/ Language: Hungary / Genre:antique

A mobil

Stephen King

Clay Riddell grafikus Bostonba utazik, hogy tárgyaljon az általa tervezett képregény ügyében. A kiadóba menet a parkban beáll a fagylaltoskocsi előtt kígyózó sorba, mert a melegben bizony jólesne egy hűsítő nyalánkság. Az előtte állok némelyikének megcsörren a mobiltelefonja, s mikor beleszólnak, leírhatatlan dolgok történnek. A telefonálok megvadulnak, egymásnak esnek vagy önmaguk ellen fordulnak, s pillanatok alatt őrjöngő-vérengző emberek töltik meg az utcákat. Claynek - micsoda szerencse! - nincs mobilja, s hamar rájön, hogy az örületet csakis a telefon által közvetített impulzus okozhatja. Néhány hozzá hasonló, mobilmentes emberrel elindul, hogy olyan területet keressenek, ahol nincs telefonos lefedettség. És hajtja az aggodalom is, vajon mi történhetett otthon a feleségével és a kisfiával, akik mindketten mobilhasználók... A káoszban nem könnyű az utazás. A megfertőzött telefonembereket mintha egy ijesztő kollektív tudat irányítaná, a kevés megmaradt "normi" pedig kétségbeesetten küzd, hogy megmentse önmagát s a világból azt, ami még megmenthető... Stephen King, a thriller kimeríthetetlen fantáziájú mestere, mindenből ihletet merít. Ezúttal is lebilincselő történetet mesél el, de biztos, ami biztos, míg a regényt olvassa, kapcsolja ki a mobiltelefonját, Kedves Olvasó!

Stephen King

A MOBIL

(Tartalom)

Richard Mathesonnak és George Romerónak

Az id nem tűri a kielégülés halogatását. Mindig érzi a kielégítetlenség sürgetését.

SIGMUND FREUD

Az emberi agresszió ösztönös. Az emberek nem fejlesztettek ki semmiféle szertartásos agressziógátló mechanizmust a faj túlélésének biztosítására. Ezért az ember roppant veszélyes állatnak számít.

KONRAD LORENZ

Most hallasz?

VERIZON

A civilizáció a szokott véres ösvényen csúszott le a második középkorba, de a folyamat sebességét még a legborúlátóbb jövőkutatók sem láthatták előre. Mintha a civilizáció alig várta volna ezt az alászállást. Október elsején Isten a mennyországában tartózkodott, a tőzsde 10.140-en állt, a legtöbb repülőgép betartotta a menetrendet (kivéve azokat, amelyek Chicagóban értek földet, vagy onnan indultak, de ez várható is volt). Két héttel később az égbolt ismét a madaraké lett, a tőzsde pedig emlék volt. Mindenszentekre New Yorktól Moszkváig az összes nagyváros bűze az üres egekig ért, és a régi világ ugyancsak emlék volt.

A LÜKTETÉS

1

A Lüktetés néven ismertté lett esemény október elsején, keleti parti idő szerint délután három óra három perckor kezdődött. Ez persze téves elnevezés, de a tudósok, akik erre rámutathattak volna, tíz órával az esemény után vagy halottak, vagy őrültek voltak. Egyébként is nem a név volt a fontos, hanem a hatás.

Azon a napon három órakor egy, a történelem szempontjából nem túlzottan fontos fiatalember lépegetett – mondhatni szökellt – kelet felé a bostoni Boylston Streeten. Clayton Riddellnek hívták. Arckifejezésének vitathatatlan elégedettsége illett ruganyos lépteihez. Bal kezében művészeknek való rajzmappát lóbált, azt a fajtát, amelyet össze lehet csukni, s be lehet zárni, hogy utazáskor is használható legyen. Jobbjának ujjaival egy barna műanyag bevásárlószatyor fülét markolta, melyre az apró kincsek feliratot nyomták, arra az esetre, ha netán valaki el akarná olvasni.

A lengő szatyorban apró, kerek tárgy rejtőzött. Ha ajándékot sejtünk benne, akkor nem tévedünk. Ha a találgatásban tovább menve arra következtetünk, hogy az ifjú Clayton Riddell valamilyen apró (vagy nem is olyan apró) győzelmet kíván megünnepelni egy apró kinccsel, ismét igazunk lenne. A szatyorban lapuló tárgy egy meglehetősen drága levélnehezék volt, amelynek a közepében a gyermekláncfű szürke bolyhai gomolyogtak. A Copley Square Hotelben vásárolta, visszafelé menet a sokkal szerényebb Atlantic Avenue Innbe, ahol megszállt. Megrémítette a papírnehezék aljára ragasztott kilencvendolláros árcédula, de annál is jobban a felismerés, hogy megengedhet magának egy ilyesfajta tárgyat.

Mondhatni fizikai bátorságra volt szüksége, hogy odaadja az eladónak a hitelkártyáját. Nem hitte, hogy akkor is lett volna hozzá bátorsága, ha magának vásárolja ezt a levélnehezéket; akkor bizonyára motyog valamit arról, hogy meggondolta magát, és elszelel a boltból. De hát Sharonnak vette. Ő szereti az ilyesmiket, és még mindig szereti Claytont – szurkolok neked, bébi, mondta tegnap, amikor Clayton elindult Bostonba, ami igazán megható, ha azt vesszük, hányszor alávágtak egymásnak tavaly. Most viszont azt szerette volna, ha az asszony hatódik meg, ha ez egyáltalán lehetséges még. A papírnehezék apróság (apró kincs), de Sharonnak biztosan tetszeni fog a finom szürke pára az üveg mélyén, mert olyan, mint egy zsebre tehető ködgomoly.

2

Clay felfigyelt egy fagylaltosfurgon csilingelésére. A Négy Évszak Szálloda bejáratával szemben parkolt (amely még a Copley Square-nél is úribb), közvetlenül a Boston Common park mellett, amely az utcának ezen a szakaszán két-három sarok hosszan szegélyezte a Boylston Streetet. A kocsi oldalára a MISTER SOFTEE szavakat mázolták szivárványszínű betűkkel, alattuk két fagylalttölcsér keringőzött. Láb mellé tett táskával három srác állt az ablaknál, várták a fagyit. Mögöttük nadrágkosztümös nő, aki pudlit tartott pórázon, őt két csípőfarmeres csitri követte, iPoddal és fülhallgatóval, amelyet a nyakukba csúsztattak, hogy sutyoroghassanak – komolyan, vihogás nélkül.

Clay beállt mögéjük, amitől a kis csoport rövid sorrá nőtt. Ha elhidegült feleségének ajándékot vásárolt, hazafelé menet beugrik a Comix Supreme-be, és megveszi fiának a Pókember legújabb számát, akkor már magát is megvendégelheti. Alig várta, hogy elmesélhesse Sharonnak a legújabb híreket, de hát amúgy sem beszélhet vele, amíg az asszony haza nem ér háromnegyed négy tájban. Arra gondolt, hogy a szállodában és környékén csapja agyon az időt, amíg nem beszélhet a feleségével; leginkább a kis szobában járkál föl-alá, és közben lezárt mappáját nézegeti. Addig is elfogadható időtöltésnek tűnt egy Mister Softee.

A kocsiban tartózkodó pofa kiszolgálta az ablaknál álló három gyereket: két Dilly rudat és egy monstruózus csokoládé-vanília csavart krémfagyi tornyot a középső pénzeszsáknak, aki a cechet állta. Miközben a kölyök előkotorta divatosan buggyos farmerja zsebéből a gyűrött dollárokat, a nadrágkosztümös-pudlis nő a válltáskájába nyúlt, elővette a mobilját – a nadrágkosztümös nők éppúgy nem mozdulnak ki a mobiljuk, mint az AmEx kártyájuk nélkül –, és szétnyitotta. Mögötte a parkban kutya vakkantott, és valaki ordított. Clay nem találta különösebben boldog ordításnak, de mikor hátranézett, nem látott mást, csupán néhány járókelőt és egy szaladó kutyát szájában frizbivel (nem kéne ezeket pórázon tartani itt?), továbbá pár hektár napsütötte zöldet és hívogató árnyékot. Pont megfelelő helynek tűnt egy olyan ember számára, akinek éppen most fizették ki az első képregényét – és a folytatást is, mindkettőért döbbenetes összeget! –, hogy leüljön és elnyaljon egy tölcsér csokifagylaltot.

Mire visszafordította a fejét, a három buggyos kissrác elment, és a nadrágkosztümös nő rendelt tejszínhabos-gyümölcsös fagylaltot. A mögötte álló két csitri egyikének mentazöld telefon függött a derekán, a nő pedig éppen ekkor nyomta a füléhez a sajátját. Clay, mint mindig, amikor ezzel a viselkedéssel találkozott, gondolkodásának valamelyik szintjén megjegyezte, hogy olyasmit lát, ami valaha hihetetlen ripőkségnek számított – igen, még akkor is, ha egy vadidegennel kötünk üzletet –, mostanra pedig elfogadott mindennapi viselkedés.

Tedd bele a Sötét Vándor-ba, drágám!, mondta Sharon. Feleségének az a változata, aki Clayton elméjében élt, gyakran beszélt hozzá, és ő hallgatott a szavára. Ugyanez volt a helyzet a való világ Sharonjával, a válás ellenére is. Bár mobilon nem beszéltek. Claynek nem volt mobilja.

A mentazöld készülék a Crazy Frog dallamát játszotta, amelyet Johnny is szeret – nem „Axel F” a neve? Clay nem emlékezett, talán kizárta az agyából. A lány kikapta a derekán lógó tartóból a készüléket, és beleszólt: – Beth? – Hallgatott, elmosolyodott, és azt mondta társának: – Beth az. – A másik lány is odahajolt, mindketten figyeltek; majdnem teljesen egyforma, tüskés manófazonra nyírott hajukat (Clay már-már olyannak látta őket, mint a vasárnap délelőtti rajzfilmek alakjait, mondjuk a Powerpuff Lányokat) délutáni szellő borzolta.

– Maddy? – szólt bele a telefonjába a nadrágkosztümös nő megközelítőleg ugyanebben a pillanatban. Pudlija tűnődve üldögélt a gazdi lába mellett a póráz végén (a póráz vörös volt, és valami csillogó porral szórták be), és a Boylston Street forgalmát figyelte. Az út másik oldalán a Négy Évszak előtt egy barna egyenruhás portás – úgy látszik, ezek mindig barnába vagy kékbe öltöznek – integetett, valószínűleg taxit hívott. Arra döcögött egy turistákkal teli Kacsahajó városnéző busz, magas volt, valahogy nem illett a szárazföldre, a sofőr valamilyen történelmi eseményről bömbölt a hangszóróba. A mentazöld mobilt hallgató lányok összenéztek és elmosolyodtak valamin, amit hallottak, de még mindig nem vihogtak.

– Maddy! Hallasz? Hal...

A nadrágkosztümös nő fölemelte a pórázos kezét, és egyik hosszú körmű ujját bedugta szabad fülébe. Clay megrándult, féltette az asszony dobhártyáját.

Már rajzolt is képzeletben: a kutyát a póráz végén, a nadrágkosztümöt, a divatosan kurta hajat... és egy apró vércseppet, amely a fülbe dugott ujj mellett fut lefelé. A Kacsahajó éppen kifelé tart a képből, a portás ott van a háttérben, az ilyesmik valószínűséget kölcsönöznek a vázlatnak. Így van, az ember tudja az ilyesmit.

– Maddy, mindjárt megszakad a vonal! Csak azt akartam mondani, hogy a hajamat megcsináltattam abban az új... a hajam... AZ ÉN...

Mister Softee kihajolt, és nyújtotta a fagylaltos serleget. Fehér Alpokként tornyosult, csokoládé- és eperöntet csurgott az oldalán. A fagylaltos borostás képének közönye arra mutatott, hogy látott már ilyet, Clay szerint többször is. A parkban sikoltott valaki. Clay ismét hátranézett, és azt mondta magának, hogy örömsikolyt hallott. Délután háromkor, egy napsütéses délutánon a bostoni Common parkban nagy a valószínűsége egy örömsikolynak. Világos?

A nő mondott valami érthetetlent Maddynak, azután csuklójának gyakorlott mozdulatával összecsukta a telefont. Visszaejtette a táskájába, majd csak állt, mintha megfeledkezett volna róla, hogy mit akart csinálni, vagy hogy ki is ő egyáltalán.

– Négy ötven lesz – mondta a fagylaltos, változatlan türelemmel nyújtva a fagylaltos sörbetet. Claynek volt ideje arra gondolni, hogy milyen piszok drága minden ebben a városban. Talán a nadrágkosztümös nő is így gondolta – legalábbis Clay először erre gyanakodott –, mert egy pillanatig továbbra sem csinált semmit, csak úgy bámulta a serleget, a fagylalthegyet és a síkos öntetet, mintha sosem látott volna ilyet.

Újabb kiáltás hallatszott a Common felől, ez alkalommal nem emberi hang, hanem valami a megdöbbent vakkantás és a fájdalomüvöltés között. Clay megfordult, hogy lássa, mi történt, és felfedezte a frizbis kutyát. Jókora barna kutya, talán labrador, nem nagyon ismerte a kutyákat, ha rajzolnia kellett, elővett egy könyvet, abból másolt. Öltönyös férfi állt négykézláb az állat mellett, átkarolta, és úgy rémlett – bizonyosan nem azt látom, amit látni vélek, gondolta Clay –, az állat egyik fülét rágcsálja. A kutya ismét felüvöltött, és menekülni akart. Az öltönyös férfi erős kézzel tartotta, és igen, a kutya füle volt a szájában, és Clay szeme láttára tépte le az eb fejéről! Ekkor az állat olyan, csaknem emberi sikolyt hallatott, amitől a közeli tavacskában úszkáló számos kacsa hápogva emelkedett a levegőbe.

Raszt! – kiáltotta valaki Clay mögött. Raszt-nak hangzott. Lehet, hogy oszt volt, vagy faszt, de későbbi tapasztalatainak fényében hajlamos volt raszt-ra gondolni: nem volt ez szó, csupán az agresszió tagolatlan üvöltése.

Éppen időben fordult vissza a fagylaltoskocsihoz, hogy lássa, amint Nadrágkosztümös Nő bevágódik az ablakon, hogy elkapja Mister Fagylaltost. Sikerült megragadnia a férfi fehér köpenyének laza mellrészét, ám a fagylaltos egyetlen, meglepetten hátráló lépése elég volt, hogy el is engedje. Magas cipősarka felemelkedett a járdáról, Clay hallotta a szövet súrlódását és a gombok csendülését, ahogy az asszony kosztümkabátja előre, majd hátrafelé végigdörzsölte a pultként szolgáló, keskeny ablakpárkányt. A fagylalt eltűnt. Clay elkenődött jégkrémet és gyümölcsös öntetet látott Nadrágkosztümös Nő bal csuklóján és alkarján, miközben a nő kattogó cipősarkokon, meghajlított térddel dülöngélve hátrált a járdán. A zárkózott, jól nevelt, nyilvánosságnak szánt arcot – amit Clay utcai közönynek látott – görcsös vicsorgás váltotta fel, amelytől réssé húzódott a szeme, és kilátszott a fogsora. Felső ajka teljesen kifordult, feltárva a rózsaszín bársonybélést, amely olyan titkos, mint egy vulva. A pudli kirohant az úttestre, maga után húzva a hurokban végződő pórázt. Fekete limuzin robogott arra, és elütötte a kutyát, még mielőtt az úttest közepéig ért volna. Az egyik pillanatban bodros szőrcsomó volt; a következőben szétfolyt belek.

Szegény jószág, valószínűleg már föl is vakkantott a kutyamennyországban, mielőtt rájött, hogy meghalt, gondolta Clay. Orvosi értelemben valahogy felfogta, hogy sokkos állapotban van, de ez mit sem változtatott döbbenetén. Csak állt ott, egyik kezében a mappával, a másikban a barna reklámszatyorral, leesett állal.

Odébb – hangja után ítélve a Newbury Street sarkán – valami felrobbant.

A két lány pontosan egyformára nyírt frizurát viselt az iPod fülhallgatója fölött, csak a mentazöld telefon tulajdonosa szőke volt, barátnője barna; Világos Manó és Sötét Manó. Világos Manó földhöz vágta a telefonját, amely széttört, ő pedig megmarkolta Nadrágkosztümös Nő derekát. Clay feltételezte (már amennyire abban a pillanatban képes volt bármit feltételezni), hogy vissza akarja tartani Nadrágkosztümös Nőt, nehogy az újra megtámadja a fagylaltost, vagy az úttestre rontson a kutyája után. Valahol még tapsolt is a lánynak, amiért helyén van az esze. Barátnője, Sötét Manó hátrált, apró, fehér kezét összekulcsolta a két melle között, a szeme kerekre tágult.

Clay elejtette a holmiját, és előrelépett, hogy segítsen Világos Manónak. Az utca túloldalán – ezt csupán perifériális látásával érzékelte – egy autó kacsázni kezdett, a Négy Évszak előtt felrohant a járdára, a portás alig bírt félreugrani. A szálloda előcsarnokában sikoltoztak. Mielőtt Clay segíthetett volna Világos Manónak, az egy kígyó fürgeségével előrecsapta csinos arcocskáját, kivicsorította kétségtelenül erős, ifjú fogait, s belemélyesztette őket Nadrágkosztümös Nő nyakába. Foga nyomán spriccelni kezdett a vér. A manócskalány beledugta az arcát, valósággal fürdött is benne, talán ivott is belőle (ebben Clay szinte biztos volt), azután úgy rázta Nadrágkosztümös Nőt, mint egy rongybabát. Az asszony magasabb és legalább húsz kilóval súlyosabb volt nála, de a lány úgy rázta, hogy a nő feje ide-oda csapódott, és még több vér spriccelt belőle. Ugyanebben a pillanatban a lány a kék októberi égnek fordította véres arcát és felüvöltött, ami határozottan diadalittasnak hangzott. Ez megőrült, gondolta Clay. Komplett őrült.

– Ki vagy te? – kiáltotta Sötét Manó. – Mi ez? Barátnője hangjára Világos Manó odakapta a fejét.

Kurta hajának tüskéiről vér csöpögött a homlokába. A szeme fehér lámpaként villogott vérfoltos üregében.

Sötét Manó nagy szemekkel bámulta Clayt. – Ki vagy te? – hajtogatta... azután: – Ki vagyok én?

Világos Manó eldobta Nadrágkosztümös Nőt, aki a járdára zuhant, átharapott verőeréből még mindig spriccelt a vér, azután a csitrire vetette magát, akivel alig néhány pillanattal korábban együtt csipogtak a telefonba.

Clay nem gondolkodott. Ha gondolkodik, Sötét Manó torkát ugyanúgy elharapják, mint a nadrágkosztümös nőét. Egyszerűen lenyúlt a jobb kezével, megmarkolta az apró kincsek szatyrát, és lecsapott Világos Manó tarkójára, éppen akkor, amikor az kinyújtott karral, karommá görbült ujjakkal rávetette magát korábbi barátnőjére. Ha elvéti...

Nem vétette el, vagy még a legyintés is elég volt a lánynak. A zacskóban levő üveg papírnehezék Világos Manó tarkóját találta el tompa puffanással. Világos Manó a kezére esett, az egyik véres volt, a másik még mindig tiszta, azután barátnője lába elé dőlt a járdára, mint egy zsák.

– Mi a fene? – kiáltott Mister Fagylaltos. A hangja valószínűtlenül magas volt. Talán a döbbenettől siklott át tenorba.

– Nem tudom – felelte Clay. A szíve vadul vert. – Segítsen gyorsan. Ez a másik itt elvérzik.

A hátuk mögül, a Newbury Street felől a karambol eltéveszthetetlen kongása és csörömpölés hallatszott. Sikolyok követték, a sikolyokat újabb robbanás. Hangosabb volt, súlyosabb, pörölyként törte össze a délutánt. A fagylaltoskocsi mögött újabb autó kacsázott keresztül a Boylston Street három sávján, be a Négy Évszak előterébe, útközben elcsapott néhány gyalogost, majd belevágódott az előző kocsi hátuljába, amelynek az orra beszorult a forgóajtóba. A második ütközés beljebb kalapálta az első autót az ajtóba, amelynek szárnyai elgörbültek. Clay nem láthatta, hogy csapdába esett-e benne valaki – gőzfelhők gomolyogtak az első autó sérült hűtőjéből –, de a homályból hallatszó kínorditás csúnya dolgokat sejtetett. Nagyon csúnyákat.

Mister Fagyaltos, aki nem láthatta ezt az oldalt, kihajolt az ablakon, és Clayre meredt. – Mi folyik itt?

– Nem tudom. Két karambol. Sérültek. Nem érdekes. Segítsen, öregem! – Letérdelt Nadrágkosztümös Nő, a vértócsa és Világos Manó összetört rózsaszín mobiljának maradványai mellé. Nadrágkosztümös Nő vonaglása eléggé ellanyhult.

– Füst száll a Newbury fölött – jegyezte meg Mister Fagylaltos, aki még mindig nem lépett ki a furgon viszonylagos biztonságából. – Valami felrobbant ott. De valami komoly. Talán terroristák.

Alighogy ezt az utolsó szót kimondta, Clay máris tudta, hogy igaza van. – Segítsen!

KI VAGYOK ÉN? – visította váratlanul Sötét Manó.

Clay teljesen megfeledkezett róla. Éppen időben nézett föl, hogy lássa, amint a lány a tenyerével a homlokára csap, azután háromszor sebesen megfordul maga körül, de ehhez majdnem lábujjhegyre kellett állnia teniszcipőjében. A látvány egy verset juttatott eszébe, amelyet az egyetemen, irodalomórán hallott – Szőj köré kört háromszor. Talán Coleridge? A lány megtántorodott, azután végigrohant a járdán, egyenesen neki egy lámpaoszlopnak. Meg sem próbálta kikerülni, még a kezét sem emelte föl. Arcával ütközött az oszlopnak, visszatántorodott, azután ismét nekiment.

Hagyd abba! – ordított Clay. Felpattant és futni kezdett Sötét Manó felé, megcsúszott Nadrágkosztümös Nő vérében. Kis híján elesett, de rohant tovább, megbotlott Világos Manóban, és ismét kis híján felbukott.

Sötét Manó ránézett. Törött orrából vér patakzott. Függőleges zúzódás püffedezett a homlokán, úgy dagadt, mint viharfelhő egy nyári délutánon. Az egyik szeme elferdült az üregben. Kinyitotta a száját, feltárva egy valószínűleg költséges fogszabályozás romjait, és ránevetett Clayre, aki sosem felejtette el ezt a látványt.

Azután sikoltozva elrohant a járdán.

Clay mögött felbőgött egy motor. Harangjáték csendült, a Sesame Street dallamát játszotta. Megfordult és látta, hogy Mister Fagylaltos furgonja sebesen elhúz, épp akkor, amikor a szemközti szálloda fölső emeletén az üvegszilánkok ragyogó záporává tört szét egy ablak. Egy test lódult ki az októberi napba. A járdára zuhant, ahol többé-kevésbé szétrobbant. Újabb sikolyok hallatszottak az előcsarnokból. A borzalom sikolyai; a fájdalom sikolyai.

Ne! – üvöltötte Clay, és Mister Fagylaltos után rohant. – Ne, jöjjön vissza és segítsen! Szükségem van a segítségére, maga szemétláda!

Mister Fagylaltos nem válaszolt, talán nem is hallotta a fölerősített harangjáték miatt. Clay még a szövegre is emlékezett azokból a napokból, amikor semmi oka sem volt azt hinni, hogy a házassága nem tart örökké. Akkortájt Johnny naphosszat a Sesame Streetet nézte. Ült kis kék székében, a bögréjét markolva. Valami napfényes idő, sose lesz eső.

Öltönyös férfi futott ki a parkból, összefüggéstelenül, teli tüdőből ordítva, lobogó zakóban. Clay fölismerte kutyaszőr szakálláról. A férfi kirontott a Boylston Streetre. Átrohant a túloldalra, közben ordított és hadonászott. Eltűnt a Négy Évszak előterének védőteteje alatt, nem látszott, de még nagyobb kalamajkát okozhatott, mert odabent újult erővel csapott fel az üvöltés.

Clay nem üldözte tovább Mister Fagylaltost. Megállt, fél lábbal a járdán, másikkal a csatornarácson, és figyelte, ahogy a csilingelő furgon a Boylston Street középső sávjába kanyarodik. Már éppen visszafordult volna az eszméletlen lány és a haldokló asszony felé, amikor újabb Kacsahajó bukkant föl, ez alkalommal nem lomhán döcögve, hanem teljes gázzal csalinkázva az úttesten. Néhány utas előre-hátra zötyögött, és üvöltött – könyörgött – a sofőrnek, hogy álljon meg. Mások csak kapaszkodtak az otromba jószág nyitott oldalán körbefutó fémrudakba, miközben a jármű a forgalommal szemben végigrobogott a Boylston Streeten.

Egy pulóveres férfi megragadta hátulról a vezetőt. Clay újabb tagolatlan kiáltást hallott a Kacsahajó primitív erősítőjéből, miközben a vezető egy erélyes vállmozdulattal hátralökte a férfit. Ez alkalommal nem „Raszt!” volt, inkább valami torokhangú szó, olyasmi, hogy „Gluh!”. Ekkor a Kacsahajó vezetője észrevette Mister Fagylaltos jóval kisebb járművét, és irányát megváltoztatva célba vette.

– Jaj, istenein, ne! – kiáltotta egy nő, aki a turistabusz elejében ült, és amikor a Kacsa utolérte a csilingelő jégkrémesfurgont, amely hatodakkora sem volt, Clay tisztán látta emlékei között azt a győzelmi parádét, amelyet abban az évben nézett a tévében, amikor a Red Sox nyerte a bajnokságot. A csapat egy ugyanilyen buszban ült, és integetett az őrjöngő sokaságnak, miközben hullott a hideg, őszi permet.

Az istenért, ne! – sikoltott ismét az asszony. Clay mellett egy férfi csaknem derűsen azt mondta: – Úrjézus!

A Kacsahajó oldalba találta a fagylaltosfurgont, és felborította, mint egy gyerekjátékot. A kocsi az oldalára dőlt, miközben a hangszórókból még mindig áradt a Sesame Street dallama, és a jármű a súrlódástól szikrákat szórva siklott a Common felé. Két bámészkodó asszony iszkolni kezdett az útjából, de éppen hogy csak sikerült elkerülniük. Mister Fagylaltos furgonja felszökkent a járdára, ugrott egyet, azután nekicsapódott a park öntöttvas korlátjának. A zene kettőt csuklott, majd elhallgatott.

A Kacsahajó megőrült vezetője eközben teljesen elveszítette az uralmát járműve fölött. Rettegve sikoltozó rakományával bekanyarodott a Boylston Streeten, felugrott a járdára, és vagy ötvenméternyire onnan, ahol Mister Fagylaltos kocsija utolsót csilingelt, belerohant a Városi Fények bútorbolt kirakatának alacsony, tégla támfalába. A kirakat üvege iszonyú, dallamtalan csörömpöléssel tört össze. A Kacsahajó széles fara (rózsaszín betűkkel a Kikötői Úrnő szavakat írták rá) úgy másfél méter magasságba emelkedett. A forgatónyomaték azt követelte, hogy a hatalmas, lomha jármű cigánykerekeket hányjon; a tömeg viszont ezt nem tette lehetővé. A Kacsa visszazökkent a járdára, az orra megállt a szétszórt díványok és drága szalonszékek között, de csak azután, hogy legalább tucatnyi ember repült ki a buszból és tűnt el a szem elől.

A Városi Fényekben kolompolni kezdett a riasztó.

– Úrjézus! – ismételte a szelíd hang Clay jobbján. Arra fordult, és egy alacsony embert pillantott meg, akinek gyérülő, sötét haja, vékony bajusza és aranykeretes szemüvege volt. – Mi folyik itt?

– Nem tudom – felelte Clay. Nehéz volt beszélni. Nagyon. Úgy érezte, egyenként lökdösi ki magából a szavakat. Feltehetőleg a megrázkódtatás az oka. Az utca másik oldalán emberek futottak, némelyek a Négy Évszakból jöttek, mások az összetört buszból. Clay szeme előtt ütközött össze a Kacsahajó egyik menekültje a Négy Évszak másik menekültjével, és mindketten elterültek a járdán. Nem lehet, hogy ő őrült meg, és elmegyógyintézetben hallucinál? Talán az augustai Borókás Dombon, két thorazininjekció között. – A fagylaltos azt mondta, terroristák.

– Egyetlen embert sem látok, akinél fegyver lenne – felelte a bajuszos, kurta ember. – De olyat se, akinek a hátára bombát szíjaztak volna.

Clay sem látott ilyesmit, azt viszont igen, hogy az apró kincsek feliratú bevásárlószatyor és a rajzmappája a járdán hever, és azt is, hogy Nadrágkosztümös Nő elharapott torkából ömlő vér – istenem, gondolta Clay, ennyi vér – mindjárt eléri a mappát. Abban van csaknem tucatnyi rajza, amelyek a Sötét Vándor-hoz készültek. Az agya ezekbe a grafikákba kapaszkodott. Sietve elindult visszafelé, a kurta ember ott loholt mellette. Amikor a szállodában megszólalt a második tolvajriasztó (mindenesetre valamilyen riasztó), s hozzáadta rekedt üvöltését a Városi Fények kolompolásához, a kis ember ugrott egyet.

– A szálloda – mondta Clay.

– Tudom, csak... ó, istenem. – Nadrágkosztümös Nőre nézett, aki abban a varázsfolyadékban hevert, amelyik minden sípját és szelepét működtette – mikor is? Négy perce? Vagy csak kettő?

– Halott – mondta Clay. – Legalábbis nagy valószínűséggel az. Ez a lány... – mutatott Világos Manóra. – Ő csinálta. A fogaival.

– Viccel.

– Bár viccelnék.

Valahol ismét robbant valami a Boylston Streeten. A két férfi összerázkódott. Clay rájött, hogy most már füstszagot is érez. Fölkapta az apró kincsek szatyrát meg a mappát, mindkettőt elmenekítette a terjedő vértócsa útjából. – Ezek az enyémek – mondta, és nem értette, miért tartja szükségesnek a magyarázkodást.

A kis ember, aki tweedzakót viselt – egész elegánsát, gondolta Clay –, még mindig borzadva bámulta az összerogyott asszonyt, aki csak egy fagylaltot akart enni, de előbb a kutyáját, majd az életét veszítette el. Mögöttük nevetve és éljenezve három fiatalember száguldott a járdán. Ketten ellenzővel visszafelé fordított Red Sox baseballsapkát viselt. Egyikük kartondobozt szorított a melléhez, amelynek az oldalára a kék panasonic szót stencilezték. Ez a fiatalember jobb tornacipőjével belelépett Nadrágkosztümös Nő szétfolyó vérébe, és ahogy tovarohant társaival, halványuló véres csapat hagyott maga után, amely a Common keleti vége és az azon túl elterülő Chinatown felé mutatott.

3

Clay fél térdre ereszkedett, és azzal a kezével, amelyikkel nem a mappát szorította (még jobban félt az elvesztésétől azóta, hogy látta a panasonic feliratú kartondobozzal inaló suhancot), megfogta Világos Manó csuklóját. Azonnal megtalálta a pulzust. Lassú volt, de erőteljes és szabályos. Nagyon megkönnyebbült. Nem számít, mit tett, akkor is csak gyerek. Nem akart arra gondolni, hogy kis híján agyonverte a felesége papírnehezékével.

– Vigyázzon, vigyázzon! – kiáltotta a bajuszos kis ember éneklő hangon. Claynek nem volt ideje vigyázni. Szerencsére a kiáltás is eltúlzott volt. A jármű – afféle méretes OPEC-barát luxusterepjáró – a térdelő Claytől legalább húszméternyire kanyarodott le a Boylstonról a parkba. Átszakította a kovácsoltvas kerítést, majd lökhárítóig vízben megállt a kacsaúsztatóban.

Nyílt az ajtó, és egy fiatalember zuhant ki rajta, aki hülyeségeket üvöltött az égre. Térdre esett, két kézzel merített a vízből, és megitta (Clay a hosszú évekre gondolt, melyek során a kacsák vígan szarnak a vízbe), azután feltápászkodott, és keresztülgázolt a tavacskán. Eltűnt egy facsoportban, tovább bőgve értelmetlen szentbeszédét.

– Segítenünk kell ezen a lányon – mondta a bajuszos férfinak. – Öntudatlan, de távolról sem halott.

– Amit tennünk kell, az az, hogy eltűnünk az utcáról, mielőtt telibe kapnak minket – mondta a bajuszos, és mintha csak az igazát akarná bizonyítani, nem messze az összetört Kacsahaj ótól egy taxi ütközött egy hosszú limuzinnal. A limuzin ment szabálytalanul, de a taxi járt rosszabbul; a taxisofőr a járdán térdelő Clay szeme láttára keresztülrepült a hirtelen üveg nélkül maradt szélvédőn, az úttesten ért földet, és véres karját szorítva ordított.

A bajuszosnak természetesen igaza volt. Az a kevés értelem, amit Clay össze tudott szedni – alig talált utat a döbbenet paplana alá, amely eltompította gondolkodását –, azt súgta, hogy a lehető legbölcsebb, ha elpályáznak a Boylston Streetről, és elbújnak. Ha ez terrorakció, akkor olyan, amilyet még senki sem látott, amilyenről senki nem olvasott. Ő – ők – annyit tehetnek, hogy eltűnnek, és lapulnak, amíg a helyzet tisztázódik. Ehhez valószínűleg keresniük kell egy televíziót. De nem akarta otthagyni az öntudatlan lányt a nyílt utcán, amely hirtelen őrültekházává változott. Eredendően szelíd – és bizonyosan civilizált – szívének minden ösztöne harsányan tiltakozott ez ellen.

– Menjen! – mondta a bajuszos kis embernek. Nagyon nem szívesen beszélt így. Semmit nem tudott erről az emberről, de legalább nem üvöltözött tagolatlanul, és nem hadonászott az ég felé. És nem akart az ő torkának ugrani vicsorogva. – Menjen be valahova. Én... – Nem tudta, mivel fejezze be.

– Maga mit? – kérdezte a bajuszos férfi, azután behúzta a nyakát és megrándult, mert valami felrobbant. A szálloda mögül hallatszott a moraj. Füst szállt föl, fekete foltot hagyva a kék égen, mielőtt elég magasra emelkedett ahhoz, hogy a szél elsodorja.

– Hívok egy rendőrt! – mondta váratlan ihlettel Clay. – Neki volt egy mobilja. – Hüvelykujjával Nadrágkosztümös Nőre bökött, aki holtan hevert vérének tócsájában. – Azt használta mielőtt... tudja, mielőtt a szar...

Elhallgatott, és lejátszotta magában, mi történt, mielőtt szar került a palacsintába. A szeme a halott asszonyról az öntudatlan lányra kúszott, majd onnan az ájult csitri mentazöld mobiljának romjaira.

Szirénák kezdtek vartyogni két különböző fekvésben. Clay úgy vélte, az egyik rendőrautó, a másik tűzoltóautó. Aki itt lakik, talán meg tudja különböztetni őket, de ő nem itt lakott, hanem a maine-i Kent Pondban, és tiszta szívéből kívánta, hogy bár ott lehetne most.

Közvetlenül azelőtt, hogy szar került a palacsintába, Nadrágkosztümös Nő éppen felhívta Maddy barátnőjét, hogy elmondja, milyen frizurát csináltatott, míg Világos Manót felhívta valamelyik barátnője. Sötét Manó is belehallgatott. Ezután mindhárman megőrültek.

Nem gondolod...

Mögöttük, keleti irányból az addigi legnagyobb robbanás hallatszott: olyan volt, mint az iszonyat ágyúszava. Clay talpra ugrott. Riadtan néztek egymásra a tweedzakós kis emberrel, majd a Chinatown, Boston északi fertálya felé fordultak. Nem láthatták, mi robbant, de sokkal vastagabb és sötétebb füstoszlop emelkedett a házak fölé.

Miközben ezt bámulták, egy bostoni rendőrautó és egy létrás tűzoltóautó bukkant föl az utca túloldalán a Négy Évszak előtt. Clay éppen időben pillantott oda, hogy lássa, amint egy újabb ember veti le magát a szálloda felső emeletéről. Őt ketten követték a tetőről, és ez a kettő mintha egymással ordított volna zuhanás közben!

Jézus Maria és Szent József, NEM! – sikoltotta egy asszony elcsukló hangon. – Ó, NE, ELÉG, ne többet!

Az öngyilkos trió első tagja a rendőrautó hátuljára érkezett, teleszórva a csomagtartót hajjal és vérrel, betörve a hátsó ablakot. A másik kettő a tűzoltóautót találta el, a rikító sárgába öltözött tűzoltók valószínűtlen madarakként repültek szét.

NE! – sivította az asszony. – Ne többet! ELÉG! Édes ISTENEM, ELÉG!

De már jött is egy nő az ötödik vagy a hatodik emeletről, pörögve, mint egy tébolyodott artista. El-trafált egy rendőrt, aki pont akkor nézett föl, és ugyanúgy megölte, mint magát.

Észak felől ismét egy olyan öblös, földrengető robbanás hallatszott, mintha az ördög durrogtatna puskával a pokolban, és Clay újból a kis emberre pillantott, aki aggodalmasan nézett vissza rá. Még több füst emelkedett az ég felé, és noha friss szél fujt, a kékség alig látszott.

– Megint repülőket használnak – mondta a kis ember. – Megint repülőket használnak a mocskos szemétládák.

Mintha csak a véleményét akarnák alátámasztani, három óriási dörrenés gördült végig a városon északkeleti irányból.

– De hát... ott a Logan repülőtér! – Clay ismét alig bírt szólni, de gondolkodni még ennél is nehezebb volt. Csak valami sületlen vicc csörömpölt az agyában: És azt ismered, hogy a (itt ki-ki megjelölheti kedvenc népcsoportját) terroristák úgy akarják térdre kényszeríteni Amerikát, hogy felrobbantják a repülőteret?

– És? – kérdezte a kis ember már-már zsémbesen.

– De akkor miért nem a Hancock vagy a Prudence-palota?

A kis ember válla megroskadt. – Nem tudom. Csak azt tudom, hogy le akarok lépni innen.

Fél tucat fiatal robogott el mellettük, mintha ennek az álláspontnak a helyességét akarnák igazolni. Boston a fiatalok városa, jegyezte meg Clay – sok itt az egyetem. Ezek hatan, három férfi, három nő, üres kézzel futottak, és egyáltalán nem nevettek. Futás közben az egyik fiatalember előhúzta a mobilját, és a füléhez nyomta.

Clay átnézett a túloldalra és látta, hogy egy második fekete-fehér rendőrautó kanyarodik az első mögé. Mégsem kellett használnia Nadrágkosztümös Nő mobilját (ami jó, mert nem szívesen tette volna). Egyszerűen átmegy az úttesten, és beszél velük... bár nem tudja, keresztül mer-e menni most a Boylston Streeten. De még ha megtenné is, vajon átjönnének-e ide, megnézni egy öntudatlan lányt, amikor Isten tudja, hány sebesülés lehet odaát? A tűzoltók nekiláttak, hogy visszahúzzák a kocsira a kosaras létrát; úgy látszik, máshova vezényelték őket. Nagy valószínűséggel a Logan repülőtérre, vagy...

– Jézusom, ezt figyelje! – mondta a bajuszos kis ember halk, feszült hangon. Nyugat felé nézett a Boylstonon, vissza a belváros irányába, arra, amerről Clay érkezett, mikor még az volt a legnagyobb gondja, hogy telefonon elérje Sharont. Még azt is tudta, hogyan kezdte volna a beszélgetést: Jó hírem van, drágám! Nem számít, mi történik közöttünk, a gyereknek mindig telik cipőre. A fejében derűsen, viccesen hangzott – mint a régi napokban.

Pedig nem volt ebben semmi vicces. Ötven körüli ember közeledett feléjük – nem futott, csak ment, hosszú, kacsázó léptekkel. Öltönynadrágot, továbbá egy ing és nyakkendő maradványait viselte. A nadrág szürke volt. Lehetetlen lett volna megmondani, hogy az ing és a nyakkendő milyen színű, mert mindkettő rongyokban, vérfoltosan lógott. Jobb kezében henteskésnek tűnő szúrószerszámot tartott, amelynek legalább negyvencentis pengéje volt. Clay mintha már látta volna ezt a pengét egy Soul Kitchen nevű bolt kirakatában, amikor a Copley Square Hotelben lezajlott találkozó után erre indult. A kirakatban kések sora (SVÉD ACÉL!, hirdette előttük a gravírozott táblácska) ragyogott a rejtett pontlámpák ravasz fényében, ám a penge jó – vagy inkább rossz – munkát végezhetett a szabadulása óta, mert homályos volt a vértől.

Az ingcafatokat viselő, lúdtalpasan kacsázó ember rövid ívben csapkodott föl-le a pengével. Csak egyszer törte meg ezt a mintát, amikor magába vágta a kést. Friss vérpatak buggyant ki a rongyos ing legfrissebb szakadásán. Nyakkendőjének roncsai lobogtak. Ahogy csökkent a távolság, üvöltözni kezdett, mint valami tahó igehirdető, aki az isteni ihletésre idegen nyelveken kezd beszélni.

Ejela! – közölte. – Iiia-ejela-a babbala naz! A-bab-bala miért? A-bannalu szemérmes? Kazzala! Kazzala-CAN! Fie! GYÁVA-fie! – A pengét a jobb csípője mellé engedte, azután a háta mögé. A túlfejlett vizuális érzékkel megáldott Clay azonnal látta a készülődő, ívelt döfést. Azt a kibelező döfést, amely biztosan bekövetkezik, miközben a késes ember lúd-talpas lépteivel folytatja a semmibe vezető, őrültekházába illő menetelést az októberi délutánban.

Vigyázzon! – rikoltotta a bajszos emberke, de ő nem vigyázott, a bajuszos kis ember; a bajuszos kis ember, az első épeszű személy, akivel Clay Riddell az őrület kezdete óta beszélt – aki megszólította őt, és ez az adott körülmények között bizonyos bátorságot feltételez –, dermedten állt a helyén, és a szeme az aranykeretes lencsék mögött nagyobb volt, mint valaha. Vajon a dilinyós is kinézte magának, mert a két férfi közül a bajuszos kisebb látszott könnyebb prédának? Ha így van, akkor Mr. Nyelveket Beszélő tökéletesen csajbókos, és Clay hirtelen éppen olyan dühös lett, mint amennyire félt, éppúgy begurult, mintha egy iskola drótkerítésén átnézve azt látná, hogy valami erőszakos kölyök éppen eltángálni készül egy fiatalabb, gyengébb gyereket.

VIGYÁZZON! – A bajuszos kis ember csaknem jajongott, mégsem mozdult, miközben a halála közeledett, a halál, amely egy Soul Kitchen nevű boltból szabadult ki, ahol kétségtelenül elfogadják a Diner's Club- és a Visa-kártyákat, továbbá a csekket is, ha van hozzá bankkártyája.

Clay nem gondolkodott. Fülénél megmarkolva egyszerűen ismét fölkapta a mappáját, majd a közeledő penge és tweedzakós ismerőse közé nyomta. A penge üres puff hangot adva lecsapott, a hegye tíz centire állt meg a kis ember hasától. A kis ember végre magához tért: oldalra, a Common irányába szökkent, és teli torokból segítségért kiáltott.

A szakadt inges, nyakkendős férfi – kezdett pofásodni, a nyaka is vastagodott, mintha a kiadós ételek és a kiadós testgyakorlás egyensúlya úgy két éve felborult volna – hirtelen abbahagyta értelmetlen szónoklatát. Arcán bambaság ült, amely nem fejlődött meglepetéssé, pláne döbbenetté.

Clay fel volt háborodva. Az a penge átdöfte a Sötét Vándor összes képét (számára mindig képek voltak, sohasem illusztrációk vagy rajzok), az a puff hang akár annak a késnek a pengéje is lehetett volna, amely áthatol szívének egy titkos kamráján. Ez ostobaság, hiszen mindenről készített másolatot, beleértve a négyszínű oldalakat, de ettől még ugyanúgy érzett. Az őrült pengéje átdöfte Varázsló Johnt (aki a nevét természetesen a fia után kapta), Mágus Flaket, Frankot és a Posse Fiúkat, Álmos Gene-t, Mérges Sallyt, Lily Astoletet, a Kék Boszorkányt és természetesen magát Ray Damont is, a Sötét Vándort, az ő fantasztikus teremtményeit, akik képzeletének barlangjában éldegélve arra készültek, hogy kiszabadítsák őt a maine-i vidéki iskolák tucatjaiban végzett lélekölő robotból, amely miatt havonta sok ezer mérföldet utazott, gyakorlatilag a kocsijában lakott.

Megesküdött volna, hogy felnyögtek, amikor a háborodott alak svéd pengéje átfúrta őket, miközben az igazak álmát aludták.

Dühében mit sem törődött a pengével (legalábbis pillanatnyilag), a mappát pajzsként használva hátralökte a szakadt inges férfit, és közben még dühösebb lett, mert a késpenge körül a nyílás V alakot öltött.

Blet! – huhogott a tébolyult, és igyekezett visszahúzni a pengét. Az azonban beszorult. – Blet ky-yam, du-ram kazzala a-babbala!

Majd én meg a-babbalázom a te a-kazzaládat, te pöcs! – ordította Clay, bal lábát a tébolyodott hátráló lába mögé támasztva. Később majd eszébe jut, hogy a test tudja, miként kell verekedni, ha szükség van rá. Olyan titok ez, amelyet a test megőriz magának más titkokkal együtt, például hogy miként fusson, ugorjon át egy patakot, dugjon egyet vagy – föltehetően – hogy haljon meg, ha nincs választása. Rendkívüli körülmények között egyszerűen átveszi a parancsnokságot, és teszi, amit tennie kell, miközben az agy félreáll, mivel képtelen másra, mint hogy fütyörésszen, a lábával dobogjon, és az eget nézze. Vagy azon elmélkedik, milyen hangja lehet a késnek, amikor keresztülszalad azon a mappán, amit az ember a feleségétől kapott a huszonnyolcadik születésnapjára.

Az ámokfutó pont úgy esett el Clay lábában, ahogy Clay bölcs teste tervezte, és hanyatt zuhant a járdán. Clay zihálva állt fölötte, úgy markolva a mappát a két kezével, mint egy harcban elgörbült pajzsot. A henteskés kiállt belőle, az egyik oldalon a nyél, a másikon a penge.

A háborodott próbált feltápászkodni. Clay új barátja előreszaladt, és egész keményen a nyakába rúgott. A kis fickó hangosan sírt, a könnyek leperegtek az arcán, elhomályosítva szemüvegének lencséit. A háborodott elfeküdt a járdán, a nyelve kilógott. Fuldokló hangokat hallatott – Clayt a korábbi hablatyolásra emlékeztették.

– Meg akart ölni minket! – hüppögte a kis ember. – Meg akart ölni minket!

– Igen, igen – helyeselt Clay. Tudatában volt annak, hogy pontosan így helyeselt akkor is, amikor Johnnyt még Johnny-Gee-nek hívták, és odajött hozzájuk a bekötőúton, felhorzsolt sípcsontjával vagy könyökével, és azt jajgatta, VÉRZEK!

Az ember a járdán, aki igencsak vérzett, felkönyökölt, mert ismét föl akart kelni. Ez alkalommal Clay intézkedett: kirúgta alóla a könyökét, amitől a férfi visszakerült járdára. Ez a rugdosódás legjobb esetben is csak afféle szükségmegoldásnak tűnt, és annak is elég piszkos volt. Clay megragadta a kés nyelét – összerándult a pengén alvadó vér síkos tapintásától, mintha hideg szalonnazsírba markolt volna –, és meghúzta. Egy kicsit engedett a penge, azután vagy elakadt, vagy az ő keze csúszott meg. Képzeletében hallotta, hogy teremtményei keservesen zúgolódnak a mappa sötétjében, és ettől ő is keserves hangokat adott. Nem tehetett róla. Mint ahogy arról sem, hogy folyton azon kellett rágódnia: mit kezdjen a késsel, ha egyszer kihúzta? Szúrja le vele az eszelőst? A pillanat hevében megtette volna, de most már valószínűleg nem.

– Mi a baj? – kérdezte a kis ember reszketegen, és Clayt még keserves hangulatában is megindította az ember hangjában csendülő aggodalma. – Elkapta magát? Néhány másodpercig eltakarta, így nem láthattam. Elkapta? Megvágta magát?

– Nem – felelte Clay. – Jól va...

Újabb óriási robbanás hallatszott észak felől. Ez úgyszólván biztosan a Logan repülőtér lehetett a bostoni kikötő túloldalán. Mindketten behúzták a nyakukat, és összerándultak.

A háborodott kihasználta az alkalmat. Felült, és már tápászkodott volna, amikor a tweedzakós kis ember egy ügyetlen, ám hatékony oldalrúgással eltalálta a nyakkendő roncsait, amitől az őrült hanyatt esett. Elbődült, és elkapta a kis ember lábát. Talán lerántotta volna egy csontot roppantó ölelésbe, ha Clay nem ragadja meg új ismerőse vállát, és nem húzza vissza.

Lehúzta a cipőmet! – kiáltotta a kis ember. Mögötte két újabb autó rohant egymásnak. Volt megint sikoltozás, riasztók visítása. Autóriasztók, tűzriasz-tók, harsányan kolompoló tolvajriasztók. A távolban szirénák üvöltöttek. – A mocsok lehúzta a ci...

Hirtelen ott termett egy rendőr, az út másik oldaláról, gondolta Clay, és amikor egyik kék térdére ereszkedett a hablatyoló eszelős mellett, Clay valami szeretethez nagyon hasonlót érzett iránta. Hogy volt ideje átjönni! Hogy egyáltalán észrevette őket!

– Legyen óvatos vele – mondta idegesen a kis ember. – Ez itt...

– Tudom, hogy micsoda – felelte a rendőr, és Clay látta, hogy a kezében van az automata pisztolya. Fogalma sem volt róla, hogy azután rántotta-e elő, amikor letérdelt, vagy egész idő alatt a kezében tartotta.

A rendőr az őrültre nézett. Közelebb hajolt. Szinte felajánlotta magát neki. – Hé, haver, hát mi van? – mormogta. – Úgy értem, mi a hézag?

Az őrült rávetette magát, megragadta a rendőr torkát. Abban a pillanatban a rendőr a pisztolya csövét az őrült halántékához szorította, és meghúzta a ravaszt. A túlsó halántékon vérgejzir fakadt a szürkülő hajtincsek közül, a háborodott hanyatt zuhant a járdán, két karját melodramatikus mozdulattal szétlökte: Nézd, mama, meghaltam!

Clay a bajuszos kis emberre pillantott, az pedig őrá. Ezután a rendőrre néztek, aki elrakta fegyverét, és egyenruhája zsebéből elővett egy bőrtárcát. Clay örömmel látta, hogy közben kicsit reszket a keze. Most félt a rendőrtől, de még jobban félt volna, ha annak a keze nem reszket. Ami most történt, nem egyedi eset volt. A pisztolylövés valamit tett Clay hallásával, megtisztított valamilyen áramkört, vagy micsoda. Most már más lövéseket is hallott: elszigetelt dörrenések központozták a nap növekvő kakofóniáját.

A rendőr a vékony bőrtárcából elővett egy kártyát – Clay névjegynek nézte –, azután visszatette a tárcát a mellzsebébe. Bal kezének két ujja közé fogta a lapot, jobbját visszaengedte szolgálati fegyverének agyára. Fényesre pucolt cipőjének közelében tócsába gyűlt a tébolyodott szétrobbant fejéből folyó vér. A közelben Nadrágkosztümös Nő vérének tócsája már sötétebb árnyalatú volt, kezdett megalvadni.

– A neve, uram? – kérdezte Clayt.

– Clayton Riddell.

– Megmondaná nekem, ki az elnök? Clay megmondta.

– Megmondaná a mai dátumot, uram?

– Október elseje van. Tudja, hogy mi...

A rendőr a bajuszos kis emberre nézett. – A neve? – Thomas McCourt, Salem Street 140, Malden. Én...

– Megmondaná, hogy ki indult az elnökkel szemben a legutóbbi választásokon?

Tom McCourt válaszolt.

– Ki Brad Pitt felesége?

McCourt az égnek emelte a kezét. – Honnan tudhatnám én azt? Valami filmsztár, gondolom.

– Rendben. – A rendőr odaadta Claynek az ujjai közé szorított kártyát. – Ulrich Ashland vagyok. Ez itt a névjegyem. Lehet, hogy behívják önöket, tanúskodniuk kell az ügyben, ami itt történt. Segítségre volt szükségük, én segítettem, megtámadtak, védekeztem.

– Meg akarta ölni – mondta Clay.

– Igen, uram, amennyit csak lehet, megszabadítunk a nyomorúságától, olyan gyorsan, ahogy képesek vagyunk rá – helyeselt Ashland rendőr. – És ha bármilyen bíróság vagy vizsgálóbizottság előtt azt mondja, hogy ezt mondtam, le fogom tagadni. Mégis, meg kell tennünk. Ezek mindenfelé előkunkorognak. Csak néhányan követnek el öngyilkosságot. A többiek közül sokan támadnak. – Habozott, azután hozzátette:

– Amennyire meg tudjuk állapítani, az összes többi támad. – Mintha ezt akarná alátámasztani, újabb pisztolylövés hallatszott a túloldalból. Ezt gyors egymásutánban három dörrenés követette a Négy Évszak árnyékos előteréből, amelyből törött üveg, törött testek, törött járművek és kiömlött vér katyvasza lett.

– Olyan, mint az a kibaszott Élőhalottak éjszakája. – Ulrich Ashland rendőr, még mindig a pisztolya agyát fogva, visszaindult a Boylston Street túloldalára. – Csak ezek nem halottak. Feltéve, ha mi hozzá nem segítjük őket, hogy azok legyenek.

– Rick! – sürgette egy másik rendőr a túloldalból. – Rick, a Loganra rendeltek minket! Minden egységet! Gyere!

Ashland rendőr a forgalmat figyelte, de nem volt forgalom. A roncsokat leszámítva a Boylston Street pillanatnyilag kihalt volt. Ám a közelből újabb dörrenések és karambolok robaja hallatszott. A füstszag erősödött. A rendőr elindult a túloldalra, félúton megállt, visszafordult. – Menjenek be valahova – mondta. – Fedezékbe. Egyszer szerencséjük volt. Nem lehetnek mindig mázlisták.

– Biztos úr! – szólalt meg Clay. – Ugye, a maguk emberei nem mobilt használnak?

Ashland visszanézett rá a Boylston Street közepéről – ami Clay véleménye szerint nem volt valami biztonságos hely. Az elszabadult Kacsahajóra gondolt. – Nem, uram, az autóinkban rádió van. És ez. – Megütögette a derekán, az öve másik felén lógó kézi adóvevőt. Claynek, aki amióta kétágú volt, rajongott a képregényekért, egy pillanatra beugrott a Denevérember csodálatos öve.

– Ne használják – mondta. – Figyelmeztesse a többieket. Ne használjak a mobiltelefonokat/

– Ezt miért mondja?

– Mert ők használták. – A halott asszonyra és az eszméletlen lányra mutatott. – Mielőtt megőrültek volna. És bármibe lefogadom, hogy ez a késes pofa...

Rick¾ – kiáltotta ismét a túloldali rendőr. – Siess már, baszki!

Bújjanak el! – ismételte meg Ashland rendőr, és átügetett a Négy Évszak felőli oldalra. Clay bánta, hogy nem ismételhette meg a mobilokra vonatkozó figyelmeztetését, de mindent összevéve örült, hogy a rendőr kikerült a veszélyből. Nem mintha hitt volna benne, hogy ez Bostonban lehetséges, legalábbis ezen a délutánon.

4

– Mit csinál? – kérdezte Tom McCourtot. – Ne nyúljon hozzá, lehet, hogy – mit tudom én – fertőző.

– Nem fogok hozzányúlni – felelte Tom –, de szükségem van a cipőmre.

A cipő a háborodott széttárt ujjú bal kezének közelében hevert, így legalább nem érte a kimeneti nyílásból fecskendező vér. Tom finnyás mozdulattal beakasztotta az ujját a cipő végébe, és magához húzta. Azután leült a Boylston Street járdaszegélyére – pontosan ott, ahol korábban a fagylaltoskocsi parkolt, ami Clay szerint egy örökkévalósággal ezelőtt történt –, és belecsúsztatta a lábát. – Elszakadt a fűző – mondta. – Ez az átkozott dilikokárda elszakította a fűzőt! – Ismét elsírta magát.

– Csináljon vele valamit! – javasolta Clay. Nekiveselkedett, hogy kihúzza a henteskést a mappából. Irtózatos erővel szúrták bele. Föl-le kellett mozgatnia, hogy kiszabadíthassa. Kelletlenül, sorozatos rántások után jött csak ki, és olyan csúf karistoló hangot hallatott, hogy Clay megborzongott. Továbbra is azon rágódott, ki kapta a legtöbbet odabent. Ez hülyeség volt, sokk utáni gondolat, mégsem bírt szabadulni tőle. – Nem tudja megkötni lejjebb?

– De, talán...

