/ Language: Hungary / Genre:antique

Malaza-1-A hold udvara

Steven Erikson

A hatalmas Malaza Birodalomban forrong az elégedetlenség, a véget nem érő háborúzás, a tisztogatások, a gyilkos viszályok és ádáz csaták hosszú évtizedei ezrek és ezrek vérét követelték Fürkész Anomander és csatlósai, a Tiste Andiik uralma alatt. Már a birodalmi légiók harcedzett seregei is enyhülésre áhítoznak. De a császárnő korlátlan uralmát gyilkos Karmos ügynökei továbbra is rendíthetetlenül védelmezik. Pálinkás őrmester és cinikus osztaga, a Hídégetők, valamint Szélfogó, a Második Légió egyetlen megmaradt varázslónője mind azt remélték, hogy Palás ostroma után végre elérkezik az idő, amikor a sebesültek felgyógyulhatnak és az élők végre elsirathatják halottaikat. De a császárnőnek más tervei vannak. Darujhisztán, Genabackis utolsó Szabad Városa, még mindig tartja magát a zsarnoki hatalommal szemben, és most a császárnő a függetlenség eme utolsó nemes bástyája ellen fordul. Viszont ennek a drámának nem a Birodalom az egyetlen szereplője. Egy sokkal sötétebb, baljós erő is mozgolódik, amint azt Ganoes Paran kapitány, a császárnő csatlósainak segédje is kezdi kapiskálni. Nem véletlen, hiszen ő lett a kiválasztott egy sokkal magasabb szinten szőtt terv megvalósításához - ő lesz az istenek előfutára. Erikson eposzi dimenziókban megírt és csodálatosan életre keltett világban elhelyezett regénye, A Hold udvara, az igényes fantasy irodalom palettáján teljesen új és rendkívül eredeti színt képvisel. A gondosan megtervezett világ, a sötét és összetett mitológia, a vad és szeszélyes mágia, valamint a temérdek reális jellemmel felruházott szereplő az izgalmas, lenyűgöző erejű történetmeséléssel karöltve, igazi olvasmányélményt kínál a műfaj rajongóinak.

[Malazai Bukottak 1.]

Steven Erikson

A hold udvara

A Malazai Bukottak Könyvének Regéje

(Tartalom) (Térképek)

A regényt

I. C. Esslemontnak

ajánlom

Köszönetnyilvánítás

Nincs a világon olyan regény, amelyet csak egy ember írt. A szerző ezúton köszöni a következő személyek sokéves, fáradságos munkáját: Clare Thomas, Bowen, Mark Paxton-MacRae, David Keck, Courtney, Ryan, Chris és Rick, Mireille Theriacelt, Dennis Valdron, Keith Addison, Susan, David és Harriet, Clare és David Thomas jr., Chris Rodell, Patrick Carroll, Kate Peach, Peter Knowlson, Rune, Kent, Val és a gyerkőcök, a fáradhatatlan menedzser, Patrick Walsh és a fantasztikus szerkesztő, Simon Taylor.

SZEREPLŐK

Malaza Birodalom

FÉLKARÚ SEREGEI:

Szélfogó, a második hadsereg harci varázslónője, a Sárkányok Kártyáinak olvasója

Sokfürt, a második hadsereg harci mágusa, Tajszkrenn kellemetlenkedő riválisa

Gömbsüveg, a második hadsereg harci mágusa, Szélfogó szeretője

Ifjabb Tok, a második hadsereg felderítője, Karmos-ügynök, aki Palás ostrománál maradandó sérüléseket szerzett

A HÍDÉGETŐK:

Pálinkás őrmester, Kilencedik osztag, a második hadsereg egykori vezetője

Kalam tizedes, Kilencedik osztag, egykor a Hétváros Szövetségének Karmosa

Fürge Ben, Kilencedik osztag, a Hétváros Szövetségének mágusa

Siralom, Kilencedik osztag, vérszomjas gyilkos egy fiatal lány bőrében

Sunyi, Kilencedik osztag, utász

Muzsikus, Kilencedik osztag, utász

Ügető, Kilencedik osztag, barghaszt harcos

Kalapács, Kilencedik osztag, gyógyító

Hangyás őrmester, Hetedik osztag

Csákány, Hetedik osztag

A BIRODALOM VEZETŐSÉGE:

Stabro Ganoes Paran, a Malaza Birodalom nemesi származású katonatisztje

Félkarú Dujek, Legfelsőbb Ököl, Malaza Hadsereg, Genabackis-hadjárat

Tajszkrenn, a Császárnő mágusa

Bellurdan, a Császárnő mágusa

Éjsötét, a Császárnő varázslónője

A'Karonys, a Császárnő mágusa

Árva, a Császárnő Végrehajtója

Cilinder, a Karmosok legfőbb vezetője

Laseen Császárnő, a Malaza Birodalom uralkodója

A PARAN-HÁZ (UNTA):

Tavore, Ganoes leánytestvére (a középső gyermek)

Felisin, Ganoes ifjabbik húga

Gamet, Háziőr, veterán harcos

A CSÁSZÁR EMBEREI:

Kellanved Császár, a Birodalom alapítója, Laseen megölette

Táncos, a Császár legfőbb tanácsadója, Laseen megölette

Komor, Laseen régi neve, a Karmosok vezetője a Császár uralkodása idején

Dassem Ultor, a Birodalom Bajnoka, Y'ghatannál vereséget szenvedett a Hétváros Szövetségével szemben, és meghalt

Tok (Idősebb) a Régi Testőrség tagja, Laseen tisztogató-hadjárata során nyomtalanul eltűnt

Darujhisztán

A FŐNIX FOGADÓ SZEMÉLYZETE ÉS TÖRZSVENDÉGEI:

Kruppe, egy kétes hírű férfi

Gyorskezű Sáfrány, egy fiatal tolvaj

Relik Nom, a Liga egyik bérgyilkosa

Murillió, selyemfiú

Balek, egy részeges törzsvendég

Meese, törzsvendég

Irilta, törzsvendég

Skorbut, a csapos

Bögyös, felszolgálónő

Kova, egy balszerencsés hencegő

A T'ORRUD TITKOS SZÖVETSÉGE:

Baruk, Legfőbb Alkimista

Derudan, Földiboszorkány

Mammot, D'riss főpapja, jeles tudós, Sáfrány nagybátyja

Travale, a Titkos Szövetség istenfélő harcosa

Tholis, nagy hatalmú mágus

Parald, nagy hatalmú mágus

A VÁROSI TANÁCS:

Turban Orr, nagy hatalmú tanácstag, Simtal szeretője

Lim, Turban Orr szövetségese

Simtal, a Simtal-ház asszonya

Esztraiszián D'Arle, Turban Orr riválisa

Challice D'Arle, a leánya

A BÉRGYILKOSOK LIGÁJA:

Örvény, a Liga Vezetőnője, más néven a Bérgyilkosok Mestere

Párduc, Relik Nom klánjának vezére

Talo Krafar, Jurrig Denatte klánjának egyik bérgyilkosa

Krute, a Megtorló, a Liga ügynöke

A VÁROS EGYÉB ERŐI:

Az Angolna, legendás kémfőnök

A Kör Megszakítója, az Angolna egyik ügynöke

Vildrom, a városi őrség tagja

Stillis kapitány, az őrség parancsnoka a Simtal-házban

Egyéb szereplők

A TISTE ANDIIK:

Fürkész Anomander, a Hold Szülöttének ura, a Sötétség Fia, a Sötétség Lovagja

Serrat, Fürkész helyettese

Korlat, éjszakai vadász, Serrat vérrokona

Orfantal, éjszakai vadász

Horult, éjszakai vadász

A T'LAN IMASSOK:

Logros, azon T'lan Imass Klánok vezetője, amelyek a Malaza Birodalom szövetségesei

Onos T'oolan, más néven Túlazon, egy klán nélküli harcos

Pran Chole, Kron T'lan Imass Csontvetője (sámánja)

Kig Aven, Klánvezér

EGYÉB:

Banya, Óriás Varjú, Fürkész Anomander szolgálatában

Silanah, Eleint, Fürkész Anomander társa

Raest, jaghuta zsarnok

K'rul, Koros Isten, az Ösvények Taposója

Caladan Brood, a hadúr, a malaza seregek ellenfele az Északi Hadjáratban

Kallor, Brood helyettese

K'azz D'Avore herceg, a Bíborsereg parancsnoka

Metsző Jorik, a Bíborsereg egyik tisztje

Kámzsás, a Bíborsereg egyik Főmágusa

Lazúr tizedes, Hatodik Kard a Bíborseregben

Húros, Hatodik Kard a Bíborseregben

Vérengző, a Kopó, az Árnyak Kutyája

Vak, a Kopó, az Árnyak Kutyája

Heves, a Kopó, az Árnyak Kutyája

Keresztes, a Kopó, az Árnyak Kutyája

Szilaj, a Kopó, az Árnyak Kutyája

Bálvány, a Kopó, az Árnyak Kutyája

Vértes, a Kopó, az Árnyak Kutyája

Árnytövis/Ammanas, az Árnyak Üregének ura

A Kötél/Cotillion, Árnytövis társa, a Bérgyilkosok Patrónusa

Ikárium, a darujhisztáni Időkerék építője

Mappo, Ikárium társa

Pannion Prófétája, Prófétazsarnok, a Pannion Birodalom ura

A hamu már rég kihűlt, s fellapozzuk a régi könyvet.

A zsíros lapokon megelevenedik a Bukottak története, rideg szavak, az eltűnt Birodalom legendája.

A szív már nem dobban, a tekintet elhomályosult, az élet már csak emlék – mi ez az érzés, mi ez a háborgás a lelkemben, mikor fellapozom a Bukottak Könyvét, s megcsap a történelem szele?

Hallgassátok hát, mit susog a szél.

Ez mindannyiunk története, az örök körforgás.

Létünk a történelem újjáéledése, újra meg újra, sosincs vége.

A Császár halott!

S mint a jobb keze – levágva, jéghideg!

De lám, a haldokló árnyak,

együtt nyögnek, vérbe buknak,

eltűnnek a halandók elől...

a jogar alól mind eltaszítva,

az aranylámpás lángja lobbant,

a szív, mint roppant ékkő csengő hangja,

hét év után végsőt dobbant...

A Császár halott.

Halottak segédei is, hát szabad a vásár.

De lám, a szemfedő sötét foszlányain

új bimbók rejteznek – gyermekek,

akit a haldokló Birodalom fénye ölel.

Halkan halotti ének zeng fel újra,

a lemenő nap alatt, ez vöröset hajít

a csatlós földre, s obszidián szemekben ül

a bosszú, s pendül, hétszer csendül...

Kiáltás az Árnyakhoz (1-18)

Felisin (szül. 1146)

PROLÓGUS

Hamvas Álmának 1154. éve

A Malaza Birodalom 96. éve

Kellanved császár uralmának utolsó éve

A Mohos szélkakasának horpadt, fekete felületére valóságos térképet festett a vörösrozsda. A százéves szélkakas, amelyet hidegen kovácsoltak szárnyas démon alakúra, egy régi lándzsa hegyén forgott, a Mohos Erőd külső falának csúcsán. Az erősen deformált démon arcán különös vigyor ült, és minden apró szélfuvallatra nyikorogva elfordult.

Aznap, amikor Malaza Város Egeres negyede fölött füstoszlopok szálltak az ég felé, a szél gyakran megfordult. A szélkakas éppen megállt, jelezvén, hogy a Mohos Erőd falait ostromló tengeri szél elállt. Rövid idő múlva ismét nyikorgás hallatszott, és a szélkakas ismét mozgásba lendült, ahogy az Egeres forró, füstös fuvallata átkelt a város felett, és felkapaszkodott a dombtetőre.

A Paran-házból származó Ganoes Stabro Paran lábujjhegyre állt, és átkukucskált a mellvéd pereme felett. Mögötte ott magasodott a Mohos Erőd, amely valaha a Birodalom szívének számított, ám amióta a szárazföld nagy része beolvadt az államba, már csupán egy Ököl állomásozott ott seregeivel. Tőle balra állt a régi lándzsa, s a rajta nyikorgó démon.

Ganoes érdeklődését már nem keltette fel a régi erőd, hiszen látta elégszer. Az utóbbi három évben legalább háromszor járt a városban, rég felfedezte a macskaköves udvart, a Régi Tornyot, amelynek alja most istállóként funkcionált, tetejében pedig galambok, fecskék és denevérek laktak, és a citadellát, ahol apja az exportügyeket tárgyalta éppen a kikötő vezetőségével. Persze volt egy jókora terület, ahová még egy nemesi család sarja sem tehette be a lábát, mivel a citadellában mégiscsak egy Ököl lakott, és a belső termekben dőlt el a sziget sorsának legtöbb fontos kérdése.

Ganoes tehát ügyet sem vetett a háta mögött emelkedő Mohos Erődre, figyelme a megtépázott városra irányult, amelynek szegénynegyedében éppen lázongás folyt. A Mohos Erőd egy sziklacsúcsra épült, az ormot a mészkőbe vájt, kanyargós lépcsőn lehetett megközelíteni. A város vagy nyolcvan méterrel a szikla alatt terült el, az Erőd viharvert fala pedig hat méter magas volt. Az Egeres a város szárazföld felőli végében terült el – koszos kis kunyhók foghíjas soraiból állt, a kikötő felé csordogáló iszapos, zavaros vizű folyó éppen középen szelte ketté. Ganoes és a lázongások helyszíne között nagy volt a távolság, a város két ellentétes végében voltak, így nem sokat tudott kivenni az eseményekből. Csupán az egyre növekvő és szaporodó fekete füstoszlopokat látta.

Dél volt, de a varázslatok villanásai és becsapódásai miatt a levegő sűrű volt és valahogy sötét.

Páncél zörgését hallotta a háta mögött – egy katona lépett mellé a mellvédhez. A férfi vértbe burkolt alkarjára támaszkodott, kardja hüvelye a falhoz csapódott.

– Örülsz, hogy nem oda születtél, igaz? – kérdezte a fiútól, szürke szeme közben a füstölgő várost vizslatta.

A fiú alaposan végigmérte a katonát. Már ismerte a Birodalmi Sereg teljes ranglétráját és a rangok jelzéseit, és a férfi, aki mellette állt, a Harmadik hadosztály egyik parancsnoka volt – a Császár seregének elitkatonája. Sötétzöld köpönyegén ezüstbrosst viselt: egy kőhíd, rubinvörös lángok között. Egy Hídégető.

A Birodalom magas rangú katonai vezetői gyakran megfordultak a Mohos Erődben. Malaza szigete fontos központ maradt, főleg most, hogy délen megkezdődött a Korall háború. Ganoes sokkal több mindent tudott, mint amit illett volna – itt is, és a fővárosban, Untában is.

– Tehát igaz? – kérdezte Ganoes merészen.

– Mi igaz?

– Hát a hír a Birodalom Bajnokáról. Dassem Ultorról. A fővárosban hallottuk, mielőtt idejöttünk. Meghalt. Igaz ez? Igaz, hogy Dassem meghalt?

A férfi kissé összerándult, de tekintetét le nem vette volna az Egeresről.

– Ez a háború – mormogta halkan, szinte csak magának.

– Maga a Harmadik hadosztályhoz tartozik. Azt hittem, hogy a Harmadik hadosztály ott volt ővele, a Hétváros Szövetsége ellen. Y'Ghatanban...

– A Csuklyás szakállára, kölyök, a holttestet még most is keresik annak az átkozott városnak a füstölgő romjai között. Még le sem csukták a szemét, de itt vagy te, egy kereskedő fia, vagy tízezer kilométerre a Hétvárostól, olyan információkkal, amelyeket csak igen kevesen ismernek. – Továbbra sem fordult meg. – Nem ismerem a forrásaidat, de ha jót akarsz magadnak, akkor nem kürtölöd szét a városban, amit tudsz.

Ganoes megvonta a vállát.

– Azt is mondják, hogy elárult egy istent.

A férfi ekkor végre odafordult hozzá. Az arca sebhelyes volt, valami égésszerű sérülés borította az állát és a bal orcáját. Egészében véve ahhoz képest, hogy máris parancsnoki rangban volt, eléggé fiatalnak látszott.

– Adnék egy jó tanácsot, fiam.

– Milyen jó tanácsot?

– Az embernek minden egyes döntése megváltoztathatja a világ sorsának alakulását. Mindenki akkor él a legjobban, ha nem figyelnek fel rá az istenek. Ha szép és szabad életet akarsz, akkor élj csendesen.

– Katona akarok lenni. Hős.

– Majd kinövöd.

A szélkakas nyikorogva megfordult a kikötő felől érkező szélben, amely némiképpen feloszlatta a füstöt. Ganoes most rothadó hal bűzét érezte, valamint a kikötő emberszagát.

Újabb Hídégető érkezett melléjük, a férfi egy ütött-kopott hegedűt hordott a hátára kötve. Sovány volt, izmos és szemtelenül fiatal – talán csak pár évvel lehetett idősebb Ganoesnél, aki tizenkét éves volt. Különös himlőhelyek csúfították az arcát a kézfejét, elnyűtt, pecsétes egyenruhája fölött külföldi páncélokat viselt művészi összevisszaságban. Gyalogsági kard fityegett az oldalán, egy törött, fa kardhüvelyben. A falhoz támaszkodott a parancsnok mellett, és a régi ismerősök könnyed hangvételével szólította meg.

– Nem valami szép látvány, amikor a varázslók pánikba esnek – mondta. – Kicsúszott a kezükből a dolog odalent. Nem hiszem, hogy pár viaszbanya kiszagolásához egy egész osztag mágusra volna szükség.

A parancsnok felsóhajtott.

– Gondoltam, megnézzük, hogy miként boldogulnak.

A katona felmordult.

– Mind fiatalok, tapasztalatlanok. Néhányan közülük maradandó sebeket fognak itt szerezni. De különben – tette hozzá – nem kevesen közülük valaki másnak a parancsait követik.

– Ez csak feltételezés, semmi több.

– Ott a bizonyíték – mondta a katona. – Lent az Egeresben.

– Talán.

– Túlságosan jóhiszemű vagy – mondta a katona. – Komor szerint ez a legnagyobb hibád.

– Komor a Császár gondja, nem az enyém.

A katona ismét felmordult.

– Lehet, hogy nem is olyan sokára mindannyiunk nyűge lesz.

A parancsnok csendben végigmérte a katonát.

A férfi megrántotta a vállát.

– Csak egy megérzés – mondta. – Új nevet vett fel, gondolom, már hallottál róla. Laseennek hívatja magát.

– Laseen?

– Napani szó. Azt jelenti, hogy...

– Tudom, hogy mit jelent.

– Remélem, a Császár is tudja.

– Azt jelenti, hogy Trónfosztó – szólt közbe Ganoes.

Mindkét férfi lenézett a fiúra.

A szél megfordult, a vasdémon nyikorogva elfordult rúdján. A levegőben az Erőd hidege érződött, a mohos kő illata.

– A tanítóm napani – magyarázkodott Ganoes.

Hátuk mögött valaki megszólalt – a női hang kemény volt, parancsoláshoz szokott:

– Parancsnok!

Mindkét katona megfordult, de egyikük sem kapkodva. A parancsnok az emberéhez fordult.

– Az újoncoknak segítségre van szükségük odalent. Küldd oda Dujeket, meg egy szakaszt, és keress pár utászt is, akik eloltják a tüzet. Nem volna jó, ha leégne az egész város.

A katona bólintott, szalutált, és elmasírozott. A nőre rá sem nézett.

Az asszony két testőr kíséretében álldogált a szögletes Citadella bejáratában. A hamvas, kékes bőr napani származásra utalt, de a nő egyébként teljesen hétköznapian nézett ki. Sófoltos szürke ruhát viselt, egérszürke haja rövid volt, akár a katonáké, arca keskeny, jellegtelen. Ganoest nem is a nő érdekelte igazán – a testőrei sokkal feltűnőbbek voltak. Végigfutott tőlük a hátán a hideg. A két alak szó szerint őrizte az asszonyt – magasak voltak, fekete ruhások, kezük a zsebükben, arcuk pedig eltűnt a csuklyájuk árnyékában. Ganoes még soha nem látott Karmosokat, de most valahogy ösztönösen megérezte, hogy ez a két ember ezt a mesterséget űzi. Ezek szerint az asszony nem más, mint...

A parancsnok szólalt meg először.

– Ez a te mocskod, Komor. De úgy látom, hogy nekem kell feltakarítani utánad.

Ganoes elképedve vette észre, hogy a férfi hangjában szemernyi félelem sincs. Komor hozta létre a Karmosok csapatát, akiknek hatalmával csak maga a császár vetekedhetett.

– Nekem már nem ez a nevem, Parancsnok.

A férfi unottan elfintorodott.

– Hallottam hírét. A császár távollétében eléggé megnőtt az önbizalmad. De nem ő az egyetlen, aki emlékszik rá, hogy régebben te nem voltál több, mint egy felszolgálólány a Régi negyed egyik kocsmájában. Ha jól látom, a hála már rég eltűnt a szívedből.

A nő arca nem árult el semmilyen érzelmet.

– A parancs egyszerű volt, és világos – mondta. – De úgy tűnik, hogy az új tisztjeid még egy ilyen egyszerű feladattal sem képesek megbirkózni.

– Kicsúsztak a kezünkből – mondta a Parancsnok. – Még tapasztalatlanok...

– Ez nem az én gondom – vágott vissza a nő. – Nem is lepett meg a dolog különösebben. Az, hogy kicsúszott a kezedből az irányítás, egyben megfelelő büntetésben is részesítette azokat, akik ellenünk fordultak.

– Ellenünk? Egy maréknyi tizedrangú boszorkány, akik bevetették az erejüket, és milyen pokoli cél érdekében? Azért, hogy iskolát alapíthassanak az öböl egy eldugott kis sikátorában. A Csuklyás szakállára, te asszony, nem mondod komolyan, hogy ők lennének a Birodalom legfőbb ellenségei.

– Engedély nélkül tevékenykednek. A törvény szerint...

– A te törvényeid szerint, Komor. Nem fog működni a dolog, és ha a Császár visszatér, majd ő hatályon kívül helyezi ezt az őrültséget, hogy tilos a varázslás.

A nő gúnyosan elmosolyodott.

– Remélem, örülsz neki, hogy a Torony jelzése szerint hamarosan megérkeznek az újoncaid a kikötőbe. Nem fogsz hiányozni, Parancsnok, és nem fognak hiányozni a nyughatatlan, lázadozó katonáid sem.

A nő nem köszönt el, és egy pillantásra sem méltatta a Parancsnok mellett álldogáló fiút. Megfordult, és néma testőrei kíséretében visszavonult a citadellába.

Ganoes és a Parancsnok figyelme ismét az Egeres negyed felé irányult. A füstben lángnyelveket láttak imitt-amott.

– Én is katona leszek – mondta Ganoes.

A férfi felmordult.

– Csak akkor fordulj a hadsereghez, ha semmi más nem jön össze, fiam. A kard markolata a kétségbeesett emberek utolsó fogódzkodója. Fogadd meg a tanácsomat, és keress magadnak egy szebb álmot.

Ganoes elkomorodott.

– Maga nem olyan, mint a többi katona, akikkel eddig találkoztam. Maga pont úgy beszél, mint az apám.

– De nem az apád vagyok – vágott vissza a férfi.

– A világnak – mondta Ganoes – nincs is szüksége egy újabb borkereskedőre.

A Parancsnok tekintete összeszűkült, végigmérte a fiút. Szája szóra nyílt, de aztán meggondolta magát, és inkább nem mondott semmit.

Ganoes Paran figyelme ismét az égő házak felé irányult. Meg volt elégedve magával. Parancsnok, néha még egy gyereknek is lehetnek jó gondolatai.

A szélkakas megint elfordult. Forró füst szállt a falak felé, a két szemlélődő füstfelhőben találta magát. A füstben érződött az égő rongy orrfacsaró bűze, a megperzselt fa és kő szaga, és valami édeskés aroma is belevegyült.

– Meggyulladt egy ól – mondta Ganoes. – Azt hiszem, egy disznóól.

A Parancsnok keserűen elvigyorodott. Elgondolkodott, aztán felsóhajtott és nekidőlt a falnak.

– Ahogy mondod, fiam. Ahogy mondod.

ELSŐ KÖNYV

PALÁS

(...) A nyolcadik évben Genabackis Szabad Városai szövetségre léptek különböző zsoldosseregekkel, védelmet keresve a Birodalom támadásaival szemben. A legjelentősebb ilyen zsoldosseregek voltak: a Bíborsereg, K'azz D'Avore herceg vezetésével (lásd továbbá a III. és V. kötetben), és a Hold Szülöttének Tiste Andii seregei, Caladan Brood és mások vezetésével.

A Malaza Birodalom hadserege, amelyet Félkarú Dujek Legfelsőbb Ököl vezetett, ebben az évben a Második, Ötödik és Hatodik hadosztályból állt. A sereghez csatlakoztak Moranth csapatok is. Az események alapján két alapvető következtetés vonható le. Az első, hogy a moranthokkal 1156-ban kötött szövetség fordulópontot jelentett a Malaza Birodalom hadviselésének fejlődésében, olyan változásokat hozott, amelyek már rövid távon hatással voltak a harcok kimenetelére. A második, hogy a Tiste Andii-mágia és a Hold Szülöttének bekapcsolódásával kezdetét vette a kontinensen a Mágikus Hadjárat, amely végzetes következményekkel járt. Hamvas Álmának 1163-ik évében Palás városának ostroma egy immáron legendás, mágikus tűzviharral ért véget...

Birodalmi Hadjáratok, 1158-94

negyedik kötet, Genabackis

Imrygyn Tallobant (született 1151-ben)

Első fejezet

Az út kövén

vas csendült

vasalt pata dobogása, és dobszó

itt láttam őt menetelni

jött a tenger felől, a vérvörös hegyeken át

a nap nyugodni készült, a fiú a hangok között

férjek és fiúk sorban vonultak

harcosok szelleme szálldosott köröttük

elmentek mellettem, az utolsó

kopott mérföldkövön pihentem meg a nap végén –

hallva kemény lépteit, én értettem mindent

ismertem a fiút, ki ment az úton –

a fiú csak menetel

újabb katona, újabb

lelkesedés, melyet nem söpört még el

az idők szele

Az Anya Panasza

Ismeretlen szerző

Hamvas Álmának 1161. éve

A Malaza Birodalom 103. éve

Laseen Császárnő uralkodásának 7. éve

– Megránt, aztán eltaszít – mondta az öregasszony. – Ezt csinálja a császárnő, pont, mint az istenek maguk. – Oldalra hajolt, köpött egyet, aztán egy koszos zsebkendőt emelt ráncos szájához. – Három férjemet és két fiamat vitte el eddig a háború.

A halászlány tekintete izgatottan csillogott, ahogy végignézett a mellettük elrobogó lovas katonákon, és csak fél füllel figyelt arra, hogy mit is beszél mellette az öregasszony. A lány lélegzetének ritmusa igazodott a fenséges lovak léptének üteméhez. Érezte, hogy arca átforrósodik, de ennek a pirulásnak semmi köze nem volt a nap melegéhez. Esteledett, a nap búcsúzóul vérvörös sugarakat szórt a lánytól jobbra, a tengeri fuvallat pedig egyre hűvösebb lett.

– Ez még a Császár idején volt – folytatta a vénség. – A Csuklyás forgassa nyárson annak az utolsónak a szívét. De lám csak, Laseen a legjobbak csontjain táncol. He, a Császárral kezdte, nem igaz, lányom?

A halászlány szórakozottan bólintott. Az út szélén várakoztak, ahogy azt az alacsony származásúaknak kellett. Az öregasszony egy répával teli szakajtó súlya alatt görnyedezett, a lány egy nehéz kosarat cipelt a fején. Az öregasszony percenként átvette a kosarat egyik válláról a másikra. A lovasok elfoglalták az egész utat, a szélén mély, sziklás szakadék kezdődött, így a két nőnek nem volt hová leraknia terhét.

– Mondom, táncol a csontokon. Férjekén, fiúkén, feleségekén, leányokén. Neki mindegy. A Birodalomnak mind egyre megy. – A vénség megint köpött egyet. – Három férj és két fiú, fejenként tíz garas évente. Ötször tíz az ötven. Az évi ötven garas nem valami jó társaság, lányom. Hideg télen is, és az ágyamat sem melegíti fel.

A halászlány letörölte az út porát a homlokáról. Csillogó tekintete a vonuló katonákra tapadt. A magas kápájú nyeregben ülő férfiak szigorúan csak előre néztek. Az a pár nő, aki közöttük lovagolt, kihúzta magát, és valahogy a férfiaknál is keményebbnek tűntek. Sisakjuk visszaverte a lemenő nap vérvörös sugarait. Az éles fénytől a lánynak könny szökött a szemébe, hunyorognia kellett.

– Te egy halász lánya vagy – mondta a vénasszony. – Láttalak már ezen az úton, meg lejjebb is, a parton. Láttalak apáddal a vásárban. Fél karja hiányzik, igaz? Újabb csont a Birodalom gyűjteményébe, mi? – Kezével suhintott egyet, mintegy jelképesen, aztán bólintott. – Én az első házban lakom itt az út mellett. A garasokat gyertyákra költöm. Minden este öt gyertyát égetek, öt gyertya enyhíti az öreg Rigga magányát. Szomorú ház az enyém, tele olyan kopott, megfáradt dolgokkal, mint amilyen én is vagyok. Mit viszel a kosaradban, lányom?

A halászlánynak időbe telt, mire rájött, hogy kérdeztek tőle valamit. Elfordult a lovasoktól, és az öregasszonyra mosolygott.

– Bocsánat, nem hallottam. Olyan hangosak ezek a lovak.

Rigga megismételte a kérdést, ezúttal hangosabban.

– Zsineget. Három hálóra valót. Reggelre meg kell egyet csinálnunk. A papám tegnap elvesztette az utolsó hálóját is. A mély vízben valami elkapta, és elvitte, a zsákmánnyal együtt. Uzsorás Ilgrand vissza akarja kapni a pénzét, amivel tartozunk, úgyhogy holnap muszáj, hogy jó fogásunk legyen. – A lány ismét elmosolyodott, aztán újra a katonákat kezdte bámulni. – Hát nem gyönyörű? – sóhajtotta.

Rigga hirtelen megragadta a lány sűrű, fekete varkocsát, és durván megrántotta.

A lány felkiáltott. A fején egyensúlyozott kosár megbillent, majd lecsúszott a vállára. Kétségbeesetten utánakapott, de túl nehéz volt ahhoz, hogy fél kézzel meg tudja tartani. A kosár a földre esett és kiborult.

– Aúú! – sikította a lány, és megpróbált letérdelni, de Rigga vasmarokkal szorította a haját és nem engedte el.

– Ide figyelj, lányom! – A lány érezte az öregasszony savanyú szájszagát. – A Birodalom már száz éve nyomorgatja ezt az országot. Te ebbe születtél bele. Én viszont nem. Amikor én ennyi idős voltam, mint te most, Itko Kan még ország volt. A saját lobogónkat tűztük a házaink fölé. Szabadok voltunk, lányom.

A lánynak már hányingere volt az öregasszony szagától. Szorosan lehunyta a szemét.

– Ezt jól jegyezd meg, lányom, és ne felejtsd el soha, mert különben a Hazugságok Köpönyege örökre elvakít téged.

Rigga hangja egyszeriben megváltozott, vontatottabban kezdett beszélni. A lány megmerevedett. Rigga, Riggalai, a Látnok, viaszbanya, aki viaszgyertyáiban lelkeket tart fogságban, aztán elégeti őket. Lángok közt szenvedő lelkek. – Rigga szavai félelmetesek voltak, jóslatszerűek.

– Jól jegyezd meg. Én vagyok az utolsó, aki beszél hozzád. Te vagy az utolsó, aki hall engem. Összetartozunk, történjék bármi.

Rigga még szorosabban markolta a lány haját.

– A tengeren túl a Császárnő szűz földbe döfte kését. A vér hatalmas hullámokban tör elő a sebből, és ha nem vigyázol, elsodor téged, lányom. Kardot adnak a kezedbe, tesznek alád egy szép lovat, és elküldenek a tengerentúlra. De a lelkedet egy árnyék öleli majd körül. Figyelj! Vésd ezt jól az eszedbe! Rigga vigyázni fog rád, mert összetartozunk, megőrzi a lényed. De többet nem tehetek érted. Keresd az Urat, aki a Sötétség szülötte; az ő keze szabadít majd fel téged, bár még ő maga sem tudja...

– Mi folyik itt? – üvöltötte egy hang.

Rigga az út felé perdült. Egy csatlós lassított mellettük. A Látnok elengedte a lány haját, mire az hátratántorodott, megbotlott egy kőben és elesett. Mire felnézett, a lovas már elügetett, és egy másik érkezett melléjük.

– Hagyd békén a kis csinoskát, banya – mondta az újonnan érkezett lovas.

A férfi menet közben kiemelkedett a nyeregből, és páncélkesztyűs kezével nagyot csapott a vénasszony fejére. Rigga megperdült az ütéstől és eldőlt. A halászlány felsikoltott, amikor az öregasszony élettelen teste a combjára zuhant. Arcára élénkpiros vér fröccsent. A lány szipogva, ügyetlenül megfordult, és arrébb rúgta Rigga holttestét. Négykézlábra állt. Rigga jóslata valahogy megragadt a lány fejében – nehéz teher volt, akár egy szikla, és elbújt a sötétben. A lány rádöbbent, hogy a Látnok egyetlen szavára sem tud pontosan visszaemlékezni. Kinyújtotta a kezét, megragadta Rigga gyapjústóláját. Óvatosan átfordította a testet. Rigga fejét az egyik oldalon vér borította, amely kis patakban folyt lefelé a füle mellett. Ráncos álla, szája is csupa vér volt, tekintete élettelenül meredt az ég felé.

A halászlány hátrálni kezdett, és hirtelen úgy érezte, nem kap levegőt. Kétségbeesetten körülnézett. A lovasság már elvonult, csak a porfelhő látszott, és a paták dobogása hallatszott belőlük. Rigga kosarából a répa az útra borult. A fonnyadt zöldség között öt faggyúgyertya hevert. A lány végre képes volt teleszívni tüdejét a poros levegővel. Megtörölte az orrát, és a saját kosarára nézett.

– Nem kár a gyertyákért – mormogta furcsa, telt hangon. – Most már úgyis elmentek, nem igaz? Nem maradt más, csak a csontok. Semmi baj. – A zsinegkupac felé nyúlt, ami a saját kosarából esett ki, és ismét a saját, fiatal hangján szólalt meg. – Szükségünk van a zsinegre. Egész éjjel fent leszünk, csinálunk egy hálót. Papa már vár. Ott áll az ajtóban, nézi az utat, és vár engem.

Elhallgatott és megremegett. A nap már szinte teljesen eltűnt, gyorsan sötétedett. Szokatlanul hideg szellő fújt az út felől, amelyen árnyak úsztak, akár a víz.

– Tehát eljött – mondta a lány valaki más hangján.

Egy puha kesztyűbe bújtatott kéz nehezedett a vállára. A lány elhajolt előle, és összekuporodott a földön.

– Nyugalom, leányom – mondta egy férfihang. – Vége van. Már nem tehetünk érte semmit.

A halászlány felnézett. Egy feketébe öltözött férfi hajolt föléje, arcát nem látta a csuklya árnyékában.

– Megütötte őt – mondta a lány vékony, gyerekes hangon. – Papának meg nekem hálót kell csomóznunk, még ma éjjel...

– Hadd segítselek talpra – mondta a férfi, és hosszú ujjaival a lány hóna alá nyúlt. Kiegyenesedett, úgy emelte fel, akár egy tollpihét. A lány szandálba bújtatott lába egy kicsit kapálózott a levegőben, aztán végre földet ért.

Most egy másik férfit is látott, egy alacsonyabbat, szintén fekete ruhában. Az úton állt, és a távolodó katonákat nézte. Vékony hangon szólalt meg.

– Nem volt valami értékes élete – mondta, és a lány felé fordult. – Egy kis tudás, de az Ajándék már régen elhalványodott benne. Lehet, hogy talán képes lett volna még erre-arra, de ezt már soha nem fogjuk megtudni, nem igaz?

A halászlány Rigga holmijához botorkált, és felkapott egy gyertyát. Felegyenesedett, tekintete megkeményedett, és a földre köpött.

Az alacsonyabbik fickó odakapta a fejét. A csuklyán belül nem látszott arc, csak változó árnyak.

A lány hátralépett.

– Jó élete volt – suttogta. – Itt voltak neki ezek a gyertyák, látják? Öt gyertya. Mind azért, hogy...

– Szellemidézéshez – vágott közbe az alacsony fickó.

A magasabb férfi még mindig ott állt a lány mellett. Kedves, gyengéd hangon szólalt meg.

– Látom, gyermekem. Tudom, hogy mi volt a célja velük.

A másik férfi felhorkant:

– A banya rabságban tartott öt gyengécske lelket. Nem nagy dolog. – Intett a fejével. – Most is hallom őket. A banyát szólongatják.

A lány szeme megtelt könnyekkel. A lelke mélyére süllyedt fekete kőből megfoghatatlan fájdalom tört fel. Megtörölte az arcát.

– Honnan jöttek? – kérdezte hirtelen. – Nem láttuk magukat az úton.

A magasabbik férfi az út felé fordult.

– A másik oldalon álltunk – mondta furcsa félmosollyal. – Vártunk, hogy továbbmehessünk, akárcsak ti.

A másik férfi felvihogott.

– Ja, a másik oldalon. – Az út felé fordult, és felemelte a karját.

Sötétség szállt köréjük, a lány levegő után kapott. Furcsa hang hallatszott, mintha kettétéptek volna valamit, aztán a sötétség feloszlott. A lány szeme elkerekedett.

Az úton a férfi körül hét hatalmas kutya ült. Az állatok szeme sárgán világított, és abba az irányba néztek, amerre a férfi. A lány hallotta a férfi suttogását.

– Türelmetlenek vagyunk? Rendben, indulás.

A Kopók csendben megindultak az úton. A mesterük a magasabb férfi felé fordult.

– Hadd törje csak Laseen a fejét. – Megint felvihogott.

– Muszáj mindig bonyolítanod a helyzetet? – kérdezte a másik neheztelve.

Az alacsony fickó megdermedt.

– Mindjárt utolérik őket – mondta, és oldalra hajtotta a fejét. Lovak halálüvöltése hallatszott. A férfi felsóhajtott. – Döntöttél már, Cotillion?

A másik felnevetett.

– Azzal, hogy a nevemen szólítottál, Ammanas, már döntöttél is helyettem. Most már nem hagyhatjuk őt itt.

– Dehogynem. Holtan.

Cotillion lenézett a lányra.

– Nem – mondta csendesen –, ő pont megfelel a célnak.

A halászlány az ajkába harapott. Csak szorongatta tovább Rigga gyertyáját, még egy lépést hátrált, és tágra nyílt szemmel nézte a két férfit.

– Kár – mondta Ammanas.

Cotillion biccentett, aztán megköszörülte a torkát, és megszólalt:

– Időbe fog telni.

– Talán nincs elég időnk? – kérdezett vissza Ammanas vidáman. – Az az igazi bosszú, ha az áldozat folyamatosan szenved, jó hosszú ideig. Talán elfelejtetted, hogy mekkora fájdalmat okozott nekünk Laseen? Már így is pengeélen táncol, és könnyen meglehet, hogy a mi segítségünk nélkül is elbukik. De akkor hol marad az élvezet?

Cotillion hűvösen válaszolt:

– Mindig is alábecsülted a Császárnő képességeit. De a jelen körülmények között... ezt nem tehetjük. – A halászlányra nézett: – Laseen magára vonta a Hold Szülöttének haragját, ennél jobb lehetőségünk nem adódhat.

A lovak halálsikolya mellett nők és férfiak kiáltozása is hallatszott, és a lánynak elszorult a szíve. Tekintete Rigga élettelen testére tapadt, majd visszasiklott Ammanasra, aki felé lépdelt. Szeretett volna elfutni, de a lába úgy remegett, hogy egy lépést sem bírt volna megtenni. A férfi még közelebb lépett hozzá, majd méregetni kezdte őt, de a csuklya árnyékában továbbra sem látszottak a vonásai.

– Halászlány vagy? – kérdezte barátságos hangon.

A lány bólintott.

– Van neved?

– Ebből elég! – vágott közbe Cotillion. – Ő nem egy egérke, akivel játszadozni kell, Ammanas. Különben is, én választottam őt ki, én adok neki nevet is.

– Kár – mondta Ammanas, hátralépve.

A lány védekezően felemelte a kezét.

– Kérem! – könyörgött Cotillionnak. – Nem csináltam semmit! Az apám szegény ember, de mindent odaad maguknak, amije csak van! Szüksége van rám, meg itt a zsineg is, hálónak – vár rám! – Érezte, hogy nedvesség csorog végig a lábán, ezért gyorsan leült. – Nem csináltam semmi rosszat! – Elszégyellte magát, az ölébe ejtette a kezét. – Kérem!

– Nincs más választásom, gyermekem – mondta Cotillion. – És különben is, már tudod a nevünket.

– Még sosem hallottam ezt a két nevet!

A férfi felsóhajtott.

– Azok után, ami most történik az úton, ki fognak téged kérdezni. Méghozzá nem túl kedvesen. Ők pedig ismerik a nevünket.

– Beláthatod, lányom – mondta Ammanas, és gyorsan elfojtotta a kikívánkozó nevetést –, nekünk nincs itt semmi keresnivalónk. Vannak közönséges nevek, és vannak olyan nevek is, mint a mienk. – Cotillionhoz fordult, és közömbös hangon megkérdezte. – Az apjával mi van? Elintézték már a Kopóim?

– Nem – mondta Cotillion. – Még él.

– Akkor mi legyen vele?

– Azt hiszem – mondta Cotillion –, hogy miután megtisztítottuk a terepet, hirtelen jóra fordulhatna a sora. – Hangja szinte csöpögött a gúnytól. – Gondolom, egy egyszerű varázslattal elintézhető a dolog.

– Óvakodj az olyan árnyaktól, akik ajándékot hoznak – nevetett Ammanas.

Cotillion visszafordult a lányhoz. Felemelte a kezét. Az árnyak, melyek eddig csak az arcát takarták, most a teste köré siklottak. Ammanas megszólalt – hangját a lány nagyon-nagyon távolinak hallotta.

– Ideális ez a lány. A Császárnő soha nem fogja tudni lenyomozni. Még csak gyanakodni sem fog rá soha. – Hangosabban folytatta, szavait a lányhoz címezte. – Nem olyan rossz ám egy isten kezének lenni.

– Megránt, aztán eltaszít – vágta rá a halászlány.

Cotillion a különös válasz hallatán egy röpke pillanatig habozott, aztán megvonta a vállát. Az árnyak a lány felé iramlottak. Amint körbefonták őt, hideg érintésüktől a lány belezuhant a sötétségbe, és elvesztette az eszméletét. Az utolsó dolog, amelyre emlékezett, a jobb kezében tartott gyertya lágy viaszának érintése volt, az anyag eldeformálódása, ahogy ökölbe szorította a kezét.

*

A kapitány megfordult a nyeregben, és a mellette lovagoló nőre nézett.

– Mindkét irányból lezártuk az utat, Végrehajtó. A helyi forgalmat a belső útra irányítottuk. Eddig semmi hír nem szivárgott ki. – Letörölte homlokáról az izzadságot, és hunyorgott. A vastag gyapjúsapka, melyet a sisak alatt viselt, egészen ledörzsölte a bőrt a homlokáról.

– Valami baj van, kapitány?

A kapitány megrázta a fejét, és az utat bámulta.

– Nagy a sisakom. Amikor utoljára viseltem, még jóval több hajam volt.

A Császárnő Végrehajtója nem válaszolt.

A ragyogó reggeli napfényben az út pora vakítóan fehéren csillogott. A kapitány érezte, hogy csorog a hátán az izzadság, sisakja húzta a tarkóján a hajat. A dereka is fájt. Már évek óta nem ült lóra, és nehezen jöttek elő a megszokott mozdulatok. Minden dobásnál fájdalom nyilallt a csigolyáiba. Már régóta nem találkozott olyan rangú emberrel, aki előtt valóban ki kellett magát húznia. De ez itt a Császárnő Végrehajtója volt, a Jobbkeze, Akaratának Kihirdetője. A kapitánynak esze ágában sem volt gyengének mutatkozni ez előtt a fiatal, nagy hatalmú nő előtt. Előttük az út lassan, kanyarogva emelkedni kezdett. Balról tengerszagú szél fújt feléjük, az út mentén rügyező fák hajladoztak. Délutánra a tengeri szél forró lesz, mintha kemencéből fújna, és a mocsarak bűzét hozza majd a környékre. A nap sugarai pedig valami mást is hoznak majd. De a kapitány remélte, hogy addigra ő már visszamehet Kanba. Próbált nem gondolni arra, hogy hová is tartanak. Elég, ha a Végrehajtó foglalkozik vele. Sok éve szolgálta már a Birodalmat, és megtanulta, hogy mikor kell lehunynia lelki szemét. Most is egy ilyen alkalom következett.

– Régóta állomásozik már itt, Kapitány? – kérdezte a Végrehajtó.

– Igen – mormogta a férfi.

A nő várt egy ideig, aztán megkérdezte:

– Mióta?

– Tizenhárom éve – válaszolta rövid habozás után a férfi.

– Tehát már a Császár oldalán is harcolt.

– Igen.

– És túlélte a tisztogatásokat.

A kapitány végigmérte a nőt. Ha érezte is, hogy nézik, nem tette szóvá. Tekintete az útra szegeződött, bal karja alatt ott fityegett a kardja – készen állt egy lovas ütközetre. A haja vagy nagyon rövid volt, vagy csak ügyesen elrejtette a sisak alá – egyetlen tincs sem kandikált ki a fejfedő alól. A kapitány megállapította, hogy a Végrehajtónak egész jó alakja van.

– Kinézelődte magát? – kérdezte a nő. – A tisztogatásokról kérdeztem éppen, melyek Laseen Császárnő uralma kezdetén, elődje váratlan halála után kezdődtek.

A kapitány összeszorította a fogait, és állát lehajtva próbálta a sisak szoros pántját lejjebb csúsztatni a nyakára. Nem volt ideje megborotválkozni, és a borostája már elviselhetetlenül bökte.

– Nem öltek meg mindenkit, Végrehajtó. Itko Kan lakosságát elég nehéz lázba hozni. Nem voltak lázongások meg tömeges kivégzések, mint a Birodalom más vidékein. Mi csak ültünk és vártunk.

– Ha jól sejtem – mondta a Végrehajtó –, ön nem nemesi származású, Kapitány.

A kapitány keserűen elmosolyodott.

– Ha nemesi házból származnék, akkor nem éltem volna túl a tisztogatásokat, még itt, Itko Kanban sem. Ezzel mindketten tisztában vagyunk. A Császárnő utasításai egyértelműek voltak, és még a legbátrabbak sem mertek volna vele ujjat húzni. – Megrázta a fejét. – Nem, Végrehajtó, én alulról kezdtem.

– Az utolsó küldetése?

– Wickan-fennsík.

Egy ideig csendben haladtak tovább, elvonultak az út mentén őrt álló katonák mellett. A bal oldalon a fasor elmaradt mögöttük, helyette bozótos tűnt fel, valamint mögötte a tenger fehér, tajtékos hullámai. A Végrehajtó törte meg a csendet.

– Hány katonáját vonultatta fel a terület biztosítására?

– Ezeregyszázat – hangzott a kapitány válasza.

A Végrehajtó odakapta a fejét, tekintete hidegen csillogott a sisakja résén át. A kapitány értelmezte a nő arckifejezését.

