/ Language: Hungary / Genre:antique

Malaza-4-A Láncok Háza

Steven Erikson

Genabackis északi részén kegyetlen harcosok indulnak el a hegyekből. Céljuk a megvetett síkságiak legyilkolása, ám a Karsa Orlong nevű harcos számára az öldöklés hihetetlen sors kezdete is egyben. Néhány év múlva Koltén, a Malaza Birodalom nagyra becsült hadvezére halott. Ekkor érkezik a kontinens utolsó malaza erődjébe Tavore, a malaza Császárnő Végrehajtója. A tapasztalatlan parancsnoknak tizenkétezer újoncból kellene ütőképes hadsereget kovácsolnia, hogy felvehesse a harcot a birodalommal szembeforduló Shei'k légiójának túlerejével. A távoli Rarakuban, a Szent Sivatag szívében Shei'k rebellis seregével a megfelelő pillanatra vár, ám a várakozás sosem könnyű. A válogatott hadvezérek - néhány törzsi vezető, főpapok, egy renegát malaza Ököl a saját mágusával - hatalmi harcba kezdenek egymással, s így belülről bomlaszthatják a lázadást. Shei'k eközben szenved - gyötri a tudat, hogy ellenfele nem más, mint Tavore... a nővére. Így kezdődik a Malazai Bukottak Könyvének legújabb, izgalmas része, amely háborúról, intrikáról, mágiáról és árulásról szól. Közeleg az összecsapás pillanata, a mindent eldöntő ütközet a két testvér között.

[Malazai Bukottak 4.]

Steven Erikson

A Láncok Háza

A Malazai Bukottak Könyvének Regéje

(Tartalom) (Térképek)

Mark Paxton MacRae-nek, a KO-ért.

Ez csak a tiéd, barátom!

Köszönetnyilvánítás

A szerző szeretne köszönetet mondani hű olvasó-kritikusainak: Chris Poroznynak, Richard Jonesnak, David Kecknek és Mark Paxton MacRae-nek. Clare-nek és Bowennek is, mint mindig. Köszönet Simon Taylornak és a Transworld szerkesztőségének, valamint a Tony's Bar Italia fantasztikus és türelmes dolgozóinak. Köszönöm, Erica, Steve, Jesse, Dan, Ron, Orville, Rhimpy, Rhea, Cam, James, Dom, Konrad, Darren, Rusty, Phil, Todd, Marnie, Chris, Leah, Ada, Kevin, Jake, Jamie, Graeme és Dom. Köszönöm még Darren Nash-nek (mert az élesztő mindig feljön), valamint Peter Crowthernek.

SZEREPLŐK

A TELOROK URIÁD TÖRZSE:

Karsa Orlong, fiatal harcos

Barót Gild, fiatal harcos

Delum Thord, fiatal harcos

Napcsók, egy fiatal nő

Pahlk, Karsa nagyapja

Szünüg, Karsa apja

A VÉGREHAJTÓ SEREGE:

Tavore Végrehajtó

Gamet/Gimlet Ököl

Borostyán

Tene Baralta Ököl

Hólyagos Ököl

Keneb kapitány

Rongyos, Keneb fogadott fia

Nok admirális

Alardisz parancsnok

Nil, wicka boszorkánymester

Nether, wicka boszorkány

Temul, wicka a Holló Klánból (a Kutyák Láncának túlélője)

Hunyor, az Areni Őrség katonája

Gyöngy, Karmos

Losztara Yil, tiszt a Vöröspengéknél

Malícia, a kundril Égő Könnyek hadvezére

Imral, a kundril Égő Könnyek egyik harcosa

Cilinder, a Karmosok mestere

A VIII. LÉGIÓ 9. SZÁZADÁNAK TENGERÉSZGYALOGOSAI:

Ranal hadnagy

Vonós őrmester

Geszler őrmester

Borvirág őrmester

Kátrány tizedes

Felhős tizedes

Pipás tizedes

Üveges, harci mágus

Kacaj

Kólika, egy félvér szeti katona

Szépia, utász

Igaz

Pella

Tavicsiga

Homoki

Balgrid

Ibb

Talán

Lantos

A VIII. LÉGIÓ 9. SZÁZADÁNAK NEHÉZGYALOGSÁGA:

Mózel őrmester

Szappanos őrmester

Rántás őrmester

Észlény

Uru Hela

Teke

Pisze

A VIII. LÉGIÓ 9. SZÁZADÁNAK KÖZÉPNEHÉZ GYALOGSÁGA:

Balzsam őrmester

Móka őrmester

Óriáscinke őrmester

Hullaszagú tizedes

Égő tizedes

Tulipán tizedes

Gégemetsző

Fonák

Gubacs

Cimpa

Boglya

Svindler

Lelkes

A MALAZA BIRODALOM MÁS KATONÁI:

Zsineg őrmester, Asóka Regiment, második század

Ebron, ötödik osztag, mágus

Totyak, ötödik osztag

Harang, ötödik osztag

Cserép tizedes, ötödik osztag

Kedves kapitány, második század

Ragya hadnagy, második század

Jibb, Ehrlitai Őrség

Palimadár, Ehrlitai Őrség

Kaparó, Ehrlitai Őrség

Fésültfog főtörzsőrmester, Malaz Városi Őrség

Irriz kapitány, áruló

Bűnös, menekült

Gentur

Sárdobáló

Sasszem

NATHIIK:

Silgar rabszolga-kereskedő

Damaszt

Balansz

Astrabb

Borrúg

MÁS GENABARISI SZEREPLŐK:

Torvald Nom

Nyugalom

Ganal

SHEI'K ÉS A VILÁGVÉGE KÖVETŐI:

Shei'k, a Forgószél Istennő Kiválasztottja (eredetileg a Paran Ház gyermeke, Felisin)

Ifjabb Felisin, fogadott leánya

Toblaka

Párducos

L'oric Főmágus

Bidithal Főmágus

Febryl Főmágus

Szellemkezű Heborik

Kamist Reloe, Korbolo Dom mágusa

Hínáros, varázslónő

Fayelle, varázslónő

Mathok, a Sivatagi Törzsek hadvezére

T'morol, a testőre

Korabb Bhilan Thenu'alas, egy tiszt Párducos hadseregében

Scillara, táborlakó

Ethume, tizedes

Korbolo Dom, renegát napani

Kasanal, bérgyilkos

EGYÉB SZEREPLŐK:

Kalam Mekhar, merénylő

Trull Szengár, Tiste Edur

Onrack, T'lan Imass

Késes, merénylő (más néven Sáfrány)

Apsalar, merénylő

Belzár, Apsalar apja

Cotillion, a Merénylők Patrónusa

Utazó

Heves, az Árnyak Kopója

Vak, az Árnyak Kopója

Darist, Tiste Andii

Ba'ienrok (Toronyőr), remete

Ibra Gholan, T'lan Imass Klánvezető

Monok Ochem, a Logros T'lan Imassok Csontvetője

Haran Epal, T'lan Imass

Olar Shayn, T'lan Imass

Szürkebéka, házi démon

Kín, az Árnyak egyik Szárnyatlan Démona

Azala, az Árnyak démona

Panek, az Árnyak gyermeke

Mebra, kém Ehrlitában

Iszkiri Puszt, az Árnyak Főpapja

Mogora, Puszt Szétszéledt felesége

Künnig, jaghuta

Phyrlisz, jaghuta

Aramala, jaghuta

Ikárium, jhag

Mappó Runta, trell

Jorruda, Tiste Lián országbíró

Malakár, Tiste Lián

Eniász, Tiste Lián

Orenász, Tiste Lián

PROLÓGUS

Szülőföld pereme, a Keresés 943-ik napja

Hamvas Álmának 1139-ik éve

Szürke, felpüffedt, fekélyes holttestek hevertek sorban a hordalékos parton, ameddig csak a szem ellátott. Az emelkedő víz úgy halmozta őket kupacba, mint az uszadékfát. A kupacok szélére szorult hullák mozogtak, ringatóztak, a rothadó húsban mindenfelé fekete páncélos, tízlábú rákok nyüzsögtek. Az érme nagyságú kis lények éppen csak megkezdték az alagutak kiépítését a hihetetlen lakomában, amit az elárasztott Üreg tálalt eléjük.

A tenger visszatükrözte az égbolt szürkeségét. Tompa hamuszín a horizont alatt és fölött, melyet csak a hordalék sötétebb szürkesége tört meg, valamint úgy harminc evezőcsapásnyi távolságban az elárasztott város magasabb épületeinek vékonyka, okker vonala. A viharok elvonultak, a víz nyugodtan ringatózott a fulladozó világ emlékei körül.

E világ lakói alacsonyak, robusztusak voltak. Lapos arcukat hosszúra növesztett haj keretezte. Mivel világuk hideg volt, régebben mindig vastag ruhákat viseltek, de az Áradással minden megváltozott. A levegő párás, fojtogató lett, s bűzlött az elmúlás szagától.

A tenger egy folyóból született, méghozzá egy másik világban. Széles, bővizű, valószínűleg egész kontinenseket átszelő édesvizű folyam volt ez, síksági hordalékkal. A sötét mélyben óriási harcsák és szekérkerék nagyságú pókok rejtőztek, a sekélyebb vízben rákok és gyökértelen ragadozó növények tanyáztak. A folyam beömlött ebbe a sík, idegen világba. Napokon, heteken, aztán hónapokon keresztül is csak ömlött.

A trópusi légáramlatok és a helyi hideg levegő összecsapásából hatalmas viharok keletkeztek, a víz nagy hullámokban tört a lakókra, így az áradás borzalmas járvánnyal sújtotta azokat, akik nem fulladtak meg.

A hasadás múlt éjjel valahogy bezárult. Az idegen folyó visszatért természetes medrébe.

A tengerpartot valójában nem is igazán lehetett volna tengerpartnak nevezni, de Trull Szengárnak nem jutott eszébe más kifejezés, miközben végigvonszolták a szárazföld szélén. A part tulajdonképpen csak hordalék volt, amit a tenger a fal tövében halmozott fel. A végtelen hosszúnak tűnő fal eddig ellenállt a tenger ostromának, de a víz már kezdett átszivárogni a túloldalára.

Balra hullák hevertek, alig tíz-tizenöt méteres mélységben, s az egész fal csak úgy harminclépésnyi szélességű volt – mivel ez tartotta vissza a tenger egész tömegét, varázslatnak kellett lennie a dologban. A széles, lapos kövek, amelyeken lépkedtek, sárosak voltak, de már száradtak a melegben. Barnás színű kis rovarok táncoltak fölöttük, s elrebbentek Trull Szengár és fogva tartói elől.

Trull Szengár még mindig nehezen gondolt rájuk így. Fogva tartók. Küzdött a kifejezéssel. Végül is a fivérei voltak. A vérrokonai. Arcok, amelyeket egész eddigi életében ismert, látta őket mosolyogni, nevetni, de fájdalommal eltelve is, saját arca tükörképeként. Ott volt velük a dicső győzelmek és a szívszorító vereségek idején is.

Fogva tartók.

Most nem mosolygott senki. Semmi nevetés. Fogva tartói arckifejezése hideg elszántságot tükrözött.

Hová jutottunk!

A menetelés véget ért. Kezek nyomták le Trull Szengárt a földre, s nem törődtek vele, hogy a testén lévő horzsolásokból, vágásokból még mindig szivárog a vér. A világ immáron halott őslakói valamilyen kifürkészhetetlen oknál fogva hatalmas vaskarikákat erősítettek a kőbe, végig a fal mentén. Közepük a hatalmas kőtömbök mélyében gyökerezett. A gyűrűk egymástól egyforma távolságra – úgy tíz-tizenöt lépésnyire – sorakoztak a falban, ameddig csak Trull ellátott.

Ezek a karikák most új funkciót kaptak.

Láncok ölelték körül Trull Szengár testét, bilincseket kalapáltak csuklójára és bokájára. Kovácsolt övet erősítettek fájdalmasan szorosan a dereka köré, ebbe fűzték a láncokat, amelyek a karikához préselték a testét. Állára is vasat erősítettek, amely szétfeszítette a száját, nyelvét pedig egy fémlappal szorították le.

Ezután következett a Kitagadás.

Egy tőrrel kört vágtak homlokába, majd a tőr hegyével megnyomták a kör közepét, hogy megrepedjen a csont. A sebbe hamut dörzsöltek. Ezután egyetlen, hosszú hajfonatát durva rántással kitépték, így a tarkója is vérezni kezdett. Sűrű, ragacsos kenőcsöt kentek a feje többi részére, majd bedörzsölték a fejbőrébe. Pár óra, és egy időre teljesen kopasz lesz.

A Kitagadás végleges, visszafordíthatatlan és kegyetlen aktus. Mostantól kitagadott lett. Testvérei szemében megszűnt létezni. Nem fogják gyászolni. Cselekedetei – csakúgy, mint a neve – eltűnnek majd az emlékek közül. Anyjának és apjának eggyel kevesebb gyermeke született. Népük körében ez volt a legkeményebb büntetés – rosszabb, sokkal rosszabb, mint a kivégzés.

Trull Szengár azonban nem követett el bűnt.

Hát idáig jutottunk!

Fölötte álltak, és talán csak most fogták fel, hogy mit is tettek.

Ismerős hang törte meg a csendet.

– Most beszélünk róla, de amint elhagytuk ezt a helyet, ő nem lesz többé a fivérünk.

– Most beszélünk róla – mondták a többiek, majd egyikük hozzátette:

– Elárult téged.

Az első hang hűvös volt, nem tükrözte a lélekben rejtező mohóságot. De Trull Szengár tudta, hogy a kapzsiság ott bujkál.

– Azt mondod, elárult engem.

– Igen, testvér.

– Mi erre a bizonyíték?

– Szavak a szájából.

– Csak te hallottad ezt tőle?

– Nem, én is hallottam, fivérem.

– Én is.

– És mit mondott rólam a fivérünk?

– Azt, hogy te elválasztottad a véredet a miénktől.

– Hogy most egy titkos urat szolgálsz.

– Hogy a törekvéseiddel sírba juttatsz mindannyiunkat.

– Egész népünket.

– Tehát ellenem szólt.

– Igen!

– Saját szavaival állította, hogy elárulom népünket?

– Igen.

– És ezt tettem volna? Vizsgáljuk csak meg ezt a vádat! A délvidék lángokban áll. Az ellenséges seregek menekülnek. Az ellenség letérdel és könyörög, hogy a rabszolgánk lehessen. A semmiből építettünk fel egy birodalmat. És az erőnk egyre nő! De! Ahhoz, hogy még erősebbek legyünk, mit kell tennetek?

– Keresni!

– Igen. És ha megvan, amit kerestek, mit kell tennetek?

– Elvinni azt hozzád, fivérünk!

– Látjátok, hogy miért van erre szükség?

– Igen.

– Megértitek, hogy milyen áldozatot hozok értetek, a népünkért, a jövőnkért?

– Igen.

– Mégis, keresés közben ez az ember, a fivérünk, ellenem beszélt.

– Igen.

– Ami még rosszabb, ezzel új ellenségeinket védte.

– Igen. Tisztavérűnek nevezte őket, és azt mondta, nem szabad megölnünk őket.

– De ha tényleg Tisztavérűek lettek volna...

– Akkor nem haltak volna meg olyan könnyen.

– Tehát...

– Tehát elárult téged, fivérünk.

– Elárult mindannyiunkat.

Csend lett. Aha, szóval meg akarod osztani velük a bűnödet. Ők pedig haboznak ezt elfogadni.

Elárult mindannyiunkat, igaz, fivéreim?

– Igen. – A válasz rekedten, alig hallhatóan szólt – a bizonytalanság kórusa nyilatkozott.

Egy hosszú percig hallgattak, aztán az első hang törte meg a csendet, alig palástolt haraggal.

– Tehát, fivéreim, muszáj megszabadulnunk ettől a veszélytől, ugye? Ettől az árulótól, a pestistől, a méregtől, amely családjainkat fenyegeti? Elterjedne a betegség? Vajon ki kell még ide jönnünk? Erősnek kell lennünk, testvéreim! Magunkra, társainkra is vigyázni kell. Most már beszéltünk róla. És eltűnt.

– Eltűnt.

– Sosem létezett.

– Sosem létezett.

– Akkor hát menjünk erről a helyről!

– Menjünk!

Trull Szengár csak hallgatta a léptek zaját, majd egy idő után elhalt a csizmák dobogása, és nem érezte a léptek rengését a kövön. Egyedül volt, nem tudott megmozdulni, s nem látott mást, csak a sáros követ a vaskarika tövében.

A tenger a hullákat ringatta a parton. Rákok nyüzsögtek mindenütt. A víz beszivárgott a kövek között, átáztatta a kötőanyagot, motyogó szellemekkel töltötte meg a hatalmas falat, majd lecsorgott a túloldalon.

Népe körében köztudott volt a nagy igazság, az egyetlen igazság, miszerint a természet csak egyetlen végtelen csatát vív. Egy ellensége van. Ha ezt megérti valaki, akkor meglátja a világ működését is. Minden világét.

A természetnek csak egy ellensége van.

Az egyensúly hiánya.

A fal kordában tartja a tengert.

És ez két dolgot jelent. Fivéreim, hát nem látjátok? Két dolgot jelent! A fal visszatartja a tengert.

Most még igen...

Ennek az áradásnak nem lehet ellenállni. Az özönvíz éppen csak elkezdődött – ezt a fivérei nem értették, és talán soha nem is fogják megérteni.

A fulladásos halál mindennaposnak számított népe körében. A fulladástól nem félt senki. Trull Szengár meg fog fulladni. Nem is olyan sokára.

Gyanította, hogy nem sokkal később egész népe csatlakozik majd hozzá.

Fivére megtörte az egyensúlyt.

És a Természet ezt nem hagyja majd!

ELSŐ KÖNYV

ARCOK A SZIKLÁBAN

Minél lassabb a folyó, annál vörösebb a vize.

Nathii közmondás

Első fejezet

A sötét ház gyermekei árnyas utat választanak.

Nathii közmondás

A kutya széttépett egy asszonyt, egy öregembert és egy kisgyereket, mire a harcosok beterelték az elhagyott égetőkemencébe, a falu szélén. A kutya korábban sosem mutatta jelét a hűtlenségnek. Nagy lelkesedéssel védte az uriád földeket, kivette a részét falkája kegyetlen, ám igazságos feladataiból. Testén nem voltak gennyes sebek, amelyekbe az őrület szellemei beköltözhettek volna, s a kutya biztosan nem szenvedett a habzó szájú betegségben sem. Helyét a falka rangsorában senki sem kérdőjelezte meg. Igazán semmi, de semmi oka sem volt a hirtelen pálfordulásnak.

A harcosok lándzsájukkal odaszorították a kutyát a kemence kerek, agyagtéglás falához, és addig szurkálták a sivalkodó, acsarkodó állatot, amíg el nem pusztult. Amikor kihúzták belőle a lándzsákat, látták, hogy a nyelek véresek, nyálasak, rágottak, a fémrészek pedig meghajoltak, elhasználódtak.

Tudták jól, hogy az őrület rejtve maradhat, mélyen a felszín alatt, s valami keserű dologgá alakíthatja át a vért. A sámánok megvizsgálták a három áldozatot; ketten már meg is haltak, de a gyermek még élt.

Apja szomorúan felvitte őt a Szikla Szellemeihez, letette a Teblorok Hét Istenének színe elé, s otthagyta.

Hamarosan meg is halt. Egyedül, a sziklába vésett kemény arcok szeme láttára, nagy fájdalmak közepette.

Sorsa nem jött váratlanul. Túl fiatal volt még ahhoz, hogy imádkozzon.

Mindez persze évszázadokkal ezelőtt történt.

Jóval azelőtt, hogy a Hét Isten kinyitotta volna a szemét.

Urugal, a Megkötött éve

Hamvas Álmának 1159-ik éve

A történetek dicsőségesek voltak. Lángoló tanyák, ló mögé kötözött, mérföldeken át húzott gyerekek. Azon a réges-régi napon szerzett trófeák díszítették az alacsony falakat nagyapja kunyhójában. Sérült skalpok, törékeny állkapcsok. Furcsa ruhafoszlányok, melyek valami ismeretlen anyagból készültek, mostanra pedig már megfeketedtek, szétfoszlottak. Kicsiny füleket szegeztek minden faoszlopra, mely a kunyhó szalmateteje felé nyúlt.

Bizonyítékok, hogy az Ezüst-tó létezik, tényleg ott van a titkos utakkal átszőtt erdős hegyvidéken túl, egy, vagy talán két heti járásra az uriád törzsek területétől. Veszélyekkel teli utazás, hiszen át kell haladni a szuniádok és ratiádok területén, ami már magában is dicsőséges küldetés. Csendben, titokban átsuhanni a táborokon, felforgatni a tűzhely köveit – ez a legnagyobb sértés –, nappal és éjjel is elkerülni a vadászokat és a nyomolvasókat, majd elérni a határvidéket, melyen túl sosem látott dicsőség és gazdagság vár a harcosokra.

Karsa Orlong benne élt nagyapja történeteiben. Ők ketten kemény, rettenthetetlen légióként álltak Szünüg sápatag, üres életmódjával szemben – ő volt Karsa apja és Pahlk fia. Szünüg semmi mást nem csinált egész életében, csak nevelgette a lovakat a völgyben, és egyszer sem merészkedett ki az ellenséges vidékre. Szünüg volt az apja és a fia legnagyobb szégyene.

Igaz, Szünüg nem is egyszer megvédte a lovait az idegen törzsek harcosaitól, méghozzá igen vad harciassággal – de ez volt a minimum, amit el lehetett várni egy uriád férfitól. Urugal, a Megkötött volt a klán Arca a Sziklában, és a hét isten közül éppen Urugal volt a legvérszomjasabb. A többi törzs joggal tartott az uriádoktól.

Szünüg akkor is mesteri harcosnak bizonyult, amikor egyetlen fiát végigvezette a Harcos Táncokon. Karsa kortársait messze meghaladó ügyességgel kezelte a vérfa pengét. A klán legjobb harcosai között tartották számon. Az uriádok lenézték az íjat, viszont ügyesen használták a lándzsát, az atlatlot, a fogazott lemezt és a fekete kötelet, és Szünüg ezen fegyverek művészi használatára is megtanította a fiát.

Az uriád törzsben azonban ezt természetesnek tartották, így Karsa nem érzett semmiféle büszkeséget. Végül is a Harcos Táncok csak a felkészülés részei. A dicsőség csak ezután jön, a versenyekkel, a rajtaütésekkel és a véres bosszúhadjáratokkal.

Karsa megfogadta, hogy nem követi az apja példáját. Nem lesz... semmittevő. Nem, ő nagyapja útját fogja járni. Követni fogja, jobban, mint bárki gondolná. A törzs dicső legendái közül túl sok játszódott a távoli múltban. Az uriádok önelégülten ültek a babérjaikon, mint a teblorok közül a legveszedelmesebb klán. Pahlk nem is egyszer elmotyogta ezt, főleg olyan éjjeleken, amikor a régi sebek emlékétől megsajdultak csontjai, s szívébe hasított a nagy szégyen, amit fia miatt érzett.

Vissza kell térni a régi élethez. És én, Karsa Orlong, vezetni fogom a törzset. Delum Thord velem tart. Barót Gild is. Mindhárman az első sebek évében. Részt vettünk már merész akciókban. Öltük az ellent. Loptunk lovakat. Megforgattuk a keliádok és buriádok tűzhelyköveit.

Most pedig, az újholddal, a rólad elnevezett évben, Urugal, elmegyünk az Ezüst-tóhoz. Le fogjuk ölni a gyerekeket, akik ott élnek.

A nyiladékban, lehajtott fejjel térdelt a Szikla Arcai előtt, s tudta, hogy Urugal arcmása, amely magasan helyezkedett el a falon, tükrözi saját vérszomjas arckifejezését. Tudta azt is, hogy a többi isten, akiknek mind van saját törzsük – kivéve 'Siballát, a Felfedezetlent –, gyűlölettel, irigykedve néznek le Karsára. Gyermekeik közül senki sem térdelt így előttük, s nem tett ilyen fogadalmat.

Karsa úgy gondolta, a teblor törzsek elkényelmesedtek. A hegyeken túli világ nem kutatta életüket, már évtizedek óta nem érkezett hír onnan. Egyetlen utazó sem merészkedett a teblorok földjére. A teblorok sem néztek ki sötét éhséggel a határvidéken túlra már generációk óta. Az utolsó harcos, aki lecsapott az idegen területekre, a nagyapja volt. Ő eljutott az Ezüst-tóig, ahol a tanyák rothadt gombaként gubbasztanak a fű között, a gyerekek pedig úgy inalnak, mint az egerek. Akkoriban két tanya volt, és féltucatnyi külső épület. Karsa úgy hitte, mostanra biztos terjeszkedtek. Lehet akár három vagy négy tanya is. Még Pahlk dicső napja is elhalványul majd a mészárlás mellett, amit Karsa, Delum és Barót visz véghez.

Fogadalmat teszek hát, drága Urugal. Annyi trófeát hozok majd neked, amennyi még sosem feketítette be a földet itt, a nyiladékban. Talán arra is elég lesz, hogy kiszabadulj a sziklából, hogy ismét soraink között járhass, és halált hozhass ellenségeinkre.

Ezt fogadom én, Karsa Orlong, Pahlk Orlong fia. S ha kételkednél, Urugal, hát még ma éjjel elindulunk. Az utazás a mai naplementével veszi kezdetét. S amint minden hajnalban új nap születik, az mindig lenézhet az uriádok három harcosára, akik csatalovon haladnak végig a csapásokon, le, az ismeretlen vidékre. És az Ezüst-tó több mint négyszáz év után ismét a teblor harcosoktól fog rettegni.

Karsa lassan felemelte a fejét, tekintete felszaladt a viharvert sziklafalon Urugal kemény, állatias arcáig a társai között. Karsa úgy érezte, a szemgödörből a tekintet őt figyeli, méghozzá elégedetten. Sőt, ebben biztos is volt, ezért úgy döntött, ezt el is mondja majd Delumnak, Barótnak és Napcsóknak, s utóbbi elmondhatja áldását, mert Karsa nagyon vágyott erre az áldásra, a szertartásos mondatokra... Én, Napcsók, akinek még nincs családneve, megáldalak téged, Karsa Orlong, veszedelmes utad előtt. Ölj le egy légiónyi gyereket! Sírásuk töltse ki álmaidat! Vérük ízétől szomjazz még többre! Lángok övezzék utadat! Térj vissza hozzám, ezer lélek súlyával a válladon, és végy feleségül!

Lehet, hogy pont ezekkel a szavakkal áldja majd meg. Első, ám végleges kifejezése annak, hogy érdeklődik Karsa iránt. Nem Barót érdekli – Baróttal csak játszott, mint ahogy azt minden fiatal, férjezetlen lány tenné, szórakozásból. Az Éj Tőre természetesen a tokban maradt az oldalán, mert Barótból hiányzott az elszánt ambíció – ezt persze tagadta, de látszott, hogy nem vezetésre, hanem követésre termett, és Napcsók ezzel biztosan nem elégedne meg.

Nem, az övé lesz, Karsáé, rögtön azután, hogy visszatér az Ezüst-tó feldúlásából. Neki, és csakis neki, Napcsók majd kihúzza a tokból az Éj Tőrét.

Ölj le egy légiónyi gyereket! Lángok övezzék utadat!

Karsa fölegyenesedett. A nyiladék körüli nyírfák lombját nem borzolta még egy kis szellő sem. A levegő nehéz és fojtogató volt, hiszen hajnalban az alföldi levegő felkapaszkodott a hegyek közé, most pedig, a naplemente közeledtével egy része itt rekedt, a nyiladékban, a Szikla Arcai előtt. Mint az istenek lehelete, mielőtt felszívódna a humuszos talajban...

Karsa egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy Urugal jelen van, olyan közel a sziklaarca mögött, amennyire csak lehet. Idevonzotta Karsa fogadalmának ereje, a dicső visszatérés ígérete. A többi isten is itt lehetett a közelben. Beroke, a Halkszavú; Kahlb, a Néma Vadász; Thenik, az Összetört; Halad, a Pusztító; Imroth, a Kegyetlen és 'Siballe, a Felfedezetlen. Mind feléledtek, és vérre szomjaztak.

S még csak most indulok el az úton. Most értem nyolcvanadik életévembe, végre valóban harcos vagyok. Hallottam a régi szavakat, az elsuttogott legendát az Egyről, aki majd egyesíti a teblorokat, eggyé olvasztja a törzseket, és levezeti őket a síkságra, elkezdve ezzel a Népek Háborúját. A suttogás ígéret, méghozzá nekem!

Rejtőzködő madarak jelezték az alkony érkezését. Ideje volt, hogy induljon. Delum és Barót a faluban várják. És Napcsók is, aki még hallgat, de már megvannak lelkében a Karsának szánt szavak.

Barót fel fog robbanni mérgében!

*

A meleg levegő kis felhője sokáig megmaradt a nyiladékban Karsa Orlong távozása után. A puha, tőzeges talaj is sokáig megőrizte térde, mokaszinos lába lenyomatát, miközben a lemenő nap egyre keményebbre festette a sziklába vésett arcok vonásait, a nyiladék pedig megtelt árnyakkal.

Hét alak emelkedett ki a földből, bőrük ráncosan, barnára színeződve lötyögött száraz izmaikon és nehéz csontjaikon. Hajuk vörös volt, mint a réz, és büdös, fekete víz csöpögött belőle. Néhányuknak hiányzott valamelyik végtagja. A többiek törött, roncsolt lábon álltak. Egyiküknek nem volt meg az állkapcsa, míg egy másiknak a bal oldali járomcsontja és a szemöldöke hiányzott, így nyitott lett a bal szemürege. Mind a heten töröttek voltak valamilyen szempontból. Tökéletlenek. Hibásak.

Valahol a sziklafal mögött helyezkedett el egy lezárt barlang, mely néhány évezreden keresztül a sírjuk volt – a bebörtönzés viszonylag rövid ideig tartott. Senki sem számított rá, hogy valaha még visszatérnek. Túlságosan összetörtek ahhoz, hogy népükkel maradhassanak, ezért a hagyománynak megfelelően hátrahagyták őket. A bukás büntetése az elhagyás volt, és az örökké tartó mozdulatlanság. Amikor a bukás dicső módon történt, a megszentelt maradványokat a szabad ég alatt hagyták, hogy a lélek békét leljen a múló évszázadok és korok szemlélésében. De ők heten nem dicsőségben buktak el. Így az ítéletük sötét sírbolt lett, mindörökké. Nem is éreztek emiatt keserűséget.

Ez a sötét ajándék csak később érkezett, a megvilágítatlan börtönön kívülről, s vele együtt érkezett a lehetőség is.

Nem kellett mást tenni, csak megszegni a Fogadalmat, és hűséget esküdni valami másnak. A jutalom ezért: újjászületés és szabadság.

Társaik a sziklába vésett, rájuk emlékeztető arcokkal jelölték a börtön helyét – az üres, vak szemgödrök csúfot űztek a művészetből. Aztán elmondták a neveket, hogy lezárják a megkötő rituálét, s ezek a szavak elég erővel maradtak a levegőben ahhoz, hogy eltorzítsák a sámánok gondolatait – azon nép sámánjaiét, akik ezek között a hegyek között, az ősi néven Laederon-fennsíknak nevezett területen találtak menedéket.

A hetek némán, mozdulatlanul álltak, ahogy beállt az alkony. Hatan arra vártak, hogy a hetedik megszólaljon, de ez az egy nem sietett. A szabadság nagy boldogságot hozott, bár egyelőre csak erre a nyiladékra korlátozódott. Csak egy rövid idő még, és lehullanak a régi kötés utolsó láncai is – látásuk elszakadhat a sziklába vésett szemgödröktől. Az új mester szolgálatában utazás várt rájuk, egy egész világ, amit újra felfedezhettek, és végtelen sok élet – amit kiolthattak.

Urual, akinek a neve azt jelentette, Mohos Csont, és akit a teblorok Uguralként ismertek, végül megszólalt.

– Ő megfelel.

Sin'b'alle – Zuzmó a Mohán –, vagyis 'Siballe, a Felfedezetlen leplezetlen kétkedéssel válaszolt:

– Túl nagy a hited ezekben a bukott teblorokban. Teblorok! Nem tudnak ezek semmit, még az igazi nevüket sem!

– Örülj neki, hogy nem tudják! – mondta Ber'ok, akinek széttört légcsövén csak gyenge, reszelős hang jött ki. Kitekeredett nyakával, félrebillenő fejével egészen el kellett fordulnia, hogy lássa a sziklát. – Mindenesetre, neked megvannak a saját gyerekeid, Sin'b'alle, és ők az igazság örökösei. A mi céljainkat az segíti, ha a többiek számára az elveszett történelem mindig elveszett marad. A tudatlanságuk a mi legnagyobb fegyverünk.

– Holt Fa Hamva igazat szólt – mondta Urual. – Ha tisztában lennének az örökségükkel, nem torzíthattuk volna ennyire el a hitüket.

Sin'b'alle vállat vont.

– A Pahlk nevű is... megfelelő volt. Már szerinted, Urual. Megfelelő ahhoz, hogy vezesse gyermekeimet. Ám elbukott.

– A mi hibánkból, nem önmaga miatt! – morogta Haran'alle. – Türelmetlenek voltunk, túlságosan bíztunk a hatékonyságunkban. De a Fogadalom megszegése túl sok erőt szívott el...

– De mit adott helyette az új mesterünk a sajátjából, Nyári Agancs? – kérdezte Thek Ist. – Semmit, csak pár cseppet!

– Mit vártál? – kérdezte Urual halkan. – Ő is most szabadul a börtönéből, mint mi.

Emroth is megszólalt, s hangja olyan sima volt, akár a selyem.

– Tehát te, Mohos Csont, úgy gondolod, hogy Pahlk Orlong unokája majd kikapar minket a börtönünkből?

– Igen, ezt hiszem.

– És ha megint csalódnunk kell?

– Akkor újra kezdjük. Barót gyermekével, aki ott van Napcsók méhében.

Emroth felszisszent.

– Egy újabb évszázadnyi várakozás! A fenébe ezekkel a hosszú életű teblorokkal!

– Egy évszázad szinte semmi...

– Szinte semmi, és csaknem minden, Mohos Csont! Pontosan tudod, hogy mire célzok!

Urual végigmérte a nőt, akit találóan neveztek Agyaras Csontváznak, felidézte Lélekvesztett tulajdonságait, s a mohóságot, mely annak idején a bukásukhoz vezetett.

– Ismét eljött a nevemmel jegyzett év – mondta. – Közülünk ki más jutott el egy teblor törzzsel a ránk váró úton olyan messze, mint én? Te, Agyaras Csontváz? Zuzmó a Mohán? Palaláb?

Senki sem felelt.

Végül Holt Fa Hamva hallatott valami nevetéshez hasonlatos hangot.

– Olyanok vagyunk, mint Vörös Moha – mind hallgatunk. Az út meg fog nyílni. Ezt az új gazda megígérte. Lassan rátalál erejére. Urual választott harcosának nyomában már így is halad egy tucatnyi lélek. Teblor lelkek. Ne feledjük azt se, hogy Pahlk egyedül indult útnak, Karsa viszont két rátermett harcost tudhat az oldalán. Ha meghal, még ott lesz Barót vagy Delum...

– Barót túl okos – jegyezte meg Emroth. – Olyan, mint a nagybátyja, Pahlk fia. S ami még rosszabb, csak önmagának akarja a dicsőséget. Úgy tesz, mintha követné Karsát, de közben ott van a keze a hátán.

– Az enyém pedig az ő hátán – mondta Urual. – Már majdnem itt az éj. Vissza kell hát térnünk a sírunkba! – Az ősi harcos megfordult. – Agyaras Csontváz, maradj a Napcsók méhében fejlődő gyermek közelében.

– Most is az én keblemből táplálkozik – mondta Emroth.

– Lánygyermek?

– Csak a teste az. Amit a lelkéből faragok, az nem lesz se lány, se gyerek.

– Jól van.

A hét alak azonnal eltűnt a földben, amint az égen pislákolni kezdett az első csillag. Ez a csillag csak pislákolt, aztán lenézett a nyiladékra, ahol nem laktak istenek. Ahol sosem lakott egy isten sem...

*

A falu a Laderii-folyó sziklás partján terült el, egy folyó mellett, amelynek jéghideg, keserű és gyors sodrású vize egész völgyet vájt ki magának a tűlevelű erdőben, úton egy távoli, ismeretlen tenger felé. A házak alapját görgetegkövek adták, a falakat durvára vágott cédrustörzsek, a kövér zsúptetőkön moha tenyészett. A part mentén felállított rácsokon halhúscsíkok száradtak. Egy kisebb liget mögé tisztást irtottak, hogy a lovaknak legyen elég legelőhelyük.

Apja háza felé közeledve Karsa tűz fényét látta a ködön keresztül. Tucatnyi ló mellett haladt el, melyek mozdulatlanul álltak a tisztáson. Ők csak egy dologtól féltek: a rajtaütésektől, hiszen gyilkolásra nevelték őket, és a hegyi farkasok már régen megtanulták, hogy jobban teszik, ha elkerülik a hatalmas hátasokat. Időnként egy-egy rozsdás gallérú medve is letévedt hegyi barlangjából, de ez általában egybeesett a lazacok vonulásával, s a nagy bestiáknak nem akaródzott megtámadni a lovakat, a falu kutyáit vagy a rettenthetetlen harcosokat.

Szünüg az idomítókarámban volt, s Tombolót, kedvenc csatalovát csutakolta. Karsa érezte az állatból áradó hőt, pedig még csak sötét foltot látott belőle.

– Vörös Szem még mindig szabadon kószál – mondta Karsa köszönés helyett. – Hát semmit sem teszel a fiadért?

Apja tovább csutakolta Tombolót.

– Vörös Szem még túl fiatal egy ilyen utazáshoz, de ezt már mondtam...

– De az enyém, ezért rajta fogok lovagolni.

– Nem. Még önállótlan, és nem futott Barót és Delum lovával. Csak tönkretennéd az idegeit.

– Akkor talán gyalog menjek?

– Neked adom Tombolót, fiam. Ma este finoman megjárattam, és a kantár még rajta is van. Menj, hozd a felszerelésedet, mielőtt túlságosan lehűlne a teste.

Karsa nem szólt semmit. Nagyon meglepődött. Megfordult, és elindult a ház felé, ahol apja az eresz alá, egy oszlopra tette a zsákját, nehogy átnedvesedjen. Vérfa kardja ott lógott mellette, frissen olajozva, a széles pengén frissen festve ott virított az uriádok harci szimbóluma is. Karsa leakasztotta a kardot, s magára csatolta a szíjakat, így a kard bőrrel bevont, kétkezes markolata a bal válla fölé került. A felszerelést szíjjal erősítette a vállára, bár a súly nagy részét a térde viszi majd.

A teblor lószerszámok között nem volt igazi nyereg – a harcos szőrén ülte meg a lovat, közvetlenül a váll alatt, rövid kengyellel. A síksági trófeák között akadt nyereg is, ami kisebb, síksági ló hátára helyezve felfedte, hogy ilyenkor a lovas súlypontja hátratolódik. Ám az igazi csatalónak szabadon kellett hagyni a hátsó felét, hogy gyorsan rúghasson. Sőt, a harcosnak mindig védenie kell a ló mellkasát és mellső lábát karddal vagy szükség esetén akár páncélos alkarral is.

Karsa visszatért apjához és Tombolóhoz.

– Barót és Delum az erődnél várnak – mondta Szünüg.

– Napcsók?

Karsa nem látta apja arckifejezését, miközben kifejezéstelen hangon válaszolt.

– Napcsók megáldotta Barótot rögtön azután, hogy elindultál a Szikla Arcaihoz.

– Megáldotta Barótot?

– Igen.

– Úgy tűnik, félreismertem – mondta Karsa, s közben küzdött a szokatlan, fojtogató érzéssel, mely megkeményítette a hangját.

– Nem meglepő, hiszen nő.

– És te, apám? Megáldasz engem?

Szünüg Karsa kezébe nyomta a kantárt, és elfordult.

– Pahlk már megáldott. Elégedj meg ezzel!

– Pahlk nem az apám!

Szünüg megállt a sötétben, elgondolkodott.

– Nem, tényleg nem az.

– Akkor hát megáldasz?

– Mit áldjak meg, fiam? A Hét Istent, akik nem léteznek? Az üres dicsőséget? Hogy elégedett leszek-e, ha sok gyereket leölsz? Örömömet lelem-e majd a sok trófeában, amit az öveden hozol? Az apám, Pahlk fényesre dörgöli az ifjúságát, mert abban a korban van. Milyen szavakkal áldott meg téged, Karsa? Hogy lépj túl az ő dicsőségén? Fogadok, hogy nem ezt mondta! Gondold át alaposan a szavait, és meglátod majd, hogy azok inkább az ő dicsőségét szolgálták, és nem a tiédet.

– Pahlk, az Ösvény Kitaposója, melyet követni fogsz, megáldja utadat. Ezt mondta.

Szünüg egy percig hallgatott, s amikor megszólalt, Karsa szinte kihallotta szavaiból a feszült vigyort.

– Ahogy sejtettem...

– Anyám megáldott volna! – csattant fel Karsa.

– Mert az anyáknak ez a kötelessége. De nehéz szívvel tette volna. Menj hát, fiam! A társaid már várnak.

Karsa morogva, dühösen felpattant a csataló széles hátára. Tomboló az ismeretlen lovast érezve hátrakapta a fejét, és felhorkant.

– Nem szeret haragot cipelni – szólt Szünüg a sötétből. – Nyugodj meg, fiam!

– Egy csataló, amelyik fél a haragtól, szinte használhatatlan. Tombolónak meg kell tanulnia, hogy ezentúl kit hordoz. – Ezzel Karsa feljebb húzta egyik lábát, egyet rántott a félszáras kantáron, s a csatamén szépen meg is fordult. Egy csapás a megmarkolt kantárral, és Tomboló elindult az ösvényen.

A faluba vezető utat négy kopjafa szegélyezte, Karsa négy feláldozott testvérének emlékére. Másoktól eltérően Szünüg nem díszítette fel a faragott oszlopokat. Annyit tett csupán, hogy faragással elnevezte a három fiút és a lányt, akiket a Szikla Arcai kaptak, s ezután rokonvért fröcskölt rájuk, ami persze az első esőt sem élte túl. A kopjafák derekán copf helyett csak vadszőlő kapaszkodott, a csúcsukon pedig tollas, béllel font fejdísz helyett madárürülék díszelgett.

Karsa tudta, hogy testvéreinek emléke többet érdemel, így megfogadta, hogy csatába menet szájára veszi a nevüket, hogy gyilkolás közben a fülében csengjen az ő örömkiáltásuk is. Az ő hangja lesz a testvérei hangja is, ha eljön az idő. Túl régóta szenvedtek már apja közömbössége miatt.

Az ösvény kiszélesedett, régi tuskók és alacsony tuják szegélyezték. Távolabb a füstben szögletes, sötét, nagy házak tűntek fel a tüzek tompa fényében. Egy ilyen tűzhely közelében két lovas várakozott, mellettük pedig egy gyalogos alak állt, szőrmékbe burkolva. Napcsók. Megáldotta Barót Gildet, és most kijött őt elbúcsúztatni.

Karsa laza szártartással odalovagolt hozzájuk. Ő volt a vezető, és ezt rögtön az elején világossá akarta tenni. Végül is Barót és Delum vártak rá, és hármójuk közül ki ment fel a Szikla Arcaihoz? Napcsók egy követőt áldott meg. Karsa talán túlságosan távolságtartó volt vele? De ez az ára a vezetésnek. A lány ezt biztos megértette... Nem, Karsa nem értett semmit.

Megállította előttük a lovát, és egy ideig hallgatott.

Barót erősebb testalkatú volt, de nem olyan magas, mint Karsa vagy Delum. Alkata a medvéére hasonlított, erre már régen rájött, és még rá is játszott egy kicsit. Megmozgatta a vállát, mintha lazítana a nagy út előtt, és elvigyorodott.

– Bátor kezdés, fivérem! – mondta. – Ellopni apád lovát...

– Nem loptam el, Barót. Szünüg nekem adta mind Tombolót, mind az áldását.

– Akkor ez a csodák éjjele. Urugal pedig kimasírozott a sziklából, és homlokon csókolt, Karsa Orlong?

Napcsók ezen jót kuncogott.

Ha az isten tényleg kilépett volna a halandó földre, azt látta volna, hogy három harcosból csak egy térdel előtte. Barót durva viccére Karsa nem felelt. Lassan Napcsók felé fordult.

– Megáldottad Barótot?

A lány közömbösen vállat vont.

– Sajnálom, hogy megfutamodtál – mondta Karsa.

A lány szeme haragosan villant.

Karsa mosolyogva fordult vissza Baróthoz és Delumhoz.

– A csillagok fordulnak. Lovagoljunk ki!

De Barót ügyet sem vetett a szavakra, s nem a rituális válasszal felelt:

– Rosszul teszed, hogy őt bántod sértett büszkeséged miatt. Napcsók a feleségem lesz, amint visszatérünk. Ha őt bántod, engem is megsértesz.

Karsa mozdulatlanná dermedt.

– Barót! – mondta. – Oda csapok, ahová nekem tetszik. A gyávaság terjedhet, mint egy betegség – talán a lány áldása átokként rombolja lelked? Én vagyok a hadvezér. Felszólítalak, hogy hívj ki engem most, még mielőtt elindulnánk!

Barót megmozgatta a vállát, majd lassan előredőlt.

– Nem a bátorság hiánya tartja vissza a kezemet, Karsa Orlong...

– Ezt örömmel hallom – vágott közbe Karsa. – A csillagok fordulnak. Lovagoljunk ki!

Barót a közbeszólás hallatán elkomorodott, mintha mondani akart volna még valamit, de aztán nem tette. Elmosolyodott, megnyugodott. Napcsókra pillantott, és bólintott, mintha valami titkuk lenne.

– A csillagok fordulnak. Vezess engem, Hadvezér, a dicsőségbe!

Delum, aki csendben, kifejezéstelen arccal nézte végig a jelenetet, szintén megszólalt.

– A csillagok fordulnak. Vezess engem, Hadvezér, a dicsőségbe!

Karsával az élen a három harcos végiglovagolt a falu főutcáján. A törzs bölcsei az út ellen szóltak, így senki sem jött ki megnézni az indulást. Ám Karsa tudta, hogy mindenki fültanúja a távozásuknak, s azt is, hogy egy szép napon majd bánni fogják, hogy csak a paták tompa dobogására emlékezhetnek vissza. Mindenesetre nagyon szerette volna, ha más is látja őket, nem csak Napcsók. Még Pahlk sem jött ki.

Mégis úgy érzem, hogy figyelnek. Talán a Hetek? Urugal fölemelkedett a csillagok közé, rajtuk lovagol, és lenéz ránk. Hallgass meg, Urugal! Én, Karsa Orlong, ezer gyereket mészárolok le a nevedben! Ezer lelket terítek a lábad elé!

A közelben egy kutya felmordult álmában, de nem ébredt fel.

*

A völgy északi, falura néző oldalán, a fák vonala mellett huszonhárom néma tanúja volt Karsa Orlong, Barót Gild és Delum Thord indulásának. Szellemszerűen álltak a széles levelű fák között, mozdulatlanul, egészen addig, míg a három harcos el nem tűnt a szemük elől a keleti ösvényen.