Clay már régen hallotta egy gépi moszkitó döngicsélését, amely közeledő zúgassa erősödött. A járdaszélen ülő Tom szintén felpillantott. Clay megfordult. A rendőrautók kis karavánja elkanyarodott a Négy Évszak elől. Az összetört Kacsahajó előtt álltak, a lámpáik villogtak. A rendőrök kihajoltak a kocsik ablakán, amikor egy magángép – közepes méretű, talán Cessna, az úgynevezett Kettős Bonanza, Clay nem nagyon ismerte a repülőgépeket – lassan elszállt a bostoni kikötő és a Common közé eső épületek fölött. Magassága gyorsan csökkent. A park fölött részegen megbillent, az alul levő szárnya csaknem érintette az őszi napfényben ragyogó egyik fa lombját, majd elindult a Charles Street kanyonjában, mintha a pilóta úgy döntött volna, hogy ott száll le. Alig hatméternyire a földtől balra döntötte a gépet, és a szárny azon az oldalon nekicsapódott egy szürke homokkőből épült ház, talán egy bank homlokzatának a Charles és a Beacon Street sarkán. Ha volt is értelme annak, hogy a gép lassan mozgott, úgyszólván siklott, ebben a pillanatban semmivé vált. Mikor a szárny elakadt, a gép megpördült, mint egy similabda, ha megfeszül a gumiszál, belevágódott a bank melletti vöröstéglás épületbe, majd eltűnt a narancsvörös tűz szirmai között. A lökéshullám végigfutott a parkon. A kacsák szárnyra keltek, mielőtt odaért.

Clay lepillantott és észrevette, hogy a henteskés még mindig ott van a kezében. Miközben Tom McCourttal a repülőgép balesetét bámulták, kihúzta a mappából. Először az egyik, majd a másik oldalát törölte bele az inge elejébe vigyázva, nehogy megvágja magát (most az ő keze reszketett). Azután – nagyon óvatosan – az övébe tűzte, lenyomva egészen a markolatig. Közben az egyik korai képregénykísérlete jutott az eszébe... egy darab az ifjúságából.

– Kicsinyem, Joxer, a Kalóz a szolgálatára áll – mormolta.

– Tessék? – kérdezte Tom. Clay mellett állt, és a gyehennát bámulta, amelyet a repülőgép gyújtott a bostoni park túlsó végén. Csak a farka állt ki a tűzből. Clay el tudta olvasni a rendszámát: LN6409B. Fölötte valami sportegyesület jelvénye látszott.

Azután ez is eltűnt.

Ekkor érezte meg, ahogy az első hőhullámok gyengéden lökdösik az arcát.

– Semmi – mondta a tweedöltönyös kis embernek. – Pattanjunk meg.

– He?

– Tűnjünk innen.

– Ó. Rendben.

Clay elindult a Common déli szélén, abba az irányba, amerre három órakor – tizennyolc perccel és egy örökkévalósággal korábban – tartott. Tom McCourt sietett, hogy lépést tudjon tartani vele. Valóban nagyon kurta kis ember volt. – Mondja – kérdezte –, gyakran beszél értelmetlenségeket?

– Persze – mondta Clay. – Csak kérdezze meg a feleségemet.

5

– Hova megyünk? – kérdezte Tom. – Én a metróhoz indultam. – Egy zöldre festett kioszkra mutatott, amely egy háztömbnyire állt. Kisebb tömeg nyüzsgött körülötte. – De most már nem vagyok biztos benne, hogy a földalatti jó ötlet.

– Én sem – helyeselt Clay. – Van egy szobám az Atlantic Avenue Inn nevű szállodában, alig ötsaroknyira.

Tom fölragyogott. – Azt hiszem, ismerem. Illetve a Loudent, amelyik az Atlantic mellett van.

– Jól van. Menjünk oda. Megnézhetjük a tévét. Én pedig felhívom a feleségem.

– A szobatelefonon.

– A szobatelefonon. Egyáltalán nincs mobilom.

– Nekem van, de otthon hagytam. Eltört. Rafe – a macskám – leverte a polcról. Épp ma akartam egyet venni, de... ide figyeljen, Mr. Riddell...

– Clay.

– Akkor Clay. Biztos vagy benne, hogy a szobatelefon biztonságos?

Clay megállt. Ez eddig eszébe sem jutott. De ha a kábelekkel baj van, akkor mi működhet? Már éppen meg akarta mondani Tomnak, amikor váratlanul verekedés tört ki a metróállomásnál. A pánikkal teli ordítás, sikolyok, vad karattyolás – most már fölismerte az őrület jelét. Szétrebbent a kis csoport, amely a szürke homokkő házikó és a lefelé tartó lépcsők körül hemzsegett. Néhányan kirohantak az úttestre, ketten egymás karjaiba futottak, mivel menet közben folyton hátrabandzsítottak. Sokan – a többség – berontott a parkba, szétspriccelt a legkülönbözőbb irányokba, ami elszomorította Clayt. Valahogy jobban tetszett neki az a kettő, akik átkarolták egymást.

Két férfi és két nő maradt a metróállomásnál. Clay meglehetősen biztosra vette, hogy ők jöttek ki az állomásról, és ők zavarták szét a többieket. Tom és Clay fél háztömbnyire állt, és figyelték, hogyan harcol egymással ez a megmaradt négy ember. A küzdelem hisztérikus, gyilkos gonoszsággal zajlott, ahogy azt már korábban is látta, de felismerhető minta nélkül. Nem hárman küzdöttek egy ellen, vagy ketten kettő ellen, és bizonyosan nem a fiúk a lányok ellen; sőt a „lányok” egyike asszony volt, aki a hatvanas évei középén járt, zömök alakja, szolid frizurája számos nyugdíjazás előtt álló tanítónőt juttatott Clay eszébe.

Lábbal, ököllel, foggal-körömmel harcoltak, morogtak, ordítottak, kerülgették annak a féltucatnyi embernek a testét, akiket már leütöttek, talán meg is öltek. Az egyik férfi megbotlott egy kinyújtott lábban, és térdre rogyott. A fiatalabb nő ráesett. A férfi fölkapott valamit a lépcsőfeljáró mellett a padlóról – Clay egyáltalán nem lepődött meg, amikor látta, hogy mobiltelefon –, és belevágott a nő arcába. A mobil széttört, feltépte a nő arcát. Vér fröccsent az asszony könnyű blézerére, mégis, a kiáltásában több volt a harag, mint a fájdalom. Megragadta a térdelő férfi fülét, mintha kétfülű korsó lenne, beletérdelt az ölébe, aztán hátrarántotta a metró lépcsőjének sötétjébe. Együtt tűntek el szem elől, egymást átkarolva és rángatózva, mint a tüzelő macskák.

– Gyerünk! – dörmögte Tom, és suta gyengédséggel megrángatta Clay ingét. – Gyerünk! Át az út másik oldalára. Gyerünk.

Clay hagyta magát átvezetni a Boylston Streeten. Vagy nagyon figyelte, hogy Tom McCourt merre megy, vagy szerencsés volt, mert baj nélkül átértek.

Ismét megálltak a Colonial könyvesbolt előtt (a legjobb régiek, a legjobb újak), és figyelték, ahogy a metróállomási csata valószínűtlen győztese elindult a parkban az égő repülőgéphez, miközben rövidre nyírt szigorú, szürke hajáról vér csöpögött a gallérjára. Clay fikarcnyit sem lepődött meg azon, hogy az utolsó talpon maradt harcos az a hölgy, aki könyvtárosnak vagy latintanárnőnek tűnt, egy-két évre a nyugdíjhoz adott aranyórától. Volt része az effajta hölgyek óráiból. Azok, akik elérték ezt a kort, közel álltak az elpusztíthatatlansághoz.

Kinyitotta a száját, hogy valami effélét mondjon Tomnak – olyat, ami gondolatban meglehetősen viccesnek tűnt –, de csak reszketeg károgás jött ki a torkán.

– Semmi baj – mondta Tom. – Engedd el magad.

Így tehát megállt a kirakat előtt, amely annyira tele volt régi könyvekkel, hogy elborították még a középre állított, a mobil koránál sokkal régebbről származó, vénséges Royal írógépet is, és elengedte magát. Elsiratta Nadrágkosztümös Nőt, Világos Manót, Sötét Manót, elsiratta magát is, mert Boston nem volt az otthona, és az otthona még sosem tűnt ilyen távolinak.

6

A Commonon túl a Boylston Street összeszűkült, és olyannyira tele volt autókkal – akadt karambolos, meg olyan is, amelyet egyszerűen otthagytak –, hogy nem kellett többé aggódniuk kamikaze limuzinok vagy kóbor Kacsahajók miatt. Ez azért jó. Körülöttük a város döngött és robajlott, mintha újévet ünnepelnének a pokolban. A közelben is ricsajoztak – főképpen autóriasztók, tolvajriasztók –, de maga az utca pillanatnyilag kísértetiesen kihalt volt. Bújjanak el, mondta Ulrich Ashland rendőr. Egyszer szerencséjük volt. Nem lehetnek mindig mázlisták.

Ám nekik, kétsaroknyira a Colonial könyvesbolttól és még mindig egysaroknyira Clay nem egészen bolhafészek szállodájától, megint szerencséjük volt. Közvetlenül előttük újabb bolond, ezúttal huszonöt körüli, erőgépen fejlesztett izompacsirta fiatalember rontott ki egy mellékutcából, neki az úttestnek. Átugrotta két autó összeakaszkodott lökhárítóját, és közben szüntelenül ömlött belőle az értelmetlen habogás lávája. Gyilkos körútjához egy-egy autó antennáját tartotta mindkét kezében, és fürgén döfködte velük a levegőt, mintha tőrök lennének. Pucér volt, nem számítva cipőjét, amely a ragyogó vörös csíkokból ítélve vadiúj Nike-nak tűnt. Hímvesszője lengett, mint egy sietős állóóra ingája. Elérte a túlsó járdát, és nyugat felé fordult, vissza a Common irányába. Feneke fantasztikus ütemben feszült meg és ernyedt el.

Tom McCourt megmarkolta Clay karját, amíg a legutóbbi holdkóros el nem tűnt, azután lassan lazított szorításán. – Ha meglátott volna – szólalt meg.

– Igen, de nem látott – felelte Clay. Váratlanul érthetetlen boldogság fogta el. Tudta, hogy el fog múlni ez az érzés, de ebben a pillanatban nagyon élvezte.

– Sajnálom azt, akit meglát – mondta Tom.

– Én azt, aki meglátja – felelte Clay. – Gyerünk.

7

Az Atlantic Avenue Inn ajtaja zárva volt.

Clay egy pillanatra úgy meglepődött, hogy csak állt. Igyekezett elforgatni a kilincset, és érezte, ahogy csúszik az ujjai alatt, igyekezett felfogni a gondolatot: zárva. Szállodájának az ajtaja zárva van előtte.

Tom odalépett mellé, homlokát az üvegnek szorította, hogy elállja a fény útját, és bekukucskált. Északról – bizonyosan a Logan felől – újabb borzalmas robbanás hallatszott, és ez alkalommal csak Clay rándult össze. Úgy vélte, hogy Tom McCourt észre sem vette. Túlságosan lekötötte az, amit látott.

– Halott fekszik a padlón – közölte végül. – Egyenruhát visel, de túl öregnek tűnik ahhoz, hogy londiner legyen.

– Nem akarom, hogy vigyék a kibaszott bőröndömet – morgott Clay. – Csak annyit akarok, hogy fölmehessek a szobámba.

Tom különös horkantó hangot hallatott. Clay azt hitte, a kis ember ismét sírva fakad, azután rájött, hogy elfojtott nevetést hallott.

Az üvegajtó egyik táblájára azt írták ATLANTIC AVENUE INN, a másikra egy égbekiáltó hazugságot – BOSTON LEGJOBB SZÁLLODÁJA. Tom a tenyerével rácsapott a bal oldali üveglapra, a BOSTON LEGJOBB SZÁLLODÁJA és egy sor bankkártyát ábrázoló, öntapadós címke közé.

Most már Clay is benézett. Az előcsarnok nem volt nagy. A bal oldalán volt a portáspult. Jobbra két lift. A padlót drinápolyi vörös szőnyeg borította. Ezen hasalt az egyenruhás öregfiú, fél lába egy díványon, a fenekén pedig egy Currier & Ives vitorlás nyomata hevert.

Clay jókedve szempillantás alatt tovaszállt, és amikor Tom tenyér helyett ököllel kezdte verni az ajtót, rátette a kezét a kis emberére. – Ne erőlködj – mondta. – Nem fognak beengedni, még akkor sem, ha élnek és eszüknél vannak. – Elgondolkodva bólintott. – Különösen akkor, ha eszüknél vannak.

Tom csodálkozva nézett rá.

– Nem érted, ugye?

– He? Mit?

– A dolgok megváltoztak. Nem tarthatnak kívül minket. – Lelökte Clay kezét a magáéról, de ahelyett, hogy verni kezdte volna az ajtót, az üveghez szorította a homlokát, és kiáltott. Clay úgy találta, hogy termetéhez képest sztentori a hangja. – Hé! Hé, odabent!

Szünet. Az előcsarnokban semmi nem változott. Az öreg londiner továbbra is holtan hevert a földön, a képpel a fenekén.

Hé, ha van bent valaki, jobban teszi, ha kinyitja az ajtót! Az ember, akivel itt állok, szállóvendége ennek a hotelnek, én pedig az ő vendége vagyok! Nyissák ki, különben fölszedek egy kockakövet, és betöröm az üveget. Hallják?

– Kockakövet? – Clay elnevette magát. – Kockakövet mondtál? Hát ez jó vicc. – Egyre féktelenebbül hahotázott. Azután mozgást érzékelt balról. Körülnézett, és egy tizenéves lányt pillantott meg, aki valamivel arrébb a járdán ácsorgott. Őket nézte kék szemével, a katasztrófák túlélőinek tekintetével. Fehér ruhájának elején nagy vérfolt éktelenkedett, mint egy szakállka. Ennél is több vér alvadozott az orra alatt, az ajkán és az állán. Véres orrát leszámítva nem tűnt sebesültnek, és egyáltalán nem látszott őrültnek, csak sokkosnak. Mint akit csaknem halálos sokk ért.

– Jól vagy? – kérdezte Clay. Egyet lépett felé, mire a lány hátrált egy lépést. Tekintve a körülményeket, a férfi nem hibáztathatta érte. Megállt, de a kezét fölemelte, mint egy közlekedési rendőr: Maradj, ahol vagy!

Tom körülnézett, azután ismét verni kezdte az ajtót, ez alkalommal olyan erősen, hogy az üveg megcsörrent az ódon fakeretben, a tükörképe reszketett. – Utolsó alkalom, azután bemegyünk!

Clay odafordult és nyitotta a száját, hogy szart sem tudnak belevágni az üvegbe, ám ekkor egy kopasz fej emelkedett ki lassan a portáspult mögül. Mintha egy periszkópot láttak volna. Clay fölismerte ezt a fejet, még mielőtt az arcát látta volna; ez a portás vette föl az adatait tegnap, ő érvényesítette az engedélyét a saroknyira levő parkolóhelyre, ugyanez a portás mondta meg neki ma reggel, melyik irányban keresse a Copley Square Hotelt.

Egy pillanatig még ott maradt a pult mögött. Clay fölemelte a szobakulcsát, amelyről zöld műanyag lap lógott Atlantic Avenue Inn felirattal. Fölemelte a mappáját is, abban a reményben, hogy a portás talán megismeri.

Talán megismerte. De valószínűbb, hogy úgy döntött, nincs választása. Mindesetre felnyitotta az átjárólapot a pult végén, gyorsan keresztülment a helyiségen az ajtóig, kikerülve a tetemet. Clay Riddell úgy vélte, élete első vonakodó futásának tanúja volt. Amikor a portás az ajtó túloldalához érkezett, Clayről Tomra nézett, azután ismét Clayre. Noha nem úgy tűnt, hogy különösebben fölbátorítaná, amit lát, egyik zsebéből elővett egy kulcskarikát, végigpörgette, talált egy megfelelőt, bedugta az ajtószárny zárnyílásába. Amikor Clay a kilincsért nyúlt, a kopasz portás éppúgy emelte föl a kezét, mint az előbb Clay a mögötte ácsorgó véres lánynak. A portás talált egy második kulcsot, egy másik nyílásba illesztette, és kinyitotta az ajtót.

– Jöjjön be – mondta Claynek. – Gyorsan. – Meglátta a lányt, aki kicsivel távolabb ácsorgott, és őket bámulta. – Ő ne jöjjön.

– Ja, igen, ő! – helyeselt Clay. – Gyere, drágám! – De a lány nem jött, és amikor Clay egyet lépett felé, megpördült és lobogó szoknyával elfutott.

8

– Meghalhat odakint – mondta Clay.

– Ez nem az én gondom – felelte a portás. – Bejön, Air. Riddle, vagy sem? – Bostoni kiejtéssel beszélt, nem abban a délies-melós modorban, amellyel Clay a leggyakrabban találkozott Maine-ben, mert ott úgy tűnik, hogy minden harmadik ember massachusettsi bevándorló, hanem azzal a fontoskodó szeretnék-britnek-hangzani manírral.

– A nevem Riddell. – Mindenképpen bemegy, ez a fickó aligha tudja kívül tartani, most, hogy az ajtó nyitva van, de egy pillanatig még ácsorgott, és a lány után nézett.

– Gyerünk – mondta halkan Tom. – Nincs mit tenni.

Igaza volt. Nincs mit tenni. Pontosan ez benne a pokoli. Követte Tomot, a portás pedig ismét kétszeresen bezárta mögöttük az Atlantic Avenue Inn kétszárnyú ajtaját, mintha így kívül tarthatta volna az utcák zűrzavarát.

9

– Franklinnak hívták – szólt a portás, miközben elvezette őket az arcra borult egyenruhás mellett.

Túl korosnak látszik ahhoz, hogy londiner legyen, mondta Tom, amikor benézett az üvegen, és Clay szerint igazat beszélt. A halott alacsony ember volt, sűrű fehér hajú. Balszerencséjére a fej, amelyen vélhetőleg még mindig nőnek a tincsek (olvasta valahol, hogy a hajhoz és a körömhöz lassan érnek el a hírek), borzalmas ferde szögben hajolt félre, mint egy akasztotté. – Harmincöt évet töltött el az Innben, amit természetesen közölt minden vendéggel. Zömükkel kétszer is.

A feszes kiejtés valósággal reszelte Clay elnyűtt idegeit. Arra gondolt, hogy ha ez a portás egy fing lenne, akkor az a fajta, amely olyan hangon robban elő, mint amikor egy asztmás gyerek fújja meg a papírtrombitát.

– Kilépett a liftből egy ember – mondta a portás, és visszament a pult mögé. Láthatólag otthon érezte magát mögötte. A fölötte levő lámpák megvilágították az arcát, és Clay látta, hogy nagyon sápadt. – Az egyik őrült. Franklin, balszerencséjére, éppen ott állt az ajtó előtt...

– Kétlem, hogy eszébe jutott volna, hogy legalább azt az átkozott képet levegye a fenekéről – szólt Clay. Lehajolt, fölvette a Currier & Ives-nyomatot, és a díványra tette. Ugyanakkor lesöpörte a halott lábát a párnáról. Olyan koppanással zuhant le, amelyet Clay nagyon jól ismert. Számos képregényben jelölte a KLUMP betűsorral.

– A liftből kilépő ember egyetlen ütéssel elintézte – folytatta a portás. – A csapástól szegény Franklin a falnak tántorodott. Azt hiszem, kitörte a nyakát. Mindenesetre a becsapódás miatt esett le a kép.

Az ő agyában mindennek megvolt a maga logikája.

– Mi van azzal, aki megütötte? – kérdezte Tom. – A dilinyóssal? Hova ment?

– Ki – felelte a portás. – Akkor éreztem úgy, hogy az ajtó bezárása egészen okos ötlet. Miután kiment. – Félelem és egyfajta pletykás mohóság keverékével nézett rájuk, amit Clay különösen ocsmánynak talált. – Mi történt odakint? Mekkora a baj?

– Azt hiszem, meglehetősen jó elképzelései lehetnek róla – felelte. – Nem azért zárta be az ajtót?

– Igen, de...

– A tévében mit mondanak? – kérdezte Tom.

– Semmit. A kábeltévé – az órájára pillantott – már fél órája nem működik.

– Mi a helyzet a rádióval?

A portás sértődött, maga-viccel pillantást vetett rá. Clay arra gondolt, hogy ennek a pasinak kéne írnia egy könyvet Hogyan utáltathatjuk meg magunkat rövid idő alatt? címmel. – Rádió, ilyen helyen? Maga viccel.

Kintről a félelem éles sikolya hallatszott. A vérfoltos fehér ruhájú lány ismét felbukkant az ajtó előtt, verni kezdte a tenyerével, és közben mindegyre hátranézett. Clay sietve indult felé.

– Ne, megint bezárta, nem emlékszel? – kiáltott rá Tom.

Clay megfeledkezett róla. A portáshoz fordult. – Nyissa ki!

– Nem! – felelte a portás, és két karját határozottan összefonta keshedt mellén, hogy mutassa, mennyire ellenzi az ilyesfajta ötleteket. Kint a fehér ruhás lány ismét hátranézett, majd keményebben verte az ajtót. Véres arca megfeszült a rettegéstől.

Clay kihúzta a kést az övéből. Már-már megfeledkezett róla, és csodálkozva állapította meg, milyen gyorsan, milyen természetesen tért vissza az ötlet. – Nyisd ki, te szemét! – mondta a portásnak. – Különben átvágom a torkodat!

10

– Nincs idő! – kiáltotta Tom. Felragadta az előcsarnok díványa mellett sorjázó, magas hátú, műbarokk székek egyikét, és előreszegezett széklábbal rontott az ajtónak.

Látva, hogyan közeledik, a lány hátrébb szökkent, két kezét védekezőn az arca elé kapta. Ugyanebben a pillanatban üldözője megjelent az ajtó előtt. Hatalmas termetű, olyan építőmunkás-forma ember volt, a pocakja kidudorodott sárga trikója alól, hátán zsíros, őszülő lófarok himbálózott.

A széklábak becsapódtak a dupla ajtó üvegébe, a bal oldali lábak áttörtek az ATLANTIC AVENUE INN, a jobb oldaliak a BOSTON LEGJOBB SZÁLLODÁJA feliraton. A jobb lábak éppen akkor vágódtak bele az építőmunkás fazon sárga trikós, húsos bal vállába, amikor megragadta a lány nyakát. A szék ülőkéje azzal a ponttal ütközött, ahol a jól bezárt két ajtószárny találkozott, ezért Tom McCourt szédelegve hátratántorodott.

Az építőmunkás fazon felordított azzal a nyelveket-beszélünk hablatyolással. A kiserkedő vér lecsurgott szeplős bal bicepszén. A lánynak sikerült kiszabadítania magát, de összeakadtak a lábai, és elesett. Félig a járdán, félig a mellette levő csatornanyíláson feküdt, sikoltva fájdalmában és félelmében.

Clay ott állt az egyik üvegszilánkos ajtókeretben, noha nem emlékezett rá, hogy keresztülvágott volna a helyiségen, és csak homályosan derengett, miképpen lökte félre az útjában álló egyik széket. – Hé, pöcsös! – kiáltotta, és némi bátorságra kapott attól, hogy a nagydarab őrült gagyogása egy pillanatra félbeszakadt, a férfi megdermedt. – Igen, te! – ordította. – Hozzád beszélek! – Aztán kimondta az egyetlen dolgot, ami éppen az eszébe jutott. – Megdugtam az anyádat, azt a lepcses szájú tarisznyát!

A sárga trikós melák bolond ordított valamit, ami kísértetiesen úgy hangzott, mint a Nadrágkosztümös Nő sikoltása, mielőtt találkozott végzetével – pont, mint a Raszt! –, azután az épület felé fordult, amely hirtelen fogakat növesztett és ordítva támadt rá. Akármit látott is, az biztosan nem lehetett a téglalap alakú keretből, az egykori üveg helyén kihajló, komor, izzadt arcú, késes férfi, mert Claynek egyáltalán nem kellett támadnia. A sárga trikós ember nekiugrott a henteskés pengéjének. A svéd acél simán belecsúszott az álla alatti, napégette bőrlebenybe, és vörös vízesést fakasztott. Meglepő forrósággal zúdult rá Clay kezére – majdnem olyan tüzes volt, mint a frissen kitöltött kávé –, alig bírta megállni, hogy félre ne rántsa a kést. Ehelyett addig tolta előre, míg érezte, hogy elakad. A penge megállt, majd úgy döntött, nincs komoly akadály. Átvágott egy porcogót, azután kibújt a tagbaszakadt férfi tarkóján. Az előredőlt – Clay fél kézzel nem tudta megtartani, teljességgel lehetetlen volt, a pofa legalább százharminc kilót nyomott, talán száznegyvenötöt is –, egy pillanatig az ajtónak támaszkodott, mint részeg a lámpaoszlopnak, barna szeme kidülledt, nikotintól megsárgult nyelvének hegye kilógott a szája szélén, torka fröcskölt. Azután megroggyant a térde, és előreesett. Clay, aki a kés nyelét markolta, csodálkozott, milyen könnyen jött ki a penge. Sokkal könnyebben, mint mikor a bőrből és megerősített rostlemezből készült mappából húzta ki.

Ahogy az őrült összeesett, ismét meglátta a lányt, aki fél térdével a járdára támaszkodott, a másikkal a csatornára, és arcába lógó haja mögül sikoltozott.

– Drágám – kérte –, ne csináld! – De a lány nem hagyta abba.

11

Alice Maxwellnek hívták. Ennyit el tudott mondani. És azt is, hogy az anyjával jött be Bostonba a vonattal – mint mondta, Boxfordból – bevásárolni, mert szerdánként rendszerint ez volt a programjuk, mivel a gimnáziumban, ahova járt, ilyenkor van „rövid nap”. Elmesélte, hogy kiszálltak a Déli pályaudvaron, és taxit fogtak. Azt mondta, a taxisofőr kék turbánt viselt. Azt mesélte, ez a kék turbán az utolsó, amire vissza tud emlékezni, utána már csak arra, amikor a kopasz portás kinyitja az Atlantic Avenue Inn betört ajtaját, hogy bejöhessen.

Clay gyanította, hogy emlékszik másra is. Gyanúját arra alapozta, hogy a lány összerezzent, amikor Tom McCourt megkérdezte, volt-e neki vagy az anyjának mobilja. Azt állította, nem emlékszik, de Clay biztosra vette, hogy egyiküknek, vagy mindkettejüknek, volt telefonja. Úgy látszik, manapság mindenkinek van. Ő volt a kivétel, aki a szabályt erősítette. Meg aztán ott van Tom, aki annak köszönhette az életét, hogy a macskája az övét lelökte a konyhapultról.

A szálloda előcsarnokában beszélgettek Alice-szal (a beszélgetés nagyrészt abból állt, hogy Clay kérdéseket tett föl, a lány pedig némán ült, és összekarcolt térdét bámulva időnként megrázta a fejét). Clay és Tom a recepciós pult mögé vitte Franklin tetemét, nem törődve a kopasz portás hangos és sajátos tiltakozásával, miszerint ott „csak láb alatt lesz”. A portás, aki egyszerűen Mr. Ricardi néven mutatkozott be, visszavonult az irodájába. Clay csak annyi időre ment be, amíg megbizonyosodott róla, hogy igazat beszélt, a tévében nincs adás, azután magára hagyta. Sharon Riddell azt mondta volna, hogy Mr. Ricardi a sátra mélyén borong.

Azért nem hagyta ki az alkalmat, hogy még egy nyilat lőjön utána. – Most már nyitva állunk a világ előtt – mondta keserűen. – Remélem, büszke arra, amit tett.

– Mr. Ricardi – mondta Clay annyi türelemmel, amennyi telt tőle. – Még nincs egy órája, hogy láttam egy repülőgép-balesetet a bostoni Common túlsó végében. Úgy hallatszott, hogy a Loganon további gépek – nagy utasszállítók – zuhantak le. Talán öngyilkos módon rohantak rá a terminálokra. Az egész belvárosból robbanások hallatszanak. Mondhatnám úgy is, hogy ma délután egész Boston nyitva áll a világ előtt.

Mintha ezt akarná aláhúzni, súlyos dobbanás hallatszott valahonnan föntről. Mr. Ricardi nem nézett oda. Csak intett Claynek, hogy távozhat. Akár volt látnivaló a tévében, akár nem, a portás az irodája asztalánál ült, és szigorúan nézte a falat.

12

Clay és Tom az ajtóhoz tolták a két hamis barokk széket. Magas támlájuk egész jól kitöltötte a tört keretet, amelyben valaha üveg volt. Clay tudta, hogy az utca felől elzárni a szállodát nagyon mérsékelt biztonságot jelent, már ha egyáltalán, viszont szerinte az utca látványának kizárása jó ötlet, és ebben Tom egyetértett vele. Amint a helyükön voltak a széktámlák, leeresztette a napvédő zsalukat a szálloda nagy ablakában. Ez jelentős mértékben elsötétítette a helyiséget, és halvány börtönrácssávokat húzott a vörös szőnyegen.

Miután ezt elintézte, és túlestek Alice Maxwell kurtára fogott történetén, Clay odament a pult mögötti telefonhoz. Az órájára pillantott. Délután 4.22, tökéletesen logikus idő, bár persze az idő normális értelmezése megszűnt. Úgy érezte, órákkal ezelőtt látta, hogy egy ember megharapja a kutyát a parkban. Ugyanakkor mintha egyáltalán nem létezett volna az idő. De az idő létezik, és léteznek emberek is, akik mérik, és Sharon mostanra biztosan hazaérkezett Kent Pondban abba a házba, amelyre Clay még mindig az otthonaként gondolt. Beszélnie kell vele. Meg kell bizonyosodnia róla, hogy jól van-e, el kell mondania, hogy neki sem esett baja, de ezek lényegtelen dolgok. Az a lényeg, hogy Johnnynak nincs-e baja, ez fontos, bár van valami, ami ennél is fontosabb. Életbevágó.

Neki nincs mobilja, és Sharonnak sincs, ez úgyszólván bizonyos. Szert tehetett rá áprilisi válásuk óta, de még mindig egy városban éltek, szinte naponta találkoztak, Clay úgy véltej tudna róla, ha Sharon mobilt vásárol, ha másért nem, azért, mert megadta volna a számát, nem igaz? De igaz. Viszont...

Viszont Johnnynak volt egy mobilja. A kis Johnny-Gee-nek, aki nem kicsi többé, egy tizenkét éves már nem olyan kicsi, és ezt kért a legutóbbi születésnapjára. Egy vörös mobilt, amelyik a kedvenc tévéműsorának a zenéjével jelezte, ha hívta valaki. Természetesen tilos volt bekapcsolnia, vagy akár csak elővennie a hátizsákból, amikor az iskolában tartózkodott, de mostanra vége a tanításnak. Ugyanakkor Clay és Sharon részben éppen a válásuk miatt valósággal bátorították, hogy használja. Bármikor történhet baleset, vagy megeshet kisebb malőr, például késik a busz. Clay abban reménykedett, amit Sharon mondott, vagyis hogy amikor benéz Johnny szobájába, a mobil a legtöbb esetben elfeledetten hever az ágy melletti ablakpárkányon, nincs rajta a töltő, éppen annyira működik, mint egy darab kutyaszar.

Johnny vörös telefonja ennek ellenére úgy ketyegett a fejében, akár egy bomba.

Megérintette a szálloda pultján levő vezetékes telefont, azután visszahúzta a kezét. Kint valami más robbant föl, de ez alkalommal távolról jött a hang. Mintha tüzérségi gránátot hallott volna messze a vonalak mögül.

Ne mondj ilyesmit!, gondolta. Ne is feltételezd, hogy vannak vonalak!

Átnézett az előcsarnok túloldalára, és látta, hogy Tom a díványon ülő Alice mellett guggol. Megnyugtatóan suttogott, megérintette a lány tornacipőjét, felnézett az arcába. Ez jó. Ez az ember jó. Egyre jobban örült, hogy beleszaladt Tom McCourtba... vagy hogy Tom McCourt szaladt őbelé.

A vonalas telefonokkal valószínűleg minden rendben van. Kérdés, hogy a valószínűség elegendő-e. Van felesége, akinek bizonyos felelősséggel tartozik, és van fia, akivel szemben ez a felelősség nem csupán bizonyos mértékű. Elég elgondolni, hogy Johnny veszélyben van. Valahányszor eszébe jutott a fiú, Clay elméjében megmoccant a pánikpatkány, készen rá, hogy kitörjön vékony kalitkájából, és nekilásson bárminek, ami éles kis fogai elé kerül. Ha meggyőződhet róla, hogy Johnnynak és Sharonnak nincsen baja, akkor a ketrecben tarthatja a patkányt, és megtervezheti, mit tegyen. De ha valami ostobaságot csinál, akkor nem segíthet senkin. Akár még ronthat is az itteniek helyzetén. Ezen gondolkodott egy keveset, azután kiáltott a portásnak.

Miután nem kapott választ, megint kiáltott. Miután a portás ismét csak nem válaszolt, Clay azzal folytatta: – Tudom, hogy hall, Mr. Ricardi! Ha arra kényszerít, hogy bemenjek, azzal felbosszant. Talán annyira feldühödök, hogy fontolóra veszem, nem kéne-e magát kitennem az utcára.

– Azt nem teheti – felelte Mr. Ricardi savanyú, hivatalos hangon. – Maga a szálloda vendége.

Clay fontolgatta, hogy megismétli, amit Tom mondott, amikor még kint voltak – a dolgok megváltoztak. Ám valami hallgatásra bírta.

– Mit akar? – szólalt meg végül Mr. Ricardi még savanyúbb hangon. Fejük fölött még hangosabban döndült valami, mintha egy súlyos bútort ejtettek volna le. Talán szekrényt. Ez alkalommal még a lány is fölnézett. Clay fojtott kiáltást vélt hallani – talán fájdalomüvöltést –, de nem követte újabb. Mi van az emeleten? Étterem nem lehet, emlékezett rá, hogy figyelmeztették (éppen Mr. Ricardi, amikor Clay bejelentkezett), miszerint a szállodának nincs étterme, viszont rögtön a szomszédban található a Metropolitan Kávéház. Konferenciatermek, gondolta. Többé-kevésbé biztos vagyok benne, hogy mindenféle indián nevű konferenciaterem van odafönt.

Mit akar? – ismételte Mr. Ricardi. A hangja még zsémbesebb volt, ha ez egyáltalán lehetséges.

– Amikor ez elkezdődött, megpróbált fölhívni valakit?

Természetesen! – felelte Mr. Ricardi. Odament az ajtóhoz, amely elválasztotta az irodát és a recepciós pult mögötti részt, ahol a levelek rekeszei, a biztonsági kamerák képernyői, és a számítógépek interfészei sorakoztak. Onnan nézett sértődötten Clayre. – Megszólalt a tűzriadó – leállítottam, Doris azt mondta, egy papírkosár gyulladt ki a másodikon –, és hívtam a tűzoltóságot, hogy ne izgassák magukat. A vonal foglalt volt! Foglalt, el tudja képzelni?

– Nagyon felizgathatta magát – jegyezte meg Tom.

Mr. Ricardi most először mintha megengesztelődött volna. – Hívtam a rendőrséget, amikor odakint elkezdődött a dolgok... tudják... felbomlása.

– Igen – mondta Clay. A dolgok felbomlása, csakugyan, így is lehet nevezni. – Na és fölvették?

– Egy ember azt mondta, hogy ne foglaljam le a vonalat, azután letette – válaszolta Mr. Ricardi. A sértődöttség visszakúszott a hangjába. – Amikor ismét telefonáltam – azután, hogy az őrült kijött a liftből, és megölte Franklint –, egy nő vette föl. Azt mondta... – Mr. Ricardi hangja reszketni kezdett, és Clay észrevette az első könnyeket, amelyek keskeny sávban futottak le az orr két oldalán – azt mondta...

– Mit? – kérdezte Tom, enyhe együttérzéssel. – Mit mondott, Mr. Ricardi?

– Azt mondta, ha Franklin halott, és az ember, aki meggyilkolta, elfutott, akkor nincs több gondom. Ő tanácsolta, hogy zárkózzam be. Azt is mondta, hogy küldjem föl a szálloda liftjeit, azután kapcsoljam ki őket, amit meg is tettem.

Clay és Tom összenézett, és szavak nélkül is ugyanazt gondolták: jó ötlet. Clay előtt hirtelen kirajzolódott egy színes kép, bogarakról, amelyek csapdába estek a zárt ablak közében: dühösen döngicsélnek, de képtelenek kijutni. A képnek volt valami köze a fentről hallatszó döngésekhez. Futólag eltöprengett, hogy mennyi időbe telik, amíg a döngető vagy a döngetők megtalálják a lépcsőházat.

– Ezután ő is letette. Ekkor felhívtam a feleségemet Miltonban.

– És tudott vele beszélni? – noszogatta Clay, aki éppen ebben a kérdésben szeretett volna tisztán látni.

– Nagyon rémült volt. Azt kérte, hogy menjek haza. Ugyanazt a tanácsot adtam neki, amit én kaptam, vagyis hogy maradjon odabenn, és zárja be az ablakokat. Ezt a tanácsot a rendőrségtől kaptam. Elmondtam neki. Zárkózzon be, és maradjon nyugton. Könyörgött, hogy menjek haza. Azt mondta, puskalövéseket hallott az utcáról, és valami fölrobbant. Azt mondta, látott egy meztelen férfit, aki keresztülfutott a Benzyckék kertjén. Ők a szomszédaink.

– Igen – mondta szelíden Tom. A hangja inkább vigasztaló volt. Clay semmit se szólt. Kicsit szégyellte magát, amiért ilyen dühös volt Mr. Ricardira, de hát Tom is mérges volt.

– Azt mondta, hogy a meztelen férfi talán – talán, csak annyit mondott, talán – egy meztelen gyermek... mmm ...testét cipelte magával. De az is lehet, hogy baba volt. Ismét könyörgött, hogy hagyjam itt a szállodát, és menjek haza.

Clay megtudta, amire szüksége volt. A vonalas telefonok biztonságosak. Mr. Ricardi sokkos állapotban van, de nem bolondult meg. A telefonért nyúlt. Mr. Ricardi megfogta a kezét, mielőtt fölvehette volna a kagylót. Mr. Ricardi ujjai hosszúak, sápadtak és nagyon hidegek voltak. Mr. Ricardi még nem végzett. Mr. Ricardi felpörgött.

– Rohadéknak nevezett, és letette. Tudom, hogy haragszik rám, és természetesen azt is megértem, miért. De hát a rendőrség mondta, hogy zárjak be mindent, és maradjak itt. A rendőrség javasolta, hogy maradjak távol az utcától. A rendőrség. A hatóságok.

Clay bólintott. – Hát persze. A hatóságok.

– A metróval jöttek? – kérdezte Mr. Ricardi. – Én mindig azt használom. Alig két sarok ide. Nagyon kényelmes.

– Ma délután nem az – jegyezte meg Tom. – Az után, amit láttunk, lefogadom, hogy nem menne le.

Mr. Ricardi gyászos mohósággal bámult Clayre. – Maga látta?

Clay megint bólintott. – Jobb, ha itt marad – mondta. Tudta, hogy haza akar menni, látni akarja a fiát. Természetesen Sharont is, de elsősorban a fiát. Azt is tudta, nem hagyja, hogy bármi megállítsa, csak ha végképp nincs más lehetőség. Koloncként nehezedett az elméjére, beárnyékolta a látását is. – Jobb, ha távol marad. – Azután fölemelte a kagylót, és benyomta a 9-es számot, vagyis városi vonalat kért. Nem tudta, kap-e, de ebben tévedett. Először az l-es számot ütötte be, aztán a 207-et, majd Maine körzetszáma következett, végül a 692, Kent Pond és a környező városkák együttes száma. Az utolsó négy számból is leütött hármat – már-már elérte a házat, amelyet otthonának tartott –, mikor megállította a jellegzetes, háromhangú jelzés. Magnóra vett női hang következett. – Sajnáljuk. Minden vonal foglalt. Kérjük, próbálkozzon később.

Ezután tárcsahang következett, ahogy valamilyen automatizált vonal elszakította Maine államtól... ha ugyan az előbbi robothang onnan érkezett. Clay vállmagasságból ejtette le a kagylót, mintha nagyon megnőtt volna a súlya. Majd visszatette a helyére.

13

Tom azt mondta, őrült, ha elindul. Rámutatott, hogy egyrészt az Atlantic Avenue Innben legalább részben biztonságban vannak, különösen mivel a lift le van zárva, és az előcsarnok ajtaját is elzárták. Ezt úgy csinálták, hogy a poggyásztárolóból előcipelt bőröndöket és ládákat fölhalmozták a liftek mögötti rövid folyosó végén levő ajtónál. Még ha valaki rendkívüli erővel megtaszítja is az ajtót a túloldalról, akkor is csupán a szemközti falnak tolja a poggyászhalmot, amivel legfeljebb tizenöt centis nyílást sikerül létrehoznia. Ahhoz nem elég, hogy keresztülnyomakodjon rajta.

Másrészt úgy rémlett, hogy kicsiny menedékükön túl, a városban egyre nő a káosz. Egymást harsogták túl a riasztók, a kiáltások, a sikolyok, a túráztatott motorok, néha füstszag riasztotta őket, noha a friss szellő távol tartotta tőlük a legrosszabbat. Eddig, gondolta Clay, de nem mondta ki hangosan, legalábbis még nem – nem akarta még jobban megrémíteni a lányt. A robbanások mintha sohasem egyesével robajlottak volna, inkább csoportosan. Az egyik olyan közel dördült el, hogy mindnyájan lebuktak, mert biztosra vették, hogy betörik a homlokzati üveg. Nem történt meg, ám ezután bevonultak Mr. Ricardi szentélyébe.

Tom harmadik érve az volt, hogy most, negyed hatkor őrültség még csak gondolni is az Inn viszonylagos biztonságának elhagyására. A nappal hamarosan véget ér. Azzal érvelt, hogy őrültség lenne sötétben távozni Bostonból.

– Csak kukkants ki! – mondta, és Mr. Ricardi kis ablakára mutatott, amely az Essex Streetre nézett. Az Essex tele volt elhagyott autókkal. Legalább egy holttest is hevert kint, egy fiatal nőé, aki farmert és Red Sox szvettert viselt. Arccal lefelé hevert a járdán, kinyújtotta a karját, mintha úszással próbálkozott volna, amikor meghalt. VARITEK, hirdette a szvettere. – Gondolod, hogy autóval távozol? Mert ha igen, jobb, ha kivered a fejedből.

– Igaza van – mondta Mr. Ricardi. Az íróasztalánál ült, karját ismét összefonta keshedt mellén. Szobornak hatott a homályban. – A kocsija a Tamworth Street-i parkolóban van. Kétlem, hogy akár a kulcsait is meg tudná szerezni.

Clay már régen lemondott az autójáról. Kinyitotta a száját, hogy megmondja, eszében sem volt az autózás (legalábbis kezdetben), amikor újabb döndülés hallatszott a fejük fölül, ez alkalommal olyan erős, hogy a mennyezet is beleremegett. Összetört üveg halk, de félreismerhetetlen csörömpölése kísérte. Alice Maxwell, aki az íróasztal túloldalán ült, Mr. Ricardival átellenben, idegesen fölnézett, azután mintha önmagába bújt volna.

– Mi van fönt? – kérdezte Tom.

– Az Irokéz Terem, pont a fejünk fölött – felelte Mr. Ricardi. – A három konferenciaterem közül a legnagyobb, ott tartjuk az összes kelléket – székeket, asztalokat, audiovizuális berendezést. – Egy pillanatra elhallgatott. – Noha nincs éttermünk, szoktunk büfét, koktélpartit szervezni, ha a vendégeinknek efféle igényük van. Ez az utolsó puffanás...

Nem fejezte be. Claynek nem is volt rá szüksége. Az utolsó robaj az üvegneművel megrakott tálalókocsi felfordítását jelentette az Irokéz Teremben, ahol számos más kocsit és asztalt döntött föl az ott tomboló őrült. Körbezümmögi az emeletet, mint egy ablaktáblák között fogságba esett bogár, valami, ami képtelen megtalálni a kivezető utat, valami, ami csak fut és koppan, fut és koppan.

Alice megtörte kis híján félórás hallgatását. Ismeretségük óta ez volt az első alkalom, hogy nógatás nélkül beszélt.– Említett valakit, akit Dorisnak hívnak.

– Doris Gutierrez – bólintott Mr. Ricardi. – Az üzletvezető. Kiváló munkaerő. Talán a legjobb emberem. A másodikon volt, amikor utoljára beszéltem vele.

– Esetleg...? – Alice nem mondta ki. Csak egy mozdulatot tett, amelyet Clay ugyanúgy ismert, mint mikor valaki az ujját az ajkára téve jelzi, hogy csöndet kér. Alice a jobb kezét az arca mellé tartotta, a hüvelykujját a füléhez közelítette, a kisujja a szája elé került.

– Nem – felelte Mr. Ricardi kimérten. – Az alkalmazottaknak a szekrényükben kell hagyniuk a mobilt, amikor dolgoznak. Aki ezt a szabályt megszegi, megrovásban részesül. Ha még egyszer előfordul, akkor elveszíti az állását. Ezt mindig megmondom nekik, amikor fölveszem őket. – Félig-meddig felvonta egyik keshedt vállát. – Az igazgatóság politikája, nem az enyém.

– Lemehetett az elsőre, hogy megnézze, mi okozza a hangokat? – kérdezte Alice.

– Lehet – felelte Mr. Ricardi. – Nem tudhatom. Csak azt tudom, hogy nem hallottam róla azóta, amióta jelentette a papírkosár kigyulladását, és nem válaszolt a hívásaimra sem. Kétszer hívtam.

Clay nem akarta hangosan kimondani. Látjátok, itt sincs biztonság, így Alice-ra és Tomra nézve, a szemével próbálta jelezni, mi a véleménye.

Most Tom szólalt meg: – Hány ember lehet még odafönt?

– Nem áll módomban megtudni.

– Akkor találgasson.

– Nem túl sok. Ami az üzletvezető beosztottjait illeti, valószínűleg csak ő maga van jelen. A nappali turnus háromkor távozik, az éjszakai pedig nem jön hat előtt. – Mr. Ricardi összeszorította ajkát. – Takarékossági gesztus. Intézkedésnek nem lehet nevezni, mert nem működik. Ami a vendégeket illeti... Latolgatott.

– A délután laza időszak, nagyon laza. A tegnap esti vendégek természetesen kijelentkeztek – az Atlantic Innben délig szokás kijelentkezni –, az éjszakaiak pedig normális délutánokon négy körül jelentkeznek be. A mai határozottan nem normális. A vendégek rendszerint néhány napig maradnak, amíg üzleti ügyeik megkövetelik. Feltételezem, ön is így van ezzel, Mr. Riddle.

Clay biccentett, nem bajlódott azzal, hogy Ricardit kijavítsa.

– Délutánonként az üzletemberek rendszerint azzal foglalkoznak, ami Bostonba hozta őket. Így hát láthatják, szinte csak magunkban vagyunk.

Mintha vitatkozni akarna vele, újabb döndülés következett, ismét üveg csörömpölt, és halk, állati morgás hallatszott. Valamennyien fölnéztek.

– Ide figyelj, Clay – szólalt meg Tom. – Ha ez a pofa odafönt megtalálja a lépcsőt... Nem tudom, vajon ezek az emberek képesek-e gondolkodni, de...

– Abból ítélve, ami az utcán történik – felelte Clay –, lehet, hogy még az ember elnevezés is túlzás. Van egy olyan érzésem, hogy ez a fönti fickó sokkal inkább két ablaktábla közé szorult bogár. Egy így csapdába esett bogár megmenekülhet, ha talál egy rést, és ez a fönti pofa is megtalálhatja a lépcsőt, de ha így történik, akkor, azt hiszem, az puszta véletlen lesz.

– És amikor leér, az előcsarnokba vezető ajtót bezárva találja, tehát a vészkijáraton kimegy a szomszédos utcácskába – mondta élénken Mr. Ricardi. – Meg fogjuk hallani a riasztást – ha lenyomják a kilincset, megszólal egy csengő –, és mi tudni fogjuk, hogy elment. Egy bolonddal kevesebb miatt kell aggódnunk.

Valahol délen valami nagy dolog robbant föl, mindnyájan összerázkódtak. Clay úgy vélte, most már tudja, milyen lehetett az élet Beirútban az 1980-as években.

– Igyekszem ésszerűen érvelni – mondta türelmesen.

– Nem hinném – felelte Tom. – Mindenképpen elmész, mert aggódsz a feleségedért és a fiadért. Azért igyekszel minket is rábeszélni, mert társaságra van szükséged.

Clay bosszúsan fújt. – Persze hogy társaságra van szükségem, de nem ezért igyekszem rábeszélni titeket az indulásra. Erősebb lett a füstszag, de mikor hallottatok utoljára szirénát?

Senki nem válaszolt.

– Én sem – folytatta. – Nem hinném, hogy a dolgok jobbra fordulnának Bostonban, legalábbis egy darabig biztosan nem. Inkább romlik a helyzet. Ha tényleg a mobilok okozzák...

– Üzenetet próbált hagyni a papának – szólalt meg Alice. Hadart, mint aki biztosan ki akar mondani minden szót, mielőtt elszáll az emlék. – Csak meg akarta kérdezni, hogy elment-e a vegytisztítóba, mert szüksége volt a sárga kötött ruhájára, mivel el akart menni a bizottsági gyűlésre, nekem pedig az extra egyenruhám kellett, mivel szombaton idegenben játszik a csapatunk. Mindez a taxiban történt. Azután karamboloztunk! Fojtogatta a férfit, ütötte, leesett a turbánja, vér volt a fél arcán, és akkor karamboloztunk!

Körülhordozta tekintetét a három figyelő arcon, azután a tenyerébe temette az arcát, és zokogni kezdett. Tom megmozdult, hogy vigasztalja, de addigra, Clay meglepetésére, Mr. Ricardi megkerülte az asztalt, és egyik sovány karjával átölelte a lányt, mielőtt Tom megtehette volna. – Nahát, nahát! – mondta. – Biztos vagyok benne, ifjú hölgy, hogy mindez félreértés volt.

A lány felnézett rá, a szeme tágra nyílt, vadul ragyogott. – Félreértés? – A ruhájára száradt vérre mutatott. – Ez itt úgy fest, mint valami félreértés? Az alsóban tanult önvédelmi karatefogásokat alkalmaztam. A saját anyám ellen! Azt hiszem, betörtem az orrát... biztos vagyok benne... – Hevesen rázta fejét, a haja csak úgy röpködött. – Mégis, ha nem tudtam volna hátranyúlni, hogy kinyissam az ajtót...

– Megölt volna – jelentette ki kereken Clay.

– Megölt volna – helyeselt suttogva. – Nem is tudta, ki vagyok. A saját anyám. – Clayről Tomra nézett. – A mobil volt az oka – suttogta. – Tényleg a mobil.

14

– Vajon hány ilyen rohadék lehet Bostonban? – kérdezte Clay. – Mennyire hatoltak be a piacra?

– Tekintve az egyetemisták nagy számát, azt mondanám, hogy rengeteg – felelte Mr. Ricardi. Visszatért az asztal mögötti székhez, és most valamivel elevenebbnek tűnt. Lehet, hogy a lány vigasztalása tette, vagy az üzleti jellegű téma. – Noha természetesen sokkal több mobil van, mint ahány fiatal. Egy-két hónapja olvastam egy cikket az Inc.-ben, e szerint Kínában több mobilt használnak, mint ahányan Amerikában laknak. El tudják ezt képzelni?

Clay nem akarta elképzelni.

– Jól van – bólintott kelletlenül Tom. – Értem, hova akar kilyukadni ezzel. Valaki – egy terrorista különítmény – valahogy belepiszkált az átviteli jelekbe. Ha hívást kezdeményezel, vagy téged hívnak, akkor kapsz valamiféle... mit is?... azt hiszem, valamilyen tudat alatti üzenetet... ami megőrjít. Úgy hangzik, mint egy sci-fi, de azt hiszem, tizenöt-húsz éve a mobiltelefon, a mai formájában, ahogy most létezik, ugyancsak valamilyen fantasztikus készüléknek tűnt a legtöbb ember szemében.

– Úgyszólván biztos vagyok benne, hogy ilyesmiről van szó – mondta Clay. – Ahhoz, hogy becsavarodj, az is elég, ha belehallgatsz egy hívásba. – Sötét Manóra gondolt. – De a legocsmányabb az egészben az, hogy az emberek, amikor látják, hogy körülöttük megkavarodnak a dolgok...

– Az első ösztönös mozdulatukkal a mobiljuk után nyúlnak, és igyekeznek megtudni, mi történik – fejezte be a mondatot Tom.

– Igen – helyeselt Clay. – Láttam embereket, akik így tettek.

Tom komoran pillantott rá. – Én is.

– Nem tudom, mi köze ennek ahhoz, hogy el akarják hagyni a szálloda biztonságát, különösen most, hogy lassan besötétedik – szólalt meg Mr. Ricardi.

Mintha neki akart volna válaszolni az újabb robbanás. Ezt féltucatnyi követte, lassan távolodva délnyugat felé, mint valami óriás halkuló lépései. Föntről újabb puffanás és fojtott, dühös ordítás hallatszott.

– Nem hinném, hogy a bolondoknak több eszük lenne a város elhagyásához, mint ennek a fönti gyagyásnak a lépcső megtalálásához – jegyezte meg Clay.

Egy pillanatig mintha megbotránkozást látott volna Tom arcán, azután rájött, hogy nem az, hanem ámulat. És szárba szökkenő remény. – Krisztusom! – mondta, és szó szerint pofon csapta magát. – Nem mennek el! Erre nem is gondoltam!

– Van még valami más is – szólalt meg Alice. Az ajkába harapott, lenézett a kezére, amelyet szüntelenül tördelt. Kényszerítette magát, hogy Clayre pillantson. – Lehet, hogy sötétedés után valójában biztonságosabb az utazás.

– Miért, Alice?

– Ha nem látnak – ha valami mögé elbújhat, ha elrejtőzhet az ember –, szinte azonnal megfeledkeznek rólad.

– Miből gondolod, drágám? – kérdezte Tom.

– Mert elbújtam az ember elől, aki üldözött – felelte a lány halkan. – A sárga pólós pofa elől. Mielőtt titeket megláttalak volna. Egy sikátorban bújtam el. A szemeteskonténer mögött. Megrémültem, mert azt gondoltam, nem tudok elmenekülni, ha utánam jön, de nem jutott jobb az eszembe. Láttam, amint állt a sikátor bejáratánál, körülnézett, járkált körbe-körbe, és először azt hittem, csak játszik velem. Mert látnia kellett, hogy bemegyek a sikátorba, alig néhány lépéssel előztem meg... pár méterre voltam... szinte olyan közel, hogy megragadhatott volna... – Reszketni kezdett. – De egyszer csak ott voltam, és olyan lett, mint... nem is tudom...

– Ha nem lát, nem is tud rólad – mondta Tom. – De ha olyan közel volt, miért nem futottál tovább?

– Mert nem tudtam – felelte Alice. – Egyszerűen nem tudtam futni. A lábam olyan volt, mintha gumiból lenne, éreztem, hogy belülről is reszketek. De kiderült, hogy nem is kell futnom. Még néhányszor körbejárt, motyogott valami értelmetlenséget, azután egyszerűen elment. Alig tudtam elhinni. Arra gondoltam, hogy csak be akar csapni... ugyanakkor tudtam, hogy túl őrült az ilyesmihez. – Clayre pillantott, azután ismét a kezét nézte. – A gond az volt, hogy ismét beleszaladtam. Már első alkalommal veletek kellett volna maradnom. Néha ugyancsak ostoba tudok lenni.

– Ugyancsak bá... – szólalt meg Clay, ám ekkor kelet felől felhangzott az eddigi legnagyobb robbanás, fülsiketítő BUMMM! Mind lebuktak, és a fülükhöz kaptak. Hallották, hogy betörik a bejárat melletti kirakat.

– Istenem! – szólt Mr. Ricardi. Tágra nyílt szemével, kopasz fejével Warbucks Papára, a Kis Árva Annie patrónusára emlékeztette Clayt. – Ez az új Shell-kút lehetett, amelyet Kneelandban építettek. Ezt használja minden taxis és a Kacsahajók is. Éppen abban az irányban van.

Claynek fogalma sem volt róla, hogy Ricardinak igaza van-e, nem érezte az égő benzin szagát (legalábbis még nem), de vizuálisan képzett szeme szinte látta a város egy háromszög alakú darabját, amely most úgy ég a sűrűsödő sötétben, akár egy propánfáklya.

– Le tud égni egy modern város? – kérdezte Tom. – Amelyet főleg betonból, vasból és üvegből építettek? Képes leégni úgy, mint Chicago, miután Mrs. O'Leary tehene felrúgta a petrólámpát?

– Ez a petrólámpadolog nem más, mint városi legenda – világosította fel Alice. A tarkóját masszírozta, mintha erős fejfájása lenne. – Mrs. Myers mondta történelemórán.

– Biztosan le tud égni – mondta Tom. – Csak nézd meg, mi lett a WTC-vel, miután eltalálták azok a repülőgépek.

– A repülőgépek tele voltak üzemanyaggal – jegyezte meg Mr. Ricardi csípősen.

