/ Language: Hungary / Genre:antique

Malaza-3-A jég emlékezete

Steven Erikson

Genabackis megtépázott kontinensén új birodalom születik, a Pannioni Birodalom, amely fertőzött vérözönhöz hasonlóan hömpölyög végig a vidéken, és felfal mindenkit, aki nem hallgat ravasz prófétája, a Pannioni Látó szavára. Útjában mindössze egy törékeny szövetség áll: Félkarú Dujek serege és Pálinkás veterán Hídégetői. Oldalukon egykori ellenségeik küzdenek: Caladan Brood komor erői, Fürkész Anomander, a Sötétség Fia és Tiste Andiijai, valamint a rhivik, a síkságok népe. A Látó megszállottakból álló seregével szemben álló, belső ellentétek által gyengített szövetségesek számára létfontosságú, hogy üzenetük eljusson potenciális támogatóikhoz, köztük a Szürkekardokhoz, akiket azért fogadtak fel, hogy megvédjék Capustan városát a fanatikus hordák ellen. Ám náluk ősibb klánok is gyülekeznek. Egy ősi hívásra megmozdulnak a T'lan Imassok halhatatlan seregei, mert úgy látszik, hogy a világot valamilyen iszonyatosan sötét és veszedelmes hatalom fenyegeti. Az Üregeket megmérgezték, és egyre szaporodnak a hírek a Nyomorék Istenről, aki most letépte láncait, és rettenetes bosszúra készül...

[Malazai Bukottak 3.]

Steven Erikson

A jég emlékezete

A Malazai Bukottak Könyvének Regéje

(Tartalom) (Térképek)

R. S. Lundinnak

Köszönetnyilvánítás

Hálás köszönettel tartozom a következő személyeknek támogatásukért és barátságukért:

Clare, Bowen, Mark, David, Chris, Rick, Cam, Courtney; Susan és Peter, id. és ifj. David Thomas, Harriet, Chris, Lily, Mina és Smudge; Patrick Walsh és Simon, valamint Jane.

Továbbá hálás vagyok még Dave Holdennek, valamint barátságos csapatának (Tricia, Cindy, Liz, Tanis, Barbara, Joan, Nadia, Amanda, Tony, Andi és Jody) a Pizza Place-ből, az asztalért és az állandó kávéutánpótlásért.

Valamint köszönet John Meaneynek az undorító részletekért.

SZEREPLŐK

A KARAVÁNSZERÁJ:

Zsémbes, karavánőr

Jeges Menakisz, karavánőr

Pihe, karavánőr

Gubó, karavánőr

Brokát, felfedező

Nyársas Korbál, Brokát csendestársa

Mocsári Emancipor, szolga

Keruli, kereskedő

Márvány, varázsló

CAPUSTANBAN:

Brukhalián, Fener hitének Halandó Kardja (Szürkekardok)

Itkovián, Fener hitének Lélekpajzsa (Szürkekardok)

Karnadasz, Fener hitének Desztriánja (Szürkekardok)

Velbara újonc (Szürkekardok)

Norul főtörzsőrmester (Szürkekardok)

Fatalián (Szürkekardok)

Natalián (Szürkekardok)

Torun (Szürkekardok)

Szidlisz (Szürkekardok)

Nilbanasz (Szürkekardok)

Dzselarkán, Capustan hercege és uralkodója

Arard, Korall száműzött hercege és uralkodója

Rath'Fener, a Maszkok Tanácsának tagja

Rath'Árnytövis, a Maszkok Tanácsának tagja

Rath'Álmok Úrnője, a Maszkok Tanácsának tagja

Rath'Csuklyás, a Maszkok Tanácsának tagja

Rath'D'rek, a Maszkok Tanácsának tagja

Rath'Hamis, a Maszkok Tanácsának tagja

Rath'Hamvas, a Maszkok Tanácsának tagja

Rath'Togg, a Maszkok Tanácsának tagja

Rath'Fanderay, a Maszkok Tanácsának tagja

Rath'Dessembrae, a Maszkok Tanácsának tagja

Rath'Oponn, a Maszkok Tanácsának tagja

Rath'Beru, a Maszkok Tanácsának tagja

FÉLKARÚ SEREGE:

Félkarú Dujek, a renegát malaza sereg parancsnoka

Pálinkás, a renegát malaza sereg másodparancsnoka

Sodrott, a Fekete Moranthok vezetője

Artantosz, a renegát malaza sereg zászlóvivője

Barack, összekötő tiszt

Jácint, nemesi származású kapitány

Ganoes Paran kapitány, Hídégetők

Hangyás őrmester, Hetedik osztag, Hídégetők

Csákány tizedes, Hetedik osztag, Hídégetők

Terelő, közkatona, Hetedik osztag

Inda, mágus és utász, Hetedik osztag

Rebbencs, közkatona, Hetedik osztag

Kalapács, felcser, Kilencedik osztag

Sunyi, utász, Kilencedik osztag

Ügető, közkatona, Kilencedik osztag

Fürge Ben, mágus, Kilencedik osztag

Céltalan, Hídégető tizedes

Szarvas, Hídégető őrmester

Gebe, Hídégető utász

Mulcs, Hídégető felcser

Kékgyöngy, Hídégető mágus

Kocsány, Hídégető mágus

Ujjas, Hídégető mágus

BROOD SEREGE:

Caladan Brood, a genabackisi felszabadító hadsereg hadura

Fürkész Anomander, a Hold Szülöttének ura

Kallor, a Felsőbb Úr, Brood másodparancsnoka

A Mhybe, a rhivi törzsek matrónája

Ezüstróka, a Rhivi Újjászületett

Korlat, Lélekvesztett Tiste Andii

Orfantal, Korlat fivére

Hurlochel, a felszabadító hadsereg felderítője

Banya, Óriás Varjú, Fürkész Anomander útitársa

A BARGHASZTOK:

Humbrall Taur, a Fehérarcú Klán vezetője

Hetán, Humbrall Taur leánya

Kafál, Humbrall Taur elsőszülött fia

Netok, Humbrall Taur másodszülött fia

DARUJHISZTÁN KÖVETEI:

Balek, nagykövet

Esztraiszián D'Arle, tanácstag

Baruk, alkimista

Kruppe, lakos

Murillió, lakos

A T'LAN IMASSOK:

Kron, a Kron T'lan Imassok ura

Cannig Tol, klánvezető

Bek Okhan, Csontvető

Pran Chole, Csontvető

Okral Lom, Csontvető

Bendal Home, Csontvető

Ay Estos, Csontvető

Olar Ethil, az Első Csontvető és Első Lélekvesztett

Túl, a Nyeső, néhai Első Kard

Kilava, renegát Csontvető

Lanas Tog, Kerlum T'lan Imass

A PANNIONI BIRODALOM:

A Látnok, a domínium egyházi uralkodója

Ultenta, Korall szeptuma

Kulpa, az ostromló sereg szeptuma

Inal, Lest szeptuma

Anaszter, a Holt Mag Gyermekei között az Első

Kahlt, Látótestőr

EGYÉB SZEREPLŐK:

K'rul, Ősi Istenség

Drakonusz, Ősi Istenség

Hideg Éj Nővér, Ősi Istennő

Irigy Hölgy, Bánat lakója

Gethol, hírnök

Hamis, Első Hős (a Nyár Tigrise)

Ifjabb Tok, Aral Fayle, malaza felderítő

Garath, hatalmas kutya

Baaljagg, még hatalmasabb farkas

Mok, szegula

Turul, szegula

Szenu, szegula

A Leláncolt, ismeretlen Előd (más néven Nyomorék Isten)

Tennes Boszorkánya

Munug, daru kézműves

Talamandas, barghaszt gallybaba

Ormulogun, festő Félkarú seregében

Gombó, Ormulogun kritikusa

Haradas, a Trygalle Kereskedőliga egyik karavánvezetője

Azra Jael, tengerészgyalogos Félkarú seregében

Szalma, Mott szabadcsapat

Kutrica, Mott szabadcsapat

Tuskó, Mott szabadcsapat

Rönk Jib, Mott szabadcsapat

PROLÓGUS

A T'lan Imassok és a jaghuták között dúló ősi háborúk nyomán az egész világ szétszakadt. A feldúlt kontinenseken hatalmas hadseregek csatároztak, a holttestek halma a magasba emelkedett, csontjuk alkotta a dombok törzsét, kiontott vérük a tengerek alapját. Varázslat tombolt, míg végül maga az égbolt is lángot fogott...

Ősi történelem, Első kötet

Kinicik Karbar'n

I.

Maeth'ki Im (A Rothadó Virág Pogromja),

a Harmincharmadik jaghuta Háború

298 665 évvel Hamvas Álmának kezdete előtt

Az iszapos lapály felett táncoló rovarfelhőben fecskék cikáztak. A mocsár felett szürke maradt az ég, de elveszítette telet jellemző élességét, s a megtépázott vidék felett süvítő langyos szél, a gyógyítás szagát hozta. A néhai édesvizű beltenger, amelyet az Imassok Jaghra Tilnek hívtak – hiszen egy jaghuta jégmező szétzúzása nyomán keletkezett –, az utolsókat rúgta. Dél felé, ameddig csak a szem ellátott, a felhős égbolt tükröződött a hullámzó pocsolyákban és a térdig érő vizenyőben, a látképet azonban a születő új föld uralta.

A vidéken, a jégkorszakot előidéző varázslat megtörésével, visszatértek a régi, természetes évszakok, ám a hegymagas jégtömbök emléke még mindig nem tűnt el. Az északon előtűnő sziklák erodálódtak, megrepedeztek, a medencékben görgetegkövek pihentek. A vastag üledékréteg, amely a tenger medre nyomán maradt, még mindig bugyogott az előtörő gázoktól, s a vidék, amely nyolc éve felszabadult a jégtömbök hatalmas súlya alól, folytatta a lassú emelkedést.

A Jaghra Til élete rövid volt, mégis vastag üledékréteg gyűlt össze a medrében. S ez az üledék igen veszedelmes volt.

Pran Chole, a Kron Imassok Cannig Tol klánjának Csontvetője, mozdulatlanul ült egy szinte teljesen betemetett görgetegkő tetején, az ősi part mellett. Előtte a talaj enyhén lejtett, s a mélyedésben alacsony, viharvert fűcsomók, valamint hordalékfa kupacai látszottak. Tucatnyi lépésre tőle, a lejtő meredekebbé vált, majd a táj széles, sáros medencévé nyúlt.

A medence szélétől úgy húszlépésnyire, három ranagot ejtett csapdába a vizenyős, süppedős víznyelő. Egy nagydarab hím, a párja és a kölykük, sokáig védekező köröket róttak. Elfáradtak, kiszolgáltatottak voltak – könnyű prédának tűnhettek a rájuk találó ayák csapatának.

A táj veszedelmesnek bizonyult. A nagydarab tundrafarkasokra ugyanaz a sors várt, mint a ranagokra. Pran Chole hat ayát látott, s volt köztük egy alig serdülő kölyök is. A nyomokból kitűnt, hogy egy másik növendékfarkas is lehetett még velük – ő vagy egy tucatszor megkerülte a mélyedés szélét, aztán elvonult nyugat felé, ahol kétségkívül elpusztult egyedül.

Vajon milyen régen történhetett mindez? Már soha nem derül ki... A sár rászáradt a ranagokra és az ayákra egyaránt, s repedező agyagköpenyt alkotott rajtuk. Élénkzöld foltok ragyogtak ott, ahol a szél hátán utazó magvak meg tudtak kapaszkodni, s ki tudtak kelni, és a Csontvetőnek eszébe jutottak transzban látott víziói – egy csomó valós részlet, amelyek valószerűtlen képpé álltak össze. Az állatok számára a csata végtelenné vált, a vadászok és a zsákmányállatok sorsa az idők végezetéig összeköttetett.

Valaki a Csontvető mellé lépett és leguggolt.

Pran Chole felhős tekintete továbbra is az előtte elnyúló csendéletre szegeződött. A léptek ritmusából már korábban kikövetkeztette, melyik társa tart felé, s ahogy az leguggolt, orrát megcsapta a meleg vérű élőlény jellegzetes szaga, amely legalább olyan biztosan árulkodott az illetőről, mintha a Csontvető odafordította volna a tekintetét. Cannig Tol megszólalt:

– Mi van az agyag alatt, Csontvető?

– Csak az, ami magát az agyagot formálta, Klánvezető.

– Nem látsz jóslatot ezekben az állatokban?

Pran Chole elmosolyodott:

– Te igen?

Cannig Tol ezen eltűnődött, majd kis idő múlva megszólalt.

– A ranagok eltűntek erről a vidékről. Csakúgy, mint az ayák. Ősi csata fedi fel magát előttünk. A jelek mélyek, hiszen megbolygatják a lelkemet.

– Az enyémet is – értett vele egyet a Csontvető.

– Addig vadásztunk a ranagokra, míg végül nem maradt belőlük egy sem, és ezzel éhínséget hoztunk az ayákra, hiszen a tenagokra is addig vadásztunk, míg teljesen kipusztultak. A bhederineket kísérő agkorok nem közösködnek az ayákkal, így a tundra mostanra kiürült. Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy meggondolatlanul és pazarlóan vadásztunk.

– A szükség vitt rá minket, hogy tápláljuk utódainkat...

– Nagy szükség volt az utánpótlásra.

– Még mindig szükség van rájuk, Klánvezető.

– Igen erős jaghuták éltek ezen a vidéken, Csontvető – dörmögte Cannig Tol. – Nem menekültek el – legalábbis nem azonnal. Tudod, mennyi Imass veszett itt oda.

– A föld pedig bőven termett, válaszként a hatalmas áldozatra.

– Szolgálta a háborúnkat.

– Így aztán a mélység felbolydult.

A Klánvezető csak bólintott, és hallgatott. Pran Chole várt. Beszélgetésük során eddig csak a felszínt érintették. A mélységig, a lényegig még egyáltalán nem jutottak el. De Cannig Tol nem volt ostoba, így nem kellett sokáig várnia.

– Olyanok vagyunk mi is, mint ezek az állatok.

A Csontvető tekintete dél felé siklott, arca megmerevedett. Cannig Tol folytatta:

– Mi vagyunk az agyag, és a jaghuták elleni végtelen háborúnk maga az agyag alatt küszködő állat. A felszínt az alakítja, ami alatta van – fél kézzel intett. – Előttünk, ezekben az állatokban, amelyek lassan kővé dermednek, a halhatatlanság átkát láthatjuk. – S még mindig nem beszéltek mindenről. Pran Chole nem szólalt meg. – Ranag és aya – foglalta össze Cannig Tol –, mindkettő eltűnőben van a halandók világából. Vadász és zsákmánya egyaránt.

– Írmagjuk is alig marad – suttogta a Csontvető.

– Bárcsak látnál benne jóslatot – mormogta a Klánvezető, s közben felemelkedett.

Pran Chole szintén felállt:

– Bárcsak látnék – felelte olyan hangon, mely csak halványan tükrözte Cannig Tol megjegyzésének gúnyos, keserű felhangját.

– Közel járunk, Csontvető?

Pran Chole lenézett a saját árnyékára, megszemlélte az agancsos, szőrmébe burkolózó sziluettet, a fejdíszt, a rajta lógó irhákat. A napfény olyan szögben esett rá, hogy nagyon magasnak látszott – majdnem olyan volt, mint egy jaghuta.

– Holnap – felelte végül. – Már nagyon gyengék. Az átutazott éjszaka még gyengébbé teszi majd őket.

– Remek, akkor a klán ma éjjel itt üt tábort.

A Csontvető csak hallgatott, miközben Cannig Tol a közelben várakozó társaik felé tartott. Pran Chole úgy tervezte, ha besötétedik, lelkét vándorútra indítja. Lemegy majd a suttogó föld alá, és saját fajtájabelieket keres. A zsákmányuk valóban gyengült, de Cannig Tol klánja még náluk is gyengébb volt. Alig több mint egytucatnyi felnőtt maradt közöttük. A jaghuták üldözésekor nem volt sok értelme az üldöző-üldözött megkülönböztetésnek.

Felemelte a fejét, és beleszagolt az alkonyati levegőbe. Egy másik Csontvető is bolyongott a vidéken. A szag összetéveszthetetlen volt. Eltűnődött, vajon ki lehet az, és miért utazik egyedül, klán, családtagok nélkül. S mivel ő felfedezte a szagát, az idegen is megérezhette az ő jelenlétüket – akkor viszont miért nem kereste még meg őket?

*

Kihúzódzkodott a sárból, és ledobta magát a homokos partra. Szaggatottan, nehezen szedte a levegőt. Fia és lánya kibújtak elnehezülő karjából, és feljebb húzódzkodtak a sziget enyhe lejtőjén.

A jaghuta anya leengedte a fejét, homlokát a hűvös, nedves homokhoz nyomta. A szemcsék fájdalmasan fúródtak a bőrébe. Égési sérülései túl frissek voltak ahhoz, hogy behegedjenek, és jól tudta, hogy erre már nem is lesz idő – legyőzték őt, s már csak annyi ideje volt az életből, ameddig üldözői utolérik.

De a vadászok legalább kegyesen szakszerűek voltak. Ezeket az Imassokat nem érdekelte a kínzás. Egy gyors, halálos csapás. Előbb őneki, majd gyermekeinek is. S ezzel – ezzel a szerencsétlen, megtépázott családdal – az utolsó jaghuták is eltűnnek erről a kontinensről. A kegyeletnek több arca is volt. Ha nem csatlakoztak volna Raest megláncolásához, mindannyian – Imassok és jaghuták egyaránt – térdre borultak volna a Zsarnok akarata előtt. Szükségből fakadó, ideiglenes szövetséget kötöttek hát. Az anya azonban eleget tudott ahhoz, hogy a megláncolás után azonnal elmeneküljön; már akkor is tudta, hogy az Imassok folytatni fogják üldözését.

Nem érzett keserűséget, de nem lett kevésbé kétségbeesett sem.

Újabb lény jelenlétét érezte meg a kis szigeten – felkapta a fejét. Gyerekei mozdulatlanná dermedtek, s rémülten bámulták az előttük álló Imass asszonyt. Az anya szürke szeme összeszűkült.

– Szép munka, Csontvető. Érzékeim csak azokat kutatták, akik mögöttünk vannak. Rendben van, essünk túl rajta.

A fiatal, fekete hajú nő elmosolyodott.

– Semmi alkudozás, jaghuta? Hiszen ti mindig alkudozni szoktatok, hogy legalább a gyermekeitek életét megmentsétek. Talán már meg is szakítottad a családi kapcsolatot ezzel a két ifjonccal itt? Nekem úgy tűnik, ehhez még túl fiatalok.

– Nincs értelme alkudozni. A ti fajtátok sosem megy bele.

– Nem, de a te fajtád azért mindig próbálkozik.

– Én nem teszem. Ölj meg minket! Gyorsan!

Az Imass egy párduc bőrét viselte. Szeme is fekete volt, s csillogott a haldokló alkonyati fényben. Jól tápláltnak tűnt, s hatalmas, duzzadó melle arra utalt, nemrég gyermeknek adhatott életet.

A jaghuta anya nem tudta megfejteni az Imass nő arckifejezését, csak azt látta, hogy a kerek, furcsa vonású arcon nyoma sincs a fajtája többi tagján látott, jellemzően eltökélt komorságnak. A Csontvető megszólalt:

– Elég jaghuta vére tapad már a kezemhez. A Kron Klánra hagylak téged, holnap úgyis utolérnek.

– Nekem mindegy, melyikőtök öl meg bennünket – morogta az anya. – A végeredmény ugyanaz.

A nő széles szája megrándult.

– Értem, mire célzol.

A jaghuta anya csaknem összeesett a fáradtságtól, de képes volt ülő helyzetbe tornázni magát.

– Mit akarsz? – nyögte két légvétel között.

– Alkut ajánlanék.

A jaghuta anyának elállt a lélegzete. A Csontvető sötét szemébe bámult, és nyomát sem látta benne gúnynak. Tekintete egy pillanatra lejjebb vándorolt, a lányára és a fiára, aztán ismét az Imass nő szemébe nézett.

A Csontvető lassan bólintott.

*

Valaha a múltban a föld felrepedt, s a seb olyan mélyre nyúlt a talajban, hogy a benne keletkező folyómeder végighúzódott az egész horizonton. A hatalmas, fekete, követ és hamut hordozó folyó délnyugat felé tartott, a távoli tengerhez. Csak a legkisebb növényeknek sikerült megkapaszkodniuk a tájon, s a Csontvető léptei nyomán – aki két jaghuta gyermeket tartott a karjában – zavaros porfelhő emelkedett a levegőbe, s mozdulatlanul ott is maradt.

Úgy tippelte, hogy a kisfiú úgy ötéves lehet; a húga eggyel kevesebb. Egyikük sem volt egészen magánál, s egyikük sem értette anyjukat, amikor ő megölelte őket búcsúzóul. A hosszú menekülés a L'amathon, aztán keresztül a Jaghra Tilen, mindkettejüket sokkos állapotba taszította. Valószínűleg az sem javított a helyzeten, hogy végignézték apjuk halálát.

Kicsiny, ragacsos kezükkel a Csontvetőbe kapaszkodtak, s így emlékeztették őt arra a gyermekre, akit csak nemrég veszített el. Hamarosan mindketten szopni kezdtek, hiszen úrrá lett rajtuk az éhség. Kis idővel később a két gyermek elaludt.

Ahogy közeledtek a part felé, a lávafolyam fokozatosan elvékonyodott. Jobbra tőlük, a közeli dombvonulat a távolban hegységgé nőt. A nő előtt síkság terült el, amelynek a fél mérfölddel távolabbi emelkedő szabott gátat. Még nem látta ugyan, de tudta, hogy az emelkedő túloldalán ismét lejtő következik, amely a tengerig ereszkedik. A síkságon kis dombok voltak, szabályosan elrendezve, s a Csontvető megállt, hogy szemügyre vegye őket. A buckák koncentrikus köríveken helyezkedtek el, középen pedig egy nagyobb kupola látszott – mindezt lávamaradvány és hamu borította. A síkság peremén romos torony emelkedett, pont a dombvonulat első tagja mellett. A Csontvető már első látogatásakor is megállapította, hogy a dombok túlságosan szabályosan sorakoznak egymás mellett ahhoz, hogy természetes képződmények lehessenek. A Csontvető felemelte a fejét. A keveredő szagok egyértelműek voltak, az egyik ősi és halott, a másik... nem. A fiú megmozdult a karjában, de nem ébredt fel.

– Ah... – morogta a nő – szóval te is érzed.

Megindult a síkságon át, és a megfeketedett torony felé sétált. Az Üreg kapuja pont a romos építményen túl tátongott a levegőben, hatszor olyan magasan, mint a Csontvető. A nő olyannak látta a kaput, mintha vörös heg lenne; sérülés, amely már nem vérzik. Nem ismerte fel az Üreget – az ősi sérülés elmosta a kapu jellegét. A Csontvető kissé elbizonytalanodott. Letette a gyerekeket a toronynál, aztán leült egy kőhalomra. Tekintete a két ifjú jaghutára tapadt, akik még mindig aludtak, összegömbölyödve a hamuágyban.

– Mi mást tehetnénk? – suttogta. – Omtose Phellack kell, hogy legyen. Az biztos, hogy nem Tellann. Starvald Demelain? Nem valószínű – tekintete a síkságra siklott, s azon belül is a buckákra. – Kik élhettek itt? Ki másnak volt még szokása, hogy kőből építkezzen? – egy percig hallgatott, majd ismét a toronyrom felé fordította a tekintetét. – Ez a torony a végső bizonyíték, hiszen nem lehet más, mint jaghuta építmény, és ilyen épületet nem emeltek volna ellenséges érzületű Üreg közelében. Nem, a kapu biztosan Omtose Phellack. Nem lehet más.

Persze voltak még egyéb kockázati tényezők is. Esetleg egy felnőtt jaghuta az Üreg belsejében, aki megtalálja a két idegen gyereket, és nem fogadja őket örökbe, hanem megöli mindkettőt.

– Akkor a vérük valaki másnak a kezéhez tapadna, egy másik jaghutáéhoz – ez egy pillanatra megnyugtatta, majd ismét elbizonytalanodott. „Nekem mindegy, hogy melyikőtök öl meg bennünket. A végeredmény ugyanaz.” A nő felszisszent. Mi mást tehetnék?kérdezte magában ismét.

Egy kicsit még hagyni akarta őket aludni. Aztán majd átküldi őket a kapun. Beszél majd a fiúval: Vigyázz a kishúgodra. Az út nem lesz hosszú. S mindkettejüknek: Anyátok odabent vár benneteket. Hazugság, persze, de bátorításra lesz szükségük. Ha ő nem talál meg benneteket, majd valamelyik rokonát küldi. Menjetek a biztonságba, meneküljelek!

Végül is mi lehetne rosszabb a halálnál?

*

Az anya felemelkedett, amikor a közelébe értek. Pran Chole beleszagolt a levegőbe, és elkomorodott. A jaghuta nem nyitotta meg az Üregét. S ami még furcsább – hová tűnhettek a gyerekei?

– Nyugodtan vár bennünket – mormogta Cannig Tol.

– Így van – értett vele egyet a Csontvető.

– Ez nekem nem tetszik. Azonnal meg kellene ölnünk.

– Beszélni akar velünk – mondta Pran Chole.

– Halálos veszélynek tesszük ki magunkat, ha engedünk a szeszélyének.

– Egyetértek veled, Klánvezető. De... mit csinálhatott a gyerekeivel?

– Nem érzed a jelenlétüket?

Pran Chole megrázta a fejét.

– Készüljenek a harcosok! – mondta, majd előrelépett.

A szemében békesség látszott, s a Csontvető megdöbbent azon, hogy az anya mennyire beletörődött a végbe. Pran Chole átsétált a lábszárig érő vízben a sziget homokos partjára, majd szemben a jaghutával, megállt.

– Mit tettél velük? – kérdezte.

Az anya elmosolyodott, ajka visszahúzódott agyarairól.

– Elmentek.

– Hová?

– Oda, ahol te nem érheted el őket, Csontvető.

Pran Chole még jobban elkomorodott.

– Ez a mi földünk. Itt nincs olyan hely, ahová ne érne el a kezünk. Tehát magad végeztél velük?

A jaghuta oldalra billentette a fejét, és szemügyre vette az Imassokat.

– Mindig is úgy hittem, hogy az irántunk érzett gyűlölet hozta össze a fajtád tagjait. Mindig azt gondoltam, hogy az együttérzés és a könyörület, távol áll tőletek.

A Csontvető egy hosszú percig nézte az anyát, majd szemügyre vette a süppedős, iszapos talajt a jaghuta körül.

– Egy Imass járt itt – mondta. – Egy nő. A Csontvető. – Az, akit nem találtam meg, amikor a szellemek közé léptem. Az, aki úgy döntött, hogy nem találhatok rá. – Mit tett?

– Feltérképezte a vidéket – felelte a jaghuta. – Talált egy kaput, messze délen. Omtose Phellack.

– Örülök, hogy én nem vagyok anya – mondta Pran Chole. Te pedig hálás lehetnél, hogy nem vagyok kegyetlen. Intett. Nagy lándzsák suhantak el a Csontvető mellett. Hat hosszú, kampós palahegy csapódott a jaghuta mellkasába. Az anya megtántorodott, aztán a lándzsanyelek kopogása közepette, a földre omlott.

Így ért véget a Harmincharmadik Jaghuta Háború. Pran Chole megperdült.

– Nincs időnk máglyát gyújtani. Indulnunk kell dél felé. Gyorsan!

Cannig Tol előrelépett, közben harcosai a fegyvereikért indultak. A Klánvezető tekintete a Csontvetőre szegeződött.

– Mi nyugtalanít?

– Egy renegát Csontvető magával vitte a gyerekeket.

– Délre?

– Bánat felé.

A Klánvezető összevonta a szemöldökét.

– A renegát meg akarja menteni ennek az anyának a gyermekeit. Azt hiszi, hogy az Omtose Phellack kapuja.

Pran Chole látta, hogy kifut a vér Cannig Tol arcából.

– Menj Bánat felé, Csontvető – suttogta a Klánvezető. – Nem vagyunk kegyetlenek. Menj csak.

Pran Chole bólintott. A Tellann Üreg magába szippantotta őt.

*

Egy aprócska erőhullám elegendő volt ahhoz, hogy a két jaghuta gyermek felreppenjen a kapu tátongó szájába. A kislány egy pillanattal az érkezés előtt felkiáltott, anyját hívta vágyakozóan, akiről úgy hitte, hogy a kapun túl vár rájuk. A két kis alak eltűnt a bejárat mögött.

A Csontvető felsóhajtott, aztán egy ideig még nézett felfelé, hátha látja valamilyen jelét annak, hogy valami rosszul sült el az átkeléssel kapcsolatban. Úgy tűnt, nem nyílt ki újra semmiféle seb, nem érkezett hirtelen vad erőhullám az átjáróból. Megváltozott volna a kinézete? Sosem lehetett biztos benne. Új vidék volt ez számára; itt nem érezte azt a zsigerből fakadó tudást, amelyet egész eddigi életében a Tarad Klánok földjén, az Első Birodalom szívében, olyan természetesnek vett.

A Tellann Üreg megnyílt a háta mögött. A nő megperdült, s csak egy pillanat választotta el attól, hogy felöltse Lélekvesztett alakját.

Egy sarki róka bukkant fel a semmiből, lelassított, amikor meglátta a nőt, és lassan visszaváltozott Imass alakjába. Fiatal férfi állt a róka helyén, vállán totemállata bőrét viselte, fején viharvert, agancsos díszt hordott. Arckifejezése félelemről árulkodott, tekintete nem a lányra, hanem a mögötte tátongó kapura szegeződött.

A nő elmosolyodott.

– Köszöntelek, Csontvető társam. Igen, átküldtem őket. Megmenekültek a bosszúdtól, és ez nekem örömet szerez.

A férfi szeme a nőre szegeződött.

– Ki vagy te? Melyik klánból jössz?

– Otthagytam a klánomat, de valaha Logroshoz tartoztam. A nevem Kilava.

– Hagynod kellett volna, hogy múlt éjjel megtaláljalak – mondta Pran Chole. – Akkor meggyőzhettelek volna arról, hogy a gyors halál sokkal kegyesebb megoldás, mint amire te ítélted ezt a két gyermeket, Kilava.

– Elég kicsik még ahhoz, hogy valaki örökbe fogadja őket...

– Ezt a helyet, ahová jöttél, úgy hívják, Bánat – vágott közbe Pran Chole, jeges hangon. – Egy ősi város romja...

– Jaghuta...

– Nem jaghuta! Ez a torony, ez jaghuta, de sokkal később építették, egy közbeeső korszakban, a város pusztulása és a T'ol Ara'd között – ez a lávafolyam a T'ol Ara'd, de már halott dolgokat temetett maga alá – felemelte a kezét, és a lebegő kapura mutatott. – Ez volt az, ez a seb, ami elpusztította a várost, Kilava. Az Üreg mögötte... hát nem érted? Ez nem Omtose Phellack! Mondd csak, hogyan gyógyítják be az ilyen sebeket? Tudod a választ, Csontvető!

A nő lassan megfordult, és szemügyre vette a Nyílást.

– Ha egy lélek zárta össze a sebet, akkor ki kellett volna szabadulnia... amikor a gyerekek megérkeztek...

– Kiszabadult – sziszegte Pran Chole –, mert kiváltották!

Kilava reszketve fordult vissza a férfihoz.

– Akkor hol van? Miért nem bújt elő?

Pran Chole a középen lévő buckára nézett.

– Óh... – suttogta –, előbújt – Csontvető társára nézett. – Mondd csak, most majd a saját életedet adod a két gyerek szabadságáért cserébe? Csapdába estek, egy fájdalmas, végtelen rémálomban. Kiterjed a könyörületességed még arra is, hogy saját magad áldozd fel, egy újabb cserével? – szemügyre vette a nőt, aztán felsóhajtott. – Gondolom, nem, úgyhogy töröld csak le a könnyeidet, Kilava. A szenteskedés nem illik egy Csontvetőhöz.

– Mit... – nyögte ki a nő egy idő után – szabadítottam ki?

Pran Chole a fejét csóválta. Ismét a középső buckára pislantott.

– Nem tudom biztosan, de előbb vagy utóbb szembe kell majd néznünk vele. Úgy hiszem, lesz időnk bőven. A lénynek most ki kell magát szabadítania a sírjából, márpedig azt erős varázslatok védik. Mi több, a T'ol Ara'd kőzete még mindig ráborul a sírra. – Kis idő múltán hozzátette: – De lesz elég időnk.

– Ezt hogy érted?

– Kihirdették a Gyülekezőt. A Tellann Rituálé már vár, Csontvető.

A nő a földre köpött.

– Mind őrültek vagytok. Egy háború miatt választjátok a halhatatlanságot. Ez őrültség. Én elutasítom a hívást, Csontvető.

A férfi bólintott.

– A rituálét akkor is véghez visszük. Szellemem elvándorolt a jövőbe, Kilava. Láttam a saját, szikkadt arcomat, több mint kétszázezer évvel ezutánról. Meglesz a mi végtelen háborúnk.

Kilava hangjában keserűség csendült:

– A fivérem boldog lesz.

– Ki a fivéred?

– Onos T'oolan, az Első Bajnok.

Pran Chole megperdült.

– Te vagy hát a Hitszegő. Lemészároltad a törzsedet: a rokonaidat...

– Hogy megtörjem a kapcsot, és szabad lehessek, igen. Legidősebb fivérem azonban még nálam is erősebbnek bizonyult. Most aztán mindketten szabadok vagyunk, de aminek én örülök, azt Onos T'oolan átkozza – a nő szorosan maga köré fonta a karját, s Pran Chole több réteg fájdalmat látott az arcán. Nem irigyelte a nő szabadságát. Kilava ismét megszólalt: – Szóval, maradjunk ennél a városnál. Ki építette?

– A K'Chain Che'Mallék.

– Hallottam már ezt a nevet, de nem tudok róluk valami sokat.

Pran Chole bólintott:

– Úgy sejtem, megismerjük még őket.

II.

Korelri és Jacuruku kontinense, a Halál Idején

11 973 évvel Hamvas Álma előtt

(Három évvel a Nyomorék Isten Bukása után)

A Bukás szétzúzott egy egész kontinenst. Erdők égtek le, minden irányban tűzviharok világították meg a horizontot, az égbolton vöröses füst- és hamufelhők gomolyogtak. A lángolás végtelennek tűnt, mintha az egész világot el akarta volna pusztítani. Hetek, hónapok óta tartott, s közben folyamatosan egy isten sikoltozása hallatszott.

A fájdalomból harag született. A haragból méreg lett, fertőzés, amely nem kímélt senkit.

Elszórtan maradtak túlélők, akiknek vissza kellett térniük a barbár életmódhoz. Magányosan kószáltak a tájon, amelyet hatalmas himlőhelyek borítottak. A gödrökben zavaros víz bugyogott, a vízben a felhős égbolt tükröződött vissza. A rokoni kapcsolatokat elfelejtették, a szeretet fenntartása pedig túl sokba került. Azt ették, amit találtak – gyakran egymást –, s vadállati mohósággal fürkészték maguk körül a széttépett világot.

Egy magányos alak is járt a vidéken. Átlagos magasságú volt, testét rothadó rongyokba burkolta, elnagyolt, jellegtelen vonások jellemezték. Arcára sötét árnyék borult, szúrós tekintettel méregette a világot. Úgy lépkedett, mintha magára gyűjtené az összes szenvedést, s nem zavarná annak hatalmas súlya. Úgy sétált, mintha képtelen lenne visszafogni magát, mintha nem tudná megtagadni szelleme ajándékát.

A távolból rongyos csapatok figyelték a lépkedő alakot, aki csak vonult rendületlenül a kontinensen át, amelyet egy napon majd Korelrinek neveznek el. Az éhség talán közelebb hajtotta volna őket, ám a Bukás túlélői nem voltak bolondok, így biztos távolságból figyelték a férfit, s kíváncsiságukon sokat tompított a félelem. A férfi ugyanis Ősi Istenség volt, aki a halandók között sétált.

A fájdalom mellett, amelyet magába szippantott, K'rul szívesen magához ölelte volna megtört lelküket is, ám a múltban és a jelenben is, az ezen a vidéken kiontott vér éltette őt. Igazság szerint hamarosan szüksége lehetett arra a hatalomra, amely ebből a vérből született.

K'rul nyomában férfiak és nők öltek meg férfiakat, nőket és gyerekeket. Az Ősi Istenség a sötét vérengzés hátán haladt előre.

Az Ősi Istenségeknek egy rakás kellemetlenség a teste.

Az idegen istenség darabokra szakadt, mire leért a földre. Darabjai lángolva csapódtak a talajhoz. Fájdalma tüzes volt, sikoltozott, mennydörgött miatta, hangját a fél világ hallotta. Kínt és dühöt érzett. S K'rul sejtése szerint ezek mellett még megbánást is. Hosszú időre volt még szükség ahhoz, hogy az idegen istenség megkezdhesse élete maradék darabkáinak összegyűjtését, s ezáltal megmutassa, valójában milyen is a természete. K'rul már előre félt attól a naptól, amikor ez megtörténik. Az ilyen összezúzódásból ugyanis csakis őrület következhetett.

Az idézők halottak voltak. Elpusztította őket az, amit megidéztek. Nem lett volna értelme gyűlölni őket, sem elképzelni, hogy mi lett volna tettükért a legmegfelelőbb büntetés. Tulajdonképpen ők is nagyon kétségbe voltak esve. Eléggé ahhoz, hogy szétbontsák a káosz anyagát, és utat vágjanak egy idegen, távoli birodalom felé; aztán közelebb csalogassanak egy kíváncsi istent abból a birodalomból, mindig csak közelebb az előkészített csapdához. Az idézők hatalmat akartak maguknak.

Mindezt azért, hogy elpusztítsanak egy embert.

Az Ősi Istenség átkelt a lerombolt kontinensen, látta a Bukott Isten még élő darabjait, látta a borzalmas lényeket, amelyek előmásztak a rothadó, folyamatosan lüktető húsból és törött csontokból. Látta, mivé nőtték ki magukat azok a férgek. Miközben éppen elért Jacuruku, Korelri ősi testvérkontinensének megtépázott partjához, a lények széles, fekete szárnyukon ott köröztek fölötte. Érezték a benne lakozó erőt, és szerették volna megkóstolni.

De egy erős istenség könnyedén semmibe vehette a nyomában lihegő ragadozókat – K'rul pedig erős isten volt. Tiszteletére templomokat emeltek, s generációkon át vér áztatta a számtalan neki szentelt oltárt. Az őt tisztelő városok felett kohók, máglyák füstje borította az eget, az emberiség éppen vöröslő hajnalát élte. Megszületett az Első Birodalom; olyan kontinensen, amely a világnak pont a túlsó végén volt ahhoz képest, ahol K'rul éppen járt. Egy emberi birodalom, a T'lan Imassok öröksége – a név is tőlük származott.

De nem sokáig lehetett ez a birodalom egyedül. Jacurukun ugyanis, a régen kihalt K'Chain Che'Mallék árnyékában, egy másik birodalom született. A kegyetlen, lelkeket magába szippantó hatalom élén páratlan harcos állt.

K'rul azért érkezett, hogy elpusztítsa őt, hogy eltépje tizenkétmillió rabszolga láncát – még a Jaghuta Zsarnokok sem bántak ilyen kegyetlenül alattvalóikkal. Nem, csak egy halandó ember volt képes ilyen fokon uralni társait.

Két másik Ősi Isten is a Kallori Birodalom ellen vonult. Megszületett a döntés. Ők hárman – az utolsó Ősiek – meg kellett, hogy döntsék a Legfőbb Király zsarnoki uralmát. K'rul érezte a társak jelenlétét. Mindketten a közelben voltak; társak voltak valaha, de mind – K'rult is beleértve – megváltoztak, elsodródtak az idők folyamán. Egy évezred óta ez volt az első lehetőség a találkozásra.

Egy negyedik lény jelenlétét is érezte, egy kegyetlen, ősi vadállatét, aki nyomokat követett. A föld állata volt, a tél fagyos leheletéből született, fehér szőrét vér szennyezte – a Bukás csaknem halálos sebet ütött rajta. A bestiának csak fél szeme maradt meg, ezzel szemlélte a tájat, amely valaha, jóval a birodalom születése előtt, az otthona volt. Érezte a nyomokat, ám nem közeledett. K'rul pontosan tudta, hogy az állat távoli szemlélője akar csak lenni az elkövetkező eseményeknek. Az Ősi Istennek nem volt ideje, hogy sajnálja az állatot, ám nem maradt közömbös a fájdalma iránt.

Mind túléljük, amit muszáj, és ahogy kell, aztán amikor eljön a halál ideje, megkeressük a magunk nyugodt kis zugát...

A Kallori Birodalom az egész Jacuruku kontinensre kiterjesztette hatalmát, ám K'rul a szárazföld belseje felé menet nem látott egy lelket sem. Élettelen pusztaság húzódott minden irányban. A levegő szürke volt a portól és a hamutól, a feje felett az égbolt ólomszínűvé vált, mint egy kovács tűzhelye. Az Ősi Isten ekkor érzett először bizonytalanságot, lelke mintha megborzongott volna.

Fölötte az istenség húsából kikelt dögevők mintha felnevettek volna.

Ismerős hang szólalt meg K'rul fejében.

Fivérem, az északi parton vagyok.

Én pedig a nyugatin.

Nyugtalan vagy?

Igen. Minden... halott.

Elégett. A vastag hamuréteg alatt még érezni lehet a meleget. Hamu... és csontok...

Egy harmadik hang szólt közbe.

Testvéreim, a déli partról jövök, ahol valaha a városok álltak. Mind elpusztult. A kontinens halálsikolya még szinte hallatszik a levegőben. Át akarnak bennünket verni? Lehet, hogy mindez csupán illúzió?

K'rul a fejében elsőként megszólaló Ősi Istenhez címezte szavait:

– Drakonusz, én magam is érzem azt a halálsikolyt. Micsoda fájdalom... talán még a Bukott Istenénél is félelmetesebb. Ha nem illúzió, ahogy nővérünk mondta, akkor mi történhetett?

A kontinensre léptünk, tehát mi is azt fogjuk érezni, amit te, K'rul – felelte Drakonusz. – Magam is érzem a sikoly valósságát. Nővérem, közel jársz már a Legfőbb Király lakhelyéhez?

A harmadik hang válaszolt:

Igen, fivérem, Drakonusz. Csatlakoznátok most hozzám, te és K'rul fivérem is, hogy együtt nézzünk szembe ezzel a halandóval?

Megyünk.

Üregek nyíltak meg, egy északon, egy pedig közvetlenül K'rul előtt.

A két Ősi Isten csatlakozott nővéréhez egy kopár dombtetőn, ahol szél emelgette a hamuréteget, s küldött felleget az ég felé, mintegy a halottak tiszteletére. Pont az istenek előtt, egy rakás égett csont tetején, trónus állt. A trónon ülő férfi rájuk mosolygott.

– Mint látjátok – kezdte reszelős hangon egypercnyi gúnyos szemlélődés után –, már... felkészültem az érkezésetekre. Bizony, tudtam, hogy eljöttök. Drakonusz, Tiam rokonságából. K'rul, az Ösvények Megnyitója – tekintete a harmadik istenre siklott. – És te. Drágaságom, én azt hittem, hogy már magad mögött hagytad... régi önmagadat. A halandók között kóborolni, egy szórakozott boszorkány szerepében tetszelegni... micsoda nagy veszedelem, bár valószínűleg pont ez az, amit vonzónak találsz a halandó világban. Jártál már csatamezőkön, asszony. Egy eltévedt nyílvessző... – ingatta a fejét.

– Azért jöttünk – mondta K'rul –, hogy véget vessünk rémuralmadnak.

Kallor szemöldöke felszaladt.

– Elvennétek tőlem azt, amiért olyan keményen megdolgoztam? Ötven év, halálos vetélytársak, hogy meghódíthassak egy egész kontinenst. Óh, talán Ardatha még kitartott, mindig késve küldte el nekem az adót, de az ilyen apróságokkal azért nem foglalkoztam. Elmenekült, hallottátok? Az a szajha. Azt hiszitek talán, hogy ti vagytok az elsők, akik szembefordulnak velem? A Kör elhozott ide egy idegen istent. Nos igen, a kísérletük... balul sült el, úgyhogy nekem nem kellett azzal fáradoznom, hogy megszabaduljak a bolondoktól. És a Bukott Isten? Nos, ő még jó ideig nem fog felépülni, és ha ez meg is történne, gondolod, hogy érdekli majd őt bármiféle ígéret vagy kötöttség? Én magam...

