Stephen King

A RAGYOGÁS

(Tartalom)

A világ néhány legszebb üdülőszállója

Coloradóban található, de a szálloda,

amely e könyv lapjain szerepel,

egyikkel sem azonos. A Panoráma és lakói

csak a szerző képzeletében léteznek.

Első rész

ELŐZMÉNYEK

S épp ebben a szobában állt... egy óriási ében óramű. Ingája tompa, súlyos, a percmutató megtette az utat a számlap körül, és ha az órát kellett jelezni, oly hang tört elő a gépezet érctüdejéből, amely tiszta volt, hangos és mély, és különösen zenei, de olyan hökkentő hanggal és hangsúllyal, hogy az orkesztra zenészei minden órafordulásnál pár pillanatnyi szünetet kényszerültek tartani produkciójukban, e hangra fülelve; s így a keringőknek is be kellett szüntetni forgásukat; s az egész vidám társaságon rövid zavar szállt át; s amíg az óra harangja kongott, meg lehetett figyelni, hogy a legvadabb tobzódó is elsápad, s a legvénebbek s legnyugodtabbak homlokukhoz kapnak, mintegy zavart álmodozásban vagy tűnődésben.

De mihelyt az órazengés echói elnémultak, egyszerre könnyű derültség hatotta át a gyülekezetet; elmosolyodtak, mintegy a saját idegességükön és bolondságukon, és suttogó fogadalmat tettek egymásnak, hogy a legközelebbi óraütés nem fog hasonló emóciót előidézni; s aztán, hatvan perc leforgása után – ami háromezer-hatszáz másodpercét tartalmazza a repülő időnek –, új órazengés jött, s ugyanaz a zavar, megremegés és eltűnődés követte, mint az előbbit.

De, mindezek ellenére, vidám és pompás mulatság volt ez...

E. A. Poe: A vörös halál álarca

(Babits Mihály fordítása)

Az ész álma szörnyetegeket szül.

Goya

Ragyog, amikor ragyog.

Népi mondás

1

A MEGHALLGATÁS

Buzgó kis szarházi – gondolta Jack Torrance.

Ullman alacsony volt, kényeskedve, fürgén mozgott, ami igen jellemző az apró termetű és kövérkés emberekre. Hajában a választék egyenes volt, sötét öltönye szolid és megnyugtató. Bátran forduljon hozzám minden problémájával, sugallta az öltöny a fizető vendégnek. Az alkalmazottakhoz kurtábban szólt: Jó lesz, ha tisztességesen dolgozik. Gomblyukában piros szegfűt viselt, talán azért, hogy az utcán senki se tévessze össze Stuart Ullmant a helybéli temetkezési vállalkozóval.

Míg Ullmant hallgatta, Jack beismerte magában, hogy tekintettel a helyzetre, most valószínűleg senkivel sem tudna rokonszenvezni, aki az íróasztal túloldalán ül.

Ullman kérdezett valamit, de Jack nem figyelt oda. Ez baj; Ullman az a fajta ember, aki minden apró mulasztást elraktároz agyának valamely rekeszében és később felülvizsgálja.

– Bocsánat, de...

– Azt kérdeztem, tisztában van-e a felesége azzal, hogy mit vállal. És persze a fia. – Lenézett az előtte fekvő kérvényre. – Daniel. A felesége cseppet sem fél a tervtől?

– Wendy rendkívüli nő.

– És a fia is rendkívüli?

Jack mosolygott nagy, széles, reklámfilmbe illő mosollyal. – Szerintünk feltétlenül. Nagyon önálló ahhoz képest, hogy ötéves.

Ullman nem viszonozta a mosolyát. Jack kérvényét visszacsúsztatta a dossziéba. A dosszié bekerült a fiókba. Az íróasztal teteje most már egészen üres volt, eltekintve a mappától, telefontól, állítható lámpától és a leveleskosártól. A kosár mindkét rekesze üres volt.

Ullman felállt, és a sarokban álló iratszekrényhez ment.

– Legyen szíves, kerülje meg az íróasztalt, Mr. Torrance. Megmutatom az alaprajzokat.

Az öt jókora ívet a diófa íróasztal sima, csillogó tetejére helyezte. Jack Ullman mellé lépett; tisztán érezte a kölnijének illatát. A férfi ismerőseim vagy English Leathert használnak, vagy semmit, jutott eszébe hirtelen, minden ok nélkül a reklámszöveg, és a nyelvébe kellett harapnia, nehogy hangosan felnevessen. A falon át halkan beszűrődött a Panoráma konyhájának lármája – mosogattak ebéd után.

– A legfelső szint – mondta élénken Ullman. – A padlás. Nincs itt semmi, csak lom. A Panoráma a második világháború óta többször gazdát cserélt, és úgy látszik, minden egymást követő igazgató oda vitette fel a feleslegesnek ítélt holmit. Szeretném , ha elhelyezne néhány patkányfogót mérgezett csalétekkel. Néhány harmadik emeleti szobalány állítja, hogy zizegést hallott odafentről. Én ugyan egy szót sem hiszek az egészből, de még a legcsekélyebb valószínűségét is ki kell zárnunk annak, hogy a Panoráma Hotelnak akár egyetlen patkánya is van.

Jack gyanította, hogy a világ minden szállodájában tanyázik egy-két patkány, de tartotta a száját.

– Természetesen a padlásra semmilyen körülmények között sem engedné fel a fiát.

– Nem – mondta Jack, és megint megvillantotta széles reklámmosolyát. Tényleg azt hiszi ez a buzgó kis fasz, hogy feleresztené a fiát egy patkányfogókkal, lomos bútorral és még isten tudja, mivel teli padlásra?

Ullman felemelte a padlás alaprajzát, és az iratcsomó legaljára csúsztatta.

– A Panorámának száztíz vendégszobája van – folytatta Ullman oktató hangon. – Ebből harminc csupa lakosztály harmadik emeleten helyezkedik el. Tíz a nyugati szárnyban (az elnöki lakosztállyal együtt), tíz középen és tíz a keleti szárnyban. Mindenhonnan gyönyörű a kilátás.

Legalább a reklámszövegtől megkímélhetnél.

De hallgatott. Szüksége volt az állásra.

Ullman a harmadik emelet alaprajzát is az iratcsomó aljára helyezte, és a második emelettel folytatta.

– Itt negyven szoba van – mondta Ullman –, harminc kétágyas és tíz egyágyas. Az első emeleten ez az arány húsz-húsz. Mindkét emeleten három-három fehérneműs kamra meg egy raktárszoba van, ez utóbbi a második emeleten a keleti szárny, az első emeleten pedig a nyugati szárny legvégében nyílik. Kérdése van?

Jack megrázta a fejét. Ullman eltüntette a második és első emeletet.

– És íme, a földszint: a hall. Itt van középen a recepció. Mögötte nyílnak az irodák. Az előcsarnok a recepciótól számított mindkét oldalon huszonnégy méter hosszú. Itt, a nyugati szárnyban helyezkedik el a Panoráma Étterem és a Colorado Drinkbár. A bankett-terem és bálterem a kiszolgáló helyiségekkel a keleti szárnyat foglalja el. Kérdés?

– Csak az alagsorral kapcsolatban – felelte Jack. – A téli gondnok számára az alagsor a legfontosabb. Ott van a cselekmény színhelye, hogy úgy mondjam.

– Watson mindent meg fog mutatni. Az alagsor alaprajza a kazánház falán függ. -Fontoskodva ráncolta a homlokát, talán így akarta jelezni, hogy mint igazgató, ő igazán nem foglalkozhat a Panoráma működtetésének olyan földhözragadt részleteivel, mint a kazán és csatornarendszer. – Talán nem volna rossz ötlet odalent is elhelyezni néhány csapdát. Egy pillanat...

A zakója belső zsebéből kis jegyzettömböt vett ki, és valamit feljegyzett (minden lapon merész, fekete írás hirdette: Stuart Ullman íróasztaláról), letépte, és belerakta a leveleskosár „KI” rekeszébe. A papír magányosan hevert a kosárban. A jegyzettömb ismét eltűnt Ullman zakójának belső zsebében; egy bűvész fejezi be így mutatványát: Most látja, Jack fiam, de most már nem! Ez a pasas egy valódi nehézsúlyú.

Ismét elfoglalták eredeti helyzetüket, Ullman az íróasztal mögött, Jack pedig előtte; kihallgató és kihallgatott, ajánlkozó és vonakodó főnök. Ullman összekulcsolta párnás, kicsi kezét a mappán, és egyenesen Jackre nézett – apró, kopaszodó ember bankáröltönyben, halványszürke nyakkendőben. A virágot kicsiny tű tartotta a gomblyukában. Apró aranybetűkkel mindössze ennyi állott rajta: SZEMÉLYZET.

– Egészen őszinte leszek magához, Mr. Torrance. Albert Shockley igen fontos ember, komoly érdekeltséggel rendelkezik a Panorámában, amely története során idén működött először nyereségesen. Mr. Shockley tagja az igazgató tanácsnak, de nem ért a hotelszakmához, és ezt ő maga ismerné el elsőnek. Mégis igen világosan megmondta, hogy mi a kívánsága. Azt akarja, hogy magát vegyük fel téli gondnoknak. Úgy lesz. De meg kell mondjam, hogy ha a döntésben szabad kezet kapok, nem magára esik a választásom.

Jack olyan szorosan összekulcsolta a kezét az ölében, hogy megizzadt a tenyere. A buzgó kis szarházi, a buzgó kis szarházi, a buzgó...

– Azt hiszem, maga nem nagyon rokonszenvezik velem, Mr. Torrance. Ennek nincs jelentősége. Az, hogy mit érez irántam, természetesen nem játszik szerepet abban, hogy véleményem szerint az állás nem való magának. Szezonban, május 15-től szeptember 30-ig a Panoráma száztíz embert foglalkoztat teljes munkaidőben; úgy is mondhatjuk, hogy a szálloda minden szobájára jut egy alkalmazott. Nem sokan kedvelnek engem, sőt gyanítom, hogy néhányan egyenesen rohadt alaknak tartanak. A jellememről formált ítéletük tulajdonképpen helytálló. Kénytelen vagyok rohadt alakká válni annak érdekében, hogy úgy vezessem ezt a szállodát, ahogyan megérdemli.

Jackre pillantott, mintha választ várna, mire Jack megint szemtelenül megvillantotta fogsormutogató, széles reklámmosolyát.

Ullman folytatta. – A Panorámát 1907-1909-ben építették. A legközelebbi város Sidewinder, negyven mérföldre keletre, és az odavezető utakat valamikor október végén, vagy novemberben lezárják egészen áprilisig. A szállodát egy Robert Townley Watson nevű ember építette, jelenlegi gondnokunk nagyapja. Vanderbiltek szálltak meg itt, Rockefellerek, Astorok, Du Pontok. Négy elnök is lakott az elnöki lakosztályban: Wilson, Harding, Roosevelt és Nixon.

– Én nem lennék olyan büszke Hardingra vagy Nixonra – mormolta Jack.

Ullman összevonta a szemöldökét, de folytatta. – Mr. Watson nem tudott megbirkózni a munkával, és 1915-ben eladta a szállodát. 1922-ben, 1929-ben és 1936-ban ismét gazdát cserélt. A második világháború végéig üresen állt, akkor vette meg Horace Derwent, a milliomos feltaláló, pilóta, filmproducer és vállalkozó, és teljesen átépíttette.

– Ismerem a nevét – mondta Jack.

– Igen. Minden, amihez csak hozzányúlt, arannyá változott... a Panorámát kivéve. Mielőtt az első, háború utáni vendég átlépte volna a küszöböt, több mint egymillió dollárt költött rá, egy roskadozó épületet luxusszállodává varázsolt. Derwent csináltatta a roque-pályát; láttam, hogy amikor megérkezett, maga is megcsodálta.

– Roque?

– A mi krokettünk angol elődje, Mr. Torrance. A krokett elkorcsosult roque. A legenda szerint Derwent a magántitkárától tanulta meg a játékot, és valósággal beleszeretett. A miénk talán a legszebb roque-pálya Amerikában.

– Nem kétlem – mondta komolyan Jack. Roque-pálya, elöl állat formájúra nyesett élő sövény, mi következhet még? Tekepálya életnagyságú bábukkal a raktárépület mögött? Mr. Stuart Ullman már nagyon fárasztotta, de látta, hogy Ullman még nem végzett. Úgyis elmondja, amit mondani akar, elmondja az utolsó szóig.

– Amikor hárommilliót veszített rajta, Derwent eladta a szállodát egy kaliforniai részvénytársaságnak. Ők is nagyon rossz tapasztalatokat szereztek a Panorámával kapcsolatban. Nem értettek a hotelszakmához. 1970-ben Mr. Shockley és néhány társa megvette a szállodát, és engem bízott meg a vezetésével. Mi is évekig veszteségesen működtünk, de örömmel mondhatom, hogy a jelenlegi tulajdonosok belém vetett bizalma mégsem ingott meg. A múlt évben egyenlítettünk. És idén a Panoráma mérlegét, gyakorlatilag hét évtized óta először, fekete tintával írhattuk.

Jack tudta, hogy a kis buzgómócsing nyilván jogosan büszke magára, és az első pillanattól érzett ellenszenv új erővel hullámzott át rajta.

Megszólalt. – Nem látok kapcsolatot a Panoráma valóban színes története és az ön meggyőződése között, hogy én nem felelek meg erre a munkára, Mr. Ullman.

– Az egyik oka annak, hogy a Panoráma eddig sohasem működött nyereségesen, az, hogy az épület minden télen komoly károkat szenved. Ez sokkal jobban megnyirbálja a hasznot, mint hinné, Mr. Torrance. Rettentően kegyetlenek itt a telek. Hogy a problémával megbirkózzak, téli gondnokot alkalmaztam, aki üzemben tartja a kazánt, és napi rotációs beosztás alapján fűti az épület különböző részeit. Elvégzi a szükséges javításokat, hogy a természeti erők ne rombolhassanak akadálytalanul. Éberen őrködik, mindig, minden eshetőségre készen áll. Az első télen családos embert alkalmaztam. Tragédia történt. Rettenetes tragédia.

Ullman hűvös, kutató pillantással nézett Jackre.

– Hibát követtem el. Beismerem. A férfi alkoholista volt.

Jack érezte, hogy lassan elvörösödik, és vigyorogni kezd – de ez most teljes ellentéte volt a fogsormutogató reklámmosolynak. – Hát ezért? Meglep, hogy Al nem mondta el. Abbahagytam az ivást.

– De igen, Mr. Shockley mondta, hogy már nem iszik. Az utolsó állásáról beszélek... az utolsó bizalmi állásáról, ha szabad így mondanom. Angolt tanított egy vermonti előkészítő iskolában. Egyszer elveszítette az önuralmát – azt hiszem, nincs szükség rá, hogy ennél részletesebben beszéljek a dologról. De meggyőződésem, hogy Grady esetének van jelentősége, és ezért hoztam szóba a maga... hm... előtörténetét. 1970-71 telén, miután újra rendbe hoztuk a Panorámát, de mielőtt még megnyitottuk volna, felvettem ezt a... ezt a szerencsétlen Delbert Grady nevű embert. Beköltözött a lakásba, amelyben ön is lakni fog a feleségével és a kisfiával. Grady a feleségével és két lányával jött. Voltak fenntartásaim, elsősorban a kemény téli időjárás miatt, amikor Gradyék öt vagy hat hónapig el lesznek vágva a külvilágtól.

– De ez nem egészen igaz, ugye? Van telefon, és talán egy URH adó-vevő is. A Sziklás Hegység Nemzeti Park elérhető helikopterrel, és nekik biztosan van egy-két helikopterük, nem?

– Erről nem tudok – mondta Ullman. – A szállodának van rádió adó-vevője, amelyet Mr. Watson meg fog mutatni magának, és a frekvenciák listáját is megadja, amelyeken segítséget kérhet. A telefonkábelek a szálloda és Sidewinder között a föld fölött vannak, és minden télen leszakadnak valamely ponton. Mire megjavítják, abba beletelik három-hat hét is. És van egy aeroszán a raktárépületben.

– Akkor nincs is igazán elvágva a világtól. Mr. Ullman arcán fájdalmas kifejezés jelent meg. – Tegyük fel, hogy a fia vagy a felesége megbotlik a lépcsőn, és bezúzza a koponyáját, Mr. Torrance. Akkor is úgy vélné, hogy nincs elvágva a külvilágtól?

Jack belátta, hogy Ullmannak igaza van. Egy aeroszán maximális sebességgel másfél óra alatt tenné meg az utat Sidewinderbe... a legjobb esetben. A park segélyszolgálatának helikoptere három óra alatt érne fel ide... optimális körülmények között. Hóviharban fel sem tudna szállni; és az ember nem számíthat rá, hogy az aeroszán teljes sebességgel működik, arról nem is szólva, hogy ki kell vinni egy súlyosan sebesült embert a hidegbe, amely lehet mínusz húsz, sőt mínusz harminc fok is az erős szél miatt.

– Grady esetében – folytatta Ullman – én is úgy okoskodtam, ahogyan most Mr. Shockley az ön esetében. A magány önmagában is kártékony lehet. Jobb, ha az ember a családja körében van. Ha baj történik, gondoltam, nem valószínű, hogy olyan sürgős esetre kell számítani, mint egy koponyasérülés, vagy baleset valamelyik géppel. Valószínűbb egy súlyos influenza, tüdőgyulladás, kartörés vagy akár egy vakbélgyulladás. Minden ilyen esetben maradt volna elég idő.

– Az a gyanúm, hogy azt, ami történt, a túl sok olcsó whisky idézte elő, amiből Grady, tudtomon kívül, hatalmas mennyiséget tárolt, meg egy különös állapot, amelyet a régiek kabinláznak neveztek. Hallott már róla? – Ullman leereszkedő kis mosollyal várta, hogy Jack beismerje tájékozatlanságát, és ő kioktathassa; Jack pedig boldogan, gondolkodás nélkül vágta rá:

– Zsargonkifejezés a klausztrofóbiás érzésre, amely akkor következhet be, ha embereket hosszú időre összezárnak. Abban nyilvánul meg, hogy az illető meggyűlöli a társait, akikkel összezárták. Szélsőséges esetekben hallucinációval, erőszakkal járhat – még gyilkosságot is elkövettek olyan apróságok miatt, hogy odaégett az ebéd, vagy mert nem tudták eldönteni, hogy ki a soros a mosogatásban.

Ullman kicsit tanácstalannak látszott, ami nagyon jólesett Jacknek. Elhatározta, hogy még tovább megy, de közben néma ígéretet tett Wendynek, hogy megőrzi a nyugalmát.

– Lehetséges, hogy valóban hibát követett el. Bántotta a családját?

– Megölte őket, Mr. Torrance, aztán öngyilkos lett. Fejszével gyilkolta meg a kislányokat, a feleségét puskával lőtte le, és önmagába is golyót eresztett. A lába el volt törve. Bizonyára olyan részeg volt, hogy leesett a lépcsőn.

Ullman széttárta a kezét, és önelégülten pillantott Jackre.

– Tanult ember volt?

– Ami azt illeti, nem – mondta Ullman kicsit mereven. – Úgy gondoltam, hogy egy, mondjuk úgy, kevésbé fantáziadús embert talán nem viselnek meg annyira a szigorú körülmények, a magány...

– Ebben tévedett – mondta Jack. – Egy ostoba ember hajlamosabb a kabinlázra, mint ahogy arra is hajlamosabb, hogy lelőjön valakit egy kártyajátszma miatt, vagy hirtelen ötletből rablást kövessen el. Elunja magát. Amikor leesik a hó, nem tud mit csinálni, nézi a tévét, pasziánszozik, és ha nem jön ki, csal. Nincs mivel elfoglalnia magát, hát veszekszik a feleségével, piszkálja a gyerekeit, és iszik. Egyre nehezebben alszik el, mert csend van. Így aztán addig iszik, míg elalszik, és másnaposan ébred. Egyre türelmetlenebb. Talán tönkremegy a telefon, a tévéantennát elviszi egy vihar, nem tud mit kezdeni magával, töpreng, csal a pasziánszban, és egyre nyughatatlanabbá válik. Végül... bumm, bumm, bumm.

– Ezzel szemben egy műveltebb ember, mint például maga?

– A feleségem és én szeretünk olvasni. Én színdarabot írok, amint Al Shockley valószínűleg említette magának. Dannynek ott vannak a kirakós játékai, a kifestőkönyvei és a detektoros rádiója. Megtanítom olvasni és hótalpon járni. Wendy is szeretne megtanulni. Igen, azt hiszem, mi majd elfoglaljuk magunkat, és nem megyünk egymás idegeire, ha tönkremegy a tévé. – Szünetet tartott. – És Al igazat mondott, én már nem iszom. Valamikor ittam, és kezdett komoly problémává válni. De az utóbbi tizennégy hónapban még egy pohár sört sem ittam meg. Nem hozok magammal alkoholt, és itt amúgy sem tudnék szerezni, ha egyszer leesett a hó.

– Ebben tökéletesen igaza van – mondta Ullman. – De amíg hárman vannak idefent, a problémák lehetősége megsokszorozódik. Ezt megmondtam Mr. Shockleynak, és ő azt felelte, vállalja a felelősséget. Most elmondtam önnek, és úgy látom, ön is hajlandó vállalni a felelősséget...

– Igen.

– Rendben van. Ezt elfogadom, hiszen nincs más választásom. De mégis jobban örültem volna egy magányos diáknak, aki vállal egy év mulasztást. Nos, lehet, hogy maga megfelel. Most bemutatom Mr. Watsonnak, ő majd megmutatja magának az alagsort és a parkot. Hacsak nincs más kérdése.

– Nem. Nincs kérdésem.

Ullman felállt. – Remélem, nem bántottam meg, Mr. Torrance. Nem akartam személyeskedni, amikor elmondtam a véleményemet. Én csak azt akarom, ami a Panorámának a legelőnyösebb. Nagyszerű szálloda. Szeretném, ha az is maradna.

– Nem. Nem bántott meg. – Jack megint megvillantotta reklámmosolyát, de örült, hogy Ullman nem nyújt kezet. Haragudott. De még mennyire, hogy haragudott.

2

BOULDERBEN

Kinézett a konyhaablakon, és látta, hogy ott ül a járda szélén, nem játszik a teherautóival meg a pótkocsikkal, de még a vitorlázórepülővel sem, pedig annyi öröme tellett benne, amióta Jack megvette neki egy héttel ezelőtt. Csak ült, és várta az ócska Volkswagenjüket, a könyöke a térdén, az álla a kezében – ötéves kisfiú, aki hazavárja az apját.

Wendynek hirtelen összeszorult a szíve, és majdnem sírva fakadt.

A konyharuhát felakasztotta a rúdra, a mosogató mellé, aztán lement a földszintre, közben begombolta a háziruhája két felső gombját. Jack meg a büszkesége! Ugyan már, Al, nem kell nekem előleg. Egy darabig még megvagyunk. A lépcsőházban potyogott a vakolat, a falat krétával, zsírceruzával, festékszóróval rondították tele. A falépcső meredek volt és csupa repedés. Az egész épület savanyú öregkortól bűzlött; miféle hely ez Dannynek a stovingtonbeli szép kis téglaház után? A felettük lakók a harmadikon nem voltak házasok, és bár ez őt nem bántotta, az örökös lármás veszekedésük annál inkább. Félt a kiabálástól. A férfit Tómnak hívták, és amikor pénteken záróra után hazajöttek a kocsmából, mindig csúnyán hajba kaptak – a hét többi napja ehhez képest csak bemelegítés volt. A Péntek Esti Veszekedés, mondta Jack, de nem volt benne semmi mulatságos. A nő – Elaine – végül könnyekben tört ki, és újra meg újra elismételte: „Tom, ne! Kérlek, ne! Kérlek, ne!” Tom pedig üvöltött. Egyszer még Dannyt is felébresztették, pedig Danny úgy aludt, mint a bunda. Másnap reggel Jack lement Tom után, és hosszasan beszélt vele a járdán. Tom pattogni kezdett, mire Jack mondott neki valamit, de olyan csendesen, hogy Wendy nem hallotta; Tom komoran megrázta a fejét, és elment. Ennek már egy hete, és néhány napig csakugyan csendesebbek voltak, de a hétvégére megint visszaállt a normális, helyesebben szólva, abnormális állapot. Nem jó ez Dannynek.

Megint elfogta a keserűség, de már odakint volt, el kellett fojtania. Maga alá húzta a ruháját, és leült Danny mellé a járdaszegélyre. – Mi van, doki? – kérdezte.

Danny rámosolygott, de csak futólag. – Szia, anyu.

A vitorlázórepülő a tornacipős lába között hevert, és Wendy látta, hogy az egyik szárnya eltörött.

– Megnézzem, mit csinálhatnánk vele, szívem?

Danny tovább bámulta az utcát. – Nem. Majd apu megcsinálja.

– Nem hiszem, hogy apád vacsora előtt hazaér, doki. Hosszú az út fel a hegyekbe.

– Gondolod, hogy lerobban a bogárhátú?

– Nem, nem hiszem. – Ez eddig nem jutott eszébe, most izgulhat emiatt is. Kösz, Danny, már csak ez hiányzott.

– Apa azt mondta, előfordulhat – mondta Danny tárgyilagos, majdnem unott hangon. – Azt mondta, szarrá ment az AC-pumpa.

– Ne mondd ezt, Danny.

– Hogy AC-pumpa? – kérdezte őszinte meglepetéssel.

Wendy sóhajtott. – Nem. Azt ne mondd, hogy „szarrá ment”.

– Miért?

– Közönséges.

– Mi az, hogy közönséges, anya?

– Az, amikor az orrodat piszkálod az asztalnál, vagy pisilsz, és nyitva hagyod a fürdőszoba ajtaját. Vagy ha olyanokat mondasz, hogy „szarrá ment”. A szar közönséges kifejezés. Rendes ember nem mond ilyet.

– Apa mondja. Amikor megnézte a bogárhátú motorját, azt mondta: – „A fenébe, szarrá ment az AC-pumpa.” Apa nem rendes ember?

Hogy mászhatsz bele az ilyen vitákba, Winnifred? Előre gyakorlod?

– Rendes, de ő felnőtt. És nagyon vigyáz rá, hogy ne mondja olyan emberek előtt, akik nem értenék meg.

– Mint például Al bácsi?

– Igen.

– Ha majd felnőtt leszek, mondhatom én is?

– Azt hiszem, mondani fogod, akár akarom, akár nem.

– Hány éves koromban?

– Mondjuk legyen húsz, doki?

– Nagyon sokat kell addig várni.

– Gondolom, igen, de megpróbálod?

– Oké.

Tovább bámulta az utcát. Kicsit nyújtózkodott, mintha fel akarna állni, de a közeledő bogárhátú sokkal újabb volt, és sokkal élénkebb piros. Megint eleresztette magát. Wendy azon tűnődött, vajon mennyire viselte meg Dannyt, hogy ide költöztek, Coloradóba. Nem beszélt róla, de Wendyt aggasztotta, hogy olyan sokat van egyedül. Vermontban Jack kollégáinak voltak Dannyvel egykorú gyerekei, és óvodába járt. De ezen a környéken nem akadt játszótársa. A lakásokban diákok laktak, akik a Colorado Egyetemre jártak, és bár akadt néhány házaspár is az Arapahoe utcában, csak nagyon kevésnek volt gyereke. Wendy legfeljebb ha egy tucat közép- és általános iskolás gyereket látott, meg három kisbabát.

– Anyu. Apa miért veszítette el az állását?

Kizökkent a töprengésből, és kapkodva kereste a választ. Már többször megbeszélték Jackkel, mit válaszoljanak, ha Danny felteszi a kérdést; kipróbáltak minden változatot a kérdés megkerülésétől kezdve egészen addig, hogy minden szépítés nélkül megmondják az igazat. De Danny hallgatott. Éppen most kellett megkérdeznie, amikor Wendynek amúgy is rossz kedve volt, és a lehető legkészületlenebbül érte. Danny figyelte, talán látta a zavarodottságot az arcán, amiből biztosan levonta a maga következtetéseit. Wendy arra gondolt, hogy a gyerekek a felnőttek indítékait és tetteit bizonyára olyan hatalmasnak és baljóslatúaknak látják, mint a sötét erdők homályában megbújó állatokat. Ide-oda rángatják őket, mint a bábukat, és csak halvány sejtelmük van arról, hogy miért. A gondolattól megint fojtogatni kezdte a sírás; míg könnyeivel küszködött lehajolt, felemelte a sérült repülőgépet, és megforgatta a kezében.

– Apád készítette fel a vitacsapatot, Danny. Erre emlékszel?

– Hogyne – felelte Danny. – Vitatkozniuk kellett, csak úgy, a mulatság kedvéért, igaz?

– Igen. – Forgatta ide-oda a repülőt, megnézte a márkanevet (SPEEDOGLIDE), a kék csillagokat a szárnyán, aztán azon kapta magát, hogy a tiszta igazat mondja a fiának.

– Volt egy George Hatfield nevű fiú, akit apunak ki kellett hagynia a csapatból. Azért, mert nem volt olyan jó, mint a többiek. George azt mondta, apád nem azért hagyja ki, mert nem elég ügyes, hanem mert nem szereti. Aztán George csúnya dolgot csinált. Azt hiszem, erről tudsz.

– Ő volt az, aki kilukasztotta a bogárhátú gumijait?

– Igen, ő. Iskola után csinálta, és apu rajtakapta. – Megint habozott, de most már nem lehetett tovább kerülgetni, vagy megmondja az igazat, vagy hazudik.

– Apád... néha olyasmit tesz, amit később megbán. Néha nem úgy gondolkodik, ahogy kellene. Ritkán fordul elő, de néha megesik.

– Bántotta George Hatfieldet, úgy, mint engem, amikor szétszórtam a papírjait?

Néha...

(Danny karja gipszben)

...olyasmit tesz, amit később megbán.

Wendy elszántan pillogott, hogy visszaszorítsa a könnyeit.

– Valami ilyesmi történt, szívem. Apád megpofozta George-ot, hogy ne hasogassa tovább a gumikat, George elesett, és beverte a fejét. Aztán az iskola vezetői azt mondták, hogy George nem járhat oda tovább, és apád sem taníthat ott többé. – Elhallgatott, kifogyott a szóból, és rettegve várta a további kérdéseket.

– Aha – mondta Danny, és megint az utcát kezdte figyelni. Úgy látszik, lezárta a témát. Bár ő is ilyen könnyen lezárhatná...

Felállt. – Felmegyek, iszom egy csésze teát, doki. Kérsz egy pohár tejet meg egy kis sutit?

– Én inkább várom tovább apát.

– Nem hiszem, hogy öt előtt hazaér.

– Lehet, hogy korán megjön.

– Lehet – hagyta rá Wendy. – Lehet.

Már félúton volt a házhoz vezető feljárón, amikor Danny utánaszólt. – Anya!

– Mi van, Danny?

– Te akarsz abban a szállodában lakni a télen?

Erre mit mondjon, az ötezer lehetséges felelet közül melyiket válassza? Azt mondja, amit tegnap érzett napközben, vagy tegnap este, vagy ma reggel? Mindannyiszor másképp látta a helyzetet, hol rózsaszínnek, hol egészen sötétnek.

– Ha apád ezt akarj a, én is akarom – mondta. Szünetet tartott. – És te?

– Azt hiszem, igen – mondta Danny. – Itt úgysincs kivel játszani.

– Hiányoznak a barátaid?

– Néha. Scott és Andy. De csak ők.

Wendy visszament hozzá, megpuszilta, összeborzolta a világosszőke haját, ami éppen csak kezdte elveszíteni kisbabás selymességét. Olyan komoly kisfiú; Wendy néha eltűnődött, vajon hogy viseli el őt és Jacket mint szülőket. A nagy remények, amelyekkel indultak, idáig jutottak: egy csúnya ház egy ismeretlen városban. Megint felrémlett előtte a kép: Danny a begipszelt karjával. Talán a gólya tévesztette el a házszámot, és Wendy néha félt, hogy ezt a hibát nem lehet majd helyrehozni, és a legártatlanabbnak kell megfizetnie érte.

– Ne menj ki az útra, doki – mondta, és szorosan magához ölelte.

– Dehogy, anya – mondta Danny.

Felment az emeletre, a konyhába. Feltette a teavizet, kitett két süteményt Dannynek egy tányérra, ha mégis feljönne, amíg ő lepihen. Leült az asztalhoz a teásbögrével, kinézett az ablakon, le a fiára, aki még most is ott ült a járdaszegélyen a farmernadrágjában és túlméretezett Stovingtoni Előkészítő Iskola feliratú trikójában; a repülő most már mellette feküdt a földön. A könnyek, amelyek egész nap fojtogatták, most végre előtörtek; a tea illatos, gomolygó gőze fölé hajolt és sírt. Gyászolta, amit a múltban elveszített, és rettegett attól, ami a jövőben várja.

3

WATSON

Elveszítette az önuralmát, mondta Ullman.

– Hát ez itt a kazán – mondta Watson, és lámpát gyújtott a sötét, dohos helyiségben. Tagbaszakadt férfi volt, vékony szálú haja kukoricasárga; fehér inget és sötétzöld, kantáros nadrágot viselt. Kinyitotta a hasas kazán kis, négyszögletes, rácsos kapuját, és Jackkel együtt benéztek. – Ez itt a jelzőfény. – Folyamatos kék-fehér gőzsugár emelkedett felfelé sziszegve; csövekbe zárt romboló erő; csakhogy a kulcsszó a romboló, és nem a csövekbe zárt, gondolta Jack; ha az ember bedugná a kezét, három gyors másodperc alatt szénné égne.

Elveszítette az önuralmát.

(Danny, jól vagy?)

A kazán betöltötte az egész helyiséget, Jack sohasem látott még ilyen hatalmas és régi építményt.

– A vezérlő önműködő – mondta Watson. – Odabent van egy kis érzékelő, az méri a meleget. Ha a megadott hőmérséklet alá esik, a maga lakásában megszólal a csengő. A kazán a fal másik oldalán van. Átviszem oda is. – Becsukta a kis kaput, és a hatalmas tűzteret megkerülve egy másik ajtóhoz vezette Jacket. A vas kábító hőséget sugárzott feléjük; Jacket, ki tudja, miért, óriási, szundikáló macskára emlékeztette. Watson a kulcsait csörgette, és fütyörészett.

Elvesztette...

(Amikor visszament a dolgozószobájába, és meglátta Dannyt, aki ott állt egy szál tréningnadrágban, vigyorogva, Jack agyát lassan elborította a harag vörös felhője. A fejében lezajló folyamatot lassúnak érezte, pedig biztos, hogy egy percig se tartott az egész. Ő mégis vontatottnak érezte, ahogy néha bizonyos álmok is vontatottak. A rossz álmok. A dolgozószobája úgy festett, mintha a távollétében minden ajtót és fiókot feltörtek volna. A szekrényt, a fiókos szekrényt, a tolóajtós könyvszekrényt. Minden fiók a pereméig ki volt húzva. A háromfelvonásos színdarab kézirata – egy hét évvel azelőtti, egyetemista korából származó novellájából írta – szétszórva hevert a padlón. Sört ivott, és a második felvonást javította, amikor Wendy szólt, hogy telefonon keresik. Danny a maradék sört ráöntötte a lapokra. Valószínűleg azért, hogy lássa, hogyan habzik. Lássa, hogyan habzik, lássa, hogyan habzik, a szavak újra és újra lejátszódtak az agyában, mint egy émelyítően hamis akkord egy lehangolódott zongorán, és a harag áramköre rövidre záródott. Odalépett a hároméves fiához, aki boldogan vigyorogva nézett fel rá, elégedetten, amiért olyan sikerrel működött apja dolgozószobájában. Danny mondani akart valamit, de ő elkapta a karját, és kicsavarta, hogy Danny elejtse a kezében tartott gépradírt és töltőceruzát. Danny kicsit felkiáltott... nem... nem... mondd meg az igazat... felsikoltott. Az emlékezetet elhomályosította a harag köde, annak az émelyítően ismétlődő Spike Jones-akkordnak a lüktetése. Wendy kiabált valahonnan, hogy mi baj van. A hangja távolinak tetszett, elveszett abban a belső ködben. Különben is, ez csak kettőjükre tartozik. Megperdítette Dannyt, hogy elfenekelje, nagy felnőtt markával megragadta a gyereket, az ujjai belevájtak, körülérték a vékonyka karját, és az eltörő csont roppanása nem hangos volt, hanem nagyon hangos, ISZONYATOS, nem hangos. Éppen csak akkora, hogy kicsi rést üssön a vörös ködbe – de nem a napfényt engedte be, hanem a szégyen, a megbánás, a rémület és a lélek iszonyatos görcsbe rándulásának sötét felhőit. Egy hang, amely elválasztott: a múlt az egyik oldalára került, és az egész jövő a másikra; pici roppanás, mint amikor eltörik a ceruzabél, vagy a gyújtós a térden. A másik oldalon egy pillanatnyi teljes csönd várta, talán a kezdődő jövő egész további élete tiszteletére. Látta, ahogy Danny arcából kifut a vér, és tésztafehér lesz, látta, hogy amúgy is nagy szeme még nagyobbra nő, és üveges lesz; Jack biztos volt benne, hogy a fiú ott rögtön elájul, elesik a sörtócsába, a papírok közé; hallotta a saját hangját, gyenge, részeg, összemosódott szavait, amint megpróbál mindent visszacsinálni, keresi a visszautat, igyekszik megkerülni az eltörő csont nem túl hangos roppanását, hogy visszaléphessen a múltba – létezik még azelőtti állapot a házban? – és megkérdezi: Danny, jól vagy? Danny csak nyöszörgött, aztán hallotta Wendy döbbenten elakadó lélegzetét, aki bejött, és meglátta, milyen furcsa szögben lóg Danny alsókarja a könyökéhez képest: a normális családok világában egy kar nem lóghat ilyen szögben. Aztán Wendy felsikoltott, és a karjába kapta a fiát, értelmetlenül motyogott hozzá: Úristen, Danny, jaj Istenem, drága Istenem, a szegény kis karod; Jack csak állt döbbenten és ostobán; képtelen volt felfogni, hogyan történhetett meg mindez. Állt, pillantása találkozott a feleségével, és meglátta benne a gyűlöletet. Nem gondolt rá, hogy milyen gyakorlati következményekkel járhat ez a gyűlölet; csak később döbbent rá, hogy Wendy elhagyhatta volna azon az éjszakán, elmehetett volna egy motelba, reggel megkereshetett volna egy válóperes ügyvédet, vagy kihívhatta volna a rendőrséget. Ő csak azt látta, hogy a felesége gyűlöli, és ez mellbe vágta; egyedül maradt. Rettenetesen érezte magát. Akkor érezhet így az ember, amikor megsejti, hogy közeledik a halál. Aztán Wendy a sikítozó gyerekkel a karjában a telefonhoz rohant, és felhívta a kórházat, de Jack nem ment utána, csak állt a feldúlt szobában, érezte a sör szagát, és gondolkozott...)

Elveszítette az önuralmát.

Erősen megdörgölte száját a kezével, aztán bement Watson után a kazánházba. Itt párás volt a levegő, de nem csak ezért lepte el beteges, nyálkás izzadság a homlokát, a hasát, a lábait. Az emlékezéstől verítékezett, a dolog véglegességétől, amiért az a két évvel ezelőtti éjszaka olyan közeli maradt, mintha két órával ezelőtt történt volna. Nem tudott megkönnyebbülni. Szégyen és undor fogta el, úgy érezte, nem ér semmit, mint ember, és ilyenkor mindig szeretett volna inni valamit, és amikor inni akart, még sötétebb elkeseredés öntötte el – lesz valaha egy óra, nem egy hét, még csak nem is egy nap, csak egyetlen éber óra, amikor nem tör rá ilyen erővel az ital utáni vágy?

– A bojler – közölte Watson. A farzsebéből előhúzott egy piros-kék zsebkendőt, nagy dudálással kifújta az orrát, de mielőtt eltette volna, megnézte, került-e bele valami érdekes.

A bojler rézborítású, helyenként foldozott, hosszú henger alakú tartály volt, négy cementlábon állt. Kígyózó csövek és vezetékek alatt kuksolt; a csövek cikcakkos vonalban emelkedtek az alagsor magas, pókhálós mennyezete felé. Jack jobb oldalán két vastag cső törte át a falat, ezen át fűtötte a bojlert a szomszédos helyiségben álló kazán.

– Itt van a nyomást jelző műszer – mondta Watson, és megkopogtatta. – Font négyzethüvelykekként, psi.[1] Gondolom, ezt tudja. Most felfűtöttem százra, de a szobák így is eléggé lehűlnek éjszakára. Néhány vendég reklamál, hogy hogy a fenébe. Az a bolond, aki idejön szeptemberben. Különben is öreg jószág ez. Több folt van rajta, mint egy államilag kiutalt munkanadrágon. – Zsebkendő elő, dudálás, vizsla pillantás, zsebkendő vissza a zsebbe.

– Piszkosul megfáztam – cseveg Watson. – Minden szeptemberben. Idelent vacakolok ezzel az öreg kurvával, aztán kint vágom a füvet vagy gereblyézem a roque-pályát. Az ember átfázik, aztán megfázik, ahogy az anyám szokta mondani. Hat éve halott, isten nyugosztalja. Elvitte a rák. Ha egyszer belébújik az emberbe, már csinálhatja is a végrendeletét.

– A nyomás ne legyen több mint ötven, talán hatvan. Mr. Ullman azt akarja, hogy egyik nap a nyugati szárnyat, másik nap a középső részt, a harmadik nap a keleti szárnyat fűtse. Micsoda barom, nem igaz? Utálom a kis szarjankót. Egész álló nap csak kaffog, mint egy törpepincsi, tudja, amelyik beleharap az ember bokájába, aztán rohan és összepisili a szőnyeget. Ha az agy fekete por volna, nem fújhatná ki a saját orrát. Ha ilyet lát az ember, csak azt sajnálja, hogy nincs puskája.

– Na nézze! A karikát kell meghúzni, hogy kinyissa meg elzárja a vezetékeket. Megjelöltem magának, amelyiken kék cédula lóg, az fűti a keleti szárnyat, a piros a középső részt, a sárga meg a nyugati szárnyat. Amikor a nyugati szárnyat fűti, gondoljon rá, hogy az a rész kapja úgy istenigazában a hideget. Ha fúj a szél, azok a szobák úgy kihűlnek, mint egy frigid nő, akinek jégkocka van a micsodájában. Akár nyolcvanig is hagyhatja felmenni a nyomást. Én a maga helyében hagynám.

– A termosztátok odafönt... – kezdte Jack.

Watson hevesen megrázta a fejét, vékony szálú haja ide-oda repkedett. – Nincsenek bekötve. Csak mutatóba vannak ott. Azok a kaliforniaiak csak akkor boldogok, ha olyan meleg van, hogy akár pálmafát is nevelhetnének a szaros hálószobájukban. Csak idelentről fűtünk. Nagyon figyelje a nyomást. Látja, hogy kúszik felfelé?

Megkocogtatta a nyomásmérőt, amely Watson monológja alatt 100-ról 102 psi-re kúszott fel. Jack hirtelen úgy érezte, hideg levegő csapja meg a hátát, megborzongott, és arra gondolt: valaki elment a sírom felett. Watson megpörgette a nyomásszabályozó kereket, a felesleges gőz hatalmas sziszegéssel távozott, a mutató visszaesett 91-re. Watson elzárta a szelepet; a sziszegő hang vonakodva elhalt.

– Kúszik – mondta Watson. – Hányszor mondtam már annak a dagadt kis harkálynak, Ullmannak, de ő csak előszedi a könyveit, és három óra hosszat magyarázza nekem, hogy miért nem tud újat venni 1982-ig. Én mondom, egy nap a levegőbe repül ez a kóceráj, nekem elhiheti, és csak azt remélem, hogy az a kövér faszi is benne ül majd a rakétában. Úristen, bár nekem is olyan jó szívem volna, mint az anyámnak. Ő mindenkiben meglátta a jót. Én viszont olyan rosszindulatú vagyok, mint egy kígyó, ha övsömörje van. A szaros életbe, a természetén úgyse változtathat az ember.

– Aztán ne felejtsen el napjában kétszer lejönni ide, meg este, mielőtt elteszi magát másnapra. Ellenőrizni kell a nyomást. Ha elfelejti, ez a szaros szép lassan addig kúszik, amíg maga meg a családja a holdon ébrednek fel. De ha lejön, kicsit mindig visszaveszi, akkor nem lesz semmi baj.

– Mi a felső határ?

– Hát, eredetileg kétszázötven, de ma már jóval előbb felrobbanna. Én semmi pénzért le nem jönnék ide, amikor száznyolcvanon áll a mutató.

– Nincs automata elzáró?

– Ezen még nincs. Amikor ezt csinálták, még nem volt kötelezően előírva az ilyesmi. Pedig a szövetségi kormány ma mindenbe beleüti az orrát, mi? Az FBI felnyitja a leveleket, a CIA lehallgatja a telefonokat... és tessék, mi történt azzal a Nixonnal is. Szomorú egy eset.

– De ha lejön rendszeresen, és ellenőrzi a nyomást, nem lesz semmi baj. És ne felejtse el, hogy mindig egy másik szárnyat kell fűteni, ahogy ő akarja. Még így se lesz tíz foknál melegebb a szobákban, hacsak nem lesz szokatlanul enyhe telünk. A saját lakását olyan melegre fűtheti, amilyenre csak akarja.

– Na és a vízvezeték-hálózat?

– Éppen most akartam rátérni. Odaát, a boltíven túl.

Bementek egy téglalap alakú terembe, amely szinte mérföldekre nyúlt bele a homályba. Watson meghúzott egy zsinórt, és az egyetlen, hetvenöt wattos villanykörte gyenge, imbolygó fénykört vetett arra a részre, ahol álltak. Közvetlen előttük nyílt a felvonóakna, vastag, zsíros kábelek tartották a három méter átmérőjű emelőhengereket, és itt volt a hatalmas, olajtól szennyes motor is. A padlón összekötözött, összedrótozott, dobozokba rakott újságkötegek hevertek, meg kartondobozok felirattal: Nyilvántartás, Leltár meg Számlák – MEGŐRIZNI! Savanyú, penészes szag áradt mindenből. Egyik-másik doboz felszakadt, a vékony, sárgás lapok kihulltak és szétszóródtak a padlón; meglehettek vagy húszévesek. Jack megbabonázva nézett körül. Talán a Panoráma egész története itt van eltemetve ezekben a rothadó dobozokban.

– Kurva nehéz ezt a liftet működésben tartani – mondta Watson, és az akna felé bökött. – Tudom, hogy Ullman jó pár finom vacsorát fizet az állami felvonó-felügyelőnek, nehogy kiküldjön egy szerelőt.

– Ez itt a központi vízvezetékrendszer aknája. – Öt hatalmas, leszigetelt és acélbilincsekkel megerősített cső emelkedett fel előttük a homályból, és tűnt el szem elől a magasban.

Watson egy pókhálós polc felé mutatott a világítóakna mellett. Olajos rongyok meg egy dosszié hevert rajta. – Az ott a teljes hálózat rajza – mondta. – Azt nem hiszem, hogy csőrepedés lesz, még sose volt, de a csövek néha befagynak. Csak úgy lehetne megakadályozni, hogy éjszakánként kicsit megnyitja a csapokat, de hát több mint négyszáz csap van ebben a szaros palotában. Meg aztán megjön a vízszámla, és az a hájas homokos odafönt úgy ordítana, hogy Denverig hallatszana. Igaz?

– Helyzetfelismerés ennél pontosabb nem is lehetne. Watson elismerő pillantást vetett rá. – Szóval, maga tényleg egyetemet végzett ember, mi? Úgy beszél, mint egy könyv. Én tisztelem az ilyeneket, a homokosokat kivéve. Mert sokan azok. Tudja, kik csinálták a bajt az egyetemeken pár éve? A hommaszexuálisok, azok. Mert kielégületlenek, hát nekiszabadultak. Hogy ledöntsék a falakat, ahogy ők mondják. A szaros életbe, tudja a fene, mivé lesz a világ.

– Szóval, ha befagy, akkor valószínűleg itt fagy be, ebben az aknában. Itt már hideg van. Ha baj van, ezt használja. – Benyúlt egy törött narancsosládába, és kivett egy kis gázégőt.

– Ha megtalálja a jeges részt, szépen letekeri a szigetelést, és felmelegíti. Világos?

– Igen. De mi van, ha az aknán kívül fagy be a cső?

– Ha végzi a dolgát, és fűt rendesen, nem valószínű. A többi csőhöz amúgy se férne hozzá. Emiatt ne izgassa magát. Nem lesz semmi baj. Ronda egy hely, csupa pókháló. Engem a frász tör ki idelent.

– Ullman mondta, hogy az első télen a gondnok megölte a családját meg magát.

– Igen, az a Grady nevű pasas. Rosszféle volt, tudtam, amint megláttam. Folyton vigyorgott, mint egy gilisztás kutya. Még csak akkor indult be a hely, és az a dagadt tetű, Ullman, a bostoni fojtogatót is felfogadta volna, csak ne kérjen sokat. A Nemzeti Park egyik őre találta meg őket; a telefon nem működött. Valamennyien odafönt voltak a nyugati szárnyban, a harmadikon, merevre fagyva. Szegény kislányok. Nyolc- és hatévesek voltak. Aranyos kis kölykök. Hát, ronda egy ügy. Amikor itt nincs szezon, Ullman valami előkelő penziót igazgat lent Floridában. Repülőn jött Denverbe, és szánt bérelt, hogy felhozzák Sidewinderből, mert az utak még le voltak zárva – szánt, hát ehhez mit szól? Majd beledöglött, míg sikerült elintéznie, hogy az újságok ne írják meg az esetet. De elintézte, azt meg kell hagyni. Csak a denveri Post-ban jelent meg egy kis hír, és persze benne volt annak a pisis kis rongynak a halálozási rovatában, amit lent Estes Parkban nyomnak, de megúszták ennyivel. Egész jó, ha meggondoljuk, hogy máris milyen híre van ennek a helynek. Pedig én számítottam rá, hogy valami riporter megpiszkálja majd a dolgokat Grady ürügyén, és megszellőzteti a régi botrányokat.

– Miféle botrányokat?

Watson vállat vont. – Minden nagy szállodának vannak botrányai – mondta. – Ahogy kísértet is van minden nagy szállodában. Hogy miért? A fenébe is, az emberek jönnek-mennek. Megesik, hogy valamelyik a szobájában dobja fel a talpát, a szíve, vagy gutaütés, vagy valami ilyesmi. A szálloda babonás hely. Nincs tizenharmadik emelet, nincs tizenhármas szoba, nincs tükör az ajtón, amin az ember bemegy, meg hasonlók. Az elmúlt júliusban is meghalt egy nő. Ullmannak kellett eltussolnia, és ráteheti az utolsó fillérjét, hogy el is tussolta. Ezért kap huszonkétezer dolcsit egy szezonra, és akárhogy utálom is a kis faszt, az az igazság, hogy megdolgozik érte. Mintha sokan csak azért jönnének, hogy mindent összehányjanak, és Ullmant fizetnék meg, hogy feltakarítsa a mocskot. Na és ez a nő megvolt vagy hatvanéves – mint én! –, a haj a vörösre festve, mint egy kurváé, a melle a hasáig lóg, mert melltartót azt nem hord, öklömnyi visszerek a lábán, mint valami szaros domborzati térkép, úgy nézett ki, felékszerezve, mint egy karácsonyfa, és jött vele egy srác, nem lehetett több tizenhétnél, a haja a segge lukáig ért, és a nadrágja úgy dudorodott elöl, mintha vicclapokkal tömte volna ki. Szóval itt voltak egy hétig, talán tíz napig, és minden este ugyanaz a műsor ment. Öttől hétig ücsörögtek a Colorado Drinkbárban, a nő egymás után itta a singapore-i koktélokat, mintha attól félne, hogy másnap betiltja a törvény. A fiú meg lassan elszopogatott egy üveg Olympiát, hogy kitartson. A nő viccelődött, szellemeseket mondott, a fiú meg minden beköpésre vigyorgott, mint valami nyavalyás majom, mintha csak a spiné zsinórt kötött volna a száj a sarkába. Pár nap után azért kezdett látszani rajta, hogy egyre nehezebben megy neki a vigyorgás, és isten tudja, mi mindenre kellett gondolnia, hogy lefekvésig felpumpálja a micsodáját. Aztán bementek vacsorázni, vagyis a fiú ment, a nő meg imbolygott, mert addigra berúgott, mint a szamár, a srác meg megcsipkedte a pincérnőket, és rájuk vigyorgott, amikor a nő nem látta. A fenébe, még fogadtunk is, hogy meddig bírja.

Watson vállat vont.

– Aztán egy este, úgy tíz körül, lejön a srác, és azt mondja, „a felesége nem érzi jól magát” – amiből tudtuk, hogy kikészült, mint minden este, amióta csak megjöttek –, úgyhogy ő most elmegy, és hoz neki valami orvosságot. Beült a kis Porschéba, amivel jöttek; és akkor láttuk utoljára. Másnap a nő lejött, játszotta az eszét, de azért egyre sápadtabb lett, Mr. Ullman meg, amilyen diplomatikusan csak lehet, megkérdezte tőle, ne értesítse-e az állami rendőrséget, hátha baleset érte a fiút. Nekiugrott, mint egy vadmacska. Nem, nem, nem, a fiú remekül vezet, ő nem aggódik, minden rendben van, vacsorára biztosan megjön. Délután már három körül bement a Coloradóba, nem is vacsorázott. Fél tizenegy felé felment a szobájába, és élve többé senki se látta.

– Mi történt?

– A megyei halottkém azt mondta, bevett vagy harminc altatót arra a rengeteg piára. Másnap megjött a férje, valami nagymenő ügyvéd New Yorkból. Piszok nagy balhét vágott ki Ullmannak. Hogy beperli ezért, beperli azért, és ha végzett vele, Ullmannak egy tiszta gatyája se marad, meg hasonlók. De az a szarházi Ullman érti a dolgát. Lecsendesítette. Biztos megkérdezte a nagymenőt, mit szólna hozzá, ha a feleségével lenne tele minden New York-i újság: Jónevű X. Y. New Yorkból, Feleségét Holtan Találták, A Gyomrában Altatókkal. Miután hova dugjuk a kolbászt játszott egy kölyökkel, aki az unokája lehetett volna.

Az állami rendőrség megtalálta a Porschét egy éjjel-nappal nyitva tartó hamburgeres kóceráj mögött, lent Lyonsban, és Ullman megmozgatott egy-két embert, hogy adják ki a férjnek. Utána kettesben kezelésbe vették az öreg Archer Houghtont, a megyei halottkémet, és rávették, hogy változtassa meg a halál okát véletlen balesetre. Szívroham. Most az öreg Archer egy Chrysleren jár. Én nem sajnálom tőle. Az ember ott szedje meg magát, ahol lehet, főleg ha már nem mai gyerek.

Előkerült a zsebkendő. Dudálás, vizsla pillantás, vissza a helyére.

– Aztán tudja, mi történt? Úgy egy hét múlva az a buta tyúk, az egyik szobalány, Delores Vickery, éppen azt a szobát takarította, ahol azok ketten laktak. Egyszer csak sikoltott egy hatalmasat, és elájult. Amikor magához tért, azt mondta, látta a halott asszonyt a fürdőszobában, meztelenül feküdt a kádban. „Az arca vörös volt és puffadt – mondta –, és vigyorgott rám.” így aztán Ullman kiadta neki a kétheti bérét, és megmondta neki, hogy tűnés. Gondolom, meghalt vagy negyven-ötven ember ebben a szállodában, amióta a nagyapám 1910-ben megnyitotta.

Ravasz pillantást vetett Jackre.

– Tudja, hogy nyiffan ki a legtöbb? Szívrohamot vagy gutaütést kap, miközben a tyúkot keféli, akivel jött. Az ilyen helyekre sok vén pasi jár, aki még egyszer utoljára ki akar rúgni a hámból. Feljönnek ide a hegyekbe, és úgy csinálnak, mintha megint húszévesek volnának. Aztán beüt a balhé, és nem mind olyan ügyes, mint Ullman, hogy visszatartsa a hírt az újságokból. Hát ezért van rossz híre a Panorámának. Fogadok, hogy annak a vacak Biltmore-nak is rossz a híre New Yorkban, csak nem mindegy, hogy kitől kérdi meg az ember.

– De kísértet nincs?

– Mr. Torrance, én egész életemben itt dolgoztam. Itt játszottam gyerekkoromban, amikor annyi idős lehettem, mint a maga kisfia, akinek megmutatta a fényképét. Sose láttam kísértetet. Jöjjön, megmutatom a raktárépületet.

– Kösz.

Amikor Watson felnyúlt, hogy eloltsa a lámpát, Jack megszólalt: – Az biztos, hogy temérdek iromány van idelent.

– Nekem mondja? Mintha ezer éve gyűlne. Újságok, régi főkönyvek, számlák meg isten tudja, még mi. Apám még bírta, mert akkor még megvolt a régi fatüzeléses kazán, de én már nem tudok mit kezdeni vele. Egyik évben majd szerzek egy srácot, aki leviszi Sidewinderbe és elégeti. Ha Ullman állja a költséget. Ha elég hangosan üvöltöm, hogy „patkány”, talán belemegy.

– Tehát van patkány?

– Szerintem biztos akad néhány. Van egypár csapda meg méreg, Mr. Ullman azt akarja, hogy rakja szét a padláson meg idelent. Tartsa szemmel a fiát, Mr. Torrance. Biztos nem akarja, hogy valami baja essék.

– Persze hogy nem. – Az, hogy Watson figyelmeztette, nem esett rosszul Jacknek.

A lépcsőhöz mentek, és egy pillanatra megálltak, amíg Watson megint kifújta az orrát.

– A raktárban minden szerszámot megtalál, amire szüksége lehet, meg olyat is, amire nem. Meg van ott zsindely is. Arról beszélt Ullman?

– Igen, azt akarj a, hogy a nyugati szárny egy részét zsindelyezzem újra.

– Minden munkát megcsináltat magával ingyen, a dagadt kis faszi, aztán tavasszal majd siránkozik, hogy nem végezte el rendesen a dolgát. Egyszer megmondtam neki a pofájába, azt mondtam...