Mintha a kopasz portás idézte volna meg, kezdték érezni az égő benzin szagát. Besodródott az előcsarnok törött kirakatüvegén, beosont az iroda ajtaján, mint valami gonosz varázslat.

– Azt hiszem, igaza volt a Shell-kutat illetően – jegyezte meg Tom.

Mr. Ricardi az irodát az előcsarnoktól elválasztó ajtóhoz ment, kinyitotta, majd kitárta. Az előcsarnok, amennyire Clay látta, kihaltnak, homályosnak és valahogy érdektelennek tűnt. Mr. Ricardi zajosan szimatolt, azután becsukta, majd bezárta az ajtót. – Máris kevésbé érződik.

– Csak szeretné – felelte Clay. – Vagy pedig az orra szokott hozzá.

– Azt hiszem, igaza lehet – mondta Tom. – Erős nyugati szél fúj, vagyis a levegő az óceán felé mozog – és ha az, amit hallottunk, az új benzinkút volt a Kneeland és a Washington sarkán, a New England-i.

– Bizony az volt – szólt közbe Mr. Ricardi, arcán komor elégtétellel. – Ó, hogy tiltakoztak! A fortélyos pénz ezt is megoldotta, ezt elhihetik ne...

Tom nem hagyta, hogy befejezze. – ...akkor a kórház mostanra lángokban áll... természetesen mindenkivel együtt, aki benne tartózkodott...

Nem! – mondta Alice, és a szájához kapta a kezét.

– Azt hiszem, igen. És utána a Wang Központ következik. A szél elülhet, ha jön a sötétség, de ha nem, akkor este tízre a Mass Pike-tól keletre Boston egy szelet sült sajtra fog emlékeztetni.

– De mi nyugatra vagyunk onnan – mutatott rá Mr. Ricardi.

– Akkor tűrhető biztonságban lehetünk – mondta Clay. – Legalábbis a tűztől. – Odament Mr. Ricardi kis ablakához, lábujjhegyre állt, és végignézett az Sussex Streeten.

– Mit látsz? – kérdezte Alice. – Vannak kint emberek?

– Nem... igen. Egy ember. Az utca túloldalán.

– Bolond? – kérdezte a lány.

– Ezt nem tudom megmondani. – Igazából meg tudta volna. Abból, ahogy futott, és ahogy hátrafelé nézegetett. Egyszer, közvetlenül azelőtt, hogy elérte volna az Essex és a Lincoln Street sarkát, csaknem belerohant a zöldséges előtti gyümölcsstandba. És noha Clay nem hallotta, mit mond, látta, hogy mozog a szája. – Elment.

– Senki más? – kérdezte Tom.

– Pillanatnyilag senki, csak füstöt látok. – Elhallgatott. – Meg kormot és hamut. Nem tudom, mennyit. Örvénylik a szélben.

– Jó, meggyőztél – mondta Tom. – Mindig nehezen tanultam, de tanultam. A város le fog égni, és senki sem marad, csak a bolondok.

– Úgy vélem, ez a helyzet – helyeselt Clay. És úgy vélte, nem csupán Bostonban, de pillanatnyilag nem tudott nagyobb léptékben gondolkodni. Idővel szélesítheti a látókörét, de addig nem, amíg nem tudja, hogy biztonságban van-e Johnny. Bár az is lehet, hogy neki mindig magas lesz az átfogó kép. Végtére is apró képek alkotásával kereste a kenyerét. Ám mindennek ellenére, az önző fickónak, aki csigaházban lakott az elme felszíne alatt, elég ideje volt, hogy küldjön neki egy világos gondolatot. Kék és villogó sötétarany színekben érkezett. Miért éppen ma történt? Közvetlenül azután, hogy végre volt egy sikeres dobásod?

– Fiúk, veletek mehetek, ha elindultok? – kérdezte Alice.

– Hát persze! – felelte Clay. A portásra pillantott. – Maga is, Mr. Ricardi.

– Én maradok a helyemen – mondta Mr. Ricardi. Fensőségesen beszélt, de mielőtt elfordult volna, a tekintete betegnek látszott.

– Nem hinném, hogy bajba kerül az igazgatóság előtt, ha az adott körülmények között bezár, és távozik – mondta Tom azon a gyengéd hangon, amelyet Clay kezdett megkedvelni.

– Maradok a helyemen – ismételte a portás. – Mr. Donnelly, a nappali ügyeletes igazgató elment a délutáni bevétellel a bankba, és engem hagyott itt ügyeletesként. Ha visszajön, akkor talán...

– Kérem, Mr. Ricardi! – mondta Alice. – Nem jó dolog itt maradni.

Ám Mr. Ricardi, aki ismét összefonta a karját kes-hedt mellén, csak a fejét rázta.

15

Eltolták az egyik hamis barokk széket, és Mr. Ricardi kinyitotta az ajtót. Clay kinézett. Senki sem mozgott semmilyen irányban, de nehéz volt bizonyosat mondani, mert a levegő megtelt finom, sötét pernyével. Úgy táncolt a széltől, mint a fekete hó.

– Gyerünk – mondta. Kezdetnek csak a szomszédba indultak, a Metropolitan Caféba.

– Visszamegyek, bezárom az ajtót, és visszateszem a széket a helyére – mondta Mr. Ricardi. – De figyelek. Ha bajba kerülnek – ha, mondjuk, még több ilyen... ember... rejtőzik a Metropolitanben, és menekülniük kell, csak emlékezzenek a jelszóra: „Mr. Ricardi, Mr. Ricardi, szükségünk van magára!”, akkor én tudni fogom, hogy nyugodtan kinyithatom az ajtót. Megértették?

– Igen – felelte Clay. Megszorította Mr. Ricardi keskeny vállát. A portás összerezzent, azután kihúzta magát (noha nem tűnt különösebben boldognak, amiért ilyen melegen búcsúztak tőle). – Maga rendes ember. Nem így gondoltam, de tévedtem.

– Remélem, így van – mondta mereven a kopasz ember. – Csak ne feledjék...

– Nem feledjük – mondta Tom. – Talán tíz perc múlva ott is leszünk. Ha bármi baj lenne, maga kiáltson utánunk.

– Rendben. – Ám Clay szerint nem volt rendben. Nem tudta, miért gondolja így, semmi értelme azt gondolni, hogy egy bajba került ember nem fog kiáltani, mégis így gondolta.

Megszólalt Alice: – Kérem, gondolja meg, Mr. Ricardi! Boston nem biztonságos, ezt most már magának is tudnia kell.

Mr. Ricardi csak elfordította a tekintetét. Clay nem minden csodálat nélkül arra gondolt: „Így néz ki egy ember, amikor eldönti, hogy a halálos veszély vállalása is jobb, mint a változás.”

– Gyerünk – mondta. – Csináljunk néhány szendvicset, amíg még van villany, és látunk.

– Néhány üveg víz sem árthat – tette hozzá Tom.

16

A villany éppen akkor ment ki, amikor az utolsó szendvicseket csomagolták a Metropolitan Café takaros, fehér csempés konyhájában. Clay addigra háromszor próbált telefonálni Maine-be: egyszer régi házába, egyszer a Kent Pond-i általános iskolába, ahol Sharon tanított, és egyszer a Joshua Chamberlain Gimnáziumba, ahova Johnny járt. Egyszer sem jutott túl a 207-es maine-i kódszámon.

Amikor a fények kialudtak a Metropolitanben, Alice felsikoltott, mert úgy tűnt, teljes sötétségben maradtak. Azután kigyulladtak a vészlámpák. Alice-t ez sem vidította fel valami nagyon. Egyik kezével Tomba kapaszkodott. A másik keze azzal a kenyérvágó késsel csapkodott, amellyel a szendvicshez való kenyeret vágta. A szeme nagyra tágult, és valahogy élettelen lett.

– Alice, tedd le azt a kést! – mondta Clay, kicsit nyersebben, mint ahogy akarta. – Mielőtt megvágsz valakit.

– Vagy magadat – mondta Tom szelíd, vigasztaló hangján. Szemüvege megvillant a vészlámpák fényében.

A lány letette a kést, hogy azonnal föl is kapja. – Ez kell nekem – mondta. – Magammal akarom vinni. Neked is van egy, Clay. Én is akarok egyet.

– Jól van – felelte a férfi –, de nincs öved. Csinálunk neked egyet terítőből. De addig légy óvatos.

A szendvicsek felében sült hús és sajt volt, a másik felében sonka meg sajt. Alice becsomagolta őket. A pénztárgép alatt Clay talált egy halom nejlonzacskót, amelynek az egyik oldalát a KUTYAKAJA, másikat az EMBERKAJA felirat díszítette. Tommal együtt belerakta a szendvicseket két zacskóba. Egy harmadikban három vizespalackot helyezett el.

Az asztalokat egy már soha el nem következő vacsorára terítették. Két-három felborult, a többi tökéletes rendben állt, a poharak és az ezüst ragyogott a falra szerelt, doboz alakú vészlámpák fényében. Volt valami ebben a nyugodt rendben, amitől Clay szíve megfájdult. Az összehajtogatott asztalkendők tisztaságától, az asztalokra helyezett lámpáktól. Ezek sötétek voltak, és Clay úgy vélte, hosszú idő fog eltelni, amíg újra kigyulladnak bennük az izzók.

Látta, hogy Alice és Tom ugyanolyan boldogtalanul néz körül, mint ő. Ettől szinte rögeszmés vágyat érzett, hogy felvidítsa őket. Eszébe jutott egy trükk, amit a fiánál szokott használni. Ettől ismét arra kellett gondolnia, hogy vajon Johnny használta-e a mobilját, és a pánikpatkány máris nekilátott, hogy falatozzon elméjéből. Tiszta szívből remélte, hogy a rohadt telefon elfeledetten hever Johnny-Gee ágya alatt a pormacskák között, az akkuja pedig lemerült-lemerült-lemerült.

– Jól figyeljetek – mondta, és félretette a szendvicses csomagot –, és jegyezzétek meg, hogy a kezem sosem engedi el a csuklómat. – Megragadta egy terítő lelógó sarkát.

– Aligha ez a legjobb alkalom a társasági bűvészmutatványokra – jegyezte meg Tom.

– Én látni akarom – mondta Alice. Amióta találkoztak, először jelent meg mosoly az arcán. Halvány ugyan, de félreérthetetlen.

– Szükségünk van a terítőre – felelte Clay –, egy másodpercig se tart, és mellesleg a hölgy látni akarja.

– Alice-hoz fordult. – De ki kell mondanod a varázsszót. A szezám megteszi.

Szezám. – mondta a lány, mire Clay két kézzel, fürgén megrántotta a terítőt.

Ezt a trükköt két éve nem csinálta meg, illetve talán három is eltelt az utolsó alkalom óta. Majdnem el is rontotta, ugyanakkor a hiba – kétségtelenül tétovázott egy kicsit, amikor meg kellett volna rántani az abroszt – még varázslatosabbá tette a mutatványt. Ahelyett, hogy maradtak volna a helyükön, az evőeszközök vagy tíz centit elmozdultak jobbra. A Clayhez legközelebb levő pohár úgy torpant meg, hogy kerek talpa félig kilógott az asztal lapjáról.

Alice nevetve tapsolt. Clay a két kezét kinyújtva meghajolt.

– Most már mehetünk, ó, nagy Vermicelli? – kérdezte Tom, de ő is mosolygott. A vészlámpák fényében Clay látta apró fogait.

– Mihelyt végzek – felelte. – Az egyik oldalán viheti a kést, a másikon egy szendvicses zacskót. Te hozhatod a vizet. – Háromszög alakra hajtogatta a terítőt, majd gyorsan övvé csavarta. Átbújtatta a szendvicses zacskó fogóján, azután a lány sovány derekára kötötte. Másfélszer körbe kellett tekernie, hogy egy csomóval rögzíthesse. Végül a fűrészes élű kenyérvágó kést belecsúsztatta a lány jobb oldalán az övbe.

– Mondhatom, ugyancsak házias vagy – állapította meg Tom.

– Házias háziúr – válaszolta Clay, és ekkor ismét fölrobbant valami, elég közel ahhoz, hogy megrázza a kávéházat. A pohár, amely félig az asztalon állt, elveszítette az egyensúlyát, a padlóra bukott és széttört. Mindhárman odanéztek. Clay fontolgatta, hogy mondja-e, miszerint nem hisz az előjelekben, de az csak rontott volna a helyzeten. Mellesleg hitt.

17

Claynek megvoltak a maga indokai, hogy visszatérjen indulás előtt az Atlantic Avenue Innbe. Az egyik az volt, hogy el akarta hozni a mappáját, amelyet az előcsarnokban hagyott. A másik az, hogy úgy látta, valamilyen tokot kell készítenie Alice késéhez – egy borotvakés tokja is megteszi, ha elég hosszú. Harmadszor pedig adni akart Mr. Ricardinak még egy lehetőséget a csatlakozásra. Meghökkenő felismerés volt, hogy ez sokkal fontosabb, mint az ottfelejtett rajzmappa. Különös, kelletlen rokonszenvet érzett a portás iránt.

Amikor ezt bevallotta Tomnak, meglepő módon a kis ember rábólintott. – Ezt érzem én is a ringlis pizza iránt – mondta. – Győzködöm magam, hogy van valami undorító a sajt, a paradicsommártás és a döglött hal együttesében... de néha erőt vesz rajtam a szégyenteljes vágy, és nem tudok ellenállni ennek a kombónak.

Az utcán, az épületek között hamu és korom fekete hóvihara kavargott. Autóriasztók visítottak, tolvaj-riasztók bőgtek, tűzriasztók kolompoltak. A levegő nem volt forró, de Clay keletről és délről hallotta a tüz ropogását. Az égés szaga is erősödött. Ordítozást is hallottak, de csak a Common felől, ahol a Boylston Street kiszélesedett.

Az Atlantic Avenue Inn ajtajánál Tom segített félretolni az egyik műbarokk széket a törött üveglapok mögül. Az előcsarnok medencéjét megtöltötte a homály, amelyben sötétebb árnyék volt Mr. Ricardi pultja és a dívány. Ha Clay nem járt volna már itt, fogalma sem lett volna, hogy ezek az árnyak mit jelentenek. A liftek fölött egyetlen vészfény hunyorgott, mögötte a dobozban bögölyként zümmögött az elem.

– Mr. Ricardi! – kiáltotta Tom. – Mr. Ricardi, visszajöttünk, hátha meggondolta magát!

Semmi válasz. Alice nekilátott, hogy óvatosan kiütögesse a keretben maradt üvegszilánkokat.

Mr. Ricardi! – szólította ismét Tom, s amikor még erre sem kapott választ, azt kérdezte Claytől: – Bemész, ugye?

– Igen. Elhozom a mappámat. Benne vannak a rajzaim.

– Nincsenek másolataid?

– Ezek az eredetiek – felelte Clay, mintha ez bármit is megmagyarázna. Számára elég is volt ennyi. Mellesleg ott volt Mr. Ricardi. Azt mondta: figyelek.

– Mi van, ha Dübörgő föntről elkapta? – kérdezte Tom.

– Ha ez történt, akkor hallanánk, ahogy idelent körbedübörög – mondta Clay. – Futva jönne elő a hangunkra, és habogna, mint az a fickó, aki meg akart farigcsálni minket a Commonnál.

– Ezt nem tudhatod – mondta Alice. Az alsó ajkát harapdálta. – Még korai lenne általánosítani.

Természetesen igazat beszélt, de nem állhattak és társaloghattak ott, hiszen ennek sem volt semmi haszna.

– Majd vigyázok – mondta, és az egyik lábával átlépett az ajtókeret fölött. Nem volt valami sok hely, de ahhoz azért elég, hogy bemásszon. – Csak éppen bedugom a fejem az irodájába. Ha nincs ott, nem fogok bóklászni utána, mint a liba a rémfilmben. Csak felkapom a mappámat, és megpattanok.

– Kiabálj – szólt Alice. – Csak annyit mondjál: „Rendben, jól vagyok”, vagy valami ilyesmit. Egész idő alatt.

– Jó, de ha abbahagyom a kiabálást, menjetek! Ne gyertek utánam.

– Ne aggódj – felelte a lány mosolytalanul. – Én is láttam azokat a filmeket. Van Cinemaxunk.

18

– Jól vagyok! – kiáltotta Clay. Fölvette a mappáját, azután le is tette a recepciós pultra. Ideje menni, gondolta. De még maradt.

Miközben megkerülte a pultot, hátranézett és látta, hogy ragyog az egyetlen el nem torlaszolt ablak, és mintha lebegne a sűrűsödő sötétben. Két árnyékot rajzolt rá a nappal utolsó fénye. – Jól vagyok, még mindig, most megyek be, hogy megnézzem az irodáját, még mindig jól vagyok, még mi...

– Clay! – Tom hangja riadt volt, de Clay pillanatnyilag nem tudott válaszolni, hogy megnyugtassa. Feje fölött csillár lógott az iroda magas mennyezetének közepéről. A csillárról Mr. Ricardi lógott valamin, ami függönyzsinórnak tűnt. A fejére fehér zacskót húzott, amennyire Clay látta, olyasféle műanyag tasakot, amibe a szálloda gyűjti a vendégek szennyesét, hogy továbbítsa a vegytisztítóba. – Clay, jól vagy?

Clay! – Alice éles hangja közel járt a hisztériához. – Jól! – hallotta a saját hangját. A szája láthatólag az agy segítsége nélkül működött. – Még mindig itt vagyok. – Arra gondolt, hogyan nézett rá Mr. Ricardi, amikor azt mondta, „Én maradok a helyemen”. A szavak fensőségesek voltak, de a szeme rémültnek és valahogy alázatosnak tűnt, egy kis mosómedve szeme, akit a garázs sarkába szorított egy nagy és dühös kutya. – Most kijövök!

Hátrálva ment, mintha Mr. Ricardi kibújhatna a maga hurkolta függönyzsinórból, hogy utánalopakodjon, amint hátat fordít neki. Hirtelen már nem csupán féltette Sharont és Johnnyt; honvágyat érzett utánuk, olyan szenvedélyes honvágyat, mint mikor az anyja először vitte iskolába, és otthagyta a kapuban. A többi szülő bekísérte a gyerekét, de az anyja azt mondta: Menj csak be, Clayton, az első terem, jól fogod érezni magad, a fiúknak innentől önállóknak kell lenniük. Mielőtt engedelmeskedett volna, figyelte, amint az anyja elmegy. Vissza a Cedar Streetre. A kék kabátjában. Most itt állt a sötétben, és újból ismerkedett a tudással, hogy a honvágyban a vagy az ésszerűség utáni sóvárgást jelenti.

Tom és Alice jó volt, de neki azok hiányoztak, akiket szeretett.

A pultot megkerülve az utca felé indult az előcsarnokon át. Már olyan közel ért a betört kirakathoz, hogy látta új barátainak rémült arcát. Ekkor eszébe jutott, hogy megint megfeledkezett arról a rohadt mappáról, vissza kell fordulnia. Amikor érte nyúlt, biztos volt benne, hogy Mr. Ricardi keze kihussan a pult mögött gyülekező sötétből, és megragadja az övét. Ez nem történt meg de a magasból újabb döndülés hallatszott. Valami még mindig fönt van, még mindig körbebotorkál a sötétben. Valami, ami ma délután háromig emberi lény volt.

Ez alkalommal félúton volt a kijárat felé, amikor az előcsarnok egyetlen elemes vészlámpája rövid ideig pislogott, majd kialudt. Ez a tűzbiztonsági előírások megszegése, gondolta Clay. Jelentenem kéne.

Kiadta a mappát. Tom megfogta.

– Hol van? – kérdezte Alice. – Nem volt ott?

– Meghalt – felelte Clay. Megfordult a fejében, hogy hazudik, de nem volt képes rá. Túlságosan megdöbbent attól, amit látott. Hogyan akaszthatja föl magát egy ember? Nem értette, hogyan lehetséges. – Öngyilkosság.

Alice sírni kezdett. Nem tudja, gondolta Clay, hogy ha Mr. Ricardin múlik, mostanra valószínűleg halott volna. Ennek ellenére ő is úgy érezte, mintha magában sírna. Mert Mr. Ricardi elmenekült. Talán a legtöbb ember ezt tenné, ha lenne rá lehetősége.

A sötétedő utcán nyugat felől, a Common irányából sikoly hallatszott, de túlságosan hatalmasnak rémlett, hogysem emberi tüdőből származzon. Clayt leginkább elefánt trombitálására emlékeztette. Nem volt benne fájdalom, sem öröm. Csak őrület. Alice dideregve hozzásimult, a férfi átkarolta. Olyan érzés volt megérinteni, mint egy erősáramú kábelt.

– Ha el akarunk menni, induljunk – mondta Tom. – Ha nem szaladunk bele túl sok bajba, észak felé elmehetünk Maldenba, és az éjszakát nálam tölthetjük.

– Nagyon jó ötlet – jegyezte meg Clay.

Tom óvatosan elmosolyodott. – Tényleg így gondolod?

– Tényleg így gondolom. Ki tudja, talán már Ashland rendőr is odaért.

– Ki az az Ashland rendőr? – kérdezte Alice.

– Egy rendőr, akivel a Commonon találkoztunk – felelte Tom. – Ő... tudod, segített nekünk. – Kelet felé, az Atlantic Avenue irányába tartottak, szemerkélő hamuban, szirénák üvöltésének kíséretében. – De nem igazán akarunk találkozni vele. Clay csak viccelni próbált.

– Ó – bólintott a lány. – Örülök, hogy valaki még viccelődni akar. – Az utcán, egy szemetestartály mellett repedt kék mobil hevert. Alice a csatornába rúgta, úgy, hogy lépést sem váltott közben.

– Ez igen! – biccentett Clay.

Alice vállat vont. – Öt évig fociztam – mondta, abban a pillanatban kigyúlt az utcai világítás, szinte, mint egy ígéret, hogy még nincs minden veszve.

MALDEN

1

Sok ezer ember nézte a Mystic River hídról, amint a Common Avenue és a kikötő közé eső városrész kigyúl és leég. A nyugati szél erős és meleg maradt még naplemente után is, a lángok bömböltek, mint egy kazánban, kioltották a csillagok fényét. Az emelkedő telehold rendkívül ocsmány volt. A füst néha eltakarta, de többnyire szabadon úszott, és kidülledő sárkányszemmel nézett le rájuk, fátyolos narancsszínű fényt vetve a földre. Clay szerint olyan volt, mintha egy horrorképregényből vágták volna ki, de ezt nem mondta hangosan.

Senki sem beszélt túl sokat. Az emberek a hídon csak nézték az imént elhagyott várost, figyelték, ahogy a lángok elérik a méregdrága kikötői társasházakat, majd bekebelezik őket. A vízen keresztül elért hozzájuk a riasztók egyvelege. A vezérszólamot a tűzriasztók, autóriasztók játszották, ezt színezte néhány sziréna huhogása. Egy ideig hangszórók javasolták a polgároknak, hogy ÜRÍTSÉK KI AZ UTCÁKAT, majd egy másik hang, hogy HAGYJÁK EL A VÁROST GYALOG, A NYUGATRA ÉS ÉSZAKRA VEZETŐ KÖZLEKEDÉSI FŐÚTVONALAKON. A két, egymásnak ellentmondó tanács néhány percig vetélkedett, azután az ÜRÍTSÉK KI AZ UTCÁKAT elhallgatott. Öt perccel később a HAGYJÁK EL A VÁROST ugyancsak megnémult. Most már csak a széltől szított tűz morajlott éhesen, a riasztók visítottak, és folyamatosan, fojtottan recsegett valami, Clay szerint az ablaküvegek robbantak szét az iszonyú hőségtől.

Vajon hány ember került csapdába? Csapdába a tűz és a víz között.

– Emlékszel, mikor azon tűnődtél, hogy leéghet-e egy modern város? – szólalt meg Tom McCourt. Kicsi, értelmes arca fáradtnak és betegnek tűnt a lángok fényében, hamufolt éktelenkedett rajta. – Emlékszel rá?

– Ugyan már, hallgass! – szólt rá Alice. Láthatóan zaklatott volt, de Tomhoz hasonlóan halkan beszélt. Mintha könyvtárban lennénk, gondolta Clay. Azután mást gondolt: Nem, inkább egy ravatalozóban. – Nem mehetnénk? Mert ezt nem csípem.

– Persze – bólintott Clay. – Amilyen igaz. Messze laksz, Tom?

– Innen alig két mérföld – felelte ő. – De sajnálattal kell közölnöm, hogy ezzel még nem vagyunk túl a dolgon. – Észak felé fordultak, és ekkor Tom előre és jobbra mutatott. Az erősödő izzás akár a narancsszínű nátriumlámpákból, az utcai világításból is származhatott volna egy felhős éjszakán, de ma tiszta volt az égbolt, és az utcai lámpák már nem égtek. Különben is az utcai lámpák nem pipálnak égig érő füstoszlopokat.

Alice felnyögött, azután eltakarta a száját, mintha arra számítana, hogy a Bostont néző néma tömegből valaki megróná a hangoskodásért.

– Ne aggódj – mondta Tom rémítő nyugalommal. – Mi Maldenbe megyünk, az pedig ott úgy fest, mintha Revere égne. Ha a szél így fúj, akkor Maldennel minden rendben van.

Itt hagyd abba, könyörgött némán Clay, de Tom nem hagyta abba.

– Legalábbis pillanatnyilag – tette hozzá.

2

Több tucat elhagyott jármű a híd alsó emeletén, köztük egy cementszállító teherautótól félresöpört tűzoltóautó, amelynek oldalára a sötétzöld KELET-BOSTON szavakat írták (mindkettőt otthagyták), de a híd felső szintje főleg a gyalogosoké volt. Legföljebb most menekülteknek nevezhetjük őket, gondolta Clay, azután rájött, hogy nem megfelelő a névmás. Menekülteknek kell neveznünk magunkat.

Még mindig nagyon keveset beszéltek. A legtöbb ember csak állt, és némán figyelte a város égését. Azok, akik mégis mozogtak, lassan mentek, hátra-hátrapillantva. Azután, ahogy elérték a híd túlsó végét (Clay látta a kikötőben horgonyzó Vén Vasbordajú-t – legalábbis annak vélte –, még mindig biztonságban a lángoktól), furcsa dolgot vett észre. Sokan megnézték maguknak Alice-t. Először az a paranoiás ötlete támadt, hogy azt hiszik, Tom és ő elrabolta a lányt, és most Isten tudja, miféle erkölcstelen célra hurcolják magukkal. Emlékeztetnie kellett magát, hogy ezek a kísértetek a Mystic hídon sokkos állapotban vannak, jobban kiszakadtak a hétköznapi életükből, mint akik a Katrina hurrikán elől menekültek – azok a szerencsétlenek legalább kaptak valamiféle figyelmeztetést –, és nemigen alkalmasak efféle emelkedett gondolatokra. A legtöbben túlságosan magukba zárkóztak ahhoz, hogy moralizálni kezdjenek. Azután a hold kissé magasabbra emelkedett, kissé erősebb lett a fénye, és Clay rájött az okra: ameddig ellátott, Alice volt az egyetlen kamasz a tömegben. Még maga Clay is viszonylag fiatal volt menekülttársaihoz képest. A legtöbb ember, aki szájtátva figyelte a fáklyát, amely valaha Boston volt, vagy Malden és Danvers felé bandukolt, túl volt a negyvenen, sokan úgy festettek, mint akik igényt tarthatnának a Dennyben az Arany Ősz leárazásra. Látott pár kissrácot, két babát kocsiban, de körülbelül ennyi volt a fiatal.

Ricsivel messzebb még valamit észrevett. Mobilokkal volt teleszórva az úttest. Minden második lépésnél találtak egyet, de egyik sem volt ép. Futás közben gázoltak át rajtuk, vagy széttiporták őket huzalokká és műanyagszilánkokká, mint a veszedelmes kígyókat, amelyeket elpusztítanak, mielőtt még egyszer marhatnának.

3

– Mi a neved, drágám? – kérdezte a pufók hölgy, aki a sztráda másik oldaláról ment át hozzájuk. Öt perccel azután történt, hogy elhagyták a hidat. Tom azt mondta, még tizenöt perc, amíg eljutnak a Salem Street-i elágazásig, onnan pedig már csak négysaroknyira van az otthona. Azzal folytatta, hogy a macskája rettentően boldog lesz, ha meglátja, és ezzel halvány mosolyt csalt Alice arcára. Clay úgy vélte, a semminél ez is több.

Alice ösztönszerű bizalmatlansággal nézett a pufók hölgyeményre, aki elszakadt a Mystic hídon átkelő, hallgatag csoportoktól, a rövid soroktól, amelyekben férfiak és nők – tulajdonképpen inkább árnyak, bőröndökkel, bevásárlószatyrokkal vagy hátizsákokkal – tartottak az l-es úton északnak, minél messzebb a déli nagy tűztől, kínzó tudatában az északkeleti Revere-ben kitört újabb tűzvésznek.

A testes asszonyság kedves érdeklődéssel nézett a lányra. Szürkülő frizuráját elegáns hajszobrásznál göndörítették. Macskaszem szemüveget viselt, meg egy olyan ruhadarabot, amit Clay anyja „autóskabát-nak” nevezett volna. Egyik kezében bevásárlószatyrot tartott, a másikban egy könyvet. Teljesen ártalmatlannak tűnt. Bizonyosan nem volt telefonőrült – egyet sem láttak azóta, hogy kajászacskóikkal elhagyták az Atlantic Avenue Innt –, Clay ennek ellenére ideges lett. Nem normális viselkedés egy égő városból menekülve csak úgy szóba elegyedni, mintha teázni hívná őket. De hát mit tegyen az adott körülmények között? Valószínűleg kezd kiborulni, de akkor Tom is ugyanúgy van vele. Látta, hogy ugyancsak elutasítóan nézi a pufók, anyás delnőt.

– Alice – szólalt meg végül a lány, épp akkor, amikor Clay eldöntötte, hogy egyáltalán nem fog felelni. Pont úgy hangzott, mint amikor egy gyerek, akivel nem bánnak valami kíméletesen az osztálytársai, igyekszik felelni valamilyen alattomosnak érzett kérdésre. – Alice Maxwellnek hívnak.

– Alice! – mondta a testes hölgy. Ajka anyai mosolyra húzódott, amely legalább annyira kedves volt, mint amilyen érdeklődő a tekintete. Semmi oka nem volt, hogy Clayt az eddigieknél is jobban idegesítse ez a mosoly, mégis ez történt. – Micsoda kedves név! Azt jelenti: „Isten megáldott”.

– Igazából azt jelenti, asszonyom, hogy „királyi vérből való”, vagy „a királyi család tagja” – jegyezte meg Tom. – Most pedig, ugye, megbocsát? A kislány ma veszítette el az anyját, és...

Mindnyájan elveszítettünk ma valakit, ugye, Alice? – felelte Miss Röfi, rá se nézve Tomra. Lépést tartott Alice-szal, frissen dauerolt tincsei minden lépésnél táncot jártak. Alice a gyanakvás és a rokonszenv keverékével nézett rá. Körülöttük emberek lépkedtek, néha siettek, de leginkább csak lehajtott fejjel cammogtak, a szokatlan sötétségben alig voltak többek fantomoknál, és Clay még mindig úgy látta, hogy nincs köztük fiatal, leszámítva pár babát, néhány totyist és Alice-t. Kamaszok nem voltak, mert a tizenévesek zöme mobiltulajdonos volt, mint Világos Manó vagy a fagylaltosember. Vagy mint a saját fia, akinek egy vörös Nextelje volt, amelyik a Szörnyek Klubjának zenei motívumával csöngött ki, a fiának meg egy folyton dolgozó tanítónő mamája, aki lehet, hogy vele van, de az is lehet, hogy a kárh...

Ebből elég! Ne engedd szabadon a patkányt/ Az nem képes másra, mint hogy futkosson, rágcsáljon, és a saját farkát kergesse!

A termetes delnő egyfolytában bólogatott. Tincsei táncoltak. – Igen, mindnyájan veszítettünk valakit, mert ez a nagy szenvedés ideje. Minden benne foglaltatik a Jelenések könyvében! – Magasra emelte a magával hurcolt könyvet, természetesen a Bibliát, és Clay úgy vélte, most jobban belelát a macskaszem lencsék mögött villogó szikrákba. Nem volt azokban semmi gyengéd érdeklődés, csak az őrület.

– Ó, vagy úgy, akkor kinn vagyunk a szarból! – szólalt meg Tom. Clay az utálat (nagy valószínűséggel önutálat, amiért hagyták, hogy a malac asszonyság hozzájuk csapódjon) és a kétségbeesés furcsa keverékét hallotta a hangjában.

A töltött galamb természetesen nem figyelt rá; mereven bámulta Alice-t, és ki rángathatta volna arrébb? A rendőrség roppantul el volt foglalva, már ha maradt a testületből egyáltalán valaki. Itt csupán a megdöbbent menekültek csoszogtak, ők pedig aligha törődtek egy idősödő elmebeteg hölggyel, aki Bibliát markol, és dauerolt tincseit lobogtatja.

– Az Őrület Edénye kitöltetett a bűnösek elméjébe, a Bűn Városát tűzzel tisztítja meg Je-Ao-va fáklyája! – kiáltotta a bögyös igehirdető. A száját vörösre rúzsozta. Fogainak túlzott egyenletessége régimódi protézisre utalt. – Most láthatod a megátalkodott menekülőket, ja, pont úgy iszkolnak, mint a nyüvek, mikor szétrobban a hasa a...

Alice a fülére szorította a kezét. – Állítsátok le! – kiáltotta. Közben tovább baktattak mellettük a város volt lakói, és csupán néhányan vetettek rájuk egy-egy tompa, érdektelen pillantást, mielőtt ismét eltűntek a sötétben, amelyben valahol előttük lapult New Hampshire.

A zömök hölgyemény verejtékezni kezdett, magasba emelte a Bibliát, a szeme izzott, fodrászolt tincsei bólogattak, lengedeztek. – Vedd le a kezed a füledről, leányzó, és hallgasd Isten Szavát, mielőtt elvezetnének ezek a férfiak, hogy magának a Pokolnak a nyitott ajtaja előtt paráználkodjanak veled! „Láték egy csillagot izzani az égen, és ez neveztetik Ürömnek, és kik azt követik, magát Lucifert követik, és azok, kik Lucifert követik, egyenest belemennek a kemencébe!”

Clay megütötte. Az utolsó pillanatban lefékezte az ütést, de még így is eltalálta a delnő állkapcsát, és az ütközés vállig megrázta. A töltött galamb szemüvege lecsúszott pisze orráról, majd visszaugrott a helyére. A lencsék mögött a szemek elveszítették ragyogásukat, kifordultak. A térde megroggyant, a próféta elesett, Bibliája kihullott a markából. Alice még mindig döbbenten és rémülten figyelte, ám elég gyorsan rántotta el a füléről a kezét, hogy elkaphassa a Bibliát. Tom McCourt pedig a nőt kapta el a hóna alatt. Az ütés, majd utána a két elkapás olyan szépen követték egymást, mintha megkoreografálták volna.

Clay hirtelen közelebb állt az őrjöngéshez, mint bármikor, amióta a dolgok kezdtek elromlani. Hogy miért volt ez rosszabb, mint a torkot elharapó kamasz lány vagy a késsel hadonászó üzletember, rosszabb, mint ott találni Mr. Ricardit, amint fején zacskóval lóg a csillárról, azt nem tudta volna megmondani. Belerúgott a késsel hadonászó üzletemberbe, Tom is megtette, ám a késsel hadonászó üzletember egészen másként volt tébolyult. Az idősödő hölgy a fodrászolt fürtjeivel csak egy...

– Jézusom! – mondta. – Ez csak egy dilis, én meg lecsaptam. – Reszketni kezdett.

– Megijesztett egy fiatal lányt, aki ma veszítette el az anyját – mondta Tom, és Clay rádöbbent, hogy nem higgadtságot hall a kis ember hangjából, hanem hidegséget. – Éppen a megfelelő dolgot cselekedted. Mellesleg úgyse sokáig tudtál volna féken tartani egy ilyen leffedt szájú tarisznyát. Máris begolyózott. Segíts, tegyük a járda mellé.

4

Elérték az l-es út egyik – néha Csodálatos Mérföldnek, máskor Retkes Köznek nevezett – szakaszát, ahol a korlátozott sebességű országút utcává alakult, amelyen egymás mellett sorakoztak a piáldák, a turkálók, a használt sportcikkeket áruló boltok, a kifőzdék, amelyeknek olyasféle neveik vannak, mint Zabálda. A hat sáv, noha nem dugult el teljesen, tele volt autókkal, amelyek egymásra zuhantak, vagy egyszerűen magukra maradtak, amikor pánikba esett vezetőik előkapták mobiljaikat, és megőrültek. A menekültek némán körülfolyták őket, és Clay Riddellt most mindennél jobban emlékeztették olyan hangyákra, amelyek éppen kiürítik a bolyt, miután valami nemtörődöm emberi lény széttaposta.

MALDEN SALEM ST. LEJÁRAT 1/4 M, hirdette a zöld fényvisszaverő az alacsony, rózsaszín sarokház mellett, amelybe betörtek. Éles peremű üvegcserép szegélyezte, a házban egy elemes tolvajriasztó még mindig hörgött, bár egyre fáradtabban. Clay egy pillantást vetett a tetőn ékeskedő kialudt neonra, és már tudta, miért lett a ház a nap katasztrófája után a rombolók céltáblája: MISTER BIG DISZKONT SZESZ-ÁRUDÁJA!

Megragadta a pufók hölgy karját. Tom fogta a másikat, Alice pedig a motyogó asszonyság fejét tartotta, amikor a hátát a közlekedési tábla egyik lábának támasztották, és felültették. Ahogy elengedték, a teltkarcsú dáma kinyitotta a szemét, és kábultan nézett rájuk.

Tom kétszer csettintett a szeme előtt. Az asszony pislogott, azután Clayre nézett. – Maga... megütött. – mondta. Ujjai fölemelkedtek, és megérintették az állán a gyorsan növekvő duzzanatot.

– Igen, sajnálom – szólalt meg Clay.

– Ő lehet, hogy sajnálja, de én nem! – vágott közbe Tom ugyanazzal a hideg merevséggel.

– Megrémítette a gyámoltunkat!

A gömbölyű asszony halkan fölnevetett, de könnyek jelentek meg a szemében. – Gyámok! Sokféle szót hallottam már ezzel kapcsolatban, de ezt még soha! Mintha nem tudnám, hogy a magukfajta férfiak mit akarnak az ilyen zsenge lánykáktól, különösen ilyen időkben! „Nem bánják paráznaságukat, sem fajtalankodásukat, sem...”

– Pofa be! – parancsolta Tom.– Különben én magam ütlek meg. És ellentétben a barátommal, aki szerintem volt olyan szerencsés és nem Szent Szalmazsákok és effélék között nőtt föl, ezért nem ismer rá a magadfajtára, én nem fogom vissza az öklömet. Figyelmeztetlek, hogy úgy szólj még egy szót! – Öklét az asszony szeme elé emelte. Noha Clay már tudta, hogy Tom tanult és civilizált ember, normális körülmények között semmiképp sem vállalkozna ökölharcra, ennek ellenére viszolyogva nézte azt a kicsiny öklöt, mintha az elkövetkezendő idők baljós előjele volna.

A nő nézett, egy szót sem szólt. Csupán egyetlen kövér könnycsepp gördült le ráncos arcán.

– Ennyi elég, Tom, rendben vagyok – mondta Alice.

Tom a nő ölébe dobta a holmijával tömött bevásárlószatyrot. Claynek föl se tűnt, hogy magával hozta. Tom elvette a Bibliát Alice-tól, fölemelte a nő egyik pufók kezét, és gerinccel lefelé belecsapta a könyvet. Elindult, azután visszafordult.

– Tom, ennyi elég, menjünk! – szólt Clay.

De Tom nem törődött vele. Lehajolt az útjelző lábának döntött asszonyhoz. Megtámaszkodott a térdén, és így együtt – a feltekintő, nagydarab, szemüveges asszonyság és a térdére támaszkodó, alacsony, szemüveges férfi – olyanok voltak Clay szerint, mint egy Charles Dickens-regény korai illusztrációjának őrült karikatúrája.

– Adnék egy tanácsot, nővérem! – mondta Tom. – A rendőrség nem véd meg többé, ahogy eddig csinálta, mikor öntelt, istenkedő barátaiddal felvonultatok a családtervező központokhoz vagy a walthami Emily Catchart Klinikához...

– Az az abortuszmalom! – köpte a szavakat az asszony, és fölemelte a Bibliát, mintha az ütést akarná elhárítani.

Tom nem ütötte meg, csak komoran elmosolyodott. – Én nem tudok semmit az Őrület Edényéről, de az biztos, hogy nagyon sok bolond grasszál itt ma este. Elég világosan fogalmaztam? Az oroszlán kiszabadult a ketrecéből, és könnyen megtanulhatod, hogy elsőnek a nagypofájú keresztényeket nyeli le. Ma délután háromkor valaki megvonta tőled a szólásszabadság jogát. Ha elég bölcs vagy, szűken méred a szót. – Alice-ról Clayre pillantott, és a rajzoló látta, hogy Tom ajka kissé reszket a bajusz alatt. – Mehetünk?

– Igen – bólintott Clay.

– Tyű! – mondta Alice, miután ismét elindultak a Salem Streethez vezető lejárón, és mögöttük elmaradt Allster Big Óriás Diszkontja. – Effélék között nőttél föl?

– Anyám és mindkét nővére tagja volt a Megváltó Krisztus Első Nemzeti Egyházának – felelte Tom. – Saját külön bejáratú megváltójuknak tekintették Jézust, az egyház pedig úgy bánt velük, mint a saját különbejáratú balekjaival.

– És hol van most anyád? – kérdezte Clay.

Tom rávillantotta a szemét. – A mennyekben. Feltéve, ha e kérdésben is be nem csapták. Mert úgyszólván biztos vagyok benne, hogy ezt tették a mocskok.

5

A lejáró végében levő stoptábla mellett két férfi harcolt egy hordó sörért. Ha muszáj lett volna találgatnia, Clay arra fogadott volna, hogy Mister Big Óriás Diszkontjából újították. Most elfeledetten, horpadtan támaszkodott a korlátnak, hab szivárgott belőle, miközben a két ember – mindkettő izmos és mindkettő véres – egymást gyepálta. Alice a rajzolóhoz bújt, Clay átkarolta, ennek ellenére volt valami már-már vigasztaló a verekedőkben. Dühösek voltak – tomboltak –, de nem őrültek. Nem hasonlítottak a városban látott emberekhez.

Egyikük kopasz volt, és Celtics-zubbonyt viselt. Egy felülcsapott horoggal eltalálta ellenfele száját, és kiütötte. Amikor fölé hajolt, a másik arrébb mászott, majd feltápászkodott és tovább hátrált. Vért köpött. – Vidd el, te fasz! – ordította vaskos, sírós bostoni kiejtéssel. – Remélem, megfulladsz tülle!

A kopasz Celtics-zubbonyos úgy tett, mintha támadásba lendülne, és a másik futva távozott az l-es út irányába vezető feljárón. Celtics lehajolt, hogy fölvegye a díjat, amit elnyert, és ekkor észrevette Clayt, Alice-t és Tomot, mire ismét kiegyenesedett. Hárman voltak egy ellen, az ember szeme bedagadt, fél arcát összevérezte megszaggatott fülcimpája, ám Clay nem látott félelmet rajta, jóllehet csak a Revere sápadó fényében nézhette meg. A nagyapja azt mondaná, hogy a pofa ír, és csakugyan ott volt a jókora lóhere a zubbonya hátán.

– Mija faszt néztek? – kérdezte Lóhere.

– Semmit, csak erre megyünk – mondta derűsen Tom. – A Salem Streeten lakom.

– Tüllem mehettek a Salem Streetre, vagy a pokolba – mondta a Celtics-zubbonyos kopasz férfi. – Elvégre szabad országban élünk, nem?

– Ma este? – szólalt meg Clay. – Egy kicsit túlságosan is szabad.

A kopasz elgondolkodott, azután elnevette magát, noha nem volt jókedv a nevetésében. – Mija franc történt? Tuggyátok?

– A mobilok – mondta Alice. – Megőrjítették az embereket.

A kopasz kiengedett, fölkapta a hordót. Megdöntötte, így abbamaradt a szivárgás. – Istenverte vackok! – mondta. – Sosem akartam egyet se. Csak siettetik a perceket. Mijafrancnak?

Clay sem tudta. Tom talán igen – neki volt mobilja, így esetleg tudta a választ –, de ő meg nem szólt. Valószínűleg nem akart hosszasabb eszmecserébe keveredni a kopasszal, és ez valószínűleg jó ötlet volt. Clay szerint a kopasz leginkább egy fel nem robbant gránátra emlékeztetett.

– Ég a város? – kérdezte a kopasz. – Ég, ugyi? – Igen – bólintott Clay. – Nem hinném, hogy a Celtics az idén döntőt játszhat.

– Amúgy is szart érnek – jegyezte meg a kopasz. – Doc Rivers képtelen egy nyertes csapatot összehozni.

– Vállán a sörrel állt, nézte őket, a vér csurgott az arcán, most mégis békésnek, szinte derűsnek tűnt.

– Na, menjetek! – mondta. – De én nem maradnék ilyen közel a városhoz. A dolgok még jobban elromlanak, mielőtt megjavulnának. Egyrészt több tűz is lesz. Gondoljátok, hogy akik észak felé spuriznak, egytül egyig elzárták otthon a gázkályhát? Mer én kurvára kételkedek benne.

Mindhárman elindultak, aztán Alice megállt. A hordóra mutatott. – Az a magáé volt?

A kopasz nyugodtan nézett rá. – Efféle időkben nincs „volt”, aranyom. Nem maradt „volt”. Csak most van és talán holnap. Most az enyém, és ha marad belüle, talán holnap is az enyém lesz. Most már menjetek a francba.

– Viszlát – mondta Clay, s fölemelte az egyik kezét.

– Helyedbe nem kívánnám – felelte mosoly nélkül a kopasz, de azért ő is fölemelte a kezét. Átmentek a stoptábla mellett a túloldalra, amely Clay feltételezése szerint már a Salem Street volt, ám ekkor a kopasz férfi utánuk szólt: – Hé, haverok!

Clay és Tom egyszerre fordult vissza, azután derűsen összenéztek. A kopasz fickó, a söröshordóval a vállán csak egy sötét árnyék volt a lejtős bekötőúton; akár barlanglakó is lehetett volna, vállán a bunkóval.

– Hun vannak most a dilinyósok? – kérdezte a kopasz. – Ugyi nem akarjátok azt mondani, hogy mind feldobták a pacskert? Mer kurvára nem hinném el.

– Nagyon jó kérdés – szólt Clay.

– Marhára igazad van. Na, csak vigyázzatok arra a tündérre. – A hordóval vívott csata győztese válaszra nem várva sarkon fordult és elmerült a sötétségben.

6

– Ez az! – mondta alig tíz perccel később Tom. Ugyanakkor a hold előbukkant a felhők és füstgomolyok mögül, amelyek az utolsó órában elsötétítették az eget, így olybá tűnt, mintha ez a szemüveges, bajszos kis ember lenne az Égi Világítás Igazgatója. A holdsugarak – most már ezüstszínűek voltak a félelmes, fertőzött narancsszín helyett – megvilágították a házat, amely lehetett sötétkék, zöld vagy akár szürke; az utcalámpák segítsége nélkül nehéz volt megítélni. Clay csak annyit mondhatott, hogy a ház takaros és csinos, noha talán nem akkora, mint első pillantásra tűnik. A holdfény is segített az érzékcsalódásban, de főképpen a lépcsők okozták, amelyek Tom McCourt ápolt gyepéről vezettek az utcára néző, egyetlen oszloppal megtámasztott verandára. Balra terméskő kémény emelkedett. A veranda fölül egy manzárdablak tekintett le az utcára.

– Ó, Tom, ez gyönyörű! – mondta Alice túlfűtötten elbűvölt hangon. Claynek úgy rémlett, a lány kimerült, a hisztéria határán tántorog. Ő nem találta a házat szépnek, de az biztos, hogy olyan ember otthonának tűnt, aki mobilt és egyéb huszonegyedik századi kütyüket birtokol. A Salem Streetnek ezen a részén egyébként a többi ház is így festett, bár Clay kételkedett benne, hogy sok lakónak lett volna olyan fantasztikus szerencséje, mint Tomnak. Idegesen nézett körül. Minden ház sötét volt – mostanra megszűnt az áramszolgáltatás –, kihaltak lehettek, ám Clay úgy érezte, szemek fürkészik őket.

Őrültek szemei? Telefonbolondoké? Nadrágkosztümös Nőre és Világos Manóra gondolt; a szürke nadrágos, tépett nyakkendős eszelősre; az öltönyösre, aki lerágta a kutya fülét. Eszébe jutott a meztelen férfi, aki futás közben két autó antennával hadonászott. Nem, a fürkészés nem tartozik a telefonbolondok műsortárába. Azok csak úgy nekimennek az embernek. De ha normálisak bujkálnak ezekben a házakban – legalábbis némelyikben mindenképpen –, akkor hol vannak a telefonbolondok? Clay nem tudta.

– Nem is tudom, tényleg szépnek lehet-e nevezni – mondta Tom –, de még áll, és ennyi elég nekem. Már fölkészítettem rá magam, hogy ha ideérünk, nem találunk mást, csak egy füstölgő lyukat a földben. – Zsebébe nyúlt, kicsiny kulcskarikát vett elő. – Menjünk be. Fáradjatok beljebb szerény otthonomba és így tovább.

Elindultak a járdán, de alig tettek fél tucat lépést, amikor Alice fölkiáltott. – Várjatok!

Clay megpördült. Egyszerre volt éber és kimerült. Úgy vélte, kezdi megérteni a harctéri fáradtságot. Még az adrenalinkészlete is kimerült. Senki nem volt a közelben – sem telefonbolond, sem kopasz ember, akinek megtépett füléből vér csurogna az arcára, de még egy kicsi öregasszony se, aki a végítélet-bluest énekelné nekik. Csak Alice, aki fél térdre ereszkedett ott, ahol Tom feljárója elindult a járdából.

– Mi az, drágám? – kérdezte Tom.

A lány fölállt, és Clay látta, hogy parányi tornacipőt tart a kezében. – Ez egy Baba Nike – mondta. – Te...

Tom megrázta a fejét. – Egyedül élek. Nem számítva Rafe-et. Ő királynak tartja magát, de valójában csak egy macska.

– Akkor ki hagyta itt? – A lány csodálkozó, fáradt szemmel nézett Tomról Clayre.

Clay megrázta a fejét. – Honnan is tudhatnánk, Alice? Akár el is dobhatod.

De tudta, hogy a lány nem teszi meg; és a lehető legzavaróbb déjà vu érzés rohanta meg. A lány még mindig a kezében tartotta a cipőt, a kezét pedig csípőre tette, így lépett Tom mögé, aki a lépcsőn állt, és a homályban matatva kereste a kulcslyukat.

Most pedig meghalljuk a macskát, gondolta Clay. Rafe-et. És természetesen Tom McCourt megmentője, a macska nyávogni kezdett odabent üdvözlésükre.

7

Tom lehajolt, és Rafe, vagy Rafer – mindkettő a Rafael rövidítése – a gazda karjába ugorva hangosan dorombolni kezdett. Fejét kinyújtotta, hogy megszimatolja Tom gondosan nyírt bajuszát.

– Igen, te is hiányoztál – mondta Tom. – Minden meg van bocsátva, hidd el. – Átvitte Rafert a zárt verandán, közben a feje búbját simogatta. Alice követte. Clay, a sereghajtó becsukta, majd bezárta az ajtót, mielőtt a többiek után ment.

– Kövessetek a konyhába – mondta Tom, mikor már a házban voltak. A bútorfény kellemes illatán kívül Clay mintha bőrszagot érzett volna. A nyugodt élettel kapcsolta össze ezeket az illatokat, amelybe nem szükségszerűen tartozik egy asszony jelenléte. – Jobbra a második ajtó. Maradjatok a közelemben. A folyosó széles, a padlón nincs semmi, de mindkét oldalon asztalok állnak, és olyan sötét van, mint egy alagútban. Bár, gondolom, ezt ti is látjátok.

– Hogy úgy mondjam – szólt Clay.

– Haha.

– Nincs elemlámpád? – kérdezte Clay. – Elemlámpám is van, meg viharlámpám is, ami még jobb, de először menjünk a konyhába.

Követték a folyosón. Alice a két férfi között ment. Clay hallotta, hogy gyorsan lélegzik. Nem akarja, hogy megijessze az ismeretlen környezet, de természetesen nincs könnyű dolga. A fenébe is, hiszen még neki sem könnyű. Zavaró a sötét. Jobb lenne egy kis fény, de...

Térdével nekiment az egyik asztalkának, amelyet Tom említett. Valami kocogni kezdett, olyan hangon, mint a vacogó fogak. Olyan hangja is volt, mint ami igen törékeny. Clay összeszedte magát, várta a csörömpölést és Alice sikolyát. Mert hogy sikoltani fog, az majdnem biztos. De akármi volt is, váza vagy más efféle, úgy döntött, egy kis ideig még életben marad, és visszabillent a helyére. Ennek ellenére ugyancsak hosszúnak tűnt az út, amelynek a végén Tom megszólalt: – Megérkeztünk. Minden rendben.

A konyha csaknem olyan fekete volt, mint a folyosó. Clay egy pillanatig arra gondolt, amit innen hiányolt, Tomnak pedig bizonyára még jobban hiányzik: a mikrosütő leolvasójára, a jégszekrény zümmögésére, talán egy fényre a szomszédos házból, amely beszűrődik a mosogató fölötti ablakon, és megcsillan tőle a vízcsap.

– Itt az asztal – mondta Tom. – Alice, megfogom a kezed. Itt egy szék. Sajnálom, ha úgy hangzik, mintha a vak embert játszanám.

– Minden r... – szólt a lány, azután sikkantott, amitől viszont Clay ugrott egyet. Keze a kése nyelére siklott (most már a sajátjaként gondolt rá), mielőtt érzékelte volna, hogy megmozdult.

– Mi az? – kérdezte Tom élesen. – Mi van?

– Semmi – felelte a lány. – Csak... semmi. A macska. A farka... a lábamhoz ért.

– Ó. Nagyon sajnálom.

– Semmi baj. Ostoba vagyok – tette hozzá a lány olyan önutálattal, amitől Clay megrándult a sötétben.

– Ugyan – mondta. – Legyél megértőbb magaddal, Alice. Nehéz napunk volt az irodában.

– Nehéz nap az irodában! – ismételte meg Alice, és ahogy felnevetett, az nem tetszett Claynek. Arra a hangra emlékeztette, amellyel gyönyörűnek nevezte Tom házát. Ha ez most kiszabadul belőle, akkor mit teszek? A filmekben a hisztérikus lányokat pofon ütik, amitől magukhoz térnek, de a filmekben látni lehet őket.

Nem ütötte pofon, nem rázta meg, nem ölelte át, amivel valószínűleg először próbálkozott volna. A lány talán meghallotta, ami a hangjában bujkált, és megfékezte: először fuldokló hangot hallatott, azután mély levegőt vett, végül elhallgatott.

– Ülj le – mondta Tom. – Fáradt lehetsz. Te is, Clay. Csinálok egy kis fényt.

Clay szék után tapogatózott; és leült az asztalhoz, amelyet alig látott, noha a szeme mostanra alkalmazkodott a sötétséghez. Halk sustorgás hallatszott. Valami a nadrágszárának dörgölőzött, aztán abbahagyta. Rafe halkan nyávogott.

– Tudod, mi történt? – fordult a lány sötét alakja felé, miközben Tom lépései elhalkultak. – Az öreg Rafer az előbb rám ugrott. – Ez persze nem volt igaz.

– Bocsássunk meg neki – mondta a lány. – A macska nélkül Tom éppen olyan őrült lenne, mint a többiek. És az nagy kár lenne.

– Az bizony.

– Annyira félek – mondta a lány. – Gondolod, hogy holnap, a napfényben jobb lesz? A félés?

– Nem tudom.

– Bizonyára halálra aggódod magad a feleséged és a kisfiad miatt.

Clay felsóhajtott, megtörölte az arcát. – A legnehezebb az, hogy meg kell birkóznom a tehetetlenséggel. Tudod, elváltunk, és... – Elhallgatott, megcsóválta a fejét. Nem is folytatta volna, ha a lány ki nem nyújtja a kezét, hogy megfogja az övét. Az ujjai erősek, hűvösek voltak. – A tavasszal váltunk el. Még mindig ugyanabban a kisvárosban élünk, olyasfajta kapcsolatban, amit az anyám bagolyhitnek nevezett volna. A feleségem általános iskolában tanít. – Előrehajolt, igyekezett kivenni Alice arcát a sötétben.

– Akarod tudni, hogy mi a legrosszabb? Ha mindez egy éve történik, akkor Johnny az anyjával lett volna. De az idén szeptemberben középiskolába került, amely csaknem ötmérföldnyire van. Egyfolytában azon aggódok, hogy vajon otthon volt-e, amikor a dolgok elkezdődtek. A barátaival buszon utaztak. Azt gondolom, hogy már otthon lehetett. De az is lehet, hogy elment az anyjához a munkahelyére.