– Végrehajtó, a mészárlás helyszíne igen kiterjedt.

A nő erre nem válaszolt.

Felértek a dombtetőre, ahol egy csapatnyi katona állt sorfalat az úton, és a lejtőn is többen álldogáltak. Mindannyian az érkező feletteseiket nézték.

– Készüljön fel a legrosszabbra, Végrehajtó!

A nő tekintete végigsiklott az úton sorakozó arcokon. Tudta, hogy kemény férfiakat és nőket lát maga előtt, a Li Heng-i ostrom és az északi síkságon zajlott Wickan háború veteránjait. De ezen edzett emberek szemében volt valami nyerseség, valami, ami azt mutatta, hogy olyan dolgot láttak, amit még ők is nehezen dolgoztak fel. A tekintetükből áradó mohóság zavarta őt – mind választ vártak ki nem mondott kérdéseikre. Küszködött, miközben elvonult mellettük – szívesen mondott volna nekik valamit, bármit. De ezt a kiváltságot nem mondhatta a magáénak. Soha nem is volt az övé. Ebben a kérdésben nagyon hasonló volt helyzete a Császárnőéhez.

A dombon túlról sirályok és varjak károgását hallotta. A Végrehajtó előreszegezte a tekintetét és elvonult a katonák sorai között. A kapitány követte őt. Felértek a domb tetejére, és lenéztek az előttük elterülő tájra. Az út innen erősen lejtett, majd a távolban újra felfelé kapaszkodott egy dombtető irányába. A talajt több ezer varjú és sirály borította, mindenütt madarak ugráltak a felszínt borító rekettyésben. A fekete és fehér madarak hullámzó tengere alatt a talaj egyöntetű vörös volt. Imitt-amott lovak bordái emelkedtek az ég felé, a tollak közül pedig fém csillogása látszott.

A kapitány felemelte a kezét, és kicsatolta a sisakját. Lassan levette a fejéről, aztán a nyeregkápára helyezte.

– Végrehajtó...

– A nevem Árva – mondta a nő szinte már barátságos hangon.

– Százhetvenöt férfi és nő. Kétszáztíz ló. Az Itko Kani Nyolcadik Lovasság tizenkilencedik zászlóalja – a Kapitány hangja kissé elcsuklott. Árvára nézett. – Mind meghaltak. – A lova megérezte a lenti mészárlás szagát, és megugrott. A férfi durván megrántotta a szárat, mire a ló megállt. Az állat izmai vibráltak, fülét hátracsapta, orrlyuka kitágult. A Végrehajtó telivérje meg sem mozdult. – Mindnek használatban volt a fegyvere. Bármi támadta is meg őket, küzdöttek ellene, de a halottak között nincs idegen. Csak a mieink.

– Ellenőriztette már a partot? – kérdezte Árva. Nem tudta levenni szemét az útról.

– Nincs semmi nyoma partraszállásnak – felelte a kapitány. – Sehol egy nyom, se a parton, se a szárazföldön. De a halottak száma még ennél is magasabb, Végrehajtó. Farmerek, parasztok, halászcsaládok, utazók. Mind széttépve, a végtagok szanaszét... gyerekek, haszonállatok, kutyák, minden. – Szünetet tartott, elfordult, aztán folytatta. – Több, mint négyszáz halott. Még nem tudjuk a pontos számot.

– Persze – mondta Árva színtelen hangon. – Tanú nincs?

– Nincs.

Egy lovas tartott feléjük a csatamezőn át. A férfi a lova füléhez hajolt, úgy segítette át a rémült állatot a mészárlás helyszínén. A madarak méltatlankodó kiáltások kíséretében elrepültek előle, majd a háta mögött ismét leszálltak a földre.

– Ki az? – kérdezte Árva.

– Ganoes Paran hadnagy – mondta a kapitány. – Új nálunk. Untából való.

Árva összeszűkült szemmel méregette a fiatalembert, aki közben elérte a völgy peremét, megállt, és utasításokat adott a munkálkodó katonáknak. Hátradőlt a nyeregben, és feléjük nézett.

– Paran. A Paran-házból?

– Igen, arany folyik az ereiben vér helyett.

– Hívja fel ide.

A kapitány intett, mire a hadnagy oldalba rúgta a lovát. Pár perc múlva megállt a kapitány mellett, és tisztelgett. Ló és lovasa tetőtől talpig véresek voltak, helyenként még húscafatok is lógtak rajtuk. Éhes legyek és darazsak zsongták körül őket. Árva a fiatalember arcán nem látta azt, aminek ott kellett volna lenni – a fiatalságot magát. De kellemes arc volt, nem esett nehezére nézegetni.

– Ellenőrizte a másik oldalt is, hadnagy? – kérdezte a kapitány.

– Igen, uram. A hegy túloldalán egy kis halászfalu található. Egy tucatnyi kunyhó csupán, semmi több. Kettő kivételével mindben holttestek. A legtöbb bárka bent van a kikötőben, de találtunk egy üres cölöpöt is.

Árva közbevágott:

– Hadnagy, írja le nekünk, milyenek az üres kunyhók!

A férfi elhajtott egy merész darazsat az orra elől, mielőtt válaszolt.

– Az egyik a sor elején állt, rögtön az út mellett. Úgy gondoljuk, azé az öregasszonyé volt, akit feljebb találtunk holtan az úton.

– Miből jutottak erre a következtetésre?

– Végrehajtó, a kunyhóban talált holmik alapján a lakója egy öregasszony volt. Az illető szeretett gyertyákat égetni. Faggyúgyertyákat. Az úton talált öregasszony zsákjában egy csomó répa volt, meg pár darab faggyúgyertya. A faggyú elég sokba kerül errefelé.

– Hányszor lovagolt keresztül eddig ezen a csatatéren, hadnagy? – kérdezte Árva.

– Elégszer ahhoz, hogy megszokjam a látványt, Végrehajtó – felelte enyhe fintorral Paran.

– No és a másik üres kunyhó?

– Egy férfi és a leánya lakhat benne. A kunyhó közel van a parthoz, pont szemben az üres kikötőcölöppel.

– Semmi nyomuk?

– Semmi, Végrehajtó. Persze folyamatosan találunk újabb holttesteket az út mentén.

– De a parton nincs több.

– Nincs.

A Végrehajtó arca elkomorodott. A két férfi feszülten figyelte őt.

– Kapitány, miféle fegyver végzett az embereivel?

A kapitány habozva a hadnagy felé fordult.

– Paran, maga elég sokat mászkált odalent, halljuk hát, mi a véleménye!

Paran kényszeredett mosollyal válaszolt:

– Igen, uram. Természetes fegyverekkel ölték meg őket.

A kapitány érezte, hogy fordul egyet a gyomra. Pedig nagyon remélte, hogy tévedett.

– Hogy érti azt, hogy természetes fegyverek? – kérdezte Árva.

– Fogak, többnyire. Nagyon nagy és éles fogak.

A kapitány megköszörülte a torkát.

– Itko Kanban már vagy száz éve nem láttak farkast. De egyébként is, sehol egy farkastetem...

– Ha farkasok voltak – mondta Paran, és a völgy felé nézett –, akkor azok akkorára nőttek, mint egy borjú. Sehol egy lábnyom, Végrehajtó. Még egy szőrszálat sem találtunk, semmit.

– Tehát nem farkasok voltak – állapította meg Árva. Nagy levegőt vett, benntartotta, majd halk sóhaj kíséretében kifújta. – Látni akarom a halászfalut.

A kapitány már készült is visszavenni a sisakját, de a Végrehajtó megrázta a fejét.

– Elegendő lesz, ha Paran hadnagy elkísér, kapitány. Azt javasolnám, hogy addig vegye át az emberei irányítását. A holttesteket a lehető leggyorsabban el kell innen tüntetni. A mészárlásnak nem maradhat nyoma, semmi.

– Értettem, Végrehajtó – mondta a kapitány. Remélte, hogy nem hallatszik a hangján, mennyire megkönnyebbült.

Árva a fiatal hadnagyhoz fordult:

– Nos, hadnagy?

Paran bólintott, majd elindította a lovát.

Amikor a madarak felszálltak előle, a Végrehajtó irigyelni kezdte a kapitányt. A felemelkedő dögevők húsból, páncélzatból és csontokból álló szőnyeget tártak fel előtte. A levegő fojtogatóan forró volt, és bomlásszag terjengett mindenfelé. Látott olyan katonákat, akiken még mindig ott volt a sisak, de valami iszonyatos erejű állkapocs valósággal összeroppantotta a fejüket. Látott széttépett páncélingeket, horpadt pajzsokat, törzsről letépett végtagokat. Árva csupán pár pillanatig volt képes mindezt szemlélni, azután csak úgy bírt továbbhaladni, hogy tekintetét a távolabbi hegycsúcsra szegezte. A mészárlás borzalmai sokkolóan hatottak rá. Hátasa, a Hétváros szövetségének legjobb vérvonala, generációk óta vérhez szoktatott harci mének utódja, most nem járt olyan büszkén és magabiztosan, mint szokott – óvatosan lépkedett előre a vérben.

Árva rádöbbent, hogy el kell valahogyan terelnie a gondolatait, ezért beszélgetést kezdeményezett.

– Hadnagy, megkapta már az újabb kinevezését?

– Nem, Végrehajtó. De már várom, hogy áthelyezzenek a fővárosba.

A Végrehajtó csodálkozva felhúzta a szemöldökét.

– Igazán? És hogy fogja ezt elérni?

Paran előreszegezte a tekintetét, szája feszült mosolyra húzódott.

– El fogják intézni.

– Értem. – Árva a gondolataiba merült. – A nemesek jó ideje nem vágynak már katonai pozíciókra, a homokba dugták a fejüket.

– A Birodalom létrejötte óta ez a helyzet. A Császár nem szerette a nemességet. Laseen Császárnő viszont úgy látszik, másképp áll hozzá a kérdéshez.

Árva végigmérte a fiatalembert.

– Látom, szeret kockáztatni, hadnagy – mondta. – De ha a Végrehajtót a Császárnő ellen próbálná hangolni, akkor inkább önteltnek és ostobának kellene tartanom. Ennyire bízik a családi név erejében?

– Mióta hívják az őszinteséget önteltségnek?

– Maga tényleg nagyon fiatal.

Parannak ez láthatóan rosszul esett. Simára borotvált arca mélyen elpirult.

– Végrehajtó, az elmúlt hét órában térdig gázoltam a tépett húsban és alvadó vérben. Sirályokkal és varjakkal harcoltam, hogy hozzáférjek a testekhez. Tudja, mit csinálnak itt azok a madarak? Hogy egészen pontosan mit csinálnak? Tépik a holtak húsát, és civakodnak rajta; szemgolyókkal, nyelvekkel, májjal és szívvel tömik meg a hasukat. Őrjöngve csapkodják a húscafatokat a levegőben... – Elhallgatott, összeszedte magát, és kiegyenesítette a hátát. – Én már nem vagyok többé fiatal, Végrehajtó. Ami pedig az önteltséget illeti, igazából egyáltalán nem érdekel az egész. Az igazságot nem lehet kiforgatni, mint egy köpönyeget, itt nem, most nem, sőt máshol és máskor sem.

Elérték a dombot. Balra egy keskeny ösvény vezetett lefelé a tengerhez. Paran erre mutatott, aztán balra fordította a lovát.

Árva követte. Egy ideig elgondolkodva bámulta a hadnagy széles hátát, aztán figyelme az útra terelődött. Az ösvény nagyon keskeny volt, kanyarogva haladt lefelé a domb oldalában. Balra sziklás szakadékot láttak, vagy húsz méterre alattuk ott morajlott a tenger. Apály volt, a hullámok a parttól vagy száz méterre lévő zátony szikláit csapkodták. A fekete tengerfenék repedéseiben, mélyedéseiben összefolyt a víz, pocsolyák keletkeztek, és tompán visszaverték az ég kékjét.

Kanyarba értek, előttük lent egy félhold alakú tengerpart tárult fel. Azon túl, egy sziklás domb tövében széles, füves rész látszott, rajta pár kunyhó. A Végrehajtó tekintete a tenger felé siklott. A bárkák szinte ültek a sekély vízben, kikötve a cölöpökhöz. Az égbolt üres volt a part és az apály miatt szabadon maradt terület fölött – egy madarat sem lehetett látni a levegőben. Megállította a lovát. Paran hátranézett, és követte a Végrehajtó példáját. Nézte, ahogy a nő leemeli a sisakját, és megrázza hosszú, vörösesbarna haját. A hajkorona csatakos volt az izzadságtól. A hadnagy visszalovagolt a nő mellé, és kérdően a szemébe nézett.

– Paran hadnagy, ön igazat mondott. – A Végrehajtó mélyen beszívta a sós tengeri levegőt, és a férfi szemébe nézett. – De attól tartok, hogy nem kerül Untába. Kinevezéssel az én csapatomba fog kerülni, ezentúl tőlem kapja majd a parancsait.

Paran szeme összeszűkült.

– Mi történt azokkal a katonákkal, Végrehajtó?

A nő nem válaszolt azonnal, hátradőlt a nyeregben, és a tengert fürkészte.

– Valaki járt itt – mondta. – Egy nagy hatalmú varázsló. Valami történt, amiről el akarják terelni a figyelmünket.

Paran meglepetésében eltátotta a száját.

– Megöltek négyszáz embert figyelemelterelésként?

– Ha az az ember meg a lánya kimentek volna halászni, akkor azt dagály idején teszik.

– De...

– Nem fogja megtalálni a holttestüket, hadnagy.

– Most akkor mit teszünk? – kérdezte zavartan Paran.

– Visszamegyünk – mondta Árva, és megfordította a lovát.

– Ennyi? – Paran a nő után nézett, aki elindult visszafelé az ösvényen. Utána indult. – Várjon egy percet, Végrehajtó – mondta, amikor a nő mellé ért.

Árva figyelmeztetően nézett rá. Paran megrázta a fejét.

– Nem. Most, hogy a maga kötelékébe tartozom, tisztán kell látnom az esetet.

A Végrehajtó visszatette a sisakot a fejére, és álla alatt jól megszorította a pántot. Hosszú haja csatakos tincsekben csapkodta a Birodalmi köpönyeget a hátán.

– Rendben van. Mint tudja, hadnagy, én nem vagyok varázsló...

– Nem – vágott közbe Paran hideg mosollyal. – Maga csak levadássza a varázslókat, és megöli őket.

– Soha többé ne vágjon a szavamba. Ahogy azt már mondtam, én a varázslatok ellensége vagyok. Ez azt jelenti, hadnagy, hogy bár én magam nem tudok varázsolni, mégis kapcsolat van közöttem és a mágikus erők között. Részben. Ismerem a varázslatok forgatókönyveit, és ismerem azon emberek gondolkodását, akik alkalmazzák ezeket. Nekünk itt azt kellett volna kiderítenünk, hogy a mészárlás okkal történt, és szórványosan jelentkezett. Egyik sem igaz. Van itt egy szál, amit követnünk kell. Az első feladata az lesz, hadnagy, hogy ellovagol abba a mezővárosba. Mi is a neve?

– Gerrom.

– Tehát, ellovagol Gerromba. Ismerniük kell ezt a halászfalut, hiszen az itteniek abban a városban adják el a zsákmányt. Kérdezősködjön, derítse ki, hogy melyik család állt apából és lányából. Derítse ki a nevüket és a személyleírásukat. Használhatja a katonai erőket is, ha a helybéliek nem akarnak együttműködni.

– Nem lesz rá szükség – mondta Paran. – A kanézek készséges emberek.

Elérték az ösvény végét, és megálltak az úton. Alant a völgyben szekerek forgolódtak, a befogott ökrök rémülten kapkodták véres patájukat. Lent a katonák üvöltöztek, felettük a madarak rikoltoztak. A jelenet valósággal bűzlött a páni félelemtől. A völgy túlsó végében ott állt a kapitány, sisakja egy pántnál fogva lógott a kezéről.

A Végrehajtó sötét tekintettel bámulta a völgyet.

– Az ő érdekükben remélem, hogy így lesz, hadnagy – mondta.

Ahogy elnézte a két közeledő lovast, valami azt súgta a kapitánynak, hogy búcsút mondhat a békés napoknak itt, Itko Kanban. Sisakja mázsás súllyal húzta a kezét. Végigmérte Parant. Az a kékvérű kis patkány jól elintézte. „Száz kéz segíti minden lépését az úton a kényelmes kis poszt felé, valami békés városban.”

Látta, hogy Árva őt nézi, miközben felfelé léptet a sziklára.

– Kapitány, volna egy kérésem – mondta.

A kapitány magában felfortyant. „Kérés, egy fenét. A Császárnőnek már így is jól meg kell néznie a papucsát reggelente, hogy nincs-e máris benne ez a nőszemély!”

– Tessék csak, Végrehajtó.

A nő leszállt a lováról, Paran pedig követte a példáját. A hadnagy közömbös arccal nézelődött. Vajon ez arroganciára utalt, vagy csupán arra, hogy a Végrehajtó jól leteremtette őt?

– Kapitány – kezdte a Végrehajtó –, ha jól tudom, toboroznak újoncokat Itko Kanban, igaz? Bevesznek városon kívüli lakosokat is a seregbe?

– Újoncnak? Persze, közülük kerülnek ki a legtöbben. A városiaknak túl sok a kötöttségük ahhoz, hogy egykönnyen feladják. És különben is, ők értesülnek először a rossz hírekről. A legtöbb paraszt semmit sem tud arról, hogy micsoda pokoli helyzet alakult ki Genabackisban. Ha hallanak is valamit, városi vinnyogásnak vélik csak. Szabad tudnom, hogy miért kérdi?

– Szabad. – Árva a völgy felé fordult, nézte a holttesteket cipelő katonákat. – Szükségem volna az újonnan besorozottak listájára. A városiakkal nem kell foglalkozni, csak a vidékiekre koncentráljon. És csak a lányokra és/vagy idős férfiakra.

– Nem lesz hosszú lista, Végrehajtó – mordult fel a kapitány.

– Remélem is, kapitány.

– Kiderült már, hogy mi állhat ennek az egésznek a hátterében?

– Semmi ötletem sincs – felelt Árva, szemét le sem véve az utat tisztító katonákról.

„Persze – gondolta magában a kapitány –, én meg a Császár reinkarnációja vagyok.”

– Nagy kár – mormogta.

– Ja, és még valami – mondta a Végrehajtó, és a kapitány felé fordult. – Paran hadnagy mostantól az én szolgálatomban áll. Kérem, intézze el a szükséges formaságokat.

– Ahogy óhajtja, Végrehajtó. Imádom a papírmunkát.

Ezen kijelentését halvány mosollyal jutalmazták. De csupán egy másodpercig tartott az egész.

– Paran hadnagy leléphet.

A kapitány a fiatal nemesre nézett, és sokatmondóan elvigyorodott. A Végrehajtó szolgálatában lenni nagyjából olyan lehetett, mint csalinak lenni a horog végén. A horog a Végrehajtó, a horgászzsinór pedig a Császárnő kezében volt. Hadd szenvedjen csak a kis zöldfülű. Paran nem tűnt túl boldognak.

– Igenis, Végrehajtó – visszamászott a nyeregbe, tisztelgett, aztán ellovagolt az úton.

A kapitány figyelte a távolodó tisztet.

– Még valami, Végrehajtó? – kérdezte.

– Igen, van.

A hangvétel hallatán a kapitány a nő felé fordult.

– Szeretném egy katona véleményét hallani arról, hogy milyen belső útjai vannak jelenleg a nemességnek az államigazgatás útvesztőjében.

A kapitány arca elsötétedett.

– Nem túl rózsás a helyzet, Végrehajtó.

– Fejtse ki.

A kapitány beszélni kezdett.

*

A toborzás már nyolc napja tartott, Aragan sorozóőrmester véreres szemmel ült asztala mögött, miközben a tizedes egy újabb kölyköt vezetett be az ajtón. Szerencséjük volt Kanban. Kan Ökle megmondta előre, hogy a legjobb fogás a félreeső helyeken várható. Ide nem jutott el más, csak történetek. A történetektől nem vérzik el az ember. A történetek nem éheztetnek, nem törik fel a lábat. A disznóólszagú fiatalok, akik azt hiszik, hogy a világon nincs olyan fegyver, amely őket megsebezhetné, nem riadnak vissza a történetek hallatán. Ők is szereplők akarnak lenni a mesében. Ezeken az embereken már olyan régóta taposott a csizma, hogy nem pusztán hozzászoktak, de meg is szerették. Nos, gondolta Aragan, itt kezdődik az élet leckéje.

Rossz napja volt, a helybéli kapitány három sereggel elviharzott, és még csak sejtetni sem hagyta, hogy mire a nagy sietség. Ráadásul befutott a Császárnő Végrehajtója is Untából, vagy tíz perccel a kapitány távozása után. Az egyik titokzatos Üreget használta az utazáshoz. Még soha nem látta a nőt, de már a neve hallatán is végigfutott a hátán a hideg, pedig igencsak meleg volt aznap. Varázslógyilkos, a skorpió a Császári zsebben.

Aragan az íróasztalát bámulta, majd mikor a tizedes megköszörülte a torkát, felnézett.

Az előtte álló újonc láttán az őrmester hátrahőkölt. Szóra nyílt a szája, és már a nyelve hegyén volt a cifra káromkodás, amivel a kölyköket el szokta zavarni, de aztán meggondolta magát. Kan Öklének utasítása egyértelmű volt: akinek megvolt minden végtagja, meg a feje is, azt be kellett venni. A Genabackisi Hadjárat valóságos húsdarálóvá vált – friss utánpótlásra volt szükség.

Rámosolygott a lányra. Az tökéletesen megfelelt az Ököl elvárásainak. De azért...

– Rendben, lányom. Tisztában vagy vele, hogy éppen belépni készülsz a Malaza Birodalom haditengerészetébe?

A lány bólintott. Hidegen és magabiztosan nézett Araganra. A sorozó tekintete elsötétült. „A fenébe is, nem lehet több, mint tizenkét vagy tizenhárom éves. Ha az én lányom lenne... Mitől tűnik olyan öregnek a szeme?” Utoljára Genabackisban, a Mottban látott ilyent – olyan farmok mellett haladt el, amelyeket öt éve aszály, tíz éve pedig háború sújtott. Az öregség oka ott az éhezés és a halál volt. Felhorkant.

– Mi a neved, lányom?

– Akkor bekerültem? – kérdezett vissza a lány.

Aragan bólintott, és hirtelen gyötrő migrén tört rá.

– Egy héten belül meglesz, hogy hová kerülsz besorozásra, hacsak nincs valami konkrét elképzelésed.

– Genabackisi hadjárat – vágta rá a lány. – Félkarú Dujek Legfelsőbb Ököl seregébe.

– Felírom – mondta Aragan halkan. – Mi a neve, katona?

– Siralom. A nevem Siralom.

Aragan felvéste a nevet a listájára.

– Távozhat, katona. A tizedes majd megmondja, hogy hová menjen. – Mire felnézett, a lány már az ajtónál állt. – És mossa le a sarat a lábáról.

Aragan ismét nekilátott a papírmunkának, de aztán megállt a kezében a toll. Hetek óta nem esett egy csepp eső sem. Ráadásul a környéken a sár zöldesszürke volt, és nem sötétvörös. Letette a tollat, és megnyomkodta a halántékát. De legalább a fejfájása már múlóban van.

*

Gerrom a parttól úgy öt kilométerre volt, a Régi Kanéz úton haladva. Ezt a főútvonalat jóval a Birodalom létrejötte előtt építették, és mióta a Birodalom megépítette a part menti utakat, ritkán jártak rajta. Mára szinte kizárólag gyalogosközlekedésre használták, a helyi farmerek és halászok erre hordták piacra a portékájukat. Ezekből az utazókból a mészárlás után csak véres, szakadozott ruhák, törött kosarak és széttaposott zöldségek maradtak az úton. A közelben ott álldogált a mészárlás utolsó szemtanúja, egy sánta öszvér, amely térdig süppedt a rizsnövények között. Egyetlen, unott pillantásra méltatta csupán a mellette ellovagoló Parant.

A maradványok alig egynaposak lehettek, hiszen a zöldségek szára még zöld volt, és csak most kezdtek el rothadni a porban.

Paran lassú ügetésben közeledett a kis mezőváros felé. A poros horizonton feltűntek az első épületek. Az elhanyagolt vályogházak között nem volt semmi mozgás, egyetlen kutya sem rohant ki elé az útra. Egyetlen kis kocsit látott csupán az úton – azt is feldőlve, egy kerékkel. A furcsa látványt kiegészítendő, a levegő mozdulatlan volt, és egyetlen madár sem látszott vagy hallatszott a közelben. Paran előhúzta a kardját.

Az első házakat elérve megállította a lovát. A kivonulás gyors lehetett, pánikszerű menekülés. De nem látott egyetlen testet sem, és az erőszaknak, mely elől a város lakói menekültek, nem volt semmi nyoma. Nagy levegőt vett, lassan kiengedte, aztán ismét megindította lovát. A főutca volt tulajdonképpen a város egyetlen utcája, mely a túlvégen egy T alakú kereszteződésben ért véget. A kereszteződés túloldalán kétszintes kőépület emelkedett: a Birodalmi Rendőrség. A bádog ablaktáblák csukva voltak, a nehéz vasajtó szintén. Paran le sem vette a szemét az épületről, miközben közeledett felé.

Az épület elé érve leszállt hátasáról, és a nyikorgó korláthoz kötötte az állatot. Visszanézett az útra, amelyen eddig jött. Semmi mozgás. Paran maga elé emelte a kardját, és a rendőrség ajtajához lépett. Bentről halk, folyamatos neszezés hallatszott, mely arra késztette, hogy megálljon. Távolabbról ebből a csobogásszerű hangból nem hallatszott semmi, de így, az ajtóban állva végigfutott tőle a hátán a hideg. Előrenyúlt kardjával, a fegyver hegyét a zár alá helyezte, óvatosan felnyitotta a nyelvet, majd egy határozott mozdulattal belökte az ajtót.

A benti félhomályban mozgást látott, csattogást hallott, a rothadásszagú levegő folyamatosan kavargott. Paran alig bírt levegőt venni, kiszáradt szájjal várta, hogy szeme hozzászokjon a benti félhomályhoz. Bámulta a rendőrség külső szobáját, melyben nyüzsgést látott, és folyamatos, torokhangú zsivajt hallott. A szoba tele volt fekete galambokkal, melyek jeges nyugalommal mind halkan burukkoltak. A szoba közepén egyenruhás testek hevertek teljes összevisszaságban, rajtuk fekete szőnyegként nyüzsögtek a madarak. A levegő sűrű volt az izzadság és a halál szagától.

Paran belépett a szobába. A galambok tovább burukkoltak, és nem igazán vettek tudomást az idegenről. Egyikük sem indult meg a nyitott ajtó felé. Az árnyak közül felpuffadt arcok, üres tekintetek meredtek rá. Az emberek arca kék volt, mintha megfulladtak volna. Paran lenézett az egyik katonára.

– Manapság nem túl egészséges dolog ezt az egyenruhát viselni – mormogta.

„A halottak fölött egy seregnyi fekete madár virraszt. Azt hiszem, egyre kevésbé kedvelem a fekete humort!” Megrázkódott, és átvágott a szobán. A galambok bukdácsolva tértek ki az útjából. A kapitány ajtaja félig nyitva volt. A csukott ablak résein át némi fény áramlott a szobába. Paran maga elé emelte a kardját, és belépett az irodába. A kapitány még mindig a székében ült, arca puffadt volt és sebes, a kék, zöld és szürke különböző árnyalataiban pompázott. Lesöpörte a sötét tollakat az asztalról, és előkotorta a listákat. A papírok az érintésétől darabokra estek, az ívek rothadtak voltak és olajos érintésűek.

„Minden nyomot eltüntettek?”

Megfordult, és gyorsan átvonult a külső helyiségen, ki a szabadba, a meleg napfénybe. Becsukta maga mögött a rendőrség ajtaját, ahogy azt a helybéliek is tehették. A varázslatok sötét nyomai olyan foltok voltak, melyeket csak kevesen mertek közelebbről is megszemlélni. Ugyanis gyakran fertőzőnek bizonyultak.

Eloldozta a lovat a korláttól, felült a nyeregbe, és kilovagolt az elhagyatott városból. Nem nézett hátra.

A nap lemenőben volt, a horizontot vérvörös felhők borították. Paran azon küzdött, hogy nyitva bírja tartani a szemét. Hosszú napja volt. Szörnyű napja volt. Az őt körülvevő vidék, mely eddig ismerős volt, és nyugalmat árasztott felé, most valahogy megváltozott, sötét árnyékot vetett rá a mágia. Semmi kedve nem volt a szabad ég alatt tölteni az éjszakát. Hátasa lehajtott fejjel baktatott az úton, a porfelhő lassacskán teljesen beborította őket. Parant nyomasztó gondolatok gyötörték, próbálta feldolgozni mindazt, ami reggel óta történt vele.

Most, hogy kikerült a savanyú képű kapitány árnyékából és Kan langyos vizéből, arra számított, hogy karrierje végre felfelé ível. A Végrehajtó segédje lett – egy héttel korábban még gondolni sem merte volna, hogy ilyen szerencséje lesz. Annak ellenére, hogy ilyen lenézett hivatást választott, ettől a fejleménytől még az apjának és húgainak is le fog majd esni az álla. Sok másik nemesi fiúhoz és lányhoz hasonlóan ő is régen kinézte már magának a katonai hivatást, vágyott az elismertségre, és unta a nemesség langyos, tétlen életét. Paran többre vágyott, mint a borszállítmányok igazgatására, vagy a lótenyésztés felügyeletére.

Nem ő volt az első, aki erre az útra lépett, sok nemes ifjú ment már keresztül tiszti képzésen és különleges besoroláson. A balszerencse sodorta őt Kanba, egy vén csont keze alá, aki már vagy hat éve nem is foglalkozott mással, csak a sebei nyalogatásával. Egy ilyen helyen nem sokra tartják a fiatal, tapasztalatlan hadnagyokat, főleg, ha ráadásul még nemesi származásúak is.

Paran sejtette, hogy az úton esett mészárlás változtat a helyzetén. Jobban viselte a helyzetet, mint bármelyik veterán, bár ezt főként a lova kitűnő vérvonalának köszönhette. Sőt, hogy bebizonyítsa, milyen profi is tud lenni, elvállalta, hogy vezeti a nyomozást. Jól szerepelt, bár a nyomok felkutatása nehézkesen ment. Sikoltozást hallott, miközben a hullák között csúszott-mászott, és a hang a fejéből jött valahonnan. Tekintete megpihent a részleteken, a furcsaságokon – az egyik test különösen kifacsart helyzete, a rémületes vigyor egy halott katona arcán –, de a legnehezebb az volt, amit a lovakkal kellett tennie. Eltorzult, habzó szájak, orrok – a rémület jelei – és hatalmas, hihetetlenül borzalmas sebek. Az egykor oly büszke hátasokon bélsár és epe nyomai, és mindent a vér és hús vörös leple borít. Majdnem elsírta magát, annyira sajnálta azokat a lovakat.

Fészkelődött a nyeregben, keze megizzadt ott, ahol a nyeregkápához ért. Egész idő alatt ragaszkodott a magabiztos fellépéshez, de most, ahogy ismét eszébe villantak a borzalmas képek, olyan érzése támadt, hogy az, ami eddig stabilan ott volt az elméjében, darabokra tört, szétesett, és összeomlással fenyegette őt. Az enyhe lenézés, melyet az út mellett térdelő, öklendező katonákkal szemben érzett, most kísérteties erővel csapott vissza rá. A gerromi rendőrségen látottak is ott dörömböltek a fejében, utolsó csapást mérve arra az érzéketlen álarcra, melyet védekezésképpen magára öltött, és amely még most is védte őt a látottak hatásától.

Paran nehézkesen kihúzta magát. A Végrehajtónak azt mondta, hogy a fiatalsága a múlté. Más dolgokat is mondott neki, félelem és megfontoltság nélkül – az elővigyázatosság, melyre az apja a Birodalmi vezetőkkel szemben intette, nem volt sehol.

Elméje mélyéről hirtelen felbukkant egy kifejezés: élj csendesen. Akkoriban elutasította ezt a lehetőséget – véleménye máig sem változott. A Végrehajtó azonban felfedezte őt. Most először gondolkodott el rajta, hogy erre tulajdonképpen akár büszke is lehetne. Az a parancsnok, akivel évekkel ezelőtt találkozott a Mohos Erődnél – ha most itt lenne, biztosan Paran lába elé köpne. A fiú felnőtt, most már nem gyermek volt, hanem egy férfi. Látod, én megmondtam, fiam, most aztán megnézheted magad.

A hátasa hirtelen megugrott, lábai szabálytalan ritmust vertek az út kövén. Paran a fegyveréért nyúlt, és körülnézett a félhomályban. Az útja rizsföldeken vezetett keresztül, a parasztok legközelebbi házai vagy száz méterre voltak, az úttal párhuzamosan. De most egy ember állta el az útját.

Hűvös szellő legyintette meg az arcát, a ló hátracsapta a fülét, orrlyuka kitágult.

Az alak – a magassága alapján egy férfi – a zöld különböző árnyalatait viselte magán: köpenye, csuklyája, kopott inge, nadrágja, de még a bőrcsizmája is zöld volt. Vékony övéről egyetlen fegyver – a Hétváros katonáinak kedvence, egy hosszú pengéjű kés – lógott. A férfi szürkés kezén gyűrűk csillogtak, minden ujján viselt többet is. Egy üveget tartott egyik kezében, és a hadnagy felé nyújtotta.

– Szomjas vagy, hadnagy? – kérdezte lágy, furcsán dallamos hangon.

– Mi dolgom veled? – kérdezte Paran. Keze továbbra is a kardja markolatán pihent.

A férfi elmosolyodott, és hátratolta a csuklyáját. Arca hosszúkás volt, bőre halványszürke, szeme sötét és furcsán ívelt. A harmincas évei elején járhatott csupán, de a haja már hófehér volt.

– A Végrehajtó egy kis szívességet kért tőlem – mondta. – Türelmetlenül várja a jelentésedet. Az én feladatom, hogy elkísérjelek hozzá... gyorsan. – Megrázta az üveget. – De előbb együnk. Egy egész kis lakoma rejtezik a zsebeimben, sokkal finomabb eledelek, mint amit a megfélemlített kanézek adni tudnának. Tarts velem, itt az út szélén. Beszélgessünk egy keveset, és nézzük a robotoló parasztokat. A nevem Cilinder.

– Hallottam már ezt a nevet – mondta Paran.

– Még szép – felelte Cilinder. – Nos, én vagyok az. Egy Tiste Andii vére száguldozik az ereimben, és próbál megszabadulni a közönségesebb emberi vértől. Az én kezem végzett Unta előkelőségével, a királlyal, a királynővel, a fiakkal és leányokkal.

– Valamint az első, második, harmadik unokatestvérekkel is...

– Valóban, kioltottam minden reményüket. Mint egy különleges képességekkel megáldott Karmosnak, ez volt a feladatom. De nem válaszoltál a kérdésemre.

– Mégpedig?

– Hogy szomjas vagy-e?

Paran bosszúsan leszállt a nyeregből.

– Azt hittem, a Végrehajtó mihamarabb látni kíván minket.

– Sietni is fogunk, hadnagy, de előbb megtöltjük a bendőnket, és társalgunk egy keveset.

– Nem arról vagy híres, hogy sokat törődnél az illemmel és a társalgással.

– Ez személyemnek egy olyan rejtett oldala, mely ezekben a véres időkben meglehetősen háttérbe szorul. Csak tudsz rám szánni egy kevés időt, hiszen a kísérőd leszek.

– Bármilyen egyezséget kötöttél is a Végrehajtóval, az csakis rád és rá vonatkozik – mondta Paran. – Én nem tartozom neked semmivel, Cilinder. Hálával főleg nem.

A Karmos leguggolt, csomagokat szedett elő a zsebéből, valamint két kristály boros kelyhet. Kihúzta a dugót a borosüvegből.

– Ősi sebek. Azt hittem, te másik utat választottál, és magad mögött hagytad a nemesek léha, dologtalan életét. – Borostyánszínű bort töltött a kupákba. – Hadnagy, te mostantól eggyé váltál a Birodalommal. Ő parancsol neked. Kérdés nélkül végrehajtod a parancsait. A Birodalom testében te egy kis izmocska vagy, se több, se kevesebb. A régi bosszúvágynak már nincs helye az életedben. Tehát igyunk az újrakezdésre, Ganoes Paran, Árva Végrehajtó hadnagya.

Paran némi habozás után elfogadta a kupát. Mindketten ittak. Cilinder elmosolyodott, és egy selyemzsebkendővel megtörölte a száját.

– Nem is volt olyan nehéz, igaz? Nos, milyen néven szólíthatlak téged?

– Parannak. És te? Mit szeretne a Karmosok vezetője, milyen néven szólítsam?

– Még mindig Laseen irányítja a Karmosokat. Én csak segítek neki. Én is valami segédféle vagyok. Szólíts a választott nevemen, kérlek. Az ismeretség bizonyos fokán túl nem kedvelem a formaságokat.

– És mi most eljutottunk arra a fokra?

– Igen.

– Mi alapján döntöd ezt el?

– Nos – mondta Cilinder, miközben elkezdte kicsomagolni a batyujából az ételt. – Én kétféleképpen szoktam ismerkedni. Te a második típusba tartozol.

– Mi az első?

– Azon alkalmakkor nincs idő rendesen bemutatkozni.

Paran gondterhelten lecsatolta a sisakját.

– Szeretnéd hallani, mit derítettem ki Gerromban? – kérdezte, miközben ujjaival hátrafésülte fekete fürtjeit.

– Ha szükségét érzed, beszélj – mondta Cilinder vállat vonva.

– Talán jobban tenném, ha várnék addig, míg a Végrehajtó kéri a jelentésemet.

A Karmos elmosolyodott.

– Tehát megtanultad az első leckét, Paran hadnagy. Sose pazarold könnyelműen a tudást, melyet birtokolsz. A szavak olyanok, akár a pénzérmék, érdemes gyűjtögetni.

– Persze, egészen a halálig, hogy aztán egy aranyágyon leheljük ki a lelkünket – mondta Paran.

– Éhes vagy? Utálok egyedül enni.

Paran elfogadott egy darab kenyeret.

– Tényleg türelmetlen volt a Végrehajtó, vagy valami más okból jöttél elém?

A Karmos mosolyogva felállt.

– Nos, a beszélgetésnek vége. Megnyílik a kapu – az út felé fordult.

Paran megfordult, és egy függönyt látott a levegőben, amely kettényílt, és a nyíláson tompa, sárgás fény áradt kifelé. Egy Üreg, a varázslatok egyik titkos ösvénye.

A Csuklyás szakállára – sóhajtotta, és igyekezett leküzdeni a borzongását. Bent egy szürke ösvényt látott, két oldalán alacsony fallal, fölötte pedig végtelen, sötétszürke égboltot. Szellő fújt be az Üregbe, mintha az levegőt vett volna, és kiderült, hogy az ösvény hamuból van, mely kavarog, hullámzik a szélben.

– Jobb, ha hamar hozzászoksz ehhez – mondta Cilinder.

Paran elkapta a ménje kantárját, és a nyeregkápára helyezte a sisakját.

– Vezess tovább – mondta.

A Karmos különös pillantást vetett rá, majd bevonult az Üregbe. Paran követte. A kapu bezárult mögöttük. Itko Kan eltűnt, és vele az élet minden jele is. A világ, amelybe érkeztek, csupasz volt és halott. Az előttük levő ösvény két oldalát hamu borította, a levegő sűrű volt, és fémes szagú.

– Isten hozott a Birodalmi Üregben – mondta Cilinder enyhén gúnyos hangon.

– Igazán nagyon kellemes hely.

– Emberi erővel vájták ki a... abból, ami előtte itt volt. Vajon sikerült már korábban is ilyesmit létrehozni? Csak az istenek tudják.

– Ha jól értem – mondta Paran –, ezt az Üreget egy isten sem vallja magáénak. Így aztán kikerülhetjük a vámszedőket, a kapusokat, és az istenek összes többi szolgáit, akik az ilyen Üregekben dolgoznak, igaz?

Cilinder felhorkant.

– Azt gondolod, hogy az Üregek ilyen zsúfoltak? Nos, a tudatlanok hiedelmei mindig ilyen szórakoztatóak. Azt hiszem, jól fogok mulatni rövidke utazásunk alatt.

Paran hallgatásba burkolózott. A hamudombok mögött a horizont közelinek tűnt, a szürkés égbolt és a hamuszürke talaj alig váltak el egymástól. Sisakja alól izzadság csorgott a nyakába, lova fújtatva lépdelt az úton.

– Ha esetleg érdekel – mondta Cilinder később –, a Végrehajtó jelenleg Untában van. Ezt az Üreget használjuk, hogy gyorsan odaérjünk, vagy ezerháromszáz kilométernyi távolságba fogunk elérni pár rövidke óra alatt. Van, aki szerint a Birodalom túl nagyra nőtt már, és vannak olyan tartományok, ahová Laseen Császárnő keze nem ér el. Most láthatod, Paran, hogy az ilyen pletykáknak nincs a világon semmi alapja.

A hátas felhorkant.

– Tehát sikerült téged annyira megszégyenítenem, hogy nem mersz megszólalni? Bocsáss meg, amiért kigúnyoltalak a tudatlanságodért...

– Ez olyasmi, ami bárkivel bármikor előfordulhat – felelte Paran.

Ezúttal Cilinder hallgatott vagy ezer méteren át.

Az idő múlásával semmit sem változtak a fényviszonyok. Párszor olyan helyre érkeztek, ahol a hamukupacokat szétsöpörték, mintha valami hatalmas állat vágott volna át közöttük – széles, titokzatos csapák vezettek a homályba. Az egyik ilyen helyen egy sötéten csillogó foltra lettek figyelmesek, valamint szétszaggatott láncszemekre, melyek a hamu tetején hevertek. Cilinder alaposan megvizsgálta a helyszínt, Paran viszont őt figyelte.

„Nem éppen az a biztonságos út, amiről beszélt. Idegenek járnak erre, méghozzá meglehetősen barátságtalan idegenek.”

Nem is csodálkozott rajta, hogy Cilinder ezután gyorsabb tempót diktált. Kis idő múlva egy hatalmas, kőből épült boltívhez érkeztek. Nemrég épülhetett, és Paran az építőanyagban felismerte a főváros menti Birodalmi bányákból származó untai bazaltot. A családja udvarházának falai is ebből a csillogó, szürkésfekete kőből épültek. A boltív csúcsán, magasan a fejük felett egy karmos kéz tartott egy kristálygömböt – ez volt a Birodalom címere.

A boltíven túl sűrű sötétség várta őket. Paran megköszörülte a torkát.

– Megérkeztünk?

Cilinder felé fordult.

– Hadnagy uram, te az udvariasságot durvasággal hálálod meg. Jobban tennéd, ha megfeledkeznél a nagyúri gőgről.

Paran mosolyogva intett neki:

– Vezess tovább.

Topper suhogó köpennyel megfordult, és eltűnt a boltívek mögötti homályban. Paran a boltív felé rántotta a lovat, mire az ágaskodni kezdett. Próbálta megnyugtatni az állatot, de nem járt sikerrel. Végül a nyeregbe ugrott, és megmarkolta a kantárt. Erősen oldalba rúgta a lovat, mire az megint felágaskodott, és beugrott a sötétbe. A boltívből színes fények törtek elő, és körülölelték a lovast. A telivér nyaktörő huppanással landolt, patái alól kavics röpült szanaszét. Paran visszafogta a lovat, és hunyorogva próbált rájönni, hová is került. Egy hatalmas termet látott, melynek plafonját aranyfüst borította, falait pedig gazdagon hímzett szőttesek. Egy csapatnyi fegyveres, páncélba öltözött őr fogta őt körbe.

A telivér ijedten megugrott, mire Cilinder elterült a földön. A ló utána rúgott, és kicsin múlt, hogy el nem találta. A kavics csikorgott a paták alatt, de Paran ekkor rádöbbent, hogy már nem is kavicson állnak, hanem mozaikpadlón. Cilinder káromkodva talpra ugrott, és gyilkos pillantást vetett a hadnagy felé. Az őrök egy ki nem mondott parancsszónak engedelmeskedve, lassan visszahátráltak helyükre, a fal mellé. Paran tekintete Cilinder mögé siklott. Egy emelvényt látott maga előtt, amelynek tetején egy csontból faragott trónszék állt. A trónon ott ült a Császárnő. A terem elcsendesedett, csak a féldrágakövek ropogása hallatszott a telivér patái alatt. Paran elfintorodott, leszállt a lováról, majd óvatosan végigmérte az előtte trónoló nőt.

Laseen nem sokat változott azóta, hogy látta; egyszerű volt, dísztelen, kék bőrét, jellegtelen vonásait rövid, világos haj keretezte. Szúrós tekintettel méregette a hadnagyot.

Paran megigazította az övét, amelyről kardja lógott, és mélyen meghajolt.

– Császárnő...

– Látom – mondta Laseen enyhén gúnyos hangon –, hogy nem fogadta meg a parancsnok tanácsát, amit hét éve kapott.

Paran szeme elkerekedett a csodálkozástól.

– Persze ő sem fogadta meg a tanácsot, amit adtak neki – folytatta a császárnő. – Nem tudom, mely istenség sodorhatta magukat egymás mellé arra a mellvédre... el kell ismernem, volt humorérzéke. Talán azt gondolta, hogy a Császári Üreg végén az istálló áll, hadnagy?

– A lovam nem akart belépni a folyosóra, császárnőm.

– Jó oka volt rá.

– Velem ellentétben az ő fajtája az intelligenciájáról híres. Kérem, fogadja legmélyebb bocsánatkérésemet – mondta mosolyogva Paran.

– Cilinder elkíséri magát a Végrehajtóhoz – a Császárnő intett, mire egy őr lépett a lóhoz, és megfogta a kantárszárat.

Paran ismét meghajolt, majd mosolyogva Cilinder felé fordult. A Karmos egy mellékajtóhoz vezette őt.

– Bolond! – kiáltotta a férfi, miután az ajtó hangos csattanással bevágódott mögöttük. Végigsietett a keskeny kis folyosón. Paran meg sem próbált vele lépést tartani, így a Karmos kénytelen volt őt bevárni a folyosó végében, egy felfelé kanyargó keskeny lépcsősor előtt. Cilinder arca vörös volt a dühtől.

– Mi volt ez az egész a mellvédről? Már találkoztál vele korábban is, mikor, hol?

– Mivel Őfelsége nem kívánt részletes magyarázatba bocsátkozni, követem példáját – mondta Paran. Megnézte magának a meredek lépcsősort. – Ez a Nyugati Torony lesz. A Hamvak Tornya...

– Legfelső emelet. A Végrehajtó a szobájában vár. Nincs másik ajtó, úgyhogy nem fogsz eltévedni. Menj csak fel a legtetejébe, és már ott is vagy.

Paran bólintott, majd elindult felfelé.

*

A torony tetejében lévő szoba ajtaja nyitva állt. Kopogott, aztán belépett a szobába. A Végrehajtó a szoba túlsó végében ült egy díványon, háttal a széles ablaknak. A kitárt ablakszárnyak között a lemenő nap vöröses fénye beáramlott a szobába. A Végrehajtó éppen öltözködött. Paran megtorpant, zavarba jött.

– Nem vagyok szégyellős – mondta a Végrehajtó. – Jöjjön be, és csukja be az ajtót.

