/ Language: Hungary / Genre:antique

A holtsáv

Stephen King

A szerző kiemelkedő képviselője a jellegzetes amerikai műfajnak, a pszichohorrornak. A holtsáv hőse John Smith rövid élete során kétszer szenved súlyos fejsérülést. Először alig hatesztendős korában jégpályán esik el, akkor úgy tűnik, egy nagyméretű dudorral megússza. Alig figyel rá, hogy ettől kezdve halovány megérzései vannak: például meg tudja mondani egy-egy elveszett tárgy rejtekhelyét. Ilyenfajta képességeit egy vásár mutatványos bódéiban kamatoztatja igazán. Fiatal tanárként, szerelmével Sarahval betéved egy szerencsekerékhez és ott több mint ötszáz dollárt nyer. A szépen induló este balesettel végződik, Jonny egy taxiban ülve karambolozik és olyan súlyos fejsérülést szenved, hogy öt évig kómában fekszik egy kórházban. Csodaszámba menően felépül, és ettől kezdve furábbnál furább dolgok történnek körülötte. Megfogja ápolónője kezét és közli vele, hogy lakása kigyulladt, egy hitetlenkedő riporter medalionját megfogva beszámol hőn szeretett nővére tragikus sorsáról. A rendőrség is segítségét kéri egy többszörös gyilkos fojtogató kilétének a felderítésére. Legfontosabb akcióját azonban saját jószántából kezdi el. Rájön, hogy egy pojácaszerű politikus a világtörténelem új Hitlere lehet, hacsak nem állítja meg valaki...

Stephen King A HOLTSÁV

(Tartalom)

  Előhang

1

John Smith mire elvégezte a főiskolát, már teljesen elfelejtette azt az 1953 januárjában történt nagy esését ott a jégen. Voltaképp már az érettségije idején se igen emlékezett rá. Anyja és apja pedig egyáltalában nem is értesült róla.

A gyerekek a durhami mesterséges tó, a Körkerülő befagyott felszínén, egy megtisztított térségen korcsolyáztak. A nagyobb fiúk összeragasztgatott ócska ütőkkel jégkorongoztak, két krumpliskosár szolgált kapuként. A kisebb srácok csak szerencsétlenkedtek, ahogy a kisgyerekek szoktak, amióta világ a világ, nevetségesen ki-be csukló bokával; leheletük gőzölgött a fagyos hidegben. A letisztogatott jég egyik sarkában gumikerekek égtek kormosan, a közelben néhány szülő üldögélt, a gyerekeiket lesték. Még messze volt a lánctalpas motorszán korszaka, akkoriban téli sportként inkább a testet mozgatták, mint a benzinmotort.

Johnny gyalog jött oda hazulról, közvetlenül a pownali városszélen túlról, korcsolyáját a vállán hozta. Hatéves korára már ügyesen korcsolyázott. Annyira még nem jól, hogy beszálljon a nagyfiúk jégkorongjátékába, de arra képes volt már, hogy köröket írjon le a többi elsős körül, akik folyvást csápoltak karjukkal, hogy egyensúlyukat megtartsák, vagy hanyatt potyogtak.

Most lassan korcsolyázott körbe a letisztogatott térségen, hátrafelé szeretett volna haladni, mint Timmy Benedix, figyelte, milyen titokzatosan dobog-recseg kijjebb a hótakaró alatt a jég; hallgatta a jégkorongozók kiáltozásait is, meg egy zúzalékkal teli teherkocsi dübörgését, amint áthalad a hídon a Lisbon vízesésénél lévő Gipsz-művek felé, s figyelte a felnőttek beszélgetésének moraját is. Nagyon örült az életnek ezen a hideg, tiszta téli napon. Semmi baja se volt, semmi se zavarta a gondolatait, semmit se akart... csak azt, hogy hátrafelé tudjon korcsolyázni, mint Timmy Benedix.

Elkorcsolyázott a tűz előtt, látta, hogy két-három felnőtt egy üveg italt adogat körbe.

– Aggyá nekem is! – kiáltotta oda Chuck Spiernek, aki nagy, vaskos kötött kabátba és zöld flanel sínadrágba volt bagyulálva.

Chuck rávigyorgott:

– Gyere mán ki onnan, öcsi, hallom, anyád mán kiáltozik utánad.

A hatéves Johnny Smith nevetve korcsolyázott tovább. S a korcsolyázótérség út felőli oldalán magát Timmy Benedixt látta meg, amint lefelé tart a lejtőn, apjával a háta mögött.

– Timmy! – kiáltotta. – Ezt figyeld!

Megfordult, és esetlenül hátrafelé kezdett korcsolyázni. Észre se vette, hogy bekorcsolyázik a korongozók térségébe.

– Hé, öcsi! – kiáltotta valaki. – Félre az útból!

Johnny nem hallotta. Sikerült! Hátrafelé korcsolyázik! Eltalálta a ritmust – egyből. A lábakat úgy kell lendíteni...

Megbűvölten nézett lefelé, hogy lássa, mit is művel a lába.

A nagyfiúk ócska, elnyúzott, barázdált szélű korongja zúgott el mellette, észre se vette. Az egyik nagyfiú – nem valami jó korcsolyázó – csaknem vak fejesugrással vetette magát a korong után.

Chuck Spier látta, amint közeledik. Talpra szökkent, úgy ordította:

Johnny! Vigyázz!

John fölemelte a fejét – s a következő pillanatban az esetlen korcsolyázó mind a nyolcvan kilójával, teljes sebességgel belerohant a kis Johnny Smithbe.

John szétterpesztett karral, röpülve zuhant le. Feje egy pillanat múlva a jégnek ütközött, és Johnny előtt elfeketült a világ.

Elfeketült... fekete jég... elfeketült... fekete jég... fekete. Fekete.

Mondták, hogy elvesztette az eszméletét, ő csak ebben az ismétlődő gondolatban volt biztos, és abban, hogy hirtelen föltekintve arcokat látott – ijedt korongozókét, rémült felnőttekét, kíváncsi kisgyerekekét. Timmy Benedix vigyori képét. Chuck Spier tartotta az ölében.

Fekete jég. Fekete.

– Tessék? – kérdezte Chuck. – Johnny... semmi bajod? Iszonyú nagyot taknyoltál.

– Fekete – mondta torokhangon Johnny. – Fekete jég. Ne töltsd föl többé, Chuck.

Chuck kissé ijedten nézett körül, aztán vissza Johnnyra. Megérintette a fiú homlokán kidudorodó jókora daganatot.

– Elnézést – szólt az idétlen korongozó. – Nem is láttam a srácot. Kisgyerekeknek nem szabad a korongozók közelébe menni. Ez a szabály. – Bizonytalanul nézett körül, támogatásért.

– Johnny? – szólította meg Chuck. Sehogy se tetszett neki Johnny tekintete. Sötét volt és távoli, messze néző és hideg. – Jól vagy?

– Ne töltsd föl többé – mondta Johnny, anélkül hogy tudta volna, mit beszél. – A robbanás. A sav.

– Nem gondolod, hogy orvoshoz kellene vinnünk? – kérdezte Bill Gendromtól Chuck. – Nem tudja, mit beszél.

– Adj neki még egy percet – tanácsolta Bill.

Adtak neki még egy percet, és Johnny agya kitisztult.

– Jól vagyok – motyogta. – Eresszél el. – Timmy Benedix még mindig vigyorít rá, a szentségit. Johnny elhatározta, mutat ő még egyet s mást Timmynek. A hét végére körbe fogja korcsolyázni Timmyt... hátrálva és előre.

– Gyere, ülj le a tűz mellé egy kicsit. Oltári nagyot taknyoltál.

Johnny hagyta, támogassák oda a tűzhöz. Az olvadó gumi szaga erős volt és átható, kicsit fölkavarodott tőle a gyomra. Fájt a feje. Kíváncsian megtapintotta a duzzanatot a bal szemöldöke fölött. Mintha egy mérföldnyire állt volna ki.

– Emlékszel-e, mi a neved, meg minden? – kérdezte Bill.

– Hogyne. Persze hogy emlékszek. Semmi bajom. – Hogy hívják a papádat meg a mamádat?

– Herb és Vera. Herb és Vera Smith.

Bill és Chuck összenézett, megrántották a vállukat.

– Szerintem jól van – mondta Chuck, és azután, harmadszorra:

– Pedig oltári nagyot taknyolt, mi? Tyűha.

– Ilyenek a gyerekek – mondta Bill, és elégedetten nézte tizenkét éves ikerlányait, amint kéz a kézben korcsolyáznak, azután ismét Johnnyt. – Egy felnőtt alighanem belehalt volna.

– De nem egy polák – válaszolta Chuck, és mind a ketten elröhögték magukat. A whiskysüveg újra körbeindult.

Johnny tíz perc múlva újra kint volt a jégen, fejfájása enyhült, a homlokából kiálló göröngyös seb, akár egy bizarr billog. De mire hazament ebédelni, már mindent elfelejtett az eséssel kapcsolatban, annyira örült, hogy felfedezte: tud hátrafelé korcsolyázni.

– Uram, irgalmazz! – kiáltotta Vera Smith, amint meglátta. – Hát ezt meg hogyan szerezted?

– Elestem – mondta, és kanalazni kezdte a Campbell-féle paradicsomlevest.

– Jól vagy, John? – ért hozzá gyöngéden az anyja.

– Persze, mama. – Jól is volt, kivéve, hogy néhanap rosszat álmodott úgy egy hónapon át... rosszakat álmodott, és hajlamos lett rá, hogy időnként nagyon elálmosodjék napközben, olyankor, amikor azelőtt sosem. És aztán ez is elmúlt, körülbelül egyszerre a rossz álmokkal.

Nem volt semmi baja.

Chuck Spier február közepén egy reggel arra ébredt, hogy vén 48-as De Sotójának kimerült az akkumulátora. Megpróbálta föltölteni a farmteherautójáról. Mikor a második csavart erősítette oda a De Soto akkujához, az fölrobbant, bele az arcába, telifröcskölte a maró akkumulátorsav. Odalett a fél szeme. Vera szerint csak az isten irgalmának köszönhette, hogy nem mindkettő. Johnny szörnyű tragédiának tartotta a dolgot, és egy héttel a baleset után elment apjával együtt meglátogatni Chuckot a lewistoni közkórházba. Johnnyt meglehetősen megrázta a Nagy Chuck látványa, amint fekszik abban a kórházi ágyban, furcsán soványnak és kicsinek tűnik – s aznap éjjel azt álmodta, hogy ő fekszik ott.

A következő években Johnnynak időnként megérzései voltak – tudta, mi lesz a rádióban a következő szám, még mielőtt a lemezlovas bemondta volna, ilyesmi –, de ezeket sose hozta kapcsolatba a balesetével a jégen. Addigra el is felejtette már.

És a megérzések sose voltak meghökkentők, nem is túlságosan gyakoriak. Semmi meghökkentő nem is történt ama bizonyos estéig, ott a vásárban, a szerencsekerékkel. A második balesetéig.

Később gyakran eszébe jutott.

Az a dolog a szerencsekerékkel a második balesete előtt történt.

Mint valami figyelmeztetés a gyerekkorából.

2

Az utazóügynök fáradhatatlanul cikcakkozott át Nebraskán és Iowán ama 1955-ös nyár tűző napsütésében. Csak ült 53-as Mercuryje volánjánál, a kocsi már látott vagy hetvenezer mérföldet. A Mercury szelepei jellegzetes ziháló hangot adtak. Nagydarab ember volt, kinézete mindig a közép-nyugati, gabonán táplált fiúé; Greg Stillson azon az 1955-ös nyáron, alig négy hónappal azután, hogy omahai mázolóműhelye tönkrement, még csak huszonkét éves volt.

A Mercury csomagtartója és a hátsó ülése teli volt kartondobozokkal, azok pedig könyvekkel. Többségük biblia volt. Különféle formájúak és méretűek. Az alapárucikk az Amerikai Igaz-Út Biblia volt, tizenhat színes ábrával, egy dollár kilencvenötért, repülőgép-ragasztóval kötve, ami legalább tíz hónapig összetartja; azután egyszerűbb zsebkönyvnek ott volt az Amerikai Igaz-Út Újtestamentum hatvanöt centért, színes ábrák nélkül, ám Urunk Jézus Krisztus szavai pirossal nyomva; s a nagypénzűeknek ott volt az Amerikai Igaz-Út Isten Szava luxuskiadásban 19 dollár 95-ért, fehér műbőrbe kötve – a tulajdonos nevét arannyal, betűrajzoló mintán át oda lehet festeni a címoldalra –, huszonnégy színes ábrával, s a közepén egy üres résszel, ahová föl lehet jegyezni a születéseket, esküvőket és temetéseket. És az Isten Szava luxuskiadása nem esik szét legalább két évig. Volt azonkívül egy doboznyi puha fedelű zsebkönyv, ez állt rajta: Amerikai Igaz-ÚtKommunista-zsidó összeesküvés Egyesült Államunk ellen.

Greg jobban boldogult ezzel az olcsó, rotációs papírra nyomott zsebkönyvvel, mint az összes bibliával együttvéve. Ez mindent elmondott arról, hogyan veszik birtokukba az Egyesült Államok gazdaságát és kormányzását a Rotschildok, Rooseveltek és Greenblattok. Ábrák mutatták be, hogyan kapcsolódnak a zsidók közvetlenül a kommunista-marxista-leninista-trockista tengelyhez s onnan magához az Antikrisztushoz.

A McCarthy-korszak nemrég ért véget Washingtonban; a Közép-Nyugaton azonban még nem tűnt le Joe McCarthy hidegháborús csillaga. Greg Stillson farmer vevőköre a kommunizmuson kívül morbid érdeklődést tanúsított ama elgondolás iránt, hogy a zsidók kormányozzák a világot.

Greg most, az Iowa állambeli Amestől mintegy húsz mérföldnyivel nyugatra ráfordult egy farmház poros kocsifelhajtójára. A ház kihaltnak, elhagyottnak látszott – redőnyök lehúzva, istállóajtók csukva –, de az ember sosem tudhatja, míg meg nem próbálja. Ez a jelszó jól bevált Greg Stillsonnak, amióta két éve anyjával fölköltözött Oklahomából Omahába. A mázolószakma nem volt valami nagy szám, de szüksége volt rá, hogy Jézus ízét kis időre kiűzze a szájából – már elnézést a blaszfémiáért. Most azonban visszatért, igaz, ezúttal nem prédikálni és jövendölni, csupán megkönnyebbülten üzletelni a csodával.

Kinyitotta a kocsiajtót, és amint kilépett a felhajtóút porába, egy nagy komisz házőrző kutya jött elő az istállóból, hátracsapott füllel. Megeresztett egy ugatássorozatot.

– Hello, blöki – szólt halk, kellemes, de messze zengő hangján Greg; huszonkét éves korára már gyakorlott csodaszónokhangja volt.

A blöki nem reagált a hang barátságos színezetére. Csak jött és jött, nagy volt és alattomos, mint aki alig várja, hogy utazó ügynököt villásreggelizzen. Greg visszaült a kocsiba, becsukta az ajtót, és kétszer megnyomta a kürtöt. Veríték csurgott arcáról, s fehér vászonöltönyén sötétszürke kerek foltok keletkeztek a hóna alatt, s szétágazó fa formájú folt a hátán. Újra dudált, de semmi reagálás nem jött. A prosztók, úgy látszik, bevágták magukat az International Harvesterükbe vagy a Studebakerükbe, és bementek a városba.

Greg elmosolyodott.

Ahelyett hogy rükvercbe kapcsolt volna és kihátrál a kocsifelhajtón, hátranyúlt, és elővett egy vízipuskát, épp csak ez víz helyett ammóniával töltve.

Greg fölhúzta a pumpát, s könnyed mosollyal kiszállt a kocsiból. A kutya, amely már hátsójára ült, nyomban újra fölpattant, és morogva közeledett felé.

Greg tovább mosolygott.

– Jól van, blöki – mondta kellemes, zengő hangján. – Gyere csak szépen. Gyere, és megkapod a magadét. – Gyűlölte ezeket a csúf farmkutyákat, amelyek arrogáns kis cézárokként uralkodnak a maguk tenyérnyi udvarán; a gazdájukról is sokat elárulnak.

– Szemét bugris fajta – mondta magában. Még mindig mosolygott – Gyere csak, kutyuli.

S a kutya jött is. Leszegte tomporát, hogy nekiugorjék. Az istállóban felbőgött egy tehén, és enyhe szél suhant át a kukoricatáblán. A kutya fölugrott, s Greg mosolya kemény, keserű fintorba torzult. Megnyomta a puska pumpáját, és bűzlő ammónia-felhőt eresztett egyenesen a kutya orrába és szemébe.

A dühös ugatás azon nyomban kurta, kínlódó vinnyogásokra váltott, majd, amint az ammónia igazából belemart, fájdalmas üvöltésbe. Egy pillanat alatt átalakult, nem házőrző kutya volt már, csupán legyőzött korcs.

Greg Stillson arca elsötétült. Szeme csúf réssé húzódott össze. Fürgén előrelépett, és Stride King-féle hegyes orrú cipőjével süvítő rúgást mért a kutya hátsójára. A kutya magas, üvöltő hangot hallatott, s fájdalomtól-félelemtől űzötten megpecsételte sorsát: megpördült, inkább harcba szállt keserve okozójával, mintsem hogy visszafusson az istállóba.

Fölhorkant, vakon felpattant, belemart Greg fehér vászonpantallója jobb szárának felhajtójába, és lehasította.

– Te rohadt dög! – kiáltott föl döbbent dühvel, és újra belerúgott a kutyába, ezúttal olyan erővel, hogy az elgurult a porban. Újra közelebb lépett a kutyához, újra megrúgta, még mindig ordított rá. A kutya most már könnyező szemmel, izzó fájdalommal orrában, egy törött bordával és egy súlyosan megsérült másikkal fölismerte, milyen veszedelem árad ebből az őrültből, de már későn.

Greg Stillson áthajszolta a poros farmudvaron, lihegve és üvöltve, arcáról csurgott a veríték, és addig rúgta a kutyát, amíg az már vinnyogott, alig volt képes vonszolni magát a porban. Öt-hat sebből vérzett. A végét járta.

– Nem lett volna szabad megharapnod – suttogta Greg. – Hallod? Hallasz? Nem lett volna szabad megharapnod, te szaros kutya. Senki se állhat az utamba. Hallod? Senki. – Ujabb rúgást mért rá véres cipőorrával, de a kutyától már csak halk, fulladozó hang tellett. Nem nagy kielégülés. Greg feje sajgott. A nap az oka. A kutya hajszolása a tűző napon. Még jó, hogy el nem ájult.

Egy pillanatra lehunyta a szemét, zihált, az izzadság, akár a könny, úgy csurgott végig arcán, sörtehajába féregként fészkelődött. Az agyonrugdosott kutya végsőket vonaglott a lábfejénél. A férfi szemhéja mögé színes fényfoltok ereszkedtek, szíve verésének ritmusára.

A feje sajgott.

Vajon nem fog-e becsavarodni, tűnődött el néha. Most is. Eredetileg azt gondolta, lefröccsenti a kutyát az ammóniatöltetű pisztolyból, visszazavarja az istállóba, hogy névjegyét ott hagyhassa a zsaluajtó résében. Visszajön valamikor, és üzletet köt. És most tessék. Tessék, micsoda randaság. Most aztán nem hagyhatja itt a névjegyét!

Kinyitotta a szemét. A kutya a lábánál hevert, hevesen zihált, orrából vér szivárgott. Amint Greg letekintett rá, a kutya alázatosan megnyalta a cipőjét, mintha elismerné, hogy legyőzték, majd tovább folytatta a haldoklást.

– Nem lett volna szabad eltépned a nadrágomat – mondta a kutyának. – A nadrág egy ötösömbe kerül, te mocskos dög.

El kell tűnnie innen. Nem válnék hasznára, ha Clem Kadiddlehopper meg a felesége és a hat gyerekük most érnének haza a városból a Studebakerükön, és meglátnák, hogy Fido itt döglődik, s gonosz ügynök bácsi áll fölötte. Elveszthetné az állását. Az Amerikai Igaz-Út Társaság nem alkalmaz olyan ügynököket, akik keresztény emberek tulajdonában lévő kutyákat ölnek.

Greg idegesen nevetgélve ment vissza a Mercury-hez, beszállt, és gyorsan kifarolt a kocsifelhajtón. Keleti irányba fordult a földúton, amely nyílegyenesen vágott át a kukoricatáblán, és hamarosan már a hatvanötös úton cirkált, két mérföldnyi porfelhőt húzva maga után.

Semmiféleképp nem akarta elveszíteni ezt az állását. Még nem. Szépen keresett – azokon a trükkökön kívül, amelyekről az Amerikai Igaz-Út Társaságnál tudtak, Greg még hozzátett néhányat a magáéból, amelyekről nem tudtak. Most jól ment neki. Amellett utazgatva megismerkedett egy csomó emberrel... egy csomó lánnyal. Jó élet volt ez, kivéve...

Kivéve, hogy nem volt elégedett.

Tovább hajtott, a feje lüktetett. Nem, nem volt elégedett. Érezte, hogy nagyobb dolgokra teremtődött, mint autózgatni a Közép-Nyugaton, bibliákat árulni, meghamisítgatni az elszámolási űrlapokat, és így keresni még egy plusz kettest naponta. Érezte, hogy valami másra való... másra...

Nagyságra.

Igen, erről van szó, egyértelműen erről van szó. Néhány hete fölvitt egy lányt a szénapadlásra, a lány családja Davenportban járt, hogy eladjon egy teherautónyi csirkét, a lány kérdezgetni kezdte, kér-e egy pohár limonádét, szó szót követett, majd miután meglett neki a lány, az azt mondta, ez majdnem olyan volt, mintha egy prédikátor húzta volna csőbe, ő meg megütötte, azt se tudta, miért. Megütötte és elment.

Hát... nem is így volt.

Voltaképpen kétszer-háromszor is megütötte. Míg csak a lány sikítani nem kezdett, és segítségért kiáltozni, mire ő abbahagyta, és valahogyan – be kellett vetnie minden kedvességét, amit csak Istentől kapott – megbékítette. A feje akkor is sajgott, lüktető fényfoltok villogtak-ütköztek át a látóterén, és meg akarta győzni magát, hogy a hőség miatt van, a szénapadlás éktelen melege miatt, de nemcsak a hőség tehetett a fejfájásáról. Hanem ugyanaz, amit az udvaron érzett, amikor a kutya eltépte a nadrágszárát: valami sötét őrület.

– Nem vagyok őrült – mondta fennhangon a kocsiban. Gyorsan letekerte az ablakot, hadd jöjjön be a nyári hőség és a porszag, gabonaszag, trágyaszag. Hangosra állította a rádiót, és elkapott egy Petit Page-dalt. A fejfájása enyhült egy kicsit.

Minden azon múlik, hogy az ember uralkodjék magán, és... és vigyázzon az előélete büntetlenségére. Ha ez sikerül, nem nyúlhatnak hozzá. És egyre jobban ment mindkettő. Már nem álmodott olyan gyakran az apjáról, nem látta azokat az álmokat, amelyekben apja ott áll fölötte, olajbányászsisakja hátracsapva a fején, és ezt ordítja:

Nem érsz te semmit, Vakarcs! Nem érsz semmit, a kurva életbe!

Greg Stillson azért nem álmodta többé ezeket az álmokat, mert nem voltak érvényesek. Nem volt már vakarcs. Oké, gyerekként sokat betegeskedett, nem is volt valami nagy növésű, de aztán szépen megnőtt, gondoskodott az anyjáról...

Apja pedig meghalt. Apja már nem láthatja. Greg nem dörgölheti az öreg orra alá, mekkorát tévedett, mert az meghalt egy olajfúrótorony robbanásakor, meghalt, pedig Greg szívesen kiásná egyszer, csak egyszer, hogy belekiabálja elporladt arcába: Tévedtél, apa, tévedtél felőlem!, és aztán jókorát rúgna belé, úgy, mint...

Mint ebbe a kutyába.

A fejfájás visszatért, enyhébben.

– Nem vagyok őrült – mondta újra a zene hangja alatt. Anyja gyakran mondta volt neki, hogy valami nagyra, hatalmasra született, és Greg el is hitte. Minden csak azon múlik, hogy az ember uralkodjék magán bizonyos dolgokban – mint a lány megverése vagy a kutya összerugdosása –, és vigyázzon az előélete büntetlenségére.

Hogy miben áll a nagysága, majd megtudja, ha eljön a napja. Ebben teljesen bizonyos volt.

Újra eszébe jutott a kutya, s ezúttal jókedv vagy szánakozás nélküli mosolyba görbedt a szája a gondolatra.

A nagyság közeleg. Lehet, hogy évek telnek el addig – még fiatal, nem vitás, nem rossz dolog fiatalnak lenni, ha az ember megérti: nem kaphat meg mindent egyszerre. Ha hisz benne, végül elérkezik. És ő hitt benne.

És Isten meg az ő Jézus fiacskája legyen irgalmas annak, aki az útjába áll.

Greg Stillson kidugta napégette könyökét az ablakon, és fütyörészni kezdett a rádió hangjára. Beletaposott a gázba, fölpörgette hetvenre a vén Mercuryt, és végiggördült az egyenes iowai úton a jövő felé. Lesz, amilyen lesz.

  I. A SZERENCSEKERÉK

  Első fejezet

1.

Sarah később két dologra emlékezett vissza arról az éjszakáról: a fiú szerencsesorozatára a szerencsekeréknél meg az álarcra. Ám ahogy az idő múlt, az évek teltek, inkább a maszk jutott eszébe – ha egyáltalában rászánta magát, hogy arra az iszonyatos éjszakára gondoljon.

A fiú egy bérházban lakott Cleaves Millsben. Sarah háromnegyed nyolcra ért oda, a sarkon túl parkolt le, és fölcsöngetett a kapuból, hogy John fölengedje. Aznap az ő kocsijával készültek elmenni, mert Johnnyét épp javították a hampdeni Tibbet-garázsban, beszorult tengellyel vagy valami effélével. Valami drágával, mondta Johnny előzőleg a telefonban, s aztán elnevette magát, jellegzetes Johnny Smith-féle nevetéssel. Sarah biztosan elbőgte volna magát, ha az ő kocsijával történik – vagy akár a jegyzetével csupán.

Sarah átment az előcsarnokon a lépcsőhöz, elhaladt a falon lógó hirdetőtábla mellett. Teli volt tűzködve kártyákkal, amelyek motorkerékpárokat hirdettek, sztereóalkatrészeket, írógépelést; közleményekkel, amelyeken egyesek fuvart kerestek Kansas vagy Kalifornia felé, mások, akik Floridába hajtanak, utast kerestek, akivel váltva vezethetnek és megoszthatják a benzinköltséget. Ezen az estén a táblán egy nagy plakát uralkodott, rajta ökölbe szorított kéz, tüzet jelképező vörös háttér előtt. A plakáton egyetlen szó állt: SZTRÁJK! 1970. október vége volt.

Johnny a második emelet utcai lakásában lakott – a tetővillában, ahogy hívta –, ahol az ember szmokingban állhatott, akárcsak Ramon Novarro, öblös pohárba töltött nagy adag Ripple borral, és letekinthetett Cleaves Mills hatalmas, lüktető szívére: a színház után hazasiető tömegére, rohanó taxijaira, neonfényeire. Csaknem hétezer mese élt a kopár városban. Ez volt az egyik.

Cleaves Mills a valóságban nagyjából egy főutcából állt, a kereszteződéseken jelzőlámpával (este hat után mind villogóra váltott), vagy két tucat üzletből és egy kis cipőüzemből. Mint az Oronót körülvevő városok többségében – Oronóban volt Maine állam egyeteme –, a gazdaság azt szolgáltatta, amit a diákok fogyasztanak: sört, bort, benzint, rock'n'roll zenét, büféételt, drogot, zöldséget, lakást, mozit. A mozi neve Árnyék volt. A tanév alatt művészfilmeket játszottak benne és negyvenes évekbeli nosztalgiamozikat. Nyaranta visszatért Clint Eastwoodhoz és a spagetti-westernhez.

Johnny és Sarah épp abban az évben végezte el az egyetemet, s mindketten a Cleaves Mills-i középiskolában tanítottak, ama kevés környékbeli középiskola egyikében, amely nem alakult át két-három várost felölelő körzeti iskolává. Az egyetemi tanszemélyzet és a tisztviselők, akárcsak a diákok, letelepedtek Cleavesbe, s a város irigylésre méltó adóalappal rendelkezett. Szép középiskolája is volt, vadonatúj, korszerűen felszerelt szárnnyal. Bárhogy csepülték is a városatyák az egyetemi népséget, a nagyokos szövegével, a háború utáni komcsi fölvonulásaival meg a belekotyogásával a várospolitikába – azokra az adódollárokra sose mondtak nemet, amelyek a kecses professzorvillák és bérházak után folytak be évente ebből a városrészből. A diákok Ócskasétánynak vagy Ramatymezőnek becézték e környéket.

Sarah bekopogott az ajtón, s Johnny hangja furcsán elfátyolozottan szólt ki:

– Nyitva van, Sarah!

A lány kicsit tétován nyitott be. Johnny lakása teljesen sötét volt, az utcasarokról ütemesen idevilágító sárga fényjelzést leszámítva. A bútorok: megannyi púpos fekete árnyék.

– Johnny?...

A lány abban a hiszemben, hogy talán egy biztosíték égett ki, bizonytalanul előrelépett – ekkor megjelent előtte az arc a sötétségben lebegve, lidércnyomásos, rémisztő arc. Kísérteties, rothadt-zöld színben derengett. Fél szeme tágra nyílt, mintha a riadt lányt nézné vele. A másik szeme sötét bandzsításba préselődött. Az arc bal fele, a nyitott szemű rész normálisnak látszott. De a jobb fele egy szörnyé volt, elkínzott, embertelen szörnyé, vastag ajka fölhúzódott, és csorba fogsor villant elő, ez is világított.

Sarah fojtott sikolyt eresztett meg, és botladozva hátrált. Ekkor felgyulladt a villany, és ismét Johnny lakása volt az, s nem valami fekete pokoltornác, a falon Nixon használt autókat árul, a padlón a szőnyeg, amelyet Johnny mamája hímzett, gyertyatartók borosüvegekből. Az arc már nem parázslott, s a lány most látta, hogy filléres áruházban vett álarc csupán, semmi más. Johnny kék szeme csillogott rá a nyitott szemnyílásból.

A fiú levette, és derűs mosollyal nézett rá, kifakult farmernadrág és barna pulóver volt rajta.

– Boldog Mindenszenteket, Sarah – mondta.

A lány szíve még mindig vadul vert. Johnny csakugyan jól ráijesztett.

– Csuda vicces – mondta, és megfordult, hogy elmenjen. Nem szerette, ha így megijesztik.

A fiú elkapta az ajtóban:

– Hé... ne haragudj.

– De haragszom. – Hidegen nézett Johnnyra, vagy legalábbis azon volt. Haragja máris oszladozott. Az volt az igazság, hogy az ember egyszerűen nem haragudhatott sokáig Johnnyra. Akár szerette őt az ember, akár nem – ezt még Sarah is csak most kezdte találgatni –, lehetetlen volt sokáig rosszkedvűnek lenni mellette, vagy neheztelni rá. A lány kíváncsi lett volna, sikerült-e valakinek is ellenszenvet táplálni Johnny Smith iránt, ám e gondolat olyan nevetséges volt, hogy elmosolyodott.

– Jól van, fiú, így mindjárt más. Már azt hittem, faképnél hagysz.

– Nem vagyok fiú.

Johnny tekintete végigpásztázott rajta:

– Magam is úgy veszem észre.

Sarah vaskos bundában volt – mosómedve-utánzatban vagy valami efféle közönséges holmiban, s a fiú ártatlan vizslatásától újra elmosolyodott.

– Ebben a holmiban még ezt se lehet megállapítani.

– De bizony, meg tudom én állapítani – mondta Johnny. Fél karjával átölelte, és megcsókolta. A lány kezdetben nem akarta visszacsókolni, de természetesen mégis visszacsókolta.

– Sajnálom, hogy megijesztettelek – mondta Johnny, és orrát barátságosan odadörgölte a lány orrához, mielőtt elengedte. Fölemelte az álarcot:

– Azt hittem, megörülsz neki. Ezt viselem majd az osztályban pénteken.

– Ó, Johnny, ez nem tesz jót a tekintélyednek.

– Majd megumbuldálom valahogy – nevetett. És meg is fogja, biz' isten.

Sarah minden reggel nagy, tanító nénis szemüvegben érkezett, haját szinte mulatságosan szoros kontyba húzta hátra. Csaknem térdig érő szoknyát hordott, az idő tájt, amikor a lányok legtöbbje épp hogy a bugyija széléig érő szoknyát viselt (pedig nekem van a legszebb lábam, gondolta mérgesen Sarah). Ábécé szerint ültette a gyerekeket, ami által, legalábbis a nagy számok törvénye alapján, a bajkeverőknek egymástól messzire kellett volna kerülniök, s a rendetlenkedő növendékeket elszántan az igazgatóhelyetteshez küldte, mert úgy tartotta, nem ő, hanem az igazgatóhelyettes kap egy plusz ötszázast évente azért, hogy fegyelmet tartson. És napjai mégis a kezdő tanítók démonával vívott szakadatlan harcban teltek. Tekintély. Ami még zavaróbb volt: kezdte érezni, hogy van egy kollektív, kimondatlan esküdtszék – talán egyfajta iskolai közvélemény –, amely minden új tanárt mérlegre tesz, és hogy az őrá kimondott ítélet nem a legjobb.

Johnny látszatra mintha épp az ellentéte lett volna mindannak, amit egy jó tanártól elvárni. Meglehetős kábulatban bandukolt egyik óráról a másikra, gyakran késett el, mert előzőleg megállt beszélgetni valakivel becsöngetéskor. Hagyta, hadd üljenek a gyerekek oda, ahova akarnak, s így egyik napról a másikra soha nem ugyanazt az arcot látta ugyanazon a helyen (és az osztály rémei kivétel nélkül mindig a terem hátsó fertálya felé törekedtek). Sarah így márciusig sem tudta volna megjegyezni a nevüket, Johnny azonban máris kiismerte köztük magát.

Magas volt, járása lomhaságra hajlamos, a gyerekek Frankensteinnek nevezték el. Johnnyt ez láthatólag inkább mulattatta, mintsem bosszantotta. És mégis: óráin többnyire csönd volt és tisztességes viselkedés, alig voltak mulasztók (Sarahnak állandóan problémája volt az óráról lógó gyerekekkel), s úgy tűnt, ugyanaz az esküdtszék kedvezően döntött felőle. Tíz év múlva biztosan neki szentelik az iskola évkönyvét, az a fajta tanár volt. Sarah nem ez a fajta volt. És néha csaknem belebolondult a tanakodásba: miért nem?

– Kérsz sört, mielőtt elindulunk? Bort? Vagy bármit?

– Nem, de remélem, jól fel vagy szerelve – karolt a fiúba, és elhatározta, nem mérgelődik többé. – Mindig legalább három hot dogot eszem. Különösen az év utolsó megyei vásárán. – Estybe készültek, Cleaves Millstől húsz mérföldnyire északra, e város kétes hírnevét az szolgáltatta, hogy itt tartották meg AZ ÉV LEGESLEGUTOLSÓ NEW ENGLAND-i MEZŐGAZDASÁGI VÁSÁRÁT. A vásár pénteken éjjel zár, Mindenszentekkor.

– Tekintve, hogy holnap lesz fizetési nap, csuda jól vagyok eleresztve. Nyolc ruppóm van.

– Ó... jóságos... isten – forgatta a szemét Sarah. – Mindig tudtam, hogy ha szolid lányka maradok, egy szép napon összeakadok egy gazdag cukrosbácsival.

Johnny mosolygott és bólogatott:

– Mi stricik őőőrülten sokat keresünk, cicám. Veszem a kabátomat, és már itt se vagyunk.

Sarah ingerült vonzalommal nézett utána, és újra megszólalt benne az a hang, amely mostanában egyre gyakrabban – a zuhanyban, vagy olvasás közben, vagy órára készülés közben, vagy amíg egyszemélyes vacsoráját főzte –, mint azok a harminc másodperces hirdetmények a tévében. Nagyon aranyos ember, meg minden, könnyű boldogulni vele, mulatságos, sose ríkat meg. De szerelem-e ez? Úgy értem: ez minden, amiről szó van? Még amikor kerékpározni tanul az ember, akkor is le kell esnie egypárszor, és felhorzsolnia a térdét. Nevezzük az átmenet rítusának. Sebaj.

– Még ki kell mennem – kiáltotta a fiú.

– Aha. – Kicsit elmosolyodott. Johnny azok közé tartozott, akik minden alkalommal közlik természetes szükségeiket, isten tudja, minek.

Az ablakhoz lépett, és letekintett a Main Streetre. Fiatalok hajtottak be a helybéli pizzás-sörös bájzli, O'Mike parkolójába. Sarah hirtelen szívesen tartozott volna újra közéjük, ezzel a zavaró üggyel a háta mögött – vagy még maga előtt. Az egyetem biztonságos volt. Holmi egyszer volt, hol nem volt ország, ahol mindenki, még a tanárok is Pán Péter bandájába tartozhattak, sose nőttek föl. És mindig akadt egy Nixon vagy egy Agnew, aki eljátssza Hook kapitány szerepét.

Johnnyval akkor ismerkedett meg, amikor szeptemberben tanítani kezdett, de arcról akkor már ismerte a pedagógiai előadásokról, ahová mindketten eljártak. Sarah akkor még egy Delta Tau Delta diákszervezetbeli fiúval járt, s Johnny semmiben sem hasonlított Danra. Dan szinte makulátlanul jóképű volt, élesen és nyugtalanítóan gunyoros, amitől Sarah picit mindig kényelmetlenül érezte magát; nagy ivó és szenvedélyes szerető. Néha, ha ivott, komisz lett. Sarah emlékezett egy ilyen éjszakára Bangor „Rézkorlát”-jában. A szomszédos bokszban ülő férfi viccelődni kezdett valamin, amit előzőleg Dan mondott az egyetem futballcsapatáról, mire Dan megkérdezte az illetőt, hogy mindenáron hátracsavart fejjel akar-e hazamenni. A férfi bocsánatot kért, de Dan nem bocsánatkérést akart, hanem verekedést. Megjegyzéseket tett a másik férfival ülő nőre. Sarah Dan karjára tette a kezét, és megkérte, hagyja abba. Dan lerázta magáról a kezét, és olyan különös, fakó fény csillant meg szürke szemében, amint a lányra nézett, hogy ettől Sarah-nak torkán akadt minden szó, amit ki akart mondani. A végén Dan és a másik férfi kiment, és Dan megverte. Addig ütötte, amíg a másik férfi, aki negyven felé járt és már pocakosodott, sikoltozni nem kezdett. Sarah addig még sosem hallott férfit sikoltozni – nem is akart hallani soha többé. Gyorsan el kellett tűnniök, mert a csapos látta, mire megy a játék, és kihívta a rendőrséget. Sarah egyedül akart hazamenni azon az éjszakán (Úgy? biztos vagy benne?, kérdezte magától évődve), de tizenkét mérföldnyire voltak a kollégiumtól, a buszok este hat után nem jártak, autóstoppolni pedig félt.

Dan nem szólt hazafelé menet. Egy karcolás volt a fél arcán. Csak egyetlen karcolás. Mikor visszaértek Hart Halihoz, Sarah diákszállásához, a lány közölte vele: nem akarja látni többé.

– Ahogy óhajtod, szívem – mondta rá a fiú oly közönyösen, hogy Sarah megborzongott tőle; s amikor a rézkorlátbeli incidens után a fiú másodszor fölhívta, újra elment vele. Lénye egyik fele utálta magát érte.

Az utolsó tanév egész őszi szemeszterében tartott az ügy. Dan taszította is, vonzotta is egyszerre. Ő volt az első igazi szeretője, sőt mindmostanáig, két nappal 1970 Mindenszentekje előtt, az eddigi egyetlen igazi szeretője. Johnny és ő még nem feküdtek le egymással.

Dan nagyon jó szerető volt. Csak használta Saraht, de nagyon jó volt vele. Nem volt hajlandó vigyázni, így hát a lány kénytelen volt bemenni az egyetemi gyengélkedőbe, ahol menstruációs fájdalmakról dadogott valamit, és megkapta a fogamzásgátlót. Szexuálisan végig Dan uralkodott fölötte. Sarah nem élt át túl sok orgazmust, de a fiú durvaságától mégis elért néhányszor a csúcsra, és a kapcsolatuk vége előtti hetekben már érett asszonyi mohósággal kezdte kívánni a jó szexet, vágya ijesztően keveredett más érzésekkel: nem kedvelte se Dant, se önmagát, úgy érezte, hogy az olyan szex, amely ennyire a megaláztatáson és leigázáson alapul, mégse nevezhető „jó szex”-nek, s megvetette önmagát, amiért képtelen véget vetni e romboló érzéseken alapuló kapcsolatnak.

Gyorsan ért véget, ez év elején. Dan kibukott.

– Hová akarsz menni? – kérdezte félénken Sarah, míg ott ült Dan szobatársának ágyán, s Dan a holmiját hajigálta két bőröndbe. Sarah más, személyesebb dolgokat is szeretett volna kérdezni tőle. Közel maradsz? Állást vállalsz? Esti tanfolyamra mész? Van valami terved velem? Ezt a kérdést még képtelenebb volt föltenni, mint az összes többit. Mert nem készült fel egyik válaszra se. A fiú válasza, az egyetlen semleges válasz épp eléggé megdöbbentő volt.

– Úgy hiszem, Vietnamba.

Tessék?

A fiú fölnyúlt egy polcra, gyorsan belelapozott az ott lévő papírokba, és odalökött elébe egy levelet.

A bangori bevonulási központtól érkezett: parancs, jelentkezzék orvosi vizsgálatra.

– Nem tudod elkerülni?

– Nem. Talán. Nem tudom. – Rágyújtott. – Azt hiszem, nem is akarom elkerülni. – Sarah elképedten bámult rá. – Elegem van ebből a közegből. Egyetem, állásszerzés, kis menyecske. Úgy hiszem, a kis menyecske posztjára pályáztál. Nem menne a dolog. Te is tudod, én is. Nem illünk össze, Sarah.

Sarah ekkor elszaladt, minden kérdésére választ kapott – sose látta többé Dant. Néhányszor találkozott a fiú szobatársával. Az januártól júliusig három levelet kapott Dantól. Besorozták, és leküldték valahova alapkiképzésre. Ez volt az utolsó hír, amelyet a szobatárs kapott. S Sarah Bracknell számára is ez volt az utolsó hír.

Kezdetben azt hitte, jó lesz ez így. Azok a bús, érzelgős dalok, amelyeket éjfél után hall az ember az autórádión, egyáltalában nem illettek hozzá. Se a klisék a véget ért szerelemről és a könnyes iddogálásokról. Nem szedett fel szeszélyből fiúkat, nem kapott rá a bárokra. Tavasszal a legtöbb estéjét nyugodt tanulással töltötte diákszállói szobájában. Megkönnyebbülés volt. Nem szennyeződött be.

Csak amióta Johnnyval megismerkedett – egy tanárújonc-bálon múlt hónapban; mindketten társasággal voltak, pusztán csak szerencsét próbálni –, akkor döbbent rá, milyen rémületes volt az utolsó egyetemi féléve. Az ember az ilyet nem is látja, amíg benne van, túlságosan belül van rajta. Két szamár találkozik egy oszlophoz kötve egy vadnyugati városban. Egyikük hátán nincs más, csak egy nyereg. A másik az aranyásó szamara, zsákokkal megrakodva, táborozó- és főzőfelszereléssel és négy huszonöt kilós, érccel teli zsákkal. Háta harmonikaszerűen legörbül a teher alatt. A városi szamár így szól: No, te aztán jó sok terhet cipelsz. Mire az aranyásó szamara ezt mondja: Teher? Miféle teher?

Saraht, visszatekintve, az üresség döbbentette meg. Nyolc hónap, ha a nyarat is hozzászámoljuk, amikor is kivett egy kis lakást Veazie-ben a Flagg Streeten, és nem csinált mást, mint tanári állásokat pályázott meg és regényeket olvasott. Fölkelt, megreggelizett, elment előadásra, vagy ahová behívatták beszélgetésre állásügyben, hazajött, sziesztázott (a szieszta néha négy óra hosszat tartott), újra evett, olvasott fél tizenkettőig, tévét nézett, míg el nem álmosodott, lefeküdt. Nem emlékezett rá, hogy gondolkozott volna ez alatt az időszak alatt. Rutinból állt az élet. Néha enyhe fájdalmat érzett az ágyékában, a kielégületlenség fájdalma, úgy hitte, így hívják ezt néha a női regényekben, s hideggel zuhanyozott, vagy irrigált ellene. Az irrigálás egy idő múlva fájdalmassá vált, s ez keserűn, furcsán jólesett.

Ez időszak alatt időnként gratulált önmagának, mennyire felnőtt módra viselkedik az egész ügyben. Szinte sose gondolt Danra – ki az a Dan, haha. Csak később döbbent rá, hogy nyolc hónapon át senki és semmi másra nem gondolt. Az egész ország görcsösen rángott e nyolc hónap során, de ő alig vette észre. A felvonulások, a védősisakos és gázálarcos rendőrök, Agnew növekvő támadásai a sajtó ellen, a Kenti Állami Egyetemen lezajlott lövöldözés, a nyugtalanságok nyara, amikor fekete és radikális csoportok vették birtokukba az utcát – mindez mintha egy késő esti tévéjátékban történt volna. Sarah pedig teljesen el volt ragadtatva attól, milyen remekül túljutott Danon, milyen jól alkalmazkodott, és mennyire megkönnyebbült, minden milyen remekül megy. Miféle teher?

Azután elkezdett tanítani a Cleaves Mills-i középiskolában, s ez személyes felemelkedés volt, a tanári asztal túlfelére került, tizenhat évi hivatásos diákoskodás után. Megismerkedett John Smithszel azon az ismerkedési bulin (ilyen abszurd neve van, John Smith, vajon igazán komolyan veheti őt?). Kimászott önmagából annyira, hogy észrevegye, hogyan nézi a fiú, nem éhesen, hanem jó, egészséges módon méltányolva Sarah megjelenését halványszürke kötött ruhájában.

John meghívta moziba – az Aranypolgár ment az „Árnyék”-ban –, és ő igent mondott. Jól érezték magukat, s ő ezt gondolta magában: Nem nagy tűzijáték. Élvezte a fiú búcsúcsókját, és ezt gondolta, Hát ez nem Errol Flynn. A fiú folyton mosolygott dumája közben, amely őrületes volt, és ő ezt gondolta, Ez Henny Youngman akar lenni, ha felnő.

Később, míg lakása hálószobájában üldögélt és egy filmet nézett a késő esti műsorban, melyben Bette Davis egy szörnyeteg üzletasszonyt játszott, előbukkantak benne ezek a gondolatai, s ő fogát épp egy almába mélyesztve lebénult, és meglehetősen megdöbbent önnön igazságtalanságától.

És egy hang, amely az év nagy részében hallgatott – nem annyira a lelkiismeret hangja, mint inkább a perspektíváé –, hirtelen megszólalt. Igazából arra gondolsz, hogy ő nem Dan. Ugye, erről van szó?

Nem! – bizonygatta magának még döbbentebben. Én nem gondolok már Danra. Az... régen volt.

A pelenka, válaszolta a hang, az volt régen. Dan csak tegnap hagyott el.

