűrű

bozót közepéből várkastély tornyai emelkedtek; a falakat még valamikor a

York- és a Lancaster-ház háborúsága idején rakhatták, ám szemlátomást

tetemes átépítést végeztek rajtuk Erzsébet királynő és utódai korában.

Eredetileg sem volt nagyméretű építmény, mindazonáltal feltehető volt róla,

hogy amennyi s amilyen hajlékot fénykorában nyújthatott, annyira s olyanra

ma is számíthatott falai között az utazó; Browne tábornok legalábbis erre a

következtetésre jutott abból, hogy a kastélyka ősi, csavarodó kéményei jó

néhányából vidáman bodorodó füstöt látott felszállni. A kastélypark fala

mintegy két-háromszáz yard hossziglan az országút mentét követte; s noha

néhány helyen már bepillanthatott rajta a szem a csalitos kertre,

voltaképpen ez is igen jó állapotban volt. Mellette elhaladva egyéb látnivalók

is kínálkoztak a szemnek; hol a vén kastély egész homlokzata előbukkant,

máskor meg csak egy-egy tornya mutatkozott oldalvást tekintve; az előbbi

bővelkedett az Erzsébet-kori építészet szeszélyes cirádáiban, míg az épület

más részeinek erőt és biztonságot sugárzó egyszerű dísztelensége arról

tanúskodott, hogy e falakat nem annyira hivalkodás, mint inkább a védelem

végett emelték.

A tábornoknak annyira megtetszettek az ősi lovagi fészek lombok közül

kivillanó részletei, hogy arra gondolt, megtudakolja, nem volna-e érdemes

közelebbről is szemügyre vennie, illetve nem őriznek-e termeiben családi

arcképeket vagy más, az erre járó idegen figyelmére méltó ritkaságokat;

miért is nem sokkal azután, hogy elmaradt mellőle a kastélypark fala,

utazókocsijával bekanyarodott egy tiszta, rendes, kikövezett útra, s egy

forgalmas fogadó ajtaja előtt állította meg a lovait.

Még azelőtt, hogy útja folytatásához váltólovakat rendelt volna, azonnal

az iránt érdeklődött, ki légyen gazdája ama kis château-nak, mely az imént

annyira felkeltette ámulatát; s legnagyobb meglepetésére és egyben

örömére is, azt a választ kapta, hogy egy bizonyos nemes úr, akit mi lord

Woodville-nek fogunk nevezni. Micsoda ritka szerencse! Browne tábornokot

gyermekkori és ifjúkori emlékek fűzték az ifjú Woodville-hez, aki iskolatársa

volt, sőt egyetemre is együtt jártak; néhány további kérdéssel kiderítette,

hogy e szép birtok ura valóban azonos az ő régi barátjával. Csupán néhány

hónapja, atyja halálával emelkedett főrendi rangra, s mint a tábornok a

fogadóstól megtudta, a kötelező gyász letelvén, az ifjú lord éppen

mostanában, a vidám őszi napok derűs évadján veszi birtokba atyai

örökségét jó barátai kis válogatott csapatának társaságában, akik vele

együtt élvezik e gazdag vadállományáról nevezetes vidék örömeit.

Ez bizony örömteli hír volt Browne tábornoknak. Frank Woodville annak

idején a szolgadiákja volt Etonban, majd Cambridge-ben a legmeghittebb

cimborája lett; egyek voltak ők ketten a tanulásban és a mulatságban

egyaránt; szívmelengető volt hát hallani a derék katonaembernek, hogy

ifjúkori barátja ily pompás kastély birtokába jutott, s hozzá még szép

uradalmat is örökölt, mely, mint a fogadós egy kacsintással értésére adta,

bőven biztosítja számára a rangjához illő megélhetést. Mi sem volt hát

természetesebb, mint hogy a tábornok megszakítsa utazását, hiszen semmi

sem sürgette, s inkább ily kedvező körülmények közé jutott régi barátja

látogatására induljon.

A pihent lovakra tehát egyelőre csak az a kurta feladat várt, hogy a közeli

Woodville váráig vontassák a tábornok úr kocsiját. Újabb keletű, ám a

kastélyhoz illő gótikus stílusban épített lakban őrködő kapus bocsátotta be

a park kapuján, egyúttal megkondítva a látogatók érkezését jelentő

harangot. A kis harang szavára összegyűltek a társaság tagjai, megszakítva

délelőtti foglalatosságaikat, amikor ugyanis a tábornok behajtott a château

udvarára, azt látta, hogy ott vadászfrakkba öltözött fiatalemberek

mustrálgatják, bírálgatják a pecérek által a vadászathoz felvezetett falka

kopóit. Ahogy Browne tábornok leszállt a kocsiról, a kastély kapujában

megjelent az ifjú lord s egy pillanatig idegenként meredt barátja arcába,

melyen a háború fáradalmai és sebei valóban nagy változásokat vittek

végbe. E tétovaság azonban csak addig tartott, amíg szólásra nem nyitotta

száját a látogató, mert erre már olyan szívélyes köszöntés következett,

amilyen csak azoktól várható, akik a gondtalan gyermekkor s ifjúság boldog

napjaiból ismerik egymást.

— Ha egy kívánságom lehetett volna, drága barátom — szólt lord

Woodville —, akkor is azt kívánom, te légy a vendégem mindenekelőtt ezen

alkalommal, amit cimboráim kedvesen amolyan kisebbfajta örömünnepként

ünnepelnek. Mert ne hidd ám, hogy az elmúlt tíz esztendő során, mialatt

távol voltál tőlünk, én szem elől tévesztettelek téged! Nyomon követtelek

minden veszélyen, minden balszerencsén át, de minden diadalodban is, és

büszkén láttam, hogy győzelemben és vereségben egyaránt, az én régi

barátom nevét mindenkor dicsőség övezte.

A tábornok illő szerénységgel válaszolt e szavakra, majd sok szerencsét

kívánt barátjának új rangjához és a vele járó szép kastélyhoz, csinos

uradalomhoz.

— Nem addig van az, hiszen még mit sem láttál belőle — mondta lord

Woodville —, és remélem, nem is szándékszol folytatni utadat, amíg jobban is

meg nem ismerkedsz vele. Habár való igaz, és nem is tagadom, hogy a

mostani vendégsereg meglehetősen népes, ez az öreg bagolyvár pedig,

akárcsak más ilyen ósdi épületek, voltaképpen korántsem olyan tágas, mint

hatalmas falait kívülről szemlélve hihetné az ember. Akad azonban még egy

meghitt avíttas kis szobája, amit a rendelkezésedre bocsáthatok, s talán

joggal feltételezem, hogy hadjárataid során sokszor örömest beérted volna

ennél szerényebb kvártéllyal is.

A tábornok megvonta a vállát és felnevetett.

— Kötve hiszem — mondta —, hogy kastélyod legcudarabb kamrája is ne

volna százszor lakályosabb annál az ócska dohányoshordónál, amelyben jobb

híján éjszakai szállásom felütöttem, amikor a felderítőknél szolgáltam a

virginiai vadonban. Elnyúltam benne, mint maga Diogenész, és olyan hálás

voltam a csekélyke oltalomért, amit az elemek haragja elől nyújtott, hogy a

következő szálláshelyre is szívesen elgurigáztattam volna a legényemmel, de

akkori parancsnokom nem tűrte az efféle fényűzést, így hát könnyes

szemmel, de kénytelen-kelletlen megváltam kedves hordócskámtól.

— Hát, ha eszerint nem riaszt a szállás, amit kínálok — mondta lord

Woodville —, akkor remélem, legalább egy hétig nálam maradsz. Puska,

kopó, horgászbot, csalinak való légy meg minden egyéb kelléke vadászatnak

s horgászatnak akad a háznál éppen elég, hogy neked is jusson belőle: nem

tudsz olyan kedvtelést mondani, amihez ne tudnánk felszerelni a szükséges

szerszámokkal. Ha meg történetesen a puskához meg a vadászebekhez

húzna a szíved, akkor magam is veled tartok, hadd lássam, fejlődött-e a

lövésztudományod, amióta megjártad az indiánusok földjét.

A tábornok örömmel elfogadta házigazdája szíves invitálását. A kemény,

férfias testgyakorlásban telt nap után a vacsoránál találkozott ismét a

társaság, mikor is lord Woodville igyekezett úgy terelni a beszélgetést, hogy

abból kitessék újra meglelt régi barátjának kiválósága, s ezáltal a többi

vendég figyelmébe ajánlja, akiknek többsége maga is igen jeles férfiú volt.

Élményeiről faggatta Browne tábornokot, az eseményekről, melyeknek

szemtanúja volt; s minthogy a tábornoknak minden egyes szava bátor

katonatisztre, ám egyúttal józan főre is vallott, olyan emberre, aki a

legveszedelmesebb helyzetekben sem veszíti el higgadtságát és biztos

ítélőerejét, mihamar nagy tisztelettel tekintett reá az egész vendégsereg,

mint olyan emberre, akiről bebizonyosodott, hogy rendkívüli bátorság

lakozik benne — márpedig ki ne szeretné, hogy ezt tartsák felőle.

A nap a woodville-i várkastélyban is úgy ért véget, mint ahogyan az efféle

vidéki úriházaknál szokásos. A vendéglátás nem lépte túl a mértékletesség

határait; a körbejáró palackot hamarosan a zene követte, amiben az ifjú

házigazda különösen jeleskedett; ha pedig valakinek ahhoz volt kedve, várta

a kártya és a biliárdasztal; a másnapra tervezett vadászat azonban korai

takarodót parancsolt, így hát kevéssel tizenegy óra után a vendégek sorban

visszavonultak, ki-ki a maga szobájába.

Barátját, Browne tábornokot az ifjú lord maga vezette a neki szánt

hálókamrába, amely pontosan megfelelt annak a leírásnak, amit reggel

adott róla: lakályos volt, noha a berendezése kissé avítt. Súlyos, ormótlan

ágy állt benne, olyan, amifélét a tizenhetedik század vége felé készítettek,

függönyének selyme megfakult, aranyos hímzése, rojtozata megfeketedett

az idővel. A tiszta lepedők, a párnák s takarók azonban igen hívogatón

tekintettek a hadjáratból megtért katonára, főleg, ha valamikori

„szállására”, a dohányoshordóra gondolt. A falakon függő feslett, s foszló

bájú alakokkal díszített kárpitok síri hangulatot árasztottak magukból, és

kissé sejtelmesen libegtek a sok kis apró üveglapocskából összeállított ablak

résein belopódzó, halkan motoszkálva fütyörésző őszi szélben. Nemkülönben

mélabút keltett ódonságával az öltözködőasztal is, rajta a századelő szokása

szerint turbándísszel koronázott tükörrel, a szederszín selyemmel behúzott

parókaállvánnyal és a több tucatnyi szeszélyes alakú tégellyel s ládikával,

mely mind egy legalább fél évszázada kiveszett divatot szolgált hajdan.

Annál fényesebben és vidámabban lobogott viszont a két nagy viaszgyertya

lángja; legfeljebb ha a kandallóban pattogó-pörlekedő rőzsenyalábok tüze

versenyezhetett velük, mely nemcsak fényét, de melegét is oly buzgón

árasztotta, hogy bármily kopottas lett légyen is máskülönben a szűk kis

kamra, ettől mégis meghittnek tetszett, s úgy tűnt, nem hiányzik belőle

semmi, ami mai fogalmaink s szokásaink szerint a teljes kényelemhez

megkívántatik.

— Mi tagadás, kissé ódivatú hálókamra — mondta az ifjú lord —, de azért

remélem, nem fogod visszasírni a dohányoshordót.

— Kvártély dolgában nem vagyok válogatós — felelte a tábornok —, de

még ha választhatnék is, sokkal inkább ezt a szobát választanám, semmint

kastélyod újdonat, s meglehet, derűsebb szobáit. Hidd el, ha egybevetem

azoknak újkori kényelmét emennek ódon méltóságával, s arra gondolok,

hogy lordságod ősi családi fészkében szállhatok, sokkal jobban érzem

magam itt, mint akár a legjobb londoni szállodában.

— Remélem, s nem kétlem, kedves generálisom, hogy olyan nyugodt

álmod lesz itt, amint azt én kívánom — mondta az ifjú lord; majd még egyszer

jó éjszakát kívánva, kézfogással búcsút vett vendégétől, és eltávozott.

Magára maradva a tábornok ismét körülnézett a szobában és

elégedetten állapította meg, hogy lám, végre visszatért a békés élethez,

melynek kényelme a hadjárat veszedelmei s a zord tábori élet fényében most

még sokkal becsesebb volt a szemében, mint azelőtt bármikor; azzal

levetkőzött, és hozzákészült a reá váró üdítő pihenéshez.

Mi e ponton eltérünk az efféle históriák szokásaitól, és egyelőre magára

hagyjuk a tábornokot a hálókamrájában, másnap reggelig.

Korai reggelihez gyülekezett másnap a kompánia, csak épp Browne

tábornok nem mutatkozott, holott a házigazda szemlátomást valamennyi

vendége közül őt kívánta volna a leginkább kitüntetni vendégszeretetével.

Több ízben is szóba hozta távollétét, mígnem végül elküldött egy cselédet,

hogy tudakolózzék, mi lehet a tábornokkal. A legény azzal a hírrel tért

vissza, hogy a tábornok úr már kora hajnal óta talpon van, s a parkban

sétálgat, dacolva a hűvösre fordult, ködös időjárással.

— A szokás hatalma — jelentette ki a fiatal házigazda, vendégeihez

fordulva —, katonaembernek általában vérévé válik az éberség, s a szolgálat

kezdetének megszokott időpontjában mindig felébred álmából.

Lord Woodville azonban maga sem igen találta kielégítőnek a

magyarázatot, amit vendégeinek adott, ezért hallgatásba és gondolataiba

merülve várta a tábornok visszatértét, amire csak kis híján kerek órával

azután került sor, hogy a csöngettyű reggelizni hívta a vendégeket.

Kimerültnek látszott, s zaklatottnak. Haja — melynek gondos elrendezése és

rizsporozása abban a korban a férfiember legfontosabb napi foglalatosságai

közé tartozott, és amivel éppoly sokat elárult magáról, mint manapság azzal,

hogy milyen nyakbavalót köt, illetőleg köt-e egyáltalában — zilált volt,

rizsporozatlan és csapzott a ködtől, csigái ernyedten csüngtek. Ruháit

láthatólag sebtében, figyelmetlenül kapkodta magára, ami annál is

szembeötlőbb volt, hiszen a katonának legalábbis a közhit szerint

kötelessége a küllemére is némi figyelmet fordítani; arcát mély ráncok

árkolták, s szinte ijesztő látványt nyújtott.

— Megelőztél hát valamennyiünket, generálisom, s már egy teljes napi

menettel előttünk jársz — kérdezte évődve lord Woodville —, vagy talán

mégsem volt oly kényelmes az ágyad, mint reméltem, s mint az este még

láthatólag magad is gondoltad? Hogy szolgált az éjszakai nyugodalmad?

— Köszönöm kérdésedet, kitűnően! Sőt páratlanul jól! Soha jobban

életemben! — vágta rá Browne tábornok habozás nélkül, ám hangjában

némi kényszeredettséggel, ami barátja figyelmét nem kerülhette el. Aztán

gyorsan felhajtott egy csésze teát, majd mélyen gondolkodóba merült,

amiből semmiféle kínálgatással nem lehetett kizökkenteni.

— Vadászni indulsz ma, tábornok úr? — kérdezte barátja és házigazdája,

de kétszer is meg kellett ismételnie kérdését, mire választ kapott rá, mely

meglepően kurta volt: — Nem, tisztelt barátom; fájdalom, nem áll módomban

tovább

élvezhetni

a

megtiszteltetést,

hogy

uraságod

házában

vendégeskedem; már meg is rendeltem a postalovakat, s remélem,

hamarosan megérkeznek.

Az asztal körül ülők mindnyájan megrökönyödve hallgatták e szavakat,

lord Woodville pedig így szólt:

— Postalovak, drága barátom? Mi szükséged lehet postalovakra, hiszen

azt ígérted, legalább egy hétig velünk maradsz?

— Meglehet — felelte a tábornok láthatólag zavarban —, hogy a

lordságoddal való találkozás első örömében valóban valami olyasmit

mondtam, hogy elidőznék néhány napig; időközben rájöttem azonban, hogy

ez sajna lehetetlen.

— Felettébb különös — mondta erre az ifjú várúr. — Tegnap úgy vettem

ki szavaidból, semmi sem sürget, ma pedig még aligha kaphattál olyan

üzenetet, mely elszólít; hiszen a mai postát még nem hozták fel a városból,

így hát leveled sem érkezhetett.

Browne tábornok azonban további magyarázat helyett csak mormogott

valamit bizonyos halaszthatatlan ügyekről, és kitartott amellett, hogy

haladéktalanul tovább kell indulnia, mégpedig oly határozottsággal, ami

elejét vette házigazdája minden további akadékoskodásának, aki ebből

láthatta, hogy a tábornok végleg eltökélte magát, s neki tovább

alkalmatlankodnia a faggatózásával immár hiábavaló volna.

— Annyit még legalább megengedj, kedves barátom — mondta —, ha már

mindenképpen menned kell is, vagy menni akarsz, hogy a teraszra

kivezesselek és megmutassam a kilátást, melyet az immár lassacskán

felszálló köd rövidesen elibénk fog tárni.

Miközben beszélt, már nyitotta is az egyik franciaablakot, és kilépett rajta

a teraszra. A tábornok önkéntelenül követte, de láthatólag nemigen figyelt a

házigazdája szavaira, aki sorra mutogatta neki az előttük elterülő gyönyörű

táj látnivalóit. Addig-addig tartotta szóval a barátját lord Woodville, míg el

nem érte eredeti célját, hogy félrevonja a tábornokot a többiektől, mikor is

feléje fordult, és ünnepélyes hangon így szólt hozzá:

— Richard Browne, legkedvesebb drága jóbarátom, most magunkban

vagyunk. Hadd kérjelek, a kettőnk barátságára s tiszti becsületedre, felelj

nekem! Mi az igazság, hogyan telt az éjszakád?

— Cudarul, drága lordom — felelte a tábornok nemkülönben

szertartásosan —, mondhatom, olyan nyomorultul, hogy nem szívesen

kockáztatnék még egy ilyen éjszakát, nemhogy egész uradalmadért, de még

mindazon földekért együttvéve sem, melyeket szemem e magaslati helyről

belát.

— Fölöttébb különös — mondta az ifjú lord, de mintha csak magában

beszélne —, akkor úgy látszik, mégiscsak lehet legalább szikrányi igazság

mindabban, amit arról a kamráról tartanak. — Majd ismét a generálishoz

fordulva, fennhangon így szólt: — Az ég szerelmére, drága barátom, ne

kertelj, kérlek, és tudasd velem a legkellemetlenebb részleteit is annak, amit

e fedél alatt átéltél, hol a házigazda óhaja szerint csak a legjobbakban

lehetett volna részed!

A tábornokot szemlátomást kínosan érintette a kérés, s csak rövid

hallgatás után válaszolt:

— Nos, kedves barátom — szólalt meg valahára —, oly különös és kínos

dolgok estek meg velem az éjjel, hogy még neked sem szívesen számolnék be

róluk, hacsak nem érezném mulaszthatatlan kötelességemnek teljesíteni

minden kérésed, légyen bár kedvem ellen való, és nem remélném, hogy

őszinteségem viszonzásaképpen valamelyes magyarázatot fogok kapni erre

a rejtélyes és nemkülönben kellemetlen esetre. Olyasmit fogok most

elmondani, ami mások szemében alighanem gyönge idegzetű, babonás

bolond színében tüntetne fel, akit megcsal önnön felajzott képzelete s

káprázó szeme játéka; te azonban gyermekkoromtól ismersz, s nem fogod azt

hinni rólam, hogy épp férfikoromra lettem rabja olyan gyarlóságoknak,

aminőktől ifjan mentes valék. — Itt szünetet tartott, s barátja közbevágott:

— Ígérem, nem fogok kételkedni szavaid igazságában, bármily különös

dolgokat fogok is hallani tőled — mondta lord Woodville —, sokkal jobban

ismerem szilárd lelkierődet, semhogy arra gyanakodjam, talán valamely

szemfényvesztésnek eshettél áldozatul, s azt is tudom, hogy tiszti

becsületed, valamint a kettőnk barátsága egyaránt visszatart attól, hogy

esetleg eltúlozzad azt, aminek szemtanúja lettél.

— Nos — mondta a generális —, előadom hát az esetet amennyire tőlem

telik, mert bízom pártatlan ítéletedben, habár úgy érzem, inkább néznék

farkasszemet akár egy egész ütegnyi tüzérséggel, semhogy eszembe

idézzem a múlt éjjel förtelmes emlékeit.

Ekkor ismét elhallgatott, ám látva, hogy lord Woodville néma figyelemmel

várja szavait, végül is belefogott, habár láthatólag vonakodva, hogy

elbeszélje a kárpitos szobában esett éjszakai kalandját.

— Tegnap este, amint lordságod magamra hagyott, rögvest levetkeztem

és bebújtam az ágyba; a kandalló tüze azonban, mely jószerével ott égett az

ágyam lábánál, olyan fényesen és vidáman lobogott, hogy a százszámra

felrajzó szép gyermek- s ifjúkori emlékekkel egyetemben, melyeket a veled

való találkozás váratlan öröme ébresztett fel lelkemben, egyelőre elűzte

szememről az álmot. Megemlítem még, hogy csupa kedves és kellemes

gondolat foglalkoztatott, melyek abból a jó érzésből fakadtak, hogy végre

egy időre legalább a békés élet örömeire cserélhetem a hivatásommal

együtt járó fáradalmakat s veszélyeket, és végre ismét szorosabbra

fűzhetem a rokonszenv kötelékeit barátaimmal, melyeket a hadikürtök

könyörtelen hívó szavára el kellett metszenem.

Miközben ilyen jólesőn tűnődtem magamban, s az ábrándok lassacskán

félálomba zsongítottak, egyszer csak valami neszre riadtam a bóbiskolásból;

mintha nehéz selyemköpönyeg sustorgását hallottam volna, s magas sarkú

cipő kopogását, mintha egy nő járkált volna fel s alá a kis szobában. Éppen

félre akartam húzni ágyam függönyét, hogy megnézzem, mi lehet az, amikor

egy apró termetű asszonyt láttam elhaladni az ágy lába és a kandalló közt.

Háttal fordult felém, de válla és feje tartásából így is megállapíthattam róla,

hogy öregasszony, aki valami réges-régen divatjamúlt köpönyeget viselt,

afféle palástszerű, bő ruhát, mely a nyaknál s a vállaknál széles redőkbe

szedve zárul, melyek alul egészen a földig érnek, ahol aztán amolyan

uszályban végződnek.

Kissé furcsállottam ugyan a késői látogatást, de az fel sem ötlött bennem,

hogy nem valami kastélybeli öreg cseléd tévedt be hozzám, aki szeszélyből a

tulajdon öreganyjának öltözött, s akit (mivel lordságod említette, hogy kissé

szűkében van a férőhelynek) a kedvemért kitessékeltek a hálókamrájából,

csak hát öreg feje megfeledkezett e körülményről, s most az éjféli órán

visszatért régi vackára. Ebben a hitben voltam, s ezért mocorogni kezdtem

ágyamban s köhintettem is, hogy értésére adjam a betolakodónak: a

helyiség foglalt. Az öregasszony lassan megfordult, de egek ura!, micsoda

ábrázat meredt rám! Nem volt immár semmi kétség, ki légyen, s tudtam már,

nem eleven emberi lénnyel van dolgom. Az arc, amelyen a halál dermedt

vonásai ültek, magán viselte azon legundokabb s legrútabb szenvedélyek

nyomait, melyek tulajdonosát életében tüzelték. Mintha egy ádáz gonosztevő

sírból kivetett teteme egyesült volna a gyehenna tüzéből visszatért bűnös

lelkével, hogy ott, az ágyam előtt találkozzék ős vétke hajdani

cinkostársával. Döbbenten szöktem fel fektemből, s két tenyeremre

támaszkodva, ülő helyzetben meredtem az iszonyú jelenésre. Akkor a banya,

úgy tűnt, egyetlen gyors lépéssel ott termett az ágynál, s velem szemközt

felkuporodott rá, majd ugyanazon tartásban, amit én vettem fel

rémületemben, kis híján az arcomba nyomta ördögi pofáját, melyről szinte

sátáni gúny vigyorgott rám.

Idáig érve elbeszélésében, Browne tábornok kis szünetet tartott, hogy

letörölje homlokáról a hideg verejtéket, mely a borzalmas látomás emlékének

felidézésétől ismét kiütközött rajta.

— Barátom — mondta —, én nem vagyok gyáva ember. Megfordultam már

mindenféle halálos veszedelemben, ami az emberre az én hivatásomban

leselkedik, és büszkén állíthatom, senki sem mondhatja, hogy Richard

Browne egyszer is szégyent hozott volna a kardra, melyet az oldalán visel;

abban a hátborzongató percben azonban, szemtől-szemben egy elkárhozott

lélekkel, sőt valósággal a karmai között, engem elhagyott minden lelkierőm,

férfias eltökéltségem úgy olvadt ki belőlem, akár a viasz, és éreztem, hogy

szálanként áll égnek a hajam. Ereimben megfagyott a vér, s ájultan

hanyatlottam vissza párnáimra, a páni rémület áldozataként, mint

akármelyik parasztlány vagy egy tízesztendős gyermek. Meddig feküdtem

eszméletlenül, nem is sejtem.

Arra ébredtem, hogy egyet ütött a kastély toronyórája, de olyan

hangosan, mintha legalábbis benn a szobámban kondult volna. Időbe telt,

míg ki mertem nyitni a szemem, mert attól féltem, hogy ismét azzal a szörnyű

látvánnyal találom szemközt magam. Amikor végre összeszedtem a

bátorságomat és körülnéztem a szobában, a banya már nem volt sehol. Az

első gondolatom az volt, hogy megrántom a csengő zsinórját, riasztom a

cselédséget, és átköltözöm valami padlásszobába vagy szénapajtába, nehogy

újra rám találjon a rém. Az igazat megvallva, szándékomat nem azért

másítottam meg, mert szégyelltem volna leleplezni az ijedtségemet, hanem

mert a csengő zsinórja a kandalló kürtője mellett függött, és én féltem, hogy

utamat megint elállja a sátáni banya, aki, azt képzeltem, talán még mindig

ott leselkedik rám a szoba valamelyik homályos sarkában.

Meg sem kísérlem leírni, hogyan futkosott rajtam hol a hideglelés, hol a

forró láz az éjszaka hátralévő részében, ami zaklatott álmokkal s elcsigázott,

kába virrasztásokkal telt, meg a kettőt elválasztó félig éber, félig alélt

állapotban. Száz rémisztő látomás kísértett meg-megújuló rohamokban, de

olyan nagy különbség volt az imént leírt jelenés meg az utána következők

között, hogy biztosan tudtam, ez utóbbiakkal csupán a saját képzeletem s

felzaklatott idegeim gyötörnek.

Aztán végre felvirradt, s én testben elgyötörve, lélekben a porig alázva

felkeltem ágyamból. Megszégyenültem, férfiúi és tiszti mivoltomban

egyaránt, s pirultam, annál is inkább, mivel még akkor is úgy éreztem,

semmire sem vágyom jobban, mint kimenekülni a kísértetjárta szobából,

olyannyira, hogy minden más megfontolást félretéve sietősen magamra

kapkodtam a ruháimat és kiszöktem kastélyodból, hogy a friss levegőn

keressek enyhet dúlt s lázas idegeimre, melyek még ekkor is reszkettek a

túlvilági látogatóval esett iszonyú találkozástól, mert ugyebár nem is lehet

kétséges, hogy az a banya a sírból kelt ki. Most tehát lordságod is tudja

zaklatottságom okát, s azt is, miért a hirtelen elhatározás, hogy távozom

vendégszerető házából. Remélem, egyéb helyütt még sokszor lesz

találkozásunk; ám az ég őrizzen meg engem attól, hogy még egy éjszakát e

fedél alatt kelljen töltenem!

Ha mégoly különös volt is az eset, melyet a tábornok előadott, oly mély

átéléssel mesélte el, hogy ez eleve elejét vette azoknak a megjegyzéseknek,

melyekkel a hallgatóság az efféle történeteket általában fogadni szokta.

Lord Woodville sem kérdezte a barátjától egyetlen szóval sem, hogy

bizonyosan nem álmodta-e csak a jelenést, s a természetfeletti jelenségek

más

egyéb,

manapság

dívó

magyarázatainak

felemlegetésétől

is

tartózkodott, melyek a kísérteteket többnyire a képzelet játékának vagy a

látóidegek különös csalatkozásának tulajdonítják. Épp ellenkezőleg, a lord

láthatólag maga is szilárdan meg volt győződve az imént hallottak való és

igaz voltáról; s csak hosszas hallgatás után fejezte ki végre nyilvánvalóan

őszinte

sajnálkozását,

hogy

gyermekkori

jó

barátjának

ilyen

megpróbáltatásokat kellett kiállnia, s épp az ő házában.

— Annál is inkább fájlalom az esetet, kedves tábornokom — folytatta —,

mivel magam voltam akaratlan okozója; az én kísérletem vezetett e

sajnálatos, bár egyáltalában nem várt eredményre. Tudnod kell, hogy a

szobának, melyben az éjszakára elszállásoltalak, apám és nagyapám

idejében legalábbis az volt a híre, hogy nyugalmát földöntúli eredetű

jelenések és neszek zavarják, miért is ajtaját zárva tartották. Amikor néhány

hete örökségképpen reám szállott a kastély tulajdonjoga, úgy döntöttem,

hogy míg csupán ily szűkösen tudom csak elszállásolni látogatóba érkező

barátaimat, semmiképp sem tűrhetem, hogy a láthatatlan világ lakói

továbbra is kisajátítsák maguknak ezt a lakályos kis hálókamrát.

Megnyittattam hát a kárpitos szobát, ahogy a kastélyban nevezzük, s

anélkül, hogy megbolygattam volna ódon hangulatát, kiegészítettem a

berendezését néhány, az újabb idők szokásainak megfelelő bútordarabbal.

Mivel azonban a házicselédség körében erősen tartja magát a hit, hogy a

szobát kísértetek járják, s ez a hiedelem a környéken is közismert, s több

barátomnak is tudomása volt róla, nem akartam, hogy olyan vendég foglalja

el elsőül a kárpitos szobát, akiben előítéletek élhetnek, s ekképp hajlamos

lehet feleleveníteni a szoba nyomasztó régi rossz hírét, ami akadálya lenne

abbéli tervem megvalósításának, hogy a helyiséget ismét házam hasznos

részévé avatom. Bevallom, kedves barátom, hogy tegnapi betoppanásod,

ami ezer egyéb okból is oly nagy örömömre szolgált, egyúttal kecsegtető

alkalom is volt a számomra, hogy végre eloszlathatom a szobához fűződő

bosszantó szóbeszédet, hiszen a te bátorságod kétségen felül áll, s téged a

babonás hír sem befolyásolhat. Keresve sem találhattam volna tehát nálad

jobb alanyt kísérletemhez.

— Istenemre mondom — szaladt ki a szó Browne tábornok száján —,

lordságod végtelenül lekötelezett… mondhatom, örök hálára! Nem fogom

egyhamar elfelejteni, milyen eredménnyel járt reám nézve becses kísérleted,

amint te oly könnyedén nevezed az esetet.

— No de, drága barátom, ne légy igazságtalan — csitította lord Woodville.

— Ha csak egyetlen percig is elgondolkozol a dolog felől, magad is

beláthatod, hogy nem sejthettem, milyen gyötrelmeknek teszlek ki. Hiszen

tegnap reggel még csöppet sem hittem a természetfeletti jelenségek

létezésében. Mi több, bizonyosra veszem, hogy ha beavatlak, miféle híre van

annak a szobának, éppen e szóbeszéd arra késztetett volna, hogy önként is

a kárpitos szobát válasszad éjszakai szállásodul. Meglehet, balfogás volt

részemről, vagy talán hiba, de bűnömül nem róhatod fel, hogy végül is ily

különös élményben lett részed.

— Méghozzá milyen különös élményben! — mondta a tábornok, immár

lehiggadva. — És elismerem, hogy nincs okom megbántódni azért, amiért

lordságod aszerint bánt velem, amilyen embernek magam is tartottam

magamat: bátor katonának, akit nem egykönnyen hagy cserben a

lélekjelenléte. De úgy látom, megérkeztek a postalovak, s téged sem

szeretnélek tovább tartóztatni immár a vadászat örömeitől.

— Nem addig van az, drága jó, öreg barátom! — mondta lord Woodville. —

Ha már nem időzhetsz nálunk tovább, amire ezek után meg sem próbállak

rávenni, legalább egy fél órácskát szánj még reám. Emlékszem, azelőtt

mennyire kedvelted a festményeket, én pedig szép arcképcsarnokkal

rendelkezem, melynek festményei… és közülük néhány Van Dyck ecsetje alól

került ki… őseimet ábrázolják, akik e kastélyt s uradalmat előttem

birtokolták. Azt hiszem, több is akad e képek között, melyeket magad is jeles

alkotásnak fogsz tartani.

Kissé vonakodva bár, de Browne tábornok végül is elfogadta az invitálást.

Látszott rajta, hogy addig nem fog tudni szabadon lélegezni, amíg messze

maga mögött nem hagyja Woodville várát. Barátja hívását azonban nem

utasíthatta vissza; annál is kevésbé, mivel kissé már röstelkedett, hogy oly

ingerülten beszélt jó szándékú házigazdájával.