Watson szavai kellemes dörmögéssé halkultak, amint felfelé indultak a lépcsőn. Jack Torrance a válla felett még egyszer visszanézett az áthatolhatatlan, dohos sötétségbe, és arra gondolt, ha van hely, ahol lehetnek kísértetek, hát ez biztosan olyan. Gradyre gondolt, akit körülzárt a puha, mozdíthatatlan hó, lassan megőrült, és elkövette iszonyatos tettét. Sikoltottak? – tűnődött. Szegény Grady, biztos érezte, ahogy napról napra egyre jobban szorul a hurok, aztán egyszerre csak tudta, hogy neki már nem jön el a tavasz. Nem lett volna szabad idejönnie. És nem lett volna szabad elveszítenie az önuralmát.

Kiment Watson után az ajtón, és a szavak úgy visszhangzottak a fejében, mint a lélekharang, aztán hallotta az éles kis roppanást – mint amikor eltörik egy ceruzabél. Úristen, de meginna most egy pohárral. Vagy ezerrel.

4

ÁRNYÉKORSZÁG

Danny elgyengült, és negyed ötkor felment, hogy igyon egy pohár tejet, és megegye a süteményt. Gyorsan befalta, közben le nem vette a szemét az ablakról, aztán bement az anyjához, aki ledőlt, hogy puszit adjon neki. Az anyja azt mondta, maradjon és nézze a tévét – akkor gyorsabban múlik az idő –, de Danny határozottan megrázta a fejét, és visszament őrhelyére, a járdára.

Most már öt óra volt, és bár nem volt órája, és különben sem ismerte még valami jól az órát, tudta, hogy múlik az idő, mert meghosszabbodtak az árnyékok, és a délutáni fény aranyos árnyalatú lett.

Megforgatta kezében a repülőt, és halkan énekelte: „Gyere ide, Lou, ne törődj semmivel... gyere ide, Lou, ne törődj semmivel... a gazdám messzire elment... Lou, Lou, gyere ide én kicsi Lou-m...”

Ezt a dalt a Jancsi és Juliska Óvodában énekelték, ahová Stovingtonban járt. Itt nem jár óvodába, mert apunak nincs rá pénze. Tudta, hogy az anyja és apja aggódnak emiatt, aggódnak, hogy így még magányosabb (és még mélyebben, egymás közt is kimondatlanul azért is, hogy Danny őket hibáztatja), de ő tulajdonképpen már nem is járna szívesen a Jancsi és Juliskába. Kisbabáknak való. Ő még nem egészen nagyfiú, de már nem is kisbaba. A nagy gyerekek a nagy iskolába járnak, és meleg ebédet kapnak. Az első osztályosok. Jövőre. Idén valahol félúton tart, már nem kisbaba, és még nem nagy gyerek. De semmi baj. Scott és Andy hiányzik neki – főleg Scott –, de azért semmi baj. Úgyis az a legjobb, ha egyedül várja meg, akármi történik is legközelebb.

Nagyon sok mindent megértett a szülei dolgaiból, és tudta, hogy sokszor nem nagyon örülnek annak, hogy olyan sok mindent megért. Sőt legtöbbször el se akarják hinni. De egy nap muszáj lesz elhinniük. Ő szívesen vár.

Azért nagy kár, hogy nem mindig hisznek neki, főleg ilyenkor, mint most. Anyu fekszik az ágyán a lakásban, és majdnem sír, annyira aggódik apa miatt. Egypár dolog, ami aggasztotta anyát, túl felnőtt volt ahhoz, hogy Danny megértse – homályos dolgok, mint a biztonság, apa önmagáról alkotott képe, bűntudat, harag, a félelem, hogy mi lesz velük – de most legfőképpen két olyan dolog miatt izgatta magát, amit Danny is értett: félt, hogy apa kocsija lerobbant a hegyekben (akkor miért nem telefonál?), vagy hogy apa Rosszat tesz. Danny pontosan tudta, mi az a Rossz, mert Scott Aaronson, aki fél évvel idősebb volt nála, egyszer megmagyarázta neki. Scotty tudott a Rosszról, mert az ő apja is megtette. Egyszer, mesélte neki Scotty, a papája beleöklözött a mamája szemébe, és a mamája elesett. Végül Scotty mamája és papája ELVÁLTAK a Rossz miatt, és amikor Danny megismerte, Scotty a mamájával lakott, és csak a hétvégeken találkozott a papájával. Danny életének legfőbb réme a VÁLÁS volt, ez a szó mindig vörös betűkkel jelent meg a képzeletében, és a betűket sziszegő mérges kígyók fonták körül. A VÁLÁS azt jelenti, hogy az ember szülei többé nem élnek együtt. Először vitatkoznak a gyerekük miatt a törvényszéken (milyen szék lehet az: karosszék, konyhaszék? – nekik mind a kettő van, tehát bármelyik lehet, gondolta Danny), aztán a gyereknek el kell mennie az egyikkel, és szinte soha többé nem láthatja a másikat, és az, amelyikkel lakik, ha kedve támad rá, bárkivel összeházasodhat, akit még csak nem is ismer az ember. Az egészben az volt a legszörnyűbb, hogy Danny megérezte, hogy ez a szó, VÁLÁS – vagy fogalom, vagy akármi is az, ami az ilyen világosan értő pillanataiban az agyába villan – ott bujkál a saját szülei gondolataiban is, néha bizonytalanul és viszonylag távol, de néha sűrűn és ijesztően , mint a viharfelhő, és ilyenkor minden más gondolatot elhomályosít. Akkor érezte meg először, amikor apa megbüntette, mert szétszórta a papírjait a dolgozószobájában, és az orvosnak be kellett gipszelnie a karját. Az igazi emlék már elhomályosult, de a VÁLÁS gondolatának emléke még ma is világos és ijesztő volt. Főleg az anyja tűnődött rajta, és Danny állandó félelemben élt, hogy egyszer kiemeli a szót a fejéből, kimondja a száján, és akkor valódi lesz. VÁLÁS. Állandóan ott bujkált a gondolataik között, ez volt a néhány szó egyike, amit Danny mindig megérzett, mint valami egyszerű zene ritmusát. De akár a ritmus, ez a központi gondolat csak még bonyolultabb gondolatok gerincét alkotta, amelyeket Danny egyelőre képtelen lett volna megérteni. Csak úgy fogta fel őket, mint színeket és hangulatokat. Amikor anya a VÁLÁSRA gondolt, az mindig azzal volt kapcsolatban, amit apa tett az ő karjával, és azzal, ami Stovingtonban történt, amikor apa elvesztette az állását. A miatt a fiú miatt, George Hatfield miatt, aki megharagudott apára, és kilyukasztotta a bogárhátú gumijait. Apa VÁLÁS-gondolatai bonyolultabbak voltak, sötétlila színűek, ijesztő fekete erekkel behálózva. Valami olyasmire gondolt, hogy jobb volna nekik, ha ő elmenne. Hogy akkor nem fájna annyira. Az apját szinte folyton fájdalom gyötörte, főleg a Rossz miatt. Danny ezt is mindig megérezte: apa örökösen arra vágyott, hogy megint bemehessen egy olyan sötét helyre, ahol kis tálból mogyorót ehet, nézheti a színes tévét, és teheti a Rosszat egészen addig, míg az agya eltompul, és a gondolatai nyugtot hagynak neki.

De ma délután az anyja fölöslegesen aggódik, és Danny azt kívánta, bár odamehetne hozzá, hogy megmondja neki. A bogárhátú nem robbant le. Apa nem ment el valahová, hogy Rosszat tegyen. Mindjárt hazaér, már ott pöfög az országúton Lyons és Boulder között. Egyelőre apa még csak nem is gondol a Rosszra. Másra gondol, a... a...

Danny óvatosan felnézett a konyhaablakra. Néha, amikor nagyon erősen gondolt valamire, furcsa dolog történt vele. A dolgok – az igazi dolgok – eltűntek, és ő olyasmiket látott, amik nem is voltak ott. Egyszer, nem sokkal azután, hogy begipszelték a karját, éppen a vacsoraasztalnál esett meg vele. A szülei akkoriban nem sokat beszéltek egymással. De gondolkoztak. Igen. A VÁLÁS-gondolat úgy függött a konyhaasztal felett, mint egy súlyos fekete esőfelhő, amelyik bármelyik pillanatban lezúdulhat. Olyan félelem fogta el, hogy alig bírt enni. Amikor arra gondolt, hogy ennie kell, miközben ott bujkál körülötte ez a fekete VÁLÁS, majdnem elhányta magát. És mert rettenetesen fontosnak érezte, teljes erőből koncentrált, és valami történt vele. Amikor visszajött a valódi dolgokhoz, a földön feküdt, ölében a bab és a krumplipüré, az anyja a karjában tartotta és sírt, apa pedig telefonált. Nagyon megijedt, és megpróbálta megmagyarázni nekik, hogy nincs semmi baj, ez néha előfordul vele, amikor koncentrál, hogy többet megértsen, mint amennyit egyébként megértene. Tonyról is megpróbált beszélni, akit a szülei az ő „láthatatlan játszótársának” neveztek.

Az apja azt mondta: – Hal-Luci-Nációja van. Úgy látom, nem esett baja, de azért szeretném, ha a doktor úr megnézné.

Miután az orvos elment, az anyja megígértette vele, hogy soha többé nem teszi, soha nem ijeszti meg őket ennyire, és Danny mindent megígért. Ő is megrémült. Amikor koncentrált, egészen közel került az apja gondolataihoz. Mielőtt még Tony megjelent, mert először mindig csak messziről kiabált, és mielőtt hívta, a furcsa dolgok eltüntették a szeme elől a konyhát meg a marhasültet a kék tányéron, egy pillanatra belemerült az apja fejében kavargó gondolatok sötétségébe, és ott meglátott egy érthetetlen szót, ami sokkal ijesztőbb volt, mint a VÁLÁS. ÖNGYILKOSSÁG. Danny soha többé nem látta viszont ezt a szót az apja agyában, bár igaz, hogy nem is kereste. Nem bánta volna, ha akár soha nem tudja meg, mit jelent pontosan ez a szó.

Azért szívesen koncentrált, mert Tony néha eljött. Nem mindig. Néha nem történt más, csak egy pillanatra összekeveredtek, összeúsztak a dolgok, aztán megint kivilágosodtak – igazság szerint ez volt a leggyakoribb eset –, de máskor mégis megjelent Tony, olyan távol, hogy éppen hogy csak látta; a messzeségből integetett neki...

Amióta Boulderba költöztek, kétszer fordult elő, és emlékezett rá, hogy meglepődött és örült, amiért Tony utánuk jött Vermontból. Hát mégsem veszítette el minden barátját.

Az első alkalommal kint volt a hátsó udvaron, és nem történt semmi különös. Tony hívta, aztán sötét lett, és néhány perc múlva visszatért az igazi dolgok közé, csak néhány bizonytalan emlékfoszlány maradt a fejében, mint amikor zavarosat álmodik az ember. A második alkalom, két héttel ezelőtt, érdekesebb volt. Tony hívta egészen közelről, talán négy méterre lehetett tőle: – Danny... gyere, nézd... – Felállt, aztán úgy érezte, belezuhan egy mély lukba, éppen úgy, mint Alice Csodaországban. A következő pillanatban a házuk alagsorában találta magát, Tony mellette állt, és egy homályos sarokba mutatott, a ládára, amelyben apa tartotta a fontos iratait, így a SZÍNDARABot is.

– Látod? – mondta Tony távoli, dallamos hangján. – A lépcső alatt van. Pontosan a lépcső alatt. A szállítók... pontosan... a lépcső alá tették.

Danny előrelépett, hogy jobban megnézze ezt a csodát, aztán megint zuhant, de ezúttal a hátsó udvar hintájából esett ki, ahol mindvégig ült. Nagyot esett, alig kapott levegőt.

Három vagy négy nappal később az apja dühösen mászkált ide-oda, mondta anyának, hogy az egész rohadt alagsort átkutatta, és a láda nincs sehol, be fogja perelni azokat az átkozott szállítókat, biztosan ők hagyták el valahol Vermont és Colorado között. Hogy fejezze be a SZÍNDARABot, ha mindig valami ilyesmi történik?

Danny megszólalt: A lépcső alatt van, apa. A szállítók pontosan a lépcső alá tették.

Apa furcsa pillantást vetett rá, és lement, hogy megnézze. A láda ott volt, pontosan ott, ahol Tony mutatta. Apa félrevonta Dannyt, az ölébe ültette, és megkérdezte, ki engedte le a pincébe. Tom az emeletről? A pince veszélyes, mondta apa. Ezért is tartja zárva a háziúr. Ha valaki nyitva hagyta az ajtót, arról apa tudni akar. Örül, hogy megvannak a papírjai és a SZÍNDARAB, de az egész semmit sem ér neki, ha Danny leesik a lépcsőn, és eltöri a... a lábát. Danny őszintén megmondta az apjának, hogy nem járt lent a pincében. Az az ajtó mindig zárva van. Ezt anya is megerősítette. Danny sosem megy le a hátsó lépcsőn, mondta anya, mert nyirkos, sötét és csupa pókháló. És Danny nem hazudik.

– Akkor honnan tudtad, doki? – kérdezte apa.

– Tony mutatta meg.

Apa és anyja összenéztek a feje fölött. Nem most hallottak először Tonyról. De mert ijesztő volt, mindig gyorsan megfeledkeztek róla. Danny tudta, hogy aggódnak Tony miatt, főleg anya, így aztán vigyázott, nehogy olyankor gondolja oda Tonyt, amikor anya észreveheti. De most anya lepihent, nem járkál a konyhában, így hát keményen koncentrált, hátha megérti, mire gondol apa.

A homlokát ráncolta, kicsit piszkos kezét erősen ökölbe szorította a farmernadrágján. Nem hunyta le a szemét – erre nem volt szükség –, de erősen hunyorított, és elképzelte apa hangját, Jack hangját, John Daniel Torrance hangját, amely mély volt és egyenletes, ha valamin mulatott, dallamos lett, ha haragudott, még jobban elmélyült, de ha gondolkodott, nyugodt maradt. Gondolkozott. Azon gondolkozott... Gondolkozott...

(gondolkozott)

Danny csendesen sóhajtott, összekucorodott, a testében minden izom elernyedt. Azért öntudatánál volt, látta az utcát, meg egy fiút és egy lányt, akik a túloldalon jöttek kéz a kézben mert

(?szerelmesek voltak?)

örültek ennek a napnak, és örültek, hogy együtt lehetnek. Látta, hogy az őszi leveleket fújja a szél a csatorna mentén, olyanok voltak, mint a sárga, szabálytalan alakú kocsikerekek. Látta a házat, ami előtt eljöttek, és észrevette, hogy a tetőt

(zsindely... gondolom, nem lesz probléma, ha a bádogszigetelés rendben van, nem, nem lesz baj. ez a Watson. úristen, micsoda figura, bárcsak volna neki szerep a SZÍNDARABBAN, ha nem vigyázok, az lesz a vége, hogy az egész szaros emberiség belekerül, igen, zsindely, vannak ott szögek? a szaros életbe, elfelejtettem megkérdezni tőle, hol vehetek, sidewinderi vaskereskedés, darazsak, ebben az évszakban raknak fészket, lehet, hogy kéne venni egy olyan rovarbombát, hátha ott vannak, amikor leszedem a régi zsindelyt, új zsindely, régi)

zsindely borítja. Szóval ezen gondolkodik. Megkapta az állást, és most a zsindelyen gondolkodik. Danny nem tudta, ki az a Watson, de a többi egészen világos volt. És lehet, hogy ő is megnézheti a darázsfészket, olyan biztosan, mint ahogyan a neve

– Danny... Dannnnny...

Felnézett, és meglátta Tonyt, az utca végében állt, a stoptábla mellett, és integetett. Danny, mint mindig, most is boldog örömet érzett, amikor meglátta régi barátját, de ezúttal a félelem is belenyilallt, mintha Tony valami sötétséget hozott volna magával, ott volt eldugva a háta mögött. Egy üveg tele darázzsal; ha elereszti őket, nagyokat csípnek.

De az szóba sem jöhetett, hogy nem megy oda hozzá.

Még jobban összekucorodott a járdaszegélyen; a keze lazán csüngött le a combja mellett. Az álla a mellére csuklott. Homályos, fájdalommentes rándulást érzett, amikor lényének egy része felállt és Tony után szaladt a kitölcséresedő sötétségbe.

– Dannny...

A sötétséget kavargó fehérség szaggatta szét. Köhögő, ugató hang, és hajladozó, megkínzott árnyak, amelyek süvöltő szélvihartól rázott éjszakai fenyőfákká változtak. Kavargott és táncolt a hó. Mindenütt hó.

– Nagyon mély – mondta Tony a sötétségből; a hangjában csengő szomorúságtól Danny halálra rémült. – Nagyon mély, nem lehet elmenekülni.

Újabb árny: homályos, ágaskodó. Hatalmas és szögletes. Lejtős tető. Elmosódott fehér folt a viharos sötétségben. Sok ablak. Hosszú épület zsindelyes tetővel. Némelyik zsindely zöldebb, újabb. Az apja rakta fel őket. A sidewinderi vaskereskedésben vásárolt szögekkel. Most hó borította a zsindelyt. Mindent elfödött. Zöld lidércfény lobbant fel az épület előtt, villódzott, aztán hatalmas, vigyorgó koponyává változott két keresztbe rakott csont felett.

– Méreg – mondta Tony a lebegő sötétségből. – Méreg.

Más jelek suhantak el a szeme előtt zöld betűkkel írva, táblákon hajoltak be a hóviharba: FÜRÖDNI TILOS ÉS ÉLETVESZÉLYES! FESZÜLTSÉG ALATT! EZ AZ ÉPÜLET LEBONTÁSRA VÁR. NAGYFESZÜLTSÉG! ÉLETVESZÉLY. VIGYÁZAT. BELÉPNI TILOS. TILOS AZ ÁTJÁRÁS. BEHATOLÓKAT AZONNAL LELÖVIK. Egyiket sem értette tökéletesen – nem tudott olvasni! –, de a veszélyt, a fenyegetést érezte; testének sötét üregeibe álomszerű rémület lebegett be, akár a világosbarna csírák, amelyek elpusztulnak a napfényben.

A táblák elhalványodtak. Most egy furcsa, bútorokkal teli szobába került; a szobában sötét volt. Az ablakot zizegve csapkodta a hó, mint a homok. A szája kiszáradt, a szeme olyan lett, mint egy forró üveggolyó, a szíve majd kiugrott a melléből. Odakintről kongó, moraj ló hang hallatszott, mintha feltéptek volna egy szörnyű ajtót. Lépéseket hallott. A szoba másik felében tükör lógott, és az ezüstös foncsor legmélyén felirat jelent meg zöld tűzben, egyetlen szó: KELLÖGEM.

A szoba elhalványult. Egy másik szoba. Ismerte

(majd megismeri)

ezt a szobát. Felfordított szék. A törött ablakon át kavarogva áradt be a hó; a szőnyeg szélén már meg is fagyott. A függönyöket valaki letépte, lógtak a törött függönyrúdon. Egy alacsony fiókos szekrény a padlóra borult.

Megint a kongó, csattogó hangok; kitartóak, ritmikusak, szörnyűek. Üvegcsörömpölés. Közeledő pusztulás. Rekedt hang, egy őrült hang, amelyet még szörnyűbbé tett, hogy olyan ismerős volt:

Gyere ki! Gyere ki, te kis szaros! Most megkapod a magadét!

Csattanás. Csattanás. Csattanás. Hasadó fa. Őrjöngő, elégedett üvöltés. KELLÖGEM. Jön.

Átlebegett a szobán. A képek leszakítva a falakról. Egy lemezjátszó

(?Anya lemezjátszója?)

felfordulva a földön. Anya lemezei, Grieg, Händel, a Beatles, Art Garfunkel, Bach, Liszt, szétdobálva a padlón. Csipkés peremű, fekete cikkelyekre törve. Fénysugár egy másik szobából, a fürdőszobából, kemény fehér fény, meg az a felirat, amely úgy villog az orvosságos szekrény tükrében, mint egy piros szem. KELLÖGEM, KELLÖGEM, KELLÖGEM...

– Nem – suttogta. – Tony, ne, kérlek ne...

A fürdőkád fehér porcelán pereme felett lelóg egy kéz. Élettelen. Lassan szivárgó vér (KELLÖGEM) csorog le az egyik ujján, a középsőn; a gondosan manikűrözött körömről a mozaiklapra csepeg...

Ne, jaj, ne, ne...

(kérlek, Tony, félek)

KELLÖGEM, KELLÖGEM, KELLÖGEM

(hagyd abba, Tony, hagyd abba)

A kép elhalványul.

A sötétségben felerősödnek a csattogó hangok, egyre erősebbek lesznek, visszhangoznak mindenütt, körös-körül.

Sötét lépcsőházban kuporog, egy kék szőnyegen, amelyen vad összevisszaságban fekete minták kígyóznak, és hallgatja, ahogy közeledik a csattogó hang, aztán egy Árny fordul be a sarkon, és imbolyogva indul feléje, vértől és haláltól bűzlik. Az egyik kezében egy ütőt lóbál, az ütő gonosz ívben belevág a falba, felhasítja a selyemtapétát, kísérteties gipszfelhők szállnak fel:

Most megkapod a magadét! Viseld el, ahogy férfihoz illik!

Az édeskés, savanyú szagtól bűzös, hatalmas árny egyre közeledik, az ütő feje gonoszán sziszegve belehasít a levegőbe, hatalmas, kongó csattanással belevág a falba, porfelhő csap fel, érezni lehet a porzó vakolat száraz, orrfacsaró szagát. Kicsi vörös szemek villognak a sötétségben. A szörny már felette áll, megtalálta, ahogy ott retteg, hátát a falnak vetve. És a csapóajtó a mennyezeten be van zárva.

Sötétség. Lebegés.

– Tony, kérlek, vigyél vissza, kérlek, kérlek...

És már vissza is került; az Arapahoe utca járdaszegélyén ült, az inge a hátára tapadt, egész testében átizzadt. Még hallotta az iszonyú, ritmikusan csattanó hangot, és érezte a saját vizelete szagát – rémületében összepisilte magát. Látta a kád peremén lógó élettelen kezet, az egyik, a középső ujjról lecsurgó vért és azt a megmagyarázhatatlan, minden másnál százszor szörnyűbb feliratot: KELLÖGEM.

És most a napfény. Az igazi dolgok. Tonyt kivéve, aki még itt van, bár már nagyon messze, egy távoli sarkon áll, parányi porszem, a hangja is távoli, magas és kedves. – Vigyázz, doki...

A következő pillanatban Tony eltűnt; apa viharvert, piros bogárhátúja befordult a sarkon, és kék füstöt eregetve maga után, végigpöfögött az utcán. Danny felpattant, integetett, egyik lábáról a másikra ugrált, és kiabált: – Apa! Hé, apa! Szia! Szia!

Az apja bekanyarodott a feljáróra, leállította a motort, és kinyitotta az ajtót. Danny odarohant hozzá, de hirtelen megdermedt, a szeme kitágult. Úgy érezte, hogy a szíve felcsúszik a torkába , és jeges gombóccá válik. Az apja melletti ülésen egy rövid nyelű faütő hevert, a fejéhez vér és hajszálak tapadtak.

Aztán látta, hogy csak egy papírzacskó tele élelemmel.

– Danny... jól vagy, doki?

– Igen. Jól. – Odament az apjához, belefúrta a fejét az irhabéléses farmerdzsekijébe, és megölelte, szorosan, szorosan, szorosan. Jack is megszorongatta, kicsit értetlenül.

– Minek ülsz itt a napon, kisfiam? Nagyon kiizzadtál.

– Azt hiszem, kicsit elaludtam. Szeretlek, apa. Vártalak.

– Én is szeretlek, Dan. Hoztam mindenfélét. Elég nagy vagy, hogy felvidd?

– Naná!

– Torrance doki, a világ legerősebb embere – mondta Jack, és felborzolta a haját. – Akinek az a hobbija, hogy elalszik az utcasarkon.

Elindultak az ajtóhoz, és anya lejött eléjük. Danny állt a második lépcsőfokon, és nézte, ahogy megcsókolják egymást. Örültek egymásnak. Sugárzott belőlük a szerelem, ahogy abból a fiúból meg a lányból, akik az utcán jöttek kézen fogva. Danny boldog volt.

A zacskó – csak egy zacskó élelem – megzörrent a karjában. Minden rendben van. Apa itthon van. Anya szereti. Nincs semmi baj. És amit Tony mutat neki, az nem mindig történik meg.

De a félelem megült a szívében, mélyen és iszonyatosan, összekapcsolódott azzal a kibetűzhetetlen szóval, amelyet a lelke tükrében látott.

5

TELEFONFÜLKE

Jack leparkolt a Rexall előtt, a Table Mesa vásárlóközpontban, és kikapcsolta a VW motorját. Eszébe jutott, nem kellene-e mégis kicseréltetni az AC-pumpát, aztán megint csak arra jutott, hogy most nincs rá pénze. Ha a kocsi kibírja novemberig, akkor egyébként is teljes dicsőségben nyugdíjba vonulhat. Novemberre a hó odafönt a hegyekben magasabb lesz, mint a bogárhátú teteje... magasabb lesz talán még három egymásra rakott kocsinál is.

– Szeretném, ha a kocsiban maradnál, doki. Majd hozok neked csokit.

– Miért nem mehetek be?

– Telefonálnom kell. Magánügy.

– Ezért nem telefonáltál otthonról?

– Eltaláltad.

Wendy rossz anyagi viszonyaik ellenére is ragaszkodott a telefonhoz. Azzal érvelt, hogy a gyerek miatt – főleg, ha egy olyan kisfiúról van szó, mint Danny, aki néha elájul – semmiképpen sem maradhatnak telefon nélkül. Így aztán Jack legombolta a harminc dollár beszerelési költséget, ami nem ment könnyen, aztán a kilencvendolláros betétdíjat, ami már komoly érvágás volt. Mindeddig a telefon, két téves kapcsolástól eltekintve, néma maradt.

– Kaphatnék egy Baby Rutht, apa?

– Igen. Ülj nyugodtan, és ne játssz a sebességváltóval, jó?

– Jó. Majd a térképeket nézegetem.

– Helyes.

Jack kiszállt; Danny kinyitotta a kesztyűtartót, és kivette az öt megviselt, benzinkutat reklámozó térképet: Colorado, Nebraska, Utah, Wyoming, New Mexico. Szerette a térképeket, szerette az ujjával nyomon követni az utakat. Danny számára az volt a legjobb a nyugatra költözésben, hogy új térképeket kaptak.

Jack odament a pulthoz, megvette Danny csokoládéját, egy újságot meg a Writer's Digest októberi számát. Öt dollárt adott a lánynak, és negyeddollárosokban kérte a visszajáró pénzt. Az aprópénzzel a markában a sarokban, a kulcsmásoló gép mellett álló telefonfülkéhez ment és belépett. A három réteg üvegen át látta Dannyt a kocsiban. A fiú elmélyülten hajtotta fejét a térképek fölé. Jacken hirtelen áthullámzott a már-már kétségbeesett szeretet a fia iránt. Az erős érzéstől megkövült, komor kifejezés jelent meg az arcán.

Otthonról is felhívhatta volna Alt, hogy köszönetet mondjon neki, amint illik; semmi olyat nem akart mondani, amit Wendy kifogásolhatott volna. A büszkesége miatt nem tette. Ezekben a napokban szinte mindig meghallgatta, amit a büszkesége diktált, mert a feleségén, a fián, a hatszázdolláros folyószámláján és a viharvert Volkswagenen kívül semmije se maradt, csak a büszkesége. Ez volt az egyetlen, ami csakis az övé volt. Még a számla is kettőjük nevére szólt. Egy évvel ezelőtt angolt tanított New England egyik legjobb előkészítő iskolájában. Voltak barátai, bár nem ugyanazok, akikkel akkor barátkozott, amikor még ivott, meg tanártársai, akikkel nevetni lehetett, akik csodálták az ügyességét az osztályban, és tisztelték írói ambícióit. Hat hónappal ezelőtt még minden a lehető legjobban ment. Egyszer csak minden kétheti fizetés után maradt egy kis pénz, amit be lehetett tenni a takarékba. Amíg ivott, egy fillért sem tudtak félretenni, még annak ellenére sem, hogy szinte mindig Al Schockley fizetett. Wendy meg ő már óvatosan tervezgetni kezdték, hogy keresnek egy házat, és úgy egy év múlva kifizetik az első részletet. Egy vidéki tanyára gondoltak, amit aztán hat-nyolc év alatt teljesen rendbe hoznának, mit számít, fiatalok, van idejük.

És akkor elveszítette az önuralmát.

George Hatfield.

A reménység illata átváltozott a régi bőr illatává Crommert irodájában; a helyszín a saját darabjára emlékeztette. A falon a stovingtoni iskolaigazgatók képe, metszetek az iskoláról 1879-ből, amikor épült, és 1895-ből, amikor Vanderbilt pénzén felépítették a sportházat; a zömök, borostyánnal befutott épület még most is ott terpeszkedett a futballpálya nyugati végében. Áprilisi borostyán zizegett Crommert irodájának ólomüveges ablaka előtt is, álmosítóan mormolt a gőzradiátor. Még arra is emlékezett, mire gondolt akkor: hogy ez nem díszlet. Ez valóság. Az élete. Hogy tudta így elrontani?

– A helyzet komoly, Jack. Nagyon komoly. A Bizottság felkért rá, hogy közöljem magával a döntésüket.

A Bizottság azt akarta, hogy Jack nyújtsa be a felmondását, és Jack engedelmeskedett. Más körülmények között júniusban állandósították volna.

Az után a beszélgetés után Crommert irodájában élete legsötétebb, legszörnyűbb éjszakáját élte meg. Soha nem érezte még ilyen elviselhetetlennek a vágyat, szükségét annak, hogy igyon. A keze remegett. Mindent levert. Wendyn és Dannyn akarta kitölteni a haragját. Úgy érezte magát, mint egy foszladozó kötéllel megkötözött, vérengző vadállat. Annyira félt, hogy végül még megüti őket, hogy inkább elment hazulról. Megállt egy kocsma előtt, és csak az tartotta vissza, hogy tudta, ha most bemegy, akkor Wendy biztosan elhagyja, és magával viszi Dannyt. És attól a naptól fogva, hogy ők ketten elmennek, ő halott.

Ahelyett, hogy bement volna a kocsmába, ahol sötét árnyak kortyolgatták a feledés nektárját, elment Al Shockleyhoz. A Bizottságból hatan szavaztak az elbocsátás mellett. Egy ellene: Al.

A központot tárcsázta, és a központ közölte, hogy egy dollár nyolcvanöt centért kapcsolhatják neki három percre Al Shockleyt háromezer kilométer távolságban. Az idő relatív, bébi, gondolta Jack, és bedobta a nyolc negyeddollárost. Hallotta a halk elektromos bugást és csipogást, amint a hívása Kelet felé igyekezett.

Al apja Arthur Longley Shockley volt, az acélbáró. Egyetlen fiának hatalmas vagyont hagyott örökül, rengeteg részvényt, igazgatói címet meg különböző igazgatósági tagságokat. Így lett tagja Al a Stovingtoni Előkészítő Iskola Igazgató Bizottságának is; ez volt az öregúr egyik kedvenc jótékonysági területe. Arthur és Albert Shockley is itt végeztek; Al a közeli Barre-ban lakott, így személyesen is figyelemmel kísérhette az iskola ügyeit. Évekig Al volt a tenisztréner Stovingtonban.

Jack és Al nem véletlenül, hanem egészen természetes módon barátkoztak össze: az iskolai és tanszéki rendezvényeken mindig ők ketten rúgtak be a legjobban. Shockley külön élt a feleségétől, és Jack házassága is felbomlófélben volt, bár ő még szerette Wendyt, és komolyan (gyakran) ígérte, hogy megjavul, Wendy és Danny baba kedvéért.

Sok tanszéki rendezvényről együtt mentek el, záróráig járták a kocsmákat, aztán kerestek egy éjjel-nappal nyitva tartó üzletet, vettek egy láda sört, leparkoltak egy csendes utcában, és ittak tovább. Volt úgy, hogy már hajnalodott, amikor Jack hazabotorkált, Wendyt és Dannyt a kanapén alva találta, Danny mindig belül feküdt, apró összeszorított ökle Wendy álla alá simult. Jack nézte őket, és elfogta az undor önmaga iránt, ez a keserű íz a torkában még a sör, cigaretta és martinik – a marslakók, ahogy Al hívta őket – ízét is elnyomta. Ezekben a pillanatokban kijózanodott, és gondolataiban megjelent a puska, a kötél vagy a zsilettpenge.

Ha hét közben csaptak görbe éjszakát, aludt három órát, felkelt, felöltözött, elrágott négy Excedrin tablettát, és még részegen elment, hogy kilenckor órát tartson az amerikai költőkről. Jó reggelt, gyerekek, ma a Vörösszemű Csodagyerek arról mesél nektek, hogy vesztette el Longfellow a feleségét a tűzvészben.

Akkoriban még nem hitte el, hogy alkoholista, tűnődött Jack, és már hallotta, hogy Al telefonj a csengeni kezd. Hány órát mulasztott el, vagy tartott meg borotválatlanul, az előző éjszaka marslakóitól bűzösen? Én nem, én bármikor abba tudom hagyni. Az éjszakák, amikor Wendy és ő külön feküdtek le. Ugyan, nincs nekem semmi bajom. Kicsit megnyomtam a lökhárítót. Hát hogyne tudnék vezetni. Hányszor sírt Wendy a fürdőszobában. A kollégák óvatos pillantásai minden partyn, ahol italt szolgáltak fel, még ha csak bort is. Aztán lassan derengeni kezdett, hogy beszélnek róla. Rádöbbent, hogy semmit nem ír, csak a majdnem üres, összegyűrt papírlapok gyűlnek a papírkosárban. Amikor Stovingtonba került, szívesen fogadták, talán bimbózó amerikai író, és minden bizonnyal jól képzett tanár, aki taníthatja a nagy rejtélyt, az alkotó írást. Addig vagy két tucat novellája jelent meg nyomtatásban. Egy színdarabon dolgozott, és úgy érezte, agyának valamely hátsó rekeszében készülődik egy regény is. De most már nem csinál semmit, és mint tanár is kiszámíthatatlan.

Egy éjszaka lett vége, alig egy hónappal azután, hogy eltörte a fia karját. Jack érezte, hogy ezzel végleg tönkretette a házasságát. Wendynek már nem maradt más hátra, mint összeszedni az akaraterejét... Jack tudta, hogy ha az anyja nem egy olyan szemét kurva, Wendy már felült volna egy buszra, hogy visszamenjen New Hampshire-be Dannyvel együtt. A házasságnak befellegzett.

Kicsivel éjfél után történt. Jack és Al Barre felé tartottak a 31-es úton; Al ült a Jaguár kormánya mögött, vadul vette a kanyarokat, néha átcsúszott a záróvonalon is. Mindketten részegek voltak; a marslakók aznap este teljes létszámban földre szálltak. Száz kilométeres sebességgel rohantak bele az utolsó kanyarba, a híd előtt, és akkor megláttak egy gyerekbiciklit az úton. A Jaguár gumija élesen, fájdalmasan felcsikordult; Jack jól emlékezett Al arcára, úgy lebegett a kormány felett, mint valami kerek, fehér hold. Hallották a fémes csattanást, amikor hatvannal átmentek a biciklin; a bicikli felrepült, mint valami összelapított, kicsavarodott madár, a kormánya nekivágódott a szélvédőnek, megint a levegőbe pattant, aztán Jack kimeredt szeme előtt nem maradt más, csak a pókhálósra repedt biztonsági üveg. Egy pillanattal később hallotta az utolsó, szörnyű csattanást, amint mögöttük a bicikli az útra csapódott. És akkor valami huppant a kerekek alatt; valamin áthajtottak. A Jaguár megcsúszott, Al a kormányba kapaszkodott, és valahonnan messziről Jack hallotta a saját hangját: – Úristen, Al. Elütöttük. Éreztem!

Csengett a telefon. Vedd már fel, Al. Légy otthon. Hadd essek túl rajta.

Al csikorogva megállította a Jaguárt, alig egy méterre a híd korlátjától. Két kerekük lapos volt. Mögöttük vagy harminc méteren át húzódott cikcakkos vonalban az égett gumi nyoma. Egy pillanatig egymásra néztek, aztán rohanni kezdtek vissza, a hideg sötétségbe.

A bicikli teljesen összetörött. Az egyik kereke kiesett, és amikor Al a válla felett hátranézett, látta, hogy ott fekszik az út közepén, fél tucat küllője úgy mered az égnek, mint az elpattant zongorahúr. Al habozva mondta: – Azt hiszem, ezen mentünk át, Jack fiam.

– Akkor hol a gyerek?

– Láttál gyereket?

Jack gondolkozott. Olyan őrületes sebességgel történt minden. Bekanyarodtak. A kocsi fényszórója a biciklire esett. Al kiabált valamit. Aztán az ütközés és a hosszú csúszás.

A biciklit az út szélére vitték. Al visszament a Jaguárhoz, és bekapcsolta a vészjelzőt. Két óra hosszat kutattak az út mentén egy erős, négyelemes zseblámpával. Semmi. Bár késő volt, több kocsi is elment az álló Jaguár és a zseblámpával járkáló két férfi mellett. Senki nem állt meg. Jack később arra gondolt, hogy valami furcsa gondviselés jóvoltából mindketten kaptak még egy utolsó lehetőséget, ezért nem jött arra rendőr, és nem szólította meg őket senki.

Negyed háromkor visszamentek a kocsihoz józanul, de hányingerrel küszködve. – Ha senki nem ült rajta, hogy került az út közepére? – kérdezte Al. – Nem oldalt, hanem az út közepén feküdt, a szaros életbe!

Jack csak a fejét rázta.

– Nem válaszol a hívott fél – mondta a központ. – Csengessek tovább?

– Legyen szíves.

– Hogyne – mondta kötelességtudóan a hang.

Vedd már fel, Al!

Al átgyalogolt a hídon a legközelebbi nyilvános telefonig, felhívta egy agglegény barátját, és azt mondta neki, kap ötven dollárt, ha elhozza a garázsból a Jaguár téli gumijait, és eljön a 31-es útra, a hídhoz, Barre előtt. A barátja húsz perccel később megjelent farmernadrágban és pizsamafelsőben. Megnézte a helyszínt.

– Megöltél valakit? – kérdezte.

Al már emelte a kocsi hátsó részét, és Jack lazította a csavarokat. – Istennek hála, senkit – mondta Al.

– Én azért inkább lelépek. Majd reggel kifizetsz.

– Rendben – mondta Al fel sem nézve.

Minden további nélkül lecserélték a két kereket, és hazamentek Al Shockleyhoz. Al bevitte a Jaguárt a garázsba, és leállította a motort.

Csend volt és sötét. Al megszólalt: – Én többet nem iszom, Jacky fiam. Vége. Megöltem az utolsó marslakómat.

Most, a telefonfülkében izzadva, Jacknek eszébe jutott, hogy soha nem kételkedett benne, hogy Al megtartja a fogadalmát. Beült a Volkswagenbe, és hazament, közben hallgatta a rádiót, egy diszkózenekar, mint valami varázsigét, újra és újra elismételte: Tedd meg mindenképp... tedd, ahogy akarod... tedd meg és ne félj... Akármilyen hangos volt is, hallotta a gumik csikorgását, a csattanást. Amikor lehunyta a szemét, látta, a magányos, elgörbült kereket az égnek meredő törött küllőkkel.

Bement a házba; Wendy a kanapén aludt. Benézett a gyerekszobába, Danny a hátán feküdt a rácsos ágyában, és mélyen aludt, a karja még be volt gipszelve. Az utcai lámpából beszűrődő lágy fényben látta a sötét vonásokat a fehér gipszen: a gyerekosztály minden orvosa és ápolónője aláírta a nevét.

Baleset volt. Leesett a lépcsőn.

(te rohadt hazug)

Baleset volt. Elveszítettem az önuralmamat.

(te szaros részeges semmirekellő az isten kitörülte az orrából a taknyot és abból lettél te)

Ugyan, az istenért, hiszen nem akartam...

De az utolsó könyörgést elmosta a kép: a zseblámpa bukdácsoló fénye, amint a száraz, késő novemberi gazban keresik a kiterült holttestet, amelynek ott kellett volna lennie, a rendőrségre várva. Nem számított, hogy Al vezetett. Más éjszakákon ő vezetett.

Betakargatta Dannyt, bement a hálószobába, és levette a szekrény legfelső polcáról a spanyol Llama 38-ast. Egy cipősdobozban tartották. Majdnem egy óráig ült az ágyon a revolverrel a kezében, és nézte; megbabonázta a halálos ragyogása.

Hajnalodott, amikor visszatette a dobozba, és a dobozt visszatette a szekrénybe.

Reggel felhívta Brucknert, a tanszékvezetőt, és megkérte, hogy halassza el az óráit. Influenzás. Bruckner igent mondott, de a szokásosnál kelletlenebbül. Az elmúlt évben Jack Torrance túl gyakran volt influenzás.

Wendy csinált neki rántottat és kávét. Csendben ettek. Csak a hátsó udvarból hallatszott be hang, Danny a homokozóban játszott, lármásan járatta a teherautóit a jó kezével.

Wendy a mosogatóhoz ment. Jacknek háttal mondta: – Jack. Gondolkoztam.

– Igen? – Jack remegő kézzel rágyújtott. Furcsa, de ma reggel nem érezte másnaposnak magát. Csak a keze remegett. Lehunyta a szemét. A pillanatnyi sötétségben a bicikli nekivágódott a szélvédőnek, és pókhálósra törte az üveget. A gumik csikorogtak. Imbolygott a zseblámpa fénye.

– Arról szeretnék beszélni veled... hogy mi lenne a legjobb nekem meg Dannynek. Talán neked is. Azt hiszem, már korábban kellett volna erről beszélnünk.

– Megtennél nekem valamit? – kérdezte Jack, a cigarettája remegő parazsát bámulva. – Kérhetek tőled egy szívességet?

– Mit? – tompán és közömbösen csengett a hangja. Jack nézte a hátát.

– Beszélgessünk mához egy hétre. Ha még akkor is akarsz beszélni.

Wendy feléje fordult, a keze habos volt a mosogatószertől, csinos arca sápadt és kiábrándult. – Jack, hiába ígérgetsz. Úgyis tovább...

Elhallgatott. Jackre meredt, mint akit megbabonáztak; hirtelen elbizonytalanodott.

– Egy hét múlva – mondta Jack. A hangjából kiment minden erő, suttogássá halkult. – Kérlek. Nem ígérek semmit. Ha még akkor is akarsz beszélni, beszélünk. Amiről csak akarsz.

Hosszú ideig néztek egymásra a napfényes konyhában, és amikor Wendy egyetlen további szó nélkül visszafordult a mosogatóhoz, Jack megborzongott. Úristen, de inna valamit. Csak egy kortyot, hogy megint normális perspektívába kerüljenek a dolgok...

– Danny azt álmodta, hogy autóbaleseted volt – mondta Wendy hirtelen. – Néha furcsa álmai vannak. Ma reggel mondta, amikor felöltöztettem. Történt valami, Jack? Karamboloztál?

– Nem.

Délre az ital utáni vágy már olyan volt, mintha belázasodott volna. Elment Alhez.

– Ittál? – kérdezte Al, mielőtt beengedte. Al rettenetesen nézett ki.

– Egy cseppet sem. Úgy nézel ki, mint Lon Chaney Az Operaház fantomjá-ban.

– Gyere be.

Egész délután kétkezes whistet játszottak. Nem ittak.

Elmúlt egy hét. Ő és Wendy nem sokat beszéltek. De tudta, hogy Wendy figyeli, és nem hisz neki. Feketekávét ivott, és rengeteg Coca-Colát. Egy éjszaka megivott hat doboz kólát, aztán kirohant a fürdőszobába, és kihányta. A bárszekrényben tartott üvegekben az ital szintje nem csökkent. Tanítás után átment Al Schockleyhoz – Wendy jobban gyűlölte Al Schockleyt, mint bárkit életében – és amikor Jack hazament, Wendy megesküdött volna rá, hogy whiskyt vagy gint érez Jack leheletén, de Jack világosan beszélt vele vacsora előtt, vacsora után kávét ivott, játszott Dannyvel, megivott vele egy kólát, felolvasta neki az esti mesét, aztán leült, és dolgozatokat javított. A keze ügyében ott volt a kávé, egyik csészével itta a másik után, és Wendynek be kellett ismernie, hogy tévedett.

Hetek múltak el, és a szó kimondatlan maradt. Jack megérezte, hogy a veszély visszahúzódott, de tudta, hogy soha nem múlik el egészen. Egy kicsit könnyebb lett minden. Aztán jött George Hatfield. Megint elveszítette az önuralmát, pedig most józan volt.

– Uram, a hívott fél még most sem...

– Halló? – Al kifulladt hangja.

– Tessék beszélni – mondta mogorván a központos.

– Al, itt Jack Torrance.

– Jacky fiam! – Őszinte öröm. – Hogy vagy?

– Jól. Csak azért hívtalak, hogy megköszönjem. Megkaptam az állást. Tökéletes. Ha ezen a télen se tudom befejezni azt a szaros darabot, míg be vagyunk havazva, sose fejezem be.

– Befejezed.

– Egyébként...? – kérdezte habozva Jack.

– Nem iszom – felelte Al. – Te?

– Én sem.

– Nagyon hiányzik?

– Állandóan.

Al nevetett. – Ezt ismerem. Csak azt nem tudom, hogy tudtad megállni azután a Hatfield-eset után, Jack. Az már tényleg túl volt minden határon.

– Egyedül én vagyok az oka – mondta Jack nyugodtan.

– A fenébe is. Tavaszra elintézem a Bizottsággal. Effinger már mondta is, hogy talán kicsit elsiették a dolgot. És ha abból a darabból lesz valami...

– Igen. Figyelj, a fiam kint vár a kocsiban. Úgy látom, kezd nyugtalankodni.

– Persze. Értelek. Remélem, jó teled lesz odafent. Örülök, hogy segíthettem.

– Még egyszer köszönöm, Al. – Letette a telefont, lehunyta a szemét a forró fülkében, és megint látta maga előtt az összetört biciklit, az imbolygó zseblámpát. Másnap megjelent róla egy kis hír az újságban, talán csak azért, hogy kitöltsenek egy kis helyet, de nem írták meg a tulajdonos nevét. Hogy miért volt ott a bicikli azon az éjszakán, örök rejtély marad a számukra, és talán így van jól.

Visszament a kocsihoz, és odaadta Dannynek a megolvadt csokoládét.

– Apa?

– Mi van, doki?

Danny habozott, apja szórakozott arcát figyelte.

– Amikor vártam, hogy visszagyere abból a szállodából, rosszat álmodtam. Emlékszel? Mondtam, hogy elaludtam.

– Igen.

De hiába. Apa feje valahol máshol járt, nem figyelt rá. Megint a Rosszra gondolt.

(azt álmodtam, hogy bántottál, apa).

– És miről álmodtál, doki?

– Semmiről – mondta Danny, amikor kihajtottak a parkolóból. A térképeket visszatette a kesztyűtartóba.

– Biztos?

– Biztos.

Jack bizonytalan, gondterhelt pillantást vetett a fiára, aztán a színdarabjáról kezdett el gondolkozni.

6

ÉJSZAKAI GONDOLATOK

A szeretkezésnek vége, és az embere alszik mellette.

Az ő embere.

Elmosolyodott a sötétben; még érezte a lassan szivárgó, meleg spermát kicsit szétnyitott combján; a mosolyában szomorúság meg öröm keveredett, mert a kifejezés, hogy az ő embere, vagy százféle érzést keltett életre benne. Önmagában vizsgálva mindegyik érzés zavarba hozta. Együtt, a sötétségben, az álom felé lebegve olyan volt, mint egy majdnem kihalt éjszakai lokálból kiszűrődő blues távoli dallama; melankolikus, de kellemes.

Mint farönköt görgetni, téged olyan szeretni,

De ha az asszonyod nem lehetek, a kutyád sose leszek.

Vajon Billie Holiday énekelte? Vagy valaki prózaibb, mint Peggy Lee? Nem számít. A lassú, fülbe mászó dallam lágyan szólt agyának csendjében, mintha egy régimódi Wurlitzer játszotta volna fél órával zárás előtt.

Az öntudattól távolodva azon tűnődött, hány ágyban aludt már ezzel a mellette fekvő emberrel. Az egyetemen ismerkedtek meg, és először Jack lakásán szeretkeztek... alig három hónappal azután, hogy az anyja elküldte otthonról. Azt mondta, oda soha többé nem teheti be a lábát. Ha bajban van, forduljon az apjához, mert úgyis miatta, Wendy miatt váltak el 1970-ben. Olyan régen? Egy szemeszterrel később ő meg Jack összeköltöztek, a nyárra munkát vállaltak, így megtarthatták a lakást az utolsó évre is. Arra az ágyra emlékezett a legtisztábban. Jókora franciaágy volt, a közepén mély lukkal. Amikor szerelmeskedtek, a rozsdás epeda ritmusra velük nyikorgott. Azon az őszön végre sikerült elszakadnia az anyjától. Jack segített neki. Büntetni akar, mondta Jack. Minél gyakrabban telefonálsz, minél gyakrabban könyörögsz bocsánatért, annál tovább büntethet az apáddal. Neki csak jó, mert így még tovább áltathatja magát azzal, hogy a te hibádból váltak el. De neked nem jó. Újra meg újra megbeszélték a dolgot abban az évben.

(Jack felült az ágyban, a takarót a dereka köré gyűrte, a kezében égő cigarettát tartott, a szemébe nézett – félig tréfásan, félig feddően – és magyarázott: Azt mondta, hogy soha többé ne menj vissza, igaz? Soha többé ne lépd át a küszöbét. Akkor miért nem teszi le a telefont, amikor tudja, hogy te vagy? Miért csak annyit mond, hogy nem enged be, ha én is veled vagyok? Mert attól fél, hogy előttem már nem tudja megjátszani magát. Mert szeretne tovább kínozni, bébi. Azt mondta, hogy soha többé ne menj vissza, hát miért nem fogod szaván? Hagyd ezt az egészet. Aztán végre ő is belátta, hogy Jacknek van igaza.)

Jack ötlete volt, hogy egy időre váljanak el – hogy legyen egy kis rálátásuk a kapcsolatukra, ahogy ő fogalmazta. Wendy félt, hogy talán talált valaki mást. Később kiderült, hogy ilyesmiről szó sem volt. Tavasszal már megint együtt éltek, és Jack megkérdezte, elment-e az apjához. Wendy akkorát ugrott, mintha korbáccsal ütötte volna meg.

Honnan tudtad?

Az Árnyék mindent tud.

Kémkedtél utánam?

Aztán Jack türelmetlen nevetése, amitől mindig olyan esetlennek érezte magát – mintha nyolcéves volna, és Jack tisztábban látná az indítékait, mint saját maga.

Időre volt szükséged, Wendy.

Mihez?

Talán ahhoz, hogy eldöntsd, melyikünkhöz akarsz feleségül menni.

Jack, miről beszélsz?

Azt hiszem, megkértem a kezedet.

Az esküvő. Az apja eljött, az anyja nem. Wendy rádöbbent, hogy ha Jack mellette van, kibírj a ezt is. Aztán jött Danny, az ő csodálatos kisfia.

Ez volt a legjobb év, a legjobb ágy. Miután Danny megszületett, Jack szerzett neki munkát, vagy fél tucat angol tanszéki tanárnak gépelt – teszteket, vizsgakérdéseket, óravázlatokat, jegyzeteket, olvasmánylistákat. Végül egy regényt gépelt le valamelyiküknek, egy regényt, amelyik soha nem jelent meg... Jack igen leplezetlen és mély titokban tartott kárörömére. Heti negyven dollárt keresett, ami a csillagos égig ugrott, amikor a sikertelen regényt gépelte: kész kis vagyont, heti hatvan dollárt kapott érte. Megvették az első kocsijukat, egy ötéves Buickot, hátul középen gyereküléssel. Okos, szép jövő elé néző fiatal házaspár. Danny miatt kénytelen volt kibékülni az anyjával, és bár a viszonyuk mindig feszült maradt, azért mégiscsak kibékültek. Amikor elvitte Dannyt látogatóba, Jack soha nem ment vele. Nem mondta el Jacknek, hogy az anyja mindig újrapelenkázta Dannyt, kifogásolta a tápszert, amit kapott, és mindig észrevette a kezdődő piros kiütéseket a kisbaba popsiján vagy nemi szervén. Az anyja soha semmit nem mondott ki nyíltan , de az üzenet világos volt: a kibékülés ára (amelyet talán mindig is fizetnie kell majd), az az érzés, hogy nem jó anya. Az anyja továbbra is rajta tartotta a hüvelykszorítót.

Napközben Wendy otthon maradt, és ellátta a háztartást; megetette Dannyt a négyszobás, második emeleti lakás napfényes konyhájában, közben lemezeket hallgatott a viharvert, hordozható lemezjátszón, amit még a középiskolában kapott. Jack háromkor hazajött (vagy kettőkor, ha úgy érezte, hogy elmulaszthatja az utolsó óráját), és míg Danny aludt, bevitte a hálószobába, és Wendy megfeledkezett a szorongásairól.

Esténként, amíg ő gépelt, Jack írt és tanult. Azokban a napokban néha kijött a hálószobából, ahol az írógépe állt, és ott találta őket a kanapén alva, Jack alsónadrágban, Danny kényelmesen elterülve a férje mellén, hüvelykujjával a szájában. Betette Dannyt az ágyába, elolvasta, akármit írt is Jack aznap este, aztán felébresztette, hogy jöjjön lefeküdni.

A legjobb ágy, a legjobb év.

Nap ragyogja majd be udvaromat egyszer...

Akkoriban Jack mértékkel ivott. Szombat esténként feljött néhány diáktársa, vettek egy karton dobozos sört, és beszélgettek. Wendy csak ritkán szólalt meg, mert ő szociológiát tanult, Jack pedig angolt. Mindenféléről vitatkoztak: Pepys naplója irodalom-e vagy történelem, értékes-e Charles Olson költészete; néha részleteket olvastak fel saját készülő műveikből. Még vagy száz másik témájuk volt. Nem, ezer. Nem érezte szükségét, hogy részt vegyen a beszélgetésben, elégedetten ringatózott a hintaszékben, Jack törökülésben ült mellette a földön, egyik kezében egy doboz sört tartott, a másik kezével gyengéden fogta a lábszárát vagy bokáját.

Az egyetemen vad verseny dúlt, és Jackre külön terhet rótt az írás. Minden este legalább egy órát írt. Így szokta meg. A szombati beszélgetések valamiféle terápiás szerepet töltöttek be. Kieresztettek belőle valamit, ami egyébként talán addig dagadt volna, míg felrobban.

Miután diplomázott, megkapta az állást Stovingtonban, elsősorban a novellái miatt – addigra már négy írása jelent meg nyomtatásban, az egyik az Esquire-ban. Egész világosan emlékezett arra a napra; három év kevés volna ahhoz, hogy elfelejtse. Először majdnem eldobta a borítékot, mert azt hitte, valami gyűjtőív. Kinyitotta, az Esquire levele volt benne, amelyben közölték, hogy a jövő év elején szeretnék megjelentetni Jack novelláját, „A Fekete Lyukakról”-t. Kilencszáz dollárt fizetnek, nem a novella megjelenésekor, hanem elfogadásakor. Wendy fél év alatt keresett ennyit a gépeléssel; rohant a telefonhoz, Dannyt ott hagyta az etetőszékben, a gyerek mulatságosan kiguvadt szemekkel bámult utána, az arca csupa maszat volt a zöldborsó- és marhahúspürétől.

Jack negyvenöt perccel később érkezett meg az egyetemről, a Buickban hét barátja szorongott, meg egy hordó sör. Egy ünnepélyes köszöntő után (Wendy is ivott egy pohárral, bár nem nagyon szerette a sört) Jack aláírta a levelet, hogy elfogadja az ajánlatot, betette a válaszborítékba, és lement, hogy bedobja a sarki postaládába. Amikor visszajött, megállt az ajtóban, és komolyan mondta: „Veni, vidi, vici.” Megéljenezték és megtapsolták. Amikor aznap este tizenegykor a hordó kiürült, Jack és két barátja, aki még nem dőlt ki, elindult, hogy körbejárjon pár kocsmát.

Wendy a földszinten félrevonta. A másik kettő már a kocsiban ült, és részegen énekelte a New Hampshire-i egyetem harci dalát. Jack fél térdre ereszkedett, vaksin babrált a tornacipője fűzőjével.

– Jack – mondta Wendy –, nem szabad. Még a cipőfűződet se tudod megkötni, nemhogy autót vezetni.

Jack felállt, és kezét nyugodtan a vállára tette. – Ha akarnék, ma este a holdra is el tudnék repülni.

– Nem igaz – mondta Wendy. – Ahhoz a világ összes Esquire novellája se lenne elég.

– Hamar hazajövök.

De csak hajnali négykor jött meg; magában motyogva felbotladozott a lépcsőn, és amikor bejött a lakásba, felébresztette Dannyt. Megpróbálta lecsitítani, és közben leejtette a földre. Wendy kirohant, és legelőször az jutott eszébe, mit szól majd az anyja, ha meglátja az ütés nyomát – az Isten segítse meg, az Isten segítse meg mindkettőjüket –, aztán felvette Dannyt, beült vele a hintaszékbe, és elringatta. Öt óra hosszat, amíg Jack nem volt otthon, többnyire az anyjára gondolt, az anyja jóslatára, hogy Jackből soha semmi nem lesz. Nagy tervek – mondta az anyja. Persze. A segélyért sorakozók között nagyon sok az egyetemet végzett bolond, aki nagy tervekkel kezdte. Vajon mit bizonyít az Esquire novella, azt, hogy igaza volt az anyjának, vagy azt, hogy tévedett? Winnifred, hogy bánsz azzal a gyerekkel? Add ide nekem. A férjével sem tud bánni?

Miért vinné el az örömét a házból? Tehetetlen rémület lett úrrá rajta, és eszébe sem jutott, hogy Jack olyan okok miatt ment el hazulról, amelyeknek semmi közük sincs hozzá.