Hirtelen ébredt rá, hogy itt ül egy lakásban egyedül késő éjszaka, almát eszik és egy filmet néz a tévén, ami csöppet se érdekli, s mindezt azért teszi, mert ez könnyebb, mint gondolkodni, gondolkodni csakugyan oly unalmas, ha az embernek nincs más gondolata, csak önmaga és elvesztett szerelme.

Most már nagyon megdöbbent.

Elsírta magát.

Elmegy-e Johnnyval másodszorra és harmadszorra is, kérdezte magától. És ez is meglepte: mi lett őbelőle. Aligha mondhatja, hogy mással jár, mert nem igaz. Okos, csinos lány volt, és sokszor hívták fiúk azután, hogy véget ért az ügye Dannal, de az egyetlen, amibe belement, néhány menzai hamburger-randevú volt Dan szobatársával, és csak most látta be (viszolygása most mélabús derűvé mérséklődött), hogy csupán azért ment el ezekre a teljesen ártalmatlan találkákra, hogy valamit kiszivattyúzzon a szegény srácból Danról. Miféle teher?

Legtöbb évfolyamtársnője eltűnt a láthatárról diplomázás után. Betty Hackman elment a Békehadtesttel Afrikába, régimódi, gazdag bangori szülei legteljesebb méltatlankodásától kísérve, és Sarah néha eltűnődött, mit kezdenek az ugandaiak Bettyvel, a lány fehér, lesülni képtelen arcbőrével, hamvasszőke hajával és hűvös, cserkészlányos jó külsejével. Deennie Stubbs Houstonban volt egyetemi továbbképzőn. Rachel Jurgens hozzáment a fiújához, és jelenleg valahol Nyugat-Massachusetts mélyén várja a gyerekét.

Sarah – kissé kábultan – kénytelen volt megállapítani, hogy hosszú, hosszú ideje Johnny az első új barátja – márpedig hajdan, utolsó éves középiskolás korában ő volt a legnépszerűbb lány az osztályban. Előzőleg elfogadott már néhány randevúajánlatot egy-két más cleavesbéli tanártól. Egyikük Gene Sedecki volt, az új matematikatanár – nyilvánvalóan hóttunalmas ember. A másik, George Rounds egyből megpróbálta leteríteni. Sarah arcul ütötte – és a férfinak másnap még volt mersze rákacsintani, amint a folyosón találkoztak.

Johnny azonban mulatságos volt, könnyű volt kijönni vele. És vonzotta is Saraht szexuálisan – csak azt nem tudta világosan megállapítani, mennyire, legalábbis egyelőre nem. Egy hete, az októberi waterville-i tanárkonferencia miatti szabad péntekjük után a fiú meghívta a lakására házi készítésű spagettivacsorára. Míg a mártás párolódott, Johnny keresgélt a sarokban, hogy bort találjon, és két üveg Apple Zapple-val bukkant elő. Valahogy ez is Johnny stílusához tartozott, akárcsak az, hogy bejelenti, ha ki kell mennie.

Vacsora után nézték a tévét, s az csókolódzássá fajult, és isten tudja, hogy ez mivé fajult volna, ha nem állít be a fiú néhány barátja, egyetemi oktatók, egy tudományos szabadságot követelő tanszéki állásfoglalással. Az volt a kérésük Johnnyhoz, hogy olvassa el, és mondja meg a véleményét. Ő meg is tette, de észrevehetően kevesebb kedvvel, mint amit megszoktak tőle. Sarah ezt titkos, jóleső örömmel vette észre, s örömmel töltötte el önnön ágyékának fájdalma is – a kielégületlenség fájdalma –, s aznap este nem is gyógyította irrigátorral.

Most elfordult az ablaktól, és a pamlaghoz lépett, ahol Johnny az álarcot hagyta.

– Boldog Mindenszenteket – bukkant ki belőle, és elnevette magát.

– Tessék? – kiáltott ki Johnny.

– Azt mondtam, ha nem jössz hamar, elmegyek nélküled.

– Máris megyek.

– Príma!

Végigfuttatta ujját a Jekyll és Hyde álarcon, szelíden a bal felőli dr. Jekyllt és haragosan a jobb felőli emberalji Hyde-ot. Meddig jutunk Hálaadás Napjára? Vagy karácsonyra?

A gondolattól furcsa, izgatott borzongás járta át.

Kedvelte Johnnyt. Tökéletesen normális, édes fiú.

Újra letekintett a maszkra, a szörnyűséges Hyde úgy nőtt ki Jekyll arcából, mint egy rákos daganat. Fluoreszkáló festékkel vonták be, hogy világítson a sötétben.

Mi normális? Senki, semmi. Igazából senki. Ha John annyira normális, hogyan találhatta ki, hogy ilyesmit vegyen föl odahaza, és még bízzék is benne, hogy ez rendjénvaló? És hogy lehet, hogy a gyerekek Frankensteinnek nevezik, és mégis tisztelik és kedvelik? Mit jelent az, hogy normális?

John széthúzta a gyöngyfüggönyt, amely a hálót és a fürdőszobát választotta el a nappalitól, és előjött.

Ha azt akarja, hogy ma éjjel lefeküdjem vele, azt hiszem, igent mondok.

Jóleső gondolat volt ez, akár a hazatérés.

– Min mosolyogsz?

– Semmin – felelte Sarah, és a pamlagra lökte az álarcot.

– De igazán. Valami jó dolgon?

– Johnny – felelte, s a fiú mellkasára tette a kezét, lábujjhegyre állt, hogy könnyedén megcsókolja –, vannak dolgok, amelyeket sosem mond ki az ember. Gyere, menjünk.

2

Megálltak a földszinti előtérben, míg Johnny cejgvászon zekéjét gombolta, s Sarah azon kapta magát, hogy szeme ismét fönnakad a SZTRÁJK! plakáton, az ökölbe szorított kézzel és a lángoló háttérrel.

– Idén is lesz diáksztrájk – mondta Johnny, követve a lány tekintetét.

– A háború miatt?

– Ezúttal csak részben amiatt. Vietnam meg a harc a tartalékos kiképzés ellen a kenti egyetemen annyi diákot aktivizált, mint még soha. Azt hiszem, most sokkal kevesebb stréber rontja a levegőt az egyetemeken, mint valaha is.

– Mit értesz strébereken?

– Olyan srácokat, akik csak azért tanulnak, hogy tudományos fokozatokat érjenek el, nem érdekli őket a rendszer, kivéve, hogy az látja el őket évi tízezer dolláros állásokkal, amikor kikerülnek. A stréber olyan diák, aki mindenre szarik, a diplomáját kivéve. Ennek vége. Legtöbbjük felébredt. Nagy változások lesznek.

– Fontos ez neked? Most is, hogy már kikerültél onnan?

Johnny kihúzta magát:

– Hölgyem, én öregdiák vagyok. Smith, 70-es osztály. Ürítsük poharunk a drága öreg Maine Egyetemre.

Sarah elmosolyodott:

– Gyere, menjünk. Föl szeretnék ülni a pörgettyűre, mielőtt bezárják éjszakára.

– Helyes – fogta karon Johnny. – Fölajánlom a kocsidat, a sarkon parkol.

– Meg nyolc dollárt. Fényesen csillog előttünk az este.

Az idő borult volt, de nem esős, október végéhez képest enyhe. Fölöttük egy negyed hold küzdött, hogy áttörjön a felhőtakarón. Johnny fél karral magához ölelte, s ő közelebb húzódott hozzá.

– Szörnyen sokat gondolok rád, Sarah, tudod-e. – Hangja majdnem fesztelen volt, de csak majdnem. A lány szívverése lelassult egy kissé, azután, úgy tíz-tizenkét ütésre fölgyorsult.

– Igazán?

– Úgy hiszem, ez a Dan nevű ipse megsebzett téged, ugye?

– Nem tudom, mit csinált velem – mondta Sarah az igazsághoz híven. A hátuk mögött villogó sárga lámpától árnyékuk hol föltűnt, hol eltűnt az előttük lévő betonon.

Johnny láthatólag átgondolta ezt.

– Én nem akarok ilyet tenni veled – mondta végül.

– Nem, tudom. De Johnny... adj időt.

– Igen – mondta. – Időt. Időnk, az van, úgy hiszem.

És ez később majd sokszor eszébe jut Sarahnak, ébren és még inkább álmában, a kifejezhetetlen keserűség és veszteség hangszínével.

Befordultak a sarkon, és Johnny kinyitotta neki az utasülés ajtaját. Megkerülte a kocsit, és a volán mögé ült.

– Fázol?

– Nem – felelte. – Csodás este van.

– Az bizony – helyeselt Johnny, és indított. Sarah gondolatai visszatértek ahhoz a nevetséges álarchoz. Fél Jekyll, Johnny kék szemével, amint a meglepett doktor kitágult, kerek szemnyílása mögül előtűnik; és ez az oldal rendben is volt, mert egy darabka Johnny látszott át rajta. Ami oly csacsimód megrémítette, az a Hyde-rész volt, mert ez a szem le volt hunyva, réssé vékonyult. Az bárki lehetett. Akárki. Dan, mondjuk.

De mire az estyi vásártérre értek, ahol a középső út csupasz villanykörtéi villogtak a sötétben és az óriáskerék neonjának hosszú küllői föl-le forogtak, elfelejtette az álarcot. A fiújával van, és jót fognak mulatni.

3

Kéz a kézben sétáltak végig a középső úton, nem beszéltek sokat, és Sarah észrevette, hogy gyerekkora megyevásárait éli át újra. South Parisban nőtt fel, egy papírgyártóvárosban Maine állam nyugati részén, és Fryeburgban volt a nagy vásár. Johnny számára, aki pownali gyerek volt, alighanem a topshami volt az. De ezek mind teljesen egyformák, és az idő múlásával nem sokat változtak. Az ember letette a kocsiját a földes parkolóban, kifizette a kettesét a kapunál, s mihelyt belépett a vásártérre, máris megérezte a hot dog, a sülő hagyma és paprika, szalonna, vattacukor, fűrészpor és édeskés lószar szagát. Meghallotta a Vad Egérnek becézett gyerekhullámvasút súlyos, lánc húzta robaját. Meghallotta a 22-esek csattogását a céllövöldékben, szólt a bingójáték hangszórójának rezes hangja, az erősítő berendezés a nagy sátor körül csüngött, odabenn nagy asztalok és tábori székek, amelyeket a helybéli ravatalozótól kértek kölcsön. Rock'n'roll zene feleselt a verklivel. Folyvást hallani lehetett a kikiáltók ordítozását – egy negyedesért kettő lövés, nyerjen egy játék kutyát a kicsikének, tessék, csak tessék, próbálja ki a szerencséjét. Nem változott semmi. Az ember újra gyerekké változott, alig várja, hogy palira vegyék.

– Itt van! – állította meg Sarah a fiút. – A pörgettyű! A pörgettyű!

– Jól van, no – mondta nyugtatólag Johnny. Egy dollárt csúsztatott be a pénztárfülkében ülő nőnek, az visszacsúsztatott két piros jegyet és két tízcentest, anélkül hogy fölpillantott volna a Photoplay-éből.

– Hogy érted, hogy „jól van, no”? Miért „jól van”-ozol te nekem ilyen hangon?

Johnny megvonta a vállát. Arca igencsak ártatlan volt.

– Nem amit mondtál, John Smith. Hanem ahogy mondtad.

A kerék megállt. Utasai leszálltak, és elhömpölyögtek mellettük, többségükben tizenévesek, kék meltonszövet ingben vagy nyitott anorákban. Johnny fölvezette Saraht a deszkarámpán, átadta jegyüket a pörgettyű indítójának, a földkerekség legunottabb élőlényének.

– Semmi – mondta, míg az indító leültette őket az egyik kis kerek kagylóba és bekattintotta a biztonsági rudat. – Csak az, hogy ezek a kocsik kis, kerek síneken vannak, igaz?

– Igaz.

– És a kis kerek sínek nagy kerek bemélyedésbe vannak beágyazva, amely körbe-körbe forog, igaz?

– Igaz.

– Nos, amikor teljes gőzzel forog, a kicsi kocsi, amelyben ülünk, körbepörög a kis kerek sínjén, és néha hetes fokozatú nehézségi gyorsulást ér el, ami csak öttel kevesebb, mint amennyi az asztronautákat éri, amikor felszállnak a Kennedy-fokról. És ismertem egy srácot... – Johnny most komolyan hajolt a lány fölé.

– Jaj, most következik valamelyik nagy hazugságod – mondta nyugtalanul Sarah.

– Amikor ez a srác ötéves volt, leesett a lépcsőn, és hajszálnyi repedés támadt a gerincében, a nyaka felső végén. Azután, tíz év múlva, fölszállt a pörgettyűre a topshami vásárban... és... – Megvonta a vállát, azután együttérzőn megpaskolta a lány kezét. – De neked talán nem lesz semmi bajod, Sarah.

– Jaaaj... Le akarok szállni!...

És a pörgettyű elpördítette őket, fények és arcok ferde foltjává csapta föl a vásárt meg a középső utat, és Sarah sikított és nevetett és ugratni kezdte a fiút.

– Hajszálrepedés! – ordította oda neki. – Majd kapsz tőlem hajszálrepedést, mihelyt leszállunk innen, te hazudós!

– Érzel már valamit a nyakadban? – érdeklődött nyájasan Johnny.

– Ó, te link alak!

Pörögtek körbe, egyre gyorsabban, és amint – tizedszer? tizenötödször? – csapódtak el a kerékindító mellett, John odahajolt, és megcsókolta, a kocsi sípolva forgott körbe a sínjén, valami forró, izgalmas és eggyésimuló szorításban tapasztotta össze ajkukat. Azután lelassult a forgás, kocsijuk kelletlenebbül körbepördült sínjén, végül himbálódzva, inogva megállt.

Kiszálltak, és Sarah megszorította a fiú nyakát:

– Nesze neked hajszálrepedés, te seggfej! – suttogta.

Kövér hölgy ment el mellettük pantallóban és tornacipőben. Johnny odaszólt neki, hüvelykujjaval hátramutatott Sarah felé.

– Ez a lány molesztál, asszonyom. Ha lát egy rendőrt, kérem, legyen szíves, szóljon neki.

– Maguk fiatalok azt hiszik, csuda okosak – mondta megvetőleg a kövér hölgy. Továbbloholt a bingósátor felé, szorosan a hóna alá szorította kézitáskáját. Sarah tehetetlenül kacagott.

– Borzalmas alak vagy.

– Rosszul fogom végezni – helyeselt Johnny. – Anyám is mindig mondta.

Újra egymás mellett bandukoltak végig a középső úton, kivárták, míg a világ nem mozog már bizonytalanul a szemük előtt és a lábuk alatt.

– A mamád csuda vallásos, ugye? – kérdezte Sarah.

– Olyan nagy baptista, amilyen csak lehet az ember – ismerte be Johnny. – De azért semmi baj vele. Uralkodik magán. Ha otthon vagyok, nem tud ellenállni, hogy ne sózzon rám néhány röpiratot, de hát ő már ilyen. Kibírjuk, apa is, én is. Azelőtt megpróbáltam néha sarokba szorítani; megkérdeztem tőle, ki a csudával élt együtt Káin, ha az apja és az anyja volt az első két ember a földön, ilyesmit, de aztán rájöttem, hogy ez gonoszkodás, és abbahagytam.

– Apád nem vallásos?

Johnny nevetett:

– Nem tudok róla, de az biztos, hogy nem baptista. – Pillanatnyi gondolkodás után hozzátette:

– Apa ács – mintha ez megmagyarázná a dolgot. A lány mosolygott.

– Mi lenne anyád véleménye, ha tudná, hogy egy hitehagyott katolikussal vagy?

– Megkérne, vigyelek el hozzájuk – vágta rá Johnny –, hogy odacsúsztathasson neked néhány röpiratot.

Sarah megállt, még mindig fogta a kezét.

– Szeretnél elvinni hozzátok? – kérdezte, és a szemébe nézett.

Johnny hosszú, kellemes arca elkomolyodott.

– Igen – mondta. – Szeretném, ha megismernéd őket... és ők is téged.

– Miért?

– Nem tudod, miért? – kérdezte gyöngéden, s Sarah torka hirtelen összeszorult, feje lüktetett, mintha sírás környékezné, és megszorította a fiú kezét.

– Jaj, Johnny, úgy kedvellek.

– Én még jobban kedvellek – mondta komolyan.

– Vigyél az óriáskerékhez – követelte hirtelen Sarah mosolyogva. Addig hadd ne beszéljenek többet ilyesmiről, amíg alkalma nem nyílik megfontolni, meggondolni, hová is vezethet. – Fönt szeretnék lenni a magasban, ahonnan mindent láthatunk.

– Megcsókolhatlak a tetején?

– Ha gyors vagy, kétszer is.

Odavezettette magát a pénztárfülkéhez, ahol Johnny újabb egydollárost nyújtott át. Fizetés közben így szólt a lányhoz:

– Amikor középiskolás voltam, ismertem egy srácot, aki a vásáron dolgozott, és azt mondta, azok a pasik, akik összeszerelik ezeket a kerekeket, többnyire holtrészegek, és kihagynak mindenféle...

– Menj a csudába – szól vidáman Sarah –, senki se él örökké.

– De mindenki szeretne, nem tűnt föl neked? – mondta Johnny, és Sarah után ment az egyik imbolygó gondolába.

Ami azt illeti, sikerült néhányszor megcsókolnia a csúcson, s közben az októberi szél a hajukat borzolta, s a középső út fénylő számlapként húzódott alattuk a sötétben.

4

Az óriáskerék után a körhintára szálltak föl, bár Johnny egészen őszintén megmondta neki, hogy kikészült a feneke. Olyan hosszú a lába, hogy állhatna is a gipszló mellett. Sarah gúnyolódva azt mondta, ismert egy lányt középiskolás korában, akinek gyönge volt a szíve, épp csak senki se tudta ezt, és fölszállt a barátjával a körhintára, és...

– Egyszer még bánni fogod – mondta rá halkan-komolyan a fiú. – Nem jó hazugságra alapozni egy kapcsolatot, Sarah.

Nagyon nedves puszit kapott a lánytól.

A körhinta után a tükörlabirintus következett, méghozzá nagyon jó tükörlabirintus, Sarahnak eszébe jutott az, amelyik Bradbury egyik regényében, az Erre jár a Gonosz-ban szerepel, ahol egy kicsi öreg tanítónő kis híján végképp eltéved. Látta Johnnyt egy másik részében, tapogatózva, amint integet neki. Tucatnyi Johnnyt, tucatnyi Saraht. Elkerülték egymást, nem-euklideszi szögek mentén cikáztak, látszólag eltűntek. Sarah balra kanyarokat és jobbra kanyarokat csinált, orrát átlátszó üvegbe verte, és gyámoltalanul nevetgélt, részben ideges, klausztrofóbiás reakcióként. Az egyik tükör tömzsi törpévé változtatta. A másik a nyakigláb tizenéves apoteózisát hozta létre, mérföldes lábszárcsontokkal.

És végre kijutottak, és Johnny szerzett neki néhány hot dogot meg egy papírpohárnyi zsíros szalmaburgonyát, amelynek olyan íze volt, amilyennek soha nem érzi az ember a szalmaburgonyát tizenötödik életéve után.

Elhaladtak egy orfeum előtt. Három lány állt odakinn, flitteres szoknyácskában és melltartóban. Egy régi Jerry Lee Lewis-számra rázták magukat, a kikiáltó kínálgatta őket a mikrofonon át.

– Gyere velem, bébi – fújta Jerry Lee, zongoraszólója szabadon áradt a fűrészporral fölhintett oszlopos térségből. – Gyere velem, bébi, szarvánál fogd meg a bikát, bébi... nem vagyunk mi fából... rázzuk a, rázzuk a táncot...

– Club Playboy – álmélkodott Johnny, azután elnevette magát. – Lenn, Hatrison Beachen volt egy ilyen hely, és a kikiáltó esküdözött, hogy a lányok leveszik az ember orráról a poharat úgy, hogy a kezük össze van kötözve a hátuk mögött.

– Érdekes lehet így szerezni be a nemi betegséget – mondta Sarah, és Johnny majd szétrobbant a röhögéstől.

A kikiáltó fölerősített csaholása egyre tompult, amint távolodtak tőle, Jerry Lee észveszejtő zongorázása ellenpontozta, a zene őrült, félig roncs, meghalni túl szívós versenyautóként dübörgött elő a halott és néma ötvenes évekből.

– Ide, ide, urak, tessék, tessék, ne legyenek szégyenlősek mert ezek a lányok se azok egy csöppet se, de nem ám! Odabenn minden kapható... a neveltetésük befejezetlen, míg nem látták a Playboy Klub műsorát...

– Nem akarsz visszamenni és megkoronázni a neveltetésedet? – kérdezte Sarah.

A fiú elmosolyodott:

– Az alapfokú tanfolyamot rég kijártam már ebből a tantárgyból. Azt hiszem, várhatok még egy kicsit, míg megkapom a doktorátusomat.

Sarah az órájára pillantott:

– Hé, későre jár, Johnny. És holnap tanítás.

– Az. De legalább péntek.

Sarah fölsóhajtott, eszébe jutott a tanulószoba az ötödikben és a modern irodalom a hetedikben, mindkettő elviselhetetlenül komisz társaság.

Már visszafurakodtak a középső út nagy részén. A tömeg ritkult. A billenő-forgó kerék már bezárt éjszakára. A Vad Egért épp ponyvával takarta le két munkás, szájuk sarkában füstszűrő nélküli cigaretta fityegett. A céllövöldés már oltogatta a villanyait.

– Van valami dolgod szombaton? – kérdezte hirtelen bátortalanul Johnny. – Tudom, elég későn kérdem, de...

– Vannak terveim – mondta a lány.

És Sarán már nem is bírta tovább a fiú elszontyolodott ábrázatát, tényleg kegyetlenség így ugratni.

– Veled csinálok valamit.

– Velem?... Ó, szóval velem. Az megfelel. – Ránevetett a lányra, és az visszanevetett. Benső hangja, amelyet néha oly valóságosnak hallott, mint egy másik ember hangját, hirtelen megszólalt.

Újra jól érzed magad, Sarah. Boldog vagy. Hát nem remek?

– Igen, az – mondta. Lábujjhegyre állt, és gyorsan megcsókolta Johnnyt. Nekidurálta magát, hogy folytassa, mielőtt visszatáncol:

– Tudod, néha nagyon magányosnak érzem magam ott Veazie-ben. Talán... nálad tölthetném az éjszakát, vagy ilyesmi.

Johnny szelíden, elgondolkodva nézett rá, és oly latolgatón, hogy a lány megrezdült legbelül.

– Ezt szeretnéd, Sarah?

Rábólintott:

– Nagyon is ezt szeretném.

– Rendben – mondta Johnny, és átkarolta a vállát.

– Biztos vagy benne? – kérdezte kicsit zavartan Sarah.

– Csak attól félek, hogy meggondolod magad.

– Nem gondolom meg, Johnny.

A fiú magához szorította.

– Akkor ez az én szerencsés estém.

Amikor ezt mondta, épp a szerencsekerék mellett haladtak el, és Sarah később majd úgy emlékszik vissza rá, hogy ez volt az egyetlen nyitott bódé az útnak ezen az oldalán harminc-harminc yardnyi távon belül. A pult mögött álló férfi épp most fejezte be a benti földpadló összesöprögetését, hátha talál aprót, ami az est folyamán leesett a játékasztalról. Alighanem az utolsó simítás zárás előtt, gondolta Sarah. A férfi mögött volt a nagy, küllős kerék, rajta körös-körül parányi villanykörték. Nyilván meghallotta Johnny megjegyzését, mert többé-kevésbé gépiesen bement a helyére, szeme még mindig ezüstcsillogást kutatott fülkéje földpadlóján.

– Tessék, tessék, tessék, ha boldognak érzi magát, uram, forgassa meg a szerencse kerekét, hadd váljék aprójából nagy pénz. Minden benne rejlik a kerékben, próbálja ki a szerencséjét, egyetlen tízcentes mozgásba lendíti a szerencse kerekét.

Johnny megtorpant a hangjára.

– Johnny?

– Boldog vagyok, úgy, ahogy ez az ember mondta. – Lemosolygott a lányra. – Hacsak nem veszed zokon...

– Nem, nyugodtan. Csak ne tartson túl soká.

Újra a lányra nézett azzal a nyílt, latolgató tekintettel, amitől az kissé elgyöngült, s kíváncsi lett, milyen is lesz az Johnnyval. Gyomra lassan fölfordult, úgy érezte, mintha a hirtelen szexuális vágytól rosszullét fogná el.

– Nem, nem tart soká. – A mutatványosra nézett. Az út mögöttük most már majdnem teljesen kiürült, s ahogy a felhők szétoszlottak fölöttük, lehűlt a levegő. Mindhárman fehér párafelhőket eregettek.

– Megpróbálja a szerencséjét, fiatalember?

– Igen.

Mikor a vásárba érkeztek, Johnny minden készpénzét az elülső zsebébe rakta, és most előhúzta nyolc dollárja maradványait. Egy dollár nyolcvanötöt tett ki.

A játékasztal sárga műanyag lap volt, rajta kockákba festve számok és tétek. Nagyon hasonlított a rulettasztalhoz, de Johnny nyomban észrevette, hogy egy Las Vegas-i rulettjátékos beleőszülne az itteni esélyekbe. Egy sorozatkombináció csak kettőt fizet egyre. Két szám a banké, a nulla és a dupla nulla. Johnny ezt meg is mondta a mutatványosnak, aki csak a vállát vonogatta:

– Ha Vegasba akar menni, menjen Vegasba.

De Johnny jókedvét ezen az estén nem lehetett megrendíteni. A dolgok rosszul kezdődtek azzal az álarccal, de onnan kezdve minden egyre jobb lett. Valójában évek óta ez volt a legjobb estéje, talán soha életében se volt még ennél jobb. Sarahra nézett. A lány kipirult, szeme ragyogott.

– Mit szólsz hozzá, Sarah?

Az megrázta a fejét.

– Nekem ez kínaiul van. Miről van szó?

– Meg kell játszani egy számot. Vagy vörös/feketét. Vagy páros/páratlant. Vagy egy tíz számból álló sorozatot. Ez mind másként fizet. – Rápillantott a mutatványosra, az nyájasan nézett vissza rá. – Legalábbis így kellene.

– Játszd meg a feketét – mondta a lány. – Ez elég izgalmas, mi?

– Fekete – mondta Johnny, és odadobta egyik tízcentesét a fekete kockára.

A mutatványos ránézett az egyetlen árva pénzdarabra a nagy játékasztalon, és fölsóhajtott:

– Ez ám a nagy hazardőr. – A kerékhez fordult.

Johnny szórakozottan nyúlt homlokához, és megérintette.

– Várjon – mondta hirtelen. Egyik negyeddollárosát rálökte a 11-20 feliratú kockára.

– Ennyi?

– Igen – mondta Johnny.

A mutatványos megcsavarta a kereket, s az megpördült a fénykörén belül, piros és fekete egybeolvadt. Johnny szórakozottan dörgölte a homlokát. A kerék lassulni kezdett, már hallotta a kis famutató metronómszerű tiktakkját, amint a számokat elválasztó peckekhez ütődik. Elérkezett a 8-ashoz, a 9-eshez, úgy tűnt, megáll a 10-esnél, aztán egy végső kattanással belecsúszott a 11-es nyílásba, és megállt.

– A hölgy veszít, az úr nyer – mondta a mutatványos.

– Nyertél, Johnny?

– Úgy látszik – felelte Johnny, míg a mutatványos két negyedest tett a Johnnyé mellé. Sarah felsikított, nem is vette észre, hogy a tízcentes eltűnt.

– Mondtam neked, szerencsés estém van – mondta Johnny.

– Kétszer szerencse, egyszer csak mázli – jegyezte meg a mutatványos. – Tessék, tessék, tessék.

– Játssz megint, Johnny – mondta a lány.

– Rendben. Rajta hagyom.

– Indulhat?

– Igen.

A mutatványos újra megforgatta a kereket, s míg az forgott, Sarah halkan megkérdezte:

– Nincsenek ezek a karneváli kerekek megcinkelve?

– Azelőtt igen. Mostanában ellenőrzik őket, és azóta csak az őrületes esélyszisztémájukra építenek.

A kerék lelassult, utolsó, legömbölyödő tiktakkjainál tartott. A mutató túljutott a 10-esen, és még mindig lassulva belépett Johnny sorozatába.

– Odanézz, odanézz! – kiáltotta Sarah. Néhány kifelé tartó tizenéves megállt.

A famutató most nagyon lassan mozogva áthaladt a 17-esen, és megállt a 18-ason.

– Ismét az úr nyer. – A mutatványos még hat negyeddollárossal toldotta meg Johnny pénzhalmát.

– Gazdag vagy! – ujjongott Sarah, és arcon csókolta.

– Beindult magának, mester – bizonygatta a mutatványos is lelkesen. – Addig kell ütni a vasat, amíg meleg. Tessék, tessék, tessék.

– Játsszak még? – kérdezte a lányt Johnny.

– Miért ne?

– Igen, csak folytasd, haver – mondta az egyik tizenéves. Zekéje gombján Jimi Hendrix arca. – Ez a pasi négy ruppómba került ma este. Imádom nézni, amint rájár a rúd.

– Akkor te is – mondta Johnny Sarahnak. Odaadta neki az egyik negyeddollárost a maga kilencéből. A lány pillanatnyi habozás után rátette a 21-esre. A táblán az állt, hogy szóló számok, ha bejönnek, tíz az egyhez fizetnek.

– Maga a középső sorozatot játssza meg, mi, mester?

Johnny letekintett az asztalon egymásra rakott nyolc negyeddollárosára, és újra dörgölni kezdte a homlokát, mint akinek megfájdult a feje. Hirtelen lesöpörte a negyeddollárosokat az asztalról, és két markában csörgette őket.

– Nem. Forgassa meg a hölgynek. Ebben csak néző leszek.

A lány értetlenül nézett rá.

– Johnny?

Megvonta a vállát:

– Csak megérzés.

A mutatványos a szemét forgatta, amolyan istenem-adj-erőt-hogy-elviseljem-ezeket-a-bolondokat arckifejezéssel, azután újra megindította a kerekét. Az forgott, lassult, megállt. Dupla nullán.

– A banké a szám, a bankééé – kántálta a mutatványos, és kötényében már el is tűnt Sarah negyeddollárosa.

– Tisztességes ez, Johnny? – kérdezte sértődötten Sarah.

– Nulla és dupla nulla csak a banknak fizet – mondta Johnny.

– Akkor okos voltál, hogy levetted a pénzed az asztalról.

– Magam is úgy hiszem.

– Akarják-e, hogy forgassam a kereket, vagy menjek kávézni? – kérdezte a mutatványos.

– Forgassa – mondta Johnny, és negyeddollárosait két négyes oszlopban rátette a harmadik tízes számsorra.

Miközben a kerék körbezúgott fénykeretében, Sarah ezt kérdezte Johnnytól:

– Mennyit tud ez az ember összekeresni egy estén?

A tizenévesekhez néhány idősebb ember is csatlakozott, két férfi és két nő. Az egyik férfi, aki építőmunkásnak látszott, így szólt:

– Úgy ötszáztól hétszáz dollárig.

A mutatványos ismét a szemét forgatta:

– Bárcsak igaza lenne, jóember.

– Hé, nekem ne lökje a süket dumát – mondta az építőmunkás küllemű férfi. – Húsz évvel ezelőtt magam is csináltam ezt a bulit. Ötszáz és hétszáz között egy-egy este, szombaton könnyedén két rongy. És kóser kerékkel ennyi.

Johnny nem vette le szemét a kerékről, amely most már elég lassan forgott ahhoz, hogy le lehessen olvasni a sorra fölvillanó számokat. Elvillant a 0 és a 00, el az első tízes számsor, lassult, áthaladt a másodikon, még mindig lassult.

– Elbíztad magad, haver – szólt az egyik tizenéves.

– Várj – mondta Johnny különös hangon. Sarah rápillantott, a fiú kellemes, hosszú arca furcsán megfeszült, kék szeme sötétebb, mint máskor, messzi, távoli.

A mutató a 30-ashoz ért, és megállt.

– Üssük a vasat, üssük a vasat, amíg meleg – kántálta a mutatványos lemondólag, míg a Johnny és Sarah mögött álló kis csapat bravózott. Az építőmunkás küllemű férfi úgy paskolta hátba Johnnyt, hogy az majdnem hasra esett. A mutatványos belenyúlt a pult alatt lévő Roi-Tan szivardobozba, és négy negyeddollárost dobott a Johnny nyolca mellé.

– Elég? – kérdezte Sarah.

– Még egyet – mondta Johnny. – Ha nyerek, a pasas fizette a vásári költségeinket meg a benzinedet. Ha vesztek, még marad vagy fél dollárunk.

– Tessék, csak tessék – kántálta a mutatványos. Felderült, hogy beindult a bolt. – Tegye oda, ahova tenni akarja. Szálljanak be maguk is. Nézni nem érdemes. Körbe-körbe forog a kerék, nem tudni, hol áll meg, nem tudni még...

Az építőmunkás küllemű meg a két tizenéves odalépett Johnny és Sarah mellé. A tizenévesek pillanatnyi tanácskozás után összedobtak fél dollárt apróban, és rátették a középső tízes számsorra. Az építőmunkás küllemű, aki Steve Bernhardtként mutatkozott be, egy dollárt tett a PÁROS feliratú kockára.

– Hát maga, mester? – kérdezte a mutatványos Johnnyt. – Ugyanazt játssza meg?

– Igen – mondta Johnny.

– Ó, haver – sóhajtott az egyik tizenéves –, kihívod a sorsot.

– Szerintem is – mondta Johnny, és Sarah rámosolygott.

Bernhardt tanakodva nézett Johnnyra, és dollárját hirtelen odatolta a harmadik sorozatra.

– Mi a fene – sóhajtotta az a tizenéves, aki az előbb azt mondta Johnnynak, hogy az kihívja a sorsot. Ő is ugyanarra a sorozatra tolta a fél dollárt, amelyet a barátjával dobtak össze.

– Minden tojást egy kosárba – dalolta a mutatványos. – Így akarják?

A játékosok némán és jóváhagyón álltak ott. Néhány porondmunkás szállingózott oda nézelődni, egyikük a barátnőjével; most már elég tekintélyes kis csapat gyűlt össze a szerencsekerék bódéjánál a sötétedő árkádsor alá. A mutatványos nagy erővel megforgatta a kereket. Tizenkét szempár leste a forgását. Sarah ismét azon kapta magát, hogy Johnnyt figyeli: milyen furcsa a fiú arca ebben az éles és mégis valahogy alattomos megvilágításban, gondolta. Újra eszébe jutott az álarca – Jekyll és Hyde, páros és páratlan. Gyomra ismét fölfordult, kissé elgyöngült tőle. A kerék lelassult, kattogni kezdett. A tizenévesek kiabáltak a keréknek, nógatták, menjen tovább.

– Még egy kicsit, aranyoskám – biztatta Steve Bernhardt. – Még egy kicsit, cicám.

A kerék belekattogott a harmadik sávba, és a 24-esnél állt meg. A tömeg ismét éljenzett.

– Sikerült neked, Johnny, sikerült! – kiáltotta Sarah.

A mutatványos utálkozva füttyentett a fogán át, és fizetett. Egy dollárt a tizenéveseknek, kettőt Bernhardtnak, egy tízest és két egyest Johnnynak. Johnnynak már tizennyolc dollárja hevert az asztalon.

– Ütni kell a vasat, tessék, csak tessék. Még egyszer, mester? Ez a kerék jó magához ma este. Johnny Sarahra nézett.

– Ahogy akarod, Johnny. – De hirtelen nyugtalanság fogta el.

– Folytasd, haver – nógatta a tizenéves, gombján Jimi Hendrixszel. – Imádom nézni, ahogy erre a pasira rájár a rúd.

– Oké – mondta Johnny. – Utoljára.

– Tegye, ahova tenni akarja.

Mind Johnnyra néztek, aki elgondolkodva állt egy pillanatig, a homlokát dörgölte. Máskor oly derűs arca néma volt, komoly és higgadt. A fénykeretbe fogott kereket nézte, ujjai a szemhéján doboltak.

– Marad – mondta végül.

Kis tétovázó moraj a tömegből.

– Ó, haver, te csakugyan megkísérted a sorsot.

– Őrület – mondta kételkedőn Bernhardt. Hátrapillantott a feleségére, aki vállát vonogatta, hogy teljes értetlenségét jelezze. – Magával tartok, maga hosszú, sovány, csúf ember.

A Hendrix-gombos tizenéves a barátjára nézett, aki megvonta a vállát, és rábólintott:

– Oké – fordult vissza a mutatványoshoz. – Mi is kitartunk.

A kerék megperdült. Sarah a hátuk mögül hallotta, amint az egyik porondmunkás öt dollárba fogad a másikkal abban, hogy a harmadik sáv bejön-e újra. A lány gyomra ismét felkavarodott, de ezúttal nem nyugodott meg; egyre szaltózott, újra meg újra, s Sarah rádöbbent, hogy rosszul van. Hideg veríték lepte el az arcát.

A kerék lassulni kezdett az első tízes sávnál, s az egyik tizenéves mérgesen csettintett ujjával. De nem mozdult. Elkattogott a 11-és, a 12-es, a 13-as előtt. A mutatványos végre elégedettnek látszott. Tik-tak-tik, 14, 15, 16.

– Továbbmegy – mondta Bernhardt. Döbbenet volt a hangjában. A mutatványos a kerekére nézett, mint aki legszívesebben fölnyúlna és megállítaná. Elkattogott a 20-as, a 21-és előtt, és megállapodott a 22-es jelű vájatnál.

Újabb győzelmi kiáltás hallatszott a tömegből, amelyben most már csaknem húszan voltak. Úgy látszott, mindenki, aki hazafelé tartott, lehorgonyzott itt. Sarah hallotta, amint az a porondmunkás, aki elveszítette a fogadását, „piszok szerencséről” morog valamit, miközben fizet. Sarah szíve kalapált. Lába hirtelen szörnyen elgyöngült, izmai remegtek és elbizonytalanodtak. Sebesen pislogott néhányat, és fájdalmai ráadásaként hányingeres szédülés fogta el. A világ ferde szögben megbillent, mintha még mindig a pörgettyűn lennének, majd lassan visszabillent.

Romlott hot dogot kaptam, gondolta keservesen. Ez járt neked, amiért szerencsét próbáltál a megyei vásáron, Sarah.

– Tessék, csak tessék – mondta különösebb lelkesedés nélkül a mutatványos, és fizetett. Két dollárt a tizenéveseknek, négyet Steve Bernhardtnak és aztán egy egész csomót Johnnynak – három tízest, egy ötöst, egy egyest. A mutatványos nem volt elragadtatva, de bezsongott. Ha ez a magas, sovány fiatalember a csinos kis szőkével újra megpróbálkozik a harmadik sávval, ő csaknem biztosan visszanyer mindent, amit eddig kifizetett. Addig nem a sovány emberé a pénz, amíg el nem viszi az asztalról. És ha elmegy? Nos, a mutatványos csak ma ezer dollárt söpört be a kerékkel, van miből fizetni. Elterjed a híre, hogy Sol Drummore kerekénél bankot robbantottak, és a holnapi nap erősebb lesz, mint valaha. A nyerő: jó reklám.

– Oda teszi, ahova tenni akarja – kántálta. A többiek közül néhányan odaléptek az asztalhoz, tízcenteseket és negyeddollárosokat raktak le. De a mutatványos csak a pénzes játékosát nézte. – Hát maga, barátom? Ki akar lőni a holdra?

Johnny letekintett Sarahra.

– Mit mondasz... hé, nem vagy jól? Sápadt vagy, akár egy kísértet.

– A gyomrom – erőltetett egy mosolyt. – Azt hiszem, romlott hot dogot kaptam. Hazamehetnénk.

– Persze. Hogyne. – Épp összemarkolta a gyűrött bankjegyeket az asztalról, amikor szeme újra a kerékre tévedt. Az előbbi gyöngéd törődés eltűnt a tekintetéből. Mintha megint elsötétült volna, hidegen spekulatívvá vált. Úgy néz arra a kerékre, mint egy kisfiú a maga hangyabirodalmára, gondolta Sarah.

– Csak egy pillanat – mondta a fiú.

– Rendben van – válaszolta Sarah. De most szédült is, s a gyomra is forgott. És morajt is érzett az alhasában, ami nem tetszett neki. Istenem, kérlek, csak ki ne dobjam a taccsot.

Még ezt gondolta: Nem nyugszik, míg mindet újra el nem veszíti.

Azután meg furcsa bizonyossággal ezt: De nem fogja elveszíteni.

– Mire tesz, mester? – kérdezte a mutatványos. – Igen vagy nem, ki vagy be.

– Szar vagy kalaposinas – mondta az egyik porondmunkás, és ideges nevetés hallatszott. Sarah arca verítékben úszott.

Johnny hirtelen minden bankjegyet és negyeddollárost az asztal sarkára tolt.

– Mit művel? – kérdezte a mutatványos őszinte döbbenettel.

– Az egészet a 19-esre – mondta Johnny. Sarah felhördült, de visszanyelte. A tömeg morajlott.

– Ne erőltesse – súgta Johnny fülébe Bernhardt. Johnny nem válaszolt. Méla közönnyel nézte a kereket. Szeme csaknem ibolyaszínű volt.

Hirtelen csörgő hang hallatszott, Sarah kezdetben azt hitte, a füle cseng. Azután meglátta, hogy a többiek, akik pénzt raktak le, gyorsan újra visszasöprik mind az asztalról, hadd játssza Johnny egyedül a játszmáját.

Ne! A lány észrevette, hogy kiáltani szeretne. Ne így, ne egyedül, ez nem tisztességes...

Ajkába harapott. Attól tartott, hogy ha kinyitja a száját, hányni fog. Gyomra most már nagyon háborgott. Johnny nyereményrakása egymagában állt a csupasz lámpafényben. Ötvennégy dollár, s a számra fogadás tíz az egyhez fizet.

A mutatványos megnedvesítette az ajkát.

– Uram, a hatóság tiltja, hogy két dollárnál nagyobb összeget elfogadjak számfogadásra.

– Ugyan már – mordult föl Bernhardt. – Sávfogadásokat se szabadna elfogadnia tíz dollár fölött, mégis hagyta, hogy ez a pasas tizennyolcat tegyen föl. Mi van, berezelt?

– Nem, csak...

– Gyerünk – mondta hirtelen Johnny. – Döntse el. A barátnőm rosszul érzi magát.

A mutatványos fölmérte a tömeget. A tömeg ellenségesen nézett vissza rá. Ez rossz. Ezek nem látják be, hogy a fickó csak a pénzét szórja, s ő csupán vissza akarja tartani. Le van szarva. A tömegnek így se, úgy se fog tetszeni. Hadd álljon fejre ez az ipse, és veszítse el a pénzét, ő meg hadd zárjon be mára.

– Nos – felelte –, ha nincs maguk közt állami ellenőr... – A kerékhez fordult. – Körbe-körbe forog a kerék, nem tudni, hol áll meg, nem tudni még.

Megforgatta, s a számok azon nyomban foltba olvadtak össze. Egy darabig úgy tűnt, sokkal tovább tart, mint ameddig valójában tarthat, nem hallatszott más, csak a szerencsekerék zúgása, egy elszabadult ponyvadarabka csattogása az éjszakai szélben meg a rosszullét dobogása Sarah fejében. Magában könyörgött Johnnynak, karolja át, de az csak állt ott némán, keze a játékasztalon, szeme a keréken, amely, úgy látszik, eltökélte, hogy a világ végéig forog.

Végre-valahára lelassult annyira, hogy le lehessen olvasni a számokat, és Sarah meglátta a 19-est, a két számjegyet pirossal festették a fekete alapra. Föl-le, föl-le. A kerék lágy zúgása egyenletes tikitaki-tiki zajba ment át, nagyon hangosan szólt a csöndben.

A számok most lassulón, megfontoltan vonultak el a mutató előtt.

Az egyik porondmunkás álmélkodva kiáltott föl:

– Az istenit, az biztos, hogy közel lesz!

Johnny nyugodtan állt, a kereket figyelte, és Sarahnak most úgy tűnt (ámbár lehet, hogy a rosszulléttől volt, amely most már markoló görcshullámokban tört elő gyomrából), hogy a fiú szeme csaknem fekete. Jekyll és Hyde, gondolta, és hirtelen, értelmetlenül, félni kezdett tőle.

Tiki-taki-tiki-taki.

A kerék bekattogott a második tízes sávba, túlhaladt a 15-ösön és 16-oson, túlkattogott a 17-esen, és némi habozás után a 18-ason is. A mutató egy utolsó tikkel beesett a 19-es vájatba. A tömeg a lélegzetét is visszafojtotta. A kerék lassan elfordult, már a 19-es és a 20-as közti vékony élig ért a mutató. Egy pillanat töredékéig úgy látszott, hogy az él nem képes megtartani a mutatót a 19-es vájatban; hogy az elhaló lendület még átviszi a 20-asba. Ekkor a kerék visszalendült, ereje elfogyott, megállt.

Egy pillanatig semmi hang nem hallatszott a tömegből. Egyáltalában nem hallatszott semmi.

Ekkor az egyik tizenéves lágyan és elképedve megszólalt:

– Hé, haver, ötszáznegyven dollárt nyertél.

Mire Steve Bernhardt:

– Sosem láttam még ilyen sorozatot. Soha.

Ekkor a tömeg fölujjongott. Johnnyt hátba veregették, csapkodták. Emberek nyomakodtak el Sarah mellett, hogy hozzáérhessenek Johnnyhoz, s az alatt a pillanat alatt, amíg elválasztották őket egymás mellől, Sarahra keservesen, vadul rátört a rémület. Ereje elhagyta, ide-oda lökődött, gyomra eszelősen kavargott. Feketén, tucatnyi példányban forgott előtte a kerék.

Johnny egy pillanat múlva már mellette volt, és Sarah erőtlen boldogsággal látta, hogy csakugyan Johnny az, és nem az a higgadt báb, aki az előbb a kerék utolsó fordulását figyelte. Zavartan és aggodalmasan nézett a lányra.

– Ne haragudj, kicsim – mondta, és Sarah nagyon szerette érte.

– Semmi bajom – válaszolta, és nem tudta, így van-e vagy sem.

A mutatványos megköszörülte a torkát.

– A kerék bezárt – jelentette. – A kerék bezárt.

Beletörődő, rosszkedvű moraj hallatszott a tömegből.

A mutatványos Johnnyra nézett.

– Csekket kell adnom magának, fiatalember. Nem tartok ennyi készpénzt a bódéban.

– Jó lesz, mindegy – mondta Johnny. – Csak siessen. A hölgy csakugyan rosszul van.

– Még hogy csekket – csattant fel Steve Bernhardt. – Ad egy csekket magának, akkorát, mint a WGAN felhőkarcoló, és ő utazik holnap Floridába.

– Drága uram – kezdte a mutatványos –, biztosíthatom önt...

– Biztosítsd a jó édesanyádat, talán az hisz neked – kiáltotta Bernhardt. Hirtelen a játékasztalon át benyúlt a pult mögé.

– Hé! – üvöltött föl a mutatványos. – Ez rablás! A tömegre láthatólag nem tett nagy hatást ez a vád.

– Kérlek – motyogta Sarah. Forgott vele a világ.

– Nem érdekel a pénz – szólt Johnny hirtelen. – Engedjenek, kérem. A hölgy rosszul van.