Követte hát lord Woodville-t számos termen által, míg végül egy hosszú

galériába nem értek, melynek falain végestelen-végig festmények függtek. A

lord végigvezette vendégét a képek során, némi magyarázattal is szolgálva

az ábrázolt személyek kilétét illetőleg; Browne tábornokot azonban e

részletek igen kevéssé érdekelték. A képek mit sem különböztek a hasonló

családi arcképcsarnokokban általában látható festményektől. Emitt egy

királypárti lovag, aki az uralkodóház ügyének szolgálatában eltékozolta a

családi vagyont; amott egy szép hölgy, aki egy gazdag kerekfejűvel kötött

házassága révén visszaszerezte. Majd egy Stuart-párti úr következett, aki

azzal idézett veszélyt a fejére, hogy levelezésben állt a száműzött

trónkövetelő Saint Germain-i udvarával; utóbb egy másik ősapa, aki viszont

Vilmos mellett fogott fegyvert a forradalomban, aztán megint egy, aki hol a

whig, hol meg a tory párt oldalán vetette latba rangjának súlyát.

Efféle részletekkel tömködte lord Woodville a vendége fülét, akinek ez

cseppet sem volt ínyére, miközben már a galéria közepe felé jártak, amikor

egyszer csak azt látta, hogy Browne tábornok visszahőköl, s rémülettel

vegyes megdöbbenéssel mered egy képre, mely a tekintetét megragadta és

fogva tartotta. A festmény egy igen öreg dámát ábrázolt, olyan bő hátú

köpenyben, amilyen a tizenhetedik század vége felé divatozott.

— Ő az! — kiáltott fel. — Ő az, épp ilyen volt arcra és alakra, csak épp az

arckifejezése volt még démonibb! Ő az, az átkozott vén banya, aki tegnap az

ágyamnál kísértett!

— Ha valóban ez a helyzet — mondta az ifjú lord —, akkor most már

végképp semmi kétség sem lehet, hogy a szörnyű jelenés valóság volt. A kép

leggyűlöletesebb ősömet ábrázolja, akinek förtelmes bűnlajstroma ott

olvasható az iratszekrényembe zárt családi krónikában feljegyezve.

Elősorolni is iszonyatos volna valamennyit; érd be annyival, hogy ama

végzetterhes kamra vérfertőzés és szörnyű, természet ellen való gyilkosság

színhelye volt. Nem is habozok, hanem haladéktalanul visszaállíttatom

háborítatlan magányát, amire az előttem járók bölcsebb ítélete szánta; s míg

nekem hatalmamban áll elejét venni, soha többé senki nem lesz kitéve eme

természetfeletti borzalmaknak, melyek még a magadfajta katonaember

rendíthetetlen bátorságát is megingathatták.

Így esett, hogy a két jó barát, ki oly boldog örömmel üdvözölte egymást a

viszontlátáskor, végül is merőben más hangulatban vált el; lord Woodville

indult, hogy kihordassa a kárpitos szoba bútorzatát, s ajtaját befalaztassa;

Browne tábornok pedig, hogy valahol távol, talán nem oly megejtően szép

tájon s kevésbé előkelő jó barát társaságában keressen feledést a woodville-

i várkastélyban töltött kínos éjszakára.

(Bart István)

Nataniel Hawthorne

(1804—1864)

Zaklatott álmok

(1835)

Milyen rendkívüli pillanat az a bizonyos első, amikor az ember szinte fel sem

ocsúdott még egészen éjféli álmából riadva! Azáltal, hogy oly hirtelen

nyitotta tágra a szemét, mintha rajtakapta volna buzgólkodásukban az ágya

körül zsinatoló álomalakokat, jól megnézve őket magának, mielőtt még

elröppenhetnének a homályba. Avagy megfordítva a metaforát, holott már

éber, egyetlen szempillantásnyira még ott leledzik az ember az álmok

birodalmában,

ahová

máskülönben

csak

az

alvó

léphet

be,

és

megpillanthatja sejtelmes lakóit a maguk különösségében, amit nem is

észlel, míg zavartalanul alussza álmát. A távolból templom órájának halk

kongását hozza a szél. Az ember nem is tudja, hogy nem annak a szürke

toronynak az órája szólt-e bele az ébrenlétbe, melyet még álmában látott. De

el sem ült még az első toronyóra ütésének hangja, amikor egy másik súlyos

kondulása

is

szétterül

az

alvó

város

fölött,

oly

testesen

s

félreismerhetetlenül, oly hosszan zengve a légben, hogy az ember ezúttal

biztosan tudja, csakis a szomszéd sarkon álló templom tornyából jöhet.

Számláljuk az ütéseket… egy… kettő… és azzal vége, s az utolsó zendülés

mintha ott zúgna még a harangban a harmadik ütésre várva.

Ha az ember választhatna, mely óráját kívánja ébren tölteni az

éjszakának, bizonyosan ezt választaná. A lefekvés józan órája, tizenegy óta,

eleget pihent már az ember, hogy kiheverje a tegnap fáradalmait; és még

mindig előtte áll szinte annyi idő, amennyi épp kitesz egy kurta nyári

éjszakát, míglen megjön majd a nap „Kitájból”, hogy bevilágítson az ablakon;

tehát egy órácska, mely elmélkedéssel telik, mialatt lelki szemeink félig

lehunyva, és két másik, mely kellemes álmok közepette, majd még kettő,

mely minden élvezetek legkülönösebbikével, ami nem más, mint a felejtés —

örömé s bánaté egyaránt. A felkelés pillanata már az idő más szakához

tartozik, s oly távolinak tűnik, hogy az embert még nem borzasztja, hogy

egyszer majd kiugrik meleg ágyából a jeges szobába. A tegnap már

elenyészett a múltak árnyai közt; a holnap pedig még nem bontakozott ki a

jövendőből. Az ember ím köztes helyre lelt, ahol nem zaklatják az élet dolgai;

ahol elidőzik a múló pillanat, s csakugyan jelenné válik; ahol az Idők Atyja,

amikor azt hiszi, senki sem látja, letelepszik az útszélen, hogy kissé kifújja

magát. Ah, bárcsak elnyomná az álom, hogy a halandók békén élhessenek, s

közben ne öregedjenek!

Ezideig mozdulatlanul feküdtünk, mert félő volt, hogy ha csak

megmoccanunk is, szétrebbennek az álomfoszlányok. Miután azonban immár

jóvátehetetlenül felébredt, az ember kiles az ablak félig behúzott függönye

mögül, és megállapítja, hogy a zúzmara indázó jégvirágokat rajzolt az

üvegre, melynek minden egyes kockája olyan, mint egy megfagyott álomkép.

Bőven lesz még időnk elelmélkedni ezen a hasonlóságon, míg arra várunk,

hogy reggelizni szólítsanak. Kitekintve az ablakon, ahol a fagy nem

homályosította el az üveget, s ahová nem érnek el a jeges táj ezüstös

hegycsúcsai, elsőül a torony ötlik elénkbe; fehér csúcsa, mely a tekintetet a

kristálycsillogású téli égboltra irányítja. Lehet, hogy szemünk még a

számokat is kiveszi az imént megkondult óra számlapján. A fagyos ég, a

hófödte háztetők, a messzire elnyúló jeges utca, az egész nagy fehérség, s a

távolban sziklává keményedett víz látványába alighanem beleborzong az

ember még négy pokróc alatt és az ágymelegítő társaságában is. De nézd

amott azt a magányos dicső csillagot! Fénye kiragyog a többi csillagé közül,

olyannyira, hogy odarajzolja az ágyra az ablakkeret rácsozatának árnyképét,

s ragyogása teltebb a holdfénynél, ha a körvonalai nem is oly élesek.

Az ember alámerül az ágyába, s a fejére húzza a takarókat, mialatt

szüntelen reszket, bár nem is annyira a hidegtől, mint inkább a sarkvidéki

klíma puszta gondolatától. Mindeközben olyan hideg van a szobában, hogy a

gondolat is belefagy az emberbe. Arról ábrándozik, micsoda fényűzés lenne

ágyban tölteni az egész életet, mint az osztriga a kagylóhéjban, beérve a

lomha tétlenség mámorával, s élvezve a meleget, mely most ismét átjárja a

tagjait. De minő szörnyű képzet jár e szép gondolat nyomában! A holtak

képe jelenik meg előttünk, amint hideg leplükbe burkolva szűk

koporsójukban fekszenek egész télen a sivár temetőben, és hó fújja be kis

sírhalmaikat, vagy jeges szélvihar rázza bömbölve kriptájuk ajtaját. E komor

gondolatot seregnyi más hasonló követi s bús árnyat borít az álmatlan

töltött éjjeli órára.

Minden emberszív mélyén sírgödör s tömlöc vagyon, és bár a felszín

fényei, a zene és vigalom feledtethetik létezésüket, akárcsak az

eltemetettekét vagy a rabokét, akiket magukba zárnak. De olykor, s

többnyire éjfélkoron, feltárulnak e sötét kamrák. Ezen az órán, midőn a lélek

csak tétlen mereng, de cselekedni nincsen ereje; midőn a képzelet olyan,

akár a tükör, melyben egyre-másra megelevenednek a zabolázhatatlan

gondolatok; nos, ezen az órán imádkozni kell, fel ne ébredjen a szunnyadó

bánat, és le ne törjék láncukat a bűntudat seregei. De már késő! Íme,

gyászmenet vonul el az ágy mellett, melyben ott lépdel a testet öltött

Szenvedély és Érzelem, s velük halovány árnyakként a lélek ködképei. Ott

megy az Első Bánat, gyászoló sápadt leányzó, ki az első szerelem arcvonásait

viseli, akárha nővére lenne szomorú szépségében, s mélabús orcáján

üdvözült szeretet, amint elbájolón hullámzik utána fekete palástja. Utána a

megrontott szépség árnyalakja következik, aranyhaját por lepi, színes ruhái

fakón s mocskosan lógnak, maga pedig lehajtott fejjel kerüli a pillantásokat,

mint aki rosszallástól tart; valaha ő volt legfőbb Reménységed, de megcsalt:

s most Csalódás a neve. Zordon alak jön legitt, homlokát ráncolva,

tekintetében hajlíthatatlan vasakarat; neve sincs, hacsak nem ő a Végzet, az

embersorsot kormányzó gonosz hatalom; a démon, kihez életünk kezdetén

elszegődünk

valamely

tévedésből,

hogy

ha

csak

egyszer

is

engedelmeskedünk neki, örökre rabszolgájává tegyen. Nézd amott, a

sötétség falára vésett ördögi pofákat, a gúnymosolyba torzult ajkakat, ama

csúfolódó szempárt, a kinyújtott ujjat, mely szíved legfájóbb pontjára mutat!

Nem emlékszel-e valami rettentő ostobaságra, amit életedben elkövettél, s

ami, ha eszedbe jut, szíved legrejtettebb zugáig belepirulsz? Ismerd meg hát

Szégyenedet.

Távozz, hitvány népség! S örvendhet a virrasztó, ha nyomorúságában egy

ennél is ádázabb had ostrom alá nem veszi, a bűnös szív démonai, kik benne

magában lakoznak. Mi lesz, ha a Bűntudat egy megsértett barát arcát ölti?

Vagy ha női ruhában lép elő az ördög, bűn s kárhozat között lebegő

szépséges, sápadt hölgy képében, s befekszik az ember mellé az ágyba?

Vagy ha egyszer csak ott áll majd az ágy lábánál hullaként, leplén véres

folttal? Bűntelen is meggyötrik az embert a lélek rémlátomásai; erőt vesz

rajta a nyomasztó csüggedés; a szívet szorongató téli mélabú; a tünékeny

agyrémek, melyek beleolvadnak a szoba homályába.

Ekkor kétségbeesett erőfeszítéssel hirtelen felülsz az ágyban, holott

tudod, hogy alszol, s kiszakítva magad az álomból, rémülten körülnézel,

mintha csakugyan ott lapulnának körötted a démonok, s nem tulajdon dúlt

kebeledben. Ugyanebben a pillanatban felragyognak a kandalló szunnyadó

parazsai, s izzásuk réveteg fénybe vonja az egész külső szobát, amely a

hálókamrába is bevetül, de nem képes eloszlatni homályát. A szem vadul

keres bármit, ami az embert a való világra emlékeztetheti. Mohó

pontossággal számba veszi a kandalló mellett álló kisasztalt, rajta a könyvet

s a lapjai közé illesztett elefántcsont papírvágó kést, a még összehajtatlan

levelet, a kalapot, s a leejtett kesztyűt. Majd elalszik a láng, s vele a semmibe

vész az iménti látvány, habár a képe még egy pillanatig ott lebeg lelki

szemeink előtt azután is, hogy a valóságban újra elnyelte már a sötétség. Az

egész kamrában ugyanaz a homály uralkodik, mint azelőtt, ám nem úgy a

szívedben. Ahogy a fejed visszahanyatlik a párnára, az ötlik eszedbe — csak

halkan, hogy meg ne hallják —, milyen kellemesek lehetnének e magányos

éjszakák, ha közben egy miénknél lágyabb lehelet pihegését hallgathatnánk,

egy gyöngédebb kebel simulna oldalunkhoz, s egy miénknél tisztább szív

lüktetne mellettünk csendesen, békességet lopva a mi zaklatott szívünkbe

is, mintha a mellettünk alvó drága lélek bennünket is befogadna az álmaiba.

Az ember nem szabadulhat a hatásától, pedig az alvó kedves futó

ábrándkép volt csupán, s nem valóság. Letelepszünk egy virágos réten,

álom s ébrenlét mezsgyéjén, gondolataink egymást csapongva követő

képekként kergetőznek előttünk, melyeket csak az fűz össze, hogy mindet

öröm és szépség hatja át. Robogó nyalka lovascsapatok, rezesen csillogó

napsugarak, majd az iskola előtt játszódó gyermekek, vén fák lombjának

rezgő árnyékában, egy falusi utca sarkán. Az ember megáll a nyári záporban

fürdő napsütésben, sétál az őszi erdő napsütötte fái közt, feltekint az égre,

ahol szivárvány tündököl, átívelve a szűzies hómező fölött, a Niagara

amerikai oldalán. A lélek boldogan habozik az ifjú férj s arája tűzhelyének

sugárzó melege és az új fészek körül csivitelve röpdöső tavaszi madarak

között. Az ember úgy érzi magát, mint egy vidáman ringatózó hajó a friss

szélben; elnézi a rózsás arcú lányok fürge lábát, amint kerengve járják

utolsó s legvidámabb táncukat egy tündöklő bálteremben; majd egy zsúfolt

színház kivilágított nézőterén találja magát, éppen amikor egy könnyed s

derűs jelenet után lehull a függöny.

Aztán önkéntelen rándulás fut végig rajtad, te gyorsan belekapaszkodsz

az ébrenlétbe, pedig félig már alszol, s arra gondolsz, olyan volt ez az ím

elszaladt óra, mint az emberi élet. Mindkettőbe rejtelmek közül érkezik az

ember, olyan viszontagságokon megy át, melyek fölött nincsen hatalma,

aztán a végére érvén, újfent rejtelmekbe merül alá. Ekkor megint ütni kezd a

távoli toronyóra, de egyre halkabban, ahogy te közben mind mélyebben jársz

már az álmok erdejében. Lélekharang szól, mert most átmenetileg

meghaltál. Elszállt belőled a lélek, s szabad állampolgárként bolyong egy

árnyékvilág lakói között, ahol különös dolgokat lát, melyeken azonban sem

nem csodálkozik, sem meg nem retten. Ilyen csöndes lesz majd talán a végső

nagy változás is; ilyen nyugodalmas, mint amikor csupa ismerős dolgok

veszik körül az embert, midőn a lélek megtér Örök honába!

Edgar Allen Poe (1809—1849)

Ligeia

(1838)

Mert odabenn lakozik az akarat, s az meg nem hal. Ki

ismeri az akarat titkait, fönntartó erejét? Hiszen Isten

sem más, mint egy óriási akarat, mely feszült figyelme

révén áthatja a világot. Az ember nem adja meg magát

sem az angyaloknak, sem mindenestül a halálnak, hacsak

nem törékeny akarata gyöngesége miatt.

Joseph Glanvill 2

Nem tudom fölidézni, hiába igyekszem, hogy hogyan, mikor, vagy pontosan

hol találkoztam először Ligeiával. Hosszú évek teltek el azóta, és az

emlékezetem meggyöngült a sok szenvedéstől. Vagy talán csak azért nem

tudom eszembe idézni mindezt, mert — az igazat szólva — imádottam

lelkivilága, kivételes műveltsége, különös és ugyanakkor szelíd szépsége,

mélyen zengő hangjának izgalmas és lebilincselő ékesszólása oly kitartóan,

oly észrevétlen lépésekkel foglalta el a szívemet, hogy azt észre se vettem,

föl se fogtam. Mindenesetre úgy tűnik, legtöbbször egy nagy, régi, düledező

Rajna-menti városban találkoztam vele. A családja — bizonyára mesélt róluk.

Igen régi család, nem kétséges. Ligeia! Ligeia! Mióta beletemetkeztem az

olyan tanulmányokba, melyek mindenek fölött a külvilág hatásait hivatottak

tompítani, egyedül ezzel az édes szóval — „Ligeia” — idézem képzeletben a

szemem elé az ő képét, azét, aki nincs többé. S most, amint írok, eszembe

ötlik a felismerés, hogy soha nem tudtam a családnevét ennek a nőnek, aki a

barátnőm és jegyesem volt, aki társam lett tanulmányaimban, s akit végül

feleségemként szoríthattam keblemre. Vajon játékos feladatnak szánta ezt

az én Ligeiám? Vagy szerelmem próbatétele volt, hogy ezt a kérdést soha föl

ne tegyem neki? Vagy inkább az én szeszélyem volt: vad és romantikus

áldozat a legszenvedélyesebb imádat oltárán? Magára a tényre is csak

halványan emlékszem; csoda-e, ha mindenestül elfeledtem az azt kiváltó és

kísérő körülményeket? Mert ha csakugyan az a szellem, melyet ma úgy

neveznek: Romantika — ha csakugyan ő, a bálványimádó Egyiptom

hamuszínű, ködös szárnyú Astóphet 3 démona ül a balvégzetű házasságok

fölött, akkor biztos, hogy az enyém fölött is ő ült.

Egy drága tárgy azonban van, melynél az emlékezetem nem hagy

cserben: Ligeia személye. Termetre magas volt, eléggé karcsú, sőt, utolsó

napjaiban már sovány. Hiába is próbálnám lefesteni viselkedésének

fenségét, nyugodt oldottságát, vagy lépteinek fölfoghatatlan könnyűségét

és ruganyosságát. Úgy jött és ment, mint egy árnyék. Sosem vettem észre,

hogy bejött zárt ajtajú könyvtárszobámba, amíg meg nem hallottam édes,

mély hangjának drága zenéjét, ahogy márvány kezét a vállamra tette. Arca

szépségével semmilyen lány nem vetekedhetett. Ragyogása szinte ópiumos

látomás volt: légies, lélekemelő látvány, vadabb és istenibb, mint azok a

fantáziaképek, melyek Delos lányainak 4 szunnyadó lelkeit lengték körül.

Arcvonásai azonban nem azt a szabályosságot mutatták, amelyet a pogányok

klasszikus munkáiban oly tévesen tisztelni tanultunk. „Nincs maradéktalan

szépség”, mondja Bacon, Lord Verulam, 5 a szépség minden formájáról és

kategóriájáról szólva, „ha nincs az arányokban valami furcsaság”. Nos, azt

láttam, hogy Ligeia vonásai nem klasszikusan szabályosak, észleltem, hogy

bája csakugyan „maradéktalan”, és éreztem, hogy valami nagy-nagy

furcsaság járja át, mégis hasztalan próbáltam fölfedezni a szabálytalanságot

és megfogalmazni, mit is látok „furcsának” benne. Szemügyre vettem a

magas, sápadt homlok ívelt vonalát: hibátlan volt (milyen hideg ez a szó,

amikor ilyen mennyei fenségre használjuk!), a legfinomabb elefántcsonttal

vetekedő bőrt, a domborulat méltóságos nyugalmát, a halánték fölötti tájak

finom kiszögellését; aztán a hollófekete, fényes, burjánzó, természetes

göndörségű fürtöket, melyek Homéros szavát látszottak illusztrálni:

„jácintfekete”. Megfigyeltem az orr kifinomult körvonalait: egyedül csak a

héberek kecses medalionjain tapasztaltam hasonló tökélyt. Ugyanaz a pazar

simaságú felület, ugyanaz az alig észrevehető sasorr-hajlat, ugyanazok a

harmonikusan görbülő orrlyukak, melyek szabad szellemről árulkodtak.

Néztem az édes szájat. Itt diadalát ülte minden égi szépség: a rövid felső

ajak remek görbülete, az alsónak lágy, érzéki szunnyadása — a gödröcskék

játszottak velem, a színek beszéltek hozzám, a fogak pedig visszaszikrázták,

már-már meghökkentő ragyogással, az áldott fény minden egyes rájuk eső

sugarát, amikor derűsen és békésen, mégis mámorító fényességgel

elmosolyodott. Vizsgálgattam az áll kialakítását: itt is azt a nemes

nagyvonalúságot találtam, mely lágy és fenséges, telt és mégis szellemi,

mint a görögöké — ezt a vonalat Apollo isten egy álomban fedte föl

Kleomenesnek, 6 az athéni fiának. S aztán belenéztem Ligeia nagy szemébe.

Szemekre nincs mintánk az antik világból. Lehet, hogy éppen szerelmem

szemeiben rejlett a titok, amelyre Lord Verulam céloz. Azt kell hinnem, hogy

szemei jóval nagyobbak voltak, mint ami a saját fajunknál megszokott.

Teltebbek voltak, mint a legteltebb gazellaszem a Nourjahad-völgyi

törzsben. És mégis csak időnként, a végletes izgalom pillanataiban vált

Ligeiának ez a sajátsága igazán észrevehetővé. Az ilyen pillanatokban a

szépsége — felhevült képzeletemben legalábbis úgy tűnt — a földönkívüli

vagy földöntúli lények szépsége volt, amilyenek a török regékben a hurik. A

szemgolyók színe a legcsillogóbb fekete volt, s messze fölöttük szénszínű,

hosszú szempillák lógtak. Az enyhén szabálytalan vonalú szemöldökök

hasonló színben sötétlettek. Az a „furcsaság”, amit a szemekben találtam,

független volt a részletek alakjától, színétől vagy csillogásától: nem tudom

másnak nevezni, mint kifejezésnek. Milyen üres szó ez! Puszta hangzásának

takarásában rejtegetjük a lelkiségről való tudatlanságunkat. Ligeia

szemének kifejezése! Hány és hány órát töprengtem ezen! Hogyan

küszködtem, egy teljes nyári éjen át, hogy mélységét fölmérjem! Mi volt az,

ami — mélyebben, mint Demokritos kútja 7 — messze benn ült a szerelmem

szembogarában? Mi volt az? Makacsul és szenvedélyesen vágytam

kideríteni. Micsoda szemek! Nagy, fénylő, mennyei golyók! Olyanok lettek

számomra, mint Léda két ikercsillaga, s én nekik legodaadóbb csillagászuk.

Az emberi elme tanulmányozása során számos érthetetlen dologba

ütközünk, de talán egyik se olyan hátborzongató és felkavaró, mint az — és

szerintem ezt sehol sem írják a tankönyvek —, hogy amikor igyekszünk

valami rég elfeledettet emlékezetünkbe idézni, gyakran érezzük, hogy

majdnem megvan, már ott állunk az emlékezés küszöbén, ám végül mégsem

tudjuk fölidézni. Így voltam én gyakran, Ligeia szemein töprengve, éreztem,

hogy közeledik a pillanat, amikor majd teljesen megértem, milyen volt

kifejezésük — éreztem, hogy közeledik — mégse az enyém — s végül

mindenestül szétfoszlik! Közben (különös!, ó, ez a legkülönösebb rejtély!) a

világ legközönségesebb tárgyaiban fölfedeztem eme kifejezés egész sereg

megfelelőjét. Úgy értem, azután, hogy Ligeia szépsége behatolt a lelkembe s

ott mint valami szentélyben megtelepedett, az anyagi világ sokféle létezője

ugyanazt az érzést keltette bennem, mint az ő nagy, világos szemgolyói. És

ennek ellenére sem tudtam meghatározni ezt az érzést, vagy elemezni, vagy

akár csak tartósan magam elé idézni. Néha — hadd mondjam újra — egy

gyorsan növő szőlőág szemlélése közben ismertem föl, máskor egy moly, egy

pillangó, egy rovarbáb, egy gyors vízfolyás szemügyre vételekor.

Megéreztem az óceánban és egy lehulló meteorban. És van az égen egy-két

csillag (főleg egyre gondolok: hatodik fényrendű, kettős és változékony, a

Lyra nagy csillagja mellett látható), melynek távcsöves megfigyelése során

tudatosult bennem ez az érzés. Átjárt bizonyos vonós hangszerek hallatán,

és nem ritkán könyvrészletek olvasásakor is. A számtalan hasonló alkalom

közül egyre jól emlékszem: Joseph Glanvill egy könyvében találtam valamit,

ami (talán különössége miatt — ki tudná megmondani?) újra és újra eltöltött

ezzel az érzéssel: „Mert odabenn lakozik az akarat, s az meg nem hal. Ki

ismeri az akarat titkait, fönntartó erejét? Hiszen Isten sem más, mint egy

óriási akarat, mely feszült figyelme révén áthatja a világot. Az ember nem

adja meg magát sem az angyaloknak, sem mindenestül a halálnak, hacsak

nem törékeny akarata gyöngesége miatt.”

Az évek hosszú sora és az azt követő töprengés alkalmat adott rá, hogy

végül találjak valami távoli összefüggést az angol moralista szerző e szövege

és Ligeia jelleme között. Feszültség lappangott gondolkodásában, tetteiben,

beszédében, mely föltehetőleg annak a gigantikus akaraterőnek volt

következménye (vagy legalábbis jele), mely hosszú együttlétünk alatt más,

közvetlenebb bizonyítékot nem adott a létezéséről. A sok nő közül, akit

életemben ismertem, ő volt az, a kifelé nyugodt, mindig higgadt Ligeia, aki a

legvadabb módon esett áldozatul a könyörtelen szenvedély kavargó

keselyűinek. Én e szenvedély erejét csak abból tudhattam fölbecsülni, hogy

ilyenkor csodás módon kitágult a szeme, egyszerre gyönyört és rémületet

okozva; hangjának már-már bűvös dallama, apró modulációi és tiszta

higgadtsága a szokásosnál is mélyebben szólt, és a vad szavakat, amiket

szokása volt használni, oly szilaj energiával mondta ki, amit kiejtésének

kimértsége kétszeresen hatásossá tett.

Beszéltem már Ligeia műveltségéről: hatalmas volt — nőnél ilyet még

nem láttam. A klasszikus nyelveket elmélyülten ismerte, és amennyire az én

tudásom terjedt a modern európai nyelvek tekintetében, sohasem találtam

nála hibát. De vajon az akadémikus tudományok büszkén hirdetett tanainak

valamely legcsodáltabb (mert legnehezebben érthető) témájában is találtam-

e csak egyszer hibát őnála? Milyen különös, sőt, milyen borzongató, hogy a

feleségem természetének ez az egy vonása csak most, ilyen későn tolul a

figyelmem előterébe! Azt mondtam, hogy tudása akkora volt, hogy nőnél

ilyet még nem láttam — de él-e valahol férfi, aki bejárta, méghozzá sikerrel,

az erkölcstan, a fizika, a matematika minden tágas tartományát? Akkor nem

láttam, amit most világosan fölfogok: hogy Ligeia tudása óriási volt és

lenyűgöző; de mérhetetlen fensőbbségét már akkor eléggé éreztem ahhoz,

hogy gyermeki bizalommal bízzam magam az ő vezetésére a metafizikai

vizsgálódás kaotikus világában, mely házasságunk első éveiben a legfőbb

foglalatosságom volt. Mekkora diadallal, milyen eleven gyönyörrel, milyen

éteri reménységgel éreztem meg, amikor fölém hajolt ritka és kevesek által

művelt tanok tanulmányozása közben, hogy lassan és fokozatosan kinyílik

előttem egy gyönyörteli távlat, melynek hosszú, pompás és járatlan

ösvényén végre eljuthatok a tudáshoz, a mennyei kincshez, mely túl értékes

ahhoz, hogy ne legyen tilalmas!

Milyen szívet tépő volt ezek után a fájdalmam, amikor néhány év múltán

azt láttam: jól megalapozott reményeim szárnyakat növesztenek és

elröpülnek! Ligeia nélkül olyan voltam, mint a sötétben tapogatózó gyerek.

Csak az ő jelenléte, az ő olvasottsága vonta be eleven fénnyel a

transzcendens tanok számtalan titkát, melyekben együtt búvárkodtunk. Az

ő szemének ragyogó sugara nélkül az addig aranyosan csillogó betűk

szürkébbek lettek a saturnusi ólomnál. 8 És ezek a szemek most egyre

ritkábban sütöttek az előttem fekvő lapokra. Ligeia megbetegedett. Vad

szemei tündöklő — túlzottan is tündöklő — fénnyel lángoltak; sápadt ujjain

megjelent a sír átlátszó viaszszíne; magas homlokán a kék erek zabolátlanul

dagadtak

és

apadtak

a

legkisebb

érzelmi

hullámzás

hatására.

Rádöbbentem, hogy meg fog halni — s lelkemben kétségbeesett harcot

folytattam a zord Azraellel. 9 Szenvedélyes feleségem, legnagyobb

meglepetésemre, még nálam is energikusabban harcolt. Kemény természete

alapján bőséges okom lehetett azt hinni, hogy számára a halál nem lesz

rémületes — de nem így volt. Erőtlenek ahhoz a szavak, hogy akár csak

halványan megjelenítsék, milyen szilaj ellenállással birkózott az Árnnyal. Én

csak nyöszörögtem a kíntól, amikor néznem kellett ezt a szánalmas látványt.

Szerettem volna nyugtatni, bölcsen vigasztalni; de az ő szilaj életvágya

mellett — hogy élhessen és csakis élhessen — minden vigasz és bölcsesség

nevetséges ostobaság lett volna. Csak a vég óráiban, szenvedélyes lelkének

görcsös vergődése tudta megrázni magatartásának küldő higgadtságát.

Hangja lágyabb lett, mélyebb, de nem merészelném itt elmondani nyugodtan

kiejtett szavainak vadul keserű jelentését. Az agyam őrülten zakatolt, ahogy

megbabonázva hallgattam ezt a dallamot, mely nem egyszerűen halálos volt;

olyan gondolatokat és vágyakat hordozott, amiket halandó még nem ismert.

Azt, hogy szeret, sosem kételltem; és könnyen beláthattam volna, hogy

egy ilyen kebelben, mint az övé, a szerelem nem akármilyen szenvedéllyé nő.

De csak a halálában szembesültem végképpen a szenvedélyének

erősségével. Órákon át fogta a kezemet s közben ontotta rám túláradó

érzéseit

a

szívéből,

melynek

szenvedélyes

rajongása

felért

a

bálványimádással. Mivel érdemeltem ki a boldogságot, hogy ilyen

vallomásokkal

ajándékozzanak

meg?

Mivel

érdemeltem

ki

a

boldogtalanságot, hogy a szerelmemet abban az órában veszítsem el, amikor

e vallomásokat teszi? De nem bírok erről többet beszélni. Hadd mondjak

csak annyit, hogy Ligeia csodálatosan nőies önátadásában, ahogyan rám —

aki mindezt nem érdemeltem! — kiárasztotta szerelmét, végre megláttam a

mozgató elvet: elkeseredett komolysággal vágyott az életre, mely most oly

gyorsan futott ki belőle. Ezt az elkeseredett vágyat, ezt a mohó indulatot, az

élet, csakis az élet kívánását — ezt nincs erőm lefesteni, nincs szavam,

mellyel ábrázolni tudnám.

Aznap délben, amikor éjjel aztán elment, egy intéssel ágya mellé

parancsolt, s arra kért, hogy szavaljak el egy verset, amit néhány nappal

azelőtt ő maga írt. Engedelmeskedtem. Így szólt a vers:

Imitt egy gála éj

a vég-évek magányaiban!

Angyalnép, könnyben-ázva, mély

fátyol közt, szárnyasan

színházban ül, drámát akar,

reményt és rémeket,

míg szférák zengnek, büszke kar,

szeszélyes éneket.

Ezer isten-formájú báb

súg-búg a színpadon,

s ling-leng idébb-odább,

jő s puszta bábként megy vakon,

amint formátlan odafönt

nagy erők mozgatják a színt;

kesely-szárnyuk csapkodva önt

láthatatlan kínt!

Ó, bolond dráma! Nem feled

örökre, aki lát!

Hogy űzi folyton a tömeg

s nem éri, fantomát,

és körbe űzi, s visszatér,

nem éri sohase;

bűn, őrület, és szenvedély:

ebből áll a mese!

De ím, egy csúszó rémalak,

mint vérpiros gomoly,

előgyűrűz a színfalak

magányaiból.

Jön! — jön! — s a bábok soka

a Csúszó étke lesz.

Sír a szeráf: férgek foga

emberek vérével veres.

A lámpa — a lámpa mind kihal!

S lehull a remegő

formákra, zúgva, mint a vihar,

a függöny, a szemfedő.

Az angyalnép sápadva föláll,

s szól, míg fátylával időz:

„Ez az »Ember« című dráma volt,

s a Győztes Féreg a hős.” 10

„Ó, Istenem!” kiáltotta Ligeia félig sikoltva, majd talpra ugrott és karjait

hirtelen görcsben fölemelte, amint az utolsó sorokhoz értem. „Ó, Istenem! Ó,

mennyei Atyám! Hát mindig így kell ennek lennie? Sosem lehet ezt a

Győztest legyőzni? Nem vagyunk mindenestül a Te részeid? Ki — ki ismeri az

akarat titkait, fönntartó erejét? Az ember nem adja meg magát sem az

angyaloknak, sem mindenestül a halálnak, hacsak nem törékeny akarata

gyöngesége miatt!”

Ekkor, kimerülve az erős érzelemtől, leejtette hófehér karjait és

ünnepélyes arccal visszafeküdt halálos ágyába. Ahogy az utolsó sóhajokat

lehelte ki, köztük valami halk mormogás hagyta el ajkait. Fülemet

odahajtottam és fölismertem, még egyszer, a Glanvill-idézet utolsó szavait:

„Az ember nem adja meg magát sem az angyaloknak, sem mindenestül a

halálnak, hacsak nem törékeny akarata gyöngesége miatt.”

