/ Language: Hungary / Genre:antique

A Hollókirály

Susanna Clarke

1806-ot írunk. Anglia minden erejét lefoglalja a Napoleonnal vívott háború, a gyakorlati mágia pedig már évszázadok óta feledésbe merült a szigetországban. De az egykoron oly nagyszeru varázslás történelmét kutató tudósok egy napon hirtelen felfedezik, hogy mégis van egy varázsló, aki a gyakorlatban igenis használja a mágiát: a Hurtfey apátságban, a világtól elvonultan élo Mr. Norrell. Amikor felkérik, hogy mutassa be tudását, Mr. Norrell varázslatot bocsájt a Yorki katedrálisra, mire a szobrok beszélni és énekelni kezdenek. A hír villámgyorsan eljut Anglia utolsó szegletébe is. A mágus pletykáktól övezve Londonba utazik, ahol feltámaszt egy gyönyöru, halott fiatalasszonyt, majd a kormány kérésére beavatkozik a háborúba: szellemhajói halálra rémítik a franciákat. Norrell azonban nem sokáig lesz egyedüluralkodó mágus, mert felbukkan a briliáns, fiatal varázsló, Jonathan Strange. A jóképu és vakmero Strange tökéletes ellentéte az óvatos és körülményes Norrellnek, aki ennek ellenére tanítványául fogadja ot. Strange is bekapcsolódik a franciák ellen vívott háborúba: Wellington Portugáliában harcoló csapatait segíti természetfeletti erejével...

SUSANNA CLARKE

A HOLLÓKIRÁLY*

(Tartalom)

1. KÖTET

MR. NORRELL

Nagyon ritkán beszélt a mágiáról,

és akkor is olyan volt, mintha történelemórát tartana,

így senki sem bírta hallgatni.

1

A könyvtár Hurtfew-ban

1806 őszétől 1807 januárjáig

NÉHÁNY ÉVVEL EZELŐTT volt Yorkban egy mágusokból álló társaság. Minden hónap harmadik szerdáján találkoztak, és hosszú, unalmas tanulmányokat olvastak fel egymásnak az angol mágia történetéről.

Úriember mágusok voltak, ami azt jelentette, hogy soha senkinek nem ártottak a varázstudományukkal – igaz, egy hangyányi jót sem tettek senkivel. Igazság szerint ebből a társaságból még senki nem mondott el egy varázsigét sem, nem használta fel a varázserejét arra, hogy egy falevelet megremegtessen, egy porszemet letérítsen az útjáról, vagy akár egy hajszálat meggörbítsen valakinek a fején. De ettől a mellékes körülménytől eltekintve széles körben elismerték, hogy a mágusok a legbölcsebb és legvarázslatosabb yorkshire-i úriemberek közé tartoznak.

Egy nagy mágus egyszer azt mondta a hivatásáról és annak gyakorlóiról: „...ököllel kell beleverni a fejükbe a tudás legkisebb morzsáját is, de a veszekedéshez természet adta tehetségük van”[1] – a yorki mágusok éveken keresztül bizonyították ennek az állításnak az igazát.

1806 őszén egy új tag érkezett a társaságba, bizonyos John Segundus nevű úr. Az első gyűlésen, amin részt vett, felállt, és beszédet intézett a többiekhez. Először az urak kiváló múltját dicsérte; felsorolta azt a sok ünnepelt mágust és történészt, akik valamikor a yorki társasághoz tartoztak. Bevallotta nekik, hogy amit a társaságról megtudott, nem kis szerepet játszott abban, hogy Yorkba jött. Emlékeztette a hallgatóságot, hogy az északi mágusokat mindig jobban tisztelték, mint a délieket. Mr. Segundus azt is elmesélte, hogy hosszú évek óta tanulmányozta a mágiát, és ismerte az összes régi nagy varázsló történetét. Elolvasta a témában megjelent legújabb publikációkat is, sőt maga is gyarapította ezek számát, de az utóbbi időben egyre jobban furcsállja, hogy a nagy mágikus mutatványok, amikről a könyvekben olvasni lehet, szinte eltűntek az utcáról és az újságokból. Mr. Segundus szerette volna tudni, hogy a modern mágusok miért nem gyakorolják a varázstudományt, amiről annyit írnak. Röviden arra volt kíváncsi, hová lett a mágia Angliából.

Ennél kézenfekvőbb kérdést nem is lehetett volna feltenni. Ezt előbb vagy utóbb minden, a királyságban élő gyerek megkérdezi a dadájától, a tanítójától vagy valamelyik szülőjétől. A yorki társaság mágusai viszont egyáltalán nem örültek neki, mégpedig azon egyszerű okból, hogy ők maguk sem tudták rá a választ.

A yorki társaság elnöke (akit dr. Foxcastle-nek hívtak) John Segundushoz fordult, és elmagyarázta neki, hogy a kérdése értelmetlen.

– Ez a kérdés azt feltételezi, hogy a mágusoknak kötelességük használni a varázstudományukat, ami ugyebár teljes képtelenség. Szerintem senkinek sem jutna eszébe kötelezni a botanikusokat, hogy új virágokat találjanak ki. A csillagászoknak sem kell átrendezniük a csillagokat. A mágusok, Mr. Segundus, a régi varázslatokat tanulmányozzák. Ki várna el ennél többet tőlük?

Egy idősebb úr, akinek fakó kék szeme volt és fakó öltözete (Hartnak vagy Huntnak hívták, Mr. Segundus sohasem értette pontosan a nevét), fakó hangon azt mondta erre, hogy egyáltalán nem számít, mit várnak tőlük. Egy úriember nem varázsolhat. A mágiát az utcai szemfényvesztők használják arra, hogy kicsaljanak a gyerekektől néhány pennyt. A mágia (gyakorlati értelemben) lezüllött. Csupa piszkos dologhoz kapcsolódott. A borostás arcok, a cigányok és a betörők kebelbarátja volt, visszaszorult a megsárgult függönyök mögé, a mocskos szobákba. Ó nem! Egy úriember nem varázsolhat. Egy úriember tanulmányozhatja a mágia történetét (ennél nincs is nemesebb dolog), de nem gyakorolhatja. A korosodó úr fakó, atyai tekintettel nézett Mr. Segundusra, és azt mondta, reméli, hogy nem próbálkozott varázsigékkel.

Mr. Segundus elpirult.

De a híres mágus-alapelv itt is igaznak bizonyult: két mágus – ebben az esetben dr. Foxcastle és Mr. Hunt vagy Hart – nem juthat egyezségre, amíg legalább két másik varázsló el nem kezdi hangoztatni a véleményét. Többen is rájöttek, hogy tökéletesen egyetértenek Mr. Segundusszal, és hogy a mágia területén nincs is ennél fontosabb kérdés. Mr. Segundus leglelkesebb támogatója egy Honeyfoot nevű úr volt, egy szimpatikus, barátságos, ötvenöt éves férfi, vörös arccal és ősz hajjal. Ahogy a vita egyre hevesebb lett, és dr. Foxcastle mind szarkasztikusabban beszélt Mr. Segundusszal, Mr. Honeyfoot odafordult az új taghoz, és megnyugtató mondatokat suttogott a fülébe. Olyanokat, hogy „ne is törődjön velük, uram, én teljesen egyetértek önnel”, meg azt, hogy „magának teljesen igaza van, ne hagyja, hogy megingassák”, továbbá, hogy „maga aztán rátapintott! Valóban rátapintott, uram. Eddig csak az tartott vissza minket, hogy senki sem tette fel a megfelelő kérdést. Most, hogy maga is itt van, nagy dolgokat fogunk véghezvinni.”

John Segundus, akinek közben kiült az arcára a kétségbeesés, hálásan fogadta a kedves szavakat.

– Félek, hogy rossz benyomást tettem a társaságra – suttogta Mr. Honeyfootnak. – Nem állt szándékomban. Azt reméltem, hogy jó véleményük lesz rólam.

Mr. Segundus először csak lehangolt lett, de amikor dr. Foxcastle rosszindulatúan ráförmedt, teljesen felháborodott.

– Ez az úr – pillantott rá dr. Foxcastle ridegen – eltökélte, hogy a Manchesteri Mágusok Társaságának nyomorult sorsára juttat minket!

Mr. Segundus közelebb hajolt Mr. Honeyfoothoz.

– Nem hittem volna, hogy a yorkshire-i mágusok ilyen csökönyösek. Hát hol vannak a mágia barátai, ha nem Yorkshire-ben?

Mr. Honeyfoot barátsága Mr. Segundusszal nem ért véget azon az estén, ugyanis meghívta az új tagot a házába a High-Petergate-en, hogy a felesége és a három szépséges lánya társaságában vacsorázzon. Mr. Segundus nőtlen volt, és nem túl gazdag, ezért szívesen fogadta a meghívást. Vacsora után Miss Honeyfoot leült a zongorához, és Miss Jane olasz dalokat énekelt. Másnap Mrs. Honeyfoot elmondta a férjének, hogy Mr. Segundus pontosan olyan, amilyennek egy úriembernek lennie kell, de attól tart, hogy soha nem fog egyről a kettőre jutni, mert manapság már nem divat szerénynek, csendesnek és jószívűnek lenni.

A két úr egyre közelebbi kapcsolatba került egymással. Mr. Segundus hamarosan már minden héten két vagy három estét töltött a High-Petergate-en álló házban. Egy alkalommal nagyon sok fiatal gyűlt össze, és ez természetesen táncos mulatsághoz vezetett. Remek volt a hangulat, de Mr. Honeyfoot és Mr. Segundus gyakran kiosontak a teremből, hogy arról beszélgessenek, ami valóban érdekelte őket – hova lett a mágia Angliából? De akármennyit beszélgettek (sokszor hajnali kettőig vagy háromig), nem jutottak közelebb a válaszhoz; ez talán nem is volt olyan meglepő, hiszen mágusok, antikváriusok és tudósok töprengtek a válaszon lassan több mint kétszáz éve.

Mr. Honeyfoot magas, jó kedélyű, mosolygós úr volt, tele energiával. Mindig társalgott valamiről és tervezgetett valamit, és ritkán kételkedett abban, hogy van-e értelme annak, amit kitalált. Az új dilemma eszébe juttatta a nagy középkori mágusokat[2], akik szembekerülvén egy-egy megoldhatatlannak tűnő problémával, legfeljebb pár tündér szolga társaságában lóháton útra keltek, és egy évig meg még egy napig távol voltak. A tündérek vezetésével mindig megtalálták a válaszokat a rejtélyekre. Mr. Honeyfoot elmondta Mr. Segundusnak, hogy legjobb lenne, ha versenyre kelnének azokkal a nagy emberekkel, akik közül néhányan Anglia, Skócia és Írország legeldugottabb részeibe is eljutottak (ahol a legerősebb volt a mágia), meg azokkal, akik teljesen kilovagoltak a világból, és a mai napig sem tudta senki, hogy hova mentek, és mi történt velük, amikor odaértek. Mr. Honeyfoot nem javasolta, hogy olyan messzire menjenek – egyáltalán nem akart nekivágni a világnak, mert tél volt, és az utak kirázták az ember lelkét. Arról azonban meg volt győződve, hogy el kellene menniük valahova, és beszélniük kellene valakivel. Közölte Mr. Segundusszal, hogy szerinte mindkettőjüknek ellaposodott a gondolkodása, és nagy szükségük lenne egy friss nézőpontra. Nem tudták kitalálni, merre induljanak, és kit keressenek. Mr. Honeyfoot már épp kezdett kétségbeesni, amikor eszébe jutott a másik varázsló.

Pár évvel korábban eljutott a pletyka a yorki társaságba, hogy él egy másik mágus is Yorkshire-ben. Ez az úr a vidék egyik legfélreesőbb pontján lakott, ahol (a mendemonda szerint) azzal töltötte a nappalokat és az éjjeleket, hogy ritka mágikus iratokat tanulmányozott csodálatos könyvtárában. Dr. Foxcastle kiderítette, hogy mi a neve és a pontos címe ennek a másik mágusnak, és írt neki egy udvarias levelet, amelyben meghívta, hogy csatlakozzon ő is a yorki társasághoz. A másik varázsló válaszolt. Megírta, hogy tisztában van vele, milyen nagy megtiszteltetés érte, de legnagyobb sajnálatára képtelen teljesíteni a kérést. Olyan nagy a távolság York és a Hurtfew Apátság között... Olyan alattomosak az utak... Annyi dolga van, amiket nem hanyagolhat el... stb. stb.

A yorki mágusok mind átfutották a levelet, és megállapították, hogy nem is lehet valamirevaló mágus az, akinek ilyen parányi a kézírása. Aztán – miután túltették magukat azon a csalódáson, hogy sohasem láthatják a csodálatos könyvtárat – lassan meg is feledkeztek a másik mágusról. Csakhogy Mr. Honeyfoot szerint az a kérdés, hogy „Hová lett a mágia Angliából?” volt annyira fontos, hogy ne hagyjanak ki egyetlen utat sem, ami talán a válasz megtalálásához vezet. Ki tudja, talán érdemes megkérdezni a másik varázslót is. Mr. Honeyfoot azonnal írt is egy levelet, amelyben felvetette a másik mágusnak, hogy Mr. Segundusszal együtt szívesen látogatást tennének nála a karácsonyt követő harmadik kedden pontban fél háromkor. A válasz nem sokáig váratott magára, és Mr. Honeyfoot a szokásos szívélyességével azonnal Mr. Segundusért küldetett, hogy megmutassa neki a levelet. A másik mágus apró betűivel azt írta, hogy örömmel látja vendégül őket. Ennél több nem is kellett. Mr. Honeyfoot nagyon elégedett lett, és szólt Watersnek, a kocsisnak, hogy szükség lesz a szolgálataira.

Mr. Segundus, kezében a levéllel, egyedül maradt a szobában. Olvasni kezdte: „...Az igazat megvallva kicsit összezavart a váratlan megtiszteltetés. Alig hihető számomra, hogy a yorki mágusok, akik annyira elégedetten élvezik egymás társaságát és felmérhetetlen bölcsességét, éppen egy olyan magányos tudóssal akarnának értekezni, mint jómagam...”

Volt valami halvány gúny ezekben a sorokban, mintha a levél írója minden szavával csúfot űzött volna Mr. Honeyfootból. Mr. Segundus örült, hogy Mr. Honeyfoot nem vette észre a sorok mögött az iróniát, máskülönben nem ment volna ki olyan jókedvűen Watershez. Olymértékben barátságtalannak érezte a levelet, hogy már nem is annyira akaródzott neki meglátogatni ezt a másik mágust. Mindegy, gondolta magában, el kell mennie, mert Mr. Honeyfoot nagyon szeretné – és végül is mi a legrosszabb, ami történhet? Meglátogatjuk, kiábrándulunk belőle, és jövünk is vissza.

Az utazás napját viharos időjárás előzte meg. Az eső hosszú, kusza pocsolyákat hagyott a csupasz, barna földeken, a nedves háztetők hideg kőtükrökre hasonlítottak, és Mr. Honeyfoot postakocsija egy olyan világon zötyögött keresztül, amiben sokkal több hűvös szürke ég, és sokkal kevesebb szilárd, kényelmes föld gyűlt össze, mint amit megszoktak.

Mr. Segundus már az első este óta szerette volna megkérdezni Mr. Honeyfootot a Manchesteri Mágusok Tudós Társaságáról, amit dr. Foxcastle említett az első napon. Most megtette.

– Azt a társaságot nem olyan régen alapították – mesélte Mr. Honeyfoot. – Tagjai között voltak szegényebb fajtából való lelkészek, nagy tiszteletben álló egykori kereskedők, patikusok, ügyvédek, visszavonult malomtulajdonosok, akikre ragadt egy kis latin, meg hasonlók. Olyanok, akiket csak félig lehetne úriembereknek nevezni. Azt hiszem, dr. Foxcastle örült, amikor feloszlottak. Szerinte az ilyenfajta embereknek nem szabad mágiával foglalkozniuk. De tudja, akadt azért közöttük elég sok okos ember is. Úgy kezdték, ahogy maga: vissza akarták hozni a gyakorlati mágiát a világba. Gyakorlatias gondolkodású férfiak voltak, és a varázslatokra is szerették volna alkalmazni a termékek és áruk művészetében már bevált józan, tudományos elveket. Ezt úgy nevezték, hogy „Racionális Thaumaturgia.” Amikor rájöttek, hogy nem működik, elcsüggedtek. Nos, ezt nem is lehet a szemükre vetni. De aztán hagyták, hogy a kiábrándultságuk mindenféle bonyodalmakba keverje őket. Abban kezdtek hinni, hogy a világon nincs mágia, és soha nem is volt. Azt hirdették, hogy az aranykori mágusok mind csalók voltak, vagy őket csapták be. Meg azt is mondták, hogy a Hollókirály történetét csak az észak-angliai emberek találták ki, hogy távol tartsák maguktól a déli zsarnokokat (maguk is északról származtak, ezért rokonszenveztek ennyire a történettel). Ó, nagyon eredeti magyarázatokat fundáltak ki... De azt elfelejtettem, hogyan magyarázták a tündéreket. Feloszlottak, mint mondtam, és az egyikük – ha jól tudom, Aubrey-nak hívták –, meg akarta írni az egészet, hogy nyomtatásban is megjelenjen. Amikor viszont neki kellett volna kezdenie az írásnak, olyan makacs melankólia szállta meg a lelkét, hogy egyetlen betűt sem tudott papírra vetni.

– Szegény ember – sóhajtott Mr. Segundus. – Talán ez a kor szelleme. Ez a kor nem mágusoknak és tudósoknak való, ugye? A kereskedőknek, a tengerészeknek és a politikusoknak áll a világ, nem a mágusoknak. A mi napunk leáldozott. – Rövid ideig tűnődött magában. – Három évvel ezelőtt Londonban jártam, és találkoztam egy utcai mágussal, egy jellegzetes naplopó, akinek eléggé eltorzult a külseje. Rávett, hogy adjak neki egy nagyobb összeget, és cserébe megoszt velem egy hatalmas titkot. Amikor kifizettem neki a pénzt, elmondta, hogy egy nap majd két varázsló visszahozza a mágiát Angliába. Egyáltalán nem hiszek a jóslatokban, mégis töprengeni kezdtem azon, amit mondott, és így jutottam el ahhoz a kérdéshez, amit feltettem a bukott helyzetünkről. Hát nem különös?

– Teljesen igaza van, a jóslatok mind értelmetlen badarságok – felelte Mr. Honeyfoot nevetve. Aztán, mintha hirtelen szállta volna meg egy gondolat, felcsillant a szeme. – Ketten vagyunk és mágusok. Honeyfoot és Segundus – ízlelgette a szavakat, mintha azt próbálgatná, hogyan festenek majd az újságokban és a történelemkönyvekben. – Honeyfoot és Segundus... nagyon jól hangzik.

Mr. Segundus megrázta a fejét.

– Az a fickó tudta, hogy mivel foglalkozom, és igazán elvárható lett volna tőle, hogy legalább úgy tegyen, mintha én lennék az egyik a kettő közül. De a végén egyértelműen kijelentette, hogy én nem tartozom közéjük. Először úgy tűnt, hogy nem biztos a dolgában. Volt valami furcsa benne... Leíratta velem a nevemet, és sokáig nézegette.

– Bizonyára rájött, hogy nem húzhat ki több pénzt önből.

A Hurtfew Apátság úgy tizennégy mérföldre északnyugatra helyezkedett el Yorktól. Már a neve is ősi patinájáról árulkodott. Régen valóban egy apátság volt, de annak már hosszú ideje; a mostani házat Anna királynő uralkodása idején építették. Elragadó látványt nyújtott szögletes, masszívnak tűnő formájával a kísérteties, nyirkos fákkal teli parkban (mert a köd folyton gyűlt a nap folyamán). Egy (Hurtnek nevezett) folyó szaladt át a parkon, és egy pompás klasszikus híd ívelt át fölötte.

A másik mágus (akit Norrellnek hívtak) az előcsarnokban fogadta a vendégeit. Apró volt, akárcsak a kézírása, és amikor üdvözölte Hurtfew-ban a látogatóit, a hangja is nagyon halknak tűnt, mintha nem lenne hozzászokva, hogy hangot adjon a gondolatainak. Mr. Honeyfoot, aki egy kicsit süket volt, nem is értette, amit mond.

– Öregszem, uram... gyakori hiba. Remélem, elnéző lesz velem.

Mr. Norrell egy kellemes szalonba vezette a vendégeit, ahol tűz égett a kandallóban. Nem gyújtottak gyertyákat, a két impozáns ablak bőven elég fényt engedett be – habár ez amolyan szürkés fény volt, egyáltalán nem szívmelengető. Mr. Segundus újra meg újra arra gondolt, milyen jó lenne még egy tüzet gyújtani, meg arra, hogy valahol biztosan tartanak gyertyákat, ezért folyton forgolódott a székében, és keresgélt a szemével. De nem talált semmit – talán csak egy tükröt és egy antik órát.

Mr. Norrell elmondta, hogy olvasta Mr. Segundus beszámolóját Martin Pale tündérszolgáinak pályafutásáról[3].

– Dicséretre méltó alkotás, uram, de kihagyta belőle Fallowthought Mestert. Egy szerényebb szellem volt, akinek segítőkészsége a nagy dr. Pale felé bizony megkérdőjelezhető[4]. Mégis, a története nem lehet teljes az ő szerepe nélkül.

Kis darabig hallgattak.

– Egy tündér, akit Fallowthoughtnak neveztek, uram? – kérdezte Mr. Segundus. – Én... igazság szerint... hogy őszinte legyek, még sohasem hallottam ilyen teremtményről. Sem ebben a világban, sem egy másikban.

Mr. Norrell most először elmosolyodott, de ez amolyan befelé irányuló mosoly volt.

– Hát persze – válaszolt. – El is felejtettem. Fallowthought Mester csak Holgarth és Pickle visszaemlékezéseiben jelenik meg, amit aligha olvashatott. Gratulálok önnek, ez a két író meglehetősen ízléstelen, inkább bűnözők, mint mágusok: minél kevesebbet hallott felőlük az ember, annál jobb.

– Ó, uram! – kiáltott fel Mr. Honeyfoot, aki azt hitte, hogy Mr. Norrell az egyik könyvéről beszél. – Csodálatos dolgokat hallottunk a könyvtáráról. Az összes yorkshire-i mágus sárga lett az irigységtől, amikor megtudták, milyen rengeteg könyv gyűlt itt össze.

– Valóban? – kérdezte Mr. Norrell hidegen. – Ez meglep. Nem tudtam, hogy ennyire széles körben ismerik a ténykedésemet... Alighanem Thoroughgood tehet róla. – Töprengve ejtette ki a nevet, annak a kereskedőnek a nevét, aki könyveket és ritkaságokat árult a yorki Coffee-yardban. – Childermass már sokszor figyelmeztetett, hogy Thoroughgood nagy pletykafészek.

Mr. Honeyfoot nem értette az egészet. Ha neki lenne ennyi mágiával foglalkozó könyve, egyfolytában róluk beszélne, örömmel fogadva az elismeréseket, és maga sem tudna betelni velük. Nem tudta elhinni, hogy Mr. Norrell nem így érez. Kedves akart lenni, és meg akarta nyugtatni a vendéglátójukat (mert fejébe vette, hogy az úriember túl szemérmes).

– Ha nem haragszik, bátorkodnék előhozakodni a kívánságunkkal. Szívesen megtekintenénk az ön csodálatos könyvtárát.

Mr. Segundus biztos volt benne, hogy Mr. Norrell visszautasítja a kérést, de a házigazda egy darabig mélázva figyelte őket (apró, kék szeme volt, mintha valami rejtekhelyről figyelt volna, saját maga legmélyéről), aztán szinte könyörületesen rábólintott a kérésre. Mr. Honeyfoot sugárzott a hálától, mert azt hitte, hogy Mr. Norrellnek is akkora örömöt okozott, mint saját magának.

Mr. Norrell végigvezette a két urat egy folyosón – amit Mr. Segundus egy nagyon is hétköznapi folyosónak látott, simára polírozott tölgyfával burkolt falakkal és padlóval, átható méhviasz-illattal. Aztán elérkeztek egy lépcsőhöz, de lehet, hogy csak három-négy lépcsőfokhoz, és onnan egy újabb folyosóra jutottak, ahol hidegebb levegő fogadta őket, és a falak is nemes yorki kőből készültek. Minden nagyon is szokványosnak tűnt. (Bár Mr. Segundus nem tudta eldönteni, hogy a második folyosó a lépcsők előtt vagy után volt, vagy hogy tényleg volt-e ott valamiféle lépcső.) Mr. Segundus azon szerencsés urak közé tartozott, akik mindig meg tudták mondani, merre van észak, dél, kelet vagy nyugat. Nem volt különösebben büszke erre – számára olyan természetesnek tűnt, mint az, hogy a feje még mindig a nyakán van –, de ez a képessége elhagyta Mr. Norrell házában. Később sehogy sem tudta felidézni, hogyan következtek egymás után a folyosók és a szobák, és arról sem volt fogalma, mennyi idő alatt értek el a könyvtárba. Még az égtájat sem sejtette; úgy tűnt, mintha Mr. Norrell felfedezett volna egy ötödik pontot az iránytűn – nem keletet, délt, nyugatot vagy északot, hanem egy egész más irányt –, és ebbe a furcsa irányba vezetné őket. Mr. Honeyfoot ellenben nem vett észre semmi különöset.

A könyvtár talán egy kicsit kisebb volt, mint a szalon, ahonnan elindultak. Fahasábok ropogtak a kandallóban, és minden nagyon kellemesnek és csendesnek tűnt. Mégis, a fény mintha nemcsak a három magas, tizenkét kazettára osztott ablakon keresztül érkezett volna, hanem valami egész más irányból is, és Mr. Segundust megint nem hagyta nyugodni egy bizarr érzés. Valahol kell lennie még gyertyáknak, ablakoknak, vagy egy másik tűznek, ami fényt áraszt. A helyiség ablakain át a végtelen, homályos angol esőt lehetett látni, ezért Mr. Segundus előtt rejtve maradt a táj, és azt sem tudta megállapítani, a háznak melyik részében állnak.

Üres volt a helyiség, csak egy ember ült bent egy asztalnál, aki jöttükre felállt. Mr. Norrell röviden bemutatta: ő Childermass, a titkára.

Mr. Honeyfoot és Mr. Segundus maguk is mágusok voltak, ezért szavak nélkül is tudták, hogy a Hurtfew Apátságban a vendéglátójuk számára a könyvtár a legnagyobb kincs. Meg sem lepődtek, amikor meglátták, hogy a ház tulajdonosa micsoda gyönyörűséges ékszerdobozba zárta a legféltettebb kincsét. A falak mentén sorakozó könyvespolcokat angol fafajtákból készítették, és a temérdek faragással a gótikus boltívekhez tették őket hasonlóvá. A faragások között voltak levelek (szárított és összetekeredett levelek, mintha a művész az őszt akarta volna kifaragni a fából), egymásba gabalyodó gyökerek és ágak, bogyók és folyondárok – egytől-egyig mesterien kidolgozva. De a könyvespolcok csodája eltörpült a könyvek csodája mellett.

Az első dolog, amit egy mágustanonc megtanul, az, hogy vannak mágiáról szóló könyvek, és vannak mágikus könyvek. A második tanulnivalója, hogy az első fajtát két-három guinea-ért megkaphatja egy jó könyvesboltban, míg a másik fajta értékét rubintokban lehet mérni(1). A yorki társaság gyűjteménye nagyon jó volt, szinte kiváló; a rengeteg kötet között szerepelt öt, 1550 és 1700 között írt munka is, amelyeket okkal lehet mágikus könyveknek nevezni (bár az egyik nem volt több néhány gyűrött oldalnál). Ritkán lehetett mágikus könyvekre bukkanni, és sem Mr. Honeyfoot, sem Mr. Segundus nem is látott életében kettőnél vagy háromnál többet, és azokat is különböző magánkönyvtárakban. Hurtfew-ban minden falat könyvespolcok takartak, és minden polc tele volt könyvekkel. Az összes könyv, vagy majdnem az összes, mágikus könyvnek látszott. A könyvek nagy részét vadonatúj borítás fedte, de ezeket a köteteket Mr. Norrell minden bizonnyal újraköttette (előnyben részesítette a borjúbőr kötést takarosan belenyomott kis ezüst betűkkel). De akadt ott szép számmal réges-régi könyv is málladozó gerinccel és sarkokkal.

Mr. Segundus végignézett a legközelebbi polcon sorakozó könyvek gerincén. Az első cím, amit elolvasott, ez volt: Miként kérdezzünk a Sötéttől, és hogyan értelmezendő a válasz?

Ostoba írás – jegyezte meg Mr. Norrell. Mr. Segundus meghökkent, mert nem tudta, hogy vendéglátójuk ennyire közel áll hozzá. Mr. Norrell folytatta. – Nem tanácsolnám, hogy egy pillanatig is ilyesmire fecsérelje a gondolatait.

Így hát Mr. Segundus tekintete továbbsiklott a következő könyvre, az Instrukciókra, amit Belasis írt.

– Belasist bizonyára ismeri – mondta Mr. Norrell.

– Csak hírből, uram. Sokszor hallottam, hogy hatalmas tudományokhoz volt kulcsa, de azt is mondják – és ebben az összes szaktekintély egyetért –, hogy az Instrukciók összes példányát megsemmisítették. És mégis, íme egy példány! De hiszen ez egészen rendkívüli! Csodálatos!

– Ön nagyon sokat vár Belasistól – felelte Mr. Norrell. – Egy időben én is éppen úgy viszonyultam hozzá, mint ön. Emlékszem, hogy hosszú hónapokon át napi nyolc órán keresztül tanulmányoztam a munkáit. Azt kell mondjam, hogy soha más szerzőnek nem szenteltem ennyi figyelmet. De végül csalódnom kellett. Misztikus, amikor érthetőnek kellene lennie, és túlzottan érthető, amikor homályosan kellene fogalmaznia. Vannak dolgok, amiket nem szabad papírra vetni, hogy az egész világ elolvashassa. Ami engem illet, többé már nem vagyok jó véleménnyel Belasisról.

– Van itt egy könyv, amiről még csak nem is hallottam soha, uram – jegyezte meg Mr. Segundus. – A judeo-keresztény bűvtudomány kiválóságai. Erről mit tud mondani?

– Hah! – csattant fel Mr. Norrell. – A tizenhetedik században készült, de csak elítélően tudok nyilatkozni róla. Írója egy hazug, iszákos, házasságtörő csavargó. Örülök, hogy a világ teljesen megfeledkezett róla.

Úgy tűnt, Mr. Norrell nemcsak az élő mágusokat veti meg. A halottakat is rátette a mérleg serpenyőjére, és könnyűnek találta őket.

Közben Mr. Honeyfoot felhevülten sétált könyvszekrénytől könyvszekrényig, karját a magasba emelte, mint egy metodista lelkész, aki Istent dicséri. Annyi időt sem töltött el egy polc előtt, hogy elolvassa az egyik könyv címét, máris egy másik kötet vonta magára a figyelmét a terem túlsó feléből.

– Ó, Mr. Norrell! – kiáltotta. – Ilyen szédületes mennyiségű könyv! Itt biztosan megtaláljuk a választ minden kérdésünkre.

– Kétlem, uram – válaszolt Mr. Norrell szárazon.

A titkár halkan felnevetett. Nyilvánvalóan Mr. Honeyfootot nevette ki, de Mr. Norrell nem szidta meg sem a pillantásával, sem szóval. Mr. Segundus el sem tudta képzelni, milyen ügyek intézését bízhatja a házigazda egy ilyen emberre. Hosszú haja olyan zilált volt, mint az eső, és olyan fekete, mint a vihar. Sokkal jobban illett volna egy szélfútta mocsárba vagy egy koromfekete sikátorba, esetleg Mrs. Radcliffe egyik regényébe.

Mr. Segundus levette Jacques Belasis Instrukcióit, és Mr. Norrell elítélő véleménye ellenére azonnal két érdekfeszítő bekezdésnél nyitotta ki(2). Aztán észrevette, hogy mennyire szalad az idő, és közben a titkár rajta tartja eszelős, sötét szemét, ezért kinyitotta A judeo-keresztény bűvtudomány kiválóságait. Nem nyomtatott kiadvány volt (amire számított), hanem egy kézirat, amit zaklatott macskakaparással vetettek papírra, ráadásul valamiféle fecnikre, nagyrészt kocsmai számlákra. Mr. Segundus ebben is nagyon izgalmas kalandok leírását találta. A tizenhetedik századi mágus gyér varázstudományát arra használta, hogy hatalmas ellenségekkel harcoljon; olyan küzdelmeket vállalt, amilyeneket emberi mágusnak soha nem lett volna szabad. Hányaveti módon mesélt a győzelmeiről, és sorait mindig akkor firkantotta le, amikor az ellenségek éppen feléje közeledtek. A szerző nagyon jól tudta, hogy egyre fogy az ideje, és a halál a legjobb, amiben reménykedhet.

A helyiségre egyre sűrűbb sötétség borult, az ódon kézírás elhalványodott a papíron. Két inas jött be a könyvtárba, és miközben a megbízhatatlannak látszó titkár minden lépésüket figyelte, gyertyákat gyújtottak, behúzták a függönyöket, és szenet dobtak a tűzre. Mr. Segundus úgy vélte, itt az ideje emlékeztetni Mr. Honeyfootot, hogy még el sem mondták a vendéglátójuknak, milyen ügyben érkeztek.

Miközben elhagyták a könyvtárat, Mr. Segundus egy újabb furcsaságot fedezett fel. Egy széket húztak a kandalló mellé egy asztalhoz, amelyek, egy ősrégi könyv fedelei és bőrkötésének darabjai hevertek, valamint egy olló és egy erős, kegyetlennek tűnő kés – olyasféle, amilyennel a kertészek metszenek. De a könyv lapjait sehol sem látta. Mr. Segundus arra gondolt, hogy a mágus talán elküldte őket, hogy új kötést kapjanak. Csakhogy a régi kötés is erősnek látszott még, és miért kockáztatta volna meg Mr. Norrell, hogy miután nagy vesződséggel kiszedi a lapokat, esetleg meg is sérülnek? Ilyen munkát csak elsőrangú könyvkötőre szabad bízni.

Amikor ismét leültek a szalonban, Mr. Honeyfoot megszólította Mr. Norrellt.

– Amit ma a házában láttam, uram, meggyőzött arról, hogy ön az, aki igazán tud nekünk segíteni. Mr. Segundus és én azon a véleményen vagyunk, hogy a modern mágusok rossz úton járnak. Apróságokra fecsérlik az energiájukat. Nem ért velünk egyet, uram?

– Ó, dehogynem! – felelt Mr. Norrell.

– A kérdésünk az lenne – folytatta Mr. Honeyfoot –, hogy miért zuhant ilyen mélyre a mágia az egykori dicsőséges helyéről ebben a nagyszerű országban. Azt akarjuk kérdezni, uram, hogy hová lett a mágia Angliából.

Mr. Norrell apró kék szeme egyre keményebben villogott, és az ajka is összeszorult, miközben megpróbálta elfojtani azt a nagy és titkos örömöt, amit legbelül érzett. Olyan volt, gondolta magában Mr. Segundus, mintha régóta várta volna ezt a kérdést, és évek óta tartogatná magában a választ.

– Nem segíthetek a kérdésükkel kapcsolatban, uram, mert érthetetlen számomra. Ez egy rossz kérdés, uram. A mágia nem tűnt el Angliából. Én például egy elég tehetséges gyakorló mágus vagyok.

2

Az Agg Csillag fogadó

1807. január-február

AMIKOR A DELIZSÁNSZ áthajtott Mr. Norrell birtokának lengőkapuján, Mr. Honeyfoot felkiáltott.

– Egy gyakorló mágus Angliában! És itt, Yorkshire-ben! Roppant különleges szerencsében volt részünk. Ó, Mr. Segundus, ezt önnek köszönhetjük. Ön ébren volt, amikor mi elaludtunk. Ha nem bátorít minket, sohasem fedezzük fel Mr. Norrellt. Biztos vagyok benne, hogy ő soha nem keresett volna fel minket; kissé visszahúzódó. Nem mesélt részletesen a gyakorlati mágia terén elért eredményeiről, éppenhogy csak sikerének puszta tényét ismerte el. Ez szerintem rendkívül szerény karakterének tudható be. Remélem, egyetért velem abban Mr. Segundus, hogy egyértelmű a feladatunk. A mi kötelességünk, hogy segítsünk legyűrni Mr. Norrell ösztönös félénkségét és a dicsérettől való ódzkodását, és hogy szélesebb közönség előtt is diadalt arassunk vele.

– Lehet – felelte Mr. Segundus kétkedőn.

– Nem mondom, hogy könnyű lesz. Némileg szűkszavú, és nem szereti a társaságot. De neki is be kell látnia, hogy a nemzet jólétének érdekében meg kell osztania páratlan tudását másokkal. Úriember: tudja a kötelességét, és teljesíteni is fogja, ebben biztos vagyok. Ó, Mr. Segundus! Maga ezért megérdemli az ország összes varázslójának háláját.

Akármit is érdemelt Mr. Segundus, az angol mágus egy különösen hálátlan emberfajta volt. Lehet, hogy Mr. Honeyfoot és Mr. Segundus a mágikus tudományok elmúlt három évszázadának legjelentősebb felfedezését tették – és akkor mi van? Szinte egy ember sem akadt a yorki társaságban, aki miután tudomást szerzett a történtekről, ne gondolta volna úgy, hogy ő nagyobb sikerrel járt volna. A Yorki Mágusok Tudós Társaságának következő keddi gyűlésén legalábbis szinte mindenki így vélekedett.

Kedd este zsúfolásig megtelt a stonegate-i Agg Csillag fogadó emeleti szobája. A hír, amivel Mr. Honeyfoot és Mr. Segundus visszaérkezett, minden városlakót megmozgatott, aki valaha is belekukkantott egy mágiáról írt könyvbe. York egészen kiürült, hiszen a maga nemében az egyik legmágikusabb város volt az országban; talán csak Newcastle, a Király Városa büszkélkedhetett több mágussal.

Olyan sok varázsló sereglett össze a helyiségben, hogy többen átmenetileg állni kényszerültek, bár a pincérek folyamatosan hordták fel a székeket a lépcsőn. Dr. Foxcastle egy fenséges széken foglalt helyet: egy magas támlájú, fekete, trónszerű széken, amelyet különös faragások ékesítettek. A karosszék és a mögötte lógó vörös bársonyfüggönyök, valamint az a póz, ahogy dr. Foxcastle összekulcsolta a kezét a hasa előtt, mind-mind nagyon hivatalos jelleget kölcsönöztek neki.

Az Agg Csillag szolgálói jókora tüzet gyújtottak, hogy a januári este hidege ne szűrődjön be a szobába, és a legöregebb varázslókat ültették a tűz köré – akik még II. György uralkodása alatt élték fénykorukat. Az idős mágusok egyszerű sálakat viseltek, arcuk olyan volt, mint a sárguló pókháló. Hasonlóan élemedett korú segédeik gyógyszeres flaskákat tartottak a zsebükben. Mr. Honeyfoot lelkesen üdvözölte az öreg varázslókat.

– Rég találkoztunk, Mr. Aptree! Hát önt is látni manapság, Mr. Greyshippe? Remélem, jól szolgál az egészsége, Mr. Tunstall. Boldog vagyok, hogy itt látom önöket, uraim. Remélem, azért jöttek, hogy velünk együtt örvendezzenek. A poros pusztaságban töltött éveinknek vége. Ó, senki nem tudja jobban önnél Mr. Aptree és önnél Mr. Greyshippe, hogy milyen idők voltak, hiszen oly sok évet végigéltek már. De a mágia most ismét Britannia legfőbb tanácsadója és védelmezője lesz! És a franciák, Mr. Tunstall! Mit fognak érezni a franciák, ha megtudják? Ami azt illeti, nem csodálkoznék, ha haladéktalanul letennék a fegyvert.

Mr. Honeyfootnak még sok hasonló értelmű mondanivalója lett volna. Hosszú beszéddel készült, hogy meggyőzze a jelenlevőket nagyszerű felfedezése előnyeiről, amelyek kétségkívül Britanniát gyarapítják majd. De egyszer sem jutott tovább pár mondatnál, mert úgy tűnt, az egybegyűltek mindegyikének megvan a maga jól alátámasztott véleménye, amit kész azonnal előadni. Egyik vélemény sem várhatott, mindenki sürgősen meg akarta tárgyalni a saját nézeteit a többi úrral. Elsőként dr. Foxcastle szakította félbe Mr. Honeyfootot. Nagy fekete trónszékéről szólt hozzá.

– Nagyon sajnálom, uram, hogy a mágia iránt érzett őszinte tisztelete ellenére ilyen szégyenteljes helyzetbe hozza a tudományunkat a lehetetlen meséivel és a vad kitalációival. Mr. Segundus – fordult ahhoz a fiatalemberhez, akit az összes baj fő forrásának tartott –, nem tudom, mi a szokás ott, ahonnan érkezett, de mi Yorkshire-ben nem becsülünk nagyra egy olyan embert, aki azzal szerez magának hírnevet, hogy mások lelki békéjét háborgatja.

Dr. Foxcastle nem folytathatta, mert Mr. Honeyfoot és Mr. Segundus támogatói hangos és dühös kiabálásokkal belefojtották a szót. A következő úriember, aki túlkiabálta a többieket, azon csodálkozott, hogy Mr. Honeyfootot és Mr. Segundust ilyen könnyen rá lehetett szedni. Norrell nyilvánvalóan bolond, egy közönséges és közveszélyes őrült, nem különb annál, aki az utcasarkon áll, és azt üvöltözi, hogy ő a Hollókirály. Egy vörösesszőke hajú úr, aki nagyon izgatottnak látszott, úgy gondolta, hogy Mr. Honeyfootnak és Mr. Segundusnak rá kellett volna vennie Mr. Norrellt, hogy azonnal hagyja ott a házát, és (a januári hideg ellenére) egy nyitott hintóban győzedelmesen vonuljon be Yorkba, amikor is a vörösesszőke hajú úr borostyánlevelet szórhatott volna a nyomába[5]. Az egyik nagyon öreg mágus, aki a tűz mellett ült, szintén valami szenvedélyes véleményt hangoztatott, de a kora miatt annyira gyenge volt a hangja, hogy senki sem értette, akárhogy fülelt.

Volt a szobában egy magas, értelmes férfi is, akit Thorpe-nak hívtak. Csekély mágikus műveltséggel rendelkezett ugyan, de józanul gondolkodott, és ezt a legtöbb mágusról nem lehetett elmondani. Kitartott a nézete mellett, hogy ha Mr. Segundus ki akarja deríteni, hova tűnt a gyakorlati mágia Angliából, támogatást érdemel a többiektől – de akárcsak a többi jelenlévő, ő sem hitte volna, hogy ilyen hamar rábukkanhat a válaszra. Most, hogy volt egy válaszuk, Mr. Thorpe úgy gondolta, hogy nem szabad ilyen egyszerűen visszautasítaniuk.

– Uraim, Mr. Norrell azt állította, hogy tud varázsolni. Nagyszerű. Mi is hallottunk már Norrellről. Mindannyiunk fülébe eljutott a ritka szövegek híre, amiket állítólag a házában tart, és már ez a tény is elég ahhoz, hogy ne utasítsuk vissza a kijelentését alaposabb megfontolás nélkül. De tudok olyan érveket is, amelyek még inkább Norrell mellett szólnak: társaságunk két tagja – mindketten komoly tudósok – találkoztak vele, és meggyőzve tértek vissza. – Mr. Honeyfoothoz fordult. – Ön hisz abban az emberben. Mindenki láthatja az arcán, hogy hisz benne. Valami meggyőzte önt. Elmondaná nekünk, hogy mi volt az?

Mr. Honeyfoot talán egy kissé furcsán reagált erre a kérdésre. Először hálásan mosolygott Mr. Thorpe-ra, aki mintha a legnagyobb kívánságát teljesítette volna: megkapta tőle a lehetőséget, hogy előadja az érveit, és bebizonyítsa, hogy Mr. Norrell valódi varázsló. Már nyitotta a száját, hogy belekezdjen, de hirtelen megállt, szünetet tartott, és körülnézett. Azok a kiváló érvek, amik pár pillanattal korábban még olyan nyomósnak tűntek, most egyszeriben köddé foszlottak, semmivé váltak a szájában, és egyetlen mondatot sem volt képes megformálni a nyelvével. Nem hagyta el egy értelmes szó sem a száját, csak motyogott valamit Mr. Norrell becsületes ábrázatáról.

A yorki társaság nem találta ezt kielégítőnek (és talán ha ők is részesülnek abban a megtiszteltetésben, hogy élőben láthatják Mr. Norrell ábrázatát, még kevésbé tartották volna annak). Így hát Mr. Thorpe Mr. Segundushoz fordult, és őt kérdezte.

– Mr. Segundus, ön is látta Mr. Norrellt. Mi a véleménye róla?

A yorki társaság tagjai csak most vették észre, milyen sápadt Mr. Segundus.

Volt, akinek csak akkor jutott eszébe, hogy nem is válaszolt nekik, amikor üdvözölték, mintha nem tudná összeszedni a gondolatait, hogy feleljen.

– Nem érzi jól magát, uram? – kérdezte Mr. Thorpe lágy hangon.

– De, de – motyogta Mr. Segundus. – Semmi bajom. Köszönöm a kérdését.

Ám annyira elveszettnek tűnt, hogy az egyik úr felajánlotta neki a székét, egy másik meg elment, hogy szerezzen egy pohár száraz fehér bort, az izgága, vörösesszőke hajú úriember pedig, aki annyira szeretett volna borostyánleveleket dobni Mr. Norrell léptei nyomába, titokban abban reménykedett, hogy Mr. Segundus valamilyen bűbáj hatása alatt áll, és hamarosan szenzációs jelenésnek lesznek szemtanúi. Mr. Segundus felsóhajtott, mielőtt válaszolt.

– Köszönöm, nem vagyok beteg, de az elmúlt héten meglehetősen nehéznek és tompának éreztem magam. Mrs. Pleasance adott nekem nyílgyökeret és édesgyökérből készült forró főzeteket, de egyik sem segített. Ezen nem is lepődtem meg, mert szerintem a zűrzavar a fejemből ered. Most már sokkal jobban vagyok. Ha most megkérdeznék tőlem, uraim, hogy miért hiszem azt, hogy a mágia visszatért Angliába, azt mondanám: a saját szememmel láttam. Az a benyomás, hogy valóban láttam a mágiát, itt és itt a legerősebb... (– Mr. Segundus megérintette a homlokát és szívét. –) És mégis tudom, hogy nem láttam mágiát. Norrell nem varázsolt, amíg nála voltunk. Ezért úgy vélem, csak álmodhattam az egészet.

A yorki társaság tagjai erre ismét felzúdultak. A fakó úr fakón elmosolyodott, és azt kérdezte, hogy ért-e valaki valamit abból, amit hallottak. Aztán Mr. Thorpe kiáltott fel.

– Te jó ég, milyen abszurd, hogy itt ülünk, és azon vitatkozunk, mire képes és mire nem képes Norrell. Feltételezem, hogy mindannyian racionális lények vagyunk, és ki tudunk találni egy végtelenül egyszerű megoldást. Meg fogjuk kérni, hogy mutassa be varázstudományát, és így bizonyítsa az állítását.

Olyan ésszerű ötlet volt, hogy a mágusok egy darabig meg sem tudtak szólalni. Ennek ellenére nem mindenkinek tetszett a javaslat – épp ellenkezőleg. Több mágus (köztük Mr. Foxcastle is) azonnal elvetette az ötletet. Ha megkérnék Norrellt, hogy varázsoljon, fennállna annak veszélye, hogy tényleg mutat valamit. Nem akarták látni a mágiát; csak olvasni akartak róla a könyvekben. Mások úgy vélték, hogy a yorki társaság már azzal is nevetségessé teszi magát, hogy olvas a mágiáról. De végül a legtöbben egyetértettek Mr. Thorpe-pal, amikor kimondta a végszót.

– Tudósokként, uraim, megengedhetjük magunknak, hogy adunk egy lehetőséget Mr. Norrellnek, hátha meg tud győzni minket.

Így hát elhatározták, hogy valaki ír egy újabb levelet Mr. Norrellnek.

A mágusok egyöntetűen úgy gondolták, hogy Mr. Honeyfoot és Mr. Segundus sikertelen küldetést hajtottak végre, és amikor Mr. Norrell csodálatos könyvtárára terelődött a szó, beszámolójuk kifejezetten együgyűnek tűnt. Mit láttak? Hát könyveket, nagyon sok könyvet. Töméntelen sok könyvet? Igen, akkor úgy gondolták, hogy töméntelen sok könyvet látnak. Ritka könyveket? Igen, valószínűleg. Megengedte nekik, hogy egyiket-másikat levegyék, és beleolvassanak? Ó, nem. Mr. Norrell azt már nem engedélyezte nekik. De a címeket csak elolvasták? Igen, elolvasták. Nos hát akkor tudnának mondani néhány címet a gyűjteményből? Nem tudtak, mert nem emlékeztek címekre. Mr. Segundusnak úgy rémlett, hogy volt egy cím, ami „B” betűvel kezdődött, de ennél többet nem tudott előkaparni az emlékeiből. Nagyon furcsa volt.

Mr. Thorpe az elejétől fogva szerette volna megírni a levelet Mr. Norrellnek, de a szobában ülő mágusok többsége valamiképp szeretett volna bosszút állni Mr. Norrellen az arcátlansága miatt, és úgy vélték, hogy a legjobb bosszú az lesz, ha dr. Foxcastle írja meg a levelet. Így is történt, és hamarosan egy meglehetősen indulatos válaszlevél érkezett.

Hurtfew Apátság, Yorkshire

1807. február 1.

Uram!

Az elmúlt években két levelet is kaptam a Yorki Mágusok Tudós Társaságától. Mindkét levélben arról értesítettek, hogy szeretnének megismerni. A napokban érkezett egy harmadik levél is, amelyben a társaság elégedetlenségéről tájékoztatnak. A yorki társaság jó hírneve éppoly könnyen elveszhet, amilyen könnyen megszerezte, és senki nem fogja tudni a pontos okát. A vádra, amit ön írt rólam a levelében, miszerint eltúlzom a képességeimet, és olyan hatalmat tulajdonítok magamnak, amilyennel valójában nem rendelkezem, csak annyit tudok felelni: mások előszeretettel hibáztatják a világot a kudarcukért ahelyett, hogy a saját szegényes tudásukat okolnák, de az igazság az, hogy a mágia ebben a korban is éppoly elérhető, mint bármikor korábban. Ennek igazát már többször bizonyítottam az elmúlt húsz évben, és tökéletesen elégedett lehetek a teljesítményemmel. De mi a jutalmam azért, hogy jobban szeretem ezt a tudományt másoknál, és hogy keményebben tanultam a tökéletesítéséért? Külföldön már az a pletyka kering, hogy egyfajta meseíró vagyok; ócsárolják a képességeimet, kétségbe vonják a szavaimat. Ezekután feltételezem, nem fog meglepődni, ha tudatom Önnel, hogy ilyen körülmények között vonakodom szívességet tenni a yorki társaságnak, legyen szó akármiről – elsősorban a mágia bemutatásáról. A Yorki Mágusok Tudós Társasága legközelebb szerdán tartja gyűlését, és azon a napon kinyilvánítom Önöknek a szándékaimat.

Alázatos szolgája,

Gilbert Norrell

Volt az egészben valami nyomasztóan titokzatos. Az elméleti mágusok kissé nyugtalanul várták, mit válaszol nekik legközelebb a gyakorló mágus. Mr. Norrell elég ijesztő dolgot küldött nekik: egy ügyvédet, egy mosolygós, biccentgetős, hajlongós ügyvédet, egy tökéletesen szokványos ügyvédet, akit Robinsonnak hívtak. Elegáns, fekete öltözéket viselt, fess borjúbőr kesztyűvel, és egy dokumentumot hozott a hóna alatt, amelyhez hasonlót a yorki társaság tagjai még sohasem láttak. Egy megegyezés vázlata volt, amely formailag megfelelt a rég elfeledett angol mágia-törvényeknek.

Mr. Robinson pontban nyolckor érkezett meg az Agg Csillag emeleti szobájába, és szemlátomást arra számított, hogy a társaság már felkészült a fogadására. Saját irodája is volt, és két gyakornokot foglalkoztatott a Coney utcában. Többen felismerték az arcát.

– El kell mondanom önöknek, uraim – mosolygott Mr. Robinson –, hogy ez az írás javarészt a megbízóm, Mr. Norrell munkája. Én nem vagyok jártas a thaumaturgia törvényeiben. Él még egyáltalán ember, aki jártas benne? Mégis, arra kérném önöket, hogy ha valamit eltévesztenék, legyenek szívesek kijavítani.

Többen bölcsen bólogattak a társaság tagjai közül.

Mr. Robinson kifinomult úr volt. Ápoltsága, egészséges külleme és életöröme olyan sugárzó volt, hogy szinte teljes valójában ragyogott – ami tökéletesen illett volna egy tündérhez vagy egy angyalhoz, de valahogy disszonáns volt egy ügyvédnél. Tisztelettel fordult a yorki társaság tagjaihoz, mert egyáltalán nem értett a mágiához, de annyit sejtett, hogy valami nagyon bonyolult és erős összpontosítást igénylő tudomány lehet. Szakmai szerénysége és a yorki társaság iránt tanúsított őszinte hódolata egyfajta boldog hiúsággal keveredett, amikor megkérte a jelenlévő monumentális elméket, hogy egy időre függesszék fel ezoterikus vizsgálódásaikat, és figyeljenek rá. Arany okulárét rakott az orrára, amitől külseje még csillogóbbá vált.

Mr. Robinson azzal kezdte, hogy Mr. Norrell kész bemutatni varázstudományát egy bizonyos helyen, egy meghatározott időben.

– Remélem uraim, nincs ellenükre, ha én választom meg az időt és a helyet.

Az urak nem tiltakoztak.

– Akkor hát legyen a katedrálisban mához két hétre pénteken[6].

Mr. Robinson azt is elmondta, hogy ha Mr. Norrellnek nem sikerül bizonyságot adnia varázstudományáról, köteles visszavonni azt az állítását, hogy gyakorló mágus. Sőt semmilyen mágusnak nem vallhatja magát, és megesküszik rá, hogy többé nem tesz ilyen kijelentéseket.

– Erre már nincs szükség, uram – mondta Mr. Thorpe. – Mi nem kívánjuk megbüntetni, csak szerettük volna próbára tenni az állítását.

Mr. Robinson mosolyának ragyogása mintha eltompult volna kissé: úgy tűnt, valami kellemetlen dolgot kell közölnie, és nem tudja, hogyan fogjon hozzá.

– Várjunk csak – szólt közbe Mr. Segundus. – Még nem hallottuk az egyezség másik felét. Még nem tudjuk, hogy ő mit vár tőlünk cserébe.

Mr. Robinson bólintott. Mr. Norrell azt kívánta, hogy a yorki társaság minden egyes mágusa tegyen ugyanolyan ígéretet, amilyet ő is tesz. Más szavakkal: ha ő sikerrel jár, a társaságnak minden teketória nélkül fel kell oszlatnia magát, és soha többé nem használhatják a „mágus” címet. Végül is így igazságos, tette hozzá Mr. Robinson, hiszen akkor Mr. Norrell bebizonyíthatná, hogy ő az egyetlen igazi mágus Yorkshire-ben.

– Lesz ott egy harmadik fél is? Lesz ott egy független fél, aki majd eldönti, hogy valódi mágiát láttunk-e? – kérdezte Mr. Thorpe.

Mr. Robinson mintha elbizonytalanodott volna a kérdésre. Azt felelte, hogy reméli, elnézik neki, ha téved, és a világért sem akar megsérteni senkit, de eleve abból indult ki, hogy az összes jelenlévő ember igazi mágus lesz.

Igen, persze, bólogattak a társaság tagjai, ők mind igazi mágusok.

Akkor hát bizonyára felismerik a mágiát, ha a saját szemükkel látják, érvelt Mr. Robinson. Náluk alkalmasabb testület úgysem létezik ennek eldöntésére.

Az egyik úr megkérdezte, hogy milyen mágiát akar előadni Norrell. Mr. Robinson alig győzött udvariasan szabadkozni és magyarázkodni, de nem világosíthatta fel őket, mert maga sem tudta.

Nem fárasztom az olvasóimat azzal, hogy felsorolom, milyen kacifántos érvekkel jutottak el a yorki társaság tagjai oda, hogy aláírják a megegyezést. Sokan csak hiúságból tették. Nyilvánosan kijelentették, hogy nem hisznek Norrell varázstudományában, és nyilvánosan felszólították, hogy mutasson be nekik valamit. Ilyen előzmények után furcsa lett volna, ha meggondolják magukat – legalábbis így okoskodtak.

Mr. Honeyfoot ellenben pontosan azért írta alá, mert hitt Norrell varázstudományában. Ő remélte, hogy Mr. Norrell képességeit nyilvánosan is el fogják ismerni, ha megmutatja varázserejét, és nyíltan folytathatja áldásos tevékenységét a nemzet szolgálatában.

Más urak kényszert éreztek rá, hogy a – (Norrelltől származó, és valamilyen okból Robinsonon keresztül érkező) – dokumentumra az aláírásuk mellé odabiggyesszék: csak akkor mutatják be a tudományukat, ha a két úr is ugyanezt teszi.

Végül azonban a yorki társaság tagjai kivétel nélkül ellátták a Mr. Robinson által hozott dokumentumot a kézjegyükkel. Mr. Segundus maradt utoljára.

– Én nem írom alá – közölte. – A mágia az életem, és igen, Mr. Norrellnek igaza van abban, hogy gyenge képességű tudós vagyok, de mégis, mihez kezdhetnék mágia nélkül?

Csend lett.

– Ó! – kiáltott fel Mr. Robinson. – Ezek szerint... Teljesen biztos benne, hogy nem írja alá a dokumentumot, uram? Akkor sem, ha az összes barátja aláírta? Egyedül marad, uram.

– Teljesen biztos vagyok benne – jelentette ki Mr. Segundus. – Köszönöm.

– Hát... – töprengett Mr. Robinson. – Ebben az esetben be kell vallanom, hogy nem egészen tudom, hogyan tovább. A megbízóm nem tért ki arra, hogy mi lesz, ha nem mindegyik tag írja alá a papírt. Reggel beszélnem kell vele.

Dr. Foxcastle halkan megjegyezte Mr. Hartnak vagy Huntnak, hogy ismét egy új jövevény miatt került mindenki kutyaszorítóba.

De két nappal később Mr. Robinson újra felkereste dr. Foxcastle-t, és azt az üzenetet hozta, hogy Mr. Norrell szívesen szemet huny Mr. Segundus visszautasítása felett; úgy veszi, hogy a szerződést a yorki társaság minden tagja jóváhagyta kivéve Mr. Segundust.

A mágia bemutatására kitűzött nap előtti éjszakán hó hullott Yorkra, és reggelre a várost borító mocsok és sár helyét mindenhol átvette a makulátlan fehérség. A paták és lábak kopogását elnyelte a hótakaró, és York lakosainak hangját is elnémította a mindent elnyelő és mindent átszövő fehér csend. Mr. Norrell egy nagyon korai időpontot jelölt meg. A yorki mágusok egyedül reggeliztek, ki-ki a saját házában. Némán figyelték, ahogy az inasaik kitöltik a kávéjukat, széttörik a meleg, fehér zsömléket, előveszik a vajat. A feleségük, a lánytestvérük vagy a lánygyermekük, aki egyébként ezeket a kis feladatokat végzi, még az igazak álmát aludta, és az asztal mellől hiányzott az a kellemes kis női csevej, amit a yorki társaság tagjai nyilvánosan annyira lenéztek, de ami valójában hétköznapi életük zenéjének édes és lágy refrénje volt. A szoba is, ahol reggeliztek, teljesen átalakult az előző naphoz képest. A téli szürkületnek nyoma sem volt, valami ijesztő fény vette át a helyét – a téli nap sugarait sokszorosan tükrözte vissza a hóval borított föld. A fehér vászonabroszon táncoló fényfoltok kápráztatták a szemet. A rózsabimbók, amelyek a mágusok lányainak bögréit díszítették, szinte táncoltak a játékos verőfényben. A napsugarak visszaverődtek unokahúguk ezüst kávéskannájáról, menyük mosolygós porcelán pásztorlánykáiból sugárzó angyalok lettek. Mintha az egész asztalt tündérek ezüst- és porcelántárgyaival terítették volna meg.

Mr. Segundus kidugta a fejét harmadik emeleti ablakából a Lady-Peckitt's-yardon, és azt hitte, hogy Norrell már el is végezte a varázslatot. A hó volt az. Valami baljós morajlást hallott a feje fölül, és épp idejében húzódott be, hogy ne hulljon a nyakára egy nagy adag fehér áldás a tetőről. Mr. Segundusnak nem volt inasa, sem felesége, lánytestvére, lánya, menye vagy unokahúga, de ott volt neki Mrs. Pleasance, a házinéni, aki mindig korán kelt. Az asszony sokszor hallotta az elmúlt két hétben a könyvei fölé hajoló Mr. Segundus sóhajtozását, és remélte, hogy felvidíthatja egy pompás reggelivel, amit két frissen grillezett heringből, teából és friss tejből, valamint egy kék-fehér porcelántányérra rakott vajas kenyérből állított össze. Ugyanezzel a jó szándékkal ült le mellé beszélgetni. Amikor látta, milyen csüggedt, felkiáltott.

– Ó, megmondanám én a magamét annak a vénembernek!

Mr. Segundus ugyan nem mondta meg Mrs. Pleasance-nek, hogy milyen idős Mr. Norrell, az asszonynak mégis megvolt a maga elképzelése. Abból, amit Mr. Segundus elmesélt neki, az idős asszony úgy gondolta, hogy Mr. Norrell egy valódi fösvény, aki mágiát gyűjt arany helyett, és ahogy történetünkkel tovább haladunk, az olvasóra bízom Mrs. Pleasance ítéletének elbírálását Norrell természetét illetően. Mrs. Pleasance-hoz hasonlóan én magam is úgy gondolom, hogy aki fösvény, az csak öreg lehet. De ezt nem tudnám megindokolni, elvégre miért ne lehetne éppen annyi fösvény a fiatalok között, mint az öregek között? Hogy mennyire volt Mr. Norrell vénember, már csak azért is nehéz megmondani, mert abba a fajtába tartozott, akit már tizenhét évesen is öregnek tartanak.

– Amikor Mr. Pleasance még élt, mindig azt mondta, hogy egyetlen férfi vagy nő sincs Yorkban, aki olyan jó kenyeret tud sütni, mint én. Mások is dicsérték már, sokszor hallottam, hogy még soha életükben nem ettek ilyen jó házi kenyeret. De a konyhám azért volt mindig ilyen jó, mert őszintén szerettem sütni – főzni, és ha az Ezeregyéjszaka valamelyik csodatévő szelleme kipattanna most ebből a teáskannából, és megkérdezné, mi lenne a három kívánságom, remélem, soha nem venne erőt rajtam olyan gonoszság, hogy azt kívánjam, mások ne tudjanak kenyeret sütni. Ha mások is tudnak ilyen jó kenyeret sütni, nem húzom fel az orrom, inkább örülök, hogy nekik is sikerült. Kóstolja csak meg, uram – mondta a házinéni, és a lakója felé tett egy tányérral az ő ünnepelt kenyeréből. – Rossz látni, hogy mennyire sovány. Az emberek azt fogják mondani, hogy Hettie Pleasance-nek már reszket a kezében a kanál. Bárcsak ne lenne annyira lehangolt, uram. Hiszen nem írta alá azt a hitszegő egyezséget, és amikor majd a többi úr kénytelen lesz feladni a hivatását, maga folytathatja. Nagyon remélem, Mr. Segundus, hogy hatalmas felfedezéseket tesz, és akkor talán az a Mr. Norrell is, aki olyan fölöttébb okosnak tartja magát, szívesen fogadja társául, és meg is bánja, hogy ilyen buta és rátarti volt.

Mr. Segundus elmosolyodott, és megköszönte a vigasztalást.

– Nem hiszem, hogy ilyesmi történne. A legfőbb gondom az lenne, hogy nincsenek meg az eszközeim. Kevés tulajdonom van, és ha feloszlatják a társaságot... Nos, el sem tudom képzelni, mi lesz a könyvekkel, de kétlem, hogy én kapnám meg őket.

Mr. Segundus a kenyeret majszolta (ami tényleg olyan kitűnő volt, amilyennek Mr. Pleasance és a barátai tartották), megette a heringet, és ivott a teából. Nem is gondolta volna, hogy a reggeli ennyire megnyugtatja zaklatott lelkét: észrevette, hogy jobb lett a közérzete. Újult lelkesedéssel vette fel a télikabátját, a kalapját, a sálját és a kesztyűjét, és a hólepte utcákon át elment arra a helyre, amit Mr. Norrell kijelölt az aznapi csodatételre – a yorki katedrálishoz. Remélem, az olvasóim valamelyest ismerősek a katedrális városában, különben attól tartok, hogy nehezen tudják majd megérteni, mi a jelentősége annak, hogy Mr. Norrell éppen azt a helyet választotta. Először is azt kell tudni, hogy a katedrális ódon városában a hatalmas, ősi templom nem egy épület a sok közül, hanem az épület. Méretében, szépségében és magasztosságában is kiválik a többi közül. Még a modern időkben is, amikor már a katedrálisok városai is felszerelkeztek az új, elegáns tartozékokkal, polgári házakkal, gyűléstermekkel és találkozóhelyekkel (márpedig Yorkban jó sok volt ezekből), a katedrális minden más épület fölé emelkedik – ősapáink odaadásának tanúja. Mintha a város közepén valami olyasmi magasodna, ami sokkal nagyobb a városnál. Amikor az ember a keskeny utcák sártengerében intézi ügyes-bajos dolgait, könnyen elvesztheti szem elől, de egyszercsak kibukkan valahol, és megint meglátja: magassága és szélessége sokszorosan túlszárnyalja a többi épület méretét. Ilyenkor az ember észreveszi, hogy elért a város szívébe. Az összes utca és sikátor valamilyen módon oda vezetett arra a helyre, ahol sokkal mélyebben rétegződtek egymásra a misztériumok, mint bármely más helyen, amit Mr. Norrell ismert. Ilyen gondolatai támadtak Mr. Segundusnak, miközben elért a Close-ra, és megállt a katedrális nyugati homlokzatának komor-kék árnyéka előtt. Aztán megjelent a hivatalos arcú dr. Foxcastle is: úgy siklott be az egyik sarkon, akár egy termetes, fekete hajó. Amikor észrevette, hogy Mr. Segundus már ott van, odasétált hozzá, és jóreggelt kívánt.

– Lehetne róla szó, uram – kezdte dr. Foxcastle –, hogy bemutasson Mr. Norrellnek? Nagyon szeretném azt az urat személyesen is megismerni.