– Ó, haver – sóhajtott a tizenéves, akinek Jimi Hendrix volt a gombján, de ő is, barátja is utat adtak, kelletlenül.

– Nem, Johnny – mondta Sarah kétségbeesetten erőlködve, nehogy hányni kezdjen. – Csak vedd át a pénzed. – Ötszáz dollár Johnny háromheti fizetése volt.

– Fizess, te piti csaló! – ordított a mutatványosra Bernhardt. Előkapta a Roi-Tan szivarosdobozt a pult alól, félretolta, anélkül hogy belenézett volna, újra benyúlt, és ezúttal egy zöld fémkazettát húzott elő. Lecsapta a játékasztalra.

– Ha ebben nincs ötszáznegyven ruppó, megeszem az ingem, itt, az egész társaság előtt. – Kemény, súlyos kezét Johnny vállára ejtette. – Várjon egy percet, fiam. Meg fogja kapni a pénzét, vagy ne legyen a nevem Steve Bernhardt.

– Igazán, uram, nincsen annyim...

– Fizess – mondta Steve Bernhardt, és odahajolt felé –, vagy gondom lesz rá, hogy lehúzzák a rolódat. Nem viccelek. Komolyan beszélek.

A mutatványos felsóhajtott, és ingében kotorászott. Elővette a nyakláncára erősített kulcsot. A tömeg felsóhajtott. Sarah nem bírta tovább. Gyomra fölemelkedett, és hirtelen halálos csend borult rá. Expresszvonat-sebességgel jött föl minden, minden. Elbotorkált Johnny mellől, és áttántorgott a tömegen.

– Rosszul van, édesem? – kérdezte Sarahtól egy női hang, s ő vakon bólogatott.

– Sarah? Sarah!

Nem rejtőzhetsz el... Jekylltől és Hyde-tól, villant át a Sarah agyán. A fluoreszkáló álarc mintha ott függött volna a szeme előtt a középső út sötétjében, míg a körhinta mellett futott. Vállával egy lámpaoszlopnak ütközött, mindkét kezével megragadta, és hányt. Megpróbált kiadni magából mindent.

Vattacukorszaga van, gondolta, és öklendezve hányt újra meg újra. Szeme előtt fényfoltok táncoltak. Az utolsó lökés már csak nyálkát és levegőt hozott föl.

– Jaj istenem – mondta elgyöngülten, és belekapaszkodott a lámpaoszlopba, hogy el ne essen. Valahonnan a háta mögül Johnny szólongatta, de nem tudott válaszolni még, nem is akart. Gyomra megnyugodott kissé, és most egy pillanatig itt akart még állni a sötétben, hogy gratuláljon magának, amiért életben maradt, túlélte ezt az estét a vásárban.

– Sarah? Sarah!

Kétszer kiköpött, hogy a torka kitisztuljon egy kissé.

– Ide, Johnny.

A fiú megkerülte a körhintát, rajta az ugrásba merevedett gipszlovakat. Szórakozottan markolta fél kezében a vaskos zöld bankjegyköteget.

– Jól vagy?

– Nem, de jobban. Hánytam.

– Ó. ó, istenem. Gyerünk haza. – Gyöngéden karon fogta.

– Megkaptad a pénzed?

A fiú lepillantott a pénzkötegre, azután szórakozottan nadrágzsebébe gyömöszölte.

– Igen. Az egészet, vagy csak egy részét, nem tudom. Az a nagydarab pacák számolta ki.

Sarah zsebkendőt vett elő a táskájából, és törölgetni kezdte a száját. Egy korty víz, gondolta. Eladom a lelkem egy korty vízért.

– Vigyáznod kellene rá – mondta a fiúnak. – Rengeteg pénz.

– Ebül szerzett pénz nem hoz szerencsét – mondta az komoran. – Anyám egyik mondása. Van neki milliónyi. És gyűlöli a hazárdjátékot.

– Hétpróbás baptista – mondta Sarah, majd görcsösen összerázkódott.

– Jól vagy? – kérdezte gondterhelten Johnny.

– A hideg – mondta a lány. – Ha benn leszünk a kocsiban, szeretném, ha a fűtést teljes erőre állítanánk, és... ó, uramisten, megint.

Elfordult a fiútól, és hörögve váladékot öklendezett föl. Megtántorodott. A fiú gyöngéden, de erősen fogta.

– El tudsz jönni a kocsiig?

– Igen. Most már semmi bajom. – De a feje fájt, szájának rossz volt az íze, s hát- és hasizmai mintha kiugrottak volna a helyükből, feszültek és fájtak.

Lassan lépdeltek a középső úton, csoszogtak a fürészporon, sátrak mellett haladtak el, amelyeket bezártak és letakartak már éjszakára. Árnyék tűnt föl mögöttük, és Johnny hátrakapta a fejét, talán eszébe jutott, mennyi pénz van a zsebében.

Az egyik fiú volt az – úgy tizenöt év körüli. Zavartan mosolygott rájuk.

– Remélem, jobban vagy – mondta Sarahnak. – Lefogadom, ezek a hot dogok okozták. Könnyen megesik, hogy romlottat kap az ember.

– Huh, ne is beszélj róla – mondta Sarah.

– Segítsek neked elkísérni őt a kocsiig? – kérdezte Johnnytól.

– Nem, kösz. Boldogulunk.

– Oké. Amúgy is rohannom kell. – De megállt egy pillanatra, szemérmes mosolya vigyorrá szélesedett. – Imádtam nézni, ahogy arra a pasira rájárt a rúd.

Elrobogott a sötétségben.

Sarah kis fehér furgonja volt az egyetlen kocsi a sötét parkolóban; úgy kuporgott egy gázlámpa alatt, mint egy elhagyott, elkóborolt kiskutya. Johnny kinyitotta az utasülés ajtaját, és Sarah óvatosan bebújt. Johnny a volán mögé ugrott, és indított.

– Még kell pár perc a fűtésnek – mondta.

– Ugyan. Már melegem van.

A fiú ránézett, és látta, hogy arcát kiverte a veríték.

– Lehet, hogy be kellene ugranunk a Kelet-Maine-i Egészségügyi Központ ügyeletére – mondta. – Ha szalmonella, komoly is lehet.

– Nem, jól vagyok. Haza akarok menni, és aludni. Csak annyi időre kelek föl holnap, hogy telefonon beteget jelentsek az iskolában, és visszafekszem aludni.

– Ne kelj föl még ennyi időre se. Majd én bejelentlek, Sarah. A lány hálásan nézett rá.

– Bejelentenél?

– Persze.

Most már az autópályán tartottak visszafelé.

– Sajnálom, hogy nem mehetünk el tehozzád – mondta Sarah. – Tényleg nagyon sajnálom.

– Nem a te hibád.

– De az. Én ettem a romlott hot dogot. Peches Sarah.

– Szeretlek, Sarah – mondta Johnny. No, kinn volt, már nem lehetett visszanyelni, ott lebegett közöttük a kocsiban, valakire várt, aki tesz vele valamit.

A lány megtette, ami tellett tőle:

– Köszönöm, Johnny.

Kényelmes csöndben robogtak tovább.

  Második fejezet

1

Éjfélre járt, amikor Johnny ráfordította a kocsit a lány háza előtti felhajtóra. Sarah szundikált.

– Hé – szólalt meg a fiú, leállította a motort, és gyöngéden megrázta. – Megjöttünk.

– Ő... oké... – Fölült, és szorosabbra fogta kabátját maga körül.

– Hogy érzed magad?

– Jobban. A gyomrom ég és a hátam fáj, de jobban vagyok. Johnny, vidd magaddal a kocsit Cleavesbe.

– Nem, inkább nem – felelte. – Valaki még meglátja, hogy ott parkol a ház előtt egész éjjel. Ártana a jó hírednek...

– De hát oda akartam menni hozzád...

Johnny elmosolyodott:

– Az megérte volna a kockázatot. De háromsaroknyit akkor is gyalog kellett volna megtennünk. Szeretném, ha itt lenne nálad a kocsi, hátha meggondolod magad, és elmész az ügyeletre.

– Nem gondolom meg.

– Hátha mégis. Bemehetek taxit hívni?

– Hát persze.

Bementek, és Sarah fölkapcsolta a villanyfűtőt, még mielőtt újra kileli a hideg.

– A telefon a nappaliban van. Megyek, ágyba bújok.

A nappali kicsi volt és funkcionális, a barakkszerűségtől csak a kézzel festett függöny mentette meg – pszichodelikus színekkel festett virágok –, és egy plakátsorozat az egyik falon: Dylan Forest Hills-ben, Baez a Carnegie Hallban, a Jefferson Airplane Berkeleyben és a Byrds Clevelandben.

Sarah ledőlt a pamlagra, és az álláig húzott egy paplant. Johnny őszinte aggodalommal nézte. A lány arca most a szeme alatti sötét karikáktól eltekintve falfehér volt. Annyira betegnek látszott, amilyennek ember csak látszhat.

– Talán az lenne a legjobb, ha itt maradnék éjszakára – mondta Johnny. – Csak arra az esetre, ha történik valami, például...

– Például hajszálrepedés a gerinccsúcsomon? – kérdezte keserűen.

– Szóval, nem tudom. Akármi.

Saraht az alsó régióiban zajló vészjósló dübörgés késztette döntésre. Eredetileg az volt a határozott szándéka, hogy az éjjel John Smithszel hál. Ez így nem fog menni. De azt se akarta, hogy ez az este azzal végződjék: a fiú segítségével dobja ki a taccsot, tántorog ki a vécére és nyakal be egy üvegnyi Pepto-Bismolt.

– Rendbe jövök – mondta. – Csak az a romlott vásári hot dog tehet róla, Johnny. Te is könnyen így járhattál volna. Hívj fel holnap valamelyik szünetben.

– Biztos vagy benne?

– Igen, biztos.

– Oké, gyerek. – További viták nélkül emelte föl a telefont és hívott taxit. A lány lehunyta a szemét, Johnny hangja elringatta és megnyugtatta. Ez volt az egyik dolog, amiért kedvelte a fiút: hogy csakugyan mindig azt igyekszik tenni, ami a helyes, a leghelyesebb, minden önfeláldozó halandzsa nélkül. Ez jó volt. Annyira fáradt volt és sokkal levertebb, semhogy kedve lett volna apró társasági játékszabályokkal foglalkozni.

– Elvégeztetett – tette le a kagylót Johnny. – Öt perc múlva itt lesz egy hapsi.

– Legalább taxiravalód van – mosolygott a lány.

– És azt tervezem, hogy csinos jattot adok. Odajött a pamlaghoz, leült mellé, megfogta a kezét.

– Johnny, hogyan csináltad?

– Hmmm?

– A kerékkel. Hogyan tudtad megcsinálni?

– Megérzés volt, semmi más – mondta kicsit zavartan. – Mindenkinek vannak megérzései időnként. Mint a lóversenyen vagy a blackjack-játékban vagy az egyszerű snúrban.

– Nem – ellenkezett a lány.

– Tessék?

– Nem hiszem, hogy csakugyan mindenkinek vannak megérzései időnként. Csaknem hátborzongató volt. Kicsit... meg is ijesztett.

– Igazán?

– Igen.

Johnny felsóhajtott:

– Időnként megérzéseim támadnak, ez minden. Ahogy vissza tudok emlékezni, kicsi gyerek korom óta. És mindig sikerült megtalálnom elvesztett dolgokat. Annak a kis Lisa Schumannak is az iskolában. Tudod, melyik kislányra gondolok?

– A kicsi, szomorú, szürkécske Lisa? – mosolygott. – Ismerem. Szorongva és kábán mered rám a nyelvtanóráimon.

– Elveszítette a gyűrűjét – mondta Johnny –, és sírva jött hozzám panaszkodni. Megkérdeztem, megnézte-e a szekrényében a legfelső polc bal sarkában: csak találgattam. De ott volt.

– És mindig képes voltál ilyesmire?

A fiú nevetve rázta a fejét.

– Aligha. – Mosolya ellanyhult kissé. – De ma este sikerült, Sarah. A kerék... – összeszorította az öklét, és gondterhelten nézett le rá – a kerék itt volt a markomban. És átkozottul furcsa képzet társult hozzá.

– Éspedig?

– Autógumi – mondta lassan. – Égő gumi. És hideg. És jég. Fekete jég. Ezek a dolgok voltak a tudatom mélyén. Isten tudja, miért. És rossz előérzet. Hogy vigyázzak.

A lány a szemébe nézett, nem szólt semmit, s a fiú arca lassan kitisztult.

– De akármi volt, elmúlt. Nyilván semmi az egész.

– Ötszáz dollárnyi jó szerencse – mondta a lány. Johnny nevetett és bólintott. Nem szólt többet, Sarah meg bóbiskolt, örült, hogy a fiú itt van mellette. Akkor ébredt föl ismét, amikor kintről a fényszóró fénye verődött a falra. A taxi.

– Telefonálok majd – szólt a fiú, és szelíden arcon csókolta. – Nem akarod mégis, hogy itt maradjak? Biztos?

A lány hirtelen akarta volna, mégis megrázta a fejét.

– Hívjál – kérte.

– Harmadik szünetben – ígérte. Az ajtóhoz ment.

– Johnny?

Visszafordult.

– Szeretlek, Johnny – mondta a lány, és arca felragyogott.

A fiú csókot fújt felé.

– Gyógyulj meg – mondta –, és majd beszélünk.

Ő rábólintott, de négy és fél év telt el, amíg újra beszélt Johnny Smithszel.

2

– Nem bánja, ha előreülök? – kérdezte Johnny a taxisofőrt.

– Nem én. Csak ne üsse a térdét a taxiórának. Érzékeny.

Johnny némi erőfeszítéssel a taxióra alá gyömöszölte hosszú lábát, és becsapta az ajtót. A taxis, középkorú, kopasz, pocakos ember, lecsapta az órát, és a taxi nekivágott a Flagg Streetnek.

– Merre?

– Cleaves Millsbe – mondta Johnny. – Main Street. Majd megmutatom magának, hova.

– Ötven százalék felárat kell kérnem magától – mondta a taxis. – Nem szívesen teszem, de onnan üresen kell visszajönnöm.

Johnny keze szórakozottan a nadrágzsebében lévő bankjegykötegre simult. Megpróbált visszaemlékezni, volt-e valaha is ennyi pénz nála. Egyszer. Vett egy kétéves Chevyt ezerkétszáz dollárért. Szeszélyből készpénzt kért a takarékpénztárban, csak hogy lássa, hogy néz ki ennyi pénz. Nem volt olyan csodálatos, de annál csodálatosabb volt az autókereskedő meglepett arca, amikor Johnny ezerkétszáz dollárnyi bankjegyet nyomott a kezébe. Ám most, ettől a pénzkupactól csöppet se érezte jól magát, csak érthetetlenül zavartan, és anyja aranyigazsága jutott ismét az eszébe: Ebül szerzett pénz nem hoz szerencsét.

– Rendben van a felár – mondta a taxisnak.

– Csak hogy értsük egymást – mondta a taxis bőbeszédűbben. – Olyan gyorsan értem ide a hívásra a Riverside-ról, és ha oda Cleavesbe átérek, nem kapok fuvart.

– Csakugyan? – kérdezte különösebb érdeklődés nélkül Johnny. Sötét házak villantak el mellette odakinn. Ötszáz dollárt nyert; ilyesmi, még hasonló se történt vele soha eddig. Ez a kísérteties égőgumiszag... az érzés, hogy részben újra átél valamit, ami akkor történt vele, amikor nagyon kicsi volt... és aztán az az érzés, hogy valami balszerencse ellensúlyozza majd a jó szerencsét – még mindig nem múlt el.

– Eegen, ezek a részegek kihívják az embert, aztán meggondolják magukat – mondta a taxis. – Átkozott részegek, isznak még egynéhány sört. Vagy elisszák a taxiköltséget várakozás közben, és mikor megjövök és elkiáltom magam: „Ki kérte a taxit?”, senki se vállalja.

– Mgen – mondta rá Johnny. Balra tőlük a Penobscot folyó folydogált sötéten és olajosan. Aztán meg mindennek a tetejébe Sarah rosszulléte, meg hogy azt mondta, szereti. Lehet, hogy csak gyönge pillanatában mondta, de Uramisten! ha csakugyan szereti! Johnny az első találkozójuk óta odavolt érte. Ez az ő ma esti szerencséje, nem az, hogy bankot robbantott a keréknél. Agyába mégis minduntalan visszatért a kerék, és aggasztotta. A sötétben még mindig látni vélte, amint forog, hallani vélte a mutató lassuló tiktakkolását, amint átkattog az éleken. Nyugtalan álmában hall effélét az ember. Ebül szerzett pénz nem hoz szerencsét.

A taxis ráfordult a 6-os országútra, most már jóízűen belefogott monológjába.

– Erre aztán aszondom: „Menj a... tudod, hova.” A srácnak nagy a pofája, érti? Nem vagyok köteles végighallgatni ennyi szemétséget, senkitől se, a saját fiamtól se. Huszonhat éve vezetem ezt a taxit. Hatszor fosztottak ki. Számtalan koccanásom volt, bár nagyobb karambolom sose, amiért hálás is vagyok a Boldogságos Szűz Máriának, meg Szent Kristófnak, meg a Mindenható Atyaúristennek, tudja-e. És minden héten, akármilyen rosszul ment is a bolt, öt dollárt félretettem a fiú taníttatására. Pisis kora óta, amikor még a cumisüveget szívta. És minek? Azért, hogy egy szép napon azzal a szöveggel jöjjön haza nekem, hogy az Egyesült Államok elnöke egy disznó? A szentségit neki! Lehet, hogy a srác szerint én is disznó vagyok, bár azt ő is tudja: ha ilyet mond egyszer, kiverem a fogát. Hát ilyen ez a mai fiatal nemzedék. Így aztán aszondom neki: „Menj... a... tudod hova.”

– Mgen – mondta rá Johnny. Most erdő vonult el mellettük. A Carson-mocsár terült el balra tőlük. Nagyjából hét mérföldnyire jártak Cleaves Millstől. A taxióra újabb tízcentnyit kattant.

Egyetlen vacak tízcentes, egy dollár tizedrésze. Tessék, csak tessék.

– Mi a foglalkozása, ha szabad kérdeznem? – szólt a taxis.

– A cleavesi középiskolában tanítok.

– Igen? Hát akkor tudja, miről beszélek. Mi a csuda van ezekkel a kölkökkel, mondja?

Nos, romlott hot dogot ettek, amelynek Vietnam a neve, és gyomormérgezést kaptak tőle. Egy Lynndon Johnson nevű ipse sózta rájuk. Így aztán elmentek a másik ipséhez, és így szóltak: „Jajistenem, mister, baromi rosszul vagyok.” És erre ez a másik ipse, úgy hívják, Nixon, így szólt: „Tudom, hogyan lehet rendbe hozni. Egyetek még egy kis hot dogot.” Hát ez a baj az amerikai fiatalsággal.

– Nem tudom – mondta Johnny.

– Az ember egy életen át tervez, és megteszi, amit csak tehet – mondta a taxis, és most már őszinte megrökönyödés szólt a hangjából, olyan megrökönyödés, amely nem fog sokáig tartani, merthogy a taxis élete utolsó percéhez érkezett. És Johnny, aki nem tudott erről, igazán megsajnálta ezt az embert, részvétet érzett iránta, amiért ennyire nem ért semmit.

Gyere velem, bébi, rázzuk a, rázzuk a táncot.

– Az ember csak a legjobbat akarja, semmi mást, a srác meg hazajön seggig érő hajjal, és azt mondja, az Egyesült Államok elnöke egy disznó. Egy disznó! A rabló életbe, én nem...

Vigyázzon! – ordította Johnny.

A taxis arca, ez a komoly, dühös és elkeseredett arc, amely püffedt amerikai legionáriusarcnak látszott a szerelvényfal fényében és a közeledő fényszórókéban, eddig félig őfeléje fordult. Most előremeredt, de már későn.

Jéééézusom...

Két kocsi jött, a fehér záróvonal mindkét felén. Egymás mellett versenyezve közeledtek fölfele a dombra, egy Mustang meg egy Dodge Charger. Johnny hallotta a motorjuk fölpörgetett sivítását. A Charger egyenesen feléjük nyomult. Meg se próbált kitérni az útból, és a taxis megdermedt a volánnál.

Jééééééz...

Johnny alig érzékelte, amint a Mustang elröpül a baljukon. Azután a taxi és a Charger frontálisan ütközött, s Johnny érezte, hogy föl- és kifelé száll. Nem érzett fájdalmat, bár azt haloványan érzékelte, hogy combja érintkezésbe került a taxiórával, annyira, hogy az kiszakadt a keretéből.

Azután a szétmorzsolódó üveg zaja hallatszott. Hatalmas lángnyelv csapott föl az éjszakában. Johnny feje beleütközött a taxi szélvédőjébe, és átütötte. A valóság egy lyukká kezdett zsugorodni. Haloványan, távolról fájdalom, a vállában és a karjában, amint teste többi része követte fejét a kiszakított szélvédőn át. Röpült. Röpült az októberi éjbe.

Homályosan felvillanó gondolat: Meghalok? Ebbe fogok belehalni?

Belső hang válasza: Igen, alighanem ebbe.

Repülés. Októberi csillagok csapkolódtak az éjen át. Fölrobbanó benzin zajos lobbanása. Narancsszín villanás. Azután sötétség.

Űrutazása kemény puffanással és csattanással ért véget. Hideg nyirkosság, amint a Carson-mocsárba zuhant, huszonöt lábnyira onnan, ahol a Charger és a taxi tűzmáglyát lökött az éjszakai égbolt felé.

Sötétség.

Elhalványulás.

Míg semmi nem maradt, csak egy irdatlan vörös és fekete kerék, olyan ürességben forgott, mintha a csillagok közt lenne, próbálja ki a szerencséjét, elsőre mázli, másodjára szerencse, tessék, tessék, tessék. A kerék föl-le forgott, vörös és fekete, a mutató kattogott az élek mentén, és ő megfeszült, hogy lássa, a dupla nullához ér-e, a banké a szám, a banké a szám, a banké a játék, mindenki veszít, csak a bank nem. Megfeszült, hogy lássa, de a kerék eltűnt. Csak feketeség volt, csak az egyetemes, mindent tagadó üresség, a nagyfene semmi. Hideg pokoltornác.

Johnny Smith sokáig maradt ott, nagyon sokáig.

  Harmadik fejezet

1

1970. október 30-án, valamivel éjjel két óra után megszólalt a telefon Cleaves Millstől mintegy százötven mérföldnyire délre egy kis ház földszinti halljában.

Herb Smith tétován ült föl az ágyban, félig átkászálódott az álom küszöbén, de álmosan és bizonytalanul fönnakadt az álom ajtajában.

Mellőle Vera hangja, a párna letompítja:

– Telefon.

– Az – mondta, és kiszállt az ágyból. Nagydarab, széles vállú férfi volt, közel az ötvenhez, ritkuló hajjal, pizsamanadrágban. Kiment az emeleti hallba, fölgyújtotta a villanyt. Odalenn egyre csak csörömpölt a telefon.

A „telefonzughoz” ment – így becézte e bútordarabot Vera. Ez a telefonkészülékből meg egy fura kis asztalkából és ülőkéből állt; a szupermarket összegyűjtött zöld bélyegeiért kapták három éve. Herb soha nem volt hajlandó százhúsz kilóját belepréselni. Állva telefonált. Az asztalka fiókja teli volt a Lélek Derűje antológiával és Sors magazinokkal.

Herb a telefonhoz nyúlt, azután hagyta, hadd csöngjön még.

Egy késő éjszakai telefonhívás általában háromféle dolgot jelenthet: egy régi barátod teljesen beseggelt, és úgy véli, örülni fogsz a hangjának akár hajnali kettőkor is; téves kapcsolás; rossz hír.

Herb, abban a reményben, hogy a három közül a középső történik, fölvette a kagylót.

Metsző férfihang szólt bele:

– Herbert Smith lakása?

– Igen.

– Kivel beszélek, kérem?

– Herb Smith vagyok. Mi a...

– Kérem, maradjon vonalban.

– Igen, de ki...

Késő. Halvány koppanást hallott, mintha a drót túlsó felén lévő illető ledobta volna egyik cipőjét. A vonalban marasztották. Sok mindent nem kedvel a telefonnal kapcsolatban – téves kapcsolásokat, hülyéskedő gyerekeket, akik tudni óhajtják, van-e Prince Alberted konzervben, központosokat, akik úgy beszélnek, mintha komputerek lennének, és mézesmázosokat, akik magazin-előfizetésekre próbálják rávenni –, legjobban azonban azt utálta, ha a vonalban marasztják. Ez is azok közé az ármányos dolgok közé tartozik, amelyek észrevétlen osontak be a modern életbe az elmúlt évtizedben. Valaha a vonal másik végén lévő pacák egyszerűen így szólt:

– Tartsa a kagylót, jó? – és mellétette. Akkoriban legalább távoli beszélgetéseket hallhatott közben az ember, ugató kutyát, rádiót, síró csecsemőt. A vonalban maradni teljesen más ügy. A vonal sötéten, lágyan kiürül. Az ember a semmibe jut. Akár így is mondhatnánk:

– Legyen szíves, maradjon a vonalban, míg élve eltemetem kis időre. Észrevette, hogy megijedt egy kicsikét.

– Herbert?

Megfordult, a telefonnal a fülén. Vera állt a lépcső tetején, kifakult barna fürdőköpenyében, haja csavarókra tekerve, arcán-homlokán valami krém, amely gipsszerű állaggal keményedett bőrére.

– Ki az?

– Még nem tudom. Azt mondták, maradjak a vonalban.

– A vonalban? Hajnali negyed háromkor?

– Igen.

– Csak nem Johnnyról van szó? Nem Johnnyval történt valami?

– Nem tudom – mondta, komoly erőfeszítésébe került, hogy ne emelje fel a hangját. Valaki fölhívja az embert éjjel kettőkor, azt mondja, maradjon a vonalban, az ember sorra veszi a rokonait, és fölleltározza állapotukat. Listát készít nagynénikről. Fölsorolja nagyszülei betegségeit, feltéve, hogy még vannak nagyszülei. Eltűnődik, vajon nem szűnt-e meg ketyegni valamelyik barátjának a ketyegője. És az ember igyekszik nem gondolni arra, hogy van egy egyetlen fia, akit nagyon szeret, s arra se, hogy az efféle hívások mindig éjjel kettő körül érkeznek, s hogy az ember lábikrája megmerevedik és elnehezül a feszültségtől...

Vera lehunyta a szemét, és kicsiny melle előtt összekulcsolta a kezét. Herb uralkodni próbált ingerültségén. Visszafogta magát, nehogy ezt mondja:

– Vera, a biblia határozottan azt írja elő, hogy ezt csukott ajtó mögött csináld. – E mondattal kivívta volna Vera Smith Kedves Mosolyát Hitetlen és Pokolraszánt Férjek Számára. És Herb hajnali kettőkor, a vonalban aligha viselte volna el eme bizonyos mosolyt.

A telefon újra kattant, s egy másik, idősebb férfihang szólt bele:

– Halló, Mr. Smith?

– Igen, ki beszél?

– Sajnálom, hogy megvárakoztattam, uram. Meggs őrmester vagyok az oronói rendőrkapitányságtól.

– A fiamról van szó? A fiammal történt valami?

Öntudatlanul lezökkent a telefonzug ülésére. Teljesen elgyöngült.

Meggs őrmester így szólt:

– Van önnek egy John Smith nevű fia?

– Történt vele valami? Baja esett?

Léptek a lépcsőn. Vera ott állt mellette. Egy pillanatig nyugodtnak látszott, azután tigrisanyaként kapott oda a telefonhoz.

– Mi az? Mi történt az én Johnnymmal?

Herb elrántotta tőle a készüléket, az asszony egyik körme berepedt. Szigorúan nézett feleségére, és így szólt:

– Majd én elintézem.

Felesége ránézett, szelíd, fakultkék szeme tágra nyílt a szájára kapott keze fölött.

– Mr. Smith, ott van még?

Herb szájából úgy hullottak a szavak, mintha novokain venné körül őket:

– Van egy John Smith nevű fiam, igen. Cleaves Millsben lakik. Az ottani középiskolában tanít.

– Autóbaleset érte, Mr. Smith. Az állapota rendkívül súlyos. Nagyon sajnálom, hogy ezt a hírt kellett közölnöm önnel:

– Meggs hangja erőteljes, hivatalos volt.

– Úristen – szólt Herb. Gondolatai kavarogtak. Egyszer, a katonaságnál egy nagy, komisz, szőke, délről jött fiú, úgy hívták, Childress, agyba-főbe verte az Atlanta bárban. Herb akkor érezte így magát, ilyen életképtelennek, minden gondolata hasznavehetetlen, szétkent masszává csapódott szét. – Úristen – mondta újra.

– Meghalt? – kérdezte Vera. – Meghalt? Johnny meghalt?

Férje letakarta a membránt.

– Nem – mondta. – Nem halt meg.

– Nem halt meg! Nem halt meg! – kiáltotta Vera, és hallható puffanással térdre esett. – Ó, Istenem, szívünkből köszönjük neked, s kérjük, viseld gondját irgalmas szíveddel a fiunknak, óvd meg őt szerető kezeddel, kérünk téged a te egyszülött fiadnak, Jézusnak nevében és...

Vera, fogd be a szád!

Egy másodpercig mindhárman hallgattak, mintha eltűnődnének a világon és annak nem igazán mulatságos megjelenési formáin: Herb, a telefonzugba préselt törzzsel, térde az asztalka alsó lapjához szorulva, arcában egy plasztik virágcsokor; Vera, a hall szellőzőrácsára plántált térddel; s a láthatatlan Meggs őrmester, aki sajátos közönségként figyeli ezt a fekete komédiát.

– Mr. Smith?

– Igen. El... elnézést a kavarodásért.

– Teljesen érthető – mondta Meggs.

– A fiam... Johnny... a Volkswagenjét vezette?

– Halálcsapdák, halálcsapdák azok a kis bogárhátúak, halálcsapdák – hablatyolta Vera. Arcán könnyek csurogtak, úgy folytak le az éjszakai pakolás kemény felszínén, mint eső a krómon.

– A Bangor-Orono cég sárga taxijában ült – mondta Meggs. – Ismertetem önnel a tényállást, amennyire eddig értesültem róla. Három járműről van szó, kettőt Cleaves Mills-i srácok vezettek. Egymás mellett haladtak. Fölhajtottak a 6-os országút Carson-domb nevű emelkedőjén, keleti irányba. A taxi, amelyben az ön fia ült, nyugatra tartott, Cleaves felé. A taxi és a menetiránnyal szemközt haladó kocsi frontálisan ütközött. A taxisofőr, valamint a másik kocsit vezető fiú meghalt. Az ön fia és annak a másik kocsinak az utasa a kelet-maine-i kórházban van. Értesülésem szerint mindketten válságos állapotban.

– Válságos – mondta Herb.

– Válságos! Válságos! – mormolta Vera.

Jaj istenem, akárcsak azok a hülye Broadway-komédiák, gondolta Herb. Zavarban volt Vera miatt és Meggs őrmester miatt, aki nyilván hallja a háttérből Verát, mint valami begolyózott görög kórust. Eltűnődött, vajon hány ilyen beszélgetést bonyolított le pályafutása során Meggs őrmester. Oda lyukadt ki, hogy nyilván jó sokat. Előzőleg már alighanem fölhívta a taxisofőr feleségét és a halott fiú anyját, hogy közölje a hírt. Azok hogyan reagáltak? És mit számít? Vajon nincs-e joga Verának, hogy sírjon a fiáért? És miért kell valakinek ilyen pillanatban ilyen ostoba gondolatokkal foglalkoznia?

– Kelet-Maine – mondta Herb. Fölfirkálta egy blokkra. A blokk felső lapján lévő rajz mosolygó telefonkészüléket ábrázolt. A rajzon lévő telefonzsinór ezeket a betűket formázta:  TELEFONPAJTÁS.

– Hogyan sérült meg?

– Bocsánat, nem értem, Mr. Smith.

– Hol sérült meg? A fején? Gyomrán? Hol? Megégett? Vera fölsikoltott.

Vera, kérlek, nem fognád be a szád?

– A kórháztól kell felvilágosítást kérnie – mondta óvatosan Meggs. – Csak néhány óra múlva kapok teljes jelentést.

– Rendben. Rendben.

– Mr. Smith, sajnálom, hogy ilyen rossz hírrel kellett zavarnom önt éjnek évadján, de...

– Rossz hír, nagyon is – mondta. – Föl kell hívnom a kórházat, Meggs őrmester. Ég áldja.

– Jó éjt, Mr. Smith.

Herb letette, és ostobán bámult a telefonra. Hát így, gondolta. Mit szólsz hozzá, Johnny.

Vera újabb sikoltást eresztett meg, és Herb riadtan látta, hogy az asszony megmarkolja a haját, hajcsavaróstul, mindenestül, és tépi:

– Ítélet! Ítélet, amiért így élünk, bűnben! Herb, térdelj ide mellém...

– Föl kell hívnom a kórházat, Vera. Nem óhajtok térden állva telefonálni.

– Imádkozni fogunk érte... megígérjük, hogy jobbak leszünk... ha legalább gyakrabban járnál el velem a templomba, biztosan... lehet, hogy a szivarjaid miatt történt, meg hogy sörözöl azokkal az emberekkel munka után... káromkodsz... Isten nevét az ajkadra veszed... ítélet... ez az ítélet.

Herb az asszony arcára tette a kezét, hogy megfékezze vad rángatódzását. Az éjszakai krémnek kellemetlen volt a tapintása, de nem vette el a kezét. Sajnálta Verát. Az utóbbi tíz évben felesége abban a szürke közegben kóválygott, amely valahol a megszállott baptista hit és az enyhe vallásos mánia között húzódik. Johnny születése után öt évvel az orvos daganatot talált a méhében és a hüvelyében. A műtét lehetetlenné tette, hogy több gyereke legyen. Öt évvel később további daganatok radikális méheltávolítást tettek szükségessé. Ekkor kezdődött el igazán, a mély vallásos érzés furcsán keveredett egyéb hitekkel. Mohón olvasott kiadványokat Atlantiszról, égből érkező űrhajókról, „tiszta keresztény” lényekről, akik a föld belsejében élnek. Majdnem olyan sűrűn olvasta a Sors magazint, mint a bibliát.

– Vera – szólalt meg.

– Megjavulunk – suttogta az asszony, könyörgő tekintettel. – Megjavulunk, és ő életben marad. Majd meglátod. Majd...

– Vera.

Az asszony elhallgatott, ránézett.

– Hadd hívom föl a kórházat, hogy megtudjam, mekkora a baj a valóságban – mondta szelíden.

– Re... rendben. Igen.

– Képes lennél leülni a lépcsőre és teljes csöndben maradni?

– Imádkozni akarok – mondta gyerekesen. – Nem tarthatsz vissza.

– Nem is akarlak. Feltéve, hogy magadban imádkozol.

– Igen. Magamban. Rendben van, Herb.

Odament a lépcsőhöz, leült, és szemérmesen összébb vonta köntösét. Összekulcsolta a kezét, s ajka mozogni kezdett. Herb fölhívta a kórházat. Két órával később észak felé tartottak a csaknem teljesen üres maine-i autópályán. Herb a Ford 66-os furgonja kormánykerekénél. Vera kihúzott derékkal ült mellette. Bibliája az ölében.

2

A telefon háromnegyed kilenckor ébresztette Saraht. Félálomban tántorgott a készülékhez. Háta fájt az éjszakai hányástól, hasizmai feszültek, de egyébként sokkal jobban érezte magát.

Fölvette a kagylót, biztos volt benne, hogy Johnny lesz:

– Halló?

– Szia, Sarah. – Nem Johnny volt. Anne Strafford volt, az iskolából. Anne egy évvel volt idősebb Sarahnál, második éve tanított Cleavesben. Spanyoltanár. Gömbölyded, élénk lány, Sarah nagyon szerette. De most zavartnak tűnt.

– Szervusz, Annie. Csak múló betegség. Johnny nyilván elmondta neked. A vásári hot dogtól, úgy hiszem...

– Úristen, tehát nem is tudod. Nem is... – A szavakat furcsa, fulladozó neszek nyelték el. Sarah komoran hallgatta e neszeket. Kezdeti értetlensége halálos nyugtalansággá változott, amint rádöbbent: Anne sír.

– Anne? Mi a baj? Csak nem Johnnyról van szó? Csak nem...

– Baleset történt – mondta Anne. Most már nyíltan zokogott. – Taxiban ült. Frontális összeütközés történt. A másik kocsit Brad Freneau vezette, hozzám járt spanyolra, másodikos, meghalt, a barátnője ma reggel halt meg, Mary Thibault, Johnny egyik osztályába járt, úgy hallom; ez iszonyat, egyszerűen iszo...

Johnny! – ordította a telefonba Sarah. Gyomra újra fölkavarodott. Keze, lába hirtelen úgy kihűlt, mint négy sírkő. – Mi történt Johnnyval?

– Válságos állapotban van, Sarah. Dave Pelsen ma reggel fölhívta a kórházat. Nem hiszik, hogy... szóval nagyon rossz.

A világ elszürkült. Anne még mindig beszélt, de a hangja messzi-csöpp lett, ahogy E. E. Cummings írja a léggömbemberről. Előtóduló képek botladoznak át egymáson, értelme egyiknek sincs. Az óriáskerék. A tükörlabirintus. Johnny szeme, furcsán ibolyaszínű, csaknem fekete. A drága, csúnyácska arca a megyei vásár harsány fényében, villanydrótokon csüngő csupasz égők.

– Nem Johnny az – mondta, messzi-csöpp, messzi-csöpp hangon. – Tévedsz. Jól volt, amikor elment innen.

És Anne hangja, amint visszatér, mint egy visszaütött labda, hangja oly döbbent és hitetlen, oly méltatlankodó, amiért ilyesmi történhet egy magakorabelivel, egy fiatal és eleven valakivel. – Megmondták Dave-nek, hogy nem ébred föl soha, még akkor se, ha túléli a műtétet. Meg kell műteniük a feje miatt... a feje...

Azt fogja-e mondani: összezúzódott? Johnny feje összezúzódott?

Sarah ekkor elájult, alighanem azért, hogy elkerülje ezt a végső, visszavonhatatlan szót, ezt a végső iszonyatot. A telefonkagyló kiesett a kezéből, Sarah lehuppant egy szürke világba, azután elterült, s a kagyló ide-oda lengett, rövidülő ívben, és Anne Strafford hangja szólt belőle:

– Sarah?... Sarah?... Sarah?

3

Sarah negyed egykor ért be a kelet-maine-i kórházba. A recepcióspultnál ülő nővér ránézett fehér, feszült arcára, mérlegelte a teherbíróképességét, és közölte vele, hogy John Smith még a műtőben van. Hozzátette, hogy Johnny anyja és apja a várószobában tartózkodnak.

– Köszönöm – mondta Sarah. Jobb helyett balra fordult be, beleütközött egy orvosi szekrénybe, vissza kellett fordulnia.

A várószobát szemkápráztatóan élénk, tiszta színekkel festették ki. Néhány ember üldögélt, gyűrött magazinokba vagy a semmibe bámultak. Ősz hajú asszony jött a liftek felől, átadta látogatási engedélyét egy barátnőjének. A barátnő kicsattogott magas sarkain. A többiek tovább üldögéltek, várták az alkalmat, hogy meglátogassák az apát, akinek eltávolították az epeköveit, az anyát, aki három napja kis daganatot vett észre a melle alatt, a barátot, akit láthatatlan kalapács vert mellbe kocogás közben. A várakozók gondosan álcázták izgatottságukat. Az aggodalmat besöpörték arcuk mögé, akár a port a szőnyeg alá. Sarah megint úgy érezte, hogy a valószerűtlenség lebegi körül. Halk csengő szólt valamerre. Nyersgumi talpú cipő nyikordult. Johnny jól volt, amikor eljött a lakásáról. Lehetetlen, hogy itt van az egyik téglatoronyban és a halállal viaskodik.

Nyomban tudta, melyik Mr. és Mrs. Smith. Keresztnevükön törte a fejét, és nem jutott eszébe azonnal. Együtt ültek a helyiség hátsó felében, és a többiektől eltérően nekik még nem volt rá idejük, hogy megbékéljenek azzal, ami az életükkel történt.

Johnny mamája a kabátját maga mögé gyűrve ült, kezében a bibliájával. Olvasás közben mozgott az ajka, és Sarahnak eszébe jutott, Johnny mondta róla, hogy nagyon vallásos – talán túlságosan is az, valahol a szent őrjöngés és a kígyóbűvölés közötti nagy térségben. Mr. Smith – Herb, jutott eszébe, Herbnek hívják – térdén egy magazin, de nem nézett bele. Az ablakon nézett kifelé, ahol a New England-i ősz haladt szikrázón november irányába s a november mögött várakozó tél elébe.

Odament hozzájuk:

– Mr. és Mrs. Smith?

Fölnéztek rá, arcuk feszülten várta a rettegett csapást. Mrs. Smith kezének ujjízületei kifehéredtek, oly szorosan feszült rá bibliájára, amely épp Jób könyvénél volt kinyitva. Az előttük álló fiatal nőn nem volt ugyan az orvosok és nővérek fehér köpenye, ám ez nem érdekelte őket. Várták a végső csapást.

– Igen, mi vagyunk Smithék – mondta halkan Herb.

– Sarah Bracknell a nevem. Johnny és én jó barátok vagyunk. Együtt járunk, gondolom. Így szokás mondani. Leülhetek?

– Johnny barátnője? – kérdezte Mrs. Smith éles, szinte vádló hangon. A többiek közül néhányan fölnéztek, azután újra visszatértek gyűrött magazinjukhoz.

– Igen – felelte. – Johnnyhoz tartozom.

– Johnny sosem írt róla, hogy udvarol valakinek – mondta ugyanazon az éles hangon Mrs. Smith.

– Nem, egyáltalában nem írt róla.

– Csitt, anya – szólt Herb. – Foglaljon helyet, Miss... Bracknell, ugye?

– Sarah – felelte hálásan, és leült. – Én...

– Nem, sose írta – folytatta Mrs. Smith élesen.

– A fiam szerette Istent, de az utóbbi időben kissé hűtlenné vált hozzá. Isten ítélete hirtelen jön, tudja. Épp ettől olyan veszedelmes a bűnbeesés. Az ember nem ismeri se a napot, se az órát...

– Csitt – szakította félbe Herb. Az emberek újra odanéztek.. Szigorú pillantást szegezett feleségére. Az dacosan nézett vissza egy pillanatig, de a férfi tekintete meg se rebbent. Vera pillantása lesiklott. A bibliát becsukta az előbb, de nyugtalanul babrált az oldalakkal, mintha alig várná, hogy újra visszatérhessen Jób kolosszális életéhez, amelyben oly sok a szerencsétlenség, hogy a magáét és a fiáét némi keserű távlatba helyezi.

– Együtt voltam vele az este – mondta Sarah, s ettől az asszony újra vádlón nézett föl. Sarahnak ebben a pillanatban jutott eszébe az „együtt lenni” kifejezés bibliai jelentése, és érezte, hogy elpirul. Mintha a gondolataiban olvasna ez az asszony.

– Elmentünk a megyei vásárba...

– A bűn és az ördög tanyája – mondta tagoltan Vera Smith.

– Még egyszer és utoljára kérlek: csitt, Vera – szólt komoran Herb, és kezét felesége kezére kulcsolta. – Most már komolyan mondom. Ez itt egy kedves lány, nem akarom, hogy piszkáld. Megértetted?

– A bűn tanyája – ismételte makacsul Vera.

– Elhallgatsz?

– Hagyjál békén. A bibliámat szeretném olvasni.

Férje békén hagyta. Sarah zavartan restelkedett. Vera kinyitotta a bibliáját, és mozgó ajakkal ismét olvasni kezdett.

– Vera nagyon kiborult – mondta Herb. – Mind a ketten kiborultunk. Úgy nézem, maga is.

– Igen.

– Jól érezték magukat Johnnyval az este? – kérdezte. – A vásárban?

– Igen – felelte, s ennek az egyszerű szónak a hazugsága és igazsága összekeveredett benne. – Igen, jól éreztük magunkat, míg... szóval ettem egy romlott hot dogot vagy effélét. Az én kocsimmal voltunk, és Johnny vitt haza a lakásomra, Veazie-ba. Igencsak rosszul voltam, a gyomrommal. Ő taxit hívott. Azt mondta, ma bejelenti az iskolában, hogy beteg vagyok. És ekkor láttam utoljára. – Előtörtek a könnyei, nem akart sírni előttük, különösen nem Vera Smith előtt, de képtelen volt uralkodni magán. Papírzsebkendőt kotort elő táskájából, és arcához tartotta.

– Ejnye no – karolta át Herb. – Ejnye no. – Sarah sírt, s valahogy úgy gondolta, Herb jobban érzi magát attól, hogy van kit vigasztalnia; mivelhogy felesége Jób történetében találta meg a maga komor vigaszát, s ebben neki nem jutott szerep.

Néhányan megfordultak, odabámultak; Sarah a könnyei prizmáján át tömegnek látta őket. Keservesen tisztában volt vele, mit gondolnak. Inkább őt, mint engem, inkább mind a hármójukat, mint engem vagy az enyémet, fickó nyilván haldoklik, fickó feje nyilván összezúzódott miatta, hogy a lány így sír. Csak percek kérdése, és jönni fog egy orvos, és beviszi őket a szobájába, és megmondja nekik, hogy –

Valamiképp visszanyelte a könnyeit és összeszedte magát. Mrs. Smith kihúzott háttal ült, mintha lázálomból rázták volna föl, nem vette észre se Sarah könnyeit, se férje igyekezetét, hogy megvigasztalja. A bibliáját olvasta.

– Kérem – szólalt meg Sarah. – Mekkora a baj? Van reményünk?

Mielőtt Herb válaszolhatott volna, Vera szólalt meg. Hangja a csalhatatlan végzet szárazvilláma:

– Istennél a remény, kisasszony.

Sarah meglátta Herb szemében a nyugtalan rebbenést, és ezt gondolta: Attól tart, hogy az asszony beleőrül. És talán bele is őrül.

4

Estébe nyúló hosszú délután. Valamivel kettő után, amikor a tanítás véget ért, Johnny néhány tanítványa szállingózott be, elnyűtt köpenyekben, fura sapkákban és fakult farmerekben. Sarah kevés gyereket látott azok közül, akiket ő begombolkozottaknak nevezett – a fölfelé törő, egyetemre igyekvő gyerekekből, a határozott tekintetűekből. Akik vették a fáradságot, hogy bejöjjenek, többnyire hosszú hajúak voltak és különcök. Néhányan odajöttek hozzá, és halkan megkérdezték Saraht, mit tud Mr. Smith állapotáról. Nem tehetett mást, mint a fejét rázta, és azt felelte, nem hallott semmit. De az egyik kislány, Dawn Edwards, aki bele volt esve Johnnyba, kiolvasta Sarah arcából a félelem mélységeit. Elsírta magát. Bejött egy nővér, és fölszólította, hogy menjen ki.

– Biztosan megnyugszik a kislány – mondta Sarah. Oltalmazón átkarolta Dawn vállát. – Csak egy-két percet adjon neki.

– Nem, nem akarok itt maradni – mondta Dawn, és kiszaladt, futtában föllökte az egyik kemény műanyag széket, az nagyot koppant. Sarah pár pillanat múlva meglátta a lányt, amint odakinn ül a lépcsőn a hideg, kései októberi napsütésben, feje a térdén.

