/ Language: Hungary / Genre:antique

A napkutya

Stephen King

Démonok bárhol rejtőzhetnek - legalábbis Stephen King magánbirodalmában, amely azonban nagyon is gyakran emlékeztet bármelyikőnk világára. Mert ugyan ki mondhatná el magáról, hogy az ő tudata mélyén nem lapulnak szörnyetegek, vagy legalábbis nem találkozott még velük... mondjuk, éjfél után néhány perccel? A könyvtári nyomozó című kisregényben a démon, amely jelen esetben egy roppant eredetien megrajzolt vámpírnő, egy kisvárosi könyvtárat választott legújabb megtestesülése színhelyéül, áldozatául pedig Sam Peebles ingatlanügynököt. Sam a téboly mélyére merülve ismeri fel végül, hogy önmagát, saját múltját, a lelkében lakozó rettegést kell legyőznie ahhoz, hogy szembeszállhasson a sötét erőkkel, s méltóvá váljon a szerelemre. A kötet másik írásában - s mint Stephen Kingnél megannyiszor - egy gyerek, a tizenötéves Kevin harcol a szörnyeteggel, a Napkutyával, mely a születésnapjára kapott Polaroid fényképezőgépből akar kitörni. S ehhez a harchoz megint csak a szeretet adja az erőt - ezúttal az apa és fiú közti szeretet; Kevinnek meg kell ismernie az apja múltját, egykori vétkeit ahhoz, hogy a gyermeki naivitás világából kilépve elpusztíthassa a Napkutyát... ha egyáltalán el lehet pusztítani... King két kisregénye - a Titkos ablak, titkos kert című kötet folytatásaként - kellemes borzongást ígér éjfél után három és négy perccel.

Stephen King

A NAPKUTYA

3 és 4 perccel éjfél után

(Tartalom)

A KÖNYVTÁRI NYOMOZÓ

A pasadenai közkönyvtár dolgozóinak és olvasóinak ajánlom

HÁROM PERCCEL ÉJFÉL UTÁN

MEGJEGYZÉS A KÖNYVTÁRI NYOMOZÓ- HOZ

Aznap reggel, amikor ez az egész történet kezdetét vette, épp a reggelizőasztalnál ültem Owen nevű fiammal. A feleségem visszament az emeletre, hogy lezuhanyozzon és felöltözzön. A két létfontosságú, reggel hét órai napirendi pont megvolt: a rántotta és az újság. Willard Scott, aki a hét öt napján állandó vendégünk, egy nebraskai hölgyről beszélt, aki épp akkor töltötte be száznegyedik életévét, mi pedig, azt hiszem, kerek szemekkel néztünk össze Owennal. Úgy is mondhatnám, egy tipikus hétköznapi reggel volt, Owen épp csak annyi időre szakadt el a sportrovattól, hogy megkérdezze tőlem, vajon nem járok-e aznap a bevásárlóutca környékén – szerette volna, ha megszerzek neki egy könyvet az iskolai beszámolójához. A címére már nem emlékszem – talán a Johnny Tremain vagy az Áprilisi reggel Howard Fasttól, az amerikai forradalomról –, de egyike volt azoknak a köteteknek, amelyeket szinte lehetetlen könyvesboltban megkaparintani; vagy rég adták ki őket, vagy épp kiadás előtt álltak, vagy valami hasonló.

Azt tanácsoltam Owennak, hogy próbálja ki a városi könyvtárat, ami történetesen egész jó. Biztosra vettem, hogy nekik meglesz. Owen mormogott valamit az orra alatt. Csak egy szót csíptem el belőle, de ennyi is elég volt, hogy felcsigázza érdeklődésemet: „könyvtárrendőrség”...

Félretettem az újság rám eső felét, és a távkapcsolón lévő MUTE gombbal elhallgattattam Willardot, aki épp lelkes beszámolójának közepén tartott a georgiai Barackfesztivállal kapcsolatban, majd megkértem Owent, hogy ismételje meg, amit mondott.

Kicsit vonakodott, de én nem tágítottam. Végül elmondta, hogy nem szeret a könyvtárba járni, mert fél a könyvtárrendőrségtől. Persze tudja, hogy a könyvtárnak nincs rendőrsége – tette hozzá sietve –, de olyasféle babona ez, amely mélyen befészkeli magát az ember tudatalattijába. Stephanie nénitől hallotta hét-nyolc éves korában, amikor még sokkal hiszékenyebb volt, és azóta egyfolytában ott lappangott.

Én persze el voltam bűvölve, mivel gyerekként én magam is féltem a könyvtárrendőrségtől – az arctalan hatalomtól, amelyik ténylegesen eljön az ember otthonába, ha nem viszi időben vissza a könyveket. Ez már önmagában is elég rossz... de mi van akkor, ha valaki nem találja meg a kérdéses könyveket, mikor a hatalom képviselője egyszer csak felbukkan? Mi történik akkor? Mit csinálnának az emberrel? Mit vesznek el tőle a hiányzó könyvek helyében? Évek teltek el azóta, hogy a könyvtárrendőrség utoljára foglalkoztatott (bár az nem gyerekkoromban volt, mert tisztán emlékszem rá, hogy Peter Straubbal és fiával, Ben-nel vitatkoztunk róla hat-nyolc évvel ezelőtt), de most – egyszerre ijesztően, mégis csábítóan – az összes régi dolog újra előjött. Azon kaptam magam, hogy a következő háromnégy napban a könyvtárrendőrségen tűnődöm, és lassanként egy történet szálai kezdenek kibontakozni; a történeté, amely most következik. Általában így van ez nálam minden sztorival, de a tűnődő szakasz többnyire jóval tovább tart, mint az ebben az esetben történt.

Mikor nekikezdtem, még „Könyvtárrendőrség” volt a címe, és fogalmam sem volt, hová akarok vele kilyukadni. Úgy gondoltam, valószínűleg egy meghökkentő történet lesz, olyasféle, mint azok a „külvárosi rémálmok”, amelyeket a megboldogult Max Shulman írogatott annak idején. Végül is, az ötlet meghökkentő, nem igaz? Mármint a könyvtárrendőrség. Milyen abszurd!

És rádöbbentem valamire, amit igazából már azelőtt is tudtam: a gyerekkori félelmekben van valami rejtélyes állhatatosság. Az írás egyfajta önhipnózis, amelynek során gyakori a teljes érzelmi újraátélés, és olyan félelmek kelnek életre, amelyekről azt hittük, rég meghaltak.

Miközben a regényen dolgoztam, pontosan ez történt velem. Mikor elkezdtem, tudtam, hogy annak idején szerettem a könyvtárat – miért is ne? Ez volt az egyedüli hely, ahol egy magamfajta, gazdagnak épp nem mondható gyerek megkaphatta mindazokat a könyveket, amiket csak akart – amint azonban folytattam az írást, egy újabb és mélyebb igazság kezdett ismerősen előbukkanni: féltem a könyvtárban. Féltem attól, hogy elveszek a sötét beugrókban; féltem, hogy megfeledkeznek rólam az olvasóterem egyik sötét szegletében, és bezárnak egész éjszakára; féltem az öreg könyvtárostól, akinek kékes haja, monoklija és keskeny szája volt, és aki hosszú, fehér ujjaival az ember kézfejébe csípett, és „Sssss” rászisszent, ha elfelejtette, hol van, és túl hangosan beszélt. És persze féltem a könyvtárrendőrségtől is.

Ami egy másik jóval hosszabb mű, a Christine esetében, az történt itt is. Körülbelül harminc oldal után a humor kezdett eltünedezni az eseményekből. Ötven oldal után az egész történet csikorgó fordulatot vett azokba a sötét zugokba, ahol már annyiszor jártam, mégis olyan keveset tudok még ma is róluk. Végül megtaláltam a figurát, akit kerestem, és sikerült annyira felemelnem a fejem, hogy a könyörtelen, ezüstös szemekbe nézhessek. Megpróbáltam felvázolni őt az ön számára, Állandó Olvasóm, bár lehet, hogy nem sikerült tökéletesen.

Tudják, a kezem erősen remegett közben.

ELSŐ FEJEZET

A beugrás

1

Amint Sam Peebles később visszagondolt, mindennek az az átkozott artista volt az oka. Ha az artista nem ázott volna el épp a kritikus pillanatban, Sam soha nem került volna ekkora lekvárba.

Nem az a legrosszabb, gondolta talán jogos keserűséggel, hogy az élet olyan, mint egy keskeny palló egy feneketlen szakadék felett, egy palló, amelyen bekötött szemmel kell átjutnunk. Ez önmagában rossz, de nem a legrosszabb. Néha meg is lökhetnek.

De ez később történt Először, még a könyvtári nyomozó előtt, ott volt a piás artista.

2

Junction Cityben minden hónap utolsó péntekén megrendezték a Szónokok estjét a helyi Rotary Klubban. 1990. márciusának utolsó péntekén a tagokat az előzetes program szerint Bámulatos Joe szórakoztatta volna – egy artista Curry & Trembo Vándorcirkuszából.

Sam Peebles Junction City-beli ingatlanügynöki és biztosítási irodájának íróasztalán csütörtök délután négy után öt perccel szólalt meg a telefon. Mindig Sam vette fel – vagy személyesen, vagy üzenetrögzítőn, mivel ő volt a Junctioni Ingatlanközvetítő és Biztosítási Ügynökség tulajdonosa és egyedüli alkalmazottja. Nem volt gazdag ember, de minden bizonnyal boldognak érezte magát. Szerette mondogatni az embereknek, hogy bár az első Mercedese még a távoli jövő zenéje, de van egy Fordja, ami majdnem új, és van egy saját háza a Kelton Avenue-n. „Ez az üzlet nekem fenékig tejfel” – tette mindig hozzá, bár utálta a tejfölt.

– Junction City Ingatlan és Bizt...

– Sam! Craig vagyok. Az artista kitörte a nyakát.

– Micsoda?

– Hallottad! – kiáltotta Craig Jones dühösen. – Az artista eltörte azt az istenverte nyakát!

– Ó – mondta Sam. – Puff neki! – Egy pillanatig gondolkodott, aztán óvatosan megkérdezte. – Meghalt?

– Nem, egyelőre még nem, de ahogy elnézem, még az is megeshet. A Cedar Rapids-i kórházban fekszik, tíz kiló gipsszel a nyakában. Épp most hívott Billy Bright. Azt mondta, a fószer úgy szaglott a piától, mikor délután megérkezett, mint egy bűzös borz, megpróbált egy hátraszaltót csinálni, aztán a porondon kívül landolt a nyakcsigolyáin. Billy azt mondta, egész a felső sorokig felhallatszott, ahol ő is ült. Azt mondta, olyan volt, mint mikor belelépnek egy pocsolyába, amit vékony jég borít.

– Auuu! – nyögött fel Sam.

– Engem egyáltalán nem lep meg. Bámulatos Joe! Miféle név ez egy cirkuszi artista számára? Úgy értem, például egy Bámulatos Randix, az igen. Még egy Bámulatos Tortellini sem rossz. De hogy Bámulatos Joe? Ilyen művésznevet csak egy ütődött választhat magának.

– Atya Jézus, ronda egy eset!

– Rakás szar egy pirítóson. Azt jelenti, holnap este szónok nélkül maradunk, öregem.

Sam egyszerre csak azt kívánta, bárcsak hazament volna rögtön négykor. Craig az üzenetrögzítőn üzent volna Sam-nek, ami neki, az érző lénynek, egy kis időt adott volna gondolkodni. Az volt az érzése, hamarosan szüksége lesz némi időre, hogy gondolkodhasson. Azt is érezte, hogy ezt nem Craig Jonestól fogja megkapni.

– Igen – mondta. – Azt hiszem, ez így igaz. – Remélte, hogy eléggé filozofikusnak, mégis tanácstalannak hangzott, amit mondott. – Micsoda blamázs.

– Az tuti – mondta Craig, aztán előjött a farbával. – De biztos vagyok benne, hogy alig várod, hogy beugorj helyette.

– Én? Craig, te hülyéskedsz! Még egy hátrabukfencet sem tudok megcsinálni, nemhogy egy hátraszaltót!

– Gondoltam, beszélhetnél a saját tulajdonban lévő kis üzletek jelentőségéről a kisvárosok életében – folytatta Craig Jones rendületlenül. – Ha ez téged hidegen hagy, ott a baseball. Ha ez sem érdekel, még mindig leránthatod a gatyádat, és megcsóválhatod a farkad a közönség előtt. Sam, én nemcsak a rendezőbizottság elnöke vagyok, bár ez önmagában is épp elég baj. De mióta Kenny elköltözött, Kari pedig kilépett, én magam vagyok a bizottság. Most pedig segítened kell. Szükségem van egy szónokra holnap este. Az egész istenverte klubban kábé öt fickó van, akikben vakon megbízom, és te vagy az egyik.

– De...

– Ezenkívül te vagy az egyetlen, aki még egyszer sem lett bedobva egy olyan szituban, mint ez a mostani, szóval meg vagy választva, haver.

– Frank Stephens...

– Gondolj csak a tavalyi beugrására a kamionos szakszervezet vezetője helyett, amikor a bíróság csalással vádolta meg, és nem tudott megjelenni. Sam, te vagy a következő töltény a tárban. Nem hagyhatsz szarban. Tartozol nekem.

– De hát én egy biztosítási céget vezetek! – jajdult fel Sam. – Mikor épp nem biztosításokat kötök, akkor farmokat árulok. Főleg bankoknak. A legtöbben ezt unalmasnak találják! Akik pedig nem unalmasnak, azok egyszerűen undorítónak.

– Ez most nem számít. – Craig most már ölni készült, nehéz szöges bakancsban gázolva keresztül Sam roskatag kifogásain. – Vacsora végére tökrészegek lesznek, te is tudod. Egy rohadt szóra sem fognak emlékezni, mikor másnap reggel magukhoz térnek, de ettől függetlenül nekem szükségem van valakire, aki kiáll, és fél órán át tépi a száját, és ez te leszel!

Sam még ellenállt egy kicsit, de Craig nem engedett a felszólító módból, könyörtelenül hangsúlyozva mindig ugyanazt. Kell! Muszáj! Tartozol!

– Rendben – mondta végül. – Oké, oké. Elég!

– Barátom! – kiáltott fel Craig. A hangja hirtelen megtelt napfénnyel és szivárvánnyal. – Ne felejtsd el, hogy nem kell tovább húzni harminc percnél, esetleg jöhet tíz perc ráadás a kérdésekre. Ha egyáltalán lesz valakinek kérdése. És tényleg megcsóválhatod a farkad, ha úgy tartja kedved. Nem hiszem, hogy bárki is látna valamit belőle, de...

– Craig – vágott közbe Sam rekedten. – Elég volt!

– Jaj, bocs! – Craig, a megkönnyebbüléstől talán kicsit túlságosan is elengedve magát, felvihogott.

– Nézd, miért nem hagyjuk már abba ezt a beszélgetést?

Sam a nyugtatós dobozáért nyúlt, amit az íróasztala fiókjában tartott. Hirtelen felrémlett előtte, hogy jó pár nyugtatóra lesz még szüksége a következő negyvennyolc órában. – Úgy tűnik, meg kell még írnom egy beszédet.

– Ahogy gondolod – mondta Craig. – Tehát ne felejtsd el: vacsora hatkor, beszéd fél nyolckor. Ahogy a Hawaii Five-O-ba mondták: Légy ott! Aloha!

– Aloha, Craig – mondta Sam, majd letette a kagylót. Bambán bámult a telefonra. Érezte, amint forró gázok emelkednek lassan a mellkasán keresztül a torkába. Kinyitotta a száját, és egy savanyút böfögött; a bomlástermékét egy olyan gyomornak, amely öt perccel ezelőtt még viszonylag nyugodt volt. Bevette az első nyugtatót, amelyet utána még számos másik követett.

3

Bowlingozás helyett – ahogy azt eredetileg tervezte – Sam Peebles otthon bezárkózott a dolgozószobájába egy sárga jegyzettömbbel, egy csomag Kent cigarettával, meg egy karton sörrel. Kihúzta a telefont, rágyújtott egy cigarettára, aztán a jegyzettömbre szegezte tekintetét. Öt percig ült így, majd a következőt írta a legfelső lap felső sorába.

A KISVÁROSI ÜZLETEK: AMERIKA ÜTŐEREI

Hangosan kimondta, és tetszett neki a csengése. Nos... talán nem is annyira tetszett, mint inkább elviselhető volt. Megint kimondta, még hangosabban, és még jobban hangzott. Egy kicsivel jobban. Tulajdonképpen nem volt annyira jó; valójában lehet, hogy az ember kitörölhette vele, de a „Kommunizmus: fenyegetés vagy veszély”-t verte, mint kecskeszart az eső. És Craignek igaza volt – legtöbbjük olyan másnapos lesz szombat reggel, hogy semmire sem fog emlékezni abból, ami péntek este elhangzott.

Némileg felbátorodva, Sam írni kezdett.

„Amikor a többé-kevésbé nyüzsgő Ames városából 1984-ben Junction Citybe költöztem...”

4

„...és ezért érzem ugyanazt, amit azon a verőfényes szeptemberi reggelen 84-ben; hogy a kis üzletek nem csak Amerika, hanem az egész fejlett nyugati világ élettől duzzadó, lüktető ütőerei.”

Sam elhallgatott, elnyomta cigarettáját az asztalán lévő hamutartóban, és reményteljesen Naomi Higginsre pillantott.

– Na? Mit szólsz hozzá?

Naomi csinos fiatal nő volt Proverbiából, egy Junction Citytől hét kilométerre fekvő városból. Rozoga házban lakott a Proverbia folyó mellett, hasonlóan rozzant anyjával. A legtöbb Rotary klubtag ismerte Naomit, és időnként fogadások köttettek, vajon melyikük fog előbb szétesni: a házuk vagy az anyja. Sam csak hallomásból tudott ezekről a fogadásokról, de ha valóban léteztek, az eredmény még függőben volt.

Naomi az iowai Kereskedelmi Főiskolán végzett, és megvolt az a képessége, hogy értelmes mondatokat tudott kihámozni saját gyorsírt jegyzeteiből. Miután ő volt az egyetlen helybéli nőszemély, aki rendelkezett ezzel a tulajdonsággal, magas volt iránta a kereslet Junction City mérsékelten kiterjedt üzleti berkeiben. Ezenkívül áramvonalas lábakat hordott, ami szintúgy nem ártott a kelendőségének. Hetente öt délelőttöt dolgozott, négy férfi és egy nő – két ügyvéd, egy bankár, és két ingatlanforgalmazó – között osztotta meg munkaerejét. Délutánonként hazament a roskatag házba, és ha épp nem a hasonlóan rozzant anyját ápolgatta, akkor a jegyzeteit gépelte le.

Sam Peebles péntekenként tíztől délig vette igénybe Naomi szolgálatait, de ezen a reggelen félretette szokásos levelezését – annak ellenére, hogy némelyik már ugyancsak esedékes volt –, és megkérte Naomit, hogy figyeljen rá egy kicsit.

– Persze, hogyne! – válaszolta Naomi. Egy kicsit gondterheltnek tűnt, mert az fordult meg a fejében, hogy Sam – akivel rövid ideig randevúzgatott – meg akarj a kérni a kezét. Amikor a férfi elmagyarázta, hogy Craig Jones beszervezte a sérült artista helyett, és hogy azt akarja, hallgassa meg a beszédét, megkönnyebbült, és az egészet kitüntető figyelemmel hallgatta végig.

– Legyél nyugodtan őszinte – tette hozzá Sam, mielőtt Naomi nyitott szájából az első szó elhangzott volna.

– Szerintem jó – mondta. – Egész érdekes.

– De tényleg! Nem kell tekintettel lenned a lelkivilágomra. Szóval, ki vele!

– De igazán. Tényleg jó. Emellett, mire elkezded a beszédet, ők már...

– Igen, tudom, totálkárosak lesznek. – Ez az eshetőség Samet eleinte megnyugtatta, de most valahogy elkedvetlenítette. Miközben hallgatta a saját felolvasását, úgy érezte, a beszéd tényleg jó.

– Egyetlenegy baj van vele – mondta Naomi elgondolkodva.

– Éspedig?

– Tudod... valahogy... kicsit száraz.

– Auu – sóhajtott Sam, és megdörzsölte a szemét. Majdnem hajnali egyig fenn volt, mire megírta, majd letisztázta az egészet.

– De ezen könnyen lehet segíteni – nyugtatta meg Naomi. – Nézz be a könyvtárba, és vegyél ki pár idetartozó könyvet.

Samnek azonnal görcsbe rándult a gyomra, és megint magához ragadta a nyugtatós dobozt. Még hogy kutatást végezzen egy idétlen beszédért a Rotary Klubban? Könyvtári kutatást? Ez enyhe túlzás volt. Még sohasem volt a városi könyvtárban, és most sem látta elérkezettnek a pillanatot. Viszont Naomi annyira odafigyelt rá, és annyira szeretett volna segíteni, hogy tapintatlanság lett volna, ha nem szentel legalább egy kis figyelmet a tanácsának.

– Miféle könyvet?

– Hát, tudod, olyan könyveket, amik arról szólnak, hogy hogyan lehelj életet egy beszédbe. Olyan ez, mintha... – Naomi kereste a szót. – Mint, tudod, azok a csípős fűszerek, amiket a kínai étteremben adnak, ha kéred.

– Aha...

– Szóval ilyeneket. Tele vannak anekdotákkal. Meg van még ott egy klassz könyv, Az amerikai nép legkedveltebb versei. Abban biztosan találsz valami jót. Valami felemelőt.

– Vannak benne olyan versek is, amelyek a kis üzletek fontosságáról szólnak? – kérdezte Sam kételkedéssel a hangjában.

– Mikor elmondasz egy verset, az emberek emelkedett hangulatba kerülnek tőle – mondta Naomi. – Nem érdekes, hogy miről szól.

– És tényleg vannak viccgyűjteményeik külön beszédekhez?

Sam ezt teljes képtelenségnek tartotta, bár csöppet sem lepte volna meg, ha a könyvtárnak olyan rejtélyes dolgokról is lennének könyvei, mint mondjuk, a kis motorok javítása vagy a legújabb parókaviseletek.

– Igen.

– Honnan tudod?

– Mikor Phil Brakeman a képviselői mandátumért indult, állandóan a beszédeit gépeltem – mondta Naomi. – Neki volt egy olyan könyve. De már nem nagyon emlékszem a címére. Valami olyasmi volt, mint Vécés viccek, de az persze nem lehetett.

– Hát igen – helyeselt Sam, miközben arra gondolt, hogy egy kis ízelítő a Vécés viccek-ből micsoda kirobbanó sikert hozhatna számára. Végre megértette, mire célzott Naomi. Az ötlet bogarat ültetett a fülébe annak ellenére, hogy vonakodott elmenni a könyvtárba, főleg miután azt gondtalan évek hosszú során át mellőzte.

Egy kis fűszer a satnya beszédbe. Egy kis díszítés a maradék fasírtra, hogy konyharemek váljon belőle. Végül is egy könyvtár csak egy könyvtár. Ha az ember nem tudja, hol keresse, amire kíváncsi, csak meg kell kérdeznie a könyvtárost. Ez a dolguk, nem?

– Különben pedig hagyhatod így az egészet – mondta Naomi. – Úgy értem, egyébként is be lesznek rúgva – nézett Samre kedvesen, de aztán komoly képpel az órájára pillantott.

– Még több mint egy óránk maradt. Nem akartál lediktálni néhány levelet?

– Nem, azt hiszem, nem. Nem gépelnéd le inkább a beszédemet? – Közben már eldöntötte, hogy az ebédidejét a könyvtárban fogja tölteni.

MÁSODIK FEJEZET

A könyvtár (I.)

1

Sam az évek során több százszor ment el a könyvtár mellett, mióta Junction Cityben élt, de most először nézte igazából meg, majd rögtön meglepő felfedezést tett: első ránézésre utálta a helyet.

A városi könyvtár a State Street és a Miller Avenue sarkán állt; négyzet alapú gránit épülettömb volt olyan keskeny ablakokkal, hogy lőréseknek is beillettek volna. Mind a négy oldalról palatető borította az épületet, és ha valaki elölről közelített a házhoz, a keskeny ablakok sora és a tető által vetett árnyékcsík azt az érzést keltette, mintha egy kőrobot nézne az emberre. Az iowai építészeti stílus egyik elterjedt típusa volt, eléggé mindennapos ahhoz, hogy Sam Peebles, aki közel húsz éve foglalkozott ingatlanforgalmazással, nevet is adjon neki: Középnyugati Csúfság. Tavasszal, nyáron és ősszel a ház szigorú tekintetét enyhítették a juharfák, amelyek kis csoportban álltak körülötte, de most, egy kemény iowai tél végén, a fák még kopaszok voltak, és a könyvtár úgy nézett ki, mint egy túlméretezett kripta.

Nem tetszett neki; valami nyugtalanította, de nem tudta, mi. Végül is csak egy könyvtár volt, nem pedig várbörtön az inkvizíció idejéből. Mégis, újabb savas nyomást érzett a mellkasában, miközben a kikövezett bejárón közelített az épület felé. Furcsa, édeskés mellékízt érzett böfögés közben, ami emlékeztette őt valamire... valamire, talán réges-régen azelőttről. Bevett egy tablettát, és épp szét akarta harapni, amikor hirtelen elhatározásra jutott. Jó az a beszéd úgy, ahogy van. Nem nagyon jó, de elég jó. Végül is a Rotary Klubról van szó, nem pedig az Egyesült Nemzetek Szervezetéről. Elég a játékból. Itt az ideje visszamenni az irodába, és megcsinálni valamit a levelezésből, amit délelőtt félretett.

Épp vissza akart fordulni, amikor hirtelen belenyilallt: Ostobaság! Tényleg ostobaság! Ostobaságot akarsz csinálni? Rendben. De te vállaltad a beszédet; miért nem adsz bele apait, anyait?

A könyvtár bejáróján álldogált, gondterhelten, habozva. Szeretett tréfát űzni a Rotary Klubból. Craig úgyszintén. És Frank Stephens is. A legtöbb fiatal üzletember Junction Cityben röhögött, ha a gyűlésekről volt szó. De alig hagytak ki egyet is, és Sam gyanította, miért: olyan hely volt ez, ahol kapcsolatok szövődtek. Egy hely, ahol a magafajta találkozhatott a már nem túl fiatal üzletembertípussal Junction Cityben. Olyan fickókkal, mint Elmer Baskin, akinek a bankja segített abban, hogy életben maradhasson egy eladósodott bevásárlóközpont Beavertonban két éve. Vagy olyanokkal, mint George Candy, aki állítólag egy telefonnal hárommillió dolcsit tudott szerezni beruházásokra... ha úgy döntött, hogy belevág.

Kisvárosi figurák voltak ezek, rajongtak a középiskolai kosárlabdáért, Jimmynél vágatták a hajukat, és sortban, pólóban jártak öltöny helyett. Olyan fickók, akik még mindig üvegből itták a sört, és kényelmetlenül érezték magukat Cedar Rapids nyüzsgő éjszakájában, hacsak előtte már Full Clevelandben részegen ki nem dobták őket.

Ennek ellenére ők voltak Junction City motorja, és ha már itt tartunk, talán nem ezért járt el Sam is péntekenként?

Ha jobban belegondolunk, nem ezért görcsölt Craig is, miután az a hülye artista kitörte azt a hülye nyakát? Az ember azt akarta, hogy ez a motor felfigyeljen rá... de nem azért, mert valamit elbaltázott. Mindnyájan részegek lesznek, mondta Craig, és ezt Naomi is megerősítette, de Sam-nek most eszébe jutott, hogy még sohasem látta Elmer Baskint kávénál erősebb italt inni. Egyszer sem. És valószínűleg nem ő volt az egyetlen. Néhányan biztos a pohár fenekére néznek majd... de nem mindegyikük. És valószínűleg ők azok, akik igazán számítanak.

Rukkolj ki, Sam, és talán hasznodra lesz. Nem lehetetlen.

Nem, tényleg nem volt az. Valószínűtlen volt persze, de nem lehetetlen. És volt még valami, függetlenül attól, hogy a szürke eminenciások ott lesznek-e a péntek esti Rotary-összejövetelen vagy sem, Sam mindig büszke volt arra, hogy a lehető legjobban végzi a dolgát. Szóval az egész csak egy piti kis beszéd. Akkor meg mire a majré?

Emellett ez csak egy piti kisvárosi könyvtár. Mi ebben a nagy szám? Még bokrok sincsenek a bejáró mentén.

Sam újra elindult, de homlokát ráncolva ismét megállt. Ez az egész gondolatsor olyan különös volt – mintha a semmiből pattant volna ki. Szóval nem nőnek bokrok a könyvtári bejáró mentén – és akkor mi van? Mit számít ez? Nem tudta... de azt tudta, hogy ennek valamilyen bűvös hatása volt rá. A rá nem jellemző habozás elmúlt, és megint nekiindult. Megmászta a négy kő lépcsőfokot, majd egy pillanatra megtorpant. A hely valahogy elhagyatottnak tűnt. Megragadta a kilincset, és közben az jutott eszébe: fogadjunk, hogy zárva van. Fogadjunk, hogy az egész kóceráj zárva van péntek délutánonként. Volt valami furcsamód megnyugtató ebben a gondolatban.

De a divatjamúlt kilincs engedett a nyomásnak, és a nehéz ajtó hangtalanul kitárult. Sam egy kis előtérbe lépett, amelyet sakktáblamintában borítottak a fekete és fehér márványlapok. Egy tábla állt az előszoba közepén. A táblán felirat volt; egyetlen szó vastag betűkkel:

CSENDET!

Nem

HALLGATNI ARANY!

vagy

CSENDET KÉRÜNK!

hanem csak az az egy néma, mégis parancsoló szó:

CSENDET!

– Hát efelől nyugodtak lehettek – dünnyögte Sam. Csak mormogta a szavakat, de a terem kiváló akusztikája a halk mormogást tompa morajlássá erősítette, amitől összerezzent. A hang mintha egyenesen a magas mennyezetről verődött volna vissza. Egy pillanatig úgy érezte magát, mintha negyedik osztályos kiskölyök lenne újra, és épp Mrs. Glasters hívná a táblához, mert megint rosszkor vihogott fel. Rosszat sejtve nézett körül, félig-meddig egy mogorva könyvtárosra várva, aki az olvasóteremből viharzik elő, hogy megnézze, ki mer ékelődni a csenddel.

Hagyd abba, az isten szerelmére! Negyvenéves vagy. A negyedik osztály rég volt, apafej.

Csakhogy nem tűnt olyan réginek. Legalábbis itt nem. Itt a negyedik osztály olyan közelinek tűnt, hogy az ember szinte megérinthette.

A táblát balról megkerülve vágott át a márványkövezeten. Észre sem vette, milyen óvatosan lépked, még a cipősarka sem kopogott, majd belépett a könyvtár nagytermébe.

Számtalan lámpabura függött a mennyezetről (amely legalább hat méterrel volt magasabban, mint az előszobában), de egyik sem világított. A fényt két nagy, sátorszerű tetőablak biztosította. Egy verőfényes napon ezek bőven elegendőek lettek volna, hogy megvilágítsák a termet; talán még kellemessé és otthonossá is tették volna. De ezen a pénteken az idő borult volt és párás, a teremben pedig félhomály uralkodott. A sarkok sűrű, áthatolhatatlan árnyékban maradtak.

Sam Peebles érzett valamit a levegőben, ami rossz volt. Mintha nemcsak egyszerűen belépett volna egy ajtón, és átvágott volna egy előszobán; az volt az érzése, mintha egy másik világba lépett volna be, egy olyanba, amely egyáltalán nem hasonlított az ő kis iowai városára, amit néha szeretett, néha ki nem állhatott, de általában egyszerűen csak elfogadott úgy, ahogy volt. A levegő itt valahogy sűrűbb volt, mint kívül, és úgy tűnt, a fény nehezebben hatol át rajta. A csend olyan fojtogató volt, mint egy paplan. És jéghideg.

A könyvtár kihalt volt.

Minden irányban könyvespolcok nyújtóztak. Ahogy Sam felnézett az acélhálóval bélelt tetőablakra, hirtelen szédülés környékezte, mintha az egész érzéki csalódás lett volna; úgy érezte, fejjel lefelé lóg a lábánál fogva egy könyvekkel kibélelt, négyzet alakú verem fölött.

Néhol létrák voltak a falnak támasztva, olyanok, amelyek sínhez vannak erősítve és gumikerekeken mozognak.

Két, fából készült sziget törte meg a teret, akár egy tengert, amely közötte és a terem másik végében lévő beiratkozópult között terült el. Az egyik egy hosszú, tölgyfából készült újságos állvány volt. Magazinok – mindegyik nejlonborítóba foglalva – voltak rá felaggatva, fából készült akasztókkal. Olyanok voltak, mint különös állatbőrök, amelyeket ebben a néma teremben lógattak fel száradni. A fogas tetején egy felirat harsogta ellentmondást nem tűrően:

MINDEN FOLYÓIRATOT TEGYENEK VISSZA A HELYÉRE!

Az újságos állványtól balra egy vadonatúj regényekkel és szakkönyvekkel megrakott polc állt. A polc tetejére ragasztott felirat hétnapos kölcsönzési időt engedélyezett.

Sam végigsétált a széles folyosón, amely a magazinok és a hétnapos könyvek között húzódott, miközben visszhangzott cipősarkainak kopogása, pedig mindent megtett, hogy csendben lépkedjen. Hirtelen azt kívánta, bárcsak az előérzetére hallgatva rögtön sarkon fordult volna, hogy visszamenjen az irodába. A hely kísérteties volt. Bár egy kis mikrofilmvetítő világított halkan búgva a pulton, kezelőjét nem lehetett látni mellette. Egy kis kártya állt

A. LORTZ

felirattal a pulton, de A. Lortznak, csakúgy, mint bárki másnak, híre-hamva sem volt. Alighanem a könyvtári folyóirat legújabb számát böngészi valahol. Sam hirtelen megmagyarázhatatlan vágyat érzett, hogy elkiáltsa magát: „Jól alakulnak a dolgok, A. Lortz?” Aztán amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan elmúlt. A városi könyvtár nem az a hely volt, ahol szeretik a vicces palikat. Sam gondolatai hirtelen egy régi versikére terelődtek, még gyerekkorából. Nincs több kacaj, véget ért a móka, éjfélt ütött az óra. Ha kilátszik a fogad, vagy a nyelved, valamit zálogba kell tenned.

Ha itt kimutatod a fogad vagy a nyelved, vajon elvesz-e tőled valamit A. Lortz zálogba?, tűnődött. Megint körbepillantott, hagyta, hogy idegvégződései felfogják a csend szinte tapintható ellenségességét, és az jutott eszébe, hogy ebből még könyvet is lehetne írni. Többé nem érdekelte, hogy megszerezze a viccgyűjteményt vagy Az amerikai nép legkedveltebb versei-t annyira lenyűgözte a könyvtár időtlen, álomszerű légköre, hogy szinte önkéntelenül elindult egy ajtó felé, amely a hétnapos könyvektől balra nyílt. Az ajtó fölött Gyermekkönyvtár felirat állt. Járt-e valaha gyermekkönyvtárban, mialatt St. Louisban felcseperedett? – tűnődött el. Mintha járt volna, de emlékei távoliak és elmosódottak voltak. Mégis, ahogy a gyermekkönyvtár felé közeledett, furcsa, kísérteties érzés lett rajta úrrá. Mintha hazajött volna.

Az ajtó be volt csukva. Egy kép volt rajta, amely Piroskát ábrázolta, amint meglátja a nagymama ágyába bújt farkast. A farkas a nagymama hálóingét és főkötőjét viselte. Közben vicsorgott. Agyarai közül hab csorgott. Piroska arckifejezése valódi halálfélelmet tükrözött, és a poszter nem csupán sugallta, hanem egyenesen hirdette, hogy a happy end a történet végén – mint az összes többi tündérmesében is – olcsó hazugság. A szülők talán hisznek benne, de Piroska holtsápadt arca arról árulkodott, hogy a kicsik ezt jobban tudják.

Szép, gondolta Sam. Egy ilyen poszterrel az ajtón, fogadok, egy csomó gyerek látogatja a gyerekkönyvtárat. Le merném fogadni, hogy a kisebbek különösen szeretik.

Kinyitotta az ajtót, és bedugta a fejét.

Rossz előérzete azonnal elpárolgott; melegség árasztotta el. A poszter az ajtón gonosz volt, de amit belül látott, az teljesen normálisnak tűnt. Persze hogy járt könyvtárban gyerekkorában; elég volt egy pillantást vetni erre a lekicsinyített világra, hogy az emlékek felfrissüljenek.

Az apja korán meghalt; Sam egy munkásnő egyedüli gyereke volt, akit csak vasárnap és ünnepnapokon láthatott. Mikor nem tudta előteremteni a pénzt mozira – és ez gyakran megesett –, be kellett érnie a könyvtárba, és ez az otthonos kis helyiség most, egyszerre visszahozta azokat az időket, hirtelen nosztalgiát ébresztve benne, amely egyszerre volt fájdalmas és homályosan félelmetes.

Piciny világ volt az is és ez is. Az is fényben úszott még a legborúsabb napokon is, csakúgy, mint ez itt. Ebben a helyiségben nem voltak lámpaburák; neoncsövek világítottak a tej üvegből készült álmennyezet mögött, vakító fényt árasztva. Mindegyik égett. Az asztalok teteje csak fél méter magasan volt, a székek ülőkéje pedig még alacsonyabban. Ebben a világban a felnőttek voltak a betolakodók, az esetlen idegenek. Az asztal a térdükön billegett volna, ha megpróbáltak volna leülni hozzájuk, és könnyen beverhették volna a fejüket, ha lehajolnak, hogy a szemben lévő falra szerelt kis szökőkútból igyanak.

Itt a polcok nem nyújtóztak személytelenül, végeláthatatlanul a távolba, amitől az embert szédülés környékezte, ha túl sokáig nézett fel rájuk; itt a mennyezet elég alacsonyan volt ahhoz, hogy barátságos legyen, de nem túl alacsonyan ahhoz, hogy egy gyerek úgy érezze, mintha összenyomná őt. Itt nem egyhangú borítók álltak sorokban, hanem könyvek, amelyek élénk színekben pompáztak; kékben, pirosban, sárgában. Ebben a világban dr. Seuss király volt, Judy Blume pedig királynő, a hercegek és hercegnők pedig kivétel nélkül a Boldogság Völgyében sétálgattak. Sam itt újra érezte a régi, iskola utáni meleg fogadtatást, ahol a könyvek szinte könyörögtek azért, hogy megérintsék, kézbe vegyék, lapozgassák és felfedezzék őket.

És mégis volt valami sötét és nyugtalanító ezekben az emlékekben.

De a legtisztábban kivehető érzés ettől eltekintve egyfajta sóvárgó melegség volt. Az egyik falon egy kiskutyát ábrázoló kép volt, nagy, elgondolkodó szemekkel. A kutyus izgatott, reményteljes arca fölé a világ egyik legmélységesebben igaz mondását írták: NEM KÖNNYŰ JÓNAK LENNI. A másik falon egy vadkacsákat ábrázoló kép volt, amint épp a náddal benőtt folyópart felé tartanak. ENGEDJ UTAT A KISKACSÁKNAK! – hirdette a plakát. Sam balra tekintett, és a halvány mosoly az ajkán először megfagyott, majd eltűnt. Egy posztert látott, amelyen egy nagy, sötét autó távolodott épp egy épülettől, amely iskolának látszott. Az autó ablaka mögött egy kisfiút lehetett látni. Kezét az üvegre tapasztotta, száját hangtalan sikolyra nyitotta. A háttérben egy férfi – egy elmosódott, baljóslatú alak –, görnyedt a volán fölé, padlóig nyomva a gázt. A kép tetején a következő felirat állt:

SOHA NE MENJ EL IDEGENEKKEL!

Sam rádöbbent, hogy ez a poszter és az ajtón lévő, Piroskát ábrázoló kép ugyanarra a primitív, ösztönös félelemre akart hatni, de ez a kép valahogy sokkal irritálóbb volt. Persze hogy a gyerekeknek nem szabad elmenni idegenekkel, és persze hogy erre meg kell őket tanítani, de tényleg ez ennek a megfelelő módja?

Hány gyereknek lehetett egy héten át rémálma ennek a kis közszolgálati hirdetménynek köszönhetően?

És volt még egy kép, épp a bejelentkezőpult elejére függesztve, amelynek láttán Sam hátán mintha a Január futott volna végig személyesen. Egy szégyenkező fiút és egy lányt ábrázolt – nyolcévesnél nem lehettek idősebbek –, amint egy hosszú viharkabátot és szürke kalapot viselő férfi elől hátrálnak. A férfi legalább három méter magasnak tűnt; árnyéka a felfelé fordított arcocskákra esett. Negyvenes évekbeli fedórakalapjának karimája alatt az arca sötétben maradt, de szemei könyörtelenül csillogtak fekete üregükből, mint két jégdarab, és a Hatalom zord tekintetével méregették a gyerekeket. Egy igazolványt nyújtott maga elé, amire egy csillag volt tűzve – egy különös csillag, legalább kilencágú. De lehet, hogy egy tucat. A felirat a képen így szólt:

KERÜLD EL A KÖNYVTÁRRENDŐRSÉGET! A RENDES FIÚK ÉS LÁNYOK IDŐBEN VISSZAHOZZÁK A KÖNYVEKET!

Megint a szájában érezte azt az ízt. Hirtelen furcsa, ijesztő gondolata támadt: Már láttam ezt az embert. De ez persze kész röhej volt, nemde? Samnek eszébe jutott, hogy egy ilyen poszter mennyire megfélemlítette volna őt gyerekkorában; a könyvtár biztonságos melegének mennyi önfeledt, gyermekien naiv örömétől fosztotta volna meg. Érezte, ahogy mellében megfeszül az indulat. Egy lépést tett a poszter felé, hogy a különös csillagot közelebbről szemügyre vegye, és közben elővette a nyugtatós dobozt. Épp a szájába tett egy pirulát, amikor egy hang szólalt meg mögötte: – Halló, segíthetek valamiben?

Ijedtében ugrott egyet, majd hirtelen megfordult, készen arra, hogy megmérkőzzön a Könyvtár Sárkányával, most, hogy végre felfedte magát.

2

De egyetlen sárkány sem mutatkozott. Csak egy fehér hajú, kövérkés, ötvenöt év körüli nő tolta maga előtt zajtalanul könyvekkel megrakott, gumikerekű kocsiját. Fehér, göndör haja és kellemes, ránctalan arca volt, beillett volna egy szépségszalon reklámjának.

– Gondolom, engem keres – mondta. – Mr. Peckham küldte magát ide?

– Senkivel sem találkoztam.

– Nem? Akkor biztos hazament – mondta. – Nem igazán lep meg, tekintve, hogy péntek van. Mr. Peckham minden délelőtt tizenegy körül bejön, hogy portalanítson és elolvassa az újságot, ő itt a gondnok – persze csak részmunkaidőben. Néha egyig, hétfőnként fél kettőig is bent marad, mert az újság és a por akkor a legvastagabb. Pénteken viszont vékony az újság, ugyebár.

Sam elmosolyodott. – Ha jól látom, maga itt a könyvtáros.

– Igen, én – mondta Ms. Lortz, és ő is elmosolyodott. De Sam észrevette, hogy a szeme komoly maradt, és figyelmesen, szinte hűvösen vizsgálta őt. – És ön...?

– Sam Peebles.

– Az igen! Ingatlan és biztosítás. Ez a maga asztala.

– Beismerem.

– Sajnálom, hogy üresen találta a könyvtár nagytermét, bizonyára azt gondolta, hogy már bezártunk, csak valaki tévedésből nyitva felejtette az ajtót.

– Ez valóban megfordult a fejemben.

– Kettőtől hétig hárman vagyunk szolgálatban – mondta Ms. Lortz. – Tudja, az iskolákban kettő után fejeződik be a tanítás – az általános iskolákban kettőkor, a középiskolákban fél háromkor, a főiskolákon pedig háromnegyed háromkor. A gyerekek a leghűségesebb vendégeink, és persze a legszívesebben látottak is, már ami engem illet. Különösen a kisebbeket szeretem. Valaha volt egy beosztottam teljes munkaidőben, de az elmúlt évben a város vezetősége nyolcszáz dollárral megkurtította a költségvetésünket, és... – Ms. Lortz egymás mellé tette kezeit, és egy madár röptét utánozta. Kedves, játékos mozdulat volt.

Miért nem találom sem kedvesnek, sem játékosnak – kérdezte magától Sam.

A poszterek miatt, gondolta. Még mindig megpróbálta összekapcsolni ezt a mosolygó kisvárosi könyvtárost Piroskával, a kétségbeesett kisfiúval az autóban és a könyvtár rendjének zord tekintetű őrével.

Bal kezét – amely éppoly kerekded volt, mint a többi testrésze – a nő született magabiztossággal nyújtotta ki. A férfi röpke pillantást vetett a gyűrűsujjra. Csupasz volt, s az a tény, hogy a nő vénlány, tipikusan beleillett ebbe a kisvárosi miliőbe. Valóságos karikatúra.

Sam kezet fogott vele.

– Maga még nem járt a könyvtárunkban, vagy tévedek, Mr. Peebles?

– Nem, azt hiszem, nem. És szólítson csak Samnek. – Nem volt benne biztos, vajon tényleg Sam akart-e lenni ennek a nőnek, de a gesztus automatikus volt. Egy kisvárosi üzletember gesztusa.

– Köszönöm, Sam.

A férfi várta, hogy a nő hasonló gesztussal válaszol, de az továbbra is várakozóan nézett rá.

– Némileg elköteleztem magam – vágott bele Sam. – A Rotary Klub mai összejövetelének szónoka balesetet szenvedett, és...

– Ó, de hiszen ez szörnyű!

– Igen, neki csakúgy, mint nekem. Belerángattak, hogy helyettesítsem.

– Ó, ó! – kiáltott fel Ms. Lortz. A hangja riadtnak tűnt, de a szeme körüli ráncok arról árulkodtak, hogy magában jól szórakozik. Sam mégsem érezte, hogy sikerült volna belopnia magát a szívébe, bár másokkal elvből könnyen barátkozott, még ha csak felszínesen is; az a fajta ember volt, akinek kevés közeli barátja van, de szinte kötelezőnek érzi, hogy egy liftben szóba elegyedjen az idegenekkel.

– Elmúlt éjjel írtam egy beszédet, reggel pedig felolvastam annak a fiatal nőnek, aki lejegyzi és legépeli a diktálásaimat és a leveleimet.

– Naomi Higginsnek, fogadjunk!

– Igen, honnan tudta?

– Naomi törzsvendég itt. Irdatlan mennyiségű szerelmes regényt kölcsönöz – Jennifer Blake, Rosemary Rogers, Paul Sheldon meg más effélék. – Lehalkította hangját, úgy folytatta. – Azt mondja, az anyjának viszi, de szerintem ő maga olvassa őket.

Sam elnevette magát. Naominak tényleg olyan álmodozó szeme volt, mint azoknak, akik titokban szerelmi történeteket olvasnak.

– Egy nagyvárosban persze más lenne a helyzet, de gondolom, itt Junction Cityben ő a teljes titkárnőkínálat. Logikusnak tűnt számomra, hogy ő az a fiatal nő, akiről maga beszélt.

– Igen. Tetszett neki a beszédem – legalábbis ezt mondta –, csak egy kicsit száraznak találta. Azt tanácsolta...

– Fogadjunk, hogy a Szónokok kézikönyvé-t.

– Hát, a pontos címre nem emlékezett, de ez jól hangzik. – Egy kis szünet után némi izgatottsággal a hangjában megkérdezte: – Vannak benne viccek is?

– Mindössze háromszáz oldal – válaszolta a nő. Kinyújtotta a jobb kezét – amelyen nem volt több gyűrű, mint a balon –, és megfogta a férfi kabátujját. – Erre tessék. – A kabátja ujjánál fogva vezette a férfit az ajtó felé. – Minden problémáját meg fogom oldani, Sam. Remélem, nem lesz szükség újabb balesetre, hogy ezután is visszatérjen ide. Ez a könyvtár kicsi, de annál jobb. Legalábbis én úgy gondolom. Bár biztos elfogult vagyok.

Keresztülmentek az ajtón a könyvtár barátságtalan nagytermébe. Ms. Lortz három kapcsolót kattintott fel a bejáratnál mire a lámpák kigyulladtak, puha sárga fényt árasztva, ami lényegesen otthonosabbá és barátságosabbá tette a helyiséget.

– Olyan félhomály lesz itt, valahányszor borús az idő – mondta bizalmas, most-az-igazi-könyvtárban-vagyunk hangon. Még mindig szilárdan tartotta Sam kabátujját. – De biztos tudja, mennyire húzza a száját a polgármesteri hivatal a villanyszámla miatt egy ilyen helyen... de még ha nem is tudja, gondolom, legalább sejti.

– Igen, sejtem – hagyta jóvá Sam, hangját szintén majdnem suttogásig lehalkítva.

– De ez még hagyján ahhoz képest, amit a téli fűtésköltségekről mondanak. – Szemeit felfelé fordította. – Az olaj annyira drága! Azoknak az araboknak a hibája... és nézze, most megint mit terveznek – fanatikus bérgyilkosokat akarnak felbérelni, hogy írókat öljenek meg!

– Ez tényleg durvának tűnik – mondta Sam, és valamiért eszébe jutott a magas férfi a poszteren – az, amelyiknek az a furcsa csillag volt az igazolványába tűzve, és az árnyéka olyan baljóslatúan esett a gyerekek felfelé fordított arcára. Valósággal rájuk tapadt.

– Én meg persze épp a gyermekkönyvtárban foglalatoskodtam. Észre sem veszem, hogy szalad az idő, mikor ott vagyok.

– Igen, érdekes hely – mondta Sam, és szeretett volna a poszterekről érdeklődni, de a nő lezárta a témát. Itt ő volt az idegenvezető, és punktum.

– Erre mérget vehet. Most pedig csak egy percet kérek. – A nő hirtelen lábujjhegyre állt, és a férfi vállára tette a kezét. Sam egy abszurd pillanatig azt hitte, hogy a nő meg fogja csókolni. Ehelyett lenyomta őt egy fából készült padra, amely a hétnapos könyvespolc mögött húzódott. – Tudom, hol vannak azok a könyvek, amelyekre szüksége van, Sam, még a katalógust sem kell megnéznem hozzá.

– Én is kiválaszthatom őket...

– Hát persze, csakhogy a különleges részlegen vannak, ahová nem szeretek beengedni senkit sem, hacsak egy mód van rá. Lehet, hogy kicsit szigorú vagyok, de én mindig tudom, hogy hol keressem, amire szükségem van... legalábbis ott. Tudja, az emberek olyan piszkosak, és annyira kevés bennük a fogékonyság a rend iránt. A gyerekek a legrosszabbak, de a felnőttek is az ember fejére nőnek, ha hagyja. Semmire ne legyen gondja. Egy perc, és itt vagyok.

Samnek nem állt szándékában tovább ellenkezni, de különben sem lett volna rá ideje. A nő eltűnt, ő meg csak ült a padon, mintha visszacsöppent volna a negyedik osztályba... Egy negyedikes, aki valami rossz fát tett a tűzre, és nem mehet ki játszani a többiekkel szünetben...

Hallotta, amint Ms. Lortz a pult mögötti szobában tesz-vesz, s közben figyelmesen körülnézett. Könyvek voltak mindenfelé, még egy nyugdíjast sem lehetett látni, aki az újságokat olvasta vagy a magazinokat lapozgatta volna. Furcsa volt. Arra semmiképp sem számított, hogy egy kisvárosi könyvtár, amilyen ez is, virágzó üzletet bonyolítson hétköznap délután, de hogy kongjon az ürességtől?

Végül is Mr. Peckham itt volt, gondolta, de miután elolvasta az újságot, hazament. Pénteken, tudja, szörnyen vékony az újság. Meg persze a por is. Hirtelen az jutott eszébe, hogy Ms. Lortz szava az egyetlen bizonyíték arra, hogy Mr. Peckham valaha is itt járt.

De miért hazudna?

Jó, valószínűleg nem hazudott, de az a tény, hogy akár csak egy pillanatra is kétségbe vonta ennek a kedves arcú nőnek a becsületességét, akivel mindössze öt perce találkozott, rávilágított rövid ismeretségük központi problémájára: nem bízott a nőben. Kedves arc ide vagy oda, nem bízott benne egy csöppet sem.

A poszterek az okai. Előre elkészültél rá, hogy senkiben sem fogsz bízni, aki ilyen posztereket rak ki a gyerekrészlegen. De ez lényegtelen, mert az egész csak egy kis kitérő. Fogd a könyveket, és tűnj innen!

Fészkelődött egyet a padon, aztán felnézett, és egy idézetet pillantott meg a falon:

Ha tudni akarod, hogyan bánik egy férfi a feleségével és a gyerekeivel, tudd meg, hogyan bánik a könyveivel.

RALPH WALDO EMERSON

Samnek ez a kis szállóige sem lopta be magát a szívébe. Nem tudta pontosan, miért... talán mert úgy gondolta, hogy egy férfitól, még ha könyvmoly is, elvárható, hogy jobban bánjon a családjával, mint az olvasmányaival. A szöveg arany betűkkel tölgyfa alapon szótlanul nézett le rá, mintha azt sugallná: gondold át még egyszer!

Mielőtt lehetősége lett volna rá, Ms. Lortz megérkezett, és felemelt egy kis polcot a pultnál, aztán, miután átlépett alatta, gondosan újra leengedte maga mögött.

– Azt hiszem, ez az, amire szüksége van – mondta vidáman. – Remélem, magának is ugyanez lesz a véleménye.

Két könyvet adott át a férfinak. Az egyik a Szónokok kézikönyve volt Kent Adelmen szerkesztésében, a másik pedig Az amerikai nép legkedveltebb versei. Ez utóbbi könyvet, legalábbis a címlap szerint (amelyet kemény műanyag borítóba foglaltak), nem annyira szerkesztette, mint inkább válogatta egy bizonyos Hazel Fellemann. „Versek, amelyeket az élet írt” – ígérte a borító. A haza és a család versei! A nevetés és jókedv versei. Versek, melyeket a New York Times Könyvszemle rovatának olvasói a legtöbbször kértek! A fülszöveg szerint Hazel Fellemann rajta tartotta ujját az amerikai nép költészetének ütőerén.

Sam némi kétkedéssel nézett a nőre, de az minden nehézség nélkül olvasott a gondolataiban.

– Persze tudom, kicsit divatjamúltnak látszanak – mondta. – Különösen manapság, amikor a segíts magadon könyveket tucatszám ontják. El tudom képzelni, hogy a bevásárlóközpont bármelyik könyvesboltjában egy tucat olyan könyvet talált volna, amelyik épp a kezdő szónokoknak akar segítséget nyújtani. De egyik sem ér annyit, mint ezek itt, Sam. Tényleg azt gondolom, hogy ezek jelentik a legnagyobb segítséget azok számára, akik most ismerkednek a retorika művészetével.

– Más szóval, az amatőröknek – mondta Sam vigyorogva.

– Hát igen. Vegyük például a Legkedveltebb verseket. A könyv második részének – ha az emlékezetem nem csal, a hatvanötödik oldalon kezdődik – „Ihlet” a címe. Biztos vagyok benne, Sam, hogy találni fog ott valamit, ami kellő töltést ad a beszédének. És számíthat rá, hogy a hallgatóság emlékezni fog egy jól kiválasztott versre, még ha minden mást elfelejt is. Pláne, ha amúgy is egy kicsit...

– Részegek – fejezte be Sam.

– Én a spiccesek szót használtam volna – mondta a nő árnyalatnyi oktató hangéllel –, bár, gondolom, maga jobban ismeri őket. – A tekintete az sugallta, hogy ezt csak udvariasságból tette hozzá.

Feltartotta a Szónokok kézikönyv-ét. A borítón egy karikatúra volt látható, amelyen férfiak kis csoportja, divatjamúlt felöltőkben, italokkal az asztalukon ültek egy dúsan drapériázott teremben. Poharaikat magasra emelték. Az emelvényen álló férfi – aki nyilvánvalóan a vacsora utáni szónok volt, és szintén felöltőt viselt – győzedelmesen vigyorgott le rájuk. Vitathatatlanul elsöprő sikere volt.

– Van egy elméleti rész is az elején – mondta Ms. Lortz –, de miután nem hinném, hogy maga ezzel akarja megalapozni a karrierjét...

– Ezt nagyon jól látja – helyeselt buzgón Sam.

– Azt tanácsolom, kezdje egyenesen a középső résszel, amely a „Beszéljünk érdekfeszítően” alcímet viseli. Ott vicceket és anekdotákat talál majd, amelyeket három témakörbe soroltak: „Az érdeklődés felcsigázása”, „Megpuhítás”, „Kegyelemdöfés”.

Úgy hangzik, mint egy dzsigolóknak írt használati utasítás, gondolta Sam, de nem szólt semmit.

A nő ismét olvasott a gondolataiban. – Kicsit talán erősnek tűnik, de ezeket a könyveket egy a mainál egyszerűbb és ártatlanabb korban adták ki. A harmincas évek végén, hogy pontosak legyünk.

– Igen, de mennyivel ártatlanabb volt az – mondta Sam, miközben elhagyott farmok jelentek meg előtte, kislányok liszteszsákból varrt ruhákban, és rozsdás, összetákolt, régi Hooverville-ek gumibotos rendőrök tengerében.

– Mindazonáltal még mindkét könyv használható – ütögette meg őket Ms. Lortz a nyomaték kedvéért –, és ez a lényeg az üzletben, nem igaz, Sam? Az eredmény!

– Igen... Azt hiszem, igen.

Elgondolkodva nézett a nőre, Ms. Lortz pedig – talán kicsit védekezően – felhúzta a szemöldökét. – Úgy látom, valami jár a fejében, Sam – mondta.

– Az jutott eszembe, milyen ritkán fordult ez elő velem, mióta felnőttem – mondta Sam. – Nem mondom, hogy soha, de ritkán. Eljöttem ide, hogy szerezzek néhány könyvet, ami feldobja majd a beszédemet, és úgy tűnik, maga épp azt adta nekem, amiért jöttem. Milyen gyakran történhet ez meg egy olyan világban, ahol az ember még egy pár valamirevaló ürücombot sem kap, ha épp arra indultak be a gyomornedvei?

A nő elmosolyodott. Arca hamisítatlan megelégedést mutatott... de Sam megint észrevette, hogy a szeme nem mosolyog. Mióta először megpillantotta a nőt – vagy az Samet – a gyermekkönyvtárban, mintha egy szikrányit sem változott volna a tekintete.

– Azt hiszem, ezt bóknak vehetem – mondta Ms. Lortz.

– Igen, hölgyem. Annak.

– Köszönöm, Sam. Nagyon köszönöm. Azt mondják, a hízelgés sok kiskaput kinyit, de attól félek, ennek ellenére két dollárt kell magától kérnem.

– Valóban?

– Ez a költsége egy felnőtt olvasói kártya kiállításának – mondta –, de aztán három évig érvényes, és a megújítás csak ötven centbe kerül. Akkor hát megegyeztünk?

– Részemről rendben.

– Akkor erre tessék – mondta a nő, Sam pedig követte őt a bejelentkezőpulthoz.

3

A nő egy kártyát adott neki, hogy töltse ki, Sam pedig ráírta a nevét, lakáscímét, telefonszámait és munkahelyének címét.

– Amint látom, a Kelton Avenue-n lakik. Szép környék.

– Hát igen, én is szeretem.