– Elég! – morogta Drakonusz. – A fecsegésed fáraszt, Kallor.

– Rendben van – sóhajtotta a Legfőbb Király. Előrehajolt. – Eljöttetek, hogy felszabadítsátok a népemet a zsarnokság alól. De velem nem lehet kibabrálni. Én ezt nem hagyom sem nektek, sem senki másnak – hátradőlt, és hanyagul körbemutatott. – Szóval, amit nem hagynátok nekem, azt én sem hagyhatom nektek.

Az igazság ott volt K'rul szeme előtt, ám ő képtelen volt ezt elfogadni.

– Mit tettél...?

– Talán vak vagy? – sikoltotta Kallor, trónja karfáját markolászva. – Már vége! Végük van! Eltépnéd a láncaikat? Csak rajta! Már ide is hoztam őket elétek! Mind itt vannak, és szabadok! Por! Csontok! Mind szabadok!

– Te valóban felégettél egy egész kontinenst? – suttogta az Ősi Nővér. – Jacuruku...

– Már nem létezik, és nem is létezhet többé. Amit rászabadítottam, sosem gyógyulhat be. Értitek, amit mondok? Sosem. És ez mind a ti hibátok. Csakis a tiétek. Nemes utatokat hamu és csont szegélyezi. A ti utatokat.

– Ezt nem hagyhatjuk...

– Hiszen ez már megtörtént, te ostoba liba!

K'rul gondolatban folytatta a beszélgetést társaival. Meg kell tennem. Készítek egy... helyet, mindennek. Magamban.

Egy Üreg, ami ezt magába foglalja? – kérdezett vissza gondolatban Drakonusz döbbenten. Fivérem...

Nem, meg kell tennem. Segítsetek most nekem, a munka nem lesz könnyű...

Ez összetör téged, K'rul fivérem – gondolta a nővére. – Lennie kell valami más megoldásnak.

Nincs. Így hagyni ezt a kontinenst... nem, ez a világ még túl fiatal. Nem viselhet még ekkora sebet...

Mi lesz Kallorral? – kérdezte Drakonusz. – Mi lesz ezzel a... lénnyel?

Megjelöljük őt – felelte K'rul. – Hiszen ismerjük legtitkosabb vágyát, hát nem igaz?

És az élete?

Igen hosszú lesz, testvéreim.

Egyetértünk.

K'rul pislogott, aztán sötét, súlyos tekintete a Legfőbb Királyra szegeződött.

– Ezért a bűnért, Kallor, nagy lesz a büntetésed. Tudd meg hát: te, Kallor Eiderann Tes'thesula, végtelen halandó életre kárhoztattál. Halandó leszel, öregedni fogsz, érzed majd a sebek fájdalmát, a kétségbeesést. Álmaid porrá omlanak. Szereteted elsorvad. A Halál kapujának árnyékában élsz majd folyton, de sosem reménykedhetsz abban, hogy véget érnek szenvedéseid.

Drakonusz vette át a szót:

– Kallor Eiderann Tes'thesula, sosem válhatsz Előddé!

Nővérük is megszólalt:

– Kallor Eiderann Tes'thesula, akárhányszor sikerül felemelkedned, mindig elbuksz majd. Minden, amit létrehozol, porrá omlik a kezedben. Amit itt készakarva tettél, az ismétlődik majd egész életedben, újra meg újra!

– Három hang átkozott meg téged – jelentette ki K'rul. – Bevégeztetett.

A trónon ülő alak megremegett. Szája gúnyos vigyorra húzódott.

– Összetörlek benneteket. Mindhármótokat. A hétmillió áldozat csontjára esküszöm. K'rul, te el fogsz halványodni ebben a világban, elfelejtenek majd. Drakonusz, amit teremtesz, azt ellened fordítják. S ami téged illet, asszony, nem emberi kezek tépik majd szét a testedet egy csatamezőn, mégsem ismered meg soha a síri nyugalmat. Ezt az átkot mondom rád, Hideg Éj Nővére. Kallor Eiderann Tes'thesula, egy hang, három átkot mondott. Így legyen.

*

Otthagyták Kallort a trónján, a csonthalmon. Együttes erővel körbeláncolták a mészárlás kontinensét, aztán egy Üregbe vonták, melyet csakis ebből a célból teremtettek, s csupaszon hagyták a földet. Hogy meggyógyulhasson.

Az erőfeszítéstől K'rul megtört, s olyan sebeket szerzett, amelyekről tudta, hogy egész életében megmaradnak majd. Mi több, már érezte kultuszának hanyatlását is, Kallor átkának lassú beteljesülését. Legnagyobb meglepetésére a veszteség nem is fájt neki annyira, mint gondolta volna.

Ott álltak hárman az újszülött, élettelen birodalom bejáratánál, és kezük munkáját szemlélték.

Drakonusz szólalt meg:

– A Teljes Sötétség ideje óta, egy kard kovácsolásán dolgozom.

Erre K'rul és a Hideg Éj Nővére is felkapta a fejét, hisz nem tudtak a dologról semmit.

– A munka... sok időt vett igénybe, de már majdnem készen vagyok – folytatta Drakonusz. – A kardba oltott erőben... véglegesség lakozik.

– Akkor hát – suttogta K'rul egypercnyi gondolkodás után – a végső műveleteken változtatnod kellene.

– Úgy tűnik, igen. Sokat kell majd törnöm ezen a fejem.

Egy hosszú perc után K'rul és fivére a nővérükhöz fordultak. A nő vállat vont:

– Vigyázni fogok magamra. Ha eljön a végzetem, csakis árulás ölhet meg, semmi más. Az ilyesmit lehetetlen kivédeni, kivéve, ha az egész életemet gyanakvással és üldözési mániával teli rémálommá akarom változtatni. Nem adom be a derekam. Addig a pillanatig, továbbra is a halandók játszmájához csatlakozom.

– Légy óvatos! – mormogta K'rul. – Jól nézd meg, kivel harcolsz.

– Keress társat! – javasolta Drakonusz. – Egy megbízható társat.

– Bölcs tanácsot kaptam mindkettőtöktől. Köszönöm.

Nem volt már mit mondani. Ők hárman egy feladat miatt találkoztak csupán, és ezt a feladatot végrehajtották. Ha nem is úgy, ahogy akarták, de megoldották a problémát. Megfizették az árát. Tudatosan. Három élet eggyel szemben, mind pusztulásra ítélve. Az egy számára végtelen gyűlölet kezdődött. A három számára ez becsületes csere volt.

Azt mondják, az Ősi Istenségeknek egy rakás kellemetlenség a teste.

*

A távolból egy állat figyelte, ahogy a három alak szétvált. Fájdalmak kínozták, fehér szőre összeállt, csöpögött belőle a vér, fél szeme helyén nedves, sötét seb tátongott, s lába remegett teste súlya alatt. A halál után vágyott, de hiába. Bosszút akart, de azok, akik megsebezték, már halottak voltak. Csak a trónon ülő férfi maradt, aki pusztasággá változtatta az ő otthonát.

Tudta, lesz még rá alkalma, hogy visszaadja a kölcsönt.

Az állat megtépázott lelkében még egy vágy égett. Valahol, a Bukás és az azt követő káosz sűrűjében, elvesztette a párját, és most egyedül volt. Párja talán még életben volt. Talán ő is sebesülten bolyongott valahol a feldúlt tájon, és őutána kutatott.

Vagy talán – fájdalmában és félelmében – abba az Üregbe menekült, amely feltüzelte a lelkét.

Elhatározta, hogy párját – ha még él – bárhová ment is, megtalálja.

A három távoli figura megnyitotta Üregét, s mindegyik eltűnt saját ősi birodalmában.

Az állat úgy döntött, nem követi egyiküket sem. A három isten hozzá és a párjához képest fiatal volt, s az Üreg, amelybe a nőstény menekülhetett, szintén ősi volt az istenekéhez képest.

Az út fájdalmasnak és nehéznek ígérkezett; szíve hevesen dobogott, félelmet érzett. A kaput, amely megnyílt előtte, szürke csíkos, kavargó erővihar jellemezte. A bestia habozott, majd besétált a viharba, és eltűnt.

ELSŐ KÖNYV

SZIKRA ÉS HAMU

Öt mágus, egy Végrehajtó, számtalan birodalmi démon és a Darujhisztán elleni támadás: mindezek látványos indokként szolgáltak a Császárnő számára, hogy Félkarú Dujeket és viharvert seregét törvényen kívül helyezhesse. Az, hogy ezáltal a Félkarú és serege szabadon, független katonai erőként indíthatott újabb támadást, méghozzá ez alkalommal egy igen rendhagyó szövetségessel, s ezzel táplálta Genabackison a félelmetes Mágikus Vihart, néhányak szerint véletlenszerű következmény. A számtalan áldozat – ha a Csuklyás megengedné nekik – egészen más véleményen lenne. Az eseménysornak, amely később pannioni háború néven híresült el, legköltőibb eseménye talán éppen az egész hadjárat egyik apró előzménye: a Jaghuta Zsarnok, úton a számára végzetesnek bizonyuló Darujhisztán felé, szórakozottan és közömbösen lerombolt egy magányos kőhidat...

Birodalmi hadjáratok (A pannioni háború)

1194-1195, IV. Kötet, Genabackis

Imrygyn Tallobant (szül. 1151)

Első fejezet

Az emlékek faliszőttesek, amelyek mögött kemény fal rejtőzik – mondjátok meg, barátaim, mi a kedvenc színetek, s én elmondom, mit rejt a szívetek...

Álmodott élet

Ilbraes, a koldus

Hamvas Álmának 1164-edik éve (két hónappal a darujhisztáni fesztivál után)

A Pannioni Domínium 4-edik éve

A Tellann Második Gyülekező éve

A híd gadrobi mészkődarabjai szanaszét hevertek a part feltúrt sarában, törötten, megperzselten, mintha egy isten keze egyetlen mozdulattal, hirtelen dühében csapott volna le a keskeny építményre. Zsémbes sejtette, hogy ez a verzió csupán egy karnyújtásnyira van a valóságtól.

Darujhisztánba a pusztítás után úgy egy héttel szivárogtak vissza a hírek, amikor az első, keletre tartó karavánok elérték a folyó partját, és látták, hogy a nemrég még használható híd helyén csupán romok maradtak. A pletykákban egy ősi démon szerepelt, amelyet a malaza ügynökök szabadítottak el, s amely úton az elpusztítandó Darujhisztán felé, lecsapott a hídra is.

Zsémbes a kocsi melletti elfeketedett fűbe köpött. Kételyei voltak az általánosan elterjedt szóbeszéddel kapcsolatban. Tényleg furcsa dolgok történtek két hónappal korábban, a városi ünnepség idején – nem mintha elég józan lett volna ahhoz, hogy ebből bármit is észrevegyen –, s voltak tanúk is bőven, akik mindenféle démonokat, sárkányokat láttak, na meg a Hold Szülöttének félelmetes ereszkedését, ám ha olyan erő érkezett volna, amely az egész környéket elpusztítja, akkor az elérte volna Darujhisztánt is. S mivel a város nem füstölgő romhalmaz volt – legalábbis nem jobban, mint máskor, az ünnepségek után –, kétségkívül nem jött ilyen erő.

Nem, inkább egy isten keze volt, vagy földrengés – bár a Gadrobi-hegység nem volt túl nyugtalan. Talán Hamvas fordult egyet végtelen álmában.

Mindenesetre, az igazság most itt állt a szeme előtt. Vagyis nem állt, hanem hevert, darabokban, Csuklyás Kapuján innen és túl. A lényeg azonban ugyanaz maradt – bármilyen játékot játszottak is az istenek, mindig az olyan keményen dolgozó, szerencsétlen halandók itták meg a levét, mint ő.

Újra használatba vették a régi gázlót, amely vagy harminc méterrel feljebb volt a folyón, mint a néhai híd. Már évszázadok óta nem látott utazókat, s az évszakra nem túl jellemző, egész hetes esőzés után mindkét part dagonyázóvá változott. A gázló előtt karavánok sorakoztak – a hajdani rámpákon, illetve kicsit beljebb, a mélyebb vízben álltak, reménytelenül beragadva. Még tucatnyian várakoztak az ösvény végénél, de a kereskedők, őrök és állatok türelme óráról órára egyre jobban fogyatkozott.

Zsémbesék már két napja vártak arra, hogy átkelhessenek, s a kapitány elégedett volt az embereivel, akik a nyugalom kis szigetét alkották. Pihe a híd egyik, még álló pillérkövén foglalt helyet, horgászbottal a kezében. Jeges Menakisz a többi, kimerült karavánőrt Kapós szekeréhez vezette, Kapós pedig igen boldogan mért ki nekik gredfallani világos sört, borsos áron. Az a tény, hogy a söröshordók eredetileg egy Saltoan melletti, útszéli kocsmába indultak volna, csupán a türelmetlenül várakozó kocsmárosnak jelentett gondot. Nagyon úgy festett, hogy ha sokáig nem változik a helyzet, az átkelőnél előbb egy piac, aztán egy város is felépül. Egyszer aztán majd eszébe jut valamelyik hivatalnoknak Darujhisztánban, hogy jó lenne újjáépíteni a hidat, s röpke tíz év alatt talán sikerül is nekik. Kivéve persze, ha város épül a híd helyén – ebben az esetben ugyanis inkább csak kiküldenek majd egy adószedőt.

Zsémbes elégedett volt azzal, hogy munkaadója türelmesen viseli a várakozást. A folyó túloldaláról az a hír érkezett, hogy Manqui kereskedő fejében megpattant egy ér, s ő meghalt – ez volt fajtája tipikus sorsa. De az ő gazdájuk, Keruli, egészen más volt, mint a többi – olyannyira, hogy Zsémbes általános gyűlölete a kereskedők iránt veszélybe került. Keruli ráadásul egész listányi olyan fura dolgot művelt, amelyből Zsémbes arra következtetett, hogy gazdája nem is kereskedő.

Nem mintha ez számított volna. A pénz az pénz, és Keruli fizetsége jó volt. Sőt, sokkal jobb, mint az átlagé. Zsémbest még az sem érdekelte volna, ha a kereskedő maga Arard herceg álruhában.

– Te ott, jó uram!

Zsémbes tekintete otthagyta Pihét, aki hiába horgászott. A kocsi mellett szakadt öregember állt, és egyenesen rá nézett.

– Vakmerőség tőled ez a hangnem – morogta a karavánkapitány –, hiszen a rongyaidból ítélve vagy a világ legrosszabb kereskedője, vagy szegény szolga vagy.

– Pontosabban szólva, inas vagyok. A nevem Mocsári Emancipor. Ami pedig gazdám szegénységét illeti... nos, éppen ellenkezőleg, nagyon is gazdag. Csak hát már hosszú ideje úton vagyunk.

– Hiszek neked – mondta Zsémbes –, mert nem ismerős az akcentusod, és ez igen nagy szó. Mit akarsz, Mocsári?

Az inas megvakarta ezüstös borostáját. Álla határozott vonalú volt.

– A csőcselék körében óvatosan kérdezősködtem, és úgy tűnik, hogy a karavánőrök között te tiszteletre tettél szert.

– Igen, a karavánőrök körében igen – felelte Zsémbes szárazon. – Tehát mit akarsz?

– A gazdáim beszélni kívánnak veled, jó uram. Ha nem vagy túl elfoglalt. Itt táborozunk a közelben.

Zsémbes hátradőlt a bakon, egy percig méregette Mocsárit, aztán felmordult.

– Értesítenem kell a gazdámat minden beszélgetésről, amelyet más kereskedőkkel folytatok.

– Természetesen, uram. Elmondhatod neki, hogy gazdáim nem akarnak téged átcsábítani magukhoz, vagy másként kompromittálni a szerződésedet.

– Ez igaz? Rendben, várj meg itt! – Zsémbes leugrott a bakról, a Mocsárival ellentétes oldalra. Az apró, díszes keretű ajtóhoz lépett, és egyet kopogott. Az ajtó hangtalanul kinyílt, és a férfi a kocsi belsejének viszonylagos sötétjében, meglátta Keruli kerek, kifejezéstelen arcát.

– Igen, kapitány, menjen csak. Bevallom, kicsit kíváncsi vagyok ennek az embernek a két gazdájára. A találkozás során kérem, nyissa ki jól a szemét, és figyeljen a részletekre is. S ha tudja, kérem, derítse ki, mire készülnek tegnap óta.

A kapitány morgott valamit, hogy leplezze csodálkozását gazdája tudását illetően – a férfi még egyszer sem hagyta el a kocsiját.

– Ahogy kívánja, uram.

– Ja, és visszafelé jövet szedje össze Jegest, kérem. Túlságosan sokat ivott már, és kötekedőbb a kelleténél...

– Akkor talán inkább most szedem össze. Ismerem őt, hajlamos rá, hogy párbajtőrével kilyuggassa valakinek a bőrét.

– Ah, értem. Akkor hát küldje el érte Pihét.

– Uh, ő meg hajlamos rá, hogy beszálljon a balhéba.

– Ön mégis sokra tartja mindkettejüket.

– Igen – felelte Zsémbes. – Szerénytelenség nélkül állíthatom, uram, hogy mi hárman egy csapatban, felérünk egy kétszer ekkora csapattal, ha a gazda és az áru fegyveres védelmére kerül sor. Ezért is kerülünk olyan sokba.

– Tehát magas a bérük? Értem. Hm. Akkor hát értesítse a társait, hogy ha elkerülik a bajt, akkor magas túlóradíjra számíthatnak.

Zsémbes alig jutott szóhoz.

– Uh, ez azt hiszem, megoldja a problémát, uram.

– Nagyszerű. Akkor hát értesítse Pihét, s küldje a dolgára.

– Igen, uram.

Az ajtó becsukódott. Mint kiderült, Pihe már úton volt visszafelé a kocsihoz, egyik kezében a horgászbottal, másikban egy csizmatalpra emlékeztető, szomorúan soványka hallal. A férfi égkék szeme csillogott az izgalomtól.

– Nézd csak, te nyamvadék – ezt fogtam vacsorára!

– Egy diétázó patkánynak talán elég is lenne. Levegő helyett is beszívhatnám szerencsétlen állatot, fél orrlyukkal.

Pihe összeráncolta a homlokát.

– Halleves. Ízesítésnek...

– Igazán remek. Imádom az iszapízű levest. Nézd, ez az izé még csak nem is lélegzik – szerintem már döglött volt, amikor kifogtad a folyóból.

– Egy kővel odavágtam a szeme közé, Zsémbes...

– Biztos kicsi kő volt.

– Ezért nem kapsz belőle egy falatot sem...

– Ezért igazán hálás vagyok. Most figyelj! Jeges éppen leissza magát...

– Fura, még nem hallom a csapkodást...

– Pluszpénzt kapunk Kerulitól, ha nem is lesz balhé. Értetted?

Pihe a kocsiajtóra pillantott, majd bólintott.

– Tudatom vele.

– Jobb lenne, ha sietnél.

– Rendben.

Zsémbes figyelte, ahogy társa elsiet, kezében a horgászbottal meg a zsákmánnyal. A férfi karja hatalmas volt, teste többi részéhez képest túl hosszú és túl izmos. Kedvenc fegyvere egy kétkezes kard volt, amelyet a Halott Ember Történetében vásárolt egy fegyverkovácstól. A majomszerűen hosszú kézben olyan volt a fegyver, mintha csak bambuszból lenne. Pihe fején csibeszőke haj repkedett – olyan volt, mintha összegyűrt halászhálót hordana a fején. Az idegenek általában az első találkozáskor kinevették, de Pihe fegyvere lapjával gyorsan az arcukra fagyasztotta a mosolyt. Olykor örökre.

Zsémbes felsóhajtott és visszatért oda, ahol Mocsári Emancipor várt rá.

– Mutasd az utat! – mondta.

Mocsári fejet hajtott.

– Nagyszerű.

A kocsi masszív volt, házrésze magas, küllős kerekeken ült. A furcsán ívelt vázat díszes faragások ékesítették nagy számban, főleg kicsi, festett alakok, akik fájdalmas arccal kepesztettek vagy másztak. A hajtó ülőhelyét napszítta vászon védte az esőtől. A táborhelytől alig tíz méterre ideiglenesen felállított istállóban legelészett a négy ökör, amelyik a kocsit húzta.

Az inas gazdái nyilván nagyra értékelték a magányt, hiszen táborhelyük mind az úttól, mind a többi kereskedő pihenőhelyétől távol esett. Helyükről kilátás nyílt az út déli felén emelkedő halmokra, valamint az azokon túl elterülő síkság széles szalagjára.

A bakról rühes macska figyelte a közeledő Mocsárit és Zsémbest.

– A te macskád? – kérdezte a kapitány.

Mocsári az állatra sandított, majd felsóhajtott.

– Igen, uram. A neve Mókus.

– A rühesedést bármelyik alkimista vagy viaszboszorka ki tudná kezelni.

Az inas kényelmetlenül feszengett.

– Utána fogok nézni, amint Saltoanba érünk – motyogta. – Ah... – a dombok felé biccentett, az úton túl. – Ott jön Brokát mester.

Zsémbes megfordult, és szemügyre vette a magas, szögletes férfit, aki elérte a dombot, és lassan feléjük közeledett. Drága, fekete bőrből készült, bokáig érő köpenyt viselt, valamint szintén fekete bőr lovaglócsizmát és szürke lábszárvédőt. Bő selyeminge alatt – amely szintén fekete volt – fekete, finom szemű páncéling csillant.

– A fekete – mondta a kapitány Mocsárinak – a tavalyi év divatszíne volt Darujhisztánban.

– A fekete Brokát mindenkori divatszíne, jó uram.

A gazda arca sápadt volt, és határozottan háromszögletű, amit gondosan nyírt szakálla csak még jobban hangsúlyozott. Olajtól fénylő haját hátrasimította magas homlokából. Szeme lapos volt és szürke – olyan színtelen, mint minden más a férfin –, s amikor Zsémbes tekintete találkozott az idegenével, a kapitányban feltámadt a menekülési ösztön.

– Zsémbes kapitány – szólalt meg Brokát halk, kulturált hangon –, munkaadója kíváncsisága nem is csak kicsit szemtelen. Általában nem díjazzuk túlságosan, ha valaki túlzott érdeklődést mutat tevékenységünk iránt, ám ez esetben kivételt teszünk. Kérem, tartson velem! – Mocsárira pillantott. – A macskád mintha szívrohamtól szenvedne. Javaslom, nyugtasd meg az állatot.

– Azonnal, gazdám.

Zsémbes keze tőre gombján nyugodott. Gyanakodva nézett Brokátra. Amikor az inas felmászott a bakra, a kocsi rugói megnyikordultak.

– Nos, kapitány?

Zsémbes meg sem mozdult.

Brokát enyhén felhúzta a szemöldökét.

– Biztosítom, a munkaadója nagyon szeretné, ha velem tartana. Ha azonban fél ettől a küldetéstől, talán megbeszélhetné vele, hogy fogja a kezét, amíg végre nem hajtja a feladatot. Figyelmeztetem azonban, hogy gazdáját igen nehéz lenne kicsalogatni a szabadba – még magának sem biztos, hogy sikerülne.

– Horgászott már valaha? – kérdezte Zsémbes.

– Hogy horgásztam-e?

– Azok, akik minden ócska csalira harapnak, még fiatalok, és nem is lesznek idősebbek soha. Én már több mint húsz éve dolgozom karavánoknál, uram. Nem vagyok fiatal. Ha kapást akar, horgásszon máshol.

Brokát szárazon elmosolyodott.

– A modora biztató, kapitány. Mehetünk?

– Mutassa az utat!

Átkeltek az úton. Egy régi kecskepásztorösvényen haladtak a dombok között. A folyó feléjük eső oldalán felvert tábor hamar eltűnt a szemük elől. Minden domboldal és tető barna volt a tűz szárította, összetört fű miatt, bár helyenként mutatkoztak friss, zöld hajtások is.

– A tűz – jegyezte meg Brokát menet közben – elengedhetetlen az ilyen füves puszták egészségének fenntartásához. Csakúgy, mint a bhederinek vonulása. A több százezer pata ugyanis keményre tapossa a vékony talajréteget. A kecskék azonban gondoskodnak róla, hogy ezek az ősi dombok sose borulhassanak már zöldbe. De a tűzről volt szó, nem igaz? Erőszak és pusztítás, mindkettő az élet elengedhetetlen része. Nem találja ezt furcsának, kapitány?

– A furcsa az, uram, hogy az az érzésem, otthon felejtettem a viasztáblámat.

– Tehát járt iskolába. Milyen érdekes. De hiszen maga katonaember, nem? Akkor meg mi szüksége van betűkre és számokra?

– Maga viszont a számok és a betűk embere; mi szüksége arra a jól bejáratott kardra az oldalán, meg a díszes páncélingre a felsőtestén?

– A tömegek taníttatásának egyik sajnálatos mellékhatása, a tisztelettudás csökkenése.

– Úgy érti, az egészséges szkepticizmus.

– Igazából az autoritás elvetésére gondoltam. Hogy válaszoljak a kérdésére, talán már észrevette, hogy csak egy, meglehetősen öreg inasunk van. Nem tartunk bérelt testőrséget. Szakmánkban nagyon fontos, hogy az ember meg tudja védeni magát...

– És vajon mi lehet ez a szakma?

Jól kitaposott ösvényen ereszkedtek a dombok közé. Brokát megtorpant, és mosolyogva Zsémbeshez fordult.

– Szórakoztatónak találom magát, kapitány. Most már értem, miért beszélnek magáról olyan tisztelettel a karavánban. Egyedülálló módon nem csak, hogy van agya, de még használni is tudja. Jöjjön, már majdnem ott vagyunk.

Megkerültek egy viharvert domboldalt, és egy friss kráter széléhez értek. A gödörben a talaj sáros volt és feldúlt, s a trutymóból itt-ott törött kődarabok álltak ki. Zsémbes úgy tippelte, hogy a gödör átmérője úgy negyven méter, mélysége pedig négy vagy öt karhossznyi lehet. A közelben, a kráter peremén, férfi üldögélt – fekete bőr öltözékben. Kopasz fején a bőr vakítóan fehér volt. Tekintélyes testméretei ellenére könnyedén felállt, s kecsesen feléjük fordult.

– Kapitány, ez Nyársas Korbál. A... társam. Korbál, ez itt Zsémbes, akinek a neve kétségkívül utal a személyiségére is.

Ha Brokát nyugtalanságot keltett a kapitányban, akkor ez az ember széles, kerek arcával, apró malacszemével, húsos, széles szájával, amelynek sarka lefelé görbült – vagyis egy arccal, amely egyszerre volt gyermeki és borzalmas – valósággal megdermesztette. Az érzés ez esetben is teljesen ösztönös volt, mintha Brokát és társa romlott aurával bírtak volna.

– Nem csoda, hogy a macskának szívrohama volt – motyogta a kapitány a bajsza alatt. Elfordította a tekintetét Nyársas Korbálról, és a krátert kezdte tanulmányozni.

Brokát a kapitány mellé lépett.

– Nos, kapitány, tudja, mi ez, amit lát?

– Igen, nem vagyok vak. Ez egy lyuk a földben.

– Humoros. Valaha sír volt itt. Egy Jaghuta Zsarnok hevert benne, megláncolva.

– Hevert.

– Igen. Ha jól hallottam, valamilyen távoli birodalom kezdett itt játszmába. Egy T'lan Imass segítségével kiszabadították a lényt.

– Tehát hisznek a mendemondáknak – állapította meg Zsémbes. – Ha valóban ez történt, akkor mi az isten csudája lett később azzal a lénnyel?

– Mi is ezen töprengtünk, kapitány. Mi idegenek vagyunk ezen a kontinensen. Egészen a közelmúltig hírét sem hallottuk a Malaza Birodalomnak, sem a gyönyörű Darujhisztánnak. Túlságosan is rövid itt-tartózkodásunk során azonban megismertünk néhány történetet a nemrég lejátszódott eseményekről. Démonokról, sárkányokról, merénylőkről. És egy Azath Házról, amelynek neve Fortély, s amelybe még nem lehet belépni, bár már laknak benne – természetesen meglátogattuk. Sőt, hallottunk valamilyen repülő erődről is, amit a Hold Szülöttének hívnak, s amely a város fölött lebegett...

– Igen, ezt a saját szememmel láttam. Egy nappal azelőtt távozott, hogy én eljöttem volna.

Brokát felsóhajtott:

– Sajnos úgy tűnik, túl későn érkeztünk ahhoz, hogy tanúi lehessünk ezen csodálatos eseményeknek. Úgy hallottam, egy Tiste Andii a Hold Szülöttének ura.

Zsémbes vállat vont.

– Ha maga mondja... Én személy szerint nem szeretem a pletykát.

A férfi tekintete végre megkeményedett. A kapitány pedig elmosolyodott magában.

– Pletyka. Hát persze.

– Tehát ezt akarták nekem megmutatni? Ezt a... lyukat?

Brokát csodálkozva nézett rá.

– Nem egészen. Ez a lyuk csak a bejárat. Meg akarjuk nézni a jaghuta sírt, amely benne rejtőzik.

– Oponn áldása legyen magukkal! – felelte Zsémbes, és megfordult.

– Úgy sejtem – szólalt meg a háta mögött a férfi –, hogy a gazdája arra biztatná, tartson velünk.

– Biztathat, ameddig csak akar – mondta a kapitány. – Nem arra szerződtem, hogy elsüllyedjek egy sártóban.

– Nem áll szándékunkban besározni magunkat.

Zsémbes hátrapillantott, és savanyúan elmosolyodott.

– Szófordulat volt csupán, Brokát. Elnézést, ha sértőre sikerült – ismét megfordult, és elindult visszafelé az ösvényen. Aztán megtorpant. – A Hold Szülöttét akarták látni, uraim? – kérdezte, miközben előremutatott.

A bazalterőd fekete fellegként lebegett a déli horizonton. Csizma csikordult a kavicson, és Zsémbes azon kapta magát, hogy a két férfi között áll, akik a távoli repülő hegyet figyelik.

– A távolságot – motyogta Brokát – nehéz megbecsülni. Milyen messze van?

– Úgy tippelnék, egy mérföldre lehet, vagy egy kicsit távolabb. Biztosíthatom önöket, uraim, hogy az én ízlésemnek túlságosan is közel van. Sétáltam az árnyékában Darujhisztánban – nehéz is lett volna nem ezt tenni egy ideig –, és higgyék el, nem túlságosan megnyugtató érzés.

– El tudom képzelni. Mit csinál itt?

Zsémbes vállat vont.

– Úgy látom, délkeletnek tart...

– Ezért van megdőlve.

– Nem. Palás fölött megsérült. A Malaza Birodalom mágusai súlyos csapást mértek rá.

– Tekintélyes erőt képviselhetnek ezek a mágusok.

– Belehaltak. Legalábbis a legtöbbjük. Ezt hallottam. Különben is, bár a Hold Szülöttét sikerült megsebezniük, annak ura sértetlen maradt. Ha szeretnének maguk is lyukat ütni a földbe még a kerítés előtt, akkor menjenek csak, és majd elintézi magukat annak a „tekintélyes” otthonnak a gazdája.

Nyársas Korbál végre megszólalt, hangja magas volt és idegesítően vékony.

– Brokát, érezhet bennünket?

Társa elkomorodott, tovább nézte a Hold Szülöttét, majd megrázta a fejét.

– Úgy érzem, nem folytat ilyen irányú keresést, barátom. De ezt talán beszéljük meg később, kettesben.

– Rendben van. Akkor nem akarod, hogy megöljem ezt a karavánőrt?

Zsémbes riadtan hátralépett, s félig már elő is húzta tőreit.

– Ha megpróbálja, megkeserüli – morogta.

– Nyugalom, kapitány – mondta Brokát mosolyogva. – Társamnak egyszerű gondolatmenete van...

– Egyszerű, mint egy bérgyilkosé, ezt akarta mondani.

– Talán. Mindegy, biztosíthatom afelől, hogy nincs veszélyben az élete.

Zsémbes komor képpel az ösvény felé hátrált.

– Keruli mester – suttogta. – Ha most látja mindezt – én azt hiszem, hogy igen –, akkor remélem, hogy a jutalompénzem kellően tekintélyes összeg lesz. S ha számít valamit a véleményem, én azt mondanám, hogy tisztuljunk el minél gyorsabban ennek a két bajkeverőnek a közeléből.

Pár pillanattal azelőtt, hogy a kráter eltűnt volna a látómezejéből, látta, hogy Brokát és Korbál hátat fordít neki – és a Hold Szülöttének. Fél percig csak néztek lefelé a lyukba, majd elindultak lefelé, és eltűntek szem elől.

Zsémbes felsóhajtott, megfordult, és elindult visszafelé a táborba. Közben megtornáztatta kicsit a vállát, hogy megszabaduljon a nyomasztó feszültségtől. Amint elérte az utat, ismét felemelte a tekintetét, és a Hold Szülöttét kereste a távolban. Meg is pillantotta, ezúttal még távolabb, halványabban.

– Te ott, uram, remélem, hogy megérezted Brokát és Nyársas Korbál jelenlétét, s azt teszed velük, amit a Jaghuta Zsarnokkal... feltételezem, hogy benne volt a kezed az ügyben. Megelőző gyógykezelés, a felcserek ezt mondanák. Imádkozom, nehogy egy napon majd mind az érdektelenséged miatt szenvedjünk.

Az úton sétálva Mocsári Emanciporra pillantott, aki a bakon üldögélt, és fél kézzel az ölében fekvő macskát simogatta. Rühes? Zsémbes átgondolta a dolgot. Valószínűleg nem.

*

A hatalmas farkas a test körül keringett. Fejét lehajtotta, és befelé fordította, hogy fél szemét mindig az ájult halandón tarthassa.

A Káosz Üregében ritkán jártak látogatók. A kevesek között is a halandó emberek voltak a légritkábbak. A farkas már annyi ideje járta a vidéket, hogy ő maga sem tudta számon tartani. Annyi ideje volt egyedül, elveszve, hogy elméje egészen megváltozott, új alakot öltött; gondolatai ritka és távoli mederbe terelődtek. Vadállati tekintetében kevesen fedezték volna fel az értelem szikráját, bár az ott lakozott benne.

A farkas csak keringett, törtfehér bundája alatt hatalmas izomkötegek hullámzottak. Fejét lehajtotta, befelé fordította. Fél szemét a magányos halandón tartotta.

A kemény összpontosítás hatásos volt, figyelme tárgyát az időtlenségben tartotta – ez azon erők véletlen mellékhatása volt, amelyeket a farkas magába szívott ebben az Üregben.

Csak kevésre emlékezett az egyéb világokból, melyek a Káoszon túl léteztek. Semmit sem tudott az emberekről, akik úgy tisztelték őt, mint egy istent. De valamiféle tudás eljutott hozzá, egy ösztönös érzés, amely... lehetőségeket sugallt neki. Új utakat. A farkas érezte, hogy a törékeny ember felfedezésével választási lehetőséghez jutott.

A lény azonban még habozott.

Veszélyt is érzett a lehetőség mögött. S a döntés, amely lassan kikristályosodott benne, remegéssel töltötte el.

Lassan befelé kezdett mozdulni, spirálisan, egyre közelebb az ájult alakhoz. Fél szeme a férfi arcára tapadt.

A lény ekkor meglátta, hogy az ajándék valódi érték. Semmi mással nem magyarázhatta azt, amit a halandó férfi arcában felfedezett. Tükörképe volt lelkének, minden részletében. Olyan lehetőség volt ez, amit nem lehetett nem kihasználni.

A farkas azonban még mindig habozott.

Aztán egy régi kép tűnt fel az elméjében. Egy fagyott kép, amely az idők során megfakult.

Ez elég volt ahhoz, hogy lezárja a spirált.

Aztán megtörtént.

Még látó fél szeme kinyílt, s halványkék, felhőtlen égboltot látott. A másik szemének helyét takaró seb őrjítően viszketett, mintha rovarok rohangáltak volna a bőre alatt. Sisakot viselt, feltolt rostéllyal. A talaj kemény, sziklás volt, a kövek a húsába nyomódtak.

Mozdulatlanul feküdt, próbált visszaemlékezni, mi is történt vele. Fekete szakadás támadt előtte a levegőben – beleesett, belerepítették. Egy ló alatta, amely eltűnt, íjának húrja megpattant. Nyugtalanság, amelyet társával együtt érzett. A barátjával együtt, aki mellette lovagolt. Paran Kapitány.

Ifjabb Tok felnyögött. Sokfürt. Az az őrült bábu. Csapdába csalt minket – futott át az agyán. A képtöredékek összeálltak, s az emlékezet visszatértével félelem öntötte el a férfit. Az oldalára gördült, bár minden izma tiltakozott ez ellen. A Csuklyás szakállára, ez nem a Rhivi-síkság.

Minden oldalon, amerre csak ellátott, törött, fekete üveg borította a tájat. Egy karnyújtásnyira a talaj fölött szürke por lebegett, szinte mozdulatlan felhőkben. A férfitól balra, talán úgy kétszáz méterre, lankás dombocska törte meg a síkság monotóniáját.

Torkát nyers húsnak érezte. Szeme viszketett. A nap forrón tűzött le rá. Tok köhögve felült, alatta obszidián csikordult. Megpillantotta maga mellett ívelt íját, és érte nyúlt. A tegezét mindig a nyeregre csatolva tartotta. Bárhová került is, hűséges wicka hátasa nem tartott vele. Az oldalán lógó késtől és a pillanatnyilag használhatatlan íjtól eltekintve, nem volt semmije. Se víz, se élelem. Amikor közelebbről is szemügyre vette íját, elkomorodott. A bélhúr ugyanis megnyúlt.

Nagyon. Ami annyit jelent, hogy... jóideig... távol voltam. Távol. Hol? Sokfürt egy Üregbe hajította őt. Az idő ott valahogy elveszett. Nem volt sem túlzottan szomjas, sem éhes. De hiába lett is volna nála nyíl, az íj feszessége odavolt. Ami még rosszabb, a húr ki is száradt, a viasz magába szívta az obszidiánport. Nem lehetett volna megfeszíteni. Ez arra utalt, hogy napok, sőt, talán hetek teltek el, hiába volt a szervezete más véleményen.

Talpra kecmergett. A tunikája alatt viselt páncéling tiltakozott a mozdulatok ellen, s csillogó por hullott ki belőle.

Egy üregben vagyok? Vagy talán kiköpött magából? Bárhogy is, kiutat kell találnia ebből az élettelen, vulkanikus pusztaságból. Feltéve, ha van egyáltalán kiút...

Megindult a dombocska felé. Az nem volt ugyan túl magas, de Toknak szüksége volt egy olyan pontra, ahonnan jobban belátja a terepet. Ahogy közelebb ért a halomhoz, több hasonlót is megpillantott, egymástól egyenlő távolságra. Sírok. Remek, imádom a sírokat. Aztán meglátta a középsőt is, amely nagyobb volt az összes többinél.

Tok felmászott az első halomra, s menet közben észrevette, hogy abba lyukat ásott valaki – valószínűleg sírrablók. Egy pillanat múltán megtorpant, megfordult, és közelebb ment a lyukhoz. Leguggolt a kiásott gödör mellé, s amikor lenézett, ferdén futó alagutat látott. Ameddig csak lelátott – csaknem egyembernyi mélységben – az obszidiánréteg töretlenül tartotta magát. Annak ellenére, amit a halmok mutattak magukból, valószínűleg hatalmas, kupolás képződmények lehettek, és nem egyszerű kis sírok. Bármi is ez – mormogta magában –, nagyon nem tetszik.

Megállt egy percre, s gondolatban átfutotta azon események sorát, amelyek ebbe a... szerencsétlen helyzetbe sodorták. A Hold Szülöttének halálos esője valamiféle kezdeti pontot jelölt. Tűz és fájdalom, fél szeme halála, egy csók, mely gusztustalanul torz sebhelyet hagyott egy amúgy csinosnak mondott, fiatal arcon.

Lovaglás északnak, a pusztán, hogy összeszedje Árva Végrehajtót, aztán az ütközet az ilgres barghasztokkal. Vissza Palásba, még több bonyodalomért. Árva átvette a parancsnokságot, és visszaállította őt régi pozíciójába – ismét Karmos hírvivő lett. Hírvivő? Tok, legalább magadhoz légy őszinte. Kém voltál. De lefokoztak. Felderítő voltál Félkarú seregében. Felderítő, és semmi más, egészen addig, míg a Végrehajtó fel nem bukkant. Palásban még jobban összebonyolódtak a dolgok. Szélfogó, aztán Paran kapitány. Menekülés és üldözés.

– Micsoda felfordulás... – motyogta.

Sokfürt csapdája úgy hajította őt valamilyen ellenséges Üregbe, akár egy legyet a szélvihar. Ott pedig... elidőztem. Azt hiszem. A Csuklyás vigyen el, ideje, hogy elkezdjek úgy gondolkodni, ahogy egy katonához illik. Szedd össze magad! Ne tegyél semmi fölöslegeset! Gondolj a túlélésre ezen a furcsa, barátságtalan helyen...

Folytatta útját a középső sírhalom felé. Az lankás volt, de legalább háromszor olyan magas, mint egy felnőtt ember. Ahogy felfelé mászott az oldalán, egyre hevesebben kezdett köhögni. Nem volt hiábavaló az erőfeszítése. A tetőn meglátta, hogy a kisebb sírok gyűrűjének közepén áll. Pont vele szemben, alig háromszáz méterre a sírok gyűrűjén túl, ám a pára miatt csak homályosan láthatóan, szürke hegyek sovány válla emelkedett. Közelebb, tőle balra kőtorony romjait látta. A romok mögött az ég halvány, vöröses fényben égett.

Tok felnézett a napra. Amikor felébredt, az égitest kicsivel kevesebb, mint egynegyednyivel lejjebb járt a delelőpontnál, most viszont pont fölötte helyezkedett el. Így már képes volt tájékozódni. A dombok tőle északnyugatra húzódtak, a torony romjai pedig nyugat-északnyugatra helyezkedtek el.

Tekintetét ismét a torony mögött, az égen látható vörös izzás vonta magára. Igen, jól látta – az pulzált, olyan egyenletesen, akár egy szív. Megdörzsölte a bal szemgödrét fedő heget, s a válaszként elméjére törő színes képek láttán összerezzent. Tehát varázslat. Istenem, kezdem nagyon meggyűlölni a varázslat minden formáját.

Kis idő elteltével a közvetlen közelében látható részletek vonták el a figyelmét. A középső sírhalom északi oldalán hatalmas gödör tátongott, amelynek széle köves, egyenetlen volt. A fenekén kőhalom hevert – némelyik darabon még látszottak a vörös festék nyomai. Lassan rádöbbent, hogy a gödrök nem sírrablók keze által keletkeztek. Bármi csinálta is, az a sírból nyomult felfelé, erőszakosan. Úgy tűnik, ezen a helyen még a halottak sem alszanak örökké. Egy pillanatra csaknem úrrá lett rajta az idegesség, de aztán halk szitkozódással megrázta magát. Láttál már rosszabbat is, katona. Emlékezz csak a T'lan Imassra, akivel a Végrehajtó összeállt. Beru vigyázzon ránk, két lábon járó, összeszáradt szarkazmus volt, személyesen. Mély szemgödrök, egy szikrányi, egy villanásnyi kegyelem nélkül. Az a lény úgy vágta ketté a barghasztot, akár egy rhivi a pusztai vaddisznót.

Tekintete még mindig a halom oldalában tátongó gödröt fürkészte, de gondolatai Árva és élőhalott társa körül jártak. Egy nyughatatlan lényt akartak kiszabadítani, hogy vad és gonosz erőt eresszenek a vidékre. Nem tudta, vajon sikerült-e nekik. A sír rabjának kétségkívül hatalmas feladatot kellett végrehajtania – varázslatok, szilárd falak, és többméternyi vastagságú, összetömörített üveg állták útját. Nos, hasonló körülmények között valószínűleg én is olyan kétségbeesett és eltökélt lennék. Mennyi ideig tarthatott? S mennyire torzulhatott el a lélek, mire kiszabadult?