Vera Smith a bibliáját olvasta.

Ötkor már a legtöbb diák elment. Dawn is hazament; Sarah nem látta, mikor. Este hétkor egy fiatalember jött be a helyiségbe, fehér köpenye hajtókáján DR. STRAWNS feliratú táblácskával, körülpillantott, és odajött hozzájuk.

– Mr. és Mrs. Smith? – kérdezte.

Herb mélyet lélegzett:

– Igen. Mi vagyunk.

Vera összecsapta a bibliáját.

– Kérem, legyenek szívesek velem jönni.

Ez az, gondolta Sarah. Elmennek az orvosi szobába, azután közlik velük. Valamit közölnek. Ő majd vár, és amikor visszajönnek, Herb Smith elmondja neki, ami őrá tartozik. Kedves ember.

– A fiamról hozott hírt? – kérdezte Vera ugyanazon az élénk, erős, csaknem hisztérikus hangon.

– Igen. – Dr. Strawns Sarahra pillantott. – A családhoz tartozik, hölgyem?

– Nem – mondta Sarah. – Barát.

– Közeli barát – mondta Herb. Sarah felső karjára meleg, erős kéz kulcsolódott, Herb másik keze ugyanúgy Vera könyöke alá. Fölsegítette mindkettejüket. – Mind a hárman mennénk, ha megengedi.

– Csak tessék.

Végigvezette őket a lift előtt, majd a folyosón át egy irodába, ajtaján TANÁCSTEREM felirattal. Beengedte őket, és felgyújtotta a mennyezeti neonvilágítást. A szoba bútorzata hosszú asztalból és tucatnyi irodaszékből állt.

Dr. Strawns becsukta az ajtót, cigarettára gyújtott, s a kialudt gyufát az asztalon sereglő hamutartók egyikébe dobta. – Nehéz dolog – mondta, szinte önmagának.

– Akkor a legjobb lesz, ha kimondja – szólt Vera.

– Igen, talán az lesz a legjobb.

Nem Sarah dolga lett volna, hogy megkérdezze, de nem tehetett róla:

– Meghalt? Kérem, nehogy azt mondja, hogy meghalt...

– Kómában van. – Strawns leült, és mélyet szívott cigarettájából. – Mr. Smith súlyos fejsérülést és agykárosodást szenvedett. Önök nyilván ismerik valamelyik orvosi tévéfilmből ezt a kifejezést: „szubduralis hematoma”. Mr. Smithnek igen súlyos szubduralis hematomaja, más szóval lokalizált koponyabevérzése van. Hosszú operációra volt szükség, hogy megszüntessük ennek nyomását, valamint hogy csontszilánkokat távolítsunk el az agyából.

Herb lezökkent a székre, arca sápadt volt és kábult. Sarah észrevette a férfi vaskos, kérges kezét, s eszébe jutott: Johnny mesélte, hogy apja ács.

– De Isten megtartotta – mondta Vera. – Tudtam, hogy megtartja. Jelért imádkoztam. Áldással, Hatalmas Isten! Dicsérjék mindenek az Ő nevét!

– Vera – szólt erőtlenül Herb.

– Kómában – ismételte Sarah. Azon volt, hogy valamiféle érzelmi keretbe helyezze ezt a felvilágosítást, és rádöbbent: nem sikerül. A hírnek, hogy Johnny nem halt meg, hogy súlyos és veszedelmes agyi műtéten esett át – föl kellene ébresztenie benne a reményt. De nem ébresztette föl. Nem kedvelte a kóma szót. Sötéten, rejtélyesen hangzott. Nem azt jelenti-e ez a görög szó, hogy „halálos álom”?

– Mi vár rá? – kérdezte Herb.

– Erre a kérdésre jelenleg senki se adhat választ – mondta Strawns. Cigarettájával kezdett babrálni, idegesen ütögette a hamutartó fölött. Sarah úgy érezte, hogy az orvos szó szerint válaszol ugyan Herbnek, mégis teljesen megkerüli Herb tényleges kérdését. – Életfenntartó műszerekre van rákötve, természetesen.

– De ön nyilván tud valamit mondani az esélyeiről – szólt Sarah. – Tudnia kell... – Gyámoltalanul gesztikulált, majd kétoldalt leejtette a kezét.

– Lehet, hogy negyvennyolc óra múlva magához tér. Vagy egy hét múlva. Egy hónap múlva. Lehet, hogy sosem tér magához. És... igen nagy a valószínűsége, hogy meghal. Meg kell önöknek nyíltan mondanom: ez a legvalószínűbb. A sérülései... súlyosak.

– Isten azt akarja, hogy életben maradjon – mondta Vera. – Tudom.

Herb a kezébe temette az arcát, és lassan dörgölni kezdte.

Dr. Strawns kelletlen pillantást vetett Verára. – Csak azt szeretném, ha fölkészülnének... bármilyen eshetőségre.

– Meg tudná mondani, mennyi az esélye rá, hogy magához tér? – kérdezte Herb.

Dr. Strawns tétovázott, idegesen fújta ki cigarettája füstjét:

– Nem, nem tudom megmondani – felelte nagy sokára.

5

Még egy órát várakoztak hármasban, azután elmentek. Sötét volt. Hideg, heves szél süvített és fütyült a nagy parkolóban. Sarah hosszú haját felkapta. Később, mikor a lány hazaér, száraz tölgyfalevelet talál majd benne. Fölöttük a hold úszott el az égen, hűvös hajós az éjszakában.

Sarah papírszeletet nyomott Herb kezébe. Címe és telefonszáma volt ráírva:

– Fölhívna, ha hall valamit? Akármit?

– Igen, természetesen. – A férfi hirtelen lehajolt, és arcon csókolta, s Sarah egy pillanatra átölelte a vállát a szeles sötétségben.

– Nagyon sajnálom, hogy olyan merev voltam magával, kedvesem – szólalt meg meglepően szívélyes hangon Vera. – Kiborultam.

– Természetes – mondta Sarah.

– Azt hittem, talán meghal a fiam. De imádkoztam. Beszéltem róla Istennel, ahogy az ének mondja: „Mért bánkódol, szegény szívem? Mért gyötröd magad oly igen? Bízzál csak az Úristenben, ki fenn trónol a mennyekben.”

– Vera, mennünk kell – szólt Herb. – Aludnunk kell egy kicsit, s majd meglátjuk, hogy alakulnak a dolgok, ha...

– De most szólt hozzám az én Istenem – mondta Vera, és álmodozóan fölnézett a holdra. – Johnny nem fog meghalni. Nem szerepel Isten tervében, hogy Johnny meghaljon. Figyeltem, és meghallottam azt a halk hangot a szívemben, és megvigasztalódtam.

Herb kinyitotta a kocsiajtót:

– Gyere, Vera.

Az asszony újra Sarahra nézett, és elmosolyodott. Sarah ebben a mosolyban hirtelen meglátta Johnny könnyed, fütyülök-rá-vigyorát – de eközben arra gondolt, hogy soha életében nem látott még ennél kísértetiesebb mosolyt.

– Isten megjelölte az én Johnnymat – folytatta Vera –, és én örvendezem.

– Jó éjt, Mrs. Smith – szólt merev ajakkal Sarah.

– Jó éjt, Sarah – búcsúzott Herb. Beszállt és indított. A kocsi kikanyarodott a State Street felé, és Sarahnak ekkor jutott eszébe, hogy meg se kérdezte, hol fognak éjszakázni. Úgy vélte, talán maguk se tudják.

Megfordult, hogy a maga kocsijához menjen, és megállt; a kórház mögött hömpölygő folyó, a Penobscot szíven ütötte. Sötét selyemként fodrozódott, a visszatükröződő hold ott lebegett a közepén, Sarah most egyedül volt a parkolóban, és fölnézett az égre. Fölnézett a holdra.

Isten megjelölte az én Johnnymat, és én örvendezem.

A hold úgy csüngött fölötte, akár egy cifra vásári játékszer. Szerencsekerék az égben, az esélyek mind a banknak kedveznek, nem is szólva a bank számairól – a nulláról és a dupla nulláról. Banké a szám, banké a szám, mindenki a banknak fizet, tessék, tessék, tessék.

A szél zörgő leveleket kergetett a lába körül. Kocsijához ment, beült. Hirtelen úgy érezte, biztosan elveszíti Johnnyt. Rémület és magány tört rá. Megborzongott. Azután indított, és hazahajtott.

6

A Cleaves Mills diáksága a következő hét folyamán a vigaszok és üdvözletek seregét árasztotta; Herb Smith azt mesélte később, hogy Johnny több mint háromszáz lapot kapott. Csaknem mind bizonytalan jókívánságokat tartalmazott, mondván, remélik, Johnny hamarosan fölépül. Vera minden egyes levélre válaszolt, köszönetet mondott, és küldött egy Biblia-idézetet.

Sarah iskolai fegyelmezési problémái megszűntek. Visszájára fordult az az érzése, hogy az osztály mint láthatatlan esküdtszék kedvezőtlen ítéletet mond fölötte. Rádöbbent, hogy a gyerekek tragikus hősnőt látnak benne. Mr. Smith elhagyatott szerelmét. Ez a fölismerés a tanári szobában érte, a balesetet követő szerdán, a lyukas óráján, s hirtelen nevetőroham tört rá, ami sírógörcsbe ment át. Mire sikerült észhez térnie, nagyon megijedt önmagától. Éjszakáit szakadatlan álmok nyugtalanították Johnnyról – Johnny a vásári Jekyll és Hyde-álarcban, Johnny, amint a szerencsekerék előtt áll, míg egy testtelen hang ezt kántálja:

– Haver, imádom nézni, hogy erre a pasira rájár a rúd – újra meg újra. Johnny, amint így szól:

– Semmi baj, Sarah, minden rendben van – azután bejön a szobába, s szemöldöke fölött hiányzik a feje.

Herb és Vera Smith a Bangor Szállóban töltötték a hetet, és Sarah minden délután találkozott velük a kórházban, amint türelemmel várták, hogy történjék valami. Semmi se történt. Johnny a hatodik emeleten, az intenzív osztály egyik szobájában feküdt, életfenntartó műszerekkel körülvéve, gép segítségével lélegzett. Dr. Strawnsból egyre fogyott a remény. A balesetet követő pénteken Herb fölhívta telefonon Saraht, és közölte vele: Vera meg ő hazamennek.

– Vera nem akar – mondta –, de azt hiszem, sikerült rávennem, hogy józanul lásson.

– Jól van Vera? – kérdezte Sarah.

Hosszú szünet következett, épp elég hosszú ahhoz, hogy Sarah úgy érezze, tiltott területre tévedt. Ekkor Herb így szólt:

– Nem tudom. Az is lehet, hogy tudom, csak nem akarom kereken kimondani, hogy nincs jól. Mindig is mélyen vallásos volt, a műtéte után már-már rögeszmésen. A méheltávolítása után. Most ez tovább fokozódott. Sokat beszél a világvégéről. Valahogy összekapcsolta Johnny balesetét az üdvözüléssel. Isten közvetlenül a döntő ütközet előtt állítólag fölviszi az igazhitűeket a mennybe.

Sarah egy autósmatricára gondolt, amelyet nemrég látott valahol: HA JÖN A MENNYBEMENETEL, VALAKI RAGADJA MEG A VOLÁNT!

– Igen, hallottam erről az elképzelésről – mondta.

– Szóval – mondta Herb zavartan – az egyik szekta... amellyel levelezésben áll... ezek abban hisznek, hogy Isten repülő csészealjakon jön el az igazhitűekért. Mármint hogy repülő csészealjakon viszi föl őket a mennybe. Ezek a... szekták... bebizonyították, legalábbis maguknak, hogy a mennyország valahol az Orion konstellációjában van. Nem, ne kérdezze, hogyan bizonyították be. Vera el tudná mondani magának... szóval, Sarah, nekem elég nehéz ez az egész.

– Persze hogy nehéz.

Herb hangja megkeményedett:

– De azért még tudja, mi a realitás és mi nem az. Időre van szüksége, hogy alkalmazkodjék. Úgyhogy azt mondtam neki: odahaza ugyanúgy megbirkózhat bármivel, ami jön, mint itt. Nekem... – Megakadt, zavarban volt, majd megköszörülte a torkát, és folytatta:

– Nekem vissza kell térnem a munkámhoz. Megbízásaim vannak. Szerződéseket írtam alá...

– Hogyne, persze. – Szünetet tartott. – Mi a helyzet a betegbiztosítással? Gondolom, nyilván egy rakás pénzbe kerül ez a dolog... – Most rajta volt a sor, hogy elrestellje magát.

– Beszéltem Mr. Pelsennel, a Cleaves Mills-i iskolai igazgatóhelyettessel – mondta Herb. – Johnny a szokásos Kék Kereszt biztosítást kötötte meg, az új nagy-betegbiztosítást nem. De azért a Kék Kereszt is fedezi a költségek egy részét. És Verának meg nekem van egy kis megtakarított pénzünk.

Sarah szíve összeszorult. Verának és nekem van egy kis megtakarított pénzünk. Meddig tart ki egyetlen betétkönyv napi kétszáz vagy még több dolláros költségeknél? És végül is minek? Hogy Johnny tovább tengődjék érzéketlen lényként, agytalanul vizeljen egy gumicsőbe, s közben a tönk szélére juttassa szüleit? Hogy állapotával az őrületbe kergethesse beteljesületlen reménytől eszelős anyját? Érezte, mint csurognak le arcán a könnyek, és most kapta magát először – de nem utoljára – azon, hogy azt kívánja: haljon meg Johnny békességben. Lényének egyik fele rémülten tiltakozott a gondolat ellen, az mégis ott maradt.

– Minden jót kívánok maguknak – mondta Sarah.

– Köszönöm, Sarah. Mi is a legjobbat kívánjuk. Fogsz írni?

– Hogyne, fogok.

– És látogass meg, ha tudsz. Pownal nincs olyan messze. – Habozott. – Szerintem Johnny a megfelelő leányt választotta ki magának. Meglehetősen komoly volt a dolog, ugye?

– Igen – mondta Sarah. A könnyek egyre áradtak, s figyelmét nem kerülte el a múlt idő. – Komoly volt.

– Isten áldjon, kislány.

– Isten áldja, Herb.

Letette a kagylót, néhány másodpercig várt, azután fölhívta a kórházat, és Johnny iránt érdeklődött. Nem volt változás. Megköszönte az intenzív osztályon szolgálatot teljesítő nővérnek, majd céltalanul járkált föl s alá a lakásban. Istenről gondolkodott, aki repülő csészealjakból álló flottát küld az igazhitűekért, és zúgva száll velük az Orion felé. Ez is kitelhet egy olyan Istentől, aki volt oly eszelős, hogy szétroncsolja Johnny Smith fejét és kómába süllyessze; a kóma valószínűleg sosem ér véget – legfeljebb egy váratlan halál révén.

Egy irattartó várta, elsős dolgozatokkal. Főzött magának egy csésze teát, és nekiült a javításnak. Ha volt meghatározott pillanat, amelyben Sarah Bracknell fölvette Johnny utáni életének fonalát, hát ez volt az.

  Negyedik fejezet

1

A kéjgyilkos síkos volt, akár a kígyó.

Egy padon ült a városi parkban, a zenepavilon közelében, Marlborót szívott, és a Beatles fehér albumából dúdolt egy dalt – „you don't know how lucky you are, boy, back in the, back in the, back in the USSR...”

Még nem volt gyilkos, valójában nem. De már régóta eszében járt az ölés. Egyre csak ez piszkálta. Nem rossz értelemben, nem. Meglehetősen optimistán látta a dolgot. Az időjárás megfelelő volt. Nem kellett attól tartania, hogy elkapják. Nem kellett ruhacsipeszektől se tartania. Mert síkos volt, akár a kígyó.

Kevéske hó hullott. 1970. november tizenkettedike volt, s e nyugat-maine-i kisvárostól százhatvan mérföldnyire nyugatra John Smith sötét álma még egyre tartott.

A gyilkos szemügyre vette a parkot – vagy ahogy az ide, Castle Rockba és a Tóvidékre érkező turisták szívesen nevezték: a városi közteret. Most azonban nem jártak erre turisták. A nyáron oly zöld főtér most sárga volt, kopaszodó és kihalt. A telet várta, hogy az illőn belepje. A rozsdás drótháló kerítés a Kis Sportkör dobóköre mögött úgy állt a fehér égbolt előterében, mintha egymásra illesztett gyémántokból állna. A zenepavilonra ráfért volna már a festés.

A színhely nyomasztó volt, de a gyilkost nem nyomasztotta. Szinte eszeveszetten örült. Lába taposni, karja lecsapni vágyott. Ezúttal nem hőköl vissza.

Bakancsa sarkával eltaposta a csikket, s azon nyomban másikra gyújtott. Órájára pillantott. Délután három múlt két perccel. Ült és cigarettázott. Két kisfiú ment át a parkon, labdát rugdostak ide-oda, de nem látták a gyilkost, mert a pad lenn állt egy mélyedésben. Úgy vélte, ez az a hely, ahova a koszos kamatyolók járnak éjszakánkint, amikor melegebb az idő. Tudott a koszos kamatyolókról és arról, mit művelnek. Anyja beszélt neki róluk, ő pedig látta őket.

Az, hogy az anyja jutott eszébe, valamelyest elkente a mosolyát. Emlékezett: még csak hétéves volt, anyja kopogtatás nélkül bejött a szobájába – sose kopogott –, és rajtakapta őt, amint a micsodájával játszik. Anyja szinte őrjöngött. Ő megpróbálta elmagyarázni neki, hogy semmi az egész. Semmi rossz. Épp csak fölállt neki. Nem csinált ő semmit azért, hogy fölálljon, magától állt föl. Ő meg csak ült, és húzkodta. Nem is volt valami jó. Kicsit unalmas inkább. De anyja mégis szinte eszét vesztette.

Te is afféle koszos kamatyoló akarsz lenni? – üvöltötte. Ő még azt se tudta, mit jelent a szó – nem a „koszos”-t, azt ismerte, csak a másikat nem –, bár nagyobb gyerekektől már hallotta a Castle Rock-i elemi iskola udvarán. Te is afféle koszos kamatyoló akarsz lenni, hogy megkapd azokat a betegségeket? Azt akarod, hogy férgek másszanak elő belőle? Azt akarod, hogy megfeketedjen? Azt akarod, hogy lerohadjon? Mi? Mi? Mi?

Anyja ekkor rázni kezdte, ő meg elsírta magát félelmében, anyja nagydarab asszony volt, uralkodó, túlerejű, óceánjáró méretű asszony, ő pedig még nem volt a gyilkos, nem volt még síkos, mint a kígyó; kicsi, félelemtől síró fiúcska volt, és a micsodája lekonyult, és vissza készült fonnyadni a testébe.

Anyja arra kényszerítette, hogy ruhaszárító csipeszt csíptessen rá két óra hosszára, hadd tudja meg, milyen érzés a nemi betegség.

Gyötrelmesen fájt.

A hószállingózás véget ért. A gyilkos kisöprűzte agyából anyja képzetét, ez mindig könnyűszerrel sikerült, ha jól érezte magát, de amikor nyomott volt és levert, sehogy se ment.

A micsodája most fölállt.

Órájára pillantott. Három múlt hét perccel. Eldobta félig szívott cigarettáját. Jött valaki. Fölismerte. Alma az. Alma Frechette az út túloldalán lévő „Kávéskanná”-ból. Épp munkából jön. Ismerte Almát; egyszer-kétszer randevúzott vele, elvitte szórakozni. Át a Serenity Hillre. Jól táncolt. A koszos kamatyolók gyakran jó táncosok.

A lány egyedül jött.

Back in the US, back in the US, back in the USSR...

– Alma! – kiáltotta, és intett neki. A lány meghökkent egy kicsit, körülnézett, meglátta. Elmosolyodott, odament a padhoz, amelyen a férfi ült, üdvözölte, nevén szólította. A férfi mosolyogva fölállt. Nem tartott attól, hogy jön valaki. Ő érinthetetlen. Szuperember.

– Miért van ez rajtad? – nézett rá a lány.

– Jó sima, mi? – kérdezte mosolyogva.

– Hát nem pontosan így...

– Mutassak valamit? – kérdezte. – A zenepavilonban. Csuda egy dolog.

– Mi az?

– Gyere, nézd meg.

– Jól van.

Csak ilyen egyszerűen. A lány vele ment a zenepavilon dobogójára. Ha valaki jön, ő még mindig lefújhatja. De senki se jött. Senki se járt arra. Kettejüké volt a köztér. Fehér égbolt borult föléjük. Alma kicsi, világosszőke lány volt. Festett szőke, ebben bizonyos volt. A ribancok festeni szokták a hajukat.

Fölvezette a körülkerített zenepavilon dobogójára. Lábuk tompa, süket visszhangot vert a deszkákon. Egyik sarokban földöntött kottaállvány hevert. Egy üres whiskysüveg. Ide járkálnak a koszos kamatyolók, nem vitás.

– Mit? – kérdezte a lány, most már kicsit kíváncsian. Kicsit idegesen.

A gyilkos vígan elmosolyodott, és a kottaállvány felé mutatott.

– Ott. Látod?

A lány követte az ujját. Összezsugorodott kígyóbőrre emlékeztető használt koton hevert a deszkákon.

Alma arca megfeszült; megfordult, és menni akart, olyan gyorsan, hogy kis híján nekiment a gyilkosnak:

– Ez nem nagyon mulatságos...

Az megragadta, és visszahúzta.

– Mit képzelsz, hová mész?

A lány tekintete hirtelen gyanakvó és rémült lett:

– Engedj innen. Vagy megbánod. Nincs időm hülye viccekre...

– Ez nem vicc – mondta. – Nem vicc, te koszos kamatyoló. – Beleszédült az élvezetbe, hogy végre nevén nevezhette a lányt. Forgott vele a világ.

Alma kitört balra, a zenepavilont körülvevő alacsony korlát felé tartott, át akart ugrani rajta. A gyilkos elkapta olcsó vászonköpenyének gallérját, és visszarántotta. A vászon halkan reccsenve elhasadt, s a lány sikoltásra nyitotta a száját.

A férfi rácsapott a szájára, ajkát a fogához verte. A lány a szájához kapott; érezte, hogy meleg vér bizsereg a tenyerén. Másik kezével karmolni próbált, de nem volt mit karmolni. Nem volt, mert ő olyan... olyan...

Olyan síkos, mint a kígyó.

Ledobta a lányt a padlóra. Az újból sikoltani akart, de a férfi lihegve, vigyorogva rázuhant, s a levegő sisteregve kiszállt a tüdejéből. A lány ujjai kapaszkodtak és lecsúsztak, kapaszkodtak és lecsúsztak. Durván szétrántotta a lány lábszárát, és közéfeküdt. A lány keze lesiklott a férfi orrnyergéről, és elhomályosította tekintetét.

– Koszos kamatyoló – suttogta a férfi, és kezét a lány nyakára szorította. Fojtogatni kezdte, fölrángatta a fejét a zenepavilon deszkapadlójáról, és visszacsapkodta. A lány szeme kigúvadt. Arca rózsaszín lett, majd vörös, azután vértolulásos bíborszín. Már lankadtabban kapálódzott.

– Koszos kamatyoló, koszos kamatyoló, koszos kamatyoló – zihálta rekedten a gyilkos. Most aztán csakugyan gyilkos, vége azoknak az időknek, amikor Alma Frechette fűvel-fával ölelkezik a Serenity Hillen. Alma szeme kidülledt, mint azoké a bolondos babáké, amelyeket a vásári sátrakban árulnak. A gyilkos rekedten lihegett. A lány keze most ernyedten hevert a padlódeszkán. A férfi ujjai csaknem láthatatlanná váltak.

Eleresztette a lány torkát, készen rá, hogy újra megragadja, ha megrebben. De nem rebbent. A férfi egy pillanat múlva reszkető kézzel föltépte Alma kabátját, és föltolta a rózsaszín pincérnő-egyenruha szoknyáját.

A fehér égbolt letekintett rájuk. A Castle Rock-i köztér kihalt volt. Alma Frechette megfojtott, megerőszakolt holttestére is csak másnap találtak rá. A seriff szerint valami jöttment tette. Az állam újságjai szalagcímekkel tudósítottak az esetről, s Castle Rockban egyetértettek a seriffel.

Nyilvánvaló: a város polgárai közül senki se tehetett ilyen szörnyűséget.

  Ötödik fejezet

1

Herb és Vera Smith hazatért Pownalba, és visszazökkent a régi kerékvágásba. Herb decemberre befejezett egy házat Durhamban. Megtakarított pénzük csakugyan elfolyt, ahogy Sarah előre megjósolta, s a Rendkívüli Katasztrófa Segítőszervezethez fordultak. Ez csaknem annyit öregített Herben, mint amennyit a baleset. Az RKS az ő szemében csupán a segély, az alamizsna tetszetős megnevezése volt. Egész életét kemény és becsületes kétkezi munkával töltötte, és mindig azt hitte, sose szorul az állam dollárjára. Mégis sor került rá.

Vera három magazinra fizetett elő, amelyek rendszertelen időközökben érkeztek postán. Mindháromnak rossz volt a nyomása, és mintha tehetséges gyerekek illusztrálták volna őket. Isten csészealjai. A közelgő feltámadás, és Isten transzcendens csodái. Az Esti olvasmányok, amely még mindig havonta érkezett, most néha három héten át is kinyitatlan hevert, de a többit gyakran ronggyá olvasta. Sok mindent talált bennük, ami összefüggeni látszott Johnny balesetével, és ezeket a gyöngyszemeket felolvasta fáradt férjének a vacsoránál izgalomtól remegő magas, átható hangon. Herb azon kapta magát, hogy mind gyakrabban kéri feleségét, maradjon csöndben, időnkint rá is kiabál: fejezze már be ezt a szócséplést, és hagyja őt békén. Ilyenkor Vera szenvedő, szánakozó és sebzett pillantást vetett rá – azután fölsettenkedett az emeletre, hogy folytassa tanulmányait. Levelezésbe kezdett ezekkel a magazinokkal, leveleket váltott a lap munkatársaival és olvasóival, akiknek hasonló problémáik voltak életük során.

A legtöbb levélíró melegszívű ember volt, akárcsak maga Vera, segíteni akartak, könnyíteni fájdalmának szinte elviselhetetlen terhén. Imákat küldtek és könyörgéseket, megígérték, hogy esti imájukba Johnnyt is belefoglalják. De voltak közönséges csalók is, és Herbet megrémítette, hogy felesége egyre képtelenebb arra, hogy ezeket különválassza. Jött egy ajánlat: elküldik neki az Urunk keresztjének egy szilánkját potom 99 dollár 98 centért. Vagy: küldenek egy fiola vizet a lourdes-i forrásból, amely Johnny homlokára kenve szinte bizonyosan csodát tesz majd. Ennek az ára 110 dollár, plusz postaköltség. Olcsóbb (és Vera számára vonzóbb) volt egy folyamatosan játszó magnókazetta, rajta a huszonharmadik zsoltár és a Miatyánk, egy déli hitszónok, Billy Humbarr hangján. Ha ezt Johnny ágya mellett egy héten át játsszák, csaknem biztosan csodálatos gyógyulást eredményez, írta a röpirat. Ráadásáldásként – amíg a készlet tart – Billy Humbarr dedikált fényképét is mellékelik.

Herb kénytelen volt mind gyakrabban közbelépni, valahányszor felesége szenvedélye föllobbant ezekért a szélhámosságokért. Néha széttépte az asszony csekkjeit, és egyszerűen újra fölkerekítette a csekk-könyv mérlegét. Amikor a kínálat ellenében kifejezetten készpénzt kértek, kénytelen volt a sarkára állni – Vera pedig egyre távolodott tőle, a bűnösnek és hitetlennek kijáró bizalmatlansággal.

2

Sarah Bracknell napjai továbbra is tanítással teltek. Délutánjai és estéi nagyjából ugyanúgy zajlottak, mint a Dannel történt szakítás után; élete pokoltornácra szorult, várta, hogy történjék valami. Párizsban elakadtak a béketárgyalások. Nixon a fokozódó belföldi és külföldi tiltakozások ellenére elrendelte Hanoi további bombázását. Egy sajtótájékoztatón képeket mutatott be, amelyek perdöntően bizonyították, hogy amerikai gépek semmiképp sem bombáznak észak-vietnami kórházakat – de mindenüvé csak katonai helikopteren utazott. A vizsgálat, amelyet a brutálisan megerőszakolt és meggyilkolt Castle Rock-i pincérnő ügyében folytattak, elakadt, miután szabadlábra helyeztek egy utazó cégtáblafestőt, aki régebben három évet töltött az Augusta elmegyógyintézetben – a várakozásokkal ellentétben a cégtáblafestő alibijéről kiderült, hogy kiállja a próbát. Janis Joplin bluesokat ordított. Párizs meghirdette (már a második évben), hogy a szoknyák hosszabbodnak, de nem hosszabbodtak. Sarah mindeme dolgokról csak homályosan értesült, mintha egy szomszédos szobából hallatszanának át, ahol valami zűrzavaros party zajlik.

Leesett az első hó – csak porhó –, majd a második, azután tíz nappal karácsony előtt vihar tört ki, amely miatt a környéken bezártak az iskolák, s ő odahaza üldögélt, s nézte a havat, amint elborítja a Flagg Streetet. Rövid kapcsolata Johnnyval – még csak viszonynak se nevezhette – most már egy másik évszakhoz tartozott, s érezte, mint surran el tőle. Rémületes érzés volt, mintha lényének egyik fele a víz alá merülne és fulladozna. Belefulladna a napokba.

Rengeteget olvasott fejsérülésekről, kómákról és agykárosodásokról. Egyik se volt valami biztató.

Megtudta, hogy egy kis marylandi városkában egy lány hat éve van kómában; az angliai Liverpoolban egy fiatalembert, aki kikötőben dolgozott, eltalált egy imbolygó darukampó, és tizennégy évig maradt kómában, míg végül meghalt. Ez az izmos, fiatal kikötői fenegyerek apránként elmetszette kapcsolatait a világgal, elenyészett, haja kihullt, szemidegei lisztté degenerálódtak csukott szemhéja mögött, teste fokozatosan magzathelyzetbe húzódott össze, végtagjai megrövidültek. Visszafordult vele az idő, magzat lett belőle újra, s a kóma magzatvizében úszott, agya pedig elsorvadt. A halálát követő boncolás során megmutatkozott, hogy agyvelejének hajlatai és gyűrődései kisimultak, az elülső és a homloki lebenyek csaknem teljesen simává és üressé váltak.

Ó, Johnny, ez nem igazság, gondolta, míg a kinti hóesést nézte, amely üres fehérségbe borította a világot, maga alá temette a legyőzött nyarat és a vörös-arany őszt. Ez nem igazság, hagyniuk kellene, hogy menj, ahová menned adatott.

Tíznaponként-kéthetenként levél jött Herb Smithtől – Verának megvoltak a maga levelezőbarátai, neki is megvolt a magáé. Nagy, terpeszkedő kézírással írt, régimódi töltőtollal. „Mindketten jó egészségben vagyunk. Várjuk, mi fog történni, nyilván te is. Igen, én is elolvastam egyet s mást, és tudom azt is, amit te kedvességből és óvatosságból nem írsz bele a leveledbe. Rosszul fest a dolog. De természetesen reménykedünk. Én nem hiszek úgy Istenben, ahogyan Vera, de hiszek benne a magam módján, s nem értem, miért nem vette el Johnnyt egyből, ha el akarta venni. Van ennek valami értelme? Azt hiszem, ezt senki se tudja. Csak reménykedünk.”

Egy másik levélben:

„Nekem kell idén a karácsonyi bevásárlások nagy részét intéznem, mivel Vera szerint a karácsonyi ajándékozás bűnös szokás. Ilyesmikre gondolok, amikor azt mondom, hogy rosszabbodik az állapota. Azelőtt is mindig úgy vélte, hogy karácsony: Ünnep, s nem csupán ünnep – ha érted, mire gondolok –, s ha látná, hogy karácsonyt írok Szentkarácsony helyett, rám húzná a vizeslepedőt. Mindig is azt mondogatta, hogy ez a Jézus Krisztus születésnapja, és nem Szent Miklósé, de azért nem vette zokon a bevásárlást. Voltaképp még kedvelte is. Most, úgy látszik, már csak zsörtölődik ellene. E furcsa ideákat azoktól kapja, akikkel levelezget. Hajaj, de szeretném, ha abbahagyná, és újra normális lenne. Egyébként mindketten jó egészségben vagyunk. Herb.”

És egy karácsonyi üdvözlőlap, amelyen Sarah elbőgte magát: „Mindketten a legjobbakat kívánjuk neked az ünnepekre, s ha kedved támadna lejönni és a karácsonyt két vénséggel tölteni, hát a vendégszoba elő van készítve. Vera is, én is jó egészségben vagyunk. Reméljük, az Újesztendő mindnyájunkhoz jobb lesz, biztos vagyok benne. Herb és Vera.”

Nem ment le Pownalba a karácsonyi szünidőre, részben Vera állapota miatt – Herb leveleiből nagyon pontosan követhető volt a rosszabbodás –, részben pedig mert kapcsolatukat most furcsának és távolinak látta. Azt a mozdulatlan valakit ott a bangori kórházban valaha közelképben látta, most azonban mindig mintha fordított látcsövön át nézné; mint a léggömbember, messzi-csöpp. Így hát az látszott a legjobbnak, ha távol tartja magát.

Talán Herb is hasonlóan érzett. Amint 1970-ből 1971 lett, levelei megritkultak. Az egyikben oda lyukadt ki: amennyire ő megítélheti, ideje, hogy Sarah folytassa tovább a maga életét, és azzal zárta, hogy egy olyan csinos lány, mint ő, aligha szenved hiányt fiúkban.

Sarahnak azonban nem voltak fiúi, nem akarta, hogy legyenek. Gene Sedecki, a matektanár, aki egyszer elvitte szórakozni, tán már ezer esztendeje, illetlenül rövid idővel Johnny balesete után hívogatni kezdte, és nehéz volt lerázni, de Sarah úgy vélte, végre sikerült. Elég nehezen.

Időnként más férfiak is hívogatták, egyikük, egy Walter Hazlett nevű joghallgató tetszett is neki. Anne Strafford szilveszteri buliján ismerkedtek meg. Sarah eredetileg úgy tervezte, hogy csak bekukkant, de elég sokáig ott maradt, s főleg Hazlett-tel beszélgetett. Meglepően nehezére esett nemet mondania, de mégis ezt tette, mert nagyon is tisztában volt vele, mitől tetszik neki ez a fiú – Walt Hazlett nyúlánk fiatalember volt, bozontos barna sörénnyel, ferde, kissé cinikus mosollyal, s meglehetősen emlékeztet Johnnyra. Nem akarta, hogy a hasonlóság vigye egy férfi karjába.

Kora februárban randevút kért tőle az a szerelő, aki a kocsiján dolgozott a Cleaves Mills-i Chevron-nál. Megint majdnem igent mondott, azután meghátrált. A férfit Arnie Tremontnak hívták. Magas volt, olajos bőrű, és a maga mosolygós, prédikátori módján csinos is. Kicsit emlékeztette a Dr. Welby-tévésorozat második komikusára, de még inkább egy bizonyos Delta Tau Delta-taghoz, akinek Dan volt a neve.

Jobb lesz várni. Várni, hátha történni fog valami.

De semmi sem történt.

3

Azon az 1971-és nyáron Greg Stillson (tizenhat évvel idősebben, és okosabban, mint a hajdani bibliaügynök, aki halálra rugdosott egy kutyát egy üres iowai udvaron) a New Hampshire állambeli Ridgewayben, újonnan bejegyzett biztosítási és ingatlanügynökségi cégének hátsó szobájában üldögélt. Nem öregedett sokat az eltelt évek során. Csak szeme körül szaporodtak az apró ráncok s a haja lett hosszabb (bár most sem kihívóan). Nagydarab ember maradt, s forgószéke megreccsent, ha mozdult benne.

Üldögélt, Pall Mall cigarettát szívott, és nézte a szemközti székben kényelmesen elterpeszkedett fiatalembert. Úgy nézte, ahogy egy zoológus vizsgálgat egy érdekes, ismeretlen egyedet.

– Mit néz rajtam, van valami hézag? – kérdezte Sonny Elliman.

Elliman hosszúra nyúlt fiú volt. Ócska, kosztól megkeményedett farmerdzseki volt rajta, amelynek letépték az ujjait és a gombjait. Alatta nem volt ing. Pucér mellkasán fehér krómba foglalt náci vaskereszt. A tekintélyes sörpocak alatt nagy, koponya alakú elefántcsont övcsat. Farmerje rongyos széle alól Desert Driver csizma elvásott, szögletes orra kandikált elő. Haja vállig ért, s piszkos verítéktől meg motorolajtól volt ragacsos. Fél füle cimpájából fekete horogkereszt fülbevaló himbálódzott, ugyancsak fehér krómba foglalva. Tompa ujján bukósisakot forgatott. Dzsekije hátára villás nyelvű piros ördögöt hímeztek. Fölötte ez a felirat: Piszkos Tizenkettő. Alatta: Sonny Elliman, eln.

– Nem, nincs semmi hézag – mondta Greg Stillson. – Nem nézek semmit, csak valakit, aki gyanúsan emlékeztet egy két lábon járó seggfejre.

Elliman megmerevedett, azután lazított, és elnevette magát. Koszossága, csaknem tapintható büdössége és náci jelvényei ellenére sem volt híján az intelligenciának, sőt a humorérzéknek sem.

– Csak cikizzen nyugodtan, jóuram – mondta. – Megesett már velem. Most magáé a hatalom.

– Szóval észrevetted, mi?

– Persze. A srácokat hátrahagytam Hamptons-ban, egyedül jöttem ide. Csak másszon rám, jóuram. De ha egyszer mi kapnánk el magát hasonló helyzetben, akkor bánná, hogy nem húzott rohambakancsot a veséjére.

– Állnék elébe – mondta Greg. Szemügyre vette Ellimant. Mind a ketten magasak voltak. Úgy taksálta, Ellimannak van húszkilónyi túlsúlya, de annak a java sörháj. – El tudnálak kapni, Sonny.

Elliman arca ismét kedélyes jókedvűre gyűrődött. – Lehet, hogy igen. Lehet, hogy nem. De nem ez a módja a dolognak, jóuram. Ez a jó öreg John Wayne-stílus. – Előrehajolt, mint aki nagy titkot készül megosztani. – Ami engem illet, ha egy jókora túróssal akarnak beetetni, hát nagy ívben leszarom.

– Csúnya szád van, Sonny – mondta Greg szelíden.

– Mit akar tőlem? – kérdezte Sonny. – Miért nem tér a tárgyra? Le fogja késni a Jaycee-gyülését.

– Nem – mondta Greg, még mindig derűsen. – A Jayceek kedd esténként gyűléseznek. Tömérdek időnk van.

Elliman undorral fújt egyet.

– Én meg éppenséggel azt hittem – folytatta Greg –, hogy te akarsz valamit tőlem. – Kihúzta íróasztalfiókját, s elővett belőle három nejlonzacskó marihuánát. A fű közé keverve jó néhány kapszula. – A hálózsákodban találták – mondta Greg. – Csúnya, csúnya, csúnya dolog, Sonny. Rossz fiú. Nem mész tovább, nem marod föl a kétszáz dollárt. Egyenesen bemész New Hampshire állam börtönébe.

– Nem volt házkutatási parancsa – mondta Elliman. – Még egy kezdő jogász is kihoz onnan, és ezt maga is nagyon jól tudja.

– Nem tudok semmi effélét – mondta Greg Stillson. Hátrahajolt forgószékén, és az íróasztalra rakta sportcipőjét, amelyet az államhatáron túl, Maine-ban vásárolt, L. L. Bean-nél. – Én ebben a városban nagy ember vagyok, Sonny. Nagyjából csupasz seggel jöttem ide néhány éve, s most szépen működő vállalkozásom van. Segítettem a városi tanácsnak néhány probléma megoldásában, köztük abban, mit csináljunk azokkal a srácokkal, akiket a rendőrfőnök drogozáson kap... ó, nem a magadfajta huligánokra gondolok, Sonny, azt nagyon is jól tudjuk, mit csináljunk az efféle csavargókkal, ha elkapjuk őket egy ilyen kincseszsákocskával, mint ez itt az íróasztalomon... nem, én a derék helybéli srácokról beszélek. Tudod, igazából senki se akar semmit tenni ellenük. Én aztán kitaláltam a fejesek helyett. Munkába kell állítani a srácokat a közösségi intézményekben, ahelyett hogy becsuknánk őket, mondtam. S nagyon jól sikerült. Most a környék legjobb fejét szereztük meg edzőnek a Kis Sportkörhöz, és igazán jó eredményt ért el.

Elliman láthatólag unta. Greg hirtelen csattanással letette a lábát, megragadott egy vázát, és elhajította Sonny Elliman orra mellett. Alig egy centivel kerülte el a fiút, szélsebesen röpült át a szobán, és a sarokban álló iratszekrénynek vágódott. Elliman most lepődött meg először. S az idősebb, tapasztaltabb Greg Stillson arca egy pillanatra azonos lett a hajdani kutyadöglesztő énje arcával.

– Rám figyelsz, ha beszélek – mondta halkan. – Mert amiről beszélünk, az a te karriered a következő évtizedre. Mármost, ha nem azzal akarod tölteni az életedet, hogy ÉLJ SZABADON, VAGY HALJ MEG címkéket ragasztgatsz rendszámtáblákra, akkor ide figyelsz rám, Sonny. Akkor úgy viselkedsz, mintha ez lenne az első napod az iskolában, Sonny. És megérted szépen, elsőre. Sonny.

Elliman a váza szilánkjaira nézett, azután vissza Stillsonra. Eddigi zavart nyugalmát most igazi érdeklődés váltotta föl. Jó ideje semmi se érdekelte igazán. Azért kapott rá a sörre, mert unatkozott. Azért jött egyedül, mert unatkozott. És amikor ez a nagydarab ember, akinek villogó kék lámpa forgott a furgonja tetején, odaintette őt, Sonny Ellman azt hitte, hogy megint kisvárosi hekushelyettessel van dolga, aki körletét védelmezi és az átalakított Harley-Davidsonján ülő nagymarha motorost macerálja. De ez a hapsi valami más. Ez... ez.. Ez őrült! – ismerte föl Sonny, és megörült ennek a felismerésnek. Két közszolgálati kitüntetés van a falán, és fényképek róla,amint a Rotary és Lions klub tagjaival beszélget, és alelnök ennek a tyúkszaros városnak a Jayceeinél, jövőre ő lesz az elnökük s közben sültőrült, a kurva életbe!

– Oké – mondta. – Figyelek.

– A pályafutásom, ahogy mondani szokás, változatos volt – közölte vele Greg. – Voltam fönn is, de voltam lenn is. Volt néhány összeütközésem a törvénnyel. Amit mondani akarok, Sonny: nem haragszom én rád. Más vagyok, mint a helybéliek. Ezek arról olvasnak a Union-Leader-ben, mit műveltek ti meg a motoros barátaitok odaát Hamptonban a nyáron át, és kedvük lenne kiherélni benneteket egy rozsdás zsilettpengével.

– Azok nem a Piszkos Tizenkettőhöz tartoznak – mondta Sonny. – Mi azért robogtunk le New York állam északi részéről, hogy strandoljunk kicsit a tengerben, jóuram. Vakációzunk. Nem akarunk szétverni tinglitangli bárokat. Van egy csapat Pokol Angyala, akik az eszüket játsszák, és van egy bandányi Fekete Motoros New Jerseyből, de tudja, kik ezek többnyire? Egyetemisták! – Sonny ajka megrándult. – De az újságok ezt nem szívesen írják meg, mi? Inkább ránk verik a balhét, mint a jó kis Susie-ra és Jimre.

– Ti színesebbek vagytok – mondta szelíden Greg. – És William Loeb, ott a Union-Leader szerkesztőségében nem kedveli a motoros klubokat.

– Az a kopasz barom – morogta Sonny. Greg kinyitotta az íróasztalfiókját, s egy laposüveg Leader's bourbon whiskyt húzott elő.

– Erre iszom – mondta. Lereccsentette a kupakot, s egy kortyra lehúzta a felét. Kieresztette a levegőt, szeme könnybe lábadt, s odatartotta az üveget az íróasztala fölött. – Kérsz?

Sonny letörölte a laposüveg nyakát. Forró tűz csapott föl a gyomrától a torkáig.

– Gyújtson föl, jóuram – zihálta.

Greg hátravetette a fejét, és úgy nevetett:

– Megértjük mi egymást, Sonny. Az az érzésem, hogy megértjük egymást.

– Mit kíván? – kérdezte újra Sonny, kezében az üres üveggel.

– Semmit... most nem. De az az érzésem... – Greg tekintete a távolba veszett, majdnem töprengőn. – Mondtam neked, nagy ember vagyok Ridgewayben. Megpályázom a polgármesterséget, mihelyt megürül ez a hivatal, és meg is nyerem. De ez...

– Csak a kezdet? – vágta rá Sonny.

– Az indulás, mindenesetre. – Az a töprengő arckifejezés még mindig az arcán volt. – Én rendbe hozom a dolgokat. Az emberek tudják ezt. Amit csinálok, jól csinálom. Úgy érzem... nagy dolgok várnak rám. A felső határ a csillagos ég. De még nem vagyok egészen biztos benne... mire is gondolok. Érted?

Sonny vállat vont.

A töprengő arckifejezés elhalványult:

– De van egy mese, Sonny. Mese egy egérről, aki kihúzott egy szálkát az oroszlán mancsából. Hálából, amiért az oroszlán néhány évvel azelőtt nem ette meg. Ismered ezt a mesét?

– Lehet, hogy gyerekkoromban hallottam.

Greg bólintott.

– Nos, beletelik még néhány év, amíg... amíg beteljesül az, ami beteljesül, Sonny. – Átlökte az íróasztalon a nejlonzacskókat. – Nem eszlek meg. Ha akarnám, megehetnélek, tudod jól. Nem hozna ki egy kezdő ügyvéd. Ebben a városban, a Hamptonban történt balhéktól alig húsz mérföldnyire még a kibaszott Clarence Darrow se hozna ki a ridgewayi sittről. Ezek a jótét lelkek boldogan kinyírnának.

Elliman nem válaszolt, de gyanította: Gregnek igaza van. Nem volt semmi nehéz drog a cuccában – két „barna bombázó” volt a legkeményebb –, de a kedves kis Susie-k és Jimek szülői munkaközössége örömmel venné, ha ő kopaszra nyírt fejjel törné a követ Portsmouthban.

– Nem eszlek meg – ismételte meg Greg. – Remélem, nem felejted majd el ezt néhány év múlva, ha szálka megy a mancsomba... vagy az is lehet, hogy lesz a számodra valami megbízatásom. Eszedben tartod?

A hála nem szerepelt Sonny Elliman emberi érzéseinek szűk leltárában, de az érdeklődés és a kíváncsiság igen. Ellentmondásosak voltak az érzései ez iránt a Stillson iránt. Az az őrület Stillson szemében sok mindenre utalt, de unalomra semmiképp.

– Ki tudja, hol leszünk néhány év múlva? – mormolta. – Lehet, hogy mind meghalunk, jóuram.

– Azért csak emlékezz rám. Semmi mást nem kérek.

Sonny a váza törött szilánkjait nézte:

– Emlékezni fogok magára – mondta.