Vagy elővette a mobilját a hátizsákjából, és felhívta!, suttogta boldogan a pánikpatkány... azután harapott. Clay érezte, hogy ujjai megszorítják Alice kezét, és leállította magát. De nem tudta leállítani a verejtéket, ami kiütött az arcán és a karjain.

– De ezt nem tudod – mondta a lány. – Nem.

– Az apámnak van egy nyomdája és egy képkeretező boltja Newtonban – mondta a lány. – Biztos vagyok benne, hogy jól van, nagyon önálló, de aggódni fog miattam. Miattam és még valaki miatt. Tudod.

Clay tudta.

– Folyton azon filózok, mit evett vacsorára – mondta a lány. – Tudom, hogy hülyén hangzik, de gőze sincs a főzéshez.

Clay arra gondolt, megkérdezi, van-e Alice apjának mobilja, de valami azt súgta, hogy ne tegye. Ehelyett azt kérdezte: – Amúgy jól vagy?

– Igen – felelte a lány, és vállat vont. – Ami történt vele, az megtörtént. Nem tudok változtatni rajta.

Bár ne mondhatnál ilyet, gondolta a férfi.

– Mondtam már neked, hogy a fiamnak van egy mobilja? – Olyan érdesnek hallotta a saját hangját, mintha varjú károgna.

– Igen, mondtad. Mielőtt átjöttünk a hídon.

– Persze, igaz. – Beleharapott az alsó ajkába, és leállította magát. – De nem mindig tölti föl. Valószínűleg ezt is mondtam.

– Igen.

– Egyszerűen nem tudhatom. – A pánikpatkány előszökkent a ketrecéből. Rohant és rágott.

Alice a két kezébe fogta az övét. Clay nem akarta, hogy vigasztalja – nehezen bírta elengedni magát és elfogadni a vigaszt –, mégis megtette, mert arra gondolt, könnyen lehet, Alice-nak nagyobb szüksége van rá, hogy őt vigasztalja, mint neki a vigaszra. Így hát fogták egymás kezét az ónból készült só- és borsszóró mellett Tom McCourt kicsi konyhaasztalánál, amíg Tom vissza nem jött a pincéből négy zseblámpával és egy Coleman viharlámpával, amelyet még ki sem bontott a dobozból.

8

A Coleman lámpa elég fényt adott, a zseblámpákra nem is volt szükség. Kíméletlen fehér fénye volt, de Claynek tetszett a ragyogása, ahogy elűzi az összes árnyékot az övékén és a macskáén kívül, amelyek olyan fantasztikusan szökkentek fel a falon, mint egy fekete kartonból kivágott, mindenszenteki díszlet.

– Azt hiszem, be kéne húznod a függönyöket – vélte Alice.

Tom éppen a Metropolitan egyik műanyag zacskóját bontogatta, amelyiknek KUTYIKAJA volt az egyik oldalán, EMBERKAJA a másikon. Megállt a keze, és kíváncsian nézett a lányra.

– Miért?

Alice vállat vont, és mosolygott. A legfurcsább mosoly volt, amit Clay valaha látott egy tizenéves lány arcán. Alice letisztogatta a vért az orráról és az álláról, de sötét karikák övezték a szemét, az arca többi része halottsápadt volt a viharlámpa fehér fényében, és a mosoly, amely a remegő ajkak között éppen hogy elővillantotta a fogakat, most, hogy a rúzs nyoma is eltűnt róla, zavarba ejtő volt felnőttes mesterkéltségével. Clay szerint úgy festett, mint egy filmszínésznő az 1940-es évekből, aki ideg-összeroppanás szélén tántorgó társasági hölgyet játszik. Az apró cipőcskét maga elé tette az asztalra, és az egyik ujjával forgatta. Valahányszor a cipő megpördült, a fűzők meglebbentek és koccantak. Clay már kezdett reménykedni, hogy a lány összeomlik. Minél tovább fegyelmezi magát, annál rosszabb lesz, amikor majd nem bírja. Mostanáig ő volt az, aki a legtöbb gőzt kiengedte.

– Nem hinném, hogy az embereknek látniuk kéne, hogy itt vagyunk – mondta Alice, és játszott a cipővel. Azzal, amit Baba Nike-nak hívott. A cipőcske pörgött, a fűzők csapkodtak és kocogtak Tom fényezett lapú asztalán. – Azt hiszem, ez... rossz lenne.

Tom Clayre nézett.

– Igaza lehet – mondta ő. – Nem örülnék neki, ha mi lennénk az egyetlen kivilágított ház ebben a tömbben, még akkor sem, ha a ház hátuljában világítunk.

Tom szó nélkül fölállt és összehúzta a függönyt a mosogató fölött. Két ablak volt még a konyhában, azokon is behúzta a függönyt. Elindult vissza az asztalhoz, aztán elfordult és becsukta a folyosóra vezető ajtót. Alice egyre forgatta a Baba Nike-ot az asztalon. A Coleman lámpa nyers, kíméletlen fényében Clay látta, hogy a cipő rózsaszínben és bíborban játszik, csak egy gyerek szerethet ilyen színeket. A cipőcske forgott, a fűzők röpködtek, kocogtak. Az asztalhoz visszatelepedő Tom elkomorodva nézte. Clay azt gondolta: Mondd meg neki, hogy vegye le az asztalról! Mondd meg neki, nem tudhatja, hol járt ez a cipő, nem akarod, hogy az asztalodon legyen. Ennyi elég lesz neki, hogy levegye, azután majd kitaláljuk, mi legyen. Mondd meg neki! Azt hiszem, ő is ezt akarja. Azt hiszem, azért csinálja.

De Tom csak elővette a csomagból a szendvicseket – marhasült és sajt, sonka és sajt –, majd szétosztotta őket. Kivett egy kancsó jeges teát a hűtőből („Még hideg, amennyire ez lehetséges”, mondta), a macskának meg egy csomag nyers fasírtot adott.

– Megérdemli – mondta már-már védekezően. – Mellesleg úgyis tönkremenne villany nélkül.

A falra telefont szereltek. Clay próbálkozott vele, de csak megszokásból: ez alkalommal még a tárcsahang sem búgott. A készülék éppolyan halott volt... nos, mint Nadrágkosztümös Nő a bostoni Commonban. Visszaült, nekilátott a szendvicsnek. Éhes volt, mégsem akaródzott ennie.

Alice három harapás után letette a sajátját. – Nem tudom megenni – mondta. – Most nem. Azt hiszem, túlságosan fáradt vagyok. Le akarok feküdni. És ki akarok bújni ebből a ruhából. Gyanítom, nem tudom kimosni – megfelelően semmiképp –, de bármit megadnék, ha ledobhatnám ezt a rohadt ruhát. Bűzlik az izzadságtól és a vértől. – Forgatta a cipőt. Közvetlenül a gyűrött papír mellett pörgette, amelyen megkezdett szendvicse hevert. – Az anyám szagát is érzem rajta. A parfümjét.

Egy pillanatig senki nem szólt. Clay teljesen kiakadt. Látta a ruhátlan Alice-t, fehér melltartóban és bugyiban, üres tekintete akár egy papírbabáé. Mindig könnyed és szolgálatkész művészi képzelete máris füleket helyezett el a kép vállán és lábán. Megdöbbentő volt a hatás, nem azért, mintha szexisre sikeredett volna, hanem éppen az ellenkezője miatt. A távolból – nagyon tompán – robbanás hallatszott, egy elmosódó bumm.

Tom törte meg a csendet, és Clay hálás volt érte.

– Van egy farmerom, ami talán illik rád, ha fölhajtod az alját. – Fölállt. – Tudod mit, akár még csinos is lehetsz benne, mint Huck Finn, amikor egy lányiskolában adják elő Mark Twaint. Gyere föl az emeletre. Összeszedek neked néhány ruhát, amelyeket reggel fölvehetsz, az éjszakát pedig a vendégszobában töltheted. Van egy csomó pizsamám, egész halom! Kéred a Colemant?

– Hát... azt hiszem, egy elemlámpa is megteszi. – Jó. – A férfi fogott egy elemlámpát, a lánynak adott egy másikat. Amikor Alice fölvette a kis tornacipőt, Tom olyan volt, mint aki mindjárt mond valamit, de aztán meggondolta magát. Csak annyit mondott: – Ki is moshatod a ruhát. Lehet, hogy nem sok víz maradt, de a csapokból mindig csurog valami, akkor is, ha nincs áram. Egy kádra valót biztosan össze tudunk gyűjteni. – A lány feje fölött Clayre nézett. – Mindig tartok a pincében egy ládára való ivóvizet, így hát nem kell takarékoskodnunk. Clay biccentett. – Aludj jól, Alice – mondta.

– Ti is – felelte bizonytalanul a lány, azután még bizonytalanabbul hozzátette: – Örülök, hogy találkoztunk.

Tom kinyitotta neki az ajtót. Aztán becsukta. Az elemlámpák bókoló fénye eltűnt. Clay hallotta a lépéseiket a lépcsőn, aztán a feje fölött. Víz csobogott. Várta, hogy mikor kezd levegő bugyborékolni a csövekben, de a csapokat előbb zárták el, mint hogy levegős lett volna a vezeték. Egy kádra való, mondta Tom, és a lánynak erre van szüksége. Clay is véres és piszkos volt, ő is szeretett volna megmosakodni – úgy sejtette, Tom sincs ezzel másképpen –, de gyanította, hogy ezen a szinten is van fürdőszoba, és ha Tom itthon is olyan pedáns, mint a személyét illetően, akkor a vécécsészében levő víz is tiszta. És természetesen a tartályban is van víz.

Rafer felugrott Tom székébe, és mosdani kezdett a Coleman fehér fényében. Clay a lámpa sziszegése mellett is hallotta halk dorombolását. Rafe-nek még mindig klassz volt az élet.

Eszébe jutott, hogyan forgatta Alice a kis cipőt. Lanyhán töprengett, hogy lehet-e egy tizenöt éves lánynak ideg-összeroppanása.

– Ne légy hülye – mondta a macskának. – Természetesen lehet. Ez bármikor előfordulhat. Filmeket is csinálnak róla.

Rafer ránézett bölcs zöld szemével, azután tovább nyalogatta a mancsát. Nekem mondod?, mintha ezt üzente volna a szeme. Gyerekként fértek? Fannak szexuális töltetű gondolataid áz anyáddal kapcsolatban?

Érzem az anyám szagát. A parfümjét.

Alice mint papírbaba, vállából és lábából kiálló fülekkel.

Ne légy zizi, mintha ezt mondta volna Rafer zöld szeme. A fülek á ruhákon vannak, nem á bábán. Miféle műfész fagy te?

– Munkanélküli-féle – mondta. – Te meg tartsd a pofád, világos? – Behunyta a szemét, de ettől csak rosszabb lett. Rafer zöld szeme testetlenül lebegett a sötétben, mint Lewis Caroll fakutyájának vigyora: Mindnyájan megőrültünk, drága Alice. És a Coleman lámpa állandó sziszegése mellett is hallotta a dorombolást.

9

Tom tizenöt percre ment el. Amikor visszajött, minden cicó nélkül lesöpörte Rafe-et a székről, azután jóízűen beleharapott a szendvicsébe. – Alszik – mondta. – Fölvette az egyik pizsamámat, miközben én a folyosón vártam, azután együtt dobtuk szemétbe a ruhákat. Azt hiszem, negyven másodperccel azután, hogy letette a fejét a párnára, már aludt is. Egész biztosan attól nyugodott meg, hogy kidobtuk a ruhát. – Miközben távol voltál... – szólalt meg Clay –, Rafe-et kineveztem az Egyesült Államok elnökévé. Közfelkiáltással választottam meg.

– Jó – helyeselt Tom. – Bölcs választás. Ki szavazott?

– Milliók. Mindenki, aki még épeszű. Gondolatvoksokat küldtek. – Tágra meresztette a szemét, és megütögette a halántékát. – Képes vagyok olvasni az elméééékben.

Tom abbahagyta a rágást, azután folytatta, de lassabban. – Tudod – mondta –, tekintve a körülményeket, ez nem is olyan igazán vicces.

Clay felsóhajtott, ivott egy kis jeges teát, azután evett pár falat szendvicset. Azzal győzködte magát, hogy szilárd üzemanyagnak kell tekintenie, ha másképpen nem csúszik le. – Nem. Valószínűleg nem. Sajnálom.

Tom ráemelte a poharát, majd ivott. – Jól van. Méltányolom az erőfeszítést. Mondd csak, hol a mappád?

– A verandán hagytam. Azt akartam, hogy mindkét kezem szabad legyen, amíg átjutunk Tom McCourt Halálfolyosóján.

– Akkor ez rendben van. Figyelj, Clay, nagyon sajnálom a családodat...

– Még ne sajnáld – szólt Clay kissé érdesen. – Még semmi sajnálnivaló nincs rajtuk.

– ...mindazonáltal nagyon örülök, hogy összefutottam veled. Csak ezt akartam mondani.

– Ugyanez fordítva is igaz – felelte Clay. – Méltányolom a nyugodt helyet, ahol eltölthetem az éjszakát, és biztos vagyok benne, hogy Alice-nak is ez a véleménye.

– Ameddig Malden nem robban föl és ég le.

Clay halvány mosollyal bólintott. – Addig. Elvetted tőle azt a rohadt cipellőt?

– Nem. Úgy vitte az ágyba, mint... Nem is tudom, egy játék mackót. Holnap sokkal jobban lesz, ha átalhatja az éjszakát.

– Gondolod?

– Nem – felelte Tom. – De ha rémülten ébred, mellette töltöm az éjszakát. Oda is bújok hozzá, ha ez kell. Ugye tudod, hogy velem biztonságban van?

– Igen. – Clay tudta, hogy a kislány vele is biztonságban lenne, de megértette, hogy Tom mit akar mondani. – Holnap reggel, amint kivilágosodik, elindulok észak felé. Valószínűleg jó ötlet lenne, ha Alice és te is velem jönnétek.

Tom elgondolkodott, azután megkérdezte: – Na és mi van az apjával?

– Azt mondta, idézem: „nagyon önálló”. A lány legnagyobb aggodalma, hogy mit készít magának vacsorára. Én pedig azt hallottam ki ebből a beszédből, hogy nem is igazán akarja tudni, mi van vele. Természetesen kiderítjük, mi erről a véleménye, de jobban szeretném, ha velünk maradna, én pedig nem akarok nyugatra, az ipari városokba menni.

– Egyáltalán nem akarsz nyugatra menni.

– Nem – ismerte el Clay.

Azt hitte, Tom vitatkozni fog, de nem tette. – Mi lesz ma éjjel? Gondolod, hogy őrködnünk kéne?

Claynek mostanáig ez nem is jutott eszébe. – Nem tudom, lenne-e értelme – válaszolta. – Ha az őrültek puskával hadonászva, fáklyával a kézben beözönlenek a Salem Streetre, mit tehetnénk?

– Lemenjünk a pincébe?

Clay elgondolkodott. A pincébe lemenni félelmetesen végletes lépés – a Bunker –, ám a feltételezett őrült csőcselék még mindig gondolhatja, hogy a ház kihalt, és továbbmehet. Jobb, mint ha a konyhában mészárolják le őket. Talán azután, hogy végignézetik velük az Alice-on elkövetett, csoportos erőszakot.

Ez nem fog megtörténni, gondolta szorongva. Eltévedtél a túl sok feltételezés között. Félsz a sötéttől. Ez nem történhet meg.

Éppen csak mögöttük porrá égett Boston. A szeszt árusító boltokat kirabolták, és az emberek véresre verik egymást, egy alumíniumhordónyi sör miatt. Máris megtörtént.

Tom figyelte, hagyta, hogy végiggondolja... ami azt jelenti, hogy ő maga túl van ezen. Rafe a gazda ölébe ugrott. Tom odaadta neki a szendvicsét, és a hátát simogatta.

– Tudod mit – mondta Clay. – Ha adsz pár gyapjútakarót, amibe beleburkolózhatom, miért ne tölthetném az éjszakát a verandádon? Zárt terű, sötétebb, mint az utca. Ami azt jelenti, hogy valószínűleg sokkal hamarabb látok meg bárkit, mielőtt ő észrevenné, hogy figyelem. Különösen, ha telefonbolondok. Nem úgy festettek, mint akik lopakodni szoktak.

– Nem lopakodós típusok. De mi van, ha hátulról jönnek? A Lynn Avenue csak egysaroknyira van.

Clay vállat vont, azt próbálta jelezni, hogy nem védhet ki mindent – vagy sok mindent –, úgy, hogy ne kelljen kimondania.

– Jól van – felelte Tom, miután evett még egy kevés szendvicset, és Rafe-et is megetette sonkadarabokkal. – Három óra felé ébressz föl. Ha Alice nem riad föl addig, akkor talán átalussza az éjszakát.

– Na, lássuk, hogyan állunk – mondta Clay. – Ide figyelj, bár azt hiszem, tudom a választ, ugye nincs fegyvered?

– Nincs – ismerte el Tom. – Még egy árva doboz könnygáz sincs itthon. – A szendvicsére nézett, azután letette. Amikor Clayre emelte a szemét, a rajzoló látta, mennyire komor. Tom olyan halkan szólalt meg, mint ahogy azok szoktak, akik titkos dolgokról beszélnek. – Emlékszel, mit mondott a rendőr, mielőtt lelőtte azt az őrültet?

Clay biccentett. Hé, haver, hát mi van? Úgy értem, mi a hézag? Ezt sose fogja elfelejteni.

– Tudtam, hogy nem olyan, mint a filmekben – folytatta Tom –, de sosem gyanítottam, hogy milyen hatalmas erő van benne, vagy a hirtelenséget... és a hangot, ahogy az anyag... a fejéből...

Hirtelen előrehajolt. Apró kezét a szája elé kapta. A mozdulattól meglepődött macska leugrott az öléből. Tom három erős, öklendező hangot hallatott, Clay megacélozta magát, várta a bizonyosan bekövetkező hányást. Csak abban reménykedett, hogy ő nem hányja el magát, bár úgy vélte, ez sincs kizárva. Tudta, hogy közel áll hozzá, csak egy hajszál választja el tőle. Mert tudta, hogy Tom miről beszél. A pisztolylövésről, azután a beton felől hallatszó nedves, nyálkás cuppanásról.

De nem hányt senki. Tom összeszedte magát, felnézett, a szeme könnyes volt. – Sajnálom – mondta. – Nem kellett volna felidézni.

– Nincs miért bocsánatot kérned.

– Azt hiszem, ha át akarjuk vészelni, ami előttünk áll, akkor okosabb lesz módot találni arra, hogy finomabb érzéseinket ignorálhassuk. Azt hiszem, azok, akik nem képesek ezt megtenni... – elhallgatott, újra kezdte. – Azt hiszem, azok, akik nem képesek ezt megtenni... – Másodszor is abbahagyta. Harmadszorra képes volt befejezni. – Azt hiszem, azok, akik nem képesek ezt megtenni, könnyen meghalhatnak.

Egymásra néztek a Coleman fehér izzásában.

10

– Amióta elhagytuk a várost, nem láttam senkit, akinél fegyver lett volna – mondta Clay. – Eleinte nem igazán figyeltem, de aztán igen.

– És tudod, miért? Mert Kaliforniával ellentétben Massachusettsben az ország legszigorúbb fegyverviselési törvénye van érvényben.

Clay emlékezett rá, hogy pár éve már látta az állam határánál egy plakáton. Azután kitettek egy másikat, miszerint, aki alkoholos befolyásoltságban vezet, akkor a sitten tölt egy éjszakát.

Tom folytatta: – Ha a rendőrök találnak egy eldugott fegyvert a kocsidban – például a kesztyűtartóban, a forgalmi engedély és a biztosítási kártya mellett –, akkor akár hét évre is bekaszlizhatnak. Ha megállítanak, és töltött puska van a kisteherben, az tízezer dollár büntetés és két év közmunka, még vadászidényben is. – Fölvette a szendvicsét, vizsgálgatta, majd letette. – Az embernek lehet kézifegyvere, otthon is tarthatja, ha nem bűnöző, de fegyverviselési engedély? Esetleg ha egy katolikus pap kezeskedik érted, bár talán még akkor sem.

– A fegyver senkinek az életét nem mentette meg, aki elhagyta a várost.

– Tökéletesen egyetértek – helyeselt Tom. – Ott voltak azok a pofák, akik egy hordó sörért verekedtek. Hál' istennek, hogy egyiküknél sem volt egy 38-as.

Clay bólintott.

Tom hintázott a székében. Karját keresztbe fonta keskeny mellén, és körülnézett. Szemüvege villogott. A Coleman fényköre erős volt, de kicsi. – Mindazonáltal pillanatnyilag nem bánnám, ha lenne egy pisztolyom. Még akkor is, ha tudom, milyen kavarodást okozhat. És én ráadásul pacifistának tartom magam.

– Mióta élsz itt, Tom?

– Csaknem tizenkét éve. Éppen elég idő ahhoz, hogy lássam, ahogy Malden lassan lecsúszik a szemétdombra. Még nem ért oda, de, öregem, a legjobb úton van.

– Jól van, gondoljuk ezt végig. A szomszédaid közül kinek lehet a háznál fegyvere vagy akár fegyverei?

Tom habozás nélkül válaszolt. – Arnie Nickerson a másik oldalon, három házzal arrébb. A Camryján egy lövészegylet-matrica van, két sárga szalag meg egy régi Bush-Cheney öntapadós társaságában...

– Ne is folytasd...

– És két NRA öntapadós van a kisteherjén, amelyet novemberben fölszerelt kempingtetővel, hogy a világnak arra a felére járhasson vadászni, ahol te laksz.

– Mi meg örülünk az adónak, amit az államon kívülről jött vadászok fizetnek az engedélyért – mondta Clay. – Holnap törjünk be a házába, és vegyük el a fegyvereit.

Tom McCourt úgy nézett rá, mintha azt hinné, hogy megőrült. – Az a pasi nem olyan paranoiás, mint némelyik utahi milicista pofa, de van egy tolvajriasztó tábla a füvén, amelyik lényegében azt mondja: ÉREZD MAGAD SZERENCSÉSNEK, NYÁLHEGY, te pedig biztosan osztod a lövészegylet álláspontját, hogy mikor vehetik el tőlük a fegyvereiket.

– Ha majd kicsavarják a halott kezükből.

– Valahogy úgy.

Clay előrehajolt, és megállapította, ami azóta volt nyilvánvaló számára, hogy lekanyarodtak az l-es útról: Malden is csak egy újabb gallyra ment kisváros az Egyesült Mobilokban, amely ország pillanatnyilag nem üzemel, kikapcsolt, nagyon sajnáljuk, próbálkozzon később. A Salem Street kihalt. Már akkor is érezte, amikor erre jöttek... nem igaz?

Nem. Marhaság. Úgy érezted, hogy figyelnek.

Tényleg? Még ha így van is, egy ilyen nap után támaszkodhat megérzésre, cselekedhet annak alapján? Már a gondolat is nevetséges.

– Figyelj, Tom. Egyikünk holnap, fényes nappal elmegy ennek a Nackleson pasinak a házához...

– Nickerson, és nem hinném, hogy ez nagyon bölcs ötlet, különösen azután, hogy Szvámi McCourt látja, amint a nappalija ablakában térdel, kezében a világvége elől megmentett automata puskával. Láthatólag felkészült a világvégére.

– Majd én megcsinálom – mondta Clay. – Illetve nem csinálom meg, ha akár egy puskalövést hallunk a Nickerson-ház felől ma éjjel vagy holnap reggel. Egészen biztosan nem megyek oda, ha holttestet látok a fickó gyepén, akár van rajta golyónyom, akár nincs. Én is láttam valamennyi Szürkületi zóna-epizódot – azokat, amelyek szerint a civilizációról kiderül, hogy nem több vékony lakkrétegnél.

– Ha egyáltalán – jegyezte meg borúsan Tom. – Idi Amin, Pol Pot. A kivégzések megmaradtak.

– Fölemelt kézzel megyek. Megnyomom a csengőt. Ha valaki kijön, azt mondom, csak beszélgetni akarok. Mi lehet a legrosszabb eset? Azt mondja, hogy kopjak le.

– Nem, az lehet a legrosszabb eset, hogy agyonlő a lábszőnyegen, és itt hagysz engem egy anyátlan tizenéves lánnyal – mondta élesen Tom. – Szószolj a Szürkületi zóna alapján, ahogy akarsz, csak ne felejtsd el azokat az embereket, akiket ma láttál, amint a bostoni metróállomás előtt verekedtek.

– Az ott... nem tudom, mi volt, de azok az emberek a szó klinikai értelmében őrültek voltak.

– És mi a helyzet a Bibliát Blablázó Bertával? És a két emberrel, akik egy hordó sörért harcoltak? Azok is őrültek?

Természetesen nem voltak azok, mégis, ha van fegyver abban a szemközti házban, akkor azt meg akarja szerezni. És ha egynél több van, akkor Tomnak és Alice-nak is akar belőle.

– Arra gondoltam, hogy több mint száz mérföldet kell megtennem észak felé – mondta Clay. – Lehet, hogy képesek leszünk beindítani egy autót, és egy darabig eljutunk vele, de az is lehet, hogy az utat végig gyalog kell megtennünk. Azt akarod, hogy egész idő alatt késsel védekezzünk? Úgy kérdezlek, mint egyik komoly ember a másikat, mert némelyik embernél, akivel össze fogunk futni, lesz fegyver. Ezzel te is tisztában vagy.

– Igen – biccentett Tom. Komikus bóbitát borzolva végigsimított csinosan megnyírt frizuráján. – Azt is tudom, hogy Arnie és Beth valószínűleg nincsenek otthon. Éppen úgy bolondulnak a kütyükért, mint a fegyverekért. Arnie egyfolytában hadovált a mobiljába, miközben vezette a hatalmas Dodge Ram Detroitját, amit a pöcse helyett mutogatott.

– Látod? Helyben vagyunk.

Tom sóhajtott. – Jól van. Tegyük függővé attól, hogy állnak a dolgok reggel. Rendben?

– Rendben. – Clay ismét fölvette a szendvicsét. Valamivel jobb lett az étvágya.

– De hova mennek? – kérdezte Tom. – Azok, akiket telefonbolondoknak hívsz. Hova mennek?

– Nem tudom.

– Megmondom, mit gondolok – folytatta Tom. – Azt hiszem, napnyugtakor bemásznak a házakba, az épületekbe és meghalnak.

Clay kétkedve pillantott rá.

– Nézd a dolgot ésszerűen és rájössz, hogy igazam van – folytatta Tom. – Ez csaknem biztosan terroristák merénylete volt, egyetértesz velem?

– Ez látszik a legvalószínűbb magyarázatnak, noha dögöljek meg, ha ismerek olyan jelet, legyen az mégoly pusztító, amelyet úgy lehet programozni, mint ezt.

– Tudós vagy?

– Tudod, hogy nem. Művész vagyok.

– Akkor hát, ha a kormányzat azt mondja neked, hogy képes innen kétezer mérföldnyire repülőgépről ledobott, számítógép vezérlésű bombákkal átütni a sivatag talaja alá rejtett bunkerajtókat, annyit tehetsz, hogy nézheted a fényképeket, és elfogadod az ilyesfajta technológia létezését.

– Ezek szerint Tom Clancy hazudik nekem? – kérdezte mosolytalanul Clay.

– És ha az a technológia létezik, akkor miért nem fogadod el ezt, legalábbis ideiglenesen?

– Jó, magyarázd el. Egyszerű szavakkal, ha lehet.

– Délután három órakor egy terrorista szervezet, őt talán valamelyik piti kormány valamilyen jelzést, „lüktetést” gerjesztett. Feltételeznünk kell, hogy ez a el eljutott a világ összes működő mobiltelefonjára. Reménykedjünk benne, hogy nem ez a helyzet, de pillanatnyilag azt hiszem, a legrosszabbat kell feltételeznünk.

– És vége van már?

– Nem tudom – mondta Tom. – Fölveszel egy mobilt és kipróbálod?

– Touché – felelte Clay. – Ahogy a kisfiam mondani szokta: tűssé. – Istenem, még mindig így mondja.

– De ha ez a csoport képes továbbítani egy jelet, amelytől mindenki, aki hallja, megőrül – folytatta Tom –, akkor nem lehetséges, hogy ugyanez a jel tartalmaz valamiféle utasítást arra nézvést, hogy aki hallja, öt óra múlva ölje meg magát? Vagy egyszerűen aludjon el, és ne vegyen levegőt többé?

– Azt mondanám, hogy ez lehetetlen. – Azt mondtam volna, lehetetlen, hogy egy késes őrült essen nekem a Négy Évszak Szálloda előtt – jegyezte meg Tom. – Vagy hogy Boston porig égjen, miközben a város teljes lakossága – az a szerencsés fele, amelyiknek nincs mobilja – elmenekül a Mysticen és a Zakimon.

Előrehajolt, és merőn nézett Clayre. Ezt akarja hinni, gondolta Clay. Kar pocsékolni az időt arra, hogy lebeszéljem, mert nagyon-nagyon szeretné, ha így lenne.

– Mindenesetre ez nem különbözik a bioterrorizmustól, amelytől a kormányzat annyira félt szeptember tizenegyedike után – mondta. – A mobiltelefon használatával, amely mai mindennapjainkban a távközlés uralkodó formája, a lakosságot saját hadseregeddé változtathatod – olyanná, amely a szó szoros értelmében semmitől sem fél, mivel őrült –, s ugyanakkor szétrombolhatod az infrastruktúrát is. Hol van ma a Nemzeti Gárda?

– Irakban? – próbálkozott Clay. – Louisianában?

Nem volt ez olyan vicces, és Tom nem is mosolygott. – Sehol. Hogyan használhatsz egy belföldi hadsereget, amelynek még a mozgósítása is csaknem teljesen a mobilhálózattól függ? Ami a repülőgépeket illeti, az utolsó, amelyet a levegőben láttam, az a kicsi volt, amelyik a Charles és a Beacon sarkának ütközött. – Pillanatnyi hallgatás után folytatta, farkasszemet nézve Clayjel az asztal túloldaláról. – Mindezt ők tették... akárkik is ezek az ők. Ránk néztek, onnan, ahol élnek, és isteneiket imádják, és mit láttak?

Clay a fejét rázta. Lenyűgözte Tom szeme, ahogy a lencsék mögött ragyogott. Szinte olyan, mint egy látnoké.

– Látták, hogy ismét felépítettük a Bábel tornyát... semmi másból, mint elektromos pókhálóból. Néhány másodperc alatt leszedték ezt a pókhálót, és a Torony összeomlott. Ők tették ezt, és mi hárman vagyunk a bogarak, akik az ostoba vak szerencse folytán megúsztuk, hogy eltaposson az óriás láb. Mindezt ők tették, és te azt hiszed, nem tudták belekódolni a jelbe, hogy akikre hat, azok öt óra múlva elaludjanak, és abbahagyják a lélegzést? Ugyan milyen trükk ez az elsőhöz képest? Annyit mondanék, hogy nem nagy ügy.

– Ideje, hogy aludjunk egy keveset – szólt Clay. Tom egy pillanatig nem mozdult. Kissé görnyedten ült az asztalnál, és úgy nézett Clayre, mintha nem értené, amit hall. – Igen – mondta. – Igen, igazad van. Felcukkoltam magam. Sajnálom.

– Szó sincs róla – felelte Clay. – Remélem, igazad van, és az őrültek meghalnak. – Elhallgatott, majd azzal folytatta: – Mármint... hacsak a fiam... Johnny-Gee... – Nem bírta befejezni. Részben, vagy talán főképpen azért, mert ha Johnny megpróbálta használni a telefonját a délután, és ugyanazt a hívást kapta, mint Világos Manó és Nadrágkosztümös Nő, akkor nem tudja, akarja-e, hogy a fia életben legyen.

Tom átnyúlt az asztal fölött, és Clay két kézzel kapaszkodott a hosszú ujjú, finom kézbe. Úgy figyelte az eseményeket, mintha nem is tartózkodna a testében, és amikor megszólalt, mintha nem is ő beszélt volna, noha érezte, hogy mozog a szája, és könnyek kezdenek peregni a szeméből.

– Nagyon féltem őket – mondta a szája. – Mindkettejüket, de főleg a srácot.

– Nem lesz semmi baj – mondta Tom, és Clay tudta, hogy jót akar, de ettől még ugyanúgy rettegett, mert ilyesmit akkor mond az ember, amikor nincs mit mondani. Mint a Túljutsz rajta, vagy Ő már egy jobb világban van.

11

Alice sikolya ébresztette Clayt egy zavaros, bár nem kellemetlen álomból, amelyben éppen az akroni állami vásár Bingó-sátrában tartózkodott. Álmában ismét hatéves volt – talán fiatalabb is, de biztosan nem idősebb –, a hosszú asztal alatt guggolt, amelynél az anyja ült, nézte a hölgyek lábainak erdejét, beszívta az édes fűrészporszagot, miközben a kikiáltó azt rikoltozta: – B-12 játékosok, B-12! Ez a napfény vitamin! Tudatalattija egy darabig – de csak egy darabig – igyekezett beépíteni álmába a lány sikolyát, ragaszkodott hozzá, hogy a szombat déli sípszót hallja. Tom verandáján aludt, miután egy órán át figyelt kifelé, ám meggyőződött róla, hogy semmi sem fog történni, ma éjjel legalábbis. De ugyanannyira biztos lehetett benne, hogy Alice nem fogja végigaludni az éjszakát, mert azonnal tudta, hol van, és mi történik, mihelyt elméje azonosította a sikoltozást. Az egyik pillanatban kisfiú volt, az ohiói bingóasztal alatt, a következőben legurult Tom McCourt elülső verandájának kényelmes, hosszú díványáról, miközben lába belegabalyodott a takaróba. Valahol a házban Alice Maxwell üvöltött, olyan hangon, amely elég magas volt egy kristálycsillár megrepesztéséhez, és kiüvöltötte magából az éppen elmúlt nap borzalmait, egyik sikoly a másik után állította, hogy ilyen dolgok biztosan nem történtek meg, ez nem lehet igaz.

Clay igyekezett kigabalyodni a takaróból, de először nem járt sikerrel. A belső ajtó felé szökdécselt, enyhe pánikba esve rángatta a takarót. Közben kinézett a Salem Streetre, és biztosra vette, hogy az utca két oldalán felkapcsolják a villanyokat, holott tudta, hogy nincs áram, meg volt győződve róla, hogy valaki – talán a fegyvertulajdonos, mobilkedvelő Mr. Nicker-son az utca túloldaláról – kijön a gyepre, és ordítani kezd valakinek, hogy a Krisztusát neki, hallgattassa már el azt a kölyköt. Ne várja meg, hogy odamenjek! – fogja ordítani Arnie Nickerson. Ne várja meg, hogy odamenjek és lelőjem!

Az is lehet, hogy a sikolyokra odagyűlnek a telefonbolondok, mint molylepkék a lámpafényre. Tom hiheti, hogy halottak, de Clay annyira hisz benne, mint a Télapó északi-sarki műhelyében.

De a Salem Street – legalábbis az ő háztömbjük, balra a városközponttól, Maldennek azon a részén, amelyet Tom Granada Felföldnek hív – sötét és néma maradt, semmi sem mozdult. Még a Revere tüze is halványodni látszott.

Végre megszabadult a takarótól, bement, megállt a lépcső aljánál, és felnézett a feketeségbe. Most már hallotta Tom hangját – nem a szavakat, hanem a beszéd dallamát, amely halk, nyugodt és vigasztaló volt. A lány éles sikolyai lassan zihálássá tompultak, azután hüppögés lett belőlük, a tagolatlan kiáltások szavakká alakultak. Clay meghallotta az egyiket: lidércnyomás. Tom hangja tovább zsongott, megnyugtató dünnyögéssel mondott hazugságokat: minden rendbe jön, majd meglátja, reggel minden szebb fényben fog feltűnni. Clay látta őket, ahogy egymás mellett ülnek a vendégszoba ágyán, mindketten pizsamában, mellzsebén TM monogrammal. Akár le is rajzolhatná őket. Erre a gondolatra elmosolyodott.

Amikor úgy vélte, hogy nem kezdődik újra a sikoltozás, visszament a verandára, amely egy kicsit hideg volt, de miután magára tekerte a pokrócot, egész kellemes hellyé vált. Leült a díványra, és figyelte az utca belátható részét. Balra, Tom házától keletre kezdődött az üzleti negyed. Látni vélte a közlekedési lámpát, amely a város főterének bejáratát jelezte. A másik irányban – amerről jöttek – több ház állt, és mindegyik hallgatott az éjszaka mély árkában.

– Hol vagytok? – mormolta. – Néhányan elindultatok északnak vagy nyugatnak, és még eszeteknél vagytok. De hova mentek a többiek?

Az utcáról nem érkezett válasz. A fenébe, talán Tomnak van igaza – a mobilok üzenetet küldtek az őrülteknek háromkor, és nyolckor holtan estek össze. Ez túl szépnek tűnt ahhoz, hogy igaz legyen, de emlékezett rá, hogy ugyanezt érezte az irható CD-k megjelenésekor.

Csend volt az utcán előtte; csend volt a házban mögötte. Clay egy idő után hátradőlt a díványon, és lehunyta a szemét. Arra gondolt, hogy talán elszunnyad, de nem hitte, hogy igazán elaludna. Végül mégis ezt történt, s ez alkalommal nem zavarták álmok. Egyszer, nem sokkal a pirkadat első fényei előtt egy korcs kutya kocogott fel a Tom McCourt házához vezető ösvényen, fölnézett az emberre, amint a pokróc gubójában horkol, azután továbbment. Nem sietett; Malden ezen a hajnalon tele volt csemegékkel, amelyek egy darabig még kitartanak.

12

– Clay, kelj föl!

Egy kéz rázta. Kinyitotta a szemét, és meglátta a föléje hajló Tomot, aki kék farmert és szürke zsávolyinget viselt. A verandát halvány fény világította meg. Clay, míg lerakta a lábát a díványról, a karórájára pillantott és látta, hogy hat óra húsz perc van.

– Ezt látnod kell – mondta Tom. Sápadt volt és aggodalmas, a bajusza tépettnek tűnt. Inge az egyik oldalon nem volt begyűrve, a tarkóján égnek állt a haja.

Clay kinézett a Salem Streetre, és fél háztömbnyivel nyugatabbra egy kutyát látott a halott kocsik között, amelyik valamit vitt a szájában. Ezenkívül semmi sem mozdult. Gyenge füstszagot érzett, úgy gondolta, vagy Bostonból, vagy Revere-ből jön. Meglehet, mindkettőből, de legalább elállt a szél. Tomra nézett.

– Nem itt – mondta Tom halkan. – A hátsó udvarban. Megláttam, mert hátramentem a konyhába, hogy kávét csináljak, csak aztán jutott eszembe, hogy a kávénak annyi, legalábbis egy időre. Lehet, hogy semmiség, de... öregem, ez nem tetszik nekem.

– Alice alszik még? – Clay a takaró alatt a zokniját kereste.

– Igen, szerencsére. Ne törődj a zokniddal és a cipőddel, ez itt nem a Ritz ebédlője. Gyere.

Követte Tomot, aki kényelmesnek tűnő papucsban csoszogott a folyosón a konyhába. A pulton fél pohár jeges tea állt.

– Képtelen vagyok elkezdeni a reggelt egy kis koffein nélkül – magyarázta Tom. – Kitöltöttem a pohárba ezt a löttyöt – mellesleg szolgáld ki magad, addig, amíg még hideg és gusztusos –, és félrehúztam a függönyt a mosogató fölött, hogy vessek egy pillantást a kertre. Nem volt rá semmi okom, csak látni akartam a külvilágot. És megláttam... de nézd meg magad.

Clay kinézett a mosogató fölötti ablakon. Csinos kis téglapatió volt a ház mögött, gázzal működő grillsütő állt rajta. A patió mögött terült el Tom udvara, a fele füvesítve, a másik fele szabályos kert. Hátul magas drótkerítés, abban kapu. A kapu nyitva állt. A reteszt valószínűleg leszakították, mert ferdén lógott. Clayt egy törött csuklóra emlékeztette. Az jutott az eszébe, hogy Tom megfőzhette volna a kávéját a grillsütőn, ha nem ülne egy ember a kertben egy tarkára festett talicska mellett. Egy felhasított tökből ette a puha belsejét, a magokat maga köré köpködte. Szerelőoverallt viselt, fején kifakult B betűvel díszített, zsíros sapkát. Az overall mellrészére a George nevet írták fakóvörös tintával. Clay hallotta a halk cuppogást, valahányszor George arca belemerült a tökbe.

– A francba – mondta halkan. – Az egyik bolond.

– Igen. És ahol egy van, ott több is akad.

– Ő törte be a kaput?

– Természetesen ő – felelte Tom. – Nem láttam, de lefogadhatod, hogy amikor tegnap elmentem, még be volt zárva. Nem vagyok éppen a legjobb kapcsolatban Scottonival – ő a szomszédom. A „hozzám hasonló pofáknak” semmi hasznuk, ahogy ezt számos alkalommal kifejtette nekem. – Elhallgatott, majd halkabban folytatta. Eleve nem volt hangos, de Claynek most előre kellett hajolnia, hogy megértse. – Tudod, mi az őrület? Én ismerem ezt a szivart. A Sonnynál, a Texaco-kútnál dolgozik a Centrumban. Ez az egyetlen benzinkút, ahol még ma is vállalnak javításokat.

Vagy vállaltak. Egyszer egy hűtőcsövet cserélt ki nekem. Arról mesélt, hogy tavaly a bátyjával elmentek a Yankee Stadionba, csak hogy lássák Curt Schilling diadalát. Egész rendes hapsinak tűnt. Most meg nézz rá! A kertemben ül, és nyers tököt zabál!

– Mi folyik itt, srácok? – kérdezte Alice a hátuk mögül.

Tom riadtan megfordult. – Te nem akarod látni ezt – mondta.

– Az nem megy – szögezte le Clay. – Látnia kell. Alice-ra mosolygott, és nem is esett nehezére a mosoly. Tom kölcsönpizsamájának mellrészén nem volt monogram, de kék volt, éppen úgy, ahogy képzelte, és a lány állatira csinos volt benne, mezítláb, a sípcsontjáig fölhajtott nadrágszárral, alvástól kócos hajával. Lázálmai ellenére pihentebbnek látszott, mint Tom. Clay hajlandó lett volna lefogadni, hogy nála is különbül néz ki.

– Ez nem karambol vagy ilyesmi – mondta. – Csak egy pasi tököt eszik a hátsó kertben.

A lány közéjük állt, kezével a mosogató szélébe kapaszkodott, és pipiskedett, hogy jobban lásson. A karja Clayhez ért, a férfi érezte az alvás melegét, amelyet még mindig sugárzott a lány bőre. Alice sokáig bámult kifelé, azután Tomhoz fordult.

– Azt mondtad, mind megölte magát! – jegyezte meg, és Clay nem tudta volna eldönteni, hogy a hangja vádló-e vagy gunyorosan zsörtölődő. Valószínűleg ő maga sem tudja, gondolta.

– Nem mondtam biztosra – mentegetőzött Tom.

– Nekem úgy tűnt, elég biztos voltál magadban. – Ismét kinézett. De legalább nem dühöng, gondolta Clay. Sőt figyelemreméltóan összeszedettnek látszott – még ha kissé Chaplin-szerűnek tűnt is túlméretezett pizsamájában. – Ööö... fiúk!

– Tessék? – felelték egyszerre.

– Nézzétek meg azt a kis talicskát, amely mellett ül. Nézzétek meg a kerekét.

Clay már látta is, amiről Alice beszélt: a tökhéjból, bélből, – magokból álló szemetet.

– A kerékhez vágta a tököt, hogy lássa, mi van belül mondta Alice. – Azt hiszem, ez közéjük tartozik...

– Ó, hát persze hogy közéjük tartozik – helyeselt Clay. George, a gépész szétvetett lábbal ült a kertben, így Clay láthatta, hogy tegnap délután óta elfelejtette az anyai tanítást, miszerint nagydolog előtt letoljuk a ügyit.

– ...mégis eszközként használta a kereket. Ez nem tűnik akkora őrültségnek.

– Egyikük kést használt tegnap – jegyezte meg Tom. És volt egy másik pasi, aki két autó antennával hadonászott.

– Igen, de mégis... ez valahogy másnak tűnik.

– Úgy érted, békésebb? – Tom a kertjében ülő behatolóra pillantott. – Nem szeretnék kimenni, hogy kipróbáljam.

– Nem, nem erről van szó. Nem arra gondoltam, hogy békésebb. Nem tudom, hogyan is magyarázzam el.

Claynek volt valami elképzelése arról, hogy a lány miről beszél. Az agresszió, amelynek tegnap a tanúi voltak, belerohant a vakvilágba. Olyan jöjjön-aminek-jönnie-kell dolog. Igen, ott volt az üzletember a késsel, és a kajakos fiatalember, aki futás közben az autóantennákkal hadonászott, de ott volt az az ember is a parkban, aki a fogával tépte le a kutya fülét. Világos Manó is a fogát használta. Ez nagy különbségnek tűnt, és nem csak azért, mert George evett gyilkolás helyett. Ám Alice-hoz hasonlóan Clay sem tudta meghatározni, miben különbözik.

– Istenem, még kettő! – szólalt meg Alice.

A nyitott kapun bejött egy negyven körüli, piszkos nadrágkosztümös asszony, valamint egy sortba és SZÜRKE HATALOM feliratú trikóba bújt koros férfi. Az asszony a nadrágkosztümhöz zöld blúzt viselt, ez azonban rongyokban lógott, kilátszott halványzöld melltartójának két kosara. A koros férfi csúnyán sántított, minden lépésnél szétcsapta a könyökét, mintha körbehoppot járna, hogy el ne veszítse az egyensúlyát. Girhes bal lábára rászáradt a vér, és hiányzott róla a futócipő. A bokájáról leffegő cafatos sportzokni mocskos volt a földtől és a vértől. Hosszú, ősz haja csuklyaként vette körül üres arcát. A nadrágkosztümös asszony átvizsgálta a kertet meg az udvart, és időnként felkiáltott: „Gúm! Gúm!” Úgy nézett Tökevő George-ra, mintha ott sem lenne, aztán elvonult mellette a megmaradt uborkához. Letérdelt, letépett egyet az indájáról, és rágcsálni kezdte. A SZÜRKE HATALOM feliratú öregember a kert szélére menetelt, és egy darabig állt, mint egy robot, amelyből elfogyott az energia. Kisméretű, aranykeretes szemüveget viselt – olvasószemüveg, gondolta Clay –, amely megvillant a hajnali fényben. Olyannak látszott, mint aki valaha nagyon okos volt, ám most nagyon ostoba.

Ők hárman a konyhában álltak egymás mellett, a kintieket bámulták, és alig mertek levegőt venni.

Az öregember tekintete George-ra tévedt, aki elhajított egy darab tökhéjat, megvizsgálta a maradékot, azután arca ismét elmerült a húsban, és folytatta reggelijét. Egyáltalán nem viselkedett támadólag az újonnan jöttékkel, úgy látszott, észre sem veszi őket.

Az öregember előresántikált, és rángatni kezdett egy focilabda méretű tököt. Alig másfél méterre volt George-tól. Clay, aki emlékezett a vad harcra a metróállomás előtt, visszafojtotta a lélegzetét, és várt.

Alice megragadta a karját. Az alvás melege eltűnt a kezéből. – Mit fog csinálni? – kérdezte halkan.

Clay csak a fejét rázta.

Az öregember megpróbált beleharapni a tökbe, de csak az orrát verte bele. Vicces is lehetett volna, de nem volt az. A szemüveg félrecsúszott az orrán, ő pedig a helyére tolta. Ez a mozdulat annyira normális volt, hogy Clay egy pillanatig szentül hitt a saját őrültségében.

Gúm! – kiáltotta a rongyos blúzt viselő asszony, és félredobta a félig megevett uborkát. Észrevett néhány kései paradicsomot, és arcába lógó hajjal mászni kezdett feléjük. Nadrágjának ülepe undorítóan mocskos volt.

Az öregember kiszúrta a festett talicskát. Odavitte a tököt, azután láthatólag érzékelte a talicska mellett üldögélő George-ot. Félrehajtott fejjel ránézett. George intett töktől narancsszín kezével, olyan mozdulattal, amelyet Clay ezerszer látott.

– Szolgáld ki magadat – mormolta Tom. – A fenébe!

Az öregember térdre esett, noha ez a mozdulat nyilvánvalóan nagyon fájt neki. Fintorgott, a ragyogó ég felé fordította ráncos arcát, és nyögött egyet. Azután a kerék fölé emelte a tököt. Néhány pillanatig tanulmányozta a lefelé vezető utat, kortól petyhüdt izmai remegtek, azután odacsapta a tököt, hogy felnyissa. A termés két húsos félre esett szét. Ami ezután történt, az egy pillanat műve volt. George az ölébe ejtette a már csaknem elfogyasztott reggelit, előrehajolt, nagy, narancsszín mancsaival megragadta az öregember fejét és megcsavarta. Még az ablaküvegen is áthallatszott a kitört nyak reccsenése. A hosszú, fehér haj meglebbent. Clay úgy látta, hogy a kicsiny szemüveg valahol a répaágyásban tűnt el. A teste egyet rándult, aztán elernyedt. George ledobta. Alice fölsikoltott, de Tom befogta a száját. A lány rémülettől dülledt szeme a férfi ujjai fölött bámult kifelé. Kint a kertben George fölvett egy tökdarabot, és nyugodtan falatozni kezdett.

A tépett blúzos asszony közömbösen odanézett, azután szakított egy újabb paradicsomot, és beleharapott. Vörös lé futott le az állán, végigcsurgott piszkos nyakán. Ültek George-dzsal Tom McCourt hátsó kertjében, zöldséget ettek, és Claynek valamilyen okból a kedvenc festménye jutott az eszébe: a Békés Királyság.

Nem jött rá, hogy hangosan is kimondta, amíg Tom komoran rá nem nézett és meg nem szólalt: – Már nem az.

13

Még akkor is az ablaknál álltak, amikor öt perccel később a távolban felbőgött egy riasztó. Fáradtnak és rekedtnek tűnt a hangja, mintha nemsoká lemerülne. – Van róla fogalmad, mi lehet ez? – kérdezte Clay. A kertben George otthagyta a tököt, és inkább egy nagy krumplit ásott ki. Eközben közelebb került a nőhöz, aki nem mutatott érdeklődést iránta. Egyelőre legalábbis.

– Úgy sejtem, a Centrumban a Safeway generátora éppen most adja föl – felelte Tom. – Valószínűleg elemről működő riasztó, mert azok hamar lemerülnek. De ez csak találgatás. Akár a Maldeni Első Bank is lehet, vagy a T...

– Nézzétek! – szólalt meg Alice.

Az asszony nem szedte le a következő paradicsomot. Fölállt és elindult Tom házának keleti oldala felé. George föltápászkodott, mikor a nő elhaladt mellette. Clay biztosra vette, hogy megöli, mint az öregembert. Reszketés fogta el, ha belegondolt, mi következik. Látta, amint Tom a lány után nyúl, hogy elfordítsa. Ám George egyszerűen csak utánament a nőnek, és együtt tűntek el a ház sarka mögött.

Alice megfordult és a konyhaajtóhoz sietett. – Nehogy meglássanak! – szólt utána Tom halk, sürgető hangon, majd követte a lányt.

– Ne izgulj! – felelte Alice.

Clay mindnyájukért aggódva utánuk ment.

Éppen időben értek oda az ebédlő ablakához, hogy láthassák az ablak előtt elhaladó asszonyt mocskos nadrágkosztümjében és George-ot még piszkosabb overalljában. Testüket darabokra szabdalta a leengedett reluxa, mert nem zártak benne a csíkok. Egyikük se nézett a ház felé, és George most olyan közel volt az asszonyhoz, hogy beleharaphatott volna a tarkójába. Alice, sarkában a két férfival besietett a nappalin át Tom apró irodájába. Itt zártak a reluxacsíkok, de Clay így is látta, amint a két árnyék az ablakra vetül. Alice kiment a folyosóra, és elindult a zárt verandára, amelynek ajtaja nyitva állt. A takaró félig lecsúszott a díványról, ahogy Clay hagyta. A verandát elöntötte a ragyogó reggeli napfény. Mintha lángoltak volna a deszkák.

– Alice, vigyázz! – mondta Clay. – Légy...

A lány már megtorpant, és meredten bámult. Tom melléje állt. Majdnem egyforma magasak voltak, aki így egymás mellett látta, testvéreknek hihette volna őket.

– Mi a szent szar... – szólalt meg Tom olyan hangon, mintha gyomorszájon vágták volna. Alice sírva fakadt. Afféle csendes sírás volt, annak a kimerült gyermeknek a pityergése, aki már belefáradt a büntetésbe.

Clay is odaért hozzájuk. A nadrágkosztümös nő keresztülvágott Tom gyepén. George még mindig mögötte baktatott, lépését az asszonyéhoz igazítva. Mintha meneteltek volna. Az összhang kicsit megtört, amikor George az asszony mellé lépett, hátvédből oldalvéd lett.

A Salem Street tele volt őrültekkel.

Clay első becslése szerint ezren vagy még többen is lehettek. Azután átvette a hatalmat a megfigyelő – a hideg fejű művész szeme –, s rájött, hogy erősen túlbecsülte a létszámot, annyira megdöbbent a ténytől, hogy egyáltalán lát valakit az üres utcán, és a felismeréstől, hogy ezek mind hozzájuk tartoznak. Nem lehetett eltéveszteni az üres arcokat, a szemeket, amelyek mintha túlnéztek volna mindenen, a mocskos, véres, rendetlen ruhákat (sokszor nem is lehetett ruhának nevezni őket), az alkalmankénti károgást vagy a rángó mozdulatokat. Volt egy fehér alsónadrágos férfi, aki örökösen tisztelgett; egy túlsúlyos asszony, akinek felszakadt és két húsos csomóban lógó alsó ajka feltárta valamennyi alsó fogát; egy kék zsávoly-inges, magas kamasz, aki a Salem Street közepén haladt, egyik kezében véres valami, talán dobálni való karika; egy indiai vagy pakisztáni úriember, aki jobbra-balra mozgatta az állát, és közben a fogát csattogtatta; egy fiú – Jóságos Isten, Johnny korú gyermek! –, aki semmi jelét sem adta a fájdalomnak, noha kifordult a válla, és az egyik karja bénán lógott; egy csinos fiatalasszony kurta szoknyában és topban, aki mintha egy varjú vörös zúzáját ette volna; és valamennyien kelet felé haladtak. Claynek fogalma sem volt róla, hogy a riasztó szirénázása vonzza-e őket vagy az ételszag, de valamennyien a maldeni Centrum felé tartottak.

– Krisztus a zombimennyországban! – suttogta Toni.

Clay nem fárasztotta magát válasszal. Azok az emberek odakint nem voltak éppen zombik, mindazonáltal Tom nem tévedett nagyot. Ha bármelyikük idenéz, és úgy dönt, hogy bejön, akkor nekünk végünk. Semmiben nem reménykedhetünk. Még akkor sem, ha elbarikádozzuk magunkat a pincében. Na és azok a puskák az utca túloldalán? Azokat elfelejthetjük.

Rettegéssel töltötte el gondolat, hogy a feleségének s a fiának ilyen teremtményekkel kell – nagy valószínűséggel kellett – szembenéznie. De ez itt nem képregény, és ő nem hős, hanem tehetetlen. Ők hárman biztonságban lehetnek a házban, de ami a közeljövőt illeti, nem látszik valószínűnek, hogy ő, Tom és Alice bárhova mehetnének innen.

14

– Akár a madarak – jegyezte meg Alice. Tenyerével megtörölte a könnyes arcát. – Akár egy madárraj. Clay azonnal megértette, mire gondol, és ösztönösen magához ölelte a lányt. Alice olyasmit vett észre, mit ő akkor sejtett meg, amikor figyelte, hogy George milyen gépiesen követi a nőt, ahelyett hogy megölné, mint az öregembert. Láthatóan mindkettőnél pókhálós volt a padlás, mégis valami kimondatlan megegyezés születhetett közöttük.

– Nem értem – mondta Tom.

– Mert nem láttad a Pingvinek meneté-tmondta Alice.

– Láttam – felelte Tom. – De ha azt akarom látni, hogy valaki szmokingban totyog, inkább elmegyek egy francia étterembe.

– Sose figyelted meg, milyenek a madarak, különösen ősszel és tavasszal? – kérdezte Clay.

– Pedig jól etted volna. Mind ugyanarra a fára vagy telefonkábelre száll...

– Néha annyian vannak, hogy a drót lesüllyed alattuk – mondta Alice. – Azután valamennyien egyszerre repülnek föl. A papám azt mondja, hogy kell lennie ezernek, de Mr. Sullivan, a biológiatanár – még általánosban – azt mondta, hogy van csoportos elme is, ez vezényli ki a hangyákat a bolyból és a méheket a kaptárból.

– A madárraj jobbra vagy balra fordul, mindnyájan egyszerre, és az egyes madarak sosem ütköznek egymásnak – folytatta Clay. – Néha az ég elfeketedik tőlük, és a lármájuk önmagában elég, hogy megőrjítsen. – Egy pillanatra elnémult. – Legalábbis arrafelé, ahol én élek. – Ismét elhallgatott. – Tom... felismersz néhányat közülük?