Uriádnak születtek. Uriádok áldozták fel őket, s vérrokoni kapcsolatban álltak Karsával, Baróttal és Delummal. Életük negyedik hónapjában mindannyian a Szikla Arcai elé kerültek áldozatként, anyjuk letette őket naplementekor a nyiladékba. Felajánlották őket a Hetek ölelésének, és napkeltére el is tűntek. Mindannyian egy új anyához kerültek.

Akkor és most is 'Siballe gyermekei voltak. A Felfedezetlené, a Hét Isten közül azé, akinek nem jutott saját törzs. Így 'Siballe csinált magának egy saját klánt, egy titkosat, melyről a másik hat nem tudott, és megtanította nekik, hogy kikhez kapcsolódnak vér szerint – azért, hogy hozzákösse őket fel nem áldozott rokonaikhoz. Megtanította nekik azt is, hogy mi lesz különleges feladatuk, a sorsuk, ami csakis az övék, és senki másé.

Úgy hívta őket, hogy a Megleltek. A gyerekek is ezen a néven azonosították magukat, titkos klánjukat. Láthatatlanul éltek rokonaik között, s a hat törzsből senki sem tudott a létezésükről. Persze voltak páran, akik gyanakodtak, de nem tudtak semmi biztosat. Az olyan férfiak, mint Karsa apja, Szünüg, akik közömbösen, szinte ellenséges érzelmekkel kezelték a kopjafákat. Az ilyen férfiak általában nem jelentettek veszélyt, de ha mégis fenyegetővé vált a lelepleződés lehetősége, szigorúbb intézkedésekre volt szükség. Ez történt Karsa anyjának esetében is...

A huszonhárom Meglelt, akik a völgy oldalában, a fák között rejtőzve figyelték a három harcos indulását, mind vértestvérei voltak Karsának, Barótnak vagy Delumnak, mégis idegenek – de ez most nem nagyon számított.

– Egyiküknek sikerülni fog. – Ezt Barót legidősebb fivére mondta. Delum ikerhúga válaszként vállat vont.

– Akkor hát itt leszünk majd, amikor visszatér az az egy.

– Így legyen!

A Meglelteknek volt még egy közös tulajdonsága. 'Siballe szörnyű sebbel jelölte meg a gyermekeit, letépte a húst arcuk bal oldaláról – a homlokuktól egészen az állukig, s ezzel a sérüléssel arckifejezéseik is elvesztek, örökre. A bal orca vonásai lefelé görbültek, fintorszerűen, mintha folyton elégedetlenek lennének. Furcsa módon a sérülés a hangjukat is egysíkúvá tette – de az is lehet, hogy 'Siballe monoton hangja túl nagy befolyással volt rájuk.

Így, intonáció nélkül viszont a remény szavai a saját fülükben is hamisan csengtek, eléggé ahhoz, hogy a beszélők is elhallgassanak.

Egynek sikerülni fog.

Talán.

*

Szünüg tovább keverte a pörköltet a tűz fölött, amikor hallotta, hogy nyílik az ajtó. Kis szuszogás, csosszanás, bot koppanása az ajtófélfán. Aztán egy harsány, vádló kérdés.

– Megáldottad a fiadat?

– Neki adtam Tombolót, apám.

Pahlk valahogy képes volt rá, hogy egyetlen szót egyszerre meg tudjon tölteni elégedetlenséggel, gyanakvással és undorral.

– Miért?

Szünüg nem fordult meg, csak hallgatta, hogy apja nagy nehezen a tűzhöz legközelebbi székhez botorkál.

– Tomboló megérdemelt még egy utolsó csatát, és tudtam, hogy én ezt már nem adhatom meg neki.

– Úgy van, ahogy sejtettem! – csattant fel Pahlk, majd leereszkedett a székbe. Fájdalmasan felnyögött. – Tehát a ló kapott áldást, nem a fiú.

– Éhes vagy? – kérdezte Szünüg.

– Nem utasítom vissza az ételedet.

Szünüg megengedett magának egy kis, keserű mosolyt, majd kerített egy másik edényt is, és letette a sajátja mellé.

– Képes lerobogni a hegyek közül, hogy felrázzon téged! – dörmögte Pahlk.

– Amit tesz, azt nem miattam teszi, hanem teérted, apám!

– Tudja, hogy csak a legnagyobb dicsőség fogja rendbe hozni az életét – csak ez szünteti meg a szégyent, amit te hoztál a családra, fiam. Kis bokor vagy te két magas fa között, az egyiknek a fia, a másiknak az apja. Ezért nyújtotta felém a kezét a gyermek – csak nem szégyelled magad az árnyékunkban? A te bajod, mert te is megkaptad a lehetőséget.

Szünüg megtöltötte a két edényt, fölegyenesedett, és az egyiket odaadta az apjának.

– A régi seb körüli heg már érzéketlen – mondta.

– Az érzéketlenség nem erény!

Szünüg mosolyogva leült a másik székbe.

– Mesélj egy mesét, apám, ahogy régen! A dicsőséged napjaiban. Mesélj megint a gyerekekről, akiket megöltél! Mesélj a nőkről, akiket megöltél! Mesélj a lángoló házakról, a bent égő marhák és birkák bőgéséről! Ismét szeretném látni ezeket a lángokat, a szemedben! Kavard fel a hamut, apám!

– Amikor ezekről a napokról beszélsz, fiam, nem hallok mást, csak annak az átkozott nőnek a hangját!

– Egyél, apám, mert megsértesz engem és az otthonomat...

– Eszem.

– Mindig nagyon jó vendég voltál.

– Igaz.

Nem esett több szó, amíg mindkét férfi be nem fejezte a vacsorát. Aztán Szünüg letette a tányérját, felemelkedett, megfogta Pahlk tálját, és egy hirtelen mozdulattal bedobta a tűzbe.

Az apja szeme elkerekedett.

Szünüg lenézett rá.

– Egyikünk sem fogja megérni Karsa visszaérkezését. A közted és köztem álló hidat ezennel elsöpröm. Ha megint az ajtómhoz jössz, apám, megöllek! – Fölrántotta Pahlkot a székből, az ajtóhoz vonszolta a méltatlankodó öregembert, és kidobta. Utánahajította a botot is.

*

Egy régi ösvényen utaztak, amely párhuzamosan haladt a hegygerinccel. Helyenként régi sziklaomlások nyoma nehezítette a haladást, főleg azért, mert ezek nyomán bokrok, cédrusok nőttek az ösvény közepébe, a völgy felé. Két napnyi és három éjszakányi járásra voltak még a ratiádok földjétől; az összes teblor törzs közül az uriádok a ratiádokkal harcoltak a legtöbbet. Rajtaütések, véres megtorlások egész sora jellemezte a két törzs viszonyát már évszázadok óta.

Karsának eszében sem volt észrevétlenül átosonni a ratiádok területein. Szándékában állt véres ösvényt vágni kardjával a vélt és valós sérelmekért, hogy újabb teblor lelkeket csatoljon nevéhez. Tudta jól, hogy az oldalán lovagló két harcos lopakodós, rejtőzködős utazásra számít – elvégre csak hárman indultak el, nem többen.

De Urugal velünk van most ebben az évben, ezen az úton. Az ő nevében fogunk bemutatkozni, véres harcokban. Kicsalogatjuk a darazsakat a fészkükből, és a ratiádok hamarosan megismerik, és félve emlegetik majd Karsa Orlong nevét. Ez lesz aztán a szuniádok sorsa is.

A csatalovak óvatosan lépkedtek át egy viszonylag friss omlás törmelékén. Előző télen rengeteg hó leesett, több, mint amire Karsa bármelyik évből emlékezett, jóval azelőtt, hogy a Szikla Arcai feléledtek, és megjelentek a falu bölcseinek, álmokban és transzban, azelőtt, hogy megverték volna a teblor szellemeket, és engedelmességet követeltek volna a néptől; azelőtt, hogy a teblorok életében az ellenséges lelkek gyűjtögetése vált volna a fő céllá, a földet és a rajta élő embereket a szellemek uralták. Szellemek, akik a szikla csontjai, a föld húsa, az erdő és a mező bundái voltak, s akiknek lehelete befolyásolta az egyes évszakokat. A tél hatalmas viharokkal érkezett és vonult el, ilyenkor a szellemek véget nem érő harcaikat vívták. A tél és a nyár szinte egyforma volt – mozdulatlan és száraz, de az előbbi kimerültséget tükrözött, míg az utóbbit jeges, törékeny béke jellemezte. Ennek megfelelően a teblorok szerették a nyarat, s együtt éreztek a harcban megfáradt szellemekkel, de megvetették a telet a harcolók gyengesége miatt, mert a békesség illúziójában nem láttak semmi értéket.

Alig tucatnyi nap volt már csak hátra ebből az átmeneti évszakból, amit tavasznak neveztek. A viharok tombolása csillapodott, egyre ritkábban és rövidebb ideig uralták a hegyeket. Bár a Szikla Arcai már régen megölték a régi szellemeket, és láthatóan közömbösen szemlélték az évszakok változását, Karsa titokban úgy érezte, hogy ő és két társa az utolsó viharok megszemélyesítőjeként érkeznek az ellenség földjére. Vérfa kardjuk ősi harag hangján szólal majd meg a gyanútlan ratiádok és szuniádok között.

Átértek a friss omláson. Az ösvény egy lankás völgybe vezetett, egy nyílt rétre, amelyet beragyogott a délutáni napfény.

Barót megszólalt Karsa háta mögött.

– Hadvezér, a völgy túloldalán letáborozhatnánk. A lovaknak pihenésre lenne szüksége.

– A te lovadnak talán szüksége van némi pihenésre! – felelte Karsa gúnyos hangon. – Túl sok mulatság terheli a csontjaidat. Bízom benne, hogy ez az utazás ismét harcost farag majd belőled. A hátadat mostanában túl sokszor érte a szalma. – Mert Napcsók rajtad lovagolt.

Barót válaszként csak nevetett. Delum is megszólalt.

– Az én lovamra is ráférne a pihenés, Hadvezér. Az a nyiladék ott megfelelő táborhely lenne! Nyulak csapásait látom, hurkot vetnék nekik.

Karsa vállat vont.

– Tehát két lánc is visszahúz. Gyomrotok csatakiáltásától majd megsüketülök! Legyen hát, táborozzunk le.

*

Nem rakhattak tüzet, így aztán nyersen ették meg a nyulakat, amelyeket Delum fogott. Régen egy ilyen lakoma kockázatos lett volna, hiszen a nyulak gyakran hordoztak betegségeket, melyek kórokozóit csak főzéssel lehetett eltüntetni, s amelyek végzetesek is lehettek a teblorokra nézve. A Szikla Arcainak érkezése óta minden betegség megszűnt a törzsi tagok körében. Az őrület persze még mindig előfordult, de ennek semmi köze sem volt ahhoz, amit megettek vagy megittak. A bölcsek azt mondták, időnként túl nagy megterhelést jelent egyes emberek számára a Hetek áldása. Az elmének erősnek kell lennie, erőt pedig csakis a hitből nyerhet mindenki. A gyenge emberek, a kételkedők számára a szabályok és a rituálék börtönt jelenthetnek, és a bebörtönzés őrületet von maga után.

A kis gödör körül ültek, amit Delum a nyúlcsontok számára ásott, és evés közben csak ritkán szóltak egymáshoz. Fölöttük az égbolt lassan elszíntelenedett, és megjelentek az első csillagok, készen a mindennapi fordulóra. Az alkonyatban Karsa hallgatta, ahogy Barót az egyik nyúlfejet szopogatja. Mindig ő fejezte be az evést utoljára, s képes volt még másnap is folytatni a bőr alatt maradt zsír rágcsálásával. Végre Barót is befejezte az evést – a gödörbe dobta a koponyát, és ujjait nyalogatva hátradőlt.

– Átgondoltam az előttünk álló utat – szólalt meg Delum –, a ratiád és szuniád földeken át. Nem szabad olyan ösvényt választanunk, amelyen az éggel vagy csupasz sziklával a háttérben tisztán láthatóak a körvonalaink. Vagyis alacsonyabban fekvő utakra kell térnünk. Ezek azonban közel esnek a táborokhoz, tehát szerintem éjjelente kellene továbbhaladnunk.

– Akkor vakmerő csínyekre is vállalkozhatunk – biccentett Barót. – Felforgatjuk a tűzhelyek köveit, tollakat lopunk. Talán néhány magányosan alvó harcos lelke is a miénk lehet.

– Ha nappal elbújunk, nem láthatjuk a füstöt, ami a táborokat jelölik – mondta Karsa. – Éjjel a szél tekereg, nem segít megkeresni a tüzeket. A ratiádok és a szuniádok sem ostobák. Nem raknak tüzet sziklák alatt vagy sziklafalak előtt – nem villan majd üdvözlő fény a köveken. Egyébként pedig a lovaink is jobban látnak nappal, és olyankor biztosabb a léptük. Tehát nappal megyünk tovább. – Ezzel befejezte.

Egy percig egyik társa sem szólalt meg, aztán Barót megköszörülte a torkát.

– Háborúba keveredhetünk, Karsa!

– Olyanok leszünk, akár a laniádok nyila az erdőn át – irányt váltunk, mintha göcsörthöz, ághoz, kőhöz csapódnánk. Tomboló viharként fogjuk a lelkeket gyűjteni, Barót! Háború? Igen, az lesz. Félsz a háborútól, Barót Gild?

– Csak hárman vagyunk, Hadvezér! – ellenkezett Delum.

– Igen, mi hárman: Karsa Orlong, Barót Gild és Delum Thord. Én huszonnégy harcossal néztem eddig szembe, s mindet megöltem. Nincs párom a táncban – talán tagadjátok? Még a bölcsek is félve beszélnek rólam! És te, Delum – tizennyolc nyelvet látok az övedre fűzve. Olvasod még a szellemek nyomát is, és húsz lépésről meghallod, ha felfordul egy kavics. És Barót, még azokban a napokban, amikor csak izmokat cipelt – hát nem törted el puszta kézzel egy buriád gerincét? Nem tepertél le egy csatalovat? Az a kegyetlenség ott szunnyad a lelkedben, és ezen az úton fel fog éledni! Bármely más hármasnak... igen, dicső lenne a sötétben osonni, felforgatni a köveket, ellopni a tollakat, eltörni pár légcsövet a szunnyadó ellenség közt... Elég nagy dicsőség bármely másik három harcosnak. De nekünk? Nem elég! A hadvezéretek szólt hozzátok!

Barót Delumra mosolygott.

– Nézzünk hát felfelé, Delum Thord, és szemléljük a csillagok fordulását, mert nem túl sokszor lesz már részünk e látványban!

Karsa lassan felemelkedett.

– Követned kell a hadvezéredet, Barót Gild. Nem kérdőjelezheted meg a döntéseit! Gyávaságod megmérgezhet mindhármunkat. Hinned kell a győzelemben, harcos – ha nem így van, fordulj vissza most!

Barót vállat vont és hátradőlt, kinyújtotta bőrbe burkolt lábát.

– Remek hadvezér vagy, Karsa Orlong, de sajnos nincs semmi humorérzéked. Hiszem, hogy tényleg megleled majd a dicsőséget, amit keresel, s hogy Delum meg én, ha kisebb fénnyel is, de szintén ott ragyogunk majd melletted. Nekünk ez is elég. Felesleges megkérdőjelezned a hűségünket, Hadvezér. Itt vagyunk veled...

– És megkérdőjelezitek bölcsességemet!

– Bölcsességről eddig még nem esett szó – felelte Barót. – Harcosok vagyunk, ahogy mondtad, Karsa. És fiatalok. A bölcsesség az öregek sajátja.

– Igen, az öregeké, akik nem áldották meg utunkat! – csattant fel Karsa.

Barót felnevetett.

– Ez a mi igazunk, és magunkkal kell hordanunk a keserűséget, mely a szívünkbe mar. De ha visszatérünk, Hadvezér, látni fogjuk, hogy távollétünkben ez az igazság bizony megváltozott. Az áldást mégis megkaptuk, akkor már így tudja majd mindenki. Majd meglátod, Karsa Orlong!

Karsa szeme elkerekedett.

– A bölcsek hazudni fognak?

– Hát persze, hogy hazudni fognak! És elvárják majd, hogy mi is elfogadjuk az új igazságot, és mi ezt is fogjuk tenni – mert muszáj lesz megtennünk, Karsa Orlong! Sikerünk, dicsőségünk lényege az, hogy összeköti az embereket – ha meg akarod magadnak tartani, az nem egyszerűen ostobaság, hanem halálos ostobaság. Gondolkodj el ezen, Hadvezér! Mi is állítunk majd valamit, ha visszatérünk a faluba. Igen, lesz pár trófea is, amivel igazolhatjuk a történetet, de ha nem osztozunk a dicsőségen, az öregek majd gondoskodnak róla, hogy állításainkat kétkedéssel fogadják.

– Kétkedéssel?

– Igen. Hinni fognak nekünk, de csak akkor, ha nekik is jut a dicsőségből. Hinni fognak nekünk, de csak akkor, ha cserébe mi is hiszünk nekik – elhisszük az újraformált múltat, az áldást, amit nem adtak meg, mégis megkaptunk, a kilovaglást, ahol minden falunkbéli jelen volt, és sorfalat állt. Mind ott voltak, ezt fogják mondani neked, és idővel ezt ők maguk is elhiszik majd, a jelenet beég emlékeik közé. Még mindig nem érted, Karsa? Ha nem, akkor jobb, ha nem beszélünk a bölcsességről.

– A teblorok nem játszadoznak a valósággal – morogta Karsa.

Barót végigmérte, majd bólintott.

– Igaz, nem játszanak vele.

Delum köveket és földet lökött a gödörbe.

– Ideje nyugovóra térni – mondta, majd felkelt, és még egyszer ellenőrizte a kikötött lovakat.

Karsa végigmérte Barótot. Elméje, akár a laniádok nyílvesszeje az erdőben, de vajon hasznára lesz ez, ha előrántjuk vérfa kardunkat, és csatakiáltásokat hallunk minden oldalról? Ez történik az emberrel, ha az izom hájjá alakul, és túl sok szalmaszál marad a hátunkon. Szavakkal vívni – ezzel nem nyersz semmit, Barót Gild, vagy talán csak annyit, hogy a nyelved nem szárad majd ki olyan gyorsan a ratiád harcos övén.

*

– Legalább nyolcan vannak – mormogta Delum. – Egy ifjú is lehet velük. Tényleg két tüzet gyújtottak! Levadásztak egy szürke medvét, amely barlangban lakik, és magukkal cipelik a trófeát.

– Vagyis nagyon el vannak telve magukkal – állapította meg Barót Gild. – Ez jó!

– Miért? – kérdezte Karsa komoran.

– Az ellenség gondolkodása, Hadvezér. Sebezhetetlennek fogják érezni magukat, és ezért könnyelműsködnek majd. Vannak lovaik is, Delum?

– Nincsenek. A szürke medvék túl jól ismerik a patadobogást. Ha hoztak is magukkal kutyákat a vadászatra, egy sem érte meg a visszatérést a táborba.

– Újabb jó hír.

Leszálltak a lóról, és most a fák vonalának közelében guggoltak. Delum előreosont, hogy felmérje a ratiádok táborhelyét. Úgy kelt át a magas fű, a térdig érő tuskók és a bokrok között, hogy egy levél sem rezdült meg miatta.

A nap magasan a fejük fölött járt, a levegő száraz volt, forró és mozdulatlan.

– Nyolc – vigyorodott el Barót. – És egy ifjú. Őt kellene először leszedni.

Hogy a túlélők megismerjék a szégyent. Barót tehát arra számít, hogy mi fogunk veszíteni.

Hagyd őt nekem! – mondta Karsa. – Támadásom kemény lesz, és eljutok majd a tábor túlsó felébe. A még élő harcosok mind énfelém fordulnak. Ekkor jöttök majd ti ketten.

Delum csak pislogott.

– Azt akarod, hogy hátulról támadjunk?

– Igen, hogy kiegyenlítsük az erőviszonyokat. Aztán áttérhetünk a személyes párbajokra.

– Menet közben kitérsz, elhajolgatsz majd? – kérdezte Barót csillogó szemmel.

– Nem, támadni fogok.

– Akkor le fognak kötni, Hadvezér, és nem jutsz el a táboruk túlsó végéhez.

– Nem fognak lekötni, Barót Gild.

– Kilencen vannak!

– Csak figyeld a táncomat!

– Miért nem használjuk a lovakat, Hadvezér? – kérdezte Delum.

– Belefáradtam a beszédbe. Kövessetek, de csak lassan!

Barót és Delum összenéztek, majd Barót vállat vont.

– Akkor hát a tanúid leszünk.

Karsa előrántotta vérfa kardját, és két kézzel megragadta a bőrrel bevont markolatot. A penge mélyvörös volt, szinte már fekete, s úgy csillogott, hogy a festett törzsi jel lebegni látszott a felület fölött. A fegyver éle szinte áttetsző volt, ahol a bedörzsölt vérolaj megszilárdult, és átvette a fa helyét. Az élen nem volt sehol megkarcolódva vagy megcsorbulva, csak egy halvány vonal látszott ott, ahol egy sérülés magától begyógyult, mert a vérolaj ragaszkodott saját emlékeihez, és nem viselte el a sebeket, hajlításokat. Karsa maga előtt tartotta a fegyvert, így indult a magas füvön át a táncba.

Amikor elérte az erdőben a Delum által felfedezett vaddisznócsapát, Karsa lejjebb görnyedt, de ritmusváltás nélkül váltott át a keményre taposott földre. A széles, lekerekített kardhegy valósággal vezette őt, mintha némán utat vágna magának, egyenesen át az árnyékok között. Gyorsított.

A ratiádok táborának közepén három felnőtt harcos guggolt egy medvehússzelet körül, amit éppen akkor csomagoltak ki egy darab őzbőrből. Két másik harcos a közelben üldögélt – ők éppen a combjukra fektetett kardjukat olajozták. A maradék három felnőtt éppen beszélgetett, a vaddisznócsapás torkolatától alig háromlépésnyire. Az ifjonc a tisztás túloldalán állt.

Karsa akkor rohant a leggyorsabban, amikor elérte a tisztást. Hetvenlépésnyi vagy rövidebb szakaszon egy teblor képes volt lépést tartani még a vágtázó csatalovakkal is. Karsa érkezése robbanásszerűre sikeredett. Az egyik pillanatban a nyolc harcos és a velük lévő ifjú még békésen beszélgettek, a következő pillanatban viszont az ácsorgó harcosok közül kettőnek a feje teteje messzire repült egy vízszintes suhintástól. A skalp és a csont elrepült, a harmadik ratiád arcába vér és agyvelő fröccsent. Ez a harcos hátraugrott, és balra hajolt, hogy elkerülje Karsa visszafelé száguldó kardját, de az eltalálta az álla alatt. A törzse eltűnt szem elől, tágra nyílt szeme azonban pár másodpercig még döbbenten figyelte az eseményeket. Aztán beállt a sötétség.

Karsa továbbra is lendületben volt, magasra ugrott, hogy kikerülje a harcos földre eső, felé guruló fejét.

A kardjukat olajozó ratiádok már felálltak, és fel is készültek. Szétváltak, próbálták bekeríteni Karsát.

Karsa felnevetett, megperdült, és a három harcosra vetette magát, akiknek véres kezében csak mészároskés volt. Kardját törzse védelmére emelte, és lehajolt. A három kis kés mindegyike célba talált – áthatoltak a bőrpáncélon, bőrön, beleálltak a húsába. A lendület kiszabadította Karsát a szorult helyzetből, s magával vitte a három kést is, de közben egy mozdulattal levágott két kart, és bedöfött egy hónaljba, széttépve a vállat. A lila, erekkel átszőtt lapocka a kard élén maradt, s magával húzott még pár izomcafatot is az ég felé repülő karból.

Egy harcos Karsa lába felé vetődött, s átkarolta vastag karjával. A még mindig kacagó uriád hadvezér lefelé döfött a kardja markolatával, mire az ellenséges harcos koponyája recsegve betört. A kar megrándult, elengedte Karsát.

Jobbról egy penge érkezett sziszegve a nyaka felé. Karsa, aki még mindig a törzsét védte, megperdült, s kardjával hárította a csapást. A két kard fülsiketítő, csengő hangon csapott össze.

Hallotta, hogy egy ratiád mögé pattan, érezte a bal válla felé siető penge szelét, így azonnal jobbra rándult. Közben megfordította saját kardját, a karja megnyúlt esés közben. Kardjának hegye gyorsan suhant, kivédte a ratiád harcos kegyetlen csapását, elvágta a vastag csuklót, majd belehasított a törzsbe is, a köldök vonalában, továbbhaladt a lengőborda és a csípőcsont között, aztán kiszabadult.

Még mindig esett, még mindig fordult, s gyorsan újabb lendületet adott a csapásnak, amit lelassított a csont és a hús, majd vállát kitekerve követte a kardot a túloldalra. A suhintás a föld fölött éppen annyival történt, hogy bokában levágta az utolsó ratiád harcos bal lábát. Karsa a jobb vállával csapódott a földnek, majd továbbgurult. Kardjával felfogott egy csapást, de nem védte ki teljesen – lángok lobbantak jobb csípőjénél –, de aztán a harcos már nem érhette el. Különben is azzal volt elfoglalva, hogy sikoltozva, sután hátráljon.

Karsa a gurulásból guggolásba érkezett, s rögtön felmérhette sérüléseit: jobb lábán vér csordogált, bal oldala fájdalmasan lüktetett, háta a jobb lapockája alatt sérült, bal combjában pedig még mindig ott volt egy kés.

Azon kapta magát, hogy szembenéz az ifjonccal.

Nem lehetett több negyvenévesnél, még növésben volt, végtagjai pedig vékonykák voltak, ami elég gyakori a Felkészületlenek körében. Szeméből sütött a rettegés.

Karsa rákacsintott, majd megfordult, hogy végezzen a féllábú harcossal.

A harcos sikolyai közben erősödtek, s Karsa látta, hogy Barót és Delum is elértek hozzá, és beszálltak a játékba – kardjukkal a többi végtagot is lecsapták. A ratiád ott hevert a földön, kettejük között, rángatózó végtagjaiból vér ömlött a letaposott fűre.

Karsa hátrapillantott, és látta, hogy az ifjú az erdő felé menekül. Elmosolyodott.

Barót és Delum üldözni kezdték a ratiádot, és tovább vagdosták csonkolt végtagjait.

Karsa tudta, hogy dühösek, mert nem hagyott nekik semmit.

Hátat fordított hát kegyetlenül vagdalkozó társainak, és kihúzta a mészároskést a combjából. A vér csak csordogált, de nem spriccelt, vagyis a vágás nem ért fő ütőeret. A bal oldalát ért kés megcsúszott a bordákon, és laposan beékelődött a bőre alá, az izomzat felszínébe. Ezt könnyedén kihúzta, és félredobta. Az utolsó kést, ami a hátába állt, nehezebb volt elérni, s csak többszöri próbálkozásra tudta megragadni a csúszós markolatot, és kihúzni a fegyvert a sebből. Ha hosszabb lett volna a penge, eléri a szívét is. A penge szerencsére rövid volt, de a három kis seb közül így is ez volt a legkellemetlenebb. A csípőjét és a farizmát ért vágás ennél valamivel súlyosabbnak bizonyult. Látszott, hogy gondosan össze kell ölteni, és Karsa sejtette, hogy a lovaglás és a gyaloglás is fájdalmat okoz majd egy ideig.

A ratiád végre elhallgatott, vagy egy végső csapás, vagy a kivérzés miatt. Karsa hallotta Barót nehéz lépteit – társa pont őfelé tartott. Egy újabb sikoly jelezte, hogy Delum átnézte a többi elesettet is.

– Hadvezér! – szólalt meg a harcos haragtól feszült hangon.

Karsa lassan odafordult.

– Igen, Barót Gild?

A nagydarab harcos arca sötét volt.

– Futni hagytad az ifjút! Most le kell vadásznunk, és ez nem lesz egyszerű, mert ez itt az ő földjük, nem a miénk!

– Éppen az volt a cél, hogy elmeneküljön! – felelte Karsa.

Barót értetlenül nézett rá.

– Te vagy a legokosabb – mutatott rá Karsa –, miért vagy ennyire meglepve?

– Eljut a falujába!

– Igen.

– És beszél majd a támadásról. Három uriád harcosról. Harag, kapkodás, készülődés következik. – Barót biccentett, majd folytatta. – Hajtóvadászat indul három uriád harcos után. Három gyalogosan közlekedő harcos után... Az ifjú erre megesküszik. Természetes, hogy ha az uriádoknál lettek volna lovak, azon támadnak. Három a nyolc ellen – ha van ló, őrültség gyalogosan támadni. Tehát a hajtóvadászat kifejezetten ezzel a céllal indul, s mindenben a célpontokhoz alkalmazkodik. Három uriádot keresnek, gyalogosan.

Delum is csatlakozott hozzájuk, és kifejezéstelen arccal mérte végig Karsát.

– Delum Thord, látom, hogy szeretnél beszélni.

– Igen, Hadvezér! Az ifjú agyába beleégettél egy képet. Idővel ez majd megszilárdul, kiélesedik, kiszínesedik. Agyában csak még hangosabbá válnak majd a halálsikolyok. Az ismerős arcok, amint a halál érkeztével eltorzulnak. Ebből az ifjúból, Karsa Orlong, egyszer felnőtt lesz. És nem fog megelégedni a követéssel, vezetővé válik. Muszáj vezetnie; senki sem száll majd szembe az akaratával, a keménységével, kardjának erejével. Karsa Orlong, ellenséget szereztél az uriádoknak, méghozzá olyat, amilyet még nem hordott a hátán a föld.

– Egy napon – mondta Karsa –, ez a ratiád hadvezér letérdel majd előttem. A rokonainak vérére esküszöm, itt és most, hogy így lesz.

A levegő hirtelen lehűlt. A nyiladékban nagy csend lett, amit csak a bogarak zümmögése tört meg.

Delum szeme elkerekedett, arckifejezése félelmet tükrözött. Barót elfordult.

– Ez a fogadalom összetör majd, Karsa Orlong. Egyetlen ratiád sem térdel le egy uriád előtt. Kivéve persze, ha élettelen testét egy fának támasztod. A lehetetlent hajszolod, és ez az út csakis az őrületbe vezethet.

– Ez csak egy fogadalom a sok közül, amit letettem – felelte Karsa. – Mindet teljesíteni fogom! Légy szemtanúja, ha tudsz!

Barót, aki közben a ratiádok trófeáit, a kifőzött medvekoponyát és a lenyúzott bundát szemlélte, felnézett.

– Van választásunk?

– Ha megélitek, nincs más választásotok, Barót Gild.

– Emlékeztess, Karsa Orlong, hogy egy napon majd mesélnem kell neked.

– Miről?

– Arról, hogy milyen a te árnyékodban élni.

Delum közelebb lépett Karsához.

– Hadvezér, a sebeidet el kell látni!

– Igen, de most csak a kardvágással foglalkozzunk. Hamar vissza kell térni a lovakhoz, és folytatni az utat.

– Mint egy laniád nyílvessző...

– Igen, Delum Thord, pontosan úgy.

Barót odakiáltott.

– Karsa Orlong, összegyűjtöm neked a trófeáidat!

– Köszönöm, Barót Gild. Magunkkal visszük a medve bundáját és koponyáját is, ezek a tieitek lehetnek.

Delum Baróthoz fordult.

– Vedd őket magadhoz, barátom. A szürke medve hozzád jobban illik, mint hozzám.

Barót köszönettel bólintott, majd a széttrancsírozott harcos felé intett.

– Ennek a füle és nyelve téged illet, Delum Thord!

– Igen, köszönöm.

*

A teblor törzsek közül a ratiádok tenyésztették a legkevesebb lovat – ennek ellenére bőven akadtak széles, kijárt utak, ahol Karsa és társai végighaladhattak. Az egyik tisztáson rajtaütöttek egy felnőttön és két gyereken, akik hat csatalovat őriztek. Lóval támadtak rájuk, villogtak a pengék, aztán csak annyi időre álltak meg, amíg összegyűjtötték a trófeákat, s magukhoz vettek fejenként két lovat. Egy órával az alkony beállta előtt eljutottak egy elágazásig, ahol az alsó úton indultak tovább, aztán harminc lépés után elengedték a vezetett lovakat, s továbbhajtották őket. A három uriád harcos ezután vékony kötelet vetett saját hátasuk nyakába, és gyengéd, ösztökélő rántásokkal visszafaroltatták őket az elágazásig, ahol is a felső úton haladtak tovább. Ötvenlépésnyire a kereszteződéstől Delum leszállt a lóról, visszament, és eltüntette a nyomaikat.

Miután a fejük fölött felfénylettek a csillagok, letértek a sziklás útról, és találtak egy kis tisztást, ahol tábort vertek. Barót vágott pár szeletet a medvehúsból, ezt ették. Delum ezután felkelt, és ellátta a lovakat. A csutakoláshoz nedves mohát használt. Az állatok fáradtak voltak, így kipányvázatlanul, szabadon sétálhattak, hogy kinyújtóztassák a nyakukat.

Karsa megszemlélte a sebeit, és felfedezte, hogy azok szépen gyógyulnak. Így volt ez a tebloroknál. Elégedetten előkereste vérolajos flaskáját, és nekilátott a fegyvere kijavításának. Delum csatlakozott hozzájuk, és Baróttal ők is a fegyverek javításához láttak.

– Holnap – szólalt meg Karsa – elhagyjuk ezt az ösvényt.

– Lemegyünk a szélesebb, könnyebb útra, a völgybe? – kérdezte Barót.

– Ha elég gyorsak vagyunk – fűzte tovább Delum –, egyetlen nap alatt átsurranhatunk a ratiád területeken.

– Nem, magasabbra vezetjük a lovainkat, a kecskék és a birkák ösvényére – felelte Karsa. – Reggeltájt másfelé fordulunk, aztán ismét lemegyünk a völgybe. Barót Gild, ha a harcosok vadászni mennek, ki marad a faluban?

A nagydarab harcos magára terítette új medveköpönyegét, csak ezután válaszolt.

– Ifjak. Asszonyok. Az öregek és a nyomorékok.

– Kutyák?

– Nem, azokat kiviszik a vadászatra. Akkor, Hadvezér, megtámadjuk a falut?

– Igen. Aztán megkeressük a vadászok csapását.

Delum nagy levegőt vett, és lassan kifújta.

– Karsa Orlong, áldozataink faluja messze nem az egyetlen a környéken. Csak az első völgyben három újabb falu található. A hír szárnyra kap. Minden harcos a kardját készíti ellenünk. Minden kutyát elengednek és kihajtanak majd az erdőbe. Ha a harcosok nem is találnak meg minket, a kutyák biztosan a nyomunkra akadnak.

– És ezután – folytatta Barót – még három völgy következik, amin át kell jutnunk.

– Kisebbek – mutatott rá Karsa. – És a déli végen kelünk át rajtuk, egy vagy többnapnyi járásra a ratiád vidék szívétől, az északi völgyvégektől.

– Akkora haraggal fognak minket üldözni, Hadvezér, hogy követnek majd minket a szuniádok völgyeibe is! – mondta Delum.

Karsa megfordította a kardot a combján, és a másik oldalt kezdte olajozni.

– Ebben reménykedem, Delum Thord. Válaszolj, ha tudsz: vajon mikor láttak a szuniádok utoljára uriád harcost?

– A nagyapád idején – felelte Barót.

Karsa bólintott.

– És jól tudjuk, milyen a ratiádok csatakiáltása, ugye?

– Háborút indítanál a ratiádok és a szuniádok között?

– Igen, Barót.

A harcos lassan megcsóválta a fejét.

– Még nem végeztünk a ratiádokkal, Karsa Orlong. Túlságosan előre tervezel, Hadvezér.

– Majd meglátod, mi jön, Barót Gild.

Barót felkapta a medvekoponyát. Az állkapocs alsó része egy porcon még mindig csatlakozott a fejhez. Barót leszedte és félredobta. Aztán előszedett egy csomó felesleges bőrszíjat. Szorosan bevonta velük az állcsontot, de hosszan hagyta róla lelógni a csíkok végét.

Karsa kíváncsian figyelte a fejleményeket. A medvekoponya sisakként még Barótnak is túl nehéz lett volna. Ráadásul ehhez pont alul, a gerinccsatorna becsatlakozásánál kellett volna kiütni a csontot – ott, ahol a legvastagabb.

Delum felkelt.

– Most aludni fogok – közölte, s elvonult.

– Karsa Orlong – szólalt meg Barót –, van felesleges bőrszíjad?

– Persze, szívesen adom! – felelte Karsa. – Azért aludj is ma este, Barót Gild!

– Fogok.

*

A napkelte utáni első órában kutyákat hallottak a völgyből, az erdei útról. A hangok eltompultak, miután a harcosok visszaosontak a magasabban fekvő sziklaparti ösvényen. Amikor a nap már a fejük fölött járt, Delum keresett egy lefelé induló csapást, és elkezdtek leereszkedni a völgybe.

A délután közepén tuskókkal borított tisztásra érkeztek, és megérezték a levegőben a falu füstjét. Delum leugrott a lóról, és előresietett.

Kis idő múlva visszatért.

– Pont, ahogy gondoltad, Hadvezér. Tizenegy öreget, háromszor annyi asszonyt és tizenhárom ifjút láttam – mind nagyon fiatalok, úgyhogy az idősebbek biztos elmentek vadászni a felnőttekkel. Sehol egy ló vagy kutya. – Visszamászott a lovára.

A három uriád harcos előkészítette a lovát. Mindhárman elővették a vérolajos flaskát, és fröcsköltek pár cseppet a csatalovak orrlyuka köré. A lovak azonnal megfeszültek, kapkodni kezdték a fejüket.

– Az enyém a jobb oldal – mondta Barót.

– Enyém a közép – mondta Karsa.

– Én támadok balról – mondta Delum, majd elkomorodott. – Elfutnak majd előled, Hadvezér!

– Ma nagylelkű vagyok, Delum Thord. Ez a falu neked és Barótnak hoz majd dicsőséget. Ne hagyjátok, hogy bárki elmeneküljön a túloldalon.

– Egy sem menekülhet!

– És ha valamelyik nő egy ház felgyújtásával akarna jelezni a vadászoknak, öljétek meg!

– Nem lesznek olyan bolondok – mondta Barót. – Ha nem ellenkeznek, akkor megkapják a magvainkat, de életben maradnak.

Mindhárman levették a kantárt a lovakról, és a derekukra csavarták. Előrébb csúsztak a lovak válla fölé, és feljebb húzták a térdüket.

Karsa a csuklójára tekerte kardjának tartószíját, majd megforgatta a fegyvert a levegőben, hogy biztosabb fogása legyen. A társai ugyanezt tették. Karsa alatt Tomboló már remegett.

– Vezess engem, Hadvezér! – mondta Delum.

Tombolót csak kicsit kellett nógatni, máris gyorsítani kezdett, s három lépés után lassú, osonó vágtába ugrott, így haladtak át a tuskókkal teli tisztáson. Kicsit balra kanyarodva rátértek a falu ösvényére. Amikor odaértek, Karsa a ló látóterébe helyezte a kardját. A csataló gyorsított.

Hét hosszú vágtalépés, és máris a faluban voltak. Karsa két társa már szétvált, a házak mögött haladtak tovább, így a főút Karsának maradt. Alakokat látott maga előtt, fejek fordultak felé. Sikoly harsant. A gyerekek szétszaladtak.

A kard meglendült, s könnyedén átvágta az ifjú csontokat. Karsa jobbra pillantott – Tomboló azonnal reagált. Megfordult és kirúgott egy öregre. Aztán továbbszáguldottak, s mészárolták az embereket. A házak túlsó feléről, az emésztőgödrökön túlról újabb sikolyok harsantak.

Karsa elérte a falu végét. Látott egy ifjút, aki a fák felé rohant, és utánaeredt. Az ifjú gyakorlókardot szorongatott. Amikor meghallotta Tomboló patájának dobbanásait a háta mögül, még messze volt az erdő menedéket nyújtó fáitól, ezért megfordult.

Karsa csapása először a gyakorlókardot vágta el, aztán az ifjú nyakát. Tomboló egy fejmozdulatára a lefejezett holttest eldőlt.

Pont így veszítettem el egyik unokatestvéremet. Ledarálta egy lovas ratiád. Elvitte a fülét és a nyelvét. A holtteste egy ágról lógott le, egyik lábánál fogva akasztották fel. Feje a földön hevert, ürülékkel bekenve. A gaztett megválaszoltatott. Bosszút álltam!

Tomboló lassított, majd megfordult.

Karsa végignézett a falun. Barót és Delum a végére értek a mészárlásnak, és éppen a nőket terelték egy kupacba, a falu tűzhelyének tisztására.

Tomboló ügetésben vitte vissza lovasát a többiekhez.

– A törzsfőnök asszonyai az enyémek! – közölte.

Barót és Delum erre csak bólintottak, ebből is látszott, mennyire lelkesek, hiszen könnyedén lemondtak a privilégiumról. Barót a nők felé fordult, és intett a kardjával. Egy középkorú, csinos nő lépett elő, valamint az ő fiatalabb változata – a lány talán egyidős lehetett Napcsókkal. Mindketten pont olyan gondosan mérték végig Karsát, mint a férfi őket.

– Barót Gild és Delum Thord, válasszatok magatoknak a többi asszony közül! Majd én őrködöm.

A két harcos elvigyorodott, leszállt a lováról, és bevonult az asszonyok közé válogatni. Mindketten választottak, s választottjukkal kézen fogva eltűntek egy-egy házban.

Karsa felvont szemöldökkel figyelte az eseményeket.

A törzsfőnök felesége felkuncogott.

– Harcosaid meglátták a hajlandóságot abban a két asszonyban – mondta.

– A harcosaik, akár apák, akár férjek, nem lesznek elragadtatva ettől a hajlandóságtól – jegyezte meg Karsa. Az uriád asszonyok sosem...

Sosem fogják megtudni, Hadvezér – felelte az asszony. – Kivéve persze, ha te elmeséled nekik, de erre ugyan mekkora az esély? Nem lesz időtök fecsegni, mielőtt megölnek benneteket. Ah, látom már, mire gondolsz! – tette hozzá, s közelebb lépett, hogy Karsa arcába bámulhasson. – Azt hitted, az uriád nők mások, és most rájöttél, hogy mi az igazság. Minden férfi ostoba, de te ezentúl valamivel okosabb leszel, hiszen az igazság már utat talált a szívedhez. Mi a neved, Hadvezér?

– Túl sokat beszélsz! – felelte Karsa. – Karsa Orlong vagyok, Pahlk unokája...

– Pahlké?

– Igen. – Karsa elvigyorodott. – Látom, emlékszel rá!

– Csak gyerek voltam, de ő elég közismert minálunk.

– Még él, és nyugodtan alszik az átkok ellenére is, amiket a nevére mondtatok.

Az asszony felkacagott.

– Átkok? Nem volt egy sem! Pahlk fejet hajtott, úgy kért engedélyt, hogy átkelhessen a földjeinken...

– Hazudsz!

Az asszony végigmérte, majd vállat vont.

– Nekem mindegy...

Az egyik kunyhóban egy asszony felkiáltott – inkább az élvezettől, semmint fájdalmában.

A főnök felesége elfordította a fejét.

– Közülünk hányan veszik magukhoz a magotokat?

Karsa hátradőlt.

– Mind a tizenegyen, mindegyikünkét.

– Hány napba fog ez telni? Azt akarod, hogy közben még főzzünk is rátok?

– Napokba? Úgy gondolkodsz, akár egy öregasszony. Mi fiatalok vagyunk, és ha kell, ott a vérolaj.

A nő szeme elkerekedett. Mögötte a többi asszony suttogni, mormogni kezdett. A főnök asszonya sarkon fordult, és egy pillantással elhallgattatta őket.

– Eddig még sosem használtad ilyesmire a vérolajat, ugye? Igaz, valóban tűz költözik az ágyékodba. Napokig tudni fogod majd, mi is az a merevség. De Hadvezér, azt nem tudod, hogy mit tesz ez majd velünk, asszonyokkal. Én tudom, mert voltam fiatal és bohó. Még a férjem ereje sem volt elég, hogy távol tartsa a fogaimat a torkától – a mai napig látszanak a sebek. De van még más is. Ami nektek alig egy hétig tart, attól mi hónapokon át fogunk szenvedni.

– Vagyis ha mi nem öljük meg a férjeiteket, majd ti megölitek őket, miután hazatértek – állapította meg Karsa.

– Ti hárman nem élnétek túl a ma éjszakát.

– Érdekes lesz, hogy vajon Barótnak, Delumnak vagy nekem lesz rá elsőként szükségem, ugye? – A többi asszonyhoz fordult. – Javaslom, hogy mind legyetek lelkesek, mert nem irigylem azt, akinél elsőként kudarcot vallunk!

Barót felbukkant és biccentett Karsának.

A főnök felesége felsóhajtott, és intett a lányának.

– Nem – mondta Karsa.

A nő zavarba jött, nem értette a helyzetet.

– De... nem akarod, hogy gyermek szülessen ebből? Az első viszi a legtöbb magot...

– Igen, az viszi. Te talán nem hordhatsz már ki gyermeket?

Egy hosszú perc után az asszony megrázta a fejét.

– Karsa Orlong – suttogta –, kiprovokálod, hogy a férjem elátkozzon téged. Imroth ajkán vért fog égetni miattad!

– Igen, ez valószínű – felelte Karsa. Leszállt a lóról, és az asszony elé lépett. – Most pedig vezess a házadba!

Az asszony hátrahőkölt.

– A férjem házába? Hadvezér, ne, kérlek, válassz egy másik kunyhót...

– A férjed házába megyünk! – csattant fel Karsa. – A beszélgetésnek ezennel vége!

*

Egy órával alkonyat előtt Karsa már az utolsó nőt vezette a kunyhó felé – a törzsfőnök lányát. Végül egyiküknek sem lett szüksége a vérolajra – Barót állította, hogy ez az uriád harciasságnak köszönhető, de Karsa gyanította, hogy inkább a ratiád asszonyok ügyessége lehetett a döntő, pedig az utolsó pár nő már makacsabbnak bizonyult az első néhánynál.

Miután berántotta a fiatal lányt a haldokló tűzhelyű, árnyas házba, Karsa becsukta az ajtót, és rátolta a reteszt is. A lány felé fordult, az álla furcsán megfeszült.

– Anyám azt mondja, meglepően gyengéd voltál.

Karsa végigmérte a lányt. Olyan, mint Napcsók, de mégsem teljesen. Ebben a lányban nincs sötét vonás. Ez a... különbség.

Vedd le a ruhádat!

A lány gyorsan ledobta a szarvasbőr tunikát.

– Ha én lettem volna az első, otthont adtam volna a magodnak, Karsa Orlong. Éppen azon a napon járok az időm kerekében.

– Büszke lennél magadra?

A lány megtorpant, meglepetten felnézett, majd megrázta a fejét.

– Megölted az összes gyermeket és az összes öreget is. Évszázadokba telik, mire a falunk rendbe jön, és nem is biztos, hogy ez bekövetkezik, mert a hazatérő harcosok haragja ellenünk is fordulhat – ha megmenekülnétek.

– Menekülni? Feküdj ide, ahol anyád is feküdt. Karsa Orlongot nem érdekli a menekülés. – A lány fölé állt. – A harcosaitok sosem térnek vissza. Ebben a faluban vége az életnek, és sokan közületek mostantól uriád magot hordoznak magukban. Menjetek mindannyian, és éljetek tovább az én népem közt. Te és az anyád, ti menjetek a szülőfalumba. Várjatok rám! Neveljétek a gyereketeket, az én gyerekeimet uriádnak.