– Részemről az öröm, uram – felelt Mr. Segundus, és körülnézett.

Sokan otthon maradtak az időjárás miatt, csak néhány sötét alak lépkedett sietősen a fehér mezőben, ami körülvette a nagy szürke templomot. Amikor jobban szemügyre vették őket, kiderült, hogy mind-mind a yorki társaság tagjai. Rajtuk kívül csak papok és a katedrális körül ügyködő emberek sürgölődtek az utcán: templomszolgák, sekrestyések, alkántorok, prépostok, kereszthajó-söprögetők és hasonlók – akiket a feletteseik küldtek ki a hóba, hogy intézzék a katedrális ügyeit.

– Én lennék a legboldogabb, uram, ha bemutathatnám önöket egymásnak – folytatta Mr. Segundus –, de sehol sem látom Mr. Norrellt.

Aztán mégis megjelent valaki.

Egy férfi állt a hóban, közvetlenül a székesegyház előtt. Sötét alaknak tűnt, nem éppen tekintélyes megjelenésű úriembernek. Heves érdeklődéssel figyelte Mr. Segundust és dr. Foxcastle-t. Zilált haja úgy omlott a vállára, mint valami fekete víz, hosszú, vékony arcában volt valami göcsörtös, amitől egy fa gyökerére emlékeztetett, orra is hosszú volt és keskeny, és bár az arca kifejezetten sápadt volt, mégis sötétnek tűnt – talán a szeme sötétje tette olyanná, vagy a hosszú, fekete, zsíros haj zuhatag. Kisvártatva odament a két mágushoz, és miután hanyagul meghajolt, elnézésüket kérte a zavarásért. Úgy tudta, a két úriember is ugyanabban az ügyben érkezett a katedrálishoz, mint ő. Elmondta, hogy John Childermassnak hívják, és bizonyos ügyekben Mr. Norrell intézőjeként járt el (bár azt nem árulta el, milyen ügyekben).

– Úgy rémlik – válaszolt Mr. Segundus –, hogy ismerem az arcát. Találkoztunk már valahol korábban?

Valami átsuhant Childermass sötét vonásain, de azonnal el is tűnt, és senki meg nem mondta volna, hogy a homlokát ráncolta vagy mosolygott.

– Mr. Norrell gyakran küld Yorkba különböző ügyeket intézni, uram. Lehet, hogy a város egyik könyvkereskedésében látott.

– Nem – ellenkezett Mr. Segundus. – Láttam önt... Megpróbálom felidézni... Hol is?... Jaj, mindjárt eszembe jut.

Childermass felvonta az egyik szemöldökét, mintha azt akarná jelezni, hogy ebben nagyon is kételkedik.

– Azt akarja mondani, hogy Mr. Norrell nem fog idejönni? – kérdezte dr. Foxcastle.

Childermass elnézést kért a megbízója nevében, de úgy vélte, hogy Mr. Norrell nem fog eljönni, mert semmi oka nincs rá.

– Vagy úgy! – hökkent meg dr. Foxcastle. – Ezek szerint megadta magát? Hajjaj, szegény ember. Meg kell mondanom, meglehetősen balga módon viselkedik. Abban azért megállapodhatunk, hogy bátor kísérlet volt. Nem neheztelünk rá azért, hogy megpróbálta.

Dr. Foxcastle nagyon megkönnyebbült, hogy nem fog mágiát látni, és mindjárt meglágyult a szíve is.

Childermass újfent bocsánatot kért dr. Foxcastle-tól, de attól tartott, hogy a mágus félreértette, amit mondott. Mr. Norrell valóban varázsolni fog, de nem itt, hanem a Hurtfew Apátságban, és az eredményét a saját szemükkel láthatják majd Yorkban.

– Az urak nem szeretik otthagyni a kényelmes tűzhelyüket, ha nem muszáj – magyarázta Childermass. – Merem állítani, uram, hogy ha megtehetné, maga is a saját szalonjából nézné végig a mágikus mutatványt, nem a hideg és nyirkos utcáról.

Dr. Foxcastle élesen szívta be a levegőt, és tekintete azt üzente John Childermassnak, hogy kezd veszélyesen pimasz lenni.

Childermasst nem lombozta le dr. Foxcastle ki nem mondott véleménye. Épp ellenkezőleg, még szórakoztatta is.

– Itt az idő, uraim – mondta a titkár. – Foglalják el a helyüket a templom belsejében. Biztosan állíthatom, hogy nagyon megbánják, ha csak egy percet is elmulasztanak a sorsdöntő eseményből.

Húsz perccel a megbeszélt időpont után az összes mágus a déli kereszthajó ajtaján át igyekezett befelé a katedrálisba. Sokan körülnéztek mielőtt beléptek, mintha utoljára még búcsút akarnának venni attól a világtól, amit nem biztos, hogy viszontlátnak.

3

York kövei

1807. február

A NAGY ÓDON TEMPLOM általában eléggé lehangoló hely tél közepén, mintha száz meg száz tél nyomát őrizték volna meg kőfalak, hogy aztán előszivárogjanak onnan. A yorki társaság tagjai a katedrális hideg, nyirkos, homályos belső terében állva várták, hogy a varázsmutatvány lenyűgözze őket. Senki nem biztosította őket arról, hogy kellemes meglepetésben lesz részük.

Mr. Honeyfoot megpróbált derűsen a társaira mosolyogni, de a végeredmény csak gyengécske kísérlet volt attól az embertől, akitől annyira megszokták a szívből jövő barátságos mosolyt.

Abban a pillanatban megszólaltak a harangok. Csak a St. Michael-le-Belfrey harangjai kondultak meg, mint minden óra után harminc perccel, de a katedrális belsejében furcsának tűnt a hangjuk, mintha nagyon messziről, egy másik országból érkezett volna. A harangok tompa bongása éppenséggel nem vidította fel őket. A yorki társaság tagjai nagyon jól tudták, hogy a harangszó gyakran a mágiát kíséri, főleg a természetfeletti lények, a tündérek varázslatait. Tudták, hogy a régi időkben ezüstharangok kondultak meg, amikor a tündérek elloptak egy különösen erényes vagy szép angol férfit vagy nőt, hogy örökre magukkal vigyék egy idegen, kísérteties országba. Még a Hollókirálynak is – aki pedig nem tündér volt, hanem egy angol ember – megvolt az a sajnálatos rossz szokása, hogy férfiakat és nőket rabolt el, hogy aztán a Másik Világok egyikében lévő kastélyában éljen vele.(3) Feltételezem, kedves Olvasóm, hogy ha nekünk hatalmunkban állna tetszésünk szerint bármely embert magunkkal ragadni, és örök időkre magunk mellett tartanunk őt, akkor csak a legutolsók között jutna eszünkbe olyan semmitmondó emberek közül válogatni, mint a Yorki Mágusok Tudós Társaságának tagjai. Persze ez a gondolat nem vigasztalta az urakat, akik a yorki katedrálisban várakoztak. Néhányuknak eszébe jutott, hogy Mr. Norrell talán éktelen haragra gerjedt dr. Foxcastle levele miatt, és most már igazán félni kezdtek.

Ahogy a harangzúgás moraja elhalt, egy hang szólalt meg az urak feje fölött a magasban, ahol vészjósló árnyak gyűltek össze. A mágusoknak hegyezniük kellett a fülüket, hogy értsék, amit mond a hang. Egyiknek-másiknak már annyira pattanásig feszültek az idegei, hogy azt képzelték, utasításokat kapnak, akár egy tündérmesében. Azt hitték, valamiféle rejtélyes tilalmakat közölnek velük. Jól tudták a tündérmesékből, hogy az ilyen utasítások és tiltások általában elég szokatlanok, de nem nehéz alkalmazkodni hozzájuk – legalábbis elsőre úgy tűnik. Rendszerint ehhez hasonlók: „Ne egyétek meg az utolsó cukrozott szilvát a kék üvegből, ami a sarokban álló vitrinben van!” vagy „Ne üssétek meg a feleségeteket fehér ürömből lenyesett bottal!” A tündérmesékben mégis mindig úgy játszanak össze a körülmények, hogy a főhős kénytelen megszegni a tilalmakat, és ezzel szörnyűséges átkot hoz a saját fejére.

A mágusoknak még az is eszükbe jutott, hogy a hang saját sanyarú végzetüket ecseteli. De sehogy sem tudták eldönteni, milyen nyelven beszél. Mr. Segundus két érthető szót is kihallani vélt a dörgedelemből: azt, hogy „álnok” és azt, hogy „interficere”, ami latinul azt jelenti „megölni”. Nem volt könnyű megérteni a beszédet, mert amit hallottak, a legkevésbé sem hasonlított emberi hangra. Egyre biztosabban érezték, hogy valószínűleg tündérek ólálkodnak a közelben. Hihetetlenül durva, mély és reszelős hang volt, mintha két szikladarabot dörzsöltek volna egymáshoz, mégis beszéd akart lenni – és valóban az is volt.

Az urak rémült várakozással néztek fel a komor árnyak közé, de semmi egyebet nem láttak, csak egy kisebb homályos kőfigurát, amelyik az egyik oszlop tövéből nyújtózott ki a zord sötétségbe. Ahogy hozzászoktak a másvilági hanghoz, egyre több szót ismertek fel; észrevették, hogy régi angol és latin szavak halmozódnak egymásra, mintha a beszélő nem tudta volna, hogy két különböző nyelvet használ. Szerencsére ez a förtelmes zagyvaság nem okozott gondot a mágusoknak, hiszen legtöbbjük hozzászokott a régi tudósok kevert nyelvű, bonyolult írásainak kibogozásához. Lefordítva tisztán érthető nyelvre, ilyesféle beszéd hangzott el a katedrálisban: Réges-régen, (mondta a hang) több mint ötszáz évvel ezelőtt egy téli nap alkonyán egy fiatal férfi lépett be a templomba egy fiatal lánnyal, akinek borostyánlevelek díszítették a haját. Senki nem volt idebent a köveken kívül. Senki nem látta, ahogy a fiú megfojtja a lányt, csak a kövek. Hagyta, hogy holtan rázuhanjon a kövekre, és a köveken kívül nem látta senki. Nem büntették meg a tettéért, mert nem volt egyéb szemtanú, csak a kövek. Teltek az évek, és valahányszor a férfi a gyülekezettel együtt belépett a templomba, a kövek felsikoltottak: ez volt az a férfi, aki megfojtotta a lányt a borostyánlevelekkel a hajában – ám senki sem hallotta meg a sikoltást. De még nem késő! Tudjuk, hol temették el azt a férfit. A kereszthajó déli részének sarkában. Gyorsan! Gyorsan! Hozzatok csákányokat! Hozzatok lapátokat! Szedjétek fel a járóköveket! Ássátok ki a csontjait! Zúzzátok össze a lapátokkal! Csapjátok a koponyáját az oszlopokhoz, és törjétek össze! Hadd álljanak bosszút a kövek is! Még nem késő! Még nem késő!

A mágusoknak alig volt idejük felfogni, amit hallottak, és alig volt alkalmuk gondolkodni azon, ki beszélhet, amikor egy másik kőszerű hang is megszólalt. Ezúttal mintha a szentélyből érkezett volna, és csak angol szavakat használt. Igaz, valami különös angol nyelv volt ez, tele ősi, rég elfeledett kifejezésekkel. Ez a hang katonákra panaszkodott, akik beléptek a templomba, és összetörték az ablakokat. Pár évvel később megint eljöttek, összezúztak egy keresztet, leverték a faragott szentek arcát, és ledobták a serleget. Volt, hogy a szenteltvíztartó peremén élesítették meg nyilaik hegyét, háromszáz évvel később pedig pisztolyukkal lövöldöztek a káptalan házában. A második hang nyilván nem tudta, hogy míg a nagy templomok évezredekig is állhatnak a helyükön, az emberek nem élnek olyan sokáig. „Élvezik a pusztítást!” – kiáltotta. – „Ők is azt érdemlik, hogy elpusztítsák őket!” Az első megszólalóhoz hasonlóan ez a beszélő is megszámolhatatlan sok éve ott állt a templomban, és valószínűleg rengeteg istentiszteletet és imát végighallgatott, mégsem ismerte a legfontosabb keresztény erényeket – a megbocsátást, a szeretetet és az alázatosságot. Közben az első hang is tovább méltatlankodott a borostyánlevelekkel díszített hajú lány sorsáról, és a két reszelős hang együtt borzalmas zajt keltett.

Mr. Thorpe, aki bátor ember volt, egyedül lesett be a szentélybe, hogy megnézze, ki beszél.

– Egy szobor – mondta.

Ekkor a yorki társaság tagjai megint felnéztek a fejük fölött tátongó sötétségbe, ahonnan az első hang érkezett. Most már csak kevesen kételkedtek benne, hogy a kis kőfigura beszél hozzájuk, mert ahogy jobban megfigyelték, észrevehették tömzsi kis kőkarjait, amikkel keservesen hadonászott.

Azután az összes szobor és emlékmű megszólalt a katedrálisban, és kőhangjukon elmesélték, miket éltek át kőéletük során. A hangzavar – ahogy Mr. Segundus később beszámolt róla Mrs. Pleasance-nek – leírhatatlan volt. Mert a yorki katedrálisban rengeteg apró kőemberke és kőállat lakott, amelyek ide-oda mozgatták a karjukat és a szárnyukat.

Sokan közülük a szomszédjukra panaszkodtak, amiben nem volt semmi meglepő, elvégre évszázadokon át kénytelenek voltak egymás mellett állni. Az egyik nagy, kőből készült szentélytartó fal mentén hatalmas kőkirályok álltak kőtalapzataikon. Hajuk csigákba pöndörödött, mintha papírból készült hajcsavarókra tekerték volna a tincseiket, és soha nem fésülték volna ki. Mrs. Honeyfoot minden látogatásakor azt mondta, hogy szívesen vinne egy hajkefét az összes királynak, hogy végre kibonthassák a fürtjeikét. Attól a pillanattól kezdve, hogy megszólalhattak, a kőkirályok veszekedtek, és egymást szidták, mert a talapzatok egyforma magasságban helyezkedtek el, és a királyok semmit sem utálnak jobban, mint amikor egyenrangúként kezelik őket másokkal. Az egyik ősi oszlop tetején egy fura figurákból álló csoport ácsorgott, egymás kezét fogták, és kőszemükkel lefelé néztek. Ahogy a varázslat megkezdődött, az összes figura taszigálni kezdte a körülötte állókat. Úgy tűnt, még a kőkarok is sajogni kezdenek egy-két évtized után, és a kőembereknek is elegük lehet abból, hogy egymáshoz vannak láncolva.

Az egyik szobor mintha olaszul beszélt volna. Senki nem tudta, mi ennek a magyarázata, de Mr. Segundusnak rémlett, hogy a szobor Michelangelo egyik művének másolata. Ez a kőfigura egy egészen más templomról mesélt, ahol az éles fekete árnyékok feltűnő kontrasztot képeztek a ragyogó fénnyel. Más szóval ez a kőalak azt mondta el, amit az eredetije látott Rómában.

Mr. Segundus örömmel állapította meg, hogy bár a mágusok nagyon megrémültek, kivétel nélkül bent maradtak a templomban. Egyeseket annyira lenyűgözött az élmény, hogy hamarosan teljesen megfeledkeztek a félelmükről, és ide-oda szaladgáltak, hogy ne maradjanak le egy csodáról sem. Megfigyeltek mindent, és ceruzával jegyzeteltek a kis zsebnoteszeikbe, mintha elfeledték volna, hogy ettől a naptól fogva tilos a mágiát tanulmányozniuk. A mágusok (akiket sajnos már nem sokáig lehetett mágusoknak nevezni) fáradhatatlanul járkáltak az épület oldalhajóiban, és csodákat láttak. A visszataszító kakofónia, ami az ezernyi kőfigura hangjából állt össze, szünet nélkül sértette a fülüket.

A káptalan házának mennyezetét kőkupolák alkották, telis-tele apró kőfejekkel, amiknek különös fejdíszei zörögtek és egymáshoz csattantak. Több száz angol bokor- és fafajtát véstek itt a falba: galagonyát, tölgyet, kökényt, fehér ürömöt, cseresznyét és pirítógyökeret. Mr. Segundus két sárkányt is talált a szobrok között, amelyek alig voltak hosszabbak az alkarjánál, és a kőből faragott galagonyabokrok, galagonyalevelek, galagonyagyökerek és galagonyaindák fölött, alatt és között siklottak át egymás után. Olyan kecsesen mozogtak, mint bármely más élőlény, de a kőizmok mozgásának hangja a kőbőr alól, amely a kőszívnek verődő kőbordákon súrlódott, szinte elviselhetetlen volt a fülnek. Mr. Segundus csodálkozott, hogy a mágusok nem fogják be a fülüket. Észrevette, hogy egy daraszerű porból álló felhő veszi őket körül, olyasféle, ami a kőfaragókat lengi körbe munka közben. A porfelhők szétterjedtek a levegőben. Mr. Segundus biztos volt benne, hogy ha a varázslat elég hosszú ideig hagyná őket mozogni, elkoptatnák magukat, és nem maradna belőlük több egy vékony mészkő-szilánknál.

Reszkettek és rázkódtak a kőlevelek és a kőből készült fűfélék, mintha a szél tekergett volna körülöttük, egyik-másik olyannyira vetekedni próbált a valódi növényekkel, hogy még növekedésnek is indult. Később, amikor vége lett a mágikus mutatványnak, kőborostyán-indákat és kőcsipkerózsa-foszlányokat találtak a székek, pulpitusok és imakönyvek köré fonódva – olyan helyeken, ahol azelőtt nem volt kőborostyán vagy csipkerózsa.

De azon a napon nemcsak a yorki társaság tagjai voltak csodák szemtanúi. Lehet, hogy Mr. Norrell nem akarta kiterjeszteni a varázslatot, a mágia mégis túljutott a katedrális közvetlen környezetén, és behatolt a városba. A katedrális nyugati homlokzatáról három kőszobrot kellett levenni, és elvinni Mr. Taylor műhelyébe, mert javításra szorultak. Évtizedeken át koptatták a kőfigurákat a yorkshire-i esők, és most már senki sem tudta, miféle nagy embereket ábrázoltak annak idején. Fél tízkor Mr. Taylor egyik kőfaragója éppen megemelte a vésőjét, hogy az egyik kőszobor arcából kifaragja egy mutatós női szent ábrázatát, amikor a szobor felsikoltott, és a karjával félrelökte a vésőt. A szegény mesterember ájultan esett össze. Később érintetlenül rakták vissza a szobrokat a katedrális falára: lapos arcuk és vajszerűen lágy vonásaik egy kétszersülthöz voltak hasonlatosak.

Aztán hirtelen minden megváltozott, a hangok egymás után haltak el, míg végül a mágusok meghallották a St. Michael-le-Belfrey harangjait, amik az egész óra utáni felet jelezték. Az első hang (a kőfigura a magasan tátongó sötétségből) még beszélt egy darabig, miután a többi elhallgatott, és bosszúszomjasan kiabált a leleplezett gyilkosról (Még nem késő! Még nem késő!). Aztán ő is elnémult.

A világ megváltozott, amíg a mágusok a templomban voltak. A mágia visszatért Angliába, akár tetszett a yorki tudósoknak, akár nem. Egészen prózai változások is történtek körülöttük: az eget elborították a súlyos, hótól dagadozó felhők. Nem is szürke felhők voltak, mert különös színben – a palakék és a tengerzöld keverékében – pompáztak. Ezek a szokatlan árnyalatok bizarr homályt borítottak a világra; ilyennek képzeli az ember a mesebeli, tengeralatti királyságok fényeit.

Mr. Segundust nagyon kifárasztotta a kaland. A többi úr sokkal jobban megijedt nála, hiszen ő már látott mágiát, és minden más dolognál csodálatosabbnak tartotta. Most viszont, hogy véget ért, rájött, hogy a varázslat teljesen felzaklatta a lelkét, és semmit sem szeretne jobban, mint lopva hazamenni, anélkül hogy bárkivel szót kellene váltania. Ebben az érzékeny lelkiállapotában botlott bele Mr. Norrell titkárába, aki megállította, és megszólította.

– A megállapodás szerint – mondta Mr. Childermass – a társaságnak fel kell oszlatnia magát. Nagyon sajnálom.

Lehet, hogy Mr. Segundus lehangoltsága volt a felelős ezért, de az a sejtelem motoszkált benne, hogy Childermass – rendkívül tiszteletteljes modora ellenére – valahol a lelke mélyén hangosan kineveti a yorki mágusokat. Childermass abból a kellemetlen társadalmi rétegből származott, amely alantas helyzete folytán egész életében kénytelen a magasabb rendűeket szolgálni, de akik között bőven akad csavaros eszű és jó képességű ember is, akik számukra elérhetetlen sikerre és jutalmakra várnak. Néha előfordul, hogy az ilyen emberek is megtalálják az utat a valódi nagysághoz, ha a körülmények kivételesen kedvezően alakulnak, ám legtöbbször megkeseríti őket az a gondolat, hogy mi mindent elérhettek volna. Kelletlenül állnak be a szolgasorba, és ugyanolyan jól – vagy rosszul – végzik el a feladataikat, mint tehetségtelenebb társaik. Aztán ha elszalad velük a ló, kidobják őket, és végül lezüllenek.

– Elnézését kérem, uram – folytatta Childermass –, de lenne egy kérdésem önhöz. Remélem, nem veszi szemtelenségnek, de árulja el: szokott ön londoni újságokat olvasni?

Mr. Segundus igennel felelt.

– Valóban? Hát ez nagyon izgalmas. Én is kedvelem az újságokat. De nem engedhetem meg magamnak, hogy az olvasásnak hódoljak, kivéve amikor a Mr. Norrellnek végzett teendőim közepette a kezembe akad egy-két könyv. És miről lehet manapság olvasni egy londoni újságban? Bocsássa meg, hogy ilyeneket kérdezek, de arról van szó, hogy Mr. Norrell, aki soha nem olvas semmilyen újságot, tegnap ezt kérdezte tőlem, és nem tartottam magam elég felkészültnek a hiteles válaszadáshoz.

– Hát... – morfondírozott Mr. Segundus kissé zavartan. – Mindenféléről írnak. Mit szeretne tudni? Beszámolnak arról, hogy mi zajlik a tengeren, ahol őfelsége flottája küzd a franciák ellen, leírják, milyen beszédek hangzottak el a kormány ülésein, botrányokról és válásokról cikkeznek. Ilyesmikre gondolt?

– Ó, igen! – csillant fel Childermass szeme. – Ön nagyon jól magyaráz, uram. Az jutott eszembe, hogy... – Eltöprengett. – ...vajon vidéki hírekről is írnak-e cikkeket a londoni lapokban? Lehetséges, hogy (például) a mai nap csodás eseményei is megérdemelnének egy bekezdést az újságokban?

– Nem tudom. Én nagyon is lehetségesnek tartom, de tudja, Yorkshire olyan messze van Londontól. Talán a londoni szerkesztők fülébe soha nem jut el az, ami történt.

– Ó – sóhajtott fel Childermass, majd elhallgatott.

Szakadni kezdett a hó; először csak pár pehely hullott le, aztán egyre szaporodtak, míg végül millió és millió pehely táncolt lefelé a puha, tömören zöldesszürke égből. York összes épülete elhalványodott egy kissé, szürkébbé vált a hóban, és minden ember összetöpörödött. Sokkal távolabbinak tetszett minden hang, kiáltás, lépés és patakoppanás, mintha a szekerek nyikorgása és az ajtók csapódása is messzebbről érkezett volna. Az ilyen dolgok lényegtelenné váltak, és végül csak a hóhullás maradt, a tengerzöld égbolt, a yorki katedrális homályos, szürke szelleme – és Childermass.

Childermass ezalatt meg sem szólalt. Mr. Segundus nem tudta elképzelni, mit akarhat még – minden kérdését megválaszolta. De Childermass csak várt, és furcsa fekete szemével Mr. Segundust fürkészte, mintha arra számítana, hogy a mágus még hozzátesz valamit. Úgy tűnt, minden ízében szinte tökéletes bizonyossággal arra vár, hogy Mr. Segundus kimondja azt, amire számított.

– Ha kívánja – szólalt meg végül Mr. Segundus, miközben lerázta a havat kabátjának körgallérjáról –, minden kétséget eloszlathatok ebben az ügyben. Írhatok egy levelet a The Times szerkesztőjének, amelyben beszámolok Mr. Norrell egyedülálló mutatványáról.

– Ó! Micsoda nagylelkű ajánlat! – ujjongott Childermass. – Higgye el, uram, nagyon jól tudom, hogy a legtöbb ember nem lenne ilyen önzetlen egy vereség után. De én pont erre számítottam. Meg is mondtam Mr. Norrellnek, hogy Mr. Segundusnál előzékenyebb úriember nem létezik.

– Ugyan már... Semmiség.

A Yorki Mágusok Tudós Társasága feloszlott, így tagjai nem foglalkozhattak többé mágiával (kivéve Mr. Segundust). Annak ellenére, hogy akadt közöttük jónéhány oktondi fráter, és nem mindegyikük volt barátságos természetű, nem hinném, hogy ilyen sorsot érdemeltek volna. Hiszen mihez kezdhet egy mágus, miután aláírt egy ilyen veszedelmes egyezményt, amely nem engedi többé a mágia közelébe? Nem tehet mást, mint hogy egész nap a háza körül sertepertél, zavarja az unokahúgát (vagy a feleségét vagy a lányát) hímzés közben, és olyan kérdésekkel nyaggatja a szolgákat, amik korábban soha nem érdekelték – mindezt azért, hogy legyen kihez beszélnie, míg végül a szolgák be nem panaszolják a gazdasszonyuknál. Elővesz egy könyvet, és olvasni kezdi, de oda sem figyel a szövegre, amíg el nem ér a 22. oldalra, és észre nem veszi, hogy egy regény van a kezében. Mivel szívből megveti ezt a műfajt, undorodva teszi le a könyvet. Naponta tízszer kérdezi meg az unokahúgától (vagy a feleségétől vagy a lányától), hogy hány óra van, mert nem tudja elhinni, hogy ilyen lassan is múlhat az idő – és ugyancsak emiatt veszekszik a zsebórájával.

Mr. Honeyfoot jobban boldogult, mint a társai. Ezt a könyörületes szívű embert teljesen meghatotta a történet, amit a kicsi kőfigura mesélt a feneketlen sötétségből. Évszázadokig őrizte kicsiny kőszívében a szörnyű gyilkosság emlékét, fel tudta idézni a halott lány képét a borostyánlevelekkel a hajában, holott mások azt sem tudták, hogy létezett. Mr. Honeyfoot úgy gondolta, hogy a hűséges szobornak el kell nyernie méltó jutalmát. Ezért levelet írt a székesegyházi esperesnek, a kanonoknak és az érseknek; és sok fáradságába került kicsikarnia a választ ezektől a fontos személyektől. Végül megkapta az engedélyt, hogy felszedje a köveket a déli kereszthajóban, és leásson a földbe. Amikor ez megtörtént, Mr. Honeyfoot és az alkalmazottai valóban rátaláltak egy ólomkoporsóra, és benne csontokra – éppen úgy, ahogy a kicsi kőfigura mondta. Akkor viszont az esperes közölte velük, hogy nem engedélyezheti a csontok elmozdítását a katedrálisból (Mr. Honeyfoot ugyanis ezt akarta), mert nincs más bizonyíték, mint egy kőfigura meséje. Ilyen dologra még nem volt precedens. Ó, dehogynem volt, ellenkezett Mr. Honeyfoot, és ezzel egy évekig tartó vita vette kezdetét. Annyi biztos, hogy Mr. Honeyfootnak nem maradt ideje azon bánkódni, hogy miért írta alá a megegyezést Mr. Norrellel[7].

A Yorki Mágusok Tudós Társaságának könyvgyűjteményét eladták Mr. Thoroughgoodnak a Coffe-yardba. Ezt viszont valamiért elfelejtették közölni Mr. Segundusszal, aki csak véletlenül értesült róla, miután Mr. Thoroughgood eladója elmondta egy barátjának (aki Priestley fehérneműkereskedésében dolgozott), és ez a barát említette a dolgot Mrs. Cockcroftnak a György Fogadóban, akitől végül eljutott a hír Mrs. Pleasance-hoz, Mr. Segundus házinénijéhez. Amint a fiatalember megtudta, mi történt, rögvest Mr. Thoroughgood üzletébe sietett a havas utcákon keresztül anélkül, hogy felvette volna a kalapját, a kabátját vagy a csizmáját. De a könyvek már nem voltak ott. Megkérdezte Mr. Thoroughgoodtól, hogy ki vette meg őket. Mr. Thoroughgood őszintén elnézést kért, de nem árulhatta el az úr nevét. Úgy gondolta, az illető nem szeretné, ha a neve széles körben ismertté válna. Mr. Segundus, aki kalap és kabát nélkül, átázott cipőben és sárfoltokkal a harisnyáján kifulladva állt a boltban, az összes ember figyelmét magára vonta, aki a helyiségben tartózkodott. Önelégülten közölte a könyvkereskedővel, hogy nem számít, megmondja-e neki a nevet vagy sem, ő már úgyis tudja, kiről van szó.

Mr. Segundust nem hagyta nyugodni a kíváncsisága Mr. Norrellel kapcsolatban. Gyakran eszébe jutott, és többször beszélgetett róla Mr. Honeyfoottal is[8]. Mr. Honeyfoot biztos volt benne, hogy Mr. Norrell azért tesz mindent, amit tesz, mert őszinte és hőn áhított vágya visszahozni a mágiát Angliába. Mr. Segundusnak viszont voltak kételyei, és folyton valami közös ismerőst keresett, aki jobban beavathatná Mr. Norrell ügyeibe.

Egy olyan helyzetben lévő ember, mint Mr. Norrell, akinek ilyen bámulatos háza és nagy birtoka van, mindig számíthat rá, hogy a szomszédai érdeklődni fognak iránta. Ha azok a szomszédok nem ostobák, meg is próbálnak minél jobban belelátni az életébe. Mr. Segundus kiderítette, hogy él egy család Stonegate-ben, akik unokatestvéri szinten azzal a családdal állnak rokonságban, akiknek öt mérföldre van a birtokuk a Hurtfew Apátságtól. Barátkozni kezdett ezzel a stonegate-i famíliával, és rávette őket, hogy rendezzenek egy nagy vacsorát, amire az unokatestvéreiket is meghívják. (Mr. Segundus maga is megijedt, hogy ilyen hadicseleket képes kitalálni.) Az unokatestvérek meg is érkeztek, és készségesen meséltek gazdag és hóbortos szomszédjukról, aki elvarázsolta a yorki katedrálist. Végül egyhangúlag azt állították, hogy Mr. Norrell elhagyni készül Yorkshire-t, mert Londonba akar költözni.

Mr. Segundust meglepte ez a hír, de még jobban meglepődött azon, hogy milyen hatással van az ő lelkivilágára. Nagyon is zavarba hozta. Nevetséges, mondogatta magában. Norrell sohasem érdeklődött iránta, és soha nem tett neki egyetlen apró szívességet sem. Mostanra mégis Mr. Norrell maradt Mr. Segundus egyetlen kollégája. Ha elmegy, Mr. Segundus lesz az egyetlen és az utolsó mágus Yorkshire-ben.

4

Az Angol Mágia Barátai

1807 kora tavasza

KÉPZELJ MAGAD ELÉ egy embert, kedves Olvasóm, aki minden nap, reggeltől estig a könyvtárában ül. Alacsony emberke, vajmi kevés szimpatikus tulajdonsággal. A könyve előtte hever az asztalon. Új tollak vannak előkészítve neki, valamint egy kés, amivel megélesítheti a hegyüket, és van ott tinta, papír és jegyzetfüzet – mind-mind kényelmesen a keze ügyében. A helyiségben folyamatosan ég a tűz, mert a férfi nem lehet meg tűz nélkül. Túlzottan meggyötri a hideg. A szoba évszakról-évszakra változik; ő nem. Három magas ablak enged kilátást az angol vidékre, amely tavasszal békés, nyáron derűs, ősszel melankolikus, télen pedig borongós – vagyis olyan, amilyennek az angol tájnak lennie kell. De az évszakok változása egyáltalán nincs hatással a férfira, aki alig emeli fel a pillantását a könyvből. Ő is végez testmozgást, mint általában az urak: száraz időben hosszú sétákat tesz a parkban, és megkerüli a közeli kis erdőt, nedves időben csak jár egy kicsit a bozótosban. Ám ami azt illeti, nem sokat tud a bozótosról, a parkról vagy az erdőről. A könyve ott várja a könyvtár asztalán, és szemével még séta közben is úgy tesz, mintha még mindig a nyomtatott sorokat követné. Fejében még az imént olvasott gondolatokat görgeti tovább, ujjai szinte viszketnek, annyira várják, hogy újra megérintsék a kötetet. Negyedévente kétszer vagy háromszor találkozik a szomszédaival. Angliában az embert sohasem hagyják teljesen magára a szomszédai, nem engedik, hogy kizárja az életéből a társaságot, és végül olyan száraz és fancsali képű legyen, mint ő. Meglátogatják, elküldik a névjegyüket a szolgáikkal, és meghívják, hogy vacsorázzon velük, vagy csatlakozzon hozzájuk a bálteremben. Jószándékkal cselekszik mindezt, mert meggyőződésük, hogy az örökös magány nem tesz jót az embernek, de a kíváncsiság sem hagyja őket nyugodni: vajon változott valami, amióta legutoljára látták? Nem változott. Semmi mondanivalója nincs számukra, nem véletlen, hogy a legunalmasabb embernek tartják Yorkshire-ben.

Mégis, Mr. Norrell szívében olyan lelkesedés lobogott, amikor azon fáradozott, hogy visszahozza a mágiát Angliába, ami még Mr. Honeyfootot is elégedettséggel töltötte volna el. Sokáig halogatta a cselekvést, de most épp e célból határozott úgy, hogy Londonba költözik.

Childermass azt mondta, hogy nagyon kedvező az időpont, és Childermass ismerte a világot. Childermass tudta, milyen játékokat játszanak a gyerekek az utcasarkon; csupa olyan dolgot, amit a felnőttek már rég elfelejtettek. Childermass tudta, hogy mire gondolnak az öregemberek a tűz mellett, pedig őket már évek óta nem kérdezte senki. Childermass tudta, mit hallanak a fiatalemberek a dobpergésben és a sípszóban, ami ráveszi őket, hogy elhagyják az otthonukat, és beálljanak a hadseregbe – és azt is tudta, hogy egy fél tojástartónyi dicsőség és egy hordónyi szenvedés vár rájuk. Childermass ránézett az elegáns ügyvédre az utcán, és meg tudta mondani, mi van hosszú kabátja zsebében. A ház ura néha elmosolyodott azon, amit Childermass mesélt, néha hangosan felnevetett, de egyetlen hírrel vagy történettel sem sikerült egy gyűszűnyi sajnálatot sem kiváltani belőle.

Így hát amikor Childermass azt mondta a gazdájának: „Menjen Londonba, uram. Induljon most!”, Norrell elhitte, hogy ezt kell tennie.

– Azért van egy dolog, ami nem tetszik nekem – közölte Mr. Norrell. – Nem örülök neki, hogy felhatalmazta Segundust, hogy írjon a londoni lapoknak az érdekünkben. Biztosan rengeteg hibát vét majd. Erre nem gondolt? Le merem fogadni, hogy megpróbálja majd értelmezni azt, ami történt. A harmadrangú tudósok soha nem tudják megállni, hogy saját magukat is belecsempésszék a szövegbe. Találgatni fog, és rossz következtetésre jut a mágikus mutatvánnyal kapcsolatban, amit Yorkban látott. Épp elég nagy a káosz a mágia körül, nem kellene tovább tetéznünk. Feltétlenül szükségünk van erre a Segundusra?

Childermass a gazdájára szegezte sötét tekintetét, még sötétebben rámosolygott, és azt felelte, hogy igen, szükségük van rá.

– Mondja csak, uram, hallott ön egy bizonyos Baines nevű tengerésztisztről?

– Azt hiszem, tudom, kire gondol – válaszolt Mr. Norrell.

– Ó! És honnan hallott róla?

Mr. Norrell rövid ideig hallgatott.

– Nos hát... – szólalt meg ismét a mágus vonakodva. – Úgy rémlik, valamelyik újság címlapján láttam Baines kapitány nevét.

– Hector Baines hadnagy az Észak Királya nevű hajón szolgált, egy fregatton – mesélte Childermass. – Huszonegy évesen elveszítette az egyik lábát és két vagy három ujját amikor csatába keveredett a Nyugat-indiai-szigeteken. Az Észak Királyának kapitánya sok tengerésszel együtt odaveszett ebben a csatában. Szerintem jócskán túloznak azok a beszámolók, amelyek szerint Baines hadnagy akkor is tovább irányította a hajót, és osztogatta a parancsokat a matrózoknak, amikor az orvos éppen a lábát fűrészelte, de kétségtelen tény, hogy egy rémisztően összeroncsolódott hajót kormányzott ki a Nyugat-indiai-szigetek közül. Aztán megtámadott egy spanyol hajót, hatalmas zsákmányra tett szert, és hősként tért haza. Faképnél hagyta azt a lányt, akit korábban eljegyzett, és egy másik nőt vett feleségül. Így jelent meg a kapitány története a The Morning Post-ban, uram. Most pedig elmondom, mi történt vele később. Baines is északról származik, akárcsak ön, uram, származását homály fedi, és nem voltak jó nevű barátai, akik megkönnyítették volna az életét. Röviddel a házasságkötésük után a feleségével együtt Londonba költözött, ahol egy ideig egy baráti családnál laktak a Seacoal közben. Amíg ott voltak, rengeteg különböző rendű és rangú ember látogatta meg őket. Őrgrófok feleségei rendeztek nekik vacsorákat, a parlament tagjai mondtak pohárköszöntőt az asztaluknál, és mindent megígértek Baines kapitánynak, amit a befolyásosok és a patrónusok csak megígérhetnek. Ezt a sikert, uram, nem tulajdoníthatjuk másnak, csak az újságcikk nyomán elnyert bizalomnak és megbecsülésnek. Talán önnek is vannak barátai Londonban, akik megtennék önnek ezt a szívességet az újságok szerkesztőinek bevonása nélkül, uram?

– Nagyon jól tudja, hogy nincsenek – vágta rá Mr. Norrell türelmetlenül.

Mr. Segundus közben sokat dolgozott a levéllel, és fájlalta, hogy nem dicsérheti Mr. Norrellt annyira, amennyire szerette volna. Úgy vélte, egy londoni újság olvasói joggal várnák tőle, hogy Mr. Norrell személyes erényeit ecsetelje, és csodálkozni fognak, miért nem tette meg.

Nemsokára meg is jelent a levél a The Timesban, a következő címmel: „RENDKÍVÜLI ÉS CSODÁS ESEMÉNYEK YORKBAN: FELHÍVÁS AZ ANGOL MÁGIA BARÁTAIHOZ”. Mr. Segundus részletesen leírta, mi történt a katedrálisban, és azzal a gondolattal zárta sorait, hogy az Angol Mágia Barátai bizonyára megértik Mr. Norrell visszahúzódását, elvégre ennek köszönhető a roppant nagy tudás, amire szert tett, és ami meg is hozta gyümölcsét, amikor testet öltött a yorki katedrálisban. Mr. Segundus azzal a kéréssel fordult az Angol Mágia Barátaihoz, hogy vele együtt könyörögjenek Mr. Norrellnek: ne térjen vissza magányos tanulmányainak színhelyére, hanem lépjen elő, és vegyen részt a Nemzet ügyeinek intézésében, hogy végre új fejezettel folytatódhasson az Angol Mágia Története.

A „FELHÍVÁS AZ ANGOL MÁGIA BARÁTAIHOZ” című levél szenzáció lett, kiváltképp Londonban. A The Times olvasóira villámcsapásszerű hatással voltak Mr. Norrell eredményei. Hirtelen mindenki látni akarta Mr. Norrellt. A fiatal hölgyek szánalommal emlegették a szegény yorki öregurakat, akik annyira megijedtek a mágustól, és azt kívánták, bárcsak egyszer ők is hasonló rémségeket élhetnének át. Nem volt túl sok esély rá, hogy ilyen csodák újra megismétlődjenek. Mr. Norrell mindenesetre haladéktalanul Londonba akart költözni.

– Szereznie kell nekem egy házat, Childermass – mondta. – Olyan házat kerítsen, ami már a megjelenésével is tiszteletet ébreszt a mágia iránt. Ami azt sugallja, hogy legalább annyi tiszteletet érdemel, mint a jog, de mindenképpen többet, mint az orvostudomány.

Childermass megkérdezte a gazdáját, hogy szeretne-e egy olyan monumentális épületet, amelynek tekintélye az egyházéval vetekedik.

Mr. Norrell (aki tudta, hogy léteznek viccek a világon, különben nem írnának róluk a könyvekben, de még sohasem találkozott egy viccel, és soha nem fogott vele kezet) egy darabig törte a fejét, mielőtt válaszolt. Aztán azt mondta, hogy nem kell, erre nincs semmi szükség.

Így hát Childermass (aki talán azt gondolta, hogy semmi sem ébreszthet nagyobb tiszteletet az emberekben, mint a pénz) a Hanover térre vezette gazdáját, ahol a gazdagok és sikeresek házai sorakoztak. Nos, nem tudom, mi a Te véleményed, kedves Olvasóm, de az igazat megvallva nekem nem tetszenek a Hanover tér déli részén álló épületek. Egytől-egyig magasak és keskenyek, legalább négy emeletesek, és az összes magas ablakuk ridegen szabályos. Annyira egyformák, hogy úgy festenek egymás mellett, mint egy magas fal, ami elzárja az ember elől a kilátást. Akárhogy is van, Mr. Norrell (akinek sokkal szegényesebb fantáziája volt, mint nekem) meg volt elégedve az új házával. Annyira volt elégedett, amennyire csak egy vidéki lakos lehet, aki eddig egy hatalmas épületből, egy érett fákkal körülvett park közepéről szemlélte a világot, amely arrafelé nem állt másból, csak takaros birtokokból és erdőkből. Az a fajta ember volt, akinek addig soha nem kellett látnia más emberek házát, amikor kinézett az ablakon.

– Elég kicsi ház, Childermass – állapította meg Mr. Norrell. – De én nem panaszkodom. Tudja, mennyire mellékes számomra a saját kényelmem.

Childermass azt felelte, hogy a ház sokkal nagyobb volt, mint a legtöbb londoni ház.

– Tényleg? – kérdezte Mr. Norrell őszintén meglepődve.

Akkor döbbent meg igazán, amikor meglátta, milyen kicsi a könyvtár. A harmadát sem tudta volna elhelyezni benne azoknak a könyveknek, amiket nélkülözhetetlennek tartott. Megkérdezte Childermasstól, hogy hol tartják a londoniak a könyveiket. Lehet, hogy nem is olvasnak?

Mr. Norrell még alig három hete tartózkodott Londonban, amikor levelet kapott egy bizonyos Mrs. Godesdone-tól. Korábban soha nem hallotta ezt a nevet.

„...El tudom képzelni, mennyire fellháborító lehet az ön számára levelet kapni valakitől, akit egyáltalán nem ismer, & most biztossan azt kérdi: ki ez a tolakodó nőszeméj? Nem is tudtam, hogy ilyen szeméj létezik! Biztos fellháborítóan vakmerőnek tart stb. stb., de Drawlight kiválló barátom, és megnyugtatott, hogy ön a legaranyosabb emberi lény a földön, és nem fog ezért megharagudni rám. Türelmetlenül várom, hogy megismerkedhesek önnel, & nagy megtiszteltetésnek venném, ha eljönne hozzám vacsorára, és emelné az est fényét a részvétellével. Jövő hét csütörtökjén tartjuk. Ne féljen, nem hívok nagy tömeget, tudom, hogy irtózna az ijesmitől, és én is utállom a nyüzsgést. Csak a legközelebbi barátaimat hívom meg, hogy megosszák önnel társaságukat...”

Nem az a fajta levél volt, ami jó benyomást tett Mr. Norrellre. Gyorsan átolvasta, és undorodó felkiáltással dobta félre, majd ismét a könyvét vette a kezébe. Nem sokkal később Childermass is megérkezett, hogy intézze a délelőtti ügyeket. Ő is elolvasta Mrs. Godesdone levelét, és megkérdezte Mr. Norrellt, hogy milyen választ kíván adni rá.

– Visszautasítást – közölte a ház ura.

– Igazán? És írjam azt, hogy korábban már máshová ígérkezett el?

– Tessék csak, ha úgy látja jónak.

– És valóban elígérkezett máshová?

– Nem.

– Vagy úgy – csücsörített Childermass. – Talán azért utasítja vissza ezt a meghívást, mert a többi napján olyan sok programja van, hogy attól tart, túlzottan elfáradna?

– Nincsenek programjaim. Nagyon jól tudja, hogy semmilyen programom nincs. – Mr. Norrell egy-két percig tovább olvasott, mielőtt még egy megjegyzést tett (látszólag a könyvének). – Még mindig itt van.

– Igen – felelt Childermass.

– Nos hát, mit akar még? Van valami mondanivalója?

– Azt hittem, azért jött Londonba, uram, hogy megmutassa az embereknek, milyen egy modern mágus. Nagyon lassan fog haladni, ha állandóan itthon van.

Mr. Norrell nem válaszolt semmit. Felvette a levelet, és belenézett.

– Drawlight – mondta végül. – Mit akar ezzel mondani? Nem ismerek ilyen nevű embert.

– Nem tudom, mire céloz. Egy dolgot viszont biztosan tudok: egyelőre nem szabad túl szívélyesnek lennie.

Mrs. Godesdone partijának estéjén nyolc órakor Mr. Norrell a konflisában ült a legjobb szürke télikabátjába burkolózva, és az asszony kedves barátján, Drawlighton gondolkodott. Arra riadt fel a tépelődéséből, hogy a konflis már nem mozog. Amikor kinézett az ablakon, emberek, hintók és lovak hatalmas, kaotikus tömegét látta a temérdek lámpa fényében. Azt hitte, mindenki olyan nehezen igazodik el a londoni utcákon, mint ő, ezért először ösztönösen arra gondolt, hogy valószínűleg az ő szolgái is eltévedtek. Botjával ütni kezdte a hintó tetejét, és kifelé kiabált.

– Davey! Lucas! Nem hallottátok? Azt mondtam, Manchester utca! Miért nem tájékozódtatok alaposabban, mielőtt elindultunk?

Lucas, aki a bakon ült, visszakiáltotta, hogy már megérkeztek a Manchester utcára, de ki kell várniuk a sorukat. Rengeteg konflis hosszú sora várta, hogy megközelíthesse a szemben álló házat.

– Milyen házat? – kérdezte Mr. Norrell.

– Ahova ők is igyekeznek, felelte Lucas.

– Nem-nem, tévedsz – tiltakozott a mágus. – Ez egy szűk körű összejövetel.

De alighogy a konflis begördült a ház elé, Mr. Norrell hirtelenjében Mrs. Godesdone legközelebbi barátainak legalább százfős tömegében találta magát. Az előcsarnok és a fogadószobák dugig tele voltak emberekkel, és minden percben további vendégek érkeztek. Mr. Norrell teljesen megrökönyödött, de végül is mi volt ebben annyira meglepő? Egy divatos londoni partira hívták, ugyanolyanra, mint amilyet a hét minden napján tartanak féltucatnyi házban a város legkülönbözőbb részein.

Hogy is lehetne leírni egy londoni estélyt? Szemkápráztatóan sok, gyertyákkal telerakott kristálycsillárt helyeznek el mindenhol a házban, és az elegáns tükrök háromszorosan vagy négyszeresen verik vissza a fényt, míg a ragyogás végül túlszárnyalja a nappali világosságot. Üvegházban termesztett tarkabarka gyümölcsöket halmoznak tekintélyes piramisokba a fehér abrosszal leterített asztalokon. Ékszerekkel teleaggatott, fenséges alakok vonulnak át párosával a helyiségeken, miközben egymásba karolnak, és élvezik a csodáló tekinteteket. A hőség viszont letaglózza az embert, és a tülekedés és a zaj is kibírhatatlan, ráadásul alig van ülőhely, sőt állni sem lehet háborítatlanul. Az ember meglátja az egyik barátját a terem túlsó végében, és hirtelen tengernyi sok mondanivalója támad, mégsem juthat át hozzá soha. Szerencsésebb esetben még egyszer találkozhat vele valahol a tolongásban, és éppen annyi idejük lesz, hogy kezet rázzanak, mielőtt az áramlat elsodorja őket egymástól. Ingerült és felhevült idegenekkel körülvéve a vendégnek annyi esélye van beszélgetni, amennyi egy afrikai sivatagban. Az embernek már csak az a kívánsága marad, hogy megóvhassa kedvenc alkalmi öltözékét a tömeg tombolásától. Mindenki a hőségre és a levegőtlenségre panaszkodik. Nincs olyan, aki ne tartaná elviselhetetlennek. De ha a vendégeknek ekkora szenvedést jelent a fogadás, vajon mennyire szenvedhetnek azok, akiket nem hívtak meg? A jelenlévők nyomorúsága semmi a távolmaradókéhoz képest! És holnap el lehet majd mondani egymásnak, milyen pazar összejövetelen jártunk.

Mr. Norrell történetesen épp egy nagyon idős asszonnyal együtt érkezett meg a partira. Bár a hölgy alacsony és elég ellenszenves volt, fontos személynek látszott (roskadozott a gyémántok alatt). A szolgái körülvették, így Mr. Norrellnek alkalma volt észrevétlenül beosonni a házba. Egy zsúfolásig tömött terembe lépett be, és azonnal észrevett egy pohár puncsot az egyik kis asztalon. Miközben az innivalót kortyolgatta, eszébe jutott, hogy még senkinek sem mondta meg a nevét, következésképpen azt sem tudják, hogy már itt van. Kissé zavarba jött, mert nem tudta, hogyan tovább. A többi vendég lelkesen üdvözölte az ismerőseit, de Mr. Norrell nem mert odamenni egyik inashoz sem, hogy elmondja a nevét. Kellemetlenül érezte magát a büszke arcú, leírhatatlan fensőbbségét sugárzó emberek között. Kár, hogy a yorki mágustársaság egykori tagjai nem lehettek jelen, és nem látták őt elhagyatott és szánalmas állapotában. Biztosan nagyon jól szórakoztak volna rajta. De végül is mindannyian hasonlóan viselkednénk. A jól ismert környezetünkben vidáman és könnyedén mozgunk, ám ha hirtelen belecsöppenünk egy idegen társaságba, ahol senkit sem ismerünk, és senki sem ismer minket, te jóisten, milyen szerencsétlenül húzzuk be a nyakunkat!

Mr. Norrell teremről-teremre járkált, és azt kívánta, bárcsak hazamehetne. Váratlanul egy beszélgetés hangja állította meg: a saját nevét hallotta, amit egy meglehetősen titokzatos mondat követett.

– ...biztosított róla, hogy soha nem mozdul ki a misztikus éjkék köpenye nélkül, amit természetfeletti szimbólumok díszítenek. De Drawlight – aki nagyon jól ismeri Mr. Norrellt – azt mondja, hogy...

Abban a rettenetes zajban kész csoda, hogy Mr. Norrell ennyit is hallott. Egy fiatal nő mondta ezt, és a mágus eszeveszetten forgolódott, hogy megláthassa a beszélőt – sikertelenül. Egyre inkább kíváncsi lett rá, hogy miket beszélnek a háta mögött.

Hamarosan egy hölgy és egy úr mellett találta magát. A nőt szinte semmi sem különböztette meg az átlagtól – értelmes, negyvenesnek vagy ötvenesnek látszó asszony volt –, viszont a férfihoz hasonló embert nemigen látott Yorkshire-ben. Alacsony testét gondosan elrejtette a kitűnő fekete kabát és a makulátlanul fehér vászonanyag. Parányi ezüst okulárét viselt, amit fekete bársonyszalaggal kötött a nyakába. Megnyerő, szabályos vonásai voltak, rövid sötét haja, tiszta fehér bőre – kivéve az orcáján, ahol mintha kissé kipirosodott volna. De leginkább a szeme vonta magára a figyelmet: a nagy, szép formájú, sötét szempár úgy csillogott, mintha folyékony lett volna. Hosszú, valószínűtlenül sötét szempilla keretezte. Számos apró trükkel tette magát feminin jelenséggé, de a szemét és a szempilláját a természet tervezte ilyen nőiesre.

Mr. Norrell hegyezte a fülét, hátha róla beszélgetnek.

– ...a tanácsot, amit Lady Duncombe-nak adtam a lányával kapcsolatban – mesélte az alacsony férfi. – Lady Duncombe borzalmasan vérszegény férjet talált a lányának, legalább kilencszáz évesnek nézett ki. De a csacsi leányzó beleszeretett egy koldusszegény dragonyos kapitányba, mire az anyja dührohamot kapott. „Ó, asszonyom!” – kiáltottam fel, amikor meghallottam a történetet. „Csak nyugodjon meg! Bízza rám a dolgot. Nincsenek különleges képességeim, de ahogy kegyed bizonyára tudja, éppen az ilyen ügyekhez van egy furcsa tehetségem.” Ó, drága hölgyem! Nagyot fog kacagni, ha megtudja, hogyan intéztem el a dolgot. Nincs még egy ember a világon, aki ilyen szórakoztató haditervet eszelt volna ki. Elvittem Miss Susant Gray üzletébe a Bond utcára, ahol egy kellemes délelőttöt töltöttünk el nyakláncok és fülbevalók felpróbálásával. Élete javát Derbyshire-ben töltötte, és nem volt hozzászokva a valóban figyelemreméltó ékszerekhez. Nem hinném, hogy korábban akár egyszer is komolyan átgondolta volna ezeket a szempontokat. Lady Duncombe-bal megmondtuk neki, hogy ha hozzámegy Hurst kapitányhoz, soha többé nem engedheti meg magának, hogy ilyen csodás dolgokat vásároljon, míg ha Mr. Wattsnak adja a kezét, a mesés ékszerek közül is a legmesésebbeket választhatja. Második lépésként megismerkedtem Hurst kapitánnyal, és rávettem, hogy kísérjen el Boodle-hoz, ahol – nos, nem akarok kertelni maga előtt, hölgyem – szerencsejáték folyik. – Az alacsony emberke kuncogott. – Kölcsönadtam neki egy kis pénzt, hogy tegye próbára a szerencséjét. Nem az én pénzem volt, ne aggódjon. Lady Duncombe adta nekem a nemes cél érdekében. Háromszor vagy négyszer játszottunk, és a kapitány annyi adósságot szedett össze, hogy... Nos, hölgyem, azt sem tudom, megszabadul-e tőlük valaha életében! Lady Duncombe és én elmagyaráztuk neki, hogy egy dolog nőül venni egy fiatal lányt csekély jövedelemmel, és egészen más dolog elvárni tőle, hogy osztozzon egy eladósodott ember sorsában. Először nem akart ránk hallgatni. Eleinte igencsak – hogy is fogalmazzak – katonás kifejezések hagyták el a száját, aztán kénytelen volt elismerni, hogy igazunk van.

Mr. Norrell látta, hogy az intelligensnek tűnő hölgy arcán viszolygás suhan át. Aztán alig észrevehetően, hidegen biccentett egyet, és szó nélkül otthagyta a férfit. Az alacsony úr nem bánkódott, hanem egyszerűen a másik irányba fordult, ahol azonnal talált egy újabb ismerőst.

A mágus figyelmét ezután egy feltűnően szép fiatal nő vonta magára, aki fehér és ezüst estélyi ruhát viselt. Egy jóvágású, magas fiatalember szórakoztatta, és minden mondatával sikerült őszinte nevetést kiváltania az ifjú hölgyből.

– ...és mi lenne, ha felfedezne egy vörös és egy fehér sárkányt a ház alapjai alatt, ahol örök küzdelmet folytatnak egymással? Kiderítené, hogy az a harc Mr. Godesdone jövőbeli megsemmisülését jelképezi. Biztos vagyok benne – tette hozzá a férfi alamuszi arckifejezéssel –, hogy magácska sem bánná.

Az ifjú hölgy megint felnevetett, még vidámabban, mint azelőtt, és Mr. Norrell jócskán meglepődött, amikor a következő pillanatban úgy szólították meg: „Mrs. Godesdone.”

Mr. Norrell rájött, hogy talán itt lett volna az alkalom, hogy beszéljen vele, de mire észbekapott, a fiatal hölgyet már sehol sem látta. Megelégelte a zajt és az irdatlan sok ember látványát, ezért úgy döntött, hogy ideje távozni. Csakhogy valami balszerencse folytán éppen akkor sűrűsödött össze a tömeg a kijáratnál annyira, hogy képtelen lett volna átverekedni magát rajta. A mágust magával sodorta az emberáradat, és a terem egy másik részébe vitte. Körbe-körbe forgott, mint egy száraz levél a kanálisban, de az egyik forgásnál végre észrevett egy nyugodt sarkot az egyik ablak közelében. Egy magas, gyöngyházberakásos ébenfa spanyolfal állt ott, és – minő boldogság! – félig eltakart egy könyvszekrényt. Mr. Norrell belopódzott a spanyolfal mögé, levette John Napier művét, a Keresztelő Szent János kinyilatkoztatásainak elemzését, és olvasni kezdte.

Még egészen rövid ideje tartózkodott ott, amikor véletlenül felnézett, és meglátta a magas, jóképű fiatalembert, aki Mrs. Godesdone-t szórakoztatta azzal az alacsony, sötét emberkével, aki nagy fáradozások árán törte szét Hurst kapitány álmait a házasságkötésről. Hevesen vitatkoztak, de olyan elviselhetetlennek találták a tömeg tülekedését, hogy egy idő után az alacsony férfi minden ceremónia nélkül megragadta a fiatalember karját, és magával húzta a spanyolfal mögé, a csendes sarokba, amit Mr. Norrell kinézett magának.

– Nincs itt – mondta a magas férfi, és nyomatékosításként minden szónál belebökött a másik férfi vállába. – Hol van az ádázul égő tekintet, amit megígért nekünk? Hol van a megmagyarázhatatlan révület? Talán megátkoztak már valakit? Nem hinném. Felidézte, mint egy szellemet a feneketlen mélységből, mégsem jött el.

– Ma délelőtt találkoztam vele – tiltakozott az alacsony ember –, és elmesélte, milyen lenyűgöző varázsmutatványokat próbált ki az elmúlt napokban. Megerősítette, hogy eljön.

– Éjfél is elmúlt. Most már nem fog jönni. – A magas ifjú felettébb gőgösen mosolyodott el. – Vallja be, nem is ismeri.

Az alacsony ember is elmosolyodott, mintha rivalizálni akarna a magasabbal. A két úr valóságos lovagi tornát rendezett a mosolyokkal.

– Nálam jobban senki sem ismeri őt Londonban. Be kell ismernem, egy kicsit... egy egész kicsit csalódott lettem.

– Ha! – hőkölt vissza a magas férfi. – Az egész teremnek egybehangzóan az a véleménye, hogy gyalázatosan rászedtek minket. Azzal a reménnyel jöttünk ide, hogy valami egészen kivételes mulatságban lesz részünk, most viszont arra kényszerülünk, hogy a saját szórakozástatásunkról gondoskodjunk. – Véletlenül Mr. Norrellre esett a pillantása, és úgy folytatta. – Az az úr például könyvet olvas.

Az alacsony férfi a háta mögé nézett, és a könyökével közben véletlenül meg is lökte Keresztelő Szent János kinyilatkoztatásának elemzését. Hűvösen mérte végig Mr. Norrellt, amiért egy olyan kicsi helyet foglal el egy olyan hatalmas könyvvel.

– Mondtam már, hogy csalódott vagyok – ismételte az alacsony úr. – De egyáltalán nem lep meg. Ön nem ismeri őt úgy, ahogy én sem. Ó, biztosíthatom róla, hogy ez a mágus tisztában van a saját értékével. Ő ismeri a legjobban a saját értékeit. Annak a férfinak, akinek a Hanover téren van háza, mindenben tökéletes stílusérzéke van. Ó igen! A Hanover téren vett házat magának. Gondolom, ezt még nem is hallotta. A bőre alatt is pénz van. Volt egy vén nagybátyja, valami Haythornwaite, akitől mesés vagyont örökölt. Az apróságok mellett olyan ingatlanok is a tulajdonába jutottak, mint a Hurtfew Apátság, egy remek ház óriási birtokkal Yorkshire-ben.

– Nocsak – jegyezte meg a magas férfi szárazon. – Ritka szerencséje volt. Vészes hiány van az országban gazdag öreg nagybácsikból, akik még meg is halnak.

– Igen, így van – helyeselt a másik. – Ismerek egy családot, Griffinéket, akiknél van egy elképesztően öreg nagybácsi. Évek óta gondozzák, és rengeteg figyelmességgel veszik körbe. De annak ellenére, hogy már akkor is százéves volt, amikor ápolni kezdték, még mindig él és virul. Örökké akar élni, csak hogy borsot törjön az orruk alá, Griffinék pedig egymás után öregszenek és halnak meg a legnagyobb kétségbeesés közepette. Abban viszont biztos vagyok, hogy önnek, kedves Lascelles, nem kell ilyen idegőrlő vénemberekkel bajlódnia. A vagyona éppen elég kényelmet nyújt önnek, nem igaz?

A magas fiatalember úgy döntött, hogy elengedi a füle mellett a szemtelenséget, inkább hűvösen Mr. Norrell felé fordult.

– Úgy látom, ez az úr beszélni kíván önnel.

A szóbanforgó úr Mr. Norrell volt, akit egészen megdöbbentett, hogy ilyen nyíltan tárgyalják ki a vagyoni helyzetét, és már jónéhány perce szólni akart.

– Elnézést kérek – mondta.

– Igen? – rivallt rá az alacsony férfi élesen.

– Én vagyok Mr. Norrell.

Az alacsony férfi szeme egészen elkerekedett, és a magas fiatalember is ugyanígy nézett a mágusra.

Kis ideig csönd volt, aztán az alacsony úr, aki eleinte sértettnek tűnt, aztán egymás után váltogatta az üres és a zavarodott arckifejezéseket, megkérte Mr. Norrellt, hogy ismételje meg a nevét.

Mr. Norrell megtette, mire az alacsony férfi habogni kezdett.

– Már megbocsásson uram... de... hogy is mondjam... Remélem, nem veszi arcátlanságnak, ha megkérdezem: lakik a házában a Hanover-téren egy férfi, aki mindig feketét hord, és olyan az arca, mint egy vékony, göcsörtös gyökér?

Mr. Norrell némi töprengés után válaszolt.

– Childermass. Biztosan Childermassra gondol.

– Ó, Childermass! – kiáltott fel az alacsony úr, mintha most már minden világos lenne számára. – Hát persze! Milyen ostoba voltam! Childermass volt az. Ó, Mr. Norrell, alig találok szavakat, annyira örülök, hogy megismerhetem! Az én nevem Drawlight, uram.

– Ismeri Childermasst? – kérdezte Mr. Norrell zavartan.

– Én... – Mr. Drawlight kis szünetet tartott. – Láttam egy embert a háza környékén, akire illik ez a leírás. Ki-be járkált a bejárati ajtón... Ó, Mr. Norrell, nem is hiszem el, hogy ilyen tökfilkó voltam. Összetévesztettem önnel. Kérem, ne vegye sértésnek. Most, ahogy személyesen is találkozunk, meg kell állapítanom, hogy bár neki van olyan vad, romantikus külseje, amilyen egy mágushoz illik, önből sugárzik az a meditatív szellem, ami egy valódi tudósra jellemző. Lascelles, nem úgy látja, hogy Mr. Norrell a tipikus komoly, józan tartású tudósember?

A magas férfi különösebb lelkesedés nélkül azt felelte, hogy valószínűleg igen.

– Mr. Norrell, ez itt a barátom, Mr. Lascelles – mondta Drawlight.

Mr. Lascelles alig észrevehetően meghajtotta magát a mágus előtt.

– Ó, Mr. Norrell! – folytatta Mr. Drawlight. – El sem tudja képzelni, mennyi gyötrelmet okozott nekem a gondolat, hogy talán nem is jön el ma este. Hét órakor már annyira ideges voltam, hogy nem bírtam magammal. Lementem a Glasshouse utcára a vendéglőbe, és megkérdeztem Davey-t és Lucast, mi a véleményük. Davey biztos volt benne, hogy nem fog eljönni. Képzelheti, mennyire elkeseredtem!

– Davey és Lucas! – ismételte Mr. Norrell megrökönyödve. (Ahogy az olvasó bizonyára emlékszik, Mr. Norrell kocsisáról és inasáról van szó.)

– Ó igen! – folytatta Mr. Drawlight. – Időnként a Glasshouse utcában lévő vendéglőből szerzik be a birkahúst. De merem remélni, hogy ezt ön is tudja.

Mr. Drawlight némi szünetet tartott a csevegésben, épp csak annyi időre, hogy meghallja, amint Mr. Norrell ezt motyogja magában: „Nem, nem tudtam.”

– Nagyon szorgalmasan ecseteltem a hallgatóságnak, milyen csodás képességek vannak az ön birtokában – beszélt tovább Mr. Drawlight. – Én voltam az ön Keresztelő Szent Jánosa, és előkészítettem önnek az utat. Bátorkodtam azt állítani, hogy mi ketten nagyon jó barátok vagyunk, mert már az elejétől fogva úgy éreztem, kedves Mr. Norrell, hogy jó barátok leszünk. Amint látja, igazam is lett, hiszen itt állunk mind a ketten, és kellemes társalgást folytatunk.

5

Drawlight

1807 tavaszától őszéig

MÁSNAP KORÁN REGGEL Mr. Norrell az étkezőbe hívatta a titkárát, Childermasst. A mágus éppen reggelizett, amikor a titkár belépett. Sápadtnak és rendkívül idegesnek látszott.

– Valami baj van? – kérdezte Childermass.

– Ó! – fortyant fel Mr. Norrell, miközben felnézett rá. – Még meri ezt kérdezni? Annyira elhanyagolta a feladatát, hogy bármilyen haramia kifigyelheti, mi történik a házamban. Zavartalanul kikérdezheti a szolgáimat! És ami még szörnyűbb: választ is kap tőlük! Árulja már el, miért alkalmazom én magát, ha nem azért, hogy megóvjon az ilyen inzultusoktól?

Childermass vállat vont.

– Gondolom, Drawlightra céloz.

A mágus kis ideig megkövülten hallgatott.

– Hát tudott róla? – kiáltott fel aztán. – Az ég szerelmére, ember, hát mire számított? Ezerszer hallgattam végig a szájából, hogy a magánéletem védelme érdekében meg kell akadályozni a szolgák pletykálkodását.

– Igen, így volt, uram. De attól tartok, hogy a magánélettel kapcsolatban kissé csökkentenünk kell a védelmi intézkedéseket. A visszavonultság és az elzárkózás helyes dolog volt Yorkshire-ben, de most már nem Yorkshire-ben vagyunk.