– Barátságos, nagy házak vannak arrafelé. Meg kellene házasodnia.

A férfi kicsit meghökkent. – Honnan tudja, hogy nőtlen vagyok?

– Ugyanonnan, ahonnan maga is tudja, hogy én egyedülálló vagyok. A mosolyán valami árnyalatnyi, macskaszerű puhaság suhant át. – Nincs gyűrű az ujján.

– Ó – mondta zavartan a férfi, és mosolyogni próbált. Érezte, hogy ez nem a szokásos ragyogó mosolya, és ég az arca.

– Két dollárt kérek.

Két egydollárost nyújtott át. A nő egy kis íróasztalhoz lépett, ahol egy régi, csontvázszerű írógép állt, majd pár szót gépelt egy rikító narancssárga kártyára. Aztán visszajött a pulthoz, gyors mozdulattal egy aláírást kanyarított a kártya alsó sorába, majd a férfi elé tolta.

– Kérem, nézze át, és ellenőrizze az adatok helyességét.

Sam átnézte. – Minden rendben. – Észrevette, hogy a nő keresztneve Ardelia volt. Egy szép és nagyon ritka név. A nő visszavette az újonnan kiállított olvasói kártyát – az elsőt egyetemista kora óta, amit egyébként alig használt, villant át az agyán –, majd a mikrofilmfelvevő alá helyezte azzal a két kártyával együtt, amelyeket a könyvekből vett ki. – Ezeket a könyveket csak egy hétig tarthatja magánál, mert a Különleges részlegről valók. Ez olyan besorolás, amelyet én magam fejlesztettem ki azon könyvek esetében, amelyekre nagy a kereslet.

– A szónoklástudományra ekkora az érdeklődés?

– Igen, továbbá a vízvezeték-szerelésre, egyszerű bűvésztrükkökre, az etikett szabályaira... Meglepődne, ha tudná, milyen könyvekre van szüksége egyeseknek, ha szorult helyzetben vannak. Én azonban tudom.

– Erre fogadni mernék.

– Régi motoros vagyok a szakmában, Sam. És a könyveket nem lehet meghosszabbítani, tehát gondja legyen rá, hogy április hatodikáig visszahozza őket. – Felemelte a fejét, és a szemében különös fény gyúlt. Sam nem látott mást, csak egy villanást. Pedig nem az volt. Hanem ragyogás. Sziklaszilárd, eltökélt ragyogás. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha Ardelia Lortz szemeinek helyén két pénzérme lenne.

– Különben? – kérdezte a férfi, és a mosolyát már egyáltalán nem mosolynak érezte, hanem maszknak.

– Különben maga után kell küldenem a könyvtári nyomozót – válaszolta a nő.

4

Egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetük, és Samnek az az érzése támadt, hogy látta az igazi Ardelia Lortzot, de ebben a nőben nem volt semmi elbűvölő, kedves vagy vénkisasszonyos.

Ez a nő tényleg veszélyes lehet, döbbent rá hirtelen, aztán zavartan hessegette el magától a gondolatot. Ez a borús nap – és talán a közelgő beszéd súlya – az agyára ment. Csak annyira veszélyes, mint egy barackbefőtt... És nem a borús idő vagy a Rotary Klub zaklatta fel, hanem a poszterek. Igen, azok az átkozott poszterek...

A hóna alatt ott volt a Szónokok kézikönyve és az Amerikai nép legkedveltebb versei, és már majdnem az ajtónál jártak, mikor ráeszmélt, hogy a nő éppen kivezeti őt. Lábát szilárdan kitámasztotta, és megállt. A nő meglepődve nézett rá.

– Kérdezhetek valamit, Ms. Lortz?

– Természetesen, Sam. Ezért vagyok itt.

– A gyermekkönyvtárról van szó – mondta a férfi – és a poszterekről. Néhány közülük meglepett. Sőt, csaknem megdöbbentett. – Arra számított, hogy ez úgy hangzik majd, mint amikor egy keresztény plébános megpillant egy Playboy-t egy csomó újság között a sekrestyés asztalán, de egyáltalán nem úgy hangzott. Mert ez nem puszta szőrszálhasogatás, gondolta. Tényleg megütköztem. Nem kell mismásolni és csaknemezni.

– Poszterek? – kérdezte a nő értetlenül, aztán felderült az arca. Felnevetett. – Ó! Bizonyára a könyvtári nyomozóra gondol... és persze Együgyű Simonra.

– Együgyű Simon?

– Tudja, amelyiken az a felirat áll, hogy SOHA NE MENJ EL IDEGENEKKEL. Így hívják a srácok a kisfiút rajta. Tudja, aki kiabál. Együgyű Simonnak hívják, gondolom, megvetésből, amiért ilyen ostobaságot csinált. Szerintem ez teljesen normális dolog, vagy nem?

– Nem kiabál – mondta lassan Sam. – Sikít.

A nő vállat vont. – Kiabál, sikít, mi a különbség? Itt bent egyiket sem halljuk. A gyerekek nagyon jól viselkednek, nagyon tisztelettudóan.

– Ebben biztos vagyok – mondta Sam. Megint az előtérben voltak, és pillantása a táblán lévő feliratra esett, amely nem azt mondta, hogy

HALLGATNI ARANY vagy

KÉRJÜK ÖNÖKET, NE ZAVARJANAK MÁSOKAT HANGOSKODÁSSAL,

hanem csak azt az egy ellentmondást nem tűrő felszólítást: CSENDET!

– Emellett az egész csupán értelmezés kérdése, nem?

– Igen, azt hiszem – felelte Sam bizonytalanul. A nő olyan mederbe terelte a beszélgetést – méghozzá nagyon hatékonyan –, ahol kezdett kicsúszni alóla a talaj, amelyen morális érvei megállhattak volna. Ardelia Lortz itt az elemében volt, Sam pedig ostobán érezte magát.

– De annyira szélsőségesnek tűntek azok a poszterek. – Valóban? – kérdezte a nő udvariasan. Már a külső ajtónál álltak.

– Igen. Megijesztettek. – Összeszedte a bátorságát, és kimondta, amire tényleg gondolt. – Nem illő egy olyan helyen, ahol kisgyerekek tartózkodnak.

Még mindig úgy érezte, hogy amit mondott, nem hangzott prűdnek vagy okoskodásnak – legalábbis önmaga számára –, és ettől megkönnyebbült.

A nő mosolygott. Bosszantóan mosolygott. – Nem maga az egyetlen, aki ennek a véleményének eddig hangot adott, Sam. A gyermektelen felnőttek nem túl gyakori látogatók a gyermekkönyvtárban, de időnként benéznek – nagybácsik, nagynénik, egyedülálló anyák férfiismerősei, akikre rámaradt a kötelesség, hogy hozzák-vigyék a gyereket... és olyanok, mint maga, Sam, akik engem keresnek.

Olyan emberek, akik kutyaszorítóban vannak, mondták a hűvös, szürkéskék szemek. Olyan emberek, akik segítséget kérni jönnek ide, aztán, miután MEGKAPTÁK, még maradnak, hogy kritizálják, ahogy itt a városi könyvtárban intézzük a dolgokat. Ahogy én intézem a dolgokat!

– Gondolom, most azt hiszi, hogy nem volt igazam, amikor beleütöttem az orromat – mondta Sam kedélyesen. Pedig nem volt kedélyes hangulatban. Hirtelen egyáltalán nem volt kedélyes hangulatban, de ez is szakmai fogás volt; úgy burkolózott bele, mint egy védőöltözékbe.

– Dehogy. Csak arról van szó, hogy nem érti. Múlt nyáron tartottunk egy szavazást, Sam, amely része volt az évenként megrendezett Nyári Olvasói Programnak. Mi Nyári Zsongásnak hívjuk, és ilyenkor a gyerekek szavaznak is minden egyes könyvvel, amit elolvasnak. Ez egyike azoknak a stratégiáknak, amelyeket az évek során dolgoztunk ki abból a célból, hogy ösztönözzük a gyerekeket az olvasásra. Ez az egyik legfontosabb kötelességünk, tudja.

Tudjuk, mit csinálunk, mondta a rezzenéstelen tekintet. És még udvarias is vagyok, nem? Figyelembe véve, hogy maga, aki azelőtt soha életében nem járt itt, rögtön belekotnyeleskedett mindenbe, és elkezdett ostromolni a kritikáival.

Sam egyre kínosabbnak érezte a helyzetet. A nő még nem uralta teljesen a terepet, de Sam érezte, hogy nincs messze a megfutamodástól.

– A közönségszavazatok alapján az elmúlt nyár legnépszerűbb filmje a Rémálom az Elm utcában ötödik része volt. A kedvenc rockegyüttesük a Guns n' Roses, a kedvenc énekesük meg valami Ozzy Osbourne, akiről az a hír járja, hogy a koncertjein élő állatok fejét harapja le. Kedvenc regényük egy hamisítatlan ponyva volt, a Hattyúdal. Ez egy horror-történet, amelyet egy bizonyos Robert McCammon írt. Nem tudunk eleget beszerezni belőle, Sam. Minden új kötetet hetek alatt rongyosra olvasnak. Az egyiket kemény táblába köttettem, de persze ellopták. Valaki a rossz gyerekek közül.

Összepréselte ajkait.

– Nagy sláger volt az a horrortörténet is, ami vérfertőzésről és csecsemőgyilkosságról szólt. A Virágok a manzárdszobában. Öt évig vezette a slágerlistát. Néhány gyerek pedig egyenesen a Peyton Place-X állította az élre!

A nő rezzenéstelenül nézett rá.

– Én személy szerint egyetlen részét sem láttam a Rémálom az Elm utcában sorozatnak. Még sohasem hallgattam Ozzy Osbourne-lemezt, és nem is áll szándékomban, mint ahogy nem akarok elolvasni egyetlenegy Robert McCammon-, Stephen King- vagy V.C. Andrews-regényt sem. Érti, mire akarok kilyukadni, Sam?

– Azt hiszem, igen. Azt akarja mondani, nem lenne etikus... – kereste a szót, végül megtalálta – ...kordában tartani a gyerekek ízlését.

A nő arca felragyogott, kivéve a szemét, az most is olyan volt, mint két csillogó pénzdarab.

– Ez része a dolognak, de még nem minden. A gyermekkönyvtárban kiragasztott posztereket – csakúgy a kedves, ártatlan képeket, mint a maga által vitatottakat – az Iowai Könyvtárosszövetségtől kapjuk. Az IKSZ tagja a Középnyugati Könyvtárosszövetségnek, ez utóbbi pedig tagja a Nemzeti Könyvtárosszövetségnek, amely a működéséhez szükséges pénzalap nagy részét az adófizetők pénzéből kapja. Például Átlag Jánoséból, aki akár én is lehetek. Vagy maga.

Sam egyik lábáról a másikra helyezte testsúlyát. Nem akarta egész délutánját azzal tölteni, hogy a „Hogyan szolgálja Önt a könyvtára” című kiselőadást végighallgassa, de hát nem ő tehetett róla? Az volt az érzése, hogy igen. Arról viszont teljes egészében meg volt győződve, hogy az idő múlásával egyre kevésbé tetszik neki Ardelia Lortz.

– Az Iowai Könyvtárosszövetség minden második hónapban küld egy körülbelül negyven poszterreprodukciót tartalmazó füzetet – folytatta Ms. Lortz rendületlenül. – Ötöt mindig kiválaszthatunk ingyen, az ezenfelüli képek darabjáért három dollárt kell fizetnünk. Látom, kicsit már ideges, Sam, de megérdemli, hogy kielégítő magyarázatot kapjon a dolog lényegéről.

– Még hogy én? Én nem vagyok ideges – felelte Sam idegesen.

A nő rámosolygott, kivillantva annyira tökéletes fogsorát, hogy az bármi lehetett, csak valódi nem. – Van egy gyermekkönyvtári bizottságunk – mondta. – Természetesen ki másból állhatna, mint gyerekekből. Kilencen vannak. Négy gimnazista, három szakközépiskolás és két általános iskolás. Mindegyiküknek legalább négyes átlaggal kell rendelkezniük az iskolai munkájukban ahhoz, hogy bekerülhessenek. Néhányat ők választhatnak ki azok közül az új könyvek közül, amelyeket megrendelünk, ezenkívül ők választották ki a függönyöket, a szőnyegeket és az asztalokat, amikor tavaly ősszel felújítottuk a részleget... és persze a posztereket is. Ez – ahogy a legfiatalabb bizottsági tagunk megfogalmazta – a tejszínhab a tortán. Érti most már?

– Igen – felelte Sam. – A kölykök kiszúrták Piroskát, Együgyű Simont és a könyvtári nyomozót. Szeretik őket, mert ijesztőek.

– Pontosan – sugárzott a nő.

Hirtelen a férfinak elege lett. A könyvtár volt az oka. Nem a poszterek, nem a könyvtáros, hanem maga a könyvtár. Egyszerre a könyvtár olyan volt, mint egy kínzó, dühítő szilánk, mélyen befúródva az ember seggébe. Bármi is volt... elég volt.

– Ms. Lortz, van a Rémálom az Elm utcában ötödik részéről egy kazettája a gyermekkönyvtárban? Vagy egy válogatás a Guns n' Roses és Ozzy Osbourne albumaiból?

– Sam, maga nem érti a lényeget – kezdte a nő türelmesen.

– És mi van a Peyton Place-szel? Van egy kötete a gyermekkönyvtárban, csak mert néhány gyerek olvasta? – Miközben beszélt, átfutott az agyán: egyáltalán OLVASSA VALAKI azt a régi történetet?

– Nincs – jött a válasz, és a férfi észrevette, hogy a nő kezd elvörösödni dühében. Nem az a fajta volt, aki hozzászokott, hogy a döntéseit megkérdőjelezzék. – Vannak viszont történeteink betörésekről, szülői bántalmazásról és lopásokról. Persze most csak az Aranykulcsocská-ról, A három kismalac-ról, Jancsi és Juliská-ról, valamint Az égig érő fá-ról beszélek. Azt hittem, hogy egy olyan ember, mint maga, Sam, kicsit megértőbb lesz.

Úgy érti, egy olyasvalaki, akit kihúzott a szarból, gondolta Sam, de az ördögbe is, asszonyom, hát nem ezért fizeti magát a város?

Aztán visszatartotta magát. Nem tudta pontosan, a nő mit értett azon, hogy „egy olyan ember, mint maga”, abban sem volt biztos, hogy egyáltalán akarja-e tudni, de azt tudta, hogy ez a beszélgetés kezd eldurvulni és vitává fajulni. Azért jött, hogy találjon egy kis ízesítőt, amivel meghintheti a beszédét, nem pedig azért, hogy heves szóváltásba keveredjen a főkönyvtárossal a gyermekkönyvtárat illetően.

– Bocsánatot kérek, ha bármelyik szavammal megbántottam volna – mondta. – Most már tényleg mennem kell.

– Igen – felelte a nő. – Én is úgy gondolom. – Nem bocsátom meg, sugározták a szemei. Soha nem bocsátom meg.

– Azt hiszem – folytatta a férfi –, kicsit feszült vagyok az esti debütálásom miatt. Ezenkívül késő éjszakába nyúlóan dolgoztam a beszédemen. – Elővette jó öreg Sam Peebles-mosolyát, és felkapta az aktatáskáját.

A nő megenyhült – egy kicsit –, de a szemei még mindig ölni tudtak volna.

– Ez érthető. Azért vagyunk itt, hogy kiszolgáljunk másokat, és természetesen mindig meghallgatjuk az adófizetők építő szándékú kritikáit.

Az építő szót épp csak annyira nyomta meg, hogy tudassa vele: az ő kritikája minden volt, csak az nem.

Most, hogy egyszeriben túl voltak rajta, hirtelen késztetést érzett, hogy az egészet elsimítsa, mint egy szépen megvetett ágyon a takarót. Ez szintén kelléke volt az üzletemberek viselkedéskódexének, vagy még inkább a védőszíneiknek. Különös ötlete támadt: igazából erről a találkozásról kellene beszélnie. Többet mondana el a kisvárosi mentalitásról és gondolkodásról, mint az egész előre megírt beszéd. Nem lett volna minden sora hízelgő, de egész biztosan száraz sem. Ezenkívül megszólalt volna benne egy hang, ami olyan ritka vendég a péntek esti Rotary klubbeli beszédekben: az igazság semmivel össze nem téveszthető csengése.

– Hát az előbb egy pillanatra jól belemelegedtünk – hallotta saját hangját, és látta, amint előrelendül a keze. – Azt hiszem, kicsit túlléptem a határt. Remélem, nincs harag.

A nő megérintette a kezét. Rövid, száraz kézfogás volt. A nő keze hűvös volt és sima. A tapintása pedig megmagyarázhatatlan módon kellemetlen: mintha egy esernyő nyelével fogott volna kezet.

– Nem tesz semmit – felelte a nő, de a szemei még mindig másról árulkodtak.

– Akkor hát... megyek.

– Jó. És ne felejtse: egy hete van rájuk, Sam. – Felemelte az ujját. Szépen manikűrözött körmével a könyvekre mutatott, amelyeket a férfi a kezében tartott. Közben mosolygott. Samet rendkívüli módon irritálta valami ebben a mosolyban, de ha az élete múlott volna rajta, akkor sem tudta volna megmondani, mi az. – Nem szeretném, ha maga után kellene küldenem a könyvtári nyomozót.

– Hát – értett egyet Sam –, annak én sem örülnék.

– Ez így igaz – válaszolta Ardelia Lortz még mindig mosolyogva. – Annak maga sem örülne.

5

Kifelé menet visszafelé a bejárón a sikító kisgyerek Együgyű Simon, a kölykök Együgyű Simonnak hívják, és szerintem ez teljesen normális, nemde) arca jelent meg előtte, ezzel egy időben pedig szöget ütött fejébe egy gondolat, egy igenis egyszerű és gyakorlatias gondolat, melytől földbe gyökerezett a lába. És pedig az, hogy egy gyerekekből álló testület valóban kiválaszthat egy ilyen posztert, de kiküldene-e ilyet egyetlen Könyvtárosszövetség is, akár Iowából, akár a Középnyugatról, akár az egész országból.

Sam Peeblesnek eszébe jutottak a könyörgő kezek, amint a rabságot jelentő üvegre tapadnak, a halálra vált arc, a sikításra nyitott száj, és hirtelen több volt, mint nehéz elhinni. Lehetetlen volt elhinni.

Aztán ott volt a Peyton Place. Azzal hogy állunk? Az volt a sejtése, hogy a könyvtár legtöbb felnőtt látogatója rég elfeledkezett róla. El lehet azt hinni, hogy ezek közül néhánynak a gyereke – aki elég kicsi még ahhoz, hogy a gyermekkönyvtárat látogassa – újra felfedezte ezt a relikviát?

Ezt sem hiszem.

Egyik porcikája sem kívánta, hogy ismét magára vonja Ardelia Lortz haragját – épp elég volt egyszer –, és az volt az érzése, hogy közel sem volt teljes hangerőre csavarva, mégis elég erősek voltak az érzései ahhoz, hogy megforduljon. A nő nem volt sehol.

A könyvtár ajtaja zárva volt, mint valami függőleges száj egy töprengő gránitarcon.

Sam egy pillanatig ott állt, aztán sietve az autója felé indult, amely a járda mellett parkolt.

HARMADIK FEJEZET

Sam beszéde

1

Elsöprő sikere volt.

Először két anekdotát mondott el a Szónokok kézikönyvé-nek „Az érdeklődés felcsigázása” alfejezetéből, amelyeket a szövegkörnyezetnek megfelelően adaptált – az egyik egy farmerről szólt, aki nagyban akarta eladni a portékáját, a másik pedig eszkimóknak eladott fagyasztott élelmiszerrel volt kapcsolatos –, később pedig elmondott egy harmadikat is a beszéde közepén (ami tényleg elég száraz volt). Talált még egy odavágó viccet a „Kegyelemdöfés” alfejezetben is, és épp elkezdte kijegyzetelni, amikor eszébe jutott Ardelia Lortz és az Amerikai nép legkedveltebb versei.

Számíthat rá, hogy a hallgatóság emlékezni fog egy jól kiválasztott versre, még ha minden mást elfelejt is, mondta a nő, Sam pedig talált is egy megfelelő és rövid verset az „Diler” címűi fejezetben.

Végignézett Rotary klubtársai felemelt tekintetén, majd így szólt: – Megpróbáltam önöknek kifejteni, miért élek és dolgozom egy olyan kisvárosban, mint Junction City, és remélem, ez a törekvésem nem volt hiábavaló. Ha igen, akkor bajban vagyok.

Ezt jóízű nevetés fogadta (whisky és bourbon keverékét hozó fuvallat kíséretében). Sam izzadt, mint a ló, de élvezte a helyzetet, és kezdett hinni benne, hogy száraz lábbal fog átkelni a mocsáron. A mikrofon csak egyszer kezdett gerjedni, senki nem ment ki, senki sem osztogatott ennivalót a többieknek, és csak néha fütyültek közbe – persze csak tetszésnyilvánításból.

– Azt hiszem, egy Spencer Michael Free nevű költő sokkal tömörebben összegezte azt, amit ma el akartam önöknek mondani, mint nekem valaha is sikerülne. Tudják, szinte minden árucikket olcsóbban lehet adni nagyvárosi bevásárlóközpontokban. Az efféle helyek szeretnek azzal dicsekedni, hogy náluk bármilyen áru vagy szolgáltatás elérhető, amire csak szükség lehet, és amellett a vásárlók még ingyen is parkolhatnak. És azt hiszem, majdnem igazuk is van. Mégis van valami, amit csak a kisvárosi boltok nyújtanak, és amit a bevásárlóközpontok nem, és épp ez az, amiről Mr. Free a versében ír. Nem túl hosszú, de annál tömörebb. Így szól:

E világon nincs más, mi többet ér,

Mint mikor kezed a kezemhez ér, Mert a múlandó léleknek nem elég

Csupán kenyér, bor s menedék; Az éj elszáll, a menedék nincs többé,

A kenyér sem tart örökké, De egy baráti kéz és egy hang,

Végigkísér és örökké tart.

Sam felpillantott a lapjai közül a hallgatóságra, és aznap másodszor tapasztalta, hogy minden egyes szónak, amit kimondott, átérezte az igazságát. Úgy érezte, szíve megtelt melegséggel és őszinte hálával. Jó érzés volt tudni, hogy az embernek még mindig van szíve, amely még nem fáradt bele a hétköznapok rutinjába, és ennél is jobb volt tudni, hogy ez a szív még mindig meg tud szólalni az ember száján keresztül.

– Mi, kisvárosi üzletemberek és üzletasszonyok kínáljuk ezt az érintést. Ez önmagában nem tűnik soknak... mégis az. Tudom, hogy ez az, ami itt tart. Szeretném kifejezni jókívánságaimat ma esti, terv szerinti szónokunknak, Bámulatos Joe-nak, hogy mielőbb épüljön fel; szeretném megköszönni Craig Jonesnak, hogy felkért, helyettesítsem őt; és szeretném önöknek külön megköszönni azt a türelmet, amellyel kitüntették ezt a kicsit talán unalmas felszólalásomat. Egyszóval... köszönöm önöknek.

A taps elkezdődött, mielőtt Sam befejezte az utolsó mondatot; egyre erősödött, mialatt összeszedte a papírjait, amelyeket Naomi gépelt, és amelyeknek az átdolgozására rászánta az egész délutánt; végül dübörgő vastapssá fokozódott, miközben sikertől ittasan visszaült a helyére.

Csak a pia miatt van, mondta magában. Akkor is ugyanígy tapsolnának, ha azt mesélted volna el nekik, hogyan tetted le a bagót, miután megismerkedtél Jézussal egy hittérítő bulin. Aztán sorban felálltak, és Sam hirtelen arra gondolt, hogy biztos túl sokáig beszélt, ha ennyire ki akarnak menni. De egyre csak tapsoltak, aztán észrevette, hogy Craig Jones integet neki. Egy pillanat múlva megértette, hogy Craig azt akarja, álljon fel és hajoljon meg.

Mutatóujjával megkopogtatta a halántékát: Te megőrültél! Craig azonban izgatottan megrázta a fejét, és olyan energikusan emelgette kezeit, mintha egy felbuzdult lelkipásztor bátorítaná hűséges nyáját, hogy énekeljen hangosabban.

Sam tehát felállt, majd elámult, amikor rájött, hogy szó szerint ünneplik őt.

Pár pillanattal később Craig elindult a pulpitus felé. Az ováció nagy nehezen alábbhagyott, miután néhányszor megkopogtatta a mikrofont, olyan hangot hallatva, mintha egy vattába csavart hatalmas ököl kopogna egy koporsón.

– Azt hiszem, mindnyájan egyetértünk abban – mondta – hogy Sam beszédéért érdemes volt kifizetnünk a grillcsirke árát.

Ezt újabb lelkes tapsvihar követte.

Craig Samhez fordult, és így szólt: – Ha tudtam volna, Sammy, hogy ez benned van, te lettél volna az első jelöltem ma estére.

A taps fokozódott, miközben többen fütyültek. Mielőtt elcsitult volna, Craig Jones megragadta Sam kezét, és többször a magasba emelte.

– Óriási volt, Sam! – kiáltott fel Craig. – Honnan másoltad ki?

– Sehonnan – válaszolta Sam. Égett az arca, és bár csak egy gin-tonikot ivott -. egy elég gyengét – mielőtt felállt az emelvényre, kicsit részegnek érezte magát – Saját szerzemény. Találtam néhány könyvet a könyvtárban, azok segítettek.

Ekkorra már Rotary klubtagok tülekedtek körülöttük; Sam kezét rázogatták. Úgy érezte magát, mint a városi nyomókút aszály idején.

– Hatalmas volt! – kiabálta valaki a fülébe. Sam a hang irányába fordult, és rájött, hogy Frank Stephenstől jött, aki a visszaélésekkel gyanúsított kamionos szakszervezet vezetője helyett ugrott be annak idején. – Magnóra kellett volna venni az egészet. Egy rakás fejesnek eladhatnánk. A mindenit, nagyot alakítottál, Sam!

– Az egészet ki kéne írni egy hirdetőtáblára – mondta Rudy Pearlman. Kerek képe vörös volt, és gyöngyözött az izzadságtól. – Majdnem elbőgtem magam. Isten bizony! Honnan szedted azt a verset?

– A könyvtárból – válaszolta Sam. Még mindig bódult volt, de a megkönnyebbülést, hogy épségben megúszta az egészet, kezdte lépésről lépésre felváltani az öröm. Eszébe jutott, hogy meg kell jutalmaznia Naomit. – Egy könyvben találtam, az a címe...

Mielőtt azonban elmondhatta volna Rudynak a könyv címét, Bruce Engalls megragadta a könyökénél fogva, és a bár felé vezette. – A legjobb istenverte beszéd, amit ebben az idétlen klubban két év óta hallottam – harsogott Bruce. – De lehet, hogy öt. Kinek hiányzik az az artista? Hadd hívjalak meg egy italra, Sam! Sőt mindjárt inkább kettőre!

2

Mielőtt Sam elszabadulhatott volna, összesen hat italt küldött le, mindet ingyen és bérmentve, majd végül a dicsőséges estet azzal koronázta meg, hogy lehányta az ajtaja előtt lévő „Isten hozott” feliratú lábtörlőt, röviddel azután, hogy Craig Jones kitette őt a háza előtt a Kelton Avenue-n. Amikor a gyomra hirtelen elunta a dolgot, Sam épp a kulcsát próbálta bedugni a bejárati ajtó zárjába – ami komoly szakmai kihívást jelentett, három zárról és négy kulcsról lévén szó –, arra pedig már nem maradt ideje, hogy a bejárót szegélyező bokrokban szabaduljon meg terhétől.

így aztán, mikor végre sikerült kinyitnia az ajtót, egyszerűen felemelte a lábtörlőt (óvatosan a két szélénél fogva, hogy tartalma a közepén maradjon), és bedobta a bokrok mögé. Csinált magának egy kávét, hogy rendbe jöjjön, de kétszer is megszólalt a telefon, mielőtt megihatta volna. Újabb gratulációk voltak. A második hívás Elmer Baskintól jött, aki ott sem volt. Kicsit úgy érezte magát, mint Judy Garland az Új csillag születik-ben, de nehéz volt teljesen átadnia magát az élvezetnek, miközben a gyomra kavargott, a feje pedig kezdte megbüntetni túlzott engedékenysége miatt.

Sam bekapcsolta az üzenetrögzítőt a nappaliban, hogy vegye a további hívásokat, aztán felment a hálószobájába, kihúzta az ágya melletti telefont, bevett két aszpirint, levetkőzött, majd ágyba bújt.

A tudata gyorsan homályosulni kezdett – legalább annyira fáradt volt, mint amennyire be volt bombázva –, de mielőtt álomba merült volna, még átfutott az agyán: Javarészt Naominak köszönhetem... és annak az ellenszenves nőnek a könyvtárban. Horst. Borscht. Akárhogy hívják is. Talán őt is meg kellene ajándékoznom.

Még hallotta, amint a telefon megszólal lent a nappaliban, az üzenetrögzítő pedig bekapcsol.

Rendes fiú vagy, gondolta félálomban. Tedd csak a dolgod – végül is nem ezért fizettek érted?

Aztán sötétség vette körül, és semmiről sem tudott szombat délelőtt tízig.

3

Émelygő gyomorral és enyhe fejfájással tért vissza a valóság világába, de sokkal rosszabb is lehetett volna. Fájlalta a lábtörlőt, annak viszont örült, hogy legalább egy részét kipakolta az italnak, mielőtt a feje még nagyobbra dagadt volna. Tíz percig állt a zuhany alatt, csak mímelve a mosdást, aztán megtörülközött, felöltözött, és törülközővel a fején lement a nappaliba. Az üzenetrögzítőn villogott a piros fény. A szalag gyorsan az elejére ért, miután megnyomta az üzenetlejátszó gombot; az a hívás, amit félálomban hallott, úgy tűnt, az utolsó volt.

Bip! – Hello, Sam! – Samnek egy pillanatra megállt a keze, miközben épp a törülközőt vette le a fejéről. Homlokát ráncolta. Egy női hang volt, és ismerte is. De kinek a hangja? – Hallottam, a beszéde nagy sikert aratott. Igazán örülök neki.

Ms. Lortzé, hasított bele a felismerés.

Hogy szerezte meg a számomat? Persze feltalálták már a telefonkönyvet... azonkívül az olvasókártyájára is felírta, nem? De igen. Valamilyen homályos oknál fogva, ami előtte is ismeretlen volt, alig érezhetően végigfutott hátán a hideg.

– Ne felejtse el visszahozni a kikölcsönzött könyveket április hatodikáig – folytatta a nő, majd pajkosan hozzátette: – Jusson eszébe a könyvtári nyomozó.

Egy kattanás hallatszott, amint megszakadt a vonal. Sam üzenetrögzítőjén kigyulladt a „Minden üzenet lejátszva” fény.

– Szemétkedünk, hölgyem, szemétkedünk? – mondta Sam az üres háznak, aztán a konyhába ment, hogy néhány pirítóst csináljon magának.

4

Mikor Naomi pénteken délelőtt tízkor megérkezett, egy héttel Sam dicsőséges szónoki debütálását követően, a férfi egy hosszú fehér borítékot nyújtott át neki, rajta a nevével.

– Mi ez? – kérdezte Naomi gyanakodva, miközben kibújt a kabátjából. Kintről szakadó kora tavaszi eső monoton kopogása hallatszott.

– Nyisd ki és nézd meg!

A lány megnézte. Egy kettéhajtott köszönetnyilvánító lap volt benne, A kártyát kinyitva Andrew Jackson arcképe nézett vissza.

– Húsz dollár! – A nő gyanakvóbban nézett rá, mint addig bármikor. – Miért?

– Mert kihúztál a csávából, amikor a könyvtárba küldtél – válaszolta Sam. – A beszéd nagyon jól sikerült, Naomi. Úgy is mondhatnám, telitalálat volt. Egy ötvenest tettem volna a borítékba, ha tudom, hogy elfogadod.

A lány végre megértette, és szemmel láthatóan jólesett neki, bár megpróbálta visszaadni a pénzt. – Nagyon örülök, hogy hasznodra volt, de tényleg nem fogadhatom el a...

– Dehogynem – vágott közbe Sam –, és elfogadod. A jutalékot is elfogadnád, ha ügynökként nekem dolgoznál, nem igaz?

– Nem egészen. Semmit sem tudnék eladni. Mikor mi rendeztük a Komornak Bálját, anyám volt az egyetlen, aki süteményt vett tőlem.

– Naomi. Kedvesem. Ne nézz már olyan gyanakodva és számítóan. Nem akarok tőled semmit. Két éve mindent lezártunk.

– Igen, lezártunk – értett egyet vele Naomi, de még mindig idegesnek tűnt, és a biztonság kedvéért ellenőrizte, hogy megvan-e az ajtóig a visszavonulás lehetősége, ha úgy alakulnak a dolgok.

– Nem érted, hogy két házat adtam el, és majdnem kétszázezer dollár értékű biztosítást kötöttem a nyavalyás beszédem óta? Igaz ugyan, hogy többsége a szokásos csoportos balesetbiztosítás volt, magas kockázattal és alacsony jutalékkal, de a nyereség még így is egy új kocsi árára rúg. Ha nem teszed el azt a húszast, úgy fogom magam érezni, mint egy rakás szar.

– Sam, kérlek – mondta a lány megütközve. Naomi hívő keresztény volt. Anyjával együtt eljárt a proverbiai kis templomba, ami majdnem olyan rozoga volt, mint a házuk, amiben éltek. A férfi tudta; egyszer ő is járt ott. Örömmel látta, hogy a lány végre jobb kedvre derült... és kicsit felengedett.

1988 nyarán Sam kétszer randizott Naomival. A második alkalommal Sam megpróbálta dűlőre vinni a dolgot. Ajánlata annyira gáláns volt, amennyire egy ajánlat csak lehet, de attól az még ajánlat maradt. Naomi úgy utasította el, ahogy a Denver Bronco legjobb védőjátékosa kapcsol le egy vérszegény indítást. Nem azért, mintha Sam nem tetszene neki, magyarázta; egyszerűen az az érzése, hogy ők ketten „úgy” nem illenek össze. Sam zavarodottan megkérdezte, miért. Naomi csak megrázta a fejét. Vannak dolgok, amiket nehéz megmagyarázni, Sam, de attól azok még nem kevésbé valóságosak. Ez az egész soha nem működne. Hidd el, hogy nem. Ez volt minden, amit ki tudott húzni a lányból.

– Bocs, hogy kiejtettem azt az s betűs szót, Naomi – mondta Sam. Kicsit bűnbánóan beszélt, bár kételkedett benne, hogy a lány akár csak feleakkora szentfazék lenne, mint ahogy mutatta. – Azt akartam mondani, hogy ha nem veszed el azt a húszast, úgy fogom magam érezni, mint egy rakás kaki.

A lány a tárcájába tette a bankót, aztán megpróbált egyfajta méltóságteljes felsőbbrendűséget erőltetni az arcára. Majdnem sikerült is, de a szája csücske árnyalatnyit megremegett.

– Ez megvolt. Elégedett vagy?

– Restellem, hogy nem egy ötvenest adtam – jött a válasz. – Elfogadnál egy ötvenest is, Omes?

– Nem – felelte a lány. – És légy szíves, ne szólíts Omesnak! Tudod, hogy nem szeretem.

– Bocs.

– Megbocsátok. Most pedig nem váltunk témát?

– Oké – mondta Sam beleegyezően.

– Több embertől hallottam, hogy jól sikerült a beszéded. Craig Jones egyenesen szuperlatívuszokban beszélt róla. Gondolod, ez az oka annak, hogy fellendült az üzlet?

– Igen, azt hiszem. Néha így működnek a dolgok. Különös, de ez az igazság. A szokásos eladási mutatók tényleg megugrottak ezen a héten. Persze vissza fognak esni, de nem hiszem, hogy teljesen az eredeti szintre. Ha az új generációnak megnyeri a tetszését, ahogy viszem az üzletet – márpedig szeretném hinni, hogy így lesz –, akkor enyém a pálya.

Sam hátradőlt a székén, kezeit összekulcsolta a tarkóján, és elgondolkodva nézett a mennyezetre.

– Mikor Craig Jones felhívott és rám rontott, le tudtam volna lőni. Nem viccelek, Naomi.

– El tudom képzelni – felelte a lány. – Úgy néztél ki, mint egy kórtörténeti eset, akit mérges repkény szúrt meg.

– Igazán? – Sam elnevette magát. – Hát igen. Tényleg furcsa, hogy a dolgokat néha így elrendezi a vakvéletlen. Ha egyáltalán van Isten, néha elgondolkodtató, vajon meghúzott-e minden csavart a nagy gépezetben, mielőtt beindította.

Arra számított, hogy Naomi felrója majd neki a tiszteletlenségét (nem ez lett volna az első eset), de aznap nem így történt.

Ehelyett a lány így szólt: – Szerencsésebb voltál, mint gondolod, ha azok a könyvek tényleg a segítségedre voltak. A könyvtár általában nem nyit ki délután ötig péntekenként. Szólni akartam neked, de aztán kiment a fejemből.

– Ó?

– Biztos bent találtad Mr. Price-ot, amint be akarta hozni a lemaradását a papírmunkában, vagy ilyesmi.

– Price? – esett le Sam álla. – Nem Mr. Peckhamre gondoltál? A takarítóra, aki mindig elolvassa az újságot?

Naomi megrázta a fejét. – Az egyetlen Peckham, akiről itt valaha is hallottam, az öreg Eddie Peckham volt, de ő évekkel ezelőtt meghalt. Mr. Price-ról beszélek. A könyvtárosról. – Úgy nézett Samre, mint a világ... vagy legalábbis Junction City legostobább emberére. – Magas? Sovány? Ötvenes?

– Egyik sem – válaszolta Sam. – Egy Lortz nevű nővel találkoztam. Alacsony, kövérkés, és körülbelül abban a korban van, amikor a nők elkezdenek neonzöld műszálas kardigánban járni.

Naomi arcán érzések furcsa elegye suhant át – először meglepetés, aztán gyanakvás, melyet enyhén bosszús derültség váltott fel. Az arckifejezéseknek ez a sajátságos sorrendje szinte mindig ugyanarra az okra vezethető vissza: valaki fokozatosan rájön, hogy a bolondját járatják vele. Más körülmények között Sam felfigyelt volna erre, de egy csomó ingatlanügyletet bonyolított le a héten, aminek eredményeként volt mit behoznia saját papírmunkájában. Figyelme félig-meddig máris elkalandozott, hogy felmérje a lemaradást.

– Ó! – kiáltott fel Naomi, és felnevetett. – Szóval Ms. Lortz volt az. Biztos jól szórakoztál.

– Igazad van, tényleg furcsa nő – értett egyet Sam.

– Erre mérget vehetsz – mondta Naomi. – Az a nő valójában teljességgel...

Ha befejezhette volna, amibe belekezdett, Sam Peeblest igazán nagy meglepetés éri, de a véletlen – amint a férfi épp rámutatott – rendkívül fontos szerepet játszik az emberek sorsában, márpedig most a véletlen csengetett.

Vagy ha úgy jobban tetszik, a telefon.

Burt Iverson volt az, Junction City kicsiny jogászgyülekezetének a szellemi atyja. Egy hatalmas biztosítási üzletről akart beszélgetni – „az új egészségügyi központ társasági biztosításáról van szó, még a kezdeti stádiumban van, de te tudod, Sam, hogy ez mekkora buli lehet” –, és mire Sam visszazökkent a beszélgetésbe, Ms. Lortz teljesen kiment a fejéből. Igen, tudta, hogy ez mekkora buli lehet; kapásból a régóta áhított Mercedes Benz volánja mögé ültetheti őt. És nem szívesen gondolt arra, hogy ennek a szerencsés véletlennek hány százalékát tudná visszavezetni arra a kis ostoba beszédre, ha tényleg megpróbálná.

Naomi tényleg úgy érezte, hogy Sam a bolondját járatja vele; pontosan tudta, ki volt Ardelia Lortz, és azt gondolta, Samnek is tudnia kell. Végül is ez a nő volt a főszereplője a legmocskosabb ügynek, amely Junction Cityben az elmúlt húsz évben... de talán a második világháború óta megtörtént, amikor is a Moggins fiú kótyagos fejjel hazatért a Csendes-óceánról, és kiirtotta az egész családját, mielőtt szolgálati fegyverének csövét a jobb fülébe nyomta, és magáról is gondoskodott. Ira Moggins ámokfutása idején Naomi még meg se született, az Ardelia-eset pedig jóval azelőtt történt, hogy Sam Junction Citybe költözött. De Naominak ez eszébe sem jutott.

Mindenesetre száműzte agyából a gondolatot, és épp választani próbált Stouffer lasagnája és egy Lean Cuisme-nál elköltött ebéd között, amikor Sam letette a kagylót.

Utána a férfi megszakítás nélkül leveleket diktált délig, amikor is megkérdezte Naomit, hogy elfogadna-e egy ebédmeghívást McKennához. A lány ezt visszautasította, mondván, hogy haza kell mennie az anyjához, akinek az állapota sokat romlott a télen. Ardelia Lortz neve többet nem került szóba.

Aznap.

NEGYEDIK FEJEZET

Az eltűnt könyvek

1

Sam nem különösebben kultiválja hétköznapokon a reggelit – egy pohár narancslé és egy zabpehelysütemény pont elég volt –, szombat reggelenként azonban (hacsak nem kellett egy Rotary ihletésű másnapossággal farkasszemet néznie) szeretett az ágyban lustálkodni, aztán leballagott a térre, McKenna éttermébe, és komótosan elfogyasztott egy Holstein-szeletet, mialatt a reggeli újságot most végre tüzetesen átolvasta, nem pedig csak átfutotta az üzleti találkozók szüneteiben.

Ezt a gyakorlatot aznap reggel, április hetedikén is követte. Az előző napi esős időnek nyoma sem maradt, az ég derült volt és makulátlanul kék; a korai tavasz hamisítatlan jele.

Sam reggeli után megtette a hosszú utat hazáig, néha meg-megállva, hogy szemügyre vegye, kinek a tulipánjai és sáfrányai gondozottak és kié nem. Tíz perccel tíz után érkezett haza.

Az „Üzenetek” lámpa világított az üzenetrögzítőn. Megnyomta a gombot, és elővett egy cigarettát.

– Hello, Sam! – Ardelia Lortz kellemes, semmivel össze nem téveszthető hangja volt az, a gyufaszál pedig tizenöt centire Sam cigarettájától megtorpant.

– Nagyot csalódtam magában. A könyvei lejártak.

– A francba! – kiáltott fel Sam.

Volt valami, ami egész héten át ott motoszkált a fejében, úgy, ahogy egy szó egyfolytában az ember nyelvén van, mégsem jut az eszébe. A könyvek. Az istenverte könyvek! Úgy tűnt, a nő minden kétséget kizáróan pontosan olyan nyárspolgárként kezeli őt, amint azt korábban már megelőlegezte – őt, a megalapozatlan kritikáival együtt, hogy melyik poszter való a gyermekkönyvtárba, és melyik nem. A nagy kérdés csak az volt, hogy a litániát az üzenetrögzítőre mondta, vagy megtartotta egy személyes találkozóra. Eloltotta a gyufát, és a telefon melletti hamutartóba dobta.

– Azt hiszem, elmagyaráztam magának – folytatta a nő lágy, épp csak árnyalatnyira kimért hangon –, hogy a Szónokok kézikönyve és Az amerikai nép legkedveltebb versei a könyvtár különleges részlegéről vannak, és egy héten belül vissza kell őket hozni. Többet vártam magától, Sam. Ezt komolyan mondom.

Sam legnagyobb elkeseredésére azon kapta magát, hogy saját otthonában, meggyújtatlan cigarettával álldogál, miközben szégyenpír kezdi elönteni először a nyakát, aztán az arcát. Hirtelen megint a negyedik osztályban találta magát, ezúttal a szamárpadba ültetve, a szamaraknak kijáró hegyes süveggel.

Mintha valami nagy kegyet gyakorolna, Ardelia Lortz folytatta. – Ettől függetlenül úgy döntöttem, hogy adok egy kis haladékot hétfő délutánig, hogy visszahozza a könyveket. Kérem önt, hogy kíméljen meg a kínos helyzetektől. – Pillanatnyi szünetet tartott. – Emlékezzen a könyvtári nyomozóra, Sam.

– Ez már kezd avas lenni, Ardelia kislány – mormogta Sam, de még az üzenetrögzítő előtt sem merte hangosan kimondani.

A nő letette a kagylót a könyvtári nyomozó említése után, a készülék pedig zajtalanul kikapcsolt.

2

Sam újabb gyufát vett elő, hogy rágyújtson. Épp csak az első slukkot fújta ki, amikor átvillant az agyán egy lehetséges megoldás. Picit gyávának tűnt, de talán megnyugtatóan rendezheti vele az adósságát Ms. Lortz felé. Ezenkívül volt benne egyfajta nyers igazságosság.

Naominak is megadta, ami jár neki, és ugyanezt fogja tenni Ardeliával is. Leült a dolgozószobájában lévő íróasztalhoz – ahol a sokat emlegetett beszédét is írta –, majd maga elé húzta a jegyzettömböt. A fejléc (Samuel Peebles íróasztaláról) alá a következő irományt körmölte:

Kedves Ms. Lortz!

Szíves elnézését kérem, amiért késlekedtem visszavinni a könyveit. Bocsánatkérésem szívből jövő, mivel a könyvek rendkívül nagy segítséget jelentettek beszédem megírásában. Kérem, fogadja el a mellékelt összeget késedelmi díjként a lejárt könyvekre. A maradékot pedig, kérem, tartsa meg hálám jeléül.

Őszinte tisztelője

Sam még egyszer átfutotta az üzenetet, miközben előhalászott egy gemkapcsot az asztalfiókból. Azt fontolgatta, hogy a „visszavinni a könyveit” talán jobb lenne úgy, hogy „visszavinni a könyvtári könyveket”, aztán úgy hagyta, ahogy volt. Ardelia Lortz minden jel szerint az a fajta ember volt, aki magáénak vallja a Vétat c'est moi filozófiáját, még ha ebben az esetben a Vétat csupán egy városi könyvtár volt is.

Előhúzott egy húszdollárost a tárcájából, a gemkapoccsal pedig hozzákapcsolta a levélhez. Egy pillanatig habozott, ujjaival idegesen dobolva az asztal szélén.

Úgy fogja tekinteni, mintha le akarnám őt kenyerezni. Valószínűleg megfog sértődni, és marhára bepipul.

Ez elképzelhetőnek tűnt, de Sam nem törődött vele. Pontosan tudta, mi volt a nő reggeli kis rosszmájú hívása mögött – mindkét rosszmájú kis hívása mögött.

Kicsit túlfeszítette a húrt a poszterekkel kapcsolatban a gyermekkönyvtárban, a nő pedig bosszút akart állni rajta – vagy legalábbis megpróbálta. De ez már nem a negyedik osztály, ő pedig nem a sietős léptű, ijedős kisfiú (legalábbis többé már nem), és nem hagyja magát megfélemlíteni. Sem a mogorva feliratoktól, sem a könyvtáros „egy egész napot késtél, te mákvirág” replikázásától.

– Kapja be! – mondta hangosan. – Ha nem kell az az istenverte pénz, fizesse be a Könyvtársegítő Alapba vagy akármibe.

Az íróasztalára fektette a levelet, hozzátűzve a húszast. Esze ágában sem volt személyesen átadni, hogy a nő rázúdíthassa haragját. Néhány befőttesgumival összeköti majd a két könyvet, miután a pénzt és az írást beletette az egyikbe, úgy, hogy a vége kilátszódjon. Aztán az egész motyót bezúdítja majd a könyvbedobó nyíláson. Hat évet élt le Junction Cityben anélkül, hogy megismerte volna Ardelia Lortzot, és némi szerencsével talán ismét eltelhet ugyanennyi, mielőtt megint látja őt.

Most már csak meg kellett találni a könyveket. Az íróasztalán nem voltak, az egyszer biztos. Sam átment az étkezőbe, és körülnézett az asztalon. Ez volt az a hely, ahová rendszerint összegyűjtötte azokat a holmikat, amelyek kölcsönben voltak nála. Két VHS kazetta hevert ott, készen arra, hogy visszakerüljenek Bruce Videotékájába, aztán egy Paper-boy feliratú boríték, két biztosítási kötvény; viszont sem a Szónokok kézikönyve, sem Az amerikai nép legkedveltebb versei nem volt ott.

– Puff neki – mondta Sam, miközben kezével a hajába túrt. – Hol a pokolban...

Kiment a konyhába. Semmi sem volt a konyhaasztalon, kivéve a reggeli újságokat, amiket ő tett oda, amikor bejött. Hanyag mozdulattal a kályha melletti kartondobozba dobta őket, közben ellenőrizte a konyhapultot. Az is üres volt, eltekintve attól a doboztól, amiben a tegnap esti mélyhűtött vacsoráját hozta haza. Lassan felment a lépcsőn, hogy ellenőrizze az emeleti szobákat is, de kezdődő balsejtelme egyre csak erősödött.

3

Aznap délután háromra a baljóslata beigazolódott. Sam Peebles maga alatt volt. Miután kétszer tetőtől talpig átfésülte az egész házat (másodjára még a pincét is ellenőrizte), átment az irodájába – bár biztos volt benne, hogy hazavitte a könyveket, miután hétfőn késő délután elhagyta a munkahelyét. Ahogy várta, semmit sem talált. Ott volt, ahol a part szakad; egy gyönyörű tavaszi szombatot pazarolt egy értelmetlen keresésre, aminek semmi eredménye sem volt.

Nem tudta kiverni a fejéből a nő pikírt megjegyzéseit – Ne feledje a könyvtári nyomozót, Sam –, és hogy milyen boldog lenne, ha tudná, milyen mélyen szúrtak ezek a fullánkok. Ha tényleg létezett könyvtárrendőrség, Samnek nem volt kétsége afelől, hogy a nő szívesen a nyakába akasztana egy zsarut. Minél többet rágódott rajta, annál idegesebb lett.

Visszament a dolgozószobába. Az Ardelia Lortznak címzett levele a hozzátűzött húszdollárossal üresen nézett vissza az íróasztalról.

– A hétszentségit! – kiáltott fel, és majdnem hozzálátott egy újabb forgószélszerű házkutatáshoz, de aztán észhez tért, és megálljt parancsolt magának. Az semmit sem oldana meg. Hirtelen rég meghalt anyja hangját hallotta. Lágy volt és játékosan komoly. Ha görcsösen keresel valamit, Samuel, miután már mindent feltúrtál, az általában nem használ Inkább ülj le, és gondolkodj! A fejed használd, ne a lábad!

Ez jó tanács volt tízéves korában, és úgy gondolta, ugyanolyan jó lesz negyvenévesen is. Sam leült az íróasztala mögé, behunyta szemét, és nekilátott, hogy végiggondolja azoknak az átkozott könyveknek az útját attól a pillanattól kezdve, hogy Ms. Lortz a kezébe adta, addig, amíg... ki tudja meddig.

A könyvtárból visszavitte őket az irodába, megállva kedvenc pizzériájánál, ahol egy paprikás-gombás pizzát rendelt, amit akkor fogyasztott el, amikor a Szónokok kézikönyvé-t nézte át; egyrészt, hogy jó vicceket találjon, másrészt, hogy használni tudja őket. Eszébe jutott, mennyire vigyázott arra, hogy a legkisebb ketchupfolt se maradjon a könyveken, ami némileg vicces volt, tekintve, hogy most mindkettőnek lába kelt.

A délután nagy részét a beszédére fordította; átdolgozta a vicceket, végül pedig átírta az utolsó részt, hogy a vers jobban passzoljon hozzá. Miután pénteken késő délután hazament, csak a kész beszédet vitte magával otthonról, a könyveket nem. Ebben biztos volt. Craig Jones jött érte kocsival, mikor eljött a vacsora ideje, és Craig is tette ki később – épp időben, hogy felszentelje a lábtörlőt.

Szombat délelőtt enyhe, de zavaró másnaposságát kúrálgatta, a hétvége többi részét pedig otthon töltötte; olvasott, tévét nézett és – mondjuk ki nyíltan, fiúk – lubickolt a sikerélményben. A közelébe sem ment az irodának. Ebben biztos volt.

Rendben, gondolta magában. Most jön a neheze. Koncentráljunk. Aztán rájött, hogy nem is kell annyira koncentrálnia.

Hétfőn délután háromnegyed ötkor lépett ki az irodájából, amikor megszólalt a telefon, és visszament, hogy felvegye. Stu Youngman volt az, és azt szerette volna, hogy Sam írjon egy propagandaszöveget a saját tulajdonú lakások fontosságáról. Ezzel indult a heti dolláreső.

Mialatt Stuval beszélt, szeme a két könyvre tévedt, vagyis azok még mindig az íróasztala sarkán feküdtek. Amikor másodjára indult neki, az aktatáskája volt az egyik kezében, a könyvek pedig a másikban. Erre határozottan emlékezett.

Aznap este tervezte visszavinni őket, de aztán Frank Stephens telefonált, és vacsorára hívta meg, amin rajta kívül még a felesége és az unokahúga is ott volt, aki épp Omahából érkezett látogatóba (ha az ember agglegényként éldegél egy kisvárosban – fedezte fel Sam –, még az alkalmi ismerősei is fáradhatatlan kerítővé válnak). A Brady's Ribsbe mentek, és sokáig maradtak – körülbelül tizenegyig, ami elég későn van hétköznap –, mire pedig hazaért, a könyvek teljesen kimentek a fejéből. Onnantól kezdve szem elől tévesztette őket. Nem gondolt rá, hogy visszavigye őket – a váratlanul gyors fellendülés az üzletben teljesen lefoglalta –, egészen Ms. Lortz hívásáig.

Akkor rendben – tehát valószínűleg hozzájuk sem nyúltam azóta. Pontosan ugyanott kell lenniük, ahol hétfő délután hagytam őket.

Egy pillanatra nagyot dobbant a szíve – lehet, hogy még mindig a kocsiban vannak! Épp felkelt, hogy ellenőrizze, amikor eszébe jutott, hogy az aktatáskáját abba a kezébe fogta, amelyikben a könyvek is voltak, amikor hétfő délután hazaért. Azért csinálta ezt, hogy ki tudja halászni a kulcsát a jobb első zsebéből. Tehát nem hagyta a könyveket a kocsiban.

Szóval mit csináltál, miután beléptél?

Maga előtt látta saját magát, amint kinyitja a konyhaajtót, belép, aktatáskáját az egyik székre teszi, a könyvekkel a kezében megfordul...

– Ó, nem! – dünnyögte Sam. Balsejtelme szélviharként tért vissza. Egy tekintélyes méretű kartondoboz állt a kályha melletti polcon, az a fajta, amelyeket italboltokban adnak. Már évek óta ott állt. Az emberek néha ilyen dobozokba pakolják az apróbb tárgyakat költözéskor, de a kartonok remekül szolgáltak mindenesként is. Sam a szóban forgó dobozt újságtárolónak használta. Minden egyes nap a dobozba rakta a kiolvasott újságot; a mait például épp az imént dobta be. És körülbelül havonta...

– Piszkos Dave! – mormogta Sam. Felkelt az asztalától, és a konyhába sietett.

4

A doboz, Johnnie Walker monoklis, „nekem minden sikerül” alakjával az oldalán, csaknem teljesen üres volt. Átnézte a vékony újságkupacot, tudva, hogy csak keresni fog. találni nem; mint azok az emberek, akik elkeseredésükben félig-meddig mégis elhiszik, hogy ha nagyon akarnak valamit, elő is fogják teremteni. Megtalálta a szombati Gazette-et – amitől az előbb szabadult meg, valamint a pénteki újságot. Persze sem alattuk, sem közöttük nem voltak a könyvek. Egy pillanatig csak állt ott, sötét gondolatokkal küszködve, aztán a telefonhoz lépett, hogy felhívja Mary Vassert, aki csütörtökönként kitakarította a házát.

– Halló? – válaszolt egy enyhén gondterhelt hang.

– Jó napot, Mary! Sam Peebles vagyok.

– Sam? – Az aggodalom mélyült. – Valami baj van? Igen! Hétfő délutánra az a ribanc, aki a helyi könyvtárat vezeti, a sarkamban lesz! Valószínűleg egy kereszttel és egy csomó jó hosszú szöggel.

Persze semmi ilyesmit nem mondhatott, legalábbis Mary-nek nem; a nő azon szerencsétlen emberek egyike volt, akik rossz csillagzat alatt születtek, és baljóslatú előérzeteik sötét felhőjébe burkolózva élik életüket. A világ Mary Vasserei abban a hitben élnek, hogy a járdák felett három emelet magasan nehéz széfek himbálóznak kirojtosodott köteleken, arra várva, hogy a sors alájuk vezéreljen egy szerencsétlen halandót. Vagy ha nem széf fenyegeti őket, akkor egy részeg autóvezető; ha nem autóvezető, akkor egy árhullám (Iowában? Igen, Iowában); és ha még az sem, akkor egy meteorit. A világ Mary Vasserei mindig azt akarják hallani, hogy valami baj történt, ha felhívják őket telefonon.

– Nem – felelte Sam. – Az égvilágon semmi. Csak azon tűnődtem magamban, vajon látta-e Dave-et csütörtökön. – A kérdés nem volt sokkal több merő formalitásnál, tekintve, hogy az újságok eltűntek, Junction City egyetlen Papírgyűjtő Tündére pedig Piszkos Dave volt.

– Igen – erősítette meg sejtését Mary. Sam szívélyes megnyugtató szavai, hogy semmi sem történt, csak olajat öntöttek a tűzre. Alig leplezett rémület remegett a nő hangjában.

– Jött, hogy elvigye az újságokat. Nem lett volna szabad beengednem? Évek óta jön, és úgy gondoltam...

– Nincs semmi baj – válaszolta Sam hisztérikus jókedvvel. – Csak láttam, hogy nincsenek itt, és gondoltam, utánanézek.

– Eddig még sohasem nézett utána. – A nő hangja elcsuklott. – Minden rendben? Nem történt semmi Dave-vel?

– Nem – felelte Sam. – Úgy értem, nem tudok róla. Én csak...

Hirtelen ötlet villant át az agyán. – A kuponok – kiáltott fel vadul. – Elfelejtettem kivágni a kuponokat csütörtökön, és...

– Ó – mondta a nő. – Ha akarja, odaadom a sajátjaimat. – Nem, azt nem...

– Csütörtökön hozom őket – fojtotta bele a nő a szót. – Több ezer van belőle. Olyan sok, hogy a büdös életben nem tudom őket felhasználni, lehetett kiérezni a hangjából. Végül is valahol egy széf csak arra vár, hogy alásétáljak, vagy egy fa rám dől egy viharban, esetleg egy észak-dakotai motelban egy hajszárító csendben várakozik, hogy alkalomadtán a fürdővizembe essen. Az életet csak kölcsönbe kaptam, akkor meg mit kezdjek egy rakás istenverte Folger's Crystals kuponnal?

– Rendben – mondta Sam. – Az klassz lesz. Köszi, Mary, maga egy tündér.

– Biztos benne, hogy minden rendben? – Tökéletesen – felelte Sam olyan kedélyesen, ahogy csak kitelt tőle, de úgy érezte magát, mint egy buggyant törzsőrmester, aki néhány megmaradt katonáját ösztökéli egy utolsó, reménytelen rohamra egy megerősített géppuskafészek ellen. Gyerünk, emberek, lehet, hogy alszanak!

– Akkor jó – válaszolta Mary kétkedve, és nagy nehezen futni hagyta Samet.