Megborzongott, majd ismét vadul felköhögött. A világban sok misztérium volt, s közülük alig néhányat lehetett csak kellemesnek mondani.

Lefelé menet megkerülte a gödröt, és a torony felé indult. Nem tartotta valószínűnek, hogy a sír egykori rabja szabadulása után sokáig időzött volna a környéken. A helyében én a lehető legmesszebb menekültem volna, méghozzá olyan gyorsan, ahogy csak lehet. Nem lehetett tudni, mennyi idő telhetett el a lény kiszabadulása óta, de Toknak egy belső hang azt súgta, hogy évekkel, vagy talán évtizedekkel azelőtt történhetett a dolog. Mindenesetre, furcsamód egyáltalán nem érzett félelmet, pedig a környék barátságtalannak tűnt, s a holt talaj alatt sok titok rejtőzött. Bármilyen veszedelem lakozhatott is a tájon, az már régen odébbállt.

Negyven méterre a toronytól, csaknem keresztülesett egy testen. Vékony réteg por leplezte ottlétét, s a por, amelyet Tok felkavart, felhőben felemelkedett. A malaza szitkozódott, s homokot köpködött a szájából.

A kavargó, csillogó porszemek felhőjén át látta, hogy a csontok valaha embert formáztak, hatalmas, erős embert. Az izmok dióbarnára száradtak rajta, a fél öltözetet alkotó bőrök és szőrmék csíkokra szakadtak, és elkezdtek rothadni. A test fejét csontsisak takarta, amelyet egy agancsos állat pofájából alakítottak ki. Valamikor, a múltban, az egyik agancsszárat letörték róla. A közelben egy por borította, kétkezes kard is hevert. Ha már a Csuklyás koponyájánál tartunk...

Ifjabb Tok lenézett a testre.

– Te meg mit csinálsz itt? – kérdezte.

– Várok – felelte a T'lan Imass, reszelős hangon.

Tok a halhatatlan harcos neve után kutatott az emlékezetében.

– Onos T'oolan – mondta végül elégedetten. – A Tarad Klánból...

– A nevem most már Túl. Klán nélküli vagyok. Szabad vagyok.

Szabad? És mihez is kezdesz a nagy szabadságoddal, te csontkupac? Heverészel a pusztában?

Mi történt a Végrehajtóval? Hol vagyunk?

– Elvesztünk.

– Ez melyik kérdésre volt válasz, Túl?

– Mindkettőre.

Tok összeszorította a fogát, és leküzdötte magában a késztetést, hogy belerúgjon a T'lan Imassba.

– Nem mondanád el egy kicsit részletesebben?

– Talán igen.

– Nos?

– Árva Végrehajtó két hónappal ezelőtt meghalt Darujhisztánban. Mi egy ősi helyen vagyunk, amelyet Bánatnak neveznek, kétszáz mérföldre délre a várostól. Most múlt dél.

– Most múlt dél, azt mondod. Köszönöm a szíves felvilágosítást – kevés örömet talált abban, hogy egy olyan lénnyel beszélgethet, aki már több százezer éve létezik, és ez a kényelmetlen érzés felélesztette szarkazmusát – ez pedig meglehetősen kockázatos hozzáállás volt. Idióta, szedd össze magad. Az a palakard nem csak dísznek van itt. – Ti ketten szabadítottátok ki a Jaghuta Zsarnokot?

Tok komoran keresztbe fonta a karját.

– Azt mondtad, várakozol. Mire vársz?

– Már egy ideje nincs itt. Most vissza fog térni.

– Kicsoda?

– Az a nő, aki a toronyban lakik, katona.

– Felállnál legalább, amikor velem beszélsz? – Mielőtt még beadom a derekamat a kísértésnek...

A T'lan Imass felemelkedett, s minden porcikája fájdalmasan, tiltakozóan megnyikordult. Széles, nagy testéről por hullott a földre. Amikor Tokra nézett, egy villanásnyi ideig mintha felcsillant volna valami a szemgödre mélyén, de aztán Túl elfordult, és a kardjáért nyúlt.

Istenem, miért is nem ragaszkodtam inkább ahhoz, hogy maradjon fekve! Száraz bőr, szikkadt izmok, nehéz csontok... s mindez úgy mozog, mintha legalábbis élne. Ah, hogy odavolt értük a Császár! Olyan sereget alkottak, akiket sosem kellett etetnie, sosem kellett szállítania, sereget, amely bárhová el tudott jutni, és szinte bármit meg tudott tenni. És sosem dezertáltak – egy kivétel volt csupán, ez a lény, aki előttem áll. Különben is, hogyan büntet meg az ember egy dezertőr T'lan Imasst?

Vízre van szükségem – mondta Tok egy hosszú perc után, amely azzal telt, hogy csak nézték egymást. – Meg élelemre. Meg találnom kellene pár nyílvesszőt. És egy új húrt – kicsatolta a sisakját, és levette a fejéről. Az alatta lévő bőrsapka csurom víz volt. – Nem várhatnánk a toronyban? Ez a forróság kisüti az agyamat. – És vajon miért beszélek úgy, mintha segítséget várnék tőled, Túl?

A part délnyugatra van innen, csak egy kilométerre – mondta Túl. – Ott találunk majd élelmet és tengeri algát is, amely jó lesz húrnak addig, amíg nem jutunk bélhez. Friss vizet viszont nem érzek a környéken. A torony lakója talán nagylelkű lesz, bár erre kicsi az esély, ha bent talál téged, amikor hazaér. Nyílvesszőket tudunk készíteni. Van a közelben egy sós mocsár, ahol bőven nő csontsás. Csapdát állítunk a parti madaraknak, hogy legyen toll is. Ami pedig a nyílhegyeket illeti... – Túl körbenézett az obszidiánpusztában. – Azt hiszem, nem lesz hiány a nyersanyagban.

Rendben van, szóval segítesz nekem. Köszönet érte a Csuklyásnak – gondolta Tok, majd hangosan folytatta:

– Nos, remélem, hogy még mindig tudsz követ faragni és tengeri algát fonni, T'lan Imass, hogy a csontsás – bármi legyen is az – megmunkálásáról már ne is beszéljünk. Egy biztos, én nem értek az ilyesmihez. Amikor nyilakra volt szükségem, igényeltem őket, és amikor megérkeztek, vashegyük volt, és egyenesek voltak, akár a parancsolat.

– Nem felejtettem el a képességet, katona...

– Mivel a Végrehajtó sosem mutatott be minket egymásnak rendesen: a nevem Ifjabb Tok, és nem katona vagyok, csak felderítő...

– A Karmosok alkalmazásában álltál.

– Igen, de sem merénylőnek, sem mágusnak nem képeztek ki. Különben is, erről a pozícióról többé-kevésbé már lemondtam. Most nem akarok semmi mást, csak visszatérni a Félkarú seregébe.

– Hosszú út lesz.

– Sejtettem. Tehát minél előbb elindulok, annál jobb. Mondd csak, milyen széles ez az üveges pusztaság?

– Hét mérföld. Azon túl a Lamatath-síkság terül el. Amikor eléred a határát, észak-északkeleti irányban kell folytatnod az utad...

– Hová jutok majd? Darujhisztánba? Megostromolta Dujek a várost?

– Nem – a T'lan Imass hirtelen elfordította a fejét. – Már jön.

Tok követte Túl tekintetét. Három alakot látott felbukkanni déli irányból. Már közeledtek a sírhalom-gyűrű széléhez. Hármójuk közül csak a középső alak járt egyenesen. A nő magas volt, vékony, és olyan fehér, bő telabát viselt, amilyet Hétvárosban a nemesi származású asszonyok hordtak. Fekete haja hosszú volt és egyenes. Két oldalán egy-egy kutya baktatott – a balján lévő akkora volt, mint egy hegyi póni, s leginkább farkasra hasonlított, a jobbján lévő alacsonyabb volt, barnás, erős testalkatú.

Mivel Túl és Tok nyílt terepen állt, a három közeledőnek észre kellett vennie őket, ám sem az irányon, sem a tempón nem változtattak. Amikor már csak egytucatnyi lépés volt a távolság közöttük, a farkasszerű kutya előreiramodott, s farkát csóválva a T'lan Imasshoz lépett. Tok mulatságosnak találta a jelenetet. Megvakarta az állát.

– Régi barátod, Túl? Vagy csak azt akarja, dobj neki egy csontot a sokból?

A halhatatlan harcos némán végigmérte őt.

– Csak vicc volt – mondta Tok, és vállat vont. – Rossz vicc. Nem gondoltam, hogy egy T'lan Imass képes megsértődni. – Vagyis, csak remélem, hogy pusztán ennyiről van szó. Istenem, miért nem tudom befogni a számat...

Csak gondolkodtam – felelte Túl lassan. – Ez az állat egy aya, és nem nagyon érdeklik a csontok. Az ayák a húst szeretik, lehetőleg még melegen.

Tok nyelt egy nagyot.

– Értem.

– Vicc volt – mondta Túl egy perc múltán.

– Aha – Óh. Talán mégsem lesz ez olyan rossz, mint hittem. A meglepetések sorának sosincs vége.

A T'lan Imass kinyújtotta a kezét, s csontos ujjait az aya széles fején nyugtatta. Az állat mozdulatlanná dermedt.

– Régi barát? Igen, befogadtunk ilyen állatokat a törzsünkbe. Éhen haltak volna. Tudod, mi voltunk a felelősek az éhínségükért...

– Felelősek? Túlvadászás történt? Azt hittem, hogy a te fajtád egységben él a természettel. Azok a szellemek, azok a rituálék...

– Ifjabb Tok – vágott közbe Túl –, gúnyolódsz velem, vagy ennyire tudatlan vagy? Még a tundrák mohái sem élnek békességben. Minden küzd, minden harcol a dominanciáért. Akik veszítenek, eltűnnek.

– S mi sem vagyunk különbek...

– De igen, katona. Nekünk megadatott a választási lehetőség. Az előrelátás képessége. Bár gyakran csak későn ismerjük el a felelősségünket... – a T'lan Imass oldalra billentett fejjel szemlélte az előtte álló ayát, s saját, csontos kezét, amely továbbra is az állat fején nyugodott.

– Baaljagg várja a parancsodat, kedves halhatatlan harcos – mondta az érkező nő dallamos, lágy hangon. – Milyen bájos. Garath, csatlakozz fivéredhez, és üdvözöld te is kiszáradt vendégünket – tekintete találkozott Tokéval, és a nő elmosolyodott. – Persze lehet, hogy Garath úgy dönt, társad már megérett arra, hogy elföldeljék. Vicces lenne, nem igaz?

– Egy ideig biztos – mondta Tok. – Daru nyelven beszélsz, ám hétvárosi telabát viselsz...

A nő szemöldöke felszökött.

– Igazán? Óh, micsoda káosz! De ismerd el, kedves uram, te is daru nyelven beszélsz, ám annak a frusztrált nőnek a birodalmából jössz... mi is a neve?

– Laseen Császárnő. Malaza Birodalom – És ezt ugyan honnan tudtad? Nem is vagyok egyenruhában...

A nő elmosolyodott.

– Persze.

– Ifjabb Tok vagyok, a T'lan Imass neve pedig Túl.

– Milyen találó. Huh, meleg van idekint, nem igaz? Pihenjünk le kicsit a jaghuta toronyban. Garath, hagyd abba a T'lan Imass szimatolását, és ébreszd fel a szolgákat.

Tok figyelte, ahogy a masszív kutya a torony felé üget. A felderítő ekkor látta csak meg, hogy a bejárat tulajdonképpen balkon, amely valószínűleg az első emelethez tartozik – újabb utalás volt ez az összepréselt üveg vastagságára.

– Ez a hely nem tűnik túlságosan kényelmes lakhelynek – állapította meg.

– A látszat csal – mormogta a nő, s újabb lélegzetelállító pillantást lövellt Tok felé.

– Van neved? – kérdezte Tok, miközben megindultak a torony felé.

– Ő Irigy Hölgy – mondta Túl. – Drakonusz lánya, azé, aki a Dragnipurt, a kardot készítette. A kard jelenlegi tulajdonosa Fürkész Anomander; a Hold Szülöttének ura ölte meg őt, a saját kezével. Drakonusznak, úgy tudjuk, két lánya volt, akiket Irigynek és Bosszúnak nevezett el...

– A Csuklyás szakállára, ezt nem mondod komolyan – motyogta Tok.

– A nevek kétségkívül őt is mulattatták – folytatta a T'lan Imass.

– De igazán – sóhajtotta Irigy Hölgy –, most elrontottátok a játékomat. Találkoztunk már?

– Nem. De nem vagy számomra ismeretlen.

– Azt látom! Beismerem, túl nagy szerénységre vall részemről, hogy azt hittem, nem fognak felismerni. Végül is, nem is egyszer keresztezte utam a T'lan Imassokét. Pontosan kétszer, azt hiszem.

Túl végigmérte őt feneketlen mély pillantásával.

– Ha ezzel megnyugtatlak, Hölgy, személyazonosságod ismerete nem ad magyarázatot arra a titokzatos részletre, hogy most itt laksz Bánatban. Szeretném tudni, mit keresel ezen a helyen.

– Mire célzol? – kérdezte játékosan a nő.

Ahogy közelebb értek, a torony bejáratában feltűnt egy bőrpáncélos, maszkos alak. Tok megtorpant.

– Ez egy szegula! – Irigy Hölgyhöz fordult. – A szolgád egy szegula!

– Így hívják őket? – a nő összeráncolta a szemöldökét. – Ismerős a név, bár a kontextus most valahogy nem ugrik be. Nos. Megjegyeztem a személynevüket, de ezen kívül nem sokat. A közelben voltak, és felfedeztek engem... ez, akit Szenunak hívnak, és két társa. Úgy gondolták, hogy az én meggyilkolásommal teszik színesebbé az unalmas utazást – felsóhajtott. – Így aztán most engem szolgálnak – a szegulához fordult. – Szenu, teljesen felébredtek már a fivéreid?

Az alacsony kis ember oldalra hajtotta a fejét, díszes maszkja ferde szemrésén kivillant fekete szeme.

– Úgy vettem észre – szólt Irigy Tokhoz –, hogy ez a mozdulat beleegyezést jelent. Tapasztalataim szerint, nem beszédes fajta.

Tok megrázta a fejét, s szemét közben le sem vette a Szenu hóna alá csatolt két, dupla pengéjű kardról.

– Ő az egyetlen a három közül, aki közvetlenül kommunikál veled, Hölgy?

– Most, hogy mondod... van ennek jelentősége?

– Azt jelenti, hogy a hierarchiában ő áll a legalacsonyabb helyen. A másik kettő méltóságon alulinak tartja, hogy nem szegulákkal kommunikáljon.

– Micsoda nagyképű alakok!

A felderítő elvigyorodott.

– Még sosem láttam egyet sem, de sokat hallottam róluk. Az otthonuk egy innen délre eső sziget, és azt mondják, maguknak való lények, nem nagyon utaznak. De még messze északon is ismerik őket, például Nathilogban. – A Csuklyás vigyen el, tényleg nagyon híresek.

Hm, éreztem bizonyos arroganciát bennük, ami nagyon szórakoztatott engem. Vezess be minket, drága Szenu.

A szegula meg sem mozdult. Tekintete Túlra tapadt, s nem is mozdult onnan. Az aya felborzolt szőrrel előrelépett, és a két harcos közé helyezkedett.

– Szenu? – szólt Irigy Hölgy, mézesmázos kedvességgel.

– Azt hiszem – suttogta Tok –, ki akarja hívni Túlt.

– Nevetséges! Ugyan miért tenne ilyet?

– A szeguláknak a rangsor a mindenük. Ha kétséges a hierarchia, azonnal lépnek. Nem vesztegetik az időt.

Irigy Hölgy komoran Szenu felé fordult.

– Viselkedj tisztességesen, fiatalember! – egy mozdulattal az ajtón túli helyiségbe irányította Szenut.

Szenu a gesztustól szemmel láthatóan összerezzent. Tok sebébe viszketés állt. Erősen vakarni kezdte a sebet, s közben halkan szitkozódott.

A szegula a kis szobába hátrált, majd egy pillanatig habozott, mielőtt megfordult, és az ajtóhoz vezette volna a többieket. Kanyargó folyosón át a középső terembe jutottak, amelynek közepéből kis csigalépcső vezetett felfelé. A falak dísztelenek voltak, durván kivágott horzsakőből rakták őket. A szoba távoli végében három mészkő szarkofág állt, tetejüket szépen sorban a hátsó falnak támasztották. A kutya, akit Irigy Hölgy előreküldött, a közelben üldögélt. A bejárat mellett közvetlenül, kerek faasztal állt, telepakolva friss gyümölccsel, hússal, sajttal és kenyérrel, valamint volt rajta egy festett agyagkorsó is, poharakkal.

Szenu két társa mozdulatlanul várakozott az asztal mellett – mintha őrségben álltak volna, készen arra, hogy akár az életük árán is megvédjék az ételt. Mindketten olyan alacsonyak és vékonyak voltak, mint harmadik társuk, s a fegyverzetük is egyformának tűnt; a különbség csupán a maszkokon mutatkozott meg. Szenu lakkozott álarcát sötét mintázatok borították, másik két társáé viszont szinte dísztelen volt. Az egyik csak egy kicsivel volt egyszerűbb, mint Szenué, de a harmadik alak maszkján nem látszott más, csak két csík a két orca csillogó fehérjén. A szem, amely kivillant a maszk résén, az obszidiánhoz hasonlított.

A két sebhelyes szegula a T'lan Imass láttán megdermedt, és tett egy lépést előre.

– Na, igazán! – sziszegte Irigy Hölgy. – Mindenféle kihívást megtiltok! Ha még egyszer meglátom, elvesztem a türelmem...

Mindhárom szegula hátrált egy lépést.

– Rendben – mondta a nő. – Így már sokkal jobb – Tokhoz fordult. – Fiatalember, elégítsd ki szükségleteidet. A korsóban saltoani fehérbor van, ideális hőmérsékletre hűtve.

Tok azon kapta magát, hogy képtelen elfordítani a tekintetét a két sebhelyes maszkot viselő szeguláról.

– Ha a meredt nézés kihívást jelent – mondta Irigy Hölgy halkan –, akkor a békesség kedvéért – az életedről nem is beszélve – hagyd abba azonnal, amit most csinálsz, Ifjabb Tok.

A férfi meglepetésében felnyögött, és gyorsan elkapta tekintetét a harcosról.

– Jó meglátás, Hölgy. Csak annyi, hogy még sosem hallottam... nos, mindegy, hagyjuk. Nem érdekes... – közelebb lépett az asztalhoz, és a korsóért nyúlt.

Mögötte hirtelen mozgás robbant, majd egy, a földön csúszó test hangja hallatszott, amely nagy csattanással a falnál landolt. Tok megperdült, és Túlt látta kivont karddal, a maradék két szegula harcossal szemben. Szenu összetörten hevert tőle tíz lépésre, és vagy halott volt, vagy csak elájult. Mindkét kardja félig kilógott a hüvelyből. A Baaljagg nevű aya Túl mellett állt, és farkcsóválva bámulta a testet. Irigy Hölgy jeges pillantást vetett a másik két szegulára.

– Látom, hogy a parancsomnak nem volt foganatja, úgyhogy a további esetek kezelését a T'lan Imass láthatóan értő kezébe helyezem. – Túlhoz fordult. – Szenu meghalt?

– Nem. A kardom lapját használtam, mert nem akartam megölni a szolgád.

– A körülményeket tekintve, igazán figyelmes tőled.

Tok remegő kézzel a korsóért nyúlt.

– Töltsek neked is, Irigy Hölgy?

A nő rápillantott, enyhén megemelte szemöldökét, majd elmosolyodott.

– Igazán remek ötlet, Ifjabb Tok. Nyilvánvaló, hogy a civilizáltság megteremtése a társaságban, kettőnk feladata.

– Mit tudtál meg – szólt Túl a nőhöz – a Hasadásról?

A Hölgy, poharával a kezében, a T'lan Imasshoz fordult.

– Ah, látom, te mindig gyorsan rátérsz a lényegre. Nos, áthidalták. Egy halandó lélekkel. De biztos vagyok benne, hogy ezt te magad is tudod. A kutatásom fő fókusza azonban maga az Üreg volt, vagyis annak jellege. Nem olyan, mint a többi. A kapu szinte... automatikusnak tűnik.

Hasadás? Ez a vörös fény lesz a levegőben. Aha.

Megvizsgáltad a K'Chain Che'Malle sírokat is, Hölgy?

A nő elfintorodott.

– Nagyjából. Mind üres, méghozzá már jó ideje. Talán évtizedek óta.

Túl halk nyikorgással oldalra hajtotta a fejét.

– Csak évtizedek óta?

– Igen, ez valóban kellemetlen részlet. Úgy hiszem, a Matrónának meglehetősen nehéz volt a szabadulás, és azután még jó időbe telt, mire felépült a fogság okozta gyengeségből. Csak ezután engedte ki gyermekeit. Ő és a fiai további erőfeszítéseket tettek az eltemetett városban, északnyugaton, de nem fejezték be, amit elkezdtek, mivel az eredmény nem az volt, amit szerettek volna. Aztán, úgy tűnik, teljesen eltűntek a környékről. – Rövid szünet után hozzátette: – Nyilvánvaló, hogy a Matróna volt eredetileg az a lélek, amely áthidalta a Hasadást. Tehát biztosak lehetünk abban, hogy most egy másik szerencsétlen lélek szenved odabent.

A T'lan Imass bólintott. A beszélgetés közben Tok buzgón evett, és már a második pohár hideg, finom borocskát itta. Próbálta megérteni a hallottakat, de csak a feje fájdult meg az erőlködéstől. Úgy gondolta, ezzel ráér később is foglalkozni.

– Nekem északra kellene mennem – mondta teli szájjal. – Drága Hölgy, nem tudnál esetleg adni nekem egy kis ellátmányt? Az adósod lennék... – szavai elhaltak, mivel látta, hogy a nő szemében mohóság villant.

– Vigyázz, hogy mit ígérsz, fiatalember...

– Nem akarok kötözködni, de nem értem, hogy miért hívsz engem „fiatalembernek”! Egy nappal sem látszol többnek huszonötnél.

– Milyen kedves bók. Tehát Túl hiába fedte fel előtted is a kilétemet... be kell vallanom, tudásod mélysége kissé nyugtalanító. A nevek, amelyeket a T'lan Imass említett, nem mondtak neked semmit.

Tok vállat vont.

– Fürkész Anomanderről természetesen hallottam már. Nem tudtam, hogy valaki mástól elvett egy kardot; azt sem, hogy ez az esemény mikor is történhetett. De úgy érzem, jogosan érezhetsz némi ellenszenvet iránta, hiszen megölte atyádat; mi is volt a neve? Persze, Drakonusz. A Malaza Birodalom osztozik ellenszenvedben. Tehát, mivel közös ellenségünk van...

– Kényszerből szövetségesek vagyunk. Logikus gondolatmenet. Kár, hogy nem igaz. Ennek ellenére, szívesen adok neked annyi élelmet és vizet, amennyit el tudsz magaddal vinni, de attól tartok, hogy fegyverek tekintetében egyáltalán nem segíthetek. Cserébe, egy napon talán kérek majd egy szívességet. Semmi komolyat, persze. Csak valami apróságot, ami viszonylag fájdalommentes. Elfogadható így?

Tok érezte, hogy az étvágyának már lőttek. Segélykérően Túlra pillantott, de a halhatatlan harcos szenvtelen arcából nem olvashatott ki semmit. A malaza összeráncolta a szemöldökét.

– Sarokba szorított, Hölgyem.

A nő elmosolyodott.

Én meg még abban reménykedtem, hogy túljutunk a formális udvariaskodáson, és kialakul közöttünk valami... meghittebb kapcsolat. Tessék, Tok, már megint nem a jobbik eszedet használtad...

A nő mosolya kiszélesedett.

Tok elpirult, és a poharáért nyúlt.

– Rendben van, elfogadom az ajánlatot.

– Nyugalmad igazán üdítő, Ifjabb Tok.

A férfi majdnem félrenyelte a borát. Ha nem lennék kard-csókolta, félszemű balfék, kénytelen lennék azt hinni, hogy flörtöl velem.

Túl szólalt meg:

– Irigy Hölgy, ha még többet akarsz megtudni a Hasadásról, akkor rossz helyen jársz.

Tok elégedetten látta, hogy a Hölgy arcán meglepetés suhant át, ahogy a T'lan Imass felé fordult.

– Igazán? Úgy fest, nem csak én élvezem a titokzatosságot. Meg tudnád ezt magyarázni?

Ifjabb Tok sejtette, mi lesz a válasz, ezért felkuncogott, de a Hölgy sötét pillantása láttán, gyorsan elhallgatott.

– Talán – felelte Túl.

Hah, tudtam!

A nő hangjába keménység kúszott.

– Akkor tedd meg, kérlek.

– Egy ősi utat követek, Irigy Hölgy. A Bánat csupán egy megálló ezen az úton. Innen északra halad tovább. Te is megtalálnád a válaszokat azok között, amelyeket én keresek.

– Azt szeretnéd, ha csatlakoznék hozzád.

– Nem nagyon érdekel ez a kérdés – mondta Túl megszokott, szenvtelen hangján. – Azonban ha úgy döntenél, hogy maradsz, óva kell, hogy intselek. A Hasadással való játszadozás veszedelmes lehet; még az olyanoknak is, mint te.

A nő keresztbe fonta a karját.

– Úgy gondolod, híján vagyok a szükséges óvatosságnak?

– Már el is érted az akadályt, és frusztrációd csak növekszik. Mondok neked még valamit, Irigy Hölgy. Két régi útitársad ugyanabba az irányba tart – a Pannioni Domínium ellen. Fürkész Anomander és Caladan Brood is háborúzni akar a domínium ellen. Komoly elhatározás, nem tesz ez téged kíváncsivá?

– Nem vagy egy egyszerű T'lan Imass – dühösködött a nő.

Túl erre nem felelt semmit.

– Úgy tűnik, most téged szorítottak sarokba – mondta Tok, alig leplezve, milyen jól mulat.

– A káröröm szerintem igen gusztustalan tulajdonság – csattant fel a nő. – Hová lett az üdítő nyugalmad, Ifjabb Tok?

A férfi csodálkozva tapasztalta, hogy hirtelen késztetést érez arra, hogy a nő lába elé vesse magát, és bocsánatért könyörögjön. Elhessegette az abszurd ötletet.

– Csúnyán megsérült, azt hiszem.

A nő tekintete galambszelídségűvé lágyult. Az irracionális késztetés ismét jelentkezett. Tok megvakarta a sebhelyét, és félrefordította a tekintetét.

– Nem akartalak bántani... – Persze, az Álmok Királynője meg lúdtalpas! – ...és őszintén bocsánatodat kérem!

A nő visszafordult Túlhoz:

– Rendben van, akkor mindannyian együtt megyünk erre az útra. Milyen izgalmas! – intett a szegula szolgáknak. – Kezdjetek el készülődni, most rögtön!

Túl Tokhoz fordult.

– Gyűjtök anyagot az íjadhoz meg a nyílvesszőkhöz. Majd út közben elkészítjük őket.

A felderítő bólintott.

– Ha nem bánod, nézném, ahogy dolgozol, Túl. Hasznomra lehet még a tudás...

A T'lan Imass ezen elgondolkodott, majd oldalra hajtotta a fejét.

– Mi is úgy tapasztaltuk.

Mind megfordultak a hangos nyögésre, amely Szenu irányából hallatszott, a fal mellől. A harcos magához tért, s látta, hogy az aya ott áll fölötte, és élvezettel nyalogatja a maszkjára festett mintázatot.

– A festék – magyarázta Túl, a szokásos repedtfazék hangon – szénporból, nyálból és emberi vérből álló keverék.

– Ez aztán a kellemetlen ébredés – motyogta Tok.

Irigy Hölgy, úton az ajtó felé, gyengéden Tokhoz ért, és rápillantott:

– Óh, már alig várom ezt a kirándulást!

Az érintés, amely minden volt, csak nem véletlen, borzongások egész sorát keltette Tokban. A heves szívdobogás ellenére, a malaza nem volt benne biztos, hogy örömet vagy félelmet kell-e éreznie.

Második fejezet

Félkarú serege számtalan sebből vérzett. Végtelen hadjárat, sorozatos vereségek és még a vereségeknél is nagyobb áldozattal járó győzelmek. De Félkarú Dujek seregének az összes seb közül az fájt a legjobban, amit a lelkén ejtettek...

Ezüstróka

Hurlochel felderítő

Csákány tizedes, aki a domboldal egyik sziklarepedésében, hatalmas kövek között rejtőzött, az öregembert figyelte, aki éppen felfelé mászott a hegyi ösvényen. Árnyéka rásiklott arra a helyre, ahol Rebbencs lapult, de az öreg még csak nem is sejtette, hogy nincs egyedül. Rebbencs némán felemelkedett mögötte – por hullott róla a földre –, és egy rakás kézjelzéssel magyarázni kezdett valamit Csákánynak.

Az öreg mit sem sejtve bandukolt tovább. Amikor már csak fél tucat lépésnyire volt Csákánytól, a katona felegyenesedett, s amikor felemelte a nyílpuskáját, szürke köpenyéről lehullott a hajnali homokvihar által kölcsönzött álcapor is.

– Állj, utazó! – morogta.

Az öregember meglepetésében hátrált egy lépést. Az egyik kő kifordult a lába alól, ő pedig elesett. Felkiáltott, de azért sikerült elkerülnie, hogy a hátára csatolt bőrtáska alatta maradjon. Újabb lépésnyit araszolt lefelé az ösvényen, így Rebbencs előtt találta magát. Csákány elmosolyodott, és közelebb lépett az utazóhoz.

– Így éppen jó lesz – mondta. – Nem tűnsz túl veszélyesnek, de azért mindenesetre elmondom, hogy az enyémen kívül még öt nyílpuska szegeződik rád. Nos, elmondanád, hogy mégis mi a fenét keresel idefent?

Az öregember zsákszövet inge csíkos volt az izzadságtól és portól. Jellegtelen arcvonásain széles, napbarnított homlok uralkodott, lefelé azonban szinte áll nélkül ért véget a feje. Fekete, törött fogai a szélrózsa minden irányába álltak, így mosolya olyan volt, akár egy rossz paródia. Maga alá húzta vékony, bőrnadrágba burkolt lábát, és lassan felegyenesedett.

– Ezer bocsánat – nyögte, s közben válla fölött Rebbencsre pillantott. A nő tekintete láttán összerezzent, s gyorsan visszafordult Csákányhoz. – Azt hittem, ez az ösvény kihalt, hogy még a tolvajok sem őrzik. Tudjátok, az összes vagyonom itt van a táskámban; nem volt pénzem őrre, de még öszvérre sem...

– Tehát kereskedő vagy – állapította meg Csákány. – Merre tartasz?

– Palásba. Darujhisztáni vagyok...

– Ez nyilvánvaló – vágott közbe Csákány. – A helyzet az, hogy Palás most birodalmi kézen van... csakúgy, mint ezek a hegyek.

– Nem tudtam, hogy a környező vidék is. Annak persze tudatában voltam, hogy Palást magához ölelte a Malaza Birodalom...

Csákány Rebbencsre vigyorgott.

– Hallod ezt? Ölelés, azt mondja. Hát ez nagyon jó. Anyai ölelés, mi? Szóval, mi van a szütyőben?

– Kézműves vagyok – mondta az öreg, s felemelte a fejét. – Kis tárgyakat készítek. Csontból, elefántcsontból, jádéből, kígyó...

– Van bennük más is? Varázslat, vagy ilyesmi? – kérdezte a tizedes. – Van áldott darab?

– Az első kérdésedre válaszolva, csupán a tehetségem van bennük. Nem vagyok mágus, és egyedül dolgozom. Azonban nemrég szerencsém volt, és egy pap áldását kaptam egy három részből álló karpántra...

– Melyik istenét?

– A Nyár Tigriséét.

Csákány elvigyorodott.

– Az nem is isten, te ostoba. A Tigris Első Hős félisten, Lélekvesztett Előd...

– Új templomot szenteltek fel neki – vágott közbe az öreg. – A Gadrobi negyedben, a Kopasz Majom utcában. Engem kértek fel, hogy készítsem el az Imák és Rituálék Könyvének bőrkötését.

Csákány az égre emelte a tekintetét, és leengedte a nyílpuskát.

– Rendben, akkor mutasd azt a karpántot! – Az öreg buzgón bólintott, majd levette a táskáját, és maga elé vette. Kibontotta az egyetlen csatot. – Ne feledd – morogta Csákány –, ha valami helytelent szedsz elő, tucatnyi nyílvessző vágódik a fejedbe.

– Ez a táskám, nem a nadrágom – dünnyögte a kereskedő. – Különben is, az előbb még csak ötről volt szó.

A tizedes elkomorodott.

– A közönségünk megnőtt azóta – mondta Rebbencs halkan.

– Igen, így van – tette hozzá gyorsan Csákány. – Két egész szakasz rejtőzik a környéken, s mind a te mozdulataidat lesik.

Az öregember fárasztó óvatossággal szedett elő egy kicsiny, vitorlavászonba bugyolált bőrszütyőt.

– Azt mondják, a csont nagyon ősi – magyarázta áhítatos hangon. – Egy szőrös, agyaras szörnytől származik, amely valaha a Tigris kedvelt háziállata volt. A bestia testét a fagyos sárban találták meg, valahol Elingarth környékén...

– Nem érdekes, hagyd csak – csattant fel Csákány. – Hadd lássam már azt az átkozott vacakot!

A kereskedő fehér, kefeszerű szemöldöke rémülten felszaladt.

– Átkozott! Nem! Soha! Te azt hiszed, hogy én képes lennék elátkozott tárgyakat árulni?

– Csend legyen, ez csak egy átkozott szófordulat volt. Siess, nem érünk rá egész nap!

Rebbencs furcsa hangot hallatott, majd a tizedes egy gyors pillantása nyomán azonnal el is hallgatott. Az öregember kibontotta a csomagot, s előtűnt belőle három, felkarra való pánt. Mindegyik egy darabból állt, nem voltak rajtuk díszek, s halvány, sejtelmes fényűre csiszolták őket.

– Hol vannak az áldás jelei?

– Nem láthatók. Mindegyiket gyapjúba csomagolták, amelyet a Tigris szeméremszőrzetéből szőttek, és benne hagyták őket kilenc nap és tíz éjjel...

Rebbencs felvihogott.

– Szeméremszőrzet? – a tizedes arca eltorzult. – Micsoda gusztustalanság!

– Inda biztosan nem így gondolná – motyogta Rebbencs.

– Három karpánt – dünnyögte Csákány. – Jobb kar, bal kar... aztán hova? És vigyázz a szádra! Rebbencs meg én, kényes virágszálak vagyunk.

– Mind egy karra kell feltenni. Különállóak, de egybe tudnak fonódni; ez volt az áldáshoz mellékelt instrukció.

– Egybefonódnak, de nincs rajtuk csat sem... ezt látnom kell.

– Sajnálom, de nem tudom bemutatni a varázslatot, mivel csak egyszer fog megtörténni: amikor a vásárló felhúzza őket fegyvert hordó karjára.

– Ez az egész csalástól bűzlik.

– Nos, most nem működne a dolog – mondta Rebbencs. – A csalások csak akkor jönnek be, ha van menekülési útvonal.

– Mint Palás zsúfolt piacain. Nos – Csákány lemosolygott az öregemberre –, mi viszont nem zsúfolt piacon vagyunk, igaz? Nos, mennyi?

A kereskedő megremegett.

– Kiválasztottad a legértékesebb munkámat, árverésre akartam őket bocsátani...

– Mennyi, öreg?

– H-háromszáz a-arany kanta lenne...

– Kanta. Ez Darujhisztán új pénzneme, igaz?

– Palás átvette a malaza jakatát, mint egységpénzt – mondta Rebbencs. – Mennyiért váltják a kantát?

– Átkozott legyek, ha tudom – motyogta Csákány.

– Ha megengeditek – bátorkodott a kereskedő –, Darujhisztánban kettő és egyharmad jakatát adnak egy kantáért. Ebből a tőzsdézők járuléka csaknem egy egész jakata. Tehát, ha pontosak akarunk lenni, a váltóérték egy az egy és egyharmadhoz.

Rebbencs áthelyezte a súlypontját, s előrehajolt, hogy szemügyre vegye a pántokat.

– Háromszáz kanta tehát egy egész családnak elég lenne a kényelmes élethez, jó pár évig...

– Ez volt az én célom is – mondta az öregember. – Bár én egyedül élek, és szerényen, úgy számoltam, hogy legalább négy évre elég lesz a pénz, s nyersanyagot is tudok belőle venni a munkámhoz. Ha kevesebbet kapok, mint háromszáz kanta, tönkre is megyek.

– Megszakad a szívem – mondta Csákány. Rebbencsre pillantott. – Ugyan kinek hiányozna?

A katona vállat vont.

– Hozz nekem három stócot, kérlek.

– Azonnal, tizedes – Rebbencs ellépett az öregember mellett, majd surranó léptekkel eltűnt az ösvényen, a kanyar mögött.

– Könyörgöm! – vinnyogta a kereskedő. – Ne jakatában fizessetek ki!

– Nyugalom, bádogos! – felelte Csákány. – Oponn ma rád mosolygott. De most lépj el a táskád mellől. Át kell vizsgálnom.

Az öregember fejet hajtott, majd hátrált.

– A többi holmi jóval kevesebbet ér. Mi több, kicsit talán túlságosan is siettem pakoláskor...

– Nem akarok semmi mást venni – szakította félbe Csákány, miközben fél kézzel a táskában turkált. – Ez most a dolog hivatalos része.

– Ah, értem. Vannak talán olyan dolgok, amelyeket most tilos árulni Palásban?

– Igen, például a hamis jakata. A helyi gazdaság a béka feneke alatt van, és a darujhisztáni kantát sem fogadjuk szívesen. Szép fogásunk volt a héten.

A kereskedő szeme elkerekedett.

– Hamis pénzben akarsz kifizetni?

– Csábító ötlet, de nem. Mint mondtam, Oponn ma feléd kacsintott – Csákány a végére ért a kutatásnak. Hátralépett, és egy kis viasztáblát húzott elő a zsebéből. – Fel kell jegyeznem a neved, kereskedő. Ezeket az ösvényeket mostanság többnyire csempészek használják, akik megpróbálják elkerülni a keresztutakat a Választónál. Úgy fest, te egy vagy a kevés becsületes utas közül. Azok az okos csempészek meg tízszeres árat fizetnek erre az okosságukért; az igazság az, hogy sokkal több esélyük lenne arra, hogy a keresztútnál átslisszoljanak a káoszon.

– A nevem Munug.

Csákány felnézett.

– Szegény ördög!

Rebbencs visszatért melléjük, karján három becsomagolt pénzrolnit ringatott. A kereskedő gyáván megremegett, s fél szemmel a rolnikat nézte.

– Ezek kanták!

– Igen – dünnyögte Csákány. – Százas csomagokban; valószínű, hogy beleszakad a hátad a cipelésükbe Palásig, a visszaútról már nem is beszélve. Tulajdonképpen már nem is lenne olyan fontos megtenned ezt az utat, nem igaz? – visszatette a viasztáblát a zsebébe, és tekintetével a földhöz szegezte a kereskedőt.

– Ésszerű, amit mondasz – válaszolta az. A visszacsomagolt pántokat átadta Rebbencsnek. – Én azért mégis elmegyek Palásba, hogy eladjam a többi darabot is – szája kényszeredett mosolyra húzódott, szeme idegesen vándorolt ide-oda. – Ha Oponn továbbra is kegyében tart, talán megkétszerezhetem a jövedelmem.

Csákány még egy percig méregette a kereskedőt, majd megcsóválta a fejét.

– A kapzsiság sosem kifizetődő, Munug. Fogadni mernék, hogy egy hónap múlva visszafelé ballagsz majd ugyanezen az ösvényen, és nem lesz más a zsebedben, csak por. Mit mondasz? Fogadunk tíz jakatában?

– Ha veszítek, tízzel fogok neked tartozni, és nem tudom majd megadni.

– Ah, rendben, legyen akkor inkább két vagy három fémbögre. Tehetséges bádogos vagy, ehhez nem férhet kétség.

– Köszönöm, de tisztelettel visszautasítanám a fogadást.

Csákány vállat vont.

– A te bajod. Van még egy óra naplementéig. A tető környékén van egy út menti kis pihenőtábor. Ha elég eltökélt vagy, talán még odaérsz sötétedésig.

– Meg fogom próbálni – a vállára csatolta zsákja pántjait, nyögve felállt, majd habozva biccentett, és elindult az ösvényen.

– Állj csak meg! – parancsolta a tizedes.

Munug térde megroggyant, az öreg csaknem össze is esett ijedtében.

– I-igen? – préselte ki magából.

Csákány elvette a pántokat Rebbencstől.

– Előbb ezt felvenném. Azt mondtad, összefonódnak. De nincs csatjuk.

– Óh! Persze. Igen, folytasd csak.

A tizedes felgyűrte poros inge ujját, s a vastag gyapjú túloldalán előtűnt a régi, burgundivörös festés. Munug hangosan levegő után kapott, Csákány pedig elmosolyodott.

– Igen, Hídégetők vagyunk. Fantasztikus, hogy mi mindent el tud rejteni a por, nem igaz? – felhúzta a pántokat sebhelyes, izmos karján. Bicepsze és válla között halk kattanás hallatszott. Csákány összevont szemöldökkel szemlélte a három pántot, aztán meglepetten felszisszent. – Mi a csuda!

Munug egy pillanatra szélesen elmosolyodott, aztán biccentett.

– Most már folytathatom az utam?

– Menj csak! – felelte a nő. Szinte ügyet sem vetett a kézművesre, annyira lekötötte a karján csillogó ékszer.

Rebbencs egy hosszú percig a férfi után nézett, arca kissé elborult.

*

Munug kis idő múlva rátalált az ösvény oldaljáratára. Vagy tízszer is hátranézett arra, amerről jött, hogy meggyőződjön róla, senki sem követi. Csak ezután mert becsusszanni a két jelkő közé, amelyek a titkos ösvény bejáratát szegélyezték. A homályos ösvény fél tucat lépés után sziklafalak között kanyargó úttá szélesedett. A kereskedő az árnyak között szinte láthatatlanul haladt útján. Úgy tippelte, hogy a naplementéig alig száz szívverésnyi idő lehet még hátra – a késlekedés a Hídégetőkkel, akár végzetesnek is bizonyulhatott, ha netán nem érne oda a találkára.

– Végül is – suttogta maga elé –, az istenek nem arról híresek, hogy túl megbocsátóak lennének gyarlóságunkkal szemben...

A pénz nehéz volt. Szíve hevesen dobolt. Nem volt hozzászokva az ilyen fárasztó utazásokhoz. Végül is, ő csak kézműves volt. Az utóbbi időkben lefelé áldozott a szerencsecsillaga, erősen legyengítette őt a lába között kifejlődött tumor, ám a szenvedés és a fájdalom miatt művészi érzéke és ügyessége csak még erősebbé, sziporkázóbbá vált. „Pont ezek miatt a hibák miatt választottalak téged, Munug. És persze a tehetséged miatt. Bizony, nagy szükségem van a tehetségedre...”

Egy istenség áldása biztosan megszabadította volna a betegségtől. Ha nem, akkor még mindig ott volt a háromszáz arany kanta, amely már majdnem elég lehetett volna egy jó denul gyógyító kezelésre odahaza, Darujhisztánban. Hiszen nem is lett volna bölcs dolog csak abban bízni, hogy az isten talán megfizeti a szolgálatait. Munug Hídégetőknek előadott története az árverésről Palásban, igaz volt – ez volt az egyik tartalékterve, ha minden más csődöt mondana –, s bár a szobrászkodásban és fémművességben nem bizonyult olyan nagyon jónak, nem akart álszerény lenni. Tudta, hogy munkái jó minőségűek. Persze, egészen eltörpültek a festményei mellett. Egészen eltörpültek.