– Igen, igen – háborgott Mr. Norrell idegesen. – Tudom, hogy nem ott vagyunk. Nem is ez a kérdés. Az a kérdés, hogy mit akar Drawlight?

– Abba a kivételes helyzetbe akar kerülni, hogy a londoniak közül elsőként kössön ismeretséget egy mágussal. Ennyi az egész.

De Mr. Norrell félelmeit nem lehetett racionális érvekkel eloszlatni. Idegesen dörzsölte össze sárgásfehér kezeit, és rettegő pillantásokkal nézett a helyiség árnyékos sarkai felé, mintha azt gyanítaná, hogy minden sutból egy-egy Drawlight kémkedik utána.

– Abban a ruhában nem úgy nézett ki, mint egy tudós – mondta –, bár ez még nem bizonyít semmit. Nem viselt gyűrűt, ami a hatalmát vagy valahova tartozását mutatta volna, mégis...

– Nem értem, amit mond, uram – szólt közbe Childermass. – Beszéljen világosan.

– Nem gondolja, hogy neki is lehet valamilyen képessége? – kérdezte Mr. Norrell. – Vagy talán egyes barátai irigyek a sikereimre. Kik a szövetségesei? Milyen tanulmányokat végzett?

Childermass arcának egyik felén hosszú mosoly nyújtózott felfelé.

– Vagy úgy. Ha jól látom, meggyőzte saját magát, hogy Drawlight egy másik mágus ügynöke. Nos uram, nem így van. Erről kezeskedem. Miután megkaptuk Mrs. Godesdone levelét, úgy döntöttem, persze mindvégig az ön érdekeit szem előtt tartva, hogy egy kis nyomozást folytatok Drawlight után. Legalább annyit, amennyit ő nyomozott ön után. Fura egy mágus lenne az, aki pont egy ilyen alakot fogad fel ügynöknek. Arról nem is beszélve, hogy ha létezne ilyen mágus, ön már régóta tudna róla, nem igaz? Már ki is találta volna, hogyan fossza meg a könyveitől, és hogyan vessen véget a varázslói pályafutásának. Ebben már van tapasztalata.

– Ezek szerint ártalmatlannak tartja ezt a Drawlightot?

Childermass felvonta az egyik szemöldökét, és megint csálén mosolyodott el.

– Épp ellenkezőleg – felelte.

– Ó! – kiáltott fel Mr. Norrell. – Tudtam! Akkor hát ebben az esetben nincs más teendőm, mint hogy elkerülöm a társaságát.

– Miért? – kérdezte a titkár. – Én nem javasoltam ilyesmit. Hát nem épp az imént mondtam, hogy teljesen ártalmatlan? Mit számít az önnek, hogy egy alávaló fickó? Fogadja el a tanácsomat, uram, és éljen a rendelkezésére álló eszközeivel.

Aztán Childermass elmesélte Mr. Norrellnek, hogy mit derített ki Drawlightról. A londoni urak egy olyan fajtájába tartozott, akik főfoglalkozásként drága és divatos ruhákat viseltek, feltűnő semmittevéssel töltötték az idejüket, szerencsejátékokkal és féktelen ivászatokkal múlatták az időt, és néha hónapokig üdültek Brightonban és más divatos fürdőhelyeken. Ezt az emberfajtát akár Christopher Drawlightról is elnevezhették volna. A legkedvesebb barátai is azt állították, hogy egyetlen jó tulajdonsága sincs[9].

Annak ellenére, hogy Mr. Norrell minden újdonság hallatán csettinteni kényszerült a nyelvével és önkéntelenül is visszatartotta a lélegzetét, a beszélgetés kétségtelenül jót tett neki. Amikor tíz perccel később Lucas belépett a szobába egy csésze forró csokoládéval, a mágus már higgadtan ette a pirítóst és a dzsemet. Nyoma sem volt rajta annak az idegességnek és félelemnek, ami korábban eluralkodott rajta.

Valaki hangosan kopogott a bejárati ajtón, mire Lucas elment, hogy kinyissa. Halk lépések nesze hallatszott a lépcsőről, amikor Lucas visszajött, hogy bejelentse a látogatót.

– Mr. Drawlight!

Kisvártatva az alacsony férfi lépett be a szobába.

– Ó, Mr. Norrell! Hogy szolgál az egészsége? – köszönt Mr. Drawlight.

Sötétkék kabátot viselt, kezében ezüst fogantyús elefántcsont botot tartott. Úgy tűnt, kitűnő hangulatban van, mert újra meg újra meghajolt, vigyorgott, és ide-oda járkált a helyiségben olyan lendülettel, hogy öt perc múlva már nem volt egy zsebkendőnyi felület sem a szőnyegen, amire rá ne taposott volna, nem volt egy asztal vagy egy szék, amit finoman és törődőn meg ne simított volna, sem egy tükör, ami előtt táncot ne járt volna, vagy egy festmény, amire rá ne villantotta volna mosolyát.

Mr. Norrell már nem hitte, hogy Drawlight nagy mágus lenne vagy egy hatalmas varázsló szolgája, de még mindig úgy érezte, hogy jobb lesz megfogadnia Childermass tanácsát. A lehető leghűvösebben ajánlotta fel Drawlightnak, hogy csatlakozzon hozzá a reggelizőasztalnál, és igyon a forró csokoládéból. Csakhogy a mogorva hallgatás és a sötét pillantások nem szegték Mr. Drawlight kedvét, mert amint beállt a csönd, azonnal kitöltötte saját fecsegésével. A sötét pillantásokhoz már bőven volt alkalma hozzászokni, ezért nem zavarták.

– Remélem, egyetért velem abban, uram, hogy a tegnapi fogadás kivételesen elragadó volt. Bár ha megengedi, be kell vallanom: megértem, amiért ilyen korán távozott. Utána körbementem a teremben, és mindenkinek elmondtam, hogy az úr, akit az imént távozni láttak, nem más, mint Mr. Norrell. Ó, higgyen nekem uram, a távozása igenis felkeltette a vendégek figyelmét. Masham méltóságos úr például biztos volt benne, hogy látta az ön nagyra becsült vállát, Lady Barclay úgy vélte, hogy megpillantotta az ön nagytiszteletű parókájának egyik csinos kis göndör ősz tincsét, Miss Finkerton pedig valóssággal eksztázisba került, mert mintha a tekintete egy pillanatra az ön tudós orrának hegyére esett volna. Az a kevés, amit láttak önből, uram, csak még jobban felkeltette az érdeklődésüket. Nagyon szeretnék most már az egész embert látni.

– Ó – nyugtázta Mr. Norrell némi elégedettséggel.

Mr. Drawlight addig-addig ecsetelte, hogy Mrs. Godesdone vendégei mennyire el voltak bűvölve a mágus jelenlététől, amíg Mr. Norrell vele szemben táplált előítéletei gyengülni kezdtek. Mr. Drawlight megfogalmazása szerint Mr. Norrell részvétele olyan volt, mint a fűszer: egy csipetnyi is elég a mámoros ízhez. Mr. Drawlight annyira megkedveltette magát, hogy hamarosan Mr. Norrell is beszédesebb lett.

– Milyen szerencsés körülményeknek köszönhetjük, uram, hogy megosztja velünk a társaságát? – kérdezte Mr. Drawlight. – Mi hozta Londonba?

– Azért jöttem Londonba, hogy előmozdítsam a modern mágia ügyét. Az a szándékom, uram, hogy visszahozom a mágiát Angliába – válaszolt Mr. Norrell komoly arccal. – Nagyon sok mondanivalóm van korunk nagy embereinek. Sok téren a szolgálatukra lehetek.

Mr. Drawlight udvariasan azt motyogta, hogy ebben ő is biztos.

– Elárulom önnek – folytatta Mr. Norrell –, hogy szívesen átengedném ezt a feladatot egy másik mágusnak.

Mr. Norrell sóhajtott, és annyira nemes ábrázatot öltött, amennyire csak apró, hegyes vonásaiból tellett. Elég különös, hogy egy olyan ember, mint Mr. Norrell – aki már sok mágustársa pályafutását derékba törte –, szívesen átadná a hivatásában elérhető dicsőséget egy másik varázslónak, de miért is kételkednénk benne, hogy Mr. Norrell komolyan beszélt?

Mr. Drawlight együttérzőn motyogott. Biztos volt benne, hogy Mr. Norrell túlzottan is szerény. Egy pillanatig sem gondolta, hogy bármilyen más mágus képes lenne elvégezni ezt a roppant nehéz feladatot.

– De némi hátránnyal látok neki a munkának – vallotta be Mr. Norrell.

Mr. Drawlight meglepődött.

– Nem ismerem ezt a világot, uram – magyarázta a mágus. – Tisztában vagyok vele, hogy nem ismerem. Én a csendet és a magányt szeretem, mint általában a tudósok. Számomra az a legrosszabb kínszenvedés, ha egy szobában kell ülnöm egy rakás idegennel, és üres fecsegéssel kell múlatnom az időt. De nincs kétségem felőle, hogy hozzá kell szoknom az ilyesmihez. Childermass is ezt bizonygatja.

Mr. Norrell reménykedve nézett Mr. Drawlightra, mintha azt várná, hogy ellentmond neki.

– Ó – töprengett el Mr. Drawlight, aztán felcsillant a szeme. – Pontosan ezért örülök annyira, hogy mi ketten összebarátkoztunk! Nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy tudós vagyok, mert valójában szinte semmit sem tudok a mágiáról vagy a mágia történetéről. Gyanítom, hogy néha fárasztónak fogja találni a társaságomat, de tegye mérlegre az ilyen bosszúságokat, és vesse össze mindazzal a jóval, amiben rajtam keresztül része lesz. Beszélni fogok önről, és bemutatom különböző társaságokban. Ó, Mr. Norrell! El sem tudja képzelni, milyen hasznos segítője leszek!

Mr. Norrell nem egyezett bele, hogy minden olyan helyre elkísérje Mr. Drawlightot, amit új ismerőse bűbájosnak nevezett, és mindenkivel találkozzon, akinek a barátsága – Mr. Drawlight szerint – megédesíthetné a mindennapjait, de szavát adta, hogy aznap este elmegy vele egy vacsorára Lady Rawtenstallhoz a Bedford térre.

Mr. Norrell számára nem volt olyan kimerítő a vacsora, ahogy előre gondolta, ezért amikor új ismerőse másnap Mr. Plumtree házába hívta meg, rábólintott.

Mr. Drawlight társaságában a mágus sokkal magabiztosabban lépett ki az emberek közé, mint addig. Számtalan helyre hívták meg: délelőtt tizenegytől éjfél utánig folyamatosan meghívásoknak tett eleget. Reggeli látogatásokra járt, szalonokban költötte el az ebédjét a város különböző pontjain, estélyeken, bálokon és hangversenyeken vett részt, ahol olasz zenét játszottak, és találkozott bárókkal, őrgrófokkal, őrgrófok feleségeivel, nagyméltóságú ikszekkel és ipszilonokkal. Gyakran lehetett látni a Bond utcában, ahol Mr. Drawlighttal sétált karöltve, és a Hyde-parkban, ahol Mr. Drawlighttal és annak kedves barátjával, Mr. Lascellesszel kocsikázott.

Egy nap, amikor Mr. Norrell otthon maradt, Mr. Drawlight is a mágus Hanover téri otthonában fogyasztotta el a birkahúsból készült ebédjét. Mr. Norrell tudta, hogy újdonsült barátja szívesen eszik nála, mert Childermass kinyomozta, hogy Mr. Drawlightnak egyáltalán nincs pénze. Childermass úgy fogalmazott: Mr. Drawlight a fürge észjárásának köszönhetően bírta ki az adósságok súlya alatt, és egyik jóbarátja sem látogatta meg a saját otthonában soha, mert az ő otthona nem volt több egy szűkös kis lyuknál a Little Ryder utcában egy cipész boltja felett.

Mint minden új házról, a Hanover téren álló – és eleinte tökéletesnek látszó – épületről is kiderült, hogy kisebb-nagyobb javításokra szorul. Mr. Norrell természetesen a lehető leggyorsabban szeretett volna túlesni az egészen. Megkérdezte Mr. Drawlightot: egyetért-e vele abban, hogy a londoni mesteremberek feltűnően lassúak. Barátja válaszként visszakérdezett: eldöntötte-e már, hogy milyen színeket, tapétákat, szőnyegeket, bútorokat és dísztárgyakat szeretne a házba. Mr. Norrell válaszai közül egyik sem tetszett neki. Negyedórán keresztül vitatkoztak erről a témáról, aztán Mr. Drawlight megkérte az inasokat, hogy készítsék elő Mr. Norrell konflisát, és szólt Davey-nek, hogy vigye őket egyenesen Mr. Ackermann boltjába a Strandre. Ott Mr. Drawlight egy könyvet mutatott Mr. Norrellnek, és abban két képet Mr. Reptonról és az ő szalonjáról. Az első képen Mr. Repton üres, régimódi szalonja látszott, és annak falán egy I. Erzsébet korabeli festmény, amelyből egy csontos arcú vénember bámult kifelé. Üres székek ásítottak egymásra, mint egy unalmas estély vendégei, akiknek semmi mondanivalójuk nincs egymás számára. De átlapozva a következő oldalra – ó, mennyit számít a mesteri asztalosmunka, tapétázás és kárpitozás! –, ugyanaz a szalon a felismerhetetlenségig megváltozott, valósággal kivirult. Legalább egy tucat elegánsan öltözött hölgyet és urat csábított befelé az elragadó új lakás, akik alig várták, hogy előkelő testtartásban elhelyezkedhessenek az új székeken, és társaloghassanak egymással, vagy egy sétát tegyenek a szőlővel teleaggatott üvegházban, amely a franciaablakokon túl ködlött fel titokzatosan. A tanulság az, magyarázta Mr. Drawlight, hogy ha Mr. Norrell meg akarja nyerni az embereket a modern mágia ügyének, sokkal több óriási franciaablakot kell csináltatnia.

Mr. Drawlight megtanította a mágust arra, hogy ahol csak lehet, arisztokratikus vörösre kell cserélnie a gyerekkora óta megszokott, tiszteletet sugárzó, egyhangú zöldet. A modern mágia érdekében Mr. Norrell házának megfakult anyagait átfestették és kifényesítették, hogy – akár a színészek a színpadon – olyasvalamit képviseljenek, ami ellentétes volt a természetükkel. A vakolatot átmázolták, hogy fára hasonlítson, a fát pedig különböző fajták szerint alakították át. Mire odáig jutottak, hogy kiválasszák az étkező berendezését, Mr. Norrell már olyannyira megbízott Mr. Drawlight ízlésében, hogy mások megkérdezése nélkül ráhagyta az étkészlet kiválasztását.

– Nem fogja megbánni, drága uram! – ujjongott Drawlight. – Három héttel ezelőtt B... grófnéjának választottam egy készletet, és amikor meglátta, valósággal felsikoltott. Még soha életében nem látott ahhoz fogható gyönyörűséget.

Egy ragyogó májusi délelőttön Mr. Norrell Mrs. Littleworth házában vendégeskedett a Wimpole utcában. Mr. Drawlightot és Mr. Lascellest is meghívták vele együtt. Mr. Lascelles is rendkívüli módon élvezte a mágus társaságát – noha a sorban csak második lehetett Mr. Drawlight mögött –, ám ő egészen más indítékok miatt érdeklődött. Okos, cinikus észjárású fiatalember volt, aki nagyon is nevetségesnek tartotta, hogy egy öreg tudós varázslónak képzelje magát. Ezért amikor csak lehetett, egyfolytában a mágiáról faggatta Mr. Norrellt, és remekül elszórakozott a válaszokon.

– Hogy tetszik önnek London, uram? – kérdezte.

– Egyáltalán nem tetszik – felelte a mágus.

– Sajnálom – felelte Mr. Lascelles. – De bizonyára talált már egy-két mágustestvért, akikkel eszmét cserélhet.

Mr. Norrell összevonta a szemöldökét, és azt válaszolta, hogy szerinte nincs más mágus Londonban, vagy ha mégis van, hát neki nem sikerült megtalálnia, akárhogy próbálta.

– Ó, uram! – szólt közbe Mr. Drawlight. – Ebben nagyon téved. Valaki gyalázatosan félrevezette. Vannak mágusok Londonban, legalább negyvenen. Lascelles, ön is tudja, hogy százával élnek mágusok Londonban. Szinte minden sarkon beléjük lehet botlani. Mr. Lascelles és én szívesen megismertetjük önt azokkal a varázslókkal. Van közöttük egy királyféleség is, akit Vinculusnak hívnak. Magas, szakadt madárijesztőszerű figura, aki egy sáros bódéban varázsol a St. Christopher Le Stocks mellett. Ha ad neki két pennyt, előbújik a piszkos, sárga függöny mögül, és jövendöl önnek.

– Vinculus mást sem tud jövendölni, csak katasztrófát – nevetett Mr. Lascelles. – Nekem már megjósolta azt, hogy megfulladok, hogy megtébolyodom, hogy minden vagyonom odavész egy nagy tűzben, és azt is, hogy öregkoromban a saját lányom áskálódik majd ellenem.

– Szívesen elviszem oda, uram – ajánlotta Mr. Drawlight Mr. Norrellnek. – Izgalmas hallgatni, amit Vinculus mond.

– De vigyázzon, ha odamegy, uram! – figyelmeztette Mrs. Littleworth. – Ezek az alakok páni félelmet tudnak elültetni az ember szívében. Cruickshankék elhívtak egyszer egy koszos, büdös mágust a házukba, hogy mutasson pár trükköt a barátaiknak, de amikor megérkezett, kiderült, hogy egyáltalán nem tud varázsolni. Ezért nem is akartak fizetni neki. A gazfickó dührohamot kapott, és azzal fenyegetőzött, hogy szenesvödörré változtatja a kisbabájukat. Akkor lett igazi riadalom, amikor sehol sem találták a gyereket. Igaz hogy nem bukkantak sehol új szenesvödörre, csak azt látták, ami addig is megvolt. A pincétől a padlásig átfésülték a házat, és Mrs. Cruickshank úgy érezte, belehal az aggodalomba. Még az orvost is kihívták. Aztán megjelent a dajka az ajtóban, kezében a kisbabával, és bevallotta, hogy elvitte a kicsit megmutatni az anyjának a James utcára.

Akárhogy próbálták meggyőzni, Mr. Norrell nem egyezett bele, hogy elkísérjék Vinculus sárga bódéjához.

– És mi a véleménye a Hollókirályról? – kérdezte Mrs. Littleworth kíváncsian.

– Nincs róla véleményem. Soha nem jut eszembe.

– Tényleg? – csodálkozott Mr. Lascelles. – Remélem megbocsátja, amit mondok Mr. Norrell, de ez mégiscsak különös kijelentés. Eddig még egy varázslóval sem találkoztam, aki ne tartotta volna a Fekete Királyt a legnagyobb mágusnak, a par excellence-nak. Azt mondják, arra is képes lett volna, hogy kicsavarja Merlint a fából, megforgassa párszor a feje tetején, és úgy rakja vissza[10].

Mr. Norrell nem válaszolt.

– Komolyan érdekel – bizonygatta Mr. Lascelles. – Az aranykori mágusok közül senki sem vehette vele fel a versenyt, igaz? Minden birodalom fölött ő uralkodott a világon[11]. Ember- és tündérkirályok serege leste a parancsait. Szavára még az erdők is elvándoroltak a helyükről. Nem is beszélve hosszú életéről és háromszáz éves uralkodásáról. Állítólag még élete végén is fiatalnak tűnt, legalábbis a külsejét tekintve.

Mr. Norrell most sem felelt.

– Talán úgy véli, hogy nem igazak ezek a történetek? Sokszor hallottam olyat is, hogy a Hollókirály soha nem élt, vagy hogy nem is mágus volt, hanem mágusok hosszú sora, akik mind egyformán néztek ki. Lehet, hogy ön is így gondolja?

Mr. Norrell szemlátomást megint szívesen csendben maradt volna, de Mr. Lascelles annyira közvetlenül szólította meg, hogy kénytelen volt válaszolni.

– Nem – mondta végül. – Biztos vagyok benne, hogy tényleg élt. De úgy gondolom, nagyon rossz irányba befolyásolta az angol mágia fejlődését. Roppantul veszélyes mágiát űzött, és számomra a lehető legnagyobb örömöt az jelentené, ha mindenki megfeledkezne róla. Nem is érdemel mást.

– Önnek is vannak tündérszolgái, uram? – kérdezte Mr. Lascelles. – Csak ön látja őket? Vagy más emberek is érzékelhetik valahogy a jelenlétüket?

Mr. Norrell elfintorodott, és azt felelte, hogy nincsenek tündérszolgái.

– Egy sem? – kiáltott fel meglepetten egy szegfűpiros ruhába öltözött hölgy.

– Ön nagyon bölcs, Mr. Norrell – ismerte el Mr. Lascelles. – A Tubbs kontra Starhouse eset intő példa minden mágus számára.(4)

– Mr. Tubbs nem mágus – közölte Mr. Norrell. – Soha nem hallottam, hogy annak vallotta volna magát. De ha történetesen a keresztény világ legnagyobb mágusa lenne, akkor sem helyes tündérek társaságára vágyakoznia. Soha nem létezett náluk veszélyesebb métely és ellenség az angol nép számára. A mágusok java része túl lusta és tudatlan ahhoz, hogy eredményesen tanulmányozhassa ezt a kérdéskört. Inkább igyekeznek szerezni maguknak egy tündérszolgát, és ha sikerült, megbízzák, hogy tegyen meg mindent helyettük. Az angol történelem tele van ilyen alakokkal, és egy részük szerencsére meg is kapta a büntetést, amit érdemelt. Gondoljanak csak Bloodworthre.(5)

Mr. Norrell sok új ismeretséget kötött, de igazából senkivel sem sikerült mélyebb barátságot kialakítania. Általánosságban véve ki lehet jelenteni, hogy London nagyot csalódott a mágusban. Nem varázsolt, nem átkozott senkit és nem jövendölt. Mrs. Godesdone házában egyszer azt találta mondani, hogy talán esni fog, de ezzel – ha egyáltalán prófécia volt – nem arathatott sikert, mert nem is esett. Sőt egy csepp eső sem esett a következő szombatig. Nagyon ritkán beszélt a mágiáról, és akkor is olyan volt, mintha történelemórát tartana, így senki sem bírta hallgatni. Egyetlen jó szót sem szólt a többi mágusról, kivéve azt az egy alkalmat, amikor az előző század egyik nagy varázslóját, Francis Sutton-Grove-ot dicsérte.(6)

– De én úgy tudom, uram – ellenkezett Mr. Lascelles –, hogy Sutton-Grove teljességgel olvashatatlan. Igen, azt hallottam, hogy a De Generibus Artiumot nem lehet elolvasni.

– Nos nem tudom, mit gondolnak a hölgyek és az urak, de az én véleményem az, hogy egy komoly mágiatudós nem értékelheti eléggé Sutton-Grove-ot. Sutton-Grove elsőként határozta meg a műveiben a mágiának azon területeit, amelyeket a modern mágusnak meg kell tanulnia, és példamutató módon listákba és táblázatokba rendezte az ismereteket. Igaz, hogy Sutton-Grove osztályozási rendszerébe sok hiba csúszott, és talán ön is ezért tartja olvashatatlannak. Én viszont nem ismerek szívmelengetőbb látványt annál, mint amikor a táblázatai tucatjával kerülnek a szemem elé. Egy tanulónak csak végig kell rajtuk futtatnia a szemét, és máris rendszerezheti, hogy mit tud, és milyen teendői vannak még. Amit lát, legalább négy vagy öt évre elegendő munkát biztosít neki.

A yorki katedrális szobrainak története annyira jellegtelenné vált a sokszori ismétlés során, hogy az emberek már azt gyanították: Mr. Norrellnek nem is volt más varázslata. Mr. Drawlight kénytelen volt további példákat kitalálni.

– Ó asszonyom! – kiáltott fel Mr. Drawlight. – Van olyan varázslat, amire Mr. Norrell nem képes? Képzelje, egy téli napon közel egy évvel ezelőtt Yorkban – vagyis Mr. Norrell szülővárosában, ahogy azt kegyed bizonyára tudja – hirtelen förtelmes vihar támadt északról. A kiteregetett ruhákat egytől-egyig leszakította, és belefújta a sárba és latyakba. A városatyák meg akarták kímélni a háziasszonyokat attól, hogy mindent újra ki kelljen mosniuk, ezért Mr. Norrellhez folyamodtak segítségért, aki egy sereg tündérért küldetett. A tündérek újra kimosták a ruhákat, befoltozták a szakadásokat az emberek ingein, hálósipkáin és alsószoknyáin, és kijavították a kirojtosodott részeket. Mindenki azt mondta, hogy még soha életében nem látott ahhoz fogható fehérséget.

Ez a történet nagyon népszerű lett, és gondoskodott arról, hogy azon a nyáron mindenki hetekig Mr. Norrellről beszéljen. Amikor pedig maga a mágus is megszólalt, és előadást tartott a modern mágiáról, a hallgatóság azt hitte, hogy a tündérek mosására, varrására és hasonlókra gondol.

De nemcsak a londoni szalonok és ebédlők előkelő közönsége csalódott Mr. Norrellben, hanem Mr. Norrell is legalább ugyanannyira csalódott bennük. Folyton arról panaszkodott Mr. Drawlightnak, hogy milyen frivol kérdéseket tesznek fel neki, és állította, hogy az angol mágia ügye egy tapodtat sem haladt előre, amíg a társaságukban tartózkodott.

Egy szürke, szeptember végi szerda délelőttön Mr. Norrell és Mr. Drawlight a Hanover téri ház könyvtárában ültek. Mr. Drawlight éppen azt mesélte bő lére eresztve, hogy miként sértette meg Mr. F. Lord S-t, és mit gondolt az egészről Lady D., amikor Mr. Norrell hirtelen közbevágott.

– Hálás lennék, Mr. Drawlight, ha felvilágosítana egy kérdésben: értesítette valaki Portland hercegét arról, hogy Londonba jöttem?[12]

– Ó, uram – mosolyodott el Drawlight –, csak ön tehet fel ilyen kérdéseket azzal a ritka szerény természetével. Biztosíthatom róla, hogy mostanra az összes miniszter hallott már az egyedülálló Mr. Norrellről.

– De ha tényleg így van, miért nem küldött őkegyelmessége valami üzenetet? Nem, én lassan kezdem azt hinni, hogy egyáltalán nem is tudnak a létezésemről. Ezért hálás lennék, Mr. Drawlight, ha elmondaná, milyen kapcsolatai vannak a kormányban, és kihez fordulhatnék.

– A kormányban, uram? – hökkent meg Mr. Drawlight.

– Azért jöttem, hogy hasznossá tegyem magam – mondta Mr. Norrell panaszos hangon. – Azt reméltem, hogy mostanra valami fontos szerephez juthatok, és segíthetem a franciákkal folytatott küzdelmünket.

– Őszintén sajnálom, ha elhanyagoltnak érzi magát, uram! – méltatlankodott Mr. Drawlight. – De biztosíthatom róla, nincs oka rá. Rengeteg hölgy és úr él a városban, akik alig várják, hogy bemutasson nekik valami kis trükköt vagy illúziót valamelyik nap vacsora után. Ne féljen attól, hogy túlterhel minket. Kötélből vannak az idegeink.

Mr. Norrell erre nem mondott semmit.

– Ugyan már, uram – folytatta Mr. Drawlight, miközben lágy mosollyal felvillantotta fehér fogsorát, és sötét, folyékonynak tűnő szemével békéltetően nézett a mágusra –, ez az egész nem ér annyit, hogy veszekedjünk miatta. Bárcsak tehetnék önnek további szívességeket, de amint látja, az én befolyásom eddig tartott. A kormánynak megvan a maga köre. Ahogy nekem is az enyém.

Igazság szerint Mr. Drawlight nagyon is sok különféle beosztású embert ismert a kormányban, akik szívesen megismerkedtek volna az ő barátjával – és cserébe csak annyit kérték volna, hogy tartsa titokban azokat a pikáns részleteket, amiket a magánéletükről ismer. De hogy egészen őszinték legyünk, Mr. Drawlight nem érezte, hogy bármi személyes haszna lenne abból, hogy bemutatja a mágust azoknak az uraknak. Jobbnak látta, ha Mr. Norrell megmarad a londoni étkezők és szalonok világában, ahol reményei szerint – ha elég kitartóan próbálja meggyőzni – végre bemutatja azokat a mágikus trükköket és egyéb látványosságokat, amiket Mr. Drawlight ismerősei már annyira szerettek volna látni.

Mr. Norrell sürgős leveleket fogalmazott a kormány képviselőinek, amiket Mr. Drawlightnak is megmutatott, mielőtt Childermass-szal elküldette volna őket. Csakhogy a miniszterek nem válaszoltak. Mr. Drawlight már előre figyelmeztette a mágust, hogy nem fognak válaszolni. A kormány miniszterei általában rendkívül elfoglaltak.

Majdnem egy héttel később Mr. Drawlight meghívást kapott egy házba a Soho téren, hogy hallgassa meg egy Rómából érkezett szoprán énekesnő előadását. Természetesen Mr. Norrellt is meghívták. Amikor viszont Mr. Drawlight megérkezett a házhoz, nem találta a tömegben a mágust. Lascelles a kandallópárkányra támaszkodva társalgott egy másik úrral. Drawlight odament hozzá, és megkérdezte, nem látta-e Mr. Norrellt.

– A mágust? – vonta fel a szemöldökét Lascelles. – Elment, hogy meglátogassa Sir Walter Pole-t. Mr. Norrell szeretne eljuttatni egy fontos üzenetet Portland hercegének. Sir Walter Pole-t választotta ki arra a feladatra, hogy minél előbb adja tovább az üzenetet.

– Portland hercegének? – kiáltott fel egy másik úr. – Hogyan? Hát már a miniszterek is ilyen kétségbeesett helyzetbe jutottak? Mágusokkal tanácskoznak?

– Téves nyomon indult el, barátom – csóválta a fejét Lascelles. – Ez az egész Norrell ötlete volt. Fel akarja ajánlani a szolgálatait a kormánynak. Állítólag az a terve, hogy a mágia segítségével győzzük le a franciákat. De nem tartom valószínűnek, hogy akár egy minisztert is meg tudna győzni. A kontinensen a franciák szorongatják a torkukat, a parlamentben az összes többi képviselő... Szerintem senki nincs náluk kellemetlenebb helyzetben, de annyi végképp biztos, hogy egy percük sincs mindenféle yorkshire-i urak hóbortjaira.

Ám akár egy tündérmesében, Mr. Norrell rájött, hogy saját erejéből is el tudja érni, amit akar. Egy mágusnak is lehetnek rokonai, és így történt, hogy felfedezte egy távoli hozzátartozóját (anyai ágról), aki egyszer egy levél miatt már kikerült Mr. Norrell kegyeiből. Hogy ilyesmi soha többé ne forduljon elő, Mr. Norrell nyolcszáz fontot ajándékozott annak az embernek (aki ezzel el is érte a célját), de sajnálatos módon azt kell mondanom, a távoli rokont ezzel sem sikerült elhallgattatni. A hitványság az ereiben csörgedezett. Nemsokára írt egy második levelet is a mágusnak, amelyben dicséretet dicséretre halmozott, és kijelentette: „...innentől fogva úgy tekintem magamat és a barátaimat, mint az Ön lekötelezettjeit, és készen állunk arra, hogy a következő választásokon úgy szavazzunk, ahogy Becses Személye kívánja. Ha bármikor a jövőben úgy alakul, hogy szüksége lenne a szolgálataimra, megtiszteltetésnek veszem majd az utasításait, melyek dicsfénnyel öveznek majd a világ szemében. Őszinte és alázatos szolgája, Wendell Markworthy.”

Mr. Norrellnek eddig soha nem volt szüksége Mr. Markworthy szolgálataira, ezért nem is biztosíthatott neki dicsfényt a világ szemében a megbízásaival, de most (Childermass áldásos nyomozói tevékenységének köszönhetően) kiderült: Mr. Markworthy arra használta az említett összeget, hogy magának és a fiának állást szerezzen a Kelet-indiai Társaságnál. El is utaztak Indiába, és tíz év elteltével meggazdagodva tértek haza. Mivel Mr. Markworthy soha nem kapott utasítást Mr. Norrelltől arra vonatkozólag, hogy kire adja le voksát, politikai döntésekben felettese, Mr. Bonnell példáját követte a Kelet-indiai Társaságnál, és barátait is erre biztatta. Mr. Markworthy nélkülözhetetlenné tette magát Mr. Bonnell számára, aki jóbaráti viszonyt ápolt Sir Walter Pole-lal, a politikussal. A kereskedelem és a kormányzás szövevényes világában ez a törvény: egyik úr szívességgel tartozik egy másiknak, aki szintén lekötelezettje egy harmadiknak, és az ígéretekből és szolgálattételekből valóságos láncolat alakul ki. Ebben az esetben ez a láncolat Mr. Norrelltől egészen Sir Walter Pole-ig terjedt, márpedig Sir Walter Pole miniszter volt.

6

„A mágiának nincs tekintélye, uram”

1807 október

AKKORIBAN nehéz volt miniszternek lenni.

A háború megnyerésével kapcsolatban egyre kevesebb volt a remény, és a kormányt mindenki megvetette. Ha valami katasztrófa történt, mindig találtak egy vétkest, akit legalább részben okolni lehetett, de általánosságban felelősnek tartották az összes minisztert. Szegény miniszterek nem mutogathattak másra, csak egymásra – ezt viszont egyre gyakrabban tették.

Nem arról van szó, hogy a miniszterek nehézfejűek lettek volna, épp ellenkezőleg: több briliáns elmét is lehetett közöttük találni. Az sem igaz, hogy egészében véve rossz emberek voltak; sokan közülük teljesen átlagos életet éltek otthon, nagyon szerették a gyerekeket, a zenét, a kutyákat és a tájképfestészetet. A kormány mégis annyira népszerűtlen volt, hogy ha a külügyminiszter nem mondja el körültekintően megfogalmazott beszédeit, jóformán nem is lehetett volna egyről a kettőre jutni az Alsóházban.

A külügyminiszter szónoki képességeivel nem lehetett felvenni a versenyt. Mindegy mennyire vetették meg a kormányt az emberek, amikor a külügyminiszter felállt és beszélni kezdett – ó, mennyire másnak tűnt akkor minden! Kiderült, hogy minden bajért a korábbi kormányzat a felelős (az a gonosz társaság, akikben az általános dőreség a szándékos aljassággal vegyült). Ami a jelenkori minisztériumokat illeti, a külügyminiszter szerint az ókor óta nem gyűlt össze annyi erélyes, egyszersmind félreértett úriember, akikről gátlástalan ellenségeik torz képet festenek. Egytől-egyig bölcsek voltak, mint Salamon, nemesek, mint Caesar, és bátrak, mint Marcus Antonius. Az őszinteség tekintetében senki sem hasonlított annyira Szókratészra, mint a pénzügyminiszter. De annak ellenére, hogy ilyen elképesztő erény és csodás képesség gyűlt össze a kormányzatban, a franciák leverésére kitalált összes tervükkel kudarcot vallottak, és sokan kétségbe vonták a józan eszüket. A vidéki urak, amikor az újságban elolvasták ennek és ennek a miniszternek a beszédét, azt motyogták magukban: igen, ez valóban okos ember. De a vidéki urak cseppet sem érezték magukat jobban ettől a gondolattól. A vidéki urakban lassan testet öltött a gyanú: az okosság nem tartozik a kifejezetten brit tulajdonságok közé. A vidéki urak kénytelenek voltak elismerni, hogy fáradhatatlan és kiszámíthatatlanul briliáns elmének inkább az ősi ellenség vezérét, Bonaparte Napóleon császárt lehet nevezni.

Sir Walter Pole negyvenkét éves volt, és – mi tagadás – semmivel sem talpraesettebb a kormány többi tagjánál. Gyakran vitázott a kor nagy politikusaival, és egyszer egy nagy ivászat közepette Richard Brinsley Sheridan jól fejbe is vágta egy üveg madeirai borral. Később Sheridan így számolt be a történtekről York hercegének: „Pole kellemes modorban és úriemberhez méltó módon fogadta a bocsánatkérésemet. Szerencsére annyira jellegtelen ember, hogy eggyel több vagy kevesebb sebhely az arcán már igazán nem számít.”

Én nem láttam olyan jellegtelennek. Igaz, rendkívül előnytelen vonásokat örökölt: arca kétszer olyan hosszú volt, mint másoké, nagy orra a végén egészen előre csúcsosodott, sötét szeme okos kis széndarabokra hasonlított, és két zömök szemöldöke úgy úszkált az arc hatalmas tengerében, mint két apró halacska. Ezek a rút vonások egészében véve mégis valahogy kellemes benyomást keltettek. Ha az ember nyugalmi helyzetben látta az arcát (amely ilyenkor büszkeséget és egy kis melankóliát sugárzott), azt képzelhette, hogy mindig ilyen, és hogy nem is létezik még egy arc, amely ennyire képtelen az érzelmek kifejezésére. De súlyos tévedés lett volna ilyesmit gondolni.

Sir Walter Pole arckifejezését egyetlen szóval is le lehet írni: ámuldozás. A szeme kikerekedett, a szemöldöke felszaladt a homlokán, hirtelen hátrahőkölt, és szinte megszólalásig hasonlított azokra a figurákra, amik Mr. Rowlandson és Mr. Gillray faragásain szerepelnek. A nyilvánosság előtt az ámuldozás nagyon sok előnnyel járt Sir Walter Pole számára. „Ugyan már! Nem gondolhatja komolyan, hogy...” – szokta mondani. A legtöbb javaslatra leesett az álla, és rendkívül ostobának tartotta. Ilyenkor mindenkit óvott az illető úriembertől, aki ilyen abszurd ötlettel állt elő, és azt mondta, hogy legfeljebb akkor álljanak szóba vele, ha különös élvezetüket lelik egy sötét elme próbálkozásaiban. Azokon a napokon, amikor Sir Walter Pole szabadjára engedte a rosszindulatát, szórakoztatóbb volt, mint egy színdarab a Drury közben. A nehézfejű urak mindkét házban megrökönyödtek, és igyekezték elkerülni, ha tudták. (Amikor végigvonult a kövezett úton, ami összekötötte az Alsóházat és a Lovas Testőrök Laktanyáját, az idős lordok feléje lengették a sétapálcájukat, és hátrakiáltottak neki: „Önnel nem beszélek, uram! Kiforgatja a szavaimat. Addig csűri-csavarja, míg a végén éppen az ellenkezőjét jelenti.”)

Egyszer, amikor a néphez intézett emlékezetes beszédet a városban, Angliát és annak politikusait egy elárvult fiatal lányhoz hasonlította, akit kéjsóvár, kapzsi öregemberek gondjára bíztak. Ezek a gazfickók ahelyett, hogy megóvták volna a fiatal lányt a világ romlottságától, ellopták az örökségét, és kifosztották a házát. A hallgatóságot nem zavarta különösebben, hogy néha beletörik a foguk Sir Walter Pole szavaiba (hála a miniszter kitűnő klasszikus műveltségének). Mindannyian el tudták képzelni a szegény fiatal lányt, ahogy hálóingében áll az ágyán, és rémülten nézi a vezető whig-párti politikusokat, akik kipakolják a szekrényeit, hogy eladják a holmikat az ószeresnek. A fiatalembereket is kellemesen megdöbbentette a jelenet.

Sir Walter nagylelkű ember volt, és gyakran megesett a szíve másokon. Egyszer azt mondta valakinek: reméli, hogy minden ellenségének van oka félni tőle, és minden barátjának van oka szeretni őt. Szerintem általánosságban véve szerették is. Derűs modora, mesterkéletlensége és okossága, no meg a magas pozíció, ahova felküzdötte magát – ezek mind-mind rokonszenvessé tették. Olyan súlyos problémákkal kellett szembenéznie, hogy egy kevésbé kiváló ember már összeroppant volna tőlük, de ő megőrizte jókedélyét. Az egyetlen dolog, ami igazán le tudta törni, a pénz volt. Nem az a lényeg, hogy üres volt a bukszája. A szegénység egy dolog. Adósságok alatt görnyedni viszont már egy egészen más dolog. Azért volt szánandó Sir Walter Pole helyzete, mert nem a saját hibájából szegényedett el. Ő soha nem költekezett, és nem kezelte léhán a pénzt, de egy meggondolatlan ember fia volt, és egy másik meggondolatlan ember unokája. Sir Walter Pole már beleszületett az adósságokba. Ha másféle természetű ember lett volna, talán nem aggasztja a helyzet. Ha katonavér csörgedezik az ereiben, hamar a hadseregnél találja magát, és a jutalmakból egész komoly vagyont gyűjt össze. Ha a földet szereti, a lehető legjobbat hozza ki a birtokaiból, és a kukoricából szerez vagyont magának. Ha ötven évvel korábban lesz miniszter, húszszázalékos kamattal helyezheti letétbe a kincstár vagyonát, és zsebrevághatja a hasznot. De mit tehet egy modern politikus? Sokkal több pénzt kell elköltenie, mint amennyit kereshet.

Néhány évvel ezelőtt barátai a kormányban megsegítették: megkapta az általános államtitkári posztot a Szupplikációs Hivatalban. Ehhez a címhez járt egy speciális kalap, egy kis darab elefántcsont, és évi hétszáz font jövedelem. Ezzel a címmel nem járt különösebb tennivaló, mert már senki sem emlékezett arra, hogy mi a dolga a Szupplikációs Hivatalnak, és mire jó az elefántcsontdarab. Aztán Sir Walter barátai letöltötték az idejüket a kormányban, és új miniszterek jöttek a helyükre, azzal a szándékkal, hogy eltörlik a haszontalan és kényelmes állásokat. Megmetszették a kormány túlterebélyesedett fáját, és többek között a Szupplikációs Hivatalt is levágták.

1807. tavaszán már úgy tűnt, Sir Walter politikai karrierje a vége felé közeledik (az utolsó választás majdnem kétezer fontjába került). A barátai szinte őrjöngtek. Egyik jóbarátja, Lady Winsell egy alkalommal Bath-ban járt, ahol olasz zenészek koncertjét hallgatta meg, és összeismerkedett egy Wintertowne nevű özveggyel és a lányával. Egy héttel később ezt írta Sir Walternek: „Pontosan ez az, amit mindig is kívántam Magának. Az anya minden erejével azon van, hogy összehozzon egy jó házasságot, ezért nem fog az útjába állni. Ha mégis akadékoskodna, a Ön vonzerejére kell támaszkodnunk, és hinnünk kell, hogy el tudja őket bűvölni. Ami pedig a pénzt illeti... Őszinte leszek Magával, barátom: amikor az asszony megnevezte az összeget, amit a lánya örököl majd, könnyek szöktek a szemembe! Mit szól évi ezer fonthoz? Az ifjú hölgyről egyelőre nem írok semmit, bízom benne, hogy ha személyesen találkoznak, Ön sokkal jobban megfogalmazott dicsérő szavakat fog mondani róla, mint amilyenek nekem most eszembe jutnak.”

Azon a napon, amikor Mr. Drawlightot meghívták az itáliai énekesnő szólóestjére, három órakor Lucas, Mr. Norrell inasa bekopogott egy ház ajtaján a Brunswick téren, ahova Mr. Norrellt hívták a Sir Walterrel tervezett találkozóra. A mágust beengedték a házba, és bevezették egy kellemes szobába az első szinten.

A falakon temérdek gigantikus festmény lógott bonyolultan faragott, aranyozott keretben; egytől-egyig Velencét ábrázolták. Ám miután egy hideg, viharos esőzés elérte a várost, annyira borongós lett odakint az idő, hogy Velence – a város, ami a napsütötte márvány és a napsütötte tenger egyforma arányú keverékéből épült – szinte belefulladt London homályába. A képek, amelyeken tobzódott a sok akvamarinkék, felhőfehér és aranyosan csillogó színfolt, mintha lesüllyedtek volna a tengerfenékre, ahol minden szürke és zöld volt. A szél időnként élesen nekicsapta az esőt az ablaknak (melankolikus zenét szolgáltatva), és a szürke fényben a gondosan polírozott rózsafa fehérnemű-szekrények és diófa íróasztalok mind fekete tükrökké változtak, amelyek sötéten verték vissza egymás képét. A fényűző kialakítás ellenére a szobából hiányzott minden kényelem; még gyertyát sem gyújtottak, hogy világítsanak a homályban, és a kandallóban sem lobogott tűz, hogy védjen a hidegtől. Mintha a házra olyan ember felügyelt volna, aki úgy lát a sötétben, mint a macska, és soha nem érzi a hideget.

Nemsokára Sir Walter Pole is megérkezett, és sugárzó tisztelettel mutatta be Mrs. Wintertowne-t és lányát, Miss Wintertowne-t. Bár Sir Walter két hölgyről beszélt, Mr. Norrell csak egyet látott, egy érett korú, rendkívül méltóságos és hivatalos viselkedésű asszonyt. Mr. Norrell zavarba jött. Sir Walter nyilvánvalóan tévedett, de nem lett volna okos dolog már a beszélgetés elején vitába szállni vele. A mágus összezavarodva hajolt meg a fenséges tartású asszony előtt.

– Nagyon örvendek, hogy megismerhetem, uram – szólt Sir Walter. – Már sokat hallottam önről. Olyan, mintha London már semmi másról nem beszélne, csak a rendkívüli Mr. Norrellről. – Sir Walter a méltóságteljes asszonyhoz fordult, és úgy folytatta. – Mr. Norrell egy mágus, hölgyem, és szülőföldjén, Yorkshire-ben nagy becsben tartják.

A fensőbbségét sugárzó asszony Mr. Norrellre nézett.

– Ön egyáltalán nem olyan, amilyennek elképzeltem, Mr. Norrell – jegyezte meg Sir Walter. – Nekem azt mondták, hogy ön egy gyakorló mágus. Remélem, nem sértem meg, uram, mindössze arról van szó, hogy nekem így mondták. Őszintén szólva megkönnyebbülést jelent látnom, hogy mégsem abba a fajtába tartozik. Londont úgy ellepte a rengeteg álvarázsló, mint a pestis. Kicsalják az emberektől a pénzüket, és mindenféle lehetetlen dolgot ígérnek nekik. Látta például azt a Vinculus nevű alakot, aki egy kis bódéban fogadja az embereket a St. Christopher Le Stocks mellett? Ő a legrosszabb közöttük. Gondolom ön egy elméleti mágus. – Sir Walter bátorítóan mosolygott. – Úgy értesítettek, hogy valamit kérni szeretne tőlem.

Mr. Norrell azt felelte, hogy már megbocsásson, de ő valóban egy gyakorló mágus. Sir Walter ámuldozott. Mr. Norrell remélte, hogy ezzel a beismeréssel nem veszítette el a miniszter jó véleményét.

– Nem, nem. Semmiképpen – motyogta Sir Walter udvariasan.

– A téveszme, ami önhöz is eljutott – folytatta a mágus –, az a téves elképzelés, hogy minden gyakorló mágus sarlatán, annak az elképesztő hanyagságnak a következménye, amit az angol mágusok tanúsítottak az elmúlt kétszáz évben. Nemrég kipróbáltam egy kisebb varázsmutatványt, amit York lakossága, nagyon kedvesen, lenyűgözőnek nevezett. De az igazság az, Sir Walter, hogy ilyen mutatványra bármelyik szerény tudású mágus képes lenne. A közöny annyira elterjedt, hogy megfosztotta nagy nemzetünket a legerősebb támaszától, és kiszolgáltatottá tett minket. Én ezt a hiányosságot szeretném pótolni. Más mágusok talán elhanyagolhatják a kötelességüket, de én nem. Azért jöttem önhöz, Sir Walter, hogy felajánljam a segítségemet a jelenlegi problémák megoldásában.

– A jelenlegi problémák? – kérdezte a miniszter. – A háborúra gondol? – Tágra nyitotta apró fekete szemét. – Kedves Mr. Norrell! Mi köze a háborúnak a mágiához? Vagy mi köze a mágiának a háborúhoz? Úgy tűnik, mintha hallottam volna a yorki mutatványairól, és remélem, hogy a háziasszonyok hálásan fogadták, de nem igazán értem, hogyan használhatnánk a mágiát a háborúban. Igaz, hogy a katonák nagyon bepiszkolódnak, de hát mint ön is tudja – kezdett nevetni a miniszter –, nem érnek rá ezzel foglalkozni.

Szegény Mr. Norrell! Ha nem hallotta volna a történetet, amit Drawlight talált ki a ruhákat kimosó tündérekről, ez a mondat letaglózta volna. Biztosította Sir Waltert, hogy soha életében nem mosott ruhákat – sem mágiával, sem másképp –, és elmesélte neki, mi volt az, amit tényleg megtett. Csakhogy különös módon amennyire lélegzetelállítóak voltak Mr. Norrell mutatványai, annyira szárazon mesélte el másoknak. Ezért Sir Walternek az volt a benyomása, hogy félezer mozgó és beszélő kőszobor látványa a yorki katedrálisban egészen unalmas esemény, és jobban tette, hogy távol maradt.

– Valóban? – kérdezte. – Ez igazán érdekes. De még mindig nem értem, hogyan...

Abban a pillanatban viszont valaki köhögni kezdett, és amikor Sir Walter meghallotta a köhögést, félbehagyta a mondatot.

Mr. Norrell körülnézett. A szoba legtávolabbi és leghomályosabb sarkában egy fiatal, fehér ruhás lány hevert az egyik kanapén. Egy fehér stólát tekert szorosan maga köré. Egészen mozdulatlanul hevert ott. Az egyik kezével egy zsebkendőt nyomott a szájához. A testtartása, a mozdulatlansága, és minden más vele kapcsolatos dolog fájdalmat és betegséget sugallt.

Mr. Norrell annyira nem számított még valaki jelenlétére a sarokban, hogy hirtelen megrémült, mert azt hitte: a hölgyet egy másik mágus varázsolta oda. Miközben ezen ámuldozott, a fiatal lányra megint rájött egy köhögésroham, és ez szemmel láthatólag kényelmetlen érzéssel töltötte el Sir Waltert. Nem is nézett az ifjú hölgyre (pedig a tekintete körbe-körbe kalandozott a szobában). Felvett egy aranyozott dísztárgyat a mellette álló kisasztalról, megfordította, megnézte az alját, aztán visszatette. Végül ő is felköhögött, de csak enyhén megköszörülte a torkát, mintha azt akarta volna jelezni: mindenki köhög. A köhögés a legtermészetesebb dolog a világon, és semmilyen körülmények között nem szabad tőle megijedni. A szófán fekvő lány rohama végre lecsillapodott, és egészen csendben, szinte mozdulatlanul hevert, de jól hallották, hogy levegőt venni is nehezére esik.

Mr. Norrell pillantása az ifjú hölgyről a heverő fölött lógó, hatalmas, borongós hangulatú festményre vándorolt. A mágus megpróbálta visszaidézni, miről beszélt legutóbb.

– Egy házasság – szólalt meg az előkelő tartású idős hölgy.

– Hogy mondta, asszonyom? – kérdezett vissza Mr. Norrell.

Ám a hölgy válaszként csak a festmény felé intett a fejével, és méltóságteljesen mosolygott a mágusra.

A szófa fölött lógó kép Velencét ábrázolta, akárcsak a többi festmény a helyiségben. Az angol városokat rendszerint dombokra, hegyekre építik, ezért az utcák hol felfelé kapaszkodnak, hol lefelé ereszkednek. Mr. Norrellnek abban a pillanatban úgy tűnt, hogy Velence a leglaposabb, egyben a legfurcsább város a világon. Éppen ez a laposság keltette azt az érzést, hogy a festő a perspektívákat gyakorolta: szobrok, oszlopok, kupolák, kastélyok és katedrálisok nyúltak a messzeségbe, egészen addig, amíg össze nem csókolóztak a végtelen és búskomor éggel. Az épületek falait ostromló tenger telis-tele volt díszesen faragott és aranyozott bárkákkal, meg azokkal a sajátos fekete velencei hajókkal, amelyek gyászruhás hölgyek cipőire emlékeztetnek.

– A kép Velence és az Adriai-tenger szimbolikus házasságát ábrázolja – magyarázta az asszony (akiről most már biztosan tudhatjuk, hogy Mrs. Wintertowne). – Sajátságos itáliai ceremónia. A festményeket, amelyeket ebben a szobában láthat, mind a néhai Mr. Wintertowne vette, amikor a kontinensen utazgatott. Esküvőnket követően ezeket kaptam tőle ajándékba. Az itáliai művész akkor még teljesen ismeretlen volt Angliában. Később miután Mr. Wintertowne a szárnyai alá vette, felbátorodott, és Londonba jött.

Az asszony beszéde is olyan méltóságteljes volt, mint az egész lénye. Minden mondat után szünetet tartott, hogy Mr. Norrellnek legyen ideje megemészteni az új információt.

– És amikor majd szegény Emma lányom férjhez megy, ezeket a festményeket kapják nászajándékba Sir Walterrel.

Mr. Norrell megkérdezte, mikor lesz Miss Wintertowne és Sir Walter esküvője.

– Tíz nap múlva! – vágta rá Mrs. Wintertowne győzedelmesen. A mágus gratulált nekik.

– Ön varázsló, uram? – kérdezte az asszony. – Sajnálattal hallom. Kimondottan viszolygok ettől a foglalkozástól.

Miközben ezt mondta, metsző pillantással nézett Mr. Norrellre, mintha a rosszallása önmagában is elég lenne ahhoz, hogy a mágus felhagyjon a hivatásával, és valami más pálya után nézzen.

Amikor látta, hogy Mr. Norrell hajthatatlan, leendő vejéhez fordult.

– A mostohaanyám nagyon hitt a mágusokban, Sir Walter. Miután az apám meghalt, a mágus állandóan nálunk volt. Amikor beléptem egy üresnek hitt szobába, rám ijesztett egy sötét sarokból, ahol eltakarta egy függöny. Néha a kanapén feküdt sáros csizmában. Egy cserzővarga fia volt, és minden mozdulatából lehetett látni, milyen alantas körökből származik. Hosszú mocskos haja volt, és olyan arca volt, mint egy kutyának, de el kellett fogadnunk az asztalunknál, mintha úriember lett volna. A mostohaanyám mindenben hallgatott a szavára, és hét évig jóformán ő volt az úr a házban.

– Magát senki sem kérdezte, asszonyom? – kérdezte Sir Walter. – Ez mélységesen meglep!

Mrs. Wintertowne nevetett.

– Én csak nyolc vagy kilenc éves voltam, amikor elkezdődött az egész, Sir Walter. A mágust Dreamditchnek hívták, és mindig azt hajtogatta, hogy mennyire örül a barátságunknak. Hiába mondogattuk a bátyámmal, hogy mi nem vagyunk a barátai. De ő csak vigyorgott, mint egy kutya, amelyik olyan jól megtanult vigyorogni, hogy már abba sem tudja hagyni. Félreértés ne essék, Sir Walter, a mostohaanyám sok szempontból kiváló asszony volt. Az apám annyira becsülte, hogy évi hatszáz fontot hagyott rá, és a három gyerekét is rábízta. Az egyetlen nagy hibája az volt, hogy botor módon nem bízott a saját képességeiben. Az apám úgy hitte, hogy egy nő számos téren ugyanolyan rátermett, mint egy férfi, és éppúgy meg tudja ítélni, mi a jó és mi a rossz. Ebben én is egyetértek vele. Apám halála után viszont a mostohaanyám visszariadt a felelősségtől. Én nem riadtam vissza, amikor Mr. Wintertowne meghalt.

– Hát persze hogy nem, asszonyom – motyogta Sir Walter.

– A mostohaanyám visszariadt, és minden bizalmát abba a mágusba, Dreamditchbe helyezte – folytatta Mrs. Wintertowne. – Egy hangyányi varázserő sem szorult abba az alakba, és folyton arra kényszerült, hogy mindenféle trükköket találjon ki. Különböző szabályokat agyalt ki, amelyekhez nekem, a bátyámnak és a húgomnak alkalmazkodnunk kellett, hogy megóvjanak minket. Bíborszínű szalagokat hordtunk szorosan a mellkasunkra kötözve. A szobánkban hat személyre kellett megteríteni, hogy rajtunk kívül legyen hely annak a három ártó szellemnek is, amik Dreamditch szerint a nyomunkban voltak. Még azt is tudta, hogy hívták őket. Maga szerint mi volt a nevük, Sir Walter?

– El sem tudom képzelni, asszonyom.

Mrs. Wintertowne megint felkacagott.

– Csormolya, Naplepke és Aranyfürt. A bátyám, Sir Walter, aki ugyanolyan független lélek volt, mint én, gyakran szidta őket a mostohaanyánk füle hallatára: „Átkozott Csormolya! Átkozott Naplepke! Átkozott Aranyfürt!” A szegény babonás asszony alig győzött neki könyörögni, hogy ne keltse fel a haragjukat. Azok a tündérek aztán semmi jót nem hoztak. A húgom megbetegedett. Sokszor ott találtam Dreamditchet az ágya mellett, és láttam, hogy hosszú, koszos sárgás körmeivel simogatja a szegény kislány sápadt arcát és tehetetlen kezét. Szinte sírt az a fajankó. Megmentette volna, ha képes rá. Varázsigéket is mondott, de a húgom hamarosan meghalt. Gyönyörű gyerek volt, Sir Walter. Évekig gyűlöltem a mostohaanyám mágusát. Évekig úgy gondoltam, hogy elvetemült gazember, aztán később rájöttem, hogy nem több egy szomorú és szánalmas bolondnál.

Sir Walter megfordult a székében.

– Miss Wintertowne! Mondott valamit? – kérdezte a menyasszonyát. – Nem értettem tisztán.

– Emma, mi az? – faggatta az anyja is.

Lágy sóhaj érkezett a heverő felől. Aztán egy halk, tiszta hangot hallottak.

– Azt mondtam, hogy tévedsz, mama.

– Hogy én tévedek, csillagom?

Mrs. Wintertowne, akiből máskor hihetetlen erő sugárzott, és aki úgy hangoztatta a véleményét, mint Mózes a Tízparancsolatot, szemmel láthatólag egyáltalán nem sértődött meg azon, hogy a lánya ellentmond neki. Mintha még örült is volna.

– Már hogyne léteznének mágusok? – kérdezte az ifjú hölgy. – Ki más magyarázhatná el nekünk Anglia történelmét, főleg az északi történelmet a sötét Királlyal? A közönséges történészek nem képesek rá. – Egy darabig csend volt. – Szeretem a történelmet.

– Ezt nem is tudtam – jegyezte meg Sir Walter.

– Ó, Sir Walter! – szólt közbe Mrs. Wintertowne. – Az én drága Emmám nem fecsérli az energiáit regényekre, mint a többi fiatal hölgy. Sokkal szélesebb az érdeklődési köre. Nincs még egy olyan lány a világon, aki ennyi életrajzot és verset ismerne.

– Én azért remélem, hogy a regényeket sem veti meg – csillant fel Sir Walter szeme, miközben áthajolt a szék támlája felett, hogy jobban lássa a jegyesét. – Ugyanis akkor felolvashatnánk egymásnak. Mi a véleménye Mrs. Radcliffe-ről? Hát Madame d'Arblay-ről?

De Sir Walter nem tudhatta meg, hogy mit gondol Miss Wintertowne az említett kiváló írónőkről, mert egy újabb roham uralkodott el rajta, és annyira küzdött a köhögéssel, hogy kénytelen volt – nagy erőfeszítéssel – ülésbe tornászni magát. A miniszter kis ideig várt a válaszra, ám amikor a köhögés alábbhagyott, a fiatal lány fájdalmas és elgyötört arccal visszahanyatlott a szófára, és behunyta a szemét.

Mr. Norrell csodálkozott, hogy senki sem siet az ifjú hölgy segítségére. Mintha a szobában összeesküvők ültek volna, akik megállapodtak abban: nem vesznek tudomást a menyasszony betegségéről. Senki sem kérdezte meg tőle, hogy hozzon-e neki valamit. Senki sem javasolta, hogy feküdjön le az ágyába, pedig Mr. Norrell szerint – aki maga is gyakran betegeskedett – ez lett volna a legjobb megoldás.

– Mr. Norrell – szólalt meg újra Sir Walter. – Igazság szerint nem nagyon értem, miféle segítséget ajánl fel nekem...

– Nos igen. Ami a részleteket illeti – felelt a varázsló –, én éppoly keveset tudok a hadi tudományokról, amilyen keveset a tábornokok és admirálisok tudnak a mágiáról. Ennek ellenére...

– Akármi is legyen az ajánlata, sajnálattal közlöm önnel, hogy nem tartunk rá igényt – vágott közbe Sir Walter. – A mágiának nincs tekintélye, uram. A mágia nem... – A miniszter jól láthatóan kereste a megfelelő szót. – ...komoly. A kormány nem kotnyeleskedhet bele ilyen dolgokba. Még ez a mai rövid beszélgetés is kínos helyzetbe hozhat minket, ha az emberek értesülnek róla. Őszintén szólva, Mr. Norrell, ha előre tudom, milyen témát fog felvetni, megtagadtam volna öntől ezt a találkozót.

Sir Walter hangjában nem volt gorombaság, amikor beszélt, de szegény Mr. Norrell majdnem lefordult a székről. Az a kijelentés, hogy a mágia nem komoly dolog, furkósbotként vágta fejbe. Megsemmisítő érzés volt, hogy egy kalap alá veszik olyan szemfényvesztőkkel, mint az a bizonyos Dreamditch és Vinculus. Hiába hangoztatta tiltakozva, hogy régóta fáradozott a mágia megbecsülésének visszaszerzésén, és hiába említette Sir Walternek azt a hosszú listát, amelyben összegyűjtötte a mágiát rendszabályozó törvényjavaslatait. A miniszter egyikre sem volt kíváncsi. A fejét rázta és mosolygott.

– Attól tartok, Mr. Norrell, hogy semmit sem tehetek önért.

Amikor aznap este Mr. Drawlight megérkezett a Hanover térre, kénytelen volt végighallgatni a mágus siránkozását. Vég nélkül panaszkodott neki, amiért kudarcot vallottak a Sir Walter Pole-nál tett próbálkozásai.

– Nos uram, mit mondtam önnek? – kiáltott fel Drawlight. – De azt nem gondoltam volna, hogy ilyen nyersen fognak bánni önnel. Nagyon sajnálom, Mr. Norrell. Azt azonban meg kell mondanom, hogy egy cseppet sem vagyok meglepve. Sokszor hallottam már, hogy azok a Wintertowne-ék gőgös és fölényeskedő népség.

Sajnos nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy volt egy kis kettősség Mr. Drawlight természetében, mert az igazat megvallva nem sajnálta annyira a történteket, amennyire mondta. Úgy érezte, Mr. Norrell szándékosan mellőzte a társaságát, és ezért meg akarta büntetni valahogy. A következő héten csak a legcsendesebb vacsorákra vitte magával a mágust, és bár vigyázott rá, hogy Mr. Norrell ne kerüljön az ő cipészével vagy a Westminster-apátság emlékműveit takarító hölggyel egy társaságba, azért gondoskodott róla, hogy a lehető legszürkébb, legjelentéktelenebb vagy legkevésbé divatos házakba kapjanak meghívást. Azt az érzést akarta kelteni a mágusban, hogy nemcsak a Pole-ok és a Wintertowne-ok, de jóformán az egész világ semmibe veszi. Így legalább majd észreveszi, ki az igazi barátja, és talán már nem zárkózik el annyira attól, hogy végre előadja a mágikus trükköket, amelyeket Drawlight már hónapok óta ígérget az embereknek.

Ilyen reményeket és cselszövéseket őrizgetett a szívében Mr. Norrell legközelibb barátja, de csakhamar letört a lelkesedése, amikor észrevette, hogy a Sir Walter házában megélt kudarc annyira kétségbe ejtette a mágust, hogy fel sem tűnt neki a társaság megváltozása. Drawlightnak senki mást nem sikerült megbüntetnie, csak saját magát.

Miután a miniszter szinte elérhetetlenné vált a mágus számára, Mr. Norrell egyre biztosabb lett abban, hogy Sir Walter lenne számára a legideálisabb pártfogó. A jókedélyű, energikus, kellemes és könnyed modorú Sir Walter Pole éppen az ellentéte volt Mr. Norrellnek. Ebből következik, érvelt a mágus, hogy Sir Walter mindent elér, ami neki nem sikerül. A kor befolyásos emberei sokat adtak Sir Walter szavára.

– Bárcsak Sir Walter meghallgatott volna – sóhajtott Mr. Norrell egyik este, amikor kettesben vacsoráztak Drawlighttal. – De nem találtam a megfelelő szavakat a meggyőzéséhez. Most már persze bánom, hogy önt és Mr. Lascellest nem vittem magammal. Világi emberekkel csak világi emberek érthetnek szót. Most már tudom. Talán elő kellett volna adnom valami mágikus mutatványt. Mondjuk nyúllá változtathattam volna a teáscsészéket vagy aranyhallá a teáskanalakat. Akkor legalább hitt volna nekem. De nem hiszem, hogy az idős asszony örült volna egy ilyen mutatványnak. Nem tudom. Önnek mi a véleménye?

De Drawlight akkor már azon gondolkodott, hogy ha valaha valaki belehal az unalomba, az egészen biztosan ő lesz az elkövetkező negyedórában. Már beszélni sem volt kedve, és a legtöbb, amit ki tudott préselni magából, egy hervadt mosoly volt.

7

Ilyen alkalom talán soha többé nem adódik

1807. október

URAM, MOST bosszút állhat! – tört be a könyvtárba váratlanul Mr. Drawlight a Hanover téren.

– Bosszút? – kapta fel a fejét Mr. Norrell. – Hogy érti ezt?

– Hát úgy, hogy Sir Walter menyasszonya, Miss Wintertowne meghalt. Ma délután távozott az élők sorából. Két nap múlva lett volna az esküvőjük, de szegény leány nem bírta tovább. Évi ezer font! Képzelje el, mennyire kétségbeesett a miniszter. Egész más lenne a helyzet, ha az a leányzó legalább a hét végéig kibírja! A miniszternek égető szüksége van arra a pénzre, ezért most teljesen összeomlott. Nem lepődnék meg, ha holnap arról értesülnénk, hogy felvágta az ereit.

Mr. Drawlight rátámaszkodott egy impozáns, kényelmes székre a kandalló mellett, aztán amikor lefelé nézett, egy régi barátot pillantott meg a tűz mellett.

– Ó, Lascelles, mi a fene... Ön bújt el az újság mögött?

Mr. Norrell közben töprengett, és Mr. Drawlightot nézte.

– Azt mondja, az ifjú hölgy meghalt? – kérdezte csodálkozva. – A fiatal lány, akit abban a szobában láttam? Alig tudom elhinni. Micsoda váratlan fordulat!

– Ó éppen ellenkezőleg, uram – felelte Drawlight. – Semmi nem volt ennél valószínűbb.