Nehézkesen leült az egyik konyhaszékre, és keserű pillantást vetett az üres Johnnie Walker-es dobozra.

Piszkos Dave itt járt, és elvitte az újságokat, ahogy minden hónap elején, ezúttal azonban egy kis prémiumot is vitt magával: A Szónokok kézikönyvé-t, és Az amerikai nép legkedveltebb versei-t. Samnek pedig volt egy használható ötlete, hogy mi lett belőlük.

Pép. Újrahasznosítandó pép.

Piszkos Dave Junction City egyik, még működőképes alkoholistája volt. Bár képtelen volt rá, hogy tartósan megmaradjon bármilyen állásban, mégis összekaparta a megélhetésrevalót mások szemetéből, és ebből a szempontból rendkívül hasznos polgára volt a városnak. Visszaváltható üvegeket gyűjtött, és akárcsak a tízéves Keith Jordannak, neki is volt egy újságos körútja. Az egyetlen különbség csupán az volt, hogy Keith kihordta a Gazette-et naponta, Piszkos Dave pedig havonta egyszer begyűjtötte – Samtől és még isten tudja, hány másik lakótól a Kelton Avenue-i városrészben. Sam gyakran látta őt, amint zöld szemetes nejlonzsákokkal megrakott bevásárlókocsiját a városon át a szemétfeldolgozó felé görgette, ami a régi vonatrakodó és a hajléktalanok menhelye között foglalt helyet, ahol többek közt Piszkos Dave és tucatnyi sorstársa is töltötte éjszakáit.

Egy pillanatig még így ült, ujjaival dobolva a konyhaasztalon, majd felállt, felkapott egy dzsekit, és kiment a kocsijához.

ÖTÖDIK FEJEZET

Angle Street (I.)

1

Az utcanévtábla-készítő szándéka kétségkívül a legjobb volt, a helyesírása azonban csapnivaló. A tábla a vasúti vágányok mellett álló régi ház verandájának egyik oszlopára volt szögezve, és így szólt:

ANGLE STREET

Miután Sam egyetlen szögletet sem látott a Vasút soron – mint ahogy a legtöbb iowai utcán és úton sem, mivel nyílegyenesek voltak –, arra a következtetésre jutott, hogy a tábla készítője Angel Streetre gondolt. És aztán? Samnek az jutott eszébe, hogy ha a jó szándékkal kikövezett út a pokolba vezet is, legalább némi dicséretet érdemelnek azok, akik megpróbálják rajta betömni a lyukakat.

Az Angle Street egyetlen összeépült házsorból áll, amely – legalábbis Sam sejtése szerint – vasúttársasági irodáknak adott otthont még azokban az időkben, amikor Junction Citynek tényleg volt vasúti csomópontja. Mára csak két vágány üzemelt, mindkettő kelet-nyugati irányban. Az összes többi rozsdás volt és gazzal benőtt. A legtöbb talpfának nyoma veszett, feltehetőleg tűzifaként ugyanazon hajléktalanoknak, akiket az Angle Street egyéb módon is szolgált.

Sam háromnegyed ötkor érkezett meg. A nap utolsó sugarai komor árnyékot vetettek a várost szegélyező csupasz földekre. Tehervagonok szűnni nem akaró dübörgése hallatszott a még megmaradt néhány épület mögül.

Leállította a motort, és kiszállt a kocsiból, miközben enyhe szellő támadt, ami a régi JUNCTION CITY feliratú tábla rozsdás nyikorgását hozta magával, amint ide-oda himbálózott az elhagyatott vágányok fölött, ahol valaha emberek szálltak vonatra St. Louis és Chicago felé – köztük a régi Sunnyland Expressre is, amelynek egyetlen iowai megállója Junction Cityben volt a nyugat mesés birodalmai, Las Vegas és Los Angeles felé vezető útján.

A hajléktalanok menhelye valaha fehér volt; most fakószürke. Az ablakokon tiszta, de elnyűtt függönyök lógtak ernyedten. A salakos udvaron gaz próbálta felütni a fejét. Samnek úgy tűnt, hogy júniusra talán sikerül megvetnie a lábát, de addig még kemény munka várt rá. A verandára vezető rozoga lépcső mellett egy rozsdás hordó állt. Az Angle Street táblával szemben, egy másik oszlopra szögezve, a következő felirat állt:

EZEN A MENHELYEN TILOS AZ IVÁSZAT!

HA MÉGIS VAN EGY ÜVEGED MIELŐTT BELÉPSZ, ITT TÜNTESD EL A PIÁDAT!

A szerencse mellé szegődött. Bár már majdnem teljesen leszállt a szombat este, a Junction City-beli szeszfőzdék és sörözők pedig hívogatóan várakoztak, Piszkos Dave otthon volt, ráadásul józanul. Valójában a tornácon üldögélt, két másik ivócimborájával együtt. Épp abban merültek el, hogy fehér kartonlapokra képeket rajzoltak, kiélvezve több-kevesebb sikerrel járó tevékenységüket. Az a fickó, aki a tornác távolabbi végében a földön ült, bal kezével átfogta jobb csuklóját, igyekezve csillapítani az erős remegést. A középső figura munka közben kidugta nyelvét a szája sarkán, és úgy nézett ki, mint egy túlkoros óvodás, aki megpróbál mindent beleadni, hogy egy fát rajzoljon, amiért kap majd egy arany csillagot, amit megmutathat anyucinak.

Piszkos Dave – talán legjobb formájában – egy elnyűtt hintaszékben ült a lépcsőhöz közel, mégis, mindhárman gyűröttnek, aszottnak és nyomorultnak tűntek.

– Hello, Dave! – köszönt Sam, miközben felment a lépcsőn.

Dave felpillantott, hunyorgott, aztán bizonytalanul elmosolyodott. – Mr. Peebles?

– Igen – felelte. – Hogy s mint, Dave?

– Ó, remekül! Remekül! – Körbepillantott.

– Hé, fiúk! Köszönjetek Mr. Peeblesnek! Ő ügyvéd.

A szivar, amelyik kidugta a nyelvét, felnézett, kurtán bólintott, majd folytatta a rajzolást. Hosszú takonycsík lógott a bal orrlyukából.

– Igazából ingatlanban utazom – mondta Sam. – Ingatlanban és bizt...

– Hoztál nekem Slim Jimet? – kérdezte hirtelen az a fickó, amelyiknek remegett a keze. Fel sem nézett, de most még jobban koncentrált.

Sam látta a képet, ahonnan állt. Hosszú narancssárga ákombákomok tarkították, amelyek távolról szavakra emlékeztettek.

– Bocsánat? – kérdezte Sam.

– Ő Lukey – mondta halkan Dave. – Nem túl jól mennek mostanság a dolgai, Mr. Peebles.

– Hozzon nekem Slim Jimet, hozzon nekem Slim Jimet, hozzon nekem egy kibaszott Slim Jimet! – kántálta Lukey anélkül, hogy felnézett volna.

– Igazán sajnálom – kezdte Sam.

– Nincs nála semmiféle Slim Jim – kiáltott Piszkos Dave. – Dugulj el, Lukey, és törődj a rajzoddal! Sarah hatra készen akarja őket. Ki is fog értük jönni.

– Akkor én magam fogok egy rohadt Slim Jimet szerválni – mondta Lukey halkan, de elszántan. – Ha nem, akkor azt hiszem, patkány szart fogok vacsorázni.

– Ne törődjön vele, Mr. Peebles – mondta Dave. – Mi járatban van?

– Tulajdonképpen csak azon töprengtem, vajon nem talált-e véletlenül néhány könyvet az újságok között, amelyeket csütörtökön elvitt. Valahová elraktam őket, és gondoltam, itt is utánanézek. Már lejárt a kölcsönzési idejük.

A medvecukorhoz hasonló édesség: 30-40 cm hosszú, rózsaszínű zselécsíkok.

– Van egy negyeddollárosa? – kérdezte hirtelen az az alak, amelyik kidugta a nyelvét. – Halljam a jelszót! Irány a szeszbót!

Sam automatikusan a zsebébe nyúlt. Dave kinyújtotta a kezét, és szinte bocsánatkérően megérintette Sam csuklóját. – Ne adjon neki pénzt, Mr. Peebles! – mondta. – Ő Rudolph. Nincs rá szüksége. Ő és az üveg nem jönnek már ki. Egy jó nagy alvás kell neki.

– Sajnálom – mondta Sam. – Meg van kötve a kezem, Rudolph.

– Igen, csakúgy, mint mindenki másnak – válaszolta Rudolph. Miközben folytatta a rajzolást, magában dünnyögött. – Mondd az árat! Dollárt, hármat!

– Semmilyen könyvet nem láttam – válaszolta Piszkos Dave. – Sajnálom. Csak fogtam az újságokat, mint máskor is. Az asszonyság tanúsíthatja, ő is ott volt. Semmi rosszat nem tettem. – De beteges, szomorú szemei azt sugallták, nem számított rá, hogy Sam elhiszi neki. Maryvel ellentétben „Piszkos” Dave Duncan nem olyan világban élt, amelyben a végzet az utca fölött vagy egy sarkon túl vár; az övében körülvette őt. Benne élt, s ő tőle telhető méltósággal viselte.

– Hiszek magának – tette Sam a kezét Dave vállára.

– Fogtam és beleborítottam az újságos dobozát az egyik zsákomba, mint mindig – mondta Dave.

– Ha ezer Slim Jimem lenne, akkor is leküldeném mind egy szálig – szólalt meg Lukey hirtelen. – Egymás után nyelném a szarháziakat egyenesen lefelé! Így, hogy: Nyamm! Nyamm!

– Hiszek magának – ismételte Sam, megveregetve Dave iszonyúan csontos vállát. Azon kapta magát, hogy eltűnődik; Isten irgalmazzon neki, ha Dave tetves. Ezt a nem túl fennkölt gondolatot rögtön követte egy másik: eszébe jutott, hogy bárki a Rotary-tagok közül, azok közül a jószívű, kedélyes fickók közül, akiknél olyan átütő sikere volt egy hete, járt-e valaki errefelé mostanában. Hogy egyáltalán tudnak-e az Angle Streetről. És az is megfordult a fejében, hogy Spencer Michael Free vajon olyan emberekre gondolt-e, mint Lukey, Rudolph és Piszkos Dave, amikor arról írt, hogy a világon nincs más, mi többet ér az emberi érintésnél – mikor kezed a kezemhez ér. Sam hirtelen elszégyellte magát, amikor eszébe jutott a beszéde, tele ártalmatlan melldöngetéssel és a kisvárosi élet szépségét zengő öröm-ódákkal.

– Akkor jó – mondta Dave. – Tehát jöhetek a következő hónapban is?

– Persze. A szemétfeldolgozóba vitte az újságokat, igaz?

– Aha. – Piszkos Dave kinyújtotta a mutatóujját, amely sárga, töredezett körömben végződött. – Ott van mindjárt. De most zárva van.

Sam bólintott. – Mit csinál itt? – kérdezte.

– Mmm, csak az időt csapjuk agyon – felelte Dave, és megfordította a képet, hogy Sam is láthassa.

A kép egy mosolygó nőt ábrázolt, aki sült csirkét tartott egy tálon, Samet pedig először is az lepte meg, hogy mennyire jó volt – igazán jó. Piás vagy nem, Piszkos Dave született tehetség volt. A kép tetejére a következő szöveget nyomtatták pedánsan:

CSIRKEVACSORA AZ ELSŐ METODISTA TEMPLOMBAN

AZ ANGLE STREETI HAJLÉKTALANOK MEGSEGÍTÉSÉRE

ÁPRILIS 15-én, SZOMBATON

18-20 ÓRÁIG BÁRKI JÖHET, MINDENKIT VÁRUNK

– Az alkoholfüggők találkozója előtt lesz – tette hozzá Dave –, de azt nem lehet kiírni a plakátra, mert csak szűk körben tudnak róla.

– Igen, tudom – mondta Sam. Kis szünet után megkérdezte: – Maga is elmegy arra a találkozóra? Ha nem akar, nem kell rá válaszolnia. Tudom, az égvilágon semmi közöm hozzá.

– Elmegyek – felelte Dave –, de nem könnyen, Mr. Peebles. Több tablettát nyeltem le életemben, mint ahány májgyógyszere Carternek van. Egy hónapig kibírom, néha kettőig is, egyszer pedig majdnem egy évig józan maradtam. De nehéz! – Megcsóválta a fejét. – Azt mondják, vannak, akik soha nem képesek végigcsinálni az elvonókúrát. Én biztos egy vagyok közülük. De nem adom fel.

A nő a csirkés tállal ismét magára vonta Sam tekintetét. A kép túlságosan részletes volt ahhoz, hogy karikatúra vagy vázlat legyen, de kidolgozott festménynek sem lehetett mondani; Piszkos Dave nyilvánvalóan sebtében készítette, Sam mégis felfedezett valami szelídséget a szemekben, és a humor alig tapintható, a lemenő nap utolsó sugaraira emlékeztető jelenlétét a szájon. A legfurcsább azonban az volt, hogy a nő ismerősnek tűnt Sam számára.

– Létező személy? – kérdezte.

Dave mosolya kiszélesedett. Bólintott. – Ő Sarah. Nagyszerű teremtés, Mr. Peebles. Ez a menhely öt éve bezárt volna, ha ő nincs. Az utolsó pillanatban mindig talál embereket, akik pénzt adnak, mikor az adó már elviselhetetlenül soknak tűnik, vagy nem tudjuk eléggé kipofozni a házat ahhoz, hogy az Építésügyi Hatóság embereit meggyőzze. Angyalnak nevezi azokat, akik a pénzt adják, de őmaga az angyal. Sarah-ról neveztük el a menhelyet. Persze Tommy, a Szent János elírta a szót a táblán, de jót akart. – Piszkos Dave egy pillanatra elhallgatott, rajzát bámulva. Anélkül hogy felnézett volna, hozzátette: Tommy persze már halott. A télen halt meg. Bekrepált a mája.

– Ó – válaszolta Sam, majd sután hozzátette: – Sajnálom.

– Ne sajnálja, ő járt jól.

– Nyamm, nyamm! – kiáltott Lukey, miközben feltápászkodott. – Nyamm, nyamm! Nincs egy kis rohadt nyamm-nyamm? – Odahozta Dave-nek a rajzát. A narancssárga ákombákomok alatt egy szörnyeteg nő állt, akinek lábai cápauszonyban végződtek, amit feltehetőleg cipőknek szántak. Egyik kezén alaktalan tálat egyensúlyozott, amely úgy tűnt, kék kígyókkal van megrakva. Másik kezében barna színű, hengeres tárgyat szorongatott.

Dave elvette a képet Lukeytól, és megvizsgálta. – De hát ez jó, Lukey!

Lukey fogai előtűntek önfeledt mosolya mögül. A barna tárgyra mutatott.

– Nézd meg, Dave! Van neki kibaszott Slim Jimje!

– Persze hogy van neki. Állati jó! Menj be, és kapcsold be a tévét, ha akarod. Mindjárt kezdődik a Star Trek. És te hogy állsz, Dolph?

– Jobban megy a rajzolás, ha van bennem egy kis nyomás – mondta Rudolph, miközben átnyújtotta Dave-nek a rajzát.

Egy hatalmas csirkelábat ábrázolt, amit pálcikaemberkék – férfiak és nők – álltak körül, magasba emelt tekintettel.

– Ez a téma fantáziadús megközelítése – magyarázta Samnek. Volt némi átélés a hangjában.

– Nekem tetszik – mondta Sam, és nem hazudott. Rudolph rajza egy karikatúrára emlékeztette Őt a New Yorker-beli, egy képre azok közül, amelyeket néha nem értett, annyira szürrealisták voltak.

– Akkor jó. – Rudolph közelről tanulmányozta őt. – Biztos benne, hogy nincs egy negyeddollárosa?

– Igen – válaszolta Sam.

Rudolph bólintott. – Egyfelelől ez így van jól – mondta.

– Másfelől viszont roppant szar hallani. – Követte Lukeyt befelé, röviddel azután pedig a Star Trek zenéje hallatszott ki a nyitott ajtón keresztül. William Shatner kapitány elmondta Angle Street piásainak és lecsúszottjainak a küldetésüket; hogy halált megvető bátorsággal kell elmenniük oda, ahová ember még nem jutott el. Samnek az volt a gyanúja, hogy a közönség több tagja máris megérkezett.

– Nem nagyon jön el más a vacsorákra, csak mi és még néhány piás a városból – mondta Dave –, de ez is valami, amivel leköthetjük magunkat. Lukey például már alig szól egy szót, hacsak nem rajzol.

– Maga nagyon jól rajzol – mondta neki Sam. – De tényleg, Dave. Miért nem... – kezdett bele, aztán elhallgatott.

– Miért nem mit, Mr. Peebles? – kérdezte Dave szelíden.

– Miért nem használom a jobb kezemet arra, hogy néhány garast kaparjak össze vele? Ugyanazért, amiért nincs egy rendes állásom sem. Átlépett rajtam az idő, mialatt mással voltam elfoglalva.

Sam semmit sem tudott rá válaszolni.

– Bár egyszer szerencsét próbáltam. Tudja, nyertem egy ösztöndíjat a Des Moines-i Lorrilard Iskolába. Az a legjobb képzőművészeti iskola egész Középnyugaton. Az első félévben kivágtak. Az ital miatt. De ez már nem érdekes. Bejön egy kávéra, Mr. Peebles? Ha kicsit vár, talán összefuthat Sarah-val.

– Nem, jobb lesz, ha most elmegyek. Van mit csinálnom.

– Tényleg volt neki.

– Hát jó. Biztos, hogy nem zabos rám?

– Egy cseppet sem.

Dave felállt. – Akkor azt hiszem, én bemegyek egy időre – mondta. – Gyönyörű napunk volt, de most már kezd hűvös lenni. Jó éjt, Mr. Peebles.

– Oké – válaszolta Sam, bár kételkedett benne, hogy különösebben élvezni fogja ezt a szombat estét. De az anyjának volt egy másik mondása is: a legtöbb, amit egy keserű pirulával tehetünk, az az, hogy lenyeljük, amilyen gyorsan csak lehet. Most pedig épp ezt akarta tenni.

Visszasétált, lefelé az Angle Street lépcsőin, „Piszkos” Dave Duncan pedig bement a házba.

2

Sam már majdnem elérte az autóját, mikor irányt változtatott, és a szemétfeldolgozó felé vette útját. Ráérősen sétált keresztül a gizgazos földeken, figyelve, hogyan tűnik el a hosszú tehervonat Camden és Omaha irányában. A vörös fény a szerelvény végén kihunyó csillagként pislákolt. A tehervonatok láttán valamilyen oknál fogva mindig magányosan érezte magát, most – a Piszkos Dave-vel lefolytatott beszélgetése után – pedig, ha lehet, még magányosabban. Azon néhány alkalommal, amikor jelen volt, mikor Dave összeszedte az újságjait, Dave vidám, majdhogynem bohókás ember benyomását keltette benne. Ma este Sam úgy gondolta, hogy a színfalak mögé látott, és ami ott volt, attól levertnek és tanácstalannak érezte magát. Dave elveszett ember volt, nyugodt, mégis teljesen elveszett, nyilvánvaló tehetségét arra pazarolva, hogy plakátokat készítsen templomi vacsorákra.

Ha valaki a szemétfeldolgozó felé közelített, akkor a szemét különböző zónáin haladt át – először megsárgult újsághirdetéseken, amelyek a Gazette régi számaiból származtak, aztán szakadozott nejlon szemeteszsákokon, végül pedig a törött üvegek és összelapított konzervdobozok kisbolygóövezetén. A kis deszkaépület redőnyei le voltak húzva. Az ajtón az egyszerű ZÁRVA felirat függött.

Sam meggyújtott egy cigarettát, és visszaindult az autójához. Alig tett pár lépést, amikor valami ismerős dolgot pillantott meg a földön heverve. Felvette. Az amerikai nép legkedveltebb versei-nek a borítója volt az. A VÁROSI KÖNYVTÁR TULAJDONA, JUNCTION CITY felirat volt rábélyegezve.

Tehát most már biztos lehetett benne. A könyveket a Johnny Walker-es dobozban lévő újságok tetejére rakta, aztán elfeledkezett róluk. Közben a friss újságokat – a keddit, szerdait és a csütörtökit – a könyvekre pakolta. Majd jött Piszkos Dave múlt csütörtökön, és az egész kócerájt beleborította a nejlonzsákjába. A zsák rákerült a bevásárlókocsira, a kocsit pedig idetolta, és csak ez maradt – egy könyvborító, rajta sáros tornacipőtalp nyoma.

Sam hagyta kihullani a borítót az ujjai közül, majd lassan visszament a kocsijához. Volt mit tennie, és az is stimmelt, hogy vacsoraidőben kell elintéznie.

Úgy tűnt, van néhány béka, amit le kell majd nyelnie.

HATODIK FEJEZET

A könyvtár (II.)

1

Félúton a könyvtár felé hirtelen ötlete támadt – annyira kézenfekvő volt, hogy alig tudta elhinni, miért nem jutott eszébe. Elvesztett két könyvtári könyvet; azóta megtudta, hogy megsemmisültek; ki kell tehát fizetni őket.

Ennyi az egész.

Ardelia Lortz pedig ördögi ügyességgel szuggerálta belé, hogy egy negyedikes fejével gondolkozzon. Ha egy gyerek elhagy egy könyvet, az a világ vége; erőtlenül görnyed össze a bürokrácia súlya alatt, miközben arra vár, hogy feltűnjön a könyvtári nyomozó. De a könyvtárnak nincs rendőrsége; felnőttként ezzel tökéletesen tisztában volt. Ott csupán közalkalmazottak dolgoznak, mint Ms. Lortz, akiknek néha túlzó elképzeléseik vannak a dolgok menetében betöltött szerepükről; és az adófizetők, mint ő is, néha elfelejtik, hogy nem a farok csóválja a kutyát.

Befogok menni, kicsit mentegetőzöm majd, aztán pedig megkérem őt, hogy küldje el a számlát az új példányokról. Ennyi az egész. És ezzel vége is.

Meglepően egyszerű volt.

Kicsit még mindig izgatottan és szégyenkezve (de korábbi zaklatottságát egyre inkább leküzdve), Sam leparkolt a könyvtár előtt, az út másik oldalán. A főbejáratot megvilágító falilámpák égtek, puha fehér fényt árasztva a lépcsőfeljáróra és a gránithomlokzatra. Az est egyfajta melegséget és otthonosságot kölcsönzött az épületnek, amit az az első látogatás alkalmával minden kétséget kizáróan nélkülözött – vagy talán csak a tavasz érkezett meg hirtelen, amiről még szó sem volt azon a borús márciusi napon, amikor először találkozott a helybéli sárkánnyal. A kőszobor szigorú arca eltűnt. Az épület megint csak a VÁROSI KÖNYVTÁR volt, amikor hirtelen...

Sam épp ki akart szállni az autóból, aztán megtorpant.

Az előbb tett egy felfedezést; most pedig hirtelen egy másodikat is.

Megjelent előtte a nő arca Piszkos Dave plakátján – a nőé a sült csirkés tállal. Akit Dave Sarah-nak hívott. A nő ismerősnek tűnt Samnek, aztán hirtelen egy titokzatos áramkör kapcsolt be az agyában, és azt is tudta, honnan.

Naomi Higgins volt az.

2

A lépcsőn két suhanc mellett haladt el – mindkettőn Junction City Gimnázium feliratú dzseki volt –, aztán elkapta az ajtót, mielőtt az még teljesen becsukódhatott volna. Belépett az előtérbe. Az első dolog, ami feltűnt neki, a zaj volt. A márványlépcsőn túli olvasóterem ugyan semmiképp sem volt zsúfolt, de kihalt sem, ahogy egy hete, péntek délben fogadta őt.

Persze, de most szombat este van, gondolta. Srácok vannak itt, akik talán az évközi vizsgákra készülnek.

De eltűrné-e vajon Ardelia Lortz ezt a duruzsolást, még ha ilyen halk is? A zajból ítélve a válasz igen volt, bár elég hihetetlennek tűnt.

A második dolog azzal az egyszerű felszólítással volt kapcsolatos, ami a táblán állt:

CSENDET!

Ez eltűnt ugyanis; helyette Thomas Jefferson képe volt látható, alatta pedig a következő idézet:

„Nem tudok könyvek nélkül élni.”

Thomas Jefferson

(John Adamshez írott leveléből)

1815. június 10-én

Sam egy pillanatig tanulmányozta a szöveget, arra gondolva, milyen alapvetően megváltoztatta ez az ember szájízét, amint éppen belép a könyvtárba. A

CSENDET!

idegességet és zavart keltett az emberben (mi történik, ha korog a gyomra, vagy épp egy nem szükségszerűen csendes szellentés válik elkerülhetetlenné?) A

„NEM TUDOK KÖNYVEK NÉLKÜL ÉLNI”

viszont megelégedettséget és kellemes előérzetet ébresztett; valahogy úgy, mint amikor végre kihozzák az ételt, amikor az ember már nagyon éhes.

Azon morfondírozott, hogy miként okozhat egy ilyen apróság ekkora változást, Sam belépett a könyvtárba... majd kővé dermedt.

3

A nagyterem sokkal világosabb volt, mint első látogatása alkalmával, de ez csak az egyik változás volt. A létrák, amelyek a felső polcok félhomályos szegleteibe magasodtak, eltűntek. Nem volt rájuk szükség, mert a mennyezet most csak két és fél-három méter magasan volt a tíz-tizenkét méter helyett. Ha az ember a felső polcokról akart levenni egy könyvet, csak rá kellett állni egy zsámolyra, amelyek szanaszét hevertek mindenütt. A magazinok hívogató összevisszaságban voltak elrendezve egy széles asztalon a kölcsönző pult mellett. A tölgyfa fogas, amiről a folyóiratok múltkor úgy csüngtek, mint lenyúzott állatbőrök, szintén eltűnt. Vele együtt a felirat is:

MINDEN FOLYÓIRATOT TEGYENEK VISSZA A HELYÉRE!

A polc az új kiadványokkal a helyén volt, de a HÉTNAPOS KÖLCSÖNZÉSRE feliratot kicserélték egy másikra, ami így szólt:

OLVASS EL EGY BESTSELLERT – CSAK AZ ÉLVEZET KEDVÉÉRT!

Emberek – főleg fiatalok – jöttek-mentek, halkan társalogva. Valaki kuncogott. Könnyed, öntudatlan hang volt.

Sam felnézett a mennyezetre, és kétségbeesetten próbált rájönni, mi az ördög történhetett itt. A lejtős tetőablakok eltűntek. A terem felső részét modern álmennyezet mögé rejtették. A divatjamúlt lámpaburák helyett neon lámpatesteket építettek be az új mennyezetbe.

Egy nő, útban a kölcsönzőpult felé, kezében detektívregényekkel, követte Sam tekintetét a mennyezetre, nem látott rajta semmi különöset, és helyette kíváncsian a férfira pillantott. Az egyik fiú, aki egy hosszú asztalnál ült a magazinoktól jobbra, megbökte barátját, és Samre mutatott. Egy másik megütögette a halántékát, és mindnyájan vihogtak.

Sam sem a pillantásokat, sem a vihogást nem vette észre. Tudatában sem volt, hogy egyszerűen lecövekelt a nagyterem bejáratánál, és tátott szájjal bámult a mennyezetre. Megpróbált magyarázatot találni a rejtélyes átalakulásra.

Feltettek egy álmennyezetet, mióta utoljára itt jártál. Na és? Így biztos kevesebbet kell festeni.

Igen ám, de Ms. Lortz egy szót sem szólt róla.

Persze, miért is mondott volna el mindent Samnek? Elvégre nem volt törzsvendég.

El lenne keseredve. Nekem úgy tűnt, mint aki eltökélt konzervatív. Nem tetszene ez neki. Semmiképp sem.

És volt még valami, ami még jobban aggasztotta Samet Egy álmennyezet feltétele nagyarányú felújítást jelent Samnek fogalma sem volt, hogyan tudták egy hét alatt elvégezni. Na és mi van a magas polcokkal és azzal a tömérdek könyvvel, ami rajtuk volt? Hova lettek a polcok? Hova lettek a könyvek?

Most már egyre többen figyelték Samet; még az egyik alkalmazott is őt bámulta a kölcsönzőpult mögül. Az élénk, de visszafogott duruzsolás a teremben szinte teljesen elhalt.

Sam megdörzsölte a szemét – a szó szoros értelmében –, majd újra felnézett az álmennyezetre, benne a neonnégyzetekkel. Még mindig ott volt.

Másik könyvtárban vagyok!, gondolta vadul. Ez az!

Összezavarodott agya először ugrott az ötletre, aztán elhátrált tőle, mint egy megtévedt kiscica, amelyik árnyékra vetette magát. Junction City közép-iowai mércével nézve elég nagy város volt a maga harmincötezres lélekszámával, de nevetséges lett volna arra gondolni, hogy két könyvtárat tarthat fenn. Amellett az elhelyezkedése, a beosztása stimmelt... a baj csak az volt, hogy azonkívül viszont semmi más.

Sam egy pillanatig azon tűnődött, hogy talán megőrült, aztán elvetette a gondolatot. Körbepillantott, és most először vette észre, hogy mindenki félbeszakította, amit épp csinált. Valamennyien őt nézték. Egy pillanatra eszeveszett késztetést érzett, hogy azt mondja; „Folytassák, amit abbahagytak – épp csak feltűnt, hogy az egész könyvtár megváltozott a múlt hét óta.” Ehelyett a magazinos asztalhoz sietett, és felkapott egy példányt az U.S. News & World Report-ból. Nagy érdeklődést mutatva lapozgatni kezdte, szeme sarkából pedig figyelte, amint az emberek a teremben visszatérnek elfoglaltságukhoz.

Mikor úgy érezte, megmozdulhat anélkül, hogy nemkívánatos feltűnést keltene, Sam visszatette a magazint az asztalra, és a gyermekkönyvtár felé osont. Kicsit úgy érezte magát, mint egykém ellenséges területen. Az ajtó fölötti felirat nem változott; arany betűk sötét tölgyfán, a poszter azonban új volt. Piroskát – a szörnyű felismerés pillanatában – Donald kacsa unokaöccseivel, Hueyval, Deweyval és Louie-val cserélték ki. Fürdőnadrág volt rajtuk, és épp fejest ugrottak egy könyvekkel megrakott medencébe. A kép alján a felirat így szólt:

GYERE BE! OLVASNI JÓ!

– Mi folyik itt? – mormogta Sam. A szíve túl gyorsan kezdett verni; érezte, amint karját és hátát finom verejték veri ki. Ha csupán a poszterről lett volna szó, azt is gondolhatta volna, hogy Lortz kisasszonyt kirúgták... de nem csak a poszterrel volt baj. Mindennel.

Kinyitotta a gyermekkönyvtár ajtaját, és bekukucskált. Ugyanazt a piciny, barátságos világot pillantotta meg, kis asztalaival és székeivel Csakhogy most az álmennyezet összhangban volt a nagyteremével, a posztereket pedig egytől egyik kicserélték. A sikító kisgyereknek a fekete limuzinban

(Együgyű Simonnak hívják, és megvetik őt, azt hiszem ez teljesen normális, nemde?)

nyoma veszett, csakúgy mint a könyvtári nyomozónak, hosszú viharkabátjában, sokágú csillagjával. Sam kihátrált, megfordult, majd lassan a kölcsönzőpulthoz sétált. Olyan érzése volt, mintha az egész teste üvegből volna.

Két könyvtári alkalmazott – egy egyetemista korú fiú és egy lány – figyelte a közeledését. Samet nem lepte meg túlságosan, hogy kicsit idegesnek tűntek.

Légy óvatos. Nem... legyél TERMÉSZETES. Félig már úgyis azt hiszik, hogy meghülyültél.

Hirtelen Lukeyra gondolt, és szörnyű, pusztító késztetés próbálta őt hatalmába keríteni. Maga előtt látta, amint kinyitja a száját, és rákiált erre a két ideges fiatalra, visító hangon követelve, hogy adjanak neki néhány rohadt Slim Jimet. Nyamm, nyamm!

Ehelyett nyugodt hangon, halkan megszólalt:

– Talán maguk segíthetnének nekem. Beszélnem kellene a könyvtárossal.

– Ó, sajnálom – felelte a lány. – Mr. Price nem szokott bejönni szombat esténként.

Sam egy pillantást vetett a pultra. Ahogy korábbi látogatásakor, a kis névkártya most is ott állt a mikrofilmfelvevő mellett, de a név rajta nem

A. LORTZ

volt, hanem

MR. PRICE

Magában Naomi hangját hallotta: Magas? Ötvenes?

– Nem – válaszolta Sam. – Nem Mr. Price. Nem is Mr. Peckham. A másik. Ardelia Lortz.

A fiú és a lány zavartan pillantott egymásra. – Semmiféle Ardelia Lord nem dolgozik itt – mondta a fiú. – Biztos egy másik könyvtárra gondolt.

– Nem Lord – mondta Sam. Úgy tűnt, a hangja nagyon messziről jön. – Lortz.

– Nem – válaszolta a lány. – Ön bizonyára téved, uram. Megint óvakodva néztek rá, és bár Samnek kedve lett volna tovább ütni a vasat, és megmondani nekik, hogy Ardelia Lortz természetesen itt dolgozott, és mindössze nyolc napja találkozott vele, türtőztette magát. Végül is bizonyos módon az egész tökéletesen egybevágott, nem igaz? Minden tökéletes értelmet nyert, igaz, hogy a teljes őrület határain belül, de ez mit sem változtatott a tényen, hogy maga a logika hibátlan. Csakúgy, mint a poszterek, a tetőablak és az újságos állvány, Ardelia Lortz egyszerűen megszűnt létezni.

Naomi megint megszólalt a fejében. Ó? Miss Lortz volt az? Szórakoztató lehetett.

– Naomi felismerte a nevet – mormogta.

Az alkalmazottak most már egyforma megdöbbenéssel néztek rá.

– Bocsánat – mondta Sam, és mosolyogni próbált, de ez most torz vigyornak sikerült. – Pocsék napom volt ma.

– Persze – felelte a fiú.

– Egész biztosan – mondta a lány is.

Azt hiszik, meghibbantam, gondolta Sam. S ami azt illeti, cseppet sem hibáztatom őket.

– Tehetek még valamit önért? – kérdezte a fiú.

Sam már kinyitotta a száját, hogy azt mondja, nem – majd sietősen kihátrál – aztán meggondolta magát. Az á-t már úgyis kimondta, akkor hát miért ne mondaná ki a b-t is?

– Mióta Mr. Price a főkönyvtáros itt?

A két alkalmazott megint egymásra pillantott. A lány vállat vont.

– Már itt volt, mikor idejöttünk, de hát az nem volt túl régen, Mr...?

– Peebles – fejezte be Sam, kezet nyújtva. – Bocsánat. A jó modorom, úgy tűnik, elúszott a józan eszemmel együtt.

A fiatalok kicsit felengedtek, alig észrevehetően, de ettől Sam feszültsége is enyhült. Még ilyen zaklatott állapotban is sikerült megőriznie valamit abból a cseppet sem jelentéktelen képességéből, hogy meg tudta nyugtatni az embereket. Egy biztosítási és ingatlanügynök, aki erre nem képes, nyugodtan új hivatás után nézhet.

– Cynthia Berrigan vagyok – felelte a lány, és bizonytalanul megrázta Sam kezét. – Ő pedig Tom Stanford.

– Örülök, hogy találkoztunk – mondta Tom. Ő sem látszott teljesen biztosnak a dolgában, de egy gyors kézfogásra odanyújtotta kezét Samnek.

– Elnézést – szólalt meg a nő a krimikkel a kezében. – Segítene valaki, kérem? Lekésem a bridzspartimat.

– Majd én elintézem – mondta Tom Cynthiának, és a nőhöz fordult, hogy bejegyezze a könyveit.

– Tom és én a chapeltoni Junior Egyetemre járunk, Mr. Peebles – mondta a lány. – Ez szakmai gyakorlat számunkra. Ez a harmadik szemeszter, hogy itt dolgozom. Mr. Price tavaly tavasszal vett fel. Tom nyáron jött ide.

– Mr. Price itt az egyetlen, aki teljes munkaidőben dolgozik?

– Ühüm. – A lánynak kedves, barna szeme volt, amiben Sam most árnyalatnyi aggodalmat vett észre. – Valami baj van?

– Hát, nem is tudom. – Sam megint fölnézett. Nem tudta megállni.

– Ez az álmennyezet azóta itt van, hogy idejött dolgozni? A lány követte a tekintetét. – Hát – mondta –, nem tudtam, hogy így hívják, de igen, itt van, mióta idejöttem.

– Úgy rémlett, tetőablakok is voltak itt.

Cynthia elmosolyodott – Hát persze. De csak kívülről lehet látni, ha körbemegy az épület oldalához. És persze fentről, a kéményekről. De be vannak deszkázva. Mármint a tetőablakok, nem a kémények. Azt hiszem, már évek óta így vannak.

Évek óta.

– És sosem hallott Ardelia Lortzról?

A lány megrázta a fejét. – Nem. Sajnálom.

– És a könyvtárrendőrségről? – kérdezte Sam ötletszerűen.

A lány felnevetett. – Csak a nagynénémtől. Mindig azt mondogatta, hogy a könyvtárrendőrség el fog kapni, ha nem viszem vissza időben a könyveket. De az még Providence-ben volt, Rhode Islanden, amikor kislány voltam. Réges-régen.

Persze, gondolta Sam. Talán tíz-tizenkét éve. Amikor még dinoszauruszok jártak a földön.

– Hát – mondta Sam –, köszönöm a felvilágosítást. Igazán nem akartam kiborítani magukat.

– Nem borított ki.

– Azt hiszem, egy kicsit igen. Egy másodpercre összezavarodtam.

– Ki ez az Ardelia Lortz? – kérdezte Tom Stanford, miközben visszajött. – Ismerősen cseng a név, de ha agyonütnének sem tudnám, honnan.

– Hát ez az – felelte Sam. – Igazából én sem tudom.

– Holnap zárva vagyunk, de hétfő délután Mr. Price egész estig bent lesz – mondta a fiú. – Ő talán tud válaszolni a kérdéseire.

Sam bólintott. – Azt hiszem, meglátogatom őt. Addig is, köszönöm.

– Azért vagyunk itt, hogy segítsünk, ha tudunk – felelte Tom. – Azt kívánom, bárcsak többet tehetnénk magáért, Mr. Peebles.

– Azt én is – mondta Sam.

4

Addig semmi baj nem volt, amíg eljutott a kocsijához, de mikor kinyitotta az ajtót, hasának és lábának minden izmából elszállt az erő. Kezével a kocsi tetejére kellett támaszkodnia, hogy el ne essen, miközben kitárta az ajtót. Nem igazán beszállt; egyszerűen lerogyott a kormány mögé, aztán csak ült ott, nehezen lélegezve, miközben némi riadalommal mérlegelte, vajon el fog-e ájulni.

Mi folyik itt? Úgy érzem magam, mint a régi Rod Sterling Show egyik szereplője. Alávetve magad a vizsgálatnak, nevezett Samuel Peebles, Junction City egykori lakója, mostantól ingatlanügynök vagy egy életen át a... Szürkületi zónában.

Igen, pontosan ilyen érzés volt. Ha az ember tévében nézte, amint valakinek megmagyarázhatatlan történésekkel kell megbirkóznia, az szórakozás volt. Sam most megtapasztalta, hogy a megmagyarázhatatlan egy csomót veszít varázsából, amikor ő az, akinek szembe kell néznie vele.

Az utca másik oldalán álló könyvtárra nézett, ahol emberek jöttek-mentek a bejárat feletti falilámpák puha fénye alatt. Az öreg hölgy a krimikkel lefelé sietett az utcán, feltehetőleg a bridzspartijára tartva. Néhány lány jött le a lépcsőn, beszélgettek és nevetgéltek, könyveket szorítva sarjadó kebleikhez. Minden teljesen normálisnak tűnt... és persze az is volt. Az a könyvtár volt abnormális, amelyikben egy hete járt. És a furcsaságok csak azért nem ötlöttek jobban a szemébe, mert teljes figyelmét lekötötte az az istenverte beszéd.

Ne gondolj rá, adta ki magának az utasítást, bár tartott tőle, hogy ezúttal úgyis képtelen parancsolni az agyának. Kapcsolj át másik csatornára, aztán holnap gondold végig megint. Mihelyt a nap felkel, ezt az egészet sokkal világosabban fogod látni.

Sebességbe tette az autót, aztán egész úton hazáig tovább rágódott rajta.

HETEDIK FEJEZET

Éjjeli riadalmak

1

Miután belépett a házba, első dolga volt, hogy ellenőrizze az üzenetrögzítőt. A szívverése jócskán felgyorsult, mikor észrevette, hogy az „Üzenet” lámpa világít.

ő lesz az. Nem tudom, ki ez a nő valójában, de kezdem azt hinni, hogy addig nem nyugszik, amíg az őrületbe nem kerget.

Akkor ne is figyelj rá oda, szólalt meg a másik énje. Sam pedig mostanra már annyira összezavarodott, hogy fogalma sem volt, vajon ez használható ötlet-e vagy sem. Ésszerűnek tűnt, de némileg gyávaságnak is. Valójában...

Hirtelen ráeszmélt, hogy verejtékezve ácsorog egy helyben, a körmeit rágva; majd felmordult – szelíd, elkeseredett hang volt.

A negyedik osztályból egyenesen a diliházba, villant át az agyán. De ez nem fog összejönni, aranyom.

Megnyomta a gombot.

– Hello! – mondta egy borízű férfihang. – Joseph Randowski vagyok, Mr. Peebles. A művésznevem Bámulatos Joe. Csak azért hívtam, hogy köszönetet mondjak, amiért beugrott helyettem azon a retardis vagy tudom is én, milyen találkozón. Meg akartam magának mondani, hogy már sokkal jobban vagyok – a nyakam csak kificamodott, nem pedig eltört, ahogy először gondolták. Küldök magának egy marék ingyenjegyet az előadásra. Ossza szét a barátai között. Minden jót, és még egyszer kösz. Viszlát.

Az üzenetrögzítő kikapcsolt. A „Minden üzenet lejátszva” fény kigyulladt. Sam felhorkant; most már igazán aggasztotta saját idegállapota. Ha Ardelia Lortz azt akarta, hogy árnyékokra vesse magát, akkor elérte a célját. Megnyomta a „Visszatekercselés” gombot, mikor újabb gondolat hasított villámként belé. Az üzenetrögzítő kazettájának visszatekercselése szokása volt, de ez azt jelentette, hogy a régi üzeneteket letörölték az újak. Bámulatos Joe hívásának le kellett törölnie Ardelia Lortz korábbi üzenetét. Az egyetlen bizonyítéka arra, hogy a nő egyáltalán létezett, odaveszett.

Vagy mégsem? Ott volt például az olvasókártyája. Ott állt az előtt az istenverte kölcsönzőpult előtt, és figyelte, hogyan írja rá a nő a nevét nagy, cikornyás betűivel.

Sam előhúzta a tárcáját, és háromszor is átböngészte, mielőtt tudomásul vette, hogy annak is nyoma veszett. Még az is rémlett neki, hogy miért. Halványan emlékezett rá, hogy betette Az amerikai nép legkedveltebb versei-nek a belső zsebébe.

Hogy biztos helyen legyen.

Így nem fogja elveszíteni.

Óriási. Egyszerűen óriási.

Sam leült a kanapéra, és arcát a kezébe temette. Kezdett megfájdulni a feje.

2

Negyedóra múlva egy doboz konzervlevest melegített a tűzhelyen, remélve, hogy egy kis meleg étel használni fog a fejének, amikor ismét eszébe jutott Naomi. Naomi, aki kísértetiesen hasonlított a nőre Piszkos Dave plakátján. Az a kérdés, hogy Naomi élt-e vajon valamiféle kettős életet Sarah néven vagy sem, most csak másodlagos volt ahhoz képest, ami létkérdésnek tűnt, legalábbis jelen pillanatban: Naomi tudja, kicsoda Ardelia Lortz. De a reakciója a név hallatán... kicsit különös volt, nem? Egy-két pillanatra zavarba jött, aztán viccelődni kezdett, utána pedig megszólalt a telefon. Búrt Iverson volt az, és...

Sam megpróbálta emlékezetében újra lejátszani a Naomi-val folytatott beszélgetést, de bosszúsan állapította meg, milyen kevés maradt meg belőle. Naomi megjegyezte, hogy Ardelia nem mindennapi jelenség volt, igen; ebben biztos volt, de ezenkívül semmi másban. Akkor ez még nem tűnt fontosnak. Az viszont igen, hogy úgy látszott, a karrierje jól meglódult. Ez még mindig fontos volt, de eltörpült a másik dolog mellett. Valójában minden más eltörpült mellette. Gondolatai szüntelenül visszatértek a hihetetlen, mégis létező modern álmennyezetre és az alacsony könyvespolcokra. Nem hitte, hogy megőrült volna; nem, ezt tényleg nem, azt viszont érezte, hogy ha nem jár ennek a dolognak a végére, akkor ténylegesen megőrülhet. Mintha a fejében felfedezett volna egy lyukat, ami olyan mély volt, hogy mikor valaki beledobott valamit, semmiféle csobbanást sem hallott, tekintet nélkül arra, hogy mekkora volt a tárgy, vagy milyen sokáig várt fülét hegyezve a hang irányában. Feltételezte, hogy az érzés el fog múlni – remélhetőleg –, de egyelőre még elég ijesztő volt.

A lángot takarékra állította a leves alatt, átment a dolgozószobába, és megtalálta Naomi telefonszámát. Háromszor kicsöngött, majd öreg, repedtfazék hang szólalt meg. – Ki az, kérem? – Sam rögtön megismerte a hangot, bár a tulajdonosát két éve nem látta személyesen. Naomi rozzant anyja volt az.

– Hello, Mrs. Higgins – válaszolta. – Sam Peebles vagyok.

Szünetet tartott, várva, hogy az asszony üdvözölje őt egy Ó, hello Sam, vagy egy Hogy van-nal, de csak Mrs. Higgins nehéz, ziháló légzését lehetett hallani. Sam sohasem volt a kedvence, és a jelek szerint az sem lágyította meg a szívét, hogy már régóta nem találkoztak.

A vénasszony hallgatott, mire Sam megkérdezte: – Hogy van, Mrs. Higgins?

– Hol így, hol úgy.

Sam egy pillanatra zavarba jött. Valahogy egyetlen válasz sem tűnt helyénvalónak. A „Sajnálom, hogy ezt kell hallanom” nem volt megfelelő, a „De hát ez nagyszerű, Mrs. Higgins” pedig még rosszabbul hangzott volna.

Úgy döntött, inkább megkérdezi, beszélhetne-e Naomi-val.

– Nincs itthon ma este. Nem tudom, mikor jön haza.

– Megkérhetném, hogy hívjon vissza?

– Nemsokára lefekszem. Arra pedig ne kérjen meg, hogy üzenetet hagyjak neki. Kínoz a reumám.

Sam felsóhajtott. – Holnap megint felhívom.

– Holnap reggel templomba megyünk. – jelentette ki Mrs. Higgins ugyanazon a színtelen, elutasító hangon. – Délután pedig az első áldozók piknikje lesz. Naomi megígérte, hogy segíteni fog.

Sam úgy határozott, feladja. Nyilvánvaló volt, hogy Mrs. Higgins mindenre talál kifogást. Már belekezdett, hogy elbúcsúzzon, mikor meggondolta magát. – Mrs. Higgins, mond magának a Lortz név valamit? Ardelia Lortz?

A nehéz zihálás két lélegzetvétel között megtorpant. Egy pillanatig síri csend volt a vonalban, aztán Mrs. Higgins mély, ellenséges hangon megszólalt. – Meddig fogják még maguk, istentelen pogányok az arcunkba vágni azt a nőt? Azt hiszi, olyan vicces? Azt hiszi, olyan jópofa?

– Mrs. Higgins, maga nem értett meg. Csak azt szeretném tudni...

Éles kattanást hallott; mintha Mrs. Higgins egy száraz, vékony botot tört volna ketté a térdén. Aztán a vonal süket lett.

3

Sam megette a levest, aztán félórán át próbálkozott tévénézéssel. Hasztalanul. A figyelme állandóan elkalandozott. Kezdődhetett a nővel Piszkos Dave plakátján, vagy a sáros cipőnyommal Az amerikai nép legkedveltebb versei-nek borítóján, vagy Piroska eltűnt poszterével, de végződni mindig ugyanazzal végződött: a teljesen megváltozott mennyezettel a városi könyvtár nagytermében.

Végül aztán feladta, és bemászott az ágyba. Az egyik legrosszabb szombatja volt, amire csak emlékezett, sőt valószínűleg a legrosszabb, mióta megszületett. Csak arra vágyott, hogy minél előbb az álom nélküli öntudatlanság földjére kerüljön.

De nem jött álom a szemére.

Helyette jöttek viszont a félelmek.

Köztük is legfőbb volt az a gondolat, hogy el fogja veszíteni a józan eszét. Sam eddig sohasem eszmélt rá, hogy ez mennyire iszonyatos lehet. Látott már filmeket, amelyekben bemegy a pacák a pszichiáterhez, és így szól: Azt hiszem, megfogok őrülni, doki – s közben kezét drámaian a fejére szorítja, Sam pedig azt gondolta, csak egy kis Excedrinért jött, hogy lecsillapítsa zaklatott idegeit. S a hosszú órák alatt, miközben április hetedikét lassan április nyolcadika váltotta fel, rájött, hogy egészen másról van szó. Sokkal inkább olyan volt, mint amikor az ember lenyúl, hogy megvakarja a golyóit, helyette pedig egy nagy dudort talál; egy dudort, ami feltehetőleg valamilyen rosszindulatú daganat.

A könyvtár nem változhatott ekkorát egy hét alatt. Nem láthatta volna a tetőablakokat az olvasóteremből. A lány, Cynthia Berrigan mondta, hogy be vannak deszkázva, mióta ő idejött, legalább egy éve. Ez tehát valamiféle elmezavar lehet Vagy agydaganat. Vagy mi van például, ha Alzheimer-kór? Ebben volt valami kellemes. Valahol olvasta – talán a Newsweek-ben –, hogy az Alzheimer-betegek egyre fiatalabbak lesznek. Talán ez az egész hihetetlen epizód egy alattomos, korai szenilitás jele. Egy hirdetőtábla kezdett villogni az agyában; egy hirdetőtábla, rajta egyetlen szóval, amely úgy nézett ki, mintha megolvadt, piros zselével maszatolták volna rá.

A szó pedig ez volt:

MEGŐRÜLÖK.

Eddig normális életet élt, tele hétköznapi örömökkel és bánatokkal. Egy meglehetősen háborítatlan életet. Igaz, sohasem látta a nevét reflektorfényben, de az épelméjűségét sem kellett megkérdőjeleznie. Most pedig azon kapta magát, hogy összetúrt ágyán fekve azon töpreng, vajon éppen most emelkedik-e föl a valóságos, racionális világból. Hogy vajon így kezdődik-e az, amikor az ember MEGŐRÜL.

Az pedig, hogy Junction City hajléktalan menhelyének angyala Naomi – Naomi inkognitóban –, hasonlóan hibbant ötletnek látszott. Egyszerűen képtelenség... vagy mégsem? Még a hirtelen üzleti fellendülést is megkérdőjelezte magában. Lehet, hogy az egész csak hallucináció volt.

Éjfél felé a gondolatai Ardelia Lortzra terelődtek, a dolgok pedig ekkor fordultak csak igazán rosszra. Nem tudta kiverni a fejéből, milyen iszonyatos lenne, ha Ardelia Lortz a gardróbban vagy netán az ágya alatt lapulna. Maga előtt látta őt, amint a sötétben boldogan vigyorog, hosszú, hegyes körmökben végződő ujjaival a levegőt markolászva, összekuszált hajjal, mint egy madárijesztő. Elképzelte, hogy a csontjai miként változnának kocsonyává, ha a nő elkezdene suttogni hozzá.

Elvesztetted a könyveket, Sam. Nem maradt más hátra tehát, mint a könyvtári nyomozó... elvesztetted a könyveket, elvesssztetteeed őőőket.

Végül, körülbelül fél egykor Sam már nem bírta tovább. Felült az ágyban, és a sötétben az olvasólámpa után tapogatózott. S ekkor, újabb látomás kerítette hatalmába; annyira valóságos, hogy szinte bizonyosságnak tűnt: nem volt egyedül a hálószobában, látogatója azonban nem Ardelia Lortz volt. Ó, nem. A könyvtári nyomozó volt az, egyenesen a poszterről, amely a gyermekkönyvtárból tűnt el. Itt állt a sötétben, magasan, sápadtan, hosszú viharkabátjába burkolózva; egy rosszarcú férfi, csúnya, fehér sebhellyel, amely a bal szem alól indul, és áthalad az orrnyergen. Sam nem látta ezt a heget a poszteren lévő arcon, de ez csak azért volt, mert a művész nem akarta rátenni. Pedig ott volt. Sam tudta, hogy ott volt.

Tévedett a bokrokkal kapcolatban, mondta a könyvtári nyomozó selypítve. Igenisz nőnek bokrok a bejáró mentén. Egy comó bokor van ott. Moszt pedig felfedezzük őket. Felfedezzük őket, mégpedig együtt.

Neee! Hagyja abba! HAGYJA ABBA!

Mikor remegő keze nagy nehezen megtalálta a lámpát, egy padlódeszka nyikordult meg valahol, ő pedig elfojtott hangon felsikoltott. Ujjait a kapcsoló köré fonta és összeszorította.

Felgyulladt a fény. Egy pillanatig tényleg azt hitte, látja a hórihorgas férfit, amikor rájött, hogy csak egy árnyék volt az, amit a szekrény vetett a falra.

Sam feltápászkodott, és az ágy szélére ült, arcát egy pillanatra kezébe temetve. Aztán a Kent doboza után nyúlt az éjjeliszekrényen.

– Szedd össze magad – suttogta. – Mi a jó francnak képzelődsz?

Nem tudom, válaszolt egy belső hang azonnal. Sőt nem is akarom tudni Soha. A bokrok réges-rég voltak. Többé nem kell emlékeznem rájuk. És arra az ízre sem. Arra az édeskés ízre.

Meggyújtott egy cigarettát, és mélyen leszívta a füstöt. A legrosszabb az egészben az volt, hogy legközelebb tényleg megláthatja azt az embert a hosszú viharkabátjában. Vagy Ardeliát. Vagy Gorgót, Pellucidar nagy hatalmú császárját. Mert ha képes olyan meggyőzően hallucinálni, mint a könyvtárban, amikor „találkozott” Ardelia Lortzcal, akkor bármit hallucinálhat. Ha az ember nemlétező tetőablakokat lát, vagy nemlétező embereket, sőt nemlétező bokrokat, attól kezdve minden lehetséges. Hogyan fojtson el az ember egy lázadást a saját tudatában?

Lement a konyhába, útközben sorra felkapcsolva a lámpákat, s közben ellenállt a kísértésnek, hogy hátranézzen a válla fölött, vajon nem lopakodik-e valaki utána. Példának okáért egy férfi, jelvénnyel a kezében. Gyanította, hogy csak egy altatóra van szüksége, mivel azonban egy sem volt otthon, még egy olyan recept nélkül kapható sem, mint a Sominex; improvizálnia kellett. Tejet öntött egy lábasba, felmelegítette, majd egy kávéscsészébe töltötte, végül pedig egy emberes adag konyakot döntött bele. Ezt is a moziban látta. Megkóstolta, vágott egy grimaszt, majdnem beleöntötte az egészet a mosogatóba, aztán a mikrohullámú sütő órájára pillantott. Háromnegyed egy: sok idő van még hajnalig; sok idő arra, hogy maga elé képzelje, amint Ardelia Lortz vagy a könyvtári nyomozó késsel a foga közt lopakodik felfelé a lépcsőn.

Vagy nyílvesszőkkel, gondolta. Hosszú, fekete nyílvesszőkkel. Ardelia és a könyvtári nyomozó, amint felfelé settenkednek a lépcsőn, hosszú, fekete nyílvesszőkkel a fogaik között. Mit szólnak a látványhoz, kedves barátaim?

Nyílvesszők?

Miért pont nyílvesszők?

Nem akart belemélyedni. Elfárasztották már a gondolatok, amelyek váratlanul suhantak elő tudatának ismeretlen, sötét mélyéből, mint rémisztő, bűzlő frizbik.

Nem akarok rágondolni Nem fogok rágondolni.

A konyakkal bélelt tej elfogyott, így hát visszabújt az ágyba.

4

Égve hagyta az olvasólámpát, amitől némileg megnyugodott. Most már ténylegesen kezdett hinni benne, hogy előbb-utóbb sikerül elaludnia, még a világegyetem végét jelentő szupernova-robbanás előtt. Állára húzta a takarót, két kezét összekulcsolta a feje alatt, és a plafont bámulta.

VALAMI igaz kell hogy legyen belőle, gondolta. Nem lehetett az EGÉSZ hallucináció... hacsak nem hallucinálok most is, amikor, valójában egy gumiszobában vagyok Cedar Rapidsban, kényszerzubbonyba öltöztetve, és csak képzelem, hogy otthon fekszem az ágyamban.

Elmondta a beszédét. Felhasználta a vicceket a Szónokok kézikönyvé-ből, csakúgy, mint Spencer Michael Free versét Az amerikai nép legkedveltebb versei-ből. Mivel pedig egyik kötet sincs meg a házi könyvtárában, a könyvtárból kellett megszereznie őket. Naomi ismerte Ardelia Lortzot – legalábbis a nevét –, csakúgy, mint az anyja. De még hogy! Hiszen úgy viselkedett, mintha Sam petárdát tett volna a hintaszéke alá.

Kicsit körülszimatolhatnék, gondolta. Ha Mrs. Higgins ismeri a nevét, nyilván nem ő az egyetlen. Olyanok, akik már jó ideje Junction Cityben élnek, biztosan hallottak már róla. Talán Frank Stephens. Vagy Piszkos Dave...

Ennél a pontnál Sam végre elaludt. Az álom és ébrenlét alig kitapintható határát észrevétlenül lépte át; gondolatai egy pillanatra sem szakadtak meg, mindössze egyre furcsább és meseszerűbb formákká gabalyodtak össze. A formák álommá váltak. Az álom pedig lidércnyomássá.

Ismét az Angle Streeten volt, a három alkoholista pedig a verandán ült, rajzaik fölé görnyedve. Megkérdezte Piszkos Dave-től, hogy mit csinál.

Ó, csak az időt csapjuk agyon, mondta Dave, aztán óvatosan megfordította a posztert, hogy Sam is láthassa.

A kép Együgyű Simont ábrázolta. Lobogó máglya fölött volt nyársra húzva. Egyik kezében egy rakás megolvadt piros zselét szorongatott. A ruhája égett, de még élt. Sikított. A szörnyű jelenet fölött a szöveg így szólt:

GYEREKVACSORA A VÁROSI KÖNYVTÁR BOKRAIBAN A KÖNYVTÁRRENDŐRSÉG MEGSEGÍTÉSÉRE

ÉJFÉLTŐL HAJNALI KETTŐIG

BÁRKI JÖHET, MINDENKIT VÁRUNK

NYAMM! NYAMM!

Dave, ez iszonyatos, mondta Sam álmában.

Egyáltalán nem az, válaszolta Piszkos Dave. A gyerekek Együgyű Simonnak hívják őt. Alig várják, hogy megehessék. Azt hiszem, ez teljesen normális, nemde?

Nézd!, kiáltott fel Rudolph. Nézd, ott van Sarah!