– Néhányat. Az ott Mr. Potowami a pékségből – mondta, és az indiaira mutatott, aki az állát mozgatta, és a fogait csikorgatta. – Az a csinos fiatalasszony... azt hiszem, a bankban dolgozik. És emlékeztek, hogy említettem Scottonit, aki a kertszomszédom?

Clay bólintott.

Tom elsápadt. Egy állapotos asszonyra mutatott, aki egyetlen, comb középig érő, pecsétes otthonkát viselt. Szőke haja csapzottan lógott pattanásos arcába, az orrában ékkő villogott. – A menye – mondta. – Judy. Képes volt erőt venni magán, és kedves volt hozzám. – Tárgyilagosan hozzátette: – Ez tényleg nagyon fáj.

A városközpont felől lövés hallatszott. Alice fölkiáltott, de Tomnak ezúttal nem kellett befognia a száját, mert a lány maga tette meg. Az utcán baktatók nem néztek oda. Úgy tűnt, a dörrenés – Clay puskalövésnek vélte – sem zavarta meg őket. Mentek-mendegéltek, nem gyorsítottak, nem lassítottak. Clay várt, hogy hall-e még lövést. Ám csak egy sikoly hallatszott, nagyon rövid, és olyan hirtelen szakadt félbe, mintha elvágták volna.

Álltak a veranda árnyékában, nem beszélgettek, csak figyeltek. Minden vándor kelet felé tartott, és noha nem masíroztak éppen alakzatban, föl lehetett ismerni a rendet. Clay nem is annyira a telefonbolondok külleméből látta, akik gyakran sántikáltak, olykor csak csoszogtak, habogtak és különös mozdulatokat tettek, hanem a kövezeten elvonuló árnyaikat elválasztó, egyenletes térközökből. Második világháborús híradófelvételek jutottak az eszébe, amelyeken a bombázók rajai követik egymást az égen. Kétszázötvenig számolt, azután feladta. Férfiak, asszonyok, kamaszok. Jó pár gyerek, olyan Johnny korúak. Sokkal több gyerek volt a csoportban, mint öregember, bár csak néhányuk volt tízévesnél fiatalabb. Nem szívesen gondolt arra, mi történhetett azokkal a töpörtyűkkel, akik őrizetlenül maradtak, amikor a Lüktetés bekövetkezett.

Vagy azokkal a töpörtyűkkel, akiket mobiltelefonosok őrizetére bíztak.

Nézte az üres szemű gyermekeket, és azon tűnődött, hány olyan vonulhat most el előtte, aki Johnny-hoz hasonlóan addig szekálta a szüleit, amíg vettek neki mobilt, különleges csengőhanggal.

– Egy elme – szólalt meg Tom. – Tényleg hiszel benne?

– Én bizonyos értelemben igen – válaszolta Alice. – Mert... hát... mit csinálnának ezek a saját fejük után?

– Igaza van – mondta Clay.

A menetelők sora ritkulni kezdett, de a vonulás (ha egyszer látta az ember, nehéz volt másképpen gondolni rá) nem maradt abba még vagy fél óráig. Három ember jött egy sorban – az egyik tekézőtrikóban, a másik egy rongyos öltönyben, a harmadik arcának alsó része alig látszott az alvadt vértől, azután két férfi és egy nő groteszk libasorban, majd egy középkorú asszony, aki úgy nézett ki, mint egy könyvtáros (ha az ember nem vett tudomást a szélben lengő, meztelen fél melléről); kamaszkorú, tátika szájú lánnyal együtt lépkedett, aki akár segédkönyvtáros is lehetett. Szünet következett, azután elvonult egy újabb tucat, üres négyszögben, olyasfélében, ami a napóleoni háborúk alakzatát idézte. Clay valóban háborúra emlékeztető hangokat hallott a távolból – szórványos lövöldözést puskából, pisztolyból, és egyszer (méghozzá közel, talán a szomszédos Medfordban vagy éppen Maldenben) nagy kaliberű automata fegyver ropogott. Aztán megint sikoltoztak, többnyire a messzeségben, Clay mégis tudta, mit hall.

Még mindig akadtak épelméjűek errefelé, méghozzá sokan, és némelyiknek sikerült szert tennie lőfegyverre. Ezek valószínűleg telefonbolond-lövészetet tartottak. Mások viszont nem voltak olyan szerencsések, hogy fedél legyen a fejük fölött, amikor fölkelt a nap, és a bolondok előjöttek. Folyton George-ot, a szerelőt látta, ahogy megragadja az öregember fejét narancsszínű mancsaival: csavarás, reccs, a kis olvasószemüveg a répa közé repül. És repül. És repül.

– Én inkább bemegyek a nappaliba és leülök – szólalt meg Alice. – Nem akarom látni őket többé. Sem hallani. Felfordul tőlük a gyomrom.

– Hát persze – mondta Clay. – Tom, te miért nem...?

– Nem – felelte Tom. – Menj te. Én még maradok és figyelek egy darabig. Egyikünknek figyelni kéne, nem gondolod?

Clay bólintott. Így gondolta.

– Akkor egy óra múlva felválthatsz. Aztán megint én jövök.

– Remélem.

Amikor Clay átölelte Alice vállát, és elindultak befelé a folyosón, Tom utánuk szólt: – Még valami.

Visszanéztek.

– Azt hiszem, ma annyit kéne pihennünk, amennyit csak tudunk. Már ha még mindig az a tervünk, hogy holnap elindulunk észak felé.

Clay alaposan megnézte magának, hogy eszénél van-e. Úgy tűnt, igen, viszont...

– Láttad, mi van kint? – kérdezte. – Hallottad a lövöldözést? A... – Nem akarta mondani, hogy a sikoltozást, mert Alice is ott volt, noha Isten a tudója, kicsit késő már azt védeni, ami az érzékeny gyermeklélekből megmaradt... – a kiabálást?

– Természetesen – bólintott Tom. – De a bolondok éjszakára fedél alá mennek, nem igaz?

Egy pillanatig se Clay, se Alice nem mozdult. Azután a lány halkan, szinte hangtalanul tapsolni kezdett. Clay pedig elmosolyodott. Merevnek, az alkalomhoz illetlennek érezte a mosolyt, a vele járó remény pedig csaknem fájdalmas volt.

– Tom, lehet, hogy zseni vagy – szólalt meg.

Tom nem viszonozta a mosolyt. – Azért erre ne számíts – mondta. – Sosem nyertem a Legyen Ön is milliomos-ban.

15

Alice, aki láthatóan jobban lett – aminek örülnünk kell, gondolta Clay –, fölment, hogy Tom holmijából összeszedjen magának valami nappali viseletet. Clay a díványon ült, Sharonra és Johnnyra gondolt, igyekezett kitalálni mit csinálhattak, hova mehettek, mindig feltételezve, hogy szerencsések voltak, és együtt maradhattak. Elszunyókált, és világosan látta őket a Kent Pond-i elemi iskolában, ahol Sharon tanított. Két-három tucat másik emberrel együtt elbarikádozták magukat a tornateremben, a büfében talált szendvicseket ették, dobozos tejet ittak. Ők...

Alice ébresztette föl, lekiáltva az emeletről. Clay a karórájára nézett és látta, hogy csaknem húsz percet aludt a díványon. Kicsordult a nyála.

– Alice! – ment oda a lépcső aljához. – Minden rendben? – Látta, hogy Tom is odanéz.

– Igen, de feljönnél egy másodpercre?

– Hát persze. – Tomra nézett, vállat vont, és fölfelé indult.

Alice a vendégszobában volt, amely nem láthatott sok vendéget, noha a két párna azt sugallta, hogy Tom az éjszaka nagy részét a lánynál töltötte, és a gyűrött ágyneműből ítélve nem lehetett nyugodt álma. A lány talált egy körülbelül ráillő khakinadrágot, és egy mackófelsőt, amelyre a CANOBIE TAVASPARK szavakat írták egy hullámvasút vázlatos rajza alá. A padlón olyan drabális, hordozható hifi állt, amilyenről Clay és barátai úgy álmodoztak, mint Johnny-Gee a mobilról. Clay és barátai az ilyen berendezéseket gettórepesztőnek vagy bömbidoboznak hívták.

– A szekrényben volt, és az elemek újnak látszanak – mondta a lány. – Arra gondoltam, bekapcsolom, és keresek egy rádióállomást, de megijedtem.

Clay a gettórepesztőre nézett, amely a vendégszoba takaros keményfa padlóján állt, és ő is félt tőle, mint egy töltött fegyvertől. De ugyanakkor ki akarta nyújtani a kezét, hogy átállítsa a CD-re mutató gombot az FM-re. Alice vélhetőleg ugyanezt érezte, és ezért hívta ide. A töltött fegyver ugyanígy csábítana.

– A nővéremtől kaptam két éve, a születésnapomra – mondta Tom az ajtóból, mire mindketten ugrottak egyet. – Júliusban tettem bele elemet, és kivittem a tengerpartra. Gyerekkoromban kijártunk a partra, és rádiót hallgattunk, bár nekem sose volt ilyen nagy.

– Nekem se – felelte Clay. – Csak szerettem volna.

– Kivittem a New Hampshire-i Hampton Beachre egy csomó Van Halen- és Madonna-CD-vel, de ez nem volt ugyanaz. A közelében sem járt. Azóta sem tettem ilyet. Egyik adó sem sugároz, ugye?

– Fogadnék, hogy pár azért még igen – szólalt meg Alice. Az alsó ajkát harapdálta. Clay attól tartott, hogy ha nem hagyja abba hamarosan, kiserked a vére.

– Azok, amelyeket a barátaim robo-nyolcvanas állomásoknak hívnak. Barátságos neveik vannak, olyanok, mint BOB vagy FRANK, de mindegyik valami hatalmas coloradói rádiós számítógépből jön, és onnan megy fel a műholdra. Legalábbis a barátaim ezt mondják. És... – megnyalta azt a helyet, amelyet harapdált. A felszín alatt fényesen ragyogott a vér. – És a mobilos jeleket is így továbbítják, ugye? Műholddal.

– Nem tudom – vallotta be Tom. – Gondolom, a távolsági hívásokat igen... a transzkontinentálisakat fixen úgy... gondolom, a megfelelő lángész belehekkelhette a rossz jelet az összes mikrohullámú adótoronyba... azokba, amelyek aztán továbbítják...

Clay ismerte az említett tornyokat. Acél csontvázak, amelyeken úgy kerekednek a tányérantennák, mint a szürke szívókorongok. Az utóbbi tíz évben gombaként bújtak elő a földből.

Tom folytatta: – Ha fogni tudnánk egy helyi állomást, akkor megtudhatnánk, mi újság. Valami fogalmunk lesz róla, hogy mi folyik itt, hova menjünk...

– Igen, de mi van, ha a rádió is megőrült? – kérdezte Alice. – Éppen ezt mondom. Mi van, ha éppen azt hangolod be, amit az én... – Ismét megnyalta az ajkát, azután tovább rágcsálta – ...az anyám hallgatott? És a papám? Ő is, hát persze, vadiúj mobilja volt mindenféle franccal – video, audio, internetkapcsolat... szerette azt a vacakot! – Elnevette magát, és a nevetésében egyszerre volt hisztéria és bánat. Mákonyos koktél. – Mi van, ha éppen arra hangolod rá a készüléket, amit ők hallgattak, akármi volt is az? A családom és a többiek odakint. Megkockáztatod?

Tom először hallgatott, azután megszólalt – óvatosan, mintha kóstolgatná az ötletet: – Valaki megreszkírozhatná. A másik kettő kimehetne és várhatna, amíg...

– Nem! – mondta Clay.

– Kérlek, ne! – tette hozzá Alice, akit megint a sírás kerültetett. – Mindkettőtökre szükségem van! Mindketten kelletek!

Körülállták a rádiót, és csak bámulták. Claynek eszébe jutottak a sci-fi regények, amelyeket tizenéves korában olvasott (néha a tengerparton, míg a rádióban Nirvánát hallgatott Van Halen helyett). Több ilyen regényben véget ért a világ. Azután a hősök ismét felépítették. Nem küzdelmek és visszaesések nélkül, de igen, használták az eszközöket meg a technikát, és újjáépítették. Nem emlékezett olyan hősre, aki csak állt egy hálószobában, és egy rádiót bámult. Előbb-utóbb valaki fölvesz egy szerszámot, vagy bekapcsol egy rádiót, gondolta, mert valakinek meg kell tennie.

Igen. De nem ma reggel.

Úgy érezte, valami felfoghatatlanul nagy dolgot árult el, amikor fölvette Tom gettórepesztőjét, visszatette a szekrénybe, és bezárta az ajtót.

16

Úgy egy órával később a kelet felé tartó vándorlás oszlopa kezdett összelappadni. Clay őrködött éppen. Alice a konyhában ette az egyik bostoni szendvicset – azt mondta, meg kell enniük a szendvicseket, mielőtt nekilátnak a Tom szekrény méretű kamrájában tárolt konzerveknek, mert nem tudhatják, mikor jutnak ismét friss húshoz – Tom pedig a nappaliban aludt a díványon. Clay hallotta, hogy elégedetten horkol.

Észrevett pár embert, akik a keleti vándorlással szemben csámborogtak, azután érzékelte, hogy meglazul a rend a Salem Streeten. Olyan csekély változás volt, hogy az agya érzékelte, de a szeme csak megérzésből jelezte. Először legyintett rá, hogy tévedés, csak a néhány, talán még a többieknél is zavartabb ember okozza, akik nyugat felé baktatnak, azután lenézett az árnyékokra. A korábban megfigyelt, szabályos halszálkaminta kezdett eltorzulni. Hamarosan egyáltalán nem volt minta többé.

Még többen bandukoltak nyugat felé, néhányan ételt majszoltak, amit a Tom által említett fűszeresnél újítottak. Judy, Mr. Scottoni menye hatalmas doboz, olvadt csokoládéfagyit cipelt, amely végigcsurgott a blúza elején. A térdétől az orrdíszéig csokoládésan úgy festett, mint Csont Nagysága egy bábjátékban. És Mr. Potowami is feladta hajdani vegetáriánus elveit, ha voltak neki, mert menet közben két marokkal ette a nyers fasírthúst. Egy piszkos öltönyös kövér ember valami olyasmivel küzdött, ami leginkább félig felolvadt báránycombnak tűnt, s amikor Judy Scottoni megpróbálta elvenni tőle, a kövér ember egyenesen a homloka közepére csapott vele. Az asszony olyan némán esett össze, mint a letaglózott bika, egyenesen rá a terhes hasára, és összelapította a Breyers csokifagyi dobozát.

Jó sok nyüzsgés volt és jó sok erőszak, de nem jött vissza az előző délután elemi rosszindulata. Itt mindenesetre nem bukkant föl. A Malden Center riasztója, amely eleve fáradtan vonított, régen elhallgatott. A távolból folytatódott a szórványos lövöldözés, de meg sem közelítette azt az egyetlen dördülést a városközpontban. Clay figyelte, hogy valamelyik őrült nem akar-e betörni valahová, de ha alkalmanként végigmentek is a gyepen, semmi jelét sem mutatták, hogy az áthaladásból áttérnének a betörésre. Csak mentek, olykor megpróbálták elvenni egymás ételét, néha verekedtek vagy megharapták egymást. Hárman vagy négyen – köztük Scottoniék menye – az utcán hevert, holtan vagy eszméletlenül. Clay úgy vélte, azoknak a zöme, akik elhaladtak Tom háza előtt, még mindig a főtéren tartózkodhat, talán utcabált tartanak, vagy most rendezik az Első Maldeni Nyershúsevő Fesztivált, és hála Istennek, hogy ez a helyzet. Mindazonáltal különös, hogy a céltudatosság érzése – a csapatba verődés kényszere – láthatólag meglazult és szétesett.

Déli tizenkettő után, amikor nagyon elálmosodott, bement a konyhába, ahol Alice a karjára borulva szundikált a konyhaasztalnál. Ujjai lanyhán fogták a cipőcskét, amelyet Baba Nike-nak nevezett el. Amikor Clay fölébresztette, kábultan nézett rá, a cipőt pedig úgy szorította a mackófelsőjéhez, mintha a férfi el akarná venni tőle.

Clay megkérdezte, nem figyelne-e egy kis ideig a folyosó végéből, anélkül hogy elaludna vagy észrevennék. A lány azt mondta, meg tudja oldani. Clay szaván fogta, hozott neki egy széket. A lány egy pillanatra megtorpant a nappali ajtajában. – Nézz ide – mondta.

Clay átnézett a válla fölött, és látta, hogy Rafe macska Tom hasán alszik. Derűsen horkantott.

A lány leült a székbe, elég messze az ajtótól ahhoz, hogy ha valaki ránéz a házra, ne vehesse észre. Kipillantott, és megszólalt. – Nem csapatban közlekednek. Mi történt?

– Nem tudom.

– Mennyi az idő?

Clay az órájára nézett. – Tizenkettő húsz.

– Mennyi volt az idő, amikor észrevettük, hogy csapatba verődnek?

– Nem tudom, Alice. – Igyekezett türelmesen beszélni a lánnyal, de alig bírta nyitva tartani a szemét. – Hat harminc? Hét óra? Nem tudom. Számít?

– Nem gondolod, hogy sokat számítana, ha feltérképezhetnénk őket?

Clay azt felelte, majd meggondolja a dolgot, ha aludt egy keveset. – Néhány óra múlva ébressz föl engem vagy Tomot – mondta. – Ha baj van, rögtön kelts fel.

– Ennél már nem lehet sokkal nagyobb baj – felelte halkan a lány. – Menj csak föl. Borzasztó kifacsartnak látszol.

Clay fölment a vendégszobába, kilépett a cipőjéből, és lefeküdt. Egy pillanatig arra gondolt, amit a lány mondott: Ha feltérképezhetnénk őket. Igaza lehet. Nincs sok esélyük, de talán...

Kedves szoba volt, nagyon kedves, tele napfénnyel. Az ember lefekszik egy ilyen szobában, és könnyen megfeledkezik róla, hogy a szekrényben van egy rádió, amit nem mer bekapcsolni. Még ha elhidegültek is, azért szereti a feleségét, és nem könnyű elfelejteni, hogy akár meg is halhatott, a fia pedig – akit nemcsak szeretett, de egyenesen imádott – megőrülhetett. A testnek azonban megvannak a maga parancsai, ugyebár. És ha volt valaha szoba, amelyet a délutáni szunyókára terveztek, hát ez volt az. A pánikpatkány mocorgott, de nem harapott, és Clay úgyszólván azonnal elaludt, ahogy lehunyta a szemét.

17

Ez alkalommal Alice rázta föl. A kis bíbor cipőcske ide-oda lengett rázás közben. A lány a bal csuklójára kötötte, mint egy eléggé hátborzongató kabalát. A fény megváltozott a szobában. Most a másik oldalról jött, és gyengült. Az oldalára fordult Clay érezte, hogy vizelnie kell, ami megbízható jele annak, hogy sokáig aludt. Sietve felült, és meghökkent – már-már megrémült –, amikor látta, hogy negyed hat. Több mint öt órát aludt. Persze nem tegnap volt az első éjszaka, amikor rosszul aludt. Már előtte is nyugtalan volt az álma. Az idegei miatt, hiszen akkor készült fejest ugrani az ismeretlenbe, vagyis bemutatkozni a képregényes kiadóknak.

– Minden rendben? – kérdezte, és megfogta a lány csuklóját. – Miért hagytál ilyen sokáig aludni?

– Mert szükséged volt rá – felelte Alice. – Tom kettőig aludt, én négyig. Azóta kettesben figyelünk. Gyere le, és nézd meg. Igencsak meglepő.

– Megint csapatba álltak össze?

A lány bólintott. – De most a másik irányba tartanak. És ez nem minden. Gyere, nézd meg.

Clay vizelt, aztán lesietett. Tom és Alice egymást átkarolva álltak a veranda ajtajában. Most már nem kellett attól tartaniuk, hogy meglátják őket; az ég felhős volt, és Tom verandája máris megtelt árnyékokkal. Különben is csak néhány ember maradt a Salem Streeten. Mindnyájan nyugat felé tartottak, nem futva, de élénk tempóban. Négyes csoport ment az úttesten, végiggázolva az elterült testeken és a szerteszórt étel szőnyegén, amelyben ott volt a mostanra csaknem csontig lerágott báránycomb, egy csomó feltépett celofánzacskó és kartondoboz, valamint széthajigált gyümölcs és zöldség. Mögöttük hatos alakulat jött, de ők a járdán. Nem néztek egymásra, mégis olyannyira egyszerre léptek, hogy amikor Tom háza előtt haladtak el, egy pillanatig úgy tűnt, egyetlen ember masírozik. Clay látta, hogy még a karjukat is egyszerre lendítik. Utánuk tizennégy év körüli fiú következett, sántított, tagolatlan tehénbőgést hallatott, és igyekezett nem lemaradni.

– Otthagyják a halottakat és az ájultakat – mondta Tom –, viszont felsegítettek kettőt, akik mocorogtak.

Clay a terhes nőt kereste, de nem találta. – Mrs. Scottoni?

– Ő volt az egyik, akinek segítettek – mondta Tom.

– Akkor hát ismét emberi módon viselkednek.

– Ezt felejtsd el – szólalt meg Alice. – Az egyiknek segíteni próbáltak, de nem tudott járni, és miután néhányszor elesett, az egyik segítő megunta, hogy kiscserkész legyen, és egyszerűen...

– Megölte – mondta Tom. – És nem kézzel, mint az a fickó a kertben. A fogaival. Átharapta a torkát.

– Láttam, hogy mi következik, és félrenéztem – mondta Alice –, de hallottam. Az az ember... sivított.

– Nyugi – mondta Clay. Gyengéden megszorította a lány kezét. – Nyugodj meg.

Az utca mostanra kiürült. Jött még két csellengő, és noha többé-kevésbé egymás mellett haladtak, olyan csúnyán sántítottak, hogy értelmetlen lett volna összhangot feltételezni róluk.

– Hova mennek? – kérdezte Clay.

– Alice úgy gondolja, talán fedél alá – felelte Tom izgatottan. – Mielőtt besötétedik. Igaza lehet.

– De hova? Hova mennek be? Látta valamelyiktek, hogy ebben a háztömbben bármelyik házba bementek volna?

– Nem – rázták a fejüket.

– Nem mind jöttek vissza – mondta Alice. – Kizárt, hogy annyian jöttek volna vissza a Salem Streeten, mint ahányan reggel a másik irányba mentek. Így hát még mindig sokan vannak a Centrumban vagy azon túl. Talán a középületekbe tartanak, például az iskolai tornatermekbe...

Iskolai tornaterem. Claynek nem tetszett a gondolat.

– Láttad a Holtak hajnala című filmet? – kérdezte a lány.

– Igen – felelte Clay. – Ugye nem azt akarod mondani, hogy beengedtek a moziba, és te is láttad?

A lány úgy nézett rá, mintha hiányozna egy kereke. Vagy vénember lenne. – Az egyik haveromnak megvan DVD-n. Még nyolcadikos korunkban néztem meg egy pizsamapartin. – akkortájt, amikor a Póni Expressz még robogott, a síkságok pedig tele voltak bölénnyel, üzente a hangsúlya. – Abban a filmben a halottak – jó, nem mind, de egy csomó – visszamentek a bevásárlóközpontba, amikor feléledtek.

Tom McCourt egy pillanatig bámult Alice-ra, azután nevetésben tört ki. Nem afféle kuncogásban, hanem nyerítésben. Úgy hahotázott, hogy a falnak kellett támaszkodnia. Clay jónak látta becsukni a veranda és a folyosó közötti ajtót. Nem lehet tudni, hogy az utcán a csellengők mennyit hallottak belőle; pillanatnyilag csak arra tudott gondolni, hogy Poe Áruló szív című novellájának elmebeteg hőse kiválóan hallott.

Meghaltak... – zihálta Tom – ...és Visszamentek... visszamentek a bevásárlóközpontba! Jézusom, vajon Jerry F-Falwell... – Ismét nyihogni kezdett. Könnyek peregtek az arcán. Amikor eléggé összeszedte magát, befejezte a mondatot: – Vajon Jerry Falwell a mennyekben ismeri a Newcastle Bevásárlóközpontot?

Clay is elnevette magát. Alice is követte a példáját, noha Clay sejtése szerint egy kicsit dühös volt, amiért a hivatkozását nem érdeklődéssel vagy elnéző derűvel, hanem röhögéssel fogadták. Ennek ellenére, amikor az emberek hahotázni kezdenek, nehéz nem csatlakozni hozzájuk. Még akkor is, ha éppen dühösek vagyunk.

Már-már lecsillapodtak, amikor Clay minden különösebb ok nélkül megjegyezte: – Ha a mennyország nem hasonlít a Dixie-re, akkor nem is akarok odajutni.

Ezen mindhárman ismét nyeríteni kezdtek. Alice még akkor is nevetett, amikor azt mondta: – Ha csapatokba verődnek, és éjszakára tornatermekbe, bevásárlóközpontokba és templomokba veszik be magukat, akkor százával géppuskázhatják le őket.

Clay hagyta abba elsőnek a nevetést. Azután Tom is elhallgatott. A lányra nézett, letörölte a párát nett kis bajuszáról.

Alice bólintott. A nevetés színt csalt az arcára, és még most is mosolygott. Legalább erre a pillanatra átment csinoskából gyönyörűbe. – Talán ezrével, ha ugyanarra a helyre mennek.

– Jézusom! – szólalt meg Tom. Levette a szemüvegét, és törölgetni kezdte. – Te nem tréfálsz.

– Életben akarunk maradni – mondta tárgyilagosan Alice. A csuklójára kötött cipőcskére pillantott, azután a férfiakra. Ismét bólintott. – Fel kellene térképeznünk őket. Meg kellene tudnunk, tényleg csapatokba gyűlnek-e, és mikor. Hogy felgallyaznak-e éjszakára, és hol. Mert ha fel lehet térképezni őket...

18

Clay vezette ki őket Bostonból, de amikor huszonnégy óra múlva elhagyták a Salem Street-i házat, akkor minden kétséget kizáróan a tizenöt éves Alice Maxwell volt a főnök. Minél többet gondolkodott ezen Clay, annál kevésbé volt meglepve.

Tom McCourtból nem hiányzott az, amit brit unokatestvérei spiritusznak hívnak, de sohasem volt és nem is lesz született vezető. Clayben voltak bizonyos vezetői erények, ám aznap este Alice-nak volt egy előnye értelmén és élni akarásán kívül: elszenvedte veszteségeit, és kezdett túllépni rajtuk. Mikor elhagyták a Salem Street-i házat, mindkét férfi új veszteségektől szenvedett. Clayt egészen ijesztő depresszió fogta el, amelyet eleinte annak a – valójában elkerülhetetlen – döntésének tulajdonított, hogy ott kellett hagynia a rajzmappáját. Ahogy azonban előrehaladt az éjszaka, rájött, hogy attól retteg halálosan, amit Kent Pondban találhat, ha és amennyiben eljut odáig.

Ami Tomot illeti, nála egyszerűbb volt a helyzet. Kétségbe ejtette, hogy ott kell hagynia Rafe-et.

– Támaszd ki neki résnyire az ajtót – mondta Alice, az új és keményebb Alice, aki minden perccel határozottabb lett. – Úgyszólván biztos, hogy nem lesz semmi baja, Tom. Bőven talál kaját. Még sok időbe telik, amíg a macskák éhezni kezdenek, vagy a telefonbolondok az élelmiszerláncban ledolgozzák magukat a macskahúsig.

– El fog vadulni – mondta Tom. A nappali díványán ült, elegánsan és boldogtalanul, övvel átfogott esőkabátjában és puhakalapjában. Rafer az ölében csücsült, dorombolt és unatkozott.

– Igen, ez szokott történni – helyeselt Clay. – Viszont gondolj a kutyákra – a kicsikre és túlméretezettekre. Azok egyszerűen elpusztulnak.

– Régóta van nálam. Kiscica kora óta. – Fölnézett, és Clay látta, hogy mindjárt elsírja magát. – Azt hiszem, úgy tekintettem, mint szerencsehozó kabalát. Ő volt az én zsuzsum. Ne felejtsd el, megmentette az életemet.

– Most mi vagyunk a kabalád – felelte Clay. Nem akarta szóba hozni, hogy egyszer ő is megmentette Tom életét, de ez volt az igazság. – Ugye, Alice?

– Hát ja – felelte a lány. Tom talált neki egy ponchót, és hátizsákot is viselt, noha pillanatnyilag csak az elemlámpákhoz való tartalék elemek voltak benne... és mint Clay biztosra vette, az a hátborzongató kis cipő, de legalább már nem a csuklón himbálózott. Clay is elemeket rakott a hátizsákjába, a Coleman lámpa mellé. Alice javaslatára nem vittek mást. Azt mondta, semmi okuk olyasmit cipelni, amit útközben is beszerezhetnek. – Mi vagyunk a három testőr, Tom! Egy mindenkiért, mindenki egyért. Most pedig menjünk át Nicklebyékhez, és lássuk, akad-e ott nekünk néhány muskéta!

– Nickerson – helyesbített Tom, még mindig a macskát simogatva. Alice elég okos volt – talán elég jószívű is –, hogy valami bánom is én-szerűt mondjon; de azért Clay látta, hogy fogytán a türelme. Megszólalt: – Tom. Ideje indulnunk.

– Igen, azt hiszem. – Lerakta a macskát, de ismét felkapta, és cuppanós csókot nyomott a két füle közé. Rafe éppen csak egy kicsit húzta össze a szemét. Tom letette a díványra, és fölállt. – Öcsi, dupla adag kaja van a konyhában, a tűzhely mellett – mondta. – Meg egy nagy tál tej, és benne a maradék tejszín. A hátsó ajtó nyitva. Próbáld megjegyezni, hol az otthonod, és talán... hé, talán még látlak.

A macska leugrott, és égnek emelt farokkal elvonult a szobából a konyha irányába. Fajtájához illően még csak hátra se pillantott.

Clay meggörbült mappája, amelynek közepén vízszintes ránc keletkezett a késszúrástól, a nappali falát támasztotta. Menet közben rápillantott, és ellenállt a kísértésnek, hogy megérintse. Egy pillanatra eszébe jutottak a benne levő lények, akikkel olyan sokáig élt együtt kis műtermében és képzeletének sokkal szélesebb (legalábbis ezzel szokott magának hízelegni) tartományaiban: Rak Varázsló, Álmos Gene, Jumping Jack Rash, Méreg Sally. Na és természetesen a Sötét Vándor. Két napja még abban reménykedett, hogy talán sztárok lesznek. Most lyukat ütöttek beléjük, és itt maradnak Tom McCourt macskájának társaságában.

Eszébe jutott, mivel búcsúzott Álmos Gene, amikor elhagyta a várost Robbie-n, a roboton: V-viszlát, f-fiúk! Ta-ta-tan még v-visszatérek!

– Viszlát, fiúk! – mondta hangosan, kicsit zavartan, de nem túlságosan. Végtére is itt volt a világvége. Nem volt valami ékesszóló búcsú, de azért megteszi... és ahogy ugyancsak Álmos Gene mondta: Bi-biztosan j-jobb, m-mintha r-ráülnél a b-billogozó v-vasra.

Követte Alice-t és Tomot a verandára, az őszi eső susogásába.

19

Tomnak ott volt a puhakalap, Alice ponchóját kapucni egészítette ki, Clay pedig kapott Tomtól egy Red Sox-sapkát, amely szárazon tartja a fejét, legalábbis akkor, ha az enyhe eső nem vált zuhogásra. Ha pedig erősödik... nos, ahogy Alice rámutatott, a gyűjtögetés nem jelent problémát. Ez bizonyosan érvényes a rossz időre való ruházatra is. A veranda csekély magasságából körülbelül két háztömbnyit láttak be a Salem Streetből. Semmit sem vehettek biztosra a homályban, de az utca üresnek látszott, leszámítva néhány hullát és az ennivalót, amit a bolondok hagytak maguk után.

Mindegyiküknél volt kés, amelyekhez a hüvelyt Clay készítette. Ha Tomnak igaza van a Nickerson családot illetően, akkor hamarosan jobb fegyvereik is lesznek. Clay legalábbis ebben reménykedett. Lehet, hogy képes lesz újra használni a Soul Kitchen henteskését, de még mindig nem volt biztos benne, hogy hidegvérrel tenné meg.

Alice elemlámpát fogott a bal kezében. Ellenőrizte, hogy Tom is hozza-e a magáét, azután bólintott. – Jól van – mondta. – Akkor odavezetsz minket a Nickerson-házhoz, ugye?

– Persze – bólintott Tom.

– Ha útközben látunk valakit, azonnal megállunk és rávilágítunk. – Némi aggodalommal pillantott Tomra, aztán Clayre. Ezt már átvették egyszer. Clay sejtelme szerint Alice ugyanígy körülményeskedhetett a nagy dolgozatok előtt... és természetesen ez egy nagyon nagy dolgozat volt.

– Helyes – felelte Tom. – Azt mondjuk nekik: „Tom, Clay és Alice vagyunk. Normálisak. Titeket hogy hívnak?”

– Ha nekik is van elemlámpájuk – szólt Clay –, úgyszólván feltételezhetjük...

Semmit sem feltételezhetünk! – felelte a lány idegesen, már-már zsémbesen. – Apám szerint a feltételezés csak fél tételezés.

– Értem – felelte Clay.

Alice megdörgölte a szemét. Clay nem tudta, esővizet vagy könnyeket töröl ki belőle. Belevillant a rövid és fájdalmas gondolat, hogy Johnny vajon sír-e utána most. Remélte, hogy igen. Reménykedett benne, hogy a fia képes még könnyekre. Emlékezésre.

– Ha képesek válaszolni, ha be tudnak mutatkozni, akkor rendben vannak, és valószínűleg veszélytelenek – mondta Alice. – Igen?

– Igen – bólintott Clay.

– Ja – helyeselt kicsit szórakozottan Tom. Az utcát nézte, ahol nem jártak emberek, közel-távol nem bókolt egyetlen elemlámpa sem.

Valahol a messzeségben puskalövések dörrentek. A hang tűzijátékra emlékeztetett. A világ egész nap szaglott az égéstől és a koromtól. Clay arra gondolt, hogy most azért erősebbek ezek a szagok, mert nedves a levegő. Vajon mennyi időbe telik, amíg az oszló testek hullabűze megmételyezi a Boston felett lógó füstfelleget? Attól függ, milyen meleg napok elé néznek.

– Ha normális emberekre akadunk, akik megkérdezik tőlünk, hogy mit csinálunk, merre megyünk, ne felejtsétek el, hogy mit kell válaszolnunk – mondta a lány.

– Túlélőket keresünk – felelte Tom.

– így van. Mert a barátaink és szomszédaink. Senkihez sem csapódunk oda. Nem akarunk megállni. Később valószínűleg csatlakozunk más normális emberekhez, mert biztonságosabb a nagyobb létszám, de most...

– De most szeretnénk megszerezni azokat a fegyvereket – mondta Clay. – Ha egyáltalán akad megszerezni való fegyver. Rajta, Alice, vágjunk bele!

A lány aggodalmasan nézett rá. – Mi a baj? Mit felejtettem ki? Megmondhatod, tudom, hogy csak gyerek vagyok.

Clay türelmesen válaszolt, olyan türelmesen, ahogy gitárhúrként feszülő idegei engedték. – Nincs semmi baj, drágám. Csak azt akarom, hogy induljunk. Egyébként sem hinném, hogy bárkivel is találkoznánk. Túl kevés idő telt még el.

– Remélem, igazad lesz – mondta a lány. – A hajam borzalmas, és letört az egyik körmöm.

A férfiak némán néztek rá egy pillanatig, azután elnevették magukat. Ezután sokkal jobb lett a kapcsolatuk, és a továbbiakban egyfolytában javult.

20

– Nem! – mondta Alice. Öklendezett. – Nem. Nem bírom. – Hangosabb öklendezés. Azután: – Megyek hányni. Bocs.

Kirohant a Coleman fényéből, be a Nickerson-ház nappalijába, amely széles boltívvel csatlakozott a konyhához. Clay hallotta a puha puffanást, ahogy térdre esik a szőnyegen, majd ismét öklendezés következett. Szünet, sóhaj, azután elhányta magát. Clay majdnem megkönnyebbült.

– Krisztusom! – mondta Tom. Hosszan sóhajtott, és a reszketeg kilégzéssel együtt mondta, szinte vonította. – Ó, Kriiiiisztusom!

– Tom! – szólt rá Clay. Látta, hogy a kis ember imbolyog, és megértette, hogy közel jár az ájuláshoz. Hogy is ne? Ezek a véres maradványok itt a szomszédai.

Tom! – odalépett Tom és a konyhapadlón heverő két hulla közé, Tom és a szétfröccsent vér foltjai közé, melyek koromfeketének tűntek a Coleman lámpa könyörtelen izzásában. Szabad kezével megütögette Tom arcát. – El ne ájulj! – és amikor látta, hogy Tom szilárdabban áll a lábán, kicsit halkabban folytatta: – Menj át a másik szobába, és nézz rá Alice-ra. Én majd foglalkozom a konyhával.

– Minek akarsz bemenni oda? – kérdezte Tom. – Az ott Beth Nickerson agya... az a-agya mindent... – Nyelt egyet. Kattant a torka. – Az arca nagy része eltűnt, de fölismerem a kék otthonkájáról, amelyen fehér hópelyhek vannak. Az pedig ott a földön, a pult előtt Heidi. A lányuk. Őt még így is fölismerem... – Megrázta a fejét, mintha össze akarná szedni magát, azután megismételte. – Minek akarsz bemenni oda?

– Biztosra veszem, hogy azt fogom látni, amiért idejöttünk – felelte Clay. Megdöbbentette, milyen higgadt a hangja.

– A konyhában!

Tom megpróbált átnézni mellette, ám Clay eléje állt, hogy elzárja a kilátást. – Bízz bennem. Alice-ra legyen gondod. Ha képes rá, kezdjetek további fegyvereket keresni. Kiáltsatok, ha találtok valamit. És légy óvatos, Mr. Nickerson is itt lehet valahol. Mármint feltételezhetjük, hogy munkában volt, amikor ez történt, de ahogy Alice apja mondja...

– A feltételezés csak fél tételezés – fejezte be Tom. Sikerült zölden elmosolyodnia. – Rendben. – Félig elfordult, aztán meggondolta magát. – Nem érdekel, hova megyünk, Clay, de nem akarok tovább itt maradni, mint ameddig okvetlenül muszáj. Nem szerettem éppen Arnie és Beth Nickersont, de mégiscsak a szomszédaim voltak. És sokkal tisztességesebben bántak velem, mint ez az idióta Scottoni, a kertszomszédom.

– Értem.

Tom bekapcsolta a zseblámpáját, majd bement Nickersonék nappalijába. Clay hallotta, ahogy mormolva vigasztalja Alice-t.

Erőt gyűjtött, a lámpát magasba emelve belépett a konyhába, megkerülte a vérfoltokat a padlón. Mostanra megalvadtak, de akkor sem szerette volna, ha a cipője többet szedne magára belőle, mint amennyi elkerülhetetlen.

A középső konyhapult mellett heverő lány magas volt, ám a varkocsok és alakjának szögletessége arra utalt, hogy egy-két évvel fiatalabb lehetett Alice-nál. Fejét görcsösen félrehajtotta, mintha a kérdő fejtartást majmolná, halott szeme kidülledt. A haja szalmaszőke volt, de a bal halántékán – ahol a gyilkos csapás érte – ugyanolyan gesztenyeszín űr sötétedett, mint a padlón levő foltok.

Anyja a tűzhelytől jobbra dőlt a pultnak, ott, ahol az elegáns cseresznyefa szekrénysorok találkoztak sarkot alkotva. A keze halottfehér volt a liszttől, véresre marcangolt lábát illetlenül szétvetette. Egyszer, mielőtt dolgozni kezdett volna egy rövid ideig menő, Harci Pokol című képregényen, beszerzett a webről egy válogatott képsorozatot végzetes lőtt sebekről, mert azt gondolta, talán hasznukat veszi. De tévedett. A lőtt sebek a maguk borzalmasan sivár nyelvén beszélnek. Most is ez volt a helyzet. Beth Nickerson a bal szemétől fölfelé véres-porcos péppé változott. Jobb szeme fennakadt, mintha a saját fejébe akart volna belenézni. Tarkóján nőtt haja és agyának egy kiadós része rászáradt a cseresznyefa szekrényre, amelynek a halál kurta pillanataiban nekidőlt. Néhány légy zümmögött körülötte.

Öklendezni kezdett. Elfordította a fejét, és befogta a száját. Össze kell szednie magát. A másik szobában Alice abbahagyta a hányást – hallotta, amint beszélget Tommal, miközben mélyebbre hatolnak a házban –, és Clay nem akarta, hogy a kislány megint rosszul legyen.

Gondolj rajuk úgy, mintha bábuk lennének, filmkellékek, mondta magának, de tudta, hogy erre sosem lenne képes.

Amikor visszafordította a fejét, inkább a többi tárgyra összpontosított, amelyek a padlón voltak. Ez segített. Már látta is a fegyvert. A konyha tágas volt, a pisztoly a túlsó végében hevert, a frizsider és az egyik konyhaszekrény között. A csöve kilátszott mögüle. Amikor meglátta a halott lányt és az asszonyt, ösztönösen elkapta a tekintetét, és ekkor vette észre, merő véletlenségből, a fegyvercsövet.

Bár eleve tudhattam is, hogy itt fegyvernek kell lennie.

Még azt is látta, hol volt: egy falra szerelt tartón, a beépített tévé és az ipari méretű konzervnyitó között. Éppen annyira kütyübuzik, mint fegyverbuzik, mondta Tom, és egy falra szerelt pisztoly a konyhában, amely csak arra vár, hogy a kezedbe ugorhasson... hát nem ez minden világok legjobbika?

– Clay! – szólalt meg Alice valahonnan a távolból.

– Mi van? – Gyors léptek kapaszkodtak föl egy lépcsőn, azután Alice a nappaliból folytatta: – Tom azt mondta, hogy tudni akarod, találtunk-e aranyrögöt. Épp most találtunk. Legalább egy tucat puskát és pisztolyt az alagsori odúban. Egy olyan szekrényben, amelyiken rajta van a riasztógyártó cég matricája, úgyhogy valószínűleg letartóztatnak... csak vicceltem. Jössz?

– Egy perc, drágám. Ne gyere ide.

– Ne aggódj. Te se maradj ott, mert kidobod a taccsot.

Ezen már túl volt, messze túl. Két további tárgy hevert a Nickerson-ház konyhájának padlóján. Az egyik egy sodrófa, és ennek még volt is értelme. A konyhapulton süteményes forma, konyhai robot és LISZT feliratú vidám, sárga doboz. A padlón heverő másik tárgy, nem túl messze Heidi Nickerson kezétől, mobiltelefon volt, az a fajta, amelyet a tizenévesek szeretnek: kék ház, teleragasztva nagy, sárga százszorszépekkel.

Clay látta, mi történt, pedig nem akarta. Beth Nickerson pitét akar sütni. Vajon tudja-e, hogy valami borzasztó kezdődött el Nagy-Bostonban, Amerikában, talán az egész világon? Volt szó róla a tévében? Ha igen – Clay ezt bizonyosra vette –, nem a tévé küldte neki a bolondítót.

Viszont a lánya kapott egyet. Hát persze. És Heidi megtámadta az anyját. Vajon Beth Nickerson megpróbált a lánya lelkére beszélni, mielőtt a sodrófával a padlóra küldte, vagy csak odacsapott? Nem gyűlölettel, hanem fájdalommal és félelemmel? Mindenesetre nem volt elég. És Beth nem viselt nadrágot, csak otthonkát, és a lába fedetlen volt.

Clay lehúzta a halott asszony szoknyáját. Gyengéden eltakarta az otthoni viseletre való egyszerű fehérneműt, amelyet az asszony a végpercben bepiszkított.

Heidi, aki biztosan nem lehetett több tizennégynél, vagy talán csak tizenkettőnél, azon a vad, értelmetlen nyelven moroghatott, amelyet azonnal megtanultak, mihelyt kaptak egy teljes telefonos dózist a Hess-Ész-ből, olyanokat mondhatott, hogy raszt, meg ilah, meg kazzalah-CAN! A sodrófa első csapása feldöntötte, de nem ütötte ki, és az őrült lány nekiesett az anyja lábának. Méghozzá nem csipegetve, hanem akkora tépő harapásokkal, amelyek némelyike csontig hatolt. Clay nemcsak a fogak nyomát látta, hanem a kis Heidi fogszabályozójának kísérteties tetoválását is. Így aztán – valószínűleg sikoltozva, kétségtelenül kínjában és biztosan nem tudva, mit tesz – Beth Nickerson ismét lecsapott, ez alkalommal sokkal keményebben. Clay szinte hallotta a fojtott reccsenést, ahogy a lány nyaka kitört. A szeretett gyermek a szuperkonyha földjén, fogain szabályozó, kinyújtott keze mellett a szupermobil.

Megállt-e vajon az anyja, hogy gondolkodjon, mielőtt kikapta a fegyvert a tartóból, a tévé és a konzervnyitó közül, ahol a pisztoly ki tudja, mióta várta, hogy felbukkanjon egy betörő vagy szatír ebben a tiszta, jól megvilágított konyhában? Clay szerint nem. Szerinte Nickersonné egyáltalán nem tartott szünetet, mert szerette volna utolérni lányának menekülő lelkét, amíg a magyarázat még friss az ajkán.

Odament a fegyverhez, fölvette. Egy Arnie Nickerson-féle kütyübaráttól azt várta volna, hogy automata pisztolya van – talán még lézeres irányzékú is –, ám ez szimpla, öreg Colt 45-ös revolver volt. Bár ez is logikus. A felesége sokkal jobban érezte magát egy ilyen fegyvertől; szükség esetén simán meg lehetett győződni róla, töltve van-e (és ha mégse, nem kell arra pocsékolni az időt, hogy a fakanalak Vagy a fűszerek mögül előhalásszák a tárat); csak hátra kell húzni a kakast, és máris látszik a töltényűrben levő lőszer. Ezt a vén kurvát csak elő kell rántani, amit most Clay is egy sima mozdulattal megtett. Ugyanilyen fegyvert rántott elő ezernyi változatban a Sötét Vándor. Ahogy várta, a hatlövetű tarjából csak egy lőszer hiányzott. Kirázta a többit is, bár előre tudta, mit fog találni. Beth Nickerson 45-öse teljesen törvénytelen rendőrgyilkos lőszerrel volt megtöltve. Dumdumgolyóval. Nem csoda, hogy a koponyatető eltűnt. A csoda az, hogy egyáltalán maradt valami a koponyából. Lenézett a sarokban ülő nő maradványaira, és elsírta magát.

– Clay! – Tom volt, aki fölfelé jött az alagsor lépcsőjén. – Öregem, Arnie-nak aztán tényleg mindene volt! Van itt egy olyan automata, amelyikért lefogadom, hogy egyből sittre vágták volna... Clay! Jól vagy?

– Jövök már! – Megtörölte a szemét. Bebiztosította a revolvert, és az övébe tűzte. Azután kihúzta belőle a házilag készült tokba rejtett kést, és Beth Nickerson pultjára fektette. Mintha cseréltek volna. – Még két perc.

– Ja.

Clay hallotta, ahogy Tom lefelé dübörög Arnie Nickerson föld alatti fegyvertárába, és pergő könnyei ellenére is elmosolyodott. Ez olyasmi, amit meg kell jegyeznie: adj egy kedves kis maldeni meleg fickónak egy kocsiderék fegyvert, amivel játszadozhat, és azonnal azt mondja, hogy ja, mint Sylvester Stallone.

Nekilátott átkutatni a fiókokat. A harmadik próbálkozásra talált egy súlyos, vörös dobozt, amelyre azt írták AMERICAN DEFENDER 45-ös KALIBER AMERICAN DEFENDER 50 LŐSZER

A konyharuhák alatt volt. A zsebébe dugta, majd elindult Tom és Alice után. Most már el akart tűnni innen, méghozzá mielőbb. Csak azt kell kimódolnia, hogy ezek ne akarják magukkal vinni Arnie teljes fegyvertárát.

A boltívnél megállt, és a Colemant magasra emelve visszanézett a hullákra. Az asszonyon nem sokat segített, hogy eligazgatta a szoknyáját. Hullák maradtak, sebeik olyan pőrék voltak, mint Noé, amikor fiai szeszközi állapotban találták. Kereshetett volna valamit, amivel letakarja őket, de ha egyszer nekiáll holttesteket takargatni, hol lesz a vége? Hol? Sharonnál? A saját fiánál?

– Isten ments! – suttogta, bár kételkedett benne, hogy Isten megtenné csak azért, mert ő kéri. Lejjebb engedte a lámpát, és elindult az alagsorba, ahol Tom és Alice zseblámpájának fényköre táncolt.

21

Mindketten nagy kaliberű pisztolyt viseltek fegyverövön, és ezek automaták voltak. Tom egy töltényövet is átvetett a vállán. Clay nem tudta, elnevesse-e magát, vagy ismét sírva fakadjon. Énjének egy része legszívesebben egyszerre mindkettőt megtette volna, persze ha így tesz, azt gondolták volna, hogy hisztériás rohama van. És persze jól gondolták volna. A falra szerelt plazmatévé a konyhai készülék nagy nagyon nagy – testvére volt. Egy alig valamivel kisebb televízióra egy sokcsatornás videojátékot kötöttek be, amelyet Clay valamikor szeretett volna kipróbálni. Talán hogy ájuldozhasson rajta. Mintegy ennek ellensúlyozására vénséges Seeberg zenegép állt a sarokban Nickersonék pingpongasztala mellett. Mesés színei sötétek és halottak voltak. És természetesen itt voltak a fegyverszekrények, kettő is, zárva, azonban az ajtók üvegét betörték.

– Rács is volt rajtuk, de a garázsban volt egy szerszámosláda – mondta Tom. – Alice letörte őket feszítővassal.

– Sima ügy volt – szerénykedett Alice. – Ez a garázsban volt, a szerszámosláda mögött, egy darab pokrócba csomagolva. Az, aminek gondolom? – Óvatosan, a gömbvas válltámasznál fogva vette föl a pingpongasztalról, és odavitte Clayhez.

– Mi a szent szar! – hüledezett a férfi. – Hát ez... – hunyorítva nézte a sátorvas fölötti vésetet. – Azt hiszem, orosz.

– Én biztos vagyok benne – mondta Tom. – Gondolod, hogy Kalasnyikov?

– Tőlem. Hozzá való lőszer is van? Olyan dobozokban, amelyekre ugyanolyan betűket stencileztek, mint amilyenek a fegyveren vannak?

– Fél tucat. Súlyos dobozok. Ez géppuska, ugye?

– Akár annak is hívhatod. – Clay megpöccintette a tűzválasztó kart. – Az majdnem biztos, hogy egyik állásában egyes lövéseket lehet leadni, a másikban sorozatot.

– Hány golyót lő ki percenként? – kérdezte Alice.

– Nem tudom – felelte Clay – de azt hiszem, a lövései számát másodpercenként mérik.

Hú. – A lány szeme elkerekedett. – Ki tudod totózni, hogyan lőnek vele?

– Alice, úgyszólván biztos, hogy tizenhat éves parasztfiúkat tanítanak lőni ezzel. Igen, ki tudom totózni. – Kérlek Uram, ne hagyd, hogy felrobbanjon a kezemben!

Törvényes ez Massachusetts államban? – kérdezte a lány.

– Most az, Alice. – Tom nem mosolygott. – Ideje indulnunk?

– Igen – bólintott a lány, azután – talán, mert még nem szokta meg, hogy ő az, aki döntéseket hoz – Clayre nézett.

– Igen – biccentett a férfi. – Északnak.

– Nekem jó – mondta Alice.

– Ja – helyeselt Tom. – Észak. Induljunk.

A GAITEN AKADÉMIA

1

Amikor másnap felvirradt az esős reggel, Clay, Alice és Tom egy North Reading-i elhagyott méntelep csűrjében táboroztak. Az ajtóból lestek, ahogy feltünedeznek a bolondok első csoportjai. Rajokban húztak délnyugat felé a 62-es úton Wilmington irányába. A ruhájuk egyformán ázott és rongyos volt, mintha ez lenne az uniformisuk. Egyesek mezítláb voltak. Délre eltűntek. Négy óra tájt, amikor a nap hosszú sugárküllői áttörtek a felhők között, csapatokban indultak vissza oda, ahonnan jöttek. Sokan menet közben majszoltak valamit. Néhányan azoknak segítettek, akiknek nehezére esett az önálló járás. Ha megöltek valakit, azt Clay, Tom és Alice nem látta.

Úgy fél tucat őrült jókora tárgyakat cipelt. Clay ismerősnek találta őket. Alice talált egy ilyet Tom vendégszobájának szekrényében. Körülállták, de féltek bekapcsolni.

– Clay! – szólalt meg Alice. – Miért hurcolnak ezek bömbidobozt?

– Nem tudom – felelte a férfi.

– Nem tetszik ez nekem – mondta Tom. – Nem tetszik a nyájalkotó hajlam, nem tetszik, hogy segítenek egymásnak, de legkevésbé az tetszik, hogy nagy zenegépeket cipelnek.

– Csak páran – mutatott rá Clay.

– Nézz csak oda! – szakította félbe Tom. Egy középkorú asszonyra mutatott, aki a 62-es úton tántorgott, karjában akkora rádió/CD-lejátszó, mint egy nappali zsámolya. A kebléhez szorította, mintha szundikáló csecsemő lenne, és vonszolta maga után a szerkezetből kilógó tápkábelt. – Olyat nem látsz, aki lámpát vagy kenyérpirítót vinne, ugye? Mi van, ha arra programozták őket, hogy begyűjtsék az elemes rádiókat, bekapcsolják őket, és elkezdjék sugározni a lüktetést, a tudat alatti üzenetet, az akármit? Mi van, ha ezek azokat keresik, aki első alkalommal elszalasztották az adást?

Ezek. Az örökzöld, paranoiás ezek. Alice a valahonnan előkerült cipőcskét szorongatta, de amikor megszólalt, a hangja elég nyugodt volt. – Nem hiszem, hogy erről lenne szó – mondta.

– Miért nem? – kérdezte Tom.

A lány a fejét rázta. – Nem tudom megmondani. Csak valahogy nem érzem igaznak.

– Női megérzés? – Tom mosolygott, de nem gúnyosan.

– Lehet – felelte a lány. – De azt hiszem, egy dolog nyilvánvaló.

– És mi az, Alice? – kérdezte Clay. Kezdte sejteni, mit akar mondani a lány, és igaza lett.

– Okosodnak. Nem önállóan, hanem mert együtt gondolkodnak. Valószínűleg hülyén hangzik, de azt hiszem, inkább azért gyűjtenek be egy stráfkocsi elemes rádiót, hogy bennünket őrjítsenek meg a böm-böltetéssel.

– Telepatikusan gondolkodó csoport – mondta Tom, és elmerült a töprengésbe. Alice figyelte. Clay, aki már eldöntötte, hogy a lánynak igaza van, a nappal utolsó fényénél kinézett a csűr ajtaján. Azon tűnődött, hogy valahol meg kell állniuk, hogy szerezzenek egy autóstérképet.

Tom bólintott. – Miért ne? Végtére is valószínűleg ezt jelenti a csoportos közlekedés: telepatikus, közös tudatot.

– Ezt komolyan gondolod, vagy csak azért mondod, hogy engem...

– Komolyan gondolom – felelte Tom. Kinyújtotta a kezét, és megérintette a lányét, amely egyre szorosabban markolta a cipőcskét. – A legkomolyabban gondolom. Hagyd békén azt a cipőt, jó?

Alice röpke, szórakozott mosollyal nézett rá. Clay látta, és ismét arra gondolt, milyen szép, sőt gyönyörű ez a lány. És milyen közel áll az összeomláshoz. – A széna puhának tűnik, én pedig fáradt vagyok. Azt hiszem, szundítok egy jót.

– Vesd le a rosszabbik éned – biztatta Clay.

2

Clay azt álmodta, hogy ő, Sharon és Johnny-Gee piknikeznek Kent Pondban, kis házuk mögött. Sharon leterítette navahó pokrócát a fűre. Szendvicset ettek, jeges teát ittak. A nap hirtelen elsötétedett. Sharon a férje mögé mutatott, és azt mondta: – Nézd! Telepaták! – De amikor Clay arra fordult, semmit nem látott, csak egy varjúrajt, olyan hatalmasat, hogy eltakarta a napot. Ekkor kezdődött a csilingelés. Pont úgy hangzott, ahogy Mister Softee autója játszotta a Sesame Street dallamát, de Clay tudta, hogy telefon csörög, és megrémült álmában. Visszafordult, de Johnny-Gee eltűnt. Amikor kérdezte Sharont, hova lett – máris rettegett, hiszen tudta a választ –, az asszony azt felelte, Johnny a takaró alá bújt, hogy telefonáljon. Egy púp volt a takaró alatt. Clay bebújt a takaró alá, az erős, édes szénaillatba, kiáltott Johnny-nak, hogy ne telefonáljon, a gyerek után nyúlt, de csak egy üveggömb hideg görbületét találta; az Apró Kincsekben vásárolt papírnehezék volt, amelynek mélyén gyermekláncfű zseb ködje lebegett.

Ekkor Tom fölrázta. Közölte vele, hogy az órája szerint kilenc múlt, fölkelt a hold, és ha még gyalogolni akarnak, akkor ideje indulni. Clay még sose örült ennyire, amiért fölébresztették. Mindent összevéve szívesebben álmodott a bingósátorral. Alice furán nézett rá.