– De hát az esküvő! Az a rengeteg készülődés! Ezek szerint nem tudták, milyen súlyos az állapota.

– Biztosíthatom, uram, hogy tisztában voltak az állapotával. Mindenki tudta, milyen beteg. Képzelje, egy Drummond nevű fickó látta egyszer egy zártkörű karácsonyi fogadáson Leamington Spaban, és ötven fontban fogadott Lord Carlisle-lal, hogy egy hónapon belül halott lesz.

Mr. Lascelles bosszankodva csettintett a nyelvével, és letette az újságot.

– Nem, dehogyis! Az nem Miss Wintertowne-ra vonatkozott. Ön Miss Hookham-Nixre gondol, akit a fivére azzal fenyegetett, hogy lelövi, ha beszennyezi a család hírnevét. Márpedig ez mindenki szerint meg fog történni előbb vagy utóbb. De ezt a fogadást Worthing kötötte, és nem Lord Carlisle-lal, hanem Exmoor hercegével.

Drawlight egy darabig elmélázott azon, amit hallott.

– Azt hiszem, igaza van – mondta végül. – De nem számít, mert igenis mindenki tudta, hogy Miss Wintertowne beteg. Kivéve persze az öregasszonyt. Ő úgy gondolta, hogy a lánya maga a megtestesült tökéletesség, márpedig mi köze Tökéletesség kisasszonynak a betegséghez? Tökéletességet csak csodálni és imádni lehet, Tökéletességnek nincs egyéb dolga, mint előkelő házasságot kötni. De az öregasszony soha nem engedte, hogy Tökéletesség beteg legyen, azt sem bírta, ha valaki felhozta ezt a témát. A szegény lány örökké csak köhögött, ájuldozott, és folyton a heverőn feküdt, de az anyjának egyszer sem jutott eszébe orvost hívni hozzá.

– Sir Walter biztosan jobban gondját viselte volna – mondta Lascelles, és egy határozott rázassal kiegyenesítette az újságot, hogy tovább olvashasson. – A politikai nézeteivel lehet vitatkozni, de senki nem tagadhatja, hogy érzékeny ember. Kár, hogy az ifjú hölgy nem húzta ki csütörtökig.

– De Mr. Norrell! – fordult Drawlight a barátja felé. – Ön egészen sápadtnak és betegnek tűnik. Ki merem jelenteni, hogy önt valósággal sokkolta a fiatal és ártatlan teremtés halálának híre. Mély érzései most is becsületére válnak, mint mindig, és én is tökéletesen átérzem a fájdalmát, hiszen egy ilyen üde és finom leány halála olyan, mintha valaki csizmával taposott volna szét egy zsenge kis virágot. Vérzik érte a szívem, és legszívesebben kitörölném a fejemből a történteket. De hát ön is tudja, mennyire beteg volt, és hamarosan így vagy úgy meg kellett halnia. Mindamellett az ön beszámolójából tudom, hogy önhöz nem volt túl kedves. Lehet, hogy nem illő most ilyet mondanom, de én vagyok a legszigorúbb bírája azoknak az ifjaknak, akik nem adják meg a kellő tiszteletet az olyan meglett tudós embereknek, mint ön. Utálok minden arcátlanságot, feleselést, meg hasonlót.

Csakhogy Mr. Norrell szinte egyáltalán nem hallotta a barátja kedves és vigasztaló szavait, és amikor végre megszólalt, elsősorban saját magának címezte a mondatait. Mélyet sóhajtott, és az orra alatt motyogott.

– Soha nem gondoltam volna, hogy itt ennyire megvetik a mágiát. – Szünetet tartott, majd gyorsan és mély hangon hozzátette: – Nagyon veszélyes dolog visszahozni valakit a halálból. Háromszáz éve nem kísérleteztek ilyesmivel. Nem szabad megkockáztatnom!

Mivel még sohasem hallottak ehhez fogható szokatlan kijelentést, Mr. Drawlight és Mr. Lascelles egyforma döbbenettel néztek barátjukra.

– Ez bizonyára így van, uram – szólalt meg Mr. Drawlight –, és senki sem mondja, hogy ilyesmit kellene tennie.

– Persze ismerem a lépéseit – folytatta Mr. Norrell, mintha Drawlight ki sem nyitotta volna a száját –, de ez a mágiának abba az ágába tartozik, aminek hátat fordítottam. Annyira sok benne a... Annyira sok a... Egyszerűen megjósolhatatlan a kimenetele. A mágusnak szinte semmi beleszólása nem lehet a fejleményekbe. Nem, nem szabad megpróbálnom. Gondolnom sem szabad rá.

Egy darabig senki nem szólt semmit. Ám a mágus hiába fogadkozott, hogy nem gondol többet erre a veszélyes kísérletre, egyre csak fészkelődött a székében, rágta a körmét, és egyéb jeleket mutatott, amikből arra lehetett következtetni, hogy nagyon tipródik.

– Kedves Mr. Norrell – szólalt meg végül Mr. Drawlight lassan. – Azt hiszem, kezdem érteni, mire célzott az imént. El kell ismernem, ragyogó ötletnek tűnik. Egy nagy varázsmutatványon töri a fejét, ami végre igazolná, milyen roppant varázserő birtokosa. Képzelje csak el, uram! Ha sikerülne, akkor az ilyen Wintertowne- meg Pole-félék ott sorakoznának az ajtaja előtt, és alig várnák, hogy végre megismerkedhessenek a csodálatos Mr. Norrell-lel!

– Ha viszont nem sikerülne – vetette közbe Mr. Lascelles szárazon –, mindenki bezárná az ajtaját a hírhedt Mr. Norrell orra előtt Angliában.

– De hát miket beszél, Lascelles? – kiáltott fel Drawlight. – Szavamra mondom, nincs még egy olyan egyszerű dolog a világon, mint a kudarc kimagyarázása. Végül is mindenki folyamatosan ezt csinálja.

Mr. Lascelles nem értett egyet ezzel, és már éppen vitatkozni kezdtek volna, amikor barátjuk, Mr. Norrell egy elkínzott kiáltással szakította őket félbe.

– Ó istenem! Mit tegyek? Mit tegyek? Hónapokat töltöttem azzal, hogy elfogadtassam a hivatásomat az emberekkel, és még mindig ott tartunk, hogy elítélnek. Mr. Lascelles, ön ismeri a világot. Árulja el nekem...

– Jaj, uram, nagyon sajnálom – vágott közbe Mr. Lascelles sietve. – Határozottan megfogadtam, hogy soha senkinek sem adok tanácsot.

Azzal visszatért az újságjához.

– Kedves Mr. Norrell – szólalt meg Drawlight (meg sem várva, hogy az ő véleményét is kérdezze valaki) –, ilyen alkalom talán soha többé nem adódik... (Ez nyomós érv volt, és a mágusnak is mélyen sóhajtania kellett.)... és meg kell mondanom, hogy soha nem bocsátanám meg magamnak, ha hagynám, hogy elszalassza. Egy mozdulattal visszaadhatja nekünk azt az édes fiatal leányt, akinek halálhírét mindenki megkönnyezte. Visszaadhatja egy kiváló embernek a vagyonát, és önnek köszönhetően ismét a mágia lesz az egyik legnagyobb erő a birodalomban az eljövendő generációk számára. Miután bebizonyította a képességeinek értékét, hasznosságát és a többi, már senki sem tagadhatja meg a mágusoktól a tiszteletet és a dicséretet. Ugyanolyan becsületük lesz a mágusoknak, mint az admirálisoknak, de legalábbis sokkal nagyobb becsben tartják majd őket, mint a tábornokokat. A befolyásuk akkora lesz, mint a püspököké és a főkancellároké. Az sem lenne meglepő ha őfelsége új rangok és címek garmadáját hozná létre, és a jövőben lennének általános mágusok, kanonizált mágusok, fizetés nélküli mágusok, és sok egyéb fajta mágus. A csúcson pedig ön állna, Mr. Norrell, mint Főmágus. És mindezt egy mozdulattal, uram! Egyetlen mozdulattal!

Drawlight elégedett volt a beszédével. Lascellesnek, aki idegesen gyűrögette kezében az újságot, bőven lett volna ellenvetése, de miután kijelentette, hogy a fogadalma szerint soha nem ad tanácsot, kénytelen volt megtartani magának a véleményét.

– Talán nincs is a világon még egy területe a mágiának, ami ennyire veszélyes lenne – jelentette ki Mr. Norrell rémült suttogással. – Ugyanúgy veszélyes a mágusra, mint az alanyra.

– Nos, uram, nincs kétségem felőle, hogy az önre leselkedő veszélyeket senki nem tudja önnél jobban felmérni – érvelt Drawlight. – Az alany viszont, ahogy az imént nevezte, halott. Mi rosszabb történhetne vele ennél?

Drawlight egy darabig várta a választ erre az érdekfeszítő kérdésre, de Mr. Norrell nem adta meg neki.

– Most csöngetek a hintóért – közölte Drawlight, és azon nyomban meg is tette. – Azonnal odahajtatok a Brunswick térre. Ne aggódjon, Mr. Norrell, minden okunk megvan reménykedni abban, hogy a javaslatunk az összes fél részéről kedvező fogadtatásra talál majd. Egy órán belül visszajövök.

Miután Drawlight elsietett, a mágus még legalább negyedóráig ült a helyén, és bámult maga elé, és bár Lascelles nem hitt a mágikus mutatványban, amire Mr. Norrell készült (így abban a veszélyben sem, ami a varázsló szerint a fejük fölött fog lebegni), mégis örült annak, hogy nem látja azt, amit Mr. Norrell lát.

Aztán a mágus váratlanul felállt a helyéről, kapkodva levett öt vagy hat könyvet, és felnyitotta őket. Valószínűleg azokat a bekezdéseket kereste, amik halott ifjú hölgyek felélesztéséről szóltak. Az olvasás és a keresgélés még háromnegyed óráig lefoglalta, egészen addig, amíg figyelmesek nem lettek a szomszédos szobából jövő zajra. Mr. Drawlight hangja hamarabb ért a könyvtárba, mint ő maga.

– ...A létező legnagyobb szívesség a világon! Annyira lekötelezne minket... – Ahogy Mr. Drawlight betáncolt a könyvtár ajtaján, az egész arca merő egy széles mosoly volt. – Mindent elintéztem, uram! Sir Walter eleinte húzódozott egy kicsit, de aztán elintéztem. Megkért, hogy mondjam el önnek, mennyire hálás az odaadó figyelméért, ám aggódott, hogy talán nem vezet jóra az ilyen próbálkozás. Erre én azt feleltem: ha az nyugtalanítja, hogy utólag kiszivárog a dolog, és mindenki erről fog beszélni, nem kell félnie, mi nem akarjuk kellemetlen helyzetbe hozni. Biztosítottam róla: Mr. Norrell leghőbb vágya, hogy a szolgálatára legyen, Lascelles és én pedig abszolút diszkrét urak vagyunk. Ő azt válaszolta, hogy a pletyka már nem érdekelné, mert az emberek úgyis mindig kinevetik a minisztereket, csak lehet, hogy jobb lenne hagyni Miss Wintertowne-t békében nyugodni. Úgy érezte, a jelen állapotában több tiszteletet kell tanúsítanunk iránta. „Hogy mondhat ilyet, kedves Sir Walter?” – kérdeztem. –”Nem gondolhatja komolyan, hogy egy gazdag és gyönyörű ifjú hölgy örömmel hagyta itt ezt a világot az esküvője előtti estén! Főleg hogy ön lett volna a szerencsés vőlegény! Ó, Sir Walter! Lehet, hogy nem hisz Mr. Norrell varázserejében, de kinek árt azzal, ha megpróbálja?” Az idős hölgy azonnal megértette, micsoda lehetőség van a kezünkben, és a saját érveit is felsorakoztatta az enyémek mellé. Elmesélte, hogy ismert egy mágust gyerekkorában, egy nagyon tehetséges embert, aki hű barátja volt a családjának, és aki évekkel meghosszabbította súlyosan beteg húga életét. Én mondom önnek, Mr. Norrell, szavakkal ki sem lehet fejezni, mennyire hálás önnek Mrs. Wintertowne a jóságáért, és könyörgött, hogy szóljak: azonnal jöjjön a házukba. Sir Walter is azt mondta, hogy nem látja értelmét a késlekedésnek. Ezért megmondtam Davey-nek, hogy várakozzon az ajtónál, és egy tapodtat se mozduljon. Ó, Mr. Norrell, ez a megbékélések éjszakája lesz! Tisztázhatják az összes félreértést, az összes rosszul kimondott szót, és a belőlük leszűrt rossz következtetéseket. Olyan lesz, mint egy Shakespeare-színdarab!

Mr. Norrell felvette a télikabátját, és beszállt a hintóba. A meglepett arcból ítélve, amit a mágus akkor vágott, amikor az egyik oldalról Mr. Drawlight, a másikról pedig Mr. Lascelles ült be mellé, arra kell következtetnem, hogy Mr. Norrell nélkülük akart a Brunswick térre menni.

Lascelles hátradőlt a hintóban, horkantva nevetgélt, és azt mondta, hogy még soha életében nem vett részt ilyen nevetséges dologban. Ahogy Mr. Norrell hintójában kényelmesen végigkocsikáztak London utcáin, úgy érezte magát, mint az ősi francia és itáliai mesék bolond szereplői, akik tejeskannában ülve hajóznak ki a kacsaúsztató közepére, hogy kihalásszák a hold tükörképét a tó vizéről. A mágus ezt könnyen zokon vehette volna, ha nem köti le az izgatott tervezgetés.

Amikor megérkeztek a Brunswick térre, egy kisebb tömeget találtak a bejárat előtti lépcsőn. Két férfi szaladt előre, hogy megragadja a lovak kantárját, és a lépcső fölött felakasztott olajlámpások még legalább egy tucat embert világítottak meg: Mrs. Wintertowne szolgáit. Izgatottan várták a mágus felbukkanását, mert ők is hallották, hogy fel akarja éleszteni ifjú úrnőjüket. Tudván, milyen kíváncsi az emberi természet, ki merem jelenteni, hogy volt közöttük olyan is, aki csak látni akarta a mágust a saját szemével. De sok sápadt arcú is akadt közöttük, akiken látszott, hogy gyászolnak, és ők – érzésem szerint – valami nemesebb indíttatásból mentek ki éjfélkor az utcára, ahol némán virrasztottak.

Egyikük megragadott egy gyertyát, és elvezette a vendégeket a házig, ami nagyon sötétnek és hidegnek tűnt. Már a lépcsőn jártak, amikor bentről meghallották Mrs. Wintertowne kiáltását.

– Robert! Robert! Mr. Norrell érkezett meg? Ó, hála istennek, uram! – Az asszony hirtelen eléjük toppant a bejárati ajtóban. – Már azt hittem, nem is jön.

Mr. Norrell legnagyobb megrökönyödésére az özvegy a kezei közé vette a kezét, megszorongatta, és esedezett, hogy a legerősebb varázsigéit felhasználva hozza vissza Miss Wintertowne-t az élők sorába. A pénz nem számít. Bármilyen összeget megnevezhet. Csak mondja, hogy visszahozza az ő drágaságát, ígérje meg neki.

Mr. Norrell megköszörülte a torkát, és valószínűleg arra készült, hogy előadja valamelyik unalmas monológját a modern mágia filozófiai hátteréről, amikor Mr. Drawlight előresietett, megragadta az asszony kezét, és mindkettejüket megmentette.

– Nagyon kérem, asszonyom – szólalt meg Mr. Drawlight –, próbáljon megnyugodni! Amint látja, Mr. Norrell eljött, és így adhatunk egy esélyt az ő varázstudományának. Azt kéri, hogy ne említse többször a pénzt. Amit ma éjjel tesz, az egy őszinte baráti gesztus.

Ekkor Mr. Drawlight lábujjhegyre állt, és felemelte az arcát, hogy Mrs. Wintertowne mögött megkeresse Sir Walter Pole-t. A miniszter abban a pillanatban kelt fel a székéből, és egy kicsivel arrébb megállt, hogy szemügyre vegye a vendégeket. A gyertyafényben sápadtnak tűnt, karikás volt a szeme, és volt benne valami komorság, amit eddig még soha nem láttak. Az udvariasság azt követelte volna, hogy kijöjjön az ajtóhoz, és beszélgessen velük, de ő némán a háttérben maradt.

Senki sem értette, miért torpant meg Mr. Norrell a küszöbön, és miért nem engedi, hogy beljebb vezessék, de a mágus ragaszkodott hozzá, hogy mielőtt beljebb megy, beszélni akar a miniszterrel.

– Muszáj beszélnem Sir Walterrel! Csak néhány szót. A legvégsőkig elmegyek önért, Sir Walter! – kiáltott be az ajtóból. – Mivel az ifjú hölgy még csak nem régen... öhm... hagyott itt minket, ígéretesnek tűnik a kísérlet. Igen, ki merem jelenteni, hogy a helyzet rendkívül biztató. Most megyek, Sir Walter, és elvégzem a munkámat. Remélem, hogy nemsokára jó hírrel térek vissza.

Bár Mrs. Wintertowne volt az, aki biztató szavakért könyörgött – mindhiába –, az izgatott Mr. Norrellt csak az érdekelte, hogy Sir Walterben tartsa a reményt, holott a miniszter nem kívánta ezt. Menedékhelyéről, a szalonból biccentett a jövevények felé, és amikor látta, hogy a mágus nem megy beljebb, rekedt hangon kikiáltott.

– Köszönöm, uram. Köszönöm!

Szája furcsán félrehúzódott: feltehetőleg mosolyogni akart.

– Nagyon boldog lennék, Sir Walter – kiáltotta vissza Mr. Norrell –, ha feljöhetne velem, és végignézhetné amit csinálok, de ez a fajta mágia nagyon kényes természetű, ezért egyedül kell végeznem. Remélem, hogy egy másik alkalommal bemutathatom önnek a tudásomat.

Sir Walter alig láthatóan biccentett, majd elfordult.

Mrs. Wintertowne akkor éppen az inasával, Roberttel beszélgetett, ezért Mr. Drawlight kihasználta, hogy nem figyel, és gyorsan félrevonta a mágust. Feldúltan suttogott a fülébe.

– Ne, ne tegye ezt, uram! Ne küldje el őket! Én azt tanácsolom, hogy annyi embert gyűjtsön maga köré, amennyit csak rá tud beszélni. Biztosíthatom róla, hogy ez lesz a legjobb garancia arra, hogy holnap mindenki az ön éjjeli hőstettéről beszéljen. Nyugodtan alkalmazzon mindenféle egyéb látványos trükköt, hogy lenyűgözze a szolgákat, vegye elő a legérdekesebb igéit! Ó, én féleszű! Bárcsak hoztam volna egy kis kínai port, hogy a tűzbe szórhassuk! Gondolom, magánál nincs egy csipet sem.

Mr. Norrell nem válaszolt erre, hanem azt kérte a háziaktól, hogy haladéktalanul vezessék abba a szobába, ahol Miss Wintertowne fekszik.

Noha Mr. Norrell többször is hangoztatta, hogy egyedül akar maradni, kedves barátainak, Mr. Drawlightnak és Mr. Lascellesnek nem volt szíve hagyni, hogy egymagában nézzen szembe pályafutásának eme nagy krízisével. Ezért Robert, az inas mindhármukat felvezette az első emeleti szobába.

8

A bogáncspihe hajú úr

1807. október

SENKI SEM volt a szobában.

Jobban mondva volt ott valaki. Miss Wintertowne feküdt az ágyon, de még egy filozófusnak is nehéz lett volna megállapítania, hogy ő a jelen állapotában számított-e valakinek vagy sem.

Fehér ruhába bújtatták, és ezüstláncot akasztottak a nyakába. Megfésülték, elrendezték gyönyörű hosszú haját, fülébe gyöngyökkel és gránátkövekkel díszített fülbevalót tettek. De kétlem, hogy Miss Wintertowne-t a történtek után érdekelte volna, milyen díszekbe öltöztetik. A szolgák gyertyákat gyújtottak, és alaposan befűtöttek a kandallóba, a szobát pedig rózsákkal ékesítették, amelyek hamarosan az egész helyiséget elárasztották édes illatukkal. Miss Wintertowne-nak mindez már nem számított; ugyanígy feküdt volna a város legbűzösebb padlásszobájában is.

– Azt mondja, szemrevaló lány volt? – kérdezte Mr. Lascelles.

– Miért, ön sohasem találkozott vele? – kérdezett vissza Drawlight. – Ó, mennyei szépségű teremtés volt. Éteri jelenség. Mint egy angyal.

– Tényleg? És most micsoda nyomorult látványt nyújt. Melegen ajánlom a környezetemben élő szép kisasszonyoknak, hogy soha ne haljanak meg. – Mr. Lascelles közelebb hajolt. – Lezárták a szemét.

– A szeme maga volt a tökéletesség – közölte Mr. Drawlight. – Tiszta sötétszürke szempár, hosszú sötét szempillával és sötét szemöldökkel. Kár hogy nem látta még életében; éppen az a fajta szépség volt, aki rabul ejtette volna önt. – Drawlight Mr. Norrellhez fordult. – Nos uram, készen áll a varázslatra?

Mr. Norrell helyet foglalt egy székben a kandalló mellett. Megérkezése óta úgy viselkedett, mint egy elszánt üzletember, de most egészen megváltozott, és lehajtott fejjel, mélyeket sóhajtva ült a széken. A szőnyegbe fúrta a tekintetét. Mr. Lascelles és Mr. Drawlight érdeklődve nézték – mindketten a saját vérmérsékletükre jellemző kíváncsisággal. Ez azt jelentette, hogy Mr. Drawlight izgett-mozgott és tágra nyitotta a szemét, Mr. Lascelles pedig hűvös kétkedéssel figyelte az eseményeket. Mr. Drawlight tiszteletteljesen hátrébb lépett az ágytól, hogy a mágus kényelmesen megközelíthesse az ifjú hölgy holttestét. Mr. Lascelles közben nekitámaszkodott a falnak, és karba fonta a kezét (ahogy a színházban is gyakran látni lehetett).

Mr. Norrell megint sóhajtott.

– Mr. Drawlight, már elmagyaráztam önnek, hogy ez a fajta mágia teljes magányt követel. Meg kell kérnem, hogy várjon az alsó szinten.

– De kérem, uram! – tiltakozott Mr. Drawlight. – Nem mondhatja komolyan, hogy a legközelebbi barátai, Lascelles és én az útjában állunk, amikor varázsol! Nálunk csendesebb lények nem is léteznek a világon. Két perc múlva már meg is feledkezik róla, hogy itt vagyunk. Szerintem a mi jelenlétünk abszolút mértékben szükséges a varázslathoz. Hiszen ki fogja elmesélni az embereknek az eredményeinket holnap reggel, ha nem Lascelles és én? Ki írja majd le nekik annak a pillanatnak a kimondhatatlan nagyszerűségét, amikor ön diadalmaskodik, és az ifjú hölgy felkel holtából? Vagy annak a pillanatnak az elviselhetetlen szenvedését, amikor kénytelen volt elismerni a kudarcát? Ön nem tudná olyan érzékletesen elmesélni ezeket a dolgokat, mint mi, drága uram. Ön is tudja, hogy nem képes rá.

– Lehet – felelte Mr. Norrell. – De akkor is lehetetlent kérnek tőlem. Nem tudom addig elkezdeni a varázslatot, amíg ki nem mennek a szobából.

Szegény Drawlight! Nem kényszeríthette rá a mágust, hogy akarata ellenére kezdjen hozzá a varázslathoz, de olyan hosszú ideig várt, hogy végre lásson valamit a mágiából – és tessék, az utolsó pillanatban kiküldik a szobából! Úgy érezte, ezt már ki sem lehet bírni. Még Mr. Lascelles is csalódott volt egy kissé, mert abban reménykedett, hogy valami nagyon mulatságosat fog látni, és jót nevethet majd rajta.

Amikor végre egyedül maradt a szobában, Mr. Norrell felállt a székéből, és kinyitotta az egyik könyvet, amit magával hozott. Kinyitotta egy összehajtott levéllel megjelölt résznél, aztán lerakta egy kis asztalra, hogy szükség esetén kéznél legyen. Aztán belekezdett a varázsigébe.

Szinte azonnal meglett az eredménye, mert hirtelen valami zöldet pillantott meg – ott, ahol azelőtt semmi zöld nem volt. Az erdők és mezők friss, édeskés illata áradt szét a szobában. Mr. Norrell elhallgatott.

Valaki állt a szoba közepén: egy magas, jóképű férfialak, sápadt, tökéletes bőrrel és roppant sűrű hajkoronával, ami olyan világos és fényes volt, mint a bogáncspihe. Fagyos kék szeme élesen felfelé ívelő, hosszú és sötét szemöldök alól ragyogott elő. Hétköznapi öltözéket viselt, leszámítva a kabátját, aminél élénkebb zöldet a mágus még sohasem látott. A kora nyári leveleknek volt ilyen színük.

O Lar! – szólalt meg Mr. Norrell reszkető hangon. – O Lar! Magnum opus est mihi tuo auxilio. Haec virgo mortua est et família eius eam ad vitam redire vult.[13]

Mr. Norrell az ágyon fekvő testre mutatott.

Amikor a bogáncspihe hajú férfi meglátta Miss Wintertowne-t, hirtelen nagyon izgatott lett. Meglepett örömmel tárta szét a karját, és lelkesen hadarva latinul kezdett beszélni. A mágus, aki már hozzászokott a nyomtatott könyvekhez és az írott latinhoz, észrevette, hogy hallás után nem képes olyan gyorsan követni a kihalt nyelvet. Néha felismert egy-két szót, például azt hogy „formosa” és „venusta” – ezeket a női szépség leírására használták.

Mr. Norrell megvárta, amíg az ismeretlen úr zaklatottsága csillapodik, aztán a kandallópárkány fölött lógó tükörre irányította a figyelmét. A tükörben megjelent Miss Wintertowne alakja, amint éppen egy keskeny sziklás ösvényen sétál egy hegyes, borongós táj kellős közepén.

„Ecce mortua inter terram et caelum!” – kiáltotta a mágus. – „Scitio igitur, O Lar, me ad hanc magnam operam te elegisse quia...”[14]

– Igen, igen! – vágta rá a másik úr, és már nem latinul beszélt. – Azért döntöttél úgy, hogy engem hívsz elő, mert varázstudományom messze fölötte áll fajtám képességeinek. Mert már Thomas Godblessnek, Ralph Stokesey-nak, Martin Pale-nek és a Hollókirálynak is szolgája, bizalmasa és barátja voltam. Mert bátor vagyok, tele lovagi erényekkel, nagylelkűséggel, és külsőm is oly ragyogó, mint a nap. Ezt tökéletesen értem. Botorság lett volna bárki mást megidézni. Mindketten tudjuk, hogy én ki vagyok. A kérdés csak az: ki a csuda vagy te?

– Én? – rökönyödött meg Mr. Norrell. – Én vagyok a Kor Legnagyobb Mágusa!

A bogáncspihe hajú úr felvonta az egyik tökéletes szemöldökét, mintha meglepné, amit hall. Komótosan körbesétálta a mágust, és minden szögből szemügyre vette. Ami a legzavaróbb volt az egészben: még a parókát is levette Mr. Norrell fejéről, hogy alánézhessen. Mintha legalábbis Mr. Norrell egy fazék lett volna a tűzhelyen, aminek felemelik a fedelét, hogy megnézzék, mi lesz vacsorára.

– Én... én vagyok az, akinek feltett szándéka visszahozni a mágiát Angliába! – dadogta Mr. Norrell, miközben elkapta a parókáját, és kissé csálén visszatette a fejére.

– Tényleg te lehetsz az, hiszen máskülönben én sem lehetnék itt – bólintott a férfialak. – Nem képzeled, hogy egy harmadrangú, útszéli mágusra pazarolnám az időmet! De ki vagy te? Ezt akarom tudni. Milyen varázslatokkal foglalkozol? Ki volt a mestered? Milyen mágikus világokban jártál? Milyen ellenségeket győztél le? Kik a szövetségeseid?

Mr. Norrell meghökkent a sok kérdéstől, és nem volt felkészülve arra, hogy válaszoljon rájuk. Habozott egy ideig, mert nem tudta eldönteni, melyik kérdést válassza, aztán leragadt az egyiknél, amire érzése szerint értelmes választ tudott adni.

– Nem volt mesterem. Saját magamat tanítottam.

– Hogyan?

– Könyvekből.

– Könyvekből?! (A kérdés a lehető legnagyobb megvetéssel hangzott el.)

– Igen, így van. Mostanában az ember nagyon sok mágiát találhat a könyvekben. Természetesen többnyire csupa sületlenséget. Nálam jobban senki sem tudja, mennyi badarság jelenik meg nyomtatásban. De az ember hasznos ismereteket is szerezhet, és akármilyen meglepő: miután valaki szert tesz az alapvető tudásra, egyre többet...

Mr. Norrell kezdett belemelegedni a témába, de a bogáncspihe hajú úrnak általában nem volt türelme végighallgatni mások mondanivalóját, ezért közbevágott.

– Én vagyok az első a fajtámból, akivel találkozol?

– Ó igen!

Ez a válasz tetszett a bogáncspihe hajú úriembernek, ezért elmosolyodott.

– Akkor hát tegyük fel, hogy segítek visszahozni ezt az ifjú hölgyet az életbe. Mi lesz a jutalmam érte?

Mr. Norrell megköszörülte a torkát.

– Miféle jutalomra...? – kérdezte volna rekedten, ám a másik úr félbeszakította.

– Ó! Ebben könnyen megegyezhetünk. Nem is lehet szerényebb kívánsága senkinek. Szerencsére tökéletesen hiányzik belőlem a mohóság és a hitvány törtetés. Ami azt illeti, te is rá fogsz jönni, hogy az ajánlatom sokkal inkább szolgálja a te javad, mint az enyémet. Meglátod, milyen önzetlen jellem vagyok. Csak annyit kívánok, hogy hadd legyek a segítőd az összes vállalkozásodban, hadd legyek a tanácsadód minden téren, és hadd irányítsam a további tanulmányaid. Ó, és meg kell ígérned, hogy tudatod a világgal: kimagasló eredményeid elsősorban nekem köszönheted.

Mr. Norrell olyan arcot vágott, mint aki elrontotta a gyomrát. Köhögött, és az orra alatt motyogott valamit az úr nagyvonalúságáról.

– Ha az a fajta mágus lennék, aki szívesen bízza a dolgait egy másik emberre, boldogan fogadnám az ajánlatát. De sajnos... Attól tartok... Röviden: nem áll szándékomban önt alkalmazni, sem mást az ön fajtájából. Soha többé.

Sokáig csend volt.

– Micsoda hálátlanság! – szólalt meg aztán a férfialak ridegen. – Vettem a fáradságot, és megjelentem előtted. Ezzel nem keveset kockáztattam. A lehető legnagyobb jóindulattal hallgattam végig unalmas és sivár mondandód. Türelemmel viseltem, hogy nem ismered, ezért be sem tartod a mágia alapvető etikettjét. És mit kapok cserébe? Megvetéssel fogadod, amikor felajánlom a segítségemet. Tudd meg, hogy más varázslók kínszenvedéseket is vállaltak azért, hogy elnyerjék a támogatásomat. Talán azzal a másik mágussal többre jutnék. Talán ő jobban tudja, hogyan kell beszélni a hozzám hasonló magas rangú és nagyra becsült személlyel. – A bogáncspihe hajú úr körbenézett a szobában. – Őt nem látom sehol. Hol van?

– Kire céloz?

– Arra a másikra.

– Másik kire?

– Másik mágusra!

– Mágu... – Mr. Norrell megpróbálta kiejteni a szót, de elhalt az ajkai között. – Nem, nem! Nincs semmiféle másik mágus! Csak én vagyok. Biztos lehet benne, hogy én vagyok az egyetlen. Miből gondolja, hogy...

Már hogyne lenne másik mágus? – förmedt rá a férfialak, mintha úgy gondolná, nevetséges letagadni egy ilyen magától értetődő dolgot. – Ő a te legeslegjobb barátod.

– Nekem nincsenek barátaim.

Mr. Norrell teljesen zavarba jött. Kire gondolhat a tündér? Childermassra? Lascellesre? Drawlightra?

Vörös a haja és hosszú az orra. Azonkívül meglehetősen beképzelt, mint minden angol! – közölte a bogáncspihe hajú úr.

Ez sem segített. A maga módján Childermass, Lascelles és Drawlight is beképzelt volt. Childermassnak és Lascellesnek is hosszú orra volt, de egyiküknek sem volt vörös a haja. Mr. Norrell egy szót sem értett az egészből, ezért nagyot sóhajtva visszatért az eredeti témához.

– Nem segít nekem? – kérdezte. – Nem éleszti fel az ifjú hölgyet?

– Ezt nem mondtam! – vágta rá a bogáncspihe hajú férfialak, és a hangja azt sugallta, hogy el sem tudja képzelni, hogy jutott ilyesmi a mágus eszébe. – Be kell vallanom, hogy az utóbbi évtizedekben kissé meguntam a családom és a szolgáim társaságát. A nővéreimnek és az unokatestvéreimnek sok jó tulajdonságuk van, de korántsem hibátlanok. Sajnos azt kell mondanom, hogy bosszant a dicsekvésük, az önhittségük és a gőgösségük. Áruld el nekem – mutatott Miss Wintertowne-ra –, ebben a hölgyben megvolt minden elvárható jó tulajdonság és erény? Kecses volt? Szellemes? Vidám? Szeszélyes? Úgy táncolt, mint a napsugár? Úgy lovagolt, mint a szél? Úgy énekelt, mint egy angyal? Úgy hímzett, mint Pénelopé? Beszélt franciául, olaszul, németül, breton és walesi nyelven, meg sok egyéb nyelven is?

A mágus azt felelte, hogy szerinte igen. Úgy tudja, manapság ilyen dolgokat muszáj elsajátítaniuk az ifjú hölgyeknek.

– Ó, akkor nagyon elbűvölő társam lesz! – ujjongott a bogáncspihe hajú alak, és összeütötte a tenyerét.

Mr. Norrell idegesen megnyalta a száját.

– Egész pontosan mit akar ezzel?

– Add nekem a hölgy fél életét, és megkötöttük az egyezséget.

– A fél életét? – visszhangozta a mágus.

– A felét – ismételte a bogáncspihe hajú úr.

– De mit fognak szólni a barátai, ha megtudják, hogy egy alkun elígértem a fél életét?

– Ó, még csak sejteni sem fogják. Ezt a részét nyugodtan rám bízhatod. Nem beszélve arról, hogy most egyáltalán nincs élete. Egy fél élet is jobb mint a semmi.

Egy fél élet tényleg sokkal többnek tűnt a semminél. Ha visszakapná a fél életét, Miss Wintertowne hozzámehetne Sir Walterhez, és megmenthetné az anyagi csődtől. Akkor Sir Walter megőrizhetné a hivatalát, és támogatná Mr. Norrell összes tervét, amivel visszaállítani szándékozik az angol mágiát. Csakhogy Mr. Norrell épp elég könyvet olvasott ahhoz, hogy tudja: valahányszor az angol mágusok alkut kötöttek ennek a másik fajnak a tagjaival, minden alkalommal átverték őket. Már azt is tudni vélte, hogyan akar túljárni az eszén a tündér.

– Milyen hosszú egy élet? – kérdezte.

A bogáncspihe hajú úr széttárta a kezét, mintha őszinteségét nem is lehetne kétségbe vonni.

– Milyen hosszúnak szeretné?

Mr. Norrell eltöprengett.

– Tegyük fel, hogy kilencvennégy éves koráig élne. A kilencvennégy év elég jól hangzik. Most tizenkilenc éves, ami azt jelenti, hogy még hetvenöt éve van hátra. Ha tud neki még hetvenöt évet adni, nem látom akadályát annak, hogy öné legyen a fél élete.

– Akkor hát hetvenöt év – bólintott a bogáncspihe hajú úr –, aminek pontosan a fele az enyém.

Mr. Norrell idegesen figyelte a férfialakot.

– Van még valami tennivalónk? – kérdezte. – Alá kell írnunk valamit?

– Nem, de magammal kell vinnem valamit, ami a kisasszonyé, hogy később igazolhassam az igényeimet.

– Vegye le az egyik gyűrűjét – javasolta Mr. Norrell. – Vagy szedje le a nyakláncát. Biztosan ki tudom magyarázni, hogy varázslat közben eltűnt egy gyűrű vagy egy nyaklánc.

– Nem – ellenkezett a tündér. – Nekem valami olyan kell, ami... Ó, már tudom is!

Drawlight és Lascelles abban a szobában ültek, ahol Mr. Norrell először találkozott Sir Walter Pole-lal. Egészen komor volt most a helyiség. A lángnyelvek szinte eltűntek a tűzrostély mögött, és a gyertyáknak sem volt sok hátra. A függönyöket nem húzták el, és a zsalukat sem nyitotta ki senki. Az ablakokon kopogó eső hangja még szomorúbbá tette a hangulatot.

– Éppen ideális éjszaka egy halott felkeltéséhez – jegyezte meg Mr. Lascelles. – Esőcseppek és faágak ostorozzák az ablaktáblákat, a szél a kéményben sóhajtozik. Egy színdarabhoz sem lehetne jobb díszletet kitalálni. Gyakran érzek késztetést arra, hogy színműveket írjak, és lehet, hogy a ma éjszaka eseményei fel is keltik bennem az ihletet. Egy tragikomédiát kellene írni, ami egy elszegényedett miniszterről szól. A miniszter elkeseredetten próbál pénzt szerezni, és semmilyen eszköztől nem riad vissza. Még az érdekházasságtól és a mágiától sem. Szerintem a közönség nagyon lelkesen fogadná. Már találtam is egy címet hozzá: Szegényke jobblétre szenderült.

Lascelles szünetet tartott, hátha Drawlight nevetni fog a sziporkázásán, de Drawlightnak semmi kedve nem volt nevetni amióta a mágus megtagadta tőle, hogy bent maradjon és szemtanúja legyen a varázslatnak.

– Ön szerint hova tűntek a háziak? – kérdezte jobb híján.

– Nem tudom.

– Ha azt vesszük, mennyi mindent köszönhetnek önnek és nekem, jobb bánásmódot érdemelnénk! Egy félórája még alig győztek hálálkodni nekünk. Szégyen-gyalázat, hogy ilyen hamar megfeledkeztek rólunk. Amióta megérkeztünk még egy szelet süteménnyel sem kínáltak meg minket. Most már vacsorázni is késő lenne, pedig ami engem illet, kopog a szemem az éhségtől! – Rövid időre elhallgatott. – Már a tűz is majdnem kialudt.

– Akkor tegyen rá még szenet – javasolta Lascelles.

– Hogyan? Azt akarja, hogy összepiszkoljam magam?

A gyertyák lassan egytől-egyig kialudtak, és apránként a tűz is elhamvadt, mígnem a velencei festményekből nem maradt más, mint egy sor nagy mélyfekete négyszög a kissé fakóbb fekete falakon. A két férfi hosszú ideig ücsörgött szótlanul.

– Hallotta az órát? Hajnali fél kettőt ütött! – kiáltott fel aztán Drawlight. – Milyen siralmas hang... Uhh... A regényekben mindig akkor történik valami szörnyűség, amikor a templom harangja megkondul vagy az óra megszólal egy sötét házban!

– Én nem emlékszem olyan esetre, amikor éppen hajnali fél kettőkor történt volna valami szörnyűség – közölte Lascelles.

Abban a pillanatban léptek hangját hallották a lépcső felől, majd a folyosóról. A szalon ajtaja kitárult, és ott állt valaki gyertyával a kezében. Drawlight a piszkavas felé nyújtotta a kezét. De csak Mr. Norrell volt az.

– Nyugodjon meg, Mr. Drawlight. Semmitől sem kell félnie.

Ám amikor a mágus feljebb emelte a gyertyatartót, Mr. Drawlight látta, hogy az arca igenis félelmet sugároz. Sápadt volt, és tágra nyílt szeméből még nem tűntek el a rémület maradványai.

– Hol van Sir Walter? – kérdezte. – Hol vannak a többiek? Miss Wintertowne az anyját szeretné látni.

Mr. Norrellnek még kétszer meg kellett ismételnie az utolsó mondatot, hogy a másik két úr végre felfogja, amit beszél.

Lascelles kettőt vagy hármat pislogott, és a szája is kinyílt a döbbenettől, de aztán összeszedte magát, becsukta a száját, és fölényes arckifejezést erőltetett magára. Az éjszaka hátralévő részében nem is változtatott ezen, mintha legalábbis rendszeresen járna olyan házakba, ahol halott ifjú hölgyeket támasztanak fel, és ezt a konkrét esetet meglehetősen unalmasnak találná. Drawlightnak ellenben bőven lett volna mondanivalója, és meg is eredt a nyelve, de sajnos abban a pillanatban senkinek nem volt felesleges figyelme, amit rá pazarolhatott volna.

Drawlightot és Lascellest elküldték, hogy keressék meg Sir Waltert. A miniszter aztán előkerítette Mrs. Wintertowne-t, aki rettegve és reszketve követte Mr. Norrellt a lánya szobájába. Közben a Miss Wintertowne feltámasztásáról szóló hírek eljutottak a ház többi részébe is, és amikor a szolgák meghallották, nagyon boldogok lettek. Mélységes hálát éreztek Mr. Norrell, Mr. Drawlight és Mr. Lascelles iránt. Egy inas és két férfi szolga megkereste Mr. Drawlightot és Mr. Lascellest, és felajánlották nekik, hogy ha bármilyen kívánságuk van, amit egy inas vagy egy szolga teljesíteni tud, csal szóljanak nekik.

Mr. Drawlight suttogva megjegyezte Mr. Lascellesnek: azelőtt soha nem gondolta volna, hogy egy jótétemény után ennyire bizalmas hangon fogják megszólítani az alacsonyabb rendű emberek, és mivel roppant kellemetlennek találta, többé nem is akar ilyen helyzetbe kerülni. Szerencsére az alacsonyrendű emberek annyira magukon kívül voltak az örömtől, hogy észre sem vették, mennyire megsértették Mr. Drawlightot.

Később mindenki értesült róla, hogy Miss Wintertowne felkelt az ágyból, és Mr. Norrell karjára támaszkodva átment a saját szalonjába, ahol leültették a kandalló mellé. Már egy csésze teát is rendelt magának.

Mr. Drawlightot és Mr. Lascellest felhívták a takaros kis emeleti szalonba, ahol Miss Wintertowne-nal, az özvegy édesanyával, Sir Walterrel, Mr. Norrellel és néhány szolgával találkoztak.

A kinézetükből a kívülálló arra következtethetett volna, hogy Mrs. Wintertowne és Sir Walter járták meg a hátborzongató természetfeletti világokat. Mindkettőjüknek szürke és nyúzott volt az arca. Mrs. Wintertowne egyfolytában sírt, Sir Walter meg újra és újra sápadt homlokára tette a kezét, mintha rémségeket látott volna.

Velük ellentétben Miss Wintertowne higgadt volt és összeszedett, mintha egy csendes, eseménytelen estét töltött volna el a saját otthonában. A székben ülve ugyanazt az elegáns ruhát viselte, amiben Drawlight és Lascelles legutoljára látta. Felállt, és Drawlightra mosolygott.

– Azt hiszem, uram, mi nem találkoztunk korábban, de elmondták nekem, mennyi mindent tett értem. Attól félek, ez egy olyan adósság, amit soha nem lehet törleszteni. Az, hogy egyáltalán itt vagyok, nagymértékben az ön fáradozásának és kitartásának köszönhető. Nagyon hálás vagyok önnek, uram. Szívből köszönöm, amit tett.

Azzal mindkét kezét felé nyújtotta, Mr. Drawlight pedig megszorította.

– Ó, kisasszony! – kiáltott fel hajlongva és mosolyogva. – Biztosíthatom felőle, hogy ez számomra hatalmas megtiszt...

Ekkor viszont hirtelen elhallgatott, és egy darabig nem szólalt meg.

– Kisasszony... – nyögte aztán.

Röviden és zavartan felnevetett (ami már önmagában is furcsa volt, lévén, hogy Drawlightot nem lehetett egykönnyen zavarba hozni). Nem engedte el az ifjú hölgy kezét, de úgy nézett körbe a szobában, mintha bajban lenne, és valakitől segítséget várna. Aztán felemelte Miss Wintertowne egyik kezét, és megmutatta neki. Az ifjú hölgy egyáltalán nem lepődött meg a látványon, sőt még jobban felemelte a kézfejét, hogy az anyja is láthassa.

A bal kezéről eltűnt a kisujja.

9

Lady Pole

1807. október

EGYSZER EGY hölgy (aki ilyen téren sokkal tájékozottabb volt nálam) azt mondta, hogy a világ általában élénken érdeklődik azok iránt a fiatalok iránt, akik meghalnak vagy megházasodnak. Így hát nem nehéz elképzelni, milyen sokan érdeklődtek Miss Wintertowne iránt. Előnyösebb helyzetben már nem is lehetett volna: kedden meghalt, szerdán a korai órákban feltámasztották, csütörtökön pedig megházasodott – habár egyesek szerint ez túl sok izgalom volt egy hétre.

Ezek után mindenki őt akarta látni. A legtöbb ember csak annyit tudott róla, hogy elvesztette az egyik ujját, miközben erről a világról átszállt a másikra, aztán vissza. Még a gondolat is gyötrelmes volt: vajon történt vele valami más is? Senki sem tudta biztosan.

Szerda reggel (vagyis a boldog visszatérést követő reggelen) a csodálatos kaland résztvevői mintha összeesküdtek volna az emberek kíváncsisága ellen; úgy tűnt, szándékosan fosztják meg a várost a hírektől. Akik a délelőtt folyamán ellátogattak a Brunswick térre, csak annyit tudtak meg, hogy Miss Wintertowne és az édesanyja pihen, és ugyanez volt a helyzet a Hanover téri házban is. Mr. Norrell teljesen kimerült, és senkivel sem kívánt találkozni. Ami Sir Walter Pole-t illeti, senki sem tudta biztosan, hol tartózkodik (csak gyanították, hogy Mrs. Wintertowne házában van a Brunswick téren). Ha nincs Mr. Drawlight és Mr. Lascelles (a két jótét lélek), a város bele is hal az információéhségbe. A két úriember viszont szorgalmasan járta London utcáit, és megszámlálhatatlan sok szalonban, nappaliban, étkezőben és kártyaszalonban tettek látogatást. Lehetetlen megmondani, hány helyre hívták Drawlightot vacsorára – és szerencse, hogy sohasem volt nagy ínyenc, mert szerdán maradandó károsodást okozhatott volna az emésztésének. Legalább ötvenszer elmesélte, hogyan sírt együtt Mrs. Wintertowne-nal, miután a lánya visszatért a halálból, hogyan szorította meg Sir Walter Pole kezét, mennyit hálálkodott neki a miniszter, mert nem győzte megköszönni neki amit értük tett, és végül azt is minden házban előadta, hogy Mrs. Wintertowne mennyire ragaszkodott ahhoz, hogy őt és Mr. Lascellest a saját hintójában vigyék haza.

Sir Walter Pole hét óra körül hagyta el Mrs. Wintertowne házát, és hazament, hogy aludjon néhány órát, de dél körül visszatért a Brunswick térre, ahogy a város lakói számítottak rá. (Látcsővel figyelnek ám minket a szomszédaink!) Addigra már Mrs. Wintertowne is tudta, hogy a lánya híresség lett, és egyik napról a másikra valóságos nemzeti kiválósággá nőtte ki magát. Rengeteg névjegyet találtak az ajtónál, és minden órában százával érkeztek a gratuláló levelek és üzenetek Miss Wintertowne-nak. Olyan feladó is akadt bőven, akinek a nevét Mrs. Wintertowne még soha életében nem hallotta. „Engedje meg nekem, Asszonyom” – írta az egyikük –, „hogy könyörögve kérjem: igyekezzen megszabadulni a nyomasztó, gyászos lepeltől, amely Kegyed házára borult a minap.” Mrs. Wintertowne nem örült annak, hogy vadidegenek érzik magukat felhatalmazva különböző levelek írására, és saját szájízük szerint értelmezik a lánya halálát és feltámadását, ráadásul hosszú sorokban támadják Miss Wintertowne-t a kíváncsiságukkal. A maga jólnevelt módján meg is fogalmazta a véleményét ezekről a közönséges és neveletlen alakokról, és amikor Sir Walter megérkezett a Brunswick térre, ő is kénytelen volt végighallgatni az asszony méltatlankodását.

– Én azt tanácsolom, asszonyom, hogy ne törődjön velük – mondta a miniszter. – Mi politikusok jól tudjuk, hogy az ilyen arcátlansággal szemben a legjobb védekezés a méltóságteljes hallgatás.

– Ó, Sir Walter! – kiáltott fel leendő anyósa. – Örömmel tölti el a szívemet, hogy ilyen sok mindenben egyezik a véleményünk. Méltóság és hallgatás. Pontosan. Azt hiszem, soha nem lehetünk eléggé óvatosak szegény drága Emma szenvedéseivel kapcsolatban. Ami engem illet, megfogadom, hogy a holnapi naptól kezdve egy szót sem beszélek többé a történtekről.

– Szerintem ez azért túlzás lenne. Tudja, asszonyom, nem szabad megfeledkeznünk Mr. Norrellről. A mágus a szemünkben mindig maga lesz az élő emlékezet. Attól tartok, gyakran kell majd vendégül látnunk, és azok után amit tett, semmiféle ellenszolgáltatás nem lehet elég részünkről. – Elhallgatott, majd rút arcát elfintorítva folytatta. – Szerencsére Mr. Norrell már kigondolta, hogy én hogyan lehetek leginkább a szolgálatára.

A miniszter arra a beszélgetésre célzott, amit hajnali négykor folytatott Mr. Norrell-lel. A mágus félrevonta Sir Waltert a lépcsőfordulóban, és hosszas előadást tartott neki arról, hogyan tervezi a franciák legyőzését a mágia segítségével.

Mrs. Wintertowne azt felelte, hogy természetesen semmi kifogása nincs az ellen, hogy Mr. Norrellt megkülönböztetett tisztelettel és figyelemmel kezeljék, és nem is fogja titkolni, mennyire nagyra becsüli. Hatalmas varázstudományától eltekintve – amit nem szükséges emlegetni, ha látogatóba jön – egészen normális úriembernek tűnik.

– Így van – helyeselt Sir Walter. – De a legfontosabb feladatunk most arról gondoskodni, hogy Miss Wintertowne ne vállaljon többet, mint amennyit bír. Pontosan erről akartam magával beszélni. Nem tudom, mi a véleménye, asszonyom, de szerintem nem ártana egy-két héttel elhalasztani az esküvőt.

Az özvegy nem bólinthatott rá erre a javaslatra, hiszen már túl voltak az előkészületeken, és az esküvői vacsora is csak arra várt, hogy feltálalásra kerüljön. Elkészült az összes leves, kocsonya, főtt hús, pácolt kecsege és a többi – hagynák kárba veszni mindet csak azért, hogy egy-két hét múlva az összes fogást újra el kelljen készíteni? Sir Walter nem sokat értett a háztartással összefüggő gazdasági kérdésekhez, ezért inkább azt tanácsolta, kérdezzék meg Miss Wintertowne-t: elég erősnek érzi-e már magát a ceremóniához.

Fel is keltek a székükből a jeges szalonban (ahol addig beszélgettek), és felmentek Miss Wintertowne nappalijába az emeletre, hogy feltegyék neki a kérdést.

– Ó, még soha életemben nem éreztem magam jobban! – virult ki az ifjú hölgy arca. – Jól vagyok, és erősnek érzem magam. Ma délelőtt már ki is mentem a házból. Nem szoktam sétálni. Régebben mindig gyengének éreztem magam hozzá, de ma délelőtt már úgy éreztem magam itthon, mint egy börtönben. Friss levegőre vágytam.

Sir Walteren látszott, hogy aggódik.

– Bölcs dolog volt ez? – Mrs. Wintertowne-hoz fordult. – Helyesen döntött?

Az özvegy már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de a lánya hangosan felnevetett, és megelőzte.

– Ó, biztosíthatom róla, hogy a mama semmit sem tudott az egészről! Akkor sétáltam, amikor ő a szobájában aludt. De Barnard is velem jött. Húszszor körbesétáltuk a Brunswick teret. Húszszor! Hát nem mulatságos? Ki hallott már ilyet? De annyira ellenállhatatlanul vágytam a sétára. Sőt szerettem volna futni, és ha a londoni utcákon lehetne futni, meg is tettem volna... – Megint nevetett. – Én még tovább mentem volna, de Barnard nem engedett. Egyfolytában a kezét tördelte és aggodalmaskodott, hogy hirtelen elájulok az utca kellős közepén. Nem engedte, hogy olyan messzire menjünk, ahonnan már nem látni a házat.

Az özvegy és a miniszter döbbenten nézték a lányt. A többi furcsaságtól eltekintve az volt a legszokatlanabb, hogy Sir Walter még sohasem hallotta a menyasszonyát ilyen hosszasan beszélni. A lány egyenesen ült a székében, a szeme ragyogott, és az arca úgy kivirult, mint egy hamvas rózsa. Az egészség és a szépség mintaképe volt. Meglepően gyorsan beszélt, vidám volt és túláradóan élénk. Mintha Mr. Norrell nemcsak az életét adta volna vissza, hanem a korábbihoz képest kétszer vagy háromszor annyi életet lehelt volna belé.

Nem tudták abbahagyni a csodálkozást.

– Persze ha elég erősnek érzi magát a testmozgáshoz, senki sem tartja vissza kegyedet – mondta Sir Walter. – A rendszeres testmozgás megerősíti és segít megőrizni az egészségét. Mégis azt mondom, hogy egyelőre nem kellene csak úgy szó nélkül kimennie a házból. Barnard egyedül nem tudja megvédeni. Holnaptól, ha megengedi, magam szeretném kivívni ezt a megtiszteltetést.

– De magának rengeteg dolga van, Sir Walter – emlékeztette a menyasszonya. – A kormányban folyton akad munkája.

– Igen, de...

– Ó tudom, hogy magát állandóan lefoglalják a hivatalos ügyek. Ennek tudatában mondtam igent.

A fiatal lány annyira derűsen fogadta a tényt, miszerint jövendőbelije valószínűleg elhanyagolja majd, hogy a miniszter szája önkéntelenül is tiltakozásra nyílt. Aztán rájött, hogy a lány igazat beszél, és nem lenne értelme ellenkezni. Már akkor lenyűgözte Miss Wintertowne szépsége és a kecsessége, amikor először megpillantotta Lady Winsell bathi házában. Aztán hamar rájött, hogy nemcsak szívesen venné nőül, hanem szívesen meg is ismerné közelebbről. Néha már meg is feledkezett a pénzről, ami a friggyel az ölébe pottyanna, és csak arra figyelt, milyen ideális feleség válna Miss Wintertowne-ból. Remélte, hogy már egy órányi beszélgetés után is kialakulhat közöttük az a tökéletes meghittség és bizalom, ami elengedhetetlenül fontos a házastársi kapcsolatban. Alig várta, hogy négyszemközt beszélgethessenek – biztosan kiderülne, hogy kölcsönösen rokonszenveznek egymással, és az ízlésük is hasonló. Az ifjú hölgy több elejtett mondatából is erre következtetett. Lévén hogy ő maga meglett, tájékozott negyvenkét éves férfi volt, könnyedén hozzászólt bármilyen témához, és minden felmerülő dologról elő tudta adni a jól kialakult véleményét. A bájos tizenkilenc éves fiatal lánnyal akármilyen témáról szívesen elcsevegett volna. Tudta, hogy a kisasszonyt le fogja bilincselni az intelligenciája. De eddig még nem sikerült tisztázniuk, hogyan egyeztetik össze a férfi elfoglaltságát a fiatalasszony betegségével, és Sir Waltert felkészületlenül érte, hogy az ifjú hölgy ugyanolyannak képzeli az életüket az esküvő után, mint előtte. Úgy tűnt, Miss Wintertowne egy cseppet sem bánja férje elfoglaltságát. Sőt újdonsült virgoncságával jót mulatott azon, hogy a miniszter valaha is máshogy képzelte a kettejük együttélését.

Sir Walter sajnos már amúgy is lekéste a megbeszélést a külügyminiszterrel, ezért megfogta Miss Wintertowne kezét (az egyben maradt jobb kezét), és lovagias csókot nyomott rá. Elmondta neki, mennyire várja már a holnapot, amikor menyasszonya a világ legboldogabb emberévé teszi őt. Kezébe vette a kalapját, hozzáfűzött egy-két mondatot ahhoz, amit Mrs. Wintertowne mondott az esküvőről, aztán részéről lezárta a témát azzal, hogy elhagyta a házat – amilyen hamar csak tudta.

Másnap délelőtt végül sor került az esküvőre a Szent György templomban a Hanover téren. Őfelsége összes minisztere jelen volt, azonkívül két vagy három királyi herceg, féltucat admirális, egy püspök és számtalan tábornok. De sajnos be kell ismernünk, hogy akármilyen fontosak voltak ezek a személyek a nemzeti béke és jólét szempontjából, azon a napon amikor Miss Wintertowne hozzáment Sir Walter Pole-hoz, senki sem méltatta őket figyelemre. Mindenki egy emberre mutatott, miközben a szomszédja fülébe suttogott, és minden tekintet egy emberre szegeződött: a mágusra, Mr. Norrellre.

10

Egy mágus alkalmazásának nehézségei

1807. október

SIR WALTER CSAK fokozatosan akarta bevezetni a mágia témakörét a parlamentbe, mert azt szerette volna, ha a többi miniszter lassan szokik hozzá a gondolathoz: Mr. Norrellt be kellene vetniük a háborúban. Attól félt, hogy a parlament tagjai a mágus ellen fognak beszélni. Mr. Canning biztosan szarkasztikus megjegyzésekkel fogadja, Lord Castlereagh nem akar majd együttműködni, Chatham grófja pedig egyszerűen ki fogja nevetni.

De ezek a félelmek alaptalanok voltak. Hamarosan kiderült, hogy a miniszterek éppen olyan élénk érdeklődéssel fogadják az új helyzetet, mint bárki más Londonban. A kabinet következő ülésén a Burlington House-ban(7) kinyilvánították, hogy szívesen alkalmazzák Anglia egyetlen mágusát. Csak azt nem tudták eldönteni, hogy mihez kezdjenek vele. Több mint kétszáz év telt el azóta, hogy az angol kormány legutoljára igénybe vette egy mágus segítségét, és már elszoktak az ilyesmitől.

Én azért aggódom leginkább – kezdte Lord Castlereagh –, hogy utánpótlást találjunk a hadsereg számára. Szinte lehetetlen feladat, mivel a brit tudvalevőleg nem harcos fajta. De remélem, hogy Lincolnshire-ben megtaláljuk a megoldást. Úgy hallottam, hogy arrafelé különlegesen jóféle disznók vannak, és az ottani lakosok feltűnően izmosak és erősek attól a hústól. Én akkor lennék elégedett ha valami varázslat folytán három- vagy négyezer lincolnshire-i fiatalember hirtelen égető vágyat érezne arra, hogy katona legyen és a franciák ellen harcoljon. – Sóvárogva nézett Sir Walterre. – Mit gondol, a barátja ismer ilyen varázsigét, Sir Walter?

Sir Walter azt felelte, hogy nem tudja, de meg fogja kérdezni Mr. Norrellt.

Később a nap folyamán Sir Walter csakugyan felkereste a mágust, és feltette neki a kérdést. Mr. Norrell nagyon örült. Úgy tudta, ilyet még soha nem kértek egyetlen mágustól sem, ezért azt üzente Sir Walterrel Lord Castlereagh-nak, hogy ő a legeredetibb elme, akivel eddig találkozott. Aztán elgondolkodott azon, hogy egyáltalán lehetséges-e ilyen varázslat.

– Szerintem gond lehet abból, hogy csak Lincolnshire-re korlátozzuk az igét, és azon belül is a fiatalemberekre. Fennáll a veszélye annak, hogy ha sikerrel járunk – márpedig ebben nincs okunk kételkedni –, Lincolnshire és a szomszédos megyék esetleg teljesen elnéptelenednek.

Sir Walter visszament Lord Castlereagh-hoz, és elmondta neki, miért adott a mágus elutasító választ.

A következő ötlet, amit a kormánytagok felvetettek, sokkal kevésbé tetszett Mr. Norrellnek. Lady Pole feltámasztása mindenkit ámulatba ejtett Londonban, és a miniszterek sem tudták kivonni magukat az általános elragadtatásból. Az egészet Lord Castlereagh kezdte, amikor megkérdezte a képviselőtársaitól, hogy kitől félt a legjobban Bonaparte Napóleon. Ki volt az, aki mindig előre tudta, mire készül az aljas francia császár? Ki aratott olyan megsemmisítő győzelmet a gallok felett, hogy azóta sem merik kidugni azt a francia orrukat a kikötőikből? Ki volt az, aki egymagában egyesített minden angol erényt? Ki más, kérdezte Lord Castlereagh, mint Lord Nelson? Egyértelmű, hogy az első és legfontosabb feladat visszahozni Lord Nelsont a halálból. Lord Castlereagh elnézést kért Sir Waltertől – talán félreértett valamit –, de nem tudta felfogni, miért kell tovább húzni az időt.

Mr. Canning viszont közbevágott, mert amúgy is energikus és kötekedő úr volt. Elismerte, hogy Lord Nelson halála rettentő nagy tragédia, hiszen valóságos nemzeti hős volt, és minden igaz, amit Lord Castlereagh mondott róla. De le kell szögeznie – anélkül, hogy meg akarná sérteni a legdicsőségesebb brit intézményt, a nemzeti flottát –, hogy Nelson csak egy tengerész volt, míg a néhai Mr. Pittnek nem akadt párja[15]. Ha már visszahoznak valakit a halálból, nem választhatnak mást, csak Pittet.

Lord Chatham (a néhai Mr. Pitt fivére) természetesen támogatta az ötletet, de nem értette, miért kell választaniuk. Miért nem támasztják fel Pittet és Nelsont is? Legfeljebb majd kétszer fizetnek a mágusnak, de ez ellen senkinek sem lehet ellenvetése.

Aztán más miniszterek is előhozakodtak egyéb halott úriemberekkel, és végül annyi név került fel a feltámasztandók listájára, hogy minden második kripta kiürülhetett volna Angliában. A lista nemsokára tűrhetetlenül hosszú lett, és a miniszterek szokás szerint vitatkozni kezdtek.

– Ez így nincs rendjén – közölte Sir Walter. – Kiindulópontként meg kell állapodnunk valamiben. Ha jól sejtem, mindnyájunkat Mr. Pitt barátsága segített elindulni a politikusi pályán. Nagy hibát követnénk el, ha egy másik embert részesítenénk előnyben.

Egy hírvivőt küldtek Mr. Norrell házába a Hanover térre, és a Burlington House-ba hívták a mágust. Mr. Norrellt bevezették a csodálatos falfestményekkel ékesített terembe, ahol a miniszterek ültek. Sir Walter elmondta neki, hogy egy újabb feltámasztáson gondolkodnak.

Mr. Norrell elsápadt, és valami olyasmit motyogott, hogy az előző feltámasztást is csak a Sir Walter iránti tiszteletből vállalta, mert máskülönben nem kísérletezett volna ilyesfajta mágiával. Másodszor nem szeretné megkísérelni. A miniszterek nem tudják, hogy mit kérnek tőle.

De amikor Mr. Norrell értesült róla, hogy kit akarnak feléleszteni, szemmel láthatóan megkönnyebbült, és a test állapotáról mondott valamit.

Akkor már a minisztereknek is eszükbe jutott, hogy Mr. Pitt már több mint két éve halott. Tisztelték a megboldogult miniszterelnököt annyira, hogy ne akarják jelen állapotában látni. Lord Chatham (Mr. Pitt fivére) szomorúan hozzátette, hogy szegény William mostanra már nagyon összezilálódhatott.

Nem is hozták fel többé a témát.

Egy héttel később Lord Castlereagh azt javasolta, hogy küldjék Mr. Norrellt Hollandiába vagy Portugáliába – azokba az országokba, ahonnan a miniszterek támogatást szerettek volna kapni a franciák ellen. Ott kipróbálhatja a varázsmutatványait a tábornokok és az admirálisok felügyelete mellett. Ezért el is küldtek két katonát a Hanover térre, hogy látogassák meg Mr. Norrellt. Az egyikük, Paycocke admirális, egy öreg, vörös képű tengerész volt, a másik az ifjú Harcourt-Bruce kapitány, aki a 20. könnyűfegyverzetű dragonyos hadosztályt vezényelte.

Harcourt-Bruce kapitány nemcsak szenvedélyes, jóképű és bátor katona volt, hanem romantikus fiatalember is. Egészen lázba hozta a gondolat, hogy a mágia újra méltó helyére kerül Angliában. Szívesen olvasta az izgalmasabb történelmi írásokat, és folyton ősi csaták kavarogtak a fejében, ahol az ellenség létszáma messze meghaladta az angolokét, ezért az angol katonák már csak a gyors halálban reménykedhettek. Ilyenkor hirtelen valami különös földöntúli zene hangzott fel, és az egyik hegy tetején megjelent a Hollókirály hosszú fekete palástjában, amelyen vadul borzolta a szél a hollótollakat. Nagy fekete lován levágtatott a hegyről, nyomában száz ember-lovaggal és száz tündér-lovaggal, hogy a mágiájával végső csapást mérjen a franciákra.

Így képzelte el Harcourt-Bruce kapitány a mágusokat. Ilyen jeleneteket akart látni most is a kontinens összes harcmezején. Ehhez képest amikor leült Mr. Norrell szalonjában a Hanover téren, végig kellett néznie, ahogy az öregúr durcásan panaszkodik az inasának a teájában lévő túl tejszínes tejszínről, aztán meg a túl vizes tejszínről. Nos, a kedves Olvasó bizonyára nem lepődik meg, ha kijelentem: a kapitány keserűen csalódott. Sőt annyira megviselte a csalódás, hogy még Paycocke admirális, ez a nyers modorú öregember is megsajnálta, és csak nagyon visszafogottan mert rajta nevetni és csúfolódni.

Paycocke admirális és Harcourt-Bruce kapitány visszamentek a miniszterekhez, és bejelentették, hogy sehova sem küldhetik Mr. Norrellt; ezt a bűnt az admirálisok és a tábornokok soha nem bocsátanak meg a kormánynak. Azon az őszön néhány hétig úgy tűnt, hogy a miniszterek soha nem fognak megfelelő megbízatást találni a mágusnak.

11

Brest

1807. november

NOVEMBER ELSŐ hetében egy francia hajóraj készült elhagyni a Bretagne nyugati partján fekvő város, Brest kikötőjét. A franciák azért indultak el, hogy a Biscay-öböl mentén őrjáratozzanak, és foglyul ejtsék a brit hajókat, vagy ha ez lehetetlen, legalább megakadályozzák a briteket a szándékuk megvalósításában – akarjanak bármit is.