Sam felpillantott, és meglátta Naomit, amint épp az Angle Street és a szemétfeldolgozó közötti gazos, szemetes területen vág át. Nagyon lassan haladt, mert egy bevásárlókocsit tolt maga előtt, a Szónokok kézikönyvé-nek és Az amerikai nép legkedveltebb versei-nek példányaival megrakva. Mögötte a lemenő nap, mint izzó kohó vöröslött komoran, az egyik vágányon pedig egy hosszú személyvonat zakatolt lassan, a nyugat-iowai Semmi felé tartva. Legalább harminc kocsiból állt, és mindegyik fekete volt. Gyászlepel himbálózott minden ablakban. Sam rádöbbent, hogy egy halottasvonatot lát. Hátrafordult Dave-hez, és így szólt: Nem Sarah-nak hívják Naomi a neve. Naomi Higgins, Proverbiából.

Ez egyáltalán nem így van, felelte Piszkos Dave. A Halál jön ott, Mr. Peebles. A Halál, nőképében.

Ebben a pillanatban Lukey felvisított. Iszonyú rémületében olyan volt, mint egy emberbőrbe bújtatott disznó. Van neki Slim Jimje! Van Slim Jimje. Istenem, a világ összes kibaszott Slim Jimje az övé.

Sam visszafordult, hogy lássa, miről beszél Lukey. A nő közelebb ért, de már nem Naomi volt az, hanem Ardelia. Hosszú viharkabátot viselt, aminek olyan színe volt, mint a téli viharfelhőnek. A bevásárlókocsi sok ezer összegubancolódott piros zselékígyóval volt tele, és Ardelia marokszámra kezdte a szájába gyömöszölni őket. A fogai nem voltak többé emberi fogak; megnőttek és elszíneződtek: hegyes, roppant erejű vámpírfogakká váltak. Eltorzult arccal harapott bele a markában lévő édességbe. Élénkvörös vér tört elő, rózsaszín felhőt permetezve az esti levegőbe, majd lecsorgott a nő állán. Megcsonkított zselédarabok potyogtak a gyomos földre, még mindig vért lövellve magukból.

Felemelte a kezét, amin az ujjak horgas karmokká változtak.

Elvesssztetted a KÖNNNYVEKEEET! visította Sam felé, majd nekirontott.

5

Sam nagyot rándult, majd levegő után kapkodva pattant fel ágyában. A lepedő verejtéktől átitatott labdává gyűrve hevert a lábánál. Kintről egy új nap első gyenge fénye szűrődött be a lehúzott redőny alatt. Az éjjeliszekrényen álló óra szerint öt óra ötvenhárom perc volt.

Felkelt, miközben a hálószoba levegője lehűtötte és felfrissítette izzadt bőrét, aztán a fürdőszobába ment és vizelt. A feje tompán sajgott, egyrészt a kora hajnali konyak, másrészt a rémálom következtében. Kinyitotta az orvosságos szekrényt, kivett két aszpirint, majd visszacsoszogott az ágyába. Megigazította a lepedőt, ujjain érezve rémálma nyomait az ágynemű minden egyes nyirkos foltjában. Nem fog újra elaludni – ezt biztosan tudta –, de legalább egy darabig még feküdhet, amíg a rémálom szertefoszlik.

Amint feje a párnához ért, hirtelen rádöbbent, hogy újabb dologra jött rá; valamire, ami legalább annyira váratlan és meglepő volt, mint az a hirtelen felismerés, hogy Piszkos Dave plakátja az ő részmunkaidős titkárnőjét ábrázolja.

Ennek az új felismerésnek Piszkos Dave-hez is köze volt... Ardelia Lortzcal együtt.

Az álom volt az, gondolta. Álmomban jöttem rá.

Sam mély, természetes álomba merült. Nem jött több rémálom, és mire felkelt, majdnem tizenegy óra volt.

Harangok hívták a hívőket istentiszteletre, kint pedig gyönyörű idő volt. A napfény látványa, ahogy bearanyozta a csillogó, üdezöld gyepet, több volt puszta jó érzésnél; olyan volt, mintha újjászületett volna.

NYOLCADIK FEJEZET

Angle Street (II.)

1

Reggelit készített magának – narancslevet, omlettet három tojásból, zöldhagymával gazdagon megszórva, egy nagy adag jó erős kávét –, és azt fontolgatta, hogy visszamegy az Angle Streetre. Jól emlékezett a megvilágosodásnak arra a pillanatára, melyet rövid hajnali ébrenléte folyamán élt át, és most is biztos volt benne, hogy helyes a megérzése – de abban már nem annyira, hogy igazából szeretné-e tovább kutatni ezt a tébolyult rejtélyt.

A tavaszi reggel ragyogó fényében előző esti félelmei távolinak és abszurdnak tűntek, és erős kísértést – majdhogynem kényszert – érzett, hogy hagyja a dolgot nyugodni. Valami történt vele, gondolta, valami, aminek nincs ésszerű, racionális magyarázata. A kérdés csak az, hogy akkor mit lehet tenni?

Olvasott már kísértetekről, megérzésekről, megszállottságról, de az ilyesmi nem igazán érdekelte. Néha szívesen megnézett egy kísértetfilmet a moziban, de körülbelül ez volt minden tapasztalata a témában. Gyakorlatias ember volt, s mint ilyen, a parafizikai jelenségeknek – ha egyáltalán vannak ilyenek – nem látta semmilyen gyakorlati hasznát. Számára ismeretlen okból átélt egy... nos, hívjuk így, eseményt, ami közben elmúlt. Miért ne lehetne ennyiben hagyni? Mert azt mondta, hogy holnapra viszont szeretné látni a könyveket – ehhez mit szólsz?

Ennek a belső hangnak azonban pillanatnyilag nem volt felette hatalma. Az üzenet ellenére – amit a nő az üzenetrögzítőn hagyott – Sam nem igazán hitt többé Ardelia Lortzban.

Most igazából már az érdekelte, hogy ő miként reagált a történtekre. Azon kapta magát, hogy egy egyetemi biológia-előadás jár a fejében. Az előadó azzal kezdte mondandóját, hogy az emberi test rendkívül hatékony módon bánik el a szervezetbe jutó idegen organizmusokkal. Sam emlékezett rá, hogy a tanára szerint, mivel a betegségek – mint a rák, influenza vagy a nemi úton terjedő kórok, mint a szifilisz – mindig az újságok címlapjain szerepelnek, az emberek hajlamosak sokkal sebezhetőbbnek hinni magukat velük szemben, mint amilyenek valójában. „Az emberi testnek – folytatta az előadó – megvan a maga hadereje. És amikor a szervezetet külső ellenség támadja meg, hölgyeim és uraim, ennek a hadseregnek a válasza gyors és könyörtelen. Nincs figyelmeztető lövés. Egy ilyen, kiképzett gyilkosokból álló hadsereg nélkül önök mindnyájan hússzor meghaltak volna, mielőtt megérik az első születésnapjukat.” Az első és legfontosabb technika, magyarázta az előadó, amelyet a test alkalmaz, hogy megszabaduljon az inváziótól, az elkülönítés elve. A támadókat először körülveszik, elvágva őket a létfontosságú tápanyagoktól, aztán felfalják, szétverik vagy kiéheztetik őket. Sam most felfedezte – legalábbis így gondolta –, hogy a tudat ugyanezt a módszert alkalmazza, ha támadás éri. Számtalan esetre emlékezett, amikor úgy érezte, hogy a nátha le fogja verni a lábáról; másnap pedig arra ébredt, hogy kutya baja. A szervezet megtette kötelességét. Kíméletlen háború dúlt, mialatt aludt, a támadókat pedig az utolsó szálig (vagy bacilusig) kiverték. Felfalták, legyőzték, szétverték őket.

Múlt éjjel megtapasztalta a lelki megfelelőjét egy küszöbönálló megfázásnak. Aznap reggelre a támadót, ami a józan, racionális ítélőképességét fenyegette, bekerítették. Elvágták az élelem-utánpótlástól. Most már minden csak idő kérdése volt. Énjének egyik fele pedig figyelmeztette a másikat, hogy a további nyomozás csak az ellenséget táplálhatja.

Szóval így működik, gondolta. Ezért nem hemzseg a világ furcsaságokról és megmagyarázhatatlan jelenségekről beszámoló tudósításokról. A tudat megtapasztalja őket... egy időre megzavarodik... aztán visszavág.

Ennek ellenére kíváncsi volt. És nem úgy tartja-e a mondás, hogy bár a kíváncsiság árt a szépségnek, ha nem vagy kíváncsi, derült égből jön a villámcsapás?

Ki mondta ezt?

Nem tudta... de feltételezte, hogy utánajárhat. A helyi könyvtárban. Sam halványan elmosolyodott, miközben az edényeket a mosogatóhoz vitte. Rájött, hogy már meghozta döntését: kicsit tovább fogja bolygatni ezt az észbontó ügyet.

Csak egy kicsit tovább.

2

Sam fél egy körül érkezett az Angle Streetre. Nem lepte meg túlságosan, hogy Naomi öreg, kék Datsunját pillantotta meg a feljárón. Beparkolt mögé, kiszállt, és megmászta a rozoga lépcsőfokokat, maga mögött hagyva a feliratot, amely arra szólította fel, hogy bármilyen üveg is van dobja be a szemeteskukába. Bekopogott, de nem érkezett válasz. Az ajtó befelé nyílt, széles folyosót tárva fel, mely nélkülözött bármiféle bútort... hacsak nem számította az érmés telefont félúton. A tapéta tiszta volt, de teljesen kifakult. Sam észrevett egy helyet, ahol celluxszal ragasztották meg.

– Hello?

Semmi válasz. Belépett, úgy érezve magát, mint egy betolakodó, majd végigment a folyosón. Az első ajtó balra, a társalgóba nyílt. Két felirat volt az ajtóra rajzszegezve.

HA BARÁTJA VAGY A PÉNZNEK, NÉZZ BE!

szólt a felső. A másik, alatta első pillantásra igencsak elgondolkodtatónak, s ugyanakkor tökéletesen ostobának tűnt:

AZ IDŐHÖZ IDŐ KELL.

A társalgót szedett-vedett, leselejtezett székekkel és egy hosszú kanapével rendezték be, az utóbbit szigetelőszalaggal javították meg. További szlogenek lógtak a falakon. Egy kávéfőző állt a tévé melletti kisasztalon. Egyik sem volt bekapcsolva. Sam továbbment a folyosón, maga mögött hagyva egy lépcsőt. Benézett a másik három szobába is, amelyek az előtérből nyíltak. Mindegyikben két egyszerű priccs állt, és mindegyik üres volt. A szobák makulátlanul tiszták voltak, de mind elmondta a saját történetét. Az egyik ragasztótól bűzlött. A másikban valamilyen súlyos betegség szaga terjengett. Valaki vagy meghalt ebben a szobában mostanában, gondolta Sam, vagy nemsokára megfog halni. A konyha, amiben szintén senki sem tartózkodott, a folyosó végén volt. Tágas, napos helyiség, a padlóját linóleum fedte, változatos domborzati viszonyokkal, egy falmélyedésben hatalmas, vegyes tüzelésű kályha állt. A mosogató öreg volt és mély, a zománcon rozsdafoltok éktelenkedtek, a csapokon divatjamúlt, propeller alakú csavaró gombok. Egy kőkorszaki MAYTAG mosógép és egy gázfűtéses KENMORE szárító állt a kamra mellett. A levegőben a tegnap esti sült bab illata terjengett. Samnek valamiért megtetszett a helyiség. Egyrészt összekuporgatott pennykről mesélt, másrész viszont szeretetről, törődésről és valamiféle nehezen megszerzett boldogságról is árulkodott. A nagyanyja konyhájára emlékeztette őt. Jó volt. Biztonságos.

A régi, éttermekre méretezett AMAMA hűtőszekrényen egy mágnessel odarögzített felirat állt:

ISTEN ÁLDÁSA LEGYEN A MI ALKOHOLMENTES OTTHONUNKON.

Sam emberi hangokat hallott kívülről. Keresztülment a konyhán az egyik ablakhoz, amelyet kinyitottak, hogy annyit engedjen be ebből a meleg tavaszi levegőből, amennyit csak az enyhe szellő becsalogatni képes.

Az Angle Street hátsó udvarán a pázsit még épp csak zöldellt, a kert legvégében pedig, egy rügyező fasor mellett téli álmából ébredő veteményeskert várt a melegebb napokra. Balra röplabdaháló állt, enyhe ívben megereszkedve. Jobbra két patkó alakú bemélyedés volt, amelyben pár szál gyom sarjadt. Nem volt lenyűgöző a kis kert – az évnek ebben a szakában kevés vidéki háztáji volt az –, de Sam észrevette, hogy már legalább egyszer gereblyézték, mióta a hó kiengedte fagyos markából, és szép tiszta volt a talaj, annak ellenére, hogy a vágányok a kerítéstől vagy tizenöt méterre csillogtak acélos fényükkel. Angle Street lakóinak talán nem volt sok mindenük, amire vigyázhattak, de amijük volt, azzal valóban törődtek.

Körülbelül egy tucat ember ült körben, összecsukható kempingszékeken, a röplabdaháló és a patkó alakú mélyedések között. Sam megismerte Naomit, Dave-t, Lukeyt és Rudolphot. Egy pillanattal később rájött, hogy felismerte Burt Iversont, Junction City legmenőbb ügyvédjét és Elmen Baskint is, a bankárt, aki ugyan nem volt jelen a Rotary klubbeli beszédjénél, ettől függetlenül mégis felhívta őt, hogy gratuláljon neki.

A szél feltámadt, fellebbentve az egyszerű kockás függönyt, amely az ablakon volt, amelyen át Sam kinézetű Elmer ezüstös haját is felborzolta. A férfi a nap felé fordította arcát és mosolygott. Samet megfogta az az őszinte öröm, amit nem egyszerűen Elmer mosolyán, hanem a mosolyában látott. Abban a pillanatban Elmer egyszerre több volt és kevesebb, mint egy kisváros leggazdagabb bankára; ő volt maga az ember, aki a tavaszt köszönti egy hosszú tél után; boldogan, hogy él, egészségben és gondtalanul.

Samet megdöbbentette a látvány valószerűtlensége. Önmagában is elég hihetetlen volt, hogy Naomi Higgins itt volt, Junction City hajléktalan pasasainak társaságában, ráadásul álnéven. De hogy itt van a város köztiszteletben álló bankára és egyik legagyafúrtabb ügyvédje is, az már sok volt.

Egy férfi, rongyos, zöld nadrágban és Cincin alti Bengals feliratú pulóverben, felemelte a kezét. Rudolph szót adott neki.

– A nevem John, és alkoholista vagyok – mondta a férfi.

Sam gyorsan elhátrált az ablaktól. Az arca égett. Most már nem betolakodónak érezte magát, hanem kémnek. Feltételezte, hogy rendszerint a társalgóban tartják szokásos vasárnap déli találkozójukat – legalábbis a kávéfőző erről tanúskodott –, ma azonban az idő annyira szép volt, hogy kivitték a székeket. Fogadni mert volna, hogy Naomi ötlete volt.

Holnap délelőtt templomba megyünk, mondta Mrs. Higgins, az első áldozók piknikje lesz. Naomi megígérte, hogy segíteni fog. Sam eltöprengett rajta, vajon Mrs. Higgins tud-e arról, hogy a lánya a délutánt az alkoholistákkal tölti az első áldozók helyett, és az volt az érzése, hogy igen. Azt is tudni vélte, Naomi miért döntött úgy váratlanul, hogy két randevú Sam Peebles-ből elég volt.

Akkoriban azt gondolta, a lány vallásossága az oka, Naomi pedig meg sem próbált úgy tenni, mintha nem így volna. De az első randi után, ami egy közös mozi volt, a lány beleegyezett, hogy megint eltölt vele egy estét valahol. A második találkozás után azonban, bármilyen gyengéd érzést táplált is a férfival kapcsolatban, annak végeszakadt. Legalábbis úgy tűnt. A második randi egy közös vacsora volt. Sam pedig bort rendelt.

De hát az isten szerelmére – honnan tudhattam volna, hogy alkoholista? Talán gondolatolvasó vagyok?

A válasz persze az volt, hogy nem tudhatta... ennek ellenére az arca egyre forróbb lett.

De az is lehet, hogy nem... vagy nemcsak az ital volt az oka. Talán más gondja is volt.

Az is eszébe jutott, vajon mi történne, ha Burt Iverson és Elmer Baskin – mindketten befolyásos emberek – megtudnák, hogy Sam rájött: mindketten a világ legnagyobb titkos társaságához tartoznak. Talán semmi; ahhoz keveset tudott az anonim alkoholisták gyűléséről, hogy biztos legyen a dolgában. Két dolgot azonban valóban tudott: először is, hogy a találkozó névtelenségbe burkolózott, másodszor pedig, hogy ezek az emberek az ő fellendülő üzletét derékba törhetik, ha úgy tartja kedvük.

Sam úgy döntött, hogy eltűnik, amilyen gyorsan és csendben csak lehet. Mellette szólt, hogy nem személyes megfontolás vezette erre. Az Angle Street hátsó kertjében ülő emberek ugyanabban az ólomnehéz cipőben jártak. Ennek véletlenül vált tanújává, és eszébe sem jutott, hogy valamilyen okból maradjon – és hallgatózzon.

Amint visszafelé ment a folyosón keresztül, meglátott egy halom papírcetlit a telefonon. Egy ceruzatartó volt a falra erősítve a telefon mellett, benne rövid zsinórral hozzákötött ceruzával. Hirtelen elhatározásában levett egy cédulát, és sebtében néhány sort vetett rá.

Dave!

Dél körül beugrottam magához, de senkit sem találtam itthon. Egy bizonyos Ardelia Lortz nevű nőről szeretnék magával beszélgetni. Az a gyanúm, hogy maga ismeri őt, én pedig alig várom, hogy megtudjak róla valamit. Felhívna ma délután vagy az esti órákban, ha alkalma nyílik rá? A számom: 555-8699. Előre is köszönöm.

Az üzenet alá odaírta a saját nevét, kettéhajtotta a lapot, majd felülre ráírta Dave nevét. Egy pillanatig gondolkozott, hogy visszavigye-e a konyhába, és ott az asztalra tegye le, de nem akarta, hogy bármelyiküket is – legfőképp Naomit – nyugtalanítsa, hogy esetleg észrevette őket különös, de talán hasznos elfoglaltságuk közben. Ehelyett inkább a társalgóban lévő tévére tette, Dave nevével fölfelé. Gondolkozott, hogy tegyen-e mellé egy negyeddollárost a telefonra, aztán elvetette az ötletet. Dave félreérthette volna.

Kilépett a házból, és örült, hogy újra kint lehet a napon anélkül, hogy észrevették volna. Amint visszaült a kocsijába, észrevette a lökhárítóra ragasztott matricát Naomi Datsunján:

HOSSZÚ AZ ÚT, SEGÍT AZ ÚR

– Inkább az Úr segítsen, mint Ardelia – mormogta Sam, és kifarolt a felhajtóról az útra.

3

Késő délutánra Samen kiütköztek a kialvatlanság jelei, és bágyasztó álmosság telepedett rá. Bekapcsolta a tévét, talált egy Cincinnati-Boston baseballmeccs összefoglalót, aztán lefeküdt a kanapéra, hogy nézze, és szinte azonnal elszunyókált. A telefon megszólalt, mielőtt a szendergés igazi álommá mélyült volna, Sam pedig kábán és szétszórtan feltápászkodott, hogy felvegye.

– Halló?

– Ne akarjon velem arról a nőről beszélgetni! – mondta Piszkos Dave a telefonba minden bevezető nélkül. Hangja úgy remegett, mint aki önuralma végső határán van. – Még csak gondolni se akarjon rá!

Meddig fogják még maguk istentelen pogányok az arcunkba vágni azt a nőt? Azt hiszi, olyan vicces? Azt hiszi, olyan jópofa?

Sam minden bágyadtsága egy pillanat alatt elmúlt. – Dave, mi van azzal a nővel? Az emberek vagy úgy reagálnak a nevére, mintha maga az ördög lenne, vagy pedig egyáltalán nem is ismerik. Kicsoda ő? Mi a fészkes fenét csinált, hogy ennyire be van gyulladva?

Hosszú csend következett. Azt hihette volna, hogy szétkapcsolt a vonal, ha nem hallja Dave szaggatott zihálását a telefonban.

– Mr. Peebles – szólalt meg végül. – Maga tényleg nagy segítség volt számomra az évek során. Maga és még néhányan segítettek életben maradni, amikor még én magam sem voltam biztos benne, hogy akarok-e. De nem beszélhetek arról a Szajnáról. Nem lehet. És ha jót akar magának, akkor maga sem beszél róla senkinek.

– Ez úgy hangzik, mint egy fenyegetés.

– Nem! – kiáltott Dave, s a hangja maga volt a színtiszta iszonyat. – Nem, én csak figyelmeztetem magát Mr. Peebles, ugyanúgy, mint ahogy akkor is ezt tenném, ha egy régi kút közelében sétálgatna, amit már teljesen benőtt a gaz, és nem venné észre a lyukat. Ne beszéljen róla, és ne is gondoljon rá! Hagyja nyugodni a halottakat!

Furcsamód Sam nem lepődött meg igazán; minden, ami történt (talán az üzenetrögzítőn hagyott üzenet kivételével), ugyanarra a következtetésre vezetett: Ardelia Lortz már nincs az élők sorában. Ő, Sam Peebles, kisvárosi ingatlan- és biztosítási ügynök pedig egy kísértettel beszélt, anélkül hogy tudta volna. Beszélt vele? A túrót! Üzletet kötött vele. Két dollárért kapott tőle egy olvasókártyát.

Szóval nem ült le meglepetésében... mégis valamiféle elfojthatatlan, mélyről jövő hideg kezdett szétáradni a fehér úthálózat mentén, amelyet csontváznak nevezünk. Lenézett, és észrevette, hogy libabőrös lett a karja.

Hagynod kellett volna az egészet, károgott az egyik énje. Nem megmondtam?

– Mikor halt meg? – Hangja tompán és fásultan csengett fülében.

– Nem akarok beszélni erről, Mr. Peebles! – Dave most már magánkívül volt. Hangja megbicsaklott, és fakult hangon, szinte sipítva tette hozzá: – Kérem!

Hagyd őt békén, kiáltott Sam magára. Nincs elég baja enélkül is? Dehogy is nem. És békén is hagyhatná Dave-et – elvégre kell, hogy legyenek még olyanok a városban, akik hajlandóak lennének Ardelia Lortzról beszélgetni... ha megtalálná velük a hangot, hogy ne rohanjanak egyből a telefonhoz az ápolókat hívni. Volt viszont valami, amit talán csak Piszkos Dave tudott volna teljes bizonyossággal megmondani.

– Maga rajzolt néhány posztert a könyvtár számára, nem igaz? Azt hiszem, felismertem a stílusát arról a képről, amelyet tegnap a verandán készített. Valójában csaknem biztos vagyok a dolgomban. Az egyik kép egy kisfiút ábrázolt egy nagy fekete autóban. A másik pedig egy hosszú kabátos férfit – a könyvtári nyomozót. Tudta egyáltalán...

Mielőtt befejezhette volna, Dave szégyennel, fájdalommal és félelemmel teli zokogásban tört ki, ami belefojtotta Sambe a szót.

– Dave! Én...

– Hagyja abba! – sírt Dave. – Magamon már úgysem segíthetek, úgyhogy nem tudná abbahagyni, kérem...

Zokogása hirtelen abbamaradt, és egy zörej hallatszott, amint valaki átvette tőle a kagylót.

– Azonnal hagyd abba! – mondta Naomi. ő maga is könnyekkel küszködött, de amellett dühösnek hangzott. – Abbahagynád végre? Szörnyű egy alak vagy.

– Naomi...

– A nevem Sarah, mikor itt vagyok – mondta a lány lassan –, de mindkét nevemen egyformán gyűlöllek téged, Sam Peebles. Soha többé be nem teszem a lábam az irodádba. – Hangja emelkedni kezdett. – Miért nem tudod őt nyugton hagyni? Miért kellett előrángatni ezt az egész régi szart? Miért?

Sam fásultan, alig tudatában, hogy mit tesz, így szólt:

– Miért küldtél a könyvtárba? Ha nem akartad, hogy találkozzak vele, Naomi, miért küldtél pont engem abba az istenverte könyvtárba?

A vonal másik végén a lány levegő után kapkodott.

– Naomi? Beszél...

Egy kattanás hallatszott... A vonal megszakadt.

4

Sam majdnem fél tízig ült a dolgozószobájában, időnként bekapva egy-egy nyugtatót, miközben egyik nevet a másik után írta arra a jegyzettömbre, amelyen először fogalmazta meg a beszédét is. Mindegyik nevet nézte egy darabig, aztán áthúzta. Úgy gondolta, hat év egy helyen elég hosszú idő... legalábbis aznap estig. Aznap este hat év sokkal rövidebbnek tűnt – mondjuk egy hétvégének.

Craig Jones, írta a tömbre.

Rámeredt a névre, miközben azon töprengett, hogy Craig talán tud valamit Ardeliáról... de tudni szeretné, miért érdekel.

Volt-e Craiggel olyan jóban, hogy őszintén válaszoljon erre a kérdésre? A válasz egyértelmű nem volt. Craig egyike volt Junction City fiatal ügyvédeinek; igazi karrierista. Találkoztak néhány munkaebéden... és persze ott volt a Rotary Klub is – egyszer pedig Craig meghívta őt vacsorára a házába. Ha véletlenül összefutottak az utcán, sebtében néhány szót váltottak, néha üzletről, de jobbára csak az időjárásról. Ezzel együtt ez kevés volt egy barátsághoz, ha pedig Sam egyáltalán kész volt kitálalni ezt az észvesztő sztorit bárkinek is, akkor az csak egy igazi egy barát lehetett, nem pedig olyan ismerős, aki a második gin-tonik után öregemnek szólítja. Kihúzta Craig nevét a listáról.

Két közelebbi barátot szerzett csupán, mióta Junction Citybe költözött; az egyik orvosasszisztensként dolgozott dr. Melden mellett, a másik pedig közlekedési rendőr volt. Russ Frame, az orvosasszisztens lecsapott egy jobban fizető családsegítő állásra 1989-ben. Tom Wycliffe pedig január elsejétől az Iowa-i Járőrszolgálat Közlekedésrendészetét vezette. Mindkettejükkel elvesztette azóta a kapcsolatot – lassan szerzett barátokat, és megtartani sem tudta őket egykönnyen.

Sam nem tudta, mitévő legyen. De azt tudta, hogy Ardelia Lortz neve egyesekre Junction Cityben olyan hatással van, mint egy kiadós áramütés.

Tudta – vagy legalábbis úgy hitte, tudja –, hogy találkozott a nővel annak ellenére, hogy az már meghalt. Még arról sem tudta magát meggyőzni, hogy egyik rokonát látta, vagy egy hibbant nőt, aki Ardeliának hívta magát. Mert...

Értem, hogy nem élő emberrel találkoztam. Sőt azt hiszem, egyenesen egy kísértettel találkoztam egy szellemkastélyban. Valami azt súgja, hogy a könyvtár, amelyben jártam, a városi könyvtár volt ugyan, de abból az időből, amikor még Ardelia Lortz állt az élén. Azt hiszem, ezért éreztem magam olyan különösen, mintha újra negyedikes lennék. Nem időutazás volt, legalábbis nem abban a formában, ahogy egy időutazást elképzelek. Inkább olyan volt, mintha egy időre átléptem volna egy párhuzamos világba. És ez az egész igazából megtörtént. Ebben biztos vagyok. Egy pillanatra megtorpant a gondolatsor közepén, ujjaival az asztalon dobolva.

Honnan hívott fel? Van telefonjuk a homályzónában is?

Egy hosszú pillanatig az áthúzott nevek listájára meredt, aztán lassan letépte a sárga lapot a tömbről. Összegyűrte, majd a szemétkosárba hajította.

Hagynod kellett volna az egészet, károgott még mindig az egyik énje. De hát ezen már túl volt. Most mi legyen?

Hívd fel valamelyikfickót, akiben megbízol. Hívd fel Russ Frame-et, vagy Tom Wycliffe-et. Vedd fel a kagylót, és tárcsázz!

De nem akarta ezt tenni. Legalábbis nem aznap este. Természetellenes, félig-meddig babonás érzés volt ez: mostanában épp elég kellemetlen információt kapott és adott telefonon, és belefáradt az egészbe. Legalábbis ma este fáradt volt ahhoz, hogy folytassa. Bárcsak jól kialhatná magát éjszaka (ha megint égve hagyja az éjjeli lámpát, talán sikerül), és akkor másnap reggelre valamennyire kitisztul a feje. Ezen túlmenően úgy gondolta, Naomi Higginsszel és Dave Duncannel is meg kellene próbálnia elásni a csatabárdot – először azonban azt kellene kiderítenie, hogy hol is van az a csatabárd.

Ha egyáltalán ki lehet deríteni.

KILENCEDIK FEJEZET

A könyvtári nyomozó (I.)

1

Csakugyan jól aludt. Nem álmodott, reggel a zuhany alatt pedig egy ötlet körvonalazódott benne, szinte természetes könnyedséggel, ahogyan az lenni szokott, mikor az ember kipihente magát, és nem volt elég hosszú ideig ébren ahhoz, hogy a feje megtelhessen egy teherautó szarral. A városi könyvtár nem az egyetlen hely volt, ahol informálódni lehetett, sőt ha az embert a legújabbkori helytörténet érdekelte, még csak nem is a legjobb hely volt.

– A Gazette! – kiáltott fel, és a zuhanyrózsa alá tartotta a fejét, hogy kimossa hajából a sampont.

Húsz perccel később már a földszinten volt felöltözve – kivéve a kabátját és a nyakkendőjét –, és kávét ivott a dolgozószobájában. A jegyzettömb újra előtte volt, egy újabb lista vázlatával.

1. Ardelia Lortz – ki ő valójában? Vagy ki volt?

2. Ardelia Lortz – mit követett el?

3. Városi könyvtár – felújítva? Mikor? Fényképek?

Ebben a pillanatban megszólalt az ajtócsengő. Sam az órára pillantott, miközben felkelt, hogy ajtót nyisson. Az óra majdnem fél nyolcat mutatott, ideje volt tehát munkához látni. Tízkor, amikor a kávészünetét szokta tartani, át tud lépni a Gazette szerkesztőségébe, és átnézhet néhány régebbi számot. Tulajdonképpen milyen régieket is? Még mindig ezen tűnődött – egyesek bizonyára gyorsabban megszültek egy döntést, mint mások –, amint kezét a zsebébe mélyesztette, hogy kifizesse az újságkihordó fiút. A csengő megint megszólalt.

– Jövök már, jövök már, Keith! – kiáltott ki, miközben a bejárati ajtóhoz lépett, és megragadta a kilincset. – Nehogy átlyukaszd már a cs...

Abban a pillanatban felnézett, és az ajtó ablakán lévő függönyön keresztül egy fölé tornyosuló alakot látott: sokkal nagyobb volt, mint Keith Jordan. Gondolatban még mással volt elfoglalva; sokkal inkább az előtte álló nappal, mintsem az újságosfiú kifizetésének rituáléjával ezen a hétfő reggelen; a következő pillanatban mégis a kristálytiszta rémület jégcsákánya hatolt keresztül szétszórt gondolatain. Nem volt rá szükség, hogy lássa az arcot; még a sötétítőn keresztül is megismerte az alakot a testfelépítéséről... és persze a hosszú viharkabátról.

A piros zselé íze – tömény, édes és émelyítő – öntötte el a száját.

Elengedte a kilincset, de egy pillanattal elkésett. A zárnyelv visszakattant, és ugyanabban a pillanatban a hátsó verandán álló alak betaszította az ajtót. Az ütés Samet visszalökte a konyhába. Hogy megőrizze egyensúlyát, karjaival a levegőben kaszált, és sikerült is levernie mind a három kabátot, ami a fogason lógott.

A könyvtári nyomozó belépett, fagyos felhőbe burkolózva. Ráérősen lépdelt, mint akinek a világ összes ideje a rendelkezésére áll, majd bezárta maga mögött az ajtót. Egyik kezében, gondosan összetekerve, Sam reggeli Gazette-jét tartotta. Felemelte, akár egy gumibotot.

– Hoztam az újszágját – mondta. Hangja furcsamód távolinak tűnt; mintha vastag üvegtáblán keresztül jutott volna el Samhez. – A fiúnak isz akartam fizetni, de nagyon szietőszen távozott. Cak tudnám, miért.

A konyha felé tartott – Sam irányába, aki a konyhapulthoz lapult, és egy halálra rémült gyerek tágra nyílt, döbbent szemével bámult; egy szerencsétlen negyedikes Együgyű Simon szemével.

Csak képzelődöm, futott át Sam agyán, vagy álmodom – egy olyan iszonyatos rémálmot, amihez képest a két nappal ezelőtti rózsaszín képzelődésnek tűnik.

Pedig nem volt álom. Vérfagyasztó volt, de nem álom, Samnek pedig még maradt némi ideje reménykedni, hogy végül csak elment a józan esze. Az őrület sem volt egy tengerparti jutalomüdülés, de semmi sem lehetett olyan szörnyű, mint ez az ember formájú valami, ami belépett a házába; ez a valami, ami bárhova ment, egy darab tél vette körül.

Sam háza régen épült, a mennyezete pedig magas volt, de az ajtóban a könyvtár nyomozónak le kellett hajtania a fejét, a konyhában pedig szürke nemezkalapjának csúcsa majdnem súrolta a plafont. Teste hosszú viharkabátba burkolózott, aminek olyan színe volt, mint a ködös szürkületnek. Bőre papírfehér volt. Arca élettelennek tűnt, olyan arcnak, amely nem tudja, mi a szeretet vagy a könyörület. Szája kíméletlen, mindenható hatalmat sugárzott, Sam előtt pedig egy zavaros pillanatig felrémlett, hogy a könyvtár bezárt ajtaja mennyire hasonlított egy keskeny szájra egy kőrobot arcán. A könyvtári nyomozó szemei kicsiny ezüstgyűrűknek tűntek, amelyekben a lyukakat apró sörétekkel ejtették. A szemeket élénkvörös hús szegélyezte, s úgy tűnt, mindjárt vérezni fog. Nem voltak szempillái. A legrosszabb az egészben pedig az volt, hogy Sam ismerte ezt az arcot. Tudta, hogy nem ez volt az első alkalom, mikor félelmében meghunyászkodott ez előtt a sötét tekintet előtt. Sam hallotta a hangját, benne az árnyalatnyi selypítéssel: Moszt pedig jöjjön, fiam... rendőrfelügyelő vagyok.

A sebhely pontosan úgy szelte át az arc domborzatát, ahogy azt Sam elképzelte – az arc bal oldalán, a szem alatt indult, és az orrnyergen végződött. A sebhely kivételével ő volt a férfi a poszterről... vagy mégsem? Már nem volt benne biztos.

Moszt pedig jöjjön, fiam... rendőrfelügyelő vagyok.

Sam Peebles, a Rotary Klub ünnepelt hőse, a nadrágjába pisilt. Érezte, amint melegség önti el, ahogy a hólyagja engedett, de ez valahogy távolinak és lényegtelennek tűnt. Csak az számított, hogy egy szörnyeteg van a konyhában. A legszörnyűbb pedig az volt, hogy Sam úgy érezte, ismeri ezt az arcot. Érezte, amint emlékei mélyén egy többszörösen lelakatolt ajtó felpattanni készül. Eszébe sem jutott, hogy elfusson. A menekülés gondolata meghaladta képességeit. Megint gyerek volt; egy gyerek, akit rajtakaptak,

(a könyv címe nem a Szónokok kézikönyve),

amint valami borzasztó dolgot csinál. Ahelyett hogy elszaladt volna

(a könyv címe nem Az amerikai nép legkedveltebb versei),

lassan megtapogatta nedves sliccét, majd leroskadt a pult mellett álló két szék közé, kezeit védekezően a feje fölé emelve.

(A könyv címe)

– Ne! – mondta rekedtes, elhaló hangon. – Kérem, ne, ne, kérem, kérem, ne csinálja ezt velem, jól fogok viselkedni, kérem, ne bántson!

Csak ennyit tudott kinyögni. De ez mit sem számított; az óriás a ködszínű viharkabátban

(a könyv címe A fekete nyíl, és Robert Louis Stevenson írta) már közvetlenül fölötte állt.

Sam lehajtotta fejét Úgy tűnt, egy fél tonnát nyom. A padlót bámulta, és összefüggéstelenül imádkozott, hogy mire felnéz – mire lesz ereje, hogy felnézzen –, az alak eltűnjön.

– Nézz rám! – parancsolta a távoli, elfojtott hang. Olyan volt, mint egy gonosz istenség hangja.

– Nem! – kiáltotta Sam visító, ziháló hangon, aztán kétségbeesett zokogásban tört ki.

Nem csak a rémület volt az oka, bár az is épp elég valóságos volt és letaglózó. Emellett azonban valahonnan mélyről egyfajta gyerekes félelemmel vegyes szégyen jeges fuvallata csapta meg.

Ezek az érzések mérgező szirupként ragadtak ahhoz a valamihez, amit száműzött az emlékezetéből, és aminek valamilyen módon köze volt egy könyvhöz, amelyet sosem olvasott: A fekete nyíl-hoz, Robert Louis Stevensontól.

Dong!

Valami Sam fejére sújtott, ő pedig felsikoltott.

– Nézz rám!

– Nem, kérem, ne kényszerítsen! – könyörgött Sam. Dong!

Sam felnézett, egyik karjával – amely, mintha nem is az övé lett volna – beárnyékolva könnyáztatta szemeit, épp időben ahhoz, hogy lássa, amint a könyvtári nyomozó ismét lesújt.

Az összetekert Gazette-vel verte Samet; úgy csapkodta őt, mint egy óvatlan kiskutyát, amelyik a padlóra pisilt.

– Így már mász – mondta a könyvtári nyomozó vigyorogva. Szétnyíló ajka mögött láthatóvá váltak tűhegyes fogai, amelyek kis híján agyarak voltak.

Viharkabátjának zsebébe nyúlt, és elővett egy bőrtokot. Amint szétnyitotta, egy sokágú csillag bukkant elő belőle. Meg-megcsillant a ragyogó reggeli napfényben.

Sam most már képtelen volt elfordítani tekintetét a könyörtelen arcról, és az ezüstös szemekről, bennük a piciny, sörétnyi pupillákkal. Érezte, hogy folyik a nyála, de képtelen volt visszatartani.

– Van nálad két könyv, ami nem a tiéd – folytatta a könyvtári nyomozó. Hangja még mindig távolról jött, vastag üvegtábla mögül. – Missz Lorsz nagyon mérgesz rád, Peebles.

– Elvesztettem őket – felelte Sam, és még jobban rázendített. Az a gondolat, hogy hazudjon ennek az embernek

(A fekete nyílról)

a könyvekről, egyáltalán bármiről, szóba sem jöhetett. A detektív maga volt a megtestesült hatóság, a hatalom és az erő. Ő volt a bíró, az esküdtszék és az ítélet-végrehajtó.

Hol a gondnok? futott át összefüggéstelenül Sam agyán a gondolat. Hol a gondnok, aki ellenőrzi a műszereket, aztán visszakapcsol a normális világba? Abba világba, ahol ilyesmi nem fordulhat elő?

– Én... Én... Én...

– Nem érdekelnek a kifogászaid – szakította félbe a könyvtári nyomozó. Visszacsukta a bőrtokot, majd begyömöszölte a jobb zsebébe. Egyidejűleg benyúlt a bal zsebébe, és egy kést húzott elő, amelynek hosszú, éles pengéje volt. Sam, aki három szemeszteren át árukihordó fiúként kereste meg a pénzt az egyetemre, azonnal ráismert. Egy kartonvágó kés volt az. Ilyen kést egész biztosan Amerika összes könyvtárában lehetett találni.

– Éjfélig kapsz haladékot. Aztán...

Lehajolt, előrenyújtva a kést fehér, hullaszínű kezével. A fagyos légburok megcsapta Sam arcát, és megdermedt. Sikoltani próbált, de csak egy sípoló suttogás hagyta el tüdejét.

A kés hegye az álla alatti húsba mélyedt. Olyan érzés volt, mintha egy jégcsapot nyomtak volna oda. Egy vörös cseppecske szivárgott elő, aztán megmerevedett; apró, piros gyöngyszem lett belőle.

– ...aztán visszajövök – fejezte be a könyvtári nyomozó különös, selypítő hangján. – Jobb lesz, ha megtalálod, amit elvesztettél, Peebles.

A kés eltűnt a bal zsebben. A könyvtári nyomozó felegyenesedett, és teljes magasságában kihúzta magát.

– Van még valami – folytatta. – Túl szokat kérdezősködsz mosztanában. Ne üszd az orrod olyaszmibe, ami nem rád tartozik! Megértetted?

– Igen! – sikította Sam. – Igen! Igen! Igen!

– Akkor jó. Mert figyelek ám. Ész nem vagyok egyedül. Megfordult, miközben viharkabátja suhogott körülötte, majd átvágott a konyhán, a bejárat felé. Még arra sem méltatta Samet, hogy egyszer hátrapillantson. Kifelé menet ráesett a ragyogó reggeli nap fénye, Sam pedig vérfagyasztó felfedezést tett; a könyvtári nyomozó nem vetett árnyékot. Elérte az ajtót, és megragadta a kilincset. Anélkül hogy megfordult volna, mély, hátborzongató hangon így szólt:

– Ha nem akarsz iszmét találkozni velem, Peebles, találd meg azokat a könyveket!

Kinyitotta az ajtót, és kilépett.

Egyetlen eszelős gondolat öntötte el Sam agyát abban a pillanatban, ahogy az ajtó becsukódott, és a könyvtári nyomozó lépései felhangzottak a hátsó verandán: be kell zárnia az ajtót.

Félig sikerült is feltápászkodnia, mikor minden elsötétült előtte, és ájultan bukott előre.

TIZEDIK FEJEZET

I-dő-rend-ben elbeszélve

1

– Segít... hetek? – kérdezte a recepciós. A rövid szünetet akkor tartotta, amikor másodszor is rápillantott arra a férfira, aki épp a pulthoz közeledett.

– Igen – válaszolta Sam. – Szeretném átnézni a Gazette néhány régebbi számát, ha lehetséges.

– Hogyne, kérem – felelte a nő. – De – bocsásson meg, hogy megkérdezem, jól van, uram? Nincs valami jó színben.

– Igen, azt hiszem, kerülget valami.

– A tavaszi meghűlés a legrosszabb, nem igaz? – mondta a nő, miközben felállt. – Jöjjön be, kérem a pult végén lévő kapun át, Mr....?

– Peebles. Sam Peebles.

A nő – pirospozsgás, hatvanas – megtorpant, és fejét félrebillentette. Egyik vörösre festett körmét elgondolkodva a szájához emelte.

– Biztosítási ügynök, ugye?

– Igen, asszonyom.

– Tudtam, hogy megismertem. A képe benne volt a lapokban a múlt héten. Valami kitüntetést kapott?

– Nem, asszonyom – felelte. – Mondtam egy beszédet. A Rotary Klubban. És bármit megadnék érte, ha visszafordíthatnám az idő kerekét, gondolta. Megmondanám Craig Jonesnak, hogy menjen a picsába.

– Hát ez nagyszerű – mondta a nő... de a hangjából úgy tűnt, mintha maradt volna benne némi kétkedés. – A képen máshogy nézett ki.

Sam belépett a kapun.

– Doreen McGill vagyok – viszonozta a nő a bemutatkozást, és kinyújtotta kerekded kezét.

Sam megrázta, és közölte vele, örül, hogy találkoztak. Ez némi erőfeszítésébe került. Eszébe jutott, hogy emberekkel beszélni – különösen embereket megérinteni – egy ideig megterhelő lesz majd számára. Úgy tűnt, minden korábbi könnyedsége egyszeriben köddé vált.

A nő egy szőnyeggel borított lépcsőfeljárathoz vezette őt, és felkattintott egy kapcsolót. A lépcsőház keskeny volt, az égő pedig sápadtan világított, úgyhogy Sam rögtön érezte, amint félelmei kezdenek újra felgyülemleni benne. Úgy tülekedtek, mint ingyenjegyekért egy fergeteges koncertre, amelyre már minden jegy elkelt. A könyvtári nyomozó ott lehet valahol lent, a sötétben várakozva. A könyvtári nyomozó, hullasápadt bőrével, vörösben úszó, ezüstös szemeivel, és árnyalatnyi, de kísértetiesen ismerős selypítésével.

Hagyd abba! intette le magát. De ha abbahagyni nem is tudod, az isten szerelmére, legalább ne hagyd magadon eluralkodni. Muszáj! Ez az egyetlen kiút. Mi lesz veled, ha már egy lépcsőn sem tudsz simán lemenni egy iroda alagsorába?

– Arra van a hullaház – mutatott lefelé Doreen McGill. Nyilvánvalóan az a fajta nő volt, aki minden lehetőséget megragad, hogy mutogathasson. – Csak le kell...

– Hullaház? – kérdezte Sam a nő felé fordulva. Szíve vadul kalapált a mellkasában. – Hullaház?

Doreen McGill felnevetett. – Mindenki így hívja. Szörnyű, nem? Gondolom, valami idétlen újságíró-hagyomány lehet. Ne féljen, Mr. Peebles, nincsenek holttestek odalent; csak mikrofilmtekercsek egymás hegyén-hátán.

Hát ebben én nem volnék ilyen biztos, gondolta Sam, miközben követte a nőt lefelé a szőnyeggel borított lépcsőn. Boldog volt, hogy nem ő megy elöl.

A nő felkattintott egy sor kapcsolót a lépcső aljánál. Neoncsövek gyulladtak ki, beépítve valamibe, ami lefelé fordított, túlméretezett jégkockatálcának tűnt. Egy nagy és alacsony helyiséget világítottak meg, amelyet ugyanolyan sötétkék szőnyeg borított, mint a lépcsőt. A helyiséget polcok vették körül, amelyeket kis rekeszekre osztottak. A bal oldalon, a fal mellett négy mikrofilmvetítő helyezkedett el, mint különös futurisztikus hajszárítók. Színük megegyezett a szőnyegével.

– Az előbb azt akartam mondani, hogy be kell írnia a nevét a látogatók könyvébe – mondta Doreen. Egy nagy könyvre mutatott, amely az ajtó melletti állványhoz volt láncolva. – Meg kell jelölnie a dátumot, a belépésének a pontos idejét, ami – a karórájára pillantott – tíz óra tíz, és majd azt az időpontot, amikor távozik.

Sam lehajolt, és beírta a nevét. A fölötte lévő név Arthur Meecham volt. Mr. Meecham 1989. december 27-én járt ott. Több, mint három hónapja. A terem jól kivilágított, szakszerű és hatékony tárolóhelyiség volt, de a jelek szerint, nagyon kis forgalmat bonyolított.

– Kellemes itt lent, ugye, uram? – kérdezte Doreen elégedetten. – Ennek az az oka, hogy a kormány támogatja a lapok szerkesztőségeinek hullaházait – vagy könyvtárait, ha így jobban tetszik magának. Nekem jobban tetszik, az biztos.

Egy árnyék mozdult meg az egyik beugróban, Sam szíve pedig ismét nagyot dobbant. De csak Doreen McGill árnyéka volt az; lehajolt, hogy ellenőrizze, vajon Sam a megfelelő időpontot írta-e be belépéskor, és...

...és a FÉRFI nem vetett árnyékot. A könyvtári nyomozó. Azonkívül...

Megpróbálta előbányászni a folytatást, de nem sikerült.

Azonkívül nem élhetek így tovább. Nem élhetek tovább ezzel a félelemmel. Bedugnám a fejem a tűzhely sütőjébe, ha túl sokáig menne így. Be én, bizony isten. Nemcsak a félelem az oka – attól az embertől, vagy bármi legyen is az. Hanem az, ahogy az ember tudata érez; ahogy sikít, mert úgy érzi, minden, amiben eddig hitt, akadálytalanul szertefoszlik.

Doreen a jobb oldali falra mutatott, ahol háromkötetnyi újság állt egy különálló polcon.

– Ezek az 1990. januári, februári és márciusi számok – mondta. – A szerkesztőség minden év júliusában elküldi az első hathavi anyagot Grand Islandre, Nebraskába, hogy mikrofilmre vegyék. Ugyanez történik december végén is.

Kinyújtotta kerekded kezét, és vörösre festett körmével egyenként a polcokra mutatott, a jobb oldaltól a bal oldalon álló mikrofilmolvasókig haladva. Úgy tűnt, közben büszkén figyeli a körmeit.

– A mikrofilmek időrendben állnak – mondta. Az utolsó szót akkurátusan, enyhén egzotikusan ejtette: – I-dő-rend-ben. Napjaink a jobb oldalon; hőskor a bal oldalon.

– Köszönöm – válaszolta Sam.

– Szóra sem érdemes. Ezért vagyunk itt. Legalábbis többek közt.

Ujját a szája sarkához emelte, és megint elővette kislányos mosolyát. – Tudja, hogy kell használni a mikrofilmvetítőt, Mr. Peebles?

– Igen, köszönöm.

– Akkor rendben. Ha segíthetek valamiben, itt leszek fent. Ha kérdése van, ne habozzon.

– Ne haragudjon, de... – kezdett bele, aztán becsukta a száját, mielőtt befejezte volna: magamra hagyna végre?

A nő felhúzta a szemöldökét.

– Á, semmi – mondta Sam, és figyelte, amint a nő felmegy a lépcsőn. Erős kísértésnek állt ellen, hogy ne kukucskáljon fel a lépcsőn a nő után. Mert süppedős kék szőnyeg ide vagy oda, ez is egy Junction City-beli könyvtár volt.

Ráadásul ezt hullaháznak hívták.

2

Sam lassan odasétált a polcokhoz, amelyek négyzet alakú mikrofilmes dobozokkal voltak megpakolva, habozva, hogy hol is kezdje. Nagyra értékelte, hogy a mennyezeti neoncsövek elég fényesen világítottak ahhoz, hogy a sarkok se maradjanak árnyékban.

Nem merte megkérdezni Doreen McGilltől, vajon Ardelia Lortz neve mond-e neki valamit, vagy hogy nagyjából tudja-e, hogy a városi könyvtár mikor esett át legutóbb nagyobb felújításon.

Túl szokat kérdezőszködsz mosztanában, mondta a könyvtári nyomozó. Ne üszd az orrod olyaszmibe, ami nem rád tartozik. Megértetted?

Igen, nagyon is megértette. És feltételezte, hogy kíváncsiskodásával magára fogja vonni a könyvtári nyomozó haragját... végső soron azonban nem kérdezősködött, legalábbis nem a szó valódi értelmében, ezek a dolgok pedig igenis rá tartoztak. Nagyon is rá tartoztak.

Mert figyelek ám. Ész nem vagyok egyedül.

Sam nyugtalanul hátrapillantott a válla fölött. Nem látott semmit. Csakhogy nem tudta, most mitévő legyen. Idáig eljutott, de fogalma sem volt, hogyan tovább. Amit tettek vele, az több volt, mint elrettentés vagy megfélemlítés; úgy érezte, teljesen összetört.

– Muszáj – dünnyögte rekedten, és remegő kezével megtörölte ajkát. – Egyszerűen muszáj!

Bal lábát előrelendítette. Egy pillanatig így maradt, haránt terpeszben állva, mint amikor valakit egy keskeny patak átlépése közben lekapnak. Aztán jobb lábát a ballal egy vonalba húzta. Ebben a tétovázó, kényszeredett ütemben tette meg az utat az újságkötetekhez legközelebb álló polcig. A polc végére ragasztott kártyán ez állt: 1987-1989.

Ez egész biztosan túlságosan a közelmúltban volt – valójában a könyvtár felújításának valamikor 1984 tavasza előtt kellett megtörténnie, mielőtt még Junction Citybe költözött. Különben észrevette volna a munkásokat, hallotta volna, amint az emberek beszélnek róla, és olvasta volna a Gazette-ben. Azonkívül viszont, hogy gyanította, a renoválást az elmúlt tizenöt-húsz évben végezték (az álmennyezet maximum ennyi idősnek tűnt), az intervallumot nem tudta tovább szűkíteni.

Bárcsak józanabbul tudott volna gondolkodni! De nem ment. Ami reggel történt, az mindenféle normális, racionális gondolkodásnak betett, mint ahogy egy erős napfolttevékenység szarja el a rádió- és tévéadást.

Valóság és álom egyre közelebb került egymáshoz, mint két hatalmas szikladarab, Sam Peeblesnek pedig, mint az emberiség parányi, küszködő és üvöltő morzsájának, az a balszerencse jutott osztályrészül, hogy beszorult közéjük.

Két beugróval arrébb ment balra, főleg azért, mert attól félt, ha sokáig egy helyben marad, akkor kővé dermed, majd odament a polchoz, amin ez állt: 1981-1983.

Szinte véletlenszerűen kiválasztott egy dobozt, és odavitte az egyik mikrofilmvetítőhöz. Bekapcsolta, majd figyelmét teljes egészében a mikrofilmtekercsre fordította (az orsó szintén kék volt, Sam pedig eltűnődött, vajon mi az oka, hogy minden szín összhangban van ebben a tiszta, jól megvilágított helyiségben), és semmi másra. Először fel kellett helyezni az orsót a tengelycsonkra; aztán befűzni a filmet, és ellenőrizni; majd a film végét a másik orsó nyílásába kellett csúsztatni, hogy az induláskor bekapja. A gép annyira egyszerű volt, mint bármely más vetítő, és egy nyolcéves gyerek is simán végrehajtotta volna ezt a kis feladatot, Samnek azonban öt percre volt szüksége hozzá, mert közben remegő kezét, és sokkos állapotban lévő, elkalandozó agyát is rendbe kellett szednie. Mikor nagy nehezen feltette a filmet, és kivetítette az első képkockát, rájött, hogy fordítva tette fel az orsót. A szöveg fejjel lefelé állt. Türelmesen visszacsévélte a filmet, megfordította, és újra felfűzte. Rájött, hogy egyáltalán nem bánta ezt a kis intermezzót; megnyugtatta az egyszerű kis műveletek megismétlése. A Gazette 1981. április elsejei számának címlapja jelent meg előtte, fejjel felfelé. A főcím egy városi hivatalnok meglepetésszerű lemondásáról harsogott, akiről Sam soha sem hallott, figyelmét azonban gyorsan felkeltette egy bekeretezett hirdetmény a lap alján. A szöveg így szólt:

RICHARD PRICE VALAMINT A VÁROSI KÖNYVTÁR

TELJES KOLLEKTÍVÁJA FELHÍVJA TISZTELT FIGYELMÜKET,

HOGY

ÁPRILIS 6-13-IG TART A

NEMZETI KÖNYVTÁRI HÉT.

NÉZZEN BE HOZZÁNK!

Tudatában lettem volna ennek?, kérdezte magától Sam. Ezért választottam volna ki ezt a dobozt? Emlékeztem volna rá tudat alatt, hogy április második hete a Nemzeti Könyvtári Hét?

Moszt pedig jöjjön, fiam, suttogta egy vészjósló hang. Jöjjön, fiam... rendőrfelügyelő vagyok.

Libabőrös lett, és egész testében megremegett. Sam a kérdéssel együtt a fantomot is elhessegette magától. Végül is mindegy volt hogy miért épp az 1981. áprilisi Gazette-et választotta ki; a lényeg az volt, hogy így történt, és mázlija volt.

Talán mázlija volt.

Gyorsan április hatodikára tekerte a filmet, és pontosan azt látta, amiben reménykedett. A Gazette címlapfeliratán keresztül, átlósan a következő állt, piros nyomdafestékkel:

KÖNYVTÁRI MELLÉKLETTEL!

Sam a melléklethez lapozott. Két fénykép állt a melléklet élén. Az egyik a könyvtár homlokzatát ábrázolta. A másik Richard Price-ról, a főkönyvtárosról készült, aki a kölcsönzőpultnál állt, és idegesen mosolygott a fényképezőgépbe. Pontosan úgy nézett ki, ahogy Naomi Higgins leírta őt – magas, szemüveges, negyvenes férfi, keskeny bajusszal. Samet azonban jobban érdekelte a háttér. Meglátta az álmennyezetet, ami annyira megdöbbentette őt a könyvtárban tett második látogatása alkalmával. A felújítás tehát 1981 áprilisa előtt történt.

A cikkek pontosan azok a magukat tömjénező, felfújt sztorik voltak, amelyekre számított – hat éve olvasta a Gazette-et, és nagyon is jól ismerte a szerkesztőség hát-nem-egy-jópofa-jenki-banda-a-miénk hangvételét. Voltak tájékoztató jellegű (és meglehetősen fontoskodó) cikkek a Nemzeti Könyvtári Héttel, a Nyári Olvasói Programmal, a Junction Megyei Mozgó Könyvtárral, valamint az új alapítvány működtetésével kapcsolatban, amely épp csak elkezdte munkáját. Sam gyorsan átlapozott rajtuk. A melléklet utolsó oldalán azonban talált egy sokkal izgalmasabb cikket, amelyet maga Price írt. A címe így szólt:

A VÁROSI KÖNYVTÁR Egy évszázadnyi történelem

Sam felbuzdulása nem sokáig tartott. Ardelia neve nem szerepelt benne. Épp a kapcsoló után nyúlt, hogy visszatekerje a filmet, mikor félúton megtorpant. Észrevette, hogy említést tesznek benne a renoválásról – 1970-ben történt –, és volt ott még valami. Valami, ami nem illett a képbe. Sam újra elkezdte olvasni Mr. Price bőbeszédű történeti áttekintését; ez alkalommal figyelmesebben.

„Miután véget ért a nagy gazdasági világválság, könyvtárunk sora is jobbra fordult. 1942-ben Junction City Polgármesteri Hivatala ötezer dollárt szavazott meg arra, hogy rendbe hozzák a 32-es áradás során keletkezett nagyarányú károkat, a főkönyvtárosi posztot pedig Mrs. Culpepper töltötte be, mindenféle ellenszolgáltatás nélkül. Soha nem tévesztette szem elől célját: teljesen felújítani a könyvtárat, amely egy egyre inkább városiasodó települést szolgált.

Mrs. Culpepper 1951-ben mondott le, helyet adva Christopher Lavinnek, az első könyvtárosnak Junction Cityben, aki egyetemi diplomát szerzett könyvtár szakon. Mr. Lavin létrehozta a Culpepper Emlékalapítványt – amelynek bevétele mindjárt az első évben tizenötezer dollár fölé emelkedett –, hogy új könyveket vásárolhassanak, a városi könyvtár pedig lassanként igazi, modern könyvtárrá változott.

Röviddel azután, hogy 1964-ben főkönyvtáros lettem, legfőbb célomul a könyvtár nagyarányú felújítását tűztem ki. Az alapítvány – amelyre szükség volt, hogy ezt a tervet kivitelezhessük – végül 1969-ben jött létre, és bár mind városi, mind állami hozzájárulás segített abban, hogy ez a pompás épület – amelyet Junction City könyvbarátai ma mindnyájan élvezhetnek – megújuljon, az elképzelés nem valósulhatott volna meg azok nélkül az önkéntesek nélkül, akik később, 1970 augusztusában megjelentek, hogy egy kalapáccsal vagy egy fűrésszel kivegyék részüket az Építsd Te is a Könyvtáradat hónap kampányából.

További említésre méltó munkálatok a 70-es és 80-as évekből...”