4

Eltelt az 1971-es év. Elmúltak a New Hampshire-i tengerparti csendháborítások, s a vízparti vállalkozók morgását elnémította bankbetétjeik emelkedő mérlege. Egy sötét alak, bizonyos George McGovern nevetségesen korán jelöltette magát az elnökségre. Mindenki, aki figyelemmel kísérte a politikát, tudta, hogy a Demokrata Párt 1972-es jelöltje Edmund Muskie lesz, és egyesek úgy érezték, hogy megbirkózhat San Clemente Rémével – Nixon-nal –, és két vállra is fektetheti.

Június elején, közvetlenül a nyári szünidő kezdete előtt Sarah újra összefutott a fiatal joghallgatóval. A lány épp egy áruházban járt, kenyérpirítójához vásárolt valami alkatrészt, s ajándékot keresett szülei házassági évfordulójára. A fiú megkérdezte, volna-e kedve moziba menni vele – az új Clint Eastwood-filmet, a Piszkos Harryt adták a városban. Sarah elment vele. És jól érezték magukat együtt. Walter Hazlett szakállat növesztett, s már nem emlékeztette annyira Johnnyra. Igazság szerint Sarah egyre nehezebben tudta fölidézni, hogyan is nézett ki Johnny. Arca csak álmaiban bukkant föl világosan, álmaiban, amint ott áll a szerencsekerék előtt, figyeli annak forgását, arca hűvös, s kék szeme arra a zavarba ejtően és kicsit félelmesen sötét ibolyaszín árnyalatra sötétül, nézi a kereket, mintha a saját külön játéktere lenne.

Egyre sűrűbben voltak együtt Walttal. Jól kijöttek. A fiú nem támasztott igényeket – vagy ha mégis, annyira fokozatosan, apránkint növekvőket, hogy szinte észre se lehetett venni. Októberben megkérdezte Saraht, vehetne-e neki egy kis gyémántgyűrűt. Sarah megkérte, várjon egy kicsit, a hét végén átgondolja a dolgot. Azon a szombat estén bement a kelet-maine-i kórházba, külön, piros keretes engedélyt kapott a pultnál, és fölment az intenzív osztályra. Egy óra hosszat ült Johnny ágyánál. Odakinn az őszi szél süvített a sötétben, hideget és havat ígért. Tizenhat nap híján egy esztendő telt el a vásár óta, a kerék óta, a mocsárnál történt frontális ütközés óta.

Csak ült, hallgatta a szelet, és nézte Johnnyt. A kötéseket már levették róla. A seb a homlokán kezdődött, egy hüvelyknyire a jobb szemöldökétől, és egészen a haja alá nyúlt föl. Haja ezen a részen megőszült, amitől Sarahnak az a filmbeli detektív jutott eszébe a 87-es őrszoba-sorozatból – Cotton Hawesnek hívták. Sarah nem látott Johnnyn semmi elváltozást, az óhatatlan soványodástól eltekintve. Fiatal férfi, akit ő alig ismert, s aki elaludt.

Fölébe hajolt, és lágyan megcsókolta az ajkát, mintha a régi tündérmese visszájára fordulhatna, és egy csók fölébreszthetné. De Johnny csak aludt tovább.

Sarah elment, vissza veazie-beli lakására, ágyára borult, és sírt, míg odakinn a szél száguldott a sötét világon át, s sárga és vörös leveleket hajtott maga előtt. Hétfőn megmondta Waltnak: ha csakugyan venni akar neki egy gyémántot – csak egy kicsi gyémántot, mindenképp –, ő örülne neki és büszkén viselné.

Ez volt Sarah Bracknell 1971-es éve.

1972 elején Edmund Muskie elsírta magát egy szenvedélyes beszéde közepette annak az embernek a szerkesztősége előtt, akit Sonny Elliman „kopasz barom” gyanánt emlegetett. George McGovern fölkavarta a jelölőgyűlés kedélyeit, és Loeb örömmel jelentette lapjában, hogy a New Hampshire-iek nem szeretik a bőgőmasinákat. Júliusban megtörtént McGovern jelölése. Sarah Bracknellből ugyanebben a hónapban Sarah Hazlett lett. A bangori methodista templomban esküdtek meg Walttal.

Alig két mérföldnyire onnan Johnny Smith tovább aludt. És Sarahra épp akkor tört rá az emlékezés, hirtelen ijesztő módon, amikor Walt megcsókolta menyegzőre egybegyűlt szerettei előtt – Johnny, gondolta, s látta őt, amint a villany kigyullad; félig Jekyll, félig acsarkodó Hyde. Egy pillanatig megmerevedett Walt karjában, s a kép már el is tűnt. Akármi volt: emlék, látomás, elmúlt.

Hosszú gondolkodás és Walttal folytatott megbeszélés után meghívta Johnny szüleit is a lakodalmára. Herb egyedül jött. Sarah a fogadás közben megkérdezte tőle, hogy van Vera.

Herb körülnézett, látta, hogy pillanatnyilag maguk vannak, gyorsan kiitta szódával kevert skót whiskyje maradékát. Öt évet öregedett az elmúlt tizenöt hónap során, gondolta Sarah. Haja megritkult. Elmélyültek arcán a ráncok. Szemüveget is kapott, amitől csak zavartabb lett, s a szelíd lencsék mögött nyugtalan és sebzett volt a tekintete.

– Nincs jól... tényleg nincs jól, Sarah. Az az igazság, hogy odafönn van Vermontban. Egy farmon. Várja a világvégét.

Tessék?

Herb elmondta neki, hogy Vera hat hónappal ezelőtt levelezésbe kezdett egy körülbelül tíztagú csoporttal, akik A Végítélet Amerikai Társaságának nevezik magukat. A Wisconsin állambeli Racine-ben élő Mr. és Mrs. Harry L. Stonkers a vezetőjük. A Stonkers házaspár azt állította, hogy egy repülő csészealj fölvette őket, amikor táborozni voltak. Fölvitték őket a mennyekbe, s az nem az Orion konstellációján túl volt, hanem egy földszerű bolygón, amely a Sarkkör körül kering. Ott, a Paradicsomban tanácskoztak az angyalokkal. Stonkerséket úgy tájékoztatták, hogy a végítélet már nincs messze. Telepatikus erővel ajándékozták meg őket, és visszaküldték őket a földre, hogy szedjenek össze néhány hívőt – mármint a mennybe vivő első ingajárat számára. Így aztán ők tízen összegyűltek, vettek egy farmot St. Johnsburytől északra, és letelepedtek ott, hogy megvárják a nemsokára értük jövő csészealjat.

– Ez eléggé... – kezdte Sarah, azután elhallgatott.

– Tudom – mondta Herb. – Elég nagy őrültségnek tűnik. Kilencezer dollárjukba került nekik az a hely. Nincs ott semmi, csak egy farmház, két acre bozótos földdel. Vera hétszáz dollárral szállt be, minden előteremthető pénzével. Semmi módon nem akadályozhattam meg... nem állt módomban.

– Hallgatott, azután elmosolyodott:

– De ez nem olyan téma, amiről a lakodalmadon kellene beszélgetni, Sarah. Neked meg a vőlegényednek részetek lesz minden jóban. Biztos vagyok benne. Sarah, amennyire csak tudott, visszamosolygott.

– Köszönöm, Herb. Nem fogsz... úgy értem, gondolod, hogy Vera...

– Visszajön? Hát persze. Ha télre nem jön el a világvége, azt hiszem, visszajön.

– Jaj, csak a legjobbakat kívánom neked – karolta át Herbet.

5

A vermonti farmot nem lehetett fűteni, és amikor a csészealj október végére se érkezett meg, Vera hazatért. A csészealj azért nem jött el, mondta, mert ők még mindig nem tökéletesek – még nem égették ki magukból életük alantas, bűnös salakját. De ő maga feldobott volt, és lobogott a lelke. Álmában jelet látott. Talán nem is kerül föl a mennyekbe a csészealjban. Egyre erősebben úgy érezte, ő arra kell, hogy segítsen a fiának, megmutassa neki a helyes utat, majd ha magához tér a transzból.

Herb visszafogadta, úgy szerette, ahogyan csak tudta – s az élet folytatódott. Johnny már két éve volt kómában.

6

Nixont ismét beiktatták. Az amerikai fiúk sorra szállingóztak haza Vietnamból. Walter Hazlett nekiment ügyvédi vizsgájának, s arra kérték, jöjjön újra későbbi időpontban. Sarah Hazlett tovább tanított, amíg Walt a vizsgáira magolt. Azok a diákjai, akik csacsi, ügyefogyott elsősök voltak, amikor ő tanítani kezdett, harmadikosok lettek. Lapos mellű kislányok megbögyösödtek. Kis vakarcsok, akik nemrég még csak tébláboltak az épület körül, most az egyetemi csapatban kosárlabdáztak.

Kitört és véget ért a második arab-izraeli háború. Kitört és véget ért az olajbojkott. Kitörtek és nem értek véget a kínzón magas olajárak. Vera Smith bizonyos lett benne, hogy Krisztus a Déli-sarkon fog visszatérni a földre. Ezt az értesülését egy új röpiratból merítette (tizenhét oldal, ára 4 dollár 50), címe: Isten Tropikus Alvilága. A röpirat-író meglepő föltételezése az volt, hogy a mennyország valójában a lábunk alatt terül el, s a legkönnyebb behatolási pont a Déli-sarkon van. A röpirat egyik fejezetének ez volt a címe: A Déli-sark felfedezőinek pszichikus kalandjai.

Herb fölhívta felesége figyelmét: alig egy éve Vera még abban hitt, hogy a mennyország valahol odakinn van, nagy valószínűséggel az Északi-sarkkör körül köröz. – Én mindenképp szívesebben hinném el azt, mint ezt a hülye déli-sarki halandzsát – mondta az asszonynak. – Elvégre a biblia szerint a mennyország az égben van. Az a tropikus hely ott a talaj alatt állítólag....

– Hagyd abba! – szólt rá az asszony élesen, ajka vékony, fehér vonallá keskenyedett. – Attól, hogy nem értesz valamit, még nem kell gúnyolódnod rajta.

– Nem gúnyolódtam, Vera.

– Isten a tudója, miért gúnyolódik a hitetlen és miért dühöng a pogány – csattant fel Vera. Szemében ott égett az az üres fény. A konyhaasztalnál ültek, Herb egy ócska csőszerelő szerszámmal maga előtt, Vera pedig egy rakás régi National Geographic-kal, a Déli-sarkról szóló képeket és cikkeket keresgélt bennük. Odakinn nyugtalan felhők szálltak nyugatról keletre, s a levelek potyogtak a fákról. Újra október eleje volt, és mindig is október tűnt a legrosszabb hónapnak. Ez volt az a hónap, amikor Vera szemében mind gyakrabban lobbant fel az az üres fény, és maradt ott egyre tovább. És ugyancsak októberben tört föl mindig Herbben az az áruló gondolat, hogy itthagyja mindkettőjüket. Az alighanem becsavarodott feleségét és alvó fiát, aki minden gyakorlati meghatározás szerint alighanem halott már. Most épp forgatta kezében a szerszámot, kinézett az ablakon a nyugtalan égre, és ezt gondolta: Összecsomagolhatnék. Csak behajigálnám a holmimat a vontatóba, és elmennék. Tán Floridába. Nebraskába, Kaliforniába. Egy jó ács mindenütt megél ezen az istenverte világon. Csak föl kellene kelni, és elmenni.

De tudta, hogy nem fog. Épp csak arról volt szó, hogy október az a hónap, amikor neki eszébe jut a szökés, mint ahogy láthatólag ez Vera számára az a hónap, amikor új csatornát fedez föl Jézushoz s gyatra méhében megfogant egyetlen gyermeke végleges megváltásához.

Herb most átnyúlt az asztalon, és megfogta felesége kezét, amely vékony volt és iszonyúan csontos – egy öregasszony keze. Vera meglepetten nézett föl. – Nagyon szeretlek, Vera – mondta Herb.

– Tudom, Herbert. Én is szeretlek.

A férfi a másik kezét is az asszonyéra tette, és körülkulcsolta.

– Vera – szólalt meg.

– Igen? – Oly tiszta volt a tekintete... hirtelen újra vele volt, teljesen vele, s Herb ettől döbbent rá, milyen iszonyúan eltávolodtak egymástól az elmúlt három évben.

– Vera, ha ő sosem ébred föl... Isten óvjon ettől, de ha sosem ébred föl... mi még akkor is megmaradunk egymásnak, ugye? Mármint...

Vera ellökte a férje kezét. Herb két keze, amellyel oly gyöngéden átfogta, most a semmit kulcsolta.

– Ilyet ne mondj soha. Soha többé ki ne mondd, hogy Johnny nem fog fölébredni.

– Csak úgy értettem, hogy mi ketten...

– Természetesen föl fog ébredni – nézett ki az ablakon az asszony a tájra, ahol egyre csak szálltak és szálltak az árnyékok. – Isten így tervezi. Bizony. Azt hiszed, nem tudom? Tudom, higgy nekem. Isten nagy dolgokra tartogatja az én Johnnymat. Hallottam őt a szívemben.

– Igen, Vera – sóhajtotta. – Oké.

Az asszony ujja a National Geographic-ért nyúlt, rátalált, és újra lapozgatni kezdett.

Tudom – mondta gyerekes, csökönyös hangon.

– Oké – felelte halkan.

Vera a magazinjait nézegette. Herb a tenyerébe támasztotta az állát, kinézett a napfénybe-árnyékba, s arra gondolt, milyen hamar megjön a tél az aranyos, csalóka október után. Azt kívánta, hogy Johnny haljon meg. A kezdet kezdetétől szerette a fiút. Látta a csodálkozást parányi arcán, amikor ő csöpp békát hozott gyerekkocsijához, és betette a kis élőlényt a kezébe. Ő tanította Johnnyt halat fogni, korcsolyázni, lőni. Ő virrasztott mellette egész éjjel a szörnyű 1951-es influenzajárvány idején, amikor a kisfiú láza félelmetes magasságba szökött. Arcát tenyerébe rejtve sírt, amikor Johnny kitüntetéssel érettségizett és egyetlen baki nélkül mondta el beszédét emlékezetből. Annyi emléke volt Johnnyról – amint vezetni tanítja, amint a Bolero orrában állnak együtt a fedélzeten, egy Nova Scotiában töltött vakáción, Johnny nyolcéves, kacag és izgul a hajó csavarszerű mozgásán; amint ő segít neki a házi feladatában, segít neki a növényházban, segít neki kiismerni Silva iránytűje csínját-bínját, amikor a fiú cserkész lett. Gomolygott a sok emlék – Johnny volt az, aki összefogta őket, Johnny, aki oly mohón fedezte föl a világot, s az végül oly gazul bánt el vele. És most azt kívánta, hogy Johnny haljon meg, hogy szíve ne verjen tovább, hogy az EEG utolsó, gyönge görbéjének vonala simuljon ki, hogy a fiú lobbanjon el, mint elmerülő kanóc egy viasztálban: haljon meg, és engedje szabadon őket.

7

A villámhárító-árus 1973 júliusában, egy tűző nyári nap kora délutánján érkezett a Cathy-féle út menti csárdához; valahol, talán nem is olyan messze, viharok várakoztak, hogy újraszülessenek a nyár felfelé szálló hőhullámának meleg, emelő áramaiban.

Nagy szomjú ember volt, s azért állt meg a Cathy csárdánál, hogy néhány sörrel enyhítse, nem azért, hogy üzletet kössön. De régi szokása kényszeréből fölpillantott az alacsony, tanyaszerű épület tetejére, s a vakító, kékesszürke ég előterében látott töretlen vonal arra késztette, hogy hátranyúljon a teli bőrtáskáért, amelyben az árumintáit hordta.

Odabenn a Cathy csárdában sötét volt, hűvös, és a falon lévő színes tévé letompított mormogásától eltekintve csönd. Csak néhány törzsvendég üldögélt, s a bárpult mögött a tulajdonos; fél szemével, akárcsak a vendégei, a „Mi újság a világban” műsorán.

A villámhárító-árus letelepedett egy bárszékre, árumintatáskáját a balján lévő székre rakta. A tulaj odajött:

– Üdv, barátom. Mit óhajt?

– Egy Budweissert – felelte a villámhárítóügynök. – És töltsön egyet magának is, ha kedve tartja.

– Nekem mindig kedvem tartja – mondta a tulaj. Két sörrel tért vissza, elvette az ügynök dollárját, s három tízcentest hagyott a bárpulton. – Bruce Carrick – mutatkozott be, és a kezét nyújtotta.

A villámhárító-ügynök kezet fogott vele. – Dohay a nevem, Andrew Dohay. – Kiitta a söre felét.

– Örülök, hogy megismerhettem – mondta Carrick. Elment, hogy egy markáns arcú nőnek újabb Tequila Sunrise-t készítsen, majd visszatért Dohay-hoz. – Nem idevalósi?

– Nem – ismerte be Dohay. – Ügynök vagyok. – Körülpillantott. – Mindig ekkora nyugalom van itt?

– Nem. Hétvégeken megugrik, és hétközben is szépen megy. Megkeressük a dohányunkat, ha megkeressük. Nem halok éhen, de Cadillacem sincs. – Dohay poharára mutatott:

– Telitöltsem?

– És a magáét is, Mr. Carrick.

Bruce nevetett:

– Biztosan el akar adni nekem valamit.

Amikor Carrick visszatért a sörökkel, a villámhárító-árus így szólt:

– Azért jöttem, hogy a port leöblítsem, nem azért, hogy eladjak. De most, hogy említi... – Gyakorlott mozdulattal a bárpultra csapta árumintatáskáját. Csörömpölt a tartalma.

– No, itt is van – nevetett Carrick.

Két délutáni törzsvendég, egy sűrűn szemölcsös öregfiú s egy fiatalabb szürke munkaruhában odacsámborgott, hogy lássa, mit árul Dohay. A markáns arcú nő tovább nézte a „Mi újság a világban”-t.

Dohay három rudat vett elő, egy hosszút, fémgolyóval a csúcsán, egy rövidebbet és egyet porcelánszigeteléssel.

– Mi a fene... – szólt Carrick.

– Villámhárítók – mondta az öreg harcos, és vihogott. – Meg akarja menteni Isten haragjától ezt a kricsmit, Brucie. Csak hallgass rá.

Újra nevetett, s a szürke munkaruhás is vele. Carrick arca elsötétült, s a villámhárító-ügynök tudta, ha lett volna is esélye rá, hogy üzletet köt, az most elszállt. Jó ügynök volt, épp elég jó ahhoz, hogy fölismerje, hogy néha összejön a közönségnek és körülményeknek ez a bizarr kombinációja, és a vásárlás minden esélyét tönkreteszi, még mielőtt ő egyáltalán bevetné magát. Filozofikusan fogta föl a dolgot, és mégiscsak belement a játékba, főleg a szokás hatalmából:

– Amint a kocsimból kiszálltam, véletlenül észrevettem, hogy ez a szép létesítmény nincs villámhárítóval fölszerelve, valamint azt, hogy fából épült. Mármost igen alacsony áron, s ha óhajtja, könnyű hitelfeltételekkel garantálhatom, hogy...

– Ide minden délután becsap a ménkű – vigyorgott a szürke munkaruhás férfi. Az öreg harcos vihogott.

– Ne vegye rossz néven, uram – szólt Carrick –, de látja ezt? – Egy hosszú, aranyszín szögre mutatott, amely kis falapon állt a tévékészülék mellett, a palackok csillogó sorától nem messze. A tűre seregnyi papírlap volt fölszúrva. – Ez itt mind csupa számla. E hó tizenötödikéig ki kell fizetni őket. Ezt mind piros tintával írták. És látja azt is, hányan isznak itt most? Óvatosnak kell lennem. Nekem...

– Ugyanezt mondom én is – vágott a szavába szívélyesen Dohay. – Óvatosnak kell lennie. És három vagy négy villámhárító megvétele óvatos lépés. Magának jövedelmező vállalkozása van. Azt akarja, hogy egy szép nyári napon eltörölje a föld színéről egy villámcsapás?

– Ez azt se bánná – mondta az öreg harcos. – Szépen fölvenné a biztosítótól a pénzt, és lemenne Floridába. Nem-e, Brucie?

Carrick undorral nézett az öregemberre.

– Hát akkor beszéljünk a biztosításról – vetette közbe a villámhárító-ügynök. A szürke munkaruhást nem érdekelte már a dolog, és elódalgott. – A maga tűzbiztosítási díja lecsökken...

– A biztosításaim mind egybe vannak kapcsolva – mondta Carrick egykedvűen. – Nézze, egyszerűen nem engedhetem meg magamnak ezt a kiadást. Sajnálom. Ha esetleg jövőre...

– Hogyne, persze, jövőre – adta föl a villámhárító-ügynök. – Talán. – Egyik se hiszi el, hogy őbelé is csaphat a ménkű, amíg bele nem csap. Egy ilyen pasassal, mint ez a Carrick, képtelenség megértetni, hogy ez a biztosítás legolcsóbb formája. De Dohay filozofikus alkat volt. Elvégre az igazat mondta akkor, amikor azt mondta: azért jött be, hogy az út porát leöblítse.

Hogy ezt bebizonyítsa, s azt is, nincs harag, rendelt még egy sört. De ezúttal nem rendelt mellé másikat Carricknek is.

Az öreg harcos fölkapaszkodott a mellette lévő bárszékre.

– Úgy tíz éve egy komát leütött a villám a golfpályán – mondta. – Úgy kinyírta, mint a huzat. De hát az ember nem hordhat villámhárítót a feje búbján, igazam van? – Vihogott, s állott sörszagú lehelet csapott Dohay arcába. Dohay kötelességtudón mosolygott. – A zsebében összeolvadt az aprópénz. Így hallottam. Csuda dolog a mennykő. Az bizony. Egyszer, emlékszem...

Csuda dolog, gondolta Dohay, míg az öregember szavait szépen eleresztette a füle mellett, csak ösztönösen bólogatott a megfelelő helyeken. Csuda dolog bizony, mert nem érdekli, kibe-mibe csap bele. És mikor.

Kiitta a sörét, és kiment, vitte magával az Isten haragja elleni biztosítással teli táskáját – talán az egyetlen ilyen találmányt. A hőség úgy sújtott le rá, akár a kalapácsütés, mégis megállt egy pillanatra a csaknem üres parkolóban, fölnézett a tetőnyereg megtöretlen vonalára. 19 dollár 95, de legfeljebb 29 dollár 95, és ennek az embernek nincs szíve ennyit kiadni. Az első évben egy hetvenest takarítana meg a kombinált biztosítási kötvényén, és nincs szíve megvenni – s az ember nem térítheti észre, amikor ezek a bohócok körülállják és ugratják.

Lehet, hogy egyszer még megbánja.

A villámhárító-árus beszállt a Buickjába, bekapcsolta a klímaberendezést, és elhajtott nyugat felé, Concord irányába, árumintatáskája mellette hevert az ülésen; robogott előre, kavarjon bármilyen vihart mögötte a szél.

8

Walt Hazlett 1974 elején letette ügyvédi vizsgáit. Sarahval partyt adtak Walt barátainak, Sarah barátainak és közös barátaiknak – összesen több mint negyven vendégnek. Folyt a sör, akár a víz, s mikor elmentek, Walter kijelentette, egetverő szerencséjük van, ha nem lakoltatják ki őket. Walt hajnali háromkor kikísérte az utolsó vendégeket, s mikor visszajött a kapuból, Saraht a hálószobában találta, nem volt rajta más, csak a cipője meg a gyémánt fülbevalója, amelyet férje – részletre – vett neki a születésnapjára. Kétszer is szeretkeztek, s aztán mámoros álomba merültek, csaknem dél volt, mire bénult másnapossággal fölébredtek. Sarah hat hét múlva észrevette, hogy terhes. Soha egyiküknek se volt kétsége, hogy a fogamzás akkor, a party utáni éjszakán történt.

Washingtonban Richard Nixon különféle magnószalagok hurkaiba gabalyodva lassan a sarokba szorult. Georgiában egy földimogyoró-farmer, egykori tengerésztiszt és jelenlegi kormányzó, bizonyos James Earl Carter arról kezdett beszélgetni néhány jóbarátjával, hogy megpályázza azt a helyet, amely Richard Nixon távozásával hamarosan megürül.

A kelet-maine-i kórház 619-es szobájában Johnny Smith még mindig aludt. Magzatalakot kezdett fölvenni.

Dr. Strawns, az az orvos, aki annak idején Herbbel, Verával és Sarahval beszélt a tanácsteremben a balesetet követő napon, 1973 végén megégett és meghalt. Karácsony másnapján fölgyulladt a háza. A bangori tűzoltók szerint a tüzet egy hibás karácsonyfadísz okozta. Johnny esete iránt két új orvos érdeklődött, Weizak és Brown.

Négy nappal Nixon lemondása előtt Herb Smith, aki Grayben épített egy házat, beleesett az alapozógödörbe, egy targoncának zuhant, és eltörte a lábát. A csont csak lassan forradt, és soha többé nem jött igazán rendbe. Bicegett, esős napokon bottal járt. Vera imádkozott érte, és ragaszkodott hozzá, hogy férje esténként, lefekvés előtt borogassa körül lábát azzal a kendővel, amelyet maga az Alabama állambeli Bessemer tiszteletese, Freddy Coltsmore áldott meg személyesen. Az Áldott Coltsmore Kendő – így nevezte el Herb – harmincöt dollárba került. Nem vette észre, hogy bármit is használt volna.

Október közepén, nem sokkal azután, hogy Gerald Ford megkegyelmezett a volt elnöknek, Vera szentül hitte, hogy ismét vége lesz a világnak. Herb az utolsó percben tudta meg, mire készül: az asszony megállapodott, hogy maradék kis pénzüket, amit Johnny balesete óta gyűjtöttek újra össze, odaadja a Világvége Amerikai Társulatnak. Azon volt, hogy eladja a házukat, s már megállapodott a Jószolgálattal, hogy két napon belül bútorszállító kocsit küldenek a holmikért. Herb akkor értesült a dologról, amikor az ingatlanügynök fölhívta, és megkérdezte, eljöhet-e a reménybeli vevő aznap délután megnézni a házat.

Most fordult elő első ízben, hogy őszintén dühbe gurult.

– Mégis, hogy képzeled, mit művelsz, az isten szerelmére? – tombolt, miután kihúzta az asszonyból ezt a legutóbbi, hihetetlen történetet. A nappaliban voltak. Herb épp most tette le a telefont, miután megmondta a Jószolgálatnak, eszükbe se jusson többé a bútorszállító kocsi. Odakinn monoton szürkén hullott az eső.

– Ne gyalázd a Teremtő nevét, Herbert. Ne...

– Elhallgass! Elhallgass! Elegem van már ezekből a marhaságokból!

Verának a döbbenettől elakadt a lélegzete.

Herb odabicegett hozzá, botja ellenpontozva dübörgött a padlón. Az asszony kicsit hátrarándult a székben, s aztán olyan mártírtekintettel nézett fel rá, hogy attól Herbnek kedve támadt volna – Isten bocsássa meg – fejbe csapni az átkozott botjával.

– Még nem tartasz ott, hogy ne tudnád, mit művelsz – mondta. – Nincs efféle mentséged. A hátam mögött susmusolsz, Vera. Neked...

– Nem! Ez hazugság! Én semmi effélét...

De igen! – ordította. – Hát ide figyelj, Vera. Ez az, ahol meghúzom a határt. Annyit imádkozol, amennyit akarsz. Az imádkozás ingyen van. Írhatsz annyi levelet, amennyit akarsz, a bélyeg még mindig csak tizenhárom cent. Ha meg akarsz mártózni az összes ócska, mocskos hazugságban, amit ezek a Jézus-mitugrászok hirdetnek, ha továbbra is be akarsz szállni az összes képzelgésbe és önáltatásba, ám tegyed. De én nem vagyok benne. Jegyezd meg magadnak. Megértettél?

– Miatyánk-ki-vagy-amennyekben-szenteltessék-meg-a-te-neved...

Megértettél?

Te őrültnek tartasz! – kiáltotta az asszony, arca iszonyú módon rándult-fonnyadt össze. A vereség és a kijózanodás könnyei torz bőgéssel törtek ki belőle.

– Nem – mondta halkabban a férje. – Még nem. De talán itt az ideje, hogy őszintén beszéljek. Vera, az az igazság, hogy azt hiszem, meg fogsz őrülni, ha nem mászol ki ebből, és nem nézel szembe a valósággal.

– Majd meglátod – szipogta az asszony. – Majd meglátod. Isten közeleg, de még várakozik.

– Vedd tudomásul, hogy várakozás közben nem kapja meg a bútorainkat – szólt komoran Herb. – Ezt jobb, ha tisztázzuk.

– Világvége közeleg! – hajtogatta az asszony. – Közel a végítélet órája.

– Igen? Erre befizetek, Vera.

Odakinn szakadatlanul esett az eső. Ez volt az az év, amelyben Herb ötvenkét éves lett, Vera ötvenegy, Sarah Hazlett pedig huszonhét.

Johnny négy éve volt kómában.

9

A kisbaba Mindenszentek éjszakáján érkezett meg. Sarah kilenc órán át vajúdott. Hiába nyugtatták. Amikor kellett, kicsit kábították, s önkívülete néhány pillanatában úgy hitte, ugyanabban a kórházban fekszik, ahol Johnny, s újra meg újra a nevét kiáltotta. Utólag alig emlékezett vissza erre, Walt-nak pedig semmiképp se mondta volna el. Úgy hitte, álmodta csak.

Kisfia lett. Dennis Edward Hazlettnek nevezték el.

Anya és fia három napra rá hazament, és Sarah a Hálaadás-ünnepi szünidő után tovább tanított. Walt remek állást kapott egy bangori ügyvédi cégnél, és úgy tervezték, hogy, ha minden jól megy, Sarah 1975 júniusától nem tanít többé. Nem volt biztos benne, csakugyan szívesen hagyja-e abba. Megkedvelte a tanítást.

10

1975 újév napján a Maine állambeli Otisfieldben két kisfiú, Charlie Norton és Norm Lawson hócsatázott Nortonék hátsó udvarán. Charlie nyolcéves volt, Norm kilenc. Borús és nyirkos volt az idő.

Norm érezte, hogy végéhez közeleg a csata – már itt volt az ebédidő –, és üldözőbe vette Charlie-t, hólabda-zárótüzet zúdított rá. Charlie kezdetben kacagva hátrált, azután sarkon fordult, és futott, átugrotta az alacsony kőkerítést, amely Nortonék hátsó udvarát az erdőtől elválasztotta. Futás közben Norm hátulról eltalálta egy jókora golyóval a csuklyáját.

Ekkor Charlie eltűnt a szeme elől.

Norm átugrott a kerítésen, megállt ott egy pillanatig, nézett a havas erdőbe, és a nyírfákról, fenyőkről és lucfenyőkről lecsöpögő olvadt hó neszét hallgatta.

– Gyere vissza, te hülye! – kiáltotta Norm, és néhány magas, hurukkoló hangot hallatott.

Charlie nem bújt elő a csalogatásra. Most nem látszott, de az ösvény meredeken lejtett a patak felé. Norm újra hurukkolt, és egyik lábáról a másikra állt. Ez Charlie erdeje, nem az övé. Charlie területe. Norm szerette a jófajta hócsatát, ha ő győz, de ha Charlie rohamra készen, fél tucat készenlétbe helyezett jó kemény hógolyóval hasal odalenn, akkor nem volt nagy kedve lemenni.

Mégis tett néhány lépést lefelé az ösvényen, s ekkor lázas sikoltást hallott.

Úgy megdermedt, mint a hó a zöld gumicsizmája alatt. Kezéből kihullott s a földre pottyant a két tartalék hógolyó. A sikoltás újra hallatszott, de már olyan vékonyán, hogy hallani is alig lehetett.

Ugyan-ugyan, biztosan beleesett a patakba, gondolta Norm, s ettől megszűnt benne a félelem okozta bénultság. Végigfutott az ösvényen, csúszva-bújva, egyszer hasra is esett. Szíve a fülében vert. Képzeletben már látta magát, amint kihalássza Charlie-t a patakból, épp mielőtt még harmadszor is alámerül, s majd hősként jegyzik föl a Fiúk Könyvében.

A lejtőn lefelé vivő ösvény egyszer csak elkanyarodott, s Norm csak a kanyar után látta, hogy Charlie mégse esett bele a Strimmer patakba. Ott állt, az ösvény végében az olvadó hóra bámult. Csuklyája hátracsúszott, arca pedig majdnem olyan fehér volt, mint maga a hó. Amint Norm közeledett, újabb rémítő vad sikolyt eresztett meg.

– Mi az? – kérdezte a közeledő Norm. – Mi a baj, Charlie?

Charlie feléje fordult, kitágult szemmel, levegőért kapkodó szájjal. Szólni próbált, de száján csak két artikulálatlan morranás és ezüstös nyálfolyam jött ki. A hóra mutatott.

Norm közelebb jött. Hirtelen kiszaladt a lábából minden erő, és lehuppant. Forgott körülötte a világ.

Az olvadó hóból két farmernadrágos láb nyúlt ki. Egyik lábfején tornacipő, a másik azonban csupasz volt és védtelen. Egy kar is kiállt a hóból, mintha megmentésért könyörgött volna, hiába. A test többi részét még irgalmasan elfödte a hó.

Charlie és Norm egy tizenhét éves lány, Carol Dunbarger holttestét fedezte föl, a Castle Rock-i fojtogató negyedik áldozatát.

Csaknem két év telt el azóta, hogy utoljára ölt, és Castle Rock lakosai (a Strimmer patak volt a Castle Rock városa és Otisfield közti déli határ) már kezdtek megnyugodni, azt hitték, elmúlt a lidércnyomás.

Nem múlt el.

  Hatodik fejezet

1

Tizenegy nappal a Dunbarger lány holttestének felfedezése után dermesztő hóvihar tört New Englandre. A kelet-maine-i kórház hatodik emeletén ennek következtében minden megkésett egy kicsit. A személyzet egy részének gondot okozott, hogy bejusson munkahelyére, s akiknek sikerült, csak nagy hajszával jutottak egyenesbe.

Elmúlt már kilenc óra, amikor az egyik segédápolónő, a fiatal Allison Conover behozta Mr. Starretnek a könnyű reggelit. Mr. Starret szívrohamból lábadozott, és a „tizenhat napos büntetését töltötte” az intenzív osztályon – infarktus után tizenhat napig fektetik a beteget. Mr. Starret szépen gyógyult. A 619-es szobában feküdt, és négyszemközt bevallotta feleségének: leginkább az serkenti gyógyulásra, hogy el akar már kerülni innen, a szoba másik ágyában fekvő élőhalott mellől. A szerencsétlen ipse lélegeztetőgépének állandó sziszegésétől alig tud aludni, mesélte az asszonynak. Egy idő után az ember már nem is tudja, hogy azt akarja-e, sziszegjen tovább a gép – vagy hallgasson el. Mármint végérvényesen.

Amikor Allison bejött, szólt a tévé. Mr. Starret a távkapcsolóval a kezében ült az ágyban. A „Mai nap” épp véget ért, és Mr. Starret még nem döntötte el, elzárja-e az utána jövő „Udvarom” című rajzfilmet. Ha elzárja, akkor csak Johnny lélegeztetőgépének zaját hallgathatja.

– Már azt hittem, be se jön ma – mondta Mr. Starret, míg mérsékelt örömmel nézte a narancsléből, joghurtból és zabpehelyből álló reggelijét a tálcán. Amire valójában kedve lett volna, az két csupa koleszterin tojás, könnyen átsütve forró vajon, öt szelet, nem túl ropogósra sült szalonnával. Arra a kosztra, amely voltaképp idejuttatta. Legalábbis ezt állította az orvos – az a marha.

– Alig lehet közlekedni – felelte kurtán Allison. Eddig már hat beteg mondta neki ma, hogy azt hitték, be se jön, s ő kezdte unni a szöveget. Allison kedves lány volt, de ma áldozatnak érezte magát.

– Ó, bocsánat – szólt Mr. Starret alázatosan. – Elég csúszósak az utak, mi?

– Bizony azok – enyhült meg kissé Allison. – Ha nem a férjem négykerék-meghajtásos kocsijával jövök, sose érek ide.

Mr. Starret megnyomta a villanymotor gombját, amely úgy állította be az ágyát, hogy kényelmesen reggelizhessen. A motor kicsi volt, de zajos. A tévé is elég hangosan szólt. Mr. Starret kissé süket volt, és, mint feleségének szokta mondani, a szomszéd ágyban fekvő pasi sose panaszkodik a hangerő miatt. Azt se kéri soha, hadd lássa, mit adnak más csatornákon. Sejtette, az efféle tréfák elég ízetlenek, de ha az embernek szívinfarktusa volt és egy intenzív kórteremben együtt lakik egy élőhalottal, akkor vagy rákap némi feketehumorra, vagy belebolondul.

Allison megemelte kissé a hangját, hogy túlkiáltsa a nyikorgó motort és a tévét, miközben elhelyezte a tálcát:

– Az út teli volt kisodródott kocsikkal.

A másik ágyban John Smith halkan megszólalt:

– Az egészet a tizenkilencesre. Döntse el. A barátnőm rosszul érzi magát.

– Tudja-e, ez a joghurt nem is olyan rossz – mondta Mr. Starret. Utálta a joghurtot, de nem akart magára maradni, amíg nem feltétlenül szükséges. Mihelyt magára maradt, folyton a pulzusát fogta. – Kicsit olyan az íze, mint a...

– Maga is hallott valamit? – nézett körül kételkedőn Allison.

Mr. Starret elengedte az ágya szélén lévő irányítógombot, s a villanymotor nyikorgása elhallgatott. A tévében Bikkfa Bunkó épp rálőtt Vakarcs Willire, de elvétette.

– Semmit, csak a tévét – felelte Mr. Starret. – Miről maradtam le?

– Azt hiszem, semmiről. Nyilván a szél fúj be az ablak mentén. – Érezte, hogy rátör a stressz okozta fejfájás – túl sok ma a tennivaló, és túl kevesen vannak hozzá, megdörgölte a halántékát, mintha el akarná űzni a fájdalmat, mielőtt befészkelné magát.

Kifelé menet megállt, és letekintett egy pillanatra a szomszédos ágyban fekvő férfira. Nem változott meg valamiképp? Mintha megváltoztatta volna a testhelyzetét? Nyilván nem.

Allison kiment a szobából, végigment a folyosón, maga előtt tolta a gurulós reggeliszekrényt. Pontosan olyan rémes lett ez a délelőtt, mint ahogy sejtette, minden a feje tetején állt, és délre már teljesen kikészült. Érthető, hogy megfeledkezett arról, amit hallani vélt reggel a 619-es szobában.

A következő napokban Allison azon kapta magát, hogy mind gyakrabban pillant oda Smithre, s márciusra csaknem bizonyos lett abban, hogy a beteg kiegyenesedett valamelyest – mintha változtatott volna azon a testhelyzeten, amelyet az orvosok magzati tartásnak neveznek. Nem nagyon, csak egy kicsit. Gondolt is rá, megemlíti valakinek, de a végén nem szólt. Elvégre ő csak segédápolónő, alig valamivel több egy konyhalánynál.

Igazán nem őrá tartozik.

2

Úgy hitte, álmodik.

Sötét, komor helyen volt – valamiféle folyosóban. A mennyezet magasabban volt, semhogy láthatta volna. Beleveszett a sötétségbe. Sötét krómacélból voltak a falak. Amint haladt fölfelé, szétnyíltak. Egyedül volt, de a messzi távolból egy hang szállt föl lebegve hozzá. A hang ismerősen csengett, ezeket a szavakat mondták már neki valahol máshol, valamikor máskor. Megrémítette ez a hang. Nyöszörgő volt és elhaló, ide-oda visszhangzott a sötét krómacél falak között, akárcsak az a csapdába esett madár, amelyre gyerekkorából emlékezett.

A madár beröpült az apja szerszámkamrájába, s képtelen volt visszatalálni a szabadba. Vakrémületében összevissza csapkodott, kétségbeesett riadalommal csipogott, neki-nekiütődött a falnak, míg a végén halálra sebezte magát. Ennek a hangnak is volt valami baljós színezete, akárcsak annak a réges-régi madárcsiripelésnek. Ez se fog soha kiszabadulni innen.

– Az ember egy életen át tervez, és megteszi, amit csak tehet – nyöszörögte az a kísérteties hang. – Az ember csak a legjobbat akarja, semmi mást, a srác meg hazajön seggig érő hajjal, és azt mondja, az Egyesült Államok elnöke egy disznó. Egy disznó! A rabló életbe, én nem...

Vigyázzon, akarta mondani neki. Figyelmeztetni akarta azt a hangot, de nem tudott szólni. Vigyázzon – mire? Nem tudta. Azt se tudta biztosan, ki ő maga, bár az volt a halvány gyanúja, hogy valaha tanító volt, vagy prédikátor.

Jéééézusom! – ordította a távoli hang. Elhaló hang, baljós, elfulladó. – Jééééz...

Azután csend. A visszhangok elhallgattak. Majd egy kis idő múlva újra kezdődnek. Így azután lassacskán – nem tudta, milyen sokáig, az időnek nem volt se jelentősége, se fontossága ezen a helyen – tapogatózva elindult a folyosón, visszakiáltott (vagy talán csak gondolatban kiáltott), talán azt remélte, hogy a hang tulajdonosával együtt ketten kijutnak majd innen, talán csak azt, hogy vigaszt nyújt, és viszonzásul kap is.

De a hang egyre távolodott, tompult és halványodott

(messzi csöpp)

míg nem volt már más, csak egy visszhang visszhangja. Azután eltűnt. Ő magára maradt, mendegélt az árnyékok komor és elhagyatott csarnokaban. És mindinkább úgy vélte, hogy ez nem illúzió, vagy látomás, vagy álom – legalábbis nem a mindennapi fajta. Mintha pokoltornácra ért volna, az élők és a holtak országa közötti rejtelmes alagútba. De melyik irányba halad?

Előbukkant benne egy s más. Zavaró dolgok. Kísértetként vele tartottak útján, beestek, oldalról, elölről, a háta mögül, szörnyű gyűrűbe fogták – háromszoros kört vontak köré, szent borzongással érintették meg a szemét. Így volt-e? Csaknem látta is őket. A suttogó hangok mind engesztelőek voltak. Egy kerék forgott-forgott az éjszakában, a Jövőkerék, vörös és fekete, élet és halál, lassulóban. Mire tette föl a pénzét? Nem tudta fölidézni, pedig emlékeznie kellene, mert a létezése volt a tét. Kifelé vagy befelé? Döntenie kellett. A szerelmese rosszul érzi magát. Haza kell vinnie.

Később mintha világosodott volna a folyosó. Eleinte azt hitte, képzelet csupán, valamiféle álom az álomban, ha ez lehetséges, de meghatározatlan idő elteltével a fényesség sokkal szembeszökőbb volt, semhogy illúzió legyen. Az egész folyosóélmény veszített álomszerűségéből. A falak visszahúzódtak, végül már alig látta őket, a komor sötét szín szomorú és ködös szürkére változott, egy meleg és borús márciusi alkony színére. Mintha nem is folyosón lenne már, hanem egy szobában – majdnem szobában, a legvékonyabb hártya választotta el tőle, valamiféle magzatburok, akár a megszületésére várakozó gyermeket. Most már más hangokat is hallott, nem visszhangos, hanem tompa és puffanó hangokat, mintha névtelen istenek beszélgettek volna elfeledett nyelven. Ezek a hangok apránként kitisztultak, míg csaknem ki tudta bogozni, mit is mondanak.

Időnként kinyitogatta a szemét (vagy legalábbis azt hitte, hogy kinyitogatja), és meg is látta a hangok tulajdonosait: világos, fénylő, kísérteties alakok, kezdetben arc nélkül, néha áthaladtak a szobán, néha őfölé hajoltak. Az eszébe se jutott, hogy szóljon hozzájuk, legalábbis kezdetben nem. Úgy képzelgett, hogy ez valamiféle élet utáni lét, és ezek a fénylő alakok: angyalok.

Az arcok, akárcsak a hangok, az idővel világosodtak. Egyszer az anyját látta, behajol látóterébe, és lassan valami teljesen értelmetlent mennydörög az ő felfelé fordított arcába. Máskor az apja volt ott. Dave Pelsen az iskolából. Egy nővért ismert meg; úgy vélte, Mary a neve, vagy alighanem Marie. Arcok, hangok; közelítenek, formát öltenek.

Valami más szűrődött be: az az érzés, hogy ő maga megváltozott. Ez az érzés nem volt kedvére való. Nem bízott benne. Mintha, bármi légyen is a változás, nem jelenthetne jót. Mintha bánatot és nehézséget jelentene. Valaha bement a sötétségbe mindennel, s most, úgy érezte, a semmivel jön ki belőle – csupán valami titkos furcsaság maradt vele.

Az álom véget ért. Bármi volt is ez az álom, véget ért. A szoba most nagyon valóságos lett, nagyon közeli. Hangok, arcok...

Be fog kerülni ebbe a szobába. És hirtelen ráérzett, mit is szeretne: megfordulni, és futni – visszatérni abba a folyosóba, mindörökre. A sötét folyosó nem volt jó, de jobb, mint ez az új keletű szomorúság és fenyegető elveszettség.

Megfordult, és maga mögé nézett, és igen, csakugyan ott volt az a hely, ahol a szoba falai sötét krómmá változtak, sarok az egyik szék mögött, a szobában járkáló fényes valakik nem is tudtak róla, a szoba alagútban folytatódott, amely átvezetett – így gyanította – az öröklétbe. Oda, ahová az a másik hang megtért, a hang...

A taxisofőr hangja.

Igen. Most megvilágosodott az emlék. A taxizás, a sofőr, amint a fia hosszú haján siránkozik, azon siránkozik, hogy a fia disznónak tartja Nixont.

Azután a fényszórók nyomultak be a folyosóra, egy-egy fényszórópár a záróvonal mindkét oldalán. Az ütközés. Semmi fájdalom, csak annak tudata, hogy combja olyan erősen vágódott oda a taxiórához, hogy az kiszakadt a keretéből. Hideg nyirkosságot érzett, azután a sötét folyosót, és most ezt.

Válassz, suttogta valami a bensejében. Válassz, vagy ezek választanak helyetted, kitépnek erről a helyről, bármi is ez és bárhol van is, ahogy az orvosok tépik ki császármetszésnél a gyereket az anyaméhből.

És ekkor Sarah arca jelent meg – a lány nyilván valahol idekinn volt, bár eddig nem jelent meg a fölébe hajoló fényes arcok közt. Nyilván itt van valahol, aggódik és fél. Most csaknem az övé. Érezte. Meg fogja kérni a kezét.

Visszatért a nyugtalanság, erősebben, mint eddig, s ezúttal minden Sarahval függött össze. A lány utáni vágya heves volt – és döntött. Hátat fordított a sötét helynek, és amikor később visszapillantott oda, az már el is tűnt; a szék mellett nem volt más, csak a szoba sima fehér fala, a szobáé, amelyben feküdt. Nemsokára megsejtette, hol is lehet ez a szoba – kórterem ez, hát persze. A sötét folyosó álombéli emlékké fakult, soha nem merült egészen feledésbe. De fontosabb, közvetlenebb volt az a tény, hogy őt John Smithnek hivják, van egy Sarah Bracknell nevű szerelme, s hogy őt, Johnt szörnyű autóbaleset érte. Gyanította: nagy szerencséje volt, hogy életben maradt, s csak reménykedhetett, hogy porhüvelye megvan még, és működik is. Lehet, hogy a Cleaves Mills-i Közkórházban van, de úgy sejtette, valószínűbb, hogy a Kelet-maine-i Egészségügyi Központban. Abból, ahogyan érezte magát, úgy sejtette, alighanem jó ideje itt van már – lehet, hogy egy hétig vagy tíz napig is eszméletlen volt. Ideje újra elindulni.