Meghalt — én pedig a bánattól porig sújtva nem bírtam többé elviselni az

otthonom elszigeteltségét ott, a Rajna-menti fakó és düledező városban.

Nem szenvedtem hiányt abban, amit a világ gazdagságnak hív. Ligeiától

többet, sokkal többet kaptam, mint ami egy átlagos halandónak

osztályrészül jut. Ezért néhány hónapi kimerült és céltalan bolyongás után

megvettem és némileg kitataroztam egy volt apátságot, melyet inkább nem

nevezek meg, Anglia egyik legtávolabbi, legelhagyatottabb vidékén. Az

épület komor és sötét nagyszerűsége, a táj szinte érintetlen vadsága, és az e

kettőhöz kötődő sok borús és ősrégi emlék nagyon is összhangban volt a

teljes elhagyatottság érzésével, mely az országnak ebbe a messzi és

barátságtalan szögletébe vonzott. Bár az apátság épületének benőtt és

omladozó külsején alig változtattam, odabent — gyermeki mohósággal, s

talán halványan remélve ettől bánatom enyhülését — teret engedtem a

királyinál is pompázatosabb berendezésnek. Az ilyen haszontalanságokat

már gyerekkoromban megtanultam szeretni, s most, mondhatni, a gyász

gyengeségében, ezekbe menekültem. Tudom, hogy bárki észrevette volna a

kezdődő téboly jeleit a dúsgazdag és fantasztikus kárpitokban, a komor

egyiptomi

faragványokban,

a

túldíszített

függönypárkányokban

és

bútorokban, az aranyrojtos szőnyegek őrült mintáiban. Ekkor már az ópium

hálójában vergődő rabszolga voltam, és ténykedésem, életrendem az álmaim

színeivel színeződött ki. De nem vesztegetek időt ezekre az ostobaságokra.

Hadd beszéljek csak arról az egy szobáról — legyen átkozott örökre! —,

ahová az elmebaj egy pillanatában bevezettem az oltártól mint

menyasszonyomat — mint az el nem feledett Ligeia utódát — a szőke hajú,

kék szemű Rowena Trevaniont, Tremaine-ből.

Nincs egyetlen építészeti vagy lakberendezési részlete annak a nászi

szobának, ami ne volna most is élénken előttem. Hol volt a lelke a

menyasszony rátarti családjának, amikor — az arany iránti szomjukban —

megengedték szeretett lányuknak, hogy átlépje egy ilyen díszítésű lakás

küszöbét? Azt mondtam, hogy a legapróbb részletekig emlékszem a szobára

(miközben sajnálatosan feledékeny vagyok a nagy horderejű dolgokban), ám

itt nem volt rendszer, nem volt semmilyen elv a bizarr látványban, ami

megtámogathatta volna az emlékezetet. A szoba a várszerű apátság egyik

magas tornyában volt, ötszög alakú és jókora méretű. Az ötszög teljes déli

oldalát az egyetlen ablak foglalta el; hatalmas, osztatlan velencei üveglap:

egyetlen tábla, ólomszürke üvegből, úgyhogy akár a Nap sütött, akár a Hold,

sugaraik kísérteties fényt vetettek a benti tárgyakra. E hatalmas ablak fölső

részét egy vén vadszőlő rácsozata takarta el, mely a torony vaskos falaira

futott föl. A komor tölgyfa mennyezet rendkívül magas boltívekben zárult,

rajtuk dús díszítés valami félig gótikus, félig őskelta stílusban. Ennek a

bánatos ívszerkezetnek a legközépső rekeszéből lógott le egyetlen, hosszú

szemű aranyláncon egy füstölő, maga is aranyból, szaracén mintázattal és

sok lyukkal, melyeket oly ügyesen helyeztek el, hogy rajtuk folytonosan ki-be

tekeregtek, mint megannyi élő kígyó, a különböző színű lángocskák.

Néhány heverő meg keleti kiképzésű gyertyatartó állt itt-ott — meg

persze az ágy, a nászi ágy: indiai modell, alacsony, vastag elefántcsont

faragásokkal, fölébe koporsólepelre hasonlító baldachin borult. A helyiség

mindegyik szögletében egy-egy függőlegesen fölállított óriás fekete gránit

szarkofág állt, a Luxor melletti királysírokból, évezredes födelük tele ősrégi

domborművekkel. De a legfőbb különcség, az igazat megvallva, a

kárpitozásban volt. A hatalmas, magas — aránytalanul magas — falakat a

mennyezettől a padlóig szélesen leomló, súlyos kárpit borította; ugyanebből

az anyagból voltak a szőnyegek, meg a heverők és az elefántcsont ágy

takarói, az ágy fölötti baldachin, és a dús ráncokat vető függönyök, melyek

az ablakot részben elfödték. Ez az anyag gazdagon szőtt aranykelme volt.

Rajta mindenütt, rendszertelen közökben, arabeszk minták, nagyjából

másfél arasz átmérőjűek, melyeket szurokfekete szállal hímeztek rá. Ám ezek

a minták csak akkor mutatták igazi arabeszk jellegüket, ha egy bizonyos

szögből nézték őket: egy ma már közismert, de alighanem a legrégebbi

ókorig visszavezethető módszerrel készítették őket ilyen változó hatásúra.

Aki belépett a szobába, csak barátságtalannak látta őket; de ahogy beljebb

jött, ez a látszat fokozatosan eltűnt, és lépésről lépésre, amint a látogató a

helyzetét változtatta a szobában, a hátborzongató alakok végtelen sorát

látta föltűnni, melyek a normannok babonáiban tenyésznek vagy a

szerzetesek lelkifurdalásos álmaiban törnek elő. Ezt a csalóka hatást

roppantul fölerősítette a falikárpitok mögé mesterségesen bevezetett

állandó erős léghuzat, mely riasztó és nyugtalan életszerűséget kölcsönzött

az egésznek.

Ilyen termekben, ilyen hálószobában töltöttem a tremaine-i asszonnyal

házasságunk első hónapjának kárhozott óráit, s nem sok izgalommal teltek.

Nem tudtam nem észrevenni, hogy feleségem retteg a hangulatom váratlan

és szilaj változásaitól, kerül engem és kevéssé szeret; mindez mégis inkább

örömmel töltött el. Ki nem állhattam őt, sőt gyűlöltem, már-már démoni és

nem

emberi

módon.

Gondolataim

visszaszálltak

(ah,

mily

heves

gyászérzéssel!) Ligeiához, a szeretett, a magasztos, a gyönyörű, a sírba tett

Ligeiához. Élvezettel idéztem föl tisztaságát, bölcsességét, fennkölt, éteri

természetét, szenvedélyes, bálványozó szerelmét. Most végre az én lelkem is

erősen, szabadon lángolt, s már nem csak az ő tüze fűtött. Ópiumos álmaim

izgalmában (mert már állandóan e szer béklyóiban hevertem) hangosan a

nevét szólítottam csöndes éjszakákon, vagy magányos nappalokon a

szurdokvölgyek védett sarkaiban, mintha az eltávozott utáni vágyam vad

mohósága, komor szenvedélye, emésztő hevülete vissza tudná őt állítani

arra az ösvényre itt a földön, melyet (ó, hát lehetséges, hogy örökre?)

elhagyott.

A házasság második hónapjának elején Rowenát hirtelen betegség

támadta meg, melyből csak lassan gyógyult föl. A testét emésztő láz

nyugtalanná tette éjszakáit, és zaklatott félálmában a toronyszobán belül és

kívül hangokat, mozgásokat vélt észlelni, amit nem tudtam másnak betudni,

mint

képzelete

felajzottságának,

vagy

talán

a

szobaberendezés

szemkápráztató hatásának. Nagy sokára lábadozni kezdett, s végül

visszanyerte egészségét. Ám csak rövid idő telhetett el, amikor egy újabb, az

előbbinél súlyosabb baj ismét ágynak döntötte, s ebből a rohamból teste,

mely mindig is gyenge volt, már sosem épült föl egészen. A betegségei ettől

kezdve egyre aggasztóbbak lettek, aggasztó gyakorisággal tértek vissza, és

dacoltak orvosainak tudásával és erőfeszítéseivel. Ahogy fokozatosan

elhatalmasodott krónikus betegsége, mely láthatólag már túlzottan

befészkelte magát a szervezetébe ahhoz, hogy emberi eszközökkel ki

lehessen onnan irtani, úgy fokozódott — ezt észre kellett vennem —

kedélyének ideges ingerültsége, mely a legkisebb ijedelem esetén is a

végsőkig felzaklatta. Újfent beszélni kezdett — mind gyakrabban és

határozottabban — a hangokról, az apró hangokról és a kárpitok szokatlan

mozgolódásáról, amikre már korábban is utalt.

Egy éjjel, úgy szeptember vége felé, a szokásosnál is nagyobb

nyomatékkal hozta föl előttem ezt a nyomasztó témát. Éppen fölébredt

nyugtalan félálmából, én pedig egy ideje figyeltem, félig szorongva, félig

bizonytalanul rettegve, lesoványodott arcának kifejezését. Elefántcsont ágya

mellett ültem, az egyik indiai heverőn. Félig fölült, és mondani kezdte,

komolyan, halkan, suttogva, hogy éppen milyen hangokat hall (melyeket én

nem hallottam), meg hogy éppen milyen mozgásokat lát (amiket nekem nem

sikerült észlelnem). A szél sebesen járt a falikárpitok mögött, és én be

akartam mutatni neki (amit, be kell vallanom, magam sem hittem teljes

egészében), hogy azok a beszédre alig emlékeztető sóhajok, meg a fali

alakzatok finom változásai csak a szokásos széljárás természetes

következményei. Arcát ekkor halálos sápadtság öntötte el, s ebből

megértettem, hogy hasztalan próbálnám megnyugtatni. Látszott, hogy

ájulás környékezi, és nem volt a közelben személyzet, akit hívhattam volna.

Eszembe jutott, hogy hova tettük azt a kancsó könnyű bort, amit orvosai

rendeltek neki, és a szoba másik végébe siettem, hogy előhozzam. Ám ahogy

a füstölő fénykörébe léptem, két meghökkentő körülmény vonta magára a

figyelmemet. Mintha valami tapintható, mégis láthatatlan tárgy ment volna

el könnyedén mellettem; és láttam, hogy az aranyszőnyegen ott fekszik, a

füstölő által lebocsátott csillogó fény kellős közepén, egy árnyék — halvány,

bizonytalan, angyali körvonalú árnyék, amilyennek az árnyék árnyékát

képzelnénk. Én éppen vadul föl voltam ajzva egy mértéktelen adag ópiumtól,

s így nem sok ügyet vetettem e dolgokra, és Rowenának sem említettem

őket. Megtaláltam a bort, visszamentem a szoba innenső felébe, és töltöttem

egy pohárkával, amit az alélt nő ajkához emeltem. Ettől kissé magához tért

és átvette az edényt, míg én leültem egy közeli heverőre, szemeimet őrá

szögezve. Ebben a pillanatban arra lettem figyelmes, hogy könnyű lépteket

hallok a szőnyegen és az ágy mellett, s egy másodperccel később, amint

Rowena éppen ajkához készült emelni a bort, azt láttam — vagy talán csak

álmodtam —, hogy a pohárba belehullik, mintegy a szoba légkörének valami

láthatatlan forrásából kiválva, három vagy négy csöpp ragyogó rubinszínű

folyadék. Én talán csakugyan láttam ezt, Rowena azonban semmiképp.

Habozás nélkül megitta a bort, én pedig óvakodtam beszámolni neki erről a

körülményről, hiszen azt — némi töprengés után így döntöttem — csak élénk

képzeletem sugalmazta, melyet betegesen fölerősített nejem ijesztő

helyzete, az ópium, meg a kései óra.

Mégsem titkolhatom magam előtt, hogy közvetlenül a rubinszínű cseppek

lehullása után rohamos romlás következett be a feleségem állapotában,

olyannyira, hogy a rákövetkező harmadik éjszakán a cselédség már

temetésre készítette elő, s a negyediken egyedül ültem Rowena szemfedővel

letakart teste mellett abban a groteszk szobában, mely annakidején

menyasszonyomként fogadta őt. Vad, ópium fűtötte látomások imbolyogtak

a szemem előtt, mint bizonytalan árnyak. Nyugtalan szemmel figyeltem a

szarkofágokat a szoba szögleteiben, a kárpitok változékony figuráit, a fejem

fölötti füstölőből előtekergő tarka lángokat. Ekkor a tekintetem — mivel

eszembe jutott, ami a múltkori éjszakán történt — ráesett a füstölő alatti

fénykörre, ahol annak az árnynak halvány formáit láttam. Nem volt már ott; s

én, fellélegezve, pillantásomat az ágyon fekvő fehér és merev alakra

tereltem. Hirtelen ezer emlékkép rohant meg Ligeiáról, s a szívemet újra

elárasztotta, mint árvízkor vadul örvénylő folyó, mindaz a kimondhatatlan

fájdalom, amellyel az ő szemfedővel letakart testét néztem egykor. Lassan

fogyott az éjszaka; én pedig, miközben szívem telve volt egyetlen és

mindenek fölötti szerelmem keserű emlékével, némán ültem, Rowena

holttestét bámulva.

Éjfél lehetett, vagy talán előbb, vagy később (mert az időt nem figyeltem),

amikor álmodozásaimból arra ocsúdtam, hogy valaki egy pillanatra felzokog

— halkan, de jól hallhatóan. Inkább éreztem, mint tudtam, hogy a hang az

elefántcsont ágy felől jött, a halottas ágyból. Babonás rettegéssel eltelve

hallgatóztam, de a hang nem ismétlődött. Erőltettem a szememet, hogy

látok-e bármi rezdülést a holttesten, de a legcsekélyebb ilyen jel sem volt

látható. Pedig nem tévedhettem. Igenis hallottam a hangot, még ha halkan

is, és a lélek fölébredt bennem. Eltökélten és állhatatosan szögeztem

tekintetemet a holttestre. Hosszú percek teltek el, míg olyasvalami nem

történt, ami fényt deríthetett a rejtélyre. Nyilvánvalóvá vált ugyanis, hogy

egy enyhe, nagyon halvány, alig észrevehető szín jelent meg az orcákon és a

szemhéjak besüppedt apró erein. Elmondhatatlan megdöbbenés és rémület

fogott el, amire a halandó világban nincs kellően erőteljes kifejezés. Úgy

éreztem: eláll a szívverésem s tagjaim ültömben megmerevednek. Végül a

kötelességérzet mégiscsak működésbe lépett s visszaadta önuralmamat.

Nem lehetett kétséges, hogy készületeink elhamarkodottak voltak —

Rowena még élt! Azonnal tenni kellett valamit, csakhogy a torony távol volt

az apátságnak attól a részétől, ahol a cselédség lakott, így senki sem volt

hallótávolságon belül. Nem tudtam volna segítséget hívni anélkül, hogy el

ne hagyjam hosszú percekre a szobát; ezt viszont nem mertem megtenni.

Egyedül küszködtem hát, igyekeztem visszahívni a még ott lebegő lelket.

Nemsokára mégis azt kellett látnom, hogy visszaesés következett be: a szín

eltűnt az orcákról és a szemhéjakról s egy márványnál is sápadtabb

fehérséget hagyott maga után; az ajkak még jobban összezsugorodtak és

elvékonyodtak a halál rút arcképén; a test felületét azonnal belepte a

visszataszító, nyirkos hidegség; s már be is állt a szokásos kőkemény

merevség. Megborzongva süllyedtem vissza a kerevetre, ahonnan az imént

oly riadtan pattantam föl, s visszamerültem a Ligeiáról való szenvedélyes

fantáziálásba.

Egy óra telt el így, amikor (lehetséges ez?) másodszor is arra lettem

figyelmes, hogy az ágy környékéről valami bizonytalan hangot hallok.

Halálos rémületben hallgatóztam. A hang újra hallatszott — egy sóhaj.

Odaugrottam a holttesthez s láttam, határozottan láttam, hogy az ajkak

megremegnek. Egy perccel később kisimultak, s elővillant a fogak

gyöngysora. A szívemben a meglepetés viaskodott a mély döbbenettel, mely

eddig egyedül uralta lelkemet. Úgy éreztem, látásom elhomályosul,

gondolataim elkalandoznak, s csak heves erőfeszítéssel tudtam magam nagy

sokára rábírni arra, amit a kötelesség ismét teendőmül kijelölt. Most már

némi hevülés is látszott a homlokon, az orcákon és a torkon; érezhető

melegség járta át az egész testet; még valami enyhe szívverés is érződött. A

nő élt, s én kettőzött energiával láttam neki az élesztés munkájának.

Megdörzsöltem és lemostam a halántékát és a kezét, s minden olyasmit

elvégeztem, amit a tapasztalatom — és nem kevés orvosi tanulmányom —

diktált. Hiába. A szín hirtelen elszállt, a szívverés megszűnt, az ajkak ismét

halotti kifejezést öltöttek, és egy pillanat múlva visszatért a jeges hidegség,

az ólomszürke szín, a szívós merevség, a beesett vonások — egy olyan test

utálatos tulajdonságai, melynek lakhelye már napok óta a sír.

Ismét visszasüllyedtem a Ligeiáról való álmodozásba, amikor (csoda, ha

beleborzongok, amint leírom?) ismét halk zokogás ütötte meg fülemet az

elefántcsont ágy környékéről. De miért is írjam le minden részletében annak

az éjszakának elmondhatatlan borzalmait? Miért húzzam az időt annak

elmesélésével, ahogy újra és újra, a hajnali szürkület eljöttéig,

megismétlődött az újraéledés iszonyú drámája? Minden egyes szörnyű

visszaesés egy még könyörtelenebb és szemmel láthatólag még

visszafordíthatatlanabb halálba vezetett. Minden haláltusa olyan volt, mint

valami láthatatlan ellenséggel folytatott küzdelem. Minden egyes küzdelem

után a holttest emberi megjelenésében valami megfoghatatlan változás állt

be. Hadd sietek inkább véget vetni a történetnek.

A félelmes éjszaka nagyobb része már eltelt, amikor a halott ismét

megmozdult, most élénkebben, mint előzőleg, jóllehet immár egy minden

addiginál reménytelenebb széthullás szörnyű állapotából emelkedett ki. Én

már rég fölhagytam azzal, hogy közbelépjek vagy akár csak megmozduljak,

mereven ültem a heverőn, tehetetlen prédájaként a viharzó érzelmeknek,

melyek közül a végletes döbbenet volt talán a legkevésbé ijesztő, a

legkevésbé felőrlő. A holttest tehát megmozdult, élénkebben, mint eddig. Az

élet színei szokatlan energiával töltődtek fel az arcba, a végtagok

elernyedtek; és ha a szemhéjak nem lettek volna szorosan összezárva, a test

nem lett volna halotti leplekbe pólyálva és becsavarva, amitől alakja

továbbra is temetői halottnak látszott, azt álmodhattam volna, hogy Rowena

csakugyan végleg lerázta a Halál béklyóit. S ha ezt a gondolatot nem is

tudtam teljesen a magamévá tenni, kétkedésem véget ért, amikor az ágyból

kikelve, tántorogva és bizonytalan léptekkel, csukott szemmel, mint aki

álmából megzavarodva kel föl, a szemfedőbe csavart valami megindult, és

határozott léptekkel, anyagi valójában a szoba közepére lépdelt.

Nem remegtem, nem mozdultam, mert az alak külsejét, testtartását,

mozgását figyelve kimondhatatlan elképzelések hada vágtatott keresztül

agyamon s megbénított — vagy inkább kővé fagyasztott. Nem mozdultam,

csak

néztem

a

jelenséget.

Gondolataim

őrülten

kavarogtak,

megfékezhetetlen áradatban. Lehet, hogy ez az élő Rowena, aki itt áll

előttem? Lehet ez egyáltalán Rowena — a szőke hajú, kék szemű Lady

Rowena Trevanion, Tremaine-ből? Miért kételkedem én ebben? A pólya

szorosan fogta körül a száját — de miért ne lehetne ez a tremaine-i asszony

lélegző szája? Az orcáin ott piroslottak a rózsák, mint élete legszebb delén:

Igen, ez bizonyára az élő Rowena arca. Az álla is a gödröcskékkel, mint

egészséges korában, miért ne lehetne az övé? De hogyhogy magasabb lett a

betegsége alatt? Micsoda megmagyarázhatatlan őrültséget sugallt ez a

gondolat! Egyetlen ugrással ott termettem és megérintettem a lábát.

Érintésemtől összerezzenve leejtette fejéről a meglazult, undok halotti

pólyákat és hirtelen kiomlott a szoba huzatos levegőjébe egy sűrű, gazdag,

hosszú, kócos hajzat, mely feketébb volt, mint az éjfél hollószárnyai! S ekkor

az előttem álló alak szeme lassan kinyílt. „Íme!”, sikoltottam hangosan. „Nem

tévedhetek, nem tévedhetek többé: ezek a hatalmas, ezek a fekete, vad

szemek, ezek az én valahai szerelmem szemei! Ez itt a szerelmem, LIGEIA!”

(Nádasdy Ádám)

Elizabeth Gaskell

(1810—1865)

Az öreg dajka története

(1852)

Jól tudjátok, kiscsibéim, hogy édesanyátok árva volt és egyetlen gyermek; és

bizonyosan

azt

is

tudjátok,

hogy

a

nagyapátok

lelkész

volt

Westmorelandben, ugyanott, ahová való én is vagyok. Iskolás lányka voltam

még, amikor egy napon nagyanyátok bejött az iskolánkba, és megkérdezte a

tanítónőt, nem akadna-e a tanítványai között olyan, aki alkalmas lenne

dadának; engem pedig majd szétvetett a büszkeség, amikor a tanítónő

odahívott magához, és azt mondta, ügyes leányka vagyok, aki jól bánik a

varrótűvel, és különben is megbízható, becsületes teremtés, a szüleim pedig

szegények ugyan, de igen tisztességes emberek. Úgy éreztem, bármit

megadnék érte, ha ennél a csinos fiatal hölgynél szolgálhatnék — a hölgy

ugyanolyan mélyen elpirult, mint én magam, amikor arról beszélt, hogy

rövidesen kisbabája születik, és hogy nekem mi lesz majd a dolgom vele. De

úgy látom, a történetemnek ez a része nem érdekel benneteket annyira,

mint az, ami majd utána következik, mert gondolom, sejtitek, mi következik

utána, úgyhogy inkább rátérek most mindjárt arra. Ott helyben mindjárt fel

is fogadtak, és én beköltöztem a lelkészlakba, még mielőtt megszületett

volna Miss Rosamond (vagyis hogy az a kisbaba, akiből aztán az édesanyátok

lett). Mondhatom, eleinte nem sok dolgot tettem, mert az édesanyja egész

álló nap a karjában tartotta, és éjszaka is ott aludt mellette; és engem majd

szétvetett a büszkeség, amikor nagy néha mégiscsak rám bízta. Mióta a

világ világ, nem volt még egy olyan édes kisbaba, és nem is lesz soha, bár,

ami azt illeti, ti is szép kisgyerekek voltatok, de vidámságban és

kedvességben egyikőtök sem vehette fel a versenyt édesanyátokkal! A saját

édesanyjára ütött, aki született úrhölgy volt, Furnivall lány, Lord

Furnivallnak, Northumberland lordjának az unokája. Azt hiszem, egyedüli

gyermek volt, és a lord házában növekedett fel, és ott is élt mindaddig, amíg

csak hozzá nem ment a nagyapátokhoz, aki egyszerű lelkész volt, egy

carlisle-i boltos fia — de a legműveltebb, legfinomabb úriember, akivel csak

találkoztam életemben! —, és aki estétől reggelig keményen dolgozott, mert

az egyházközsége nagy volt, és a tagjai szétszórtan laktak mindenfelé a

westmorelandi dombságon. Amikor anyuskátok, a kis Rosamond kisasszony

olyan négy-öt éves lehetett, két hét leforgása alatt elveszítette a szüleit,

egyiket a másik után. Ah! Milyen szomorú idők voltak azok! Éppen egy újabb

kisbabát vártunk a szépséges kis úrnőmmel, amikor a gazdám egyszer

holtfáradtan és átázva tért haza egyik hosszú, lóháton megtett útjáról —

belázasodott, és a betegség rövidesen el is vitte. Az úrnőm pedig soha

többet nem kapott újra erőre a szörnyű csapás után; még megérte, hogy

láthassa és keblére ölelhesse a halva született kisbabáját, aztán ő is

kilehelte szegény a lelkét. A halálos ágyán még megkért rá, hogy soha ne

hagyjam el Rosamond kisasszonyt, de akár egy szót se szólt volna, akkor sem

váltam volna meg az én kis drágámtól soha, de soha — akár a világ végére is

vele mentem volna!

Jószerivel még ki sem sírhattuk magunkat, máris beállítottak a

végrendelet végrehajtói és a gyámok, hogy mindent elrendezzenek. Egyikük

egy bizonyos Lord Furnivall volt, az úrnőm tulajdon édes unokatestvére, a

másikuk a gazdám fivére, egy bizonyos Mr. Eastwaite, egy manchesteri

kereskedő, bár akkoriban még nem tollasodott meg ennyire, mint

mostanában, viszont máris egy csomó éhes szájat kellett etetnie odahaza.

Na szóval, máig sem tudom, azok ketten rendezték-e el így a dolgot egymás

között, vagy az úrnőm írt egy levelet az unokafivérének a halálos ágyán, de

akárhogyan is, végül abban állapodtak meg, hogy nekünk Rosamond

kisasszonnyal Northumberlandbe kell mennünk, a Furnivall-birtokra; a

mylord szerint az édesanyja kívánsága volt, hogy Rosamond az ő családja

körében nőjön fel, de azt mondta, neki sincs kifogása a dolog ellen, mert egy

ilyen előkelő háztartásnak, mint az övék, meg se kottyan két további

személy. Énnekem ugyan csöppet sem volt ínyemre, hogy így beszéljenek az

én kis drágám érkezéséről, aki olyan okos és gyönyörű kis jószág volt, hogy

valóságos napsugara lett volna minden háznak, legyen az bármilyen előkelő,

de annak azért örültem, hogy a népek a Völgyben szájtátva meredtek rám,

amikor meghallották, hogy komorna lesz belőlem a kis úrnő mellett Lord

Furnivallnál, a Furnivall-birtokon.

Csakhogy tévedtem, amikor azt hittem, hogy együtt fogunk lakni Lord

Furnivallékkal. Kiderült, hogy a család már több mint ötven esztendeje

elköltözött Furnivall Hallból, és szegény fiatal úrnőm, tudtommal soha még

csak nem is járt ott, amit igencsak sajnáltam, mert azt szerettem volna, ha a

kis Rosamond gyermekkora is azok között a falak között telik el, ahol az

édesanyjáé.

Megpróbáltam alaposan kifaggatni a lord komornyikját, amennyire csak

mertem, és megtudtam tőle, hogy Furnivall Hall a cumberlandi dombság

lábánál áll, és roppant előkelő hely; hogy egy bizonyos Miss Furnivall lakja, a

lord dédnagynénikéje, és a lord úgy gondolja, Miss Rosamondnak néhány

évig jó helye lesz ottan, és hogy a jelenléte talán elszórakoztatja kissé az

öreg nénikét.

A lord meghagyta, hogy egy bizonyos napra csomagoljam össze Miss

Rosamond holmiját. Szigorú, büszke ember volt — azt mondják, a Furnivall

lordok mind ilyenek —, soha nem mondott volna egyetlen árva szóval sem

többet a föltétlenül szükségesnél. Az emberek azt beszélték, valaha nagyon

szerelmes volt a fiatal úrnőmbe, az úrnőm azonban meg se hallgatta, mert jól

tudta, hogy az apja soha nem egyezne bele ebbe a házasságba, és inkább

hozzáment Mr. Eastwaite-hez. Hát nem tudom; annyi bizonyos, hogy a lord

soha nem házasodott meg. Viszont szemlátomást nem sokat törődött Miss

Rosamonddal, márpedig szerintem, ha a megboldogult édesanyja valaha

fontos lett volna számára, többet törődött volna vele. A komornyikját

elküldte velünk az udvarházba, de meghagyta neki, hogy még aznap este

csatlakozzék hozzá Newcastle-ben, úgyhogy, gondoltam, nem marad rá

valami sok ideje, hogy összeismertessen bennünket azzal a sok, számunkra

teljesen idegen emberrel, mielőtt ő is lerázza magáról a gondunkat, mi pedig

ott maradunk, két magányos, fiatal jószág (én se voltam még több tizennyolc

évesnél) abban a nagy, régi kastélyban. Mintha tegnap lett volna, ahogy a

kocsi elindult velünk Furnivall Hallba! Már kora reggel el kellett hagynunk a

mi drága, öreg lelkészlakunkat — mindketten úgy zokogtunk, hogy majd a

szívünk szakadt belé, pedig a lord kocsiján vittek bennünket, amivel

korábban olyan nagyra voltam! Már jóval elmúlt dél — egy szeptemberi

napon történt ez a dolog —, amikor utoljára álltunk meg lovakat cserélni egy

füstös kis városban, teli bányászokkal és vájárokkal. Miss Rosamond

elszunnyadt, de Mr. Henry rám parancsolt, hogy ébresszem fel, hadd lássa a

parkot és a kastélyt, ahogyan közeledünk feléjük. Sajnáltam felébreszteni az

én kis drágámat, de megtettem, mert féltem, hogy Mr. Henry bepanaszol a

gazdájának, ha nem engedelmeskedem neki. Rövidesen nyoma sem volt már

sehol se városnak, se falunak; nemsokára begördültünk egy hatalmas

vadaspark kapuján — nem olyan volt, mint a mi parkjaink itt délen, hanem

teli volt sziklákkal, zúgó patakokkal, göcsörtös galagonyabokrokkal és öreg

tölgyfákkal, valamennyinek megfakult és hámlott a kérge a vénségtől.

Még két mérföldet haladhattunk fölfelé, amikor egy hatalmas, tekintélyes

külsejű házat pillantottunk meg; fák állták körül, olyan szorosan, hogy

némelyiknek az ága a falhoz csapódott, amikor fújt a szél, és sok ág le is volt

törve; szemlátomást senki nem törődött vele, hogy rendet tartson,

megnyesse a fákat és megtisztogassa a mohával benőtt kocsiutat. Csak a

ház elülső része volt tisztességesen rendben tartva. A nagy, ellipszis alakú

felhajtón egyetlen szál gyom sem csúfoskodott, és sem futónövénynek, sem

fának nem hagyták, hogy eltakarja a ház hosszú, sokablakos elülső falát,

amelyből kétoldalt két szárny nyúlt ki, és mindkét szárny egy-egy oldalsó

front vége volt; mert a ház, bár elhagyatott és elhanyagolt volt, még sokkal

tágasabbnak és előkelőbbnek bizonyult, mint amire számítottam. Mögötte

emelkedett a Dombság, és az aztán csakugyan elég vad és kopár vidék volt,

bal felől pedig, mármint ha szemben álltunk a házzal, mint később kiderült,

egy kis régimódi virágoskert terült el. A ház nyugati frontjáról nyílt egy ajtó

a kertbe, amelyet a sötét, sűrű erdőből hasítottak ki valamelyik régi Lady

Furnivall kedvéért; csakhogy a nagy erdei fák ágai újból fölébe nőttek és

beárnyékolták, ezért csak igen kevés virág élt meg ott a mi időnkben.

Aztán a kocsi megállt velünk a főbejárat előtt, és mi beléptünk az

előcsarnokba — valósággal elveszettnek éreztem magam odabenn, olyan

ijesztően hatalmas, tágas és magas volt. A mennyezet kellős közepéről

csillár lógott, csupa bronzból — tátva maradt a szám, mert ilyesmit még soha

életemben nem láttam. Volt aztán egy jókora kandalló a csarnok túlsó

végében, akkora, mint egy ház oldala nálunk otthon falun, vaskos tűzikutyák

és vasbakok tartották benne a fahasábokat, mellette pedig nehéz, ódivatú

pamlagok álltak. A csarnok másik végében, baloldalt, ha a bejárat felől nézte

az ember — a nyugati oldalon —, egy falba épített orgonát lehetett látni,

akkora volt, hogy elfoglalta jóformán a teljes falat. Ugyanazon az oldalon, az

orgona túlfelén, volt egy ajtó, szemközt pedig, a kandalló mindkét oldalán

volt egy-egy ajtó, mindkettő a keleti szárnyba vezetett; de azokon az ajtókon

én soha nem léptem be, amíg ott laktam a házban, úgyhogy nem tudom

megmondani nektek, mi volt mögöttük.

A délután a vége felé járt, az előcsarnokban nem égett a tűz, úgyhogy a

helyiség sötét és komor volt, de nem is maradtunk ott egy pillanatig sem. Az

öreg szolga, aki ajtót nyitott nekünk, meghajolt Mr. Henry felé, aztán a nagy

orgona túloldalán lévő ajtóhoz vezetett bennünket, majd azon át kisebb

előcsarnokok és átjárók egész során át a nyugati szalon felé igyekeztünk,

mert az öreg szolga azt mondta, ott találjuk Miss Furnivallt. Szegény kis

Miss Rosamond görcsösen kapaszkodott belém, mintha csak ő is megijedt

volna ettől a hatalmas háztól és elveszettnek érezte volna magát benne; ami

pedig engem illet, én sem voltam sokkal nyugodtabb nála. A nyugati szalon

viszont igen barátságosan festett, itt már vidáman pattogott a tűz, és teli

volt jó, kényelmes bútorokkal. Miss Furnivall igen öreg hölgy volt, szerintem

közel járhatott a nyolcvanhoz, de nem tudhatom biztosan. Vézna volt, és

hórihorgas, és az arca úgy teli volt szántva finom ráncokkal, mintha

tűheggyel karcolták volna össze a bőrét. A tekintete nagyon éber volt;

gondolom, azért, hogy a szemével pótolja azt, amit a fülével elmulaszt, mert

olyan süket volt, hogy hallókürtöt kellett használnia. Mellette pedig ott ült,

és egy jókora gobelinen öltögetett a komornája és társalkodónője, Mrs.