– Vakmerő ígéreteket teszel, Karsa Orlong.

A férfi elkezdett vetkőzni.

– Aha, látom már, nem csak ígérgetsz – szólalt meg a lány. – Tehát nem lesz szükség arra a vérolajra!

– Meghagyjuk a vérolajat, te meg én, a visszatérésem örömére.

A lány szeme elkerekedett, majd hátradőlt, hogy a férfi ráfeküdhessen. Halkan merte csak feltenni a kérdést.

– Tudni akarod a nevemet?

– Nem – morogta Karsa. – Napcsóknak foglak hívni.

Nem látta, hogy a gyönyörű, fiatal arcot elönti a szégyen. Nem látta, hogy szavai fekete sebet martak az ifjú lélekbe.

Karsa Orlong magja, csakúgy, mint az anyjában, a lányban is otthonra talált.

*

Kései vihar ereszkedett le a hegyek közül, s felfalta a csillagokat. A fák lombja sírt a szélben, amely nem akart mélyebbre hatolni, így a magasból nagy csapkodás hallatszott, a fák tövében azonban furcsa nyugalom honolt. Időnként villámlott, de a dörgés csak jóval később ért el hozzájuk.

A sötétség beállta után még egy órán át úton voltak, majd elértek egy régi táborhelyhez a vadászok útvonalán. A ratiád harcosokat a harag hanyaggá tette, így túl sok nyomot hagytak arra vonatkozóan, hogy merre mentek tovább. Delum úgy számolta, hogy tizenkét felnőtt és négy ifjú lehet ebben a csapatban – lóháton –, vagyis a falu erejének úgy egyharmada. A kutyákat elengedték, hadd vadásszanak önállóan, egy falka sem csatlakozott ehhez a ratiád csoporthoz, amit az uriádok követtek.

Karsa elégedett volt. A darazsak kirepültek a fészkükből, de vakon kóboroltak az erdőben.

Még egyszer ettek a vénülő medvehúsból, majd Barót ismét előszedte a medvekoponyát, és tovább tekergette rá a bőrszíjakat – ezúttal az orron dolgozott, s a szíjakat a fogak között húzta szorosra. A szabadon hagyott végek legalább másfél karhossznyiak voltak. Karsa most már megértette, mit is készít Barót. Ehhez a fegyverhez általában két-három farkaskoponyát használtak – csak egy Baróthoz hasonló erejű és súlyú ember használhatta ugyanígy a medvekoponyát.

– Barót Gild, amin dolgozol, biztosan fontos szerepet kap majd a rólunk szőtt legendában.

A férfi erre csak morgott.

– Teszek a legendákra, Hadvezér! De hamarosan ratiádokkal kerülünk szembe, akik csatalovakon ülnek!

Karsa elmosolyodott a sötétben, és nem mondott semmit.

A lejtőn finom szellő futott le hozzájuk.

Delum hirtelen felkapta a fejét, és hangtalanul felegyenesedett.

– Nedves szőr szagát érzem! – mondta. Régóta nem esett már az eső.

Karsa levette magáról a kardot és a szíjat, s maga mellé fektette a fegyvert.

– Barót! – suttogta. – Te maradj itt. Delum, te csak a késeket hozd, a kardodat hagyd itt! – Felemelkedett és intett. – Vezess!

– Hadvezér! – mormogta Delum. – Ez egy egész falka, amit a vihar kerget lefelé a magasan fekvő területekről. Még nem fogtak szagot, de a fülük is érzékeny, meghallhatnak minket!

– Nem gondolod, hogy már nekiálltak volna vonyítani, ha meghallottak volna bennünket? – kérdezte Karsa.

Barót szinte felvihogott.

– Delum, ebben a szélben nem hallhatnak semmit!

De Delum csak a fejét rázta.

– Vannak magas hangok, és vannak mélyek, Barót Gild, és mindegyik máshogy utazik a levegőben! – Karsához fordult. – Kérdésedre, Hadvezér: nem vonyítanak, mert azt még nem tudhatják, hogy ratiádok vagyunk-e, vagy uriádok!

Karsa elvigyorodott.

– Még jobb! Vezess hozzájuk, Delum Thord! Már sokat gondolkodtam a ratiádok kutyáin, a szabadon engedett falkákon. Vigyél el hozzájuk, és legyenek készen a dobókéseid!

Tomboló és a másik két csataló mindeközben csendben a harcosok mellé araszolt, mindhárman a lejtő felé fordultak, a fülüket hegyezték.

Egy másodpercnyi tanakodás után Delum vállat vont, és görnyedten megindult a fák közé. Karsa követte.

Pár lépés után a lejtő jóval meredekebbé vált. Nem volt ösvény, és a kidőlt fák nehezítették a közlekedést, viszont az avarnak és a vastag moharétegnek köszönhetően a két uriád harcos a nehéz terepen is szinte zajtalanul haladhatott. Elértek egy laposabb párkányhoz – úgy tizenöt lépésnyi lehetett a szélessége, és tízlépésnyi a magassága, szemben vele egy magas, repedezett szikla állt. Pár fa támaszkodott a sziklánál, mind szürkék és halottak. Delum tekintete végigfutott a sziklaoldalon, majd a harcos elindult volna a bal szélen található keskeny, földdel teli repedéshez, amelyet az állatok csapásként használtak, de Karsa visszafogta.

Közelebb hajolt.

– Milyen messze vannak?

– Ötven szívdobbanásnyira. Még van időnk felmászni...

– Nem. Idelent helyezkedünk el. Menj ahhoz a kis párkányhoz, ott, jobb oldalt, és készítsd elő a késeket!

Delum értetlen arccal engedelmeskedett. A párkány a sziklafal felénél lehetett, Delum azonban másodperceken belül a helyén volt.

Karsa elindult a csapás felé. Egy fenyő kidőlt valamikor, s ugyanezt a helyet szemelte ki magának, majd végül a vadcsapástól féllépésnyire pihent meg. Karsa kinyújtotta a kezét, megtapogatta a fa törzsét. A fa még nem volt pudvás. Gyorsan felmászott rajta, majd lábát az ágaknak támasztva megfordult, hogy szembenézzen a lapos sziklafallal. Ekkor már szinte csak karnyújtásnyira volt az ösvénytől, s neki tudott támaszkodni a fatörzsnek.

Ezután várt. Nem láthatta Delumot, ehhez ugyanis ki kellett volna hajolnia, de ezzel kibillentette volna a fát az egyensúlyából, és a hangos zuhanásban alaposan összetörte volna magát. Bíznia kellett tehát abban, hogy Delum időben átlátja, mire készül, és ennek megfelelően cselekszik.

Kavicsok gurultak le az ösvényen.

A kutyák megkezdték az ereszkedést.

Karsa mély levegőt vett, és benntartotta.

A falkavezér nem elsőként jön majd. Valószínűleg ő lesz a második, egy vagy két szívdobbanásnyi távolságban a felderítő mögött.

Az első kutya nagy kavics-, por- és ágfolyamban haladt el Karsa előtt. Vitte a lendület, csak hat lépés után állt meg a sziklapárkányon, hogy beleszagoljon a levegőbe. Hátán lassan felállt a szőr, s óvatosan megindult a sziklapárkány széle felé.

Újabb kutya érkezett az ösvényen, egy nagyobb bestia, amely még több követ rúgott fel a talajról. Amint Karsa meglátta a sebhelyes fejet és a széles vállat, azonnal tudta, hogy a falkavezérrel van dolga.

Az állat leért a lapos területre.

A felderítő kutya éppen ekkor fordította el a fejét.

Karsa ugrott.

Biztos kézzel megragadta a vezérkutya nyakát, a földre teperte az állatot, és a hátára fordította. Bal kezével a kutya nyakát fogta, míg a jobbal a mellső mancsait szorította össze, a talp fölötti részen.

A kutya vonaglott alatta, de Karsa tartotta magát.

Újabb kutyák érkeztek a lejtőn, és zavarodottan, ijedten szétszaladtak.

A vezérkutya morgása átváltott nyüszítésbe.

Fogak martak Karsa csuklójába, míg nem sikerült új fogást találnia az állat torkán, valamivel feljebb. Az állat még vonaglott, de ezt a meccset már elveszítette, és ezt mindketten tudták.

Csakúgy, mint a falka többi tagja.

Karsa végre felnézett, és szemügyre vette a körülötte sorakozó kutyákat. Fejmozdulatára mind engedelmesen hátraléptek – egy kivételével. Egy fiatal, nagydarab kan volt az engedetlen, ő kúszva megindult a harcolók felé.

Delum két kése fúródott az állatba, egy a nyakába, egy pedig a jobb lapockája mögé. A kutya meglepett vakkantással a földre rogyott, majd mozdulatlanná dermedt. A falka többi tagja erre még hátrább húzódott.

A vezérkutya végre elcsendesedett Karsa alatt. A harcos kimutatta fogait, majd lassan lehajolt, hogy arca a kutya szájával egy vonalba kerüljön. Ezután az állat fülébe suttogott.

– Hallottad a halálsikolyt, barátom? Ez volt a kihívód. Most örülnöd kellene, igaz? Mostantól te és a falkád hozzám tartoztok. – Miközben halk, megnyugtató hangon beszélt, lassan elengedte a kutya torkát. Egy perc múlva felegyenesedett, áthelyezte a súlypontját, teljesen visszahúzta a bal kezét, majd elengedte a vezér mancsát is.

Az állat talpra kecmergett.

Karsa felállt, a kutya elé lépett, és a férfi elmosolyodott, amikor látta, hogy az elkezdte csóválni a farkát.

Delum lemászott a párkányról.

– Hadvezér! – mondta, miközben Karsa felé közeledett. – Szemtanúja vagyok a történteknek! – Eltette a késeit.

– Delum Thord, te tanú és résztvevő is vagy, mert én láttam a késeidet, amelyek éppen időben érkeztek.

– A vezérkutya riválisa felismerte a lehetőséget.

– És te ezt megértetted.

– Most már van egy falkánk, amely értünk fog harcolni.

– Igen, Delum Thord.

– Előremegyek Baróthoz. A lovakat meg kell nyugtatni.

– Adunk neked néhány perc előnyt.

A párkány szélénél Delum megállt, és visszanézett.

– Már nem félek a ratiádoktól, Karsa Orlong. Sem a szuniádoktól. Most már elhiszem, hogy ezen az úton Urugal tényleg itt van veled.

– Akkor tudnod kell valamit, Delum Thord. Nem elégszem meg azzal, hogy az uriádok bajnoka legyek. Egy napon az összes teblor letérdel majd előttem. Ez az út, amire most vállalkoztunk, csupán a majdani ellenségeink helyzetének felderítése. A népünk túl sokáig szunnyadt.

– Karsa Orlong, nem kételkedem benned.

Karsa hidegen elmosolyodott.

– Pedig nem is olyan régen még kételkedtél.

Delum erre csupán egy vállrándítással felelt, majd megfordult, és elindult lefelé a lejtőn.

Karsa megszemlélte sérült csuklóját, aztán lenézett a kutyára, és felnevetett.

– Ott a vérem íze a szádban, te bestia! Urugal a szíved felé száguld, így te meg én mostantól összetartozunk. Gyere, sétálj mellettem! Elnevezlek Marcangnak.

A falkában tizenegy felnőtt és három növendék kutya élt. Elindultak Karsa és Marcang nyomában, s magára hagyták elhullott társukat, a sziklapárkány egyelőre rivális nélküli urát. De a legyek már közeledtek...

*

A nap közepe táján a három uriád harcos és a hozzájuk tartozó falka leereszkedett a ratiád földek délkeleti oldalán lévő három kis völgy közé. A vadászok, akiknek a nyomát követték, egyre inkább kétségbe eshettek, amiért ilyen messze kellett utazniuk, eredmény nélkül. Az is nyilvánvaló volt, hogy a harcosok kerülik a találkozást a környéken lévő többi falu lakóival. Elhúzódó, eredménytelen kutatásuk miatt már nagyon szégyenkezhettek.

Karsa emiatt kicsit elszontyolodott, de azzal vigasztalta magát, hogy tetteikről így is beszélni fognak, a hírek elterjednek, és a visszatérés a ratiád földeken át így még halálosabb és izgalmasabb feladat lesz.

Delum úgy gondolta, a vadászok alig pár órányival járnak csak előttük. Lassítottak a tempón, mindkét oldalra felderítőket küldtek, hogy kutassák a nyomokat, amik persze még nem léteznek. Karsa azonban nem engedhette meg magának, hogy kárörvendő legyen, hiszen a ratiád faluból még két csoport indult útnak, gyalogosan, óvatosan haladva, szinte nyomtalanul. Ezek bármikor rábukkanhatnak az uriád harcosok nyomára.

A kutyafalka a közelben haladt, a szél felőli oldalon, s minden gond nélkül tartotta az ügető lovak tempóját. Barót csak a fejét rázta, amikor Delum elmesélte neki, hogy mit tett Karsa, bár érdekes módon az ígéretekről Delum nem szólt egy szót sem.

Elértek a völgy aljába, ahol a sziklás talajon nyírfák, erdei fenyők, nyárfák és égerfák nőttek. A mohos, rothadó tuskókkal teli talajon egy folyó medrének maradéka látszott, fekete vizű tavacskák formájában, melyekről nem lehetett megállapítani, mennyire mélyek. Sok az ilyen gödrök közül kövek, kidőlt fák között és alatt bújt meg. A harcosok tempója lelassult, hiszen csak óvatosan tudtak továbbhaladni az erdő mélye felé.

Kis idő múlva elértek az első sárral borított, fából készített ösvényhez, amelyet az ebben a völgyben élő ratiádok építettek és kezeltek, bár nem túl nagy lelkesedéssel. A réseken buja, zöld fűcsomók nőttek, vagyis nem használták túl gyakran az utat, de az uriádoknak éppen megfelelt az iránya, így aztán leszálltak a lóról, és gyalog vezették tovább hátasaikat.

Az ösvény nyikorgott, mozgott a teblorok, lovaik és kutyáik együttes súlya alatt.

– Jobb lesz, ha szétszéledünk, és gyalogosan megyünk tovább – javasolta Barót. Karsa leguggolt, és szemügyre vette a durván megmunkált deszkákat.

– A fa nem korhadt! – közölte.

– De sárban vannak a deszkák! – ellenkezett Barót.

– Nem sárban, Barót Gild. Agyagban!

– Karsa Orlongnak igaza van! – mondta Delum, s visszalendült a nyeregbe. – Lehet, hogy kicsit nyikorognak a deszkák, de a keresztfák alulról megakadályozzák, hogy kiforduljanak a lábunk alól. A legjobb az lesz, ha középen haladunk, libasorban.

– Nem lenne sok értelme épített úton továbbhaladni, ha csak vánszorgunk, mint a csigák – tette hozzá Karsa Barót Gild felé fordulva.

– De így lehet, hogy túlságosan szem előtt leszünk, Hadvezér!

– Akkor a legjobb lesz, ha gyorsan haladunk!

Barót elfintorodott.

– Úgy legyen, Karsa Orlong!

Delummal az élen lassú vágtában haladtak az út közepén, a falkával a nyomukban. Mindkét oldalon jóformán csak elhalt nyírfák értek fel a lovon ülő harcosok szeméig, kopasz, fekete ágaikat hernyók bábjának hálója borította. Az élő fák – nyárfák, égerek és szilfák – poros, zöld lombozatukkal nem emelkedtek a mellkasuk vonalánál magasabbra. A távolban látszottak ennél magasabb fenyők is, de mind halott volt, vagy haldokolt.

– Visszatér a régi folyó – jegyezte meg Delum. – Ez az erdő lassan megfullad.

Karsa morgott valamit, aztán megszólalt.

– Ez a völgy egy lánc tagja, melynek a vége északon, a Buriád-szakadéknál van. Pahlk ott volt a teblor bölcsek között, akik hatvan éve összegyűltek a szakadéknál. A szakadékot kitöltő jégfolyam elhalt, és olvadni kezdett.

Karsa mögött Barót is megszólalt.

– Sosem tudtuk meg, mit fedeztek fel ott a bölcsek, vagy hogy megtalálták-e egyáltalán, amit kerestek.

– Úgy tudom, nem kerestek semmit – motyogta Delum. – A jégfolyam haláláról hallottak vagy száz völgyben, és köztük volt a miénk is. Nem csak azért utaztak a szakadékhoz, hogy megnézzék, mi történt?

Karsa vállat vont.

– Pahlk azt mesélte nekem, hogy a jégbe évezredekkel előbb belefagyott állatok az olvadással elkezdtek feltűnni a kövek között. Rothadó szőr és hús, a föld és az égbolt tele hegyi keselyűkkel meg varjakkal. Volt ott csont is, de túlságosan összetört, nem lehetett semmire sem használni. A folyónak volt egy fekete szíve, a halála legalábbis ezt tárta fel, de bármi hevert is a szívében, vagy elpusztult, vagy elment onnan. Ősi csata nyomait rejtette az a hely. Rengeteg gyerek csontjával, kőből készült, összetört fegyverekkel.

– Ennyit még sosem hallottam... – kezdte Barót, de gyorsan elhallgatott.

Az ösvény, ami eddig csak az ő lépteiket verte vissza, most furcsán dübörgött. Előttük úgy ötven méterre az út elkanyarodott balra, és eltűnt a fák között.

A falka kutyái hangtalanul, figyelmeztetően nyitogatták a szájukat. Karsa megfordult, és látta, hogy mögöttük úgy kétszáz méterrel az úton tucatnyi ratiád harcos szalad... gyalog. Fegyverüket néma fenyegetéssel már csapásra emelték.

Mégis patadobogás hallatszott. Karsa visszafordult, előre, s ekkor látta csak, hogy hat lovas éppen befordul előttük az úton. A levegő megremegett a csatakiáltásoktól.

– Adjatok helyet! – bömbölte Barót, s elhaladt Karsa, majd Delum mellett is a lován. A medvekoponya a levegőbe röppent, a szíjak csattogva kifeszültek, és Barót elkezdte pörgetni a nehéz, bőrrel bevont koponyát a saját és lova feje fölött, két kézzel – térdét magasra húzta, így tartotta magát a lovon, a medvekoponya már surrogott, olyan sebesen pörgött a levegőben –, Barót lova előreugrott.

A ratiád lovasok vadászvágtában közeledtek. Kettesével jöttek, így kétoldalt alig félkarnyi hely maradt csak az útból szabadon.

Már csak húszlépésnyire voltak Baróttól, amikor a harcos elengedte a medvekoponyát.

Amikor két-három farkaskoponyát használtak így, a cél az volt, hogy lábak törjenek. De Barót ennél többet akart. A koponya olyan erővel csapódott a bal oldali első ló mellkasába, hogy annak rögtön összetört minden csontja. Az állat orrából és szájából vér fröccsent. Elestében meglökte a mellette haladót is – nem nagyon, éppen csak a patája ért a vállához, de a másik ló ettől nagyot botlott, és lezuhant az ösvényről. A lába rögtön eltört, a ratiád harcos pedig átrepült a lova feje fölött.

Az első ló lovasa hatalmas puffanással landolt a csapáson, Barót csatalovának patája előtt. A pata pedig rögtön lecsapott a harcos fejére, így abból nem maradt más, csak valami véres maszat.

A támadósor teljesen felborult. Újabb ló bukott el hangos nyerítéssel – átesett az utat eltorlaszoló társán.

Barót megeresztette az uriád csatakiáltást, és nekilódult a lovával. Az elesett állaton egy ugrással átjutottak, és már ott is voltak a második hátasról lezuhant ratiád harcos mellett, aki még éppen időben felnézett, s láthatta Barót kardját az orrához közeledni.

Delum hirtelen ott termett a társa mellett. Két kés suhant a levegőben Barót jobb válla mellett. Az egyik éles csengéssel egy ratiád kardpengének ütközött, a másik azonban célba talált – a harcos nyakában kötött ki.

Az ellenségből két harcos maradt, egy Delumnak és egy Barótnak – kezdődhettek a párbajok.

Karsa, miután végignézte Barót elsődleges támadásának eredményét, megfordította a lovát. Kardját már a kezében tartotta, s megvillantotta Tomboló látómezejében – teljes sebességgel robogtak visszafelé az úton, az őket üldöző gyalogosok felé.

A kutyafalka kettévált, mert egy állat sem akart a dobogó paták alá keveredni, aztán megindultak ők is a vezér, a lovas harcos után.

Előttük nyolc felnőtt és négy gyerek állt.

Egy elvakkantott utasítás nyomán az ifjak a csapás két oldalára húzódtak, aztán leléptek oldalra. A felnőttek helyet akartak maguknak, és amikor Karsa látta, milyen magabiztosan állnak be fordított V alakba, felnevetett.

Azt akarták, hogy belovagoljon a fordított V alakzat közepébe – ezzel a taktikával kihasználhatta volna Tomboló sebességét, de ugyanakkor mind a ló, mind pedig a lovasa védtelenné vált volna az oldalról érkező csapásokkal szemben. Az összecsapásban ugyanakkor nagy szerep jutott a sebességnek. A ratiádok gondolkodása általában tökéletesen működött volna minden támadónál – de nem Karsa Orlongnál.

– Urugal! – üvöltötte, miközben felemelkedett Tomboló hátán. – Te légy a tanúm!

A kardot hegyével előre tartotta, a ló feje előtt, tekintete pedig a V alak bal első ratiád harcosára szegeződött.

Tomboló megérezte, hogy lovasa figyelme másfelé irányul, mint eddig, és a találkozás előtt egy gondolatnyival irányt váltott. Patája az út legszélén dobbant.

Az előttük álló ratiádnak egyetlen lépést sikerült megtennie hátrafelé, miközben kardját Tomboló orra felé lendítette.

Karsa hárította a csapást, miközben megfordult a lovon, jobb lábát előrelendítette, a balt pedig hátra. Tomboló fordult alatta, és a csapás közepe felé ugrott.

A V alak összeomlott, és minden ratiád harcos Karsa baljára került.

Tomboló rézsútosan haladt tovább. Karsa repeső szívvel csapott le újra és újra, s pengéje éppen olyan gyakran talált húsra vagy csontra, mint másik pengére. Tomboló megfordult, mielőtt elérkezett volna a túlsó véghez, és kirúgott. Egyik patája biztosan talált – lerúgott egy összetört harcost a hídról.

Ekkor megérkezett a falka is. Az acsarkodó állatok nekiestek a ratiád harcosoknak, akik többségében megfordultak a Karsával való összecsapás miatt, így az ebek felé védtelen hátukat mutatták. A levegő megtelt sikolyokkal.

Karsa megfordította Tombolót, s már vágódtak is vissza a véres ütközetbe. Két ratiádnak sikerült kikeverednie a kutyák közül, ők véres karddal kihátráltak a járdára.

Karsa kihívást kiáltva megindult feléjük.

Legnagyobb meglepetésére mindketten leugrottak a járdáról.

– Gyáva kutyák! Én vagyok a tanú! Az ifjaitok a tanúk! Ezek az átkozott kutyák a tanúk!

Amikor ismét felbukkantak, a fegyverük már nem volt sehol – botladozva menekültek a mocsáron át.

Delum és Barót is megérkeztek, és gyalogosan csatlakoztak a túlélő kutyák vérengzéséhez a ratiád harcosok között.

Karsa oldalra húzta Tombolót, s tekintetével még mindig a menekülő harcosokat követte, akikhez közben csatlakozott a négy ifjú is.

– Tanú vagyok! Urugal is a tanútok!

Marcang, akinek fekete-szürke bundája alig látszott a sok ráfröccsent testnedv alatt, odaügetett Tombolóhoz. Izmai rángatóztak, de egy seb sem éktelenkedett a testén. Karsa hátranézett, és látta, hogy maradt még négy kutya, és egy ötödik is, amelyik elvesztette egyik mellső lábát, és vörös kört rajzolt a járda egyik oldalára.

– Delum, kösd be annak a szukának a lábát – később majd össze is varrjuk a sebét.

– Mi haszna egy háromlábú vadászkutyának, Hadvezér? – kérdezte Barót, aki erősen fújtatott.

– Még a háromlábú kutyának is jó a füle meg az orra, Barót Gild. Esküszöm, ez a kutya egy szép napon kövéren, őszen ott fekszik majd a tűzhelyem mellett. Megsebesült valamelyikőtök?

– Csak karcolások – vont vállat Barót.

– Én elvesztettem az egyik ujjamat! – közölte Delum, miközben elővett egy bőrszíjat, és elindult a sérült kutya felé. – De nem fontos ujjat...

Karsa még egyszer, utoljára elnézett a visszavonuló ratiádok után. Már majdnem elérték a fekete fenyők vonalát. Megeresztett feléjük még egy utolsó kacajt, majd tenyerét Tomboló homlokára helyezte.

– Apám igazat mondott, Tomboló. Még sosem láttam hozzád fogható csatalovat! – Szavai hallatán az állat hegyezni kezdte a fülét. Karsa a ló fejéhez szorította ajkát, majd a fülébe suttogott. – Te meg én, Tomboló – kezdte –, legendává válunk! Legendává! – Felegyenesedett, végignézett a kiterített holttesteken, majd elmosolyodott. – Ideje összegyűjteni a trófeákat, fivéreim. Barót, megmaradt a medvekoponyád?

– Azt hiszem, igen, Hadvezér.

– Neked köszönhetjük a győzelmet, Barót Gild!

A nagydarab harcos megfordult a ló hátán, és résnyire húzott szemmel végigmérte Karsát.

– Most megleptél, Karsa Orlong.

– Te is mindig meglepsz engem az erőddel, Barót Gild.

A férfi habozott, majd bólintott.

– Elégedett vagyok, hogy téged követhetlek, Hadvezér.

Mindig az voltál, Barót Gild, és éppen ez a különbség kettőnk között.

Második fejezet

Ha valaki tiszta fejjel és éles szemmel figyeli a földet, láthatja, hogy az a jaghuta háború, amely a Logros T'lan Imassok számára a tizenhetedik vagy tizennyolcadik volt, csúnya véget ért. Az Adeptusok, az expedíció tagjai bizton állítják, hogy egy jaghuta életben maradt a Laederon-gleccserben. Borzalmasan megsérült, mégis hihetetlen varázserővel rendelkezett. A jégmező határán (amely persze változott az idővel) rengeteg összetört T'lan Imass volt található, furcsán torz csontokkal, melyeken a mai napig is érezni az erős és halálos Omtose Phellack ízét.

A Kron klán harcosainak varázslattal erősített palafegyverei közül csak a töröttek maradtak a csata helyszínén, ami arra enged következtetni, hogy vagy hullarablók jártak a környéken, vagy a T'lan Imass túlélők (ha voltak ilyenek) magukkal vitték a még ép fegyvereket...

Az 1012-es nathii expedíció története

Kenemass Trybanos, krónikás

– Úgy gondolom – kezdte Delum, miközben lefelé vezették lovaikat az ösvényről –, hogy az utolsó vadászcsapat visszafordulhatott.

– A gyávaság pestise gyorsan terjed – morogta Karsa.

– Feltételezték, hogy csak át akarunk kelni a földjükön – mondta Barót. – Hogy az első támadásunk nem egyszerűen csak rajtaütés volt. Így aztán várni fognak a visszatértünkre, és valószínűleg segítségül hívják más völgyek harcosait is.

– Ez engem nem érdekel, Barót Gild.

– Tudom, Karsa Orlong, hiszen az utazásnak melyik részét nem tervezted meg előre? Tehát még vagy két ratiád völgy áll előttünk. Tudni szeretném, hogy megkerüljük őket, vagy újabb trófeákat gyűjtünk.

– Elnehezíti majd tagjainkat a sok trófea, mire elérünk a síkságiakhoz az Ezüst-tónál – morogta Delum.

Karsa ezen jót nevetett, majd átgondolta a helyzetet.

– Barót Gild, kígyóként surranunk majd át a területeken éjjelente, egészen a legutolsó ratiád faluig. Mégis magunk után akarok rángatni pár harcost a szuniád területekre.

Delum talált egy csapást, amely felfelé vezetett a völgy oldalában.

Karsa megnézte a kutyát, amely ott bicegett a nyomukban. Marcang mellette ügetett, így lehetségesnek tűnt, hogy a sérült szuka a párja. Karsa elégedett volt a döntéssel, hogy nem ölte le az állatot.

A levegő csípősen hideggé vált, ahogy egyre feljebb kapaszkodtak a hegyen. A szuniádok földje még magasabban feküdt, és keletről szakadék határolta. Pahlk azt mesélte Karsának, hogy ezen a szakadékon csak egy út vezet át, melyet egy hatalmas vízesés jelöl. A vízesés már az Ezüst-tavat táplálja. A mászás lefelé veszélyesnek ígérkezett. Pahlk az utat Csont-szorosnak nevezte.

Az ösvény elkezdett szeszélyesen tekeregni a hideg által megrepeszteti sziklák és a kidőlt fák között. Már látták a hegytetőt – vagy hatszáz méterrel feljebb, meredeken fölfelé.

A harcosok leszálltak a lóról. Karsa hátralépett, és a karjába vette a háromlábú kutyát. Feltette Tomboló széles hátára, s szíjjal rögzítette. Az állat nem tiltakozott, meg sem mukkant. Marcang ezután a csataló mellett haladt tovább.

Folytatták az utat.

Mire száz méterre értek a hegytetőtől, a nap már aranyos fényben fürdette a lejtőt. Elérkeztek egy széles párkányhoz, amely úgy tűnt, az egész völgyön áthalad. Tépett, szél által kicsavart tölgyfák nőttek rajta. Delum végigmérte a párkány oldalát tőlük jobbra, és felmordult.

– Látok egy barlangot! Ott! – mutatta. – A kidőlt fák mögött van, ahol a párkány mintha megrogyna!

Barót bólintott.

– Elég nagynak tűnik ahhoz, hogy a lovaink is elférjenek. Karsa Orlong, ha éjjel akarunk továbbhaladni...

– Egyetértünk! – vágott közbe Karsa.

Delum vezette őket a párkány mentén. Marcang kis idő után előreszaladt, majd a barlang bejáratához érve lelassított, lelapult, és kúszva haladt tovább.

Az uriád harcosok megálltak és várták, hogy a kutya felborzolja-e a szőrét, szürke medvét vagy más lakót jelezve. Marcang egy hosszú percig csak mozdulatlanul feküdt a bejárat előtt, aztán felkelt, és kényelmesen beügetett.

A kidőlt fák természetes takarást biztosítottak, a völgyből így egyáltalán nem látszott a barlang szája. Valaha volt egy túlnyúló párkány is, de az letört – talán éppen a kidőlt fák súlya alatt –, és törmelékhalmot alkotva félig eltorlaszolta a bejáratot.

Barót elkezdte megtisztítani az utat a lovak előtt. Delum és Karsa bebújtak a barlangba ott, ahol Marcang is eltűnt.

A törmelékből és homokból épült akadály mögött viszonylag vízszintes padló és avarszőnyeg fogadta őket. A lenyugvó nap helyenként arany fénnyel árasztotta el a hátsó falat, és megmutatta, hogy azt szinte teljes hosszában vésett írásjelek borítják. A kupolás barlanghelyiség közepén egy kisebb kövekből rakott kupac díszelgett. Marcang nem volt sehol, csak a nyomai látszottak, melyek az árnyas hátsó részbe vezettek. Delum előrelépett, tekintete egy nagyobb jelre tapadt, amely pont a bejárattal szemben volt látható a falon.

– Az a törzsi jel nem ratiád és nem is szuniád – mondta.

– De alatta a szavak teblor nyelven íródtak – jegyezte meg Karsa.

– A stílus nagyon... – Delum elkomorodott – homályos...

Karsa elkezdte hangosan olvasni a szöveget.

„Én vezettem a családokat, melyek megmaradtak. Le a felvidékről. Keresztül a megtört ereken, melyek véreznek a napsütésben...” Megtört erek?

– Jég – találgatott Delum.

– Igen, ez stimmel – vérzik a nap alatt. „Oly kevesen maradtunk! Vérünk zavaros, és a jövőben csak még zavarosabb lesz. Szükségét láttam, hogy szétzúzzam, ami megmaradt, mivel a T'lan Imassok még mindig a közelben ólálkodtak, izgatottan, s hajlandónak tűntek folytatni a mészárlást, válogatás nélkül...” – Karsa elkomorodott. – T'lan Imass? Nem ismerem ezt a két szót.

– Én sem – mondta Delum. – Talán egy rivális törzs neve. Olvasd tovább, Karsa Orlong! A te szemed gyorsabb, mint az enyém!

„Így aztán elválasztottam a férjet az asszonyától. Gyermeket szülőjétől. Fivért húgától. Új családokat alkottam, s elküldtem őket. Mindegyiket máshová. Kimondtam az Elszigetelődés Törvényét, ahogy azt Ikárium előírta, akit egykoron magunk közé fogadtunk, és akinek a szíve elnehezedett, amikor látta, mivé lettünk. Az Elszigetelődés Törvénye lehet csak a megváltás, ami majd megtisztítja a vért, és megerősíti a gyermekeket. Mindenkinek, ki követi törvényemet, vagy olvassa szavaimat, most következzék az igazolás...”

Nyugtalanítanak ezek a szavak, Karsa Orlong.

Karsa hátrapillantott Delumra.

– Ugyan miért? Nem jelentenek számunkra semmit. Valami öreg bölcs meséje. Túl sok a szó – évekbe telhetett, mire bevéstek minden jelet, s ilyet csak egy őrült tenne. Egy őrült, akit száműztek, ide zártak törzsének tagjai...

Delum éles pillantást vetett Karsára.

– Száműztek? Igen, azt hiszem, igazad lehet, Hadvezér. Olvass hát tovább – hallgassuk, mivel igazolja önmagát, s így alkossunk véleményt.

Karsa vállat vont, s visszafordult a kőfalhoz.

„Ha élni akarunk, felednünk kell. Ezt mondotta Ikárium. El kell felednünk a dolgokat, melyeket szereztünk, melyektől elpuhultunk. El kell hagynunk őket! Szét kell szednünk a... – ezt a szót nem ismerem –, és szétzúzni minden egyes követ, hogy ne maradjon emléke annak, akik voltunk. El kell égetnünk a... – ezt a szót sem ismerem –, hogy csak hamu maradjon belőle. El kell felednünk a történelmünket, csak a legősibb legendákra emlékezhetünk. A legendákra, amelyek egyszerű életről szólnak. Az erdőben. Vadászatról, halászatról a folyónál, lótenyésztésről. Amikor a kalandozók törvényei szerint éltünk, gyilkosként, s amikor mindent a kardsuhintás mércéjével mértünk. Csak azokra a legendákra emlékezhetünk, amelyek fosztogatásról, vérbosszúról, erőszakról szólnak. Vissza kell térnünk e borzalmas időkbe. Hogy elszigeteljük a vérvonalakat, és új, kisebb családokat építsünk. Az új szálak csakis erőszakból születhetnek, mert ilyesmi csak ritkán történhet – a gyakoriságot pedig csakis az erőszak akadályozhatja meg. Hogy megtisztítsuk a vérünket, el kell felednünk mindazt, amivé váltunk, s meg kell találnunk azt, amik voltunk...”

Itt lent! – mondta Delum, aki guggolt. – Még lejjebb! Ismerős szavakat látok...

– Már sötét van, Delum Thord, de azért megpróbálom. Ah, igen! Ezek itt... nevek. „El is neveztem ezen új törzseket, s azokat a neveket adtam nekik, miket atyám fiainak.” Aztán itt a lista. „Bariád, Szaniád, Phaliád, Urad, Gelad, Maniád, Ratiád és Laniád. Ezek lesznek hát az új törzsek...” Már túl sötét van ahhoz, hogy tovább olvassak, Delum Thord, s nem is vagyok kíváncsi többre – tette hozzá. Megborzongott. – Ezek a gondolatok mérgezettek, a láz hazugsággá csavarta őket...

– A phaliádok és a laniádok már...

Karsa felegyenesedett.

– Ne tovább, Delum Thord!

– Ikárium neve szerepel a...

– Elég! – csattant fel Karsa. – Ezeknek a gondolatoknak nincs semmi értelme!

– Ahogy gondolod, Karsa Orlong.

Marcang előtűnt a barlang mélyéből, ahol ekkorra tisztán kirajzolódott egy sötétebb hasadék.

Delum a hasadék felé biccentett.

– Az író holtteste ott nyugszik.

– Oda kúszhatott meghalni, egyedül – vihogta Karsa. – Térjünk vissza Baróthoz! A lovak idebent pihennek, mi viszont kint fogunk aludni.

Mindkét harcos megfordult, elindultak a barlang szája felé. Marcang hátramaradt, és megállt egy percre a kőhalom mellett. A nap már nem ért el a falig, nyomában árnyak suhantak a barlangba. A kutya szeme megvillant a sötétben.

*

Két éjszaka elteltével lóhátról néztek le a szuniádok első völgyére. A terv, hogy ratiád harcosokat csalogatnak magukkal a szuniádok földjére, elbukott, mivel az utolsó két faluban már régóta nem lakott senki. A környező ösvényeket benőtték a bokrok, az eső pedig kimosta a szenet a tűzhelyekből, vörös szegélyű fekete foltot hagyva csak emlékül a földön.

A szuniád völgy egész hosszán egyetlen tűz nyomát sem látták.

– Elmenekültek – állapította meg Barót.

– De nem előlünk! – felelte Delum. – Már ha a szuniád falvak is olyanok, mint a ratiádok. Ez a menekülés már régen történt.

– S vajon merre mehettek? – morogta Barót.

Karsa vállat vont.

– Vannak szuniád völgyek innen északra is. Vagy tucatnyi, talán még több. Talán hitszakadás történt, vagy valami ilyesmi. Nekünk ez nem nagyon számít, csak annyit jelent, hogy az Ezüst-tóig nem tudunk több trófeát gyűjteni.

Barót megrándította a vállát.

– Hadvezér, amikor elérünk a tóhoz, a nap vagy a csillagok fényénél támadunk? Mivel ez a völgy üres, letáborozhatnánk éjszakára. Ezek az ösvények ismeretlenek, sötétben csak nagyon nehezen haladhatnánk.

– Igazat szólsz, Barót Gild. Nappal fogunk támadni. Menjünk hát a völgy mélyére, és keressünk táborhelyet!

A csillagok már útjuk egynegyedét megtették az égen, mire a három uriád harcos leért a völgy aljába, és megfelelő táborhelyet talált. Ereszkedés közben Delum a kutyák segítségével megölt vagy féltucatnyi hegyi nyulat, melyeket aztán megnyúzott és nyársra húzott, míg Barót kis tüzet rakott. Karsa ellátta a lovakat, aztán csatlakozott társaihoz a tűznél. Csendben ültek és várták, hogy megsüljön a hús – az édes illat és a zsír sercegése egészen furcsának tűnt annyi nyers vacsora után. Karsa érezte, hogy az izmai sajognak, és csak most döbbent rá, hogy mennyire elfáradt. A nyúlhús megsült. A három harcos csendben megvacsorázott.

– Delum mesélt a barlangban olvasottakról – mondta Barót, miután befejezték az evést.

Karsa szigorú pillantást vetett Delumra.

– Delum Thord akkor beszélt, amikor nem kellett volna. A barlangban nem olvastunk mást, csak egy őrült képzelgéseit.

– Átgondoltam a hallottakat – folytatta Barót –, és azt hiszem, lehet benne valami igazság.

– Céltalan gondolatok, Barót Gild.

– Nem hiszem, Hadvezér. A törzsek neve – egyet értek Delummal, aki azt mondja, közöttük vannak a mi törzseink is. Az „Urad” túl hasonló az uriádhoz, hogy véletlen legyen, főleg, hogy a többi név között van olyan, ami egy az egyben megegyezik a teblor törzsnevekkel. Igaz, ezen törzsek közül egy már nem létezik, de még a saját legendáink is arról mesélnek, hogy valaha több törzs volt, mint most. És az a két kifejezés, amit nem ismertél, Karsa Orlong... „nagy falvak” és „sárga faháncs”...

– Nem ezek a szavak álltak ott!

– Ez igaz, de Delum ehhez hasonlította őket. Karsa Orlong, a kéz, amely e szavakat véste, egy kifinomult korban és helyen élt, egy olyan időben, amikor a teblor nyelv sokkal összetettebb volt, mint most.

Karsa a tűzbe köpött.

– Barót Gild, ha igaz is, amit te és Delum Thord gondoltok, ugyan mi hasznunkra lehet? Talán bukott emberek vagyunk? Ez nem igaz. Legendáink mind egy dicső korról beszélnek, valamikor a távoli múltban, amikor százával éltek hősök a teblorok között, méghozzá olyan hősök, akik mellett saját nagyapám, Pahlk is csak játszadozó gyermeknek tűnt volna...

Delum arcán a lángok fénye komor arckifejezést mutatott.

– Éppen ez nyugtalanít engem, Karsa Orlong. Azok a legendák, a dicső történetek olyan kort ábrázolnak, ami szinte semmiben sem különbözik a miénktől. Igen, több a hős, több a hőstett, de az életmódunkat tekintve teljesen ugyanolyan. Sőt, nekem úgy tűnik néha, hogy ezeknek a legendáknak pont a tanítás a célja, hogy mindenki megtanulja a viselkedési kódexet, az egyetlen helyes teblor életformát.

Barót bólintott.

– És a barlang vésett szavai magyarázattal szolgálnak mindenre.

– Leírja, hogy milyenek lennénk – fűzte tovább Delum. – Nem, inkább azt, hogy milyenek vagyunk!

– Nem számít – morogta Karsa.

– Legyőzött nép voltunk – folytatta Delum, mintha nem is hallotta volna Karsa szavait. – Csak maréknyi maradt belőlünk. – Felnézett, s tekintete találkozott Karsáéval a tűz fölött. – A fivéreink és a nővéreink közül, akiket a Szikla Arcainak áldoztak, hányan születtek tökéletlenül? Túl sok ujj a kézen és a lábon, száj szájpadlás nélkül, arc szem nélkül. Ugyanezt láttuk már a kutyáknál és a lovaknál is, Hadvezér. A hibák a belterjesség miatt alakulnak ki. Ez az igazság! A bölcs, aki a barlangban élt, tudta, hogy mi fenyegeti a népünket, ezért kitalálta, hogyan zárhatja el egymástól a családokat, hogyan tisztíthatja meg lassan zavaros vérünket – és kitaszították mint árulót a teblorok közül. Ott, a barlangban, egy régi bűntény szemtanúivá váltunk...

– Bukottak vagyunk – mondta Barót, s felnevetett.

Delum éles pillantást vetett rá.

– És ezen mi olyan vicces, Barót Gild?

– Ha magyarázni kell, Delum Thord, akkor nincs értelme...

Barót nevetése hallatán Karsa megborzongott.

– Mindketten elsiklotok a lényeg fölött...

– A lényeg fölött, ami szerinted nem létezik? – kérdezte Barót.

– A bukottak számára csakis egy cél létezhet – magyarázta Karsa. – Az, hogy újra felemelkedjenek! A teblorok valaha kevesen voltak, legyőzték őket. Ez a múlt. De már nem vagyunk kevesen! A legyőzöttséget sem ismerjük azóta! Ki merne a síkságról bemerészkedni a területeinkre? Azt mondom, eljött az idő, hogy elérjük a célunkat. A tebloroknak ismét fel kell emelkedniük!

– És ki fog minket vezetni? – vihogta Barót. – Ki egyesíti majd a törzseket? Nem tudom...

– Állj! – mondta Delum villogó tekintettel. – Barót Gild, szavaidból leplezetlen irigység árad. Azután, amit mi hárman véghez vittünk, azután, amit a hadvezérünk eddig elért, Barót Gild, szerinted elnyel még bennünket az ősök szelleme? Én azt mondom, már nem! Karsa Orlong most már azok között a hősök között sétál, és mi vele tartunk!

Barót lassan hátradőlt, lábát kinyújtotta a tűz mellett.

– Legyen igazad, Delum Thord... – A táncoló fény széles vigyort mutatott a harcos arcán, tekintete a lángokat fürkészte. – „Ki merne a síkságról bemerészkedni a területeinkre?” Karsa Orlong, kihalt völgyben utazunk. Nem él itt egy teblor sem. De vajon mi űzhette el őket? Lehet, hogy a bátor teblorokat ismét bukás fenyegeti...

Egy hosszú percig egyikük sem szólalt meg, aztán Delum újabb ágat dobott a tűzre.

– Lehet – mondta közben halkan –, hogy nem voltak hősök a szuniádok között.

Barót ismét jót nevetett.

– Igaz. A teblorok közé csak három hős született. Mit gondoltok, elég lesz ez?

– Még mindig több mint a kettő – csattant fel Karsa –, de ha kell, a kettő is elég lesz...

– Imádkozom a Hetekhez, Karsa Orlong, hogy sose fogjon el kétkedés.

Karsa rádöbbent, hogy a keze már kardjának markolatára fonódott.

– Aha, szóval ezt gondolod! Apja fia! Tehát azzal vádolsz, hogy gyenge vagyok, mint Szünüg?

Barót végigmérte Karsát, majd lassan megrázta a fejét.

– Az apád nem gyenge, Karsa Orlong. Ha kételyekről akarsz hallani, itt és most, azok Pahlk nevéhez fűződnek. Hozzá, és a dicső támadáshoz Ezüst-tó ellen...

Karsa ekkor már talpon volt, karddal a kezében. Barót meg sem mozdult.

– Nem látod azt, amit én! – mondta halkan. – Megvan a lehetőséged, hogy apád fia váljon belőled, Karsa Orlong. Hazudtam, amikor azt mondtam, szeretném, ha sosem kételkednél. Éppen ennek ellenkezőjéért imádkozom, Hadvezér. Imádkozom, hogy fogjon el téged a kétkedés, edzzen meg bölcsességgel. Azok a hősök a legendáinkban, Karsa Orlong... Borzalmasak voltak, igazi szörnyetegek, mert nem ismerték a kételyt, a bizonytalanságot!

– Állj elém, Barót Gild, mert nem öllek meg úgy, hogy a kardod ott van az oldaladon!

– Nem állok eléd, Karsa Orlong. Szalmás a hátam, és nem vagyok az ellenséged...

Delum előrelépett, keze tele volt földdel, amit a tűzre dobott a két harcos között.

– Késő van – motyogta –, és lehet, hogy úgy van, ahogy Barót Gild mondja, s nem vagyunk annyira egyedül ebben a völgyben, mint hisszük. Hadvezér, ma este csak szavak hangzottak el, nem történt semmi. Hagyjuk a vérontást akkorra, ha találkozunk valódi ellenségeinkkel.

Karsa állva maradt, s lenézett Barót Gildre.

– Szavak – morogta. – Igen, és a szavakért, amelyeket kimondott, Barót Gildnek bocsánatot kell kérnie.

– Én, Barót Gild, bocsánatot kérek azért, amit mondtam. Most pedig, Karsa Orlong, eltennéd végre azt a kardot?

– Figyelmeztetlek, hogy legközelebb nem úszod meg ennyivel! – mondta Karsa.

– Értem a figyelmeztetést.

*

A szuniád falut visszahódították a füvek és facsemeték. A faluba tartó és onnan kivezető ösvényeket csaknem teljesen benőtte már a szeder, de imitt-amott, a néhai házak kőlábazatán látszott a tűz és az erőszak nyoma.

Delum leszállt a lováról, és kutakodni kezdett a romok között. Pár perc után meg is találta az első csontokat.

– Egy rajtaütés, amely nem hagyott túlélőket – morogta Barót. Amikor Delum felegyenesedett, törött nyílvessző volt a kezében.