– Mi van? – kérdezte Clay, majd ellenőrizte – ez máris kezdett második természetévé válni –, hogy az automata fegyverek be vannak-e biztosítva.

– Beszéltél álmodban. Azt mondtad: „Ne vedd föl, ne vedd föl!”

Senkinek sem lett volna szabad felvennie – mondta Clay. – Mindenki jobban járt volna vele.

– Aha, de ki tud ellenállni egy csöngő telefonnak? – kérdezte Tom. – És innentől kezdődik a játék.

– Imigyen szóla az a kibaszott Zarathustra – mondta Clay. Alice addig nevetett, míg elsírta magát.

3

Amikor a hold szlalomozni kezdett a felhők között – olyan, mint egy kalózokról és elrejtett kincsekről szóló ifjúsági könyv illusztrációja, gondolta Clay –, otthagyták a méntelepet és elindultak észak felé. Ezen az éjszakán történt, hogy találkoztak a maguk fajtájával.

Azért, mert mostantól ez a mi időnk, gondolta Clay, és egyik kezéből a másiba csúsztatta az automata puskát. Megtöltve piszok nehéz volt. A telefonbolondok kisajátították a nappalokat; amikor előbújnak a csillagok, eljön a mi időnk. Olyanok vagyunk, mint a vámpírok. Az éjszakába száműztek bennünket. Közelről megismerjük egymást, mert még tudunk beszélni; kis távolságról bizonyosak lehetünk egymásban, a csomagjaink és az alapján, hogy egyre többen viselünk fegyvert}, de távolból az egyetlen biztos jel a bókoló zseblámpafény. Három napja még nemcsak hogy mi uraltuk a világot, de az életben maradottak bűntudatát is éreztük az összes kihalt faj miatt, amelyeket mi irtottunk ki, miközben fölfelé kapaszkodtunk a huszonnégy órás kábel hírtévé és a mikrohullámos pattogatott kukorica mennyországába. Most mi vagyunk az Elemlámpák Népe.

Tomra nézett. – Hova mennek? – kérdezte. – Hova mennek a bolondok napnyugta után?

Tom végigmérte. – Az Északi-sarkra. A tündérek kihaltak kergerénszarvas-kórban, és ezek a fickók kisegítenek, amíg felnő az új nemzedék.

– Jézusom! – mondta Clay. – Valaki bal lábbal kelt ma reggel?

Tom nem mosolygott. – A macskámon gondolkozom – mondta. – Azon gondolkozom, jól van-e. Te nyilván úgy véled, hogy ez ostobaság.

– Nem – válaszolta Clay, bár ha a felesége és a fia miatti aggodalomhoz mérte, mégiscsak annak tűnt.

4

Egy Ballardvale nevezetű helységben, ahol összesen két közlekedési lámpa volt, szereztek autóstérképet egy könyvesboltban. Észak felé vándoroltak, és nagyon boldogok voltak, hogy megmaradtak a 93-as és 95-ös államközi utak határolta, többé-kevésbé bukolikus vidéken. A többi utazó, akivel találkoztak – zömük nyugat felé tartott, minél messzebb az I-95-ös műúttól –, borzalmas közlekedési dugókról és szörnyű balesetekről mesélt. Ama néhány zarándok egyike, akik kelet felé igyekeztek, azt mondta, az I-93-as wakefieldi leágazása közelében felrobbant egy tartálykocsi, az okozott tűz sorozatos robbanásokat idézett elő, emiatt az észak felé tartó forgalom legalább egy-mérföldes szakaszon szénné égett. Elbeszélése szerint olyan volt a szag, mintha „halat sütöttek volna a pokolban”.

Az Elemlámpás Nép újabb tagjaival találkoztak, amikor keresztülvágtak Andover peremén, és újra hallották a pletykát, amely olyan makacsul tartotta magát, hogy immár tényként kezelték: a New Hampshire-i határ le van zárva. A New Hampshire-i állami rendőrség és a seriffhelyettes különítmény először lő, aztán kérdez. Nem érdekli őket, hogy bolond jön-e vagy egészséges.

– Ez csak egy új változata a kibaszott jeligének, amit a kibaszott rendszámtáblájukra írnak időtlen idők óta – mondta egy keserű arcú, koros férfi, aki egy darabig velük vándorolt. Kis hátizsákot viselt drága felöltőhöz, a kezében hosszú elemlámpát tartott. A felöltő zsebéből kézifegyver agya állt ki. – Ha New Hampshire-ben vagy, vígan élhetsz. Ha New Hampshire-be akarsz jönni, megdögölhetsz.

– Csak hát ezt... nehéz elhinni – mondta Alice.

– Higgy, amit akarsz, kisasszony – mondta ideiglenes útitársuk. – Én találkoztam olyanokkal, akik északnak tartottak, mint ti, de gyorsan délnek fordultak, látva, hogy embereket lőnek le, mikor Dunstable-től északra megpróbálnak átjutni a New Hampshire-i határon.

– Mikor? – kérdezte Clay.

– Tegnap éjjel.

Claynek számos más kérdése is lett volna, de inkább tartotta a száját. Andovernél a keserű arcú férfi és annak a csoportnak a többsége, amellyel megosztották a járművektől eldugult (de még járható) országutat, rátértek a 133-as műútra, és továbbmentek nyugatnak, Lowell felé. Claynek, Tomnak és Alice-nak, akik ott maradtak a kihalt andoveri főutcán – csak néhány, zseblámpát lóbáló gyűjtögető járt rajta –, dönteni kellett.

– Te elhiszed? – kérdezte Clay a lánytól.

Nem – felelte Alice, és Tomra pillantott.

Tom megrázta a fejét. – Én sem. Eléggé aligátor-a-szennyvízcsatornában íze volt a történetnek.

Alice bólintott. – A hírek már nem járnak szárnyakon. Telefon nélkül semmiképpen.

– Ja – helyeselt Tom. – Ez határozottan a városi népmesék újabb nemzedéke. Ennek ellenére arról az államról beszélünk, amelyet egy barátom szeret New Hamsternek hívni. Ezért úgy vélem, olyan mellék-úton kellene átkelnünk a határon, ami a legkevésbé van szem előtt.

– Ez úgy hangzik, mint egy terv – mondta Alice, és ezzel ismét elindultak, addig menve a járdán, amíg volt város, és volt járda, amin mehettek.

5

Andover határában a helyi IGA bolt betört kirakatából egy férfi lépett eléjük, aki kétoldalt elemlámpát viselt egy homlokpánton (egy-egy világított a két halántékán). Barátságosan intett nekik, azután elindult feléjük az egymásba szaladt bevásárlókocsik között, menet közben konzervdobozokat dobálva az újságkihordó fiúkéhoz hasonló oldaltáskába. Megállt egy oldalára fordult kisteher mellett, bemutatkozott, hogy ő Mr. Roscoe Handt Methuenből, és megkérdezte, merre tartanak. Amikor Clay mondta, hogy Mainebe, Handt csak a fejét rázta.

– A New Hampshire-i határ le van zárva. Nincs még fél órája, hogy találkoztam két emberrel, akiket onnan fordítottak vissza. Aszongya, a New Hamsphire-iek próbálnak különbséget tenni a telefonbolondok és a magunkfajták között, de nem nagyon erőlködnek.

– És ezek az emberek a saját szemükkel látták, hogy le van zárva a határ? – kérdezte Tom.

Roscoe Handt úgy nézett rá, mintha ő lenne bolond. – Muszáj megbízni a mások szavában, öregem – mondta. – Mármint nem hívhatsz föl valakit, hogy igazolja, ugye? – Egy pillanatra elhallgatott. – Azt mondták ezek az emberek, hogy Nashua és Salem között elégetik a holttesteket. Olyan a szaguk, mint a sült disznóé. Ezt is ők mondták. Van egy ötfős csapatom, amelyiket nyugat felé viszek, s még néhány mérföldet meg akarunk tenni napfelkelte előtt. A nyugat felé vezető út nyitva van.

– Ezt hallotta, ugye? – kérdezte Clay.

Handt enyhe lenézéssel pillantott rá. – Igen, ezt. És az okos ember kevés szóból is ért, ahogy anyukám szokta mondani. Ha tényleg északnak tartanak, akkor igyekezzenek éjfélre elérni a határt. A bolondok nem jönnek elő sötétedés után.

– Tudjuk – jegyezte meg Tom.

Az ember, aki elemlámpákat viselt a fején, levegőnek nézte Tomot, és továbbra is Clayhez intézte a szavait, mert úgy döntött, hogy hármuk közül ő a vezető. – És nem használnak elemlámpát. Lengessék a lámpájukat. Beszéljenek. Kajabáljanak. Ezeket sem csinálják. Kétlem, hogy azok átengedik magukat a határon, de ha szerencséjük van, nem lövik le magukat.

– Okosodnak – szólalt meg Alice. – Ugye ezt is tudja, Mr. Handt?

A férfi felhorkant. – Bandában mászkálnak, és már nem gyilkolják egymást. Nem tudom, hogy ettől okosabbak-e. De minket még mindig megölnek, ezt tudom.

Bizonyára észrevette a kétkedést Clay arcán, mert elmosolyodott. Az elemlámpák fényében elég kellemetlen volt a mosolya.

– Ma reggel láttam, ahogy elkapnak egy asszonyt – mondta. – A saját szememmel, világos?

Clay bólintott. – Világos.

– Azt hiszem, tudom is, miért volt az utcán. Ez Topsfieldben történt, tán tízmérföldnyire innen? Én az embereimmel a hatos motelben voltunk. Az asszony arrafelé jött. Illetve nem is jött. Sietett. Majdhogynem futott. Hátrafelé nézegetett. Láttam, mert nem tudtam elaludni. – Megrázta a fejét. – Rohadt nehéz átszokni a nappali alvásra.

Clay meg akarta mondani Handtnak, hogy ők már átszoktak, azután mégsem tette. Látta, hogy Alice ismét a talizmánját szorongatja. Nem akarta, hogy a lány hallja ezt, de tudta, hogy nem kímélheti meg tőle. Részben azért, mert ez a túléléshez szükséges információ (és ellentétben a New Hampshire-i határral, erről majdnem bizonyosan tudta, hogy tény), részben meg azért, mert a világ most egy darabig tele lesz efféle hírekkel. Ha eleget hallanak, lesz talán, ami magától beáll sorba, és kialakul belőle valamilyen minta.

– Nyilván csak jobb helyet keresett magának, ahol lefekhet. Csak ennyi. Meglátta a hatos motelt, és arra ondolt: „Hé, itt van szoba, és benne ágy. Éppen az Exxon-kút mellett. Csak egy háztömbnyire.” De még félúton se volt, amikor egy csapat fordult be a sarkon. Úgy mentek... tudják, hogy mennek mostanában?

Roscoe Handt mereven lépkedett feléjük, mint egy ólomkatona, a szatyor lengett a vállán. A telefonbolondok nem éppen így jártak, de tudták, mit akar megmutatni nekik, és bólintottak.

– És az asszony... – A felfordult furgonnak dőlt, és megdörgölte az arcát. – Ezt akarom megértetni magukkal, világos? Ezért nem engedhetik, hogy elkapják magukat, nem mesélhetik be maguknak, hogy normálisabbakká váltak, csak azért, mert némelyiknek sikerül eltalálni a megfelelő gombot a bömbidobozon, és elindítani a CD-lejátszót...

– Maga látta? – kérdezte Tom. – Hallotta?

– Igen, kétszer is. A második pasi, akit láttam, csak ballagott, és lóbálta a cuccot, de olyan erősen, hogy a karja csapkodott, mint a szélmalom vitorlája, és mégis szólt a zene. Tehát szeretik a zenét, és persze valamennyit visszanyerhetnek a gógyijukból, de éppen ezért kell óvatosan bánni velük, értik?

– Mi történt az asszonnyal? – kérdezte Alice. – Akit elkaptak?

– Igyekezett úgy tenni, mintha közéjük tartozna – mondta Handt. – Én meg arra gondoltam, ahogy ott álltam a szoba ablakánál, azt gondoltam: „Igen, menj csak, lányom, talán van esélyed, ha egy kicsit próbálod utánozni őket, azután megpattansz, és bejössz ide valahova.” Mert nem szeretnek fedett helyre menni, észrevették?

Clay, Tom és Alice megrázták a fejüket. A férfi bólintott. – Bemennek, már láttam ilyet, de nem nagyon szeretik.

– Hogyan kapták el? – kérdezte ismét Alice.

– Azt nem tudom pontosan. Talán megszagolták, vagy ilyesmi.

– Vagy talán megérintették a gondolatait – mondta Tom.

– Vagy nem tudták megérinteni – tette hozzá Alice.

– Ezt nem tudom – felelte Handt –, csak azt, hogy széttépték, ott, az utcán. Úgy értem, szó szerint széttépték, darabokra.

– És ez mikor történt? – kérdezte Clay, és átkarolta Alice-t, mert látta, hogy megtántorodik.

– Ma reggel kilenckor. Topsfieldben... Így hát, ha látnak egy bandát, amelyik a Sárga Úton megy, és rádiót bőget, hogy: „Miért is ne lehetnénk barátok”... – Komoran nézett rájuk a fejére szerelt elemlámpák izzásában. – Akkor én nem rohannék ki, szia, haver-t kiabálva. – Szünet. – És nem is mennék északra. Még ha a határon nem lőnek le, akkor is csak idő-pocsékolás...

De miután rövid tanácskozást tartottak az IGA parkoló szélén, ők hárman mégiscsak északnak indultak.

6

North Andover közelében megálltak egy gyalogos felüljárón a 495-ös út fölött. A felhők ismét vastagodni kezdtek, de a hold azért áttört közöttük, megmutatva a hatsávnyi néma forgalmat. A híd közelében, amelyen álltak, felfordult kamion hevert, akár egy döglött elefánt. Körülötte narancsszínű kúpok jelezték, hogy valaki legalább jelképesen törődött vele. Két elhagyatott rendőrautó állt mögötte, az egyik az oldalára borult. A kamion hátsó része feketére égett. Tetemek nem látszottak a pillanatnyi holdfényben. Néhány ember araszolt nyugat felé a leállósávban, de még ott is lassan haladtak.

– Ettől tűnik valódinak, ugye? – kérdezte Tom.

– Nem – felelte Alice közömbösen. – Az én szememben olyan, mint egy nagy nyári film trükkje. Vegyél egy vödör pattogatott kukoricát meg egy kólát, és nézd meg, hogyan lesz vége a világnak a... min is? CGI-n? Kék Dobozban? Valami ilyen szarságban. – Fűzőjénél fogva fölemelte a cipőcskét. – Nekem ennyire van szükségem, hogy valódinak érezzem. Valamire, ami elég kicsi, hogy elférjen a kezemben. Gyerünk, indulás.

7

A 28-as főút tele volt elhagyott járművekkel, de valósággal üresnek tűnt a 495-öshöz képest. Négy órára elérték Methuent, a sztereólámpás Mr. Roscoe Handt városát, és épp eléggé elhitték a történetét ahhoz, hogy hajnalhasadás előtt menedéket keressenek. A 28-as és a 110-es út kereszteződésénél álló motelt választották. Tucatnyi autó parkolt az épületek előtt, Claynek mégis volt egy olyan érzése, hogy a motel kihalt. Miért is ne lenne? A két út járható, de csak gyalogszerrel. Clay és Tom megállt a parkoló szélén, és lengetni kezdték az elemlámpájukat.

– Okék vagyunk! – kiáltotta Tom. – Normális emberek! Bemegyünk!

Vártak. Nem jött válasz a motelből, amely a tábla szerint az Édesvölgy Fogadó, Fűtött Medence, HBO, Csoportoknak Árkedvezmény nevet viselte.

– Gyerünk – mondta Alice. – Fáj a lábam. És hamarosan kivilágosodik.

– Nézd csak! – mondta Clay. Fölvett egy CD-t a motel bejárata mellől, és rávilágított a zseblámpájával. A Szerelmes dalok voltak Michael Boltontól.

– És még azt mondtad, hogy okosodnak – jegyezte meg Tom.

– Ne ítélj elhamarkodottan – figyelmeztette Clay, és elindult a bungalók felé. – Ezt akárki eldobhatta.

Alice rávilágított a CD-re. – Ki ez a pasi?

– Aranyom – felelte Tom –, jobb, ha nem tudod. – Fogta a CD-t, és a válla fölött elhajította.

Felfeszítették három szomszédos szoba ajtaját – óvatosan, így legalább a reteszt vissza tudták tolni, miután bent voltak –, és miután volt ágyuk, a nap nagy részét átaludtak. Nem zavarták meg őket, noha este Alice azt mondta, hogy zenét vélt hallani a távolból. Bár elismerte, hogy álmodhatta is.

8

Az Édesvölgy Fogadó előterében térképeket is lehetett kapni, és ezek sokkal részletesebbeknek bizonyultak a szokásos autósatlaszoknál. Egy tárolószekrényben voltak, amelynek az üvegét betörték. Clay kivett egy massachusettsit és egy New Hampshire-it, vigyázva, nehogy megvágja a kezét. Közben észrevett egy fiatalembert, aki a recepciós pult másik oldalán feküdt. A szeme vadul meredt a világra. Clay egy pillanatig azt hitte, hogy valaki egy furcsa színű csokrot tett a halott szájába. Azután meglátta a hulla arcát átdöfő zöldes csúcsokat, és rájött, hogy ugyanolyanok, mint a szekrény körül az üvegcserép. A tetemen névkártya is volt, miszerint NEVEM HANK, ENGEM KÉRDEZZ A HETI ÁRAKRÓL. Ahogy Hanket nézte, Claynek eszébe jutott Mr. Ricardi.

Tom és Alice az előtér ajtajánál várták. Háromnegyed kilenc volt, már besötétedett. – Hogy csináltad? – kérdezte Alice.

– Ezek talán segítenek. – Odaadta a térképeket a lánynak, azután a magasba emelte a Coleman lámpát, hogy Alice és Tom láthassa, összehasonlíthassa az autóstérképpel, és így megtervezhessék éjszakai útvonalukat. Johnnyra és Sharonra fatalistaként próbált gondolni a kopár tényekre csupaszítva jelenlegi családi helyzetét: ami történt Kent Pondban, az megtörtént. A fia és a felesége vagy jól van, vagy nincsen jól. Vagy megtalálja őket, vagy nem. Hol sikerült neki ez a mágikus gondolkodás, hol nem.

Amikor éppen kicsúszott alóla a talaj, akkor azt mondta magának, hogy szerencsés, mert életben maradt, és ebben bizonyosan igaza volt. Jó szerencséjét azonban elrontotta, hogy amikor a Lüktetés elkezdődött, éppen Bostonban tartózkodott, ami még a legrövidebb úton (és most határozottan nem ezen haladnak) is száz mérfölddel délebbre van Kent Pondtól. De sikerült jó emberekkel találkoznia. Ez is szerencse. Olyanokkal, akikre barátként gondolhat. Bőven látott másokat – Söröshordós Fickót, Pufók Biblia-lobogtató Asszonyságot meg a methueni Mr. Roscoe Handtot –, akik nem voltak ilyen szerencsések.

Ha sikerült eljutnia hozzád, Share, ha Johnny eljutott hozzád, akkor jól vigyázz rá. Nagyon vigyázz rá.

De ha a fiúnál ott volt a telefonja? Ha elvitte az iskolába a vörös mobilját? Mintha mostanában a szokottnál gyakrabban vitte volna magával. Mert olyan sok más srác is vitte a magáét.

Krisztusom!

– Clay! Jól vagy? – kérdezte Tom.

– Persze. Miért?

– Nem is tudom. Egy kicsit... komornak tűnsz.

– Halott van a pult mögött. Nem szép látvány.

– Ide nézzetek! – mondta Alice, aki egy vonalat követett a térképen. Keresztülvágott az államhatáron, azután Pelhamtól kicsit keletebbre beletorkollt a New Hampshire-i 38-as műútba. – Ez elég jónak tűnik – mondta a lány. – Ha nyolc-kilenc mérföldet nyugatnak megyünk az országúton – rámutatott a 110-es főútvonalra, ahol az autók és az aszfalt halványan derengtek a ködpermetben –, akkor odaérünk. Mit gondoltok?

– Szerintem jól hangzik – mondta Tom.

A lány Clayre pillantott. A cipőcskét eltette – valószínűleg a hátizsákjába –, Clay mégis látta rajta, hogy szívesen szorongatná. Úgy vélte, tiszta szerencse, hogy Alice nem dohányzik, mert napi négy dobozzal elszívna. – Ha őrzik az áthaladó utakat – szólalt meg a lány.

– Emiatt majd akkor aggódjunk, ha muszáj – mondta Clay, de egyáltalán nem aggódott. Így vagy úgy, neki el kell jutnia Maine-be. Ha ehhez hason kell csúsznia a bozótban, mint azoknak, akik illegálisan lépik át a kanadai határt az októberi almaszedés idején, akkor azt fogja tenni. Ha Tom és Alice úgy dönt, hogy másfelé mennek, az nagy baj lesz. Sajnálattal hagyja ott őket... de otthagyja. Mert tudnia kell, mi a helyzet.

Annak a tekergős vörös vonalnak, amelyet Alice talált az édesvölgyi térképeken, neve is volt – Dostie Stream Road –, és csaknem üres volt. A határig tartó négymérföldes sétán mindössze öt-hat elhagyott járművet és egyetlen roncsot találtak. Két ház mellett is elmentek, amelyekben fényt láttak, és hallották a generátorok zúgását. Kis ideig fontolgatták, hogy megállnak, de nem túl sokáig.

– Valószínűleg tűzharcba keverednénk valami fickóval, aki az otthonát és a tűzhelyét védelmezi – mondta Clay. – Mármint feltételezve, hogy van ott valaki. Azokat a generátorokat nyilván akkor indították be, amikor az országos hálózatok kifújtak, és addig mennek, amíg el nem fogy az üzemanyag.

– Még ha épeszű emberek vannak is ott, és beengednek minket, ami aligha lenne épeszű ötlet, mit fogunk csinálni? – mondta Tom. – Megkérjük őket, hagy használhassuk a telefont?

Fontolgatták, hogy megállnak valahol és megpróbálnak újítani egy járművet (az újítani Tom szava volt), de végül ezt az ötletet is elvetették. Ha az államhatárt seriffhelyettesek vagy polgárőrség védi, akkkor nem a legokosabb dolog odahajtani egy Chevy Tahoe-val.

Így hát gyalogoltak, és természetesen senkit sem találtak a határon, csak egy táblát (kicsit, amelyik illett a tanyavidéken kanyargó, kétsávos autóúthoz), amelyen az állt: ÖN MOST LÉP BE NEW HAMPSHIRE ÁLLAMBA, meg az, hogy BIENVENUE! Egy hang sem hallatszott, csak a köd csöpögött kétoldalt a fákról, és olykor a szél suttogott. Meg talán állat motoszkált. Kis időre megálltak, hogy elolvassák az útjelzést, azután mentek tovább, maguk mögött hagyva Massachusetts államot.

9

Az egyedüllét érzése a Dostie Stream Roaddal együtt ért véget, amikor az útjelzőn azt olvasták, hogy 38-AS SZÁMÚ FŐÚT és MANCHESTER 19 M. A 38-ason csak néhány utazóval találkoztak, de amikor fél órával később rákanyarodtak a 128-asra – roncsokkal teli, széles sztráda volt, amely egyenest északnak tartott –, a néhány utazót felváltotta a menekültáradat hömpölygése. Főleg kisebb, két-három fős csoportokban utaztak, és Clay megdöbbenésére szinte senki sem törődött mással, csak önmagával.

Láttak egy negyven körüli asszonyt és egy körülbelül húsz évvel idősebb férfit, akik bevásárlókocsikat toltak. Mindkét kocsiban kisgyerek ült. A férfiéban egy fiúcska, akinek szűk volt a kocsi, de valahogy összegömbölyödött, úgy aludt. Miközben Clay és csapata elhaladt a fura család mellett, a férfi kocsijának egyik kereke kiugrott. A kocsi oldalra dőlt, a hétévesforma fiúcska kiborult. Tom elkapta a vállát, felfogva az ütés nagyját, de az egyik térdét így is felhorzsolta. És természetesen megrémült. Tom fölemelte, de a fiúcska nem ismerte. Kapálózott, menekülni próbált, és még keservesebben zokogott.

– Semmi baj, köszönöm, majd vigyázok rá – mondta a férfi. Átvette a gyermeket, leült vele az út szélére, és ott olyasmit csinált, amit Clay nem tapasztalt azóta, hogy ő volt hétéves. Azt mondta: – Gregory majd megpuszilja, és nem fog fájni a bibi. – Megcsókolta a horzsolást, a kisfiú az idős férfi vállára hajtotta a fejét, és már aludt is. Gregory rámosolygott Tomra meg Clayre, és bólintott. Halálosan fáradtnak tűnt ez a Gregory, aki a múlt héten még szikár, elegáns hatvanas lehetett, most pedig hetvenöt éves, öreg zsidónak látszott, aki addig próbál eltűnni Lengyelországból a fenébe, amíg lehet. – Nem lesz semmi baj – mondta. – Most menjenek. Clay már nyitotta a száját, hogy azt mondja: Miért ne mennénk együtt? Miért nem állunk össze? Mit gondol, Greg? A sci-fi regényekben, amelyeket kamaszkorában olvasott, a hősök mindig ilyesmiket mondanak: Miért nem állunk össze? – Igen, menjenek, mire várnak? – kérdezte az asszony, mielőtt Clay akár ezt, akár mást mondhatott volna. Az ő bevásárlókosarában egy ötéves kislány aludt. Az asszony oltalmazón állt a kocsi mellett, mintha valami mesés zsákmányra tett volna szert egy kiárusításon, és attól félne, hogy Clay vagy valamelyik barátja megpróbálja elrabolni. – Gondolják, hogy van valamink, amit használhatnak?

– Natalie, hagyd abba – mondta Gregory lemondó türelemmel.

De Natalie nem hagyta abba, és Clay rájött, mi olyan leverő ebben a kis jelenetben. Nem az, hogy ő képes lenne ebédet – éjféli ebédet – rabolni magának egy asszonytól, akit a fáradtság és a rettegés paranoiássá tett; ez érthető és megbocsátható. Attól szállt le a kedve a cipőtalpáig, ahogy az emberek csak mentek, lengették a lámpájukat, és halkan beszélgettek csoporton belül, alkalmanként áttéve a bőröndjüket egyik kézből a másikba. Egy szilaj vagány kis robogón kanyargott a roncsok és a törmelék között, és az emberek rosszalló motyogással utat adtak neki. Clay szerint ugyanez lett volna a helyzet, ha a bevásárlókocsiból kieső kisfiú nem a lábát horzsolja le, hanem nyakát szegi. Szerinte akkor sem történt volna más, ha az a nehézsúlyú szivar, aki az út mentén zihált egy túlterhelt hátizsák alatt, hirtelen trombózisban esik össze. Senki sem próbálná életre kelten, és természetesen elmúltak a 911-es szám napjai.

Még arra se vették a fáradságot, hogy odakiáltsanak: Ez az, hölgyem, ossza csak ki! Vagy: Hé haver, miért nem mondod neki, hogy fogja be a pofáját? Csak mennek tovább.

– ...mert nincs másunk, csak ezek a gyerekek, a felelősség, amit nem akartunk, amikor magunkra is alig tudunk vigyázni, neki ritmusszabályozója van, szeretném tudni, mit csinálunk, ha lemerül az elem? És most itt vannak ezek a gyerekek! Akarnak egy gyereket? – Vadul nézett körül. – Hé! Akar valaki egy gyereket?

A kislány mocorgott.

– Natalie, felzavarod Portiát – mondta Gregory.

A Natalie nevű asszony elnevette magát. – Mi a szar! Ez egy felzavaró világ! – Körülöttük cammogott tovább a Menekült Menet. Senki sem figyelt oda, és Clay azt gondolta: Szóval ezek vagyunk. Ez lesz, ha kiesik a világ feneke. Ha nincsenek forgó kamerák, nem égnek házak, nem mondja Anderson Cooper: „Visszakapcsolunk a CNN atlantai stúdiójába.” Ilyen az, amikor a belbiztonságot felfüggesztik az ép ész hiánya miatt.

Hadd vigyem a fiút – mondta. – Viszem, amíg találnak valami jobbat, amiben szállíthatják. Ennek a kocsinak vége. – Tomra nézett. Ő vállat vont, bólintott.

– Ne jöjjön a közelünkbe! – mondta Natalie, és hirtelen megjelent a kezében egy pisztoly. Nem volt valami nagy, valószínűleg csak egy 22-es, de még az is végezhet bárkivel, ha a megfelelő helyre érkezik a golyó.

Clay hallotta a hangot, amelyet a két oldalán előrántott fegyverek adtak, és tudta, hogy Tom és Alice a Nickersonéktól szerzett pisztolyokkal veszik célba a Natalie nevű asszonyt. Úgy látszik, most így mennek a dolgok.

– Tegye el, Natalie – mondta. – Máris megyünk.

– Kurvára jól teszik! – mondta az asszony, és szabad kezével félresöpört egy tincset a szeméből. Nem látszott észrevenni, hogy a Clay mellett álló fiatalember és a még fiatalabb lány fegyvert szegez rá. Az elhaladó emberek most rájuk néztek, de az egyetlen válaszuk az volt, hogy kicsivel gyorsabban baktattak el az összecsapás és lehetséges vérfürdő színhelye mellett.

– Gyerünk, Clay! – mondta halkan Alice. Szabad kezével megfogta a férfi csuklóját. – Mielőtt kitör a lövöldözés.

Elindultak. Alice Clay csuklóját fogta, majdnem úgy, mintha a fiúja lenne. Csak egy kis éjféli séta, gondolta Clay, noha fogalma sem volt, mennyi az idő, és nem is érdekelte. A szíve vadul vert. Tom követte őket, de hátramaradt, és csupán akkor tette el a fegyverét, amikor befordultak a következő kanyarba. Clay úgy vélte, Tom arra készült, hogy visszalőjön abban az esetben, ha Natalie úgy dönt, mégis használja a krumplipuskáját. Mert most az a szokás, hogy visszalövünk, minthogy a telefonszolgálat további értesítésig szünetel.

10

A hajnal előtti órákban, mikor a 102-es úton mentek Manchestertől keletre, nagyon halkan meghallották a zenét.

– Krisztusom! – torpant meg Tom. – Ez a „Sétál a kis elefánt”!

– A micsoda? – kérdezte Alice mulatva.

– Egy nagyzenekari szám abból az időből, amikor negyed dollár volt a benzin. Les Brown és Híres Bandája, vagy valami ilyesmi. Anyámnak megvolt a lemez.

Utolérte őket két ember, akik megálltak, hogy kiszuszogják magukat. Korosabbak voltak, de egészségesnek tűntek. Mintha két frissen nyugdíjazott postás kirándulna Cotszvoldsba, gondolta Clay. Vagy ahova akarnak. Az egyik hátizsákot cipelt – nem olyan plá-zapicsáknak valót, hanem derékig érő fémkeretest –, a másiknak a jobb válláról kenyérzsák lógott, a balról pedig egy nagyjából 30-as kaliberű készség.

Hátizsák letörölte alkarjával a verejtéket a homlokáról, és megszólalt: – A mamájának meglehetett a Les Brown-féle változat, de valószínűbb a Don Costavagy a Henry Mancini-féle. Ezek voltak a népszerűbbek. Az ott – a kísérteties hangok irányába biccentett – Lawrence Welk, és ez olyan igaz, mint hogy élek.

– Lawrence Welk! – Tom csaknem áhítattal ejtette ki ezt a nevet.

Ki? – kérdezte Alice.

– Hallga, hogy sétál az elefánt! – felelte Clay, és felnevetett. Fáradt volt, és bután érezte magát. Arra gondolt, hogy Johnnynak tetszene ez a zene.

Hátizsák enyhe megvetéssel nézett rá, azután visszafordult Tomhoz. – Ez bizony Lawrence Welk – mondta. – A szemem már nem a régi, de a fülemmel nincs baj. A feleségem és én minden szombaton megnéztük a műsorát.

– Az volt a Dodge legjobb korszaka – szólalt meg Kenyérzsák. Ennyivel járult hozzá a beszélgetéshez, és Claynek a leghalványabb fogalma sem volt arról, mit akart ezzel mondani.

– Lawrence Welk és az ő Champagne Bandája! – mondta Tom. – Még csak elképzelni is!

– Lawrence Welk és az ő Champagne Zenészei – helyesbített Hátizsák. – Jézus Krisztus!

– Ne feledkezzen meg a Lennon Nővérekről és a szépséges Alice Lonról – tette hozzá Tom.

A távolban változott a kísérteties zene. – Ez a „Calcutta” – mondta Hátizsák. Felsóhajtott. – Nos, mennünk kell. Igazán kellemesen telt a nap az önök társaságában.

– Éjszaka – helyesbített Clay.

– Dehogy – tiltakozott Hátizsák. – Manapság ez a mi nappalunk. Nem vette még észre? Szép napot, fiúk. Magának is, kisasszony.

– Köszönöm – felelte halkan a kisasszony Tom és Clay között.

Hátizsák elindult. Kenyérzsák beállt mellé. Körülöttük himbálózó elemlámpák sugarai vezették az embereket egyre mélyebbre New Hampshire-be. Hátizsák megállt, és visszanézett egy végszóra.

– Ne maradjanak egy óránál tovább az úton – mondta. – Keressenek egy házat vagy motelt, és menjenek be. A cipőkről tudnak, ugye?

– Mi van a cipőkkel? – kérdezte Tom.

Hátizsák türelmesen nézett rá, valószínűleg úgy, mint mindenkire, aki nem tehet róla, hogy bolond. Messze az út mentén a „Calcuttá”-t – ha csakugyan az volt – egy polka váltotta föl. Eszelősen hangzott a ködös, szemerkélő éjszakában. És most ez az öregember a nagy zsákkal a hátán holmi cipőkről beszél.

– Amikor bemegy egy helyre, tegye ki a cipőjét a verandára – mondta Hátizsák. – Az őrültek nem viszik el, emiatt nem kell aggódnia, másoknak pedig jelzi, hogy a hely foglalt, menjenek tovább, keressenek másikat. Megspórolja – tekintete Clay súlyos automata fegyverére hullott –, megspórolja a baleseteket.

– Voltak balesetek? – kérdezte Tom.

– Hát persze – felelte Hátizsák dermesztő közönnyel. – Mindig vannak balesetek, mert az emberek olyanok, amilyenek.

– Ezt honnan tudja? – kérdezte Alice.

Hátizsák rámosolygott, ami minden tekintetben javított az arcán. De hát nehéz volt nem mosolyogni Alice-ra; még hajnali háromkor is szép és fiatal volt.

– Az emberek beszélnek; én figyelek. Amikor én beszélek, néha más emberek figyelnek. Maguk figyelnek?

– Igen – felelte Alice. – A figyelés a kedvenc foglalatosságom.

– Akkor adja tovább. Éppen elég baj, hogy azokat el kell viselni. – Nem kellett kifejtenie, kikre gondol.

– Hogy még nálunk is balesetek legyenek, az már túlzás.

Clay arra gondolt, ahogy Natalie célba vette a 22-essel. – Igaza van – mondta. – Köszönöm.

– Ez pedig a „Söröshordó-polka”, igaz? – szólalt meg Tom.

– Bizony az, fiacskám – helyeselt Hátizsák. – Myron Roren a tangóharmonikánál. Isten nyugtassa. Megállhatnak Gaitenben. Kedves városka, kétmérföldnyire ide az út mentén.

– Oda tartanak? – kérdezte Alice.

– Ő, én és Rolfe valószínűleg egy kicsit messzebbre megyünk – felelte Hátizsák.

– Miért?

– Mert megtehetjük, kis kisasszonyka. Jó napot kívánok.

Ez alkalommal nem vitatkoztak vele, és noha a két férfi már közeledett a hetvenhez, hamarosan eltűntek szem elől. Követték egyetlen elemlámpájuk sugarát, amelyet Kenyérzsák – Rolfe – tartott a magasba.

– Lawrence Welk és az ő Champagne Zenészei – ámuldozott Tom.

– „Sétál a kis elefánt” – mondta Clay, és elnevette magát.

– Miért volt az a Dodge legjobb korszaka? – szerette volna tudni Alice.

– Azt hiszem, csak – felelte Tom, és jót nevetett a lány értetlenségén.

11

A zene Gaitenből, ebből a kedves kisvárosból hallatszott, amelyet Hátizsák javasolt megállóul. Korántsem volt olyan hangos, mint az a bostoni AC/DC-koncert, amelyen Clay ifjúként vett részt – utána napokig zúgott a füle –, de annyira azért igen, hogy felidézze a nyári koncerteket, amelyekre a szüleivel járt South Berwickben. Olyasmire gondolt, hogy a zene forrását a városi parkban fogják fölfedezni – valószínűleg idősebb emberek lesznek ott, nem telefonbolondok, csak megzavarodtak a szerencsétlenségtől, és a fejükbe vették, hogy egy elemes hangszóró segítségével, könnyen emészthető régi darabokkal szerenádot adnak a kivonulóknak.

Gaitenben volt városi park, de mindössze néhány ember fogyasztotta ott korai vacsoráját – vagy késői reggelijét – a Coleman lámpák fénykörében. A zene forrása kicsit északabbra lehetett. Addigra Lawrence Welk helyét valami kürt vette át, olyan mézédes, hogy el kellett álmosodni tőle.

– Ez Wynton Marsalis, nem? – kérdezte Clay. Takarodót akart fújni, mert Alice halálosan fáradtnak tűnt.

– Ő, vagy Kenny G – mondta Tom. – Ugye tudod, mit mondott Kenny G, amikor kiszállt a liftből?

– Nem – felelte Clay –, de biztos vagyok benne, hogy te majd elmondod.

– Ember! Ez a hely ráz!

Clay csak ennyit mondott: – Ez olyan vicces, hogy azt hiszem, a humorérzékem most robbant szét.

– Én nem értem – mondta Alice.

– Nem érdemes elmagyarázni – felelte Tom. – Ide figyeljetek, emberek, ideje eltennünk magunkat holnapra. Én mindjárt feldobom a pacskert.

– Én is így vagyok vele – helyeselt Alice. – Azt hittem, jó formában vagyok a foci miatt, de komolyan elfáradtam.

– Bizony – bólintott Clay. – Mindhárman egyetértünk.

Már áthaladtak Gaiten bevásárlóközpontján, és az utcatáblák szerint a főutcán jártak – egyúttal a 102-es országúton –, amely innentől Academy Avenue néven haladt tovább. Ez nem lepte meg Clayt, mert a város határában egy tábla hirdette, hogy a város ad otthont a Gaiteni Történelmi Akadémiának, amelyről Clay már hallott. Ha jól emlékszik, egyike a New England-i előkészítő iskoláknak, ahova azok a gyerekek járnak, akik nem juthatnak el Exeterbe vagy Miltonba. Számítása szerint hamarosan visszatérnek a Burger King, a kipufogó-javítóműhelyek és a motelláncok földjére, ám New Hampshire-nek ezt a részét a 102-es út mellett igazán kellemes külsejű házak szegélyezték. A gond az volt, hogy a legtöbb ajtó előtt már ott voltak a cipők – egyes helyeken négynél is több pár.

A gyalogosforgalom észrevehetően gyérült, más utazók már menedéket találtak nappalra. Ahogy elhaladtak az Academy Grove Citgo előtt, és közeledtek a Gaiten Akadémia bejáratához vezető bekötőút homokkő pilléreihez, már csak három embert láttak maguk előtt: két férfit és egy nőt, akik bőven életük delén jártak. Nem sok hiányzott, hogy utolérjék őket, mert a hármas lassan haladt a járdán, minden házat megnéztek, hogy van-e a bejárat előtt cipő. Az egyik férfi átkarolta a nő derekát, aki csúnyán sántított.

Balra volt a Gaiten Akadémia, és Clay rájött, hogy ez az a hely, ahonnan a zene (pillanatnyilag a „Repíts engem a Holdra” vonósokkal súlyosbított változata) hallatszott. Még két dologra figyelt fel: elsőként arra, hogy itt különösen sok a szemét – eltépett zacskók, félig felfalt zöldség, megrágott csontok –, és ebből is a legtöbb az Akadémia kavicsos felhajtóján található. A másik, hogy két ember áll a felhajtónál: az egyik egy botra görnyedő öregember. A másik egy fiú, aki elemről működő viharlámpát helyezett a két cipője közé. Nem látszott többnek tizenkettőnél, az egyik pillérnek dőlve szundikált, és mintha iskolai egyenruhát viselt volna: szürke nadrágot, szürke pulóvert és címeres, gesztenyeszínű zakót.

Ahogy a Clayék előtti hármas elhaladt az Akadémia felhajtójánál, megszólalt a könyökén foltos tweedza-kót viselő öregember – éles, a terem-végén-is-jól-hallható hangon: – Hé, maguk! Azt mondom, halló! Nem akarnak bejönni? Tudunk önöknek szállást adni, de ami ennél fontosabb, nekünk...

– Nincs szükségünk semmire, uram – mondta az asszony. – Négy hólyag van a lábamon, mindegyiken kettő, alig tudok járni.

– De éppen elég helyünk van... – próbálkozott az öregember. A nőt támogató férfi valószínűleg csúnyán nézett rá, mert az öreg elhallgatott. A trió elhaladt a felhajtó, a pillérek és a tábla mellett, amely régimódi, S alakú horgokon lógott, és azt hirdette: GAITEN AKADÉMIA, ALAPÍTVA. 1846-BAN. „AZ IFJÚ ELME LÁMPÁS A SÖTÉTSÉGBEN”

Az öreg a botjára görnyedt, azután látva a közeledő Clayt, Tomot és Alice-t, ismét kiegyenesedett. Láthatóan kiáltani akart, aztán láthatóan úgy döntött, hogy tanáros modora nem működik. Ehelyett botja hegyével társa bordái közé bökött. A kisfiú riadt tekintettel egyenesedett föl. Mögötte, ahol téglaépületek magasodtak a sötétben az enyhe lejtőn, a „Repíts engem a Holdra” helyét az „Oda vagyok magáért”-nak hasonlóan álmosító feldolgozása foglalta el.

– Jordan! – mondta az öreg. – Te jössz! Hívd be őket!

A Jordan nevű fiúcska megrezzent, az öregemberre pillantott, azután rosszkedvű bizalmatlansággal a közeledő idegenekre sandított. Claynek az Április Bolondja és a Mormota jutott az eszébe az Alice Csodaországban című könyvből. Talán téved – sőt biztosan téved –, de nagyon fáradt volt. – Á, ezek sem különbek, uram – mondta a fiúcska. – Ezek sem jönnek be. Senki nem fog. Holnap este próbálkozzunk. Álmos vagyok.

Clay tisztában volt vele, hogy akár fáradt, akár nem, ki fogják deríteni, hogy az öregember mit akar... hacsak Tom és Alice mereven el nem utasítják. Igen, részben azért, mert az öregember társa Johnnyra emlékeztette, de főképpen azért, nehogy a fiúcska abban a tudatban éljen, hogy ebben a nem valami szép új világban senki nem segít – ő és az, akit ő uramnak nevez, kizárólag magukra számíthatnak. Csak hát, ha ez igaz lenne, akkor egyhamar nem maradna semmi, amit érdemes megmenteni.

– Rajta! – bátorította az öregember. Ismét megbökte Jordant a botja végével, de a bökés nem volt erős. Sem fájdalmas. – Mondd meg nekik, hogy adunk szállást, tele vagyunk szobával, de először látniuk kell. Valakinek látnia kell. Ha nemet mondanak, akkor tényleg föladjuk ma estére.

– Rendben van, uram.

Az öregember elmosolyodott, kivillantva lófogait. – Köszönöm, Jordan.

A fiúcska kedvetlenül odakutyagolt hozzájuk. Húzta poros cipőjét a porban, az inge kilógott a pulóver alól. Egyik kezében a halkan sziszegő lámpát tartotta. A szeme körül az éjszakázás karikái feketélltek, a hajára ráfért volna egy mosás.

– Tom? – kérdezte Clay.

– Meglátjuk, mit akar – felelte Tom –, mert azt. látom, hogy te mit akarsz, de...

– Uraim! Bocsánat, uraim!

– Egy pillanat! – mondta Tom a fiúcskának, azután ismét Clay felé fordult. Az arca komoly volt. – Egy órán belül kivilágosodik. Talán már annyi sincs hátra. Ezért jobb, ha az öreg igazat mond, és ez tényleg olyan hely, ahol megalhatunk.

– Hát persze, uram – mondta Jordan. Olyannak látszott, mint aki nem akar reménykedni, de kénytelen azt tenni. – Sok helyünk van. Sok száz kollégiumi háló, nem említve a Cheatham Lodge-ot. Tobias Wolff járt nálunk tavaly, és ott szállt meg. A könyvéből, a Régi iskolabál olvasott föl.

– Azt én is olvastam! – mondta Alice derűsen.

– A fiúk, akiknek nem volt mobiljuk, mind elszaladtak! Akiknek volt...

– Azokról tudunk – mondta Alice.

– Ösztöndíjas vagyok. Hollowayben lakom. Nem volt mobilom. A kollégium telefonját kellett használnom, valahányszor haza akartam szólni, a többiek pedig kicsúfoltak miatta.

– Nekem úgy tűnik, Jordan, hogy az nevet igazán, aki utoljára nevet – mondta Tom.

– Igenis, uram! – felelte a kisfiú kötelességszerűen, de a sziszegő lámpa fényében Clay nem látott mosolyt, csak szomorúságot és fáradtságot. – Nem jönnének velem, hogy megismerjék az Igazgatót? És noha ő is nagyon fáradt volt, Tom tökéletes udvariassággal válaszolt, mintha egy napsütötte verandán álldogálnának – talán a Szülők Teadélutánján – és nem az Academy Avenue szemetes szegélyén, hajnali negyed ötkor. – A legnagyobb örömmel, Jordan – mondta.

12

– Az ördög telefonja, így neveztem – mondta Charles Ardai, aki huszonöt évig volt a Gaiten Akadémia angol nyelvi tanszékének vezetője, és az iskola megbízott igazgatójának feladatkörét látta el a Lüktetés óta. Botjára támaszkodva, meglepő fürgeséggel bicegett fölfelé a domboldalon, mindig a járdán, kikerülve az Akadémia felhajtóját porító szemétáradatot. Jordan vigyázva lépkedett mellette, a három jövevény követte őket. Jordan aggódott, hogy az öregember elveszíti az egyensúlyát. Clay attól tartott, hogy szívrohamot kap, miközben egyszerre igyekszik beszélgetni és hegyet mászni, bármilyen enyhe az emelkedő.

– Persze sosem gondoltam komolyan; csak tréfa volt, csipkelődés, mulatságos túlzás, de igazság szerint sose szerettem a mobiltelefont, különösen iskolai környezetben. Kitilthattam volna az iskolából, de a döntésemet természetesen felülbírálták volna. Olyan ez, mintha törvényt hozna az ember az emelkedő dagály ellen, ugyebár. – Lihegett egy sort. – A testvérem vásárolt egyet nekem a hatvanötödik születésnapomra. Hagytam, hogy lemerüljön... – Zihált. – Aztán nem töltöttem föl többé. Sugárzást bocsát ki, ezt tudták? Igaz, csak minimális mennyiséget, de mégis... egy radioaktív forrás, ilyen közel a fejhez... az agyhoz...

– Uram, várnia kéne, míg elérjük a Tonneyt – mondta Jordan. Elkapta az Igazgatót, amikor a botja megcsúszott egy rothadó gyümölcsön, és egy pillanatra (bár riasztó szögben) megbillent.

– Nem is rossz ötlet – szólt Clay.

– Igen – helyeselt az Igazgató. – Csak... sosem bíztam abban a szerkentyűben. A számítógéppel kapcsolatban nem voltak ilyen érzéseim. Azzal jól elvoltam, mint hal a vízben.

A dombtetőn az út Y formában elágazott. A bal oldali ág azok felé az épületek felé kígyózott, amelyek nyilván a diákszállók voltak. A jobb oldali az előadótermekhez, a hivatali épületekhez és egy boltíves kapuhoz vezetett, amely fehéren világított a sötétben. Ebben a kapuban tűnt el a szemét és az eldobált papírok folyama. Ardai igazgató, akit Jordan támogatott a könyökénél fogva, erre kalauzolta őket, lehetőleg kikerülve a szeméthegyeket. A zene – Bette Midler énekelte, hogy „Szél a szárnyaim alatt”– a boltív mögül jött. Clay több tucat elhajított CD-t látott a csontok és üres krumpliszirmos zacskók között. Elfogta a rossz érzése.

– Ööö... uram! Igazgató úr! Nem kéne...

– Semmi baj! – felelte a diri. – Játszott zenélő széket gyerekkorában? Hát persze hogy játszott. Nos, ameddig szól a zene, addig semmi gond! Csak bekukkantunk, azután továbbmegyünk a Cheatham Lodge-ba. Az az igazgatói lakás. Kétszáz méternyire sincs a Tonney Fieldtől. Becsületszavamra!

Clay Tomra nézett, aki vállat vont. Alice biccentett.

Jordan történetesen visszapillantott rájuk (meglehetős nyugtalansággal), és észrevette ezt a bajtársias közjátékot. – Látniuk kell – mondta. – Ebben igaza van a dirinek. Amíg nem látták, nem érthetik meg.

– Mit kell látnunk, Jordan? – kérdezte Alice.

De Jordan csak nézett a lányra. Két nagy, fiatal szem volt a sötétben. – Várj – mondta.

13

– Mi a szent szar... – szólt Clay. Ő úgy hallotta, ordít a meglepetéstől és a borzalomtól – talán egy kissé a dühtől is –, pedig valójában rémülten suttogott. Ebben annak is szerepe lehetett, hogy ilyen közelről a zene már-már úgy harsogott, mint az a valahai AC/DC-koncert (noha Debby Boone édes iskolás lány hangja – „Gyújtsd föl az életemet” – még teljes hangerővel is messze járt a „Pokol harangjai”-tól), de nagyobbrészt a szimpla megdöbbenés okozta. Azt hitte, hogy a Lüktetés és az ezt követő menekülés Bostonból mindenre fölkészítette, de tévedett.

Nem gondolta volna, hogy egy efféle előkészítő iskola befogad olyan plebejus (és durva) sportokat, mint a futball, itt azonban a foci mégis népszerű lehetett. A lelátókból ítélve a Tonney Fields legalább ezer férőhelyes volt, a dús girlandok most ázottan kókadoztak az utóbbi esős napoknak köszönhetően. A pálya túlsó szélén bonyolult eredményjelző tábla magasodott, amelynek tetején nagy betűk meneteltek. Clay a sötétben nem tudta elolvasni az üzenetet, de talán nappali fényben sem sikerült volna. Ám ahhoz elég volt a fény, hogy a pályát lássa, és csak ez számított.

A fű minden hüvelykjét belepték a telefonbolondok. Hanyatt feküdtek, mint szardíniák a dobozban, láb láb mellett, csípő csípő mellett, váll váll mellett. Arcuk a fekete hajnali égre meredt.

– Jézusom – mondta Tom. A hangja fojtott volt, mert az egyik öklét a szája elé szorította.

– Kapd el a lányt! – reccsent rá a diri. – Mindjárt elájul!

– Nem, jól vagyok! – tiltakozott Alice, de mikor Clay átkarolta, a férfinak dőlt, és sebesen pihegett. A szeme nyitva volt, de kábán, mereven nézett.

– A tribünök alatt is vannak – mondta Jordan. Betanult, már-már tüntető nyugalommal beszélt, amit Clay egy pillanatig sem vett be. Olyan volt a hangja, mint aki éppen arról biztosítja a haverját, hogy egyáltalán nem undorodik a döglött macska szemében kavargó férgektől... egy pillanattal azelőtt, hogy előrehajolna és kidobná a hidegtálat. – Én és az Igazgató úgy gondoljuk, hogy oda a sebesülteket teszik, akiknek nem javul az állapota.

– Az Igazgató és én, Jordan.

– Bocsánat, uram.

Debbie Boone elérte a költői katarzist, és elhallgatott. Csönd volt, majd Lawrence Welk Champagne Zenészei újra rákezdtek, hogy „Sétál a kis elefánt”. A Dodge-nak is volt egy jó korszaka, gondolta Clay.

– Hány bömbidobozt szereltek össze? – kérdezte Ardai igazgatótól. – És hogy csinálták? Krisztus szerelmére, ezek agyatlan zombik! – Szörnyű gondolata támadt, logikátlan, ugyanakkor csábító. – Maga tette? Lenyugtatta őket, vagy... nem is tudom...

– Nem ő volt – mondta Alice nyugodtan, Clay karjának biztonságából.

– Nem, és mindkét feltételezésében téved – felelte az Igazgató.

– Mindkettőben? Én nem...

– Ugyancsak szerethetik a zenét – tűnődött Tom – mert egyébként nem szívesen mennek zárt helyre. Márpedig ezek a számok CD-ről szólnak, igaz?

– A bömbidobozokról nem is beszélve – tette hozzá Clay.

– Most nincs idő magyarázatra. Az ég máris világosodik, és... mondd el nekik, Jordan.

A kisfiú engedelmesen megszólalt, ám a hangján érződött, hogy olyan szöveget idéz, amit nem ért: – Minden jó vámpír eltűnik kakasszó előtt, uram.

– Így igaz, kakasszó előtt. Most csak nézzenek. Nem kell mást tenniük. Ugye eddig nem tudták, hogy léteznek ilyen helyek?

– Alice tudta – felelte Clay.

Nézelődtek. És mivel világosodni kezdett, Clay felfedezte, hogy minden arcból nyitott szemek merednek az égre. Biztos volt benne, hogy nem látnak; egyszerűen csak... nyitva vannak.

Valami rossz történik itt, gondolta. A nyájbaverődés csupán a kezdet volt.

A tömött sorban fekvő testek és az üres arcok (a legtöbb fehér, végül is ez itt New England) látványa is ijesztő volt, de az éjszakai égre meredő üres tekintetek óhatatlanul borzalommal töltötték el Clayt. Valahol, nem túl messze megszólaltak a nappal első madarai. Nem kakasszó volt éppen, az Igazgató mégis összerezzent, azután megtántorodott. Ez alkalommal Tom kapta el.

– Gyerünk! – mondta Ardai. – Innen csak egy rövid séta a Cheatham Lodge, de indulnunk kell. A nyirkosságtól merevebb vagyok, mint valaha. Fogd meg a könyököm, Jordan.

Alice kibújt Clay öleléséből, és az öregember másik oldalára lépett. Ardai tiltakozva mosolygott, megrázta a fejét. – Jordan vigyáz rám. Most mi vigyázunk egymásra, ugye, Jordan?

– Igen, uram.

– Jordan! – szólalt meg Tom. Már közeledtek egy jókora (és meglehetősen pöffeszkedő) Tudor stílusú házhoz, amelyben Clay feltételezése szerint a Cheatham Lodge-ot tisztelhették.

– Uram?

– Azt a feliratot az eredményjelző tábla tetején nem tudtam elolvasni. Mi volt az?

– ISTEN HOZTA A SZÜNIDŐRŐL ÉRKEZŐ TANULÓKAT! – Jordan kis híján elmosolyodott, de eszébe jutott, hogy az idén nem ünneplik meg az évnyitót – a felpántlikázott lelátókon máris rongyolódott a dísz –, és a ragyogás eltűnt az arcáról. Ha nem olyan fáradt, tartotta volna magát, de hát nagyon késő volt, már-már hajnalodott, így miközben fölfelé ballagtak az igazgatói lakáshoz, a Gaiten Akadémia utolsó diákja, aki még az intézmény szürke-gesztenyebarna egyenruháját viselte, elsírta magát.

14

– Ez hihetetlen, uram – mondta Clay. Magától értetődően vette át Jordantól a megszólítást. Tom és Alice úgyszintén. – Köszönöm.

– Igen – helyeselt Alice. – Köszönjük. Még sosem ettem meg két fasírtot egyszerre – legalábbis ekkorákat nem.

Másnap délután három óra volt. A Cheatham Lodge hátsó verandáján tartózkodtak. Charles Ardai az Igazgató, ahogy Jordan hívta – apró gázsütőn észítette el a fasírtot. Azt mondta, nyugodtan ehetik, mert a generátor, amely árammal látja el a menza mélyhűtőjét, előző nap délutánig működött (valóban, a húspogácsák, amelyeket Tom és Jordan hozott át a hűtőből a kamrába, még fehérlettek a dértől, és olyan kemények voltak, akár a jéghokikorong). Azt mondta, hogy délután ötig valószínűleg nem kockázatos húst sütni, noha az óvatosság korai ebédet diktál.

– Megérzik az étel szagát? – kérdezte Clay. – Fogalmazzunk úgy, hogy ezt nem szeretnénk megtudni – mondta az Igazgató. – Ugye, Jordan?

– Nem bizony, uram – felelte Jordan, és beleharapott a második fasírtjába. Kezdett lassulni, bár Clay úgy vélte, képes lesz megfelelni a feladatának. – Fedél alatt akarunk lenni, amikor fölkelnek, és akkor is, amikor visszatérnek a városból. Mert odamennek, a városba. Eltakarítanak mindent, ahogy a madarak a gabonaföldön. Ezt mondja az Igazgató.