Stark — aki csaknem ugyanolyan öreg volt, mint ő. Akkor került a házhoz,

mikor még mindketten fiatalok voltak, és ma már inkább a barátnője volt

Miss Furnivallnak, mint a szolgája; olyan hidegnek, szürkének és merevnek

látszott, akár egy kőszobor, mintha soha életében nem szeretett volna

senkit, és nem is törődött volna senkivel; aminthogy, gondolom, csakugyan

nem is törődött senki mással, csak az úrnőjével, és mivel az olyan nagyon

süket volt, Mrs. Stark majdhogynem úgy bánt vele, mint egy gyermekkel.

Mr. Henry átadott egy üzenetet a lordtól, meghajlással búcsút vett

mindnyájunktól — és közben figyelmen kívül hagyta az én drága kis Miss

Rosamondom feléje nyújtott kezét —, aztán otthagyott bennünket faképnél,

mi meg csak álltunk, és tűrtük, hogy a két öreg hölgy alaposan szemügyre

vegyen a pápaszemén keresztül.

Úgyhogy igencsak megkönnyebbültem, amikor a hölgyek végre

csengettek annak az öreg inasnak, aki odavezetett bennünket, és

megparancsolták neki, hogy kísérjen minket a szobánkba. Kimentünk a nagy

szalonból, keresztülvágtunk egy másik nappalin, aztán fölkapaszkodtunk

egy hosszú lépcsőn, végül áthaladtunk egy széles galérián, ami valami

könyvtárféle lehetett, mert az egyik oldalát a padlótól a plafonig könyvek

borították, a másik felén meg sűrűn követték egymást az ablakok és az

íróasztalok — míg végül elértünk a szobánkba, és igazán csöppet sem

bántam, amikor megtudtam, hogy éppen a konyha fölött vagyunk; mert

kezdtem attól félni, hogy végül még eltévedek ebben a hatalmas, kőből való

pusztaságban. Volt ott egy régi gyerekszoba, a kis lordok és ladyk lakhattak

benne valaha réges-régen; a szobában vidáman égett a tűz, a teavíz már

forrt a tűzhely vaslapján, az asztal már meg volt terítve teához; és ebből a

szobából nyílt a gyerekhálószoba, ahol volt egy kis rácsos ágy Miss

Rosamondnak, közvetlenül az én ágyam mellett. És az öreg James behívta

Dorothyt, a feleségét, hogy üdvözöljön bennünket, és mind a ketten olyan

kedvesek és szívélyesek voltak, hogy lassanként kezdtük egészen otthon

érezni magunkat Miss Rosamonddal; úgyannyira, hogy mire a teázást

befejeztük, Rosamond már ott ült Dorothy térdén, csacsogott neki, és olyan

gyorsan pergett a kis nyelve, hogy csak no! Rövidesen kiderült, hogy

Dorothy is Westmorelandbe való, és ez, mondhatni, valamiféle kapcsolatot

teremtett kettőnk között, és állíthatom, hogy még éltemben nem találkoztam

kedvesebb emberekkel, mint az öreg James és a felesége. James jóformán

teljes életében a lord családjánál szolgált, és őszerinte nem volt még egy

olyan előkelő család az egész Földkerekségen. Egy kicsit le is nézte a

feleségét, mert az, mielőtt elvette, falusi parasztkunyhónál előkelőbb házat

nem látott még belülről. De azért nagyon szerette a feleségét, és erre meg

is volt minden oka. Más személyzet nem is volt a háznál rajtuk kívül,

mindössze egyetlen mindeneslány, ővele végeztették a durva munkát.

Agnesnek hívták; ez az Agnes és én, aztán James és Dorothy, no meg persze

Miss Furnivall és Mrs. Stark: belőlünk állt a háznép, de persze az én drága

kis Miss Rosamondomról se feledkezzünk meg! Sokszor eltöprengtem rajta,

vajon mihez kezdhettek magukkal ezek az emberek itt, azelőtt, hogy az én

kis drágám megérkezett volna, mert most, hogy itt volt, olyan nagy felhajtást

csaptak körülötte, hogy csak na! Ebben a tekintetben csöppet sem

különbözött egymástól a konyha és a szalon. Még a merev, szomorú Miss

Furnivall és a dermesztő Mrs. Stark is elégedettnek látszott, amikor az én

kis rózsaszálam ott röpdösött a szalonban, mint egy kismadár, vidáman

szaladgált ide-oda, és közben egyfolytában boldogan csacsogott, be nem állt

volna a kis szája. Lefogadom, nem egyszer facsarodott el a szívük, amikor az

én drágám kiszaladt a konyhába, bár sokkal büszkébbek voltak annál, hogy

megkérjék, maradjon velük, és egy kissé csodálkoztak is rajta, hogy

Dorothyék társaságát részesíti előnyben az övékkel szemben; bár, mint Mrs.

Stark megjegyezte, ezen nincs mit csodálkozni, ha meggondoljuk, miféle

családból jött az apja. A hatalmas, régi ház csodálatos kalandot jelentett a

kicsi számára. Állandóan ott jártam a sarkában, miközben felfedezte az

épület minden zegét-zugát, persze a keleti szárnyat kivéve, mert azt örökké

zárva tartották, és nekünk meg sem fordult a fejünkben, hogy oda

bemenjünk. De a nyugati és az északi szárnyban is rengeteg barátságos

szoba volt, tele olyan dolgokkal, amelyek a mi számunkra mind újdonságot

jelentettek, bár a világban járatosabb emberek számára valószínűleg

megszokott dolgok voltak. A fák hosszú, szélfútta ágai elsötétítették az

ablakokat, és a borostyán is benőtte az ablaküveget; de ott a zöld

félhomályban is láttuk azért a régi, kínai kancsókat, a faragott elefántcsont

dobozokat és a nagy, vaskos könyveket, na meg mindenekfölött a régi

képeket!

Emlékszem, a kicsi drágám egyszer rávette Dorothyt, hogy kísérjen el

bennünket, és mondja el sorjában az összes képről, hogy kit ábrázol —

mivelhogy arckép volt valamennyi, és tudni lehetett, hogy a lord családjának

tagjait örökítik meg, bár Dorothy nem tudta mindegyikről név szerint

megmondani, hogy kicsoda. Már végigmentünk a szobák többségén, amikor

megérkeztünk a régi nagy fogadószobába, amely az előcsarnok fölött volt, és

ott megpillantottuk Miss Furnivall arcképét. Ki hitte volna, micsoda egy

szépség volt az öreg hölgy a maga idejében! — de milyen makacs, gőgös

arccal nézett maga elé, mennyi megvetést lehetett kiolvasni azokból a szép

szemekből! A szemöldökét kissé fölhúzta, mintha csodálkozna, honnan veszi

valaki a bátorságot, hogy őt megbámulja, és lebiggyesztett szájjal nézett

vissza ránk, ahogy ott álltunk és csodáltuk. Na és a ruhája! — hát ahhoz

foghatót még soha életemben nem láttam; de úgy látszik, ez volt a divat Miss

Furnevall fiatalkorában; a kalapja valami puha, fehér anyagból készült, talán

hódprémből, és egy kissé behúzta a homlokába; a kalap egyik oldalán

gyönyörű tollbokréta lengedezett, a ruhája kék szaténból volt, elöl olyan

mélyen kivágva, hogy kilátszott a tűzdelt, fehér mellkendője.

— Hát még ilyet! — mondtam, amikor már kibámészkodtam magamat. —

Úgy van, ahogy mondják, minden múlandó ezen a földön! Ki hinné, aki ma

látja, hogy Miss Furnivall ilyen káprázatos szépség volt a maga idejében!

— Hát igen — felelte Dorothy. — Bizony az idő mindnyájunkon rajta

hagyja a keze nyomát. De ha igaz, amit a gazdám apja szokott mondogatni,

Miss Furnivall, az idősebbik nővér, még sokkal csinosabb volt, mint Miss

Grace. Az ő képe is itt van valahol, de ha megmutatom nektek, senkinek nem

szabad elárulnotok, hogy láttátok, még Jamesnek sem. Mit gondolsz, ez a kis

hölgy itt tud titkot tartani? — kérdezte.

Hát, ebben nem voltam biztos, mert olyan kis bátor, nyílt természetű

gyerek volt az én drágám, hogy ami a szívén, az a száján, úgyhogy inkább

rávettem, hogy bújócskázzunk, és amikor elbújt, segítettem Dorothynak

megfordítani egy jó nagy képet, amelyiket arccal a falnak támasztottak, nem

lógatták föl a falra, mint a többit. Mondhatom, a nővére csakugyan lefőzte

Miss Grace-t, ami a szépségét illeti, és azt hiszem, ami a gőgöt és a

megvetést illeti, abban is ő vitte el a pálmát, bár ezen a téren nehéz lett

volna választani közöttük. Akár egy óra hosszat is elnézegettem volna, de

Dorothy, úgy láttam, attól tartott, baja lehet belőle, hogy megmutatta

nekünk, úgyhogy gyorsan visszatámasztotta a falnak, aztán rám szólt, hogy

szaladjak, és keressem meg Miss Rosamondot, mert vannak ebben a házban

veszedelmes helyek, és nem szeretné, ha a gyermek odatévedne

valamelyikre. Bátor, vidám természetű lányka voltam akkoriban, és nem

sokat törődtem vele, miket hord össze az öregasszony, mert én is ugyanúgy

szerettem bújócskázni, mint bármelyik gyerek a faluban; de azért

elszaladtam, hogy megkeressem az én kicsikémet.

Ahogy beköszöntött a tél, és a napok egyre rövidebbek lettek, néha

szinte bizonyos voltam benne, hogy olyasféle zajt hallok, mintha valaki

játszana a nagy orgonán az előcsarnokban. Nem minden este hallottam, de

annyi bizonyos, hogy nagyon gyakran, rendszerint olyankor, amikor már

lefektettem Miss Rosamondot, ott ültem az ágya mellett, és moccanni se

mertem,

nehogy

felébresszem.

Olyankor

hallottam

a

távolban

mennydörögni, áradni az orgonamuzsikát. Az első éjszaka, amikor lementem

a konyhába vacsorázni, megkérdeztem Dorothyt, ki játszik az orgonán, de

James ingerülten rám szólt, ne legyek már olyan buta liba, hogy nem tudom

megkülönböztetni a szél zúgását a fák között az orgonamuzsikától; ám

láttam, hogy Dorothy milyen ijedt pillantást vet rá, Bessy pedig, a

konyhalány, halkan mormolt valamit, és egészen elsápadt. Láttam, hogy

nincs ínyükre, amit kérdeztem, úgyhogy egyelőre nem is bolygattam a

dolgot, gondoltam, megvárom, amíg négyszemközt maradunk Dorothyval,

mert tudtam, hogy akkor sok mindent ki tudok szedni belőle. Így aztán

másnap megvártam, amíg kettesben maradunk, és akkor megpróbáltam

rávenni, árulja el, kicsoda játszott az orgonán; mert akárki akármit mondott,

tudtam én, hogy orgonaszót hallottam, és nem a szelet, bár James előtt

jobbnak láttam befogni a számat. De Dorothy már jól megtanulhatta a

leckét, gondolom, mert egyetlen árva szót sem tudtam kiszedni belőle.

Úgyhogy megpróbálkoztam Bessyvel, bár különben ritkán ereszkedtem le

hozzá, mert hát én egy szinten álltam Jamesszel és Dorothyval, Bessy pedig,

mondhatni, az ő szolgálójuk volt. Bessy aztán a lelkemre kötötte, hogy soha,

de soha egyetlen szót se mondjak el senkinek abból, amit most tőle hallok,

de ha mégis beszélnék róla, a világért se áruljam el, hogy kitől hallottam; ám

az a hang csakugyan nagyon furcsa, és ő is sokszor hallotta már,

legfőképpen téli éjszakákon, amikor hóvihar készült; és az emberek azt is

beszélik, hogy olyankor az öreg lord játszik a nagy orgonán az

előcsarnokban, ahogy életében is szokta volt, de hogy kicsoda ez az öreg

lord, és hogy miért játszik az orgonán egyáltalában, és miért legfőképpen

viharos téli estéken, azt nem tudta vagy nem akarta megmondani. No jó!

Mondtam már nektek, hogy bátor lány voltam, nem ijedtem meg a saját

árnyékomtól, és arra gondoltam, nekem bizony tetszik, ahogy az a fenséges

muzsika végighömpölyög a házon, bárki játsszék is az orgonán; mert most

már olyan hangos volt az a zene, hogy elnyomta az erős szél zúgását, és úgy

kesergett és ujjongott, mintha eleven lélek lett volna, aztán olyan lágyan és

halkan kezdett szólni, mint a szellő suttogása, csakhogy azért mégiscsak

muzsika volt az, megvolt a dallama neki, úgyhogy nevetséges olyasmit

állítani, hogy a szél lett volna. Eleinte azt gondoltam, talán Miss Furnivall

játszik az orgonán, csak épp Bessy nem tud róla; de egyik nap, amikor

egyedül voltam az előcsarnokban, kinyitottam az orgonát és belenéztem —

jól megnéztem minden oldaláról, ahogy egyszer a crosthwaite-i templom

orgonáját, és láttam, hogy belül teljesen össze van törve, bár kívülről remek,

szép, hibátlan hangszernek látszott; és akkor, bár fényes dél volt, egy kicsit

libabőrös lettem a rémülettől, úgyhogy gyorsan be is csuktam az orgonát, és

elszaladtam a világos, barátságos gyerekszobába; és ettől fogva, akárcsak

James és Dorothy, én sem szerettem többet hallani azt a hangot. Eközben

Miss Rosamond mind jobban és jobban megkedveltette magát mindenkivel.

Az öreg hölgyek szerették, ha velük ebédel — korán szoktak volt ebédelni —,

és ilyenkor James állt Miss Furnivall széke mögött, én pedig Miss

Rosamondé mögött, roppant előkelően; és aztán ebéd után a kis drágám ott

játszadozott a nagy szalon sarkában, olyan csöndesen, mint egy egérke,

miközben Miss Furnivall aludt, és én is megebédeltem a konyhán. De azért

mindig nagyon örült az én kicsikém, amikor utána feljöhetett hozzám a

gyerekszobába; azt mondta, azért, mert Miss Furnivall mindig olyan

szomorú, Mrs. Stark pedig olyan unalmas; mi ketten azonban mindig vígan

voltunk, és lassacskán úgy megszoktam azt a furcsa, hömpölygő muzsikát,

hogy nem is törődtem többet vele, hiszen nem ártott az senkinek, még ha

nem is tudtuk, hogy honnét jön.

Azon a télen rettentő hideg volt. Október közepén már fagyni kezdett, és

a fagy sok-sok héten át nem akart enyhülni. Emlékszem, egyik nap Miss

Furnivall fölemelte súlyos, szomorú pillantását, és azt mondta Mrs. Starknak

furcsa, jelentőségteles hangon:

— Attól félek, rettenetes telünk lesz.

De Mrs. Stark úgy tett, mintha meg sem hallotta volna, és nagyon

hangosan beszélni kezdett valami másról. Én és a kis úrnőm azonban ügyet

sem vetettünk a fagyra — mi aztán nem! Amíg szép, száraz idő volt,

mindennap fölkapaszkodtunk a ház mögött a meredek domboldalakon, fel a

Dombvidékre — meg kell hagyni, elég komor és puszta vidék volt —, és ott

versenyt futottunk a friss, csípős levegőn; egyszer pedig lefelé jövet

felfedeztünk egy új ösvényt, amely ott haladt el a két vénséges vén,

göcsörtös magyalbokor mellett, amelyek ott nőttek félúton a ház keleti

oldalánál. De a napok egyre rövidebbek és rövidebbek lettek, és az öreg

lord, mármint ha csakugyan ő volt az, egyre vadabb és viharosabb

dallamokat játszott a nagy orgonán. Egy vasárnap délután — valamikor

november vége tájt lehetett — megkértem Dorothyt, hogy vigyázzon a kis

kisasszonykámra,

amikor

majd

Miss

Furnivall

felébred

délutáni

szendergéséből, és a kicsi lejön a szalonból; mert olyan hideg volt, hogy nem

akartam a kislányt magammal vinni a templomba, márpedig én el akartam

menni. És Dorothy boldogan megígérte, hiszen ő is annyira odavolt az én kis

drágámért, hogy úgy tűnt, minden rendben lesz; mi pedig Bessyvel fürgén

nekivágtunk az útnak, bár az ég súlyosan, feketén függött a fehér föld fölött,

mintha az éjszaka nem múlt volna el egészen, és bár szél sem rezdült, a

levegő metszően hideg volt.

— Havazni fog — vélekedett Bessy. És csakugyan, még odabenn voltunk a

templomban, mikor eleredt a hó, nagy pelyhekben esett, olyan sűrűn, hogy

csaknem elsötétítette az ablakokat. Mire kijöttünk a templomból, elállt a

havazás, de a földet vastagon borította a puha hó, mélyen belesüppedt a

lábunk, ahogy baktattunk hazafelé. Mielőtt beértünk volna a kastélyba,

fölkelt a Hold, és azt hiszem, most világosabb volt — már hogyne lett volna,

mikor az a rengeteg, fehér hó csak úgy ragyogott a holdfényben! —, mint

amikor elindultunk a templomba, két és három óra között. Még nem is

mondtam nektek, hogy Miss Furnivall és Mrs. Stark egyáltalán nem jártak

templomba; együtt olvasgatták az imádságos könyvüket a maguk csöndes,

komor módján, és úgy láttam, igen hosszúnak találják a vasárnapokat, mert

olyankor nem foglalhatják el magukat a gobelinhímzéssel. Így hát, amikor

lementem Dorothyhoz a konyhába Miss Rosamondért, hogy fölvigyem

magammal a gyerekszobába, meg sem lepődtem, amikor az öregasszony

közölte, hogy a hölgyek ott tartották maguknál a gyermeket, és egész

délután le se jött a konyhába — merthogy én meghagytam neki, hogy

menjen le Dorothyhoz, ha már belefáradt, hogy illedelmesen viselkedjék

odafönn a szalonban. Levetettem hát a kabátomat, és elindultam, hogy

megkeressem, és elvigyem vacsorázni a gyerekszobába. De amikor beléptem

a szalonba, nem láttam ott senkit, csak a két öreg hölgyet; némán,

mozdulatlanul ültek, olykor-olykor odavetettek egy-egy szót a másiknak, de

nem úgy festettek, mintha odáig egy olyan eszes, vidám kis jószág

társaságában múlatták volna az időt, mint az én kis Miss Rosamondom. Ám

még mindig azt hittem, hogy csak bújócskázik velem; szokása volt ugyanis,

hogy időnként, merő csintalanságból, rábeszélte a két öreg hölgyet,

tegyenek úgy, mintha nem is sejtenék, hogy ott van a közelben; így hát

elindultam lábujjhegyen a szalonban, hol egy pamlag alá, hol egy szék mögé

kukkantottam be, és igyekeztem úgy tenni, mintha szörnyen meg lennék

rémülve, hogy nem találom.

— Mi a baj, Hester? — kérdezte Mrs. Stark élesen. Nem tudom, Miss

Furnivall is észrevette-e, hogy ott vagyok, mert — ahogyan már mondtam

nektek —, az öreg hölgy süket volt, mint az ágyú, és csak ült mozdulatlanul,

és reménytelen arccal, szórakozottan bámult a tűzbe.

— Az én kis Rózsaszálamat keresem — feleltem, mert még mindig azt

hittem, hogy a gyerek ott van valahol a közelemben, csak én nem látom.

— Miss Rosamond nincs itt — közölte Mrs. Stark. — Lement a konyhába

Dorothyhoz, már több mint egy órája.

Azzal elfordította a fejét és megint a tűzbe bámult.

Ezt hallva elszorult a szívem, és szemrehányást tettem magamnak, miért

is bíztam másra az én kis drágámat. Visszamentem Dorothyhoz, és

elmondtam neki is, amit közölt velem Mrs. Stark. Jamesnek kimenője volt

aznap, de mi Dorothyval és Bessyvel felkaptunk egy-egy gyertyát, és először

is felmentünk a gyerekszobába, utána pedig bejártuk az egész hatalmas

házat, miközben egyfolytában Miss Rosamondot szólongattuk, és kérleltük,

hogy bújjon elő, ne rémítsen minket halálra. De nem jött semmi válasz.

— Ó! — mondtam végül. — Nem lehet, hogy valahogy bejutott a keleti

szárnyba és ott elbújt?

De Dorthy azt felelte, hogy ez lehetetlenség; a keleti szárnyban még ő

maga sem járt, az ajtókat állandóan zárva tartják, és úgy tudja, a kulcsok

lord Furnivall intézőjénél vannak; akárhogyan is, se ő, se James nem látták

őket még soha; úgyhogy azt mondtam, visszamegyek, és még egyszer

körülnézek, hátha mégiscsak a szalonban bújt el valahol, csak az öreg

hölgyek nem vették észre; ha csakugyan ott találom, mondtam, akkor

alaposan el fogom fenekelni, amiért így ránk ijesztett — de persze valójában

eszem ágában sem volt bántani. No szóval, visszamentem a nyugati

szalonba, szóltam Mrs. Starknak, hogy sehol sem találjuk a gyermeket, és

engedélyt kértem, hogy benézhessek minden bútordarab mögé, mert arra

gondoltam, talán elaludt valamelyik meleg, rejtett zugban; de nem!

Mindenfelé kerestük — még Miss Furnivall is fölkelt a székéből, és ő is

keresni kezdte, miközben egész testében remegett —, de a gyermek nem

volt sehol; aztán újra nekiindultunk, mindenki, aki csak a házban volt, és

benéztünk minden olyan helyre, ahol egyszer már kutattuk, de most sem

találtuk. Miss Furnivall annyira remegett és reszketett, hogy Mrs. Stark

gyorsan visszavitte a meleg szalonba, de előbb még megígértették velem,

hogy azonnal beviszem hozzájuk Rosamondot, amint megtaláltuk. De jaj! Már

kezdtem azt hinni, soha nem is fogjuk megtalálni, amikor eszembe jutott,

hogy talán körül kellene nézni a nagy elülső udvarban is, amelyet most már

vastagon borított a hó. Az emeleti ablakból néztem le, de olyan tisztán sütött

a Hold, hogy világosan láttam az apró lábnyomokat; az előcsarnok ajtajától

indultak, aztán eltűntek a keleti szárny sarka mögött. Nem is tudom, hogyan

jutottam le a földszintre, csak arra emlékszem, hogy addig rángattam a

nagy, merev bejárati ajtót, míg ki nem nyílt, aztán a szoknyámat a fejemre

borítottam köpönyegnek, és kirohantam. Megkerültem a keleti szárny

sarkát, ahol az épület fekete árnyékot vetett a hóra, de amikor újra kiléptem

a holdvilágra, megint ott voltak azok a parányi lábnyomok, és elfelé haladtak

a háztól — a Dombság felé. Rettentő hideg volt; olyan hideg, hogy a levegő

kis híján lemarta a bőrt a képemről, ahogy rohantam; de csak futottam

tovább, és potyogott a könnyem, mert arra gondoltam, hogy mennyire fázhat

szegény kicsi drágám, és hogy halálra lehet rémülve. Már láttam a két

magyalbokrot, amikor egy pásztort pillantottam meg; lefelé jött a dombról,

és hozott valamit a karjában, a juhászköpenyébe takargatva. Rám kiáltott,

azt kérdezte, nem veszítettem-e el egy kicsi lányt, és mert én a sírástól nem

bírtam megszólalni, elindult felém, és én végre megpillantottam az én kis

virágszálamat, amint mozdulatlanul, fehéren és mereven feküdt a pásztor

karjában, mintha már nem is élne. A pásztor elmondta, hogy odafenn járt a

dombok között, hogy összeterelje a nyáját, mielőtt még beáll az éjszakai fagy,

és ott, az egyik magyalbokor alatt — a két fekete magyalbokor jól látszott

mindenfelől, mert semmilyen más cserje nem nőtt a domboldalon —, ott

találta az én kis úrnőmet — az én báránykámat! — királynőmet! — az én

drágaságomat! — mereven és hidegen, abba a mély, borzalmas álomba

merülve, amelyet a fagy bocsát áldozataira. És ó, hogy sírtam az örömtől,

amikor végre megint a karjaimba szoríthattam az én drágámat, mert

dehogyis hagytam én, hogy a pásztor vigye tovább! Nem, hanem a karomba

kaptam, köpenyestül-mindenestül, és odaszorítottam a meleg nyakamhoz és

szívemhez, és éreztem, ahogy az élet lassan újra visszalopózik finom kis

tagjaiba. De még mindig nem volt magánál, amikor beértünk a kastélyba, és

én még mindig nem bírtam megszólalni. A konyha ajtaján át mentünk be.

— Gyorsan, az ágymelegítőt! — kiáltottam, aztán fölvittem az én drágámat

az emeletre, és vetkőztetni kezdtem a gyerekszoba tüzénél, mert Bessy

szerencsére nem hagyta, hogy kialudjon, míg odavoltam. Mindenféle

kedveskedő és tréfás neveken szólongattam az én báránykámat, ami csak

eszembe jutott — bár közben a szememet elhomályosították a könnyek; és

ó!, végül kinyitotta azt a nagy kék szemét. Akkor gyorsan bedugtam a meleg

ágyába, és leküldtem Dorothyt, szóljon Miss Furnivallnak, hogy minden

rendben van; én pedig elhatároztam, hogy egész éjszaka el se mozdulok az

én drágaságom mellől. Amint letette a párnára a szép kis fejét, már el is

szenderedett, én pedig ott ültem mellette és vigyáztam az álmát, míg csak

meg nem virradt; akkor fölébredt, vidáman és makkegészségesen —

legalábbis eleinte úgy gondoltam —, és drágáim, ma már megint úgy

gondolom.

Elmondta, hogy le akart menni Dorothyhoz, mert mind a két öreg hölgy

elaludt, és rettentően unta magát a szalonban; amikor átvágott a nyugati

folyosón, látta a a magas ablakon keresztül, hogy eleredt a hó — és csak

hullik és hullik puhán és egyfolytában —, ő pedig szerette volna látni, milyen

szép fehéren borítja a földet, úgyhogy a nagy előcsarnok felé került,

odament az ablakhoz, és csakugyan látta is, ahogy a hó puhán és ragyogó

fehéren belepi a felhajtót; de ahogy ott állt, egy kislányt pillantott meg, még

annyi idős se lehetett, mint ő; „nagyon szép kislány volt ám”, mondta az én

drágám, „és ez a kislány intett nekem, hívott, hogy menjek ki hozzá, és ó,

olyan szép kislány volt, és olyan kedves, hogy nem tehettem mást, muszáj

volt kimennem hozzá”! És akkor ez a másik kislány kézen fogta, és ketten

elindultak, hogy megkerüljék a ház keleti sarkát.

— Tudod, ugye, hogy most rossz kislány vagy, és nem mondasz igazat! —

szóltam rá megrovóan. — Mit szólna hozzá a te jó anyuskád odafenn az

égben, aki soha életében ki nem ejtett hamis szót a száján, ha hallaná, hogy

az ő kis Rosamondja… de hiszen hallja is, biztos vagyok benne!… mindenféle

kitalált történetekkel traktálja az ő Hesterét?

— De Hester! — zokogta az én kicsikém. — Én nem találtam ki semmit!

Tényleg így történt!

— Velem ilyet ne is próbálj elhitetni! — mondtam nagyon szigorúan. —

Követtem a lábnyomaidat a hóban, és nem volt ott másik lábnyom, csak a

tiéd! Ha lett volna ott egy másik kislány is, akivel kézen fogva mentél fel a

dombra, nem gondolod, hogy akkor az ő lába nyoma is ott lett volna a tiéd

mellett?

— Nem tehetek róla, édes, drága Hester —mondta sírva —, ha nem voltak

ott! A lábára nem is néztem, de a kezemet erősen fogta a kis kezével, és az

nagyon, nagyon hideg volt. Az ösvényen vezetett fel a dombra, egészen a

magyalbokrokig, és ott egy hölgyet láttam, aki sírt és zokogott; de amikor

engem megpillantott, abbahagyta a sírást, nagyon gőgösen és fennhéjázóan

rám mosolygott, a térdére ültetett, és altatódalt dúdolt nekem… és ez

minden, amire emlékszem, Hester… és ez a színtiszta igazság, és ezt az

anyuskám is tudja! — mondta sírva. Arra jutottam, a kicsi talán lázas lehet,

és úgy tettem, mintha hinnék neki, amikor újra meg újra elmondta a

történetét; újra meg újra, és mindig szóról szóra ugyanúgy. Végül Dorothy

bekopogtatott Miss Rosamond reggelijével, és azt mondta, az öreg hölgyek

lenn vannak az ebédlőben, és beszélni szeretnének velem. Előző este

mindketten bekukkantottak a gyerekhálószobába, de csak akkor, amikor

Miss Rosamond már elaludt; úgyhogy mindössze egy pillantást vetettek rá,

és tőlem nem kérdeztek semmit.

— Most megkapom a magamét — gondoltam, amikor végigmentem az

északi galérián. — Hát pedig — gondoltam aztán, és igyekeztem összeszedni

a bátorságomat —, én őrájuk bíztam a gyermeket, amikor elmentem;

úgyhogy csak magukat hibáztathatják, ha nem figyeltek rá, és engedték,

hogy észrevétlenül kilopózzék a házból!

Így hát bátran eléjük álltam, és elmondtam nekik, mi történt. Végig Miss

Furnivallhoz beszéltem, belekiabáltam egyenest a fülébe, de amikor odáig

értem a történetben, hogy felbukkant az a másik kicsi lány a hóban,

kicsalogatta az én Rosamondomat, aztán felcsalta magával ahhoz a gyönyörű

hölgyhöz a magyalbokor alá, Miss Furnivall hirtelen égnek emelte a karját —

azt az öreg, aszott karját —, és hangosan felkiáltott:

— Ó, Istenem, bocsáss meg! Irgalmazz nekem!

Mrs. Stark azonnal mellette termett és átkarolta; elég durván, legalábbis

én úgy gondoltam, de Miss Furnivall olyan állapotban volt, hogy ügyet sem

vetett Mrs. Starkra, hanem felém fordult, és zaklatott, mégis tiszteletet

parancsoló, figyelmeztető hangon így szólt hozzám:

— Hester! Ne engedd a közelébe azt a gyermeket! A halálába fogja

csalogatni! Az a gonosz, gonosz gyermek! Mondd meg Rosamondnak, hogy

az egy nagyon rossz, gonosz gyermek! — Aztán Mrs. Stark gyorsan

kitessékelt a szobából; nem mintha én magam maradni akartam volna. Még

hallottam, hogy Miss Furnivall egyre kiáltozik:

— Ó, könyörülj rajtam, Uram! Hát soha nem fogsz megbocsátani? Olyan

hosszú ideje történt…

Ettől kezdve örökös aggodalom volt az életem. El nem mozdultam volna

Miss Rosamond mellől egyetlen percre sem, mert attól féltem, ha nem

tartom rajta a szemem, megint kiszökik a házból és elindul a képzelete után;

annál is inkább, mert azt hittem, sikerült rájönnöm, mi a magyarázata Miss

Furnivall sok furcsaságának; az, hogy őrült — és nagyon féltem, hogy az én

drágaságomra is ilyen sors vár (az ilyesmi, tudjátok, öröklődik a családban).

És mindeközben az a szörnyű fagy egy pillanatra sem enyhült, olykor

éjszaka, amikor a vihar még erősebben tombolt, mint máskor, két széllökés

között vagy a szél zúgásán keresztül hallottuk, ahogy az öreg lord játszik a

nagy orgonán. De énfelőlem aztán orgonálhatott, én azért mindig Miss

Rosamond sarkában voltam, bármerre járt is; mert annyira szerettem az én

szépséges és gyámoltalan kis árvámat, hogy a szeretetem erősebb volt, mint

a félelmem attól a lenyűgöző, rémületes muzsikától. Ráadásul ugyan ki

gondoskodhatott volna róla, ha én nem, hogy az én drágám mindig olyan

vidám és játékos kedvében legyen, ahogy az egy ilyen kicsi gyerekhez illik?

Így hát együtt játszadoztunk, együtt kóboroltunk mindenfelé; mert egy

pillanatra sem mertem újra szem elől téveszteni abban a nagy házban, a

rengeteg szobájával. És így történt, hogy egyik délután, néhány nappal

karácsony előtt együtt játszottunk a nagy biliárdasztalnál az előcsarnokban

(nem mintha tudtuk volna, hogyan kell biliárdozni igazából, de Miss

Rosamond szerette ide-oda gurítani azokat a sima elefántcsont golyókat a

szép kis kezével, én pedig szerettem mindent, amit ő szeretett), és közben

észre se vettük, hogy odabenn a házban lassan ránk sötétedett, bár

odakinn, a szabad ég alatt még elég világos volt, és már éppen arra

gondoltam, hogy visszaviszem a kicsit a gyerekszobába, amikor hirtelen

felkiáltott:

— Nézd csak, Hester! Odanézz! Ott van az én szegény kislánykám, akiről

beszéltem neked, kinn a hóban!

A hosszú, keskeny ablak felé fordultam, és csakugyan, egy kislány állt

odakinn — még kisebb, mint az én kis Rosamondom, olyan könnyű

ruhácskában, amiben nem lett volna szabad kiengedni a szabadba egy ilyen

fagyos éjszakán! —, és sírva verte az öklével az ablaktáblát, mintha be

akarna jönni. Az üvegen át úgy látszott, mintha jajgatna és zokogna, míg

csak Miss Rosamond nem bírta tovább, és megiramodott az ajtó felé, hogy

kinyissa — ekkor azonban hirtelen megszólalt a öreg orgona, egészen a

közelünkben, és olyan hangosan mennydörgött, hogy kis híján reszketni

kezdtem; annál is inkább, mert hirtelen rájöttem, hogy hiába borult halotti

csönd a fagyos, havas tájra, mindaddig egyetlen árva hangot sem hallottam,

hiába püfölte a fantomgyermek parányi ökle teljes erejéből az ablakot; és

bár láttam, hogy jajgat és kiáltozik, hallani nem hallottam egyetlen

nyikkanást sem. Meg nem tudnám mondani, vajon mindez egyetlen pillanat

alatt jutott-e az eszembe, mert a mennydörgő orgonahang hallatára

valósággal elkábultam a rémülettől; csak annyit tudok, hogy tüstént Miss

Rosamond után iramodtam, elkaptam, mielőtt még kinyithatta volna az ajtót,

magamhoz szorítottam, és hiába sikoltozott és rúgkapált, lecipeltem a nagy,

világos konyhába, ahol Dorothy meg Agnes éppen a karácsonyi süteménnyel

foglalatoskodtak.