– Gratulálok – mondta, Dannyt ringatva, aki már majdnem aludt. – Lehet, hogy agyrázkódást kapott.

– Csak egy kis horzsolás. – A hangja sértett volt, igyekezett bűnbánatot mutatni: akár egy kisfiú. Wendy egy pillanatra meggyűlölte.

– Talán igen – mondta kimérten. – Talán nem. – Olyan sokszor hallotta az anyját ezen a hangon beszélni az apjával, mielőtt elment, hogy hányinger fogta el, és megrémült.

– Nézd meg az anyját, vedd el a lányát – motyogta Jack.

– Feküdj le! – kiabálta Wendy. Félelmében kiabált, de úgy hallatszott, mintha haragudna. – Feküdj le, részeg vagy!

– Nekem te ne parancsolgass.

– Jack... kérlek, nem lenne szabad... mert... – Nem talált szavakat.

– Nekem te ne parancsolgass – ismételte komoran Jack, és bement a hálószobába. Wendy egyedül maradt a hintaszékben az alvó Dannyvel. Öt perc múlva meghallotta Jack horkolását a hálószobából. Ez volt az első éjszaka, amikor a kanapén aludt.

Félálomban nyugtalanul megfordult az ágyban. A közeledő álom felszabadította gondolatait az egymás utániság kényszeréből, átsiklott az első év felett Stovingtonban, az állandóan rosszabbodó időkön, amelyek akkor érték el a mélypontot, amikor a férje eltörte Danny karját, és végül megállapodott annál a reggelnél a konyhában.

Danny odakint játszott a teherautóival a homokozóban, a karja még gipszben volt. Jack sápadtan, borostásan ült az asztalnál, a cigaretta remegett a kezében. Wendy már vagy százféle szempontból megrágta a kérdést; hat hónappal Danny esete előtt kezdett el gondolkozni rajta. Úgy vélte, ha nincs Danny, már rég döntött volna, bár ebben sem volt egészen biztos. A hosszú éjszakákon, amikor Jack nem volt otthon, álmodott, és álmában mindig az anyja arcát látta, meg a saját esküvőjét.

(Ki adja át vőlegényének a menyasszonyt? Apja ott állt a legjobb öltönyében, ami már korántsem volt új – egy konzervgyárlánc utazó ügynöke volt, a cég már akkor a tönk szélén állt –, olyan sápadt, olyan nyúzott, olyan öreg volt az arca. Én.)

Még a baleset után sem – ha lehet balesetnek nevezni –, még akkor sem tudott őszintén szembenézni a dologgal, még akkor sem volt hajlandó beismerni, hogy a házassága félresiklott, tönkrement. Várt, tehetetlenül reménykedett, hogy bekövetkezik a csoda, és Jack észreveszi, mi történik, nemcsak önmagával, hanem vele is. De az iram nem lassult. Ivott egy pohárral, mielőtt elment tanítani. Ivott két vagy három pohár sört az ebédhez a stovingtoni menzán. Aztán ivott három vagy négy martinit vacsora előtt. További ötöt vagy hatot, míg dolgozatokat javított. A hétvégék voltak a legrosszabbak. És még rosszabbak azok az esték, amikor Al Shockleyval ment el. Wendy soha nem is álmodta volna, hogy fizikai ok nélkül ennyit lehet szenvedni. Egész idő alatt úgy érezte, hogy fájdalmai vannak. Mennyi volt ebből az ő hibája? Folyton ez a kérdés kínozta. Úgy érezte magát, mint az anyja. Mint az apja. Néha, amikor önmagának érezte magát, azon tűnődött, milyen lesz majd Dannynek, és rettegett a naptól, amikor majd elég idős lesz, és őket fogja hibáztatni. Töprengett, hogy hová mehetnének. Tudta, hogy az anyja befogadná, de azt is tudta, hogy elég egy év, míg néznie kell, hogy pelenkázza újra Dannyt, hogy főzi meg újra az ebédjét, szervezi át az ékezési rendjét, cseréli ki a ruháit, míg ő elmegy, vágatja le a haját, tünteti el a padlásra a könyveket melyek szerinte nem valók a gyereknek... ebből egy fél év is elég, és ő biztosan összeroppan. Akkor az anyja majd megveregeti a kezét, és vigasztaló hangon azt mondja: Bár nem a te hibád, az egész mégiscsak a te hibád. Sohasem nőttél fel. Akkor mutattad meg az igazi énedet, amikor apád és közém álltál.

Az apám, Danny, apja. Az enyém, az övé.

(Ki adja át a vőlegénynek a menyasszonyt? Én. Hat hónappal később elvitte egy szívroham.)

Azon az éjszakán, ami azt a reggelt megelőzte, szinte egészen addig ébren feküdt, amíg Jack haza nem jött; gondolkozott, és végül döntött.

A válás elkerülhetetlen, gondolta. Az anyjának és az apjának nincs köze az elhatározásához. Sem az ő házasságuk miatt érzett bűntudatnak, sem a saját házassága kudarcának. A fia miatt van szükség rá, és önmaga miatt, ha meg akar még menteni valamit korai felnőtt korából. A helyzetelemzés brutális, de világos. A férje részeges. Indulatos természete van, minél többet iszik, annál kevésbé tudja fékezni, és az írást is abbahagyta. Véletlenül vagy nem véletlenül, eltörte Danny karját. El fogja veszíteni az állását, ha nem idén, akkor jövőre. Már magán érezte más tanárfeleségek együttérző pillantását. Addig bírta ezt a tönkrement házasságot, ameddig lehetett. Ennek véget kell vetni. Jack láthatja a fiát, amikor csak akarj a, de ő csak addig kér tőle támogatást, amíg munkát talál, és a saját lábára áll – minél előbb, mert ki tudja, meddig tud majd Jack gyerektartást fizetni. Majd igyekszik, hogy ne gyűljön fel benne túl sok keserűség. De ennek véget kell vetni.

Míg tűnődött, elaludt; felületesen, nyugtalanul, álmában az anyja és az apja arca kísértette. Te otthonpusztító senki – mondta az anyja. Ki adja át a vőlegénynek a menyasszonyt?, kérdezte a tiszteletes. Én, mondta az apja. Ragyogó, napsütötte reggelre ébredt, de nem gondolta meg magát. Jacknek háttal, kezét csuklóig a meleg mosogatóvízbe dugva, belefogott a kellemetlen feladatba.

– Arról szeretnék beszélni veled... hogy mi lenne a legjobb nekem meg Dannynek. Talán neked is. Azt hiszem, már korábban kellett volna erről beszélnünk.

És akkor Jack valami furcsát mondott. Wendy arra számított, hogy felfortyan, és keserű szemrehányásokkal illeti. Hogy rohan a szekrényhez, ahol az italt tartják. Váratlanul érte a halk, majdnem színtelen válasz, ami annyira nem vallott rá. Majdnem olyan volt, mintha az a Jack, akivel már majdnem hat esztendeje élt, nem jött volna haza az éjjel – a helyére egy nem evilági alteregó került, akit soha nem ismerhet meg, akiben soha nem lehet majd biztos.

– Megtennél nekem valamit? Kérhetek tőled egy szívességet?

– Mit? – uralkodnia kellett magán, hogy a hangja ne remegjen.

– Beszélgessünk mához egy hétre. Ha még akkor is akarsz beszélni.

Beleegyezett. A szó kimondatlan maradt. Ezen a héten gyakrabban találkozott Al Shockleyval, mint valaha, de korán hazajött, és a lehelete nem volt italszagú. Wendy úgy képzelte, érzi az alkoholszagot, de tudta, hogy téved. Elmúlt még egy hét. Aztán még egy.

A válás visszakerült a Bizottság elé, a szavazás elmaradt.

Mi történt? Még most is gyakran eltűnődött rajta, de még csak elképzelni sem tudta. A téma tabu volt, soha többé nem hozták szóba. Mintha Jack befordult volna egy sarkon, és váratlanul megpillantott volna egy szörnyet, amint ugrásra készen ott kuporog korábbi áldozatainak csontjai között. Az ital ott maradt a szekrényben, de Jack nem nyúlt hozzá. Wendy legalább féltucatszor elhatározta, hogy kidobja az összesét, de végül mindig visszariadt, mintha a tettével talán megtörhetné ezt a különös bűbájt.

És Dannyre is gondolnia kellett.

Ha úgy érezte, hogy a férjét nem ismeri, akkor arra, hogy a gyerekével kapcsolatban mit érez, nem is volt más szó, csak a félelem – a szó legszorosabb értelmében, meghatározhatatlan, babonás rettegést érzett Dannyvel szemben.

Félálomban visszaemlékezett Danny születésének pillanatára. Megint ott feküdt a szülőasztalon, izzadtán, a haja összetapadva, a lába szétnyitva a lábtartóban

(és kicsit kótyagosan a gáztól, amibe mindig beleszagoltatták; egyszer azt motyogta, úgy érzi magát, mintha vele reklámoznák a csoportos erőszakot; a nővér, egy öreg madár, aki már legalább egy iskolára való gyereket a világra segített, ezt roppant mulatságosnak találta)

az orvos a lába között; a nővér a műszereket rakosgatta és dúdolt. Az éles, hasogató fájdalmak egyre sűrűbb időközökben jöttek, többször sikoltott is, pedig szégyellte.

Aztán az orvos nagyon szigorúan azt mondta, NYOMNIA kell, és ő engedelmeskedett, aztán érezte, hogy valamit elvesznek tőle. Világos, jól megkülönböztethető érzés volt, soha nem felejti el – azt a dolgot elvették tőle. Az orvos a lábánál fogva felemelte a fiát – látta aprócska nemi szervét, és azonnal tudta, hogy fiú –, és míg a doktor az oxigénmaszk után nyúlt, valami mást is látott, ami olyan szörnyű volt, hogy megint elég erőt érzett ahhoz, hogy sikoltson, pedig azt hitte, nem maradt benne több sikoltás:

Nincs arca!

Persze hogy volt arca, Danny saját, édes kis arca, és a burok, amelyben megszületett, bekerült egy kis üvegbe, amelyet kicsit szégyenkezve, de eltett. Nem hitt a régi babonában, de mégis megtartotta. Nem hitt a babonában, de elismerte, hogy a gyerek az első perctől fogva szokatlanul viselkedett. Nem hitt a telepatikus képességben, de...

Apának balesete volt? Azt álmodtam, hogy apának balesete volt.

Valami megváltoztatta Jacket. Nem csak az ő elhatározása, hogy elválik. Valami történt azon az éjszakán. Valami történt, amíg ő nyugtalanul forgolódott. Al Shockley azt mondta, semmi nem történt, a világon semmi, de közben másfelé nézett, és ha lehet hinni a tanszéki pletykáknak, akkor Al is abbahagyta az ivást.

Apának balesete volt?

Biztos semmi megfogható, talán csak véletlen találkozás a sorssal. Az aznapi és másnapi újságot részletesebben elolvasta, mint máskor, de semmi olyat nem talált, amit összefüggésbe hozhatott volna Jackkel. Isten bocsássa meg neki, cserbenhagyásos gázolást keresett, vagy kocsmai verekedést, amely súlyos testi sértéssel végződött, vagy... ki tudja? Ki akarja tudni? De nem jött hozzájuk rendőr, hogy kérdéseket tegyen fel, vagy megnézze a Volkswagen lökhárítóját. Semmi. Csak a férje változott meg gyökeresen, és a fia álmos kérdése, amikor felébredt;

Apának balesete volt? Azt álmodtam...

Ébren talán nem mindig ismerte be, de így félálomban bevallotta magának: elsősorban Danny kedvéért maradt Jack mellett; Danny szinte az első pillanattól fogva Jack fia volt. Ahogyan ő is az apja lánya volt, szinte az első pillanattól fogva. Nem emlékezett rá, hogy Danny valaha is kiköpte volna az ennivalót Jack ingére. Jack rábeszélésére még akkor is evett, amikor ő már mérgesen feladta; még olyankor is, amikor a foga jött, és látszott, hogy a rágás fájdalmat okoz neki. Amikor Dannynek a hasa fájt, Wendy egy óra hosszat is ringathatta, mielőtt megnyugodott, de ha Jack vette fel, és kétszer körbejárta vele a szobát, hüvelykujjával a szájában elaludt Jack vállán.

Jack szívesen pelenkázta, még olyankor is, amikor „különleges szállítmány” érkezett, ahogy ő nevezte. Képes volt órákig elüldögélni Dannyvel az ölében, az ujjúkkal játszottak, Jack fintorgott, Danny megpróbálta az ujjával elérni az orrát, és közben rengeteget nevettek. Jack tökéletesen készítette el a tápszert, remekül cumiztatott, és utána a legutolsó kis böffentést is felhozta. Elvitte magával kocsival az újságért, tejért, sőt még szegekért is a vaskereskedésbe, amikor Danny még csecsemő volt. Danny még csak hathónapos volt, és Jack elvitte a Stovington-Keene focimeccsre; Danny pokrócba csavarva, mozdulatlanul ült az apja ölében az egész meccs alatt, egyik párnás öklöcskéjében egy stovingtoni jelvényt szorongatott.

Szerette az anyját, de az apja fia volt.

És nem érezte-e meg ő is számtalan alkalommal a fia néma tiltakozását a válás ellen? Tűnődött a konyhában, újra és újra megforgatta az agyában, ahogyan hámozás közben a krumplit is a kezében. Aztán megfordult, és meglátta Dannyt, aki törökülésben ült az egyik konyhaszéken, és rémült, szemrehányó tekintettel figyelte. Egyszer sétáltak a parkban, Danny hirtelen mindkét kezét megragadta, és szinte követelően kérdezte: – Szeretsz? Apát szereted? – És amikor zavarában nem mondta azonnal, hogy persze, szívem, akkor odarohant a kis tóhoz, és elzavarta a kacsákat; a kacsák hápogva, ijedten menekültek a tó másik végébe, rémülten csapkodtak a szárnyukkal; ő pedig értetlenül bámult a gyerek után.

Még az is előfordult, hogy úgy érezte, nem a saját gyengesége miatt inog meg az elhatározása, hogy legalább megbeszéli a dolgot Jackkel, hanem a fia kényszeríti rá az akaratát.

Nem hiszek az ilyesmiben.

De álmában elhitte, és álmában, amikor a férje spermája megszáradt a combján, érezte, hogy ők hárman mindörökre össze vannak kötve – és ha ez a hármas egység felbomlik, az nem miattuk, hanem valami külső ok miatt következik be.

Amiben hitt, az többnyire a Jack iránt érzett szerelme körül összpontosult. Soha nem szűnt meg az iránta érzett szerelme, csak talán abban a sötét időszakban, közvetlenül Danny „balesete” után. És szerette a fiát. A legjobban együtt szerette őket, amikor sétáltak, autóztak, vagy csak ültek együtt; amint Jack nagy és Danny kicsi feje figyelmesen hajolt egy pillangó szárnya fölé, vagy megosztoztak egy üveg kólán, és nézték a vicclapokat. Nagyon szeretett velük lenni, és tiszta szívéből remélte, hogy ez a gondnoki állás, amit Al szerzett Jacknek, megint jó idők kezdete lesz.

És felkel a szél, bébi,

elfújja minden bánatunk...

Halkan, édesen, lágyan visszatért a dal, és tovább rezgett benne, követte a mélyebb álomba, ahol a gondolat megszűnik, és a megjelenő arcok már nem maradnak meg az emlékezetben.

7

EGY MÁSIK HÁLÓSZOBÁBAN

Danny felébredt, még visszhangzott a csattogás a fülében, még hallotta a részeg, vad, ingerült hangot, amint rekedten üvölti: Most megkapod a magadét! Megtalállak! Úgyis megtalállak!

Pedig már csak a saját szíve zakatolt, és az éjszakában sem hallatszott más hang, csak egy rendőrkocsi távoli szirénázása.

Mozdulatlanul feküdt az ágyban, és a szoba mennyezetére bámult, a szélfútta levelek árnyaira. Kacskaringózva összefonódtak , mint az indák és futónövények a dzsungelben, vagy mint egy vastag szőnyegbe beleszőtt minták. Pamutpizsamát viselt, de a pizsama és a bőre között most még szorosabban simuló izzadságréteg képződött.

– Tony? – suttogta. – Itt vagy?

Semmi válasz.

Kicsusszant az ágyból, csendesen az ablakhoz ment, és kinézett a néma, mozdulatlan Arapahoe utcára. Hajnali két óra. Nincs odakint semmi, csak az üres, lehullott levelekkel borított járdák, parkoló kocsik, az ostornyeles utcai lámpa a sarkon, a Cliff Brice benzinkúttal szemben. Az ernyős tetejű, mozdulatlan lámpa úgy festett, mint valami szörny egy sci-fi-filmben.

Mindkét irányban megnézte az utcát, erőltette a szemét, hátha megpillantja Tony kicsike, hívogató alakját, de senkit sem látott.

A szél sóhajtott a fák között, a lehullott levelek megzizzentek a kihalt járdán, a parkoló kocsik dísztárcsái körül. Halk, bánatos hang volt, és a kisfiú arra gondolt, lehet, hogy csak ő hallja, lehet, hogy egyedül ő van ébren Boulderben. Legalábbis ő az egyetlen emberi lény. Hogy még mi más van az éjszakában, mi oson éhesen az árnyak között, figyel és szagolja a szellőt, azt nem tudhatja.

Megtalállak! Úgyis megtalállak!

– Tony? – suttogta megint, de nem sok reménnyel. Csak a szél válaszolt, felerősödött, leveleket szórt az ablaka alatti lejtős tetőre. Egyik-másik becsúszott az ereszcsatornába, és úgy pihent meg, mint fáradt táncos.

Danny... Dannnny...

Az ismerős hangra megrezzent, apró kezét a párkányra támasztva kihajolt az ablakon. Tony hangjával együtt mintha az egész éjszaka csendes és titkos életre kelt volna, és amikor a szél megint elült, és az árnyak mozdulatlanná váltak, tovább suttogott.

Mintha látott volna egy sötétebb árnyat a buszmegállóban, egy sarokkal lejjebb, de nem tudta eldönteni, hogy valóban ott van, vagy csak a szeme káprázik.

Ne menj, Danny...

A szél megint felerősödött, Danny hunyorgott, és az árny a buszmegállóban eltűnt... ha egyáltalán ott volt. Állt az ablakban

(egy percig? egy óráig?)

még egy kicsit, de nem történt semmi. Végül visszabújt az ágyába, magára húzta a takarót, és nézte az árnyakat, amelyeket a földön kívüli utcai lámpa húsevő növényekkel teli, kusza dzsungellé változtatott; őt akarták körülfonni, hogy kiszorítsák belőle az életet, és lehúzzák a sötétségbe, ahol az a baljóslatú felirat villog vörösen:

KELLÖGEM

Második rész

SZEZONVÉG

8

A PANORÁMA MESSZIRŐL

Anya aggódott.

Attól félt, hogy a bogárhátú nem tudja majd megtenni a kanyargó utat fel a hegyekbe és lerobban; megállnak az út szélén, és valaki, aki nagy sebességgel jön, beléjük rohan. Danny nem nagyon izgatta magát, mert ha apa úgy gondolja, hogy a bogárhátú még kibírja ezt az utolsó utat, akkor valószínűleg úgy is lesz.

– Mindjárt ott vagyunk – mondta Jack.

Wendy hátrasimította a haját a homlokából. – Hála istennek – mondta.

A jobb oldali ülésen ült, ölében nyitott, lefelé borított, puha fedeles Victoria Holt-regénnyel. A kék ruháját viselte, amit Danny a legjobban szeret. A matrózgalléros ruhában nagyon fiatalnak látszott: mint egy kislány, aki éppen érettségire készül. Apa folyton a combjára tette a kezét, magasan, anya meg nevetett, és lefricskázta: Hess, légy!

Dannynek nagyon tetszettek a hegyek. Apa egyszer felvitte a Flatirons nevű hegyekbe, Boulder közelében, de ezek itt sokkal nagyobbak voltak, és a legmagasabbat finom hó borította, ami apa szerint gyakran egész évben megmarad.

Most már tényleg a hegyekben voltak, ez nem vicc. Kopár sziklafalak emelkedtek a magasba körös-körül, még úgy is alig lehetett megpillantani a tetejüket, ha az ember kidugta a fejét az ablakon, és kicsavarta a nyakát. Amikor eljöttek Boulderből, lehetett vagy huszonöt fok. Most, pedig dél volt, olyan csípős és hideg a levegő, mint novemberben Vermontban, és apa bekapcsolta a fűtést... nem mintha valami jól működött volna. Több tábla mellett is elmentek, amelyikre ki volt írva, hogy SZIKLAOMLÁS (anya mindegyiket elolvasta neki), és bár Danny aggódva várta, hogy valamelyik szikla leomoljon, nem történt semmi. Legalábbis egyelőre.

Fél órával ezelőtt elmentek egy másik tábla mellett, amiről apa azt mondta, hogy nagyon fontos. Az állt rajta, hogy SIDEWINDER-HÁGÓ, és apa szerint eddig járnak télen a hóekék. Utána nagyon meredek lett az út. Ezt az utat lezárták télen a kisvárostól, Sidewindertől – éppen azelőtt haladtak át rajta, hogy elérték ezt a táblát – egész az Utah állambeli Bucklandig.

Újabb tábla mellett mentek el.

– Mi van rajta, anya?

– Az, hogy LASSÚ JÁRMŰVEK HASZNÁLJÁK A JOBB OLDALI SÁVOT. Ez ránk vonatkozik.

– A bogárhátú nem robban le – mondta Danny.

– Adja a Jóisten – mondta anya, és összekulcsolta az ujját. Danny lenézett a nyitott szandáljára, és látta, hogy a lábujjával is szorít. Nevetett. Anya visszamosolygott rá, de Danny tudta, hogy még aggódik.

Az út lágy, S alakú kanyarokban kapaszkodott felfelé, és Jack negyedikből visszakapcsolt harmadikba, aztán másodikba. A kocsi szuszogva tiltakozott, Wendy szeme a sebességmérőre tapadt, amely hatvan kilométerről visszaesett negyvenre, aztán harmincra, és ott vonakodva megállapodott.

– Az AC-pumpa – kezdte félénken.

– Az AC-pumpa kibír még három mérföldet – mondta Jack kurtán.

A jobb oldalon eltűnt a sziklafal, és egy szurdok tárult eléjük, amelynek talán nem is volt feneke; sötétzöld fenyőfák és lucfenyők nőtték be. Aztán eltűntek a fenyők, és szürke sziklák következtek, amelyek több száz méter mélységbe ereszkedtek, mielőtt vízszintessé váltak. Wendy megpillantott egy vízesést, a kora délutáni nap úgy csillogott benne, mint aranyhal a kék hálóban. Gyönyörű hegyek voltak, de szigorúak. A hegyek nem ismerik a tréfát, gondolta Wendy. A torka összeszorult a rossz előérzettől. Nyugatabbra, a Sierra Nevadában, a Donner csoportot elvágta a hó, és kannibálokká váltak, hogy életben maradhassanak. A hegyek nem ismerik a tréfát.

Jack megnyomta a kuplungot, és egy zökkenéssel egyesbe kapcsolt; másztak felfelé, és a bogárhátú motorja bátran dohogott.

– Tudod – mondta Wendy –, azt hiszem, öt kocsit se láttam, amióta elhagytuk Sidewindert. Az egyik a szálloda limuzinja volt.

Jack bólintott. – Egyenesen a Stapleton repülőtérre megy, Denverbe. Watson mondta, hogy a szálloda mögötti út már több helyen jeges, és holnapra a magasabb hegyekben havat jósolnak. Ilyenkor mindenképpen jobb, ha az ember a főútvonalon marad. Remélem, az a rohadék Ullman még odafönt van. Nyilván ott lesz még.

– Biztos, hogy az éléskamra tele van? – kérdezte Wendy, aki még most is a Donner-csoportra gondolt.

– Ullman azt mondta, igen. Azt akarja, hogy Hallorann mutassa meg neked a készletet. Hallorann a szakács.

– Aha – mondta halkan Wendy, és a sebességmérőre nézett. Harminc kilométerről húszra csúszott vissza.

– Ott a hegytető – mutatott Jack úgy háromszáz méterre előre. – Van egy kilátó a kanyarban, ahonnan látni a Panorámát. Leállók egy kicsit, hadd pihenjen a kocsi. – A válla felett hátrapillantott Dannyre, aki egy halom takaró tetején ült. – Mit szólsz hozzá, doki? Talán még szarvast is látunk. Vagy rénszarvast.

– Persze, apa.

A Volkswagen küszködve mászott felfelé. A sebességmérő már tíz kilométerre esett vissza, és a motor kezdett kihagyni, amikor Jack végre leállt az út szélére,

(Mi van ezen a táblán, anya? – KILÁTÓ A KANYARBAN – olvasta az anyja kötelességtudóan.)

behúzta a kéziféket, de a motort nem kapcsolta ki, hagyta üresben járni.

– Gyertek – mondta, és kiszállt.

– Ott van – mondta Jack, és balra, felfelé mutatott. Wendy úgy járt, mint amikor valaki felfedezi az igazságot egy közhelyben: elállt a lélegzete. Egy pillanatig valóban nem kapott levegőt, olyan hatást tett rá a kilátás. Egy magas csúcs peremén álltak. Szemben – ki tudja, milyen távolságban – egy még magasabb hegycsúcs nyúlt az égbe, csipkés sziluettjét bearanyozta a már lefelé ereszkedő nap. Az egész völgyet belátták; a lejtők, amelyeken olyan nehezen kapaszkodott fel a kocsi, kábító sebességgel zuhantak a mélybe; Wendy félt, hogy ha sokáig néz lefelé, rosszul lesz, és végül hányni fog. A képzelet mintha önálló életre kelt volna a tiszta levegőben, átszakítva az ésszerűség korlátját: nézni annyi volt, mint saját tehetetlen zuhanását látni lefelé, egyre csak lefelé, felette lassan forog az ég és a hegyoldalak, a sikoltás úgy sodródik el a szájától, mint lusta léggömb, a haja és a ruhája szétterül...

Összeszedte magát és elszakította pillantását a mélységtől; arrafelé nézett, amerre Jack mutatott. Látta a hegyoldalhoz simuló országutat, amely minduntalan vissza-visszakanyarodott önmagába, de tartotta az északnyugati irányt, és továbbra is felfelé kapaszkodott, bár nem olyan meredeken. Még magasabban, a komoran kapaszkodó fenyők széles, négyszögletes pázsitnak adtak helyet, és a völgy felett, mintha a tisztásból nőtt volna ki, ott állt a szálloda. A Panoráma. Amikor megpillantotta, visszanyerte a lélegzetét, és végre szóhoz jutott.

– Jaj, Jack, de gyönyörű!

– Igen, az – felelte Jack. – Ullman szerint a legszebb fekvésű szálloda Amerikában. Nem rajongok Ullmanért, de azt hiszem... Danny! Danny, mi baj?

Wendy hátranézett, és hirtelen rémülete minden mást elfeledtetett vele, a kábulatát is. Odarohant hozzá. Danny a korlátba kapaszkodva nézte a szállodát tésztás, szürke arccal. A pillantása üres, mintha ájulás környékezné.

Wendy letérdelt melléje, a kezét a vállára tette. – Danny, mi...

Jack is odament. – Mi baj, doki? – Kicsit megrázta Dannyt, mire a gyerek szeme kitisztult.

– Semmi baj, apa. Semmi.

– Mi történt, Danny? – kérdezte Wendy. – Elszédültél, szívem?

– Nem, csak... gondolkoztam. Ne haragudj. Nem akartalak megijeszteni. – A szüleire nézett, akik előtte térdeltek, és bizonytalanul elmosolyodott. – Talán a nap. A szemembe sütött.

– Felmegyünk a szállodába, és iszol egy pohár vizet – mondta apa.

– Oké.

A kocsiban, amely most már magabiztosan pöfögött a kevésbé meredek lejtőn, kinézett kettőjük között, nézte a kanyargó utat, egyszer-egyszer a szállodát is megpillantotta; a nyugat felé néző ablakok masszív fala visszaverte a napfényt. Ez volt az a hely, amelyet a hóviharban látott, a sötét és baljós hely, ahol az az iszonyatos, ismerős alak üldözte a hosszú, dzsungelmintás szőnyeggel borított folyosókon. A hely, amitől Tony óvta. Itt van. Itt van. Akármi is az a KELLÖGEM, itt van.

9

TÁVOZÁS ES ÉRKEZÉS

Ullman közvetlenül a széles, régimódi bejárati ajtó mögött várt rájuk. Kezet rázott Jackkel, hűvösen bólintott Wendy felé – talán észrevette, hogy az emberek megnézik a hallba lépő aranyhajú, egyszerű sötétkék ruhát viselő lányt. A ruha csak pár centivel a térde felett végződött, de többre nem is volt szükség, kiderült így is, hogy formás lába van.

Ullman csak Danny iránt mutatott őszinte melegséget, de Wendy ezt már nem először tapasztalta. Dannyt még azok is azonnal megszerették, akik általában nem kedvelték a gyerekeket. Derékban kissé meghajolt, és kezet nyújtott Dannynek. Danny udvariasan kezet fogott vele, de nem mosolygott.

– A fiam, Danny – mondta Jack. – És a feleségem, Winnifred.

– Nagyon örülök, hogy megismerhettem mindkettőjüket – mondta Ullman. – Hány éves vagy, Danny?

– Öt, uram.

– Még „uram” – Ullman mosolygott, és Jackre pillantott. – Jól nevelt gyerek.

– Természetesen – felelte Jack.

– Mrs. Torrance. – Ullman feléje is meghajolt, és Wendy egy pillanatig szórakozottan arra gondolt, hogy kezet fog csókolni neki... Bátortalanul kezet nyújtott, Ullman elfogadta, de csak egy pillanatra fogta két kezébe az övét. A keze kicsi volt, száraz és sima, Wendy úgy gondolta, hintőporozza.

A hallban nagy volt a nyüzsgés. Majdnem mindegyik régimódi, magas támlájú széken ült valaki. Boyok rohantak ki-be a bőröndökkel; a recepciós pultnál, amelyen jókora, rézveretű pénztárgép állt, emberek sorakoztak. A pénztárgép oldalára ragasztott Bank Americard és Master Charge hitelkártyareklámok anakronisztikus látványt nyújtottak.

Jobbra tőlük, egy zárt és kötéllel elkerített magas dupla ajtó közelében régimódi kandallóban nyírfahasábokból rakott tűz égett. A kandalló elé állított kanapén három apáca ült. Beszélgettek és mosolyogtak a kétoldalt felhalmozott csomagjaik között, várták, hogy elfogyjon a sor a kasszánál. Amint Wendy figyelte őket, csengő, lányos hangon felkacagtak. Wendynek mosolyognia kellett; mindhárman túl voltak a hatvanon.

A hallt betöltötte a beszélgetés moraja, meg-megcsendült a kasszagép mellett álló ezüstbevonatú csengő, amikor a két recepciós közül az egyik megnyomta, és kicsit türelmetlenül kiáltott: „Recepcióhoz, kérem!” Erős, meleg hullámban hozta vissza New Yorkban, a Beekman Towerben töltött nászútjuk emlékeit. Most először hinni kezdte, hogy talán éppen erre van szükségük hármójuknak, hogy együtt töltsenek egy telet távol a világtól családi nászúton. Szeretettel mosolygott le Dannyre, aki őszinte érdeklődéssel bámészkodott. Újabb limuzin állt be a főbejárat elé, szürke, mint egy bankár mellénye.

– Az idény utolsó napja – mondta Ullman. – Zárás. Mindig mozgalmas. Azt hittem, úgy három körül érkeznek, Mr. Torrance.

– Azt akartam, legyen ideje a Volkswagennek egy idegösszeroppanásra, ha úgy hozza a kedve – felelte Jack. – De megúsztuk.

– Milyen szerencse – mondta Ullman. – Kicsit később szeretném hármójukat körülvezetni, és természetesen Dick Hallorann meg akarja mutatni Mrs. Torrance-nak a Panoráma konyháját. De félek...

Az egyik recepciós sietett oda, kis híján a haját tépte.

– Bocsásson meg, Mr. Ullman...

– Tessék. Mi van?

– Mrs. Brant – mondta idegesen a portás. – Ragaszkodik hozzá, hogy az American Express hitelkártyájával fizessen. Mondtam neki, hogy a tavalyi idény óta nem fogadunk el American Express kártyát, de ő... – Szeme a Torrance családra tévedt, aztán megint Ullmanra nézett. Vállat vont.

– Intézkedem.

– Köszönöm, Mr. Ullman. – Visszament a recepcióhoz, ahol egy csatahajóra emlékeztető nő perelt hangosan; hosszú bundát viselt, a nyakában fekete, tollboaszerű holmi lógott.

– 1955 óta járok a Panorámába – mondta a mosolygó, vállát vonogató recepciósnak –, azután is eljöttem, hogy a férjem szívrohamban meghalt azon a lehetetlen roque-pályán – hányszor figyelmeztettem, hogy túl erősen süt a nap – és soha... ismétlem, soha nem fizettem mással, csak az American Express hitelkártyámmal. Ha akarja, hívja a rendőrséget! Vitessen el! Továbbra sem vagyok hajlandó mással fizetni, csak az American Express kártyámmal; ismétlem...

– Bocsásson meg – mondta Mr. Ullman.

Nézték, amint Ullman a recepcióhoz megy, és tisztelettel megérinti Mrs. Brant könyökét. Amikor a nő feléje fordulva folytatta a tirádát, kitárta a kezét, és bólintott. Együttérzően hallgatta, újra bólintott, majd válaszolt valamit. Mrs. Brant diadalmasan mosolygott, a szerencsétlen recepciós felé fordult, és hangosan mondta: – Hála istennek, legalább egy alkalmazott maradt ebben a szállodában, akiben van rugalmasság.

Hagyta, hogy Ullman, aki alig ért a bundája vaskos válláig, karon fogja és elvezesse, valószínűleg az irodájába.

– Hű! – mondta Wendy mosolyogva. – Azért ez a piperkőc megdolgozik a fizetéséért.

– De nem szerette azt a hölgyet – mondta rögtön Danny. – Csak úgy csinált, mintha szeretné.

Jack nevetve nézett le rá. – Az már biztos, doki. De a hízelgés olajozza meg a világ kerekeit.

– Mi az a hízelgés?

– Az a hízelgés – felelte Wendy –, amikor apád azt mondja, tetszik neki az új sárga nadrágom, pedig nem tetszik neki, vagy amikor azt mondja, nem is kell leadnom három kilót.

– Aha. Kedvességből hazudni.

– Valami olyasmi.

Danny alaposan megnézte Wendyt, majd kijelentette: – Csinos vagy, anya. – Zavartan ráncolta a homlokát, amikor a szülei egymásra néztek, és nevetésben törtek ki.

– Ullman például nemigen próbált hízelegni nekem – mondta Jack. – Gyertek az ablakhoz. Kilógok a sorból itt középen a farmerdzsekimben. Eszembe se jutott, hogy lesznek még vendégek az utolsó napon. Úgy látszik, tévedtem.

– Nagyon is jól nézel ki – mondta Wendy, mire megint nevettek, Wendy a szája elé kapta a kezét. Danny továbbra sem értette pontosan, de nem számított. Szerették egymást. Danny tudta, hogy ez a hely egy másik helyre emlékezteti az anyját,

(a beak-man helyre)

ahol boldog volt. Azt kívánta, bár neki is úgy tetszene, mint az anyjának, és közben folyton azt hajtogatta magában, hogy amit Tony mutat neki, az nem mindig történik meg. Óvatos lesz. Vigyázni fog arra a KELLÖGEM nevű dologra. De semmit nem szól, hacsak nem feltétlenül szükséges. Most boldogok és nevetnek, nincs a fejükben rossz gondolat.

– Nézzétek a kilátást – mondta Jack.

– Milyen csodálatos! Nézd, Danny!

Dannyt nem bűvölte el a kilátás. Nem szerette a magasságot, hamar megszédült. A széles terasz mögött, amely a szálloda teljes szélességében végighúzódott, gyönyörűen nyírt pázsit (jobbra golfpálya is volt) ereszkedett le egy hosszú, szögletes úszómedencéig. A medence egyik végében, kis, háromlábú állványon tábla hirdette, hogy Zárva, ez volt az egyik felirat, amit egyedül is el tudott olvasni; mint azt is, hogy Stop, Kijárat, Pizza és még néhány másikat.

Az úszómedence mögött murvával beszórt ösvény kanyargott a törpefenyők, lucfenyők és rezgő nyárfák között. Itt is volt egy kis tábla, de ezt nem ismerte: ROQUE. Alatta nyíl.

– Mi az a R-O-Q-U-E, apa?

– Egy játék – felelte apa. – Hasonlít a kroketthez, csak murvával felszórt pályán játsszák, nem füvön, és a pályának olyan pereme van, mint egy hatalmas biliárdasztalnak. Nagyon régi játék, Danny. Néha még versenyeket is tartanak itt.

– Krokettütővel kell játszani?

– Olyasmivel – felelte Jack. – Csak a nyele egy kicsit rövidebb, és a fejének két oldala van. Az egyik oldala keménygumi, a másik fa.

(Gyere ki, te kis szaros!)

– Úgy kell kiejteni, hogy rok – mondta apa. – Ha akarod, megtanítalak rá.

– Nem tudom – mondta Danny furcsa, színtelen, vékonyka hangon, mire a szülei értetlen pillantást váltottak a feje felett. – Lehet, hogy nem lesz kedvem hozzá.

– Hát, ha nincs kedved, nem kell játszanod, doki. Jó?

– Jó.

– Az állatok tetszenek? – kérdezte Wendy. – Ezt hívják élő sövénynek. – A roque-pályához vezető ösvény mögött állat formájúra nyírt sövény húzódott. Danny, akinek éles szeme volt, felismert egy nyulat, egy kutyát, egy lovat, egy tehenet meg három nagyobbat, amelyek hancúrozó oroszlánoknak látszottak.

– Ezekről az állatokról jutott eszébe Al bácsinak, hogy jó lenne nekem ez az állás – mondta Jack. – Tudta, hogy amikor egyetemre jártam, egy kertészetnek dolgoztam. Házakhoz jártam füvet, bokrokat meg sövényt nyírni. Egy hölgyhöz is jártam, akinek ilyen élő sövénye volt, azt is én vágtam.

Wendy felnevetett, és a szája elé kapta a kezét. Jack ránézett, és azt mondta: – Igen, legalább egyszer egy héten én vágtam nála az élő sövényt.

– Pimasz, mint egy légy – mondta Wendy, és tovább kuncogott.

– Szép sövénye volt, apa? – kérdezte Danny, mire az apja és anyja alig bírták visszafojtani a nevetésüket. Wendyből végül kitört a nevetés, még a könnye is kicsordult, és elő kellett vennie egy papírzsebkendőt.

– Az nem állat formájúra volt nyírva, Danny – mondta Jack, amikor végre sikerült összeszednie magát –, hanem olyanra, mint a játékkártya. Treff, szív, kör meg pikk. De mert a sövény nő...

(Kúszik, mondta Watson... nem, nem a sövény, a bojler. Ha elfelejti, ez itt szép lassan addig kúszik, amíg maga meg a családja a holdon ébrednek fel.)

Értetlenül néztek rá. A mosoly lehervadt az arcáról.

– Apa? – kérdezte Danny.

Pislogott, és úgy nézett rájuk, mintha valahonnan nagyon messziről jött volna vissza. – Nőnek, Danny, és elveszítik a formájukat. De majd én hetenként egyszer-kétszer hajat vágok nekik, amíg olyan hideg nem lesz, hogy erre az évre abbahagyják a növekedést.

– És játszótér is van – mondta Wendy. – Milyen szerencsés az én fiam.

A játszótér az élő sövény mögött volt. Két csúszda, egy nagy hinta, vagy fél tucat különböző magasságban elhelyezett ülőkével, mászóka, cementkarika-alagút, homokozó meg egy játékház, a Panoráma pontos mása.

– Tetszik, Danny? – kérdezte Wendy.

– Hát persze – mondta Danny, és remélte, lelkesebben mondja, mint ahogyan érez. – Klassz.

A játszótér mögött alig észrevehető drótkerítés húzódott, mögötte kanyarodott a szálloda elé a széles makadám kocsifeljáró, az út mögött pedig már a völgy ereszkedett lefelé a ragyogó kék délutáni ködben. Danny nem ismerte azt a szót, hogy elszigetelt, de ha valaki megmagyarázta volna neki, hogy mit jelent, biztosan rájön, hogy erről van szó. Lent a mélyben, mint egy napon szundikáló hosszú fekete kígyó, tekergőzött az út vissza Sidewinderbe és onnan Boulderbe. Az út, amelyet egész télre lezárnak. A gondolattól fojtogatni kezdte valami, és amikor az apja a vállára tette a kezét, majdnem ugrott egyet.

– Amint lehet, hozok neked valamit inni, doki. Most úgy látom, nagyon el vannak foglalva.

– Persze, apa.

Mrs. Brant kilépett az irodából, és olyan arcot vágott, mint akinek sikerült érvényt szereznie jogainak. Néhány pillanattal később két boy eredt a nyomába, nyolc hatalmas kofferrel küszködve, és Mrs. Brant diadalmasan kivonult az ajtón. Danny az ablakon át figyelte, amint egy férfi, szürke egyenruhában és sapkában, akár egy katonatiszt, a hosszú, ezüstszínű kocsit az ajtóhoz hozza és kiszáll. Megérintette a sapkáját, aztán hátraszaladt, hogy kinyissa a csomagtartót.

Hirtelen, villanásszerűen, ami néha megesett Dannyvel, felfogta az asszony gondolatát, egy gondolatot, amely átúszott a zsúfolt helyeket jellemző, halk, kusza, érzelmekből és színekből összeálló zsivaj felett.

(szeretnék a nadrágjába bújni)

Danny a homlokát ráncolva figyelte, hogyan rakodják be a boyok a bőröndöket a csomagtartóba. Az asszony éles pillantással nézte a szürke egyenruhás férfit, aki a rakodásra felügyelt. Mit akarhat annak a férfinak a nadrágjával? Lehet, hogy még abban a hosszú bundában is fázik? És ha annyira fázik, akkor miért nem veszi föl a saját nadrágját? Az ő anyukája is szinte egész télen nadrágban jár.

A szürkeegyenruhás becsukta a csomagtartót, és visszament, hogy besegítse a nőt a kocsiba. Danny nagyon figyelt, mond-e neki valamit a nadrágjáról, de csak rámosolygott, és adott neki egy dollár borravalót. Egy pillanattal később már a nagy ezüstszürke kocsi kormánya mögött ült, és elindult lefelé a kocsifeljárón.

Gondolt rá, hogy megkérdezi az anyjától, mit akarhatott Mrs. Brant az egyenruhás nadrágjával, aztán úgy döntött, hogy mégsem szól. A kérdések néha csak felesleges bajjal járnak. Előfordult már nemegyszer.

Inkább befurakodott közéjük a kis kanapéra, ahol ültek, és nézte, hogy fizetik ki az emberek a számlájukat a recepciónál. Örült, hogy az anyja és apja boldogok és szeretik egymást, de hiába, egy kicsit mégis aggódott. Akarata ellenére.

10

HALLORANN

A szakács egyáltalán nem úgy festett, ahogyan Wendy egy elegáns üdülőszálló konyhafőnökét elképzelte. Először is egy ilyen személyiséget chef-nek neveznek, és senki sem merné olyan közönséges szóval illetni, hogy szakács. Egy szakács főz, ahogyan ő is, amikor a kis konyhában beledobálja az összes maradékot egy kizsírozott tűzálló tálba, és kifőtt tésztát tesz hozzá. Meg aztán, egy olyan szállodához, mint a Panoráma, amelyik a New York Times vasárnapi üdülőrovatában hirdeti magát, kicsi, gömbölyded, tésztaképű szakácsművész illenék, a negyvenes évek musicalsztárjaira emlékeztető vékony fogkefebajusszal, sötét szempárral, francia akcentussal és ellenszenves karakterrel.

Hallorann-nak sötét szeme volt, de ezzel vége. Magas, fekete bőrű férfi volt, göndör fekete haja már szürkült. Lágy, déli akcentussal beszélt, és sokat nevetett, olyankor kivillant a fogsora, amely túlságosan fehér és egyenletes volt – csakis 1950-es évjáratú Sears és Roebuck műfogsor lehetett, Wendy apjának is ilyen volt, és a vacsoraasztalnál néha, hogy megnevettesse, mulatságos módon előrenyomta a szájában... mindig olyankor, amikor az anyja kiment valamiért a konyhába, vagy telefonált.

Danny felbámult a kék öltönyös fekete óriásra, és mosolygott, amikor Hallorann könnyedén felkapta, behajlított karjára ültette, és azt mondta neki: – Csak nem maradsz itt te is egész télen?

– De igen – mondta Danny, és szégyenlősen mosolygott.

– Nem, te lejössz velem St. Pete-be, megtanulsz főzni, és minden áldott este lemész a tengerpartra rákászni. Jó?

Danny boldogan kuncogott, és megrázta a fejét. Hallorann letette.

– Ha mégis meggondolnád magad – mondta Hallorann komolyan, föléje hajolva –, igyekezz. Harminc perc múlva beülök a kocsimba. Két és fél óra múlva a Stapleton Nemzetközi Repülőtér B épületében leszek, a 32-es kapunál, a mérföldmagasan fekvő városban, Denverben, Colorado Államban. Három órával ezután pedig kocsit bérelek Miami repülőterén, elmegyek a napfényes St. Pete-be, fürdőruhát veszek, és ha eszembe jut, hogy valaki itt csücsül a hóba zárva, hát csak nevetek a markomba. Érted, fiam?

– Igen, uram – mondta mosolyogva Danny.

Hallorann Jackhez és Wendyhez fordult. – Helyes gyerek.

– Mi is úgy gondoljuk – mondta Jack, és kezet nyújtott. Hallorann megrázta. – Jack Torrance vagyok. A feleségem, Winnifred. Dannyt már ismeri.

– Legnagyobb örömömre. És maga, asszonyom, Winnie vagy Freddie?

– Wendy – felelte Wendy mosolyogva.

– Oké. Jobb is, mint a másik kettő, azt hiszem. Erre tessék. Mr. Ullman azt akarja, mutassak meg mindent, hát most következik a városnézés. – Megrázta a fejét, és a foga közt szűrte: – Az a legszebb az egészben, hogy ma látom őt utoljára.

Wendy még soha életében nem látott akkora konyhát, mint amilyenbe Hallorann most bevezette. Ragyogott a tisztaságtól. Minden felület csillogott-villogott. Nem egyszerűen nagy, ijesztően nagy volt. Hallorann mellett ment, míg Jack, aki itt kicsit úgy érezhette magát, mint a partra vetett hal, lemaradt Dannyvel. A falon, egy négyes mosogató mellett, hosszú táblán lógtak a vágószerszámok, darabolókéstől egészen a kétélű bárdig. A kenyérvágódeszka akkora volt, mint a boulderi lakásban a konyhaasztal. Kápráztató mennyiségű rozsdamentes acélfazék és -lábos borított be egy egész falat, padlótól a mennyezetig.

– Azt hiszem, ha ide belépek, morzsát kell majd elszórnom, hogy vissza is találjak – mondta Wendy.

– Ne ijedjen meg – mondta Hallorann. – Akármilyen nagy, azért csak egy konyha. A holmi nagy részéhez hozzá se kell majd nyúlnia. Én csak annyit kérek, hogy tartsa tisztán. Itt a tűzhely, én ezt használnám a maga helyében. Három van, de ez a legkisebb.

Még hogy a legkisebb, gondolta undorodva Wendy, és megnézte. Tizenkét karika, két rendes meg egy hollandi sütő, egy fűtött víztartály, amelyen szószt, vagy babot lehetett gőzölni, egy grillsütő meg egy melegítő – és vagy egymillió tárcsa és hőmérséklet-szabályozó.

– Gáz – mondta Hallorann: – Főzött már gáztűzhelyen, Wendy?

– Igen...

– Én szeretem a gázt – mondta Hallorann, és begyújtotta az egyik égőt. Kék láng lobbant fel, Hallorann kecses mozdulattal kislángra állította. – Szeretem látni a lángot, amin főzök. Ezek itt a felső rózsák csapjai.

– Igen.

– A sütők csapja is meg van jelölve. Én a középsőt szeretem, mert valahogy az süt a legegyenletesebben, de azt használja, amelyiket akarja – vagy akár mind a hármat.

– Egy-egy tévévacsora mindegyikben – mondta Wendy, és elgyengült hangon nevetett.

Hallorann hahotázott. – Csak tessék, ha van kedve hozzá! Hagytam egy listát az élelemről, ott van a mosogató mellett.

– Itt van, anyu! – Danny odavitt két papírlapot; mindkét oldaluk sűrűn tele volt írva.

– Okos gyerek vagy – mondta Hallorann, átvette tőle a listát, és megborzolta a haját. – Biztos, hogy nem akarsz velem jönni Floridába? Megtanulhatnád, hogy kell a legfinomabb rák-creole-t csinálni a paradicsom innenső oldalán.

Danny a szájára tapasztotta a kezét, és kuncogott, aztán visszavonult az apja mellé.

– Azt hiszem, legalább egy évre elég ennivaló van – mondta Hallorann. – Van egy rendes kamra, egy mélyhűtő kamra, mindenféle zöldség tárlókban és két jégszekrény. Jöjjenek, megmutatom.

A következő tíz percben Hallorann tartályokat és ajtókat nyitogatott; Wendy még sosem látott ennyi ennivalót felhalmozva. A mennyiség elkábította, de nem nyugtatta meg annyira, mint várta; minduntalan eszébe jutott a Donner-csoport, de nem a kannibalizmus miatt (ennyi élelem mellett hosszú időbe telne, mire egymásra fanyalodnának), hanem mert újfent rádöbbent, hogy ez nem tréfadolog: amikor leesik a hó, akkor már nem egy óra autóút eljutni Sidewinderbe, hanem nehéz expedíció. Ülnek majd itt, ebben a kihalt, hatalmas szállóban, eszik az itthagyott ennivalót, mint valami tündérmese szereplői, és hallgatják a behavazott eresz körül dühöngő szelet. Vermontban, amikor Danny eltörte a karját,

(amikor Jack eltörte Danny karját)

kihívta a mentőket, a számot a telefon mellé tűzött kis kártyáról olvasta le. Tíz perc múlva már ott is voltak. Ezen a kis kártyán más számok is szerepeltek. Öt perc alatt jött ki a rendőrautó, a tűzoltók még hamarabb, mert a tűzoltóállomás közel volt, a szomszéd utcában, három sarokkal lejjebb. Volt egy ember, akit fel lehetett hívni, ha kialudt a villany, egy másik, aki megjavította a zuhanyt, egy harmadik, aki megcsinálta a tévét. De itt mi történik, ha Danny elájul, és lenyeli a nyelvét?

(Úristen, micsoda gondolat!)

Mi lesz, ha kigyullad a szálloda? Ha Jack lezuhan a liftaknába, és betöri a fejét? Mi lesz, ha?

(mi lesz, ha csodálatosan érezzük magunkat, elég ebből, Winnifred!)

Hallorann először a mélyhűtő kamrába vezette be őket, ahol úgy gomolygott a lélegzetük, mint a képregényekben a beszédfelhőcske. A mélyhűtőbe már megérkezett a tél.

Hamburgerek nagy nejlonzacskókban, minden zacskóban öt kiló, egy tucat zacskó. A faborítású falon, egy sor kampón, negyven egész csirke lógott. Egy tucat sonkakonzerv egymásra rakva, mint a rulettzsetonok. A csirkék alatt tíz marharostélyos meg egy hatalmas birkacomb.

– Szereted a bárányt, doki? – kérdezte vigyorogva Hallorann.

– Nagyon – felelte rögtön Danny. Még sosem evett bárányt.

– Tudtam én. Egy hideg estén a legjobb vacsora két szelet bárányhús egy kis mentazselével. A birkától megkönnyebbszik a gyomor. Könnyen emészthető.

Jack kíváncsian kérdezte meg mögöttük: – Honnan tudta, hogy dokinak szólítjuk?

Hallorann megfordult. – Tessék?

– Dannyt. Néha dokinak szólítjuk. Mint a Nyúlfi Nyuszi képes mesében.

– Valahogy olyan dokis képe van, nem? – Az orrát ráncolta Danny felé, cuppantott, és azt mondta: – Áááá, na mi van, doki?

Danny nevetett, és akkor Hallorann kérdezett valamit,

(Biztos nem akarsz Floridába jönni, doki?)

egészen tisztán. Minden szót hallott. Hallorannra nézett döbbenten és kicsit ijedten. Hallorann méltóságteljesen kacsintott, és visszafordult az élelemhez.

Wendy a szakács széles válláról a fiára nézett. Az a furcsa érzése támadt, hogy valami végbement közöttük, valami, amit ő nem értett meg.

– Van tizenkét csomag sütőkolbász, tizenkét csomag szalonna – mondta Hallorann. – Ennyit a húsról. Ebben a fiókban van tíz kiló vaj.

– Igazi vaj? – kérdezte Jack.

– A legjobb minőség.

– Azt hiszem, gyerekkoromban ettem utoljára igazi vajat, Berlinben, New Hampshire-ben.

– No, idefent addig eheti, amíg úgy érzi, hogy egy kis margarin megváltás volna – mondta Hallorann, és nevetett. – Ebben a tartóban van a kenyér – harminc fehér, húsz barna. Ha nem tudná, mi még a faji egyensúlyra is gondolunk a Panorámában. Tudom, hogy ötven kenyér nem lesz elég, de van elég hozzávaló, és a friss úgyis jobb, mint a fagyasztott.

– Idelent tartjuk a halat. Ettől okosodik az agy, igaz, doki?

– Tényleg, anya?

– Ha Mr. Hallorann mondja, szívem – felelte Wendy mosolyogva.

Danny fintorgott. – Nem szeretem a halat.

– Rosszul teszed – mondta Hallorann. – Bizonyára még nem ettél olyat, amelyik téged szeretett volna. De ez a hal itt szeretni fog. Két és fél kiló pisztráng, öt kiló rombuszhal, tizenöt tonhalkonzerv...

– Ja igen, a tonhalat szeretem.

– ...és két és fél kiló a legfinomabb nyelvhalból, ami valaha a tengerben úszott. Fiam, amikor eljön a tavasz, még megköszönöd az öreg... – Csettintett az ujjával, mintha elfelejtett volna valamit. – Hogy is hívnak engem? Azt hiszem, elfelejtettem.

– Mr. Hallorann – mondta vigyorogva Danny. – A barátainak Dick.

– Úgy van! És mert a barátom vagy, hát neked Dick. Amint a túlsó sarokba vezette őket, Jack és Wendy kérdő pillantást váltott; egyikük sem emlékezett rá, megmondta-e nekik Hallorann a keresztnevét.

– Ide tettem a meglepetést – mondta Hallorann. – Remélem, ízleni fog.

– Jaj, hát ezt igazán nem kellett volna – mondta meghatottan Wendy. Tízkilós pulyka volt, széles, piros masnival átkötve.

– Pulykát kell enniük hálaadás ünnepén, Wendy – mondta komolyan Hallorann. – Azt hiszem, valahol hátul egy kappan is van karácsonyra. Előbb-utóbb biztos megtalálja. De menjünk innen, mielőtt tüdőgyulladást kapunk. Igaz, doki?

– Igaz!

A kamrában újabb csodák következtek. Száz doboz tejpor (Hallorann komolyan azt tanácsolta neki, hogy amíg lehet, vegyen friss tejet Sidewinderben a gyereknek), ötször hat kiló cukor, egy ötliteres szörp, zabpehely, üvegekben rizs, makaróni, spagetti, befőttek és gyümölcssaláta-konzervek egymás tetején; volt egy láda friss alma, ami őszi illattal töltötte meg a kamrát: mazsola, aszalt szilva és szárított sárgabarack („Az is kell a boldogsághoz, hogy rendszeresen járjanak ki” – mondta Hallorann; a nevetése a kamra mennyezetéig hullámzott, ahol egy láncról régimódi lámpa lógott); egy mély bődön tele krumplival, kisebb ládákban paradicsom, hagyma, fehérrépa, káposzta.

– Szavamra – mondta Wendy, amikor kijöttek. De nem tudta folytatni, úgy megdöbbentette a rengeteg friss ennivaló, főleg ha a saját harmincdolláros fűszeresszámlájára gondolt.

– Kicsit későre jár – mondta Hallorann, az órájára nézve. – Hogy mi van a szekrényekben meg a frizsiderekben, azt majd megnézik menet közben. Van sajt, konzervtej, cukrozott sűrített tej, élesztő, sütőpor, egy egész halom pitetészta, néhány köteg banán, még egészen zöld...

– Elég – mondta Wendy, és nevetve felemelte a kezét. – Úgysem tudom fejben tartani. Csodálatos. És megígérem, hogy tisztán tartom a konyháját.

– Én csak ennyit kérek. – Jackhez fordult. – Mr. Ullman említette, hogy patkányok vannak a kastélyban?

Jack elvigyorodott. – Azt mondta, lehet, hogy van néhány a padláson, és Mr. Watson említette, hogy talán az alagsorban is van egypár. Odalent legalább két tonna papír van, de úgy láttam, nincs széttúrva fészeknek.

– Az a Watson – mondta Hallorann a fejét rázva bánatos képpel. – Találkozott már életében ilyen mocskosszájú emberrel?

– Fura fickó – felelte Jack. A saját apjának volt a legmocskosabb szája, eddig még senki sem tett túl rajta.

– Azért kár érte – mondta Hallorann, és visszavezette őket a Panoráma éttermébe vezető nagy szárnyas aj tokhoz. – Valamikor régen sok pénze volt annak a családnak. Watson nagyapja, vagy dédapja – nem emlékszem, melyik – építtette ezt a palotát.

– Igen, hallottam – mondta Jack.

– Mi történt? – kérdezte Wendy.