Paran engedelmeskedett. Körülnézett. A falakat kifakult szőttesek borították, a kövön pedig szakadt szőnyeg hevert. Az elég szegényes bútorzat napani stílusú volt, vagyis igen egyszerű és dísztelen. A Végrehajtó felállt, és belecsusszant bőrpáncéljába. Haja csillogott a vöröses fényben.

– Fáradtnak látom, hadnagy. Foglaljon helyet, kérem.

Paran körülnézett, talált egy széket, és hálásan leült.

– Szinte minden nyomot eltüntettek, Végrehajtó. A gerromi túlélők nem nagyon akarnak beszélni.

A nő az utolsó csatot is a helyére pattintotta.

– Akkor talán szellemidézőt kellene odaküldenem.

– Mesék valami galambokról – mormogta Paran. – Azt hiszem, ők sejtették, hogy valami készül.

A Végrehajtó csodálkozva nézett rá.

– Elnézést, Végrehajtó. Úgy fest, a halál hírnökei... galambok voltak.

– Ha pedig belenézünk a halott katonák szemébe, ott is ezt látjuk. Azt mondja, galambok? – Paran bólintott. – Különös. – A Végrehajtó a gondolataiba merült.

Paran nem vette le a szemét a nőről.

– Csali voltam, Végrehajtó?

– Nem.

– És Cilinder érkezése?

– Kényelmi szempontok.

Paran elhallgatott. Lehunyta a szemét, eddig nem is jutott el a tudatáig, mennyire fáradt. Arra eszmélt, hogy a Végrehajtó már legalább egy perce beszél hozzá. Megrázkódott, és felegyenesedett. A Végrehajtó ott állt előtte.

– Később aludjon, hadnagy, ne most. Éppen a jövőjéről beszéltem magának. Jól tenné, ha idefigyelne. Ön végrehajtotta a parancsot. Bebizonyította, hogy nagyon... rugalmas. A külsőségekben ezennel végeztem magával. A papírjai szerint a továbbiakban ide helyezik Untába, a Tiszti Kar kötelékébe. Az elkövetkezendő időszakban átesik majd egy sor kiképzésen, kiegészítendő a tiszti képzettségét. Ami pedig Itko Kant illeti, nem látott ott semmi különöset, érti?

– Igenis.

– Remek.

– Végrehajtó, és mi lesz a kutatással? Abbahagyjuk a keresést? Belenyugszunk, hogy soha nem tudhatjuk meg, mi is történt valójában? Vagy csak én nem tudhatom meg?

– Hadnagy, ez egy olyan szál, amelybe nem bonyolódhatunk bele túlzottan, de követni fogjuk, és ön ebben a kutatásban kulcsfontosságú szerepet fog betölteni. Azt gondoltam, talán tévesen, hogy érdekli majd önt a dolog, és szeretne a végére járni. Hogy ott akar majd lenni, ha eljön a bosszú ideje. Tévedtem volna? Lehet, hogy már eleget látott, és szeretne visszatérni a normális életbe.

Paran lehunyta a szemét.

– Végrehajtó, ha eljön az idő, én ott leszek.

A nő hallgatott. Paran csukott szemmel is érezte, hogy a Végrehajtó méregeti őt, és azt latolgatja, vajon mekkora hasznot hajthat majd a szolgálata. De Paran túl fáradt volt ahhoz, hogy aggódjon, hogy féltse pozícióját. Ő már elmondta, hogy mit szeretne – a Végrehajtó majd dönt.

– Lassan haladunk. Az áthelyezési papírok csak pár nap múlva lesznek készen. Addig menjen haza az apja házába, és pihenjen.

Paran kinyitotta a szemét, és felállt. Már az ajtó felé ment, amikor a Végrehajtó ismét megszólalt:

– Hadnagy, nagyon remélem, hogy többször nem kívánja eljátszani a trónterembeli kis jelenetét.

– Kétlem, hogy második alkalommal is ennyi nevetés lenne a jutalmam érte, Végrehajtó.

Már a lépcsőhöz ért, amikor furcsa, köhögésszerű hangot hallott a háta mögül, a szobából. Nehéz lett volna elképzelni, hogy nem köhögést hall, hanem valami egészen mást. Miközben Unta utcáin haladt lovával, valahogy üresnek érezte magát. Az ismerős utcák, a nyüzsgő tömeg, a hangok, a különböző nyelvű kiáltások – mindez furcsán idegennek hatott Paran számára. A látottak valahogy megakadtak a szeme és a gondolatai közötti titokzatos úton. Ő változott meg, nem a város – kívülállónak, idegennek érezte magát.

A hely persze ugyanaz volt: ugyanazok a jelenetek játszódtak le a szeme előtt, ugyanazt a képet látta, és ahogy elhaladt egy-egy dolog mellett, megállapította, hogy tényleg semmi sem változott. A nemesi vér volt az, ami a társadalom többi részétől elválasztotta őt, emiatt figyelhette a dolgokat kívülállóként, felsőbbrendű helyzetből. Ajándék volt ez... és átok is egyben.

De Paran most a család őrei nélkül vonult végig a városon. A vér ereje eltűnt, és csak annyi hatalommal rendelkezett, amennyit az egyenruhája biztosíthatott neki. Nem iparos volt, nem házaló, nem is kereskedő, hanem katona. A Birodalom fegyvere – a Birodalomnak pedig több tízezer ilyen fegyvere volt még rajta kívül.

Átment az Uzsorások Hídján, és elindult a Márványköves Lejtőn. Az út mentén megjelentek az első udvarházak, melyek magától a macskaköves úttól kissé beljebb, magas falak mögött rejteztek. A színes falak mögött tarka kertek díszítették a tájat, az utcákon nem volt tömeg, a hatalmas kapuk alatt pedig fegyveresek őrködtek, a kereskedők magánkatonái. A forró levegőből eltűnt a szegényebb negyedekben érezhető rothadó ételszag, valamint szennyvízszag, a láthatatlan szökőkutak felől hűsebb, virágillatú szellő fújt.

Illatok a gyermekkorából.

Ahogy egyre mélyebben hatolt lován a Nemesi negyedbe, lassan körülzárták a nagy udvarházak. Itt még levegőt is csak az vehetett, akinek aranya és történelmi múltja volt.

A Birodalom szétfolyni látszott, egyre távolibbnak tűnt számára. Itt a családok hét évszázadra vissza tudták vezetni a családfájukat, egészen a lovas, nomád népekig, akik keletről érkeztek, elsőként. A szokásos módon, tűzzel-vassal meghódították a kanézek rokonait, akik a part mentén építettek halászfalvakat. A harcos lovasokból lótenyésztők lettek, aztán kereskedők, akik borral, sörrel és szövettel üzleteltek. A kard ősi nemességéből a felhalmozott pénz, kereskedelmi egyezségek, kétes üzletek és szövevényes korrupció nemességévé lettek, titkos szobákban és elhagyatott sikátorokban szövetkező alakokká váltak. Paran saját magára úgy gondolt, mint aki átlátott a csapdák szövevényén, és rövidre zárta a kört – visszatért az ősi kardhoz, amelyből családja annak idején, évszázadokkal korábban, erősen és kegyetlenül naggyá lett. Ezért a döntéséért az apja kitagadta őt.

Ismerős őrkapuhoz érkezett, egy egyszerű, magas ajtóhoz. Az utcácska, amelyből a kapu nyílt, a város más körzeteiben óriási útnak számított volna. Itt nem volt őrszem, csak egy csengő, amelyet Paran kétszer megkongatott. Egyedül volt az utcán, és várt. Az ajtó túloldalán lánc csördült, valaki halkan káromkodott, majd az ajtó kinyílt. Sarokvasai tiltakozva megnyikordultak.

Paran azon kapta magát, hogy egy ismeretlen arcot bámul. A férfi öreg volt, sebhelyes, és egy sokat javítgatott páncélinget viselt, mely a térdéig ért. Kerek sisakja helyenként horpadt volt, látszott, hogy sokat egyengették kalapáccsal, de azért fényesre volt csiszolva. A vizenyős zöld szemű férfi alaposan végigmérte Parant.

– A falvédő életre kelt – mormogta.

– Tessék?

Az őr szélesre tárta a kaput.

– Persze idősebb lett, de a vonások egyértelműen ugyanazok, tehetséges művész lehetett, így sikerült megragadnia a tartást, meg mindent. Isten hozta idehaza, Ganoes.

Paran bevezette lovát a keskeny kapun. Az útja két külső épület között vezetett, feje fölött az égbolttal.

– Nem ismerem magát, katona – mondta Paran. – Úgy látom, a portrémat elég alaposan tanulmányozták a ház őrei. Talán átrakták a barakkba lábtörlőnek?

– Valahogy úgy.

– Mi a neve?

– Gamet vagyok – felelte az őr, aki becsukta a kaput, rátolta a reteszt, aztán a ló után indult. – Három éve állok az apja szolgálatában.

– Azelőtt mit csinált, Gamet?

– Erre a kérdésre nem szeretnék válaszolni.

Beértek az udvarba. Paran megtorpant, és alaposabban is szemügyre vette az őrt.

– Apám általában tanulmányozza a szolgálatába szegődő emberek előéletét.

Gamet elvigyorodott, kimutatta hófehér fogait.

– Megtette velem is. És itt vagyok. Gondolom, ebből sejti, hogy elég jó dolgokat tudott meg rólam.

– Maga veterán.

– Uram, ha megengedi, elvezetném a lovát.

Paran átadta neki a kantárszárat. Megfordult, és körbenézett az udvaron. Valahogy kisebbnek tűnt, mint amire emlékezett. Az öreg kút, amelyet az ősi időkben, jóval a kanézek előtt itt élő névtelen emberek építettek, úgy nézett ki, mintha bármelyik pillanatban összedőlhetne. Nincs olyan mesterember, aki hajlandó lenne újrarakni azokat a faragott köveket – mindenki félt a régi kísértetek átkától. A ház alatt is ilyen, kötőanyag nélkül felrakott kövek rejteztek. A mélységben több terem és folyosó is volt, de mind túl kanyargós, és kényelmetlen ahhoz, hogy használni lehessen őket.

Az udvarban cselédek és udvaroncok rohangáltak fel-alá. Még egyikük sem vette észre, hogy Paran hazaérkezett.

Gamet megköszörülte a torkát.

– Az édesapja és édesanyja nincsenek itthon.

Paran bólintott. Emalauban, a vidéki kúriájukban ilyenkor sok a munka, sok a haszonállat, amire ügyelni kell.

– A húgai viszont itthon vannak – mondta Gamet. – Szólok a cselédeknek, hogy takarítsák ki a szobáját.

– Ezek szerint úgy hagyták, ahogy volt?

Gamet megint elvigyorodott.

– Nos, hát van benne pár felesleges bútor meg hordó. Tudja, kicsivel több raktér kincset ér...

– Mint mindig – sóhajtotta Paran, és a ház bejárata felé indult.

Az ünnepi csarnokban járt, a vacsoraasztal irányába tartott. Léptei visszhangzottak a teremben. A padlón macskák heverésztek, de közeledtére elszaladtak. Lecsatolta utazóköpenyét, aztán leült a padra, a falhoz támaszkodott, és lehunyta a szemét.

Pár perccel később egy női hang törte meg a csendet.

– Azt hittem, Itko Kanban vagy.

Paran szeme felpattant. Az asztal végében, apjuk székére támaszkodva ott állt Tavore, Paran idősebbik húga, aki egy évvel volt nála fiatalabb. Külseje olyan volt, mint mindig, egyszerű, hétköznapi, arca vértelen, vöröses haja az aktuálisan divatosnál rövidebbre nyírva. A lány magasabb volt, mint amikor legutóbb látta, kilóra pedig nagyjából annyi lehetett, mint a bátyja. Felnőtt volt már, és nem csak a család furcsa középső gyermeke. Arca kifejezéstelenül meredt Paranra.

– Áthelyeztek – mondta Paran.

– Ide? Arról már értesültünk volna.

„Hát persze, hogy tudnátok róla! A befolyásos családok közötti szövevényes kapcsolatok.”

– Váratlanul történt – mondta Paran. – De már megtörtént. Nem ide helyeztek, csak pár napig maradok Untában.

– Előléptettek?

Paran elmosolyodott.

– Úgy gondolod, ideje, hogy a befektetés végre meghozza gyümölcsét? Másodlagos ügylet ugyan, de azért mindig a család hírnevének fényében kell gondolkodnunk, igaz?

– A család hírnevének alakulása már nem a te problémád, drága fivérem.

– Ah, tehát talán a tied? Atyánk visszavonult a közéletből?

– Lassacskán. Egészségi állapota miatt. Megkérdezted akár Itko Kanban is, hogy...

– Még mindig helyettesíteni akarsz engem, Tavore? Magadra vállaltad tévedésem súlyos következményeit? Talán emlékszel rá, hogy nem éppen ünnepélyes körülmények között hagytam el a házat. De azt mindig is tudtam, hogy a ház ügyei megfelelő kézbe kerülnek majd.

A lány seszínű szeme összeszűkült, de túl büszke volt ahhoz, hogy feltegye a nyilvánvaló kérdést.

– No és merre van Felisin? – kérdezte Paran.

– Tanul. Még nem hallott arról, hogy hazajöttél. Nagyon fog neked örülni, és össze lesz törve, amikor meghallja, hogy milyen rövid ideig maradsz a házban.

– Ő most a vetélytársad, Tavore?

A húga megvetően elfintorodott, aztán hátat fordított.

– Felisin? Ő túlságosan puhány ehhez a világhoz, bátyám. Nem tudom, lenne-e olyan világ, ahol ő boldogulna. Nem változott semmit. Örülni fog, hogy láthat téged.

Paran nézte a távolodó lány merev tartását.

Izzadtságszagot érzett – a sajátját és a lováét –, valamint az út porát, és még valami mást is... „Ősi vér, ősi félelem.” Paran körülnézett. „Sokkal kisebb, mint az emlékeimben.”

Második fejezet

A moranthok érkezésével

fordult a kocka...

S mint a roskatag hajók

a Szabad Városok úgy süllyedtek el

a Birodalmi Tenger hullámai közt.

A háború tizenkettedik éve következett

az Összetört Hold éve

a hirtelen támadt

halálos eső és

fekete szárnyú ígéret ideje.

Két város állta már csak

a malaza ostromot

az egyik erős, büszke zászlaja

a Sötétség szárnya alatt lobogott.

A másik magányos –

serege sincs,

szövetségese sincs –

az erős város esett el előbb.

Kiáltás az Árnyakhoz

Felisin (szül. 1146)

Hamvas Álmának 1163-ik éve (két évvel később)

A Malaza Birodalom fennállásának 105-ik éve

Laseen Császárnő uralkodásának 9-ik éve

A füstfelhőben valahol varjak károgtak. Kiáltásuk borzalmas kórusa túlharsogta a haldokló katonák nyögéseit. A sűrű füstben ott ült az elevenen megégett hús orrfacsaró szaga. Az elesett Palás városára néző harmadik dombon ott állt Szélfogó, egyedül. A varázslónő körül megolvadt páncéldarabok hevertek kupacokban – sisakok, mellvértek, fegyverek. Egy órával korábban azokat a páncélokat és fegyvereket még nők és férfiak viselték, de nekik már nem volt nyomuk sehol.

Az üres páncélok csendje Szélfogó fejében gyászénekként zengett. Karja keresztben volt, szorosan a mellkasához szorítva. A burgundivörös, ezüst mintázatú köpeny, amely posztját jelölte a Második Hadsereg harci varázslói között, most foltosan, tépetten lógott kerek válláról. Ovális, húsos arca, melyen általában jó kedélyű, csintalan kifejezés ült, most tele volt sötét árkokkal, orcája petyhüdt és sápadt volt. A Szélfogót körülvevő szagok és hangok mögül a varázslónő a mélyülő csendre figyelt fel. A csend részben a körülötte heverő üres páncélokból jött, a vádló hiányból. De a csendnek volt egy másik forrása is. A varázslat, melyet itt alkalmaztak, elég erős volt ahhoz, hogy felszaggassa a világok közötti határvonalat alkotó anyagot. Bármi volt is azon túl, a Káosz Üregében, úgy tűnt, hogy most csupán karnyújtásnyi távolságra van a varázslónőtől.

Azt hitte, már nem is maradtak érzései, hogy mindent felemésztett az a borzalom, amin keresztülment, de amikor meglátta a város felé masírozó Fekete Moranth gárdát, jeges gyűlölet költözött a szívébe.

Szövetségesek. Jönnek a vérdíjukért. Egy órán belül jó, ha ezer élő lakosa marad Palás városának. A szomszédos népek véres történetében kiegyenlítődik majd a bosszú mérlegének nyelve. Kard által. Shedunul kegyelmére, hát nem volt még elég?

A városban vagy tucatnyi helyen szabadult el a tűz. Az ostrom véget ért, három hosszú év után. De Szélfogó tudta, hogy ezzel koránt sincs vége. Valami rejtezett, várakozott a csendben. Tehát neki is várnia kellett. Az aznapi halottak ennyit igazán megérdemelnek – ha már semmi mást nem tudott értük tenni, míg még éltek. Az előtte elterülő síkságon malaza-katonák tetemei hevertek, valóságos szőnyeget alkottak. Imitt-amott egy-egy végtag az ég felé meredt, varjú trónolt rajtuk. Azok a katonák, akik túlélték a támadást, most a halottak között bolyongtak, és keresték barátaikat. Szélfogó fájdalmas tekintete követte útjukat.

– Jönnek – mondta egy hang pár méterre tőle.

Lassan megfordult. A Sokfürt nevű varázsló feküdt ott egy megperzselt páncélon, borotvált koponyájának bőre visszatükrözte az égbolt homályát. Egy varázslathullám deréktól lefelé teljesen elpusztította a testét. Rózsaszín cafatok – ennyi maradt a testéből a bordái alatti részen. Teste darabjai a sárban hevertek, testnedvei lassan elfolytak. Halovány fényburok remegett a teste körül, varázslattal próbálta magát életben tartani.

– Azt hittem, meghaltál – mormogta Szélfogó.

– Szerencsés napom van ma.

– Nem úgy nézel ki.

– Jönnek – mondta Sokfürt, szájából sötétpiros vér buggyant ki. – Látod már őket?

Szélfogó a domboldal felé fordult, világos szeme összeszűkült. Négy katona közeledett feléjük.

– Kik ők?

A varázsló nem válaszolt. Szélfogó visszafordult hozzá, és látta, hogy a tekintete mániákusan őrá tapad – a férfi haldoklott, tekintete azt sugallta, hogy már csak percei vannak hátra.

– Talán arra gondoltál, hogy az egyik hullám hátán szépen ellovagolsz innen? Nos, tulajdonképpen ez is egy módja annak, hogy elkerülj innen.

A varázsló válasza meglepte Szélfogót.

– Nem áll neked valami jól az irónia, Fogó. Sosem állt jól. – Sokfürt elkomorodott, hunyorgott, pislogott, valószínűleg a rátelepedő sötétségtől próbált szabadulni. – Nem túl biztonságos dolog túl sokat tudni. Örülj neki, hogy téged megkíméltelek. – Elvigyorodott, kivillanó fogai vörösre színeződtek a vértől. – Gondolj szép dolgokra. A test halandó.

Szélfogó elgondolkodva nézte varázslótársát, meglepte őt, hogy hirtelen olyan... emberinek látja. Talán a haldoklás elsöpri a szokványos álarcokat, melyeket az élet báljában viseltek az emberek. De az is lehet, hogy egyszerűen csak nem számított arra, hogy Sokkfürtben a halandó embert fogja látni egyszer. Szélfogó egészen eddig fájdalmasan összeszorított karral állt, most elengedte magát, és remegve felsóhajtott.

– Igazad van. Ez itt most nem a legjobb idő és hely az ironizálásra, igaz? Sosem szerettelek, Sokfürt, de soha nem kérdőjeleztem meg a bátorságodat, és nem is fogom, soha. – Kritikusan végigmérte a haldoklót, és egyik énje egészen megdöbbent azon, hogy szikrányi részvétet sem érez társa iránt. – Azt hiszem, hogy még Tajszkrenn tudása sem elegendő ahhoz, hogy megmentsen téged, Sokfürt.

A férfi tekintetében ravaszság csillant, és fájdalmas hangon elnevette magát.

– Drága leányom – suttogta –, a naivitásodat mindig is nagyon szórakoztatónak találtam.

– Hát persze – vágta rá Szélfogó, akit szíven talált a varázsló szokatlan őszintesége. – Egy utolsó vicc az én kontómra, a régi idők emlékére.

– Félreérted...

– Hát ennyire bízol önmagadban? Azt mondod, hogy még nincs vége. Tán azt hiszed, hogy Főmágusunk iránt érzett gyűlöleted elég erős ahhoz, hogy visszahozzon a Csuklyás kapujából? Bosszú a síron túlról?

– Ismerhetnél már ennyire. Én mindig hagyok magamnak vészkijáratot.

– Még mászni sem tudsz. Hogyan fogsz eljutni addig a vészkijáratig?

A varázsló megnyalta cserepes ajkát.

– Az egyezség része – mondta halkan. – A vészkijárat jön el énhozzám. Miközben társalgunk, folyamatosan közeledik.

Szélfogón erőt vett a nyugtalanság. A háta mögül páncél nyikorgását és vas csörömpölését hallotta. A hang olyan volt számára, akár egy jéghideg fuvallat. Megfordult, és látta, hogy négy katona érkezik a dombtetőre. Három férfi, egy nő, mind sárosak, véresek, arcuk szinte hófehér. A varázslónő tekintete megakadt a nőn, aki úgy lépdelt a három férfi mögött, mint egy megkésett, nem kívánt gondolat. A lány fiatal volt, szép, akár egy jégcsap, és ránézésre olyan hideg is. Itt valami nem stimmel. Jó lesz vigyázni.

A férfi, aki elöl lépdelt – a rangjelzése szerint egy őrmester – Szélfogó mellé lépett. Sötétszürke, markáns arcában mélyen ülő szeme közömbösen mérte végig Szélfogót.

– Ő az? – fordult a magas, vékony, fekete bőrű férfihoz, aki ekkor ért oda mellé. A megszólított megrázta a fejét.

– Nem, az, amelyik nekünk kell, ott van – mondta. Malaza nyelven beszélt, de erős, Hétvárosi akcentussal.

A harmadik férfi, balról megkerülte az őrmestert, és termetét meghazudtoló kecsességgel Sokfürt mellé lépett. Szélfogóra rá sem nézett, a varázslónő pedig ettől valahogy kisebbnek érezte magát. Magában megfogalmazott egy frappáns kis választ, miközben a férfiak megkerülték, de hirtelen túlságosan megerőltetőnek találta a beszédet.

– Nos – fordult az őrmesterhez –, ha a temetés miatt jöttek, akkor kissé elsiették a dolgot. Még nem halt meg. De persze – folytatta –, maguk nem a halottat akarják elszállítani. Tudom. Sokfürt kötött valamiféle egyezséget – azt gondolja, hogy fél testtel is tovább élhet.

Az őrmester szája kemény vonallá préselődött az őszülő, drótszerű szakálla alatt.

– Mire akar kilyukadni, Varázslónő?

Az őrmester mellett álló fekete férfi visszanézett a lányra, aki még mindig több tucat lépésre mögöttük volt. A férfi megremegett, de arca kifejezéstelen maradt. Visszafordult, Szélfogóra nézett, titokzatosan vállat vont, aztán ellépett mellőle.

Szélfogó megborzongott, érzékeit megrázta az erő. Nagy levegőt vett. Egy mágus. Szélfogó követte a férfit, aki csatlakozott társához Sokfürt teste mellett, és próbálta kisilabizálni, hogy a sár és vér alatt milyen egyenruhát viselnek.

– Kik maguk, emberek?

– Kilencedik osztag, Második hadtest.

– Kilencedik? – szisszent fel Szélfogó. – A Hídégetők? – Összeszűkült szemmel végigmérte az előtte álló őrmestert. – A Kilencedik osztag. Akkor maga csakis Pálinkás lehet.

Most a férfi rezzent össze. Szélfogó megköszörülte a torkát:

– Hallottam már magáról. Hallottam, hogy...

– Nem érdekes – vágott közbe a férfi rekedtes hangon. – A régi pletykák úgy terjednek, akár a bozóttűz.

Szélfogó megdörzsölte az arcát, és érezte, hogy körme alatt zsíros korom gyűlik össze. Hídégetők. Ők voltak a néhai Császár kedvencei, az elitalakulat, de Laseen kilenc évvel ezelőtti véres hatalomátvétele óta minden lehetséges patkányfészekbe őket tuszkolták be. Ez már majdnem tíz éve így ment – a hányattatások miatt már csak egy kicsi, jelentéktelen alakulat maradt belőlük. A kis csapatban voltak legendás emberek, akiknek neve széles körben ismertté vált. Kis csapatok vezetői voltak ők, többnyire őrmesterek, akik a Genabackis Hadjáratban, a Birodalmi Sereg tagjaiként szereztek maguknak nevet. Nevek, melyek tovább emelték Félkarú amúgy is híres hadseregének fényét. Detoran, Hangyás, Nyurga, Pálinkás. Nevek, melyeket a súlyos dicsfény mellett az a fajta keserűség is terhelt, melyen minden hadsereg hízik. Szinte emblémái voltak ők ennek a végtelen, véres, őrült hadjáratnak.

Pálinkás őrmester a dombtetőn heverő maradványokat nézte. Szélfogó nézte, ahogy a férfi összerakja magában a képet arról, ami történt. Arcában rángatózott egy izom. A varázslónő felé fordult, arcán új, lágyabb kifejezéssel. Szemében megértés és sajnálat villant.

– Maga maradt utolsóként a csapatából? – kérdezte.

Szélfogó elfordult, hirtelen valahogy törékenynek, sebezhetőnek érezte magát.

– Igen, csak én maradtam állva. De nem a tehetségem miatt. Pusztán szerencsés voltam.

Az őrmester, ha hallotta is a keserűséget a varázslónő hangjában, nem reagált rá. Elhallgatott, figyelte két, hétvárosi katonáját, akik a varázsló teste fölé hajoltak. Szélfogó megnyalta az ajkát, és nyugtalanul fészkelődni kezdett. Ő is a két katonát kezdte figyelni. A két férfi halk beszélgetésbe merült. Hallotta, hogy Sokfürt felnevet. A hang hallatán felállt a szőr a hátán.

– Az a magas fickó – mondta –, ő mágus, ugye?

Pálinkás morgott valamit, aztán megszólalt:

– Fürge Ben a neve.

– De gondolom, nem ezzel a névvel született.

– Nem.

Szélfogónak húzta a vállát köpenye súlya, ezért megigazította. Egy pillanatig nem érezte a derekában a kínzó fájdalmat.

– Ismernem kellene őt, őrmester. Az ilyesfajta erő nem maradhat észrevétlen. Nem kezdő.

– Nem – felelte Pálinkás. – Tényleg nem kezdő.

Szélfogó érezte, hogy egyre dühösebb.

– Magyarázatot követelek. Mi történik itt?

– Ahogy elnézem, nem sok minden. – Pálinkás elfintorodott. – Fürge Ben!

A mágus feléjük nézett.

– Az utolsó simítások, őrmester – mondta vigyorogva, megmutatva hófehér fogait.

– A Csuklyás szakállára – sóhajtotta Szélfogó, és elfordult. Látta, hogy a lány még mindig a dombtető szélén álldogál, és a városba vonuló moranth seregeket bámulja. Mintha megérezte volna, hogy nézik – körülnézett. Arckifejezése láttán a varázslónő megdöbbent. Szélfogó elfordította a fejét. – Ennyi maradt a seregéből, őrmester? Két dezertőr martalóc, meg egy vérszomjas gyereklány?

– Hét emberem maradt – válaszolta színtelen hangon Pálinkás.

– Reggel mennyien voltak?

– Tizenöten.

Itt valami nem stimmel. Úgy érezte, mondania kell még valamit.

– Egész jó arány. – Mikor látta, hogy az őrmester arcából kiszalad a vér, magában halkan káromkodott egyet. – De azért – tette hozzá sietve –, biztos vagyok benne, hogy jó emberek voltak ők, akiket elvesztett.

– Ügyesen meghaltak – mondta Pálinkás.

Szavai súlya megrázta a varázslónőt. Gondolatban felsikoltott, szorosan lehunyta a szemét, és harcolt a zavarodottság és fájdalom könnyei ellen. „Túl sok volt ez egyszerre. Én nem készültem fel erre. Nem készültem fel a találkozásra Pálinkással, egy emberrel, aki saját hírnevének súlya alatt görnyedezik, aki több mint egy hegynyi hullán mászott már keresztül, mióta a Birodalmat szolgálja”

A Hídégetőket nem látták túl sokan az elmúlt három év folyamán. Az ostrom kezdetekor azt a feladatot kapták, hogy aknázzák alá Palás vaskos falait. A parancs egyenesen a fővárosból érkezett, és vagy rossz viccnek szánták, vagy ennyire nem foglalkoztak a hadjárat alakulásával: az egész völgy egy jégkorszaki gödör fölött feküdt. A város alapját alkotó kőzet egy olyan mély rést dugaszolt el, melynek végét még Szélfogó varázslói is csak nehezen találták meg a föld alatt. „Három éve vannak a föld alatt. Mikor láthatták utoljára a napot?” Szélfogó teste megfeszült.

– Őrmester! – Nézett rá a férfire. – Reggel óta a csatornáikban kutat?

Pálinkás arcán fájdalom futott át, és Szélfogó hirtelen rádöbbent, hogy mi történt.

– Milyen csatornákra gondol? – kérdezte halkan, majd elfordult.

Szélfogó a férfi karjára tette a kezét. Az őrmester az érintéstől megremegett.

– Pálinkás – suttogta Szélfogó. – Ön is kitalált mindent. Arról, ami velem... ami velem történt, és a többiekkel, akik ezen a dombon álltak. – Habozott, majd folytatta. – Mindkettőnket nagy fájdalom ért ma. Sajnálom, ami történt.

– Ne sajnálja, varázslónő – húzódott el a férfi közömbös tekintettel. A nő szemébe nézett. – Nem engedhetjük meg magunknak, hogy sajnálkozzunk.

Szélfogó nézte, ahogy a férfi a katonáihoz sétál. Egy női hang szólalt meg közvetlenül a háta mögött.

– Ma reggel még egészen pontosan ezernégyszázan voltunk, varázslónő.

Szélfogó megperdült. Ilyen közelségből tisztán látszott, hogy a lány nem lehet több, mint tizenöt éves. Kivéve a szemét – a szeme ugyanis olyan volt, mint az ezeréves, tompán csillogó ónixkő. Ősi volt, mintha minden érzelmet kimosott volna belőle az idő.

– És most?

A lány szinte nemtörődöm módon rántotta meg a vállát.

– Harmincan, vagy talán harmincöten maradtunk. Az öt csatorna közül kettő teljesen beomlott. Mi az ötödikben voltunk, és kiástuk magunkat. Muzsikus és Sunyi a másik csatornáknál dolgoznak, de úgy néz ki, nem maradt túlélő. Próbáltak volna segítséget szerezni. – Sáros arcán sokatmondó, gúnyos mosoly villant fel. – De a főnök, a Főmágus, ezt megakadályozta.

– Mit csinált Tajszkrenn?! Miért?!

A lány elkomorodott, majd fogta magát, és elvonult onnan, vissza a dombtető szélére, és ismét a várost kezdte bámulni. Szélfogó egy ideig a lány után nézett. Az utolsó mondatot úgy dobta oda, mintha egy konkrét választ várna rá. Komplikáció? Bárhogy is volt, tisztán látszik, hogy nem sikerült. Tajszkrenn nem gyűjt maga köré barátokat. Nagyszerű. Az egész nap egy katasztrófa volt, és ezért csakis a Főmágust terhelte a felelősség. Palás felé nézett, aztán a füstös égre emelte tekintetét. Az a masszív, fenyegető árny, amelyet az elmúlt három évben minden reggel látott, nem volt többé. Még mindig alig bírta elhinni, pedig a bizonyíték ott volt a szeme előtt.

– Figyelmeztettél minket – suttogta az üres égbolt felé, ahogy a reggeli események eszébe villantak. – Figyelmeztettél minket, igaz?

Az elmúlt négy hónapban Gömbsüveggel töltötte éjszakáit: kis lazításként, hogy valamivel feloldja az egy helyben toporgó ostrom unalmát. Legalábbis ezt próbálta bemesélni magának, nem éppen hivatásukhoz méltó viszonyukkal kapcsolatban. Persze többről volt szó, sokkal többről. De az önmagával való őszinteség sosem tartozott Szélfogó erősségei közé.

A varázshívás, amikor megérkezett, előbb felébresztette őt, mint Gömbsüveget. A mágus kicsi, ám formás teste szinte eltűnt az ő testének párnái között. Kinyitotta a szemét, és látta, hogy a férfi úgy kapaszkodik belé, akár egy gyermek az anyjába. Aztán a férfi is meghallotta a fejében a hívást, elmosolyodott, és kinyitotta a szemét.

– Sokfürt? – kérdezte. Kimászott a takaró alól, és megborzongott.

Szélfogó elfintorodott:

– Ki más is lehetne? Az a fickó sosem alszik.

– Vajon mit akarhat? – Felállt, és körülnézett a szobában. A ruháját kereste.

Szélfogó a férfit figyelte. Nagyon vékony volt, így elég furcsa párost alkottak. A sátorlapon beszűrődő halovány hajnali fényben a férfi csontos teste puhának, szinte gyermekinek látszott. Ahhoz képest, hogy már elmúlt százéves, egész jól tartotta magát.

– Sokfürt Dujek megbízásait bonyolítja le – mondta. – Biztos csak valami pontosításról lesz szó.

Gömbsüveg nyögdécselve felhúzta a csizmáját.

– Hát ezt kapod azért cserébe, hogy vezeted a csapatot. Meg kell, hogy mondjam, könnyebb volt Neduriannak szalutálni, mint neked. Ha csak rád nézek, a legszívesebben...

– Maradjunk a hivatalos ügyeknél Gömbsüveg – mondta Szélfogó viccesnek szánt, ám túl élesre sikeredett hangon.

– Készül valami? – kérdezte halkan Gömbsüveg, miközben magas homlokán megkeményedtek a komor ráncok.

„Azt hittem, hogy ezektől már megszabadultam.” Szélfogó felsóhajtott.

– Nem tudom. Mindenesetre az jelent valamit, hogy Sokfürt mindkettőnket hívott. Ha csak egy jelentésről volna szó, akkor te még mindig húznád a lóbőrt.

Csendben felöltöztek, de közben a sátorban egyre növekedett a feszültség. Egy órával később Gömbsüveget elemésztik a kék lángok, Szélfogó fájdalmas sikolyára pedig csak a varjak felelnek majd. De ezt ők még persze nem tudták. Mindketten összekészültek, hogy átmenjenek Félkarú Dujek Legfelsőbb Ököl parancsnoki sátrába, egy váratlan megbeszélésre.

Gömbsüveg sátra előtt a sárban az utolsó őrség katonái a tábortűz előtt kuporogtak, kezüket melengették az égő lótrágya fölött. Néhányan az ösvényen sétáltak, még túl korán volt. Szürke sátrak rengetege borította a Palás városa előtti síkságot övező dombokat. Enyhe szellő fújdogált, katonai zászlók lobogtak a sátrak felett – a szél előző este óta megfordult, és most latrinák bűzét hozta Szélfogó felé. Feje felett még látszott pár csillag, de az erősödő fényben lassan ezek is elhalványodtak. A világ szinte békésnek látszott a hajnali fényben.

Szélfogó összehúzta magán a köpönyegét, fázott. Megállt a sátor előtt, megfordult, és a hegyet fürkészte, mely vele szemben vagy fél kilométerre tőle magasodott Palás városa fölé. Megnézte a Hold Szülöttének viharvert homlokzatát – mióta az eszét tudta, ez volt a neve. A bazalttorony, amely úgy nézett ki, akár egy rothadó, feketedő fog, a Birodalom legerősebb és legfélelmetesebb ellenségének adott otthont. Mivel magasan a föld fölött állt, a Hold Szülöttét lehetetlen lett volna ostrommal bevenni. Még Laseen halhatatlan serege – a T'lan Imassok, akik oly könnyedén utaztak, akár a homok a szél hátán – sem tudta vagy akarta megtörni a Hold mágikus védvonalait.

Palás varázslói erős szövetségesre leltek. Szélfogó emlékezett rá, hogy a Birodalom egyszer már összeakasztotta a bajszát a Hold urával, még a Császár idején. A dolgok már igen rosszul álltak, amikor a Hold váratlanul kiszállt a játszmából, és elvonult. A túlélők közül senki sem tudta, hogy miért történt ez így – egy a sok ezer titok közül, melyeket a Császár magával vitt a hullámsírba.

Az, hogy a Hold ismét megjelent Genabackison, mindenkit meglepett, és ez alkalommal nem volt semmiféle visszavonulás. A varázserejű Tiste Andiik fél tucat légiója kivonult a Holdból, és egy Caladan Brood nevű hadúr vezetésével csatlakoztak a Bíborsereg zsoldosaihoz. A két hadsereg összefogott, és együtt visszaszorították a malaza Ötödik Hadtestet, mely a Rhivi-síkság északi csücskénél próbált kelet felé nyomulni. Az elmúlt négy évben az Ötödik hadtest a Feketekutya-erdőben toporgott, és védekezett Brood és a Bíborsereg támadásai ellen. Az állomásozás hamarosan halálosnak bizonyulhatott.

De a Hold Szülöttében nem Caladan Brood és a Tiste Andiik laktak csupán. Az erődöt egy láthatatlan úr irányította, ő hozta ide, és ő egyezett meg Palás mágusaival is.

Szélfogó csapatának igen kevés esélye volt egy ilyen ellenféllel szemben. Így aztán az ostrom egy helyben toporgott, kivéve persze a Hídégetőket, akik folyamatosan dolgoztak a lehetetlen feladaton, és megpróbálták aláaknázni a város erős falait.

„Maradj! – imádkozott a Hold Szülöttéhez: – Fordítsd el az arcod, és tartsd távol a vér szagát és a halottak sikolyát ettől a helytől. Várd meg, míg mi kezdünk meghátrálni!”

Gömbsüveg ott várt mellette. Nem mondott semmit, megértette, hogy ez már rituálé volt Szélfogó életében. Többek között pont ezért szerette a férfit. Persze, csak mint barátot. Semmi komoly, semmi rémisztő nincs abban, hogy valaki barátként szeret egy másik embert.

– Érzem, hogy Sokfürt már türelmetlenül vár minket – mormogta Gömbsüveg.

Szélfogó felsóhajtott:

– Én is érzem. Pont ezért vonakodom odamenni hozzá.

– Tudom, de már nem húzhatjuk sokáig, Fogó. Nagy kár.

– Hmm, nem hagyhatjuk, hogy egy bizonyos következtetésre jussanak, igaz?

– Nem kell hozzá nagy ész. Mindegy – mondta, és lehervadt a mosoly az arcáról. – Menjünk!

Pár perccel később ott voltak a parancsnoki sátornál. A magányos katona, aki a bejáratnál őrködött, láthatóan zavarba jött, amikor meglátta a két varázslót. Tisztelgett nekik. Szélfogó megállt, és a férfi tekintetét kereste.

– Hetedik Század?

Az őr kerülte a varázslónő tekintetét.

– Igen, varázslónő. Harmadik Osztag.

– Ismerős volt nekem. Adja át üdvözletemet Rozsdás őrmesternek. – Közelebb lépett a férfihoz. – Valami újság, katona?

A férfi szaporán pislogott.

– Magasan a levegőben, varázslónő. Onnan jönnek a hírek.

Szélfogó Gömbsüvegre pillantott, aki megállt a sátor bejáratánál. A férfi felfújta az arcát, komikus arcot vágott.

– Sejtettem, hogy az ő szagát érzem.

Szélfogó ezen jót mulatott magában. Látta, hogy az őr erősen izzad a páncélsisak alatt.

– Köszönöm, hogy figyelmeztetett, katona.

– Valamit valamiért, varázslónő. – A férfi újból tisztelgett előtte, ez alkalommal szebben és valahogy barátságosabban.

„Évek óta ez megy. Ragaszkodni ahhoz, hogy én is az ő családjuk tagja vagyok, a Második Hadtest tagja – a legrégebbi erőé, a Császár seregéé. Valamit valamiért, varázslónő. Mentse meg a bőrünket, és mi is megmentjük a magáét. Kéz kezet mos. Végül is, egy család vagyunk. De akkor miért érzem magam olyan idegennek közöttük?” Szélfogó viszonozta a tisztelgést.

Beléptek a parancsnoki sátorba. Azonnal megérezte az erő jelenlétét, melyet Gömbsüveg úgy hívott, hogy a szag. Könnyezett tőle a szeme. Görcsös fejfájás tört rá. Ezt a kisugárzást egy olyan erő okozta, melyet jól ismert ugyan, de nem gyakorolhatott, mert nem volt rá képes. Ettől persze csak még jobban fájt a feje. A sátor első helyiségében pár lámpás füstös fényénél egy tucatnyi szék látszott. Az egyik oldalon egy tábori asztal állt, rajta bádogkancsóban vizezett bor, meg hat, vízcseppektől ragyogó pohár. Kicsapódott rajtuk a pára.

Gömbsüveg halkan mormogva megszólalt mellette.

– A Csuklyás szakállára, Fogó, hogy én ezt hogy utálom!

Szélfogónak alkalmazkodott a szeme a sötétséghez, és a második helyiség bejáratán keresztül egy ismerős, hosszú ruhás alakot látott. A férfi hosszú ujjaival Dujek térképén matatott. Bíborvörös köpönyege hullámzott, akár a víz, pedig a férfi meg sem mozdult.

– Jaj, ezt azért nem kellene – suttogta Szélfogó.

– A számból vetted ki a szót – mondta Gömbsüveg, miközben a szemét törölgette.

– Gondolod, hogy színészkedik? – kérdezte Szélfogó, miközben helyet foglaltak.

Gömbsüveg elvigyorodott.

– Holtbiztos. Laseen Főmágusa akkor sem igazodna ki egy katonai térképen, ha az élete múlna rajta.

– Már hogy mindannyiunk élete.

A mellettük levő székből egy hang szólalt meg:

– Ma munkához látunk.

Szélfogó a szék belsejét borító természetellenes sötétségbe bámult.

– Ez majdnem olyan rossz volt, mint Tajszkrenn póza, Sokfürt. Örülj neki, hogy nem azt a széket választottam.

Először egy sárgás fogsor tűnt fel, azután pedig a hozzá tartozó férfi is, miután Sokfürt feloldotta a varázslatot. Izzadsággyöngyök ragyogtak a férfi sebhelyes homlokán és borotvált koponyáján – ebben nem volt semmi különös, Sokfürt egy jégveremben is izzadt volna. Fejét kicsit félrehajtotta, arcára így kissé gúnyos, ravaszkásan öntelt kifejezés ült ki. Apró, sötét szeme Szélfogóra szegeződött.

– Emlékszel még rá, hogy mi az a munka, ugye? – Mosolya kiszélesedett, így törött, lapos orra még laposabbnak látszott. – Tudod, a munka az, amit még azelőtt csináltál, hogy összefeküdtél volna ezzel a Gömbsüveggel. Mielőtt elpuhultál.

Szélfogó nagy levegőt vett, hogy visszavágjon, de Gömbsüveg nyugodt hangja megelőzte.

– Talán magányos vagy, Sokfürt? Elárulhatom, hogy a markotányos nők neked dupla tarifát számítanak fel a szolgálataikért. Az a helyzet, hogy Nedurian sajnálatos halála után Dujek Szélfogót nevezte ki a csapat élére. Lehet, hogy ez neked nem tetszik, de ez csakis a te bajod. Ez az ára a határozatlanságodnak.

Sokfürt lehajolt, és lepöckölt egy porszemcsét szaténpapucsa orráról. A lábbeli hihetetlen módon, sértetlenül megúszta a kinti sártengeren való átkelést.

– Kedves bajtársaim, az elvakult hit a bolondoknak való...

Mondatát nem fejezhette be, mert a sátor bejárata felcsapódott. Félkarú Dujek Legfőbb Ököl lépett be rajta, reggeli borotválkozása nyomán még mindig szappanos füllel, fahéjillatot húzva maga után.

Szélfogó az évek során nagyon megszerette ezt az illatot. Biztonság, egyensúly, józan ész. Félkarú Dujek ezeket a dolgokat jelképezte, és nem csak neki, hanem az egész hadseregnek. A férfi megállt a helyiség közepén, és a három mágust nézte. Szélfogó közben a Legfelsőbb Öklöt tanulmányozta húsos szemhéja alól. A három éve tartó erőltetett tétlenség frissítően hatott a koros férfire. Inkább látszott ötvennek, mint hetvenkilencnek. Keskeny, napbarnított arcában szúrós, hajthatatlan szürke szempár ragyogott. Egyenesen állt, és így magasabbnak látszott, mint amekkora volt – százhetven centi. Egyszerű, dísztelen bőrruhát viselt, melyet az izzadság legalább annyira elszínezett, mint a Birodalmi jelkép, a bíbor. Bal karjának csonkját bőrszalagok takarták. Napani szandálja cápabőr szíjai közül kilátszott szőrös, krétafehér lábfeje.

Gömbsüveg elővett egy zsebkendőt, és Dujek felé dobta. A Legfőbb Ököl elkapta a kendőt.

– Már megint? Átkozott borbély! – morogta, miközben letörölgette a szappanhabot az álláról és a füléről. – Le merném fogadni, hogy direkt csinálja. – Gombóccá gyűrte a zsebkendőt, és visszadobta Gömbsüvegnek. – Mind együtt vagyunk. Nagyszerű. Kezdjük a szokványos dolgokkal. Sokfürt, sikerült találkoznod a fiúkkal odalent?

Sokfürt elnyomott egy ásítást:

– Egy Muzsikus nevű utásszal találkoztam lent, körbevezetett. – Rövid szünetet tartott, míg lepöckölt egy porszemet a brokátköpönyege ujjáról. Dujek szemébe nézett. – Elég lesz úgy hat vagy hét év, és már el is érik a városfalakat.

– Értelmetlen munka – mondta Szélfogó –, és ezt beleírom majd a jelentésembe is. – Felsandított Dujekre. – Ha egyáltalán elér a jelentésem a Császári Udvarba.

– Bízzunk a lehetetlenben – mondta halkan Gömbsüveg.

Dujek felhorkant – ez a hang nála a nevetéssel volt egyenlő.

– Rendben, varázslók, figyelem. Két fontos közlendőm van. – Sebhelyes arca alig észrevehetően elkomorodott. – Az első dolog az, hogy a Császárnő küldött egy Karmos csapatot. Ők jelenleg is a városban vannak, kiiktatják Palás mágusait.

Szélfogó hátán végigfutott a hideg. Senki sem szeretett Karmosok közelében lenni. A birodalmi merénylők – Laseen kedvenc fegyvere – mérgezett tőre mindig éles volt, és nem csupán idegenek ellen használták. A malazák sem voltak tőlük biztonságban. Gömbsüvegnek láthatóan hasonló gondolatok jártak a fejében, mivel hirtelen kihúzta magát.

– Ha bármi más oka is van a jövetelüknek...

– Akkor arról én fogok először értesülni – mondta Dujek. Közben keze a kardja markolata felé tévedt.

„Közönsége van a másik szobában. A Karmosok vezetőjéhez beszél, elmondja neki, hogy mi az ábra. Shedunul áldja meg érte.” Sokfürt szólalt meg:

– El fognak bújni. Varázslók, nem idióták.

Szélfogó csak egy perccel később értette meg, hogy mire is célzott a társa. Ó, hát persze. Palás varázslói. Dujek Sokfürtre nézett, és kurtán bólintott.