Sam elgondolkodva pillantott fel. Az volt a meggyőződése, valami hiányzik Richard Price gondos, a teljesség igényével megírt történeti beszámolójából. Nem; miután másodszor végiggondolta, a hiányzik nem a megfelelő szó volt. Az esszé azt a benyomást keltette benne, hogy Price párját ritkító buzgómócsing – valószínűleg rendes ember, de mégiscsak buzgómócsing –, az ilyeneknek pedig semmi sem kerüli el a figyelmét, különösen ha olyan dolgokról van szó, amelyek szemlátomást közel állnak a szívükhöz. Tehát – nem hiányzik. Elhallgatták.

Valahogy nem állt össze a kép i-dő-rendben. 1951-ben egy Christopher Lavin nevű férfi váltotta fel a szent Felicia Culpeppert a főkönyvtárosi poszton. 1964-ben Richard Price lett a főkönyvtáros. Price váltotta volna fel Lavint? Sam szerint nem így történt. Úgy gondolta, hogy valamikor, a tizenhárom homályos év alatt, egy Ardelia Lortz nevű nő váltotta fel Lavint. Sam szerint Price tőle vette át a posztot. A nő nem szerepelt Mr. Price aprólékos beszámolójában, mert csinált... valamit. Sam semmivel sem jutott közelebb ahhoz, hogy mi lehetett ez a valami, volt viszont elképzelése a horderejéről. Lett légyen bármi, elég komoly volt ahhoz, hogy Price törölje őt a létező személyek sorából, annak ellenére, hogy nyilvánvalóan híve volt a pontos részletességnek.

Gyilkosság, gondolta Sam. Csak gyilkosság lehetett. Ez az egyetlen olyan ok, amely elég a...

Ebben a pillanatban valaki Sam vállára tette a kezét.

3

Ha felsikoltott volna, minden bizonnyal legalább annyira ráijesztett volna a kéz gazdájára, mint ahogy az őrá, Sam azonban képtelen volt sikítani. Ehelyett az összes levegő kiszaladt a tüdejéből, és a világ megint elsötétült körülötte. Mellkasát tangóharmonikának érezte, amely lassan összepréselődik egy elefánt lába alatt. Izmai makarónivá váltak. Ezúttal nem hugyozott be. Ez volt talán az egyetlen enyhítő körülmény.

– Sam? – hallotta maga mögött a hangot. Elég távolinak tűnt – mondjuk, mintha valahonnan Kansasból jönne. – Te vagy az?

Sam megpördült, miközben majdnem kizuhant a mikrofilmvetítő előtt álló székből, és meglátta Naomit. Megpróbált levegőt venni, hogy megszólalhasson. Csak egy erőtlen, sípoló hang jött ki a torkán. A terem hullámzott előtte. A szédülés ahogy jött, el is múlt.

Aztán észrevette, hogy Naomi egy botladozó lépést tett hátrafelé, miközben szeme tágra nyílt a rémülettől, kezét pedig szájához emelte. Olyan lendülettel ment neki az egyik mikrofilmes polcnak, hogy az kis híján felborult. Ide-oda billegett, néhány filmesdoboz halk puffanással a szőnyegre esett, végül megállt.

– Omes – nyögte ki végül Sam. Hangja rekedtes cincogás volt Hirtelen felrémlett előtte, hogy egyszer, még gyerekkorában, St. Louisban egy egeret ejtett foglyul a baseballsapkájával. Az adott ilyen hangot, amint ide-oda futkosott a sapka alatt.

– Sam, mi történt veled? – kérdezte Naomi olyan hangon, mint aki már rég sikított volna, ha a döbbenet belé nem fojtja a levegőt. Tökéletes párost alkotunk, villant át Sam agyán, Abbott és Costello találkozik a Szörnyekkel.

– Mit csinálsz itt? – kérdezte a lányt. – Úgy rám ijesztettél, hogy azt hittem, rögtön összeszarom magam.

Na tessék, gondolta magában, megint használtam az sz betűs szót. És megint Omesnak hívtam. Nem kellett volna. Némileg jobban érezte magát, és fel akart állni, de meggondolta magát. Semmi értelme kísérteni az ördögöt. Még most sem volt biztos benne, hogy a szíve nem fogja felmondani a szolgálatot.

– Kerestelek az irodádban – mondta a lány. – Conny Harrington azt mondta, mintha látta volna, hogy bejöttél ide. Bocsánatot szeretnék kérni tőled. Először azt hittem, valamilyen ízetlen tréfát űzöl Dave-vel. De ő azt mondta, hogy te sohasem tennél ilyesmit, én pedig arra gondoltam, hogy az egész nem jellemző rád. Mindig olyan rendes voltál...

– Kösz – mondta Sam. – Eddig én is azt hittem.

– És olyan... olyan zavarodottnak tűntél a telefonban. Megkérdeztem Dave-et, hogy miről beszéltetek, de semmi mást nem akart elmondani. Amit tudok, az csak annyi, amennyit magam is hallottam..., és hogy Dave milyennek tűnt, mialatt veled beszélt. Úgy nézett ki, mint aki kísértetet látott. Nem villant át Sam agyán. Én vagyok az, aki a kísértetet látta. Reggel pedig még annál is rosszabbat láttam.

– Sam, valamit tudnod kell Dave-ről... és rólam. Gondolom, Dave-ről már tudod, de én is...

– Igen, tudom – válaszolta Sam. – A Dave-nek szóló üzenetemben azt írtam, hogy senkit sem találtam az Angle Streeten, de ez nem igaz. Először valóban senkit sem láttam, de aztán lementem a lépcsőn, Dave-et keresve. Láttalak benneteket a hátsó kertben. Szóval... tudom. De nem volt szándékomban, ha érted, miről beszélek.

– Igen – felelte a lány. – Semmi baj. De... Sam... édes istenem, mi történt? A hajad...

– Mi van a hajammal? – kérdezte Sam élesen.

Naomi nagy nehezen kinyitotta neszesszerjét enyhén remegő kezeivel, és elővette a púderkompaktját. – Nézz bele – válaszolta.

Sam belenézett, bár előre tudta, mit fog benne látni. Reggel fél kilenc óta szinte teljesen megőszült.

4

– Látom, megtalálta a barátját – mondta Doreen McGill Naominak, mikor felértek a lépcsőn. Ujját a szájához emelte, és ravaszkásan mosolygott.

– Igen.

– Nem felejtették el beírni a kilépés idejét?

– Nem – felelte Naomi. Sam elfelejtette, de ő helyette is beírta.

– És minden mikrofilmet visszavittek, amit elővettek? Ezúttal Sam válaszolt igennel. Nem emlékezett rá, hogy akár Naomi, akár ő visszatette azt az egyetlen tekercs mikrofilmet, amit befűzött, és nem is érdekelte. Csak arra vágyott, hogy mielőbb kijusson innen.

Doreen még mindig tanácstalan volt. Ujjával az alsó ajkát tapogatta, fejét pedig félrebillentette, úgy mondta Samnek:

– Máshogy nézett ki a képen az újságban. De képtelen vagyok rájönni, hogy mi a különbség.

Miközben kiléptek az ajtón, Naomi megszólalt: – Végül csak megjött az esze, és nem festeti a haját többé.

Kint a lépcsőn Samből kirobbant a nevetés. A rázkódás erejétől kétrét görnyedt. Hisztérikus nevetés volt; csak egy paraszthajszál választotta el a visítástól, de nem törődött vele. Jó érzés volt. Mintha megtisztította volna.

Naomi mellette állt, szemmel láthatólag nemigen törődve sem Sam nevetésével, sem az utcán elhaladó járókelők kíváncsi pillantásaival. Sőt még az egyik kezét is felemelte, és integetett egyik ismerősének. Sam tenyerével a combjára támaszkodott, képtelenül arra, hogy kievickéljen a viharos erejű nevetőgörcsből, tudatának egy része azonban elég józan maradt ahhoz, hogy gondolkodni tudjon. Már látta ezt a reakciót. Vajon hol? Mielőtt azonban az agya befejezte volna a kérdés megfogalmazását, már tudta a választ. Naomi alkoholista volt, és együttműködött más alkoholistákkal; segített nekik, ami része volt saját terápiájának is. Valószínűleg látott ő furcsább dolgokat is az Angle Streeten, mint egy hisztérikus nevetőgörcs.

Pofon fog vágni, villant át Sam agyán, miközben még mindig csillapíthatatlanul hahotázott, amint elképzelte magát a fürdőszobatükör előtt, ahogy türelmesen festi a haját. Pofon fog vágni, mert ezt kell tenni, ha valaki hisztérikus.

Naominak nyilván jobb ötlete volt. Csak állt mellette türelmesen a napfényben, várva, hogy a férfi visszanyerje önuralmát. Végül a nevetőgörcs lassan alábbhagyott, és időnkénti horkantásokkal vegyes vihogássá csitult. Hasizma megfájdult, a szeme elhomályosodott, arca nedves volt a könnyektől.

– Jobban vagy? – kérdezte a lány.

– Ó, Naomi... – kezdte Sam, aztán újabb vihogáshullám bugyogott fel belőle és foszlott szerte a napfényes délelőttben. – Nem is tudod, mennyivel jobban.

– Dehogynem – válaszolta Naomi. – Gyere, az én kocsimmal megyünk.

– Hova... – csuklott Sam. – Hova megyünk?

– Az Angel Streetre – mondta Naomi, úgy ejtve a szót, ahogy nyilván az utcanévtáblafestő is gondolta. – Nagyon aggódom Dave-ért. Először hozzá mentem ma reggel, de nem volt bent. Attól tartok, hogy elment valahova inni.

– De hát ez nem újdonság, vagy igen? – kérdezte Sam, a lány mellett sétálva a lépcsőn lefelé. Naomi Datsunja a járdaszegélynél állt, Sam kocsija mögött.

A lány ránézett. Rövid, de annál kifejezőbb pillantás volt: bosszúság, lemondás, szánalom. Samnek az jutott eszébe, hogy ha lefordítja ezt az arckifejezést, biztosan azt jelenti: Nem tudod, mit beszélsz, de nem a te hibád.

– Dave már majd egy éve nem iszik, de az egészsége nincs rendben. Amint mondtad, számára nem újdonság kiesni a vonatból, de egy újabb esés végzetes lehet.

– Arról pedig én tehetnék. – A nevetés utolsó morzsája is eltűnt az ajkáról.

Naomi kicsit meglepődve ránézett. – Nem. Dehogy – mondta. – Erről senki sem tehet... de ez nem jelenti azt, hogy szeretném, ha megtörténne. Vagy hogy meg kell történnie. Gyere! Az én kocsimmal megyünk. Útközben megbeszélhetjük.

5

– Meséld el, mi történt veled! – mondta Naomi, miközben a város széle felé tartottak. – Mondj el mindent! Nem csak a hajadról van szó. Tíz évvel öregebbnek tűnsz.

– Hülyeség – felelte Sam. Többet látott Naomi tükrében, mint csupán a haját; többet észrevett magán, mint szerette volna. – Inkább hússzal. És legalább száznak érzem.

– Mi történt?

Sam kinyitotta a száját, hogy belekezdjen, aztán eszébe jutott, milyen sületlenség ez az egész, és csak megrázta a fejét. – Nem – felelte. – Még nem. Először el kell mondanod nekem valamit. Mesélned kell Ardelia Lortzról. Azt hitted, tegnap csak hülyéskedtem. Akkor nem jöttem rá, de most már tudom. Szóval mesélj el mindent, amit tudsz róla! Mondd el, ki volt és mit csinált!

Naomi lehúzódott a járdaszegélyhez Junction City régi, gránitból épült tűzoltósága előtt, és Samre nézett. Bőre nagyon sápadtnak tűnt a vékony púderréteg alatt, szemei pedig tágra nyíltak. – Miért, hát nem? Azt akarod nekem mondani, hogy nem hülyéskedtél?

– Pontosan.

– De hát Sam... – Elhallgatott, és egy pillanatig úgy tűnt, fogalma sincs, hogyan folytassa. Végül engedékenyebb hangon megszólalt, mintha egy gyerekhez beszélne, aki olyasmit csinált, amiről nem tudja, hogy nem szabad. – De hát Sam, Ardelia Lortz meghalt. Harminc éve halott.

– Tudom, hogy meghalt. Úgy értem, most már tudom. Amit tudni szeretnék, az a többi.

– Sam, bárkit is gondolsz, hogy láttál...

– Tudom, hogy kit láttam.

– Mondd el, hogy miből gondolod...

– Először te mondd el!

Naomi újra sebességbe tette a kocsit, belenézett a visszapillantóba, és továbbhajtott az Angle Street felé. – Nem túl sokat tudok róla – mondta. – Tudod, még csak ötéves voltam, amikor meghalt. Amit valóban tudok, azt javarészt pletykákból hallottam. A Proverbiai Első Baptista Templom tagja volt – legalábbis oda járt –, de az anyám nem hajlandó beszélni róla, csakúgy, mint a többi idősebb templombajáró. Számukra olyan, mintha sosem létezett volna.

Sam bólintott. – Éppúgy, ahogy Mr. Price bánt vele a cikkében, amelyben a könyvtárról írt. Abban, amelyet épp akkor olvastam, amikor a vállamra tetted a kezed, további tizenkét évet véve el az életemből. Arra is magyarázatot ad, hogy miért volt az anyád annyira zabos rám, amikor megemlítettem neki Ardelia nevét szombat este.

Naomi meglepődve rápillantott. – Ezért hívtad fel őt?

Sam bólintott.

– Ó, Sam, ha eddig nem voltál anyám B-listáján, most biztosan felkerültél rá.

– Á, már korábban is rajta voltam, csak az az érzésem, hogy most feljebb léptem a rangsorban. – Sam felnevetett, aztán nyögött egyet. A gyomra még fájt a nevetőgörcstől, mégis nagyon örült annak a görcsnek – valójában egy órával ezelőtt még teljes egészében meg volt győződve arról, hogy Sam Peebles és a lelki egyensúly egymást kölcsönösen kizáró fogalmak maradnak élete hátralevő részében. – Folytasd csak, Naomi!

– Amit tudok, annak többsége azokon az összejöveteleken jutott a fülembe, amiket az alkoholfüggők „nagy találkozás”-nak neveznek. Ilyenkor az emberek lófrálnak és kávézgatnak a szabadban, és közben mindenféléről beszélgetnek.

Kíváncsian a lányra nézett. – Mióta jársz a gyűlésekre, Naomi?

– Kilenc éve – mondta Naomi szenvtelenül. – Annak pedig hat éve, hogy utoljára az italhoz kellett nyúlnom. Mégis világéletemben alkoholista maradok. A piások nem egyszerűen lecsúsznak, Sam. Születnek.

– Ó – mondta Sam távolról. Aztán: – Ő is benne volt a buliban? Ardelia Lortz?

– Ó, dehogy – de ez nem azt jelenti, hogy senki sincs az alkoholfüggők klubjában, aki ne emlékezne rá. Azt hiszem, 1956-ban, vagy 57-ben jelent meg Junction Cityben. Mr. Lavinnél helyezkedett el a városi könyvtárban. Egy vagy két évvel később Mr. Lavin hirtelen meghalt – vagy szívinfarktusban, vagy agyvérzésben –, a város pedig Ms. Lortznak ítélte oda az állást. Amennyire tudom, nagyon értette a dolgát, bár a történtek után ítélve, leginkább az emberek bolondításában volt a helyzet magaslatán.

– Mit követett el, Naomi?

– Megölt két gyereket, aztán saját magát – válaszolta Naomi egyszerűen. – 1960 nyarán. Kutattak a gyerekek után. Senki sem gondolt arra, hogy a könyvtárban keresse őket, mivel aznap zárva volt. Másnap találtak rájuk, amikor a könyvtárnak nyitva kellett volna lennie, de zárva maradt. A könyvtár mennyezetén tetőablakok vannak...

– Igen, tudom.

– ...de ma már csak kívülről látni őket, mert a könyvtárat belülről átépítették. A mennyezetet leengedték, hogy jobban tartsa a meleget, vagy valami ilyesmi. Mindenesetre azokon a tetőablakokon nagy rézcsapok voltak. Gondolom, ha egy hosszú rudat akasztott az ember ezekbe a csapokba, akkor felemelhette őket, és friss levegőt engedhetett be. Kötelet kötött az egyik ilyen csapra – bizonyára az egyik sínen futó létrát használta hozzá segítségül, amelyek a polcok mentén mozogtak -»és felakasztotta magát. Azután tette ezt, hogy megölte a gyerekeket.

– Aha – Sam hangja nyugodt volt, a szíve azonban lassan és erőteljesen dobogott. – És hogyan... hogyan ölte meg őket?

– Nem tudom. Soha senki sem beszélt róla, én pedig nem kérdeztem. Gondolom, szörnyű lehetett.

– Igen. Én is úgy gondolom.

– Most pedig meséld el, hogy mi történt veled.

– Először tudni szeretném, vajon Dave a menhelyen van-e. Naomi azonnal megkeményedett. – Én fogok utánanézni, hogy Dave a menhelyen van-e – mondta. – Te pedig egy tapodtat sem mozdulsz a kocsiból. Sajnállak, Sam, és azt is sajnálom, hogy tegnap téves következtetésre jutottam veled kapcsolatban. De többé nem hagyom, hogy felkavard Dave-et. Erről tenni fogok.

– Naomi! De hát ő része ennek az egésznek.

– Az lehetetlen – mondta a lány most-pedig-gyorsan-zárjuk-le-a-vitát hangon.

– A szentségit, ez az egész képtelenség! Közeledtek az Angle Streethez. Előttük egy kisteherautó haladt zörögve a szemétfeldolgozó felé, megrakva kartondobozokkal, amelyekben üvegek és konzervdobozok voltak.

– Azt hiszem, nem érted, mire akartam kilyukadni – mondta Naomi. – Végül is nem lep meg; földlakók ritkán értik. Nyisd ki tehát a füled, Sam. Szótagolni fogom. – Ha Dave i-szik, Dave meg-hal. Követtél? Világos most már?

Újabb pillantást lövellt Sam felé. Ez a mostani annyira dühös volt, hogy a szélein füstölgött, Sam pedig még legnagyobb nyomorúsága közben is rádöbbent valamire. Azelőtt – még miután Naomit kétszer elvitte szórakozni is – úgy gondolta, hogy a lány csinos. Most rájött, hogy gyönyörű.

– Mit jelent az, hogy földlakó? – kérdezte.

– Olyan embereket, akiknek nincs problémájuk itallal, tablettákkal, ragasztóval, drogokkal, vagy bármilyen egyéb holmival, ami összezavarja az ember fejét – mondta úgy, mintha mindjárt köpne. – Olyan embereket, akik megengedhetik maguknak, hogy megmondják, mi erkölcstelen, és ítélkezzenek mások felett.

Előttük a teherautó ráfordult a hosszú kerékcsapásra, amely a hulladék-újrahasznosító felé vezetett. Előttük már az Angle Street terült el. Sam látott valamit a veranda előtt parkolni, de nem autó volt az. Piszkos Dave bevásárlókocsija állt ott.

– Álljunk meg egy pillanatra! – Naomi engedelmeskedett, de nem nézett Samre. Mereven bámult maga elé, a szélvédőn keresztül. Az állkapcsa mozgott. Arca élénkpiros volt.

– Látom, törődsz vele – mondta Sam. – Én pedig örülök neki. De fogsz-e velem is törődni, Sarah? Még akkor is, ha földlakó vagyok.

– Nincs hozzá jogod, hogy Sarah-nak hívjál. Nekem igen, mert ez a másik nevem – Naomi Sarah Higginsként kereszteltek meg. És ők is hívhatnak így, mert bizonyos módon közelebb állnak hozzám, mint vér szerinti rokonok bármikor is állhatnak. Valójában mi vértestvérek vagyunk, mert van valami bennünk, ami olyanná tesz bennünket, amilyenek vagyunk. Valami a vérünkben. Neked, Sam, neked nincs hozzá jogod.

– Talán mégiscsak van – felelte Sam. – Most már talán közétek tartozom. Neked ott az ital. Ennek a földlakónak meg ott a könyvtári nyomozó.

A lány most tágra nyílt, rémült szemekkel ránézett. – Sam, nem ért...

– Én sem. Csak azt tudom, hogy segítségre van szükségem. Méghozzá nagyon nagy szükségem. Kikölcsönöztem két könyvet abból a könyvtárból, amely többé nem létezik, a könyvekkel egyetemben. Elvesztettem őket. Tudod, hogy hol tűntek el?

A lány megrázta fejét.

Sam bal felé mutatott, ahol két férfi szállt ki a teherautó vezetőfülkéjéből, és kezdte lerakni az üres üvegekkel megrakott kartondobozokat. – Ott. Ott fejezték be földi pályafutásukat. Péppé zúzták őket. Éjfélig kaptam haladékot, Sarah, aztán jön a könyvtári nyomozó, és engem zúz péppé. És az a gyanúm, hogy még a zakóm sem fog hátramaradni.

6

Sam Naomi Sarah Higgins Datsunjának anyósülésén ült, és úgy érezte, évek teltek el. A kezét kétszer is az ajtónyitó kallantyúra tette, aztán elengedte. A lány engedékenyebb lett... egy kicsit. Ha Dave hajlandó beszélni vele, és ha Dave olyan állapotban van, hogy tud még beszélni, akkor Naomi meg fogja engedni. De ha nem, akkor ott áll, ahol a part szakad.

Nagy sokára kinyílt az Angle Street ajtaja. Naomi és Dave Duncan lépett ki rajta. A lány a derekánál fogva karolta át Dave-et, akinek remegett a lába, Sam szíve pedig összeszorult a látványtól. Aztán, miután kiléptek a napra, észrevette, hogy Dave nincs berúgva... vagy legalábbis nem szükségszerűen. Ahogy nézte, mintha saját magát látta volna Naomi tükrében újra és újra. Dave Duncan olyan ember benyomását keltette, aki megpróbálja kiheverni élete legnagyobb traumáját... de meglehetősen szerény eredménnyel.

Sam kiszállt az autóból, és állva maradt az ajtónál, nem tudva, mit tegyen.

– Gyere fel a verandára! – szólt le neki Naomi. Hangja egyaránt hordozott lemondást és félelmet. – Nem bízom benne, hogy le tud menni a lépcsőn.

Sam felment hozzájuk. Dave Duncan valószínűleg hatvan körül lehetett. Szombaton hetven-hetvenötnek nézett ki. Az ital tehetett róla. Most pedig, amikor Iowa felett a nap átfordult zenitpontján, élő kövületnek tűnt. Sam tudta, hogy erről csak ő tehet. Olyan dolgok rázták meg Dave-et, amelyekről azt hitte, már rég eltemette őket.

Nem tudhattam, gondolta Sam, ez azonban bármennyire is igaz volt, valahogyan elvesztette vigasztaló erejét. Az orrán és az arcán kirajzolódó megpattant erek kivételével Dave bőre olyan volt, mintha nagyon régi papírból lenne. Szeme vizenyős volt és kába, ajka kékes árnyalatban játszott, szája sarkában pedig piciny nyálcsepp gyöngyözött.

– Nem akartam, hogy beszéljen veled – mondta Naomi. – Doktor Meldenhez akartam elvinni, de addig nem hajlandó eljönni, amíg nem beszélt veled.

– Mr. Peebles – mondta Dave erőtlenül. – Sajnálom, Mr. Peebles, az egész az én hibám, nem igaz?

– Nincs miért mentegetőznie – felelte Sam. – Jöjjön, üljön le ide.

Naomival odavezették Dave-et a veranda végében álló hintaszékhez, Dave pedig leroskadt bele. Sam és Naomi két széket húzott oda – megereszkedett fonott ülőkéje volt mindkettőnek –, és két oldalt leültek. Egy darabig szótlanul ücsörögtek, átnézve a vágányok felett, a háttérben elterülő lapos szántóföldek felé.

– A nyomában van, ugye? – kérdezte Dave. – Az a ribanc a pokol legmélyebb bugyraiból.

– A nyakamba akasztott valakit – válaszolta Sam. – Valakit, aki rajta volt az egyik poszteren, amit maga rajzolt. Ő a... tudom, hogy ez őrültségnek hangzik, de ő a könyvtári nyomozó. Ma reggel meglátogatott. Ezt... – Sam megérintette a haját. – Ezt ő csinálta. És ezt is. – A torkán lévő kis piros pontra mutatott. – És azt mondja, nincs egyedül.

Dave komoran hallgatott, miközben a semmibe bámult; a lapos horizontra, amelyet csak a magas gabonasilók törtek meg, és – északon – a Proverbiai Élelmezési Társaság gabona-futószalagjának apokaliptikus sziluettje.

– Az a férfi nem valóságos – mondta végül. – Egyikük sem az, csak ő. Csak az az ördögszuka.

– Elmondod nekünk, Dave? – kérdezte Naomi szelíden. – Ha nem tudod, szóljál! De ha bármennyire is jobb lesz neked ettől... könnyebb... akkor mondd el.

– Drága Sarah – mondta neki Dave. Kezébe vette a lány kezét. – Szeretlek, mondtam már?

Naomi megrázta a fejét, és visszamosolygott. Könny csillogott a szemében, mint apró kristályszemcsék. – Nem, Dave, de boldog vagyok, hogy hallom.

– El kell mondanom – mondta Dave. – Nem attól függ, hogy jobb lesz-e tőle. Nem mehet így tovább. Tudod, hogy mi az, amire ma is emlékszem az első találkozónkról?

Naomi megrázta a fejét.

– Hogy azt mondták, az egésznek az őszinteség a lényege. Hogy az embernek mindent el kell mondania, nemcsak Istennek, hanem Istennek és más halandóknak is. Azt gondoltam: „Ha erre van szükség, hogy józan életet élhessek, akkor kész. Bedobnak majd egy gödörbe fent a Wayvem Hillen, a temetőnek abban a részében, amelyet a piásoknak és az élet örökös veszteseinek tartanak fenn, akiknek soha nem volt egy bilijük, amibe pisáljanak. Mert én sohasem mondhattam el, amit láttam, és amit csináltam.”

– Először mindannyian ezt gondoljuk – mondta Naomi szelíden.

– Tudom. De nem lehetnek sokan, akik látták, amit én láttam, vagy megtették, amit én tettem. Mindenesetre elkövettem minden tőlem telhetőt. Lépésről lépésre megvalósítottam, amit csak tudtam. Rendet teremtettem a házam táján. De azokat a régi dolgokat... azokat sohasem meséltem el. Sem embernek, sem Istennek. Találtam egy cellát a szívem legmélyén, ahova eltemettem őket, aztán bezártam az ajtaját.

Samre nézett, ő pedig látta, amint a könnyek lassan, fáradtan gördülnek le a mély ráncokon Dave megviselt arcán.

– Igen. Bezártam. Miután pedig bezártam, bedeszkáztam az ajtót. A deszkákra erős vaslemezt szegecseltem, amikor pedig ezzel is megvoltam, egy nagy íróasztalt húztam az egész elé. Mielőtt azonban a jól végzett munka örömével elsétáltam volna, az asztalt téglákkal raktam meg. Azóta pedig egyre csak azt hajtogattam magamnak, hogy sikerült mindent elfelejtenem Ardelia Lortzról; elfelejtettem, miféle dolgokra kényszerített, hogy miket beszélt és milyen ígéreteket tett, és hogy ki is volt ő valójában. Rengeteg búfelejtő orvosságot vettem be, de sohasem használtak igazán. És amikor az anonim alkoholistákhoz kerültem, mindig ez húzott vissza. Az a dolog a cellában. Annak a dolognak neve van, Mr. Peebles, és ez a név Ardelia Lortz. Mikor sikerült egy időre kijózanodnom, jöttek a rémálmok. Legtöbbet a poszterekről álmodtam, amelyek annyira megrémítették a gyerekeket, de nem azok az álmok voltak a legrosszabbak. – Hangja remegő suttogássá halkult. – Messze nem azok voltak a legrosszabbak.

– Talán jobb lenne, ha pihenne egy kicsit – mondta Sam. Rájött, hogy bármi is függjön attól, amit Dave mondani akar, tudatának egy része nem akarja megtudni. Tudatának egy része fél megtudni.

– Még hogy pihenni! – mondta Dave. – Az orvos azt mondta; cukorbeteg vagyok, a hasnyálmirigyem a padlón van, a májam pedig szét akar esni. Hamarosan örökös vakációra megyek. Nem tudom, hogy mennyország vagy pokol vár rám, de abban biztos vagyok, hogy a kocsmák és az italboltok mindkét helyen zárva vannak, amiért külön köszönet Istennek. De még nincs itt az ideje a pihenésnek. Ha valaha is beszélni fogok, annak most kell megtörténnie. – Figyelmesen Samre nézett. – Tudja, hogy bajban van, ugye?

Sam bólintott.

– Igen. Azt azonban már nem tudja, hogy mekkora is ez a baj. Ez az oka, hogy beszélnem kell. Azt hiszem, Ardeliának időnként... időnként mozdulatlanul kell nyugodnia. Most azonban véget ért a nyugalom időszaka, ő pedig magát szemelte ki, Mr. Peebles. Ezért kell kinyitnom a számat. Nem akarom, kell! Múlt éjjel, miután elmentem, vettem magamnak egy üveg házi bort. Elvittem a szeméttelepre, és leültem vele oda, ahol már olyan sokszor ültem; a gaz, a gyom és a törött üvegek közé. Lecsavartam a kupakot, és az orrom alá tartottam az üveget, hogy beleszagoljak. Tudja, milyen szaga van annak a bornak? Én mindig olyannak éreztem, mint az olcsó szállodai szobákban a tapéta szaga, vagy mint egy pataké, amelyik valahol egy város szeméttelepén folyt keresztül. Én azonban mindig is szerettem ezt a szagot, mert az álomnak is ilyen szaga van. És valahányszor felemeltem a bort; hogy megszagoljam, hallottam, amint az a ribanckirálynő megszólal a cellában, ahová bezártam. A téglarakás, az íróasztal, az acéllemez, a deszkák és az ajtó mögül. Megszólal a mélyből, mint amikor valakit élve eltemetnek. Kicsit fojtott hangon beszélt, de tisztán hallottam minden szavát. Hallottam, amint azt mondta: „Ez az, Dave; ez az egyetlen megoldás az olyanok számára, mint te is vagy; az egyetlen, amelyik működik, és az egyetlen, amelyre szükséged lesz mindaddig, amikor már nem számít többé, hogy van-e megoldás.”

Számhoz emeltem az üveget, hogy egy jó nagyot kortyoljak belőle; de az utolsó pillanatban az ő szagát éreztem... végül megjelent előttem az arca, amelyet vékony fonalak borítottak... és ahogy megváltozott a szája... aztán elhajítottam az üveget. Összetört az egyik talpfán. Mert ennek a szarnak most már véget kell érnie. Nem engedem, hogy megint kiválasszon magának valakit ebből a városból! – Hangja egy öregember remegő, de elszánt kiabálásává erősödött – Ez a szar épp elég régóta folyik itt.

Naomi Dave karjára tette a kezét. Arca ijedtnek és aggódónak tűnt.

– Micsoda, Dave? Miről beszélsz?

– Biztos akarok lenni a dolgomban – mondta Dave. – Először maga meséljen nekem, Mr. Peebles! Mondjon el mindent, ami magával történt, és semmit se hagyjon ki!

– Rendben – mondta Sam –, de egy feltétellel. Dave halványan elmosolyodott. – Mi az a feltétel?

– Meg kell ígérnie, hogy Samnek fog hívni... én pedig cserébe soha sem hívom többé Piszkos Dave-nek.

Dave mosolya kiszélesedett. – Áll az alku, Sam. – Akkor jó. – Mély lélegzetet vett. – Mindenről az az istenverte artista tehet – kezdett bele.

7

Tovább tartott, mint gondolta, de leírhatatlan megkönnyebbülés – szinte öröm – követte, hogy az egészet elmondhatta, és semmit sem hallgatott el. Mesélt Dave-nek Bámulatos Joe-ról, Craig hívásáról, amikor a segítségét kérte, és Naomi tanácsáról, hogy tegye életszagúbbá a beszédét. Elmondta, hogyan nézett ki a könyvtár, és hogyan találkozott Ardelia Lortzcal. Naomi szeme egyre tágabbra nyílt, miközben beszélt. Amikor beszámolójában a gyermekkönyvtár ajtaján lévő Piroskát ábrázoló poszterhez ért, Dave bólintott.

– Ez volt az egyetlen, amelyet nem én rajzoltam – mondta. – Az már azelőtt is megvolt neki. Le merném fogadni, hogy azt sem találták meg soha. Fogadok, még mindig nála van. Szerette a rajzaimat, de az volt a kedvence.

– Mire akar kilyukadni?

Dave csak megrázta a fejét, és mondta Samnek, hogy folytassa.

Mesélt nekik az olvasókártyáról, a kikölcsönzött könyvekről és a furcsa kis vitáról, amely akkor pattant ki köztük, amikor Sam már kifelé jött.

– Hát ez az – mondta Dave színtelen hangon. – Csak ennyire volt szükség hozzá. Lehet, hogy nem hiszi, de én ismerem. Jól felhúzta őt. A nyakam teszem rá. Felhúzta őt... most pedig ki akarja vetni magára a hálóját.

Sam amilyen gyorsan csak tudta, befejezte a mondókáját, de amikor ahhoz a részhez ért, amikor a könyvtári nyomozó ködszürke viharkabátjában meglátogatta őt, beszédje lelassult, és majdnem elakadt. Mikor befejezte, kis híján elsírta magát, kezei pedig megint remegni kezdtek.

– Kaphatnék egy pohár vizet? – kérdezte Naomit falfehér arccal.

– Persze – felelte a lány, és felkelt, hogy hozza. Két lépést tett, aztán lehajolt Samhez, és puszit adott az arcára. Ajka hűvös volt és puha. Mielőtt pedig elindult volna, hogy vizet hozzon neki, két áldott szót mondott a fülébe:

– Hiszek neked.

8

Sam az ajkához emelte a poharat; mindkét kezét használta, hogy ki ne löttyintse, és egy hajtásra félig kiitta. Mikor letette, így szólt: – És maga mit mond, Dave? Hisz nekem?

– Igen – válaszolta Dave, Szinte szórakozottan beszélt, mintha ez nem is lett volna kérdés. Sam gyanította, hogy számára nem is volt az. Végül is első kézből származó ismeretekkel rendelkezett a rejtélyes Ardelia Lortzról, viharvert, koránál öregebbnek tűnő arca pedig arról tanúskodott, hogy kapcsolatuk nem volt túl bensőséges.

Dave néhány pillanatig szótlanul ült, de valami visszatért az arcszínéből. A vágányokon keresztül átnézett a háttérben elterülő földekre. Néhány hét múlva sarjadó kukoricától fognak zöldellni, most azonban kopárak voltak. Tekintetével követte egy felhő árnyékát, amint hatalmas karvalyként szelte át a hosszan elnyújtózó középnyugati pusztaságot.

Végül úgy tűnt, visszazökken a jelenbe, és Samhez fordult.

– Az én nyomozómon, amit neki rajzoltam, nem volt sebhely – mondta végül.

Sam felidézte magában az idegen hosszúkás, fehér arcát. A forradás ott húzódott, végig az arcon a szem alatt, az orrnyergen keresztül, keskeny, folytonos vonalban.

– Na és? – kérdezte. – Mit jelent ez?

– Számomra az égvilágon semmit, de gondolom, magának kell, hogy jelentsen valamit Mr... Sam. Ismerem a jelvényt... amit sokágú csillagnak nevezett. Egy címerekkel foglalkozó könyvben találtam rá épp a városi könyvtárban. Máltai keresztnek hívják. Keresztes lovagok viselték a mellükön, amikor csatába indultak a keresztes háborúk idején. Varázserőt tulajdonítottak neki. Annyira megfogott az alakja, hogy rátettem a képre. De hogy... sebhely. Nem. Az nem az én könyvtári nyomozóm. Ki volt a maga könyvtári nyomozója, Sam?

– Én nem... nem tudom, miről beszél – válaszolta Sam lassan, de az a hang – halványan, nyugtalanítva, kísértve – megszólalt benne: moszt pedig jöjjön, fiam... rendőrfelügyelő vagyok. A szája pedig hirtelen megint megtelt azzal az ízzel. A piros zselé émelyítő ízével. Ízlelőbimbói görcsbe rándultak; a gyomra felkavarodott. De ez butaság volt. Tényleg butaság. Soha életében nem evett piros cukorzselét. Utálta.

Ha sohasem ettél, honnan tudod, hogy utálod?

– Tényleg nem tudom, hová akar kilyukadni – mondta hangosabban.

– Valami kerülget téged – mondta Naomi. – Úgy nézel ki, mintha valaki gyomorszájon vágott volna.

Sam bosszúsan nézett rá. Naomi nyugodtan állta a tekintetét, Sam szíve pedig gyorsabban kezdett verni.

– Egyelőre hagyjuk ezt – mondta Dave –, bár nem sokáig hagyhatja ennyiben, Sam, ha azt akarja, hogy maradjon egy szalmaszál, amibe még kapaszkodhat, hogy kikeveredjen ebből. Hadd meséljem el most a történetemet. Még soha nem mondtam el, és többé nem is fogom... de most itt az ideje.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Dave története

1

– Nem voltam ám mindig Piszkos Dave Duncan – kezdte. – Az ötvenes évek elején csak jó öreg Dave Duncannek hívtak, az emberek pedig szerettek. Ugyanannak a Rotary Klubnak voltam a tagja, amelynek múltkor elmondta a beszédjét, Sam. Miért is ne? Megvolt a magam üzlete, és pénzt fialt. Címfestő voltam, mégpedig nagyon jó. Enyém volt minden munka, amivel csak meg tudtam birkózni Junction Cityben és Proverbiában, de néha még Cedar Rapids-ben is dolgoztam. Egyszer még egy Lucky Strike cigarettareklámot is festettem egy helyi klub sporttelepének keleti falára teljes szélességben. Sokan kerestek, és nem ok nélkül. Jó voltam. Akkoriban a legjobb reklámfestő voltam az egész környéken.

Azért maradtam itt, mert igazából a komolyabb festészet érdekelt. És úgy gondoltam, azt mindenütt lehet csinálni. Nem volt hivatalos művészi képzettségem – megpróbáltam, de nem sikerült –, és tudtam, hogy ez világéletemre vissza fog vetni, de, azt is tudtam, hogy vannak festők, akiknek sikerült befutniuk e nélkül a hacacáré nélkül is – Gramma Mosesnek például, hogy csak egyet említsek. Neki nem volt szüksége jogosítványra; anélkül is nekivágott a nagyvárosnak.

Ettől függetlenül sikerülhetett volna. Eladtam néhány vásznat, de nem sokat – nem voltam rászorulva, mivel nem voltam nős, és jól boldogultam a reklámfestő mesterségemmel, így a legtöbb képemet megtartottam, és kiállításokat tudtam rendezni, ahogy az festőktől megszokott. Volt is belőlük néhány. Először itt a városban, aztán Cedar Rapids-ben, majd Des Moinesban. Ez utóbbiról még a Demokratában is írtak, és úgy aposztrofáltak, mint James Whistler második eljövetelét.

Dave egy pillanatra elhallgatott, és gondolataiba merült. Aztán újra felemelte fejét, és a végtelenbe vesző földeket nézte. – Azt mondják, az alkoholfüggők gyülekezetében az emberek egyik lába a jövőben van, a másik pedig a múltban, miközben idejük java részében hugyoznak a jelenre. De néha tényleg nehéz nem elgondolkodni azon, hogy mi történhetett volna, ha az ember csak egy kicsit máshogy alakítja az életét.

Majdhogynem bűntudatosan nézett Naomira, aki elmosolyodott, és megszorította a kezét.

– Mert tényleg jó voltam, és közel kerültem hozzá. De már akkor is keményen ittam. Nem sokat törődtem vele – az ördögbe is; fiatal voltam és erős, azonkívül pedig nem iszik talán minden tehetséges művész? Én úgy gondoltam, igen. De talán még így is sikerülhetett volna – legalábbis vittem volna valamire –, akkor azonban megjelent Ardelia Lortz Junction Cityben. És mikor megjelent, végem volt.

Samre nézett.

– Ráismerek a történetéből, Sam, de akkoriban nem úgy nézett ki. Maga egy idősebb könyvtárosnőre számított, tehát ez felelt meg a céljainak; így pontosan ez volt az, amit látott. De amikor 57 nyarán Junction Citybe jött, a haja platinaszőke volt, és egyedül ott volt gömbölyű, ahol az egy nőtől elvárható.

Akkoriban Proverbiában éltem, és eljártam a Baptista Templomba. Nem voltam buzgó hívő, de volt ott néhány szép nő. A te anyád is közéjük tartozott, Sarah.

Naomi elnevette magát, mint aki nem nagyon hiszi, amit hall.

– Ardelia hamar bevágódott a helybelieknél. Mostanság, mikor a templomba járó polgárok szóba hozzák a nevét – ha ilyen egyáltalán még előfordul –, fogadok, ilyeneket mondanak, hogy: „már a kezdet kezdetén tudtam, hogy valami nem stimmel azzal a Lortz nevű nővel”, vagy „már a szeme sem állt jól”; de hadd világosítsam fel, hogy ez nem így volt Körbedongták őt – csakúgy a nők, mint a férfiak –, mint a méhek a tavasz első virágját. Még egy hónapja sem volt a városban, amikor állást kapott Mr. Lavin segédjeként, azelőtt két hétig pedig a kicsiket tanította a proverbiai vasárnapi iskolában.

Nemigen akarok arra gondolni, hogy mi mindent tanított nekik – nyugodtan fogadhat az utolsó dollárjára, hogy nem Máté evangéliumát –, de tanította őket. És mindenki megesküdött rá, hogy a kicsik imádják őt. A kicsik is esküdöztek, de közben volt valami a tekintetükben... egy elmerengő csillogás, mintha nem tudták volna biztosan, hogy hol is vannak, de még azt sem, hogy pontosan kik is ők tulajdonképpen.

Szóval megakadt rajtam a szeme... és az enyém is rajta. Az alapján, ahogyan most kinézek, talán nem hiszi, de akkoriban egész jóképű fickó voltam. A bőröm mindig barna volt a gyakori kinti munka miatt, izmos voltam, a hajam szinte szőkévé fakult a napon, a hasam pedig olyan lapos volt, mint a vasalódeszkád, Sarah.

Ardelia egy farmerházat bérelt magának úgy két kilométerre a templomtól; egy elég takaros kis épületet, ami azonban legalább annyira igényelt egy réteg festéket, mint ahogy az ember egy korty vízre vágyik a sivatagban. Szóval a második héten, templom után megláttam őt ott – nem jártam gyakran istentiszteletre, és már augusztus második felében jártunk –, és felajánlottam neki, hogy lefestem a házát.

Neki voltak a legnagyobb szemei, amit valaha láttam. Azt hiszem, a legtöbben szürkének mondták volna, de mikor mélyen a szemembe nézett, megesküdtem volna rá, hogy ezüstösen csillogtak. Márpedig ő mélyen a szemembe nézett aznap a vasárnapi mise után. Valamilyen parfümmel szórta be magát, amelyet sem azelőtt, sem azóta nem éreztem. Azt hiszem, levendulához hasonlított. Nem tudom, hogyan írhatnám le, de arra emlékszem, hogy kis fehér virágokat juttattak az eszembe, amelyek csak napnyugta után nyílnak. Engem pedig megigézett. Egy pillanat elég volt hozzá.

Közel állt hozzám – a testünk majdnem összeért. Kicsit ódivatú ruhát viselt, mint amilyet egy idősebb nő hordana, és kalapot kis fátyollal, a ridiküljét pedig maga előtt tartotta. Minden egybevágott. Bár a szemei nem. De nem ám. Egy kicsit sem.

„Remélem, nem akar fehérítő- és dohányreklámokat festeni az új házamra”, mondta.

„Nem asszonyom. Csupán két réteg jó öreg fehér színre gondoltam. Nem házakból élek, de miután maga nemrég érkezett a városba, meg minden, gondoltam talán jószomszédi gesztus lenne...”

„Igen, valóban”, mondta, és megérintette a vállamat.

Dave mentegetőzve Naomira nézett.

– Azt hiszem, most alkalmat kellene adnom, hogy magunkra hagyhass, ha akarsz. Hamarosan kicsit mocskosabb részhez fogok érni, Sarah, és szégyellem, de mindent, amit csináltam vele, a maga tiszta valóságában szeretnék feltárni.

Naomi megpaskolta Dave öreg, kérges kezét.

– Folytasd csak – mondta halkan. – Mondj el mindent. Dave mély lélegzetet vett, és újra belevágott.

– Mikor megérintett, tudtam hogy meg kell őt szereznem, különben belehalok, míg nem lesz az enyém. Attól az egyetlen apró érintéstől máris jobban és őrültebben éreztem magam, mint bármilyen női érintéstől addigi életem során. Ő is tudta. Láttam a szemében. Ravasz pillantás volt, és amellett hűvös is, ez azonban csak tovább fokozta az izgalmamat.

„Valóban jószomszédi gesztus lenne, Dave”, mondta, „én pedig nagyon jó szomszédja szeretnék lenni.”

Így hát hazakísértem. A többi fiatal fickót faképnél hagytam a templom bejáratánál, ahol, gondolom, füstölögve és a nevemet átkozva álldogáltak. Fogalmuk sem volt, milyen szerencsések. Egyiküknek sem.

A Fordom a garázsomban volt, neki pedig nem volt autója, maradt tehát az apostolok lova. Én egy cseppet sem bántam, és úgy tűnt, ő sem. Kimentünk a Truman Roadra, amely akkoriban még földút volt, bár két-három hetente kiküldtek egy teherautót a városból, amiről olajjal locsolták fel, hogy megkössék vele a port.

Körülbelül félúton jártunk a háza felé, amikor megtorpant. Csak mi voltunk ott, ketten, amint a Truman Road kellős közepén álldogáltunk déli tizenkettőkor, egy forró nyári napon, egyik oldalon Sam Orday körülbelül egymillió, a másikon pedig Bill Humpe kétmillió hold kukoricájával, ami jócskán a fejünk fölé magasodott, és olyan titokzatosan susogott, ahogy csak a kukorica szokott, még szélcsendben is. A nagyapám mindig azt mondta, hogy annak van ilyen hangja, ahogyan nő a kukorica. Nem tudom, hogy ez igaz-e vagy sem, de kísérteties egy hang volt. Ezt garantálom.

„Nézze!”, mondta a jobb oldalra mutatva. „Látja?”

Odanéztem, de semmit sem láttam, csak kukoricát. Meg is mondtam neki.

„Megmutatom”, mondta, majd beszaladt a kukoricásba, ünnepi ruhában, magas sarkú cipőben, úgy, ahogy volt. Még a kalapját sem vette le, amin a fátyol volt.

Néhány másodpercig csak álltam ott, földbe gyökerezett lábbal. Aztán meghallottam a nevetését. Hallottam, ahogy nevet a kukoricában. Szóval beszaladtam utána; egyrészt, hogy én is lássam, bármi volt is az; főleg azonban a nevetése miatt. Annyira be voltam indulva. Meg sem próbálom leírni.

Láttam, hogy ugyanabban a sorban áll, amelyikben én is, csak beljebb, aztán eltűnt a másik sorban, miközben egyre csak nevetett. Én is nevetni kezdtem, és átléptem a mellettem lévő sorba, mit sem törődve vele, hogy letörtem néhányat Sam Orday növényeiből. Soha nem fog neki hiányozni; annyi töméntelen holdon.

De ahogy átjutottam, vállamon kukoricabajuszt húzva, miközben a nyakkendőmbe egy zöld levél szorult, mint valami újmódi nyakkendőtű, rögtön abbahagytam a nevetést, mert nem volt ott. Aztán hallottam, hogy az előző sorban van. Gőzöm nem volt, hogyan tudott visszajutni anélkül, hogy észrevettem volna, de megint ott volt. Így hát én is visszacsörtettem, még épp idejében, hogy lássam, amint eltűnik a következő sorban.

Körülbelül fél órán át bújócskáztunk így, de nem tudtam utolérni. Csak annyit sikerült elérni, hogy még jobban kimelegedtem, és még inkább bezsongtam. Többször is azt hittem, hogy előttem van egy sorral, de mikor odaértem, hallottam, hogy két sorral jár arrébb mögöttem. Néha láttam a cipőjét vagy a lábát, és persze hagyott nyomokat is a puha földben, de semmire sem mentem velük, mert pillanatok alatt keresztül-kasul vezettek mindenfelé.

Aztán, mikor már kezdtem elveszíteni a türelmemet – átizzadt az új ingem, szétcsúszott a nyakkendőm, a cipőm pedig megtelt földdel –, egy újabb sor kukoricán vágtam át, és megláttam a kalapját egy kukoricaszárra akasztva, amint a fátylat meg-meglibbenti rajta az enyhe szellő, amely feltámadt a kukoricatáblában.

„Gyere, Dave, kapj el!” kiáltotta. Megragadtam a kalapját, és átgázoltam a másik sorba. Nem volt már ott – csak a kukorica hullámzott, ahol eltűnt –, viszont mindkét cipője ott maradt. A következő sorban megtaláltam az egyik selyemharisnyáját, egy kukoricalevélre akasztva.

Mégis végig hallottam a nevetését. Mindig a hátam mögé került az a némber, és csak Isten a megmondhatója, hogyan csinálta. Nem mintha igazán számított volna addigra.

Letéptem a nyakkendőmet, és a nyomába eredtem, körbe-körbe, oda-vissza, lihegve, mint egy ostoba kutya, amelyiknek annyi esze sincs, hogy nyugton maradjon egy kánikulai napon. És el kell mondanom még valamit: én mindenfelé letördeltem a kukoricát, amerre csak mentem. Letaposott kukoricaszárak és levelek mutatták a csapásokat, amerre jártam. Ő azonban egyet sem tört le. A növények hullámzottak egy kicsit, mikor áthaladt közöttük, mintha nem jelentene többet számukra, mint az enyhe nyári szellő.

Megtaláltam a ruháját, a kombinéját és a harisnyakötőjét. Aztán ráakadtam a melltartójára és a bugyijára is. Már nem hallottam a nevetését. Csend volt, és csak a kukorica susogása hallatszott. Csak álltam ott az egyik sorban, pöfögve, mint egy lyukas kazán, miközben az összes ruháját egy kupacban a mellemhez szorítottam. Éreztem rajtuk a parfümjét, és azt hittem, megőrülök tőle.

„Hol vagy?”, kiáltottam, de nem érkezett válasz. Végül aztán csak elvesztettem azt a kevés józanságomat, ami még megmaradt... és persze éppen ezt akarta. „Hol a francba vagy?”, üvöltöttem, mire a hosszú, fehér karok közvetlenül mellettem kinyúltak a kukoricaszárak közül, Ardelia pedig egyik ujjával megsimogatta a nyakam. Azt hittem, ijedtemben kiugrok a bőrömből.

„Már vártalak”, mondta. „Mi tartott olyan sokáig? Hát nem vagy rá kíváncsi?” Megragadott, majd behúzott a kukoricán át, és ott állt mezítláb a földön, egyetlen ruhadarab nélkül, szemei pedig olyan ezüstösen csillogtak, mint ködös napon az esőcseppek.

2

Dave nagyot kortyolt a vízből, behunyta szemét, és folytatta.

– Nem szeretkeztünk akkor a kukoricásban – mialatt ismertem, egyszer sem szeretkeztünk. De csináltunk valamit. Megkaptam Ardeliát mindenféleképp, ahogy egy férfi egy nőt csak megkaphat, és azt hiszem, még néhány olyan módon is, ahogy más el sem hinné. Nem jut minden az eszembe, de emlékszem, a teste milyen fehér volt; milyen volt a lába, és hogyan görbültek a lábujjai; mintha végigtapogatták volna a gyökereket, miközben kiemelkedtek a földből. Emlékszem, hogyan húzogatta előre-hátra a körmét a nyakamon és a torkomon.

Megállás nélkül csináltuk. Nem tudom hányszor, de azt igen, hogy sohasem fáradtam el. Mikor elkezdtük, elég fickós voltam ahhoz, hogy megerőszakoljam a Szabadságszobrot, és mire befejeztük, sem változott semmi. Nem tudtam betelni vele. Azt hiszem, olyan volt ez, mint az alkoholmámor. Soha nem volt rá mód, hogy beteljek vele. És ezt ő is tudta.

Végül aztán mégis abbahagytuk. Két kezét összekulcsolta a tarkóján, vállaival pedig kikecmergett a fekete földből, amiben feküdtünk, és rám nézett azokkal az ezüstös szemeivel, majd így szólt: „Na, Dave? Szomszédok vagyunk még?”

Mondtam neki, hogy még egyszer szeretnék, ő pedig azt mondta, hogy ne kísértsem a szerencsémet. Ettől függetlenül megpróbáltam rámászni, ő azonban olyan könnyedén tolt le magáról, mint ahogy egy anya tolja el a gyerekét a mellétől, ha nem akarja már szoptatni. Újra próbálkoztam, ő pedig meglegyintette az arcomat a körmeivel, úgy, hogy a bőr két helyen is felszakadt. Ez végül is lehűtötte bennem a tüzet. Gyors volt, mint egy macska, és nálam kétszer erősebb. Mikor látta, hogy megértettem, vége a gyereknapnak, felöltözött, és kivezetett a kukoricásból. Olyan kezesen ballagtam mögötte, mint Mary báránykája.

Aztán elsétáltunk a házáig. Senkivel sem találkoztunk, ami valószínűleg jobb is volt. A ruhám csupa mocsok és kukoricabajusz volt, az ingem hátul kilógott, nyakkendőmet a farzsebembe gyömöszöltem, a vége pedig úgy lengedezett mögöttem, akár egy farok, és fájt minden porcikám. Ő azonban olyan tipp-topp és üdítő volt, mint egy fagylaltkehely a vegyesbolt hűtőládájának üveglapja alatt. Minden egyes hajszál a helyén, sehol egy porszem a cipőjén, sehol egy árva kukoricabajusz a ruháján.

Amikor a házához értünk, én megpróbáltam eldönteni, mennyi festékre lesz szükség, ő pedig egy hosszú pohárban italt hozott. Szívószál és egy darabka menta volt az italban. Azt hittem, jeges tea van benne, amíg bele nem kortyoltam. Whisky volt tisztán.

„Jézusom”, mondtam levegő után kapkodva.

„Nem kéred?”, kérdezte mosolyogva azon a kihívó hangján. „Talán jobb szeretnél egy jeges kávét?”

„Nem, jó lesz ez”, mondtam, pedig ennél jóval többről volt szó. Szükségem volt rá. Akkoriban megpróbáltam megállni, hogy ne igyak napközben, mert pont ez az, amit az alkoholisták tesznek. De akkor ennek vége szakadt. Amíg ismertem őt, szinte egész álló nap ittam, szünet nélkül. Számomra az utolsó két és fél év, amíg Ike elnök volt, egyetlen hosszú delíriummá olvadt.

Mialatt a házát festettem – és megtettem vele mindent, amit csak megengedett, ő megvetette lábát a könyvtárban. Mr. Lavin először csak úgy találomra vette fel, és rábízta a gyermekkönyvtárat. Minden alkalmat megragadtam, hogy elmenjek oda, tekintve, hogy szabadúszó voltam. Miután Mr. Lavin szóvá tette, hogy túl sokat lógok ott, megígértem, hogy ingyen kifestem belülről az egész könyvtárat. Utána annyit jöttem-mentem ott, amennyit csak akartam. Ardelia ezt is előre megmondta, és igaza lett, mint mindig.

Nincsenek összefüggő emlékeim azokból az időkből, amikor a bűvöletében éltem – mert pontosan erről volt szó: egy akaratától megfosztott ember életét éltem egy nő bűvkörében, aki valójában egyáltalán nem volt emberi lény. Ez nem az a filmszakadás volt, amely néha az alkoholistáknál előfordul; én el akartam felejteni mindent, miután vége lett. Szóval ami megmaradt, azok szétszórt emlékcserepek, amelyek valahogy mégis egyfajta láncolatként fekszenek egymás mellett, mint azok a szigetek a Csendes-óceánban. Archie Pelligosnak vagy minek hívják.

Emlékszem, hogy a Piroska-posztert körülbelül egy hónappal azelőtt tette ki a gyerekrészleg ajtajára, hogy Mr. Lavin meghalt, és arra is emlékszem, hogy egy kisfiút vezetett oda hozzá a kezénél fogva. „Látod azt a kislányt?”, kérdezte tőle. „Igen”, felelte a kisfiú. „Tudod, hogy miért készül bekapni őt az a Szörnyű Valami?”, kérdezte Ardelia. „Nem”, válaszolta a kisfiú tágra nyílt, megilletődött szemekkel, amelyek megteltek könnyel. „Mert elfelejtette időben visszahozni a könyveket”, mondta Ardelia. „Te soha nem fogsz ilyet csinálni, ugye, Willy?”, „Nem, soha”, mondta a kisfiú, Ardelia pedig hozzátette: „Jobban is teszed.” Aztán még mindig a kezénél fogva bevezette őt a gyermekkönyvtárba, meseórára. A kisgyerek – akit Willy Klemmartnak hívtak, és elesett Vietnamban – a válla fölött visszanézett rám, amint ecsettel a kezemben álltam a festőállványon, én pedig úgy olvastam a tekintetében, mintha egy újság főcímét olvasnám. Mentsen meg tőle, mondták a szemek. Kérem, Mr. Duncan. De hát hogyan? Még magamat sem tudtam megmenteni.

Dave egyik farzsebének mélyéről előhalászott egy tiszta, de annál gyűröttebb zsebkendőt, és hatalmasat trombitált bele.

– Mr. Lavin eleinte azt hitte Ardeliáról, hogy szentfazék, de egy idő után megváltozott róla a véleménye. Egy héttel a halála előtt alaposan összerúgták a port a Piroska-poszter miatt. Sohasem barátkozott meg vele. Lehet, hogy melléfogott abban, amit a meseórákról képzelt, de nem volt teljesen vak. Látta, hogy a gyerekek hogyan néznek a poszterre. Végül megmondta Ardeliának, hogy vegye le. Akkor kezdődött a vita. Nem hallottam mindent, mert fent voltam az állványon, magasan felettük, a terem akusztikája pedig rossz volt – de amit hallottam, az elég volt Mr. Lavin mondott valamit azzal kapcsolatban, hogy megijeszti vagy talán megsebzi a gyerekeket, a nő pedig valami olyasmit mondott, hogy mennyire a segítségére volt abban, hogy megregulázza a lármásabb gyerekeket. Nevelési eszköznek tartotta, csakúgy, mint a nádpálcát.

Mr. Lavin azonban hajthatatlan volt, így hát végül le kellett vennie. Ardelia olyan volt aznap este otthon, mint egy állatkerti tigris, amelyet néhány rosszcsont kölyök egész nap botokkal bökdösött. Nagy léptekkel járkált fel-alá anyaszült meztelenül, a haja pedig lobogott mögötte. Én már ágyban voltam, csontrészegen, akár a grófok. De emlékszem, hogy amikor megfordult, a szemei ezüstről élénkvörössé változtak, mintha meggyulladt volna az agya, a szája pedig furcsamód átalakult, mintha ki akarna emelkedni az arcából, vagy valami ilyesmi. Majdnem kijózanodtam az ijedségtől. Még sohasem láttam ehhez hasonlót, és nem is akartam soha többé.

„Le fogom rendezni őt”, mondta. „Le fogom rendezni azt az öreg hájfejű kurvapecért, Davey. Várd csak ki, majd meglátod!”