– Hát, nem ment az üzlet – felelte Hallorann. – Watson szívesen elmeséli az egész történetet – naponta kétszer is, ha hagyják. Az öregnek ez a hely lett a rögeszméje. Végül, azt hiszem, egész belebolondult. Két fia volt, az egyik balesetben meghalt, itt a környéken, lovaglás közben, amikor a hotel még csak épült. 1908-ban vagy 1909-ben lehetett. A felesége meghalt influenzában, aztán már csak az öreg maradt, meg a kisebbik fia. Végül visszavették őket gondnoknak abba a szállodába, amit az öregember építtetett.

– Tényleg kár – mondta Wendy.

– És vele mi lett? Az öreggel? – kérdezte Jack.

– Véletlenül beledugta az ujját egy konnektorba, és szörnyethalt – mondta Hallorann. – Valamikor a harmincas évek elején, mielőtt a válság miatt több mint tíz évre bezárták a hotelt.

– Na mindegy, Jack, örülnék, ha maga meg a felesége nyitva tartanák a szemüket, hogy nincs-e patkány a konyhában is. Ha látna... akkor csak patkányfogót, mérget ne.

Jack meglepődött. – Persze. Ki tenne patkánymérget a konyhába?

Hallorann gúnyosan nevetett. – Például Mr. Ullman. A múlt ősszel ilyen ragyogó ötlete támadt. Én meg azt mondtam neki: „És mi lesz, amikor jövő májusban megint mind itt vagyunk, Mr. Ullman, én meg felszolgálom a hagyományos vacsorát nyitáskor – lazacot, nagyon finom szószban –, aztán mindenki megbetegszik, kijön az orvos, és azt mondja magának: Ullman, mit csinált maga itt? Összegyűjti Amerika nyolcvan leggazdagabb emberét, és patkánymérget ad nekik?!”

Jack hátravetett fejjel, harsogva nevetett. – És mit mondott Ullman?

Hallorann nyelvével kotorászott a szájában, mintha a foga közé szorult ennivalódarabkát keresne. – Azt mondta: „Vegyen néhány patkányfogót, Hallorann.”

Ezúttal mind nevettek, még Danny is, bár nem értette pontosan a viccet, csak annyit, hogy Mr. Ullmanról kiderült, hogy azért ő sem tud mindent.

Négyesben átmentek az üres és csendes éttermen, az ablakok nyugatra néztek, a gyönyörű, hófedte csúcsokra. A fehér damasztabroszokat kemény, átlátszó, vastag nejlonterítővel borították be. Az összetekert szőnyeg úgy állt a sarokban, mint szolgálatos katona az őrhelyén.

A széles terem túloldalán lengőajtó nyílt, felette régimódi aranybetűk hirdették: Colorado Drinkbár.

Hallorann követte a pillantását, és megszólalt: – Ha szeret inni, remélem, hozott magával. Itt minden elfogyott. Tegnap este tartottuk az alkalmazottak búcsúestjét. Ma, engem is beleértve, minden boynak és szobalánynak fejfájása van.

– Nem iszom – mondta kurtán Jack. Visszamentek a hallba.

Fél óráig voltak a konyhában, közben a hall majdnem egészen kiürült. A hosszú előcsarnok csendes volt és kihalt, ők most már mindig ilyennek fogják látni, gondolta Jack. A magas támlájú székeken nem ült senki. Az apácák eltűntek a kandalló elől, a tűz is leégett, barátságosan parázslott. Wendy kinézett a parkolóba, és már csak alig egy tucat kocsit látott.

Hirtelen azt kívánta, bár beülhetnének a bogárhátúba és visszamehetnének Boulderbe... vagy akárhová.

Jack Ullmant kereste, de nem látta sehol.

Egy fiatal szobalány jött oda hozzájuk, hamvas szőke haját kontyba tűzve viselte. – A poggyásza odakint van a teraszon, Dick.

– Köszönöm, Sally. -Homlokon csókolta a lányt. – Töltse kellemesen a telet. Hallom, férjhez megy.

Amikor a lány kacéran riszálva a fenekét elment, Torrance-ékhoz fordult. – Sietnem kell, ha el akarom érni azt a gépet. Szeretnék maguknak minden jót kívánni. Tudom, hogy minden rendben lesz.

– Köszönöm – mondta Jack. – És köszönjük a kedvességét.

– Vigyázni fogok a konyhájára – ígérte meg újra Wendy. – Érezze jól magát Floridában.

– Meglesz, mint mindig – felelte Hallorann. Kezét a térdére tette, és leguggolt Danny elé. – Utolsó lehetőség, barátom. Akarsz Floridába jönni?

– Azt hiszem, nem – mondta mosolyogva Danny.

– Oké. Segítesz berakodni a csomagomat a kocsiba?

– Ha anya megengedi.

– Persze – mondta Wendy. – De gombold be a dzsekidet. – Előrehajolt, de Hallorann megelőzte; nagy, barna ujjai ügyesen mozogtak.

– Utána azonnal beküldőm – mondta Hallorann.

– Jó – mondta Wendy, és követte az ajtóig. Jack még Ullmant kereste. Az utolsó vendégek fizettek a recepciónál.

11

A RAGYOGÁS

Az ajtó előtt négy táska várakozott egymásra halmozva. Három hatalmas, viharvert, fekete műkrokodil borítású bőrönd, meg egy vaskos, kockás, cipzáras utazótáska.

– Azt hiszem, ezt elbírod – mondta Hallorann. Két nagy bőröndöt a kezébe fogott, a harmadikat a hóna alá emelte.

– Persze – mondta Danny. Két kézzel megragadta a táska fogóját, és lement a terasz lépcsőjén a szakács után, férfiasan visszafojtva a nyögést, amely elárulhatná, milyen nehéz neki a csomag.

Azóta, hogy megérkeztek, éles, csípős őszi szél támadt, és csak úgy fütyült a parkolóban; Danny kénytelen volt hunyorogva lesütni a szemét, míg a térdének verődő táskát cipelte.

Néhány kósza nyárfalevél zizegve megperdült a kihalt aszfalton, és eszébe juttatta azt az éjszakát a múlt héten, amikor felébredt lidérces álmából, és hallotta – legalábbis úgy gondolta, hallja – Tonyt, aki óvta attól, hogy ide jöjjön.

Hallorann egy drapp Plymouth Fury csomagtartója mellett tette le a bőröndöket. – Nem valami remek autó – vallotta be Dannynek –, csak bérlem. Az én Bessie-m odaát vár. Az aztán a kocsi! 1950-es Cadillac, repül, mint egy angyal. Annak nincs párja. Floridában tartom, mert öreg már ehhez a sok hegymászáshoz. Segítsek?

– Nem, uram – Dannynek sikerült nyögés nélkül megtennie az utolsó tíz vagy tizenkét lépést is; aztán nagy, megkönnyebbült sóhajjal letette a táskát.

– Ügyes fiú vagy – mondta Hallorann. Kék öltönye zsebéből előhúzott egy nagy kulcskarikát, és kinyitotta a csomagtartót. Míg beemelte a táskákat, azt mondta: – Te ragyogsz, fiam. Erősebben, mint bárki, akivel életemben találkoztam. Pedig januárban leszek hatvanéves.

– Tessék?

– Ez egy képesség – mondta Hallorann, feléje fordulva. – Én mindig ragyogásnak neveztem. Így tanultam a nagyanyámtól. Ő is ragyogott. Amikor annyi idős lehettem, mint te, ültünk a konyhában, és hosszan beszélgettünk, pedig ki se nyitottuk a szánkat.

– Komolyan?

Hallorann mosolyogva nézett Dannyre, aki tátott szájjal, mohó arccal bámult rá. – Gyere, ülj be a kocsiba néhány percre. Beszélni akarok veled. – Becsapta a csomagtartót.

A Panoráma halljából Wendy Torrance látta, amint a fia beszáll Hallorann kocsijának jobb oldali ülésére, és a megtermett, fekete bőrű szakács beül a kormány mögé. Belehasított a rémület, szólnia kell Jacknek, lehet, hogy gyerekrablás készül. Hallorann komolyan mondta, hogy elviszi a fiút Floridába. De csak ültek a kocsiban. Éppen hogy csak kivette Danny fejének kicsiny sziluettjét; figyelmesen fordult Hallorann felé. Még ilyen távolságból is felismerte a kicsi fej jellegzetes tartását – így tartotta a fejét, amikor különösképpen megbűvölte valami a tévében, vagy amikor az apjával kártyázott és játszott. Jack még Ullmant kereste, semmit nem vett észre. Wendy hallgatott, idegesen figyelte Hallorann kocsiját, és azon tűnődött, vajon miről beszélhetnek, miért hajtja félre a fejét ilyen figyelmesen Danny.

– Kicsit magányosnak érezted magad, amikor azt hitted, hogy te vagy az egyetlen, ugye? – mondta Hallorann a kocsiban.

Danny, aki magányos volt, meg gyakran félt is, bólintott. – Én vagyok az egyetlen, akivel találkozott?

Hallorann nevetett, és a fejét rázta. – Nem, fiam, nem. De te ragyogsz a legerősebben.

– Hát sokan vannak?

– Nem – mondta Hallorann –, azért néhánnyal mégis összefut az ember. Nagyon sok emberen van egy kevés ragyogás. De még csak nem is tudnak róla. Csak éppen mindig visznek virágot a feleségüknek, amikor az asszony rosszkedvű a havibaja miatt, jól vizsgáznak az iskolában, pedig nem is tanulnak, és amint belépnek egy szobába, szinte pontosan tudják, milyen ott a hangulat. Ötven-hatvan ilyen emberrel találkoztam. De talán csak egy tucattal, a nagyanyámat is beleértve, aki tudta, hogy ragyog.

– Hű – mondta Danny, és elgondolkozott. Aztán: – Ismeri Mrs. Brantot?

– Azt? – kérdezte megvetően Hallorann. – Az nem ragyog. Csak a vacsoráját küldi vissza mindennap kétszer-háromszor.

– Tudom, hogy nem – mondta komolyan Danny. – Ismeri a férfit szürke egyenruhában, aki előhozza az autókat?

– Mike-ot? Persze hogy ismerem. Mi van vele?

– Mr. Hallorann, minek kéne Mrs. Brantnak Mike nadrágja?

– Miről beszélsz, fiam?

– Hát, amikor Mrs. Brant nézte, arra gondolt, hogy nagyon szeretne belebújni a nadrágjába, én meg azóta azon gondolkozom, hogy miért...

Nem jutott tovább. Hallorann hátravetette a fejét, a tüdejéből öblös, zengő nevetés szakadt fel, és mint az ágyúdörgés dübörgött körbe a kocsiban. Még az ülés is belerázkódott. Danny értetlenül mosolygott, és megvárta, míg a nevetés görcsösen rángatózva, vissza-visszatérve végre lecsendesül. Hallorann nagy selyem zsebkendőt húzott elő a mellényzsebéből, olyan volt, mint a megadást jelző fehér zászló, és megtörülte a nevetéstől könnyes szemét.

– Fiam – mondta, és még fel-felbugyborékolt belőle a nevetés –, mielőtt még tízéves leszel, mindent tudni fogsz az emberekről. Nem tudom, hogy irigyellek-e vagy sem.

– De Mrs. Brant...

– Ne törődj vele. És a mamádat se kérdezd meg. Csak felizgatnád, értesz engem, ugye?

– Igen, uram – mondta Danny. Nagyon is jól értette. Már nemegyszer felizgatta ilyesmivel az anyját.

– Az a Mrs. Brant egy mocskos, viszketeg öregasszony, elégedj meg ennyivel. – Eltűnődve nézett Dannyre. – Milyen erősen tudsz ütni, fiam?

– Tessék?

– Próbáld ki. Küldj egy gondolatot nekem. Tudni akarom, csakugyan olyan erősen van-e meg benned, mint hiszem.

– Mit akar, mire gondoljak?

– Mindegy. Csak gondold jó erősen.

– Oké – felelte Danny. Egy kicsit gondolkodott, koncentrált, aztán megcélozta Hallorannt. Soha nem csinált még ilyet, és az utolsó pillanatban, valami belső ösztön sugallatára, letompította a gondolat nyers erejét – nem akarta megsebezni Mr. Hallorannt. A gondolat mégis olyan erővel nyilallt ki belőle, hogy még ő maga is megdöbbent. Ki vágódott, mint amikor Nolan Ryan dobja el a labdát, csak egy kicsit még erősebben.

(Hű, remélem, nem esik baja.)

És a gondolat:

(!!! HELLÓ, DICK!!!)

Hallorann arca megrándult; hátratántorodott az ülésen. A foga keményen összecsattant, az alsó ajkából vékony érben kicsordult a vér. A keze akaratlanul felemelkedett a melléig, aztán megint visszaesett az ölébe. A szemhéja egy pillanatig erőtlenül remegett, látszott, hogy nem tud rajta uralkodni. Danny megrémült.

– Mr. Hallorann! Dick! Jól van?

– Nem tudom – mondta Hallorann, és erőtlenül nevetett. – Istenemre mondom, nem tudom. Úristen, fiam, olyan vagy, mint egy pisztoly.

– Bocsásson meg – mondta Danny még ijedtebben. – Hívjam az apámat? Szaladok és idehívom.

– Nem, már jobban vagyok. Nincs semmi baj, Danny. Maradj csak itt. Kicsit megrázott, ennyi az egész.

– Pedig nem csináltam teljes erőből – vallotta be Danny. – Az utolsó pillanatban megijedtem.

– Valószínűleg ez az én szerencsém... ha nem ijedsz meg, talán már a fülemen folyna ki az agyam. – Észrevette Danny rémült arcát, és elmosolyodott. – Semmi baj. Neked milyen érzés volt?

– Mintha én volnék Nolan Ryan, és gólt dobnék – felelte azonnal Danny.

– Szereted a baseballt, ugye? – Hallorann óvatosan dörzsölgette a halántékát.

– Apa meg én az Angelsnek drukkolunk. A Red Soxnak Keleten az Amerikai Ligában, és az Angelsnek Nyugaton. A világbajnokságon láttuk a Red Soxot a Cincinnati ellen. Akkor még sokkal kisebb voltam. És apa... – Danny arca elsötétült, és gondterhelt lett.

– Mi van apáddal, Dan?

– Elfelejtettem – mondta Danny. Már majdnem bevette a hüvelykujját a szájába, de ezt csak kisbabák csinálják. A kezét az ölébe engedte.

– Meg tudod mondani, mire gondol a mamád és a papád? – Hallorann erősen figyelte.

– A legtöbbször igen, ha akarom. De nem szoktam megpróbálni.

– Miért nem?

– Hát... – kis, gondterhelt szünetet tartott. – Az olyan volna, mint belesni a hálószobába, és nézni, amikor azt a dolgot csinálják, amitől a kisbabák lesznek. Tudja, mire gondolok?

– Igen, tudom – mondta komolyan Hallorann.

– Nem örülnének neki. Annak se, ha meglesném a gondolataikat. Piszkos trükk volna.

– Értem.

– De tudom, mit éreznek – mondta Danny. – Erről nem tehetek. Azt is tudom, hogy maga mit érez. Fájdalmat okoztam. Ne haragudjon.

– Csak egy kis fejfájás. Mikor másnapos vagyok, rosszabbul érzem magamat. Másokat is olvasol, Danny?

– Még egyáltalán nem tudok olvasni – mondta Danny –, csak néhány szót. De apa megtanít ezen a télen. Apa ezelőtt írást-olvasást tanított egy nagy iskolában. Többnyire írást, de olvasást is tud.

– Úgy értettem, meg tudod mondani, mire gondolnak az emberek?

Danny eltűnődött.

– Ha hangosan gondolják, igen – mondta végül. – Mint Mrs. Brant a nadrágot. Vagy mint akkor, amikor anya meg én elmentünk abba a nagyáruházba, hogy cipőt vegyünk nekem, és volt ott egy nagyfiú, a rádiókat nézte, és arra gondolt, hogy elvisz egyet, de nem fizeti ki. Aztán arra gondolt, mi van, ha elkapnak? Aztán arra, hogy nagyon kéne neki. Aztán megint arra, hogy rajtakapják. Egész rosszul volt, és én is majdnem rosszul lettem. Anya az eladóval beszélgetett, így aztán odamentem ahhoz a fiúhoz, és azt mondtam neki: – Ne vidd el azt a rádiót. Menj el. – Nagyon megijedt, és gyorsan elment.

Hallorann szélesen mosolygott. – Azt elhiszem. Mást is tudsz, Danny? Csak gondolatok meg érzések, vagy van más is? Óvatosan: – Magának van más is?

– Néha – mondta Hallorann. – Nem gyakran. Néha... néha álmodom. Te álmodsz, Danny?

– Néha – felelte Danny –, olyankor álmodom, amikor ébren vagyok. Azután, hogy Tony jön. – Megint szerette volna a szájába venni a hüvelykujját. Még senkinek se beszélt Tonyról az apján és anyján kívül. Visszaeresztette a kezét az ölébe.

– Ki az a Tony?

Dannyt hirtelen meglepte az a villanásszerű megértés, ami a legjobban megrémítette; mintha hirtelen megpillantott volna egy érthetetlen gépezetet, ami lehet, hogy nem bánt, de az is lehet, hogy halálosan veszélyes. Túl fiatal volt, nem tudta, melyik. Túl fiatal volt, nem érthette meg.

– Mi baj? – kiabálta. – Azért kérdezi ezeket, mert félt, ugye? Miért félt engem? Miért félt minket?

Hallorann a nagy fekete kezét a kisfiú vállára tette. – Hagyd abba – mondta. – Valószínűleg semmi. De ha mégis... tudod, Danny, valami nagy dolog van a fejedben. Azt hiszem, jó sokat kell még nőnöd, mire utoléred. Bátornak kell lenned.

– De nem értem a dolgokat! – tört ki Danny. – Értem, és mégse értem! Az emberek... éreznek dolgokat, és én is érzem őket, de én nem tudom, hogy mit érzek! – Keserves képpel bámult az ölébe. – Bár tudnék olvasni. Néha Tony jeleket mutat nekem, és szinte egyiket se tudom elolvasni.

– Ki az a Tony? – kérdezte újra Hallorann.

– Anya és apa azt mondják rá, ő az én „láthatatlan játszótársam” – mondta Danny, óvatosan ismételve a szavakat. – De tulajdonképpen ő valódi. Legalábbis én azt hiszem. Néha, amikor nagyon erősen megpróbálom megérteni a dolgokat, eljön. Azt mondja: „Danny, mutatni akarok neked valamit.” És akkor olyan, mintha elájulnék. Csak... ezek az álmok... – Hallorannra nézett, és nyelt egyet. – Azelőtt szépek voltak. De most... nem emlékszem, hogy hívják az álmot, amikor az ember megijed, és sírva fakad.

– Lidércnyomás? – kérdezte Hallorann.

– Igen. Az. Lidércnyomás.

– Erről a helyről álmodtál? A Panorámáról?

Danny megint lenézett a hüvelykujjára, amelyiket kicsi korában mindig a szájába vett. – Igen – suttogta. Aztán felnézett Hallorann arcába, és kiabálva folytatta: – De nem mondhatom meg apának, és maga se! Kell neki ez az állás, mert Al bácsi csak ezt tudta szerezni neki, és be kell fejeznie a színdarabját, különben talán megint elkezd Rosszat tenni, és én tudom, mi az a Rossz, lerészegedik, mert régen mindig részeg volt, és az Rossz, azt nem szabad! – Elhallgatott; sírás kerülgette.

– Csitt – mondta Hallorann, és Danny fejét a kicsit naftalinszagú öltöny durva szövetére húzta. – Semmi baj. És ha az a hüvelykujj annyira be akar bújni a szájadba, hát hadd bújjon. – De az arca gondterhelt maradt.

Végül megszólalt: – Ami neked van, fiam, azt én ragyogásnak hívom, a Biblia azt mondja rá, látomás, és a tudósok meg prekogníciónak nevezik. Elolvastam róla mindent, amihez hozzáfértem. Mindegyik szó ugyanazt jelenti: a jövőbe látni. Érted?

Danny Hallorann zakójához bújva bólintott.

– Emlékszem rá, amikor engem a legerősebben fogott el a ragyogás... Nem valószínű, hogy valaha is elfelejtsem. 1955-ben történt. Katona voltam, és a tengerentúlon, Németországban állomásoztam. Vacsora előtt egy órával álltam a mosogatónál, és lehordtam az egyik kisegítőt, mert túl vastagon hámozta a krumplit. „Add ide, megmutatom, hogy kell csinálni” – mondtam neki. Felém nyújtotta a krumplit, aztán a kést, de akkor egyszerre csak eltűnt az egész konyha. Csak így egyszerűen. Azt mondod, te azt a srácot látod, Tonyt... mielőtt az álom jön?

Danny bólintott.

Hallorann átkarolta. -Én meg narancsillatot érzek. Akkor is éreztem. Egész délután, de nem törődtem vele, mert narancs is volt vacsorára – kaptunk harminc ládával.

– Egy pillanatra elsötétült körülöttem a világ. Aztán robbanást hallottam, és lángokat láttam. Emberek sikoltoztak. Szirénák szóltak. Sziszegő hangot hallottam, ami csak gőz lehetett. Végül éreztem, hogy kicsit közelebb kerülök ehhez a nem is tudom, mihez, és megpillantottam egy kisiklott vasúti kocsit, az oldalán feküdt, tisztán láttam rajta a feliratot is: Georgiai és Dél-Karolinai Vasúti Társaság, és hirtelen azt is tudtam, hogy a fivérem , Carl is azon a vonaton ült, a vonat kisiklott, és Carl meghalt. Tudtam mindent. Aztán ahogy jött, eltűnt, és csak az a rémült, ostoba kis kisegítő állt előttem, kezében a krumplival meg a késsel. Megkérdezte: „Jól van, őrmester úr?” „Nem” – mondtam én. „A fivérem éppen most halt meg Georgiában.” És amikor végre sikerült telefonon elérnem az anyámat, ő elmondta, hogy történt.

– De tudod, fiam, addigra én már tudtam, hogy hogy történt.

Lassan megcsóválta a fej ét, mintha igyekezne szabadulni az emléktől, aztán lenézett a kitágult szemű fiúra.

– De egyvalamit nem szabad elfelejtened, fiam: ezek a dolgok nem mindig történnek meg. Emlékszem, négy évvel ezelőtt egy gyerektáborban szakácskodtam, fent Maine-ben, a Long Lake-en. Beszállásra vártam a Logan Repülőtéren, Bostonban, amikor egyszerre csak narancsszagot éreztem. Öt év után, akkor először. „Úristen, vajon most mit adnak az őrült éjszakai műsorban?” – gondoltam, és bementem a WC-be, leültem az egyik ülőkére, hogy ne zavarjanak. Nem vesztettem el az eszméletemet, de olyan érzésem támadt, nagyon erősen, hogy le fog zuhanni a repülőgépem. Aztán elmúlt a rossz előérzet, a narancsszag, és tudtam, hogy vége. Visszamentem a Delta Légitársasághoz, és átcseréltem a jegyemet egy három órával későbbi gépre. És tudod, mi történt?

– Mi? – suttogta Danny.

– Semmi! – mondta Hallorann, és nevetett. Megkönnyebbülten látta, hogy a kisfiú is elmosolyodik. – A világon semmi! A gép idejében leszállt, egyetlen döccenés vagy koccanás nélkül. Hát, amint látod... ezek a rossz előérzetek néha nem jelentenek semmit.

– Aha – mondta Danny.

– Vagy például a lóversenyen. Gyakran kimegyek, és általában elég szépen nyerek. Állok a korlátnál, amikor felvonulnak a starthoz, és néha érzek egy kis ragyogást ezzel vagy azzal a lóval kapcsolatban. Így aztán előfordul, hogy egész szép pénzt nyerek. Mindig mondogatom magamban, hogy egy szép napon eltalálom a hármas befutót, és annyit nyerek, hogy korán visszavonulhatok. Eddig még nem sikerült. Az viszont jó párszor előfordult, hogy gyalog mentem haza, nem pedig taxin, tömött tárcával. Senki nem ragyog állandóan, talán csak a Jóisten az égben.

– Igen – mondta Danny, és eszébe jutott, hogy majdnem egy évvel ezelőtt Tony mutatott neki egy új kisbabát; kis rácsos ágyban feküdt a stovingtoni házukban. Nagyon izgatott lett, és várt, mert tudta, hogy az ilyesmi időbe telik, de az újszülött csak nem érkezett meg.

– És most hallgass ide – mondta Hallorann, és a két kezébe fogta Danny kezét. – Volt itt néhányszor rossz álmom, meg voltak rossz érzéseim is. Két szezont dolgoztam ebben a szállodában, és talán egy tucatszor fordult elő, hogy... hát, igen, lidérces álmom volt. És egypárszor mintha láttam volna dolgokat. Nem, nem mondom meg, mit. Nem olyan kisfiúknak való, mint te. Csúnya dolgok. Egyszer azzal az ocsmány állat formájúra vágott élő sövénnyel volt kapcsolatban. Egy másik alkalommal meg egy szobalány, Delores Vickery, aki ragyogott egy kicsit, de nem hiszem, hogy tudta... Mr. Ullman kirúgta... tudod mi az, doki?

– Igen, uram – mondta nyíltan Danny –, apámat is kirúgták az iskolából, ahol állása volt, és azt hiszem, ezért vagyunk Coloradóban.

– Nos, Ullman azért bocsátotta el, mert a lány azt mondta, látott valamit az egyik szobában, ahol... ahol valami rossz történt. A 217-esben. Szeretném, ha megígérnéd nekem, Danny, hogy nem mész be oda. Egyetlenegyszer sem. Kerüld el azt a szobát.

– Jó – mondta Danny. – A hölgy – a szobalány – megkérte magát, hogy menjen be oda?

– Igen. És tényleg volt ott valami rossz. De... a lényeg az, hogy én nem hiszem, hogy olyasfajta rossz, ami bárkinek is árthatna, Danny. Az emberek, akik ragyognak, néha olyasmit látnak, ami később történik meg, de azt hiszem, néha olyasmit is, ami már megtörtént. De csak úgy, mint képeket egy könyvben. Láttál már olyan képet, amitől megijedtél?

– Igen – mondta, és a Kékszakáll mesére gondolt, meg a képre, ahol Kékszakáll új felesége kinyitja az ajtót, és meglátja a fejeket.

– De tudtad, hogy neked nem árthat?

– Iigen – mondta kicsit kétkedve Danny.

– Hát ugyanígy van ebben a szállodában is. Nem tudom miért, de úgy látszik, hogy minden rosszból, ami valaha megtörtént itt, kicsi darabkák hevernek szétszórva, mint a levágott köröm, vagy a piszok, amit valami rendetlen ember besöpört a szék alá. Nem tudom, miért éppen csak itt, hiszen szinte a világ minden szállodájában történnek rossz dolgok, és én sokfelé dolgoztam már, ez még sose bántott. Csak itt. De mégsem hiszem, hogy ezek a dolgok bárkinek is árthatnak, Danny. – Minden szót hangsúlyozott, közben gyengéden rázta a fiú vállát. – Tehát ha meglátsz valamit a folyosón, egy szobában, vagy kint a sövénynél... egyszerűen nézz másfelé, és amikor visszanézel, már nem lesz ott. Érted?

– Igen – mondta Danny. Sokkal jobban érezte magát; Dick megnyugtatta. Feltérdelt az ülésre, megcsókolta Hallorannt, és jó erősen megölelte. Hallorann magához szorította.

Amikor eleresztette a fiút, megkérdezte: – A szüleid ugye nem ragyognak?

– Nem, nem hiszem.

– Kipróbáltam őket, ahogy téged is – mondta Hallorann. – Anyád megrándult egy kicsikét. Azt hiszem, minden anyuka ragyog egy kicsit, legalábbis addig, amíg a gyereke megnő és tud magára vigyázni. Apád...

Hallorann elhallgatott. Kipróbálta a fiú apját, és egyszerűen nem tudta, hogy mit gondoljon róla. Nem úgy reagált, mint akinek ragyogása van, de úgy sem, mint akinek biztosan nincs. Furcsa érzése támadt, amikor kipróbálta Danny apját... mintha Jack Torrance-ban volna valami – valami –, amit titkol. Valami, amit olyan mélyen eltemet magában, hogy lehetetlen hozzáférni.

– Azt hiszem, neki egyáltalán nincs ragyogása – fejezte be Hallorann. – Úgyhogy miattuk ne aggódj. Csak saját magadra vigyázz. Nem hiszem, hogy bármi volna is itt, ami árthatna neked. Hát csak hidegvér, oké?

– Oké.

– Danny! Hé, doki!

Danny körülnézett. – Ez anya. Szólított. Mennem kell.

– Tudom – felelte Hallorann. – Érezd jól magad itt, Danny. Amennyire csak lehet.

– Igen. Köszönöm, Mr. Hallorann. Máris sokkal jobban érzem magam.

Eszébe jutott a mosolygó gondolat:

(A barátaimnak Dick.)

(Igen, Dick, oké.)

Danny átmászott a kocsi ülésén, és kinyitotta az ajtót. Már éppen kiszállt, amikor Hallorann megszólalt: – Danny?

– Igen?

– Ha baj van... hívjál. Jó hangosan kiálts, ahogy az előbb. Meghallom, talán még odalent, Floridában is. És ha igen, rohanni fogok.

– Oké – mondta mosolyogva Danny.

– Vigyázz magadra, nagyfiú.

– Igen.

Danny becsapta az ajtót, átszaladt a parkolón a terasz felé, ahol Wendy állt, karját védekezően keresztbe fonva a hűvös szél ellen. Hallorann nézte, és a mosoly lassan lehervadt az arcáról.

Nem hiszem, hogy van itt valami, ami árthatna neked.

Nem hiszem.

És ha téved? Tudta, hogy neki ez volt az utolsó szezonja a Panorámában; azóta tudta, amióta meglátta azt a dolgot a 217-es szoba fürdőkádjában. Rosszabb volt, mint bármilyen kép bármilyen könyvben, és az anyjához szaladó fiú innen olyan kicsinek látszott...

Nem hiszem...

A szeme a sövény állatfiguráira tévedt.

Hirtelen beindította a kocsit, sebességbe kapcsolt, és elhajtott; elhatározta, hogy nem néz vissza. Azért mégis visszanézett, de a terasz már természetesen üres volt. Visszamentek az épületbe. Mintha a Panoráma elnyelte volna őket.

12

A NAGY TÚRA

– Miről beszélgettetek, szívem? – kérdezte Wendy, amikor visszamentek a szállodába.

– Semmi különösről.

– Ahhoz képest jó soká tartott.

Danny vállat vont, és Wendy a mozdulatban Jackre ismert.

Jack maga sem csinálhatta volna jobban. Dannyből többet nem szed ki. Bosszúság fogta el, de szeretete erősebb volt: a szeretet ösztönös volt, a bosszúság abból az érzésből fakadt, hogy szándékosan kizárják. Amikor kettőjükkel volt, néha kívülállónak érezte magát, epizodistának, aki véletlenül visszatévedt a színpadra, ahol a cselekmény fő vonala játszódott. Nos, ezen a télen nem zárhatja ki ez a két bosszantó férfi, ahhoz egy kicsit szűk ez a hely. Hirtelen rádöbbent, hogy féltékeny a férje és a fia szoros kapcsolatára, és elszégyellte magát. Az anyja érezhetett így... a felismerés kellemetlenül hatott rá.

A hall kiürült, csak Ullmant látta és a recepció vezetőjét (a kasszánál álltak, összesítettek), meg egy-két szobalányt, akik már átöltöztek meleg nadrágba, pulóverbe, és a bejárati ajtónál vártak a poggyászukkal, meg ott volt Watson is, a gondnok. Watson észrevette, hogy nézi, és rákacsintott... kifejezetten élvhajhász pillantással. Gyorsan másfelé fordult. Jack az étterem bejárata mellett állt az ablaknál, és álmodozó arccal, elmélyülten figyelte a tájat.

Ullman, úgy látszik, rendben találta a kasszát, mert tekintélyes csattanással bezárta. Szignálta a szalagot, és betette egy kis cipzáras táskába. Wendy gondolatban megtapsolta a recepcióst, akin látszott, hogy nagyon megkönnyebbült. Ullman az a típus, aki a legkisebb hiányt is a recepciós hátából hasítaná ki... úgy, hogy közben egy csepp vért sem ej t. Wendy ellenszenvesnek találta a fontoskodó, feltűnően igyekvő Ullmant. Ilyen volt minden főnök az életében, nők és férfiak egyaránt. A vendégekkel édes, mint a szacharin, de a színfalak mögött a személyzet kisstílű zsarnoka. Most kitört a vakáció, és a recepció vezetőjének arcán csak úgy ragyogott az el nem titkolt öröm. Mindenki elment, csak Jack, Danny és ő nem.

– Mr. Torrance – szólította Jacket Ullman parancsoló hangon. – Idejönne, kérem?

Jack indult, intett Wendynek és Dannynek, hogy ők is menjenek.

A recepciós, aki közben eltűnt az irodában, most kabátban jött vissza. – Kellemes telet, Mr. Ullman.

– Kétlem, hogy az lesz – mondta kimérten Ullman. – Május 12-én találkozunk, Braddock. Sem egy nappal korábban, sem egy nappal később.

– Igen, uram.

Braddock komoly, méltóságteljes arccal, ahogyan a helyzetéhez illett, megkerülte a pultot, de amikor hátat fordított Ullmannak, elvigyorodott, mint egy iskolás fiú. Mondott egy-két szót az ajtónál várakozó lányoknak, és kiment; rövid, elfojtott nevetés szállt utána.

Wendy most vette észre, hogy elcsendesedett minden. A csend úgy borult a szállodára, mint valami nehéz takaró, elfojtott mindent, a kintről beszűrődő délutáni szél halk lüktetését kivéve. Wendy belátott a belső irodába, szinte sterilen rendes volt a két üres íróasztallal és két szürke iratszekrénnyel. A nagy, kerek ablakos, kitámasztott lengőajtón át Hallorann makulátlan konyháját is látta.

– Gondoltam, rászánok még néhány percet, és megmutatom maguknak a szállodát – mondta Ullman, és Wendy arra gondolt, hogy Ullman ezt a szót mindig nagy SZ-szel ejti. Az embernek illett meghallania. – Biztos vagyok benne, hogy a férje hamarosan megismeri a Panorámát a pincétől a padlásig, Mrs. Torrance , de maga és a fia bizonyára csak a földszintet és az első emeletet, ahol lakni fognak.

– Bizonyára – mormolta illedelmesen Wendy, és titokban gyorsan összenézett Jackkel.

– Gyönyörű hely – mondta lelkesen Ullman. – Tulajdonképpen élvezem is, ha dicsekedhetek vele.

Azt meghiszem, gondolta Wendy.

– Menjünk fel a harmadik emeletre, és haladjunk onnan lefelé. – Ullmanból áradt a lelkesedés.

– Nem akarjuk feltartani – kezdte Jack.

– Szó sincs róla – vágott közbe Ullman. – A bolt bezárt. Tout fini, legalábbis erre a szezonra. Úgy terveztem, hogy az éjszakát Boulderben töltöm – természetesen a Boulderadóban. Az egyetlen tisztességes szálloda Denvertől idáig – persze a Panorámát kivéve. Erre tessék.

Együtt szálltak be a liftbe. Díszes réz- és bronzgirlandok ékesítették, de érezhetően lesüppedt, mielőtt még Ullman behúzta az ajtaját. Danny nyugtalanul megmozdult, és Ullman rámosolygott. Danny megpróbálta viszonozni a mosolyt, de nem sok sikerrel.

– Ne aggódj, kisember – mondta Ullman. – Nem is lehetne biztonságosabb.

– Akár a Titanic – jegyezte meg Jack, és felnézett a kristály lámpaburára a lift mennyezetén. Wendy a szájába harapott, nehogy elnevesse magát.

Ullman nem találta mulatságosnak a megjegyzést. Zörögve, nagy csattanással húzta be a belső rácsot. – A Titanic-nak csak egy útja volt, Mr. Torrance. Ez a lift több ezer utat tett meg, amióta 1926-ban megépítették.

– Ez mindenesetre megnyugtató – mondta Jack. Megborzolta Danny haját. – Nem zuhan le a repülő, doki.

Ullman elfordította az emelőkart, de egy pillanatig semmi sem történt, csak a padló remegett a lábuk alatt, és hallották, hogy odalent kínlódva felnyöszörög a motor. Wendy már látta is, hogy megakadnak két emelet között, mind a négyen csapdába kerülnek, mint legyek egy üvegben, és csak tavasszal találják meg őket... kis darabkák hiányzanak majd belőlük... mint a Donner-csoportból...

(Elég!)

A lift remegve megindult, eleinte csattogó és huppanó hangok kísérték odalentről. Aztán simábban emelkedett tovább. A harmadikon Ullman döccenve megállította, elhúzta a rácsot, majd az ajtót. A lift kocsija vagy tizenöt centivel az emelet szintje alatt maradt. Danny úgy bámult a harmadik emeleti hall és a lift padlója közötti szintkülönbségre, mintha most döbbent volna rá, hogy a világmindenség mégsincs olyan jól elrendezve, mint ahogy neki mondták. Ullman megköszörülte a torkát, kicsit feljebb emelte a liftet, nagy rándulással megállította (még így is öt centivel a hall szintje alatt), és valamennyien kiszálltak. Amikor a terhelés megszűnt, a liftkocsi majdnem az emelet szintjéig emelkedett, amit Wendy egyáltalán nem érzett megnyugtatónak. Lehet, hogy biztonságos, de ha kell, ő mindenképpen a lépcsőn fog feljönni az emeletre. És semmi körülmények között nem engedi meg, hogy mindhárman egyszerre szálljanak be ebbe az ingatag alkotmányba.

– Mit nézel, doki? – kérdezte viccesen Jack. – Csak nem piszkos?

– Dehogy – mondta bosszúsan Ullman. – Két nappal ezelőtt tisztíttattunk ki minden szőnyeget.

Wendy lenézett a folyosó futószőnyegére. Szép, de ő sose választana ilyet az otthonába, ha egyszer lesz saját otthona. Mélykék, bolyhos szőnyeg volt, a mintája pedig mint valami szürrealista dzsungel: indák, liánok és fák meg egzotikus madarak. Nehéz lett volna megállapítani, miféle madarak, mert a minta fekete volt, így csak sziluettek látszottak.

– Tetszik a szőnyeg? – kérdezte Wendy Dannytől.

– Igen, anya – válaszolta Danny gyenge hangon.

Végigmentek a kényelmes, széles folyosón. A falat a szőnyeghez illő világosabb kék selyemtapéta borította. Villany falikarok helyezkedtek el háromméterenként, úgy két méter magasságban. A londoni gázlámpák mintájára a körtéket homályos, krémszínű üvegbura takarta, cikcakkos kovácsoltvas hálóban.

– Ezek nagyon tetszenek – mondta Wendy.

Ullman elégedetten bólintott. – Mr. Derwent szereltette fel ezeket a lámpákat az egész szállodában, a háború után – úgy értem a második világháború után. Egyébként a belső díszítés szinte teljes egészében – egy-két kivételtől eltekintve – az ő tervei alapján készült itt, a harmadik emeleten. Ez a 300-as, az elnöki lakosztály.

Megfordította a kulcsot a dupla szárnyú mahagóni ajtóban, és kitárta. A nappali nyugat felé néző ablakából lélegzetelállító kilátás tárult eléjük; Ullman mosolygott: elérte a kívánt hatást. – Egész szép innen a kilátás, igaz?

– Az már biztos – mondta Jack.

Az ablak majdnem a teljes nyugati falat betöltötte, mögötte a nap két fűrészfogú orom között függött; arányló fénnyel ragyogta be a sziklafalakat és a porcukorhóval borított, magas csúcsokat. A képeslapra illő tájban a felhők pereme is aranyosan csillogott; egy napsugárnyaláb alkonyi fénnyel vonta be az eresz vonala alatt sötétlő fenyőfákat.

Jacket és Wendyt annyira lefoglalta a látvány, hogy nem figyeltek Dannyre, aki nem a kilátást nézte, hanem a bal oldali falat, a vörös-fehér csíkos tapétát, ott, ahol a hálószobába vezető ajtó nyílt. Danny is levegő után kapkodott, éppen úgy, mint a szülei, de nem a táj szépsége miatt.

A tapétát apró, szürkésfehér anyaggal telepettyezett, nagy, száradt vérfoltok borították. Dannyt hányinger fogta el. Olyan volt, mint egy vérrel rajzolt őrült kép, szürrealista metszet egy férfiarcról, amelyet eltorzít a rémület és fájdalom, a szája kitátva, a fél arca szétzúzva.

(Ha meglátsz valamit... egyszerűen nézz másfelé, és amikor visszanézel, már nem lesz ott. Érted?)

Danny erőt vett magán, és kinézett az ablakon; vigyázott, nehogy az arca eláruljon valamit; amikor az anyja a keze után nyúlt, megfogta, de nem szorította meg; semmiféle jelet nem adott neki.

Az igazgató arról beszélt az apjának, hogy feltétlenül csukja be a külső fatáblákat, nehogy egy erős szél betörje az üveget. Jack bólintott. Danny óvatosan visszanézett a falra. A nagy, megszáradt vérfolt eltűnt. A szétszórt szürkésfehér pettyek is.

Aztán Ullman az ajtóhoz vezette őket. Anya megkérdezte, tetszenek-e neki a hegyek. Danny azt felelte, igen, pedig egyáltalán nem rajongott a hegyekért. Amikor Ullman bezárta az ajtót, Danny a válla felett visszalesett. Megint látta a foltot a falon, de ezúttal a vér friss volt. Csurgott. Ullman egyenesen a vérfoltra nézett, miközben a híres emberekről beszélt, akik itt laktak. Danny azon kapta magát, hogy az imént olyan erősen harapott bele a szájába, hogy kiserkedt a vére, de még csak észre sem vette. A folyosón egy kicsit lemaradt a többiektől, letörülte a szájáról a vért, és a

(vérre)

gondolt.

(Mr. Hallorann a vért látta, vagy valami rosszabbat?)

(Nem hiszem, hogy bármi is volna itt, ami árthatna neked.)

Az ajka mögött ott feszült a sikoltás, de nem engedi szabadjára. Az anyja és apja nem látják ezeket a dolgokat; soha nem is látták. Hallgatni fog. A szülei szeretik egymást, ez a valóság. A többi csak olyan, mint a képek egy könyvben. Egyik-másik ijesztő, de neki nem árthatnak. Neki... nem... árthatnak.

Mr. Ullman megmutatott még néhány szobát a harmadik emeleten, vezette őket a folyosókon, amelyek kanyarogtak, mint egy labirintus. Idefent csak lakosztályok vannak, mondta Mr. Ullman, bár Danny nem látott se padokat, se táblát. Mutatott néhány szobát, ahol valamikor egy Marilyn Monroe nevű hölgy lakott a férjével, Arthur Millerrel. (Danny bizonytalanul bár, de megértette, hogy ez a Marilyn és Arthur ELVÁLTAK, nem sokkal azután, hogy itt laktak a Panorámában.)

– Anya?

– Tessék, szívem?

– Ha házasok voltak, miért volt más nevük? Téged meg apát ugyanúgy hívnak.

– Igen, de mi nem vagyunk híresek, Danny – mondta Jack. – A híres nők megtartják a nevüket azután is, hogy férjhez mennek, mert nekik a nevük a vajas kenyerük.

– A vajas kenyerük? – kérdezte Danny, aki egy szót sem értett az egészből.

– Apa úgy érti, hogy az emberek azért mentek el a moziba, hogy megnézzék Marilyn Monroe-t – mondta Wendy –, de nem biztos, hogy Marilyn Miller kedvéért is elmentek volna.

– Miért nem? Tudta volna mindenki, hogy azért ő még ugyanaz a hölgy.

– Igen, de... – tehetetlenül nézett Jackre.

– Truman Capote lakott egyszer ebben a szobában – szakította félbe őket türelmetlenül Ullman. Kinyitotta az ajtót. – Már az én időmben. Igen kellemes ember. Jó modorú, mint egy európai.

Ezekben az osztályokban nem volt semmi feltűnő vagy ijesztő (csak padok nem voltak, pedig Mr. Ullman osztálynak nevezte őket). A harmadik emeleten tulajdonképpen már csak egy dolog aggasztotta Dannyt, de nem tudta volna megmondani, miért. Mielőtt bekanyarodtak volna a folyosón, hogy visszamenjenek a lifthez, amely úgy várta őket, mint egy aranyfogakkal teli nyitott száj, Danny megpillantott egy tűzoltófecskendőt a falon.

Régi típusú tűzoltókészülék volt; lapos, tucatnyi rétegben egymásra hajtogatott, hosszú tömlő, egyik végén nagy vörös szeleppel, a másikon jókora rézcsőrrel. Az összehajtogatott tömlőt vörös acélpánt rögzítette. Tűz esetén egy ütéssel fel lehetett pattintani a csuklós pántot, hogy ne legyen útban, és hozzá lehessen férni a csőhöz. Danny mindezt hamar felmérte, mindig gyorsan megértette, mi hogy működik. Két és fél éves korában már ki tudta nyitni a védőrácsot, amelyet az apja szerelt fel a lépcső tetejére a stovingtoni házban. Megfigyelte, hogyan működik a zár. Az apja azt mondta, ez KÉZÜGYESSÉG. Vannak emberek, akiknek van KÉZÜGYESSÉGE, másoknak viszont nincs.

Ez a tűzoltókészülék kicsit régibb volt, mint amilyeneket már látott – például az óvodában –, de nem ez volt benne a szokatlan. Bizonytalan rossz érzést keltett benne, ahogy ott tekeredett a világoskék tapétán, mint valami alvó kígyó. Örült, amikor bekanyarodtak a folyosón, és eltűnt szem elől.

– Természetesen minden ablaktáblát be kell majd csukni – mondta Mr. Ullman, amikor visszaléptek a liftbe. A kocsi nyikorgott és lesüllyedt a súlyuktól. – De legjobban az elnöki lakosztály ablakát féltem. Az üveg ára eredetileg, több mint harminc évvel ezelőtt, négyszázhúsz dollár volt. Ma legalább nyolcszor annyiba kerülne.

– Be fogom csukni a táblákat – mondta Jack. Lementek a második emeletre, ahol több szoba volt, és még többet kanyargott a folyosó. A nap lassan eltűnt a hegyek mögött, és a fény érezhetően gyengült. Mr. Ullman csak egy-két szobát mutatott meg. A 217-es mellett, amelyikre Dick Hallorann figyelmeztette, elment, még csak le sem lassította a lépéseit. Danny szorongva, megbűvölten bámult a nyájas számtáblára az ajtón.

Végül lementek az első emeletre. Mr. Ullman egyetlen szobát sem mutatott meg nekik, csak akkor állt meg, amikor már majdnem odaértek a vastag szőnyeggel borított lépcsőhöz, amely a hallba vezetett. – Itt fognak lakni – mondta Ullman. – Azt hiszem, meg fog felelni.

Bementek. Danny felkészült rá, akármi várja is odabent. De nem látott semmit.

Wendy Torrance nagyon megkönnyebbült. Az elnöki lakosztály hideg eleganciájától kínosan esetlennek érezte magát, más az, ha az ember meglátogat valami renovált történelmi épületet, ahol a hálószobában tábla hirdeti, hogy Abraham Lincoln vagy Franklin D. Roosevelt aludt itt, és megint más elképzelni, hogy ott feküdjön a férjével, a több holdnyi vászonnemű alatt, és talán szeretkezzen abban az ágyban, amelyben valamikor a világ legnagyobb emberei feküdtek (vagy legalábbis a leghatalmasabbak, javította ki önmagát). De most egyszerűbb, otthonosabb, szinte hívogató kis lakásba léptek be. Egy télen át különösebb nehézség nélkül ellaknak majd itt, gondolta.

– Nagyon kellemes – mondta Ullmannak, és érezte, hogy a hangja hálásan cseng.

Ullman bólintott. – Egyszerű, de megfelelő. A szezonban itt lakik a szakács és a felesége, vagy a szakács és segédje.

– Mr. Hallorann lakott itt? – vágott közbe Danny.

Mr. Ullman leereszkedően bólintott Danny felé. – Úgy van. Ő és Mr. Nevers. – Visszafordult Jackhez és Wendyhez. – Ez a nappali.

Több kényelmes, bár kicsi fotel volt benne, egy dohányzóasztal, ami drága darab lehetett, de a tetején hosszú repedés húzódott, két könyvespolc (teli rövidített Reader's Digest regénnyel meg krimitrilógiákkal a negyvenes évekből, figyelte meg magában mulatva Wendy), meg egy jellegtelen szállodai tévé, nem olyan elegáns, mint a barna faborítású készülékek a szobákban.

– Konyha természetesen nincs – mondta Ullman –, de van étellift. Ez a lakosztály közvetlenül a konyha felett helyezkedik el. – Félrecsúsztatott egy falapot, mögötte széles, szögletes tálca tűnt fel. Meglökte, mire a tálca eltűnt, utána kígyózva ereszkedett le egy kötél.

– Titkos folyosó! -mondta izgatottan Danny az anyjának; amikor ezt a varázsos kürtőt megpillantotta a fal mögött, egy pillanatra minden félelméről megfeledkezett. – Pont olyan, mint az Abbott és Costello találkoznak a Szörnyetegekkel-ben!

Mr. Ullman a homlokát ráncolta, de Wendy elnézően mosolygott. Danny odaszaladt az étellifthez, és bekukucskált az aknába.

– Erre tessék.

Ullman kinyitott egy ajtót a nappali túloldalán. Innen nyílt a tágas, levegős hálószoba. Két különálló ágy volt benne. Wendy a férjére nézett, mosolygott, és vállat vont.

– Nem probléma – mondta Jack. – Majd összetoljuk. Mr. Ullman hátranézett a válla felett, az arcán őszinte értetlenség tükröződött. – Hogyan?

– Az ágyak – mondta barátságosan Jack. – Majd összetoljuk.

– Hogyne – mondta Ullman kicsit zavartan. Aztán megértette, és az inge gallérjától felfelé lassan elvörösödött. – Ahogy akarják.

Visszakísérte őket a nappaliba, ahonnan egy másik ajtó a kisebbik hálószobába nyílt. Itt emeletes ágy volt, az egyik sarokban radiátor csörömpölt, a padlón szörnyűséges zsálya- és kaktuszmintás szőnyeg éktelenkedett. – Wendy látta, hogy Danny máris beleszeretett. Ennek a kisebb szobának a falait valódi fenyőfával burkolták.

– Kibírod majd itt, doki? – kérdezte Jack.

– Persze. A felső ágyon fogok aludni. Jó?

– Ha akarsz.

– A szőnyeg is tetszik. Mr. Ullman, miért nem ilyen a többi szőnyeg is?

Mr. Ullman egy pillanatra olyan arcot vágott, mint aki citromba harapott. Aztán mosolygott, és megveregette Danny fejét. – Ez a te szobád – mondta –, bár külön fürdőszobád nincs, az a nagyobbik hálószobából nyílik. Nem éppen nagy lakás, de természetesen a szálloda többi részét is használhatják. A hallban a kandalló kiválóan működik, legalábbis Watson szerint, és persze, ha kedvük tartja, ehetnek az étteremben is. – Olyan hangon beszélt, mintha igen nagy szívességet tenne nekik.

– Hogyne – mondta Jack.

– Lemehetünk? – kérdezte Mr. Ullman.

– Igen – mondta Wendy.

Liften mentek le a hallba, amely közben egészen kiürült, csak Watson várt az ajtónak támaszkodva; nyersbőr dzsekit viselt, a szájában fogpiszkáló lógott.

– Azt hittem, már árkon-bokron túl van – mondta Mr. Ullman kicsit hűvösen.

– Csak azért vártam, hogy még egyszer figyelmeztessem Mr. Torrance-t a bojlerre – mondta Watson kiegyenesedve. – Tartsa szemmel, barátom, akkor nem lesz semmi baj. Napjában legalább kétszer vegye vissza. Mindig kúszik.

Kúszik, gondolta Danny; a szó visszhangra talált agyának egy hosszú és néma, csupa tükör folyosójában – csakhogy ezekbe a tükrökbe az emberek ritkán néznek bele.

– Meglesz – mondta az apja.

– Akkor nem lesz baj – mondta Watson, és kezet nyújtott Jacknek. Kezet ráztak. Watson Wendyhez fordult, és bólintott. – Volt szerencsém, asszonyom – mondta.

– Részemről a szerencse – felelte Wendy, és megijedt, hogy valami nevetségeset mondott. De nem. New Englandből jött, ott töltötte az egész életét; most úgy érezte, hogy ez a Watson nevű ember ezzel a néhány rövid mondattal, a hullámos, arcába hulló hajával mindazt megtestesíti, ami állítólag a Nyugat. És ebből semmit sem von le az a korábbi kacsintás.

– Torrance úrfi – mondta komolyan Watson, és kezet nyújtott. Danny, aki már vagy egy éve tudta, amit a kézfogásról tudni kell, óvatosan kezet adott, és érezte, ahogy a hatalmas marok elnyeli az övét. – Aztán nagyon vigyázz rájuk, Dan.

– Igen, uram.

Watson eleresztette Danny kezét és kiegyenesedett. Ullmanra nézett. – Hát akkor jövőre találkozunk – mondta, és neki is kezet nyújtott.

Ullman éppen hogy csak megérintette a kezét. A kisujján viselt gyűrűben vészjósló kacsintással villantak meg a hall lámpái.

– Május tizenkettedikén, Watson – mondta. – Sem egy nappal korábban, sem egy nappal később.

– Igen, uram – mondta Watson, és Jack szinte olvasta az utóiratot Watson agyában: ...te szaros kis buzeráns.

– Kellemes telet, Mr. Ullman.

– Azt kétlem – mondta Ullman kimérten.

Watson kinyitotta a két nagy bejárati ajtó egyikét, a szél felsüvöltött, belekapaszkodott a dzsekije gallérjába.

– Aztán vigyázzanak magukra – mondta. Danny válaszolt: – Igen, uram, vigyázunk.

Watson, akinek nem is túl távoli őse építtette a szállodát, alázatosan kicsusszant. Az ajtó becsukódott mögötte, és megint elnyomta a szél süvöltését. Nézték, ahogy viseltes fekete cowboy csizmájában, kopogó lépésekkel lemegy a terasz széles lépcsőjén. Elszáradt sárga nyírfalevelek kavarogtak a sarka körül; átvágott a parkolón, és beszállt egy International Harvester furgonba. Beindította a motort, a rozsdás kipufogócső kék füstöt okádott. A rájuk ereszkedett csendben nézték, ahogy hátrál, és kihajt a parkolóból. A kis teherautó eltűnt egy domb mögött, aztán megint felbukkant az úton, összezsugorodva, nyugat felé tartott.

Ebben a pillanatban Danny magányosabbnak érezte magát, mint valaha életében.

13

A TERASZ

A Torrance család úgy várakozott a Panoráma hosszú teraszán, mintha családi fotóhoz állna modellt: középen Danny, a kinőtt, tavalyi cipzáras dzsekijében, amelyiknek a könyöke már foszlani kezdett, mögötte Wendy, egyik keze Danny vállán, a balján Jack, kezét könnyedén a fia fején nyugtatva.

Mr. Ullman egy lépcsővel alattuk állt, már begombolta drága barna mohair felöltőjét. A nap eltűnt a hegyek mögött, arany tűzzel vonta be a peremüket, az árnyékok megnyúltak, bíborszínűvé váltak. A parkolóban már csak három kocsi maradt, a szálloda teherautója, Ullman Lincoln Continentalja és Torrance-ék ócska Volkswagenje.

– A kulcsok tehát magánál vannak – mondta Ullman –, és mindent tud a kazánról meg a bojlerről, ugye?

Jack bólintott, és most először kicsit együttérzett Ullmannal. Az idény befejeződött, felkészültek a május 12-ig tartó holtszezonra – sem egy nappal korábban, sem egy nappal később –, és Ullman, aki mindenért felelős volt, aki láthatóan rajongott ezért a szállodáért, most akaratlanul is elintéznivalókat keresett.

– Azt hiszem, mindent megbeszéltünk – mondta Jack.

– Helyes. Majd jelentkezem. – Egy pillanatig még habozott, mintha arra várna, hogy a szél siessen a segítségére és fújja le a kocsijáig. Sóhajtott. – Rendben van. Remélem, jó telük lesz, Mr. Torrance, Mrs. Torrance. És neked is, Danny.

– Köszönöm, uram – mondta Danny. – Remélem, önnek is.

– Azt kétlem – ismételte Ullman, és a hangja szomorúan csengett. – Hogy egészen őszinte legyek, az a hely Floridában egy szeméttelep. Örökös rohanás. Az én igazi munkám a Panoráma. Vigyázzon rá helyettem is, Mr. Torrance.

– Azt hiszem, itt találja majd, amikor a jövő tavasszal visszatér – mondta Jack, és Danny agyában megvillant egy gondolat,

(de vajon minket is?)

aztán eltűnt.

– Természetesen. Persze hogy itt találom.

Ullman a játszótér felé nézett, ahol az élő sövény zörgött a szélben. Aztán megint bólintott, most már hivatalos arccal.

– Hát akkor a viszontlátásra.

Gyors léptekkel, fontoskodva a kocsijához ment – nevetségesen nagy volt egy ilyen kis termetű embernek –, és beszállt. A Lincoln motorja felberregett, felgyulladtak a hátsó lámpák, és Ullman kihajtott a parkolóból. Amikor a kocsi elhagyta helyét, Jack kis táblát pillantott meg a felfestett kocsibeálló mögött: ULLMAN IGAZGATÓ ÚR RÉSZÉRE FENNTARTOTT HELY.

– Helyes – mondta halkan Jack.

Nézték, amint a kocsi lassan leereszkedik a keleti lejtőn, és eltűnik szem elől. Aztán némán, szinte rémülten egymásra néztek. Egyedül maradtak. A levelek kavarogtak, céltalan kis halmokba gyűltek a pázsiton, amely most már nem a vendégeknek volt ilyen szépen lenyírva és ápolva. Nem maradt itt senki, aki láthatná, mint lopakodnak az őszi levelek a fűre, csak ők hárman. Jacket különös, szorongató érzés kerítette hatalmába, mintha hirtelen parányi szikrává zsugorodott volna benne az életerő, a szálloda és a park viszont kétszer akkorára nőtt, eltörpítve őket baljós, komor, élettelen hatalmával.

Wendy szólalt meg. – Ejnye, doki. Úgy folyik az orrod, mint a tűzoltófecskendő. Gyerünk be.