A szél egyenletesen a part felől fújt. A francia tengerészek gyorsan és hatékonyan készítették fel a hajókat, és már majdnem készen álltak, amikor váratlanul nagyhasú fekete felhők jelentek meg az égen, és eleredt az eső.

Természetes, hogy egy olyan fontos kikötővárosban mint Brest, többen is foglalkoznak a szél és az időjárás tanulmányozásával. A hajók éppen vitorlát bontottak, amikor hirtelen egy csoport ember rohant le a partra, és izgatottan arra figyelmeztették a tengerészeket, hogy ez valami egészen furcsa eső. Azt mondták, hogy a felhők északról érkeznek, miközben a szél keletről fúj. Ilyen a valóságban nem történhet meg, mégis megtörtént – a szemük láttára. A kapitányoknak éppen csak annyi idejük volt, hogy megdöbbenjenek, hitetlenkedjenek egy sort, vagy felidegesítsék magukat a hír hallatán – kinek mit diktált a vérmérséklete –, amikor egy másik hír is érkezett.

Brest kikötője egy külső és egy belső öbölből áll. A zárt belső öblöt egy hosszú, vékony földnyelv választja el a nyílt tengertől. Miközben az eső egyre hevesebben csapkodta a vizet, a hajókat irányító francia tisztek megtudták, hogy szinte a semmiből egy hatalmas angol flotta jelent meg a külső öbölben.

Hány hajó volt odakint? A tisztek hírhozói nem tudták. Több mint amit egyszerre meg lehet számolni – lehetett ott száz is. Akárcsak az eső, a hajóraj is mintha egy szempillantás alatt bukkant volna fel az üres tengeren. Milyen hajók? Ó! Ez volt az egészben a legkülönösebb! Egytől-egyig sorhajók voltak, két- és háromfedélzetes, alaposan felfegyverzett hadihajók.

Erre a hírre mindenkinek végigfutott a hátán a hideg. A hajók száma és mérete még sokkal rémisztőbb volt, mint maga a tény, hogy hirtelen a semmiből kerültek oda. Az Angol Flotta régóta blokád alatt tartotta Brestet, de huszonöt hajónál több soha nem horgonyzott a közelben, és abból is csak tíz vagy tizenkettő volt sorhajó, a többi fürge kis fregatt, őrhajó vagy gyengébb vitorlázatú brig.

Olyan valószínűtlen volt a mese a száz angol hajóról, hogy a francia kapitányok nem is hitték el, amíg el nem lovagoltak vagy el nem eveztek Lochristbe, Samaret Saint-Julienbe vagy valami más helyre, ahol a magas hegycsúcsok ideális kilátást nyújtottak a külső öbölre.

Teltek-múltak a napok. Az ég ólomszínű volt, és az eső sem állt el. A brit hajók makacsul ott maradtak ahol voltak. Brest lakosai attól rettegtek, hogy a hajók egyszer csak közelebb jönnek a parthoz, és ostrom alá veszik a várost. De a brit hajók nem mozdultak.

Nemsokára még különösebb híreket lehetett hallani a Francia Birodalom más kikötőiből, például Rochefortból, Toulonból, Marseilles-ből, Genovából, Velencéből, Flushingból, Lorientből, Antwerpenből, és több mint száz kisebb városból. Ezeket a kikötőket is egyik pillanatról a másikra vette blokád alá egy száz hadihajóból álló angol hajóraj. Senki nem értette, mi történik. Ha megszámolták volna, mennyi hajót látnak összesen, több jött volna ki, mint amennyi hajója az Angol Flottának van. Sőt sokkal több mint amennyi az egész világon van.

Abban az időben Desmoulins admirális volt a rangidős tiszt Brestben. Volt egy szolgája is, aki nem nőtt nagyobbra egy nyolcéves gyereknél, és olyan sötét volt a bőre, amilyen sötét csak egy európai ember bőre lehet. Úgy nézett ki, mint akit beraktak a sütőbe, és túl sokáig hagytak benn, ezért egy kicsit oda-kozmált. Kávébab színű bőrének felülete a szikkadt tejberizsre emlékeztetett. Gubancos, zsíros fekete haja a sült csirke kevésbé ínycsiklandó részeit juttatta az ember eszébe, ahol még látszanak a csontok és a tollak. Perroquet-nek hívták (ami papagájt jelent). Desmoulins tengernagy nagyon büszke volt Perroquet-ra: a magasságára, az ügyességére, a fürgeségére és mindenekelőtt a bőre színére. Desmoulins admirális gyakran dicsekedett azzal, hogy látott már feketéket, akik Perroquet mellett egészen sápadtnak néztek ki.

Perroquet négy napig ült egy helyben, és a látcsövén keresztül a hajókat figyelte. Apró ívelt Napóleon-kalapjáról visszacsapódtak az esőcseppek, és a két végéről is úgy fröccsent ki a víz, mint a vízköpőből. Az eső becsurgott gyerekméretű köpenyének redői közé, otrombán nehézzé és filcessé téve a finom gyapjút. Apró patakokban folyt végig a víz a katona odakozmált, zsíros bőrén, de Perroquet egyáltalán nem törődött vele.

Négy nap után Perroquet felsóhajtott, talpra ugrott és nyújtózott egyet. Aztán levette a kalapját, alaposan megvakarta a fejét, ásított, majd így szólt:

– Nos, admirális, ezek a legfurcsább hajók, amiket valaha láttam. Érthetetlen az egész.

– Mit tart ilyen érthetetlennek, Perroquet? – kérdezte az admirális. Perroquet-vel együtt Desmoulins tengernagy és Jumeau kapitány is kiállt a Camaret Saint-Julien melletti hegyfokra. Az ő Napóleon-kalapjukról is visszafröccsent az eső, és az ő gyapjúköpenyüket is összefilcesítette. Ráadásul a csizmájuk is megtelt vagy fél hüvelyknyi vízzel.

– Azok a hajók úgy állnak a tengeren mintha szélcsend lenne, pedig egyáltalán nincs szélcsend – magyarázta Perroquet. – Nagyon erős nyugati szél fúj, aminek már rég a parti sziklákhoz kellett volna csapnia a hajókat. Nézze meg, még mindig ott vannak érintetlenül. Védekeznek valahogy? Nem. Bevonják a vitorlákat? Nem. Meg sem tudom számolni, hányszor változott meg a szél amióta itt ülök, és mit tesznek az emberek azokon a hajókon? Semmit.

Jumeau kapitány, aki nem szerette Perroquet-t, és féltékeny volt arra, hogy a tengernagy ennyire ad a szavára, elnevette magát.

– Ez az ember őrültségeket beszél, admirálisom. Ha a britek tényleg annyira lusták és hanyagok lennének, ahogy mondja, mostanra a hajók helyén már csak ázott rudak és deszkák ringatóznának a hullámokon.

– Inkább olyanok, mint a hajókról festett képek – tűnődött Perroquet, mintha meg sem hallotta volna amit a kapitány mondott. – Nem valódi hajóknak néznek ki. A legfurcsább mind között az a háromfedélzetű hadihajó északon, a sor elején. Hétfőn még úgy nézett ki mint az összes többi, de mostanra cafatokban lógnak a vitorlái, a hátsó árboca eltűnt, és egy egyenetlen lyuk van az oldalán.

– Hurrá! – kiáltott fel Jumeau kapitány. – Egy bátor francia csapat meglékelte őket, mialatt mi itt álltunk, és beszélgettünk.

Perroquet elvigyorodott.

– Gondolja, kapitány, hogy a britek közel engednének magukhoz egy francia csónakot csak azért, hogy meglékelje az egyik hajót, aztán békében elvitorlázzon? Ohó! Szeretném látni, ahogy ön tesz ilyet a kis csónakjával, kapitány. Nem, admirális, nekem az a véleményem, hogy az a brit hajó egyszerűen olvad.

– Olvad? – kérdezett vissza meglepetten a tengernagy.

– A törzs fel van dagadva mint egy teletömött kelengyetartó. A orrárboc és az átlórudas vitorla már félig belehajlik a tengerbe.

– Micsoda hallatlan ostobaság! – kiáltott fel Jumeau kapitány. – Hogyan olvadhat el egy hajó?

– Nem tudom – felelte Perroquet töprengve. – Attól függ, miből készült.

– Jumeau, Perroquet, szerintem az lesz a legokosabb, ha kihajózunk, és közelebbről is megvizsgáljuk azokat a hajókat – jelentette ki Desmoulins admirális. – Ha úgy látjuk, hogy a brit flotta támadni akar, visszafordulunk, de talán addig is kideríthetünk valamit.

Azzal Perroquet, az admirális és Jumeau kapitány vitorlát bontott az esőben néhány bátor katonával együtt. Bár a katonának tudni kell józanul harcolni, mégis babonás fajta, ezért muszáj volt a saját szemükkel látniuk a szokatlan hajókat. Amellett nemcsak Perroquet vette észre, milyen különös brit flotta állomásozik a külső öbölben.

Amikor hőseink megközelítették a külső öblöt, látták, hogy a furcsa hajók teljesen szürkék és csillognak a fényben – még a zuhogó esőtől homályos sötét ég alatt is. Egyszer egy pillanatra szétnyíltak a felhők, és a nap fénye visszaverődött a tenger felszínéről. A hajók eltűntek. Aztán összezárult a felhőtakaró, és a hajók megint ott voltak.

– Te jó Isten! – kiáltott fel az admirális. – Mit jelentsen ez?

– Lehet, hogy a brit flotta elsüllyedt, és ez csak a kísértetük – töprengett Perroquet nyugtalanul.

A hajók továbbra is csillogtak és ragyogtak, és a katonák azon kezdtek tanakodni, vajon miből készültek. A tengernagy úgy vélte, hogy vasból vagy acélból építhették őket. (Még hogy fémhajók! Ez a francia tényleg hóbortos népség.)

Jumeau kapitánynak eszébe jutott, hogy talán ezüstpapírból készültek.

– Ezüstpapírból! – szökkent fel az admirális szemöldöke.

– Igen, igen! – folytatta a kapitány lelkesen. – A hölgyek ezüstpapírból szoktak vesszőket sodorni, aztán azokból kosarakat hajtogatnak, amit virágokkal díszítenek, és cukrozott szilvával töltenek meg.

A tengernagy és Perroquet elcsodálkozott, ám Jumeau kapitány jóképű férfi volt, ezért sokkal többet tudott a hölgyek szokásairól, mint ők.

De ha egy hölgy egy este alatt hajtogat egy kosarat, akkor mennyi idő kell egy egész flotta hajtogatásához? Az admirális megpróbált utánagondolni, de belefájdult a feje.

A nap újra kisütött. Most még közelebb voltak, és látták, hogy a fény átsüt a hajókon és kifakítja a színüket, mígnem végül nem marad más belőlük csak pár halvány szikra a vízen.

– Üveg – szólalt meg az admirális, és ezzel már majdnem megoldotta a rejtélyt.

Végül az okos Perroquet tapintott rá az igazságra.

– Nem, admirálisom, ez az eső! Esőből vannak.

Ahogy az eső lefelé áradt az égből, a cseppek egybefolytak, és szinte szilárd alakot öltöttek. Aztán valaki az így létrejött rudakból, gerendákból és vitorlákból száz gyönyörű hajót formált.

Perroquet, az admirális és Jumeau kapitány oldalát furdalta a kíváncsiság: ki képes ilyen mutatványra? Mesteri esőkovács lehet.

– Nemcsak mesteri esőkovács – mondta a tengernagy –, hanem mesteri bábjátékos is! Nézzék, hogyan ringatóznak fel-le a vízen! Hogy dagadnak és ernyednek a vitorlák!

– Kétségtelen, hogy ennél szebbet még soha életemben nem láttam, admirálisom – bólintott Perroquet –, de nekem még mindig az a véleményem, hogy aki ezt létrehozta, semmit sem tud a vitorlázásról vagy a tengerészek világáról.

Az admirális fából ácsolt hajója két órán keresztül vitorlázott ide-oda az esőből készült hajók között. Mivel esőből voltak, semmilyen hangot nem adtak ki – nem nyikorgott a deszkázatuk, nem csapkodtak a vitorlák a szélben, nem kiáltoztak egymásnak a tengerészek. Többször is láttak simaképű esőembereket kijönni a korláthoz, akik a hús-vér emberek fahajóját figyelték, de senki nem tudta megmondani, mi járhat a fejükben. Az admirális, a kapitány és Perroquet érdekes módon mégis biztonságban érezték magukat.

– Még ha tüzelnének is ránk, az ágyúgolyóik is esőből vannak. Legfeljebb még jobban megázunk – jegyezte meg Perroquet.

Perroquet-t, az admirálist és Jumeau kapitányt egészen elkápráztatták a hajók. Nem jöttek rá, hogy túljártak az eszükön, és közben egy egész hetet elvesztegettek. Ezalatt a hét alatt a brit csapatok beosontak a Baltikum kikötővárosaiba, a portugál kikötőkbe és temérdek más öbölbe, ahová Bonaparte Napóleon császár nem akarta beengedni őket. Ám egy idő után gyengülni kezdett a varázslat, ami a hajókat a helyükön tartotta (valószínűleg ezért kezdett olvadni a nagy hajó a flotta északi végében). Két óra múlva elállt az eső, és ugyanabban a pillanatban megtört a varázs. Perroquet, az admirális és Jumeau kapitány is rájöttek erre valahogyan, mert az érzékeik közben egészen kifordultak magukból. Mintha megkóstoltak volna egy vonósnégyest vagy megsüketítette volna őket a kék szín látványa. Az esőhajók egy lélegzetvételnyi időre ködhajókká váltak, aztán szétoszlatta őket a gyenge tengeri szellő.

A franciák egyedül maradtak az üres Atlanti-óceánon.

12

Az Angol Mágia Szelleme Britannia megsegítésére kéri Mr. Norrellt

1807. december

EGY DECEMBERI napon két stráfkocsi ütközött össze Cheapside-ban. Az egyik felborult, és a rajta szállított sherryvel teli hordók szétgurultak a földön. Amíg a fuvarosok azon marakodtak, hogy melyikük a hibás, a járókelők észrevették, hogy az egyik hordóból szivárog az ital. Nemsokára szomjas emberek vették körbe a hordót poharakkal és pintes üvegekkel a kezükben. Mások kampókat és rudakat hoztak, hogy felfeszítsék az érintetlenül maradt hordókat is. A két stráfkocsi és a tömeg hamarosan annyira megbénította Cheapside forgalmát, hogy az összes szomszédos utcában feltorlódtak a hintók. Így vált járhatatlanná Poultry, a Threadneedle utca, a Bartholomew köz, illetve az ellenkező irányban Aldersgate, Newgate és a Paternoster köz. Úgy tűnt, hogy a hintókból, lovakból és emberekből fonódott óriás csomót soha többé nem lehet kibogozni.

Az egyik fuvaros tetszetős külsejű férfi volt, a másik meg kövér, ezért a kibékülésük után úgy néztek ki, mint a mondabeli dorbézolok, Bacchus és Silenus. Hogy saját magukat és a többi embert szórakoztassák, egymás után nyitották rá a hintók ajtaját a bent ülő gazdagokra. A kocsisok és a szolgák megpróbálták megakadályozni ezt a szemtelenséget, de ilyen nagy tömeget nem lehetett feltartóztatni, sőt a szesztől elködösült fejű emberek akkor sem tágítottak, amikor a gorombább kocsisok ostorral csapkodtak feléjük. A kövér fuvaros Mr. Norrellt fedezte fel az egyik hintóban.

– Jé! Az öreg Norrell! – kiáltott fel.

Mindkét fuvaros felmászott a hintóra, hogy kezet rázzon a mágussal, telelehelje az arcát sherrygőzzel, és biztosítsa arról: késlekedés nélkül eltakarítják az útból a tömeget, hogy Mr. Norrell – a francia blokád hőse – zavartalanul továbbhaladhasson. Be is tartották az ígéretüket, és a köztiszteletben álló gazdag urak hamarosan azt vették észre, hogy a lovaikat félrerángatják, őket pedig tímárok udvarára és egyéb piszkos helyekre kényszerítik. Voltak, akiket keskeny sikátorokba szorítottak be, ahonnan csak nagy nehezen tudtak kijönni, és közben a hintójukról is lepattogzott a külső lakkréteg. Miután a fuvarosok megnyitották a diadal útját Mr. Norrell előtt, beálltak a hintója mögé, és nagy ujjongás közepette egészen a Hanover térig kísérték. Közben a kalapjukat dobálták, és dalokat költöttek róla.

Úgy tűnt, mindenki nagyon örül Mr. Norrell sikereinek. A francia flotta nagy részét egy ügyes varázsmutatvánnyal tizenegy napig bent tartotta a kikötőkben, és ez idő alatt a britek szabadon vitorlázhattak a Biscay-öbölben, az Angol-csatornában, a Német-tengerben, és akadálytalanul hajthatták végre az eltervezett feladatokat. Új kémeket küldtek a Francia Birodalom különböző pontjaira, a régi kémeket pedig visszahívták Angliába, hogy meghallgassák a beszámolóikat Bonaparte császárról. A brit kereskedőhajók zavartalanul lerakhatták kávé-, gyapot- és fűszerszállítmányukat a holland és a balti partokon.

A hírek szerint a császár egész Franciaországot átfésülte, hogy találjon magának egy mágust – de nem járt sikerrel. Londonban a miniszterek el sem tudták hinni, hogy végre olyasmit tettek, amit a nemzet is jónak talált.

Mr. Norrellt magához hívatta a haditengerészeti miniszter, és a tanácsteremben madeirai borral kínálta. Miután felkínáltak neki egy kényelmes széket a kandalló mellett, a haditengerészeti miniszter, Lord Mulgrave és a haditengerészeti minisztérium első titkára, Mr. Horrocks hosszú megbeszélést folytatott vele. A kandalló fölött fából faragott hajózási eszközöket és virágfüzéreket lehetett látni; ezeket a mágus nagyon megdicsérte. Elmesélte milyen gyönyörű faragások díszítették a könyvtárát a Hurtfew Apátságban.

– Mégis... irigylem önt, kedves lord – vallotta be Mr. Norrell. – A szívem mélyéből. Olyan eszközöket láthat maga előtt a faragásokon, amik a hivatását juttatják eszébe. Bárcsak én is ilyesmivel büszkélkedhetnék! Így lehet a legjobban összpontosítani. Az ember hozzákezd a munkájához, és szárnyakat kap attól, hogy maga előtt látja a hivatásának kellékeit. Ha nincsenek a kezében, hát ott lógnak a kandalló fölött, jóféle angol tölgyből kifaragva. De a mágusok olyan kevés eszközt használnak. Elárulok önnek egy titkot, kedves lordom: minél több felszerelést lát egy varázslónál – színes port, kitömött macskát, mágikus süveget és hasonlókat –, annál biztosabb lehet benne, hogy közönséges szemfényvesztő.

Mr. Horrocks udvariasan megkérdezte, hogy miből áll az a kevés felszerelés, amire egy mágusnak tényleg szüksége van.

– Hát... tulajdonképpen semmi – felelte Mr. Norrell. – Csak egy ezüsttál, amiben felidézheti a képeket.

– Ó! Mit meg nem adnék azért, hogy egyszer végignézhessek egy ilyen mutatványt! – sóhajtott Mr. Horrocks. – Ön nem így érzi, lordom? Mr. Norrell, hogy vehetnénk rá önt, hogy mutasson nekünk egy ilyen ezüsttálas trükköt?

A mágus amúgy soha nem teljesített volna ilyen mihaszna kívánságokat pusztán csak azért, hogy valakinek a kíváncsiságát kielégítse, de annyira szívmelengető fogadtatásban részesült a haditengerészetnél (a két úr vég nélkül dicsérte), hogy szinte azonnal beleegyezett. Elküldtek egy szolgát egy ezüsttálért.

– Az átmérője legyen egy láb – rendelkezett Mr. Norrell. – És tiszta vízzel töltsék meg!

A haditengerészet nemrég utasítást küldött három hajónak, hogy találkozzanak Gibraltártól délre, és Lord Mulgrave szerette volna tudni, hogy teljesítették-e a parancsot. Talán Mr. Norrell kideríthetné. A mágus nem ígérhette biztosra, de megpróbálta. Amikor előkerült az ezüsttál és Mr. Norrell fölé hajolt, Lord Mulgrave és Mr. Horrocks áhítattal lestek. Az ősi mágia dicsőségének szele érintette meg őket; úgy érezték magukat, mintha visszarepültek volna Stokesey, Godbless és a Hollókirály korába.

Az ezüsttálba töltött víz felszínén egy kép jelent meg: három hajó szelte a kék tenger hullámait. A mediterrán színek élesen és tisztán ragyogtak ki a tálból a decemberi szürkeségbe, és megvilágították a vizet néző három úr arcát.

– Ez mozog! – kiáltott fel Lord Mulgrave csodálkozva.

Tényleg mozgott. Az elképzelhető legédesebb tejszínhabfelhők úsztak tova a kék égen, a hajók egyre csak szelték a hullámokat, miközben apró emberek sürgölődtek a fedélzeten. A hadügyminiszter és a titkár könnyen el tudta olvasni a hajók oldalára festett feliratokat: ŐHH (Őfelsége Hadihajója) Winchesteri Katalin, ŐHH Babérkoszorú és ŐHH Kentaur.

Ó, Mr. Norrell! – kiáltott fel Mr. Horrocks. – A Kentaur az unokafivérem hajója. Meg tudná nekem mutatni Barry kapitányt?

A mágus fészkelődött egy kicsit, aztán éles sziszegéssel nagy levegőt vett, és pillantását mereven az ezüsttálba mélyesztette. Lassanként ráközelített egy rózsaszín arcú, aranyhajú, köpcös, kerubszerű emberre, aki körbe-körbe járkált a fedélzet egyik sarkában. Mr. Horrocks büszkén mondta, hogy ez bizony az ő unokafivére, Barry kapitány.

– Nagyon jól néz ki, nem igaz? – ujjongott. – Örülök neki, hogy ilyen jó egészségben látom.

– Hol vannak? Meg tudja mondani? – kérdezte Lord Mulgrave a mágustól.

– Sajnos az ilyen képidézés a legpontatlanabb varázslatok egyike[16] – sóhajtott Mr. Norrell. – Boldoggá tesz, hogy megmutathattam lordságodnak őfelsége három hajóját, és még boldogabbá tesz, hogy éppen azokat a hajókat, amiket kerestünk. Őszintén szólva nem reméltem, hogy ilyen jól fog sikerülni. De attól félek, ennél többet nem deríthetünk ki.

A haditengerészet annyira elégedett volt Mr. Norrell teljesítményével, hogy Lord Mulgrave és Mr. Horrocks igyekeztek minél hamarabb új feladatot találni neki. Őfelsége Flottája nemrég elfogott egy francia sorhajót, az elején egy csodálatos faragott orrszoborral, ami egy hableányt ábrázolt. A szeme ragyogó kék volt, a szája korallpiros, és sűrű, göndör arany fürtjei közé művészi tengeri csillagokat és rákokat faragtak. A sellő farkát aranyozott ezüst pikkelyekkel borították, és úgy nézett ki, mintha mézeskalács lenne a belsejében. Mindenki tudta, hogy mielőtt a hajót elfogták volna, számtalan helyen megfordult: volt Toulonban, Cherbourgban, Antwerpenben, Rotterdamban és Genovában, ezért a hableány sok olyan várost látott, ami az ellenség védőbástyájának számított. Annak is szemtanúja volt, hogyan halad Bonaparte Napóleon császár nagyszabású hajóépítő-terve. Mr. Horrocks megkérte a mágust, hogy egy varázsigével vegye rá a sellőt: mondjon el mindent, amit tud. Mr. Norrell teljesítette a kérését. De hiába szólalt meg a szobor, eleinte semmivel sem lehetett rávenni, hogy válaszoljon a kérdéseikre. A britek kérlelhetetlen ellenségének vallotta magát, és nagyon örült annak, hogy végre beszélhetett, mert így elmondhatta nekik, mennyire gyűlöli őket. Mivel egész életét tengerészek között töltötte, rengeteg szitokszót ismert, és készségesen rázúdította bárkire, aki megközelítette. A hangja ilyenkor olyan volt, mint a vad szélben nyikorgó árboc és a deszkák zaja. De nemcsak szavakkal fejezte ki az indulatát az angolokkal szemben. Három angol tengerész javítgatta a hajót, ám amikor véletlenül közel kerültek a szoborhoz, a sellő felkapta őket fakarjával, megszorongatta őket fa-kezével, és bedobta őket a vízbe.

Mr. Horrocks maga ment le Portsmouthba, hogy beszéljen a hableánnyal, de hamar elfogyott a türelme, és megfenyegette a szobrot: feldaraboltatja, és máglyát rak belőle. Francia létére a sellő meglepően bátor volt, és azt válaszolta, hogy szeretné látni azt az embert, aki megpróbálja tűzifává aprítani. Fenyegetően csapkodott a farkával és ide-oda lengette a karját, még a tengeri csillagok és a rákok is felborzolódtak a hajában.

A dilemma akkor oldódott meg, amikor azt a fiatal és jóképű kapitányt küldték le a szoborhoz, aki elfogta a hajót. A kapitány tiszta, jól érthető franciasággal magyarázta el neki, hogy miért harcolnak a britek és miért tekintik ellenségnek a franciákat. Nem lehet tudni, hogy a beszéde vagy a megnyerő külseje győzte meg a sellőt, de végül mindent elmondott Mr. Horrocksnak, amit tudni akart.

Mr. Norrell minden nappal egyre nagyobbra és nagyobbra nőtt az emberek szemében. Egy vállalkozó szellemű nyomdász, akit Hollandnak hívtak, és akinek egy saját kis nyomdája volt St. Paul's Churchyardban, különös ötlettel állt elő. Egy ihletett állapotában megrendelt egy rézkarcot, ami a mágust ábrázolta, és ennek lenyomatait akarta árusítani a boltjában. A rézkarcon Mr. Norrell mellett egy lenge köpenybe öltözött ifjú hölgy állt. Valami sűrű, sötét anyag örvénylett és kavargott a lány teste körül, de nem ért hozzá, és hogy a női alak titokzatossága még feltűnőbb legyen, zilált hajfürtjei között még egy holdsarló is fénylett. Megfogta (a jól láthatóan elképedt) Mr. Norrell karját, és nagy lendülettel húzta felfelé egy lépcsőn. Nyomatékosan a lépcső teteje felé mutatott, ahol egy érett korú asszony ült. Az idősebb asszony is köpenyt és különböző szöveteket viselt, fején pedig egy tetszetős római sisak fénylett. Olyan keservesen zokogott, hogy nem tudta visszafojtani a könnyeit. Egyetlen társa, egy idősödő oroszlán zord ábrázattal kuporgott a lábánál. A rézkarc, amelynek azt a címet adták, hogy Az Angol Mágia Szelleme Britannia megsegítésére kéri Mr. Norrellt, hatalmas sikert aratott, és Mr. Holland havonta majdnem hétszáz nyomatot adott el belőle.

Mr. Norrell már nem járt annyit társaságba, mint korábban. Inkább otthon ült, és őt keresték fel mindenféle rendű és rangú nagy emberek. Nem ritkán egy délelőtt folyamán öt vagy hat előkelő hintó állt meg a háza előtt a Hanover téren. Még mindig ugyanaz a csendes és ideges természetű kis emberke volt, mint azelőtt, és ha nincs mellette Mr. Drawlight és Mr. Lascelles, a fenséges hintók gazdái borzasztóan unatkoztak volna. Minden látogatásnál Mr. Drawlight és Mr. Lascelles gondoskodott az izgalmas témákról. Az igazat megvallva, Mr. Norrell napról-napra egyre jobban rászorult a két úr segítségére. Childermass egyszer azt mondta, hogy fura mágus lenne az, aki Drawlightot alkalmazza, és lám, most már jóformán Mr. Norrell alkalmazottjai közé tartozott. Örökké a mágus hintójában lehetett látni, miközben a mágus ügyeit intézte. Mr. Drawlight már korán reggel beállított a Hanover térre, és beavatta a mágust mindabba, ami a városban történt. Elmondta neki, kinek a csillaga emelkedik, kié van leáldozóban, ki fuldoklik adósságokban, ki az, aki fülig szerelmes – és Mr. Norrell, aki általában csak egyedül ült a könyvtárában, hamarosan olyan sokat tudott a városlakók ügyes-bajos dolgairól, mint bármelyik városi matróna.

Még ennél is meglepőbb volt, hogy Mr. Lascelles is hirtelen érdeklődni kezdett az angol mágia iránt. De erre egyszerű volt a magyarázat. Mr. Lascelles abba a kellemetlen emberfajtába tartozott, akik lenéznek minden állandó foglalatosságot. Bár tökéletesen tisztában volt kimagasló képességeivel, soha nem fáradt azzal, hogy belevesse magát valamilyen szakmába vagy tudományba. Már betöltötte a harminckilencet is, de még mindig nem volt alkalmas egyetlen hivatásra vagy foglalkozásra sem. Ha körülnézett, olyan embereket látott, akik egész fiatalkorukat szorgalmas munkával vagy tanulással töltötték, és így idővel hatalmat vagy befolyást szereztek. Kétségtelenül irigyelte őket. Éppen ezért nagyon hízelgőnek találta, amikor a kor legnagyobb mágusa kinevezte maga mellé főtanácsadónak, mert ilyen minőségben még a király miniszterei is kérdéseket tettek fel neki. Természetesen ezek után is ugyanolyan gondtalanul és közömbösen viselkedett, mint korábban, de valójában nagyon is féltékenyen őrizte újonnan szerzett fontosságát. Egyik este Bedfordban egy üveg portói fölött megegyeztek Drawlighttal abban, hogy két barát épp elég egy olyan csendes úrnak, mint Mr. Norrell. Amolyan szövetséget kötöttek, hogy megvédjék egymás érdekeit, és megakadályozzák, hogy más emberek is befolyásolhassák a mágust.

Mr. Lascelles volt az első, aki azt tanácsolta Mr. Norrellnek, hogy írjon. Szegény Mr. Norrell állandóan azzal szembesült, hogy az emberek félreértik a mágiát, és folyton arra panaszkodott, hogy milyen szörnyen tudatlanok ezen a téren.

– Azt kérik tőlem, hogy mutassak nekik tündéreket – kesergett. – Meg egyszarvúkat, meg szárnyas oroszlánokat meg hasonlókat. Azt már nem fogják fel, hogy mi a haszna az én mágiámnak. Csak a komolytalan varázslatok érdeklik őket.

– A varázsmutatványok csak a nevét teszik ismertté, uram – közölte Mr. Lascelles. – Ha azt akarja, hogy a véleményét is megismerjék, írnia kell.

– Igen, igaza van – lelkendezett Mr. Norrell. – Nem rossz ötlet, és szívesen írnék is egy könyvet, de attól tartok, hogy még évekig nem lesz rá időm.

– Persze, hiszen egy könyvet megírni irdatlan nagy munka – ismerte el Mr. Lascelles egykedvűen. – De én nem is könyvre gondoltam, hanem csak két vagy három cikkre. Merem állítani, hogy egy lapszerkesztő sincs Londonban vagy Edinburgh-ben, aki ne fogadná szívesen, amit ön küld, legyen akármilyen nyúlfarknyi írás. Írhatna folyóiratoknak is, de ha rám hallgat, az Edinburgh-i Szemlét választja. Alig akad a királyságban olyan valamirevaló nemesi ház, ahol ne olvasnák ezt a lapot. Ez a leggyorsabb módja annak, hogy szélesebb körben is ismertté tegye a nézeteit.

Mr. Lascelles olyan meggyőző volt, hogy Mr. Norrell már látta a lelki szemei előtt, miként hevernek ott minden könyvtárasztalon a cikkei, és hogyan vitatják meg minden szalonban az ő nézeteit. Ha nem irtózott volna annyira az Edinburgh-i Szemlétől (ami tele volt szakszerűtlen kritikai írásokkal), ott helyben leül és megírja a cikkét. Sajnos az Edinburgh-i Szemle elsősorban a radikális hangvételéről vált ismertté, meg arról, hogy folyton szapulja a kormányt, és ellenzi a franciákkal folytatott háborút. Ezekkel a nézetekkel Mr. Norrell nem tudott egyetérteni.

– Ami azt illeti, semmi kedvem mások könyveiről kritikát írni – közölte a mágus. – A mágiáról írott modern publikációk nagyon ártalmasak, mert tele vannak téves elgondolásokkal és félrevezető véleményekkel.

– De hát önnek joga van ezt megírni. Minél könyörtelenebb a kritikája, annál jobban fog tetszeni a szerkesztőknek.

– Csakhogy én a saját nézeteimet szeretném ismertté tenni, nem másokét.

– Ó, uram, gondolja csak meg – ellenkezett Mr. Lascelles. – Pontosan azzal teheti ismertté a nézeteit, hogy mások írását bírálja, és rámutat a hibáikra. Nincs is annál egyszerűbb dolog, mint a saját céljainkra felhasználni egy kritikát. Elég, ha egyszer vagy kétszer megemlíti az adott könyvet, különben pedig úgy fejti ki a nézeteit, ahogy csak kívánja. Biztosítom róla, hogy mindenki ezt csinálja.

– Hm... – töprengett Mr. Norrell. – Talán igaza van. De nem. Még úgy tűnne, hogy valami olyasmit támogatok, aminek soha nem lett volna szabad nyomtatásban megjelennie.

Erről a meggyőződésről már nem lehetett a mágust lebeszélni.

Lascelles csalódott volt. Az Edinburgh-i Szemle éles elméjű és szellemes újságíróinak köszönhetően túlszárnyalta minden riválisát. Ennek a lapnak a cikkeit a legegyszerűbb segédlelkészektől kezdve a miniszterelnökig mindenki falta a királyságban. Az Edinburgh-i Szemléhez képest a többi újság hihetetlenül unalmas volt.

Mr. Lascelles már majdnem teljesen lemondott a dologról, sőt szinte el is felejtette, amikor kapott egy levelet egy Murray nevű ifjú könyvkereskedőtől. Mr. Murray tiszteletteljesen azt kérte Mr. Lascellestől és Mr. Drawlighttól, hogy jelöljenek meg egy időpontot, amikor meglátogathatja őket. Azt írta, lenne egy javaslata, amit eléjük szeretne tárni – egy javaslata, ami Mr. Norrell-lel kapcsolatos.

Lascelles és Drawlight néhány nappal később a Bruton utcában, Mr. Lascelles házában találkozott a könyvkereskedővel. A fiatalember lendületesen és üzletiesen gondolkodott. Nem habozott, hanem rögtön a tárgyra tért.

– Mint a szigetek összes többi lakója, én is ámuldozva fogadtam az angol mágia lélegzetelállító visszatérését, uraim. Az is magával ragadott, hogy a brit nyilvánosság ennyire lelkesen fogadta egy rég kihalt művészet feltámadását. Meggyőződésem, hogy egy új, mágiával foglalkozó folyóirat rendkívüli sikereket érne el. Az irodalom, a politika, a vallás és az utazás már bevált témák, és mindig népszerűek lesznek a folyóiratok terén, de a mágia – a valódi, gyakorlati mágia, amit Mr. Norrell is űz – a teljes újdonság varázsával hatna. Bevallom, uraim, abban reménykedtem, hogy önök előre meg tudják nekem mondani, hogyan fogadná Mr. Norrell ezt a javaslatot. Úgy hallottam, Mr. Norrellnek nagyon sok mondanivalója van ebben a tárgyban. És azt is hallottam, hogy Mr. Norrell nagyon meglepő nézeteket vall! Persze mindannyian tanultunk egy kis mágiatörténelmet és -elméletet az iskolában, de régóta nem gyakorolta senki a mágiát a szigeteken, és ki merem jelenteni, hogy a tananyag is tele volt hibákkal és téves elgondolásokkal.

– Micsoda kiváló megfigyelőképessége van, Mr. Murray! – ujjongott Mr. Drawlight. – Boldoggá tenné Mr. Norrellt, ha ezt elmondaná neki is. Hibák és téves elgondolások. Így van, szó szerint! Ha hozzánk hasonlóan ön is részesül majd abban a megtiszteltetésben, hogy beszélgethet a mágussal, a saját fülével hallhatja, mennyire igaza volt.

– Mr. Norrellnek régóta az a leghőbb vágya, hogy szélesebb körben is előadhassa a nézeteit, és így jobban megértesse az emberekkel a modern mágiát – magyarázta Mr. Lascelles. – De sajnos a személyes kívánságokat sokszor háttérbe szorítják a nyilvános kötelezettségek, neki pedig minden percére igényt tart a haditengerészet és a hadügyminisztérium.

Mr. Murray udvariasan azt felelte, hogy természetesen semmi sem lehet fontosabb a háború szent ügyénél, és Mr. Norrell mindenekelőtt egy nemzeti kincs.

– De remélem, találhatnunk olyan megoldást, amivel a teher nagy részét levesszük Mr. Norrell válláról – folytatta a könyvkereskedő. – Keresünk egy szerkesztőt, aki minden lapszámot megtervez, összegyűjti a cikkeket és a kritikákat. Természetesen mindvégig Mr. Norrell irányítása alatt.

– Ó persze! Mindvégig Mr. Norrell irányítása alatt! Ehhez ragaszkodunk! – közölte Mr. Lascelles.

A megbeszélés nagyon barátságos hangulatban ért véget mindkét oldalról. Lascelles és Drawlight megígérte Mr. Murray-nek, hogy haladéktalanul felvetik az ötletet Mr. Norrellnek.

Mr. Drawlight figyelte, ahogy a könyvkereskedő kimegy a szobából.

– Egy skót – jegyezte meg, miután bezárult az ajtó.

– Igen, úgy van – felelte Lascelles. – De mit számít ez? A skótok gyakran nagyon tehetségesek és rátermettek az üzlethez. Szerintem ennek nem lehet rossz vége.

– Elég tiszteletreméltó embernek látszott, majdnem úriembernek. Leszámítva azt a furcsa trükköt, hogy miközben a jobb szemét valakire szegezi, a bal szeme körbe-körbe jár a szobában. Ez egy kissé nyugtalanító.

– A jobb szemével nem lát.

– Valóban?

– Igen. Canningtől hallottam. Valamelyik iskolamestere egy zsebkést szúrt bele gyerekkorában.

– Szentséges ég! De képzelje csak el, kedves Lascelles! Egy folyóirat, ami egyetlen ember tiszteletére jelenik meg! Nem hittem volna, hogy ez lehetséges. A mágus el lesz ragadtatva, amikor meghallja.

Mr. Lascelles elnevette magát.

– Szerintem természetesnek fogja venni. A hiúsága mindennél erősebb.

Ahogy Mr. Lascelles megjósolta, Mr. Norrell semmi különöset nem talált a javaslatban, sőt azonnal akadékoskodni kezdett.

– Kitűnő terv – jelentette ki a mágus –, csak sajnos kivitelezhetetlen. Nincs időm folyóiratot szerkeszteni, márpedig egy ilyen fontos feladatot nem bíznék senki másra.

– Én is törtem ezen a fejem, uram – mondta Lascelles. – Aztán eszembe jutott Portishead.

– Portishead? Milyen Portishead? – kérdezte Mr. Norrell.

– Nos... Ő egy elméleti mágus volt, de...

– Egy elméleti mágus? – szólt közbe Mr. Norrell rémülten. – Tudja, hogy mi a véleményem róluk!

– De még nem hallgatott végig – folytatta Lascelles. – Annyira csodálja az ön munkásságát, uram, hogy amikor meghallotta, mennyire megveti az elméleti mágusokat, azonnal abbahagyta a tanulmányait.

– Valóban? – kérdezte Mr. Norrell valamivel higgadtabban.

– Két vagy három könyve jelent meg. Már nem is emlékszem, miről szóltak. A tizenhatodik századi mágia története gyerekeknek vagy valami ilyesmi[17]. Meggyőződésem hogy Lord Portisheadre nyugodtan rábízhatja a folyóiratot, uram. Ne féljen attól, hogy olyasmit jelentet meg, ami önnek nem tetszik. Az egész királyságban tisztességes emberként ismerik. Biztos lehet benne: nem lesz annál fontosabb célja, mint hogy az ön kedvére tegyen[18].

Mr. Norrell egy kicsit vonakodott, de végül beleegyezett hogy találkozzon Lord Portisheaddel. Mr. Drawlight egy levélben meghívta a lordot a Hanover térre.

Lord Portishead harmincnyolc éves nyurga fiatalember volt, hosszú végtagokkal. Általában fehéres színű kabátot és világos nadrágot hordott. Jámbor ember volt, szinte minden zavarba tudta hozni: zavarba hozta a feltűnő magassága, zavarba hozta a tény, hogy korábban elméleti mágus volt (elég intelligens volt ahhoz, hogy rájöjjön: Mr. Norrell lenézi ezért), zavarba hozta az olyan kifogástalan modorú úriemberek társasága, mint Drawlight és Lascelles, de legfőképpen attól jött zavarba, hogy találkozhatott rajongva tisztelt példaképével, Mr. Norrell-lel. Annyira izgatott volt, hogy előre-hátra ingatta magát a lábával, és így – tekintve hogy roppant magas volt, és fehéres ruhákat viselt – szinte megszólalásig hasonlított egy vad szélben hajladozó nyírfára.

Idegessége ellenére sikerült elmondania Mr. Norrellnek, hogy mekkora megtiszteltetés számára ez a találkozás. Mr. Norrellt egészen meghatotta a lord rendkívüli rajongása, és kegyesen engedélyezte neki, hogy újra tanulmányozza a mágiát.

Lord Portishead természetesen már ennek az ajánlatnak is nagyon örült, de amikor meghallotta, hogy milyen feladattal akarják megbízni, csaknem kibújt a bőréből. Mr. Norrellnek az volt a kívánsága hogy a lord a szalonja egyik sarkában ücsörögjön, szívjon magába mindent, amit ő a modern mágiáról mond, aztán szintén az ő irányítása alatt jelentesse meg az elhangzottakat Mr. Murray új folyóiratában.

Az új folyóirat címét – Az Angol Mágia Barátai – Mr. Segundustól vették, abból a cikkből, amit az előző tavaszon írt a Timesnak. Érdekes módon Mr. Norrell egyetlen cikket sem írt a folyóiratba, mert képtelen volt befejezni akár egyetlen írást is. Soha nem volt elégedett azzal, amit papírra vetett. Nem tudta eldönteni, hogy túl sokat vagy túl keveset időzött egy-egy témánál.(8)

A korai lapszámokban nem sok érdekes témát találtak azok, akik komolyan akarták tanulmányozni a mágiát. Csak azok a cikkek lógtak ki a sorból, amelyekben Lord Portishead Mr. Norrell nevében a többi varázslót támadta: a mágus-úriembereket, a hölgy-mágusokat, az utcai mágusokat, a vándormágusokat, a csodagyerek-mágusokat, a Yorki Mágusok Tudós Társaságát, a Manchesteri Mágusok Tudós Társaságát, a mágusok tudós társaságait általában, illetve mindennemű egyéb mágust.

13

A mágus a Threadneedle utcából

1807. december

LONDON LEGHÍRESEBB utcai mágusa kétségkívül Vinculus volt. Varázsbódéja a St. Christopher Le Stocks temploma előtt állt a Threadneedle utcában az Angol Nemzeti Bankkal szemben, és nehéz megmondani, melyik volt híresebb: a bank vagy a bódé.

Vinculus elég titokzatos úton vált híressé – vagy inkább hírhedtté. Nem volt különb a többi hosszú hajú sarlatánnál, akik hozzá hasonlóan megsárgult függönyök mögé rejtőztek. A varázsigéi nem hatottak, a jóslatai nem váltak valóra, és nem fér kétség hozzá, hogy akkor is csalt, amikor révületbe esett.

Évekig tartotta lázban a megszállottság, hogy mély és sokatmondó beszélgetéseket folytat a Temze Folyó Szellemével. Transzba esett, és kérdéseket tett fel a Folyószellemnek, a Szellem pedig az ő száján keresztül válaszolt mély, vizes és szeles hangon. 1805-ben egy téli napon egy asszony kereste fel, és egy shillinget fizetett neki azért, hogy mondjon neki valamit az eltűnt férjéről. A Szellem nagyon érdekes dolgokat közölt vele, és lassan egy egész tömeg gyűlt össze a bódé körül, hogy hallgassa. Néhány járókelő valóban hitt Vinculus képességeiben, és lenyűgözve figyelte a mutatványt, mások viszont gúnyolni kezdték a mágust és az ügyfelét. Az egyik csúfolódó (egy nagyon agyafúrt fickó) meggyújtotta Vinculus cipőjét, miközben a sarlatán beszélt. Vinculus azonnal visszajött a révületből, ugrálni kezdett, nyüszített és rángatta a cipőjét, de nem tudta, hogy melyik a sürgősebb: megszabadulni a cipőtől vagy eltaposni a tüzet. Ide-oda dobálta magát, a tömeg pedig nagyon élvezte a mulatságos látványt. Hirtelen azonban valami kiesett a mágus szájából. Két férfi ugrott előre, hogy megnézzék mi az. Egy kis fémszerkentyű volt, alig másfél hüvelyk hosszú. Egy miniatűr szájharmonikára hasonlított, és amikor az egyik férfi betette a szájába, ő is képes lett a Temze Folyó Szellemének hangján beszélni.

Az ilyen megszégyenítések ellenére Vinculus megőrizte a tekintélyének egy részét, mert veleszületett méltósága biztosította számára a kiemelt tiszteletet a londoni utcai mágusok között. Mr. Norrell barátai és csodálói fáradhatatlanul unszolták a mágust, hogy keresse fel Vinculust, és meglepődve látták, mennyire irtózik még a gondolattól is.

Egy késő decemberi napon, amikor a viharfelhők alpesi tájjá változtatták az eget London felett, amikor a szél olyan eszelősen fújt, hogy az egyik pillanatban homályba borította a várost, a másik pillanatban meg szétspriccelte a napfényt, amikor néha eső is kopogott az ablakpárkányon, Mr. Norrell kényelmesen ült a székében a meghitten duruzsoló tűz mellett. A mellette álló kisasztalra mindent kikészítettek neki, amit csak megkívánhatott. Kezében Thomas Lanchester könyvét, az Értekezés a madarak nyelvéről tartotta. Éppen az egyik kedvenc bekezdését kereste benne, amikor hirtelen majdnem kiugrott a szíve a helyéből: egy hang váratlanul hangosan és megvetően megszólította.

– Mágus! Te azt hiszed, hogy mindenkit elbűvöltél a varázsmutatványaiddal!

Mr. Norrell felnézett, és riadtan vette észre, hogy rajta kívül más is van a szobában. Korábban még sohasem látta azt az alakot. Vékony, rongyos figura volt, leginkább egy csapzott sólyomra emlékeztetett. Az arca színe akár a háromnapos tejé, haja mint a széntől, füsttől és hamutól bemocskolt londoni ég, a ruhái pedig a Temzét idézték a szennyes Wapping kikötőnél. Nem volt rajta egy ujjnyi tiszta terület sem – sem az arcán, sem a haján, sem az öltözékén –, de minden más tekintetben megfelelt a modern mágusról festett általános képnek (annak, aminek Mr. Norrell biztosan nem felelt meg). Egyenes derékkal állt, és ádáz szürke szemével parancsolón nézett a mágusra.

– Ó hogyne! – folytatta az ismeretlen, és mérgesen villogott a szeme. – Azt hiszed, nagyon különleges fickó vagy, mi? Hát tudd meg, Mágus, az eljöveteledet már nagyon rég megjósolták. Én az elmúlt húsz évben mindvégig a felbukkanásodat vártam. Hol bujkáltál eddig?

Mr. Norrell döbbent csendben ült, és tátott szájjal nézett a vádlójára. Úgy érezte magát, mintha az idegen belemarkolt volna a mellkasába, kitépte volna a legrejtettebb gondolatát, és feltartotta volna a fénybe. Már sokkal korábban érezte, hogy készen áll, jóval azelőtt, hogy a fővárosba jött volna. Már évekkel korábban szolgálhatta volna Anglia javát a varázslataival, már rég legyőzhették volna a franciákat, és az angol mágia arra a magasztos helyre kerülhetett volna a nemzet szemében, amit Mr. Norrell szerint el kellene foglalnia. A gondolat is kínt okozott neki, hogy a késlekedésével elárulta az angol mágiát. Mintha a saját lelkiismerete öltött volna szilárd testet a rongyos alakban, hogy rázúdítsa a vádjait. Ez a kellemetlen érzés hátrányba juttatta a titokzatos idegennel szemben. Lassan sikerült eldadognia egy kérdést: azt akarta tudni, hogy kivel áll szemben.

– Vinculus vagyok, a Threadneedle utca mágusa!

– Ah! – kiáltott fel Mr. Norrell, és megkönnyebbült, hogy nem valami túlvilági jelenséggel van dolga. – Gondolom, azért jött, hogy kolduljon. Akkor szedheti is a sátorfáját! Nem ismerem el önt mint mágus-társat, és nem adok önnek semmit. Nem adok pénzt. Nem ígérek semmiféle segítséget. Nem fogom másoknak ajánlani. Sőt, elárulom, hogy szándékomban áll...

– Megint tévedsz, Mágus! Én semmit sem akarok a magam számára. Azért jöttem, hogy megvilágítsam előtted a sorsodat, mert erre születtem.

– A sorsomat? Ó, jövendölésekre gondol – szegte fel a fejét gőgösen Mr. Norrell. Felállt a székéből, és erősen megrángatta a csengő zsinórját, de egy szolga sem került elő. – Az égvilágon semmi mondanivalóm nincs olyanoknak, akik prófétáknak hiszik magukat. Lucas! A jövendölés kétségtelenül a legaljasabb trükk, amit a magához hasonló gazfickók eljátszhatnak a becsületes emberekkel. A mágia nem lát a jövőbe, és aki az ellenkezőjét állítja, az hazudik. Lucas!

Vinculus körülnézett.

– Úgy hallottam, minden könyv megvan neked, amit valaha a mágiáról írtak. Sokan azt is mondják, hogy még azokat is visszaszerezted valahogy, amiket elpusztított a tűz az alexandriai könyvtárban. Biztosan kívülről fújod valamennyit.

– A jó könyvek és az újságok a tudomány alapját jelentik, és az igényes tudós legalapvetőbb eszközei – közölte Mr. Norrell kimérten. – A mágia is ugyanolyan alapokon nyugszik, mint a többi tudomány.

Vinculus hirtelen előrehajolt, és megfeszített figyelemmel nézte a mágust, mintha ki akarna esni a szeme. Mr. Norrell szinte akarata ellenére hallgatott el, és ő is előrehajolt Vinculushoz, hogy hallja, amit súg.

Kinyújtottam a kezem – suttogta Vinculus –; Anglia folyói megfordultak, és visszafelé folytak a medrükben...

Hogy mondja?

Kinyújtottam a kezem – ismételte Vinculus egy kicsit hangosabban –; Az ellenségeim vére megállt az ereikben...

Kiegyenesedett, szélesre tárta a karját, és behunyta a szemét, mintha valamiféle vallásos áhítat lett volna úrrá rajta. Erős, tiszta, szenvedéllyel teli hangon folytatta:

Kinyújtottam a kezem; a gondolatok kiszálltak az ellenségeim fejéből, akár a seregélyek raja;

Az ellenségeim összerogytak, mint az üres zsákok.

Ködből és esőből öltöttem előttük testet;

Az álmukból jöttem elő éjfélkor;

Egy csapat holló képében repültem feléjük hajnalban északról;

Amikor biztos rejtekbe bújtak, én voltam a kiáltás, és felvertem a téli erdő csendjét...

– Blablabla! – vágott közbe Mr. Norrell. – Tényleg azt hiszi, hogy most hallom először ezt a sületlenséget? Az összes őrült ezt az elcsépelt zagyvaságot üvöltözi az utcasarkokon, és az összes sárgafüggönyös csavargó ilyen versikékkel akarja magát titokzatossá tenni. Minden harmadrangú mágia-könyvben benne van, amit csak az elmúlt kétszáz évben kiadtak. „Egy csapat holló képében repültem feléjük!” Már csak azt kellene tudni, hogy mi ennek a jelentése! Ki repült kihez egy csapat holló képében? Lucas!

Vinculus mintha meg sem hallotta volna. Erőteljes bömbölése elnyomta Mr. Norrell vékony, magas hangját.

Az esőből kapu lett, és én rajta átmentem;

A kövekből trón lett, és én ráültem;

Három királyság hullt a kezembe mindörökre;

Megkaptam Angliát, hogy uraljam örök időkre.

A névtelen rabszolga ezüst koronát viselt;

A névtelen rabszolga idegen földön király lett...

– Három királyság! – kiáltott fel Mr. Norrell. – Ha! Most már tudom, mi akar lenni ez az agyrém! A Hollókirály próféciája! Hát sajnálom, de ha azt hitte, hogy lenyűgöz annak az úrnak a történetével, csalódni fog. Ó igen, ön végzetes tévedés áldozata! Nincs mágus, akit nála jobban megvetnék![19]

Az ellenségeim fegyverei a Pokolban szent kincsek;

Az ellenségeim haditervei ott megszentelt tekercsek;

Csatamezőn hullt véremet a Pokol sekrestyései kaparják fel az ősi földről, és ezüsttel vert elefántcsont tálba teszik.

Mágiát adtam Angliának, értékes örökséget

De az angolok szívből megvetik ajándékom

A mágiát az égre írja a szürke eső, de elolvasni nem tudják;

A mágiát a hegyek kőarcára írja a szél, de szemükkel nem látják;

Télen mágikus írás a sok csupasz fekete fa, de megérteni ostobák.

– Minden angol embernek születési előjoga, hogy igénybe vehesse hozzáértő és képzett mágusok segítségét – szólt közbe Mr. Norrell. – Ön mit ajánl nekik ehelyett? Misztikus zagyvaságokat kövekről, esőről és fákról! Ön olyan, mint Godbless, aki azt vallotta, hogy az erdei vadállatoktól kellene mágiát tanulnunk. Miért ne mindjárt a disznóktól az ólban? Vagy éppenséggel a kóbor kutyáktól? A mai civilizált embereknek nem ilyesféle mágiára van szükségük!

Feldúltan nézett Vinculusra, de közben valamin megakadt a szeme.

Az utcai mágus elég hanyagul öltözködött. Piszkos sálját hanyagul tekerte a nyaka köré, és így a sála és az inge között kilátszódott egy kis folt mosdatlan bőréből. Azon a helyen egy görbe jel éktelenítette a bőrét, élénk kék színű volt, mintha tollal húzták volna. Lehetett volna sebhely is – egy régi utcai verekedés emléke –, de sokkal jobban hasonlított azokra a barbár tetoválásokra, amelyeket a Déltenger szigeteinek őslakosain lehet látni. Különös módon Vinculust, azt az embert, aki magabiztosan kiállt a saját ügyéért egy másik úr házában, zavarba hozta a bőrén lévő jel. Mr. Norrell megfigyelte, hogy a torkához emeli a kezét, és odagyűri a sálját, hogy eltüntesse a tetoválást.

Két mágus jelenik meg Angliában...

Valami kiáltásféle szakadt fel Mr. Norrell torkából, de az ordításból végül gyenge, lemondó sóhaj lett.

Az első féli hatalmam; a második látni vágy engem;

Az elsőt tolvajok és gyilkosok űzik; a második saját pusztulását hajtja;

Az első sötét erdő hava alá temeti a szívét, mégis érzi a kínját;

A második az ellenség kezében látja meg legféltettebb kincsét...

– Ó, most már értem! Csak azért jött, hogy engem megsebezzen. Az a helyzet, álvarázsló úr, hogy ön irigy a sikereimre. A mágiámat nem tudja elpusztítani, ezért eltökélte, hogy befeketíti a nevemet, és feldúlja a békémet...

Az első egyedül éli le az életét; önmaga börtönőre lesz;

A második magányos utakon jár, csak a vihar követi, s egy magas hegy csúcsán sötét tornyot keres...

Abban a pillanatban kivágódott az ajtó, és két férfi rohant be.

– Lucas! Davey! – üvöltött Mr. Norrell hisztérikusan. – Hol voltatok eddig?

Lucas magyarázott valamit a csengőzsinórról.

– Mi? Azonnal fogjátok le! Siessetek!

Davey a többi kocsishoz hasonlóan keménykötésű fickó volt, hiszen nap mint nap meg kellett küzdenie az erejük teljében lévő, makacs lovakkal. A derekánál és a nyakánál fogva megragadta Vinculust. Az utcai mágus megveszekedetten küzdött. Közben még mindig maradt annyi ereje, hogy folytassa Mr. Norrell lehordását.

Fekete trónon árnyak közt ülök, de nem látnak.

Az esőből kapu lesz, és én rajta átmegyek;

A kövekből trón lesz, és én ráülök...

Davey és Vinculus egy kisasztal felé tántorodtak, és levertek róla egy halom könyvet.

– Aááh! Vigyázzatok! – kiáltott fel a mágus. – Az isten szerelmére, óvatosabban! Még felborítja azt a tintásüveget. Tönkreteszi a könyveimet!

Lucas is segített Davey-nek lefogni Vinculus megvadult szélmalomhoz hasonlóan kapálózó karjait, Mr. Norrell pedig közben körbeszaladt a könyvtárban – olyan gyorsan, ahogy senki nem látta őt mozogni évek óta –, hogy felvegye a könyveit, és megmentse őket a pusztulástól.

A névtelen rabszolga ezüst koronát visel majd – zihálta Vinculus, de Davey karja még szorosabban kulcsolódott a torkára, így nem sikerült a hatásos szónoklatot befejeznie. Az utcai mágus utoljára még egyszer összeszedte magát, és kiszabadította a felsőtestét a szolga szorításából. – Ez a névtelen rabszolga idegen földön király lesz...

Ám mielőtt befejezhette volna, Lucas és Davey félig kiráncigálták, félig kivitték a szobából.

Mr. Norrell leroskadt a kandalló melletti székre. Magához vette a könyvét, de hamar rájött, hogy a zaklatottsága nem engedi olvasni. Összevissza fészkelődött, rágcsálta a körmeit, körbe-körbe járkált a könyvtárban, és folyton visszatért azokhoz a könyvekhez, amik a dulakodás közben leestek a földre. Többször is megvizsgálta őket (bár komolyabb károkat nem talált), és űzötten vissza-visszatért az ablakhoz, hogy kilessen: nem ólálkodik-e valamiféle rossz szándékú idegen a ház körül. Három óra tájékán homály borult a szobára. Lucas visszatért, hogy meggyújtsa a gyertyákat és tegyen a tűzre, utána pedig Childermass is megérkezett.

– Na végre! – kiáltott fel Mr. Norrell. – Hallotta, mi történt? Minden oldalról elárultak! Más varázslók figyelik a házamat, és a bukásomat tervezik. A semmirekellő szolgáim nem törődnek a kötelességükkel. Teljesen mindegy nekik, hogy elvágja-e valaki a torkomat vagy sem. És ami magát illeti, átkozott gazember, maga a legrosszabb az összes közül! Én mondom: ez a bűnöző olyan hirtelen került a szobába, mintha mágikus úton jutott volna be! Amikor pedig megrángattam a csengőt és segítségért kiáltottam, senki nem jött! Tegye félre az összes egyéb feladatát. Mostantól fogva az lesz a munkája, hogy kiderítse milyen varázslattal jutott be az az ember a házamba. Hol tanulta ezt a fogást? Mit tud még?

Childermass ironikus arckifejezéssel nézett a gazdájára.

– Nos, ha ennyi a munkám, akkor már el is végeztem. Nem volt ebben semmi varázslat. Az egyik konyhalány nyitva felejtette a kamra ablakát, Vinculus bemászott, és addig kutakodott a házban, amíg meg nem találta önt. Ez minden. Azért nem jött senki, mert Vinculus elvágta a csengőzsinórt, így Lucas és a többiek nem hallották meg a hívást. Csak akkor hallottak valami zajt, amikor a sarlatán tombolni kezdett, de akkor már azonnal itt termettek. Nem így volt, Lucas?

Lucas a kandalló mellett térdelt kezében a piszkavassal, és élénken helyeselt.

– Megpróbáltam elmondani önnek, uram, de nem hallgatott rám.

Csakhogy Mr. Norrell olyannyira felzaklatta magát Vinculus behatolásán, és annyira rettegett attól, hogy a sarlatánnak talán mégis van valami varázsereje, hogy ez a magyarázat cseppet sem nyugtatta meg.

– Akkor is... Biztos vagyok benne, hogy ártani akart nekem. Ami azt illeti, már így is nagyon sok kárt okozott.

– Úgy van – bólogatott Childermass. – Nagyon sok kárt! Mert amíg a kamrában volt, három adag húspástétomot is megevett.

– És két krémsajtot – tette hozzá Lucas.

Mr. Norrell kénytelen volt bevallani magának, hogy az ilyesmi nem vall egy nagy mágusra, ám mégsem tudott addig lecsillapodni, amíg ki nem töltötte valakin a haragját. Mivel akkor leginkább Childermass és Lucas volt kéznél, velük kezdte. Végig kellett hallgatniuk hosszas kirohanását Vinculus ellen, akit a valaha élt legnagyobb gonosztevőnek nevezett, aztán több célzást tett arra is, milyen csúnyán végezték a szemtelen és hanyag szolgák a történelem során.

Childermassnak és Lucasnak jóformán minden héten végig kellett hallgatnia egy ilyen korholást, amióta Mr. Norrell szolgálatában álltak, ezért nem is ijedtek meg különösebben. Megvárták amíg a gazdájuk kibeszéli magából a dühét, aztán Childermass megszólalt.

– Félretéve a húspástétomot és a krémsajtot, az utcai mágus nagy bajba sodorta magát azzal, hogy behatolt a házába. Ilyesmiért akasztás is járhat. Mit akart?

– Hogy mit akart? Előadta nekem a Hollókirály jövendöléseit. Micsoda banális ötlet! Ugyanolyan értelmetlen zöldség volt, mint a többi hasonló tiráda. Valami csatatérről beszélt, meg egy trónról, meg valami ezüstkoronáról, de legfőképpen egyvalamit akart: egy másik mágust éltetni. Gondolom, saját magát.

Most, hogy Mr. Norrell számára világossá vált, hogy Vinculus nem rettenetes vetélytárs, sajnálta, hogy egyáltalán szóba állt vele. Sokkal jobb lett volna leereszkedő és hivatalos stílusban viselkedni vele, és legfőképpen hallgatni. Azzal nyugtatta magát, hogy visszaidézte Vinculus képét, amikor Lucas és Davey kirángatták a szobából. Akkor már elég szánalmas látványt nyújtott. Ez az emlékkép és az a gondolat, hogy kettejük műveltségét és tehetségét nem is lehet egy napon említeni, lassan, fokozatosan megnyugtatta. De sajnos ez a kényelemérzet sem tartott sokáig. Mert amikor újra beleolvasott az Értekezés a madarak nyelvéről című munkába, a következő bekezdésre bukkant:

...A mágia lényegében ugyanaz, mint a madarak vad gondolata amint belevetik magukat a semmibe. Nincs is olyan lény a világon, amelyik alkalmasabb lenne a varázslásra. Még a legkisebb madár is képes egyenesen kirepülni ebből a világból, és véletlenül valamelyik Másik Világba megérkezni. Honnan jön a szél, ami megsimítja az arcod, honnan a fuvallat, ami belelapoz a könyvedbe? Ahol az apró vadmadarak szeleburdi varázslata találkozik az Ember mágiájával, ahol a szél, az eső és a fák nyelve érthetővé válik, ott találkozunk a Hollókirállyal...[20]

Amikor Mr. Norrell legközelebb találkozott Lord Portisheaddel (két nappal később), azonnal lerohanta és rázúdította a méltatlankodását.

– Őszintén remélem, lordom, hogy maróan éles kritikát fog írni Thomas Lanchesterről a folyóiratban. Évek óta csodáltam az Értekezést a madarak nyelvéről, mert azt gondoltam: végre egy könyv, ami arra vállalkozik, hogy tisztán és átfogóan bemutassa az aranykori mágusok varázstudományát. De közelebbről szemügyre véve rá kellett jönnöm, hogy Lanchester írását a legalantasabb aranykori vonások szennyezik be... Ez egy misztikus, lordom! Ez az ember egy misztikus!

14

Szívszilánk Farm

1808. január

JÓ HARMINC ÉVVEL AZELŐTT, hogy Mr. Norrell Londonba költözött azzal a szándékkal, hogy felélessze az angol mágiát és ezzel lenyűgözze a világot, egy Laurence Strange nevű ember megkapta az örökségét. Ez az örökség egy düledezőfélben lévő házból, néhány terméketlen földdarabból, valamint egy halom adósságból és jelzálogból állt. Ezek bizony súlyos gondok voltak, de Laurence Strange nem hitte reménytelennek a helyzetét: csak egy nagyobb pénzösszegre van szüksége. Ezért, ahogy az már az elszegényedett fiatalembereknél szokás, minden gazdag örökösnőre kivetette a hálóját. Jóképű és elegáns modorú ifjú volt, ügyesen csűrte-csavarta a szót, így nem telt bele sok idő, máris magáénak tudta egy bizonyos Miss Erquistoune kezét. A skót hölggyel együtt évi 900 fontnak is várományosa lett.

Miss Erquistoune hozományából Laurence Strange felújíttatta a házát, termővé tette a földjeit, és visszafizette az adósságokat. Hamarosan úgy gondolta, hogy nem elég a meglévő pénz, ideje egy kicsit fialtatni. Kiterjesztette a birtokát, és tizenöt százalékos kamattal adott kölcsönt másoknak. Lassan minden percét kitöltötte a pénzügyekkel való foglalkozás, és apránként a feleségét is elhanyagolta. Mi több, kijelentette, hogy az ifjú hölgy társaságát és a vele való beszélgetést nagyon fárasztónak találja. Ezekután a fiatalasszony is egyre rosszabbul érezte magát mellette. Laurence Strange birtoka Shropshire-ben, az ország egyik eldugott szegletében a walesi határnál terült el. Mrs. Strange egy árva lelket sem ismert arrafelé. A városi élethez volt szokva, az edinburgh-i bálokhoz és üzletekhez, és az edinburgh-i barátaival folytatott szórakoztató társalgásokhoz. Lehangolta az örök walesi esőben ázó magas és borús hegyek látványa. Öt évig élt ebben a kényszerű magányban, aztán egyszer – miután éppen ezeken a borús hegyeken sétált magányosan a viharban – súlyosan megfázott, és meghalt.