Mondtam neki, hogy ne csináljon semmi butaságot, ne hagyja, hogy elragadják az indulatai, meg egy csomó ilyen baromságot, ami rakás szart se ért. Egy darabig figyelt rám, aztán olyan hirtelen rohant át a szobán, hogy... szóval, képtelen vagyok elmondani. Egyik pillanatban még a szoba másik végében állt, az ajtónál, a következőben pedig rám vetette magát, szeme vörösen izzott, s a szája kitüremkedett az arcából; mintha annyira mohón akarna megcsókolni, hogy még a bőrét is kitágította valahogy; nekem pedig az az érzésem támadt, hogy ezúttal nem csak megkarmol, hanem a torkomba fogja mélyeszteni a körmeit, és lecsupaszít a gerincemig.

De nem tette meg. Arcunk szinte összeért, ő pedig a szemembe nézett Nem tudom, mit láthatott benne – talán hogy mennyire be vagyok tojva –, de fel kellett, hogy vidítsa őt, mert hátravetette a fejét, úgy, hogy a haja beterítette a combomat, és elnevette magát, „fogd be a szád, te istenverte szeszkazán, és dugd belém. Mi másra volnál jó?”

Én pedig szót fogadtam. Mert bedugni neki és inni – ez volt minden, amire képes voltam. Kancsókat már biztos nem festettem, mert bevonták az engedélyemet, miután harmadszor is kivágtak a szakvizsgáról – 58-ban vagy 59 elején –, és negatív visszajelzések érkeztek néhány munkámmal kapcsolatban is.

Tudja, nem igazán érdekelt, hogy hogyan tovább; csak őt akartam. Szóbeszéd tárgya lett, hogy Dave Duncan már nem megbízható... de az ok, amiért ezt mondták, mindig az ital volt. Az, hogy mi volt köztünk, az sohasem forgott igazán közszájon, Ardelia kínosan ügyelt erre. Az én hírnevem repült a szemétkosárba, neki azonban még egy sárfolt sem került soha a szoknyája szegélyére.

Azt hiszem, Mr. Lavin gyanakodott. Először azt gondolta, hogy egyszerűen csak beleestem Ardeliába, a nő pedig észre sem veszi, milyen szemeket meresztek rá az állványról, de végül azt hiszem, gyanakodni kezdett. Akkor azonban Mr. Lavin meghalt. Azt mondták, szívroham végzett vele, de én tudtam, mi az igazság. Aznap este a függőágyban feküdtünk Ardelia verandáján, és akkor ő volt az, aki nem tudott eleget kapni. Addig dugott, amíg meg nem lengettem a fehér zászlót. Akkor mellém feküdt, és olyan elégedetten nézett rám, mint egy macska, amelyik épp megkapta a tejszínhabját, a szemei pedig megint abban a mélyvörös színben parázslottak. Amiről beszélek, az nem képzelődés volt; láttam, ahogy, az a vöröses fény visszatükröződik a csupasz karomon. És éreztem is. Olyan volt, mintha egy kályha mellett ültem volna, amelyben a tüzet felszították, majd elfojtották. „Mondtam, hogy lerendezem őt, Davey”, mondta váratlanul azon a szenvtelen, kihívó hangján.

Nekem – mivel csontrészeg voltam, és félholt a dugástól – alig jutott el a tudatomig, amit mondott. Olyan volt, mintha egy folyóhomokkal teli gödörben aludnék lassan el. „Mit csináltál vele?”, kérdeztem félálomban.

„Átöleltem”, válaszolta. „Nagyon sajátosan tudok ölelni, Davey – te nem is tudod, milyen sajátosan; és ha szerencséd van, soha nem is fogod megtudni. Hátravontam őt a raktárba, átöleltem, és megmutattam neki a valódi arcomat. Elsírta magát. Annyira megijedt. Elkezdte ontani azokat a különleges könnyeit, én pedig felitattam őket a csókjaimmal, mire pedig befejeztem, halott volt a karjaimban.”

„A különleges könnyeit.” így hívta őket. Aztán az arca... elváltozott. Hullámzott, mintha víz alatt lenne. És akkor láttam valamit...

Dave hagyta a levegőben lógni a mondatot, miközben a végtelen síkságba bámult, a gabona-futószalagra – a semmibe. Megmarkolta a veranda korlátját. Megszorította, elengedte, majd újra megszorította.

Már nem emlékszem – mondta végül. – Vagy lehet, hogy nem akarok rá emlékezni. Kivéve két dolgot: vörös szeme volt, szemhéj nélkül, a szája körül pedig megereszkedett a hús, és laza redőkben meg lebenyekben lógott, amelyeken nem volt bőr. Látszott, hogy... veszélyes. Aztán a hús a szája körül valahogyan mozogni kezdett, én pedig azt hiszem, sikítottam. Utána vége lett. Az egésznek vége lett. Megint Ardelia volt az, amint mosolyogva rám sandított, akár egy szép, kíváncsi macska.

„Ne izgulj!”, mondta. „Nem kell, hogy megismerd, Davey. Legalábbis amíg azt teszed, amit mondok neked. Amíg te is Jó Kisfiú vagy. Amíg jól viselkedsz. Ma este nagyon jó kedvem van, mert az a vén bolond végre eltűnt az utamból. A város vezetősége engem fog kinevezni a helyére, és úgy fogom rendezni a dolgaimat, ahogy nekem tetszik.”

Isten irgalmazzon akkor nekünk, gondoltam, de nem szóltam semmit. Maga sem szólt volna, ha lenéz, és meglátja azt a valamit, azokkal a kiguvadt, parázsló szemeivel, maga mellé bújva a függőágyban; olyan távol a pusztaságban mindentől, hogy a kutya sem hallja meg, hiába sikít torkaszakadtából.

Kicsit később bement a házba, és két magas pohárral tért vissza – mindkettő tele whiskyvel –, én pedig hamarosan megint hatezer méter mélyen voltam a tenger alatt, ahol semmi sem számít.

Egy hétig zárva tartotta a könyvtárat... a Mr. Lavin iránt érzett tiszteletből – ahogy megfogalmazta –, amikor pedig újra kinyitott, Piroska megint ott volt a gyermekkönyvtár bejárati ajtaján. Egy vagy két héttel azután pedig azzal állt elő, hogy azt szeretné, ha rajzolnék néhány új posztert a gyermekkönyvtárba.

Szünetet tartott, aztán mélyebb hangon, lassabban folytatta.

– Az egyik énem még most is szeretné jobb színben feltüntetni a szerepemet, mint amilyen a valóságban volt. Szeretném azt mondani, hogy harcoltam ellene, vitatkoztam vele, megmondtam neki, hogy nem akarok részt venni egy rakás gyerek elrettentésében... de ez nem lenne igaz. Egy szó nélkül megtettem, amit csak akart. Isten bocsássa meg nekem, mindent megtettem. Részben azért, mert addigra már féltem tőle. Részben azonban azért, mert még mindig megbabonázott. És volt még valami. Volt bennem valami romlottság – ami, azt hiszem, nincs meg mindenkiben, de biztos vagyok benne, hogy sokunkban igen –, aminek tetszett, hogy Ardelia mire készül. Örült neki.

Most bizonyára tudni szeretnék, hogy mi az valójában, amit csináltam, én pedig tényleg nem tudok mindent elmondani. Elfelejtettem. Azok az idők össze vannak csomagolva, mint azok a hasznavehetetlen játékok, amelyeket az ember az Üdvhadseregnek küld, csak hogy megszabaduljon a megunt holmiktól a padlástérben.

Senkit sem öltem meg. Ez az egyetlen dolog, amiben biztos vagyok. Azt akarta, hogy megtegyem... és majdnem meg is tettem... végül azonban visszarettentem. Ez az egyetlen oka annak, hogy együtt tudok élni magammal; mert a végén képes voltam visszaaraszolni. Az énemnek az egyik részét – talán a legjobbat – birtokolta, de soha nem szerezte meg az egészet.

Elgondolkodva Naomira és Samre nézett. Most nyugodtabbnak tűnt, összeszedettebbnek; talán még meg is békélt magával, villant át Samen.

– Emlékszem, amikor egy nap bementem hozzá 1959 őszén – ha jól emlékszem, 59 volt az –, és azt mondta, szeretné, ha csinálnék egy posztert a gyermekkönyvtár számára. Pontosan elmagyarázta, hogy mit szeretne, én pedig bólogatva egyetértettem vele. Semmi rosszat nem láttam benne. Valójában meglehetősen szórakoztatónak találtam. Tudja, egy olyan posztert akart, amelyen az út közepén egy kisgyerek fekszik, akit úthenger lapított ki. Alatta ez állt volna:

A KAPKODÁS SOHA NEM VEZET JÓRA! HOZD VISSZA IDŐBEN A KÖNYVTÁRI KÖNYVEKET!

Azt gondoltam, az egész csak tréfa, mint amikor a prérifarkas üldözi a gyalogkakukkot, és kilapítja egy tehervonat, vagy valami ilyesmi. Úgyhogy belementem. Örült, mint majom a farkának. Bementem az irodájába, és megrajzoltam a képet. Nem tartott sokáig, mert csak egy karikatúra volt.

Azt hittem, tetszeni fog neki, de nem így volt. Összehúzta a szemöldökét, a szája pedig úgy elkeskenyedett, hogy szinte eltűnt. Rajzoltam egy másik fiút is kereszt alakú szemekkel, és mint egy képviccen, csináltam egy buborékot az úthenger vezetőjének a szájához, benne a szöveggel. „Ha lenne nálad bélyeg, most feladhatnád őt képeslapként”, mondta a vezető.

Ardelia még csak el sem mosolyodott. „Nem, nem Davey”, mondta, „nem értettél meg. Ettől a gyerekek nem fogják időben visszahozni a könyveket. Ezen csak nevetni fognak, és nevetnek azok eleget anélkül is.”

„Hát”, mondtam, „azt hiszem, nem értettem meg, mit is akarsz”.

A kölcsönzőpult mögött álltunk, így senki sem láthatott minket, legalábbis deréktól lefelé. Ő pedig lenyúlt, és megfogta a golyóimat, miközben rám nézett azokkal a hatalmas, ezüstös szemeivel, és így szólt: „Azt akarom, hogy hihetően csináld meg!”

Néhány pillanatra volt szükségem ahhoz, hogy megértsem, mit is akar igazából. Mikor rájöttem, képtelen voltam elhinni. „Ardelia”, mondtam. „Te nem vagy tisztában vele, hogy mit mondasz. Ha egy gyereken valóban átmegy egy úthenger...”

Megszorította a golyóimat, amitől belenyilallt a fájdalom – mintha csak emlékeztetne rá, hogy hogyan tart a markában –, én pedig azt mondtam: „Rendben, megértettem.” „Szóval nem akarom, hogy nevessenek, Davey” mondta, „azt akarom, hogy sírjanak. Nyomás vissza, és csináld meg még egyszer, de jól!”

Visszamentem az irodájába. Egy tiszta rajzlap volt az íróasztalon, és egy magas pohár tele whiskyvel – amiből egy szívószál és egy mentaág állt ki –, mellette pedig Ardelia üzenete hevert: „Kedvesem – használj minél több pirosat!”

Éberen Naomira és Samre pillantott.

– Pedig egyszer sem járt ott. Egy pillanatra sem!

3

Naomi újabb pohár vizet hozott Dave-nek, amikor pedig visszajött, Sam észrevette, hogy az arca sápadt, a szeme sarka pedig vörös. Mégis csendben helyet foglalt, és jelezte Dave-nek, hogy folytathatja.

– Azt tettem, amiben az alkoholisták a legnagyobbak. Megittam az italt, és megcsináltam, amit mondott. Egyfajta... azt hiszem, gyűlöletnek neveznék... lett rajtam úrrá. Két órát töltöttem az íróasztalánál, olcsó vízfestékkel dolgozva, közben vízzel és festékkel fröcsköltem össze az asztalt, ügyet sem vetve arra, mi merre fröccsen. Amivel kijöttem, az olyasvalami volt, amire nem szívesen emlékszem... mégis emlékszem. Egy kisfiút ábrázolt, aki szétlapítva hevert szanaszét a Rample Streeten, a cipői leesve, a feje pedig szétfröccsenve, mint egy vajtócsa, amelyik elolvadt a napon. Az úthengert vezető alak csak egy sziluett volt, de visszanézett, az ember pedig láthatta a vigyort az arcán. Ez az alak visszatérő motívum volt azokon a posztereken, amelyeket neki készítettem. Ő vezette az autót azon a képen is, amelyet említett, Sam; amelyik arra intette a gyerekeket, hogy soha ne menjenek el idegenekkel!

Az apám körülbelül egy évvel azután hagyta el anyámat, hogy megszülettem; egyszerűen otthagyta a családi fészket, én pedig azt hiszem, hogy ő volt az, akit ábrázolni próbáltam azokon a rajzokon. „Sötét embernek” hívtam őt, és azt hiszem, ő volt az apám. Ardelia valahogy kihozta őt belőlem.

Amikor előrukkoltam a második plakáttal, teljesen odavolt érte. Nevetett rajta. „Tökéletes, Davey!”, mondta. „Egy egész hegynyi kötelességtudást fog a kis taknyosokba verni. Most azonnal felteszem.”

Fel is tette a kölcsönzőpult elejére a gyermekkönyvtárban. Miután pedig kész volt vele, észrevettem valamit, amitől megfagyott bennem a vér. Ismertem azt a kisfiút, akit lerajzoltam. Willy Klemmart volt az. Őt rajzoltam le anélkül, hogy tudtam volna; ami pedig megmaradt bennem az arcából, az az a kifejezés volt, amelyet akkor láttam, amikor Ardelia odavezette őt a gyermekkönyvtár ajtajához.

Ott voltam, amikor a gyerekek jöttek meseórára, és először látták meg a képet. Megijedtek. Tágra nyílt a szemük, az egyik kislány pedig elsírta magát. Nekem pedig jólesett, hogy megijedtek. „Ez beléjük veri a kötelességtudást, így igaz. Ettől megtanulják, hogy mi lesz, ha nem fogadnak szót neki; ha nem csinálják azt, amit mond nekik.” A másik énem azonban így szólt: „Kezdesz úgy gondolkodni, mint ő, Dave. Hamarosan olyan leszel, mint ő. Akkor pedig elveszett ember vagy. Örökre elveszett.”

Ennek ellenére folytattam. Olyan érzés volt, mintha a végállomásig szólna a jegyem, én pedig nem akarok leszállni, amíg le nem utazom az árát. Ardelia felvett néhány egyetemistát, de mindig a kölcsönzőbe vagy az olvasóba tette őket a nagyterembe. A gyerekekkel teljes egészében ő foglalkozott... tudja, őket volt a legkönnyebb megfélemlíteni. És azt hiszem, ez volt a legértékesebb félelem számára; az, amely a legjobban táplálta őt. Mert ebből táplálkozott – a félelmükből. Én pedig még több posztert csináltam. Nem emlékszem mindegyikre, de a könyvtári nyomozóra igen. Egy csomó képen szerepelt. Az egyiken – amelyiknek a felirata A KÖNYVTÁRI NYOMOZÓ IS SZOKOTT VAKÁCIÓZNI volt – egy patak partján állt, és horgászott. Csakhogy amit a horogra akasztott, az egy kisfiú volt, akit a gyerekek Együgyű Simonnak hívtak. Egy másikon egy rakéta orrához kötözte Együgyű Simont, és épp meghúzott egy kart, amivel a világűrbe küldi őt. Ezen a szöveg így szólt: TANULJ MEG MINÉL TÖBBET A TUDOMÁNYOKRÓL ÉS A TECHNIKÁRÓL – DE FIGYELJ ODA, HOGY JÓL CSINÁLD, ÉS HOZD VISSZA IDŐBEN A KÖNYVEKET.

A gyermekkönyvtárat a borzalmak termévé változtattuk át – mondta Dave.

Lassan beszélt, és közben a könnyeit nyeldeste. – Ő és én. Mi tettük ezt a gyerekekkel. És tudja mit? Mindig visszajöttek. Mindig visszajöttek, hogy még többet lássanak és halljanak. És soha, de soha nem beszéltek róla. Erről ő gondoskodott.

– De hát a szülők! – kiáltott fel Naomi hirtelen olyan éles hangon, hogy Sam felugrott. – Biztos, hogy amikor a szülők látták...

– Nem! – mondta neki Dave. – A szüleik soha semmit nem vettek észre. Az egyetlen ijesztő poszter, amelyet valaha láttak, a Piroska és farkasos volt. Ardelia azt az egyet mindig fent hagyta, a többit azonban csak a meseórára rakta ki – iskola után, csütörtök esténként és szombat reggelenként. Ő nem volt emberi lény, Sarah. Ezt az eszedbe kell vésned. Nem volt emberi lény. Tudta, mikor jönnek felnőttek, és akkor levette a falról azokat a képeket, amelyeket én rajzoltam, és másokat rakott ki helyettük, szokásos feliratokkal – OLVASS PUSZTÁN AZ ÉLVEZET KEDVÉÉRT meg ilyesmi.

Sok alkalomra emlékszem, amikor ott voltam a meseórák alatt – azokban az időkben sohasem hagytam magára, ha alkalmam volt rá, hogy a közelében maradjak; márpedig erre rengeteg időm volt, mert abbahagytam a festészetet, és elmaradtak a megrendelések is, én pedig abból a kevéske pénzből éldegéltem, amelyet sikerült félreraknom. Nemsokára elfogyott a pénz, és el kellett adogatnom a dolgaimat – a tévémet, a gitáromat, a kisteherautómat, végül pedig a házamat. De ez most lényegtelen. Ami számít, az az, hogy sokat voltam ott, és láttam, hogy mi folyik. A kisebbek Ardelia köré húzták a székeiket, úgy, hogy ő ült középen. Én magam is egy olyan gyerekméretű széken ültem a terem végében, legtöbbször festékpettyes munkaruhában, atomrészegen, borostásan és Scotchtól bűzölögve. Ő pedig olvasott – valamelyik sajátos Ardelia-meséjét –, majd elhallgatott, és fejét az egyik oldalra billentette, mintha hallgatózna. A kölykök mozgolódni kezdtek, és nyugtalanul figyelték. Volt a tekintetükben valami más is – mintha mély álomból ébrednének, amelybe Ardelia ringatta őket.

„Társaságunk lesz”, mondta ilyenkor mosolyogva. „Hát nem különleges alkalom ez, gyerekek? Van itt egy Jó Gyerek, aki önként jelentkezik, hogy segítsen felkészülni a találkozásra a Nagy Emberrel?”

Mindegyikük felemelte a kezét, mikor ezt mondta, mert mindegyikük Jó Gyerek akart lenni. A poszterek – amelyeket én csináltam – megmutatták nekik, hogy mi történik a Rossz Gyerekekkel; akik rossz fát tesznek a tűzre. Még én is feltettem a kezem, részegen ücsörögve a terem végében, piszkos munkaruhámban, mint a világ legöregebb, legfáradtabb gyereke. Aztán felálltak, és néhányan közülük levették a képeimet, a többiek pedig elővették a megszokott posztereket Ardelia asztalának a legalsó fiókjából. Aztán kirakták őket. Utána leültek, Ardelia pedig átváltott valamelyik iszonyatos történetéről, amelyet épp mesélt, egy olyanra, mint például a Borsószem hercegkisasszony; néhány perc múlva pedig egész biztosan bedugta egy anyuka a fejét az ajtón, és megpillantotta a Szófogadó Jó Gyerekeket, amint épp a Jóságos Miss Lortzra figyelnek, aki mesét olvas nekik; és rámosolygott, bármelyik volt is a gyereke, az pedig visszamosolygott, és minden ment tovább.

– Miről beszél? Miféle szörnyűségeket mesélt nekik? – kérdezte Sam. A hangja reszelős volt, a szája pedig kiszáradt. Növekvő félelemmel és iszonyattal hallgatta Dave-et.

– Tündérmeséket – mondta Dave. – De horrortörténetekké alakította őket. Meglepődne, milyen keveset kellett dolgoznia rajta, hogy létrejöjjön a változás.

– Én nem csodálkoznék – mondta Naomi zordan. – Emlékszem azokra a mesékre.

– Én pedig biztos vagyok benne, hogy igen – felelte Dave, – Te sohasem hallottad őket úgy, ahogy Ardelia elmesélte. Pedig a gyerekek szerették őket – egyik részük a meséket is, de főleg Ardeliát, mert magához csalogatta és lenyűgözte őket, csakúgy, mint engem. Vagyis nem egészen, mert szexről sohasem volt szó – legalábbis nem hiszem –, de a benne lévő sötét hatalom ugyanazokhoz a sötét erőkhöz szólt, ami a gyerekekben is megvolt. Nem tudom, érti-e, mire gondolok.

Sam pedig – aki emlékezett, milyen félelmetesen lenyűgözte Kékszakáll története vagy a Táncoló seprők Fantáziaországban – úgy gondolta, érti. A gyerekek gyűlölték a sötétséget, és féltek is tőle... mégis vonzotta őket, nem igaz? Hívogatta őket,

(jöjjön, fiam)

nem igaz? Csalogatta őket,

(rendőrfelügyelő vagyok)

nem igaz?

Nem igaz?

– Tudom, mire gondol, Dave – mondta.

Dave bólintott. – Rájött már, Sam? Ki volt a maga könyvtári nyomozója?

– Ezt még most sem értem – mondta Sam, de érezte, hogy lénye egy része nagyon is érti. Olyan Volt, mintha a tudata egy mély, sötét víztömeg lenne, aminek az aljára egy hajó lenne lesüllyedve – de nem akármilyen hajó. Nem – ez egy kalózhajó volt, tele oszlásnak indult tetemekkel, most pedig megmoccant a mocsokban, ami olyan sokáig fogva tartotta. Röviddel utána már attól félt, hogy ez a kísérteties, rikító roncs újra a felszínre tör, a szétroncsolt testét bevonó fekete moszattal és egy csontvázzal együtt, amelyik úgy vigyorog, mintha egymillió dollárt nyert volna, miközben az indák még mindig a rothadó kormánykerékhez láncolják.

– Azt hiszem, talán mégiscsak érti – mondta Dave. – Vagy legalábbis kezdi érteni. És elő kell jönnie, Sam. Higgyen nekem!

– Még most sem értek mindent a mesékkel kapcsolatban – mondta Naomi.

– Az egyik kedvence, Sarah – és a gyerekek egyik kedvence is, amit meg kell értened és el kell fogadnod – a „Gőgös Kata és a három mackó” volt. Te ismered a mesét, de nem úgy, ahogy néhányan ebben a városban – emberek, akik azóta felnőttek; bankárok, ügyvédek és olyan farmerek, akiknek egész flottájuk van John Deer traktorokból – ismerik. Mélyen a szívükben ott őrzik Ardelia Lortz változatát. Még az is lehet, hogy néhányuk elmondta a saját gyerekének is, nem tudva, hogy van egy eredeti változata is. Nem szeretek erre gondolni, de a szívem mélyén tudom, hogy így van. Ardelia változatában Gőgös Kata rossz kislány, aki csupa rosszat csinál. Bemegy a három mackó házába, és szántszándékkal tönkreteszi – leszaggatja Mackó mama függönyeit, végighúzza a kimosott ruhákat a sárban, majd összetépi Mackó papa újságjait és üzleti papírjait, egy késsel pedig Összeszabdalja kedvenc karosszékét. Aztán széttépi az összes könyvüket. Azt hiszem, ez volt Ardelia kedvenc része, amikor Gőgös Kata tönkreteszi a könyveket. És nem eszi meg a kását, de nem ám! Ahogy ő mondta el, Gőgös Kata patkánymérget talált az egyik felső polcon, és meghintette vele a kását, mint a porcukorral. Fogalma sem volt róla, hogy ki lakik a házban, mégis meg akarta ölni őket, mert ilyen Rossz Gyerek volt.

– De hát ez iszonyatos! – kiáltott fel Naomi. Most először – valóban – elvesztette az önuralmát. Kezét a szájára szorította, fölötte pedig tágra nyílt szemekkel meredt Dave-re.

– Igen, így történt. De ez még nem a vége. Gőgös Kata annyira elfáradt a rombolásban, hogy amikor felment, hogy a hálószobájukat is tönkretegye, elnyomta őt az álom a mackó gyerek ágyában. Amikor pedig a három mackó megérkezett, és meglátták őt, nekiestek – ez volt az a szó, amit Ardelia használt –, nekiestek, és elevenen felfalták ezt a gonosz kisgyereket. A lábánál kezdve ették meg, miközben sikított, és megpróbált kiszabadulni. Megették, kivéve a fejét. Azt meghagyták, mert tudták, mit tett a kásájukkal. Megérezték a mérget. Képesek voltak rá, gyerekek, mert medvék voltak, mondta Ardelia, a gyerekek pedig – Ardelia Jó Gyermekei – egytől egyig bólogattak, mert látták, hogy ez lehetséges. Aztán a mackók levitték Gőgös Kata fejét a konyhába, megfőzték, és megették az agyát reggelire. Mindnyájan egyetértettek abban, hogy nagyon finom volt – és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

4

Sűrű, szinte halálos csend telepedett a verandára. Dave a vizespohár után nyúlt, és remegő ujjaival kis híján leverte a korlátról. Az utolsó pillanatban mentette meg, majd két kezébe fogta, és nagyokat kortyolva ivott Aztán letette, és Samhez fordult. – Meglepi ezek után, hogy kicsit elszaladt alattam a ló az ivásban? Sam megrázta a fejét.

Dave Naomira nézett és így szólt: – Érted már, hogy miért voltam képtelen valaha is elmondani ezt a történetet? Hogy miért zártam be abba a cellába?

– Igen – felelte a lány remegő, sóhajtó hangon, amely alig volt több suttogásnál. – Azt hiszem, azt is tudom, hogy a gyerekek miért nem beszéltek róla. Vannak dolgok, amelyek túlságosan... túlságosan szörnyűségesek.

– Számunkra talán igen. – mondta Dave. – De hogy a gyerekeknek? Nem tudom, Sarah. Nem hiszem, hogy a gyerekek olyan könnyen felismerik a szörnyeket első ránézésre. Azonkívül volt még valami, ami a kezére játszott. Emlékszel rá, amikor azt mondtam, hogy valahányszor szólt a gyerekeknek, hogy egy szülő jön, úgy néztek ki, mint akik mély álomból ébrednek. Valóban aludtak valamilyen furcsa módon. Nem hipnózis volt – legalábbis szerintem nem –, de olyan volt, mint a hipnózis. Amikor pedig hazamentek, nem emlékeztek – legalábbis nem a tudatuk legfelső szintjén – a mesékre és a poszterekre. Alatta azonban szerintem egy csomó dologra emlékeztek... éppúgy, ahogy valahol mélyen Sam is tudja, ki az ő könyvtári nyomozója. Azt hiszem, azok a gyerekek is emlékeznek rá még ma is, a bankárok, az ügyvédek és a nagytermelők, akik valaha Ardelia Jó Gyermekei voltak. Még most is magam előtt látom őket, amint kis kötényükben vagy rövidnadrágjukban ott ülnek azokon a piciny székeken, és hallgatják a kör közepén ülő Ardeliát, miközben a szemük akkorára tágul, mint egy süteményestál. És azt hiszem, hogy miután besötétedik és vihar közeledik, vagy elalszanak és jönnek a rémálmok, olyankor visszatérnek gyerekkorukba. Azt hiszem, kinyílnak az ajtók, és meglátják a három mackót – Ardelia három mackóját –, amint Gőgös Kata agyát kanalazzák ki a fejéből, fából készült kásáskanalaikkal, a legkisebb mackó gyerek pedig Gőgös Kata skalpját viseli a fején, mint egy hosszú, aranyszőke parókát. Azt hiszem, ilyenkor verejtékben úszva felébrednek, a gyomruk felfordul, és rettegnek. Azt hiszem, ezt hagyta Ardelia erre a városra; egy olyan örökséget, amely titkos rémálmokból áll.

De még mindig nem érkeztem el a legborzasztóbb részhez. Azoktól a meséktől ugyanis – néha a poszterektől is, de inkább a meséktől – néha sírógörcsöt kaptak, vagy az ájulás környékezte őket, esetleg a hányinger. Amikor pedig ilyesmi történt, mindig azt mondta a többieknek: „Hajtsátok le a fejeteket, és pihenjetek, amíg kiviszem Billyt... vagy Sandrát... vagy Tommyt a mosdóba, és kicsit felfrissítem őt.”

Ilyenkor azonnal lecsuklott a fejük. Olyan volt, mintha meghaltak volna. Amikor először láttam ilyet, körülbelül két percig vártam, miután Ardelia kivitte az egyik kislányt a teremből, majd odamentem a körhöz. Először Willy Klemmarthoz mentem oda.

„Willy!”, suttogtam és megböktem a vállát. Jól vagy, Willy?

Meg sem mozdult, úgyhogy erősebben megböktem, és újra a nevén szólítottam. Még akkor sem moccant. Hallottam a légzését – amely kicsit horkolós és váladékos volt, ahogyan ez gyerekeknél gyakran előfordul, mivel szinte állandóan elkapnak valamit –, mégis úgy nézett ki, mintha meghalt volna. Szemhéjai résnyire nyitva voltak, de csak a szeme fehérjét láttam, az ajkáról pedig hosszú nyálcsík lógott. Megijedtem, és odamentem három vagy négy másikhoz is, de egyikük sem nézett fel rám vagy adott bármilyen hangot is.

– Azt akarja mondani, hogy a tetszhalál állapotába kerültek, ugye? – kérdezte Sam. – Olyanok voltak, mint Hófehérke, miután megette a mérgezett almát.

– Igen – bólintott Dave. – Pontosan úgy néztek ki. Egy másik módon én is ugyanúgy néztem ki. Aztán mikor már épp meg akartam ragadni Willy Klemmartot, hogy kirázzam még a szart is belőle, hallottam, hogy Ardelia visszafelé jön a mosdóból. Visszarohantam a helyemre, hogy rajta ne kapjon. Jobban féltem attól, amit velem tehet, mint bármitől, amit a gyerekekkel tett.

Bejött, a kislány pedig – aki olyan szürke volt, mint egy piszkos lepedő, és félig öntudatlan, mikor Ardelia kivitte – úgy nézett ki, mintha a világ legjobb idegnyugtatójával tömték volna tele. Teljes öntudatánál volt; az arca piroslott, a szeme ragyogott. Ardelia megpaskolta a fenekét, ő pedig visszaszaladt a helyére. Aztán Ardelia tapsolt egyet, és így szólt: „Minden Jó Gyerek emelje fel a fejét! Sonja sokkal jobban érzi magát, és azt akarja, hogy fejezzük be a mesét. Nem igaz, Sonja?”

„Igen, asszonyom”, trillázta Sonja olyan hetykén, mint egy fecske fürdőzés közben. Minden fej felemelkedett. Az embernek sejtelme sem lett volna, hogy két másodperccel előtte a terem úgy nézett ki, mintha halott gyerekekkel lenne tele.

Mikor harmadik vagy negyedik alkalommal történt ilyen, megvártam, míg elhagyja a szobát, aztán utánamentem. Tisztában voltam azzal, hogy nem ok nélkül tartja őket rémületben, és az volt az érzésem, hogy valami célja van vele. Én magam is halálra voltam rémülve, de látni akartam, mi az.

Ez alkalommal Willy Klemmart volt az, akit lekísért a mosdóba. Kitört rajta a hisztéria az Ardelia-féle „Jancsi és Juliska” alatt. Könnyen és zajtalanul nyitottam ki az ajtót, és megláttam Ardeliát, amint Willyvel szemben térdel a mosdókagylónál. Először csak azt vettem észre, hogy a kisfiú már nem sír, Ardelia ugyanis háttal volt nekem, Willy pedig olyan alacsony volt, hogy Ardelia még térden állva is teljesen eltakarta előlem. Láttam, hogy a keze Ardelia kezeslábasának a vállán pihen, és láttam vörös pulóverének egyik ujját, de semmi mást. Aztán megütötte valami a fülemet – egy szörcsögő, szívó hang, amit például egy szívószál ad, ha az ember az összes turmixot kiitta a pohárból. Az volt a benyomásom, hogy... nos, molesztálja őt, ami igaz is volt, csak nem úgy, ahogy gondoltam.

Kicsit beljebb mentem, és jobbról közelítettem feléjük, lábujjhegyen lopakodva, hogy ne kopogjon a cipőm sarka. Ettől függetlenül számítottam rá, hogy meg fogja hallani a lépteimet... olyan fülei voltak, mint egy radarantenna, úgyhogy egyfolytában arra vártam, hogy megfordul, és átdöf azokkal a vörös szemeivel. Mégis képtelen voltam megállni. Látnom kellett. És lépésről-lépésre, ahogy egyre nagyobb szögből láttam őket, lassanként elém tárult a kép.

Willy arcát Ardelia válla fölött pillantottam meg; mindig egy újabb darabját, mint ahogy a Hold tűnik elő holdfogyatkozás után. Ardeliából először csak a szőke haját láttam – rengeteg volt belőle, fürtökben és karikákban –, lassanként azonban az ő arca is előbukkant. És akkor megláttam, mit csinál. Az összes erő kiment a lábamból, úgy, ahogy a víz folyik le egy csövön. Engem semmiképp sem láthattak meg, hacsak fel nem emelem a kezem, és dobolni nem kezdek a fejem feletti csövön. A szemük csukva volt, de nem ez volt az oka. Teljesen belefeledkeztek abba, amit csináltak.

Ardelia arca nem volt emberi arc. Úgy folyt, mint a megolvadt karamell, és felvette azt a szívótölcsérszerű alakot, amely eltüntette az orrát, és teljes hosszúságában széthúzta a szemüregeit, mintha kínai lett volna, és amitől úgy nézett ki, mint valamiféle rovar... egy légy vagy egy méh. A szája most is eltűnt. Azzá a valamivé alakult, amit aznap este kezdtem látni, amikor megölte Mr. Lavint, és amikor a függőágyban feküdtünk. A tölcsér szája lett belőle. Láttam azokat a furcsa vörös csíkokat rajta, és először az jutott eszembe, hogy vér vagy esetleg az erek a bőr alatt, amikor rádöbbentem, hogy rúzs az. Nem volt már ajka, a rúzs azonban megmutatta, hogy hol volt. Arra használta a szívókáját, hogy Willy szeméből igyon.

Sam Dave-re nézett, mintha villám sújtotta volna. Egy pillanatig mérlegelte, vajon ez az ember tényleg elvesztette-e a józan eszét. A kísértetek az egy dolog; ez pedig valami egészen más. De halvány gőze sem volt, hogy ez micsoda. Ennek ellenére Dave arcán lámpásként ragyogott az őszinteség és a becsületesség, Sam pedig arra gondolt: Ha hazudik is, nincs tisztában vele.

– Dave, azt akarod mondani, hogy Ardelia Lortz megitta a könnyeit? – kérdezte Naomi vontatottan.

– Igen... és mégsem. A különleges könnyeit itta ki. Az arca kitüremkedett, egészen a kisfiúig, és úgy lüktetett, mint egy szív, miközben az arcvonásai kisimultak. Úgy nézett ki, mint amikor egy nejlonzacskóra arcot rajzolnak, Halloween-napi álarcnak.

Ami Willy szeme sarkából jött, az ragacsos volt és rózsaszínű, mint a véres takony, vagy mint húsdarabok, amelyek már szinte folynak. Ardelia szörcsögve szívta magába. A kisfiú félelme volt az, amit ivott. Valahogy materializálni tudta, és annyira felfokozta, hogy azokban a hatalmas könnycseppekben vált ki; különben megölte volna Willyt.

– Azt mondja, Ardelia egyfajta vámpír volt, nem? – kérdezte Sam.

Dave megkönnyebbülten nézett rá. – Igen. Így van. Valahányszor elgondolkodtam azóta arról a napról – amikor egyáltalán el mertem róla gondolkodni –, arra jutottam, hogy pontosan az volt, vámpír.

Az összes régi legenda – arról, hogy hogyan mélyesztik a vámpírok a fogukat az emberek nyakába, és szívják ki a vérüket – tévedés. Nem alapvetően, de ebben a műfajban a majdnem nem elég. Isznak, de nem a nyakból; élnek és virulnak azon, amit az áldozattól elvesznek, de az nem vér. Talán ez a valami vörösebb és véresebb, ha az áldozat felnőtt. Talán Mr. Lavinból is kiszívta. Szerintem így történt. De ez nem vér. Félelem.

5

– Nem tudom, mennyi ideig álltam úgy ott, és figyeltem őket, de nem tarthatott túl sokáig – soha nem ment ki sokkal többre öt percnél. Egy idő múlva az a valami, ami Willy szeméből folyt, egyre halványabb lett, és mind kevesebb és kevesebb jött belőle. Láttam azt a... azt a valamit Ardelián...

– A szívószervét – fejezte be Naomi halkan. – Azt hiszem, valami olyasmi lehetett.

– Az lett volna? Biztosan. Láttam, amint az a szívómicsoda egyre messzebbre nyúlik ki, nehogy egy kicsi is kárba vesszen, és az utolsó cseppig kiszívhassa. Láttam, hogy hamarosan végez, s tudtam, hogy ha ott talál engem, akkor feltehetőleg végez velem. Lassan elkezdtem kihátrálni, megfontolva minden lépést. Nem hittem benne, hogy sikerülni fog, de egyszer csak nekiütköztem a fenekemmel a mosdó ajtajának. Akkor majdnem felüvöltöttem ijedtemben, mert azt hittem, valahogyan mögém került. Erről teljesen meg voltam győződve, pedig láttam őt, amint előttem térdel.

A számra tapasztottam a kezem, nehogy elkiáltsam magam, és kihátráltam az ajtón. Végignéztem, amint a sűrített levegős szerkezet becsukja mögöttem. Egy örökkévalóságnak tűnt. Amikor az ajtó becsukódott, a főbejárat felé indultam. Nem voltam teljesen ura önmagamnak, és csak egyetlen dolog járt a fejemben; eltűnni onnan, és soha többé vissza se jönni. Elrohantam volna a világ végére is.

Leértem az előtérbe, ahová azt a táblát rakta, amelyet maga is látott, Sam – amelyiken a CSENDET! felirat állt –, amikor megálljt parancsoltam magamnak. Eszembe jutott, hogy ha visszaviszi Willyt a gyermekkönyvtárba, és meglátja, hogy eltűntem, rájön, hogy szemtanúja voltam az eseményeknek. A nyomomba eredne, és el is kapna. Meg sem fordult a fejemben, hogy különösebben meg kellene erőltetnie magát hozzá. Folyton előttem volt az a nap, amikor a kukoricásban voltunk, és állandóan mögém került anélkül, hogy egy csepp verejték gyöngyözött volna a homlokán.

így hát megfordultam, és visszamentem a helyemre. A legnehezebb dolog volt, amelyet valaha is meg kellett tennem, de végül csak sikerült valahogy. Két másodperce sem volt a seggem a széken, amikor hallottam, hogy jönnek. És persze Willy boldogan mosolygott, tele jókedvvel, csakúgy, mint Ardelia, aki kész lett volna háromszor is megpörgetni Carmen Basiliót, és kirázni még a szart is belőle.

„Minden Jó Gyerek emelje fel a fejét!”, kiáltotta, és tapsolt egyet. Mindegyikük felegyenesedett, és ránézett. „Willy már sokkal jobban érzi magát, és szeretné, ha befejezném a mesét. Ugye, Willy?”

„Igen, asszonyom”, mondta Willy. Miután a nő megpuszilta őt, visszaszaladt a helyére. Ardelia befejezte a mesét, én pedig csak ültem és hallgattam. Mikor pedig a meseóra véget ért, inni kezdtem. És attól fogva, soha nem hagytam igazán abba, amíg ez az egész be nem fejeződött.

6

– Hogyan fejeződött be? – kérdezte Sam. – Mire emlékszik belőle?

– Nem annyira, mint hogyha nem lettem volna állandóan seggrészeg, de többre, mint amennyire szeretnék. Azt pedig már nem is tudom biztosan, hogy az utolsó szakasz mennyi ideig tartott. Körülbelül négy hónapig, de akár hat is lehetett, sőt nyolc is. Addigra már az évszakok váltakozására se nagyon figyeltem oda. Mikor egy részeges alak – mint én is, Sam – igazán elkezd lecsúszni, az egyedüli időjárás, amit észrevesz, az az üvegen belül van. Ennek ellenére két dologra emlékszem, ezek pedig valóban az egyedüli dolgok, amelyek számítanak. Valaki kezdett a nyomába eredni; ez volt az egyik. Ezenkívül elérkezett számára az idő, hogy visszatérjen aludni. Hogy átváltozzon. Ez volt a másik.

Emlékszem, hogy egyik este, mikor nála voltunk – sohasem jött ő hozzám, egyetlenegyszer sem –, azt mondta: „Elálmosodtam, Dave. Mostanában egyre álmosabb vagyok. Nemsokára itt az idő egy kiadós pihenésre. Mikor az az idő elérkezik, azt szeretném, ha velem együtt te is elaludnál. Tudod, megkedveltelek.”

Persze akkor is részeg voltam, de amit mondott, attól még így is végigfutott a hátamon a hideg. Azt hittem, tudom, mire céloz, de amikor megkérdeztem, csak nevetett.

„Nem, nem arról van szó”, mondta, miközben olyan tekintettel nézett rám, amelyben egyszerre volt megvetés és öröm. „Alvásról beszélek, nem pedig halálról. Csakhogy szükséged lenne rám, hogy tápláljalak.”

Ettől egy csapásra kijózanodtam. Eszébe sem jutott, hogy tudom, miről beszél, pedig tudtam. Hiszen láttam is.

Utána a gyerekek felől kezdett faggatni. Hogy kiket nem szeretek; hogy szerintem melyikük sunyi, melyikük túl hangos, és melyikük a legvásottabb. „Ők a Rossz Gyerekek, és nem érdemlik meg, hogy éljenek”, mondta. „Durvák, és csak rombolni tudnak, a könyveket pedig úgy hozzák vissza, hogy ceruzával összefirkálják, a lapokat pedig eltépik. Szerinted melyikük érdemli meg, hogy meghaljon, Davey?”

Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy meg kell tőle szabadulnom, és ha ennek egyetlen módja az, hogy megölöm, akkor ezt a megoldást kell választanom. Ugyanis átalakulóban volt. A haja kezdett kifakulni, a bőre pedig – mely azelőtt mindig hibátlan volt – foltos lett. És volt még egy dolog; a bőre alatt egyfolytában láttam azt a valamit, amivé a szája változott át. De egyre ráncosabb és löttyedtebb lett, a felszínén pedig pókhálószerű szálak jelentek meg.

Egyik este, mikor már ágyban voltunk, észrevette, hogy a haját nézem, és így szólt: „Látod rajtam a változást, ugye, Davey?” Megpaskolta az arcomat. „Semmi baj; ez teljesen természetes. Ez mindig így van, mikor arra készülök, hogy ismét nyugovóra térjek. Ezt most már hamarosan meg kell tennem, ha pedig velem akarsz jönni, rövidesen kezelésbe kell venned az egyik gyereket. Vagy kettőt. Vagy hármat. Minél többet, annál jobb a móka.” Azon a paranoiás módon felnevetett, ahogy csak ő tudott nevetni, amikor pedig visszanézett rám, a szemei megint vörösre változtak. „Mindenesetre nem akarlak hátrahagyni. Ha másért nem is, nem lenne biztonságos. Ezt te is tudod, ugye?” „Tudom” feleltem.

„Ha tehát nem akarsz meghalni, Davey, gyorsan kell cselekedned. Nagyon gyorsan. Ha pedig úgy döntöttél, hogy nem jössz, akkor most mondd meg. Ma éjjel kellemesen és fájdalommentesen vethetünk véget az együtt töltött éveknek.”

Fölém hajolt, és éreztem a leheletét Olyan volt, mint a romlott kutyaeledel, én pedig képtelen voltam elhinni, hogy valaha is megcsókoltam egy szájat, amelyikből ilyen szag áradt; akár józanul, akár részegen. Kellett, hogy legyen azonban a lényemnek egy része – egy parányi része –, amelyik még mindig élni akart, mert azt mondtam neki, hogy igazán vele akarok menni, de még némi időre van szükségem, hogy felkészüljek rá. Hogy lelkileg felkészüljek rá.

„Úgy érted, hogy ihass”, mondta. „Le kellene térdelned és köszönetet mondani értem annak a nyomorúságos, szerencsétlen csillagzatodnak, Dave Duncan. Ha én nem lennék, egy év múlva holtan húznának ki a csatornából, de lehet, hogy még hamarabb. Velem csaknem az örökkévalóságig élhetsz.” Száját egy pillanatra kinyújtotta, egészen addig, amíg az arcomhoz nem ért. Én pedig valahogy meg tudtam állni, hogy ne üvöltsek.

Dave rájuk nézett mélyen ülő, zaklatott szemeivel. Aztán elmosolyodott. Sam Peebles soha nem felejtette el azt a különleges mosolyt; egész hátralévő életében megjelent álmaiban.

– De ez már nem érdekes – folytatta Dave. – Valahol mélyen legbelül azóta is egyfolytában üvöltök.

7

– Szeretném azt mondani, hogy végül csak megtörtem a hatalmát magam felettem, de ez hazugság lenne. Az egész csak véletlen volt – vagy ahogy az idealisták mondanák, egy magasabb rendű értelem műve. Ehhez meg kell érteni, hogy 1960-ra teljesen el voltam vágva a külvilágtól. Emlékszik rá, Sam, amikor mondtam, hogy valaha én is tagja voltam a Rotary Klubnak? Nos, 60 februárjára azok a fiúk a klubból még a piszoárt sem tisztíttatták volna ki velem a vécéjükben. Ami Junction Cityt illette, csak egy voltam a Rossz Gyerekek közül, akik az italt választották. Az emberek – akiket jól ismertem – átmentek az utca másik oldalára, hogy kitérjenek előlem, amikor megláttak. A szervezetem régebben erős volt, akár a bronzsasé, de az alkoholtól mégiscsak elkezdett rozsdásodni, amit pedig az ital sem ért el, megtette Ardelia Lortz.

Nem egyszer elmerengtem azon, hogy hozzám fordulna-e Ardelia, ha szüksége lenne valamire, de sohasem tette. Talán nem feleltem meg neki ezen a téren... de azt hiszem, nem ez volt az oka. Nem hiszem, hogy szeretett – nem hiszem, hogy Ardelia bárkit is szeretett –, de azt igenis gondolom, hogy magányos volt Azt hiszem, hogy hosszúhosszú élete során – ha egyáltalán életnek lehet nevezni, ahogyan fenntartotta magát – voltak...

Dave elhallgatott. Aszott ujjaival türelmetlenül dobolt a térdén, szemei pedig, mintegy megnyugtatásként, ismét a gabonasilót keresték a horizonton.

– Társai – talán ez az a szó, amely leginkább fedi a valóságot. Úgy gondolom, hosszú életének egyes szakaszaiban voltak társai, de azt hiszem, mielőtt Junction Citybe jött, már hosszú ideje nem volt senkije. Ne kérdezze, mit mondott, ami alapján ez volt az érzésem, mert nem emlékszem. Elveszett sok minden mással együtt. De abban biztos vagyok, hogy így volt. Ő pedig engem szemelt ki a posztra. És abban is teljesen biztos vagyok, hogy vele tartottam volna, ha le nem bukik.

– Ki jött rá, Dave? – kérdezte Naomi, miközben előrehajolt. – Ki?

– John Power seriffhelyettes. Akkoriban Norman Beeman volt Homestead megye seriffje, és Norm a legkézzelfoghatóbb érv arra, hogy a seriffeket miért kell kinevezni, nem pedig megválasztani. A szavazók neki adták a megbízatást, amikor 45-ben visszajött Junction Citybe egy bőröndre való kitüntetéssel, amelyeket akkor szerzett, amikor Patton serege benyomult Németországba. Ördögien jó taktikus volt – ezt senki sem vitathatja el tőle –, de megyei seriffként annyit sem ért, mint fing a szélviharban. Neki volt a legszélesebb és legvakítóbb fehér mosolya, amit valaha láttam, amellett azonban zsák szart se ért. És persze republikánus volt. Homestead megyében pedig mindig is ez volt a legfontosabb. Azt hiszem, Normot még most is megválasztanák, ha nem esik össze holtan szívszélhűdésben Hirghie borbélyüzletében 63 nyarán. Erre az eseményre tisztán emlékszem; Ardelia akkor már jó ideje elment, én pedig kezdtem kicsit újra jönni-menni a világban.

Norm sikerének két titka volt – mármint a széles mosolytól és rakás szartól eltekintve. Először is, becsületes volt. Amennyire tudom, soha egy fél dollárt sem fogadott el. Másodszor pedig, mindig gondoskodott arról, hogy legyen legalább egy helyettese, akinek gyorsan jár az esze, és nem akar a vezető posztra pályázni. Ezekkel a fickókkal mindig nyílt lapokkal játszott, mindegyikük sziklaszilárd ajánlólevelet kapott tőle, ha tovább akart állni vagy feljebb szeretett volna jutni. Norm vigyázott a saját székére. Ha szétnéz, rájön, hogy hat-nyolc városi rendőrfőnököt, illetve szövetségi rendőrtisztet talál Középnyugaton, akik két-három évet húztak le itt Junction Cityben, és lapátolták a szart Norm Beemannek.

Bár John Powerrel nem így történt. Meghalt. Ha megnéznék a gyászjelentést, az állna benne, hogy szívroham végzett vele, bár még harmincéves sem volt, és minden káros szenvedélytől mentes, amitől az ember ketyegője idő előtt felmondaná a szolgálatot. Én tudom az igazságot – éppoly kevéssé végzett szívroham Johnnal, mint ahogyan Lavinnel. Ő ölte meg.

– Honnan tudja, Dave? – kérdezte Sam.

– Onnan, hogy három gyereket kellett volna meggyilkolni a könyvtárban azon az utolsó napon.

Dave hangja még mindig nyugodt volt, de Sam kiérezte belőle a félelmet, amivel ez az ember oly sokáig élt együtt, és amely mint gyenge elektromos áram lüktetett a felszín alatt. Feltéve, hogy a fele igaz volt annak, amit ezen a délutánon elmesélt nekik, Dave az elmúlt harminc évben olyan félelmek között élt, amelynek még puszta elképzelése is meghaladta Sam képességét. Nem csoda, ha az üveg után nyúlt, hogy legalább elviselhetőbbé tegye.

– Ketten valóban meghaltak – Patsy Harrigan és Tom Gibson. A harmadik az én belépőm lett volna abba az ördög tudja, milyen cirkuszba, amiben Ardelia volt az idomár. Ez a harmadik volt az, amelyiket Ardelia igazán akarta, mert ez irányította rá a reflektorfényt, amikor leginkább szüksége lett volna arra, hogy sötétben maradjon. A harmadikról nekem kellett gondoskodnom, mert megtiltották neki, hogy még egyszer a könyvtárba jöjjön, Ardelia pedig nem tudott biztonságosan a közelébe férkőzni. A harmadik Rossz Gyerek Tansy Power volt, Power seriffhelyettes lánya.

– Nem Tansy Ryanről beszélsz, ugye? – kérdezte Naomi szinte könyörögve.

– De igen. Tansy Ryanről, a postahivatalból, Tansy Ryanről, aki velünk együtt jár a gyűlésekre, Tansy Ryanről, akit valaha Tansy Powernek hívtak. A gyerekek többsége, akik valaha Ardelia meseóráira jártak, mára alkoholfüggők lettek, Sarah. 1960 nyarán közel voltam ahhoz, hogy megöljem Tansy Powert – és nem ez a legrosszabb. Bár az lenne.

8

Naomi elnézést kért és bement, néhány hosszú perc után pedig Sam felállt, hogy utánamenjen.

– Hagyja csak, Sam – mondta Dave. – Csodálatra méltó nő, de némi időre van szüksége, hogy rendbe hozza magát. Ez magával is így lenne, ha megtudná, hogy annak a gyülekezetnek az egyik tagja, amely a legfontosabb az életében, egyszer kis híján megölte a legközelebbi barátját. Hagyjuk most magára. Vissza fog jönni – Sarah erős.

Néhány perc múlva valóban visszajött. Megmosta az arcát – halántékán a haj még mindig nedves volt –, és egy tálcán három pohár jeges teát hozott.

– Na, akkor végre jöhet a feketeleves, ugye, kedvesem? – kérdezte Dave.

Naomi minden tőle telhetőt megtett, hogy viszonozza a mosolyát. – Erre mérget vehetsz. Csak nem bírtam már tovább.

Sam úgy gondolta, hogy a lány erőfeszítése több volt, mint sikeres; úgy érezte nemes volt. Ezzel együtt a jég törékeny, fecsegő hangon beszélgetett a poharakkal. Sam újra felállt, és elvette a tálcát a remegő kezekből. A lány hálásan nézett rá.

– Most pedig – mondta Naomi, miközben leült – fejezd be, Dave. – Mondd el végig.

9

– Ami még hátravan, annak a nagy részét Ardeliától tudom – kezdett újra bele Dave –, mert addigra már nem voltam abban a helyzetben, hogy saját szememmel láthassam, mi történik. Ardelia valamikor 59 végén megtiltotta, hogy még egyszer betegyem a lábam a városi könyvtárba. Azt mondta, ha meglát bent, ki fog dobni, ha pedig a környéken lógok, a nyakamba akasztja a zsarukat. Azt mondta, túlságosan lecsúsztam, és megindul a szóbeszéd, ha ezután meglátnak bent.

„Úgy érted, hogy pletykálnak rólunk?”, kérdeztem. „De hát, Ardelia, ki hinné el?”

„Senki”, válaszolta. „Nem az izgat, hogy az emberek beszélnek rólunk, te hülye.” „Hát akkor mi?”

„Az, ha téged kapcsolatba hoznak a gyerekekkel”, mondta. Azt hiszem, akkor először értettem meg igazán, hogy milyen mélyre süllyedtem. Te láttál már mélyponton az évek során, mióta a gyűlésekre járunk, Sarah, de olyan mélyen még soha. Ami jobb is.

így csak a háza maradt. Az volt az egyetlen hely, ahol láthattam őt, és oda is csak jóval sötétedés után mehettem. Azt mondta, az úton csak az Orday-farmig mehetek. Utána le kellett térnem róla, és át kellett vágnom a földeken. Azt mondta, tudni fogja, ha megpróbálom átvágni, én pedig hittem neki – mikor a szemei ezüstről vörösre váltottak, Ardelia mindent látott. Általában tizenegy és hajnali egy között jelentem meg – attól függően, hogy mennyit ittam –, és legtöbbször csontig átfagytam. Nem sokra emlékszem azokból a hónapokból, de azt garantálhatom, hogy 1959 és 60 tele nagyon kemény volt Iowa államban. Rengeteg olyan éjszaka volt, amikor szerintem egy józan ember halálra fagyott volna azokon a kukoricaföldeken.

Ettől függetlenül azon az éjjelen, amelyről most beszélni akarok, nem volt ilyen probléma – akkor már 1960. július környékén járhattunk, és melegebb volt, mint a pokol kapujában. Emlékszem a holdra azon az éjszakán; duzzadtan vöröslött a földelő felett. Úgy tűnt, Homestead megyében minden kutya a holdra vonyít.

Ardelia házába lépni olyan volt aznap éjjel, mint egy tornádó tölcsérébe sétálni. Azon a héten – sőt talán egész hónapban – enervált volt és álmos, de nem aznap éjjel. Aznap teljesen éber volt és nagyon dühös. Azóta nem láttam őt ilyennek, hogy Mr. Lavin megparancsolta neki, vegye le a Piroska-posztert, mert megijeszti a gyerekeket. Először észre sem vette, hogy ott vagyok. Lehajtott fejjel járkált fel-alá a földszinten, olyan meztelenül, mint aznap, amikor megszületett – ha egyáltalán született –, a kezét pedig ökölbe szorította. Dühösebb volt, mint egy medve, aminek a seggébe paprikát dugtak. Ha otthon volt, a haját rendszerint vénkisasszonyos stílusban, felül összefogta, de mikor a konyhaajtón beléptem, ki volt engedve, Ardelia pedig olyan gyorsan járkált, hogy lobogott mögötte. Hallottam, amint apró, pattogó hangokat ad, mintha teljesen feltöltődött volna elektromossággal. A szemei vörösen izzottak – mint azok a vasutaslámpák, amelyeket a régi időkben tettek ki, ha a vágányt eltorlaszolta valami egy szakaszon –, és valósággal kiguvadtak üregükből. A teste verejtéktől gyöngyözött, és romlott volt – akárcsak az enyém –, amit éreztem is; úgy bűzlött, mint egy döglött macska a hőségben. Emlékszem, nagy olajos cseppek gördültek le a mellén és a hasán. A csípője és a combjai csak úgy csillogtak tőle. Azon szélcsendes, fülledt éjszakák egyike volt, amilyenek néha előfordulnak errefelé nyáridőben; amikor a levegőnek zöld szaga van, és úgy rátelepszik a mellünkre, mint egy rakás ócskavas, az embernek pedig az az érzése, hogy minden egyes lélegzetvétellel kukoricabajuszt szippant be. Ilyenkor mindenki azt kívánja, bárcsak mennydörögne és villámlana, és úgy zuhogna, mintha dézsából öntenék, de ez sosem következik be. Az ember azt kívánja, bárcsak feltámadna legalább a szél, és nem csupán azért, hogy felfrissítse, hanem hogy elviselhetőbbé tegye a kukorica susogását... azt a hangot, amely a talajból szivárog elő körös-körül azt a benyomást keltve, mintha egy reumás öregember próbálna kikászálódni reggel az ágyából anélkül, hogy felébresztené a feleségét.

Aztán észrevettem, hogy ezúttal legalább annyira ijedt volt, mint amilyen dühös – valaki tényleg elültette az istenfélelmet a szívébe. A változás pedig – ami elindult benne – felgyorsult. Bármi zajlott is körülötte, most magasabb sebességfokozatba kapcsolt. Nem egészen arról volt szó, hogy öregedett; egyszerűen egyre kevésbé volt ott. A haja kezdett elvékonyodni, mint egy kisgyereké. Látni lehetett alatta a fejbőrét. A bőre pedig egy újabb bőrréteget kezdett növeszteni – egy finom, puha hálót az arcán, az orrlyukai körül, a szeme sarkában és az ujjai között. Ahol ránc volt a bőrén, ott lehetett látni a legjobban. Meg-meglebbent, ha Ardelia járkált. Mondjak valami észbontót? Mikor mostanság a városba érkezik a megye vándor vidámparkja, nem tudom megállni, hogy oda ne menjek a vattacukorárusokhoz. Ismeri a szerkezetet, amivel csinálják? Úgy néz ki, mint egy centrifuga, ami csak forog és forog, a vattacukorárus pedig beledug egy hurkapálcát, és rátekeri a rózsaszínű cukorszálakat. Így kezdett kinézni Ardelia bőre is – mint azok a finom fonalak. Ardelia ugyanazt csinálta, mint a hernyók, amikor bebábozódnak. Selyemgubót font maga köré.

Egy ideig csak álltam az ajtóban, és néztem, hogy jön-megy. Sokáig észre sem vett. Túlságosan belefeledkezett a hempergésbe, bármilyen csalánosra bukkant is. Kétszer is belevágott ököllel a falba, és teljesen átütötte – tapétát, gipszet, lambériát. Olyan hangot adott, mintha csont törne, de úgy tűnt, egyáltalán nem okoz fájdalmat neki, és nem is vérzik. Mindkét alkalommal visított, de nem a fájdalomtól. Amit hallottam, az egy nőstény macska dühös fújása volt... de amint már mondtam, az indulat mögött félelem bujkált. Amit pedig megállás nélkül kiabált, az a helyettes neve volt.