Végigrohant az ösvényen, és ügyet sem vetett a természetellenes ködre, amely leszállt körülötte. Tíz lépéssel arrébb, ahogy belépett az Üreg kapuján, a Kelet-Tahlyn-hegység sziklái és kiszögellései egy csapásra eltűntek, a köd pedig felszállt, s nyomában jellegtelen, köves síkság bontakozott ki, amelyre betegesen sápadt égbolt borult. A síkságon, kicsit távolabb, szakadozott bőrsátor állt tengerkék füstfelhőbe burkolózva. Munug a sátor felé sietett. A kézműves hullámzó mellkassal leguggolt a bejárat előtt, és megvakarta az azt borító bőrdarabot. Bentről reszelős köhögés hallatszott, majd egy nyöszörgő hang.

– Lépj be, halandó!

Munug bemászott. Sűrű, maró füst támadta meg a szemét, orrát és torkát, de az első nagy légvétel után, hűvös nyugalom áradt szét a tüdejéből, egész szervezetében. Munug lehajtott fejjel, földre sütött tekintettel megállt, közvetlenül a bejárat előtt, és várt.

– Elkéstél – mondta az isten, aki minden légvételnél zihált kicsit.

– Katonák voltak az úton, mester...

– Felfedezték?

A kézműves a sátor padlóját alkotó koszos bőrre mosolygott.

– Nem. A táskámat átkutatták, ahogy vártam is, de nem motoztak meg.

Az isten ismét felköhögött, s Munug hallotta, hogy közelebb húzza magához a tűzhely fedelét. Az izzó zsarátnokokra magok hullottak, s a füst még sűrűbbé vált.

– Mutasd meg!

A kézműves a zsákszövet inge alá nyúlt, és vastag, könyv méretű csomagot vett elő. Kibontotta, s előszedte belőle a pakli fakártyát. Munug továbbra is lehajtotta a fejét, s vakon adta az isten elé a kártyákat, egyesével kiterítve. Hallotta, hogy az istennek elakad a lélegzete, majd valami surrogott. Amikor ismét megszólalt, a hang közelebbről hallatszott.

– Hibák?

– Igenis, mester. Egy mindegyiken, ahogy kérted.

– Ah, ez örömmel tölt el. Halandó, a tehetséged felülmúlhatatlan. Ezek a képek valóban a tökéletlenséget és a fájdalmat ábrázolják. Torzak, szaggatja őket a szenvedés. Bántják a szemet, megsebzik a szívet. Mi több, krónikus magányosságot látok minden arcon, amelyet a képekre festettél – hangja szárazabbá, gúnyosabbá vált. – A saját lelkedet festetted le, halandó.

– Kevés örömben volt részem, mester...

Az isten felszisszent.

– Ne is várd! Ebben az életben nem jár, sem a többi ezerben, amelyet még kénytelen leszel leélni, mielőtt eljutnál a megváltásig. Feltéve, hogy eleget szenvedtél, és megérdemled!

– Könyörgök, hogy szenvedésem sose érjen véget, mester – motyogta Munug.

– Hazudsz! Kényelemről és elégedettségről álmodozol. Nálad van az arany is, amellyel megpróbálod ezt megvenni, s elpazarolnád a tehetséged is, hogy még többet elérj – ne is tagadd, halandó! Ismerem a lelked: látom torzulásait s tévedéseit ezeken a képeken. Ne félj, ezek az érzelmek mulattatnak engem, hiszen ezek vezetnek a kétségbeeséshez...

– Igen, mester.

– Most pedig, darujhisztáni Munug, megkapod a fizetséged.

Az öregember felsikoltott: a lába közé, a daganatba, égető fájdalom hasított. A férfi tekergett, majd a fájdalomtól labdává gömbölyödött a mocskos földön. Az isten felnevetett, majd a borzalmas hangot fulladozó, nehezen csillapodó köhögésroham váltotta fel. Munug egy idő után érezte, hogy a fájdalom lassan elcsendesedik benne.

– Meggyógyítottalak, halandó. Néhány évvel hosszabb lesz nyomorult életed. De mivel a tökéletesség számomra képtelenség, az kell, hogy legyen, drága híveim számára is.

– M-mester, nem érzem a lábam.

– Elhalt mindkettő, sajnos. Ez volt a gyógyulás ára. Kézműves, nagyon úgy fest, hogy hosszú, fárasztó mászás vár rád, bárhová is tartasz. Jól jegyezd meg, gyermekem: az érték magában az utazásban keresendő, nem pedig abban, amit elérünk – az istenség ismét felnevetett, és ismét köhögésroham tört rá.

Munug tudta, hogy elbocsátották, ezért aztán megfordult, áthúzta béna lába súlyát a sátor bejáratán, majd kimerülten összerogyott, és levegő után kapkodott. A fájdalom, amelyet most érzett, a lelkéből fakadt. Maga mellé húzta a csomagját, és lehajtotta rá a fejét. Izzadt homlokának keményen nekinyomódtak a felrolnizott aranyak.

– A jutalmam – suttogta. – Áldott a Bukott Isten érintése. Vezess engem, kedves mesterem, a kétségbeesés ösvényén, megérdemlem egy egész világ fájdalmát is...

Mögötte a sátorban, a Nyomorék Isten ismét felnevetett.

– Élvezd ki a pillanatot, drága Munug! A kezed által új játszma indult. A kezed nyomán megremeg a föld is!

Munug lehunyta a szemét.

– A jutalmam...

*

Rebbencs továbbra is csak bámulta az ösvényt, ahol a kereskedő eltűnt a szemük elől.

– Nem az volt, aminek látszott – mormogta.

– Egyikük sem az – értett vele egyet Csákány, aki közben a pántokat igazgatta a karján. – Ez a vacak túl szoros.

– Valószínű, hogy a karod elrothad és leesik majd, tizedes.

Csákány elkerekedő szemmel nézett föl.

– Gondolod, hogy elátkozott?

Rebbencs vállat vont.

– A helyedben én megkérném Fürge Bent, vessen rájuk egy hosszú pillantást, és minél előbb, annál jobb.

– Toggra, ha gyanakodtál, miért nem szóltál?

– Nem mondtam, hogy gyanakodtam, tizedes. Te panaszkodtál, hogy túl szorosak a pántok. Le tudod őket venni?

Társa zord arccal nézett maga elé.

– Nem, a fenébe is.

– Óh – Rebbencs elfordult.

Csákány erős késztetést érzett, hogy jó alaposan megrázza a nőt, de ez a gondolat naponta legalább tízszer megfordult a fejében, mióta megkezdték a közös munkát. Eddig mindig ellenállt.

– Háromszáz aranyat fizettem azért, hogy lerohadjon a karom. Remek.

– Nézd a jó oldalát, tizedes! Legalább lesz közös témátok Dujekkel.

– Nagyon utállak, Rebbencs.

Rebbencs szélesen Csákányra mosolygott.

– Szóval, bedobtál egy kavicsot az öreg táskájába?

– Igen, eléggé ideges volt ahhoz, hogy kiérdemelje. Majdnem elájult, amikor visszahívtam, igaz?

Rebbencs bólintott.

– Szóval – mondta Csákány, miközben leengedte a zubbonya ujját –, Fürge Ben követi őt...

– Kivéve, ha az öreg kitakarítja a táskáját...

A tizedes megköszörülte a torkát.

– Őt még kevésbé érdekelte, mi van a táskájában, mint engem. Nem, bármi értékeset vitt is magával, az az inge alatt rejtőzött, ez egészen biztos. Mindegy, biztos elhíreszteli majd a jelenlétünket, amikor Palásba ér. Figyeld csak meg, hogy hamarosan erősen megcsappan a csempészek száma ezen a környéken. Még fogadnék is rá! Amikor elmentél az aranyért, azt is elhintettem neki, hogy a Választónál jobb esélyei lesznek az áruval.

Rebbencs mosolya kiszélesedett.

– Káosz a kereszteződésben, ezt mondtad, mi? Paran csapatának csak az az egy gondja van jelenleg, mit is kezdjen a rengeteg zsákmánnyal.

– Csináljunk valami kaját; a moranthok biztosan megint olyan pontosak lesznek, mint mindig.

A két Hídégető elindult visszafelé az ösvényen.

*

Naplemente után egy órával megérkezett a repülő Fekete Moranthok osztaga. Quorljaik csapkodva, szelet kavarva ereszkedtek le a lámpások jelzőkörében, amelyet Csákány és Rebbencs készítettek elő. Egyikük utasa azonnal lemászott a nyeregből, amint a hátas hat lába leért a sziklás talajra. Csákány az átkozódó férfira vigyorgott.

– Itt vagyunk, Fürge...

A varázsló felé perdült.

– Mi a fenét műveltetek itt, tizedes?

A nő arcáról lehervadt a mosoly.

– Nem sokat, varázsló. Miért?

A vékony, sötét bőrű férfi a válla fölött hátrapillantott a Fekete Moranthokra, majd odasietett, ahol Csákány és Rebbencs várakoztak. Fojtott hangon kezdett magyarázni:

– A fenébe is, nem szabad túlcifráznunk a dolgokat. Amikor átkeltünk a dombok fölött, majdnem kizuhantam abból a kőkemény nyeregből. Üregek kavarognak idelent, mindenhonnan erő szivárog... – elhallgatott, közelebb lépett, szeme felvillant. – Belőled is, Csákány...

– Tehát mégis átkozott volt – motyogta Rebbencs.

Csákány a társára pillantott, olyan megvetően, ahogy csak tudott.

– Te persze végig sejtetted, mi, Rebbencs? Te hazug...

– Egy Előd áldásához folyamodtál! – nyögte Fürge Ben. – Te ostoba! Melyikük volt az, Csákány?

A nő nagyot nyelt, s hirtelen kiszáradt a szája.

– Huh, a Tigris.

– Hát ez igazán remek.

A tizedes elkomorodott.

– Mi a baj a Tigrissel? Tökéletes egy katona számára... a Nyár Tigrise, a Háború Ura...

– Az volt, úgy ötezer évvel ezelőtt! A Tigris Lélekvesztett alakjába zárkózott, már évszázadokkal ezelőtt. Az állatnak talán azóta nem volt egy emberi gondolata sem! Ez nem csupán meggondolatlanság, hanem kész öngyilkosság volt, Csákány!

Rebbencs halkan felvihogott. A varázsló a másik nő felé perdült.

– Mi a fene olyan mulatságos?

– Semmi. Bocsánat.

Csákány felgyűrte az ingujját, hogy megmutassa a felkardíszt.

– Ez az, Fürge Ben – magyarázta gyorsan. – Le tudnád rólam venni?

A férfi a vaspánt láttán összeráncolta a szemöldökét, aztán megrázta a fejét.

– Ha értelmes, tárgyalóképes Előd lenne az, talán lehetne vele... egyezkedni. Mindegy, ne is törődj vele...

– Ne törődjek vele? – Csákány megragadta a varázsló porköpenyét, és megrázta a férfit. – Ne törődjek vele? Te féreg... – hirtelen megtorpant, szeme elkerekedett.

Fürge Ben felhúzott szemöldökkel méregette a nőt.

– Mit művelsz, tizedes? – kérdezte halkan.

– Uh, ne haragudj, varázsló! – elengedte a férfit.

Fürge Ben egy sóhaj kíséretében megigazította a köpönyegét.

– Rebbencs, vezesd a moranthokat a rakományhoz.

– Igenis – felelte a nő, s azonnal a várakozó harcosok felé indult.

– Ki volt a szállító, tizedes?

– A pánté?

– Felejtsd el a pántot – ez már rajtad marad. A darujhisztáni pénz... azt ki hozta el?

– Furcsa eset volt – mondta Csákány, és megborzongott. – Hatalmas hintó tűnt elő a semmiből. Az egyik pillanatban az ösvény még üres volt, a következőben meg már ott fújtatott rajta hat ló, mögöttük meg egy hintó. Varázsló, ezen az ösvényen feljebb még egy kétkerekű szekér sem férne el, nemhogy egy hintó... Az állig felfegyverzett őrök nagyon idegesek voltak, amit meg is értek, hiszen tízezer arany kantát hoztak a kocsiban.

– Trygalle – motyogta Fürge Ben. – Azoktól az emberektől valahogy mindig ideges leszek... – Egy perc múlva megrázta a fejét. – Még egy utolsó kérdés. Az utolsó nyomjelző, amelyet elhelyeztetek, merre ment?

Csákány elkomorodott.

– Nem tudod? Hiszen a te kavicsaid, varázsló!

– Kinek adtátok oda?

– Egy bádogosnak...

– Az ő munkája az a pánt is, ami a karodon van?

– Nos, igen, de ez volt az egyetlen értékes holmija. Megnéztem a többit is, szép munka volt mind, de semmi különös.

Fürge Ben hátranézett a fekete páncélos moranthokra, akik Rebbencs felügyeletével a pénzeszacskókat pakolták a quorlokra.

– Nos, nem hiszem, hogy messze ment volna. Gondolom, csak neki kell indulnom, és megtalálom. Nem tarthat sokáig...

A nő figyelte, ahogy a varázsló kicsit arrébb sétál, s törökülésben helyet foglal a földön. Az éjszakai levegő már kezdett lehűlni, a Tahlyn-hegység felől megérkezett a nyugati szél. Az égboltról a csillagok hidegen ragyogtak le rájuk. Csákány megfordult, és figyelte a rakodást egy ideig.

– Rebbencs! – kiáltotta. – Foglalj még két helyet a varázslóén kívül a quorlokon.

– Persze – felelte a társa.

Palás városa nem volt nagy szám, de az éjszakák legalább melegebbnek ígérkeztek ott. Csákány már túl öregnek érezte magát ahhoz, hogy a szabad ég alatt táborozzon, s minden éjjel a hideg, kemény földön aludjon. Az elmúlt héten, míg a szállítmányt várták, csontjaiban állandósult a tompa fájdalom. Darujhisztán bőkezű adománya segítségével, Dujeknek legalább lehetősége nyílt feltölteni serege megcsappant tartalékait. Oponn támogatásával akár már a következő héten útra kelhetett volna a hadsereg. Egy újabb Csuklyás áldotta háború felé, mintha nem lett volna eddig is éppen elég. Fener patájára, ki vagy mi egyáltalán az a Pannioni Domínium?

*

Amióta nyolc héttel korábban elhagyták Darujhisztánt, Fürge Ben Pálinkás, a másodparancsnok sleppjéhez tartozott, s az volt a feladata, hogy előkészítse Dujek rebellis seregének konszolidációját. A bürokrácia és az apróbb varázslatok furcsamód nagyon is jól illettek egymáshoz. A varázsló buzgón dolgozott a kommunikációs hálózat felépítésén Palásban és a város környékén. Tarifák és vámok fedezték a hadsereg anyagi szükségleteit, s az uralom lassan megerősödött; így könnyebb is volt áttérni a megszállás állapotából a birtokláséba. Egyelőre csend volt. Félkarú serege és a Malaza Birodalom útjai szétváltak, ám a varázsló többször is eltűnődött azon, miért kap akkor mégis furcsán birodalmias jellegű feladatokat.

Törvényen kívüliek vagyunk, mi? Persze, a Csuklyás meg éjszakánként zöld mezőn legelésző bárányokról álmodik...

Dujek... várakozott. Caladan Brood hadseregének sokáig tartott az út dél felé, csak előző nap érték el első csapataik a Palástól északra fekvő mezőt. Az előőrsöt Tiste Andiik, zsoldosok alkották, egyik oldalukon ilgres barghasztokkal, a másikon pedig rhivikkel és a hatalmas bhederincsordákkal. De ezúttal nem háborúzni jöttek. Most nem.

Nem, az Alvilágra, most mind úgy döntöttünk, hogy felvesszük a harcot egy új ellenséggel, feltéve, ha a tárgyalások simán mennek – s mivel a darujhisztáni vezetők már egyezkednek velünk, valószínű, hogy minden rendben lesz. Egy új ellenség. Valamilyen teokratikus birodalom, amely várost város után nyel el, szinte megállíthatatlannak tetsző fanatizmusa vírusként terjed. A Pannioni Domínium – vajon miért van rossz szájízem ezzel kapcsolatban? Mindegy, most az elkóborolt nyomjelzőmet kellene megtalálnom... – morfondírozott magában Fürge Ben.

Lehunyta a szemét, eloldozta lelke kötelékeit, s kicsusszant a testéből. Egyelőre nem érzett semmit a kicsiny, vízi eredetű kavicsból, amelyet különleges varázslatok egész seregével kezelt, úgyhogy nem volt más választása, mint egy kifelé haladó spirálvonalon kezdeni a keresést, bízva abban, hogy előbb vagy utóbb megérzi a kavics jelenlétét. Ez annyit jelentett, hogy vakon tapogatózott, és a varázsló ezt utálta a világon a legjobban...

Ah, megvagy!

Meglepően közel volt, mintha átkerült volna valamilyen rejtett barikád túloldalára. Nem látott mást, csak a sötétséget – egyetlen csillag sem ragyogott felette az égen –, s ugyanakkor a talaj kiegyenesedett alatta. Rendben, szóval egy Üregbe kerültem. Csak az a gond, hogy nem ismerem fel. Ismerős valahonnan, de valami nem stimmel.

Halvány, vöröses fényt pillantott meg maga előtt, amely mintha a talajból áradt volna. A fény pontosan ott volt, ahol elveszett nyomkeresője. Az állott levegőben édes füstszag terjengett. Fürge Ben nyugtalansága csak fokozódott, de azért megindult a vöröses fény felé. Már látta, hogy a fény egy szakadozott sátorból árad. Egy bőrdarab takarta el a bejáratot, de nem kötözték rendesen a helyére. A varázsló semmit sem érzett abból, ami a bőr mögött várhatott rá. Elérte a sátrat, leguggolt, majd egy pillanatra megtorpant. A kíváncsiság a legnagyobb hibám, de az, hogy felismerünk egy hibát, sajnos még semmit sem javít azon. Akkor hát... Félrehúzta a bőrt, és bekukkantott a sátorba.

A sátor túlsó falának dőlve, pokrócba burkolt alak üldögélt, alig háromlépésnyire a varázslótól. Az alak a mellette álló kis tűzhely fölé hajolt, melyből füstfelhők bodorodtak felfelé. A lény nehézkesen, zihálva lélegzett. Kéz intett a varázsló felé – egy kéz, amelyben minden egyes csont el volt törve. A csuklyás pokróc alól reszelős hang szólalt meg.

– Gyere be, mágus! Azt hiszem, van nálam valami, ami a tiéd...

Fürge Ben megnyitotta az Üregeit; egyszerre csak héthez férhetett hozzá, pedig többnek az erejével is rendelkezett. Az erő hullámokban járta át a testét. Vonakodva tette, amit tett: az, hogy egyszerre megnyitott csaknem mindent, amivel rendelkezett, a korlátlan hatalom buja ígéretét suttogta a fülébe. Ő azonban tudta, hogy ez az érzés igen veszedelmes, hiszen a korlátlan hatalom csupán vágyálom, amely könnyen a vesztét okozhatja.

– Gondolom, már rájöttél – folytatta az alak nagy szusszanások közepette –, hogy muszáj visszavenned. Egy ilyennek, mint én, nem szabad kapcsolatban maradnia a te figyelemre méltó erőiddel, halandó...

– Ki vagy te? – kérdezte a varázsló.

– Összetörtek. Szétzúztak. Ehhez a lázas testhez láncoltak. Nem akartam én ilyen sorsot magamnak. Nem éreztem mindig ezt a fájdalmat...

Fürge Ben a sátoron kívül a földre nyomta a tenyerét, s kutatni kezdett erejével. Egy hosszú perc múlva elkerekedett a szeme. Aztán lassan lehunyta.

– Megfertőzted őt.

– Ebben a világban – mondta az alak –, én olyan vagyok, akár a rák. S minden egyes nappal csak még jobban megerősödöm. Ő nem ébredhet fel, miközben én a húsából lakmározom – kicsit megmozdult, s a koszos takaró alatt megcsörrentek nehéz láncai. – Az isteneid láncra vertek engem, halandó, és azt hitték, hogy ez elég is lesz.

– Akarsz tőlem valamit cserébe a nyomjelzőmért, igaz? – mondta Fürge.

– Valóban. Ha nekem szenvednem kell, szenvedjenek az istenek is, meg a világuk...

A varázsló szabadjára engedte Üregei erejét. Erőhullám hasított át a sátron. Az alak felsikoltott, hátrahőkölt. A takaró fellángolt, csakúgy, mint az alak hosszú, loboncos haja. Fürge Ben az utolsó erőhullám nyomában a sátor végébe ugrott. Egyik keze előrevillant, befordított csuklóval, felemelt tenyérrel. Ujjai az alak szemgödrébe vájtak, tenyere a homlokához csapódott. A leláncolt feje hátranyekkent. Fürge Ben közben a másik kezével felmarkolta a kavicsot, amely a romok között gurult.

Az Üregek ereje kihunyt. Ahogy a varázsló visszahúzódott, s próbált elhátrálni a bejárattól, a leláncolt alak dühösen felkiáltott. Fürge Ben talpra ugrott, és futásnak eredt. A hullám a hátába csapott, s hasra vágta őt a forró, gőzölgő talajon. A varázsló sikoltozva vonaglott a csapás alatt. Próbálta magát arrébb vonszolni, de a hatalom túl erősnek bizonyult. Elkezdte őt visszafelé vonszolni. Ujjaival a földbe vájt, majd döbbenten nézte a megnyíló sebeket, s látta, hogy sötét vér buggyan elő belőlük.

Óh, Hamvas, bocsáss meg nekem!

A láthatatlan, lerázhatatlan erő közelebb húzta őt a sátor bejáratához. A bent látható alakból éhség és düh pulzált, s az is érződött, hogy csak pillanatok választják el terve beteljesedésétől. Fürge Ben tehetetlen volt.

– Megismered a fájdalmat! – mennydörögte az istenség.

Ekkor azonban valami kinyúlt a földből. Egy hatalmas kéz ragadta meg, úgy, mint egy óriásbébi a babáját. Fürge Ben ismét felsikoltott, ahogy a kéz lehúzta őt a bugyogó, gőzölgő talajba. Szája megtelt keserű földdel. Fentről dühös és csalódott kiáltást hallott tompán. Ahogy a varázslót egyre mélyebbre húzták az Alvó Istennő testébe, éles sziklaperemek martak a bőrébe. Nem kapott levegőt, elméjére lassan sötétség borult. Aztán arra eszmélt, hogy köhög, sarat köpköd a földre. Meleg, édes levegő öntötte el a tüdejét. Kitörölte a sarat a szeméből, és az oldalára gördült. Körülötte nyögések visszhangzottak, alatta a kemény föld lassan hintázott, hullámzott. Fürge Ben négykézlábra emelkedett. Lelke tépett húsából vér csöpögött – ruháiból csak cafrangok maradtak –, de életben volt. Felnézett...

S csaknem megint felkiáltott. Egy halványan emberi formájú lény tornyosult felette, aki talán több mint tizenötször olyan magas lehetett, mint a varázsló. Feje majdnem a barlang boltozatos mennyezetét verdeste. Amikor a lény kicsit megmozdult, sötét agyaghúsában durva, nagy gyémántok csillogtak-villogtak. Úgy tűnt, mintha a kreatúra nem is törődne Fürge Bennel, ám a varázsló tudta, hogy ez az óriás mentette meg őt a Nyomorék Istentől. A lény karját felemelve tartotta, kézfeje eltűnt a boltozatos mennyezet kavargó, vörös és foltos anyagában. A mennyezetben hatalmas, fehér ívek látszottak egymástól egyenletes távolságban, végtelenül hosszan. Olyanok voltak, mint a bordák a mellkasban. A kezek láthatóan két ilyen bordát fogtak, vagy azokhoz voltak kötve. A lény mögött talán ezerlépésnyire, a barlangfolyosón egy másik kreatúra látszott. Az ő karja is a mennyezet felé nyúlt. Fürge Ben megfordult, tekintete végigfutott a barlangfolyosó másik felén is. Újabb szolgákat – talán négyet, ötöt – pillantott meg, akik szintén a mennyezet felé nyújtották karjukat. A barlang valójában végtelennek tűnő alagút volt, amely a távolban elkanyarodott.

Valóban Hamvas, az Alvó Istennő testében vagyok. Egy élő Üregben. Hús és vér. És ők... a szolgái...

Köszönöm neked! – kiáltott fel a felette imbolygó óriásnak.

Lapos, formátlan fej fordult le hozzá. A gyémánt szempár úgy csillogott, akár a lenyugvó csillagok.

– Segíts nekünk! – a hang gyermeki volt, és kétségbeesett. Fürge Ben levegő után kapott. Segíteni. – futott át az agyán.

– Gyengül – nyögte a lény. – Anyánk gyengül. Meghalunk. Segíts rajtunk!

– Hogyan?

– Segíts, kérlek!

– Nem tudom, hogyan tehetném.

– Segíts!

Fürge Ben felkászálódott. Ekkor látta csak, hogy az agyagtest olvadozik, s az óriás vastag, izmos karján patakokban csordogál lefelé. Gyémántdarabok estek ki belőle a földre. A Nyomorék Isten megöli őket, megmérgezi Hamvas húsát. A varázsló fejében száguldoztak a gondolatok.

– Szolga, Hamvas gyermeke! Mennyi időnk van még, amíg nincs túl késő?

– Nem sok – felelte a kreatúra. – Már közeledik. A pillanat egyre közeledik.

Fürge Ben torkát összeszorította a félelem.

– Mennyire van közel? Nem tudnád pontosabban megmondani? Tudnom kell, hogy mennyi idővel gazdálkodhatok, barátom. Kérlek, próbáld meg!

– Nagyon közel van. Tíz. Néhány évtized. A pillanat közeledik. Segíts rajtunk.

A varázsló felsóhajtott. Az ilyen erők számára az évszázadok olyanok voltak csak, mint a napok. A szolga kétségbeesése félelmet csempészett a szívébe. Félő volt, hogy ez úrrá is lesz rajta. Mi történne, ha Hamvas meghalna? Berura, azt hiszem, nem szeretném megtudni. Rendben, akkor hát ez lesz az én háborúm. Lenézett a sáros földre, és érzékeivel kutatni kezdett. Gyorsan megtalálta a nyomjelzőt.

– Szolga! Itt hagyok valamit, hogy visszataláljak majd hozzád. Kerítek segítséget, megígérem, és vissza jövök majd...

– Hozzám nem – felelte az óriás. – Én meghalok. Jön majd egy másik. Talán – a lény karja egészen elvékonyodott, s már nem is látszott rajta a gyémántpáncél. – Most meghalok – elkezdett összeomlani. A plafonon látható vörös folt a bordákra is kiterjedt, amelyeket tartott, s láthatóvá váltak a repedések.

– Meg fogom találni a választ – suttogta Fürge Ben. – Megesküszöm rá – intett, mire megnyílt előtte egy Üreg. Nem nézett hátra – nehogy összetörjön a szíve a látványtól –, csak belépett a kapun, és eltűnt.

*

Egy kéz rendületlenül rázta a vállát. Fürge Ben kinyitotta a szemét.

– A fenébe is, mágus – sziszegte Csákány. – Mindjárt hajnalodik, repülnünk kell.

A varázsló nyögve kinyújtotta a lábát, minden mozdulatnál összerándult az arca, majd hagyta, hogy a tizedes felsegítse a földről.

– Visszaszerezted? – kérdezte a nő, miközben a quorlhoz segítette Bent.

– Mit?

– Azt a kavicsot.

– Nem. Bajban vagyunk, Csákány...

– Mindig bajban vagyunk...

– Nem, én úgy értettem, hogy mindannyian – megtorpant, és a nőre bámult. – Mindannyian.

Bármit látott is Csákány a mágus szemében, megborzongott tőle.

– Értem. Most mindenesetre mennünk kell.

– Rendben. Jobb lenne, ha felkötöznél a nyeregbe, nem leszek képes ébren maradni.

Elértek a quorlhoz. Az első kitinnyeregben ülő moranth feléjük fordította sisakos fejét, és végigmérte leendő utasait.

– Az Álmok Úrnőjére – suttogta Csákány, miközben ráerősítette Fürge Ben végtagjaira a bőrhámot. – Még sosem láttalak ilyen rémültnek, varázsló. A hideg futkos tőled a hátamon!

Azon az éjszakán ezek voltak az utolsó szavak, amelyekre Fürge Ben emlékezett, de ezeket nem is felejtette el.

*

Ganoes Parant fulladásos rémálmok gyötörték, de nem vizes közegben fuldoklott. Sötétségben. Tájékozódóképesség nélkül, riadtan csapkodott egy olyan helyen, amelyet nem ismert, és nem is ismerhetett meg. Ahányszor lehunyta a szemét, mindig hányingere támadt, gyomra görcsbe rándult, s úgy érezte, mintha visszalökték volna a gyermekkorba. Rémült volt, nem értett semmit, lelkét fájdalom gyötörte.

A kapitány a Választónál lépett ki a barakkból, ahol az aznapi utolsó kereskedők próbálták magukat átverekedni a malaza őrök, katonák és írnokok tömegén. Dujek parancsának megfelelően, az átjáró torkában táboroztatta le embereit. Az adóztatás és a szekerek átkutatása szépen jövedelmezett, ám, ahogy elterjedtek a hírek, egyre kevesebbet tudtak összeszedni. Az egyensúly szépen helyreállt, hiszen az adót olyan szinten tartották, amelyet a kereskedők még el tudtak viselni, így a szoros fogás nem vált fojtogatóvá, és a Darujhisztán és Palás közötti utazás nem állt le teljesen. Paran boldogult, de éppen hogy. Ez volt azonban a legkisebb a problémái között.

A darujhisztáni események óta a kapitány úgy érezte, sodródik, ide-oda taszítja őt az a kaotikus átalakulás, amelyen Dujek és renegát serege keresztülesett. A malazák vezérkötele elszakadt. Az utánpótlási vonalak összeomlottak. A tisztek vállára hirtelen hatalmas súly szakadt. A csaknem tízezer katona megnyugtatásra, biztatásra vágyott, mint megannyi szorongó gyermek. S éppen a biztatás volt az, amit Paran nem tudott nekik megadni. Hiszen benne is egyre nagyobb lett a zűrzavar. Bestia vére keringett az ereiben. Éjszakánként jórészt idegen emléktöredékek és furcsa, nem evilági víziók kínozták. A nappali órák zavarodott homályban teltek. Az őt nyomasztó, egyre súlyosabb fizikai rosszullét mellett a logisztikával és egyéb, szervezéssel kapcsolatos problémák sem javítottak az állapotán.

Már hetek óta betegnek érezte magát, s volt némi sejtése arra vonatkozólag, mi okozhatja rosszulléteit. Az Árnyak Kopójának vére. A lény fejest ugrott a Sötétség birodalmába... de hogyan is lehetnék ebben biztos? Az érzelmek, amelyek a belsőmet marcangolják, inkább... gyermekiek. Egy gyermek fájdalmai...

Ismét elhessegette a gondolatot, bár tudta, hogy az hamarosan visszatér, közben a gyomrába ismét fájdalom hasított. Újra felpillantott oda, ahol Ügető ült őrségben, aztán folytatta útját felfelé a hegyoldalon.

A betegséggel járó fájdalom megváltoztatta őt – látta ezt magában, akár egy képet, amely egyszerre volt furcsa és nyugtalanító. Úgy érezte, a lelke szánalmasan összezsugorodott – egy csapzott, izzadó patkánnyá, amely csapdába esett a sziklaomlásban, s kétségbeesetten próbál olyan pontot találni, ahol a nyomás – a hatalmas, fullasztó nyomás – kicsit megszűnik. Tér, ahol lélegzethez jutnék. De a fájdalom körülöttem, ezek a hegyes kövek, még mindig mozognak, a rések közöttük lassan eltűnnek... a sötétség úgy emelkedik körülöttem, akár az áradó víz...

A Darujhisztánban elért győzelem, Paran szemében mostanra jelentéktelenné zsugorodott. A város megmentése, Pálinkás és csapatának megmentése, Laseen terveinek szétzúzása mind porrá omlott a kapitány fejében. Már nem olyan volt, mint régen, és ezt az új formáját egyáltalán nem kedvelte. A fájdalom elsötétítette a világot. A fájdalom kizökkentette. Saját húsát, vérét idegen házzá alakította, amelyből nem volt menekvés.

A bestia vére... szabadságról mesél. Kiútról suttog – de nem a sötétségből kivezető ösvényről. Nem. A sötétségbe vezet a szabadság útja, ahová a Kopók mentek, Fürkész Anomander elátkozott kardjának mélyébe – a Dragnipur titokzatos szívében.

Mikor eddig jutott a gondolatmenetben, csaknem elkáromkodta magát. Folytatta útját a domboldali ösvényen, amely a Választóra nézett. A nap fénye lassan elenyészett. A füvet borzoló szél is elült, a reszelős hang mormogássá szelídült. A vér suttogása csak egy volt a sok közül, amelyek mind a figyelmét követelték, s amelyek mind ellentétes dolgokra csábították – a menekülés különböző ösvényei felé. De mindig a menekülést ajánlgatják. Csak a menekülést. A reszketeg lény bennem nem is gondol semmi másra... s közben a sziklák helyezkednek... helyezkednek.

Kizökkenés. Minden, amit magam körül látok... olyan, mintha valaki másnak az emlékei között járnék. Lankás domboldalon hullámzó fű, a dombtetőkön átüt az alapkőzet, s amikor lemegy a nap, és lehűl a szél, arcomon felszárad a verejték, s eljön a sötétség – melynek kortyokban iszom a levegőjét, akár a legédesebb vizet. Istenem, vajon mit jelenthet ez!

A lelkében kavargó zűrzavar nem, és nem akart csillapodni. Elmenekültem a kard világából, de azért érzem magam körül a láncait, s ezek a láncok egyre szorosabban fonódnak körém. S a nyomásba várakozás is vegyült. Várakozás a megadásra, az átalakulásra... várakozás, hogy átváltozzon... mivé? Mivé kellene átváltoznia?

A barghaszt a magas fű között ült, a Választóra néző dombtetőn. A kereskedők folyama a barikád mindkét oldalán fogyatkozott már, a feltört úton ülepedett a porfelhő. Mások tábort vertek – az átkelő torkolata nem hivatalos megállóhellyé alakult. Ha a körülmények nem változnak, a megállóhely lassan gyökeret ereszthet, s faluvá is alakulhat. De nem így lesz. Ehhez túl nyughatatlanok vagyunk. Dujek eltervezte már közeli jövőnket, s a kép porfelhőbe burkolózó, menetelő hadsereget mutat. Ami még rosszabb, a tervben repedések vannak, s kezd úgy festeni, hogy a Hídégetők bele fognak esni az egyikbe. Egy mély repedésbe.

Paran kapitány levegő után kapkodott, s újabb fájdalmakkal küzdött, mire odaért a félmeztelen, tetovált harcoshoz. Leguggolt mellé.

– Reggel óta olyan vagy, akár egy bhederinbika, Ügető – szólalt meg. – Mit főztetek ki Pálinkással, katona?

A barghaszt vékony, széles szája mosolyféleségre húzódott, sötét szeme azonban továbbra is az előtte elterülő völgyet fürkészte.

– A hideg sötétség véget ér – morogta.

– A Csuklyásra, hát persze! A nap mindjárt lenyugszik, te zsíros agyú barom.

– Hideg, fagyos – folytatta Ügető. – Vak, nem látja a világot. Én vagyok a Történet, s a Történetet túl régóta nem mondta el senki. De ennek vége. Kard vagyok, amely hamarosan elhagyja hüvelyét. Vasból vagyok, és a napfényben mindenkit megvakítok majd. Haha!

Paran a fűre köpött.

– Kalapács említette, hogy váratlanul milyen... bőbeszédű lettél. Azt is mondta, hogy ez nem használt senkinek, mivel ezzel elveszítetted azt a kevés kis eszedet is, ami volt.

A barghaszt a mellkasára csapott öklével; a hang olyan volt, mintha bőrdobot szólaltattak volna meg.

– Én vagyok a Történet, amelyet nemsokára elmondanak. Majd meglátod, malaza. Hamarosan mindenki meglátja.

– Megbuggyant az agyvelőd a melegben, Ügető. Nos, ma éjjel visszamegyünk Palásba, bár gondolom, Pálinkás ezt már mondta is nektek. Itt jön Sunyi, levált téged az őrségben – Paran felegyenesedett, s uralkodott a vonásain, elnyomta a kikívánkozó fájdalmas fintort. – Befejezem a körömet.

Ezzel elvonult.

A fenébe is, Pálinkás, mi a csudát főztetek ki Dujekkel? A Pannioni Birodalom... mi a fenéért foglalkozunk mi holmi lázadozó papokkal? Az ilyen dolgok mindig kiégnek. Mindig. Belülről rothadnak el. A könyvmolyok kerekednek felül – mindig ők kerekednek felül –, és belekötnek a hittel kapcsolatos apróbb kérdésekbe. Szekták alakulnak. Polgárháborúk törnek ki, aztán az eredmény egy újabb elhervadt, eltaposott virág a történelem végtelen országútján. Igen, most derűs és fényes az egész. Csakhogy a színek megfakulnak. Mindig megfakulnak. Egy napon a Malaza Birodalom szembekerül majd önnön halandóságával. Egy napon bealkonyodik majd a Birodalom egén.

Összegörnyedt, mivel újabb görcsroham rántotta össze a gyomrát. Nem, nem szabad a Birodalomra gondolnom! Sem Laseen játékára! Bízz csak Tavoréban, Ganoes Paran – a lánytestvéred majd feloldozást hoz a Házra, jobban, mint te valaha is tehetted volna. Sokkal jobban. Bízz a húgodban... A fájdalom kicsit tompult. A kapitány nagy levegőt vett, és folytatta útját a kereszteződés felé.

Fulladás. Az Alvilágra, meg fogok fulladni.

*

Sunyi, aki úgy mászott, akár egy hegyi gorilla, lassan felért a hegytetőre. Görbe lábán loholt Ügető mellé. Amikor elhaladt mellette, megragadta a barghaszt harcos egyetlen fonott copfját, és erősen megrántotta.

– Haha! – kacagott fel, majd leült a harcos mellé. – Imádom, ahogy kidülled a szemed, amikor ezt csinálom.

– Te, utász – felelte a barghaszt –, nem vagy más, mint egy kavics a beteg disznók alatt csordogáló patakban.

– Nem rossz, csak kicsit vontatott. Jól megzavartad a kapitányka fejét, mi?

Ügető nem felelt, tekintete a távoli Tahlyn-hegységet fürkészte. Sunyi levette fejéről az ütött-kopott bőrsapkát, megvakarta a fejbőrén még megmaradt pár hajcsomót, és egy hosszú percig csak nézte a társát.

– Ez sem rossz – hümmögte. – Nemes és titokzatos. Le vagyok nyűgözve!

– Lehetsz is! Az ilyen pózok igen fárasztóak, nem könnyű őket fenntartani.

– Született tehetség vagy. Szóval, miért bolondítod Parant?

Ügető elvigyorodott, kimutatta kékre színeződött, élesre fent fogait.

– Mert jó móka. Különben is, Pálinkásnak meg kellene magyaráznia egyet s mást...

– Csak az a gond, hogy eddig semmit sem magyarázott el. Dujek azt akarja, hogy menjünk vissza Palásba, és gyűjtsük egybe a maradék Hídégetőket. Paran boldog lehetne, hogy megint egy csapatnak parancsolhat, nem csak pár csapzott osztagnak. Mondott valamit Pálinkás a tárgyalásról Brooddal? – Ügető lassan bólintott. Sunyi elkomorodott: – Nos?

– Azt, hogy sor kerül rá.

– Hah, nagyon köszönöm. Ja, amúgy hivatalosan is felmentettek a posztodról, katona. Odalent sütnek neked egy bhederin dögöt. Szóltam a szakácsnak, hogy trágyával tömje meg, mert tudom, hogy úgy szereted.

Ügető felkelt.

– Egy napon talán megfőzlek és megeszlek téged is, utász.

– És meg is fulladsz a szerencsecsontomtól.

A barghaszt elkomorodott.

– Az ajánlatom komoly volt, Sunyi. Az irántad való tiszteletből mondtam, barátom.

Az utász felsandított Ügetőre, majd elvigyorodott.

– Te nyavalyás! Most majdnem bedőltem neked!

Ügető kuncogva elfordult.

– Azt mondja, majdnem. Hah!

*

Amikor Paran visszatért a kereskedőpontra, az összetákolt kis barikádhoz, Pálinkás már várta őt. A veterán, aki korábban őrmester, most pedig Dujek helyettese volt, az utolsó moranth csapattal érkezett. Régi szakaszának gyógyítója volt vele, Kalapács – a Második Hadtest csapatnyi katonáját figyelték, akik éppen a múlt heti járandóságot pakolták a quorlokra. Paran óvatosan közeledett hozzájuk, hogy palástolja fájdalmát.

– Hogy van a lábad, Parancsnok? – kérdezte.

Pálinkás vállat vont.

– Éppen erről beszélgettünk – mondta Kalapács, s kerek arcát elöntötte a pír. – Rosszul forrt össze. Komoly odafigyelést igényelne...

– Majd később – vágott közbe a szakállas parancsnok. – Paran kapitány, hívd össze a csapatot a második harangszóig. Eldöntötted már, mi legyen a Kilencedik túlélőivel?

– Igen, összevonjuk őket Hangyás őrmester maradék katonáival.

Pálinkás elkomorodott.

– Mondj pár nevet.

– Hangyással itt van még Csákány tizedes, és... nézzük csak... Inda, Terelő, Rebbencs. Úgyhogy, ha még hozzávesszük Kalapácsot meg Sunyit, Ügetőt és persze Fürge Bent...

– Fürge Ben és Inda mostantól harci mágusok, kapitány. De azért ott lesznek a te csapatodban. Szerintem Hangyás boldog lesz...

Kalapács felhorkant.

– Boldog? Hangyás nem is ismeri ennek a szónak a jelentését.

Paran szeme összeszűkült.

– Ha jól értem, a Hídégetők nem vonulnak együtt a sereg többi részével.

– Tényleg nem lesztek a sereggel, de erre még visszatérünk Palásban – Pálinkás szürke szeme a kapitányt fürkészte, aztán továbbsiklott. – Összesen harmincnyolc Hídégető maradt életben – nem valami nagy csapat. Ha úgy gondolod, nyugodtan visszautasíthatod a posztot, kapitány. Van pár szakasznyi elit tengerészgyalogos, akik tiszthiányban szenvednek, és már megszokták a nemesi származású vezetőket...

Egy ideig csend volt. Paran elfordult. Már alkonyodott, a völgyből az árnyak lassan felkapaszkodtak a környező dombok lankáin, az égbolton pedig halványan felcsillantak az első csillagok. Lehet, hogy kést kapok a hátamba, ezt próbálja velem közölni. A Hídégetőkben velük született utálat van a nemesi származású tisztek iránt. Egy évvel korábban ezt még hangosan mondta volna ki abban a hitben, hogy a kegyetlen igazság kimondása jó dolog. Téves elképzelés, hogy ez a katonás viselkedés alapja... pedig valójában pont az ellenkezője az igazán katonás. A világban, amely teli van árkokkal és csapdákkal, mindenki vékony kötélen táncol. Csak a bolondok ugranak lábbal előre, és a bolondok amúgy sem hosszú életűek. Egyszer már érezte, ahogy kések hatolnak a testébe. A sebeknek halált kellett volna okozniuk. Az emlékezéstől kiverte a víz. Ez nem olyasmi volt, amit fiatalos, hányaveti vakmerőségből figyelmen kívül hagyhatott volna. Tudta ezt, és a vele szemben álló két férfi is tudta.

– Azért – szólalt meg Paran, tekintetét a sötétben lassan elvesző déli útra szegezve – én mégis úgy érzem, megtiszteltetés, hogy a Hídégetők kapitánya lehetek, uram. Talán idővel lehetőség adódik bizonyítani, hogy érdemes vagyok a posztra, ilyen katonák vezetésére.

– Ahogy tetszik, kapitány – sóhajtotta Pálinkás. – Az ajánlatot fenntartom, ha meggondolnád magad. – Paran a parancsnok felé fordult, mire az elvigyorodott: – Legalábbis még egy darabig.

Nagydarab, sötét bőrű alak tűnt fel a homályban, fegyverei és páncélzata halkan zörögtek. A nő, amikor Pálinkást és Parant egyszerre látta maga előtt, habozott egy percig, aztán a parancsnokhoz fordult.