– Síkságiak tették. A szuniádok kevés kutyát tartottak, máskülönben nem érte volna őket ilyen felkészületlenül a támadás.

– Mostantól nem rajtaütésre készülünk, hanem háborúra – jelentette ki Karsa. – Az Ezüst-tóhoz nem úgy utazunk mint uriádok, hanem mint teblorok. És bosszút állunk! – Leszállt a lováról, és a zsákjából előszedett négy keményített bőrdarabot, amelyeket elkezdett felcsatolni Tomboló négy lábára, a szederbokrok ellen. A másik két harcos is követte a példáját.

– Vezess engem, Hadvezér! – mondta Delum, amikor elkészült, s visszalendült csatalovának hátára.

Karsa fogta a háromlábú kutyát, és ismét a lova hátára emelte, a hátsó kápa mögé. Visszaült, és Barótra pillantott. A nagydarab harcos szintén visszaült lova hátára. Tekintete felhős volt, amikor megszólalt.

– Vezess engem, Hadvezér!

– Olyan gyorsan fogunk haladni, amennyire csak a vidék engedi – kezdte Karsa, s közben a combjára emelte a háromlábú kutyát. – Amint átérünk ezen a völgyön, északnak fordulunk, aztán megint keletnek. Holnap estére már közel leszünk a Csont-szoroshoz, amely dél felé, az Ezüst-tóhoz visz.

– És mi lesz, ha út közben síkságiakkal találkozunk?

– Akkor, Barót Gild, elkezdünk trófeákat gyűjteni. De egyet sem hagyhatunk futni, mert a tanya elleni támadásnak teljesen meglepetésszerűen kell lezajlania – különben a gyerekek elmenekülnek előlünk!

Megkerülték a falut, s elértek az ösvényre, mely az erdőbe vezetett. A fák alatt gyérebb aljnövényzet tenyészett, így ügetésben haladhattak tovább. Idővel az út felfelé kanyarodott, a völgy oldalában. Alkonyatkor értek a tetőre. A harcosok megállították lovaikat, az állatok bőréről izzadság párolgott.

Elérkeztek a szakadék széléhez. Északon és keleten a lemenő nap ragyogó fényében, a horizonton hófödte hegycsúcsok sorakoztak fehér folyókkal az oldalukon. A harcosok előtt hatalmas, erdős medence helyezkedett el, a partoldal meredek volt, és legalább háromszáz méteres.

– Nem látok tüzeket – közölte Delum az árnyakba burkolózó völgyet fürkészve.

– Most észak felé kell mennünk, a perem mentén – mondta Karsa. – Itt nincs ösvény a partoldalban.

– A lovaknak pihenésre lenne szüksége – mondta Delum –, de idefent túlságosan szem előtt vagyunk, Hadvezér.

– Akkor gyalogosan vezetjük őket tovább – mondta Karsa, s leszállt a lováról. Amikor letette a háromlábú kutyát a földre, Marcang azonnal odasietett mellé. Karsa megfogta Tomboló kantárszárát, és elindultak egy vadcsapáson, amely vagy harminc méteren át követte a peremet, aztán valamivel lejjebb folytatódott – éppen annyival, hogy körvonalaik ne rajzolódjanak ki az ég hátterében.

Tovább mentek, míg az égen a csillagok meg nem tették útjuk egyötödét. Ekkor találtak egy magas falú kis zsákutcát az ösvény közelében, ahol le tudtak táborozni. Delum nekilátott a vacsorakészítésnek, míg Barót rendbe tette a lovakat.

Karsa magával vitte Marcangot és a párját, s felderítette az ösvény előttük lévő részét. Eddig nem találkoztak más nyommal, csak hegyi kecskékével és vadjuhokéval. A gerinc megtört, lassan ereszkedett, és Karsa tudta, hogy valahol előttük lesz majd egy folyó, amely az északi hegyvonulat vizeiből táplálkozik, és egy zuhatag, amely barázdát vág a szakadék sziklafalába.

Hirtelen mindkét kutya megugrott a félhomályban – bele is ütköztek Karsa lábába, ahogy visszafelé hátráltak egy másik kis beugróból. Amikor Karsa meg akarta simogatni Marcangot, hogy megnyugodjon, érezte, hogy a kutya reszket. Előhúzta a kardját. Beleszagolt a levegőbe, de nem érzett semmi gyanúsat, és nem is hallott semmit a sötét zugból, pedig elég közel volt, hogy még a lélegzetvételt is meghallja. Nem rejtőzhetett ott senki.

Előrelépett.

A zug közepén hatalmas kőtömb hevert, mely körül mindhárom oldalon csak félkarnyi hely maradt a magas sziklafalakig. A kőlap felülete sima volt, de úgy tűnt, mintha halvány, zöldes fény áradna magából a kőből. Karsa közelebb lépett, és lassan leguggolt a magányos kéz előtt, amely a kő közelebb eső sarka alól állt ki. Viharvert volt, de ép, a bőr tejszerű, de zöldes-kékes, a körmök töröttek, az ujjakat pedig fehér por borította. A kéz körül, ameddig az elért, minden csupa barázda volt, az ujjak mély árkokat vájtak a kőbe, kaotikus, kusza mintázatot hozva létre. Karsa látta, hogy a kéz nem teblor, de nem is síksági, hanem valahol a kettő között lehet a méretét tekintve; a csontok erőteljesek, az ujjak hosszúak és karcsúak, de túl sok volt bennük az ízület. Karsa jelenlétét felfedte valami – talán a lehelete, ahogy vizsgálódás közben közelebb hajolt a kőhöz –, mivel a kéz megrándult, és ujjait szétterpesztve lelapult. Karsa ekkor vette csak észre az eltéveszthetetlen jeleket: a kezet a múltban több állat is megtámadta – hegyi farkasok vagy még nagyobb állatok. Rágott volt, karmolt, de úgy tűnt, semmi sem törött el benne. A kéz ismét mozdulatlanná dermedt.

Karsa lépteket hallott, így felállt és megfordult. Delum és Barót érkeztek, kivont karddal. Karsa elébük sietett.

– A két kutyád visszarohant hozzánk – mondta Barót.

– Mit találtál, Hadvezér? – kérdezte Delum suttogva.

– Egy démont – felelte Karsa. – Örökre a kő alá zárták. Még mindig él.

– A Forkata...

– Lehet. Úgy tűnik, törzsünk legendáiban mégis sok igazság van...

Barót megkerülte, és közelebb lépett a kőlaphoz. Leguggolt a kéz mellé, hosszasan nézegette a homályban, majd felegyenesedett, és visszament társaihoz.

– A Forkata. A hegyek démona, Aki Békét Akart.

– A Szellemháborúk idején, amikor a régi isteneink még fiatalok voltak – mondta Delum. – Mondd, Karsa Orlong, mire emlékszel abból a történetből? Olyan rövid volt... nem több, csak néhány foszlány. A bölcsek maguk is bevallották, hogy a történet nagy része régen, még a Hetek ébredése előtt elveszett.

– Igen, csak foszlányok maradtak belőle – ismerte be Karsa. – A Szellemháborúk két, talán három invázióból álltak, és kevés közük volt a teblorokhoz. Idegen istenek és démonok küzdöttek. Csatáiktól megremegtek a hegyek, és a végén csak egy erő maradt talpon...

– Csak ebben a történetben említik Ikárium nevét – szólt közbe Delum. – Karsa Orlong, lehetséges, hogy a T'lan Imassok, akikről a bölcs barlangjában volt szó, a Szellemháborúk idején jártak itt, és ők győztek, de aztán elmentek, és sosem tértek vissza. Lehet, hogy pont a Szellemháború zilálta szét népünket...

Barót le sem vette a szemét a kőről.

– A démont ki kell szabadítani! – mondta végül.

Karsa és Delum is odafordultak, de szóhoz sem jutottak a meglepetéstől.

– Ne szóljatok közbe, míg be nem fejeztem a gondolatmenetet! – kérte Barót. – Tehát a Forkata állítólag azért jött a Szellemháborúba, hogy kibékítse a küzdő feleket. Ez szerepel az egyik történetfoszlányban. A démont ezért elpusztították. Ez egy másik részben van. Ikárium is véget akart vetni a háborúnak, de túl későn érkezett, és a győztesek tudták, hogy nem tudnák legyőzni őt, ezért meg sem próbálták. Ez szerepel egy harmadik történetfoszlányban. Delum Thord, a barlangban szintén szó volt Ikáriumról, ugye?

– Igen, Barót Gild. Ikárium adta a tebloroknak a Törvényeket, melyek biztosították a túlélést.

– Ennek ellenére, ha lett volna hozzá erejük, a T'lan Imassok őrá is kőlapot helyeztek volna. – Ezután Barót elhallgatott.

Karsa megfordult, és a kőlaphoz sétált. A belőle áradó fény helyenként egyenetlen volt, ami a varázslat korára utalt – kezdett szétfoszlani. A teblor bölcsek is dolgoztak varázserővel, de csak ritkán. Amióta felébredtek a Szikla Arcai, a varázslat látogatóként érkezett, és csakis az álom vagy a transz határain belül működött. A régi legendákban szerepeltek kirobbanó varázslathullámok meg átkokkal edzett félelmetes fegyverek, de Karsa úgy gondolta, ezeket csak azért találták ki, hogy a történetek izgalmasabbak legyenek. Elkomorodott.

– Nem értem ezt a varázslatot – mondta.

Barót és Delum csatlakoztak hozzá.

A kéz még mindig csak lapult, mozdulatlanul.

– Vajon a démon hallja a hangunkat? – tűnődött Delum.

– Ha hallja is, ugyan miért értené a szavunkat? – kérdezte Barót. – A síkságiak más nyelvet beszélnek. A démonoknak is biztosan van saját nyelvük.

– Mégis eljött, hogy békét teremtsen...

– Nem hall bennünket! – szólt közbe Karsa. – Csak megérzi, ha valaki vagy valami itt van a közelében.

Barót vállat vont, aztán leguggolt a kő mellé. Kinyújtotta a kezét, aztán némi habozás után letette a tenyerét a kőre.

– Se nem meleg, se nem hideg. Ez a varázslat nem nekünk szól.

– Tehát nem elriaszt, csak fogva tartja a rabot – találgatta Delum.

– Hárman együtt fel tudnánk emelni!

Karsa végigmérte Barótot.

– Mit akarsz itt felébreszteni, Barót Gild?

A nagydarab harcos felnézett, aztán felvonta a szemöldökét és elmosolyodott.

– A béke hozóját?

– A béke értéktelen.

– A teblorok között béke kell, hogy legyen, különben sosem egyesülhetnek a törzsek.

Karsa oldalra billentette a fejét, és fontolóra vette Barót szavait.

– Lehet, hogy már megőrült – motyogta Delum. – Vajon mióta lehet már ez alatt a kőtömb alatt?

– Hárman vagyunk – mondta Barót egyszerűen.

– De ez a démon abból az időből származik, amikor mi elbuktunk, és ha ezek a T'lan Imassok tették rá a követ, az azért történt, mert nem tudták megölni, így börtönbe zárták. Barót Gild, mi hárman nem állhatjuk útját ennek a lénynek!

– Hálával tartozik majd nekünk...

– Az őrület láza nem ismer barátokat.

Mindkét harcos Karsa felé fordult.

– Nem tudhatjuk, mi jár egy démon fejében – mondta ő. – De egy dolog biztosnak tűnik: megpróbálja védeni magát. Ez az egy szem kéz elriasztott már ki tudja, hány fenevadat. Ebben a cselekedetben én célt látok.

– Egy halhatatlan türelme – bólintott Barót. – Karsa Orlong, én is ugyanazt látom, mint te.

Karsa Delum felé fordult.

– Delum Thord, még mindig kételkedsz?

– Igen, Hadvezér, de erőmmel engedelmeskedem a parancsodnak, mert látom a szemeden, hogy döntöttél. Legyen!

A három uriád harcos ezután egy szó nélkül elhelyezkedett a kőlap három oldalán. Leguggoltak, és megragadták a kőlap szélét.

– Negyedik légvételre! – mondta Karsa.

A kőlap emelkedését csikorgó hang és porfelhő kísérte. Egy közös lendülettel a harcosok a falhoz lökték.

A lény az oldalán feküdt. A kőtömb hatalmas súlya valószínűleg csontokat nyomott ki a helyéből, és izmokat zúzott szét, de nem volt elég ahhoz, hogy legyőzze a démont, mivel az – talán évezredek alatt – kivájt egy egyenetlen gödröt furcsán hosszúkás teste felének. Az a keze, amelyik a teste alá szorult, először saját magának vájt helyet, aztán a csípőnek és a vállnak is. Mindkét meztelen talp valami hasonlón munkálkodhatott. Az alakot tompa szürke fátyolként lepte be a pókhálók és kőpor keveréke, s a kő alól felszabaduló, furcsán rovarszagú és állott levegő látványosan keveredett a frissel.

A három harcos csak állt, és a démont nézte.

Még nem mozdult, de már látszott, milyen furcsa az alkata. Hosszúkás végtagok, rengeteg ízület, holdvilág-sápadt, feszes bőr. Az arccal lefelé lévő fejből kékesfekete haj nőtt kuszán, mint a finom gyökérzet a kövön. A démon meztelen volt, és nőnemű.

A végtagok megrándultak.

Barót közelebb merészkedett, és halk, megnyugtató hangon szólalt meg.

– Szabad vagy, démon! Mi teblorok vagyunk, az uriád klánból. Ha szeretnéd, segítünk neked. Csak mondd, hogy mire lenne szükséged!

A végtagok rángatózása abbamaradt, már csak remegtek, egészen finoman. A démon lassan felemelte a fejét. A kéz, amely az örök sötétségre kárhoztatott, kiszabadult a test tömege alól, s a démon a kőlap fölött megmozgatta. Ujjai átvágták hajtincseit, és a tincsek porrá omlottak. A kéz a másik kézhez hasonló helyzetben elnyugodott a sziklán. A kar izmai megfeszültek, aztán a vállé és a nyaké is – a démon lassan, reszketve felemelkedett. A haj fekete porfelhőként hullott köré, míg végül előtűnt sima, fehér fejbőre.

Barót már lépett, hogy kisegítse a gödörből, de Karsa útját állta.

– Ne, Barót Gild! Szegény elég ideig érezte az idegen nyomást. Nem hiszem, hogy szeretné, ha hozzáérne valaki. Szerintem soha többé nem engedi majd, hogy hozzáérjenek.

Barót felhős tekintete egy pillanatra megpihent Karsán, majd a harcos felsóhajtott.

– Karsa Orlong, szavaidban bölcsességet érzek. Újra és újra meglepődöm rajtad – nem, nem akartalak megsérteni! Inkább csodálatot érzek – kérlek, bocsáss meg éles szavaimért...

Karsa vállat vont, s tekintete visszavándorolt a démonra.

– Mostantól csak várnunk kell. Vajon ismerik a démonok az éhséget? A szomjúságot? Ebben a torokban évszázadok óta nem volt víz, a gyomra rég elfeledhette, hogy mi a dolga, a tüdeje akkor jutott utoljára levegőhöz, amikor rárakták a követ. Szerencse, hogy este van, mert a napfény biztosan égetné a szemét... – Ekkor elhallgatott, mert a négykézlábra emelkedett démon fölemelte a fejét, így most először megpillanthatták az arcát is.

Bőre, akár a csiszolt márvány, hibátlan volt, vastag szemöldöke alatt hatalmas éjkék szeme száraznak, laposnak tűnt, akár az ónix több réteg por alatt. Magasan ülő járomcsontja kiugrott a bőre alól, széles száján kristályok reszkettek.

– Nincs benne semmi víz – mondta Delum. – Semennyi. – Hátrált, majd a táborhely felé indult.

A nő lassan felült, majd megpróbált feltápászkodni. Nehéz volt csak állni és nézni, de a két harcos visszafogta magát, s csak azt figyelték, hogy ha elesne, el tudják kapni. Úgy tűnt, a nő ezt észlelte, és a szája sarka felkunkorodott. Ez az egyetlen kis mozdulat egészen megváltoztatta az arcát, és Karsának válaszként nagyot dobbant a szíve. Mosolyog saját állapotán. Ez az első érzése a kiszabadítással kapcsolatban. Szégyelli magát, mégis meglátja a helyzet komikus voltát. Halld meg szavam, Urugal a Megkötött – akik ezt tették velem, megbánják még bűneiket, ha ők vagy leszármazottaik még életben vannak. Ezek a T'lan Imassok – mostantól ők az én ellenségeim. Én, Karsa Orlong, ezt fogadom!

Delum egy vizestömlővel tért vissza, s a léptei lelassultak, amikor meglátta, hogy a nő felegyenesedett. Vékony volt, teste csupa szöglet és hajlat. Melle magasan ült, széttartott, a szegycsontja élesen kirajzolódott. Úgy tűnt, túl sok bordája van. Magassága elérte a teblor gyermekekét. Látta a vizestömlőt Delum kezében, de nem nyúlt érte. Ehelyett megfordult, és lenézett arra a helyre, ami annyi időn át a börtöne volt. Karsa látta, hogy emelkedik és süllyed a mellkasa, de egyébként a démon nem mozdult.

– Te vagy a Forkata? – kérdezte végül Barót.

A nő ránézett, és megint felragyogott az a félmosoly.

– Mi teblorok vagyunk – folytatta Barót, s ennek hallatán a nő mosolya kiszélesedett. Karsa úgy látta, a felismeréstől, melybe enyhe megvetés is keveredett.

– Ért téged – mondta Barótnak.

Delum közelebb merészkedett a vizestömlővel. A nő ránézett, és megrázta a fejét. Delum megtorpant. Karsa ekkor látta csak, hogy a poros jelleg eltűnt a nő szeméből, és az ajka is teltebbé vált.

– Kezd felépülni – jegyezte meg.

– Csak a szabadságra volt szüksége – tette hozzá Barót.

– Úgy gyógyul, mint a moha éjjel, ha nappal megkeményítette a napfény – mondta Karsa. – Szomját a levegőben lévő víz csillapítja...

A nő hirtelen felé fordult, a teste megmerevedett.

– Ha megbántottalak valamivel...

Karsa levegőt sem tudott venni, a démonasszony máris a nyakában volt. Öt nagy ütés érte a testét, és a földön találta magát hanyatt fekve, s a talajon mintha vöröshangyák futkároztak volna alatta. Tüdejéből kiszorult a levegő. Testét átjárta a fájdalom – mozdulni sem bírt.

Meghallotta Delum csatakiáltását, de az furcsa véget ért. Hallotta, hogy egy másik test is a földhöz csapódik.

Barót is felkiáltott.

– Forkata! Maradj, kérlek! Hagyd őt!

Karsa felpislogott, s a könnyeken át látta, hogy a démonasszony arca az övé fölött lebeg. Közelebb hajolt, a szeme már úgy ragyogott, mint a szurok, az ajka telt volt, és a csillagfényben csaknem bíborvörösnek látszott. Reszelős hangon, a teblorok nyelvén szólt hozzá.

– Nem hagynak el téged, ugye? Ezek, akik valaha ellenségeim voltak. Úgy tűnik, nem volt elég, hogy széttörték a csontjaikat. – A tekintete ellágyult. – A te néped jobb sorsot érdemelt volna. – Lassan elhátrált. – Úgy érzem, várnom kell még. Várni, hogy meglássam, mi lesz belőled, s csak aztán döntöm el, hogy megajándékozlak-e, harcos, végtelen békémmel.

Barót most pár méterrel arrébb szólalt meg.

– Forkata!

A nő felegyenesedett, és hihetetlenül lágy mozdulattal megfordult.

– Messze jutottatok, hogy így kifacsarjátok a nevemet – a sajátotokról már nem is beszélve. Én Forkruli Támadó vagyok, ifjú harcos – nem pedig démon. A nevem Nyugalom, a Béke Hozója vagyok, és figyelmeztetlek, hogy igen erős késztetést érzek, hogy békét osszak, úgyhogy vedd le a kezedet a fegyveredről!

– De hiszen kiszabadítottunk! – méltatlankodott Barót. – Mégis leteperted Karsát és Delumot!

A nő felnevetett.

– Ikárium és azok az átkozott T'lan Imassok nem lesznek túl boldogok, hogy tönkretettétek a munkájukat. Persze Ikárium valószínűleg nem is emlékszik semmire, a T'lan Imassok pedig messze járnak. Nos, második esélyt nem hagyok nekik. Viszont ismerem a hálát, így ezt meg is kapod tőlem, harcos. Karsa nevű társad kiválasztott. Ha csak egy keveset is elárulnék abból, amit megéreztem, arra törekednél, hogy megöld őt, de ennek nem lenne értelme – az, aki eszközként használja, egyszerűen csak választana helyette egy másikat. Ne tedd hát! Figyeld a barátodat! Őrködj fölötte! Eljön az idő, amikor majd megváltoztathatja a világot. Amikor ez az idő eljön, én is ott leszek, mert én hozom a békét. Amikor eljön az idő, ne őrizd őt tovább! Lépj hátra, ahogy most is tetted!

Karsa szaggatottan teleszívta sajgó tüdejét levegővel, s rögtön elkapta a hányinger. Az oldalára fordult, és a zsíros jellegű kőre hányt. Öklendezés és köhögés közben hallotta, hogy a Forkruli Támadó – a Nyugalom nevű asszony – elsiet.

Egy perc múlva Barót már ott térdelt Karsa mellett.

– Delum Thord csúnyán megsérült, Hadvezér – mondta. – Folyadék csorog ki a fején lévő sebből. Karsa Orlong, én már bánom, hogy kiszabadítottuk ezt a... lényt. Delumnak kételyei voltak, mégis...

Karsa köhögött, köpött egyet, majd küzdve a mellkasát gyötrő fájdalom ellen, talpra kecmergett.

– Nem tudhattad, Barót Gild – motyogta, s a könnyeit törölgette közben.

– Hadvezér, nem húztam elő a fegyveremet. Nem keltem a védelmedre, ahogy Delum Thord tette...

– S ennek köszönhetjük, hogy hármunk közül legalább te nem sérültél meg – vágott közbe Karsa. Odaballagott, ahol Delum feküdt keresztben az ösvényen. Úgy tűnt, egyetlen ütéssel repült idáig. Homlokán négy mély árok éktelenkedett, s a széthasadt bőr alól kilátszó csont réseiből sárgás folyadék szivárgott. A démon az ujjaival ütötte át a csontot... Delum szeme tágra nyílt, de zavaros volt. Arcának bizonyos részei löttyedté váltak, nem érte el őket az érzelem és a tudat. Barót is odalépett melléjük.

– Látod? A folyadék átlátszó. Ez tudat-vér. Delum Thord egy ilyen sérülés után nem térhet vissza mellénk teljes épségben...

– Nem – mormogta Karsa –, nem fog teljesen visszatérni. Akik tudat-vért vesztenek, sosem térnek vissza egészen.

– Az én hibám!

– Nem, Delum Thord hibát követett el, Barót Gild. Meghaltam talán? A Forkata úgy döntött, nem öl meg engem. Delumnak is azt kellett volna tennie, amit te tettél – vagyis semmit.

Barót arca összerándult.

– Beszélt hozzád, Karsa Orlong. Hallottam a suttogást. Mit mondott?

– Nem sokat értettem belőle, csak azt, hogy béke gyanánt halált oszt.

– Legendáink idővel elhomályosultak...

– Igen, Barót Gild. Gyere, be kell kötöznünk Delum Thord sebeit! A tudat-vér meggyűlik és megkeményedik majd a kötésben, és elzárja a sebet. Talán akkor már nem folyik belőle olyan sok, és Delum Thord mégis visszatér társai közé...

A két harcos elindult a táborhely felé. Amikor visszaértek, látták, hogy a kutyák összebújtak és dideregnek. A tisztás közepén ott voltak Nyugalom nyomai. Az asszony dél felé indult.

*

A szakadék szélén hideg szél söpört végig. Karsa Orlong a sziklának dőlve üldögélt, és Delum Thordot figyelte, aki négykézláb mászkált a kutyák között. Néha kinyújtotta a kezét, és magához húzta az ebeket, hogy simogassa őket, összeszagoljon velük. Delum Thord torkából halk, búgó hang tört elő, arcát sosem hagyta el a torz mosoly.

A kutyák vadászok voltak. Az emberi kéz érintését savanyú arccal fogadták, időnként odamorogtak, odakaffogtak Delum Thordnak, aki azonban ügyet sem vetett a haragjukra. Marcang, aki Karsa lábánál feküdt, álmos tekintettel figyelte Delum mászkálását a falka tagjai között.

Delum Thordnak több mint egy napjába került a visszatérés, s az úton elveszett a harcos énjének nagy része. Eltelt egy újabb nap, Karsa és Barót várták, hátha javul egy kicsit az állapota, hátha a tompa tekintetben értelem villan, hátha visszatalál még Delum Thord az igazi társai közé. De nem történt semmilyen változás. A harcos ügyet sem vetett rájuk – csak a kutyákat látta.

Barót korábban elment vadászni, de ahogy telt-múlt az idő, Karsa kezdte sejteni, hogy Barót Gild valami más okból kerüli a tábort. A démon kiszabadítása elvette tőlük Delum Thordot, s a katasztrófa fő okozója Barót volt. Karsa nem igazán értette az ilyen érzelmeket, az önsanyargatást meg a bűntudatot. Szerinte Delum volt a hibás, hiszen kardot rántott a démon ellen. Karsa sajgó oldala kézzel fogható bizonyítéka volt a Forkruli Támadó harci képességeinek – gyorsabb és erősebb mozdulatokkal támadott, mint bármi vagy bárki, akit Karsa eddigi életében látott, vagy akivel szembekerült. A három teblor gyereknek tűnt hozzá képest. Delumnak ezt rögtön át kellett volna látnia, és vissza kellett volna fognia magát, mint ahogy azt Barót tette. A harcos rosszul döntött, és most a kutyák között mászkál. A Szikla Arcaiban nem volt szánalom az ostoba harcosok iránt – miért szánta volna hát Karsa a társát? Barót Gild ostorozta önmagát, és a szánalomból édes nektárt kevert, amitől aztán részegen kóválygott fel s alá. Karsának fogytán volt már a türelme. Indulni kellett tovább. Ha bármi visszahozhatja még Delum Thordot önmagába, akkor az csakis a harc lehet, a vér dobolása az erekben, amely feléleszti a lelket.

Léptek hallatszottak a felső ösvény felől. Marcang odafordította a fejét, de csak egy pillanatra.

Barót Gild érkezett, egy vadkecske tetemével a vállán. Megállt, szemügyre vette Delum Thordot, aztán ledobta a kecskét a földre. Annak hangosan összeverődtek a patái. Elővette a mészároskését, és letérdelt a kecske mellé.

– Egy újabb napot vesztettünk – szólalt meg Karsa.

– Ritka erre a vad – felelte Barót, s közben felvágta a kecske hasát.

A kutyák várakozón félkörbe állták, és Delum is elfoglalta a helyét a körükben. Barót átvágta a hasfalat, és elkezdte az állatok felé dobálni a véres belső szerveket. Egyik sem mozdult. Karsa meglapogatta Marcang oldalát, aki feltápászkodott, és nagy kegyesen odacammogott a felajánlott falatokhoz. Háromlábú társa ott ügetett mögötte. Marcang végigszimatolta a belsőségeket, aztán kiválasztotta a májat, míg párja a szív mellett döntött. Mindketten elügettek a szerzeményükkel. A többi kutya ezután lecsapott a maradékra, fogvicsorgatva küzdöttek a falatokért. Delum Thord a fogát mutogatva elszedett egy fél tüdőt az egyik kutyától, majd elvonult a zsákmánnyal, és ráhasalt. Karsa figyelte, ahogy Marcang odaüget Delum Thordhoz, és látta, hogy Delum nyüszögve eldobja a tüdődarabot, majd lelapul, s megadóan lehajtja a fejét. Marcang megnyalogatta a belsőség körüli vértócsát, majd visszatrappolt a saját vacsorájához.

– Marcang falkájának mostantól eggyel több tagja van – morogta Karsa. Nem jött válasz, így Barótra nézett, s látta, hogy a harcos iszonyodva nézi Delumot. – Látod a mosolyát, Barót Gild? Delum Thord boldogságra lelt, és ez azt jelenti, hogy nem fog már ennél jobban közeledni hozzánk, mert ugyan mi oka lenne rá?

Barót lenézett véres kezére, és a haldokló fényben vöröslő késre.

– Te nem ismered a gyászt, Hadvezér?

– Nem. Ő nem halt meg.

– Tán jobb lenne, ha meghalt volna! – csattant fel Barót.

– Akkor öld meg!

Barót szemében nyers gyűlölet villant.

– Karsa Orlong, mit mondott neked a démon?

Karsa a váratlan kérdés hallatán elkomorodott, majd vállat vont.

– Elátkozott a tudatlanságomért. Szavai nem sebeztek meg, mert közömbös voltam a mondanivalója iránt.

Barót szeme összeszűkült.

– Levonod hát a tanulságot a történtekből? Hadvezér, mostantól nem vagy a vezetőm. Nem segítelek ebben az átkozott háborúban. Túl sokat vesztettünk...

– Gyengeség lakozik benned, Barót Gild. Ezt egész úton tudtam. Sőt, már évek óta tudom. Nem vagy más, mint amivé Delum Thord lett, és ez a tudat gyötör annyira. Tényleg azt gondoltad, hogy mind sértetlenül térünk majd vissza erről az útról? Azt hitted, az ellenség nem érhet el minket?

– Ezt te hitted...

Karsa harsányan felnevetett.

– Ostoba vagy, Barót Gild! Mit gondolsz, hogy jutottunk el idáig? A ratiádok és a szuniádok földjén át? A csatákon át? A győzelem nem a Hetek ajándéka volt. A sikert mi magunk kapartuk ki a kardunk élével, az ügyességünkkel és az én vezetésemmel. De nem láttál bennem mást, csak vakmerőséget, az ifjú, tapasztalatlan harcosok vakmerőségét. Értékesebbnek érezted magad, és ez megnyugtatott. Semmiben sem állsz fölöttem, Barót Gild.

Barót Gild csak állt, szeme tágra nyílt, vértől vöröslő keze reszketett.

– És most – folytatta Karsa –, éld túl! Éld túl ezt az utazást! Élj túl engem, aztán javaslom, hogy vedd át újra a követők leckéjét! Az életed a vezetőd kezében van. Kövess engem a dicső győzelembe, Barót Gild, vagy hullj el út közben! Akárhogy is lesz, én az igaz történetet fogom elmondani! Nos, mit akarsz?

Barót sápadt, széles arcára kiült az érzelmi vihar. Szaggatottan kapkodta a levegőt.

– Én vezetem ezt a csapatot, csakis én – mondta Karsa halkan. – Kihívsz engem?

Barót lassan leült a földre, a sarkára, megforgatta markában a kést, tekintete pedig lassan Karsa tekintetébe fúródott.

– Hosszú ideje szeretők vagyunk már, Napcsók és én. Te nem tudtál semmit, mi pedig jókat nevettünk az esetlen próbálkozásaidon. Mindennap közénk álltál, büszke szavakkal, mindig kihívtál engem, próbáltál ellehetetleníteni a szemében. De magunkban nevettünk, Napcsók meg én, és az éjszakákat összebújva töltöttük. Karsa Orlong, lehet, hogy te leszel az egyetlen, aki visszatér a faluba – sőt, azt hiszem, erről mindenképpen gondoskodni fogsz, ezért az életem már egy fabatkát sem ér –, de ettől nem félek. Amikor visszatérsz a faluba, Napcsókot elveszed feleségül. Ám egyvalamit nem felejtesz majd el a halálod napjáig sem: Napcsók esetében nem én voltam, aki követett, hanem te. És bármit teszel, ezen nem változtathatsz.

Karsa lassan elvicsorodott.

– Napcsók? A feleségem? Nem hiszem. Nem, ehelyett kitagadtatom a törzzsel, amiért szeretkezett egy férfival anélkül, hogy a felesége lett volna. Kitagadják majd, és azután magamnak követelem – mint rabszolgámat...

Barót Karsára vetette magát, a kés megvillant a kezében. Karsa hátát a falnak vetve csak oldalra gurulva védekezhetett, így nem tudott talpra állni, amikor Barót ráugrott, fél karral átfogta a nyakát, hátrahúzta, a kése pengéje pedig végigszaladt a mellkasán, hegye a torka felé szaladt...

Ekkor a kutyák rájuk támadtak – a becsapódás velőtrázóra sikeredett, csontok rezzentek, fogsorok csattogtak, fogak mélyedtek a bőrpáncélokba. Barót felsikoltott, elhúzódott, karja eltűnt Karsa nyakáról. Karsa a hátára gördült, és látta, hogy harcostársa tántorog, mindkét karjáról kutyák lógtak, Marcang pedig a csípőjébe mélyesztette a fogsorát, onnan lógott. A többi kutya is rávetette magát, újabb fogást keresve. Civakodtak, némelyik nagyot puffant a földön.

– El onnan! – mennydörögte Karsa.

A kutyák összerezzentek, elengedték a zsákmányukat, és el is hátráltak, de azért még mindig morogtak. Karsa, miközben feltápászkodott, látta, hogy oldalt ott lapul Delum is a többiek között, arcára vad, őrült mosoly ül ki, szeme csillog, keze lelóg szinte a földig, és néha meg-megrándul. Aztán, amikor tekintete Delumon túlra vándorolt, Karsa ledermedt. Sziszegett, mire a kutyák azonnal elhallgattak.

Barót négykézlábra emelkedett, és felemelte a fejét. Karsa intett, majd egy bizonyos irányba mutatott. Előttük az ösvényen fáklyák fénye villant. Még vagy százlépésnyire lehetett tőlük a fény, de egyre közeledett. Mivel a zsákutcában megrekedtek a hangok, nem valószínű, hogy a közeledők meghallhatták a csatazajt.

Karsa már ügyet sem vetett Barótra, csak fogta a kardját, és elindult a fény irányába. Úgy gondolta, ha szuniádok közelednek, akkor az óvatlanságuk végzetes lesz. De valószínűbbnek tűnt, hogy az érkezők síkságiak. Ahogy árnyékról árnyékra haladva lopakodott előre az ösvényen, látta már, hogy vagy féltucatnyi fáklya lobog – vagyis nagyobb csapattal van dolga. Már hallotta a hangjukat is – a síkságiak ronda nyelvén beszéltek.

Barót megérkezett mellé. Neki is a kezében volt a kardja. Karján a fognyomokból vér szivárgott, akárcsak a csípőjén lévő sebből. Karsa komoran ránézett, majd intett, hogy lépjen vissza. Barót fintorogva visszahúzódott.

A síkságiak ahhoz a helyhez jöttek, ahol a démon börtöne volt. A fáklyák fénye vad táncot járt a magas sziklafalakon. A hangok erősödtek, izgatottabbá váltak. Karsa hangtalanul előreosont, egészen a fénykör széléig. Kilenc síkságit látott, akik a zsákutcában lévő, immáron üresen ásító gödör körül álltak. Ketten sok páncélt és fegyvert viseltek, volt sisakjuk, karjukon nehéz számszeríjat cipeltek, szíjukról hosszú pengéjű kard lógott. A kis beugró bejáratának két oldalán álltak, és az ösvényt figyelték. Az egyik oldalon négy hímnemű síksági állt földszínű ruhában, befont és a mellcsont fölött összekötözött hajjal, fegyvertelenül.

A maradék három síksági amolyan felderítőféleség lehetett, ők szűk bőrruhát hordtak és kisebb íjjal, vadászkéssel fegyverkeztek fel. Szemöldökük fölött törzsi tetoválások sorakoztak. Egyikük a csapat főnöke lehetett, mivel kemény hangon beszélt, mintha éppen utasításokat osztana. A másik két felderítő a gödör mellett guggolt, és a sziklás talajt fürkészte. Mindkét őr a fénykörön belül állt, így gyakorlatilag vakok voltak – nem láthattak semmit, ami a fénykörön kívül történt. Egyikük sem tűnt különösebben ébernek.

Karsa megmarkolta vérkardját, tekintete a hozzá közelebb álló őrre tapadt. Aztán támadásba lendült. A fej lerepült a nyakról, vér spriccelt a levegőbe. Karsát a lendület már vitte is tovább oda, ahol a másik őr állt, de legnagyobb meglepetésére a síksági már nem volt ott. A teblor szitkozódva fordult egyet, és a három felderítőre támadt.

Ők közben szétszéledtek, s fekete vaspengéik is ott sziszegtek már a levegőben. Karsa felnevetett. Nem sok olyan hely volt a szűkös kis zugban, ahová ne ért volna el a keze, és az egyetlen menekülési útvonal rajta keresztül vezetett. Az egyik felderítő kiáltott valamit, majd nekiugrott. Karsa fakardja lecsapott, s előbb ínba, majd csontba hatolt. A síksági felsikoltott. Karsa ellépett az összeroskadó alak mellett, és kirántotta belőle a fegyverét.

A másik két felderítő eltávolodott egymástól, és két oldalról próbáltak Karsára támadni. Az egyikkel egyelőre nem is foglalkozott – de érezte, hogy annak vadászkése áthatol a bőrpáncélján, és felhasítja a bőrét valahol a bordái fölött –, csak hárította a másik fegyverét, és még mindig kacagva betörte a fejét a kardjával. A másik felderítővel egy visszakézből lendített csapás végzett – az áldozat a lendülettől a falig repült.

A négy hosszú ruhás alak csak nézte Karsát, s egyikük sem mutatott félelmet. Halkan kántáltak. Előttük a levegő furcsán felragyogott, aztán lángok villantak elő a semmiből, és a tűz Karsa felé indult a levegőben. Olyan érzés volt, mintha száz meg száz karom tépne a bőrébe, kezek püfölnék mindenét, még az arcát és a szemét is. Karsa kissé összébb húzta magát, és átsétált a tűzön. A tűz szétterjedt, lángok szaladtak az éjszakai égbolt felé. Karsa egy morgással lerázta magáról a tüzet, és a négy síksági felé indult.

Arckifejezésük, amely egy perccel korábban még magabiztosságot és nyugalmat hirdetett, most hitetlenkedést és hamarosan félelmet is sugallt, ahogy Karsa kardja feléjük lendült. Pont olyan könnyen meghaltak, mint a többiek, így a teblor pár pillanat múlva már rángatózó haldoklók között állt, kardjáról pedig csöpögött a sötét, csillogó vér. A földön fáklyák hevertek, s füstös fényük tovább táncolt a sziklafalakon.

Barót Gild is berobogott a képbe.

– A második őr elfutott az ösvényen, Hadvezér! – jelentette. – A kutyák már követik.

Karsa csak morgott valamit.

– Karsa Orlong, leölted az első csapat gyereket. A trófeák mind téged illetnek.

Karsa lehajolt, és megfogta a lábánál heverő egyik hulla ruharedőkbe rejtett kezét.

Aztán felegyenesedett, és felemelte a síksági hullát is a levegőbe, ahol szemügyre vette az apró végtagokat, az apró fejet és a furcsa hajfonatokat. Az arc ráncos volt, mint a tebloroknál az öregeké, több évszázad után, de az arckifejezés inkább egy teblor újszülöttére emlékeztette.

– Úgy visítottak, mint a kisbabák – mondta Barót Gild. – A legendák igazat szóltak, Hadvezér. Ezek a síkságiak tényleg olyanok, akár a gyerekek.

– És mégsem – mondta Karsa a halálba sikló öreg arcot figyelve.

– Könnyen meghaltak.

– Igen, így volt – felelte Karsa, majd elhajította a holttestet. – Barót Gild, ezek itt a mi ellenségeink. Követed a Hadvezéredet?

– Ebben a háborúban igen – felelte Barót. – Karsa Orlong, többet ne beszéljünk a... falunkról. A köztünk lévő feszültség várhat a visszatérésünkig.

– Rendben.

A falkából két kutya nem tért vissza, és Marcang meg a többiek tartásából semmi sem árulkodott győzelemről, miközben visszafelé battyogtak a tábor felé hajnalban. A magányos őr meglepő módon elmenekült. Delum Thord, aki lelkesen ölelte Marcang háromlábú párját – egész éjjel így aludtak –, nyüszítve lelkendezett a visszatérők láttán.

Barót átpakolta a felszereléseket Karsa csatalováról és a saját lováról is Delum hátasára, mert nyilvánvaló volt, hogy Delum Thord nem tud többé lovagolni, és a kutyákkal halad tovább, futva.

Éppen indultak volna, amikor Barót megszólalt.

– Lehet, hogy az őr az Ezüst-tótól jött. Figyelmeztethet mindenkit, hogy közeledünk!

– Meg fogjuk találni – felelte Karsa, aki guggolva fűzte fel az utolsó trófeákat a bőrszíjára. – Csak úgy menekülhetett el a kutyák elől, ha magasra mászott, vagyis nem menekült gyorsan. Keresni fogjuk a nyomait. Ha egész éjjel menekült, akkor fáradt lesz. Ha nem, akkor meg nem lehet messze. – Karsa felegyenesedett, maga elé tartotta a fülekből és nyelvekből álló nyakláncot, kicsit elnézegette a kis, aszott tárgyak füzérét, majd a nyakába akasztotta a hordozható trófeagyűjteményt. Felült Tomboló hátára, és megragadta a gyeplőt. Marcang falkája előttük rohant, és felderítette az ösvényt. Delum Thord is köztük szaladt, karjában a háromlábú kutyával.

Elindultak.

Kevéssel dél előtt az utolsó síksági nyomaira bukkantak, harminclépésnyire a két hiányzó kutya tetemétől – a két állattal nyílvessző végzett. Vas páncéldarabok, csatok és szíjak hevertek a földön, vagyis a síksági könnyített a terhein, úgy haladt tovább.

– Ez a gyermek elég okos – jegyezte meg Barót Gild. – Hallani fog minket, mielőtt még meglátnánk, és csapdát állít. – A harcos tekintete Delumra villant. – Több kutyát is elveszíthetünk...

Karsa megrázta a fejét Barót szavai hallatán.

– Nem állít nekünk csapdát, mert abba belehalna, és ezt ő is tudja. Ha utolérjük, megpróbál majd elbújni. A menekülés az egyetlen esélye, fel a sziklafalon, aztán addig marad fent, amíg le nem hagyjuk – így tehát nem érhet előbb az Ezüst-tóhoz, mint mi.

– Hát nem vadásszuk le? – kérdezte Barót meglepetten.

– Nem. Megyünk a Csont-szoroshoz.

– Követ majd bennünket. Hadvezér, egy szabadon kószáló ellenség a hátunk mögött...

– Egy gyermek. Azok a nyilak megölhetnek egy kutyát, de bennünk, teblorokban csak annyi kárt tehetnek, mint egy ágacska. A páncélunk felfogja a kis nyilakat.

– Jó lehet a szeme, Karsa Orlong, ha megölte két kutyánkat is a sötétben. Oda céloz majd, ahol testünket nem védi páncél.

Karsa vállat vont.

– Akkor a szoroson túl le kell őt hagynunk.

Folytatták útjukat. Az ösvény ahogy emelkedett, úgy lett egyre szélesebb, s a szakadék pereme észak felé haladva egyre csak magasodott. Gyors ügetésben sebesen maguk mögé utasították a mérföldeket, míg a délután közepén nagy ködfoltok közé érkeztek, és mély, dübörgő hangot hallottak elölről.

Az ösvény hirtelen meredeken a semmibe bukott előttük. Karsa megállította a lovat a forgolódó kutyák között, és leszállt. A szakadék fala meredek volt. A peremen túl, a harcostól balra a folyó vagy ezer méter mély szakadékot vájt a hegybe, elért egy sziklapadig, ahonnan még vagy ezer métert zuhant a ködös völgy mélyébe. Tucatnyi vagy még annál is több vékonyka ér tört elő a szakadék két oldalában lévő repedésekből. Karsa csak egypercnyi szemlélődés után döbbent rá, hogy a látvánnyal valami nem stimmel. Elértek a szakadék peremének legmagasabb pontjára. A síkságon természetes medret vájó folyó nem illett a hegyek közé. Mi több, a kisebb vízesések nem egy vonalban törtek elő a szakadék falából, hanem elszórtan, mintha a hegy mindkét fele tele lenne vízzel.

– Karsa Orlong! – Barót alig tudta túlkiabálni a vízesések robaját. – Valaki – talán egy ősi istenség – félbetört egy hegyet. Ezt a szakadékot nem a folyó vájta! Nem, inkább mintha egy óriási fejsze ütötte volna... És a seb... vérzik!

Karsa nem válaszolt, csak megfordult. Tőle jobbra kanyargós, sziklás ösvény vezetett le a partoldalban – egy nedvesen csillogó, agyagos, törmelékes út.

– Ez a lefelé vezető út? – Barót megkerülte Karsát, majd kétkedőn visszafordult a Hadvezérhez. – Ez lehetetlen! El fog tűnni a talpunk alól! Eltűnik a lovak patája alatt, szétomlik! Úgy zuhanunk majd lefelé a hegyoldalon, mint a kövek!

Karsa leguggolt, felvett egy kavicsot, majd ledobta az ösvényre. Ahol a kavics először a földre ért, a paladarabok megfordultak, megremegtek, majd hullámokban megindultak a kavics nyomában lefelé, s eltűntek a ködben.

Széles, durván munkált lépcsőfokok tűntek elő. Mind csontból épültek.

– Úgy van, ahogy Pahlk mondta – mormogta Karsa, mielőtt visszafordult Baróthoz. – Gyere, az ösvény már vár bennünket.

Barót tekintete felhős volt.

– Igen, Karsa Orlong. Talpunk alá az igazság simul.

Karsa elkomorodott.

– Ez csak út lefelé a hegyről, Barót Gild, semmi több.

A harcos vállat vont.

– Fejet hajtok, Hadvezér.

Elindultak lefelé, Karsával az élen. Méretüket tekintve a csontok síksági emberektől származhattak, de valahogy vastagabbak, robusztusabbak voltak, s megkövültek. Helyenként agancsok, szarvak látszottak, valamint művészien faragott, nagy állatok koponyájából készített sisakok. Egy egész hadsereget mészároltak le itt, s csontjukból lépcső épült. A köd miatt gyorsan átvizesedett a felület, de a lépcsőfokok szélesek, biztonságosak voltak, s hátrafelé dőltek, hogy ne csússzon meg rajtuk olyan könnyen az ember. A teblorok tempóját csak a csatalovak óvatossága fogta vissza.

Úgy festett, hogy a Karsa kezéből elhajított kavics megtisztította a lépcsőt egészen a széles sziklapárkányig, amelyen a folyó kicsit megpihent, mielőtt fejest ugrott volna a völgybe. Baljukon egyre szilajabb dübörgéssel rohant a víz, jobbjukon pedig egyre magasabbra nyúlt a nyers, cikcakkos sziklafal. A harcosok már ezerméteres mélységbe ereszkedtek, és minden egyes lépéssel egyre nagyobb lett a homály körülöttük.

A vízesés felőlük lévő oldalán halovány, szellemszerű fények és sötét, átláthatatlan ködfoltok váltakoztak a sziklapárkány fölött. A csontok egyfajta talajszintet alkottak, egészen a függőleges sziklafalig, és úgy tűnt, ez a talajréteg a dübörgő, szilajul vágtázó folyó vize alatt is folytatódik. Alig húszlépésnyire álltak a víztől.

A lovaknak pihenésre volt szükségük. Karsa figyelte, ahogy Barót elsétál a folyóhoz, majd Delumra pillantott, aki Marcang falkájában kuporgott, nedvesen, reszketve. A csontokból áradó halovány fény jegesen hideg leheletet hordozott magában. A környezet mindenfelé színtelen, furcsán halott volt. Még a folyó hihetetlen ereje is valahogy halottnak tűnt.