Ideje újra elindulni. Ez volt az a gondolat Johnny agyában, amelynél a dolgok végül visszamenőleg összeálltak, s ekkor kinyitotta a szemét.

1975. május 17-e volt. Mr. Starret akkor már régen hazament, szigorú utasításokkal, miszerint gyalogoljon naponta két mérföldet, és hozza rendbe magas koleszterinszintjét. A szobában, szemközt vele egy öregember vívta a tizenötödik menetét a nehézsúly örökös bajnokával, a rákkal. Morfiumos álmát aludta, a szobában rajta kívül senki. Délután negyed négy volt. A tévéképernyő fáradtzölden sötétlett.

– Itt vagyok – recsegte Johnny Smith az üres szobának. Megdöbbent, milyen gyönge a hangja. A kórteremben nem volt naptár. Így hát semmi módon nem tudhatta, hogy négy és fél éven át volt távol.

3

A nővér úgy negyven perc múlva jött be. Odament a másik ágyban fekvő öregemberhez, kicserélte intravénásan adott táplálékát, bement a fürdőszobába, s egy kék műanyag kannával jött ki onnan. Meglocsolta az öregember virágait. Hat-nyolc csokor is volt ott, s a gyógyulást kívánó üdvözlőkártyák tömege hevert elöl az asztalkáján és az ablakpárkányon. Johnny nézte, amint az ápolónő elvégzi az ismerős házimunkát, még nem érezte sürgősnek, hogy újra kipróbálja a hangját.

A nővér visszavitte a kannát, és odajött Johnny ágyához. Meg fogja fordítani a párnáimat, gondolta. Tekintetük egy pillanatra találkozott, de a nőé nem változott. Nem tudja, hogy ébren vagyok. A szemem eddig is nyitva volt. Ez nem jelent semmit neki.

A nővér Johnny tarkójához ért. Hűvös és kellemes volt a keze, és Johnny tudta, hogy ennek a nőnek három gyereke van, és hogy a legkisebbik a július negyediki ünnepen fél szemére csaknem teljesen megvakult. Durranólövedékes baleset érte. A kisfiút Marknak hívják.

Az ápolónő megemelte Johnny fejét, megfordította a párnáját, és visszahelyezte. Meg akart fordulni, kezével lesimította nejlon egyenruháját a csípőjén, s ekkor értetlenül visszafordult. Valószínűleg megkésetten jutott el a tudatához, hogy valami új volt a férfi tekintetében. Valami, ami eddig nem volt ott.

Elgondolkodón bámult rá, újra el akart fordulni, ő pedig megszólalt:

– Hello, Marie.

A nő megdermedt, s Johnny meghallotta a csontos kattanást, fogai hirtelen, erős összekoccanását. Kezét mellkasára nyomta, közvetlenül melle domborulata fölé. Kis aranykereszt lógott ott.

– Uramisten – mondta. – Maga fölébredt. Épp arra gondoltam, hogy másként néz. Honnan tudta a nevem?

– Biztosan hallottam. – Nehezére esett a beszéd, iszonyúan. Nyelve lomha fogaskerék volt, úgy látszik, nem olajozta nyál.

A nővér bólintott:

– Már egy ideje ébredezik. Legjobb lesz, ha megyek a nővérpulthoz, és átszólok dr. Brownnak és dr. Weizaknak. Nyilván tudni akarnak róla, hogy maga visszatért közénk. – De álldogált még egy pillanatig, őszinte ámulattal nézte, ez nyugtalanította Johnnyt.

– Harmadik szemem nőtt? – kérdezte.

A nő idegesen nevetgélt:

– Nem... ugyan már. Bocsásson meg.

Johnny szeme a maga ablakpárkányára tévedt, az elébe tolt asztalára. Fakó fokföldi ibolya állt a párkányon, és Jézus Krisztus képe – az a fajta Jézus-kép, amit anyja kedvelt, olyan kinézetű Krisztus, mint aki kész harcba szállni a New York Yankees győzelméért vagy valami más, hasonló tiszta és sportos ügyért. De a kép – sárgult volt. Sárga, és a sarkai kezdtek fölkunkorodni. Hirtelen ijedelem borult rá, akár egy fullasztó takaró.

– Nővérke! – kiáltotta. – Nővérke!

Az megfordult az ajtóban.

– Hol vannak a gyógyulást kívánó kártyáim? – Hirtelen nehezére esett a lélegzés. – Az a másik illető kapott... nekem senki se küldött?

Marie elmosolyodott, de erőltetetten. Mint aki titkol valamit. Johnny hirtelen azt akarta, hogy jöjjön oda az ágyához. Ha megérinthetné a nővért, tudná, mit titkol.

– Hívatom az orvost – mondta a nővér, és mielőtt ő még bármit is mondhatott volna, kiment. Johnny zavartan és félve a fokföldi ibolyára nézett, Jézus fakuló képére. Hamarosan újra álomba merült.

4

– Igazán ébren volt – mondta Marie Michaud. – Tökéletesen észnél volt.

– Oké – válaszolta dr. Brown. – Nem kételkedem magában. Ha egyszer fölébredt, fölébred újra. Csupán idő kérdé...

Johnny fölnyögött. Szeme kinyílt. Üres volt, félig kifordult. Azután mintha meglátta volna Marie-t, s tekintete megállapodott. Kicsit elmosolyodott. De arca még mindig bágyadt volt, mintha csak a szeme lenne ébren, s a többi része aludna. Marienak hirtelen az az érzése támadt, hogy nem rá néz, hanem belé.

– Azt hiszem, rendbe jön a gyerek – mondta Johnny. – Mihelyt megtisztítják azt az impaktált szaruhártyát, a szeme ugyanolyan jó lesz, mint volt. Mindenképp.

Marie-nak hirtelen elállt a lélegzete, és Brown rápillantott.

– Ez meg mi?

– A kisfiamról beszél – suttogta. – Markról.

– Nem – mondta Brown. – Álmában beszél, csak erről van szó. Ne fantáziáljon, nővér.

– Igenis. Jó. De most nem alszik, ugye?

– Marie? – szólt Johnny. Bizonytalanul mosolygott. – Elszundikáltam, mi?

– Igen – válaszolt dr. Brown. – És álmában beszélt. Megijesztette Marie-t. Álmodott?

– Neeem... azt hiszem, nem. Mit mondtam? És ön kicsoda?

– Dr. James Brown vagyok. Ugyanúgy hívnak, mint a soulénekest. Csak én neurológus vagyok. Maga ezt mondta: „Azt hiszem, rendbe jön a gyerek, mihelyt megtisztítják azt az impaktált szaruhártyát.” Azt hiszem. Így mondta, ugye, nővér?

– A kisfiamnak szemműtétje lesz – mondta Marie. – Mark fiamnak.

– Nem emlékszem semmire – mondta Johnny. – Úgy hiszem, aludtam – Brownra nézett. Tekintete tiszta volt és rémült. – Nem tudom fölemelni a karom. Megbénultam?

– Nem. Próbálja ki az ujjait.

Johnny kipróbálta. Mind mozgott. Elmosolyodott.

– Pompás – mondta Brown. – Mondja meg a nevét.

– John Smith.

– Jó, és a középső neve?

– Nincs nekem.

– Kitűnő, minek is az. Nővér, menjen, és tudja meg, ki az ügyeletes holnap a neurológián. Szeretnék tesztsorozatot kezdeni Mr. Smithszel.

– Igenis, doktor úr.

– És behívhatná Sam Weizakot. Vagy otthon találja meg őt, vagy a golfpályán.

– Igenis, doktor úr.

– És, kérem, nem kellenek riporterek... mert megölöm magát! – Brown mosolygott, de komoly volt.

– Nem, természetesen nem. – A nővér kiment, kissé nyikorgott a cipője. A kisfia szépen rendbe fog jönni, gondolta Johnny. Ezt feltétlenül meg kell mondanom neki.

– Dr. Brown – szólt –, hol vannak a gyógyulást kívánó kártyáim? Senki nem küldött nekem?

– Csak még néhány kérdést – mondta nyájasan dr. Brown. – Emlékszik az édesanyja nevére?

– Hogyne emlékeznék. Vera.

– A lánykori neve?

– Nason.

– Az édesapja neve?

– Herbert. Herb. És miért mondta Marie-nak, hogy nem kellenek riporterek?

– Lakcíme?

– RFD l, Pownal – vágta rá Johnny, azután elhallgatott. Komikusan meglepett kifejezés suhant át az arcán. – Azaz... nos, most Cleaves Míllsben lakom, a North Main Street 110. alatt. Miért is mondtam be az előbb a szüleim címét? Tizennyolc éves korom óta nem lakom ott.

– És most hány éves?

– Nézze meg a jogosítványomon – mondta Johnny. – Azt szeretném megtudni, miért nem kaptam jókívánság-lapokat. Különben is, mióta vagyok a kórházban? És melyik kórház ez?

– Ez a Kelet-maine-i Egészségügyi Központ. A többi kérdésére pedig majd rátérünk, csak előbb hadd...

Brown az ágy melletti széken ült, amelyet a sarokból húzott oda – ugyanabból a sarokból, amelyben Johnny valaha a kivezető átjárót látta. Jegyzeteket készített egy csiptetős jegyzettömbön, olyanféle tollal, amilyet Johnny emlékezete szerint még sose látott. Vastag kék műanyag tokja volt és tűszerű rosthegye. Egy töltőtoll és egy golyósirón furcsa keresztezése.

Láttára visszatért Johnnyba az a körvonalazatlan rémület, és anélkül hogy elhatározta volna, fél kezével megragadta dr. Brown bal kezét. Karja recsegve moccant, mintha láthatatlan nehéz súlyok lennének ráerősítve – néhány a könyöke fölött, néhány alatta. Elkapta és maga felé húzta az orvos kezét. A fura toll vastag kék vonalat húzott a papíron.

Brown ránézett, kezdetben csak kíváncsian. Azután elsápadt. A határozott érdeklődő arckifejezést a zavaros félelem váltotta fel. Elrántotta a kezét – Johnnyban nem volt erő, hogy visszatartsa –, s egy pillanatra viszolygás suhant át az orvos arcán, mintha leprást érintett volna.

Azután el is múlt, s már csak meglepettnek és zavarodottnak látszott.

– Miért csinálta ezt? Mr. Smith...

Hangja elhalt. Johnny arcára rádermedt a felismerés. Mint aki valami szörnyűséget látott, amint megmozdul és kiemelkedik a homályból, valamit, ami túlságosan szörnyű, hogysem leírják, vagy akár megnevezzék.

De tény volt. Meg kellett nevezni.

– Ötvenöt hónapja? – kérdezte rekedten Johnny. – Kis híján öt éve? Nem. Jaj, istenem, nem.

– Mr. Smith – mondta most teljesen összezavarodva Brown. – Kérem, nem tesz jót önnek, ha fölizgatja magát...

Johnny néhány ujjnyira fölemelkedett az ágyból, és aztán visszaesett, arca fénylett a verítéktől. Szeme kétségbeesetten forgott üregében.

Huszonhét éves vagyok? Jézusom.

Brown nyelt egyet, és hangos kattanást hallott. Amikor Smith az előbb megragadta a kezét, hirtelen rossz érzések törtek rá gyerekes intenzitással; a viszolygás durva képzetei rohanták meg. Egy vidéki kirándulás emléke tolult föl benne, hét- vagy nyolcéves volt akkor, leült a földre, és keze valami csúszóshoz és meleghez ért. Akkor körülnézett, és meglátta, hogy egy mormota féregjárta tetemébe nyúlt, amely a borostyánbozót alján hevert a forró augusztusban. Akkor fölsikoltott, s egy kicsit most is kedve lett volna felsikoltani – ám az érzés elhalványult, elenyészett, s ez a kérdés került a helyébe: Honnan tudta? Megérintett, és tudta.

Azután felülkerekedett a józansága, és félretolta a kérdést. Számtalan esetben ébredtek fel kómás betegek, akik álomszerűen sok mindenről tudtak, ami azalatt zajlott körülöttük, amíg ők kómában voltak. Mint minden más, a kóma is fokozatok kérdése. Johnny Smith sohasem volt élőhalott; EEG-jének görbéje sose laposodott el, és ha ellaposodott volna, akkor most nem beszélgetne. A kóma néha olyan, mint egy egyirányú üvegfal. A megfigyelő mit sem lát; de a beteg érzékei lassan, takaréklángon tovább működhetnek. Ez is ilyen eset.

Marie Michaud visszajött.

– A neurológia el van intézve, dr. Weizak már úton van.

– Azt hiszem, Sam Weizaknak várnia kell holnapig, mielőtt Mr. Smithszel megismerkedik – mondta Brown. – Szeretném, ha öt milligramm váliumot kapna.

– Nem akarok nyugtatót – tiltakozott Johnny. – Ki akarok kerülni innen. Tudni akarom, mi történt!

– Idejében meg fog tudni mindent – csitította Brown. – Most az a fontos, hogy pihenjen.

– Négy és fél éve pihenek!

– Akkor még tizenkét órán igazán nem múlik semmi – mondta rendíthetetlenül Brown.

A nővér néhány pillanat múlva alkohollal ledörgölte Johnny felső karját, aztán tűszúrás következett. Johnny szinte azon nyomban elálmosodott. Brown és a nővér négy méter magasnak kezdett látszani.

– Legalább egyvalamit mondjon meg nekem – kérte. Hangja mintha messziről, messziről jönne. Hirtelen nagyon fontosnak érezte: – Az a toll. Mi a neve annak a tollnak?

– Ennek? – tartotta oda tollat döbbenetes magasságából Brown. Kék műanyag test, rosthegy. – Úgy hívják, hogy Flair. Most pedig aludjon, Mr. Smith.

És Johnny aludt, de a szó elkísérte őt álmába, akár egy misztikus varázsige, teli hülye jelentésekkel: Flair... Flair... Flair...

5

Herb letette a telefont, és nézte a készüléket. Sokáig nézte. A másik szobából áthallatszott a tévé, teljes hangerővel szólt. Oral Roberts beszélt a labdarúgásról és Jézus gyógyító szeretetéről – valahol összekapcsolódott a két dolog –, de Herb lemaradt erről. A telefonhívás miatt. Oral hangja zengett-zúgott. A műsor hamarosan véget ér, s Oral azzal zárja majd, hogy bizalmasan közli közönségével: valami fog történni velük. Úgy látszik, Oral ma igazat mond.

A fiam, gondolta Herb. Míg Vera csodáért imádkozott, ő azért imádkozott, hogy haljon meg a fia. Vera imája talált meghallgatásra. Mit jelent ez, és mit tett ővele? És hogyan érinti majd Verát?

Bement a nappaliba. Vera a pamlagon üldögélt. Rózsaszín papucsba bújtatott lába zsámolyra polcolva. Az ócska szürke köntöse volt rajta. Pattogatott kukoricát eszegetett zacskóból. Johnny balesete óta majdnem húsz kilót hízott, s a vérnyomása az egekig szökött. Az orvos rendszeres gyógyszerezésre szerette volna rávenni, de Vera ellenállt – ha az az Úr akarata, hogy neki magas legyen a vére, mondogatta, akkor legyen magas. Herb egyszer megjegyezte, hogy az Úr akarata addig sosem akadályozta meg Verát abban, hogy bevegyen egy Bufferint, ha fáj a feje. Az asszony a legédesebb, szenvedő mosolyával és legerősebb fegyverével, a hallgatással válaszolt.

– Ki telefonált? – kérdezte férjét, anélkül hogy levette volna szemét a tévéről. Oral épp átkarolta az NFC-csapat ismert hátvédjének vállát. A hallgatag többséghez beszélt. A hátvéd szerényen mosolygott.

– ...és mind hallottátok ezen az estén, amint ez a kitűnő sportoló elmondotta nektek, miként élt vissza testével, a maga templomával. És hallottátok...

Herb lekattintotta.

– Herbert Smith! – Az asszony csaknem kiköpte a pattogatott kukoricát, amint kihúzta magát. – Néztem! Ez itt...

– Johnny fölébredt.

– ...ez itt Oral Roberts és...

Elharapta a szavát. Hátrahúzódott, mintha férje meg akarta volna ütni. Herb hátranézett, képtelen volt többet mondani, örömet szeretett volna érezni, de félt. Nagyon félt.

– Johnny... – Vera elhallgatott, nyelt egyet, azután újra próbálkozott:

– Johnny... a mi Johnnynk?

– Igen. Majdnem tizenöt percen át beszélgetett dr. Brownnal. Úgy látszik, nem az volt, aminek vélték... nem csupán látszólagos ébredés... végül is. Világosan gondolkodik. Mozog.

Johnny fölébredt?

Az asszony a szája elé kapta a kezét. A félig telt pattogatott kukoricás zacskó lassan lebukfencezett az öléből, a szőnyegre pottyant, és a kukoricaszemek szertegurultak. Keze eltakarta az arca alsó felét. Fölötte a szeme egyre tágult, míg Herb egy szörnyű pillanatban már azt hitte, hogy kiesik és a kocsányán fog himbálódzni. Azután Vera lehunyta a szemét. Keze mögül parányi, nyávogó hang hallatszott.

– Vera? Nem vagy jól?

– Ó, én Istenem, köszönöm neked, hogy beteljesült a te akaratod az én Johnnymon, visszahoztad nekem, tudtam, hogy vissza fogod hozni Johnnym, ó, drága Istenem, életem minden napján hálálkodni fogok neked érte, az én Johnnymért, Jonny, Johnny, JOHNNY... – a fohász hisztérikus, diadalmas sikítássá változott. Herb odalépett, megragadta az asszony köntösének gallérját, és megrázta. Az idő hirtelen mintha megfordult volna, visszahajlott önmagára, mint egy vászonlap – mintha visszatértek volna ahhoz az éjszakához, amikor a baleset híre eljutott hozzájuk, ugyanazon a készüléken át, ugyanabba a telefonzugba.

– Ó, jóságos Istenem, ó, Jézusom, ó, Johnnym, a csoda, ahogy megmondtam, a csoda...

Hagyd abba, Vera!

Az asszony szeme sötét volt, homályos és hisztérikus.

– Bánt, hogy fölébredt, mi? Miután évekig kinevettél? Miután azt mondogattad mindenkinek, hogy bolond vagyok?

– Vera, én sosem mondtam senkinek, hogy bolond vagy.

A tekinteteddel mondtad! – kiabált rá. – De az én Istenem nem nevetett ki. Ugye, nem, Herbert? Ugye, nem?

– Nem – mondta. – Úgy hiszem, nem.

– Mondtam neked. Mondtam neked, hogy Istennek terve van az én Johnnymmal. Most látod az ő kezét, amint megmozdul. – Fölkelt. – El kell mennem hozzá. Meg kell mondanom neki. – A szekrény felé indult, ahol a kabátja lógott, láthatólag fogalma se volt róla, hogy hálóing és pongyola van rajta. Arca eksztázistól mámoros. Herbet bizarr és csaknem istenkáromló módon arra a Verára emlékeztette, amilyen az esküvőjük napján volt. Rózsaszín papucsa pattogatott kukoricát taposott bele a szőnyegbe.

– Vera.

– Meg kell mondanom neki, hogy Isten terve...

– Vera.

Az asszony odafordult felé, de szeme messze járt, az ő Johnnyjánál. Herb kezét a vállára tette.

– Megmondod neki, hogy szereted... hogy imádkoztál... vártál... őrt álltál. Jogod van rá, több, mint bárkinek. Az anyja vagy. A véredet adtad érte. Azt hiszed, nem láttam, mint emésztetted magad az utóbbi öt évben? Engem nem bánt, hogy visszatért közénk, tévedsz, amikor ezt mondod. Azt nem hiszem, hogy ugyanazt hámozom ki a dologból, amit te, de nem bánt. Én is emésztettem magam.

– Igazán? – Tekintete irgalmatlan volt, büszke, hitetlenkedő.

– Igazán. És mondok neked még valamit, Vera. Szépen befogod a szádat Istenről és csodákról és nagy tervekről, míg Johnny lábra nem áll, és nem tudja...

– Azt mondom, amit mondanom kell!

– ...és nem tudja tisztázni a dolgot. Tehát azt mondom: lehetőséget adsz neki, hogy kibogozza valahogy önmaga számára, mielőtt rástartolsz.

– Semmi jogod, hogy így beszélj velem! Az égvilágon semmi jogod!

– Johnny apja vagyok, s ezt a jogomat gyakorlom – mondta Herb komoran. – Lehet, hogy életemben utoljára. És jobban teszed, ha nem állsz az utamba, Vera. Megértetted? Se te, se az Isten, se a szentséges, vérző Jézus. Fölfogtad?

Az asszony mogorván nézett rá, és nem szólt semmit.

– Épp elég dolga lesz azzal, hogy megbirkózzék a gondolattal: négy és fél éven át le volt oltva, akár egy lámpa. Nem tudjuk, segít-e a gyógytorna, fog-e tudni járni újra. Azt viszont tudjuk, hogy meg fogják operálni az ínszalagjait, ha egyáltalán meg akarja próbálni; ezt Weizak mondta nekünk. Talán több műtét is lesz. És még több kezelés, és nagy része pokoli fájdalmakkal jár majd. Úgyhogy holnap te csak az édesanyja leszel.

– Ne merészelj így beszélni velem! Ne merészelj!

– Ha prédikálni kezdesz, Vera, a hajadnál fogva ráncigállak ki a kórteremből!

Vera sápadtan és reszketve bámult rá. Szemében az öröm és a düh hadakozott.

– Öltözz föl! – utasította Herb. – Indulnunk kell.

Hosszú és szótlan volt az út Bangorba. A boldogság, amelyet érezniök kellett volna, nem volt ott közöttük; csupán Vera felfokozott, harcias öröme. Kihúzott háttal ült az utasülésen, bibliája, a huszonharmadik zsoltárnál szétnyitva, az ölében.

6

Marie másnap reggel háromnegyed kilenckor bejött Johnny szobájába, és így szólt:

– Itt vannak a szülei, ha kész fogadni őket.

– Igen, szeretném. – Ma reggel sokkal jobban érezte magát, erősebbnek és kevésbé szétszórtnak. De kissé megijedt a gondolattól, hogy találkozni fog velük. Tudatos emlékeiben körülbelül öt hónapja látta őket utoljára. Apja akkoriban egy ház alapozásán dolgozott, amely alighanem áll már három éve, vagy még régebben. Anyja akkor babfőzeléket főzött neki, édességként almás lepényt sütött, s arról kotkodácsolt, milyen sovány lett a fia.

Marie indulni akart, ő erőtlenül elkapta a kezét.

– Jól néznek ki? Úgy értem...

– Remekül.

– Ó. Jó.

– Most csak félórát lehet velük. Este valamivel tovább, hacsak a neurológiai vizsgálatsorozat nem bizonyul túlságosan kimerítőnek.

– Ezek dr. Brown rendelkezései?

– És dr. Weizaké.

– Rendben van. Egy darabig. Nem vagyok biztos benne, meddig hagyom magam lökdösni-taszigálni.

Marie habozott.

– Mondani akar valamit? – kérdezte Johnny.

– Nem... nem most. Nyilván alig várja már, hogy lássa a szüleit. Beküldöm őket.

Johnny idegesen várakozott. A másik ágy üresen állt; a rákos beteget kiköltöztették azalatt, amíg Johnny a váliumos döfést aludta ki.

Kinyílt az ajtó. Apja és anyja jött be. Johnny egyidejűleg érzett megdöbbenést és megkönnyebbülést: megdöbbenést azért, mert csakugyan megöregedtek, minden igaz tehát; és megkönnyebbülést, mert a bennük végbement változás nem látszott halálosnak. És ha róluk ez mondható, akkor talán őróla is ez mondható.

De őbenne megváltozott valami, drasztikusan megváltozott – és ez halálos lehet.

Az idejéből csak ennyi gondolatra futotta, mielőtt anyja karja körülfogta, ibolyaillatával betöltötte az orrlyukát, s az asszony ezt suttogta:

– Hála legyen Istennek, Johnny, hála legyen Istennek, hála legyen Istennek, hogy felébredtél.

Amennyire tellett erejéből, megpaskolta az anyja hátát – karjában még mindig nem volt erő a fogásra, és gyorsan lehullott –, és hirtelen, hat másodperc alatt már tudta is, mi van anyjával, mire gondol és mi fog történni vele. Azután elmúlt, elhalványult, mint álma a sötét folyosóról. De amikor az kibontakozott az ölelésből és ránézett, rajongó örömmel teli tekintete elgondolkodón mérlegelővé vált.

Johnnyból maguktól törtek elő a szavak:

– Szedd azt a gyógyszert, mama. Használ.

Vera szeme kitágult, megnedvesítette az ajkát – s ekkor már Herb volt ott Johnny mellett, szeme teli könnyel. Fogyott valamicskét – nem annyit, amennyit Vera hízott, de észrevehetően lesoványodott. Haja igencsak megritkult, de az arc ugyanaz volt, ismerős és egyszerű és szeretnivaló. Hátsó zsebéből nagy kockás zsebkendőt húzott elő, és megdörgölte vele a szemét. Azután kezét nyújtotta.

– Szia, fiú – mondta. – De jó, hogy visszajöttél.

Johnny, amennyire tudta, megszorította apja kezét; sápadt, erőtlen ujjait elnyelte apja vörös keze. Johnny egyikről a másikra nézett – anyjára, szürkéskék, idétlen nadrágkosztümjében, apjára, borzalmas tyúklábmintás zakójában, amely úgy állt rajta, mintha egy kansasi porszívóügynöké lett volna – s Johnny elsírta magát.

– Elnézést – motyogta. – Elnézést, csak azért, mert...

– Csak nyugodtan – ült le az ágya szélére Vera. Arca most nyugodt volt és tiszta. Most több volt benne az anyaság, mint a téboly. – Nyugodtan sírjál csak, néha ez használ a legtöbbet.

És Johnny szót fogadott.

7

Herb elmesélte neki, hogy Germaine néni meghalt. Vera elmesélte neki, hogy végre összegyűlt a pénz a pownali imaházra, és az építkezés egy hónappal ezelőtt indult meg, mihelyt a talaj felengedett. Herb hozzátette, ő is árajánlatot tett, de úgy sejti, a tisztességes munka túlságosan drága nekik, semhogy fizetni akarnának.

– Hallgass, te sanyarú vesztes – szólt rá Vera.

Kis csend következett, majd Vera szólalt meg újra:

– Remélem, tisztában vagy vele, Johnny, hogy gyógyulásod Isten csodatétele. Az orvosok feladták a reményt. Máté evangéliumának kilencedik fejezetében az áll...

– Vera – szólalt meg figyelmeztetőleg Herb.

– Persze hogy csoda volt, mama. Tudom én.

– Te... tudod?

– Igen. És szeretnék veled beszélgetni erről... hallani szeretném az elgondolásaidat arról, mit jelent... mihelyt újra talpra állok.

Anyja tátott szájjal meredt rá. Johnny apjára nézett, s a két férfi tekintete találkozott egy pillanatra. Johnny nagy megkönnyebbülést látott apja szemében. Herb alig észrevehetően bólintott.

– Megtérés! – tört föl a kiáltás Verából. – Megtért a fiam! Ó, áldassék az Isten!

– Csitt, Vera – szólt Herb. – Ha az ember kórházban van, dicsérje halkabban Istent.

– Nem látom be, miért ne tartaná bárki csodának, mama. Majd sokat beszélgetünk erről. Mihelyt kikerülök innen.

– Haza fogsz jönni – mondta az anyja. – Abba a házba, ahol fölnőttél. Majd én ápollak, míg meg nem gyógyulsz, és imádkozni fogunk, hogy tisztán láthassunk.

Johnny rámosolygott, de ez elég nehezen ment:

– Hát persze. Mama, megkérhetlek, hogy menj le a nővérpulthoz, és megkérdezd Marie-t, kaphatnék-e gyümölcslevet? Vagy gyömbérszörpöt? Azt hiszem, még nem szoktam újra hozzá a beszédhez, és a torkom..

– Hogyne, megyek. – Megcsókolta a fia arcát, és fölállt. – Jaj, milyen sovány vagy. De én majd rendbe teszlek, ha hazajössz. – Kiment a szobából, s közben győzelmes pillantást vetett Herbre. Hallották, mint kopog cipője a folyosón.

– Mióta megy ez így? – kérdezte halkan Johnny. Herb a fejét rázta.

– Fokozódott a baleseted óta. De jóval előbb kezdődött. Tudod. Emlékszel.

– Ez...

– Nem tudom. Vannak emberek odalenn Délen, akik kígyókhoz nyúlnak. Őket nevezném őrültnek. Anyád nem tesz ilyet. Hogy vagy, Johnny? De igazán?

– Nem tudom – felelte Johnny. – Apa, hol van Sarah?

Herb előredőlt, és összekulcsolta a kezét a térde között:

– Nem szívesen mondom ezt el neked, John, de...

– Férjnél van? Férjhez ment?

Herb nem válaszolt. Bólintott, anélkül hogy Johnny szemébe nézett volna.

– Uramisten – kongott Johnny hangja. – Ettől tartottam.

– Majdnem három éve már, hogy Mrs. Walter Hazlettnek hívják. A férfi ügyvéd. Van egy kisfiuk, John... senki nem hitt benne igazán, hogy föl fogsz ébredni. Kivéve anyádat, természetesen. Egyikünknek se volt oka hinni benne, hogy fölébredsz. – Hangja reszketett most, rekedt volt a bűntudattól. – Az orvosok azt mondták... á, rá se ránts, mit mondtak. Még én is föladtam. Pokolian nehéz, hogy bevalljam, de így igaz. Semmi mást nem kérhetek tőled, csak azt, hogy próbálj megérteni engem... és Saraht.

Azt akarta felelni, hogy megérti, de nem jött ki más a torkán, mint egy satnya horkanásféle. Testét betegnek és öregnek érezte, és hirtelen fojtogatni kezdte a veszteség tudata. Az elveszített évek egyszeriben téglarakásként nehezedtek rá – valóságként, nem halovány fogalomként.

– Johnny, ne vedd a szivedre. Vannak más dolgok is. Jó dolgok.

– Kell... majd egy kis idő, míg hozzászokom – nyögte ki.

– Igen. Tudom.

– Ismerted őt?

– Írogattunk egymásnak egy darabig. A baleseted után ismerkedtünk össze. Derék lány, igazán derék. Még mindig tanít Cleavesben, de úgy hallottam, júniusban abbahagyja. Boldog, Johnny.

– Jó – szólt kásás hangon. – Örülök, hogy legalább valaki az.

– Fiam...

– Remélem, nem titkokról beszélgettek – jött vissza derűsen Vera Smith. Jégkockákkal teli kancsót hozott. – Azt mondták, gyümölcslevet még nem kaphatsz, Johnny, úgyhogy gyömbérszörpöt hoztam neked.

– Kitűnő, mama.

Az asszony Herbről Johnnyra nézett, azután újra Herbre:

– Mégis titkokról beszélgettetek? Mitől lóg úgy az orrotok?

– Épp mondom Johnnynak, hogy keményen kell majd igyekeznie, ha ki akar kerülni innen – felelte Herb. – Jó sok kezelés lesz.

– De miért beszélgetnénk most ilyesmiről? – Az asszony gyömbérszörpöt töltött Johnny poharába. – Most már minden jóra fordul. Meglátjátok.

Hajlékony szalmaszálat dugott a pohárba, és odaadta neki.

– Idd ki szépen az egészet – mosolygott. – Jót tesz neked. Johnny kiitta az egészet. Keserű volt.

  Hetedik fejezet

1

– Hunyja le a szemét – mondta dr. Weizak. Kicsi gömböc emberke volt, elképesztő frizurával és széles barkóval. Johnny nem tudott napirendre térni e tömérdek szőr felett. 1970-ben egy férfit ilyen hajviselettel Maine állam minden bárjából kidobtak volna, s egy Weizak korú embert már-már bűnözőnek tekintettek volna.

Ennyi szőrzet. Az ész megáll.

Lehunyta a szemét. Fejét elektromos csatlakozók borították. Az érintkezők huzalokhoz kapcsolódtak, amelyek egy falra szerelt EEG-készülékbe vezettek. Dr. Brown és egy nővér a készüléknél állt, amely széles kockás papírt eregetett magából. Johnny nem bánta volna, ha Marie az a nővér. Kicsit szorongott.

Dr. Weizak megérintette a szemhéját, Johnny összerezzent.

– ...maradjon nyugodtan, Johnny. Ez az utolsó kettő. Csak... és kész.

– Rendben, doktor úr – mondta a nővér. Halk zümmögés.

– Rendben van, Johnny. Kényelmes?

– Olyan érzés, mintha pénzdarabot tettek volna a szemhéjamra.

– Igen? Még korai hozzászoknia. És most hadd magyarázzam el magának, mi az, amit csinálunk. Meg fogom kérni, hogy idézze maga elé néhány dolog képét. Körülbelül tíz másodpercet kap erre, s összesen húsz tárgyat kell felidéznie. Érti?

– Igen.

– Kitűnő. Kezdjük. Dr. Brown?

– Minden készen áll.

– Remek. Johnny, arra kérem, lásson egy asztalt. Ezen az asztalon van egy narancs.

Johnny elgondolta. Kis kártyaasztalt képzelt el, összehajtható fémlábakkal. Rajta, majdnem a közepén, egy nagy narancsot, recés héján a belebélyegzett márka: Sunkist.

– Jól van – mondta Weizak.

– Ez a szerkentyű látja a narancsomat?

– Nos... hát igen: jelképesen látja. A gép nyomon követi a maga agyának hullámait. Idegkötegeket keresünk, Johnny. Károsodott területeket. További agyi nyomásra utaló esetleges jeleket. Most megkérem, figyelje a kérdéseket.

– Rendben.

– Megkérem, lásson egy televíziót. Be van kapcsolva, de nem jön be rajta állomás. Johnny látta a tévét, amely a lakásban van – a lakásában volt. A képernyő élénkszürke havat mutatott. A szobaantenna hegye alufóliával volt becsavarva, hogy jobb legyen a vétel.

– Jó.

A sorozat folytatódott. Tizenegyedikként Weizak ezt mondta:

– Most megkérem, lásson egy piknikasztalt, egy zöld gyep bal oldalán.

Johnny rágondolt, s lelki szemei egy kerti széket láttak. Homlokát ráncolta.

– Valami baj van? – kérdezte Weizak.

– Nem, semmi baj – mondta Johnny. Feszülten gondolkodott. Piknikek. Weiners, egy faszénparázs-tartó... gondolkodj, a szentségit, gondolkodj. Nem olyan nehéz fölidézni lelki szemeid elé egy piknikasztalt, legalább százat láttál belőle életedben; képzelj el egyet. Műanyag kanalak és villák, papírtányérok, Johnny apja szakácssapkában, fél kezében hosszú villa, hasán kötény, rajta dülöngélő betűkkel rányomtatva: A SZAKÁCS INNI AKAR. Apja fasírtokat süt, s aztán mind körülülik a...

Á, itt jön!

Johnny mosolygott, azután elfakult a mosolya. Ezúttal egy függőágy képzete jelent meg előtte. – A francba!

– Nincs piknikasztal?

– Őrülten fura. Nem tudom egészen... úgy látszik, nem tudom elgondolni. Mármint: tudom, mi az, de nem látom magam előtt. Fura, nem?

– Rá se rántson. Próbálja meg ezt: földgömb egy kamion tetején.

Ez könnyű volt.

A tizennegyedik tételnél, egy útjelző tábla mellett heverő csónaknál (ki a csuda találja ki ezeket? – tűnődött Johnny) újra megtörtént. Hiába igyekezett. Egy strandlabdát látott, egy sírkő mellett. Jobban koncentrált, s egy országúti felüljárót látott. Weizak nyugtatgatta, s néhány pillanat múlva levették szemhéjáról a huzalokat.

– Miért nem voltam képes látni azokat a dolgokat? – kérdezte, s tekintete Weizakról Brownra siklott. – Mi a baj?

– Teljes bizonyossággal nehéz megmondani – válaszolta Brown. – Talán részleges amnézia. Vagy az is lehet, hogy a baleset megrongálta az agya egy kis részét, csak egy mikroszkopikus darabkára gondolok. Nem tudjuk, mi a tényleges baj, de eléggé nyilvánvaló, hogy elveszített néhány emléknyomot. Történetesen kettőre akadtunk rá. Maga alighanem felfedez még többet is.

Weizak hirtelen megszólalt:

– Ugye, volt valamiféle fejsérülése gyerekkorában?

Johnny kételkedőn nézett rá.

– Van itt egy régi seb – mondta Weizak. – Van egy elmélet, Johnny, amit jó csomó kutatási adat támaszt alá...

– A kutatás még gyerekcipőben jár – szólt közbe kimérten Brown.

– Így igaz. De e szerint az elmélet szerint olyanok hajlamosak rá, hogy felébredjenek kómából, akik előzőleg valamiféle agysérülésen estek át... mintha az agy az első sérülés következtében valamiképpen alkalmazkodott volna, s ez segít túlélni a másodikat.

– Ezt még nem sikerült bizonyítani – jegyezte meg Brown. Úgy tűnt, még azt se nézte jó szemmel, hogy Weizak egyáltalában előhozta a dolgot.

– A régi sérülés megvan – mondta Weizak. – Nem emlékszik rá, Johnny, történt-e valami magával? Elveszítette nyilván az eszméletét. Nem esett le a lépcsőről? Mondjuk, kerékpár-baleset? A sebből ítélve kisgyerek korában történt.

Johnny erőltette az agyát, azután megrázta a fejét.

– Megkérdezte a szüleimet?

– Egyikük se emlékszik ilyenféle fejsérülésre... nem jut eszébe semmi? Egy pillanatig mintha eszébe jutott volna – füstre emlékezett, fekete és szurkos, gumiszagú füstre. Hidegre. Aztán eltűnt. Johnny a fejét rázta.

Weizak felsóhajtott, azután megvonta a vállát.

– Nyilván elfáradt már.

– Igen. Egy kicsikét.

Brown a vizsgálóasztal szélén ült.

– Háromnegyed tizenegy van. Eleget dolgozott már ma délelőtt. Dr. Weizak és én szívesen megválaszoljuk néhány kérdését, ha akarja, azután fölmegy a szobájába pihenni. Oké?

– Oké – mondta Johnny. – Azok a fényképek, amelyeket az agyamról készítettek...

– A CAT-vizsgáló – bólintott Weizak. – „Computerized Axial Tomography”, vagyis rétegfelvételkészítő gép. – Elővett egy doboz Chiclet rágógumit, és három szemet a szájába szórt belőle. – A CAT-vizsgáló tulajdonképpen agyröntgensorozatot készít, Johnny. A komputer megvilágítja a képeket, és...

– És mit mondott maguknak? Mennyi időm van még hátra?

– Ez meg miféle kérdés? – kérdezte Brown. – Úgy hangzik, mint egy ócska filmszöveg.

– Hallottam, hogy akik tartós kómából kikerülnek, általában nem élnek sokáig – felelte Johnny. – Visszazuhannak. Olyan ez, mint egy villanykörte, amely fölfénylik, mielőtt végképp kiég.

Weizak fölnevetett. Szívbéli hahotázás volt ez, szinte csoda, hogy nem akadt a torkán a rágógumi.

– Ó, micsoda melodráma. – Kezét Johnny mellkasára tette. – Azt hiszi, Jim meg én kezdők vagyunk ezen a területen? Nem. Neurológusok vagyunk. Maguk amerikaiak ezt magasan kvalifikált tehetségnek nevezik. Ez azt jelenti, hogy csak az emberi agy funkcióival kapcsolatban vagyunk ostobák, s nem szőröstül-bőröstül vagyunk tudatlanok. Úgyhogy megmondhatom magának: igen, vannak visszaesések. De maga nem fog visszazuhanni. Azt hiszem, mondhatjuk ezt, ugye, Jim, igen, oké?

– Igen – mondta Brown. – Nem találtunk jelentős károsodásokra utaló jeleket. Johnny, van egy illető Texasban, aki kilenc éven át volt kómában. Most banktisztviselő, hat éve tölti be ezt az állást. Azelőtt két éven át bankpénztáros volt. Van egy nő Arizonában, aki tizenkét éven át aludt. Valami hiba történt az altatása körül a szülésnél. Az asszony most tolókocsiban ugyan, de él és észnél van. 1969-ben tért magához, és ekkor ismerte meg azt a gyereket, akit tizenkét évvel azelőtt világra hozott. A gyerek a hetedikbe járt és tiszta kitűnő volt.

– Én is tolókocsiba kerülök? – kérdezte Johnny. – Nem tudom kinyújtani a lábam. A karom jobb egy kicsit, de a lábam... – elhallgatott, a fejét rázta.

– Az ínszalagok megrövidülnek – mondta Weizak. – Igen? Azért van, mert a kómás betegek felvesznek egy testhelyzetet, amelyet mi magzatinak nevezünk. De már többet tudunk a kóma során felmerülő testi elváltozásokról, mint régebben, és jobban fel tudjuk tartóztatni ezeket. Magát rendszeresen megmozgatta a gyógytornász, mialatt aludt. És a betegek más és más módon reagálnak a kómára. A maga hanyatlása egészen lassú volt, Johnny. Amint mondja, a karja jóval használhatóbb és ügyesebb. De azért van hanyatlás. A kezelése hosszú lesz és... hazudjak? Nos, inkább nem. Hosszú lesz és fájdalmas. Sírni fog fájdalmában. Lehet, hogy meggyűlöli a gyógytornászát. Lehet, hogy beleszeret az ágyába. És műtétei lesznek, ha nagyon-nagyon szerencsés, akkor csak egy, de meglehet, hogy akár négy is, hogy meghosszabbítsák azokat az ínszalagokat. Ezek a műtétek még újak. Lehetnek teljességgel sikeresek, vagy csak részben, vagy egyáltalában nem. És mégis, ha Isten is úgy akarja, hiszek benne, hogy újra járni fog. Azt nem hiszem, hogy valaha is síel majd, vagy gátat ugrik, de meglehet, hogy futni tud, és egészen biztosan tud majd úszni.

– Köszönöm – mondta Johnny. Hirtelen rokonszenv ébredt benne ez iránt az akcentussal beszélő, furcsa frizurás emberke iránt. Szeretett volna tenni valamit Weizakért; s ezzel az érzéssel együtt tört rá az a kényszer, csaknem szükséglet, hogy megérintse.

Hirtelen odanyúlt, és mindkét kezével megfogta Weizak kezét. Az orvosnak nagy, mélyen árkolt, meleg keze volt.

S a dolgok hirtelen megváltoztak. Hogy miként, nem lehetett megállapítani. Csak azt, hogy Weizak egyszeriben nagyon áttekinthetőnek tűnt a számára. Mintha Weizak... közelebb kerülne, kellemes, tiszta fény venné körül. Weizak arcának minden anyajegye és ránca élesen látszott. És minden ránc a maga történetét mesélte. S Johnny kezdte megérteni, mit.

– A tárcáját kérném – mondta.

– A tárcámat?... – Weizak és Brown meglepett pillantást váltott.

– A tárcájában van egy fénykép az édesanyjáról, arra van szükségem – magyarázta Johnny. – Legyen szíves.

– És ezt honnan tudja?

Legyen szíves!

Weizak egy pillanatra Johnny arcába nézett, s azután lassan benyúlt a köpenye alá, és előhúzott egy ócska, telitömött, elformátlanodott Lord Buxton-tárcát.

– Honnan tudta, hogy magamnál hordok egy képet az anyámról? Az anyám nem él, akkor halt meg, amikor a nácik elfoglalták Varsót...

Johnny kitépte Weizak kezéből a tárcát. A két orvos döbbenten nézte. Johnny kinyitotta, meg se nézte a plasztik fotórekeszeket, s alájuk nyúlt, ujja sietősen tolt félre régi névjegyeket, számlákat, egy érvénytelenített csekket s valami politikai jellegű régi jegyet. Kis, plasztikba burkolt pillanatfelvételt húzott elő. A kép fiatal nőt ábrázolt, egyszerű vonásokkal, fejkendő alá fésült hajjal. Mosolya ragyogó volt és fiatal. Egy kisfiú kezét fogta. Mellette egy férfi állt, a lengyel hadsereg egyenruhájában.

Johnny a keze közé szorította a képet, lehunyta a szemét, és egy pillanatra sötét lett, s aztán a sötétségből egy szekér jött elő... nem, nem is szekér, halottaskocsi. Fekete zsákvászon fojtotta el a lámpái fényét. Hát persze hogy halottaskocsi volt, mert

(százával haltak, igen, ezrével, nem versenyezhettek a páncélosokkal, a wehrmachttal, tizenkilencedik századi lovasság tankok ellen, gépfegyverek ellen, robbanások, sikoltozás, haldokló férfiak, ló, amelynek szétlőtték a zsigereit, és szeme vadul forog, mögötte egy felborult ágyú, és egyre csak jönnek, weizak apja jön, áll a kengyelében, kardját magasra tartja a rézsútosan zuhogó esőben, 1939 nyárutóján, az emberei a nyomában botladoznak a sárban, a náci tigris tank lőtornyának fegyvere követi, célzókörébe fogja, bekeríti, tüzel, és hirtelen vége van derékon alul, a kard kihull a kezéből; és az út végén ott van varsó. a náci farkas rászabadult európára)

– Ennek véget kell vetnünk – szólalt meg Brown, hangja messziről jött és aggodalmas volt. – Túlságosan felizgatja magát, Johnny.

A hangok távolból hallatszottak, valahonnan az idő alagútjából.

– Valamiféle transzba sodródott – mondta Weizak.

Meleg van itt. Izzadt. Izzadt, mert

(ég a város, ezrek menekülnek, egy teherautó dübörög egyik oldalról a másikra a hepehupás úton, és a teherautó hátulja teli rohamsisakos, integető német katonákkal, és a fiatal nő most nem mosolyog, menekül, nem lenne értelme maradni, a gyereket biztonságba helyezte, és a teherautó most nekiütödik a járdaszélnek, a sárhányó elüti az asszonyt, szétroncsolja a csípőjét, s ő nekiröpül az ütéstől a kirakatnak, be egy óraüzletbe, és minden csilingelni, harangozni kezd. az időt üti, mert az idő)

– Hat óra – mondta mély hangon Johnny. Szeme görcsösen fönnakadt. – 1939. szeptember másodika, és az összes kakukk megszólalt.

– Uramisten, mi történik? – suttogta Weizak. A nővér az EEG-állványhoz hátrált, sápadtan és ijedten. Mindenki ijedt most, mert halál van a levegőben. Itt mindig a levegőben van, itt ebben a

(kórházban, éterszag, sikoltoznak a halál otthonában, lengyelország halott, lengyelország elesett, a werhmachtblitzkrieg eltaposta, összezúzott csípő, a férfi a szomszédos ágyban vízért ordítozik, kiabál, kiabál, kiabál, az asszonynak pedig ez jut az eszébe: „A GYEREK BIZTONSÁGBAN VAN.” miféle gyerek? az asszony nem tudja, miféle gyerek? hogy hívják? az asszony nem emlékszik, csak arra, hogy)

– A gyerek biztonságban van – mondta vastag hangon Johnny. – Aha. Aha.

– Véget kell vetnünk ennek – ismételte Brown.