„John Power”, visította, aztán bong. Az ökle egyenesen átment a falon. „Az Isten verjen meg, John Power! Megtanítalak rá, hogy ne üsd bele az orrod a dolgaimba! A szemembe akarsz nézni? Semmi baj. De megtanítalak rá, hogy hogyan csináld! Megtanítalak rá, kicsikém!” Aztán csak ment tovább, szinte futott, meztelen lábai pedig olyan erővel csapódtak a padlóra, hogy beleremegett az egész ház. Miközben fel-alá járkált, magában motyogott. Aztán az ajka legörbült, miközben a szemei vörösebben izzottak, mint valaha, az ökle pedig bang!, átütötte újra a falat, miközben a lyukból kis porfelhőben szállt fel a gipsz.

„Meg ne próbáld, John Power!”, mondta vicsorogva. „Meg ne próbáld keresztezni az utamat!”

De csak az arcára kellett nézni, hogy az ember lássa; igenis fél, hogy a férfi megpróbálja. És ha valaki ismerte Power seriffhelyettest, az tudta, hogy félelme nem volt alaptalan. Agyafúrt fickó volt, aki semmitől sem fél. Jó helyettes volt, de nem volt jó keresztezni az útját.

Miután négyszer vagy ötször keresztülrohant a házon, a konyhaajtóhoz ért, és hirtelen meglátott. Szemei az enyémbe fúródtak, a szája pedig kezdett abba a tölcsér alakba formálódni – csak most beborították a finom, pókhálószerű szálak –, én pedig azt hittem, halott vagyok. Gondoltam, ha nem tudja rátenni a kezét John Powerre, én is megteszem helyette.

Elindult felém, én pedig abba a bizonyos tócsába csúsztam az ajtófélfa mentén. Ezt meglátta, és megtorpant. A vörös fény kihunyt a szemében. A pillanat töredéke alatt visszaváltozott. Teljesen úgy tett, mintha egy álarcos koktélpartyra jöttem volna, nem pedig arra toppantam be a házába éjfélkor, hogy meztelenül csörtet fel-alá, és lyukakat üt a falban.

„Davey”, mondta. „Úgy örülök, hogy látlak! Igyál egyet! Nem, dehogy. Igyál kettőt!”

Meg akart ölni – láttam a szemében –, de szüksége volt rám, és most már nem csupán társaságnak. Szüksége volt rám, hogy megölje Tansy Powert. Tudta, hogy el tud bánni a zsaruval, de azt akarta, hogy a seriffhelyettes tudja, a lánya halott, mielőtt végez vele. Ezért volt rám szüksége.

„Nincs sok időnk”, mondta. „Ismered ezt a Power seriff-helyettest?” Mondtam, hogy már illene. Legalább fél tucatszor vitetett be közterületen folytatott tiltott alkoholfogyasztásért.

„Mit gondolsz róla?”, kérdezte.

„Azt mondják, kemény fickó”, mondtam.

„Akkor baszd meg, magaddal együtt!”

Erre semmit sem szóltam. Bölcsebbnek tűnt.

„Az az istenverte kockafejű bejött ma délután a könyvtárba, és látni akarta a papírjaimat. Közben egyfolytában kérdéseket tett fel. Tudni akarta, hol laktam, mielőtt Junction Citybe jöttem, hova jártam iskolába, és hol nőttem fel. Látnod kellett volna, Davey, ahogyan rám nézett – de majd megtanítom őt, hogyan kell egy olyan hölgyre nézni, mint amilyen én vagyok. Majd meglátod!”

„Remélem, nem akarsz baklövést elkövetni Power helyettessel”, mondtam neki. „Nem hiszem, hogy bármitől is félne.”

„Pedig így van – tőlem fél. Csak még nem tudja”, mondta Ardelia, de én megint észrevettem, hogy félelem csillog a szemében. A helyettes a lehető legrosszabb időpontot választotta, hogy kérdezősködjön – tudja, már a pihenésre és az átváltozásra készült, ez pedig valahogy legyengítette őt.

– Mondta neked Ardelia, hogyan vált gyanússá? – kérdezte Naomi.

– Ez nyilvánvaló – mondta Sam. – A lánya beszélt neki.

– Nem, nem mondta el. Én pedig nem kérdeztem – nem mertem, amilyen hangulatban akkor volt –, de nem hinném, hogy Tansy beszélt volna az apjának. Nem hiszem, hogy tudott volna – legalábbis nem részleteiben. Tudja, mikor elhagyták a gyermekkönyvtárat, minden kiment a fejükből, amit bent hallottak, és ami velük történt. És ez nem egyszerűen felejtés volt – Ardelia más, hamis emlékeket ültetett a fejükbe, úgyhogy a lehető legvidámabb hangulatban mentek haza. Legtöbbjük szülei Ardeliát a legnagyszerűbb teremtésnek tartották, aki valaha is dolgozott a városi könyvtárban.

Azt hiszem, az csapta meg a seriffhelyettes orrát, amit Ardelia elvett Tansytől, és biztos vagyok benne, hogy egy csomó nyomozást végzett, mielőtt egyáltalán betette volna a lábát a könyvtárba. Nem tudom, milyen változást vehetett észre Tansyben, mert a gyerekek nem voltak sem sápadtak, sem bágyadtak, mint azok az emberek, akiknek a vérét szívják a vámpírfilmekben, és a nyakukon sem volt harapásnyom. Ennek ellenére Ardelia elvett valamit tőlük, John Power pedig vagy észrevette, vagy megérezte.

– Még ha látott is valamit, miért épp Ardeliára terelődött a gyanúja? – kérdezte Sam.

– Már mondtam magának, hogy a seriffhelyettes szimata csalhatatlan volt. Szerintem feltett Tansynek néhány kérdést – nem közvetlenül, hanem csak úgy fű alatt, ha érti, mire gondolok –, a válaszok pedig amelyeket kapott, épp elegendőek voltak ahhoz, hogy a megfelelő irányba tereljék a gyanúját. Amikor aznap belépett a könyvtárba, nem tudott semmit... de gyanított valamit. Eleget ahhoz, hogy elültesse Ardelia fülébe a bogarat. Emlékszem, arra pipult be legjobban – és az is ijesztette meg a legjobban –, ahogy a helyettes ránézett „Megtanítalak rá, hogy hogyan nézzél rám”, mondta újra és újra. Azóta eltöprengtem rajta, hogy utoljára mikor nézhettek a szemébe igazi gyanakvással... utoljára mikor lehetett valaki elég közel a sarkában, hogy rájöjjön, kicsoda is ő valójában. Lefogadom, hogy az ijedtségének nem csak egy oka volt Fogadni mernék, az is megfordult a fejében, hogy akár örökre eláshatja magát.

– Esetleg a többi gyerekkel is beszélhetett a helyettes – szólt közbe Naomi habozva. – Összehasonlította a beszámolókat, és olyan válaszokat kapott, amelyek nem igazán passzoltak egymással. Még az is lehet, hogy a gyerekek más-másféleképpen látták Ardeliát. Ahogy te is és Sam is másmilyennek látta.

– Lehetséges, bármi az elhangzottakból lehetséges. Bármi volt is az, eléggé megijesztette ahhoz, hogy felgyorsítsa a terveit.

„Holnap egész nap a könyvtárban leszek”, mondta. „Teszek róla, hogy minél többen lássanak bent. De te – te látogatást fogsz tenni Power seriffhelyettes házánál, Davey. Addig figyelsz és várakozol, amíg a gyereket egyedül nem látod – nem hiszem, hogy sok időbe fog telni –, aztán lecsapsz rá, és beviszed az erdőbe. Azt csinálsz vele, amit csak akarsz, de gondod legyen rá, hogy az utolsó dolog, amit teszel, az legyen, hogy elvágod a torkát. Vágd el a torkát, és hagyd olyan helyen, ahol megtalálják! Azt akarom, hogy megtudja az a gazember, mielőtt találkozom vele.”

Semmit sem tudtam rá válaszolni. Azt hiszem, jót tett számomra, hogy csomó volt a nyelvemen, mert bármit mondok, rossz néven vehette volna, és letépte volna a fejem. Én azonban csak ültem a konyhaasztalnál, itallal a kezemben, és csak bámultam, ő pedig beleegyezésnek vette a hallgatásomat.

Utána bementünk a hálószobába. Az volt az utolsó alkalom. Emlékszem, arra gondoltam, hogy nem fogom tudni befejezni vele; hogy egy beijedt férfi nem képes rá. De egész jól ment, Istennek hála. Ardeliára is hatott a varázslat. Csak csináltuk és csináltuk, egy idő után pedig vagy elaludtam, vagy elájultam. A következő, amire emlékszem, az volt, hogy Ardelia meztelen lábbal kirúgott az ágyból, úgyhogy egyenesen egy napsütötte folton landoltam. Negyed hét volt. A gyomrom olyan volt, mint egy savfürdő, a fejem pedig úgy szaggatott, mint egy felfújt rágógumi, ami tele van gennyel.

„Ideje hozzálátnod a dolgodhoz”, mondta. „Vigyázz, nehogy bárki is meglásson, mikor visszajössz a városba, Davey, és emlékezz arra, amit mondtam. Kapd el most reggel. Aztán vidd az erdőbe, és intézd el. Bújj el sötétedésig. Ha közben elkapnak, semmit sem tudok érted tenni. De ha visszajutsz, biztonságban leszel. Ma gondoskodni fogok róla, hogy legyen egy-két gyerek holnap a könyvtárban, még ha zárva lesz is. Már kiválasztottam őket; a két legnagyobb csirkefogót a városban. Együtt megyünk majd a könyvtárba... ők utánunk jönnek... amikor pedig a többi idióta ránk talál, azt fogják hinni, hogy valamennyien meghaltunk. De te és én nem leszünk halottak, Davey; mi szabadok leszünk. Ők lesznek a hunyók, nem igaz?”

Aztán nevetni kezdett. Meztelenül ült az ágyon, miközben én a lábainál fetrengtem, olyan betegen, mint egy patkány, tele patkányméreggel, ő pedig csak nevetett és nevetett. Aztán az arca kezdett ismét átváltozni rovarszerűvé; az a szívómicsoda kitüremkedett az arcából, és olyan volt, mint azok a viking kürtök, a szemei pedig széthúzódtak oldalirányban. Éreztem, hogy a gyomrom egy pillanat alatt mindent ki fog dobni, úgyhogy kirohantam, és a repkény közé hánytam. Mögöttem szüntelenül hallottam a nevetését.

Épp a ruháimat vettem magamra a fal mellett, amikor kiszólt hozzám az ablakon keresztül. Nem láttam őt, de tisztán hallottam minden szavát. „Ne hagyj szarban, Davey”, mondta. „Ne hagyj szarban, mert megöllek. És hosszú halálod lesz.”

„Nem hagy lak magadra, Ardelia”, mondtam neki, de nem fordultam meg, hogy lássam őt, amint a hálószobaablakban könyököl. Tudtam, hogy még egyszer nem bírnám ki, hogy lássam őt. És mégis... lényem egyik része vele akart menni, még akkor is, ha ettől először megőrülök; lényem nagyobbik része pedig azt gondolta, hogy vele is fogok menni. Hacsak az nem volt a terve, hogy kijátsszon és hátrahagyjon, hogy az egész szemetet az én nyakamba varrják. De akkor sem vágtam volna át a háta mögött. Semmit sem csináltam volna a háta mögött.

A kukoricáson át nekivágtam Junction Citynek. Az ilyen séták általában kijózanítottak egy kicsit, és a másnaposság nagy részét kiizzadtam. De nem aznap. Kétszer is meg kellett állnom, hogy hányjak, a második alkalommal pedig úgy éreztem, nem fogom tudni abbahagyni. Végül mégis sikerült, de ahol lekönyököltem, a kukorica csupa vér volt, és mire visszaértem a városba, a fejem jobban fájt, mint valaha, a látásom pedig megkettőződött. Azt hittem, meghalok, de még így sem tudtam kiverni a fejemből, amit Ardelia mondott: „Azt csinálsz vele amit akarsz, de az utolsó dolog, amit teszel, az legyen, hogy elvágod a torkát.”

Nem akartam bántani Tansy Powert, de azt gondoltam, mégiscsak meg fogom ölni. Azt hittem, képtelen leszek szembeszegülni Ardelia akaratával... aztán pedig kárhozott leszek életem végéig. A legrosszabb pedig az volt, hogy ha Ardelia tényleg igazat mondott, akkor én csak éltem volna tovább... élnék szinte az örökkévalóságig ezzel a dologgal a tudatomban.

Akkoriban két raktárépület volt az állomáson, amelyek közül az egyikhez az északi oldalról egy rakodó is tartozott, amit nem nagyon használtak. Bemásztam a rámpa alá, és néhány órát aludtam. Mikor felébredtem, valamivel jobban éreztem magam. Tudtam, semmi esélyem sincs, hogy megállítsam Ardeliát vagy magamat, így hát elindultam John Power háza felé, hogy megkeressem a kislányt és eltűnjek vele. Senkire sem nézve egyenesen átvágtam a városon, miközben egyre az járt a fejemben, hogy gyorsan végezhetek vele – legalább ennyit még megtehetek. Egy pillanat alatt eltörhetem a nyakcsigolyáját, úgyhogy soha nem fogja megtudni, mi történt. – Dave megint előhalászta kendőjét, és erősen remegő kezével megtörölte a homlokát.

– Csak a filléres boltig jutottam. Ma már nincs meg, de akkor az volt az utolsó üzlet a O'Kane Streeten, mielőtt az ember újra elérte a lakónegyedet. Alig négy háztömbre voltam, és arra gondoltam, hogy mikor odaérek Powerék házához, meglátom majd Tansyt az udvaron. Egyedül lesz... az erdő pedig nincs messze.

Csakhogy benéztem a filléres bolt kirakatába, amit pedig megláttam, attól megfagyott bennem a vér. Egy rakás halott gyerek volt benne megüvegesedett szemekkel, kicsavart kezekkel és törött lábakkal. Halkan felsikoltottam, a kezemet pedig a számra tapasztottam. Szorosan behunytam a szememet. Mikor újra kinyitottam, észrevettem, hogy csak egy halom játék baba volt az, amivel az öreg Mrs. Seger akarta berendezni a kirakatot. Meg is látott, és a kezében lévő babával felém hadonászott – tűnj el innen, te részeg disznó. De én maradtam a helyemen. Egyre csak a babákat bámultam. Megpróbáltam bebeszélni magamnak, hogy csak bábuk voltak; bárki láthatta. De mikor újra behunytam a szemem, és kinyitottam, megint halott gyerekek voltak. Mrs. Seger egy nagy halom apró holttestet rendezgetett a filléres bolt kirakatában, anélkül, hogy tudta volna. Rádöbbentem, hogy valaki így akar nekem üzenni, az üzenet pedig az, hogy talán még most sincs késő. Lehet, hogy nem tudom megállítani Ardeliát, de az is lehet, hogy igen. És még ha nem is tudom, attól talán megmenekülhetek, hogy magával rántson.

Az volt az első eset, hogy tényleg imádkoztam, Sarah. Lelkierőért imádkoztam. Nem akartam megölni Tansy Powert, de ennél is többről volt szó – mindegyiket meg akartam menteni, ha csak egy mód volt rá.

Visszafordultam a Texaco-állomás irányába, amely egy háztömbbel volt lejjebb – ott volt, ahol ma a Piggly Wiggly üzlet van. Útközben megálltam, és felvettem néhány kavicsot az út menti árokból. A benzinkút mellett volt egy telefonfülke – ami még mindig ott van, most, hogy belegondolok. Odaértem, és rájöttem, hogy egy centem sincs. Utolsó szalmaszálként benyúltam az érmevisszaadó nyílásba. Egy tízes volt benne. Azóta, ha valaki azt mondja nekem, hogy nem hisz Istenben, eszembe jut, milyen érzés volt, mikor bedugtam az ujjam az érmevisszaadó nyílásba, és találtam benne egy tízcentest.

Arra gondoltam, telefonálok Mrs. Powernek, aztán úgy döntöttem, jobb lesz, ha egyenesen a seriff irodáját hívom. Valaki továbbítja majd az üzenetet John Powernek, aki – ha olyan gyanakvó, ahogy Ardelia gondolta – megteszi a megfelelő lépéseket. Becsuktam a fülke ajtaját, és kikerestem a 111 183 számot – ez még abban az időben volt, amikor a fülkében lehetett telefonkönyvet találni, ha az embernek szerencséje volt –, majd mielőtt tárcsáztam, a kavicsokat a számba tettem.

Maga John Power vette fel a kagylót, és most már tudom, miért halt meg Patsy Harrigan és Tom Gibson... miért halt meg John Power maga is... és miért nem állt meg Ardelia akkor és ott. Arra számítottam, hogy a diszpécser veszi majd fel – akkoriban Hannan Verril volt az –, én pedig elmondom a mondókámat, amit ő majd átad a helyettesnek.

Ehelyett azt a kemény ne-szórakozz-velem hangot hallottam megszólalni: „Halló, Seriffi hivatal, itt Power seriff-helyettes beszél. Miben segíthetek?” Ijedtemben majdnem lenyeltem a marék kavicsot a számban, és egy pillanatig meg sem tudtam szólalni.

„Átkozott kölykök”, hallottam a telefonban, és tudtam, hogy rögtön le fogja csapni.

„Várjon”, nyögtem ki nagy nehezen. A kavicsoktól úgy hangzott, mintha a szám vattával lenne tele. „Ne tegye le, helyettes!”

„Kivel beszélek?” kérdezte.

„Ne törődjön vele”, válaszoltam. „Vigye a lányát a városból, ha egy kicsit is jelent magának valamit, de bármit is csinál, ne engedje közel a könyvtárhoz. Komolyan beszélek. Veszélyben van.”

Aztán letettem a kagylót. Ilyen egyszerű volt. Ha Hannan vette volna fel, azt hiszem, többet beszéltem volna. Neveket is mondtam volna – Tansyét, Tomét, Patsyét... és Ardeliáét. Ő azonban megijesztett – olyan érzésem volt, hogy ha sokáig maradok a vonalban, képes lesz átnézni rajta, és meglát a másik végén, amint a fülkében állok, és bűzlök, mint egy szatyor rohadt barack.

A kavicsokat a tenyerembe köptem, és sietve elhagytam a fülkét. Ardelia hatalma megtört felettem – az a hívás ilyen sokat jelentett –, de pánikba estem. Látott már olyan madarat, amelyik berepült egy garázsba, és fejvesztve repdes ide-oda, miközben nekirepül a falaknak, csakhogy kijusson? Én is pont így néztem ki. Hirtelen nem aggódtam többé Patsy Haniganért vagy Tom Gibsonért, de még Tansy Powerért sem. Úgy éreztem, hogy Ardelia figyel, és hogy tudja, mit tettem; hamarosan pedig a nyomomban lesz.

El akartam bújni – az ördögbe is, el kellett bújnom. Elindultam lefelé a Fő utcán, és mire a végére értem, csaknem rohantam. Addigra már Ardelia képe teljesen összekeveredett az agyamban a könyvtári nyomozóéval, és azzal a sötét figurával, aki az úthengert vezette, meg az autót, amelyikben Együgyű Simon ült. Minden pillanatban azt vártam, hogy egyszer csak valamennyien befordulnak a Fő utcára, annak a sötét alaknak az öreg Buickjában, hogy elkapjanak. Kiértem az állomás raktárához, és megint bemásztam a rakodórámpa alá. Ott húztam meg magam, miközben remegtem, minta kocsonya, sőt még sírtam is egy kicsit, és vártam, hogy megjelenjen Ardelia, és elintézzen. Állandóan az járt a fejemben, hogy egyszer csak felnézek, és meglátom Ardelia fejét, amint épp bekukkant a rámpa betonburkolata alá, vörösen izzó szemekkel, a szája pedig kezd azzá a szívószervvé átalakulni. Amennyire csak tudtam, hátrahúzódtam, és találtam egy fél üveg bort egy csomó száraz levél és pókháló alatt. Csak Isten a megmondhatója, mikor hagytam ott, aztán pedig teljesen megfeledkeztem róla. Körülbelül három nagy kortyra megittam. Aztán elkezdtem visszamászni a rámpa széle felé, de félúton elájultam. Mikor felébredtem, először azt hittem, hogy alig telt el idő, mert a fény-árnyék viszonyok hasonlóak voltak. Csakhogy a fejfájásom elmúlt, a gyomrom pedig ételt követelt.

– Egy egész napot átaludtál, nem igaz? – találgatott Naomi.

– Nem – majdnem két terjes napot. Hétfőn délelőtt tíz körül kértem a seriff hivatalát. Mikor magamhoz tértem a rámpa alatt, hét múlt szerda reggel. Csakhogy ez nem alvás volt, legalábbis nem egészen. Nem szabad elfelejteni, hogy nem egy egész napos, de még csak nem is egy hetes részegségből ébredtem fel. Gyakorlatilag két éven át merev részeg voltam És volt ott még más is – Ardelia, a könyvtár, a gyerekek és a meseóra. Két év egy körhintán a pokolban. Azt hiszem, a tudatomnak az a része, amelyik még mindig élni akart és józanul gondolkodni, úgy döntött, hogy az egyedüli megoldás az, ha kikapcsol egy időre, és lehúzza a redőnyt. Mire pedig felébredtem, az egésznek vége volt. Még nem találták meg Patsy Harrigan és Tom Gibson testét, de ettől függetlenül vége volt. Én pedig tudtam, mielőtt egyáltalán kidugtam volna a fejem a rámpa alól. Egy üres lyuk volt bennem, mint az ínyben, miután kiesik az ember foga. Csakhogy ez a lyuk a tudatomban volt. Én pedig megértettem. Elment. Ardelia elment.

Kimásztam, és majdnem újra elájultam az éhségtől. Megpillantottam Brian Kelly t, aki rakodásirányító volt akkoriban. Zsákokat számolgatott a másik vágányon álló vagonokon, és feljegyzéseket végzett egy nyomtatványon. Sikerült odamennem hozzá. Ő is észrevett, és kiült a megvetés az arcára. Volt idő, mikor egymásnak rendeltünk italt a Dominóban – egy út menti csehóban, amely még azelőtt leégett, hogy maga megszületett volna, Sam –, azok az idők azonban rég elmúltak. Csak egy koszos, mocskos piást látott maga előtt, akinek a haja tele van piszokkal és levelekkel, és aki hányástól és húgytól bűzlik.

„Tűnj el innen, öreg, vagy hívom a zsarukat”, mondta. Az a nap is egy új korszak kezdete volt számomra. Ha az ember elkezd inni, újabb és újabb dimenziókat hódít meg. Az volt az első alkalom, hogy koldultam. Megkérdeztem, tudna-e nélkülözni egy negyeddollárost, amiből egy csésze kávét meg egy kis kétszersültet tudnék venni a 32-es főút melletti büfében. A zsebébe nyúlt, és némi aprópénzt húzott elő. Nem nyújtotta át; csak felém lökte. Le kellett hajolnom, és összeszednem a gazból. Nem hiszem, hogy azért dobta a pénzt, hogy megalázzon. Egyszerűen csak nem akart hozzám érni. Ezért nem is hibáztatom.

Mikor látta, hogy eltettem a pénzt, így szólt: „Szívódj fel, öreg. És ha megint meglátlak itt, tényleg hívom a zsarukat.” „Nyugodt lehet”, mondtam, és elindultam. Azt sem tudta, ki vagyok, aminek most is örülök.

Körülbelül félúton a büfé felé elhaladtam egy újságosbódé mellett, és megláttam az aznapi Gazette-et. Akkor döbbentem rá, hogy nem egy napra vontam ki magam a forgalomból, hanem kettőre. A dátum nem sokat jelentett számomra – addigra nem sokat törődtem naptárakkal –, de tudtam, hogy hétfő volt, mikor Ardelia utoljára kirúgott az ágyából, és amikor telefonáltam. Aztán megláttam a főcímeket. Úgy tűnt, Junction City hírtörténetének legnagyobb napját aludtam át. AZ ELTŰNT GYEREKEK UTÁN TOVÁBB folytatódik A nyomozás – állt az egyik cikk felett. Tom Gibson és Patsy Harrigan képe is látható volt. A másik oldalon a főcím így szólt: A megyei orvosszakértő szerint a SERIFFHELYETTESSEL SZÍVROHAM VÉGZETT. Alatta John Power fényképe állt.

Elvettem egy újságot, és egy ötcentest hagytam a pakli tetején, ami a szokásos eljárás volt, mikor az emberek még megbíztak egymásban. Aztán ott helyben leültem a járdaszegélyre, és mindkét cikket elolvastam. A gyerekekről kevesebbet írtak. Ennek az volt az oka, hogy még nem aggódtak igazán miattuk – Beeman seriff szökésként kezelte az ügyet.

Ardelia valóban a megfelelő gyerekeket szúrta ki. Azok ketten tényleg vásott kölykök voltak, vagyis megtalálta a zsák a foltját. Folyton csavarogtak. Ugyanabban a háztömbben laktak, és az a hír járta, hogy az előző héten bajba kerültek, amikor Patsy Harrigan anyja rajtakapta őket, amint a hátsó udvaron álló sufniban bagóznak. A Gibson fiúnak volt egy elnéző nagybátyja, akinek farmja volt Nebraskában, Norm Beeman pedig biztos volt benne, hogy a kölykök oda tartottak – mint már mondtam, nem volt góré az agyosztályon. Dehát honnan is tudhatta volna? Egy dologban pedig igaza volt – nem olyanfajta gyerekek voltak, akik kútba esnek vagy úszás közben belefulladnak a Proverbia folyóba. De én tudtam, hogy hol vannak, és azt is tudtam, hogy Ardelia ismét diadalmaskodott az idő felett. Tudtam, hogy együtt fognak mind a hármukra rátalálni, ami így is történt, később, a nap folyamán. Megmentettem Tansy Powert és magamat, de nem sok vigaszt találtam benne.

A Power seriffhelyettesről szóló cikk hosszabb volt. Már a második volt, mivel Powert hétfőn, késő délután találták meg. A keddi lapokban nyilvánosságra hozták a halálát, de az okot nem. Terepjárójának volánjára roskadva találtak rá, körülbelül másfél kilométerrel nyugatra az Orday-farmtól. Jól ismertem azt a helyet, mivel többnyire ott tértem le az útról a kukoricásba Ardelia felé.

A hiányzó részeket gyorsan kipótoltam. John Power nem az a fajta ember volt, aki hagyta, hogy fű nőjön a talpa alatt, úgyhogy bizonyára elindult Ardelia házához, mihelyt leraktam a telefont a Texaco-kútnál álló fülkében. Gondolom, először a feleségét hívta fel, és megmondta neki, hogy tartsa Tansy t a házban, amíg ő nem hallat magáról. Ez persze nem volt benne az újságban, de fogadni mernék, hogy így tett.

Mikor Power odaért, Ardeliának tudnia kellett, hogy beköptem, és vége a játéknak. Tehát megölte a helyettest. Halálosan átölelte, mint ahogy Mr. Lavinnel is tette. Powert vastag, kemény kéreg védte, ahogy már mondtam, de a juharfát is vastag kéreg borítja, az ember mégis meg tudja csapolni a törzsét, ha elég mélyen döfi bele szúrószerszámát. Képzelem, milyen mélyen nyomta bele Ardelia a sajátját. Miután a helyettes meghalt, Ardeliának a férfi terepjárójában kellett őt kivinnie arra a helyre, ahol rátaláltak. Még ha az út – a Garson Road – nem is volt forgalmas akkoriban, jó sok vér kellett legyen a pucájában, ha meg merte tenni. De mi más választása lett volna? Felhívni a seriff hivatalát, és közölni velük, hogy John Power szívrohamot kapott, mialatt vele beszélgetett? Ez egy csomó újabb kérdést vetett volna fel, épp akkor, amikor Ardelia legjobban szerette volna, ha az emberek megfeledkeznek róla. És tudja, még Norm Beemant is érdekelte volna, hogy miért törte ki a nyakát a helyettes a sietségben, csak hogy beszélhessen a városi könyvtárossal. Így hát kivitte őt a Garson Roadra, majdnem az Orday-farmig, aztán a terepjárót az út menti árokban hagyta, ő pedig azon az úton ment vissza a házába, amin én is – a kukoricáson keresztül.

Dave Samről Naomira nézett, aztán vissza.

– Le merném fogadni, mi volt Ardelia következő lépése. Biztos, hogy elkezdett keresni.

Nem úgy értem, hogy beugrott a kocsijába és körbejárta Junction City t, bekukkantva minden lyukba, ahol meg szoktam fordulni; nem volt rá szüksége. Azokban az években időről időre felbukkant, mikor szüksége volt rám, vagy valamelyik gyereket küldte el egy összehajtott üzenettel. Nem számított, hogy egy rakás doboz között üldögéltem a borbélyüzlet mögött, vagy horgászni mentem a Grayling patakra, vagy csak részegen hevertem az állomás raktára mögött; tudta, hol lehet megtalálni. Ez volt az egyik tudománya.

Csak utoljára nem – amikor leginkább szüksége lett volna rá, hogy megtaláljon; és azt hiszem, tudom, miért. Már mondtam, hogy igazából se nem elaludtam, se nem elájultam, miután telefonáltam; inkább olyan volt, mintha kómába estem vagy meghaltam volna. Neki pedig bármilyen belső szeme is volt, mikor kinyitotta, és szétnézett vele, hogy megkeressen, nem látott. Fogalmam sincs, hányszor pásztázhatta végig a szeme éjt nappallá téve azt a helyet, ahol lefeküdtem, de nem is akarom tudni. Csak azt tudom, hogy ha megtalált volna, nem egy kisgyerek jelent volna meg egy összehajtogatott papírcetlivel. Ő jött volna el személyesen, azt pedig elképzelni sem tudom, hogy mit csinált volna velem, amiért beleköptem a levesébe.

Végül is valószínűleg megtalált volna, ha több ideje marad; de nem maradt. Egyfelől már készen álltak a tervei. Másrészt az átváltozása felgyorsult. Elérkezett számára az idő a pihenésre, ő pedig nem akarta rám vesztegetni az idejét. Emellett bizonyára azt is tudta, hogy lesz még alkalma a törlesztésre kicsit később. Most pedig itt ez az alkalom.

– Nem egészen értem, miről beszél – mondta Sam.

– Dehogynem – válaszolta Dave. – Ki vitte el a könyveket, amitől maga ekkora lekvárba került? Ki küldte őket a zúzdába, az újságjaival együtt? Én. Nem gondolja, hogy Ardelia tisztában van ezzel?

– Gondolod, hogy még mindig akar téged? – kérdezte Naomi.

– Igen, de nem úgy, ahogy azelőtt. Most már egyetlen vágya csak az, hogy megöljön. – Elfordította a fejét, és szomorú, csillogó szeme összekapcsolódott Samével. – Most magát akarja.

Sam nyugtalanul felnevetett. – Biztos vagyok benne, hogy harminc évvel ezelőtt olyan volt, mint egy tűzhányó – mondta –, de a hölgy felett eljárt az idő. Tényleg nem a zsánerem.

– Azt hiszem, maga semmit sem ért – mondta Dave. – Nem dugni akar magával, Sam. Ő akar maga lenni.

10

Néhány pillanat múlva Sam megszólalt. – Várjunk csak egy pillanatra!

– Hallotta, amit mondtam, de nem vette úgy a szívére, ahogy kellett volna – mondta neki Dave. Hangja türelmes volt, de fáradt; nagyon fáradt. – Hadd mondjak hát kicsit többet.

Miután Ardelia megölte John Powert, elég távolra elvitte ahhoz, hogy ne rá terelődjön először a gyanú. Aztán hozzálátott terve végrehajtásához, és délután kinyitotta a könyvtárat, ahogy azt mindig is tette. Részben azért, mert akinek vaj van a fején, az gyanússá válhat, ha eltér a mindennapi rutintól, de nemcsak ez volt az oka. Az átváltozása már küszöbön állt, és szüksége volt azoknak a gyerekeknek az életére. Ne is kérdezze, miért, mert fogalmam sincs. Talán olyan volt, mint egy medve, amelyiknek meg kell tömnie a hasát, mielőtt téli álomra szenderül. Csak azt tudom biztosan, hogy gondoskodnia kellett arról, hogy aznap délután még egy meseóra legyen... és így is tett.

Valamikor a meseóra folyamán, mikor az összes gyerek transzban ült körülötte, megparancsolta Tomnak és Patsy-nek, hogy kedd reggel jöjjenek be a könyvtárba, még akkor is, ha az a nyári szünetben kedden és csütörtökön zárva tart. Ők bementek, Ardelia pedig végzett velük, aztán nyugovóra tért... abba az álomba, amelyik annyira hasonlít a halálhoz. Most pedig jön maga, Sam, harminc évvel később. Maga ismer engem, Ardelia pedig még mindig tartozik nekem, amiért keresztbe tettem neki, ami kezdetnek nem is rossz... de van valami, ami még ennél is jobb. Maga is tud a könyvtárrendőrségről.

– Nem tudom, honnan...

– Nem, maga tényleg nem tudja, honnan tud róla, így még jobb is neki. Mert azok a titkok, amelyek olyan sötétek, hogy még magunk elől is elrejtjük őket... az olyanok számára, mint Ardelia Lortz – azok a legértékesebb titkok. Ezenkívül vegye figyelembe a további előnyöket – maga még fiatal, egyedülálló, és nincsenek közeli barátai. Nem így van?

– Én is ezt mondtam volna, egész mostanáig – felelte Sam pillanatnyi gondolkodás után. – Azt mondtam volna, hogy azok a barátaim, akiket azóta szereztem, hogy Junction Citybe jöttem, elköltöztek. De magát és Naomit, Dave, most már barátnak tekintem. Igazából nagyon is közeli barátoknak. A legjobbaknak.

Naomi megfogta Sam kezét, és egy pillanatra megszorította.

– Ezt nagyra értékelem – mondta Dave –, de ez most már lényegtelen, mert Ardelia ki akar nyírni, csakúgy, mint Sarah-t. „Minél több, annál jobb a móka”, ahogy egyszer mondta nekem. Életekre van szüksége, mikor eljön az idő az átváltozásra... és mikor felébred, az is egyfajta átváltozás számára.

– Azt mondod, hogy valahogyan birtokolni szeretné Samet, nem? – kérdezte Naomi.

– Azt hiszem, ennél egy kicsit többről van szó, Sarah. Szerintem ő egyenesen szét akarja rombolni, bármi is van Samben, ami őt Sammé teszi, azt hiszem, ki akarja őt tisztítani, ahogy egy gyerek pucol ki egy tököt, hogy töklámpát csináljon Halloween-napra, utána pedig felveszi őt, mint amikor az ember új ruhába öltözik. És miután ez megtörtént, egy Sam Peebles nevű férfiként folytatja életét, de csak annyira lesz férfi, mint ahogy Ardelia Lortz nő volt. Van benne valami, ami nem emberi, és az a bőre alatt rejtőzködik. Azt hiszem, ezt mindig is tudtam. Belül van ugyan... de mindig csak betolakodó marad. Hogy honnan jött Ardelia Lortz? Hol lakott, mielőtt Junction Citybe jött? Azt hiszem, ha az ember ellenőrizné azokat a referenciákat, amiket Ardelia Mr. Lavin elé tett, rájönne, hogy az egész hazugság, amire senki sem jött rá a városban. John Power-nek a kíváncsisága pecsételte meg a sorsát. De azt hiszem, valamikor létezett egy valódi Ardelia Lortz is – Pan Christianben, Mississippi államban... vagy Harrisburgban, Pennsylvaniában... vagy Portlandben, Maine államban... aztán az a valami megkaparintotta a testét, és útra kelt benne. Most pedig megint meg akarja ismételni. Ha hagyjuk, hogy megtegye, az az érzésem, hogy valahol, egy másik városban, mondjuk San Franciscóban... vagy a montanai Butle-ban... esetleg Kingstonban, Rhode Islanden még az idén fel fog bukkanni egy Sam Peebles nevű férfi. A legtöbb ember szeretni fogja majd A gyerekek pedig különösen... bár félnek is tőle, egyfajta furcsa módon, amelyet nem értenek, így hát nem is beszélhetnek róla.

És persze ő is könyvtáros lesz.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Légi úton Des Moinesba

1

Sam a karórájára pillantott, és megdöbbenéssel vette tudomásul, hogy már majdnem három óra. Az éjféltől már csak kilenc óra választotta el. Aztán a hórihorgas férfi, ezüstös szemeivel, újra itt lesz. Vagy Ardelia Lortz lesz itt. De az is lehet, hogy mindketten.

– Mit gondol, mit kéne tennem, Dave? – kérdezte. – Menjek ki a város temetőjébe, keressem meg Ardelia testét, és üssek át egy karót a szívén?

– Nem is lenne rossz ötlet, ha megtehetné – felelte Dave. – Csakhogy a hölgyet elhamvasztották.

– Ó – sóhajtotta Sam csüggedten, miközben leült a székre. Naomi megint megfogta a kezét. – Bármi történjen is, semmit sem kell egyedül csinálnod – mondta elszántan. – Dave azt mondja, hogy Ardelia bennünket is ki akar csinálni, akár csak téged, de most nem ez a lényeg. A barátok összetartanak, ha bajba kerülnek. Ez a lényeg. Mi másra lennének jók; ha nem erre?

Sam az ajkához emelte a lány kezét és megcsókolta. – Kösz, de gőzöm sincs, mit tudnál tenni. Vagy akár én is. Nem úgy fest a dolog, mintha lenne bármi is, amit tehetnénk. Hacsak... – reménykedve Dave-re nézett –, hacsak el nem futok?

Dave megrázta a fejét. – Az a nő – vagy az a valami – lát. Már mondtam magának. Biztos vagyok benne, hogy éjfélig meg tudná tenni az út nagy részét Denverig, ha tényleg belelépne a gázba, és a zsaruk sem csípnék nyakon, Ardelia Lortz azonban már Ott lenne, hogy üdvözölje, mikor kiszáll a kocsiból. Vagy egy sötét útszakaszon oldalra nézne, és az anyósülésen ott ülne maga mellett a könyvtári nyomozó.

Sam elképzelte a fehér arcot és az ezüstös szemeket, ahogy megcsillan bennük a műszerfal sápadt, zöld fénye, és kirázta a hideg.

– Akkor hát mit tegyünk?

– Szerintem maga is tudja, Sam, és te is, Sarah, hogy mit kell tenni először – mondta Dave. Megitta az utolsó korty jeges teáját is, majd visszatette a poharat a tálcára. – Csak egy kicsit gondolkodni kell.

Aztán mindnyájan a gabona-futószalag felé néztek egy darabig. Sam agya összefüggéstelenül zakatolt; amibe kapaszkodni tudott, azok csak kiragadott foszlányok voltak Dave történetéből, valamint a könyvtári nyomozó hangja, amint árnyalatnyi selypítéssel így szól: Nem vagyok kívánci az osztoba kifogászaira... Éjfélig kap haladékot aztán újra eljövök.

– Van egy hely Des Moinesban, ha jól emlékszem – mondta Dave. – Pell'snek hívják. Ha valaki segíthet, akkor azok ők lesznek. Nem telefonálsz oda, Sarah?

2

Miután Naomi elment, Sam megszólalt. – Még ha tudnak is segíteni, nem hiszem, hogy munkaidő vége előtt oda tudnánk érni. Megpróbálhatom, de gyanítom...

– Nem azt vártam, hogy maga vezessen – szakította őt félbe Dave. – Nem, magának és Sarah-nak ki kell mennie a proverbiai repülőtérre.

Sam pislogott egyet. – Azt sem tudtam, hogy Proverbiá-ban egyáltalán van repülőtér.

Dave elmosolyodott. – Hát... attól tartok, az elnevezés kicsit túlzó. Van ott egy fél mérföld hosszú döngölt földút, amit Stan Soames kifutópályának nevez. Stan nappalija a Western Iowa Air Charter irodája. Maga és Sarah beszélnek Stannel. Van egy kis Navaho gépe. Ő elviszi magukat Des Moinesba, és nyolcra, legkésőbb kilencre vissza is hozza.

– Mi van, ha ott sincs?

– Akkor megpróbálunk valami mást kitalálni. Bár azt hiszem, ott lesz. Az egyetlen dolog, amit Stan a repülésnél is jobban szeret, az a kertészkedés, és amikor itt a tavasz, a farmerek nem tekeregnek el messzire. Valószínűleg azt mondja majd, hogy előre szólni kellett volna, hogy át tudja hívni a Carter fiút, aki felügyel a háztájra. Ha ezt mondja, mondják meg neki, hogy Dave Duncan küldte magukat, és Dave azt üzeni, ideje fizetni a baseballért. Megjegyezte?

– Igen, de mit jelentsen ez az egész?

– Semmit, aminek ehhez az ügyhöz köze van. El fogja magukat vinni, ez a fontos. Miután pedig újból földet érnek, eszükbe ne jusson ide visszajönni. Sarah-val együtt menjenek egyenesen a városba.

Sam érezte, hogy félelem markol a szívébe. – A könyvtárba.

– Pontosan.

– Dave, amit Naomi a barátságról mondott, az nagyon kedves – és talán még igaz is –, de azt hiszem, mostantól nekem kell a dolgokat a kezembe vennem. Egyikőjüknek sem kell részt vennie benne. Engem terhel a felelősség, amiért ismét felzavartam álmából...

Dave kinyúlt és megragadta Sam csuklóját, majd meglepő erővel megszorította. – Ha tényleg így gondolja, akkor semmit sem hallott abból, amit idáig mondtam. Maga semmiért sem felel. Az én lelkiismeretem cipeli John Power és két kisgyerek halálát – nem is beszélve a rettegésről, amelytől ki tudja, hány gyerek szenvedett –, mégsem vagyok felelős én sem. Nem igazán. Nem akartam jobban Ardelia társa lenni, mint harminc éven keresztül inni. Mindkét dolog csak úgy jött magától. De most haragszik rám, és eljön értem. Ha nem leszek magával, mikor megérkezik, először engem látogat meg. És nem én leszek az egyedüli, akihez eljön, Sarah-nak igaza volt, Sam. Neki és nekem nem azért kell a közelében lennünk, hogy megvédjük magát; mind a hármunknak azért kell együtt maradnunk, hogy megvédjük egymást. Sarah tud Ardeliáról, nem látja? Ha Ardelia ezt eddig nem tudta volna, meg fogja tudni, mihelyt felbukkan ma éjszaka. Azt tervezi, hogy a maga testében hagyja el Junction Cityt. Gondolja, hogy hátrahagyna bárkit is, aki ismeri az új személyazonosságát? – De hát...

– Semmi de hát – fojtotta bele Dave a szót. – A végén az egész egy nagyon egyszerű problémává redukálódik, amit még egy magamfajta öreg csöves is megért: vagy osztozunk a bajban, vagy a kezei közt halunk meg.

Előrehajolt.

– Ha meg akarja menteni Sarah-t Ardeliától, Sam, felejtse el a hősködést, és kezdjen inkább visszaemlékezni arra, hogy ki volt a maga könyvtári nyomozója. Muszáj. Mert nem hiszem, hogy Ardelia bárkit meg tud kaparintani. Ebben a történetben egyetlen véletlen egybeesés van, az viszont létfontosságú: egyszer magának is volt egy könyvtári nyomozója. Azt az emléket pedig elő kell kaparni.

– Már próbáltam – mondta Sam, de tudta, hogy ez hazugság. Mert valahányszor a figyelmét a hang irányába fordította, (gyere, fiam.... rendőrfelügyelő vagyok) az mindig tovasiklott. Érezte a szájában a piros zselé ízét, amelyet sohasem evett, és ki nem állhatott – de ez volt minden.

– Erősebben kell próbálkoznia – mondta Dave –, különben nincs remény.

Sam mély lélegzetet vett, majd kiengedte. Dave keze megérintette a tarkóját, és finoman megszorította.

– Ez a kulcsa – mondta Dave. – Még az is lehet, hogy úgy találja, ez a kulcsa mindennek, ami egész életén át nyugtalanította. A magányának és a boldogtalanságának.

Sam zavarodottan ránézett. Dave elmosolyodott.

– Ó, igen – mondta. – Maga egyedül van, boldogtalan, és kirekesztve érzi magát az emberek közül. Borról prédikál, de közben vizet iszik. Egészen máig nem voltam több a maga számára Piszkos Dave-nél, aki havonta egyszer elviszi az újságjait, de egy olyan ember, mint én, sok mindent lát, Sam. Teljes emberre van szükség ahhoz, hogy valakit teljesen megismerjünk.

– A kulcs mindenhez – mondta Sam szórakozottan. Eltűnődött rajta, vajon tényleg léteznek-e efféle varázsszavak a ponyvaregényeken és a közönségfilmeken kívül, amelyekben Bátor Pszichiátereket Bajba Jutott Páciensek látogatnak meg.

– Igazat beszélek – tartott ki Dave. – Ezeknek a dolgoknak félelmetes hatalmuk van, Sam. Nem hibáztatom, amiért nem akarja feltárni. De tudom, hogy képes rá, ha akarja. A választás a magáé.

– Ez valami új dolog, amit az alkoholfüggők összejövetelén tanult?

Dave elmosolyodott. – Hát igen, ott néha előkerül a téma – mondta –, de azt hiszem, én ezt már kezdettől fogva tudtam. Naomi megint kijött a verandára. Mosolygott, a szemei pedig ragyogtak.

– Hát nem pompás nő? – kérdezte Dave halkan.

– De igen – válaszolta Sam. – Persze hogy az. – Két dologgal volt tisztában: hogy szerelmes lett, és hogy Piszkos Dave ezt pontosan tudja.

3

– Olyan sokáig tartott, amíg a férfi utánanézett, hogy már kezdtem aggódni – mondta Naomi –, de mázlink van.

– Nagyszerű – mondta Dave. – Akkor most ketten kimentek, és meglátogatjátok Stan Soamest. A könyvtár még mindig nyolckor zár be tanév közben, Sarah?

– Igen. Ezt egész biztosan tudom.

– Akkor öt körül benézek. Hátul, a rakodónál találkozunk, nyolc és kilenc között. Jobb lenne közelebb a nyolchoz – és biztonságosabb is. Az isten szerelmére, próbáljatok meg pontosak lenni.

– Hogy fogunk bejutni? – kérdezte Sam.

– Arról majd én gondoskodom, ne aggódjon. Induljanak csak el nyugodtan.

– Talán innen kéne felhívni ezt a Soames nevű fickót – vetette közbe Sam. – Hogy meggyőződjünk róla, valóban otthon van-e.

Dave megrázta a fejét. – Semmi értelme. A felesége négy éve hagyta őt el egy másik férfi miatt – azt állította, hogy egyedül a munkájába szerelmes, ami jó kifogás az olyan nő számára, akinek csak ürügyre van szüksége. Nincs gyerekük. Kint lesz a földjén. Most már menjenek. A nap nemsokára lemegy.

Naomi lehajolt, és egy csókot nyomott Dave arcára. – Köszönjük, amiért elmondtad – mondta.

– Örülök, hogy megtettem. Sokkal jobban érzem így magam. Sam kezet akart nyújtani Dave-nek, aztán jobb ötlete támadt. Lehajolt és átölelte az öregembert.

4

Stan Soames magas, nagydarab férfi volt, akinek szelíd arcából mérges szemek villogtak, és akit máris megkapott a nap, bár a csillagászati tavasznak még az első hónapja sem telt le. Sam és Naomi a háza mögötti földön talált rá, épp ahogy Dave megjósolta. Hatvan méterre északra Soames berregő Rototillerjétől Sam mintha egy földutat látott volna... de mivel egy kis repülőgép állt az egyik végében, ponyvával letakarva, a másik végében pedig szélzsák lobogott egy rozsdás póznán, feltételezte, hogy a proverbiai repülőtér egyetlen kifutópályája húzódik előttük.

– Nem tehetem – mondta Soames. – Húsz hektárt kell felszántanom a héten, és rajtam kívül senki sincs rá. Három nappal ezelőtt kellett volna szólniuk.

– Szükséghelyzetben vagyunk – mondta Naomi. – Tényleg, Mr. Soames.

A férfi nagyot sóhajtott, és kitárta karját, mintha át akarná ölelni az egész földjét. – Tudni akarják, mi a szükséghelyzet? – kérdezte. – Hogy mit csinál a kormány az ilyen gazdaságokkal, mint ez, és az ilyen emberekkel, mint én? Ez egy istenverte szükséghelyzet. Nézzék, van egy fickó Cedar Rapidsben, aki talán...

– Nincs már időnk arra, hogy Cedar Rapidsbe menjünk – vágott közbe Sam. – Dave mondta, hogy maga valószínűleg ezt fogja majd mondani.

– Dave micsoda?

– Duncan. Azt mondta, mondjam meg, eljött az idő, hogy fizessen a baseballért.

Soames összehúzta a szemöldökét. A keze ökölbe szorult, Sam pedig egy pillanatra azt hitte, hogy be fog húzni neki. Aztán a férfi hirtelen felnevetett és megrázta a fejét.

– Ennyi év után Dave Duncan egyszer csak előbukkan a sűrűből, és bevasalja a tartozásait. A kutyafáját.

Elindult a Rototiller felé. Közben fejét Samék felé fordította, úgy próbálta meg túlkiabálni a traktor lelkes pöfögését. – Menjenek a géphez, amíg én elteszem ezt az istencsapását! Ügyeljenek a sárra a kifutópálya szélén, különben beleragad a cipőjük!

Soames sebességbe tette a Rototillert. Nehéz volt kivenni a zajból, de Sam úgy hallotta, mintha még mindig nevetne.

– Azt hittem, az a vén részeges csirkefogó feldobja a bakancsot, mielőtt kiegyenlíthetném nála a számlámat!

Eldübörgött a csűr irányába, magára hagyva Samet és Naomit, akik tanácstalanul néztek egymásra.

– Mi volt ez az egész? – kérdezte Naomi.

– Fogalmam sincs; Dave nem akarta elmondani. – Karját odatartotta Naominak. – Asszonyom, velem jönne?

A lány elfogadta: – Köszönöm, uram. Mindent megtettek, hogy kikerüljék a felázott foltot, amiről Soames beszélt, de teljesen mégsem sikerült. Naomi lába bokáig elsüllyedt, a sár pedig lerántotta a cipőjét, amikor kihúzta a lábát. Sam lehajolt és kiemelte, aztán a karjába kapta Naomit.

– Ne, Sam! – kiáltotta a lány, és zavartan felnevetett. – Letörik a derekad!

– Dehogyis – mondta Sam. – Könnyű vagy.

Valóban az volt... és Sam hirtelen ugyanolyan könnyűnek érezte a fejét. Felvitte a lányt a kifutópálya rézsűjén át a repülőhöz, és letette. Naomi nyugodt, már-már áttetszően tiszta szemekkel nézett Samre. A férfi lehajolt és megcsókolta őt, mielőtt végiggondolta volna. Egy pillanattal később a lány átkarolta a nyakát, és viszonozta a csókot.

Mikor a férfi újra ránézett, úgy tűnt, kicsit kifogyott a szuszból. Naomi rámosolygott.

– Ezentúl Sarah-nak hívhatsz, amikor csak akarsz – mondta. Sam elnevette magát, majd megint megcsókolta a lányt.

5

Stan Soames mögött utazni a Navahón olyan volt, mint seprőnyélen lovagolni. A tavaszi levegő nyughatatlan áramlatai ide-oda dobálták őket, Samnek pedig néha az az érzése támadt, hogy még a végén úgy tréfálják meg Ardeliát, ahogy azt még ez a különös teremtmény sem láthatta előre: teleszúrnak egy iowai kukoricatáblát a darabjaikkal.

Ennek ellenére Stan Soames nem látszott gondterheltnek; olyan szakállas, öreg balladákat bömbölt teljes hangerővel, mint a „Sue, te édes”, vagy „New York járdái”, miközben a Navaho Des Moines felé dülöngélt. Naomi megbabonázva kukucskált ki az ablakon az alattuk elterülő földekre, utakra és házakra, kezével beárnyékolva szemeit a ragyogó napsütéssel szemben.

Végül Sam megpaskolta a vállát. – Úgy csinálsz, mintha még sohasem repültél volna – harsogta túl a motorzúgást.

A lány egy pillanatra feléje fordult, és úgy vigyorgott, mint egy elbűvölt diáklány. – Nem is repültem – mondta, és már fordult is vissza az ablakhoz.

– Csak ezt éljem túl – dünnyögte Sam, és szorosabbra húzta biztonsági övét, amint a gép újabb hatalmasat bukdácsolt.

6

Négy óra húsz volt, amikor a Navaho leszállingózott az égből, és landolt a Des Moines-i megyei repülőtéren. Soames a polgári légikikötő felé gurult, leállította a motort, és kinyitotta az ajtót. Samet meglepte a féltékenységnek az a szikrája, amit akkor érzett, amikor Soames Naomi derekára tette a kezét, hogy lesegítse.

– Köszönöm – mondta a lány levegőért kapkodva. Arca kipirult, a feje pedig kóválygott. – Csodálatos volt.

– Én magam is imádtam mindig – mondta –, és biztosan jobb, mint ha egész délután a Rototilleren ráznám a vesémet... ezt el kell, hogy ismerjem. – Naomiról Samre nézett.

– Elmondanák, hogy mi ez a nagy sietség? Segítek, ha tudok – kicsit többel tartozom Dave-nek egy kis átruccanásnál Proverbiából Des Moinesbe meg vissza.

– Be kell mennünk a városba – mondta Sam. – Egy Pell's nevű könyvesboltba. Félretettek néhány könyvet a számunkra.

Stan Soamesnak tágra nyílt a szeme. – Még egyszer!

– Pell's...

– Ismerem a helyet – mondta. – Új könyvek elöl, a régiek hátul. Középnyugat legnagyobb választéka – állítják a hirdetések. Most megpróbálom tömören összefoglalni: elráncigáltak a földemről, és rávettek, hogy repüljem magukkal át az államot néhány könyvért.

– Azok nagyon fontos könyvek, Mr. Soames – mondta Naomi. Megérintette a férfi durva földműveskezét. – Ebben a pillanatban ezek a könyvek a legfontosabb dolgok az életemben – vagy Samében.

– És Dave életében is – mondta Sam.

– Ha elmondanák, miről van szó – kérdezte Soames –, képes lennék megérteni?

– Nem – mondta Sam.

– Nem – értett egyet Naomi is, és halványan elmosolyodott.

Soames nagyot fújtatott széles orrlyukain át, a kezeit pedig a nadrágzsebébe gyömöszölte. – Hát, azt hiszem, egyébként sincs sok jelentősége. Tíz éve lógok ezzel Dave-nek, és volt idő, amikor mázsás súlyként nehezedett a szívemre. – A tekintete felcsillant. – Nekem pedig egy csinos fiatal hölgyet kellett életében először repülővel elvinni. Az egyetlen dolog, ami szebb egy lánynál, az első repülése után, az egy lány az első...

Hirtelen elhallgatott, és cipőjével a köveket rugdosta.

Naomi tapintatosan az ellenkező irányba nézett, a távoli horizontra. Épp abban a pillanatban egy üzemanyag-szállító kocsi tűnt fel. Soames odasietett hozzá, és magvas beszélgetésbe kezdett a sofőrrel.

– Úgy látom, nagy hatással voltál a mi vakmerő pilótánkra – szólalt meg Sam.

– Lehet, hogy így van – felelte Naomi. – Csodálatosan érzem magam, Sam. Hát nem őrület?

Sam hátrasimított Naomi füle mögé egy elálló hajtincset.

– Ez az egész nap egy kész téboly. A legészvesztőbb, amire csak emlékszem.

Abban a pillanatban azonban megszólalt egy belső hang – abból a mélységből szállt fel, ahol még mindig súlyos dolgok voltak leülepedve –, és azt mondta neki, hogy ez nem volt egészen igaz. Volt egy másik is, ami ugyanilyen észbontó volt. Még észbontóbb. A fekete nyíl és a piros zselé napja. Az a különös, bénító rémület újra megjelent, ő pedig becsukta fülét a hang előtt.

Ha meg akarja menteni Sarah-t Ardeliától, Sam, felejtse el a hősködést, és próbáljon meg visszaemlékezni rá, hogy ki volt a maga könyvtári nyomozója.

Nem! Nem tudok! Nem... szabad! Vissza kell idézni azt az emléket! Nem szabad! Tilos!

Keményebben kell próbálkoznia, különben semmi reményünk.

– Most már tényleg haza kell mennem – motyogta Sam Peebles. Naomi – aki elsétált, hogy szemügyre vegye a Navaho csörlőlapátjait – meghallotta, és visszajött.

– Mondtál valamit?

– Nem. Nem érdekes.

– Nagyon sápadtnak látszol.

– Ideges vagyok – felelte Sam feszülten.

Stan Soames visszatért. Hüvelykujjával a benzines kocsi vezetője felé bökött. – Dawson azt mondta, kölcsönvehetem a kocsiját. Beviszem magukat a városba.

– Hívhatunk taxit is – kezdte Sam.

Naomi megrázta a fejét. – Túl kevés már az időnk – mondta. – Nagyon megköszönjük magának, Mr. Soames.

– Ó, nagyszerű – felelte Soames, és megvillantotta kisfiús vigyorát Naomi felé. – Ezentúl hívjanak csak Stannek, Most pedig induljunk. Dawson azt mondja, Colorado felől alacsony légnyomású levegő közeledik. Vissza szeretnék jutni Junction Citybe, mielőtt elered az eső.

7

A Pell's egy nagy, magtárszerű épület volt a Des Moines-i üzleti negyed határán – szöges ellentéteként a sétányok könyvesbolthálózatának. Naomi Mike-ot kereste. A vásárlói pulthoz irányították; egy kis bokszhoz, amely mint egy határátkelőhely állt az új könyveket árusító és a nagyobbik, régebbi könyveket árusító szekció között.

– Naomi Higgins vagyok. Magával beszéltem ma délután telefonon?

– Á, igen – mondta Mike. Kotorászott egy kicsit az egyik pult alatti polcon, és két könyvet vett elő. Az egyik Az amerikai nép legkedveltebb versei, a másik pedig a Szónokok kézikönyve volt, Kent Adelmen szerkesztésében. Sam Peebles életében nem örült még így két könyvnek, és alig tudta leküzdeni magában a kísértést, hogy kikapja őket az eladó kezéből és a melléhez szorítsa.

– Az amerikai nép legkedveltebb versei-t nem nehéz megszerezni – mondta Mike. – De a Szónokok kézikönyvé-t régóta nem adták ki. Azt hiszem, innentől Denverig Pell's az egyetlen könyvesbolt, amelynek olyan szép kötete van belőle, mint ez itt... kivéve persze a könyvtárosok példányait.

– Mind a kettő nagyszerűen néz ki – mondta Sam mély átérzéssel.

– Ajándék lesz?

– Bizonyos módon.

– Be tudom csomagolni ajándékcsomagolásba, ha gondolja; egy pillanat az egész.

– Nem szükséges – mondta Naomi.

A könyvek együttes ára huszonkét dollár és ötvenkét cent volt.

– Képtelen vagyok elhinni – mondta Sam, amint kiléptek a boltból, és elindultak arrafelé, ahová Stan Soames leparkolta a kölcsönkocsit. Egyik kezével szorosan fogta a zacskót.

– Képtelen vagyok elhinni, hogy az egész olyan egyszerű, hogy... csak visszavisszük a könyveket.

– Ne aggódj – mondta Naomi. – Nem is olyan egyszerű.

8

Miközben visszafelé tartottak a repülőtérhez, Sam megkérdezte Soamest, mesélne-e Dave-ről és a baseballról.

– Ha bizalmas, akkor vegye úgy, hogy nem kérdeztem. Csak kíváncsi vagyok.

Soames a zacskóra pillantott, amelyet Sam az ölében tartott.