— Mi baja az édes kicsikének? — kiáltotta Dorothy, amikor becipeltem

Miss Rosamondot. A gyermek úgy zokogott, mintha a szíve akarna

megszakadni.

— Hester nem engedte kinyitni az ajtót, hogy a kislánykám bejöhessen, és

most meg fog halni, mert odakinn kell töltenie az éjszakát a dombon! Rossz,

gonosz Hester! — mondta, és arcul ütött; de felőlem üthetett volna kétszer

olyan erősen is, mert Dorothy olyan halálra vált arccal nézett ránk, hogy a

láttára nekem is megfagyott az ereimben a vér.

— Gyorsan, csukd be a konyhaajtót, és reteszeld jól be! — parancsolt rá

Dorothy Agnesre. Többet nem is mondott, hanem a markomba nyomott egy

csomó mazsolát és mandulát, hogy próbáljam vele lecsendesíteni Miss

Rosamondot; ám az csak tovább zokogott, azt hajtogatta, hogy az a kislány

odakinn rekedt a hóban, és hozzá se nyúlt a sok finomsághoz. Hálát adtam

Istennek, amikor végre álomba sírta magát az ágyában. Akkor lelopóztam a

konyhába, és közöltem Dorothyval, hogy döntöttem. Elviszem innét az én kis

drágámat apám házába, Aplethwaite-be; ott, ha szerényen is, de legalább

nyugodtan élhetünk. Már az öreg lord orgonálásától is kilelt a hideg, de

most, hogy a saját szememmel láttam azt a kis nyöszörgő gyermeket, úgy

felcicomázva, ahogy egyetlen környékbeli gyereket se öltöztetnek, amint az

öklével veri az ablakot, hogy eresszük be, egyetlen árva hang nélkül, és

láttam a jobb vállán azt a sötét sebhelyet, és hogy Miss Rosamond

felismerte, hogy ez volt az a fantom, amelyik kis híján a halálba csalogatta

(mint ahogyan azt Dorothy is jól tudja); hát én ezt egyszerűen nem bírom

tovább.

Láttam, hogy Dorothy többször is elsápad és elvörösödik, amíg beszélek.

Amikor befejeztem, azt mondta, nem hinné, hogy csak úgy magammal

vihetném Miss Rosamondot, mivelhogy ő a lord gyámleánya, és nekem

semmiféle törvényes jogom nincsen hozzá. Azt kérdezte, csakugyan el

tudnám-e hagyni a gyereket, akit annyira szeretek, holmi hangok és

káprázatok miatt, amelyek nem árthatnak nekem; ha ők meg tudták szokni,

márpedig meg kellett szokniuk, nyilván én is meg tudom. Én egészen

kihevültem, és csak úgy remegtem az indulattól; azt feleltem neki, ő könnyen

beszél, mert ő tudja, mit jelentenek ezek a hangok és jelenések, és hogy

talán azt is tudja, hogy mindennek mi köze van a kísértetgyermekhez, illetve

ahhoz, aki volt még életében. És addig ingereltem ezekkel a beszédekkel,

míg csak el nem mondott nekem mindent, amit tudott; és akkor azt

kívántam, bárcsak ne mondott volna semmit, mert ettől kezdve csak még

jobban féltem.

Azt mondta, valami öreg szomszédoktól hallotta a történetet, akik még

éltek akkor, amikor ő hozzáment Jameshez, és idekerült; akkoriban a

falubeliek még néha feljöttek a kastélyba, akkor még nem volt ilyen rossz

híre az egész környéken — tehát ezektől az öregektől hallotta a történetet,

ami vagy igaz, vagy nem.

Az öreg lord az apja volt Miss Furnivallnak — vagy Miss Grace-nek,

ahogyan Dorothy nevezte, mert Miss Maude volt az idősebb, és a Miss

Furnivall név őt illette. Az öreg lord, azt mondják, olyan gőgös volt, mint

maga az ördög, és a lányai is éppen olyanok voltak, mint ő. Egyetlen kérő

sem volt elég jó nekik, pedig igen sok kérőjük akadt, mert híres szépségek

voltak a maguk idejében, amint azt láthattam is a nagy fogadószobában

függő arcképeken. De hát igaz a mondás: „Aki fenn hordja az orrát, nagyot

bukik!”; és csakugyan, a két gőgös szépség is így járt, mert mindketten

ugyanabba az emberbe lettek szerelmesek, aki ráadásul nem is volt több,

csak egy külországból érkezett muzsikus, kit az apjuk hívott a kastélyba

Londonból, hogy együtt muzsikáljanak. Mivel a büszkesége után mindjárt a

zene volt a legkedvesebb az öreg lord szívének az egész világon. Tudott az

játszani csaknem mindenfajta hangszeren, ami létezik a földkerekségen;

ámde fura módon a zene egyáltalán nem lágyította meg a lelkét, hanem

indulatos és konok vénember maradt, és az emberek azt beszélték,

összetörte szegény felesége szívét a kegyetlenségével. A zenéért viszont

bolondult, és nem volt az a pénz, amit meg ne adott volna érte. Így hát

magához édesgette ezt a muzsikust, aki, azt mondják, olyan szépen játszott,

hogy még a madarak is abbahagyták a csiripelést a fákon, hogy őt

hallgassák. És végül az öreg lordot annyira megbabonázta ez az idegen

országból jött úriember, hogy addig nem nyughatott, míg rá nem vette, hogy

jöjjön le hozzá minden évben; ezt a nagy orgonát is ő hozta Hollandiából, és ő

állíttatta fel az előcsarnokban, ahol most is áll. Megtanította az öreg lordot

orgonálni; és hányszor, de hányszor megesett, hogy miközben Lord

Furnivallnak egyéb sem járt az eszébe, csak az ő nagyszerű orgonája és még

annál is nagyszerűbb muzsikája, a sötét hajú külországbeli muzsikus az

erdőben sétálgatott az egyik vagy másik fiatal hölggyel; egyszer Miss

Maude-dal, másszor Miss Grace-szel.

Miss Maude maradt fölül a küzdelemben, ő vitte el a pálmát, ha ugyan ezt

annak

lehet

nevezni;

ő

és

a

külországbeli

muzsikus

titokban

összeházasodtak, és mielőtt még eljött volna a muzsikus következő évi

látogatásának ideje, Miss Maude egy kisleánynak adott életet egy

parasztházban a lápon — amikor pedig az apja és Miss Grace azt gondolták,

Doncasterbe utazott az ottani lóversenyekre. De hiába volt most már feleség

és anya, csöppet sem lágyult meg a szíve, ugyanolyan gőgös és indulatos

maradt, mint annak előtte. Sőt, talán még rosszabb is lett, ugyanis

rettentően féltékeny volt a húgára, Miss Grace-re, mivelhogy a férje, a

külországbeli muzsikus, igencsak tette neki a szépet — bár a feleségét azzal

igyekezett megnyugtatni, mindez csak afféle színjáték, nehogy Miss Grace

gyanút fogjon. De Miss Grace éreztette Miss Maude-dal, hogy úgy érzi,

diadalt aratott fölötte, és Miss Maude egyre indulatosabban viselkedett a

férjével is, a húgával is, olyannyira, hogy a férje — aki könnyedén lerázhatott

magáról minden kényelmetlenséget, és otthagyhatott csapot-papot, hogy

aztán valamelyik idegen országban élje világát — azon a nyáron egy

hónappal korábban hagyta el a kastélyt, mint szokta, és félig-meddig meg is

fenyegette a feleségét, hogy soha többé nem jön vissza. Ezenközben a

kisleány ott nevelkedett a parasztházban, az anyja pedig minden héten

legalább egyszer felnyergeltette a lovát, és átvágtatott a dombokon, hogy

meglátogassa, mert azt meg kell hagyni, hogy akit szeretett, azt igazán

szerette, bár az is igaz, hogy akit meg gyűlölt, azt gyűlölte teljes szívéből. Az

öreg lord meg csak játszott, játszott az orgonáján, és a cselédek azt

remélték, a gyönyörű muzsika talán meglágyítja egy kissé a szívét, mert a

szörnyű, indulatos természetéről (így mondta Dorothy) ijesztő történetek

keringtek a környéken. Meg is rokkant kissé, már csak bottal tudott járni, és

a fia — azaz a mostani Lord Furnivall apja —, a hadseregnél szolgált valahol

Amerikában, a másik fia pedig a tengerészetnél; így aztán nem akadt senki,

aki Miss Maude akaratának útjába állhatott volna. Miss Grace-szel napról

napra jobban elhidegültek, míg végül jóformán már nem is szóltak

egymáshoz, csak olyankor, ha az öreg lord is ott volt a közelben. A

külországbeli muzsikus a következő nyáron megint eljött, de ez volt a

legutolsó alkalom, mert az a két nő valósággal pokollá tette az életét a

féltékenységével és a szenvedélykitöréseivel; úgyhogy a muzsikus rájuk unt,

fogta magát és elment, és soha senki nem is hallott róla többet. Faképnél

hagyta a feleségét, Miss Maude-ot, pedig az úgy tervezte, hogy az apja

halála után majd nyilvánosságra hozza a házasságukat. Így azonban senki

még csak nem is sejtette, hogy férjhez ment, és hogy van egy gyermeke, akit

nem mert a magáénak vallani a világ előtt, pedig tébolyultan szerette — ott

maradt magára az apjával, akitől rettegett, és a húgával, akit gyűlölt. Eljött a

nyár, el is múlt, de a sötét hajú külországbeli muzsikus nem mutatkozott, és

Miss Maude meg Miss Grace búskomorságba estek; meglátszott mind a

kettőn a sok gyötrődés, bár most is ugyanolyan szépek voltak, mint mindig.

Miss Maude azonban idővel jobb kedvre derült; az apja egészsége mind

jobban megrendült, és lassanként már nem törődött semmi mással, csak a

zenével, Miss Grace-szel pedig alig látták egymást, mert külön lakosztályban

laktak; Miss Grace a nyugati szárnyban, Miss Maude a keletiben — abban,

amelyik most le van zárva. Így hát arra gondolt, magához vehetné a

kislányát, úgysem tudná meg senki, csak azok, akik úgyse mernek beszélni

róla, és jobbnak látják elhinni, amit ő mond, vagyis hogy a gyermek az egyik

parasztasszony leánykája, és ő csak azért vette magához, mert nagyon

megkedvelte. Mindez, mondta Dorothy, eléggé köztudott, de hogy azután mi

történt, senki nem sejti, csak Miss Grace és Mrs. Stark, aki ebben az időben

már inkább a barátnője volt, semmint a komornája; mindenesetre sokkal

jobb barátnője, mint amilyennek a nővére mutatkozott. De a cselédek a

kisasszonyok elejtett szavaiból arra következtettek, hogy Miss Maude

diadalmaskodni akart Miss Grace fölött, és közölte vele, hogy a sötét hajú

külországbeli muzsikus mindvégig csak csúfot űzött belőle, amikor szerelmet

színlelt — hiszen igazából egész idő alatt az ő férje volt. Miss Grace elsápadt,

az orcája és az ajka halottfehér lett, és a szín azóta se tért vissza többé belé.

Hallották, amint azt hajtogatta, hogy a nővére azért még meglakol, és ettől

fogva Mrs. Stark állandóan ott leskelődött a keleti szárny környékén.

Egy borzalmas éjszakán, nem sokkal az újév beállta után, amikor mindent

vastag, mély hó borított, és a hópelyhek még mindig hulltak — olyan sűrűn

és sebesen, hogy elvakítottak mindenkit, aki történetesen odakinn járt —, a

házban rettenetes zenebona támadt, az öreg lord vad átkozódása minden

más zajt túlharsogott, aztán egy kisgyermek sírását lehetett hallani, aztán

egy szenvedélyes, gőgös és dacos női hangot, aztán egy tompa puffanást,

mintha valakire lesújtottak volna egy súlyos tárggyal, majd halotti csend

következett, aztán nyöszörgés és jajgatás hallatszott odakintről, amely

lassanként elhalt a domboldalon. Az öreg lord összehívta a cselédséget, és

szörnyű káromkodások közepette, még szörnyűbb szavakkal közölte velük,

hogy a lánya szégyent hozott a családra, és ezért ő elűzte a háztól — őt is, a

gyermekét is —, és hogyha bárki élelmet, szállást vagy bármi egyéb

segítséget kínál neki, ő azért imádkozik, hogy ennek a személynek örökös

kárhozat legyen a sorsa! Miss Grace pedig egész idő alatt ott állt mellette,

fehéren és mozdulatlanul, mint egy kőszobor, és amikor az apja befejezte,

elégedetten felsóhajtott, mint aki jól végezte a dolgát, és elérte, amit akart.

De az öreg lord soha többé egy ujjal sem érintette az orgonáját, és nem telt

bele egy év, meg is halt; és nem is csodálom, mert annak a vad és félelmetes

éjszakának a reggelén a pásztorok, amikor lefelé igyekeztek a domb oldalán,

rátaláltak Miss Maude-ra, amint tébolyult mosollyal az arcán ott ült a

magyalbokor alatt, és egy halott gyermeket tartott a karjában, akinek

rettenetes sebhely volt a jobb vállán.

— De nem az végzett vele — mondta Dorothy —, hanem a fagy és a hideg.

Az erdő vadjainak van barlangja, az igavonó barmoknak istállója, ahová

behúzódhatnak a hideg elől, csak az anyát és gyermekét űzték ki a fagyba a

kopár Dombvidékre! És most már mindent tudsz! Na és most kevésbé félsz?

Dehogyis féltem kevésbé, inkább sokkal jobban; de azért azt mondtam,

hogy nem, már nem félek annyira. Szívből kívántam, bár már mindörökre

magunk mögött hagyhatnánk Miss Rosamonddal ezt a borzalmas házat, ám

otthagyni nem akartam az én drágámat, magammal vinni meg nem mertem.

De ó, hogy milyen éberen figyeltem és vigyáztam minden lépését! Az ajtókat

bereteszeltük, és jó szorosan behajtottuk az ablaktáblákat, még sötétedés

előtt, inkább egy órával korábban a kelleténél, semmint öt perccel

későbben. Ám az én kis úrnőm még mindig hallotta a fantomgyermek sírását

és panaszkodását, és mondhattunk neki bármit, ő csak azt hajtogatta, hogy

ki akar menni hozzá, hogy beengedje, mert nagyon fázhat odakinn a hóban

és abban a szörnyű szélben. És közben egész idő alatt, amennyire csak

tudtam, kerültem Miss Furnivall és Mrs. Stark társaságát, mert féltem tőlük

— semmi jót nem néztem ki a szürke, merev arcukból és ködös tekintetükből,

mely mintha örökösen az elmúlt, rémületes időket fürkészte volna. De még

így is, hogy annyira féltem tőlük, mégiscsak szántam őket, vagy legalábbis

Miss Furnivallt. A kárhozottak arcának nem lehet reménytelenebb a

kifejezése, mint az övé volt. Végül már annyira sajnáltam szegényt — soha

nem nyitotta szóra a száját, hacsak kénytelen nem volt —, hogy imádkozni

kezdtem érte; és Miss Rosamondot is megtanítottam rá, hogy valahányszor

imádkozik, mindig könyörögjön azokért a szegény teremtésekért is, akiknek

valamilyen halálos bűn nyomja a lelkét; de sokszor, mire a drágám eljutott az

imájában ezekig a szavakig, hirtelen fülelni kezdett, aztán fölpattant a

térdéről, és azt mondta:

— Hallom, ahogy az én kislánykám panaszosan sírdogál — ó, eresszük be,

vagy meg fog halni!

Egyik este — végre elérkezett Újév napja, és a hosszú tél mintha kissé

megenyhült volna, ahogy reméltem —, hallottam, hogy a nyugati szalon

csengője háromszor egymás után megcsendül, ami azt jelentette, hogy

engem hívatnak. Nem akartam egyedül hagyni Miss Rosamondot, bár a

drágám már az igazak álmát aludta — az öreg lord pedig éppen még sokkal

vadabbul zengette az orgonát a szokásosnál —, de én attól féltem, hogy a

kicsim felébred, és megint meghallja a kísértetgyermek sírását — igaz, azt

tudtam, hogy látni nem láthatja, mert jó szorosan becsuktam az

ablaktáblákat. Így hát kivettem az ágyából, belebugyoláltam mindenféle

meleg holmikba, amik éppen a kezembe akadtak, és levittem magammal a

szalonba, ahol az öreg hölgyek, mint rendesen, most is a gobelinjükön

öltögettek. Fölnéztek, amikor beléptem, és Mrs. Stark döbbenten azt

kérdezte, miért hoztam le ide Miss Rosamondot a jó meleg ágyából?

— Azért, mert attól féltem, hogy amíg nem vagyok mellette, megint

kicsalogatja az a kóbor gyermek a hóba — kezdtem suttogva, de Mrs. Stark

gyorsan elhallgattatott (közben gyors pillantást vetett Miss Furnivallra), és

azt mondta, Miss Furnivall azért hívatott, mert elhibázott valamit a

hímzésén, és azt szeretné, ha én fölfejteném, mert az ő szemük már nem elég

jó ehhez. Így hát lefektettem az én kis gyönyörűmet a pamlagra, aztán

leültem egy zsámolyra, és igyekeztem megkeményíteni a szívemet velük

szemben, mert hallottam, hogy odakint megint föltámad a szél és vadul

süvölt.

De Miss Rosamond csak aludt tovább édesdeden, akármennyire is

süvöltött a szél, Miss Furnivall pedig egy árva szót sem szólt, még csak föl

sem nézett, amikor a széllökések megrázták az ablakokat. Ám egyszer csak

fölpattant a székből, és figyelmeztetően fölemelte az egyik kezét, mintha azt

akarta volna, hogy mi is figyeljünk.

— Hangokat hallok! — mondta. — Valaki rettentően kiáltozik! Apám

hangját hallom!

Ugyanebben a pillanatban az én kis drágám is fölriadt, és fölkiáltott:

— Sír az én kislánykám, ó, mennyire sír! — És megpróbált fölkelni és

kiszaladni hozzá, de a lába belegabalyodott a takaróba, és én még idejében

elkaptam, mert nekem is kezdett borsódzni a hátam ezektől a mindenféle

zajoktól, amelyeket csak ők ketten hallottak, míg mi többiek nem észleltünk

egy nyikkanást se. De aztán egy-két percen belül mi is hallani kezdtük a

hangokat, egyre erősebben, míg végül minden más zajt elnyomtak; emberi

hangokat hallottunk, kiáltásokat, amelyek túlharsogták az odakinn tomboló

téli szél zúgását. Mrs. Stark rám nézett, én meg őrá, de megszólalni

egyikünk sem mert. Hirtelen Miss Furnivall az ajtóhoz lépett, kiment az

előszobába, aztán végig a nyugati folyosón, és benyitott a nagy

előcsarnokba. Mrs. Stark követte, és én sem mertem hátramaradni, bár a

rémülettől majd elállt a szívverésem. A karomba szorítottam az én kis

drágámat, és követtem őket. Az előcsarnokban a kiáltozás még hangosabb

volt — a keleti szárny felől jött, és csak közeledett és közeledett —, annak a

két bezárt ajtónak a túloldaláról hallatszott, közvetlenül a zárt ajtók mögül! S

akkor észrevettem, hogy a nagy bronzcsillárban mintha az összes gyertya

égne, holott az előcsarnokban félhomály volt, és hogy a hatalmas

kandallóban lobog a tűz, de nem ad meleget; és akkor összeborzongtam a

rémülettől, és még szorosabban öleltem magamhoz az én drágámat. De

akkor a keleti szárnyból nyíló ajtó megrázkódott, és Miss Rosamond hirtelen

vergődni kezdett a karomban, hogy kiszabaduljon, és azt kiáltotta:

— Hester! Eressz el! Az én kislánykám ott van, hallom a hangját… ide

akar jönni! Hester, eressz el, oda kell mennem hozzá!

Magamhoz szorítottam az én drágámat, és erősen elhatároztam, hogy

semmiképpen nem eresztem el. Olyan erősen, hogy ha ott hirtelen holtan

esem össze, a kezem még akkor is tovább szorította volna. Miss Furnivall

pedig csak állt és fülelt, és ügyet se vetett az én drágámra, pedig annak

időközben sikerült kicsusszannia a karomból, le a földre, én pedig ott

térdeltem mellette, és a nyaka köré fontam a karomat; szegény kicsike pedig

csak vergődött tovább és kiáltozott, hogy eresszem el!

Ekkor hirtelen a keleti szárny ajtaja fülsiketítő reccsenéssel kinyílt,

mintha csak valaki vad szenvedéllyel feltépte volna, és abban a széles,

titokzatos fénysugárban megjelent egy magas, ősz hajú, villogó szemű

öregember alakja. Maga előtt egy komor és gyönyörű nőt terelt, és minden

mozdulata hajlíthatatlan könyörtelenségről és megvetésről árulkodott; az

asszony ruhájába pedig egy kisgyermek kapaszkodott.

— Ó, Hester, Hester! — kiáltotta Miss Rosamond —, ez az a hölgy! A

hölgy, akivel a magyalbokornál találkoztam, és az én kislánykám is vele van!

Hester! Hester! Hadd menjek oda hozzájuk, érzem, hogy hívnak! Érzem

őket… érzem, hogy muszáj odamennem!

És megint szinte görcsökben rángatózott, annyira szeretett volna

kiszabadulni a karomból, de én csak szorítottam és szorítottam, míg a végén

már attól féltem, kárt teszek benne; de még mindig inkább az, mint hogy

odaengedjem azokhoz a rettenetes fantomokhoz. Azok pedig a nagy

előcsarnok ajtaja felé lépdeltek, amely mögött a szélvihar süvöltött és

tombolt zsákmányára éhesen; de még mielőtt elérték volna az ajtót, a hölgy

megfordult, és én láttam az arcán, hogy hevesen és gőgösen szembeszegül

az öregemberrel; azután viszont mégis meghunyászkodott előtte, és vad,

szívet tépő mozdulattal a magasba emelte a karját, hogy megvédje a

gyermekét — a kicsi gyermekét! — az öregembertől, aki szörnyű ütésre

emelte a botját.

És ekkor Rosamondot mintha valami nagyobb erő ragadta volna meg,

mint az enyém, vadul rángatózott a karomban és zokogott (mert eddigre

szegény kicsikém már közel járt az ájuláshoz).

— Azt akarják, hogy velük menjek a dombok közé — érzem, hogy húznak

magukhoz! Ó, szegény kislánykám! Én menni akarok, de ez a gonosz,

kegyetlen Hester nagyon szorosan tart!

Ám ekkor meglátta, hogy az öregember a kisgyermekre emeli a botját, és

elveszítette az eszméletét, Istennek legyen hála érte! Ebben a pillanatban —

amikor a hórihorgas öregember, akinek a haja úgy lobogott, mint

kemencében a láng, lesújtani készült az apró, rémült gyermekre — Miss

Furnivall, az öregasszony, aki ott állt mellettem, felkiáltott:

— Ó, apám! Apám! Könyörülj legalább az ártatlan kisgyermeken!

De ebben a pillanatban láttam — mindnyájan láttuk —, hogy egy újabb

fantom alakja kezd kibontakozni a kékes, ködös fényben. Ezt a fantomot

egészen idáig egyikünk sem látta; egy másik hölgy volt az, aki ott állt az

öregember oldalánál, arcán a könyörtelen gyűlölet és a diadalmas megvetés

kifejezésével. Ez a nőalak is gyönyörű szép volt, puha, fehér kalapját behúzta

büszke homlokába, piros ajka megvetően legörbült. Olyan volt pontosan,

mint Miss Furnivall azon a fiatalkori képén; a rettenetes kísértetek tovább

mozogtak, hiába könyörgött olyan hevesen az öreg Miss Furnivall — a

fölemelt bot lesújtott a kisgyermek jobb vállára, és a fiatalabbik nővér

mozdulatlanul, halálos csöndben, komoran nézte, mint valami kőszobor. De

ebben a pillanatban a homályos fények és a tűz, amely nem adott meleget,

maguktól kialudtak, Miss Furnivall pedig szélütötten roskadt a földre — és

mint akit a halál szele legyintett meg, soha többet nem kelt fel az ágyból.

Arccal a falnak fordulva feküdt, és halkan motyogott, mindig ugyanazt:

— Ó, jaj! Ó, jaj! A bűnt, amit ifjú korunkban elkövetünk, soha többé nem

lehet jóvátenni! Soha, soha többé!

(Rakovszky Zsuzsa)

Herman Melville

(1819—1891)

A villámhárítós ember

(1854)

Micsoda fenséges égzengés, gondoltam, a mennydörgő hegyek közt

megbúvó házam kandallója előtt állva, ahogy a szeszélyesen csapkodó

villámok nagyokat csattanva sújtottak le a völgyekbe, cikázó nyilaikkal

hirtelen fénybe borítva a mennyboltot, hogy azután újult erővel zuhogjon a

korbácsként lecsapó, csípős eső, melynek cseppjei úgy kopogtak a

zsindelyes tetőn, mint megannyi dárdahegy. Azt hiszem, idefönn a hegyek

felfogják, s aztán visszaverik a dörgést, miáltal itt sokkal pazarabb

látványosság a vihar, mint a síkvidéken. De csitt! — valaki van az ajtónál. Ki

lehet az, aki épp ilyen égszakadás idején indul látogatóba? És miért nem

használja a kopogtatót, mint más emberfia, ahelyett hogy búbánatos

koporsószállítóként az öklével verje a döngő ajtódeszkát? Ámde azért

eresszük csak be. És íme, betoppan.

— Jó napot kívánok uraságodnak! — köszön a sosem látott idegen.

— Szíveskedjék helyet foglalni. — Vajon mi lehet az a különös formájú

sétapálca a kezében?

— Szép kis vihar, nemdebár?

— Hogy szép-e? Inkább szörnyű!

— Ön bőrig ázott. Álljon ide a kandalló tüze elé!

— A világért se tenném.

Az idegen még mindig ott rostokolt pontosan a házikóm kellős közepén,

ahol megállt, amikor belépett. Olyan különös jelenség volt, hogy tüzetesebb

szemrevételezést kívánt. Ösztövér, búval bélelt alak. A haja sötét, egyenes

szálú, és csapzottan tapadt a fejére. Beesett szemgödreit kék karika

keretezi, és mintha ártalmatlan kis villámok játszanának a szemében; csak a

villódzás a csattanó dörej nélkül. Az egész emberből csöpögött az esőlé.

Szinte már tócsába gyűlt körülötte a gyalult tölgyfa padlón. Furcsa

sétapálcáját függélyesen tartotta maga mellett.

Fényes rézpálca volt, mintegy négylábnyi, és hosszában egy sima farúdra

volt felerősítve, két, rézpántokkal átfogott, zöldes üveggolyóbis által. A

fémpálca háromlábú elágazásban végződött, melynek villája fényesen

csillogott az aranyozástól. Tulajdonosa gondosan vigyázva, a farúdnál fogva

tartotta.

— Uram — mondtam udvariasan meghajolva —, netán magához a dicső

istenséghez, Jupiter Tonanshoz van szerencsém? Hiszen ő is így állott antik

görög szoborként, az öklében villámokat szorongatva. Amennyiben

uraságod valóban ugyanő volna, avagy legalábbis az ő alkirálya, köszönettel

tartozom istenségednek eme nagyszerű égi háborúért, melyet hegyeink

között támasztani méltóztatott. Hallgassa csak, minő felséges égi zengzet!

Az ily fennkölt dolgok kedvelőjének nagy megtiszteltetés, ha a Mennydörgő

személyesen látogat el a hajlékába. Így még felemelőbb a mennyei dörej. De

kérem, foglaljon már helyet! Tudom, hogy ez a nádülésű karosszék nem

pótolhatja az ön örökzöld olimposzi trónusát; de kérem, ne vesse meg, és

telepedjék le benne.

Míg én ily nyájas szavakkal üdvözöltem, az idegen félig csodálkozó

szemmel, félig különös borzadállyal meredt rám; de egy tapodtat sem

mozdult a helyéről.

— Kérem, uram, üljön le; feltétlenül meg kell szárítkoznia, mielőtt

továbbindulna!

Hívogatón odahúztam a karosszéket a kandalló elé, melyben kis tüzet

gyújtottam még a délután, főleg azért, hogy kiűzzem a házból a

nyirkosságot, s nem is annyira a meleg végett, hiszen még csak szeptember

havának elején jártunk.

Az idegen azonban elengedte a füle mellett felszólításomat, és egy lépést

sem tágítva a szoba közepéről, és jelentőségteljes komolysággal rám emelve

tekintetét, megszólalt.

— Uram — mondta —, kérem, bocsássa meg nekem, de ahelyett hogy

elfogadnám szíves invitálását, és odaülnék a kandalló kövére, engedelmével

inkább én szólítom fel önt nyomatékosan, hogy fogadja meg a szavamat, és

álljon ide mellém, a szoba közepére. Úristen! — kiáltott fel összerezzenve. —

Megint ez a rettentő mennydörgés. Figyelmeztetem uraságodat, jöjjön el a

kandallótól.

— Kedves Mr. Jupiter Tonans — mondtam erre én, nyugodtan tovább

ringatva magam a kandalló kövén —, nagyon jó helyen állok én itt.

— Lehetséges volna, hogy ön oly rémisztőn tudatlan — fakadt ki az

idegen —, hogy azt sem tudja, ilyen borzalmas viharban a tűzhely a

legveszélyesebb hely a házban?

— Nem, ezt eddig csakugyan nem tudtam — mondtam, és a kőlapról

önkéntelenül is átléptem az első padlódeszkára.

Ekkor azonban az idegen olyan bosszantóan kioktató hangon kezdett

beszélni, hogy — ismét csak önkéntelenül — visszaléptem a kőre, és a tőlem

telhető legkevélyebb tartást vettem fel. De szólni egy szót sem szóltam.

— Az ég szerelmére — rivallt rám, s a hangjában furcsamód riadalom és

fenyegetés elegyedett —, az ég szerelmére, azonnal jöjjön el a kandalló elől!

Vagy ön nem tudja, hogy a felhevített levegő és a korom vezeti az

elektromosságot… nem is szólva azokról a hatalmas vas tűzikutyákról?

Figyelmeztetem, hogy azonnal jöjjön el onnan. Egyenesen felszólítom rá!

— Kedves Mr. Jupiter Tonans, nem vagyok hozzászokva, hogy

parancsolgassanak nekem a tulajdon házamban.

— Ne szólítson engem ezen a pogány néven. Ez istenkáromlás ilyen

rémisztő időben.

— Tisztelt uram, lenne oly kedves, hogy közli velem, mi járatban van? Ha

oltalmat keres a vihar elől, szívesen látom, amíg tisztességtudón viselkedik;

ha azonban el akar adni nekem valamit, úgy álljon elő vele. Nos, uram, ki hát

ön?

— Villámhárítókkal kereskedem — mondta az idegen, némileg enyhültebb

hangon —, a specialitásom abban áll, hogy… irgalmas ég! Micsoda dörej!

Önt érte már villámcsapás?… Úgy értem, hogy a házát? Nem? Fő az

elővigyázatosság — mondta, és rézpálcáját mintegy célzásképpen a padlóhoz

ütötte —, a villámok ellen a várfalak sem nyújtanak oltalmat; önnek azonban

most csak egy szavába kerül, és én a pálcám néhány suhintásával

Gibraltárrá teszem az ön házát. Hallja ezt a piramidális égzengést?

— Ne felejtse szavát; éppen azt készült elmondani az imént, hogy miben

áll az ön specialitása.

— A specialitásom abban áll, hogy házhoz megyek, és úgy gyűjtök

megrendeléseket. Ez itt a mintapéldány — mondta, a padlóhoz koppantva a

pálcát —; a legjobb ajánlásokkal rendelkezem — mondta, s közben a

zsebében matatott. — Csak a múlt hónapban is huszonhárom ilyen

villámhárítót szereltem fel Crigganben, mindössze öt épületre.

— Hadd gondolkozzam. Véletlenül nem épp Crigganben történt a múlt

héten, hogy szombaton éjféltájt villám csapott a templomtoronyba, a nagy

szilfába és az ülésterem kupolájába is? Ezekre a helyekre nem volt

felszerelve a villámhárítója?

— A szilfára és a kupolára nem; csak a templomtoronyra.

— Akkor viszont mi haszna az ön villámhárítójának?

— Az én villámhárítóm nélkülözhetetlen. Csak hanyagul dolgozott a

munkásom. Úgy szerelte fel a villámhárítót a templomtoronyra, hogy a réz

érintkezett a torony tetejét fedő bádoggal. Ezért történt a baleset. Nem én

tehetek róla, az ő hibája volt. Hallotta ezt?

— Elég nagyot csattant, hogy meghalljam, ha nem figyelmeztet is. De

mondja csak, arról a tavalyi montreali esetről hallott-e? Egy cselédlányt az

ágya mellett térdepelve ért villámcsapás rózsafüzérrel a kezében, mivel hogy

a rózsafüzér szemei vasból voltak. Kanadába nem szokott átjárni?

— Nem. De hallottam, hogy ott vaspálcát használnak. Pedig az enyémmel

sokkal jobban járnának, mivel az enyém rézből van. A vas könnyen

megolvad. Meg aztán olyan vékonyra húzatják, hogy nem tudja levezetni az

egész elektromosságot. És a vas megolvad, az épület meg leég. Az én

rézrudaimmal ilyesmi nem fordulhat elő. Bolondok ezek a kanadaiak.