– Hogyan vessünk véget szerinted? – kérdezte akadozó hangon Weizak. – Már túljutott azon, hogy...

Elhaló hangok. Hangok a felhők alatt. Minden a felhők alatt. Európa a háború felhői alatt. Minden a felhők alatt, csak a hegycsúcsok nem, a hegycsúcsok

(svájcban, svájc, és az asszonyt most BORENTZ-nek hívják, a neve JOHANNA BORENTZ, és a férje mérnök vagy építész, az, aki hidakat épít, svájcban épít, és kecsketej, kecskesajt, csecsemő, óóóó, a szülés! a szülés iszonyatos, gyógyszereket kap, morfiumot, ez a JOHANNA BORENTZ, a csípője miatt, a törés behegedt, elaludt, de most föléled, és jajgatni kezd, amint a medencéje kitágul, hogy kiengedje a gyereket, egy gyerek, kettő, és három, és négy. nem egyszerre jönnek, nem – évek aratása ezek)

– A gyerekek – szólt dallamosan Johnny, s most női hangon beszélt, egyáltalában nem a saját hangján. Egy asszony hangja volt. Az érthetetlen szövegű dal az ő szájából jött.

– Az isten szerelmére, mi ez a... – kezdte Brown.

– Lengyel, ez lengyelül van! – kiáltotta Weizak. Szeme kimeredt, arca elfehéredett. – Ez egy altatódal, és lengyelül van, Istenem, Krisztusom, mi történik itt velünk?

Weizak előredőlt, mintha át akarna hatolni az éveken Johnnyval, mintha beléjük akarná vetni magát, mintha át akarná

(hidalni, híd, ez törökországban van, azután egy híd valahol a távol-keleten, laoszban? nem tudni, ott veszett egy emberük, ott vesztettük HANSOT, azután egy híd Virginiában, híd a RAPPAHANNOCK FOLYÓ felett és egy újabb híd kaliforniában. most állampolgárságért folyamodunk és tanfolyamra járunk egy túlfűtött kis helyiségbe egy postahivatal mögött, ahol örökös a ragasztószag. 1963 van, november, s amikor meghalljuk, hogy kennedyt megölték dallasban, sírunk, és amikor a kisfiú tiszteleg az apja koporsója mellett, az asszony ezt gondolja: „A GYEREK BIZTONSÁGBAN VAN”, és ettől valami emlék dereng föl benne égésről, nagy égésről és bánatról, de miféle gyerek? álmodik a gyerekről, a szíve belefájdul, és a férfi meghal, HELMUT BORENTZ meghal, s az asszony a gyerekeivel a kaliforniai carmelben él, egy házban, a, a, a, nem látom az utcatáblát, a holtsávban van, akárcsak a csónak, akárcsak a gyepen álló piknikasztal, a holtsávban van. akárcsak varsó. a gyerekek kiröpülnek, ő elmegy az érettségi ünnepségükre, egyikre a másik után, a csípője fáj. az egyik meghal Vietnamban, a többiek jól vannak, egyikük hidakat épít. az asszonyt JOHANNA BORENTZ-nek hívják, és késő éjszakánként néha ezt gondolja a ketyegő sötétségben: „A GYEREK BIZTONSÁGBAN VAN.”)

Johnny fölnézett rájuk. Furcsán érezte magát. Weizak körül eltűnt az a különös fény. Johnny újra önmagánál volt, de elgyengült és kicsit émelygett. Egy pillanatra a kezében lévő fényképre nézett, azután visszaadta.

– Johnny? – szólt Brown. – Jól van?

– Fáradtan – motyogta.

– El tudja mondani, mi történt magával?

Weizakra nézett.

– Az édesanyja él – mondta.

– Nem, Johnny. Sok-sok éve meghalt. A háborúban.

– Egy német csapatszállító teherautó elütötte, nekivágta egy kirakatüvegnek és be egy óraüzletbe – mondta Johnny. – Emlékezetvesztéssel tért magához egy kórházban. Nem volt személyazonossága, nem voltak papírjai. Fölvette a... valamilyen Johanna nevet. Ezt nem jegyeztem meg, de amikor a háborúnak vége lett, Svájcba költözött, és férjhez ment egy svájci... azt hiszem, mérnökhöz. Hídépítés volt a szakmája, és Helmut Borentznek hívták.

Így hát neki Johanna Borentz volt... illetve ma is az az asszonyneve.

A nővér szeme mindjobban elkerekedett. Dr. Brown arca megfeszült, vagy azért, mert oda lyukadt ki, hogy Johnny mindnyájukból bolondot csinál, vagy talán azért, mert nem volt ínyére, hogy a szépen fölépített tesztsorrend fölborul. Weizak arca azonban mozdulatlan volt és elgondolkozó.

– Helmut Borentztől négy gyereke született – mondta Johnny ugyanazon a nyugodt, fakó hangon. – A férfit a munkája a világ különféle tájaira szólította. Egy darabig Törökországban élt. Valahol a Távol-Keleten, Laoszban, azt hiszem, de lehet, hogy Kambodzsában. Azután idejött, előbb Virginiába, azután valahova, amit nem jegyeztem meg, végül pedig Kaliforniába. Johannával együtt amerikai állampolgárok lettek. Helmut Borentz meghalt. Az egyik gyerekük is meghalt. A többi él és virul. De ő álmodik magáról néha. És álmában ezt gondolja: „A gyerek biztonságban van.” De nem emlékszik a maga nevére. Lehet, azt hiszi, késő már.

– Kaliforniában? – kérdezte elgondolkodón Weizak.

– Sam – szólt rá dr. Brown. – Igazán nem szabad biztatnod.

– Hol Kaliforniában, Johnny?

– Carmelben. A tengernél. De nem tudtam megállapítani, melyik utcában. Ott volt a tábla, de nem tudtam megállapítani. Holtsávban volt. Mint a piknikasztal meg a csónak. A maga anyja a kaliforniai Carmelben lakik. Nem öreg.

– Nem, természetesen nem lenne öreg – mondta Sam Weizak ugyanazon az elgondolkodó, távoli hangon. – Csak huszonnégy volt, amikor a németek megszállták Lengyelországot.

– Dr. Weizak, kénytelen vagyok határozottan tiltakozni – csattant fel Brown.

Weizak mintha elmélyült töprengésből tért volna magához. Körülnézett, mint aki csak most veszi észre fiatalabb kollégáját. – Természetesen – mondta. – Természetesen kénytelen vagy. És John végzett a kérdés – felelet szakasszal... bár, úgy hiszem, többet mondott nekünk, mint mi őneki.

– Ez szamárság – vágta rá Brown, és Johnny ezt gondolta: Fél. Berezelt.

Weizak rámosolygott Brownra, aztán meg a nővérre. A nővér úgy meredt Johnnyra, mint egy rosszul megépített ketrecben lévő tigrisre. – Ne beszéljen erről, nővérke. Se a fölöttesének, se az anyjának, a bátyjának, a szeretőjének, se a papjának. Értette?

– Igenis, doktor úr – felelte a nővér. De mégis beszélni fog, gondolta Johnny, és rápillantott Weizakra. És Weizak tudja ezt.

2

A délután nagy részét átaludta. Délután négy körül végiggurították a folyosón, levitték liften a neurológiára, és ott újabb tesztek következtek. Johnny elsírta magát. Nem volt ura a testének, visszafelé maga alá vizelt, és be kellett pelenkázni, akár egy csecsemőt. Elöntötte a depresszió első (de még messze nem az utolsó) hulláma, tehetetlenül sodorta. Legszívesebben meghalt volna. Sajnálta magát, arra gondolt, milyen igazságtalanság ez az egész. Rip Van Winkle lett belőle. Nem tud járni. A szerelme máshoz ment feleségül, anyja pedig vallási tébolyban szenved. Nem látott maga előtt semmit, amiért élni érdemes lenne.

Mikor visszaért szobájába, a nővér megkérdezte, kér-e valamit. Ha Marie lett volna szolgálatban, Johnny kért volna jeges vizet. De Marie már háromkor elment.

– Nem – felelte, és a falnak fordult. Hamarosan el is aludt.

  Nyolcadik fejezet

1

Szülei aznap este bent voltak nála egy óra hosszat, Vera ott hagyott neki egy köteg röpiratot.

– A hét végéig maradunk – közölte Herb –, azután, ha továbbra is jól vagy, visszamegyünk egy időre Pownalba. De minden hétvégén eljövünk.

– Én a fiammal szeretnék maradni – szólalt meg Vera.

– Jobb lenne, ha elmennél, mama – mondta Johnny. A depressziója enyhült valamelyest, de még nem felejtette el, milyen mély szakadékban volt. Ha anyja ilyen állapotában áll neki Isten vele kapcsolatos terveiről beszélni, alighanem hisztérikus nevetőgörcsben tör ki.

– Szükséged van rám, Johnny. Szükséged van rá, hogy elmagyarázzam.

– Előbb rendbe kell jönnöm – csitította Johnny. – Majd ha már járni tudok, elmagyarázhatod nekem. Oké?

Anyja nem válaszolt. Majdhogynem komikusan makacs kifejezés ült ki az arcára – csak hát nem volt egy csöppet se mulatságos. Csöppet se. Semmi, kizárólag a sors szeszélye. Ha öt perccel előbb vagy később haladok el azon az úton, minden másképpen alakul. De így, tessék ránk nézni, oltárian ki van cseszve valamennyiünkkel. És ő még Isten tervében hisz. De ha ebben sem hihet, végképp megbolondul, biztos vagyok benne.

Johnny, hogy megtörje a zavart csöndet, megkérdezte:

– Hát újraválasztották-e Nixont, apa? Ki volt az ellenjelölt?

– Újraválasztották – mondta Herb. – McGovern volt az ellenfele.

– Kicsoda?

– McGovern. George McGovern. Dél-dakotai szenátor.

– Nem Muskie?

– Nem. De Nixon már nem elnök. Lemondott.

Tessék?

– Hazug ember volt – közölte szigorúan Vera. – Felfuvalkodott gőgjében, és lesújtott rá az Úr.

– Nixon lemondott? – Johnny nem tudott hova lenni az elképedéstől.

– Úgy állt a dolog, hogy vagy lemond, vagy lemondatják – felelte Herb. – Vád alá helyezték volna.

Johnny hirtelen rádöbbent, hogy alapvetően megbolydult az amerikai politikai élet – csaknem biztosan a vietnami háború következtében –, ő pedig lemaradt erről. Most már csakugyan Rip van Winkle-nek érezte magát. Merre fordult a világ? Szinte félt megkérdezni. Azután felbukkant benne egy csakugyan dermesztő gondolat:

– Agnew... Agnew az elnök?

– Ford – mondta Vera. – Jó és becsületes férfi.

Henry Ford az Egyesült Államok elnöke?

– Nem Henry – közölte az anyja. – Jerry.

Johnny hol egyikükre, hol a másikukra meredt, nem tudta eldönteni, hogy mindez vagy álom, vagy rossz vicc.

– Agnew is lemondott – folytatta Vera. Ajkát szorosan összezárta. – Tolvaj volt. Megvesztegették benn a hivatalában. Így mondják.

– Nem a vesztegetés miatt mondott le – helyesbített Herb. – Valami marylandbeli zűr miatt. Nyakig benne volt, úgy sejtem. Nixon jelölte ki Jerry Fordot alelnöknek. Azután Nixon lemondott tavaly augusztusban, és Ford került a helyére. Ő Nelson Rockefellert nevezte ki alelnöknek. Most itt tartunk.

– Elvált ember – jegyezte meg zordan Vera. – Isten óvjon, hogy valaha is elnök legyen belőle.

– Mit csinált Nixon? – kérdezte Johnny. – Hogy az istenbe... – anyjára pillantott, akinek arca azon nyomban elborult. – Azt akarom mondani, hogy a csudába történt, hogy vád alá akarták helyezni...

– Ne vedd ajkadra az Úr nevét csalárd politikusokkal kapcsolatban – figyelmeztette Vera. – A Watergate miatt.

– Watergate? Mi volt az, valami vietnami hadművelet? Vagy mi?

– A washingtoni Watergate Szálló – felelte Herb. – Néhány kubai betört a Demokrata Párt választási irodáiba, és elkapták őket. Nixon tudott erről. Megpróbálta eltussolni.

– Nem viccelsz? – hebegte Johnny.

– A magnószalagok miatt volt – magyarázta Vera. – Meg az a John Dean. Egy patkány, aki menekül a süllyedő hajóról, szerintem.

– Apa, el tudnád ezt magyarázni nekem?

– Megpróbálom – felelte Herb –, de sok mindenre máig sem derült fény. És behozom neked a könyveket. Már millió könyvet írtak róla, és úgy hiszem, lesz még millió másik, mielőtt végleg tisztázódna a dolog. Szóval: a választás előtt, 1972 nyarán...

2

Fél tizenegy volt, szülei elmentek. A fények elhalványultak az osztályon. Johnny nem tudott aludni. Kavargott a fejében az új ismeretek ijesztő zűrzavara. A világ nagyobbat fordult, mint gondolta. Lépéshátrányba került, s ettől elkeseredett.

A benzinárak csaknem száz százalékkal mentek föl, mesélte apja. Johnny balesete idején az ember egy gallon normál benzint harminc-harminckét centért kapott. Most ötvennégy cent lett, és időnként sorok állnak a kutak előtt. A sebességet az egész országban ötvenöt mérföldre maximálták, és a távolsági kamionosok majdnem föllázadtak emiatt.

De ez mind semmi. Vietnam elmúlt. Véget ért. Kommunista ország lett. Herb elmondta, mindez akkoriban történt, amikor Johnnyn olyanféle jelek kezdtek mutatkozni, hogy esetleg magához tér a kómából. Annyi év és annyi vérontás után Ho Apó hívei néhány nap alatt föltekerték az országát, akár egy ablakredőnyt.

Az Egyesült Államok elnöke a vörös Kínában járt. Nem Ford, hanem Nixon. Még a lemondása előtt. Nixon, épp ő. A boszorkányüldöző. Ha nem az apja mondja, Johnny egyszerűen nem hitte volna el.

Túl sok volt ez az egész, túlságosan ijesztő. Hirtelen nem akart már többet megtudni, attól félt, hogy belebolondul. Az a toll, amit dr. Brown használt, az a Flair – hány más efféle dolog van még? Hány száz apróság, amely mind újra meg újra figyelmezteti: elveszítetted az életed egy részét, majdnem hat százalékát, ha hinni lehet a biztosítási statisztikáknak. Lépéshátrányba kerültél. Lemaradtál.

– John? – A hang halkan szólt. – Alszik, John? Megfordult. Homályos sziluett állt az ajtajában. Kis ember, hajlott háttal. Weizak.

– Nem. Ébren vagyok.

– Reméltem. Bejöhetek?

– Igen. Kérem, jöjjön.

Weizak ma öregebbnek látszott. Leült Johnny ágyához.

– Az imént telefonáltam – mondta. – Fölhívtam a tudakozót a kaliforniai Carmelben. Mrs. Johanna Borentz felől érdeklődtem. Mit gondol, volt ilyen szám?

– Hacsak nem titkos, vagy ha édesanyjának nincs telefonja – felelte Johnny.

– Van telefonja. Megkaptam a számot.

– Hm – dünnyögte Johnny. Csak azért érdekelte, mert kedvelte Weizakot, de ez volt minden. Nem érezte szükségét, hogy hitelesítsék ismereteit Johanna Borentzről, merthogy tudta, ez az ismerete hiteles – ugyanúgy tudta, mint azt, hogy jobbkezes.

– Sokáig töprengem a dolgon – közölte Weizak.

– Azt mondtam magának, hogy anyám halott, ám ez csak feltételezés volt. Apám elesett Varsó védelmében. Anyám meg egyszerűen nem került elő, ugye? Logikus volt feltételezni, hogy a bombázások áldozatául esett... a megszállás során... érti. Sosem került elő. Így hát logikus volt ez a feltételezés. Amnézia... mint neurológus azt mondhatom, hogy a tartós, általános amnézia nagyon, nagyon ritka. Sose olvastam olyan nyilvántartott esetről, amely harmincöt évig tartott.

– Az édesanyja már régen fölépült amnéziájából – mondta Johnny. – Úgy hiszem, egyszerűen kiiktatott mindent. Amikor emlékezete föltámadt, újra férjhez ment, és két gyereke született... talán három. Az emlékezés alighanem bűntudatot ébresztett benne. De álmodik magáról. „A gyerek biztonságban van.” Fölhívta őt?

– Igen – felelte Weizak. – Közvetlenül tárcsáztam. Tud róla, hogy már így is lehet telefonálni? Igen. Rendkívül kényelmes. Előbb egy egyest tárcsáz, azután a körzetszámot, a számot. Tizenegy számjegy, és kapcsolatba kerülhet az ország bármely pontjával. Bámulatos dolog. Bizonyos fokig ijesztő is. Egy fiú, illetve fiatalember vette föl. Megkérdeztem, odahaza van-e Mrs. Borentz. Hallottam, amint a fiú kiált neki: „Mama, téged keresnek.” Koppant a kagyló az asztalon vagy min. Én meg álltam a Maine állambeli Bangorban, alig negyven mérföldnyire az Atlanti-óceántól, és hallgattam, amint egy fiatalember leteszi a kagylót egy asztalra a Csendes-óceánnál. A szívem... olyan hevesen vert, hogy megrémültem. Hosszúnak tűnt a várakozás. Azután ő vette fel a kagylót, és beleszólt: „Igen? Halló?”

– És maga mit mondott? Mit intézett?

– Nem intéztem semmit – válaszolta Weizak, és görbe mosolyra húzódott a szája. – Letettem. És kedvem lett volna inni valami erőset, de nem volt mit.

– És meggyőződött róla, hogy ő az?

– Naiv kérdés, John! Kilencéves voltam 1939-ben. Azóta nem hallottam az anyám hangját. Amikor ismertem, ő még csak lengyelül beszélt, én most csak angolul beszélek... Csaknem egészen elfelejtettem az anyanyelvemet, ami szégyenletes dolog. Hogyan győződhetnék meg róla?

– Igen, de mégis: meggyőződött?

Weizak lassan végighúzta kezét a homlokán.

– Igen – mondta. – Ő volt az. Az anyám.

– És nem tudott szólni hozzá?

– Miért szóltam volna? – Weizak hangja csaknem haragos volt. – Az élete az ő élete, ugye? Úgy van, ahogy maga mondta. A gyerek biztonságban van. Izgassak fel egy asszonyt, aki épp most jutott el élete békés korszakához? Megkockáztassam, hogy mindörökre kibillentsem az egyensúlyából? Az a lelkifurdalás, amit maga említett... fölélesszem? Vagy akár csak meg is kockáztassam, hogy föléledjen?

– Nem tudom – felelte Johnny. Zavaró kérdések voltak ezek, a válaszok pedig meghaladták az erejét; de érezte: Weizak a kérdések artikulálásával próbál mondani valamit arról, amit tett. A kérdéseket nem tudta megválaszolni.

– A gyerek biztonságban van, az asszony biztonságban van Carmelben. Kettejük között egy ország terül el, hagyjuk ennyiben. De mi lesz magával, John? Mit csinálunk magával?

– Nem értem, miről beszél.

– Akkor kifejtem magának, jó? Dr. Brown haragszik. Haragszik rám, haragszik magára és haragszik önmagára. Az a gyanúm, azért, mert kénytelen hinni valamiben, amit egész életében szamárságnak tartott. A nővér, aki tanúja volt a dolognak, nem fogja tartani a száját. Ma éjjel az ágyban el fogja mondani a férjének, a férje elmeséli a főnökének, és nagyon valószínű, hogy holnap estére már az újságokhoz is eljut a hír. „Második látással tért magához a kómás beteg.”

– Második látás – szólt Johnny. – Így hívják?

– Nem tudom, az-e, voltaképp nem tudom. Lelki jelenség? Különleges látás? Ügyes szavak, amelyek semmit se fejeznek ki, semmit. Maga azt mondta az egyik nővérnek, hogy a fia szemműtétje sikerülni fog...

– Marie-nak – mormolta Johnny. Kicsit elmosolyodott. Kedvelte Marie-t.

– ...és ez már el is terjedt kórházszerte. Látta a jövőt, Johnny? Vajon ez a második látás? Nem tudom. A kezébe vette az anyám egy fényképét, és meg tudta mondani, hol lakik most. Maga tudja, hol találhatók meg elveszett tárgyak és elveszett emberek? Ez lenne a második látás? Nem tudom. Tud olvasni a gondolatokban? Befolyásolni a lelki jelenségeket? Kézrátétellel gyógyítani? Ezek mind olyasmik, amiket egyesek transzcendens jelenségeknek neveznek. Mind kapcsolatban van a „második látás” fogalmával. Mind olyasmi, amit dr. Brown kinevet. Kineveti? Nem. Nem neveti. Kigúnyolja.

– És maga nem?

– Én Edgar Cayce-re gondolok. És Peter Hurkosra. Megpróbáltam beszélni dr. Brownnak Hurkosról, és kigúnyolt. Beszélni se hajlandó róla; tudni se akar róla.

Johnny nem válaszolt.

– Szóval... mit fogunk csinálni magával? – kérdezte Weizak.

– Csinálni kell valamit?

– Azt hiszem. – Fölállt. – Magára hagyom, gondolkodjék felőle. De ha gondolkodik, gondoljon erre: vannak dolgok, amelyeket jobb nem látni, és vannak dolgok, amelyeket jobb elveszíteni, mint megtalálni.

Jó éjt kívánt, és halkan kiment. Johnny most már nagyon fáradt volt, de mégse jött álom a szemére, még sokáig nem.

  Kilencedik fejezet

1

Johnny első műtétjét május huszonnyolcadikára jegyezték elő. Weizak is, Brown is részletesen elmagyarázta neki az eljárást. Helyi érzéstelenítést kap majd – mindketten kockázatosnak találták volna a teljes altatást. Elsőként térdét és bokáját operálják. Saját ínszalagjait, amelyek megrövidültek hosszú álma során, műanyag rostokkal kombinálva hosszabbítják meg. Ugyanezt a fajta műanyagot használják szívbillentyűk pótlására. A kérdés nem annyira az, elfogadja vagy kiveti-e a szervezete az új ínszalagokat, mondta neki Brown, inkább az: képes lesz-e a lábszára alkalmazkodni a változáshoz. Ha a térdén és a bokáján jó eredményeket érnek el, akkor még három műtét van kilátásban: egy a combján, egy a könyökén és valószínűleg még egy harmadik, a nyakán, amelyet most alig tud mozdítani. A műtétet Raymond Ruopp végzi majd, ennek a technikának az úttörője. San Franciscóból repül ide.

– Mit akar ez a Ruopp tőlem, ha ekkora szupersztár? – kérdezte Johnny. A „szupersztár” szót Marie-tól tanulta. A nővér egy kopaszodó, szemüveges énekessel kapcsolatban használta, akinek ez a valószínűtlen neve volt: Elton John.

– Maga lebecsüli saját szupersztár tulajdonságait – válaszolta Brown. – Alig akad néhány ember az Egyesült Államokban, aki ilyen hosszú kómából magához tért. És a néhány közül maga sínylette meg a legkevésbé az ezzel járó agykárosodást.

Sam Weizak nyersebb volt:

– Maga kísérleti nyúl, érti?

– Tessék?

– Igen. Kérem, nézzen a fénybe. – Weizak fényt irányított Johnny bal szeme pupillájába. – Tudott róla, hogy beleláthatok a szemidegeibe ezzel az akármivel? Igen. A szem több, mint a lélek tükre. Az agy egyik legfontosabb támaszpontja.

– Kísérleti nyúl – mondta Johnny rosszkedvűen, míg a kegyetlen fénybe bámult.

– Igen. – A fény kialudt. – Ne sajnálja magát annyira. A magánál bevetendő technikák nagy részét, amelyekből egyébként már alkalmaztak néhányat, a vietnami háború során tökéletesítették. A vietnami hadikórházakban igazán nem volt hiány kísérleti nyulakban, ugye. Egy olyan sebészt, mint Ruopp, azért érdekli maga, mert maga egyedi példány. Egy ember, aki négy és fél éven át aludt. Lábra tudjuk-e állítani? Érdekes kérdés. Már látja maga előtt a tanulmányt, amelyet a New England-i Orvosi Szemlébe ír majd róla. Alig várja, akárcsak a gyerek az új játékokat karácsony előtt. Ő nem magát látja, nem Johnny Smitht, aki ágytálat használ és csöngetnie kell a nővérnek, ha a háta viszket, hogy vakarja meg. S ez jó. Nem reszket majd a keze. Mosolyogjon, Johnny. Ez a Ruopp külsőre olyan, mint egy banktisztviselő, de alighanem ő Észak-Amerika legjobb sebésze.

Ám Johnnynak nehezére esett a mosoly.

Kötelességszerűen átrágta már magát azokon a röpiratokon, amelyeket az anyja nála hagyott. Nyomasztó hatással voltak rá, s újra, még jobban aggasztani kezdte anyja elmeállapota. Csaknem pogánynak találta az egyik iratot, amelyet egy Salem Kirban nevű ember írt; szinte élvezkedett a véres végítéleten és a pokol tátongó üstjein. A másik a horror-ponyvaregények szóhasználatával írta le a közelgő Antikrisztust. A többi az őrület sötét tobzódása volt: Krisztus a Déli-sark alatt él, Isten repülő csészealjakat röptet, New York a Szodoma, Los Angeles a Gomorra. Foglalkoztak ördögüzéssel, boszorkányokkal, mindenféle látható és láthatatlan dolgokkal. Johnny képtelen volt összekapcsolni ezeket a pamfleteket azzal a vallásos, de azért földön járó asszonnyal, akit a kómája előtt ismert.

Három nappal a Weizak anyját ábrázoló fényképpel kapcsolatos eset után megjelent Johnny szobájának ajtajában a bangori Daily News karcsú és sötét hajú riportere, bizonyos David Bright, és megkérdezte, készíthet-e vele rövid interjút.

– Megkérdezte az orvosokat? – kérdezte Johnny. Bright elvigyorodott:

– Igazság szerint nem.

– Rendben – mondta Johnny. – Ebben az esetben szívesen beszélek magával.

– Maga az én emberem – vigyorgott Bright. Bejött és leült.

Első kérdése a balesetre vonatkozott, s arra, mit érez Johnny most, hogy kiszabadult a kómából és megtudta, hogy csaknem fél évtizedet pazarolt el az életéből. Johnny őszintén és kendőzetlenül válaszolt. Ekkor Bright elmondta, hogy bizonyos „forrásból” úgy értesült: Johnny valamiféle hatodik érzékre tett szert a balesete eredményeként.

– Azt kérdi tőlem, léleklátó vagyok-e?

Bright mosolygott, és megvonta a vállát.

– Kezdetnek ez is megteszi.

Johnny már alaposan elgondolkodott azokon a dolgokon, amelyeket Weizak mondott. Minél többet gondolkodott, annál inkább úgy látta, hogy Weizak nagyon is helyesen cselekedett, amikor szó nélkül letette azt a telefont. Johnnynak W. W. Jacobs története jutott eszébe, a „Csodaszamár”. A szamártól három dolgot lehetett kérni, de sötét árat kellett fizetni a kívánságok teljesítéséért. Az öreg házaspár száz fontot kívánt, erre a fiuk belehalt egy üzemi balesetbe – a gyár pedig pontosan száz fontot fizetett kártérítésül. Ekkor az öregasszony azt kívánta, térjen vissza a fia, s az vissza is tért – ám még mielőtt kinyithatta volna az ajtót és megláthatta volna, micsoda iszonyatot hívott vissza a sírból, az öregember arra használta fel az utolsó megmaradt kívánságot, hogy visszaküldje. Ahogy Weizak mondta: vannak dolgok, amelyeket jobb elveszíteni, mint megtalálni.

– Nem – mondta. – Semmivel se vagyok léleklátóbb, mint maga.

– Informátorom szerint ön...

– Nem, nem igaz.

Bright kicsit cinikusan mosolygott, láthatólag vívódott, erőltesse-e tovább az ügyet, azután lapozott jegyzetfüzetében. Jövőt illető kilátásai felől kezdte faggatni Johnnyt, a visszavezető út iránti érzéseiről, s Johnny ezeket a kérdéseket is a lehető legőszintébben válaszolta meg.

– És mit csinál majd, ha kikerül innen? – csukta le jegyzetfüzetét Bright.

– Még nem gondolkodtam el igazában efelől. Még csak most kezdek barátkozni a gondolattal, hogy Gerald Ford az elnök.

Bright nevetett:

– Ezzel nincs egyedül, barátom.

– Feltételezem, hogy visszamegyek tanítani. Csak ehhez értek. De ez most még túlságosan messze van ahhoz, hogy gondolkodjam felőle.

Bright megköszönte az interjút, és elment. A cikk két nap múlva jelent meg az újságban, egy nappal első műtétje előtt. A címoldal alján állt, ezzel a főcímmel: JOHN SMITH, A MODERN RIP VAN WINKLE, A HOSSZÚ ÁLOM UTÁN. Három fényképet közöltek; az elsőn Johnny mint a Cleaves Mills-i középiskola tanára (alig egy héttel a baleset előtt készült), aztán aszottan és kicsavarodottan, behajlított karral-lábbal a kórházi ágyon. A két felvétel között a totálisan összetört taxi fényképe, amint úgy hever az oldalán, akár egy döglött kutya. Bright cikke nem tett említést a hatodik érzékéről, látnoki erejéről vagy egyéb rendkívüli képességeiről.

– Hogyan térítette el a témától? – kérdezte aznap este Weizak.

Johnny megvonta a vállát:

– Rendes pasinak tűnt. Talán nem akart macerálni vele.

– Talán nem – mondta Weizak. – De nem fog megfeledkezni róla. Ha jó riporter, akkor semmiképp se, márpedig úgy értesültem, hogy az.

– Úgy értesült?

– Kérdezősködtem.

– Vigyázott az érdekeimre?

– Megtesszük, ami tőlünk telik. Ideges a holnapi nap miatt, Johnny?

– Ideges nem vagyok, nem. Rémült, ez a pontosabb kifejezés.

– Igen, természetes, hogy az. Magam is az lennék.

– Ott lesz?

– Igen, a műtő megfigyelő részlegében. Odafönn. Maga nem tud majd megkülönböztetni a többiektől a zöld hacukámban, de ott leszek.

– Vegyen föl valamit – kérte Johnny –, valamit, amitől tudom, hogy maga az.

Weizak ránézett, és elmosolyodott:

– Rendben. Föltűzöm az órámat a köpenyemre.

– Jó – mondta Johnny. – És dr. Brown? ő is jelen lesz?

– Dr. Brown Washingtonban van. Holnap adja elő magát az Amerikai Neurológusok Társaságában. Olvastam az előadását. Egészen jó. Talán kissé túlzó.

– Magát nem hívták meg?

Weizak megvonta a vállát:

– Nem szeretek repülni. Én ettől rettegek.

– Netán itt akart maradni?

Weizak görbe mosolyt eresztett meg, szétterpesztette ujjait, és nem szólt semmit.

– Ő nem nagyon kedvel engem, mi? – kérdezte Johnny. – Dr. Brown?

– Nem nagyon – felelte Weizak. – Úgy véli, maga a bolondját járatja velünk. Kitalál dolgokat, valamiféle oka van rá. Talán fel akarja hívni a figyelmet önmagára. Ne ítélje meg túl szigorúan ezért, John. Az ő gondolkodásmódja lehetetlenné teszi, hogy másként vélekedjék. Ha valamit érez Jim iránt, erezzen egy kis szánalmat. Ragyogó tehetség, sokra fogja vinni. Máris vannak ajánlatai, és egy szép napon, nem is sokára, elrepül innen, erről a hideg északi erdővidékröl, s Bangor nem látja őt többé. Houstonba megy, vagy Hawaiiba, vagy épp Párizsba. De furcsamód korlátolt. Ő az agy gépésze. Darabokra vagdalta a szikéjével, és nem talált benne lelket. Tehát: lélek nincs. Ez a gépész empirizmusa, és a gépész végső soron gyerek, felsőbbrendű motorirányítással. Soha ne árulja el, hogy ezt mondtam.

– Nem fogom.

– Most pedig pihennie kell. Holnap nehéz napja lesz.

2

Johnny semmi mást nem látott a világhíres dr. Rouppból, csak egy vastag csontkeretes pápaszemet és egy nagy zsírdaganatot a homloka bal szélén. Minden egyebét sapka, köpeny, kesztyű fedte.

Johnny a műtét előtt két injekciót kapott, egy demerolt és egy atropint, s amikor kigördítették a szobából, feldobott volt, akár egy papírsárkány. Az altatóorvosnő olyan novokainos fecskendővel közeledett hozzá, aminél nagyobbat még sose látott életében. Azt várta, hogy a szúrás fájni fog, s nem is tévedett. Az L4 és az L5 közé kapta az injekciót, a negyedik és az ötödik csigolya közé, elég magasan ahhoz, hogy elkerülje a cauda equinalt, a lófarokra emlékeztető idegköteget a gerincoszlop alján.

Johnny a hasán feküdt, és a karjába harapott, hogy ne ordítson fel.

A fájdalom végtelennek tűnő másodpercek után tompa nyomásérzetté szelídült. Alteste teljesen megszűnt létezni.

Ruopp arca ott derengett fölötte. A zöld bandita, gondolta Johnny. Jesse James, csontkeretes szemüveggel. Pénzt vagy életet.

– Kényelmesen fekszik, Mr. Smith? – kérdezte Ruopp.

– Igen. De ezt nem szívesen élném át még egyszer.

– Ha kedve van, olvashat magazinokat. Vagy nézheti a dolgot a tükörben, ha úgy érzi, hogy nem borítja ki magát.

– Rendben.

– Nővér, mennyi a vérnyomás?

– Százhússzázhuszonhat, doktor úr.

– Nagyszerű. Nos, kezdhetjük?

– Tegye félre nekem a dobverőcsontot – szólt halkan Johnny, és meglepte a szívbéli nevetés. Ruopp vékony kesztyűs kezével megpaskolta Johnny lepedő borította vállát.

Nézte, amint Ruopp kiválaszt egy szikét, és eltűnik a zöld leplek mögött, amelyek a Johnny fölé hajló fémabroncsról csüngtek alá. A tükör homorú volt, és Johnny meglehetősen jól, bár kissé eltorzulva látott mindent.

– Ó, igen – szólt Ruopp. – Ó, igen, pam-param... itt van, ami kell nekünk... hoppala-hopp... oké... pakk, kérem, jöjjön ide, nővér, ébredjen, az isten szerelmére... igen, igen... most azt hiszem, ezek közül kérek egyet... nem, tartsa... ne azt adja, amit kérek, hanem azt, amire szükségem van... igen, oké. Rögzítést kérek.

A nővér csipesszel átadott Ruoppnak valamit, ami egy vékony drótokból álló, megcsavart kötegnek látszott. Ruopp csíptetőkkel könnyedén elemelte a levegőből.

Akár egy olasz ebéd, gondolta Johnny, és nézd azt a sok spagettimártást. Ettől a rosszullét környékezte, elfordította a tekintetét. Fölötte, a galériáról a banditák gengjének többi tagja nézett le rá. Szemük világosnak, irgalmatlannak és ijesztőnek tűnt. Aztán észrevette Weizakot, jobbról a harmadik volt, órája szépen a köpenye zsebe fölé tűzve.

Johnny bólintott.

Weizak visszabólintott.

Ettől jobb lett valamivel.

3

Ruopp végzett a térd és lábikra közötti összekötéssel, s Johnnyt megfordították. – Folytatódtak a dolgok. Az altatóorvosnő megkérdezte tőle, jól érzi-e magát. Johnny azt felelte, úgy hiszi, a körülményekhez képest a lehető legjobban. A doktornő megkérdezte, volna-e kedve magnót hallgatni, s azt felelte, szívesen. Néhány pillanat múlva Joan Baez tiszta, szívhez szóló hangja töltötte be a műtőt. Ruopp tette a dolgát. Johnny elálmosodott és elszundított. Amikor fölébredt, a műtét még mindig zajlott. Weizak még mindig ott volt. Johnny felemelte fél kezét, hogy üdvözölje, s Weizak újra bólintott.

4

Egy óra múlva vége lett. Kigördítették az előtérbe, ahol egy nővér azt kérdezgette, meg tudja-e mondani, hány lábujját érinti. Johnny egy idő múlva meg tudta mondani.

Ruopp lépett hozzá, banditamaszkja féloldalra lógott.

– Minden rendben? – kérdezte.

– Igen.

– Nagyon jól ment – közölte Ruopp. – Optimista vagyok.

– Nagyszerű.

– Lesznek fájdalmai. Talán jó nagyok is. Kezdetben maga a kezelés is sok fájdalmat okoz majd. Számoljon vele.

– Számolok vele – motyogta Johnny.

– Minden jót – mondta Ruopp, és elment. Valószínűleg azért, gondolta Johnny, hogy sötétedésig lejátsszon egy partit a helyi golfpályán.

5

Jó nagy fájdalmak.

Este kilencre megszűnt az érzéstelenítés utóhatása is, és Johnny kínlódott. Megtiltották, hogy mozdítsa a lábát, csak két nővér segítségével volt szabad. Mintha irgalmatlanul szorosra húzott, szögekkel kivert szíjak vették volna körül a térdét. Az idő csigalassúsággal araszolt. Többször az órájára pillantott, biztos volt benne, hogy egy óra is eltelt, amióta utoljára ránézett, ehelyett azt látta, hogy csak négy perc múlt el. Úgy érezte, hogy még egy percet már nem visel el.

Az előtte sorakozó percekre gondolt, s lágy, tömör hullámmal rátelepedett a legsötétebb depresszió, amelyet valaha is megért. Halálra fogják kínozni. Műtétek a könyökén, a combján, a nyakán. Gyógykezelés. Tolókocsi, járógép.

Fájdalmai lesznek... számoljon vele.

Nem; számolj vele te, gondolta Johnny. Hagyj nekem békét. Ne gyere még egyszer a közelembe a henteskéseiddel. Ha így képzeled a segítést, nem kérek belőle.

Állandó, lüktető fájdalom, beleváj a húsába.

Bevizelt.

Johnny Smith a fal felé fordította arcát, és sírt.

6

Tíz nappal az első műtét után és két héttel a következő műtét kitűzött időpontja előtt Johnny felnézett a könyvből, amelyet éppen olvasott – Woodward és Bernstein: Az elnök emberei –, és Saraht látta meg az ajtóban, amint áll és habozva néz rá.

– Sarah – szólt. – Te vagy az, ugye?

– Igen. Én vagyok az, Johnny – lehelte Sarah. Johnny letette a könyvet, és nézte Saraht. Az csinos volt, halványzöld vászonruhát viselt, és kis, barna ridikült tartott maga elé, akár egy pajzsot. Melíroztatta a haját, ez jól állt neki. Johnnyba belényilallt a féltékenység – vajon Sarah ötlete volt-e ez, vagy azé a férfié, akivel él és hál? Gyönyörű nő.

– Gyere be – szólt. – Gyere be, és ülj le!

Sarah közeledett, s ő hirtelen úgy látta önmagát, amilyennek az láthatja – túl sovány teste kissé féloldalra görbül az ablaknál álló széken, lába egyenesen kinyújtva a zsámolyon, pizsamanadrágban és ócska kórházi fürdőköpenyben.

– Amint látod, fölvettem a szmokingomat – mondta.

– Jól nézel ki. – Sarah arcon csókolta, s Johnny agyán emlékek pörögtek át, mint egy kártyacsomag lapjai. A lány a másik székbe ült, keresztbe rakta a lábát, és a szoknyája szélét húzkodta.

Némán fürkészték egymást. Johnny látta rajta, hogy nagyon ideges. Ha valaki megérintené a vállát, alighanem rugóként pattanna föl a székből.

– Nem tudtam, eljöjjek-e – mondta –, de igazán vágytam rá.

– Örülök neki.

Akár idegenek egy buszban, gondolta lehangoltan. Ennél azért mégis több kellene legyen.

– Szóval hogy vagy? – kérdezte Sarah.

Elmosolyodott:

– Voltam a háborúban. Akarod látni a harctéri sebesüléseimet? – Fölhúzta köntösét a térdéről, és megmutatta az S formájú metszést, amely most kezdett behegedni. Még mindig vöröslött, és öltésnyomok sorakoztak rajta.

– Uramisten, mit művelnek veled?

– Megpróbálják összerakni Humpty Dumptyt, aki leesett a kőfal tetejéről, emlékszel, a gyerekversben. A király lovai, a király katonái mind őt próbálják összerakni. Meg a király orvosai. Úgy hiszem... – S ekkor elhallgatott, mert Sarah elsírta magát.

– Ne beszélj így, Johnny, kérlek, ne.

– Elnézést. Én csak... csak viccelni próbáltam. – Tényleg erről volt szó? Csakugyan nevetéssel akarta elütni a dolgot, vagy csak így fejezte ki ezt: Köszönöm, hogy eljöttél meglátogatni, ezek itt darabokra vagdosnak?

– És tudsz? Tudsz tréfálkozni róla? – Papír zsebkendőt vett elő a táskájából, és a szemét dörgölte vele.

– Nem túl gyakran. Azt hiszem, attól, hogy újra látlak... védekezni akarok, Sarah.

– Ki fognak engedni innen?

– Majd a végén. Olyan ez, mint a vesszőfutás a régmúlt időkben, olvastál róla? Még mindig élek, azok után, hogy a törzs valamennyi indiánja rám húzott a tomahawkjával. Ki kell szabadulnom.

– Ezen a nyáron?

– Nem... nem hiszem.

– Sajnálom, hogy így történt – mondta Sarah olyan halkan, hogy alig lehetett hallani. – Mindig spekulálok rajta, miért... vagy miként alakulhattak volna másként a dolgok... Ha nem eszem azt a romlott hot dogot... ha nálam maradtál volna, ahelyett hogy elmész... – rázta a fejét és vöröslött a szeme. – Semmit sem lehet kiszámítani.

Johnny mosolygott:

– Dupla nulla. Banké a játszma. Hé, emlékszel erre? Bankot robbantottam ott a keréknél, Sarah.

– Igen. Több mint ötszáz dollárt nyertél.

Johnny még mindig mosolygott, de mosolya most értetlen volt, szinte sebzett.

– Mondjak valami furát? Az orvosaim szerint annak, hogy élek, az az oka, hogy kiskoromban valamiféle fejsérülés ért. Én nem emlékszem rá, és a szüleim se emlékeznek. De valahányszor erre gondolok, valahogy fölvillan a szerencsekerék... és egy szag, olyasmi, mint az égett gumié.

– Talán autóbaleset ért...

– Nem, nem hiszem. De olyan érzésem van, mintha a kerék lett volna a figyelmeztetés... és én nem vettem komolyan.

Sarah fészkelödött.

– Ne, Johnny – szólt kissé zavartan. Ő megvonta a vállát:

– Vagy az is lehet, hogy egyszerűen egyetlen estén használtam el négyévi szerencsémet. De ide nézz, Sarah. – óvatosan, fájdalmasan levette egyik lábát a zsámolyról, kilencvenfokos szögben behajlította, majd újra kinyújtotta a zsámolyon. – Talán mégiscsak össze tudják rakni Humpty Dumptyt. Amikor magamhoz tértem, nem voltam képes erre.

– És gondolkodni is tudsz, Johnny – mondta. – Beszélni. Mind azt hittük... tudod.

– Igen, Johnny, a fabábu. – Nyugtalan és súlyos csönd zuhant közéjük. Johnny törte meg, erőltetett derűvel megkérdezte: – És veled mi van?

– Nos... férjhez mentem. Úgy hiszem, ezt tudod.

– Apa mondta.

– Apád olyan remek ember – mondta Sarah. És azután kitört:

– Nem tudtam várni, Johnny. Nagyon sajnálom. Az orvosok azt mondták, sosem térsz magadhoz, egyre mélyebbre és mélyebbre kerülsz, amíg... el nem illansz. És még ha tudtam volna is... – Fölnézett rá, arcán a védekezés nyugtalansága. – Még ha tudtam volna is, Johnny, nem hiszem, hogy képes lettem volna várni. Négy és fél év nagy idő.

– Nagy idő – válaszolta. – Pokolian hosszú idő. Mondjak valami morbidat? Megkértem, hozzanak be nekem négyévnyi hírmagazint, hogy lássam, kik haltak meg. Truman. Janis Joplin. Jimi Hendrix... Jézusom, rá gondoltam, amint a „Bíbor Köd”-öt énekli, és alig akartam elhinni. Dan Blocker. És te meg én. Mi is elillantunk.

– Olyan rossz érzés. – Szinte suttogott. – Olyan átkozottul rossz a lelkiismeretem. De szeretem a fiút, Johnny. Nagyon szeretem.

– Oké, ez a fontos.

– Walt Hazlettnek hívják és...

– Azt hiszem, szívesebben hallanék inkább a gyerekedről – mondta Johnny. – Nem sértődsz meg, ugye?

– Tündéri kölyök – mosolygott. – Héthónapos. Dennis a neve, de Dennynek hívjuk. Az apai nagyapjától kapta a nevét.

– Hozd be néha. Szeretném látni.

– Behozom – ígérte Sarah, és álmosollyal nézték egymást, tudván, hogy szó sem lesz semmi efféléről. – Johnny, van valamire szükséged?

Csak rád, kicsim. Meg erre a négy és fél évre újra.

– Nincs – mondta. – Osztán tanítgatunk még?

– Tanítgatunk, még egy darabig.

– Még mindig szívogassuk azt a csúnya kokaint?

– Ó, Johnny, te nem változtál. A régi ugratások.

– A régi ugratások – hagyta helyben, s ekkor újra közéjük zuhant a csend, szinte hallható dobbanással.

– Meglátogathatlak máskor is?

– Hogyne. Remek lenne, Sarah. – Tétovázott, nem akarta ilyen kevéssé meggyőző módon befejezni, nem akarta megbántani se Saraht, se önmagát, ha elkerülhető.

– Sarah – szólalt meg. – Helyes volt, amit tettél.

– Igen? – kérdezte. Mosolygott, szája sarka megremegett. – Ki tudja. Minden olyan kegyetlennek tűnik, és... nem tehetek róla, olyan rossznak. Szeretem a férjemet és a kisfiamat, és amikor Walt azt mondja, egy szép napon Bangor legszebb házában lakunk majd, hiszek neki. Azt mondja, egy szép napon megpályázza Bill Cohen mandátumát a Házban, és én ezt is elhiszem neki. Azt mondja, egy szép napon egy Maine állambeli valakit választanak meg elnöknek, és még ezt is majdnem elhiszem neki. Azután bejövök ide, és a nyomorult lábadra nézek... – elsírta magát. – Olyan a lábad, mintha egy keverőgép kapta volna el, vagy ilyesmi, és olyan vékony vagy...

– Ne, Sarah, ne.

– Olyan vékony vagy, és ez rossz és kegyetlen és gyűlölöm, gyűlölöm, mert nincs rendjén, egyáltalában nincs rendjén!

– Néha semmi sincs rendjén, úgy hiszem – mondta. – Cudar világ. Néha egyszerűen csak azt teszi az ember, amit tehet, és igyekszik kibírni. Menj, és légy boldog, Sarah. És ha be akarsz jönni meglátogatni, hát csak gyere. Hozz egy kártyaasztal-lapot.

– Hozok. Elnézést, hogy sírtam. Nem valami szívderítő, ugye?

– Semmi baj – mosolygott. – Le kell már szoknod arról a kokainról, bébi. Le fog esni az orrod.

Sarah fölnevetett.