Mr. és Mrs. Strange-nek egyetlen gyermeke volt, aki az anyja halálakor alig töltötte be negyedik életévét. Még csak néhány napja temették el az asszonyt, amikor Laurence Strange és elhunyt felesége családja hevesen vitatkozni kezdett a gyermekről. Az Erquistoune család ragaszkodott hozzá, hogy a házassági szerződés értelmében Mrs. Strange vagyonának nagy részét a fiának kell félretenni, amíg az el nem éri a nagykorúságot. Laurence Strange azt felelte erre, hogy a felesége pénze teljes mértékben őt illeti, és azt tesz vele amit akar. Ezen senki nem lepődött meg. Mindkét fél ügyvédhez fordult, és két pert is indítottak egyszerre: az egyiket a Civil Jogászok Egyesülése előtt, a másikat a skót bíróságon. Évekig húzódott a két per – Strange kontra Erquistoune, illetve Erquistoune kontra Strange –, és Laurence Strange idővel már látni sem bírta a fiát. Számára a gyerek olyan volt, mint a mocsaras föld vagy egy beteg fákkal teli csalitos – papíron ér valamennyi pénzt, de az éves jövedelem szempontjából elenyésző volt. Ha az angol törvények engedélyezték volna Laurence Strange-nek, hogy eladja a fiát, és vegyen helyette egy jobbat, biztosan megteszi[21].

Közben az Erquistoune család is rájött, hogy Laurence Strange-nek hatalmában áll ugyanúgy megnyomorítani a fia életét, ahogy hajdan az asszony életét is megnyomorította, ezért Mrs. Strange fivére hamar írt egy levelet Laurence Strange-nek, amiben azt javasolta, hogy a fia minden évben töltsön néhány hónapot az ő edinburgh-i házában. Mr. Erquistoune legnagyobb meglepetésére Mr. Strange-nek nem volt semmi ellenvetése[22].

Így történt, hogy Jonathan Strange gyermekkora minden második félévét Mr. Erquistoune házában töltötte az edinburgh-i Charlotte téren, ahol – magától értetődő módon – azt tanulta meg a környezetétől, hogy az apja egy utolsó gazember. A skót család házában kezdték taníttatni, három unokanővérével, Margaret, Maria és Georgiana Erquistoune-nal együtt[23]. Edinburgh kétségtelenül a világ egyik legcivilizáltabb városa, és lakói éppoly éleslátásúak és éppúgy szeretik élvezni az életet, mint a londoniak. Valahányszor a kisfiú a nagybátyja házában tartózkodott, Mr. és Mrs. Erquistoune mindent megtett azért, hogy jól érezze magát. Remélték, hogy ezzel ellensúlyozhatják azt a közönyt és hidegséget, amiben az apja birtokán része volt. Ezért nincs is mit csodálkozni azon, hogy kissé elkényeztetett és öntörvényű felnőtté vált, aki sokszor elfogultan szemlélte saját magát.

Laurence Strange egyre idősebb és gazdagabb lett, de a természete mit sem változott.

Pár nappal azelőtt, hogy Vinculus betört Mr. Norrell szobájába, egy új inas jelentkezett munkára Laurence Strange birtokán. A többi szolga készségesen segített neki és felvilágosította: elmondták, hogy Laurence Strange büszke és rosszindulatú ember, hogy képtelenség kedvelni, hogy mindennél jobban szereti a pénzt, és hogy évek óta egy szót sem beszélt a fiával. Arra is figyelmeztették, hogy a gazdának olyan a vérmérséklete, mint az ördögé, ezért vigyázzon, nehogy valamivel felbosszantsa, mert nagyon pórul jár.

Az új inas megköszönte nekik az útbaigazítást, és megígérte, hogy nem felejti el a jótanácsot. Ám a régebbi szolgák egyvalamit akkor még nem tudtak: az új alkalmazottnak legalább olyan ördögi temperamentuma volt, mint Mr. Strange-nek, vagyis néha gúnyosan, néha durván viselkedett, emellett nagyon nagyra tartotta a saját képességeit, és ezzel együtt lekicsinyelte mások teljesítményét. Az új inas egyszerűen azért nem említette ezeket a jellemhibákat a régi szolgáknak, mert nem tudott róluk. Bár gyakran keveredett vitába a barátaival és a szomszédaival, ennek okára sehogy sem tudott rájönni, és mindig úgy gondolta, hogy a másikban van a hiba. De mielőtt a kedves Olvasó azt hinné, hogy ez a fejezet csak elviselhetetlen emberekről fog szólni, elárulom, hogy szemben Laurence Strange-dzsel – aki velejéig romlott és elvetemült ember volt – az új inas természetében az árnyék mellett volt néhány világosabb folt is. Józanul gondolkodott, és tetterősen cselekedett, amikor valaki komoly veszélybe került – ilyenkor legalább olyan tetterős volt, mint amikor a saját vélt sérelmeit torolta meg másokon.

Laurence Strange már megöregedett, és elég keveset aludt. Sőt gyakran sokkal elevenebb volt éjszaka, mint nappal. Ilyenkor leült az íróasztalához, leveleket írt, és az üzleti ügyeit bonyolította. Természetesen valamelyik szolgának is virrasztania kellett vele együtt, és néhány nappal azután, hogy bekerült a házba, ez a feladat az új inasra hárult.

A nyugalom viszont csak addig tartott, amíg Mr. Strange éjjel kettőkor magához nem hívatta az új inast, hogy egy pohár sherryt kérjen tőle. Egyszerű megbízatás volt, az új inas azonban mégsem találta könnyűnek. Miután minden lehetséges helyen kereste az italt, kénytelen volt felébreszteni az első szobalányt, hogy megkérdezze: merre van a főkomornyik hálószobája. Utána a főkomornyikot is felkeltette, és tőle kérdezte meg, hol tartják a sherryt. Az új inasnak meg kellett várnia, amíg a főkomornyik kicsodálkozta magát. Mr. Strange-nek nem volt szokása sherryt inni. Ellenben Mr. Strange fia, Mr. Jonathan Strange – magyarázta a komornyik, hogy jobban megvilágítsa a helyzetet az új inasnak – nagyon kedvelte a sherryt, és általában tartott is egy-két üveggel a saját szalonjában.

A főkomornyik utasításait követve az új inas felhozta a bort a pincéből. Ehhez jónéhány gyertyát meg kellett gyújtania, hosszasan kellett botorkálnia a sötét, hideg folyosókon, és temérdek mocskos régi pókhálót kellett leszednie a ruhájáról. Többször beverte a fejét a dohos régi plafonról lógó rozsdás fémkarokba, és ilyenkor keservesen törölgette a vért és a koszt az arcáról. Bevitte a pohár sherryt Mr. Strange-nek, aki azonnal lehajtotta, és újabbat kért.

Az új inas úgy gondolta, hogy aznapra már eleget látott a pincéből, ezért felidézte magában a komornyik szavait, és felment az emeletre, Mr. Jonathan Strange szalonjába. Óvatosan lépett be a helyiségbe, ami üres volt ugyan, de telerakták égő gyertyákkal. Az új inas nem lepődött meg ezen, mert tudta, hogy a gazdag agglegények egyik legfurcsább szokása a gyertyák pazarlása. Kinyitogatta a fiókokat és a szekrényeket, belenézett az éjjeliedénybe, bekukkantott az asztalok és a székek alá, és belesett a vázák belsejébe is. (Ha az Olvasót meglepi, milyen helyeken kereste az új inas a bort, le kell szögeznem, hogy neki sokkal több tapasztalata volt a gazdag agglegények vagy özvegyemberek szokásairól, mint bármelyikünknek, és jól tudta, hogy elég szeszélyesen irányítják a házuk ügyeit.) Végül az történt, amire számított: a borosüveget az egyik csizmában találta meg – sámfának használták.

Miközben az új inas kitöltötte a bort egy pohárba, véletlenül felnézett a falon lógó tükörre, és észrevette, hogy a helyiség mégsem üres. Jonathan Strange ott ült egy magas támlájú, magas karfájú székben, és megrökönyödve figyelte őt. Az új inas meg sem próbált magyarázkodni – elvégre milyen magyarázatot adhatott volna, amit egy úriember végig is hallgat? Egy szolga azonnal együttérzett volna vele, megértve, hogy a következő pillanatban miért sietett ki a szobából.

Az új inas megérkezése óta dédelgette magában a reményt, hogy tekintélyes pozíciót vívhat ki magának a szolgák közt. Úgy érezte, felsőbbrendű intellektusa és a világban szerzett páratlan nagy tapasztalata alapján egyedül ő lenne alkalmas arra, hogy a két Mr. Strange helyetteseként mozogjon a birtokon. Meg volt győződve róla, hogy csak ő tudná elvégezni a legnehezebb feladatokat, és képzeletében már hallotta is, ahogy valamelyik Mr. Strange kijelenti: „Amint azt ön is tudja, Jeremy, ezek komoly dolgok, és senki másra nem bíznám őket, csak önre.” Talán túlzás lenne azt állítani, hogy az új inas reményei azonnal szertefoszlottak, de nem tagadhatta le maga előtt, hogy Jonathan Strange meglehetősen ellenségesen fogadta a behatolását a lakosztályába. Még rosszabb benyomást sikerült rá tennie azzal, hogy elrejtett borkészletéből önkényesen töltött egy pohárkával.

Így történt, hogy az új inas megnyirbált ambíciókkal és veszélyesen felpaprikázott hangulatban tért vissza Laurence Strange dolgozószobájába. A gazda egy szempillantás alatt legurította a bort a torkán, és rövid töprengés után kért egy harmadik pohárral is. Erre az új inas valami fojtott kiáltást hallatott, a haját kezdte tépni, és ráförmedt a gazdájára.

– Az istenfáját, miért nem ezzel kezdte, maga öreg fajankó? Akkor felhoztam volna egy egész üveget!

Mr. Strange elképedve nézett rá, és szelíden azt felelte, hogy ha ilyen nagy fáradságot jelent, akkor ne hozzon egy újabb pohárral.

Az új inas visszament a konyhába (és közben eszébe jutott, hogy talán egy kissé udvariatlanul viselkedett). Pár perccel később megint megszólalt a csengő.

Mr. Strange egy levéllel a kezében ült az íróasztalánál, és az ablakon keresztül a koromfekete esős éjszakát bámulta.

– A hegy túloldalán lakik egy ember – mondta. – Még pirkadat előtt el kell neki juttatnia ezt a levelet, Jeremy.

Ó, hát már el is kezdődött! – ujjongott magában az új inas. Egy sürgős ügy, amit az éjszaka leple alatt kell elintézni. Vajon mit jelent ez? Akármit is jelentsen, annyi bizonyos, hogy a gazda máris előnyben részesítette az ő szolgálatait másokéhoz képest. Nagyon hízelgőnek találta a megbízatást, és azt felelte, hogy azonnal indul, hogy kézbesítse a levelet a titokzatos felirattal: „Wyvern”. Megkérdezte hogy van-e a háznak valami elnevezése, mert ha esetleg eltévedne, útbaigazítást kell kérnie.

Mr. Strange már éppen azt kezdte magyarázni, hogy a háznak nincs neve, ám hirtelen elhallgatott és elnevette magát.

– Keresse Wyvernt a Szívszilánk Farmon.

Elmondta az új inasnak, hogy a főútról egy törött kiskapunál kell lekanyarodnia Blackstock kocsmájával szemben. A kiskapu mögött egy ösvényt fog találni, ami egyenesen a Szívszilánk Farmra vezet.

Az új inas kerített egy lovat és egy masszív lámpást, aztán kisietett a főútra. Komor és lehangoló éjszaka volt. A levegőben a süvítő szél és a könyörtelenül ostorozó eső csatázott egymással, a víz pedig befolyt az öltözéke minden apró résén, ezért hamarosan már a fagyhalál kerülgette.

A kanyargós, felfelé vezető ösvényt, ami Blackstock kocsmájával átellenben kezdődött, félelmetesen benőtte a gaz. Talán nem is lehetett ösvénynek nevezni: facsemeték nőttek ki a kellős közepén, amikből aztán a szél gallyakat tört le magának, hogy azokkal korbácsolhassa az úton botladozó inast. Jeremy alig fél mérföld után már úgy érezte, mintha egy csapat keménykötésű fickóval kellett volna megverekednie (forrófejű ember lévén elég gyakran verekedett össze másokkal nyilvános helyeken, ezért ez az érzés nem volt ismeretlen számára). Wyvernt átkozta, azt a nemtörődöm, semmirekellő frátert, aki még az ösvényeit sem volt képes rendben tartani. Már egy óra is eltelt, mire elért ahhoz a helyhez, ami valamikor egy mező lehetett. Mostanra viszont az egész területet benőtte a vadrózsa és a földiszeder. Jeremy egyre jobban sajnálta, hogy nem hozott magával fejszét. Egy fához kötötte a lovát, és megpróbált utat törni magának az aljnövényzetben. A tengernyi ormótlan tüske fájdalmasan szurkálta, és néha-néha olyannyira belegabalyodott a vadrózsa ágaiba – egyik karja a feje fölött, az egyik lába a háta mögött kifordulva –, hogy azt hitte, már sohasem szabadul ki a tövisrengetegből. El sem tudta képzelni, hogy valaki egy ilyen áthatolhatatlan sövény mögött lakjon, és egyre élénkebben jelent meg előtte a kép: Mr. Wyvern száz éve alszik odaát. Nos, engem az nem is zavarna, amíg nem nekem kell megcsókolni – gondolta magában az inas.

Amikor a szomorkás szürke hajnal fényei megjelentek a hegy fölött, az inas egy düledező viskóhoz ért. A viskónak nem a szíve tört szilánkokra, hanem a csontjai. A kémény fala nagy ívben kifelé domborodott, a tetején pedig egy kémény maradványa egyensúlyozott. A tetőről földcsuszamlásszerűen omlottak le a cserepek, és a helyükön maradt lyukakon át bordaszerűen látszottak ki a gerendák. Odabenn bodza- és tüskebokrok vertek tanyát, és olyan hevesen növekedtek, hogy kitörték az összes ablakot, és kilökték az ajtókat a kereteikből.

Az új inas egy darabig csendben állt az esőben, és a nyomasztó látványt figyelte. Amikor megint felnézett, egy embert látott lefelé jönni a hegyoldalon, egyenesen az ő irányába. Olyan volt, mint a tündérmesék szereplői: fején különös nagy kalappal, kezében bottal. Közelebbről viszont tisztán látszott, hogy egy egyszerű környékbeli gazda, egy józan eszű parasztember, akit csak a feje köré csavart, az eső ellen védelmet nyújtó vászondarab tett olyan természetfelettivé.

Harsányan szólította meg az inast.

– Ember! Hát mit csinált magával? Tetőtől-talpig csupa vér, a ruhája meg cafatokban lóg!

Az új inas végignézett magán, és rájött, hogy az ember igazat mond. Elmagyarázta neki, hogy az ösvényt benőtte a gaz és tele van tüskékkel. A földművesnek tátva maradt a szája.

– De van ott egy jó út! – ordította. – Alig negyed mérföldre nyugatra. Fele annyi idő alatt idehozta volna. Ki a fene mondta magának hogy azon a régi ösvényen jöjjön?

Az új inas nem válaszolt, hanem megkérdezte, hogy merre van Mr. Wyvern, a Szívszilánk Farm tulajdonosa.

– Az ott Wyvern kunyhója, de ő már több mint öt éve halott. Azt mondta, Szívszilánk Farm? Ki mondta magának, hogy ez a neve? Valaki nagyon ócska trükköket játszik magával, barátocskám! Az ősrégi ösvényre küldi, onnan meg a Szívszilánk Farmra! Bár őszintén szólva nem is olyan rossz ez a név: Wyvernnek tényleg szilánkokra tört itt a szíve. Szerencsétlenségére volt egy földje, amit megirigyelt tőle egy úr odalenn a völgyben. Wyvern viszont nem akarta eladni a földet, ezért a másik úr haramiákat küldött az éjszaka közepén, hogy szedjék ki a földből a babot, a répát meg a káposztát, amit szegény Wyvern ültetett a földjén. Ezzel sem sikerült elűznie innét, úgyhogy pert indított ellene. Szegény Wyvern mit sem konyított a joghoz, és egy szót sem értett az egészből.

Az új inas egy darabig töprengett magában.

– Azt hiszem, tudom is, hogy hívják azt az urat – mondta végül.

– Ó hát azt mindenki tudja! – kiáltott fel a földműves, és kissé közelebbről is megszemlélte az inast. – Ember, hiszen olyan fehér az arca, mint a tejbegríz, és úgy reszket, hogy mindjárt széttörnek a csontjai!

– Fázom – vallotta be Jeremy.

A gazda (akit Bullbridge-nek hívtak) erősködni kezdett, hogy az inas menjen vele a házába, és üljön le a tűzhelyénél melegedni, meg enni és inni egy kicsit. Talán még le is feküdhetne egy kis időre. Az új inas megköszönte neki, és azt mondta, hogy nincs semmi baja, csak fázik.

Így hát Bullbridge visszakísérte az inast a lovához (egy kerülőúton, ahol nem voltak tüskék), és megmutatta neki, hol érdemes visszamenni a főútra. Ezután az új inas visszament Mr. Strange házába.

Rideg fehér nap kelt fel a rideg fehér égen, akár a kétségbeesés allegorikus képe. Miközben az új inas hazafelé lovagolt, úgy érezte, hogy a Nap a szegény Wyvern, az ég pedig a Pokol, és Wyvernt Mr. Strange rakta oda az izzó fehérségbe, hogy örökké szenvedjen.

Amikor visszatért a birtokra, a többi szolga köré sereglett.

– Ó fiacskám! – kiáltott fel a főkomornyik. – Milyen szörnyen nézel ki! A sherry miatt van, Jeremy? A bor miatt lett ennyire mérges az úr?

Az új inas lebukott a ló hátáról, és majdnem összeesett a földön. Megragadta a komornyik kabátját, és könyörögve kérte, hogy hozzon neki egy horgászbotot, mert ki akarja fogni szegény Wyvernt, hogy megmentse a Pokolból.

Ebből és a többi összefüggéstelen mondatából a szolgák arra következtettek, hogy súlyosan megfázott és belázasodott. Ágyba dugták, és elküldettek az orvosért. De amikor Laurence Strange is értesült a történtekről, egy második hírvivőt is küldött az első után, és megüzente az orvosnak, hogy nincs rá szükség. A gazda ezekután zabkását kívánt enni, és meghagyta a főkomornyiknak, hogy csak az új inas hozhatja fel neki. A komornyik elkeseredésében felment Mr. Jonathan Strange szobájába, hogy könyörögjön neki: tegyen valamit. Jonathan Strange viszont kora hajnalban lóra pattant, és elment Shrewsbury-be, ahol legalább egy napot akart maradni. Így hát a szolgák kénytelenek voltak kihúzni az új inast az ágyból, felöltöztetni, és beletenni elgyengült kezébe a zabkásával teli tálcát. Aztán kituszkolták az ajtón. Mr. Strange egész nap jóformán szünet nélkül apró feladatokat talált ki, és kínosan ügyelt arra, hogy minden kívánságát az új inas teljesítse.

Estére az új inas már olyan forró volt, mint egy felhevített fémkanna, és folyton osztrigákkal teli hordókról beszélt. Ám Mr. Strange már akkor kijelentette, hogy a következő éjszakán is fent szándékozik maradni, és azt akarja, hogy az új inas szolgálja ki a dolgozószobájában.

A főkomornyik bátran szembeszállt a gazdájával, és kérte, hogy hadd maradjon inkább ő fenn.

– Jaj ön el sem tudja képzelni, mennyire megkedveltem azt a fickót – felelte Mr. Strange gyűlölettől szikrázó szemmel. – Azt szeretném, ha mindig a közelemben lenne. Azt mondja, hogy rosszul néz ki? Szerintem egyszerűen csak friss levegőre van szüksége.

Azzal kinyitotta az íróasztala fölötti ablakot. A szobában pillanatok alatt jéghideg lett, és egy maroknyi hópehely is beszökött odakintről.

A komornyik sóhajtva nekitámasztotta az inast a falnak (mivel Jeremy már alig állt a lábán), és titokban kézmelegítőket rejtett a zsebébe.

Éjfélkor a szobalány újabb adag zabkását vitt fel Mr. Strange-nek. Amikor visszatért a konyhába, elmondta, hogy Mr. Strange megtalálta a kézmelegítőt, kivette az inas zsebéből, és kitette az asztalra. A szolgák fájó szívvel feküdtek le, mert biztosan tudták, hogy az új inas nem éri meg a reggelt.

Virradatkor Mr. Strange dolgozószobájának ajtaját zárva találták. Elérkezett a hét óra, és senki sem rángatta meg a csengőzsinórt. Csend és mozdulatlanság. Az óra elütötte a nyolcat, majd a kilencet is. Aztán elérkezett a tíz óra. A szolgák kétségbeesetten tördelték a kezüket.

De arról megfeledkeztek – sőt Laurence Strange is megfeledkezett róla –, hogy az új inas fiatal és erős férfi volt, míg a gazdája öreg és gyenge. Laurence Strange kénytelen volt osztozni az inas szenvedésében azon az éjszakán. Hét perccel tíz óra után a komornyik és a kocsis úgy döntöttek, hogy benyitnak a dolgozószobába. Azt látták, hogy az új inas a földön alszik, és a láznak már nyoma sincs. A helyiség másik végében viszont ott ült Laurence Strange – halálra fagyva az asztala mellett.

Hamar híre kelt a két éjszaka furcsa eseményeinek, és mindenki az új inast akarta látni. Úgy beszéltek róla, mint egy sárkányvadászról vagy egy óriást legyőző harcosról. Az új inas természetesen örült ennek a hirtelen jött hírnévnek, és annyiszor mesélte el a történteket, hogy végül szó szerint fel tudta idézni, hogy mit mondott valójában Mr. Strange-nek, amikor a harmadik pohár sherryért küldte. „Lehet, hogy most azt hiszi, nagyon jól áll magának az erőszak, aljas vén gazember. Lehet, hogy most azt képzeli, hogy a becsületes emberek sírbatétele csak szórakozás. De közeledik az a nap – az a nem is olyan távoli nap –, amikor felelnie kell minden sóhajért, amit a becsületes emberek torkából kényszerített ki, és minden könnycseppért, amit az özvegyek szeméből csikart ki!” A környéken lakók nemsokára azt is megtudták, hogy amikor Laurence Strange a fagyos éjszakában rányitotta az ablakot a lázas inasra, Jeremy így kiáltott fel: „Először a hideg, Laurence Strange, de aztán a forró! Először a hideg, aztán a forró!” Akár egy próféta, előre megjósolta, hol köt ki másnapra a gazdája.

15

„Hogy van Lady Pole?”

1808. január

HOGY VAN LADY POLE?

Ezt a kérdést lehetett hallani a város minden részén, mindenféle rendű és rangú ember szájából. Hajnalban a Covent Gardenben az utcai árusok odahajoltak a virágárus lányokhoz, és megkérdezték: „Hogy van Lady Pole?” Ackermann üzletében a Stranden maga Mr. Ackermann tudakolta a vásárlóitól (nemesektől és egyéb kiválóságoktól): van-e valami hírük Lady Pole-ról. Az Alsóházban az unalmasabb beszédek alatt a miniszterek ezt a kérdést suttogták a mellettük ülőknek (szemük sarkából fürkészve Sir Waltert). A Mayfair előkelő öltözőiben a szobalányok korán reggel bocsánatot kértek az úrnőjüktől, és így folytatták: „...de Lady Pole is ott volt a tegnapi estélyen? Hogy érzi magát őnagysága?”

Így járt körbe-körbe a kérdés: „Hogy van Lady Pole?”

– Őnagysága jól van, nagyon jól van – érkezett a válasz.

Ez a felelet jól mutatja, milyen szegényes tud lenni az angol nyelv, ugyanis őnagysága nemcsak egyszerűen jól volt. Őmellette minden más ember sápadtnak, fáradtnak, sőt félholtnak nézett ki. Az a túláradó energia, ami a felélesztését követő reggelen beleköltözött, többé el sem hagyta. Ha sétálni indult, a járókelők megrökönyödve figyelték, mert még soha nem láttak hölgyet ilyen gyorsan menni. A kifulladt és kivörösödött szolga, aki kísérte, rendszerint jócskán lemaradt, mert alig győzte követni. Egyik délelőtt a Charing Crosson a hadügyminiszter éppen kilépett Drummond boltjából, amikor váratlanul és hirtelen összeütközött a szaporán közeledő őnagyságával, és elveszítette az egyensúlyát. Lady Pole felsegítette, azt mondta, reméli, hogy nem ütötte meg magát, és el is tűnt, mielőtt a miniszter egy szót is szólhatott volna.

Mint az összes többi tizenkilenc éves fiatal hölgy, Lady Pole is megőrült a táncért. Egy táncot sem hagyott ki a bálokon, és közben egyszer sem fulladt ki. El is csüggedt, amikor látta, hogy a vendégek milyen korán távoznak.

– Nevetséges, hogy egy ilyen lagymatag összejövetelt bálnak neveznek! – fakadt ki Sir Walternek. – Hiszen alig táncoltunk három órát! – Aztán a többi táncos gyengeségére panaszkodott. – Szegény emberek! Sajnálom őket.

A hadseregben, a tengerészetnél és az egyház köreiben is gyakran koccintottak az egészségére. Sokszor nevezték Sir Waltert a legszerencsésebb férfinak a királyságban, és erről Sir Walternek sem volt más a véleménye. Miss Wintertowne – a szegény, sápadt, beteg Miss Wintertowne – felkeltette az együttérzését, de Lady Pole, akiből szüntelenül a kitűnő egészség és a féktelen jókedv sugárzott, a csodálatát váltotta ki. Amikor a felesége véletlenül fellökte a hadügyminisztert az utcán, Sir Walter úgy gondolta, ez a világ legjobb vicce, és mindenkinek elmesélte, akivel csak találkozott. Lady Winsellnek, legbensőségesebb jóbarátjának azt is bevallotta, hogy Lady Pole-t tartja az ideális feleségnek – olyan okos, olyan eleven, megvan benne minden, amit valaha is kívánt magának. Különösen tetszett neki, hogy a feleségének mindig önálló véleménye volt.

– Múlt héten azt tanácsolta nekem, hogy a korábbi döntéssel ellentétben a kormány ne küldjön pénzt és alakulatokat a svéd királynak, hanem próbáljuk meg inkább a portugál és a spanyol kormányokat támogatni. Így ezek az országok válhatnának a legfőbb támaszunkká a Bonaparte elleni hadjáratban. El tudja képzelni, hogy egy tizenkilenc éves lány ennyi mindent meg tud érteni a világ dolgaiból, és ilyen okos következtetéseket tud levonni? Tizenkilenc évesen ilyen bátran ellentmondani a kormánynak! Természetesen azt válaszoltam, hogy neki is a parlamentben lenne a helye.

Lady Pole-ban egy személyben egyesült a Szépség, a Politika, a Vagyon és a Mágia vonzereje. A divatos körök egyre inkább meggyőződtek arról, hogy az ifjú hölgynek kitüntetett vezető szerepet kellene adni a társasági életben. Már három hónapja feleség volt: eljött az ideje, hogy elinduljon azon az úton, amit a sors és a divatos társaságok kijelöltek számára. Így hát január második hetében Mr. és Mrs. Pole ki is küldte a meghívó kártyákat egy nagyszabású vacsorára.

Egy ifjú feleség első fogadása mindig roppant jelentős esemény, és rengeteg apró vesződséggel jár. Már nem elég az a sok különböző ismeret, amire az iskola befejezése óta eltelt három évben szert tett. Már nem elég, hogy kifogástalanul öltözködik, hogy minden alkalomhoz a megfelelő ékszereket választja ki, hogy beszél franciául, hogy zongorázik vagy énekel. Ezentúl szakértővé kell válnia a francia konyha és a francia borok terén is. Bár a divatos társaságok törvényei nem tiltják, hogy legyen egy tanácsadója, de elsősorban a saját ízlésére és véleményére kell hallgatnia. Meg kell vetnie azokat a szórakozási formákat, amiket az anyja kedvelt, és egészen más dolgokban kell örömét lelnie. Londonban a divatos emberek hetente négyszer vagy ötször vacsoráznak vendégségben. Nem könnyű feladat egy ifjú feleségnek – aki alig múlt tizenkilenc, és nem sok konyhai tapasztalattal rendelkezik – kigondolnia egy olyan menüt, ami ezeket a hivatásos vendégeskedőket is elkápráztatja.

A szolgákkal is könnyen meggyűlhet a baja. Egy új feleség új házában az inasok is újak, és még ismerkednek a feladatukkal. Mi lesz, ha hirtelen kell egy gyertya, egy másfajta villa vagy egy vaskos vászondarab, amivel a forró levesestálakat meg lehet fogni? Hogy fogják megtalálni? Lady Pole esetében, aki a Harley utca 9-es szám alatt lakott, ezek a gondok háromszor olyan súlyosan jelentkeztek. A szolgák felét Northamptonshire-ből – őnagysága great hitherdeni birtokáról hozták át –, a másik felét pedig már Londonban bérelték fel. Ahogy az köztudott, a vidéki és a londoni szolgákat egy egész világ választja el egymástól. Nem a feladatokról van szó. Akárcsak Londonban, Northamptonshire-ben is az a szolgák feladata, hogy főzzenek, takarítsanak, behozzanak és kivigyenek dolgokat. Nem, a különbség inkább a feladatok elvégzésének módjában rejlik. Tegyük fel, hogy egy northamptonshire-i birtokos meglátogatja az egyik szomszédját. Amikor vége a látogatásnak, az inas előhozza a vendég nagykabátját, és felsegíti rá. Teljesen természetes, hogy közben a szolga a birtokos feleségének hogyléte felől érdeklődik. A gazda nem sértődik meg, sőt ő maga is feltesz kérdéseket. Talán a birtokos is hallott arról, hogy az inas nagymamája elesett, és megütötte magát, amikor káposztákat nyesett a kertjében, ezért megkérdezi, hogy meggyógyult-e már. A vidéki birtokos és az inas egy zárt kis világban él, és általában gyerekkoruk óta ismerik egymást. Londonban viszont soha nem történhet ilyesmi. Egy londoni inasnak nem szabad megszólítania a gazdája vendégét. Úgy kell tennie, mintha nem is léteznének a világon nagymamák és káposzták.

A Harley utca 9-es szám alatt nem is érezték jól magukat Lady Pole vidéki szolgái. Örökösen attól féltek, hogy valamit rosszul csinálnak, és soha nem lehettek biztosak abban, hogy helyesen teszik a dolgukat. Még a beszédjüket is hibásnak találták, és gúnyolódtak rajta. Northamptonshire-i akcentusukat nem mindig értették meg a londoni szolgák (akik, lássuk be, nem is igyekeztek igazán megérteni őket), ráadásul furcsa szavakat használtak: egres helyett azt mondták, hogy savanya, a spárgát csirágnak nevezték, a gombócot dödöllének, a kutyát meg cenkének.

A londoni szolgák előszeretettel tréfálták meg a vidékieket. Büdös, szennyes vízzel teli tányérokat nyomtak a fiatal inas, Alfréd kezébe, és azt mondták neki, hogy francia levesspecialitás, amit fel kell szolgálnia a többi szolgának vacsorára. Gyakran küldtek üzenetet a vidéki szolgákkal a hentes kifutófiújának, a péknek és a lámpagyújtogatónak, de ügyeltek rá, hogy az üzenet tele legyen londoni szlenggel, amiből a vidékiek egy szót sem értenek. Csakhogy a hentesfiú, a pék és a lámpagyújtogató pontosan értette, és rendkívül közönségesnek és sértőnek találta az üzeneteket. Amikor Alfréd átadta az üzenetet a hentesfiúnak, jókora nyaklevest kapott, a kamrában bujkáló londoni szolgák meg jóízűt kacagtak rajta.

A vidéki szolgák természetesen egyfolytában panaszkodtak Lady Pole-nak (akit születése óta ismertek) erről a kíméletlen bánásmódról, és Lady Pole-nak legalább ilyen gyötrelmet okozott a tudat, hogy a régi barátai ilyen rosszul érzik magukat az új otthonukban. De a tapasztalatlansága miatt nem tudta, mitévő legyen. Nem kételkedett abban, hogy a vidéki szolgák igazat beszélnek, de attól tartott, hogy bármit is tesz, csak rontana a helyzeten.

– Mit kellene tennem, Sir Walter? – kérdezte egyik nap a férjétől.

– Tenni? – kérdezte a miniszter meglepetten. – Semmit sem kell tennie. Hagyja rá az egészet Stephen Blackre. Ha Stephen kezelésbe veszi őket, a végére olyan szelídek lesznek, mint a bárányok, és olyan gondtalanok, mint a rigók.

Mielőtt megnősült volna, Sir Walter csak egyetlen szolgát tartott: Stephen Blacket. A miniszter teljes mértékben megbízott benne. Black a Harley utca 9-cs szám alatt „inas” minőségben szolgált, de a feladatok és felelősség terén messze átlépte egy hétköznapi inas hatáskörét. Ő tárgyalt a bankárokkal és az ügyvédekkel Sir Walter nevében, ő nézte át Lady Pole birtokainak könyvelését, amiről aztán beszámolt Sir Walternek, azonkívül elvégezte a számlákkal kapcsolatos teendőket. Akár a gazdája megkérdezése nélkül is alkalmazott szolgákat és munkásokat, akiknek irányította a munkáját, és a bérét is ő fizette.

Természetesen sok háznál van olyan szolga, aki kimagasló képességei és intelligenciája révén a szokásosnál nagyobb tekintélyt vív ki magának. Csakhogy Stephennek volt még egy kirívó tulajdonsága: feketebőrűnek született. A „kirívó” szót nem véletlenül használtam: hiszen általában mindenkit többre tartanak egy házban a fekete inasnál – legyen akármilyen szorgalmas vagy okos. Stephen Black mégis talált módot rá, hogy dacoljon ezzel az egyetemes törvénnyel. Igaz, hogy volt néhány adottsága, amelyek eleve előnyhöz juttatták. Megnyerő ábrázata magas, jó felépítésű testtel párosult. Bizonyára nem bánta, hogy egy olyan politikus alkalmazásában áll, aki szívesen hangoztatta liberális elveit, és példát is szolgáltatott másoknak azzal, hogy házának és üzleti ügyeinek igazgatását egy feketebőrűre bízta.

A többi szolga eléggé meglepődött azon, hogy egy fekete férfi utasításainak kell engedelmeskedniük, annál is inkább, mert többen közülük még soha nem láttak ilyesfajta embert korábban. Sokan először méltatlankodtak, és megfogadták, hogy ha a feketebőrű parancsolgatni kezd nekik, nagyon durván fognak válaszolni. De bármit is forgattak a fejükben, azonnal letettek róla, amikor Stephen megjelent. A feketebőrű szolga mindig komolyan viselkedett, tekintélyt sugárzott magából, és ésszerű utasításaival nem lehetett vitatkozni.

A hentesfiú, a pék, a lámpagyújtogató és a Harley utcai szolgák többi új ismerőse már az elejétől fogva nagy érdeklődéssel fogadta Stephent. Folyton faggatták a Harley utcai szolgákat: hogyan éli Stephen az életét, mit eszik és mit iszik, kikkel barátkozik, és hova megy, amikor akad egy kis szabadideje? Amikor a Harley utcai szolgák azt válaszolták, hogy Stephen három keménytojást evett reggelire, a hadügyminiszter walesi inasa a legjobb barátja, és hogy előző este egy szolgáknak rendezett bálon vett részt Wappingben, a hentesfiú, a pék és a lámpagyújtogató hálásan megköszönte a felvilágosítást. A Harley utcai szolgák megkérdezték tőlük, hogy miért akarják tudni. A hentesfiú, a pék és a lámpagyújtogató megdöbbent. Hát tényleg nem tudják a Harley utcai szolgák, hogy miért? A Harley utcai szolgák tényleg nem tudták, miért. Erre a hentesfiú, a pék és a lámpagyújtogató elmagyarázták, hogy a Londonban évek óta keringő pletyka szerint Stephen valójában nem is inas. Többen tudni vélik, hogy igazából egy afrikai herceg, egy hatalmas királyság örököse, és ha elege lesz az inaskodásból, hazatér, és feleségül vesz egy hozzá hasonló fekete szépséget.

Azok után, hogy a Harley utcai szolgák értesültek a pletykákról, ők is lesni kezdték Stephent a szemük sarkából, és megegyeztek abban, hogy a hír alighanem igaz lehet. Hercegi mivoltának az volt a legékesebb bizonyítéka, hogy a többi szolga engedelmeskedett neki. Ezek a független gondolkodású és büszke angol férfiak és nők sohasem fogadták volna el egy fekete férfi tekintélyét, ha nem érzik ösztönösen azt a tiszteletet és hódolatot, amit a közember érez egy király iránt.

Stephen Black mindeközben nem is sejtette, milyen pletykák keringenek róla a háta mögött. Ugyanolyan szorgalmasan végezte a dolgát, mint azelőtt. Tovább fényesítette az ezüstöt, tanította az inasokat a service à la française művészetére, dorgálta a szakácsokat, virágot, evőeszközt és ágyneműt rendelt, és még ezernyi feladatot ellátott, hogy a házat és a szolgákat felkészítse a fontos és fejedelmi fogadásra. A fogadás valóban ragyogóra sikerült, és ezt a háziak Stephen találékonyságának köszönhették. Üvegházban termesztett rózsákat szerzett be, majd a virágokkal teli vázákat a szalonban, az étkezőben és a lépcső mentén helyeztette el. Az asztalt nehéz fehér damaszttal teríttette le, amely fölött a sok ezüst, üveg és gyertyaláng csillogó fénykavalkádot hozott létre. Két óriási velencei tükör lógott a falon – Stephen utasítására egymással szemben –, amelyek megkétszerezték vagy megháromszorozták a ragyogást, sőt mintha hatszor annyi ezüst, üveg és gyertyaláng szikrázott volna a teremben. A bejövő vendégek lágyan beleolvadtak a szemkápráztató arany fénybe, és úgy néztek ki, mint az áldott lelkek, akiknek glóriája összefolyik a magasban.

Mr. Norrell volt a kitüntetett vendég. Mennyit változott azóta, hogy Londonba költözött! Akkoriban egy senki volt, láthatatlanul elvegyült a tömegben. Most az ország nagyjai között foglalt helyet, és mindenki az ő kegyeit kereste. A többi vendég állandóan megjegyzésekkel és kérdésekkel ostromolta, és derűsen fogadták az ilyesféle rövid, barátságtalan válaszokat: „Nem tudom, kire gondol” vagy „Sajnos nincs szerencsém ismerni azt az urat” vagy éppen „Még soha nem jártam az ön által említett helyen.”

A mágus beszélgetéseinek nagy részét – a szórakoztatóbb részét – Mr. Drawlight és Mr. Lascelles bonyolította le. A két oldalán ültek, és továbbították az asztalnál ülőknek a modern mágiával kapcsolatos nézeteit. Aznap este mindenkinek a mágia volt a kedvenc témája. Egy asztalnál ültek Anglia egyetlen élő mágusával, ráadásul az asztalnál ott ült a mágus leghíresebb varázslatának alanya is. Természetes hogy semmi másról nem beszélhettek. Kisvártatva már mindenki arról mesélt, ki milyen mágikus trükkel próbálkozott az országban azóta, hogy Mr. Norrell sikeresen feltámasztotta Lady Pole-t.

– A vidéki újságokban naponta két vagy három ilyen hírt is közölnek – mondta Lord Castlereagh. – Épp a minap olvastam a Bath Chronicle-ben egy Gibbons nevű emberről, aki a Milsom utcai házában egyik éjjel betörők neszezésére ébredt. Állítólag hatalmas gyűjteménye van mágikus könyvekből, és ki is próbált egy igét, amivel egérré változtatta a betörőket.

– Tényleg? – kérdezte Mr. Canning. – És mi történt az egerekkel?

– Elmenekültek a lambéria résein át.

– Ha! – kiáltott fel Mr. Lascelles. – Higgye el, uram, ebben nem volt semmi mágia. Gibbons valami neszt hallott, attól félt, hogy betörtek hozzá, elmondott egy varázsigét, aztán kinyitotta az ajtót – és nem betörőket, hanem egereket látott. Az igazság az, hogy végig egerek mászkáltak a házában. Az összes ilyen történetről kiderül, hogy hamis. Él egy Malpas nevű nőtlen lelkész Lincolnban a húgával, és ők arra vállalkoznak, hogy utánajárnak minden ilyen históriának. Eddig még az összes ilyen mutatvány hazugságnak bizonyult.

– Ez a lelkész és a húga valósággal rajonganak Mr. Norrellért! – tette hozzá Mr. Drawlight lelkesen. – Annyira boldoggá teszi őket, hogy végre akadt egy ember, aki visszahozza a mágia nemes művészetét Angliába! Nem bírják elviselni, hogy egyesek hazugságokkal akarnak híressé válni, és a nagy mágust akarják majmolni. Még a gondolatot is gyűlölik, hogy egyes emberek Mr. Norrell kárára akarnak fontosabbnak tűnni. Számukra ez személyes sértés. Mr. Norrell volt szíves beavatni őket azokba a csalhatatlan módszerekbe, amelyekkel ki lehet deríteni, mi az igazság. Így hát Mr. Malpas és Miss Malpas a hintójukkal járják az országot, és igyekeznek megzavarni ezeket az imposztorokat.

– Szerintem ön túl nagylelkűen emlegeti Gibbonst, Mr. Lascelles – jegyezte meg Mr. Norrell a szokásos pedáns stílusában. – Nem lepne meg, ha kiderülne, hogy alantas szándékkal találta ki ezt a hazug mesét. Már a könyvtára is egy nagy hazugság. Elküldtem Childermasst, hogy nézzen utána, és ő azt mondta, hogy nincs is 1760-nál korábbi kiadású könyve. Mind értéktelen. Közönséges szemét.

– Azért reménykedjünk benne, hogy a lelkész és a húga nemsokára találnak egy valódi, tehetséges mágust – szólalt meg Lady Pole. – Akkor végre segíthetne magának valaki, uram.

– De hát olyan nincs! – fortyant fel Mr. Drawlight. – Nincs másik mágus. Tudja, asszonyom, Mr. Norrell hosszú évekig a világtól elzárva élt, és csak az olvasásnak szentelte magát, hogy tökéletesíthesse egyedülálló képességeit. Sajnos nagyon kevés ember képes ilyen odaadással küzdeni a hazája érdekeiért. Biztos lehet benne, hogy nincs még egy ilyen ember.

– A lelkésznek és a húgának mégsem szabad felhagynia a kereséssel – ellenkezett a ház úrnője. – A saját példámból tudom, mennyi munkát kell belefektetni egyetlen varázsmutatványba. Gondoljanak csak bele, mennyire jól jönne egy segéd Mr. Norrellnek.

– Valóban jól jönne, de nem valószínű, hogy lesz – közölte Mr. Lascelles. – A Malpas testvérek eddig még nem találtak arra utaló nyomot, hogy ilyen személy létezik.

– De azok alapján, amit maga mondott, Mr. Lascelles, egyáltalán nem is keresik – makacskodott Lady Pole. – A fő céljuk a hamis történetek leleplezése, és nem új mágusok felkutatása. Pedig ha már egyszer a futókocsijukkal járják a vidéket, miért ne kérdezhetnék meg mindenhol: ismer-e valaki egy mágust a környéken, vagy egy olyan embert, akinek mágikus könyvtára van. Szerintem nem jelentene számukra akkora terhet. Bármit megtennének, hogy segítsenek magának, uram. – Ezt Mr. Norrell felé fordulva mondta. – És mindannyian reméljük, hogy sikerrel járnak, mert már biztosan kezdi magát egyedül érezni.

Nemsokára nagyjából az összes – közel ötven – fogás megfelelő mértékben elfogyott, ezért az inasok leszedték az asztalt. A hölgyek visszavonultak, a férfiak pedig az asztalnál maradva iszogatták a borukat. Ám az urak ezúttal még annyira sem élvezték egymás társaságát, mint máskor. Lassacskán már mindent elmondtak a mágiáról, amit el lehetett mondani. Nem volt gusztusuk az ismerőseikről pletykálni, és a politikát is unalmasnak találták. Röviden: azt szerették volna, ha újból vethetnek egy pillantást Lady Pole-ra, ezért kijelentették Sir Walternek, hogy hiányolja a feleségét. A miniszter azt felelte, hogy nem hiányolja. A többi úr viszont hallani sem akart erről. Mindenki tudta, hogy az újdonsült férjek igazából rosszul érzik magukat, ha nincs mellettük a feleségük, sőt a legrövidebb távollét is mélyen lehangolja őket, és megzavarja az emésztésüket. Sir Walter vendégei hamar meggyőzték egymást arról, hogy a miniszter epebajosnak tűnik. A házigazda tiltakozott. Akármit is találtak ki, ő kénytelen volt jó képet vágni a dologhoz. Egészen ügyesen védekezett, de titokban egyre jobban elkeserítette a helyzet. Az urak végül megkönyörültek rajta, és felálltak az asztaltól, hogy csatlakozzanak a hölgyekhez.

Stephen Black a sarokban álló kredenc mellől figyelte a távozó urakat. Három inas maradt a szobában: Alfréd, Geoffrey és Robert.

– Menjünk utánuk, és szolgáljuk fel a teát, Mr. Black? – kérdezte Alfréd ártatlan arccal.

Stephen Black vékony ujját felemelve jelezte, hogy maradjanak az étkezőben. Enyhén összevonta a szemöldökét, csendre intve őket. Megvárta, amíg az urak biztosan hallótávolságon kívül érnek, aztán felkiáltott.

– Mi a fene ütött ma mindenkibe? Alfréd! Tudom, hogy ritkán volt alkalmad eddig ilyen társaságban mozogni, de ez nem ok arra, hogy megfeledkezz arról, amire tanítottak. Egészen megdöbbentett az ostobaságod!

Alfréd bocsánatkéréseket motyogott.

– Lord Castlereagh azt kérte tőled, hogy hozzál neki foglyot szarvasgombával. Jól érthetően mondta a szavakat, én is hallottam. Erre te mit csinálsz? Eper fagylaltot tálalsz fel neki! Mi járt a fejedben, ember?

Alfréd valami érthetetlen dolgot motyogott magában, amiből csak annyit lehetett tisztán hallani: „féltem.”

– Féltél? Mitől féltél?

– Úgy láttam, mintha egy furcsa alak állt volna őnagysága széke mögött.

– Alfréd, miket beszélsz itt összevissza?

– Magas alak volt csillogó ezüst hajjal, zöld kabátban. Előrehajolt, hogy közelebbről is megnézze őnagyságát. Aztán a következő pillanatban eltűnt.

– Alfréd, nézz a szoba szemközti végébe!

– Igenis, Mr. Black.

– Mit látsz?

– Egy függönyt, Mr. Black.

– És még mit?

– Egy csillárt.

– Egy zöld bársonyfüggönyt és egy csillárt, amiben gyertyák égnek. Ott van a te zöldkabátos, ezüsthajú alakod, Alfréd. Most menj, és segíts Cissie-nek szétosztani a porcelánt, a jövőben pedig embereld meg magad. – Stephen Black a következő inashoz fordult. – Geoffrey! Te éppen olyan minősíthetetlenül viselkedtél, mint Alfréd. Megesküdnék rá, hogy egészen máshol jártak a gondolataid. Mit tudsz felhozni mentségedre?

Szegény Geoffrey hirtelenjében nem is tudott mit válaszolni. Sűrűn pislogott, összeszorította a száját, és sok más olyan dolgot csinált, ami ezt jelezte: a sírás kerülgeti.

– Sajnálom, Mr. Black, de a zene elvonta a figyelmemet.

– Milyen zene? – förmedt rá Stephen. – Nem volt semmiféle zene! Hallgasd csak! Most kezdett bele a vonósnégyes a szalonban. De mostanáig nem játszottak!

– Jaj nem, Mr. Black, én a furulyáról és a hegedűről beszélek, amiket a szomszéd szobából lehetett hallani, amíg az urak és a hölgyek vacsoráztak. Ó Mr. Black, az volt a legszomorúbb muzsika, amit valaha hallottam!

Stephen összezavarodva nézett az inasra.

– Egy szót sem értek. Nem volt itt semmiféle furulya meg hegedű. – A feketebőrű férfi végül a harmadik inashoz fordult, egy tagbaszakadt, sötét hajú, negyven év körüli férfihoz. – Ami meg téged illet, Robert, szóhoz se jutok. Azt hittem, mindent megbeszéltünk tegnap.

– Igen, megbeszéltünk, Mr. Black.

– Ha jól emlékszem, elmondtam, mennyire számítok rád abban, hogy jó példát mutatsz a többieknek.

– Így volt, Mr. Black.

– Akkor mivel magyarázod, hogy ezen az estén féltucatszor is odamentél az ablakhoz? Lady Winsell közben itt forgolódott, mert szerette volna, ha valaki hoz neki egy tiszta poharat. A te dolgod az, hogy az asztal körül sürögj-forogj, és kiszolgáld őnagysága vendégeit, nem pedig az, hogy kifelé bámészkodj az ablakon.

– Sajnálom, Mr. Black, de úgy hallottam, mintha valaki kopogott volna az ablakon.

– Kopogott? Ugyan ki kopoghatott volna az ablakon?

– Csak a faágak verődtek neki az üvegnek, Mr. Black.

Stephen Black türelmetlenül fújtatott.

– De Robert! A ház körül nincsenek fák! Te is nagyon jól tudod, hogy nincsenek.

– Úgy láttam, mintha egy erdő nőtt volna a ház köré.

– Hogyan? – hőkölt hátra Stephen.

16

Elveszett Remény

1808. január

A HARLEY UTCÁBAN dolgozó szolgák továbbra is meg voltak győződve róla, hogy kísérteties jelenségeket látnak, és gyászos hangokat hallanak. A szakácsot, John Longridge-et és a konyhalányokat borús harangzúgás üldözte. John Longridge elmesélte Stephen Blacknek, hogy a harangszó hatására minden halott eszükbe jutott, akit életében ismertek, ráadásul visszaemlékeztek minden elvesztett jó dologra és minden rosszra, ami valaha is történt velük. Végül annyira lehangolódtak és elszomorodtak, hogy már az életnek sem látták értelmét.

Geoffrey-t és Alfrédet, a két legfiatalabb inast az a furulya- és hegedűszó gyötörte, amit Geoffrey a fogadás idején hallott először. Mindig a szomszéd szobából hallották a zenét. Stephen végigvezette őket a ház összes helyiségén, hogy megmutassa: sehol nem játszanak semmilyen hangszeren, de hasztalanul próbálkozott. Az inasok továbbra is rettegtek, és búslakodtak.

Stephen mégis Robertért, a legidősebb inasért aggódott leginkább. Ez a férfi kezdettől fogva egy komoly gondolkodású, lelkiismeretes és megbízható embernek tűnt – röviden: ő volt a legutolsó, aki áldozatul eshetett mindenféle képzelt félelmeknek. Robert mégis makacsul állította, hogy egy láthatatlan erdő nőtt a ház köré. Valahányszor egy kis időre abbahagyta a munkát, kísérteties ágak neszezését hallotta, ahogy végigsúrolták a falakat és bekopogtattak az ablakokon. Biztos volt benne, hogy a fák alattomos gyökerei benyúlnak az épület alapzata alá, és befúrják magukat a téglák közé. Robert azt mondta, hogy egy öreg és rosszindulatú erdő veszi őket körül. Ha egy vándor tévedne abba az erdőbe, legalább annyira kellene félnie a fáktól, mint attól, hogy egy másik ember rejtőzködik valahol.

Stephen megpróbálta jobb belátásra bírni. Felvilágosította, hogy a legközelebbi erdőféleség legalább négy mérföldre a Hampstead Heathen van, és az ottani fák megbízhatóan háziasított példányok. Nem veszik körbe emberek házát, és nem próbálják meg elpusztítani őket. Stephen viszont mondhatott amit akart, Robert továbbra is a fejét rázta, és reszketett.

A feketebőrű inast csak az vigasztalta, hogy ez a furcsa mánia legalább elfeledtette a szolgák között fennálló ellentéteket. A londoni szolgákat már nem érdekelte, hogy a vidékiek lassan beszélnek, és elavult szokásaik vannak. A vidéki szolgák már nem panaszkodtak Stephennek amiatt, hogy a londoniak csúfos játékokat űznek velük, és kitalált megbízásokkal küldözgetik őket szerteszét. A szolgák között kialakult az egység: mind egyetértettek abban, hogy a házban kísértetek járnak. Munka után összegyűltek a konyhában, és elmesélték egymásnak azokat a szörnyű históriákat, amiket más kísértetjárta házakról hallottak. Iszonyodva hallgatták a történeteket az elátkozott épületekről, amelyeknek lakóira szörnyű végzet várt.

Egyik este, körülbelül két héttel Lady Pole nagyszabású vacsorája után, a szolgák szokás szerint körbeülték a tűzhelyet a konyhában, és elmerültek kedvenc foglalatosságukba. Stephen hamar elunta a rémtörténeteket, és visszavonult a saját kis szobájába újságot olvasni. Alig pár perce feküdt az ágyon, amikor hirtelen megszólalt egy csengő. Letette az újságot, felvette a fekete kabátját, és elindult, hogy kiderítse, miért hívatják.

A konyhát és a főkomornyik szobáját egy kis folyosó kötötte össze, itt sorakoztak egymás mellett a csengők a falon, alattuk barna feliratok jelezték, hogy melyik helyiséghez tartoznak. A Velencei Nappali; az Étkező; Lady Pole Szalonja, Lady Pole Hálószobája; Lady Pole Öltözője; Sir Walter Dolgozószobája; Sir Walter Hálószobája; Sir Walter Öltözője; Elveszett Remény.

Elveszett Remény? – kerekedett ki Stephen szeme. – Hát ez mi az ördög?

Aznap reggel fizette ki az asztalost a csengősorért, és be is írta a tételt a könyvelési füzetbe: 4 shilling Amos Juddnak a konyha folyosóján kifüggesztett 9 csengőért és az aláfestett szobanevekért. Csakhogy most tíz csengőt látott. Az „Elveszett Remény” feliratú csengő pedig erőszakosan tovább szólt.

– Lehet, hogy Judd meg akart tréfálni – gondolta magában Stephen. – Ez esetben holnap visszahívom, és megmondom, hogy hozzon mindent rendbe.

Mivel nem tudta, mitévő legyen, jobb híján felment a földszintre, és az összes szobába benézett. Mindet üresen találta. Aztán felment a lépcsőn az első emeletre.

A lépcső tetején egy olyan ajtóba ütközött, ami korábban nem volt ott.

– Ki az? – suttogta egy hang az ajtó mögül.

Stephen nem ismerte ezt a hangot, és azon is módfelett csodálkozott, hogy lehet ilyen átható egy suttogás. Nem is a fülén, hanem valami egész más úton szivárgott be a fejébe.

– Valaki áll a lépcső tetején – folytatta a suttogó hang. – Egy szolga? Bejönnél, ha már itt vagy? Szükségem van rád.

Stephen kopogtatott, aztán belépett.

A szoba minden ízében ugyanolyan titokzatos volt, mint az ajtó. Ha valaki megkéri Stephent, hogy írja le, amit lát, annyit mondott volna, hogy egy gótikus berendezésű helyiségbe lépett – mert erről a meghökkentő helyszínről semmi más jelző nem jutott volna eszébe. Ugyanakkor hiányoztak belőle az olyan gótikus díszítések, amilyeneket Mr. Ackermann könyvében, a Művészetek tárházában látni lehet. Nem voltak csúcsos középkori boltívek, cirádásra faragott fafelületek és egyéb egyházi motívumok sem. A szoba falai és padlója egyszerű szürke kőből készültek, és helyenként hepehupásra koptatták. A kőmennyezetet boltozatosra alakították. Egyetlen apró ablakon lehetett kilátni a csillagfényes égre, de ebből is javarészt hiányzott az üveg, így a téli szél besüvített a szobába. Egy sápadt úr állt az egyik falnál, és egy repedezett tükörben nézte magát. Volt is mit nézni: elképesztő mennyiségű ezüstös bogáncspihe-hajkorona díszlett a fején. Mégis nagyon elégedetlenül nézte a tükörképét.

– Ó hát itt vagy – fordult keserűen Stephen felé. – Az ember csak rángatja a csengőt ebben a házban, és rá se hederít senki.

– Nagyon sajnálom, uram, de nekem senki nem mondta, hogy ön itt van.

Az inas csak arra tudott gondolni, hogy az úr Sir Walter vagy Lady Pole vendége lehet. Ezt még meg is értette volna, de a szobát sehogy sem tudta hova rakni. Gyakran előfordul, hogy több napra is vendégül látnak urakat – na de szobákat?...

– Miben lehetek a szolgálatára, uram? – kérdezte Stephen.

– Micsoda fajankó vagy te! – rivallt rá a bogáncspihe hajú férfi. – Hát nem tudod, hogy Lady Pole ma este hivatalos a bálra az én házamba? A saját szolgám váratlanul eltűnt, és azóta sem tudom, hol bujkál. Hogy jelenhetnék meg a gyönyörű Lady Pole oldalán ebben az állapotban?

Az úrnak valóban volt oka panaszra: arca csupa borosta volt, furcsa haja csimbókokban meredezett, és még fel sem öltözött, csak egy avítt háziköpenybe tekerte magát.

– Várjon egy pillanatot, uram – válaszolt Stephen. – Először meg kell találnom a módját, hogy megborotváljam. Gondolom, nem is sejti hova tette a szolgája a borotváját.

Az úr vállat vont.

A szobában még egy tükrös asztal sem volt, ahol borotválkozni lehetett volna. Sőt több fontos bútordarab is hiányzott. Az összes berendezést a repedezett tükör, egy háromlábú fejőszék és egy különös faragott karosszék alkotta, amely ráadásul úgy nézett ki, mintha csontokból rakták volna össze. Stephen nem akarta elhinni, hogy a szék emberi csontokból készült, de amikor alaposabban ránézett, megerősödött benne a gyanú.

Az inas végül a fejőszéken egy csinos kis dobozka mellett találta meg az ezüst borotvát. A szék lábánál egy vízzel teli, ütött-kopott ónedényt helyeztek a padlóra.

Érdekes módon a szobából hiányzott a kandalló is, csak egy rozsdás szénserpenyő állt a helyén, és az izzó széndarabok szennyes hamut köpködtek a földre. Stephen kénytelen volt a szénserpenyőn megmelegíteni a vizet, hogy megborotválhassa a vendéget. Amikor befejezte, az úr szemügyre vette magát a tükörben, és kijelentette, hogy nagyon elégedett az eredménnyel. Levette a köpenyét, és alsónadrágban várta, hogy az inas egy sörtekefével megmasszírozza a bőrét. Stephen meglepődött, mert az urak általában rákvörösek lettek a kefétől, de a bogáncspihe hajú férfi ugyanolyan sápadt maradt, amilyen volt. Csak annyi változott rajta, hogy a dörzsölés helyén a bőre fehér holdfényként vagy gyöngyházként ragyogott.

Stephen még soha nem látott olyan finom ruhákat, amilyeneket ez az úr viselt: inget ilyen tisztára nem is lehetett mosni, és a cipője is úgy fénylett, mint két fekete tükör. De a legcsodálatosabb a fél tucat fehér muszlinkendő volt a nyaka körül – vékonyak, mint a pókháló, mégis kottaszerűen merevek.

Két órán át rendezgette az úr toalettjét, mert mint kiderült, hiúsága nem ismert határokat. Ezalatt a vendég kezdte egyre jobban megkedvelni az inast.

– Be kell vallanom, hogy az én oktondi szolgámnak fele annyi tehetsége sincs a borotváláshoz és az öltöztetéshez, mint neked – közölte. – Amikor pedig arra kerül a sor, hogy megkösse azokat a muszlin sálakat... hirtelen azt sem tudja fiú-e vagy lány.

– Nos uram, én pontosan az ilyen feladatokat szeretem. Bárcsak rá tudnám venni Sir Waltert, hogy törődjön többet az öltözködésével! De a politikus uraknak ezer fontosabb dolguk van.

Stephen felsegítette az úrra a levélzöld kabátot (az elképzelhető legjobb minőségű és legdivatosabb kabátot), aztán a vendég odament a fejőszékhez, és felvette róla a dobozkát. A porcelánból és ezüstből készült doboz akkora volt, mint egy dohányszelence, de annál egy kicsit hosszúkásabb. Stephen hangosan megdicsérte a dobozka színét, ami nem volt egészen halványkék, de nem is szürke, sőt nem lehetett egyértelműen sem levendulaszínűnek, sem orgonalilának nevezni. Bánatszínű volt leginkább.

– Igen, szerintem is gyönyörű – csillant fel az idegen úr szeme lelkesen. – Nem is könnyű elkészíteni. A festékbe jó családból származó vénkisasszonyok könnyeit kell belekeverni, de csak olyan jöhet szóba, aki az utolsó szívdobbanásig makulátlan tisztességben élt, és úgy halt meg, hogy egy napig sem volt igazán boldog egész életében.

– Szegény hölgyek! – sóhajtott Stephen. – Örülök neki, hogy ilyen ritka ez a festék.

– Ó, nem a festék a ritka, nekem otthon tele van a kamrám vele. Attól ilyen ritka kincs ez, hogy nehéz megfelelően kikeverni a festéket.

Addigra a vendég annyira feloldódott, és annyira beszédessé vált, hogy Stephen nem félt tovább kérdezősködni.

– És mit tart ebben a gyönyörűszép dobozban, uram? Dohányt?

– Ó nem! Az egyik legnagyobb kincsemet tartom benne, és szeretném, ha Lady Pole ezt viselné a ma esti bálon.

Kinyitotta a bánatszínű dobozt, és megmutatta a benne lévő apró fehér ujjat az inasnak. Stephen először rendkívül szokatlannak találta a látványt, de a meglepettsége azonnal elmúlt, és ha valaki abban a pillanatban megkérdezi tőle, hogy mit gondol az egészről, biztosan azt feleli: az urak gyakran hordanak maguknál emberi ujjakat kis szelencékben. Számtalan példát látott már erre.

– Régóta van a családja tulajdonában, uram? – kérdezte udvariasan.

– Nem, nem régóta.

A vendég becsukta a dobozt, és visszatette a zsebébe.

Az inas és a vendég együtt csodálták a tükörből visszanéző bogáncspihe hajú alakot. Stephennek azonnal feltűnt, milyen tökéletesen kiegészítik egymást: a fénylő fekete bőr az opálosan fehér mellett, ráadásul mindkettő egy-egy jellegzetes férfitípus feltűnően szép képviselője. Az úrnak is ugyanez jutott eszébe.

– Milyen jól nézünk ki egymás mellett! – ámuldozott. – De most már látom, mekkora baklövést követtem el. Azt hittem, hogy ön egy szolgáló ebben a házban. Pedig ez lehetetlen! Ön olyan méltóságteljes és megnyerő, hogy biztosan nemesi származású, sőt talán királyi sarj. Talán ön is csak egy látogató itt, mint én magam. Kérem bocsásson meg, amiért a nyakába akaszkodtam, és hadd köszönjem meg, hogy ilyen önzetlenül segített felkészülnöm az álomszép Lady Pole-lal való találkozásra.

Stephen elmosolyodott.

– Téved, uram. Én egy szolga vagyok. Sir Walter szolgája.

A bogáncspihe hajú úriember megdöbbenten vonta fel az egyik szemöldökét.

– Egy ilyen tehetséges és szemrevaló fiatalembernek nem szabadna szolgának lennie! Miért nem a birtokát szemlélgeti a kastélyából? Mi másra való a szépség, ha nem arra, hogy rikító jelként hirdesse a felsőbbrendűségünket a többiekhez képest? De azt hiszem, most már értem. Az ellenségei összeszövetkeztek ön ellen, és megfosztották az összes birtokától, hogy aztán letaszítsák a tudatlanok és alacsonyrendűek sorába!

– Nem, uram, ön megint téved. Én mindig is szolga voltam.

– Hát én ezt akkor sem értem – jelentette ki a bogáncspihe hajú úr, és zavartan megcsóválta a fejét. – Itt valami titok lappang, és ki is derítem, amint lesz egy kis szabadidőm. Addig is, hálából azért, hogy ilyen mesterien rendbehoztad a hajam, és ilyen jó szolgálatot tettél nekem, meghívlak a ma esti bálomra.

Olyan rendkívüli ajánlat volt ez, hogy Stephen hirtelenjében nem is tudott mit válaszolni.

„Vagy őrült vagy egy olyan radikális politikus, aki minden faji megkülönböztetést el akar törölni” – gondolta magában az inas, aztán hangosan válaszolt a vendégnek. – Tudatában vagyok, milyen megtiszteltetés ez a meghívás, de szerintem nem gondolta át elég jól, uram. A többi vendég azért megy majd az ön házába, hogy a saját rangjához tartozó hölgyekkel és urakkal találkozzon. Ha megtudják, hogy egy szolga is van a társaságban, biztosan felháborodnak majd. Köszönöm a kedvességét, de nem szeretném kínos helyzetbe hozni önt, vagy megsérteni a barátait.

A bogáncspihe hajú úr erre még jobban meglepődött.

– Micsoda nemes lélek vagy te! Feláldoznád a saját szórakozásodat mások kényelmének érdekében! Nos be kell vallanom, hogy én soha nem lennék képes ilyesmire. Viszont annál elszántabban szeretném megnyerni a barátságodat, és megtenni minden tőlem telhetőt, hogy a segítségedre legyek. Úgy látom, nem értettél meg. Azok a vendégek, akik miatt ennyit aggályoskodsz, mind az én hűbéreseim és alattvalóim. Egy sem akad közöttük, aki kritizálni merészelne engem vagy egy olyan személyt, akit én a barátomnak választottam. És ha mégis kritizálni mernek? Akármikor megölhetjük őket. Különben is – folytatta az idegen úr, mintha hirtelen megunta volna a társalgást –, mi értelme van erről beszélni, amikor már közénk is csöppentél?

Azzal a bogáncspihe hajú úr távolabb sétált, Stephen pedig egy bálteremben találta magát, ahol az emberek valamiféle szívszaggató zenére táncoltak.

Az inas most is csodálkozott, de egy pillanat alatt megszokta a helyzetet, és körülnézett. Bármivel is bíztatta az idegen úr, kissé nyugtalanította, hogy esetleg felismerhetik. De elég volt néhányszor körbepillantania a termen, máris meggyőződött róla: Sir Walter barátai közül senki sincs jelen. Sőt egyetlen ismerős arcot sem látott, és Stephennek az volt az érzése, hogy a vendégek közül még soha senkivel sem találkozott. Tiszta, gondosan kivasalt fekete öltözéket és ragyogó fehér inget viselt, ezért bárki úrnak nézhette. Örült, hogy Sir Walter sohasem követelte meg tőle a libéria és a rizsporos paróka hordását, mert akkor jelenléte szinte kiáltásszerűen hatott volna az előkelő környezetben.

A teremben kizárólag a legnemesebb és legújabb divat szerint öltözött emberek gyűltek össze. A hölgyek ruhája mesés árnyalatokban pompázott (habár az igazat megvallva Stephen még soha életében nem látta ezeket a színeket), az urak térdig érő nadrágot, fehér harisnyát és barna, zöld, kék vagy fekete kabátot viseltek. Fehér ingük szinte sziporkázott a fényben, és borjúbőr kesztyűjüket sem csúfította el egyetlen folt sem.