Némelyik gombot forraszt a pálca végére, ami azzal a kockázattal jár, hogy

kisül rajta a villám, pedig az életveszélyes, ahelyett hogy szépen levezetné az

elektromosságot a földbe, mint az én rudam. Higgye el, az én pálcám az

e g ye t le n igazi villámhárító. Nézze meg, uraságod. És mindössze egy

dollárért adom lábját.

— Nem gondolja, hogy maga iránt is gyanút ébreszthet azzal, hogy így

becsméreli a kollégáit?

— Hallja? Erősödik a mennydörgés! Közeledik a vihar, és egyre

alacsonyabbra ereszkedik. Hallotta? Egymást érik a csattanások. Már olyan

közel van, hogy összeadódnak az elektromos rezgések. Megint egy villanás!

Vigyázat!

— Mit művel, jóember? — kérdeztem, látván, hogy kiejti a kezéből a

pálcáját, és hirtelen az ablak felé hajol, a jobb keze mutatóujját és középső

ujját a bal keze csuklójára szorítva.

Alighogy kiejtettem e szavakat a számon, ismét izgatottan felkiáltott.

— Megint! És már csak három szívdobbanás telt el… alig egyharmad

mérföldnyire lehetett… amott, valahol az erdőben. Három villámsújtotta

tölgyet is láttam idefelé jövet, azokat is most dönthette ki a villám, mert még

nyersen csillogott a repedés, ahol elhasadtak. A tölgy jobban vonzza a

villámot, mint más fa, mivel oldott vas van a nedveiben. Úgy látom, ez a

padló is tölgyfából van.

— Méghozzá a javából. A szokatlan időpontból, melyben felkeresett, arra

következtetek, hogy ön szándékosan választ éppen ilyen viharos időjárást a

kereskedelmi utazásaihoz. Bizonyára úgy véli, hogy minél jobban zeng az ég,

annál alkalmasabb a pillanat, hogy olyan hatást keltsen, mely kedvező az

üzletre nézve.

— Hallgassa! Rettenetes.

— Ahhoz képest, hogy sérthetetlenséggel kíván felvértezni másokat, úgy

látom, ön talán kissé félénkebb a kelleténél. Az emberek általában szép

időben szoktak útra kelni; ön viszont viharos időjárást választ az

utazásaihoz; mindazonáltal…

— Elismerem, valóban viharos időben szoktam utazni; ámde korántsem

felkészületlenül, jóllehet ezeket az óvintézkedéseket csak a villámhárítósok

ismerik. Hallotta? Ne habozzon… nézze ezt a mintadarabot. Csak egy dollár

egy lábnyi hossz belőle.

— Mi tagadás, nagyon szép rézrúd. De mondja csak, mik volnának azok a

bizonyos óvintézkedések? De előbb még hadd csukom be a zsalugátereket,

mert a szél beveri az esőt a réseken. Mindjárt felteszem rá a reteszt.

— Uraságod megőrült? Nem tudja, hogy a vasretesz a legjobb vezető?

Meg ne próbálja!

— Jól van, akkor csak egyszerűen becsukom a zsalut, és szólok a fiúnak,

hogy hozzon egy farudat, amivel bereteszelem. Rántsa meg, kérem, azt a

csöngőzsinórt.

— Uram, önnek elment az esze? Az a zsinór egyenesen idevezetheti az

elektromos kisülést. Soha ne nyúljon csengőzsinórhoz viharban, se

semmilyen harangkötélhez.

— Még a templomban sem szabad harangozni? Könyörgök, árulja el, hol s

hogyan lehet az ember biztonságban az ilyen időben? Van olyan sarka a

házamnak egyáltalában, amit bízvást megérinthetek anélkül, hogy az

életemet kellene féltenem?

— Van; de nem ott, ahol most ön áll. Lépjen el a faltól. Néha megesik,

hogy a villám a falon fut le, és… mivel az emberi test jobban vezeti az

elektromosságot, mint a fal… egyszerűen átugrik az emberre. Hoppá! Na, ez

nagyon közel volt. Gömbvillám lehetett.

— Valószínűleg. De most már azonnal mondja meg, hogy ön szerint melyik

a ház legbiztonságosabb része.

— Ez a szoba, mégpedig az a hely, ahol én állok. Jöjjön ide, mellém.

— Csak ha előbb megmondja, hogy miért.

— Hallgassa!… a villanás után jön a robaj… remegnek az ablaktáblák… a

ház, a ház!… Jöjjön ide, mellém!

— De miért, ha szabad kérdeznem?

— Azonnal jöjjön ide, mellém!

— Köszönöm a szívességét, de azt hiszem, inkább kipróbálom a régi jó

helyemet… a kandallót. Most pedig, kedves villámhárítós úr, amíg szünetel

az égzengés, legyen oly jó, és mondja el, miért gondolja, hogy ez a szoba a

legbiztonságosabb hely a házban, és e szobában is éppen az a hely, ahol ön

áll.

Éppen ekkor alábbhagyott kis időre a vihar dühöngése. A villámhárítós

ember láthatólag megkönnyebbült, és így válaszolt a kérdésemre:

— Az ön háza emeletes, valamint padlása és pincéje is van; ez a szoba a

kettő között helyezkedik el. Ezért mondható viszonylag biztonságosnak.

Mivel a villám olykor a felhőkből kiindulva halad a föld felé, máskor azonban

a földtől a felhők felé. Érti, amit mondok?… És azért választottam a szoba

közepét, mert ha belecsapna a villám a házba, bizonyára a kéményen át vagy

a falak mentén vezetődne le; magától értetődik, hogy minél távolabb

tartózkodik az ember a kéménytől és a falaktól, annál nagyobb biztonságban

van. Jöjjön már ide, mellém.

— Rögtön. De az előbb mondott valami olyasmit, ami ahelyett, hogy

megrémített volna, inkább megnyugtatott.

— Mit mondtam?

— Azt mondta, hogy a villám olykor a föld felől halad a felhők felé.

—

Igen;

ezt

hívják

ellenvillámnak;

amikor

a

föld

túltelítődik

elektromossággal, és a fölösleg fölfelé sül ki.

— Tehát ellenvillámnak mondják, amikor a föld felől kiindulva, az ég felé

villámlik. Ez egyre jobban hangzik. Na, jöjjön már ide a kandallóhoz, és

szárítkozzék meg.

— Inkább maradok itt, az ázott ruhámban.

— Hogyhogy?

— Úgy, hogy viharban az a legbiztonságosabb… Hallja? Már megint!… ha

jó alaposan megázik az ember. A vizes ruha jobban vezeti az

elektromosságot, mint a test; ezért, ha netán belecsapna a villám, a ruha

alkalmasint levezeti az elektromosságot, anélkül hogy a villám átjárná az

ember testét. Úgy látszik, megint erőre kap a vihar. Nincs valahol egy

szőnyeg a háznál? A szőnyeg egyáltalában nem vezeti az áramot. Hozzon egy

szőnyeget, hadd álljak rá, és jöjjön ide ön is. Nézze, hogy elfeketedett az ég…

nappali sötétség! Hallja ezt az égzengést?… a szőnyeget, a szőnyeget! Hozza

már!

Hoztam neki egy szőnyeget; közben a felhőbe burkolózott hegyek mintha

egyre közelebb nyomultak volna, akárha rá akarnának dőlni a házra.

— Nos, mivel az, hogy csak kukán hallgatunk, mit sem segít rajtunk —

mondtam, és visszaálltam előbbi helyemre —, hadd hallom, miféle

óvintézkedéseket szokott ön tenni viharos időben!

— Majd ha elmúlt a vihar.

— Ne halogassa, halljuk azokat az óvintézkedéseket! Ön a saját állítása

szerint a ház legbiztonságosabb pontján áll. Kezdje hát!

— Jól van, de csak röviden. Messze elkerülöm a fenyőket, a magas

házakat, magányosan álló pajtákat, hegyi legelőket, a folyóvizeket, a

marhacsordákat

és

birkanyájakat,

minden

emberi

sokaságot.

Ha

gyalogszerrel utazom… mint ma is… mindig lassan járok; ha a bricskámmal,

igyekszem nem hozzáérni sem az oldalához, sem a háttámlájához; ha pedig

lóháton, akkor leszállok a nyeregből, és a kantárjánál fogva vezetem a lovat.

De a legfőképpen, kerülöm a magas embereket.

— Jól hallok? Ön ember létére kerüli az embereket? Még vész idején is?

— Csak a magas embereket, és csak viharban. Vagy ön tudatlanságában

azt sem tudja, hogy egy hat láb magas ember a termeténél fogva akár egy

egész elektromos felhőt is képes magához vonzani? Nem hallotta még, hogy

Kentuckyban leginkább a magányosan dolgozó földműveseket szokta halálra

sújtani a villám, szántás közben, a barázdában? Az is előfordul, hogy ha egy

hat láb magas ember éppen valami folyóvíz mellett áll, a felhő őt választja ki,

hogy általa vezesse le az elektromosságát a vízbe. Hallotta ezt a csattanást?

Biztosan abba a fekete csúcsba csapott bele. Az emberi test nagyon jó

vezető. Az embert át meg átjárja az áram, míg egy fának csak a kérgét hántja

le. Ön azonban annyit faggatott, hogy még rá se térhettem jövetelem

céljára. Rendel-e tehát ön villámhárítót? Tekintse meg ezt a mintadarabot.

Láthatja, a legjobb minőségű rézből készült. A réz a legjobb vezető. Az ön

háza alacsony építmény; mivel azonban a hegyek közt áll, az alacsonysága

mit

sem

számít.

Bizony,

önök,

hegyen

lakó

emberek

a

legveszélyeztetettebbek. Úgy kellene lennie, hogy a villámhárítósok a

hegyvidéken csinálják a legnagyobb forgalmat. Nézze csak meg, uram, ezt a

mintapéldányt! Ilyen kis házhoz egyetlen pálca is elég. Kérem, olvassa el

írásos ajánlatunkat. Egyetlenegy pálca, uram; mindössze húsz dollár az ára.

Hallotta ezt? Ez akkora volt, hogy a gránitot is ízzé-porrá zúzta. A hangjából

ítélve, ez biztosan belecsapott valamibe. Egy öt láb magas pálca a ház

tetején, húsz láb sugarú körben nyújt oltalmat. És mindössze húsz dollárba

kerül… egy láb öt dollár. Hallotta?… Szörnyű!… Nos, megrendeli? Kéri?

Felírhatom a nevét? Képzelje csak el magát szénné égve, mint a megkötött

ló, mely benn ég az istállóban; méghozzá egyetlen villanás alatt!

— Ön Jupiter Tonans küldöttének, rendkívüli és meghatalmazott

nagykövetének tüntette fel magát — mondtam nevetve —, pedig csak

közönséges halandó, és azért jött, hogy ezzel a pipaszárral a kezében

odaplántálja magát a földi sár és az ég közé. Ön csakugyan azt képzeli

magáról, hogy csak azért, mert ki tud csalogatni egy kis zöldes fényt a

leydeni palackból, már arra is képes, hogy a mennykőcsapást elhárítsa? És

mi lesz, ha a pálcája berozsdásodik, vagy eltörik? Ki hatalmazta fel önt, hogy

az isteni elrendelés alóli felmentést ígérő búcsúcédulákkal házaljon, mint

egy második Tetzel? Életünk napjai meg vannak számlálva, mint a hajunk

szálai. Zengjen bár az ég, vagy süssön a nap, én nem aggódom, mert tudom,

hogy Istenem kezében vagyok. Álnok kufár, el veled! Íme, a viharfelleg

elűzetett; a ház sértetlen; és én a kék égbolt szivárványából azt olvasom,

hogy a Villámok Istene nem akar égiháborút zúdítani a földre.

— Gaz istenkáromló! — tajtékzott az idegen, elsötétült ábrázattal, ahogy

az égen felragyogott a szivárvány. — Beteszem az újságba ezt a pogány

beszédet.

— Távozzék! Mihamarább! Ahogy csak bír az olyan, aki mindig csak esős

időben mutatkozik, mint a giliszta.

Mind sötétebb lett a harag az ábrázatán; szeme körül a kék karika

kitágult, és olyan lett, mint viharos éjfélkor a Hold karimája. Rám vetette

magát, és rézpálcája háromágú villás végét a szívemnek szegezte.

Én

megmarkoltam

a

szárát

és

elroppantottam,

félredobtam,

megtapostam; aztán kivonszoltam a házból a villámkirályt, és utána dobtam

könyökbe tört rézjogarát.

De hiába bántam el vele, és hiába beszéltem le a szomszédságot is a

vásárlásról, a villámhárítós ember ma is itt jár közöttünk; most is útra kel, ha

vihar közeleg, és vidáman üzletel az emberek félelmeivel.

(Bart István)

Fitz-James O’Brien

(1828—1862)

Mi volt ez?

(1859)

Bevallom, komoly félelmekkel fogtam bele az itt következő különös történet

elbeszélésébe.

Az

események,

melyeket

részletesen

bemutatni

szándékozom, oly rendkívüliek, hogy csöppet sem lennék meglepődve,

amennyiben a közönség szokatlanul heves kétellyel, s gúnyolódva fogadná

beszámolómat. Korábban sem okozott gondot elfogadnom az ilyesmit.

Szeretnék hinni abban, hogy szerzőként megvan bennem az a fajta bátorság,

amely segít elviselni a hitetlenséget. Miután alaposan fontolóra vettem a

dolgot, úgy döntöttem, a tőlem telhető legegyszerűbb és legőszintébb

módon tárok a nyilvánosság elé néhány olyan tényt, amelynek múlt év

júliusában szemtanúja voltam, s amelyhez foghatót még soha nem írtak le a

természettan rejtélyeit összegyűjtő évkönyvek.

New Yorkban, a Huszonhatodik utcában, a — szám alatti házban lakom.

Az épület bizonyos szempontból igen különös helynek számít. Az elmúlt két

esztendőben az a hír járta, hogy kísértetek látogatják. A hatalmas méretű,

impozáns épületet hajdan kert vette körül, amelyből mára mindössze egy

zöld sövény maradt, hová ruháikat teszik ki fehéredni a környékbeliek. A

szökőkút kiszáradt medencéje, s néhány meg nem metszett, göcsörtös

gyümölcsfa jelzi, hogy e helyütt hajdan kellemes, árnyas liget állt, amelyet

gyümölcs- és virágillat lengett körül, s a víz kellemes csobogása töltött be.

Maga az épület roppant tágas. Hatalmas, pompás előcsarnok vezet a

középpontjában tekeregő széles csigalépcsőhöz, s a lakosztályok is impozáns

méretűek. Valamikor tizenöt-húsz éve épült, egy közismert New York-i

kereskedő, bizonyos Mr. A— megbízásából, aki öt évvel ezelőtt alaposan

felbolygatta a város üzleti életét, mikor is elképesztő méretű banki csaláson

kapták. Mr. A—, mint az közismert, Európába szökött, és nem sokkal később

elvitte egy infarktus. Amint halálhíre kitudódott és megerősítést nyert,

szinte azon nyomban szárnyra keltek a híresztelések, miszerint a

Huszonhatodik utca — szám alatti épületében kísértetek járnak. Jogi

lépéseket foganatosítottak, s megfosztották tulajdonától Mr. A— özvegyét,

minekután egy gondnok lakott az épületben a feleségével, akiket egy

ingatlanügynök költöztetett be, miután sikerült rátennie a kezét a házra,

méghozzá azzal a céllal, hogy kiadja, avagy eladja a lakásokat. A házaspár

szüntelen panaszkodott, hogy hátborzongató neszek zavarják nyugalmát.

Ajtók nyíltak anélkül, hogy bárki hozzájuk nyúlt volna. Egyik éjjel valaki

egymásra pakolta a különböző szobákban szerteszét hagyott bútorokat.

Láthatatlan lábak járkáltak fel-alá a lépcsőkön fényes nappal, s a lépések

kopogását láthatatlan selyemruhák suhogása kísérte, a lépcsőkorlátokon

pedig láthatatlan kezek simítottak végig. A gondnok és a felesége úgy

döntöttek, nem hajlandók tovább a házban maradni. Az ingatlanügynök csak

nevetett rajtuk, felmondott nekik, és másokat fogadott fel a helyükre. Ám a

furcsa neszek és természetfölötti jelenések továbbra sem szűntek. A

környéken hamar híre ment a dolognak, így aztán három évig üresen állt a

ház. Sokan alkudoztak ugyan megvételéről, de valahogy mindig a fülükbe

jutottak a nyugtalanító híresztelések, s végül minden jelentkező visszalépett,

mielőtt nyélbe üthették volna az üzletet.

Így álltak a dolgok, mikor főbérlőmnek, egy hölgynek, aki panziót vezetett

a Bleecker utcában, és aki régóta szeretett volna a Huszonhatodik utca

környékére költözni, az a merész ötlete támadt, hogy kibérli a — számú

házat. Lévén a panzióban akkoriban éppen egy bátor, ámde józan

gondolkodású bérlőkből álló kompánia lakott, Mrs. Moffat beavatott

bennünket tervébe, nem titkolván el, amit a költözésre kiszemelt épületben

bolyongó kísértetekről hallott. Két gyáva fickót leszámítva — egy

tengerészkapitányt és egy Kaliforniából hazatért illetőt —, akik azonnal

jelezték, hogy nem kívánnak velünk tartani, Mrs. Moffat minden vendége

közölte, hogy hajlandó elkísérni őt e kalandos kiruccanáson a szellemek

lakhelyére.

A költözködést májusban bonyolítottuk le, és mindnyájan el voltunk

bűvölve új lakhelyünktől. Az épület a Huszonhatodik utcának a Hetedik és

Nyolcadik sugárút közé eső szakaszán helyezkedett el, New York egyik

patinás környékén. A házak mögött a kertek majdnem a Hudson folyóig

értek, s nyaranta összefüggő, zöld sugárutat alkottak. A folyó túloldalán

emelkedő weehawkeni magaslatok felől mindig friss, éltető levegőt hozott a

szél, a házat körülvevő elhanyagolt kert pázsitja — még ha nagymosáskor

talán túl sok ruhaszárító kötelet feszítettek is ki — megnyugvást nyújtott

szemünknek, s mindig volt hová visszavonulnunk hűsölni a nyári estéken,

hogy a félhomályban szivarra gyújtva gyönyörködjünk a hosszú fűben

titokzatos lámpásaikkal világító szentjánosbogarakban.

Amint berendezkedtünk a — szám alatt, rögvest arra számítottunk, hogy

felbukkannak a kísértetek. Türelmetlenül vártuk érkezésüket. Még a

vacsoránál is a természetfölötti jelenségekről folyt a beszélgetés. Az egyik

bérlőt, aki önmaga gyönyörűségére megvásárolta Mrs. Crowe A természet

sötét oldala című tanulmánykötetét, a ház egy emberként közösítette ki,

amiért nem mindjárt húsz példányt vett az említett műből. Az illető élete

valósággal pokollá változott, amíg a könyv végére ért. A többi bérlő ugyanis

kémhálózatot épített ki, amely tevékenységnek az illető úr lett az áldozata.

Ha elővigyázatlanul letette a könyvet egy pillanatra, s kiment a helyiségből,

azon nyomban megkaparintották, és néhány szerencsés kiválasztott titkos

helyeken összegyűlve felolvasott a szövegből. Miután valamiképp

kitudódott, hogy egész tűrhetően ismerem a természetfölötti jelenségek

történelmét, s egy ízben papírra vetettem egy történetet, melynek egy

kísértet volt a főszereplője, s amely „Egy cserép tulipán” címmel jelent meg a

Harper’s Monthly magazinban, azon kaptam magam, hogy komoly

tekintélyre teszek szert a társaságban. Ha egy asztal vagy a faburkolat

megnyikordult, amikor összegyűltünk a tágas társalgóban, rögtön

elhallgatott mindenki, s néma csendben vártuk, hogy megcsörrenjenek a

láncok és megjelenjen a kísértet.

Az első hónap borzongató izgalmát követően azonban végtelen

elégedetlenséggel voltunk kénytelenek elismerni, hogy egyikünk sem

tapasztalt semmi, a természetfölöttire akár csak távolról is emlékeztető

jelenséget. Egyszer az egyik bérlő, egy fekete főkomornyik, váltig állította,

hogy valami láthatatlan jelenség eloltotta a gyertyát a szobájában, amikor

egy este lefekvéshez készülődve éppen levetette ruháját; mivel azonban e

színes bőrű úriembert nem egyszer találtam olyan állapotban, amelyben egy

szál gyertyát könnyen kettőnek láthatott, lehetségesnek tartottam, hogy a

szokásosnál jobban felöntött a garatra, s az imént említett jelenséget

megfordítva nem látott egy gyertyát sem ott, ahol pedig egyet kellett volna

látnia.

Így álltak hát a dolgok, mikor is egy oly szörnyű és megmagyarázhatatlan

esemény történt, hogy a puszta emlékétől is szédülni kezd a fejem. Július

tizedike volt. Vacsora után visszavonultam barátommal, Dr. Hammonddal a

kertbe, hogy rágyújtsak esti pipámra. A Dr. Hammond és köztem lévő

szellemi rokonszenvtől függetlenül egy közös bűn is egymáshoz láncolt

bennünket. Mindketten az ópium rabjai voltunk. Tudtuk, s tiszteletben

tartottuk e titkunkat. Együtt élveztük a gondolat e csodás kiterjesztését, az

érzékszervek varázslatos elevenségét, a létezés határtalanságának érzetét,

amely során mintha az univerzum egészével léptünk volna kapcsolatba —

röviden: azt a felfoghatatlan spirituális révületet, amelyről a világ minden

kincséért sem lennék hajlandó lemondani, s amelyet, ön, kedves olvasóm,

remélem soha, de soha nem fog megtapasztalni. A Dr. Hammonddal az

ópium révületében eltöltött titkos órákat tudományos gondossággal

szabályoztuk. Nem vakon szívtuk el az éden kábítószerét, s nem bíztuk

magunkat álmaink szeszélyére. Ha ópiumot szívtunk, mindig ügyeltünk arra,

hogy gondolatainkat a lehető legvidámabb és legnyugodtabb dolgok felé

tereljük. A Keletről beszélgettünk, és megpróbáltuk felidézni csodás tájainak

varázslatos panorámáját. A legérzékibb költők műveit vettük górcső alá, kik

egy egészségtől kicsattanó, szenvedélytől túlcsorduló, fiatalságtól, erőtől és

szépségtől duzzadó világ képét festették meg műveikben. Ha Shakespeare A

vihar című színművére terelődött a szó, Arielről csevegtünk hosszasan, s

Calibanról még csak említést sem tettünk. Mint a gabarok, mi is Kelet felé

fordítottuk tekintetünket, s a világnak csak a napos oldaláról vettünk

tudomást. Gondolatunk folyamát nagy gyakorlattal színesítettük, s a belőle

következő látomásokhoz is mindig megtaláltuk a megfelelő megfogalmazást.

Az arab mesék tündöklő ragyogása festette be álmainkat. Olyan fenséges

léptekkel vonultunk fel s alá a keskeny pázsitsávon, mint a királyok. A

göcsörtös szilvafa törzsének támaszkodva hallgattuk a Hyla arborea, a zöld

levelibéka brekegését, s úgy éreztük, mintha mennyei kóristák éneke

zengett volna. Házak, falak, utcák esőfelhőként olvadtak szét, s

felfoghatatlan pompájú látképek tárultak szemünk elé. Kis kompániánk

révülete határtalan volt. A lehető legtökéletesebben ki tudtuk élvezni az

ópium nyújtotta roppant gyönyöröket, lévén még a legmámorosabb

pillanatokban is tudatában voltunk egymás jelenlétének. Bár mindketten

külön-külön tapasztaltuk meg e kéjes gyönyört, élményeink mégis mintha

valamiképpen eggyé lényegültek volna, és olyan harmóniában vibráltak,

mint egy zenei akkord hangjai. A szóban forgó éjszakán, július tizedikén, Dr.

Hammond s jómagam szokatlanul metafizikus hangulatba kerültünk.

Meggyújtottuk finom török dohánnyal megtömött, jókora tajtékpipánkat — a

dohányban apró fekete ópiumdarab izzott; s mint a mesebeli dió, amely

törékeny héjában oly csodát rejt, mihez foghatót még a leghatalmasabb

uralkodók sem tapasztalhatnak meg soha —, s fel-alá sétálgatva

társalogtunk. Gondolatunk folyamát minduntalan valami hátborzongató

perverzitás járta át. Gondolataink nem áramoltak keresztül a napsütötte

csatornákon,

amelyekbe

igyekeztünk

beterelni

őket.

Valami

megmagyarázhatatlan oknál fogva minduntalan baljós, magányos ágyakhoz

tértek vissza, melyekre örök sötétség borult. Régi szokásunkhoz híven a

Kelet partjai felé igyekeztünk, ámde ezúttal hiába beszélgettünk a

színpompás

bazárokról,

Harún

uralkodásának

tündöklő

csodáiról,

háremekről és aranypalotákról. Gondolataink mélyéről fekete afriták törtek

elő, melyek aztán szétrajzottak — mint amelyiket a halász engedett szabadon

a rézedényből —, s végül eltakartak minden világosságot a szemünk elől.

Észre sem vettük, máris behódoltunk a titokzatos erőnek, amely hatalmába

kerített

bennünket,

s

teljesen

elmerültünk

e

komor

hangulatú

tépelődésben.

Egy

ideig

az

emberi

elme

miszticizmusra

való

fogékonyságáról folyt a diskurzus, és a Rettenet szinte már egyetemesnek

mondható imádatáról, amikor is Hammond barátom hirtelen így fordult

felém:

— Elárulnád, mit tartasz a Rettenet legfontosabb alkotóelemének?

A kérdés, bevallom, meglepett. Hogy sok rettenetes dolog létezik, azzal

tisztában voltam. Hullába botlunk a sötétben; vagy, ahogyan egyszer velem

megesett, szemünk láttára ragad magával egy nőt egy sebes folyású, mély

vizű patak, s a hölgy kezével vadul hadonászva, rémülettől eltorzult arcát

felénk fordítva alámerül a habok közt, s oly éles sikolyok szakadnak fel

torkából, amelyek emléke a mai napig kísért, miközben mi, a szemtanúk,

kővé dermedve állunk egy folyó fölé kinyúló ablakban, hat láb magasban, és

az égvilágon semmit sem tudtunk tenni, hogy megmentsük az életét, csak

tehetetlenül bámuljuk borzalmas haláltusáját, míg végül örökre elnyeli az

áradat. De rettenetes látvány a tengerben közönyösen lebegő hajóroncs is,

amelyből szemmel láthatólag kiveszett az élet minden nyoma, lévén oly

felfoghatatlan rettenetről tesz tanúbizonyságot, melynek valós dimenziói

rejtve maradnak a szemlélő előtt. Azonban egészen eddig sosem fordult meg

a fejemben, hogy létezhet a félelemnek egy mindennél hatalmasabb,

mindenek fölött álló megtestesülése, a Rettenet Ura, amely előtt minden

más borzalom behódol. De ha létezik, vajon mi lehet az? S a körülmények

mily láncolatának köszönheti létét?

— Bevallom, Hammond — feleltem barátomnak —, még sosem töprengtem

ezen. Meg sem fordult a fejemben, hogy léteznie kell egyetlen Valaminek,

ami félelmetesebb minden más dolognál. Kísérletet se mernék tenni, hogy

akár csak a legtágabb módon meghatározzam ezt a Valamit.

— Magam is így vagyok ezzel, Harry — felelte Hammond. — Érzem, hogy

képes lennék megtapasztalni minden eddigi, az emberi elme által felfogott

rettegésnél nagyobb félelmet, valamely szörnyű s természetellenes fúzióját

mindezidáig összeférhetetlennek vélt elemeknek. A kiáltozás, a hangok

valóban hátborzongatóak Brockden Brown regényében, a Wielandben;

csakúgy mint Bulwer Zanoni című művében a küszöb őrének képe, ám —

tette hozzá Hammond, s komoran csóválta fejét — van, ami még ezeknél is

sokkal rettenetesebb.

— Ide figyelj, Hammond — vettem át a szót —, az ég szerelmére, mi lenne,

ha felhagynánk az efféle beszéddel! Különben csúnyán pórul járunk, arra

mérget vehetsz!

— Nem tudom, mi van velem ma este — felelte Hammond —, de

egyfolytában furcsa s rémes gondolatok járnak a fejemben. Úgy érzem, ma

este papírra tudnék vetni Hoffmannéhoz hasonló történeteket, már

amennyiben persze megvolna hozzá a tehetségem.

— Nos, ha Hoffmann árnya lengi be beszélgetésünket, én már itt sem

vagyok, inkább ágyba bújok. Az ópiumnak és a rémálmoknak sosem

szabadna találkoznia. Túl hátborzongató ez nekem! Jó éjt, Hammond!

— Jó éjt, Harry! Szép álmokat!

— Te pedig, te szegény ördög, álmodj csak afritákról, hullarablókról és

boszorkányokról!

Elváltunk, s mindketten visszavonultunk saját hálószobánkba. Gyorsan

levetkőztem, ágyba bújtam, és szokásomhoz híven magamhoz vettem egy

könyvet, amit addig szándékoztam olvasni, míg elalszom és kiesik kezemből.

A párnára tettem fejemet, és kinyitottam a kötetet, de aztán rögtön a szoba

túlsó végébe hajítottam. Egy francia szerző, bizonyos Goudon A szörnyek

története című különös munkája akadt a kezembe, amelyet nemrég

szereztem

be

Párizsból,

és

amely,

figyelembe

véve

pillanatnyi

lelkiállapotomat, nem igazán tűnt jó választásnak. Így aztán elhatároztam,

hogy inkább tüstént elalszom; lecsavartam hát a gázlámpát, míg végül már

csak egy aprócska, kék pont vibrált a cilinder végén, én pedig

hozzákészülődtem az alváshoz.

Koromsötét volt a szobában. A lámpa apró gázlángja csak alig három

hüvelyk távolságra világított el. Kétségbeesetten takartam el karommal a

szememet, mint aki a sötétséget akarja kizárni, és megpróbáltam teljesen

kiüríteni elmémet. Persze hiába próbálkoztam. A Hammond által felhozott,

meghökkentő és zavaros témák minduntalan ráerőszakolták magukat

elmémre. Viaskodtam velük. Az értelem látszólagos ürességének sáncaiból

emeltem védművet, hogy távol tartsam magamtól a nyomasztó gondolatokat.

Mégis elözönlötték elmémet. Miközben mozdulatlanul feküdtem, mint egy

hulla, abban reménykedve, hogy a test aktivitásának teljes hiánya

valamiképp siettetheti a szellem megnyugvását, valami borzalmas dolog

történt. Mintha Valami leugrott volna a mennyezetről, aztán ránehezedett a

mellkasomra, a következő pillanatban csontos ujjak fonódtak a torkomra, s

támadóm fojtogatni kezdett.

Nem tartom gyáva embernek magamat, s a testi erőnek sem vagyok híján.

A váratlan támadás nem bénított le, hanem épp ellenkezőleg, minden

idegszálam megfeszült. A testem ösztönösen cselekedett, mielőtt még az

elmém felfogta volna, milyen borzalmas helyzetbe kerültem. Egy

szempillantás alatt átkaroltam a teremtményt, és kétségbeesésemben teljes

erőből magamhoz szorítottam izmos karjaimmal. A torkomra kulcsolódó két

csontos kéz szorítása néhány másodperc múlva enyhülni kezdett, s

hamarosan újra tudtam lélegezni. Ezután ádáz küzdelem vette kezdetét.

Olyan sötét volt a szobában, hogy az orrom hegyéig sem láttam; elképzelni

sem tudtam, milyen ez a Valami, ami ilyen váratlanul rám támadt; ráadásul

kezdett kicsúszni a szorításomból, lévén — legalábbis a sötétben úgy tűnt —

támadóm teljesen csupasz volt; éles fogával belemart a vállamba, a

nyakamba, a mellkasomba; mindeközben folyamatosan védenem kellett a

nyakamat, mert félő volt, hogy az inas, fürge kezek — melyeket minden

erőfeszítésem

ellenére

sem

voltam

képes

leszorítani

—

megint

rákulcsolódnak a torkomra, és fojtogatni kezdenek — ezek voltak azok a

körülmények, amelyek közt a küzdelem zajlott, nem csoda hát, hogy minden

erőmre, ügyességemre és bátorságomra szükség volt, hogy felülkerekedjem

támadómon.

E néma, halálos, és végtelenül kimerítő küzdelem végén, sorozatos

emberfeletti erőfeszítések árán, végül legyűrtem támadómat. Miután

sikerült a mellkasára térdelnem — legalábbis a sötétben úgy éreztem, a

mellkasára térdelek —, már sejtettem, hogy győztem. Egy pillanatra

megpihentem, hogy kifújjam magamat. Hallottam a teremtmény zihálását a

sötétben, éreztem szívének vad lüktetését. Nyilvánvaló volt, hogy őt is

legalább annyira kimerítette a küzdelem, mint engem, ami azért némi

megnyugvással töltött el. Ekkor eszembe jutott, hogy mielőtt ágyba bújok, a

párnám alá szoktam dugni egy hosszú, sárga selyem zsebkendőt, ha esetleg

éjszaka szükség lenne rá. Rögvest benyúltam a párna alá; a zsebkendő ott

volt. Néhány másodperc múlva úgy-ahogy sikerült összekötöznöm a

teremtmény karját.

Most már eléggé biztonságban éreztem magamat. Nem maradt más

dolgom, csak fel kellett csavarnom a lámpát, és — miután végre szemügyre

vettem éjszakai támadómat — fel kellett keltenem a háznépet. Bevallom,

némi büszkeséggel töltött el, hogy egészen addig nem lármáztam fel a többi

bérlőt; egyedül, mindenféle segítség nélkül akartam elfogni a támadót.