– Az őrségváltás lezajlott, parancsnok. Mind bejövünk, ahogy a parancs kívánja.

– Miért nekem mondod, katona? – morogta Pálinkás. – Jelentést a közvetlen felettesnek adunk.

A nő elkomorodott, és Paran felé fordult:

– Az őrség...

– Hallottam, katona. Szólj a Hídégetőknek, hogy fogják a felszerelésüket, és gyülekezzenek a barakkban.

– Még van másfél óra az indulásig...

– Tisztában vagyok vele, katona.

– Igen, uram. Azonnal, uram.

A nő elvonult, Pálinkás pedig felsóhajtott:

– Ami az ajánlatot illeti...

– A tanítóm napan volt – mondta Paran. – Még nem akadt dolgom olyan napannal, aki ismerte a tisztelet fogalmát, és Terelő sem kivétel. Persze tisztában vagyok azzal is – folytatta –, hogy a Hídégetők között sem kivétel...

– Úgy látom, a tanítód jó munkát végzett – mormogta Pálinkás.

Paran elkomorodott.

– Ezt hogy érted?

– Az autoritással szembeni tiszteletlenség, kapitány... Nos, éppen az imént fojtottad bele a szót egy feljebbvalódba, kapitány.

– Jaj, elnézést. Folyton kimegy a fejemből, hogy már nem őrmester vagy.

– Nekem is, és pont ezért van szükségem olyan emberekre, mint te, akik emlékeztetnek rá – a veterán Kalapácshoz fordult. – Ne felejtsd el, amit mondtam, gyógyító.

– Igen, uram.

Pálinkás még egyszer Paranhoz fordult.

– A „siessetek és várjatok” igazán szép húzás volt, kapitány. A katonák imádnak húst sütni.

Paran figyelte, ahogy a férfi az őrház felé vonul, majd Kalapácshoz fordult:

– Ami a privát beszélgetésedet illeti a parancsnokkal, gyógyító, van valami, amiről tudnom kellene?

Kalapács álmosan pislogott.

– Semmi, uram.

– Rendben van. Csatlakozhatsz a szakaszodhoz.

– Igen, uram.

Amikor egyedül maradt, Paran felsóhajtott. Harmincnyolc keserű, mogorva veterán, akiket már kétszer elárultak. Palás ostrománál nem voltam benne az árulásban, és Laseen bejelentése a törvényen kívül helyezésről, engem is ugyanúgy érintett, mint őket. Egyik dologért sem hibáztathatnak engem, mégis ezt teszik.

Megdörzsölte a szemét. Az alvás... kellemetlenné vált. A Darujhisztánból való menekülés óta, minden áldott éjjel... fájdalom – és álmok, vagyis rémálmok. Az istenekre... Az éjjeli órákat a takarói alatt, kicsavarodva töltötte, vére száguldozott az ereiben, gyomrában sav bugyogott, és amikor mégis sikerült elaludnia, álma mozgalmas volt, tele rohanással. Futással, négy lábon. Aztán a fulladás. A Kopó vére, az kering bennem, rendületlenül. Csakis erről lehet szó.

Többször próbálta meggyőzni magát, hogy üldözési mániáját is az Árnyak Kopójának vére okozza, de a gondolattól mindig keserű mosoly kúszott az arcára. Nem igaz. Túlságosan is valós az, amitől félek. De ami még rosszabb, az ez a végtelen elveszettség... s képtelen vagyok megbízni bárkiben. E nélkül pedig mi várhat rám a jövőben? Semmi más, csak magány, vagyis semmi értékes. S most ezek a hangok... amelyek a menekülésről suttognak. Menekülés – megrázta magát, és a földre köpött. Gondolj arra a másik dologra, arra a másik jelenetre. Az egyszerire. A megdöbbentőre. Emlékezz, Paran, a hangra, amelyet hallottál. Szélfogó volt az; akkor nem kételkedtél benne, most mi okod lenne rá? Él. Valahogy életben maradt a varázslónő... Ah, a fájdalom! Egy gyermek sikoltozik a sötétben, egy elveszett Kopó üvölt magányosan. Egy lélek, amelyet egy seb szívéhez szegeztek... és még azt hiszem, hogy magányos vagyok! Istenem, bárcsak valóban az lennék!

*

Pálinkás belépett az őrházba, becsukta maga mögött az ajtót, aztán az asztalhoz lépett. Nekitámaszkodott, kinyújtóztatta fájós lábát. Nagyot sóhajtott – mintha végtelen sok csomót oldottak volna ki benne –, s mire végzett, egész testében remegett. Egy perc múlva kinyílt az ajtó. Pálinkás felegyenesedett, és Kalapács felé fordult.

– Azt hittem, hogy a kapitány gyűlést hívott össze, gyógyító...

– Paran még nálad is rosszabb bőrben van, uram.

– Ezt már megbeszéltük. Vigyázz a fiúra, vagy talán meggondoltad magad, Kalapács?

– Félreértesz. Éppen az imént próbáltam a közelébe férkőzni, de a Denul Üregem cserbenhagyott, parancsnok.

Pálinkás csak ekkor vette észre, hogy a gyógyító kerek arca szokatlanul sápadt.

– Cserben hagyott?

– Igen. Még sosem láttam ilyet. A kapitány beteg.

– Tumor? Rák? Mondd már, az istenért!

– Nem is hasonlít ezekhez, parancsnok. Még nem, de eljönnek majd ezek is. Gyakorlatilag lyukat rágott önmagában. Azt hiszem, túl sok az elfojtott érzés benne. Többről van szó, mint hittük – Fürge Benre lesz szükség. Paran testében úgy burjánzik a varázslat, akár a gaz.

– Oponn...

– Nem, a Szerencse Ikrei már régen eltűntek a szervezetéből. Úton Darujhisztán felé történt vele valami. Nem, nem is csak egyvalami. Egy csomó minden. Mindegy, a lényeg az, hogy ő most harcol ezek ellen a varázslatok ellen, és pont ez fogja megölni. Persze lehet, hogy tévedek. Fürge Benre lenne szükségünk...

– Értelek. Amint Palásba érünk, ráállítjuk az ügyre. De biztosnak kell lennünk benne, hogy óvatos lesz. Nincs rá semmi szükség, hogy még mi is nyugtalanítsuk a kapitányt.

Kalapács arcán elmélyültek a ráncok.

– Uram, csak annyit még... szóval... vajon elég jól van a kapitány ahhoz, hogy átvegye a parancsnokságot a Hídégetőknél?

– Miért engem kérdezel? Ha előadod a gondolataidat Dujeknek, az a te dolgod, gyógyító. Ha úgy gondolod, hogy Paran fizikailag alkalmatlan a posztra; így gondolod, Kalapács?

Egy hosszú perc után a férfi felsóhajtott.

– Azt hiszem, még nem. Pont olyan makacs, mint... te, uram. A Csuklyásra, biztos, hogy nem vagytok rokonok?

– Teljesen biztos – dünnyögte Pálinkás. – A mindenkori tábori kutyáidnak tisztább a vérvonala, mint nekem és a családomnak. Hát, akkor egyelőre ennyi. Beszélj Fürgével meg Indával, és tudj meg mindent, amit lehet, azokról a titokzatos varázserőkről. Ha megint az istenek irányítják Parant, tudni akarom, ki rángatja a drótokat, aztán elgondolkodhatunk azon, hogy mi célból teszi.

Kalapács homlokán összefutottak a ráncok.

– Uram, mibe keveredünk már megint? – kérdezte parancsnokától.

– Nem tudom, gyógyító – ismerte be Pálinkás, egy fintor kíséretében. Nyögött, míg áthelyezte súlypontját fájós lábáról. – Ha Oponn is segít, a kardomat sem kell majd előhúznom; a parancsnokok általában nem harcolnak, igaz?

– Ha adnál egy kis időt, uram...

– Később, Kalapács. Most éppen az elkövetkező találkozón tűnődöm. Brood megérkezett Paláshoz a seregeivel.

– Igen.

– A kapitányod pedig valószínűleg azon tűnődik, hová is tűnhettél. Na, menj a dolgodra, Kalapács. A találkozó után majd beszélünk megint.

– Igen, uram.

Harmadik fejezet

Félkarú Dujek és seregei Caladan Brood és szövetségeseinek érkezését várták: a bukott Tiste Andiikat, a távoli, északi barghaszt klánokat, a féltucatnyi zsoldoscsapatot és a puszták népét, a rhiviket. A két csapat találkozójára a Palás előtti, még mindig feldúlt csatamezőn került sor. Nem harcolni akartak egymás ellen, hanem békét szerettek volna kovácsolni a keserű, közös múltból. Sem Dujek, sem Brood vagy a társaság bármely más tagja nem gondolták volna, micsoda összecsapás lesz a találkozásból – nem kardok, hanem világok összeütközése...

Artantosz vallomásai

Palástól egy mérföldre északra, alacsony sáncok szalagozták fel a domboldalt – alig gyógyult sebek, annak a korszaknak az emlékei, amikor a város szerette volna magába olvasztani a Rhivi-síkságot határoló sztyeppéket. A dombok már az idők kezdete óta a rhivik szent helyei közé tartoztak. Palás földművesei sok vérrel fizettek mohóságukért.

A föld azonban lassan gyógyulgatott; az ősi menhírek, sziklagyűrűk és lapos sziklasírok közül csak néhány maradt a helyén. A kövek most jelentéstelen halmokban hevertek a vonal mentén, amely valaha a szent oltárok sorát jelölte a domboldalban. Mindaz, ami szent volt a dombokon, már csak a rhivik lelkében számított szentnek.

Amilyen a hitünk, olyanok vagyunk mi magunk is. A Mhybe összébb húzta az antilopbőrt vékony, csontos vállán. Ezen a reggelen újabb sor fájdalom és sajgás állt testébe – ez azt bizonyította, hogy a gyermek az elmúlt éjjelen még több energiáját elnyelte. Az öregasszony próbálta elmagyarázni magának, hogy nem érez haragot; az ilyen szükségleteket nem lehetett visszafojtani, és különben is, kevés természetesség volt a gyermekében. Hatalmas, hideg szívű szellemek, és vak varázslatok szövetkeztek egymással, hogy valami újat, egyedit teremtsenek a világnak. S az idő fogyott, nagyon fogyott.

A Mhybe sötét szeme csillogott a ráncok fészkében, ahogy gyermekét figyelte, aki a romos teraszokon botorkált. Az anyai ösztönöket sosem lehetett kioltani. Helytelen lett volna átkozni őket, megtámadni a szeretet kötelékét, amely a hús kettéosztásával keletkezett. A benne háborgó hibák, a lányában észlelt eltorzult igények ellenére, a Mhybe nem tudott – és nem is akart – gyűlöletet érezni gyermeke iránt.

Testének rongálódása azonban meggyengítette a szív ajándékait, amelyekhez olyan nagyon kétségbeesetten ragaszkodott. Kevesebb, mint egy évszakkal korábban, a Mhybe még fiatal nő volt, hajadon. Büszke volt, s vonakodott elfogadni a fűből font félkoszorúkat, amelyeket sok fiatal, erős legény tett le sátrának bejárata előtt – nem készült még fel rá, hogy belefonja saját hajfonatába, és ezzel házasságra kötelezze magát.

A rhivik sérült emberek voltak – ugyan hogy is gondolhatott valaki házasságra meg gyerekekre a végtelen, pusztító háborúk idején? Nem volt olyan vak, mint a korabeli fiatal lányok; nem ölelte magához az állítólag szellemek által áldott feladatot, s nem szült fiúkat, hogy legyen mivel etetni a Kaszást. Anyja a csontok olvasója volt, s azzal ajándékozta meg a sors, hogy ismerte az emberek emlékeinek teljes tárházát – minden történelmi szálat, egészen a Haldokló Szellem Könnyéig visszamenőleg. Apja pedig tartotta a Háború Lándzsáját, először a Fehérarcú Barghasztok, aztán a Malaza Birodalom ellen.

Mindkettejüket nagyon hiányolta, ám azt megértette, hogy haláluk és az ő elutasító viselkedése a férfiakkal szemben – az érintetlensége – tették őt olyan ideális választássá a szellemek számára. Egy érintetlen edény: edény, amelybe elhelyezhettek két megtört lelket – egy halhatatlant, és egy ősi varázslatokkal a haláltól visszatartottat, a két egyéniséget egybefonva; edény, amely az így megszülető természetellenes gyermeket táplálhatja.

A rhivik körében, akik a csordákkal vándoroltak, és akik nem építettek falat kőből meg téglából, az ilyen edények, amelyeket egyszeri használatra szántak csupán, azután pedig eltüntettek, a Mhybe nevet viselték. A nő tehát új nevet talált magának, s ezután élete minden igazsága benne foglaltatott ebben a névben.

Bölcsesség nélküli öregség, ráncosodás az évek ajándékai nélkül; mégis nevelnem kell ezt a gyermeket – ezt a lényt –, aki úgy nyer újabb tavaszokat, hogy én elvesztem azokat, s akinek felnőtté válásakor én meghalok. Csak nézem őt, játssza a gyermekek játékait; mosolyog, mert nem tudja, micsoda árat fizetek én az ő létezéséért, növekedéséért cserébe.

A Mhybe lépéseket hallott a háta mögül, majd magas, fekete bőrű nő lépett a rhivi mellé. Az érkező mandulavágású szeme a domboldalon játszó gyermekre tapadt. A préri szele az arcába fújta hosszú, fekete fürtjeit. Feketére festett bőringe alól, finom szemű páncéling csillant elő.

– Megtévesztő – mormogta a Tiste Andii asszony halkan. – Nem igaz?

A Mhybe felsóhajtott, majd bólintott.

– Nem is gondolná az ember, hogy félelmet ébreszt – folytatta az éjfekete bőrű asszony. – Vagy hogy egy véres vita központi témája lehet...

– Tehát újrakezdték?

– Igen, Kallor újabb támadást indított.

A Mhybe megdermedt. Felnézett a Tiste Andiira.

– És? Megtörtént a kihívás, Korlat?

– Brood tartja magát – felelte Korlat percnyi hallgatás után. Vállat vont. – Ha vannak is kétségei, jól leplezi.

– Vannak kétségei – mondta a Mhybe. – De szüksége van a rhivikre és a csordákra, s ez legyűri a kételyeit. Ez számítás, nem hit. Vajon szüksége lesz ránk akkor is, ha szövetséget tud kötni a félkarú malazával?

– Úgy hisszük – felelte Korlat –, hogy a malazák többet tudhatnak a gyermek eredetéről...

– Eleget ahhoz, hogy feltárjuk a potenciális veszélyt? Meg kell értetned Brooddal, Korlat, hogy a néhai két lélek, illetve az, ami együtt lett belőlük, két teljesen különböző dolog! – a Mhybe, tekintetét a játszadozó gyermeken tartva, folytatta: – Egy T'lan Imass befolyása alatt teremtődött, időtlen Üregéből lettek az összetartó fonalak, s egy Imass Csontvető szőtte össze azokat. Hús-vér Csontvető, Korlat. Ez a gyermek a T'lan Imassoké. Lehet, hogy rhivi bőrbe bújtatták, és belerejtették két malaza mágus lelkét is, de ő most Lélekvesztett, s még annál is több: Csontvető. S még ebből is csak következtetni lehet arra, mi is válhat belőle. Mondd csak, miért van a T'lan Imassoknak szükségük hús-vér Csontvetőre?

Korlat elhúzta a száját.

– Ezt nem tőlem kell megkérdezni.

– Nem is a malazáktól.

– Biztos vagy ebben? Nem malaza lobogó alatt meneteltek a T'lan Imassok?

– De már nem teszik, Korlat. Milyen titkos szövetség lehet most közöttük? Vajon milyen érdek rejtőzhet tanácsaik mögött? Nem találhatjuk ki, igaz?

– Úgy gondolom, Caladan Brood talán képes rá – mondta a Tiste Andii szárazon. – Mindenesetre, részt vehetsz az eseményeken, Mhybe. A malaza kontingens már közeledik, és a Hadúr szeretné, ha te is jelen lennél a Találkozón.

A Mhybe megfordult. Caladan Brood táborát látta maga mögött, precíz elrendezésben, mint mindig. A zsoldosok a nyugati szárnyon, a Tiste Andiik középen, a rhivi sátrak és a csorda pedig a keleti részen helyezkedtek el. A menetelés hosszú volt – az Öreg Király-fennsíkról indultak, átkeltek Macska és Foltos városokon, aztán végül végigvonultak a régi Rhivi úton, át a fennsíkon, amely a rhivik hagyományos otthona volt.

Otthon, amelyet szétdúlt a sokévnyi háború, a vonuló seregek, a moranthok égből hulló áldása... quorlok néma suhanása a sötétben, iszonyat zuhanása táborainkra... szent csordáinkra.

Most viszont arra készülünk, hogy kezet fogjunk az ellenséggel. A malaza hódítókkal, a hidegvérű moranthokkal, házassági koszorút fonogatunk – két ellenségünkkel. Már annyi ideje harapjuk egymás torkát, de a házasság számunkra nem a békét hozza. Nem, ezek a harcosok most másik ellenséget találtak, új ellenséget...

Brood seregén túl, délen, Palás városának frissen javított falai emelkedtek – az erőszak foltjai a malaza varázslatra emlékeztették azt, aki ránézett. A város északi kapuján éppen kiért egy csapatnyi lovas – szürke, jeltelen lobogó hirdette törvényen kívüli státusukat, mindenki láthatta. A csupasz harcmezőn át lassan Brood tábora felé tartottak.

A Mhybe tekintete gyanakodva a lobogóra tapadt. Öreglány, gyanakvásod kész istencsapása. Ne légy bizalmatlan, ne gondolj a sok iszonyatra, amelyet ezek a néhai hódítók hoztak a népedre. A gyűlölt Császárnő törvényen kívül helyezte Félkarú Dujeket és seregét. Egy hadjárat véget ért, s új kezdődik. A szellemekre, hát sosem érnek véget a háborúk?

Egy gyermek csatlakozott a két nőhöz. A Mhybe lenézett rá, és az állhatatos, rezzenéstelen tekintetben évezredes – vagy talán sok évezredes – tudást és bölcsességet látott. Itt állunk, mi hárman, mindenki láthat minket – egy tíz-tizenegy éves gyermek, egy nő fiatal arccal és nem emberi szemmel, és egy hajlott öregasszony –, és ez minden részletében csupán illúzió, hiszen valójában mindennek pont a fordítottja rejtőzik bennünk. Én vagyok a gyermek. A Tiste Andii már évezredeket élt meg, a lány pedig... több százezret.

Korlat is lenézett a kislányra. A Tiste Andii elmosolyodott.

– Jót játszottál, Ezüstróka?

– Egy ideig jó volt – felelte a lány, meglepően mély hangon. – De aztán elszomorodtam.

Korlat csodálkozva nézett rá.

– S miért?

– Valaha szent szövetség köttetett itt a dombok és a rhivi szellemek között. Ez megtört. A szellemek csupán fájdalmat és veszteséget hordoztak magukban. A dombok nem fognak meggyógyulni.

A Mhybe érezte, hogy megfagy a vére. A gyermek egyre jobban kimutatta érzékenységét, mely erősebb volt annál, amellyel a törzsi javasasszonyokat áldotta meg a sors. De ebben az érzékenységben érződött valamilyen hűvösség is, mintha titkos szándék rejtőzne minden szenvedélyes szó mögött.

– Nem lehet ellene tenni semmit, lányom?

Ezüstróka vállat vont.

– Már nem szükséges.

Igen, pont erre gondoltam – gondolta az anya.

– Ezt hogy érted? – kérdezte hangosan.

A kerek arcú lány felmosolygott a Mhybére.

– Ha meg akarjuk nézni a találkozót, akkor jobb lesz sietnünk, anyám.

*

A találkozó helyét harminc méterre az utolsó őrpontoktól jelölték ki, egy alacsony kis halmon. Nyugaton látszott az új keletű halom is, amelyet azért emeltek, hogy a Palás ostromakor elhunytakat legyen hová temetni. A Mhybe arra gondolt, a számtalan áldozat most talán a távolból figyeli a kibontakozó jelenetet. Végül is a szellemek a kiontott vérből születnek. Ha pedig nem engesztelik ki őket, gyakran barátságtalan erőkké válnak, amelyeket rémálom gyötör, s amelyek bosszúra szomjaznak. Lehet, hogy csak a rhivik ismerik ezeket az igazságokat? Ellenségből szövetséges – mit gondolhatnak erről a szellemek?

Úgy érzik, elárulták őket – mondta a mellette álló Ezüstróka. – Felelek nekik, anyám – menet közben a Mhybe kezéért nyúlt. – Ez az emlékezés ideje. Az ősi emlékeké, a közelebbi múlt emlékeié...

– S te lányom – mondta a Mhybe halk, lázas hangon –, te lennél a híd a kettő között?

– Anyám, te bölcs vagy, bár nem bízol magadban. Ami rejtve volt, lassan megmutatkozik. Nézd csak ezeket a néhai ellenfeleket. Vívódsz magadban, felsorakoztatod a köztünk lévő összes különbséget, küszködsz, hogy megmaradjon az ellenszenved, a gyűlöleted, mert ez a megszokott. A gyűlölet alapkövei pedig az emlékek. De anyám, az emlékek más igazságot is tartogatnak; titkosat, s ez az, amit mindannyian megéltünk, igaz?

A Mhybe bólintott:

– Így mondják nálunk a bölcsek, lányom – mondta, visszanyelve enyhe ingerültségét.

– Tapasztalatok. Ez az, amiben mindannyian osztozunk. Lehet, hogy ellentétes nézőpontból, de ugyanazt tapasztaltuk. Ugyanazt.

– Tudom, Ezüstróka. Nincs értelme felelőst keresni. Mindannyiunkat rángatnak, ahogy a dagályt és az apályt is láthatatlan, felfoghatatlan erő húzza...

A lány keze megszorította a Mhybéét.

– Anyám, akkor kérdezd Korlatot, hogy mit mondanak neki az emlékei.

A rhivi kérdő tekintettel a Tiste Andii felé fordult.

– Figyeltél, ám nem mondtál eddig semmit. Milyen választ vár tőled a leányom?

Korlat bölcsen elmosolyodott.

– Az emlékek ugyanazok. Úgy értem, a két hadsereg emlékei. S ugyanez jellemző... ha hosszú távon vizsgáljuk. Mindazok körében, akiknek emlékei vannak – legyenek akár egyének, akár népcsoportok – az élet leckéi ugyanazok – a Tiste Andii éppen ibolyaszínbe forduló szeme Ezüstrókára siklott. – Ez még a T'lan Imassokra is jellemző. Ezt akartad nekünk mondani, gyermekem?

A lány vállat vont.

– Az elkövetkező események során gondoljunk a megbocsátásra. Ragaszkodjatok is hozzá, ám azt is tartsátok fejben, hogy a megbocsátást nem mindig adják ingyen. – Ezüstróka álmodozó tekintete Korlatra siklott, s a fekete szempár megkeményedett.

– Bizonyos esetekben muszáj megtagadni.

Ezután csend volt egy ideig. Drága szellemek, vezessetek utamon. Ez a gyermek ijesztő. Megértem Kallort... és ez mindennél nyugtalanítóbb.

Brood táborának őrpontjain túl, a találkozó kijelölt helyének szélén álltak meg. Pár perccel később a malazák elérték a dombtetőt. Négyen voltak. A Mhybének nem volt nehéz felismerni Dujeket, az immáron renegát Legfőbb Öklöt. A félkarú férfi azonban idősebb volt, mint amire számított, s úgy ült heréltje nyergében, mint akit régi sebek és merev ízületek kínoznak. Vékony volt, középmagas, öltözete egyszerű páncélzatból állt, oldalán pedig hagyományos gyalogsági kard lógott. Keskeny, beesett arca csupasz volt, s bőrén egy élet harci sebei virítottak. Nem viselt sisakot, rangját pedig csupán hosszú, szürke köpönyegének ezüstözött csatja jelölte.

Dujek balján egy másik tiszt lovagolt, ősz szakállú, erős testalkatú. Vonásai nagy részét eltakarta a sisakrostély és a róla lógó láncszövet, de a Mhybe megérezte a belőle áradó, hihetetlen akaraterőt. Egyenesen ült a nyeregben, ám a nő észrevette, hogy bal lábát furcsán tartja, s a csizmaorr nincs is a kengyelben. Combközépig érő páncélinge bal oldalán erősen szakadozott volt, a láncszemeket helyenként bőrdarabok fogták össze. A Mhybe felfigyelt arra is, hogy a férfi az Ököl védtelen, bal oldalán lovagol.

A renegát Legfőbb Ököl jobbján fiatal férfi foglalt helyet, valamiféle segéd lehetett. Külseje teljesen átlagos volt, de a Mhybe felfigyelt a tekintetére, amely folyamatosan ide-oda cikázott, mintha egyetlen részletet sem akarna elmulasztani. Ez a férfi volt az, aki a törvényen kívüli státust jelző lobogót bőrkesztyűs kezében tartotta.

A negyedik lovas Fekete Moranth volt, akinek egész testét csúnya sérülésekkel tarkított páncél borította. A harcos elvesztette jobb kezének mind a négy ujját, ám kesztyűje maradékát továbbra is hordta. A fekete, csillogó páncélon számtalan kardvágás nyoma látszott.

Korlat halkan felmordult:

– Micsoda viharvert társaság!

A Mhybe bólintott.

– Ki az ott Dujek balján?

– Úgy hiszem, Pálinkás lesz az – felelte a Tiste Andii feszült mosollyal. – Jó megjelenésű férfi, nem gondolod?

A Mhybe egy pillanatra ismét a fiatal lány szemével látott, aki valójában volt. Elhúzta a száját.

– A rhivik, hál' istennek, nem ilyen szőrösek.

– Akkor is...

– Igen, akkor is.

– Szeretném, ha a nagybátyám lenne – szólalt meg Ezüstróka.

A két nő meglepetten nézett le rá.

– Nagybácsi? – kérdezte a Mhybe.

A lány bólintott.

– Megbízható ember. A félkarú öregember rejteget valamit; nos, igazából mindketten ezt teszik, és ugyanaz a kettejük titka, de én akkor is megbízom a szakállasban. A moranth – ő nevet magában. Mindig nevet, de ezt senki sem tudja. Nem kegyetlenül nevet, hanem szomorúan. És a zászlóvivő... – Ezüstróka elkomorodott. – Vele kapcsolatban bizonytalan vagyok. Azt hiszem, mindig is az voltam...

A Mhybe és Korlat összenéztek a gyermek feje felett.

– Javaslom – szólalt meg a Tiste Andii –, menjünk közelebb.

Ahogy közeledtek az emelkedőhöz, az őrhelyek vonalában két alak tűnt fel, akiket egy harmadik, egy felderítő követett, jeltelen zászlóval a kezében. Mindhárman gyalogosan voltak. Amikor meglátta őket, a Mhybének rögtön az jutott eszébe, vajon mit gondolhatnak a malazák a két harcosról. Caladan Broodban volt barghaszt vér, ezt mutatta magas, szögletes alkata, és széles, lapos arca is; de emellett volt benne valami más is, valami nem emberi. A férfi hatalmas volt, s jól mutatott rajta a derekára erősített nagy vaskalapács. Ő és Dujek már tizenkét éve párbajoztak egymással ezen a kontinensen, akaratuk összecsapása számtalan kiélezett csatát és ostromot eredményezett. Mindkét katona került már szembe hatalmas túlerővel, de mindig kikeveredtek belőle – véresen ugyan, de túléltek mindent. A harcmezőt illetően már régen felmérték egymás erejét, de szemtől szemben most találkoztak először.

Brood oldalán Kallor sétált, aki magas volt, sovány és szürke. Egész testét védő, hosszú láncköpenye megcsillant a reggeli, szűrt napfényben. A szíjára fűzött vasgyűrűkről egyetlen hatalmas kard lógott, amely minden súlyos lépténél meglendült. Ha volt olyan játékos a játszmában, aki titok maradt a Mhybe előtt, akkor az a magát Legfőbb Királynak nevező férfi volt. Sőt, igazából az Ezüstrókával szemben érzett kérlelhetetlen gyűlölet volt az egyetlen, amit tudott a férfiról. A gyűlölet persze félelemből fakadt, s talán abból a tudásból, amellyel egyedül Kallor bírt – a tudásból, amelyet nem akart megosztani senkivel. Kallor azt állította, hogy már igen hosszú ideje él, hogy ura volt egy királyságnak, de azt végül ő maga pusztította el olyan okból, amit azonban nem akart elárulni. Mégsem volt Előd – hosszú életét valószínűleg kemikáliáknak köszönhette, s állapota messze nem volt tökéletes. Arca, teste olyan viharvert volt, mint egy olyan emberé, aki már közel százéves.

Brood nagy hasznát látta a Legfőbb Király taktikai érzékének, amely igazából Kallor veleszületett ösztönének tűnt. A hadjáratok gyorsak, hatékonyak voltak, ám a Legfőbb Király nyilvánvalóan éreztette, hogy számára mindez csak játék, s az eseményeket szórakozottan, alig leplezett érdektelenséggel figyelte. Kallorhoz nem voltak hűségesek a katonák. Fogcsikorgatós engedelmesség – ennyit tudott csak kicsikarni az embereitől, s a Mhybe sejtette, hogy korábban sem jutott neki több, és élete során soha nem is juthat.

Amikor Brooddal elérték az emelkedőt, arckifejezése ellenszenvről és elégedetlenségről árulkodott, ahogy Dujeket, Pálinkást és a moranth parancsnokot méregette. Nehéz lehetett nem kihívásnak venni, ám a három malaza láthatóan tudomást sem vett a Legfőbb Királyról. Figyelmük rezzenéstelenül Caladan Broodra szegeződött. Félkarú Dujek előrelépett.

– Üdvözlöm, Hadúr. Engedje meg, hogy bemutassam szerény kis csapatomat. Másodparancsnokom, Pálinkás. Artantosz, jelenlegi zászlóvivőm. S végül, de nem utolsósorban a moranthok parancsnoka, akinek címe körülbelül „Eredményes”-re fordítható, neve pedig kimondhatatlan – a renegát Legfőbb Ököl a páncélos alakra vigyorgott. – Mivel fent, a Feketekutya erdőben kezet rázott a rhivi szellemekkel, mi Sodrottnak szólítjuk.

– Artantosz... – mormogta halkan Ezüstróka. – Már régóta nem használja ezt a nevet. Nem is olyan, mint máskor.

– Ha ez illúzió – suttogta Korlat –, akkor mesteri. Nem érzek belőle semmit.

A lány bólintott.

– A préri levegője... megfiatalította őt.

– Ki ő, leányom? – kérdezte a Mhybe.

– Igazság szerint élősködő.

Dujek mintájára Brood is bemutatta küldöttségét.

– Mellettem Kallor áll, aki a másodparancsnokom. A Tiste Andiikat Korlat képviseli. A rhivik nevében a Mhybe és ifjú gyermeke vannak jelen. Lobogóm maradványát Hurlocher felderítő hordozza.

Dujek összeráncolta a szemöldökét.

– Hol van a Bíborsereg?

– Legfőbb Ököl, K'azz D'Avore herceget és haderejét jelenleg lefoglalják a belügyek. Nem fognak velünk tartani a Pannioni Birodalom ellen.

– Az baj – mormogta Dujek.

Brood vállat vont.

– A helyettesítésükre önkéntes csapatokat gyűjtöttünk össze. Egy saltoani lovas regiment, négy barghaszt klán, egy zsoldos csapat Félszemű Macskából, valamint egy Mottból...

Pálinkás levegő után kapott. Köhögött, majd megrázta a fejét.

– Ugye nem a Mott szabadcsapatokra céloz, Hadúr?

Brood elvigyorodott, kimutatva hegyesre reszelt fogait.

– Ah, volt már velük dolga, parancsnok? Persze, amikor Hídégetőként szolgált...

– Maréknyian voltak csak – felelte Pálinkás –, és nem is nagyon harcoltak; a legtöbb idejüket azzal töltötték, hogy lopkodtak a készleteinkből, aztán elszeleltek – ha jól emlékszem.

– Kiegészítő logisztikai szolgálat, így hívtuk – jegyezte meg Kallor.

– Ha jól sejtem – fordult Brood Dujekhez –, a tárgyalások Darujhisztán Tanácsával sikeresen zárultak.

– Igen, Hadúr. Az... adományuk... lehetővé tette, hogy teljesen feltöltsük a készleteinket.

– Azt hiszem, egy delegáció már elindult Darujhisztánból, s hamarosan meg is kell, hogy érkezzen – tette hozzá Brood. – Ha szükség lenne még segítségre...

– Igazán bőkezűek – mondta a Legfőbb Ököl, és bólintott.

– A parancsnoki sátor már vár bennünket – mondta a Hadúr. – Vannak bizonyos részletek, amelyeket meg kellene vitatni.

– Ahogy mondja – értett vele egyet Dujek. – Hadúr, már olyan hosszú ideje harcolunk egymás ellen – már alig várom, hogy végre egy oldalon is harcba mehessünk. Reméljük, hogy a Pannioni Domínium méltó ellenfélnek bizonyul.

Brood elfintorodott.

– De nem túl méltónak.

– Egyetértünk – tette hozzá Dujek vigyorogva.

Ezüstróka, aki még mindig kicsit távolabb állt a Tiste Andiival és a Mhybével, elmosolyodott, és halkan megszólalt.

– Tehát megtörtént. Tekintetük összefonódott. Felmérték egymást... és mindketten elégedettek.

– Figyelemre méltó szövetség – mormogta Korlat, s közben alig láthatóan csóválta a fejét. – Hogy ilyen könnyen elfeledjenek ennyi mindent...

– A gyakorlatias katonák – szólalt meg a Mhybe – a legijesztőbbek az összes embertípusból, amelyeket rövid életem során megismertem.

Ezüstróka halk torokhangon felnevetett.

– És még kételkedsz a saját bölcsességedben, anyám...

*

Caladan Brood parancsnoki sátra a Tiste Andii tábor közepén állt. A Mhybe sokszor járt már itt, és megismerte valamennyire a Tiste Andiikat, ám ismét magával ragadta egy különös érzés, ahogy e nép tagjai között lépkedett, a többiekkel együtt. A magas, karcsú sátrak közötti szekérutakon és gyalogösvényeken régmúlt és pátosz hangulata keveredett egymással. A kevés magas, sötét ruhás alak, akik mellett elhaladtak, nem sokat beszélt egymással, s nem fordítottak különösebb figyelmet Broodra és kis csapatára sem. Korlat, Fürkész Anomander helyettese sem kapott túl sok visszajelzést.

A Mhybe csak nehezen tudta ezt megérteni – a népen úrrá lett a közömbösség, az apátia, amely miatt még a hétköznapi beszélgetés is elviselhetetlennek tűnt. A Tiste Andiik hosszú, keserves élete tele volt titkos tragédiákkal. Sebekkel, amelyek sosem gyógyultak be. A rhivi rádöbbent, hogy a szenvedés egyes életek fő jellemzőjévé válhatott. Az pedig, hogy egy ilyen lét évtizedek után évszázadokra, majd évezredekre is nyúlhatott, iszonyattal töltötte el a Mhybét.

Ezek a keskeny, ősi sátrak akár szellemek lakhelyei is lehettek volna – a tábor olyan volt, mint egy nyughatatlan, sodródó szellemváros, teli elveszett lelkekkel. A vas sátorcölöpökre kötözött, szakadozott szalagok a jelenet tökéletes kiegészítéséül szolgáltak, csakúgy, mint maguk a Tiste Andiik, akik magas, szellemszerű alakok voltak. Láthatóan várakoztak, s végtelen türelmük láttán a Mhybe hátán mindig végigfutott a hideg. Aztán ott volt még a tény, hogy ismerte a képességeiket is – látta őket, amint dühösen kardot rántottak, majd hihetetlen ügyességgel forgatták azt. És látta már mágiájukat is.

A halandók között a hideg közömbösség gyakran szült brutális kegyetlenséget, gyakran ez volt a gonoszság valódi arca – ha egyáltalán létezett ilyesmi –, ám a Tiste Andiik még sosem mutatták ennek jeleit. Brood parancsára harcoltak, olyan ügyért, amely nem a sajátjuk volt, s azon keveseket, akik az ilyen csatákban elestek, egyszerűen otthagyták vérbe fagyva. A rhivikre maradt a testek eltemetése, ami a rhivi hagyomány szerint zajlott le, és a gyász is az ő feladatuk maradt. A Tiste Andiik közömbösen figyelték ezeket az eseményeket, mintha mulatnának azon, hogy egy holttestből mások ekkora ügyet csinálnak.

A parancsnoki sátor pont szemben állt a Mhybével. A sátor nyolcszögletű volt, keretét fából ácsolták, folt hátán folt vászna narancssárgára fakult, pedig valaha vörös színben pompázott. Valaha a Bíborsereg tulajdonát képezte, s szemétként hátrahagyták. Hurlochel felderítő mentette meg a parancsnoka számára. Ahogy az a lobogón is látszott, Brood nem tulajdonított nagy jelentőséget a külsőségeknek.

A sátor bejáratából félrekötötték a nagy vásznat. Az elülső támaszpózna tetején Óriás Varjú üldögélt. A madár félrehajtott fejjel szemlélte a csoportot, csőre pedig nyitva volt, mintha némán nevetne. A Mhybe vékony ajka Banya láttán halvány félmosolyra húzódott. Fürkész Anomander kedvelt szolgálója Brood árnyékául szegődött, s folyton kéretlen tanácsokkal bombázta a Hadúrt, mintha ő lett volna annak eltorzult lelkiismerete. Az Óriás Varjú már nem is egyszer próbára tette a Hadúr türelmét – ám Brood elviseli őt, csakúgy, mint magát Fürkész Anomandert. Nyugtalan szövetség... minden történet azt mondja, hogy Brood és Fürkész hosszú, hosszú ideje együtt dolgozik, de megbíznak-e egymásban? Ezt a kapcsolatot nehéz megérteni, hiszen többrétegnyi ellentmondás és bonyodalom rakódott már rá – ezért is furcsa az a tény, hogy pont Banya vállalta magára a két harcos közötti összekötő szerepét.

Félkarú Dujek! – visította Banya, majd rekedten felnevetett. – Pálinkás! Egy bizonyos Baruk, egy darujhisztáni alkimista üdvözletét hozom nektek. Gazdámtól, Fürkész Anomandertől, a Hold Szülöttének Urától, a Felsőbb Ház Sötétség Lovagjától, a Sötét Anya fiától pedig... nem, nem igazán üdvözletet hozok... nem üdvözletet... hanem tolmácsolnom kell az ő... örömét! Igen, az örömét!

Dujek elcsodálkozott.

– És minek örül ennyire a gazdád, te madár?

– Madár? – sikoltotta az Óriás Varjú. – Én Banya vagyok, a Hold Szülötte gyilkos rajának egyetlen igazi matriarchája!

– Az Óriás Varjak matriarchája? – kérdezte Pálinkás. – Tehát mindannyiuk nevében szólsz? Ezt elhiszem, a Csuklyás tudja, elég hangos vagy.

– Szemtelen! Félkarú Dujek, gazdám vidámságát nem lehet szavakba önteni...

– Ami annyit tesz, hogy nem ismered annak okát – szúrta közbe a renegát Ököl.

– Hihetetlen pimaszság – mutass tiszteletet irántam, halandó, különben a te testedet választom majd ebédre, ha eljön az ideje!

– Valószínűleg beletörik majd a csőröd a pecsenyémbe, Banya, de azért jó étvágyat kívánok; ha eljön az a pillanat.

– Megvan még az a csőrkosár, Hurlocher? – morogta Brood.

– Megvan, uram.

Az Óriás Varjú felszisszent, lehajtotta a fejét, és félig kitárta hatalmas szárnyát.

– Ne merészeld, te ökör! Ismételd meg, és halállal lakolsz!

– Akkor fogd be a szád! – Brood a többiekhez fordult, és a bejárathoz invitálta őket.

Banya minden katonát alaposan végigmért, és mindegyiknek biccentett, amikor elmentek alatta. Amikor a Mhybe következett, az Óriás Varjú felkuncogott.

– A gyermek, aki a kezedet fogja, egy napon meglep majd mindnyájunkat, öregasszony.

A rhivi megtorpant.

– Mit érzel, öreg varjú?

Banya egy darabig csak nevetett némán, majd kegyeskedett válaszolni.

– Végtelenséget, drága agyagcserepem, semmi mást. Üdvözöllek, gyermekem, Ezüstróka.

A lány végigmérte az Óriás Varjút.

– Szervusz, Banya. Eddig nem is jöttem rá, hogy a fajtád tulajdonképpen nem másból született, mint rothadó húsából egy...

– Csend! – visította Banya. – Az ilyen tudásnak sosem szabad hangot adni! Meg kell tanulnod csendben maradni, gyermek... a saját biztonságod érdekében...

– Úgy érted, a te biztonságod miatt – felelte Ezüstróka mosolyogva.

– E percben nem tagadom, hogy erről van szó. De hallgasd meg egy bölcs öreg lény tanácsát, mielőtt belépnél a sátorba, gyermek. Bent várnak rád olyanok, akik számára tudásod végtelensége – ha megmutatnád – halálos fenyegetésnek tűnne. A látomások a halálodhoz vezethetnek. S tudnod kell: még nem tudod magad megvédeni. A Mhybe sem, akit én szeretek és becsülök; ő sem tud megvédeni, mert hatalmának nincs köze az erőszakhoz. Mindkettőtöknek védelmezőre lesz szüksége, érted?

Ezüstróka rendületlen mosollyal bólintott. A Mhybe keze önkéntelenül megszorította a kislányét, ahogy az érzelmek egész hada megrohanta szívét. Nem volt vak, látta az őt és Ezüstrókát fenyegető veszélyt, s látta a gyermekben éledező hatalmat is. De magamban nem érzek semmiféle hatalmat, sem erőszakosat, sem másmilyent. Banya szeretettel beszélt, de agyagedénynek nevezett engem, s az, amit védelmeztem, már nem bennem van, hanem itt áll mellettem, sebezhetően, kiszolgáltatva. Ahogy Ezüstróka bevezette a sátorba, felnézett, s tekintete még egyszer találkozott Banyáéval. Szeretsz és becsülsz engem, Varjú? Áldás legyen rajtad ezért.

A parancsnoki sátor közepét egy térképasztal uralta: hatalmas, fából ácsolt tákolmány, amely formátlan volt és instabil, mintha részeg asztalos rakta volna össze. Amikor a Mhybe és Ezüstróka beléptek, Pálinkás veterán – sisakját a hóna alá csapva – az asztalt nézte és nevetett.

– Nagy kópé maga, Hadúr – mondta a fejét csóválva.

Brood értetlenül bámulta Pálinkás figyelmének tárgyát.

– Igen, elismerem, hogy nem túl szép...

– Ez azért van, mert Muzsikus és Sunyi csinálták ezt az átkozott vackot – mondta a malaza. – Még a Mott erdőben...

– Ki az a Muzsikus, és ki az a Sunyi?

– Az utászaimként harcoltak, amikor a Kilencedik Osztag vezetője voltam. Megszervezték a híres kártyapartit, amelyet a Sárkányok Asztalával szoktak játszani, és szükségük volt valami asztalfélére. Száz másik Hídégető is összegyűlt a partira annak ellenére, hogy folyamatosan támadtak bennünket, hogy ne is említsem azt az apróságot, hogy egy mocsár közepén tiportuk a sarat. A játszmát kiélezett támadás szakította félbe – lerohantak bennünket, aztán visszaszorítottak, aztán újra visszaszereztük a pozíciónkat, s mindezt alig egy óra alatt –, majd azt láttuk, hogy közben valaki egyszerűen fogta azt a százkilós asztalt, és elsétált vele! Hallania kellett volna, hogy szitkozódtak az utászok...

Caladan Brood keresztbe fonta a karját, s továbbra is az asztalt bámulta. Néhány perc után felmordult:

– A Mott szabadcsapat adománya volt. Az évek során jó szolgálatot tett... hm, elnézést kérek az utászoktól. Ha kell, visszaszolgáltatom nekik...

– Nem szükséges, Hadúr... – úgy tűnt, a malaza mondani akar még valamit, valami fontosat, de aztán csak megrázta a fejét.