– Amikor Maldenben voltunk, korábban húztak hazafelé a rajok – mondta Alice. – Nem mintha tudnánk, mi nekik az otthon. – Egy tálcát bámult, amely tele volt pudingos tálkákkal. – Vehetek egyet?

– Hát persze. – Az Igazgató eléje tolta a tálcát. – És még egy fasírtot is, ha jólesik. Amit nem eszünk meg, az úgyis hamar kárba vész.

Alice felnyögött, megrázta a fejét, de azért elvett egy tálka pudingot. Tom követte a példáját.

– Úgy tűnik, minden reggel ugyanabban az időben indulnak el, de a haza jövetelhez később állnak össze rajokba – töprengett Ardai. – Vajon miért?

– Kevesebb a zsákmány? – kérdezte Alice.

– Talán... – Egy utolsót harapott a fasírtjából, azután a maradékot pedánsan becsomagolta egy papírszalvétába. – Tudják, számos csapat van. Talán tucatnyi ötvenmérföldes körben. A délről jövőktől tudjuk, hogy vannak rajok Sandownban, Fremont-ban és Candiában. Nappal, mondhatni, céltalanul gyűjtögetnek, talán ugyanannyira zenét, mint élelmet, majd visszatérnek oda, ahonnan jöttek.

– És ezt biztosan tudja – mondta Tom. Bekebelezett egy tálka pudingot, és máris nyúlt a következő után.

Ardai a fejét rázta. – Semmi sem biztos, Mr. Mc-Court. – Hajának hosszú, fehér lobonca (igazi angoltanár-sörény, gondolta Clay), megrezzent az enyhe délutáni szellőben. A felhők eltűntek. A hátsó teraszról jól láthatták a campust, amely mostanáig kihalt volt. Jordan szabályos időközökben körbejárt a házban, hogy ellenőrizze az Academy Avenue felé ereszkedő bekötőutat, majd jelentette, hogy minden csöndes. – Nem láttak más alvóhelyet?

– Egyáltalán nem – felelte Tom.

– De hát sötétben utazunk – emlékeztette Clay –, és most a sötét igazán sötétet jelent.

– Igen-helyeselt az Igazgató. Szinte álmatagon tette hozzá. – Mint a moyen âge idején. Fordítás, Jordan?

– Középkor, uram.

– Helyes. – Megveregette Jordan vállát.

– Még nagy rajokat is könnyű szem elől téveszteni – mondta Clay. – Nem is kell elrejtőzniük.

– Nem is rejtőznek – helyeselt Ardai igazgató, és összeillesztette ujjai hegyét. – Egyelőre még nem. Rajokba verődnek... gyűjtögetnek... és csoportos elméjük kissé szétesik, miközben gyűjtögetnek... de talán nem nagyon. Mindennap kevésbé.

– Manchester porig égett – mondta hirtelen Jordan. – Innen is láttuk a tüzet, ugye, uram? – Igen – bólintott az Igazgató. – Nagyon szomorú és ijesztő dolog.

– Igaz, hogy lelövik azokat az embereket, akik megpróbálnak átkelni a massachusettsi határon? – kérdezte Jordan. – Mert ezt mondják. Azt mondják, hogy Vermontba kell menni, mert csak ott vagyunk biztonságban.

– Ostobaság – felelte Clay. – Ugyanezt hallottuk a New Hampshire-i határról.

Jordan egy pillanatig meresztette a szemét, majd nevetésben tört ki. Hangja tisztán és szépen csengett a csöndes levegőben. Azután puska dörrent a távolban. Közelebb valaki felordított haragjában vagy rémületében.

Jordan abbahagyta a nevetést.

– Meséljen nekünk arról az éjszakai furcsa állapotukról – kérte Alice halkan. – És a zenéről. Minden raj zenét hallgat éjszakánként?

Az Igazgató Jordanra nézett.

– Igen ~ mondta a fiúcska. – Csupa lágy zene, semmi rock, semmi country...

– Gyanítom, hogy a klasszikusok is kimaradnak – tette hozzá az Igazgató. – Semmilyen tekintetben nem nevezhetők kísérletező elméknek.

– Ez az altatódaluk – mondta Jordan. – így véljük, én és az Igazgató.

– Az Igazgató és én, Jordan.

– Az Igazgató és én, igen, uram. – Egyébként csakugyan így véljük – helyeselt az Igazgató. – Noha gyanítom, hogy ennél többről van szó. Igen, sokkal többről.

Clay zavarba jött. Nem nagyon tudta, hogyan folytassa. A barátaira nézett, és az arcukon ugyanazt látta, mint amit érzett – nemcsak meglepetést, de félős vonakodást attól, hogy többet tudjon meg.

Ardai igazgató előrehajolva folytatta: – Lehetek őszinte? Őszintének kell lennem; élethossziglani szokás. Azt akarom, hogy segítsenek megtenni valami szörnyűséget. Kevés időnk van rá, és noha egy ilyen magányos akció egymagában semmit sem érhet el, mindazonáltal ki tudhatja? Az ember nem tudja, miféle kommunikáció van az ilyen... rajok között. Mindenesetre nem fogok tétlenül várakozni, miközben ezek a... dolgok... nemcsak az iskolámat lopják el, de magát a napfényt. Már megpróbálhattam volna, de öreg vagyok, Jordan pedig nagyon fiatal, túlságosan az. Akármik is ezek, többé nem emberi lények. Nem hagyom, hogy ő is ilyen legyen.

– Én megteszem, amit kell, uram! – mondta Jordan. Olyan sztoikusan beszél, gondolta Clay, mint bármelyik muszlim kamasz, aki valaha is felcsatolta a robbanószerrel teli övet.

– Dicséretes a bátorságod, Jordan – mondta az Igazgató –, de azt hiszem, mégsem használom ki. – Szeretettel nézett a gyerekre, de mire pillantása visszatért a többiekhez, észrevehetően megkeményedett. – Önöknek vannak fegyvereik – méghozzá jók –, nekem viszont nincs egyebem, csak egy ócska, egylövetű 22-es puska, és lehet, hogy az sem működik, bár a cső nincs eldugulva, azt megnéztem. De még ha működik is, lehet, hogy a nálam levő lőszert nem tudja elsütni. Viszont van egy benzinkutunk a kis autóparkunk számára, és a benzin is végezhet velük.

Láthatta az iszonyatot az arcukon, mert bólintott. Clay már nem kedves, szelíd öregembernek látta, hanem puritán elöljárónak egy olajfestményen. Olyannak, aki szemrebbenés nélkül küld bitóra egy férfit. Vagy máglyára egy boszorkánynak kikiáltott asszonyt.

Biztosra vette, hogy Ardai bólintása elsősorban neki szól. – Tudom, mit beszélek. Tudom, hogy hangzik. De nem vagyok gyilkos, nem igazán. Mindenesetre... akár segítenek megégetni őket, akár nem, egy üzenetet át kell adniuk.

– Kinek? – kérdezte halkan Alice.

– Mindenkinek, akivel találkoznak, Miss Maxwell.

– Előrehajolt az ételmaradék fölött, puritán elöljárói szeme éles volt, kicsiny és izzó. – El kell mondaniuk, mi történik velük – azokkal, akik hallották a pokol üzenetét ördögi telefonjukon. Ezt kell továbbadniuk. Mindenkinek, akitől elrabolták a nappalt, hallania kell, addig, amíg nem késő. – Végigsimított az arcán, és Clay látta, hogy az ujjai remegnek egy kicsit. Könnyű lett volna ráfogni, hogy a kor jele, de Clay korábban nem látta, hogy az Igazgatónak bármije remegett volna. – Attól tartunk, hogy ez hamarosan bekövetkezik. Igaz, Jordan?

– Igenis, uram. – Jordan bizonyára úgy vélte, hogy tud valamit, mert nagyon rémültnek látszott.

– Mi? Mi történik velük? – kérdezte Clay. – Köze van hozzá a zenének és az összedrótozott bömbidobozoknak is, ugye?

Az Igazgató meggörnyedt, hirtelen fáradtnak tűnt.

– Nincsenek összedrótozva – mondta. – Nem emlékszik? Azt mondtam, mindkét feltételezése hamis.

– Igen, de nem értettem, hogy mire g...

– Létezik egy zenedoboz, és benne CD, ebben igaza van. Egyetlen gyűjteményes lemez van benne Jordan szerint, amely ugyanazokat a dalokat játssza újra és újra.

– Milyen szerencsénk van – dünnyögte Tom, de Clay alig hallotta. Igyekezett értelmet találni abban, amit Ardai mondott. Nincsenek összekötve. Ez hogy lehet? Sehogy.

– A hangszórók – a bömbidobozok, ha úgy tetszik – körbe vannak állítva a pályán – folytatta az Igazgató –, és valamennyi be van kapcsolva. Éjszaka látni lehet a kis piros jelzőlámpákat.

– Igen – bólintott Alice. – Észrevettem pár vörös fényt, csak nem gondoltam, hogy jelentenek is valamit.

– De nincs bennük semmi – sem CD, sem kazetta –, és nem kötik össze őket kábelek. Csak rabszolgák, amelyek a vezérgéptől kapott jelzéseket továbbítják.

– Ha nyitva van a szájuk, belőlük is jön a zene – mondta Jordan. – Csak halkan... alig több suttogásnál... de azért lehet hallani.

– Nem! – mondta Clay. – Csak a képzeleted játszott veled, öcsi! Biztosan!

– Én magam nem hallottam – szólt Ardai –, de természetesen a hallásom nem olyan, mint mikor még Gene Vincentért és a Kék Sapkákért rajongtam. „A nap elején”, ahogy Jordan és a barátai szokták mondani.

– Ön a régi iskolához tartozik, uram – közölte Jordan gyengéd komolysággal és félreérthetetlen szeretettel.

– Igen, Jordan, oda – helyeselt az Igazgató. Megmarkolta a fiú vállát, azután a többiekhez fordult. – Ha Jordan azt mondja, hogy hallotta... akkor én hiszek neki.

– Nem lehetséges! – vitatkozott Clay. – Közvetítő nélkül!

– Ők maguk a közvetítők – felelte az Igazgató. – Olyan képesség, amelyre feltehetően a Lüktetés óta tettek szert.

– Várjunk! – mondta Tom. Fölemelte az egyik kezét, ahogy a közlekedési rendőrök szokták, aztán leengedte, kinyitotta a száját, ismét fölemelte a kezét. Jordan mereven nézte vitatható menedékéből, Ardai igazgató oldaláról. Tom végre kimondta. – Itt most telepátiáról beszélünk?

– Azt hiszem, nem pontosan ez a mot juste erre a jelenségre – felelte Ardai igazgató –, de miért ragadnánk le az alakiságoknál? Le merném fogadni valamennyi fasírtba, ami a mélyhűtőmben maradt, hogy nem ma kezdték használni ezt a szót maguk között.

– Dupla fasírtot nyerne – mondta Clay.

– Hát igen, de ez a falkába verődés más – mondta \ Tom.

– Amennyiben? – vonta föl bozontos szemöldökét az Igazgató.

– Nos, amennyiben... – Tom nem fejezte be a mondatot, Clay azt is tudta, miért. Mert nem más. A falkába verődés nem jellemző az emberi viselkedésre, ezt attól a pillanattól kezdve tudták, amikor, keresztülvágva Tom pázsitján, George gépiesen követni kezdte a koszos nadrágkosztümös nőt a Salem Street felé. Olyan közel volt hozzá, hogy beleharaphatott volna a nyakába... de nem tette. És miért? Mert a telefonbolondok számára véget ért a harapdálás, és elkezdődött a nyájba rendeződés ideje.

Legalábbis a saját fajtájukat nem harapdálták többé. Hacsak...

– Ardai professzor, kezdetben mindenkit megöltek.

– Igen – felelte az Igazgató. – Nagyon szerencsések vagyunk, hogy megmenekültünk, ugye, Jordan?

Jordan megborzongott és bólintott. – Mindenfelé fiúk rohangáltak. Sőt néhány tanár is. Öltek... haraptak... zagyvaságokat makogtak... én egy ideig az üvegházban rejtőztem.

– Én pedig ennek a háznak a padlásán – tette hozzá az Igazgató. – A fönti kis ablakból figyeltem, ahogy a campus – az, amelyet annyira szeretek – a szó szoros értelmében a pokolra megy.

– Azok közül, akik nem haltak meg – szólt Jordan –, sokan lerohantak a belvárosba. Azóta egy csomó visszatért. Ott vannak. – Nagyjából a focipálya felé biccentett.

– És ebből mi következik? – kérdezte Clay.

– Azt hiszem, tudja, Mr. Riddell.

– Clay.

– Akkor Clay. Azt hiszem, ami most történik, több átmeneti zűrzavarnál. Azt hiszem, ez egy háború kezdete. Rövid lesz, de rendkívül ocsmány.

– Nem gondolja, hogy eltúlozza...

– Nem gondolom. Noha csak a saját megfigyeléseimre támaszkodhatok – a magam és Jordan megfigyeléseire –, óriási csapatokat láttunk; néztük, hogyan jönnek-mennek, vagy... mondjuk úgy, elnyugosznak. Egymást nem ölik többé, de továbbra sem hagyják életben azokat, akiket mi normálisnak minősítünk. Én ezt háborús viselkedésnek tekinteném.

– Tényleg látta, ahogy normálisokat ölnek? – kérdezte Tom. Mellette Alice kibontotta a hátizsákját, kivette a Baba Nike-ot, és megmarkolta.

Az Igazgató komoran nézett Tomra. – Láttam. Sajnálatomra Jordan is látta.

– Muszáj volt – mondta Jordan. A szeme könnybe lábadt. – Túl sokan voltak. Egy férfi és egy nő volt az, értik? Nem tudom, mit kerestek a campuson, amikor már majdnem besötétedett, de nyilván nem tudtak Tonney Fieldről. Az asszony sebesült volt. A férfi segített neki. Húszan támadták meg őket azok közül, akik éppen visszafelé tartottak a városból. A férfi megpróbálta vinni a nőt. – A hangja reszketni kezdett. – Egymagában elmenekülhetett volna,, de az asszonnyal... csak a Horton Hallig jutott. Az egy kollégium. Ott elesett, és elkapták, és...

Hirtelen az öregember zakójába rejtette az arcát. Ardai antracitszürkét viselt ezen a délutánon. Az Igazgató nagy keze megsimogatta a gyerek nyakát.

– Láthatóan jól ismerik az ellenségeiket – mondta töprengve. – Talán ez is benne volt az eredeti üzenetben, nem gondolják?

– Lehet – bólintott Clay. Borzasztó rossz érzése támadt.

– Hogy pedig mit csinálnak éjszaka, amikor némán, nyitott szemmel fekszenek, és hallgatják a zenéjüket... – Az Igazgató sóhajtott, az egyik antracitszürke zsebből elővett egy zsebkendőt, és higgadtan megtörölgette a kisfiú szemét. Clay látta, hogy az öregember nagyon rémült, és nagyon biztos abban a következtetésben, amit az eseményekből levont. – Azt hiszem, újraprogramozzák magukat.

15

– Észrevették a vörös lámpákat, ugye? – kérdezte az Igazgató, azon az azt-akarom-hogy-még-a-tanterem-végében-is-hallják-amit-mondok hangján. – Úgy számolom, legalább hatvanná...

Csönd! – szisszent föl Tom. Éppen csak hogy rá nem csapott az öregember szájára.

Az Igazgató nyugodtan nézett rá. – Tom! Elfelejtette, amit a zenélő székekről mondtam az éjjel?

Tom, Clay és Ardai a forgókeresztek mögött álltak, mögöttük magasodtak a Tonney Field árkádjai. Alice-t és Jordant közös megegyezéssel a Cheatham Lodge-ban hagyták. A zene, amely az iskola focipályájáról sodródott feléjük, az „Ipanemai lány” dzsesszesített, hangszeres változata volt. Clay szerint egy telefonbolondnál ez már valóságos avantgárd.

– Nem – bólintott Tom. – Ameddig a zene szól, addig nincs aggódnivalónk. Csak nem akarok az a fickó lenni, akinek a torkát egy álmatlanságban szenvedő, a szabályt erősítő kivétel harapja át.

– Ez nem történhet meg.

– Hogyan lehet ebben ennyire biztos, uram? – kérdezte Tom.

– Mert ezt nem lehet alvásnak nevezni. Jöjjenek.

Lefelé indult a betonrámpán, amelyen valaha a játékosok vonultak be a pályára, majd látva, hogy Tom és Clay lemarad, türelmesen nézett rájuk. – Nem sok tudáshoz lehet hozzájutni kockázat nélkül – mondta –, és ezen a ponton azt mondanám, hogy a tudás alapvető fontosságú. Jöjjenek.

Követték kopogó botját le a rámpán a pálya felé, Clay kevéssel megelőzte Tomot. Igen, láthatta, hogy a bömbidobozok vörös lámpái körülveszik a pályát. Hatvan-hetvenet számolt össze. Jókora zenegépek álltak egymástól három-öt méterre, mindegyiket testek öveztek. A csillagfényben észveszejtő látványt nyújtottak. Nem voltak éppen egymásra halmozva – mindegyiknek megvolt a saját helye –, de sehol nem pocsékoltak el két centinél több teret. Még a karjuk is összefonódott, így olyan hatást keltettek, mintha egymást átfedő papírbabákkal rakták volna ki a pályát. A zene – olyasféle, gondolta Clay, amit a szupermarketekben hallani – felcsapott a sötétségben. Valami más is felcsapott vele együtt: a mocsok és a rothadó zöldség émelyítő szaga, amelynek az alján ott lappangott az emberi salakanyag és rothadás töményebb bűze.

Az Igazgató megkerülte a feldöntött kaput, amelyen a hálót elszakították. Itt, az emberekből álló tó szélén harminc körüli, fiatal férfi feküdt, karján harapásnyomok tépett sebei NASCAR trikójának ujjáig. A sebek fertőzöttnek látszottak. Egyik kezében vörös sapkát tartott, amiről Claynek Alice cipőcskéje jutott az eszébe. A férfi tompán bámulta a csillagokat. Bette Midler ismét énekelni kezdett a szárnyai alatt surrogó szélről.

– Hé! – kiáltotta az Igazgató rozsdás, éles hangján. Megbökdöste botjával a fiatalember derekát, addig bökdöste, míg a férfi lélegzete el nem akadt. – Azt mondtam: hé!

– Hagyja abba! – Tom majdhogynem nyöszörgött.

Az Igazgató összeszorította a száját, megrovó pillantást vetett rá, azután botjának hegyét beledugta a fiatalember kezében levő sapkába, és arrébb pöccintette. A sapka tízméternyit vitorlázott, és egy középkorú asszony arcán landolt. Clay megigézve figyelte, ahogy félrecsúszik, és felfedi az egyik révületbe dermedt, sosem pislogó szemet.

A fiatalember álomszerű lassúsággal kinyújtotta, majd ökölbe szorította a kezét. Azután elernyedt.

– Úgy érzi, ismét a sapkát fogja – suttogta Clay.

– Lehet – felelte különösebb érdeklődés nélkül az Igazgató. Botja hegyével belebökött a fiatalember egyik elgennyesedett sebébe. Ez biztosan nagyon fájhatott, de a fiatalember nem reagált, továbbra is az égre meredt, miközben Bette Midler helyét Dean Martin vette át. – Keresztültolhatnám a torkán a botomat, meg sem próbálna tiltakozni. A többiek sem ugranának föl, hogy megvédjék, holott nappal kétségtelenül darabokra tépnének.

Tom a gettórepesztő mellé guggolt. – Ebben vannak elemek – mondta. – A súlyából tudom.

– Igen. Mindegyikben van. Láthatólag szükségük van az elemekre. – Az Igazgató gondolkodott, azután hozzátett valamit, ami nélkül Clay egész jól meglett volna. – Legalábbis egyelőre.

– Akár közéjük is gázolhatnánk, nem? – mondta Clay. – Úgy pusztíthatnánk el őket, ahogy az 1880-as években a vadászok csinálták a vándorgalambokkal.

Az Igazgató bólintott. – Kiloccsantották azt a csepp madáragyukat, miközben ültek a földön, ugyebár? Nem is rossz hasonlat. De hát lassú munkát végeznék a botommal. Attól tartok, még ön is lassú lenne az automata fegyverével.

– Egyébként sincs elég lőszerem. Van vagy... – Clay tekintete ismét végigfutott a testek seregén. Már attól megfájdult a feje, hogy rájuk nézett. – Van vagy hathétszáz. És akkor nem számoltam a lelátó alattiakat. – Uram! Mr. Ardai! – szólalt meg Tom. – Mikor... hogyan jutott...?

– Hogyan határoztam meg a transzállapot mélységét? Ezt akarja kérdezni?

Tom bólintott.

– Az első éjszaka kijöttem, hogy megfigyeljem őket. Akkor még természetesen sokkal kisebb volt a raj. Egyszerűen az ellenállhatatlan kíváncsiság vezetett. Jordan nem volt velem. Attól tartok, neki sokkal nehezebben megy a váltás a nappali létről az éjszakaira.

– Tudja, hogy az életét kockáztatta? – kérdezte Clay.

– Nemigen volt választásom – felelte az Igazgató. – Mintha hipnotizálták volna őket. Gyorsan megállapítottam, hogy nincsenek öntudatuknál még akkor sem, ha nyitva van a szemük. A botommal végzett néhány kísérlet megerősítette, mennyire merültek ebbe az állapotba.

Claynek eszébe jutott, hogy sántít az Igazgató. Gondolta, megkérdezi, eszébe jutott-e, mi történik akkor, ha tévedett, és azok utánavetik magukat, de inkább magába fojtotta a kérdést. Az Igazgató kétségtelenül csak azt ismételné, amit már mondott: kockázat nélkül nem lehet tudásra szert tenni. Jordannak igaza van: ez egy nagyon régi iskolából való ember. Clay, tizennégy éves korában, biztosan nem szeretett volna bármilyen fegyelmi ügyben találkozni vele.

Ardai a fejét csóválta. – Hat-hétszáz fő nagyon szerény becslés, Clay. Ez itt egy szabályos méretű focipálya. Azaz hatezer négyzetyard.

– Akkor hányan vannak?

– Tekintetbe véve, milyen szorosan hevernek? Azt mondanám, a legszerényebb becsléssel is legalább ezren.

– És egyáltalán nem mind tartózkodik itt, ugye? Ebben bizonyos.

– Igen. Ami ide visszatér – mindennap valamivel többen, Jordan ugyanezt állítja, ő pedig éles szemű megfigyelő, bízhatnak benne –, az nem ugyanaz többé. Vagyis nem emberi lények.

– Visszamehetnénk most a Lodge-ba? – kérdezte Tom. A hangja reszketett.

– Természetesen – bólintott az Igazgató.

– Csak egy pillanat – szólt Clay. Letérdelt a NASCAR trikós fiatalember mellé. Nem szívesen tette – akaratlanul arra gondolt, hogy a kéz, amely a vörös sapkát markolta, most őt fogja megragadni –, mégis letérdelt. A föld fölött még erősebb volt a bűz. Azt hitte, már hozzászokott, de tévedett.

Most Tom szólalt meg: – Clay, te mit...

– Csönd! – Clay a fiatalember félig nyitott szája fölé hajolt. Habozott, azután közelebb hajolt, olyan közel, hogy a homályban is látta a fiatalember alsó ajkán a nyálat. Először azt hitte, képzelődik, de az újabb öt centi – most már kis híján megcsókolhatta volna azt a mellén Ricky Gravent reklámozó valamit – eldöntötte a kérdést.

Csak halkan, mondta Jordan. Alig több suttogásnál... de azért lehet hallani.

Clay hallotta. A dal valamilyen trükk folytán egy-két szótaggal előbb szólalt meg a testben, mint a bömbidobozban. „Mindenki szeret néha valakit” – dalolta Dean Martin.

Fölállt, és kis híján fölordított, amikor a térde pisztolylövésszerű hanggal roppant egyet. Tom fölemelte a lámpáját, és tágra nyílt szemmel bámult rá. – Mi az? Mi az? Ugye nem fogod azt mondani, hogy a srácnak...

Clay bólintott. – Gyerünk. Tűnjünk innen.

Félúton voltak a rámpán, amikor megragadta az Igazgató vállát. Ardai megfordult, láthatóan nem sértette, hogy így bánnak vele.

– Igaza van, uram. Meg kell szabadulnunk tőlük. Annyitól, amennyitől csak tudunk, és olyan gyorsan, ahogy csak tudunk. Lehet, hogy ez az egyetlen lehetőségünk. Vagy úgy véli, tévedek?

– Nem – felelte az Igazgató. – Sajnos, nem. Ahogy mondtam, ez háború – legalábbis én így vélem –, és az ember a háborúban megöli az ellenségeit. Miért nem megyünk be és beszéljük meg a dolgot? Ihatunk forró csokoládét. Amilyen barbár vagyok, a magaméba szívesen löttyintek egy kis bourbont.

A feljáró tetején Clay megállt, és még egyszer visszanézett. Tonney Field sötét volt, de az erős északi csillagfény megvilágította annyira, hogy látni lehessen az egymás mellett, fejtől-lábtól elnyúló testeket. Arra gondolt, hogy az ember olykor nem is tudja, mit lát, amíg bele nem botlik, de ha egyszer megtörténik... ha megtörténik...

A szeme űzhetett vele tréfát, mert egy pillanatig azt látta, hogy úgy lélegeznek – mind a nyolcszáz vagy ezer test –, mintha egyetlen szervezet lennének. Ez annyira megrémítette, hogy megfordult, és szinte futva indult Tom és Ardai igazgató után.

16

A konyhában az Igazgató forró csokoládét készített, amit két gázlámpa fényénél ittak meg a szalonban. Clay azt hitte, az öregember majd azt fogja javasolni, menjenek ki az Academy Avenue-ra, és toborozzanak további önkénteseket Ardai Hadseregébe, de ő láthatóan megelégedett azzal, amije volt.

Elmondta, hogy a benzinpumpa az autószerelőműhely mellett, a magasba fölszerelt, négyszáz gallonos tartályra van rögzítve – nem kell mást tenniük, mint kihúzni a dugóját. Az üvegházban pedig harmincgallonos locsolók vannak. Legalább tucatnyi. Fel lehetne rakni őket egy kisteherre, aztán letolatni a rámpán...

– Várjunk! – szólalt meg Clay. – Uram, mielőtt megbeszélnénk a stratégiát, szeretném hallani erről az elméletét, ha van egyáltalán.

– Formális elméletem nincs – mondta az öregember. – De Jordan mellett és mellettem szól a megfigyelés, az ösztönös megérzés, továbbá számos tapasztalat...

– Kattanok a számítógépekre – szólalt meg Jordan a csokoládés bögréje fölött. Clay sajátosan elbűvölőnek találta a kisfiú borús magabiztosságát. – Egész életemben mással sem foglalkoztam. Ezek a dolgok ott tényleg újraprogramozzák magukat. Akár az is villoghatna a homlokukon, hogy SZOFTVER-INSTALLÁCIÓ, KÉRJÜK, VÁRJON.

– Nem értem – mondta Tom.

– Én igen – szólt Alice. – Jordan, úgy gondolod, hogy a Lüktetés tényleg Lüktetés volt, ugye? Mindenkinek, aki hallotta... letörlődött a merevlemeze.

– Hát, igen – felelte Jordan. Túl udvarias volt ahhoz, hogy azt mondja: naná.

Tom zavartan nézett Alice-ra. Clay azonban tudta, hogy Tom nem ostoba, és azt sem hitte, hogy ilyen lassú lenne a felfogása.

– Van számítógéped – mondta Alice. – Láttam a dolgozószobádban.

– Igen...

– És installáltad rá a szoftvert, igaz?

– Hát persze, de... – Tom elhallgatott, és mereven bámulta Alice-t. A lány állta a nézését. – Az agyuk? Úgy érted, az agyuk?

– Mit gondol, mi az agy? – kérdezte Jordan. – Egy baziöreg merevlemez. Szerves áramkör. Senki sem tudja, hány bájt van benne. Mondjuk, száznullás számjeggyel kifejezett gigabájt. Szinte végtelen számú. – Kezét kicsi, formás fülére tette. – Közvetlenül e mögött.

– Ezt nem tudom elhinni – mondta Tom; halkan beszélt, és látszott az arcán, hogy rosszul van. Clay szerint bizony elhitte, amit hallott. Ahogy visszagondolt az őrületre, amely Bostonban tombolt, el kellett ismernie, hogy az elmélet csábító. Ugyanakkor borzalmas is: egyetlen pillanat alatt tisztára töröltek sok millió, talán milliárd agyat, éppen úgy, ahogy egy régimódi számítógépes lemezt le lehet törölni egy erős mágnessel.

Eszébe jutott Sötét Manó, a mentazöld mobil tulajdonosának barátnője. Ki vagy? Mi történik?, kiáltotta Sötét Manó. Ki vagy? És én ki vagyok? Azután a tenyerével többször a homlokára csapott, majd teljes erővel nekirohant egy lámpaoszlopnak, nem is egyszer, hanem kétszer, ronccsá verve költséges fogszabályozásának eredményét.

Ki vagy te? Ki vagyok én?

Nem az övé volt a mobil. Csak belehallgatott, nem kapott teljes adagot.

Claynek, aki többnyire inkább képekben, mint szavakban gondolkodott, hirtelen életszerű látomása támadt egy számítógépes monitorról, amelyet megtöltenék az efféle szavak: KI VAGY TE KI VAGYOK ÉN KI VAGY TE KI VAGYOK ÉN KI VAGY TE KI VAGYOK ÉN, és végül a képernyő alján siváran, kérlelhetetlenül ott áll Sötét Manó sorsa:

A RENDSZER MEGHIBÁSODOTT

Sötét Manó merevlemezét részben letörölték? Szörnyű gondolat volt, mégis úgy érezte, hogy ez a kőkemény igazság.

– Angolra szakosodtam, de fiatalemberként sokat olvastam a lélektanról – mondta az Igazgató. – Természetesen Freuddal kezdtem, mindenki vele kezdi... aztán Jung... Adler... végigdolgoztam magam az egész focipályán. Az agyműködésről szóló elméletek mögött ott lappangott egy másik, nagyobb teória: Darwiné. Freud szótárában az önfenntartást mint legfontosabb parancsot az id fogalma fejezi ki. Jungnál a vértudat hangzatosabb elmélete. Azt hiszem, egyikük sem vitatkozott volna azzal az elgondolással, hogy ha minden tudatos gondolatot, minden emléket, minden értelmi képességet egy szempillantás alatt lehántanak az emberi agyról, akkor ott valami tiszta és szörnyű marad vissza.

Elhallgatott, körülnézett, várta a megjegyzéseket. Senki sem szólt. Az Igazgató bólintott, mintegy elégedetten, azután folytatta:

– Sem a freudisták, sem a jungisták nem mondják ki nyíltan, de nyomatékosan céloznak rá, hogy talán létezhet egy mag, egy alapvető vivőhullám vagy – hogy olyan kifejezést használjak, amely Jordannak sem cseng ismeretlenül – egyetlen kódsor, amelyet nem lehet lehántani.

– AD – szólalt meg Jordan. – Az Alapdirektíva.

– Igen – helyeselt az Igazgató. – Az AD alatt már nem vagyunk Homo sapiens. A gyökér az őrület. Az AD a gyilkos. Barátaim, Darwin túlságosan udvarias volt ahhoz, hogy kimondja, nem azért uralkodunk a világon, mert a legokosabbak vagyunk, vagy netán a leggonoszabbak, hanem mert mindig mi voltunk a legeszelősebb, a legrohadtabb gyilkosok az őserdőben. Erre világított rá öt napja a Lüktetés.

17

– Tagadom, hogy gyilkosok és bolondok voltunk, mielőtt bármi mások lettünk volna! – mondta Tom. – Krisztusom, és a Parthenon? És Michelangelo Dávidja? És a tábla, amelyet a Holdon helyeztek el, rajta a felirattal: „Az emberiség nevében, békével jöttünk”?

– Azon a táblán rajta van Richard Nixon neve – jegyezte meg szárazon Ardai. – Kvéker, de aligha a béke embere. Mr. McCourt – Tom –, nekem semmi okom, hogy vádiratot kézbesítsek az emberiségnek. Ha ezt akarnám tenni, rámutatnék, hogy minden Michelangelóra jut egy Sade márki, minden Gandhira egy Eichmann, minden Martin Luther Kingre egy Oszama bin Laden. Hagyjuk ezt. Az ember azért jött, hogy uralma alá hajtsa ezt a bolygót, s ehhez két alapvető tulajdonsággal rendelkezett. Az egyik az értelem. A másik, hogy feltétel nélkül hajlandó volt elpusztítani bárkit és bármit, aki vagy ami az útjában állt.

Előrehajolt, ragyogó szemével fürkészve nézett végig rajtuk.

– Az emberiség értelme végül legyőzte az emberiség gyilkos ösztönét, az ésszerű gondolkodás korlátok közé szorította a legeszelősebb vágyakat. Ez is hozzájárult az életben maradáshoz. Azt hiszem, a végső leszámolás a két meghatározó tulajdonság között 1963 októberében zajlott le néhány, Kubába szállított rakéta miatt, de ezt máskor vitassuk meg. Tény az, hogy többségünk képes volt szublimálni legrosszabb ösztöneit addig, míg a Lüktetés mindent le nem hántott a vörös magig.

– Valaki kiengedte ketrecéből a tasmániai ördögöt, – mormolta Alice. – De ki?

– Ez se izgasson minket – felelte az Igazgató. – Gyanítom, fogalmuk sem volt róla, hogy mit csinálnak... vagy hogy milyen mélyre jutnak el. Pár évnyi kapkodó kísérletezés után – az is lehet, hogy csak pár hónap volt – nyilván azt gondolhatták, hogy szabadon engedik a terrorizmus pusztító viharát. Ehelyett a kimondhatatlan erőszak cunamiját szabadították el, és az is változik. Akármilyen borzalmasnak tűnnek is mostani napjaink, lehet, hogy később úgy tekintünk vissza rájuk, mint két vihar közötti csöndes időszakra. Talán a mostani napok jelentik az egyetlen esélyt, amikor még változtathatunk a dolgok menetén.

– Hogy érti, hogy változóban van? – kérdezte Clay. Az Igazgató nem válaszolt. Ehelyett a tizenkét éves Jordanhoz fordult. – Légy szíves, fiatalember.

– Igenis. Nos. – Jordan elhallgatott, gondolkodott. – Az ember agyi kapacitásának csak kis százalékát foglalja el a tudat. Ezt maguk is tudják, igaz?

– Igen – felelte kissé türelmetlenül Tom. – Én is így olvastam.

Jordan bólintott. – Még ha hozzáadunk minden automatikus ellenőrző funkciót, meg a tudatalattit – álmokat, ösztönszerű gondolatokat, a szexuális késztetést, efféléket –, akkor is alig használjuk ki az agyunkat.

– Holmes, ön megdöbbent – mondta Tom.

– Ne okoskodj, Tom! – szólt rá Alice. Jordan ragyogó szemmel nézett rá.

– Eszemben sincs – felelte Tom. – A srác nagyon okos.

– Tényleg az – szólt szárazon az Igazgató. – Lehet, hogy Jordannak időnként gondjai vannak az angol nyelvvel, de az ösztöndíját nem azért kapta, mert kitűnt a csapd le csacsiban. – Észrevette, hogy a fiúcska kényelmetlenül érzi magát, mire csontos ujjaival szeretetteljesen megborzolta a haját. – Folytasd, kérlek.

– Hát... – Clay látta, hogy a gyerek küszködik, azután ismét magára talál: – Ha az agy tényleg egy merevlemez, akkor csaknem üres lehet. – Látta, hogy egyedül Alice érti, mit jelent ez. – Nézzük így: az információs sávnak, mondjuk, két százalékát használjuk, kilencvennyolc százaléka várakozik. Senkinek sincs valódi elképzelése arról, mire való ez a kilencvennyolc százalék, de tele van lehetőségekkel. Az agyvérzés áldozatai például... néha el lehet érni agyuk korábban alvó részeit annak érdekében, hogy ismét képesek legyenek járni és beszélni. Mintha az agyuk körbekábelezné az elhalt részeket. – Te ezzel foglalkozol? – kérdezte Clay.

– Ez természetes következménye a számítógép és a kibernetika iránti érdeklődésemnek – vont vállat Jordan. – Ezenfelül olvastam egy csomó kiberpunk sci-fit. William Gibsont, Bruce Sterlinget, John Shirleyt...

– Neal Stephenson? – kérdezte Alice.

Jordan vigyora felragyogott. – Neal Stephenson egy isten.

– Térjünk vissza az üzenethez – dorgálta az Igazgató, de csak gyengéden.

Jordan vállat vont. – Ha letöröljük a számítógép merevlemezét, az magától nem jön rendbe... kivéve talán egy Greg Bear-regényt. – Ismét elvigyorodott, de ezúttal, Clay szerint, elég idegesen. Részben Alice miatt, aki szemmel láthatóan kiütötte a srácot. – Az emberek különböznek.

– Viszont óriási ugrás választja el azt, hogy ismét megtanulunk járni agyvérzés után, vagy képesek vagyunk pusztán telepátiával működtetni egy csomó bömbidobozt – mondta Tom. – Kvantumugrás. – Restelkedve nézett körül, mikor a telepátia szót kiejtette, mintha arra számítana, hogy kinevetik. Senki nem nevetett.

– Igen, de egy agyvérzés áldozata, akármilyen súlyos is az állapota, fényévnyi távolságra van attól, ami az emberekkel történt, mikor a telefonjukon át elérte őket a Lüktetés – felelte Jordan. – Én és az Igazgató – az Igazgató és én – így gondoljuk: azon túl, hogy lehántotta az emberek agyát az egyetlen, kitörölhetetlen kódig, a Lüktetés még valamibe belerúgott. Valamibe, ami évmilliókon át lappangott bennünk, elrejtve a merevlemez kilencvennyolc százaléknyi, kihasználatlan kapacitásában.

Clay keze a revolver agyára csúszott, amelyet Beth Nickerson konyhájából hozott el. – Egy elsütőbillentyű – mondta.

Jordan area felragyogott. – Igen, pontosan! Egy változó elsütőbillentyű. Mindez sosem történt volna meg a, na, szóval, totális és széles körű kitörlés nélkül. Mert ami előkerül, ami épül ezekben az emberekben odakint... csak éppen ezek nem emberek, de ami bennük épül...

– Az egyetlen organizmus – szakította félbe az Igazgató. – Ebben hiszünk.

– Igen, több, mint egy csapat – mondta Jordan. – Mert amit a CD-lejátszóval csinálnak, az lehet a kezdet, ahogy a kisgyerek megtanulja felhúzni a cipőjét. Gondoljanak bele, hogy mire lesznek képesek egy hét alatt. Egy hónap alatt. Egy év alatt.

– Tévedhetsz is – ellenkezett Tom, de a hangja száraz volt, mint az elpattanó ág reccsenése.

– De igaza is lehet – szólt Alice.

– Ó, én biztos vagyok benne, hogy igaza van! – vágott közbe az Igazgató, és kortyolt egyet megbolondított forró csokoládéjából. – Természetesen öregember vagyok, az időm mindenképpen a vége felé jár. Bármit döntenek is, támogatom. – Kis szünet. A szeme Clayről Alice-ra, majd Tomra siklott. – Természetesen amennyiben helyes.

– Tudják – szólalt meg Jordan –, a rajok próbálnak összejönni. Ha ma még nem hallják is egymást, erre már nem kell sokat várni.

– Marhaság – mondta Tom bizonytalanul. – Kísértetmese.

– Lehet – mondta Clay –, de van valami, amit érdemes megfontolni. Az éjszakák ma még a mieink. Mi van, ha úgy döntenek, hogy beérik kevesebb alvással? Vagy hogy nem félnek a sötéttől?

Jó pár pillanatig senki sem szólt. Szél támadt odakint. Clay ivott egy kortyot a forró csokoládéból, amely sosem volt igazán forró, de mostanra majdnem kihűlt. Mire ismét fölpillantott, Alice letette a bögréjét, és helyette Nike talizmánját szorongatta.

– Ki akarom törölni őket – mondta. – Azokat ott, a focipályán ki akarom törölni. Nem azért mondom, hogy öljük meg őket, mert azt gondolom, hogy Jordannak igaza van, és nem is az emberi fajért akarom megtenni. Az anyámért, az apámért, mert érzem, hogy ő is elment. Meg akarom tenni Vickie-ért és Tessért, a barátnőimért. Jó barátnőim voltak, de volt mobiljuk, sehova se mentek nélküle, és tudom, mi lett belőlük, és hol alszanak: egy ilyen kurva focipályán. – Elvörösödve nézett az Igazgatóra. – Bocsásson meg, uram.

Az Igazgató csak legyintett.

– Meg tudjuk tenni? – kérdezte a lány. – El tudjuk pusztítani őket?

Charles Ardai, aki a Gaiten Akadémia megbízott igazgatója lett, amikor véget ért a világ, vigyorban mutatta ki kopott fogait, olyan vigyorban, amelyet Clay boldogan megörökített volna tollal vagy ecsettel; fikarcnyi szánalom sem volt benne.

– Miss Maxwell, megpróbáljuk – mondta.

18

Másnap hajnali négykor Tom McCourt egy piknikasztalon ült a Gaiten Akadémia két üvegháza között, amelyek komoly károkat szenvedtek el a Lüktetés óta. Lába, amelyen a Maldenben szerzett Reebok volt, az egyik padon pihent, fejét a karjára hajtotta, amelyet viszont a térdére támasztott. A szél hol erre, hol arra fújta a haját. Alice vele szemben ült, az állát a tenyerére támasztotta; arcára több zseblámpa egymást keresztező fénye rajzolt meghökkentő árnyékokat. Ebben a megvilágításban még az elnyűttsége ellenére is csinosnak látszott. Az ő korában még minden fény hízelgő. Inkább a mellette helyet foglaló Igazgató tűnt kimerültnek. A két üvegház mellett két Coleman gázlámpa lebegett, mint bizonytalan szellemek.

A lámpák az üvegház közelebbi sarkához közeledtek. Clay és Jordan az ajtót használták, noha mindkét oldalon hatalmas lyukak tátongtak az üvegtáblákon. Clay a következő pillanatban leült Tom mellé, Jordan pedig becsusszant szokásos helyére az Igazgató oldalán. A fiúcska bűzlött a benzintől és a műtrágyától, de még inkább a búbánattól. Clay több kulcskészletet pottyantott az asztalra, az elemlámpák fénykörébe. Felőle itt heverhetnek mindaddig, míg valami régész meg nem találja őket egy ásatáson, úgy négyezer év múlva.

– Sajnálom – mondta halkan Ardai igazgató. – Olyan egyszerűnek tűnt.

– Igen – mondta Clay. Egyszerűnek tűnt: megtöltik a melegházi öntözőket benzinnel, fölrakják őket a kisteher platójára, keresztülhajtanak a Tonney Fielden, kétoldalt mindent lelocsolnak, amerre csak mennek. Gondolta, megmondja Ardainak, hogy George W. Bush iraki kalandja valószínűleg ugyancsak egyszerűnek tűnt – megtölteni a locsolót, és kétfelé permetezni –, aztán mégsem tette. Céltalan kegyetlenség lett volna.

– Tom! – szólította meg a barátját. – Jól vagy? – Már rájött, hogy Tomnak szívósságból nincs túl nagy tartaléka.

– Igen, csak fáradt vagyok. – Fölemelte a fejét, és Clayre mosolygott. – Nem szoktam hozzá az éjszakai műszakhoz. Most mihez kezdünk?

– Azt hiszem, lefekszünk – felelte Clay – Úgy negyven perc múlva hajnalodik. Keleten máris világosodik az ég.

– Ez nem tisztességes – mondta Alice. Dühösen dörgölte az arcát. – Ez nem tisztességes, olyan keményen igyekeztünk!

Keményen igyekeztek, de semmi sem ment könnyen. Minden apró (és végső soron értelmetlen) győzelmet olyan őrjítő küszködéssel kellett kiharcolni, amit Clay anyja bolsi keccsölésnek hívott. Clay énjének egy része vádolni akarta az Igazgatót... és önmagát is, mivel semmivel sem tudott hozzájárulni Ardai öntözőberendezésének ötletéhez. Énjének egy része most azt gondolta, hogy ha egy koros angoltanár terveli ki, miként változtathatnak tűzbombává egy focipályát, az nem sokkal ér többet, mint késsel indulni egy puskákkal vívott harcba. Mégis... igen, egészen jó ötletnek tűnt.

Egészen addig, amíg föl nem fedezték, hogy az autószerelő-műhely benzintartálya egy zárt csűrben van. Csaknem fél órát töltöttek a szomszédos irodában, amíg a viharlámpa fényében végigvizsgálták a műhelyfőnök asztala fölötti táblán lógó, őrjítően egyforma kulcsokat. Végül Jordan találta meg azt, amelyik nyitotta a csűr bezárt ajtaját.

Ekkor jöttek rá, hogy a csak egy dugót kell kihúzni nem egészen felel meg a valóságnak. Zárókupak volt a tartályon, nem dugó. És a csűrhöz hasonlatosan, amelyben a tartály terpeszkedett, a zárókupak is le volt zárva. Vissza az irodába; újabb matatás a lámpafényben; végül ráleltek arra a kulcsra, amely valóban illett a zárba. Alice mutatott rá, hogy mivel ez a zárókupak a tartály alján van, ami lehetővé teszi a nehézkedési erővel történő lefejtést abban az esetben, ha nincs külső erőforrás, az üzemanyag azonnal elönti őket, amennyiben nem szereznek egy csapot vagy csövet. Egy órán át kerestek olyan csövet, amely illik zárókupak méretéhez, de semmit sem találtak, ami akár nagyjából hasonlított volna ilyesmire. Tom talált egy kis tölcsért, amit szerény méretű hisztéria kíséretében hajítottak ki.

Mivel a teherautók egyikének sem volt megjelölve a kulcsa (legalábbis olyan módon, hogy a műhely tulajdonosán kívül más is megértse), újabb próbálkozásokkal keresték ki a megfelelőket. De ez legalább gyorsabban ment, mert csak nyolc autó parkolt a garázs mögött.

Végül itt voltak a melegházak. Megállapították, hogy tucatnyi helyett mindössze nyolc locsoló van, és ezeknek a tartályába sem lehetett harminc gallont betölteni, hanem csak tízet. Megtölthették volna őket a benzintartályból, de a művelet során teljesen átáznak, és mindössze nyolcvan gallon használható, szétpermetezhető benzint nyerhettek volna vele. A gondolat, hogy nyolcvan gallon benzinnel irtsanak ki ezernyi telefonbolondot, űzte ki a piknikasztalhoz Tomot, Alice-t és az Igazgatót. Clay és Jordan valamivel tovább maradtak, nagyobb öntözőberendezést kerestek, de nem találtak.

– Azért akad néhány kisebb levéllocsoló – mondta Clay. – Abból a fajtából, amit spriccpuskának hívnak.

– Továbbá – tette hozzá Jordan – a nagy öntözők tele vannak növényvédővel, vagy folyékony műtrágyával, vagy mivel. Nekiláthatunk kiöntögetni, ami azt jelenti, hogy védőmaszkot kell fölvennünk, nehogy megmérgezzük magunkat.

– A valóság kupán csapott – mondta rosszkedvűen Alice. Egy pillanatig nézte a baba méretű tornacipőt, azután zsebre vágta.

Jordan fölvette az egyik gondnoki kisteherbe való kulcsokat. – Elmehetünk a belvárosba – mondta. – Ott van a Trustworthy Vasáru. Nekik biztosan van öntözőberendezésük.

Tom megrázta a fejét. – Több mint egy mérföld, a főút tele van roncsokkal és elhagyott járművekkel. Néhányat megkerülhetünk, de nem valamennyit. És a füvön sem tudunk elmenni. A házak túl közel épültek egymáshoz. Ezért jár mindenki gyalog. – Láttak néhány biciklizőt, de nem túl sokat. Még akik fölszerelték magukat lámpákkal, azoknak is veszedelmes, ha ugyan nem lehetetlen volt akár a legkisebb sebesség is.

– Egy könnyű teher nem megy el a mellékutcákon?

– kérdezte az Igazgató.

– Holnap éjszaka kipróbálhatjuk ezt a lehetőséget – mondta Clay. – Gyalog felderíthetjük az útvonalat, azután visszajöhetünk a teherautóért.

– Töprengett. – Valószínűleg mindenféle cső is akad egy ilyen vasboltban.

– Nem tűnsz túl vidámnak – jegyezte meg Alice.

Clay felsóhajtott. – Nem sok kell ahhoz, hogy elzárjanak egy kis utcát. Keccsölhetünk megint, még ha szerencsésebbek vagyunk is, mint ma éjszaka. Nem is tudom, egy kis pihenés után talán jobban látom majd a dolgokat.

– Hát persze – helyeselt az Igazgató, de a hangja valahogy üresen kongott. – És mi is.

– Mi van a benzinkúttal, az iskolával szemben? – kérdezte Jordan a legcsekélyebb remény nélkül.

– Milyen benzinkúttal? – kérdezte Alice.

– A Citgo-kútról beszél – felelte az Igazgató. – Ugyanaz a probléma, Jordan. A szivattyúk alatt tele vannak a tartályok, de nincs áram. Abban pedig kételkedem, hogy több lenne néhány két- vagy háromgallonos benzineskannánál. Igazából azt gondolom... – De nem mondta ki, mit gondol igazából. Félbeszakította magát – Mi van, Clay?

Claynek eszébe jutott az a három ember, aki elsántikált a benzinkút mellett, az egyik férfi átkarolta az asszonyt. – Academy Grove Citgo – mondta. – Ez a neve, ugye?

– Igen...

– De azt hiszem, nem csak benzint árulnak. – Nem csak hitte, tudta. Mert két teherautó parkolt az épület mellett. Látta őket, de nem gondolt rájuk. Legalábbis mostanáig. Nem volt rá oka.

– Nem tudom, hogy mire... – szólt az Igazgató, azután elnémult. A szeme találkozott a rajzolóéval. Kopott fogai ismét kivillantak a különös, kegyetlen mosolyból. – Ó! – mondta. – Ó! Ó, a mindenit! A mindenit, igen!

Tom egyre értetlenebbül bámulta őket.

– Elmondanátok nekünk is, hogy miről beszéltek? – kérdezte.

Clay már éppen magyarázni akart – máris tisztán látta, hogyan fog működni a dolog, és túlságosan jó ötlet volt ahhoz, hogy ne ossza meg velük –, amikor a Tonney Field felől hallatszó zene elhalt. Nem kikapcsolt, mint máskor, amikor reggel fölkeltek, lassan halkult, mintha a zene forrását valaki belerúgta volna a liftaknába.

– Ma korán kelnek – mondta halkan Jordan.

Tom megragadta Clay karját. – Ez nem az – mondta. – És az egyik rohadt gettórepesztő még mindig szól... hallom, még ha halkan is.

A szél erősen fújt, és Clay tudta, hogy a focipálya felől, mert magával hozta az orrfacsaró bűzt: a rothadó étel, bomló hús, sok száz mosdatlan test szagát. De idesodródott vele a „Sétál a kis elefánt”, amelyet Lawrence Welk és a Champagne Zenészei játszottak.

Azután valahonnan északnyugat felől – talán tíz, talán harminc mérföldről, nehéz volt megállapítani milyen messziről sodorja a szél – kísérteties, valahogy molyette nyögés hallatszott. Csönd volt... csönd.... majd a nem éber és nem alvó teremtmények hasonlóképpen válaszoltak a Tonney Field pályájáról. Az ő nyögésük sokkal hangosabb volt: üres, bömbölő kísértethuhogás, amely felszállt a fekete, csillagos égbe.

Alice a szája elé kapta a kezét. A kis cipő kimeredt az ujjai közül. A szeme kidülledt. Jordan átnyalábolta az Igazgatót, arcát az öregember oldalához szorította.

– Nézd, Clay! – szólalt meg Tom. Fölállt, a két romos üvegházat elválasztó gyepsáv felé támolygott, menet közben az égre mutatott. – Látod? Uramisten, látod?

Északnyugaton, ahonnan a távoli nyögés hallatszott, vöröses-narancsszín izzás virágzott ki a látóhatáron. A szemük láttára erősödött, és a szél ismét feléjük hozta azt a szörnyű hangot... és ismét hasonló, csak sokkal hangosabb nyögéssel válaszoltak a Tonney Fieldről.

Alice csatlakozott hozzájuk, azután az Igazgató is odajött, átkarolva Jordan vállát.

– Mi lehet ott? – kérdezte Clay az izzás felé mutatva. A fény máris halványodni kezdett.

– Glen's Falls lehet – mondta az Igazgató. – De nem kizárt Littleton sem.

– Akárhol van is, nagy lehet a katyvasz – szólalt meg Tom. – Égnek. És a mi bandánk tudja. Hallották.

– Vagy megérezték – tette hozzá Alice. Megborzongott, kiegyenesedett, és vicsorított. – Legalábbis remélem!

Mintha neki válaszolna, újabb nyögés csapott fel Tonney Fielden: hangok sokasága egyesült egyetlen kiáltásban, amelyben együttérzés és – talán – az együtt szenvedés hörgött. Az egyetlen zenegép – Clay úgy gondolta, a mestergép, amelyikben tényleg benne van a CD – tovább játszott. Fél perccel később a többi is megszólalt. A zene – most a The Carpenters „Közel hozzád”-ja – úgy hangosodott fel, ahogy korábban elhalkult. Addigra az észrevehetően sántító Ardai igazgató a botjára támaszkodva visszavezette őket Cheatham Lodge-ba. Nem sokkal ezután a zene ismét abbamaradt... ám ez alkalommal egyszerűen kikapcsolt, akárcsak előző reggel. A távolból, isten tudja, hány mérföldről halk puskaropogást hozott a szél. Azután a világ teljesen és kísértetiesen elnémult, várva, hogy a sötétség helyet adjon a világosságnak.

19

Miközben a nap első vörös sugarai áttörtek a keleti látóhatár fái között, láthatták, amint a telefonbolondok csaknem rendezett sorokban elhagyják a focipályát, majd elindulnak Gaiten belvárosa és közvetlen környéke felé. Menet közben szétszóródtak, és úgy mentek lefelé az Academy Avenue irányába, mintha semmi baj nem történt volna közvetlenül az éjszaka vége előtt. Ám Clay nem bízott ebben. Arra gondolt, hogy jobb lesz minél előbb elvégezni a munkájukat a Citgóban, még ma, ha egyáltalán tenni akarnak valamit. Fényes nappal kimenni azt jelentette, hogy esetleg le kell lőniük egyet-kettőt közülük, de amíg ezek reggel és este verődnek nyájba, addig Clay hajlandó volt vállalni ezt a kockázatot.

Az ebédlőből nézték, amit Alice a „halottak hajnalának” nevezett. Később Tom és az Igazgató a konyhába merit. Clay ott találta őket az asztalnál egy napfénycsóvában, amint langyos kávéjukat iszogatják.

Mielőtt elkezdte volna magyarázni, mit akar tenni ma, Jordan megérintette a csuklóját.

– Páran még itt vannak – mondta. Halkabban folytatta: – Némelyikkel együtt jártam iskolába.

– Azt hittem, hogy mostanra mindnyájan a Kmart-ban vásárolnak, éppen a Kék Fény Speciált keresik – jegyezte meg Tom.

– Jobb, ha kinézel – szólt Alice az ajtóból. – Nem vagyok benne biztos, hogy egy újabb, mit is mondjak, lépést tettek a haladás útján, de könnyen lehet. Valószínűleg erről van szó.

– Biztosan – helyeselt borúsan Jordan.

A hátramaradt telefonbolondok – Clay úgy saccolta, egy százfős alakulat – elvitték a halottakat a lelátók alól. Kicipelték őket a pályától délre eső parkolóba, majd onnan a mögötte álló hosszú, alacsony téglaépületbe. Üres kézzel jöttek vissza.

– Az az épület a fedett futópálya – mondta az Igazgató. – De ott tárolják a sportfelszerelést is. A végénél van egy meredek árok. Gondolom, oda dobálják be a halottakat.

– Lefogadhatja – helyeselt Jordan. A hangján érződött, hogy émelyeg. – Valóságos mocsár lehet ott. Ahogy rohadnak.

– Mindenképpen elrothadnának, Jordan – mondta gyengéden Tom.

– Tudom – felelte a fiú még émelygősebben. – De a napon gyorsabban bomlanak le. – Szünet. – Uram!

– Tessék, Jordan!

– Láttam Noah Chutskyt. Az ön drámaolvasó klubjából.

Az Igazgató megveregette a fiúcska vállát. Nagyon sápadt volt. – Ne törődj vele.

– Nagyon nehéz nem törődnöm – suttogta Jordan. – Egyszer lefényképezett a... tudják, hogy micsodával.

Anélkül, hogy egy pillanatra is megálltak volna a teendők megvitatása céljából, két tucat dolgozó méh levált a fő csoporttól, és elindult a romos üvegházak felé. V alakban húztak, akár a vadlibák. Köztük volt az is, akit Jordan Noah Chutskynak nevezett. A hullaeltávolító osztag többi része figyelte egy darabig, ahogy távolodnak, azután hármasával lemasíroztak a rámpán, és nekiláttak, hogy újabb tetemeket kotorjanak ki a lelátó alól.