– Kettő. Ma megtámadjuk a Hold Szülöttét.

Ezen szavak hallatán a másik helyiségben tartózkodó Tajszkrenn Főmágus megfordult, és lassan elindult feléjük. Csuklyája árnyékában sötét arcán mosoly terült szét, egy pillanatra ráncok tűntek fel arcán. De a mosoly egy pillanat alatt elillant, s a kortalan bőr ismét kisimult.

– Üdvözlet, drága kollégáim – mondta egyszerre gúnyos és csöpögően kedves hangon.

Sokfürt felhorkant:

– Ha lehet kérni, a melodrámát inkább hagyjuk, Tajszkrenn.

A Főmágus folytatta, tudomást sem véve Sokfürt kommentárjáról:

– A Császárnő elvesztette a türelmét, mellyel eddig viseltetett a Hold Szülötte iránt...

– A Császárnő eléggé fél ahhoz, hogy védekezésképpen kemény támadásba lendüljön – mondta halkan, ám határozottan Dujek. – Fogalmazzon tisztán, Mágus. Most az első számú varázslóihoz beszél. A fenébe is, legalább ennyi tiszteletet mutasson irántuk.

– Rendben van, Legfőbb Ököl. – A Főmágus a társaihoz fordult. – A csapat, én, és még három főmágus egy órán belül támadunk. Az építmény szinte minden lakója csatlakozott az Északi hadjárathoz. Úgy tudjuk, hogy a Hold ura egyedül maradt. Puszta jelenléte csaknem három évig elegendő volt ahhoz, hogy visszatartson bennünket. Ma reggel, kedves barátaim, próbára tesszük a Hold urának erejét.

– És reménykedünk benne, hogy egész eddig csak blöffölt – tette hozzá Dujek, akinek hirtelen valahogy elmélyültek a ráncok az arcán. – Van kérdés?

– Milyen gyorsan lehetne elintézni az áthelyezésemet? – kérdezte Gömbsüveg. Szélfogó megköszörülte a torkát.

– Mit tudunk a Hold Szülöttének Uráról?

– Attól tartok, elég keveset – mondta Tajszkrenn komor tekintettel. – Az biztos, hogy Tiste Andii. Egy Ősmágus.

Sokfürt előredőlt, és Tajszkrenn elé köpött a földre.

– Tiste Andii, Főmágus? Szerintem ennél pontosabbak is lehetnénk, nem igaz?

Szélfogó migrénje egyre erősödött. A varázslónő észrevette, hogy már jó ideje visszatartja a lélegzetét. Kényszerítette magát, kifújta a levegőt. Várta Tajszkrenn reakcióját – a szavakra és a hagyományos hétvárosi kihívásra.

– Egy Ősmágus – ismételte Tajszkrenn –, talán az Ősmágus Tiste Andii. Kedves Sokfürt – tette hozzá halkabban, megvető hangon –, primitív törzsi szokásai igazán érdekesek, de felettébb ízléstelenek.

Sokfürt elvigyorodott:

– A Tiste Andiik a Sötét Anya első gyermekei. Maga érezte a Mágikus Üregek lüktetését, ahogy én is. Kérdezze csak meg Dujektől, hogy milyen jelentéseket kapott az Északi hadjáratról. Ősi Mágia, Kurald Galain. A Hold Szülöttének Ura az Ősmágus Mester, pontosan tudjuk a nevét.

– Én nem tudok semmi ilyesmiről – vágta rá a Főmágus. – Akkor talán felvilágosíthatna minket, kedves Sokfürt, de figyelmeztetem, hogy utánanézek a forrásainak.

– Hűha! – Sokfürt arcán gonosz vigyor villant. – A Főmágus fenyeget! Alakul, nem mondom. Erre feleljen. Miért csak három másik Főmágus jön? Ennyire azért nem jelentéktelen az ügy. De különben is, miért nem két évvel ezelőtt tettük ugyanezt?

Bármi alakult is Sokfürt és Tajszkrenn között, Dujek megpróbált véget vetni neki:

– A helyzetünk súlyos, mágus. Az Északi hadjárat korántsem a mi terveink szerint alakul. Az Ötödik Hadtestre már keresztet vethetünk, és jövő tavaszig nem számíthatunk utánpótlásra. A Hold urának seregei bármelyik nap visszaérhetnek ide, és ez a mi legfőbb gondunk. Nem szeretném a mágusaimat egy egész seregnyi Tiste Andiival szembeállítani, azt pedig végképp nem akarom, hogy a Második hadtest egy kétfrontos háborúba keveredjen, és felmorzsolódjon. Igen rossz taktika volna tovább várni, és bárki is ez a Caladan Brood, megfizettetné velünk a rossz időzítés árát.

– Caladan Brood – mormogta Gömbsüveg. – Esküszöm, hogy hallottam már ezt a nevet valahol. Fura, hogy nem tudom, hol.

Szélfogó összeszűkült szemmel nézett Tajszkrennre. Gömbsüvegnek igaza volt – a Bíborsereghez csatlakozó Tiste Andiik vezetőjének neve valóban ismerősen csengett – régről ismerősnek, mintha valami ősi legendában, vagy talán egy epikus költeményben hallott volna róla. A Főmágus elkapta Szélfogó tekintetét – számítóan és laposan nézett a varázslónő szemébe.

– A feladatunk – mondta, miközben a többiekhez fordult –, nem az, hogy megvitassuk a dolgot. A Császárnő kiadta a parancsot, mi pedig végre fogjuk hajtani.

– Ha már a keresztbe tett karoknál tartunk – mondta Sokfürt, továbbra is Tajszkrennre függesztve tekintetét –, emlékszik még az areni macska-egér játékra? Ebben a tervben nekem valami bűzlik. Benne van a maga keze is. Már régóta reszket egy ilyen lehetőségért. – Vigyora még gonoszabbá vált. – Tehát, ki az a másik három Főmágus? Hadd találjam ki...

– Elég! – kiáltotta Tajszkrenn villámló tekintettel. Közelebb lépett Sokfürthöz, aki elcsendesedett. De a szeme tovább csillogott.

A lámpások fénye ellobbant. Gömbsüveg az ölében lévő zsebkendővel könnyeket törölgetett az arcáról.

„Erő, a fenébe is, mindjárt széthasad a fejem.”

Rendben van – suttogta Sokfürt. – Terítsük ki a lapjainkat. Biztos vagyok benne, hogy a Legfelsőbb Ököl értékelni fogja, hogy fényt derítünk a homályos részletekre. Legyen egyenes, kedves barátom.

Szélfogó Dujekre pillantott. A parancsnok arca kifejezéstelen volt, de a szeme Tajszkrennt fürkészte. Látszott, hogy erősen gondolkodik valamin. Gömbsüveg közelebb hajolt hozzá.

– Mi az ördög folyik itt, Fogó? – kérdezte a férfi.

– Fogalmam sincs – suttogta Szélfogó –, de szépen forrósodik a hangulat. – Könnyed hangon válaszolt, de a gyomrát mintha jeges kéz markolta volna össze a félelemtől. Sokfürt már régebb óta szolgálta a Birodalmat, mint ő, vagy akár Gömbsüveg. Azok közé a varázslók közé tartozott, akik a Hétváros Szövetsége nevében harcoltak a malaza seregek ellen, még Aren eleste és a Szent Fallah'd szétszóródása előtt. Később válaszút elé állították: vagy meghal, vagy az új urat szolgálja. Pn'potsunnál csatlakozott a Második Hadtesthez – és Dujekkel egyetemben ő is ott volt a Császár akkori őrségében, amikor az első viperák megjelentek, amikor a Birodalom Bajnokát tőrbe csalták, és brutálisan meggyilkolták. Sokfürt tudott valamit. De mit?

– Rendben van – mondta Dujek. – Lássunk munkához.

Szélfogó felsóhajtott. Az öreg Félkarú nem volt éppen a szavak embere. Ránézett a férfira. Jól ismerte őt, de nem mint barátot – Félkarú nem barátkozott senkivel, hanem mint a Birodalom egyetlen életben maradt nagy katonai elméjét. Ha Sokfürt célzása igaz, és tényleg csapdába akarják csalni a Legfelsőbb Öklöt, és Tajszkrenn is benne van... Feszülő íjhoz hasonlítunk, mondta egyszer Gömbsüveg Félkarú seregéről, és jaj a Birodalomnak, ha egyszer csak elpattan a húr. A Hétváros katonái, a csontvázak a kredencben – akik meghajoltak, de sosem hódolnak be... Tajszkrenn intett neki és a többi mágusnak. Szélfogó és Gömbsüveg felálltak. Sokfürt ülve maradt, szemét lehunyva, mintha aludna. Gömbsüveg Dujekhez fordult.

– Szóval, ami az áthelyezést illeti...

– Később – mondta a Legfelsőbb Ököl. – Egy félkarú embernek rémálom a papírmunka. – Szemügyre vette varázslóját, és éppen megszólalt volna, de Gömbsüveg megelőzte.

– Anomandaris.

– Ahh – szólt bele Sokfürt a csendbe, mely Gömbsüveg bejelentését követte. – Hát persze. Még három Főmágus? Csak három?

Szélfogó Dujek sápadt arcát bámulta.

– A vers – mondta halkan. – Most már emlékszem.

Caladan Brood, az őskori emlék, télhozó, kegyetlen...

Gömbsüveg folytatta a verset.

...jeltelen sírban nyugszik, s kezében, mely sziklát is morzsolt már...

Szélfogó folytatta:

a dalának fejszéje –

alszik bár, de él, így add tovább a szót

mindenkinek – ne ébreszd fel!

Ne ébreszd fel!

Mindenki Szélfogót bámulta a sátorban, ahogy felcsendültek az utolsó szavak.

– Úgy látszik, felébredt – mondta. Kiszáradt a szája. – „Anomandaris”, Halász Keltath epikus költeménye.

– A vers nem Caladan Broodról szól – mondta Dujek komoran.

– Nem – ismerte el Szélfogó –, sokkal inkább a társáról.

Sokfürt lassan talpra állt. Közelebb lépett Tajszkrennhez.

– Fürkész Anomander, a Tiste Andiik, a Sötét Éjszaka szellemeinek ura. Fürkész, a Káosz Lobonca. Ő a Hold ura, és maga négy Főmágust és egy szakasznyi varázslót küld ki ellene.

Tajszkrenn sima bőrén izzadságcseppek tűntek fel.

– A Tiste Andiik – mondta közömbös hangon –, nem olyanok, mint mi. Kedves barátom, magának talán kiszámíthatatlannak tűnnek, de én egyáltalán nem így látom a helyzetet. Csak másmilyenek. Nincs saját céljuk. Egyszerűen csak egyik emberi drámából a másikba vándorolnak. Komolyan úgy gondolja, hogy Fürkész Anomander leáll velünk csatározni?

– Caladan Brood talán meghátrált? – vágott vissza Sokfürt.

– Ő nem Tiste Andii, Sokfürt. Ő ember, bár van, aki szerint barghaszt vér folyik az ereiben. De az biztos, hogy nem ősi leszármazott, vagy ilyesmi.

Szélfogó bekapcsolódott a vitába.

– Tehát arra alapozzunk, hogy Fürkész cserbenhagyja Palás mágusait... hogy felrúgja a megállapodást.

– A veszély korántsem olyan nagy, mint amilyennek tűnik – mondta a Főmágus. – Bellurdan végzett némi kutatást Genabarisban, varázslónő. A Feketekutya-erdő mögötti hegyvonulatban rábukkantak a Gothos-tekercsek néhány újabb részére. Az írásokban sok szó esik a Tiste Andiikről, és más Ősi népekről is. És azt se feledjük, hogy a Hold Szülötte már korábban is kitért a Birodalommal való nyílt harc elől.

Szélfogót hullámokban érte a félelem, térde is egészen elgyengült tőle. Leült, súlya alatt megnyikordult a tábori szék.

– Ha hiba csúszott a számításokba – mondta –, akkor ezzel aláírjuk a halálos ítéletünket. Nem csak a varázslókét, hanem Félkarú egész seregéét.

Tajszkrenn lassan hátat fordított Sokfürtnek és a többieknek.

– Laseen Császárnő utasítása – mondta. – A kollégáink Üregen át érkeznek. Ha ideérnek, elmondom, hogy ki hová fog állni. Nincs több mondanivalóm.

Ezzel a Főmágus visszavonult a térképszobába, és felvette eredeti pózát.

Szélfogó úgy látta, hogy Dujek az elmúlt néhány percben éveket öregedett. Gyorsan elkapta a tekintetét, mert nem bírt volna belenézni a csalódott szempárba, melyben némi gyanakvás is úszott. Gyáva nyúl – te semmirekellő nőszemély! Gyáva vagy! A Legfőbb Ököl végül megköszörülte a torkát.

– Készüljenek az Üregekkel, varázslók. Valamit valamiért.

*

Bízzunk a Főmágusban, gondolta magában Szélfogó. Tajszkrenn az első dombon állt, szinte a Hold Szülöttének az árnyékában. A varázslók három csoportba szerveződtek, és mindegyik csoport elfoglalta a Palás előtti dombok egyikének tetejét. Tajszkrenn volt a legközelebb a városhoz, a harci mágusok a legtávolabb. A középső dombon három másik Főmágus állt. Szélfogó jól ismerte mindhármat. Éjsötét magas volt, hollófekete hajú, előkelő tartású, olyan kegyetlen ütőerővel, melyet az öreg Császár annak idején mindennél többre becsült. Oldalán élete párja, Bellurdan, a koponyaroppantó, egy thelomen óriás, akinek majd a Hold kapujánál kell bizonyítania, ha eljutnak odáig. És végül A'Karonys, a tűzmágus, alacsony és kövérkés, varázspálcája hosszabb, mint egy lándzsa. A Második és Hatodik Hadtest katonái kivont karddal, parancsra várva sorakoztak előttük a síkságon. Hétezer veterán és négyezer önkéntes várta, hogy a város ellen vonulhasson. A Fekete Moranth Csapatok vagy egy fél kilométerre onnan, a nyugati sziklaoromnál sorakoztak. Dél volt, szellő sem rezdült a síkság felett. A várakozó katonák felett szúnyogfelhő keringett, az égbolt borús volt, a felhőzet vékony, de nem szakadozott. Szélfogó a dombtetőn álldogált, és ruhája alatt csorgott a verejték. Egy ideig a síkságon álló katonákat figyelte, aztán a tartalékos varázslótársaihoz fordult. Igazából hat varázslónak kellett volna ott állni mögötte, de most csak ketten voltak. Egyik oldalán Sokfürt várakozott, a szürke esőköpönyegben, melyet a csatákban mindig viselt. Arcán ravasz, gúnyos kifejezés ült. Gömbsüveg közelebb lépett Szélfogóhoz. A férfi intett a fejével.

– Szerinted minek örül ennyire? – kérdezte.

– Sokfürt! – szólította a férfit Szélfogó. A férfi csak megrázta a fejét. – Igazad volt a Főmágusokkal kapcsolatban?

Sokfürt elmosolyodott, aztán hátat fordított nekik.

– Utálom, amikor titkol előlem valamit – mondta Gömbsüveg.

A varázslónő felmordult.

– Tényleg rejteget valamit előlünk. Mi olyan különleges Éjsötétben, Bellurdanban és A'Karonysban? Miért őket választotta Tajszkrenn, és honnan tudta Sokfürt, hogy Tajszkrenn őket választotta?

– Kérdés kérdés hátán – sóhajtotta Gömbsüveg. – Mindhárman régi játékosok ebben a témában. A Császár idején mindhárman egész mágussereget vezettek, amikor a Birodalomban volt még elég varázsló ahhoz, hogy igazi seregeket alkossanak. A'Karonys a Falari Hadjárat idején kapaszkodott fel a ranglétrán, Bellurdan és Éjsötét pedig még ennél is régebben vannak a hadseregnél. A Régi Rókás földrészről érkeztek, még az egyesülési háborúk idején.

– Mindhárman tapasztalt játékosok – mondta Szélfogó –, ahogy mondtad is. De mostanság egyikük sem dolgozik már, vagy tévedek? Az utolsó hadjáratuk a Hétváros Szövetsége ellen volt...

– Ahol A'Karonys vereséget szenvedett a Pan'potsun-medencében...

– Felfüggesztették, de nem tettek vele semmit. Pont akkor gyilkolták meg a Császárt. Minden a feje tetejére állt. A T'lan Imass nem ismerte el az új Császárnő hatalmát, elvonultak a Jhag Odhanba.

– A legendák szerint visszatértek, de alaposan megnyesték a szárnyukat, bármi volt is az, amivel odaát összefutottak, az nem fogadta őket szívesen.

– Éjsötét és Bellurdan az utóbbi hat, nem, hét évben állítólag csak ül a babérjain, és írogatja a jelentéseit Nathilognak... – mondta Szélfogó.

– Ez így volt, de aztán Tajszkrenn elküldte a Theloment Genabarisra, hogy tanulmányozzon valami kéziratokat.

– Én félek – vallotta be Szélfogó. – Nagyon félek. Láttad Dujek arcát? Tud valamit, rájött valamire, és ez a valami eléggé sokkolóan hatott rá.

– Ideje munkához látni – szólt nekik Sokfürt.

Gömbsüveg és Szélfogó megfordultak.

Szélfogónak végigfutott a hideg a hátán. A Hold Szülötte három éve folyamatosan lázadt a Birodalom ellen, csak most hagyta abba. A tetejéhez közel, a feléjük eső oldalon egy párkány és egy falmélyedés jelent meg. Egy ajtó. Mozgást még nem láttak.

– Tudja – suttogta a varázslónő.

– És esze ágában sincs elrohanni – tette hozzá Gömbsüveg.

Az első dombon Tajszkrenn Főmágus széttárta karját. Kezei között egy aranyszín lánghullám jelent meg, mely felfelé röppent, s közben növekedett. A varázslathullám nekivágódott a Hold Szülötte fekete kövének. Szikladarabok zuhantak le a nyomában, Palás városára, valamint a síkságon várakozó malaza seregekre a halál zápora hullott.

– Elkezdődött – suttogta Gömbsüveg.

Tajszkrenn első támadására egyelőre hallgatás volt a válasz. A távolból csupán a háztetőkre zuhanó kövek zaja hallatszott, valamint a síkságon megsebesült katonák sikolya. Mindenki az ég felé nézett. A válasz olyasmi volt, amire senki sem számított.

A Hold Szülötte körül fekete felhő emelkedett a levegőbe, rikoltozás hallatszott. Egy pillanattal később a fekete felhő szétterjedt, darabokra szakadt. Szélfogó rájött, hogy mit is lát tulajdonképpen.

Varjak.

Ezer és ezer Óriás Varjú. Valószínűleg a Hold felszínének hasadékaiban, réseiben fészkeltek. Rikoltozásuk egyre határozottabbnak tűnt – felháborodás és düh hallatszott a hangjukban. Kikanyarodtak a Hold fölötti területről, vagy ötméteres fesztávolságú szárnyakkal belekapaszkodtak a szélbe, és felfelé szálltak, Palás városa és a síkság fölött.

Szélfogó szívében a jeges félelem lassan pánikba ment át. Sokfürt vakkantásszerű hangon felnevetett, és feléjük perdült.

– Kedves kollégáim, ezek a Hold hírnökei! – mondta. Szemében őrület csillogott. – Ezek a dögevő madarak. – Hátradobta a köpönyegét, és felemelte a karját. – Csak képzeljétek el, miféle úr lehet az, aki képes vagy harmincezer varjút etetni.

A Hold Szülöttén nyílt ajtóban egy alak jelent meg. Széttárt karokkal állt, hosszú, ezüstfehér haja lobogott a szélben.

„A Káosz Lobonca. Fürkész Anomander. A fekete bőrű Tiste Andiik ura. Ezernyi telet látott már, kóstolta sárkányok vérét, népe utolsó tagjainak vezetője, a Bánat Trónjának és egy tragikus sorsú királyságnak az ura – egy királyságé, amelynek nincs saját országa!”

Fürkész Anomander egészen kicsinek tűnt erődje ablakában, ilyen távolságból alig látszott. Az illúzió lassan eloszlott. Szélfogó levegő után kapott, amikor a Hold Urának aurája fellobbant: „Hogy még ilyen messziről is látszik...”!

– Nyissátok meg az Üregeket – parancsolta Szélfogó elcsukló hangon. – Most!

Miközben Fürkész erőt gyűjtött, a középső domb felől kékes lánggal égő, dupla tűzgolyók röppentek fel. A tövénél találták el a Hold Szülöttét, és megrázták. Tajszkrenn újabb aranyló tűzhullámot engedett útjára. A tűzhullámot borostyánszín lángok és vöröses torkú füst kísérte. A Hold Ura válaszolt a kihívásra. Fekete erőhullám gyűrűzött az első domb felé. A Főmágus térdre esett azon igyekezetében, hogy eltérítse a támadást. A domb megremegett körülötte, ahogy a nyers erő végigsöpört rajta. A közelben álló katonák mind azonnal szörnyethaltak. Szélfogó rémülten nézte, ahogy a tehetetlen katonákat elnyeli a sötét erő, melynek támadását egy erős dörgés követte. Miután a fekete villámok eltűntek, a katonákból csak rothadt halmok maradtak, mint egy-egy kifacsart felmosórongy.

„Kurald Galain varázslat. Ősi mágia, a Káosz Fuvallata!”

Szélfogó egyre szaporábban szedte a levegőt, és közben érezte, hogy Thyr Üregének ereje behatol testébe. A varázslónő átformálta az erőt, leláncoló varázsigét mormolt, majd útjára engedte az erőt. Gömbsüveg követte példáját, a Mockra Üregből merített magának erőt. Sokfürtöt is körbefonta az ő titokzatos erőforrása, és a mágus szintén támadásba lendült. Szélfogó körül ettől kezdve felgyorsultak az események, és alig érzékelt valamit, de tudatának egy része elszigetelődött, megfigyelt minden apró részletet, amit csak ki lehetett venni a körülötte zajló rettenetből.

A világ olyan lett, mint egy életre kelt rémálom, varázslat szárnyalt a Hold Szülötte felé, és varázslat zuhogott lefelé is, vak, pusztító varázslat. Föld emelkedett az ég felé, dübörgő oszlopok formájában. A szikladarabok úgy hatoltak át az emberek testén, akár a forró kés a vajon. Hamu ereszkedett alá az égből, betakarva az élőket és holtakat egyaránt. Az ég színe halovány rózsaszínbe fordult, a nap rezes fényben próbált áttörni a hamu alkotta fellegen.

Látta, hogy egy erőhullám félresöpri Sokfürt védőhálóját, és szó szerint félbeszakítja a varázslót. Üvöltéséből inkább düh hallatszott ki, és nem fájdalom, de Szélfogó nem hallhatta sokáig, mert az erőhullám hozzá is elért, és szinte megsüketítette őt. Érezte, hogy saját védőhálója is semmivé lesz a sikoltóan éles, hideg varázslathullám hatására, mely az életére tört. Hátraesett, de Gömbsüveg mellette termett, és Mockra erejével a varázslónő védelmére kelt. A férfi ereje visszaverte a nőt érő támadásokat. A hullám továbbállt, végigsöpört a domboldalon, tőlük balra.

Szélfogó térdre esett. Gömbsüveg ott állt fölötte, szavai erővonalat izzítottak fel a nő körül, arca nem a Hold Szülötte felé fordult, hanem a síkság felé. Szeme elkerekedett az iszonytól és rémülettől.

Szélfogó túl későn döbbent rá, hogy mi is történt. Gömbsüveg saját maga helyett őt védte. Ez volt az utolsó dolog, amit életében tehetett, hiszen elmarkolta őt a halál. Éles fényű lángok ölelték körül. A Szélfogót védelmező erővonalak hirtelen semmivé foszlottak. Onnan, ahol Gömbsüveg állt, szédítő forróság csapta meg Szélfogót, az oldalára esett. Inkább érezte, mint hallotta saját sikolyát, többé nem érzékelte a távolságokat, elméje védőpajzsot vont saját maga köré.

Szélfogó feltápászkodott, hamut és földet köpködött, majd tovább harcolt. Már nem támadott, csak védekezett, próbált életben maradni. Valahol az elméje egy rejtett kis zugában egy hang sikoltozott, türelmetlenül, fájdalmasan. „Gömbsüveg a síkság felé nézett, nem pedig a Hold Szülötte felé – jobbra fordította a fejét! Sokfürtöt is a síkság felől érte támadás!”

Látta, hogy egy kenryll'ah démon emelkedik Éjsötét fölé. A hatalmas lény kegyetlenül felnevetett, és egyesével kitépte Éjsötét végtagjait. Mire Bellurdan odaért, már neki is látott a falatozásnak. A thelomen felüvöltött, amikor a démon a mellkasához emelte borotvaéles karmait. Nem törődött a fájdalommal, a vérrel, mely mellkasából ömlött – összeroppantotta a démon fejét.

A'Karonys varázspálcájával lángcsóvákat lövellt a Hold Szülötte felé, amely szinte már el is tűnt a lángok között. Aztán az alacsony, kövérkés varázsló köré túlvilági jégpáncél ujjai kúsztak, és egyetlen perc alatt megfagyasztották. Kicsit később már nem maradt belőle más, csak egy marék por.

Tajszkrenn köré varázslatok záporoztak szüntelenül, a domb, melyen a Főmágus térdelt, egészen elfeketedett. De ő minden hullámot, melyet felé irányoztak, visszavert magáról, halomba döntve a síkságon álló katonákat. A mészárlás hangjai, a hamu, a rikoltozó varjak, a záporozó kövek, a sebesültek és haldoklók kiáltásai, a katonákra vetődő démonok vérfagyasztó üvöltése – Szélfogó mindezek mellett folyamatos dobogást hallott – Tajszkrenn varázslatainak hullámait. A Holdból vájt hatalmas, lángoló sziklák Palásra zuhantak, fekete füstcsóvát húzva maguk után, és a város perceken belül saját torz képévé alakult – a halál és káosz városává.

Szélfogó füle eldugult, teste pedig úgy lüktetett, mintha minden egyes sejtje maga akarna levegőt venni. A varázslónő csak lassan döbbent rá, hogy a varázslat hullámai elenyésztek. Még az elméje mélyén sikítozó hang is elhallgatott. Homályos tekintetét a Hold Szülöttére emelte, mely több tucatnyi helyen füstölt és égett – és lassan hátrált, visszahúzódott. Kiért a városból, és bizonytalan mozgással, féloldalasan tovább haladt. A Hold Szülötte dél felé indult, a távoli Tahlyn-hegység irányába.

Szélfogó körülnézett, valahogy homályosan rémlett neki, hogy egy csapat katona az ő dombjához rohant, védelmet keresve. Aztán egy hatalmas hullám leverte a lábáról, széttépte utolsó védelmi vonalait is. A katonákból most nem maradt más, csak a páncélzatuk darabjai. Valamit valamiért, Varázslónő. Visszanyelte feltörő könnyeit, és az első domb felé fordult. Tajszkrenn a földön hevert, de életben volt. Vagy fél tucat katona masírozott fel a dombra, és sereglett a Főmágus elé. Egy perc múlva már el is vitték őt.

Bellurdan, akinek legtöbb ruhája hamuvá lett, húsa pedig vöröslött az égett sebektől, a középső domb tetején maradt, és fájdalmas zokogás közepette Éjsötét földi maradványait szedegette össze éppen. Az egész jelenet, a szörnyűség és a gyász villámcsapásként érte Szélfogó szívét. Gyorsan elfordult.

– Légy átkozott, Tajszkrenn – suttogta halkan.

Palás városa elesett. A Birodalom Félkarú seregeit és négy varázslóját áldozta fel ezért. A Fekete moranth csapatok csak most indultak a város felé. Szélfogó álla megfeszült, telt ajkai pedig vékony, fehér vonallá préselődtek. Valami ott dörömbölt az emlékei között, és egyre biztosabb volt abban, hogy ez a játszma még nem ért véget.

A varázslónő várt.

„A Mágikus Üregek mindenek fölött léteznek. Találd meg a kaput, és keress rajta magadnak egy megfelelő nyílást. Ami kitüremkedik azon a nyíláson, az a tiéd, kedved szerint alakíthatod.” Ezekkel a szavakkal bocsátottak egykor egy fiatal nőt a varázslás rögös útjára. „Tárd fel a lelked az Üreg előtt, mely érted jön – amely rád talál. Használd az erejét – annyit, amennyit tested s lelked biztosan uralni tud –, de ne feledd: ha a test megtörik, a kapu bezárul!”

Szélfogónak fájt minden végtagja. Úgy érezte magát, mintha az elmúlt két órában bunkósbottal püfölték volna a testét. A legutolsó dolog, amire vágyott, az a furcsa, keserű íz volt a szájában, mely jelezte, hogy valami gonosz erő érkezett a dombtetőre. Ilyen figyelmeztetést egy gyakorló varázsló csak akkor kaphatott, ha a kapu nyitva állt, az Üreg Ereje pedig átjárhatta testét. Hallott ilyen történeteket más varázslóktól, olvasott poros kéziratokat, melyek ezekről a percekről szóltak – amikor megérkezett az erő, a halálos. Úgy hitték, ilyenkor egy isten lép a halandók világába.

Ha tippelnie kellett, hogy milyen halhatatlan erő érkezett mellé, akkor biztosan a Halál Istenére, Csuklyásra szavaz. De az ösztönei azt súgták, téved. Nem, az isten nem érkezett meg – valami más viszont annál inkább. A varázslónő összezavarodott, mert nem tudta eldönteni, hogy a körülötte álló emberek közül ki az, aki veszélyes. Tekintete valami miatt újra és újra a fiatal lányra vándorolt. De a gyermeken csak azt látta, hogy lélekben többnyire egészen máshol járhat.

A hangok végre visszahozták őt a jelenbe. Pálinkás őrmester ott állt Fürge Ben és a másik katona fölött, akik még mindig Sokfürt teste mellett térdeltek. Fürge Ben egy hosszúkás, becsomagolt tárgyat szorongatott a kezében, és úgy nézett az őrmesterére, mintha valamiféle jóváhagyásra várna. A két férfi között vibrált a levegő a feszültségtől. Szélfogó elkomorodott, és a férfiak mellé lépett.

– Mit csinálsz? – kérdezte Fürge Bentől. Tekintete a tárgyra tapadt, melyet a varázsló szinte nőiesen kecses kezében látott. A mágus meg sem hallotta őt, továbbra is az őrmestert nézte.

Pálinkás a varázslónőre pillantott.

– Gyerünk, Fürge – morogta, aztán elsétált a domb széléig. A Morath-hegyeket bámulta.

Fürge Ben finom, aszketikus vonásai megkeményedtek. Fejével intett társának:

– Készülj, Kalam.

A Kalam nevű katona a sarkára ült, kezét zsebre tette. A pozitúra kissé furcsán festett, főleg Fürge Ben kérése után, de úgy tűnt, a varázsló elégedett. Szélfogó figyelte, ahogy a varázsló Sokfürt vértől mocskos, reszkető mellkasára helyezi vékony ujjait. A férfi elsuttogott egy leláncoló igét, és lehunyta a szemét.

– Ez mintha denul nyelven lett volna – mondta Szélfogó, és Kalamra pislantott, aki meg sem mozdult, csak ült tovább, ugyanúgy. – De valahogy mégsem – tette hozzá lassan. – Mintha kicsavarta volna a szavakat – Szélfogó elhallgatott, mert valami furcsát látott Kalamban – olyan volt, mint egy kígyó, amely éppen lecsapni készül. Nem kellene sok hozzá, hogy az ember magára vonja a haragját. Elég egy pár rosszul időzített szó, egy óvatlan mozdulat Fürge Ben vagy Sokfürt felé. A férfi nagydarab volt, olyan mackós típus, de Szélfogó nem feledte a gyilkos pillantását sem. „Tényleg egy kígyó, ez a férfi egy igazi gyilkos, egy katona, aki elérte már a felsőbb szintet a gyilkolásban. Neki az ölés már nem csupán egy munka, élvezi is!” Eltűnődött rajta, hogy nem ez az erő, ez a kimondatlan kegyetlenség volt-e az, ami szexuális izgalommal töltötte el a testét. Szélfogó felsóhajtott. Ez már csak egy ilyen nap.

Fürge Ben elismételte a leláncoló igét, ezúttal a csomag fölött, melyet ekkorra elhelyezett Sokfürt teste mellett. Szélfogó növekvő félelemmel látta, hogy hihetetlen erő öleli körbe a tárgyat, miközben a mágus hosszú ujjaival végigsimít felette a levegőben. A férfi jóval nagyobb tudással rendelkezett, mint ő. Olyan Üreget nyitott meg, melyet ő még csak nem is ismert.

– Kik vagytok ti egyáltalán? – suttogta, majd hátrálni kezdett.

Sokfürt szeme felpattant, tekintetéből üvöltött a fájdalom. Szeme megakadt Szélfogón, cserepes ajka mosolyra húzódott.

– Elveszett tudományok, Fogó. Aminek te most a tanúja leszel, azt már vagy ezer éve nem csinálta senki. – Arca elsötétedett, a mosoly lehervadt az ajkáról. Tekintete őrült lánggal égett. – Emlékezz vissza, Szélfogó! Gömbsüvegre meg rám. Amikor elestünk. Mit láttál te akkor? Nem éreztél valamit? Valami furcsát? Gyerünk, gondolkodj már! Nézz csak rám! Nézz a sebeimre, nézd meg, mi történt velem! Melyik irányba néztem, amikor a hullám elért?

Szélfogó csak nézte a tüzet a szemében: diadallal vegyes harag látszott a haldokló tekintetében.

– Nem vagyok benne biztos – mondta halkan. – Tényleg, láttam valamit. – A legbelsőbb énje, az, amelyik a csata során dolgozott benne, az, amelyik Gömbsüveg halálakor sikoltozni kezdett az elméjében – a sikoly az erőhullámoknak szólt, melyek a síkság felől érkeztek. Szeme összeszűkült, Sokfürtre meredt. – Fürkész Anomander sosem törődött az akaratlagossággal. Ő fölötte állt az egész ügynek. A varázslat hullámait viszont akaratlagosan gerjesztették, nem igaz? Rossz oldalról törtek ránk. – Egész testében reszketett. – De miért? Mi oka lett volna Tajszkrennek, hogy ilyet tegyen?

Sokfürt remegő kézzel megragadta Fürge Ben ruháját.

– Használd a nőt, varázsló – mondta. – Vállalom a kockázatot.

Szélfogó fejében versenyt száguldottak a gondolatok. Dujek leküldte Sokfürtöt a csatornába. Pálinkás és a szakasza pedig ott dolgoztak. Megállapodást kötöttek egymással.

– Sokfürt, mi folyik itt? – kérdezte. A félelemtől nyakizmai egészen lemerevedtek. – Hogy érted azt, hogy használjon engem?

– Talán vak vagy, te nőszemély?

– Csendet! – parancsolta Fürge Ben.

A varázsló szétmarcangolt mellkasára helyezte a tárgyat, ügyelve arra, hogy pontosan a gerinc mentén feküdjön a hosszúkás csomag. A felső vége éppen a férfi álla alá ért, az alja kicsit túllógott törzse maradványán. A csomag vásznának piszkos felületéből fekete erőfonalak törtek elő. Fürge Ben elhúzta kezét a tárgy fölött, mire a háló szétterjedt. A csillogó fekete szálak tébolyult fonadékká szövődtek, beborították Sokfürt egész testét, sőt, behatoltak a húsába is. A mintázat folyamatosan változott, méghozzá egyre gyorsabb és gyorsabb ütemben. Sokfürt vonaglott, szeme fellángolt, aztán hátraesett. Tüdejéből egy utolsó lélegzet tört elő, lassan, sziszegve. A sóhaj bugyborékolásba ment át, aztán a varázsló már nem vett levegőt. Fürge Ben a sarkára ült, és Pálinkásra pillantott. Az őrmester feléjük fordult, közömbös, kifürkészhetetlen arccal.

Szélfogó mocskos ruhaujjával letörölte homlokáról az izzadságot.

– Tehát nem működött – mondta. – Bármivel is próbálkoztál, az nem sikerült.

Fürge Ben talpra szökkent. Kalam felvette a földről a becsomagolt tárgyat, és közelebb lépett a varázslónőhöz. A merénylő végtelenül sötét szeme a varázslónő arcát fürkészte.

– Vigyázz rá, varázslónő – mondta Fürge Ben. – Vidd magaddal a sátradba, és csak ott csomagold ki. Tajszkrennek nem szabad meglátnia.

– Micsoda? Ennyi? – Szélfogó tekintete a csomagra esett. – Azt sem tudom, hogy mi ez, amit elfogadok tőled. De bármi legyen is a csomagban, nekem valahogy nem tetszik ez az egész.

A varázslónő háta mögött megszólalt a lány. Hangja élesen és vádlón csengett:

– Nem tudom, hogy mit csinált, Varázsló. Távol tartott engem magától. Ez nem volt szép dolog.

Szélfogó a lány felé fordult, aztán Fürge Benre nézett. Mi ez az egész? A fekete férfi dühösen meredt maga elé, de a szeme sarkában valami más is látszott. Félelem. Pálinkás a lány felé fordult.

– Van valami mondanivalója az üggyel kapcsolatban, önkéntes? – mondta kemény hangon.

A lány sötét szeme az őrmesterre siklott. Megrántotta a vállát, aztán elsétált. Kalam Szélfogó felé nyújtotta a csomagot.

– Válaszok – mondta halkan, dallamos, telt Hétvárosi akcentussal. – Mi mindannyian válaszokra várunk, Varázslónő. A Főmágus megölte a társait. Nézzen ránk, a Hídégetőkből csak mi maradtunk. A válaszokat nem könnyű... megtudni. Hajlandó áldozatokat hozni az ügy érdekében?

Szélfogó egy utolsó pillantást vetett Sokfürt kegyetlenül szétmarcangolt testére, a semmibe meredő tekintetre, majd átvette a csomagot. Bármi volt is benne, könnyű volt, akár a pille. A vászonba burkolt tárgy kicsi volt; több részből állt, és ahogy megragadta, csomókat, toldásokat érzett a kemény tárgy felületén. A merénylő medveszerű arcába nézett.

– Azt akarom – mondta lassan –, hogy Tajszkrenn megkapja, amit érdemel. Látni akarom, hogy megbűnhődik.

– Akkor tehát megegyeztünk – mondta Kalam mosolyogva. – Itt kezdődik a közös munkánk.

Szélfogónak a mosoly láttán összeszorult a gyomra. „Beléd meg mi ütött, te nőszemély?” Felsóhajtott:

– Rendben. – Megfordult, és már indult volna lefelé a dombról, amikor tekintete megakadt az őt figyelő lányon. Végigfutott a hátán a hideg. – Újonc, te ott! Mi a neved?

A lány elmosolyodott, mintha viccet mondana:

– Siralom.

Szélfogó elkomorodott. Találó név. A hóna alá csapta a csomagot, és imbolyogva elindult lefelé a domboldalon.

*

Pálinkás őrmester belerúgott egy sisakba, majd nézte, ahogy az végigpattog lefelé a domboldalon. Fürge Benhez fordult.

– Tehát megvan? – kérdezte.

A varázsló szórakozottan Siralomra nézett, majd bólintott.

– Túlságosan a csapatunkra tereli a figyelmet – mondta a fiatal lány Pálinkásnak. – Tajszkrenn észre fogja venni.

Az őrmester felvonta a szemöldökét.

– A csapatra terelem a figyelmet? Mi az ördögöt akar ez jelenteni?

Siralom nem felelt. Pálinkás igen cifrákat gondolt magában, de nem szólt egy szót sem. Mit is szokott Muzsikus mondani a lányra? Egy ravasz kis kurva. Egyenesen a szemébe mondta, a lány meg csak bámult rá azzal a jeges, kegyetlen tekintetével. Pálinkás ugyan utálta magát ezért, de osztotta Muzsikus véleményét. De ami még ennél is kuszábbá tette a helyzetet, ez a tizenöt éves lány majdnem halálra rémítette Fürge Bent, és a varázsló nem volt hajlandó beszélni az esetről. Mit adott neki a Birodalom? Követte tekintetével Szélfogót, aki a csatamezőn vágott át éppen. A varjak rikoltozva szálltak fel előle, és rémült, bizonytalan hangokat hallatva köröztek fölötte a levegőben. Az őrmester érezte, hogy Kalam áll meg mellette.

– A Csuklyás Szakállára – mormogta Pálinkás –, úgy látom, a varjak halálos veszedelemnek tekintik ezt a varázslónőt.

– Nem őt – mondta Kalam –, hanem azt, amit visz.

Pálinkás beletúrt a szakállába, tekintete összeszűkült.

– Ez az egész ügy valahogy bűzlik. Biztos, hogy szükség van erre?

Kalam megvonta a vállát.

– Pálinkás – szólalt meg Fürge Ben a hátuk mögött. – Készakarva tartottak bennünket a csatornában. Gondolod, hogy Tajszkrenn nem tudta előre, hogy mi fog történni?

Az őrmester a varázslóhoz fordult. Siralom ott állt vagy százlépésnyire tőlük, bőven hallótávolságon belül. Pálinkás a lány felé fordult, de nem mondott semmit.

Némi hallgatás után az őrmester a város felé fordult. Az utolsó moranth légiók éppen akkor masíroztak be a Nyugati Kapun. Az ostromlott városfalakon túl fekete füstoszlopok emelkedtek a levegőbe. Hallott valamit a régi viszályról, ami a moranthok és Palás, egykori Szabad Város lakosai között dúlt. A kereskedelmi utakért folyó küzdelem két erős kereskedőváros között – ezért estek egymás torkának folyton. Legtöbbször Palás került ki győztesen a versenyből. De most úgy látszott, hogy a fekete páncélba bújt harcosok, akiknek még az arca sem látszott ki a sisak rostélyán keresztül, és akik furcsa, zümmögő hangon kommunikáltak egymással, végül mégiscsak győztek. A dögökre gyűlő madarak kiáltásain túl halványan hallatszott a férfiak, nők és gyermekek halálsikolya is, akik moranth kard által végezték.

– Úgy hallom, a Császárnő megtartja a moranthoknak tett ígéretét – jegyezte meg halkan Fürge Ben. – Egy órányi szabad öldöklés. Nem hittem volna, hogy Dujek...

– Dujek nem mond ellent a parancsnak – vágott közbe Pálinkás. – Ráadásul egy Főmágus liheg a nyakába.

– Egy óra – mondta Kalam. – Aztán mehetünk utánuk takarítani.

– Nem, mi nem – mondta Pálinkás. – Új parancsot kaptunk.

A két férfi elképedve bámult vezetőjére.

– Neked pedig még mindig bizonyíték kellene? – kérdezte Fürge Ben. – A halálba akarnak minket kergetni. Azt akarják, hogy...

– Elég! – vágott közbe Pálinkás durván. – Ne most. Kalam, keresse meg Muzsikust. Tartalékokra van szükségünk a moranthoktól. Keresd meg a többieket, Fürge, vidd magaddal Siralomot is. Egy óra múlva találkozunk a Legfelsőbb Ököl sátra előtt.

– És te? – kérdezte Fürge Ben. – Te mit fogsz tenni?

Az őrmester kihallotta a bizonytalanságot a mágus hangjából. A férfi célt akart, megerősítést, hogy valóban jót cselekszenek. Ezzel egy kicsit már elkésett. Pálinkás ennek ellenére enyhe bűntudatot érzett – nem adhatta meg Fürge Bennek azt, amire vágyott. Nem mondhatta neki azt, hogy minden jól végződik majd. Leguggolt, tekintete továbbra is a várost fürkészte.

– Hogy mit fogok tenni? Gondolkodni fogok, Fürge Ben. Meghallgattalak téged, meghallgattam Kalamot, Sunyit, Muzsikust, még Serény is az én fülemet rágja. Most én jövök. Úgyhogy hagyj most, Varázsló, és vidd magaddal a lányt is, jó messzire.

Fürge Ben összerezzent. Volt valami Pálinkás hangjában, amitől rossz kedve támadt – sőt, igazából semmi biztatót nem mondott neki az őrmester.

Pálinkás túl fáradt volt ahhoz, hogy aggódjon. Itt volt neki az új küldetésük, amit még alaposan át kellett gondolnia. Ha vallásos lett volna, akkor most Csuklyás templomában véráldozatot mutat be, és magához szólítja az ősei árnyait. Utálta beismerni, de ő is ugyanazt érezte, amit a szakaszában minden ember – a Birodalom vezetőségében volt valaki, aki holtan akarta látni a Hídégetőket.

Túl voltak Palás városán, a rémálomból nem maradt más, csak a hamu íze a szájában. Előttük az újabb küldetés: Darujhisztán, a legendás város. Pálinkásnak volt egy olyan sejtése, hogy újabb rémálom vár rájuk.

*

A csupasz hegyek utolsó orma alatt, a táborban lovas szekerek haladtak a sátrak sorai között, a keskeny utakon, rajtuk sebesült katonák. A malaza tábor katonás rendje teljesen megbomlott, a levegő szinte vibrált a fájdalmukban és félelmükben sikoltozó katonák kiáltásaitól.

Szélfogó lassan haladt a magukba roskadt túlélők között. Átlépett a keréknyomokban összegyűlt vértócsákon, tekintete elszörnyedve meredt a gyógyító sátra mellett halomba hordott amputált végtagokra. A sereget követő tömeg sátraiból gyászének szomorú hangjai szálltak – ezrek megtört hangja, mely emlékeztetett mindenkit arra, hogy a háború szomorú, siratni való dolog.

Vagy kilencezer kilométerre, a Birodalom fővárosában, Untában, a katonai vezetőség egyik fellegvárában egy névtelen ember keze most vörös vonallal keresztülhúzza a Második Hadsereg nevét az aktív seregek listáján, és végső megjegyzést ír mellé: Palás, tél dereka, Hamvas Álmának 1163-ik éve. Így jelölik majd kilencezer férfi és nő halálát. Aztán elfelejtik.

Szélfogó összeráncolta a homlokát. Vannak közöttünk olyanok, akik sosem felejtenek. A Hídégetők hihetetlenül félelmetes lehetőséget vetettek fel. Szélfogónak kedve támadt nyíltan szembenézni Tajszkrennel, a Főmágussal – ha valóban ő a felelős Gömbsüveg haláláért –, mivel dühös volt és becsapva érezte magát. De tudta, hogy az érzelmei mindig túl hevesek, túl gyorsan cselekvésre ösztönzik. Varázslópárbaj a Birodalom Főmágusával – a lehető leggyorsabb út a Csuklyás Kapujához. A bosszúvágy és az önbíráskodás már több halottat adott a földnek, mint amennyit a Birodalom valaha is adhat, és ahogy Gömbsüveg szokta volt mondani: rázhatod az öklöd, csinálhatsz bármit, de a halott akkor is halott marad.

Túl sokszor látta már a halál működését, mióta először csatlakozott a Malaza Birodalmi hadsereg soraihoz, de legalább azokban az esetekben nem hibáztathatta egyértelműen saját magát. Ez nagy különbség volt, és sokáig meg is elégedett ennyivel. „Nem úgy, mint régen. Húsz évet töltöttem el azzal, hogy a vért mostam a kezemről!” De most, ha lehunyta a szemét, mindig ugyanazt látta maga előtt – az üres páncélt a dombtetőn. Összeszorult a szíve. Azok a férfiak és nők őhozzá rohantak, tőle vártak segítséget azzal a borzalommal szemben, ami a síkságról tört rájuk. Kétségbeesett cselekedet volt, végzetes, de megértette őket. Tajszkrenn nem foglalkozott velük, de ő igen. Ő is közéjük tartozott. A csatákban veszett kutyákként harcoltak, hogy távol tartsák az ellenséges légiókat a varázslónőtől. Ez alkalommal varázslóháborúra került sok. Vagyis, most rajta volt a sor. A Második Hadseregben szívességeket adtak és vettek. Ez tartott életben mindenkit, és ez tette a Második Hadtestet legendás sereggé. A katonák vártak tőle valamit, méghozzá joggal. Megváltásért rohantak hozzá. És belehaltak.