Barót közeledett.

– Hadvezér, ez az alattunk lévő csontszőnyeg folytatódik a folyó túlpartján is. A szőnyeg mély, ha belesüllyednék, a mellkasomig érne. Több ezer holttest csontja. Sőt, több tízezeré. Ez az egész hegyoldal...

– Barót Gild, eleget pihentünk. Kavicsok potyognak a hegyoldalból: vagy közeledik az őr, vagy egy újabb lavina jön, ami eltakarja, amit felfedtünk. Biztos, hogy sok ilyen lavina van errefelé, mert a síkságiak is ezt a lépcsőt használták, és alig pár nappal ezelőtt kelhettek csak át... Mégis, mire ideértünk, a lépcső eltűnt a törmelék alatt.

Barót arcán átfutott a nyugtalanság, s felnézett oda, ahol apró kavicsok hullottak az ösvényre. A kavicsok sűrűbben érkeztek, mint egy perccel korábban. Megint összegyűjtötték a lovakat, és a párkány szélére vonultak. Az előttük álló ösvény túl meredek volt ahhoz, hogy megálljon rajta a földcsuszamlás, a teblorok nem is látták a mélyben a lépcsősor végét. A lovak megmakacsolták magukat.

– Karsa Orlong, ezen az ösvényen nagyon sebezhetőek leszünk.

– Eddig is azok voltunk, Barót Gild. Az a síksági, aki mögöttünk halad, már elszalasztotta a legjobb lehetőségeket. Ezért gondolom, hogy messze lehagytuk, és hogy ezek a hulló kavicsok csak a takaró lavinát jelzik, semmi többet. – Ezzel Karsa megnógatta Tombolót, s lelépett az első lépcsőfokra.

Harminc métert haladhattak csupán, amikor halk robajt hallottak fentről, mélyebbet, mint a folyó hangja. Kavicszápor zúdult át a fejük fölött, de sértetlenek maradtak. Kis idő múlva sáros eső következett. Folytatták az utazást, bár végtagjaik már sajogtak. A köd valamivel később mintha oszladozni kezdett volna, de lehet, hogy csak hozzászokott a szemük a homályhoz. A nap és a csillagok útja láthatatlanul múlt el fölöttük. Az időt csak kétféleképpen tudták mérni: az éhséggel és a fáradtsággal. Nem állhattak meg, amíg le nem értek az ösvényen. Karsa már régen nem számolta a fokokat, mert amit ő ezer méternek gondolt, jóval többnek bizonyult. Mellettük a folyó továbbzuhogott, de már nem látszott belőle más, csak a köd, a sziszegő, jéghideg lehelet, ami szétterjedt és megvakította őket. Nem látták tőle sem a völgyet, ahová tartottak, sem az eget. Világuk beszűkült, nem állt már másból, csak a talpuk alá simuló csontokból és a meredek sziklafalból.

Újabb párkányra érkeztek, ahol a csontok eltűntek a szörcsögő, ázott föld és a buján zöldellő fűcsomók alatt. A párkányon rengeteg lehullott, mohával borított ág hevert – minden mást viszont eltakart a köd. A lovak csak kapkodták a fejüket, amikor végre sík talajra vezették őket. Delum és a kutyák leroskadtak, egyetlen nedves szőr- és bőrkupacot alkotva. Barót Karsához tántorgott.

– Hadvezér, én megőrülök!

Karsa elkomorodott. A lába remegett, és nem tudta megakadályozni, hogy minden izma reszkessen.

– Miért, Barót Gild? Végeztünk. Leereszkedtünk a Csont-szorosban.

– Igen. – Barót Gild köhögött, majd válaszolt. – És egyszer majd visszajövünk, hogy felfelé is megtegyük ezt az utat.

Karsa lassan bólintott.

– Gondolkodtam már ezen, Barót Gild. A síkság körbeveszi fennsíkjainkat. Vannak más átjárók is, a mi uriád földjeinktől délre – kell, hogy legyenek, különben hogy jutottak volna el közénk a síkságiak? Visszafelé innen nyugatra kalandozunk majd, és felfedezzük a rejtett átjárókat.

– A síkságiak vidékén át? Csak ketten vagyunk, Karsa Orlong! Egy dolog rátámadni az Ezüst-tó tanyájára, de őrültség lenne hadat üzenni egy egész törzsnek! Vadásznak majd ránk, üldözni fognak egész úton; lehetetlen véghezvinni!

– Vadásznak, üldöznek? – Karsa felnevetett. – Mi ebben az újdonság? Gyere, Barót Gild, keressünk egy száraz helyet, távol a folyótól! Tüzet rakunk, és ismét felfedezzük, hogy milyen érzés melegedni, teli hassal pihenni!

A sziklapárkányról egy többnyire mohával, zuzmóval és termékeny, sötét földdel borított morénahalmon át vezetett az út lefelé, az ősi vörösfenyőkből és cédrusokból álló erdőbe. Az égboltból látszott egy kék szelet, és helyenként a nap sugarai is eljutottak hozzájuk. A fák között a köd avarszagú, elmúlásra emlékeztető párává szelídült. A harcosok csak úgy ötven lépést haladtak tovább, ekkor elértek egy napsütötte tisztásra, ahol egy beteg cédrus valamikor kidőlt. Pillangók táncoltak az aranyszín levegőben, a környékről mindenhonnan fenyőszú percegése hallatszott. A cédrus hatalmas, ágas-bogas gyökérzete mellett egy gödör ásított, ahol a gyökerek valaha laktak. A gödör aljában kilátszott a sziklás talaj, és a napsütésnek köszönhetően az egész terület világos és száraz volt.

Karsa a holmikat kezdte pakolni, míg Barót száraz ágakat gyűjtött a halott cédrusról. Delum talált egy mohos részt, amit átmelegített a napfény, és lefeküdt aludni. Karsa arra gondolt, hogy leveszi hajdani társáról a vizes rongyokat, de aztán a falka többi tagja gyorsan köré gömbölyödött, így a harcos csak vállat vont, és folytatta a lepakolást a lovakról.

Kicsivel később a ruháik már a gyökerekre akasztva, a tűz mellett száradtak, a két harcos pedig meztelenül feküdt a sziklán. Időbe telt, mire a jegesség eltűnt izmaikból és csontjaikból.

– A völgy túlsó végén – kezdte Karsa – a folyó kiszélesedik, és széles torkolattal érkezik a tóhoz. Ez az oldal, ahol most vagyunk, a folyó déli partja. A torkolat mellett lesz majd egy nagy, csupasz szikla, ami eltakarja előlünk a kilátást jobbra. Rögtön a szikla után, a tó délnyugati partján áll a síkságiak tanyája. Már nagyon közel vagyunk, Barót Gild.

A tűz túloldalán pihenő harcos átmozgatta a vállát.

– Hadvezérem, kérlek, mondd, hogy nappal támadunk! Nagyon meggyűlöltem a sötétséget. A Csont-szoros félelmet ültetett a szívembe.

– Nappal támadunk, Barót Gild – felelte Karsa, de az utolsó megjegyzésre nem reagált, mert a szavak hallatán megremegett a szíve, és szájába keserű íz költözött.

– A gyerekek a földeken fognak dolgozni, így nem érhetnek el időben a ház falainak védelmébe. Látják majd, hogy lefelé robogunk a dombról, és támadunk, és szívüket átjárja a rettegés.

– Ez örömmel tölt el, Hadvezér!

*

A vörösfenyőkből és cédrusokból álló erdő egészen a völgy végéig húzódott, s nem volt benne nyoma sem irtásnak, sem tisztásnak. A sűrű tűlevelű lombok alatt csak kevés állat maradt meg, s napok teltek el félhomályban, míg elértek egy-egy kidőlt fához és az üresen maradt helyen beáramló napsugarakhoz. A teblorok élelmiszer-tartalékai gyorsan apadtak, a lovak lefogytak a sovány – borostyánból, mohából és keserű vadszőlőből álló – koszton, és a kutyák is ráfanyalodtak a rothadó fakéregre, a bogyókra meg a bogarakra.

A negyedik nap közepe táján a völgy beszűkült, így a harcosok közelebb kényszerültek a folyóhoz. A sűrű erdőben utazva a teblorok biztosították észrevétlenségüket azzal, hogy elkerülték a folyó mentén haladó egyetlen ösvényt, de most egészen közel kerültek az Ezüst-tóhoz.

Alkonyatkor értek a folyó torkolatához, éppen akkor, amikor a csillagok megindultak fölöttük az égen. A folyó mentén haladó ösvényen nemrég jártak – a csoport északnyugati irányba haladt, de a visszatérésnek nem volt nyoma. A folyó rohanó vize felől friss levegő szállt feléjük. A folyó torkolatában homokból és hordalékból emelt kis sziget állt, uszadékfával övezve. A víz fölött köd táncolt, így a tó északi és keleti partja csak homályosan látszott. A hegyek azon a távoli parton lenyúltak a vízig, s szinte beletérdeltek a széltől fodrozódó tóba. Karsa és Barót leszálltak a lovak hátáról, és nekiláttak a táborverésnek, bár ezen az estén nem állt szándékukban tüzet rakni.

– Azokat a nyomokat – kezdte Barót egy kis idő múlva – biztosan azok a síkságiak hagyták, akiket megöltél. Nem tudom, mit akarhattak azon a helyen, a démon börtönénél.

Karsa közömbösen vállat vont.

– Talán arra készültek, hogy kiszabadítják.

– Nem hiszem, Karsa Orlong. A varázslat, amit ellened használtak, istentől fakadt. Szerintem azért jöttek, hogy áldozzanak neki, vagy talán a démon lelkét ki lehetett vonni a testéből, mint a Szikla Arcainak esetében. Lehet, hogy a síkságiak számára ez szent hely volt, talán éppen az istenük otthona.

Karsa egy hosszú percig csak nézte a társát, aztán megszólalt:

– Barót Gild, szavaidból méreg csöpög. Az a démon nem volt isten. A kő rabja volt. A Szikla Arcai igaz istenek. Össze sem lehet őket hasonlítani!

Barót felvonta a szemöldökét.

– Karsa Orlong, én nem is hasonlítottam össze őket. A síkságiak ostoba teremtmények, míg a teblorok nem azok. A síkságiak csak gyermekek, akiket könnyű becsapni. Ugyan miért ne imádhatnák azt a démont? Mondd csak, éreztél valami élőt abban a varázslatban, ami neked vágódott?

Karsa átgondolta a dolgot.

– Volt benne... valami. Karmolt, sziszegett, köpdösött. Elhessegettem, és akkor elmenekült. Tehát nem a démon saját ereje volt.

– Nem, az nem lehetett, mert a démon addigra messze járt. Talán a követ imádták, ami lefogta a démont; abban is volt valami varázslatféleség.

– De nem élő, Barót Gild. Nem értem a gondolatmenetedet, és kezdek belefáradni a felesleges szócséplésbe.

– Úgy hiszem – erősködött Barót –, hogy a Csont-szoros csontjai azoktól származnak, akik bebörtönözték a démont. Ez nyugtalanít, Karsa Orlong, mert azok a csontok pont olyanok, mint a síksági gyermekeké – vastagabbak, igaz, mégis gyerekesek. Sőt, még az is lehet, hogy a síkságiak rokonságban állnak ezzel az ősi néppel.

– És akkor mi van? – Karsa felkelt. – Nem akarok erről többé hallani. Most egyetlen feladatunk van: a pihenés. Hajnalban felkelünk, előkészítjük a fegyvereinket, és gyerekeket fogunk ölni. – Odasétált, ahol a lovak álltak a fák alatt. Delum is a közelben volt, a kutyák között üldögélt, Marcang háromlábú párjával a karjai között. Fél kézzel szórakozottan simogatta az állat fejét. Karsa nézte őket még egy percig, aztán elfordult, és megágyazott magának.

A folyó zúgása volt az egyetlen hang éjjel, amíg a csillagok lassan megtették a rájuk kirótt utat. Az éjszaka folyamán valamikor megfordult a szél, és füst meg állatok szagát hozta, és egyszer halk kutyaugatást is. Karsa, aki a mohaágyon feküdt, Urugalhoz imádkozott, hogy reggel már ne forduljon meg a szél. A síksági tanyákon mindig éltek kutyák, akiket ugyanazért tartottak, mint a teblor kutyákat. Éles hallás, érzékeny orr – gyorsan jelezték az idegenek érkezését. Ám ezek síksági fajták lesznek, vagyis sokkal kisebbek, mint a teblorok ebei. Marcang és falkája gyorsan végez majd velük. Nem lesz semmiféle figyelmeztetés... kivéve, ha megfordul a szél.

Hallotta, hogy Barót felkel, és odasétál, ahol a falka alszik. Karsa odanézett, és látta, hogy Barót ott guggol Delum mellett. A kutyák kérdőn felemelték a fejüket, aztán figyelték, ahogy Barót simogatja Delum arcát. Karsa csak egy perc elteltével jött rá, hogy mit is lát. Barót harci maszkot festett Delum arcára, feketéből, szürkéből és fehérből, az uriádok színeiből. A harci maszk azoknak a harcosoknak járt, akik tudatosan mentek a halálba; bejelentés volt, hogy ezt a kardot többé nem teszik hüvelybe. Ám ez a maszk hagyományosan az öregedő harcosoknak járt, akik elindultak egy utolsó, végső rajtaütésbe, nehogy szalmával a hátukon érje őket a halál. Karsa felemelkedett. Ha Barót hallotta is a közeledőt, nem mutatta jelét. A nagydarab harcos széles, lapos arcán könnyek csorogtak végig, miközben Delum, aki mozdulatlanul feküdt előtte, pislogás nélkül meredt az arcába.

– Ő ezt nem érti, de én igen! – szólalt meg Karsa. – Barót Gild, megbecsteleníted minden uriád harcos emlékét, aki valaha viselte a harci maszkot.

– Úgy gondolod, Karsa Orlong? Azok a harcosok megöregednek, és utolsó csatába indulnak – semmi dicső nincs e tettben, semmi dicső nincs a maszkban. Vak vagy, ha másként gondolod. A festék nem takar semmit – a reménytelenség még ott villog a szemükben, leplezetlenül. Az életük végére érnek, és rájönnek, hogy az élet tartalom nélkül maradt. Ez a tudás hajtja el őket a faluból, ez készteti őket arra, hogy gyors halált keressenek. – Barót végzett a fekete festékkel, s áttért a fehérre; három ujjával kente fel Delum széles homlokára. – Nézz a barátunk szemébe, Karsa! Nézz bele jó közelről!

– Nem látok semmit – motyogta Karsa halkan, mert nagyon megrázták Barót szavai.

– Delum is ezt látja, Hadvezér. A semmit. Bámulja a... semmit. De veled ellentétben, ő nem fordul el tőle. Sőt, teljesen átlátja a semmit. Átlátja, és megrémül tőle.

– Ostobaságokat beszélsz, Barót Gild!

– Nem igaz. Te meg én, mi teblorok vagyunk. Harcosok vagyunk. Nem kínálhatunk Delumnak semmi vigaszt, ezért ő ahhoz a kutyához ragaszkodik, amelyiknek szenvedést lát a szemében. Mert ő most vigaszt keres. Semmi más nem érdekli már. Hogy miért ajándékozom meg a harci maszkkal? Ma meg fog halni, Karsa Orlong, és ez talán elég vigasz lesz majd Delum Thordnak. Imádkozom Urugalhoz, hogy így legyen.

Karsa az ég felé pillantott.

– A csillagok már csaknem útjuk végére értek. Készülnünk kell.

– Már majdnem kész vagyok, Hadvezér.

*

A lovak felriadtak, amikor Karsa vérolajat dörzsölt kardjának fapengéjébe. A kutyák is talpon voltak, és nyugtalanul járkáltak. Barót befejezte Delum arcának kifestését, és elrohant, hogy rendbe rakja a fegyverét. A háromlábú kutya már fészkelődött Delum karjában, de hiába szabadult volna, a férfi egyre erősebben szorította, majd Marcang morgását hallva nyüszítve elengedte. Karsa felcsatolta a keményített bőröket Tomboló mellkasára, nyakára és lábára. Amikor megfordult, látta, hogy Barót már a lova hátán ül. Delum hátasára is páncélt helyeztek, de gyeplőt nem kapott. Az állatok remegtek.

– Hadvezér, a nagyapád leírása eddig hibátlannak bizonyult. Mondd el, mit mesélt a tanyáról!

– Van egy rönkház, akkora, mint két uriád ház, a meredek szögű tető alatt emelettel. Nehéz fatáblák az ablakokon, íjászréssel. Elöl és hátul vastag, gyorsan reteszelhető ajtó. Három külső építmény van: az istálló, aminek egyik fala az erőd-házzal közös, a másik a kovácsműhely, a harmadik pedig fűből van, és ez volt az első lakóház, mielőtt a rönkház megépült volna. A tóparton van kikötő, cölöpökkel. Lesz ott egy kisebb karám is, a síkságiak lovainak.

Barót elkomorodott.

– Hadvezér, hány generáció telt el a síkságiaknál azóta, hogy a nagyapád itt járt?

Karsa fellendült Tomboló hátára. Barót kérdése hallatán vállat vont.

– Éppen elég. Készen állsz, Barót Gild?

– Vezess engem, Hadvezér!

Karsa a folyó menti ösvényre irányította Tombolót. A torkolat tőle balra volt, jobbján magas, csupasz sziklafal magasodott, tetején fákkal – ez egészen a tóig húzódott. A sziklafal és a tó között széles, gömbölyű kavicsos part terült el. A szél nem fordult meg. A levegőben füst és trágya szaga érződött. A tanya kutyái is hallgattak. Karsa kivonta kardját, és Tomboló orra elé emelte a csillogó pengét. A csataló felkapta a fejét. Ügetésből vágtába váltott, átért a kavicsos partra, balján a tó, jobbján a sziklafal suhant. Mögötte Barót lovának patái dobogtak a kavicson, és hátrébb ott rohantak a kutyák is, meg Delum és a lova – utóbbi hűségesen rohant egykori gazdája mellett. A szikla végénél éles jobbkanyar várta őket, azon túl pedig a mit sem sejtő gyerekek a tanyán. Vágtából vadászvágtába váltottak. A sziklafal eltűntével rendezett, megművelt földek bukkantak fel. A vadászvágtából támadásba lendültek.

Ott volt a tanya – a füstös romok alig látszottak ki a magas kukoricából – és mögötte, a tó partjától egészen a hegyig nagy város húzódott.

Magas, kőből épült házak, kőpillérek és rengeteg csónak a tóparton. A szárazföldi épületek nagy részét kőfal védte, amely olyan magas lehetett, mint egy felnőtt síksági. Széles út vezetett a kapuhoz, melynek két oldalán szögletes, lapos tetejű tornyok álltak. A palatetők fölött füst szállt.

A tornyokban alakok tűntek fel. Még több síksági került elő – meg sem lehetett már számolni őket –, mind rohangáltak, és egy harang is megszólalt. A síkságiak szerszámaikat hátrahagyva a kukoricaföldekről a kapu felé rohantak.

Barót üvöltött valamit Karsa mögött – nem a csatakiáltást. Hangja rémülten csengett. Karsa ügyet sem vetett rá, hiszen végre elérte a síkságiak első csapatát. Leölt párat menet közben, de nem lassult a tempója. Ezeket a gyerekeket a falkára akarta hagyni. Ő azokra vágyott, akik a falak és a már záródó kapu mögé bújtak. Kardja megvillant, levitte egy fej hátsó felét. Tomboló közben ráfutott még egyre – a nő sikoltozva tűnt el a hatalmas paták alatt.

A kapu nagy robajjal becsukódott.

Karsa balra irányította Tombolót, előrehajolt, és közben a falat nézte. Nyílvessző suhant el mellette, tőle jobbra, tízméternyire a földbe fúródott. Egy másik a feje fölött haladt el. Egyetlen síksági ló sem tudta volna átugrani ezt a falat, de Tomboló akár huszonhat tenyérnyi magasra is fel tudott ugrani – ez a síksági lovak magasságának éppen a kétszerese volt. Izmai megfeszültek, felhúzta a lábát, és a hatalmas csataló könnyedén átsuhant a fal fölött.

Első patáival egyenesen belerobbant egy kunyhó palatetejébe. A paladarabok szétrobbantak, a fagerendák nagyot reccsentek. A kis tákolmány összeomlott, csirkék szaladtak szanaszét. Tomboló megtántorodott, de aztán visszanyerte az egyensúlyát, és nekilendült a sáros, szekérkerekek szántotta útnak.

Újabb épület magaslott előttük, ezúttal egy kőház. Tomboló jobbra tért ki. Az ajtóban egy alak bukkant fel, kerek arcához illő, elkerekedő szemmel. Karsa harántcsapása nyomán a koponya széttört, s a síksági ott, az ajtóban összerogyott, de előtte még megfordult a tengelye körül.

Tomboló nagy patadobogással a kapu irányába vitte Karsát. Hallotta, hogy kint a földön és az úton nagy a mészárlás – a legtöbb munkás a jelek szerint a falakon kívül rekedt. A tucatnyi őrnek éppen sikerült betolni egy újabb reteszt, s megpróbáltak alakzatba rendeződni, amikor Karsa odaért hozzájuk.

A vassisak széttört, lerepült a haldokló gyerek fejéről, aki mintha beleharapott volna a kiszabaduló pengébe. Egy visszalendülő csapás megszabadított egy másik gyereket a karjától és a vállától. Tomboló közben agyontaposott egy harmadik őrt, aztán kirúgott, és fellökött egy negyedik gyereket. Az a kapunak repült, kardja kifordult a kezéből.

Egy hosszúkard – pengéje Karsa fegyveréhez képest csak bicskának tűnt – csapott a bőrpáncélos combjára, s kettő, talán három réteget is átvágott, mielőtt elcsúszott volna. Karsa a kardja markolatával válaszolt a síkságinak – csont reccsent. Egy rúgás, és a gyerek tovaszállt. Útjából sikoltozva szaladtak szét a síkságiak. Karsa nevetve hajszolta tovább Tombolót.

Leölt még egy őrt, de a többiek már mind az utcán futottak. Valami belefúródott a teblor hátába, aztán rövid, de éles fájdalom hasított belé. Karsa hátranyúlt, kirántotta a nyílvesszőt, és elhajította. Leugrott a lováról, tekintete a bereteszelt kapura szegeződött. A vastag fadeszkát vaspántok tartották szilárdan a helyén.

Karsa három lépést hátrált, aztán lejjebb engedte fél vállát, és nekirohant. A kőbe, habarcsba ágyazott fémzsanérok kifordultak a helyükből, a kapu két szárnya kidőlt. A Karsa jobbján álló torony megroggyant, süllyedni, dőlni kezdett. Bentről kiáltások harsantak. A kőfal omlásnak indult.

A teblor átkozódva visszahátrált az utcára, mert a torony hatalmas porfelhő kíséretében teljesen összedőlt. A kavargó fehér porfellegen át belovagolt Barót, kardjáról vér és más testnedvek csöpögtek, lova átugrott a törmelék fölött. Mögötte érkeztek a kutyák is, köztük Delum és a lova. Delum Thord szája véres volt – Karsa döbbenten állapította meg, hogy egykori barátja kutyamódra elharapta a földművesek torkát.

Barót és a lova nagy sarat vertek fel, amikor megtorpantak. Karsa visszalendült a ló hátára, megfordította Tombolót, és szembefordult az utcával. Egy csapat pikás közeledett futólépésben, hosszú nyelű fegyvereik táncoltak a levegőben, a lándzsák hegye szikrázott a reggeli fényben. Még mindig vagy harminclépésnyire voltak a tebloroktól. Az egyik közeli ház emeleti ablakából kilőttek egy nyílvesszőt, de Barót lovának faráról vissza is pattant. A falon túlról lódobogás hallatszott.

– Nem tudunk visszavonulni, Hadvezér! – morogta Barót.

– Visszavonulás? – Karsa felkacagott. A közeledő lándzsások felé biccentett. – Nem lehetnek többen harmincnál, és a hosszú lándzsás gyerekek is csak gyerekek, Barót Gild! Gyere, ritkítsuk meg őket!

Barót szitkozódva elkezdte előkészíteni a medvekoponyát.

– Akkor haladj előttem, Karsa Orlong, hogy ne lássák, mire készülök!

Karsa örömében elmosolyodott, s elindította Tombolót. A kutyák mindkét oldalon meglódultak, Delum a hadvezértől kissé távolabb, a jobbján rohant. Előttük a lándzsákat lassan mellmagasságba eresztették, kitámasztották. A katonák megtorpantak. A felsőbb emeleti ablakok kinyíltak, fejek bukkantak elő; az emberek látni akarták az összecsapást.

– Urugal! – üvöltötte Karsa, miközben vágtába ugratta Tombolót. – Nézz le rám!

Háta mögött Barót is nekilendült, és a patadobogáson túl surrogó hang is hallatszott, ahogy a medvekoponya újabb és újabb fordulatokat tett meg a levegőben.

Tízlépésnyire a felkészült lándzsásoktól Barót felüvöltött. Karsa lehajolt, balra rántotta Tombolót, és lelassított vele. Valami nagy és nehéz suhant el mellette a levegőben, s amikor Karsa előrefordult, látta, hogy a hatalmas koponya tucatnyi katonát terít le egyszerre. Ezután halálos káosz következett. Az öt sorból három a földre került. Fülsiketítő sikolyok harsantak. Aztán a kutyák is közéjük vágódtak, Delum lovával a nyomukban. Karsa ismét fordított egyet csatalován, s megindult a tépázott zászlóalj felé. Éppen időben érkezett, hogy Baróttal együtt lovagolhasson a gyerekek közé. Játszva félrelökték a feléjük bökött lándzsákat, s húsz szívdobbanásnyi idő alatt végeztek a még lélegző gyerekekkel.

– Hadvezér!

Karsa kirántotta vérkardját utolsó áldozatából, s Barót kiáltása hallatán megfordult. Újabb zászlóalj érkezett, ezúttal íjászokkal kiegészítve. Ötvenen, talán hatvanan közeledhettek az utca vége felől. Karsa komor arccal hátranézett a kapuhoz. Onnan húsz lovas gyerek közeledett nehéz páncélzatban, s a porban mögöttük ott jöttek a gyalogosok is; sokan számszeríjjal, mások karddal felfegyverkezve.

– Vezess engem, Hadvezér!

Karsa Barótra pillantott.

– Így lesz, Barót Gild! – Megfordította Tombolót. – Itt ez a kis mellékutca, ami a tengerpart felé fut. Megkerüljük a támadóinkat. Mondd, Barót Gild, szerinted elég gyereket öltünk meg?

– Igen, Karsa Orlong.

– Akkor kövess!

A mellékutca csaknem olyan széles volt, mint a főút, s egyenesen a tóhoz vezetett. Az utca mentén házikók, raktárak és boltok sorakoztak. Az ablakokban, a kapukban és a sikátorok bejáratában árnyékszerű alakok jöttek elő a teblorok közeledése hallatán. Az utca a part előtt húsz méterrel véget ért. A közbeeső területen, melyen át széles, fapalánkos rakodóút vezetett a kikötőbe a cölöpökhöz, hatalmas szemétkupacok álltak. A törmelékhalmok között a legfeltűnőbb egy kifehéredett csontokból álló kupac volt, melyből póznák meredtek felfelé, koponyákkal a csúcsukon.

Teblor koponyák voltak.

A szemétlerakónak látszó hely minden szabad négyzetméterén sátrak, bodegák helyezkedtek el. Gyerekek bújtak elő minden építményből, kezükben fegyver volt, koszos ruháikon teblor kabalák és skalpok lógtak. Kemény tekintettel méregették a közeledő két harcost, és már készítették is a fegyvereiket – hosszú nyelű fejszéket, kétkezes kardokat, alabárdokat, de volt, aki robusztus, ívelt íjat feszített túlságosan hosszú, hegyes vasban végződő vesszővel. Barót üvöltése egyszerre árulkodott félelemről és haragról, miközben megrohamozta ezeket a néma, halálos pillantású gyerekeket. Nyílvesszők suhantak a levegőben. Barót lova fájdalmasan felnyerített, megbotlott, majd a földre zuhant. Barót is megtántorodott, kardja kicsúszott a kezéből, miközben a harcos belecsapódott egy deszkabódéba.

Újabb nyílvesszők suhantak.

Karsa gyorsan megfordította Tombolót, elnézett egy nyílvessző után, ami a combjától alig pár centire suhant el, és már ott is volt a gyerekek között. Vérkardja összecsapott egy bronzfejszével, s a hatalmas erő ki is csavarta a fegyvert a gyerek kezéből. Karsa bal keze is dolgozott, elkapott egy másik fejszét, amit Tomboló fejének szántak. Kirántotta a fejszét a férfi kezéből, elhajította, majd szintén bal kézzel megragadta a síksági nyakát, felemelte az ellenséget a földről, így ment tovább. Egyetlen csontroppantó mozdulat bal kézzel, s a fej élettelenül bukott oldalra. A test megrándult, húgy fröcskölt szanaszét. Karsa eldobta a holttestet.

Tomboló lendülete hirtelen tovaszállt. A csataló felnyerített, oldalra tántorodott, szájából és orrlyukából vér fröccsent. Egy nehéz lándzsát vonszolt magával, melynek vashegye mélyen a mellkasába merült. Az állat még egyszer megtántorodott, és lassan a földre rogyott.

Karsa a haragtól sikoltozva leugrott a haldokló állat hátáról. Egy kard hegye rohant felé, de félresöpörte. Landolás közben legalább három síkságit maga alá temetett, és ahogy tovagurult, hallotta, hogy a gyenge csontok megroppannak súlya alatt. Aztán egy másodperc múlva már talpon is volt, s vérkardjával azonnal szétvágta egy fekete szakállas síksági fejét. Éles fegyver merült mélyen a hátába. Karsa megperdült, s támadója kinyújtott karja alá döfött. Bevágott a bordák közé, elérte a szegycsontot is. Vadul megcsavarta a kardot, majd kirántotta a már halott síkságiból. A hulla szaltóban távozott a látómezejéből.

Nehéz fegyverek vették körbe. Sokat teblor kabalák díszítettek, s mind uriád vérre szomjazott. Gyakran éppen egymást találták el velük a síkságiak, de Karsa még így is csak nehezen tudott kivergődni a szorításukból. Megölt két újabb ellenséget. Ekkor végre eljutottak füléhez egy másik csata hangjai is – a hangok onnan jöttek, ahol Barót a kunyhóba zuhant, s ahol a kutyák harcoltak.

Egy perccel korábban támadói még mind hallgattak, most azonban már sikoltoztak zagyva nyelvükön, arcukra kiült a rettenet, mert Karsa visszafordult, és mivel úgy tucatnyit látott maga előtt, rájuk rontott. Szétszaladtak, s ekkor tűntek elő a guggoló, íjjakkal, nyílpuskákkal felfegyverkezett síkságiak.

A húrok megpendültek.

Fájdalom hasított Karsa nyakába, mellkasába kettő, jobb combjába egy lövedék fúródott. A hadvezér ügyet sem vetett a sérülésekre, csak nekiesett a támadóinak. Újabb kiáltások hallatszottak, s a szétszaladt gyerekek ismét támadtak volna, de már elkéstek. Karsa kardja villámgyorsan csapott az íjászok közé. Sokan megfordultak, futottak volna előle. Meghaltak, hatalmas vértócsákba zuhantak. Koponyák roppantak szét. Karsa utat vágott magának, s mire az elő támadósor odaért hozzá, nyomában nyolc alak feküdt a földön. Volt, aki már mozdulatlanná dermedt, s volt, aki még vergődött kínjában. Megfordult, és a koszos, kerek kis arcokra kiülő rettenet láttán felnevetett, majd a támadósorra vetette magát.

Az azonnal megtört. A gyerekek eldobálták a fegyvereiket, forgolódtak, félelmükben menekültek volna. Karsa egyiket a másik után ölte meg, míg végül egy sem maradt a kardjának sugarában. Ekkor felegyenesedett.

Ahol Barót harcolt, hét síksági hullája hevert a földön, de a teblor harcosnak nyoma sem volt. Feljebb az utcán valahol kutyák üvöltöttek, s Karsa a hang irányába indult. Elhaladt a falka tagjainak nyílvesszőkkel tűzdelt tetemei mellett, de Marcangot nem látta közöttük. Jó néhány síkságit megöltek, mielőtt elestek volna. Amikor felnézett, alig harminc méterre maga előtt Delum Thordot látta elesett lova mellett, tőle alig tizenöt lépésnyire pedig egy csapatnyi falusit.

Delum sikoltozott. Tucatnyi vagy talán még több nyíl állt ki a testéből, törzsébe pedig egy balta állt bele, alig valamivel a bal csípőcsontja felett. Széles vércsíkot hagyott maga mögött, de még mászott előre – arrafelé, ahol a falusiak éppen körülállták a háromlábú kutyát, és nekiláttak, hogy sétapálcákkal, ásókkal és kapákkal agyonverjék. Delum visítva vonszolta magát előre, a balta közben felszántotta a port, nyelén vér csorgott lefelé.

Karsa már rohant felé, de egy alak tűnt elő a közeli sikátorból, pont Delum mögött, hosszú nyelű lapáttal a kezében. Magasra lendítette a szerszámot.

Karsa figyelmeztetően felkiáltott.

Delum hátra sem nézett, tekintete az immáron halott háromlábú kutyára szegeződött akkor is, amikor a lapát lecsapott a fejére. Hangos reccsenés hallatszott. A lapát nyomán előtűnő tarkó behorpadt, törött csontok és véres massza keverékévé alakult. Delum előrezuhant, és nem mozdult többé.

Gyilkosa Karsa lépteinek hallatán megperdült. Öregember volt, fogatlan szája nagyra nyílt a rettenettől. Karsa suhintása nyomán a férfi teste kettévált csípőtájt. A hadvezér kiszabadította vérkardját, s továbbrohant a tucatnyi falusi felé, akik még mindig a háromlábú kutya péppé vert teteme körül tettek-vettek. Amikor meglátták őt, szétszaladtak.

Vagy tízlépésnyire ott hevert Marcang is, aki szintén vérrel jelölte eddigi útját. Hátsó lábait csak vonszolni tudta, de azért tovább küzdött, hogy eljusson párja teteméhez. Karsa láttán felkapta a fejét. Könyörgő tekintetét a hadvezérre szegezte.

Karsa üvöltve lerohant két falusit, s rángatózó, félholt áldozatai hamar a sárba kerültek. Látott még egy harmadikat is – Marcang támadóját –, aki rozsdás bontócsákányt cipelt fegyver gyanánt, s éppen bevetette magát két ház közé. A teblor némi habozás után szitkozódva megfordult, és egy pillanat múlva már ott guggolt Marcang mellett.

A kutyának szilánkosra tört a csípője.

Karsa felnézett, s látta, hogy az utca végéből lándzsás katonák közelednek felé ügetve. Mögöttük három lovas haladt, ők parancsokat üvöltöttek. A tó felé pillantott, s látta, hogy ott meg lovasok gyülekeznek, s mind őfelé fordítják a fejüket.

A hadvezér felkapta a földről Marcangot, s a bal karja alá csapta.

Aztán gyors léptekkel a csákányos falusi nyomába eredt. A két ház közötti kis sikátor, amelyben rothadó zöldségek hevertek mindenfelé, túlsó végén két karám állt. Amikor Karsa a két kerítés közé érkezett, húszlépésnyire maga előtt meglátta a csákányost is. A karámokon túl lankás csatorna következett, melyen át a szennyvíz a tóba jutott. A gyerek átkelt a csatornán, és bevetette magát a fiatal nyárfák közé, melyeken túl több épület látszott – ezek vagy raktárak lehettek, vagy hombárok.

Karsa a csákányos után rohant, s egy lépéssel átugrott a csatorna fölött. A vadászkutyát még mindig a hóna alatt tartotta. A teblor tudta, hogy a rázkódás miatt szerencsétlennek hatalmas fájdalmai lehetnek, így fontolgatni kezdte, hogy átvágja-e a torkát.

A gyerek a csákánnyal a kezében berohant egy pajtába.

Karsa a nyomában haladt, de csak a fejét lehajtva tudott bemenni az oldalajtón. Homály fogadta. Az állásokban nem voltak állatok; a magasan felhalmozott szalma nyirkosnak, réginek tűnt. A széles, középső folyosót egy bakokra állított, felfordított, nagy halászcsónak uralta. Balra egy dupla ajtó látszott, egyik szárnya résnyire nyitva maradt, a kilincsről lógó kötelek kicsit még himbálóztak. Karsa belépett a leghátsó és egyben legsötétebb állásba, s letette Marcangot az állott szalmára.

– Visszatérek hozzád, barátom! – ígérte. – Ha nem sikerülne, gyógyulj meg, és térj haza nélkülem az uriádokhoz! – A teblor harcos leszedett egy darab bőrt a páncéljáról, aztán levett néhány uriád törzsi jelvényt a szütyőjéről, s felfűzte azokat a bőrre, de úgy, hogy ne mozogjanak, vagyis ne csörögjenek. A kezdetleges nyakörvet Marcang izmos, erős nyakába kötözte. Ezután fél kezét könnyedén rátette a szétzúzott csípőre, és lehunyta a szemét. – Ez állat megkapja a teblorok lelkét, az uriádok szívét. Urugal, hallgass meg! Gyógyítsd meg ezt a fantasztikus harcost! Aztán küldd haza! Most pedig, büszke Urugal, rejtsd el!

Visszahúzta a kezét, és kinyitotta a szemét. Az állat nyugodtan nézett rá.

– Marcang, hosszú életed legyen dicsőséges! Találkozunk még, a ma lemészárolt gyerekek vérére esküszöm!

Karsa fogást váltott a kardján, aztán megfordult, és távozott az istállóból anélkül, hogy hátranézett volna. A kétszárnyú ajtón kilépve körülnézett. Szemben egy magas, palatetős raktár állt szénapadlással. Az épületből reteszek csattanása, zörgése hallatszott. Karsa mosolyogva elindult oda, ahol a nyitott szénapadláshoz csatlakozó rakodó-emelő láncai lógtak.

Miközben felemelte a kardját, meglepetten vette észre, hogy a teste tele van nyílvesszőkkel és nyílpuskalövedékekkel, s csak ekkor döbbent rá, hogy a bőrét színező vér nagy része tőle származik. Komor arccal kihúzta a nyílvesszőket. Még több vér volt az eredmény, főleg a jobb combján és a mellkasán lévő sebekből. A hátába is fúródott egy nyílvessző, melynek horgas vége mélyen az izomba süppedt. Megpróbálta ezt is kihúzni, de akkora fájdalmat érzett, hogy csaknem elájult. Megelégedett hát azzal, hogy letörte a nyílvessző szárát a fémvég fölött, de már ettől is alaposan megizzadt.

A távolból érkező kiáltások hallatán rádöbbent, hogy a rá vadászó katonák és falusiak kordonja egyre közeledik. Karsa megragadta a láncot, és mászni kezdett. Ahányszor felemelte a bal kezét, fájdalom hasított a hátába. Marcangot azonban egy csákány éle tette nyomorékká, egy kétkezes, hátulról érkező csapás – egy gyáva támadása. Semmi más nem számított.

Felhúzta magát a szénapadlás poros deszkáira, és halk léptekkel, kardját előhúzva indult előre.

Lentről szaggatott, hörgő légzést hallott, a levegővételek között pedig halk suttogást: a gyermek imádkozott az istenhez, akit imádott.

Karsa a padlás közepén tátongó lyuk felé settenkedett, s nagyon ügyelt, hogy ne húzza a lábát, mert a felkavart por lehullott volna a deszkák között. A peremhez ért, és lenézett. A bolond pont alatta guggolt, reszketve, csákánnyal a kezében, s a bereteszelt ajtót figyelte. Félelmében összecsinálta magát.

Karsa óvatosan megfordította a kardját, hegyével lefelé, és leugrott.

A kard hegye a férfi feje búbján hatolt be, s áthatolt a csonton és az agyvelőn is. Ahogy Karsa teljes testsúlyával a raktár padlójára érkezett, hatalmas reccsenés hallatszott, és a teblor áldozatával együtt bezuhant valamilyen pincébe. Törött padlódeszkák hullottak a nyakukba. A pince mély volt, Karsa állva is elfért volna benne. Mindenhonnan büdös halszag áradt.

Karsa, aki még kába volt az eséstől, a kardja után tapogatózott, de nem találta sehol. Sikerült kicsit felemelnie a fejét, és ekkor látta, hogy valami vörös, hegyes dolog áll ki a mellkasából. Meglepetten döbbent rá, hogy felnyársalódott. Keze tovább tapogatózott a kard után – a harcos egyébként mozdulni sem bírt –, de a fegyver csak nem akart előkerülni. Kezébe csak fadarabok és halak kerültek, utóbbiak zsírosak és sósak. Pikkelyek tapadtak az ujjaira.

Fentről csizmadobogást hallott. Karsa pislogva felnézett, s egy csomó sisakos gyerekfej úszott be a látómezejébe. Aztán megjelent egy másik, sisak nélküli fej, törzsi jelekkel tetovált homlokkal, és furcsán együttérző arckifejezéssel. Nagy vita támadt, aztán a tetovált gyerek intett, és mindenki elhallgatott. A férfi a teblorok szuniád dialektusában szólalt meg.

– Harcos, ha meghalsz is odalent, biztos szenvedni fogsz egy ideig!

Karsa megpróbált felállni, de a fanyárs visszatartotta. Fintorogva grimaszolt.

– Mi a neved, teblor? – kérdezte a gyerek.

– Karsa Orlong vagyok, Pahlk unokája...

– Pahlk? Az uriád, aki évszázadokkal ezelőtt nálunk járt?

– Hogy leöljön sok tucat gyereket...

A férfi komolyan bólintott, s közbeszólt.

– Gyerekek, igen, teljesen logikus, hogy a te fajtád így nevez bennünket. De Pahlk először nem ölt meg senkit. Kiéhezve, lázasan jött le a szorosból. Az első földművesek, akik letelepedtek a tónál, befogadták, és ápolásuknak köszönhetően meg is gyógyult. Csak ezután ölt le mindenkit, és menekült vissza a falujába. Vagyis mégsem ölt meg mindenkit. Egy lány megszökött előle, és a tó déli partjának mentén eljutott Orbis városába; elmondta az ottaniaknak – szóval, elmondott mindent, amit tudni kell a teblorokról. Azóta a szuniád rabszolgáktól még többet megtudtunk. Te uriád vagy. A te törzsedhez még nem érkeztünk el, még nem értek el hozzátok a vadászok, de már nem kell erre sem sokat várni. Úgy tippelek, úgy száz év múlva már nem él majd több teblor a Laederon-fennsíkon. Csak olyan teblorok lesznek majd, akik láncok között, megbélyegezve élnek. Hálót eregetnek a mi halászhajóinkból, mint most a szuniádok. Mondd csak, Karsa, megismersz engem?

– Te vagy az, aki megmenekült előlünk a szoros felett. Aki túl későn érkezett, hogy figyelmeztesse a többi gyereket. Aki, most már tudom, csak hazudni tud. Vékonyka hangod sértés a teblor nyelvnek. Megfájdult a fülem is.

A férfi elmosolyodott.

– Nagy kár! Mindenesetre jobban tennéd, ha átgondolnád a dolgokat, harcos. Mert csak én állok az életed és a halálod között. Feltéve persze, ha nem halsz bele a sebeidbe. Persze tudom, hogy a teblorok szívósabbak, s ezt a társaim éppen most tanulták meg, saját kárukon. Nem látok vért a szád sarkában, ami jó jel, és persze nagyon meglepő, mivel a négy tüdődből ezek szerint egy sem sérült meg. Nekünk csak kettő van...

Megjelent egy újabb alak, s tekintélyt parancsoló hangon mondott valamit a tetováltnak, aki válaszként csak vállat vont.

– Karsa Orlong, uriád harcos! – kiáltott le. – Katonák fognak hozzád leereszkedni, hogy köteleket kötözzenek a végtagjaidra, és kihúzzanak onnan! Úgy tűnik, a városi adószedő földi maradványain heversz, s ezzel idefent csökkent valamelyest az irántad érzett harag, mert nem volt valami közkedvelt figura. Javasolnám, hogy ha életben akarsz maradni, ne bosszantsd a hm... hadvezér ideges önkénteseit!

Karsa figyelte, ahogy a négy katona óvatosan leereszkedett. Nem ellenkezett, amikor kötelet hurkoltak a csuklójára és a bokájára, bár igazság szerint nem is lett volna rá képes. A katonákat gyorsan visszahúzták, aztán megfeszültek a kötelek, és Karsa emelkedni kezdett. Figyelte, ahogy a szilánkos gerendavég lassan visszahúzódik a mellkasából. Magasan hatolt be, a jobb válla alatti izmoknál, és elöl, ugyanazon az oldalon, a kulcscsontja alatt tűnt elő. Amikor a gerenda kiszabadult a sebből, fájdalom áradt szét a testében.

*

Kéz csattant az arcán, s ettől magához tért. Kinyitotta a szemét. A raktár padlóján hevert, mindenfelől arcok hajoltak fölé. Úgy tűnt, mindenki őhozzá beszél cérnavékony hangon, azon a furcsa nyelven. Bár a szavakat nem értette, minden hangból csak úgy áradt a gyűlölet. Karsa tudta, hogy átkot szórnak rá, méghozzá egy rakás síksági isten, szellem, bosszúálló ős nevében. Elégedetten elmosolyodott. A katonák hátraugrottak a mosoly láttán.

A tetovált síksági, akinek a keze felébresztette, ott guggolt mellette.

– A Csuklyás szakállára! – motyogta. – Minden uriád ilyen, mint te? Vagy talán te vagy az, akiről a papjaink meséltek? Az a harcos, aki a Csuklyás lovagjaként vágtázik keresztül álmaikon? Nos, azt hiszem, végül is mindegy, hiszen a jelek szerint félelmeik alaptalannak bizonyultak. Nézz csak magadra! Félholtan várakozol, míg a város összes lakója szeretne téged és a társadat is elevenen megégetni – nektek hála, nincs olyan család, amelyik ne gyászolna! Megragadni a világot a nyakánál fogva? Nem lehetséges – Oponn szerencséjével talán túléled a következő órát...

A letört végű nyílvessző feje a zuhanáskor még mélyebbre fúródott Karsa hátában, megsértette a kulcscsontját is. Hatalmas vértócsa terjedt alatta a padlón. Nagy nyüzsgés támadt, mert egy újabb síksági érkezett, fajtájához képest magas volt és vékony, az arca viharvert és ráncos. Csillogó ruhát viselt, sötétkék alapszínnel, melyet aranyszín hímzések díszítettek. Az őr hosszan beszélt hozzá, de a férfi közben nem szólt egy szót sem, s az arckifejezése sem változott. Amikor az őr befejezte a mondókáját, az újonnan érkezett bólintott, fél kézzel intett, és elfordult.

Az őr megint lenézett Karsára.

– Ez Silgar mester, az a férfi, akinek többnyire dolgozom. Hiszi, hogy begyógyulnak majd a sebeid, Karsa Orlong, így már készül számodra egyfajta... leckével. – A férfi felegyenesedett, és mondott valamit a katonáknak. Ezután kisebb vita következett, aztán az egyik katona közömbösen vállat vont.