– Engem is érdekelnek azok ott. Üzletet ajánlok. A baseballdolog tíz éve történt. Elmesélem, ha mához tíz évre maga is mesél a könyvekről.

– Benne vagyunk – mondta Naomi a hátsó ülésről, aztán hozzátette, amit Sam maga is gondolt. – Persze ha még akkor is itt leszünk.

Soames elnevette magát. – Igen... azt hiszem, ezzel mindig számolni kell, nem igaz? Sam bólintott. – Szar dolgok tudnak néha megesni.

– Azok bizony tudnak. Az egyik ilyen az egyetlen fiammal történt meg 1980-ban. Az orvosok leukémiának hívták, de igazából az volt, ahogyan maga is mondta – egyike a szar dolgoknak, amelyek néha megesnek.

– Ó, de sajnálom – mondta Naomi.

– Kösz. Időről időre kezdem azt hinni, hogy túl vagyok rajta, de aztán a hátam mögé kerül, és orvul megint rám támad. Azt hiszem, vannak dolgok, amelyek csak sokára hegednek be, és van néhány dolog, ami soha sem.

Néhány dolog soha nem gyógyul be.

Gyere velem, fiam... rendőrfelügyelő vagyok.

Most már tényleg haza kell mennem... ki van fizetve a büntetésem?

Sam remegő kézzel megérintette a szája sarkát.

– Hát... Dave-et már réges-rég ismertem, amikor ez történt – kezdett bele Stan Soames. Egy REPÜLŐTÉR 3 PERC feliratú táblát hagytak maguk mögött. – Együtt nőttünk fel, együtt jártunk iskolába, és együtt vetettük el boldogulásunk csíráit. A különbség csak az volt, hogy én learattam a termést és kiszálltam. Dave pedig csak vetett és vetett.

Soames megcsóválta a fejét.

– Részegen vagy józanul, ő volt a legrendesebb fickó, akivel valaha találkoztam. De úgy alakult, hogy többet volt részeg, mint józan, úgyhogy megszakadt köztünk a kapcsolat. Úgy tűnt, az ötvenes évek vége volt számára a legrosszabb időszak. Azokban az években egyfolytában részeg volt. Azután kezdett elvonókúrára járni, és úgy látszott, némileg felgyógyult... de nagy csattanással mindig kizuhant a vonatból. 68-ban házasodtam meg, és szerettem volna megkérni, legyen a násznagyom, de nem mertem. Amint utólag kiderült, józanul jelent meg – aznap –, de nem lehetett bízni benne, hogy adott esetben józan lesz.

– Tudom, mire céloz – jegyezte meg Naomi halkan.

Stan Soames elnevette magát. – Hát, ezt némileg kétlem – honnan tudhatná egy olyan kis cukorfalat, mint maga, hogy egy elkötelezett szeszkazán milyen nyomorult helyzetbe tudja hozni magát – de legyen, ahogy gondolja. Ha megkértem volna Dave-et, hogy vállalja el a ceremóniamesterséget, Laura – ő az exfeleségem – brikettet szart volna. Dave azonban eljött, én pedig valamivel sűrűbben láttam, miután a fiunk, Joe 1970-ben megszületett. Dave különös érzéssel viseltetett minden gyerek iránt azokban az időkben, amikor megpróbált kimászni az üvegből.

Joey kedvence a baseball volt. Élt-halt érte – matricákat és rágógumipapírokat gyűjtött... még arra is rávett, hogy vegyünk egy parabolaantennát, amivel az összes Royals-meccset nézheti – a Royals volt a kedvence – az ifimeccsekkel együtt, műholdcsatornán, Chicagóból. Mire nyolcéves lett, általánosságban már mindent tudott a Royals kezdőjátékosairól, és ismerte szinte az összes csapat veretlenségi rekordját az Amerikai Bajnokságban. Dave meg én elvittük őt három-négy meccsre. Tisztára úgy nézett ki, mint amikor egy gyereket kirándulni visznek a mennyországba. Dave is elvitte őt kétszer, amikor nekem dolgom volt. Laurának nem tetszett a dolog – azt mondta, Dave egyszer csak felbukkan majd merevrészegen, a gyerek nélkül, aki Kansas City utcáin bolyong, vagy egy rendőrőrszobán ücsörög valahol, arra várva, hogy valaki érte jön és elviszi. De semmi ilyesmi nem történt. Amennyire tudom, Dave soha nem ivott, ha Joey-val volt.

Amikor Joe leukémiás lett, az volt számára a legborzasztóbb, amikor az orvosok megmondták neki, hogy abban az évben legalább júniusig biztosan nem mehet ki a meccsekre, de lehet, hogy azután sem. Ez jobban lesújtotta őt, mint az, hogy rákja van. Mikor Dave eljött, hogy meglátogassa, elsírta neki a bánatát. Dave átölelte és így szólt: „Ha nem tudsz elmenni a meccsekre, Joey, akkor sincs semmi baj; elhozom neked a Royalst.”

Joe nagy szemekkel felnézett rá, és megkérdezte; „Úgy érted, személyesen, Dave bácsi?” Így hívta őt – Dave bácsi.

„Azt nem tudom elintézni”, felelte Dave, „de csinálhatok valamit, ami majdnem felér vele.” Soames felhajtott a Polgári Légikikötő bejáratához, és megnyomta a dudát. A kapu zörögve gurult vissza sínjén, ő pedig odahajtott, ahová a Navahót letette. Leállította a motort, és egy pillanatig csak ült szótlanul a kormány mögött, kezeit nézve.

– Mindig tudtam, hogy Dave ügyes csibész volt – mondta végül. – Amit nem tudok, az az, hogy a fenébe csinálta meg olyan átkozottul gyorsan. Csak arra tudok gondolni, hogy éjjel-nappal dolgoznia kellett, mivel tíz nap alatt kész volt – és azok a mocskok jók voltak.

Igaz, tudta, hogy igyekeznie kell. Az orvosok elmondták ugyanis az igazságot nekem és Laurának, én pedig elmondtam Dave-nek. Joe-nak nem sok esélye volt, hogy átvészelje. Túl későn akadtak rá a bajra. Már futótűzként terjedt a kór a vérében.

Körülbelül tíz napra rá, hogy Dave az ígéretét tette, bejött a fiam kórházi szobájába, kezeiben egy-egy bevásárlószatyorral. „Mi az ott nálad, Dave bácsi?”, kérdezte Joe, miközben felült az ágyában. Nagyon bágyadt volt egész nap – gondolom, főleg azért, mert kezdett kihullani a haja; akkoriban, ha egy kölyöknek a haja nem ért le a háta közepéig, nemsokba nézték – de mikor Dave bejött, rögtön felvidult.

„Természetesen a Royals”, válaszolta Dave. „Mondtam, nem?” Aztán letette a két bevásárlószatyrot az ágyra, és kiborította őket. Én pedig soha, de soha életemben nem láttam olyan kifejezést egy kisfiú arcán. Felragyogott, akár a karácsonyfa... és... és a francba, nem tudom...

Stan Soames hangja fokozatosan egyre fátyolosabbá vált. Végül olyan erővel hajolt rá Dawson Buickjának kormánykerekére, hogy megszólalt a duda. Hatalmas zsebkendőt húzott elő a farzsebéből, amivel megtörölte a szemét, majd kifújta bele az orrát.

Naomi szintén előrehajolt. Egyik kezét Soames arcára szorította.

– Ha ez túlságosan nehéz magának, Mr. Soames...

– Nem, nem az – válaszolta Soames, és halványan elmosolyodott. Sam nézte, amint egy könnycsepp, ami elkerülte figyelmét, észrevétlenül gördül le az arcán, csillogó nyomot hagyva maga mögött a késő délutáni napsütésben. – Csak ilyenkor annyira visszajön minden. Hogy hogyan is nézett ki. Ez fáj, kisasszony, de valahol jó is. A két érzés már teljesen összeforrott.

– Azt hiszem, értem – mondta Naomi.

– Mikor Dave kiborította a zacskókat, baseball-labdák gurultak mindenfelé – több mint két tucat. De nem csupán baseball-labdák voltak, mert egy arckép volt mindegyikre festve, a képek pedig az 1980. évi Kansas City Royals baseballcsapatának játékosait ábrázolták. De nemcsak amolyan hányaveti karikatúrák voltak ám. Legalább olyan jók voltak, mint azok az arcok, amelyeket Norman Rockwell festett valamikor a Saturday Evening Post borítóira. Láttam már Dave munkáit – azokat a munkáit, amiket még azelőtt csinált, hogy komolyan elkezdett inni –, és jók voltak; de egyik sem volt olyan jó, mint ezek. Ott volt Willie Aikens és Frank White, és U. L. Washington és George Brett... Willis Wilson és Amos Otis... Dan Quisenberry, aki olyan zabolátlannak tűnt, mint egy villámkezű párbajhős egy régi westernbot... Paul Splittorff és Ken Brett... Nem emlékszem az összes névre, de ott volt az egész nyamvadt bagázs, köztük Jim Frey, a pályaedző is.

És valamikor – miután elkészítette őket, és mielőtt még odaadta a fiamnak – elvitte őket Kansas Citybe, és egy kivételével minden játékossal aláíratta. Aki nem írta alá, az Darrel Porter volt, a fogó. Influenzával feküdt otthon, de megígérte, hogy amint tudja, aláírja a labdát, amin az ő képe van. Alá is írta.

– Nahát – mondta Sam csendesen.

– És ezt mind Dave csinálta – az az ember, akit kinevetnek az emberek a városban, és akit Piszkos Dave-nek hívnak. Hadd mondjam el, hogy néha, mikor az emberek ezen a néven emlegetik őt, eszembe jut, hogy mit tett Joe-ért, mikor ő leukémiában haldoklott, és meg tudnám...

Soames nem fejezte be, de kezei ökölbe szorultak vastag combján. Sam pedig – aki maga is használta ezt a nevet egészen mostanáig, és Craig Jonesszal, meg Frank Stephens-szel együtt kinevették az öreg csavargót, akinek bevásárlókocsija újságokkal volt megrakva – ostoba, szégyenteljes pírt érzett kiütközni az arcán.

– Csodálatos dolog volt, amit tett, ugye? – kérdezte Naomi, és megint megérintette Soames arcát. Sírt.

– Látniuk kellett volna az arcát – mondta Soames álmodozva. – Nem hittek volna a szemüknek, ahogyan felült az ágyában, és lenézett azokra az arcokra; azokra a kerek fejekre, amelyeknek mindegyikén egy Kansas City feliratú baseballsapka díszelgett. Nem tudom elmondani, de soha nem fogom elfelejteni. Látniuk kellett volna az arcát.

A végén Joe már nagyon beteg volt, de annyira sohasem, hogy ne nézze meg a Royalst a tévében – vagy ne hallgassa a rádióban –, a labdákat pedig szétrakta mindenfelé a szobájában. Bár az ágya melletti ablakpárkány különleges, megtisztelő helynek számított. Ott sorakoztatta fel azt a kilenc játékost, akik épp játszottak azon a meccsen, amit nézett vagy hallgatott. Ha Frey lehívta a dobójátékost, Joe levette azt a labdát a párkányról, és helyette feltette a tartalék dobót. Ha pedig mindenki dobott, Joe mindig azt a labdát fogta a kezében. Úgyhogy...

Stan Soames hirtelen elakadt, az arcát pedig a kendőjébe temette. Mellkasa kétszer megrándult, és Sam észrevette, hogy torkát sírás fojtogatja. Aztán újra megtörölte a szemét, majd sietősen begyömöszölte a kendőt a farzsebébe.

– Így most már tudják, hogy miért hoztam el ma magukat Des Moinesba, és miért vittem volna el akár New Yorkba is ezért a két könyvért, ha arra lett volna szükség. Nem én ápoltam Joe-t, hanem Dave. Furcsa egy ember ő.

– Szerintem lehet, hogy maga is az – mondta Sam. Soames rámosolygott – különös, fanyar mosoly volt –, aztán kinyitotta a Buick ajtaját. – Hát, köszönöm – mondta. – Nagyon köszönöm. Most pedig azt hiszem, ideje kigurulnunk, ha meg akarjuk előzni az esőt. Ne feledkezzen meg a könyveiről, Miss Higgins.

– Nem fogok – mondta Naomi, amint kiszállt, egyik kezében szorosan összefogva a zacskó száját. – Elhiheti, nem fogok.

TIZENHARMADIK FEJEZET

A könyvtári nyomozó (II.)

1

Húsz perccel azután, hogy Des Moinesból felszálltak, Naominak sikerült elszakadnia a látványtól – a 79. számú főutat követte nyomon, és lenyűgözte a játék autók hada, amelyek mindkét irányban csak úgy nyüzsögtek rajta –, és Sam felé fordult. Amit látott, megijesztette. Sam elaludt, fejét pedig az ablaknak támasztotta, de az arca nyugtalan volt; úgy nézett ki, mint aki valamilyen mély, személyes fájdalomtól szenved.

Lezárt szemhéjai mögül lassan könny szivárgott, és végigfutott az arcán.

Naomi előrehajolt, hogy felrázza őt, és akkor meghallotta, amint a férfi remegő, kisfiús hangon megszólalt: „Bajban vagyok, uram?”

A Navaho befúrta magát a felhőkbe, amelyek most már Nyugat-Iowa fölött tornyosultak, és bukdácsolni kezdett, de Naomi alig vett róla tudomást. A keze egy pillanatra megállt Sam válla fölött, aztán visszahúzódott.

Ki volt a MAGA könyvtári nyomozója, Sam?

Bárki volt is, gondolta Naomi, Sam most megtalálta. Azt hiszem, most vele van. Sajnálom, Sam... de nem ébreszthetlek fel. Még nem. Most, azt hiszem, ott vagy, ahol szeretnénk, hogy legyél... ahol lenned kell. Sajnálom, de most álmodj tovább. És emlékezz rá, hogy mit álmodtál, mikor felébredsz, Emlékezz!

Emlékezz!

2

Álmában Sam Peebles figyelte, amint Piroska letakart kosárkával a karján kilép erdei házikójából; nagymama háza felé tartott, ahol a farkas már várt rá, hogy a lábánál kezdve felfalja, végül pedig felvágja a koponyáját, és kiegye belőle az agyát egy hosszú fakanállal.

Csakhogy ez így nem volt igaz, mert álmában Piroska fiú volt, az erdei házikó pedig az a kétszintes ház volt St. Louisban, ahol az anyjával lakott, miután az apja meghalt; a letakart kosárban pedig nem volt élelem. Egy könyv volt a kosárban: A fekete nyíl Robert Louis Stevensontól, ő pedig kiolvasta az utolsó szóig, és nem nagymama háza felé tartott, hanem a St. Louis-i városi könyvtár Briggs Avenue-n álló épülete felé, ahová sietnie kellett, mert a könyvei négy napja lejártak.

Álmában magát figyelte.

Figyelte, amint Kis Sápadt Lépegető Sam arra vár a Dunbar Street és a Johnstown Avenue sarkán, hogy a lámpa zöldre váltson. Figyelte, amint kezében a könyvvel átszalad az úttesten – a kosár mostanra teljesen eltűnt. Figyelte, amint Kis Sápadt Lépegető Sam bemegy a Dunbar Streeten álló trafikba, aztán hirtelen ő is belül volt, orrában érezve a kámfor, az édesség és a pipadohány illatkeverékét. Figyelte, amint Kis Sápadt Lépegető Sam egy ezüst színű csomag Vörös Bikaszem zselével – a kedvencével – közeledik a pénztárhoz. Figyelte, amint a kisfiú gondosan kiveszi az egydollárost, amelyet az anyja tett A fekete nyíl könyvtári zsebébe. Figyelte, ahogy a trafikos elveszi a pénzt, és visszaad kilencvenöt centet – ami több, mint elég a késedelmi díj kifizetésére. Figyelte, amint Kis Sápadt Lépegető Sam kilép az üzletből, és megáll előtte, hogy eltegye az aprót, és fogával kibontsa a csomag édességet. Figyelte, hogyan folytatja útját – most már csak háromtömbnyire a könyvtártól –, miközben a hosszú, vörös zselékígyókat majszolja. Megpróbált kiáltani a fiúnak.

Vigyázz! Vigyázz! A farkas vár rád, kisfiú! Vigyázz a farkasra! Vigyázz a farkasra!

A kisfiú azonban csak ment tovább, piros zselét majszolva; már a Briggs Avenue-n járt, a könyvtár pedig – egy hatalmas, vörös téglarakás – előtte magasodott.

Ekkor Sam – Nagy Sápadt Repülő Sam – megpróbálta magát kivonni az álomból. Érezte, hogy Naomi, Stan Soames és a valóságos világ csak egy karnyújtásnyira van annak a rémálomnak a héján túl, amelyben találta magát. Az álombéli hangok mögött – a forgalom zaja a Briggs Avenue-n; egy gyerek biciklicsengőjének berregése; a madarak csiripelése a kora nyári szilfák sűrű lombjai között – hallotta a Navaho motorjának zúgását. Álombéli szemét behunyta, és a külső világba kívánkozott; abba a világba, amelyben minden valóságos. Sőt: érezte, hogy eléri; hogy képes áttörni a burkot...

Nem, mondta Dave. Ne tegye, Sam. Nem szabad megtennie. Ha meg akarja menteni Sarah-t Ardeliától, akkor felejtse el, hogy kitör ebből az álomból. Ebben a történetben egyetlen véletlen egybeesés van, ez viszont létfontosságú: egyszer magának is volt egy könyvtári nyomozója. Azt az emléket pedig elő kell kaparni.

Nem akarom látni. Nem akarok tudni róla. Egyszer éppen elég volt.

Nincs annál rosszabb, mint ami magára vár, Sam. Semmi a világon.

Kinyitotta a szemét – nem az igazit, hanem a belső szemét; amellyel álmodott.

Kis Sápadt Lépegető Sam mostanra már a betonjárdán lépdel, ami a városi könyvtár keleti oldalához vezet; a járdán, amely a gyermekszárnyban végződik. Egyfajta lassított felvételként halad; minden lépése egy inga lágy szisszenése egy régi óra üvegtorka mögül, és minden részlet tisztán kivehető: a kvarcszemcsék, amelyek meg-megcsillannak a beton felületén; a virító rózsák, amelyek a járdát szegélyezik; a sűrű, hullámzó, zöld bokrok az épület mentén; a falat benövő repkény; a különös, és valahogy ijesztő latin szállóige: „Fuimus, non sumus”, félkör alakban bevésve a zöld ajtók fölött, amelyeknek vastag üvegtábláit acélhálók erősítik.

A könyvtári nyomozó pedig, aki a lépcsőnél áll, szintén tisztán kivehető.

Ő nem sápadt. Ki van vörösödve. Vörös pattanások virítanak a homlokán. Nem túl magas, inkább közepes termetű, és nagyon széles vállai vannak. Nem viharkabátot, hanem átmeneti kabátot visel, ami furcsa, mert ez egy nyári nap; egy forró, St. Louis-i nyári nap. A szeme mintha ezüstből lenne; Kis Sápadt Lépegető Sam nem látja a színét, mert a könyvtári nyomozó kicsi, kör alakú, sötét szemüveget visel – vakszemüveget.

Ő nem a könyvtári nyomozó! Ő a farkas! Vigyázz! Ő a farkas! A könyvtár FARKASA!

Kis Sápadt Lépegető Sam azonban nem hallja. Egyelőre nem fél. Végső soron ez egy verőfényes nap, a város pedig tele van furcsa – és néha szórakoztató – emberekkel. Egész életében St. Louisban élt, és nem fél tőle. De ez most meg fog változni.

Közeledik a férfi felé, és ahogy közelebb ér hozzá, észreveszi a forradást: egy vékonyka vonal, ami a bal oldali járomcsontról indul, a szem alatt besüpped, majd az orrnyergen újra kiemelkedik.

Hello, fiam, szólal meg a férfi a sötét szemüvegben.

Hello feleli Kis Sápadt Lépegető Sam.

Mondanál valamit a könyvről, ami a kezedben van, mielőtt bemégy?, kérdezi a férfi. A hangja szelíd és udvarias, egy cseppet sem fenyegető. Enyhe selypítés érezhető benne, mikor felemeli, úgyhogy az s hangok sz-be csapnak át. Ugyanisz a könyvtárnak dolgozom.

A fekete nyíl a címe, feleli Kis Sápadt Lépegető Sam tisztelettudóan, és Mr. Robert Louis Stevenson írta, aki már meghalt. Tuberklorózisban. Nagyon jó könyv volt. Nagy csaták voltak benne.

A fiú arra vár, hogy a férfi a kicsi, kör alakú, sötét szemüvegben félreáll és beengedi, de a férfi a kicsi, kör alakú, sötét napszemüvegben nem áll félre. A férfi csupán lehajol, hogy közelebbről szemügyre vegye. Nagypapi, milyen kicsi, kör alakú, sötét szemed van.

Még egy kérdész, folytatja a férfi. Lejárt a könyved? Kis Sápadt Lépegető Sam most már jobban fél.

Igen... de nem rég. Csak négy napja. Tudja, nagyon hosszú volt, és részt veszek a kispályás bajnokságban is, meg a napközis táborban, meg...

Gyere, fiam... rendőrfelügyelő vagyok.

A sötét szemüveges, kabátos férfi kinyújtja egyik kezét. Egy pillanatra Samnek futhatnékja van. De még csak gyerek; ez az ember pedig felnőtt. Ez a férfi a könyvtárnak dolgozik. Ez a férfi rendőr. Hirtelen a férfi – ez az ijesztő, sebhelyes, sötét szemüveges férfi – maga lett a Hatóság. Az ember nem futhat el a Hatóság elől; az ott van mindenütt.

Sam félénken közeledik a férfihoz. Emeli a karját – a karját, amelyik a piros zselés csomagot tartja, ami már majdnem üres –, aztán az utolsó pillanatban megpróbálja visszarántani. Túl későn. A férfi elkapja. A Vörös Bikaszem zselés csomag a járdára esik. Kis Sápadt Lépegető Sam soha többé nem fog piros zselét enni.

A férfi maga felé húzza Samet; úgy vontatja őt, ahogy egy horgász fárasztja a pisztrángot. A Sam csuklóját szorító kéz nagyon erős. Fáj. Sam sírni kezd.

A nap még mindig süt, a fű még mindig zöld, de hirtelen az egész külső világ távolinak tűnik, nem többnek, mint egy kegyetlen délibáb, amiben rövid időre megengedték neki, hogy higgyen.

Érzi a whisky szagát a férfi leheletében. Bajban vagyok, uram?, kérdezi, minden egyes idegvégződésével remélve, hogy a férfi nemmel válaszol.

Igen feleli a férfi. Igen, abban. NAGY bajban. Ha pedig ki akarsz mászni ebből a bajból, fiam, akkor pontosan azt kell tenned, amit mondok. Megértetted?

Sam képtelen válaszolni. Még sohasem félt ennyire. Csak arra képes, hogy tágra nyílt szemekkel, amelyekből patakzik a könny, felnézzen a férfira.

A férfi megrázza. Megértetted vagy nem?

I-igen!, feleli Sam levegő után kapkodva. Szinte ellenállhatatlan nyomást érez a hólyagjában.

Hadd mondjam el pontoszan, ki isz vagyok én igazán, mondja a férfi, parányi whiskyfelhőket eregetve Sam arcába. Én vagyok a Briggs Avenue-i könyvtár nyomozója, ész az én kötelesszégem, hogy megbüntesszem azokat a fiúkat ész lányokat, akik készőn hozzák vissza a könyveket.

Kis Sápadt Lépegető Sam még keservesebben kezd sírni. Van nálam pénz! sikerül kinyögnie zokogás közben. Kilencvenöt centem van. A magáé lehet! Mind a magáé lehet!

Megpróbálja előhúzni az aprót a zsebéből. Abban a pillanatban a könyvtári nyomozó körbepillant, széles arca pedig hirtelen elkeskenyedik; egy róka vagy egy farkas arcává torzul, amelyik sikeresen betört a tyúkólba, de most veszélyt szimatol.

Gyere, mondja, miközben belöki Kis Sápadt Lépegető Samet a sűrű bokrokba, amelyek a könyvtár körül nőnek. Amikor a rendőr bácsi azt mondja, hogy gyere, akkor GYERE! Itt szötét van; szötét, ész minden olyan titokzatosz.

A levegőben átható borókaillat terjeng. A talaj fekete a humusztól. Sam most már hangosan sír.

Hallgassz! mordul fel a könyvtári nyomozó, és durván megrázza Samet, akinek a kezében a csontok egymást őrlik. Feje megbicsaklik a nyakán. Elérnek egy kis tisztást a bozótosban; egy helyet, ahol a borókát letaposták, a bokrok ágait pedig letördelték, és akkor Sam hirtelen megérti, hogy ezt a helyet a könyvtári nyomozó nem csak ismeri; ő csinálta.

Hallgassz, különben a büntetész csak a kezdet lesz! Akkor fel kell hívnom édeszanyádat, ész el kell neki mondanom, hogy milyen rossz gyerek voltál! Ezt akarod?

Nem!, zokog Sam. Kifizetem a büntetést! Kifizetem, uram, csak nagyon kérem, ne bántson!

A könyvtári nyomozó megperdíti Kis Sápadt Lépegető Samet maga körül.

Tedd fel a kezeidet a falra! Állj terpeszbe! Gyorszan! Egy-kettő!

Még mindig szipogva, de félve attól, hogy az anyja megtudhatja, hogy olyan nagy rosszaságot csinált, ami ilyen mértékű büntetést von maga után, Kis Sápadt Lépegető Sam engedelmeskedik. A vörös téglák hűvösek; a bokrok árnyékában, amelyek kusza, rendezetlen kupacokban lepik el a falat az épületnek ezen az oldalán, közvetlenül a talaj felett egy keskeny ablakot vesz észre. A könyvtár kazánházára néz le. A hatalmas kazán felett csupasz égők lógnak, felettük kör alakú bádog lámpaernyőkkel, amelyek kínai szalmakalaphoz hasonlítanak. A fűtéscsövek furcsa, tekergőző polipkarokra emlékeztető árnyékot vetnek. Egy gondnokot lát a túlsó falnál, háttal az ablaknak, aki órákat olvas le, és feljegyzi az értékeket a jegyzetfüzetébe.

A könyvtári nyomozó megragadja Sam nadrágját és lerántja. Az alsónadrágja is jön vele együtt. Összerándul, amikor a hűvös levegő megcsapja a fenekét.

Nyugi, liheg a könyvtári nyomozó. Ne mozogj! Mihelyt kifizetted a büntetészt, öcsi, végeztünk... ész szenkinek szem kell megtudnia.

Valami súlyos és forró nyomul a fenekének. Kis Sápadt Lépegető Sam megint összerándul.

Nyugi, mondja a könyvtári nyomozó. Most még jobban liheg; Sam érzi a forró leheletet a bal vállán, s benne a whisky bűzét. Mostanra teljesen eluralkodik rajta a félelem, de nem egyszerű félelem az, amit érez; szégyen is bujkál benne. Berángatták őt a sötétbe, és kényszerítik, hogy alávesse magát ennek a groteszk, számára ismeretlen büntetésnek, mert elkésett visszavinni A fekete nyíl-t. Bár tudta volna, hogy a bírságok ilyen magasra szökhetnek!

A súlyos valami benyomul, szétfeszítve a fenekét. Kis Sápadt Lépegető Sam zsigereiből szörnyű, szaggató fájdalom tör fel. Még sohasem érzett ilyen fájdalmat.

Leejti A fekete nyíl-at, a csuklójával pedig betömi a száját, hogy elfojtsa kiáltását.

Nyugi, liheg a könyvtár farkasa, s a kezét Sam vállára teszi, miközben előre-hátra inog; ki-be, előre-hátra, ki-be. Nyugi... Nyugi... ooooh... Nyuuugiiii...

Levegő után kapkodva és előre-hátra dülöngélve, a könyvtári zsaru ki-be lökdösi Sam fenekébe azt a valamit, ami leginkább egy hatalmas, forró vasrúdhoz hasonlít. Sam kitágult szemekkel bámul a könyvtár alagsorába, amelyik egy másik világban van; egy normális világban, ahol olyan szörnyűségek, mint ez, sohasem történnek meg. Figyeli, amint a gondnok bólint, hóna alá fogja jegyzetfüzetét, és a terem túlsó végében álló ajtó felé indul. Ha a gondnok csak egy kicsit elfordítaná a fejét, és picit felnézne, meglátná az arcot, amelyik őt bámulja; a tágra nyílt szemű kisfiú sápadt arcát, ajkán a piros zselével. Sam énjének egy része szeretné, ha a gondnok így tenne – megmentené őt, ahogy a favágó menti meg Piroskát –, tudatának nagyobbik hányada azonban tudja, hogy a gondnok csak undorodva elfordítaná a fejét egy újabb rossz kisfiú láttán, aki épp méltó büntetését nyeri el a Briggs Avenue-i könyvtár nyomozójának markában.

„Nyugiiiiii!” suttogja a könyvtár farkasa sípolva, amint a gondnok kilép az ajtón a normális világ egy másik részébe, anélkül hogy visszanézne. A farkas még mélyebbre nyomul, és egy rettenetes pillanatra a fájdalom olyan elviselhetetlenné válik, hogy Kis Sápadt Lépegető Sam biztos benne, hogy a hasa szétrobban, és bármi legyen is, amit a könyvtári zsaru a fenekébe dugott, egyszerűen kijön elöl, maga előtt tolva a beleit.

A könyvtár zsaruja rekedten lihegve, áporodott verejtéktől ragacsosan rároskad Samre, aki térdre rogy a súlya alatt. Közben a kemény valami – ami már közel sem olyan kemény – kihúzódik, Sam pedig érzi, hogy csupa nedvesség a feneke. De fél megérinteni a kezével. Fél, hogy mikor visszahúzza, rájön: Kis Sápadt Vérző Sammé változott.

A könyvtári zsaru hirtelen megragadja Sam karját, és maga felé fordítja. A feje vörösebb, mint valaha, és mint indián harci színek, piros, felpuffadt csíkok virítanak az arcán és a homlokán.

Nézd meg magad!, szól a könyvtári zsaru. Az arca összerándul a megvetéstől és undortól. Nézd meg magad, ahogy lent van a nadrágod és kilóg a fütyülőd. Élvezted, ugye?

ÉLVEZTED!

Sam képtelen válaszolni. Csak sír. Ahogy lejött, alsónadrágjával együtt húzza fel a nadrágját. Érzi, hogy föld ment bele, ami dörzsöli meggyötört fenekét, de nem törődik vele. Visszahátrál a könyvtári nyomozó elől, egészen addig, amíg háta a könyvtár vörös téglafalához nem ér. Közben érzi, hogy a repkény kemény ágai mint valami hatalmas, hústalan kéz csontjai, bökdösik a hátát. Ezzel sem törődik. Ami most foglalkoztatja, az a szégyen, a félelem és az, hogy teljesen hasznavehetetlennek érzi magát. A három közül a szégyen a legerősebb. A szégyen felmérhetetlen.

Mocskos kölyök!, köpi őt le a könyvtári zsaru. Mocskos kis kölyök!

Most már tényleg haza kell mennem, mondja Kis Sápadt Lépegető Sam, miközben szavait dadogássá szaggatja rekedtes zokogása: Ki van fizetve a büntetésem?

A könyvtári zsaru négykézláb Sam felé mászik, miközben kis kerek szemei úgy bámulnak az arcába, mint egy vakond vaksi szemei; ez pedig valahogy mindennél groteszkebb. Sam azt hiszi: Megint megfog büntetni, a gondolatra pedig a tudatában egy túlterhelt tartógerenda egy reccsenéssel eltörik, amit majdhogynem hall. Nem sír és nem ellenkezik; ezen már túl van. Csendes apátiával néz a könyvtári zsarura.

Nem, szólal meg a könyvtári zsaru. Elengedlek, ennyi az egész. Megkegyelmezek neked, de ha bárkinek isz elmondod... bármikor visszajövök, ész megint megcsinálom. Ész addig csinálom, amíg a büntetész ki nem lesz fizetve. Nehogy még egyszer elkapjalak errefelé, fiú! Megértetted?

Igen, válaszolja Sam. Persze hogy visszajön és újra megteszi, ha Sam kibeszéli. Ott lesz éjszaka a gardróbban; az ágy alatt; kint a faágon, hatalmas alaktalan varjú képében. Mikor Sam felnéz a borús égre, látni fogja a könyvtári nyomozó grimaszba torzult, megvető arcát a felhők között. Bárhol lehet; mindenhol ott lesz.

Ez a gondolat hirtelen kimeríti Samet, aki lehunyja szemét, hogy ne lássa a paranoiás vakondszemeket; hogy ne lásson semmit.

A könyvtár zsaruja újra megragadja és megrázza. Mi igen?, sziszegi. Mi igen, fiú?

Igen, megértettem, feleli Sam anélkül, hogy kinyitná a szemét.

A könyvtári nyomozó visszahúzza a kezét. Akkor jó, mondja. Jobban isz teszed, ha nem felejted el. Mikor a rossz fiúk ész rossz lányok felejtenek, akkor visszajövök ész megölöm őket.

Kis Sápadt Lépegető Sam hosszú ideig ül behunyt szemmel, hátát a falnak támasztva, várva, hogy a könyvtár zsaruja megint megbüntesse, vagy egyszerűen megölje őt. Sírni szeretne, de nincsenek könnyei. Évek fognak eltelni, míg egyáltalán bármin újra sírni tud.

Végül kinyitja a szemét, és látja, hogy egyedül van a bozótban, a könyvtár zsarujának rejtekhelyén. Csak Sam ül ott magában, mellette pedig A fekete nyíl hever kinyitva, a hátán.

Sam négykézláb a fény felé kezd mászni. A levelek csapkodják riadt, könnyáztatta arcát, a gallyak pedig összekarcolják a hátát és fájó fenekét. Magával viszi A fekete nyíl-at is, de nem viszi vissza a könyvtárba. Soha többé nem megy a könyvtárba, és más könyvtárba sem: ezt az ígéretet teszi, miközben kimászik büntetésének helyszínéről. Emellett tesz egy másik fogadalmat is: soha, senki nem fogja megtudni ezt a szörnyűséget, mert elfelejti, mintha soha meg sem történt volna. Érzi, hogy meg tudja tenni. Képes rá, ha nagyon-nagyon keményen próbálja, ő pedig most mindjárt nagyon, de nagyon keményen nekilát.

Amikor a bozótos széléhez ér, kinéz, mint egy kis üldözött állat. Látja, hogy a füvön gyerekek járkálnak. A könyvtár zsaruját nem látja, ami persze semmit sem jelent; mert a könyvtár zsaruja látja őt. Mostantól a könyvtár zsaruja mindig a közelben lesz.

Végül a könyvtár előtti gyep kiürül.

Egy kis kócos fiú – Kis Sápadt Lépegető Sam – kémlel ki a bokrok közül, levelekkel a hajában és piszkos arccal. Szemei tágra nyílnak és a távolba merednek – nem tükröznek teljes beszámíthatóságot.

A betonlépcsőhöz oldalaz, és egy alázatos, megrettent pillantást vet az ajtó fölé vésett kísérteties latin szállóigére, aztán azzal a gonddal és félelemmel helyezi el könyvét az egyik lépcsőfokra, amellyel egy árva leányanya teszi le névtelen gyermekét egy idegen ajtaja elé. Ezután Kis Sápadt Lépegető Sam Kis Sápadt Rohanó Sammé változik: átszalad a gyepen, majd háta mögött hagyja a St. Louis-i Briggs Avenue-n álló városi könyvtár épületegyüttesét, és csak szalad; de nem számít, hogy milyen gyorsan fut, mert nem tudja lehagyni a piros zselé ízét a nyelvén és a torkában – ami édes és ragadós; és persze mindegy, milyen gyorsan fut, mert a könyvtár farkasa úgyis vele fut; a könyvtár farkasa mindig ott lesz a háta mögött, ahol nem láthatja, miközben azt suttogja: Gyere, fiam... rendőrfelügyelő vagyok; és mindig ezt fogja suttogni, a hang elől pedig Sam mindig el akar rohanni, miközben azt sikítja, hogy: Ki van már fizetve? Ki van már fizetve a büntetésem? Ó, istenem, KI VAN MÁR FIZETVE A BÜNTETÉSEM? A válasz pedig kivétel nélkül ugyanaz lesz: Szohaszem lesz kifizetve, fiú. Szohaszem.

Szoha...

Szo...

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

A könyvtár (III.)

1

A betonozatlan kifutópálya – amelyet Stan Soames a proverbiai repülőtérnek hívott – megközelítése nem ment zökkenők nélkül. A Navaho dühödt légáramlatok között tapogatózva ereszkedett lefelé, és egy utolsó csörömpölő zökkenéssel landolt. Abban a pillanatban Sam fojtott hangon felsikoltott. Szemhéjai felpattantak.

Naomi valami hasonlóra várt eddig türelmesen. Rögtön előrehajolt, ügyet sem vetve a biztonsági övre, amely mélyen a testébe vágott, és átölelte Samet. Nem törődött vele, hogy a férfi először ösztönösen elhúzódik és felemeli a kezét, mint ahogy a rémület első, kellemetlen lehelete sem zavarta. Egy csomó alkoholistát nyugtatott már meg az elvonási tünetek miatti szorongás közepette, és ez sem volt merőben más. Érezte a férfi szívverését, amikor magához szorította. Olyan volt, mintha közvetlenül az inge alatt kalapált volna.

– Jól van, Sam, jól van már, csak én vagyok az. Itt vagy megint. Csak álom volt, és itt vagy megint.

Sam egy pillanatig még próbálkozott, hogy felüljön az ülésen, aztán ernyedten visszaroskadt. Felemelte a kezét, és kétségbeesett erővel szorította magához a lányt.

– Naomi – szólalt meg fojtott, rekedt hangon. – Naomi, ó, Naomi, ó édes jó istenem, micsoda rémálmom volt, micsoda szörnyű álmom.

Stan előreszólt rádión, úgyhogy valaki kijött és kapcsolta a kifutópályát szegélyező lámpákat. Most közöttük gurultak a repülőtér vége felé. Végül csak nem úszták meg az esőt; tompán dobolt a repülőgép törzsén. Előttük Stan Soames gyújtott rá egy nótára, amelynek a címe mintha „Camptoweri versenyek” lett volna.

– Nagyon rosszat álmodtál? – kérdezte Naomi, miközben elhúzódott Samtől, hogy jobban belenézhessen véres szemébe.

– Igen. De ettől függetlenül az álom igaz volt. Elejétől a végéig.

– A könyvtári nyomozó volt az, Sam? A te könyvtári nyomozód?

– Igen – suttogta Sam, és Naomi hajába fúrta az arcát.

– Tudod már, hogy ki ő? Tudod most már?

Egy hosszúnak tűnő pillanat után Sam suttogva megszólalt. – Igen.

2

Stan Soamesnak elég volt egy pillantás Samre – miközben Naomival leszállt a gépről –, hogy rögtön bűnbánó képet vágjon. – Elnézést, hogy egy kicsit rázósra sikerült. Tényleg azt hittem, megelőzzük az esőt. A baj csak az volt, hogy ellenszélben...

– Mindjárt jobban leszek – szakította őt félbe Sam. Igaz, ami igaz, máris jobb színben volt.

– Igen – nyugtatta meg Soamest Naomi is. – Mindjárt jól lesz. Nem is tudom, hogyan köszönjük meg magának, Stan. Dave is biztosan hálás lesz.

– Hát, ha sikerült megszerezniük, amit akartak...

– Igen, sikerült – erősítette meg Sam is. – Tényleg sikerült.

– Kerüljük meg a kifutópálya végét – mondta nekik Stan. – Az a kátyús rész derékig elnyelne minket, ha ma este a rövidebb úttal próbálkoznánk. Jöjjenek be a házamba. Iszunk egy kávét. Azt hiszem, van egy kis almás pitém is.

Sam az órájára pillantott. Negyed nyolc volt.

– Sajnos, ki kell hogy hagyjuk a háztűznézőt, Stan – mondta. – Naominak és nekem most azonnal be kell vinnünk a városba a könyveket.

– Legalább bejöhetnének és megszárítkozhatnának. Mire odaérnek a kocsijukhoz, bőrig áznak.

Naomi megrázta a fejét. – Nagyon fontos.

– Hát jó – adta fel Stan. – Ahogy magukra nézek, tényleg az lehet. De ne felejtsék el az ígéretüket, hogy elmesélik a sztorit.

– Nem fogjuk – válaszolta Sam. Naomira pillantott, és a saját gondolatait látta visszatükröződni a szemében: Ha még életben leszünk, hogy elmondhassuk.

3

Samnek vezetés közben nagy kísértésnek kellett ellenállnia, hogy padlóig ne nyomja a gázt. Aggódott Dave miatt. Az viszont, hogy leszaladjanak az útról, és Naomi kocsijával az árokba boruljanak, nem a legalkalmasabb módja lett volna az együttérzés kinyilvánításának, amellett pedig az eső, amelyben leszálltak, mostanra viharos záporrá erősödött. Az ablaktörlők még gyors fokozatban sem tudtak megbirkózni a felhőszakadással, az elülső lámpák pedig csak öt-hat méterre világítottak el. Sam nem mert negyvennél gyorsabban hajtani. Az órájára nézett, aztán Naomira pillantott, aki a könyves zacskóval az ölében ült mellette.

– Remélem, odaérünk nyolcra – mondta –, de nem vagyok benne biztos.

– Te csak tegyél meg minden tőled telhetőt, Sam. Előttük fényszórók hullámzottak, mint valami tenger alatti búvárharang fényei. Sam óránként húsz kilométerre lassított, és megszorította a kormányt, amint egy nyergesvontató dübörgött el mellettük – egy homályosan csillogó tömeg a zuhogó sötétségben.

– Tudsz róla beszélni? Mármint az álmodról?

– Tudok, de nem akarok – válaszolta Sam. – Most nem. Nem ez a legalkalmasabb idő.

Naomi eltűnődött ezen egy pillanatra, majd bólintott. – Rendben.

– Csak annyit mondhatok: Dave-nek igaza volt, amikor azt mondta, hogy Ardeliának a gyerekek jelentik az igazi csemegét; amiből pedig táplálkozik, az valóban a félelem.

Elérték a külváros határát. A következő saroknál áthajtottak az első, lámpás kereszteződésen. A Datsun szélvédőjén keresztül a jelzőlámpa fénye csak egy élénkzöld paca volt, amely a levegőben táncolt felettük. Ugyanolyan folt vibrált a járda nedvességtől csillogó felületén is.

– Még egyszer meg kell állnom, mielőtt a könyvtárba megyünk. A Piggly Wiggly útba esik, ugye?

– Igen, de ha nyolckor akarunk találkozni Dave-vel a könyvtár mögött, akkor tényleg nem vesztegethetjük az időt. Akár tetszik, akár nem, ebben az időben nem lehet rohanni.

– Tudom; de nem fog sokáig tartani.

– Mire van szükséged?

– Nem tudom biztosan – felelte Sam –, de azt hiszem, rájövök, ha meglátom.

Naomi ránézett, és Samet másodszor döbbentette meg a lány sajátságos, rókára emlékeztető, törékeny szépsége. Képtelen volt rájönni, hogy idáig miért nem vette észre.

Pedig hát jártál vele, nem? Valamit csak látnod kellett.

Csakhogy ez nem így volt. Azért járt vele, mert csinos volt, jó megjelenésű, független, és korban illett hozzá. Azért járt vele, mert az olyan városokban, amelyek igazából csak túlnépesedett falvak, az agglegényeknek illik járni valakivel... legalábbis az olyan agglegényeknek, akiket érdekel, hogy bejuthassanak a helyi üzleti körökbe. Ha az ember senkivel sem jár, az utca népe... legalábbis néhányan közülük... azt hihetik, hogy az ember

(rendőrfelügyelő)

körül valami bűzlik.

Valami KÖRÜLÖTTEM is bűzlött, gondolta. Sőt valami NAGYON bűzlött körülöttem. De bármi volt is az, azt hiszem, kicsit megváltoztam. Most már látom őt. Ennyi az egész. Tényleg LÁTOM őt.

Ami Naomit illeti, megdöbbentette őt a férfi barázdált, sápadt arca, és a szinte tapintható feszültség a szeme és a szája körül.

Furcsának tűnt... de már nem látszott ijedtnek. Naomi arra gondolt: Úgy néz ki, mint akinek megadatott a lehetőség, hogy visszatérhessen legborzasztóbb álmába... de ezúttal hathatós fegyverrel a kezében.

Arra gondolt, hogy olyan arc ez, amelybe még szerelmes is lehet. A gondolattól pedig valahol mélyen nyugtalanság töltötte el.

– Ez a megálló... fontos, ugye?

– Igen, azt hiszem.

Öt perccel később fékezett a Piggly Wiggly bolt parkolójában. Sam egy pillanattal később már kint volt, és az ajtó felé vágtatott az esőben.

Félúton hirtelen megtorpant. Egy telefonfülke állt a parkoló szélén – kétségtelenül ugyanaz a fülke volt, amelyből Dave hívta fel Junction City Seriffi hivatalát annyi évvel ezelőtt. Az a hívás ebből a fülkéből nem ölte ugyan meg Ardeliát... de jó hosszú időre kivonta a forgalomból.

Sam belépett a fülkébe. A világítás kigyulladt. Semmi különös nem volt benne; csak egy mindennapos telefonfülke volt, aminek acélfalait számokkal és feliratokkal firkálták össze. A telefonkönyvnek hűlt helye volt, Samnek pedig eszébe jutottak Dave szavai: Ez még azokban az időkben történt, amikor az ember találhatott telefonkönyvet a fülkében, ha szerencséje volt.

Aztán lenézett, és meglátta azt, amit keresett. Egy cukrospapír hevert a földön. Felvette, kisimította, és elolvasta rajta a feliratot a fülke gyenge fényénél: Vörös Bikaszem cukorzselé.

Mögötte Naomi néhányszor türelmetlenül megnyomta a dudát. Sam, kezében a cukorkapapírral, kilépett a fülkéből, intett a lánynak, majd a zuhogó esőben az üzlet felé rohant.

4

A Piggly Wiggly bolt eladója úgy festett, mint egy olyan férfi, akit 1969-ben lefagyasztottak, és csak a héten olvasztották ki. Szemei az idült narkós vöröses, kicsit üveges tekintetétől csillogtak. Hosszú haját nyersbőrből készült Jézus-szalaggal fogta össze. Egyik fülében ezüstkarika volt, amelyet a béke szimbólumának alakjára kalapáltak. Piggly Wiggly feliratú köténye alatt párját ritkító, virágmintás, bő inget viselt. A gallérjára

ÖT PERCEN BELÜL BEGOLYÓZOK HASZNÁLJA KI AZ IDŐT

feliratú jelvény volt tűzve.

Samnek kétsége volt afelől, hogy ezt az üzlettulajdonos is szellemesnek tartja... de zuhogott az eső, és már későre járt, a tulajdonosnak pedig híre-hamva sem volt. Sam volt az egyetlen vásárló a boltban, az eladó pedig bódult, kifejezéstelen szemekkel figyelte, amint Sam az édességes polchoz megy, és Vörös Bikaszem zseléscsomagokat kezd levenni róla. Az egészet összeszedte – körülbelül húsz csomaggal.

– Biztos benne, hogy elég lesz, mester? – kérdezte az eladó, mikor Sam a pulthoz lépett, és rápakolta a rakományát. – Azt hiszem, van még belőle egy-két kartonnal a raktárban. Tudom, milyen az, amikor az emberre rájön a komoly nyalakodhatnék.

– Ennyi elég lesz. Összekötné, kérem? Rohanok.

– Hát igen, ez egy rohanó seggű világ – jegyezte meg az eladó. Ujjai a rendszeres drogfogyasztó álmodozó lassúságával kalandoztak a pénztárgép billentyűi felett.

Egy befőttesgumi hevert a pulton, egy kiterített pakli baseballkártya társaságában. Sam felvette. – Ezt elvehetem?

– A vendégem, mester, tekintse úgy, mint egy ajándékot tőlem, Piggly Wiggly hercegétől a Zselé urának, ezen az esős hétfő estén.

Miközben Sam a csuklójára húzta a gumit – úgy lötyögött rajta, mint egy laza karkötő –, az épületet olyan erős széllökés rázta meg, hogy beleremegtek az ablakok. A világítás hunyorgott.

– Juhé, mester! – kiáltotta Piggly Wiggly hercege, miközben felnézett. – Ez nem volt benne az időjárásjelentésben. Csak esőről beszéltek. – Újra a pénztárgépre nézett. – Tizenöt dollár negyvenegy lesz.

Sam egy húszast nyújtott át, árnyalatnyi kesernyés mosollyal a szája szögletében. – Ez a vacak jóval olcsóbb volt gyerekkoromban.

– Hát igen, bekaphatja az infláció – helyeselt az eladó. Lassan kezdett visszatérni abba az ózonlyukba, amiben akkor volt, amikor Sam belépett. – Maga tényleg szeretheti ezt a cuccot, ember. Én már csak kitartok a jó öreg Mars szelet mellett.

– Méghogy szeretem? – nevetett Sam, miközben eltette az aprót. – Ki nem állhatom. Ez valaki másnak lesz. – Megint elnevette magát. – Ajándéknak is nevezhetjük.

Az eladó észrevett valamit Sam szemében, és hirtelen nagyot lépett tőle hátra, úgy, hogy közben majdnem levert egy csomó Sulibanditát.

Sam érdeklődéssel nézett az eladó arcába, és úgy döntött, nem fog zacskót kérni. Felnyalábolta a csomagokat, és véletlenszerűen szétrakosgatta őket sportkabátja zsebeibe, amelyet úgy tűnt, ezer éve vett fel. A celofán minden egyes lépésnél buzgón megzörrent a zsebében.

5

Naomi a kormány mögé csusszant, és az út hátralévő részén ő vezetett tovább a könyvtárig. Miközben kihúzott a Piggly Wiggly parkolójából, Sam kivette a könyveket a zacskóból, és egy pillanatig megvetően nézte őket. Ekkora cirkusz egy divatjamúlt verseskönyv és egy kézikönyv miatt, amit kezdő, autodidakta szónokok számára írtak. De persze nem erről volt szó. Igazából soha nem a könyvekről volt szó.

Lehúzta a befőttesgumit a csuklójáról, és összefogta vele a könyveket. Aztán elővette a tárcáját, kivett egy ötdollárost apadó készpénzkészletéből, és a gumi alá csúsztatta.

– Ez meg minek?

– A késedelmi díj. Amivel ezért a két könyvért tartozom, meg azért a másikért, már jó régóta. – A fekete nyíl-ért, Robert Louis Stevensontól. Ezzel vége lesz.

A könyveket a két ülés közötti kardánbokszra tette, majd kivett egy csomag zselét a zsebéből. Kibontotta a zacskót, és az a régi, édeskés szag úgy érte őt, mint egy arculcsapás. Úgy tűnt, az orrán keresztül egyenesen a fejébe megy, onnan pedig ólomként zuhan a gyomrába, ami azonnal görcsbe rándul, mint valami nyálkás, kemény ököl.

Egy rettenetes pillanatig azt hitte, hogy a saját ölébe fog hányni. Úgy tűnt, vannak dolgok, amelyek nem változnak. Ennek ellenére folytatta a zseléscsomagok kibontását, egész halom puha, viasszerű zselékígyót halmozva fel. Naomi lelassított, amint a következő kereszteződésnél a lámpa pirosra váltott, majd megállt, bár Sam egyetlen autót sem látott elhaladni egyik irányban sem. Eső és szél korbácsolta Naomi kis autóját. Már csak négysaroknyira voltak a könyvtártól.

– Sam, mi az ördögöt csinálsz?

Mivel Sam nem tudta valójában, mit is csinál, így válaszolt:

– Ha a félelem Ardelia tápláléka, akkor meg kell találnunk a másik dolgot is – ami ellentéte a félelemnek. Mert bármi legyen is az, méreg lesz a számára. Szóval... szerinted mi lehet az?

– Hát, nem hinném, hogy piros zselécukor.

A férfi türelmetlenül intett. – Hogy lehetsz ilyen biztos benne? A hiedelem szerint a kereszt megöli a vámpírt – a vérszívó fajtát –, pedig a kereszt csak két faléc vagy valamilyen fém, a megfelelő szögben egymáshoz erősítve. Talán még egy fej saláta is megtenné... ha sikerülne működésbe hozni.

A lámpa zöldre váltott. – Úgy érted, ha az egy energiával feltöltött fejes saláta lenne – mondta Naomi elgondolkodva, miközben elindult.

– Ez az! – mondta Sam, és feltartott fél tucat hosszú, vörös kígyót. – Csak azt tudom, hogy ez mindenem. Lehet, hogy röhejes. Sőt valószínűleg az is. De nem érdekel. Ez egy istentől való jelképe mindannak, amit a könyvtári nyomozó elvett tőlem – szerelmet, barátságot, a tartozni akarást valakihez. Egész életemben kívülállónak éreztem magam, Naomi, és sohasem tudtam, miért. De most már tudom. Ez a cukor csak egy azok közül a dolgok közül, amiket elvett tőlem. Valaha szerettem. Ma már a szagától is undorodom. Ez azonban még nem lenne baj; valahogy megbirkózom vele. De tudnom kellene, hogyan hozzam működésbe.

Sam a tenyerei között gyúrni kezdte a zselékígyókat, fokozatosan ragacsos golyóvá alakítva őket. Előtte azt gondolta, hogy a legrosszabb, amit ki kell állnia, az a zselé szaga lesz, de tévedett. A tapintása rosszabb volt... ráadásul engedni kezdte a festéket, baljóslatú sötétvörösre színezve a tenyerét és az ujjait. Mégis folytatta, és egy-egy újabb csomag tartalmát gyúrta a puha masszához.

– Lehet, hogy túl görcsösen keresem – mondta Sam. – Talán a jó öreg bátorság a félelem ellentéte. Kurázsi, ha úgy jobban tetszik. De tényleg ez lenne az? Ennyi lenne az egész? A bátorság lenne a különbség Naomi és Sarah között?

A lány zavarodottan nézett rá. – Arra akarsz kilyukadni, hogy abbahagyni az ivást bátor cselekedet volt?

– Nem tudom, mire akarok kilyukadni – felelte Sam –, csak azt, hogy hozzád legalábbis köze van. Nincs szükségem arra, hogy a félelemről faggassalak; tudom, mi az. A félelem az az érzelem, amely hatalmába keríti az embert, és lehetetlenné teszi számára, hogy megváltozzon. Valóban bátor tett volt, amikor abbahagytad az ivást?

– Soha nem hagytam igazán abba – felelte a lány. – Az alkoholisták ezt nem így csinálják. Így nem tudják megtenni. Helyette inkább mellékutcákat keresnek a gondolataiknak. Egy nap az élet, lassan a testtel, élni és élni hagyni, meg ilyenek. De az egésznek a középpontjában az áll, hogy az ember feladja a hitét, hogy még felül tud kerekedni az italon. Ez a hit csak egy légvár, amit valaki bebeszél magának, és pontosan ez az, amit felad. A hitét. Most mondd meg – bátorság ez?

– Persze hogy az. Bár semmi esetre sem halált megvető bátorság.

– Halált megvető bátorság – ismételte a lány, és, elnevette magát. – Ez tetszik. De végül is igazad van. Amit én teszek – amit mi teszünk –, hogy távol tartsuk magunkat attól, ami az első és legfontosabb számunkra... az nem ez a fajta bátorság. Azt hiszem, amit mi csinálunk, az még az olyan filmek ellenére is, mint a Füstbe ment hétvége, meglehetősen hétköznapi.

Samnek eszébe jutott az az iszonyatos apátia, amely azután lett rajta úrrá, hogy megerőszakolták a St. Louis-i könyvtár Briggs Avenue-i épületének fala mentén burjánzó bokrokban. Ráadásul egy olyasvalaki tette, aki rendőrnek adta ki magát. Az ugyanilyen kevéssé volt drámai. Egy mocskos trükk, ennyi volt az egész – egy mocskos és primitív trükk, amit egy kisfiúval szemben vetett be egy olyasvalaki, aki komoly lelki problémákkal küszködött. Samnek az volt a gyanúja, hogy mindent egybevetve, még szerencsésnek is mondhatta volna magát; a könyvtár zsaruja meg is ölhette volna.

Előttük a városi könyvtárat jelző fehér gömbök pislákoltak az esőben. Naomi tétovázva megszólalt. – Szerintem a félelem igazi ellensége talán az őszinteség. Őszinteség és hit. Na, hogy hangzik?

– Őszinteség és hit – ismételte Sam halkan, ízlelgetve a szavakat. Jobb kezében megszorította a ragacsos, piros zselégolyót. – Nem rossz. Talán elég is lesz. Megérkeztünk.

6

A kocsi műszerfalának óráján hunyorgó zöld számok szerint hét óra ötvenhét volt. Végül csak odaértek nyolc előtt.

– Talán jobban tesszük, ha várakozunk, és meggyőződünk róla, hogy mindenki elment, mielőtt bemegyünk – mondta Naomi.

– Azt hiszem, ez nagyon jó ötlet.

Egy üres helyre parkoltak le a bejárattal szemben, az út másik oldalán. A gömb alakú lámpák törékenyen ragyogtak az esőben. A fák susogása sokkal kevésbé volt törékeny; a szél még mindig egyre erősödött. A tölgyfák olyan hangot hallattak, mintha álmodnának, de korántsem valami szépet.

Nyolc után két perccel egy furgon húzott be eléjük, amelynek hátsó ablakára egy tapadókorongos Garfield macska és egy MAMA TAXIJA feliratú matrica volt ragasztva. Megszólalt a duda, a könyvtár ajtaja pedig – amely még ebben a halvány fényben is kevésbé tűnt zordnak, mint Sam első látogatásakor kevésbé tűnt egy hatalmas gránitrobot szájának – rögtön kitárult. Három srác – másodikos, harmadikos gimnazisták első ránézésre – jött ki rajta, és rohant le a lépcsőn. Miközben MAMA TAXIJA felé futottak a bejárón, ketten közülük a fejük fölé tartották a dzsekijüket. A furgon ajtaja sínjein zörögve kinyílt, a fiúk pedig begyömöszölték magukat. Sam fojtottan hallotta a nevetésüket, és irigyelte érte őket. Eszébe jutott, hogy milyen jó érzés lehet nevetve kijönni egy könyvtárból. Neki nem jutott ki ez az élmény, a kerek, sötét szemüveges embernek köszönhetően.

Őszinteség, gondolta. Őszinteség és hit: Aztán eszébe jutott: A büntetés ki van fizetve. Ki van fizetve, a szentségit.

Feltépte az utolsó két zselécsomagot is, és elkezdte hozzágyúrni a tartalmukat a ragacsos, undorító szagú piros golyóhoz. Közben MAMA TAXIJÁ-nak a hátára pillantott. Fehér kipufogógáz szállt fel és foszlott szerte a szélben.

Hirtelen felrémlett benne, hogy mit is keres itt.

– Egyszer, még gimnazista koromban – kezdte mesélni Naominak –, tanúja voltam, amint egy csapat kölyök tréfát űzött egy srácból, akit nem szerettek. Akkoriban megfigyelésben voltam a legjobb. Fogtak egy tégely modellezőagyagot a képzőművészeti szertárból, és a fiú Pontiacjának a kipufogócsövébe tömték. Tudod, mi történt?

A lány kétkedve nézett rá. – Nem, micsoda?

– Két darabra szakította a kipufogódobot – mondta Sam. – A kocsi mindkét oldalán hevert egy-egy. Úgy szálltak, mint a repeszek. Tudod, a kipufogódob volt a gyenge