És ha én áldoztam volna fel magam? Ha átirányítottam volna az Üregem védőerejét őrájuk, ahelyett, hogy magamat védem? Csak azért élte túl a csatát, mert dolgoztak az ösztönei, és az ösztönöknek nem volt semmi közük a bajtársiassághoz. Az olyan emberek nem maradtak sokáig életben a háborúban.

Miközben Szélfogó a sátra felé tartott, azon tűnődött, hogy életben lenni és örülni az életnek két egészen különböző dolog. Belépett a sátorba, és behajtotta maga mögött a lapját. Megállt, és végignézett a holmiján. Elég kevéske volt, ahhoz képest, hogy már kétszáztizenkilenc éve élt. A tölgyláda, melyben Thyr varázslókönyvét tartotta, zárva volt, varázslatok védték az illetéktelen tekintetek elől. Alkimista eszközei az ágya mellett lévő asztalka tetején hevertek, mint a megunt, elöl hagyott gyerekjátékok.

A rendetlenség közepén ott pihent a Sárkány Asztala. Tekintete egy picit megpihent a kártyacsomagon, aztán továbbvándorolt. Most valahogy minden másképp nézett ki – a láda, az eszközök, a ruhák, mintha mindez valaki másnak a holmija lett volna. Valakié, aki fiatalabb, akiben még van egy csipetnyi büszkeség. Csak az Asztal – a Jóslás – kacsintott rá régi ismerősként.

Szélfogó odasétált, és megállt az Asztal előtt. Szórakozott mozdulattal megfogta a Kalamtól kapott csomagot, aztán előhúzott egy kisszéket az asztal alól. Leült, és az Asztalért nyúlt. Megállt a keze a levegőben. Hónapok óta nem nézte már meg, valami arra késztette, hogy távol tartsa magát tőle. Talán Gömbsüveg halálát is látta volna előre, talán ez volt az a sötét árnyék, mely már hónapok óta ott ült a gondolatai között. Egész életében a fájdalom és a félelem formálta lelkét, de a Gömbsüveggel töltött időszak valahogy más volt – ez is formált rajta, de inkább könnyed, játékos, boldog lebegésre hasonlított a folyamat. Ő pusztán szórakozásnak nevezte ezt.

– Mi lenne, ha szándékosan visszautasítanám? – Hallotta saját hangjában a keserűséget, és gyűlölte magát érte. A régi démonai visszatértek, és nevettek az álmai pusztulásán. „Egyszer már visszautasítottad az Asztal hívását, az éjszaka előtt, amikor elvágták Mohos torkát, az éjszaka előtt, amikor Táncos, és az az ember, aki egy napon egy egész Birodalmat uralhat, beszöktek mestered – szeretőd – Erődjébe. Talán tagadnád, hogy ez visszatérő mozzanat az életedben?”

Tekintete elhomályosult, olyan emlékek törtek fel a lelkében, amelyeket már rég elfeledettnek hitt. Lenézett az Asztalra, gyorsan pislogott.

– Szeretném én azt, hogy beszélj hozzám, öreg barátom? Akarom hallani azt, ahogy fájdalmas dolgokra emlékeztetsz, és azt mondod, hogy a hit a bolondoknak való?

Szeme sarkából mozgást észlelt. Bármi volt is a csomagban, az mozgott. A zsák felülete folyamatosan hullámzott, mintha valaki rugdosná belülről. Szélfogó egy ideig csak nézte a batyut, aztán visszafojtotta lélegzetét, érte nyúlt, és maga elé vonta a csomagot. Övéből kihúzott egy kis tőrt, és elkezdte szétvágni a köteleket. A csomagban rejtező tárgy nem mozdult többet, mintha félne a nő cselekedetének eredményétől. Szélfogó hátradőlt, és szétnyitotta a csomagot.

– Fogó – szólalt meg egy ismerős hang.

Szeme elkerekedett – egy ragyogó sárga ruhát viselő fabábu mászott ki a batyuból. Kerek arcára ismerős vonásokat festettek.

– Sokfürt!

– Örülök, hogy újra látlak – mondta a marionett. Talpra állt. Megingott, felemelte szépen faragott kezét, hogy visszanyerje egyensúlyát. – És a lélek tényleg átköltözött – mondta, majd esetlenül meghajolt, és megemelte csüngő karimájú kalapját.

A lélek költözése.

De hiszen ez már évszázadok óta elveszett számunkra. Még Tajszkrenn sem... – Elhallgatott, összepréselte ajkait. A gondolatok vadul száguldoztak a fejében.

– Ezt most hagyjuk – mondta Sokfürt. Tett néhány lépést, aztán előrehajtotta a fejét, és megszemlélte új testét. – Nos – sóhajtotta –, örüljünk annak, ami van, nem igaz? – Felnézett, festett szemét a varázslónőre szegezte. – Át kell menned a sátramba, még mielőtt Tajszkrenn is rájön a turpisságra. Szükségem van a Könyvemre. Már belekeveredtél, nincs kiút.

– Mibe keveredtem én bele?

Sokfürt nem felelt, elfordult Szélfogótól. Lassan letérdelt.

– Mintha egy Asztal jelenlétét érezném – mondta.

Szélfogó hátán hideg verejték csorgott végig. Sokfürt gyakran keltett benne kellemetlen érzéseket, de ez... Érezte a saját félelme szagát. Megkönnyebbült, amikor a bábu tekintete lesiklott róla, és hálás volt az élet apró csodáiért. Ez Ősi Mágia volt, Kurald Galain, már ha a legendák igazat mondanak – halálos, gonosz, nyers és hatalmas erő. A Hídégetők híresek voltak a vakmerőségükről, de a Káoszhoz közeli Üregekben járni nem is vakmerőség volt, hanem ostobaság. Vagy kétségbeesettség. Thyr Ürege szinte magától megnyílt, erő áramlott végig a testén. Tekintete az Asztal felé villant.

Sokfürt is megérezhette a dolgot.

– Szélfogó – suttogta szinte vidáman. – Gyere. A Jóslás szólít téged. Olvasd, amit olvasnod kell.

Szélfogót zavarba ejtette a lelkesedés, mely elöntötte – vonakodva nyúlt az Sárkány Asztala felé. Látta, hogy remeg a keze, amikor az Asztalhoz ér. Lassan mozdult, a lakkozott fakártyák hidege először csak az ujjaiba hatolt be, aztán továbbkúszott az egész alkarján.

– Már most érzem a bennük dúló vihart – mondta. Megkeverte a paklit, aztán letette az Asztalra.

Sokfürt nevetésében mohóság és izgalom hallatszott.

– Az Első Ház nyitja a játszmát. Gyerünk, gyorsan!

Felfordította az első kártyát. Elakadt a lélegzete:

– A Sötétség Lovagja.

– Az Éj Ura vezényli ezt a játszmát. Hát persze – sóhajtotta Sokfürt.

Szélfogó tanulmányozta a festett lapot. Az arc árnyak közé burkolózott, mint mindig; a Lovag meztelen volt, bőre koromfekete. Deréktól felfelé ember formájú volt, izmos, és egy kétkezes, fekete kardot tartott a kezében, melyből füstös, földöntúli láncok gyűrűztek a háttér végtelen sötétjébe. Alteste drakóni volt, a páncélba burkolt végtagok feketék, hastájékon azonban szürkéssé fakult. Most is, mint mindig, látott rajta valami újat, valamit, amit még sosem fedezett fel a képen. A Lovag feje fölött egy alak látszott a homályban: a szeme sarkából pillantotta meg, mely azonnal semmivé lett, amint odakapta a tekintetét. „Sosem adod könnyen az igazságot, ugye?”

– Gyerünk, a második lapot – unszolta Sokfürt, és közelebb húzódott az asztalba vésett játékmezőhöz.

Szélfogó felcsapta a második lapot.

– Oponn – a Szerencse Kétszínű Istene.

– A Csuklyás átka legyen a kotnyeles mindenükön – mordult fel Sokfürt.

A Hölgy feje volt fölül, fivére fejjel lefelé vigyorgott a kártya alján. Tehát a szerencse fonala inkább húzott, mint tolt – a siker fonala volt. A Hölgy arcán gyengéd, szinte barátságos kifejezés ült, mely arra utalt, hogy a helyzet kiegyensúlyozott. Szélfogó alaposabban is megnézte a kártyát, és észrevett még egy furcsa dolgot. Ott, ahol az Úr jobb keze a Hölgy bal keze felé nyúlt, a két kéz között egy kis, kerek fémdarab látszott. A varázslónő előrehajolt, és hunyorogva tovább böngészte a képet. Egy érme, rajta egy férfifej. Szélfogó pislogott. Nem, női fej. Megint férfi, aztán megint nő. Szélfogó egy hirtelen mozdulattal hátradőlt. Az érme pörgött.

– A következőt! – parancsolta Sokfürt. – Túl lassú vagy.

Szélfogó látta, hogy a marionett nem tulajdonított különösebb jelentőséget a második lapnak, éppen csak annyira nézte meg, hogy felismerje. Szélfogó ösztönösen tudta, hogy Sokfürt és a Hídégetők valahogy benne vannak ebben az ügyben, de a saját szerepét még nem látta át. Ezzel a két kártyával már így is többet megtudott, mint ők. Ez még persze kevés volt, de ahhoz talán elegendő, hogy életben maradjon az elkövetkezendő események során. Kifújta az eddig benntartott levegőt, előrehajolt, és tenyerével az Asztalra csapott.

Sokfürt felugrott, és a varázslónő felé fordult.

– Ennél maradsz? – kiáltotta. – A Bolondnál maradsz? Ez abszurd! Játssz tovább, fehérnép!

– Nem – mondta Szélfogó. Felkapta a két kártyát, és visszarakta a többi közé. – Úgy döntöttem, hogy ennél maradok, és kész. Nem tehetsz ellene semmit. – Felállt.

– Szajha! Egy szempillantás alatt meg tudnálak ölni! Itt és most!

– Remek – mondta Szélfogó. – Legalább nem kell megjelennem Tajszkrenn előtt jelentést tenni. Tehát, csak rajta. – Keresztbe tette a karját, és várt.

– Nem – mondta morogva a marionett –, szükségem van rád. Ráadásul te még nálam is jobban megveted Tajszkrennt. – Oldalra hajtotta a fejét, és átgondolta, hogy mit is mondott tulajdonképpen. Felnevetett. – Így legalább biztos lehetek benne, hogy nem árulsz el engem.

Ezen Szélfogó is elgondolkodott.

– Igazad van – mondta. Megfordult, és a sátor bejáratához ment. Keze már nyúlt is a durva vászonért, de aztán megtorpant. – Sokfürt, mennyire hallasz te jól?

– Elég jól hallok – morogta a marionett.

– Hallasz most valamit? – „Esetleg egy pörgő pénzérmét?”

A tábori zajokat, semmi mást. Miért, mit hallasz?

Szélfogó elmosolyodott. Válasz nélkül félrehúzta a sátorponyvát, és kivonult. Úton a parancsnoki sátor felé, furcsa remény éledt fel a szívében.

Soha nem választotta Oponnt szövetségeséül. A szerencsére hagyatkozni bármiféle ügyben – a legnagyobb ostobaság. Az első Ház, amelyet felcsapott, a Sötétség – érintése jéghideg volt, fejében pedig az erőszak hullámai csaptak össze hangosan. De mégis, valahogy különös felhangot kapott a lap, mintha valamiféle megváltást hozna. A Lovag lehet ellenség, lehet szövetséges – de még valószínűbb, hogy egyik sem lesz belőle. Csak megjelenik, kívülállóként, váratlanul, egyedül. De a harcos árnyékán Oponn lovagolt, és emiatt a Sötétség Háza a peremre szorult, a nap és éj közé. De a döntését, hogy Oponnál maradjon, leginkább a pörgő pénzérme miatt hozta.

Sokfürt nem hallott semmit. Nagyszerű.

Közeledett a tábornoki sátorhoz, de közben továbbra is hallotta a halk csilingelést a fejében – sejtette, hogy ez még jó darabig így is lesz. Az érme csak pörgött, pörgött. Oponn két arcát mutatta a világ felé, de a Hölgyé volt a játszma. Pörögj csak, pörögj.

Harmadik fejezet

Thelomen Tartheno Toblakai...

Keresd az emberek nevét,

kik nem hajlandóak

a homályba veszni...

legendájuk mellett

eltörpül jóslatom, s dicsfényük

elvakítja szememet...

„Ne lépd át a rácsot, mely

nyughatatlan szívüket védi...

...ne törj e hatalmas oszlopokra,

melyek a földhöz hűek!”

Thelomen Tartheno Toblakai...

Ezen oszlopok még mindig állnak,

s elrontják énem

jeges égboltját...

a Gothos-tekercsek (II. könyv)

Gothos (?)

A Birodalmi gálya éles késként szelte maga előtt a mély tenger hullámait. A vitorlázat, a kötelek nyikorogtak az erős szélben. Ganoes Paran kapitány a kabinjában maradt. Már régen ráunt arra, hogy a keleti látóhatárt lesse, és arra várjon, hogy feltűnjön végre a szárazföld. Nekidőlt az ágya mögötti falnak, nézte az imbolygó lámpást, és szórakozottan az asztal közepébe bökdöste a tőrét. Az asztallap már tele volt apró lyukakkal. Hűvös, mohos szagú levegő csapta meg az arcát. Odafordult, és látta, hogy megnyílik mellette a Birodalmi Üreg. Két éve látta utoljára a Karmosok Mesterét.

– A Csuklyás szakállára, ember – mondta Paran –, te sosem hordasz más színű ruhát? Ez a perverz rajongásod a zöld szín iránt, biztosan gyógyítható lenne.

A magas, félvér Tiste Andii ugyanazokat a ruhákat viselte, mint legutóbb. Csak az ujján csillogó számtalan gyűrű vitt némi változatosságot az öltözéke színeibe.

A Karmosok Mestere rosszkedvűen érkezett, és ezen Paran üdvözlő szavai nem sokat javítottak.

– Azt gondolod, nekem örömet okoznak az ilyen utazások? Megkeresni egy hajót az óceán kellős közepén, nem kis feladat, nagy tudást igényel.

– Éppen ezért vagy olyan megbízható hírnök – mormogta Paran.

– Látom, nem tettél semmit annak érdekében, hogy javuljon kissé a modorod. Bevallom, nem igazán értem, hogy miért bíz rád ilyen feladatokat a Végrehajtó.

– Nem is kell értened, Cilinder. Na, megtaláltál. Mi az üzenet?

– A lány a Hídégetőkkel van. Palás városa előtt.

– Az ostrom folytatódik? Mennyire friss az információ?

– Majdnem egyhetes, mert ennyi ideje kereslek téged. De mindenesetre – folytatta –, az ostromgyűrű nemsokára megtörik.

– Melyik egység? – érdeklődött Paran.

– Ismered mindet?

– Igen – felelte Paran.

– Pálinkás osztaga. A lány az egyik önkéntese. – Cilinder elkomorodva nézegette gyűrűit egyik kezén.

Paran lehunyta a szemét. Tulajdonképpen nem is kellett volna, hogy meglepődjön. Az istenek játszanak velem. A kérdés csak az, hogy melyik istenek? Jaj, Pálinkás. Te valaha egy egész hadsereget vezettél, még akkor, amikor Laseent Komornak hívták, amikor meghallgathattad a társaid véleményét, amikor még választhattál volna. Megállíthattad volna Komort. A pokolba is, engem is megállíthattál volna. De most csupán egyetlen szakasznyi katonát vezetsz, egy osztagot, ő meg Császárnő lett. És én? Én egy bolond vagyok, aki követte az álmait, most pedig nem vágyom másra, mint arra, hogy végre vége legyen. Kinyitotta a szemét, és Cilinderre nézett.

– Pálinkás. A Hétváros Szövetségének háborúja: a Birodalom győzelme Arennél, a Rakaru Szent Sivatag, Pan'potsun, Nathilog...

– Mindez még a császár idején volt.

– Szóval – mondta Paran –, én fogom vezetni Pálinkás szakaszát. A küldetés Darujhisztán, a városok városa.

– Az önkéntes már élesíti a karmait – mondta Cilinder, enyhe fintor kíséretében. – Korrumpálta a Hídégetőket, talán még magát Félkarú Dujeket és az egész Második és Harmadik Hadtestet Genabackison.

– Ezt nem mondod komolyan. De mindegy, nekem csak az önkéntessel lesz dolgom. Csak vele, és senki mással. A Végrehajtó egyetért velem abban, hogy túl sokáig halogattuk a dolgot. Most meg azt mondod, hogy talán el is késtünk? Nem hiszem el, hogy Dujekból szabotőr lehet – nem, Dujek nem olyan. És Pálinkás sem.

– Az előírtak szerint kell teljesítened a feladatodat, de megbíztak vele, hogy figyelmeztesselek: az akciót titokban kell tartani. Amint Palásba érsz, a Karmosok egyik ügynöke kapcsolatba lép majd veled. Csak benne bízz, senki másban. Az önkéntes rátalált a fegyverére, és szándékában áll a Birodalom szívébe döfni azt. Vereségről szó sem lehet. Ha netán úgy éreznéd, hogy nem vagy képes végrehajtani a feladatot, akkor...

Paran végigmérte az előtte álló férfit. Ha olyan súlyos a helyzet, ahogy mondod, akkor miért nem egy Karmost küldenek? A férfi felsóhajtott, mintha meghallotta volna Paran néma kérdését.

– Egy isten használja őt, kapitány Nem adja majd magát könnyen. A terven vele kapcsolatban végre kellett hajtani bizonyos... változtatásokat. Pontosabban mondva, némi bővítésre volt szükség. Újabb szálak kapcsolódtak az eseményekhez, de ezek a szálak már a helyükön vannak. Cselekedjen a parancsa szerint! Minden kockázattól meg kell szabadulnunk, ha el akarjuk foglalni Darujhisztánt, márpedig Laseen Császárnő akarja azt a várost. Egyébként pedig úgy érzi, hogy ideje volna Dujeket... leszerelni.

– Miért?

– Mert követői vannak. Sokan még mindig úgy hiszik, hogy a Császár az öreg Dujekre akarta hagyni a hatalmát.

– A Császár arra készült, hogy örökké uralkodni fog, Cilinder. Laseennek ez a félelme nevetséges, és csak azt bizonyítja, hogy üldözési mániában szenved.

– Kapitány – mondta Cilinder halkan –, nálad nagyobb emberek is haltak már meg ennél sokkal kevesebbért. A Császárnő feltétlen engedelmességet vár el, és hűséget követel szolgáitól.

– Egy valamirevaló uralkodó éppen fordítva akarná mindezt.

Cilinder szája vékony vonallá préselődött.

– Vedd át a parancsnokságot, és tartsd szemmel az önkéntest, de semmi jele ne legyen annak, hogy figyeled őt. Ha ez megvan, vársz. Érthető voltam?

Paran a kajütablak felé fordította a fejét. Túl sok eltussolás, féligazság és hazugság volt ebben a... kaotikus maszlagban. „Hogyan leszek rá képes, ha eljön az idő? Az önkéntesnek meg kell halnia. De a többi? Pálinkás, emlékszem rád, akkoriban kihúzhattad magad, és én a legrémesebb álmomban sem gondoltam volna, hogy ez lesz belőle. Vajon az én kezemhez tapad majd a véred, mire ez az egész véget ér?” Rájött, hogy már nem is tudja igazán, ki az áruló ebben az ügyben, ha egyáltalán van áruló. A Császárnő a Birodalom szíve? Vagy valami más a Birodalom lényege, egy örökség, egy álom, ambíció, a béke és jólét végtelen látomása? Darujhisztán – a világ legnagyobb városa. Vajon lángok borítják majd, amikor a Birodalom bekebelezi? Bölcs dolog megnyitni kapuit? A Malaza Birodalom határain belül, messze a kaotikus háborúskodásoktól, az emberek olyan békességben éltek, melyről őseik még csak álmodni sem mertek. És ha nem lennének a Karmosok, és a végtelen háborúk a távoli vidékeken, akkor szabadok is lennének. Erről álmodott a Császár még a legelején? És egyáltalán, számít ez még valamit?

– Érthetőek voltak az utasítások, kapitány?

– Persze, hát hogyne.

Cilinder szélesre tárta karját. A Birodalmi Üreg ásítva megjelent mögötte a levegőben. Hátralépett, és már el is tűnt. Paran előredőlt, és a kezébe temette az arcát.

*

Az Áramlatok Évszaka volt, Genabaris kikötőjében a malaza teherhajók forgolódtak, ficánkoltak a hullámok hátán, és úgy rángatták köteleiket, akár a megvadult állatok. A cölöpök nehezen bírták a szokatlan terhelést, minden kemény rántásnál meg-megnyikordultak.

Az utat ládák és teli zsákok torlaszolták el – friss szállítmány a Hétvárosból, végcélja a frontvonal. A halmokon szállítmányozási írnokok rohangáltak, akár a majmok – keresték az azonosításhoz szükséges írásokat, és közben a matrózok és dokkmunkások feje felett egymással cseverésztek.

Az ügynök egy ládának dőlt, az egyik dokk bejáratánál várakozott, keresztbe tett karral. Apró, szúrós szeme egy tisztre szegeződött, aki vagy harminc méterre tőle, ugyanazon a dokkon üldögélt egy zsákon. Az elmúlt egy órában egyikük sem mozdult.

Az ügynök nehezen hitte el, hogy ezzel az emberrel kell kapcsolatba lépnie. Iszonyúan fiatalnak látszott, zöldfülűnek. Az egyenruhán még látszottak a szabó krétájának nyomai, a kardja bőrmarkolatán sehol egy izzadságfolt. A nemesi származás úgy lengte körül, akár valami erős parfüm. Az elmúlt egy órában csak ült ott, keze az ölében, válla előregörbülve, és úgy bámulta maga körül a nyüzsgést, mint valami ostoba tehén. Bár a rangja szerint kapitány volt, egyetlen katona sem vette magának a fáradságot, hogy tisztelegjen neki – nem volt valami tiszteletre méltó látvány.

A Végrehajtót egészen biztosan alaposan fejbe vágták a legutóbb, amikor valaki meg akarta ölni a Császárnőt. Ez volt az egyetlen lehetséges magyarázat arra, hogy ezt a pojácát küldte egy ilyen kemény feladat elvégzésére. De őt küldte. Manapság, állapította meg magában szomorkásan, az egész világot idióták vezetik.

Hatalmas sóhaj kíséretében, az ügynök ellökte magát a ládától, és imbolygó léptekkel elindult a tiszt felé. A férfi észre sem vette, hogy társasága van, egészen addig, míg az ügynök oda nem lépett elé. Ekkor felnézett. Az ügynök a tekintete láttán gyorsan újra átgondolta a véleményét. Volt a fiatal tiszt szemében valami veszélyes. Valami mély csillogás, amitől a szeme sokkal idősebbnek látszott, mint ő maga.

– Neve? – mordult fel.

– Hát, nem sietted el a dolgot – mondta a kapitány, és felállt.

Langaléta fattyú. Az ügynök arca még jobban elsötétedett. Utálta a magas embereket.

– Kire vársz, kapitány?

A férfi tekintete végigfutott a dokkon.

– Vége a várakozásnak. Menjünk. Remélem, tényleg tudod, hogy hová kell mennünk. – Lehajolt, felkapott egy zsákot, és megindult előre.

Az ügynök felzárkózott a kapitány mellé.

– Rendben – morogta. – Akkor csináljuk így. – Elhagyták a kikötőt, és az ügynök az első utcán elfordult jobbra. – Múlt éjjel érkezett egy Zöld Quorl. Azonnal elvisz téged a Felhős Erdőbe, aztán onnan egy Fekete visz tovább Palás városába.

A kapitány közömbös arccal nézett az ügynökre.

– Még sosem hallottál a Quorlokról?

– Nem. Feltételezem, hogy valami szállítóeszközök. Mi másért szállítottak volna le a hajóról, vagy háromezer kilométerre Palástól?

– A moranthok használják őket, mi meg a moranthokat. – Az ügynök jót mosolygott magában. – Igen, manapság jó sokat használjuk őket. A Zöldek intézik a legtöbb futármunkát, hurcolják az olyanokat, mint te meg én, a Feketék viszont Palásban állomásoznak, és a különböző klánok nem szívesen keverednek egymással. A moranthok klánokat alkotnak, mindnek egy szín a neve, és ezt a színt viselik magukon. Így aztán senki sem keveri össze őket.

– És én egy Zölddel fogok utazni, egy Quorlon?

– Pontosan, kapitány.

Egy keskeny utcácskában baktattak felfelé. Minden sarkon malaza katonák állomásoztak, kezük a fegyverük markolatán, tettre készen. A kapitány viszonozta egy őrosztag tisztelgését.

– Problémát okoznak talán a lázadások? – kérdezte.

– Probléma nincs, csak lázongások.

– Nézzük csak, jól értettem a dolgokat? – A kapitány hangja keményen csengett. – Ahelyett, hogy hajóval mennék a Paláshoz legközelebbi kikötőig, a szárazföldön utazom majd, valami hátason, egy rakásnyi félig barbár alakkal, akiknek olyan a szaguk, mint a szöcskéké, és úgy is öltöznek. Így aztán senki sem tud majd az utazásomról, főleg azért, mert egy évbe telik, mire odaérek, és addigra már úgysem marad ott senki és semmi. Tehát, jól értettem?

Az ügynök elvigyorodott, és megcsóválta a fejét. Annak ellenére, hogy tényleg utálta a magas embereket, kezdeti bizalmatlansága lassan alábbhagyott. Ez az alak legalább egyenes volt – és ez nem semmi, főleg egy nemesi fajzattól. Lehet, hogy Árvának mégsem ment el az esze egészen.

– Azt mondod, szárazföldön? Hát igen, tulajdonképpen szárazföldön fogsz utazni. – Megállt egy egyszerű, jeltelen ajtó előtt, és a kapitányhoz fordult. – Tudod, a quorlok repülnek. Van szárnyuk. Méghozzá két pár. Áttetsző szárnyaik vannak, sőt, ha éppen ahhoz van kedved, még át is nyúlhatsz rajtuk. De hát ugyan kinek volna ilyesmihez kedve, több száz méter magasan, he? Lehet, hogy sokáig zuhanna az illető lefelé, de igen gyorsan földet érne. Érted, ugye? – Kinyitotta az ajtót, mely mögött egy lépcsősort láttak.

– Ennyit a sokatmondó jelentésekről – mondta a férfi elfehéredve.

Az ügynök arcán még szélesebb lett a vigyor.

– Mi előbb tudtuk, mint te. Kapitány, ne feledd: az életben a legnagyobb hatalom a tudás...

A férfi válaszként elmosolyodott. Beléptek az ajtón, majd becsukták maguk mögött.

*

Szélfogó éppen azon az utcán sétált, ami a Birodalom palási központja lett, amikor egy fiatal tengerész állt meg előtte. A fiú arcán rettegés látszott, és jó párszor kinyitotta a száját, mire végül képes volt megszólalni.

– Varázslónő?

Szélfogó megállt. Tetszett neki az ötlet, hogy megvárakoztatja egy kicsit Tajszkrennt.

– Mi az, katona?

A katona hátrasandított a válla fölött, aztán megszólalt.

– Az őrök, varázslónő. Van egy kis gondjuk. Engem küldtek, hogy...

– Kicsoda? Milyen őrök? Vezess azonnal hozzájuk.

– Igenis, varázslónő.

Követte a katonát a főépület és a fal közötti keskeny úton. Az út végében egy alak térdelt a földön, kopasz feje lehajtva. Mellette egy nagyobbacska, idomtalan zsákvászon csomag hevert, melyet rozsdabarna foltok csúfítottak. A férfi és a zsák körül legyek egész raja kavargott.

A katona megállt, és a varázslónőhöz fordult.

– Azóta sem mozdult el innen. Minden őr rosszul lesz a közelében.

Szélfogó csak nézte a földön kuporgó férfit, és könny szökött a szemébe. Elfeledkezett a katonáról, és elindult társa felé. A bűz valósággal mellbe vágta. A fenébe is, gondolta, azóta itt van, hogy véget ért a csata. Öt napja. Közelebb lépett hozzá. Bár Bellurdan térdelt, így is szinte magasabb volt, mint Szélfogó. A thelomen Főmágus még mindig a csataöltözéke maradványait viselte, a szakadt szőrmeköpönyeg cafatjait, alatta pedig a véres, rongyos ruháját. Amikor odaért mellé, Szélfogó látta, hogy a Főmágus arca és nyaka tele van égés okozta hólyagokkal, haja pedig alig maradt.

– Szörnyen nézel ki, Bellurdan.

Az óriás lassan felé fordította a fejét. Véreres szemekkel bámult Szélfogóra.

– Ah – mormogta a férfi. – Szélfogó. – Fáradt mosolya felszakította az arcán lévő sebeket, a vágás száraz volt, és vörös.

A mosoly láttán Szélfogó szíve majdnem megszakadt.

– Gyógyítóra volna szükséged, barátom. – Tekintete a zsák felé vándorolt. A felületén fényes hátú legyek nyüzsögtek. – Gyerünk már! Éjsötét leharapná a fejed, ha látná, hogy nézel ki. Gondoskodunk róla, Bellurdan. Mi ketten, te meg én. De erősnek kell lenned, hogy meg tudjuk tenni.

A thelomen lassan ingatta a fejét.

– Én ezt választom, Szélfogó. A külső sebek a belsőket tükrözik. – Nagy levegőt vett. – Nem fogok belehalni ezekbe a sérülésekbe. És egyedül fogok síremléket készíteni a szerelmemnek. De még nem jött el az ideje. – Hatalmas tenyerét a zsákra helyezte. – Tajszkrenn eltávot adott nekem, hogy ezt megtehessem. Elengedsz te is, ugye?

Szélfogó maga is meglepődött azon a felinduláson, melyet a szavak hallatán érzett.

– Tajszkrenn elengedett? – kérdezte éles, gúnytól csöpögő hangon. Látta, hogy Bellurdan szeme megrebben, és a férfi kicsit hátrál, és valahol a lelke mélyén a legszívesebben átölelte volna az óriást, hogy vele gyászoljon, de a harag felülkerekedett benne.

– Az a szemét ölte meg Éjsötétet! Bellurdan! A Hold urának sem ideje, sem ereje nem lett volna ahhoz, hogy démonokat idézzen meg. Gondold csak át! Tajszkrennek volt elég ideje, hogy előkészítse...

– Nem! – csattant fel Bellurdan mennydörgésszerű hangon. Talpra ugrott. Ezúttal Szélfogó lépett hátra. Az óriás olyan elkeseredettnek tűnt, mintha még a falakat is le akarná rombolni dühében. Keze ökölbe szorult, de aztán a tekintete megállapodott Szélfogó arcán. Ledermedt, aztán válla összeesett, keze szétnyílt, tekintete elhomályosult. – Nem – mondta ismét, de ezúttal szomorkás hangon. – Tajszkrenn a mi védelmezőnk. Mindig is az volt, Szélfogó. Emlékszel még a kezdetekre? A Császár őrült volt, de Tajszkrenn ott állt mellette. Ő alakította a Birodalom jövőjét úgy, hogy ne a Császár rémálma váljon valóra. Alábecsültük a Hold Szülötte Urának erejét, ennyi az egész.

Szélfogó csak bámult Bellurdan csupa seb arcába. Eszébe villant Sokfürt széttépett testének képe. Valami motoszkált a gondolataiban, de nem tudott rájönni, hogy mi is az.

– Emlékszem a kezdetekre – mondta halkan, de közben zakatoltak fejében a gondolatok. Az emlékképek élesek voltak, de hogy milyen szál kötötte a múltat a jelenhez, arra nem tudott rájönni. Nagyon szeretett volna beszélni Fürge Bennel, de a csata óta nem látta egyik Hídégetőt sem. Itt hagyták őt Sokfürttel, és az a bábu napról napra egyre nagyobb rettegésben tartotta őt. Ráadásul most talált okot a gyűlöletre is – az a jelenet a Sárkányok Asztalával, láthatóan nagyon felbőszítette őt – és a sötétben dolgozott, Szélfogó elől eltitkolta terveit.

– A Császárnak megvolt az a képessége, hogy a lehető legrosszabb embereket gyűjtse maga köré – folytatta –, de nem volt bolond. Tudta, hogy merről fog támadni az áruló. Az erőnk miatt voltunk mi a megfelelő emberek. Emlékszem, Bellurdan. A Császár már eltávozott, de az erő megmaradt.

Szélfogónak elakadt a lélegzete.

– Hát ez az – mondta félig-meddig csak magának. – A szál Tajszkrenn kezében van.

– A Császár őrült volt – mondta Bellurdan. – Ha ép lett volna az elméje, akkor sokkal erősebb védelmet von maga köré.

Szélfogó elkomorodott. A thelomennek igaza volt. De az öreg fickó nem volt őrült. Akkor vajon mi történhetett?

– Sajnálom. Később még feltétlenül beszélnünk kell. A Főmágus hívat magához. Ugye, beszélünk még?

– Ahogy kívánod. Hamarosan indulok, és sírt emelek Éjsötétnek valahol, talán a Rhivi-síkságon – hagyta jóvá az óriás.

Szélfogó hátranézett, vissza a fiatal katonára, aki még mindig ott álldogált, és zavartan toporgott.

– Bellurdan, ugye nem bánod, ha egy konzerváló varázsigét mondok a maradványaira?

A férfi elfelhősödő tekintettel nézett le a zsákra.

– Az őrök nem túl boldogok, persze. – Egy percig gondolkodott, aztán bólintott. – Igen, Szélfogó. Megteheted.

*

– Innen egészen a trónig bűzlik valami – mondta Kalam, akinek sebhelyes arca tele volt gondterhelt ráncokkal. A földön ült, a sarkán, tőrével szórakozottan vonalakat húzogatott a porba. Felnézett az őrmesterére. Pálinkás Palás foltos falait nézegette, szakálla alatt ugrált az arcizma.

– Amikor utoljára álltam ezen a dombon – mondta, miközben szeme összeszűkült –, tele volt üres páncélokkal. Meg volt itt másfél varázsló is. – Egy percig hallgatott, aztán felsóhajtott. – Folytassa, tizedes.

– Felkutattam néhány régebbi szálat – mondta Kalam, az éles reggeli fényben hunyorogva. – Valaki a felsőbb körökben pikkel ránk. Lehet, hogy az udvar, lehet, hogy valaki a nemességből – az a hír járja, hogy visszatértek a színfalak mögé. – Elfintorodott. – Most meg itt ez az új kapitány Untából, jön, hogy elvágja a torkunkat. Három év alatt négy kapitány, és egyik sem ért egy fabatkát sem.

Fürge Ben tőlük pár méterre álldogált, a domb szélén, karba tett kézzel.

– Hallottad, hogy mi a terv – mondta. – Gyerünk, Pálinkás. Az a fickó kilépett a palotájából, és most idepottyan az ölünkbe...

– Csöndet – mormogta Pálinkás. – Gondolkodom.

Kalam és Fürge Ben összenéztek.

Hosszú percek teltek el. Alattuk az úton katonai szekerek zörögtek a város felé. Az Ötödik és Hatodik hadtest túlélői, akiket legyőzött a Bíborsereg és Caladan Brood. Pálinkás a fejét ingatta. A moranthok voltak már csak veretlenek. Fekete seregeik harcoltak, a Zöldek pedig futárkodtak – vajon hol lehettek mindeközben a híres Arany csapatok? A fene vigye el azokat a barbár fajzatokat. Palás utcái még mindig vöröslöttek a bosszúállásuk nyomán. Amint vége a temetéseknek, újabb dombok sorakoznak majd a város körül – méghozzá nagyok.

De az ezerháromszáz halott Hídégető sírját nem jelzi majd semmi. A férgeknek nem kell valami nagy utat megtenniük, hogy lakomázhassanak a holttestükből. Az őrmestert az döbbentette meg a leginkább, hogy a pár túlélőn kívül senki sem mozdította egy ujját sem annak érdekében, hogy megmentsék őket. Valami senkiházi tisztet küldtek, hogy tolmácsolja Tajszkrenn sajnálatát a csatában elhunytak miatt, aztán a ficsúr rájuk zúdított egy szekérnyi giccsszöveget a hősiességről meg az önfeláldozásról. A közönsége, harminckilenc katona, rezzenéstelen arccal, egy hang nélkül hallgatta végig a szónoklatot. A tisztet két órával később holtan találták a szobájában – profi módon megfojtották egy nyakszorító vassal. Igen rossz volt a közhangulat – a századnál öt évvel korábban még senki sem gondolta volna, hogy ilyesmi megtörténhet. Most viszont senki sem volt meglepődve.

Nyakszorító – ez úgy hangzik, mintha Karmos intézte volna el. Kalam úgy gondolta, hogy talán valami előre megszervezett dologról lehet szó, aminek célja a Hídégetők végleges lejáratása. Pálinkás szkeptikus volt. Próbált tiszta fejjel gondolkodni. Ha összeesküvésről van szó, akkor az csakis valami nagyon egyszerű terv lehet – így maradhatott észrevétlen. De a kimerültségtől már homályosan látott. Nagyot szippantott a friss, reggeli levegőből.

– Az új önkéntes?

Kalam morogva felkelt. Tekintetén látszott, hogy gondolatban messze jár.

– Talán – mondta végül. – De mintha túl fiatal lenne ahhoz, hogy Karmos legyen.

– Sosem gondoltam, hogy létezik színtiszta gyűlölet, de mióta Siralomot ismerem, már elhiszem, hogy van ilyen – mondta Fürge Ben. – De igazad van, tényleg nagyon fiatal. Mennyi a kiképzés ideje?

Kalam nyugtalanul vállat vont.

– Legalább tizenöt év. Viszont igen fiatalon szedik őket össze. Öt-hat évesen.

– Lehet, hogy valami varázslattal fiatalabbá tették, mint amennyi – mondta Fürge Ben. – Elég meredek dolog, de Tajszkrenn képes rá.

– Ez túl kézenfekvő – mormogta Pálinkás. – Lehet, hogy csak rosszul nevelték.

Fürge Ben felnevetett.

– Ne akard velem elhitetni, hogy komolyan ezt gondolod, Pálinkás.

Az őrmester arca megkeményedett.

– A Siralom-téma lezárva. És ne akard nekem megmondani, hogy mit gondolok, varázsló. – Kalam felé fordult. – Rendben. Tehát itt mindenki úgy gondolja, hogy mostanában a Birodalom a saját katonáit öldösi. Talán éppen Laseen tisztogat a háza táján? Vagy valaki, aki közel áll hozzá? Megszabadulnak bizonyos emberektől. Remek. Csak azt szeretném tudni, hogy miért?

– A régi gárdát irtják – vágta rá Kalam azonnal. – Mindenki hűséges még a Császár emlékéhez.

– Ez még nem elég ok – felelte Pálinkás. – Előbb-utóbb úgyis mind meghalunk. Nincs szükségünk Laseen segítségére. Dujek az egyetlen, aki talán még emlékszik a Császár nevére, senki sem törődik már vele. Meghalt. Éljen a Császárnő.

– Nincs türelme kivárni, míg a természet elvégzi a tisztogatást – mondta Fürge Ben.

– Sokat vesztett a fényéből. Régebben jobban álltak a dolgok... azt az emléket akarja megölni és eltüntetni – helyeselt Kalam.

– Sokfürt a mi kis titkos fegyverünk – mondta Fürge Ben egy gyors bólintás kíséretében. – Működni fog, Pálinkás. Tudom, mit csinálok.

– Úgy csináljuk, ahogy a Császár is tette volna – tette hozzá Kalam. – Megfordítjuk a játszmát. Megrendezzük a magunk kis tisztogatását.

– Rendben. Most csend legyen. Mindketten olyan nagyon határozottnak tűntök. – Pálinkás rövid szünet után folytatta: – Ez csak egy feltevés. Egy eléggé bonyolult teória. Ki tudhat a dologról, és ki nem? – Fürge Ben arckifejezése láttán elkomorodott. – Értem, ez lesz Sokfürt szerepe. De mi lesz, ha szembekerülünk valakivel, aki hatalmas, nagy erejű és gonosz?

– Valaki olyannal, mint Tajszkrenn? – A varázsló elvigyorodott.

– Rendben. Biztos vagyok benne, hogy már erre is van ötlet. Lássuk, hogy ki tudom-e találni magamtól is? Keresel valakit, aki még ennél az illetőnél is erősebb. Üzletet kötünk vele, előkészítjük a dolgot, és ha elég gyorsak és ügyesek vagyunk, akkor tiszta kézzel kerülünk ki az egészből. Így valahogy, varázsló?

Kalam felnevetett. Fürge Ben elfordította a fejét.

– Még a Hétvárosban, mielőtt a Birodalom megjelent volna...

– A Hétváros már a múlté – vágott közbe Pálinkás dühösen. – A pokolba is, én magam vezettem a csapatot, ami végigkergetett a sivatagon, emlékszel? Tudom, hogy dolgozol, Fürge. És azt is tudom, hogy átkozottul jó vagy ebben. De arra is emlékszem, hogy a csapatodból te voltál az egyetlen, aki túlélte azt a kis kalandot. Most vajon hogy lesz?

A varázsló láthatóan megbántódott ezen, szája vékony vonallá préselődött. Az őrmester felsóhajtott.

– Rendben, vágjunk bele. Vonjuk be azt a varázslónőt is mindenbe. Szükségünk lesz rá, ha Sokfürt lerázza a láncait.

– És Siralommal mi legyen? – kérdezte Kalam.

Pálinkás habozott. Meghallotta a ki nem mondott kérdést. Fürge Ben volt az ész a csapatban, de Kalam volt a gyilkosuk. Mindkét ember elhivatottsága nyugtalanította őt.

– Hagyjuk – mondta végül. – Legalábbis egyelőre.

Kalam és Fürge Ben az őrmester háta mögött összevigyorogtak.

– Korai ez a nagy öröm – mondta Pálinkás szárazon.

A vigyor lehervadt az arcokról. Az őrmester tekintete visszatévedt a város felé tartó szekerek sorára. Két lovast látott közöttük.

– Rendben – mondta. – Nyeregbe. Itt jön a fogadóbizottságunk. – A két lovas az ő embere volt, Siralom és Muzsikus.

– Gondolja, hogy megjött az új kapitány? – kérdezte Kalam, miközben fellendült a lova hátára. Vasderes csődöre hátrahajtotta a fejét, és a lába felé csípett. Kalam válaszként felmordult. Egy perc múlva a két régi útitárs már le is rendezte kölcsönös bizalmatlanságát.

Pálinkás tovább fürkészte a szekérsort, és elmosolyodott.

– Valószínűleg igen. Na, menjünk le hozzájuk. Nehogy meglásson minket valaki a falról, és nyugtalankodni kezdjen. – Jókedve gyorsan elröppent. Hiszen tulajdonképpen már meg is fordították a játszmát. Rosszabbul nem is időzíthettek volna. Ismerte a következő küldetésük minden részletét, többet tudott, mint akár Fürge Ben, akár Kalam. De nem lett volna semmi értelme tovább bonyolítani a helyzetet. Úgyis megtudják, méghozzá hamarosan.

*

Szélfogó Tajszkrenn Főmágus mögött állt, vagy két méterre tőle. A malaza zászlók lobogtak a szélben, a füstös kis torony tetején nyikorogtak a zászlórudak, de a fal védelmében szélcsend volt. Tőle nyugatra, a Moranth-hegység látszott, egyik, csonka kézre emlékeztető vonulata észak felé nyúlt, Genabaris irányába. A hegység délen cikkcakkos vonalban csatlakozott a Tahlynhoz, és még vagy háromezer kilométer hosszan futott keleti irányba. Szélfogó tőle jobbra a lapos, sárga füvű Rhivi-síkságot látta.

Tajszkrenn az egyik lőrésnél támaszkodott, és nézte a városba vonuló szekerek hosszú sorát. Lentről ökrök üvöltését és katonák kiáltozását sodorta feléjük a szél. A Főmágus már percek óta állt ott mozdulatlanul, némán. Tőle balra egy kis barna faasztal árválkodott, felülete telis-tele kisebb-nagyobb karcolásokkal, árkokkal. Helyenként különös, barnás foltok tarkították a tölgylapot.

Szélfogó vállizmain olykor feszültség futott végig. A Bellurdannal való találkozás megviselte őt, és nem volt felkészülve arra, ami várt rá.

– Hídégetők – mormogta a Főmágus.

A varázslónő elkomorodott, és meglepődött. Előrelépett a lőrésbe, odaállt a Főmágus mellé. Egy tőle jobbra lévő dombról – a dombról, melyet sosem fog elfelejteni – egy csapatnyi katona ereszkedett le éppen, lóháton. Még ilyen távolságról is felismerte őket: ott volt Fürge Ben, Kalam, Pálinkás, meg az az önkéntes, Siralom. Az ötödik lovas egy alacsony, köpcös ember volt, messziről lerítt róla, hogy utász.

– Igazán? – mondta erőltetetten közömbös hangon.

– Pálinkás osztaga – mondta Tajszkrenn. A varázslónő felé fordult, a szemébe nézett. – Ugyanaz az osztag, melynek tagjaival közvetlenül a Hold megfutamodása után beszélt. – A Főmágus elmosolyodott, és átkarolta Szélfogó vállát. – Menjünk. Szükségét érzem egy Olvasásnak. Kezdjünk is hozzá. – Az asztal előtt megállt. – Oponn cselszövései egyre érdekesebb útvesztőt alkotnak, és újra meg újra csapdába ejtenek engem. – Hátat fordított a falnak, leült a párkányra, majd felnézett. – Szélfogó – mondta kijózanítóan hideg hangon –, a Birodalmi ügyekben én a Császárnő hű szolgája vagyok.

Szélfogónak eszébe villant vitájuk a megbeszélésen. Semmi sem oldódott meg.

– Akkor talán a panaszaimmal őhozzá kellene fordulnom.

Tajszkrenn megemelte a szemöldökét.

– Úgy veszem, hogy ezt viccnek szánta.

– Igazán?

– Igazán, és legyen érte hálás, varázslónő – mondta Tajszkrenn kurtán.

Szélfogó magához húzta az Asztalát, és a hasához szorította. Ujja végigfutott a legfelső kártyán. Az hideg volt, súlyos, a sötétség lehelete érződött rajta. A kártyákat az asztal közepére helyezte, majd lassan letérdelt. Tekintete Tajszkrennébe fúródott.

– Kezdhetjük?

– Beszéljen nekem a Pörgő Érméről.

Szélfogónak elakadt a lélegzete. Meg sem bírt mozdulni.

– Az első kártyát – parancsolta Tajszkrenn.

Szélfogó sziszegve kifújta a levegőt. A fene essen belé, gondolta magában. Fejében nevetés visszhangzott, és érezte, hogy valaki megnyitotta előtte az utat. Egy Előd érkezett Szélfogó elméjébe, hűvösen, szinte hahotázóan jókedvűen. Szeme magától lecsukódott, és már nyúlt is az első kártyáért. A lapot hanyag mozdulattal, jobbra ütötte fel. Még mindig csukott szemmel érezte, hogy szája mosolyra húzódik.

– Egy független lap: Orb. Bírálat és tisztánlátás. – A második kártyát balra helyezte. – Szűz, Felsőbb Ház, Halál. Sebesült, szeme bekötve, keze véres.