Karsát ismét felemelték a végtagjainál fogva – minden kötélre két-két síksági jutott, de így is csak nagyon nehezen bírták elcipelni a raktár kapujához. A vér egyre lassabban csöpögött a sebeiből, a fájdalmat a teblor elméjét belepő kábaság enyhítette. A katonák kicipelték az utca közepére, és ő felnézett a kék égre. Körülötte embertömeg csoportosult. Letették, kikötözték egy hatalmas kerékhez, és Karsa meglátta maga előtt Barót Gildet.

Őt egy sokkal nagyobb, küllős kerékhez kötözték ki, magát a kereket pedig póznákhoz erősítették. A hatalmas harcos telis-tele volt sebekkel. Szájába lándzsát döftek, melynek vége a bal füle alatt bukkant fel újra, szétzúzva ezzel a fél állkapcsot. A csont vértől vörösen csillogott a seb mélyén. Törzséből több, mélyre fúródott nyílvessző is kiállt.

A tekintete azonban éles volt, s Karsára szegeződött.

Falusiak töltötték meg az utcát, de a katonák kordonján nem juthattak túl. A levegő sűrű volt a dühös kiáltásoktól, az átkozódástól, a gyászos sikolyoktól. Az őr beállt Karsa és Barót közé, arcára gúnyosan elgondolkodó kifejezés ült ki. Aztán Karsához fordult.

– Kedves harcostársad semmit sem hajlandó elárulni az uriádokról. Tudni akarjuk, hány harcosotok van, hány falutok van, hol vannak ezek a falvak. Többet akarunk tudni a phaliádokról is, akikről azt tartják, hogy még az uriádoknál is harciasabbak. Ám ő nem mond semmit.

Karsa vicsorgott.

– Én, Karsa Orlong, kérlek, hogy küldj ezer harcost az uriádok ellen! Egy sem fog visszatérni, de a trófeáik nálunk maradnak! Ha kétezret küldesz, akkor is ez lesz az eredmény!

Az őr elmosolyodott.

– Tehát válaszolsz a kérdéseinkre, Karsa Orlong?

– Igen, mert szavaim mit sem segíthetnek nektek...

– Remek! – Az őr fél kézzel intett.

Egy síksági lépett Barót mellé, kivont karddal. Barót Karsára vigyorgott. Elkiáltotta magát, torzan, de Karsa értette szavait.

– Vezess engem, Hadvezér!

A kard lecsapott. Átvágta Barót Gild torkát. Vér fröccsent a levegőbe, a nagydarab harcos feje hátrahanyatlott, aztán oldalra borult a vállra, s onnan le a porba. Nagy puffanás hallatszott. A falusiak örömteli üvöltözésbe kezdtek. Az őr odalépett Karsához.

– Örömmel hallom, hogy hajlandó vagy az együttműködésre. Ezzel megvásároltad az életedet is. Silgar mester a rabszolgái közé tesz, amint megválaszoltad a kérdéseinket. Azt viszont nem hiszem, hogy csatlakozni fogsz a szuniádokhoz a tavon. Nem, Karsa Orlong, te nem fogsz hálót rángatni! – Megfordult, mert egy nehéz páncélzatú katona közeledett feléjük. – Aha, már jön is a malaza kapitány! Nagy balszerencse, Karsa Orlong, hogy a támadásotokat pont akkorra időzítettétek, amikor a malazák, úton a bettrysi erőd felé, megálltak nálunk. Most pedig, ha a kapitánynak nincs ellene kifogása, talán el is kezdhetnénk a vallatást!

*

A rabszolgáknak szánt két gödör egy hatalmas raktár pincéjében volt, a tó partján. Egy csapóajtón és egy sáros lépcsősoron lehetett lejutni. Az egyik oldalon pillanatnyilag csak néhány síksági raboskodott, a szabad láncok azonban visszavárták a tavon dolgozó szuniád rabszolgákat. A másik gödör a betegeknek és a haldoklóknak adott otthont. Csontsovány síkságiak hevertek a saját mocskukban. Volt, aki nyöszörgött, volt, aki némán és mozdulatlanul feküdt.

Miután Karsa leírta az uriádokat és a földjeiket, átvonszolták a raktár aljába, és leláncolták a második árokban. Az árok két partján keményre döngölték a síkos agyagot. A középső farönk a szűkös, keskeny fenéken hevert, és félig eltűnt a véres, zavaros szennyvízben. Karsát a túlsó végen kötözték meg, a többi rabszolgától jó távol, és minden végtagját leláncolták, míg a többiek láthatóan csak egy bilincset kaptak.

Ezután magára hagyták.

Legyek nyüzsögtek hűs, izzadt bőrén. Az oldalán feküdt, a partoldalnak dőlve. A seb, amelyben benne maradt a nyílhegy, már kezdett összezáródni, és ezt Karsa nem hagyhatta. Lehunyta a szemét, és koncentrált, míg nem érezte az összes izomrostot, amely tépetten, véresen körülvette a vashegyet. Ezután mozgatni kezdte őket, de csak finoman, hogy érezze a hegy pontos helyzetét. Minden izomránduláskor iszonyatos fájdalmat érzett. Pár percnyi próbálkozás után abbahagyta, ellazult, aztán többször nagy levegőt vett, és kipihente magát. A vashegy csaknem teljesen merőlegesen állt a kulcscsontjához képest. A hegy árkot vájt a csontba, a tüskék pedig – mert azok is voltak rajta – belekapaszkodtak a húsába.

Ha a húsában hagyja ezt a valamit, arra rámehet a karja is. Ki kell szednie! – gondolta magában. Ismét a bemeneti nyílás körüli szakadozott izmokra, inakra, a szétvágott húsra összpontosított. Közben izzadság ült ki a bőrére. Lassan lélegzett, készült. Összerántotta az izmait. Olyan fájdalmat érzett, hogy nem bírta visszatartani a kikívánkozó sikolyt. A hihetetlen fájdalomhullámmal sok vér is érkezett. Valami koppant az agyagfalon, és lecsúszott a szennyvízbe. Karsa hosszú ideig csak feküdt reszketve, s kapkodva szedte a levegőt. A hátán csordogáló vérpatak egyre vékonyodott, végül pedig elállt.

Vezess engem, Hadvezér!

Barót Gild átokká formálta az ősi szavakat, méghozzá olyan üzenetté, amit Karsa nem értett. Barót Gild érzelemmentes, közömbös halált halt. Bármit tesznek is a síkságiak, az uriádokat nem tudják megrémiszteni, mert az uriádok nem olyanok, mint a szuniádok. Barót lemondott a bosszú lehetőségéről, méghozzá olyan könnyedén, hogy Karsa nem tért magához a meglepetéstől.

Brutális, sokatmondó tekintet, amely csakis Karsára szegeződött, még akkor is, amikor a kard már a nyaka felé suhant. Nem mondott a síkságiaknak semmit, de az ellenállás is hiába való volt – ám mégis volt értelme... Mert ezzel Barót kimutatta, hogy magamra hagyott.

Hirtelen reszketni kezdett. Urugal, hát elhagytak a fivéreim? Delum Thord menekülése, Barót Gild halála – hát újra és újra meg kell ismernem az elhagyatottság keserű ízét? Mi lesz az uriádokkal, akik a visszatérésemet várják? Vajon nem követnek majd, ha csatába hívom őket a síkságiak ellen?

Talán először nem. Nem, döbbent rá, előbb még lesz némi vita, ellenkező vélemények a tábortűz körül, és az öregek majd csendben lökdösik vissza a parázsló fadarabokat a tűzbe, és csak csóválják a fejüket...

Egészen addig, amíg hírét nem veszik, hogy a síkságiak hadserege közeledik.

És akkor nem lesz választásuk. Talán a phaliádok karjai közé menekülünk? Nem. Nem lesz más lehetőségünk, mint harcolni, és én, Karsa Orlong, akkor vezetni fogom az uriádokat, akik felnéznek majd rám.

Ez a gondolat meg is nyugtatta.

Lassan megfordult, s csak pislogott a sötétben. A legyek még mindig ott zümmögtek körülötte. Beletelt néhány percbe, mire megtalálta a nyílhegyet és a hozzá tartozó törött, csonka kis fadarabot a szennyes lében. Ezután leguggolt a középső farönk mellé, és szemügyre vette láncainak rögzítéseit.

Két lánc volt, egy a csuklóbilincséhez, egy pedig a lábbilincséhez tartozott. Mindegyik egy hosszú vasrúdhoz csatlakozott, amelyet átfúrtak a fatörzsön, és a túloldalon laposra kalapáltak. A láncszemek nagyok voltak és kemények – látszott, hogy a teblor erejéhez méretezték őket –, de a fa alul már korhadni kezdett. Karsa a nyílhegy segítségével kaparni, faragni kezdte a szennyvíztől rothadó fát a vas csatlakozása körül.

Barót elárulta őt, elárulta az uriád törzset. Ebben a végső tagadásban nem volt semmi bátorság. Sőt, inkább gyáva volt. Együtt rábukkantak a teblorok ellenségeire. Vadászokra, akik teblor trófeákat gyűjtöttek. Ezt minden teblor harcosnak meg kellett tudnia, és a hírt már csak Karsa vihette meg nekik, egyedül.

Ő nem szuniád, és erre hamarosan a síkságiak is rá fognak döbbenni!

A rothadás végighúzódott a vas mentén is. Karsa kikotorta a lyukból az ázott masszát, ameddig csak leért a nyílheggyel. Ezután a második láncnál folytatta, amit elkezdett. Először azt a láncot akarta levetni, amelyik a lábát fogta.

Nem lehetett tudni, hogy nappal vagy éjjel van-e odakint. Feje fölött időnként csizmás léptek dobbantak a padlódeszkán, de túl ritkán ahhoz, hogy mérni lehessen velük az időt. Karsa fáradhatatlanul dolgozott, de közben azért fel-felfigyelt a tuskó túlsó végéhez kötözött síkságiak köhögéseire, nyögéseire. El sem tudta képzelni, mit követhettek el azok a szomorú gyermekek, hogy társaik ilyen sorsot szántak nekik. A tebloroknál a száműzetés volt a legnagyobb büntetés, s ezt azok érdemelték ki, akik veszélybe sodorták a falu túlélési esélyeit – a bűnök ezen csoportja a figyelmetlenségtől a rokongyilkosságig terjedt. A száműzetés általában halálhoz vezetett, ami a magára hagyott lélek éhsége miatt következett be. A kínzás nem tartozott a teblorok eszköztárába, és nem gyakorolták a bebörtönzés szokását sem.

Persze, gondolta át, lehetséges, hogy ezek a síkságiak már azért betegek, mert a lelkük éhezik. A legendák között voltak olyan kósza foszlányok, melyek szerint valaha a tebloroknak is voltak rabszolgái – Karsa innen ismerte a szót és a jelenséget. Birtokolni egy másik embert, rendelkezni a sorsa felől. A rabszolgák lelke mindig éhezik.

Karsának esze ágában sem volt éhezni. Urugal árnyéka vigyázott a lelkére.

A derékszíja alá rejtette a nyílhegyet. Hátát az árok falának vetette, lábát a farönknek támasztotta, mégpedig a vasrúd két oldalán, és lassan kinyújtotta a lábát. A lánc megfeszült. A rönk alsó felén a vas lapos vége csikorgó, recsegő hang kíséretében a korhadó fába mart. A bilincs Karsa bőrbe bugyolált bokájába vágott. Ekkor még keményebben nekifeszült. Újabb reccsenés hallatszott, aztán a vas nem mozdult tovább. Karsa lassan ellazult. Egy rúgással visszanyomta a vasat eredeti helyzetébe. Pihent pár percet, aztán elölről kezdte az egészet.

Tucatnyi próbálkozás után sikerült a vasat háromujjnyira berángatnia a fába. A lapos vég ekkorra meghajolt, elgyengítette a fa. Karsa bőrnadrágja már elszakadt, a bilincsen vér csillogott. Fejét az agyagos partoldalra hajtotta, lába reszketett. Újabb csizmás léptek hallatszottak, majd felnyílt a csapóajtó. Lámpa fénye ereszkedett le a lépcsőn, s a fénykörben Karsa a névtelen őr arcát pillantotta meg.

– Uriád! – kiáltotta a férfi. – Lélegzel még?

– Gyere közelebb! – hívta Karsa halkan. – Majd megmutatom, mennyire lélegzem!

A síksági nevetett.

– Úgy tűnik, Silgar mester jól döntött! Azt hiszem, szép munka lesz betörni a lelked. – Az őr ott maradt, félúton a lépcsőn. – Szuniád rokonaid egy vagy két nap múlva visszatérnek.

– Nincs olyan rokonom, aki elfogadja a rabszolgaságot!

– Ez furcsa, mert te nyilván elfogadtad – különben már megpróbáltad volna magad megölni!

– Gondolod, hogy mivel láncok között vagyok, rabszolgává lettem? Akkor hát gyere közelebb, gyerek!

– Gyerek, igen. Még mindig büszke vagy és fensőbbséges, pedig a gyerekek kezében van a sorsod! Na, mindegy. A leláncolás csak a kezdet, Karsa Orlong. Az akaratod is megtörjük, és ha a vadászok fognak el a fennsíkon, mire leérnek veled a városba, már nyoma sincs a teblor büszkeségnek, pláne az ellenállásnak! A szuniádok isteníteni fognak, Karsa Orlong, mert megöltél egy egész falunyi vadászt!

– Mi a neved? – kérdezte Karsa.

– Miért?

Az uriád elmosolyodott a sötétben.

– Hiába mondasz mást, még mindig tartasz tőlem.

– Aligha...

De Karsa hallotta, hogy az őr hangja erőltetetten könnyed, és még szélesebben elmosolyodott.

– Akkor mondd meg a nevedet!

– Damaszt. A nevem Damaszt. A malaza hódítás idején felderítő voltam Szürkekutya seregében.

– Hódítás. Tehát veszítettetek. Akkor hát melyikünknek a lelkét törték meg, Damaszt Szürkekutya? Amikor megtámadtuk a csapatodat a gerincen, te elmenekültél. Magukra hagytad azokat, akik felbéreltek. Elmenekültél, ahogy azt a gyávák, a megtört lelkűek teszik. Ezért vagy most itt. Mert én le vagyok láncolva, és nem érhetlek el ott, ahol állsz. Nem azért jössz, hogy elmondj dolgokat, hanem azért, mert nem tehetsz mást. Jössz, mert szeretsz mások kárán örvendezni, de közben emészted magad, így nem érzel igazi boldogságot. De mindketten tudjuk, hogy jössz majd máskor is. Újra és újra.

– Azt fogom tanácsolni a gazdának – szólalt meg Damaszt rekedten –, hogy adjon a megmaradt vadászoknak, hadd tegyenek veled, amit akarnak. Én pedig majd végignézem...

– Hát persze, hogy ott leszel, Damaszt Szürkekutya!

A férfi visszahátrált a lépcsőn, a lámpa közben erősen lengett. Karsa nevetett. Egy perc múlva a csapóajtó a helyére vágódott, és ismét teljes lett a sötétség. A teblor harcos elhallgatott, aztán ismét nekitámasztotta lábát a farönknek. Az árok túlfeléből felhangzó vékonyka hang hallatán azonban megdermedt.

– Óriás!

A nyelv szuniád volt, a hang egy gyermeké.

– Nincs mondanivalóm a számodra, síksági! – mennydörögte Karsa.

– Nem is a szavaidat kérem! Éreztem, hogy dolgozol ezen a Csuklyás átkozta fán. Sikerrel jársz majd abban, amit tervezel?

– Nem csinálok semmit!

– Oké, oké! Biztos csak a fantáziám... Mi, a többiek, meghalunk idelent. Elég borzalmas és méltatlan halállal...

– Biztos, hogy nagy bűnt követtetek el...

A válaszként felhangzó nevetés hamar köhögésbe fulladt.

– Hát persze, óriás! Igazad van. Mi voltunk azok, akik nem fogadták el a malaza uralmat. Nem tettük le a fegyvert, hanem elrejtőztünk az erdőben, a hegyek közt. Rajtaütéseket szerveztünk, bosszantottuk az ellenséget. Jó móka volt! Egészen addig, amíg a szemetek el nem kaptak minket...

– Óvatlanságra vall.

– Hárman egy maréknyi kutyával lerohantok egy egész várost, és még te nevezel engem óvatlannak? Ám azt hiszem, mindketten azok voltunk, hiszen most itt vagyunk.

Karsa egy fintorral elismerte az igazságot.

– Mit akarsz tőlem, síksági?

– Az erődet, uriád. Még négyen élünk a farönknek ezen a végén, bár már csak én vagyok magamnál... és észnél. Annyira mindenképpen, hogy belássam helyzetem reménytelen voltát.

– Túl sokat beszélsz.

– Biztosíthatlak afelől, hogy már nem sokáig. Meg tudnád emelni ezt a farönköt, óriás? Vagy esetleg körbe tudnád párszor fordítani?

Karsa egy hosszú percig csak hallgatott.

– Ezzel mit érnél el?

– Rövidebb lenne a lánc.

– Én nem akarom, hogy rövidebb legyen a láncom.

– Csak egy kis ideig lenne rövidebb...

– Miért?

– Csak forgasd meg ezt az átkozott rönköt! Így a láncaink újra meg újra rácsavarodnak. Az utolsó fordítással minket, szegény párákat, akik itt vagyunk a végében, a víz alá nyomsz. És megfulladunk.

– Azt akarod, hogy megöljelek benneteket?

– Gyors felfogásod tapsot érdemel, óriás. Még több lélek tolakodna az árnyékodban, teblor – így látja a te fajtád, ugye? Ölj meg, és büszkén járok majd az árnyékodban!

– Nem érdekel a könyörületesség, síksági.

– És a trófeák?

– Nem érlek el, nem tudom megszerezni a trófeádat.

– Mennyire látsz jól a sötétben? Azt hallottam, hogy a teblorok...

– Látok. Elég jól, úgyhogy látom, hogy a jobb kezed ökölbe szorul. Mi van benne?

– Egy fogam. Most esett ki. Ez már a harmadik, amióta le vagyok láncolva.

– Dobd ide!

– Megpróbálom. De attól tartok, kissé... rossz bőrben vagyok. Készen állsz?

– Dobhatod.

A férfi keze megremegett dobás közben.

A fog magasan és messzire repült – volna, ha Karsa el nem kapja. A lánca hangosan megcsörrent. Leengedte a kezét, megnézte a fogat, aztán felmordult.

– Ez rohadt!

– Valószínűleg azért esett ki. Nos? Ez is egy szempont ám! Az egész fatörzset bevizeznéd, vagyis az még jobban átpuhulna. Nem mintha csináltál volna valamit...

Karsa lassan bólintott.

– Kedvellek, síksági.

– Remek! Akkor ölj meg!

– Meglesz.

Karsa lecsusszant, s lábszárig a szutykos vízbe ereszkedett, a friss sebek rögtön meg is sajdultak.

– Láttam, amikor lehoztak, uriád – mondta a síksági. – Egy szuniád sincs olyan nagy, mint te.

– A teblorok közül a szuniádok a legkisebbek.

– Lehet, hogy keveredett a vérük a síkságiakkal...

– Tényleg nagyon mélyre jutottak – bólogatott Karsa. Leengedte mindkét kezét a vízbe, s átfogta a fatörzset.

– Köszönet neked, teblor!

Karsa megemelte, megforgatta a fatörzset, majd visszatette, és pihegett.

– Ez nem fog túl gyorsan menni, síksági. Sajnálom...

– Megértelek. Csak nyugodtan! Biltar mindenesetre már elmerült, és a következő fordulattal Alrute is megfullad. Eddig jól megy!

Karsa megint felemelte a törzset, és fordított rajta egy felet. A túlsó végről csapkodás és bugyborékolás hallatszott. Aztán egy nyögés.

– Már majdnem kész vagyunk, teblor. Én vagyok az utolsó. Még egy fordítás – aláfordulok, hogy leszorítson a fatörzs.

– Akkor nem megfulladsz, hanem összetöröd magad.

– Ebben a trutymóban? Nem aggódom, teblor. Érezni fogom a súlyát, ez igaz, de nem érzek majd fájdalmat.

– Hazudsz.

– És akkor? A cél a fontos, nem az eszköz.

– Minden fontos – felelte Karsa, s még egyszer nekiveselkedett. – Ezúttal teljesen át fogom fordítani, síksági. Könnyebb lesz így, hogy az én láncom is rövidebb. Készen állsz?

– Még egy perc, kérlek! – nyöszörögte a férfi.

Karsa felemelte a fatörzset, s a hatalmas súly miatt felnyögött.

– Meggondoltam magam...

– Én nem! – Karsa megfordította a fatörzset, aztán ledobta.

Vad csapkodás hallatszott a túlsó végről, aztán a lánc a levegőbe lendült, végül erős köhögés következett. Karsa meglepetten felnézett. Egy barnás trutymóval borított alakot látott, aki még csapkodott és rugdosott. Karsa lassan hátradőlt, és megvárta, míg a férfi rendbe jön. Egy ideig semmi más nem hallatszott, csak az, hogy az alak levegő után kapkod.

– Sikerült hátragördülnöd, aztán lebuknod és kijutnod. Igazán lenyűgöző, síksági. Úgy fest, mégsem vagy annyira gyáva. Nem gondoltam volna, hogy ilyenek is akadnak a gyerekek között.

– Víztiszta bátorság – nyögte a férfi. – Ez a második nevem!

– Kinek a foga volt az?

– Alrute-é. Most viszont már ne pörögjünk többet, ha kérhetem!

– Sajnálom, síksági, de most az ellenkező irányba kell pörgetnem, amíg a fatörzs ugyanúgy nem lesz, mint előtte.

– Átkozom a logikádat, teblor.

– Mi a neved?

– Torvald Nom, bár malaza ellenségeim csak Fricskaként ismernek.

– És hogyan tanultad meg a szuniád nyelvet?

– Ez igazából a régi kereskedőnyelv. A szerencsevadászok helyében korábban nathii kereskedők voltak. Kölcsönösen jövedelmező kapcsolatban álltak a szuniádokkal. Az igazság az, hogy a nyelvetek közeli rokonságban áll a nathiival.

– A katonák zagyvaságokat beszéltek.

– Természetesen, hiszen katonák! – Kis hatásszünet következett. – Oké, látom, nem szereted az ilyesfajta humort. Hát legyen! Valószínű, hogy azok a katonák malazák voltak.

– Úgy döntöttem, hogy a malazák az ellenségeim.

– Egy közös pont, teblor...

– Csak egy közös dolgunk van, síksági: ez a fatörzs.

– Ahogy tetszik. Mégis úgy érzem, valamit tudnod kell. A malazák elég gyűlöletesek, de mostanság már a nathiik sem jobbak. Biztos lehetsz benne, hogy a síkságiak között nincs szövetséges nép, teblor.

– Te nathii vagy?

– Nem. Daru vagyok. Egy messzi déli városból származom. A Nom Ház hatalmas, és bizonyos tagjai gazdagok is. Sőt, Darujhisztán Tanácsában is van egy Nom. Sosem találkoztam vele. Persze én a családnak a... hm... szerényebb ágából származom. Ezért utazom annyit, és ezért van annyiféle foglalkozásom...

– Túl sokat beszélsz, Torvald Nom. Készen állok, hogy visszaforgassam a fatörzset.

– A fenébe, azt hittem, már megfeledkeztél róla...

*

A vasrúd már félúton járt a fában, a lelapított perem teljesen eldeformálódott. Karsának már egyfolytában sajgott és remegett a lába, hiába tartott egyre hosszabb és hosszabb szüneteket. A mellkasán és hátán lévő mély sebek az erőlködéstől ismét szétnyíltak, s folyamatosan szivárgott belőlük a vér, amely gyorsan elkeveredett az izzadságával. Bokája merő bőr- és húscafat volt csupán.

Torvald megadta magát a kimerültségnek, és nem sokkal azután, hogy a fatörzs visszakerült az eredeti helyére és helyzetébe, mély álomba merült. Karsa közben tovább dolgozott, most azonban pihent, nekitámaszkodott az agyagfalnak, s hallgatta az árok kétféle zaját: saját, szaggatott lélegzését és a fatörzs túlsó végéből hallatszó halk horkolást. Aztán fentről csizmás léptek hallatszottak. Az illető elhaladt fölöttük, aztán megfordult és visszament. Karsa megint felegyenesedett, bár forgott vele a világ.

– Pihenj tovább, teblor!

– Nincs rá idő, Torvald Nom...

– Ó, dehogy nincs! A rabszolga-kereskedő, akinek most a tulajdona vagy, még várni fog itt, a városban egy darabig, mert a malaza katonák védelmében akar majd továbbutazni. Malyhídig legalábbis mindenképpen. Az Őrült-folyó és Sárga Pont környékén rengeteg a bandita, amire meglehetősen büszke vagyok, hiszen éppen én voltam az, aki egyesítette az útszéli torokmetszők és banditák szánalmas csapatait. Ha a malazák nem lennének itt, már régen ki is szabadítottak volna.

– Megölöm azt a rabszolga-kereskedőt! – közölte Karsa.

– Óvatosan, harcos! Silgar nem kedves ember, és volt már dolga máskor is ilyen harcosokkal...

– Én uriád vagyok, nem szuniád.

– Tudom, mondtad már párszor, és nem kétlem, hogy erősebb vagy – mert az biztos, hogy nagyobb vagy. Csak azt mondom, vigyázz Silgarral!

Karsa elhelyezkedett a fatörzs fölött.

– Van még időd pihenni, teblor! Nincs értelme kiszabadulni a láncokból, ha aztán nincs erőd elmenekülni! Nem ez az első alkalom, hogy láncra vernek, úgyhogy tapasztalatból beszélek: várd ki a megfelelő pillanatot, mert eljön a lehetőség, de csak akkor, ha nem öleted meg magad idejekorán.

– Meg is lehet fulladni...

– Igen, értem a célzást, és azt is, hogy milyen fajta bátorságról beszélsz. Elismerem, egy pillanatra odalett a lelki erőm...

– Tudod, hogy mióta vagy itt leláncolva?

– Hát, még volt hó a parton, és a tó jege éppen csak megtört...

Karsa lassan odapillantott az alig látható, vékonyka gyerekre a túlsó végen.

– Torvald Nom, ilyen sorsot még egy síksági sem érdemelhet!

A férfi rekedten felnevetett.

– És még te hívsz minket gyereknek! Ti, teblorok úgy vágjátok le az embereket, mint a hivatásos hóhérok, de az én fajtám szerint a kivégzés kegy. Az átlagos, elítélt gyilkosok esetében az elhúzódó kínzásra van nagyobb esély. A nathiik a kínzást művészi fokra fejlesztették – biztosan a hideg tél az oka, vagy valami ilyesmi. Mindenesetre ha Silgar nem követel magának – és ha a malaza katonák nincsenek éppen a városban –, akkor a helybéliek most éppen a bőrödet nyúznák, érme nagyságú foltokban, apránként. Aztán bezárnának egy dobozba, és megvárnák, amíg meggyógyulsz. Tudják, hogy a te fajtád immúnis a fertőzésekre, így annál tovább kínozhatnának. Azt hiszem, a városban most elég sok frusztrált ember mászkál...

Karsa ismét húzni kezdte a vasrudat, de aztán abba kellett hagynia, mert hangokat hallott fentről, majd erős dübörgést, mintha tucatnyi mezítelen láb csattant volna egyszerre. Aztán meghallotta a csattogó lábak zaja mellett a láncot is, ami súrlódott a földön. Karsa ledőlt az árok túloldalára.

Kinyílt a csapóajtó. Egy gyerek jött elöl, lámpával a kezében, aztán következtek a szuniádok – meztelen testüket csak durva zsákvászonból varrt, kis szoknya takarta. Lassan ereszkedtek le, s mindegyiküknek a bal bokájára volt erősítve a bilincs, amibe a hosszú láncot fűzték. A lámpás síksági végigsétált a két árok közötti járdán. A szuniádok – hat férfi és öt nő – követték. Lehajtották a fejüket; egyikük sem nézett Karsa hideg, szúrós tekintetébe.

A lámpás gyerek négy nagy lépésnyire Karsától megállt, és intett, mire a szuniádok megfordultak, és lecsusszantak az árkukba. Három másik síksági bukkant fel, akik szintén lementek az árokba, hogy rögzítsék a bilincset a szuniádok másik bokájára is. A teblorok nem ellenkeztek. Néhány perc múltán a síkságiak visszamentek fel, a lépcsőn. A csapóajtó megnyikordult, majd nagy puffanás és porfelhő kíséretében bezárult.

– Tehát igaz! Egy uriád! – A hang éppen csak suttogás volt.

Karsa elvigyorodott.

– Egy teblor hangját hallottam volna? Nem, az lehetetlen! A teblorokból nem lesznek rabszolgák. A teblorok előbb halnak meg, mint hogy letérdeljenek egy síksági előtt.

– Egy uriád... leláncolva. Csakúgy, mint mi, többiek...

– Mint a szuniádok? Akik engedik, hogy a gyerekek közel menjenek hozzájuk, és bilincset tegyenek a bokájukra? Nem. Én rab vagyok, de nem sokáig tarthatnak fogva. A szuniádoknak is emlékezniük kellene rá, hogy milyen teblornak lenni...

Újabb hang szólalt meg a szuniádok közül, egy asszonyé.

– Láttuk a halottakat, sorba rakták őket a földön a vadászok tábora mellett. Láttunk szekereket, tele halott malazákkal. A városiak gyászban vannak. Mégis azt mondják, hogy csak hárman voltatok...

– Ketten, nem hárman. Harmadik társunknak, Delum Thordnak megsérült a feje, és elborult az elméje. Ő a kutyákkal futott. Ha ép marad a feje, és kezében van a vérkardja...

A szuniádok felszisszentek, mormogni kezdtek, s félve ejtették ki azt a szót, hogy vérkard.

Karsa elkomorodott.

– Mi ez az őrület? A szuniádok talán minden teblor hagyományt elfeledtek?

A nő felsóhajtott.

– Elfeledtünk? Igen, már régen. Gyermekeink éjszakánként elszökdöstek, s délre vándoroltak, mert csábította őket az átkozott síksági pénz – a sok kis fémdarab, ami körül itt az élet forog. Gyermekeink igen rossz útra tértek – némelyikük visszatért még a völgyeinkbe, de csak felderítőként, a vadászokat vezetve. A titkos vérfa erdőket felperzselték, a lovainkat leölték. A saját gyerekeink árultak el bennünket, uriád – ez okozta a szuniádok pusztulását.

– A gyerekeiteket le kellett volna ölni – mondta Karsa. – A harcosaitok szíve túl lágy volt. Az árulással elsorvadnak a vérségi kötelékek. Azok a gyerekek megszűntek szuniádnak lenni. Majd én megölöm őket helyettetek!

– Nehéz lenne meglelni őket, uriád! Szétszóródtak, sokan elbuktak, mások pedig szolgaként fizetnek az adósságaikért. Mások messze utaztak, Nathilogba meg Genabarisba, a hatalmas városokba. Törzsünk megszűnt létezni.

Az első szuniád, aki megszólalt, most ismét közbeszólt.

– Különben is, uriád, le vagy láncolva! Most te is Silgar gazda tulajdona vagy, akitől még sosem szökött meg egy rabszolga sem! Nem fogsz te már megölni senkit ebben az életben! És ahogy minket, téged is térdre fognak kényszeríteni. Szavaid mögött üres ígéret van csupán...

Karsa megint nekifeszült a fatörzsnek. Ezúttal megragadta a láncokat is, és a csuklójára tekerte őket, ahányszor csak tudta. Aztán hátradobta magát. Izmai megremegtek, lába nekifeszült a fatörzsnek, háta kiegyenesedett. Csikorgás, nyikorgás, aztán hangos reccsenés hallatszott. Karsa hátraesett az árok falának, láncai ott kígyóztak körülötte. Kipislogta szeméből az izzadságot, és lenézett a fatörzsre. Az kettéhasadt, méghozzá teljes hosszában. A túlsó végről szisszenés, majd láncok csörgése hallatszott.

– A Csuklyás vigyen el, Karsa Orlong – suttogta Torvald –, nem viseled jól, ha sértegetnek, ugye?

Karsa ugyan már nem volt a fatörzshöz láncolva, de a végtagjaihoz erősített láncok még mindig a vasrudakhoz kapcsolódtak. A harcos lecsavarta a láncot megviselt, vérző alkarjáról, aztán megfogta az egyik rudat. A bokájára erősített láncot a fatörzsre tette, aztán a rúd szabad végét az egyik láncszembe helyezte, és csavarni kezdte.

– Mi történt? – kérdezte egy szuniád. – Mi volt ez a hang?

– Az uriád gerince eltört – humorizált az elsőként megszólaló szuniád.

Torvald hidegen felnevetett.

– Attól tartok, Ganal, nem ez a szerencsenapod...

– Ezt meg hogy érted, Nom?

A láncszem elpattant, egy vasdarab pedig átrepült az árok fölött, és a döngölt falnak csapódott. Karsa kihúzta a láncot a bokájára erősített bilincsből, aztán nekilátott, hogy szétszedje azt is, ami a csuklóján volt. Újabb csattanás. A karja is kiszabadult.

– Mi történt?

Egy harmadik csattanás, és Karsa leszedte a láncot arról a vasról is, amit használt, vagyis a jobb állapotban lévőről, melynek lapos vége még ép, fogazott és éles volt. Előkecmergett az árokból.

– Hol van Ganal? – kérdezte.

A szemben lévő árokban fekvő szuniádok közül mindenki hátrált, egy férfi kivételével.

– Én vagyok Ganal! – mondta a magányos harcos, aki nem húzódott el. – Tehát mégis van még gerinced... Nos, harcos, szkeptikus, gúnyos szavaimért most megölhetsz.

– Meg is öllek! – Karsa végigment a járdán, kezében a vassal.

– Ha ezt megteszed – szólalt meg Torvald sietve –, a többiek kiabálni fognak!

Karsa habozott. Ganal felmosolygott rá.

– Ha meghagyod az életemet, akkor nem fújunk riadót, uriád! Még mindig éjszaka van, több mint egy óra van hátra a napkeltéig. Elmenekülhetsz...

– De ha csendben maradtok, mind büntetést kaptok! – mondta Karsa.

– Nem. Mindannyian aludtunk, és kész.

Megszólalt az asszony is.

– Hozd az uriádokat, teljes létszámban! Ha lemészárolsz mindenkit ebben a városban, ítélkezhetsz majd a szuniádok felett, mert jogod lesz hozzá!

Karsa némi habozás után bólintott.

– Ganal, éld csak tovább szánalmas kis életedet! Ám egy szép napon visszatérek, és emlékezni fogok rád!

– Nem kétlem, uriád – felelte Ganal. – Már nem kételkedem benned.

– Karsa! – szólt közbe Torvald. – Csak síksági vagyok, meg minden, de...

– Kiszabadítalak téged is, gyermek! – felelte az uriád, s hátat fordított a szuniádoknak. – Bátorságról tettél tanúbizonyságot. – Lecsusszant a férfi mellé. – Túl sovány vagy ahhoz, hogy járni tudj – állapította meg. – Futni biztosan nem fogsz. Biztosan azt akarod, hogy elengedjelek?

– Még hogy sovány? Alig fél kilót fogytam csak, Karsa Orlong. Tudok én futni!

– A hangod alapján gyengébbnek tűntél...

– Együttérzésre hajtottam.

– Együttérzést akartál kicsikarni egy uriádból?

A férfi felvonta csontos vállát.

– Egy próbálkozást megért!

Karsa szétszedte a láncot. Torvald kihúzta végre a kezét.

– Beru áldása rád, harcos!

– Tartsd meg magadnak a síksági isteneidet!

– Jaj, persze, elnézést! Amit csak akarsz... – Torvald felmászott az árokparton. A járda közepén aztán megállt. – Mi lesz a csapóajtóval, Karsa Orlong?

– Mi lenne vele? – morogta a harcos, majd megkerülte a síkságit, és felmászott a lépcsőn.

Torvald csontos karja kecses mozdulatra lendült, a síksági fejet hajtott.

– Menj csak előre. Vezess!

Karsa megtorpant az első lépcsőfokon, és lenézett a gyerekre.

– Én hadvezér vagyok – morogta. – Azt akarod, hogy vezesselek, gyerek?

Ganal szólalt meg a szomszédos árokból.

– Vigyázz, mit válaszolsz, daru! A teblorok komolyan veszik a szavakat!

– Hát, izé, csak udvariaskodtam. Úgy értettem, menj fel te elsőként a lépcsőn...

Karsa folytatta az útját. Megállt a csapóajtó alatt, és szemügyre vette a sarkait. Eszébe villant, hogy van az ajtón egy vasretesz is, amit elhúznak, miután leengedték a padlódeszkákkal egy szintbe. Karsa a vas laposra kalapált végét bedugta a csapóajtó zár alatti részébe, aztán előbb gyengébben, majd teljes erőből feszíteni kezdte felfelé. Nagy reccsenés hallatszott, a csapóajtó feljebb ugrott. Karsa nekinyomta a vállát, és felemelte.

A vas megnyikordult.

A harcos megdermedt, várt egy kicsit, majd valamivel lassabban folytatta, amit elkezdett. Amikor kidugta a fejét a nyíláson, látta, hogy a raktár távoli végében egy lámpa halvány fénnyel világít a kis, kerek asztal körül ülő három síkságinak. Nem katonák voltak – Karsa látta már őket korábban a rabszolga-kereskedő, Silgar társaságában. Az asztalon csontok koppantak halkan.

Karsa először hihetetlennek találta, hogy a férfiak nem hallották meg a csapóajtó nyikorgását. Aztán újabb hang ért el a füléhez – nyikorgások és reccsenések kórusa, és kintről a szél fütyülése. Vihar érkezett a tó belseje felől, és a raktár északi falát már eső is verte.

– Urugal! – suttogta Karsa. – Köszönet néked. Most pedig, nézz le rám...

A harcos fél kézzel megtartotta a csapóajtót maga fölött, és lassan kimászott. Elég távol lépett, hogy Torvald is kimászhasson – szintén nagyon csendben –, aztán óvatosan leengedte az ajtót. Egy intéssel utasította Torvaldot, hogy maradjon, ahol van, a síksági pedig lelkesen bólogatott, hogy érti. Karsa óvatosan átvette a vasat a bal kezéből a jobba, és elindult előre. A három őr közül csak egy volt, aki a szeme sarkából megláthatta volna, de neki minden figyelme az asztalra hulló csontokra irányult. A másik kettő háttal volt a szökevényeknek.

Karsa szinte a padlóhoz tapadt, úgy osont az őrök felé, majd amikor már csak háromlépésnyire volt tőlük, lassan felegyenesedett. Előrelendült, vízszintesen meglendítette a vasat, és lecsapta az első, majd a második sisaktalan fejet. A harmadik őr csak tátott szájjal bámulta. Karsa a lendület végén bal kézzel megragadta a vas véres végét, és a hápogó őr torkába nyomta. A férfi hátratántorodott, keresztülesett a székén, majd nekivágódott a raktárajtónak, aztán a földre zuhant, és nem mozdult többé. Karsa letette a vasat az asztalra, aztán leguggolt, és lecsatolta az egyik őr kardszíját. Torvald ekkor ért oda hozzá.

– Csuklyás rémálma! – motyogta. – Az vagy, uriád!

– Szerezz magadnak fegyvert! – utasította Karsa, s már lépett is tovább a következő hullához.

– Rendben. Na, akkor merre meneküljünk, Karsa? Arra számítanak, hogy északnyugat felé indulsz, vagyis arra, amerről jöttél. Vágtában üldöznek majd egészen a szorosig. Vannak barátaim...

– Eszem ágában sincs menekülni! – közölte Karsa, miközben a hátára kötözte a talált hosszúkardokat, amelyek úgy néztek ki a hátán, mint valami játékszerek. Ismét magához vette a véres vasat. Megfordult, és látta, hogy Torvald értetlenül bámul rá.

– Menekülj a barátaidhoz, síksági! Amit ma éjjel végrehajtok, az kellőképpen eltereli majd a figyelmet a szökésedről. Ma éjjel bosszút állok Barót Gild és Delum Thord haláláért.

– Azt ne várd, hogy én meg majd megbosszulom a te halálodat, Karsa! Ez őrültség – már így is véghez vitted a lehetetlent! Azt tanácsolnám, hogy légy hálás az Úrnő mosolyáért, és fuss, amíg lehet. Ha elfelejtetted volna, közlöm: ez a város tele van katonákkal!

– Indulj, gyerek!

Torvald habozott, majd tehetetlenül széttárta a kezét.

– Hát legyen! Köszönöm, Karsa Orlong, hogy megmentetted az életemet! A Nom család ezentúl imáiba foglalja nevedet!

– Várok ötven szívdobbanásig.

Torvald nem szólt többet, csak indult a raktár ajtajához. A fő reteszt ezen az estén nem tolták a helyére, csak egy kis kallantyú rögzítette az ajtót a kerethez. Kiakasztotta, aztán eltolta kicsit az ajtót – csak annyira, hogy a fejét kidugva körül tudjon nézni –, majd kicsit tágabbra nyitotta, és kisurrant.

Karsa figyelte a léptek zaját, a csupasz talp csattogását a sárban, balra távolodva. Úgy döntött, nem vár ötven szívdobbanásnyi ideig. Bár a vihar miatt lassabban világosodott, a napkelte már nem volt messze.

A teblor nagyobbra nyitotta az ajtót, és kilépett. Az út keskenyebb volt, mint a főutca, s a túloldali faépületek alig látszottak az esőfüggönyön át. Jobbra, alig húszlépésnyire egy oldalsó utcácska sarkán álló ház egyetlen koszos, emeleti ablakából fény szűrődött ki. Karsa vissza akarta kapni a vérkardját, de nem tudta, merre lehet. Úgy döntött, bármilyen teblor fegyver megteszi. És pontosan tudta, hol találhat ilyet.

Karsa halkan becsukta az ajtót maga mögött. Jobbra indult, és az utca végén a tópart felé tartott. A szél esőcseppeket vágott az arcába, amelyek feloldották a megkérgesedett vért és koszt. Az ingéből maradt bőrcafatok csapkodták a testét, ahogy kocogva a tisztás, a rabszolgavadászok tábora felé tartott. Voltak túlélők – Karsa az első alkalommal hibázott, de úgy döntött, most kiköszörüli a csorbát. A jeges tekintetű gyerekek sátraiban lesznek teblor trófeák. Fegyverek. Páncélok. Az elesettek kunyhóit és sátrait már kifosztották – az ajtókat nyitva hagyták, szemét hevert szanaszét. Karsa tekintete megállapodott egy közeli fabódén, amiben nyilvánvalóan még mindig lakott valaki. Elindult felé.

A harcos ügyet sem vetett a kis ajtóra, rögtön a falnak vetette a vállát. A deszkák bedőltek, Karsa bejutott a házikóba. Tőle balra valaki meglepetten felhorkant az ágyban, s a homályban látszott, hogy az illető felül. A vasrúd lecsapott. A falra vér és agyvelő fröccsent. Az alak visszazuhant az ágyba.

A házikó egyetlen kicsiny szobája zsúfolásig volt szuniád tárgyakkal. Ezeknek nagy része értéktelen kacat volt: kabalák, szíjak és tálak. Talált azért egy pár szuniád dobókést, favázas bőrtokban. Karsa felfigyelt egy kis oltárra. Valami síksági istennek emelték, akit pici agyagszobor képviselt – egy vaddisznó, amely a hátsó lábán áll. A teblor leverte a szobrot a döngölt padlóra, és sarka egyetlen mozdulatával széttaposta. Kilépett a kunyhóból, és a következő lakott házikó felé indult.

A szél a tó felől fújt, a kavicsos tengerpartot tajtékos hullámok ostromolták. Az égen fekete felhők tornyosultak, s még mindig szakadt az eső. Összesen még hét lakott kunyhó volt a téren, és a hatodikban – miután megölte a szürke vadkan bőre alatt egymásba gabalyodott két férfit – talált egy réges-régi szuniád vérkardot és egy szinte teljes páncélzatot, amely a méretéből és a ráégetett jelekből ítélve, csakis teblor lehetett, bár a stílusát Karsa nem ismerte fel. Már elkezdte felcsatolni a darabokat, amikor rájött, hogy a páncél anyaga tulajdonképpen vérfa, csak kifakult az évszázados elhanyagoltságtól.

A hetedik kunyhóban végre rábukkant egy kis tégelynyi vérolajra, s nem sietett azonnal tovább, hanem módszeresen bedörzsölte a páncélzat minden darabját. Az utolsó cseppekkel aztán a kard szomját csillapította. Végül megcsókolta a pengét. Szájában szétfutott a vérolaj keserű íze. A hatás azonnali volt. Szíve hevesebben kezdett dobogni, izmaiba láng csapott, elméjét elöntötte a harag és a kéjvágy. Azon kapta magát, hogy ismét kint áll, s vörös fátylon keresztül szemléli a várost. A levegő bűzlött a síkságiak szagától. Elindult előre, bár már nem érezte a lábát.

Tekintete egy nagy faház bronzveretes bejáratára szegeződött. Aztán az ajtó betört, Karsa pedig behatolt az alacsony mennyezetű folyosóra. Az emeleten valaki kiabált. A lépcsőn találta magát, szemtől szemben egy széles vállú, kopasz gyerekkel. Mögötte őszes hajú asszony sápítozott, távolabb pedig vagy féltucatnyi szolga rohangált fel s alá. A kopasz gyerek éppen levett a falról egy gyémántberakásos markolatú hosszúkardot, ékszerekkel díszített tokban. Tekintetében félelem villant, s arcára még akkor is hitetlenkedés ült ki, amikor a feje levált a nyakáról.

Aztán Karsa ott találta magát a legutolsó emeleti szobában, ahol le kellett hajtania a fejét, hogy ne verje be a plafonba. Átlépett az utolsó, immáron halott szolga tetemén, mögötte a ház már teljes némaságba burkolózott. Előtte, a baldachinos ágy mögött egy fiatal síksági nő rejtőzött. A teblor eldobta a kardját, s egy perc múlva már a lányt tartotta a kezében, aki persze rugdosott, valahol a harcos térdének vonalában. Jobb kézzel megragadta a lány tarkóját, és az olajos mellvérthez nyomta a száját.

A lány küzdött ellene, aztán hátrarántotta a fejét, s tekintete vadul villogni kezdett.

Karsa felnevetett, és az ágyra dobta. A nő torkából állatias hangok törtek elő, hosszú ujjaival a harcos után kapkodott, miközben az fölébe kerekedett. A nő még vadabbul nyúlkált felé, dereka ívben megfeszült a vágytól. Mire Karsa végzett, a lány már nem volt eszméleténél, s amikor a férfi hátrahúzódott, látta, hogy az ágy véres. Tudta, hogy a lány életben fog maradni – a vérolaj türelmetlenül gyógyítja a megtört húst.

Ismét kint találta magát az esőben, karddal a kezében. A felhők kelet felé sodródtak. Karsa már indult is a következő házhoz. Ekkor egy pillanatra elvesztette az öntudatát, s amikor magához tért, a harcos egy padlástérben találta magát, s a szemben lévő ablakon át ragyogó napfény áradt a helyiségbe. Négykézláb állt, testét vér borította, és egy kövér gyerek holttestét látta maga mellett. A gyereken szakadt, hosszú ruha volt, csodálkozó tekintete vakon az égre meredt. Egész testében megremegett, s hangos légzése visszhangzott a szűkös, poros padláson. Kintről kiáltásokat hallott, mire leguggolt, és odamászott a távoli végen lévő kerek, koszos, vastag üvegű ablakhoz.