Viszont akármilyen elegánsak voltak a vendégek, és akármilyen jókedv áradt szét a teremben, az inasnak valahogy mégis az volt az érzése, hogy a ház már nem őrzi régi pompáját. A helyiségben enyhe homály uralkodott, mert csak faggyúgyertyák világítottak, és abból sem gyújtottak eleget. A zenét egyetlen furulya és egyetlen hegedű szolgáltatta.

– Valószínűleg erről a zenéről beszélt Geoffrey és Alfréd – gondolta magában Stephen. – Milyen furcsa, hogy én nem hallottam korábban! Igazuk volt, egészen szívet tépő muzsika.

Egy keskeny, beüvegezetlen ablakoz sétált, és amikor kinézett, körös-körül sötét kusza erdőséget látott a csillagok fényében.

– És itt van az erdő, amiről Robert mesélt. Milyen gonosznak tűnik! Biztosan van valahol egy harang is.

– Ó hát persze! – válaszolt egy hölgy, aki a közelben állt.

Ruhájának színe a viharra, az árnyakra és az esőre emlékeztetett, nyakláncát pedig megszegett ígéretekből és megbánásból fűzték. Az inas megrökönyödött, mert biztos volt benne, hogy egyik gondolatát sem mondta ki hangosan.

– Valóban van itt egy harang – folytatta a hölgy. – Fent van magasan az egyik toronyban.

A hölgy mosolyogva nézte az inast, és tekintetében olyan őszinte csodálat honolt, hogy Stephen faragatlannak érezte volna magát, ha nem válaszol.

– Elbűvölően elegáns a ma esti összejövetel, hölgyem. Nem is emlékszem, mikor láttam utoljára ennyi csinos arcot és kecses alakot egy helyen. Ráadásul mindegyikük majd kicsattan a fiatalságtól. Bevallom, kissé meglep, hogy nem látok itt idősebb embereket. Ezeknek a hölgyeknek és uraknak nincsenek szüleik? Vagy nagynénjeik, nagybátyjaik?

– Micsoda lehetetlen megjegyzés! – kiáltott fel a hölgy nevetve. – Miért hívna meg az Elvesztett Remény Házának ura idős és csúnya embereket a bálba? Ki akarná őket nézni? Egyébként mi sem vagyunk olyan fiatalok mint hiszi. Anglia nem volt több kietlen erdőségnél és terméketlen mocsárnál, amikor legutoljára láttuk az apáinkat és az anyáinkat. De várjon csak! Nézzen oda! Ott jön Lady Pole!

Stephen a táncosok között megpillantotta őnagyságát. Mélykék bársonyruhát viselt, és amikor a bogáncspihe hajú úr meglátta, azonnal a táncparkett közepére vezette.

Akkor a hölgy, akinek a ruhája olyan színű volt mint a vihar, az árnyak és az eső, az inas felé fordult, és megkérdezte, hogy táncolna-e vele.

– Örömmel – felelte Stephen.

A többi hölgy csodálkozva leste, milyen jól táncol, és Stephen rájött, hogy bármelyiküket megkaphatja partnernek. Miután abbahagyta a táncot a vihar-árnyeső ruhájú hölggyel, egy másikat kért fel, akinek nem volt haja, ám helyette parókaként fényes bogarak hemzsegtek a fején. A harmadik partnere mindig feljajdult, valahányszor hozzáért a ruhájához, és figyelmeztette, hogy áthangolja a dallamát. Stephen lenézett, és látta, hogy a hölgy ruhája apró szájakból áll, amelyek a magas, kísérteties ének szólamaihoz igazodva nyílnak és csukódnak.

Bár a táncosok a szokásoknak megfelelően minden második tánc után lecserélték a partnerüket, az inas észrevette, hogy a bogáncspihe hajú úr egész este csak Lady Pole-lal hajlandó táncolni. Mással még csak nem is beszélt a teremben. Stephenről viszont nem feledkezett meg. Akárhányszor az inas elkapta a tekintetét, az ezüsthajú házigazda elmosolyodott, és meghajtotta a fejét. Minden apró jellel azt igyekezett a tudomására hozni, hogy akármennyi örömforrást lehet találni a bálteremben, a legjobban Stephen Black jelenlétének örül.

17

Huszonöt guinea érthetetlen felbukkanása

1808 január

A VÁROSBAN A LEGJOBB fűszeres a St. James's utcai Brandy's volt. Ezzel a véleményemmel nem vagyok egyedül, hiszen Sir Walter Pole nagyapja, Sir William Pole is megfogadta annak idején, hogy sehol máshol nem vesz kávét, csokoládét és teát, csak ebben az üzletben. Kijelentette hogy Mr. Brandy Szuperfinomra Őrölt Duplán Pörkölt Törökkávéjához képest minden más kávé lisztízű. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy Sir William Pole pártfogása nemcsak jót hozott Mr. Brandy-nek. Bár a dicséreteket bőkezűen osztogatta, és mindig udvarias és kegyes volt a bolti dolgozókkal szemben, a számláit szinte soha nem fizette ki, ezért halálakor az adósságát már hegyekben lehetett volna mérni. Mr. Brandy ingerlékeny, savanyú képű, goromba öregember volt, és amikor meghallotta Sir William Pole halálhírét, olyan mérges lett, hogy szinte tombolt. Nem sokkal később ő is meghalt, és azt rebesgették, hogy szándékosan fejezte be földi életét, hogy a túlvilágon üldözhesse előkelő adósát.

Mr. Brandy halála után az egész vagyon az özvegyre szállt. Mr. Brandy elég későn nősült, és az Olvasóimat bizonyára nem lepi meg ha elárulom, hogy a felesége nem volt teljesen boldog ebben a házasságban. Mrs. Brandy elég hamar rájött, hogy a férje sokkal jobban szereti a guinea-ket és a shillingeket nézni, mint őt. Én azt mondom, furcsa ember lehetett, ha nem szeretett ránézni erre a hölgyre, hiszen a feleségét szinte csak elragadó és szeretnivaló tulajdonságokkal áldotta meg az ég. Kedves arcát lágy barna fürtök keretezték, szeme egészen világoskék volt. Számomra egyértelmű, hogy ha egy öregember semmi más jó tulajdonságot nem tud felmutatni, csak a pénzét, még jobban meg kell becsülnie egy ilyen szép és fiatal feleséget, és mindent meg kell tennie azért, hogy az asszonyka kedvében járjon. De Mr. Brandy nem törődött a feleségével. Még azt is megtagadta tőle, hogy egy saját házat kaphasson, pedig könnyen megengedhette volna magának. Annyira ragaszkodott minden lyukas garashoz, hogy a St. James's utcai ház bolt feletti kis szobájából sem volt hajlandó elköltözni. Házasságának tizenkét éve alatt Mrs. Brandynek mindvégig ezzel a szobával kellett beérnie: ez volt a társalgó, a hálószoba, az étkező és a konyha is. Alig három héttel a férje halála után vett egy házat Islingtonban, közel az Angelhez, és felfogadott három szobalányt: Sukey-t, Dafney-t és Delphinát.

Két férfit alkalmazott az üzletben, hogy kiszolgálják a vevőket. John Upchurch kiegyensúlyozott, szorgalmas és ügyes ember volt, a vörös hajú Toby Smith viszont izgága és kiszámíthatatlan. Toby viselkedése gyakran zavarba hozta Mrs. Brandyt: néha csendes és búskomor volt, aztán hirtelen felvidult, és megtelt érthetetlen magabiztossággal. Mivel a könyvelésbe olykor ellentmondások csúsztak (bár ez minden üzletben előfordul), és Toby is sokszor gyanúsan szorongott, amikor az özvegy rákérdezett a könyvelésre, Mrs. Brandy kénytelen volt azt hinni, hogy Toby zsebre teszi a különbözetet. Egy januári estén az asszony dilemmái furcsa fordulatot vettek. Épp a bolt fölötti kis szalonban ült, amikor hirtelen kopogtattak, és Toby Smith csoszogott be az ajtón. Kerülte az özvegy tekintetét.

– Mi történt, Toby?

– Bocsásson meg, asszonyom – kezdte a férfi ide-oda jártatva a szemét –, de valami nincs rendjén a pénzzel. Johnnal többször is összeszámoltuk, asszonyom, és legalább tucatszor összeadtuk a tételeket, de nem fér a fejünkbe, hogyan lehetséges.

Mrs. Brandy csettintgetett a nyelvével, felsóhajtott, aztán megkérdezte, mennyi a különbözet.

– Huszonöt guinea, asszonyom.

– Huszonöt guinea! – kiáltott fel Mrs. Brandy rémülten. – Huszonöt guinea! Hogy hiányozhat ekkora összeg? Ó, remélem, tévednek, Toby. Huszonöt guinea! Nem is gondoltam, hogy egyáltalán lehet ennyi pénz abban az üzletben! Ó, Toby! – nyöszörgött, de aztán egy alattomos ötlet jutott az eszébe. – Biztosan kiraboltak minket!

– Nem, asszonyom – felelte Toby. – Bocsásson meg, asszonyom, de tévedni tetszik. Nem azt akartam mondani, hogy huszonöt guinea hiányzik. Azt akartam mondani, hogy annyival több van, asszonyom. Ezt az összeget nem tudjuk hova tenni.

Mrs. Brandy csak bámult a fiatalemberre.

– Megnézheti maga is, asszonyom – folytatta Toby. – Jöjjön le velem az üzletbe. Nyitva tartotta az ajtót az özvegynek, arca csupa védekező idegesség volt.

Mrs. Brandy lesietett a lépcsőn a boltba, az eladó pedig követte.

Kilenc óra körül járt az idő, a hold nem sütött azon az estén. John és Toby bezárták az összes zsalut, és eloltották a lámpákat. A boltban olyan sötétségnek kellett volna lennie, mint egy teáskanna belsejében, ehelyett valami lágy aranyfény töltötte meg. A fény valami aranyszínű dologból áradt, ami a pulton hevert.

Egy halom guinea csillogott ott. Mrs. Brandy felvett egy érmét és megvizsgálta. Olyan volt, mintha egy lágy sárga fényből álló golyót tartott volna a kezében egy érmével az alján. Különös fény volt ez: hatására Mrs. Brandy, John és Toby egészen máshogy néztek ki, mint máskor. Az özvegy büszkének, sőt gőgösnek tűnt, John alamuszinak és csalónak látszott, Tobyn pedig mintha eluralkodott volna a kegyetlenség. Mondanom sem kell, ezek a tulajdonságok nagyon idegenek voltak a természetüktől. Ám a boltban még ennél is különösebb változás történt. Az egyik falat teljes széltében és hosszában mahagóni fiókok borították, rajtuk aranyozott feliratokkal: Petrezselyem (szárított), Mustármag (hántolt), Szerecsendió, Őrölt Kömény, Babérlevél, Jamaicai Bors, Olajbogyó, Köménymag, Borsszem, Szezám. Ezeken kívül volt ott még sok egyéb felirat is, olyan cikkeket hirdetve, amik egy divatos és virágzó fűszerbolt készletéből nem hiányozhattak. De most ilyesféle szavakat lehetett a fiókokon olvasni: Nincs Kegyelem (áhított), Utálat (kárhozz), Szerencsefiók, Őrült Remény, Balsejtemény, Jajgató Sors, Örökhagyó, Káosznap, Bálterem, Sirám. Még jó, hogy egyikük sem vette észre a változást. Mrs. Brandy talán el is ájult volna, hiszen azt sem tudta, mihez kezdjen ezekkel az ismeretlen árucikkekkel.

– Nos valahonnan biztosan érkezett – közölte az özvegy. – Nem küldött valaki pénzt a mai napon, hogy kifizesse az adósságát?

John megrázta a fejét. Toby ugyanezt tette.

– Ami azt illeti – tette hozzá Toby –, senki sem tartozik ennyi pénzzel. Kivéve természetesen Worksop hercegnőjét, de őszintén szólva asszonyom, ő nem lehetett, mert...

– Igen, tudom, Toby, nem kell többet mondanod – szakította félbe Mrs. Brandy. Kis darabig gondolkodott. – Lehet, hogy az egyik vásárló megázott az esőben, és meg akarta törölni az arcát, de amikor előrántotta a kendőjét, a pénz is kihullott a zsebéből, és szétgurult a földön.

– De mi nem a földön találtuk – közölte John. – Itt volt a kasszában a többi pénzzel együtt.

– Hát... nem is tudom, mit mondjak – tipródott az asszony. – Volt ma olyan vevő, aki guinea-vel fizetett?

John és Toby azt válaszolták, hogy nem járt az üzletben olyan vevő, aki guinea-vel fizetett volna, főleg nem huszonöt guinea-vel, sőt huszonöt vevő sem fizetett egy guinea-sekkel.

– És milyen sárga guinea-k ezek, asszonyom! – állapította meg John. – Úgy hasonlítanak egymásra, mint a tojások, és tökéletesen patyolattiszták.

– Hívjam ide Mr. Blacket, asszonyom? – ajánlkozott Toby.

– Ó igen! – csillant fel az özvegy szeme. – De nem, az mégsem lenne jó. Nem szabad Mr. Blacket zavarnunk a munkájában, hacsak nincs valami nagy baj. Végül is nem történt semmiféle nagy baj, nem igaz Toby? Vagy talán mégis? Nem tudom.

Modern korunkban annyira ritka, hogy a semmiből hirtelen nagy mennyiségű pénz kerüljön elő, hogy sem Toby, sem John nem volt képes válaszolni az özvegy kérdésére. Nem tudták, hogy jó vagy rossz dolog történt-e velük.

– Ide Mr. Black intelligenciája kell – töprengett tovább Mrs. Brandy. – Merem állítani, hogy egy pillanat alatt rájönne a rejtély nyitjára. Siess a Harley utcára, Toby. Add át jókívánságaimat Mr. Blacknek, és mondd meg neki, hogy ha van egy kis szabadideje, jöjjön át, mert beszélni szeretnék vele. Ne, várj! Ezt ne mondd, túl gőgösen hangzik. Mondd inkább azt, hogy elnézést kérsz a zavarásért, és ha netalántán akadna egy-két szabad perce, hálás lennék... nem, megtisztelve érezném magam... nem, hálás lennék... szóval hálás lennék, ha néhány szót válthatnánk.

Mrs. Brandy akkor ismerte meg Stephen Blacket, amikor Sir Walter megörökölte a nagyapja adósságait, az özvegy pedig megörökölte a férje üzletét. Stephen minden héten megjelent egy-két guinea-vel hogy apránként lerója az adósságot. Érdekes módon Mrs. Brandy nem mindig akarta elfogadni a pénzt. „Ó, Mr. Black, tegye csak el!” – mondta ilyenkor. – „Biztos vagyok benne, hogy Sir Walternek most nagyobb szüksége van rá, mint nekem. Múlt héten is nagy nyereséggel zártunk. Üzletünk újdonsága a Carracca Csokoládé, és a vevők szerencsére lelkesednek érte. Azt mondják, hogy ez a legjobb csokoládé Londonban, az íze és a selymes állaga semmi mással nem hasonlítható össze. A város minden részéből érkeznek megrendelések. Nem iszik egy csészével, Mr. Black?”

Azzal Mrs. Brandy egy szép kék-fehér porceláncsészét hozott, amit teletöltött forró csokoládéval. Izgatottan várta az inas véleményét; úgy tűnt, hiába a sok lelkes megrendelő, az özvegyet csak Mr. Black győzheti meg a csokoládé kiváló minőségéről. Ennyivel viszont még nem ért véget a gondoskodása. Folyton aggódott az inas egészségéért. Ha hideg volt odakint, félt, hogy esetleg nincs elég melegen felöltözve, ha esett, attól tartott, hogy megfázik, a forró és száraz napokon pedig a kis zöld kertre néző ablak mellé ültette, hogy friss levegőt szívhasson.

A pénzt csak akkor hozta szóba, amikor az inas már menni készült.

– Ami a jövő hetet illeti, Mr. Black, nem is tudom hol kezdjem... – mondta ilyenkor. – Azt hiszem, jövő héten égető szükségem lesz arra a guinea-re. Tudja, az emberek nem mindig fizetik ki a számláikat. Ezért bátorkodom megkérni önt, hogy szerdán hozza el a következő guinea-t. Szerdán úgy három óra tájt. Addigra biztosan felszabadulok egy kissé a feladatok alól, és előkészítek magának egy csésze csokoládét. Ha egyszer ennyire ízlik, ugyebár...

Férfiolvasóim bizonyára mosolyognak a bajszuk alatt, és azt gondolják magukban: hát ennyire értenek a nők az üzlethez. Női Olvasóim viszont biztosan egyetértenek velem abban, hogy Mrs. Brandy nagyon is értett az üzlethez, hiszen az özvegy életének az volt a legfontosabb üzleti vállalkozása, hogy magába bolondítsa Stephen Blacket, akibe halálosan beleszeretett.

Toby nemsokára visszatért a Harley utcáról, de nem üzenetet hozott, hanem magát Stephent. Mrs. Brandy idegességét, amit a titokzatos érmék miatt érzett, azonnal elsöpörte egy egészen másfajta – és sokkal kellemesebb – izgalom.

– Ó Mr. Black! Nem számítottunk rá, hogy ilyen hamar jön. Azt hittem, nagyon elfoglalt.

Stephen a sötétben állt, nem lépett be a helyiség fényárban úszó részébe.

– Nem számít, hogy hol vagyok ma este. Az egész ház a feje tetején áll. Őnagysága nem érzi jól magát.

Mrs. Brandy, John és Toby egészen megrémültek a hír hallatán. A többi londoni lakoshoz hasonlóan őket is minden érdekelte a miniszter feleségével kapcsolatban. Bármilyen ismeretségnek örültek, ami arisztokratikus személyekhez kötötte őket, de természetesen Lady Pole pártfogására voltak a legbüszkébbek. Dagadt a keblük a büszkeségtől, ha elmesélhették valakinek, hogy Lady Pole minden reggelijénél az ő üzletükben vásárolt dzsemmel kente meg a zsemléjét, és az ő kávébabjukból készített feketével töltötte meg a csészéjét.

Mrs. Brandy-nek hirtelen egy nyugtalanító gondolat jutott eszébe.

– Remélem, őnagysága nem a gyomrát rontotta el valamivel – mondta.

– Nem – felelte Stephen sóhajtva. – Egészen más baja van. Minden végtagja fáj, folyton rosszat álmodik, és rázza a hideg. Legtöbbször csak hallgat, és nagyon rosszkedvű. Ha hozzáér az ember, egészen jéghidegnek érzi a bőrét.

Stephen belépett a rejtélyes fénybe.

Az a változás, amit a fény Mrs. Brandyre, Johnra és Tobyra gyakorolt, semmi volt ahhoz képest, ahogy Stephent átváltoztatta. Az inas veleszületett vonzereje öt-, hét-, sőt tízszeresére erősödött, arca olyan nemesnek tűnt, mintha nem is e világi lény lenne, és ami a legkülönösebb volt az egészben: a homloka körül egy sávban összesűrűsödött a fény, mintha egy csillogó diadémmal koronázták volna meg. De a boltban lévő emberek most sem találták furcsának, amit láttak.

Stephen vékony fekete ujjaival forgatni kezdte az egyik érmét.

– Hol találta őket, John?

– Itt a kasszában, a többi pénz között. Honnan kerülhettek ide, Mr. Black?

– Én is ugyanolyan tanácstalan vagyok, mint önök. Nem tudok rá magyarázatot. – Az inas Mrs. Brandy felé fordult. – Én viszont nem emiatt aggódom a legjobban, asszonyom. Meg kell védenie magát azoktól a vádaktól, amelyeket a talált pénzzel kapcsolatban esetleg a szemére vethetnek. Bárki megvádolhatja azzal, hogy becstelen úton jutott hozzá. Szerintem át kellene adnia a pénzt egy ügyvédnek. Bízza meg az ügyvédet azzal, hogy adjon fel egy hirdetést a The Timesban és a The Morning Chronicle-ben, és próbálja meg így kideríteni, hagyott-e valaki véletlenül huszonöt guinea-t Mrs. Brandy boltjában.

– Egy ügyvédet, Mr. Black? – kiáltotta Mrs. Brandy rémülten. – De hát az egy vagyonba fog kerülni!

– Az ügyvédek mindig egy vagyonba kerülnek, asszonyom.

Abban a pillanatban egy úr sétált el a St. James's utcán Mrs. Brandy boltja előtt, és mivel az aranyszínű ragyogás átszűrődött az ablaktáblák repedésein, észrevette, hogy valaki van bent. Éppen teára és cukorra volt szüksége, ezért bekopogtatott.

– Vevő jött, Toby! – szólalt meg az özvegy.

Toby sietett kinyitni az ajtót, John pedig közben eltette a pénzt. Abban a szempillantásban, amikor lecsukta a kassza fedelét, irdatlan sötét lett, és a boltban lévők rájöttek, hogy csak az érmék túlvilági fényében látták egymást. John körbeszaladt a helyiségben, újra meggyújtotta a lámpákat, így már kellemesebben érezték magukat az üzletben. Toby közben kimérte a vásárlónak, amit kért.

Stephen Black helyet foglalt egy széken, és kezével megtörölte a homlokát. Arca egészen elszürkült, holtfáradtnak nézett ki.

Mrs. Brandy leült mellé egy másik székbe, és nagyon gyengéden megérintette az inas kezét.

– Rosszul érzi magát, kedves Mr. Black?

– Azt hiszem... minden tagom fáj... mintha egész éjjel táncoltam volna.

Az inas felsóhajtott, és az öklére hajtotta a fejét.

Mrs. Brandy visszahúzta a kezét.

– Nem tudtam, hogy bált rendeztek tegnap este – mondta egy árnyalatnyi féltékenységgel a hangjában. – Remélem, jól érezte magát. Kikkel táncolt?

– Nem, nem. Nem rendeztünk semmilyen bált. Valóban olyan fájdalmaim vannak, mintha egész éjjel táncoltam volna, de sajnos nem volt részem ilyen mulatságban. – Stephen hirtelen felemelte a fejét. – Maguk is hallják?

– Mit, Mr. Black?

– A harangot. Zúg a harang, mintha valakit temetnének.

Az özvegy egy darabig fülelt.

– Nem, én nem hallok semmit. Remélem, itt marad vacsorára, kedves Mr. Black. Nagy megtiszteltetés lenne számunkra. Biztos nem lesz olyan elegáns vacsora, mint amilyenhez hozzászokott, és nincs is sok élelem a háznál. Szinte semmi. Van egy kis füstölt osztriga, egy kis galambpástétom, és birkaragu. De egy ilyen régi barát, mint maga, ennyivel is meg fog elégedni. Majd Toby hoz egy kis...

– Egészen biztos benne, hogy nem hallja?

– Tényleg nem hallom.

– Nem maradhatok. – Úgy tűnt, Mr. Black még mondani akar valamit, és már nyitotta is a száját, hogy beszéljen, de mintha megint elvonta volna a figyelmét a harangzúgás. – Szép estét maguknak!

Felállt a székből, és egy gyors főhajtással kisétált az üzletből.

A harang tovább zúgott a St. James's utcában. Az inas úgy haladt előre, mintha sűrű ködbe keveredett volna. Éppen kiért a Piccadillyre, amikor egy kötényes hordár lépett ki az egyik sikátorból, kezében egy hallal teli kosárral. Stephen megpróbálta kikerülni a hordárt, de azzal a mozdulattal neki is ütközött egy kék kabátot és Bedford-kalapot viselő testes úrnak, aki az Albemarle utca sarkán állt.

A testes úr megfordult, és szembenézett Stephennel. Hirtelen megrémült: egy fekete arcot látott maga előtt, és két fekete kezet a zsebei és az értéktárgyai közelében. Nem is figyelte az inas előkelő öltözetét és méltóságteljes kisugárzását, mert azt hitte, ki akarják rabolni vagy le akarják ütni. Felemelte az esernyőjét, és önvédelemből lesújtott vele.

Stephen egész életében ettől a pillanattól félt. Rettegett tőle, hogy rendőröket hívnak, és a bírók elé rángatják, ahol aztán talán még Sir Walter Pole pártfogása és barátsága sem menti meg. Fel tudja egyáltalán fogni egy angol bíróság, hogy létezik feketebőrű ember, aki nem lop és nem hazudik? Vajon el tudják képzelni, hogy egy feketebőrű ember tiszteletreméltó személy is lehet? Stephen kételkedett ebben. Viszont most, hogy mindez bekövetkezett, egyáltalán nem félt és nem volt ideges – úgy fogadta az eseményeket, mintha egy vastag üvegen keresztül nézne egy színielőadást, vagy egy tó fenekén zajló drámát figyelne.

A testes úriember szeme egészen tágra nyílt a rémülettől, a dühtől és a megbotránkozástól. Szidalmazásra nyitotta a száját, ám abban a pillanatban változni kezdett. Testéből fatörzs lett, hirtelen minden irányba karok nyújtóztak ki belőle, a karokból ágak lettek, az arca pedig kerek odúvá változott. Pillanatok alatt legalább húsz láb magasra nőtt. Ahol azelőtt a kalapja és az esernyője volt, most sűrű borostyán koronázta meg a fát.

– Egy tölgyfa a Piccadillyn! – csodálkozott Stephen. – Milyen furcsa!

Akkor viszont már az egész Piccadilly átalakulásba kezdett. Éppen egy hintó haladt át a téren: valószínűleg egy nemesember ült benne, mert a kocsison kívül két inas kísérte, ajtaját címer díszítette, és négy, gondosan kiválogatott szürke mén húzta. Miközben Stephen a hintót figyelte, a lovak egyre nyúlánkabbra nőttek, egyre jobban elvékonyodtak, aztán el is tűntek, és a helyükre egy zsenge, ezüst nyírfákból álló liget került. A hintóból magyalbokor lett, a kocsis a bakon átváltozott bagollyá, a két inas meg fülemüleként röppent fel a helyéről. Egy közelben sétálgató pár hirtelen minden irányba gallyakat növesztett: bodzabokor lett belőlük. Volt ott egy kutya is, de már csak egy bozontos, száraz saspáfrányt lehetett látni a helyén. Az út felett lógó gázlámpákat felszippantotta az ég, és csillagként díszítették a téli fák sorának koronáit. Az egész Piccadilly összeszűkült, és végül nem maradt más belőle, mint egy átjárhatatlannak tűnő ösvény egy sötét téli erdőben.

De akárcsak egy álomban, ahol a legkülönösebb dolgok is egy szempillantás alatt kiteljesednek és megmagyarázzák saját magukat, Stephen hamarosan már nem látott semmi furcsát ebben a tájképben. Sőt úgy rémlett neki, hogy a Piccadilly mellett mindig is volt egy mágikus erdő.

Elindult az ösvényen.

Az erdőben sötétség és csend volt. Olyan fényes csillagok ragyogtak az égen, amilyeneket korábban elképzelni sem tudott. A fák fekete alakoknak tűntek, akiket megfosztottak a csillagfénytől.

A sűrű, szürke gyötrelem és tompaság, ami egész nap az inas mellkasára nehezedett, mostanra elillant, és Stephennek eszébe jutott az előző esti szokatlan álom: a zöldkabátos, bogáncspihe hajú túlvilági figura, és a ház, ahol egész éjjel különös emberekkel táncolt.

A gyászos harangszót sokkal tisztábban lehetett hallani az erdőben, mint Londonban, és az inas továbbment az ösvényen a hang irányába. Rövidesen egy hatalmas kőházhoz ért, amelynek ezer ablaka volt. Néhány nyíláson gyengécske fény szűrődött ki. A házat magas fal vette körül. Stephen átment a falon (bár maga sem értette hogyan, hiszen kapunak nyomát sem látta), és egy széles, kietlen udvaron találta magát, ahol koponyák, törött csontok és rozsdás fegyverek hevertek a földön. Mintha évszázadokkal azelőtt szórták volna szét őket. Az épület nagysága és magasztossága ellenére csak egy keskeny kis ajtón lehetett bemenni, és Stephennek jócskán le kellett hajolnia, hogy beférjen. Alighogy belépett, rengeteg embert pillantott meg, akik egytől-egyig csodás ruhákba öltöztek.

Két úr állt az ajtó mellett. Finom anyagú, sötét kabátot viseltek, makulátlan fehér, tiszta harisnyával, kesztyűvel és különleges, tánchoz használt cipővel. Egymás közt beszélgettek, de amikor meglátták Stephent, az egyikük odafordult hozzá, és elmosolyodott.

– Hát itt vagy, Stephen Black! Már vártunk.

Abban a pillanatban újra megszólalt a hegedű és a furulya.

18

Sir Walter különböző szakemberek tanácsát kéri

1808. február

LADY POLE SÁPADTAN és mosolytalanul ült az ablaknál. Ritkán szólalt meg, és akkor is olyan furcsa dolgokat mondott, amiket senki sem tudott hova tenni. Amikor a férje és a barátai aggódva megkérdezték tőle, hogy mi baja van, azt felelte, hogy elege van a táncból, és soha többé nem akar táncolni. A zenét pedig kifejezetten utálta, nem is tudta elképzelni, mit szeretett benne régen.

Sir Waltert nagyon nyugtalanította, hogy a felesége hirtelen ilyen csendes és közömbös lett. Ez az állapot túlzottan is hasonlított arra a betegségre, ami a házasságuk előtt gyötörte őnagyságát, és tragikusan korai halálát okozta. Vajon akkor is ilyen sápadt volt az arca? Mindenesetre most ijesztően sápadt volt. Akkor is a hideg rázta? Hát most is egyfolytában didergett.

A korábbi betegsége idején egyetlen orvos sem látta, és természetesen minden doktor a szakmája elleni támadásnak tartotta, hogy nem hívták ki a kisasszonyhoz. „Ó!” – kiáltottak fel valahányszor Lady Pole nevét hallották. – „Kétségtelen, hogy lenyűgöző a varázslat, ami visszahozta őt az életbe, de ha időben felírják a megfelelő gyógyszereket, nem lett volna szükség a mágiára.”

Mr. Lascellesnek igaza volt, amikor azt mondta, hogy ez a mulasztás Mrs. Wintertowne hibája. Az asszony megvetette a doktorokat, és soha egyet sem engedett a lánya közelébe. Sir Walternek viszont nem voltak ilyen előítéletei, és nyomban el is küldetett Mr. Baillie-ért.

A skót származású Mr. Baillie hivatásának egyik legelismertebb képviselője volt Londonban. Sok könyvet írt – egytől-egyig fontosnak hangzó címekkel –, és ő volt a Király Kitüntetett Orvosdoktora. Arca feltűnő értelmet sugárzott, és ugyanígy igyekezett mutatni kivételes rangját is: sétabotjának arany fogantyúja előkelő címének szimbóluma volt. Azonnal válaszolt Sir Walter hívására, mert szerette volna bebizonyítani, mennyivel többet ér az orvostudomány a mágiánál. Megvizsgálta őnagyságát, aztán kijött a szobából. Lady Pole kiváló egészségnek örvend, jelentette be, még egy gyenge náthát sem szedett össze.

A miniszter megint elmagyarázta, milyen más most Lady Pole, mint pár nappal korábban.

Mr. Baillie töprengve nézte Sir Waltert. Azt mondta, meggyőződése, hogy valami egész más van a háttérben. Sir Walter és őnagysága csak nemrég házasodtak össze, igaz? Nos elnézését kéri, de egy orvosnak gyakran kell olyan dolgokat is kimondania, amelyekről mások nem beszélnek. Sir Walter még nincs hozzászokva a házasélethez. Nemsokára rá fog jönni, hogy a házastársak sokat veszekednek. Ezen nincs mit szégyellni – néha még azok a párok is egymás ellen fordulnak, akik egyébként rajonganak egymásért, és ilyenkor nem ritka, hogy valamelyik fél idegenkedik és rosszul érzi magát. Nem mindig az asszony teszi ezt. Lady Pole talán sóvárog valami után? Ha csak egy új ruháról vagy kalapról van szó, jobb lenne megvenni neki, ha már annyira eleped utána. Amennyiben nagyobb tétje van, például egy új ház vagy egy utazás Skóciába, le kell ülni megbeszélni. Mr. Baillie biztos volt benne, hogy Lady Pole-lal bármiről lehet értelmesen beszélni.

Hosszú szünet következett, mialatt Sir Walter mindvégig az orvost bámulta.

– Őnagysága és én nem veszekedtünk – mondta végül.

Ó, sóhajtott fel Mr. Baillie kedvesen. Lehet hogy a miniszter úrnak úgy tűnik, hogy nem volt veszekedés, de az urak gyakran nem veszik észre a jeleket. Az orvos azt tanácsolta Sir Walternek, hogy gondoljon utána alaposabban. Nem mondott véletlenül valamit, amivel felingerelte őnagyságát? Mr. Baillie semmivel sem akarta vádolni Sir Waltert: ez is egy apró része volt a házastársak összeszokási folyamatának.

– Rá sem ismerek Lady Pole-ra! Azelőtt soha nem viselkedett úgy, mint egy elkényeztetett gyerek! – fakadt ki a miniszter.

Persze, persze, legyintett az orvos. De őnagysága még annyira fiatal, és a fiataloknak néhanapján még megengedhető az a szeszélyes viselkedés. Nincs olyan, hogy fiatal a test és öreg a fej, Sir Walternek nem is szabad ilyesmit elvárnia. Mr. Baillie egyre jobban belemelegedett a témába. Számtalan példát tudott hozni arra (a történelemből és az irodalomból), hogy józan gondolkodású, okos férfiak és nők csacskaságokat követtek el fiatalkorukban, ám elég volt egy pillantás Sir Walter arcára, és az orvos jobbnak látta abbahagyni az érvelést.

Sir Walter hasonló helyzetben volt. Sok mondanivalója lett volna, és alig tudta türtőztetni magát, de elbizonytalanodott. Aki negyvenkét éves korában nősül először, tökéletesen tisztában van vele, hogy az ismerősei sokkal többet tudnak nála az otthoni ügyek folyásáról. Így hát meg kellett elégednie annyival, hogy mérgesen nézett Mr. Baillie-re, aztán mivel már majdnem tizenegy óra volt, előkészíttette a hintóját, hívatta a titkárát, és elhajtatott a Burlington House-ba, hogy találkozzon a többi miniszterrel.

A Burlington House-ban oszlopos udvarokon és aranyozott fogadótermeken ment keresztül, hatalmas márvány lépcsősorokat mászott meg, amelyek fölött festett mennyezet terült szét, rajta lehetetlen számú istenséggel, istennővel, hőssel és nimfával, akik a kék égből öltöttek testet, és bolyhos felhőkön pihentek. Seregnyi parókás, libériás inas hajolt meg előtte, míg végül megérkezett a terembe, ahol a miniszterek már tanulmányozták az újságokat, és marakodtak egymással.

– De miért nem hívatja Mr. Norrellt, Sir Walter? – kérdezte Mr. Canning amint értesült a történtekről. – Csodálkozom, hogy ezt nem tette meg eddig. Biztos vagyok benne, hogy őnagysága rossz közérzete nem több, mint a mágia egyik mellékhatása, egy enyhe rendellenesség. Mr. Norrell kiigazítja a varázsigét, és megint minden a régi lesz.

– Így van! – kiáltott fel Lord Castlereagh. – Én is úgy vélem, hogy Lady Pole állapota már meghaladta azt a szintet, ahol az orvosok beavatkozhattak. Velem együtt ön is Isten kegyelméből van ezen a világon, Sir Walter, de őnagysága Mr. Norrell kegyelméből van életben. Az ő élete egész más alapokon nyugszik, mint a miénk, teológiai és – merem állítani – orvosi szempontból is.

– Valahányszor Mrs. Perceval rosszul érzi magát – szólt közbe Mr. Perceval, egy alacsony, jelentéktelennek látszó ügyvédember, aki a kiemelkedő pénzügyminiszteri posztot foglalta el –, először a szobalányát kérdezem ki. Elvégre ki ismeri jobban egy asszony állapotát, mint a szobalánya? Mit mond Lady Pole szobalánya?

Sir Walter a fejét rázta.

– Pampisford ugyanolyan tanácstalan, mint én. Egyetért velem abban, hogy őnagysága két nappal ezelőtt még pompás egészségnek örvendett, most viszont hideg, sápadt, közömbös és lehangolt. Pampisford erről csak ennyit tudott mondani, aztán kísértetekről kezdett zagyválni, akik a házunkban járkálnak. Egyszerűen nem értem, mi ütött a szolgákba. Furcsán, zaklatottan viselkednek. Az egyik inas azzal jött hozzám reggel, hogy éjfélkor találkozott valakivel a lépcsőn. Az illető zöld kabátot viselt, és hatalmas, ezüstös fészek volt a fején.

– Hogyan? Egy kísértet? Egy jelenés? – kérdezte Lord Hawkesbury.

– Igen, azt hiszem, ezt akarta mondani.

– Milyen érdekes! És beszélt is hozzá? – faggatózott Mr. Canning.

– Nem. Geoffrey azt mondta, hogy csak hidegen, megvetően végigmérte, aztán eltűnt.

– Ó, az ön inasa álmodott, Sir Walter. Biztosan álmodott – közölte Mr. Perceval.

– Vagy berúgott – tette hozzá Mr. Canning.

– Igen, ez nekem is eszembe jutott – vette vissza a szót Sir Walter. – Meg is kérdeztem Stephen Blacket. De ő is teljesen hasznavehetetlen. Alig tudok belőle kihúzni egy értelmes szót.

– Nos ezek után le sem tagadhatja, hogy a mágia még mindig jelen van a házában – mondta Mr. Canning. – Hát nem Mr. Norrell dolga magyarázatot adni olyan jelenségekre, amik előtt mások értetlenül állnak? Küldessen el Mr. Norrellen, Sir Walter!

Ez olyan okos ötletnek tűnt, hogy Sir Walter maga sem értette, miért nem jutott eszébe már korábban. Kissé elfogult volt a saját képességeivel kapcsolatban, és nem olyannak ismerte magát, mint akinek elsiklik a figyelme egy ilyen nyilvánvaló összefüggés fölött. Be kellett ismernie, hogy mindez azért van, mert nem szereti a mágiát. Soha nem szerette – akkor sem, amikor kételkedett benne, és most sem, amikor már kiderült, hogy valóság. Ezt viszont nem mondhatta el a többi miniszternek. Elvégre ő volt az a politikus, aki kétszáz év után először javasolta a mágia bevetését egy háborúban!

Fél négykor visszatért a Harley utcára. Elérkezett a téli nap leghátborzongatóbb szakasza. Az alkony elmosódott, fekete ürességgé változtatta a házakat, miközben az ég szédítően ezüstös-kék maradt, tele hideg fénnyel. A téli naplemente rózsaszín és vérvörös szalagokat festett az összes utca végébe, és bár a látvány kellemes volt a szemnek, a szívet megdermesztette. Ahogy Sir Walter kifelé bámészkodott a hintója ablakán, hálát adott az égnek, hogy nem babonás: másvalaki talán már idegeskedni kezdett volna azon, hogy olyankor kell egy mágust hívatnia a házába, amikor London utcái ilyen bizarr vérvörös-fekete köntösbe öltöznek.

Geoffrey kinyitotta a Harley utca 9-es számú ház ajtaját, Sir Walter pedig felment a lépcsőn. A földszinten elhaladt a velencei szalon mellett, ahol őnagysága az egész délelőttöt töltötte. Valami rossz előérzet arra késztette, hogy bekukkantson a terembe. Először úgy tűnt mintha senki sem lenne a helyiségben. A tűz már majdnem elaludt a kandallóban: a szalonban egy második alkony köszöntött be. Még gyertyákat és lámpákat sem gyújtottak. Aztán Sir Walter meglátta a feleségét.

Egyenes tartással ült az ablak előtti széken, háttal az ajtónak. Minden – a szék, őnagysága testtartása, még ruhájának és sáljának redői is – ugyanolyan volt, mint amikor a miniszter elment otthonról.

Alighogy beért a dolgozószobájába, Sir Walter leült az asztalához, és egy sürgős üzenetet írt Mr. Norrellnek.

A mágus nem jött azonnal. Egy vagy két óra is eltelt. Amikor végre megérkezett, valami megrendíthetetlen nyugalmat lehetett látni az arcán. Sir Walter a társalgóban ültette le, és elmesélte neki a történteket. Aztán azt javasolta, hogy menjenek fel együtt a velencei szalonba.

– Ó – szólt közbe Mr. Norrell sietve. – Abból ítélve, amit elmondott uram, nem hiszem, hogy háborgatnunk kellene Lady Pole-t. Attól tartok, hogy nem segíthetek rajta. Fájdalom számomra kimondani, kedves Sir Walter, hiszen tudja, hogy mindig szolgálatára állok, ha szüksége van rám, de őszintének kell lennem: akármi is okozza őnagysága búskomorságát, nem hiszem, hogy a mágiával helyrehozhatnánk.

Sir Walter sóhajtott. Ujjaival beletúrt a hajába, és egyre jobban elkeseredett.

– Mr. Baillie semmi rendelleneset nem talált, ezért gondoltam, hogy...

– Ó de hát pontosan ezért hiszem azt, hogy nem segíthetek ebben a helyzetben. A mágia és az orvoslás nem áll mindig olyan távol egymástól, ahogy ön azt gondolja. Gyakran fedi egymást a két terület. Egy betegségnek lehet orvosi és mágikus gyógymódja is. Ha őnagysága tényleg súlyos beteg lenne, vagy – ne adj' Isten – újból meghalna, bízvást használhatnánk a mágiát a meggyógyítására vagy a feltámasztására. De bocsásson meg, Sir Walter, abból, amit ön elmondott, arra következtetek, hogy nem testi, hanem valami lelki betegsége van, és ezt sem a mágia, sem az orvostudomány nem tudja helyrehozni. Én nem vagyok szakértő ebben a kérdésben, de talán egy lelkész tudna segíteni.

– De Lord Castlereagh úgy gondolta, bár én nem tudom igaz-e... Szóval Lord Castlereagh úgy gondolta, hogy mivel Lady Pole a mágiának köszönheti az életét... Őszintén szólva nem értettem egészen pontosan, amit mondott, de szerintem azt akarta mondani, hogy ha őnagysága élete a mágián alapul, akkor egyes-egyedül a mágia tudja meggyógyítani.

– Valóban? Ezt mondta volna Lord Castlereagh? Ó, ebben téved, de nagyon érdekes, hogy pont ez jutott eszébe. Ezt az elméletet régen úgy hívták: a „Meraud-féle eretnekség.”(9) Egy Rievaulx nevű tizenkettedik századi apát az egész életét ezen elmélet megsemmisítésének szentelte, és később szentté is avatták. Persze a mágia teológiája soha nem tartozott a kedvenc területeim közé, de úgy hiszem, joggal állítom azt, hogy William Pantler A három tökéletesíthető létállapot című könyvének hatvankilencedik fejezete...[24]

Mr. Norrell megállíthatatlanul belesodródott egy újabb hosszú és száraz fejtegetésbe az angol mágia történetéről, folyton olyan könyvekre utalgatva, amelyekről még soha senki más nem hallott. Sir Walter kénytelen volt közbevágni.

– Igen, igen, de van valami elképzelése arról, hogy ki lehetett az a zöld kabátos, ezüsthajú alak?

– Vagy úgy! Szóval ön is úgy gondolja, hogy volt ott valaki. Én kételkedem ebben. Sokkal valószínűbb, hogy egy hanyag szolga otthagyott egy köpenyt az egyik fogason. Egy olyan helyen, ahol senki nem számított rá. Én magam is sokszor megijedtem már ettől a parókától, amit most a fejemen lát. Lucasnak minden este el kellene raknia. Nagyon jól tudja, hogy minden este el kellene raknia, de már sokszor ottfelejtette a kandallópárkányon, egy parókatartón, pont a tükörnél. Valahányszor arra járok, és megpillantom, azt hiszem, hogy két idegen úr dugta össze a fejét, hogy rólam pusmogjanak.

Mr. Norrell sűrűn pislogva nézett Sir Walterre. Még egyszer kijelentette, hogy nem tud mit tenni az ügyben, aztán jó éjszakát kívánt, és elhagyta a házat.

A mágus egyenesen hazament. Alighogy hazaért a Hanover térre, felsietett a második szintre a dolgozószobájába. Csendes kis szoba volt a ház hátsó részében, az ablaka egy kertre nézett. A szolgák soha nem mentek be, ha a ház ura odabent dolgozott, és még Childermass belépéséhez is valami különösen nyomós indok kellett. Bár Mr. Norrell sohasem jelezte előre, hogy ebben a kis szobában kíván dolgozni, a ház szabályai közé tartozott, hogy ezt a dolgozószobát folyamatos készenlétben kellett tartani. Most is tűz lobogott a kandallóban, és az összes lámpa meg volt gyújtva, de valaki elfelejtette behúzni a függönyöket, amitől az ablak egy nagy fekete tükörnek látszott, ami visszaverte az egész szoba képét.

Mr. Norrell leült az íróasztalhoz az ablakkal szemben. Kinyitotta az asztalon heverő egyik vastag könyvet, és egy varázsigét kezdett mormolni magában.

Egy széndarab arrébb gurult a kandallóban, és valami árny suhant át a szobán, ezért a mágus felnézett. Saját ijedt arca pillantott rá vissza a sötét ablakról, és látta, hogy valaki áll mögötte – egy sápadt, ezüstös arcú figura, ragyogó hajkoronával.

Mr. Norrell nem fordult meg, hanem az ablakon keresztül förmedt rá a titokzatos alakra.

– Amikor azt mondta, hogy elveszi az ifjú hölgy fél életét, természetesnek gondoltam, hogy a hetvenöt év első felében meghagyja őt érintetlenül a családja és a barátai számára. Azt hittem, olyan lesz, mintha egyszerűen meghalt volna.

– Soha nem ígértem ilyet.

– Becsapott! Egyáltalán nem segített nekem. Az egész vállalkozást veszélyezteti a trükkjeivel! – kiabált a mágus.

Az ablakban tükröződő alak helytelenítő hangokat adott ki.

– Reméltem, hogy sokkal értelmesebben beszélgetünk majd a második találkozásunkkor. Ehelyett fröcsög belőled az arrogancia, és indokolatlanul támadsz engem. Én tartottam magam a megállapodásunkhoz! Megtettem, amit kértél, és semmi olyat nem vettem el, ami nem az enyém! Ha tényleg érdekelne Lady Pole boldogsága, megnyugtatna a tudat, hogy most a barátai között lehet, akik őszintén szeretik és megbecsülik.

– Ó ez a része valóban teljesen hidegen hagy – fújtatott Mr. Norrell. – Mit számít egyetlen fiatal nő sorsa az angol mágia ügyéhez képest? Nem, engem a férje érdekel, az az ember, aki miatt az egészet vállaltam. Teljesen magába roskadt az ön árulása miatt. Mi lesz, ha soha többé nem áll talpra? Mi lesz, ha lemond a miniszteri címről? Soha többé nem találok olyan szövetségest, aki ilyen készségesen segít nekem[25]. Soha többé nem tudom elérni, hogy egy miniszter ennyire lekötelezettnek érezze magát velem szemben.

– Szóval téged a férje érdekel? Akkor majd keresek neki valami zsíros pozíciót. Sokkal nagyobb hatalmat adok a kezébe, mint amit a saját erejéből valaha is megszerezhetne. Ő lesz a miniszterelnök. Vagy inkább Nagy-Britannia császára? Melyik tetszik jobban?

– Nem, nem! – tiltakozott Mr. Norrell. – Már megint félreértett. Csak azt akarom, hogy Sir Walter elégedett legyen velem, és meggyőzze a többi minisztert arról, milyen csodálatos szolgálatot tehet a mágia az országnak.

– Egyszerűen nem tudom megérteni, hogy miért az ő támogatását keresed az enyém helyett – közölte az ablakban tükröződő figura gőgösen. – Mit tud ő a mágiáról? Semmit. Én viszont megtaníthatom neked, hogyan emelj hegyeket a semmiből, és hogyan zúzd szét velük az ellenségeidet. Csak egy szavadba kerül, és a felhők énekelni fognak, ha kilépsz az utcára. Ha én akarom, tavasz lesz minden érkezésedkor, és tél lesz minden távozásodkor. Ha én akarom...

– Ó hogyne! Nem akar többet, csak rátenni a kezét az angol mágiára, és a saját szeszélyei szerint irányítani. El fogja rabolni az angol férfiakat és nőket az otthonukból, és előkészíti az országot a saját elkorcsosult népe számára. Nem, ez túl sok ár a segítségért.

Az ablakban tükröződő alak nem adott közvetlen választ ezekre a vádakra. Ehelyett az egyik gyertyát röppentette fel az egyik kisasztalról, ami aztán átszállt a szobán, és összetörte a szemközti falon lógó tükröt Thomas Lanchester mellszobrával együtt.

Aztán csend lett.

Mr. Norrell rémülten reszketve ült az asztalánál. Lenézett az asztalán keverő könyvekre, de ha olvasott is, valami mágikus olvasást gyakorolhatott, mert a szeme nem követte a sorokat. Eltelt pár perc, mire megint felnézett. A rejtélyes figura eltűnt az ablakról.

Lady Pole-on senki sem tudott segíteni, bárhogy próbálkoztak. Az esküvő néhány hétig csupa szépet és jót ígért mindkét fél számára, de miután az ifjú feleségen eluralkodott a letargia és a közöny, a férj folyton ideges és borús hangulatban volt. Őnagysága nem lett a divatos körök vezető egyénisége, sőt ki sem tette a lábát otthonról. Őt sem látogatta meg senki, és a divatos körök egy idő után elfelejtették.

A Harley utcai szolgák egyre kevésbé akartak belépni abba a szobába, ahol az úrnőjük tartózkodott, bár egyikük sem tudta megmondani, miért. Az igazat megvallva valami halk, gyászos harangszót lehetett hallani a közelében. Mintha valahonnan messziről fagyos szélrohamok támadták volna meg, és mindenki vacogni kezdett, aki a közelébe került. A fiatal feleség folyton egy helyben ült a kendőjébe burkolózva, mozdulatlanul és szótlanul, és egyre csak szenvedett a körülötte összegyűlt árnyaktól és lidércnyomásoktól.

19

A „Pitymallat Fiúk”

1808. február

ÉRDEKES MÓDON SENKI sem vette észre, hogy őnagyságát pontosan ugyanaz a különös kórság támadta meg, ami Stephen Blacket. Az inas is fáradtságra és hidegrázásra panaszkodott. Ráadásul mindketten nagyon ritkán szólaltak meg, és ha mondtak is valamit, halkan és csüggedten beszéltek.

De talán mégsem olyan érthetetlen, hogy az emberek ezt nem vették észre. Egy hölgy és egy inas annyira különböző életet élnek, hogy minden közöttük lévő hasonlóság elmosódik. Az inasnak megvannak a maga feladatai, amiket muszáj elvégeznie. Lady Pole-lal ellentétben ő nem volt arra kárhoztatva, hogy órákon át tétlenül és szótlanul üldögéljen az ablak mellett. Lady Pole esetében a tünetek megkapták a „betegség” rangot, Stephennél viszont mindenki csak lehangoltságról beszélt.

John Longridge, a Harley utcai szakács már több mint harminc éve szenvedett krónikus lehangoltságtól, és kapva kapott az alkalmon, hogy üdvözölhesse Stephent a melankolikusok szabadkőműves páholyában. Még örült is annak, hogy ezután már nem lesz egyedül örökös bánatában. Esténként, amikor Stephen a tenyerébe temetett arccal ült a konyhaasztalnál, megjelent John Longridge, és leült az asztal túloldalára, hogy osztozzon az inassal a gyötrelemben.

– Őszintén együttérzek önnel, uram. A lehangoltságnál szörnyűbb kórság nem is támadhatja meg az embert, Mr. Black. Néha úgy érzem, hogy egész London egy nagy adag hideg borsófőzelék, még a színe és az állaga is arra hasonlít. Az emberek hideg-borsófőzelék arccal és hideg-borsófőzelék kézzel járkálnak a hideg-borsófőzelék utcákon. Jaj nekem! Milyen nyomorultul érzem magam olyankor! Még a nap is hideg és szürke az égen, az is olyan pépes és főzelékszerű, és egyszerűen képtelen felmelegíteni a tagjaimat. Ön is gyakran fázik, uram? – John Longridge ilyenkor az inas kezére tette a kezét. – Ó, Mr. Black, ön olyan hideg, mint egy sírkő.

Stephen inkább úgy érezte magát, mint egy holdkóros. Már nem is élt, csak álmodott. Álmodta a Harley utcai házat és a többi szolgát. Álmodta a munkáját, a barátait és Mrs. Brandy-t is. Néha rendkívül furcsa dolgokat álmodott – olyanokat, amikről lelkének valami fagyos, távoli szegletében tudta, hogy a valóságban nem létezhetnek. Végigment egy folyosón, vagy felment egy lépcsőn a házban a Harley utcában, és amikor megfordult, további folyosókat és lépcsőket látott, amelyek ismeretlen messzeségbe vezettek, és amelyek korábban nem voltak ott. Olyan volt, mintha a Harley utcai ház véletlenül beköltözött volna egy sokkal nagyobb és régibb épületbe. A porral és árnyakkal teli folyosók fölött boltozatos mennyezet jelent meg. A lépcsők és a padlók kövezete annyira egyenetlenné vált, hogy inkább hasonlított a természetben található sziklafelületekre, mint építőkövekre. Az egészben mégis az volt a legkülönösebb, hogy Stephen valamiképp ismerősnek találta ezeket a falakat. Nem értette, hogyan és miért, de azon kapta magát, hogy ilyeneket motyog az orra alatt: „Igen, azon a sarkon túl van a Keleti Fegyvertár” vagy „Az a lépcső vezet a Kibelezők Tornyába.”

Amikor ezeket a folyosókat nézte, vagy a jelenlétüket észlelte anélkül, hogy a szemével látná őket, egy kicsivel mindig élénkebbnek érezte magát, egy kicsit közelebb került a régebbi énjéhez. Akármi is fagyott meg benne (a lelke, a szíve?), ilyenkor egy leheletnyit felengedett, és újra lüktetni kezdett benne a gondolat, a kíváncsiság és az érzelem. Máskülönben semmi sem szórakoztatta, és semmi sem volt számára kielégítő. Mindent beborított az árnyék, az üresség, a visszhang és a por.

Nyughatatlan lelke néha rávette, hogy hosszú, magányos sétákra induljon a Mayfair és a Piccadilly körüli sötét téli utcákon. Az egyik február végi estén épp egy ilyen séta közben jutott el Mr. Wharton Oxford utcai kávéházába. Jól ismerte ezt a helyet. A felső szinten találkoztak a „Pitymallat Fiúk” elnevezésű csoport tagjai. Ennek a klubnak csupa olyan kimagasló férfiszolga volt a tagja, akik London előkelőbb házaiban dolgoztak. Jeles tagjai között volt például Lord Castlereagh komornyikja, Portland hercegének kocsisa, és természetesen Stephen is. A „Pitymallat Fiúk” minden hónap harmadik csütörtökjén találkoztak, és ugyanazokat az előnyöket élvezték, mint minden más londoni klub tagjai – ettek-ittak, szerencsejátékokkal múlatták az időt, politikáról beszélgettek, és az úrnőjükről pletykáltak. A hónap többi napján is előfordult, hogy valamelyik tag a szabad estéjén felment a kávéház felső szintjére, és kellemesen eltársalgott a klub többi tagjával.

Mr. Wharton kávéházának felső szintje ugyanolyan volt, mint a város többi hasonló gyülekezőhelye. Itt is vágni lehetett a dohányfüstöt, akárcsak a többi, férfikluboknak fenntartott helyen. Sötét fával burkolták az egész helyiséget, és ugyanilyen fából ácsolták a boxokat elválasztó falakat is, így a vendégek visszahúzódhattak saját kis fából készült világukba. Minden nap friss fűrészporral szórták fel a csupasz padlót, hogy kellemesen lehessen járni rajta. Az asztalokat mindig tiszta fehér abrosszal takarták le, és tisztán tartották az olajlámpásokat is, kanócukat gondosan rövidre vágva. Stephen leült az egyik boxba, rendelt egy pohár portóit, amit aztán komoran bámult, amikor lerakták elé.

Amikor a „Pitymallat Fiúk” klub valamelyik tagja elhaladt Stephen asztala mellett, a feketebőrű inas általában lagymatagon felemelte a kezét, és intett neki, de most még ezzel sem fáradt. Miután ez kétszer-háromszor megtörtént, Stephen hirtelen valami élénk suttogásfélét hallott: „Nagyon helyesen teszed, hogy rájuk sem hederítesz! Hiszen végül is csak szolgák és robotolók. Amikor az én segítségemmel felemelkedsz a téged megillető pozícióba, a nemesség és a hatalom csúcsára, örülni fogsz neki, hogy idejekorán megszakítottad velük a kapcsolatot!” Csak suttogás volt, de Stephen a klubtagok és a többi vendég lármázása ellenére is tisztán hallotta. Volt egy olyan furcsa érzése, hogy a hang, bár nem több a suttogásnál, áthatol a kövön, a vason és a bronzon is. Ezer lábbal a föld alól is lehetett volna hallani. Szét tudta repeszteni a gyémántot, és meg tudott tébolyítani bárkit.

Olyan furcsa volt az egész, hogy egy pillanatra a letargiájából is kizökkent. Erőt vett rajta a kíváncsiság: ki akarta deríteni, hogy ki szólt hozzá, ám hiába nézett körül a helyiségben, senkit sem látott. A válaszfal fölött átnézett a következő boxba. Egy feltűnő külsejű figura ült ott. Teljesen ellazult, karját a válaszfal tetejére támasztotta, és csizmás lába az asztalon pihent. Sok-sok szembetűnő vonása közül hatalmas ezüst hajkoronája vonta először magára a figyelmet – olyan ragyogó, lágy és fényes, mint a bogáncspihe. Stephenre kacsintott. Aztán felállt a helyéről, és átsétált az inas boxába.

– Sajnálattal kell megállapítanom – kezdte módfelett bizalmasan –, hogy ez a város már a töredékét sem őrzi hajdani pompájának. Amióta visszatértem, folyamatosan csalódások érnek. Valamikor régen olyan volt ránézni Londonra, mintha tornyok, díszes házoromzatok és templomcsúcsok erdejére néznék. Olyan sok színes zászló lobogott rajtuk, hogy belekáprázott a szemem. A tornyok minden oldalán faragások díszlettek, olyan finomak, mint az ujjcsontok, és olyan bonyolultak, mint a folyóvíz. A házak falán nyüzsögtek a kőből faragott sárkányok, griffek és oroszlánok, amik a bennük lakó emberek bölcsességét, bátorságát és vadságát hirdették. Ugyanazoknak a házaknak a kertjében a lakók hús-vér sárkányokat, griffeket és oroszlánokat tartottak erős ketrecekben. Üvöltésük megremegtette az utcákat és a gyávák szívét. Minden templomban egy áldott szent lakott, és minden órában egy misztériumjátékot adott elő a közönségnek. A szenteket egy elefántcsont ereklyetartóban helyezték el, amit drágakövekkel kirakott ládába raktak, a ládát pedig csodálatos, aranyból és ezüstből készült szentélyre tették, amin éjjel-nappal ezer viaszgyertya égett. Minden nap tartottak egy látványos felvonulást valamelyik áldott szent tiszteletére, és az egész világ London csodáit emlegette! Persze abban az időben a város lakói első lépésként hozzám jöttek megkérdezni, hogyan építsék fel a templomokat, hogyan alakítsák ki a kertjüket, hogyan díszítsék a házukat. Ha elég tiszteletteljesen kértek, mindig jó tanácsokkal láttam el őket. Ó igen! Amikor London még nekem köszönhette a megjelenését, gyönyörű volt, nemes és páratlan. De most...

A figura nagy ívben meglendítette a karját, mintha labdává gyűrné és messzire dobná Londont.

– Milyen ostobának tűnsz, amikor így bámulsz rám! Nem kevés bajba kevertem magam azért, hogy meglátogathassalak ezen a helyen, te meg némán és mogorván tátod itt a szádat. Meglepődtél, amikor megláttál, ezt megértem. De attól még nem szabadna megfeledkezned a jó modorról. Persze az angolok mindig megrökönyödnek, amikor meglátnak – folytatta amolyan engedékeny stílusban. – Nincs is ennél természetesebb. Mi viszont elég jó barátok vagyunk ahhoz, hogy melegebb fogadtatást érdemeljek.

– Találkoztunk már, uram? – kérdezte Stephen döbbenten. – Az álmaimban már sokszor megjelent. Gyakran álmodom azt, hogy ön és én egy végtelen, poros folyosókkal teli hatalmas kastélyban vagyunk.

– „Találkoztunk már, uram?” – ismételte gúnyosan a bogáncspihe hajú alak. – Ugyan már! Miket zagyválsz itt össze? Mintha nem mulattunk volna együtt hetek óta minden este ugyanazokon a fogadásokon, bálokon és vacsorákon!

– Dehogynem... Az álmaimban...

– Nem hittem volna, hogy ennyire buta vagy! – kiáltott fel az idegen úr. – Az Elveszett Remény nem álom! Az a legrégebbi és legszebb kastélyom, pedig sok kastélyom van. Legalább annyira valóságos, mint a Carlton House[26]. Sőt sokkal valóságosabb! Ha nem tudnád, én a jövőbe látok, és pontosan tudom, hogy húsz év múlva a Carlton House a földdel lesz egyenlő, és London is csak szűk kétezer évvel éli túl. Az Elveszett Remény viszont az emberiség következő korában is meglesz! – Úgy tűnt, a bogáncspihe hajú úr nagyon is elégedett magával, és hozzá kell tennem, hogy a természetes viselkedésében is sok volt az önhittség. – Nem, ez nem álom. Mindössze egy bűbáj hatása alatt állsz, és így minden este részt vehetsz egy tündérmulatságon az Elveszett Remény kastélyában.

Stephen értetlenül nézett az idegen úrra. Aztán összeszedte magát, mert attól félt, hogy ha néma marad, továbbra is mogorvasággal és modortalansággal fogják vádolni.

– És... és ez a bűbáj az ön műve, uram?

– Hát persze!

A fényes hajú alak önelégülten hátradőlt. Meg volt győződve arról, hogy az elbűvölésnél jobbat nem is tehetett volna Stephennel. Az inas udvariasan meg is köszönte neki.

– Habár... – tette hozzá – ...el sem tudom képzelni, mivel érdemeltem ki ezt a kegyet. Ha őszinte akarok lenni, nem tettem én semmit.

– Ó! – kiáltott fel az úr mosolyogva. – Neked kifogástalan modorod van, Stephen Black. Taníthatnál egyet s mást a gőgös angoloknak a megfelelő tiszteletről, amit a hozzám hasonló kiválóságokkal szemben tanúsítani illik. A te jó modorod még a végén szerencsét hoz neked.

– Hát azok az arany guinea-k Mrs. Brandy kasszájában – folytatta az inas –, azok is az ön érméi voltak?

– Ó, szóval most állt benned össze a kép! Hát nem bámulatos, milyen ügyesen intéztem a dolgokat? Eszembe jutott, amit a környezetedről mondtál, hogy mennyi ellenség ármánykodik ellened éjjel-nappal, ezért az egyik barátodnál helyeztem el a pénzt. Így amikor összeházasodtok, maradéktalanul a tiéd lehet.

– Honnan tudja... – kérdezte volna Stephen, de hirtelen elhallgatott. Egyértelmű hogy a furcsa úr az egész életét – az összes titkával együtt – ismerte, és nem volt olyan része, amibe ne avatkozhatott volna be. Mindenre fel volt hatalmazva. – Csakhogy az ellenségeimmel kapcsolatban téved. Nincsenek ellenségeim.

– Drága Stephen! – kiáltott fel az idegen úr olyan arccal, mintha jól szórakozna. – Már hogyne lennének ellenségeid? A legrosszabb mind közül a gazdád, az a megátalkodott ember, Lady Pole férje. Rákényszerít téged, hogy a szolgája legyél, és éjjel-nappal a parancsait lesd. Olyan feladatokat talál ki neked, amik egyáltalán nem méltóak a te szépségedhez és nemességedhez. És vajon miért teszi mindezt?

– Biztos azért, mert...

– Pontosan! – vágott közbe az idegen úr diadalmasan. – Azért, mert végtelen gonoszságában láncra vert, és most szabadon rendelkezik veled. Győztesként táncikál fel-alá, és vérszomjas hörgéssel szórakozik a szenvedéseden!

Stephen kinyitotta a száját, hogy megmagyarázza: Sir Walter Pole-ra egyik vád sem igaz, mert mindig a lehető legnagyobb jóindulattal és elkötelezettséggel viszonyult hozzá, hogy fiatalkorában – akármilyen szegény volt – pénzt szerzett Stephen taníttatására, hogy később, amikor még szegényebb lett, gyakran osztotta meg vele az ételét, és engedte, hogy az ő tűzhelyénél melegedjen. Az inas sokszor látta Sir Waltert önelégült mosollyal örülni a sikereknek, amiket a politikai ellenfelein aratott, de soha nem látta táncikálni és vérszomjasan hörögni. Már éppen nekikezdett volna a felsorolásnak, amikor a „lánc” szó említésére hangtalan és fájdalmas villám cikázott végig rajta. Hirtelen valami sötét hely jelent meg előtte, egy szörnyűséges, rémülettel és gyötrelemmel teli hely – egy forró, büdös, zárt hely. Árnyak imbolyogtak és súlyos fémláncok zörögtek-csörögtek a sötétben. Fogalma sem volt, honnan került elő a kép, vagy mi volt a jelentése. Annyi bizonyos, hogy nem az emlékeiből jött elő. Nem emlékezett rá, hogy valaha ilyen helyen járt volna.

– ...Képzeld csak el, mi lenne, ha rájönne, hogy te és a felesége minden este elszöktök az én házamba szórakozni! Le merem fogadni, hogy dührohamot kapna a féltékenységtől, és állítom: talán meg is próbálna végezni veletek. De nem kell félned, drága egyetlen Stephenem! Majd én gondoskodom róla, hogy sohase derüljön ki. Ó mennyire megvetem az ilyen önző embereket! Én aztán tudom, milyen érzés, amikor a gőgös angolok lenéznek és lealacsonyítanak, és méltatlan, alacsonyrendű munkára kényszerítenek! Látni sem bírom, hogy ezt veled is megteszik! – A bogáncspihe hajú úr szünetet tartott, és közben jéghideg ujjaival megcirógatta Stephen orcáját és homlokát, amitől az inasnak viszketni kezdett a bőre. – El sem tudod képzelni, mennyire őszintén érdekel a sorsod, és mennyire szeretnék jó szolgálatot tenni neked! Ezért találtam ki azt a tervet, hogy segítek neked királlyá válni valamelyik tündérbirodalomban!