Bementek, jól becsukták maguk mögött az ajtót, hogy ne hallják a szél nyugtalan nyöszörgését.

Harmadik rész

A DARÁZSFÉSZEK

14

FENT A TETŐN

– A rohadt, kurva anyádat!

Kiáltott fel Jack Torrance meglepetésében és fájdalmában; jobb kezével a kék vászon munkaingére csapott, hogy leverj e róla a jókora, lomha darazsat, amelyik megcsípte. Aztán, amilyen gyorsan csak bírt, felmászott a tetőre, közben a válla felett hátranézett, nem gyülekeznek-e támadásra a darázs fivérei és nővérei, amelyeknek a fészkét megzavarta. Ha igen, annak rossz vége lehet, mert a fészek közte és a létra között helyezkedett el, és a padlásra vezető csapóajtó belülről volt bezárva. A tetőt húsz méter választotta el a szálloda és a pázsit között húzódó cementezett terasztól. A fészek felett nyugodt és zavartalan maradt a tiszta levegő.

Jack utálkozva fütyült a foga közt, lovagló ülésben ült a csúcsos tetőn, és megvizsgálta a jobb mutatóujját. Már kezdett dagadni; tudta, hogy kénytelen lesz valahogy leereszkedni a fészek mellett a létrához, hogy lemehessen és jeget tegyen rá.

Október 20-a volt. Wendy és Danny lementek Sidewinderbe a szállodai furgonon (az öregecske, zörgő Dodge még mindig megbízhatóbb volt, mint a Volkswagen, amely most már kezdett komolyan zihálni, valószínűleg az utolsókat rúgta), hogy vegyenek tíz liter tejet, és bevásároljanak karácsonyra. Még korai volt, de nem tudhatták, mikor esik le a hó. Már voltak kisebb hófúvások, és a Panorámától lefelé vezető út néhány helyen síkos volt a jégtől.

Eddig szinte természetfelettien gyönyörű volt az ősz. Három hete laktak itt, és azóta egyik aranyfényű nap követte a másikat. A fagypont körüli, csípős reggeli hőmérséklet délutánra tizenöt fokig is emelkedett; ideális időjárás ahhoz, hogy a Panoráma nyugati szárnyának enyhén lejtős tetején mászkáljon, és kicserélje a hibás zsindelyeket. Jack őszintén bevallotta Wendynek, hogy már négy nappal ezelőtt elkészülhetett volna a munkával, de úgy érezte, felesleges sietnie. A kilátás idefentről csodálatos volt, még az elnöki lakosztályét is felülmúlta. És ami még fontosabb, a munka nagyon megnyugtatta. A tetőn úgy érezte, kigyógyul az utolsó három év sajgó sebeiből. A tetőn megtalálta a békét. Az a három év kezdett zavaros, lidérces álomhoz hasonlítani.

A zsindelyek csúnyán elrohadtak, némelyiket pedig egészen elvitte valamelyik tavalyi, téli vihar. Jack feltépte őket, és „Bomba indul”-kiáltással ledobta, nehogy eltalálja Dannyt, ha véletlenül mégis alája kerülne. Éppen egy elrohadt zárólemezt tépett fel, amikor a darázs megcsípte.

Az egészben az volt az ironikus, hogy valahányszor felmászott a tetőre, figyelmeztette magát, hogy tartsa nyitva a szemét, nehogy darázsfészekbe nyúljon, és még a rovarirtó bombát is megvette minden eshetőségre készen. De ma reggel olyan tökéletes csend és béke ölelte körül, hogy ellankadt a figyelme. Visszakerült a színdarab világába, amely lassanként elkészült; felvázolta magában a jelenetet, amelyet aznap este akart megírni. Nagyon jól ment az írás, és bár Wendy ritkán hozta szóba, tudta, hogy ő is örül. Az utolsó boldogtalan hat hónapban Stovingtonban, amikor az ital utáni vágy olyan erősen kínozta, hogy az óráira is alig tudott koncentrálni, nemhogy még az iskolán kívüli irodalmi ambícióra is jusson energiája, megakadt a kulcsjelenetnél, amely Denker, a szadista iskolaigazgató, és fiatal hőse, Gary Benson között játszódott.

De az elmúlt tizenkét estén, amikor leült a földszinti irodából kölcsönvett Underwood elé, olyan varázsos gyorsasággal tűnt el az akadály az ujjai alatt, ahogy a vattacukor olvad el az ember szájában. Szinte erőfeszítés nélkül meg tudta világítani Denker jellemét, amelyet addig mindig hiányosnak érzett, és ennek megfelelően majdnem az egész második felvonást újraírta, hogy minden az új jelenet köré csoportosuljon. Napról napra tisztábban látta a harmadik felvonást is; éppen ezen tűnődött, amikor a darázs véget vetett töprengéseinek. Úgy gondolta, két hét alatt megírja az első vázlatot, és az új esztendőre az egész átkozott színdarabból lesz egy végleges példánya.

Egy New York-i ügynök, Phyllis Sadler képviselte, harcias, vörös hajú nő, aki szivarozott, és papírpohárból itta a whiskyt, és úgy gondolta, hogy az irodalom napja Sean O'Caseyvel kél és nyugszik. Jacknek eddig három novelláját helyezte el, azt is, amelyik az Esquire-ben jelent meg. Jack írt neki az új darabról – A kicsi iskoláról –, felvázolta az alapvető konfliktust Denker és Gary Benson között: Denker tehetséges diákként kezdte, aztán egy századfordulós New England-i előkészítő iskola brutális és zsarnok igazgatójaként végezte – aki Garyben, a diákban önmaga ifjúkori képét látta. Phyllis válaszában érdeklődőnek mutatkozott, és felszólította, olvassa Sean O'Caseyt, mielőtt hozzáfog. Az év elején újra írt, hogy hol a fenében van a darab. Jack fanyar hangon válaszolt, megírta, hogy A kicsi iskola bizonytalan időre – talán örökre – elakadt a kéz és a papír között, „abban az érdekes, intellektuális Góbi-sivatagban, amely írói ihlet néven ismeretes”. Most úgy látszott, hogy Phyllis végül mégis megkapja a színdarabot. Hogy csakugyan jó-e, vagy előadják-e valaha, az más kérdés. És ez Jacket valahogy nem is nagyon érdekelte. Kicsit úgy érezte, hogy maga a darab, az ügy az úttorlasz, mintha ez volna a rossz stovingtoni évek túlméretezett szimbóluma: a házasságé, amelyet, mint valami ostoba kölyök, egy ócska tragacs kormánya mögött kis híján totálkárossá zúzott, az iszonyatos dologé, amit a fiával tett, a parkolóbeli incidensé George Hatfielddel, amelyet már képtelen volt újabb hirtelen, pusztító dührohamnak látni. Úgy érezte, talán azért is vált olyan súlyos problémává az ivás, mert tudat alatt szabadulni akart Stovingtonból: a biztonságérzet fojtotta el benne az alkotás vágyát. Abbahagyta az ivást, de a szabadulás vágya ugyanolyan erős maradt. Ez a magyarázat a George Hatfielddel való incidensre. Ezekből a napokból már semmi nem maradt, csak a színdarab az íróasztalon Wendy és az ő hálószobájában, és ha elkészül, és elküldi Phyllis parányi kis New York-i irodájába, végre más dolgok felé fordulhat. Nem regényre gondolt, még nem állt készen, hogy belesüppedjen egy újabb három évig tartó vállalkozás mocsarába; de novellákat írhatna. Talán egy kötetre valót.

Óvatosan, a térdén csúszva ereszkedett le a lejtős tetőn a demarkációs vonal alá, ahol a friss zöld zsindelyek után egy olyan rész következett, amelynek a tisztítását éppen befejezte. Eljutott a tető széléig, balra attól a helytől, ahol a darázsfészket felfedezte. Vigyázva indult a fészek felé, készen rá, hogy ha túlságosan veszedelmessé válik a helyzet, gyorsan hátráljon és lemásszon a létrán.

A kiszedett zárólemezek fölé hajolt, és benézett.

A fészek a régi zárólemezek és a tetőszigetelés közötti résben helyezkedett el. Fene nagy fészek volt. A szürke papírlabda átmérője lehetett vagy hatvan centi. A formája nem volt tökéletes , mert a lemez és a deszka között szűk volt a hely, de úgy vélte, hogy a kis szarosok ennek ellenére jó munkát végeztek. A fészek felszínét ellepték a lassú, lomha mozgású rovarok. Akadt köztük néhány megtermett, ocsmány példány, nem a kisebb és nyugodtabb sárga tomporúak, hanem fali darazsak. Az őszi hideg lelassította, elkábította őket, de Jack, aki még gyerekkorában sok mindent megtanult a darazsakról, tudta, szerencséje van, hogy megúszta egyetlen csípéssel. Ha Ullman a nyár derekán csináltatja meg a tetőt, gondolta Jack, akkor a munkásnak, aki ezt a bizonyos tetőrészt feltépi, pokoli meglepetésben lett volna része. Mi az hogy! Amikor egy tucat fali darázs egyszerre támad, csípi az ember arcát, kezét és karját, csípi a lábát a nadrágján keresztül, akkor bizony nagyon könnyen elfelejti, hogy húsz méter magasan van. Még képes átugrani a tető peremén, csak elmenekülhessen előlük. Ezek elől, a kicsi rovarok elől, hiszen a legnagyobb is csak feleakkora, mint egy ceruzacsonk.

Olvasta valahol – egy vasárnapi mellékletben, vagy egy magazin hátsó oldalán –, hogy az autószerencsétlenségek hét százalékára nincs magyarázat. Nem műszaki hiba, nem gyorshajtás, nem ital, nem rossz időjárás okozza. Egy kihalt útszakaszon karambolozik egy autó, és az egyetlen utas, a sofőr, nem tudja elmondani, mi történt, mert meghalt. A cikk interjút közölt egy közlekedési rendőrrel, akinek az volt az elmélete, hogy sok ilyen érthetetlen karambolt a kocsiban lévő rovarok okoznak. Darazsak, méhek, talán egy pók, vagy egy szúnyog. A sofőr pánikba esik, megpróbálja megölni, vagy lehúz egy ablakot, hogy kieressze. Elképzelhető, hogy a rovar megcsípi. Vagy lehet, hogy a vezető egyszerűen elveszíti uralmát a kocsi felett. Mindegy, a lényeg az, hogy, bumm!... és vége. És a rovar bizonyára épen és vidáman, zümmögve elrepül a füstölgő roncsok közül, zöldebb mezőket keresve. A rendőr azt mondta, az orvosoknak rovarcsípést is kellene keresniük, amikor az ilyen esetek áldozatait boncolják.

Most, hogy lenézett a fészekre, úgy érezte, jó szimbóluma lehetne annak, amin átesett (magával vonszolva túszait is), és talán egy jobb jövő ómenje is. Mi mással magyarázhatná mindazt, ami vele történt? A mai napig úgy érezte, hogy valamennyi boldogtalan stovingtoni élményében Jack Torrance szenvedő alanyként szerepelt. Nem ő cselekedett, csak elszenvedte az eseményeket. Sokan voltak, a stovingtoni iskolában, akik ittak, közülük ketten éppen az angol tanszéken tanítottak. Zack Tunney minden szombaton vett egy kis hordó sört, éjszakára beásta egy hóbuckába a hátsó udvaron, aztán vasárnap majdnem az egészet megitta, közben futballmeccseket és régi filmeket nézett. De hét közben Zack színjózan volt – ha ebéd előtt megivott egy koktélt, az már eseményszámba ment.

Ő és Al Shockley alkoholisták voltak. Úgy keresték egymás társaságát, mint két pária, akiben maradt még annyi szociális érzés, hogy inkább együtt merüljenek alá, mint egyedül. Csak éppen a tenger gabonaeredetű és nem sós volt. Nézte a darazsakat, amelyek ösztönösen végezték a dolgukat, mielőtt jön a tél, és hibernált királynőjüket kivéve valamennyien elpusztulnak, és még tovább ment. Most is alkoholista, valószínűleg mindig az lesz, talán már második gimnazista kora óta az, amikor az év végi banketten az első korty alkoholt lenyelte. Nincs ennek semmi köze az akaraterőhöz, sem az ivás moralitásához, sem a saját erős, vagy gyenge jelleméhez. Valahol odabent van egy törött kapcsoló, egy hibás árammegszakító, amelyik nem működik, így aztán akarata ellenére csúszni kezdett lefelé, eleinte lassan, aztán ahogy Stovington is több terhet rótt rá, egyre gyorsabban. Ennek az óriási, olajozott csúszdának a végében egy szétzúzott, tulajdonos nélküli bicikli meg a törött karú fia várta. Jack Torrance szenvedő szerkezetben. És ugyanez a helyzet a heves természetével is. Egész életében sikertelenül küzdött azért, hogy úrrá legyen rajta. Emlékezett rá, hogy hétéves korában elfenekelte egy szomszéd hölgy, amiért gyufával játszott. Kiment, és kővel dobott meg egy elhaladó autót. Az apja meglátta és üvöltve ment neki a kis Jackynek. Vörösre verte a fenekét, és úgy behúzott neki, hogy fekete karika került a szeme alá. És amikor az apja motyogva visszament a házba, hogy megnézze, mi megy a televízióban, Jack meglátott egy kóbor kutyát, és belerúgta a csatornába. Az elemi iskolában vagy két tucat verekedésben vett részt, a gimnáziumban még többen, minek következtében kétszer felfüggesztették, és a jó osztályzatai ellenére számtalanszor bezárták. A futball részben biztosító szelepként működött, bár nagyon jól emlékezett rá, hogy a meccsek szinte minden percében dühroham kerülgette; minden akadályt és cselezést személyes sértésnek tekintett. Jó játékos volt, bejutott a megyei döntőkbe, az első és a későbbi években is, de nagyon jól tudta, hogy csak a rossz természetének köszönheti... vagy azt hibáztathatja. Nem élvezte a futballt. Minden játszmával valamilyen sértést torolt meg.

Ennek ellenére nem érezte magát rohadt alaknak. Nem érezte magát aljasnak. Ő, Jack Torrance, alapjában véve rendes pasas, akinek meg kell tanulnia úrrá lenni a természetén, mielőtt még bajba keveredik. És azt is meg kell tanulnia, hogyan birkózzék meg az alkoholizmussal. Érzelmileg is alkoholista volt, nem csak fizikailag – a kettő nyilván összekapcsolódott valahol a lelke legmélyén, ahová az ember nem szívesen pillant be. Nem nagyon érdekelte, hogy az eredendő okok összefüggenek-e egymással, vagy különállóak; szociológiai, pszichológiai vagy fiziológiás eredetűek-e. Neki a következményekkel kellett megbirkóznia: az apjától kapott pofonokkal és verésekkel, a felfüggesztésekkel, azzal, hogy hogyan magyarázza meg a játszótéri verekedésekben elszakított iskolai egyenruhát, később pedig meg kellett birkóznia a másnapossággal, a lassan felbomló házasságával, az égnek meredő, elgörbült küllőjű biciklijével, Danny törött karjával. És természetesen George Hatfielddel.

Úgy érezte, akaratlanul is beledugta kezét az Élet Nagy Darázsfészkébe. Metaforának pocsék. De mint a valóságot ábrázoló kép, egészen célszerű. Egyszer, nyár derekán, bedugta a kezét valami elrohadt zsindely alá; a keze és a karja elégett egy szent és igazságos tűzben, elpusztult a tudatos gondolat, és a civilizált viselkedés fogalma divatjamúlttá kopott. Ha valakinek a karját tüzes kötőtűkkel bökik át, el lehet várni, hogy gondolkodó emberi lény módjára viselkedjék? El lehet várni, hogy szeretetben éljen a hozzá legközelebb állókkal, a szeretteivel, amikor barna, őrjöngő felhő száll fel egy lyukból a dolgok szövetén át (a szöveten át, amit olyan ártatlannak hitt), és egyenesen rátámad? Felelőssé tehetik saját cselekedeteiért, amikor rohan a lejtős tetőn mint egy tébolyult, húsz méterrel a föld felett, nem tudja, hová megy, megfeledkezik róla, hogy rémült, botladozó lába a tető szélére vezetheti, ahol átbukhat az ereszcsatornán, és lezuhanhat a halálba, le a betonra, húsz méterrel alatta? Jack úgy gondolta, nem lehet. Amikor az ember véletlenül darázsfészekbe nyúl, akkor nem azért mond le civilizált énjéről, a szeretet, tisztesség és becsület kelepcéivel egyetemben, mert az ördöggel kötött szerződést. Nem ő cselekszik, hanem az esemény szenvedő alanyává lesz; megszűnik mint gondolkodó lény, és az idegvégződések lényévé válik; egyetemet végzett emberből öt rövid másodperc alatt nyöszörgő majommá lesz.

George Hatfieldre gondolt.

George magas, kócos, szőke, szinte már szemtelenül szép fiú volt. Szűk, kopott farmerjében, a stovingtoni pólóban, amelynek lezserül, könyékig feltolt ujjából kilátszott napbarnította alsókarja, Jacket a fiatal Robert Redfordra emlékeztette. George-nak valószínűleg nem esik nehezére gólt rúgni – ahogyan annak a futballozó ördögnek, Jack Torrance-nak sem esett nehezére tíz évvel korábban. Jack őszintén mondhatta, hogy nem féltékeny George-ra, és nem irigyli a jó megjelenését, sőt, tudat alatt már-már kezdte úgy érezni, hogy George-ban testesül meg darabja hőse, Gary Benson – tökéletes ellentéte a sötét hajú, görnyedt, idős Denkernek, aki annyira meggyűlölte Garyt. De ő, Jack Torrance, soha nem érzett így George-dzsal kapcsolatban. Ha így érzett volna, azzal számot vet. Ebben egészen biztos volt.

George az iskolai munkájában sodródott az árral. Mint futball- és baseballsztártól szellemiekben nem sokat követeltek tőle, és ő megelégedett a közepes osztályzatokkal, néha egy-egy jóval történelemből vagy növénytanból. A pályán teli volt versenyszellemmel, de az osztályban affektáltan közömbös, magában mulató diák. Jack saját középiskolai és egyetemi tapasztalataiból ismerte ezt a típust, nem pedig tanári gyakorlatból, ami amúgy is másodlagos volt. George Hatfieldnek két arca volt. Nyugodt, visszahúzódó figura az osztályban, de amikor a megfelelő versenystimulust alkalmazták (mint az elektródákat Frankenstein szörnyetegének halántékán, gondolta fanyarul Jack), akkor olyan lett, mint egy torpedó.

Januárban két tucat másik gyerekkel George is jelentkezett vitacsapatba. Egészen őszinte volt Jackkel. Az apja, egy nagyvállalat jogtanácsosa, azt akarta, hogy a fia lépjen a nyomdokaiba. George-ot nem fűtötte égető vágy semmiféle más hivatás iránt, így beleegyezett. Az osztályzatai nem voltak túl jók, de végül is ez csak az előkészítő iskola, még bőven van ideje. És ha minden kötél szakad, az apja is tud segíteni. És George nagy hasznát látja majd sportteljesítményeinek. Brian Hatfield úgy vélte, a fia legyen benne a vitacsapatban. Hasznos gyakorlat, és a jogi karok felvételi bizottságai jó néven veszik az ilyesmit. Így George bekerült a csapatba, de Jack március végén kizárta.

A késő téli csapatközi meccsek feltüzelték George Hatfield versenyszellemét. Komoran eltökélt szónok lett belőle, hevesen kiállt az érvek vagy ellenérvek mellett. Nem érdekelte, hogy a téma a marihuána törvényesítése, a halálbüntetés újbóli bevezetése, vagy az olajszennyeződés megengedhető mennyisége. George minden témában jártas lett, és szűklátókörűségében őszintén nem érdekelte, melyik oldalon áll – Jack tudta, hogy ez még a magas színvonalú szónokok között is ritka és értékes tulajdonság. Egy szerencselovag és egy született szónok lélekben rokon; mindkettőt ugyanaz a szenvedély fűti: sikert akar elérni. Eddig tehát minden rendben.

De George Hatfield dadogott.

Az órákon George mindig nyugodt és magabiztos volt (akár készült, akár nem), fogyatékosságának még csak nyoma sem mutatkozott, és természetesen a stovingtoni pályákon sem, ahol a beszéd nem volt erény, és ha valaki sokat vitatkozott, még a játékból is kiállították.

George akkor kezdett dadogni, amikor mélyen belebonyolódott a vitába. Minél hevesebben érvelt, annál erősebben dadogott. Végül, amikor megérezte, hogy puskavégre kapta ellenfelét, egyszerűen megdermedt, egy szót sem tudott kinyögni, mintha valami intellektuális versenyláz megbénította volna a beszédközpontját; és közben lejárt az idő. Nézni is fájdalmas volt.

„K-k-ki kell jelentenünk tehát, hogy az ada-da-datok, amelyeket Mr. D-D-D-Dorsky idéz, érvénytelenítik a nem-nem-nemrégiben hozott ha-ha-határozatot...”

A csengő megszólalt, George hátraperdült, és dühödten meredt az óra mellett ülő Jackre. Az arca kipirult, összegyűrt jegyzeteit görcsösen szorongatta a kezében.

Nyilvánvalóvá vált, hogy a helyzet kilátástalan, de Jack még sokáig nem küldte el George-ot, mert reménykedett, hogy talán mégis összeszedi magát. Egyszer, egy késő délután, körülbelül egy héttel azelőtt, hogy Jack kénytelen-kelletlen mégis kizárta a csapatból, George megvárta, míg a többiek elmennek, aztán mérgesen nekitámadt Jacknek.

– Előreállította a st... st... stoppert.

Jack éppen a papírjait tette el a táskájába; felnézett.

– Mit beszélsz, George?

– N-n-nem volt meg a teljes öt perc. Előretolta. F-f-fi-gyeltem az órát.

– Az óra és a stopper kicsit eltérhetnek egymástól, George. Hozzá sem értem ahhoz a vacakhoz. Becsszavamra.

– D-d-de igen!

A harcias, én-kiállok-a-jogaimért pillantás, amellyel George méregette, haragra lobbantotta Jacket. Két hónapja nem ivott, két hosszú hónapja, az idegei foszlányokká mentek. Még egy utolsó erőfeszítést tett, hogy türtőztesse magát. – Biztosíthatlak, George, hogy semmi ilyet nem tettem. Az a probléma, hogy dadogsz. Nem tudod, mi lehet az oka? Az órákon nem dadogsz.

– Én n-n-nem d-d-dadogok!

– Ne kiabálj!

– K-k-ki akar k-k-készíteni! Nem akarja, hogy benne legyek az istenverte v-v-vitacsapatában!

– Mondtam, hogy ne kiabálj. Beszéljük meg értelmes emberekhez illően.

– Sz-sz-szarok rá!

– George, ha sikerülne leküzdened a dadogást, én nagyon örülnék, ha benne maradnál a csapatban. Alaposan felkészülsz minden gyakorlatra, tanulmányozod a téma hátterét is, így ritkán ér meglepetés. De mindez nem sokat számít, ha nem tudsz uralkodni a...

– S-s-soha nem d-d-dadogtam! – kiabálta George. – M-m-maga miatt van! Ha valaki m-m-más vezetné a vitacsapatot...

Jack ellenállása egyre csökkent.

– George, soha nem lesz belőled jó ügyvéd, vagy akár jogtanácsos, ha nem tudod leküzdeni. A jog nem olyan, mint a futball. Hiába tréningezel minden este két órát, attól még nem múlik el. Mit fogsz csinálni, felállsz egy igazgatósági ülésen, és azt mondod: „És m-m-most, uraim, ami ezt a k-k-kérdést illeti...”

Hirtelen elpirult, de nem mérgében, hanem mert elszégyellte magát saját kegyetlensége miatt. Nem egy férfival áll szemben, hanem egy tizenhét éves fiúval, akit most ért élete első nagy kudarca, és a maga módján talán segítséget kér, tőle vár tanácsot.

George még egy utolsó, gyűlölködő pillantást vetett rá, az ajka rángott és tátogott, ahogy az összetorlódott szavak igyekeztek kiutat találni.

– M-m-maga állította előre! M-m-maga gyűlöl engem, m-m-mert t-t-tudja... t-t-tudja...

Aztán ordítva kirohant a teremből, és olyan erősen vágta be maga mögött az ajtót, hogy a drótozott üveg megremegett a keretben. Jack állt, és inkább érezte, mint hallotta George Adidas-cipőjének dobogását a visszhangos, üres előcsarnokban. Még forrt benne a harag, és fojtogatta a szégyen, amiért kigúnyolta George-ot, de az első gondolat mégis beteges örömmel töltötte el: életében először George Hatfield olyasmit akar, amit nem kaphat meg. Most először éri olyan baj, amit apuka összes pénzével sem lehet jóvátenni. A beszédközpontot nem lehet lepénzelni. A nyelvnek nem lehet heti ötven dollár fizetésemelést és karácsonyi prémiumot ajánlani, hogy ne akadjon el nyikorogva, mint a lemezjátszó tűje a hibás barázdában. Aztán az örömérzést elfojtotta a szégyen, és valahogy úgy érezte magát, mint amikor eltörte Danny karját.

Úristen, ugye nem vagyok ilyen rohadt. Ugye nem?

Az a beteges öröm, amit George kudarca felett érzett, inkább illenék a színdarabbeli Denkerhez, mint Jack Torrance-hoz, az íróhoz.

Azért gyűlöl, mert tudja...

Mit tud?

Mit tudhat George Hatfieldről, ami miatt gyűlölhetné? Hogy még előtte az egész jövő? Hogy hasonlít egy kicsit Robert Redfordhoz, és a lányok mindig abbahagyják a beszélgetést, amikor dupla szaltóval fejest ugrik a medencébe? Hogy természetes, tanulatlan kecsességgel futballozik és baseballozik?

Nevetséges. Abszurdum. Semmit nem irigyelt George Hatfieldtől. Igazság szerint őt még jobban bántotta a szerencsétlen dadogás, mint magát George-ot, mert George-ból csakugyan kitűnő szónok lehetett volna. És ha Jack előretolta volna a stoppert – természetesen nem tette –, csakis azért tette volna, mert a csapat többi tagjával együtt őt is zavarba hozta George küszködése, éppen olyan kínosan érezték magukat, mint amikor egy ünnepségen a szónok belesül a beszédébe. Ha előretolta volna a stopper mutatóját, csakis azért tette volna, hogy... megrövidítse George szenvedéseit.

Egy héttel ezután kizárta a csapatból, de ezúttal megőrizte a nyugalmát. Csak George kiabált és fenyegetőzött. Újabb egy hét múlva, a vitacsapat edzése közben kiment a parkolóba, hogy kivegyen néhány könyvet a VW csomagtartójából, és ott találta George-ot fél térdre ereszkedve, vadászkéssel a kezében. Hosszú szőke haja az arcába lógott; éppen a kocsi jobb első gumiját fűrészelte ketté. A hátsó gumikat már cafatokra vágta, és a bogárhátú úgy ült lelapult kerekein, mint egy kicsi, fáradt kutya.

Jack agyát elborította a vér, és alig emlékezett arra, ami ezek után következett. Saját hangját mély morgásnak hallotta: – Jól van, George, te akartad, hát most megkapod, amit megérdemelsz.

Emlékezett arra is, ahogy George döbbenten, ijedten felnézett rá. – Mr. Torrance – kezdte, mintha meg akarná magyarázni, hogy ez az egész csak tévedés, hogy a kerekek már laposak voltak, amikor ő odaért, és ő csak az első kerekek barázdáiból akarja kitisztítani a piszkot a vadászkésével, ami véletlenül éppen nála volt, és...

Jack ökölbe szorított kézzel megindult feléje, és érezte, hogy vigyorog. De ebben nem volt biztos.

Az eset előtti utolsó emléke az volt, hogy George felemeli a kezében tartott kést, és azt mondja: – Jobb lesz, ha nem jön közelebb...

Azután már csak arra emlékezett, hogy Miss Strong, a franciatanárnő lefogja a karját, és sikoltozik: – Hagyja abba, Jack, hagyja abba! Még megöli!

Ostobán pislogott és körülnézett. A vadászkés ártalmatlanul csillogott a parkoló aszfaltján vagy négy méterre tőlük. A Volkswagen, a szegény, öreg, viharvert bogárhátú, sok vad, részeg éjszakai kirándulás veteránja, a három lapos kerekére dőlt. Látta, hogy a lökhárító jobb oldalán van egy új horpadás, és a közepén valami, ami vagy piros festék, vagy vér. Egy pillanatig megzavarodott és eszébe jutott

(Úristen, Al, mégis elütöttük)

az a másik éjszaka. Aztán a szeme George-ra tévedt; George kábultan, pislogva feküdt az aszfalton. A vitacsapat kijött, összebújva álltak az ajtó közelében, és George-ot bámulták. George arca véres volt a fejsebétől, ami nem látszott súlyosnak, de az egyik füléből vér folyt, ami valószínűleg agyrázkódás következménye. Megpróbált felállni, mire Jack lerázta magáról Miss Strong kezét és odament hozzá. George összerándult.

Jack George mellére tette a kezét, és visszanyomta a földre. – Feküdj nyugodtan – mondta. – Ne mozogj. – Miss Stronghoz fordult, aki iszonyodva bámult rájuk.

– Kérem, hívj a az iskolaorvost, Miss Strong – mondta neki Jack. Miss Strong megfordult, és az iroda felé rohant. Jack a vitacsapatra nézett, egyenesen a szemükbe, mert megint ő volt a tanár, megint önmaga volt, és ilyenkor nincs nála rendesebb pasas egész Vermontban. Ezt nekik is tudniuk kell.

– Hazamehettek – mondta csendesen. – Holnap találkozunk.

A hét végéig hat fiú kimaradt a csapatból, köztük a két legjobb is, de természetesen addigra már úgyis mindegy volt, mert Jackkel is közölték, hogy mennie kell.

Mégsem kezdett el újra inni, és úgy érezte, hogy ez már valami. És nem gyűlölte George Hatfieldet. Ebben biztos volt. Nem ő cselekedett, ő csak a szenvedő alany volt.

– Gyűlöl, mert tudja...

De ő nem tudott semmit. Semmit. Erre a mindenható Úristen ítélőszéke előtt is megesküdne, mint ahogy arra is megesküdne, hogy legfeljebb egy perccel tolta előre a stoppert. És nem gyűlöletből, hanem szánalomból.

Két darázs mászkált lomhán a tetőn, a feltépett zsindely mellett.

Nézte, amint kitárják aerodinamikusan bizonytalan, de furcsa mód igen jól működő szárnyukat, és elszállnak az októberi napfénybe, feltehetőleg azért, hogy valaki mást csípjenek meg. Isten úgy látta jónak, hogy fullánkot adjon nekik, márpedig akkor használniuk is kell, gondolta Jack.

Vajon mióta ül itt a rést bámulva, benne a kellemetlen meglepetéssel, és tűnődik a múlton? Az órájára nézett. Majdnem fél órája.

Leereszkedett a tető peremére, átemelte a lábát, tapogatózva megkereste a létra felső fokát, közvetlenül az eresz alatt. Lemegy a raktárépületbe, oda tette a rovarbombát egy felső polcra, ahol Danny nem férhet hozzá. Visszajön a bombával, és akkor őket éri meglepetés. Szúrhatnak, de ő is visszaszúrhat; ebben komolyan hitt. Két óra múlva a fészekből nem marad más, csak megrágott papír, és Danny beviheti a szobájába, ha akarja Jack is tartott egyet a szobájában gyerekkorában, egy enyhén benzin- és füstszagú darázsfészket. Ott tarthatja az ágya fejénél. Nem árthat neki.

– Jobban vagyok.

Magabiztos hangja a néma délutánba megnyugtatta, pedig nem is akart hangosan beszélni. Csakugyan jobban van. Úgy látszik, a szenvedő szerkezettől mégiscsak el lehet jutni a cselekvő szerkezetig, és úgy tekinteni valamire, ami kis híján az őrületbe kergette, mint jelentéktelen irodalmi díjra, amely legfeljebb csak a hozzáértőket érdekli. És ha van hely, ahol ezt csakugyan meg lehet valósítani, akkor ez itt biztosan az.

Lemászott a létrán a bombáért. Most megfizetnek. Most megfizetnek, amiért megcsípték.

15

A TERASZON

Jack két hete talált egy hatalmas, fehérre festett hintaszéket a raktárépület egyik sarkában, és kivonszolta a teraszra, hiába tiltakozott Wendy, mondván, hogy életében nem látott még ilyen ocsmány holmit. Ebben a hintaszékben ült, és E. L. Doctorow: Isten hozott a nehéz időkbe című könyvét olvasta, amikor a szállodai furgon a feleségével és a fiával csörömpölve bekanyarodott a kocsifeljáróra.

Wendy megállt a kanyarban, sportosan felbúgatta a motort, aztán kikapcsolta. A furgon egyetlen hátsó lámpája kialudt. A motor a rosszul beállított gyújtás miatt kelletlenül rúgott még egy-kettőt. Jack felállt, és lassan eléjük ment.

– Szia, apa! – kiabált Danny, és rohant fel az emelkedőn. Az egyik kezében dobozt szorongatott. – Nézd, mit vett nekem anya!

Jack felkapta a fiát, kétszer megpörgette a levegőben, aztán jó erősen szájon csókolta.

– Jack Torrance, nemzedéke Eugene O'Neillje, az amerikai Shakespeare! – mondta mosolyogva Wendy. – Micsoda meglepetés, hogy itt találkozunk a hegyekben, távol a világtól!

– Megelégeltem a szürke tömeget, drága hölgyem – mondta Jack, és átkarolta. Megcsókolták egymást. – Milyen volt az út?

– Nagyon jó. Danny panaszkodott ugyan, hogy rángatom a kocsit, de egyszer se fulladt le, és... jaj, Jack, hát befejezted!

A tetőre nézett, és Danny követte a pillantását. Alig észrevehető aggodalmas kifejezés jelent meg az arcán, amikor a Panoráma nyugati szárnyának tetejére nézett, a széles csíkban húzódó új zsindelyekre, amelyek világosabb zöld színükkel elütöttek a többitől. Aztán a kezében tartott dobozra pillantott, és megint felderült az arca. A képek, amelyeket Tony mutatott, éjszakánként újra és újra megjelentek neki eredeti élességükben, de a napfényben könnyen megfeledkezett róluk.

– Nézd, apa, nézd!

Jack elvette a dobozt a fiától. Egy karikírozott játékautósorozat modellje volt, Danny már régóta sóvárgott utána. Ezt a modellt Pipacspiros Volkswagennek nevezték; a dobozon lévő kép hatalmas, piros Volkswagent ábrázolt, hosszúkás 59-es Cadillac Coupé de Ville hátsó lámpákkal; egy aszfaltozatlan úton porzott felfelé. Nyitható teteje volt, azon dugta ki a fejét a sofőr: egy óriási, bibircsókos szörny kiguvadt véres szemekkel, mániás vigyorral, a fején fordítva feltett, hatalmas, angol versenysapkával; keze a kormányon karomhoz hasonlított.

Wendy mosolygott, Jack rákacsintott.

– Ezt szeretem benned, doki – mondta Jack, és visszaadta neki a dobozt. – Vonzódsz a csendes, a józan, a befeléforduló dolgokhoz. Határozottan az én gyermekem vagy.

– Anya azt mondta, segítesz összerakni, mihelyt végig tudom olvasni az első Dick és Jane-t.

– A hét végére menni fog – mondta Jack. – Mi van még abban a jóképű furgonban, asszonyom?

– Áá, semmi – Wendy megfogta a karját és elhúzta. – Titok. Neked is van ott valami. Danny meg én majd bevisszük. Te hozd a tejet. Az utasfülke padlóján van.

– Csak erre vagyok jó neked – mondta Jack, és a homlokára csapott. – Igavonó ökörnek tartasz, közönséges baromállatnak. Reggeltől estig csak húzom az igát.

– Hát csak húzza be azt a tejet a konyhába, miszter.

– Ezt nem lehet kibírni! – kiabálta Jack, és a földre vetette magát; Danny felette állt, és kuncogott.

– Állj fel, ökör – mondta Wendy, és megbökte a tornacipője orrával.

– Hallod? – mondta Jack Dannynek. – Ökörnek nevezett. Te vagy rá a tanúm.

– Tanú! Tanú! – kiabálta Danny boldogan, és átugrotta földön fekvő apját.

Jack felült. – Erről jut eszembe, barátom. Nekem is van valamim a számodra. A teraszon, a hamutartó mellett.

– Mi az?

– Elfelejtettem. Menj, nézd meg.

Jack felállt, és Wendyvel együtt nézte, hogyan száguld végig a pázsiton Danny, majd kettesével szedve a lépcsőket, fel a teraszra. Jack átölelte Wendy derekát.

– Boldog vagy, kicsi?

Wendy komolyan nézett fel rá. – Még nem voltam ilyen boldog, amióta összeházasodtunk.

– Igazán?

– Becsszavamra.

Jack magához szorította. – Szeretlek.

Wendy meghatottan simult hozzá. Nem volt ez mindennapos szó Jack Torrance szótárában, a két kezén meg tudta volna számolni, hányszor mondta neki az esküvőjük előtt és után.

– Én is szeretlek.

– Anyu! Anyu! – Danny már a teraszon volt, izgalmában szinte visított – Gyere, nézd meg! Hú, de klassz!

– Mi az? – kérdezte Wendy, és kéz a kézben, fölfelé indult Jackkel a parkolóból.

– Elfelejtettem – mondta Jack.

– Ezért még megkapod a magadét – mondta Wendy, és a könyökével oldalba bökte. – Majd meglátod.

– Azt reméltem, ma éjszaka kapom meg – jegyezte meg Jack, mire Wendy felnevetett. Egy pillanattal később Jack megkérdezte: – Szerinted Danny boldog?

– Neked kéne tudnod. Te beszélgetsz vele hosszan minden este, mielőtt elalszik.

– Olyasmiről, hogy mi akar lenni, ha megnő, meg hogy a Mikulás igazi-e. Ez nagyon foglalkoztatja. Azt hiszem, a kis haverja, Scott elárult neki egyet s mást. A Panorámáról nem szokott beszélni.

– Nekem se – mondta Wendy, Már a terasz lépcsőjén voltak. – De sokszor nagyon csendes. És azt hiszem, lefogyott, Jack. Komolyan.

– Csak mert megnőtt.

Danny háttal állt nekik. A hintaszék melletti asztalon nézegetett valamit; Wendy nem látta, hogy mit.

– És nem is eszik jól. Azelőtt csak úgy tömte magába az ételt. Még tavaly is.

– Az elmúlik – mondta Jack bizonytalanul. – Azt hiszem, a Spock-ban olvastam. De hétéves korától majd megint két kanállal lapátolja magába.

Megálltak a felső lépcsőn.

– Rettentően igyekszik az olvasással is – mondta Wendy. – Tudom, hogy meg akar tanulni olvasni a kedvünkért... a kedvedért – tette hozzá vonakodva.

– Legfőképpen a maga kedvéért – mondta Jack. – Én egyáltalán nem hajtom. Sőt, azt kívánom, bár ne volna olyan szorgalmas.

– Szerinted ostobaság volna, ha elvinném orvosi vizsgálatra? Van egy fiatal orvos Sidewinderben, az ellenőr mondta a piacon, és...

– Kicsit félsz attól, hogy leesik a hó, ugye?

Wendy vállat vont. – Azt hiszem, igen. De ha szerinted ostobaság...

– Nem. Sőt, jelents be mindhármunkat. Megállapíthatja, hogy egészségesek vagyunk, és akkor nyugodtan alhatunk.

– Ma délután felhívom – mondta Wendy.

– Anya! Nézd, anya!

Danny odarohant hozzá, a kezében egy nagy szürke holmit tartott, amiről Wendy egy komikusan iszonyatos pillanatig azt hitte, hogy egy agy. Aztán rádöbbent, hogy mi az, és ösztönösen hátralépett.

Jack átkarolta. – Ne félj. A lakókat, akik nem repültek el maguktól, kifüstöltem. A bombával.

Wendy megnézte a hatalmas darázsfészket a fia kezében, de nem nyúlt hozzá. – Biztos vagy benne, hogy ártalmatlan?

– Egész biztos. Nekem is volt egy gyerekkoromban. Akarod, hogy a szobádba tegyük, Danny?

– Igen! Most rögtön!

Danny sarkon fordult, és benyargalt a dupla ajtón. Hallották, ahogy felfelé szalad a szőnyeggel borított lépcsőn.

– Szóval mégis volt odafent darázs – mondta Wendy. – Megcsíptek?

– Kapok hadi kitüntetést? – kérdezte Jack, és megmutatta az ujját. A daganat már kezdett lohadni, de Wendy hosszasan sajnálkozott, és kicsi, gyengéd csókot nyomott rá.

– Kihúztad a fullánkot?

– A darázs nem hagyja benne. Csak a méh. A méhek fullánkja görbe, de a darazsaké sima. Ezért olyan veszélyesek. Újra meg újra tudnak csípni.

– Jack, biztos, hogy Dannynek nem lesz baja?

– Megnéztem az utasítást a bombán. Garantálják, hogy a füst két órán belül minden rovart elpusztít, aztán nyom nélkül elpárolog.

– Utálom őket.

– Mit... a darazsakat?

– Mindent, ami csíp – felelte Wendy. A tenyerét a könyöke alá csúsztatva összefonta karját a mellén.

– Én is – mondta Jack, és magához szorította.

16

DANNY

Wendy hallotta, hogy a hálószobában kopog az írógép, Jack a földszintről hozta fel; úgy harminc másodpercre életre kelt, egy-két percig hallgatott, aztán megint kopogott egy kicsit. Mintha géppuskaropogást hallgatna egy elszigetelt kis erődből. A hang zene volt a fülének; Jack a házasságuk második éve óta nem dolgozott ilyen kitartóan – akkor írta azt a novellát, amelyik később az Esquire-ben megjelent. Azt mondta, valószínűleg az év végéig elkészül a színdarabbal, és akkor valami új dologba kezd. Azt mondta, nem érdekli, hogyan fogadják majd A kicsi iskolá-t, nem bánja, ha akár nyomtalanul eltűnik is, és Wendy hitt neki. A puszta tény, hogy ír, boldog reménységgel töltötte el, nem azért, mert a színdarabtól várt sokat, hanem mert úgy érezte, hogy a férje végre lassan rázárja a kaput egy szörnyetegekkel teli teremre. Hosszú ideje nekiveti már a vállát ennek az ajtónak, és most végre megmozdult.

Minden leütött betű beljebb lökte egy kicsit.

– Nézd, Dick, nézd.

Danny az öt megviselt olvasókönyv első kötete fölé görnyedt; Jack fáradhatatlanul végigböngészte Boulder millió antikváriumát, míg végre sikerült megszereznie. Az öt kötettel Danny eléri a másodikosok szintjét, bár Wendy megmondta Jacknek, hogy szerinte ez túl ambiciózus célkitűzés. Tudták, hogy a gyerek intelligens, de hiba volna túl sokat követelni tőle túl rövid idő alatt. Jack egyetértett. Nem fog követelményeket támasztani. De arra is fel kell készülniük, hogy Danny gyorsan halad. Most azon tűnődött, nem volt-e Jacknek ebben is igaza.

Danny négy éve nézte a „Szezám utcá”-t, és három évig az „Elektromos Művek”-et a tévében, ami jó előkészítés volt, és szinte ijesztő sebességgel tanult. Wendy aggódott. A feje felett a polcon ott volt a detektoros rádió és a siklórepülő, ő mégis úgy görnyedt az ártalmatlan kis könyvek fölé, mintha ettől függne az élete. Az íróasztali lámpa erős, barátságos fényében, amit a szobájába tettek, Wendy feszültnek és sápadtnak látta a kicsi arcot. Nagyon komolyan vette az olvasást és a feladatlapokat is, amelyeket az apja készített neki minden délután. Egy alma és egy őszibarack képe. A kép alatt a szó, alma, Jack nagy, szépen formált betűivel. Karikázd be a megfelelő képet, azt, amelyik a szóhoz illik. A fiú nézte a szót és a képeket, az ajka mozgott, próbálgatta, szinte kiizzadta a megoldást. A vastag, piros ceruzával, amit tömzsi jobb markában szorongatott, már vagy három tucat szót egyedül is le tudott írni.

Az ujja lassan haladt az olvasókönyv szavai alatt. Wendy halványan emlékezett a szavak feletti képre saját iskolás napjaiból, tizenkilenc évvel ezelőttről. Barna, göndör hajú, nevető fiú. Egy loknis hajú szőke kislány rövid ruhában, az egyik kezében ugrókötél. Egy kutya, amelyik szökdécselve szalad egy nagy piros gumilabda után. Az első osztályos szentháromság: Dick, Jane és Jip.

– Nézd, hogy szalad Jip – olvasta lassan Danny. – Fuss, Jip, fuss. Fuss, fuss, fuss. – Szünetet tartott, az ujj át egy sorral lejjebb engedte. – Nézd a... – Közelebb hajolt, az orra majdnem hozzáért a laphoz. – Nézd a...

– Ne olyan közel, doki – mondta csendesen Wendy. – Nem tesz jót a szemednek. Inkább...

– Ne mondd meg! – mondta Danny, és gyorsan kiegyenesedett. A hangja ijedt volt. – Ne mondd meg, anya, el tudom olvasni!

– Jól van, szívem – mondta Wendy. – De annyira azért nem fontos. Komolyan nem.

Danny nem törődött vele; folytatta. Az arckifejezése jobban illett volna egy szigorlatozó egyetemi hallgatóhoz. Wendynek egyre kevésbé tetszett a dolog.

– Nézd a... lö... Jaj. Lö, lö... Nézd a lö-a-bö...? Nézd a lö-a-bö... Labdát! – Hirtelen, diadalmasan. Elszántan. Wendyt megdöbbentette, milyen elszánt a hangja. – Nézd a labdát!

– Úgy van – mondta Wendy. – Azt hiszem, ennyi elég lesz ma estére, szívem.

– Még két oldalt, anyu, kérlek!

– Nem, doki. – Határozott mozdulattal becsukta a piros fedelű könyvet. – Ideje lefeküdni.

– Kérlek!

– Ne nyaggass, Danny. Fáradt vagyok.

– Oké. – Vágyakozva nézett az olvasókönyvre.

– Menj, adj egy puszit apádnak, aztán mosakodj meg. Ne felejts el fogat mosni.

– Igen.

Görnyedten ment ki; kisfiú lábas pizsamanadrágban, túlméretezett flanelfelsőben, elöl egy futball-labdával, a hátán NEW ENGLANDI DRUKKER felirattal.

Jack írógépe elnémult, és Wendy hallotta Danny cuppanós pusziját. – Jó éjszakát, apa.

– Jó éjszakát, doki. Hogy vagy?

– Azt hiszem, jól. Anyu azt mondta, hagyjam abba.

– Anyunak igaza van. Elmúlt fél kilenc. Mész a fürdőbe?

– Igen.

– Helyes. Krumpli nő a füledből. És hagyma, sárgarépa, karalábé meg...

Danny kuncogott, aztán a hangját elvágta a fürdőszobaajtó határozott csapódása. Danny magánügynek tekintette a fürdőszobai tevékenységét, pedig Jack meg ő sosem zárták be egymás elől az ajtót. Újabb jele annak – és ezek a jelek egyre sokszorozódtak –, hogy egy önálló emberi lény él velük, nem csak egyikük indigós másolata, vagy kettőjük kombinációja. Ez egy kicsit elszomorította. Egy napon a gyermeke idegenné válik, és ő is idegen lesz a számára... de nem olyan idegen, amilyen az anyja lett az ő számára. Úristen, ezt nem szabad megengedni! Nőjön fel, de továbbra is szeresse az anyját.

Jack írógépe megint megkezdte a szabálytalan kopogást.

Ült a székben, Danny asztala mellett, és körülnézett a fia szobájában. A siklórepülő szárnyát szépen megjavították. Az íróasztalon magasan tornyozódtak a képeskönyvek, kifestőkönyvek, szakadt borítójú régi Spiderman[2]-képregények és zsírkréták. A Volkswagen-modell az alantas holmik tetején állt, a doboza még érintetlen. Holnap este, vagy holnapután este fogják összerakni az apjával; ha Danny ilyen ütemben halad, nem kell a hét végéig várniuk. A falon Micimackó, Malacka és Robert Gida képe; nemsokára poszterek és fényképek kerülnek a helyükre kábítószeres rockénekesekről, gondolta Wendy. Az ártatlanság átadja helyét a tapasztalatnak. Ez az emberi természet, bébi. Aki kapja, marja. Azért mégis elszomorította. Jövőre iskolába megy, barátai lesznek, és egyre távolabb kerül majd tőle. Szerettek volna még egy gyereket, amikor végre kezdtek jól menni a dolgok Stovingtonban, de most megint szedte a tablettát. Túl bizonytalan a helyzet. Isten tudja, hol lesznek kilenc hónap múlva.

A szeme a darázsfészekre tévedt.

A legelőkelőbb helyet foglalta el Danny szobájában, egy nagy műanyag tányéron állt az ágya melletti asztalkán. Wendy undorodott tőle, még így üresen is. Bizonytalanul arra gondolt, hátha bacilusok vannak benne, talán megkérdezi Jacket, de hát csak kinevetné. Azért holnap megkérdezi az orvostól, ha sikerül négyszemközt beszélnie vele. Bántotta, hogy az alvó fia fejétől alig fél méterre ott áll ez a holmi, amit ezek az idegen teremtmények a nyálukkal rágtak össze.

A víz még folyt a fürdőszobában; felállt, és bement a hálószobájukba, hogy megnézze, rendben van-e minden. Jack nem nézett fel, elveszett a maga alkotta világban, bámult a gépre, a foga között füstszűrős cigaretta lógott.

Halkan bekopogott a fürdőszoba ajtaján. – Jól vagy, doki? Nem aludtál el?

Semmi válasz.

– Danny?

Semmi válasz. Lenyomta a kilincset. Az ajtó zárva volt.

– Danny! – Most már aggódott. Kényelmetlen érzéssel töltötte el, hogy a víz folyik, de más zajt nem hall. – Danny! Nyisd ki az ajtót, szívem!

Semmi válasz.

– Danny!

– Úristen, Wendy, nem tudok gondolkodni, ha egész éjszaka az ajtón dörömbölsz!

– Danny bezárkózott a fürdőszobába, és nem válaszol!

Jack ingerülten megkerülte az íróasztalt. Kopogott az ajtón, egyszer, erősen. – Nyisd ki, Danny. Elég a játékból.

Semmi válasz.

Jack még erősebben kopogott. – Ne hülyéskedj, doki. Ha egyszer le kell feküdni, akkor le kell feküdni. Elfenekellek, ha nem nyitod ki.

Elveszíti az önuralmát, gondolta Wendy, és még jobban megijedt. Jack a két év előtti este óta nem nyúlt Dannyhez haragjában, de Wendy ebben a pillanatban úgy érezte, olyan mérges, hogy képes lenne rá.

– Danny, szívem – kezdte.

Semmi válasz. A víz csobogott tovább.

– Danny, ha most be kell törnöm az ajtót, ma éjszaka isten bizony hason fogsz aludni – figyelmeztette Jack.

Semmi.

– Törd be – mondta Wendy, és hirtelen úgy érezte, hogy nehezére esik a beszéd. – Gyorsan.

Jack felemelte a lábát, és a kilincstől jobbra jó erősen belerúgott az ajtóba. Gyenge kis zár volt, azonnal engedett, az ajtó felpattant, nekivágódott a csempés falnak, aztán félig visszacsukódott.

– Danny! – sikoltotta Wendy.

A víz teljes erőből zubogott a mosdóba. A peremén ott hevert a fogkrém, a teteje lecsavarva. Danny a fürdőkád szélén ült, ernyedt bal kezében lógott a fogkefe, a szája körül vékony fogkrémhab-csík húzódott. Szinte önkívületben bámult az orvosságos szekrény tükrébe a mosdó fölött; kábult iszonyat ült az arcán. Wendy először arra gondolt, hogy valamiféle epileptikus görcs, és talán lenyelte a nyelvét.

– Danny!

Danny nem válaszolt. Mély torokhangon motyogott valamit.

Jack olyan erővel lökte félre Wendyt, hogy nekiesett a törülközőtartónak. Jack letérdelt a fiú elé.

– Danny – mondta. – Danny, Danny! – Pattintott Danny üres tekintete előtt.

– Hogyne – mondta Danny. – Versenyjátszma. Ütés. Rrrr...

– Danny...

– Roque! – mondta Danny; a hangja hirtelen elmélyült, szinte férfias lett. – Roque. Ütés. A roque-ütőnek... két oldala van. Gaaaa...

– Úristen, Jack, mi baja van?

Jack megragadta a gyerek könyökét, és erősen megrázta. Danny feje erőtlenül hátraesett, aztán előrebukott, mint egy pálcára kötött léggömb.

– Roque. Ütés. KELLÖGEM.

Jack megint megrázta, és akkor Danny tekintete hirtelen kitisztult. A fogkefe kiesett a kezéből, kis koppanással leesett a kőre.

– Mi van? – kérdezte, és körülnézett. Látta az apját, aki előtte térdelt, és Wendyt, aki a fal mellett állt. – Mi van? – kérdezte Danny növekvő ijedtséggel. – M-m-mi b-b-baj...

– Ne dadogj! – ordította bele az arcába Jack váratlanul. Danny rémületében felkiáltott, a teste megfeszült, megpróbált elhúzódni az apjától, aztán könnyekben tört ki. Jack döbbenten ölelte magához. -Jaj, kicsim, sajnálom. Sajnálom, doki. Kérlek. Ne sírj. Ne haragudj. Nincs semmi baj.

A víz tovább folyt a mosdóba, és Wendy hirtelen úgy érezte, valami idegőrlő lidércnyomásba keveredett, az idő visszafelé forog, vissza addig a napig, amikor a részeg férje eltörte a fia karját, és szinte ugyanezekkel a szavakkal siránkozott fölötte.

(Jaj, kicsim. Sajnálom. Sajnálom, doki. Kérlek, ne haragudj.)

Odarohant, valahogy kiszabadította Dannyt Jack karjából (látta a dühös szemrehányást az arcán, de nem törődött vele, majd később), és felemelte. Visszavitte a kisebb hálószobába; Danny a nyakába csimpaszkodott; Jack utánuk ment.

Leült Danny ágyára, ide-oda ringatta, és értelmetlen szavakkal nyugtatta. Felnézett Jackre, akinek a szemében már csak aggodalom tükröződött. Kérdőn húzta fel a szemöldökét. Wendy kicsit megrázta a fejét.

– Danny – mondta. – Danny, Danny, Danny. Minden rendben, doki. Nincs semmi baj.

Danny végül elcsendesedett a karjában, és már csak egy kicsit remegett. Először mégis Jackhez szólt, Jackhez, aki mellettük ült az ágyon, és Wendyt megint elfogta a régi tompa fájdalom,

(Ő az első, és mindig ő volt az első)

a féltékenység. Jack rákiabált, ő megnyugtatta, és Danny mégis az apjának mondta:

– Ne haragudj, amiért rossz voltam.

– Nincs miért bocsánatot kérni, doki – Jack megborzolta a haját. – Mi a fene történt veled odabent?

Danny lassan, kábultan megrázta a fejét. – Én... nem tudom. Miért mondtad, apa, hogy ne dadogjak? Én nem dadogok.

– Persze hogy nem – mondta Jack megkönnyebbülten, de Wendy úgy érezte, mintha hideg ujj érintené meg a szívét. Jack arcán ijedtség suhant át, mintha kísértetet látott volna.

– A stopper... – motyogta Danny.

– Micsoda? – Jack előrehajolt, és Danny összerándult Wendy karjában.

– Jack, megijeszted! – mondta Wendy magas, vádló hangon. Hirtelen arra gondolt, hogy valamennyien félnek. De mitől?

– Nem tudom, nem tudom – mondta Danny az apjának. – Mit... mit mondtam, apa?

– Semmit – motyogta Jack. Kivette a zsebkendőjét a hátsó zsebéből, és megtörölte a száját. Wendyt egy pillanatra megint elfogta az émelyítő érzés, hogy visszafelé forog az idő. Jól ismerte ezt a mozdulatot Jack italos napjaiból.

– Miért zártad be az ajtód, Danny? – kérdezte gyengéden Wendy. – Miért?

– Tony – felelte Danny. – Tony mondta. Wendy és Jack a feje felett egymásra néztek.

– Tony azt is megmondta, hogy miért, kisfiam? – kérdezte csendesen Jack.

– Fogat mostam, és az olvasáson gondolkoztam – mondta Danny. – Nagyon erősen gondolkoztam. És... és megláttam Tonyt, mélyen benne a tükörben. Azt mondta, megint meg kell mutatnia.

– Úgy érted, mögötted volt? – kérdezte Wendy.

– Nem, benne volt a tükörben – mondta Danny határozottan. – Egészen mélyen benne. És akkor én is átmentem a tükrön. Utána csak arra emlékszem, hogy apa ráz, és azt hittem, megint rossz voltam.

Jack arca megrándult, mintha megütötték volna.

– Nem, doki – mondta csendesen.

– Tony mondta, hogy zárd be az ajtót? – kérdezte Wendy, és lesimította a haját.

– Igen.

– És mit akart megmutatni neked?

Danny megfeszült a karjában; mintha a teste izmai zongorahúrrá változtak volna. – Nem emlékszem – mondta kétségbeesetten. – Ne kérdezzétek. Én... Én nem emlékszem semmire!

– Csitt! – mondta ijedten Wendy. Megint ringatni kezdte. – Semmi baj. Nem baj, hogy nem emlékszel. Nem baj.

Végül Danny megint megnyugodott.

– Akarod, hogy maradjak egy kicsit? Olvassak fel egy mesét?

– Nem. Csak az éjjeli lámpát hagyd égve. – Félénken az apjára nézett. – Maradnál, apa? Csak egy percre?

Wendy sóhajtott. – A nappaliban leszek, Jack.

– Oké.

Felállt, és nézte, ahogy Danny a takaró alá bújik. Nagyon kicsinek látszott.

– Biztos, hogy jól vagy, Danny?

– Jól vagyok. Csak a kislámpát dugd be, anya.

– Hogyne.