– Nem javulsz meg, Johnny – mondta. Hirtelen lehajolt, és szájon csókolta. – Ó, Johnny, gyógyulj meg hamar.

Johnny elgondolkodva nézte, amint elhúzódik.

– Nem veszítetted el – mondta. – Nem, nem veszítetted el.

– Mit? – Értetlenül ráncolta a homlokát.

– A jegygyűrűdet. Nem hagytad Montrealban.

Johnny a homlokára tette a kezét, és ujjával megdörgölte a jobb szeme fölött a bőrt. Karja árnyékot vetett, és Sarah szinte babonás félelemmel látta, hogy Johnny fél arca elborul. Ez a Mindenszentek napi álarcra emlékeztette, amellyel hajdan úgy ráijesztett. Walttal Montrealban voltak nászúton, de honnan tudhatná ezt Johnny? Hacsak tán Herb el nem mondta. Igen, majdnem biztosan ez történt. De azt csak ő és Walt tudja, hogy ő elveszítette a jegygyűrűjét valahol a szállodai szobában. Senki más nem tudta, mert Walt vett neki egy új gyűrűt, mielőtt hazarepültek. Sarah sokkal jobban restellte, semhogy elmesélte volna valakinek, akár az anyjának is.

– Honnan...

Johnny mélyen eltöprengett, azután rámosolygott. Keze lehullott a homlokáról, és rácsapódott az ölében lévő másikra.

– Nem volt jó a mérete – mondta. – Csomagoltál, nem emlékszel, Sarah? Ő elment vásárolni valamit, és te csomagoltál, ő vásárolni ment... vásárolni, nem tudom, mit. A holtsávban van.

Holtsáv?

– Kiment egy bazárba, és mindenféle bolondságokat vásárolt emlékül. Papírtrombitát meg effélét. De azt honnan tudod, Johnny, hogy elveszítettem a gy...

– Csomagoltál. A gyűrű mérete nem volt jó, túlságosan nagy volt. Úgy gondoltad, majd ha hazaértek, megcsináltatod. De addig... addig... – Újra visszatért az a töprengő gondterheltség, majd azon nyomban eltűnt. Rámosolygott Sarahra:

– Körültömted selyempapírral!

Sarah most már egyértelműen megrémült. Jeges félelem járta át a testét. Nyakához kapott, és csaknem hipnotizáltán meredt Johnnyra. Ugyanolyan a tekintete, ugyanaz a hideg, szórakozott nézés, mint ott a keréknél, azon az estén. Mi történt veled, Johnny? Mi vagy te? A fiú szeme csaknem ibolyalilává sötétült. Sarah el akart szaladni. A szoba maga is mintha sötétedett volna, mintha a fiú szétszakítaná valamiképp a realitás szövetét, széthúzná a múlt és a jelen közötti kapcsolatot.

– Lecsúszott az ujjadról – mondta Johnny. – Épp a férjed borotválkozókészletét raktad be az egyik oldalzsebbe, s eközben lecsúszott. Csak később vetted észre, hogy nincs meg, s ezért hitted, hogy valahol a szobában van. – Fölnevetett, magas, csöngő, akadozó hangon. Ez nem Johnny szokásos nevetése volt, hanem hideg... hideg. – Tyűha, hogy fölforgattátok azt a szobát. Pedig becsomagoltad. Most is benne van abban a bőröndzsebben. Azóta is. Menj fel a padlásra, és nézd meg, Sarah. Meglátod.

Odakinn a folyosón valaki leejtett egy vizespoharat vagy effélét, és elkáromkodta magát. Johnny a zaj irányába pillantott, szeme kitisztult. Visszafordította tekintetét, meglátta a fiatalasszony dermedt, tágra nyílt szemét, és gondterhelten összeráncolta a homlokát.

– Tessék? Valami rosszat mondtam, Sarah?

– Honnan tudtad? – suttogta. – Honnan tudod ezeket a dolgokat?

– Nem tudom – felelte Johnny. – Ne haragudj, Sarah, ha...

– Mennem kell, Johnny. Denny a babysitternél van.

– Jól van, Sarah. Sajnálom, hogy kiborítottalak.

– Honnan tudtál a gyűrűmről, Johnny?

Johnny csak a fejét rázta.

7

A földszinti folyosón, félúton, Sarah gyomra megemelkedett. Épp idejében ért be a női mosdóba. Beszaladt, bezárkózott és hányt. Kiöblítette a száját, majd lehunyt szemmel megállt, borzongva, de kis híján nevetve. Akkor is hányt, amikor utoljára Johnnyval volt. Durva igazságtétel? Epilógus? Szája elé rakta a kezét, hogy visszatartsa, ami ki akar törni, nevetést, vagy tán sikoltást. És a sötétben a világ mintha irracionálisan billegne, akár a pincér kezében a tányér. Akár a Szerencsekerék.

8

Dennyt Mrs. Labelle-nél hagyta. Így hát amikor hazaért, csöndes és üres volt a ház. A keskeny lépcsőn fölment a padlásra, és fölkapcsolta a két csupasz, himbálódzó égőt. A bőröndök az egyik sarokban tornyosultak, a narancssárga Grant-kofferek oldalán még mindig rajta voltak a montreali utazási iroda címkéi. Három volt belőlük. Kinyitotta az elsőt, belenyúlt a gumis oldalzsebekbe, és nem talált semmit. A másodikban sem. A harmadikban sem.

Mély lélegzetet vett, azután kieresztette a levegőt, hülyén érezte magát, és kicsit csalódott is volt – de leginkább megkönnyebbült. Nincs meg a gyűrű. Sajnálom, Johnny. Másfelől viszont egyáltalában nem sajnálom. Kísérteties lett volna.

Nekiállt visszacsúsztatni a bőröndöket Walt régi egyetemi jegyzetei meg egy padlólámpa közé, amelyet fölrúgott egy kutya, Sarahnak eddig nem volt szíve kihajítani. S míg kezét porolta le és azon volt, hogy túljusson az egészen, bensejében egy kicsi hang alig hallhatóan ezt suttogta: Elég kapkodón keresgéltél, nem? Ugye, a szíved mélyén nem akartál igazán találni semmit, Sarah? Nem. Nem, igazában nem akart találni semmit. És ha ez a pici hangocska azt hiszi, hogy most újra ki fogja nyitni sorra ezeket a bőröndöket, nagyon téved. Dennyért kell mennie, máris késett tizenöt percet, Walt ma elhozza vacsorára egyik kollégáját (nagyon nagy menő), ráadásul levelet kell írnia Betty Hackmannek – Betty az Ugandai Békehadtestből kilépve egyenesen hozzáment egy hóttgazdag kentuckyi lótenyésztő fiához. Azonkívül ki kell takarítania a fürdőszobákat, rendbe tennie a haját, és megfürösztenie Dennyt. Igazán sokkal több dolga van annál, semhogy itt totojázzon ezen a forró, piszkos padláson.

Mégis újra kinyitotta mindhárom bőröndöt, s ezúttal nagyon gondosan kutatta át az oldalzsebeket, és amikor a harmadik bőröndben is végigtapogatta a sarkokat, megtalálta a jegygyűrűjét. Odatartotta az egyik csupasz villanykörte elé, és elolvasta a belülre vésett feliratot, ugyanolyan frissen ragyogott, mint aznap, amikor Walt az ujjára húzta: WALTER ÉS SARAH HAZLETT – 1972. JÚLIUS 9.

Sarah sokáig nézte.

Azután rendbe rakta a bőröndöket, leoltotta a villanyt, és újra lement. Levette vászonruháját, amely most csupa por lett, pantallóba és világos blúzba bújt. Elment a sarokig Mrs. Labelle-hez, és elhozta a fiát. Hazamentek, Sarah berakta Dennyt a nappaliba, a gyerek vígan csúszott-mászott, ő pedig előkészítette a húst és burgonyát hámozott. A sütőbe rakta a húst, bement a nappaliba, és meglátta, hogy Denny elaludt a szőnyegen. Fölvette, berakta kiságyába. Azután nekiállt kitakarítani a mosdókat. És mindezenközben, bárhogy rohant is az idő, a gyűrű nem ment ki a fejéből. Johnny tudta. Sarah még azt a pillanatot is rögzítette, amikor a férfi eljutott e tudáshoz; amikor Sarah, mielőtt eljött, megcsókolta.

A puszta gondolattól is elgyöngült, és furcsán érezte magát, s nem tudta biztosan, mitől. Minden összekavarodott. A fiú ferde mosolya, amely ugyanolyan, mint volt; az oly rettenetesen megváltozott, légies és összeaszott teste, haja, amely oly élettelenül tapad a koponyájára, s oly vakító ellentétben áll az őbenne még mindig őrzött gazdag emlékekkel. Sarah, ott a kórházban, vágyott rá, hogy megcsókolja.

– Hagyd ezt abba – motyogta magában. A fürdőszobatükörből idegen arc nézett vissza rá. Felhevült volt – valljuk be, felajzott.

Keze rátapadt a nadrágja zsebében lapuló gyűrűre, és majdnem – de nem egészen – öntudatlanul bedobta a vécécsésze tiszta, enyhén kéklő vizébe. Minden csillogóan tiszta, hogy ha Mr. Treaches-nek, a Baribault, Treaches, Moorehouse és Grendon cégtől, netán vizelhetnékje támad a vacsoravendégség során, ne sértse tisztátalan réteg a csésze peremén. Ki tudja, miféle akadályok gördülhetnének egy fiatalember elé a hatalmasok tanácsa felé vezető úton, hát nem? Ki tudhat bármit is e világon?

A gyűrű csobbant egy parányit, és lustán forogva, lassan alámerült a tiszta vízben. Mintha kis koccanást hallott volna, amint a porcelánhoz ütődik odalenn, de lehet, hogy csak képzelődött. Lüktetett az agya. Az előbb a padlás oly forró, áporodott és dohos volt. De Johnny csókja – az édes volt. De még milyen édes.

Mielőtt elgondolhatta volna, mit is művel (és ezáltal a józan észt szóhoz juttathatta volna), leöblítette a vécét. Nagy robajjal-zörejjel zuhogott alá a víz. Még hangosabbnak tűnt, talán mert lehunyta a szemét. Mire kinyitotta, a gyűrű eltűnt. Eddig is el volt veszve, s most újra elveszett.

Lába hirtelen elgyöngült, leült a kád szélére, és arcára szorította a kezét. A forró, tűzforró arcára. Nem megy be többet Johnnyhoz. Nem volt jó ötlet. Walt haza fogja hozni egy kollégáját, Sarahnak egy palack Mondavija és egy, a költségvetést felborító sültje van, ezekkel kell foglalkoznia. Arra kell gondolnia, mennyire szereti Waltot meg a kiságyában alvó Dennyt. Arra kell gondolnia, hogy ha az ember már meghozta döntéseit ebben a cudar világban, akkor vállalnia kell őket. És többé nem fog Johnny Smithre meg arra a ferde, elbűvölő mosolyára gondolni.

A vacsoravendégség kitűnően sikerült.

  Tizedik fejezet

1

Az orvos egy Hydrodioural nevű gyógyszert írt fel Vera Smithnek. A szer nem nagyon csökkentette a vérnyomását („fabatkát se ér” írogatta előszeretettel leveleiben), viszont szédült és legyöngült tőle. Le kellett ülnie pihenni, valahányszor fölporszívózta a padlót. Pár lépcsőfok után meg kellett állnia, mert úgy zihált, mint kiskutya egy forró augusztusi délutánon. Ha Johnny nem mondta volna neki, hogy jót tesz, már kihajította volna a tablettákat az ablakon.

Az orvos kipróbáltatott vele egy másik gyógyszert is. Ettől meg olyan vadul vert a szíve, hogy rögtön abbahagyta a szedését.

– Próba szerencse – mondta az orvos. – Majd csak találunk valamit, Vera. Ne aggódjék.

– Nem aggódom – tiltakozott Vera. – Az Úristenre hagyatkozom.

– Hogyne, persze. Így is kell.

Június végére az orvos két gyógyszer kombinációjánál kötött ki, a Hydrodioural volt az egyik, egy Aldomat nevű szer a másik, drága, nagy darab, komisz sárga tabletták. Amikor elkezdte együtt szedni a kettőt, negyedóránként tört rá a vizelési inger. Fejfájások gyötörték. A szíve hevesen vert. Az orvos szerint a vérnyomása beállt a normális szintre, de ő nem hitt neki. Különben is, mire jók az orvosok? Lám, mit műveltek az ő Johnnyjával, darabokra szabdalták, akár a tőkehúst, már háromszor operálták, szörnyen néz ki azzal a sok varrattal a karján meg a lábán meg a nyakán, s mégse tud járni, csak azzal a járókával, amilyet az öreg Mrs. Sylvesternek kellett használnia. Ha a vérnyomása leesett, miért érzi mégis olyan elesettnek magát?

– Időt kell adnod a szervezetednek, hogy hozzászokjék a gyógyszerekhez – tanácsolta Johnny. Július első szombatja volt, s a szülei eljöttek hétvégére. Johnny épp akkor jött vissza a hidroterápiáról, sápadt volt és elgyötört. Kis ólomgolyót tartott mindkét kezében, s beszélgetés közben emelgette, majd az ölébe eresztette őket. Így feszítgette könyökét, fejlesztette bicepszét és tricepszét. A gyógyulófélben lévő sebek, amelyek ostornyomokként húzódtak könyökén és alsókarján, feszültek-összehúzódtak.

– Bízzál Istenben, Johnny – szólt Vera. – Semmi szükség ezekre a bolondságokra. Bízzál Istenben, és ő meggyógyít.

– Vera... – kezdte Herb.

– Te csak ne Verázz nekem. Ez bolondság! Nem mondja-e a biblia, hogy kérjetek és adatik, kopogjatok és bebocsáttattok? Semmi szükségem rá, hogy szedjem azokat a gonosz gyógyszereket, és arra sincs semmi szükség, hogy a fiam kínoztassa magát ezekkel az orvosokkal. Ez rossz, ez nem segít, ez bűnös!

Johnny az ágyra hajította az ólomlabdákat. Karizmai remegtek. Forgott a gyomra, kimerült, és hirtelen megdühödött az anyjára.

– Az Úr azokon segít, akik segítenek magukon – mondta. – Te egyáltalában nem a keresztény Istenre vágysz, mama. Te egy varázslényt szeretnél, aki kibújik a palackból, és teljesíti három kívánságodat.

– Johnny!

– Bizony. Így igaz!

– Azok az orvosok tömték tele ezzel a fejed! Ezzel a sok zagyvasággal! – Ajka reszketett, szeme tágra nyílt, de nem könnyezett. – Isten azért hozott vissza a kómából, hogy beteljesítsd az ő akaratát, John. Ezek a többiek, ezek csak...

– Ezek csak lábra akarnak állítani, hogy ne tolókocsiból teljesítsem Isten akaratát életem hátralévő részében.

– Hagyjuk a veszekedést – szólalt meg Herb. – Családban nem szabadna veszekedni.

– És hurrikánoknak se szabadna pusztítaniuk, mégis pusztítanak minden évben, senki sem állíthatja meg őket. Egyre csak jönnek.

– Ha bízol Istenben, Johnny... – kezdte Vera, ügyet se vetett Herbre.

– Nem bízom én már semmiben.

– Szomorúan hallom, hogy így beszélsz – válaszolta anyja. Hangja kimért volt és tartózkodó. – A Sátán ügynökei mindenütt jelen vannak. Megpróbálnak eltéríteni a küldetésedtől. Úgy látszik, egészen szépen sikerül nekik.

– Te mindenáron megpróbálsz valamiféle... természetfölötti dolgot látni ebben. Megmondom neked, mi volt; egy ostoba véletlen, egypár srác egymás mellett hajtott szembe velünk, és úgy jött ki a lépés, hogy én péppé kenődtem. Tudod, mit szeretnék, mama? Ki szeretnék kerülni innen. Ez minden, amit szeretnék. És azt szeretném, ha ismét szednéd az orvosságodat, és... megpróbálnál újra leszállni a földre. Semmi mást nem szeretnék.

– Elmegyek. – Anyja felállt. Sápadt és nyúzott volt az arca. – Imádkozni fogok érted, Johnny.

Johnny tehetetlenül, reményvesztetten és boldogtalanul nézett rá. Haragja elmúlt már. Kitöltötte az anyján.

– Szedd a gyógyszereket! – kérte.

– Imádkozni fogok, hogy meglásd a fényt.

Kiment a szobából, arca makacs és zord volt, akár a... Johnny tehetetlenül nézett apjára.

– Jobb lett volna, ha hallgatsz, John – mondta Herb.

– Fáradt vagyok. Rosszkedvű, ingerlékeny.

– Igen – bólintott Herb. Úgy látszott, mást is mondana, de nem folytatta.

– Még mindig azt tervezi, hogy elmegy Kaliforniába arra a repülőcsészealj-tanácskozásra vagy mire?

– Igen. De lehet, hogy meggondolja magát. Soha nem tudhatod, egyik napról a másikra megváltozhat, van még egy hónap.

– Tenned kéne valamit.

– Igen? Éspedig? Dugjam be valahová? Csukassam be?

Johnny a fejét rázta.

– Nem tudom. De talán itt az ideje, hogy komolyan gondolkozz ezen, ahelyett hogy úgy tennél, mintha szóba se jöhetne. Anya beteg. Te is látod.

Herb fennhangon kimondta, amit gondolt:

– Jól volt, mielőtt te...

Johnny arca eltorzult, mint akit megütöttek.

– Ide figyelj, John, ne haragudj. Nem úgy értettem.

– Oké, apa.

– Nem, igazán nem. – Herb arca keserű lett. – Ide figyelj, utána kell mennem. Már biztosan röplapokat osztogat a folyosón.

– Oké.

– Johnny, igyekezz elfelejteni ezt, és koncentrálj arra, hogy meggyógyulj. Anyád szeret, és én is. Ne haragudj ránk.

– Nem. Semmi baj, apa.

Herb arcon csókolta Johnnyt.

– Utána kell mennem.

– Jól van.

Herb elment. Johnny pedig fölkelt, és botorkálva megtette a széke és az ágya közti három lépést. Nem sok. De valami. Kezdet. Jobban bánta, mint amennyire apja sejtette, hogy így megsebezte az anyját. Annál is inkább, mert furcsamód egyre biztosabb lett benne, hogy anyja már nem fog sokáig élni.

2

Vera abbahagyta a gyógyszerszedést, Herb győzködte, azután hízelgett neki, végül könyörgött. Nem használt. Vera megmutatta neki azokat a többnyire macskakaparással íródott és helyesírási hibáktól hemzsegő leveleket, amelyeket „levelezőtársai az Úrjézusban” küldtek; valamennyien támogatták az álláspontját, és megígérték, hogy imádkoznak érte. Egyikük, egy Rhode Island-i hölgy ugyancsak vele volt azon a vermonti farmon, ahol a világ végét várták (Otis nevű pomerániai ölebével együtt). „ISTEN A LEGJOB ORVOSSÁG” – írta ez a hölgy –, „kérd ISTENT, és MEGGYÓGYULSZ, ne a DOKTOROKAT, akik tagadják ISTEN HATALMÁT, a DOKTOROK az okai annak a sok RÁKNAK ezen a gonosz világon, a gonosz KONNTÁRKODÁSAIKKAL, mindenki akit MEGOPERÁLTAK, mégha kiss műtétük volt is például kivették a MANDULLÁJUKAT, előb utób mind RÁKOT kapnak, ez bebizonyított tény, tehát kérd ISTENT, imádkoz ISTENHEZ, egyesítsed a TE AKARATODAT az Ő AKARATÁVAL és MEG FOGSZ GYÓGYULLNI!!”

Herb beszélt telefonon Johnnyval, s Johnny másnap fölhívta anyját, és bocsánatot kért, amiért olyan türelmetlen volt vele. Megkérte, legyen szíves, kezdje újra szedni a gyógyszert – az ő kedvéért. Vera tudomásul vette a bocsánatkérését, de nem volt hajlandó visszatérni a gyógyszerszedéshez. Ha Istennek szüksége van őrá, hogy tovább rója a földi utakat, akkor gondoskodik is róla, hogy tovább róhassa. Ha viszont Isten magához akarja szólítani, azt akkor is megteszi, ha ő marékszám nyeli a tablettákat. Értelmetlen vita volt ez, és Johnny egyetlen lehetséges ellenérve az volt, amit a katolikusok és protestánsok egyaránt elvetettek tizennyolc évszázad óta: hogy Isten éppúgy érvényesíti az akaratát az emberi agyon át, mint az emberi lelken át.

– Mama – mondta –, azon nem gondolkodtál még el, hogy Isten akarata volt az is, hogy egy orvos föltalálja azt a gyógyszert, és az életed meghosszabbodjék tőle? Még csak meg se fordul a fejedben ez a gondolat?

Az interurbán nem volt alkalmas teológiai vitákhoz. Vera letette.

Másnap Marie Michaud jött oda Johnnyhoz, fejét az ágyára hajtotta, és sírt.

– Mi baj? Mi a baj? – kérdezte Johnny meglepetten és riadtan.

– A fiam – mondta sírva. – Az én Mark fiam. Megoperálták, és pontosan az történt, amit maga mondott. Rendbe jött. Újra látni fog a rossz szemén. Hála legyen az Istennek.

Megölelte Johnnyt, s az is megszorongatta, amennyire tellett tőle. A nővér meleg könnyeivel az arcán Johnny azt gondolta: bármi történt is ővele, mégse olyan nagy baj. Talán mégis vannak dolgok, amiket ki kell mondani, vagy meg kell látni, vagy meg kell találni. Még az sem tűnt fantasztikusnak, hogy Isten csakugyan küldetést mért rá, bár Johnny Isten-képe körvonalazatlan és ködös volt. Átkarolta Marie-t, és mondta, mennyire örül. Ne feledje, mondta, nem ő operálta meg Markot, és alig emlékszik már, mit is mondott volt őneki. A nővér szemét törölgetve hamarosan kiment, s magára hagyta gondolataival Johnnyt.

3

Augusztus elején Dave Pelsen látogatta meg Johnnyt. A Cleaves Mills-i középiskola igazgatóhelyettese alacsony, jól ápolt férfi volt, vastag szemüveget, Hush Puppie cipőt s feltűnő sportzakót hordott. Mindazok közül, akik 1975 végeláthatatlan nyarán meglátogatták Johnnyt, Dave változott a legkevesebbet. Talán több volt az ősz hajszála.

– Szóval hogy s mint vagy? De igazán? – kérdezte Dave, amint túlestek a kölcsönös udvariaskodáson.

– Nem olyan rosszul – felelte Johnny. – Tudok már járni, ha nem viszem túlzásba. Húsz tempót tudok úszni a medencében. Néha fáj a fejem, és az orvosok szerint számítanom kell rá, hogy ez tart még egy darabig. Lehet, hogy végigkíséri az életemet.

– Megengedsz egy személyes kérdést?

– Ha azt akarod kérdezni, föláll-e még – vigyorgott Johnny –, a válaszom igenlő.

– Örömmel hallom, de amiről tudni szerettem volna, az a pénz. Győzöd még?

Johnny a fejét rázta:

– Idestova öt éve vagyok kórházban. Ezt csak egy Rockefeller győzné. A szüleim fölvétettek egy államilag támogatott programra. Totális katasztrófa, vagy valami efféle.

Dave bólintott. – A Rendkívüli Katasztrófa Program. Így képzeltem. De hogyan tudtak megmenteni az állami kórháztól, Johnny? Az szörnyű lepra hely.

– Dr. Weizak és dr. Brown gondoskodott erről. És nagyban az ő érdemük, hogy idáig jutottam, ahol tartok. Én... kísérleti nyúl voltam, ahogy dr. Weizak mondja. Megakadályozható-e egy kómás ember teljes leépülése? A gyógytornászok a kóma utolsó két éve során már dolgoztak rajtam. Kombinált vitamininjekciókat kaptam... a seggem még mindig olyan, akár egy tűpárna. Nem mintha tőlem személy szerint azt várták volna, hogy e vállalkozás eredményeként magamhoz térek. Gyógyíthatatlan esetnek tartottak szinte azóta, hogy idekerültem. Weizak azt mondja, hogy amit ő meg Brown tett velem, annak „agresszív életmentés” a neve. Úgy tartja, velem visszavághatnak azoknak, akik szerint senkit sem szabad mesterségesen életben tartani. Ha átkerülök az állami kórházba, nem kísérletezhettek volna. Így hát itt tartottak. Ha rám unnak, akkor csakugyan átkerültem volna az állami kórházba.

– Ahol az lett volna a szakszerű gondoskodás csúcsa, hogy hatóránkint megfordítanak, felfekvés ellen – mondta Dave. – És ha 1980-ban fölébredsz, kosárban cipelhettek volna.

– Azt hiszem, mindenképpen kosárba kerültem volna – helyeselt Johnny. Aztán lassan ingatta a fejét. – Azt hiszem, ha valaki még egy műtétet javasol, becsavarodom. Így is bicegni fogok, és soha életemben nem tudom balra fordítani a fejem.

– Mikor eresztenek ki?

– Három hét múlva, ha Isten is úgy akarja.

– És azután?

– Azután hazamegyek, úgy hiszem, Pownalba. Az anyám egy ideig Kaliforniában lesz egy... vallásos összejövetelen. Apám és én fölhasználhatjuk ezt az időt arra, hogy újra közelebb kerüljünk egymáshoz. Levelet kaptam az egyik nagy New York-i irodalmi ügynökségtől... nos, nem a főnöktől, hanem az egyik munkatársától. Szerintük könyvet lehetne írni arról, ami velem történt. Gondoltam, megpróbálok két-három fejezetet meg egy vázlatot megírni, hátha az az illető vagy a munkatársa el tudja adni. A pénz igencsak jól jönne, nem vitás.

– Más érdeklődés nem volt a sajtó részéről?

– Hát járt itt egy fiatalember a bangori Daily Newstól, ő megírta az eredeti történetet...

– Bright? Tehetséges fiú.

– Szeretne eljönni Pownalba, majd ha kikerülök ebből a vendégfogadóból, és írni egy filmsztorit rólam. Kedvelem a pasit, de egyelőre távol tartom. Belőle nem néz ki pénz, és őszintén szólva most a pénz a fontos. A szüleim megtakarított pénze elment rám. Eladták a kocsijukat, és egy tragacsot vettek. Apám fölvett egy újabb jelzálogkölcsönt a házra, amikor pedig a visszavonuláson kellene gondolkodnia, eladnia és a jövedelméből megélni.

– Gondolkodtál-e azon, hogy visszajössz tanítani? Johnny fölpillantott:

– Ez ajánlat?

– Nem disznóláb.

– Hálás vagyok – mondta Johnny. – De egyelőre nem leszek még rendben szeptemberre, Dave.

– Én se szeptemberre gondoltam. Nyilván emlékszel Sarah barátnőjére, Anne Straffordra? – Johnny bólintott. – Nos, ő azóta Anne Beatty lett, és kisbabát vár decemberre. Úgyhogy kell nekünk egy angoltanár a második félévre. Könnyű órarenddel. Négy óra, egy végzős tanulócsoport, két szünidő.

– Komoly az ajánlatod, Dave?

– Komoly.

– Ez iszonyú rendes tőled – szólt rekedten Johnny.

– Baromság – legyintett Dave. – Istentelenül jó tanár voltál.

– Gondolkodhatom rajta néhány hétig?

– Október elejéig, ha akarsz – felelte Dave. – Azt hiszem, a könyveden is tudnál dolgozni mellette. Johnny bólintott.

– Aligha akarsz majd túl sokáig Pownalban maradni – folytatta Dave. – Meglehet, hogy kényelmetlennek találod.

Johnny szájára szavak tolultak, vissza kellett nyelnie őket.

Már nem sokáig, Dave. Tudod, anyám épp azon van, hogy szétlője az agyát. Épp csak fegyver nélkül. Megfogja ütni a szél. Meghal karácsonyig, hacsak apámmal nem tudjuk rávenni, hogy kezdje újra szedni a gyógyszerét, márpedig nem hiszem, hogy sikerül.

És én is vétkes vagyok ebbenhogy mennyire, nem tudom. Talán nem is akarom tudni.

Ehelyett ezt válaszolta:

– Csiripelnek a verebek?

Dave vállat vont.

– Sarah révén úgy értesültem, hogy édesanyádnak lelki problémái vannak. Ő is rendbe jön majd, Johnny. Közben gondolkodj az ajánlatomról.

– Gondolkodom. Tulajdonképp nagyjából igent mondok neked máris. Jó lenne újra tanítani. Visszatérni a normális életbe.

– Te vagy az én emberem – vágta rá Dave.

Elment, Johnny pedig visszafeküdt ágyába, és kinézett az ablakon. Nagyon fáradt volt. Visszatérni a normális életbe. Valahogy nem hitte, hogy ez valaha is bekövetkezik.

Érezte, ismét rátör a fejfájás.

4

Az a tény, hogy Johnny Smith valami különlegességgel tért vissza kómájából, végül mégiscsak belekerült az újságba, s az első oldalon jelent meg David Bright neve alatt. Alig egy héttel az előtt történt, hogy Johnny elhagyta a kórházat.

Épp a fizikoterápián volt, hanyatt feküdt egy padlóra terített tornaszőnyegen. Hasán hatkilós medicinlabda hevert. Gyógytornásznője, Eileen Magown állt fölötte, és számolta a fölüléseket. Johnnynak tíz fölülést kellett csinálnia, és jelenleg épp a nyolcadikkal kínlódott. Veríték ömlött az arcáról, nyakán élénkvörösen dudorodtak ki a gyógyuló sebek.

Eileen kicsi, izmos, csúnyácska nő volt, pompás, göndör vörös hajkoronával és apró cirmok pettyezte, mélyzöld szemekkel. Johnny néha – ingerültséggel elegy derűvel – a világ legkisebb tengerész kiképzőtisztjének nevezte. Ez a nő parancsolta és hízelegte és könyörögte őt vissza ágyhoz kötött betegből – aki egy vizespoharat is alig tudott kézben tartani – olyan emberré, aki bot nélkül járt, három fekvőtámaszt csinált egymás után és oda-vissza átúszta a kórházi medencét ötvenhárom másodpercen belül – ami nem olimpiai csúcs, de nem is rossz. Nem volt férjnél, egy nagy házban lakott az óvárosi Central Streeten, négy macskájával. Kőkemény lány volt, nem ismert ellentmondást.

Johnny hátrahanyatlott.

– Nem – zihálta. – Jaj, nem hiszem, Eileen.

– Föl, fiú! – kiáltotta fényes-szadisztikus jókedvvel. – Föl! Föl! Még háromszor, és kapsz egy kólát!

– Adj ötkilós labdát, és kapsz még két fölülést.

– Az az ötkilós labda úgy kerül be a Rekordok Könyvébe, mint a világ legnagyobb végbélkúpja, ha nem csinálsz még három fölülést. Föl!

– Brrrrgrah! – nyögte Johnny, és megcsinálta a nyolcadikat. Hátrazuhant, azután újra fölemelkedett.

– Remek! – kiáltotta Eileen. – Még egyszer, még egyszer!

– OOOOARRRRNCS! – ordította Johnny, és tizedszerre is fölült. Lehanyatlott a matracra, hagyta, hadd guruljon el a medicinlabda. – Végem, most boldog vagy, a beleim kiszakadtak, összevissza úszkálnak a hasamban. Beperellek, te istenverte hárpia.

– Nyugi, kicsikém – nyújtotta a kezét Eileen. – Ez mind semmi ahhoz képest, amit a legközelebbre tartogatok neked.

– Ne is ábrándozz róla – ellenkezett Johnny. – Legközelebb semmi másra nem vagyok hajlandó, csak úszni a...

Ránézett a lányra, hirtelen meglepett kifejezés áradt szét az arcán. Erősebben szorította Eileen kezét, míg csaknem fájt.

– Johnny? Mi a baj? Izomgörcs?

– Te jó ég – szólt szelíden Johnny.

Johnny?

Még mindig szorította a lány kezét, messzi, álmatag tűnődéssel nézett az arcába. A lány ideges lett. Hallott ő már egyet-mást Johnny Smithről, híreszteléseket, amelyeket a maga keményfejű skót pragmatizmusával figyelembe se vett. Beszélték: megjósolta, hogy Marie Michaud kisfia rendbe jön, még mielőtt az orvosok száz százalékig bizonyosak lettek volna, megpróbálkoznak-e a kockázatos műtéttel. Egy másik pletyka dr. Weizakkal függött össze; Johnny állítólag megmondta neki, hogy anyja nem halt meg, hanem valahol a nyugati partvidéken él, más néven. Ami Eileen Magownt illette, ezeket a történeteket mind szélhámosságnak tartotta, akárcsak a képes újságok horoszkópjait meg az édesbús szerelmes regényeket, amelyeket oly sok nővér olvasgatott. Mégis megijedt attól, ahogyan Johnny most ránézett. Mintha a veséjébe látna.

– Jól vagy, Johnny? – Egyedül voltak a teremben. A katedrálüveges nagy szárnyas ajtó, amely az uszodához vezetett, csukva volt.

– Jóságos egek – szólt Johnny. – Legjobb lesz, ha... igen, még van idő. Épp hogy.

– Miről beszélsz?

Johnny ekkor abbahagyta. Elengedte a lány kezét... az imént még oly szorosan fogta, hogy fehér mélyedések maradtak az ujjai helyén.

– Hívd a tűzoltókat – mondta. – Elfelejtetted elzárni a gázt. A függöny tüzet fog.

– Micsoda?

– A gázégő meggyújtotta az abroszt, az abrosztól pedig lángra kapott a függöny – hadarta Johnny. – Siess, hívd őket. Vagy azt akarod, hogy leégjen a házad?

– Johnny, honnan tudnád, hogy...

– Ne törődj azzal, mit tudhatok – ragadta meg a lány könyökét Johnny. Maga előtt tolta, átmentek a szárnyas ajtón. Johnny erősen sántított a bal lábára, mint mindig, ha elfáradt. Áthaladtak az uszodán, sarkaik kongó zajt vertek a kőlapokon, azután kimentek a földszinti folyosóra, a nővérszobáig. Odabenn két nővér kávézott, a harmadik pedig telefonált, arról mesélt valakinek a drót túlvégén, hogyan tapétáztatja át a lakását.

– Akarsz te telefonálni, vagy hívjam őket én? – kérdezte Johnny.

Eileen agya kavargott. Hajnalban minden úgy zajlott, mint máskor. Fölkelt, főzött magának egy tojást, közben megevett egy grapefruitot cukor nélkül és egy tányér zabpelyhet. Reggeli után fölöltözött, és behajtott a kórházba. Elzárta-e a gázt? Persze hogy elzárta. Igaz, nem emlékezett rá pontosan, hogy elzárta, de mindig el szokta zárni. Biztosan elzárta.

– Johnny, igazán nem tudom, honnan veszed...

– Oké, majd én.

Most már odabenn voltak a nővérszobában, egy üvegezett fülkében, amely három egyenes hátú székkel meg egy gyorsforralóval volt bebútorozva. A főhelyen elektromos jelzőtábla díszelgett – apró égők sora, amelyek vörösen villogtak, ha egy beteg megnyomta a hívógombját. Most épp három villogott. A két nővér tovább iszogatta a kávéját, és egy orvosról beszélgettek, aki berúgott Benjámin-napon. A harmadik alighanem a kozmetikusával beszélgetett.

– Bocsássanak meg, telefonálnom kell – mondta Johnny.

A nővér fél kezével befogta a kagylót. – Van egy bedobós telefonfülke az előcsarn...

– Köszönöm – szólt Johnny, és kivette kezéből a telefont. Megnyomta az egyik szabad vonalat, és nullát tárcsázott. Foglalt jelzést kapott. – Mi a baj ezzel?

– Hé! – kiáltott rá az a nővér, aki eddig a kozmetikusával beszélt. – Mégis, mit képzel? Adja ide!

Johnnynak eszébe jutott, hogy a kórháznak saját telefonközpontja van, s 9-et tárcsázott, városi vonalért. Ezután tárcsázta a nullát.

A nővér dühtől vöröslő arccal a telefonért kapott. Johnny félretolta. Az megpördült, észrevette Eileent, és lépett egyet felé.

– Eileen, mi van ezzel az őrült pasival? – kérdezte éles hangon. A másik két nővér letette kávéscsészéjét, és tátott szájjal bámult Johnnyra.

Eileen zavartan vont vállat:

– Nem tudom, azt mondja...

– Itt a központ.

– Egy oldtowni tüzet szeretnék bejelenteni – hadarta Johnny. – Kérem, megadná a fölhívandó számot?

– Ejha – kapta fel a fejét az egyik nővér. – Kinek a háza ég?

Eileen állt egyik lábáról a másikra:

– Állítólag az enyém.

Annak a nővérnek, aki az imént a kozmetikusával társalgott, most beugrott:

– Uramisten, ez az a pasi!

Johnny a jelzőtáblára mutatott, ahol most már öt vagy hat égő villogott.

– Megnézhetnék, miért csöngetnek ezek a betegek!

A központos kapcsolta neki az oldtowni tűzoltóságot.

– John Smith vagyok, és egy tűzesetet kell bejelentenem. A cím... – Eileenra nézett:

– Mi a címed?

Johnny egy pillanatig attól tartott, a lány nem fogja megmondani. Szája mozgott, de hang nem jött belőle. A két kávézó most ott hagyta csészéjét, és a szoba hátsó sarkába húzódott vissza. Úgy súgtak-búgtak, mint gimnazista lányok az iskolai mosdóban. Szemük tágra nyílt.

– Uram? – hangzott a vonal túlvégéről.

– Gyerünk, mondd meg – szólt Johnny –, vagy azt akarod, hogy a macskáid bennégjenek?

– Center Street 624 – közölte kelletlenül Eileen. – Johnny, te meg vagy húzatva.

Johnny elismételte a címet a telefonba.

– A konyhában van a tűz.

– Az ön neve, uram?

– John Smith. Bangorból telefonálok, a Kelet-maine-i Egészségügyi Központból.

– Megkérdezhetem, honnan szerezte az információt?

– A nap hátralévő részében elérhetők vagyunk telefonon. Az információm igaz. Most pedig menjenek, és oltsák el. – Lecsapta a kagylót.

– ...és megmondta, hogy Sam Weizak anyja...

A nővér elharapta a mondat végét, és Johnnyra meredt. Johnny érezte, hogy szinte égetnek ezek a tétova tekintetek, tudta, mi lesz ebből, és fölfordult tőle a gyomra.

– Eileen – szólt.

– Tessék?

– Jóban vagy a szomszédokkal?

– Igen... Burt és Janice a közvetlen szomszédaim...

– Odahaza van valamelyikük?

– Janice alighanem otthon lesz, biztosan.

– Nem akarod fölhívni?

Eileen bólintott, hirtelen megértette, mit akar ezzel. Kivette kezéből a telefont, és a 872-es számot tárcsázta. A nővérek ott álltak, és feszülten figyeltek, mintha véletlenül bekapcsolódtak volna egy izgalmas tévéprogramba.

– Halló? Jan? Itt Eileen. A konyhában vagy?... Megkérhetnélek, hogy nézz ki az ablakodon, és mondd meg, szóval, hogy minden rendjén van-e a házam körül?... Nos, egy barátom azt mondja... Majd elmondom, ha megnézted, oké? – Eileen elvörösödött. – Igen, várok. – Johnnyra nézett, és megismételte:

– Meg vagy húzatva, Johnny.

Szünet következett, amelynek nem akart vége szakadni. Azután Eileen különös, letompított hangon, amely egészen más volt, mint a megszokott hangja:

– Nem, semmi baj, Jan. Már riasztottuk őket. Nem... most nem tudom elmagyarázni, de majd később elmondom neked. – Johnnyra nézett. – Igen, elég különös, hogy honnan tudom... de...majd elmagyarázom. Legalábbis azt hiszem. Viszlát.

Letette a telefont. Mind őt nézték, a nővérek mohó kíváncsisággal, Johnny csupán tompa bizonyossággal.

– Jan azt mondja, füst gomolyog ki a konyhaablakomon – közölte Eileen, és a nővérek egyszerre sóhajtottak föl. Tágra nyílt és valahogy vádló szemüket újra Johnnyra szegezték. Esküdtszéki szemek, gondolta keserűen.

– Haza kell mennem – döntött Eileen. Az agresszív, határozott, magabiztos gyógytornász megszűnt; macskáiért, lakásáért, holmijáért aggódó törékeny asszonnyá alakult át. – Én... nem is tudom, hogyan köszönjem meg, Johnny... Elnézést, hogy nem hittem neked, de... – Elsírta magát.

Az egyik nővér odalépett hozzá, de Johnny előbb odaért. Átkarolta a vállát, és kivezette a folyosóra.

– Te csakugyan tudod... – suttogta Eileen. – Amit mondanak rólad...

– Indulj már – nógatta Johnny. – Biztos vagyok benne, hogy minden jóra fordul. Lesz némi kis füst és mocsok, de ez minden. Az a filmplakát, a Kölyöké, azt hiszem, az tönkremegy, de más baj nem lesz.

– Igen, oké. Köszönöm, Johnny. Áldjon meg az Isten. – Arcon csókolta a fiút, és elrohant. Egyszer még visszapillantott a hosszú folyosóról, babonás félelemmel a tekintetében.

A nővérek felsorakoztak a fülke üvegfalánál, és Johnnyt nézték. Hirtelenjében telefondróton ülő varjakra emlékeztették: lesik a fényes és csillogó tárgyat, hogy lecsapjanak rá és szétszedjék.

– Menjenek, hívják magukat – mordult rájuk, s a nők visszahőköltek a hangjától. Bicegve elindult a folyosón a lift felé, hagyta, indítsák útjára a pletykát. Fáradt volt. Fájt a lába. Csípőízületeibe mintha üvegcserepek szorultak volna. Ágyba akart bújni.

  Tizenegyedik fejezet

1

– Mit fog kezdeni velük? – kérdezte Sam Weizak.

– Uramjézus, nem tudom – felelte Johnny. – Mit is mondott, hányan vannak odalenn?

– Legalább nyolcan. Egyikük az AP New England-i tudósítója. És az egyik tévéállomástól is jöttek ketten, kamerával és lámpákkal. A kórházigazgató mérges magára, Johnny. Rebellisnek tartja.

– Mert egy hölgy lakása legjobb úton volt, hogy leégjen? – kérdezte Johnny. – Nem mondhatok mást, mint hogy oltári eseménytelen napjuk lehetett az újságoknak.

– Ami azt illeti, nem volt eseménytelen. Ford megvétózott két törvényjavaslatot. A PFSZ felrobbantott egy éttermet Tel Avivban. Egy rendőrkutya kétszáz kiló marihuánát szagolt ki a repülőtéren.

– Akkor meg mit akarnak itt? – kérdezte Johnny. Amikor Sam az imént közölte, hogy riporterek tolonganak az előcsarnokban, rögtön arra gondolt, hogyan hat majd ez Verára. Anyja Pownalban volt, s a jövő héten kezdődő kaliforniai zarándoklatra készülődött. Se Johnny, se apja nem tartotta jó gondolatnak az utazást. Hogy fiából valamiféle léleklátó lett, talán maradásra bírja, ám Johnny attól tartott, hogy a két rossz közül ez talán a rosszabb. Ez végképp kikészítheti.

Másfelől viszont – s ez a gondolat hirtelen, sugalmazó erővel pattant ki agyából – talán ráveszi őt arra, hogy szedje a gyógyszerét.

– Azért vannak itt, mert ami történt: esemény – jelentette ki Sam. – A szó szoros értelmében.

– Nem csináltam én semmit, csak...

– Csak megmondta Eileen Magownnak, hogy tűz ütött ki a házában, és az csakugyan égett – magyarázta halkan Sam. – Ugyan már, Johnny, nyilván tudta, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik.

– Nem hajszolom a nyilvánosságot – szólt komoran Johnny.

– Nem. Nem is akartam arra célozni, hogy hajszolja. Egy földrengés se hajszolja a nyilvánosságot. A riporterek mégis beszámolnak róla. Az emberek kíváncsiak.

– És ha nem vagyok hajlandó beszélni velük?

– Erre nem nagyon van módja – felelte Sam. – Akkor elmennek, és eszelős pletykákat röpítenek világgá. Azután, mihelyt hazaindul a kórházból, magának esnek. Mikrofonokat fognak a képébe tolni, mintha szenátor lenne, vagy maffiavezér, hm?

Johnny elgondolkodott.

– Bright is odalenn van?

– Igen.

– És ha őt kérném, hogy jöjjön föl? Megkapja a sztorit, és leadja a többieknek.

– Megteheti, de ettől a többiek fölkapják a vizet. És a haragos riporter: ellenség. Nixonra megharagudtak, s széttépték.

– Én nem vagyok Nixon – mondta Johnny. Weizak sugárzón elvigyorodott:

– Nem, hála Istennek.

– Mit javasol? – kérdezte Johnny.

2

A riporterek fölálltak és előresiettek, amikor Johnny a lengőajtón át belépett az előcsarnokba.

Nyitott fehér ing volt rajta, és lötyögő kék vászonfarmer, arca halvány, de fegyelmezett. A műtéttől származó sebek kiduzzadtak a nyakán. Vakuk villantak meleg fénnyel, hunyorgott tőlük. Kérdések röpködtek.

– Kérem! Kérem! – kiabálta Sam Weizak. – Ez egy lábadozó beteg! Rövid nyilatkozatot óhajt tenni, és megválaszolja a kérdéseiket, de csak ha módot adnak rá! Menjenek a helyükre, engedjék lélegzethez jutni!

Két tévés fényszóró gyulladt, az előcsarnok földöntúli fényben fürdött. Kíváncsiskodó orvosok és nővérek gyülekeztek a hallajtóban, Johnny hunyorgott a lámpáktól. Ezt hívják-e rivaldafénynek? Mintha álom lenne az egész.

– Ön kicsoda? – kiáltotta oda az egyik riporter Weizaknak.

– Samuel Weizak vagyok, ennek a fiatalembernek az orvosa, két iksszel írom a nevem.

Általános nevetés harsant fel, és a hangulat megenyhült kissé.

– Jól érzi magát, Johnny? – kérdezte Weizak. Kora este volt; az a megérzése, hogy Eileen Magown konyhája lángra lobbant, távolinak és jelentéktelennek tűnt, egy emlék emlékének.

– Jól, igen.

– Hogy szól a nyilatkozata? – kiáltotta oda az egyik riporter.

– Nos – szólt Johnny –, a következőképp. A gyógytornásznőm bizonyos Eileen Magown. Nagyon kedves hölgy, és sokat segített nekem abban, hogy erőm visszatérjen. Tudják, baleset ért, és... – Az egyik tévékamera elindult felé, rámeredt, s ezzel egy pillanatra elterelte a figyelmét – ...és meglehetősen legyöngültem. Az izmaim nagyjából elhaltak. Ma reggel a fizikoterápiás teremben voltunk, épp végeztünk, és nekem az az érzésem támadt, hogy a lakása kigyulladt. Mármint, pontosabban szólva... – Jézusom, úgy beszélsz, akár valami seggfej! – Úgy éreztem, elfelejtette elzárni a tűzhelyét, és a konyhai függöny rögvest lángra kap. Így aztán fogtuk magunkat, és telefonáltunk a tűzoltóknak, ez minden.

Pillanatnyi csönd támadt, amíg emésztették a dolgot – nekem az az érzésem támadt, ez minden –, s ezután kérdések záporoztak, értelmetlen hangzavar töltötte be a termet. Johnny tehetetlenül nézett körül, elveszettnek és védtelennek érezte magát.

– Csak egyenként! – ordította