A főutcán nagy volt a kiáltozás, és Karsa csak ekkor döbbent rá, hogy csaknem a nyugati kapuig jutott. Az üvegen át torznak tűnő alakok gyülekeztek nyughatatlan lovakon – malaza katonák. Legnagyobb meglepetésére a csapat hirtelen elindult a kapu felé. A patadobogás gyorsan elhalkult, ahogy a csapat eltűnt a nyugati kapun túl. A harcos lassan a sarkára ereszkedett. Lentről egy pisszenés sem hallatszott, és Karsa tudta, hogy senki sem maradt már életben a házban. Azt is tudta, hogy az éjszaka folyamán vagy tucatnyi ilyen házon áthaladt, néha az első ajtón ment be, máskor pedig a cselédbejárón vagy a hátsó ajtón. És most azokban a házakban is ilyen csend volt, mint ebben, amiben magához tért.

Felfedezték a szökést. De mi a helyzet a vadászokkal? Mi a helyzet a városlakókkal, akik még nem léptek ki az utcára, pedig már dél lehet? Vajon mennyit ölhettem meg valójában?

Puha léptek lentről – öt-hat ember széledt szét a házban alatta. Karsa, akinek érzékei a vérolaj miatt még mindig élesebbek voltak a normálisnál, beleszagolt a levegőbe, de a szaguk még nem ért el hozzá. Mégis biztosan tudta, hogy ezek vadászok, és nem katonák. Nagy levegőt vett, bent tartotta, aztán bólintott. Igen, a rabszolga-kereskedő emberei. Okosabbnak hiszik magukat a malazáknál, vissza akarnak szerezni a gazdájuknak.

Karsa nem mozdult – tudta jól, hogy minden apró mozdulatot meghallanak lentről. Lassan elfordította a fejét, s hátranézett a csapóajtóra. Az csukva volt – nem emlékezett rá, hogy ő tette volna, tehát biztosan a saját súlyától zuhant vissza. De vajon mikor? Tekintete visszavillant a gyerek tetemére. A tátongó sebekből lassú cseppekben folyt a félig alvadt vér. Tehát eltelt némi idő. Beszélgetést hallott a földszintről, és csak egy perc múltán döbbent rá, hogy érti a nyelvet.

– Egy órája történhetett, vagy talán még több is, uram.

– Akkor hát hol lehet Balantis kereskedő? Itt a felesége, a két gyerekük... négy szolga – volt neki több is?

Mozgás zajai következtek.

– Nézd meg a padlást is...

– Ahol a szolgák alszanak? Kétlem, hogy az öreg és kövér Balantis fel tudott volna mászni azon a létrán...

– Nézzétek! – kiáltotta egy másik hang. – A padláslétra le van hajtva!

– Oké, szóval a kereskedő félelmében szárnyakat növesztett. Menj fel, Astabb, és gyorsan nézz körül odafent – bár tudom, mit találsz majd. Meg kell néznünk a következő házat is.

– A Csuklyás szakállára, Borrúg, az előző házban otthagytam a reggelim felét! Csend van odafent, nem lehetne ennyiben hagyni? Ki tudja, lehet, hogy az a szemét éppen most áll neki felszeletelni a következő családot!

Kis csend következett.

– Oké, menjünk! – engedett a főnök. – Azt hiszem, Silgar ezúttal téved. Az uriád mészárlásának iránya egyenesen nyugat felé mutat, és egyéves fizetésemet tenném rá, hogy már a Csont-szoros felé tart!

– Akkor a malazák biztos elkapják...

– Igen, elkapják majd. Na, menjünk!

Karsa figyelte, ahogy a szerencsevadászok az első ajtó felé dobognak, aztán kitrappolnak az utcára. A teblor még tucatnyi szívdobbanást várt, mielőtt megmozdult volna. Silgar emberei feljebb már nem találnak majd lemészárolt embereket. Ennyi elég is lesz, hogy azonnal visszajöjjenek. Karsa végigosont a padláson, a csapóajtóhoz lépett, felemelte, s lelépkedett a vértől mocskos létrafokokon. A folyosó teljes hosszán hullák hevertek, a levegőben az elmúlás szaga terjengett.

Gyorsan a hátsó ajtóhoz ment. Kint az út sáros volt és hepehupás, tele pocsolyákkal – az egyik oldalon nagy halom kő várta az útépítő munkások érkezését. Ezen túl újonnan épített, alacsony kőfal állt, íves kapuval a közepén. Az égbolton tépett felhőket terelt a gyors szél. Az utcán folyamatosan úsztak át az árnyékok és a napfoltok. Senki sem volt a közelben. Karsa sprintelve kelt át az udvaron, aztán az íves kapunál leguggolt. A főutcával párhuzamosan keskeny, sáros ösvény futott, azon túl pedig a magas, sárguló fűben szabálytalanul vágott bokrok sorakoztak. A bokrok mögött házak hátsó falai látszottak. Karsa a város nyugati részében volt, csakúgy, mint a vadászok. Logikus következtetésnek tűnt, hogy a keleti városrészben nagyobb biztonságban lenne. Ugyanakkor azonban a malaza katonák éppen ott vannak elszállásolva... Bár harmincat látott kilovagolni a kapun. Vajon összesen mennyien lehetnek?

Karsa korábban kijelentette, hogy a malazák az ellenségei. A harcos befordult az ösvényre, és kelet felé indult. Hajlottan, de gyorsan futott, tekintete folyton az előtte lévő szakaszt fürkészte, búvóhelyeket keresett, s minden pillanatban azt várta, hogy valaki meglátja, és felkiált. Elbújt egy nagy, az utca felé hajló épület árnyékában. Csak öt lépés választotta el a széles úttól, ami a tópartra vezetett. Nehéz feladatnak tűnt észrevétlenül átkelni az úton. Silgar vadászai még a városban voltak, csakúgy, mint az ismeretlen létszámú malaza sereg. Vajon elegen vannak ahhoz, hogy nehéz helyzetbe hozzák? Nem lehetett tudni...

Öt óvatos lépés után ott volt az utca szélén. A tó felőli végen kisebb csoportosulást látott. Lepedőbe csavart holttesteket hordtak ki egy házból, miközben két férfi egy fiatal, mezítelen, vértől mocskos lánnyal küzdött. Az sziszegett, a szemük felé kapkodott. Beletelt egy percbe, mire Karsa felismerte. A vérolaj még mindig ott égett a testében, s a tömeg nyilvánvalóan tartott tőle. Mindenki csak őt figyelte.

Karsa jobbra pillantott. Sehol senki.

Átrohant az úton. Csak egy lépésnyire volt már a túloldali sikátortól, amikor rekedt kiáltás harsant, aztán kórusban kiabálni kezdtek az emberek. A harcos megcsúszott a sárban, a kezébe fogta kardját, majd a távoli tömeg felé fordult.

Ám csak a hátukat látta, ahogy rémült őzekként menekültek, s maguk mögött hagyták a becsomagolt hullákat. A fiatal nő, akit hirtelen elengedtek, sikoltozva a sárba hullott, és fél kézzel elkapta egyik fogva tartója bokáját. Egy egész testhossznyit vonszolták a sárban, mire sikerült elgáncsolnia a férfit. Aztán morogva rámászott.

Karsa berohant a sikátorba. Vadul kongatni kezdtek egy harangot. A teblor folytatta útját kelet felé, párhuzamosan a főutcával. A távolabbi végen, még több mint harminclépésnyire, hosszú, kőfalú, egyszintes épület terpeszkedett, ablakain vastag zsalugáterekkel. Ahogy rohant a ház felé, három malaza katona futott át a látómezején – mindhárman sisakot viseltek leeresztett rostéllyal, és egyikük sem nézett felé.

Karsa a sikátor végéhez közeledve lassított. Most már többet látott az előtte álló épületből. Valahogy más volt, mint a város többi háza, stílusában egyszerűbb, katonásabb – olyan stílusban épült, amit még egy teblor is megcsodálhatott. Megtorpant a sikátor végében. Jobbra pillantott, s látta, hogy az előtte álló ház egészen a főutcáig ér, azon túl pedig egy olyan kapu áll, mint a nyugati, s őrzi a városnak ezt a végét. Balra, egészen közel az épület véget ért, s fából ácsolt karámok, istállók és más melléképületek sora következett. Karsa ismét jobbra fordult, s kicsit kihajolt.

A három malaza katonát nem látta sehol. A harang még mindig kongott valahol mögötte, de a város furcsán kihaltnak tűnt. Karsa a karám felé kocogott. Érkezését nem jelezte riasztás, így átlépett a karámfa fölött, és a fal mentén az ajtó felé tartott. Azt nyitva hagyták. Az előtérben polcok és kampók voltak, ahol fegyvereket lehetett tárolni, de minden fegyvert elvittek. Az áporodott, poros levegőben félelem szaga érződött. Karsa lassan belépett. Újabb ajtó következett, de az zárva volt.

Egyetlen rúgással belökte. Az ajtón túl nagy terem következett, mindkét oldalán priccsekkel. Sehol senki. Miután az ajtó kidőlésének zaja elült, Karsa lehajtott fejjel belépett, majd felegyenesedett, körülnézett és beleszimatolt a levegőbe. A helyiség bűzlött a feszültségtől. Úgy érezte, mintha lenne még ott valaki, de láthatatlanul. A harcos óvatosan előrelépett. Hallgatózott, hogy hall-e légzést, de mivel nem hallott semmit, lépett még egyet.

A hurok a fejére hullott, majd továbbcsúszott a nyakába. Vad kiáltást hallott, aztán a kötél a nyakára szorult. Amikor Karsa fölemelte a kardját, hogy elvágja a kötelet, négy alak ért mögötte földet, őt pedig a levegőbe rántotta a kötél. Fentről reccsenés hallatszott, aztán káromkodás, mivel a keresztgerenda eltört – a kötél tehát meglazult, de a hurok Karsa nyakán még mindig szoros maradt. Levegőt nem kapott, de azért megfordult, és vízszintesen meglendítette a kardját – s kettészelte vele a nagy semmit. A malaza katonák ugyanis a földre vetették magukat, és elgurultak.

Karsa lerángatta a kötelet a nyakából, aztán a legközelebbi reszkető katona felé indult. Varázslat csapott a hátába, vad hullám, amely maga alá temette a teblort – de csak egy pillanatra, mert Karsa megtántorodott, aztán egy üvöltés kíséretében lerázta magáról. Megint meglendítette a kardját. A malaza hátraugrott, de a kard hegye elérte a jobb térdét, s szilánkosra zúzta a csontját. A katona felsikoltott, s a földre rogyott. Tűzháló hullott Karsára, hihetetlenül nehéz, fájdalomból szőtt rács, ami térdre kényszerítette a harcost. Próbált belevágni, de a kard nem bírt a lángokkal. Reszketni kezdett, önálló életre kelt.

A harcos egy ideig küzdött az egyre szorosabb hálóval, de hamar tehetetlenné vált. A sebesült katona csak sikoltozott, míg egy kemény hang el nem mormolt egy parancsszót, mely nyomán fura fény villant a szobában. A sikoltozás elhalt. Alakok vették körbe Karsát, egyikük leguggolt a feje mellé. Sötét bőr, sebhelyes arc meg kopasz, tetovált fej. A férfi elmosolyodott, s megmutatta aranyfogait.

– Ha jól tudom, érted a nathii nyelvet. Ez remek. Nos, Totyak rossz lába miattad még rosszabb állapotba került, és ennek persze ő nem örül. Viszont azzal, hogy idepottyantál az ölünkbe, bizony kárpótoltál minket a házi őrizetért, amiben vagyunk...

– Öljük meg, őrmester!

– Ebből elég, Cserép! Harang, nyomás, keresd meg a rabszolga-kereskedőt! Mondd meg neki, hogy a kezünkben van a báránykája. Visszakaphatja, de persze nem ingyen. Ó, és csendben csináld – nem akarom, hogy az egész város idegyűljön fáklyákkal meg vasvillákkal. – Az őrmester felnézett, mert újabb katona érkezett. – Szép munka volt, Ebron!

– Csaknem összecsináltam magam, Zsineg! – felelte az Ebron nevű férfi. – Te, amikor megláttam, hogy lerázza magáról a legerősebb varázslatomat...

– Ez is mutatja, nem igaz? – motyogta Cserép.

– Mit mutat? – kapta fel a fejét Ebron.

– Hát csak azt, hogy kétszer ad, ki gyorsan ad, ennyi.

– Ebron, lásd el Totyakot, mielőtt magához tér, és ismét sikoltozni kezd! – mondta Zsineg.

– Oké, máris! Ahhoz képest, hogy milyen totyakos, egész jó a tüdeje, nem igaz?

Zsineg kinyújtotta a kezét, és óvatosan átnyúlt a tűzhálón, hogy megfoghassa a vérkardot.

– Szóval ilyen az a híres fakard! Annyira kemény, hogy eltöri még az areni acélt is!

– Nézd az élét! – mondta Cserép. – Attól a trutymótól lesz ilyen éles a penge...

– És olyan kemény is, igen. Ebron, ez a háló fájdalmat okoz neki?

A varázsló válasza valahonnan hátulról, Karsa látómezején kívülről érkezett.

– Ha te lennél benne, Zsineg, úgy vonyítanál, hogy még a Kopókat is megszégyenítenéd. Ám csak egy-két percig, mert aztán meghalnál és sercegnél, akár a zsír a tűzhely kövén.

Zsineg komoran lenézett Karsára, aztán megcsóválta a fejét.

– Ő meg még csak nem is remeg. A Csuklyás tudja, ha ötezer ilyen harcos lenne a seregünkben, mi mindenre lennénk képesek!

– Talán még a Mott erdőt is sikerülne kitakarítani, őrmester?

– Talán igen. – Zsineg felállt, és arrébb lépett. – Nos, hol maradhat Harang?

– Biztos nem talál egy lelket sem – felelte Cserép. – Sosem láttam még, hogy egy egész város így csónakba pattanjon...

Az előtérben csizmás léptek dobbantak, s Karsa hallotta, hogy legalább féltucatnyian érkeztek. Egy halk hang szólalt meg.

– Köszönöm, őrmester, hogy visszaszolgáltatja jogos tulajdonomat...

– Már nem a maga tulajdona! – vágott közbe Zsineg. – Ő mostantól a Malaza Birodalom foglya. Malaza katonákat gyilkolt, nem is beszélve a kincstári vagyon rongálásáról: berúgta azt az ajtót!

– Ezt nem gondolhatja komolyan...

– Én mindig komolyan beszélek, Silgar! – felelte Zsineg nyugodt hangon. – El tudom képzelni, milyen sorsot szántál ennek az óriásnak. Herélés, nyelv kivágása, béklyók. Pórázra kötöd, és elindulsz a déli városok felé, ahol újabb szerencsevadászokat toborzol az elesettek helyett. De az Ököl véleménye a rabszolgavadászatról közismert. Ez elfoglalt terület: mostantól a Malaza Birodalom része, akár tetszik, akár nem... És mi nem állunk háborúban ezekkel a bizonyos teblorokkal. Ó, azt persze nem hagyhatjuk, hogy renegátok robogjanak le a hegyek közül, és leöljék a császárság békés polgárait, meg minden. Ezért van ez a fickó most őrizetben, és valószínűleg a szokásos büntetés vár rá: drága szülőföldem otataral bányái. – Zsineg leült Karsa mellé. – Ez persze azt jelenti, hogy sokáig élvezhetjük egymás társaságát, hiszen csapatunk úton van hazafelé. Azt mondják, valami forradalom készül, bár erősen kétlem, hogy komoly lenne az ügy.

A rabszolga-kereskedő gúnyosan válaszolt a háta mögül.

– Őrmester, a malaza uralom, hogy úgy mondjam, elég ingatag lábakon áll ezen a területen, főként most, hogy a legfőbb hadsereg Palásnál állomásozik. Valóban úgy érzi, hogy ez a legjobb idő itt egy incidensre? Így fittyet hányni a helyi szokásokra...

– Szokásokra? – Zsineg lenézett Karsára, és elvicsorodott. – A nathiiknak az volt a szokása, hogy ha jöttek a teblorok, akkor futottak és elbújtak. Az, ahogy a szuniádokat megrontottátok, hihetetlenül ügyes húzás volt, Silgar. A törzs elpusztítása üzleti fogás volt. Átkozottul sikeres, ami azt illeti. Itt csakis maga hány fittyet, méghozzá a malaza törvényekre. – Felnézett, s szélesen elmosolyodott. – Mégis mit gondolsz, mi a fenét csinál itt a mi csapatunk, te parfümszagú rohadék?

A levegő vibrálni kezdett, és minden kéz a kardmarkolatokra tévedt.

– Azt javaslom, nyugodj meg! – mondta Ebron oldalról. – Tudom, hogy Mael papja vagy, Silgar, és azt is, hogy most az Üreged szélén állsz, de ha csak egy lépést is teszel felé, azonnal tócsává változtatlak!

– Hívd vissza a csatlósaidat! – parancsolta Zsineg. – Máskülönben a teblornak lesz társasága is az otataral bányában...

– Nem merészelnéd...

– Nem-e?

– A kapitányod...

– Nem, nem tenné.

– Értem. Rendben van. Damaszt, vidd ki egy kicsit a többieket!

Karsa távolodó lépteket hallott.

– Na, őrmester, mennyi? – kérdezte Silgar.

– Nos, bevallom, hogy gondoltam valamiféle csereüzletre. De aztán a városi harangok elhallgattak, ami annyit tesz, hogy nincs több időnk. Tehát a kapitány visszatért, már hallom is a lovak dobogását. Gyorsan közelednek. Ez azt jelenti, hogy mostantól minden hivatalosan zajlik, Silgar. Persze az is lehet, hogy egészen eddig csak dróton rángattalak, kicsikartam belőled, hogy le akarj fizetni. Mert, mint ahogy ezt tudjuk, ez bizony bűn!

A malaza csapat megérkezett a karámhoz, Karsa ezt tisztán hallotta. Kiáltások, patadobogás, egy rövid párbeszéd Damaszttal és a többi őrrel, akik kint álltak, aztán nehéz léptek a padlón. Zsineg megfordult.

– Kapitány...

Mennydörgő hang szakította félbe.

– Azt hiszem, mintha házi őrizetben hagytam volna magukat, katona! Ebron, nem emlékszem, hogy engedélyt adtam volna rá, hogy felfegyverezze ezeket a részeges disznókat... – Aztán a kapitány váratlanul elhallgatott.

Karsa érezte, hogy Zsineg elmosolyodik, mielőtt megszólal.

– A teblor megtámadta a szállásunkat, kapitány...

– Vagyis gondolom, hamar kijózanodtak.

– Igen, uram. Szerencsére ez az eszes varázsló úgy döntött, visszaadja a fegyvereinket, úgyhogy el tudtuk fogni ezt a túlméretezett barbárt. De azóta, kapitány, még bonyolultabbá vált az ügy.

Silgar szólt közbe.

– Kedves kapitány, azért jöttem ide, hogy visszakapjam a rabszolgámat, de ez a szakasz itt ellenségesen és erőszakos fellépéssel fogadott. Remélem, az ő példájuk nem a malaza hadsereg nívóját jelzi...

– Ebben biztos lehet, kedves kereskedő uram... – felelte Kedves.

– Remek. Akkor hát, ha lehetne...

– Megpróbált lefizetni, uram – szólt közbe Zsineg gondterhelt hangon.

Csend támadt.

– Ebron? – szólalt meg a kapitány. – Igaz ez?

– Sajnos igen, uram.

Kedves hangja hidegen, elégedetten csengett, amikor ismét megszólalt.

– Milyen szörnyű! Végül is a megvesztegetés bűn...

– Magam is ezt akartam volna mondani, uram – tette hozzá Zsineg sietve.

– Hiszen megkértek, hogy tegyek ajánlatot! – sziszegte Silgar.

– Nem, nem kérte erre senki! – felelte Ebron.

– Ragya hadnagy, vegye őrizetbe a rabszolga-kereskedőt és a vadászait! – parancsolta Kedves kapitány. – Két osztag felügyelje a bebörtönzésüket a városi fegyházban! Ne tegye őket egy cellába azzal a helyi banditavezérrel, akit visszafelé jövet elfogtunk – a népszerűtlen Fricskának biztos akad pár barátja a helyiek között. Kivéve persze azokat, akiket leöltünk a keleti úton. Ja, és küldj egy felcsert Totyakhoz, Ebron láthatóan elszúrt valamit gyógyítás közben.

– Nos – csattant fel Ebron sértetten –, nem éppen a Denul az Üregem...

– Vigyázzon a szájára, mágus! – figyelmeztette a kapitány halkan.

– Elnézést, uram!

– Bevallom, kíváncsi vagyok, Ebron – folytatta Kedves. – Pontosan milyen varázslatot vetettél be a harcos ellen?

– Huh, a Ruse egy megnyilvánulása...

– Igen, tudom, hogy melyik az Ürege, Ebron.

– Igen, uram. Nos, arra használják, hogy megleljék és megbénítsák a dhenrabikat az óceánban...

– Dhenrabikat? Azokat a hatalmas tengeri szörnyeket?

– Igen, uram.

– Akkor hát hogy a fenébe élhet még ez a teblor?

– Jó kérdés, kapitány. Elég kemény fickó, mi?

– Beru vigyázzon ránk!

– Igen, uram...

– Zsineg őrmester!

– Uram?

– Úgy döntöttem, visszavonom a fegyelmit, amit maga és a szakasza ellen indítottam ittasság miatt. Gyászolták az elesetteket. Mindent egybevetve, logikus reakció... Most az egyszer! De ha legközelebb egy elhagyott kocsmába botlanak, nem állnak neki fosztogatni! Megértette?

– Tökéletesen, uram!

– Remek. Ebron, tudassa a szakaszokkal, hogy elhagyjuk ezt a festői kis várost. Méghozzá amilyen gyorsan csak lehet! Zsineg őrmester, a maga szakasza gondoskodik az ellátmány csomagolásáról. Leléphetnek, katonák.

– És mi lesz ezzel a harcossal? – kérdezte Ebron.

– Meddig hatásos ez a varázsháló?

– Ameddig ön akarja, uram. De a fájdalom...

– Úgy látom, bírja. Hagyjuk így, de gondolkodjon rajta, hogy miként rögzíthetnénk őt egy szekérderékon.

– Igen, uram. Szükség lesz hosszú rudakra...

– Magára bízom! – vágott közbe Kedves, és elsietett.

Karsa érezte, hogy a varázsló lenéz rá. A fájdalom már rég elmúlt, és bármit állított is Ebron, a folyamatos izomfeszítés és lazítás hatására a varázslat már sokat vesztett erejéből.

Már nem tart soká...

Harmadik fejezet

Darujhisztán alapító családjai között ott van a Nom is.

Darujhisztán nemesi családjai

Misdy

– Hiányoztál, Karsa Orlong!

Torvald Nom arca csupa kék-zöld folt volt, jobb szeme annyira feldagadt, hogy ki sem tudta nyitni. A szekér elejében kötözték ki, ott hevert a rothadó szalmában, és figyelte, ahogy a malaza katonák leengedik a hálóban szenvedő teblort a szekér aljába, méghozzá hatalmas, lehántolt farudak segítségével. A szekér megnyikordult, amikor Karsa teljes súlya ránehezedett.

– Sajnálom a szerencsétlen ökröket! – mondta Cserép, miközben a kimerültségtől vörös arccal, lihegve kihúzta az egyik rudat Karsa alól.

Volt a közelben egy másik szekér is, éppen a szekéraljban mozdulatlanul heverő Karsa látómezejében. A végében ott ült Silgar, Damaszt meg még három síksági nathii. A kereskedő arca fehér volt és felpüffedt, drága ruhájának kék és aranyszín szegélye összekoszolódott, meggyűrődött. A látványtól Karsának nevethetnékje támadt. Silgar odakapta a fejét, fekete szeme sötéten villant az uriád harcos láttán.

– Rabszolgák ura! – vihogta Karsa.

A malaza katona, Cserép, felmászott a szekér falára, lenézett Karsára, majd megrázta a fejét.

– Ebron! – kiáltotta. – Gyere, ezt látnod kell! A háló már nem olyan, mint volt!

A varázsló felmászott mellé. A szeme összeszűkült.

– A Csuklyás vigye el! – motyogta. – Szerezz láncokat, Cserép! De jó erőset és sokat! Szólj a kapitánynak is! Gyerünk, szedd a lábad!

A katona eltűnt a látókörből. Ebron komoran nézett le Karsára.

– Talán otataral van az ereidben? Nerusse tudja, ebbe a varázslatba már régen bele kellett volna halnod. Mennyi is? Már három napja! De ha nem is halsz meg, minimum meg kellett volna bolondulnod a fájdalomtól! Ám te most sem vagy őrültebb, mint egy héttel ezelőtt, igaz? – Még komorabban nézett maga elé. – Van benned valami... valami...

Hirtelen minden oldalon katonák bukkantak fel, volt, akinek lánc volt a kezében és volt, aki nyílpuskával célzott a harcosra.

– Hozzáérhetünk ehhez? – kérdezte az egyik, Karsa fölött habozva.

– Most már igen! – felelte Ebron, aztán köpött egyet.

Karsa egyetlen erős mozdulattal tesztelte a háló erejét, torkából rekedt kiáltás tört elő. A háló megpattant. Hirtelen többen is kiáltozni kezdtek. Kitört a pánik. Az uriád már nekiállt, hogy kiszabadítsa magát, s a kard is ott volt a kezében, amikor valami keményen nekivágódott a feje oldalsó részének.

Sötét lett körülötte.

Amikor felébredt, a hátán feküdt, szétrakott kézzel-lábbal a szekérben, ami hullámzott és döcögött. Végtagjaira nehéz, deszkához szögezett láncokat hurkoltak. A hasára és a mellkasára is láncokat helyeztek. Arcának bal oldalára rászáradt a vér, a szemhéja is leragadt tőle. Por szagát érezte a deszkák közül, meg a saját ürülékét.

Torvald szólalt meg valahol a feje fölött.

– Ha, szóval mégis élsz! Bármit mondtak is a katonák, nekem eléggé halottnak tűntél. A szagod mindenesetre olyan volt... Na, majdnem. Ha esetleg érdekel, hat nap telt el. Az aranyfogú őrmester elég keményen odavágott. Eltört az ásó nyele!

Amikor Karsa megpróbálta felemelni a fejét a büdös deszkáról, éles, lüktető fájdalom nyilallt bele. Elfintorodott, visszaengedte a fejét.

– Túl sokat beszélsz, síksági. Maradj csendben!

– Nem jellemző, haver. Persze nem muszáj figyelned. Szóval lehet, hogy neked más a véleményed, de szerintem örülhetünk a szerencsénknek! A malazák rabjának lenni nagy előrelépés Silgar rabszolgáinak státusához képest. Persze lehet, hogy a végén kivégeznek, mint egy közönséges bűnözőt, mivel tulajdonképpen az is vagyok, de sokkal valószínűbb, hogy mindketten a malaza bányákba kerülünk, Hétvárosba. Jöhetnek közben kalózok. Viharok. Ki tudja? Még az is lehet, hogy a bánya nem is olyan rossz hely, mint ahogy mondják. Ugyan, mit árthat egy kis ásás? Már alig várom, hogy csákányt adjanak a kezedbe! Hú, jó móka lesz, nem? Erre már érdemes várni!

– Főleg, ha a nyelvedet is kivághatom.

– Humor? A Csuklyás vigyen el, nem is gondoltam, hogy van humorérzéked, Karsa Orlong! Van még esetleg valami mondanivalód? Csak nyugodtan!

– Éhes vagyok.

– Estére elérjük a Csavaros-átjárót. Kínosan lassan haladtunk eddig, hála neked, mert úgy fest, hogy nehezebb vagy, mint kellene. Nehezebb vagy, mint Silgar és a négy embere együttvéve. Ebron azt mondja, neked nem rendes húsod van – ugyanez igaz a szuniádokra is, de rád fokozottan. Tisztább a véred. Az biztos, hogy haragosabb... Emlékszem, egyszer, amikor csak kisfiú voltam, érkezett egy csapat Darujhisztánba, és volt velük egy leláncolt szürke medve. Nagy sátorban tartották Gondavárosban, egy ezüstért bárki megnézhette. Ott voltam már az első napon. Hatalmas volt a tömeg, mert mindenki azt hitte, hogy a szürke medvék már évszázadokkal korábban kihaltak...

– Akkor mind bolondok voltatok – szólt közbe Karsa.

– Igen, mert ez a medve bizony élt. Láncra verték, a szeme vérben forgott. A tömeg körbevette, az a nyavalyás meg megvadult. Úgy szabadult ki, mintha a láncokat fűből fonták volna. Nem hinnéd, mekkora volt a pánik! Kicsit megtapostak, de sikerült úgy eljutnom a sátor alá, hogy bájos, de kissé sovány testem többnyire sértetlen maradt. Az a medve! Csak úgy röpködtek az emberek jobbra-balra! Egyenest a Gadrobi-dombság felé rohant, és azóta sem látták. Persze a mai napig pletykálják, hogy még ott lakik, és időnként megesz egy-egy pásztort... és nyájat. Mindegy, szóval engem erre a medvére emlékeztetsz. Ugyanazt látom a szemedben. A tekinteted azt mondja: a láncok engem nem foghatnak le! És én ezért vagyok olyan kíváncsi, hogy mi minden történik még veled!

– Én nem fogok elbújni a dombok között, Torvald Nom!

– Nem is gondoltam rólad. Tudod, hogyan raknak fel a börtönhajóra? Cserép elmondta nekem. Leveszik a kerekeket erről a szekérről, és ennyi. Egészen Hétvárosig ezen a nyavalyás szekérderékon leszel...

A szekér kereke mély, kavicsos árokba futott, s a nyikorgás miatt Karsa feje hasogatni kezdett.

– Magadnál vagy? – kérdezte Torvald egy perc múlva.

Karsa csendben maradt.

– Na, remek! – sóhajtotta a daru.

Vezess engem, Hadvezér!

Vezess engem!

Nem erre a világra számított. A síkságiak egyszerre voltak gyengék és erősek, olyan formában, amit képtelen volt megérteni. Látott egymás tetejébe épített kunyhókat, és olyan vízi járművet, ami nagyobb volt, mint egy teblor ház. Tanyára számított, ehelyett várost talált. Menekülő, gyáva nyulak lemészárlására készült, ehelyett olyan ellenséggel került szembe, aki keményen védekezett.

És szuniád rabszolgákat is találtunk. A legborzalmasabb felfedezés. Teblorok, megtört lélekkel. Nem gondolta volna, hogy ez valaha is megtörténhet. Le fogom szakítani a láncot a szuniádokról. Ezt a Hetekre fogadom! Aztán síksági rabszolgákat adok majd nekik – nem, mégsem! Akkor pont olyan rosszat tennék, mint a síkságiak a szuniádokkal meg saját társaikkal. Nem, az a mód, ahogyan karddal gyűjtött lelkeket, sokkal tisztább, igazságosabb volt.

Elgondolkodott ezeken a malazákon. Tisztán látszott, hogy ez a törzs egészen más, mint a nathiiké. Hódítók, akik valami távoli vidékről érkeztek. Szigorú törvények szerint éltek. Foglyaik nem rabszolgák lettek, hanem rabok, bár kezdte kapiskálni, hogy a különbség csak szóban létezik. Dolgoztatni fogják. Ám ő nem akart dolgozni. Ezért ez olyan büntetés volt, ami idővel megtörte volna a harcos lelket. Vagyis ugyanazt a sorsot szánták neki, mint a szuniádoknak.

Ez nem történhet meg! Én uriád vagyok, nem szuniád! Ha rájönnek, hogy nem tudnak uralkodni felettem, meg kell majd ölniük! Tehát ez a helyzet. Ha siettetem ezt a felfedezést, sosem szabadulok ki élve ebből a szekérből. Torvald Nom a türelemről beszélt – ez a rabok törvénye. Urugal, bocsáss meg nekem, de most engedelmeskednem kell ennek a törvénynek! Megtörtnek kell látszanom.

Amint átgondolta a dolgot, rögtön tudta, hogy nem működne. Ezek a malazák túl okosak. Nem vennék be a hirtelen passzivitást. Nem, valami másféle színjátékra lesz szükség! Delum Thord. Te leszel a vezetőm. A te veszteséged nekem most ajándék.

Végigmentél előttem az ösvényen, mutattad a lépéseket. Ismét fel fogok ébredni, de nem megtört lélekkel, hanem megtört elmével.

A malaza őrmester valóban nagyot csapott a fejére. Nyakizmai megmerevedtek, hátizmai is összecsomósodtak a gerince táján. Még a légzés is nagy fájdalmat okozott. Kényszerítette magát a lassabb légzésre, a gondolatait próbálta másfelé terelni.

A teblorok évszázadokon át tudatlanságban éltek, nem is sejtették, hogy a síkságiak száma egyre nő, és ezzel egyre veszélyesebbekké válnak. A határokat, amelyeket valaha vadul és éberen védtek, valamilyen oknál fogva elhagyták, így délről beszivároghatott a méreg. Karsa rájött, hogy fontos lenne kideríteni, hogyan következhetett be az erkölcsi bukás. A szuniádok sosem tartoztak a legerősebb törzsek közé, de teblorok voltak, és ami velük történt, az idővel elérheti a többieket is. Kemény igazság volt ez, de szembe kellett vele nézni, mert ha ezt nem teszik, végigmennek ugyanazon az ösvényen – a bukás felé.

Voltak hibák, melyekkel szembe kellett nézni. Pahlk, Karsa nagyapja például harcosként valamivel kevésbé dicső tetteket hajtott végre, mint ahogy azt állította. Ha annak idején az igaz történetekkel tért volna vissza a törzshöz, akkor a figyelmeztetésre biztosan felfigyelnek. Lassú, kérlelhetetlen invázió közeledett feléjük, lépésről lépésre. Háború a teblorok ellen, mely nem csak a földjeiket, de a lelküket is el akarta venni. Talán egy ilyen figyelmeztetés elég lett volna a törzsek egyesítéséhez...

Átgondolta még egyszer a dolgot, s sötétség ereszkedett elméjére. Nem. Pahlk hibája sokkal nagyobb volt: nem a hazugság volt a legnagyobb bűne, hanem a bátorság hiánya, hiszen nem tudta levetkőzni a teblorok elavult szabályait. Népének uralkodási elvei, a szűkre szabott elvárások és lehetőségek; a belső konzervativizmus, amely elavulttá tette életüket a halálosan veszedelmes elzártság miatt – ezek miatt bukott el a nagyapja büszkesége.

De az apámé talán mégsem...

A szekér megint nagyot zöttyent alatta.

Bizalmatlanságodat gyengeségnek láttam. Azt, hogy nem akartál részt venni a törzs végtelen, halálos játékaiban, a büszkeség és a vérbosszú hadjáratában, gyávaságnak hittem. De ugyan mit tettél, hogy változtass az életünkön? Semmit. Csak egy válaszod volt – elbújtál, és kigúnyoltad a céljaimat, nevettél a lelkesedésemen... Felkészítettél erre a pillanatra. Rendben van, apám, szinte látom, hogy a szemedben most büszkeség villan. Ám azt tudnod kell, hogy sok sebet ütöttél rajtam. És már elegem van a sebekből!

Urugal vele maradt. Mind a hét isten vele volt. A hatalmuk majd legyőz mindent, ami meg akarná törni az ő teblor lelkét. Egy szép napon majd visszatér a népéhez, és szétzúzza a törvényeket. Egyesíti a teblorokat, és mind mögötte fognak menetelni... Le a síkságra! Ami addig a pillanatig történik vele – vagyis minden, amit most túl kell élnie –, csak felkészülés. Ő lesz a bosszú fegyvere, amit most éppen az ellenség edz keményre.

Úgy tűnik, a vakság egyformán sújtja mindkét oldalt. Ám a szavaimban majd meglátják az igazságot!

Ezek voltak az utolsó gondolatai, mielőtt ismét öntudatlanságba merült.

*

Izgatott hangokra ébredt. Alkonyodott, a levegőben lovak, por és fűszeres ételek illatát érezte. A szekér mozdulatlanul állt, s a közeli hangokon túl most már emberek, történések és egy rohanó folyó hangjait is hallotta.

– Ahá, szóval ismét köztünk vagy! – állapította meg Torvald Nom.

Karsa kinyitotta a szemét, de nem tett más mozdulatot.

– Ez a Csavaros-átkelő – folytatta a daru –, és a délről érkező hírek miatt kitört a vihar. Oké, csak egy kis vihar, mert ez az egész város alig nagyobb, mint egy latrina. A nathiik közül is a söpredék lakik itt – gondolom, nem kell részleteznem. A malaza csapat viszont elég izgatott. Tudod, Palás nemrég elesett! Nagy csata volt, sok varázslattal, és a Hold Szülötte visszavonult – valószínűleg Darujhisztán felé indult. Beru vigye el, de megnézném, ahogy átkel a tó fölött! Micsoda látvány lehet! A csapat persze azt kívánja, bárcsak átvezényelnék őket a harcvonalhoz. Idióták, de hát mit várjon az ember a katonáktól?

– Miért ne akarnánk harcolni? – méltatlankodott Cserép, miközben fellépett a szekér oldalára. A jármű kicsit meglendült. – Az Asóka Regiment többet érdemel, mint hogy itt rostokoljon, banditák meg rabszolgák között...

– Gondolom, ti vagytok az Asóka Regiment – állapította meg Torvald.

– Igen, és egytől egyig harcedzett veteránok vagyunk!

– Akkor hát miért nem vagytok délen, tizedes?

Cserép elfintorodott, majd összevont szemöldökkel elfordult.

– Nem bízik bennünk, ezért! – mormogta. – Hétvárosiak vagyunk, és a céda nem bízik bennünk!

– Elnézést, de ha ő – és gondolom, hogy az imént a császárnődre céloztál – nem bízik bennetek, akkor miért küld titeket haza? – kérdezte Torvald. – Nem azt mondják, hogy Hétvárosban lázadás készül? Ha van rá esély, hogy hátat fordítotok neki, renegátként, akkor miért nem akar benneteket itt tartani, Genabackison?

Cserép gyanakodva lenézett Torvaldra.

– Ugyan miért is beszélem ezt meg veled, te tolvaj? Lehet, hogy te is a kémje vagy! Akár Karmos is lehetsz...

– Ha az vagyok, tizedes, hát nem bántatok velem valami jól! Ezt pedig biztosan beírom majd a jelentésembe – a titkosba, amit titokban írok. Cserép, ez a neved, ugye? Mint törött agyagedény? És hogy is nevezted a császárnőt – céda?

– Pofa be! – förmedt rá a malaza.

– Csupán egy nyilvánvaló lehetőségre hívom fel a figyelmedet!

– Hiszed te! – vihogta Cserép, majd leugrott a szekérről, és eltűnt a szemük elől. Torvald Nom egy hosszú percig nem szólt semmit, aztán Karsához fordult.

– Karsa Orlong, van ötleted, hogy mit akarhatott mondani ezzel az utolsó mondattal?

Karsa halkan felelt.

– Torvald Nom, figyelj rám! Volt egy harcos, Delum Thord, aki engem követett. Megsérült a feje, betört a koponyája, és kifolyt a tudat-vére. A tudata már nem talált vissza hozzánk, elveszett az ösvényen. Engem is fejbe vágtak. Megrepedt a koponyám, és kifolyt a tudat-vérem...

– Inkább csak a nyálad folyt ki...

– Maradj csendben, és figyelj! És ha válaszolni akarsz, azt is halkan tedd! Másodszor is felébredtem, s mint láthattad...

Torvald halkan suttogva közbeszólt.

– Elméd eltévedt az ösvényen, vagy mi? Ezt láttam hát? Értelmetlenségeket motyogsz, gyerekdalokat dúdolsz, meg ilyenek? Rendben, benne vagyok. Egy feltétellel...

– Milyen feltétellel?

– Azzal, hogy ha sikerül megszöknöd, engem is kiszabadítasz. Neked biztosan apróságnak tűnik, de szeretném, ha megígérnéd...

– Rendben van. Én, Karsa Orlong, a szavamat adom.

– Remek. Tetszik, hogy olyan hivatalosan fogalmaztál. Így hihetőbb...

– Mert igaz. Ne gúnyolódj, mert különben megöllek, miután kiszabadítottalak.

– Huh, látom a rejtett csapdákat! Na, most ki kell csikarnom belőled egy újabb ígéretet, miszerint...

A teblor türelmetlenül felmordult.

– Én, Karsa Orlong, nem foglak megölni, miután kiszabadítottalak, csak ha okot adsz rá.

– Részletezd, hogy milyen okokra gondolsz...

– Minden daru ilyen, mint te?

– Nem kell túlbonyolítani, csak mondd, hogy milyen okokra gondolsz. Mondjuk, hogy gyilkossági kísérlet, csalás, árulás és persze gúnyolódás. Nem jut eszedbe több?

– A túl sok beszéd.

– Nos, ezzel nagyon sötét és ingoványos területre tévedtünk, nem gondolod? Kulturális különbségek, eltérő hagyományok...

– Azt hiszem, Darujhisztán lesz az első város, amit meghódítok.

– Attól tartok, a malazák előbb odaérnek. Teszem hozzá, szeretett szülővárosomat még soha senki nem hódította meg, pedig sajnálják a pénzt a hadseregre. Az istenek nem csak védelmező pillantásukat vetik Darujhisztánra, hanem szerintem ott isznak a kocsmákban. Mindenesetre... pszt, jön valaki!

Csizmás léptek közeledtek, s Karsa összehúzott szemmel Zsineg őrmestert látta felbukkanni. A katona végigmérte Torvaldot.

– Hát, nem úgy nézel ki, mint egy Karmos... – állapította meg. – De lehet, hogy pont ez a csel?

– Lehet.

Zsineg Karsa felé fordította a fejét, aki gyorsan lehunyta a szemét.

– Magához tért már?

– Kétszer is. De csak dúdolt, meg állatias hangokat hallatott. Azt hiszem, túl nagy volt az ütés, megsérült az agya – már ha volt neki egyáltalán.

Zsineg felmordult.

– Hé, lehet, hogy így a legjobb! Feltéve persze, ha nem hal meg itt nekünk. Szóval, hol is tartottam az előbb?

– Ott, hogy Torvald Nom, a Karmos.

– Igen. Oké. Tehát továbbra is úgy kezelünk, mint egy banditát – addig, míg be nem bizonyítod ennek az ellenkezőjét –, vagyis a többiekkel együtt irány az otataral bánya! Szóval, ha mégis Karmos vagy, ezt még az előtt kellene bebizonyítani, hogy elhagynánk Genabarist...

– Feltéve persze, ha a feladatom nem az, hogy rabként beépüljek az otataral bányába – felelte Torvald ártatlan hangon.

Zsineg elkomorodott, halkan elkáromkodta magát, és leugrott a szekérről. Hallották a kiáltását.

– Tegyétek fel ezt az átkozott szekeret a kompra! De most rögtön!

A kerekek nyikorogva megmozdultak, az ökrök nekifeszültek az igának. Torvald Nom nagyot sóhajtott, majd lehunyta a szemét, és nekidőlt a szekér oldalának.

– Halálos játékba kezdtél! – suttogta Karsa.

A daru fél szemmel felnézett.

– Játék, teblor? Az bizony, de nem az, amire te gondolsz.

Karsa megvetően felhorkant.

– Ne hessegesd el ilyen könnyedén...

– De így teszek – felelte a harcos, miközben az ökrök felhúzták őket egy farámpán.

– Megvannak az okok: gyilkossági kísérlet, árulás, gúnyolódás és ha kiderül, hogy Karmos vagy.

– És a sok beszéd?

– Ezt úgy látom, el kell viselnem valahogyan.

Torvald lassan biccentett, majd elvigyorodott.

– Rendben!

*

Furcsamód az őrület tettetése sokat segített Karsának abban, hogy épelméjű maradjon. Napokig, aztán hetekig feküdt ugyanabban a helyzetben, kikötözve és leláncolva a szekérbe, és ilyen kínzást egy teblor el sem tudott volna képzelni. Férgek mászkáltak a testén, összevissza csipkedték, így folyton viszketett. Hallott már nagy testű állatokról, melyek belebolondultak a feketelégy csípéseibe, s most már nagyon is átérezte a helyzetüket.

Minden este lemosták a testét egy vödör jéghideg vízzel, s a szekér hajtója – egy öreg, büdös nathii – meg is etette. Leguggolt a feje mellé egy nagy, kormos vaskondérral, amiben sűrű, magokkal teli étel volt. Nagy, fából készült kanál segítségével adagolta a gabonafélét és a húscafatokat Karsa szájába, forrón, úgyhogy a teblor szája, nyelve és szájpadlása borzasztóan kisebesedett, mivel az étkezések túl gyakran követték egymást ahhoz, hogy a sebek közben begyógyuljanak.

Az étkezés valóságos tortúrává vált, s ez csak akkor ért véget, amikor Torvald Nom rábeszélte a nathiit, hogy hadd etesse ő Karsát. Ezután mindig vigyázott, hogy a pörkölt ne legyen túl forró, amikor Karsa szájába kerül. A hólyagok és sebek pár nap alatt begyógyultak. A teblor igyekezett rendben tartani az izmait, késő éjjelente úgy gyakorlatozott, hogy megfeszítette, aztán ellazította őket. Az ízületei azonban már fájtak a folyamatos mozdulatlanságtól – ez ellen pedig nem tehetett semmit.

Időnként önuralma cserben hagyta, gondolatai visszatértek a démonhoz, akit társaival kiszabadított. Az a nő, a Forkata hihetetlenül hosszú időt töltött el egy helyben, a kő alá préselve. Kicsit persze tudott mozogni, s ahogy a követ kaparta, biztosan a lassú haladás adott neki erőt. De Karsa nem tudta felfogni, miként kerülhette el az őrületet és az abból következő halált.

Ha a démonra gondolt, elszégyellte magát, mert a lelkét gyengítette önnön törékenységének és tehetetlenségének tudata a láncok között. A szekérderék deszkái ledörzsölték a bőrét, szégyellte összerondított ruháit, s azt is, hogy alig bírja elviselni a legyek és a férgek okozta viszketést.

Torvald elkezdett úgy beszélni hozzá, mint egy gyerekhez vagy kis állathoz. Megnyugtató szavak, csitító hangnem... és a bőbeszédűség, amely kezdetben átoknak tűnt, átalakult valamivé, amibe Karsa kapaszkodhatott, egy biztonsági kötéllé, mely segített megőrizni az ép eszét.

A szavak táplálták, megakadályozták, hogy a lelke elsorvadjon az éhségtől. Szavak mérték a napok és éjszakák múlását, megtanították neki a malazák nyelvét, s szavakból ismerte meg a helyeket is, amelyeken áthaladtak. A Csavaros-átkelő után egy nagyobb város, Ninsano-árok következett, ahol egy csomó gyerek felmászott mellé a szekérre, és piszkálták, szurkálták, míg Cserép el nem zavart mindenkit. Aztán átkeltek egy újabb folyón. Továbbmentek Malyhídba, amely egy Ninsanóhoz hasonló méretű város volt, aztán tizenhét nappal később Karsa felnézhetett egy város – Tanys – íves körkapujára, s a macskaköves utcán zötykölődve a három, sőt négyemeletes házakra is, melyek körülvették. És mindenhonnan síkságiak hangját hallotta – többen voltak, mint valaha képzelte volna.

Tanys kikötőváros volt, a Malyn-tenger keleti, csipkézett partvidékén. A víz itt fekete volt a sótól – ilyet látni lehetett néha tavasszal a rathiádok határvidékén is. De a Malyn-tenger nem egy apró kis tó volt, hanem hatalmas víztömeg, hiszen az utazás át rajta, Malyntaeas városába négy napot és három éjszakát vett igénybe.