Bekapcsolta az éjjeli lámpát; a burán a kép Snoopy kutyát ábrázolta, mélyen aludt a kutyaház tetején. Dannynek soha nem volt éjszakai lámpája, de amikor beköltöztek a Panorámába, ő kérte, hogy vegyenek egyet. Eloltotta az íróasztali lámpát és a mennyezeti világítást, aztán visszanézett rájuk; Danny fehér arcocskájára és a fölébe hajló Jackre. Egy pillanatig habozott,

(és akkor én is átmentem a tükrön)

aztán csendesen kiment.

– Álmos vagy? – kérdezte Jack, és kisimította Danny haját a homlokából.

– Igen.

– Kérsz egy kis vizet?

– Nem...

Öt percig csönd volt. A keze még Danny fején nyugodott. Azt hitte, a gyerek elaludt, és már éppen fel akart állni, hogy csendesen kimenjen, amikor Danny az álom peremén megszólalt.

– Roque.

Jack visszafordult, dermedten figyelt.

– Danny...?

– Ugye sose bántanád anyát?

– Nem.

– És engem?

– Nem.

Újra csend, még hosszabb.

– Apa?

– Igen?

– Tony a roque-ról beszélt nekem.

– Igazán, doki? És mit mondott?

– Nem sokra emlékszem. Csak arra, hogy azt mondta, mérik az ütés idejét. Mint a baseballban. Nem fura?

– Igen. – Jack szíve tompán dobogott a mellében. Honnan tudhat a fiú ilyesmit? A roque-nál csakugyan mérik az ütés idejét, bár nem úgy, mint a baseballban, hanem úgy, mint a krikettben.

– Apa...? – most már majdnem aludt.

– Igen?

– Mi az, hogy KELLÖGEM?

– Micsoda? Valami mesében olvastad? Csend.

– Hé, doki?

De Danny már aludt; mélyen, egyenletesen lélegzett. Jack ült, nézte a fiát; mélységes szeretetet érzett iránta. Miért kiabált rá? Nincs abban semmi különös, ha egy kicsit dadog. Kábulatból, valami furcsa önkívületi állapotból tért magához, és ilyen körülmények között egészen természetes, ha dadog. Igen. És nem is mondta azt, hogy stopper. Valami mást mondott, vagy csak értelmetlenül motyogott.

Honnan tudta, hogy a roque-ban mérik az ütés idejét? Megmondta neki valaki? Ullman? Hallorann?

Lenézett a kezére. A feszültségtől ökölbe szorult,

(Úristen, hogy innék valamit)

a körme mint apró véső vájódott a tenyerébe. Összeszedte magát, és lassan kinyújtotta az ujjait.

– Szeretlek, Danny – suttogta. – Isten a tudója, mennyire szeretlek.

Kiment. Megint elveszítette a fejét, igaz, hogy csak egy pillanatra, de már ettől is émelyítő félelem töltötte el. Egy pohár italtól hamar eltompulna ez az érzés. Eltompulna az a szó

(stopper)

és minden más. Jól hallotta azt a szót, egész biztos, hogy nem tévedett. Nem. Kristálytisztán hallotta. Megállt az ajtóban, visszanézett, és ösztönös mozdulattal megtörölte száját a zsebkendőjével.

Az alakjuk csak sötét sziluett volt az éjszakai lámpa gyenge fényében. Wendy már bugyiban volt, odament az ágyhoz, és betakarta Dannyt, mert lerúgta a takarót. Jack az ajtóban állt, és nézte, ahogy Wendy Danny homlokára teszi a kezét.

– Lázas?

– Nem. – Megcsókolta Danny arcát.

– De jó, hogy bejelentkeztél az orvosnál – mondta Jack, amikor Wendy visszajött az ajtóba. – Vajon jó orvos?

– A piaci ellenőr szerint nagyon jó. Csak ennyit tudok.

– Ha valami baj van, téged és Dannyt visszaküldelek az anyádhoz, Wendy.

– Nem.

– Tudom, mit érzel – mondta Jack, és átkarolta Wendyt.

– El sem tudod képzelni, mit érzek az anyámmal kapcsolatban.

– Wendy, hová máshová küldhetnélek? Tudod te is.

– Ha te is jönnél...

– E nélkül az állás nélkül végünk van – mondta Jack egyszerűen. – Te is tudod.

Wendy árnyéka lassan bólintott. Tudta ő is.

– Amikor először beszéltem Ullmannal, azt hittem, csak a szája jár. Most már nem vagyok benne egészen biztos. Lehet, hogy tényleg nem kellett volna benneteket idehoznom. Hatvan kilométerre vagyunk mindentől.

– Szeretlek – mondta Wendy. – És Danny még jobban szeret, ha ez egyáltalán lehetséges. Belebetegedett volna, Jack. Abba is belebetegedne, ha elküldenél minket.

– Nem szabad így fogalmaznod.

– Ha az orvos azt mondja, valami baj van, keresek állást Sidewinderben – mondta Wendy. – Ha nem kapok állást Sidewinderben, Danny és én visszamegyünk Boulderbe. Nem mehetek anyámhoz, Jack. Ilyen körülmények között nem. Ne akard... Én... egyszerűen nem mehetek.

– Azt hiszem, igazad van. Ne lógasd az orrod. Lehet, hogy nincs is semmi baj.

– Lehet.

– Kettőre vár bennünket az orvos?

– Igen.

– Hagyjuk nyitva a hálószoba ajtaját, Wendy.

– Én is úgy gondoltam. De azt hiszem, most már végigalussza az éjszakát.

De nem úgy lett.

Bumm... Bumm... bummbummBUMMBUMM –

Menekült a súlyos, csattogó, visszhangzó zaj elől a kanyargó, labirintushoz hasonló folyosókon, meztelen talpa lágyan puffant a vastag, kék-fekete dzsungelszőnyegen. Ahányszor meghallotta, hogy a roque-ütő valahol mögötte nekivágódik a falnak, szeretett volna hangosan felsikoltani. De nem szabad. Nem szabad. A sikoltás elárulná, és akkor

(akkor KELLÖGEM)

(Gyere ki, most megkapod, amit megérdemelsz, te szaros nyivákoló csecsemő!)

Hallotta, hogy a hang gazdája közeledik, őt keresi, úgy csörtet a folyosókon, mint valami tigris egy idegen, kék-fekete dzsungelben. Egy emberevő tigris.

(Gyere ki, te kis rohadék!)

Ha el tudna jutni a lépcsőig, ha lejuthatna a harmadik emeletről, akkor talán megmenekül. Akár a liften is. Ha eszébe jutna, amit elfelejtett. De sötét volt, és rémületében elvesztette az irányérzékét. Befordult egy folyosón, aztán egy másikon, a szíve úgy ugrott fel a torkába, mint egy darab forró jég, rettegett attól, hogy valamelyik új kanyarban szembetalálkozik azzal az emberi tigrissel.

A csattogás meg az a szörnyű, rekedt ordítás egyre közeledett.

Hallotta, ahogy az ütő feje sziszegve belehasít a levegőbe,

(roque... ütés... roque... ütés... KELLÖGEM...)

aztán belevágódik a falba. A lába halkan puffant a dzsungelszőnyegen. A pánik úgy lövellt a szájába, mint valami keserű folyadék.

(Eszedbe jut, ami elhomályosult... Valóban? De hát mi az?)

Befordult egy újabb folyosóra, és a rémülettől lassan megdermedt: zsákutcába került. Mindhárom oldalról haragos, zárt ajtók néztek rá. A nyugati szárny. A nyugati szárnyba került, és kintről hallotta a süvöltő, bömbölő vihart, mely mintha a saját sötét, hóval teli torkában fuldokolna.

Hátrált a falig, most már sírt rémületében, a szíve úgy dobogott, mint a csapdába esett nyúlé. Amikor a háta hozzáért a világoskék selyemtapétához a kidomborodó kígyózó vonalmintával, a lába felmondta a szolgálatot, és a szőnyegre roskadt, a karja szétterült az összefonódott liánok és indák dzsungelén, a lélegzete sípolva emelkedett és süllyedt a torkában.

Hangosabban. Hangosabban.

A folyosókon elszabadult egy tigris, ez a tigris most megkerülte a sarkot, őrült haragjában rekedten, ingerülten bömbölt; a roque-ütő csattogott, mert ez a tigris két lábon járt, mert ő...

Hirtelen levegő után kapott, felébredt, és azonnal felült az ágyban; a szeme kitágult, bámult bele a félhomályba, a kezét az arca elé emelte.

Valami volt az egyik kezén. Mászott.

Darazsak. Három darázs.

És akkor megcsípték; szinte egyszerre mélyesztették kezébe a fullánkjukat; a rémképek széttöredeztek, sötét zuhatagban ráomlottak, ő pedig sikítani kezdett a sötétben; a darazsak csüngtek a bal kezén, és csípték újra meg újra.

Aztán felgyulladt a lámpa, és apa ott állt alsónadrágban, meredt tekintettel. Anya mögötte álmosan, ijedten.

– Vegyétek le rólam! – sikoltotta Danny.

– Úristen – mondta Jack. Meglátta.

– Jack, mi baja? Mi baja?

Jack nem válaszolt. Az ágyhoz rohant, felkapta Danny párnáját, és csapkodni kezdte vele Danny rángatózó bal kezét. Újra és újra lecsapott a párnával. Wendy látta, hogy nehézkes, rovar formájú alakok emelkednek dongva a levegőbe.

– Hozz egy újságot! – kiabálta Jack a válla felett. – Öld meg őket!

– Darazsak? – mondta Wendy, és egy pillanatra önmagába süppedt, szinte közömbös maradt, ahogy megértette. Aztán az agya működésbe lépett, és az értelem összekapcsolódott az érzelemmel. – Darazsak, Jézusom, Jack, azt mondtad...

– Fogd be a szádat, a szaros életbe, és öld meg őket! – üvöltötte Jack. – Tedd, amit mondok!

Az egyik darázs leszállt Danny íróasztalára. Wendy felkapott egy kifestőkönyvet, és rácsapott a darázsra. Undorító barna foltot hagyott maga után.

– Egy másik is van a függönyön – mondta Jack, és Dannyvel a karjában elrohant mellette.

Bevitte a gyereket a szobájukba, és letette az összetolt ágyra, Wendy oldalára. – Maradj itt, Danny. Ne gyere vissza, amíg nem mondom. Érted?

Danny arca feldagadt a sírástól, és csupa könny volt; bólintott.

– Bátor kisfiú vagy.

Jack kirohant a folyosóra, a lépcsőhöz. Hallotta, hogy mögötte még kétszer csattan a kifestőkönyv, aztán a felesége felsikolt fájdalmában. Nem lassított le, hanem kettesével szedve a lépcsőt lerohant a sötét előcsarnokba. Ullman irodáján át beszaladt a konyhába, közben a combját belevágta Ullman tölgyfa íróasztalába, de szinte meg sem érezte. Felgyújtotta a lámpát, és a mosogatóhoz sietett. Az elmosogatott vacsoraedényt Wendy a szárítón hagyta, hogy lecsöpögjön. A halom tetejéről felkapott egy nagy Pyrex-tálat. Valami leesett a kőre, és robbanásszerűen eltört. Jack tudomást sem vett róla, hanem rohant vissza, át az irodán, fel a lépcsőn.

Wendy Danny ajtaja előtt állt, és nehezen lélegzett. Az arca olyan fehér volt, mint egy lepedő. A szeme csillogott, a haja nedvesen tapadt a nyakához. – Mindegyiket megöltem – mondta színtelen hangon –, de az egyik megcsípett. Jack, azt mondtad, valamennyi elpusztult. – Sírva fakadt.

Jack válasz nélkül besietett a szobába, kezében a tűzálló tállal, és a fészekhez ment Danny ágya mellett. A fészek csendes volt. Semmi. Legalábbis a felszínén. Jack a fészekre borította a tálat.

– Ez megvan. – Gyere – mondta Wendynek.

Visszamentek a szobájukba.

– Hol csípett meg?

– A... a csuklómon.

– Mutasd.

Wendy megmutatta. A karkötőszerű bemélyedések felett, a csukló és a tenyér között volt egy kis kerek lyuk. Körülötte már kezdett dagadni a bőr.

– Allergiás vagy a darázscsípésre? – kérdezte Jack. – Próbálj emlékezni! Ha igen, lehet, hogy Danny örökölte. A rohadt dögök vagy ötször-hatszor belecsíptek.

– Nem – mondta Wendy kicsit nyugodtabban. – Én... én csak utálom őket. Utálom őket.

Danny az ágy végében ült, fogta a bal kezét, és őket nézte. A szeme körül kifehéredett a bőr a rémülettől; szemrehányóan nézett Jackre.

– Apa, azt mondtad, valamennyit megölted. A kezem... tényleg nagyon fáj.

– Hadd lássam, doki... nem, nem nyúlok hozzá. Attól csak még jobban fájna. Csak nyújtsd ki.

Danny kinyújtotta, és Wendy feljajdult. – Jaj, Danny... a szegény kis kezed!

Később az orvos tizenegy csípést számolt meg. Most csak a kis elpettyegetett lyukakat látták, mintha a tenyerét és az ujjait piros paprikával szórták volna tele. Csúnyán megdagadt. Mint a képregényekben Miki egér vagy Donald kacsa, amikor kalapáccsal véletlenül a saját kezére üt.

– Wendy, hozd ide azt a sprayt a fürdőszobából.

Wendy engedelmeskedett, Jack pedig leült Danny mellé; karját a vállára tette.

– Ha befújtuk a kezedet, csinálok róla néhány Polaroid-képet, doki. És ma éjszaka velünk alszol, jó?

– Persze – mondta Danny. – De miért csinálsz fényképeket?

– Mert hátha beperelhetünk pár embert, úgy, hogy a gatyájuk is rámenjen.

Wendy hozta a sprayt, olyan formája volt, mint egy poroltónak.

– Ez nem fog fájni, szívem – mondta, és levette a tetejét.

Danny kinyújtotta a kezét, és Wendy erősen befújta mindkét oldalát, amíg csillogni nem kezdett. Danny hosszan, remegve felsóhajtott.

– Csíp? – kérdezte Wendy.

– Nem. Már jobb.

– Tessék. Rágd el. – Öt narancsízű bébiaszpirint adott neki. Danny elvette, és egyenként bepotyogtatta őket a szájába.

– Nem lesz ez sok?

– A csípés volt sok! – pattant fel Wendy mérgesen. – Menj és tüntesd el azt a fészket, Jack Torrance. Most rögtön.

– Egy pillanat.

A fiókos szekrényhez ment, és elővette a Polaroid fényképezőgépet a felső fiókból. Keresgélt még egy darabig, és kivett egy pár villanólámpát.

– Jack, mit csinálsz? – kérdezte Wendy kicsit hisztérikusan.

– Képeket csinál a kezemről – mondta komolyan Danny. – Aztán beperlünk pár embert, úgy, hogy a gatyájuk is rámenjen. Igaz, apa?

– Igaz – mondta komoran Jack. Megtalálta a vaku vezetékét, és beledugta a gépbe. – Nyújtsd ki, fiam. Úgy ötezer dollárt számítok egy csípésre.

– Miről beszéltek? – Wendy majdnem sikoltott.

– Megmondom, miről – felelte Jack. – Én követtem az utasításokat azon a koszos rovarbombán. Bepereljük őket. Csalás az egész. Biztosan az. Erre nincs más magyarázat.

– Aha – mondta Wendy erőtlenül.

Jack csinált négy képet, Wendy mérte az időt a kis órán, amit láncon hordott a nyakában. Dannyt elbűvölte az ötlet, hogy a csípései talán ezer meg ezer dollárt érnek; a rémülete kezdett apadni; feltámadt az érdeklődése. A keze tompán sajgott, és egy kicsit fájt a feje.

Amikor Jack eltette a fényképezőgépet, és kirakta a képeket a fiókos szekrény tetejére száradni, Wendy azt mondta: – Vigyük el az orvoshoz még ma éjszaka?

– Nem, hacsak nincsenek nagy fájdalmai – mondta Jack. – Ha valaki súlyosan allergiás a darázscsípésre, az harminc másodpercen belül kiderül.

– Kiderül? Mi...?

– Kóma. Vagy görcsroham.

– Jézusom. – Wendy keresztbe fonta mellén a karját, mint aki fázik; arca sápadt volt és elgyötört.

– Hogy érzed magad, kisfiam? El tudsz majd aludni?

Danny pislogva nézett rájuk. A lidérces álom kusza, alaktalan képpé zsugorodott, de még félt.

– Ha alhatok veletek.

– Persze – mondta Wendy. – Jaj, kicsim, úgy sajnálom.

– Semmi baj, anya.

Wendy megint sírva fakadt, és Jack a vállára tette a kezét. – Wendy, esküszöm neked, hogy betartottam az utasításokat.

– Ugye eltünteted holnap reggel? Kérlek!

– Természetesen.

Hármasban bebújtak az ágyba, és Jack már le akarta oltani a lámpát, amikor félúton megállt a keze. Lelökte a takarót. – A fészekről is kell kép.

– Utána rögtön gyere vissza.

– Igen.

A fiókos szekrényhez ment, fogta a gépet, az utolsó vakut, és V betűt mutatott Dannynek. Danny mosolygott, és viszonozta a jó kezével.

Micsoda gyerek, gondolta, miközben elindult Danny szobájába. Micsoda remek kis kölyök.

A mennyezeti lámpa még égett. Jack odament az emeletes ágyhoz, és amikor a mellette álló asztalra pillantott, az egész teste libabőrös lett. A tarkóját csiklandozták a felmeredező hajszálak.

Alig látta a fészket az átlátszó üvegtál alatt. Az üveg belsejében nyüzsögtek a darazsak. Nehéz lett volna megmondani, hány. Legalább ötven. Talán száz is.

Dobogó szívvel megcsinálta a képet, aztán letette a gépet, és várta, hogy előtűnjön a másolat. A tenyerével megtörülte a száját. Újra meg újra ugyanaz a gondolat ismétlődött a fejében,

(Elveszítetted az önuralmadat. Elveszítetted az önuralmadat. Elveszítetted az önuralmadat.)

már-már babonás rettegés visszhangzott benne. Visszajöttek. Megölte a darazsakat, de visszajöttek.

Hallotta a saját hangját, amint a rémült, síró fia arcába kiáltja: Ne dadogj!

Megint megtörülte a száját.

Danny asztalához ment, keresgélt a fiókban, aztán elővett egy nagy kirakós játékot, aminek kartonpapírból volt a doboza. A kisasztalhoz vitte, és óvatosan rácsúsztatta a tálat az asztalról. A darazsak mérgesen zümmögtek börtönükben. Aztán kezét erősen a tálra szorítva, nehogy elejtse, kiment a hallba.

– Jössz lefeküdni, Jack? – szólt ki Wendy.

– Jössz lefeküdni, apa?

– Egy pillanatra le kell mennem a földszintre. – Igyekezett könnyed hangon beszélni.

Hogy történt? Az isten szerelmére, hogy történhetett?

A bomba működött. Meghúzta a gyűrűt, és látta, amint a sűrű fehér füst felszáll belőle. És amikor két órával később felment, egész felhőnyi apró, elpusztult testet rázott ki a tetején lévő lyukon.

Akkor hogy? Spontán regeneráció?

Ez őrület. Tizenhetedik századi baromság. A rovarok nem regenerálódnak. És még ha úgy volna is, tizenkét óra alatt nem fejlődnek ki teljes nagyságú rovarok a tojásokból, és különben is, ebben az évszakban a királynő nem rak tojásokat, csak áprilisban vagy májusban. Ősszel elpusztulnak.

Élő ellentmondásként a darazsak dühösen dongtak a tál alatt.

Lement a földszintre, át a konyhán. Hátul ajtó vezetett a szabadba. Hideg éjszakai szél fújt majdnem meztelen testére, és a lába szinte azonnal megdermedt a kilépő hideg betonján; a szezonban itt rakodott le a tejes. Óvatosan letette a kartondobozt, rajta a tállal, és amikor felállt, megnézte az ajtó mellé akasztott hőmérőt. A hőmérő egy üdítőt hirdetett; a higanyszál mínusz három fokot mutatott. Reggelre elpusztulnak a hidegben. Bement, és becsukta az ajtót. Egy pillanatnyi gondolkodás után a kulcsot is ráfordította.

Átment a konyhán, és eloltotta a lámpákat. Egy pillanatig állt a sötétben, gondolkozott, elfogta a vágy egy pohár ital után. A szálloda hirtelen ezernyi titkos zajjal telt meg: nyikorgás, nyögés, a szél alattomos surrogása az eresz alatt, ahol, mint halálos gyümölcsök, talán újabb darázsfészkek függnek.

Visszajöttek.

Hirtelen úgy érezte, hogy már nem szereti annyira a Panorámát, mintha nem a darazsak bántották volna a fiát, a darazsak, amelyek csodával határos módon túlélték a bombát, hanem maga a szálloda.

Az utolsó gondolata, mielőtt felment a feleségéhez és a fiához,

(mostantól fogva uralkodsz magadon. Bármi történjék is.)

szilárd, kemény, és magabiztos fogadalom volt.

Visszaindult hozzájuk a folyosón, és a keze fejével megtörülte a száját.

17

AZ ORVOSNÁL

Danny Torrance alsónadrágra vetkőzve feküdt a vizsgálóasztalon, és nagyon kicsinek látszott. Felnézett Dr. („Szólíts egyszerűen Billnek”) Edmondsra, aki egy nagy, fekete gépet gördített melléje. Danny a szemét forgatta, hogy jobban lássa.

– Ne félj tőle, barátom – mondta Bill Edmonds. – Ez egy elektroencefalográf, és nem bánt.

– Elektro...

– Mi röviden csak EEG-nek hívjuk. Drótokat erősítek a fejedre – nem, nem szúrom bele, csak ragtapasszal ráragasztom –, aztán a műszer innenső oldalán a mutató lerajzolja az agy hullámait.

– Mint a „Hatmillió dolláros ember”-ben?

– Valahogy úgy. Szeretnél olyan lenni, mint Steve Austin, amikor megnősz?

– Dehogy – mondta Danny. A nővér kezdte felragasztania drótokat a koponyájára, a sok pici leborotvált foltra. – Apu azt mondja, hogy egy nap rövidzárlatot kap, és akkor benne lesz a sz... akkor nagy bajban lesz.

– Tudom, milyen bajra gondolsz – mondta barátságosan Dr. Edmonds. – Belekeveredtem én is nemegyszer. Az EEG-ből sok mindent megtudhatunk, Danny.

– Például mit?

– Például azt, hogy nincs-e epilepsziád. Az egy olyan betegség, amikor...

– Igen, tudom, mi az az epilepszia.

– Tényleg?

– Persze. Volt egy gyerek az óvodában, még Vermontban... Kicsi koromban óvodába jártam – és neki volt. Nem engedték meg neki, hogy játsszon a villogós táblával.

– Az micsoda, Danny? – Dr. Edmonds bekapcsolta a gépet. Vékony vonalak rajzolódtak a szalagra.

– Kis lámpák voltak rajta, mindenféle színűek. És amikor az ember bekapcsolta, némelyik szín felvillant, de nem mindegyik, és akkor meg kellett számolni a színeket, és ha az ember azt a gombot nyomta meg, amelyiket kell, akkor az egész kialudt. Brentnek nem volt szabad hozzányúlnia.

– Azért, mert az élénk, villogó fények néha epilepsziás görcsöt idéznek elő.

– Úgy érti, ha Brent játszik a táblával, begörcsöl?

Edmonds és a nővér magukban mulatva összenéztek. – Nem éppen elegánsan, de pontosan fogalmaztál, Danny.

– Tessék?

– Igazad van, csak ahelyett, hogy „begörcsöl”, mi azt mondjuk, hogy rohama van. Mégiscsak jobban hangzik... És most maradj olyan mozdulatlan, mint egy egér.

– Jó.

– Danny, amikor neked ezek az... akármijeid vannak, látsz előtte ragyogó, villogó fényeket?

– Nem.

– Hallasz furcsa zajokat? Csengetést? Vagy olyasmit, mint egy muzsikáló ajtócsengő?

– Nem.

– És nem érzel furcsa szagot, például narancsszagot, vagy fűrészporszagot? Vagy mintha valami rohadna?

– Nem, uram.

– Nem érzed úgy néha, hogy szeretnél sírni, mielőtt elájulsz? Pedig nem is vagy szomorú?

– Nem, soha.

– Akkor minden rendben.

– Epilepsziám van Dr. Bill?

– Nem hiszem, Danny. Feküdj nyugodtan. Mindjárt végzünk.

A gép zümmögött és sercegett még vagy öt percig, mielőtt Dr. Edmonds elzárta.

– Kész vagyunk, barátom – mondta élénken Edmonds. – Sally leveszi rólad az elektródákat, aztán gyere be a másik szobába. Szeretnék beszélgetni veled. Rendben?

– Hogyne.

– Sally, csinálja meg a TB-tesztet, mielőtt átküldi hozzám.

– Rendben van.

Edmonds letépte a hosszú, kígyózó szalagot, amelyik a gépből jött ki, és megnézte, aztán átment a másik szobába.

– Egy kicsit megszúrom a karodat – mondta a nővér, miután Danny belebújt a nadrágjába. – Szeretnénk biztosan tudni, hogy nincs tébécéd.

– Tavaly már csinálták az óvodában – mondta Danny, de nem sok reménnyel.

– De az már régen volt, és most már nagy fiú vagy, nem?

– Azt hiszem, igen. – Danny sóhajtott, és lemondóan odanyújtotta a karját.

Amikor már rajta volt az inge és a cipője, a tolóajtón bement Edmonds irodájába. Edmonds az íróasztal szélén ült, és elgondolkodva lóbálta a lábát.

– Hello, Danny.

– Hello.

– Hogy van a kezed? – Danny bekötözött bal kezére mutatott.

– Egész jól.

– Helyes. Megnéztem az EEG-det; nagyon jó. Azért elküldöm egy barátomnak Denverbe, akinek az a foglalkozása, hogy elolvassa az ilyen szalagokat. A biztonság kedvéért.

– Igen, uram.

– Beszélj nekem Tonyról, Dan.

Danny egyik lábáról a másikra állt. – Ő az én láthatatlan barátom – mondta. – Én találtam ki. Hogy ne legyek egyedül.

Edmonds nevetett, és Danny vállára tette a kezét. – Ugyanezt mondja az apád és anyád is. De most magunk között vagyunk, kis barátom. Én az orvosod vagyok. Mondd el az igazat, és én megígérem, hogy nem mondom el nekik, hacsak nem te akarod, hogy elmondjam.

Danny gondolkozott. Edmondsra nézett, koncentrált egy kicsit, megpróbálta elfogni Edmonds gondolatait, vagy legalábbis a hangulatukat, színüket. Hirtelen furcsa mód megnyugtató képet látott a fejében: kartotékos fiókok csukódtak be kis kattanással, egyik a másik után. Minden fiókon kicsi táblára írva ez állt: A-C, TITKOS, D-G, TITKOS és így tovább. Danny egy kicsit megkönnyebbült.

Óvatosan mondta: – Nem tudom, hogy Tony kicsoda.

– Veled egykorú?

– Nem. Legalább tizenegy éves. Talán még idősebb. Soha nem láttam egész közelről. Lehet, hogy már ahhoz is elég idős, hogy autót vezessen.

– Szóval csak messziről látod?

– Igen.

– És mindig az előtt jön, hogy elájulsz?

– Én nem ájulok el. Olyan, mintha vele mennék. És akkor mutat nekem mindenfélét.

– Például mit?

– Hát... – Danny egy pillanatig habozott, aztán elmondta Edmondsnak a láda esetét, amelyben apa papírjai voltak, és hogy a szállítók nem vesztették el Vermont és Colorado között, hanem mindvégig ott volt a lépcső alatt.

– És apád megtalálta ott, ahol Tony mondta?

– Igen, uram. De Tony nem mondta, hanem megmutatta nekem.

– Értem, Danny. És mit mutatott neked Tony tegnap éjszaka? Amikor bezárkóztál a fürdőszobába?

– Nem emlékszem – mondta gyorsan Danny.

– Biztos?

– Biztos.

– Az előbb azt mondtam, bezárkóztál be a fürdőszobába. De nem úgy volt, igaz? Tony zárta be az ajtót.

– Nem, uram. Tony nem zárhatta be az ajtót, mert ő nem valódi. Azt akarta, hogy én zárjam be. Hát bezártam.

– Tony mindig olyasmit mutat meg neked, ami elveszett?

– Nem. Néha megmutatja, hogy mi fog történni.

– Komolyan?

– Igen. Egyszer például megmutatta nekem a vidámparkot meg a vadállatrezervátumot Great Barringtonban. És mondta, hogy apa elvisz oda a születésnapomon. El is vitt.

– És még miket mutat?

Danny a homlokát ráncolta. – Jeleket. Mindig azok a buta, vacak jelek. És nem tudom elolvasni őket. Szinte soha.

– Mit gondolsz, miért teszi ezt Tony?

– Nem tudom. – Danny felélénkült. – De apa és anya tanítanak olvasni, és nagyon igyekszem.

– Hogy el tudd olvasni Tony jeleit?

– Hát, tényleg meg akarok tanulni olvasni. De a jelek miatt is, igen.

– Szereted Tonyt, Danny?

Danny lenézett a kockakőre, és nem válaszolt.

– Danny?

– Nem tudom. Azelőtt szerettem. Azt reméltem, hogy eljön mindennap, mert mindig jó dolgokat mutatott, főleg azóta, hogy apa meg anya már nem gondolnak a VÁLÁSra. – Dr. Edmonds pillantása élesebbé vált, de Danny nem vette észre. Erősen nézte a követ, és igyekezett pontosan fogalmazni. – De most, akárhányszor eljön, mindig rossz dolgokat mutat. Szörnyű dolgokat. Mint tegnap este a fürdőszobában. Olyan dolgokat mutat, amik úgy szúrnak belém, mint azok a darazsak tegnap. Csak az a különbség, hogy amit Tony mutat, itt szúr belém. – Ujjával komolyan a halántékára mutatott: egy kisgyerek, aki öntudatlanul az öngyilkosságot parodizálja.

– Miféle dolgokat, Danny?

– Nem emlékszem! – kiáltott fel kínlódva Danny. – Elmondanám, ha tudnám! Olyan, mintha azért nem tudnék emlékezni rá, mert olyan rossz, hogy nem akarok rá emlékezni. Amikor felébredek, már csak a kellögemre emlékszem.

– A mire?

– A kellögemre.

– Az micsoda?

– Nem tudom.

– Danny?

– Igen, uram?

– Meg tudnád csinálni, hogy Tony most jöjjön el?

– Nem tudom. Nem jön el mindig. Már azt sem tudom, akarom-e, hogy megint eljöjjön.

– Próbáld meg, Danny. Itt leszek veled.

Danny kétkedve nézett Edmondsra. Ő bátorítóan bólintott.

Danny nagyot sóhajtott, és bólintott. – De nem tudom, hogy sikerülni fog-e. Még sose csináltam úgy, hogy valaki közben nézett. És Tony se jön el mindig.

– Ha nem, nem – mondta Edmonds. – Én csak azt kérem, hogy próbáld meg.

– Jó.

Pillantását Edmonds himbálózó cipőjére irányította, és az apjára és anyjára gondolt, odakint. Valahol itt vannak... vagyis pontosan a fal mögött, amelyiken a kép lóg. Ülnek a várószobában, ahol bejöttek. Egymás mellett ülnek, de nem beszélgetnek. Képeslapokat nézegetnek. Aggódnak. Őmiatta.

A homlokát ráncolva koncentrált, és igyekezett belebújni anya gondolataiba. Mindig nehezebben ment, amikor nem voltak a közvetlen közelében. Lassan mégiscsak sikerült. Anya egy lánytestvérre gondolt. A húgára. A húga meghalt. Wendy azon tűnődött, hogy elsősorban emiatt lett-e az anyjából olyan

(vén boszorkány)

megkeseredett ember. Mert a húga meghalt. Kislánykorában.

(elütötte egy autó úristen nem tudok még egyszer elviselni valami olyat mint aileen de mi van ha csakugyan beteg rák meningitisz leukémia agytumor mint john gunther fia vagy izomsorvadás úristen ilyen korú gyerekek gyakran kapnak leukémiát rádiumbesugárzás kemoterápia minekünk semmi ilyenre nem volna pénzünk de persze nem dobhatják ki az embert az utcára hogy ott haljon meg és különben sincs semmi baja jól van jól van jól van nem szabad most)

(Danny...)

(aileenre gondolni és)

(Danny...)

(arra az autóra)

(Dannnny...)

De Tony nem volt ott. Csak a hangját hallotta. És ahogy halkult, Danny követte a sötétségbe, bukdácsolva zuhant bele egy mesebeli lyukba Dr. Bill himbálózó lába között; elhaladt egy lármásan kopogó hang mellett, és zuhant tovább; egy fürdőkád úszott el mellette a sötétségben, némán, valami szörnyű dolog himbálózott benne; aztán olyan hangot hallott, mint az édesen muzsikáló templomi harangok; majd egy üvegbura alá helyezett óra suhant el mellette.

Végül a sötétségen gyenge fény hatolt át, egy pókhálótól maszatos villanykörtéből áradt. A gyér világításban feltűnt egy nyirkos, piszkos kőpadló. Valahonnan, nem túl messziről, kitartó, mechanikus dübörgés hallatszott tompán, nem ijesztően. Álmosítóan. Ez lesz az, amiről majd megfeledkezik, gondolta Danny kábult meglepetéssel.

Amikor a szeme alkalmazkodott a félhomályhoz, közvetlenül maga előtt megpillantotta Tony sziluettjét. Tony nézett valamit, és Danny a szemét meresztve próbálta meg kivenni, hogy mi az.

(Az apád. Látod az apádat?)

Persze hogy látta. Hogyne vette volna észre, még az alagsori gyenge világításban is? Apa a földön térdelt, és egy zseblámpa fényében régi kartondobozokat és faládákat nézegetett. A papírdobozok penészesek és régiek voltak, némelyik kihasadt, és papírok szóródtak belőlük a földre. Újságok, könyvek, nyomtatott papírlapok, amelyek talán számlák lehettek. Az apja nagy érdeklődéssel vizsgálgatta őket. Aztán felnézett, és másfelé fordította a zseblámpát. A lámpa fényében sápadt holmi tűnt fel, egy nagy fehér könyv aranykapoccsal. A borítója fehér bőrnek látszott. Egy album; Danny szeretett volna felkiáltani, szeretett volna szólni az apjának, hogy hagyja békén azt a könyvet, mert vannak könyvek, amiket nem szabad kinyitni. De az apja már megindult feléje.

Most már felismerte a mechanikus, dübörgő hangot, a Panoráma bojleréből származott, amit apa napjában háromszor vagy négyszer ellenőrzött, a dübörgés most baljós, ritmikus csapkodáshoz kezdett hasonlítani. Úgy hangzott, mint... mint egy kalapács. És a penészes, nyirkos, rohadó papír szaga is megváltozott – olyan lett, mint a Rossz kábító borókaszaga. Felhőként függött az apja körül, amikor kinyúlt a könyv után... és megfogta.

Tony ott volt valahol a sötétben

(Ez az embertelen hely emberi szörnyetegeket szül. Ez az embertelen hely)

és ugyanezt az érthetetlen dolgot ismételte el újra meg újra.

(emberi szörnyetegeket szül.)

Megint zuhant a sötétségben, nehéz ütések lármája kísérte, ez már nem a bojler volt, hanem az ütő, sziszegve a levegőbe hasított, belevágott a selyemtapétába, az ütés nyomán kis gipszfelhők szálltak fel. Tehetetlenül kuporgott a kék-fekete mintás dzsungelszőnyegen.

(Gyere ki)

(Ez az embertelen hely)

(most megkapod, amit megérdemelsz!)

(emberi szörnyetegeket szül.)

Levegő után kapott, saját lihegése visszhangzott a fejében, aztán kiszakította magát a sötétségből. Megérezte valakinek a kezét, és először megrémült, azt hitte, hogy az a sötét dolog Tony világának a Panorámájából valahogy utánajött az igazi dolgok világába – aztán meghallotta Dr. Edmonds hangját: – Nyugodj meg, Danny. Nyugodj meg. Nincs semmi baj.

Danny felismerte az orvost, aztán a környezetét, a rendelőt. Tehetetlenül remegni kezdett. Edmonds nem engedte el.

Amikor a reakció kezdett alábbhagyni, Edmonds megszólalt:

– Szörnyetegekről beszéltél, Danny – mit mondtál?

– Ez az embertelen hely – mondta torokhangon. – Tony mondta, hogy... ez az embertelen hely... – Megrázta a fejét. – Nem emlékszem.

– Próbáld meg!

– Nem megy.

– Eljött Tony?

– Igen.

– Mit mutatott?

– Sötétséget. Dübörgést. Nem emlékszem.

– Hol voltál?

– Hagyjon békén! Nem emlékszem! Hagyjon békén! – Félelmében és tehetetlenségében sírva fakadt. Minden eltűnt, ragadós masszává olvadt, mint egy csomó elázott papír: az emlék olvashatatlanná vált.

Edmonds a csaphoz ment, és egy pohár vizet vitt neki. Danny megitta. Edmonds adott neki még egy pohárral.

– Jobban érzed magad?

– Igen.

– Danny, nem akarlak piszkálni... nem akarlak ezzel nyaggatni. De emlékszel bármire Tony jövetele előttről?

– Anya – mondta lassan Danny. – Aggódik miattam.

– Az anyukáknak ez a szokása.

– Nem... volt egy húga, aki kislány korában meghalt. Aileen. Arra gondolt, amikor Aileent elütötte az autó, és ezért aggódott miattam. Másra nem emlékszem.

Edmonds éles pillantással nézte. – Most gondolt erre? Kint a váróban?

– Igen, uram.

– Danny, honnan tudhatnád ezt?

– Nem tudom – mondta gyenge hangon Danny. – Azt hiszem, a ragyogás.

– Micsoda?

Danny nagyon lassan megrázta a fejét. – Nagyon fáradt vagyok. Nem mehetnék ki anyához és apához? Nem akarok több kérdésre felelni. Fáradt vagyok. És fáj a gyomrom.

– Hányingered van?

– Nem. Csak ki akarok menni anyához és apához.

– Oké, Dan. – Edmonds felállt. – Menj ki hozzájuk egy percre, aztán küldd be őket, hogy beszélhessek velük. Jó?

– Igen, uram.

– Odakint vannak képeskönyvek. Szereted a könyveket, ugye?

– Igen, uram – mondta kötelességtudóan Danny.

– Jó fiú vagy, Danny.

Danny halványan rámosolygott.

– A világon semmit nem találtam – mondta Dr. Edmonds Torrance-éknak. – Fizikailag. Szellemiekben okos kisfiú, talán túlságosan nagy a képzelőereje. Előfordul. A gyerekeknek úgy kell belenőniük a képzelőerejükbe, mint egy pár túl nagy cipőbe. Dannyé még mindig nagyon nagy. Csináltak már vele intelligenciatesztet?

– Nem hiszek benne – mondta Jack. – Kényszerzubbonyt húz mind a szülők, mind a tanárok elvárásaira.

Dr. Edmonds bólintott. – Meglehet. De ha megcsináltatnák a vizsgálatot, kiderülne, hogy alaposan megelőzi a korcsoportját. Elképesztően jól fejezi ki magát egy ötéves, illetve majdnem hatéves gyerekhez képest.

– Nem úgy beszélünk vele, mint gyerekkel – mondta Jack, egy kis büszkeséggel a hangjában.

– Nem hiszem, hogy erre valaha is szükség lett volna ahhoz, hogy megértessék magukat. – Edmonds szünetet tartott, a tollával játszott. – Önkívületi állapotba került. Az én kérésemre. Pontosan ugyanúgy, ahogy önök leírták a tegnap esti fürdőszobai esetet. Minden izma elernyedt, a teste összecsuklott, a szemgolyója kifordult. Szabályos önhipnózis. Elképesztő. Még most sem tértem magamhoz.

Torrance-ék előrehajoltak. – Mi történt? – kérdezte feszülten Wendy, és Edmonds óvatosan beszámolt a transzról, az elmotyogott mondatról, amelyből csak a „szörnyetegek” szót értette meg, és azt, hogy „sötétség” és „dübörgés”. Aztán a reakció, sírás, szinte hisztérikus állapot, ideges gyomor.

– Megint Tony – mondta Jack.

– Mit jelent ez? – kérdezte Wendy. – Van valami elképzelése?

– Igen. De lehet, hogy nem fognak neki örülni.

– Azért mondja el – kérte Jack.

– Abból, amit Danny mondott nekem, kiderült, hogy az ő „láthatatlan barátja” valóban barát volt, amíg ide nem költöztek New Englandből. Tony csak a költözés után vált fenyegető alakká. A kellemes álmok lidérces álmokká váltak, és annál is ijesztőbbek Danny számára, mert később nem emlékszik rá, mit álmodott. Ez elég mindennapos. Valamennyien tisztábban emlékszünk a kellemes álmokra, mint az ijesztőekre. Mintha valahol a tudat és a tudatalatti között volna egy szelep, amelyet egy nagyon finnyás erkölcscsősz igazgat. Ez a cenzor nagyon keveset enged át, és ami átjön, gyakran csak szimbolikus. Freud egyszerűsítve, de elég pontosan leírja, amit az egymásra ható erők kölcsönhatásáról tudunk a lélekben.

– Gondolja, hogy Dannyt ennyire bántja, hogy elköltöztünk? – kérdezte Wendy.

– Lehetséges, amennyiben traumatikus körülmények között zajlott – mondta Edmonds. – Úgy volt?

– Egy előkészítő iskolában tanítottam – mondta lassan Jack. – Elvesztettem az állásomat.

– Értem – mondta Edmonds. A tollat, amellyel játszott, határozott mozdulattal visszatette a tokjába. – Sajnos, ez még nem minden. Lehet, hogy fájdalmas lesz önöknek. A gyerek szerint maguk komolyan fontolgatták, hogy elválnak. Mellékesen említette, de csak azért, mert már nem hiszi, hogy gondolnak rá.

Jack szája tátva maradt, Wendy pedig úgy megrándult, mintha pofon ütötték volna. Kiszaladt a vér az arcából.

– Még csak meg sem beszéltük soha! – mondta. – Nemhogy Danny előtt, de még egymással sem! Mi...

– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha mindent pontosan megért, doktor úr – mondta Jack. – Röviddel azután, hogy Danny megszületett, én alkoholista lettem. Már az egyetemen is sokat ittam, de amikor megismertem Wendyt, kicsit javult a helyzet. Miután Danny megszületett, és az írás, amelyet igazi hivatásomnak tekintek, rosszul ment, megint visszaestem. Danny három és fél éves korában leöntötte sörrel a színdarabot, amin dolgoztam... amin dolgozni próbáltam... és én... hát... a fenébe is. – A hangja megtört, de a szeme száraz és rezzenéstelen maradt. – Olyan átkozottul szörnyen hangzik, ha kimondom. Amikor megfordítottam, hogy elfenekeljem, eltörtem a karját. Három hónappal később abbahagytam az ivást. Azóta se nyúltam alkoholhoz.

– Értem – mondta közömbös hangon Edmonds. – Azt persze tudtam, hogy a karja el volt törve. Nagyon szépen összeforrt. – Kicsit hátrább lökte magát az íróasztaltól, és keresztbe tette a lábát. – Ha őszinte lehetek, nyilvánvaló, hogy azóta semmiféle módon nem bántalmazták a gyereket. A csípéseken kívül semmit nem találtam, csak a szokásos zúzódásokat és karcolásokat, ami a gyerekeknél természetes.

– Persze hogy nem – mondta hevesen Wendy. – Jack nem szándékosan...

– De igen, Wendy – mondta Jack. – Szándékosan tettem, azt hiszem, valahol a lelkem mélyén valóban bántani akartam. Vagy valami még rosszabbat akartam tenni vele. – Megint Edmondsra nézett. -Tudja, mit, doktor úr? Ez az első alkalom, hogy a válás szó elhangzott kettőnk között. És az, hogy alkoholizmus. És hogy bántalmaztam a gyereket. Három első alkalom öt perc alatt.

– Lehet, hogy ez rejlik a probléma mélyén – mondta Edmonds. – Nem vagyok pszichiáter. Ha akarják, hogy Dannyt megnézze egy gyerekpszichiáter, ajánlhatok egy jó szakembert Boulderben, a Mission Ridge gyógyközpontban dolgozik. De a diagnózisomban meglehetősen biztos vagyok. Danny intelligens, fantáziadús, érzékeny gyermek. Nem hiszem, hogy annyira felizgatták volna az önök házassági problémái, mint hiszik. A kisgyerekek könnyen belenyugszanak a dolgokba. Nem tudják, mi az a szégyen, az eltitkolás kényszere.

Jack a kezét nézte. Wendy megfogta a kezét, és megszorította.

– De megérezte, hogy baj van. Az ő szempontjából nem a törött kar volt a legfontosabb, hanem a megromlott, vagy megbomlóban lévő kapcsolat kettőjük között. A válásról beszélt nekem, de a kartörésről nem. Amikor a nővér említette neki, hogy szépen összeforrt a karja, egyszerűen vállat vont. Nem nyomasztó élmény a számára. „Régen történt” – azt hiszem, csak ennyit mondott.

– Ez a gyerek – motyogta Jack. A száj át összeszorította, az arcizmai megfeszültek. – Nem érdemeljük meg.

– De a maguké – mondta szárazon Edmonds. – Akárhogyan is, időnként visszavonul egy fantáziavilágba. Ebben nincs semmi szokatlan, sok gyermek megteszi. Amikor annyi idős voltam, mint most Danny, nekem is volt egy láthatatlan barátom, egy beszélő kakas, Chug-Chug. Természetesen rajtam kívül senki nem látta Chug-Chugot. Volt két idősebb fivérem, akik gyakran magamra hagytak, és ilyenkor Chug-Chug bizony nagyon jól jött. És persze maguk ketten biztosan tudják, miért hívják Danny láthatatlan barátját Tonynak, nem pedig Mike-nak, Halnek vagy Dutchnak.

– Igen – mondta Wendy.

– Megmagyarázták már neki?

– Nem – mondta Jack. – Kéne?

– Ugyan minek? Majd rájön, ha eljön az ideje a saját logikája alapján. Tudják, Danny fantáziaképei jóval mélyebbek, mint a megszokottak, amelyek a közönséges „láthatatlan barát” szindrómát körülveszik, és ettől bizonyára úgy érezte, hogy még nagyobb szüksége van Tonyra. Tony eljön, és kellemes dolgokat mutat neki. Néha csodálatos dolgokat. Mindig valami jót. Egyszer Tony megmutatta neki, hol van az apja elveszettnek hitt ládája... a lépcső alatt. Egy másik alkalommal megmutatta neki, hogy az apja és anyja elviszik egy vidámparkba a születésnapján.

– Great Barringtonba! – kiáltott fel Wendy. – De honnan tudhatja ezeket a dolgokat? Néha kísérteties, hogy micsoda dolgokkal áll elő. Majdnem olyan, mintha...

– Mintha telepatikus képessége volna? – kérdezte mosolyogva Edmonds.

– Burokban született – mondta gyenge hangon Wendy. Edmonds mosolya szívből jövő nevetéssé dagadt. Jack és Wendy egymásra néztek, és ők is mosolyogtak; mindkettőjüket meglepte, hogy milyen könnyű ez az egész. Danny különleges képességeiről nagyon ritkán beszélgettek.

– Most mindjárt azt mondják nekem, hogy lebegni is tud – mondta Edmonds, még mindig mosolyogva. – Nem, nem, nem, félek, hogy nem. Ez nem telepatikus képesség, hanem jó öreg, emberi megérzés, ami Danny esetében szokatlanul erős. Mr. Torrance, Danny tudta, hogy a láda a lépcső alatt van, mert maga már mindenhol kereste. Kizárásos alapon tudta. Olyan egyszerű, hogy Ellery Queen nevetne rajta. Előbb-utóbb magának is eszébe jutott volna.

– És ami a vidámparkot illeti Great Barringtonban, kinek az ötlete volt eredetileg? A maguké vagy az övé?

– Természetesen az övé – mondta Wendy. – Minden reggeli gyerekműsorban reklámozták. Nagyon szeretett volna elmenni. De hát nem volt rá pénzünk, hogy elvigyük. Ezt meg is mondtuk neki.

– Aztán egy folyóirat küldött ötven dollárt egy novellámért, amit még 1971-ben adtam el nekik – folytatta Jack. – A novellát újra megjelentették egy évkönyvben, vagy valami ilyesmiben. Elhatároztuk, hogy a pénzt Dannyre költjük.

Edmonds vállat vont. – Egy szerencsés véletlen folytán teljesült a kívánsága.

– A fene egye meg, lefogadom, hogy pontosan ennyi és nem több – mondta Jack.

Edmonds mosolygott egy kicsit. – Danny maga mondta nekem, hogy Tony gyakran mutat neki olyasmit, ami nem következik be. Téves érzékelésen alapuló látomás, ennyi az egész. Danny öntudatlanul teszi azt, amit az úgynevezett misztikusok és gondolatolvasók tudatosan és cinikusan csinálnak. Csak csodálni tudom érte. Ha az élet nem kényszeríti rá, hogy visszahúzza az antennáit, remek ember lesz belőle.

Wendy bólintott – persze hogy Danny remek ember lesz –, de az orvos magyarázatát túl egyszerűnek találta. Inkább margarin-, mint vajíze volt. Edmonds nem lakott velük. Nem volt ott, amikor Danny elveszett gombokat talált meg, és azt mondta, lehet, hogy a rádióújság az ágy alatt van, és hogy gumicsizmában megy az óvodába, annak ellenére, hogy süt a nap... és aznap az ő esernyője alatt mentek haza a zuhogó esőben. Edmonds nem tudhatott Danny furcsa szokásáról, ahogyan mindkettőjük gondolatát előre kitalálta. Egy este elhatározta, hogy teát iszik, pedig nem volt szokása, kiment a konyhába, és ott találta a teáscsészét, benne a zacskós teával. Eszébe jutott, hogy lejárt a könyvek kölcsönzési határideje, és a könyvek már ott voltak szépen egymásra rakva a hallasztalon, a tetejükön a kölcsönzőjeggyel. Vagy amikor Jack a fejébe vette, hogy lemossa a Volkswagent, kiment, és ott találta Dannyt a járdaszélen, ült és őt várta, közben a bádoghangú detektoros rádióján a slágerlista első helyezettjeit hallgatta.

Megszólalt. – Akkor most miért vannak lidérces álmai? Miért mondta neki Tony, hogy zárja be a fürdőszoba ajtaját?

– Azt hiszem, azért, mert Tony már nincs hasznára – felelte Edmonds. – Olyankor született – Tony, nem Danny –, amikor maga meg a férje azért küzdöttek, hogy megmentsék a házasságukat. A férje túl sokat ivott. Aztán az incidens a törött karral. A baljós csend kettőjük között.

Baljós csend, igen, ez a kifejezés legalább fedte a valóságot. A merev, feszült étkezések, amikor csak olyanokat mondtak egymásnak, hogy ideadnád a vajat, edd meg a sárgarépát, Danny, ha megengeditek, én felállók. Az éjszakák, amikor Jack elment, és ő száraz szemmel feküdt a kanapéra, Danny pedig a tévét nézte. A reggelek, amikor Jack és ő úgy kerülgették egymást, mint a dühös macskák, közöttük egy reszkető, rémült egérrel. Igaznak hangzott;

(Úristen, behegednek-e valaha a régi sebek?)

rettenetesen, rettenetesen igaznak.

Edmonds folytatta. – De a dolgok megváltoztak. A gyerekeknél egyébként a szkizoid magatartás nagyon gyakori. Elfogadott, mert mi felnőttek kimondatlanul is úgy gondoljuk, hogy a gyerekek bolondok. Láthatatlan barátaik vannak. Ha rossz kedvük van, bebújnak a szekrénybe, így húzódnak vissza a világtól. Mint valami talizmánhoz, úgy ragaszkodnak egy bizonyos takaróhoz, egy mackóhoz, egy kitömött tigrishez. Szopják az ujjúkat. Amikor egy felnőtt lát olyasmit, ami nincs, úgy gondoljuk, a gumiszobában a helye. Amikor egy gyerek azt mondja, hogy látott egy manót a szobájában, vagy egy vámpírt az ablak előtt, csak elnézően mosolygunk. A gyerekeknél az ilyen jelenségek egész sorát elintézzük egyetlen mondattal...

– Majd kinövi – fejezte be Jack.

Edmonds pislantott. – Pontosan. Igen. Szerintem Danny a legjobb úton volt ahhoz, hogy teljes mértékű pszichózis alakuljon ki nála. Boldogtalan légkör otthon, nagy képzelőerő, a láthatatlan barát, aki neki annyira valódi volt, hogy maguknak is majdnem valódivá vált. Ahelyett, hogy „kinőtt” volna ebből a gyerekkori szkizofréniából, előfordulhatott volna, hogy belenő.

– Ez az autizmus? – kérdezte Wendy. Olvasott erről. Már a szó is megrémítette, rettegésre és fehér csendre emlékeztette.

– Nem feltétlenül. De lehet, hogy egy napon belépett volna Tony világába, és többé nem jött volna vissza a „valódi dolgokhoz”, ahogy ő nevezi.

– Úristen – mondta Jack.

– De most drasztikusan megváltozott a helyzet. Mr. Torrance már nem iszik. Olyan helyen élnek, ahol a körülmények arra kényszerítik magukat, hogy szorosabb családdá váljanak, mint bármikor azelőtt – biztos, hogy szorosabb családi életet élnek, mint például én, hiszen én naponta legfeljebb két vagy három órát töltök a feleségemmel és gyerekeimmel. Meggyőződésem, hogy ebben a megváltozott környezetben Danny egészen biztosan meggyógyul. Azt hiszem, az a tény, hogy olyan éles különbséget tesz Tony világa és a „valódi dolgok” között, bizonyítja, hogy az elméje alapvetően egészséges. Azt mondja, maguk ketten már nem gondolnak a válásra. Én is így látom. Igaz ez?

– Igen – mondta Wendy, mire Jack olyan erősen megszorította a kezét, hogy szinte már fájt. Wendy viszonozta a szorítását.

Edmonds bólintott. – Tulajdonképpen már nincs szüksége Tonyra. Igyekszik kimosni a szervezetéből. Tony már nem kellemes víziókban jelenik meg, hanem gyűlöletes, lidérces álmokban, amelyek annyira megijesztik, hogy csak töredékesen emlékszik rájuk. Magába fogadta Tonyt egy nehéz, kétségbeejtő élethelyzetben, és Tony nem megy el könnyen. De elmegy. A fiuk egy kicsit olyan, mint a kábítószeres, aki éppen leszokik a méregről.

Felállt; Torrance-ék is.

– Amint mondtam, nem vagyok pszichiáter. Ha a lidérces álmok azután is kínozzák, hogy jövő tavasszal eljönnek a Panorámából, feltétlenül vigyék el ahhoz az orvoshoz Boulderben.

– Hogyne.

– Hát akkor menjünk ki, és mondjuk meg neki, hogy hazamehet – mondta Edmonds.

– Szeretném megköszönni – mondta nagy nehezen Jack. – Jobban érzem magam, mint már nagyon hosszú ideje.

– Én is – mondta Wendy.

Az ajtónál Edmonds megállt, és Wendyre nézett. – Van, illetve volt egy húga, Mrs. Torrance? Aileen?

Wendy meglepetten nézett rá. – Igen, volt. Halálra gázolta egy autó Somersworthben, New Hampshire-ben a házunk előtt, amikor hatéves volt, én pedig tíz. Egy labda után szaladt ki az utcára, és egy szállítókocsi elütötte.

– Tud erről Danny?

– Nem tudom. Nem hiszem.

– Azt mondja, őrá gondolt a várószobában.

– Igaz – mondta lassan Wendy. – Ma először... nem is tudom, mióta.

– Jelent valamit maguknak a „kellögem”?

Wendy megrázta a fejét.

– És az a szó, hogy „ragyogás”?

Mindketten a fejüket rázták.

– Azt hiszem, nincs jelentősége – mondta Edmonds. Kinyitotta a váróba vezető ajtót. – Van itt valaki, aki Danny Torrance névre hallgat, és szeretne hazamenni?

– Szia, apa! Szia, anya! – Felállt a kisasztal mellől, ahol egy képeslapban lapozgatott, a Vadállatok életé-ben; hangosan maga elé motyogta a szavakat, amelyeket már felismert.

Odaszaladt Jackhez, aki felkapta. Wendy megborzolta a haját.

Edmonds ránézett. – Ha nem szereted az apukádat és anyukádat, itt maradhatsz a jó öreg Billnél.

– Nem, uram! – mondta határozottan Danny. Egyik karját Jack nyaka köré fonta, a másikkal magához húzta Wendyt, és csak úgy ragyogott a boldogságtól.

– Oké – mondta mosolyogva Edmonds. Wendyre nézett. – Hívjon, ha valami probléma van.

– Igen.

– Nem hiszem, hogy szükség lesz rá – mondta továbbra is mosolyogva Edmonds.

18

AZ ALBUM

Jack november elsején találta meg az albumot, amikor a felesége és a fia kirándulni mentek; a roque-pálya mögött régi földút vezetett egy elhagyatott fűrésztelephez, két mérföldnyire. Még mindig szép idő volt, és bármilyen valószínűtlen, mindhárman lebarnultak az őszi napfényben.

Lement az alagsorba, kieresztett egy kis gőzt a bojlerből, aztán szinte ösztönös mozdulattal levette a zseblámpát a polcról, ahol a csatornahálózat alaprajzát tartották. Elhatározta, hogy megnézi azokat a papírokat. Helyet kell keresnie a csapdáknak is, bár ezzel még vár egy hónapig – amíg mind hazatérnek a nyaralásból, mondta Wendynek.

A zseblámpát maga elé tartva elment a liftakna mellett (Wendy nem engedte, hogy a liftet használják), és a kis boltív alatt belépett a másik helyiségbe. A rohadó papír orrfacsaró bűzt árasztott. Mögötte a bojler hatalmas szusszanással rúgott egyet, és alaposan ráijesztett.