Szélfogó lódobogást hallott, halkan, messziről, majd egyre közelebbről, már alatta jártak, mintha a föld nyelte volna el őket. Aztán újra hallotta őket, ezúttal már a háta mögül, távolodóban. Érezte, hogy bólint. Az önkéntes.

A kezén a vér nem a sajátja, a bűn sem az övé, hanem valaki másé. A szemére kötött ruha nedves.

A harmadik kártyát maga elé csapta fel. Szemhéja mögött egy kép állt össze. Hirtelen mintha lehűlt volna körülötte a levegő – a gyomra is összeszorult a rémülettől.

– Merénylő, Felsőbb Ház, Árnyék. A Kötél, csomók végtelen sora, a Merénylők Védnöke is szerepel a játszmában. – Egy pillanatra mintha Kutyák vonyítását hallotta volna. Megérintette a negyedik kártyát, és érezte, hogy a felismerés végigfut a testén, majd úrrá lesz rajta valamiféle tettetett szerénység.

– Oponn, a Hölgy feje felfelé, az Úré lefelé. – Felvette a kártyát, és Tajszkrennel szemben helyezte az asztalra.

„Tessék, ezt neked.” Elvigyorodott. „Ezen aztán elrágódhatsz egy darabig, Főmágus. A Hölgy undorral szemlél téged.” Szélfogó tudta, hogy a férfi tele van kérdésekkel, de nem meri őket feltenni. Túlságosan nagy az erő, mely a szálakat mozgatja. Vajon megérezte az Előd jelenlétét? Eltűnődött rajta, hogy vajon megijedt-e tőle a Főmágus.

– Az Érme – hallotta saját hangját –, tovább pörög, Főmágus. Sokfelé mutatja arcát, talán egy tucatnyi emberre is, és itt a lapja. – Az ötödik kártyát Oponné mellé tette, jobbra, a két lap összeért. – Ismét egy független lap: Korona. Bölcsesség és igazságosság, és felfelé áll a feje. Körötte egy szép város falai, melyet kék és zöld gázlángok világítanak meg. – Habozott. – Igen, Darujhisztán, az utolsó Szabad Város.

Az út véget ért, az Előd elhúzódott, mintha már unná a játszmát. Szélfogó szeme felpattant, és váratlan melegség öntötte el a testét.

– Oponn szövevénye – mondta Szélfogó, és elmosolyodott szavai rejtett igazán. – Nem tudom tovább követni, Főmágus.

Tajszkrenn hangosan kifújta a levegőt, és hátradőlt.

– Messze túlment azon a ponton, ameddig én jutottam, Varázslónő. – Elgondolkodó arccal nézett fel a nőre. – Igazán imponáló a forrása, bár nem vagyok túl boldog az üzenettől. – Elkomorodott, a térdére támasztotta könyökét, hosszú ujjait az arca előtt összekulcsolta. – Ez a Pörgő Érme folyton csilingel. Az Ikrek humora itatja át az egész képet – most is érzem, hogy folyamatosan félrevezetnek minket. A Halál Szüze, egy igazán látványos elterelés.

Ezúttal Szélfogó lepődött meg. Tehát a Főmágus egy Látnok. Lehetséges volna, hogy a nevetést is hallotta a játszma elején? Remélte, hogy nem.

– Lehet, hogy igaza van – mondta. – A Szűz arca folyton változik. Gyakorlatilag bárki lehet. Viszont ugyanez nem mondható el Oponnról és a Kötélről. – Bólintott. – Igazán szép elterelő hadművelet – mondta. Nagy örömet szerzett neki, hogy egy egyenrangú féllel társaloghat – bár magában elfintorodott. Jobb, ha a gyűlölet és a bosszúvágy egyértelmű, minden pozitív érzelemtől mentes.

– Megosztaná velem a gondolatait? – kérdezte Tajszkrenn.

Szélfogó összerezzent, kicsit meg is ijedt a Főmágus kitartó tekintetétől. Elkezdte összegyűjteni a lapokat. Mi lenne, ha adna neki valamiféle magyarázatot? Úgyis csak még jobban összekavarodik majd tőle.

– A félrevezetés a Merénylők Védelmezőjének erőssége. Egyáltalán nem érzem az állítólagos mestere, Árnytövis jelenlétét. Arra gyanakszom, hogy ez csak a Kötél ügylete. Óvakodjon a Merénylőtől, Főmágus, mert az ő cselszövései még Árnytövis intrikáinál is bonyolultabbak. Míg Oponn a saját tervét szövi, a játszma egy és ugyanaz... és a mi világunkban játszódik. A Szerencse Ikreinek nincs ereje az Árnyak Világában, és az Árny köztudottan egy olyan Üreg, mely képes túllépni önnön határain. Megszegi a szabályokat.

– Ez igaz – mondta Tajszkrenn, majd egy nyögés kíséretében felállt. – Annak a fattyú Üregnek a születése mindig is nyugtalanított engem.

– Még fiatal – mondta Szélfogó. Felkapta az Asztalt, és becsúsztatta a ruhája egy belső zsebébe. – Csak évszázadok múlva nyeri el végső formáját, ha egyáltalán megéri. Emlékezzen csak, voltak már olyan Házak, amelyek, amilyen gyorsan megszülettek, olyan gyorsan ki is pusztultak.

– Ennek viszont gyanúsan nagy a hatalma. – Tajszkrenn visszatért a Moranth-hegység tanulmányozásához. – A hálám – mondta, amikor Szélfogó elindult a lépcső felé, mely a városba vezetett –, azt hiszem, elég értékes dolog. Bárhogy lészen is, Szélfogó, önnek hálás vagyok.

Szélfogó megtorpant a lépcső tetején, aztán elindult lefelé. A férfi nem lesz majd ilyen lelkes, ha netán rájön, hogy tévútra vezette őt. Igenis volt tippje, hogy ki lehet a Szűz. Gondolatban visszatért ahhoz a pillanathoz, amikor a Szűz lapja megjelent a játszmában. A lódobogás, melyet hallott, valóságos volt, nem illúzió. Az alattuk lévő kapun át Pálinkás osztaga akkor érkezett a városba. Köztük lovagolt Siralom is. Véletlen egybeesés? Talán, de nem valószínű. A Pörgő Érme abban a pillanatban megakadt egy röpke másodpercre, mintha habozna, majd tovább csilingelt. Bár éjjel-nappal hallotta a hangot, már annyira hozzászokott, hogy koncentrálnia kellett, hogy hallja. De akkor, a játszma közben, tisztán hallotta az egyenletes pörgést, amint az megakadt, ütemet váltott – érezte a bizonytalanságot.

A Halál Szüze, meg a Felsőbb Ház, Árnyék Merénylője. Volt valami kapcsolat a kettő között, és ez nyugtalanította Oponnt. De persze minden zavaros maradt.

– Fantasztikus – mormogta magában, miközben leért a lépcsősor aljába.

Azt a fiatal katonát látta ott, aki korábban megszólította. Az önkéntesek sorában várakozott. Nem volt a közelben egyetlen tiszt sem. Szélfogó magához intette az ifjoncot.

– Igenis, Varázslónő? – szólt a fiú, és tisztelegve megállt Szélfogó előtt.

– Mire vártok itt, katona?

– Most fogjuk megkapni a fegyvereinket. Az őrmester úr elment, hogy idehozassa a szekeret.

Szélfogó bólintott.

– Volna számodra egy feladatom. Majd elintézem, hogy kapj fegyvert, de ne olyan játékszuronyt, mint amit a társaid kapnak. Ha egy magasabb rangú tiszt felelősségre akar vonni amiatt, hogy leléptél, hivatkozz rám.

– Igenis, Varázslónő.

Szélfogó belenézett a fiú tiszta, fájdalmasan fiatal tekintetébe, és összeszorult a szíve. Szegény, pár hónap múlva már valószínűleg halott lesz. A Birodalom zászlaját sokféle bűn tarkította, de ez volt közülük a legsúlyosabb. Felsóhajtott.

– Vidd ezt az üzenetet személyesen Pálinkás őrmesternek, a Hídégetőkhöz. A varázstudó kövér nő beszélni kíván vele. Megjegyezted, önkéntes? – A fiú bólintott. – Halljuk, ismételd el!

A katona elismételte az üzenetet. Szélfogó elmosolyodott.

– Nagyszerű. Most szaladj, és ne felejts el választ kérni. A szobámban leszek.

Paran kapitány megfordult, és egy utolsó pillantást vetett a Fekete Moranthokra. Az osztag akkor érte el a síkság szélét. Addig nézte őket, míg el nem tűntek a látóhatáron, aztán visszafordult, és a keletre fekvő várost kezdte vizslatni.

Ilyen távolságból, a széles, terebélyes síkságon túlról szemlélve, Palás egészen békésnek tűnt – bár a városfalak előtt a feltúrt földön fekete bazaltdarabok hevertek, és a levegőben még ott lengedezett a tűz és a füst emléke. A fal mentén több helyen is állványzatot látott, rajtuk hangyákként nyüzsögtek az emberek. A kőfalban ásítozó hatalmas lyukakat, réseket készültek kijavítani. Az északi kapun szekerek egész sora rajzott kifelé, felettük hatalmas raj varjú körözött a levegőben. A dombok vonulata mentén egy sor olyan púpot is látott, mely túlságosan új és szabályos volt ahhoz, hogy természetes képződmény legyen.

Innen-onnan hallott pletykákat. Öt halott mágus, közülük kettő Főmágus volt. A Második Hadtest létszáma állítólag annyira lecsökkent, hogy az Ötödik és a Hatodik hadtestek maradékával egybecsapva, új sereget akarnak belőlük alkotni. A Hold Szülötte pedig dél felé vonult, át a Tahlyn-hegységen, az Azúr-tó irányába, féloldalasan, füstcsíkot húzva maga után. De volt egy pletyka, mely mindennél jobban megragadt a kapitány fejében: a Hídégetők odavesztek, volt, aki szerint mind egy szálig meghaltak, de hallott olyat is, hogy néhány osztagnak sikerült kimenekülnie, még mielőtt beszakadtak a csatornák.

Paran össze volt zavarodva. Napokat töltött el a moranthok társaságában. A mogorva harcosok nem voltak valami beszédesek – egymáshoz is alig szóltak, és ha mégis beszélgettek, akkor azt a saját érthetetlen nyelvükön tették. Paran le volt maradva, nem tudott friss híreket, így aztán nagyon idegennek érezte a helyzetet, melybe belecsöppenni készült. Persze, az utóbbi két évben, Genabaris óta egyik idegen helyzetből a másikba esett. Tehát itt volt ő, és ismét csak várakozott. Megigazgatta a zsákját, és éppen készülődni kezdett a hosszú várakozásra, amikor meglátta, hogy egy lovas léptet fel a fennsíkra. A férfi egy másik hátast is vezetett maga mellett, és egyenesen a kapitány felé tartott. Felsóhajtott. Sosem szeretett a Karmosokkal lenni. Mind olyan ravaszak voltak. Az egy genabarisi fickó kivételével egyik sem lelkesedett őérte túlzottan. Már régóta nem ismert olyan embert, akit a barátjának nevezhetett volna. Pontosan két éve.

A lovas megérkezett. Amikor Paran közelebbről is megnézte a férfit, önkéntelenül hátrálni kezdett előle. A fickó jobb szemét kötés takarta, és furcsa szögben tartotta a fejét. Az idegen elvigyorodott, aztán leugrott a lováról.

– Tehát te vagy az, ugye? – szólalt meg érdes hangon.

– Igaz, amit a Hídégetőkről pletykálnak? – kérdezte Paran. – Tényleg eltörölték őket?

– Többé-kevésbé. Nagyjából öt osztag megmenekült. Talán negyvenen, ha maradtak. – Bal szemével hunyorgott, majd felnyúlt viseltes sisakjához, és megigazította. – Hát, eddig nem tudtam, hogy hová osztottak be. Most már tudom. Te vagy Pálinkás új kapitánya, igaz?

– Ismered Pálinkás őrmestert? – csodálkozott el Paran. Ez a Karmos valahogy más volt, mint a többi. Akiket eddig ismert, mind megtartották maguknak a róla alkotott véleményüket, és ez így volt jól.

A fickó visszalendült a ló hátára:

– Menjünk. Útközben majd beszélgetünk.

Paran a másik lóhoz lépett, és a Hétváros stílusú, magas kápájú, díszes nyereghez kötözte a zsákját, melynek elején egy felkunkorodó szarv ékeskedett – rengeteg ilyet látott már ezen a kontinensen. Már régen elraktározta fejében ezt az adatot. A Hétvárosbeli embereknek különös érzékük volt a bajkeveréshez, és ez az egész Genabackisi Hadjárat tele volt zavargásokkal, az elejétől kezdve. Ez persze nem volt véletlen. A Második, Ötödik és Hatodik hadtestek legénységének nagy része a Hétváros kontinenséről származott. Felkapaszkodott a lovára, és lassú ügetésben elindultak a város irányába.

– Pálinkás őrmesternek sok követője akadna errefelé – kezdte kedélyesen a Karmos. – De ő persze úgy tesz, mintha nem is venné észre. Nem szabad elfeledni azt, amit Malazában annyira szeretnének eltörölni – hogy Pálinkás valaha maga irányította a saját hadseregét...

Paran gyorsan körülnézett. Ezt a tényt mindenhonnan törölték, nem szerepelt egyik évkönyvben sem. A Birodalom történetét jelenleg írók szerint, sosem történt ilyesmi.

– ...még akkoriban, amikor Dassem Ultor vezette a hadügyeket – folytatta a Karmos jókedvűen. – Pálinkás Hetedik Csapata győzte le a Hétvárosi mágushadat a Pan'potsuni Pusztán. Akkor és ott befejezte az egész háborút. Persze, utána kitört a pokol, a Csuklyás elvitte Ultor lányát, meg minden. Nem sokkal később, miután Ultor is meghalt, az összes emberét gyorsan lefokozták. Akkor vették át a bürokraták az uralmat a hadsereg felett. Átkozott sakálok. Azóta is csak egymást marják, a hadjáratokkal meg alig törődnek. – A Karmos előredőlt, lenyomta a nyereg szarvát, és elköpött a lova bal füle mellett.

Paran megborzongott a gesztus láttán. A régi időkben ez a jel a törzsi háborúk kezdetét jelezte a hétvárosi emberek között. Mostanra a Második Malaza Hadtest jelképévé vált.

– Tehát azt mondod – vágott közbe –, hogy ez a történet, amit most elmondtál nekem, közszájon forog a seregben?

– Nem minden részletében – mondta a Karmos. – De vannak olyan veteránok a Másodikban, akik Ultor oldalán harcoltak, és nem csak a Hétváros ellen, hanem jóval korábban, még Falarnál is.

Páran egy időre a gondolataiba merült. A mellette lovagoló fickó Karmos volt ugyan, de a Második hadtesthez tartozott. Ez érdekes fejleményeket ígért. A fickóra pillantott, és látta, hogy az vigyorog.

– Mégis, mi olyan vicces?

– A Hídégetők mostanában kissé túlfűtöttek, hogy úgy mondjam. Alig kapnak utánpótlást, önkénteseket, így nagyon úgy fest, hogy föl akarják őket oszlatni. Bárkivel állsz is kapcsolatban Malazában, mondd meg neki, hogy ha felpiszkálják a Hídégetőket, akkor egy jó kis zendülést kapnak a nyakukba. Én is beleírom minden egyes jelentésembe, de nem hallgatnak rám. – Vigyora még szélesebb lett. – Lehet, hogy azt hiszik, én is elfordultam a Birodalomtól, vagy ilyesmi?

– Téged küldtek ki elém, nem? – vonta meg a vállát Paran.

A Karmos ezen jót nevetett.

– Te tényleg nem hallottál semmit, igaz? Azért engem küldtek, mert én vagyok az utolsó Aktív a Másodikban. Ami meg az Ötödiket és a Hatodikat illeti – felejtsd el. Brood Tiste Andiijai több kilométerről kiszúrják a Karmosokat. Nem maradt belőlük egy sem. Két napja az én Klánom vezetőjének is kitekerték a nyakát – de ez valami más lehet, nem igaz? Téged úgy örököltelek, kapitány. Amint beérünk a városba, az utadra engedlek, és valószínűleg soha többé nem látjuk egymást élve. Te átveszed a parancsnokságot a Kilencedik Osztagban, és vagy kiröhögnek, vagy kést döfnek a szemedbe. Még fogadnak is majd rád. Nem valami biztató, de hát ez van.

Előttük ott tornyosult Palás kapuja.

– Még valami – mondta, miközben fél szemmel a kapu fölötti párkányt fürkészte. – Hátha Oponn rád mosolyog, és szerencséd lesz. Itt Tajszkrenn Főmágus kezében futnak össze a szálak. Dujek nem túl boldog, főleg azok után, ami a Hold Szülöttével történt. Nincsenek jó viszonyban, de a Főmágus bízik a folyamatos jó viszonyában az Udvarral meg a Császárnővel személyesen. Ez tartja őt a csúcson. Egy figyelmeztetés. Dujeket bárhová követnék a katonái... bárhová. És ugyanez érvényes a Hatodik meg az Ötödik hadtestre is. Egy kitörni készülő hurrikánt hoztak össze ide, ebbe a városba.

Paran a Karmosra bámult. Cilinder is valami hasonlót magyarázott neki, de akkor még azt hitte, hogy ez csak ürügy a Császárnő tisztogató hadjáratára. „Ebbe aztán nem szeretnék belekeveredni. Csak hagyják, hogy végrehajtsam az egyetlen feladatomat – nem kívánok semmi egyebet.”

Amikor bevonultak a kapun, a Karmos ismét a kapitányhoz fordult.

– Apropó, Tajszkrenn éppen most nézte végig, hogy megérkezünk a városba. Esetleg ismerhet téged valahonnan, kapitány?

– Nem. – Remélem, nem, tette hozzá magában.

A városban amint megütötte őket a kiáltozás zaja, Paran kissé elcsodálkozott. Palás kész bolondokháza volt, a házak mindenütt kormosak, foghíjasak, az utcákon gödrök, és emberek, üvöltő állatok, szekerek és katonák kavalkádja. Paran eltűnődött rajta, hogy ezentúl talán percekben kellene mérnie az életkorát. Át kell vennie egy olyan osztagot, melynek négy kapitánya volt az elmúlt három évben, végre kell hajtania egy olyan küldetést, amilyet egyetlen épeszű katona sem vállalna, és akkor még itt van a fenyegető lázadás, melyet a Birodalom legnagyobb katonai vezetője robbanthat ki – bármelyik percben. És akkor még nem is vette számba a katonai vezető ellenfelét, a Főmágust, aki a maga szép nagy adag gesztenyéjét próbálja éppen kikaparni... Mindent egybevetve, nem volt túl rózsás a helyzete. Arra eszmélt, hogy valaki erősen hátba vágja. A Karmos közelebb léptetett a lovával, és most felé hajolt.

– Le vagy törve, kapitány? Ne aggódj, itt minden ember le van törve, csak van, aki tudja, és van, aki nem. Csak azok miatt kell aggódnod, akik nem tudják. Kezdd a dolgot a legelején, és egyelőre felejtsd el a többit. Én majd igyekszem időben megjelenni. Szólíts meg egy katonát, és kérj útbaigazítást a Hídégetőkhöz. Ez az egyszerűbb feladat. – Paran bólintott. A Karmos egy rövidke percig habozott, aztán még közelebb hajolt. – Gondolkodtam, kapitány. Csak egy megérzés, de szerintem te azért vagy itt, hogy valami jót csinálj. Nem, ne is fáraszd magad. Nem kell, hogy válaszolj. De ha bajba kerülsz, üzenj Ifjabb Toknak, ez vagyok én. A Hírvivőknél vagyok, Fullajtárok Csapata, Második Hadtest. Rendben?

– Köszönöm – mondta Paran, de pont akkor egy hangos csattanást, majd kórusban felzendülő szapora káromkodást hallottak maguk mögül. Egyik lovas sem nézett hátra.

– Mit is mondtál, kapitány?

Paran elmosolyodott.

– Menj csak. Tartsd a távolságot – hátha történik velem valami. Ahogy javasoltad, keresek valakit, aki útbaigazít.

– Rendben, kapitány. – Ifjabb Tok intett, majd elporzott a lován. Befordult egy mellékutcába, és eltűnt. Paran nagyot sóhajtott, majd nézelődni kezdett. Egy megfelelő katonát keresett, aki útba igazíthatja.

Paran tudta, hogy a hazája nemességének körében eltöltött évek elegendő alapozást nyújtanak ahhoz a megtévesztő feladathoz, mellyel Árva megbízta. De az elmúlt két év során rádöbbent, hogy merre is tart az élete valójában. Az a nyers, bátor fiatalember, aki azon a napon a Császárnő Végrehajtójával beszélt Itko Kanban, most csak nevetett volna rajta, vagy leköpte volna. Úgy zuhant Árva ölébe, mint egy zsáknyi tompa agyag. Ő pedig azt tette vele, amihez a legjobban értett.

Paran mostanában leginkább attól ijedt meg, hogy már mennyire hozzászokott ahhoz, hogy használják őt. Már annyiszor volt valaki más, hogy ezer arcot látott, ezer hangot hallott – és mind harcban álltak ővele. Amikor saját magára gondolt, erre a fiatal nemesre, a túláradó igazságérzetével, a kép, mely előtűnt, hideg volt, kemény és sötét. A lelke legmélyében rejtőzött, egy sötét sarokban, és csak figyelt. Nem tett igazságot, nem harcolt, csak hidegen és cinikusan figyelt.

Nem remélte már, hogy ez a fiatalember valaha is meglátja még a nap fényét. Tovább süllyed majd, és végül egészen eltűnik, feloszlik a sötétségben.

Paran már azt sem tudta biztosan, hogy egyáltalán bánja-e ezt.

Bemasírozott a barakkba, mely valaha Palás Nemesi Őrszázadának adott otthont. Egy közeli ágyon egy öreg veterán feküdt, kapcába burkolt lába lelógott. A matracot letépték az ágyról, most a sarokban hevert; a nő a csupasz deszkán feküdt, keze a feje alatt. Paran végigmérte a nőt, aztán a helyiséget, és rájött, hogy ez az egyetlen katona tartózkodik csak a szobában. Tekintete visszatért a nőre.

– Tizedes?

– Mi van? – Kérdezte a nő. Meg sem mozdult.

– Úgy látom – mondta a kapitány szárazon –, hogy errefelé már nem nagyon tisztelik az emberek a feljebbvalóikat.

A nő kinyitotta a szemét, és lustán végigmérte a tisztet.

– Biztos igaza van – mondta, aztán lehunyta a szemét. – Keres valakit, vagy mi?

– A Kilencedik osztagot keresem, tizedes.

– Miért? Már megint bajban vannak?

– Maga egy átlagos Hídégető, tizedes? – mosolygott Paran.

– Az átlag Hídégetők már mind halottak – mondta a nő.

– Ki a parancsnoka? – kérdezte Paran.

– Hangyás, de ő most nincs itt.

– Azt látom. – A kapitány várt egy ideig, aztán felsóhajtott. – Na és hol van ez a Hangyás?

– Próbálja meg a Bütyök Kocsmájában, feljebb, az utca végében. Amikor utoljára láttam, már a gatyáját is elvesztette. Kártyázott Sunyival. Hangyás imád kártyázni, de nem valami jó benne. – A tizedes az egyik hátsó fogát kezdte piszkálgatni.

– A parancsnoka kártyázik az embereivel? – kérdezte Paran döbbenten.

– Hangyás őrmester – magyarázta a nő. – A kapitányunk meghalt. És különben is, Sunyi nem a mi osztagunkban van.

– Hanem?

A nő elvigyorodott, és lenyelte azt, amit sikerült kipiszkálnia a fogából.

– A Kilencedikben van.

– Mi a neve, tizedes?

– Csákány, és a magáé?

– Paran kapitány.

Csákány szeme elkerekedett. Gyorsan felült az ágyon.

– Hát, szóval maga az új kapitány, aki még sohasem vonta ki a kardját?

– Igen – vigyorgott Paran.

– Tudja, hogy áll a fogadás magára? Nem túl jól, ami a maga bőrét illeti.

– Ezt meg hogy érti?

Csákány szélesen elvigyorodott.

– Amennyire én tudom – mondta, miközben visszadőlt az ágyra, és lehunyta a szemét –, az első csepp vér a kezén a sajátja lesz, kapitány. Menjen csak vissza gyorsan Quon Taliba, a nyugiba. Gyerünk, menjen csak vissza, és nyalja tovább a Császárnő talpát.

– Már elég tiszta – mondta Paran. Nem igazán tudta, mit is kezdjen ezzel a helyzettel. Valahol a lelke mélyén azt ordította egy hang, hogy vonja ki a kardját, és vágja ketté Csákányt. A másik énje viszont nevetni szeretett volna, méghozzá hisztérikusan.

A háta mögött kivágódott az ajtó, a padló megreccsent a nehéz léptek alatt. Paran megfordult. Egy vörös képű őrmester viharzott be a szobába, akinek legjellemzőbb tulajdonsága hatalmas harcsabajusza volt. Paranra rá sem nézett, egyenesen Csákány ágyához lépett, és fejbe vágta.

– A fenébe is, Csákány, azt mondtad, hogy Sunyi rossz passzban van, és tessék. Az a karikalábú senkiházi teljesen kifosztott.

– Sunyi tényleg rossz passzban van – mondta Csákány –, de te még inkább. Ezt pedig nem is kérdezted, igaz? Hangyás, ez itt Paran kapitány, a Kilencesek új parancsnoka.

Az őrmester megfordult, és szemügyre vette a kapitányt.

– A Csuklyás szakállára – mormogta, majd visszafordult Csákányhoz.

– Pálinkást keresem, őrmester – mondta Paran halkan.

Volt valami a kapitány hangjában, ami arra késztette Hangyást, hogy visszaforduljon. Kinyitotta a száját, majd belenézett Paran eltökélt tekintetébe.

– Egy kölyök valami üzenetet hozott neki. Pálinkás kilovagolt. Pár embere ott van a Bütyök Kocsmájában.

– Köszönöm, őrmester – mondta Paran, majd kivonult a szobából.

Hangyás nagyot fújt, majd Csákányra pillantott.

– Két nap – mondta a nő. – Két napon belül kicsinálják. Az öreg Sziklaarc már egy húszast tett rá.

Hangyás arca megkeményedett.

– Valami azt súgja, hogy ez nagy szégyen volna.

*

Paran belépett Bütyök Kocsmájába. Az ajtóban rögtön meg is állt. A helyiség zsúfolásig megtelt katonákkal, mindenki kiáltozott körülötte. Közülük csak egy páran viselték a Hídégetők emblémáját az egyenruhájukon. A többiek mind a Második hadtesthez tartoztak.

Az első emeleti szobákhoz vezető lépcsősor alatt, egy hosszú asztalnál vagy fél tucat Hídégető kártyázott. Egy széles vállú, fekete haját copfban hordó férfi, aki a teremnek háttal ült, őrjítő nyugalommal rakosgatta a lapokat. Paran még a fülsértő kiáltozás közepette is hallotta a monoton számolást. A többiek az asztalnál sértéseket vagdostak a számoló fejéhez – kevés sikerrel.

– Barghaszt – mormogta Paran, miközben a számolót bámulta. – Csak egy barghaszt van a Hídégetők között. Tehát ez itt a Kilencedik osztag. – Nagy levegőt vett, és nekiindult a tömegnek.

Mire odaverekedte magát a barghaszt háta mögé, finom köpönyegét savanykás sör és lőre foltjai csúfították, homlokán pedig csorgott az izzadság. Látta, hogy a barghaszt éppen befejezi a keverést, és az asztal közepére helyezi a paklit. Közben megpillantotta a csupasz karon az indigókék, spirál vonalú tetoválást is, melyet helyenként fehér sebhely tört meg.

– Ez a Kilencedik? – kérdezte Paran hangosan.

A barghaszttal szemben ülő fickó felpillantott, megviselt arca pont olyan színű volt, mint a kopott bőrsapkája. Tekintete visszatért a kártyáihoz.

– Maga Paran kapitány?

– Igen. És maga, katona?

– Sunyi a nevem. – A jobbján ülő nagydarab fickóra mutatott. – Ez itt Kalapács, az osztag gyógyítója. A barghaszt neve Ügető, de nem azért, mert annyira szeretne futkosni. – Balra intett a fejével. – A többiek nem fontosak, csak haszontalan nagyszájúak a Második hadtesttől. Üljön le, kapitány. Pálinkást és a többieket elküldték valahová, de mindjárt jönnek ők is.

Paran talált egy üres széket, és odahúzta Kalapács és Ügető közé.

– Hé, Ügető, kezdesz végre, vagy itt alszunk? – mordult fel Sunyi.

Paran nagy levegőt vett, majd Kalapácshoz fordult.

– Gyógyító, elárulná nekem, hogy a Hídégetőknél mennyi ideig maradhat életben egy tiszt?

– A Hold Szülötte előtt vagy után? – kotyogott közbe Sunyi.

Kalapács szemöldöke enyhén megemelkedett, miközben válaszolt a kapitánynak.

– Talán két hadjárat. Sok mindenen múlik. A bizalom nem minden, de azért sokat segít. Ez pedig azt jelenti, hogy jobban teszi, ha elfelejt mindent, amit hallott vagy tanult, és beleugrik az őrmestere nyakába. Ha hallgat rá, akkor talán túlélheti.

Sunyi az asztalra csapott.

– Gyerünk már, Ügető! Most akkor játszunk, vagy nem?

A barghaszt visszamordult:

– Gondolkodnék, ha hagynád – dohogta.

Paran hátradőlt, és kicsatolta az övét.

Ügető végre eldöntötte, hogy mit játsszanak – döntése láttán Sunyi, Kalapács és a három Második csak morgott, mivel Ügető mindig ugyanazt játszotta.

– Kapitány, sokféle pletykát hallott a Hídégetőkről, igaz? – kérdezte Kalapács.

Paran bólintott:

– A legtöbb tiszt halálosan retteg a Hídégetőktől. Azt mondják, azért olyan magas itt a halálozási arány, mert minden második kapitány késsel a hátában végzi.

Rövid szünetet tartott, és éppen tovább beszélt volna, amikor észrevette, hogy hirtelen csend lett körülötte. A játék is abbamaradt, és minden szem őrá szegeződött. Paran hirtelen nagyon elkezdett izzadni.

– És abból, amit eddig láttam – folytatta –, arra következtetnék, hogy hihetek a pletykáknak. De mondok én valami, és ez mindenkinek szól. Ha késsel a hátamban végzem, akkor szeretném tudni, hogy rendesen rászolgáltam, oké? Másképpen igen csalódott lennék. – Visszacsatolta az övét, és felállt. – Mondják meg az őrmesternek, hogy a barakkban várom. Szeretnék beszélni vele, mielőtt hivatalosan kivezényelnének bennünket.

Sunyi kurtán bólintott:

– Igenis, kapitány. – A férfi habozott, aztán megkérdezte. – Kapitány... nincs kedve beszállni a játékba?

– Kösz, de nincs. – Szája halovány mosolyra húzódott. – Igazán nem volna szép egy tiszttől – elnyerni az emberei zsoldját.

– Erre még visszatérünk, kapitány – mondta Sunyi. Szeme felcsillant.

– Még meggondolom – felelte Paran, majd ellépett az asztaltól. Miközben áttörte magát a tömegen, és az ajtó felé haladt, olyasmit érzett, amit még soha életében: jelentéktelennek érezte magát. Gyermekkorától kezdve hatalmas adag felsőbbrendűségi érzést csepegtettek bele, és ez így folytatódott az akadémián is. Ez a felsőbbrendűségi érzés most visszaszorult az elméje egy távoli csücskébe, és elnémult.

Ezt jól tudta még azelőtt, hogy a Végrehajtóval találkozott volna: az ő útját be az akadémiára, és azon is túl, cinkos kacsintások és bólintások szegélyezték. Egyszerű dolga volt. De a Birodalom háborúja itt dőlt el, több ezer kilométerre a fővárostól, és Paran rádöbbent, hogy itt egy fikarcnyit sem törődött senki az udvari befolyással meg a kölcsönös megegyezéssel. Az egyenes út, a levágott kanyarok – mindez csak arra jó, hogy gyorsabban fog meghalni. Sokkal gyorsabban.

Paran elfintorodott, miközben kitárta a kocsma ajtaját és kilépett az utcára. Már nem csodálkozott azon, hogy az öreg Császár seregei olyan könnyedén legyőzték a feudális felépítésű királyságokat, megalapítva a Birodalmat. Most már örült az egyenruháját csúfító foltoknak – így végre nem látszott kívülállónak.

Betért a sikátorba, ahonnan a katonai barakkok nyíltak. Az utca árnyas volt, magas házak és romos teraszok alatt haladt végig. Palás városa haldoklott. Eléggé ismerte a város történetét ahhoz, hogy felfedezze – megkopott a glória aranyozása. Az igaz, hogy elég erőt képviselt még ahhoz, hogy szövetségre lépjen a Hold Szülöttével, de a kapitány sejtette, hogy ez inkább volt köszönhető a Hold Ura kalandvágyának, mint a város bármiféle felismerhető hatalmának. A helyi nemesség szerette a pompát és a fényűzést, de az oszlopok már rogyadoztak. Paran eltűnődött azon, hogy vajon mennyi hasonlóságot mutat saját nemessége ezzel a...

Halk csosszanást hallott a háta mögül, megperdült. Egy árnyba burkolózó figura lépett elé. Paran felkiáltott, és a kardjához kapott. Ahogy az alak közelebb ugrott, jeges szél ért a kapitány arcához. Hátrálni kezdett, mivel látta, hogy az idegennek mindkét kezében penge villan. Oldalra fordult, kardját már félig ki is húzta a hüvelyéből. A támadója bal keze felfelé döfött. Paran hátradobta a fejét, és előretolta a vállát, hogy blokkolja a kést, mely meg sem érkezett. Ehelyett egy hosszú penge hatolt a mellkasába. Égető fájdalmat érzett. Még fel sem ocsúdott, éppen csak megérezte a vér ízét a szájában, amikor egy második penge hatolt belé, ezúttal az oldalába. Paran köhögve, morogva csúszott lefelé a fal tövébe. Próbált belekapaszkodni a fekete kövekbe, fél kézzel megmarkolt egy téglát – körme belevájt a kötőanyagba – és földet ért.

Gondolataira sötétség szállt le lassan, és nem érzett semmi mást, csak mély, szomorú megbánást. Egy csilingelő hangot hallott valahonnan halkan, mintha valami pici fémérme pörögne egy kemény felületen, és a sötétség terjedése megállt.

– Hanyag – mondta egy férfi magas hangon. – Meg vagyok lepve. – Az akcentus ismerős volt, gondolatban visszasiklott gyerekkorába, amikor hallotta, hogy apja a Dal Honéz kereskedőkkel tárgyal.

A válasz pont Paran feje fölül jött.

– Szemmel tartasz, hm? – Egy újabb akcentus, amit felismert, kanéziai, és a hang egy lány hangja volt, egy fiatal lányé. A gyilkosa hangja.

– Véletlen egybeesés – mondta a másik kuncogva. – Valaki, vagy inkább valami, belépett az Üregünkbe. Hívatlanul. A Kopóim már keresik.

– Én nem hiszek a véletlenben.

Ismét kuncogás hallatszott.

– Én sem. Két évvel ezelőtt megkezdtük saját játszmánkat, egy régi, jól bevált minta alapján. De úgy látom, hogy itt Palásban belekeveredtünk egy egészen más ügybe.

– Kiébe?

– Időben meg fogom tudni.

– Ne hagyd magad félrevezetni, Ammanas. A mi célpontunk Laseen marad, és annak a Birodalomnak a bukása, amelyet irányít, ám sosem érdemelt ki.

– Cotillion, én most is maximálisan megbízom benned. Mint mindig.

– Vissza kell mennem – mondta a lány, és arrébb lépett.

– Hát persze. Szóval ez az a fickó, akit Árva azért küldött, hogy megtaláljon téged?

– Minden bizonnyal. Ez mindenképpen bevonja majd őt a csatába.

– Biztos, hogy ez jó ötlet?

A beszélgetők elvonultak, hangjuk elhalkult, Paran már nem hallotta, hogy mit mondanak. Egyetlen hang maradt csupán a fejében: egy csilingelés, mintha egy érme forogna a füle mellett szüntelenül, megállás nélkül.

Negyedik fejezet

Ők valakik voltak.

A történelem kiáltott róluk, akár

egy tetovált erezet, a

régi sebek nyomán

de valami erősen izzott

a szemükben – azok a

tűzmarta boltívek,

a táguló világ

ők maguk a történelem

mindegyikük sorsa az,

hogy felsorakozzék

a csendes mellékúton

a folyó mellett, melynek

számukra nincs neve...

A Hídégetők (VI. ének)

Ifjabb Tok (szül. 1141)

– Sokfürtnek elment az esze – jelentette ki Szélfogó Pálinkásnak. – Mindig közel állt hozzá, sosem volt egészen normális, de most már lyukakat váj az Üregében, és a Káoszt kóstolgatja. Ami pedig még ennél is rosszabb – ettől csak még hatalmasabb és még veszélyesebb lett.

Szélfogó szállásán voltak, mely egy fogadószobából – itt ültek éppen – és egy hálószobából állt. A háló ajtónyílásában faajtó is volt – ritka luxus. Az előző lakók kutyafuttában kifosztották a helyiséget, elvittek minden mozdítható és értékes dolgot, és csak a nagyobb bútorokat hagyták itt. Szélfogó az asztalnál ült, vele volt Pálinkás, Fürge Ben, Kalam és egy Muzsikus nevű utász. A levegő forró volt és fojtogató.

– Hát persze, hogy megbolondult – felelte Fürge Ben, majd az őrmesterre nézett, aki közömbös arccal meredt maga elé. A varázsló hozzátette. – De ez várható is volt. Fener farkára, varázslónő, hiszen egy bábu testében él! Természetes, hogy ettől becsavarodott.

– Hogyan csavarodott be? – kérdezte Pálinkás a varázslójától. – Elvileg ő fedez bennünket, nem?

– Fürge Ben kézben tartja őt – mondta Kalam. – Sokfürt kutat, bogozza a szálakat – kideríti, hogy ki az, aki holtan szeretne minket látni.

– A legnagyobb veszélyt az jelenti – fordult Fürge Ben a varázslónőhöz –, hogy esetleg elkapják. Mellékutakon mehet csak be az Üregekbe, mivel minden hagyományos nyílást ellenőriznek.

Szélfogó ezen elgondolkodott, majd bólintott.

– Tajszkrenn megtalálná őt, de legalábbis rájönne, hogy valaki szaglászik utána. De Sokfürt a Káosz erejét használja, az ösvényt, mely az Üregek között terül el, és ez nem tesz jót – sem neki, sem nekünk.

– Nekünk miért? – kérdezte Pálinkás.

Fürge Ben felelt neki:

– Ez legyengíti az Üregeket, megbontja a falukat, így Sokfürt szabadon betörhet bármelyikbe... és ki is ugorhat belőlük. De nincs más választásunk. Segítenünk kell Sokfürtnek, legalábbis egyelőre.

A varázslónő felsóhajtott, és megnyomkodta a szemét.

– Tajszkrenn az, akit keresel. Már mondtam, hogy...

– Ez nem elég – vágott közbe Fürge Ben. – Hány ügynököt használ? Mik a terve részletei... egyáltalán, mi a célja? Laseen utasítására történik mindez, vagy Tajszkrenn Főmágus magának akarja a trónt? Tudnunk kell, a fenébe is!

– Rendben, rendben – mondta Szélfogó. – Tehát Sokfürt majd felderíti az egész ügyet, de aztán? Hogyan tovább? Megpróbáljátok megölni Tajszkrennt, meg mindenkit, aki benne van? Arra számítasz, hogy segítek ebben? – Végignézett az arcokon. Egyik sem tükrözött érzelmeket. Dühösen felállt. – Tudom, hogy valószínűleg Tajszkrenn ölte meg A'Karonyst, Éjsötétet és Gömbsüveget. Feltehetőleg azt is tudta, hogy a csatornák be fognak szakadni, és talán az is az ő fejéből pattant ki, hogy Dujek Második hadserege potenciális veszélyforrás, amelytől mihamarább meg kell szabadulni. De ha azt gondoljátok, hogy belemegyek valamibe anélkül, hogy ismerném a részleteket, hát nagyon tévedtek. Sokkal többről van itt szó, mint amit elárultatok nekem. Ha csupán a bőrötök volt a tét, akkor miért nem menekültök? Nem hiszem, hogy Dujek kutatna utánatok. Kivéve persze, ha Tajszkrenn gyanúja Félkarúval és a Másodikkal kapcsolatban megalapozottak – ha felkelést szerveztek, Dujeket akarjátok megtenni Császárnak, és Genabaris ellen akartok vonulni. – Rövid szünetet tartott, és ismét végignézett az arcokon. – Lehetséges volna, hogy egyszerűen nem tetszik nektek Tajszkrenn képe, mert belenyúlt a tervetekbe? Lehet, hogy éppen valami konspirációba készültök engem bevonni? Ha igen, akkor tudnom kell, hogy mi a cél. Jogom van hozzá, nem?

Pálinkás morgott valamit, aztán fogta az asztalon álló boroskancsót, és mindenkinek újratöltötte a poharát. Fürge Ben nagyot fújt, aztán megvakarta a tarkóját:

– Szélfogó, nem nyíltan fogjuk megtámadni Tajszkrennt. Ez kész öngyilkosság volna. Nem, mi elvágjuk a segítői útját, óvatosan, lassan, aztán megszervezzük, hogy... kegyvesztetté váljon. Feltéve, ha a Császárnő nincs benne a dologban. De többet kell tudnunk, még egy rakás dolgot ki kell derítenünk ahhoz, hogy eldönthessük, mik a lehetőségeink. Varázslónő, neked nem kell jobban belekeveredned a dologba. Sőt, jobb is lenne, ha nem másznál bele jobban. Sokfürt azt akarja, hogy te légy az ő hátvédje, ha minden más lehetőség kifújt. De nagy rá az esély hogy erre nem lesz szükség. – Felnézett, és savanyúan elmosolyodott. – Tajszkrennt hagyd csak rám és Kalamra.

„Ez mind nagyon szép, de a kérdésemre még mindig nem válaszoltál.” Szélfogó a fekete bőrű fickóra nézett, szeme összeszűkült.

– Maga valamikor Karmos volt, igaz?

– Azt hittem, senki sem hagyhatja ott a csapatot... élve – vonta meg a vállát Kalam.

Muzsikus, az utász morgott valamit, és felkelt a székéből. Járkálni kezdett a szobában, fel-alá, akár egy róka a veremben. Egy perc múlva már senki sem figyelt rá. Pálinkás egy kupát nyújtott Szélfogó felé.

– Maradjon a mi oldalunkon, Varázslónő. Fürge Ben általában nem rontja el a dolgokat... nagyon. Be kell, hogy ismerjem, engem sem győztek meg teljes mértékben, de már megtanultam bízni benne. Ez minden biztosíték, amit nyújtani tudok.

Szélfogó belekortyolt a borába, aztán megtörölte az ajkát.

– A Hídégetők ma este Darujhisztánba indulnak. Méghozzá álruhában, ez pedig azt jelenti, hogy ha baj van, nem lesz kihez fordulnom.

– Persze, hiszen Tajszkrenn ellenőrizni fogja a szokványos csatornákat – mondta Fürge Ben. – Sokfürt a mi egyetlen kommunikációs lehetőségünk, rajta keresztül tudsz minket elérni, Szélfogó.

Pálinkás végigmérte a varázslónőt:

– Apropó, Sokfürt. Maga nem bízik benne, ugye?

– Nem.

Az őrmester hallgatásba burkolózott, tekintete az asztallapra szegeződött. A közömbös arckifejezés eltűnt – vonásain látszott, hogy érzelmi csata dúl a lelkében.

„Próbálja elfojtani az érzelmeit, de a nyomás túl nagy.” Szélfogó azon tűnődött, vajon meddig bírja még a férfi.

A két hétvárosi ember várt, tekintetük az őrmesterükre szegeződött. Csak Muzsikus járkált tovább fel-alá. Az utász szedett-vedett egyenruhája még mindig magán viselte a csatornaásás nyomait. A zubbonya elejére valaki másnak a vére fröccsent – mintha egy barát a karjaiban halt volna meg. Arcán félig gyógyult sebhelyek látszottak a régi hegek között, vörös haja kócosan meredt elő a bőrsisakból. Eltelt egy hosszú perc, aztán az őrmester tekintetét még mindig az asztalra szegezte, amikor megszólalt.

– Rendben, varázslónő. Adunk magának valamit. Fürge, beszélj neki Siralomról.

Szélfogó szeme elkerekedett. Keresztbe tett karral a varázsló felé fordult. Fürge Ben nem tűnt valami boldognak. Megfordult, és reménykedve Kalamra nézett, de a nagydarab fickó kerülte tekintetét. Pálinkás felmordult.

– Gyerünk, Fürge.

Fürge Ben gyerekes tekintettel fordult Szélfogó felé – félelem, bűntudat és bosszúság látszott a szemében.

– Emlékszel rá?

Szélfogó kurtán felnevetett.

– Nem könnyű őt elfelejteni. Van... valami furcsa... benne. Veszedelmes. – Arra gondolt, hogy felfedi, amit a Tajszkrennek való Jóslás során fedezett fel. A Halál Szüze. De valami miatt mégsem tette. „Nem – gondolta magában –, még mindig nem bízom bennük teljesen!” – Talán az a gyanú merült fel, hogy valaki másnak dolgozik?

A varázslónak leesett az álla. Megköszörülte a torkát.

– Két évvel ezelőtt sorozták be Itko Kanban, az egyik szokásos toborzókörút során.

Kalam fűzte tovább a történetet.

– Igen csúnya dolog történt arrafelé, pont akkortájt. Szépen eltemették a dolgot, de a Végrehajtónak is köze volt hozzá, így aztán egy Karmos is belépett a képbe, és a városi őrségből szinte minden olyan embert elhallgattattak, aki tudott valamit. Alig találtam valamit az esetről, de azért összevakartam néhány furcsaságot.

– Furcsaságot – mondta Fürge Ben –, mely igen hasznos is lehet, ha az ember tudja, mit keres.

Szélfogó magában megállapította, hogy ez a két férfi tökéletesen tud együttműködni, ha beszédről van szó. A varázsló felé fordult, aki folytatta.

– Egy csapatnyi lovas katonáról lehet szó, akiknek nem volt szerencséjük. Egyetlen túlélő sem maradt. Ami pedig a támadóikat illeti, úgy fest, hogy egy csapatnyi...

– ...kutyába botlottak bele – fejezte be Kalam a mondatot. A varázslónő meredten bámulta a merénylőt.

– Rakd össze – mondta Fürge Ben. – Árva Végrehajtó Laseen Császárnő személyes szolgája, a mágusirtója. Az, hogy a helyszínre ment, arra utal, hogy valamiféle varázslat is volt a dologban. Méghozzá nem is akármilyen varázslat.

Szélfogó ismét belekortyolt az italába. „A Jóslat ezt mutatta nekem. Kutyák és varázslat?” Ismét maga előtt látta a Kötelet úgy, ahogy a kártyavetés közben. „Felsőbb Ház, Árnyék, amit Árnytövis és Kötél ural, szolgálatukban pedig – Az Árnyak Hét Kopója!” Pálinkás őrmesterre pillantott, de a férfi továbbra is csak bámult maga elé, üres tekintettel.

– Jó – mondta Fürge Ben kissé türelmetlen hangon. – A Kopók vadászták le őket. Ez persze csak a mi feltételezésünk, de nem rossz elképzelés. A Nyolcadik Lovassági Hadtest Tizenkilencedik zászlóalját mind egy szálig lemészárolták. Még a lovaikat sem hagyták életben. A partnak legalább öt kilométeres szakaszán újra kellett telepíteni a lakosságot.