– Ööö... Már megbocsásson, uram, de itt valami tévedés van. Azt mondja, hogy királlyá válni, uram? Nem, uram. Belőlem nem lehet király. Csak a saját nagylelkűsége hiteti el önnel, hogy ez lehetséges. Különben is attól félek, nem tudnám otthon érezni magam egy tündérbirodalomban. Azóta, hogy először megfordultam a házában, egyfolytában ostobának és tompának érzem magam. Reggel, délben és este is fáradt vagyok, a saját puszta életem is teher számomra. Lehet, hogy bennem van a hiba, de talán az embereket nem teheti boldoggá az, aminek a tündérek örülnek.

– Ó ez a tompaság csak annak köszönhető, hogy nehezen viseled Anglia szürkeségét. Hiszen minden este az én csodálatos kastélyomban ünnepelsz és táncolsz egy olyan csodálatos társaságban, ahol mindenki a legelegánsabb ruháját viseli.

– Biztos igaza van, uram, én mégis arra szeretném kérni: találjon rá módot, hogy megszabadítson ettől a varázslattól. Nagyon hálás lennék önnek.

– De hát ez lehetetlen! – kiáltotta az ezüsthajú úr. – Hát nem tudod, hogy az én gyönyörű nővéreim és unokahúgaim – akiknek kezéért királyok haltak meg dicső küzdelemben, és akik miatt birodalmak hulltak szét – mind azon vitatkoznak, hogy melyikük legyen a következő táncpartnered? Mit szólnának, ha azt mondanám nekik, hogy többé nem jössz az Elveszett Remény kastélyába? Sok jó tulajdonságom közül talán az a legjobb, hogy figyelmes fivér és unokafivér vagyok. Nem tudom elviselni, hogy a környezetemben élő hölgyek rosszul érezzék magukat. Tényleg vissza akarsz utasítani egy királyi címet? De hiszen nincs jobb dolog a világon, mint amikor mindenki meghajol előtted, és válogatott nemesi címeken szólítanak.

Megint dicsérni kezdte Stephen külsejét, méltóságteljes arcát, elegáns tánclépéseit – vagyis azokat a dolgokat, amik szerinte a legfontosabb tulajdonságai egy hatalmas tündérbirodalom királyának –, aztán azon kezdett gondolkodni, hogy melyik ország felelne meg Stephennek a legjobban.

– Kimondatlan Áldás például egy pompás hely, tele sötét, átjárhatatlan erdőségekkel, magányos hegyekkel és irdatlan tengerekkel. Nagy előnye, hogy jelenleg nincs uralkodója. Igaz, van egy kis hátránya is: huszonhatan pályáznak a trónra, így azonnal egy véres polgárháború közepébe csöppennél. De lehet, hogy téged ez nem is zavarna. Aztán ott van Irgalmazz Grófság. A jelenlegi grófnak nincsenek említésre méltó barátai. Ó... én viszont nem tudnám elviselni, hogy valamelyik barátom egy olyan szánalmas kis hely uralkodója legyen, mint Irgalmazz Grófság.

20

A valószínűtlen kalapos

1808 február

SOKAN REMÉNYKEDTEK benne, hogy a mágus közbelépése után a háború nemsokára véget ér. Ők azonban alaposan kiábrándultak.

– Mágia! – fortyant fel Mr. Canning, a külügyminiszter. – Egy szót sem akarok hallani a mágiáról! Az is olyan, mint minden más: tele van buktatókkal és csalódásokkal.

Ebben volt némi igazság, és Mr. Norrell minden alkalommal készségesen – bár szokás szerint hosszasan – elmagyarázta, hogy ez vagy az a dolog miért nem lehetséges. Egyszer egy ilyen magyarázat közben olyasmi is kicsúszott a száján, amit később megbánt. Burlington House-ban voltak, és ő éppen a belügyminiszternek, Lord Hawkesbury-nek[27] magyarázta el, hogy egy bizonyos varázsmutatvány nem lehetséges, mert legalább egy tucat mágus kellene hozzá, akik éjjel-nappal csak ezzel foglalkoznak. Hosszú és fárasztó beszédet tartott az angol mágia szánalmas helyzetéről, és ezzel fejezte be:

– Én is azt kívánom, bárcsak másképp lenne, de ahogy azt lordságod is tudja, a tehetséges fiatalok mind a hadsereg, a haditengerészet és az egyház felé fordulnak. Ott akarnak fényes pályát befutni. Az én hivatásom sajnos még a lista utolsó helyén sem szerepel.

Aztán nagyot sóhajtott.

Mr. Norrell ezzel nem célzott semmire, talán csak a saját egyedülálló tehetségére akarta felhívni a figyelmet, de Lord Hawkesbury fejében már megfogant egy gondolat.

– Ó! – kiáltott fel. – Úgy érti, hogy több mágusra lenne szükségünk? Igen! Most már értem. Hát persze! Egy iskolát kellene létrehoznunk. Vagy egy királyi társaságot, amit őfelsége pártfogol. Nos Mr. Norrell, azt hiszem, a részleteket önre kell bíznunk. Ha volna olyan szíves, és kidolgozna egy javaslatot erről a témáról, szívesen elolvasnám, hogy a többi miniszter elé terjeszthessem. Mindannyian tudjuk, milyen nagy tehetsége van az ilyen tanulmányok elkészítéséhez, milyen érthetően és részletesen ír, és mennyire olvasható a kézírása. Meg merem ígérni önnek, uram, hogy előteremtünk önnek egy kis pénzt valahonnan. Gondolja át, ha lesz annyi ideje. Nem kell sietnie. Tudom, milyen elfoglalt.

Szegény Mr. Norrell! Még a gondolatra is kirázta a hideg, hogy mágus-utánpótlásiskolát fognak létrehozni. Azzal nyugtatta magát, hogy Lord Hawkesbury egy példamutató miniszter, aki odaadóan végzi a munkáját, és a legkisebb gondja is nagyobb ennél. Hamarosan úgyis megfeledkezik az egészről.

Csakhogy amikor a mágus legközelebb betette a lábát a Burlington House-ba, Lord Hawkesbury izgatottan odaszaladt hozzá.

– Jaj Mr. Norrell! Beszéltem a királlyal arról a tervéről, hogy új mágusokat akar kiképezni. Őfelsége nagyon örült, kitűnő javaslatnak tartotta, és kijelentette, hogy szívesen támogatja.

Szerencsére mielőtt Mr. Norrell válaszolhatott volna, a svéd nagykövet lépett be a terembe, és a belügyminiszternek sürgősen ott kellett hagynia a mágust.

De egy héttel később megint találkozott Lord Hawkesbury-vel a Carlton House-ban azon a vacsorán, amit a walesi herceg az ő tiszteletére adott.

– Ó Mr. Norrell, hát itt van! Gondolom, nincs önnél a Mágusok Iskolájára vonatkozó javaslat. Az a helyzet, hogy épp a minap beszéltem Devonshire hercegével, akit nagyon érdekelt az ötlet. Azt mondta, hogy a Leamington Spaban található háza éppen megfelelő színhely lenne, és faggatni kezdett a tantervről, az iskolai imádságokról, a tanulók fekhelyének elrendezéséről, meg mindenféle egyéb dologról, amiről fogalmam sem volt. Esetleg... lenne olyan kedves és beszélne vele? Ott áll a kandalló mellett. Ó nem, már meglátott minket, és el is indult felénk. Kegyelmes uram, ez itt Mr. Norrell, aki majd mindent elmond önnek az iskolával kapcsolatban.

Mr. Norrellnek sok fáradságába került meggyőzni Lord Hawkesbury-t és Devonshire hercegét arról, hogy egy iskola létrehozása túl sok időt venne igénybe, és ami őt illeti, még soha nem találkozott eddig olyan tehetséges fiatallal, aki miatt érdemes lett megpróbálni. Őkegyelmessége és a lord – némi vonakodás után – végül kénytelenek voltak belátni, hogy Mr. Norrellnek egy sokkal fontosabb feladatra kell összpontosítania az erejét: a létező mágusok megsemmisítésére.

Mr. Norrellt nagyon régóta bosszantották London városának utcai mágusai. Már akkor kérelmeket küldött a parlament tagjainak és más kimagasló személyiségeknek, amikor még senki sem ismerte a nevét, és már akkor szerette volna, ha valahogy eltávolítanák ezeket a csavargó szemfényvesztőket. Természetesen azok után, hogy elismert emberré vált, kétszeresen, sőt háromszorosan is küzdött ellenük. Először azt találta ki, hogy a parlament alkosson törvényt a mágiáról, és kösse engedélyhez a gyakorlását (bár erre az engedélyre egyelőre csak önmagát tartotta érdemesnek). Azt javasolta, hogy hozzanak létre egy Mágiaügyi Tanácsot, amely megfelelően szabályozza ezt a területet, de sajnos ezzel túllőtt a célon.

– Nem szeretnénk megsérteni egy olyan embert, aki ennyire sokat tett az országért – mondta Lord Hawkesbury Sir Walternek –, de egy ilyen hosszú és bonyolult háború kellős közepén lehetetlen teljesíteni a kívánságát! Még hogy egy Mágiaügyi Tanács titkárokkal, tanácsosokkal, meg a jó ég tudja még mikkel! És mindezt miért? Hogy Mr. Norrellt hallgassák és dicsérjék vég nélkül? Szó sem lehet róla. Kérem, Sir Walter, beszélje le erről a tervről!

Így hát amikor legközelebb találkoztak (Mr. Norrell házában a Hanover téren), Sir Walter a következő szavakkal fordult a mágushoz:

– Senki sem vitatja, hogy jogos és dicséretre méltó a célkitűzése, uram, de nem egy Mágiaügyi Tanács a megfelelő megoldás. Londonban egy ilyen kormányszervnek nem lenne tekintélye, pedig a probléma forrása pont ez a város. Megmondom önnek, mit fogunk tenni: holnap ön és én elmegyünk a főpolgármesterhez a Mansion House-ba, és találkozunk más városi főtisztviselőkkel is. Szerintem rövid idő alatt találunk támogatókat az ügyünknek.

– De kedves Sir Walter! – kiáltott fel Mr. Norrell. – Így nem jutunk egyről a kettőre. Ez nemcsak London problémája. Azóta tanulmányozom a kérdést, hogy elhagytam Yorkshire-t... (Belenyúlt a mellette álló kisasztalon lévő papírkötegbe, és valami iratot kezdett keresni.) Tizenkét utcai varázsló van Norwichben, kettő Yarmouthban, kettő Gloucesterben, hat Winchesterben, és negyvenkettő Penzance-ben! Gondoljon csak bele! A minap az egyik – egy szutykos nőszemély – eljött hozzám, és nem nyugodott addig, amíg személyesen nem beszélt velem. Követelte, hogy adjak neki egy papírt, amivel igazolom, hogy ért a mágiához, és megerősítem, miszerint hiszek a tudományában. Még soha nem rendültem meg ennyire életemben! Azt mondtam neki: „Asszonyom...”

– Ami a többi várost illeti, amiket említett – vágott közbe Sir Walter gyorsan –, onnan is el fog tűnni minden sarlatán, ha egyszer Londonnak sikerül megszabadulnia tőlük. Egyik nagyváros sem szeretne lemaradni a többihez képest.

Mr. Norrell hamarosan meggyőződött róla, mennyire igaza van a miniszternek. A főpolgármester és a főtisztviselők lelkesen támogatták az angol mágia dicsőséges feltámasztását. Rávették a város közgyűlését, hogy hozzon létre egy szervezetet Mágikus Ügyek Bizottsága elnevezéssel, amely bizottság azonnal nyilatkozatot is tett: a város határain belül kizárólag Mr. Norrell gyakorolhatja a mágiát, és ha más személyek „bódékat vagy üzleteket nyitnak, vagy egyéb módon molesztálják London polgárait a mágiára hivatkozva”, azonnal ki lesznek toloncolva a városból.

Az utcai mágusok bezárták a kis bódéikat, talicskákra rakták szedett-vedett holmijukat, és kivonultak a városból. Egyik-másik még vette a fáradságot, hogy távozás közben megátkozza Londont, de általánosságban nézve egészen jól viselték a sorscsapást. A legtöbben belenyugodtak, hogy ezentúl fel kell hagyniuk a varázslással, és koldusként vagy tolvajként kell majd tengetniük az életüket. Mivel amatőr szinten már évek óta foglalkoztak koldulással és tolvajlással, az elválás okozta fájdalom nem volt olyan hatalmas, mint gondolnánk.

Ám az egyikük Londonban maradt. Vinculus, a Threadneedle utca mágusa nem mozdult a bódéjából, tovább jósolta a csapásokat, és jó pénzért tovább vállalta a bosszúállást cserbenhagyott szerelmeseknek és megalázott gyakornokoknak. Mr. Norrell ebbe természetesen nem nyugodott bele, hanem tovább nógatta a bizottságot – elvégre Vinculust gyűlölte a legjobban. A Mágikus Ügyek Bizottsága erre altiszteket és rendőröket küldött a Threadneedle utcára, hogy kalodával fenyegessék meg Vinculust.Ő viszont rájuk sem hederített, ráadásul annyira népszerű volt Londonban, hogy a bizottság attól félt: ha erőszakkal távolítják el, még a végén zendülés tör ki.

Egy fanyar februári napon Vinculus a St. Christopher Le Stocks templom melletti bódéjában ült. Azoknak az Olvasóimnak a kedvéért, akik gyerekkorukból nem emlékezhetnek a mágusbódékra, elárulom, hogy a bódé formája épp olyan volt, mint amilyeneket a bábszínházasok vagy az árusok állítanak fel a vásárokban. Fából és vászonból készült. A sárga függönyt, ami ajtóként és egyfajta cégérként is szolgált, fele magasságig koszfoltok tarkították.

Ezen a bizonyos napon egyetlen kuncsaft sem tért be Vinculushoz, és a mágus már nem is várt senkit. A város utcái jóformán kihaltak. A London fölött lebegő szomorú-szürke köd füsttől és kátránytól bűzlött. A kereskedők temérdek szenet raktak a tűzre, és az összes lámpájukat meggyújtották, ám hiába próbálták elűzni a hideget és a sötétséget. Ezen a napon egyetlen ablakból sem szűrődött ki kellemes fény: a fénysugarak nem tudtak áthatolni a sűrű ködön. Ezért senkinek sem akaródzott betérni a boltokba, és a kereskedők fehér kötényükben és rizsporos parókájukban zavartalanul beszélgettek egymással, és melegedhettek a tűzhely mellett. Az ilyen napokon akinek csak otthon volt dolga, egész nap otthon szorgoskodott, akinek viszont el kellett mennie otthonról, olyan gyorsan végzett a teendőjével, amilyen gyorsan csak tudott, hogy minél előbb hazatérhessen.

Vinculus mogorván és félig átfagyva ücsörgött a bódéjában, és azon töprengett, kik azok a kocsmárosok, akik hajlandóak lennének egy-két korsó fűszeres forralt bort adni neki hitelbe. Már éppen eldöntötte, hogy melyik kocsmánál próbálkozik először, amikor meghallotta, hogy valaki toporog és a tenyerét fújkálja a bejárat előtt. Ügyfél érkezett. Vinculus elhúzta a függönyt, és kilépett.

– Ön a varázsló?

Vinculus kissé gyanakvóan bólintott (az idegen ugyanis amolyan végrehajtófélének nézett ki).

– Kitűnő. Lenne egy megbízatásom.

– Két shilling az első konzultáció.

A férfi benyúlt a zsebébe, kivette a tárcáját, és két shillinget nyomott Vinculus kezébe.

Aztán elmesélte neki, milyen problémát kellene megoldania a mágia segítségével. Érthetően magyarázott, sőt azt is elmondta, mit kellene a varázslónak tennie. Viszont minél többet beszélt, Vinculus annál kevésbé hitt neki. A férfi azt mondta, Windsorból jött. Ebben még nem volt semmi különös. Igaz, hogy északi akcentussal beszélt, de ebben sem volt semmi furcsa, hiszen gyakran jöttek le északról az emberek, hogy délen találják meg a szerencséjüket. A férfi azt is elmondta, hogy egy sikeres kalapüzlet tulajdonosa. Ezt Vinculus már nehezebben tudta elképzelni, mert annak, aki szegényebb egy kalaposnál, nehéz elképzelnie, milyen lehet egy kalapos. A varázsló csak annyit tudott, hogy egy kalapos valószínűleg a legutolsó divat szerint öltözködik. Az idegen viszont egy ósdi fekete kabátot viselt, amit már tucatszor foltoztak és javítgattak. Inge ugyan tiszta volt, de már húsz évvel korábban kiment a divatból. Vinculus nem tudta pontosan, miféle dolgokat készítenek a kalaposok, de azt tudta, hogy jól ismerik a saját portékájukat. Ez a férfi viszont csak azt mondta rájuk: „hóbelevanc”.

Az ilyen fagyos napokon alattomos jég és fagyott sár borította a talajt, és miközben Vinculus az ügyfél adatait írta le egy zsíros kis jegyzetfüzetbe, valahogy elvesztette az egyensúlyát, és beleütközött a valószínűtlen kalaposba. Megpróbált felállni, de a talaj annyira csúszós volt, hogy kénytelen volt belekapaszkodni az idegenbe, mint valami létrába. A valószínűtlen kalapost visszataszította a Vinculus szája felől érkező erős sör- és káposztaszag, valamint a karjába vájódó tíz csontos ujj, de nem szólt egy szót sem.

– Elnézését kérem – mondta a varázsló, amikor végre feltornászta magát.

– Semmiség – válaszolt a valószínűtlen kalapos udvariasan, miközben a száraz morzsákat, az összecsomósodott koszt és zsírt és a többi Vinculus-féle mocskot letakarította a kabátjáról.

Vinculus is a ruháját igazgatta, ami eléggé összekuszálódott a birkózásban. A valószínűtlen kalapos folytatta a történetét.

– Szóval ahogy mondtam, az üzlet virágzik, az én kalapjaim a legkeresettebbek Windsorban, és nem telik el hét, hogy a hercegnők a kastélyból ne küldetnének új kalapokért meg a többi hóbelevancért. Feltettem a királyi címer aranyozott gipszmásolatát az ajtóm fölé, hogy mindenki lássa: királyi pártfogóim vannak. De az igazat megvallva ez a kalaposdi nagyon kemény munka. Késő éjjelig fent kell maradni kalapokat varrni, pénzt számolni, és így tovább. Szerintem sokkal könnyebb lenne az életem, ha valamelyik hercegnő belém szeretne, és hozzám jönne feleségül. Van ilyen varázsigéje, mágus?

– Szerelmi bűbáj? Már hogyne lenne. De nem lesz olcsó. Általában négy shillinget kérek egy fejőlány elcsábításáért, tíz shillinget egy varrónőért, és hat guinea-t egy özvegyért, akinek saját üzlete van. Egy hercegnő... Hmm. – Vinculus koszos körmeivel vakargatta borostás állát. – Negyven guinea – kockáztatta meg végül.

– Rendben van.

– Melyik az? – kérdezte a varázsló.

– Mi melyik?

– Melyik hercegnőről van szó?

– De hát olyan egyformák, nem? Attól függ az ár, hogy melyik hercegnőt akarom?

– Nem, dehogyis. A varázsigét leírom egy papírra, és odaadom önnek. Tépje szét, és a felét varrja be a kabátja bélésébe, a mellkasnál. A másik felét el kell rejtenie a kiválasztott hercegnő egyik ruhadarabjában.

A valószínűtlen kalapos megdermedt.

– Hát azt hogy képzeli?

Vinculus az idegenre nézett.

– Mintha az előbb azt mondta volna, hogy ön varrja a kalapjukat.

A kalapos felnevetett.

– Ó igen! Hát persze!

Vinculus gyanakvóan méregette a férfit.

– Maga csak annyira kalapos, amennyire én... én...

– Mágus? – kérdezte az idegen. – Ugyan már, vallja be, hogy nem ez az egyetlen foglalkozása. Az előbb ügyesen kiürítette a zsebeimet.

– Csak azért, hogy megtudjam, miféle gazemberrel állok szemben – vágott vissza Vinculus, és addig rázta a karját, amíg minden tárgy kiesett a ruhájából, amit a vendég zsebéből csent ki.

Volt ott egy marék ezüstérme, két arany guinea, és három-négy összehajtott papír. A varázsló felvette a papírokat.

Apró, vastag, kiváló minőségű papírdarabok voltak, telis-tele apró, rendezett sorokban írt betűkkel. Az első papír tetejére ezt írták: Két ige arra, hogy egy makacs ember elhagyja Londont, és egy ige arra, hogy kiderítsem, mit csinál most az ellenségem.

A mágus a Hanover térről! – kiáltott fel Vinculus.

Childermass (mert ő állt vele szemben) bólintott.

Vinculus végigolvasta a varázsigéket. Az első ige azt akarta elhitetni az alannyal, hogy minden londoni templomkertben az ott elhantolt emberek kísértete bolyong, és minden hídon az onnan leugrott öngyilkosok szelleme kísért. Az alany közben látja a kísérteteket, és rajtuk az erőszak, betegség és túlhaladott kor összes jelét. Végül annyira elhatalmasodik rajta a félelem, hogy többé nem mer elmenni egy templom mellett sem, és egyik hídon sem mer átkelni. Ez igen nagy kellemetlenséget jelent Londonban, mert szinte minden száz méteren van egy híd, templomok meg még sűrűbben. A második ige arról győzte meg az alanyt, hogy csak vidéken találhat rá az igaz szerelemre és a boldogság többi forrására. A harmadik ige – amivel a mágus azt akarta kideríteni, hogy mit csinál éppen az ellensége – egy tükröt idézett elő, amit Mr. Norrell valószínűleg azért talált ki, hogy kilesse Vinculust. Az utcai mágus gúnyosan elmosolyodott.

– Azt üzenem annak a mayfairi mágusnak, hogy rám nem hatnak az igéi.

– Valóban? – kérdezte Childermass szarkasztikus hangon. – Ez valószínűleg azért van, mert még nem mondtam el őket.

Vinculus leszórta a papírokat a földre.

– Na most mondja el!

Az utcai varázsló dacosan összefonta a karját, és szemhéja úgy remegett, mint amikor a Temze folyó szellemével beszél.

– Köszönöm, de inkább nem.

– És miért nem?

– Mert önhöz hasonlóan én sem szeretem ha előírják, hogy végezzem a feladatomat. A gazdám utasítása csak annyi volt: intézzem el, hogy ön elhagyja Londont. De én úgy végzem el a munkát, ahogy én akarom. Jöjjön, nekünk lenne mit megbeszélnünk egymással, Vinculus.

Az utcai mágus elgondolkodott.

– Lehetséges lenne, hogy valami melegebb helyen beszélgessünk? Mondjuk egy kocsmában.

– Ha ez a kívánsága.

A papírokat, amikre Mr. Norrell a varázsigéket írta, ide-oda fújkálta a szél a lábuk körül. Vinculus lehajolt, és mit sem törődve a rájuk ragadt szénával és sárral, összeszedte, és bedugta őket a kabátja belső zsebébe.

21

A marseilles-i kártyák

1808. február

AZ ANANÁSZ NÉVRE keresztelt kocsma valamikor egy hírhedt rablógyilkos menedéke és búvóhelye volt. Ennek a rablónak volt egy ellensége, aki éppen olyan aljas volt, mint ő maga. Együtt hajtottak végre valami rettenetes bűncselekményt, de a rabló a zsákmány mindkét felét megtartotta magának, és küldött egy üzenetet a bíráknak, amiben elárulta, hol rejtőzik a bűntársa. Az ellensége később megszökött a Newgate-ből, és az éjszaka közepén harminc emberével visszatért az Ananászba. Rájuk parancsolt, hogy szaggassák le a cserepeket a tetőről, és szedjék ki a téglákat a falakból, hogy utat csináljanak neki az épület belsejébe. Senki sem látta, ami azután történt, de sokan hallották a vérfagyasztó sikolyokat a koromsötét utcáról. A tulaj rájött, hogy az Ananász sötét hírneve jót tesz az üzletnek, ezért nem is hozatta rendbe a házat, csak deszkákkal és szurokkal tapasztotta be a réseket. Mintha a kocsma összetűzésbe keveredett volna a szomszédos házakkal, és ezért kellett volna bekötözni a sebeit.

A bejárati ajtótól három koszos lépcsőfok vezetett le a homályos fogadóterembe. Az Ananásznak sajátos szaga volt: sörből, dohányfüstből, a vendégek természetes kipárolgásaiból és a Fleet folyó istentelen szagából állt össze. A folyót már időtlen idők óta használták csatornaként. A víz az Ananász alapjai alatt folyt, és a legtöbb ember úgy hitte, hogy a kocsma lassacskán elsüllyed benne. A terem falait olcsó metszetek díszítették – a múlt század híres bűnözői voltak rajtuk, akiket már felakasztottak, és a király romlott fiai, akikre még akasztás várt.

Childermass és Vinculus az egyik sarokban ültek le. Egy beesett arcú lány olcsó faggyúgyertyát hozott, valamint két forró, fűszeres sörrel teli ónkupát. Childermass fizetett.

Egy darabig némán iszogattak, aztán Vinculus felnézett Childermassra.

– Mi volt az a sok zagyvaság a kalapokról meg a hercegnőkről?

A mágus titkára elnevette magát.

– Ó, az csak úgy eszembe jutott. Azóta, hogy ön először megjelent a gazdám könyvtárában, Mr. Norrell folyamatosan kérvényeket ír a rangos barátainak, amelyekben a segítségüket kéri az ön eltávolításához. Megkérte Lord Hawkesbury-t és Sir Walter Pole-t, hogy a nevében emeljenek panaszt a királynál. Szerintem azt akarta, hogy őfelsége indítson háborút ön ellen, de Lord Hawkesbury és Sir Walter azt felelték, hogy a király aligha veszi a fáradságot, hogy harcba szálljon egy sárgafüggönyös, toprongyos varázslóval. Ekkor jutottak eszembe a hercegnők. Ha őfelsége meghallaná, hogy valaki a lányai szűziességét támadja, azonnal más fényben látná a dolgot[28]. – Childermass megint belekortyolt a sörébe. – De árulja el nekem, Vinculus, nincs még elege a hamis igékből és az ál-jóslatokból? Minden második kuncsaft csak azért megy a bódéjához, hogy kinevesse. Nem hisznek jobban a varázserejében, mint ön. Az ön napja már leáldozott. Angliának most már van egy valódi mágusa.

Vinculus undorodva felhorkantott.

– A Hanover téri mágus! Mást sem hallani London nagy embereinek szájából, csak azt hogy még sohasem láttak ilyen becsületes férfit. De én tudom, milyenek a mágusok, és tudom, milyen a mágia, és csak annyit mondhatok: minden mágus hazudik, és ez az egy még a többinél is jobban.

Childermass vállat vont, mintha még arra se venné a fáradságot, hogy megcáfolja. Vinculus előrehajolt az asztal fölött.

A mágiát a hegyek kőarcára írja a szél, de szemükkel nem látják. Télen mágikus írás a sok csupasz fekete fa, de megérteni ostobák.

Fák és hegyek, Vinculus? Mikor látott utoljára fát vagy hegyet? Miért nem azt mondja, hogy a mágia a koszos házak falára van írva, vagy a füst kanyarít mágikus írást az égre?

– Ez nem az én jóslatom!

– Ó igen. Hát persze. A Hollókirály próféciájából idézett. Nos, ebben nincs semmi szokatlan. Minden sarlatán, akivel eddig találkoztam, a Hollókirály hírvivőjének tartotta magát.

Fekete trónon árnyak közt ülök, de nem látnak – folytatta Vinculus. – Az esőből kapu lesz, és én átmegyek rajta.

Rendben van. Ha nem ön írta ezeket a próféciákat, akkor hol talált rájuk?

Vinculus egy darabig úgy tett, mintha nem akarna válaszolni, aztán mégis megszólalt.

– Egy könyvben van leírva.

– Egy könyvben? Milyen könyvben? A gazdámnak hatalmas könyvtára van. Mégsem ismer ilyen próféciát.

Vinculus nem válaszolt.

– Az ön egyik könyve? – kérdezte Childermass.

– Én őrzöm.

– És honnan szerezte azt a könyvet? Hol lopta?

– Nem loptam. Örökségként kaptam. Ez a legnagyobb dicsőség és a legnagyobb teher, amit a mai korban bárki örökül kaphat.

– Ha tényleg olyan értékes, eladhatná Mr. Norrellnek. Ő már nagy összegeket fizetett ki ritka könyvekért.

– A Hanover téri mágus soha nem fogja megkapni azt a könyvet. Még csak meg se nézheti.

– És hol tartja azt a hatalmas kincset?

Vinculus hidegen nevetett, mintha ezzel azt akarta volna mondani, hogy az ellensége szolgájának fogja legutoljára elárulni ezt a titkot.

Childermass szólt a pincérlánynak, hogy hozzon nekik még sört. Meg is kapták, és hosszasan, csendben kortyolgatták. Aztán a mágus titkára elővett egy kártyapaklit a kabátja belső zsebéből, és megmutatta Vinculusnak.

– A marseilles-i kártyák. Látott már valaha ilyen kártyát?

– Sok tarot kártyát láttam már – felelte az utcai mágus. – De ezek egészen mások.

– Annak a paklinak a másolata, amit egyszer egy tengerésznél láttam Whitbyben. Az illető Genovában vette azért, hogy kiderítse vele, hol rejtették el a kalózok az aranyukat, de amikor megnézte a lapokat, rájött, hogy semmit sem ért belőlük. Felajánlotta, hogy megvehetem tőle, de akkor még olyan szegény voltam, hogy ilyesmire nem futotta. Ezért egyezséget kötöttünk: én jósolok neki, és ő cserébe kölcsönadja nekem a kártyákat annyi időre, amíg lemásolom őket. Sajnos a hajója elhagyta a kikötőt mielőtt befejezhettem volna, így nem végeztem az összes lappal, és a felét emlékezetből kellett megrajzolnom.

– És mit jósolt neki?

– Azt ami a valóságban is történt: hogy egy éven belül megfullad a tengeren.

Vinculus elismerően nevetett.

Childermass azt is elárulta, hogy amikor megkötötte az egyezséget a néhai tengerésszel, olyan szegény volt, hogy még papírt sem tudott venni. Ezért kocsmai számlák hátuljára, mosodai listákra, levelekre, régi könyvelési papírokra és színlapokra rajzolgatta a mintákat. Később aztán színes kartonpapírra kopírozta át a lapokat, de sokszor a papírok túloldalán lévő írás vagy nyomtatás is átütött, és ezért elég furcsák lettek a kártyák.

Childermass kilenc lapot rakott ki egy sorba. Felfordította az elsőt.

A kép alatt egy számot és egy nevet lehetett látni: VIIII L'Ermite. A titkár egy öregembert rajzolt rá szerzetesi köpenyben és szerzetesi csuklyában. Egy lámpást vitt a kezében, valamint egy botot – mintha lassan már a végtagjait sem tudná használni a sok ülés és tanulás után. Arca fanyar volt és gyanakvó. Már ránézésre is egyfajta száraz hangulatot keltett a szemlélőben, hisz mintha a kártyalapból kiáradó por beburkolta volna.

– Hm – csücsörített Childermass. – Az ön viselkedését jelenleg a remete irányítja. Nos, ezt legalább már tudjuk.

A következő kártya címe ez volt: Le Mat. A képes lapok közül ez volt az egyetlen, aminek egyáltalán nem volt száma, mintha a rajta lévő figura valamiképpen kilógna a történetből. Childermass rajza egy férfit ábrázolt, aki egy nyárfa alatt sétált egy úton. Egy botra támaszkodott, míg a másik botját – amelynek végére tarisznyát kötöttek – a vállán tartotta. Egy kiskutya szökdécselt a nyomában. A férfialak az ősi idők bolondját vagy udvari tréfamesterét hivatott ábrázolni. Egy csengő lógott a sapkájáról, a térdét pedig szalagok díszítették, amiket Childermass vörösre és zöldre színezett. Úgy látszott, a mágus titkára nem igazán tudja, hogyan kellene értelmezni a kártyát. Kis ideig gondolkodott, aztán felfordította a következő két kártyát. VIII La Justice, egy koronás nőalak karddal és mérleggel a kezében; valamint a Botok Kettes. A két bot egymást keresztezte, így akár egy útkereszteződést is jelképezhettek.

Childermassból röpke nevetés szakadt ki.

– Lám-lám! – fonta keresztbe a karját, miközben felderülve figyelte Vinculust. – Ez a kártya – mutatott a La Justice feliratú lapra – azt mutatja, hogy alaposan felmérte a lehetőségeket, és döntést hozott. Ez a kártya pedig azt jelzi – mutatott a Botok Kettes felé –, hogy a döntése értelmében hamarosan világgá megy. Ezek szerint csak vesztegettem az időmet. Ön már meghozta a döntést, hogy elhagyja Londont. Mire volt jó az a sok tiltakozás, Vinculus, ha egyszer már eldöntötte, hogy elmegy?

Az utcai varázsló megvonta a vállát, mintha azt akarná mondani: mit várt tőle?

Az ötödik kártya a Valet de Coups, a Kelyhek Apródja volt. Az ember általában fiatalnak gondolja az apródokat, de a kártyán egy érett korú férfit lehetett látni lehajtott fejjel. Haja bozontos volt, szakálla sűrű. Bal kezében egy súlyos kelyhet tartott, mégsem valószínű, hogy attól lett volna olyan furcsa, elgyötört az arca – hacsak nem a világ legnehezebb kelyhét fogta. Nem, biztos egy másik súly alatt nyögött, amit nem lehet azonnal látni. Mivel Childermassnak mindenféle szedett-vedett anyagot fel kellett használnia a kártyák elkészítéséhez, néhány lap egészen különösre sikeredett. Ezt a lapot például egy levél hátoldalára rajzolta, és az írás átütött a papíron. A férfi ruhája tele volt kusza betűkkel, és még az arcán és a kezén is betűket lehetett látni.

Vinculus elnevette magát, amikor meglátta, bár felismerte a lapot. Üdvözlésképpen háromszor is megpaskolta. Ettől aztán talán még bizonytalanabb lett, mint azelőtt volt.

– Egy üzenetet akar elküldeni valakinek – mondta tétován Childermass. Vinculus bólintott.

– És a következő kártya megmutatja, hogy kinek? – kérdezte.

– Igen.

– Ó! – mondta az utcai mágus, és a saját kezével fordította fel a hatodik kártyát. A hatodik kártya a Cavalier de Baton volt, azaz a Botok Lovagja. Egy széles karimájú kalapot viselő férfi ült keseszínű lován. Csak pár szikla jelezte körülötte a tájat, meg néhány fűcsomó, ami a lova patájára ragadt. Gondosan szabott ruhái értékesnek látszottak, de valami megmagyarázhatatlan okból egy bunkósbotot vitt a vállán. A „bunkósbot” szó talán túlzottan is súlyos volt ehhez a bothoz, ugyanis alig volt nagyobb egy vastag ágnál, amit a férfi akár egy fáról, akár egy sövényről is letéphetett; még az apró gallyak és levélkék is rajta maradtak.

Vinculus felvette a kártyát, és figyelmesen nézegette.

A hetedik kártya a Kardok Kettes volt. Childermass nem mondott semmit, hanem azonnal továbbment a nyolcadik kártyára – La Pendv, vagyis Az Akasztott Ember. A kilencedik kártyán ez a felirat szerepelt: Le Monde, azaz A Világ. Egy meztelen nőalak táncolt rajta, a kártya négy sarkában pedig egy angyalt, egy sast, egy szárnyas ökröt, és egy szárnyas oroszlánt lehetett látni – az evangélisták szimbólumait.

– Számíthat egy találkozásra – magyarázta Childermass. – Abból a találkozásból pedig valami nagy szerencsétlenség következik, talán halál is. A kártyák nem mondják meg, hogy ön túléli-e vagy sem, de akármi történik, ez a kártya – mutatott a legutolsó lapra – azt mondja, hogy el fogja érni a célját.

– És most már sokkal többet tud rólam? – kérdezte Vinculus.

– Nem egészen, de mindenesetre többet, mint amennyit azelőtt tudtam.

– Most már ön is tudja, hogy nem vagyok olyan, mint a többiek – mondta Vinculus.

– Ezekben a kártyákban nincs semmi, ami arra utalna, hogy ön különb a többi sarlatánnál – közölte Childermass, és elkezdte összerakni a kártyáit.

– Várjon! – állította meg Vinculus. – Most én jósolok önnek.

Vinculus elvette a paklit, és kiterített kilenc kártyát. Aztán egyenként felfordította őket: XVIII La Lune, XVI La Maison Dieu fejjel lefelé, Kardok Kilences, Botok Apródja, Botok Tízes fejjel lefelé, II La Papesse, X La Rove de Fortune, Korongok Kettes, és a Kelyhek Királya. Vinculus elmerült a lapokban. Felvette a La Maison Dieu-t, és megvizsgálta, de nem mondott semmit.

Childermass nevetett.

– Igaza van, Vinculus. Ön nem olyan, mint a többi. Itt van az egész életem, kiterítve az asztalra. És nem tudja elolvasni. Furcsa egy szerzet ön. Éppen az ellentéte az elmúlt évszázadok mágusainak. Ők túlzásba vitték a tanulást, de tehetségük nem volt. Önnek van tehetsége, de nincs tudása. Abból sem tud hasznot húzni, amit a szemével lát.

Vinculus piszkos körmével vakargatta hosszú, sárgásfakó arcát. Childermass megint hozzáfogott, hogy összeszedje a kártyákat, de az utcai mágus megint megakadályozta, és rávette, hogy rakják ki újra a lapokat.

– Hogyan? – kérdezte a titkár meglepetten. – Én már jósoltam. Önnek nem sikerült megmondania az én jövőmet. Mit akar még?

– Most megnézzük az ő jövőjét.

– Kiét? Mr. Norrellét? De nem fogja érteni a jeleket.

– Keverje meg a kártyákat – erősködött Vinculus.

Így hát Childermass megkeverte a lapokat, Vinculus pedig kihúzott kilencet, és kiterítette őket. Aztán megfordította az elsőt: IIII L 'Empereur. A képen egy király ült a semmiben lebegő trónján, a szokványos királyi felszerelésekkel: a koronával és a jogarral. Childermass előrehajolt, és alaposan szemügyre vette.

– Mi az? – kérdezte Vinculus.

– Azt hiszem, nem sikerült jól lemásolni ezt a kártyát. Eddig észre sem vettem. Rosszul bántam a tintával. Vastag vonalakat húztam, és el is kenődtek, ezért a császár haja és palástja majdnem fekete lett. A sasra pedig valaki rányomta a mocskos ujját. A császárnak öregebbnek kellene lennie. Én egy fiatal férfit rajzoltam. Mégis megkockáztatja az elemzést?

– Nem – közölte Vinculus, és állának egy megvető rándításával jelezte a titkárnak, hogy emelje fel a következő kártyát.

IIII L'Empereur. Rövid ideig csend volt.

– Ez lehetetlen – mondta Childermass. – Ebben a pakliban nem lehet két császár. Tudom, hogy nincs.

Ez a király még fiatalabbnak és erőszakosabbnak tűnt, mint az előző. A haja és a köpenye egészen fekete volt, és a koronája nem volt több egy vékony, homályos fémpántnál. Ezen a kártyán nem láttak ujjlenyomatot, de a nagy madár a sarokban határozottan befeketült, és a tekintete egészen megváltozott. A sastekintet helyett egy jellegzetesen angol madár, a holló pillantásával találkoztak.

Childermass felfordította a harmadik kártyát is. IIII L'Empereur. Aztán a negyediket. IIII L 'Empereur. Az ötödiknél eltűnt a szám és a lap neve is, ám a kép ugyanaz maradt: egy fiatal, sötéthajú király, akinek lábánál egy nagy fekete madár lépdelt peckesen. A titkár az összes lapot felfordította. A pakli maradékát is megvizsgálta, de idegességében annyira remegett a keze, hogy véletlenül szétszórta a lapokat. Fekete királyok vették körbe Childermasst, pörögtek-forogtak a hideg, szürke levegőben. Minden kártyán ugyanaz a figura szerepelt, ugyanazzal a világos, kérlelhetetlen pillantással.

– Tessék! – szólalt meg Vinculus halkan. – Ezt üzenem a Hanover téri mágusnak! Ez az ő múltja, jelene és jövője!

Mondanom sem kell, hogy amikor Childermass visszatért a gazdája házába, és elmesélte neki a történteket, Mr. Norrell nagyon dühös lett. Már az is elég felháborító volt, hogy Vinculus továbbra is szembeszegült vele, de ami még ennél is rosszabb: azt állította, hogy van egy könyve, amit Mr. Norrell még csak el sem olvashat. Az utolsó csepp pedig az volt a pohárban, hogy meg akarta jósolni Mr. Norrell jövőjét, és azzal fenyegette, hogy mindenhová a Fekete Király képmásait varázsolta.

– Bolondot csinált önből! – förmedt rá Mr. Norrell a titkárára. – Elrejtette az ön kártyáit, és a sajátjaival helyettesítette. Csodálkozom, hogy hagyta magát rászedni.

– Így igaz – helyeselt Mr. Lascelles, és hűvösen végigmérte a titkárt.

– Annyi bizonyos, hogy Vinculus nem képes másra, csak közönséges cirkuszi mutatványokra – bólogatott Drawlight. – Ennek ellenére szívesen megnéztem volna. Ha szórakozásról van szó, nem utasítom el Vinculust. Bárcsak előre mondta volna, hogy hozzá készül, Mr. Childermass. Önnel tartottam volna.

A titkár egyáltalán nem törődött Lascellesszel és Drawlighttal, ő csak a gazdájához beszélt.

– Tegyük fel, hogy képes valamiféle mágikus trükkre, bár ez szerintem csak a valóság megcsúfolása. Én akkor sem értem, hogy honnan tudott az én marseilles-i kártyáimról. Honnan tudta meg, ha még ön sem tudott róluk, Mr. Norrell?

– Igen, és addig volt jó önnek, amíg nem tudtam róla. Jóslás képes kártyákkal... Ó hogy megvetem az ilyesmit! Ez az egész dolog az elejétől a végéig egy nagy baklövés volt!

– Hát a könyv, ami állítólag ennél a varázslónál van? – kérdezte Lascelles.

– Valóban, ott van még a könyv is – mondta Mr. Norrell. – Az a különös prófécia. Szívem szerint semmibe venném, de volt benne egy-két kifejezés, ami nagyon ősi eredetre utal. Azt hiszem, legjobb lenne, ha magam vizsgálnám meg azt a könyvet.

– Nos, Childermass? – kérdezte Lascelles.

– Nem tudom, hol tartja.

– Ez esetben jó lenne, ha kiderítené.

Így hát Childermass kémeket bízott meg azzal, hogy kövessék Vinculust, és hamarosan vissza is tértek az első és legmeglepőbb felfedezéssel: kiderült, hogy Vinculus nős. Sőt sokkal inkább nős, mint a többi férj. Összesen öt felesége volt London különböző kerületeiben és a környező városokban és községekben. A legidősebb már betöltötte a negyvenötöt, míg a legfiatalabb alig volt több tizenöt évesnél, és természetesen nem tudtak egymásról. Childermass elhatározta, hogy szép sorjában mind az öttel találkozni fog. Kettejüket kalaposként kereste fel, a harmadiknak úgy mutatkozott be, mint vámtisztviselő, a negyedik kedvéért részeges csavargónak öltözött, aki a szerencsejátékok rabja. Az ötödiknek azt mondta, hogy bár a világ a nagy, Hanover téri mágus szolgájaként ismeri, igazából ő maga is egy mágus. Az első kettő megpróbálta kifosztani, a harmadik azt mondta neki, hogy bármit elmond, amíg fizeti a ginjét, a negyedik rá akarta venni, hogy menjen el vele egy metodista istentiszteletre, az ötödik pedig – mindenki nagy megrökönyödésére – fülig szerelmes lett belé. Végül azonban minden színészi fáradozása hiábavalónak bizonyult, mert egyik feleség sem tudott semmiféle könyvről, azt meg pláne nem tudták, hogy Vinculus hol tarthatja.

Mr. Norrell nem akarta elhinni, amit a titkára mond, ezért a második emeleti dolgozószobájában mindenféle varázsmutatványok és varázseszközök – például a vízzel teli ezüsttál – segítségével próbált kutakodni Vinculus öt feleségének otthonában. Sehol sem talált olyan tárgyat, ami könyvre hasonlított volna.

Közben egy emelettel feljebb Childermass is kirakta a kártyáit egy kicsi szobában, amit neki alakítottak ki. A lapok ismét a régi arcukat mutatták, kivéve a Császár figuráját, aki még mindig nagyon hasonlított a Hollókirályra. Bizonyos kártyákat többször is kihúzott, többek között a Kelyhek Ászát – egy templomi hangulatú kelyhet, ami olyan finoman volt kidolgozva, hogy leginkább egy hosszú száron kivirágzott városra hasonlított – és a Főpapnőt. Childermass úgy érezte, mindkét kártya valami rejtett dologra utal. A Botok sorozata is kellemetlenül sokszor jelent meg, de mindig magasabb számokkal: kihúzta a Hetest, a Nyolcast, a Kilencest és a Tízest is. Addig-addig nézegette a botok sorait, hogy végül elkezdtek írásra hasonlítani. Ugyanakkor korlátnak is érezte őket: akadályozták abban, hogy megértse az üzenetet. Ezért Childermass arra a következtetésre jutott, hogy ha van is Vinculusnak könyve, valami ismeretlen nyelven írhatták.

22

A Botok Lovagja

1808. február

JONATHAN STRANGE SOKBAN különbözött az apjától. Nem volt kapzsi, nem volt büszke, sőt nem volt ellenszenves és összeférhetetlen sem. De annak ellenére, hogy hiányoztak belőle ezek a feltűnő hibák, a jó tulajdonságait is éppen olyan nehéz volt észrevenni. A weymouthi mulatságokon és a bathi szalonokban minden divatos személyiség, akivel csak találkozott, úgy nyilatkozott róla, hogy „ő a legelragadóbb ember a világon.” Ez viszont nem jelentett többet, mint hogy jól beszélt, jól táncolt, és ugyanúgy vadászott és kártyázott, mint a többi úriember.

Magassága és testfelépítése alapján jó alkatú ifjúnak tartották. Egyesek jóképűnek is titulálták, de ezzel nem mindenki értett egyet. Már rögtön az arcán lehetett látni két szembetűnő hibát: hosszú volt az orra, és mindig valami ironikus kifejezés uralta a vonásait. Emellett a hajában is volt egy leheletnyi vörös árnyalat, és tudvalévő, hogy akinek vörös a haja, az nem is lehet igazán jóképű.

Amikor az apja meghalt, éppen azon fáradozott, hogy egy bizonyos hölgy kezét elnyerje. Az apja halálának napján Shrewsburyből tért vissza, és amikor a szolgák elmondták neki a rossz hírt, először arra gondolt, vajon hogyan fogják a történtek befolyásolni a leendő házasságát. Most már szívesebben mond igent a hölgy? Vagy kevésbé szívesen?

Úgy tűnt, a menyegzője megszervezése a legegyszerűbb dolog a világon. A barátaik mind ideális párnak tartották őket, a hölgy fivére – az egyetlen élő rokona – pedig legalább annyira lelkesen fogadta a frigy ötletét, mint maga Jonathan Strange. Laurence Strange ugyan hevesen tiltakozott volna a kiválasztott hölgy szegénysége miatt, de mivel halálra fagyott, szerencsére már nem nagyon tudott semmibe sem beleszólni.

Csakhogy hiába volt Jonathan Strange az említett hölgy hivatalos udvarlója hónapok óta, az eljegyzésre – amire már minden ismerős annyira várt – nem került sor. Nem arról volt szó, hogy a hölgy nem szerette; Jonathan biztosan tudta, hogy a kisasszony szerelmes belé, csak néha úgy tűnt, mintha csak azért akarta volna vele összekötni az életét, hogy veszekedhessen vele. Jonathan nem értette, miért történik ez. Meg volt győződve róla, hogy a kisasszony minden kérését teljesítette, és erején felül igyekezett javítani a viselkedésén. A kártyázást és a többi szerencsejátékot szinte teljesen abbahagyta, és alig nézett már a pohár fenekére – már nem volt olyan nap, amikor egy üvegnél többet ivott volna. Azt is elmondta a hölgynek, hogy akár templomba is gyakrabban fog járni, ha ezt kívánja tőle. Egyszer egy héten, vagy ha nagyon ragaszkodik hozzá, kétszer is. A hölgy viszont azt válaszolta, hogy inkább Jonathan lelkiismeretére bízza az ilyen dolgokat, mert ezt senkinek sem lehet kívülről megszabni. Jonathan tudta, hogy a hölgy nem nézi túl jó szemmel a gyakori látogatásait Bath-ban, Brightonban, Weimouthban és Cheltenhamben, de megnyugtatta kedvesét, hogy nem kell tartania azoktól a nőktől, akikkel ott találkozik. Kétségtelen, hogy vonzó teremtések, de semmit sem jelentenek neki. A hölgy azt mondta, hogy nem ez zavarja. Sőt ez eddig eszébe se jutott. Csak szerette volna, ha hasznosabb dolgokkal tölti az idejét. Nem akart moralizálni, hiszen nála jobban senki sem szerette jobban az üdüléseket, de ki hallott már olyat, hogy valaki folyamatosan üdüljön! Jonathan tényleg ezt akarja? Ez a fajta élet teszi boldoggá? Jonathan azt válaszolta, hogy egyetért vele, sőt az elmúlt évben sok-sok tervet szőtt arról, hogy elsajátít valamilyen szakmát vagy tanulni kezd. Tényleg nagyra törő tervei voltak. Először azt remélte, hogy talál egy nyomorgó költőzsenit, akinek pont az ő pártfogására van szüksége. Aztán a jog felé fordult az érdeklődése, de csakhamar a Lyme Regis partján fellelhető kövületekre lett kíváncsi. Később vaskohót akart venni, és meg akarta tanulni a vasolvasztás mesterségét. Utána egy ismerősét akarta kifaggatni az új mezőgazdasági módszerekről. Kis idő múlva már teológiát szeretett volna tanulni, de aztán rájött, hogy még ki sem olvasta azt a lebilincselő könyvet a mérnöki munkáról, amit két vagy három évvel azelőtt az apja könyvtárának egyik sarkában hagyott egy kisasztalon. Hamarosan azonban az összes nagyszabású tervének valami áthághatatlan akadály állt az útjába. Kevesebb nyomorgó költőzseni létezett, mint ahogy képzelte(10); a jogi könyveket unta, nem jutott eszébe annak a fickónak a neve, aki ismerte a mezőgazdasági módszereket, és aznap, amikor elindult volna a Lyme Regisre, szakadt az eső.

És ez így ment végeérhetetlenül. Jonathan elmondta a hölgynek, hogy szeretett volna már évekkel korábban beállni a haditengerészethez. Annál megfelelőbb foglalkozást keresve sem találhatott volna! Ám az apja soha sem egyezett volna bele, és időközben be is töltötte a huszonnyolcat. Most már késő volt elkezdeni haditengerészeti karrierjét.

Ezt a különösen elégedetlen hölgyet Arabella Woodhope-nak hívták, és a Clunburyben található St. Swithin's templom néhai káplánjának lánya volt[29]. Laurence Strange halálának idején a barátainál vendégeskedett Gloucestershire községben, ahol a fivére volt a káplán. Részvétnyilvánítását Strange az apja temetésének napján kapta meg. Mindent beleírt, ami elvárható volt egy ilyen esemény után – osztozott Jonathannal a veszteség fájdalmában, de nem feledkezett meg az idősebb Strange hibáiról sem, amiket szülőként elkövetett. Emellett viszont valami más is kiérződött a sorok közül. A hölgyet őszintén érdekelte Jonathan sorsa. Sajnálta, hogy nem lehet ott Shropshire-ben, és nem tetszett neki, hogy az ifjú Strange-nek egyedül, barátok nélkül kell megbirkóznia ezzel a sorscsapással.

Jonathan azonnal döntött. El sem tudta képzelni, hogy valaha ennél előnyösebb helyzetbe kerülhet. A hölgyben épp ekkor tengett túl a gyengéd együttérzés, ő pedig épp ekkor volt a leggazdagabb. (Nem akarta elhinni, hogy Arabella valóban ennyire közömbös a vagyona iránt.) Úgy vélte, az apja temetése után ildomos lenne várni egy kicsit a házassági ajánlattal. Három nap elegendőnek tűnt, így hát a negyedik nap reggelén utasította az inasát, hogy csomagolja össze a ruháit, és szólt az istállófiúnak, hogy készítse elő a lovát, aztán elindult Gloucestershire-be.

Magával vitte az új inast, aki ott volt az apja halálakor is. Már többször beszélgetett vele, és úgy találta, hogy energikus, leleményes és rátermett ifjú. Az új inas örült, hogy gazdája őt választotta ki az útra (bár hiúsága azt súgta neki, hogy ez volt a legtermészetesebb választás). Mostanra azonban az új inas túllépett „óriásokkal küzdő” korszakán, kilépett a mitikus ködből, és belesüllyedt a szürke szolgai munkába. Ezért illő, hogy a továbbiakban hétköznapi, halandó nevén szólítsuk: Jeremy Johnsnak hívták.

Az utazás első napján semmi különös nem történt velük, csak azok a szokásos események, amik minden utazóval megesnek: összevesztek egy emberrel, aki ok nélkül rájuk uszította a kutyáját, és megijedtek, amikor az egyik ló gyengélkedés jeleit mutatta. Tüzetesebb vizsgálat után persze kiderült, hogy makkegészséges. A második nap reggelén egy kellemes, lágy lankákkal, havas erdőkkel és termékenynek látszó, rendezett farmokkal teli tájon ügettek keresztül. Jeremy Johns közben azt próbálgatta, mennyi gőgöt kell mutatnia egy olyan úriember inasának, akinek nemrég pottyant az ölébe egy tekintélyes vagyon. Jonathan Strange Miss Woodhope-ra gondolt.

Most, hogy elérkezett a viszontlátás napja, kétségei támadtak a fogadtatással kapcsolatban. Örült neki, hogy a hölgy a fivérével van, hiszen a szegény jó Henry őszintén lelkesedett a frigyért, és – Strange biztos volt benne – gyakran próbált meg a húga lelkére hatni. Sokkal inkább aggasztották a hölgy barátai, akiknél vendégeskedett. Egy lelkész és a felesége. Ki tudja, milyen előadásokat tartanak neki naponta a patyolattiszta erényességről és a szükségtelen önfeláldozásról?

Az alacsonyan járó nap hórihorgas árnyakat rajzolt az útra. Jég és zúzmara csillogott a faágakon és a mező üregeiben. Megpillantott egy férfit, aki a földet szántotta, és eszébe jutott, mennyire szívén viseli Miss Woodhope azoknak a családoknak a sorsát, akik a Strange-birtokokon élnek. A képzeletében máris egy beszélgetés körvonalazódott. És mi a szándéka a bérlőivel kapcsolatban? – kérdezné Arabella. – A szándékaim? – kérdezne vissza ő. – Igen – bólintana az ifjú hölgy. – Hogyan tervezi a terheik csökkentését? Az apja az utolsó krajcárt is kisajtolta belőlük. Nyomorba taszította őket. – Tudom – felelné ő. – Soha nem pártoltam az apám cselekedeteit. – Ezek szerint már csökkentette a járadékokat? – kérdezné Miss Woodhope. – Beszélt már a községi elöljárókkal? Szerepel a tervei között egy öregotthon és egy iskola kialakítása a számukra?

Nem hinném, hogy járadékokról, öregotthonokról és iskolákról kérdezne – gondolta magában Strange komoran. – Elvégre az apám csak a múlt kedden halt meg.

– Milyen furcsa! – szólalt meg Jeremy Johns.

– Hmm? – kapta fel a fejét Strange.

Akkor vette észre, hogy megálltak egy fehér kapu előtt. Az út egyik oldalán egy takaros, fehérre festett kis házikó állt. Nemrég épülhetett, hat oldala volt és gótikus ablakai.

– Hol a vámszedő? – kérdezte az inas.

– Hmm? – nézett körbe Strange.

– Ez egy vámház, uram. Látja a táblát a fizetendő díjak listájával? De nincs itt senki. Hagyjak itt egy hatpennyst?

– Igen, igen. Ahogy gondolja.

Így hát Jeremy Johns a küszöbre tette a pénzt, és kinyitotta a kaput, hogy Strange-dzsel együtt továbbmehessenek. Száz méterrel arrébb egy faluba érkeztek. Egy ősi kőtemplomot láttak a tél arany fényeibe burkolózva, valamint egy széles utat, amit évszázados, göcsörtös gyertyánfák szegélyeztek. Biztosan vezetett is valahova. Körülbelül húsz kedves kis kőkunyhó sorakozott a faluban, kéményükből füst tekergett fölfelé. Az út szélén egy patak csordogált, a partján a magas, száraz, sárga fűcsomókról jégcsapok lógtak.

– Hol vannak az emberek? – kérdezte Jeremy.

– Tessék? – rázta a fejét a gazdája. Amikor jobban körülnézett, két kislányt látott, akik az egyik kunyhó ablakából néztek kifelé. – Ott vannak.

– Nem, uram. Azok gyerekek. Én a felnőttekre gondoltam. Nem látok egyet sem.

Az inasnak igaza volt: egyetlen felnőttet sem lehetett látni sehol. Csirkék kapirgáltak az udvaron, egy macska ült egy szénával teli, rozoga talicskán, a mezőn lovak kószáltak, de ember nem volt a környéken. Ám alighogy Strange és Jeremy Johns elhagyták a falut, erre a különös jelenségre is megtalálták a magyarázatot. A település utolsó házától körülbelül száz méterre kisebb tömeg gyűlt össze egy örökzöld sövény mellett. Többféle fegyver is volt náluk: gallyazó kések, sarlók, botok és puskák. Nagyon különös jelenet volt, egyszerre félelmetes és kissé nevetséges is. Az ember azt gondolhatta, hogy a falusiak háborút indítottak a galagonyabokrok és bodzafák ellen. Az alacsony téli nap végigszántott rajtuk a sugaraival, hogy aztán felcsillanjon fényes fegyvereiken és furcsa, elszánt arcukon. Hosszú kék árnyékok vonaglottak mögöttük. Teljes csöndben álltak, és valahányszor valamelyikük megmozdult, a lehető legóvatosabban tette, mintha nem akarna zajt kelteni.

Strange és Jeremy elhaladva mellettük felegyenesedtek a nyeregben, és nyújtogatták a nyakukat, hátha megpillantják azt a valamit, amit a falusiak figyeltek.

– No hát ez meglepő! – szólalt meg ismét az inas, amikor már elhagyták őket. – Nem volt ott semmi.

– Ez nem igaz – közölte Strange. – Volt ott egy férfi. De nem lep meg, hogy nem látta. Először én is azt hittem, hogy valami gyökér, de most már biztosan tudom, hogy férfi volt. Egy szürke, sovány, viharvert ember. Tényleg nagyon hasonlított egy gyökérre, de mégis ember volt.

Az út egy sötét, havas erdőbe vezette őket. Jeremy Johns egyre kíváncsibb lett: tudni akarta, ki volt az a férfi, és mit akartak tenni vele a falusiak. Strange szórakozottan válaszolgatott egy-két kérdésére, de sokkal inkább Miss Woodhope-nál jártak a gondolatai.

– Legjobb lesz, ha egyáltalán nem kerül szóba, hogy milyen változásokkal jár az apám halála – döntötte el magában. – Túl veszélyes. Könnyed, semleges témákkal fogom kezdeni, például elmesélem neki, mi mindent láttunk útközben. De vajon történt olyasmi, ami érdekelhetné? – Felnézett. Komor, csöpögő fák vették körül. – Biztos volt valami. – Eszébe jutott a szélmalom, amit Hereford közelében látott, és amelynek egyik karjára egy gyerek piros köpenye akadt fel. Ahogy a szélmalom karjai forogtak, egyszer belemártották a köpenyt a latyakba és a sárba, másszor úgy lebegtették a magasban, mint valami titkos zászlót. – Ez biztos megfelel valami allegorikus képnek. Aztán elmesélem neki az üres falut a gyerekekkel, akik a függönyök közül leskelődtek. Az egyiknek egy baba volt a kezében, a másiknak egy kis faló. Utána pedig elmondom, milyen furcsa volt a néma gyülekezet a fegyverekkel és a sövény alatt fekvő férfi.

Ó! – kiált majd fel Miss Woodhope. – Szegény ember! Mi történhetett vele? – Nem tudom – feleli majd Strange. – De hát csak ott maradt, hogy segítsen! – mondja majd a kisasszony. – Nem – ismeri be Strange. – Ó... – szontyolodik el az ifjú hölgy.

– Várjunk csak! – kiáltott fel Jonathan, és meghúzta a lova gyeplőjét. – Ez így nem lesz jó. Vissza kell mennünk. Valami rosszat érzek azzal az emberrel kapcsolatban, aki a sövény alatt feküdt.

– Ó! – hökkent meg az inas, de meg is könnyebbült. – Örülök, hogy ezt mondja, uram. Nekem is rossz érzéseim vannak.

– Gondolom, nem rakott be pisztolyokat az útra, ugye? – kérdezte Strange.

– Nem, uram.

– A fe... – fortyant fel Strange, de aztán elharapta a nyelvét, mert tudta, hogy Miss Woodhope nem szereti a szitkozódást. – Hát egy kést? Vagy valami hasonlót?

– Nem, semmit, uram. De ne aggódjon. – Jeremy leugrott a lováról, és belevetette magát az aljnövényzetbe. – Levágok néhány ágat ezekről a bokrokról, és máris lesznek botjaink. Azok majdnem olyan jók, mint a pisztoly.

Talált is néhány ágat, amit valaki a fák csalitosából vágott le, és otthagyott a földön. Jeremy felvette az egészet, és odaadta a gazdájának. Nem igazán lehetett furkósbotnak nevezni, inkább volt ágacska leveles hajtásokkal.

– Hát... – nézegette Strange a botot kételkedve. – Talán ez is jobb, mint a semmi.

Az inas magához vette a másik hasonló ágat, és így felfegyverkezve visszalovagoltak a faluhoz és a néma falulakókhoz.

– Te ott! – kiáltott rá Strange az egyik férfira, aki juhászköpenyt viselt, és több kötött sálat tekert a nyaka köré. Széles kalap volt a fején. Néhányszor meglengette a botját, mintha fenyegetni akarná őket. – Mi a...

Ebben a pillanatban többen is megfordultak, és a szájuk elé tették a kezüket, hogy csendre intsék.

Egy másik férfi odament Strange-hez. Barna kordkabátjában sokkal elegánsabb benyomást keltett, mint a juhászköpenyes. Mielőtt megszólalt volna, a kalapjához érintette az ujját.

– Ne haragudjon, uram, de nem tudnák távolabb vinni a lovaikat? Topognak a lábukkal, és nagyon hangosan horkantgatnak.

– De... – tiltakozott Strange.

– Hallgasson, uram! – suttogta a férfi. – Túl erős a hangja. Fel fogja ébreszteni.

– Felébreszteni? Kit?

– A férfit a sövény alatt, uram. Ő egy mágus. Még sohasem hallott arról, hogy ha idő előtt felébreszt egy alvó mágust, rászabadítja az álmait a világra?

– És ki tudja, milyen szörnyűségeket álmodik! – helyeselt egy másik férfi suttogva.

– De honnan... – értetlenkedett Strange, ám páran megint megfordultak, és felháborodva, mérgesen néztek rá. Mindegyik el akarta hallgattatni valamilyen jellel. – De honnan tudják, hogy mágus? – kérdezte végül suttogva.

– Ó, már két napja Monk Grettonban van, uram. Mindenkinek azt mondta, hogy mágus. Az első napon varázsigékkel rávett néhány gyereket, hogy lopjanak pástétomot és sört az anyjuk kamrájából. Azt mondta, a tündérek királynőjének kell. Tegnap észrevettük, hogy a Farwater Hall körül ólálkodik. Az a legnagyobb ház a faluban, uram. A ház tulajdonosa, Mrs. Morrow felkérte, hogy jósoljon neki, de ő csak annyit mondott, hogy a fiát, Morrow kapitányt lelőtték a franciák. Szegény asszony lefeküdt az ágyára, és azóta is azt mondogatja, hogy ő már többé nem fog felkelni onnan. Megértheti, uram, hogy mennyire elegünk lett ebből az emberből. El akarjuk kergetni innen. Ha nem megy el, bevitetjük egy dologházba.

– Végül is jogos a szándékuk – suttogta Strange. – Már csak azt nem értem, hogy...

Abban a pillanatban a sövény alatt fekvő ember kinyitotta a szemét. A csoport egyszerre mordult fel, és többen védekezőn hátrébb léptek.

A férfi megpróbált kiszabadulni a sövényből. Nem volt könnyű dolga, mert az éjszaka folyamán a sövény részei – galagonyaágak, bodzagallyak, borostyánhajtások, temérdek fagyöngy és boszorkányseprű – belegabalyodtak a ruhájába, a végtagjaiba és a hajába, és jéggel tapasztották hozzá magukat. Felült. Egyáltalán nem lepődött meg azon, hogy közönsége van, sőt úgy viselkedett, mintha egyenesen erre számított volna. Végignézett rajtuk, miközben becsmérlőn szipákolt és horkantgatott.

Ujjaival beletúrt a hajába, és kiszedte belőle a halott leveleket, gallydarabokat, valamint legalább egy tucat fülbemászót.

– Kinyújtottam a kezem... – motyogta csak úgy magában. – Anglia folyói megfordultak, és visszafelé folytak a medrükben.

Meglazította a sálját, és kihalászott néhány pókot, amelyek az ingében vertek tanyát. Mialatt a nyaka körül turkált, mindenki láthatta, hogy a torkánál különféle furcsa minták díszlenek: kék csíkok, pöttyök, keresztek és körök. Aztán visszatekerte a sálat a nyakára, és amikor már elégedett volt az öltözékével, felállt.

– Engem Vinculusnak hívnak – jelentette be. Ahhoz képest, hogy épp az imént töltött el egy éjszakát egy havas-jeges sövény alatt, egészen hangosan és tisztán beszélt. – Tíz napja bandukolok nyugat felé, hogy megtaláljam azt az embert, akiből hatalmas mágus válhat. Tíz nappal ezelőtt mutattak nekem egy képet arról az emberről, és most bizonyos misztikus jelek azt mutatják nekem, hogy ön az!

Mindenki körülnézett, hogy lássa, kire mutat.

A juhászköpenyt és kötött sálakat viselő férfi odament Strange-hez.

– Önről beszél, uram – mondta.

– Rólam? – kérdezte Jonathan.

Vinculus is odasétált Strange-hez, és beszélni kezdett:

Két mágus jelenik meg Angliában;

Az első féli hatalmam; a második látni vágy engem;

Az elsőt tolvajok és gyilkosok űzik; a második saját pusztulását hajtja;

Az első sötét erdő hava alá temeti a szívét, mégis érzi a kínját;

A második az ellenség kezében látja meg legféltettebb kin