A Mhybe összerezzent, amikor Ezüstróka levegő után kapott mellette. Kérdőn lenézett a kislányra, ám az hol az asztalra, hol Pálinkásra tekintett mosolyogva.

– Pálinkás bácsikám – mondta váratlanul, mire minden szempár a lány felé fordult, aki zavartalanul folytatta: – Azok az utászok csaltak játék közben, igaz?

A szakállas malaza összevonta a szemöldökét.

– Nem javasolnám, hogy ezt a vádat még egyszer hangosan kimondd, főleg akkor, amikor Hídégetők is jelen vannak. Azokban a játszmákban sok érme vándorolt egy bizonyos irányba, és mindig csak egy bizonyos irányba. Hogy csalt-e Muzsik és Sunyi? Olyan bonyolult szabályokat dolgoztak ki, hogy ezt senki sem tudná megmondani. Tehát a válasz a kérdésedre: nem tudom – a homlokán tovább mélyültek a ráncok, ahogy Ezüstrókát nézte, mintha zavarná valami.

Valami... az érzés, hogy a lány ismerős neki... – gondolta a Mhybe, miközben rádöbbent valamire. Persze, hiszen ő nem tud semmit a gyermekről, arról, hogy ki volt, és most ki. Ami őt illeti, ez az első találkozásuk, a lány mégis bácsikájának szólította, és ráadásul ott van még az a hang is: mély, sokatmondó... Ő nem a gyermeket ismeri, hanem a nőt, aki valaha volt.

Mindenki arra várt, hogy Ezüstróka tovább beszéljen, magyarázatot adjon. A lány ehelyett csak odasétált az asztalhoz, s végigsimította annak ütött-kopott lapját. Arcán mosoly suhant át, majd közelebb húzott egyet a különböző székek közül, és leült.

Brood felsóhajtott, és intett Hurlochelnak.

– Keresd meg, kérlek, a pannioni területek térképét!

Kiterítették a hatalmas térképet, s a többiek is lassan az asztal köré gyűltek.

– Egyik térképünk sem ilyen részletes – szólalt meg Dujek. – Még a különböző pannioni seregek helyzetét is bejelölték rajta, mennyire friss ez?

– Háromnapos – mondta Brood. – Banya rokonai ott vannak, s követik a hadi mozgásokat. A pannioni formációkra és taktikákra vonatkozó értesülések többféle forrásból származnak. Mint látják, arra készülnek, hogy elfoglalják Capustan városát. Maurik, Setta és Lest mind az elmúlt négy hónapban estek el. A pannioni erők még mindig a Catlin folyó déli oldalán vannak, de már megkezdődött az átkelés előkészítése...

– Nem fogja majd akadályozni ezt az átkelést a capustani hadsereg? – kérdezte Dujek. – Mert ha nem, azzal gyakorlatilag ők maguk okozzák a város ostromát. Ha jól értem, senki sem hiszi, hogy Capustan túl sokat harcolna...

– A helyzet a városban kissé komplikált – magyarázta a Hadúr. – A várost egy herceg és főpapokból álló tanács irányítja, s a két erő mindig marakodik egymással. A problémákat csak fokozza, hogy a herceg zsoldossereget bérelt, hogy megerősítse minimális haderejét...

– Melyik csapatot? – kérdezte Pálinkás.

– A Szürkekardokat. Hallott már róluk, parancsnok?

– Nem.

– Én sem – felelte Brood. – Azt mondják, Elingarthból valók. Tekintélyes kis sereg, több mint hétezer főből áll. Azt azonban még nem bizonyították, hogy megérdemlik a szemtelenül magas zsoldot, amit a hercegből kicsikartak. A Csuklyás tudja, az úgynevezett normál szerződésük szerint éppen kétszer annyit kapnak, mint amennyit a Bíborsereg szokott kérni.

– A parancsnokuk átlátja a helyzetet – magyarázta Kallor végtelenül fáradt, sőt unott hangon. – Dzselarkán hercegnek több a pénze, mint a katonája, márpedig a Pannioni Domíniumot nem tudja lefizetni. Végül is a Látó részéről ez szent háború. Hogy még rosszabb legyen a helyzete, a Főpapok Tanácsát támogatja az összes templom csapata. Ezek jól képzett, jól felszerelt katonák. Ez csaknem háromezer főt jelent a város harcképes lakosságából, míg a herceg csak a saját kis negyedében toborozhat; kétezer főig, mivel a törvény szerint ennél nagyobb sereget nem tarthat. A Maszkok Tanácsa – a templomok szövetsége – évek óta a hercegi negyedben toboroz harcosokat saját elit csapataihoz, s elviszi a legjobbakat...

Nyilván nem a Mhybe volt az egyetlen, aki sejtette, hogy ha hagyják, Kallor akár az egész délutánt is átbeszéli, mert amikor levegőt vett, Pálinkás gyorsan átvette a szót.

– Tehát ez a Dzselarkán herceg úgy kerülte meg a törvényt, hogy zsoldosokat bérelt.

– Igen – felelte gyorsan Brood. – A Maszkok Tanácsának azonban sikerük megszavaztatnia még egy törvényt, méghozzá arról, hogy a Szürkekardok a városfalakon kívül nem bocsátkozhatnak harcba, tehát az átkelést nem fogja senki megakadályozni...

– Idióták – morogta Dujek. – Mivel ez vallási háború, az ember azt gondolná, hogy az egyházak megtesznek mindent annak érdekében, hogy egyesítsék erejüket a fenyegetés ellen.

– Szerintem azt hiszik, pontosan ezt teszik – felelte Kallor gúnyos vigyor kíséretében, amely talán Dujeknek szólt, talán a capustani papoknak, de az is lehet, hogy mindegyiküknek. – De azért közben arról is gondoskodni akarnak, hogy a herceg ereje ne nőjön túl az övékén.

– Ennél kicsit bonyolultabb a dolog – ellenkezett Brood. – Maurik uralkodója úgy kapitulált kis vérveszteséggel, hogy letartóztatta a város összes papját, és kiszolgáltatta őket a teneszkoviknak. Egy csapással megmentette a várost és lakóit, megtöltötte uralkodói kincsesládát a templomok kiürítésével, és megszabadult az oldalát szurkáló hatalmas tövistől. A Pannioni Látó kormányzói posztra emelte, ami sokkal jobb, mint ha széttépték és megették volna a teneszkovik – mert a papokkal ez történt.

A Mhybe felszisszent:

– Széttépték és megették őket?

– Igen – felelte a Hadúr. – A teneszkovik alkotják a Látó parasztseregét: vallási fanatikusok, és a Látó nem fárasztja magát az ellátmányozásukkal. Sőt, szent áldását adta arra, hogy megtehetnek bármit az élelem- és fegyverszerzés érdekében. Ha bizonyos pletykáknak hitelt lehet adni, akkor a kannibalizmus még nem is a legrémesebb szokásuk...

– Mi is hallottuk a szóbeszédet – dünnyögte Dujek. – Tehát, Hadúr, a feladat adva van. Megpróbáljuk megmenteni Capustant, vagy hagyjuk elesni? A Látónak tudnia kell, hogy jövünk. Követői elterjesztették a hitet messze a birodalom határain túlra, Darujhisztánba, Palásba, Saltoanba, tehát tudja, hogy valahol valamikor át fogunk kelni a Catlin folyón. Ha beveszi Capustant, akkor a folyó legszélesebb átkelőhelye az ő kezébe kerül. Nekünk akkor nem marad más, mint a régi átkelő Saltoantól nyugatra, a kőhíd helyén. Persze a mérnökeink összedobhatnának egy kis pontonhidat, feltéve, ha viszünk magunkkal fát. Szóval, ez a szárazföldi lehetőség. Van még két másik is...

Banya, aki az asztal végében üldögélt, felkuncogott.

– No, nézzenek oda!

A Mhybe bólintott, mivel ő is éppen azon mulatott és hitetlenkedett, amin az Óriás Varjú. Dujek az asztal túloldaláról Banyára bámult.

– Valami bajod van, tollas?

– Szépen összeilletek a Hadúrral! Szóról szóra... te is hangosan gondolkodsz, akárcsak ő. Óh, hogy nem lehet meglátni a költői témát abban, hogy ti ketten már tizenkét éve harcoltok egymás ellen?

– Hallgass, Banya! – parancsolta Brood. – Capustant meg fogják ostromolni. A pannioni erő hatalmas. Megtudtuk, hogy Kulpa szeptum vezeti a sereget, s ő a legtehetségesebb a Látó szeptumai között. Az összes beklit fele vele van, ez körülbelül ötvenezer gyalogsági katonát jelent, valamint seregnyi urdomen is, és persze a szokásos kisegítőcsapatok meg önkéntesek. Capustan kicsi város, de a herceg sokat költött a falaira, a negyedek elrendezése pedig lehetővé teszi a szakaszolt védelmet is. Ha a Szürkekardok nem húznak el az első támadás után, Capustan talán tarthatja magát egy ideig. De azért...

– Fekete Moranthjaim elrepíthetnének pár osztagot a városba – mondta Dujek a néma Sodrott felé pillantva. – De ha erről nem egyezünk meg előre, akkor az akció feszültséget gerjeszthet.

Kallor felhorkant.

– Ez igen enyhe megfogalmazás volt. Vajon melyik genabackisi város fogadná tárt karokkal a felé reppenő malaza légiókat? Sőt, ha enni akartok, vinnetek kell ételt, ebben biztos lehetsz, Legfőbb Ököl. Nem is beszélve arról, hogy számíthattok a helybéliek ellenszenvére. Sőt, az is lehet, hogy elárulnak majd benneteket.

– Tiszta ügy – vágott közbe Pálinkás. – Először is kapcsolatot kell teremtenünk Capustan hercegével.

Ezüstróka felvihogott, amin persze mindenki meglepődött.

– Micsoda előadás, bácsikám! Hiszen már folyamatban van a dolog, megtetted a szükséges lépéseket. Te és a félkarú katona a legkisebb részletig kidolgoztatok mindent. Fel akarjátok szabadítani Capustant, de persze nem nyíltan – ti ketten sosem csináltok semmit nyíltan, igaz? Az események hátterében akartok maradni: klasszikus malaza taktika, ha lehet ezt mondani.

A két férfi rezzenéstelen arccal ült tovább, hiszen mindketten profi játékosok voltak. Kallor kuncogása olyan volt, mintha egy marék csontot zörgettek volna. A Mhybe szemügyre vette Pálinkást. A gyermek olyan nagyon ijesztő, nem igaz? A szellemekre, hiszen engem is megijeszt, pedig én sokkal többet tudok róla, mint te, kedves uram.

Nos – morogta Brood –, örömmel konstatálom, hogy egyetértünk – Capustannak nem szabad elesnie, ha módunk van rá, ezt megakadályozzuk. Ha pedig mindent figyelembe veszünk, valószínűleg az indirekt segítségnyújtás lenne a legbiztonságosabb út. A felszínen azt a látszatot kell keltenünk – az ön fő hadtestének, Félkarú, és az enyémnek is –, mintha a szárazföldön menetelnénk, kiszámítható tempóban. Erre alapozná Kulpa szeptum az ostrom időzítését, beosztaná a saját és a mi időnket is, ahogy nekik jó. Ha jól értem, abban is egyetértünk, hogy nem Capustan lesz az egyetlen célpontunk.

Dujek lassan bólogatott:

– Lehet, hogy erőfeszítéseink ellenére mégis elesik majd. Ha le akarjuk győzni a Pannioni Domíniumot, el kell jutnunk a birodalom szívéig.

– Egyetértünk. Mondja, Félkarú, melyik várost szemelte ki a hadjárat első célpontjául?

– Korallt – felelte azonnal Pálinkás.

Mindenki visszafordult a térképhez. Brood elvigyorodott.

– Úgy tűnik, tényleg egyformán gondolkodunk. Amint elérjük a domínium északi határát, nyílegyenesen dél felé vonulunk, s gyorsan felszabadítjuk a városokat... Settát, Lestet, Maurikot – hogy fog örülni a kormányzónő –, aztán maga Korall következik. Egyetlen évszak alatt leromboljuk mindazt, amit a Látó négy év alatt összeharcolt magának. Azt akarom, hogy a hit meginogjon, azt akarom, hogy megrepedezzenek a tákolmány alapjai is.

– Igen, Hadúr. Tehát akkor a szárazföldön menetelünk, igaz? Nem lesznek hajók – hiszen ettől Kulpa is begyorsítana. Van azonban még valami, amit meg kellene tárgyalnunk – folytatta Pálinkás. Tekintete arra a résztvevőre esett, aki – a Fekete Moranth hadvezértől eltekintve – még nem szólalt meg. – Arról van szó, hogy mit várhatunk Fürkész Anomandertől? Korlat? Velünk tartanak a Tiste Andiik?

A nő válaszként elmosolyodott. Brood pedig megköszörülte a torkát.

– Önökhöz hasonlóan – mondta – mi is tettünk már néhány lépést. A Hold Szülötte beszélgetésünk ideje alatt éppen a domínium felé tart. Mielőtt elérné a Látó uralta területeket... eltűnik majd.

Dujek a homlokát ráncolta.

– Látványos esemény lesz.

Banya felvihogott.

– A Látó hatalma mögött álló varázserőről keveset tudunk – mondta a Hadúr –, csak annyit, hogy létezik. Csakúgy, mint a Fekete Moranthok, a Hold Szülötte is olyan taktikai előnyöket rejt magában, amelyeket bolondok lennénk nem kihasználni – Brood mosolya kiszélesedett. – Legfőbb Ököl, önhöz hasonlóan mi sem akarjuk, hogy kiszámíthatóak legyünk – Korlat felé biccentett. – A Tiste Andiik mágikus ereje igen komoly...

– De nem elég – vágott közbe Ezüstróka.

A Tiste Andii értetlen arccal nézett le a kislányra.

– Ez komoly kijelentés, lányom.

Kallor felszisszent.

– Egy szavában se bízzatok meg! Mint ahogy azt Brood is tudja, ostobaságnak tartom, hogy ez a gyerek itt van a megbeszélésen: ő nem a szövetségesünk. Figyeljetek a szavamra: el fog árulni mindannyiunkat. Az árulás a legrégibb barátja. Jegyezzétek meg, amit mondtam. Ez a lény torzszülött.

– Óh, Kallor – sóhajtotta Ezüstróka. – Nem unod még magad?

Dujek Caladan Broodhoz fordult.

– Hadúr, meg kell valljam, nem értem a lány jelenlétének okát. Ki a csuda ez? Úgy tűnik, mintha végtelen tudással bírna. Bár a külseje olyan, mintha csak tízéves gyerek lenne...

– Jóval több annál – vágott közbe Kallor, aki kemény, gyűlölködő szemmel méregette tovább Ezüstrókát. – Nézd csak azt a vén szatyrot mellette – morogta a Legfőbb Király. – Nem látott többet, mint húsz nyarat, Legfőbb Ököl, és ezt a gyermeket alig hat hónappal ezelőtt tépték ki a méhéből. A szörnyszülött az anyja életerejét szívja. Nem, nem is az anyjáét, hanem azét a szerencsétlen edényét, amely valaha magában hordozta a magzatot. Mind megborzongtatok a teneszkovik kannibalizmusa hallatán, mi a véleményetek hát arról a lényről, amely a saját szülőanyját emészti fel így? S van még más is... – elhallgatott, látványosan visszanyelte, amit még mondani akart, majd hátradőlt. – El kell őt pusztítani. Most. Még mielőtt mindannyiunknál erősebbé válik.

A sátorban ezután néma csend honolt egy darabig.

A fenébe is, Kallor. Ezt kell szerinted mutatni újsütetű szövetségeseinknek? Egy megosztott tábort? És... a szellemek átka legyen rajtad... sőt, kétszeresen is átkozzanak el: ő nem tudott róla. Sosem tudott róla...

A Mhybe remegve nézett le Ezüstrókára. A lány szeme elkerekedett, és megtelt könnyekkel, ahogy az anyját nézte.

– Tényleg? – suttogta. – Tényleg belőled táplálkozom?

A Mhybe lehunyta a szemét, s azt kívánta, bárcsak ismét elrejthetné az igazságot Ezüstróka elől, méghozzá örökre. Ehelyett ezt mondta:

– Nem a te döntésed volt, lányom. Ez pusztán része annak, ami vagy, és én ezt elfogadtam. – Bár dühöngök a helyzet kegyetlen volta miatt – tette hozzá magában, majd hangosan folytatta: – És neked is ezt kell tenned. Késztetés él benned, Ezüstróka, olyan ősi erő, amelyet nem tagadhatsz meg; te is tudod, te is érzed...

– Ősi, amelyet nem tagadhat meg? – kapott levegő után Kallor. – Te az igazságnak a felét sem ismered, asszony – áthajolt az asztal felett, elkapta Ezüstróka ruháját, és közelebb húzta őt magához. Amikor az arcuk csak pár centire volt, a Legfőbb Király elvicsorodott. – Odabent vagy, igaz? Tudom. Érzem. Gyere ki, te szajha...

– Engedd el, de azonnal! – parancsolta Brood halkan, lágy hangon.

A Legfőbb Király mosolya kiszélesedett. Elengedte a lány ruháját, és lassan ismét hátradőlt a székében. A Mhybe hevesen dobogó szívvel arcához emelte remegő kezét. Rémület villámlott át a testén, amikor Kallor megragadta a lányát, jeges áradás, amely megbénította minden tagját, s könnyedén eltörölte anyai védelmező ösztönét. Ezzel megmutatta magának és mindenki másnak is, hogy milyen gyáva. Érezte, hogy a szégyen égető könnyei kibuggyannak a szeméből, és végiggördülnek ráncos arcán.

– Ha még egyszer hozzáérsz – folytatta a Hadúr –, ájultra verlek, Kallor.

– Ahogy tetszik – felelte a Legfőbb Király hetykén.

Páncél zörrent, Pálinkás Kallorhoz fordult. A parancsnok arca sötét volt, hangja indulatos.

– Ha a Hadúr nem tette volna, akkor én magam fenyegetlek meg – acélszínű tekintetét a Legfőbb Király arcára szegezte. – Bántani egy gyermeket? Én nem csak ájultra vernélek, Kallor, hanem kitépném a szíved.

A Legfőbb Király elvigyorodott.

– Valóban? Reszketek a félelemtől.

– Az jó – mormogta Pálinkás. Páncélkesztyűs bal kezével visszakézből pofonvágta Kallort. Az asztalra vér fröccsent, a Legfőbb Király feje hátranyeklett. Az ütés erejétől megtántorodott. A kardja markolata azonnal a kezében termett, a penge susogott, ám csak félig bújhatott ki a hüvelyéből. Aztán megállt. Kallor nem tudta tovább mozgatni a kezét, mivel Caladan Brood megragadta mindkét csuklóját. A Legfőbb Király erőlködött, megfeszült, a homlokán és nyakán kidagadtak az erek, de minden hiába volt. Brood ekkor biztosan még jobban megszoríthatta a kezét, mivel felszisszent, a markolat kiesett a kezéből, a kard pedig visszahuppant a helyére. Brood közelebb lépett, de a Mhybe ennek ellenére hallotta halk szavait.

– Fogadd csak el, amit megérdemelsz, Kallor. Már éppen eleget hallottam az önteltségedből ezen a gyűlésen. Ha tovább feszíted a húrt, a kalapácsom is eltalálja az arcodat. Megértetted?

Egy hosszú pillanat után a Legfőbb Király morgott valamit, Brood pedig elengedte őt. Ismét csend lett a sátorban, senki sem mozdult, és mindenki Kallor vérző arcát bámulta. Dujek előhúzott egy kendőt a szíja mögül – borotválkozószappan száraz habja díszelgett rajta –, és a Legfőbb Királynak lökte.

– Megtarthatod – dünnyögte.

A Mhybe a sápadt arcú, tágra nyílt szemű Ezüstrókához lépett, és lánya vállára helyezte a kezét.

– Egy szót se többet – suttogta. – Kérlek!

Pálinkás Broodhoz fordult, Kallorról tudomást sem vett, mintha a férfi megszűnt volna létezni.

– Kérlek, Hadúr – mondta nyugodt hangon, tegezésbe váltva –, magyarázd el, ki ez a gyermek.

Ezüstróka lerázta magáról anyja kezét, felpattant, riadtan, mintha menekülni akarna. Aztán megrázta a fejét, megtörölte a szemét, és szaggatottan felsóhajtott.

– Nem – mondta –, hadd magyarázzam meg én magam – felnézett az anyjára, tekintetük egy pillanatra találkozott, aztán Ezüstróka ismét körbenézett a többieken. – Mindezek után – suttogta – nem is magyarázhatná el más, csak én.

A Mhybe kinyújtotta a kezét, de nem bírta megérinteni a gyermeket.

– El kell fogadnod, lányom – mondta, ám kihallotta saját hangjából a bizonytalanságot. Tudta, hogy a többiek is hallják ezt. Meg kell bocsátanod... saját magadnak. Ah, szellemek, nem merem kimondani ezeket a szavakat, elvesztettem rá a jogot, biztosan elvesztettem a jogot... – tépelődött magában.

Ezüstróka Pálinkáshoz fordult.

– Az igazság következik, bácsikám. Két lélekből születtem, s te mindkettőt jól ismerted. A Szélfogó nevű nő volt az egyik. A másik lélek egy szétesőben levő, megcsonkított testben járt, akit valaha Éjsötét Főmágusnak hívtak. Igazság szerint alig maradt belőle más, mint égett húsa meg a csontjai, bár néhány más részét is konzerválta egy varázsige. Szélfogó... halála... a Tellann Üreg hatása alatt történt, amelyet egy T'lan Imass vetített rá...

Csak a Mhybe látta, hogy a zászlóvivő, Artantosz összerezzent. S te, uram, vajon mit tudsz erről? A kérdés csupán egy pillanatig maradt a fejében, a gondolkodás és a kombinálás túl kemény feladat lett volna neki.

– Ebben a közegben, bácsikám – folytatta Ezüstróka –, történt valami. Valamilyen váratlan dolog. A régmúltból feltűnt egy Csontvető, eljött egy Ősi Isten és egy halandó lélek...

Kallor fojtott hangon szólalt meg, mivel a kendő még az arca előtt volt.

– Éjsötét – mormogta. – Micsoda fantáziátlanság... vajon tudta ezt K'rul? Ah, micsoda irónia...

Ezüstróka folytatta a történetet:

– Ők hárman jelentek meg, hogy segítsenek anyámnak, ennek a rhivi asszonynak, aki lehetetlen módon áldott állapotban találta magát. Egyszerre két helyen születtem meg: ebben a világban, a rhivik között, és a Tellann Üregben, egy Csontvető keze közé – habozott és megborzongott, mintha egyszerre kiürült volna. – A jövőm – suttogta egy perc múltán, maga köré font karral – a T'lan Imassokhoz tartozik. – Hirtelen Korlat felé perdült. – Gyülekeznek, és szükségetek lesz az erejükre az elkövetkező háborúban.

– Szentségtelen szövetkezés – nyögte Kallor. Kezéből kiesett a kendő, szeme összeszűkült, arca pedig olyan fehér lett, mint a kendő, amelybe a vérét törölte. – Pont ettől féltem. Ah, ti bolondok. Mind azok vagytok. Bolondok...

– Gyülekező – ismételte a Tiste Andii, aki szintén nem vett tudomást Kallorról. – Miért? Mi célból, Ezüstróka?

– Ezt majd nekem kell eldöntenem, hiszen azért létezem, hogy a parancsolójuk legyek. Hogy mindnek parancsoljak. A születésem megjósolta a Gyülekezőt – olyan hívó szó ez, amelyet a világon minden T'lan Imass meghallott. Most pedig mindenki jön, aki képes rá. Jönnek.

*

Pálinkás gondolatai ide-oda cikáztak. A Brood táborában jelen lévő szakadások már magukban is elég ijesztőek voltak, ám a gyermek szavai... gondolatai pörögni kezdtek, forgószéllé olvadtak... majd új helyen bukkantak felszínre. A parancsnoki sátor és annak környezete eltűnt, s ő az agyafúrt tervek, sötét árulások és azok súlyos, váratlan következményeinek világában találta magát – szívből gyűlölte ezt a helyet.

Az emlékek sorra jelentek meg előtte, akár a kísértetek. A Palási Vérfürdő, a Hídégetők elpusztítása, a Hold Szülötte támadása. Gyanúk áradata, kétségbeesett próbálkozások tömkelege...

A'Karonys, Bellurdan, Éjsötét, Szélfogó... Azon mágusok névsorát, akiknek haláláért Tajszkrenn Főmágus volt a felelős, az esztelen félelem vérével írták. Pálinkás nem bánta, hogy a Főmágus lelépett a csapatuktól, bár sejtette, hogy nem ment olyan messzire, mint ahogy gondolták. A törvényen kívüliség, Laseen ítélete szabadon eresztett bennünket... de ez az egész nagy hazugság. Az igazat csak Dujek meg ő tudták – a sereg összes többi tagja azt hitte, hogy tényleg törvényen kívül helyezte őket a Császárnő. Ők Félkarú Dujekhez voltak hűek – és talán hozzám is. A Csuklyás tudja, a közeljövőben igencsak próbára tesszük majd a hűségüket... De ő tudja. A lány tudja.

Nem volt kétsége afelől, hogy a lány az újjászületett Szélfogó – a varázslónő ott volt a lány vonásai mögött, a gesztusaiban, abban, ahogy járt, s az álmos, sokatmondó pillantásában. A következmények, amelyek ebből az igazságból származtak, megrohamozták Pálinkást – időre volt szüksége, hogy mindent átgondolhasson...

Szélfogó újjászületve... a fenébe is, Tajszkrenn – akarattal vagy akaratlanul, de mit műveltél?

Pálinkás nem ismerte Éjsötétet – soha nem beszéltek egymással, s amit tudott, az mind másodkézből származó információ volt. Bellurdan, a thelomen párja volt, a Felsőbb Rashan varázslatűzője s a Császár kiválasztottja. Elárulták őt is, akárcsak a Hídégetőket...

Azt hallotta, hogy volt benne némi kegyetlenség, egy véres pengéhez hasonlított él. Azt is látta, hogy az, ami megmaradt ebből a nőből, árnyékot vetett a gyermekre – Szélfogó álmos szemének lágy csillogása elsötétedett, s ennek láttán a parancsnok amúgy is rongyos idegei tovább vékonyodtak.

Ah, a Csuklyásra! A sok következmény egyike éppen leülepedett a fejében, méghozzá hatalmas robajjal. Óh, az istenek bocsássanak meg nekünk az ostoba játékaink miatt...

Palásban ott várakozott Ganoes Paran. Szélfogó szeretője. Vajon mihez kezd majd Ezüstrókával? Asszonyból egy szemvillanás alatt újszülötté vált, majd hat hónap alatt tízéves gyermek lett belőle. És mi lesz mához hat hónapra? Húszéves nő? Paran... fiam... a gyász az, ami lyukat éget a bensődben? Ha igen, akkor vajon mit okoz majd a gyászodra érkező válasz?

Ahogy küszködve próbálta megérteni a gyermek szavait, mindazt, amit az arcában látott, gondolatai az Ezüstróka mellett álló Mhybe felé kanyarodtak. Elöntötte a szánalom. Az istenek valóban kegyetlenek voltak. Az öregasszonynak nagy esélye volt rá, hogy egy éven belül meghaljon, brutális áldozataként gyermeke igényeinek. Gonosz, torz csavar az anyaság szerepkörén.

A parancsnok fülében még ott csengett a gyermek utolsó szava. Jönnek. A T'lan Imassok – a Csuklyás szakállára, mintha nem lenne már így is éppen elég bonyolult a helyzet. Hová tegyem a hitem ebben az egész ügyben? Kallor – hideg, számító fattyú – szörnyszülöttnek nevezi őt. Megölné a lányt, ha tudná. Ez eddig világos. Én viszont nem hagyom, hogy bántsák a gyermeket; de gyermek ő egyáltalán? A Csuklyásra! Ő Szélfogó újjászületve, vagyis bátor és intelligens asszony. És Éjsötét, Főmágus, aki hű volt a Császárhoz. S végül, ami a legfurcsább és legijesztőbb az egészben, ő a T'lan Imassok új vezetője...

Pálinkás pislogott, s ismét megpillantotta maga körül a sátrat és az embereket. Csend volt, mindenki gondolatok sokaságával küszködött. Tekintete Ezüstrókára villant – látta, hogy milyen sápadt a fiatal, kerek arc, szánalommal konstatálta, miként remeg apró keze, aztán ismét másfelé nézett. A Tiste Andii Korlat őt figyelte. Tekintetük összefonódott. Micsoda különleges szépség... Dujek meg olyan csúnya, mint egy korcs kutya, ami további bizonyíték arra, hogy talán mégis a rossz oldalra álltam annyi évvel ezelőtt. Nem valószínű, hogy érdeklődik irántam, inkább valami egészen mást akar mondani... Egy hosszú perc után bólintott. Ezüstróka... még mindig csak gyermek, bizony. Palatábla, amelyre még szinte semmit sem írtak. Igen, Tiste Andii, értelek téged.

Azok, akik közel álltak Ezüstrókához, könnyedén befolyásolhatták, hogy mi is lesz majd belőle. Korlat négyszemközt akart vele beszélni erről, és ő éppen elfogadta a meghívást. Pálinkás azt kívánta, bárcsak ott lenne mellette Fürge Ben – a hétvárosi mágus nagyon gyorsan kibogozta az ilyen helyzeteket. A parancsnok viszont érezte, hogy vékony jégre került. Paran, te szegény pára. Mit mondjak neked? Megszervezzek egy találkozót közted és Ezüstróka között? Képes lennék megakadályozni a találkozást, ha megtudnád, mi történt? Egyáltalán, van ehhez nekem bármi közöm is?

*

Banya csőre némán kinyílt, de ezúttal nem hangtalan nevetés rejtezett a mozdulat mögött. Épp ellenkezőleg, ismeretlen félelem hasított a szívébe. T'lan lmassok! És K'rul, az Ősi Isten! Az Óriás Varjak titkának ismerői, olyan titoknak, amelyet rajtuk kívül senki más nem ismer – kivéve Ezüstrókát, a Csuklyásra... Ezüstrókát, aki a lelkembe nézett, és kiolvasott onnan mindent. Hebehurgya, meggondolatlan gyermek! Rákényszerítenél minket, hogy megvédjük magunkat tőled? Azoktól, akiknek te parancsolni fogsz? Mi Óriás Varjak sosem harcoltunk saját háborúban – tán azt akarod, hogy meggondolatlanságod miatt harcot indítsunk?

Ha Fürkész megtudná... hiába bizonygatnánk az ártatlanságunkat. Ott voltunk a lelán-coláskor, igaz? De... igen, mi ott voltunk már a Bukásnál is! Az Óriás Varjak a Bukott Isten húsából születtek, akár a férgek, és ez, óh, ez a mi átkunk! De várjunk csak! Hát nem őriztük hűségesen a Nyomorék Isten varázserejét? És talán nem mi voltunk azok, akik mindenkihez elvitték a Pannioni Domínium hírét és a veszedelemét, amit a Látó jelent? A varázslatot elszabadíthatjuk, ha rákényszerülünk. Ah, gyermek, annyi mindent kockáztatsz meggondolatlan szavaiddal...

Fekete, csillogó tekintete Caladan Broodot kutatta, s meg is találta. De bármit gondolt is a Hadúr, az rejtve maradt a lapos, barbár maszk, az arca mögött.

Zabolázd meg a félelmedet, te vén szatyor! Vissza a jelen problémákhoz. Most rögtön!

A Császár idején a Malaza Birodalom használta a T'lan Imassok erejét. Ennek eredménye Hétváros meghódítása lett. Aztán Kellanved halálával a szövetség felbomlott, így Genabackis megmenekült a több tízezer halhatatlan harcos támadásától, akik úgy tudtak utazni, akár a por a szélben. Egyedül ez tette lehetővé, hogy Caladan Brood egyenlő esélyekkel induljon harcba a malaza fenyegetés ellen... ah, lehet, hogy ez csak a látszat volt. Vajon nekieresztette valaha is egészen a Tiste Andiikat? Szabadjára engedte valaha Fürkész Anomandert? Megmutatta valaha is valódi erejét? Brood Előd – ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni. Ürege a Tennes – a föld ereje, a talajé, amely a mindörökké alvó istennő, Hamvas otthona. Caladan Broodban – a karjában és a derekán lógó hatalmas kalapácsban – megvan az erő, hogy hegyeket döntsön össze. Túlzás lenne? Elég jó alacsonyan repülni a Laederon-síkság töredezett sziklái felett, s láthatjuk fiatalabb, bohóbb éveinek nyomát... Banya nagyanyó, ennél több eszed is lehetne! A hatalom hatalmat vonz. Ez mindig így volt, s most jönnek a T'lan Imassok, és a mérleg nyelve ismét megfordul.

Gyermekeim a Pannioni Domíniumot kémlelik – érzik a hatalmat, amely felszáll abból a vérrel bőven öntözött földből, ám a varázserő arctalan marad, mintha többrétegnyi álca fedné. Vajon mi rejtőzhet a fanatikusok birodalmának szívében?

Ez a rémisztő gyermek tudja – az isten rothadó húsgyára, fogadok, hogy tudja, bizony. S oda fogja vezetni a T'lan Imassokat... pont a szívébe.

Fel tudod ezt fogni, Caladan Brood? Azt hiszem, igen. S miközben az öreg zsarnok Kallor akaratosan ismételgeti a figyelmeztetést... miközben megingatott az, hogy a halhatatlan szövetségesek hamarosan megérkeznek, a legfélelmetesebb számodra mégis a tudat, hogy valóban szükséged lesz rájuk. Mi ellen hirdettünk mi háborút? Mi marad belőlünk, mire végzünk a feladattal?

A pokolba is, vajon milyen titkot tud Ezüstrókáról Kallor?

*

A túláradó öngyűlölet ellenére, a Mhybe brutális tisztaságot erőltetett elméjére, meghallgatott mindent, amit Ezüstróka mondott, minden egyes szót, s azt is, ami a szavak mögött még rejlett. Lánya kijelentéseinek súlya alatt átölelte magát. A lecsupaszított titkok minden érzéke ellen támadást indítottak – az ilyen nyíltság mindig nagy veszéllyel járt. De végre megértette, milyen helyzetben találta magát Ezüstróka: a vallomás valójában segélykiáltás volt.

Szövetségesekre van szüksége. Én nem vagyok neki elég – a szellemekre, ezt pont itt kellett megtudnia. Mi több, tudja, hogy ennek a két tábornak – amelyek oly sokáig voltak ellenségek – összekötő kapocs kellene. Az egyikbe született, s most a másik felé nyújtja kezét. Mindaz, ami Szélfogó és Éjsötét volt, most a régi barátokhoz kiált. Vajon válaszolnak neki?

Nem látott bele Pálinkás szívébe. Talán ugyanaz a véleménye, mint Kallornak. Torzszülött. Látta, hogy tekintete találkozik Korlatéval, és eltűnődött, vajon mi zajlott le kettejük között.

Gondolkodj! Itt mindenkinek a zsigerében van, hogy tisztán taktikailag szemlélje az eseményeket, félresöpörje személyes érzelmeit, hogy méricskéljen, súlyozzon, latolgasson. Ezüstróka kiterítette a lapjait – olyan erőpozícióba került, amely vetekedik Broodéval, Fürkész Anomanderéval és Kalloréval is. Eltűnődik most Félkarú Dujek azon, hogy kivel is van dolga? Tudatában van annak, mi mind miatta egyesültünk – hogy az elmúlt tizenkét évben a barghaszt és rhivi klánok, a tucatnyi városból érkező szétzilált csapatok, a Tiste Andiik, Fürkész, Brood és Kallor, hogy a Bíborseregről ne is beszéljünk –, mi mind a Malaza Birodalom miatt álltunk egymás mellett? Konkrétan, pont a Legfőbb Ököl miatt.

De most új ellenségünk akadt, akinek a természetét még alig ismerjük, de aki már most meggyengítette kissé táborunkat – óh, micsoda enyhe kifejezés –, ezt Félkarú Dujek tisztán látja.

Ezüstróka állítja, hogy szükségünk lesz a T'lan Imassokra. Csak a gonosz öreg Császár érezhette magát jól ilyen szövetségesekkel – még Kallor is megrettent attól, ami ránk szabadul. A törékeny szövetség most repedezik és inog. Túl bölcs vagy te ahhoz, Legfőbb Ököl, hogy ne legyenek az ügyben súlyos kétségeid.

*

Ezüstróka kinyilatkoztatása után a félkarú férfi szólalt meg először. Lassan, megfontoltan beszélt a gyermekhez.

– A Malaza Birodalom azon T'lan Imassokat ismeri, akik Logros parancsnoksága alá tartoznak. Szavaid arra engednek következtetni, hogy vannak más hadseregeik is, ám ezekről mi nem tudunk semmit. Miért nem hallottunk még róluk, lányom?

– Az utolsó Gyülekező – felelte Ezüstróka – több százezer évvel ezelőtt volt. Akkor történt Tellann Rituáléja, amely minden egyes Imasshoz hozzákötötte a Tellann Üreget. A rituálé halhatatlanná tette őket, Legfőbb Ököl. Egy egész népcsoport életerejét áldozták egy szent háború érdekében, amelyet több évezredesnek terveztek...

– A jaghuták ellen – nyögte Kallor. Keskeny, gyűrött arca gonosz vigyorra húzódott a már száradó vérmáz alatt. – Egy maréknyi zsarnoktól eltekintve, a jaghuták pacifisták voltak. Egyetlen bűnük az volt, hogy léteztek...

Ezüstróka a harcos felé perdült:

– Ne is célozgass igazságtalanságra, Legfőbb Király! Elég emlékem van Éjsötét életéből, úgyhogy emlékszem a Birodalmi Üregre; a helyre, amelyben valaha te uralkodtál, Kallor, jóval azelőtt, hogy a malazák elfoglalták volna. Elpusztítottál egy egész világot! Megfosztottad az élettől, s nem hagytál mást, csak hamut és égett csontokat. Egy egész birodalmat!

A magas harcos arcára kiülő véres vigyor félelmetes volt.

– Ah, szóval mégis odabent vagy! De azt hiszem, rejtőzködsz, s az igazságból hamis emlékeket kreálsz. Elbújsz, te álszent, átkozott nőszemély! – mosolya megkeményedett. – Akkor viszont tudnod kell, hogy nem szabad próbára tenned a türelmem, Csontvető. Szélfogó. Éjsötét... drága gyermekem...

A Mhybe látta, hogy a lánya elsápad. Kettejük között... a régi kapcsolat érzése... miért nem láttam ezt eddig? Itt régi emlékekről van szó, kapocsról, amely összeköti őket. A lányom és Kallor – nem, Kallor és a lányomban lakozó egyik lélek...

Egy pillanattal később Ezüstróka visszafordult Dujekhez.

– Hogy a kérdésre is válaszoljak, Logrost és az alá tartozó klánokat az Első Trón őrzésével bízták meg. A többi sereg továbbállt, hogy levadásszák az utolsó jaghuta erődöket, a jaghuták pedig jégtorlaszokat emeltek. Az Omtose Phellack a jég Ürege, Legfőbb Ököl, egy halálosan hideg, és szinte teljesen élettelen hely. A világ veszélybe került a jaghuta varázslatok miatt... a tengerek szintje leesett, egész fajok pusztultak ki, minden hegy egy-egy határt alkotott. A lejtőkön fehér folyóként csorgott lefelé a jég, gleccserekben. Volt, ahol egy mérföld vastag jégtakaró került a talajra. A halandókhoz hasonlóan, az Imassok elszórtan éltek, elveszett az egység. Nem tudtak átkelni ezeken az akadályokon. Éheztek...

– Jóval korábban elkezdődött már a háború a jaghuták ellen – vágott közbe Kallor. – Ők csak önvédelemből cselekedtek, ki ne tette volna a helyükben?

Ezüstróka vállat vont.

– Tellann halhatatlanokként, az Imassok már át tudtak kelni a jégen. A jaghuták kiirtása... költséges feladatnak bizonyult. Azért nem hallhattatok a seregekről, mert sokan közülük már elpusztultak, mások pedig a távoli délen, lakhatatlan területeken folytatják tovább a harcot.

A Legfőbb Ököl arcára fájdalmas kifejezés kúszott.

– A Logrosok maguk is elhagyták a birodalmat, eltűntek a Jhag Odhanban, aztán amikor visszatértek, már sokkal kevesebben voltak.

A lány bólintott.

– Válaszolt Logros népe a hívásra?

A lány elkomorodott.

– Ebben nem lehetek biztos; egyik sereggel kapcsolatban sem. Meghallották. Mind el fognak jönni, ha tudnak, és érzem, hogy egy sereg már igen közel van hozzánk. Legalábbis azt hiszem.

Annyi mindent nem mondasz el nekünk, lányom. Látom a szemeden. Attól félsz, hogy ha túl sok mindent elárulsz, a segélykérésedre nem érkezik majd válasz.

Dujek felsóhajtott, és a Hadúrhoz fordult, immár ő is tegezésbe váltva.

– Mondd, Caladan Brood, folytathatjuk közös stratégiánk kidolgozását?

A katonák visszahajoltak a térkép fölé, s a halkan kuncogó Banya is csatlakozott hozzájuk. Kis idő elteltével a Mhybe kézen fogta a lányát, és a sátor bejárata felé indult vele. Korlat csatlakozott hozzájuk. A Mhybe legnagyobb meglepetésére, Pálinkás is utánuk indult.

*

A parancsnoki sátor zsúfoltsága után jólesett nekik a délutáni hűs szellő. A kis csapat egy szó nélkül elsétált a Tiste Andii és barghaszt táborok határáig, majd ott egy kis tisztáson megálltak. Pálinkás Ezüstrókára függesztette szürke tekintetét.

– Szélfogó sok tulajdonságát felismerem benned, leányom. Mennyire emlékszel az ő életéből, emlékeiből?

– Arcokra emlékszem – felelte a lány bájos mosollyal. – És a hozzájuk kapcsolódó érzelmekre is, parancsnok. Te és én... egy ideig szövetségesek voltunk. Azt hiszem, talán barátok is...

A férfi komoran bólintott.

– Igen, azok voltunk. Emlékszel Fürge Benre? A csapatom többi tagjára? Na és Sokfürtre? Tajszkrennre? Emlékszel Paran kapitányra?

– Fürge Ben – suttogta a lány bizonytalanul. – Mágus? Hétvárosi... egy titokzatos férfi... igen – ismét elmosolyodott. – Fürge Ben. Sokfürt; nem barát volt, veszedelmes alak, fájdalmat okozott nekem...

– Már halott.

– Ez megnyugtat. Tajszkrenn nevét nem is olyan régen hallottam. Ő Laseen kedvelt Főmágusa. Amikor Szélfogó voltam, szembekerültünk egymással, csakúgy, mint amikor Éjsötét voltam. Nem ismeri a hűséget, nem ismeri a bizalmat; ha rá gondolok, összezavarodom.

– És a kapitány?

Volt a parancsnok hangjában valami, amire a Mhybe felkapta a fejét. Ezüstróka nem nézett Pálinkás szemébe.

– Már nagyon várom, hogy újra láthassam őt.

A parancsnok megköszörülte a torkát.

– Most Palásban van. Nem az én dolgom ugyan, kislány, de talán bele kellene gondolni, hogy milyen következményei lehetnek a találkozásnak, annak, hogy rájön... – szavai elhaltak, láthatóan nagyon zavarban volt.

A szellemekre! Ez a Paran kapitány volt Szélfogó szeretője! Gondolhattam volna, hogy valami ilyesmi történik majd. Két felnőtt asszony lelke...

Ezüstróka... lányom...

– Már találkoztunk vele, anyám – mondta a lány. – Amikor észak felé tereltük a bhederincsordát. Emlékszel rá? A katonára, akin nem fogtak a lándzsáink? Akkor tudtam, már akkor éreztem, tudtam, hogy ki volt ő. – Visszafordult a parancsnokhoz: – Paran tud rólam. Kérlek, mondd el neki, hogy itt vagyok. Kérlek!