A hajóra való átpakolás közben Karsát függőleges helyzetbe emelték – a kerekeitől megfosztott szekérderékkal együtt –, a leláncolást követően most először, s a láncok teljes súlya újabb szenvedést hozott. Ízületei felsikoltottak, és Karsa velük sikoltott, egészen addig, míg valaki belé nem töltött valami égető folyadékot, amitől megtelt a hasa, és amitől elvesztette az öntudatát.

*

Amikor felébredt, látta, hogy a szekéralj függőleges helyzetben maradt, s hozzákötözték egy oszlophoz, amit Torvald főárbocnak hívott. A darut a közelben láncolták le, mivel végleg őrá hagyták a teblor gondozását. A hajó gyógyítója valami balzsamot dörzsölt Karsa feldagadt ízületeibe, így az a fájdalom el is múlt, de jött helyette másik: szörnyű hasogatás a fejében.

– Fáj, mi? – mormogta Torvald Nom. – Ezt, barátom, úgy hívják: macskajaj. Egy egész tömlőnyi rumot töltöttek beléd, te szerencsés flótás! Persze a felét rögtön kihánytad, de közben szerencsére eléggé megromlott a pia, így meg tudtam állni, nem vetettem magam a padlóra, és nem nyaltam fel... így legalább az önérzetem sértetlen maradt. Most mindkettőnknek árnyékra lenne szüksége, különben belázasodunk, és elborul az elménk. Hidd el, te már kettőnk helyett is beszéltél eleget, öntudatlan állapotban. Szerencsére csak a teblor nyelvet használtad, amit a fedélzeten rajtam kívül csak kevesen ismerhetnek – vagy talán senki. Hát igen, pillanatnyilag elváltak útjaink Kedves kapitánytól és csapatától. Ők egy másik hajón kelnek át. Te, amúgy ki az a Napcsók? Ne, inkább ne is mondd! Elég hosszan soroltad a borzalmakat, amiket ezzel a Napcsókkal akarsz tenni, bárki legyen is ő. Mindenesetre mire beérünk a kikötőbe, remélem, megszokod a hullámzást, mert így felkészülsz valamelyest a Menningalle-óceán borzalmaira. Legalábbis remélem... Éhes vagy?

A legénység, mely többnyire malazákból állt, szép nagy helyet hagyott Karsa körül. A többi rabot lent zárták el, a fedélközben, ahová a szekérderék sajnos nem fért volna le, Kedves kapitány viszont ragaszkodott hozzá, hogy a teblort semmilyen körülmények között se szedjék le róla. Torvald suttogva elmagyarázta, hogy ez nem a gyanakvás jele, hanem a kapitány híres óvatosságára utal csak, amely állítólag még a katonák körében is szokatlannak számít. A színjáték meggyőzőnek bizonyult – Karsa ártalmatlan ökörré szelídült, fénytelen tekintetében semmi értelem nem csillant, a végtelen, ostoba vigyor állandó értetlenségről tanúskodott. Egy óriás, aki nemrég harcos volt, most viszont ártalmatlanabb, mint egy gyerek – csak egy leláncolt bandita, Torvald Nom vigasztalgatta szavaival.

– Idővel azért le kell, hogy szedjenek erről a szekérről! – motyogta a daru egyszer a sötétben a hajón, amely Malyntaeas felé haladt. – De lehet, hogy ez majd csak a bányában történik meg. Ki kell tartanod, Karsa Orlong – feltéve persze, ha még mindig csak tetteted az őrületet. Bevallom, mostanság nem vagyok benne biztos, hogy érted még, amit mondok... Magadnál vagy még?

Karsa halkan felmordult, bár időnként maga sem tudta, hogy őrült-e vagy épelméjű. Voltak napok, amelyek teljesen kiestek, emlékei között nem maradt meg belőlük semmi – ez volt a legijesztőbb dolog, amit valaha is tapasztalt. Kitartani? Nem volt benne biztos, hogy menni fog...

Malyntaeas városa úgy nézett ki, mintha valamikor három városból állt volna. A hajó délben futott be a kikötőbe, és Karsa a főárboctól szinte akadálytalanul belátott mindent. A területen három domb, azokon három különálló, kőfallal borított építményegyüttes állt, a középső valamivel beljebb a parttól, mint a másik kettő. Mindháromnak megvolt a maga jellegzetes építési stílusa. A bal oldali barbakán nehézkes, robusztus, fantáziátlan volt, aranyos, szinte narancsszínű homokkőből épült, amely kopottnak, foltosnak látszott a napsütésben. A középső építmény csak halványan látszott a két domb közötti lakott területről felszálló füstben, de így is régebbinek, elnyűttebbnek tűnt, s tornyaival, falaival együtt mindenütt fakó pirosra festették. A jobb oldalon álló torony közvetlenül a parti szikla szélére épült, alatta a tenger nagy kövek és kisebb szikladarabok között tombolt, míg maga a sziklafal rothadó, himlőhelyes, karmolt volt. A torony falait valamikor a múltban hajóról kilőtt lövedékekkel bombázták, a sebekből mély repedések indultak mindenfelé, az egyik szögletes oldaltorony megroggyant, s kifelé dőlt. Mögötte azonban egy sor zászló lobogott a falon túl.

A tornyos épületek körül, a domboldalakon és lent, a sík vidéken épületek töltöttek be minden kis talpalatnyi területet, s stílusukban mind azt a tornyot utánozták, amely köré épültek. A határokat a szárazföld belseje felé tartó széles utcák jelölték, s ezek két oldaláról a két stílus nézett farkasszemet egymással.

Miközben a hajó átfurakodott a halászbárkák és kereskedőhajók tömkelegén, Karsa megállapította, hogy ezen a területen három törzs telepedett le. Torvald Nom nagy lánccsörömpölés közepette felállt, és megvakarta immáron tekintélyesre gyarapodott szakállát. Csillogó szemmel nézett végig a városon.

– Malyntaeas! – sóhajtott fel. – Nathiik, genabariik és korhivik élnek itt egymás mellett. S hogy mi tartja őket vissza attól, hogy elvágják a másik torkát? Semmi más, csak egy malaza parancsnok meg az Asóka Regiment három csapata. Karsa, látod azt a félig lerombolt tornyot? Ez a nathiik és korhivik háborújának emléke. Az egész nathii flotta idegyűlt az öbölbe, köveket hajigáltak a sziklára, és annyira el voltak foglalva egymás kiirtásával, hogy szinte észre sem vették a malazák érkezését. Félkarú Dujek, három légió a Másodikból, a Hídégetők meg két főmágus. Mindössze ennyi állt Dujek rendelkezésére, a nap végére azonban a nathii flotta az öböl iszapjában nyugodott, a genabarii királyi család minden tagja vérbe fagyva hevert a vörös falú kastélyban, ahová elbújtak, a korhivi torony pedig kapitulált.

A hajó egy széles kőmóló felé közeledett, amelyen emberek rohangáltak. Torvald elmosolyodott.

– Az ember azt gondolná, haha, itt minden szép és jó! A katonai jelenlét békét hozott, meg minden. Csakhogy a város Ökle most fogja elveszíteni három csapatának kétharmadát. Igaz, hogy az utánpótlás már úton van, de mikor ér ide? Honnan jön? Mennyien vannak? Látod, drága teblorom, hogy mi történik, ha túl nagyra duzzad a törzsed? Hirtelen a legegyszerűbb dolgok is borzasztóan bonyolulttá válnak. A káosz ködként beszivárog, s mindenki vakon botladozik benne...

Karsától kicsit balra valaki rekedten felnevetett. Egy görbe lábú, kopasz katona lépett a látóterébe. Tekintete a közeledő kőmólóra tapadt, szája savanyú mosolyra húzódott. Nathii nyelven szólalt meg.

– A banditák vezére politikai kérdéseken filozofál, s biztosan tapasztalatból beszél, hiszen nehéz is lehet összefogni egy tucatnyi engedetlen útonállót! És egyáltalán miért beszélsz ehhez az agyatlan ökörhöz? Ah, hát persze! Ez a közönség nem panaszkodik, és biztosan nem szökik el...

– Hát igen, lelepleztek – ismerte be Torvald. – Talán az első tiszthez van szerencsém? Azon tűnődtem, uram, vajon meddig időzünk a városban...

– Szóval tűnődtél, mi? Oké, akkor hadd magyarázzam el, mi fog történni az elkövetkező egy-két napban! Egy: a rabok nem hagyják el a hajót! Kettő: felszedjük a második század hat szakaszát. Három: továbbhajózunk Genabaris felé. Ott leraklak benneteket, és kész!

– Érzek önben némi bizonytalanságot, uram – mondta Torvald. – Talán aggódik a szép Malyntaeas biztonsági helyzete miatt?

A férfi lassan elfordította a fejét, s csendben végigmérte a darut.

– Aha, te vagy az, aki talán Karmos. Nos, ha tényleg az vagy, akkor ezt is írd bele az átkozott jelentésedbe! A Bíborsereg emberei beszivárogtak és lázítják a korhivikat! Az árnyas utcák már nem biztonságosak, és a helyzet már olyan pocsék, hogy két szakasznál kevesebb katona nem is indul járőrözni. És most a katonák kétharmadát elviszik haza. A helyzet Malyntaeasban hamarosan meglehetősen bizonytalanná válik.

– A császárnő biztos nem olyan hanyag, hogy figyelmen kívül hagyja tisztjeinek véleményét – felelte Torvald.

Az első tiszt felvonta a szemöldökét.

– Biztos nem olyan hanyag...

Aztán elindult előre, s ráüvöltött egy maréknyi matrózra, akik rögtön a dolguk után indultak.

Torvald megvakarta a szakállát, Karsára nézett, és kacsintott.

– Bíborsereg. Ez tényleg elég nyugtalanító. A malazáknak biztosan az!

*

Napok teltek el. Karsa akkor tért ismét magához, amikor a szekéralj vadul hullámzani kezdett. Az ízületei lángoltak, a súlypontja áthelyeződött, a láncok megfeszültek a végtagjain. A levegőbe emelték, s egy csomó nyikorgó gerendából épített emelőszerkezettel mozgatták. Kötelek pattogtak körülötte, kiáltások harsantak. Feje fölött az árbocon és a kötélzeten sirályok rikoltoztak. A köteleken emberek is mászkáltak, s a teblort bámulták.

A szerkezet megnyikordult, s Karsa figyelte, ahogy a matrózok egyre csak zsugorodnak. Minden oldalról kezek ragadták meg Karsa deszkáját, s stabilizálták. A lába felőli rész süllyedni kezdett, lassan függőleges helyzetbe került. Egy hatalmas hajó fedélzetének középső és első részét látta maga előtt, dugig szállítókkal, rakodókkal, katonákkal és matrózokkal. A rakomány nagy halmokban állt mindenfelé, a csomagokat tátongó lejárókon át helyezték el a hajó belsejében.

A szekérderék alja elérte a fedélzetet. Kiáltások, nagy nyüzsgés, aztán a teblor érezte, hogy megint a levegőbe emelkedik, és kicsit más szögben teszik le újra. Ezúttal hallotta és érezte is a feje fölött a deszkák koppanását a főárbocnál. Köteleket húztak a láncok fölé, azokkal stabilizálták a szekérderekat. Aztán a munkások eltávolodtak tőle, s felnéztek rá. Karsa mosolygott.

Torvald hangja hallatszott oldalról.

– Igen, kissé ijesztő a mosolya, de biztosítok mindenkit, teljesen ártalmatlan szegény. Semmi ok az aggodalomra, feltéve persze, ha nincs önök között egy babonás barom se...

Csattanás hallatszott, és Torvald Nom hasra esett Karsa előtt. Összetört orrából ömlött a vér. A daru ostobán pislogott, de meg sem próbált felkelni. Nagydarab fickó lépett oda mellé. Nem is magas, hanem inkább széles volt, bőre poros, kék színű. Lenézett a földön fekvő banditára, aztán a köréjük gyűlt néma matrózok felé fordult.

– Ilyen, ha hátba döfnek valakit, és jól megforgatják a tőrt – morogta malaza nyelven. – És mind egy szálig eltalált benneteket! – Visszafordult Torvald Nomhoz. – Még egy ilyen döfés, fogoly, és kivágatom, aztán az árbocra szegeztetem a nyelvedet! És ha te vagy ez az óriás még egyszer bármilyen galibát okoztok, odakötöztetlek mellé, és az egész szekeret a vízbe hajíttatom! Ha értetted, amit mondtam, bólints!

Torvald Nom letörölte a vért az arcáról, és buzgón bólintott. A kék bőrű férfi kemény pillantással Karsához fordult.

– Töröld le az arcodról azt a vigyort, vagy levágatom késsel! – mondta. – Az evéshez nem kellenek ajkak, és a többi rab a bányában nem fogja bánni...

Karsa tekintete üres maradt, a mosolya nem változott. A férfi arca elsötétedett.

– Hallottad...

Torvald habozva felemelte a kezét.

– Kapitány, uram! Nem érti, amit mondanak neki... Sérült az agya.

– Bosun!

– Uram?

– Pecket a szájába!

– Igenis, kapitány!

Só miatt megkeményedett rongyot tekertek Karsa arca elé, amitől nehézkessé vált a légzése.

– Ne fojtsátok meg, barmok!

– Igen, uram!

A csomón lazítottak, a rongy az orra vonala alá csúszott. A kapitány elfordult.

– Na, Mael vigyen el benneteket, most mit bámultok?

A munkások szétszéledtek, a kapitány eldübörgött, Torvald pedig lassan talpra állt.

– Ne haragudj, Karsa! – motyogta felhasadt ajakkal. – Megígérem, ki fogom szedni a szádból! De lehet, hogy időbe telik majd. És amikor megteszem, kérlek, ne mosolyogj...

*

Miért jöttél hozzám, Karsa Orlong, Szünüg fia, Pahlk unokája?

Egy jelenség, és még hat. Arcok, melyeket mintha kőből faragtak volna, de alig látszottak a homokviharban. Egy, és még hat.

– Előtted állok, Urugal! – mondta Karsa, bár nem értette a helyzetet.

Nem vagy előttem. Csak a lelked, Karsa Orlong. Megszökött halandó börtönéből.

Akkor hát elbuktam, Urugal.

Bukás. Igen. Elhagytál bennünket, így mi is el kell, hogy hagyjunk téged. Keresnünk kell egy másikat, egy erősebbet. Valakit, aki nem hódol be. Valakit, aki nem menekül el. Hibáztunk, amikor beléd vetettük a bizalmunkat, Karsa Orlong.

A homály erősödött, tompa foltok suhantak benne. Karsa egy dombon találta magát, ami recsegett-ropogott alatta. Csuklójára láncok kulcsolódtak, melyek a domb felé haladtak tovább. Több száz láncot látott, s minden láncnak a sokszínű homályba veszett a vége, ahol valami mozgott, láthatatlanul. Amikor lenézett, Karsa csontokat látott a talpa alatt. Teblorokét. Síkságiakét. Az egész domb csontokból épült fel!

A láncok hirtelen megfeszültek. A mozgás a ködben egyre közeledett felé, minden irányból. Karsán úrrá lett a rettegés. Holttestek – némelyik fej nélküli – tántorogtak elő a ködből. A láncok, amelyek Karsához csatolták a rémisztő lényeket, keresztül-kasul hálózták a mellkasukat. Aszott, hosszú karmos kezek nyúlkáltak felé. A rémlények botladozva elindultak felfelé a dombon. Karsa küszködött, próbált menekülni, de körülvették. Még a talpa alatt recsegő csontok is ellene voltak, lassan a lába köré szorultak. Sziszegés, rothadó torkokból előtörő hangok kórusa.

Vezess minket, Hadvezér!

Felsikoltott.

Vezess minket, Hadvezér!

Közelebb másztak, felnyúlkáltak, karmuk a levegőbe mart... Egy kéz a bokájára kulcsolódott.

Karsa hátrakapta a fejét, s hatalmas csattanással beverte a fába. A levegő, melyet lenyelt, homokként, szárazon érte a torkát, fulladozott tőle. Kinyitotta a szemét, és a hajó enyhén hullámzó fedélzetét látta maga előtt. Sokan álltak előtte mozdulatlanul, s mindenki őt nézte.

Köhögött a pecek mögött, s minden erőlködéssel mintha kigyulladt volna a tüdeje. Torkát mintha széttépték volna... Csak ekkor döbbent rá, hogy sikoltozik, méghozzá olyan erősen és annyi ideje, hogy az izmok már görcsbe rándultak, s elzárták torkában a levegő útját.

Haldoklott.

Lelke mélyén egy hang ezt suttogta.

Lehet, hogy mégsem hagyunk még magadra. Lélegezz, Karsa Orlong! Kivéve persze, ha ismét találkozni akarsz a halottaiddal! Lélegezz!

Valaki kiszedte a pecket a szájából. Hűvös levegő áramlott a tüdejébe. Karsa Orlong könnyein át nézett le Torvald Nomra. Alig ismerte meg a darut, mert a bőre sötétebb lett, a szakálla pedig hosszú és dús. A Karsát fogva tartó láncokon mászott fel, hogy elérje a pecket, és most érthetetlen szavakat üvöltött hátra a rémülettől jéggé dermedt malazáknak. Karsa alig hallotta a hangját.

A tekintete végül megakadt az árbocokon túl, az égen. A toronymagas felhők között színek villództak, s egy nyílt, hatalmas sebnek látszó valamiből mintha vér csorgott volna. A vihar – ha az volt – az egész égboltot betöltötte előttük. Aztán meglátta a láncokat is, amelyek a felhők közül érkeztek, s hatalmas csattanások kíséretében darabokra szaggatták az eget. Több száz volt belőlük, feketék voltak, hatalmasak, nyomukban vörös fergeteg támadt az égen. Karsa szíve elszorult a félelemtől.

Szél nem volt. Minden vitorla lankadtan lógott. A hajó egy helyben ringatózott az alig fodrozódó vízen. És a vihar egyre közeledett... Egy matróz érkezett vízzel teli bádogbögrével a kezében, odanyújtotta Torvaldnak, aki elvette, és Karsa kicserepesedett szájához emelte az edényt. A feketés, zavaros folyadék savként égette a szájüregét. Elhúzta a fejét. Torvald halkan beszélt Karsához, aki lassan fel is fogta a szavak értelmét.

– ...rég elvesztél a számunkra. Csak a szíved dobogása és a mellkasod ütemes emelkedése-süllyedése árulta el, hogy még élsz. És ez így ment hosszú heteken át, barátom. Alig tudtunk bármit beléd erőltetni. Szinte semmi sem maradt már a csontjaidon – csontok ott is vannak rajtad, ahol nem kellene lenniük. Aztán jött ez az átkozott szélcsend. Nap nap után, semmi változás. Egy árva felhő sem volt az égen... egészen három órával ezelőttig. Három órával ezelőtt felriadtál, Karsa Orlong, és sikoltozni kezdtél a pecek mögött. Tessék, igyál még egy kis vizet! Karsa, azt állítják, hogy te hívtad ezt a vihart. Érted, amit mondok? Azt akarják, hogy küldd el; megtesznek mindent, leszedik a láncaidat, ismét szabad lehetsz. Bármit, barátom, tényleg bármit – csak küldd el ezt az istentelen vihart! Érted, amit mondok?

Már azt is látta, hogy a tenger szinte felrobban a láncok csapásai nyomán, s a víz hatalmas hullámokban tört az ég felé. A kavargó, toronymagas felhők szinte ráhajoltak a vízre, s most már minden irányból körbevették a hajót. Karsa látta, hogy a malaza kapitány lejön a fedélzetre, kékes bőre most beteges szürke színben játszott.

– Ezt a vihart Mael nem áldotta meg, vagyis nem ebbe a világba való! – közölte. Reszkető ujjával Karsára mutatott. – Mondd meg neki, hogy kezd kifutni az időből! Mondd neki, hogy küldje el! Ha ezt megtette, tárgyalhatunk. Mondd meg neki, a fenébe is!

– Már mondtam neki, kapitány! – csattant fel Torvald. – De hogy a fenébe várod tőle, hogy elküldje a vihart, amikor nem is tudhatjuk biztosan, hogy ő hívta!

– Majd meglátjuk, oké? – A kapitány megfordult, és intett. Egy csomó matróz sietett elő, s mindnek fejsze volt a kezében.

Torvaldot lerángatták, és a fedélzetre dobták. A fejszék átvágták a vastag köteleket, amelyek az árbochoz rögzítették a szekérderekat. Előkészítettek egy rámpát, amit a jobb oldali korláthoz támasztottak. A durván leeresztett szekéralj alá görgetőfákat helyeztek.

– Egy pillanat! – kiáltotta Torvald. – Ezt nem tehetik!

– De igen! – morogta a kapitány.

– Legalább a láncokat vegyék le róla!

– Dehogy vesszük! – felelte a kapitány. Megragadta egy elsiető matróz karját. – Keressetek meg mindent, ami az óriással került a hajóra; mindent, amit a rabszolga-kereskedőtől koboztatok el! Mindent vele dobunk. Siessetek, a fenébe is!

A láncok már egészen közel csapkodták a tengert, így vízpermet érkezett a fedélzetre, s a kötelek meg az árbocok minden csapásnál megremegtek. Ahogy a korlát felé vonszolták a szekéraljat, Karsa felnézett a föléjük tornyosuló viharfelhőkre.

– Azok a láncok le fogják húzni! – kiáltotta Torvald.

– Talán igen, talán nem.

– Mi van, ha arccal lefelé érkezik a vízre?

– Akkor megfullad, s Mael azt tehet vele, amit akar.

– Karsa! A fenébe is! Ne játszd tovább az őrültet! Mondj már valamit!

A harcos kiköhögött két szót, de a hang, amit kipréselt magából, még a saját fülének is érthetetlenül csengett.

– Mit mondott? – kérdezte a kapitány.

– Nem tudom! – sikoltotta Torvald. – Karsa, a fenébe is, próbáld meg újra!

Karsa megpróbálta, de ugyanaz volt az eredmény. Ismételgetni kezdte ugyanazt a két szót, újra meg újra, miközben a matrózok a korlát felé húzták-vonták a szekéraljat, míg végül az félig a tenger, félig a fedélzet fölött egyensúlyozott. Miközben ismét kimondta a két szót, Karsa látta, hogy fölöttük eltűnik az utolsó tiszta folt is az égen, mintha bezárult volna egy ajtó. Aztán következett a zuhanás a sötétségbe, és Karsa tudta, hogy elkésett, amikor a félelem miatt beállt néma csendben tisztán és érthetően kimondta újra ugyanazt a két szót:

– Menj el!

A fejük fölül lecsaptak a hatalmas, vastag láncok, melyek mintha egyenesen Karsa mellkasára pályáztak volna... Vakítóan éles villanás, robbanás, egy kidőlő árboc fülsiketítő recsegése, a vitorlavászon és a kötelek csapkodása, suhogása... Az egész hajó szétesett Karsa és a szekérderék alatt. A deszkatákolmány végigcsúszott a korlát egész hosszán, majd az első fedélzetnek ütközött, megperdült, és a hullámok felé kezdett zuhanni.

Karsa lenézett a betegesen zöld színben játszó, hullámzó vízre.

Az egész szekéralj megrázkódott zuhanás közben, majd nekiütközött a széthulló teherhajó orrának. Karsa egy pillanatra a fejen álló hajót látta – a fedélzetet feltépték a láncok, a három árboc eltűnt, a törmelékek között ott hevertek a kicsavarodott testű katonák és matrózok – aztán az eget nézte, melyen pont a feje fölött hatalmas seb tátongott.

Becsapódás, majd sötétség.

Amikor legközelebb kinyitotta a szemét, halovány derengést látott maga körül, hullámzást érzett, majd azt, hogy a szekéralj belendült valaki más mozdulatai alatt. Puffanások; halk, ziháló motyogás. A teblor felnyögött. Úgy érezte, bőre alatt minden ízületet darabokra téptek.

– Karsa? – mászott be a látómezejébe Torvald Nom.

– Mi... Mi történt?

A bilincs még mindig ott volt a daru csuklóján, a lánc túlsó végén pedig a fedélzet egyik deszkájának karhossznyi darabja fityegett.

– Könnyű neked, átaludtad a munka nehezebbik felét! – motyogta Torvald, miközben felült, és átkarolta a térdét. – Ez a tenger sokkal hidegebb ám, mint gondolnád, és a lánc sem könnyíti meg a helyzetemet! Vagy tucatszor csak kevésen múlt, hogy nem fulladtam meg, de örömmel jelentem, hogy most már van három vizestömlőnk és egy kisebb csomagunk, amiben talán élelem van – még nem csomagoltam ki. Ja, és megvan a kardod meg a páncélod is, mert minden darab a víz felszínén lebegett.

Az égbolt felettük természetellenesen szürke volt, helyenként sötétebb hamuszín csíkokkal. A víz agyagos, iszapos szagot árasztott.

– Hol vagyunk?

– Abban reménykedtem, hogy te majd megmondod. Elég nyilvánvalónak látszik, hogy te hívtad a nyakunkba azt a vihart. Ez az egyetlen magyarázat a történtekre...

– Én nem hívtam semmit!

– Azok a villám-láncok, Karsa; egy sem tévesztett célt! Egyetlen malaza sem élte túl a csapást. A hajó széthullott, a szekérderekad a jó felével felfelé ért a vízre, és elsodródott. Én még mindig azon dolgoztam, hogy kiszabaduljak, amikor Silgar meg három embere előmásztak a fedélközből, a láncaikkal együtt – a hajótest szétment körülöttük, de csak egyikük fulladt meg.

– Csodálom, hogy nem öltek meg bennünket...

– Először is te nem voltál elérhető közelségben. Engem persze ledobtak a hajóról. Kicsivel később, miután felkapaszkodtam melléd, láttam őket az egyetlen ép mentőcsónakban. Éppen megkerülték a süllyedő hajót, és biztos vagyok benne, hogy utánunk akartak jönni. Aztán a hajó túlsó felén, ahol nem láttam rájuk, történhetett valami, mert nem tűntek fel újra. Eltűntek, a mentőcsónakkal együtt. Aztán a hajó elsüllyedt, de egy csomó holmi a vízen maradt. Úgyhogy én szépen feltankoltam. Gyűjtöttem kötelet, fát, mindent, amit ide tudtam rángatni. Karsa, a szekéralj sajnos süllyed. Egyik vizestömlő sincs tele, ez segít, hogy a felszínen maradjunk, meg a deszkák alá tolok egy csomó mindent, hogy lassabban süllyedjünk. Mindenesetre azonban...

– Tépd el a láncaimat, Torvald Nom!

A daru bólintott, aztán beletúrt vizes, kócos hajába.

– Már megnéztem, mit tehetek, barátom. Időbe fog telni.

– Van valahol a közelünkben szárazföld?

Torvald a teblorra pillantott.

– Karsa, ez itt nem a Menningalle-óceán. Valahol máshol vagyunk. Hogy van-e a közelben szárazföld? Ameddig ellátok, nincsen. Hallottam, hogy Silgar valami Üreget emleget – az olyan másik világ, amit a varázslók használnak. Azt mondja, beléptünk egy ilyen Üregbe. Lehet, hogy itt egyáltalán nincs olyan, hogy szárazföld. Csak víz. A Csuklyás tudja, nincs semmi szél, és láthatóan nem mozdulunk semmilyen irányba, a hajó maradványai még mindig itt lebegnek körülöttünk. A roncs majdnem a víz alá húzott bennünket. Ja, és a víz édes, nem mintha inni akarnék belőle. Csupa iszap az egész. Nincs benne hal, sehol egy madár; életnek semmi jele...

– Vízre van szükségem. Meg ételre.

Torvald a kimentett bugyorhoz mászott.

– Vizünk az van. Étel? Nem tudom, Karsa. Te, figyelj! Az isteneidet szólítottad, vagy ilyesmi?

– Nem.

– És miért kezdtél el úgy sikoltozni?

– Egy álom miatt.

– Egy álom?

– Igen. Na, találtál ételt?

– Hm, nem tudom, mert ez nagyrészt csomagolás – egy kis fadoboz körül. – Karsa hallgatta a zörgést, ahogy Torvald kicsomagolta a dobozt. – Van rajta valami jelzés... szerintem moranth jel lehet. – Felfeszítette a tetőt is. – Újabb csomagolóanyag meg egy csomó agyaglabda... viaszdugasszal... Ó, Beru vigyázzon ránk! – A daru elhátrált a csomagtól. – Csuklyás csöpögő nyálára! Azt hiszem, tudom mik ezek! Sosem láttam még egyet sem, de hallottam róluk... Ki nem? Nos... – Hirtelen felnevetett. – Ha Silgar felbukkan, és ránk akar támadni, nagy meglepetésben lesz része! Mint ahogy mindenkinek, aki rosszat akar nekünk. – Ismét odaaraszolt a csomaghoz, és gondosan, nagyon-nagyon óvatosan visszahelyezte a csomagolóanyagot meg a doboztetőt.

– Mit találtál?

– Kémiai fegyvert. Hadifegyvert. Úgy használjuk, hogy eldobjuk, lehetőleg jó messzire. Az agyag összetörik, és a benne lévő vegyszerek felrobbannak. Vigyázni kell, nehogy a kezünkben vagy a lábunk előtt robbanjon fel, mert akkor kész, vége. A malazák már használták ezeket a genabarisi hadjáratban.

– Kérek vizet!

– Oké, persze... Ott egy merítő... Valahol... Na, megvan!

Egy perc múlva Torvald már ott görnyedt Karsa fölött, aki szépen lassan kiitta a merítő teljes tartalmát.

– Jobb?

– Igen.

– Kérsz még?

– Most nem. Szabadíts ki!

– Előbb vissza kell mennem a vízbe, Karsa. Be kell tolnom pár deszkát a tutaj alá.

– Rendben van.

*

Ezen a furcsa helyen nem váltakozott az éjszaka és a nappal; az égbolt néha színt váltott, talán a magas légáramlatok miatt, így a hamuszín csíkok megtekeredtek, arrébb sodródtak – de ennyi volt az összes változás. A tutaj körül a levegő mozdulatlan, párás, hűvös és furcsán sűrű volt.

A Karsa láncait rögzítő vasak a tutaj túloldalán végződtek, a rendszer hasonló volt, mint a rabszolgaárokban, az Ezüst-tónál. A bilincset szorosra kovácsolták. Torvaldnak csak egy lehetősége volt: egy vaskapoccsal megpróbálta kitágítani a lyukakat, melyekbe a láncrögzítő vasakat tették.

A több hónapos börtönélet legyengítette a darut – gyakran meg kellett állnia pihenni, és a kapocs véresre marta a kezét, de amibe belefogott, azt nem hagyta annyiban. Karsa a ritmikus csapkodás és recsegés segítségével mérte az idő múlását, s észrevette, hogy a szünetek egyre hosszabbra nyúlnak, míg végül a daru légzése elárulta, hogy Torvald mély álomba merült a kimerítő munka után. Ezután a teblor egyetlen társasága a dögletes szagú víz maradt, ami fel-le csordogált a tutajon.

Torvald hiába tuszkolt sok fát a tutaj alá, az még mindig süllyedt, és Karsa tudta, hogy a daru nem tudja majd időben kiszabadítani.

Még soha nem félt attól, hogy meg fog halni. De most már tudta, hogy Urugal és a többi Arc a Sziklában magára hagyja a lelkét, szabad prédaként a sok éhes, bosszúszomjas tetemnek. Tudta, hogy az álom az elkerülhetetlen és igaz végzetet tárta fel előtte. Megmagyarázhatatlan volt. Ugyan ki uszíthatta rá azt a sok rémséges lényt? Halhatatlan teblorok, élőhalott síkságiak, harcosok és gyerekek, egy egész hadseregnyi halott, mind hozzáláncolva. Miért?

Vezess minket, Hadvezér!

Hová? És most – meg fog fulladni. Itt, ezen az ismeretlen helyen, távol a falujától. A dicsőséges tervek, a fogadalmak, most minden groteszknek, nevetségesnek tűnt. A suttogó hangok, nyikorgások és halk nyögések...

– Torvald.

– Hm... Mi van?

– Új hangot hallok...

A daru felült s kipislogta a száraz iszapszemeket a szeméből. Körülnézett.

– Beru vigyázzon ránk!

– Mit látsz?

A daru tekintete a Karsa feje mögött lévő területet fürkészte.

– Nos, úgy fest, hogy mégis vannak itt áramlatok, bár nem tudom, hogy melyikünket mozgathatták? Hajókat látok, Karsa! Több tucatnyi, rengeteg, és mind mozdulatlanul rostokol a vízben. Lebegő roncsok. Semmi mozgás a fedélzeten... Legalábbis én még nem látok semmit. Úgy fest, csata zajlott. Méghozzá sok varázslattal fűszerezett csata...

Valami láthatatlan áramlat úgy fordította a tutajt, hogy Karsa is ráláthatott a szellemhajókra, melyek tőle jobbra lebegtek. Két különböző stílust fedezett fel. Úgy húsz hajó alacsony és karcsú volt. Ezeknek feketére színezték a fáját, de ahol ütközésből vagy más okból sérülés támadt rajtuk, látszott, hogy az anyaguk természetesen vörös cédrus. Sok ilyen hajó mélyen ült a vízben, s volt, amelyiknek a fedélzetét is elárasztotta a tenger. Egyetlen árbocukon szögletes, szintén fekete vitorla lógott tépetten, a szűrt fényben csillogva. A másik hat hajó nagyobb volt, szélesebb fedélzettel és három árboccal felszerelve. Olyan fából építették őket, amely valóban fekete volt, nem csak festett. Erről a széles, nagy fenekű törzseken ütött szilánkos sebek tanúskodtak. Ezek a hajók nem álltak egyenesen a vízben, mindegyik erre vagy arra dőlt; kettő közülük igen meredeken.

– Fel kellene másznunk rájuk – mondta Torvald. – Át kell őket kutatni... Találhatunk szerszámokat, talán fegyvereket is. Átúszhatnék oda, arra a hadihajóra. Még nem árasztotta el teljesen a víz, és sok holmit látni a fedélzeten.

Karsa megérezte, hogy a daru elbizonytalanodott.

– Mi a baj? Hát ússz!

– Hm, kicsit aggódom, barátom. Nem sok erőm maradt, és itt vannak rajtam a láncok...

A teblor egy percig nem szólt.

– Hát legyen – mondta végül. – Nem kérhetek tőled többet, Torvald Nom.

A daru lassan odafordult, és végigmérte Karsát.

– Együttérzés, Karsa Orlong? A tehetetlenség miatt ilyen mélyre süllyedtél?

– Túl sok az üres frázis, síksági – sóhajtotta Karsa. – Nem származik semmi jó abból, ha az ember...

Halk loccsanás hallatszott, némi köpködés és csapkodás, aztán a köpködésből nevetés lett. Torvald Karsa mellé érkezett a vízbe, a tutaj mellett.

– Most már tudom, hogy miért állnak így ezek a hajók! – És a teblor ekkor meglátta, hogy Torvald áll, és a víz csak a mellkasáig ér. – Oda tudlak vontatni! Ráadásul ebből azt is megtudtuk, hogy mi sodródtunk! És van még valami...

– Mi?

A daru Karsa láncainak segítségével vontatni kezdte a tutajt.

– Ezek a hajók mind megfeneklettek csata közben. Azt hiszem, a kézi tusa nagy része a hajók közötti területen zajlott, a mellig érő vízben.

– Ezt miből gondolod?

– Onnan, hogy hullák vannak körülöttem, Karsa Orlong! Nekiütköznek a combomnak, forognak a homokban; elég kellemetlen, elhiheted!

– Húzz fel egyet! Lássuk, kik küzdöttek egymással!

– Mindent a maga idejében, teblor. Már majdnem ott vagyunk. Meg aztán ezek a hullák eléggé... hm... puhák. A hajókon majd biztos találunk olyanokat is, amelyek jobb állapotban vannak. Na! – Egy koppanás következett. – Itt is vagyunk! Egy perc, és felmászom.

Karsa hallgatta a daru lihegését és nyögéseit, meztelen talpának dobbanását, aztán a láncok csörgését, végül pedig egy tompa puffanást. Aztán csend lett.

– Torvald Nom!

Semmi.

Karsa feje fölött a tutaj nekiütközött a hajónak, aztán lassan sodródni kezdett körülötte. Hűs víz öntötte el a tutaj felszínét, és Karsa összerezzent az érintésétől, de nem tehetett semmit a szivárgás ellen.

– Torvald Nom!

A hangja furcsán visszhangzott. Nem jött válasz. Karsából akarata ellenére előtört a nevetés. Olyan vízben fog tehát megfulladni, amelyben leérne a lába, és amely talán a derekáig sem érne. Feltéve persze, hogy lesz rá idő. Talán Torvald Nomot megölték – elég bizarr csata lenne az, aminek nincs egy túlélője sem –, és most is nézik fentről, s tanakodnak, hogy mi legyen a sorsa. A tutaj lassan elért a hajó farához. Kis zörgés, aztán:

– Hol? Mi? Ja...

– Torvald Nom?

Erőtlen léptek zaja, Torvald végighaladt a hajó fedélzetén.

– Sajnálom, barátom. Azt hiszem, elájultam. Te nevettél egy perccel ezelőtt?

– Igen. Mit találtál?

– Nem sokat. Száraz vérnyomokat. Meg rajtuk lábnyomokat. Ezt a hajót teljesen kifosztották. A Csuklyás vigye el! Te süllyedsz!

– Igen, és nem hiszem, hogy bármit is tehetnél ellene, síksági. Hagyj sorsomra! Vidd a vizet meg a fegyveremet...

De Torvald kötéllel a kezében bukkant fel újra, s az orrnál visszacsusszant a vízbe. Zihálva küzdött egy percig a kötéllel, mielőtt becsúsztatta a lánc alá. Aztán felhúzta a végét, és megismételte a műveletet a tutaj másik oldalán. A harmadik alkalommal Karsa lábánál dolgozott, a negyedik hurok pedig ezzel szembe került.

A teblor érezte, hogy a nedves, vastag kötél átcsusszan a láncai között.

– Mit csinálsz?

Torvald feje és válla beúszott a látómezejébe. A síksági holtsápadt volt.

– Mindent, amit lehet, barátom. Lehet, hogy lesz még egy kis süllyedés, de remélhetőleg csak kevés. Kis idő múlva visszajövök. Ne aggódj, nem hagyom, hogy megfulladj! De most körül kell néznem egy kicsit; az nem lehet, hogy azok a nyavalyások mindent elvittek! – s ezzel eltűnt Karsa szeme elől.

A teblor várt, s reszketett a tenger hideg ölelésében. A víz szintje már elérte a fülét, így minden hang eltompult, kivéve a tenger morajlását. Nézte, ahogy a kötél a négy oldalán lassan megvastagodik és megfeszül. Nehezen tudta csak felidézni, milyen volt, amikor a végtagjait szabadon mozgathatta, amikor véres, gennyes csuklóját még nem ölelte körül a bilincs, amikor elgyötört teste még nem ismerte a gyengeséget, a törékenységet, s vére nem ilyen lagymatagon csörgedezett az ereiben. Lehunyta a szemét, s érezte, hogy lassan elúszik a tudata.

Elúszik...

Urugal, ismét előtted állok. A Szikla Arcai, az isteneim előtt. Urugal...

– Előttem nem áll teblor. Nem látom a harcost, aki átvág az ellenségen, és szüreteli a lelkeket. Nem látom a hatalmas hullahegyet, nem látom, hogy annyi lenne itt az áldozat, mint a szikláról leterelt bhederincsorda. Hol vannak az ajándékaim? Ki ez, aki a szolgámnak vallja magát?

– Urugal, vérszomjas istenség vagy...

– Ebben az igazságban a teblor harcos örömét leli!

– Valaha velem is így volt. De most, Urugal, már nem vagyok benne biztos...

– Ki áll itt előttünk? Nem egy teblor harcos! Nem a szolgám!

– Urugal. Mi az a bhederin, amiről beszélsz? Milyen csorda? A teblorok földjén hol...

Karsa!

Megremegett, és kinyitotta a szemét. Torvald Nom egy zsákkal a vállán éppen lemászott a hajóról. Lába leért a tutajra, s az egy centivel lejjebb süllyedt. Karsa szeme sarkát csípni kezdte a víz. A zsákból nagy csörömpölés hallatszott, amikor a daru letette, és turkálni kezdett benne.

– Szerszámok, Karsa! Egy hajóács szerszámai! – Előhúzott egy reszelőt és egy vasfejű kalapácsot.

A teblor szíve nagyot dobbant. Torvald a lánc illesztéséhez tette a reszelőt, és kalapálni kezdte. Tucatnyi ütés következett, s minden becsapódás felkavarta az állott csendet. Aztán a lánc eltört. Saját súlyánál fogva gyorsan átcsúszott a Karsa jobb csuklóján lévő bilincsen, s halk csobbanás kíséretében eltűnt a tengerben. Amikor megpróbálta megmozdítani, fájdalom hasított a karjába. A teblor felmordult, s érezte, hogy el fog ájulni.

Arra ébredt, hogy most a jobb lába felől hallatszik a kalapálás, s a zaj meg a mindent elsöprő fájdalom miatt csak alig hallotta, hogy Torvald mond valamit.

– Nehéz, Karsa. Véghez kell vinned a lehetetlent. Fel kell másznod. Ez azt jelenti, hogy hasra kell fordulnod, aztán négykézlábra emelkedni. Aztán fel kell állnod. Járnod kell; áh, a Csuklyásra, igazad van, ki kell találnom valami mást. Sehol egy szem élelem ezen a nyavalyás hajón! – Hangos reccsenés hallatszott, aztán a lánc sziszegő hang kíséretében elsüllyedt. – Kész, szabad vagy! Ne aggódj, a kötelet átkötöztem a tutaj deszkáihoz, úgyhogy nem fogsz elsüllyedni! Szabad vagy. Milyen érzés? Hagyjuk, majd megkérdezem újra, néhány nap múlva. De akkor is szabad vagy, Karsa, ahogy ígértem. Nem mondhatja senki, hogy Torvald Nom nem tartja magát a... Szóval, ne mondja senki, hogy Torvald Nom fél az újrakezdéstől.

– Túl sokat beszélsz! – motyogta Karsa.

– Hát igen, ez már igaz. Legalább próbálj mozogni!

– Próbálok.

– Hajlítsd be a jobb karodat!

– Próbálom!

– Behajlítsam én?

– Csak lassan. Ha eszméletemet vesztem, akkor se hagyd abba. Hajlítsd meg az összes végtagomat!

Érezte, hogy a síksági megragadta a csuklóját és a könyökét, s a sötétség jótékony leple borult az elkövetkező eseményekre. Amikor ismét felébredt, vizes ruha volt a feje alá gyűrve, s az oldalán feküdt, behajlított végtagokkal. Minden izomban, ízületben tompa fájdalmat érzett, de a sajgás furcsán távolinak tűnt. Lassan felemelte a fejét. Még mindig a tutajon volt. A kötelek, melyek a hajó orrához rögzítették, megakadályozták, hogy tovább süllyedjen. Torvald Nom nem volt sehol.

– Hívom a teblor vért! – suttogta Karsa. – Most mindent, ami bennem van, arra kell használnom, hogy gyógyuljak, erősödjek. Szabad vagyok. Nem adtam meg magam. A harcos bennem él. Bennem él... – Próbálta mozdítani a karját. Lüktető fájdalmat érzett: erőset, de elviselhetőt. Megmozdította a lábát is, s a csípőjébe hasító kíntól felhördült. Percnyi kótyagosság következett, s már attól félt, hogy ismét elájul... de nem ájult el. Próbált négykézlábra emelkedni. Minden apró mozdulat valóságos kínszenvedés volt, de nem adta fel. Verejték csorgott végig a végtagjain. A remegés hullámokban tört rá. Szorosan lehunyt szemmel folytatta tovább, amit elkezdett.

Fogalma sem volt, mennyi idő telhetett el, de végül felült, s ezen nagyon megdöbbent. Ült, teljes súlyával a farára nehezedett, és a fájdalom kezdett elmúlni. Felemelte a karját, kicsit meglepődött a könnyedségétől, és nagyon megijedt attól, hogy milyen sovány. Pihenés közben körülnézett. A szétzúzott hajók ott maradtak körülöttük, a törmelékdarabok kis szigeteket alkottak a vízen. A pár épen maradt árbocról tépett vitorladarabok lógtak szomorúan. A mellette lebegő hajóorrt faragott képek díszítették: egymással harcoló alakok. A hosszú kezű-lábú alakok a Karsa körül látható csatahajókhoz hasonló járműveken álltak. Ám ezeken a képeken a kis hajók tulajdonosai nem azokkal harcoltak, mint itt – az ellenség hajói ugyanis még kisebbek és alacsonyabbak voltak. A harcosok nagyon hasonlítottak a teblorokra, erősek és robusztusak voltak, bár alacsonyabbak, mint ellenfeleik.

A vízben mozgás támadt: csillogó fekete bőr, tarajos gerinc emelkedett a látható magasságba, majd visszabukott a mélybe. Aztán többen is jöttek, s a hajók között a víz mintha felforrt volna. Tehát mégis élnek lények ebben a tengerben, és eljött az ebédidő. A tutaj megingott Karsa alatt, aki elvesztette az egyensúlyát. Esés közben kinyújtotta bal kezét, hogy megkapaszkodjon. A rántással járó fájdalom rettenetes volt, de a karja nem hagyta cserben. Látta, hogy egy felpuffadt holttest előbukkan a mélyből a tutaj mellett, aztán jött egy fekete alak, egy hatalmas, fogatlan száj, szélesre nyílt és egyben lenyelte a holttestet. A tüskés szemöldök alatt apró, szürke szem villant, s a hatalmas hal elsuhant. A tekintet végigmérte Karsát, aztán a lény eltűnt.

Karsa nem látott eleget a holttestből ahhoz, hogy eldöntse: volt-e akkora, mint ő, vagy legalább, mint a daru, Torvald Nom. De a hal pont ilyen könnyen lenyelhette volna Karsát is.

Fel kell állnia. Aztán másznia kell. És ráadásul közben látta, hogy egy másik hatalmas, fekete test bukkan fel a vízből egy másik hajó mellett, ami majdnem akkora volt, mint a hal – szóval gyorsan kell cselekednie. Lépteket hallott fentről, aztán Torvald Nom megjelent a hajó orrában.

– Meg kellene... Ó, Beru vigyázzon rád, Karsa! Fel tudsz állni? Nincs más választásod: ezek a harcsák nagyobbak, mint a cápák, és pont olyan gonoszak is! Ott is van egy, pont mögötted! Köröz a vízben, tudja, hogy itt vagy! Gyere, állj fel, használd a köteleket!

Karsa bólintott, és a legközelebbi kötélért nyúlt. Mögötte mintha robbant volna valami a vízben. A tutaj megremegett, a fa szétforgácsolódott. Torvald figyelmeztetően felkiáltott, és Karsának nem kellett hátranéznie, hogy tudja: az egyik harcsa feldobta magát a tutajra, és kettétörte azt a súlyával. A kötél már a teblor kezében volt. Keményen megmarkolta, hiszen a vizes deszka lassan eltűnt alóla. A lába már teljesen a vízben volt, a hullámok a csípőjét nyaldosták.

– Urugal! Te légy a szemtanúm!

Kihúzta a lábát a tajtékos vízből, aztán elkezdett felfelé kapaszkodni. A kötél megszabadult a tutaj maradványaitól, és a hajótesthez lö