Körbevillogott a lámpával, közben dallamtalanul fütyült a foga között. A több tucat, papírral tömött, portól és nedvességtől kifehéredett, alaktalan doboz és láda úgy festett, mint az Andok vonulatának kicsinyített modellje. Némelyik felhasadt, és a sárgás papírlapok kiszóródtak a kőpadlóra. Több köteg újságpapír madzaggal volt átkötve. Néhány dobozt főkönyvek töltöttek meg, másokban gumiszalaggal összefogott számlák voltak. Jack kihúzott egyet, és megnézte a zseblámpa fényében.

SZIKLÁS HEGYSÉG EXPRESSZ VÁLLALAT

Címzett: PANORÁMA HOTEL

Feladó: SIDEY RAKTÁRHÁZ, Denver, 16. utca 1210,

Colorado

Via: KANADAI VASÚTTÁRSASÁG

Tartalma: 400 láda PELSEY EGÉSZSÉGÜGYI PAPÍR

1 GROSSZ/LÁDA

Aláírás: D E F

Dátum: 1954. aug. 24.

Jack mosolyogva tette vissza a papírt a dobozba.

A lámpát a mennyezet felé fordította, és megpillantott egy dróton lógó, pókhálóval belepett villanykörtét. Kapcsolót nem talált.

Lábujjhegyre állt, és megpróbálta becsavarni a körtét. Felgyulladt, de csak nagyon gyenge fényt árasztott. Fogta a vécépapír-számlát, és letörülgette vele a pókhálót. A körte fénye így sem lett sokkal erősebb.

A zseblámpával a kezében elindult a doboz- és papírhalmok között; patkánynyomokat keresett. Jártak itt, de régen... valószínűleg évekkel ezelőtt. Talált patkánypiszkot, de olyan régi volt, hogy már elporladt, és néhány fészket is takarosan csíkokra hasogatott papírból, de ezeken is látszott, hogy nem használják őket.

Jack kihúzott egy újságot az egyik csomagból, és a főcímre pillantott.

JOHNSON FEGYELMEZETT ÁTMENETET ÍGÉR

„A JFK által megkezdett munka

jövőre is folytatódik”

A Sziklás Hegység Híradó 1963. december 19-i száma volt. Visszadobta a csomó tetejére.

Bizonyára azt a közhelyszámba menő bűvöletet érzi ő is, gondolta, amit mindenki, aki tíz vagy húsz évvel ezelőtti friss hírekbe pillant: mintha egyszeriben képessé válna a történelem érzékelésére. Az újságcsomók és feljegyzések nem voltak folyamatosak, semmit nem talált az 1937-es 1945, 1957-es 1960, sem az 1962-63 közötti időszakból. A szálloda ekkor nyilván zárva volt. És a balekok kapkodtak a pénzük után.

Ullman magyarázatát, hogy miért akadozott a Panoráma karrierje, továbbra sem érezte egészen meggyőzőnek. Hiszen a szálloda fantasztikus fekvése önmagában is garantálhatta volna az állandó sikert. Volt mindig amerikai „jet-set”, már azelőtt is, hogy a sugárhajtásos gépeket feltalálták, és Jack úgy vélte, a Panoráma lehetett volna az egyik bázis, amelyet vándorlásaik során felkeresnek. Milyen jól hangzott: a Waldorf májusban, a Bar Harbor House júniusban és júliusban, a Panoráma augusztusban és kora szeptemberben, mielőtt továbbállnak Bermudába, Rióba, Havannába, akárhová. Talált egy csomó régi bejelentőkönyvet, és azok is őt igazolták. Nelson Rockefeller 1950-ben. Henry Ford és családja 1927-ben. Jean Harlow 1930-ban. Clark Gable és Carole Lombard. 1956-ban az egész felső emeletet lefoglalta egy hétre „Darry F. Zanuck és társasága”. A pénz úgy folyhatott a folyosókon keresztül a kasszába, mintha egy huszadik századi Comstock-telér ontaná az aranyat. A vezetésnek elképesztő hibákat kellett elkövetnie.

Csakugyan íródott itt történelem, és nem csak az újságok főcímében. A főkönyvek, regiszterek, számlák és szobarendelések bejegyzéseiben volt eltemetve, ahol alig lehetett észrevenni. 1922-ben Warren G. Harding este tíz órakor rendelt egy egész lazacot és egy láda Coors-sört. De kivel evett és ivott? Pókerjátszma? Stratégiai ülés? Mi lehetett?

Jack az órájára pillantott, és meglepetten látta, hogy szinte észrevétlenül negyvenöt perc telt el azóta, hogy lejött az alagsorba. A keze és karja piszkos volt; valószínűleg a bűz is beleivódott a ruhájába. Elhatározta, hogy mielőtt Wendy és Danny visszajönnek, felmegy és lezuhanyozik.

Lassan elindult a papírhegyek között, és egészen lázba hozta egy ötlet; az agya villámgyorsan működött: a lehetőségeket latolgatta. Évek óta nem fogta el ilyen érzés. Hirtelen úgy tűnt, hogy a könyvből, amelyet félig tréfásan megígért magának, csakugyan lesz valami. Lehet, hogy éppen itt van, ezekben a rendetlen papírhalmokban eltemetve. Lehet belőle fikció, történelem , vagy mindkettő – egy hosszú könyv, amely erről a központi helyről akár százféle irányban is utat vághat magának.

Állt a pókhálós villanykörte alatt, gondolkodás nélkül kivette a zsebkendőjét a hátsó zsebéből, megtörülte a száját. És ekkor látta meg az albumot.

Balra egy öt dobozból álló halom emelkedett, mint valami roskadozó pisai ferdetorony. A legfelsőben számlák és főkönyvek voltak. Ezeknek a tetején egyensúlyozott – ki tudja, hány éve hevert ott ebben a szögben – egy vastag album fehér bőrkötésben; kérgén a lapokat ízléstelen masniba kötött aranyzsinór fűzte össze.

Kíváncsian odalépett, és felvette. A borítón vastagon állt a por. Egyenesen tartva felemelte az ajkáig, nagy felhőben lefújta róla a port, és kinyitotta. Abban a pillanatban kiesett belőle egy kartonlap, de mielőtt a kőre libbent volna, a levegőben elkapta. Drága, krémszínű papír volt, a Panoráma kidomborodó képével; az ablakok fényözönben úsztak. A pázsitot és játszóteret világító lampionok díszítették. Az embernek már-már az az érzése támadt, hogy akár rögtön be is léphetne ebbe a harminc évvel ezelőtti Panorámába.

Horace M. Derwent

tisztelettel meghívja Önt

a HOTEL PANORÁMA

ünnepélyes megnyitása alkalmából rendezett

álarcosbálra

Vacsora este 8 órakor

Álarc levétele és tánc éjfélkor

1945. augusztus 29. Választ kérünk.

Vacsora nyolc órakor! Álarc levétele éjfélkor!

Szinte látta őket az étteremben: Amerika leggazdagabb férfiait és hölgyeiket. Szmoking, vakító, keményített ingmell, estélyi ruhák, muzsikáló zenekar, csillogó, magas sarkú cipők. Csilingelő poharak, vidáman pukkanó pezsgősdugók. A háborúnak vége, vagy majdnem vége. Előttük a tiszta, ragyogó jövő. Amerika a világ kolosszusa; a világ végre tudomásul vette és elfogadta.

Később, éjfélkor, maga Derwent kiáltja: „Le az álarcokkal! Le az álarcokkal!” Az álarcokat leveszik és...

(a vörös halál vette át korlátlan uralmát)

A homlokát ráncolta. Ez vajon honnan jutott eszébe? Poe, „a nagy amerikai zugivó”. Hiszen a Panoráma – ez a ragyogó, fényes Panoráma a kezében tartott meghívón nem is lehetne távolabb Poe-tól.

Visszatette a meghívót, és lapozott. A következő oldalra az egyik denveri lap cikke volt beragasztva, alatta tintával a dátum: 1947. május 15.

ELŐKELŐ HEGYI ÜDÜLŐSZÁLLODA ISMÉT

MEGNYITJA

KAPUIT A SZTÁRVENDÉGEK ELŐTT

Derwent: „A Panoráma

a világ legszebb szállodája lesz”

David Felton riportja

A Panoráma Szállodát harmincnyolc éves története során újra és újra megnyitották, de még soha ilyen stílusosan és előkelően, mint Horace Derwent, a titokzatos kaliforniai milliomos, a szálloda új tulajdonosa ígéri.

Derwent, aki nem titkolja, hogy több mint egymillió dollárt fektetett legújabb vállalkozásába – bár némelyek szerint megvan hárommillió is –, azt mondja, hogy az új Panoráma „a világ egyik legszebb szállodája lesz; elég, ha valaki csak egy éjszakát tölt el benne, és még harminc év múlva is emlékezni fog rá”.

Amikor Derwentet, aki köztudomásúan jelentős érdekeltségekkel rendelkezik Las Vegasban, megkérdezték, vajon a Panoráma megvétele és újjáépítése nem az első ágyúlövés-e a harcban, hogy Coloradóban törvényesítsék a kaszinó-stílusú szerencsejátékot, a repülő-, mozi-, fegyver- és hajómágnás mosolyogva nemet mondott... „A Panorámát lealacsonyítaná a szerencsejáték – mondta –, és ne higgyék, hogy hátat fordítok Vegasnak! Nem tehetem, túl sok ott a zsetonom... Eszemben sincs harcolni a szerencsejáték törvényesítéséért Coloradóban. Olyan volna, mintha a szélbe köpnék.”

Amikor a Panoráma hivatalosan is megnyílik (a tulajdonképpeni munka befejezését hatalmas és rendkívül sikeres estéllyel ünnepelték meg), az újonnan festett, tapétázott és berendezett szobákat sztárvendégek foglalják majd el, mint például a divattervező Corbat Stani...

Jack szórakozott mosollyal lapozott. A New York Sunday Times utazási rovatának teljes oldalt betöltő hirdetésére esett a pillantása. A következő lapon egy cikk Derwenttel foglalkozott; kopaszodó férfi, olyan átható tekintettel, amely még a régi újságfényképről is szinte keresztülfúrta az embert. Keret nélküli szemüveget viselt, vékony bajuszt a negyvenes évek divatja szerint, de ettől még cseppet sem hasonlított Erről Flynnre. Az arca egy könyvelőé is lehetett volna. Csak a szemén látszott, hogy valami vagy valaki más.

Jack gyorsan átfutotta a cikket. Az információ java részét már ismerte a Newsweek egy tavalyi, Derwentről szóló cikkéből. Szegény családból származott, St. Paulban született, és mielőtt még befejezte volna a középiskolát, bevonult a tengerészethez. Gyorsan jutott előre, aztán egy elkeseredett vitát követően – egy saját tervezésű, új típusú propeller szabadalmáról volt szó – leszerelt. A Tengerészet és egy Horace Derwent nevű ismeretlen fiatalember között folyó háborúságból, amint az előrelátható volt, Uncle Sam került ki győztesen. De Uncle Sam soha többé nem jutott újabb szabadalomhoz, pedig az elsőt még jó néhány követte.

A húszas évek végén és harmincas évek elején kezdett a repüléssel foglalkozni. Megvett egy csőd szélén álló mezőgazdasági repülőgép-vállalatot, átalakította repülőposta-szolgálattá, és a vállalkozáson meggazdagodott. Újabb szabadalmak következtek: egy új monoplánszárny, egy bombarögzítő szerkezet (a Flying Fortresseken használták, amelyek Hamburgot, Drezdát és Berlint lángba borították), egy alkohollal hűtött géppuska, egy katapultáló ülés prototípusa, amelyet később az amerikai lökhajtásos gépeken alkalmaztak.

Közben a könyvelő, aki egy bőrben élt a feltalálóval, halmozta a befektetéseket. Jelentéktelen hadiüzemlánc New Yorkban és New Jerseyben. Öt textilgyár New Englandben. Vegyi üzemek a csődbe jutott és nyöszörgő Délen. A válság végén semmije nem volt, csak egy maroknyi részvénytöbbsége, amit elképesztően alacsony áron vett meg, és csak még kevesebbért adhatott volna el. Volt egy olyan pillanat amikor Derwent azzal dicsekedett, hogy ha mindenét eladja, a pénzen legföljebb egy hároméves Chevroletét vehetne.

Jack emlékezett rá, hogy a pletykák szerint Derwentnek nem éppen tisztességes módszerekkel sikerült fejét a víz felett tartania. Italcsempészés; prostitúció a közép-nyugaton; csempészés Délen, a tengerparton, ahol a műtrágyagyárai voltak. Végül kapcsolatba került a születőben lévő nyugati parti szerencsejátékkal.

Derwentnek valószínűleg az volt a leghíresebb vállalkozása, amikor megvette a csődbe jutott Top Mark Stúdiót. A Stúdió azóta sem készített sikeres filmet, hogy gyermeksztárja, a Kis Margery Morris, 1934-ben, tizennégy éves korában heroin túladagolásban meghalt. Kis Margery aranyos hétévesekre specializálta magát, házasságokat és igaztalanul csirkelopással gyanúsított kutyákat mentett meg. A Top Mark minden idők legnagyobb temetését rendezte meg neki Hollywoodban (a hivatalos jelentés szerint Kis Margery „sorvadó betegséget” kapott, amikor egy New York-i árvaházban lépett fel), rossznyelvek szerint azért, mert a stúdió tudta, hogy önmagát temeti.

Derwent Henry Finkelt, a kitűnő üzletembert és dühöngő szexmániást bízta meg a Top Mark igazgatásával. A Pearl Harbor előtti két évben a stúdió hatvan filmet csinált, ebből ötvenöt valósággal arcul köpte az erkölcsi cenzúrával foglalkozó, finnyás Hayes Office-t. A maradék öt a kormány megrendelésére készített kiképzőfilm volt. A játékfilmek hatalmas sikert arattak. Az egyikben egy névtelen jelmeztervező vállpánt nélküli melltartót szerkesztett egy hősnőnek, így aztán olyan ruhában jelent meg a nagy báljelenetben, amely semmit nem takart el, kivéve talán a közvetlenül a feneke domborulata alatti anyajegyet. Ezért a találmányért is Derwent kapta az elismerést, és híre – vagy rossz híre – tovább nőtt.

A háborúban meggazdagodott, és gazdag azóta is. Chicagóban élt, ritkán látták, kivéve a Derwent Vállalatok igazgatósági ülésein (amelyeket vaskézzel vezetett); az a hír járta, hogy az övé az United Air Lines, Las Vegas (négy szállodakaszinó részvényeinek többségét tartotta a kezében, és legalább hat másiknak részvényese volt), Los Angeles, sőt maga az Egyesült Államok. Királyi családokkal, elnökökkel és alvilági hatalmasságokkal barátkozott; sokan állították, hogy ő a világ leggazdagabb embere.

De a Panorámát mégsem tudta jövedelmező vállalkozássá tenni. Jack egy pillanatra letette az albumot, kivette a mellényzsebéből a kis noteszt és töltőceruzát, amit mindig magánál hordott, és felírta: „Utánanézni H. Derwentnek – Sidewinder könyvt.” Visszatette a noteszt, és megint felemelte az albumot. Az arca szórakozott volt, a pillantása távolbavesző; lapozott; a száját minduntalan megtörölte a keze fejével.

A következő anyagot átugrotta, de elhatározta, hogy később figyelmesen elolvassa. Oldalakat töltöttek meg a sajtótájékoztatókon leadott hírek: X.Y.-t várják a Panorámába a jövő héten; X.Y. műsort ad a drinkbárban (Derwent idejében Whisky Bárnak hívták). Sok fellépő művész neve Vegasból volt ismert, és sok vendég a Top Mark igazgatóságából és sztárjaiból került ki.

Aztán egy 1952. február 1-i kivágás:

MILLIOMOS VÁLLALKOZÓ ELADJA

COLORADÓI RÉSZVÉNYEIT

Derwent bejelentette, hogy a Panorámát és

más érdekeltségeit eladta a Kaliforniai

Részvénytársaságnak

írta: Rodney Conklin

gazdasági szerk.

A hatalmas Derwent Vállalkozások chicagói irodájában tegnap szűkszavú nyilatkozatban bejelentették, hogy Horace Derwent, a milliomos (talán milliárdos) eladta coloradói érdekeltségeit. A megdöbbentő pénzügyi manőver 1954. október 1-én válik véglegessé. Derwent befektetései között földgáz-, szén-, és vízerőművek szerepelnek, és egy Coloradói Napfény RT elnevezésű területfejlesztési vállalat, amely több mint 230 000 hektár coloradói földre rendelkezik opcióval.

Derwent leghíresebb coloradói ingatlana, a Panoráma, már korábban gazdát cserélt, közölte Derwent egy ritkaságszámba menő interjúban. A szállodát kaliforniai pénzemberek egy csoportja vette meg, a részvénytársaság igazgatója Charles Grondin, a Kaliforniai Területfejlesztési Vállalat korábbi vezetője. Bár Derwent nem volt hajlandó elárulni az árat, megbízható források szerint...

Eladott mindent, az utolsó szögig. Nem csak a Panorámát, De valahogy... valahogy...

Megtörülte a száját a kezével, és arra gondolt, bárcsak ihatna egy pohárral. Egy kis innivalóval jobban bírná. Tovább lapozott.

A kaliforniai részvényesek két szezonra megnyitották a szállodát, aztán eladták egy coloradói Hegyi Üdülőszállók nevű társaságnak. Ez utóbbi 1957-ben csődbe ment, több vezetőt vád alá helyeztek korrupcióért, önös haszonélvezetért, a részvényesek becsapásáért. A vállalat elnöke két nappal azután, hogy megkapta a bírósági idézést, agyonlőtte magát.

A szállodát az évtized hátralévő részére bezárták. Egyetlen cikk foglalkozott ezzel az időszakkal, egy vasárnapi újságban jelent meg: ROMOKBAN A LUXUSSZÁLLODA címmel. Jack szíve elszorult, amikor meglátta a fényképeket: a teraszon mállott a festék, a pázsit kiégett és hepehupás, az ablakokat betörték a viharok és kövek. Ez is a könyv része lesz, ha csakugyan megírja – a főnix hamuvá ég, mielőtt újjászületik. Megfogadta, hogy gondját viseli a szállodának, nagyon jól gondját viseli. Mintha eddig fel sem fogta volna, milyen óriási felelősséggel tartozik a Panorámának. Mintha magának a történelemnek tartozna felelősséggel.

1961-ben négy író, köztük két Pulitzer-díjas, kibérelte a Panorámát, és íróiskolává alakította. Ez egy évig tartott. Az egyik hallgató berúgott, valahogy kiesett a harmadik emeleti szobája ablakán, és halálra zúzta magát a kikövezett teraszon. Az újság célzott rá, hogy talán öngyilkos lett.

Minden nagy szállodának vannak botrányai, mondta Watson, és kísértet is van minden nagy szállodában. Hogy miért? A fenébe is, az emberek jönnek-mennek...

Hirtelen úgy érezte, hogy a Panoráma egész súlyával ránehezedik odaföntről, mind a száztíz szobájával, a fehérneműs kamrákkal, konyhával, mélyhűtővel, drinkbárral, bálteremmel és étteremmel...

(És sötétség és pusztulás és a vörös halál vette át korlátlan uralmát.)

Megdörgölte az ajkát, és lapozott az albumban. Már az utolsó oldalaknál tartott, de most töprengett el először, vajon kié lehetett, és hogy került a pincébe, a legmagasabb dobozhalom tetejére.

Újabb főcím, a dátum 1963. április 10.

LAS VEGASI CSOPORT VÁSÁROLJA MEG

A HÍRES

COLORADÓI SZÁLLODÁT

A gyönyörű fekvésű Panorámát

zártkörű klubbá alakítják

Robert T. Leffing – vállalkozók egy csoportjának szóvivője – ma bejelentette Las Vegasban, hogy egy Hegyvidék RT nevű társulás megvásárolta a Sziklás Hegység magasan fekvő üdülőszállodáját, a Panoráma Hotelt.

Leffing nem volt hajlandó megnevezni a részvényeseket, de elmondta, hogy a szállodát előkelő klubbá alakítják át. A részvénytársaság, amelyet képvisel, azt reméli, hogy amerikai és külföldi nagyvállalatok magasszintű vezetőit sikerül majd megnyernie a tagság soraiba.

A Hegyvidék RT-nek Montanában, Wyomingban és Utahban is vannak szállodái.

A Panoráma 1946 és 1952 között lett világhírű, amikor megvásárolta a titokzatos multimilliárdos, Horace Derwent...

A következő oldalt egy négy hónappal későbbi rövidke hír foglalta el. A Panoráma az új vezetés alatt ismét megnyitotta kapuit. Úgy látszik, az újságnak nem sikerült megtudnia, vagy nem érdekelte, kik a tulajdonosok, mert nevek helyett megint csak a Hegyvidék RT-t említette – Jack életében csak egyszer találkozott ennél is jellegzetesebb elnevezéssel: Nyugat-New Englandben volt egy bicikliket és biciklitartozékokat árusító üzlethálózat, amit Üzlet RT-nek hívtak.

Lapozott, és a szeme megrebbent, amikor a beragasztott újságkivágást meglátta.

A HÁTSÓ AJTÓN TÉRT VISSZA COLORADÓBA

DERWENT, A MILLIOMOS?

A Hegyvidék RT igazgatója

Charles Grondin

írta: Rodney Conklin,

pénzügyi rovatvezető

Kiderült, hogy a Panoráma Hotel, ez a gyönyörű fekvésű luxuspalota a coloradói hegyek között, korábban a milliomos Horace Derwent játékszere, bonyolult anyagi tranzakciók középpontjában áll.

Múlt év április 10-én egy Las Vegas-i cég, a Hegyvidék RT, megvásárolta a szállodát azzal a céllal, hogy jómódú hazai és külföldi üzletemberek számára előkelő klubot alapítson. Megbízható források szerint a Hegyvidék RT vezetője Charles Grondin ötvenhárom éves üzletember, aki 1959-ig a Kaliforniai Területfejlesztő RT vezetője volt, utána pedig kulcspozíciót töltött be a Derwent Vállalatok chicagói főirodájában.

Ezeken a tényeken alapul a feltételezés, mely szerint a Hegyvidék RT főrészvényese Derwent, aki ezek szerint kifejezetten különös körülmények között másodszorra is megvette a Panorámát.

Grondint, akit egy adóbevallási ügyben 1960-ban perbe fogtak, majd felmentettek, nem tudtuk elérni. Horace Derwenttel, aki köztudottan kerüli a nyilvánosságot, sikerült telefonon beszélnünk, de nyilatkozni nem volt hajlandó. Dick Bows képviselő Goldenből teljes vizsgálatot követel...

A riport 1964. július 27-én jelent meg. A következő oldalon egy vasárnapi lap cikke szerepelt, ugyanaz év szeptemberéből. Josh Brannigar írta, egy minden piszokban turkáló, Jack Anderson típusú újságíró. Jack halványan emlékezett rá, hogy Brannigar 1968-ban vagy 69-ben meghalt.

MAFFIA SZABADÖVEZET COLORADÓBAN?

írta: Josh Brannigar

Lehetségesnek látszik, hogy a Szervezet nagyurainak legújabb búvóhelye az Egyesült Államokban egy félreeső szálloda a Sziklás Hegység közepében.

A Panoráma Hotel, ez a fehér elefánt, amelyet azóta, hogy 1910-ben megnyitotta kapuit, vagy egy tucat különböző csoport és egyén működtetett már sikertelenül , most különleges biztonsági óvintézkedések mellett előkelő klubbá alakult át, a látszat szerint kikapcsolódást kereső üzletemberek számára. A kérdés az, valójában milyen üzlettel foglalkoznak a klubtagok?

Némi útmutatással szolgálhat, ha megnézzük az augusztus 16-23-i héten ott vendégeskedők névsorát. Az alábbi lista a Hegyvidék RT volt alkalmazottjától származik. A Hegyvidéket eleinte sokan a Derwent Vállalatok tulajdonában lévő bábrészvénytársaságnak tartották. De valószínűbbnek tűnik, hogy Derwent érdekeltségét (ha van) messze túlszárnyalja néhány Las Vegas-i szerencsejáték-királyé. Ezeket az urakat a múltban gyakran szoros szálak fűzték gyanúsított vagy elítélt alvilági személyiségekhez.

Ezen a napfényes héten a Panoráma vendégei voltak:

Charles Grondin, a Hegyvidék RT elnöke. Amikor ez év júliusában kiderült, hogy ő áll a Hegyvidék élén, bejelentették – meglehetős késéssel –, hogy korábban lemondott a Derwent Vállalatoknál betöltött pozíciójáról. Az ezüstsörényes Grondin, aki nem volt hajlandó nyilatkozni rovatunknak, 1960-ban bíróság elé került adócsalásért, de felmentették.

Charles „Baby Charlie” Battaglia, a hatvanéves Las Vegas-i impresszárió (a Greenback és a Lucky Bones főrészvényese). Battaglia és Grondin bizalmas barátok. Legelőször 1932-ben tartóztatták le, vád alá helyezték, majd felmentették Jack „Dutch” Morgan gengeszterstílusban végrehajtott meggyilkolásáért. A szövetségi hatóságok gyanítják, hogy kábítószer-kereskedelemmel, prostitúcióval és bérgyilkossággal foglalkozik, de „Baby Charlie” csak egyszer került rács mögé 1955-56-ban adócsalásért.

Richard Scarne, a Víg Idők Játékautomaták főrészvényese. A Víg Idők játékautomatákat forgalmaz Nevadában, tivolijátékokat és zenegépeket az Államok többi részében. Börtönbüntetésre ítélték súlyos testi sértésért (1940), tiltott fegyverviselésért (1948) és adócsalásban való bűnrészességért (1961).

Peter Zeiss, importőr, miami lakos, közel hetvenéves. Az utóbbi öt évben Zeisst az a veszély fenyegeti, hogy mint nem kívánatos személyt deportálják. Elítélték orgazdaságért (1958) és adócsalásban való bűnrészességért (1954). Az elbűvölő, előkelő megjelenésű, jó modorú Zeisst bizalmasai „Poppá”-nak becézik; egyszer vád alá helyezték gyilkosságért, egyszer pedig gyilkosságban való bűnrészességért. Jelentős számú részvénye van Scarne Víg Idők vállalatában, és köztudott, hogy négy vegasi kaszinóban is érdekeltségei vannak.

Vittorio Gienelli, más néven „Vito a Hentes”. Kétszer került bíróság elé gengsztergyilkosságért; az egyik áldozat Frank Scoffy volt, a bostoni maffia alkirálya, akit fejszével gyilkoltak meg. Gienellit huszonhárom alkalommal helyezték vád alá, de csak egyszer ítéltekéi, bolti fosztogatásért, 1940-ben. Azt beszélik, hogy az elmúlt években Gienelli nagyhatalommá vált a szervezet nyugati manővereiben, amelyeknek Las Vegas a központja.

Carl „Jimmy-Ricks” Prashkin, San Franciscó-i üzletember, akiről az a hír járja, hogy ő örökli a hatalmi pozíciót, amelyet pillanatnyilag Gienelli tölt be. Prashkinnak jelentős számú részvénye van a Derwent Vállalatokban, a Hegyvidék RT-ben, a Víg Idők Játékautomatákban és három vegasi kaszinóban. Prashkin nem szerepel a bűnügyi nyilvántartóban Amerikában, de Mexikóban egyszer vád alá helyezték csalásért; a vádat három héttel később váratlanul visszavonták. Hírek szerint Prashkin feladata a vegasi kaszinókból származó pénz „átmosása”, és a hatalmas összegeknek a szervezet törvényes, nyugati parti vállalataiba való visszaszármaztatása. Lehet, hogy ez utóbbiakhoz került most a coloradói Panoráma Hotel is.

Az idei szezon vendégei között vannak még...

A cikk további részét Jack csak átugrotta, és közben egyre a száj át törölgette. Egy bankár, akinek vegasi kapcsolatai vannak. New York-i gyárosok, akik valószínűleg nem csak ruhákat gyártanak a konfekcióiparnak. Emberek, akik kapcsolatban állnak a kábítószer-kereskedelemmel, bűnözéssel, rablással, gyilkossággal.

Úristen, micsoda sztori! És ezek mind megfordultak itt, ezekben az üres szobákban, odafenn. Talán a harmadik emeleti szobákban szeretkeztek a drága kurváikkal. Ládaszám itták a pezsgőt. Több millió dolláros üzleteket kötöttek, lehet, hogy éppen abban a lakosztályban, ahol azelőtt elnökök szálltak meg. Micsoda sztori! Micsoda pokoli sztori! Kicsit kapkodva előhúzta a noteszét, és felírta a neveket; ha véget ér az itteni munkája, mindennek utánanéz a denveri könyvtárban. Minden szállodának van kísértete? A Panorámának egy egész bandára való kísértete van. Először egy öngyilkosság, aztán a maffia – mi jöhet még?

A következő újságkivágásban Charles Grondin dühösen visszautasította Brannigar vádjait. Jack gúnyosan mosolygott. Lapozott; a következő oldalra egy egész összehajtogatott újságoldal volt beragasztva. Jack kinyitotta, és rekedten levegő után kapkodott. A kép mintha egyenesen ráugrott volna: 1966 júniusa óta újratapétázták a szobát, de ezt az ablakot és kilátást nagyon jól ismerte. Az elnöki lakosztályból nyílt nyugat felé. Gyilkosság. A nappali falát, a hálószobába vezető ajtó mellett, vér fröcskölte tele, és még valami, ami csak a szétlőtt agy maradványa lehetett. A takaróval borított hulla mellett kifejezéstelen arcú rendőr állt. Jack megbűvölten bámulta a képet, aztán feljebb emelte a tekintetét a főcímre.

GENGSZTER-STÍLUSÚ GYILKOSSÁG

A PANORÁMA HOTELBEN

A szervezett bűnözés egyik állítólagos vezetőjét és még

két embert lelőttek a hegyi klubban

Sidewinder, Colorado (UPI). Negyven mérföldre ettől az álmos coloradói városkától – a Sziklás Hegység szívében – gengszterstílusú kivégzést hajtottak végre. A Panoráma Szálloda, amelyet három évvel ezelőtt egy Las Vegas-i cég megvásárolt és zártkörű klubbá alakított, három áldozatot követelő, lőfegyverrel végrehajtott mészárlás színhelye lett. Két áldozat társa, vagy testőre lehetett Vittorio Gienellinek, a „Hentes”-nek, aki állítólag részt vett egy húsz évvel ezelőtti gengsztergyilkosságban, Bostonban.

A rendőrséget Robert Norman, a Panoráma igazgatója értesítette, aki hallotta a lövéseket. Néhány vendég elmondta, hogy két férfi – akik harisnyát viseltek az arcukon, és a kezükben puskát tartottak – a tűzlépcsőn át menekült, majd elhajtott egy új típusú, drapp, nyitható tetejű kocsiban.

Benjamin Moorer állami rendőr két holttestet talált az elnöki lakosztály előtt, ahol már két amerikai elnök is lakott; az áldozatokat, Victor T. Boormant és Roger Macassit azonosították; mindketten Las Vegas-i lakosok voltak. Odabent, a földön elterülve, Moorer megtalálta Gienelli holttestét. Nyilván a támadói elől menekült, amikor eltalálták. Moorer szerint Gienellit nagy kaliberű puskával lőtték le, egészen közelről.

A Panoráma egy részvénytársaság tulajdonában van; Charles Grondint, a társaság képviselőjét nem sikerült elérnünk...

A kivágás alá valaki golyóstollat, lendületes betűkkel felírta: Magukkal vitték a golyóit. Jack hosszú ideig bámulta a bejegyzést, és hirtelen fázni kezdett. Kié lehetett ez az album?

Nyelt egyet, aztán lapozott. Újabb Josh Brannigar cikk következett 1967 elejéről. Csak a főcímet olvasta el: AZ ALVILÁGI KIVÉGZÉS UTÁN ISMÉT GAZDÁT CSERÉLT A HÍRHEDT SZÁLLODA!

Ez volt az utolsó beragasztás.

(Magukkal vitték a golyóit.)

Visszalapozott az album elejére, egy nevet vagy címet keresett. Vagy egy szobaszámot. Egészen biztos volt benne, hogy akárki gyűjtötte is össze ezt az albumra való emléket, itt lakott a szállodában. De nem talált semmit.

Nekikészült, hogy valamennyi újságcikket újra elolvassa, ezúttal figyelmesebben, de ekkor egy hang szólt le a lépcsőn: – Jack? Szívem?

Wendy.

Bűntudatosan összerezzent, mintha titokban ivott volna, és Wendy megérezhetné rajta az alkoholszagot. A kezével megdörgölte a száját, és visszakiabált. – Itt vagyok, bébi. Patkányokat keresek.

Wendy elindult lefelé. Hallotta, ahogy lejön a lépcsőn, aztán átvág a helyiségen, ahol a bojler állt. Végig sem gondolva, hogy mit csinál, fogta az albumot, és gyorsan elrejtette egy halom számla alá. Amikor Wendy belépett a boltív alatt, már állt.

– Mi a fenét csinálsz idelent? Majdnem három óra van. Mosolygott. – Ilyen késő van? Kicsit turkáltam ebben a sok kacatban. Talán holttesteket kerestem.

A szavak gonoszul visszhangzottak a fejében.

Wendy közelebb jött, felnézett rá, és Jack öntudatlanul, akarata ellenére hátralépett. Tudta, mit csinál Wendy. Megpróbál alkoholt szagolni a leheletén. Valószínűleg maga sem tudja, mit tesz, de Jack tudta; bűntudat és harag töltötte el.

– Vérzik a szád – mondta Wendy furcsa, színtelen hangon.

– Tessék? – Jack a szájához emelte a kezét, és a kis, csípős fájdalomtól megrándult az arca. A mutatóujja véres lett. A bűntudata növekedett.

– Már megint a szádat dörgölted – mondta Wendy.

Jack a földre nézett, és vállat vont. – Hát, igen.

– Ugye nagyon nehéz volt?

– Nem, nem olyan rossz.

– Könnyebb már?

Wendyre nézett, és kényszerítette magát, hogy lépjen egyet. Amikor sikerült, megkönnyebbült. Odament a feleségéhez, és átkarolta a derekát. Félresöpörte a szőke haját, és megcsókolta a nyakát. – Igen. Hol van Danny?

– Valahol az épületben. Odakint beborult. Éhes vagy?

Jack Wendy feszes farmerba bújtatott fenekére csúsztatta a kezét, és megjátszotta a cukrosbácsit: – Mint a medve, nagysád.

– Vigyázzon, nagyfiú. Ne kezdjen olyasmibe, amit nem tud befejezni.

– Fügézzünk, nagysád? – kérdezte még a fenekét simogatva. – Disznó képek? Természetellenes helyzetek? – Amikor átléptek a boltív alatt, visszapillantott a dobozra, amely alá az albumot

(kié?)

dugta. Most, hogy nem égett a villany, csak az árnyékát látta. Megkönnyebbült, hogy sikerült elhoznia onnan Wendyt. Ahogy közeledtek a lépcsőhöz, szerelmes kedve is természetesebb, kevésbé megjátszott lett.

– Meglátjuk – mondta Wendy. – De előbb kapsz egy szendvicset – au! – Kuncogva kicsavarodott az ölelésből. – Ez csikis!

– Semmi ahhoz képest, ahogy Jack Torrance szeretné magát megcsiklandozni, nagysád!

– Elég legyen! Mit szólnál egy sonkás-sajtos szendvicshez... első fogásnak?

Együtt mentek fel a lépcsőn, és Jack többé nem nézett vissza. De Watson szavaira gondolt:

Minden nagy szállodának van kísértete. Hogy miért? A fenébe is, az emberek jönnek-mennek...

Aztán Wendy becsukta mögöttük az ajtót, és az alagsor megint sötétségbe borult.

19

A 217-ES ELŐTT

Danny valaki másnak a szavaira emlékezett, aki a Panorámában dolgozott a szezonban:

A nő azt mondta, látott valamit az egyik szobában, ahol... ahol valami rossz történt. A 217-esben. Ígérd meg nekem, Danny, hogy nem mész be oda... Kerüld el azt a szobát...

Egészen közönséges ajtó volt, semmiben sem különbözött a többi első és második emeleti ajtótól. Sötétszürke volt; a második emeleti hallból jobbra nyíló folyosón helyezkedett el, félúton. Ugyanolyan számok voltak az ajtón, mint a boulderi házon, ahol korábban laktak. Egy 2-es, egy 1-es és egy 7-es. Nagy dolog. Közvetlenül a számok alatt kicsi, üvegezett lyuk volt, a kukucskáló. Danny már többet is kipróbált. Az ember belülről tág, gömbölyű és torz képet látott a folyosóról. De odakintről, akárhogy forgatta is a szemét, nem lehetett belesni. Piszkos trükk.

(Miért vagy itt?)

Sétáltak egyet anyával a Panoráma mögött, aztán hazajöttek, és anya elkészítette a kedvenc ebédjét, sajtos-sonkás szendvicset és konzerv bablevest. Dick konyhájában ettek, és beszélgettek. Vékony hangon, recsegve szólt a rádió, zenét sugárzott az Estes Park-i állomásról. A szállodában a konyha volt a kedvenc helye, és úgy gondolta, apának meg anyának is, mert miután három napig az étteremben ettek, közös megegyezéssel átköltöztek a konyhába; székeket állítottak Dick Hallorann hentesasztala köré, amely különben majdnem akkora volt, mint az ebédlőasztaluk Stovingtonban. Az étterem nagyon nyomasztó volt, hiába gyújtották fel a lámpákat, és kapcsolták be a kazettás magnetofont az irodában. Ültek egy asztalnál hármasban, a több tucat üres, átlátszó nejlonterítővel letakart asztal között. Anya azt mondta, olyan, mintha egy Horace Walpole regény közepén ennének, és apa nevetve ráhagyta. Dannynek fogalma sem volt róla, ki az a Horace Walpole, de azt tudta, hogy anya sokkal jobbízűeket főz, amióta a konyhában esznek. Minduntalan felfedezett egy-egy kis villanást Dick Hallorann személyiségéből, és ez úgy megnyugtatta, mint egy meleg érintés.

Anya nem evett levest, csak egy fél szendvicset. Azt mondta, apa biztos elment sétálni, mert a VW és a szállodai furgon is ott állt a parkolóban. Azt is mondta, hogy fáradt, és ledőlne egy órára, ha Danny addig elfoglalja magát, és nem keveredik bajba. Danny két harapás sajtos-sonkás között mondta, hogy csak feküdjön le nyugodtan.

– Miért nem mész ki a játszótérre? – kérdezte Wendy. – Azt hittem, nagyon fogod szeretni. Játszhatnál a teherautóiddal a homokozóban.

Danny nyelt, és a falat szárazon, nehezen csúszott le a torkán. – Talán kimegyek – mondta, aztán a rádióhoz fordult, és piszkálni kezdte.

– Olyan murisak azok a sövényállatok – mondta Wendy, és elvette előle az üres tányért. – Apádnak nemsokára újra meg kell nyesnie őket.

– Igen – mondta Danny.

(Csúnya dolgok... Egyszer azzal az ocsmány, állat formájúra vágott élő sövénnyel volt kapcsolatban...)

– Ha előbb látod a papát, mint én, mondd meg neki, hogy lefeküdtem.

– Igen, anya.

Wendy berakta a piszkos edényt a mosogatóba, és visszajött hozzá. – Boldog vagy itt, Danny?

Őszinte pillantással nézett fel az anyjára; a szája fölé bajuszt festett a tej.

– Ühüm.

– Nincsenek már rossz álmaid?

– Nincsenek. – Tony egyszer eljött hozzá, egy éjszaka, amikor az ágyában feküdt, és messziről, alig hallhatóan a nevén szólította. Danny szorosan lecsukta a szemét, amíg Tony el nem ment.

– Biztos?

– Igen, anya.

Wendy elégedettnek látszott. – Hogy van a kezed?

Danny megmozgatta a kezét. – Már sokkal jobb.

Wendy bólintott. Jack az üvegtállal beborított fészket a megfagyott darazsakkal kivitte a szemétégetőhöz, a raktárépület mögé, és elégette. Azóta nem láttak több darazsat. Írt egy boulderi ügyvédnek, és elküldte neki a Danny kezéről készült fényképeket. Az ügyvéd két nappal ezelőtt telefonált – minek következtében Jack egész délután füstölgött mérgében. Az ügyvéd azt mondta, nem valószínű, hogy megnyernék a rovarbombát gyártó céggel szemben indított pert, mert nincs rá tanú, hogy Jack valóban követte a dobozra nyomtatott utasítást. Jack megkérdezte az ügyvédet, mi lenne, ha vennének még néhány dobozzal, és ellenőriznék, nem hibásak-e azok is. Az ügyvéd azt felelte, hogy ha valamennyi bomba hibás, a per kimenetele akkor is nagyon kétséges. Elmondott egy esetet példának egy kihúzható létrákat gyártó vállalatról, meg egy emberről, aki leesett egy ilyen létráról, és eltörte a hátgerincét. Wendy látszólag együttérzett Jackkel, de titokban csak annak örült, hogy Danny olyan könnyen megúszta az egészet. A pereskedést jobb olyan emberekre bízni, akik értenek hozzá, márpedig Torrance-ék biztos nem tartoznak közéjük. És azóta nem is láttak több darazsat.

– Menj játszani, doki. Mulass jól.

De nem mulatott jól. Céltalanul kóborolt a szállodában, bekukkantott a szobalányok szekrényébe, a kapus szobájába, keresett valami érdekeset, de semmit sem talált; csak lépkedett nesztelenül a sötétkék-fekete indamintás szőnyegen. Egyszer-egyszer kipróbált egy ajtót, de persze mindegyik be volt zárva. A kulcs az irodában lógott, tudta, hogy hol, de apa azt mondta, nem szabad hozzányúlnia. És nem is akart. Vagy igen?

(Miért vagy itt?)

Aztán kiderült, hogy mégsem kóborolt céltalanul. Valami morbid kíváncsiság a 217-es szobához vonzotta. Emlékezett egy történetre, amit egyszer apa olvasott fel neki részegen. Ez már nagyon régen volt, de a történet most is ugyanolyan elevenen élt benne, mint amikor apa felolvasta. Anya megszidta apát, amiért ilyen szörnyűségeket olvas fel egy hároméves gyereknek. A történet címe Kékszakáll volt. Erre is világosan emlékezett, mert először Kék sakál-nak értette, de a mesében nem szerepeltek sem sakálok, sem más állatok. A történet Kékszakáll feleségéről szólt, egy nagyon szép hölgyről, akinek olyan aranyszőke haja volt, mint anyának. Kékszakáll és a felesége egy nagy, ijesztő kastélyban laktak, amelyik kicsit hasonlított a Panorámához. Kékszakáll mindennap elment dolgozni, és mindennap figyelmeztette a csinos kis feleségét, hogy ne menjen be egy bizonyos szobába, bár a kulcs ott lógott egy kampón, ugyanúgy, ahogy az itteni szobák kulcsa is lent lóg az irodában. Kékszakáll felesége rettentően kíváncsi lett a bezárt szobára. Megpróbált bekukucskálni a kulcslyukon, éppen úgy, ahogy Danny is megpróbált bekukucskálni a 217-es kémlelőnyílásán, de ő sem látott semmit. Még egy kép is volt róla, amint térden állva igyekszik belesni az ajtó alatt, de a rés túlságosan keskeny volt. Akkor feltárult az ajtó, és...

A régi meséskönyv élvezettel részletezte, milyen iszonyatos látvány tárult Kékszakáll felesége elé! A kép örökre Danny elméjébe vésődött. A szoba Kékszakáll hét korábbi feleségének levágott fejét rejtette, mindegyik fej külön talapzaton helyezkedett el, csak a szemük fehérje látszott, a szájuk eltorzult a ráfagyott sikoltástól. A bárdtól megszaggatott nyakukon egyensúlyoztak, a talapzatokon vér csörgött le.

A nő rémülten megfordult, hogy meneküljön a szobából és a kastélyból, de Kékszakáll már az ajtóban várta, szörnyű szeme parázslott. „Mondtam, hogy ebbe a szobába ne lépj be”, szólt Kékszakáll, és kihúzta hüvelyéből a kardját. „Sajnos, ugyanolyan kíváncsi vagy, mint a másik hét, és bár téged szerettelek legjobban, most te is ugyanúgy végzed, mint ők. Készülj fel a halálra, nyomorult asszony!”

Dannynek rémlett, hogy a történet jól végződött, de ez jelentéktelenné szürkült a két uralkodó, minduntalan megismételt kép mellett: az egyik a hívogató, őrjítő, zárt ajtó, amely mögött valamely nagy titok lappang, a másik maga az iszonyatos titok. A zárt ajtó, és mögötte a fejek, a levágott fejek.

Kinyújtotta a kezét, és lopva megsimogatta az ajtógombot. Fogalma sem volt róla, mennyi ideje áll megbűvölten a semmitmondó, szürke, zárt ajtó előtt.

(És vagy háromszor is úgy éreztem, láttam azokat a dolgokat... csúnya dolgok...)

De Mr. Hallorann – Dick – azt is mondta, hogy szerinte ezek a dolgok nem árthatnak neki. Éppen olyanok, mint a képek egy könyvben. És talán nem is lát majd semmit. Meg aztán...

Bal kezét bedugta a zsebébe, és amikor kihúzta, benne volt a kulcs. Természetesen mindvégig ott volt.

A négyszögletes fémlapocskánál fogva lógatta, amelyre rá volt írva, hogy IRODA. Megpörgette a kulcsot a láncon, és nézte, ahogy forog körbe, körbe. Percek teltek el így, majd abbahagyta a pörgetést, és a kulcsot bedugta a zárba. Simán belecsúszott, akadály nélkül, mintha mindvégig oda akart volna kerülni.

(Azt gondoltam, láttam azokat a dolgokat... csúnya dolgok... ígérd meg, hogy nem mész be oda.)

(Megígérem.)

És az ígéret, természetesen, nagyon fontos dolog. Mégis, a kíváncsiság olyan erősen viszketett benne, mintha csalán marta volna meg ott, ahol az embernek nem illik vakarózni. Az a szörnyűfajta kíváncsiság volt, mint amikor az ember az ujjai között kukucskálva nézi egy ijesztő film legijesztőbb részét. És ami az ajtó mögött van, az nem film.

(Nem hiszem, hogy bármi volna is itt, ami árthatna neked... Csak olyan, mint az ijesztő képek egy könyvben...)

Hirtelen kinyújtotta a bal kezét, de amíg ki nem húzta a kulcsot a zárból, és vissza nem dugta a zsebébe, maga sem tudta, hogy mit fog tenni. Kékesszürke szeme kitágult, egy pillanatig az ajtóra bámult, aztán gyorsan megfordult, és elindult vissza a főfolyosó felé, amely merőlegesen nyílt erről a folyosóról.

Mielőtt bekanyarodott volna, megállt egy pillanatig, maga sem tudta, miért. Aztán eszébe jutott, hogy pontosan ezen a sarkon túl, a lépcsőhöz vezető úton tekeredik a falon az egyik olyan régimódi tűzoltófecskendő. Mint egy szunyókáló kígyó.

Apa mondta, hogy ezek nem poroltók, bár olyan is volt néhány a konyhában. Ezek a modern, önműködő tűzoltókészülékek elődjei. A hosszú vászontömlő egyenesen a Panoráma vízvezeték-hálózatába csatlakozik, és ha az ember elfordít egy csapot, egyszemélyes tűzoltósággá alakulhat. Apa mondta, hogy a poroltók, amelyek habot vagy CO2-t fecskendeznek, sokkal jobbak. A vegyi anyagok elveszik a tűztől az oxigént, ami nélkül nem tud égni, de egy erős nyomású locsolócső talán éppen továbbterjeszti a lángokat. Mr. Ullmannak ki kellene cseréltetnie ezeket a régimódi tűzoltókészülékeket a bojlerrel együtt, mondta apa, de Mr. Ullman biztos nem akarja, mert egy SMUCIG FASZ. Danny tudta, hogy apa csak akkor mondja ezt, ha nagyon rossz véleménnyel van valakiről. Ezt mondta bizonyos orvosokra, fogorvosokra és szerelőkre, meg a stovingtoni angol tanszék vezetőjére, aki nem engedélyezte, hogy megrendeljen néhány könyvet, mert akkor túllépik a költségvetést. „Túllépi a költségvetést, a fenébe is”, füstölgött apa otthon – Danny a szobájából hallgatta, pedig már aludnia kellett volna. „A saját zsebébe akarja beseperni az utolsó ötszáz dollárt, a SMUCIG FASZ.”

Danny kikandikált a sarkon.

Látta a tűzoltókészüléket, a lapos tömlő össze tekerve pihent a falra erősített piros tartóban. Fölötte, mint valami múzeumban, üvegtárlóban kis fejsze függött, rajta piros alapon nyomtatott betűkkel ez állt: VESZÉLY ESETÉN TÖRJE BE AZ ÜVEGET. Danny el tudta olvasni a VESZÉLY szót, mert benne volt az egyik kedvenc tévésorozata címében, de hogy a többi szó mit jelent, azt csak sejtette. A VESZÉLY tűzzel, robbanással, autóbalesettel, kórházakkal, néha a halállal állt kapcsolatban. Nem tetszett neki, hogy olyan kifejezéstelenül lóg a falon az a tömlő. Amikor egyedül volt, igyekezett minél gyorsabban elosonni a tűzoltókészülékek mellett.

Nem volt rá különösebb oka. Csak jobban érezte magát, ha sietett. Biztonságosabb volt úgy.

Hangosan dobogó szívvel megkerülte a sarkot, és a hosszú folyosó végéből nyíló lépcsőre pillantott. Anya odalent van, alszik. És ha apa visszajött a sétából, akkor valószínűleg a konyhában ül, szendvicset eszik és olvas. Szépen elmegy e mellett az ócska tűzoltófecskendő mellett, le a földszintre.

A szemközti fal mellett indult el, a karja szinte súrolta a drága tapétát. Még húsz lépés. Tizenöt. Tizenkettő.

Amikor tízlépésnyire volt tőle, a rézcső hirtelen legördült a vastag tekercsről, amelyen feküdt

(aludt?)

és tompa puffanással leesett a szőnyegre. Ott hevert, a száján tátongó fekete lyuk Danny felé mutatott. Danny megtorpant, a válla megroggyant a hirtelen rátörő félelem súlyától. A vér hangosan lüktetett a fülében és halántékában. A szája kiszáradt és savanyú lett, a keze ökölbe szorult. Pedig a cső csak feküdt ott, a rézborítás lágyan csillogott, amint lefelé lógott a huroknyi vastag vászon végén a falra rögzített, vörösre festett tartóról.

Leesett, na és aztán? Csak egy tűzoltókészülék, semmi más. Butaság arra gondolni, hogy olyan, mint egy mérges kígyó az Állatok világá-ban: meghallotta, hogy jön, és felébredt. Még a varrott vászon is pikkelyekre emlékeztette. Egyszerűen átlép rajta, és végigmegy a folyosón, a lépcsőhöz; talán egy kicsit gyorsabban megy majd, nehogy véletlenül mégis megpróbáljon belemarni és a lábára tekeredni...

Bal kezével megtörülte a száját, öntudatlanul az apját utánozva, és lépett egyet előre. A tömlő nem moccant. Megint lépett. Semmi. Tessék, milyen buta is vagy! Csak felhúztad magad, mert arra a buta szobára gondoltál, meg arra a Kékszakáll mesére, és különben is, a cső legalább öt éve le akar esni. Ennyi az egész.

Danny a földön heverő csőre bámult, és a darazsakra gondolt.

Nyolc lépésre tőle a rézcső békésen ragyogott feléje a szőnyegről, mintha csak azt mondaná: Ne aggódj. Én csak egy cső vagyok, semmi más. És ha mégis más, hát amit veled teszek, az nem lesz sokkal rosszabb, mint egy méh csípése. Vagy egy darázsé. Mit akarhatnék egy ilyen helyes kisfiútól mint te... kivéve azt, hogy beléd harapjak... és beléd harapjak... és beléd harapjak...

Danny lépett egyet, aztán még egyet. A levegő szárazon, rekedten sípolt a torkában. Most már közel volt a pánik. Szinte kívánta, bár mozdulna meg a cső, akkor legalább tudná, akkor legalább biztos volna a dolgában. Újabb lépést tett, és most már elérhető távolságba került a csőtől. De nem fog bántani, gondolta hisztérikusan. Hogyan támadhatná meg, hogyan haraphatná meg, hiszen csak egy cső?!

Lehet, hogy tele van darazsakkal.

Úgy érezte, mintha a testhőmérséklete fagypont alá süllyedne. Szinte hipnotizáltán bámult a cső szájának fekete nyílására. Talán csakugyan tele van darazsakkal, titkos darazsakkal, a barna testük át van itatva méreggel, erős, őszi méreggel, ami tiszta, folyékony cseppekben csurog le a fullánkjukról.

Hirtelen tudatára ébredt, hogy a rémülettől valósággal megdermedt; ha most nem tudja kényszeríteni magát, hogy továbbmenjen, akkor odanő a szőnyeghez, belebámul a fekete csőbe, ahogy a madarak bámulnak a kígyóra, ott marad, amíg az apja megtalálja, és akkor mi lesz?

Nyöszörögve felkiáltott, és minden erejét összeszedve futásnak eredt. Amikor elérte a tömlőt, a fény megvillant a rézcsövön, mintha mozdulna, mintha támadásra készen hátrahúzódna, ő pedig elrugaszkodott, vak rémületében úgy érezte, mintha egészen a mennyezetig fellökte volna magát, mintha az a haj tincs, amit sosem tudott lesimítani, súrolta volna a folyosó gipszmennyezetét – bár később rádöbbent, hogy ez képtelenség.

Földet ért a cső másik oldalán, és futott; de akkor hirtelen meghallotta, hogy ott van mögötte, üldözőbe vette, a rézkígyó feje lágyan, szárazon zizegve csúszik a szőnyegen, éppen úgy, mint amikor a csörgőkígyó siklik a száraz, füves talajon. Mindjárt megtámadja; a lépcső hirtelen nagyon távolinak tűnt, mintha futólépésben távolodna tőle, mintha minden rohanó lépéssel, amelyet feléje tett, távolodna tőle.

Apa! – próbált sikoltani, de görcsbe rándult torkán egyetlen szó sem jött ki. Egyedül volt. Mögötte erősödött a zaj, a száraz, zizegő hang, amint a kígyó a szőnyeg száraz pamacsain csúszott. A sarkában van, talán éppen felemelkedik, rézszájából lecseppen a tiszta méreg.

Danny elérte a lépcsőt, és őrülten körözött a karjával, hogy visszanyerje az egyensúlyát. Egy pillanatig biztos volt benne, hogy elvágódik, és fejjel lefelé lezuhan a lépcsőn.

A háta mögé pillantott.

A cső nem mozdult. Úgy feküdt, mint az előbb; egy hurok leesett a tartóról, a rézcső a szőnyegen hevert, szája közömbösen mutatott az ellenkező irányba. Látod, te ostoba? – dorgálta magát. Az egészet csak kitaláltad, gyáva nyúl. Csak képzelted az egészet, te gyáva nyúl, te gyáva nyúl.

Belekapaszkodott a lépcső korlátjába, a lába még remegett a rémülettől.

(Nem is üldözött)

mondta az esze; belekapaszkodott a gondolatba, és visszajátszotta.

(nem is üldözött, nem is üldözött, nem, soha, nem)

Nem kellett volna megijednie. Akár vissza is mehetne, hogy visszategye a csövet a helyére. Visszamehetne, de nem megy vissza. Mert mi van, ha mégis üldözőbe vette, de amikor látta, hogy mégsem tudja elkapni... visszament a helyére?

A cső feküdt a szőnyegen, szinte kérte, hogy menjen vissza, és próbálják meg újra.

Danny lihegve lerohant a lépcsőn.

20

BESZÉLGETÉS MR. ULLMANNAL

A sidewinderi Nyilvános Könyvtár kicsi, jelentéktelen épület volt, egy utcányira a város üzleti központjától. A szerény, borostyánnal befutott ház ajtajához széles betonfeljáró vezetett, mellette tavaly nyári virágok hervadoztak. A pázsiton egy polgárháborús tábornok bronzszobra állt; Jack még soha nem hallott róla, pedig tizenéves korában sok mindent összeolvasott a polgárháborúról.

A folyóirattár a földszinten helyezkedett el. Itt tartották az 1963-ban tönkrement sidewinderi Gazette példányait, az Estes Park-i napilapot és a boulderi Camerá-t. Denveri újságjuk egyáltalán nem volt.

Jack sóhajtott, és elkérte a Camerá-t.

1965 után az újságokat mikrofilmtekercsek váltották fel („Állami támogatásból” – mondta lelkesen a könyvtáros. „Reméljük, hogy a következő csekkből az 1958-64-es lapokat is filmre vehetjük, de hát az ilyesmi mindig lassan megy, nem igaz? Ugye vigyázni fog a lapokra? Biztos vagyok benne. Szóljon, ha valamire szüksége van.”) Az egyetlen olvasógép lencséje valahogy elferdült, és mire Wendy a vállára tette a kezét, úgy háromnegyed óra múlva, Jack feje csak úgy lüktetett.

– Danny a parkban van – mondta –, de nem szeretném túl sokáig egyedül hagyni. Mit gondolsz, mennyi időre van még szükséged?

– Tíz percre – mondta Jack. Igazság szerint már felderítette a Panoráma egész fantasztikus történetét, a gengsztergyilkosság és Stuart Ullman és Tsai hatalomátvétele közötti években. De valahogy nem akaródzott elmondania Wendynek.

– Tulajdonképpen mit keresel? – kérdezte Wendy. Megborzolta a haját, de a hangja csak félig-meddig volt tréfás.

– Utánanéztem a Panoráma történetének – felelte.

– Van valami különleges okod rá?

– Nincs,

(és különben is, mi a fenének vagy olyan kíváncsi?)

csak a kíváncsiság.

– Találtál valami érdekeset?