– Remek – sóhajtott fel Szélfogó. – Szép. De mi köze mindehhez Siralomnak?

A varázsló elfordult, Kalam válaszolt helyette.

– Sokfürt több szálat követ egyszerre, varázslónő. Eléggé biztosak vagyunk abban, hogy Siralom valahogy kapcsolatban áll az Árnyak Házával...

– Az biztos – mondta Szélfogó –, hogy az Árnyak, amióta csak megjelent az Asztalon, túl sokszor keresztezte a Birodalom érdekeit ahhoz, hogy ez véletlen lehessen. De vajon miért van az, hogy a Fény és Sötétség közötti Üreg ilyen... hm, ellenszenvet mutat a Malaza Birodalommal szemben?

Kalam tekintete kifürkészhetetlen volt.

– Furcsa, nem igaz? Hiszen az Üreg csak azután jelent meg, hogy a Császár meghalt, Laseen keze által. Árnytövisről és társáról, a Kötélről, Kellanved és Táncos halála előtt senki sem hallott. De az is eléggé nyilvánvaló, hogy bármilyen ellentét feszül is az uralkodó és az Árnyak Háza között, az személyes jellegű.

Szélfogó lehunyta a szemét. „A fenébe is, hiszen ez nyilvánvaló, nem?”

– Fürge Ben – mondta. – Nem volt mindig elérhető az Árnyak Ürege? Rashan, az illúziók Ürege, nem az?

– A Rashan egy hamis Üreg, varázslónő. Csupán az árnyéka annak, aminek kiadja magát, elnézést, hogy így fogalmazok. Maga az Üreg is egy illúzió. Csak az istenek tudják, hogy pontosan honnan jött, ki csinálta és miért. De az igazi Árnyak Ürege zárva volt, vagy ezer évig nem lehetett belépni a kapuján, egészen Hamvas Álmának 1154. évéig, vagyis kilenc évvel ezelőttig. Az Árnyak Házáról szóló legrégebbi írások szerint a trónon egy Tiste Edur ült...

– Tiste Edur? – vágott közbe Szélfogó. – Kik azok?

A varázsló megvonta a vállát.

– Talán a Tiste Andiik unokatestvérei? Nem tudom, varázslónő.

„Szóval nem tudod, mi? Pedig igazából úgy fest, hogy nagyon is sokat tudsz!” A varázsló ismét vállat vont, aztán még hozzátette:

– Mindenesetre úgy hisszük, hogy Siralom kapcsolatban áll az Árnyak Házával. Mindenki megijedt, amikor Pálinkás hirtelen felpattant.

– Engem még nem győzött meg erről senki – mondta, és olyan pillantást vetett Fürge Ben felé, mely Szélfogónak azt súgta, hogy már számtalanszor összeveszhettek ezen a témán. – Siralom szeret ölni, és az, hogy itt van közöttünk, olyan, mintha egy kígyót melengetnénk a keblünkön. Tudom, érzem, látom, ahogy ti is. De ez még nem jelenti azt, hogy ő valami démonfajzat. Úgy öl ő is, mint Kalam. Mindkettőnek jég csordogál az ereiben vér helyett. Na és? Ránézek Kalamra, és egy embert látok, merthogy az emberek ölni is tudnak... nem keresek kifogásokat, pedig borzasztó, hogy ilyen mélyre süllyedtünk. Siralom szemébe nézünk, és önmagunkat látjuk benne. A Csuklyásra mondom, szerintem csak egyszerűen nem akarjuk elfogadni, hogy ez a helyzet.

Amilyen hirtelen felpattant, olyan gyorsan le is ült. A boráért nyúlt. Mikor folytatta, hangja már valamivel nyugodtabb volt.

– Legalábbis, ez az én véleményem a dologról. Nem vagyok szakértő a démonok terén, de pályafutásom során sok olyan férfit és nőt láttam, aki szükség esetén rosszabb volt bármelyik démonnál. Az osztagom varázslója halálra van rémülve egy tizenöt éves lánytól. A merénylőm kést csúsztat a kezébe, ha a lány húsz méternél közelebb van hozzá. – Szélfogó szemébe nézett. – Tehát Sokfürtnek két feladata van, nem egy, és ha maga úgy gondolja, hogy Fürge Bennek és Kalamnak igaza van, akkor nyugodtan kiszállhat a játszmából. Tudom, milyen az, amikor egy isten szól bele a földi játszmába. Tudom – suttogta.

Szélfogó most már tisztán látta, mit is akar Pálinkás: azt akarja, hogy kiderüljön, Siralom csak ember, nem több, csak egy ember, akit az élet vihara már megtört, megcsavart. Mert ez valami olyasmi, ami érthető, elfogadható a számára.

– Régen, a Hétvárosban – kezdte halkan –, az a szóbeszéd járta, hogy a Birodalom Bajnoka, a hadvezér, Dassem Ultor elfogadta egy isten ajándékát. A Csuklyás a Halál Lovagjává tette Ultort. De aztán történt valami, valami... elromlott. Dassem lemondott a címéről, és bosszút esküdött a Csuklyás ellen, vagyis a Halál Ura ellen. Az Elődök szinte azonnal beleavatkoztak az eseményekbe. Mindez Dassem meggyilkolásával, aztán a Császár megölésével ért véget, vér folyt az utcákon, harcban álltak az egyházak, varázslatok. – Szünetet tartott, és látta Pálinkás arcán, hogy gondolatban ő is újra átéli mindezt. – Ott volt! – „És nem akarod, hogy mindez még egyszer megtörténjen, itt és most. Azt hiszed, ha tagadod, hogy Siralom az Árnyaknak dolgozik, akkor reményed valósággá válik. Ezt kell hinned, nem tehetsz mást, az épelméjűséged függ ettől, mert vannak olyan dolgok, amelyeket csak egyszer élhet át az ember. Ó, Pálinkás, sajnálom, de nem könnyíthetek a terheden. A helyzet az, hogy szerintem Fürge Bennek és Kalamnak van igaza.” – Ha az Árnyak tartják a kezükben a lányt, akkor annak kell, hogy legyen nyoma... Sokfürt megtalálja majd.

– És mit fog tenni? Kiszáll? – kérdezte Pálinkás.

Szélfogó elmosolyodott.

– Csak egyetlen dologtól félek igazán, attól, hogy tudatlanul halok meg. A válaszom az, hogy nem szállok ki. – „Bátor szavak, asszony. Ezek az emberek képesek a legjobbat, vagy a legrosszabbat is kihozni belőled.”

Tehát ez van – mondta kurtán Pálinkás. Hátradőlt. – Min töröd ennyire a fejed, Muzsikus? – kérdezte az utásztól, aki még mindig fel-alá járkált őrmestere mögött.

– Valahogy rossz érzésem van – mormogta a férfi. – Valami nincs rendben. Nem itt, de valahol a közelben. Én csak... – megállt, felkapta a fejét, aztán felsóhajtott, és ismét járkálni kezdet. – Nem tudom, nem tudom.

Szélfogó tekintetével követte a gondterhelt kis embert. Veleszületett tehetség? Valamiféle belső késztetés? Ritka, mint a fehér holló.

– Talán hallgatnia kellene rá – mondta az őrmesternek.

Pálinkás fájdalmas arccal fordult felé. Kalam elvigyorodott, sötét szeme körül egész seregnyi apró ránc jelent meg.

– Muzsikus megmentette az életünket, odalent a csatornában – magyarázta. – Ő, meg a rossz előérzete.

Szélfogó hátradőlt a székében, és keresztbe fonta a karját.

– Na és hol van most Siralom?

Muzsikus megperdült, elkerekedő szemmel nézett a varázslónőre. Szája szóra nyílt, aztán meggondolta magát. Három társa is talpra ugrott, a székek hátraestek.

– Mennünk kell – mondta Muzsikus rekedten. – Egy kés garázdálkodik odakint, méghozzá egy véres kés.

Pálinkás ellenőrizte a kardját.

– Kalam előttünk menjen húsz méterrel. – Szélfogóra nézett, miközben a merénylő kilibbent az ajtón. – Pár órával ezelőtt szem elől vesztettük. Két küldetés között gyakran megesik ez. Lehet, hogy nincs is semmi köze ehhez a bizonyos véres késhez.

A szobát erő hulláma árasztotta el. Szélfogó Fürge Ben felé fordult. A varázsló éppen akkor nyitotta meg az Üregét. A varázslatnak volt valami különös mellékíze, melyet ő nem ismert – megrémült a hatalomtól. Tekintete a csillogó fekete szempárt fürkészte.

– Ismernem kellene téged – suttogta. – Nincs olyan sok igazi mester a világban, hogy ne ismerjelek téged. Ki vagy te?

Pálinkás közbelépett.

– Mindenki készen áll?

Szélfogó kérdésére a varázslótól csak egy vállrándítás volt a válasz. Pálinkás kérdésére azt felelte, hogy készen áll. Az őrmester az ajtó felé indult.

– Vigyázzon magára, Varázslónő.

Egy perc múlva már ott sem voltak. Szélfogó megigazította a székeket, aztán újratöltötte a poharát borral. „Felsőbb Ház, Árnyék, és egy véres kés a sötétben. Egy új játék kezdődött, a régi pedig megfordult.”

*

Paran kinyitotta a szemét, és éles, meleg fényt látott, de az égbolt felette... valahogy nem stimmelt. Nem látott napot; az aranyos fény erős volt, de nem volt forrása. A forróság azonnal elbágyasztotta a testét. Sóhajtozó hangokat hallott – nem a szél volt, mert állt a levegő. Próbált gondolkodni, próbálta felidézni az utolsó emlékeit, de a múltja egy üres lap volt csupán, mintha mindent letöröltek volna róla. Csak néhány emlékfoszlány maradt: hajókabin, tompa puffogás, ahogy a tőre az asztalba csapódik, újra és újra, meg egy vigyorgó, fehér hajú férfi, gyűrűkkel a kezén. Oldalra fordult, a sóhajtozó hang forrását kereste. Vagy húsz méterre tőle a síkságon, melyet nem is fű és nem is homok borított, egy íves kaput látott, mely...

„A semmibe vezetett. Láttam már hasonló kapukat korábban is. Egyik sem volt ilyen nagy, mint ez itt. Egyik sem hasonlított erre a... dologra!” Kicsavarodott testtel, félig ülve, oldalról is látta, hogy a kapu nem kőből készült. „Testek, meztelen, kicsavarodott emberi testek. Élethű faragás volna? Nem... ó, nem!” Az alakok lassan mozogtak, vonaglottak a helyükön és sóhajtoztak. A húsuk megfeketedett, mintha pestisben szenvednének, a szemük csukva, szájuk viszont folyton nyitva. Egyfolytában sóhajtoztak.

Feltápászkodott, de aztán megszédült, és ismét a földön találta magát.

– Mintha kissé határozatlan lennél – mondta egy hang hűvösen.

Paran pislogva a hátára fordult. Egy fiatal férfi és nő állt előtte – ikrek. A férfi bő selyemruhát viselt, fehér-arany mintázatút; keskeny arca vértelen volt és kifejezéstelen. Ikertestvére ragyogó lila köpönyeget viselt, szőke hajában vöröses fények csillantak.

A férfi beszélt. Örömtelenül elmosolyodott.

– Már régóta csodáljuk a... – Szeme elkerekedett.

– Kardodat – fejezte be a nő gúnyosan.

– Sokkal kézzelfoghatóbb, mint egy érme, nem gondolod? – A férfi ismét elmosolyodott, ezúttal gúnyosan. – A legtöbben – mondta, és a kísérteties kapu felé intett a fejével –, nem állnak meg itt. Azt mondják, volt egy olyan kultúra, amelyben a kivégzendőket a mocsárba fojtották... Azt hiszem, Csuklyás esztétikailag kellemesnek találja őket.

– Nem is csoda – vágott közbe a nő. – A Halálnak köztudottan pocsék az ízlése.

Paran próbált felállni, de végtagjai nem engedelmeskedtek. Hátrahajtotta a fejét, mely furcsán nehéznek tűnt, mintha ólmot öntöttek volna bele.

– Mi történt? – kérdezte rekedtes hangon.

– Téged megöltek – mondta a férfi könnyed hangon.

Paran lehunyta a szemét.

– Akkor viszont miért nem haladtam még át Csuklyás Kapuján? Mert gondolom, az ott az.

– Azért, mert közbeléptünk – mondta a nő.

Oponn, a Szerencse Ikrei. „A kardom, a szűz penge, melyet évekkel ezelőtt vettem, egy furcsa hangulatú pillanatban elneveztem.”

– Mit akar tőlem Oponn?

– Csak ezt a botor, jelentéktelen dolgot, amit életnek neveznek, kedves fiam. Az a baj az Elődökkel, hogy ők minden játszmát meg akarnak nyerni. De mi persze örömünket leljük a... bizonytalanságban.

Egy távoli üvöltés rezegtette meg a levegőt.

– Hoppá – mondta a férfi. – Azt hiszem, néha nem árt tisztában lenni a dolgokkal. Mennünk kell, húgom. Sajnálom, kapitány, de úgy látszik, mégis át kell menned a kapu alatt.

– Talán – mondta a nő.

A testvére felé fordult.

– Megegyeztünk! Nem szegülünk ellene! Az ellenszegülés mindig bajjal jár. Kellemetlen. Utálom a kellemetlen helyzeteket! Különben is, azok, akik jönnek, nem játszanak tisztességesen.

– Akkor mi sem fogunk – felelte a húga. A nő a kapu felé fordult, és felkiáltott. – Halál Ura! Beszédünk van veled. Hé, Csuklyás!

Paran elfordította a fejét, és figyelte, ahogy egy hajlott, botladozó alak lép ki a kapun. A rongyokba burkolt alak lassan feléjük indult. Paran pislogott – egy öregasszony, egy nyálas állú csecsemő, egy fiatal, nyomorék lány, egy csonka, megtört trell, egy kiszáradt Tiste Andii...

– Ó, döntsd már el végre! – mondta a nő.

A jelenség felemelte a fejét, egy koponya volt a csuklya alatt, vigyorgó, sárga fogakkal.

– Nincs semmi fantáziád – mondta reszketeg hangon.

– Te nem a Csuklyás vagy – szólalt meg a fivér. Az összeaszott bőr alatt zörögtek a csontok.

– Az úr elfoglalt.

– Elfoglalt? Nem vesszük félvállról a sértéseket – mondta a nővér.

A látomás rekedten vihogni kezdett, majd gyorsan elhallgatott.

– Milyen kár. Egy gonosz, hátborzongatóan vérfagyasztó kacaj sokkal jobban esett volna. Ja, ami a választ illeti: az uram viszont azt nem veszi félvállról, hogy beleavatkoztatok a lélek útjának természetes rendjébe.

– Egy isten keze által halt meg – mondta a nővér. – Joga van egy újabb esélyt kapni.

A lény morgolódott, nyögött, közelebb csoszogott Paranhoz, és szemügyre vette. A szemgödrében halványan csillogott valami, akár a régi gyöngyszem az árnyékban.

– Mit akar Oponn az én uramtól? – kérdezte, miközben tovább vizslatta Parant.

– Én ugyan semmit – mondta a fivér, és elfordult.

– Nővér?

– Még az istenek számára sem kizárt a halál lehetősége – felelte a nővér. – Tegyük a dolgot bizonytalanná.

A lény ismét felvihogott, de most is hamar abbahagyta.

– Kölcsönösség.

– Persze – felelte a nővér. – Keresek helyette egy másikat, egy másik váratlan halált. Akár értelmetlen is lehet.

A látomás hallgatott, majd rövid gondolkodás után bólintott.

– Ennek a halandónak az árnyékából.

– Megegyeztünk.

– Az én árnyékomból? – kérdezte Paran. – Mit jelent ez egészen pontosan?

– Nagy bánatot, valószínűleg – felelte a lény. – Valaki, aki közel áll hozzád, átsétál majd a Halál Kapuján... helyetted.

– Nem. Akkor inkább kérlek, vigyél el engem.

– Csönd legyen! – kiáltotta a lény. – Utálom a szentimentalitást.

Ismét felhangzott az üvöltés, ezúttal sokkal közelebbről.

– Mennünk kellene – mondta a fivér.

A lény nevetésre nyitotta a száját, aztán meggondolta magát.

– Nem – mormogta. – Nem kell több.

Visszabotorkált a Kapuhoz. Ott megállt, és integetett nekik. A nővér az égre emelte a tekintetét.

– Ideje indulni – mondta a fivér, kissé nyugtalanul.

– Persze, persze – mondta a nővér, és végigmérte Parant.

A kapitány felsóhajtott, és elfordította a fejét.

– Hagyjuk az érzékeny búcsút, ha lehet. – Mire visszafordult, az ikrek már nem voltak sehol. Megint megpróbált felülni, de ezúttal sem sikerült. Újabb látogató érkezett, aki megtöltötte a levegőt feszültséggel és félelemmel. Paran felsóhajtott, és elfordította a fejét. Két Kopót látott maga előtt – hatalmas, erőtől duzzadó állatokat. Sötétek voltak, és ülve, lógó nyelvvel nézték őt. „Ezek ölték meg azt a sok embert Itko Kanban. Ezek azok az átkozott, félelmetes lények.” Mindkét állt lemerevedett, és felé nyújtották a fejüket, mintha látnák a szemében a gyűlöletet. Paran érezte, hogy a gyűlölettől szinte jéggé dermed a szíve. Lassacskán észrevette, hogy vicsorog a kutyákra.

A Kopókat egy árnyalak választotta szét: egy áttetsző, ember formájú árnyék.

– Téged küldött hát Árva – szólalt meg az árnyék. – Azt hittem, hogy valami... tehetségesebb embert választ. Mindegy, legalább elmondhatod magadról, hogy szép halált haltál.

– Szerintem nem – mondta Paran.

– Már megint rám marad a munka. Sok a dolgom mostanság – mondta az árny.

Parannak eszébe villant, hogy miről is beszélt Oponn a Csuklyás szolgájával. Bizonytalanság. Ha egy isten valamitől fél...

Aznap, amikor meghalsz, Árnytövis – mondta halk, nyugodt hangon Paran –, én ott foglak várni a kapu túloldalán. Mosolyogva. Hiszen az istenek is meg tudnak halni, nem igaz?

A Kapu megreccsent. Árnytövis és a Kopók megremegtek. Paran folytatta, és maga is elcsodálkozott, hogy milyen szemtelen ezekkel az Elődökkel. „Sosem bírtam a tekintélyelvűséget, igaz? Félúton élet és halál között könnyen tehetek ilyen ígéretet!”

– Te hazug, az egyetlen Üreg, mely még elérhet téged, az a...

– Halál – fejezte be helyette a mondatot Paran. – De persze – tette hozzá –, valaki más... közbelépett, és jóval azelőtt távozott, hogy te, meg a túl hangos kutyusaid ideértetek volna.

Az Árnyak Házának Ura előrehajolt.

– Ki? Mit terveznek? Ki szegül ellen?

– Derítsd ki magad, Árnytövis. Remélem, érted, hogy ha most az utamra engedsz, az... ellenfeled más eszközt fog találni helyettem. Ha nem is tudod, ki az új eszköz, hogyan fogod majd kiszimatolni, hogy mit akarnak? Kétségek közt maradsz.

– Tényleg könnyebb lenne téged követni – állapította meg az isten. – Beszélnem kell a társammal...

– Ahogy akarod – vágott közbe Paran. – Bárcsak fel tudnék állni...

Az isten rekedten felnevetett.

– Ha fel tudnál állni, akkor járni is tudnál. De csak egy irányba. Haladékot kaptál, ha Csuklyás jönne, hogy talpra segítsen, akkor a segítő kéz az övé lenne, nem a miénk. Nagyszerű. Ha életben maradsz, akkor megmarad az árny is, mely mindenhová követ.

– Az árnyékom mostanában eléggé zsúfolt. – Paran tekintete ismét a Kopókra siklott. A lények továbbra is szemmel tartották őt, szemük olyan volt, akár az izzó szén. Egyszer a miénk leszel. A vörös izzás felerősödött, mintha meg akarná erősíteni az ígéretet.

Az isten megint beszélni kezdett, de Paran körül elsötétedett a világ, minden homályos lett, míg végül a hang is eltűnt, csak egy dolog maradt: egy érme halk, de folyamatos csilingelése. Egy érme pörgött valahol.

Paran nem tudta, mennyi idő telt el, régi emlékei között kóborolt, melyek között volt olyan is, amit már rég elveszettnek hitt – gyermekkora, ahogy anyja ruhájába kapaszkodva megteszi az első, ingatag lépéseket; a viharos éjszakák, amikor a hideg folyosón a szülei hálószobája felé rohan, apró lábak topognak a jéghideg kövön; két leánytestvére kezét fogja, és az udvar kövén álldogál – várnak, nagyon várnak valakit. A képek oldalazva haladnak a fejében. Az anyja ruhája? Nem, egy idős asszonyé, az egyik háziszolgáé. Nem a szülei szobája felé rohan félve, hanem a cselédszárnyba; és ott, az udvarban, a két testvérével fél délelőtt csak vártak, várakoztak – arra vártak, hogy megérkezzenek a szüleik, két ember, akiket alig ismertek.

Fejében a jelenetek egymás után ismétlődtek, furcsa, titokzatos jelentőségű pillanatok, olyan percek, melyeket nem is ismert fel. Egy kéz irányította az emlékképeket, de nem az övé – azt pedig nem is sejtette, hogy mi lehet ennek az egésznek a lényege. Félelem itatta át gondolatait, amikor rádöbbent, hogy valami – valaki – szépen átrendezi az emlékképeket, megforgatja őket, és hozzáilleszti a friss árnyakhoz. A kéz... játszott. Vele, az életével. Furcsa egy halál volt... Hangokat hallott.

– Ó, a pokolba is. – Egy arc hajolt Paran arcába, és belebámult a semmibe meredő szempárba. Az arc Csákányé volt. – Nem volt semmi esélye.

Pár lépéssel arrébb Hangyás őrmester szólalt meg.

– A Kilencedikben nincs senki, aki így elintézte volna – mondta. – Legalábbis itt, a városban biztos nem.

Csákány kinyújtotta a kezét, és megérintette a mellkasi sebét. Érintése meglepően gyengéd volt a tépett húson.

– Ez nem Kalam munkája.

– Maradsz? – kérdezte Hangyás. – Elmegyek Sunyiért meg Kalapácsért, meg talán még más is ott lesz.

– Menj csak – felelte Csákány. Közben megtalálta a másik sebet is, vagy húsz centire az első alatt. – Ez jött később, gyengébb volt, jobbkezes szúrás.

Ez tényleg egy nagyon furcsa halál, gondolta Paran. Vajon mi tartja még itt? Volt egy... másik helyen is? Egy helyen, ahol forróság volt, és éles, sárgás fény? Meg hangok, elmosódó, halvány alakok, egy boltív alatt, ami... furcsa formájú volt, csukott szemek, nyitott szájak. A halottak kórusa... Tényleg elment egy másik helyre is, ahonnan visszatért ezek közé a valódi hangok, valódi érintések közé? Hogyan lehetséges az, hogy halott szemén keresztül látja a fölébe hajló nőt, vagy hogy érzi az érintését a testén? És mi ez a fájdalom, mely tűzként mardossa testét?

Csákány visszahúzta a kezét, és a combjára könyökölve Parant nézte.

– No de kapitányka, hogy lehet az, hogy még mindig vérzel, amikor a sebed már van vagy egy órás is, ha nem régebbi?

A fájdalom felért a felszínre. Paran érezte, hogy cserepes ajkai szétnyílnak. Az állkapcsa megcsikordult, és görcsösen levegőt vett. Aztán felsikoltott.

Csákány hátraugrott, kezében ott termett a kardja is, mire elérte a sikátor falát.

– Sheludun kegyelmére! – Csizmák csattogása hallatszott jobbról, a nő feje is arra fordult. – Gyógyítót! Ez még mindig él!

*

Éjfél után hármat ütött éppen Palás zengő harangja, a takarodó miatt üres utcákon visszhangzott a harangszó. Könnyű eső kezdett hullani a sötét, aranyos fényű éjszakai égből. A régi palotától két sarokra, egy hatalmas, omladozó épületnél, mely a Második Hadtest főhadiszállása lett, két őr topogott esőkabátban a főbejárat előtt.

– Pocsék éjszaka, nem igaz? – mondta az egyik, és megrázta magát.

A másik a bal vállára lökte a szuronyát, és beleköpött a csatornába.

– Nem mondod komolyan, hogy ezt magadtól fedezted fel – mondta a fejét csóválva. – Ha van még ilyen briliáns gondolatod, mondd csak bátran, rendben?

– Most mi bajod van velem? – kérdezte az első megbántva.

A másik őr megtorpant:

– Kuss, jön valaki.

A két őr feszült figyelemmel várt, kezük a fegyverükön. Az ellenkező oldalról egy férfi vágott át az utcán, majd belépett lámpásuk fényébe.

– Állj! – mordult fel a második őr. – Mondd, ki vagy, és mi dolgod erre!

– Kalam, Hídégetők, a Kilencedik – mondta halkan a férfi.

Az őrök továbbra is gyanakodva méregették a jövevényt, aki nem lépett közelebb. Fekete arca csillogott az esőben.

– Mi dolgod itt? – kérdezte az őr.

Kalam morgott valamit, majd hátranézett.

– Nem terveztük, hogy visszajövünk. Ami pedig az ügyünket illeti, jobb volna, ha Tajszkrenn nem tudna róla semmit. Segítetek?

– Kalam, te vagy Pálinkás tizedese, igaz? – Az őr hangjába tisztelet vegyült. – Bármit csinálsz, ránk számíthatsz.

– Igaza van, uram – szólt közbe a másik őr. – Ott voltam Nathilognál, uram. Ha azt kívánja, hogy pár órára megvakítson minket az eső, akkor úgy lesz.

– Egy testet hozunk – mondta Kalam. – De ti nem láttatok semmit.

– A Csuklyás Kapujára, dehogy – mondta a második őr. – Olyan békés volt az őrségünk, akár a Hetedik Hajnal.

Az utca vége felől egy kis csapat közeledett halkan. Kalam intett nekik, hogy jöhetnek, aztán amint az első őr kinyitotta a kaput, besurrant az épületbe.

– Szerinted mire készülnek? – kérdezte az őr a társától, miután Kalam felszívódott.

A másik megvonta a vállát.

– Nem tudom, de remélem, hogy Tajszkrenn alaposan megfizet minden bűnéért. Szemét, utolsó gyilkos! Ahogy én a Hídégetőket ismerem, megadják neki. – Elhallgattak, mert megérkezett a csapat. Két férfi hozott egy harmadikat. A második őr szeme elkerekedett, amikor meglátta az eszméletlen, vérző férfi rangjelzését, és a ruháján a vérfoltot. – Oponn adjon szerencsét – suttogta oda a közelebb álló Hídégetőnek, aki koszos bőrsisakot viselt. – Kifelé nyílik, nem befelé – tette hozzá.

A Hídégető szúrós pillantást vetett rájuk.

– Ha egy nőt láttok utánunk jönni, akkor eltűntök az útjából, értitek?

– Egy nőt? Kit?

– A Kilencedikhez tartozik, és lehet, hogy vérre szomjazik – felelte a fickó, miközben a társa behúzta a kapitány testét az épületbe. – Felejtsétek el az őrséget! A bőrötöket mentsétek, ha tudjátok.

Miután a csapat eltűnt, a két őr egymásra nézett. Egy perc utána az első őr a kapu felé indult, hogy becsukja. A másik megállította.

– Hagyd nyitva – mormogta. – Keressünk valami eldugott helyet a közelben.

– Micsoda éjszaka! – felelte a másik.

– Nagyon szeretsz olyanokat mondani, amit mindenki tud – mondta a társa, miközben szépen elsétált a kaputól.

Az első őr megvonta a vállát, aztán a társa után iramodott.

*

Szélfogó sokáig bámulta meredten a mező középső kártyáját. Spirális alakzatot követett, a Sárkányok Asztalának összes lapját letette már, és éppen az utolsónál tartott, mely fekvésétől függően a kezdete és a vége is lehetett a sornak. A spirálból egy gödör, egy süllyedő csatorna alakult ki, a gyökerénél, a távoli homályban egy Kopó ült.

Szélfogó érezte, hogy az Olvasata a közeljövőre vonatkozik. A Felsőbb Ház, Árnyék is belekeveredett a játszmába, és Oponn vezető pozíciójára tört. Tekintete visszatért az első lerakott kártyára, a spirál kezdőpontjára. A Felsőbb Ház, Halál Kőművese, mellékszereplő volt csupán a helyzete alapján, de a fába vésett figura most valahogy felsőbb, fontosabb szerepbe emelkedett. Ugyanezen Ház Katonájának a testvére, a Kőműves a képen vékony, őszülő férfiként volt ábrázolva, aki kopott bőrruhát viselt. Hatalmas, eres kezében kőfaragó szerszámokat tartott, körülötte félkész oszlopok emelkedtek. Szélfogó halványan ki tudott venni valamiféle feliratot az oszlopokon, a nyelvet, melyen íródtak, nem ismerte, de a hétvárosi nyelv valamiféle rokona lehetett. A Halál Házában a Kőműves a sírok építője, a sírkövek elhelyezője volt, a halál ígéretét nem egy, de nem is két embernek vitte egyszerre, hanem rengetegnek. Az oszlopokra vésett felirat nem is az Olvasónak szólt – a Kőműves saját magának jegyzett fel dolgokat, az idő pedig kissé megkoptatta a sorokat. Maga a férfi is kopottasnak tűnt, arca csupa ránc, ezüstös szakálla gyér. A szerep szerint ő olyan embernek tűnt, aki valaha kővel dolgozott, de már abbahagyta a munkát.

A varázslónő nehezen tudta értelmezni ezt a részt. A mintázat, melyet látott, meglepte: olyan volt, mintha egy teljesen új játszma kezdődött volna el, melybe minden állomáson újabb és újabb szereplő érkezik. A spirál felénél helyezkedett el a Felsőbb Ház, Sötétség Lovagja, pozíciója pedig ellenpontot jelentett a kezdetnek és a végnek egyaránt. A drakónikus figura mögött valami ott lebegett a sötét égbolton, megfoghatatlanul, mint mindig. Szélfogó csupán egy sötét foltot látott.

A Lovag kardjából hosszú, fekete füstcsík kígyózott a Kopó felé, és Szélfogó rögtön tudta, hogy ez mit jelent. A jövőben összetűzésre kerül majd sor a Házak között. Szélfogó a gondolattól egyszerre megrettent és meg is könnyebbült. Tehát szembekerülnek. Nem fog össze a két Ház. Nagyon ritka dolog volt, hogy ilyen tisztán látszott a kapcsolat két Ház között: de az összecsapás várható következményei miatt összeszorult a torka. Ha egy ilyen magas szinten történik a vérontás, akkor annak következményeit a földön is érezni lehet. Emberek fognak megsérülni. Ettől a gondolattól pedig ismét visszakanyarodott a Felsőbb Ház, Halál Kőműveséhez. Nagyot dobbant a szíve. Letörölte a szemébe csorgó izzadságot, és kényszeredetten nagy levegőt vett.

– Vérmormogta –, és lefelé folyik... A Kőműves egy sírt készít, hiszen ő a Halál szolgája, és a dolog személyesen érint engem. A sír... talán az enyém? Kilépek hát a játékból? Sorsukra hagyom a Hídégetőket, elmenekülök Tajszkrenn és a Birodalom elől?

Régi emlék kúszott a fejébe, egy emlék, melyet két évszázadon át rejtegetett önmaga elől. A kép nagyon megrázta. Ismét gyermekként botorkált a faluban, ahol született – ő, a Tudással megáldott gyermek, a gyermek, aki látta, hogy a lovasok le fogják rohanni a falujukat, és fel fogják dúlni békés életüket. A gyermek, aki elszaladt, mert megijedt a Tudástól, nem beszélt róla senkinek, aztán eljött az éjszaka, és vele a sikolyok, a vér, és a halál érkeztek.

Bűntudat öntötte el, régről ismerős ízű bűntudat. Ennyi év után is, még mindig képes volt szétzúzni az életét, a biztosnak hitt pontokat megingatni, a biztonság illúzióját a kétszáz éves fájdalommal semmivé foszlatni.

A kép visszasüllyedt a homályba, de ő már nem ugyanaz az ember volt, mint egy perccel korábban. Ezúttal nem fog elszaladni. Tekintete még egyszer, utoljára, visszatért a Kopóhoz. A bestia szeme gonosz, sárga tűzben égett, és úgy nézett rá, mintha ki akarná szívni a lelkét a testéből. Amikor érezte, hogy valaki megjelenik mögötte, megmerevedett a székében, aztán lassan megfordult.

– Sajnálom, hogy nem szóltam előre – mondta Fürge Ben, aki éppen ekkor lépett elő Ürege felhőjéből. A varázslatnak furcsa, fűszeres szaga volt. – Társaságunk lesz – mondta, és kissé zavartnak tűnt. – Elhívtam Sokfürtöt is. Ő is Üregből érkezik majd.

Szélfogó megborzongott a hír hallatán, valahogy rossz érzése támadt. Visszafordult az Asztalhoz, és elkezdte összegyűjteni a lapokat.

– A helyzet egyre bonyolultabbá válik – mondta mögötte a varázsló.

A varázslónő abbahagyta, amit csinált, és elmosolyodott:

– Igazán? – mormogta.

*

A szél Pálinkás arcába csapkodta az esőcseppeket. A sötét éjszakában halkan a négyet is elütötte a harang. Az őrmester összébb húzta magán az esőköpenyét, és topogott egy kicsit. A palota északi teraszának tetejéről most csupán az esőfelhők látszottak.

– Már napok óta rágódsz valamin – szólt a mellette álló fickóhoz. – Halljuk csak, miről van szó!

Muzsikus kitörölte az esőt a szeméből, és kelet felé nézett.

– Nincs túl sok mondanivalóm, őrmester – mondta halkan. – Csak megérzések. Például itt van ez a varázslónő.

– Szélfogó?

– Aha. – Fém csendült, ahogy az utász lecsatolta az övét. – Utálom ezt az átkozott vackot – mormogta.

Pálinkás nézte, ahogy a férfi a párkányra löki az övet, és a rajta fityegő ütött-kopott kardot.

– Csak nehogy az legyen, mint legutóbb, és megint itt felejtsd – mondta, elfojtva egy mosolyt.

– Egyszer hibázik az ember, de állandóan újra felróják neki – zsörtölődött Muzsikus.

Pálinkás nem válaszolt – válla rázkódott a nevetéstől.

– A Csuklyás Csontjaira – folytatta Muzsikus. – Én nem vagyok harcos. Nem vagyok az a típus. Egy sikátorban születtem, Malaza városában, és sírkövek faragását tanultam a Mohos Erőd mögött, a síkságon. – Az őrmesterére pillantott. – Te is kőfaragó voltál valaha. Mint én. Csak én nem tanulok olyan gyorsan katonaként, mint te. Választhattam, hogy a bányába megyek-e vagy a katonasághoz. Sokszor érzem úgy, hogy rosszul döntöttem.

Pálinkás ezen már nem nevetett annyira. Muzsikus szavai nyomán elkomorodott. „Mit tanultam? – tűnődött. – Hogyan kell embert ölni? Hogyan kell őket a halálba vezetni a szülőföldjüktől távol?”

– Mik a sejtéseid Szélfogóval kapcsolatban? – kérdezte halkan.

– Meg van rémülve – mondta az utász. – Valami régi démon üldözi, és egyre közelebb kerül hozzá. Szerintem.

– Ritka az olyan mágus, akinek szép élete volt – morgott Pálinkás. – Azt mondják, hogy nem is önkéntes volt, hanem csak menekült. Aztán valahogy belecsöppent az első pozíciójába.

– Rosszul időzíti az ellágyulást.

– Elvesztette a csapatát. Becsapták. A Birodalom nélkül ugyan mibe kapaszkodhatna? – „És mi ugyan mibe kapaszkodhatnánk?” – Olyan, mintha bármelyik percben képes lenne magát elsírni. Azt hiszem, nincs már meg a gerince, őrmester. Ha Tajszkrenn vallatni kezdi, rögtön vallani fog.

– Muzsikus, szerintem te alábecsülöd a varázslónő jellemét és képességeit – mondta Pálinkás. – Túlélő típus, és kitartó is. Nem sokan tudják, de már többször is felajánlották neki a Főmágusi címet, és nem fogadta el. Egy szemtől szembeni küzdelem közte és Tajszkrenn között elég szoros ütközet lenne, bár ez nem látszik így, első ránézésre. Az Üregének Mestere ő, ezt pedig gerinc nélkül nehéz volna elérni.

Muzsikus halkan füttyentett, és a párkányra könyökölt:

– Belátom, hogy félreismertem őt.

– Van még valami, Utász?

– Csak egy apróság – felelte Muzsikus, halálosan komoly hangon.

Pálinkás ledermedt. Már pontosan tudta, mit jelent ez a hanglejtés:

– Mondd!

– Valami el fog itt szabadulni ma este, őrmester. – Muzsikus megperdült, szeme csillogott a sötétben. – Elég nagy zűr várható.

Mindkét férfi megfordult, amikor a tetőre vezető csapóajtó megnyikordult. A nyílásban Dujek Legfelsőbb Ököl jelent meg, alakját a lenti szoba fénye övezte. Megragadta a legfelső létrafokot, aztán fellépett a tetőre.

– Segítsetek már ezzel az ajtóval, a fenébe is! – kiáltott oda két emberének.

Odasiettek, csizmájuk alatt csikorgott a kavics.

– Van valami hír Paran kapitányról, uram? – kérdezte Pálinkás, miközben Muzsikus átmászott a csapóajtón, és nagy nyögések közepette visszacsapta a helyére.

– Semmi – mondta Dujek. – Eltűnt, mint szürke szamár a ködben. Csakúgy, mint a merénylőd, az a Kalam.

Pálinkás a fejét ingatta.

– Tudom, hol van Kalam, és hogy hol volt egész éjjel. Sunyi és Kalapács látták a kapitányt utoljára, amikor kiment a Bütyök Kocsmájából, aztán azóta mintha a föld nyelte volna el. Uram, nem mi öltük meg ezt a Paran kapitányt.

– Ne forgasd ki a szavaimat – mormogta Dujek. – A pokolba is, Muzsikus, az a te kardod ott? Egy pocsolyában?

Muzsikus felszisszent, aztán odasietett a fegyveréhez.

– Reménytelen eset – mondta Dujek. – Shedenul vigyázza lépteit. Rendben, hiszek neked. Felejtsd el. Tehát nem ti öltétek meg Parant. De akkor hol lehet?

– Keressük – mondta Pálinkás színtelen hangon.

– Rendben van, értelek én. Tudni akarod, hogy ki más kívánhatja még Paran halálát, ezért feltétlenül el kell mondanom neked, hogy ki küldte őt ide. Nos, ő Árva Végrehajtó embere, már egy ideje. De nem Karmos. Valami untai nemes fiacskája.

Muzsikus már letörölgette a fegyverét, most pedig vagy húsz méterre a másik két férfitól álldogált a tető szélénél, csípőre tett kézzel. Egy jó ember. Mind jók, a fenébe is. Pálinkás kitörölte az esőt a szeméből.

– A fővárosból jött? Lehet, hogy valami ottani ügy miatt tűnt el. Senki sem szereti a régi nemesi családokat, sőt, az újakat sem.

– Lehet – mondta Dujek kevés meggyőződéssel. – Mindenesetre azért jött, hogy átvegye az osztagodat, és nem csak erre az egy akcióra. A megbízatása állandóra szólt.

– A darujhisztáni akció az ő saját ötlete? – kérdezte Pálinkás.

– Nem – felelte Dujek. – De nem tudom, hogy kié. Talán a Végrehajtóé, talán a Császárnőé, nem tudni. De mindenesetre be kell benneteket küldenünk. Én fogom elmondani a terv további részleteit. – Az őrmester felé fordult. – Feltéve, ha Paran nem kerül elő.

– Beszélhetek nyíltan, uram?

– Azt hiszed, én nem tudom, Pálinkás? Ez az egész terv bűzlik. Egy taktikai rémálom... – nevetett Dujek.

– Nem értek önnel egyet.

– Tessék?

– Szerintem pontosan az lesz az eredménye, amit várnak – mondta az őrmester színtelen hangon. Tekintete a keleti égbolton feltűnő villámra tapadt, aztán továbbsiklott a tető szélén álldogáló katonára. – Mert a cél az, hogy mindnyájan odavesszünk.

Félkarú az őrmester arcát tanulmányozta, aztán megszólalt.

– Gyere velem! – Együtt lépkedtek a tető széle felé, oda, ahol Muzsikus állt.

Egy perc múlva ott álltak egymás mellett, ők hárman, és az alattuk elterülő várost nézték. Palás rosszul megvilágított utcái mély sebekként kanyarogtak a hatalmas kőépületek között, melyek nem adták fel az éjszaka sötétjét. Az esőfüggöny mögött a halvány körvonalak mintha reszkettek volna a közelgő hajnal miatt.

Dujek szólalt meg először, halkan:

– Átkozottul magányos az ember idekint, nem igaz?

– Igen, uram – morogta Muzsikus.

Pálinkás lehunyta a szemét. Bármit forraltak is több ezer kilométerrel távolabb, az itt játszódott le. Ilyen volt a Birodalom, és ilyen is marad mindig, függetlenül helytől és emberektől. Mind csak eszközök voltak egy kézben, melyet nem láthattak. Ez akkor is, most is bántotta őt. Könnyebbséget mostanában csak a kimerültség jelentett neki.

– Nagy a nyomás – mondta Dujek. – Azt akarják, hogy szereljük le a Hídégetőket. Már meg is kaptam a parancsot, hogy vonjuk össze a csapatainkat az Ötödik és Hatodik hadtesttel. Úgy állunk mi is, ahogy az Ötödik, várjuk az utánpótlást. Új szelek fújnak, uraim, és nem hoznak kellemes szagokat. Ha te és az embereid élve kikerültök Darujhisztánból, akkor engedélyezem, hogy lelépjetek. Örökre, és amerre láttok.

Pálinkás megfordult, Muzsikus pedig megdermedt e szavak hallatán. Dujek bólintott:

– Jól hallottátok. Ami pedig a többi Hídégetőt illeti, bízzátok csak rám őket, gondoskodom róluk. – A Legfelsőbb Ököl kelet felé pillantott, és elvigyorodott. – Nyomás alatt tartanak. De a pokolba is, nem hagyom, hogy teljesen sarokba szorítsanak. Tízezer katonám van, akiknek sokkal tartozom...

– Elnézést, uram – vágott közbe Muzsikus. – Itt tízezer olyan katona van, aki önnek tartozik sokkal. Egyetlen szavába kerül csupán, és mi...

– Elhallgass! – fenyegette Dujek.

– Igen, uram.

Pálinkás csendben maradt, a gondolatok száguldoztak a fejében. Dezertálás. Ez az egy szó visszhangzott a fejében. És ő is azon a véleményen volt, mint Muzsikus. Ha Dujek Legfelsőbb Ököl úgy dönt, hogy ideje cselekedni, akkor neki is ott a helye mellette, a dolgok sűrűjében, esze ágában sem lett volna kimaradni belőle. Túl közel állt Dujekhez, és bár próbálták ezt eltussolni, közös történetük állandóan a felszínre furakodott. Volt időszak, amikor Dujek „uram”-nak szólította Pálinkást, és bár Pálinkás nem volt irigy, tudta, hogy Dujek nehezen veszi tudomásul, hogy a szerencse forgandó. Ha eljön az idő, Pálinkás úgy tervezte, hogy ott lesz Félkarú mellett.

– Legfelsőbb Ököl – mondta, mivel rájött, hogy mindkét férfi az ő szavára vár. – Van még azért pár Hídégető a csapatában. Kevesen fogunk ugyan kardot, de a kard még most is éles. Nem szokásunk megkönnyíteni azoknak az életét, akik ellenünk vannak – bárkiről legyen is szó. Csendben eloldalogni... – Az őrmester felsóhajtott. – Nos, ez inkább az ő stílusuk, nem? Amíg egy kard is ellenünk van, a Hídégetők nem hátrálnak meg. Azt hiszem, ezzel mindent elmondtam, amit akartam.

– Értelek – mondta Dujek. Aztán felmordult. – Nos, itt jönnek.

Pálinkás felnézett, és követte a Legfelsőbb Ököl tekintetét a keleti égbolt felé.

*

Fürge Ben felkapta a fejét, és felszisszent.

– A Kopók a nyomára bukkantak – mondta.

Kalam cifrát káromkodott, aztán felpattant. Szélfogó az ágyon ült, és fátyolos tekintettel figyelte a mackószerű férfit, amint az fel-alá járkált a szobában. A léptei nyomán meg sem nyikordult a padló. Nagydarab ember létére Kalam valósággal siklott a talaj fölött, így a jelenet valahogy valószerűtlennek tűnt. A varázsló a szoba közepén volt, törökülésben lebegett a fapadló felett pár centivel. Szélfogó hirtelen rádöbbent, hogy nagyon kimerült. Túl sok minden történt vele egyszerre. Figyelmét ismét Fürge Benre összpontosította. A varázsló összeköttetésben állt Sokfürttel, aki valakinek vagy valaminek a nyomára bukkant, és követte azt az Árnyak Üregébe. Sokfürt elért egészen az Árnybirodalom kapujáig, aztán be is lépett rajta.

Fürge Ben egy időre elvesztette a kapcsolatot a marionettel, és ezek a hosszú percek mindenkinek rongyosra tépték az idegeit. Amikor a varázsló végre ismét a nyomára bukkant Sokfürtnek, a marionett már nem volt egyedül.

– Jön kifelé – jelentette ki Fürge Ben. – Ugrál az Üregek között. Ha Oponn is úgy akarja, lerázhatja a Kopót.

Szélfogó megrándult, és lehunyta a szemét a Bolond neve hallatán. Annyiféle szél fúj jelenleg a házuk táján, olyan közel járnak a felszínhez – az ilyen nevek emlegetése könnyen rájuk terelheti a figyelmet. Az aggodalom tömény parfümként ülte meg a szobát, fejhangjai között ott volt a feszültség és az izzadás is. Az utolsó szavak után Fürge Ben lehajtotta a fejét. Szélfogó tudta, hogy a varázsló lelke most az Üregekben utazik, és keményen szorítja Sokfürt vállát. Kalam járkálás közben a varázslónő elé ért. Megállt, és odafordult hozzá.

– Mi a helyzet Tajszkrennel? – kérdezte komoran, kezét összekulcsolva.

– Tudja, hogy történik valami. Vadászna, de a zsákmány messze túljár az ő eszén. – Felmosolygott a merénylőre. – Érzem, hogy nagyon óvatosan mozog. Felettébb óvatosan. Nem tudja, hogy az üldözött bárány-e vagy farkas.

Kalam kifürkészhetetlen arccal nézett rá.

– Vagy Kopó – mormogta, aztán újra elindult.

Szélfogó értetlenül meredt a merénylőre. Tehát ezt tenné Sokfürt? Egy Kopót hoz maga után? Halálos kimenetelű összecsapásba akarják kényszeríteni Tajszkrennt?

– Remélem, nem – mondta, és a merénylő szemébe nézett. – Nagy ostobaság volna.

Kalam nem válaszolt, és kerülte a tekintetét is. Szélfogó felemelkedett ültéből.