– Rendben van, kislány – Pálinkás felemelte a fejét, tekintete a barghaszt tábort fürkészte. – A Hídégetők... biztosan... meglátogatnak majd. A kapitány most az ő parancsnokuk. Biztos vagyok benne, hogy Fürge Ben és Kalapács örülnek majd, hogy újra megismerhetnek téged...

– Úgy érted, szeretnéd, ha megvizsgálnának engem – mondta Ezüstróka –, hogy el tudd dönteni, érdemes vagyok-e a támogatásodra. Ne félj, parancsnok, ez a terved egy cseppet sem zavar. Sok téren még önmagam előtt is rejtély vagyok, így aztán kíváncsian várom, mit deríthetnek ki.

Pálinkás szomorkásan elmosolyodott.

– Megvan benned a varázslónő nyers őszintesége, lányom, bár a szintén jellemző tapintatot még nem látom...

– Pálinkás parancsnok, azt hiszem, nekünk még lenne egy kis megbeszélnivalónk – szólalt meg Korlat.

– Igen, mondta a férfi.

A Tiste Andii a Mhybéhez és Ezüstrókához fordult.

– Egyelőre búcsút veszünk tőletek.

– Persze – felelte az idős asszony, aki próbálta leküzdeni lázadozó érzelmeit. A katona, akin nem fogtak a lándzsáink – igen, gyermekem, emlékszem rá. Régi kérdések... most végre megkaptam rájuk a választ... de jött ezer másik, hogy ezt a vénasszonyt nyúzza – Gyere, Ezüstróka, ideje visszatérni a rhivi hagyományok tanulmányozásaihoz.

– Igen, anyám.

*

Pálinkás figyelte a két távolodó rhivit.

– Túl sokat árult el, sokkal többet, mint kellett volna – mondta kisvártatva. – A tárgyalás remekül haladt, a kötelék már erősödött, aztán a gyermek megszólalt...

– Igen – dünnyögte Korlat. – Titkos tudás birtokosa, a T'lan Imassok tudásának ismerője. Ezredéves tudás ebből a világból. Annyi mindennek voltak tanúi azok az emberek... a Nyomorék Isten Bukásának, a Tiste Andiik érkezésének, a Sárkányok utolsó repülésének a Starvald Demelainba... – elhallgatott, tekintete fátyolossá vált.

Pálinkás egy darabig nézte őt, aztán megszólalt:

– Még sosem láttam, hogy egy Óriás Varjú ilyen nyilvánvalóan... zavarba jött volna.

Korlat elmosolyodott.

– Banya azt hiszi, hogy fajtája születésének titka nem ismeretes előttünk. Szégyenletes az eredetük; ők legalábbis így érzik. Fürkész másként látja a... morális kontextust, mint ahogy mi mind.

– Mit szégyellnek ennyire?

– Az Óriás Varjak természetellenes teremtmények. Annak az idegen lénynek a legyőzése, aki Nyomorék Isten néven vált ismertté... vad esemény volt. Leszakadt jó pár darab a testéből, s ezek aztán tűzgolyóként csapódtak a földre – egész kontinensek pusztultak el a nyomukban. Húsa és csontja darabjai szanaszét hevertek, rothadtak, ám valamiféle élet mégis megmaradt bennük. Ebből a húsból születtek meg az Óriás Varjak, akik magukban hordozzák a Nyomorék Isten hatalmának darabjait. Láttad már Banyát és a társait: elnyelik a varázslatok erejét, ez a fő fegyverük. Ha varázslattal támadnak egy Óriás Varjúra, azzal csak még erősebbé teszik a lényt, felerősítik immunitását. Banya az elsőszülött. Fürkész úgy hiszi, a benne rejlő erő... tekintélyes, ezért aztán a közelében tartja őt is, meg a fajtársait is. – A nő megtorpant, majd Pálinkáshoz fordult. – Pálinkás parancsnok, Darujhisztánban összecsaptunk egy mágusotokkal...

– Igen, Fürge Ben volt az. Hamarosan megérkezik ő is, és elmondja majd a véleményét a helyzetről.

– A férfi, akit korábban a gyermeknek is emlegetett – Korlat bólintott. – Bevallom, érzek némi csodálatot a varázsló iránt, és ezért már nagyon várom a vele való találkozást – tekintetük összekapcsolódott. – S annak is nagyon örülök, hogy téged megismertelek. Ezüstrókának igaza volt, amikor azt mondta, érdemes vagy a bizalomra. Azt hiszem, én is bízom benned.

A férfi zavartan tipródott.

– Korábban nem volt közöttünk sok kapcsolat, s a kevés találkozással nem szolgáltam rá a bizalomra. Mindenesetre megtisztelő, és igyekszem majd rászolgálni.

– A gyermekben ott van Szélfogó, a nő, aki jól ismer téged. Bár én sosem találkoztam a varázslónővel, úgy találom, hogy a nő, aki volt – és aki napról napra egyre határozottabban felbukkan a gyermek Ezüstrókában –, csodálatos tulajdonságokkal bírt.

Pálinkás lassan bólintott.

– Ő... jó barát volt.

– Mennyit tudsz az eseményekről, amelyek ehhez az... újjászületéshez vezettek?

– Attól tartok, nem eleget – felelte a férfi. – Szélfogó halálhírét Paran hozta, aki megtalálta a... maradványokat. Szélfogó egy thelomen Főmágus, Bellurdan ölelésében halt meg. A férfi a párja, Éjsötét holttestével ment ki a pusztába, valószínűleg azért, hogy eltemesse őt. Szélfogó ekkor már menekült, és Bellurdant feltehetőleg utasították, hogy tegye őt ártalmatlanná. Amennyire én tudom, Ezüstróka igazat mond.

Korlat elfordította a tekintetét, és egy darabig hallgatott. Amikor végre megszólalt, kérdése hallatán – amely egyszerű volt és logikus – Pálinkás szíve meglódult.

– Parancsnok, mi érezzük a gyermekben Szélfogót és Éjsötétet. A jelenlétüket maga is elismerte, de most eltűnődtem, vajon hol lehet ez a thelomen, Bellurdan?

Pálinkás csak annyira volt képes, hogy nagy levegőt vegyen, és megrázza a fejét. Istenem, nem tudom...

Negyedik fejezet

Ők hárman, ők hárman adták a formákat,

és a világ felszíne alatt csak ők rejtőznek,

ők hárman, ők a történetek csontvázai.

Hideg Éj Nővér! Árulásra virradtál!

Úgy döntöttél, bízol a késben, de szívedbe fúlt.

Drakonusz, Tiam vére! A sötétség azért született,

hogy magához ölelje lelkedet s e láncokat,

melyek most fogva tartanak, te magad munkáltad.

K'rul, a te utadat az Alvó Istennő választotta,

ezer és még több éve már, s ő még mindig alszik,

miközben te felébredtél – eljött az idő, Ősi Isten,

hogy ismét a halandók közé lépj,

s fájdalmad édes ajándékká váltsd.

Anomandaris

Halász Kel Tath

Jeges Menakiszt és Pihét tetőtől talpig sár borította, amikor előjöttek az emelkedőre érő kocsi mögül. Zsémbes vigyorogva nézte őket, és hátradőlt a bakon.

– Nem jó ötlet veled sorsot húzni – dünnyögte Pihe. – Mindig te nyersz, te átkozott!

Jeges elkeseredetten bámult le tönkrement ruhájára.

– Callowsi bőr. Sosem lesz már ugyanolyan – jégkék pillantást lövellt Zsémbesre. – A fenébe is, te vagy a legmagasabb közöttünk. Neked ott kellett volna lenni hátul, és tolnod kellett volna, a bakon való pöffeszkedés helyett. Így lett volna igazságos, mindegy, mi jött ki a sorshúzáson.

– Kemény lecke, de ilyen az élet – mondta a férfi széles vigyorral. Jeges finom, zöld-fekete ruháját barna nyálka borította. Sűrű, fekete haja az arcába lógott, s tejszerű víz csöpögött belőle. – Mindenesetre, mára ennyi, úgyhogy húzzuk ki oldalra ezt a kocsit. Úgy fest, rátok férne egy jó úszás.

– A Csuklyás vigyen el – csattant fel Pihe. – Mit gondolsz, mit csináltunk eddig?

– A hangok alapján azt mondanám, hogy fuldokoltatok. Egyébként a tiszta víz mindig a felső folyásnál van. – Zsémbes összeszedte a szárat. Az átkelés után a lovak fáradtak voltak, és a kapitánynak nógatnia kellett őket egy kicsit, hogy ismét elinduljanak. Az átkelő után nem sokkal, az út egyik oldalán megállította a kocsit. Más kereskedők is táboroztak a közelben, olyanok, akik szintén éppen csak túl voltak az átkelésen, és olyanok is, akik még előtte álltak, Darujhisztán felé utazva. Az elmúlt napokban a helyzet, ha lehet, még kaotikusabbá vált. Az átkelőben egykoron lefektetett köveket vagy arrébb lökdösték már, vagy mélyebbre taposták az iszapban.

Négy órába telt átjutni a túloldalra, s közben Zsémbes nem is egyszer kételkedett abban, hogy egyáltalán sikerülni fog. Lemászott a bakról, és ellátta a lovakat. Közben Jeges és Pihe egymást ugratva vonult el a folyóhoz.

Zsémbes nyugtalan pillantást vetett a hatalmas hintó felé, amely előttük kelt át a gázlón, s amely most tőlük ötven méterre állt. Nem volt igazságos fogadás. Ezt szeretem a legjobban. Két társa meg volt róla győződve, hogy aznap gazdájuk, Keruli kocsija nem jut át a gázlón. Biztosak voltak benne, hogy leragad majd előttük az otromba kocsi, és napokig pihen majd a folyó közepén, mire a többi kereskedő elég türelmetlenné válik ahhoz, hogy saját embereivel járuljon hozzá az akadály elmozdításához.

Zsémbes azonban ellenük fogadott. Brokát és Nyársas Korbál olyan embereknek tűntek, akik nem tűrik a kényelmetlenséget. Különben is, varázslók, vagy mik. Szolgájuk, Mocsári Emancipor még arra sem vette a fáradságot, hogy leszálljon a bakról, hiszen elég volt a szárral jeleznie az ökröknek, s azok már mentek is előre. A hatalmas tákolmány mintha a vízen siklott volna – nem imbolygott egy kicsit sem, pedig Zsémbes tudta, hogy a talaj a kerekek alatt meglehetősen egyenetlen. Nem volt igazságos a fogadás, ez igaz. Viszont száraz a ruhám, és tiszta vagyok – gondolta magában Zsémbes.

A természetellenes eseménynek sok tanúja akadt, így a mágusok jelenlegi táborát általában messzire elkerülték az emberek. Zsémbes ezért csodálkozva figyelte azt a karavánőrt, aki egyenesen a kerülni való kocsi felé tartott. Jól ismerte az illetőt: daru férfi volt, bizonyos Gubó, aki általában kisebb karavánokhoz szerződött, s olyan kereskedőket kísért, akik éppen csak tudtak neki fizetni. Egyedül szeretett dolgozni – Zsémbes pontosan tudta, mi ennek az oka.

Gubó gazdája kicsivel korábban, aznap megkísérelte az átkelést. Az összetákolt szekér azonban a folyó közepén darabokra esett, a fadarabok és a batyuk – bennük a drága áruval – elúsztak, miközben a kereskedő fuldoklott. Gubónak sikerült megmentenie megbízóját, ám a rakomány elvesztésével a szerződés semmissé vált. Miután elintézte, hogy a kereskedő egy másik szekéren visszajusson Darujhisztánba, munkaadója kurtán és hálátlanul kirúgta őt.

Zsémbes arra számított, hogy kollégája maga is visszamegy a városba. Gubónak volt egy szép, egészséges és jól felszerelt lova. Maximum három napig tartott volna vele az út. Ám ő itt maradt, magas, vékony alakját tetőtől talpig őri egyenruha borította, páncélingét frissen olajozták, nyílpuska a hátán, kard az oldalán, s elmélyülten beszélgetett Mocsári Emanciporral.

Zsémbes nem hallott ugyan egy szót sem, ám a két férfi hanglejtéséből követni tudta a beszélgetés menetét. Néhány mondat után látta, hogy Gubó tartása megroggyan. Az ősz szakállú őr elfordította a tekintetét. Mocsári Emancipor vállat vont, és elbocsátóan félig elfordult.

Aztán mindkét férfi a kocsi felé nézett, és egy pillanat múlva Brokát lépett elő az utastérből, széles vállán a fekete bőrköpönyeggel. Gubó a varázsló figyelmének középpontjában ismét kihúzta magát, tömör választ adott a neki feltett néhány szűkszavú kérdésre, aztán tisztelettel fejet hajtott. Brokát öreg szolgája vállára tette a kezét, s az öregember kis híján összecsuklott a könnyű érintéstől.

Zsémbes együtt érzően mosolygott. Igen, ennek a mágusnak az érintésétől egy átlagembernek rögtön tele lenne a gatyája, a Királynő tudja... Beru vigyázzon rá, Gubó éppen most szegődött el melléjük. Remélem, nem fogja megbánni.

Darujhisztánban a lakóövezeti tüzek gyakran halállal végződtek – főleg, ha gáz is volt az érintett részen. A tűzvész, amely megölte Gubó anyját, feleségét és négy gyermekét, különösen súlyos volt. A férfi lelki felépülésén az is sokat lassított, hogy a tűz idején ő a háztól alig száz méterre feküdt egy sikátorban, részegen. Zsémbes – a legtöbb őrkollégával egyetemben – azt hitte, hogy az eset után Gubó még többször nyúl majd az üveg után. Ehelyett a férfi éppen az ellenkezőjét cselekedte. Jobban vonzotta a szegény, sebezhető kereskedőkkel való magányos szerződés, mint a masszív részegek lassú, de biztos pusztulása. A szegény kereskedőket jóval gyakrabban támadták meg, mint a gazdagokat. A fickó meg akar halni, ez biztos. Gyorsan, de dicsőségesen. Mindenképpen harcolni akar, csata közben szeretne odaveszni – mint a családja, amely küzdött a tűz ellen. Józanul – a tragédia napja óta pedig egyáltalán nem ivott – Gubó hihetetlenül jól harcol. Ezt legalább tucatnyi átvágott torkú rabló szelleme bizonyíthatná.

A jeges iszonyat, amely Brokát és főleg Nyársas Korbál körül érződött a levegőben, elriasztotta volna bármelyik épeszű karavánőrt. De egy olyan férfi, aki már a halálba vágyik, másként értelmezi a dolgokat...

Ah, Gubó barátom, remélem, nem bánod majd meg ezt a választást. Kétségtelen, hogy két új gazdád körül csak úgy kavarog a kegyetlenség és az iszonyat, de nem valószínű, hogy ennek az áldozatává válsz majd – inkább csak a tanúja leszel mindennek. Hát nem szenvedtél még eleget?

Gubó elindult, hogy összeszedje a holmiját meg a lovát. Mire visszatért, Zsémbes már megrakta a tábortüzet. Figyelte Gubót, ahogy az elpakolta a dolgait, és váltott pár szót Mocsári Emanciporral, aki már elkezdte főzni a vacsorájukat. Aztán Gubó megfordult, és tekintete találkozott Zsémbesével.

Gubó odasétált hozzá.

– A változások napja, Gubó barátom – mondta Zsémbes a tűzhely mellett guggolva. – Teát főzök Jegesnek és Pihének, akik bármelyik percben itt lehetnek. Nincs kedved inni egy csészével?

– Kedves tőled, Zsémbes. Elfogadom a teát – közelebb lépett a kapitányhoz.

– Igazán nagy pech, hogy ez történt Murk szekerével.

– Én figyelmeztettem, hogy nem kellene megpróbálnia, ő pedig nem fogadta meg a tanácsom.

– Akkor sem változtatott az álláspontján, amikor kihúztad őt a folyóból, és kipumpáltad a vizet a tüdejéből?

Gubó vállat vont.

– Azt hiszem, a Csuklyás közelsége eléggé rosszkedvűvé tette – új gazdáinak kocsija felé nézett, szomorú szeme sarkába ráncok gyűltek. – Te már beszélgettél velük, ugye?

Zsémbes a tűzbe köpött.

– Igen. Jobban örültem volna, ha meghallgatod a tanácsom, mielőtt leszerződsz hozzájuk.

– Mindig is adtam a szavadra, Zsémbes, de most nem tudtál volna eltéríteni a szándékomtól.

– Tudom, úgyhogy nem beszélek róluk többet.

– A másik fickó... – mondta Gubó, miközben elfogadta a csészét. Két kezébe vette az edényt, és fújni kezdte a forró italt. – Már láttam őt korábban.

– Nyársas Korbált.

– Ahogy mondod. Ő a gyilkos, érted?

– Hogy őszinte legyek, nem látok túl nagy különbséget kettejük között.

Gubó a fejét rázta.

– Nem, félreértesz. Még Darujhisztánban történt, nem emlékszel? Két héten át, szörnyen megcsonkított testeket találtak a Gadrobi Negyedben, minden áldott éjjel. Aztán a nyomozás vezetői egy mágus segítségét kérték, és ez olyan volt, mintha belerúgtak volna egy darázsfészekbe: a mágus felfedezett valamit, amitől nagyon megrémült. Csendes ügy volt, ezt elismerem, de nekem sikerült megtudni, hogy mi történt ezután. Felfogadták Örvény Ligáját. Maga a Tanács adta ki a megbízást a merénylőknek. Találjátok meg a gyilkost, ezt mondták nekik, vessetek be minden módszert, törvényest és törvénytelent egyaránt. Aztán a gyilkosságok abbamaradtak...

– Halványan rémlik valami az ügyről – dünnyögte Zsémbes, a szemöldökét ráncolva.

– Az egyik fogadóban voltál, nem? Nem láttál, nem hallottál napokon át.

Zsémbes elfintorodott.

– Csak Lethrót láttam; elmentem egy útra, és mire visszaértem...

– Fogta magát, és férjhez ment valaki máshoz – fejezte be a mondatot Gubó, bólogatva.

– Nem egyszerűen csak valaki máshoz – fortyant fel Zsémbes. – Ahhoz a felfuvalkodott hólyag Parsemóhoz...

– Már emlékszem, az egyik régi munkaadód volt. Mindegy. Ki volt a gyilkos, és miért maradt abba a gyilkosságsorozat? Örvény Ligája nem tartott igényt a Tanács vérdíjára. Azért nem volt több gyilkosság, mert a gyilkos elhagyta a várost. – Gubó a hatalmas kocsi felé intett a szemével. – Ő volt az. Nyársas Korbál. A kerek arcú, kövér szájú férfi.

– Miért vagy ebben olyan biztos, Gubó? – a levegő közben lehűlt körülöttük. Zsémbes töltött magának még egy csésze teát.

A férfi vállat vont, és a tüzet bámulta meredten.

– Egyszerűen csak tudom. Ki nézné tétlenül, hogy ártatlanokat gyilkolnak meg?

A fenébe is, Gubó. Értem én a kérdés mindkét oldalát – ugye? Meg akarod őt ölni, vagy legalább bele akarsz halni abba, hogy megpróbálod őt megölni.

Figyelj rám, barátom, lehet, hogy már átléptük a város közigazgatási határát, de ha a darujhisztáni mágusok tényleg annyira meg voltak rémülve, és ha Örvény emberei még mindig igényt tartanak a díjra, akkor nem számít, hol a város határa. Üzennünk kellene haza, feltéve, hogy igazad van, és bizonyítani is tudod a teóriádat, Gubó. Közben neked csak figyelni kellene a fickót. Semmi többet nem kéne tenned. Ő varázsló, ezt jól jegyezd meg. Nem lenne esélyed sem ellene. Hagyd a kivégzést a merénylőkre és a mágusokra.

Gubó felnézett, mivel ekkor megérkezett Pihe és Jeges Menakisz. A két őr csendben lépkedett feléjük, mindketten pokrócba burkolóztak, kimosott ruhájukat a kezükben fogták. Gondterhelt arckifejezésükből Zsémbes arra következtetett, sajnos tisztán hallották az utolsó mondatot.

– Azt hittem, már félúton jársz Darujhisztán felé – szólalt meg Pihe.

Gubó a bögre pereme felett szemügyre vette az őrt.

– Annyira tiszta vagy, hogy alig ismerlek meg, barátom.

– Nagyon vicces.

– Hogy válaszoljak a kérdésedre, Pihe, találtam magamnak új munkaadót.

– Te idióta! – csattant fel Jeges. – Mikor jön már meg az eszed, Gubó? Évek óta nem mosolyogtál, és nem villant fény a szemedben. Hány medvecsapdába dugod még bele a fejed, barátom?

– Sokba, egészen addig, amíg egy rám nem csapódik – felelte Gubó, s Jeges sötét, dühös szemébe nézett. Felkelt, és oldalra löttyintette a bögrében maradt teafüvet. – Köszönöm a teát... és a tanácsot, Zsémbes barátom – biccentett Pihenek, aztán Jegesnek, és elindult vissza, Brokát kocsija felé.

Zsémbes felnézett Jegesre.

– Jó kis taktika, kedveském.

A lány felszisszent.

– Ez a fickó őrült. Ha engem kérdeztek, egy női kézre lenne szükség a kardja markolatán. Az rendbe hozná.

Pihe felhorkant.

– Tán jelentkeznél a feladatra?

Jeges Menakisz vállat vont.

– Nem a külseje fogja meg az embert, hanem a viselkedése. Ellentétben veled, te majom.

– Csak kedveskedni akarsz, igaz? – Pihe Zsémbesre vigyorgott. – Hé, igazán eltörhetnéd megint az orromat: kiegyenesítenénk, és megint olyan lennék, mint új koromban. Mit mondasz, Jeges? Megnyílnának nekem szíved vasszirmai?

A lány felvihogott.

– Mindenki tudja, hogy az a kétkezes kard csak egy kétségbeesett ellensúlyozási kísérlet a részedről... pótolni, ami hiányzik...

– Azért el kell ismerned, hogy költői volt a megfogalmazás – mutatott rá Zsémbes. – Vasszirmok – nem is lehetett volna ennél pontosabb.

– Nincs is olyan, hogy vasszirom – morogta Jeges. – Nem nőnek a réten vasvirágok. És a szív nem virág, hanem nagy, vörös, bonyolult szerv a mellkasban. Mi a költői abban, hogy semmi értelme annak, amit mondunk? Zsémbes, te is pont olyan idióta vagy, mint Gubó meg Pihe. Csupa keményfejű, eszetlen marha vesz körül.

– Ez a sorsod – mondta Zsémbes. – Tessék, igyál egy kis teát, szerintem rád fér egy kis... melegség.

A lány elfogadta a bögrét. Zsémbes és Pihe kerülték egymás tekintetét. Néhány perc után Jeges megköszörülte a torkát.

– Mi volt ez a szöveg arról, hogy a gyilkolást a merénylőkre kell hagyni? Milyen gubancba keveredett Gubó már megint?

Ah, Mowrira, hiszen tényleg kedveli a fickót – futott át Zsémbes agyán. A tűzre bámult, és belelökött pár trágyadarabot, mielőtt válaszolt volna.

– Vannak bizonyos... sejtései. Mi csak, hm, elméleti síkon beszéltünk...

– Persze, higgyem is el. Ki vele, ökörképű!

– Gubó velem akarta megbeszélni, és nem veled, Jeges – morogta Zsémbes dühösen. – Ha kérdésed van, neki tedd fel, engem meg hagyj ki ebből!

– Így lesz, a fenébe is.

– Kétlem, hogy jutnál vele valamire – kotyogta közbe Pihe meggondolatlanul. – Hiába meregetnéd a szemed, és csücsörítenéd a rózsás ajkadat...

– Ez az utolsó dolog, amit életedben látni fogsz, mielőtt a mellkasodban lévő bádogdobozba döfném a késem. Ja, majd dobok egy csókot közben.

Pihe bozontos szemöldöke fölszaladt.

– Bádogdoboz! Jeges, édesem, jól hallottam?

– Kuss, most nem vagyok olyan hangulatban.

– Te sosem vagy olyan hangulatban, Jeges.

A lány válaszként csak elmosolyodott.

– Ne is mondd, édes, értünk – sóhajtotta Zsémbes.

*

A kunyhó részegen támaszkodott Palás városfalának belső felén. Deszkákból, bőrökből és fűzfa palánkból összeácsolt tákolmány volt, udvarát fehér por, száraz bőrdarabok, törött cserépszilánkok és faforgács borította. A keskeny ajtó fölött egy bőrdarabon lakkozott kártyák törött darabjai libegtek a párás, forró levegőben.

Fürge Ben megállt, körbenézett a koszos kis utcában, majd belépett az udvarba. Bentről kuncogás hallatszott. A varázsló az égre emelte a tekintetét, majd a bajsza alatt motyogva, az ajtónyílásra erősített bőrdarab felé nyúlt.

– Ne lökd be! – visította egy hang az ajtó mögül. – Kifelé nyílik, te sivatagi kígyó!

Fürge Ben vállat vont, és maga felé nyitotta az ajtót.

– Csak a bolondok nyomják befelé! – sziszegte az öregasszony, aki az ajtó előtt ült törökülésben egy gyékényen. – Megütik a térdemet! Zúzódások és még annál is rosszabb sérülések kínoznak, amikor bolondok jönnek hozzám látogatóba! Ah, Raraku szagát érzem. Vagy tán tévedek?

A varázsló bekukkantott a kunyhóba.

– A Csuklyásra, hiszen csak te férsz el idebent! – a falakról, az alacsony mennyezetről, különböző tárgyak lógtak. Minden sarok árnyak közé burkolózott, s a levegőben még mindig érződött az előző éjjel hűvössége.

– Csak én! – kuncogta az öregasszony. Arca alig volt több csontnál és némi bőrnél, feje búbján pedig nem volt haj, csak sok-sok anyajegy. – Mutasd, mid van, sokfejű kígyó, ajándékom az átkok megtörése! – szakadt ruhája fodrai közül előhúzott egy fakártyát, s remegő kézzel maga elé tartotta. – Küldd üzeneted az Üregembe, s alakjuk ide rajzolódik, igazzá forrja magát...

– Nem átkozódunk, asszony – mondta Fürge Ben. Leguggolt, hogy tekintete egy vonalban legyen a boszorkányéval. – Csak kérdeznék.

A kártya eltűnt a ruha alatt. A boszorkány elkomorodott.

– A válaszok sokba kerülnek. A válaszok többet érnek az átkok megtörésénél. A válaszokat nem könnyű megtalálni...

– Rendben, jól van, mennyi lesz?

– Mondd a pénzed színét, tizenkét lelkű.

– Arany.

– Akkor arany kanta legyen, válaszonként egy darab...

– Feltéve, ha érdemes választ adsz.

– Rendben.

– Hamvas Álma.

– Mi van vele?

– Miért van? – az öregasszony fogatlan szája kinyílt, a banya levegő után kapott. – Miért alszik az istennő, banya? Tudja valaki? Te tudod?

– Te tanult ember vagy...

– Minden, amit olvastam, csak teória volt. Senki sem tudja biztosan. A tudósok nem tudják a választ, de a Tennes legöregebb boszorkánya talán igen. Mondd csak, miért alszik Hamvas?

– Néhány válaszhoz nem juthatunk el egyenesen. Kérdezz valami mást, Raraku gyermeke.

Fürge Ben felsóhajtott, lehajtotta a fejét, egy percig nézegette a földet, aztán megszólalt.

– Azt mondják, a föld megremeg, és az olvadt kő vérként a felszínre folyik, amikor Hamvas közel kerül az ébrenléthez.

– Ezt mondják.

– És azt is, hogy ha felébredne, akkor minden élet elpusztulna.

– Ezt is mondják.

– Nos?

– Nos, semmi. A föld remeg, a hegyek felrobbannak, forró folyók törnek a felszínre. Természetes dolgok ezek egy olyan világban, amelynek lelke izzó fehér. Minden az ok és okozat rabja. A világ olyan, mint egy bogár galacsinlabdája, s a nap körül kering, attól jó messze. A felszín darabjai úszkálnak az olvadt kőzet tengerén. Néha a darabok egymásnak ütköznek. Néha elszakadnak egymástól. Húzza-vonja őket az árapály, akárcsak a tengereket.

– És ebben a világban hol él az istennő?

– Ő volt a tojás a galacsinban. Már régen kikelt. Gondolatai a talpunk alatti, láthatatlan folyókon járnak. Ő a lét fájdalma. A kaptár királynője, mi meg az ő katonái és dolgozói vagyunk. S bizonyos időközönként... kirajzunk.

Az Üregekbe?

Az öregasszony vállat vont.

– Minden úton, amit csak találunk.

– Hamvas beteg.

– Igen.

Fürge Ben látta, hogy a boszorkány szemében érdeklődés csillan. Gondolkodott egy percig, aztán megismételte fő kérdését:

– Miért alszik Hamvas?

– Még nincs itt az ideje. Kérdezz valami mást!

A varázsló elkomorodott, félrefordította a tekintetét.

– Dolgozók és katonák... ez olyan, mintha rabszolgák lennénk.

– Ő nem követel semmit, amit teszünk, azt magunk miatt tesszük. Harcolunk, hogy védelmezzünk, vagy hogy többet szerezzünk. Arra törekszünk, hogy eltüntessük ellenfeleinket. Harcolunk félelemből, gyűlöletből, irigységből, dicsőségért, hűségből és még egy csomó egyéb ürügyre hivatkozva. De bármit teszünk is, az őt szolgálja... teljesen mindegy, mit cselekszünk. Ő nem gonosz, Adaephon Delat, hanem az erkölcs fölött áll. Akár élünk, akár elpusztítjuk magunkat, neki mindegy – egyszerűen csak szül egy újabb fajt, és kezdődik minden elölről.

– Úgy beszélsz a világról, mintha azt csak a természeti törvények irányítanák. Ennyiről volna szó csupán?

– Nem, a végén minden élőnek a lelke, elméje megfogalmazza, mi a valóság – legalábbis, hogy mi számunkra a valóság.

– Ez tautológia.

– Az.

– Hamvas okozza a reakciónkat?

– Ahá, oldalazva haladsz, mint a sivatagi kígyó, hiszen valóban az vagy! Most mondd a kérdésed!

– Miért alszik Hamvas?

– Azért alszik, hogy... álmodjon.

Fürge Ben egy ideig nem mondott erre semmit. Amikor végre az öregasszony szemébe nézett, meglátta benne legrosszabb félelmei igazolását.

– Beteg – mondta.

A boszorkány bólintott.

– Lázas.

– És az álmai...

– A delírium, fiam. Az álmai rémálmokká válnak.

– Ki kell találnom valamit, hogy megszüntessem a fertőzést, mert szerintem a láz nem lesz elegendő ellene. A hőség, amely a tisztulást hivatott elhozni, éppen ennek az ellenkezőjét eredményezi.

– Akkor hát gondolkodj a megoldáson, kedves dolgozó.

– Lehet, hogy segítségre lesz majd szükségem.

A boszorkány tenyérrel felfelé kinyújtotta ráncos kezét. Fürge Ben az inge alá kotort, majd előhúzott onnan egy víz koptatta kavicsot. A várakozó kézbe helyezte.

– Ha eljön az idő, hívj engem, Adaephon Delat.

– Így lesz. Köszönöm, asszonyom – kettejük közé, a földre helyezett egy zacskót, teli arany kantákkal. A boszorkány kuncogott. Ben hátrálni kezdett.

– Most már csukd be azt az ajtót, jobban szeretem a hűvöst!

Ahogy a varázsló a sikátorban sétált, gondolatai szabadon kavarogtak, s a megérzéseire hagyatkozott; a legtöbb gondolatmenet azonban hamis volt, és nem vezetett sehová. Egy apróság azonban nem tágított a fejéből, bár először nem látta sok értelmét – furcsaság volt csupán, semmi több: ő a hűvöset szereti. Furcsa. A legtöbb idős ember a meleget szereti, minden mennyiségben...

*

Paran kapitány a főhadiszállás agyagfalánál, a bejárat mellett pillantotta meg Fürge Bent. A férfi összefonta a karját, és rosszkedvűnek látszott. Az őrségben lévő négy katona a mágustól úgy tízlépésnyire gyűlt össze, arcukon nyugtalanság, bizonytalanság látszott. Paran száron továbbvezette lovát, majd a szárat átadta egy, az épület ajtaján kilépő lovásznak. Ezután Fürge Benhez vonult.

– Elég vacakul nézel ki, mágus; ez nyugtalanná tesz.

A hétvárosi mágus komoran felnézett.

– Nem akarod tudni, kapitány. Hidd el nekem.

– Ha kapcsolatban van a Hídégetőkkel, akkor tudnom kell, Fürge Ben...

– A Hídégetőkkel? – a mágus színtelenül felnevetett. – Ez sokkal messzebbre nyúlik, mint egy maréknyi, fejfájást okozó katona, uram. Pillanatnyilag azonban még nem állok készen a megoldással. Amikor meglesz a terv, azonnal megosztom veled. Közben talán jobb lenne, ha szereznél egy friss hátast. Csatlakoznunk kell Pálinkáshoz és Dujekhez Brood táborában. Méghozzá most, azonnal.

– Az egész csapattal? Hiszen éppen most helyeztem el őket!

– Nem, uram. Csak négyen megyünk, te, én, Kalapács és Inda. Ha jól értem, van valami... váratlan fejlemény, de ne kérdezd, hogy mi, mert esküszöm, hogy nem tudok semmit.

Paran elfintorodott.

– Már elküldtem a másik kettőért, uram.

– Rendben van. Akkor hát szerzek magamnak egy másik hátast – a kapitány megfordult, és az épület felé indult. Közben próbált megfeledkezni a gyomrát kínzó tüzes fájdalomról. Minden túl hosszú ideig tartott. A hadsereg már hónapok óta itt ült Palásban, és a város nem akarta, hogy itt legyenek. A törvényen kívül helyezés miatt nem érkezett semmiféle birodalmi támogatás, és az adminisztratív infrastruktúra kiépülése híján nem szabadultak a megszálló hadsereg feszült, kényelmetlen helyzetéből.

A malaza hódítási szisztéma egy sor szabályt követett, ettől volt hatásos és rendszerezett. A győztes hadseregnek sosem volt szabad sokáig a városban maradni, csak amíg sikerül biztosítani a békét, és átadni a hatalmat egy működőképes, hatékony, malaza típusú helyi kormánynak. A kormányzás nem tartozott a hadsereg feladatai közé – a legegyszerűbben a helyi gazdaság bürokratikus manipulálásával lehetett ezt megvalósítani. „Fogd a szárat, és elég egyet füttyenteni, mindenki táncra perdül.” – ez volt a Császár fő jelmondata, amelynek igazát újra meg újra bebizonyította. A Császárnő éppen ezért nem is változtatott semmit a módszeren. Az irányítás megszerzésében benne foglaltatott a törvényes jogok kézben tartása, csakúgy, mint az éppen működő feketepiacba való alapos beépülés. „Mivel sosem irthatjuk ki gyökerestől a feketepiacot, a legjobb, ha mi magunk működtetjük azt.” Ez pedig a Karmosok feladatai közé tartozott.

De itt nincsenek Karmos ügynökök, ugye? Aktakukacok sincsenek. Nem mi irányítjuk a feketepiacot. Még a felszíni gazdaságot sem tudjuk irányítani, hogy a civil irányításról már ne is beszéljünk. De úgy folytatjuk tovább, mintha már érkezne a birodalmi támogatás, pedig biztosan nem érkezik semmi ilyesmi. Egyáltalán nem értem ezt az egészet – gondolta magában Paran.

Darujhisztán aranyai nélkül Dujek hadserege éhezne. Már elkezdődött volna a dezertálások sora, katona katona után hagyná el a sereget abban a reményben, hogy ismét csatlakozhat valamely birodalmi sereghez, esetleg egy helyi zsoldoscsapathoz, netán karavánhoz. Félkarú serege a szeme láttára olvadna semmivé. Az éhség ugyanis mindig erősebb, mint a hűség.

Némi kavarodás után az istállósok találtak Parannak egy másik lovat. Fáradtan a nyeregbe lendült, és elindult kifelé az épületből. A délutáni napsugarak hűvös árnyékokat vetettek a kifehéredett utcákra. Palás lakói lassan kibújtak az utcákra, bár csak kevesen lézengtek a malaza főhadiszállás és barakkok környékén. Az őrökben egészséges gyanakvás fejlődött ki mindenkivel szemben, és a karjukban tartott birodalmi nyílpuska mindig töltve volt.

A főhadiszállás bejáratában nemrégen vért ontottak, ahogy magában az épületben is. Az Árnyak egyik Kopója támadt a bentiekre, nem is olyan régen, s tucatnyi halottat hagyott hátra. Paran emlékei az eseményt illetően még mindig hiányosak voltak. A bestiát Szélfogó űzte el... a kapitány segítségével. A főhadiszállás előtt posztoló őrök számára azonban ez az éjszaka rémálommá vált. Fájdalmasan felkészületlenül érte őket a csapás, s ez nem fordulhatott elő soha többé. Egy hasonló Kopó persze most is nyugodtan lemészárolhatta volna őket, de legalább harcban estek volna el, nem a szájukat tátva.

Paran megtalálta Fürge Bent, Kalapácsot és Indát. Mindhárman a lovuk mellett várták a kapitányt. Hármuk közül a kapitány Indát ismerte a legkevésbé. Az alacsony, kopasz férfi képességei a varázslástól az utászkodásig terjedtek, legalábbis ő ezt hallotta róla. Folyton savanyú arca nem keltette azt a vágyat a kapitányban, hogy szóba elegyedjen vele, s elég taszító volt a combig érő, büdös, szürke-fekete szőring is, amelyet mindig viselt – állítólag halott anyja hajából szőtték neki. Ahogy Paran a férfi mellé ért, szemügyre vette az inget. A Csuklyás szakállára, ez tényleg olyan, mint egy öregasszony haja! A felismeréstől csak erősödött a hányingere.

– Mehetünk, Inda.

– Igen, kapitány; bár elég kemény lesz átverekedni magunkat az Északi Piactérnél.

– Akkor keress kerülőutat.

– A sikátorok nem túl biztonságosak, uram...

– Akkor meg nyisd meg az Üregedet, és véreztesd meg annyira, hogy mindenkinek felálljon a szőr a hátán. Ezt meg tudod tenni, vagy nem?

Inda Fürge Benre pillantott.

– Uh, uram, az Üregem... bajt jelez.

– Súlyos bajt?

– Nos, nem igazán...

– Akkor hát folytasd.

– Igen, kapitány.

Fürge Ben kifejezéstelen arccal hátra irányította a lovát, míg a szintén hallgatag Kalapács Paran mellett lovagolt.

– Van valami tipped, hogy mi történhet Brood táborában, Kalapács? – kérdezte a kapitány.

– Semmi kézzel fogható, uram – felelte Kalapács. – Csak... megérzések. – Paran kérdő pillantása láttán folytatta: – Igazi erőfergeteg van odaát, uram. Nem csak Broodról és a Tiste Andiikról beszélek – őket ismerem. Csakúgy, mint Kallor erejét. Nem, van ott még valami más is. Egy másik erő. Régi, mégis fiatal. Talán a T'lan Imassok jellegével...

– T'lan Imassok?

– Talán – az igazság az, kapitány, hogy nem vagyok benne biztos. De azt tudom, hogy erősebb az összes többinél.

Paran erre már felkapta a fejét.

A közelben macska nyávogott, majd szürke villanást láttak, ahogy az állat átugrott egy kertfalon, és eltűnt a szemük elől. Újabb nyávogás hallatszott, ezúttal a keskeny kis utca túlsó végéből. Paran hátán végigfutott a hideg. Megrázta magát.

– Más sem hiányzik még az életünkből, mint egy újabb játékos. A helyzet már így is elég bonyolult...

Előttük, az egyik sikátor torkából, két veszettül verekedő kutya hömpölygött elő. Az acsarkodó, fogcsattogtató kutyák elől egy ijedt macska menekült cikcakkban. A lovak sunyítani kezdtek, hátracsapták fülüket. A jobbjukon lévő víznyelőben a kapitány – legnagyobb rémületére – tucatnyi patkányt pillantott meg, amelyek velük egy irányba haladtak.

– A fenébe is, mi...

– Inda! – szólt előre Fürge Ben.

Az elöl lovagló mágus hátrafordult, ráncos arcán szerencsétlen kifejezéssel.

– Fogd vissza egy kicsit! – mondta neki Fürge Ben, cseppet sem barátságtalan hangon.

Inda bólintott, és ismét előrefordult. Paran elhessegetett néhány szemtelen legyet az arca elől.

– Kalapács, milyen Üreget használ Inda? – kérdezte halkan.

– Nem az Üreggel van gond, uram, hanem azzal, ahogy megidézi. Mindent figyelembe véve, ez még egészen könnyed volt.

– Igazi rémálom lehet a lovasságunknak...

– Mi gyalogos katonák vagyunk, uram – mutatott rá Kalapács száraz vigyorral. – Mindenesetre a saját szememmel láttam, ahogy egy egész csapatnyi ellenséget futamított meg egy szál magában. Gondolom, mondanom sem kell, igen hasznos bajtárs...

Paran még sosem látott olyat, hogy egy macska fejjel a falnak rohant volna. A tompa puffanást őrült kaparászás követte, ahogy a macska meglepetten hátraugrott. A kis közjáték felkeltette a két kutya figyelmét is. Egy pillanat múlva már robogtak is a macska után. Mindhárman eltűntek egy másik sikátorban.

A kapitány idegei pattanásig feszültek, ráadásul a gyomra is rendetlenkedett. Szólhatnék Fürge Bennek, hogy vegye át a feladatot, de az ő erejét biztosan észrevennék – messziről megéreznék –, és ezt inkább nem kockáztatnám, és azt hiszem, ő sem.

Minden ház, amely mellett elhaladtak, felbolydult – macskák fújtak, kutyák vonyítottak és ugattak, marhák bőgtek. A csapat körül patkányok rajzottak, lelketlenül, mint a gépek. Amikor Paran úgy gondolta, hogy már átértek a piac vonzáskörzetén, szólt Indának, hogy zárja be az Üregét. A férfi álmos bólintással így is tett.

Kicsivel később elérték az Északi Kaput, és rátértek arra a területre, amely nemrég csatatér volt. Ha valaki alaposabban körülnézett a füves pusztán, még felfedezhette az ostrom emlékeit. Rothadó ruhafoszlányok, pengék csillogása, fehérre fakult csontszilánkok látszottak helyenként. Tőlük balra, úgy kétszáz méterre, nyári virágok színezték kékre a frissen emelt tömegsír dombját, s ahogy a nap lejjebb ereszkedett a dombok között, úgy látszott az új sír egyre sötétebb kéknek.

Paran örült, hogy a síkság viszonylag csendes, bár a levegő nehéz volt és kavargott is a nyugodni nem tudó halottak miatt. Ahogy átkeltek a mezőn, a holtak nyughatatlansága lassan velőig átitatta a kapitányt is. Úgy fest, nekem mindig az ilyen helyek jutnak. Azóta az átkozott nap óta, Itko Kanban, amikor dühös darazsak csipkedtek, amiért megzavartam véres lakomájukat, folyton a Csuklyás nyomában botladozom. Olyan, mintha egész életemben nem láttam volna semmi mást, csak háborút meg halált, pedig valójában ez csak az utóbbi pár évben volt így. Álmok Királynője, olyan öregnek érzem magam... Elkomorodott. Az önsajnálat gyorsan eluralkodott az ember gondolatmenetén, hacsak nem maradt tudatában annak, milyen fertőző és zsibbasztó ez az érzés.

Tulajdonságok, amelyeket anyámtól és apámtól örököltem. Valószínű, hogy Tavore a neki jutó részt is valahogyan rám tukmálta. Hideg és számító volt már gyermekként is, felnőttként pedig ez csak erősödött. Ha létezik valaki, aki meg tudja védeni a Házunkat Laseen bosszúhadjárata idején, az csakis Tavore lehet. Nekem biztosan felfordulna a gyomrom a módszereitől, de ő nem az a típus, aki emelt fővel elfogadja, ha veszít. Tehát jobb, hogy ő maradt otthon, és nem én. Mindezek ellenére, Paranban ott motoszkált a nyugtalanság. A törvényen kívül helyezés óta, gyakorlatilag semmit sem tudtak arról, mi is történik a Birodalom többi részében. Hallottak kósza híreket arról, hogy Hétvárosban kitört a forradalom, bár ezt már sokszor megjósolták korábban is – mégsem következett be. Parannak kételyei voltak.