Húsz perccel később, vonallá széthúzódva visszatért a melegházi csoport: némelyek üres kézzel, de legtöbbjüknél taliga vagy kézikocsi volt, az a fajta, amellyel a nagyobb csomag meszet vagy a műtrágyás zsákokat szállítják. A telefonbolondok kocsikkal és talicskákkal szállították el a halottakat, és így sokkal gyorsabban dolgoztak.

– Igen, ez egy lépés előre – mondta Tom.

– Több, mint egy – tette hozzá az Igazgató. – A ház kitakarításához eszközökre van szükségük.

– Nem tetszik ez nekem – szólt Clay.

Jordan ránézett, az arca sápadt, fáradt volt, és sokkal öregebbnek hatott, mint ahány éves volt. – Nincs egyedül – mondta.

20

Délutánig aludtak. Miután megbizonyosodtak róla, hogy a hullaszállítók elvégezték a munkájukat, és követték a gyűjtögetőket, lementek a homokkő oszlopokhoz, amelyek a Gaiten Akadémia határát jelezték. Alice elhúzta a száját Clay ötletétől, hogy Tommal kettesben intézik az ügyet. – Felejtsétek el ezt a Batman és Robin pajtás marhaságot – mondta.

– Nahát, pedig mindig szerettem volna Csodafiú lenni – mondta Tom enyhén selypítve, de amikor a lány humortalanul nézett rá, miközben a (most már rongyolódni kezdő) cipőcskét markolászta, elszontyolodott. – Bocsánat.

– Egyedül is átmehetsz a benzinkúthoz – mondta Alice. – Ennek van értelme. De mi őrködünk a másik oldalon.

Az Igazgató azt javasolta, hogy Jordan maradjon a Lodge-ban. Mielőtt a fiú válaszolhatott volna – mégpedig szemmel láthatóan hevesen –, Alice megkérdezte: – Milyen a szemed, Jordan?

A fiú rámosolygott, és megint azzal a rajongásfélével nézte. – Jó. Klassz.

– Játszottál videojátékokat? Amelyekben lőni lehetett?

– Naná. Egy rahedlit.

Alice egy pisztolyt adott neki. Clay látta, hogy a fiú megrezzen, akár a megütött hangvilla, mikor a lány ujjai hozzáértek. – Ha azt mondom neked, hogy célozz és lőj – vagy ha Ardai igazgató mondja –, akkor megteszed?

– Naná.

Alice dacos, ugyanakkor bocsánatkérő pillantást vetett Ardaira. – Minden kézre szükségünk van.

Az Igazgató belenyugodott, és már itt is volt a másik oldalon az Academy Grove Citgo-kút, egy kicsivel közelebb a városhoz. Innen könnyen el lehetett olvasni a valamivel kisebb táblát: ACADEMY LP GÁZ. Egyetlen autó állt a kútnál, a vezető felőli ajtó nyitva volt, és a poros kocsi máris rég elhagyottnak látszott. A benzinkút nagy síküveg ablakait betörték. Jobbra New England néhány életben maradt szilfája egyikének árnyékában két, gigászi butángázos palacknak álcázott teherautó parkolt. Mindkettő oldalára az Academy LP Gáz és az 1982 óta Dél-New Hampshire szolgálatában szöveget írták.

Az Academy Avenue-nak ezen a szakaszán egyetlen gyűjtögető telefonbolond sem volt látható, és noha Clay a legtöbb ház homlokzati verandáján ott látta a cipőket, számos épület üres volt. Úgy látszik, a menekültek áradata alábbhagyott. Túl korai ezt még megmondani – korholta magát.

– Uram! Clay! Mi az ott? – kérdezte Jordan. Az út közepére mutatott – amely természetesen még mindig a 102-es országút volt, bár erről könnyű megfeledkezni egy ilyen nyugodt, napos délutánon, amikor nem hallatszik más, csak a madarak éneke és a szél suttogása a levelek között. Ragyogó rózsaszín krétával írtak valamit az aszfaltra, de Clay nem tudta kivenni, hogy mit. Megrázta a fejét.

– Készen állsz? – kérdezte Tomot.

– Persze – felelte Tom. Igyekezett hanyagul válaszolni, de egy ér szaporán vert borostás torkán. – Te Batman, én Csodafiú.

Pisztollyal a kézben keresztültrappoltak az úttesten. Clay az orosz automatát hagyta Alice-nál, bár többé-kevésbé meg volt győződve róla, hogy ha tényleg használnia kell, a gépkarabély megpörgeti, mint egy búgócsigát.

A makadámra ezt az üzenetet írták:

KASHWAK=NO-FO

– Mond ez neked valamit? – kérdezte Tom.

Clay a fejét rázta. Nem mondott, és most nem is érdekelte. Csak el akart tűnni az Academy Avenue közepéről, ahol olyan védtelennek érezte magát, mint egy hangya egy csésze rizsben. Hirtelen, és nem is első ízben az jutott az eszébe, hogy eladná a lelkét, ha tudhatná, hogy a fia jól van, olyan helyen, ahol az emberek nem adnak fegyvert az olyan gyerekek kezébe, akik ügyesek a videojátékban. Furcsa. Azt hitte, fölállította a fontossági sorrendet, laponként összerakta a saját pakliját, azután jöttek az ilyen gondolatok, és mindegyik friss és fájdalmas volt, mint a le nem ülepedett gyász.

Tűnés innen, Johnny. Te nem tartozol ide. Ez nem a te helyed, nem a te időd!

A propánszállító teherautókat otthagyták és lezárták őket, de ez nem volt baj; ma rájuk mosolygott a szerencse. A kulcsok egy deszkáról lógtak az irodában, alájuk azt írták: ÉJFÉL ÉS REGGEL 6 KÖZÖTT NEM VONTATUNK, ÉS NINCSEN KIVÉTEL. Minden kulcskarikáról miniatűr gázpalack lógott. Félúton volt vissza az ajtó felé, amikor Tom megérintette a vállát.

Két telefonbolond gyalogolt az utca közepén egymás mellett, de ez nem jelentette azt, hogy egyszerre léptek volna. Az egyik Twinkiest evett egy dobozból; az arca csupa krém, morzsa, cukormáz volt. A másik, egy asszony, kávézóasztal méretű könyvet szorított magához. Clay olyannak látta, mint aki egy túlméretezett énekkönyvet szorongat. A borító fényképén egy skót juhász ugrott át egy kötélhintán. Némi vigasszal töltötte el, hogy az asszony a könyvet fejjel lefelé tartja. Az üres, lepusztult vonások – és a tény, hogy egyedül vándorolnak kora délután, amely még nyájmentes idő – még inkább.

Mégsem tetszett neki az a könyv.

Nem, egyáltalán nem tetszett.

Elhaladtak a homokkő pillérek előtt, Clay látta, hogy Alice, Jordan és az Igazgató tágra nyílt szemmel lesik őket. A két bolond elhaladt az úttestre írt rejtélyes felirat – KASHWAK=NO-FO – mellett, az asszony a társához fordult, hogy kapjon a Twinkiesből. A férfi elhúzta előle a dobozt. Az asszony elhajította a könyvet (címlappal fölfelé ért földet, Clay látta, hogy A világ 100 legkedveltebb kutyája a címe), és ismét a sütemény felé nyúlt. A férfi arcul ütötte, olyan erővel, hogy a nő piszkos tincsei meglebbentek, és a csattanás nagyon hangos volt a nappal csöndjében. Közben egyfolytában mentek. Az asszony megszólalt: – Aúú! –, a férfi válaszolt (legalábbis Clay számára válasznak hangzott): – Iiiin! – Az asszony a Twinkies doboza felé nyúlt. Most haladtak el a Citgo-kút előtt. A férfi ez alkalommal széles körmozdulattal nyakon vágta, majd belekotort a dobozba újabb nyalánkságért. Az asszony megállt. A férfira nézett. Egy pillanattal később a férfi is megállt. Kicsivel előbbre járt, így főleg a hátát mutatta az asszonynak.

Clay érzett valamit a benzinkút irodájának naptól meleg csöndjében. Nem, gondolta, nem az irodában, bennem. Kevés a levegőm, mintha túl gyorsan futottam volna fölfelé.

De lehet, hogy az irodában is volt valami, mert...

Tom lábujjhegyre állt, és a fülébe súgta: – Te is érzed?

Clay bólintott, és az asztalra mutatott. Nem volt szél, sem érzékelhető huzat, a papírlapok mégis lebegtek. A hamutartóban a hamu lomhán körözni kezdett, akár a víz a kád lefolyójánál. Két csikk volt benne – nem, három –, és a mozgó hamu mintha a középpont felé lökdöste volna őket.

A férfi az asszony felé fordult. Visszanézett rá. Az pedig őt nézte. Egymást nézték. Clay nem látott kifejezést az arcukon, de érezte, hogy a tarkóján mocorog a haj, és halk csilingelést hallott. A TILOS A VONTATÁS felirat alatti kulcsok voltak. Ezek is mocorogtak, és alig hallhatóan csilingeltek.

Aúú! – mondta az asszony. Nyújtotta a kezét.

Iiiin! – felelte a férfi. Egy öltöny fakuló rongyait viselte, a lábán kopott fekete cipőt. Hat napja középvezető lehetett, ügynök, vagy gondnok egy házban. Most nem volt egyebe a Twinkies dobozánál. A melléhez szorította, ragacsos szája buzgón nyámmogott.

Aúú! – makacskodott az asszony. Most mindkét kezét nyújtotta, az angyal időtlen mozdulatával. A kulcsok hangosabban csilingeltek. A mennyezet felől bzzzzzz hallatszott, az egyik fénycső, amely nem kapott áramot, felvillant, majd ismét kialudt. A középső szivattyú töltőcsöve leesett, és élettelenül kongott a betonon.

Aúú – mondta a férfi. A válla megroggyant, és minden feszültség elszállt belőle. A levegőből is. A deszkán lógó kulcsok elcsöndesedtek. A hamu egy utolsó, lassuló forgás után leülepedett horpadt ereklyetartójában. Az ember nem is gondolta volna, hogy történt valami, ha nem hever a földön a benzinszivattyú töltőcsöve, és a hamutartó közepén nem állt volna össze a három csikk.

Aúú – mondta a nő. Még mindig nyújtotta a kezét. Társa kézközelbe ment hozzá. Az asszony kimarkolt két sütit, és enni kezdte őket csomagolópapírostul. Clay ismét megkönnyebbült, de csak egy kicsit. A páros lassan csoszogott tovább a város felé, az asszony csak annyi időre állt meg, hogy a szája sarkából kiköpjön egy csokoládékrémes celofándarabot. Elveszítette érdeklődését A világ 100 legkedveltebb kutyája iránt.

Mi volt ez? – kérdezte Tom halkan, reszkető hangon, amikor azok ketten már majdnem eltűntek a szemük elől.

– Nem tudom, de nem tetszett – felelte Clay Nála volt a gázszállító teherautók kulcsa. Az egyik kulcs-készletet odaadta Tomnak. – Tudsz vezetni szabványos sebváltóval?

Azon tanultam a vezetést. És te?

Clay türelmesen mosolygott. – Én hetero vagyok, Tom. A hetero hapsik magyarázat nélkül tudják, hogyan bánjanak a szabvány sebváltóval. Ez ösztön bennünk.

– Nagyon vicces. – Tom nem igazán figyelt rá. A távozó különös pár után bámult, a torkán az ér a szokottnál gyorsabban lüktetett. – Vége a világnak, indulhat a vadászat a homókra, miért ne? Így van?

– Így bizony. Meg a heterókra is, ha ezek fölébe kerekednek annak a szarnak. Rajta, csináljuk.

Kinyitotta az ajtót, ám Tom egy pillanatra megállította. – Figyelj. A többiek, amott, lehet, hogy éreztek valamit, de az is lehet, hogy nem. Ha nem, akkor egy ideig talán hallgathatnánk róla. Mit gondolsz?

Claynek eszébe jutott, hogy Jordan mennyire igyekszik mindig látótávolságra lenni az Igazgatótól, Alice pedig mindig a keze ügyében tartja azt a hátborzongató kis cipőt. Nem felejtette el a karikákat a szemük alatt. Azután arra gondolt, amit ma este akarnak tenni. Armageddon valószínűleg túl erős szó rá, de azért nem annyira. Akármik is most, a telefonbolondok valaha emberi lények voltak, és ezret megégetni elevenen, az elég nagy teher. Már a gondolat is fáj.

– Részemről rendben – mondta. – A dombra fölfelé a legalacsonyabb fokozattal menj, oké?

– A legalacsonyabbak amit csak találok – felelte Tom. Odamentek a hatalmas palackokat formázó járművekhez. – Mit gondolsz, hány fokozat van egy ilyen teherautón?

– Előre egy éppen elég – mondta Clay.

– Ahogy most parkolnak, azt hiszem, azzal kell kezdeni, hogy megkeressük a hátramenetet.

– Baszki – felelt Clay. – Mi a jó a világvégében, ha nem hajthatsz át egy átkozott kerítésen?

És áthajtottak.

21

Ardai igazgató és egyetlen megmaradt tanítványa Akadémiai Lejtőnek hívta azt a hosszú, hullámzó domboldalt, amelyik a campustól ereszkedett alá az országútig. A fű még mindig ragyogó zöld volt, csak most kezdtek lehullani a levelek. Amikor a délután helyet adott a kora estének, és az Akadémiai Lejtő még mindig üres volt – sehol egy visszatérő telefonbolond –, Alice járkálni kezdett a Cheatham Lodge halljában. Minden kör után megállt a nappali szoba zárt erkélyénél, és kinézett. Innen szép kilátás nyílt a Lejtőre, a két nagy előadóteremre és Tonney Fieldre. A tornacipőcske ismét Alice csuklóján lógott.

A többiek a konyhában voltak, és dobozos kólát ittak. – Nem jönnek vissza – mondta nekik az egyik kör végén. – Megszimatolták, mit tervezünk velük – olvasnak az agyunkban, vagy mi –, és nem jönnek vissza.

Két további kört tett meg a hosszú, földszinti hallban, mindegyiknek a végén megállva, hogy kinézzen a nappali nagy ablakán, azután ismét meglátogatta a többieket. – Vagy általános vándorlás van, erre nem gondoltatok, srácok? Talán délre mennek a tél elől, mint a nyavalyás vörösbegyek.

Válaszra sem várva elment. Végig a hallon, aztán vissza. Föl-alá a hallban.

– Akár Ahab kapitány, amikor Moby Dicket kereste – jegyezte meg az Igazgató.

– Eminem lehet egy pöcs, de e tekintetben igaza van – mondta Tom rosszkedvűen.

– Tessék, Tom? – kérdezte az Igazgató.

Tom csak legyintett.

Jordan az órájára pillantott. – Tegnap este majd' fél órával később érkeztek, mint amennyi most van – mondta. – Ha akarják, megyek, szólok Alice-nak.

– Nem hinném, hogy bármi haszna lenne – jegyezte meg Clay. – Mindenképpen túl kell jutnia a dolgon.

– Egy kicsit kiakadt, ugye, uram?

– Te nem, Jordan?

– De igen – felelte halkan Jordan. – Marhára.

Amikor Alice legközelebb bejött a konyhába, azt mondta: – Talán az a legjobb, ha egyáltalán nem jönnek vissza. Nem tudom, hogy most valami új módon programozzák-e újra az agyukat, de itt valami gonosz vudu folyik. Azon a kettőn is éreztem délután. Az asszonyon, aki a könyvet fogta, és a süteményes emberen. – Megcsóválta a fejét. – Rossz vudu.

Mielőtt felelhettek volna, visszament őrjáratozni a hallba. A kis tornacipő a csuklóján himbálózott.

Az Igazgató Jordanhoz fordult. – Te éreztél valamit, fiam?

Jordan habozott, majd azt válaszolta: – Valamit éreztem. A haj ágaskodni akart a tarkómon.

Az Igazgató az asztal túloldalán ülő férfiakra nézett. – Na és maguk? Sokkal közelebb voltak.

Alice mentette meg őket a választól. Berontott a konyhába, az arca égett, a szeme hatalmasra nyílt, tornacipője nyikorgott a csempéken. – Jönnek! – mondta.

22

A zárt erkélyről négyen figyelték a telefonbolondokat, ahogy összetartó sorokban masíroznak felfelé az Akadémiai Lejtőn. Hosszú árnyékuk hatalmas forgókereket rajzolt a zöld fűre. Ahogy közelebb értek ahhoz, amit Jordan és az Igazgató Tonney Boltívnek nevezett, a sorok összezárultak, és az összehúzódó, megszilárduló kerék forogni látszott a késő délutáni arany napfényben. Alice most már nem bírta ki a cipő markolászása nélkül. Letépte a csuklójáról, és megszállottan szorongatta. – Meglátják, hogy mit csináltunk, és visszafordulnak – hadarta fojtottan. – Ennyire már értelmesek, ha egyszer megint könyvet vesznek kézbe, akkor értelmesnek kell lenniük.

– Meglátjuk – mondta Clay. Úgyszólván biztosra vette, hogy a telefonbolondok bemennek a Tonney Fieldre, még akkor is, ha az, amit látnak, nyugtalanítani fogja különös, csoportos elméjüket; hamarosan besötétedik, nem mehetnek máshova. Egy dal foszlánya lebegett az agyában, amellyel az anyja altatta annak idején: Aludj, édesem, már az éj csendje vár.

– Remélem, bemennek, és remélem, maradnak – mondta a lány halkabban, mint az előbb. – Úgy érzem magam, mindjárt felrobbanok. – Vadul felvihogott. – Csak ők azok, akiknek föl kell robbanniuk, nem igaz? Ők. – Tom odafordult, ránézett. – Jól vagyok! – mondta Alice. – Jól vagyok! Úgyhogy tartsd a szád.

– Csak annyit akartam mondani, hogy az lesz, ami van – felelte a férfi.

– Ez valami New Age szarság. Úgy beszélsz, mint az apám. A Képkeret Királya! – Könny futott végig az arcán, türelmetlenül letörölte a kézfejével.

– Nyugodj meg, Alice. Figyelj.

– Igyekszem, rendben? Igyekszem.

– És hagyd már békén azt a cipőt! – mondta Jordan, az ő mértékével ingerülten. – Ez a nyiszorgás megőrjít!

A lány lenézett a cipőcskére, mintha maga is meglepődött volna, azután ismét a csuklójára hurkolta. Figyelték, ahogy a telefonbolondok összébb húzódnak a Tonney Boltívnél, majd olyan csekély lökdösődéssel és tolakodással mennek át rajta, ami bizonyosan nem volt jellemző a Szünidei Hétvége focimeccs nézőire. Figyelték, ahogy ismét szétszóródnak, és átmennek a pályán a túlsó zugokba, megtöltik a rámpákat. Vártak, lestek, hogy a kitartó menetelés lassuljon és leálljon, de hiába. Az utolsó csellengők – legtöbbjük sebesült volt, egymást támogatták, mégis azokban a zárt csoportokban haladtak – jóval azelőtt érkeztek, hogy a vörös nap lebukott a Gaiten Akadémia campusának nyugati végében a házak mögé. Visszatértek megint, mint a galambok a fészkükre, vagy a fecskék Capistranóhoz. Alig öt perccel azután, hogy feltűnt az égen az Esthajnalcsillag, rázendített Dean Martin: „Mindenki szeret valakit néha”.

– Alaptalanul majréztam, ugye? – mondta Alice. – Néha kerge vagyok. Ezt mondja az apám is.

– Nem – felelte az Igazgató. – Minden kergének mobilja volt, drágám. Ezért vannak ott, te pedig itt velünk.

– Kíváncsi vagyok, megvan-e még Rafe – szólalt meg Tom.

– Én meg arra vagyok kíváncsi, hogy megvan-e még Johnny – válaszolta Clay. – Johnny és Sharon.

23

Azon a szeles őszi éjszakán tíz órakor Clay és Tom a zenekari fülkében állt a Tonney focipálya végénél az utolsó negyedébe lépett hold alatt. Előttük derékig érő beton mellvéd húzódott, amelynek pálya felé eső oldalát vastagon kipárnázták. Mellettük néhány rozsdás kottaállvány állt a bokáig érő szeméttorlaszban, amelyet a szél épített szakadt zacskókból, papírhulladékból. Mögöttük és fölöttük a forgókereszten túl Alice és Jordan vették közre az Igazgatót, akinek magas alakja vékony bambuszbotra támaszkodott.

Debby Boone hangja komikus méltósággal, fölerősített hullámokban zengett a pálya fölött. Rendszerint Lee Ann Womack énekelte utána, hogy „Remélem, táncolsz”, majd ismét Lawrence Welk és Champagne Zenészei következtek, de ma talán mégsem ez lesz a sorrend.

A friss szél elhozta nekik a fedett futópálya végében levő posványban rothadó hullák bűzét, és a pályán, a zenekari fülke alatt összezsúfolódott élők mocskának és verejtékének szagát. Mar ha ti ezt életnek nevezitek, gondolta Clay, és halványan, keserűen elmosolyodott. Az ésszerűsítés nagyszerű emberi szórakozás, talán a legnagyobb, de ma éjjel nem bolondíthatta el magát: ők természetesen életnek nevezik. Akármik is, akármi vár rájuk, ugyanúgy életnek nevezik, amit élnek, mint Clay a magáét.

– Mire vársz? – mormolta Tom.

– Semmire – felelte suttogva Clay. – Csak... semmi.

A tokból, amelyet Alice talált Nickersonék pincéjében, előhúzta Beth Nickerson régimódi 45-ös Colt revolverét, amely ismét meg volt töltve. Alice fölajánlotta neki az automata karabélyt – amelyet mostanáig ki se próbáltak –, de a férfi visszautasította, mondván, hogy ha a pisztollyal nem tudja elvégezni, amit kell, akkor valószínűleg mással sem boldogul.

– Nem tudom, miért nem jó az automata, ha egyszer harminc-negyven golyót lő ki egy másodperc alatt – mondta a lány. – Tésztaszűrőt csinálhatsz a tartálykocsikból.

Clay egyetértett vele, hogy ez bizony lehet, ám emlékeztette Alice-t, hogy a cél ma nem a rombolás, hanem a gyújtás. Ezután elmagyarázta, milyen mérhetetlenül törvénytelen az a lőszer, amelyet Arnie Nickerson szerzett a felesége 45-ös stukkerébe. Hogy mit jelentett valaha az, amit dumdum lövedéknek hívtak.

– Jó, de ha nem működik, még mindig megpróbálhatod Sir Speedyt – mondta a lány. – Hacsak azok a pofák odakint, tudod... – Nem akarta a „támadás” szót használni, inkább apró, lépegető mozdulatot tett annak a kezének az ujjaival, amelyben éppen nem a cipőt szorongatta. – Abban az esetben, ha pucolni kell.

A szél letépett az eredményjelző tábláról egy rongyos girlandot, amely végigtáncolt az összezsúfolt alvók fölött. A pálya körül látszólag a sötétben lebegtek a bömbidobozok vörös szemei, amelyek egy kivételével CD nélkül szóltak. A pántlika megakadt az egyik propánszállító teher lökhárítójában, néhány másodpercig csapkodott rajta, azután kiszabadult, és elrepült az éjszakában. A pálya közepén az egymás mellett parkoló teherautók úgy emelkedtek ki a szorosan egymás mellett fekvő testek közül, mint a táblahegyek. A telefonbolondok alattuk aludtak, és olyan közel feküdtek hozzájuk, hogy némelyik a kerekeknek préselődött. Clay ismét a vándorgalambokra gondolt, és arra, hogyan bunkózták le őket a földön a vadászok. A huszadik század elejére az egész fajtát kitörölték az élők sorából... de persze azok csak madarak, pici madáraggyal, amely képtelen újraprogramozni magát.

– Clay! – szólította meg halkan Tom. – Biztos, hogy végig akarod csinálni?

– Nem – felelte Clay. Most, hogy szemtől szembe került a problémával, túl sok megválaszolatlan kérdés maradt. Az egyik az, hogy mit csinálnak, ha kudarcot vallanak. A másik, hogy mit tesznek, ha sikerrel járnak. Mert a vándorgalambok nem voltak képesek a bosszúra. Másrészt viszont ezek a lények odakint...

– De muszáj megtennem.

– Akkor tedd – mondta Tom. – Mert minden egyebet leszámítva a „Felgyújtottad az életemet” patkányirtásra való.

Clay fölemelte a 45-öst, és bal kezével erősen megfogta a jobb csuklóját. A célgömbbel megkereste a bal oldali tartálykocsi közepét. Kétszer lő majd rá, aztán kétszer a másikra. Így marad egy-egy golyó tartalékban, ha szükséges. Amennyiben azokkal sem ér célt, még megpróbálkozhat azzal a fegyverrel, amelyet Alice Sir Speedynek hív.

– Bukj le, ha robban – mondta Tomnak.

– Ne aggódj – felelte Tom. Fintorra torzult arccal várta a fegyverdörrenést, és azt, ami követi.

Debby Boone készült a parádés befejezésre. Clay hirtelen sürgősnek érezte, hogy leverje a nőt. Ha ebből a távolságból eltéveszted, akkor majom vagy, gondolta, és meghúzta a ravaszt.

Nem volt esélye még egy lövésre, de nem is volt rá szükség. Ragyogó vörös virág nyílt a tartály közepén, és annak a fényénél meglátta a mély hasadást a korábban sima fémen. Alatta mintha a pokol tartózkodott volna, amely terjeszkedett. A virág folyóvá, a vörös szín narancs-fehérré változott.

Hasra! – ordította, és meglökte Tom vállát. Akkor vetődött rá a kis emberre, amikor az éjszaka sivatagi nappá változott. Hatalmas, huhogó bömbölés, majd mélyről jövő BUMM következett, amelyet Clay minden csontjában érzett. A feje fölött repeszek száguldottak. Tom talán sikoltott, de Clay nem volt biztos benne, mert újabb huhogó bömbölés következett, és a levegő hirtelen felforrósodott.

Megragadta Tomot, részben a nyakánál, részben a gallérjánál fogva, és vonszolni kezdte fölfelé a betonrámpán, amelyik a forgókereszthez vezetett. Résnyire csukta a szemét, annyira vakította a focipálya közepéről áradó ragyogás. Tőle jobbra valami óriási dolog ért földet az állóhelyeknél, talán egy motorblokk. Azt biztosra vette, hogy a megcsavarodott fémdarabkák a lába alatt a Gaiten Akadémia zenekari fülkéjének kottaállványaihoz tartoztak.

Tom üvöltött, a szemüvege ferdén ült az orrán, de meg tudott állni a lábán, és sértetlennek tűnt. Úgy futottak fölfelé a rámpán, mint Gomorra menekültjei. Clay látta hosszú, pókhálóvékony árnyékukat, és rádöbbent, hogy tárgyak hullanak körülöttük: karok, lábak, egy lökhárító darabja, egy asszony feje, lángoló hajjal. Mögöttük egy második, gigászi BUMM hallatszott – de lehet, hogy a harmadik –, és ez alkalommal üvöltött. Bokája összeakadt, és ő elterült. A világ egyre fokozódó hővé és a leghihetetlenebb fénnyé változott: úgy érezte, mintha Isten személyes színpadán állna.

Nem tudtuk, mit cselekedtünk, gondolta egy csomag rágógumit, egy összetaposott Junior Mint dobozt és egy kék pepsis kupakot bámulva. Fogalmunk sem volt róla, és most a rohadt életünkkel fizetünk érte.

– Kelj föl! – Ez Tom volt, és talán üvöltött, de mintha mérföldnyiről hallatszott volna a hangja. Érezte, hogy Tom finom, hosszú ujjú keze rángatja a karját. Azután Alice is ott volt. Alice a másik karját rángatta, és ragyogott a fényben. Clay látta, hogyan táncol és ugrál a csuklóján a fűzőjénél fogva felkötött cipőcske.

lány meg volt szórva vérrel, rongyokkal, füstölgő húsfoszlányokkal.

Clay föltápászkodott, azután ismét térdre esett, Alice rántotta fel. Mögötte a propán bömbölt, mint a sárkány. Máris felbukkant Jordan, az Igazgató dülöngélve követte. Rózsás arcának minden redőjében verejték patakzott.

– Ne, Jordan, ne, vidd innen az útból! – ordította Tom, mire Jordan félrehúzta az Igazgatót az útjukból, és amikor az öreg megtántorodott, komoran átfogta a derekát. Köldökében gyűrűt viselő, égő torzó zuhant Alice elé, aki lerúgta a rámpáról. Öt év foci, jutott eszébe Claynek, amit a lány mondott. Lángoló ingdarab hullott Alice tarkójára, de Clay lesöpörte, mielőtt a haja meggyulladt volna.

A rámpa végénél egy égő teherautó-kerék, rajta a leszakított féltengely, becsapódott a vendégeknek fenntartott, leghátsó székek közé. Ha elállja az útjukat, megfőhettek volna – az Igazgató csaknem biztosan. De így éppen elosonhattak mellette, visszafojtva lélegzetüket, hogy ne szívják be a gomolygó, olajos füstöt. A következő percben keresztülrohantak a forgókereszten, az Igazgatót egyik oldalról Jordan támogatta, a másikról Clay, szinte húzták maguk után az öregembert. Clay fülét kétszer is eltalálta az Igazgató csápoló botja, de harminc másodperccel azután, hogy elhagyták az égő kereket, a Tonney Boltív alatt álltak, és döbbent hitetlenséggel néztek vissza a hatalmas tűzoszlopra, amely a lelátók és a központi sajtópáholy fölé emelkedett.

A Szünidőt hirdető felirat egyik izzó darabja földet ért a középső pénztárbódé mellett. Néhány szikrát lőtt ki, majd elpihent.

– Tudtad, hogy ez fog történni? – kérdezte Tom. A bőr fehér volt a szeme körül, homloka és arca vörösen izzott. A fél bajusza mintha leégett volna. Clay hallotta a hangját, de valahonnan messziről. Minden távolinak tűnt. Mintha vattadugót nyomtak volna a fülébe, vagy olyasfajta lövész fülvédőt, amilyet Arnie viseltetett Beth Nickersonnal, ha elvitte feleségét a kedvenc lőterére. Ahol valószínűleg úgy lőttek, hogy az övük egyik oldaláról a mobiljuk, a másikról a személyhívójuk lógott.

Tudtad? – Tom meg akarta rázni, de csak Clay ingét sikerült megfognia, amelynek végig is szakította az elejét.

– Baszki, dehogyis, meghülyültél? – Clay hangja túl volt a rekedtségen, túl volt az érdességen; olyan volt, mintha megfőtt volna. – Gondolod, hogy odaállok egy pisztollyal, ha tudom? Ha nincs ott az a beton mellvéd, kettévág minket a robbanás. Vagy szétporlunk.

Tom hihetetlen módon vigyorogni kezdett. – Elszakítottam az ingedet, Batman.

Clay azt hitte, mindjárt lecsapja a fejét. Ugyanakkor szerette volna megölelni és megcsókolni azért, mert életben maradt.

– Vissza akarok menni a Lodge-ba – mondta Jordan félreismerhetetlen félelemmel a hangjában.

– Minden eszközt vegyünk igénybe, hogy biztonságos távolba kerüljünk – helyeselt az Igazgató. Erősen reszketett, és mereven nézte a Boltív és a nézőtér fölé emelkedő tűzoszlopot. – Hál' istennek a szél az Akadémiai Lejtő felé fúj.

– Tud járni, uram? – kérdezte Tom.

– Köszönöm, igen. Ha Jordan segít, akkor biztosan el tudok menni a Lodge-ig.

– Elkaptuk őket! – mondta Alice. Szinte szórakozottan törölgette magáról az alvadt vért, ami csíkokat húzott a bőrén. A szeme olyan volt, amihez foghatót Clay még nem látott, legfeljebb fényképeken, és az ötvenes-hatvanas évek néhány ihletett képregényszerzőjének ábráin. Eszébe jutott, hogy egyszer, szinte még gyerek volt, elment egy képregény-találkozóra, és meghallgatta Wallace Woodot, aki arról beszélt, hogyan igyekezett megrajzolni valamit, amit Pánik Szemnek hívott. Most ezt láthatta egy tizenöt éves, elővárosi iskolás lány szemében.

– Gyerünk, Alice! – mondta. – Vissza kell mennünk a Lodge-ba, és gatyába kell ráznunk magunkat. Le kell lépnünk innen. – Ahogy ezek a szavak elhagyták a száját, ismét ki kellett mondania őket, hogy hallja bennük az igazságot. Másodszor nem annyira igaznak, sokkal inkább rémültnek hangzottak.

Lehet, hogy a lány nem hallotta. Ujjongani látszott. Eltelt diadallal. Émelygett tőle, mint a gyerek mindenszentekkor, aki hazafelé menet túl sok cukorkát eszik. Szembogara égett. – Ezt senki nem élhette túl!

Tom megragadta Clay karját. Úgy fájt, ahogy a felégés szokott. – Mi a baj?

– Azt hiszem, hibát követtünk el – mondta Clay.

– Mint a benzinkútnál? – kérdezte Tom. Csálén álló szemüvege mögött éles volt a tekintete. – Amikor az a férfi és nő veszekedett azon a rohadt Tw...

– Nem, csak azt hiszem, hibát követtünk el – felelte Clay. Valójában többről volt szó. Tudta, hogy hibát követtek el. – Gyerünk. Ma éjszaka indulnunk kell.

– Ha te mondod – bólintott Tom. – Gyerünk, Alice.

A lány egy darabig velük ment a Lodge felé, ahol hátrahagytak két égő gázlámpát a zárt erkélyen, azután visszafordult, hogy még egyszer megnézze a tüzet. Mostanra a sajtópáholy és a lelátók is égtek. A csillagok eltűntek a focipálya fölött; még a hold sem volt több kísértetnél, amely szilaj mártogatóst táncolt a dühös gázgejzír forróságától reszkető levegőben.

Halottak, eltűntek, ropogósak! – mondta. – Égj, bébi, é...

Ekkor harsant fel a kiáltás, csak most nem Glen's Fallsból, vagy a tíz mérföldre levő Littletonból érkezett. Ez mögülük morajlott. Nem volt benne semmi kísérteties. A kínszenvedés kiáltása volt, olyasvalaminek az ordítása – egyetlen lényé, és tudatos lényé, ebben Clay egyetlen pillanatig sem kételkedett –, amely mély álmából ébredt, arra, hogy elevenen elég.

Alice felsikoltott, befogta a fülét, szeme kidülledt a tűzfényben.

– Csináljuk vissza! – mondta Jordan, és megragadta az Igazgató csuklóját. – Uram, vissza kell csinálni!

– Késő, Jordan – felelte Ardai.

24

Hátizsákjaik egy óra múlva kissé gömbölyűbben támaszkodtak Cheatham Lodge bejáratához. Mindegyikben volt néhány ing, túrázáshoz való tápkeverék, gyümölcslés dobozok, több csomag Slim Jim, ezenfelül elemek és tartalék elemlámpák. Clay egyre hajtotta Tomot és Alice-t, hogy szedjék össze a holmijukat, amilyen gyorsan csak tudják, most pedig ő volt az, aki folyton berohant a nappaliba, hogy kilessen a nagy ablakon.

A gázfáklya kezdett kiégni, de a tribünök és a sajtópáholy még izzott. A Tonney Boltív is tüzet fogott, úgy ragyogott az éjszakában, mint patkó a kovácsműhelyben. Semmi sem maradt életben azon a pályán – Alice-nak ebben biztosan igaza van –, de miközben visszatértek a Lodge-ba (az Igazgató, hiába segítették, úgy támolygott, mint valami öreg piás), kétszer is hallottak kísérteties kiáltásokat, amelyeket más falkáktól fújt ide a szél. Clay azt mondta magának, hogy nem süt harag azokból a kiáltásokból, csak a képzelete – bűntudatos képzelete, gyilkos képzelete, rövid gyilkos képzelete – játszik vele, mégsem tudta teljes mértékben elhinni.

Hiba volt, de mi mást tehettek? Ő és Tom érezték az erőt délután, látták is, pedig csak ketten voltak, mindössze ketten! Miként hagyhatták volna, hogy így folytatódjon? Hogy megnőjön?

– Átkozott vagy, ha megteszed, átkozott vagy, ha nem – morogta az orra alatt, és elfordult az ablaktól. Azt se tudta, mennyi ideig bámulta az égő stadiont, és ellenállt a kísértésnek, hogy megnézze az óráját. Könnyű lett volna engedni a pánikpatkánynak, most közel is állt hozzá, de ha megteszi, az hamarosan utat talál a többiek felé. Kezdve mindjárt Alice-szal. Alice már kezdte visszanyerni az önuralmát, de az még csak vékony máz volt. Elég vékony ahhoz, hogy el lehessen olvasni rajta keresztül egy újságot, ahogy bingózó anyja mondta volna. Noha még maga is gyerek volt, Alice-nak sikerült a derűs arcát mutatnia, főleg a másik gyerek miatt, így hát Clay sem adhatta föl.

A másik gyerek. Jordan.

Clay visszasietett a hallba. Észrevette, hogy még mindig nem négy csomag hever az ajtó mellett, és azt is látta, hogy Tom jön le a lépcsőn. Egyedül.

– Hol a gyerek? – kérdezte. A hallása kicsit rendbejött, de a hangja még mindig túl távolról érkezett, és meglehetősen idegen volt. Sejtése szerint ez így is marad egy darabig. – Segítened kellett volna neki, hogy összecsomagoljon – Ardai azt mondta, a kokszból hozott magával egy hátizsákot...

– Nem jön. – Tom megdörgölte az arcát. Fáradtnak, szomorúnak, zavarodottnak látszott. Mivel a fél bajusza eltűnt, még röhejes is volt.

Micsoda?

– Halkabban, Clay. Nem csinálom a híreket, csak ismertetem.

– Krisztus szerelmére, akkor mondd meg, miről beszélsz!

– Nem jön az Igazgató nélkül. Azt mondta: „Nem kényszeríthetsz.” És ha komolyan gondolod, hogy ma éjszaka akarsz menni, akkor, azt hiszem, igaza van.

Alice rontott ki a konyhából. Megfürdött, hátrakötötte a haját, új pólót vett föl – csaknem a térdéig lógott –, de a bőre ugyanolyan pirosra égett, mint Clay érzése szerint a sajátja. Még szerencséjük, hogy nem hólyagzottak fel.

– Alice – kezdte –, szükségem van rá, hogy bedobd női vonzerődet Jordannal, aki...

A lány úgy húzott el mellette, mintha Clay meg se szólalt volna. Térdre borult, megmarkolta a hátizsákját, szétrántotta a száját. Clay értetlenül nézte, ahogy elkezdi kifelé szórni a tartalmát. Tomra pillantott, és észrevette, hogy a kis ember együtt érző sajnálattal tekint a lányra.

– Mi van? – kérdezte Clay. – Mi van, az istenfáját? – Ehhez nagyon hasonló ingerült bosszúságot keltett benne Sharon az utolsó évben, amikor ténylegesen együtt éltek – méghozzá gyakran –, és gyűlölte magát, amiért ez az érzés pont most bukkan föl benne ismét. A fene egye meg, még egy komplikáció, az utolsó, amire most szükségük van! Beletúrt a hajába. – Mi van?

– Nézd a csuklóját – felelte Tom.

Odanézett. A piszkos fűző még mindig ott volt, de a cipőcske eltűnt. Abszurd módon összeszorult a gyomra. Vagy talán nem is olyan abszurd módon. Ha ez a cipő számít Alice-nak, akkor nyilván jelent valamit. És ha csak egy cipőcske, akkor mi van?

Repült a tartalék póló és a mackófelső (elején a GAITENI SZURKOLÓKLUB felirattal), gurultak az elemek. A tartalék elemlámpa a csempézett padlónak csapódott, és megrepedt az üvege. Ennyi elég volt, hogy meggyőzze Clayt. Ez nem azonos Sharon Riddell hisztijével, amiért éppen nincsen mogyorós kávé és Chunky Monkey jégkrém; ez váratlan rettegés.

Odament Alice-hoz, mellé térdelt, és megfogta a csuklóját. Érezte, hogy repülnek a másodpercek, percekké nyúlnak, amelyeket arra kellene használniuk, hogy maguk mögött hagyják a várost, ugyanakkor érezte ujjai alatt a vágtató pulzust. És látta a szemét. Nem pánik, hanem szenvedés volt benne, és megértette, hogy a lánynak az a cipőcske jelent mindent: az anyját, az apját, a barátait, Beth Nickersont, és a lányát, a Tonney Field-i poklot, mindent.

– Nincs itt! – sikoltotta a lány. – Azt hittem, hogy talán bepakoltam, de nem! Sehol nem találom!

– Tudom, drágám. – Még mindig nem engedte el a csuklóját. Most fölemelte azt, amelyen a cipőfűző lógott. – Látod? – Várt, amíg a lány tényleg odanézett, azután megrázta a csomó alatti zsinórt, amelyen egy második csomó volt.

– Ez most túl hosszú! – mondta a lány. – Korábban nem volt ilyen hosszú.

Clay törte a fejét, hogy hol látta utoljára a cipőcskét. Azt hitte, hogy, tekintve a történteket, lehetetlen ilyesmire emlékezni, aztán rájött, hogy mégis lehetséges. Nagyon világosan emlékezett. Megvolt, amikor a lány Tommal együtt segített neki fölállni, miután a második teherautó is felrobbant. Alice-t vér, rongyok, húscafatok borították, de a cipő még ott fityegett a csuklóján. Megpróbált emlékezni, hogy akkor is ott volt-e, amikor a lány lerúgta a rámpáról az égő torzót. Úgy vélte, nem. Úgy vélte, akkor már nem látta.

– Kioldódott a fűző, drágám – mondta. – Kioldódott, és a cipő leesett.

– Elveszítettem? – Hitetlenül bámult rá. Szemében könnyek gyülekeztek. – Biztos vagy benne?

– Igen, biztos.

– Ez volt a kabalám – suttogta, és kicsordultak a könnyei.

– Nem – mondta Tom, és átkarolta. – Mi vagyunk a kabalád.

A lány ránézett. – Ezt honnan veszed?

– Mert először minket találtál meg – felelte Tom. – És mi még mindig itt vagyunk.

Alice mindkettejüket átölelte. Egy darabig így álltak hárman a hallban, egymást átkarolva, lábuk körül Alice minden e világi vagyonával.

25

A tűz átterjedt egy előadóteremre is, amelyet az Igazgató Hackery Halinak nevezett. Azután hajnali négy felé a szél alábbhagyott, és a tűz nem terjedt tovább. Amikor a nap fölkelt, a Gaiten campusa bűzlött a propántól, az elhamvadt fától és a számtalan megégett tetemtől. A New England-i október tökéletes, ragyogó egét elhomályosította a szürkésfekete füst magasba emelkedő oszlopa. A Cheatham Lodge-ban pedig még mindig laktak. Az egész olyan volt, mint a dominó: az Igazgató nem utazhatott autó nélkül, az autóval való utazás lehetetlen volt, Jordan pedig csak az Igazgatóval együtt indult volna el. Ardai sem volt képes rábeszélni. Alice, noha belenyugodott kabalájának elvesztésébe, nem volt hajlandó Jordan nélkül elindulni. Tom nem ment volna Alice nélkül. Clay pedig még a gondolatát is utálta annak, hogy kettejük nélkül útra keljen, noha elszörnyedt attól, hogy ez a két ember, akik újonnan toppantak be az életébe, fontosabbak lettek számára, még ha átmenetileg is, mint a tulajdon fia, pedig továbbra is meg volt győződve róla, hogy azért, amit a Tonney Field-ben tettek, nagy árat fizetnek, ha Gaitenben maradnak, pláne a tetthely közelében.

Azt hitte, nappal talán jobban érzi magát, de nem így történt.

Öten figyeltek és várakoztak a nappali ablakában, de természetesen semmi nem jött elő a füstölgő romok közül, hang sem hallatszott, csak a tűz ropogott halkan, amely mélyen beleette magát a testnevelési tanszék irodáiba és raktáraiba, még azután is, hogy fönt, a lelátókon már kialudt. Az ezernyi telefonbolond, aki ott gallyazott föl éjszakára, Alice kifejezésével élve, ropogósra sült. Nehéz és torokszorítóan undorító szag volt. Clay egyszer hányt, és tudta, hogy ezt a többiek sem úszhattak meg – még az Igazgató sem.

Hibát követtünk el, gondolta ismét.

– Menniük kéne – mondta Jordan. – Mi jól elleszünk – korábban is elvoltunk, ugye, uram?

Ardai oda sem figyelt a kérdésre. Clayt tanulmányozta. – Mi történt tegnap, amikor Tommal a benzinkútnál voltak? Azt hiszem, történt akkor valami, mert azóta változott meg a kinézete.

– Ó! Hogy nézek ki, uram?

– Mint egy állat, amely csapdát szimatol. Meglátta az a kettő az utcán?

– Nem egészen – felelte Clay. Nem tetszett neki, hogy állatnak nevezik, de nem tagadhatta, hogy bizony az: oxigén és étel be, szén-dioxid és szar ki.

Az Igazgató egyik nagy kezével idegesen dörgölni kezdte baloldalt a derekát. A legtöbb mozdulatához hasonlóan ebben is van valami színpadias, gondolta Clay. Nem éppen színészkedő, de arra van szánva, hogy az utolsó padban is lássák. – Akkor pontosan mi volt?

Mivel a többiek kímélése többé nem látszott fontosnak, Clay pontosan elmesélte az Igazgatónak, mit láttak a Citgo-benzinkút irodájában: az állott süteményért folytatott verekedés hirtelen valami mássá változott. Beszélt a csapkodó papírokról, a hamuról, amely úgy örvénylett, ahogy a víz szokott a kád lefolyójában, a tartójukon csilingelő kulcsokról, a kút töltőcsövéről, amely leesett a szivattyúról.

– Azt láttam – mondta Jordan, és Alice is bólintott. Tom megemlítette, hogy mintha nem kaptak volna elég levegőt, és Clay helyeselt. Mindketten azt próbálták elmagyarázni, érezték a levegőben, hogy valami hatalmas dolog készülődik. Clay azt mondta, olyan érzés volt, mint mikor kitörőben van a vihar. Tom azzal folytatta, hogy a levegő valahogy sűrű volt. Nyomasztó.

– Azután a férfi hagyta, hogy a nő kivegyen kettőt a rohadt süteményből, és minden elmúlt – mondta Tom. – A hamu nem örvénylett tovább, a kulcsok nem csilingeltek, és az a vihar előtti érzés is eltűnt az iroda levegőjéből. – Clayhez fordult megerősítésért, aki rábólintott.

– Miért nem mondtátok ezt nekünk korábban? – kérdezte Alice.

– Mert semmin nem változtatott volna – mondta Clay. – Mindettől függetlenül felégettük volna a fészket.

– Így van – bólintott Tom.

Hirtelen megszólalt Jordan: – Azt gondoljátok, hogy a telefonbolondok kezdenek pszionikussá változni?

– Nem tudom, Jordan, mi jelent ez a szó – felelte Tom.

– Olyan embereket, akik pusztán akarattal képesek dolgokat mozgatni. De véletlenül is, ha nem tudnak uralkodni az indulataikon. Az olyan pszionikus képességek, mint a telekinézis vagy a levitáció...

Levitáció? – Alice szinte ugatott.

Jordan nem törődött vele. – ...ennek csak az ágai. A pszionikus fa törzse a telepátia, és ti ettől féltek, igaz? A telepátiától.

Tom ujjai odavándoroltak, ahol a szája fölül eltűnt a fél bajusza, és megérintette a kivörösödött bőrt. – Nos, ez átfutott az agyamon. – Elhallgatott, félrehajtotta a fejét. – Vicces lehet. Bár ebben nem vagyok biztos.

Jordan ezt is elengedte a füle mellett. – Mondjuk, hogy erről van szó. Úgy értem, igazi telepaták lesznek, és nem csupán nyájösztönös zombik. Akkor mi van? A Gaiten Akadémia nyája halott, és úgy haltak meg, hogy gőzük sincs, ki gyújtotta föl őket, mert aludtak, már ahogy náluk értik az alvást, így hát, ha amiatt aggódtok, hogy telepatikus úton körbefaxolták a nevünket és a személyleírásunkat a haverjaiknak a környező New England-i államokba, akkor megnyugodhattak.

– Jordan – kezdte az Igazgató, és megrándult. Még mindig a derekát dörgölte.

– Uram! Jól van?

– Igen. Idehoznád a Zantacot a lenti fürdőszobából? Meg egy palack lengyel forrásvizet. Légy jó fiú.

Jordan elsietett.

– Nem fekély, ugye? – kérdezte Tom.

– Nem – felelte az Igazgató. – A stressz. Régi... barátnak nem nevezhetem... ismerős?

– A szíve rendben? – kérdezte Alice halkan.

– Gondolom – helyeselt az Igazgató, és zavarba ejtően vidám mosollyal villantotta ki a fogait. – Ha a Zantac nem segít, akkor változtathatunk a feltételezésen... de eddig mindig hatott, és az ember nem aggódik addig, amíg nem muszáj. Ó, Jordan, köszönöm.

– Szívesen, uram. – A fiúcska a szokásos mosolyával nyújtotta a poharat és a tablettát.

– Azt hiszem, velük kéne menned – mondta Ardai, miután lenyelte a Zantacot.

– Uram, sajnos azt kell mondanom, hogy erre nem bírhatnak rá, nem áll módjukban.

Az Igazgató kérdőn nézett rájuk. Tom fölemelte a kezét, Clay csak vállat vont. Mondhatta volna hangosan is, amit érez, kimondhatta volna, amit a többiek is tudhattak – hibát követtünk el, és ha maradunk, az még nagyobb hiba –, de nem látta értelmét. Jordan arca feszült volt és makacs, noha a felszín alatt halálra volt rémülve. Nem fogják rábeszélni az indulásra. Mellesleg ismét nappal van. A nappal az ő idejük.

Az Igazgató beleborzolt a fiúcska hajába. – Ha te mondod, Jordan. Elmegyek, szundítok egyet.

Jordan láthatóan megkönnyebbült. – Ez jó ötlet. Azt hiszem, én is ezt teszem.

– Iszom egy csészével Cheatham Lodge világhíres langyos kakaójából, mielőtt fölmennék – mondta Tom. – És azt hiszem, leborotválom ennek a bajusznak a maradványát. Ha jajgatást és zokszót hallotok, az én vagyok.

– Nézhetem? – kérdezte Alice. – Mindig szerettem volna látni, amikor egy felnőtt jajgat és zokog.

26

Clay és Tom egy kis szobán osztoztak a másodikon; a másikat Alice kapta. Miközben Clay levette a cipőjét, halkan kopogtattak, majd rögtön belépett az Igazgató. Az arcán két piros folt izzott, máskülönben halálsápadt volt.

– Jól van? – kérdezte Clay, és fölállt. – Végül is a szíve rendetlenkedik?

– Örülök, hogy ezt kérdezi – felelte az Igazgató. – Nem voltam biztos benne, hogy elültettem-e a magot, de úgy tűnik, igen. – Hátrapillantott a folyosóra, azután a botja hegyével becsukta az ajtót. – Jól figyeljen, Mr. Riddell – Clay –, és ne kérdezzen, hacsak úgy nem érzi, hogy mindenképpen meg kell tennie. Engem holtan fognak találni az ágyamban ma délután vagy kora este, és ön természetesen azt fogja mondani, hogy végül is a szívem végzett velem, meg az, amit az éjjel csináltunk. Megértett?

Clay bólintott. Megértette, és visszanyelte az ösztönös tiltakozást. Annak helye lett volna a régi világban, de nem itt. Tudta, hogy az Igazgató miért mondja, amit mond.

– Ha Jordan esetleg gyanakodna, hogy föl akarom oldozni az alól, amit ő a maga kisfiús rajongásával szent kötelességének tekint, ez legyen az ő dolga. Végső soron legföljebb beleesik abba, amit gyermekkorom öregjei mélakórnak neveztek. Mélyen meg fog gyászolni, de ez nem baj. Az viszont, ha úgy gondolja, öngyilkosságot követtem el, csak hogy ő elszabaduljon a Gaitenből, igen. Ezt érti?

– Igen – mondta Clay, majd azzal folytatta: – Uram, várjon még egy napot. Amire ön gondol... talán nem szükségszerű. Lehet, hogy megússzuk ezzel. – Nem hitt benne, és Ardai komolyan gondolta, amit mondott; az igazság ott volt beesett arcán, összeszorított száján, villogó szemében. Mégis próbálkozott. – Várjon még egy napot. Lehet, hogy senki sem jön.

– Hallotta azokat a rikoltásokat – felelte az Igazgató. – A harag hangjai voltak. Jönnek.

– Talán, de...

Az Igazgató fölemelte a botját, hogy elnémítsa. – És ha megteszik, és ha éppen úgy képesek olvasni az elménkben, mint egymáséban, mit fognak olvasni a magáéban, ha akkor még itt lesz, hogy olvashassanak benne?

Clay nem válaszolt, csak figyelte az Igazgató arcát.

– De még ha nem olvasnak is az elmékben – folytatta az Igazgató –, mit javasol? Hogy itt maradjunk nap nap után, hétről hétre? Amíg leesik a hó? Amíg engem elvisz a végelgyengülés? Az apám kilencvenhét évet élt. Magának pedig felesége és fia van.

– A feleségem és a fiam vagy jól vannak, vagy nincsenek. Megbékéltem a ténnyel.

Ez hazugság volt, és talán Ardai is látta Clay arcán, mert felvillant nyugtalanító mosolya. – Na és azt hiszi, a fia is megbékélt a ténnyel, hogy nem tudja, az apja él-e, halott vagy megőrült? Egyetlen hét után?

– Ez övön aluli ütés volt – mondta Clay bizonytalan hangon.

– Csakugyan? Nem is tudtam, hogy verekszünk. Mindenesetre itt nincs bíró. – A csukott ajtóra pillantott, azután ismét Clayre. – Az egyenlet roppant egyszerű. Maguk nem maradhatnak, én nem mehetek. Jobb, ha Jordan magukkal megy.

– De hogy csak úgy itt hagyjuk, mint egy törött lábú lovat...

– Szó sincs ilyesmiről – szakította félbe az Igazgató. – A lovak nem alkalmaznak eutanáziát, az emberek viszont igen. – Nyílt az ajtó, Tom lépett be. Az Igazgató szinte lélegzetvételnyi szünetet se tartott, úgy folytatta: – Sosem gondolkodott kommersz grafikában, Clay? Például könyvillusztrációban?

– Az én stílusom túlságosan rikító a legtöbb kiadónak – felelte Clay. – Terveztem borítókat pár kisebb sci-fi kiadványhoz, például a Grant és Euláliához. Meg Edgar Rice Burroughs néhány Mars-könyvéhez.

– Barsoom! – kiáltotta az Igazgató, és szilajon hadonászott botjával a levegőben. Azután megdörgölte a napfonat tájékát, és elfintorodott. – Istenverte szívnyomás! Bocsásson meg, Tom – csak beugrottam zsémbelni egyet, mielőtt ledőlök egy kis időre.

– Semmiség – felelte Tom, és figyelte, ahogy az öreg távozik. Amikor az Igazgató botjának kopogása messzire távolodott a folyosón, Clayhez fordult, és azt mondta: – Jól van? Nagyon sápadt.

– Azt hiszem, jól. – Tom arcára mutatott. – Azt hittem, leborotválod a másik felét.

– Másképpen döntöttem, mivel Alice körülöttem lebzselt – mondta Tom. – Szeretem, de bizonyos dolgokban gonosz tud lenni.

– Ez csak paranoia.

– Kösz, Clay, erre volt szükségem. Alig egy hét telt el, és már hiányzik a pszichoanalitikusom.

– Kombinálva üldözési mániával és nagyzási hóborttal. – Clay leheveredett a szoba egyik keskeny ágyára, kezét a tarkója alá tette, és a mennyezetre nézett.

– Szeretnéd, ha már nem itt lennénk, ugye? – kérdezte Tom.

– Lefogadhatod. – Színtelen fahangon beszélt.

– Minden rendben lesz, Clay. De tényleg.

– Ezt te mondod, aki üldözési mániában és nagyzási hóbortban szenvedsz.

– Ez igaz – mondta Tom –, de ezeket kiegyenlíti a negatív önkép és a nagyjából hathetente menstruáló ego. Mindenesetre...

– ...túl késő van, legalábbis mára – fejezte be a mondatot Clay.

– Így van.

Volt ebben egyfajta békesség. Tom mondott valami mást is, de Clay csak annyit hallott – Jordan úgy gondolja... – azután elaludt.

27

Sikoltva ébredt, legalábbis először azt gondolta; és csak a szomszéd ágyra vetett űzött pillantás – Tom még mindig békésen aludt benne, valamivel (talán egy összehajtogatott mosdókesztyűvel) a szemén – győzte meg róla, hogy a sikoly a fejében harsogott. Valamilyen hang kiszaladhatott a száján, de nem volt elég erős, hogy felébressze a szobatársát.

A szobában nem volt sötét – délutánra járt az idő –, de Tom leeresztette a rolót, mielőtt ledőlt, ezért legalábbis félhomály volt. Clay egy pillanatig feküdt a hátán, a szája száraz volt, akár a fűrészpor, a szíve sebesen vert a mellében és a fülében, ahol úgy hangzott, mintha bársonycipőben rohanna valaki. Ezt leszámítva a ház néma volt. Lehet, hogy még nem tökéletesen tértek át a nappali életmódról az éjszakaira, de a tegnapi éjszaka rendkívül kime