Egy pillanatra sem eresztettem el foglyomat, ahogy az ágyról lemászva

magam után vonszoltam. Mindössze néhány lépés választott el a

gázlámpától; e rövid távolságot a lehető legnagyobb elővigyázatossággal

tettem meg, s olyan erősen szorítottam a titokzatos teremtmény karját,

mintha a markom satu lett volna. Végül sikerült karnyújtásnyira

megközelítenem a gázlámpa elhelyezkedéséről árulkodó apró, kék

fényfoltot. Ekkor fél kézzel villámgyorsan elengedtem a támadómat,

felcsavartam a lámpát, mire a szoba fényárba borult. Majd foglyom felé

fordultam, hogy végre valahára szemügyre vehessem.

Meg sem kísérlem szavakba foglalni az érzéseket, amelyek a lámpa

felcsavarását követő pillanatokban valósággal letaglóztak. Feltehetően

felüvöltöttem félelmemben, mivel alig egy perc múlva beözönlött a szobámba

a ház többi bérlője. Még most is megborzongok, ha eszembe jut e rettenetes

pillanat. Ugyanis nem láttam semmit! Semmi kétség; fél kézzel erősen

szorítottam egy lélegző, ziháló, kiterjedt testtel bíró alakot, míg másik

kezemmel teljes erőből szorongattam támadómnak az enyémhez hasonlóan

meleg, és nyilvánvalóan húsból való torkát; de hiába fogtam le a kezemben

vergődő eleven szubsztanciát, hiába nyomódott a teste a testemhez, hiába

ragyogott be mindent a jókora gázlámpa lángcsóvájának vakító fénye, az

égvilágon semmit sem tartottam a kezemben! Még egy körvonalat sem

láttam — vagy valami párát!

Mind a mai napig képtelen vagyok felfogni, milyen helyzetben voltam

azon az éjszakán. Nem tudom felidézni a borzalmas esemény részleteit. A

képzelet hiába próbálja megragadni e szörnyűséges paradoxont.

Lélegzett. Éreztem forró leheletét az arcomon. Ádázul kapálózott. Volt

keze. Amivel megragadott. A bőre sima volt, mint az enyém. Ott feküdt,

szorosan mellettem, szilárdan, mint egy szikla — és mégis teljesen

láthatatlan maradt!

Kész csoda, hogy nem ájultam el, vagy őrültem meg abban a szent

minutumban. Valami döbbenetes ösztön segíthetett megőrizni elmém

épségét; mert — ahelyett, hogy elengedtem volna a borzalmas Enigmát — a

rettegés pillanatában mintha még jobban megerősödtem volna, és oly

döbbenetes erővel szorítottam meg, hogy a láthatatlan teremtmény

megremegett kínjában.

Ebben a pillanatban lépett be szobámba Hammond, sarkában a

háznéppel. Amint megpillantotta az arcomat — amely feltehetően igen

borzalmas látványt nyújtott —, odasietett hozzám, s így kiáltott:

— Jóságos ég, Harry! Mi történt?

— Hammond! Hammond! — kiáltottam. — Gyorsan, ide! Ó, ez borzalmas!

Valami megtámadott, míg az ágyamban feküdtem, sikerült elkapnom; de

nem látom! Nem látom!

Hammond, akit minden bizonnyal nagyon megdöbbentett az arcomra

kiülő nyílt rettegés, gondterhelt, ám ugyanakkor zavart arckifejezéssel

lépett felém. A többi látogató irányából jól hallható kuncogás ütötte meg

fülemet. Ez a fojtott nevetés igencsak felbőszített. Hogyan képesek

kinevetni

valakit

az

én

helyzetemben?

Az

emberi

kegyetlenség

legalantasabb megnyilvánulása volt ez. Most már meg tudom érteni, hogy

egy látszólag levegőszerű semmivel viaskodó, és egy látomás leküzdéséhez

segítségért kiáltó ember nevetségesnek tűnhet mások szemében. Akkor

azonban oly éktelen haragra gerjedtem az engem kigúnyoló tömeggel

szemben, hogy ha hatalmamban áll, ott helyben lesújtok rájuk, s mind egy

szálig elpusztítom őket.

— Hammond! Hammond! — kiáltottam újra, kétségbeesetten. — Az isten

szerelmére, gyere már ide! Már nem bírom tovább tartani a… a Valamit.

Mindjárt fölém fog kerekedni. Segíts! Segíts!

— Harry — suttogta Hammond felém közeledve —, túl sok ópiumot szívtál.

— Esküszöm neked, Hammond, ez nem egy látomás — feleltem, s én is

lehalkítottam a hangomat. — Talán nem látod, hogyan rázza a testemet,

ahogy a szorításomban vergődik? Ha nem hiszel nekem, győződj meg róla

másként. Érintsd meg! Tapogasd meg!

Hammond közelebb lépett, és kezét az általam mutatott helyre tette.

Velőtrázó sikoly szakadt fel torkából. Ő is érezte!

Gyorsan kerített valahonnan a szobából egy hosszú kötelet, s mire észbe

kaptam, már körbetekerte vele a láthatatlan lényt, s jó erősen meghúzta a

csomót, miközben én továbbra is lefogva tartottam foglyunkat.

— Harry — mondta izgatottságtól rekedt hangon, mert, bár sikerült

megőriznie a lélekjelenlétét, mélyen megrendítették az események. — Harry,

most már biztonságban vagyunk. Nyugodtan elengedheted, öregem, ha

elfáradtál. A Valami már moccanni sem tud.

Végtelenül elcsigázva, de hálától telve elengedtem támadómat.

Hammond csak állt, és a kezére tekerve tartotta a kötél két végét,

miközben előtte, mintegy önmagát a levegőben tartva, látszott a láthatatlan

lény körül többször körbetekeredő kötél, amely így mintha magára az üres

térre feszült volna. Sosem láttam még, hogy a félelemmel vegyes döbbenet

így letaglózzon egy felnőtt embert. Mindazonáltal Hammond barátom arcáról

továbbra is a rá oly jellemző bátorság és eltökéltség tükröződött. Sápadt

ajka határozottan megfeszült, és elég volt egy pillantást vetni rá, hogy az

ember megértse, hiába legyintette meg a rettenet, mégsem szállt inába a

bátorsága.

A bérlőkön — akik szemtanúi voltak e fölöttébb szokatlan jelenetnek,

mikor is Hammond meg jómagam, mint két pantomimjátékos, megkötöztük

ezt a vadul vergődő Valamit, és akik látták, hogy börtönőri teendőim

elvégzése után kis híján összeesem a kimerültségtől —, a szobámba

betóduló kíváncsiskodókon akkora már szemmel láthatólag úrrá lett a

leírhatatlan döbbenet és rettegés. A gyávábbika azonnal menekülőre fogta.

Az a néhány ember, aki ott maradt, az ajtóhoz húzódott, és nem lehetett

rábírni, hogy Hammond meg a fogoly felé közelítsen. A hitetlenkedés

azonban mégis felülkerekedett a rémületen. Ahhoz ugyan nem volt

bátorságuk, hogy kielégítsék kíváncsiságukat, mégis kétkedtek. Hiába

könyörögtem nekik, hogy jöjjenek közelebb, és győződjenek meg róla —

azáltal, hogy megtapogatják —, hogy tényleg egy láthatatlan élőlényt

fogtunk el a szobámban. Hiába kétkedtek, nem merték megkockáztatni,

hogy megismerjék az igazságot. Hogyan lehet egy tömör, eleven, lélegző test

láthatatlan, kérdezgették. A következő válasszal álltam elő. Intettem

Hammondnak, és — miután sikerült leküzdenünk a láthatatlan lény testének

érintését kísérő heves undorunkat — együtt felemeltük a földről a foglyot,

úgy ahogy volt, gúzsba kötve, és az ágyamhoz cipeltük. Körülbelül akkora

súlya lehetett, mint egy tizennégy éves fiúnak.

— Most pedig, kedves barátaim — szóltam, miközben Hammonddal az

ágyam fölött tartottuk a láthatatlan teremtményt —, íme a kézzelfogható

bizonyítéka, hogy itt van előttünk egy mérhető súllyal rendelkező, szilárd

test, amely, mindezen tulajdonságai ellenére, mégsem látható. Legyenek

szívesek árgus szemmel figyelni az ágy felszínét.

Magam is meglepődtem, hogy képes vagyok ilyen bátran és higgadtan

kezelni e különös jelenséget; de miután magamhoz tértem első

rémületemből, valamiféle tudományos büszkeség kerített hatalmába, amely

háttérbe szorított minden egyéb érzést.

A kíváncsiskodók rögvest az ágyra szegezték tekintetüket. Hammond és

én pedig egy adott jelre, egyszerre engedtük el a teremtményt. A nehéz test

tompa puffanással zuhant a puha takaróra. Az ágy deszkái megreccsentek.

A párnán és az ágyon is jól kivehető benyomódás keletkezett. Amint az ott

ácsorgó emberek ezt meglátták, valamiféle mély és egyetemes kiáltást

hallatva kirohantak a szobából. Hammond és én egyedül maradtunk a

Rémmel.

Egy darabig csendben hallgattuk az ágyamon fekvő teremtmény

szabálytalan, ziháló légzését, bámultuk ahogyan tehetetlenül vergődve

szabadulni próbál, és összegyűri az ágyneműt. Végül Hammond törte meg a

csendet.

— Harry, ez borzalmas.

— Úgy ám, borzalmas.

— Mégis van rá magyarázat.

— Van rá magyarázat? Ezt meg hogy érted? A világ születése óta nem

fordult elő semmi ehhez hasonló. Nem tudom, mit gondoljak, Hammond. Adja

az Isten, hogy nem bomlott meg az elmém, s ez itt nem egy esztelen

rémlátomás!

— Gondoljuk végig a dolgot logikusan, Harry. Itt van egy szilárd test, amit

meg tudunk érinteni, de amit mégsem látunk. Ez a rendkívüli tény

félelemmel tölt el bennünket. De biztos vagy benne, hogy nem tudunk

valamilyen analógiát találni a jelenségre? Vegyünk például egy tiszta

üvegdarabot. Megtapintható és áttetsző. Csak egy bizonyos kémiai eredetű

szemcsésség akadályozza meg, hogy az üveg oly tökéletesen áttetsző legyen,

hogy teljességgel láthatatlanná váljon az emberi szem számára. Hadd

emlékeztesselek, hogy elméletileg nem lehetetlen olyan üveget készíteni,

amely egyetlen fénysugarat sem ver vissza — egy olyan tiszta és atomi

szinten homogén üveget, amelyen úgy hatolnak át a nap sugarai, mintha

levegő volna, amelyen megtörik ugyan a fény, de amelyről nem verődik

vissza. A levegőt sem látjuk, mégis érezzük.

— Ez mind rendben van, Hammond, de ne feledd, hogy ezek élettelen

anyagok. Az üveg nem vesz levegőt, s a levegő sem lélegzik. Ennek a

dolognak viszont lüktet a szíve, akaratlagos mozgásokat végez, süllyed s

emelkedik a mellkasa, ahogy lélegzik.

— Megfeledkezel azokról a különös jelenségekről, amelyekről oly sokat

hallani mostanság — felelte Hammond roppant komolyan. — A

„szellemidézésnek” nevezett találkozókon láthatatlan kezek fogják meg az

asztal körül ülők kezét. Meleg, hús-vér kezek, melyek mintha a halandó

élettől lüktetnének.

— Micsoda? Ezek szerint úgy véled, hogy ez a valami egy…

— Nem tudom, hogy mi ez — vágott szavamba ünnepélyes hangon

barátom —, de ha az Isten is úgy akarja, a segítségeddel alaposan meg

fogom vizsgálni.

Így aztán egész éjjel az ágy mellett ültünk és pipázgattunk, figyeltük,

ahogyan a túlvilági teremtmény zihálva vergődik, s végül teljesen kimerül.

Lassú, egyenletes légzése arra engedett következtetni, hogy elaludt.

Másnap reggel felbolydult a ház. A bérlők a szobám ajtaja előtt

gyülekeztek, igazi hírességek lettünk, Hammond meg én. Csak úgy

záporoztak ránk a nem mindennapi fogoly állapotát firtató kérdések, lévén

rajtunk kívül senki sem merte átlépni a lakásom küszöbét.

A teremtmény felébredt. Erről tanúskodott, hogy az ágynemű

összegyűrődött, ahogy a lény görcsös rángatózással szabadulni próbált.

Valóban igen rémisztő volt a szabadulni vágyó teremtmény fájdalmas

vonaglásának és kétségbeesett vergődésének, úgymond, másodkézből való

jeleit szemlélni, miközben ő maga láthatatlan maradt.

Egész éjjel törtük a fejünket Hammonddal, hátha sikerül kitalálnunk

valami módszert, amellyel valamiképp felfedhetjük az Enigma alakját s

hozzávetőleges megjelenését. Kezünket végighúzva a teremtmény testén,

sikerült megállapítanunk, hogy a körvonalai és arcának vonásai emberiek.

Kitapintottuk a száját; kerek, sima és hajzat nélküli fejét; az orrát, amely

bizony alig emelkedett ki a pofacsontból; a keze és a lábfeje pedig mintha

egy fiúé lett volna. Először arra gondoltunk, áthelyezzük a lényt valami sima

felületre, és körberajzoljuk krétával, ahogyan a cipészek rajzolják körbe a láb

körvonalát. Ám végül letettünk erről a tervről, mert rájöttünk, hogy semmi

értelme nem volna. Egy ilyen körvonal ugyanis vajmi keveset árulna el a

hozzá tartozó test felépítéséről.

Ekkor azonban ragyogó ötletem támadt. Készíthetnénk egy öntvényt a

lényről alabástromgipszből. Így láthatóvá válna a szilárd test, s teljesülne

minden óhajunk. De hogyan fogjunk hozzá? Mivel a teremtmény állandóan

vergődik, nem tud megszilárdulni a gipsz, amellyel beborítjuk a testét, s

csak egy torz lenyomatot kapnánk. Ekkor azonban újabb remek gondolat

fogant meg elmémben. Miért ne adhatnánk a láthatatlan lénynek

kloroformot? Azt már tudtuk, hogy rendelkezik légzőszervekkel —

máskülönben hogyan lélegzett volna. Úgy okoskodtunk, hogy mihelyst

sikerül az eszméletlenség állapotába hoznunk, azt tehetünk vele, amit

akarunk. Elküldtünk hát Dr. X—ért; s miután a kiváló orvosnak sikerült

felocsúdnia első döbbenetéből, nekilátott, hogy elaltassa kloroformmal a

láthatatlan pacienst. Három perc sem telt bele, s leoldozhattuk a béklyókat

a teremtményről, s a város egyik ismert szobrásza azonnal hozzáfogott, hogy

bekenje nedves agyaggal a láthatatlan alakot. További öt perc múlva már

készen is volt az öntőforma, és mielőtt leszállt az este, kezünkben tartottuk a

rejtélyes lény testének nyers fakszimiléjét. Emberi formája volt — torz,

otromba, irtózatos, de mégis emberi. Kicsi volt, a magassága nem lehetett

több négy láb és néhány hüvelyknél, végtagjait páratlan fejlettségű izomzat

borította. Arcának ocsmánysága túltett mindenen, amit életemben láttam.

Gustave Doré, Callot, de még Tony Johannot sem tudott kigondolni ily

szörnyűségeket. Ez utóbbinak az Un Voyage où il vous plairához készült

illusztrációi egyikén van egy arc, amely valamelyest talán emlékeztet a

láthatatlan lényre, de még az sincs olyan iszonytató. Ilyennek képzelné az

ember egy hullarabló ábrázatát. Úgy nézett ki, mint akitől kitelik, hogy

emberhúst lakmározzon.

Miután kielégítettük kíváncsiságunkat, s a ház összes lakóját

titoktartásra köteleztük, felmerült a kérdés, hogy mit is kezdjünk az

Enigmával. Mindenki egyetértett abban, hogy nem osztozhatunk egy ilyen

rémséggel a lakóhelyünkön; mint ahogyan az is képtelenségnek tűnt, hogy

egy ilyen rettenetes lényt a világra szabadítsunk. Bevallom, semmi

kifogásom nem lett volna, ha a teremtmény elpusztítása mellett döntünk. De

ki merné vállalni a felelősséget? Ki vállalkozna rá, hogy elpusztítja ezt az

emberszerű rémet? Teltek, múltak a napok, s mi újra meg újra komolyan

fontolóra vettük a kérdést. Közben az összes bérlő kiköltözött az épületből.

Mrs. Moffat végső elkeseredésében megfenyegette Hammond barátomat s

jómagamat, hogy jogi szankciókat foganatosít ellenünk, amennyiben nem

távolítjuk el az épületből a szörnyeteget. Mi a következőt válaszoltuk:

— Ha óhajtja, távozunk, de határozottan elzárkózunk attól, hogy

magunkkal vigyük a lényt. Távolítsa el maga, ha annyira meg akar

szabadulni tőle. Elvégre az ön házában bukkant fel. S így a felelősség is

magát terheli. — Erre, természetesen, nem tudott mit mondani. Mrs. Moffat

nem talált senkit, aki — pénzért vagy barátságból — akár csak a közelébe

mert volna menni a rejtélyes teremtménynek.

Az egész ügyben azonban az volt a legkülönösebb, hogy képtelenek

voltunk rájönni, mivel táplálkozik. Mindennel megkínáltuk, ami eszünkbe

jutott, de a láthatatlan lény egy ujjal sem nyúlt hozzá az ételekhez.

Borzalmas volt ott állni az ágy mellett, figyelni, hogyan hánykolódnak a

ruhák, hallgatni a lény nehéz zihálását, miközben tudtuk, hogy éhezik.

Eltelt tíz-tizenkét nap, két hét, s a teremtmény még mindig élt. A szíve

azonban napról napra egyre gyengébben vert, s szinte már alig lehetett

kitapintani a pulzusát. Nyilvánvaló volt, hogy a lény a táplálékhiány miatt

haldoklik. Miközben e borzalmas haláltusa zajlott a szemem előtt, roppant

elkeseredettség lett úrrá rajtam. Éjszakákon át nem jött álom a szememre.

Bármily rémisztő volt is a láthatatlan lény, nagyon megsajnáltam, amiért

ilyen borzalmas kínokat kellett kiállnia.

Végül kimúlt. Egyik reggel Hammond meg én csak egy jéghideg, merev

testet találtunk az ágyban. A szíve nem dobogott már, s a mellkasa sem

mozdult. Sietve eltemettük a kertben. Furcsa temetés volt; a láthatatlan

holttestet a nyirkos sírgödörbe dobtuk. A testéről készült gipszöntvényt Dr.

X—nek adtam, aki kiállította a Tizedik utcában lévő múzeumában.

Mivel egy hosszú utazás előtt állok, amelyről talán soha nem térek vissza,

úgy gondoltam, papírra vetem ezt a történetet, amely a legfurcsább mind

közül, mi valaha tudomásomra jutott.

MEGJEGYZÉS: azt rebesgetik, hogy egy ismert New York-i múzeum

tulajdonosai megállapodást kötöttek Dr. X—szel, hogy kiállítják az

egyedülálló gipszöntvényt, amelyet Mr. Escott helyezett letétbe nála. Ez a

nem mindennapi történet, úgy látszik, mégsem kerülheti el, hogy tudomást

szerezzen róla a nyilvánosság.

(Totth Benedek)

Charles Dickens

(1812—1870)

A pályaőr

(1866)

— Héé! Maga, ott lenn!

Mikor ez a hívó hang elért hozzá, őrházának ajtajában állt, kezében zászlóval,

mely föl volt csavarva rövid nyelére. A terepviszonyokból úgy gondolta volna

az ember, hogy határozottan tudhatja, merről jön a hang, mégis, ahelyett

hogy felfelé nézett volna, a meredek vájatfal tetejére, ahol én álltam, szinte

pontosan a feje fölött, megfordult, s arra nézett, amerre a vágányok

vezettek. Volt valami különös abban, ahogy ezt cselekedte, bár sehogy sem

tudtam volna megmondani, micsoda. Annyit tudok, elég különös volt ahhoz,

hogy magára vonja figyelmemet, pedig alakja rövidülésben látszott, és

árnyékkal borítva, lenn, a mély vágás alapján, én meg fenn álltam magasan a

feje fölött, s úgy elborított a haragos napnyugta izzása, hogy a szememet el

kellett ernyőznöm, különben nem is láttam volna.

— Héé! Ott lenn!

A vágányok irányából most újra visszafordult, s felemelve szemét,

meglátott engem a feje fölött.

— Van itt ösvény, amin lemehetnék, hogy beszélhessek magával?

Felfelé nézett, rám, de nem szólt; én is néztem őt, és nem sürgettem

azonnal céltalan kérdésem megismétlésével. Éppen akkor a föld és a levegő

enyhén rezgésbe jött, mely egy-kettőre heves lüktetésbe csapott át, s valami

sebesen közelgő száguldásba, amitől hátrahőköltem, mert úgy tűnt, mintha

magához vonna a mélybe. Mikor a füst és a pára, mely a rohanó vonatról az

én magasságomig emelkedett, tovasiklott a vidéken: újra letekintettem, és

láttam, amint zászlóját visszatekeri rúdjára, mert jelt adott vele, amíg a vonat

áthaladt.

Megismételtem kérdésemet. Rövid hallgatás után, amely alatt úgy

látszott, hogy feszült figyelemmel néz, összegöngyölt zászlójának végét

lassan egy, az én magasságomban fekvő pont felé fordította, amely vagy két-

háromszáz yardnyira volt tőlem. Lekiáltottam neki: — Rendben! —, s

elindultam abba az irányba. Mikor odaértem, alaposan körül kellett néznem,

míg megtaláltam egy sziklába vájt zegzugos ösvényt, s leereszkedtem rajta.

A lenti út igen mély volt és szokatlanul meredek falú. Agyagos kőzetbe

vágták, s ahogy lejjebb jutottam, egyre iszamosabb és vizesebb lett. Így

azután az út elég hosszú volt ahhoz, hogy időm legyen visszaidézni az őr

mozdulatában kifejeződő furcsa vonakodást és kényszeredettséget, ahogy az

utat megmutatta.

Mikor a zegzugos lejárón elég mélyre értem ahhoz, hogy az ember újra

elém tűnjön, a sínek között pillantottam meg: azon az úton állt, amelyen a

vonat az imént áthaladt; olyan helyzetben, mint aki megjelenésemre vár.

Állát bal tenyerébe támasztotta, bal könyöke pedig jobb kezén nyugodott,

melyet keresztbe tett a mellén. Testtartásán olyan erős várakozás és éber

figyelem érződött, hogy egy pillanatra tűnődve megálltam. Aztán

továbbmentem lefelé, s amint leértem a vasút szintjére, és az őrhöz is

közelebb jutottam, fekete hajú, fakó arcú embert láttam, kinek fekete

szakálla és igen sűrű szemöldöke volt. Őrhelyénél magányosabbat és

komorabbat még sohasem láttam. Kétoldalt nedvességtől csepegő, érdes

kőfal, mely mindent elzárt az ember szeme elől, kivéve egy vékony sávnyi kis

eget; távlat egy irányban nyílt csak, arra sem volt más, mint e nagy börtön

kanyargós folytatása; a másik irányban ködbe burkolózó fény állta el a

tekintet útját, mellette még ködösebb bejárata egy éjfekete alagútnak,

amelynek súlyos architektúrájában volt valami barbár, nyomasztó és

félelmetes. Oly kevés napfény hatolt be ide, hogy a hely föld alatti, halálos

szagot árasztott; s annyi hideg szél söpört rajta végig, hogy jeges levegője

úgy csapott meg, mintha elhagytam volna a valódi világot.

Az őr meg sem mozdult mindaddig, míg olyan közel nem mentem hozzá,

hogy elérhettem volna a kinyújtott kezemmel. Tekintetét még akkor sem

fordítván el az enyémtől, egy lépést hátralépett, és felemelte a kezét.

Olyasfélét mondtam, hogy igen magányos Őrhely ez, s felkeltette

érdeklődésemet, amint lenéztem odafentről. Alighanem nagy ritkaság a

vendég errefelé, bár remélem, nem olyan ritkaság, amelyet nem szívesen

fogadnak. Bennem olyan embert láthat, aki egész életében szűk határok

közé szorult, s aki ezért most, midőn végre elnyerte szabadságát, élénken

érdeklődik e nagyszerű létesítmény iránt. Ilyet és ehhez hasonlókat

mondhattam, de fogalmam sincs, hogy mit mondtam szó szerint; mert

mindenféle beszélgetést nehezemre esik elkezdeni, ám ebben az emberben

különösen volt valami, ami elvette a bátorságomat.

Felettébb furcsa pillantást vetett az alagút bejáratánál levő vörös

lámpára, körbejárta a tekintetével, mintha valami hiányozna onnét, aztán

megint rám nézett.

Megkérdeztem, vajon az a lámpa a feladatköréhez tartozik-e, vagy sem.

Fojtott hangon, kérdéssel válaszolt:

— Hát nem tudja, hogy igen?

Ahogy merev tekintetű szemét és zord arcát alaposan szemügyre vettem,

az a szörnyű gondolatom támadt, hogy nem emberrel van dolgom, hanem

kísértettel. Azóta inkább azon szoktam néha gondolkodni, vajon nem az

elméjét támadta-e meg holmi kór.

Mikor rajtam volt a sor, hogy válaszoljak, hátraléptem egyet. De ahogy

megmozdultam, a szeméből észrevettem, hogy titokban fél tőlem. Ez

megszabadított előbbi szörnyű gondolatomtól.

— Úgy néz rám — szólaltam meg, mosolyt erőltetve arcomra —, mintha

félne tőlem.

— Nem tudtam biztosan — válaszolta —, nem láttam-e már korábban is.

— Hol?

A vörös lámpára mutatott, amelyre a tekintete is irányult.

— Ott? — szóltam.

Egész éberségével figyelve rám így felelt, alig hallhatóan:

— Igen.

— Ugyan, kedves barátom, mi dolgom volna ott? Nos, mindazonáltal, én

soha életemben nem jártam ott, arra mérget vehet.

— Azt hiszem, csakugyan nem — felelte erre. — Persze; biztos, hogy nem.

Modora felengedett, olyan természetes lett, akár az enyém. Készséggel,

választékos szavakkal felelt mindenre, amit kérdeztem vagy mondtam.

Megkérdeztem, sok dolga van-e. Azt mondta, igen; vagyis inkább a

felelősség nagy; különben mást nemigen követelnek tőle, mint pontosságot

és éber figyelmet, tényleges dolga — kétkezi munkája — szinte semmi. A

jelzést váltogatni, a jelzőlámpát beállítani, egyszer-egyszer fordítani egyet

egy vasfogantyún — ez minden, amit valóban el kell végeznie. Ami a hosszú

és magányos órákat illeti, melyeket én úgy sokallok, nos, ezzel kapcsolatban

csak azt mondhatja, hogy mindennapjait hozzáigazította ehhez az

életformához, és így eléggé megszokta már. Idelenn a maga erejéből

megtanult egy nyelvet — ha ugyan ez így, hogy csupán olvasva ismeri, s a

kiejtéséről csak bizonytalan fogalmai vannak, tudásnak nevezhető.

Foglalkoztatják a közönséges és tizedes törtek, továbbá algebrai

tanulmányokkal próbálkozott, bár tulajdonképpen nem sok tehetsége van a

számokhoz, ez már gyerekkorában kitűnt.

Azután megkérdeztem, hogy amíg szolgálatban van, szükséges-e, hogy

folyvást ebben a nedves légáramban tartózkodjék, s hogy sohasem jöhet-e

föl a fényre a két magas kőfal közül. Nos, felelte, az az időponttól és a

körülményektől függ. Bizonyos alkalmakkor kisebb a vonal megterhelése,

mint egyébként, és ugyanez áll a napnak és éjszakának némely szakaszára

is. Derült időben néha alkalmat kerít arra, hogy kis időre kiemelkedjék az

alsó régiók árnyékából; de mivel akármikor szólíthatja az elektromos csengő,

és olyankor kettőzött aggályossággal kénytelen figyelni rá, a séta nincs rá

olyan üdvös hatással, mint gondolnám.

Betessékelt az őrházba, ahol a kályhában tűz égett s a fal mellett

íróasztal állt, rajta valami hivatalos könyv, amelybe időnként bejegyzéseket

kellett írnia, továbbá egy távírókészülék, tűjével, tárcsájával, billentyűjével,

meg az a kis csengő, amelyről előzőleg említést tett. Bíztam abban, hogy

ezzel nem bánthatom meg, és ezért megkockáztattam azt a kijelentést, hogy

tanult embernek tartom, s remélem — így mondtam —, nem veszi ezt

sértésnek, de talán többet is tanult, mint ami tisztjének ellátásához

szükséges; amire ő azt felelte, hogy ha népes testületek állapotát vizsgáljuk,

efféle kisebb eltérések eléggé gyakran mutatkoznak; s hogy amint hallotta,

hasonló a helyzet a dologházakban, a rendőrség körében, sőt még a

legvégső kétségbeesett menedékhelyen, a katonaságnál is; de azt biztosan

tudja, hogy a nagy létszámú vasutasgárdákban többé vagy kevésbé

mindenütt így van. Fiatalabb korában — akár elhiszem róla, akár nem;

ahogy ebben a bódéban ül, ő maga bizony már alig tudja elhinni —

természetfilozófiai tanulmányokat folytatott, előadásokra járt; de aztán

elkanászodott, veszni hagyta lehetőségeit, lesüllyedt, és sohasem tudott

felemelkedni többé. Nem panaszként mondja ezt. Ki mint veti ágyát, úgy

alussza álmát. És ahhoz, hogy új fekhelyet készítsen magának, késő van

már.

Mindazt, amit itt röviden összefoglaltam, nyugodt hangon mondta el,

sötét, ünnepélyes tekintetét hol rám, hol a tűzre fordítva.

Itt-ott beszédébe szőtte az „uram” megszólítást, különösen akkor, mikor

ifjúkoráról beszélt — mintegy tudtomra akarván adni, hogy nem tart igényt

semmiféle magasabb tisztségre, mint amelyben itt találom. Beszédét jó

néhányszor félbeszakította a kis csengő; táviratokat kellett leolvasnia, és

felelni rájuk. Egy alkalommal ki kellett állnia az ajtó elé, kibontani a zászlóját,

míg a vonat áthaladt, s átadni valami szóbeli üzenetet a mozdonyvezetőnek.

Úgy tapasztaltam, hogy kötelességének ellátásában rendkívül pontos, és

szüntelenül résen van; az elkezdett szót is félbehagyta, és hallgatott, míg

meg nem tette a dolgát.

Egy szó, mint száz, ezt az embert én a maga helyén a világ

legmegbízhatóbb alkalmazottjának tartottam volna, egy körülménytől

eltekintve, éspedig attól, hogy míg beszélgettünk, kétszer is elhallgatott,

elsápadt, s arcát a csengő felé fordította olyankor, mikor az nem csengett;

kinyitotta a házikó ajtaját (melyet csukva tartott, hogy kizárja az

egészségtelen, nedves levegőt), és kinézett az alagút melletti vörös fény

irányába. Amikor visszatért a tűzhöz, mindkét alkalommal az a

megmagyarázhatatlan titokzatosság vette körül, amelyet oly nagy

távolságból megéreztem rajta, bár akkor sem, most sem tudtam számot adni

róla, honnét ered.

Amint felálltam, hogy elbúcsúzzam tőle, így szóltam hozzá:

— Amit láttam és hallottam, abból csaknem azt kell hinnem, hogy ön

elégedett ember.

(Sajnos ezt alighanem azért mondtam, hogy kiugrassam a nyulat a

bokorból.)

— Igen, azt hiszem, valamikor elégedett is voltam — felelte ugyanazon a

fojtott hangon, amelyen először szólt hozzám —, de most nyugtalanít valami,

uram, nagyon nyugtalanít.

Legszívesebben visszaszívta volna a szavait. De hát már kimondta őket,

én pedig lecsaptam rájuk.

— Miért? Mi nyugtalanítja?

— Nehéz azt közölni, uram. Igen-igen nehéz lenne beszélni róla. Ha eljön

még egyszer, megpróbálom elmondani.

— Hogyne, feltétlenül szeretnék még egyszer eljönni. Csak mondja meg,

mikor jöjjek.

— Hajnalban megyek haza, s holnap este tízkor kell megint munkában

lennem, uram.

— Tizenegykor itt leszek.

Megköszönte, s kikísért az ajtón. — Világítok magának a fehér lámpával,

uram — szólt különös, fojtott hangján —, hogy lássa az utat fölfelé. De mikor

megtalálja, ne kiáltson! És amikor felér, ne kiáltson!

Különös szavaitól hidegebben csapott arcomba a levegő, de csak annyit

szóltam: — Jól van.

— És mikor holnap este eljön, akkor se kiáltson. Kérem, hadd kérdezzek

meg valamit, mielőtt elmenne. Mi indította arra, hogy így kiáltson, mikor ma

idejött: „Hé! Maga, ott lenn!”

— Isten tudja — válaszoltam. — Igen, körülbelül ilyesmit mondhattam.

— Nem, uram, nem körülbelül. Pontosan ezek voltak a szavai. Én jól

megjegyeztem.

— S még ha ezek a szavak lettek volna is? Bizonyára azért szóltam így,

mert maga idelent volt.

— Nem volt rá más oka?

— Mi más okom lehetett volna még?

— Nem érzett olyasmit, hogy természetfeletti hatalom sugallta őket?

— Nem.

Jó éjszakát kívánt, és magasra tartotta lámpását. A lefelé vezető vágány

mentén haladtam (azzal az igen kellemetlen érzéssel, hogy vonat jön

mögöttem), míg rá nem találtam az ösvényre. Könnyebb volt felfelé menni,

mint lefelé, és minden baj nélkül értem vissza fogadómba.

Másnap pontosan megtartottam ígéretemet, és akkor tettem lábamat a

zegzugos ösvény első szakaszára, amikor a távolból épp tizenegyet

kongattak a toronyórák. Már várt rám odalenn, kezében fehér fényű

lámpásával.

— Nem kiáltottam — szólaltam meg, amint a közelébe kerültem —, de

most már beszélhetek, ugye?

— Kedves uram, hogyne!

— No hát, akkor jó estét, és itt a kezem.

— Jó estét, uram, itt az enyém is. — Azzal elmentünk a kunyhójáig,

beléptünk, becsuktuk az ajtót, és letelepedtünk a tűz mellé.