Mindegy, mi lesz, Tavore akkor is gondoskodik majd Felisinről. Ebben az egyben legalább biztos lehetek...

Kalapács szakította félbe a gondolatait.

– Azt hiszem, kapitány, hogy Brood parancsnoki sátra a Tiste Andii táborban van. Egyenesen előre kell menni.

– Inda egyetért veled – állapította meg a kapitány. A mágus pontosan afelé a furcsa, és még ilyen távolságból is hátborzongató táborrész felé vezette őket. Az őrkunyhóknál nem látszott egy lélek sem. Sőt, a kapitány az egész táborban nem látott senkit.

– Ezek szerint a tárgyalások úgy sikerültek, ahogy terveztük – jegyezte meg a felcser. – Még nem zúdítottak ránk nyílzáport.

– Ezt én is biztató jelnek találom – mondta Paran.

Inda egy főutcaféleségbe vezette őket a Tiste Andiik magas, karcsú sátrai között. Lassan alkonyodott, a sátorcölöpökhöz kötött anyagfoszlányok – melyeket már amúgy is megfakított a nap – tovább fakultak a szürkületben. Néhány árnyszerű, magas alak tűnt fel a különböző oldalsó utcácskákban; a szellemszerű lények ügyet sem vetettek az idegenekre.

– Ez aztán a lelombozó környék – dünnyögte Kalapács halkan.

A kapitány bólintott. Mintha egy sötét álomban sétálnánk...

Az lesz Brood sátra – folytatta a felcser.

A parancsnoki sátor előtt két alak várakozott, akik Parant és katonáit figyelték. A kapitány még a szürkületben is könnyedén felismerte őket. A látogatók megállították a lovukat, leszálltak a nyeregből, és úgy léptek közelebb a várakozókhoz. Pálinkás nem vesztegette az idejét.

– Kapitány, beszélnem kell a katonáiddal. Dujek parancsnok pedig veled óhajt szót váltani. Ha úgy gondolod, azután ismét találkozhatunk.

Pálinkás kimértsége hallatán, Paran idegei megfeszültek. Válaszként csak bólintott, aztán amikor a szakállas parancsnok elmasírozott Fürge Bennel, Indával és Kalapáccsal a nyomában, Dujek felé fordult. A veterán egy darabig Paran arcát fürkészte, aztán felsóhajtott.

– Híreket kaptunk a birodalomból, kapitány.

– Honnan, uram?

Dujek vállat vont.

– Semmi közvetlen, nyílt csatorna nincsen, de azért a forrás megbízható. Laseen bosszúja a nemességen... hatásosnak bizonyult... – Habozott, aztán folytatta: – A Császárnőnek új Végrehajtója van...

Paran lassan bólintott. Ebben eddig nem volt semmi meglepő. Árva meghalt. A pozíciót muszáj volt betölteni.

– Vannak hírek a családomról, uram?

– A nővéred, Tavore, megmentett mindent, amit tudott, fiam. Az untai Paran tulajdonokat, a külső ingatlanokat... és a kereskedelmi szerződések nagy részét is. De... atyád meghalt, és kis idő múltán édesanyád úgy döntött, hogy... csatlakozik férjéhez a Csuklyás Kapujának túloldalán. Sajnálom, Ganoes...

Hát igen, ez igazán anyára vall, nem igaz? Hogy sajnáljuk? Igen, persze, hogy sajnálom.

Köszönöm, uram. Hogy őszinte legyek, szerintem kevésbé rázott meg a hír, mint bárki gondolta volna.

– Attól félek, többről van szó. A törvényen kívül helyezésed sebezhetővé tette a Paran házat. Nem hiszem, hogy a nővérednek sok választási lehetősége lett volna. A megtorlás véresnek ígérkezett. Az biztos, hogy Tavore egy ideje már tervezte a dolgokat. Pontosan tudta, hogy mire számíthat. A nemesi származású gyermekeket... megerőszakolták. Aztán megölték. Sosem mondták ki hivatalosan, hogy minden házasodási korba érő gyermeket meg kell ölni, talán Laseen tényleg nem volt tisztában azzal, mi folyik a Nemesek negyedében...

– Kérem, uram, ha Felisin meghalt, akkor mondja meg, és kíméljen meg a részletektől.

Dujek a fejét ingatta.

– Nem, ettől megmentették őt, kapitány. Éppen ezt próbáltam elmagyarázni.

– És mit adott el Tavore, hogy ezt elérje... uram?

– Tavorénak, mint új Végrehajtónak, korlátozott volt a hatásköre. Nem fedezhettek fel benne semmiféle... részrehajlást. Legalábbis én így látom a helyzetet...

Paran lehunyta a szemét. Tavore Végrehajtó. Nos, nővérkém, mindig is ambiciózus voltál.

Felisin?

– Az Otataral-bányába vitték, kapitány. De abban biztos lehetsz, hogy nem életfogytig marad ott. Amint megnyugszanak a kedélyek Untában, biztosan csendben hazaviszik onnan...

– De csak akkor, ha Tavore úgy ítéli meg, hogy ezzel nem árt a hírnevének.

Dujek szeme elkerekedett.

– A hírneve...

– Nem a nemesség körében értem – olyan szörnyetegnek tarthatják, amilyennek csak akarják, és biztosan ez is róla a véleményük –, ezzel ő nem törődik. Sosem érdekelte. Én a szakmabeli hírnevére céloztam. A Császárnő és az ő udvarának véleményére. Tavore számára csakis ez lesz a döntő, semmi más. Tehát nagyon is jó választás volt, remek Végrehajtó lesz belőle. – Paran hangja színtelen lett, szavai kimértek, hűvösek. – Mindenesetre, ahogy te is mondtad, nem volt sok választása abban a helyzetben, és ami a körülményeket illeti... mindenről én tehetek, uram. A lincselés, az erőszak, a gyilkosságok, a szüleim halála, s mindaz, amit most Felisinnek el kell viselnie.

– Kapitány.

– Semmi baj, uram – Paran elmosolyodott. – Szüleim gyermekei egytől egyig semmirekellők. Semmire sem vagyunk képesek. Túl tudjuk élni a következményeket, ennyi. Talán nincs rendes lelkiismeretünk, talán valóban szörnyetegek vagyunk. Köszönöm a híreket, uram. Hogy ment a tárgyalás? – Paran megtett mindent annak érdekében, hogy ne lássa Dujek szemében a néma szánalmat.

– Jól ment, kapitány – suttogta az öregember. – Két nap múlva indultok, Fürge Ben kivételével, aki majd később felzárkózik. Nem kétséges, a katonáid már készen állnak a...

– Igen, uram, készen állnak.

– Remek. Ennyi volt, kapitány.

– Uram.

*

A sötétség fekete lepelként borult a tájra. Paran a hatalmas domb tetején állt, arcát finom szellő cirógatta. Sikerült úgy elhagynia a tábort, hogy nem botlott bele sem Pálinkásba, sem a Hídégetőkbe. Éjjel valahogy mindig magányra vágyott, s most úgy érezte, szívesen látják őt ezen a tömegsíron, mely fájdalomról, kétségbeesésről és bánatról visszhangzott emlékeket.

Az alattam nyugvó holtak között vajon hány olyan felnőtt van, aki az anyjáért kiáltott? A halál, a haldoklás ismét gyermekké változtat bennünket – még egyszer, utoljára, a könyörgő halálsikoly idejére. Nem is egy filozófus állítja, hogy valójában mindig gyermekek maradunk, s gyermek énünk ott pihen mélyen a felnőttkorral rárakódott vastag, többrétegű páncél alatt. A páncél kemény, korlátokat szab a testnek és a léleknek, amely benne lakozik. Ugyanakkor védelmet is nyújt. Az ütések tompábbak. Az érzéseknek elveszik az éle, így nem szenvedünk, csak horzsolásoktól, azok pedig idővel eltűnnek.

Hátrahajtotta a fejét – nyaka és válla hevesen tiltakozott a mozdulat ellen. Az ég felé bámult, fájdalmában hunyorgott, s úgy érezte, a csontjára fonódó izmok olyanok, akár a rabláncok.

Nincs menekvés, igaz? Az emlékek és felismerések beleivódnak a lélekbe, akár a méreg, és nem lehet többé tőlük megszabadulni. Nagyot sóhajtott, megtöltötte tüdejét a hűvös levegővel, mintha a csillagok hideg egykedvűségét, közömbösségét is megpróbálta volna magába szívni. A szenvedéssel nem jöhet kellemes élmény. Ott vannak rá példának a Tiste Andiik.

Nos, a gyomrom legalább lenyugodott... biztosan újabb könnyfakasztó görcsre készül...

Fölötte a sötét égen, vacsorájukat fogyasztó denevérek cikáztak. Palás városának fényei délen csak halványan pislákoltak – olyan volt, mint a tűzhely, amelyben éppen kihunynak az utolsó zsarátnokok is. Messze nyugaton a Moranth-hegység kövér csúcsai emelkedtek. Paranban csak lassan tudatosult, hogy karjával szorosan öleli magát, fogja saját oldalát, mintha mindent bent akarna tartani, ami kikívánkozik a testéből. Nem volt sírós típus, és nem is sajnálta magát túlzottan. Egy pontosan eltervezett, rideg életbe született bele, s katonai tanulmányai csak fokozták ennek hatását. Ha az ilyen jellemvonások jó tulajdonságnak számítanak, akkor a nővérem messze túlszárnyalt engem. Tavore, te vagy ennek a neveltetésnek az iskolapéldája. Drága kicsi Felisin, vajon most milyen életet találtál magadnak? Az biztos, hogy nem a nemesek védelmező ölelésében éldegélsz.

Valaki közeledett felé, csizmák dobogását hallotta.

Paran lehunyta a szemét. Kérem, hadd ne kapjak több hírt. Nem kell több felismerés...

Kapitány – Pálinkás Paran vállára tette a kezét.

– Nyugodt éjszakánk van – állapította meg a kapitány.

– Kerestünk téged, Paran, azután, hogy beszéltél Dujekkel. Ezüstróka talált meg végül – a kéz elmozdult, Pálinkás a kapitány mellé lépett, és ő is a csillagok felé fordította tekintetét.

– Ki az az Ezüstróka?

– Azt hiszem – dünnyögte a szakállas veterán –, hogy erre a kérdésre magadnak kellene kitalálni a választ.

Paran elkomorodott, és a parancsnok felé fordult.

– Jelenleg nincs sok kedvem a szórejtvényekhez, uram.

Pálinkás bólintott, de tekintete továbbra is a csillagporos égboltot fürkészte.

– El kell viselned a kellemetlenséget, kapitány. Egyszerre csak egy lépést vezethetlek vagy lökhetlek előre. Lehet, hogy eljön még az a nap, amikor visszanézel erre a pillanatra, és hálás leszel, amiért ezt az utat választottam. – Paran visszanyelte kikívánkozó válaszát, és inkább nem mondott semmit. – A sírdomb aljában várnak minket – folytatta Pálinkás. – A lehető legdiszkrétebben próbáltam szervezni a találkozót. Csak Kalapács lesz ott, Fürge Ben, a Mhybe és Ezüstróka. Szakaszod tagjai azért vannak itt, hátha... kételkedni kezdenél. Mindketten kimerítették az Üregüket ma éjjel, hogy biztosak legyenek a történtek hitelességében.

Mit akar ez pontosan jelenteni, parancsnok? – csattant fel Paran.

Pálinkás a fiatalember szemébe nézett.

– A rhivi gyermek, Ezüstróka, nem más, mint az újjászületett Szélfogó.

Paran megfordult, tekintete lassan lefelé vándorolt a domb aljáig, ahol négy alak várakozott a sötétben. Ott volt köztük a rhivi gyermek, aurája a kelő napra emlékeztette a férfit, hatalmának kisugárzása pedig megpezsdítette a Paranban bujkáló vadállati vért.

Igen, ő az. Idősebb már, látszik, hogy milyen lesz később. A fenébe is, asszony, te mindig a bonyolultabb utat választod.

Mindaz, amit eddig elfojtott, most feltört benne, elöntötte a végtagjait. Elgyengült, reszketni kezdett. Lebámult Ezüstrókára.

– Ő egy gyermek. – De hiszen tudtam, nem? Már tudom egy ideje, csak nem akartam tudomást venni róla... most viszont már nincs más választásom – tette hozzá magában.

– Gyorsan növekedik – dünnyögte Pálinkás. – Mohó, kíváncsi erők élnek benne, amelyek túl erősek ahhoz, hogy egy gyermek teste elbírja őket. Nem telik bele sok idő, és...

– Eléri az illendő korhatárt – fejezte be a mondatot helyette Paran szárazon. A parancsnok döbbenetéről tudomást sem vett. – Akkor remek, és most mi lesz? Nincs olyan ember a környéken, aki ne látna szörnyetegnek, ha csak a kezéhez is hozzáérnék! Mit mondhatnék neki? Mit kellene mondanom? – visszaperdült Pálinkáshoz. – Ez lehetetlen: ő csak egy gyerek!

De ott van benne Szélfogó. És Éjsötét is...

Éjsötét?! A Csuklyás szakállára! Mi történt... hogyan?

Ezekre a kérdésekre nem könnyű választ adni, fiam. Jobb lenne, ha Kalapácsot és Fürge Bent kérdeznéd, illetve magát Ezüstrókát.

Paran önkéntelenül hátralépett.

– Beszélni vele? Nem. Nem vagyok rá képes...

– Ő ezt szeretné, Paran. Már vár téged.

– Nem – tekintete ismét a lejtőre vándorolt. – Hogy Szélfogó jelen van, azzal nincs gond. De többről van szó. Nem csak erről az Éjsötét nevű nőről: ő most Lélekvesztett, Pálinkás. A lény, amely a rhivi nevet adta neki – az átváltozás képességé...

A parancsnok összehúzta a szemét.

– Ezt meg honnan tudod, kapitány?

– Csak úgy, tudom...

– Nem jó válasz. Még Fürge Ben is csak nehezen jutott el az igazságig. Te viszont tudod. Honnan, Paran?

A kapitány elfintorodott.

– Éreztem Fürge Ben kutató jelenlétét, amikor azt hitte, másfelé figyelek. Láttam a szemében a gondterheltséget is. Mit derített ki rólam, parancsnok?

– Oponn már elhagyta a tested, de valami más a helyébe lépett. Valami állatias. Feláll a tarkóján a szőr, ahányszor a közeledbe ér...

– A szőr – Paran elmosolyodott. – Remek szóválasztás. Fürkész Anomander megölte az Árnyak két Kopóját. Ott voltam. Láttam. Éreztem a haldokló kutya vérének foltját – a húsomban, Pálinkás. Abból a vérből valami most az én ereimben nyargalászik.

A parancsnok hangja mintha hordóból szólt volna.

– És még?

– Kellene lennie másnak is, uram?

– Igen. Fürge Ben elkapott bizonyos jeleket; ahhoz, amivé lettél, sokkal több kellett egy Előd vérénél. – Pálinkás habozott, majd folytatta: – Ezüstróka adott már neked rhivi nevet is. Jen'isand Rul.

– Jen'isand Rul.

– Azt jelenti: „a Vándor a Kardban”. A lány azt mondja, olyasmit tettél, amit még soha senki – sem halandó, sem Előd –, és ez az esemény megváltoztatott téged. Meg lettél jelölve, Ganoes Paran, de senki, még Ezüstróka sem tudja, hogy ennek milyen következményei lehetnek. Mondd el, mi történt!

Paran vállat vont.

– Fürkész azt a fekete kardot használta, amikor megölte a Kopókat. Követtem őket... a kard belsejébe. A Kopók lelke csapdába esett, leláncolták őket... a többiekkel együtt. Azt hiszem, hogy kiszabadítottam a lelkeket, uram. Persze nem lehetek benne biztos, az viszont tény, hogy valahol máshol kötöttek ki. És leszakadtak róluk a láncok.

– Visszatértek ebbe a világba?

– Nem tudom. Jen'isand Rul... ugyan mi jelentősége lehet annak, hogy jártam a kard belsejében?

Pálinkás vállat vont.

– Rossz helyen kopogtatsz, kapitány. Én csak azt mondom, amit Ezüstrókától hallottam. Jut eszembe, van még valami – közelebb lépett. – Egy szót se erről a Tiste Andiiknak; se Korlatnak, se Fürkész Anomandernek. A Sötétség Fia kiszámíthatatlan, veszélyes alak. Ha pedig a Dragnipur legendája igaz, akkor az átok miatt egy lélek sem szabadulhat ki a rémálomba illő börtönből – a lelküket leláncolják... örökre. Te kijátszottad ezt, és talán a Kopók is ezt tették. Az eset ijesztő... lerombolhatja a legendát.

Paran keserűen elmosolyodott a sötétben.

– Kijátszottam. Igen, sok mindent kijátszottam már életemben, még a halált is. – De a fájdalmat nem. Nem, a szabadulás emlékét még mindig magamban hordozom – tette hozzá magában, majd hangosan folytatta: – Tehát úgy gondolod, hogy Fürkész Anomandernek sokat jelent, hogy hihet a kardja nyújtotta megoldás... véglegességében.

– Nagy rá az esély, nem igaz, Ganoes Paran?

A kapitány felsóhajtott.

– De igen.

– Most pedig menjünk Ezüstrókához.

– Nem.

– A fenébe is, Paran! – morogta Pálinkás. – Itt nem csak két szerelmes szívről van szó, hanem sokkal többről. A gyermek hatalommal bír, méghozzá naggyal... és ismeretlennel. Kallornak gyilkos düh villan a szemében, ahányszor a gyermekre néz. Ezüstróka veszélyben van. A kérdés pedig az: megvédjük őt, vagy mossuk kezünket? A Legfőbb Király szörnyszülöttnek nevezi őt, kapitány. Ha Caladan Brood egy kicsit nem figyel oda...

– Megölné őt? Miért?

– Ha jól értem, fél a benne lakozó erőtől.

– A Csuklyásra, hiszen ő csak egy... – nem fejezte be a mondatot, hiszen rájött, hogy annak nincs semmi értelme. Csak egy gyerek lenne? Aligha. – Azt mondtad, meg kellene védeni Kallorral szemben. Ez elég veszélyes pozíció lehet, parancsnok. Ki lenne velünk?

– Korlat, és vele együtt az összes Tiste Andii.

– Fürkész Anomander is?

– Ezt még nem tudjuk. Korlat a Kallorral szemben érzett bizalmatlanság és a Mhybével kötött barátság hatására hozta meg döntését. Azt mondja, majd beszél az Úrral, ha megérkezik...

– Idejön?

– Igen. Holnap, valószínűleg korán, és ha lehetséges, neked nem kellene a szeme elé kerülnöd.

Paran bólintott. Egy találkozás éppen elég volt.

– És a Hadúr?

– Úgy látjuk, ő még nem döntött. Viszont tény, hogy szüksége van a rhivikre meg a bhederincsordákra. Egyelőre tehát ő a lány legfőbb védelmezője.

– És mit gondol minderről Dujek? – kérdezte a kapitány.

– Várja a döntésed.

– Az enyémet? Beru szerelmére, parancsnok! Én nem vagyok se mágus, se pap. Nem látom a gyermek jövőjét.

– Szélfogó ott lakozik Ezüstrókában, Paran. Elő kell őt csalogatnunk bentről, hogy... domináns legyen.

– Mert Szélfogó sosem árulna el bennünket. Igen, már értem.

– Nem kellene olyan szerencsétlennek érezned magad, Paran.

Nem? Mi lenne, ha a helyemben lennél, Pálinkás?

Rendben van, mutasd az utat!

– Úgy fest – mondta Pálinkás a dombtető széléhez közeledve –, hogy velem egyenlő rangba kell előléptetnünk téged is, kapitány, hogy véget vessünk a nagy keveredésnek a fejedben arra nézve, hogy ki parancsolhat kinek.

*

Csendben, lopakodva érkeztek, a lehető leghalkabban vezették be lovaikat a tábor területére. Kevés Tiste Andii volt a sátrán kívül, így nem nagyon látta meg őket senki. Hangyás a Hídégetők fő csapatát a karámhoz kalauzolta, hogy kikössék a lovakat, míg Csákány tizedes, Terelő, Rebbencs, Ügető és Sunyi elsuhantak megkeresni Brood parancsnoki sátrát. Inda már várt rájuk a sátor bejáratánál.

Csákány bólintott, mire a büdös hajingbe és a szintén büdös hajcsuklyába burkolózó mágus a lekötött sátorlap felé fordult. Hadonászott egy kicsit előtte, majd várt, és a lapra köpött. A vásznon nem hallatszott a köpés koppanása. A mágus Csákány felé fordult, elvigyorodott, majd hajlongva beinvitálta társait a sátorba. Sunyi oldalba bökte a tizedest, és az ég felé emelte a tekintetét. A tizedes tudta, hogy a sátor két helyiségből áll, és Brood ott alszik a belsőben. Remélhetőleg. Csákány körülnézett, Rebbencset kereste. A fenébe is, merre lehet? Egy perccel ezelőtt még itt volt...

Két ujj ért finoman a karjához, mire ő ijedtében majdnem kiugrott a nadrágjából. Rebbencs mosolygott mellette. Csákány némán eltátogott egy sor átkot. Rebbencs mosolya vigyorrá szélesedett, aztán a nő a sátorbejárathoz lépett, leguggolt, és elkezdte kioldani a rögzítő kötést.

Csákány a válla fölött hátrapillantott. Pár lépésre tőlük ott állt Terelő és Ügető, vállt vállnak vetve, félelmetes támadópózban. Sunyi ismét oldalba bökte a tizedest, mire Csákány visszafordult és látta, hogy Rebbencs már el is húzta a bejárat lapját.

Rendben, akkor hát essünk túl rajta.

Rebbencs ment elöl, mögötte Inda lépkedett, aztán Sunyi következett. Csákány intett a napaninak és a barghasztnak, és csak utánuk lépett be a sátor sötét belsejébe.

Az asztal egyik végében Ügető állt, a másikban Terelő, kétoldalt Sunyi és Inda, ám három lépés után már így is hihetetlenül súlyosnak érezték a terhet. Rebbencs előttük haladt, és amennyire csak tudta, széthúzta a sátor bejáratát. A mágikus csendben a négy katonának végül sikerült kimanővereznie az asztalt a szabadba. Csákány őrködött, s szinte le sem vette a szemét a sátor két részét elválasztó ponyváról – a Hadúr azonban nem mutatkozott. Eddig meg is volnánk.

A tizedes és Rebbencs is hozzájárult némi izommunkával a cipekedéshez, így hatuknak végül sikerült elvinni az asztalt ötvenlépésnyire, de aztán a kimerültség miatt kénytelenek voltak megállni.

– Már nincs messze – suttogta Sunyi.

Terelő fújt egyet.

– Meg fogják találni.

– Erre majd később fogadhatunk – mondta Csákány. – De előbb vigyük a helyére.

– Nem tudnád valahogy könnyebbé tenni ezt a monstrumot? – fordult Sunyi Indához. – Milyen mágus vagy te, ha még ezt sem tudod?

– Gyenge, na és? – felelte Inda. – Különben nézz csak végig magadon, meg sem izzadtál!

– Ti ketten, pofa be! – sziszegte Csákány. – Gyerünk, kapjuk már fel!

– Apropó, ha már a nehéz dolgoknál tartunk – dünnyögte Sunyi a nyögések kórusában, miközben az asztal felemelkedett a talajról –, mikor mosod már ki ezt a gusztustalan inget, Inda?

– Kimosni? Anyu sosem mosott hajat, míg élt – miért kezdené el most, a halála után? Elvesztené a fényét...

– Fényét? Ja, az ötven év alatt rárakódott izzadságra és zsírra gondolsz...

– De amíg élt, nem lehetett izzadt, igaz?

– A Csuklyásnak hála, ezt nem tudom...

– Ti ketten, befognátok végre? Merre tovább, Inda?

– Jobbra, végig azon a szűk úton, aztán balra. Bőrsátor lesz, a sor végén...

– Fogadjunk, hogy lakik benne valaki – dünnyögte Terelő.

– Erre ne fogadj – mondta Csákány. – Ez az a sátor, amiben a rhivik kiterítik a Tiste Andii holttesteket égetés előtt. Darujhisztán óta nem öltek meg egyetlen Tiste Andiit sem...

– Hogy a csudába találtátok meg? – kérdezte Sunyi.

– Inda szagolta ki...

– Csodálom, hogy még tudja használni az orrát...

– Oké, tegyük le. Rebbencs, a sátorlapot...

A sátor szinte az egész teret betöltötte, alig egy karnyújtásnyi hely maradt tőle szabadon minden oldalon. A pokrócokat, amelyeket a halottak alá szoktak teríteni, feltekerték, és az asztal alá tették. A középső cölöpre erősen leárnyékolt lámpást akasztottak. Csákány figyelte, ahogy Sunyi leguggol, orrát egészen közel tolja az asztal repedezett, karcolt felületéhez, aztán szerelmesen végighúzza kezét a fán.

– Gyönyörű – suttogta. Felnézett, tekintete találkozott Csákányéval. – Hívjuk be a legénységet, tizedes. A játék hamarosan elkezdődhet.

Csákány vigyorogva bólintott.

– Menj és szólj nekik, Rebbencs.

– Egyenlően osztozunk – mondta Sunyi, s közben végigmérte társait. – Most már egy osztagban vagyunk...

– Vagyis beavatsz minket a titokba – mondta Inda, a homlokát ráncolva. – Ha tudtuk volna, hogy egész idő alatt csaltatok...

– Igen, nos, úgy fest, hogy a szerencsétek megfordul, igaz? Akkor meg mire ez a nagy panaszkodás?

– Szép pár vagytok ti ketten – állapította meg Csákány. – Mondd már, Sunyi, hogy működik?

– Az ellentétekkel dolgozunk, tizedes. Mindkét asztal igazi. Muzsikus kellően érzékeny volt a lapokra, de Inda tudása is elég kell, hogy legyen – a mágushoz fordult. – Már olvastál a pakliból igaz? Azt mondtad...

– Igen, igen, persze. Semmi gond. Megvan az érzékem...

– Remélem is – figyelmeztette az utász. Ismét megsimogatta az asztallapot. – Két réteg, köztük pedig a fix Asztal, ez a lényeg. Ha leraksz egy lapot, feszültség keletkezik, és ennek a jellegéből pontosan meg lehet állapítani, melyik lap van lefelé fordítva. Sosem tévedtünk. Az osztó ismer minden leosztást. Muzsikus...

– Nincs itt – morogta Ügető, keresztbe font karral. Vicsorogva, fenyegetően nézett Indára.

A mágus felfortyant.

– Meg tudom csinálni, te húgyagyú barbár! Csak figyeld!

– Csönd legyen! – csattant fel Csákány. – Már jönnek is.

*

Már hajnalodott, amikor a többi osztag tagjai elkezdtek kifelé szállingózni a sátorból. Nevetgéltek, egymás hátát veregették, tömött pénzesbugyrukat csörgették. Miután az utolsó játékos is távozott, és a vidám hangok elhaltak kint, Csákány kimerülten az asztalra borult. Inda, akinek hajingéből izzadság csöpögött, az asztallaphoz verte a fejét. Koponyája nagyot koppant a kemény fán. Sunyi odalépett mögé, és felemelte a kezét.

– Nyugalom, katona – figyelmeztette Csákány. – Nyilvánvaló, hogy ezt az egész átkozott tákolmányt elrontották. Valószínű, hogy sosem működött...

– De igen! Muzsik meg én biztosra mentünk...

– De ellopták, mielőtt élesben kipróbálhattátok volna, nem igaz?

– Ez nem számít... komolyan mondom...

– Mindenki fogja be – mondta Inda. Lassan felemelte a fejét, keskeny homloka csupa ránc volt, ahogy az asztallapot méregette. – Elrontották. Lehet, hogy van benne valami, Csákány – a levegőbe szimatolt, mintha szagot fogott volna, majd leguggolt. – Igen. Segítsen valaki kipakolni ezeket.

Senki sem mozdult.

– Segíts neki, Sunyi – parancsolta Csákány.

– Segítsek neki az asztal alá bújni? Túl késő van már a bújócskázáshoz...

– Ez parancs, katona.

Az utász morogva leguggolt. A két férfi együtt arrébb pakolta a pokrócokat. Aztán Inda az asztal alá araszolt. Halvány, mágikus fény éledt a lap alatt, aztán a mágus felszisszent.

– Az alja az, tudtam én!

– Briliáns megállapítás, Inda. Fogadjunk, hogy még lába is van.

– Te ökör! Egy képet festettek a lap aljára... egy nagy kártyát, úgy látom... de nem ismerem fel.

Sunyi mogorván a mágus után bújt.

– Mi a fenéről hablatyolsz? Mi nem festettünk semmit alá; a Csuklyás penészes csizmáira, ez meg mi?

– Vörös okker, legalábbis szerintem. Mintha egy barghaszt festette volna...

– Vagy egy rhivi – motyogta Sunyi. – Ki lehet az az alak középen, akinek kutyafej képe van a mellén?

– Honnan az ördögből tudnám? Mindegy, szerintem ez a kép még elég friss. Csak nemrég készítették.

– Akkor szedjük már le!

Inda kimászott az asztal alól.

– Esély sincs rá. A képet teleszőtték varázslattal meg egy csomó más finomsággal – felegyenesedett, Csákányra pillantott, és megrázta magát. – Új lap lesz. Pártatlan, nem tartozik egyik Házhoz sem. Szeretném lemásolni. Kártyalap méretben, aztán kipróbálom egy olvasásra...

– Persze – mondta Csákány.

Sunyi is előkerült, s újra tettre késznek tűnt.

– Jó ötlet, Inda – lehetne pénzt is kérni az olvasatokért. Ha ez az új Pártatlan jól játszik, akkor fel tudnád ismerni az új feszültségeket, az új kapcsolatokat, és amint megtanulod őket...

Inda elvigyorodott.

– Újabb játszmát rendezhetnénk. Igen...

Terelő felsóhajtott.

– Elvesztettem az összes pénzemet.

– Mind vesztettünk – csattant fel Csákány, a két utászt méregetve.

– Legközelebb már működni fog – bizonygatta Sunyi. – Majd meglátjátok.

Inda izgatottan bólogatott.

– Bocs, ha nem látszunk elég lelkesnek – morogta Rebbencs.

Csákány a barghaszthoz fordult.

– Ügető, vess egy pillantást arra a képre.

A harcos szusszant, aztán négykézlábra ereszkedett. Nyögve az asztal alá mászott.

– Sötét van – jegyezte meg.

Sunyi Indához fordult.

– Csináld megint azt a fényes trükköt, te idióta!

A mágus az utászra vicsorgott, aztán intett. Az asztal alatt ismét kigyulladt a fény. Ügető egy percig hallgatott, aztán kimászott és felkelt.

– Nos? – kérdezte Csákány.

A barghaszt a fejét rázta.

– Rhivi.

– A rhivik nem játszanak az Asztallal – ellenkezett Inda.

Ügető kimutatta a fogait.

– A barghasztok sem.

– Egy darab fára lenne szükségem – motyogta Inda a borostáját vakarva. – Meg tollra – folytatta, tudomást sem véve a többiekről. – Meg némi festékre, ecsetre...

Figyelték, ahogy kivonul a sátorból. Csákány felsóhajtott, és még utoljára Sunyihoz fordult.

– Nem volt szép bevonulás a Hetedik Osztagba, utász. Hangyás szíve csaknem megállt, amikor elvesztette az egész játszmát. Az őrmestered most valószínűleg fekete vérű erdei pingvint belez, és közben a nevedet ismételgeti. De ki tudja, lehet, hogy ezúttal szerencséd lesz, és a démon nem hallja meg őt.

Sunyi elkomorodott.

– Nagyon vicces, mondhatom.

– Nem hiszem, hogy viccelt – jegyezte meg Terelő.

– Remek – csattant fel az utász. – Van egy csattanósom, külön a démonnak címezve, és átkozott legyek, ha nem intézem úgy, hogy mind velem jöjjetek a túlvilágra!

– Csapatszellem – mondta Ügető, szélesedő mosollyal.

Csákány felmordult.

– Rendben, katonák, tűnjünk el innen.

*

Paran és Ezüstróka a többiektől kicsit távolabb álltak és nézték, ahogy az égbolton lassan megjelennek a hajnal első arany- és rézcsíkjai. Az utolsó csillagok is halványodtak már, s a hűvös, szórt mintázat megadta magát a felhőtlen, barátságosan kék égboltnak.

Az elmúlt, kellemetlen és feszengéssel teli órák csigalassúsággal vánszorogtak. Paran lelkében fájdalom és kényelmetlenség váltotta egymást, így hajnalra érzelmileg teljesen kimerült, s a kimerültséggel tompa nyugalom ereszkedett rá. Elnémult, mert félt, hogy szétzúzná ezt a belső nyugalmat, bár tudta, hogy az csupán illúzió, kis szünet, amíg a vihar mély lélegzetet vesz, és újra támad.

„Elő kell csalogatni Szélfogót.” Ezt bizony sikerült megtennie. Amikor először egymás szemébe néztek, elöntötte őket az összes közös emlék, és ez a felszabadulás Parant átokként érte. Egy gyermek. Egy gyermek áll velem szemben, így a gyengéd érzelmek undorítónak tetszenek – pedig az emlékek egy felnőtt nőhöz kötnek. A nő már nem létezik. Ez itt egy gyermek. De a férfit nem csupán ez a gondolat nyugtalanította. Egy másik lélek is ott élt Ezüstrókában, fekete vasláncként tekeredve Szélfogóra. Éjsötét, a varázslónő, Bellurdan egykori szeretője – ahová csak ment, a thelomen követte. Nem voltak egyenrangú társak. Éjsötéttel keserűség és bosszúvágy érkezett. De micsoda keserűség! Tajszkrenn... a Császárnő, a Malaza Birodalom és a Csuklyás tudja még, hogy ki mindenkivel szemben. Tudja, hogy a Palási Vérfürdőnél elárulták, ott, a síkságon. Őt és a társát, Bellurdant is.

Nem kell félned a T'lan Imassoktól – szólalt meg Ezüstróka.

Paran pislogott, megrázta magát.

– Igen, ezt értettem. Hiszen te parancsolsz nekik. De azt egyikünk sem érti igazán, mihez kezdesz majd a halhatatlan sereggel? Mi ennek a Gyülekezésnek a célja?

A lány felsóhajtott.

– Ez igazán egyszerű. Áldásért jönnek. Az én áldásomért.

A férfi Ezüstróka felé fordult.

– De miért?

– Én hús-vér Csontvető vagyok; több százezer éve az első – aztán arca megkeményedett. – De előbb még szükségünk is lesz rájuk. A teljes erejükre. Iszonyat vár mindannyiunkra... a Pannioni Domíniumban.

– A többieknek is tudniuk kellene erről az áldásról, arról, hogy mit is jelent, Ezüstróka. És még inkább a veszedelemről, amely a domíniumban vár ránk. Brood, Kallor...

A lány a fejét ingatta.

– Az áldásom nem az ő dolguk. Mi több, egyáltalán nem tartozik senkire, rajtam kívül. Csak persze a T'lan Imassokra. Ami pedig a Pannioni Domíniumot illeti... nekem is többet kell még megtudnom róla, mielőtt beszélek. Paran, a múltunk miatt beszéltem neked erről, és azért is, aki lett belőled.

És ki lett belőlem? Nem, ez most nem kérdés.

Jen'isand Rul.

A lány elkomorodott.

– Ezt az oldaladat még nem értem. De van még itt más is, Paran – habozott, mielőtt folytatta volna. – Mondd csak, mit tudsz a Sárkányok Asztaláról?

– Szinte semmit – de azért elmosolyodott, mert most Szélfogót hallotta, sokkal erősebben, mint első találkozásuk óta bármikor.

Ezüstróka nagy levegőt vett, egy percig bent tartotta, majd lassan kifújta. Álmatag tekintetét ismét a kelő nap felé fordította.

– A Sárkányok Asztala. Szervezet, amely magára a hatalomra épül. Ki teremthette? Ezt senki sem tudja. Nekem az a véleményem – mint Szélfogónak –, hogy minden egyes kártya ajtó egy Üregbe, és valaha sokkal több lap volt, mint amit most ismerünk. Lehet, hogy voltak más Asztalok is; lehet, hogy még mindig léteznek...

A férfi a lány arcát tanulmányozta.

– Más elképzelésed is van, nem igaz?

– Igen. Ahogy mondtam, senki sem tudja, hogy ki teremtette a Sárkányok Asztalát. De van egy másik szervezet is, amely szintén misztikus, s amely szintén a hatalomra fókuszál. Gondold csak át a szavakat, amelyeket a Sárkányok Asztalával kapcsolatban használunk. Házak... a Sötétségé, a Világosságé, az Életé, a Halálé... – lassan ismét a férfihoz fordult. – Gondolj csak arra a szóra, hogy „Fortély”. A T'lan Imassok másként nevezték régen, úgy hogy „A Jég Kunyhója”. A régmúltban, az ősi fajok körében a „Kunyhó” ugyanazt jelentette, mint a Ház, és gyakorlatilag az Üreg szinonimájaként használták. Hol rejtőzik a jaghuta erejének forrása? A Fortélyban – ismét szünetet tartott, s közben Paran tekintetét kereste. – A Tremorlor trell szó, és azt jelenti, hogy „Az Élet Háza”.

– Fortély... mint a Fortély Ház, Darujhisztánban... az Azath egyik Háza. Sosem hallottam még Tremorlorról.

– Ez is egy Azath Ház Hétvárosban. Malaz városában, a ti birodalmatokban a Holtház van – a Halál Háza...

– Tehát úgy gondolod, hogy az Azath Házai és az Asztal Házai ugyanazok.

– Igen. Vagy valahogyan összeköttetésben állnak. Gondolj csak bele!

Paran éppen ezt tette. Keveset tudott mindkét dologról, és el sem tudta képzelni, hogy köze lehet bármelyikhez is. Nyugtalansága fokozódott, ráadásul ismét görcs állt a gyomrába. Elkomorodott. Túl fáradt volt ahhoz, hogy gondolkodjon, de nem volt más választása.

– Azt mondják, hogy a régi uralkodó, Kellanved és Táncos, valahogy bejutottak a Holtházba...

– Kellanved és Táncos azóta Előddé váltak, és most ők uralják az Árnyak Házát. Kellanved lett Árnytövis, Táncos pedig Cotillion, a Kötél, a Merénylők Patrónusa.

A kapitány csak bámult rá.

– Micsoda?

Ezüstróka elvigyorodott.

– Ha belegondol az ember, egészen logikus, nem igaz? Az Elődök közül ki üldözte Laseent... azzal a szándékkal, hogy elpusztítsa? Árnytövis és Cotillion. Ugyan miért törődne bármelyik Előd egy halandó asszonnyal? Csak ha bosszút akar rajta állni...

Paran gondolatban visszaforgatta az időt, és ismét az Itko Kani úton járt, a borzalmas mészárlás helyszínén, sebek között, amelyeket hatalmas bestia-fogak haraptak. Kopók. Az Árnyak Kopói – Árnytövis kutyái... Attól a naptól kezdve a kapitány sorsa megváltozott. Egy fiatal nő után vetette magát, akit Cotillion megszállt. Azon a napon kezdődött meg a hányattatása.

– Egy pillanat! Kellanved és Táncos a Holtházba mentek be; miért nem azt a jelleget vették magukra: a Halál Házának jellegét?

– Ezen már én is gondolkodtam, és egyetlen magyarázatot találtam csupán. A Halál birodalma már foglalt volt, Paran. A Felsőbb Ház, Halál ura Csuklyás. Úgy hiszem, hogy minden Azathban megtalálható minden kapu, minden Ház út az összes Üregbe. Ha bejut az ember valamelyik Azath Házba, akkor... választhat. Kellanved és Táncos találtak egy üres Házat, egy üres trónt, és amikor az Árnyak uraiként elfoglalták a helyüket, feltűnt az Árnyak Háza, és a Sárkányok Asztalának részévé vált. Érted?

Paran lassan bólintott, s azon küszködött, hogy felfogja a hallottakat. Gyomra egyre fájdalmasabb görcsbe rándult – de eltolta magától a fájdalmat. De mi közöm van nekem ehhez? – futott át az agyán.

– Az Árnyak Háza valaha Kunyhó volt – folytatta Ezüstróka. – Ez látható is: nincs meg benne a többi Házra jellemző hierarchia. Bestiális, vadabb hely, melynek a Kopókon kívül hosszú, hosszú időn át nem volt ura.

– És mi a helyzet az Asztal Pártatlanjaival?

A lány vállat vont.

– Talán csődbe ment megjelenések? Vagy a véletlenszerűség a lényegük, az, hogy független erőként vannak jelen? Az Azath és az Asztal; mindkettő renden alapul, de még a rendhez is szükség van szabadságra, különben megmerevedik, és törékennyé válik.

– És mit gondolsz, én hol jövök a képbe? Én egy senki vagyok, Ezüstróka. Egy bizonytalan léptű halandó. – Istenek, hagyjatok ki ebből! Mindegy, mi a tervetek. Könyörgöm... – fohászkodott magában.

– Sokáig gondolkodtam ezen, Paran. Fürkész Anomander a Sötétség Házának Lovagja – mondta –, de hol van maga a Ház? Mielőtt bármi más létrejött volna, csak a Sötétség létezett, az Anya, aki mindent szült. Tehát biztosan ősi hely, Kunyhó vagy valami olyasmi, ami a Kunyhók előtt létezett. A Kurald Galainba vezető kapu fókusza... felfedezhetetlen, rejtett, az Első Seb, amely lelket tart a szájában, s ezáltal marad zárva.

– Egy lélek – mormogta Paran, s végigfutott a hátán a hideg. – Vagy légiónyi lélek... – Ezüstróka felszisszent. – A Házak előtt Kunyhók léteztek – folytatta Paran érzelemmentes logikával. – Mindegyik fix, mindegyik helyhez kötött. Letelepedett. A letelepedés előtt... vándorlás volt. Házból Kunyhóba, Kunyhóból... egy mozgó kapu, amely sosem áll meg... – szorosan lehunyta a szemét. – Szekér, nehéz szekér, tele lelkekkel, számtalan lélekkel, amelyek lezárják a Sötétségbe vezető kaput... És én átküldtem két Kopót azon a seben, láttam, hogy a sebhelyen rés keletkezett... a pokolba is...

– Paran, valami történt a Sárkányok Asztalával. Egy új lap érkezett. Pártatlan, de azt hiszem, domináns. Az Asztalnak sosem volt még... mestere – a lány Paran felé fordult. – Úgy hiszem, hogy most már van neki. Te vagy az.

A férfi szemhéja felpattant, szeme csodálkozva elkerekedett. Aztán megrázta a fejét.

– Butaság, Szélf... Ezüstróka. Nem lehetek én. Tévedsz. Biztosan tévedsz...

– Nem tévedek. Vezették a kezem, és megrajzoltam a kártyát, amely téged ábrázol...

– Milyen kártyát?

A lány nem válaszolt, folytatta, mintha nem is hallotta volna a kérdést.

– Talán az Azath vezette a kezem? Vagy valami ismeretlen erő? Nem tudom. Jen'isand Rul, Vándor a Kardban – a férfi szemébe nézett. – Te új Pártatlan vagy, Ganoes Paran. Véletlenül születtél, vagy valamiféle céllal, amelyet csakis az Azath ismer. Meg kell találnod saját újjászületésed okát, meg kell találnod a választ, hogy miért lettél az, aki.

A férfi gúnyosan felvonta a szemöldökét.

– Küldetést bíznál rám? Ugyan már, Ezüstróka. A céltalan, haszontalan emberek nem indulnak küldetésbe. Ez az eposzokban szereplő sziklaszemű hősöknek való feladat. Nem hiszek a célokban – már nem. Mind csak önáltatás. Ha kitűzöd elém ezt a feladatot, mélyen csalódni fogsz. Csakúgy, mint az Azath.

– Láthatatlan háború kezdődött, Paran. Magukat az Üregeket ostromolják, érzem a nyomást a Sárkányok Asztalában, bár még nem is fogtam lapokat a kezemben. Egy hadsereg... gyűlik össze, talán hívja valaki, és te – egy katona – ennek a seregnek a tagja vagy.