– Nem is csak ostobaság. Annál sokkal több, őrültség. Tisztában van itt valaki azzal, hogy mi is szabadulhat ránk? Sokak szerint a Kopók még magánál az Árnyak Birodalmánál is régebbiek. De nem is csak róluk van szó – a hatalom hatalmat von maga után. Ha egy Előd itt és most bekapcsolódik a világunkba, átlépve korlátait, akkor a többiek is megérzik a vérszagot, és jönnek utána, csapatostól. Mire felkel a nap, ebben a városban nem marad egy teremtett lélek sem. Mindenki meg fog halni.

– Nyugalom, hölgyem – mondta Kalam. – Eszünk ágában sincs egy Kopót szabadítani a városra. A félelem beszélt belőlem. – Még mindig kerülte a varázslónő tekintetét.

A merénylő vallomása megdöbbentette és megindította Szélfogót. Tehát a férfi azért nem mert a szemébe nézni, mert szégyellte magát. A félelem pedig a gyengeség jele.

– A Csuklyás szakállára – sóhajtott. – Az elmúlt két órában egy párnán üldögéltem.

Ez végre hatott. A férfi megállt, ránézett, aztán elnevette magát. Mély, szívből jövő nevetés volt, kellemes a fülnek. Szélfogó elégedett volt magával. A hálószoba ajtaja kinyílt, Kalapács lépett be rajta. Kerek arca vörös volt és izzadt. A gyógyító Fürge Benre pillantott, aztán Szélfogóhoz lépett, és meghajolt.

– Paran kapitánynak a józan ész szabályai szerint egy ládában kellene hevernie egy Tiszti Sír mélyén – mondta halkan. – Kétméteres földrétegnek kellene már lennie a csinos kis arcán. – Biccentett Kalamnak, aki csatlakozott hozzájuk. – Az első seb halálos volt, pont a szíve alatt érte. Igazi profi döfés volt – tette hozzá, és jelentőségteljesen a merénylőre nézett. – A második seb lassabban ölte volna meg, de az is halálpontos volt, és végzetes.

Kalam elfintorodott:

– Tehát meg kellett volna halnia. De nem tette. Akkor?

– Valaki közbelépett – felelte Szélfogó. Émelyegni kezdett, fordult egyet a gyomra. Álmodozó tekintete Kalamra szegeződött. – Elegendőek voltak a denul praktikák?

A gyógyító kurtán elmosolyodott.

– Nem volt nehéz dolgom. Volt segítség. A sebszélek már kezdtek összehúzódni – magyarázta –, a vérzés elállt. Csak gyorsítottam kicsit a folyamaton, ennyi az egész. Mind a test, mind a lélek súlyos traumát élhetett át. Több hétbe telik, mire fizikailag felépül. Már ez is elég nagy gondot okozhat.

– Mit akar ezzel mondani? – kérdezte Szélfogó.

Kalam az asztalhoz sétált, és három agyagpoharat, meg egy kancsó bort vett magához. Visszalépett társaihoz, és töltött a poharakba.

– A gyógyulás folyamatában – mondta éppen Kalapács –, a test és a lélek nem választható el egymástól. Elég bonyolult, nehéz ezt elmagyarázni. A Denul Üreg a gyógyulás minden rétegét ismeri, mivel a sebesülés, amikor megesik, szintén végigjárja ezeket. A sokk a híd, mely összeköti a testet és a lelket.

– Jó, jó – Kalam Kalapács felé nyújtotta az egyik poharat. – De mi van Parannal?

Kalapács nagyot kortyolt az italból, aztán megtörölte a száját.

– Az erő, mely meggyorsította a lejátszódó folyamatot, nem törődött mással, csak a testi sebek gyógyításával. Lehet, hogy már egy-két napon belül talpra áll, de a lelki megrázkódtatásból sokkal lassabban fog kilábalni.

– Ezen nem lehet gyorsítani? – kérdezte Szélfogó.

– Ezek a dolgok nagyon sok szálon futnak. Aki közbelépett, az kissé megkeverte ezeket a szálakat. Mennyi sokk, mennyi traumatikus esemény érhette Parant élete során? Melyik szálat kellene követnem? Lehet, hogy tudatlanságom miatt csak még több bajt csinálok.

Szélfogó a fiatalemberre gondolt, akit egy órával azelőtt vonszoltak be a szobájába. Miután a sikátorban felsikoltott, tudatva Csákánnyal, hogy még él, eszméletét vesztette. Paranról csak annyit tudott, hogy egy nemesi család sarja; hogy Untából jött, és ő lett a század új parancsnoka a darujhisztáni küldetés idejére.

– Mindenesetre – mondta Kalapács, majd beleivott a poharába –, Sunyi le sem veszi róla a szemét. Bármelyik percben magához térhet, de csak az Ég tudja, milyen állapotban lesz. – A gyógyító Kalamra vigyorgott. – Sunyi megkedvelte a kölyköt. – A vigyor még szélesebb lett, amikor a merénylő elkáromkodta magát.

Szélfogó felvonta a szemöldökét. Kalapács a varázslónő tekintete láttán magyarázkodni kezdett.

– Sunyi a kóbor kutyákat is befogadja, meg a hasonló... rászoruló lényeket – Kalamra sandított, aki megállt végre. – És elég makacsul tud ragaszkodni hozzájuk.

A tizedes érthetetlen szavakat mormogott. Szélfogó elmosolyodott. De amint Paran kapitány ismét a gondolatai közé férkőzött, lehervadt a mosoly az arcáról.

– Használni fogják őt – mondta színtelen hangon. – Akár egy kardot.

Kalapács is elkomorodott a szavai hallatán.

– A gyógyításban nem volt könyörületesség. Csak számításból tették.

– Az Árnyak Birodalma tört az életére – szólt közbe Fürge Ben váratlanul.

A szobában csend volt. Szélfogó felsóhajtott. Eddig ez csak egy feltevés volt. Látta, hogy milyen pillantásokat vált Kalapács és Kalam, és nagyjából sejtette, mi folyhat a háta mögött. Bárhová tűnt is Siralom, ha visszatér végre a barakkba, sok kérdésre kell majd választ adnia. Szélfogó már biztosan tudta, hogy a lány az Árnyakhoz tartozik.

– Ez pedig azt jelenti – állapította meg Fürge Ben vidáman –, hogy az, aki Paran életét megmentve beleavatkozott az eseményekbe, szemben áll az Árnybirodalommal. – Elfordította a fejét, sötét szeme a varázslónőre szegeződött. – Amint magához tér, meg kell tudnunk, mit is élt át, mit tud Paran. Csakhogy...

– Nem leszünk itt – fejezte be helyette Kalam a mondatot.

– Mintha Sokfürt nem lenne éppen elég – mormogta Szélfogó. – Mostantól dajkálhatom ezt a kis kapitányt.

Fürge Ben felállt, és leporolta a bőrnadrágját.

– Sokfürt egy ideig távol lesz. Azok a Kopók igen kitartóak. Időbe telik, mire sikerül majd leráznia őket. Vagy, ha a helyzet súlyosbodik, akkor kiáll ellenük, és az Árnyak Urának lesz min gondolkodnia – vigyorodott el a varázsló.

– Szedd össze Sunyit – mondta Kalam Kalapácsnak. – Mennünk kell.

Szélfogó Fürge Ben utolsó megjegyzése hallatán megborzongott. Kesernyés ízt érzett a szájában, elfintorodott, és csendben nézte a távozáshoz készülődő csapatot. Egy küldetés várt rájuk, méghozzá egy olyan küldetés, amely elviszi őket Darujhisztán szívébe. Ez a város következett most a Birodalom listáján, az utolsó Szabad Város, a kontinens utolsó olyan ékköve, mely elég értékesnek bizonyult ahhoz, hogy meg akarják szerezni. Az osztag feladata, hogy előkészítse a terepet, megkönnyítse a harcot. Teljesen magukra lesznek utalva. Furcsamód Szélfogó kicsit irigyelte tőlük a teljes elszigeteltséget – de csak egy kicsit. Attól félt, hogy mind odavesznek.

Gondolatai közé ismét befurakodott a Kőműves által készített sír. Félt. Most döbbent rá, hogy az a sír éppen elég nagy – beleférnek mindannyian.

*

Hajnalban, pengevékony vörös csíkkal a hátuk mögött, a magas nyeregben, quorljaik hátán trónoló Fekete Moranthok véres gyémántként csillogtak. Pálinkás, Muzsikus és Dujek figyelték a tucatnyi közeledő lovast. Az eső már csak szemerkélt, a közeli háztetőkre szürkés ködfoltok szálltak le, a cserepek és kövek nedvesen csillogtak.

– Hol az osztagod, őrmester? – kérdezte Dujek.

Pálinkás Muzsikus felé biccentett, aki megfordult, és a csapóajtóhoz lépett.

– Itt lesznek időben – felelte az őrmester.

A quorlok hártyavékony, csillogó szárnyai – fejenként két pár – szemmel nem is követhető gyorsasággal mozogtak, ahogy a tizenkét moranth egyként mozogva lefelé tartott a terasz teteje felett. A szárnyak éles hangú zümmögését vakkantásszerű kiáltások törték meg időnként, amikor a moranthok parancsszavakat üvöltöttek egymásnak. Úgy másfél méterrel a katonák feje felett suhantak el, és minden ceremónia nélkül landoltak mögöttük. Muzsikus eltűnt az alattuk lévő helyiségben. Dujek csípőre tett kézzel szemügyre vette a moranthot, aztán érthetetlenül motyogott valamit, és ő is eltűnt lefelé. Pálinkás odalépett a legközelebbi moranthoz. A katona arcát fekete kitin sisakrostély takarta. Némán a katona felé fordította a fejét.

– Volt egy közöttetek – szólalt meg Pálinkás –, akinek fél keze volt. Bátorságáért ötször is kitüntették. Él még?

A fekete moranth nem felelt. Az őrmester vállat vont, és a quorlok felé fordult. Ült már ilyen állaton korábban, de még mindig nagyon érdekesnek találta őket. A szárnyas teremtmények négy hosszú, vékonyka lábon egyensúlyoztak, melyek közvetlenül a nyereg alatt indultak ki törzsükből. A háztetőn várakozás közben, folyamatosan rezegtették szárnyukat, így az esőcseppekből finom permet képződött az állatok többméteres körzetében. Hosszú, vagy ötméteres, többszínű, furcsán tagolt farkuk nem lengedezett a szélben, egyenesen állt ki hátsó felükből. Pálinkásnak még a szemébe is könny szökött a régről ismert erős ammóniaszagtól. A hozzá legközelebb álló quorl háromszögletű fejét, ferde vágású szemét, kiugró állkapcsát vizsgálgatta. Álla alól egy pár plusz végtag indult ki – úgy gondolta, hogy két kéz. Miközben nézte, az állat feje felé fordult, és bal szeme sarkából szemügyre vette őt. Az őrmester továbbra sem vette le a szemét a quorlról, és azon tűnődött, hogy vajon mit láthat, mire gondolhat éppen az állat, ha gondolkodik egyáltalán. Valami különös késztetésből biccentett az állat felé. Az állat feje lehorgadt, aztán elfordult. Pálinkás szeme elkerekedett, amikor látta, hogy a quorl farka vége egy pillanatra felkunkorodik. Most látott ilyet először.

A moranthokkal kötött szövetség megváltoztatta a Birodalom hadiszerencséjét a csatákban. Itt, Genabackison a Birodalmi seregek egészen új taktikákkal próbálkoztak – olyanokkal, melyeknek elengedhetetlen része volt a katonák és az utánpótlás légi úton történő szállítása. Pálinkás úgy gondolta, hogy az ilyen mértékű függés igen veszedelmes dolog. Annyira keveset tudunk ezekről a moranthokról – soha senki nem látta még az erdei városaikat. Még azt sem tudhatom, hogy akit látok, férfi-e vagy nő. A legtöbb tudós úgy tartotta, hogy igazi emberi lények, de nem volt rá mód, hogy ezt be is bizonyítsák – a moranthok összegyűjtötték a saját halottaikat a csatamezőkről. A Birodalom igen nagy bajba kerülne, ha a moranthok hirtelen megkívánnák a hatalmat. Viszont abból, amit hallott, úgy tűnt, hogy a különböző színek egy folyton változó hierarchiát mutatnak, melynek tagjai között folyamatos belháború dúl. Ez köti le a moranthokat.

Dujek Legfelsőbb Ököl visszavonult Pálinkás mellé, arca valamelyest megenyhült, láthatóan megkönnyebbült kissé. A csapóajtó felől vitatkozó hangok hallatszottak.

– Megérkeztek – mondta Dujek. – Éppen jól leszidják az újoncot valami miatt. Ne is mondd el, nem akarom tudni, hogy mit csinált.

Pálinkás pillanatnyi megkönnyebbülése darabokra hullott. Csak most jött rá, hogy egész eddig abban reménykedett: Siralom dezertálni fog. De ezek szerint az emberei végül mégis megtalálták őt, vagy ő a katonákat. Bárhogy volt is, a veteránok nem voltak túl boldogok attól, hogy látták. Meg tudta őket érteni. Ő volt az, aki megpróbálta megölni Parant? Láthatóan Fürge Ben és Kalam erre gyanakodott. Kalam üvöltözött a legtöbbet, jócskán túllépve tizedesi hatáskörét. Hangja, valamint Dujek pillantása arra késztette Pálinkást, hogy a csapóajtóhoz lépjen. Mindenki ott volt, és úgy állták körül Siralmat, mint valami kivégzőosztag. A lány unottan a létrához dőlt.

– Csendet! – üvöltötte Pálinkás. – Ellenőrizni a készleteket, aztán sorakozó idefent!

Nézte, ahogy az emberek szétszélednek, elégedetten bólintott, aztán visszafordult Dujekhez.

Dujek éppen keze csonkját nyomogatta fájdalmas, bizonytalan arccal.

– Átkozott időjárás!

– Kalapács segíthetne ezen – mondta Pálinkás.

– Nem szükséges – felelte Dujek. – Csak öregszem, ennyi az egész – Megdörzsölte az állát. – A nehezebb holmik elszállításáról már gondoskodtunk. Készen állnak a repülésre az emberek?

Pálinkás szemügyre vette a quorlok hátán a normál nyergek mögé helyezett hegynyergeket, melyek úgy néztek ki, mint valami hátracsúszott csuklya. Bólintott. Figyelték, ahogy az osztag emberei esőköpönyegbe burkolózva, nehéz pakkokkal a hátukon, sorban előjönnek lentről. Muzsikus és Sunyi suttogva vitatkoztak valamin, utóbbi villámló tekintettel nézett Ügetőre, aki rálépett a sarkára. A barghaszt harcos teljes gyűjteményét a teste különböző pontjaira aggatta, ott volt minden csecsebecséje, szerencsehozó tárgya – úgy nézett ki, mint egy felcicomázott fa a kanézek Skorpió-ünnepén. Köztudott volt, hogy a barghasztok humora igen különös. Siralomot Fürge Ben és Kalam fogta közre – mindkét férfi a gondolataiba mélyedt, nem voltak túl boldogok –, de a lány nem vett tudomást senkiről, csak lassan vonult a quorlok felé. A csomagja alig volt nagyobb egy takarónál, az esőköpönyege pedig leért egészen a bokájáig. Hátradobta a csuklyát. Bár az éjszakai sötétség már feloszlott, a lány arca mégis a homályban maradt, nem világította meg a hajnali fény. „Hát ennyi maradt!” Pálinkás felsóhajtott.

– Hogy vált be a lány, őrmester? – kérdezte Dujek halkan.

– Még él – felelte Pálinkás fahangon.

A Legfelsőbb Ököl lassan ingatta a fejét.

– Mostanában olyan fiatalok...

Pálinkásnak eszébe jutott valami. A Mott Hadjárat kellős közepén, az Ötödikhez való rövid csatlakozás során, messze Palás ostromától csatlakozott hozzájuk a lány. Az újonc csapattal érkezett Nathilogba. A saját szemével látta, hogy megkéselt három bebörtönzött zsoldost Szürkekutya városában – állítólag azért, hogy információkat szedjen ki belőlük. Pálinkás rádöbbent, hogy semmi ilyesmiről nem volt szó. Nem kötelességből végrehajtott tettről volt szó. Szörnyülködve, undorral nézte végig, ahogy Siralom kezelésbe veszi a rabok testét. Emlékezett arra is, ahogy Kalam a szemébe nézett, és a kézmozdulatra is, mely után a fekete bőrű merénylő kivont fegyverrel előrontott. Félrelökte Siralomot, és három gyors mozdulattal elvágta a férfiak torkát. Ezután valami olyasmi következett, amitől Pálinkásnak még mindig elszorult a szíve. A zsoldosok utolsó szavaikkal áldották Kalam nevét. Siralom egyszerűen letörölte a fegyverét, és eltette. Aztán elvonult. Bár a lány már két éve a csapatnál volt, az emberek még mindig újoncnak hívták, és ez valószínűleg így is marad, míg él. Ennek jelentősége volt, amit Pálinkás pontosan felismert. Az újoncok, az önkéntesek nem voltak Hídégetők. A nevet ki kellett érdemelni, tettekkel, és nem kinevezéssel. Siralom azért volt még mindig újonc, mert a gondolattól, hogy végleg magukhoz kössék őt, mindenkinek borsódzott a háta. Magának az őrmesternek is.

Miközben mindez átviharzott Pálinkás fején, arcára a szokásos közömbös arckifejezés ült ki. A fiatalokat el lehet felejteni. Nekik egyszerű vágyaik vannak, és a szemükbe lehet nézni, amelyben tényleg felismerhető a fiatalság. De ez a lány? Nem. Az ő tekintetét jobb kerülni, nincs abban semmi fiatal. Semmi.

– Ideje indulni – mondta Dujek. – Nyeregbe, mindenki!

A Legfelsőbb Ököl Pálinkás felé fordult, hogy elbúcsúzzon, de az őrmester arckifejezése láttán a torkán akadt a szó.

*

Amikor a keleti égbolt meglebbentette vörös köpenyét, két tompa dördülés hallatszott a városban. A második pár perccel az első után. A gödrökben sötét tócsák gyűltek, melyek halványan visszatükrözték az égen látható vékonyodó felhőket. Palás Krael negyedének szűk sikátoraiban azonban még tartotta magát az éjszaka hidege és sötétsége. Itt a vastag téglafalak és kopott macskakövek elnyelték a második mennydörgés robaját. Az egyik utcában, a külső fal mentén, egy borjú nagyságú kutya mendegélt déli irányba. Busa feje széles, izmos vállával egy vonalban vizslatta az utat. Száraz, poros, gubancos fekete-szürke szőrén látszott, hogy ő aztán nem ázott el az éjjel. Az állat pofája szürke volt, szeme borostyánszín lánggal égett.

A Kopó, Árnytövis Hetedik szolgája, név szerint Szilaj, éppen vadászott. Leendő zsákmánya ravasz volt, fürge és ügyes menekülő. De Szilaj érezte, hogy már közel jár hozzá. Tudta, nem egy halandót kerget – nem született még olyan férfi vagy nő, aki ilyen hosszú ideig távol tarthatta volna magát az ő állkapcsától. Ráadásul Szilaj még nem is látta, hogy kit üldöz. Az illető tiszteletlenül besétált az Árnyak Birodalmába, megsértve magát Árnytövist, valamint megkavarta a szálakat is, melyeket Szilaj ura szőtt gondosan. Egy ilyen provokációra az egyetlen lehetséges válasz a halál. A Kopó azonban tudta, hogy ha nem siet, akkor vadászból hamarosan üldözötté is lehet. Ha pedig az üldözői elég sokan lesznek, és elég erősek, akkor nehéz lesz folytatnia a kutatást. Voltak a városban olyanok, akik észrevették a hasadásokat. Alig egy perccel azután, hogy kilépett az Üreg kapuján, Szilaj oldala elszorult, ami annyit jelentett, hogy valahol a közelben hatalmas varázserő lépett működésbe. Egészen eddig a Kopónak sikerült titokban tartania az érkezését, de ez már nem tarthatott sokáig. Csendben, óvatosan lépkedett a ködös sikátorban, a városfalnak támasztott létrák alatt. Ügyet sem vetett a polgárokra, akik kiálltak az ablakba, hogy szippantsanak a friss, hajnali levegőből. Az útjába kerülő koldusokon egyszerűen átlépett. A helybéli kutyák és lovak csak egy pillantást vetettek rá, aztán fülüket hátracsapva, behúzott farokkal eloldalogtak a közeléből.

Amint Szilaj befordult egy sarkon, egy alacsonyabb kőépület mellett, a reggeli szél meglebbentette a fülét. Elfordította a fejét. Megállt, végigvizslatta a szemben lévő utcát. A köd már helyenként ritkult, a szegényebb kereskedők meleg ruhába burkolva már megindultak taligáikkal. A Kopónak fogytán volt az ideje. Szilaj tekintete végigfutott az egész utcán, végül megállapodott egy nagyobb, fallal körülzárt építményen az utca végében. A kapuban négy őr álldogált. Közömbösen nézegették a járókelőket, és közben beszélgettek. Szilaj felemelte a fejét, és ránézett a második emelet egyik fatáblás ablakára. A Kopó testét átjárta az izgalom és az eltökéltség. Megtalálta, hová vezetnek a nyomok. Ismét lehajtotta a fejét, elindult. Szemét le sem vette a négy őrről.

*

Megérkezett a váltás. Amikor a szolgálatra jelentkező két katona megérkezett, észrevették, hogy az ajtó nincs bezárva, résnyire nyitva van.

– Ez meg mi? – kérdezte az egyik, a fal mellett álló, leváltandó két társától.

– Olyan éjszaka ez a mai – felelte az idősebbik –, amikor az ember jobban jár, ha nem kérdez inkább semmit.

A két férfi összenézett, aztán egyikük elvigyorodott, és az idős férfi felé biccentett:

– Ismerem a dörgést. Na, menjetek csak. Már vár rátok a vackotok.

Az idősebb férfi megfogta a dárdáját, háta kissé meggörbült. Tekintete a társára villant, de a fiatalabbik férfi figyelmét lekötötte valami, amit az utca végében hallott.

– Asszem, hogy már túl késő – mondta az idős katona a váltásnak –, már úgy értem, biztos nem fog megtörténni, de ha netán egy fiatal nő jönne erre, egy Hídégető, akkor őt engedjétek be, és fordítsátok el a fejeteket.

– Nézzétek azt a kutyát! – mondta a fiatalabb katona.

– Értem – mondta az újonnan érkezett. – Manapság az élet a Második Hadtestben...

– Nézzétek azt a kutyát! – ismételte meg a fiatal katona.

Társai abba az irányba fordultak, ahová ő nézett. Az idős őr szeme elkerekedett, aztán felszisszent, és maga elé kapta a dárdáját. A többieknek erre sem maradt ideje – a Kopó már a nyakukon volt.

*

Szélfogó álmatlanul hánykolódott az ágyában a külső szobában. Annyira kimerült volt, hogy már aludni sem bírt, így aztán csak bámulta a plafont, és az elmúlt hét eseményei pörögtek a fejében. Kezdetben ugyan dühös volt, hogy a Hídégetők belekeverték őt a gyanús ügyleteikbe, de be kellett ismernie, hogy most már izgalmat érez. Ismét elöntötte a régi vágy – összeszedni a holmijait, és eltűnni egy Üregben, el a Birodalomból, el Sokfürt háborodottsága és mohósága elől, el a véget nem érő háború elől. Ez a menekülési vágy valaha igazi elkeseredettségből született, melyet már régóta nem érzett. De nem csupán a feléledő emberi együttérzés bírta rá arra, hogy maradjon, várja ki a végét – hiszen a Hídégetők már nem egyszer bebizonyították, hogy nagyon is tudnak vigyázni magukra. Nem, arról volt szó, hogy látni akarta Tajszkrenn bukását. Ez pedig megrémítette őt. A bosszúvágy egészen megmérgezte a lelkét. Viszont igen nagy esélye volt annak, hogy sokáig kell majd várnia Tajszkrenn bukására. Azon tűnődött, hogy nem esik-e ugyanabba a csapdába, mint Sokfürt – lehet, hogy a lelkét rágó bosszúvágy elveszi majd a józan eszét, és ő is olyan őrülettől csillogó tekintettel nézi majd a világot, mint Sokfürt.

– Túl sok – mormogta. – Túl sok ez egyszerre. – Hangot hallott az ajtó felől, gyorsan felült. – Ó, tehát visszaértél.

– Épen, egyben – mondta Sokfürt. – Igazán sajnálom, ha csalódást okoztam, Fogó. – A kis marionettbábu kesztyűs kezével intett, mire az ajtó becsukódott, a zárnyelv a helyére pattant. – Nagy hírük van ezeknek a Kopóknak – mondta, miközben a szoba közepére ugrott, piruettezett, aztán szétvetett lábakkal, lógó karral leült. Felvihogott. – De a végén kiderül, hogy csak a hírük nagy, ők maguk lusták, buták, minden fánál megállnak szimatolni. A ravasz Sokfürtnek a nyomát sem lelik.

Szélfogó visszadőlt az ágyra.

– Fürge Ben nem örült túlzottan, hogy ilyen elővigyázatlan vagy.

– Bolond! – vágta rá Sokfürt. – Hagyom, hadd kukkoljon, hadd higgye csak, hogy hatalma van fölöttem, pedig oda megyek, ahova akarok, szabad vagyok, mint a madár. Állandóan parancsolgatna nekem, és egyelőre meghagyom abban a hitben, hogy ezt meg is teheti. Annál édesebb lesz majd a bosszú.

Szélfogó ezt már hallotta, és tudta, hogy a bábu dolgozik rajta, próbálja a maga pártjára állítani, megtörni az ellenállását. Sajnos ez részben sikerült is neki, Szélfogó kezdett kételkedni. Talán Sokfürtnek van igaza – talán Fürge Ben már valóban elvesztette az uralmát fölötte, csak még nem tud róla.

– Tartalékold az energiáidat az ellen, aki miatt először a lábadat, aztán az egész testedet elveszítetted – mondta Szélfogó szárazon. – Tajszkrenn még mindig nevet rajtad.

– Ő fizet meg először! – visította Sokfürt. Aztán előredőlt, és csípőre tette a kezét. – Egyszerre csak egyet – suttogta.

Az ablakon túlról ekkor hallották meg az első sikoltást. Szélfogó felpattant. Sokfürt ordítva fordult hozzá.

– Rám találtak! Nem láthatnak meg!

A bábu talpra ugrott, és a szemben lévő falnál álló ládájához rohant.

– Pusztítsd el a Kopót! Nincs más választásod! – Remegve felnyitotta a ládáját, és bemászott. A fedél a helyére csapódott, és a ládát egy védő varázslat fényköre ölelte körül.

Szélfogó az ágy mellett állt, bizonytalanul. Lentről fa reccsenése hallatszott, az épület megremegett. Férfiak sikoltoztak, fegyverek csattogtak. A varázslónő kihúzta magát. A félelemtől végtagjai ólomsúlyúvá váltak. Elpusztítani az Árnyak egyik Kopóját? Az ablakok megremegtek, mintha nehéz testeket vagdosnának a földhöz odalent, aztán a dübörgés elért a lépcsők aljáig, és a sikoltozás abbamaradt. Szélfogó hallotta, hogy a sikátorban katonák üvöltöznek.

Szélfogó magára vonta a Thyr Üregének erejét. Erőhullámok járták át a testét, elmosva a bénító félelmet. Kiegyenesedett, a fáradsága tovatűnt. A fa megnyikordult, aztán az egész ajtólap berobbant, mintha egy katapultból lőtték volna ki. Szélfogó mágikus védőköre azonnal félrelökte az ajtólapot. A két oldalról érkező nyomás forgácsokra robbantotta az ajtólapot, a darabkák szélsebesen csapódtak be a mennyezetbe és a falakba. Üveg hullott darabokra a háta mögött, a fatáblák bevágódtak. A szobát jeges szél árasztotta el.

Megjelent a Kopó, szemében sárga lángok lobogtak, széles vállán ugráltak a feszes izmok a bőr alatt. A lény ereje erős hullámként söpört végig Szélfogón, aki nagy levegőt vett. A Kopó öreg volt, idősebb, mint bármi, amit életében látott. Az állat megállt az ajtóban, beleszimatolt a levegőbe. Fekete ajkáról vér csorgott a földre. Tekintete megállapodott a vaspántos ládán, Szélfogótól balra. A bestia előrébb lépett.

– Nem – mondta a varázslónő.

A Kopó megdermedt. Busa feje lassan és kimérten felé fordult, mintha most látná csak, hogy más is van a helyiségben. Vicsorogni kezdett, kimutatta halálos agyarait, melyek akkorák voltak, mint egy felnőtt ember hüvelykujja. „A fenébe is, Sokfürt! Segítened kell! Kérlek!” A Kopó tekintete fehéren felvillant, szemhéja hátrahúzódott. Támadott. Az egész olyan gyorsan zajlott le, hogy Szélfogónak arra sem volt ideje, hogy felemelje a kezét. A Kopó már a nyakában volt. Úgy hatolt át a külső védőgyűrűjén, mintha az nem is létezne. A közelebbi védőgyűrű, a Felsőbb Udvarok ereje azonban kőfalként állta úját. Érezte, hogy repedések indulnak meg felé kívülről, elérik a karját, a mellkasát, nyomukban vér csordul. Ez és a Kopó hatalmas ereje hátradobta őt a levegőben. A hátát védő bűvkör tompította a becsapódást – az ablak melletti falhoz vágódott. Porfelhő szállt fel mögüle, téglaszilánkok repültek szanaszét a padlón. A Kopó térdre zuhant. Megrázta a fejét, talpra állt, és újra támadásba lendült. Szélfogó gondolatait szétzilálta a támadás. Nem is volt képes másra, csak arra, hogy véres karját az arca elé emelje. Amikor a Kopó nyitott szájjal a levegőbe ugrott, és Szélfogó fejére vetette volna magát, egy szürke fénycsóva vetődött az oldalára. A Kopó oldalra esett, a Szélfogótól jobbra lévő ágyra. Fa reccsent. A Kopó morogva felállt, és Sokfürt felé fordult, aki a ládája tetején állt, felemelt karral, testéről csorgott a verejték.

– Igen, Szilaj – visította. – Én vagyok az!

Szélfogó az oldalára gördült, és a padlóra hányt. A szobában egy kaotikus Üreg pörgött, a gőze borzasztó hatással volt Szélfogóra, átjárta az egész testét. Az Üreg Sokfürt testéből indult, feketével átszőtt szürke sugarakban. A Kopó végigmérte Sokfürtöt, oldala hullámzott. Olyan volt, mintha ki akarná rázni agyából a varázslat hullámait. Melléből morgás tört elő – az első hang. A busa fej lehorgadt. Szélfogó csak bámult, aztán mintegy villámcsapásként jött a felismerés, és megértette, mire is készül a varázsló.

– Kopó! – sikoltotta. – A lelkedet akarja! Menekülj! Tűnj el innen!

A bestia morgása egyre hangosabban hallatszott, de nem mozdult.

Egyikük sem vette észre, hogy a hálószoba ajtaja kinyílt, és azt sem, hogy megjelent benne Paran kapitány, bokáig egy színtelen takaróba burkolva. A férfi gyenge volt és sápadt, tekintete felhős. A Kopót nézte. Ahogy az állat és Sokfürt között folytatódott a láthatatlan erő- és akaratpárbaj, Paran egyre közelebb ért hozzájuk. Szélfogó a szeme sarkából felfigyelt a mozgásra. Szája kinyílt, hogy figyelmeztetően felkiáltson, de Paran gyorsabb volt nála. A takaró szétnyílt, alóla egy kard villant elő. A fegyver hegyén megcsillant a fény, amikor a férfi előrántotta. A kard a Kopó mellébe mélyedt, bár a férfi már hátrált. Visszavonta a fegyvert, megforgatta a sebben, majd kihúzta. Az állat torkából fájdalmas kiáltás tört elő. A Kopó megtántorodott, és az ágy romjai közé esett, miközben a mellén lévő sebbe harapott, melyből patakzott a vér.

Sokfürt dühösen felkiáltott, majd előreugrott, és a Kopó felé indult. Szélfogó arrébb csúsztatta egyik lábát, és elgáncsolta a marionettet, aki a falhoz repült. Szilaj felüvöltött. Hasadó vászon hangja hallatszott, a Kopó körül sötét felhő jelent meg. A Kopó megfordult, és lassan eltűnt a sűrűsödő sötétségben. A nyílás összezárult, majd eltűnt. Csak borzongatóan hűvös levegő maradt utána.

Szélfogó annyira meg volt döbbenve, hogy a fájdalmáról is megfeledkezett. Paran kapitányra nézett, és a kezében lévő véres kardra.

– Hogyan? – nyögte. – Hogyan tudtad megtörni a Kopó védőpajzsát? A kard...

A kapitány lebámult a kardjára.

– Azt hiszem, csak szerencsém volt.

– Oponn! – sziszegte Sokfürt, miközben talpra kecmergett, és Szélfogóra nézett. – A Csuklyás átka a Bolondokra! Neked meg, asszony, sosem felejtem el. Megfizetsz ezért, erre megesküszöm!

Szélfogó félrefordította a fejét, és felsóhajtott. Ajkán halvány mosoly játszott, ahogy a régebben hallott szavak most új, különös jelentést kaptak.

– Túlságosan le fog majd kötni, hogy életben maradj, nem lesz időd velem foglalkozni. Árnytövis ezt nem felejti el neked egykönnyen. Keservesen megbánod még, hogy felhívtad magadra a figyelmét. Ne mondd, hogy nem így lesz.

– Visszavonulok a ládámba – mondta Sokfürt, a dühtől remegve. – Tajszkrenn bármelyik pillanatban befuthat. Egy szót se, Szélfogó. – Bemászott a dobozba. – Semmit se mondj neki! – A fedél lecsapódott.

Szélfogó arcán elterült a mosoly, a vér íze a szájában olyan volt, akár egy jóslat a jövőből, egy néma figyelmeztetés Sokfürtnek arról, hogy mi is következik – egy figyelmeztetés, melyet a varázsló nem hallott meg. Ettől pedig Szélfogó még édesebbnek érezte a vért. Próbált megmozdulni, de végtagjai elzsibbadtak. Elméjében képek suhantak egymás után, de mire kivehette volna, hogy mit is lát, sötét falak zárták körbe a látómezejét. Érezte, hogy hamarosan el fog ájulni. Egy férfi hangját hallotta, egészen közelről.

– Mit hall?

A varázslónő arca elkomorodott, próbált összpontosítani. Aztán elmosolyodott.

– Egy pörgő érme. Hallom, hogy valahol pörög egy érme.

MÁSODIK KÖNYV

DARUJHISZTÁN

Milyen szellő ez, mely váratlan megzavarta

érzékeinket?

Vándorló viharfelhő, mely felkavarta

a tó szelíd hullámait,

s mint egy kereket, megpörgette

a nappal árnyait, melyek

elvezettek minket a hajnalhasadtától a napnyugtáig,

míg mi jártuk életünk békés útját...

Miféle ravaszság fecsegi a szörnyű jóslatot?

a jóságos hullámok között, melyek

mentőövet sodortak felénk

ibolyaillat csapja meg orrunkat

pompás szirmok ajándéka,

melyeket hamuvá égethet

egyetlen bíborszín villám dühe...

Legenda születik

Halász (?)

Ötödik fejezet

És ha ez a férfi lát álmában,

mikor az éj sötétjében

ringatózol egy fa

hajlongó ágán,

s árnyad csuklyát hord

a nyakadban lógó kötél felett,

eme férfi lépteinek szele

zsibbadt lábadat megbizsergeti majd,

s azok ismét futni vágynak...

Legenda születik

Halász (?)

A harmadik évezred 907. éve

Az Öt Agyar éve, Fanderay hava

Kétezer évvel Darujhisztán városának születése után

Álmában a kis, kövér férfi látta magát, amint a Kétökrös Kapunál elhagyja Darujhisztán városát, és elindul a lenyugvó nap felé. Fakópiros felöltőjének rongyos vége hullámzott körülötte. Szaporán szedte a lábát. Nem tudta, meddig kell még mennie, de máris égett a talpa. A világban sok a nyomorúság, és ott van a nagybetűs Nyomorúság is. Szükség idején a világ érdekeit saját szükségletei fölébe helyezte. Arra gondolt, hogy szerencsére, erre igen ritkán van csak szükség – és ez nem az az alkalom.

– Tehát ugyanaz az álom hajtja most is a megfáradt térdek alatt dolgozó sokujjú lábfejeket. – Felsóhajtott. – Mindig ugyanaz az álom. – Így is volt. Látta maga előtt a lenyugvó napot, a rézszín korongot, mely a füstfelhő mögött most egy távoli domb tetején pihent éppen. Lába vitte őt tovább, a gadrobi Szegénynegyed pora kavargott körülötte, mindkét oldalon apró kunyhók sorakoztak, szorosan egymás mellett. A tábortüzek körül mocskos, sárga rongyokba bugyolált öregemberek ültek, akik Kruppe közeledtére mind elhallgattak. A zavaros vizű kút körül hasonló öltözetű nők álldogáltak, és egy pillanatra abbahagyták azt, amit csináltak – a macskák vízbe mártogatását. Érdekes időtöltés volt, de Kruppe, akinek sietős volt az útja, nem gondolt bele, vajon mit is jelenthet. Átkelt a Maiten-folyó hídján, keresztülsietett a gadrobi pásztorkunyhók között, majd kiért egy országútra, melyet szőlőültetvények szegélyeztek. Itt egy pillanatra elábrándozott, a borra gondolt, mely azokból a csodás, tömött fürtökből származik majd. De az álomnak megvolt a maga forgatókönyve, és az ábrándozásra csupán egyetlen röpke pillanatot hagyott. Tudta, hogy a lelke most menekül – elmenekül a háta mögött hagyott elátkozott városból, el a sötét, kavargó füstfelhő elől, mely szétterjedt fölötte; de elsősorban az elől, amit tud, és az elől, ami ő maga.

Voltak olyanok, akiknek képessége a csirkecsontok elhajításakor jutott a tudat felszínére, voltak, akiknél ez a forró ólom öntésekor vált tudatossá, és voltak, akik a Sárkányok Asztalán át mondhattak jóslatot. Kruppének viszont nem volt szüksége semmiféle segédeszközre. A tisztánlátás tehetsége ott volt a fejében, és nem fojthatta vissza – bármit is csinált, az ott maradt. Koponyája csarnokában ott visszhangzottak a jóslatok, még a csontjai is belerezegtek az erejébe.

– Persze, ez egy álom, a menekülő lélek álma – motyogta magában. – Kruppe arra gondol, hogy ez alkalommal talán tényleg megmenekülhet. Elvégre Kruppe nem bolond, ezt tényleg senki sem mondhatja rá. Kövér, mert lusta és henye, ez igaz; hajlamos túl sokat enni, ez is igaz, kissé kétbalkezes, mindig leeszi magát a levessel, igen. De nem bolond. Vannak olyan pillanatok, amikor a bölcs embereknek kell dönteniük. Most is egy ilyen pillanat következik. Hiszen nem bölcsesség-e az, amikor az ember úgy dönt, hogy mások élete kevésbé fontos, mint a sajátja? Dehogynem, nagyon is. Igen, Kruppe nagyon bölcs.

Egy pillanatra megállt, levegő után kapkodott. Úgy látta, semmivel sem került közelebb a dombokhoz és a naphoz. Ilyenek voltak azok az álmok, melyekben a fiatalt gyorsan felnőtté akarják tenni. Különleges folyamat az, olyasmi, ami mellett nem lehet csak úgy elmenni – de ki hozta szóba a fiatalokat? Vagy konkrétan egy fiatalt?

– Biztosan nem a bölcs Kruppe volt! Kruppe lelke vándorol. Nézzük el neki ezt a kis szójátékot, lába elkínzott, fáradt, mit fáradt, már félig el is kopott ettől a nagy tempótól. Már biztosan tele van hólyagokkal. A szenvedő meleg, szappanos vízért kiált, ikertestvére csatlakozik panaszos énekéhez. Ah, micsoda fájdalmas kiáltások! Micsoda szívszorongató sírás! Tarts ki még egy kicsit, drága szolga. Ugyan mennyire lehet messze a nap? Ott lesz a domb mögött, igen, Kruppe ezt biztosra veszi. Nem lehet messzebb, egy méterrel sem. Igen, ez biztos. Olyan biztos, mint hogy az érme folyton pörög, de ki beszélt itt érmékről? Kruppe ártatlannak vallja magát!

Egy szellő szökött be álmába, észak felől, és az eső illatát hozta. Kruppe nekilátott, hogy begombolja kabátját. Behúzta a hasát, hogy be tudja gombolni a két utolsó gombot is, de csak az egyikkel boldogult.

– Az ember még álmában is megbűnhődik – mormogta. A szél irányába fordította arcát, és hunyorgott. – Eső? De hiszen még csak most kezdődött el az év! Szokott esni tavasszal? Kruppe még soha életében nem foglalkozott ilyen hétköznapi problémákkal. Talán ez az illat nem más, mint a tó lehelete. Igen, az. A probléma megoldva. – Az Azúr-tó feletti bodros, fekete felhők felé sandított.

– Kruppének talán futnia kell? És mi lesz a büszkeséggel? A méltósággal? Kruppe álmaiból ezek valahogy mindig kimaradnak. Tehát nincs semmiféle menedék ezen az úton? Ó, Kruppe lába sajog, sarka pedig nem más, mint egy lüktető, véres, cafatos húsdarab. Ez meg mi?

Előtte egy útkereszteződés tűnt fel, mögötte pedig, egy kisebb dombocskán egy épület. A zárt ablakok mögül gyertyafény sugárzott ki. Kruppe elmosolyodott.

– Ah, hát persze, egy fogadó. Amilyen hosszú volt az út, kell is a vándornak egy hely, ahol kissé megpihenhetnek fáradt tagjai. Kruppe pedig egy nagyon fáradt vándor, aki már nem egy, de nem is tíz kilométert gyalogolt egyhuzamban. – Előresietett.

A keresztútnál egy hatalmas, széles fa állt, csupasz ágakkal. Az egyik nagyobb ágról valami hosszúkás, zsákvászonba burkolt csomag himbálózott a szélben. Az ág nyikorgott. Kruppe csupán egyetlen pillantást vetett rá, aztán ment tovább. Elérte az ösvényt, és megindult rajta felfelé.

– Rossz döntés volt, ez Kruppe véleménye. A poros vándoroknak szánt fogadókat nem lenne szabad dombtetőre építeni. A mászásban az a legrosszabb, amikor az ember rájön, hogy még milyen sok vissza van. Feltétlenül szólni kell a tulajdonosnak. De előbb meg kell öntözni a torkot egy jó adag édes söröcskével, meg kell tölteni a pocakot egy nagy darab vörös hússal, meg némi zöldséggel, és tiszta, fehér gyolcsot kell tenni a sajgó lábra. Az ilyen gyógyító tevékenységek előnyt élveznek a tanácsadással szemben, természetesen.

A monológja abbamaradt, mivel már csak szuszogni tudott mászás közben. Mire az ajtóhoz ért, már annyira fáradt volt, hogy fel sem nézett, csak nekidőlt az ajtónak, és addig nyomta, míg ki nem nyílt. A rozsdás ajtópántok megnyikordultak.

– Végre! – mondta, miközben megállt, hogy leporolja magát. – Egy korsó habzó sört ennek a... – Meglátta a felé forduló komor arcokat, és nem fejezte be a mondatot. – Úgy látszik, nem megy valami jól a bolt – mormogta. A hely valóban egy fogadó volt – valamikor vagy száz évvel azelőtt. – A sötét éjszakában odakünn hamarosan elered az eső – mondta a hat koldusnak, akik a döngölt földön kuporogtak, egy vastag faggyúgyertya körül.

Az egyikük bólintott.

– Meghallgatást nyertél, szerencsétlen. – Egy szalmazsák felé intett. – Foglalj helyet, és szórakoztass minket.

Kruppe enyhén felvonta a szemöldökét.

– Kruppe le van kötelezve, s köszönettel elfogadja a meghívást. – Fejet hajtott, majd előrelépett. – De kérlek benneteket, ne higgyétek, hogy Kruppe üres kézzel érkezett eme nemes gyülekezetbe. – Némi nyögdécselés közepette leereszkedett a földre, törökülésbe ült, és ahhoz a koldushoz fordult, aki megszólította. – Megosztaná a kenyerét veletek. – Egyik zsebéből előszedett egy kis vekni rozskenyeret. Másik kezében egy kenyérvágó kést tartott. – A férfit, aki előttetek ül, barátai és az idegenek is Kruppeként ismerik. Az alant csillogó Darujhisztán lakosa, Genabaris titokzatos gyémántjáé, a szedésre érett szőlőé. – Elővett egy guriga kecskesajtot is, és széles mosollyal végignézett az arcokon. – És ez az ő álma.

– Legyen – mondta a koldusok szónoka, akinek ráncos arca felderült. – Örömünkre szolgál, ha elégedett vagy, Darujhisztáni Kruppe. Utazási szokásaiddal pedig különösen elégedettek vagyunk.

Kruppe a földre tette a rozscipót, és szeletekre vágta.

– Kruppe mindig úgy gondolta, hogy ti az ő tükörképei vagytok, az Éhség hat arca az emberek között. De vajon mit akarhattok most mesteretektől, Kruppétől? Hát persze, biztosan azt, hogy ne meneküljön tovább, forduljon vissza. Hogy az emberi elme túl értékes ahhoz, hogy a csalás uralja. De Kruppe hosszú tapasztalattal a háta mögött, biztosíthat benneteket afelől, hogy a megtévesztés az elmében születik, s ott hízik, miközben az erények sorvadoznak az éhségtől.

A szónok elfogadott egy szelet kenyeret, és elmosolyodott.

– Talán akkor mi vagyunk az erényeid.

Kruppe csendben szemrevételezte a sajtot a kezében.

– Erre Kruppe még nem gondolt, hiszen a sajton lévő penészfoltot vizsgálgatta némán. De sajnos, így elterelődik a szó a tulajdonképpeni tárgyról, elvész a ködben. S ha sajtról van szó, nem a koldusok döntenek. Visszatértetek, már megint, és Kruppe pontosan tudja, és már el is mondta, hogy mi az oka eljöveteleteknek.

– Az Érme pörög, még mindig pörög, Kruppe – mondta a szónok. Arca elkomorodott.

Kruppe felsóhajtott. A jobbján ülő férfi kezébe nyomta a sajtot.

– Kruppe hallja – mondta gondterhelten. – Nem tehet róla, de hallja. Véget nem érő csilingelés, ott visszhangzik a fejében. És mindazok ellenére, amiket Kruppe tud, és aminek mondják, ő csak Kruppe, egy ember, aki bele szeretne szólni az istenek játékába.

– Talán mi vagyunk a te Kételyeid – mondta a szónok. – A kételyeid, melyekkel sosem féltél szembenézni, csak most. De még mi is azon vagyunk, hogy visszafordítsunk utadon, még mi is azt mondjuk, hogy térj vissza Darujhisztánba, ragaszkodj ottani életedhez, a sok barátod életéhez, és a fiú életéhez, akinek a lába elé fog esni az Érme.

– Ezen az éjszakán odaesik elé az Érme – mondta Kruppe. A hat koldus erre rábólintott ugyan, de figyelmüket leginkább a sajt és a kenyér kötötte le. – Tehát Kruppének el kell fogadnia a kihívást? Persze, hiszen mi másra jók az istenek, mint arra, hogy tökéletes áldozattá váljanak? – Elmosolyodott, felemelte a kezét, és megtornáztatta ujjait. – Kruppével szemben, akinek kezénél csak az esze fürgébb, nincs esélyük. Az önbizalmuk áldozatai, ez Kruppe véleménye, mindig elvakítja őket az arrogancia, és hiszik, hog