— Gondolkoztam, uram — kezdte, ültében előrehajolva, mihelyt

elfoglaltuk helyünket, s olyan halk, fojtott hangon, amely alig volt több

suttogásnál —, és elhatároztam, hogy nem várom meg, míg még egyszer

kérdezi, miért vagyok nyugtalan. Én magát tegnap este valaki másnak

néztem. Az nyugtalanít.

— Az, hogy tévedett?

— Nem. Az a másik valaki.

— Ki az?

— Nem tudom.

— Olyan, mint én?

— Nem tudom. Az arcát sohasem láttam. Bal karját arca elé emeli, a

jobbját pedig lengeti, erősen lengeti. Így.

Szemem követte a mozgását: olyan volt, mint mikor valaki kétségbeesett

hévvel és erővel hadonászik, azt akarván mondani: „Az Istenért, menjen az

útból!”

— Egy holdvilágos estén — mesélte az ember —, itt ültem, és egyszer

csak kiáltást hallottam: „Héé! Maga, ott lenn!” Felugrottam, kinéztem az

ajtón, és megláttam azt a Másvalakit, az alagút melletti piros lámpánál állt,

és lengette a karját, úgy, ahogy az előbb mutattam. Hangja rekedt volt, úgy

tetszett, a kiáltozástól; s egyre azt kiabálta: „Félre! Félre!” Majd ismét: „Héé!

Maga, ott lenn! Félre!” Felkaptam a lámpásomat, pirosra kapcsoltam, s az

álló alak felé rohantam, s közben kiáltoztam: „Mi baj? Mi történt? Hol esett a

baj?” Ott állt, éppen az alagút fekete foltja mellett. Már olyan közel értem

hozzá, hogy eltűnődtem, vajon mért tartja a kabátujját a szeme elé?

Odarohantam hozzá, kinyújtottam a kezemet, hogy elvonjam arca elöl a

karját, de ekkor eltűnt.

— Hová, az alagútba? — kérdeztem.

— Nem. Berohantam az alagútba, mintegy ötszáz yardnyira. Ott

megálltam, a fejem fölé tartottam a lámpást, de csak a távolságot

szakaszosan jelző számokat láttam, s a nedvesség foltjait, ahogy az alagút

falán lefolyt, s a boltíves tetőről csöpögött. Kirohantam onnét, gyorsabban,

mint ahogy befelé futottam (mert irtóztam attól, ami rám borult s körülvett),

és a piros lámpa környékét át- meg átkutattam a magam piros lámpásával,

majd felmentem a vaslétrán az alagút tetejére, majd újra lejöttem, és

visszarohantam ide. Mindkét irányba sürgönyöztem: Riadójelet kaptam. Mi

baj? Mindkét irányból válasz jött: Minden rendben.

Tűrve azt az érzést, mintha egy fagyos ujj lassan igyekeznék kitapogatni a

csigolyáimat, bebizonyítottam neki, hogy ez az alak csak érzékcsalódás

okozta látomás lehet; és hogy efféle látomások, amelyek a szem működését

irányító finom idegek megbetegedéséből származnak, köztudomásúan igen

sok beteget zaklatnak, olyanokat is, akik tisztában vannak bajuk okával, sőt

rajtuk végzett kísérletek révén meggyőződtek róla.

— Ami pedig azt a képzelt kiáltást illeti — szóltam —, arra nézve elég, ha

csak egy percig hallja a szelet, ha kissé halkabbra fogjuk szavunkat, mint

most: amint végigsüvölt ezen a természetellenes völgyön, és vadul hárfázik a

sürgönydrótokon.

Erre azt válaszolta, miután egy darabig hallgattuk a szelet, hogy mindez

igen ésszerű, s hogyha valaki, ő tudja, milyen a szél s a drótok zenéje — ő,

aki oly sok hosszú téli éjszakát töltött el itt egyedül, éberen figyelve. De kéri,

hogy hallgassam végig.

Bocsánatát kértem, és ő megérintette karomat, és e szavakat mondta:

— Hat óra sem telt el a jelenés után, és akkor történt az az emlékezetes

szerencsétlenség ezen a vonalon, és tíz óra sem telt belé, már hozták is a

halottakat és a sebesülteket az alagúton át, s épp azon a helyen keresztül,

ahol az az alak állt.

Kellemetlen borzongás fogott el, de amennyire tudtam, tartottam magam.

Azt válaszoltam, hogy tagadhatatlan, miszerint ez igen különös véletlen volt,

amely érthető módon hagyott mély nyomot a lelkén. De az is kétségtelen,

hogy lépten-nyomon történnek különös véletlenek, és számításba kell őket

venni, amikor ilyesmiről beszélünk. Bár az is igaz, s el kell ismernem, tettem

hozzá (mert arra számítottam, hogy ezt az ellenvetést fogja felhozni), hogy

józan emberek nemigen számolnak a véletlennel olyankor, amikor napi

tapasztalataikat és teendőiket végiggondolják.

Azonban újból arra kért, hallgassam végig.

Én is újfent bocsánatot kértem, amiért akaratlanul többször is

félbeszakítottam.

— Ez — mondta, kezét megint a karomra téve és tágra nyílt szemmel

bámulva a vállam fölött — épp egy évvel ezelőtt történt. Aztán elmúlt hat

vagy hét hónap, lassan már kihevertem a rémületet és a lelki

megrázkódtatást, amikor egy reggel, épp akkor kelt fel a nap, odanézek a

piros lámpára, s hát az a látomás megint ott van.

Elhallgatott, s merev tekintetét rám szegezte.

— Kiáltott?

— Nem. Hallgatott.

— Lengette a karját?

— Nem. A lámpaoszlopnak támaszkodott, és két kezével eltakarta az

arcát. Ilyenformán.

Szemem újra követte a mozdulatait. A gyász mozdulata volt. Sírokon látni

kőszobrokat ilyen helyzetben.

— Odament hozzá?

— Nem, bejöttem ide, és leültem, részben azért, hogy összeszedjem a

gondolataimat, részben, mert megszédültem. Mikor újra kimentem, fényes

nappal volt már, és a kísértet eltűnt.

— De semmi sem követte? Semmi sem lett ebből? — Mutatóujjával

kétszer-háromszor megérintette a karomat, mindannyiszor kísértetiesen

bólintott, és így szólt:

— Még ugyanaznap, amikor a vonat kijött az alagútból, az egyik felém

néző kocsiablakban fejek és kezek kusza zűrzavarát láttam. Éppen idejében

láttam meg ahhoz, hogy „Állj!”-t jelezzek a mozdonyvezetőnek. Leállította a

gőzt, fékezett, de a vonat csak vagy százötven-kétszáz yardnyira odébb állt

meg. Utánaszaladtam, s amint odaértem, szívszaggató sírást és kiáltozást

hallottam. Az egyik fülkében meghalt egy szép fiatal hölgy, idehozták, s a

padlóra fektették, épp ide, erre a darabra, amely kettőnk közt van.

Amikor a deszkáról, amelyre mutatott, felnéztem rá, önkéntelenül is

hátrahúztam hirtelen a székemet.

— Ez így volt, uram. Pontosan úgy mondtam el, ahogy történt.

Akárhogyan törtem a fejemet, semmiféle alkalmas szó nem jutott az

eszembe, s a szám egészen kiszáradt. A szél és a sürgönydrótok elnyújtott,

siránkozó hangon adták tovább a történetet.

Az ember tovább folytatta.

— Mármost, uram, gondolja meg mindezeket, s ítélje meg, mennyire

nyugtalan az elmém. A látomás egy hete újra megjelent. És azóta folyvást,

minden szíre-szóra ott van.

— A lámpánál?

— Igen, a vészlámpánál.

— És mit cselekszik ott?

Erre, ha lehetséges, még hevesebb szenvedéllyel és erővel elismételte az

első mozdulatát, amely azt jelentette: „Az istenért, menjen az útból!”

Majd így folytatta:

— Nincs tőle nyugtom, nincs tőle maradásom. Egyre kiált hozzám, hosszú

perceken át, s halálosan rémült hangon: „Maga, ott lenn! Félre! Félre!” Vagy

csak áll, és integet. Megszólaltatja a kis csengőt…

Itt közbevágtam:

— Szólt-e a csengő tegnap este, amikor én itt voltam, s maga kiment az

ajtó elé?

— Igen, kétszer is.

— No látja — mondtam —, látja, hogy csak a képzelete játszik magával?

Szememmel is, fülemmel is figyeltem a csengőre, de olyan igaz, mint ahogy

élek: egyik alkalommal se szólt. Nem bizony, és máskor sem, csak akkor,

amikor a maga természetes módján szólaltatták meg, mikor a szomszéd

állomásról közölni akartak valamit.

Megrázta a fejét. — Ezt nem vétem el, uram. Még sohasem tévesztettem

össze a látomás csengetését emberi csengetéssel. A kísértet csengetése a

csengő valamely sajátságos rezgése csupán, amit más nem is tud előidézni;

azt pedig nem is állítottam, hogy a csengő szemmel láthatólag mozgásba

jönne. Nem is csodálom, hogy ön nem hallotta meg. Én azonban hallottam.

— S amikor kinézett az ajtón, úgy tűnt, mintha ott lenne a látomás?

— Ott is volt.

— Mind a kétszer?

Megismételte, határozott hangon:

— Igen, mind a kétszer.

— Kijönne most velem az ajtó elé, hogy együtt megnézzük, ott van-e?

Ajkába harapott, mintha nem tetszenék neki a javaslatom, de azért felállt.

Kinyitottam az ajtót, én a lépcsőn álltam, ő az ajtóban. Ott volt a

vészlámpa. Az alagút ásító szája. A vájt út magas, nedves kőfala. S a

csillagok odafenn.

— Látja? — kérdeztem, alaposan szemügyre véve az arcát. Szeme

kimeredt az erőltetéstől, és valószínűleg az enyém is ugyanilyen volt, mikor

komoly igyekezettel arra néztem.

— Nem — felelte —, nincs ott.

— Valóban nincs — mondtam én.

Ismét bementünk, becsuktuk az ajtót, és visszaültünk a helyünkre. Azon

gondolkodtam, hogy használhatnám ki a nyert előnyt, ha annak lehet

nevezni; de ő szólalt meg előbb, és olyan természetes hangon folytatta a

beszélgetést, mintegy biztosra véve, hogy a tényeket illetően hajszálnyit sem

térhet el a véleményünk, hogy egyszerre a lehető leghátrányosabb

helyzetben éreztem magam.

— Most már bizonyára tökéletesen érti, uram — mondta —, hogy engem

főképpen az a kérdés izgat iszonyatosan: Mit jelenthet a látomás?

Erre azt feleltem, nem merném állítani, hogy tökéletesen értem.

— Vajon mire figyelmeztet? — szólt gyötrődve, szemét a tűzre szegezve, s

csak olykor-olykor fordulva felém. — Miféle veszedelemre? És hol? Valahol a

vonalon veszély készülődik. Szörnyű baleset fog történni. Most, harmadszor

már nem vonhatom kétségbe, azután, ami eddig történt. Egy bizonyos:

szörnyűség, ahogy kísért engem. Mit tehetek én?

Előhúzta zsebkendőjét, és letörölte a verítékcseppeket felhevült

homlokáról.

— Ha távírón vészjeleket adok le egyik vagy másik irányban, vagy mind a

kettőben, nem tudom megadni az okát — folytatta, megtörölve a tenyerét. —

Csak bajba keverednék, és nem lenne semmi haszna. Azt gondolnák,

megőrültem. Az egész a következőképp zajlana le: Jelentés: Vigyázat!

Veszély! Válasz: Milyen veszély? Hol? Jelentés: Nem tudom. De az Isten

szerelmére, vigyázzanak! Elbocsátanának. Mi mást tehetnének?

Szánni való volt látni keserves tépelődését. Egy lelkiismeretes ember

benső kínlódása volt, akire tűrhetetlen súllyal nehezedett ez az emberéletet

érintő homályos felelősség.

— Mikor először állt ott a vészlámpánál — folytatta, hátrasimítva fekete

haját, és lázas izgatottsággal simogatva mindkét halántékát —, miért nem

mondta meg akkor, hol fog történni a szerencsétlenség, ha meg kellett

történnie? Miért nem mondta meg, hogyan lehetne megelőzni, ha meg

lehetett volna előzni? Amikor másodszor jött, tenyerébe rejtett arccal, miért

nem szólt inkább: „Az a lány meghal így. Tartsák otthon!” Ha akkor kétszer

csak azért jött, hogy bebizonyítsa: figyelmeztetése igaz volt, és ezzel

előkészítsen harmadszori megjelenésére, akkor most miért nem figyelmeztet

világosan? És épp én, Uram, irgalmazz! Szegény nyomorult pályaőr, ezen a

magányos őrhelyen! Miért nem olyannak jelenik meg, akinek adnak a

szavára, s akinek hatalmában van intézkedni?

Mikor megláttam, milyen állapotba került, azt gondoltam, hogy mind őrá,

szegényre, mind a közbiztonságra nézve akkor cselekszem a legokosabban,

ha igyekszem megnyugtatni. Épp ezért félretettem minden vitás kérdést,

amely a valósággal vagy az irrealitással kapcsolatban felmerülhetett volna

kettőnk között, s csupán azt fejtettem ki neki, hogy mindenki, aki megteszi a

kötelességét, éppen eleget tesz, s hogy az a vigasza bizton meglehet, hogy

érti a dolgát, még ha ezeket a rémítő jelenéseket nem érti is. Ezzel az

érveléssel sokkal többre mentem, mintha észokokkal próbáltam volna

bizonyítani meggyőződésének helytelenségét. Lassan lecsillapodott; s ahogy

az éjszaka múlt, a szolgálatával járó elfoglaltságok egyre inkább igénybe

vették; és hajnali két órakor aztán eljöttem tőle. Felajánlottam, hogy

reggelig ott maradok, de hallani sem akart róla.

Nincs miért titkoljam, hogy a piros lámpa sehogyan sem tetszett nekem,

és igen rosszul aludtam volna, ha alája vetik meg az ágyam. Nem tetszett az

sem, hogy a vasúti szerencsétlenség s a lány halála követte egymást — ezt

sincs okom titokban tartani.

De legtöbbet az forgott a fejemben, mit kellene most tennem, miután

végighallgattam e vallomást. Ezt az embert úgy ismertem meg, mint aki

okosan, éberen, lelkiismeretesen és hajszálpontosan látja el a feladatát; de

meddig tudja ezt fenntartani mostani elmeállapotában? Bár alacsony volt a

tisztsége, azért nagyon fontos dolgot bíztak rá, és vajon én például szívesen

tenném-e függővé az életemet attól, hogy sikerül-e feladatát továbbra is

tökéletes pontossággal ellátnia?

Mivel nem voltam képes lebírni azt az érzést, hogy némiképp árulás lenne

közölni feletteseivel a vasúti társaságnál azt, amit mondott, anélkül hogy

előbb vele magával beszélnék őszintén, s javasolnék neki holmi kisegítő

megoldást — végül is úgy döntöttem, felajánlom neki, hogy elmegyek vele a

legtudósabb orvoshoz, akit azon akörnyéken csak ismertek, hogy kérje ki a

véleményét. Úgy mondta, másnap este változik a szolgálati ideje, és így

néhány órával napfelkelte után megy haza, s kevéssel naplemente után lép

megint szolgálatba. Ennek megfelelően megígértem neki, hogy vissza fogok

térni.

Másnap kellemes, meleg este volt, és korábban elindultam, hogy sétáljak

egy kicsit. A nap még nem ment le egészen, mikor arra a mezei útra értem,

amely a mesterséges völgy közelébe vezetett. Még egy óra hosszat sétálok,

mondtam magamban, fél órát el, fél órát vissza, s akkor épp ideje lesz már

lemenni pályaőröm házához.

Mégis, mielőtt továbbmentem volna, odaléptem a meredély szélére, és

pontosan

arról

a

helyről,

ahonnét

először

megláttam,

gépiesen

letekintettem. El sem tudom mondani, micsoda őrült félelem szállt meg,

amikor közvetlen az alagút bejárata mellett egy ember alakú jelenést láttam,

amint bal karját a szeme elé tartja, jobb karjával pedig hevesen integet.

A rám nehezedő névtelen rémület egy pillanat múlva eltűnt, mert

nyomban láttam, hogy a jelenés valójában ember, s hogy kis távolságra tőle

egy egész csoport áll, akiknek, úgy látszik, épp bemutatta az említett

mozdulatot. A vészlámpát még nem gyújtották meg. Oszlopához egy

alacsony kis sátorforma támaszkodott, amelyet eddig nem láttam ott;

fadarabokból és ponyvából eszkábálták össze. Nem látszott nagyobbnak egy

ágynál.

Egyszerre hatalmába kerített az az érzés, hogy bajnak kellett történnie —

hirtelen világosságként magamat vádló félelem öntött el; rettegtem, hátha

helyrehozhatatlan hiba következett abból, hogy ott hagytam egyedül, és

nem szóltam senkinek, hogy küldjenek valakit, aki utánanéz, mit csinál, és

esetleg kiigazítja —, nagy sietve leereszkedtem hát a zegzugos ösvényen.

— Mi baj? — kérdeztem az emberektől.

— Meghalt az őr, uram, ma reggel.

— Csak nem az, aki az őrháznál teljesített szolgálatot?

— Az, uram.

— Akit én ismerek?

— Uram, ha ismerte, most is meg fogja ismerni — szólt az, aki a többiek

nevében beszélt, ünnepélyes mozdulattal levéve a sapkáját, amint a ponyva

egyik sarkát felemelte —, mert az arca épen maradt.

— Jaj, hogy történt ez, hogy történhetett? — kérdeztem, egyiktől a

másikhoz fordulva, mikor a sátor ismét bezárult.

— Elgázolta egy mozdony, uram. Egész Angliában senki sem értette a

dolgát nála jobban. De most valami okból nem ment le a külső vágányról.

Már világos nappal volt. Meggyújtotta a jelzőlámpát, a lámpás a kezében

volt. Mikor a mozdony kijött az alagútból, ő háttal volt feléje, s a mozdony

elgázolta. Ez az ember vezette a mozdonyt, és épp most mutatja, hogy

történt a dolog. Mutasd meg az úrnak.

Az ember, aki durva anyagú, fekete öltözetben volt, visszament az előbbi

helyére, az alagút szájába.

— Uram, mikor az alagút kanyarába értem — kezdte —, ott láttam őt az

alagút végén, mint valami távcsőben. Nem volt idő fékezni, de mindig úgy

ismertem, mint aki nagyon gondos és óvatos. Mivel úgy látszott, most

mégsem ügyel a füttyszóra, hát azt leállítottam, ahogy feléje robogtam a

mozdonnyal, és csak kiabáltam, ahogy a torkomon kifért.

— És mit?

— Azt kiáltottam: „Maga, ott lenn! Félre! Félre! Az Istenért, menjen az

útból!”

Megdöbbentem.

— Ó, uram, rettenetes volt! Az utolsó percig kiabáltam. Ezzel a karommal

eltakartam a szememet, hogy ne lássam, a másikkal pedig folyvást

integettem neki; de hiába.

Nem akarván elnyújtani az elbeszélést azzal, hogy különös részleteinek

egyikével vagy másikával hosszasabban foglalkozom, most, hogy a végére

értem, csak azt a véletlent szeretném megemlíteni, hogy a mozdonyvezető

figyelmeztető kiáltása nem csupán azokat a szavakat foglalta magában,

amelyek a boldogtalan pályaőrt elbeszélése szerint kísértették — hanem

azokat is, amelyeket én — nem ő — tettem hozzá (s nem kimondva, csupán

gondolatban) előttem lejátszott mozdulataihoz.

(Kászonyi Ágota)

Mark Twain

(1835—1910)

Kísértethistória

(1870)

Kibéreltem egy tágas szobát a Broadway északi végén, egy hatalmas régi

épületben, amelynek felső emeletein, beköltözésem előtt, évekig nem lakott

egy lélek sem. Mindent belepett a por és a pókháló, magány és csend honolt

a falak közt. Az első este, ahogy kaptattam felfelé a szálláshelyemre vezető

lépcsőn, mintha egy temetőben bolyongtam volna, s úgy éreztem,

megsértem a holtak nyugalmát. Életemben először babonás rémület fogott

el; s amint befordultam a lépcsőház egyik sötét zugába, és egy láthatatlan

pókháló

lustán

lengedező

szövedéke

az

arcomra

tapadt,

úgy

megborzongtam, mint aki kísértettel találkozott.

Nagyon örültem, amikor végre megérkeztem a szobámhoz, és kizártam a

dohos sötétséget. Vidáman ropogott a tűz, s én megkönnyebbülve ültem a

kandalló elé. Mintegy két órán át ücsörögtem ott a régmúlt időkön

töprengve; felidéztem hajdan volt eseményeket, előhívtam félig feledett

arcokat a múlt ködéből; képzeletemben újra megszólaltak rég, s a

valóságban immár örökre elnémult hangok, és dalok, melyeket ma már senki

sem énekelt többé. Az ábrándozás fokozatosan átadta helyét az egyre

szomorkásabb pátosznak, a szél süvítése panaszos sírássá lényegült, az

esőcseppek haragos dobolása az ablaktáblán csöndes kopogássá halkult, az

utca zajai sorra megszűntek, és az utolsó kései csavargó sietős léptei is

elhaltak a távolban, s végül már nem hallatszott semmi nesz.

A tűz pislákolt. Elfogott a magányosság érzése. Felkeltem székemből,

levetkőztem, majd lábujjhegyen lépkedve körbejártam a szobában, s lopva

tettem dolgomat, mintha alvó ellenségeim hortyogtak volna köröttem,

kiknek álmát megzavarni halálos veszedelmet jelent. Ágyba bújtam, s

magamra húztam takarómat, az eső kopogását, a szél süvítését, és távoli

spaletták halk nyikorgását hallgattam, mígnem a neszek szép lassan álomba

ringattak.

Mélyen aludtam, de hogy mennyi ideig, azt nem tudom. Egyszer csak

azon kaptam magamat, hogy ébren vagyok, s borzongató várakozással telve

fülelek. Minden csendes és nyugodt volt. A szívemet leszámítva — hallottam,

ahogy zakatol. Aztán a takaróm lassan csúszni kezdett az ágy lába felé,

mintha valaki húzta volna! Se moccanni, se pisszenni nem mertem. Ám a

takaró csak csúszott tovább lefelé, s már az egész mellkasom fedetlen volt.

Akkor aztán jó erősen megragadtam a takaró végét, és visszarántottam a

fejemre. Várakoztam, hallgatóztam, várakoztam. Egy kis idő múlva újra

kezdődött a rángatás, néhány végtelennek tűnő pillanatig zsibbadtan

feküdtem, mígnem ismét mezítelen lett a mellkasom. Végül sikerült

magamhoz térnem tétlenségemből, hirtelen visszarántottam a helyére a

takarómat, és jó erősen megmarkoltam. Várakoztam. Mivel időnként

éreztem, hogy a takarón rántanak egyet, még jobban szorítottam. Egyszer

csak a rángatás megint felerősödött. Nem bírtam tovább, és a takaró, immár

harmadszorra, megint lecsúszott rólam. Felnyögtem. Válaszul nyöszörgést

hallottam az ágy végéből! Kiverte a hideg veríték a homlokomat. Inkább holt

voltam, mint élő. Ekkor, valahonnan a szobából, döngő lépteket hallottam —

egy elefánt dübörgésére emlékeztetett —, semmi emberi nem volt ebben a

zajban. Viszont a lépések távolodtak tőlem — s ez megkönnyebbüléssel

töltött el. Hallottam, hogy a valami az ajtó felé tart, s kilép, anélkül hogy

kattanna a retesz vagy a zár, aztán továbbáll, és eltűnik a komor folyosókon,

recseg-ropog a lába alatt a padló meg a tartógerenda-szerkezet — végül

ismét síri csend lett.

Mikor lecsillapodtam kissé, hangosan így szóltam:

— Ez egy álom, ez csak egy rettenetes álom.

Addig töprengtem az ágyamban fekve, míg végül meggyőztem magamat,

h og y tényleg álmodtam, aztán kacajra fakadtam, amely megnyugtatott, s

jókedvem is visszatért. Felkeltem, és lámpát gyújtottam; amikor megláttam,

hogy a zárak és a reteszek pontosan úgy vannak, ahogyan hagytam őket,

enyhet hozó nevetés fakadt lelkem mélyéről, s bugyogott elő ajkaim közül.

Elővettem és meggyújtottam pipámat, de amikor hozzákészültem, hogy a

kandalló elé üljek — kihullott erőtlen ujjam közül a pipa, a vér kiszaladt az

arcomból, s elakadt amúgy nyugodt lélegzetem! A kandalló hamujában,

közvetlenül saját csupasz lábam nyomdoka mellett egy másik lábnyomot is

megpillantottam, de olyan hatalmasat, hogy ahhoz képest az enyém

gyereklábnyomnak tetszett! Ezek szerint mégis meglátogatott valaki, e

hatalmas lábnyom pedig az elefántdübörgésre is magyarázatul szolgált.

Eloltottam a lámpát, és félelemtől bénultam visszafeküdtem az ágyba.

Soká feküdtem ott, a sötétségbe bámulva, és hallgatóztam. Aztán nyikorgást

hallottam a fejem fölül, mintha valaki súlyos testet vonszolna a padlón; aztán

a test lezuttyant, s mintegy válaszul, megremegtek a szobám ablakai. Az

épület távoli pontjain ajtók csapódtak tompán. Időnként lopakodó léptek

csoszogása szűrődött be a folyosókról és a lépcsőház felől. A furcsa neszek

néha a szobámhoz közeledtek, s mintha gazdájuk közvetlenül az ajtóm előtt

habozott volna, de végül mindig továbbállt. Láncok csörgését hallottam a

távolból, s ahogy füleltem, a zörgés egyre erősödött — a béklyóba vert lidérc

fáradtan kapaszkodott felfelé a lépcsőkön, s ahogy haladt előre, hosszúra

hagyott lánca minden lépésnél hangosan megcsörrent. Motyogást

hallottam; artikulálatlan sikolyokat, melyeket mintha erőszakkal fojtottak

volna el; láthatatlan ruhák suhogását és láthatatlan szárnyak verdesését. S

ekkor rádöbbentem, hogy valaki behatolt a szobámba — hogy nem vagyok

egyedül. Sóhajtozást és zihálást hallottam az ágyam körül, s rejtélyes

suttogást. Három apró, halványan világító pont jelent meg a mennyezeten,

pont a fejem fölött, s mozdulatlan ragyogott egy pillanatig, majd aláhullott —

kettő az arcomra, egy pedig a párnára. Szétfröccsentek, mint valami langyos

folyadék. Az ösztöneim azt súgták, a fénylő pöttyök vércseppekké változtak,

ahogy lecsöppentek — a vaksötét ellenére szentül meg voltam erről

győződve. Aztán halványan fénylő, sápadt arcokat láttam, és fakó, felemelt

kezeket, melyek testtelenül lebegtek a levegőben — de mindössze egy

pillanatig, mert utána elenyésztek a semmiben. Megszűnt a suttogás is,

megszűntek a hangok és a neszek, súlyos csend telepedett a szobára.

Vártam és füleltem. Úgy éreztem, muszáj lámpát gyújtanom, különben

meghalok. Remegtem a félelemtől. S ahogy lassan felültem, az arcom egy

nyirkos tenyérbe ütközött! Hirtelen minden erőm elhagyott, s úgy zuhantam

vissza az ágyra, mint egy letaglózott invalidus. Aztán ruha suhogását

hallottam — úgy tűnt, az illető, aki a ruhát viselte az ajtó felé tart, s kimegy a

szobából.

Mikor újra elcsendesedett minden, émelygő gyomorral, bágyadtan

kászálódtam ki ágyamból, és meggyújtottam a lámpát, a kezem úgy

remegett, mint egy százéves aggastyánnak. A lámpafény lelket öntött

belém. Leültem a kandalló elé, és álmatagon szemügyre vettem a hatalmas

lábnyomot a hamuban. Kis idő múlva a lábnyom remegni kezdett, és

elmosódott a körvonala. Ahogy felpillantottam, a gázlámpa széles lángja

fokozatosan elhalványult. S ugyanabban a minutumban ismét meghallottam

az elefántra emlékeztető dübörgést. Ahogy közeledett a dohos termeken át,

úgy apadt fokozatosan a lámpa halovány fénye. Aztán egyszer csak

abbamaradt a dübörgés, pontosan az ajtóm előtt — a fény tovább sorvadt,

és fakókék színűre változott, körülöttem mindent kísérteties félhomály vont

be. Az ajtó nem nyílt ki, mégis mintha huzat simította volna lágyan az

arcomat, aztán hirtelen arra eszméltem, hogy egy hatalmas, homályos

jelenés tornyosul előttem. Megbabonázva bámultam rá. Halvány ragyogás

vonta be a Valamit; aztán fokozatosan alakot öltöttek a homályos redők —

láthatóvá vált egy kar, aztán a lábak és a test, végül pedig egy hatalmas,

szomorú arc meredt rám a ködpárából. Fátyolszerű burkától fosztva,

csupaszon, izmosan és megnyerően, a fenséges cardiffi óriás tornyosult

fölém!

Egy csapásra véget ért minden gyötrelmem — hiszen még egy gyermek is

tudja, hogy nem kell tartani ettől a jóságos tekintetű behemóttól. Rögvest

jókedvre derültem, s mintha csak megérezte volna hangulatom ilyetén

változását, a gázlámpa lángja is erőre kapott. Számkivetett ember még nem

örült úgy látogatónak, ahogyan én örültem a barátságos óriás érkezésének.

Így szóltam hát:

— Szóval csak ön az, egyedül? Tudja, mennyire halálra rémített az utóbbi

két-három órában? Ennek ellenére őszintén örvendek a szerencsének.

Bárcsak volna még egy székem. Jaj, kérem, ne üljön oda!

Sajnos azonban elkéstem a figyelmeztetéssel. Az óriás már helyet foglalt,

mielőtt megállíthattam volna. Életemben nem láttam még ilyet, ahogyan az a

szék pozdorjává tört.

— Álljon meg, mindent tönkretesz…

Ismét elkéstem. Újabb reccsenés hallatszott, és egy újabb szék bomlott

atomjaira.

— A fene egye meg! Hát nem szorult magába szemernyi józanság sem?

Tönkre akarja tenni az összes bútort? Nézze, mit művelt, maga otromba

melák…

De hiába kiabáltam, nem használt semmit. Mielőtt megállíthattam volna,

az óriás lehuppant az ágyamra, s a bútorból nem maradt más, csak egy

halom forgács.

— Mégis miféle eljárás ez? Először le-föl masírozik a folyosókon egy

regiment kóbor lidérc társaságában, hogy halálra rémisszen, aztán mikor

szemet hunyok öltözete ildomtalansága fölött, amelyet a művelt emberek

sehol sem tolerálnának, talán csak egy jó hírű teátrum színpadán, sőt talán

még ott sem, amennyiben egy férfiú lenne ily mezítelen, s mindezt ön azzal

hálálja meg, hogy ripityára töri az összes ülőalkalmatosságot, ami az útjába

kerül. Mégis, miért csinálja ezt? Hisz önmagának is legalább annyi kárt okoz

ezzel, mint nékem. Letört a gerincoszlopa utolsó csigolyája, a padlót

teleszórta a tompora szilánkjaival, a szobám lassan úgy néz ki, mint egy

márványbánya. Szégyellje magát… elég nagy már ahhoz, hogy tudja az

illemet.

— Rendben, nem török össze több bútort. De hát mit csináljak? Már vagy

száz éve nem tudtam leülni semmire. — S ekkor könnybe lábadt az óriás

szeme.

— Szegény ördög — sóhajtottam. — Nem kellett volna így ráförmednem

magára. Ráadásul maga árva, ehhez semmi kétség nem fér. Üljön a padlóra,

csak ez bírja el a súlyát, és különben sem tudunk rendesen társalogni, ha

állandóan fölfelé kell néznem. Üljön le a padlóra, én meg felmászom erre a

magas irodai zsámolyra, és akkor szemtől szembe diskurálhatunk

egymással.

Így aztán az óriás leült a padlóra, kezébe nyomtam egy pipát, pöfékelni

kezdett, a vállára terítettem az egyik piros takarómat, megfordítottam, s a

fejébe nyomtam az ülőfürdőkádat, mint egy sisakot, ő pedig kényelembe

helyezte magát, akárha egy festőnek ülne modellt. Miközben felszítottam a

tüzet a kandallóban, a kolosszus keresztbe tette a lábát, és a kellemes

meleg felé tartotta hatalmas, repedezett, lapos talpát.

— Mi történt a talpával és a lábszárával, hogy ilyen barázdás lett?

— Pokolbéli fagydaganat. Egészen a tarkómig, akkor szereztem, amikor

egyszer Newell farmján éjszakáztam. Mégis szeretem azt a helyet; úgy

szeretem, mintha a régi otthonom volna. Sehol sem érzek olyan békességet,

mint mikor ott lehetek.

Még vagy fél órát diskuráltunk így, amikor feltűnt, hogy az óriás milyen

fáradt, én pedig nem voltam rest, rákérdeztem.

— Fáradt? — kérdezett vissza. — Hát, meglehet. Most pedig, mivel olyan

jól bánt velem, mindent elmesélek magának. Kísértet vagyok, a Megkövült

Ember kísértete, akit a szemközti múzeumban állítottak ki. A cardiffi

kolosszus kísértete vagyok. Nem tudok megpihenni, nem lelek nyugalmat,

amíg újra el nem temetik szomorú porhüvelyemet. S hogy mi tűnt számomra

a legkézenfekvőbb megoldásnak? Hogy rávegyem az embereket, teljesítsék

kívánságomat. Úgy gondoltam, ijesztgetéssel talán sikerül rábírnom őket,

hogy megtegyék, amit akarok. Így aztán kísérteni kezdtem ott, ahol a test

fekszik. Éjszakánként a múzeum épületében bolyongtam. Néhány másik

kísértet is csatlakozott hozzám, hogy segítsen. De hiába vesződtünk,

ugyani