– Nem sokat – mondta Jack, és most már küszködnie kellett, hogy a hangja kellemes maradjon. Wendy puhatolózik, ahogy mindig is puhatolózott, és piszkálta, amikor Stovingtonban éltek, és Danny még csecsemő volt. Hová mész, Jack? Mikor jössz haza? Mennyi pénz van nálad? Elviszed a kocsit? Alis veled lesz? Egyikőtök józan marad? Nem volt se vége, se hossza. Wendy belekergette, bocsánat a kifejezésért, az ivásba. Talán nem ez volt az egyetlen ok, de az isten szerelmére, legalább egyszer életében őszinte lesz, és kimondja, hogy ez is szerepet játszott benne. Nyaggatta, nyaggatta, nyaggatta, amíg a legszívesebben behúzott volna neki egyet, hogy megállítsa

(Hol? Mikor? Hogyan? Miért? Hová?)

a kérdések végtelen áradatát. Az embernek egészen belefájdult

(a feje? másnapos?)

a feje. Az olvasógép. A rohadt olvasógép, amelyik eltorzítja a betűket. Ettől van ilyen kurva fejfájása.

– Jack, valami bajod van? Sápadt vagy...

Elkapta a fejét a keze alól. – Semmi bajom!

Wendy hátrahőkölt a mérges pillantásától, mosolyogni próbált, de nem sok sikerrel. – Hát... akkor jó. Kimegyek és megvárlak Dannyvel a parkban... – Elindult, már nem mosolygott, az arcán zavarodott, megbántott kifejezés.

– Wendy! – szólt utána Jack.

A lépcső aljáról visszanézett. – Igen, Jack?

Jack felállt, és odament hozzá. – Sajnálom, bébi. Azt hiszem, mégis van valami bajom. Az a gép... a lencse torz. Rohadtul fáj a fejem. Van nálad aszpirin?

– Persze. – Kotorászott a táskájában, és elővett egy doboz Anacint. – Tartsd magadnál.

Elvette a dobozt. – Excedrin nincs? – Látta, hogy Wendy arca megrándul, és tudta, mire gondol. Eleinte keserű tréfa volt kettőjük között, mielőtt még az ivás annyira elhatalmasodott rajta, hogy többé nem lehetett vele viccelni. Jack azt állította, hogy az Excedrin az egyetlen recept nélkül kapható gyógyszer, amely képes futtában megállítani a másnaposságot. Abszolút az egyetlen. Kezdett úgy gondolni a másnap reggeli fejfájásra, mint a „Vat 69-es Számú Excedrin Fejfájásra”.

– Nincs Excedrin – mondta Wendy. – Sajnálom.

– Nem baj, ez is jó lesz. – Dehogy jó, és ezt Wendynek is tudnia kéne. Néha iszonyú, hogy milyen ostoba liba.

– Kérsz vizet? – kérdezte élénken Wendy.

(Nem, csak azt akarom, hogy MENJ INNEN A FENÉBE!)

– Majd eresztek a csapból odafent, köszönöm.

– Oké. – Elindult a lépcsőn, formás lába kecsesen mozgott a rövid drapp szoknya alatt. – A parkban leszünk.

– Jó. – Szórakozottan zsebre vágta az Anacin-dobozt, visszament az olvasógéphez, és kikapcsolta. Amikor biztos volt benne, hogy Wendy valóban elment, felment az emeletre. Úristen, de rohadtul fáj a feje. Ha az ember fejét így satuba szorítják, legalább annyi örömet megengedhetne magának, hogy felhajtson egy-két pohárral, és visszanyerje a lelki egyensúlyát.

Megpróbálta kiűzni a gondolatot a fejéből, ettől még pocsékabb kedve lett. A pulthoz ment, kezében gyufaskatulya egy telefonszámmal.

– Van nyilvános telefonjuk, asszonyom?

– Nincs, uram, de ha helybeli hívás, telefonáljon csak nyugodtan.

– Sajnos távolsági hívás.

– Akkor talán menjen le a drugstore-ba. Ott van telefonfülke.

– Köszönöm.

Kilépett az épületből, elment az ismeretlen polgárháborús tábornok szobra mellett. Elindult az üzleti negyed felé; a kezét zsebre vágta, a feje lüktetett, mint egy ólomharang. Az ég is ólomnehéz volt, november hetedikét írtak, és az új hónapban fenyegetővé vált az időjárás. Többször havazott már. Októberben is esett a hó néhányszor, de mindig elolvadt. A novemberi hó megmaradt, könnyű dérrel vont be mindent, úgy csillogott a napfényben, mint a finom kristály. De ma nem sütött a nap, és amikor elérte a drugstore-t, már szállingózott a hó.

A fülke a helyiség hátsó részében volt; a zsebében csörgetve az aprópénzt elindult a gyógyszeres pultok között, és egyszer csak megpillantotta a zöld feliratú, fehér dobozokat. Levett egyet, kifizette a kasszánál, aztán odament a telefonfülkéhez. Behúzta az ajtót, az aprót és a gyufásdobozt a pultra tette, és felhívta a központot.

– Hová szól a hívás?

– Fort Lauderdale, Florida. – Megadta a központnak az ottani számot és a fülke számát. Amikor a nő közölte vele, hogy az első három perc egy dollár kilencven cent lesz, bedobott nyolc negyeddollárost a nyílásba; ahányszor egy érme csendülve leesett, megrándult az arca.

Míg kapcsolták a hívást, ott maradt az éterben, a távoli kattogások és zúgások közepette; kivette dobozából a zöld üveg Excedrint, lecsavarta róla a fehér kupakot, és a tabletták tetejéről a vattagombócot a fülke padlójára ejtette. A kagylót a füle és a válla közé szorította, kirázott három fehér tablettát, és lerakta őket a pultra, a maradék apró mellé. Visszacsavarta az üveg kupakját, és zsebrevágta.

A vonal túlsó végén az első csengetésre felvették a kagylót.

– Surf-Sand Penzió, miben állhatok rendelkezésére? – kérdezte egy friss női hang.

– Szeretnék az igazgatóval beszélni.

– Mr. Trenttel vagy...

– Mr. Ullmannal.

– Azt hiszem, Mr. Ullman nem ér rá, de ha akarja, utánanézek...

– Legyen szíves. Mondja meg neki, hogy Jack Torrance keresi Coloradóból.

– Egy pillanat türelmet.

Jacket elárasztotta az utálat a smucig, fontoskodó kis fasz Ullman iránt. Felvette az egyik Excedrin tablettát a pultról, egy pillanatig nézte, aztán a szájába vette, és lassan, élvezettel rágni kezdte. Az íz visszahozta az emléket, amelyben élvezet és boldogtalanság keveredett. Száraz, keserű, de ellenállhatatlan íz. Fintorogva nyelt egyet. Amikor még ivott, mindig elrágta az aszpirint, de az ivással együtt erről is leszokott. Hitte, hogy amikor nagyon fáj az ember feje a másnaposságtól, vagy úgy, mint most, a tabletták gyorsabban hatnak, ha elrágja őket. Valahol olvasta, hogy az aszpirinrágás szokássá válhat. Hol olvasta? A homlokát ráncolva igyekezett visszaemlékezni. Aztán Ullman hangja szólalt meg a vonalban.

– Torrance? Mi baj van?

– Semmi baj – mondta. – A bojler rendben van, és egyelőre még a feleségemet sem gyilkoltam meg. Arra az időre tartogatom, amikor a karácsonyi ünnepeknek vége, és unatkozom.

– Nagyon vicces. Miért telefonált? Dolgom van...

– Elfoglalt ember, igen, tudom. Azért hívom, mert néhány dolgot elfelejtett említeni, amikor beszámolt a Panoráma dicső és tiszteletre méltó múltjáról. Mint például azt, hogy Horace Derwent eladta egy falka Las Vegas-i cápának, akik annyi bábvállalaton át bonyolították az üzletet, hogy még az adóhivatal se tudta, kik az igazi tulajdonosok. Aztán vártak, míg megérik az idő, és játszóteret csináltak belőle a maffia nagyágyúinak, de 1966-ban be kellett csukni, amikor az egyik fejest kinyírták. A testőreivel együtt, akik az elnöki lakosztály előtt őrködtek. Nagyszerű hely a Panoráma elnöki lakosztálya. Wilson, Harding, Roosevelt, Nixon és Vito, a Hentes szálltak meg benne!

A túloldalon, egy pillanatnyi meglepett csend után, Ullman halkan megszólalt: – Nem tudom, mi köze lehet ennek a maga állásához, Mr. Torrance. Ez...

– A legérdekesebb manőver persze azután következett, hogy Gienellit kinyírták, nem gondolja? Újabb bűvészmutatvány, most látja, most nem, és a Panoráma egyszer csak egy magánszemély, Sylvia Hunter tulajdonába került... akit 1942 és 1948 között egészen véletlenül Sylvia Hunter Derwentnek hívtak.

– Lejárt a három perc – szólt közbe a központ. – Szóljon, ha befejezte.

– De kedves Mr. Torrance, mindez köztudott... és régi história.

– Én nem tudtam róla – felelte Jack. – És kétlem, hogy olyan sokan tudnának róla. Mindenről. Talán emlékeznek a Gienelli-gyilkosságra, de nem hiszem, hogy bárki összefüggéseiben vizsgálta volna a csodálatos és furcsa üzleti manővereket, amelyek 1945 óta a Panoráma körül bonyolódtak. És úgy látszik, mindig Derwent, vagy egy Derwenttel kapcsolatban álló személy teszi le érte a pénzt. Mit csinált Sylvia Hunter a szállodából 1967-ben és 1968-ban, Mr. Ullman? Bordélyt, ugye?

– Torrance! – A felháborodás semmit nem veszített erejéből, míg megtette a kétezer mérföldes utat a telefonkábeleken át.

Jack mosolygott, bevette a szájába a második Excedrin tablettát, és rágni kezdte.

– És miután egy eléggé közismert amerikai szenátor szívrohamban meghalt itt, eladta a szállodát. Az a hír járta, hogy meztelenül találtak rá, nem viselt mást, csak fekete nejlonharisnyát, harisnyakötőt és magas sarkú cipőt. Lakkcipőt, hogy egész pontos legyek.

– Rosszindulatú hazugság! – kiabálta Ullman.

– Igen? – kérdezte Jack. Kezdte jobban érezni magát. Lassan elmúlt a fejfájása. Bevette az utolsó Excedrint, élvezte a szájában szétolvadó tabletta keserű, poros ízét.

– Nagyon szerencsétlen eset volt – mondta Ullman. – De hát mit akar, Torrance? Ha azt tervezi, hogy valami mocskos, rágalmazó cikket ír... vagy ha ez valami lehetetlen, ostoba zsarolási kísérlet...

– Semmi ilyesmi – mondta Jack. – Azért telefonáltam, mert nem volt velem becsületes. És mert...

– Nem voltam becsületes? Úristen, azt hitte, majd kiteregetem ezt a nagy halom szennyest a szálloda gondnoka előtt? Mi a fenét képzel, kicsoda maga? És különben is, mit érdekli magát ez a sok régi történet? Vagy azt képzeli, jajongó, lepedős kísértetek parádéznak fel-alá a nyugati szárny folyosóin?

– Nem, nem hiszem, hogy vannak kísértetek. De mielőtt megkaptam az állást, maga belekotort az életembe, a múltamba. Kétségbe vonta, hogy tudok gondoskodni a szállodájáról, kiállított a katedra elé, mint valami kisfiút a tanárja, amiért bepisilt az öltözőben. Megszégyenített.

– Egyszerűen nem hiszek a fülemnek! Micsoda elképesztő szemtelenség, micsoda pimaszság! – mondta Ullman. Szinte fuldoklott mérgében. – Legszívesebben kirúgnám. És talán meg is teszem.

– Azt hiszem, Al Shockley tiltakozna. Nyomatékosan.

– Én meg azt hiszem, túlbecsüli a Mr. Shockleyhoz fűződő barátságát, Mr. Torrance.

Egy pillanatra teljes, lüktető pompájában visszatért Jack fejfájása; fájdalmában lehunyta a szemét. Messziről hallotta a saját hangját: – Kinek a tulajdona most a Panoráma? Még mindig a Derwent Vállalatoké? Vagy maga túl kicsi hal, nem tudja?

– Nekem ebből elegem volt, Mr. Torrance. Maga a szálloda alkalmazottja, semmiben nem különbözik egy boytól vagy egy konyhai mosogatótól. Nincs szándékomban...

– Oké, írok Alnek – mondta Jack. – Ő tudni fogja, végül is tagja az igazgatóságnak. És lehet, hogy hozzáteszek egy kis utóiratot, amelyben az áll...

– Nem Derwent tulajdona.

– Micsoda? Nem jól értettem.

– Azt mondtam, nem Derwent tulajdona. A részvényesek mind a keleti partról valók. A legtöbb részvény, több mint 35%, éppen a barátjának, Mr. Shockleynak a kezében van. És maga nyilván jobban tudja nálam, hogy kapcsolatban áll-e Derwenttel.

– És a többiek?

– Nincs szándékomban felsorolni a részvényesek nevét, Mr. Torrance. Erről az egész ügyről be fogok számolni...

– Még egy kérdés.

– Nem vagyok köteles válaszolni rá.

– A Panoráma szinte egész történetét – jót is, rosszat is -egy albumban találtam meg, a pincében. Nagy album fehér bőrkötésben. Aranyzsinórral összefogva. Nem tudja, kié lehetett ez az album?

– Halvány fogalmam sincs róla.

– Lehetséges, hogy Gradyé volt? A gondnoké, aki öngyilkos lett?

– Mr. Torrance – mondta Ullman a lehető legfagyosabb hangján –, én még abban sem vagyok biztos, hogy Mr. Grady tudott olvasni, nemhogy kikaparja ezt a sok mocskot, amivel maga most az időmet pocsékolja.

– Azon gondolkozom, hogy könyvet írok a Panorámáról. Ha valóban megcsinálom, az album tulajdonosa talán örülne, ha az ő nevét is megemlíteném.

– Szerintem nagyon rosszul tenné, ha könyvet írna a Panorámáról – mondta Ullman. – Főleg egy olyan könyvet, ami a maga... hm, szempontjából mutatná be az eseményeket.

– A véleménye nem lep meg. – A fejfájása teljesen elmúlt. Az előbb még egyszer belehasított a fájdalom, de aztán végleg elmúlt. Az agya élesen, milliméternyi pontossággal működött. Olyankor fogta el ez az érzés, amikor nagyon jól ment az írás, vagy amikor megivott már vagy három pohárral. Elfelejtette, hogy az Excedrin ilyen hatással van rá; nem tudta, hogy mások hogy vannak vele, de ha ő elrágott három tablettát, azonnal feldobódott.

– Maga nyilván jobban örülne egy rendelésre készült reklámfüzetnek, amit ingyen osztogathatna az érkező vendégeknek – mondta. – Sok szép fénykép a hegyekről napkeltekor és napnyugtakor, hozzá egy kis mézeshabcsók-szöveg. Külön fejezet a hírességekről, akik a szállodában laktak, persze nem az igazán hírhedtekről, mint Gienelli és társai.

– Ha úgy érezném, hogy kirúghatnám magát, és száz százalékig biztos lehetnék az állásomban, nem csak kilencvenöt százalékig – mondta Ullman pattogó, fojtott hangon –, akkor ebben a pillanatban kirúgnám, telefonon át. De mert van bennem egy ötszázaléknyi bizonytalanság, előbb felhívom Mr. Shockleyt, abban a pillanatban, amint letette... remélem hamarosan.

Jack folytatta. – A könyvben semmi olyan nem lesz, ami nem igaz. Nincs szükség rá, hogy cifrázzam.

(Miért piszkálod? Azt akarod, hogy kirúgjon?)

– Engem az sem érdekel, ha az ötödik fejezet arról szól, hogy a római pápa a Szűz Mária szellemével fajtalankodik -mondta Ullman, most már kiabálva. – Azt akarom, hogy tűnjön el a szállodámból!

– Nem a maga szállodája! – üvöltötte Jack, és levágta a kagylót.

Leült a székre, nehezen lélegzett, és most már egy kicsit félt is,

(egy kicsit? a fenébe is, nagyon)

és azon gondolkozott, egyáltalán mi a fenének hívta fel Ullmant.

(Megint elveszítetted az önuralmadat, Jack.)

Igen. Ez történt. Nincs értelme tagadni. És az egészben az a legpokolibb, hogy fogalma sincs róla, mekkora befolyása van Alre ennek a kis fasznak, és hogy mennyit tűr el tőle Al a régi szép napok emlékére. Ha Ullman csakugyan olyan jó szakember, mint maga állítja, és ultimátumot nyújt be Alnek, hogy vagy ő, vagy én, akkor nem lehetséges, hogy Al inkább Jacket küldi el? Lehunyta a szemét, és megpróbálta elképzelni, hogy mondja meg Wendynek. Tudod, mit, bébi? Megint kirúgtak az állásomból. Ezúttal háromezer kilométer hosszú kábelen át kellett belekötnöm valakibe, de sikerült.

Kinyitotta a szemét, és a zsebkendőjével megtörölte a száj át. Inni akart. A pokolba is, szüksége van rá! Az utcában van egy bisztró, maradt még annyi ideje, hogy felhajtson egy pohár sört, mielőtt visszamegy a parkba; csak egy pohárral, hogy a port leöblítse...

Tehetetlenül összeszorította a kezét.

Megint felmerült benne a kérdés: egyáltalán minek hívta fel Ullmant? A Lauderdale-i Surf-Sand száma egy kis noteszba volt felírva, amit az irodában tartottak, a telefon és a CB-rádió mellett – csatornázók, asztalosok, üvegezők, villanyszerelők számával együtt. Jack röviddel azután, hogy felkelt, felírta a számot a gyufásdobozra; tehát már akkor megérett benne a kárörvendő ötlet, hogy felhívja Ullmant. De mit akart elérni? Egyszer, amikor még ivott, Wendy azzal vádolta, hogy szeretné elpusztítani magát, de nincs meg benne az igazi halálvágyhoz szükséges erkölcsi tartás. Így aztán mindenfélét kieszelt, hogy a munkát másokkal végeztesse el; hogy időről időre kimetsszenek belőle és a családjából egy-egy darabot. Lehet, hogy így igaz? Talán fél, hogy a Panorámában csakugyan lehetősége nyílik rá, hogy befejezze a színdarabot, összeszedje magát, és talpra álljon? És most saját maga alatt vágja a fát? Úristen, ne add, hogy így legyen. Könyörgök.

Lehunyta a szemét, és szemhéja belső, sötét vásznán azonnal megjelent az a kép, amikor bedugta kezét a zsindelyek közé, hogy kihúzza a rothadó szigetelést, amikor megérezte a hirtelen, tűhegyes szúrást, és hallotta saját keserves, meglepett kiáltását a csendes, közönyös levegőben: A rohadt kurva anyádat!

Aztán egy két évvel korábbi kép úszott a helyébe, amikor hajnali háromkor részegen bebotorkált a házba, belebotlott egy asztalba, és átkozódva elterült a padlón. Wendy felébredt a kanapén, és villanyt gyújtott. Meglátta, hogy az orra véres, a ruhája szakadt és piszkos, verekedett egy parkolóban, valami mulató előtt, már alig emlékezett rá; a New Hampshire-i határnál történt, órákkal azelőtt. Felnézett a feleségére, ostobán pislogva, mint vakond a napfényben, és Wendy tompa hangon mondta: Te rohadék, felébresztetted Dannyt. Ha nem törődsz saját magaddal, nem törődhetnél legalább velünk? Istenem, minek is beszélek neked!

Megszólalt a telefon, mire ijedten magához tért. Felkapta; a józan ész ellenére biztos volt benne, hogy Ullman vagy Al Shockley hívja. – Tessék! – ugatta bele a telefonba.

– A három percen túli tartozása, uram. Három dollár, ötven cent.

– Váltanom kell – mondta. – Várjon egy pillanatig.

A kagylót a pultra tette, bedobta az utolsó hat negyeddollárosát, aztán kiment a kasszához pénzt váltani. Ösztönösen cselekedett; az agya egyetlen zárt pályán rohant körbe, mint mókus a kerékben.

Miért hívta fel Ullmant?

Mert Ullman megszégyenítette? Már azelőtt is megszégyenítették igazi főnökök, és megszégyenítette önmagát is nemegyszer. Egyszerűen azért, hogy rákiabálhasson, és az arcába vághassa, hogy képmutató? Nem volt éppen nemes cselekedet. Igyekezett mindent az albumra fogni, hátha ettől érthetőbb az egész, de érezte, hogy ez sem állja meg a próbát. Annak az esélye, hogy Ullmann tudja, kié volt az album, legföljebb kettő az ezerhez. Annak ideién úgy beszélt az alagsorról, mint egy másik országról – egy csúnya, a fejlődésben elmaradt országról. Ha csakugyan ezt akarta volna megtudni, akkor Watsont hívja fel, az ő száma is benne volt az irodai noteszban. Feltehetőleg Watson sem tudja, de Ullmannál mindenképpen nagyobb a valószínűsége.

Az is ostobaság volt, hogy elárulta neki a tervét a könyvről. Óriási ostobaság volt. Nem csak az állását kockáztatta, de Ullman el is zárhat előle rengeteg információs forrást azáltal, hogy figyelmeztet néhány embert, óvakodjanak egy bizonyos New England-itől, aki a Panorámáról kérdezősködik. A kutatómunkát csendesen is végezhette volna, ír néhány udvarias levelet, talán még néhány találkozót is megszervez tavaszra... Utána meg nevet a markába, hogy micsoda dührohamot kap Ullman, ha a könyv megjelenik, és ő már biztonságos távolságban van – az Álarcos író újra lesújt. Ehelyett ok nélkül felhívta, elveszítette a fejét, maga ellen fordította Ullmant, és maga ellen fordította a szállodaigazgató zsarnokoskodó hajlamát. Ha nem az volt a célja, hogy kirúgják az állásából, amit Al szerzett neki, akkor micsoda?

A maradék pénzt bedobta a nyílásba, és letette a hallgatót. Az ember akkor csinál ilyen ostobaságot, ha részeg. De hát ő józan, halálosan józan.

Kiment a drugstore-ból, bevett még egy Excedrint, fintorgott, és közben élvezte a keserű ízt.

Odakint összetalálkozott Wendyvel és Dannyvel.

– Hé, éppen utánad jöttünk – mondta Wendy. – Havazik, ha nem vetted volna észre.

Jack az égre pillantott. – Csakugyan. – Erősen havazott. Sidewinder főutcája már egészen kifehéredett, eltűnt középről a szaggatott vonal. Danny a fehér égbolt felé emelte az arcát, kitátotta a száját, és igyekezett bekapni egy-egy kövér hópelyhet.

– Gondolod, hogy ez már komoly? – kérdezte Wendy. Jack vállat vont. – Nem tudom. Azt reméltem, még egy-két hétig kegyelmet kapunk. Még megtörténhet.

Ez az, kegyelem.

(Sajnálom, Al. Kegyelem, irgalom. Irgalmazz. Csak még egy lehetőséget adj. Nagyon sajnálom...)

Hányszor, hány éven át könyörgött – felnőtt ember létére – még egy utolsó lehetőség kegyelméért? Hirtelen úgy megutálta magát, úgy megundorodott önmagától, hogy a legszívesebben hangosan felnyögött volna.

– Hogy van a fejed? – kérdezte Wendy, és alaposan megnézte.

Jack átkarolta, és erősen magához szorította. – Jobban. Gyertek, menjünk haza, amíg még lehet.

Visszamentek a szállodai furgonhoz, a járda mellett parkolt rézsútosan; a bal kezét Wendy vállán tartotta, jobb kezével Danny kezét fogta. Most először mondta úgy, hogy „haza”; ha jó, ha rossz, de „haza”.

Amikor beült a furgon kormánya mögé, arra gondolt, hogy bár a Panoráma valósággal megbűvöli, mégsem szereti igazán. Nem volt benne biztos, hogy jót tesz-e a feleségének, a fiának, vagy akár neki. Talán ezért hívta fel Ullmant.

Hogy kirúgják, amíg még nem késő.

Kihátrált a kijelölt parkolóhelyről, és kifelé indult a városból, fel a hegyekbe.

21

ÉJSZAKAI GONDOLATOK

Tíz óra volt. Csak színlelték az alvást mindhárman.

Jack a fal felé fordulva az oldalán feküdt, és nyitott szemmel hallgatta Wendy lassú, szabályos lélegzését. Még érezte a szétolvadt aszpirin ízét, érdessé és kicsit érzéketlenné tette a nyelvét. Al Shockley háromnegyed hatkor telefonált, keleti parti idő szerint háromnegyed nyolckor. Wendy és Danny odalent voltak, a hall kandallója előtt ültek, és olvastak.

– Meghívással keresik Mr. Jack Torrance-t – mondta a központ.

– Én vagyok. – A telefont átvette a jobb kezébe, bal kezével előhúzta zsebkendőjét a farzsebéből, és megtörölte vele kisebesedett száját. Aztán rágyújtott.

Al hangja szólalt meg erősen. – Jacky, fiam, mi a fenét akarsz, az istenért?

– Szevasz, Al. – Elnyomta a cigarettát, és az Excedrines üveg után nyúlt.

– Mi ütött beléd, Jack? Ma délután Stuart Ullman felhívott, ami már önmagában is esemény. Ha Stu Ullman interurbán telefonál a saját zsebére, akkor biztos, hogy nagy szarban van.

– Ullmannak nincs miért aggódnia, Al. Neked sincs.

– Tulajdonképpen mi az, amiért nem kell aggódnunk? Amit Stu elmondott, az úgy hangzott, mint egy zsarolási kísérlet meg egy vezércikk keveréke, amit az Össznemzeti Szennyeskiteregetőben jelentetnél meg a Panorámáról.

– Csak vissza akartam adni neki a kölcsönt – mondta Jack. – Amikor feljöttem ide az állás miatt, a fejemre olvasta az egész múltamat. Hogy ittam. Hogy kirúgtak az állásomból, mert megvertem egy diákot. És nem biztos benne, hogy alkalmas vagyok erre a munkára. Satöbbi. És az volt a legpiszkosabb, hogy mindezt azért csinálta, mert annyira szereti ezt a rohadt szállodát. Az ő gyönyörű Panorámáját. A hagyományok Panorámáját. Ezt a szent szállodát. Én meg találtam egy albumot az alagsorban. Valaki összeszedegette Ullman katedrálisának kevésbé gusztusos történeteit, és ezekből kiderült, hogy záróra után egy kis feketemisézés is folyt itt.

– Remélem, ezt csak képletesen mondod, Jack. – Al hangja ijesztően hidegen csengett.

– Persze. De megtudtam...

– Ismerem a szálloda történetét.

Jack kezével a hajába túrt. – Szóval felhívtam, hogy beolvassak neki. Beismerem, hülye ötlet volt, és biztos, hogy nem tenném meg újra. A történetnek ezzel vége.

– Stu szerint azt tervezed, hogy kiteregeted a szennyest.

– Stu egy barom! – ordította a telefonba Jack. – Mondtam neki, hogy esetleg írok egy könyvet a Panorámáról, igen, ez igaz. Szerintem ezen a helyen minden második világháború utáni amerikai típus megfordult. Talán fellengzősen hangzik, hogy csak így kijelentem... de van benne igazság, Al! Úristen, micsoda könyv lehetne belőle. De ez csak a jövő zenéje, egyelőre úgyis több van a tányéromon, mint amennyit meg tudok enni, és...

– Az nem elegendő, Jack.

Azon kapta magát, hogy tátott szájjal bámulja a telefon fekete kagylóját; nem hitt a fülének, pedig biztos jól hallotta. -Mi? Al, azt mondtad...?

– Jól hallottad. Mit értesz az alatt, hogy a jövő zenéje, Jack? Talán két évet, talán ötöt. Nekem a jövő harminc vagy negyven év, mert hosszú ideig szándékozom kapcsolatban maradni a Panorámával. Elhányom magam, ha arra gondolok, hogy te majd kikaparsz mindenféle mocskot a szállodámról, aztán közreadod, mint az amerikai irodalom gyöngyszemét. Jack nem jutott szóhoz.

– Segíteni akartam neked, Jacky fiam. Együtt harcoltunk a háborúban, te meg én, és úgy gondoltam, tartozom neked egy kis segítséggel. Emlékszel a háborúra?

– Emlékszem – motyogta Jack; de a harag lassan parázslani kezdett a szíve körül. Először Ullman, aztán Wendy, most pedig Al. Mi ez? Nemzeti mozgalom indult ezen a héten: szedjük ízekre Jack Torrance-t? Összeszorított szájjal a cigarettájáért nyúlt, de leverte a földre. Szerette valaha ezt a smucig faszt, aki a vermonti mahagóniburkolatos dolgozószobájából beszél vele? Szerette igazán?

– Mielőtt felpofoztad azt a Hatfield gyereket – folytatta Al –, lebeszéltem az igazgatósági tanácsot, hogy elküldjenek, és még arra is megpróbáltam rávenni őket, hogy állandósítsanak. Te vagy az oka, hogy nem jött össze. Kitaláltam neked ezt a szállodai állást, szép, csendes hely, itt végre összeszedheted magad, befejezheted a színdarabodat, és megvárod míg Harry Eff inger és én megmagyarázzuk a többieknek, mekkora hibát követtek el. És most úgy fest a dolog, hogy a nagyobb zsákmány reményében odadobsz a kutyáknak. Így szoktál köszönetet mondani a barátaidnak, Jack?

– Nem – suttogta.

Nem mert többet mondani. A feje lüktetett a kitörni akaró, forró, maró szavaktól. Kétségbeesésében igyekezett Dannyre és Wendyre gondolni, akik számítanak rá; Dannyre és Wendyre, akik békésen üldögélnek lent a kandalló előtt, tanulnak a másodikos olvasókönyvből, és azt hiszik, minden a legnagyobb rendben van. Mi lesz, ha ezt az állást is elveszíti? Elindulnak Kaliforniába azon a lerobbant, öreg Volkswagenen a rohadó AC-pumpával, mint valami nyomorult vándormunkás család? Megfogadta magában, hogy ha kell, akár térden állva is könyörög Alnek, és most mégis alig tudj a visszaszorítani a szavak áradatát; a kezét, amellyel haragja tüzes drótjait tartotta, zsírosnak érezte.

– Tessék? – kérdezte élesen Al.

– Nem – mondta. – Nem bánok így a barátaimmal. És ezt tudod te is.

– Honnan tudnám? A legrosszabb esetben azt tervezed, hogy befeketíted a szállodámat, holttesteket ásol elő, amelyeket évekkel ezelőtt tisztességgel eltemettek. A legjobb esetben csak a kicsit hisztérikus, de rendkívül rátermett szállodaigazgatómat hívod fel, és az őrületbe kergeted valami... ostoba, gyerekes játék ürügyén.

– Több volt, mint játék, Al. Neked könnyebb. Te nem szorulsz rá a gazdag barátod jótékonyságára. Nincs szükséged rá, hogy barátod legyen a bíróságon, mert magad vagy a bíróság. Azt, hogy téged is csak egy lépés választott el attól, hogy az üveget barna papírzacskóban dugdosó iszákos váljon belőled, neked ritkábban hányják a szemedre, igaz?

– Igaz – mondta Al. A hangja halkabb lett, mintha belefáradt volna ebbe az egészbe. – De Jack, Jack... erről nem tehetek. Ezen nem változtathatok.

– Tudom – mondta tompa hangon Jack. – Ki vagyok rúgva? Ha igen, jobb ha megmondod.

– Ha két dolgot megteszel nekem, nem.

– Rendben van.

– Nem kellene előbb meghallgatnod a feltételeket?

– Nem. Akármit ajánlasz is, elfogadom. Gondolnom kell Wendyre és Dannyre. Ha a golyóimat akarod, elküldöm légipostán.

– Biztos vagy benne, hogy az önsajnálat az a luxus, amit megengedhetsz magadnak, Jack?

Lehunyta a szemét, és a kiszáradt ajkai közé becsúsztatott egy Excedrint. – Pillanatnyilag ez az egyetlen dolog, amit még megengedhetek magamnak... Ki vele, Al.

Al egy pillanatig hallgatott. Aztán megszólalt. – Először is, ne hívd fel többé Ullmant. Akkor se, ha leég a szálloda. Inkább hívd fel az állandó gondnokot, tudod, kire gondolok, arra a pasira, aki folyton káromkodik...

– Watson.

– Igen.

– Oké, meglesz.

– Másodszor pedig ígérd meg nekem, Jack... add becsületszavadra, hogy nem írsz könyvet a híres coloradói hegyvidéki szállodáról, amelynek múltja van.

Olyan dühroham fogta el, hogy egy pillanatig a szó szoros értelmében nem jutott szóhoz. A vér lármásan dobolt a fülében. Mintha valami huszadik századi Medici herceg hívta volna fel telefonon... ha az én családom tagjairól olyan képet fest, amelyiken látszik a szemölcsük, mehet vissza a szemétdombra. Akármilyen képre nem adok pénzt, csak szép képre. Ha a barátom és üzletfelem lányát festi le, feledkezzen meg az anyajegyéről, különben mehet vissza oda, ahonnan jött. Természetesen barátok vagyunk... hiszen mindketten civilizált embereknek tartjuk magunkat, igaz? Osztozkodtunk az ágyon, ennivalón, italon. Mindig barátok maradunk, és a nyakörvről, amelyet én tartok a nyakadon, közös megegyezéssel nem veszünk tudomást; mindig számíthatsz rá, hogy jó leszek hozzád, és gondoskodom rólad. Cserében csak a lelkedet kérem. Semmi az. Nem veszünk róla tudomást, ahogyan a nyakörvről sem. Ne felejtsd el, tehetséges barátom, Róma utcái teli vannak kolduló Michelangelókkal...

– Jack? Ott vagy?

Eltorzult hang tört fel belőle; igennek szánta.

Al határozottan és nagyon magabiztosan beszélt. – Nem hiszem, hogy olyan sokat kérek, Jack. Majd írsz valami másról. De nem várhatod el, hogy támogassalak, miközben...

– Rendben van, elfogadom.

– Ne hidd, hogy korlátozni akarlak a művészi szabadságodban, Jack. Ennél jobban ismersz. Csak éppen...

– Al?

– Tessék?

– Derwent még most is kapcsolatban áll a Panorámával? Bármi módon?

– A világon semmi közöd hozzá, Jack.

– Semmi – mondta kimérten Jack. – Persze. Ide hallgass, Al, azt hiszem, Wendy kiabál valamiért. Visszahívlak.

– Helyes, Jacky fiam. Majd kibeszéljük magunkat. Hogy állnak a dolgok? Még száraz vagy?

(MEGKAPTAD AZ EGY FONT HÚST A TESTEMBŐL, NEM HAGYNÁL BÉKÉN?)

– Csontszáraz.

– Én is. Már szinte élvezem is a józanságot. Ha...

– Visszahívlak, Al. Wendy...

– Persze, oké.

Letette, és akkor jöttek a görcsök; mint a villámcsapás, úgy hasított bele a fájdalom, úgy görnyedt össze a telefon előtt, mint egy vezeklő; a kezét a gyomrára szorította, a feje lüktetett, mint valami hatalmas hólyag.

A repülő darázs, miután megcsípett, tovább repül...

Amikor Wendy feljött, és megkérdezte, kitelefonált, kicsit már jobban érezte magát.

– Al. Megkérdezte, mi újság. Mondtam, hogy semmi különös.

– Jack, rémesen nézel ki. Beteg vagy?

– Megint megfájdult a fejem. Korán lefekszem. Ma úgyis hiába próbálnék írni.

– Akarsz egy kis meleg tejet?

Jack erőtlenül mosolygott. – Az jó lenne.

Most feküdt mellette, érezte, hogy az alvó meleg combja a sajátjához simul. Az Allel folytatott beszélgetésre gondolt, arra, hogyan alázkodott meg előtte, s ettől még most is a hideg lelte, vagy elöntötte a forróság. Egyszer majd eljön a leszámolás napja. Elkészül a könyv, nem valami szelíd és mélyenszántó írás, amilyenre először gondolt, hanem egy kőkemény mű, alapos kutatómunka eredménye, fényképekkel és adatokkal – ízekre szedi benne a Panoráma egész történetét, az ocsmány, vérfertőző üzletek sorozatát. Az olvasó elé teríti, mint egy felboncolt békát. És ha Al Shockley kapcsolatban áll a Derwent birodalommal, isten legyen neki irgalmas. Feküdt, a sötétségbe bámult, az idegei pattanásig feszültek, és tudta, hogy még órákig eltart, mire végre elalszik.

Wendy Torrance lehunyt szemmel feküdt a hátán, és hallgatta a férje szuszogását – hosszú belégzés, rövid szünet, kicsit torokhangú kilégzés. Hová megy, amikor alszik, tűnődött Wendy. Valami vidámparkba, az álmok Great Barringtonába, ahol minden játék ingyen van, és nincs ott se feleség, se anya, aki azt mondhatja, elég vattacukrot evett már, és jobb, ha indulnak, ha sötétedésig haza akarnak érni? Vagy valami ölnyi mélységben lévő bárban jár, ahol sosem marad abba az ivás, az ajtó mindig nyitva van, és az összes régi haver, pohárral a kezében, ott gyülekezik a játékautomata körül, elöl Al Shockley, a nyakkendője meglazítva, az inge felső gombja kigombolva? Egy olyan helyen, ahonnan ő és Danny ki vannak zárva, és ahol a mulatság vég nélkül folytatódik?

Wendy aggódott, megint eltöltötte az a régi, tehetetlen aggodalom, amelyről azt remélte, hogy örökre maga mögött hagyta Vermontban, mintha a szorongás nem volna képes átkelni az államhatárokon. Kínozta az érzés, hogy úgy látszik, a Panoráma nem tesz jót Dannynek és Jacknek.

A legijesztőbb a homályos és kimondatlan, talán kimondhatatlan sejtelem volt, hogy Jack valamennyi ivással kapcsolatos tünete egyenként visszatér... minden, az ivást kivéve. Állandóan a száját törölgeti, vagy a zsebkendőjével, vagy a kezével, mintha a fölösleges nedvességet akarná letörülni. Hosszú csendek az írógép előtt, és egyre több gombóccá gyűrt papír a kosárban. Ma este, azután, hogy Al felhívta, egy Excedrines üvegét talált a telefon mellett, de poharat nem. Megint rágja a tablettákat. Apróságokon felbosszantja magát. Észre sem veszi, hogy amikor túl nagy a csend, ideges ritmusban pattogtatja az ujját. Sokkal csúnyábban beszél. A heves természete miatt is aggódott. Szinte megkönnyebbülés volna, ha kieresztené a gőzt, valahogy úgy, ahogyan a bojlerből is kiereszti minden reggel, amikor felkel, és minden este, mielőtt lefekszik. Szinte jobb volna, ha átkozódna, belerúgna egy székbe, vagy bevágná az ajtót. Azelőtt az ilyesmi szerves része volt a természetének, de most fegyelmezi magát. Wendy mégis úgy érezte, hogy Jack egyre gyakrabban haragszik rá vagy Dannyre, bár nem hajlandó kimutatni. A bojlernek van egy nyomásmérője, régi, repedt, csupa zsír, de legalább működik. Valami ilyesmi Jacknél is elkelne. Soha nem értette igazán. Danny igen, de Danny hallgat.

És Al telefonja. Danny ugyanakkor hirtelen elvesztette az érdeklődését a mese iránt. Otthagyta a tűznél, és a recepciós pulthoz ment, ahol Jack útrendszert épített a Matchbox autói és teherautói számára. A pipacspiros Volkswagen is ott volt; Danny gyorsan ide-oda kezdte húzgálni. Wendy úgy tett, mintha a saját könyvét olvasná, de közben Dannyt figyelte. A gyereken az idegesség jelei furcsa vegyülékét mutatták annak, ahogyan ő meg Jack viselkedtek aggasztó helyzetben. A száját törölgette. Mindkét kezével a hajába túrt, ő ezt csinálta idegességében, amikor várta, hogy Jack hazajöjjön a kocsmázásból. Wendy nem hitte el, hogy Al csak azért telefonált, mert meg akarta kérdezni „mi újság”. Ha Jack fecsegni akart, felhívta Alt. Amikor Al telefonált, annak oka volt.

Később, amikor Wendy visszajött a földszintre, Danny ismét a tűz előtt ült maga alá húzott lábbal, és elmerülten olvasta a másodikos olvasókönyvet, Jose és Rachel kalandjait a cirkuszban. Nyomtalanul eltűnt a türelmetlensége, a szórakozottsága. Figyelte a fiát, és megint belényilallt a kísérteties bizonyosság, hogy Danny többet tud és többet megért, mint amennyi Dr. („Szólítsanak Billnek”) Edmonds elméletébe belefér.

– Hé, doki, ideje lefeküdni – mondta.

– Igen, máris. – Megjelölte a helyet a könyvben, és felállt.

– Mosakodj meg, és mossál fogat.

– Oké.

– Ne felejtsd el a fogselymet.

– Oké.

Egy pillanatig egymás mellett álltak, és nézték, hogy izzanak és porladnak szét a széndarabok a tűzben. A hideg és huzatos hallban csak a kandalló körüli varázsos körben volt jó meleg; nem szívesen hagyták itt.

– Al bácsi telefonált – mondta csak úgy mellékesen Wendy.

– Igen? – felelte Danny minden meglepetés nélkül.

– Kíváncsi vagyok, haragszik-e valamiért Al bácsi apára -mondta Wendy továbbra is könnyedén.

– Haragszik hát, de mennyire – mondta Danny, és tovább nézte a tüzet. – Nem akarja, hogy apa megírja a könyvet.

– Milyen könyvet, Danny?

– A szállodáról.

Már a száján volt a kérdés, amit ő meg Jack már vagy ezerszer feltettek Dannynek: Honnan tudod? De nem kérdezte meg. Nem akarta felizgatni lefekvés előtt, vagy tudatosítani benne, hogy olyasmiről beszélgetnek, csak úgy mellékesen, amiről nem tudhat. És mégis tudott róla, Wendy ebben szentül hitt. Amit Dr. Edmonds az induktív következtetésről és tudatalatti logikáról fecsegett, az valóban csupán fecsegés. A húga... honnan tudta Danny, hogy Aileenre gondolt akkor a várószobában? És

(azt álmodtam, hogy apának balesete volt.)

Megrázta a fejét, mintha azt akarta volna, hogy kitisztuljon. – Menj mosakodni, doki.

– Oké. – Felszaladt a lépcsőn a lakásuk felé. Wendy összeráncolt szemöldökkel ment be a konyhába, hogy egy lábosban tejet melegítsen Jacknek.

Most, hogy éberen feküdt az ágyban, hallgatta a férje lélegzését, és a kinti szelet (csodával határos módon délután csak hózápor volt, még nem esett le az igazi hó), hagyta, hogy gondolatai az ő csodálatos, aggasztó fia felé sodródjanak, aki burokban született – egyszerű szövetréteg, az orvosok minden hétszáz születésnél egyszer ha találkoznak vele, de amiről a babona azt tartja, hogy a telepatikus képesség jele.

Elhatározta, hogy beszél Dannyvel a Panorámáról... legfőbb ideje, hogy beszéljen Dannyvel. Holnap. Nem halogatja tovább. Lemennek kettesben Sidewinderbe a könyvtárba, hátha kaphatnak másodikos szintű könyveket hosszabb időre, egész télre, és akkor beszél vele. Őszintén. Ettől a gondolattól kicsit megnyugodott, és végre sodródni kezdett az álom felé.

Danny ébren, nyitott szemmel feküdt az ágyában, a bal karjával átölelte régi, kicsit megviselt mackóját (Mackó elveszítette egyik cipőgomb szemét; vagy fél tucat helyen elszakadt rajta a varrás, és folyt belőle a tömés), és hallgatta, hogyan alszanak a szülei a szobájukban. Úgy érezte, mintha akaratlanul is őrt állna felettük. Az éjszakák voltak a legrosszabbak. Gyűlölte az éjszakákat és a szél állandó üvöltését a szálloda nyugati szárnya körül.

A siklórepülő egy madzagon lebegett fölötte. Az íróasztalán tompán fluoreszkálva piroslott a VW-modell; felhozta a pulton megépített útrendszerről. A könyvei a könyvespolcon sorakoztak, a kifestők az asztalon. Legyen mindennek helye, és minden legyen a helyén, mondta anya. Akkor mindig tudod, hogy hol keresd, ha szükséged van rá. De mostanában semmi nem volt a helyén. Eltűntek dolgok. De ami még rosszabb, új dolgok tűntek elő, olyan dolgok, amelyeket tulajdonképpen nem lehetett látni, mint azokon a képeken, amik alá odaírják: LÁTOD AZ INDIÁNOKAT? És ha az ember a szemét mereszti, és hunyorít, akkor csakugyan megpillant néhányat – amit először kaktusznak hitt, arról kiderül, hogy egy harcos, késsel a szájában, a többi a sziklák között bujkál, sőt, egy gonosz, kegyetlen arc az ekhós szekér küllői közül kandikál ki. De sohasem lehetett egyszerre látni valamennyit, és ettől támadt olyan kényelmetlen érzése az embernek. Hiszen éppen azok osonhattak oda a hátad mögé, egyik kezükben tomahawkkal, a másikban skalpolókéssel, akiket nem látsz...

Nyugtalanul megmozdult az ágyában, és kutatva körülnézett az éjjeli lámpa megnyugtató fényében. Itt minden rosszabb lett. Ebben biztos volt. Először még nem volt olyan rossz, de aztán apránként... az apja sokkal többet gondolt az ivásra. Néha haragudott anyára, és maga sem tudta, miért. Folyton a száját törölgette a zsebkendőjével, a tekintete homályos volt, szórakozott. Anya aggódott miatta és Danny miatt is. Nem kellett beragyognia a gondolataiba ahhoz, hogy ezt tudja; abból is kiderült, hogy olyan aggodalmasan kérdezgette azon a napon, amikor azt hitte, hogy a tűzoltótömlő kígyóvá változott. Mr. Hallorann mondta, hogy szerinte minden anya ragyog egy kicsit és azon a napon anya tudta, hogy valami történt. Csak azt nem, hogy mi.

Majdnem elmondta neki, de egy-két dolog visszatartotta. Tudta, hogy Sidewinderben az orvos azt mondta, hogy Tony, meg amit Tony mutat neki, az teljesen

(vagyis majdnem)

normális. Az anyja talán nem hisz neki, ha elmondja az esetet a tűzoltókészülékkel. Ha viszont hisz neki, még arra következtet belőle, hogy ő BEGOLYÓZOTT. Nagyjából tudta, mi az, hogy BEGOLYÓZNI, bár nem olyan pontosan, mint azt, hogy valakinek KISBABÁJA SZÜLETIK, mert anya egy évvel ezelőtt ezt hosszasan elmagyarázta neki. Azért mégis tudta, hogy mit jelent.

Egyszer az óvodában Scotty, a barátja, rámutatott egy Robin Stenger nevű fiúra, aki a hinta mellett ácsorgott, és nagyon lógatta az orrát, akár rá is léphetett volna. Robin apja matematikát tanított apa iskolájában, és Scotty apja is ott tanított történelmet. Az óvodába a stovingtoni előkészítő iskola tanárainak és a városszéli IBM üzem alkalmazottainak a gyerekei jártak. A tanárok gyerekei összetartottak, és az IBM gyerekek is. Persze barátkoztak ettől függetlenül is, de elég természetes volt, hogy a munkahelyi kollégák gyerekei többé-kevésbé összetartsanak. Amikor az egyik csoport felnőttjei között valami botrány volt, szinte bizonyos, hogy vadul eltorzított formában a gyerekeknek is tudomására jutott, de a másik csoport csak a legritkább esetben hallott a dologról.

Scotty meg ő a játék rakétában ültek, amikor Scotty hüvelykujjával Robin felé bökött, és azt mondta: – Ismered azt a gyereket?

– Igen – mondta Danny.

Scotty előrehajolt. – Az apja tegnap este BEGOLYÓZOTT. Elvitték.

– Igen? Csak mert golyózott?

Scotty utálkozva nézett rá. – Megbolondult. Érted? -Scotty bandzsított, kilógatta a nyelvét, és a mutatóujjával nagy elliptikus köröket írt le a füle körül. – Elvitték a DILIHÁZba.

– Nahát – mondta Danny. – Mikor engedik vissza?

– Soha-soha-soha – mondta Scotty sötéten. Aznap és másnap Danny megtudta, hogy

a.) Mr. Stenger megpróbálta kiirtani a családját, Robint is, a második világháborúból emlékül megőrzött pisztolyával;

b.) Mr. Stenger VALAGRÉSZEGEN szétverte a házat;

c.) meglátták, amint Mr. Stenger egy tál döglött bogarat és füvet eszik, mintha tejjel leöntött zabpehely volna, és közben sír;

d.) Mr. Stenger megpróbálta megfojtani a feleségét egy harisnyával, mert a Red Sox elveszített egy fontos meccset.

Dannyt végül annyira aggasztotta a dolog, hogy nem bírta tovább magában tartani, és megkérdezte apát. Apa ölbe vette, és elmagyarázta, hogy Mr. Stenger nagyon ideges volt részben a családja, részben az állása és részben olyan dolgok miatt, amit az orvosokon kívül senki nem ért. Sokszor kapott sírógörcsöt, három nappal ezelőtt is sírva fakadt, de ezúttal nem tudta abbahagyni, és összetörte a bútorokat a lakásban. Mr. Stenger nem BEGOLYÓZOTT, mondta apa, hanem IDEGÖSSZEROPPANÁST KAPOTT, és nem a DILIHÁZBA, hanem a SZANA-TÓRIUMba vitték. De Danny, apa gondos magyarázata ellenére is félt. Úgy érezte, nincs semmi különbség a BEGOLYÓZOTT és az IDEGÖSSZEROPPANÁST KAPOTT között, és mindegy minek hívják, DILIHÁZnak, vagy SZANATÓRIUMnak, attól még ugyanúgy rács van az ablakon, és ha az ember el akar menni, nem engedik el. És az apja, egészen ártatlanul, megerősítette Scotty egy másik állítását is, ami Dannyt homályos, megfoghatatlan iszonyattal töltötte el. Azon a helyen, ahová Mr. Stenger került, FEHÉR KÖPENYES EMBEREK vannak. Olyan kocsival jönnek az emberért, aminek nincs ablaka, és szürke, mint egy sírkő. Megáll a járda mellett, a ház előtt, a FEHÉRKÖPENYESEK kiszállnak, elviszik az embert a családjától, és kényszerítik rá, hogy egy puha falú szobában éljen. És ha valaki írni akar haza, csak zsírkrétával írhat.

– Mikor engedik vissza? – kérdezte Danny az apjától.

– Mihelyt jobban lesz, doki.

– De mikor lesz jobban? – állhatatoskodott Danny.

– Dan – mondta Jack –, azt SENKI NEM TUDJA.

És ez volt benne a legrosszabb. Pontosan ugyanazt jelenti, mint azt, hogy soha-soha-soha. Egy hónappal később Robin anyja kivette Robint az óvodából, és elköltöztek Stovingtonból Mr. Stenger nélkül.

Ennek már több mint egy éve; azután történt, hogy apa már nem tette a ROSSZAT, és még nem veszítette el az állását. De Danny nem felejtette el. Néha, amikor elesett, beverte a fejét, vagy fájt a hasa, sírva fakadt, és akkor hirtelen eszébe jutott: elfogta a félelem, hogy mi lesz, ha nem tudja abbahagyni a sírást, csak sír és sír, nyöszörög és jajgat, végül az apja odamegy a telefonhoz, tárcsáz, és azt mondja: „Halló! Itt Jack Torrance, Mapleline Way 149. A fiam nem tudja abbahagyni a sírást. Kérem küldjék ki a FEHÉR KÖPENYES EMBEREKET, és vigyék be a SZANA-TÓRIUMba. Igen, BEGOLYÓZOTT. Köszönöm. „ És akkor a szürke kocsi, aminek nincs ablaka, megáll az ő ajtajuk előtt, a hisztérikusan síró Dannyt beültetik és elviszik. És mikor látja újra az apját és anyját? SENKI NEM TUDJA.

Ez a félelem némította el. Idősebb lett egy évvel, és egész biztos volt benne, hogy az apja és az anyja nem engednék, hogy elvigyék, amiért egy tűzoltókészülékről azt hitte, hogy kígyó; racionálisan biztos volt benne, és mégis, amikor megfordult a fejében, hogy elmondja az anyjának, ez a régi emlék úgy emelkedett fel a torkában, mint a kő, tele lett vele a szája, és útját állta a szavaknak. Ez más, mint Tony; Tonyt mindig egészen természetesnek érezte (persze a rossz álmok után már nem), és úgy látszik, a szülei is elfogadták Tonyt mint többé-kevésbé természetes jelenséget. Az olyan dolgok, mint Tony, abból következnek, hogy ő OKOS, mert mindketten annak tartják (ahogyan önmagukat is OKOSnak tartják), de ha most előáll azzal, hogy egy tűzoltókészülék kígyóvá változott, és hogy vért meg agy velőt látott az elnöki lakosztály falán, pedig senki más nem látta, akkor ezt már senki nem tartaná természetesnek. Már elvitték egy rendes orvoshoz. Nem ésszerű a feltételezés, hogy legközelebb a FEHÉR KÖPENYES EMBEREKÉRT küldenek el?

Ennek ellenére talán mégis elmondta volna nekik, de biztosra vette, hogy akkor előbb-utóbb elviszik a szállodából. Rettentően szeretett volna elmenni a Panorámából. De tudta, hogy az apjának ez az utolsó lehetősége, és nem csak azért van itt, hogy a télen vigyázzon a szállodára. Azért van itt, hogy dolgozzon az írásain. Hogy elfelejtse, hogy elveszítette az állását. Hogy szeresse anyát és Dannyt. És egészen mostanáig mintha mindez csakugyan megtörtént volna. Apa csak mostanában változott meg. Amióta megtalálta azokat az iratokat.

(Ez az embertelen hely emberi szörnyetegeket szül.)

Mit jelent ez? Imádkozott, de Isten nem mondta meg neki. És mihez kezdene apa, ha abbahagyná itt a munkát? Megpróbálta megtudni apa gondolataiból, és egyre bizonyosabb volt benne, hogy apa sem tudja. Ezt igazolta az is, ami ma este történt: Al bácsi telefonon felhívta az apját, és csúnya dolgokat mondott neki, de apa nem mert válaszolni, mert félt, hogy Al bácsi kirúgja az állásából, ugyanúgy, ahogy Mr. Crommert, a stovingtoni igazgató is kirúgta az igazgatósági tanács döntése után. És apa ettől halálosan félt; miatta, anya és maga miatt is.

Ezért aztán inkább hallgatott. Csak figyelt tehetetlenül, és reménykedett, hogy nincsenek is indiánok, vagy ha mégis, hát nagyobb zsákmányra várnak, és nem bántják az ő kis háromszemélyes szekerüket.

De hiába igyekezett, nem tudott benne igazán hinni.

A Panorámában egyre rosszabb a helyzet.

Jön a hó, és ha leesik, már annyi lehetősége sem marad a választásra, mint most. És mi lesz azután? Amikor be lesznek zárva ide, kiszolgáltatva a kénye-kedvére annak – akármi legyen is az –, ami ez ideig talán csak játszott velük?

(Gyere ki! Most megkapod a magadét!)

Akkor mi lesz? KELLLÖGEM.

Megborzongott, és megfordult az ágyban. Már egész sok szót el tudott olvasni. Holnap talán megpróbálja elhívni Tonyt, és megpróbálja rábeszélni, hogy mutassa meg pontosan, mi az a KELLÖGEM, és azt is, hogy árthat-e neki valami módon. Megkockáztat egy újabb lidérces álmot. Muszáj megtudnia.

Danny még sokáig ébren volt, azután is, hogy a szülei színlelt álma valódi álommá változott. Hánykolódott, összegyűrte maga alatt a lepedőt, viaskodott a problémával, amihez túlságosan kicsi volt még; virrasztott az éjszakában, akár egy magányos őrszem. Valamikor éjfél után ő is elaludt; csak a szél maradt ébren, belekapaszkodott a falakba, süvöltött a tető fölött, a csillagok ragyogó, fürkész pillantásának fényében.

22

A FURGONBAN

Látom, baljós a hold fent,

látom, a baj közel,

látom, ég villog, föld reng,

látom, rossz idő jön el.

Ma éjjel a lábod ki ne tedd,

hogyha kedves az életed!

Baljósan kel ma a hold .[3]

Valaki beszerelt egy nagyon régi Buick autórádiót a szállodai furgon műszerfala alá; fémesen, recsegve-ropogva szólt, de a zenét így is könnyen fel lehetett ismerni: John Fogerty Creedence Clearwater Revival zenekara játszott. Wendy és Danny Sidewinderbe tartottak. Ragyogó, tiszta nap volt. Danny Jack narancsszínű kölcsönzőjegyét forgatta a kezében, és egész jókedvű volt, de Wendy látta rajta, hogy nyúzott, és fáradt, mintha nem aludt volna eleget, és csak az idegesség hajtja.

A dal befejeződött, és a bemondó vette át a szót. „A Creedence, valóban. És rossz holdról énekel, ami úgy látszik, csakugyan nemsokára felkel a KMTX adó körzetében, akármilyen hihetetlenül hangzik a két-három napja tartó gyönyörű, tavaszias idő után. A KMTX tévedhetetlen előrejelzése szerint ma déli egy óra után a magas nyomású légtömegeket alacsony légnyomásúak váltják fel egy jókora területen, és a légmozgás várhatóan éppen a mi KMTX körzetünkben fog recsegve-ropogva lefékezni, idefent, ahol ritka a levegő. A hőmérséklet gyorsan csökken, és sötétedéskor csapadékra is számíthatunk. Kétezer méter alatt, valamint Denver környékén havas esőre és hóra számíthatunk, egy-két úton talán felfagyásra is, de idefent nem lesz más, csak hó. Kétezer méter alatt három-nyolc cm várható, de Közép-Coloradóban és a hegyvidéken tizenöt-húsz cm. Az országúti felügyelőség figyelmezteti az autósokat, akik ma délután vagy este a hegyekbe készülnek, hogy ne felejtsék el feltenni a hóláncot, mától fogva kötelező. És ha nem muszáj, ne menjenek sehová. Ne feledjék – tette hozzá vidáman a bemondó –, így került bajba a Donner-csoport is. Nem voltak olyan közel a legközelebbi hét-tizenegyeshez, mint hitték.”

Reklám következett; Wendy kikapcsolta a rádiót. – Ugye nem bánod?

– Nem, dehogy. – Danny a tiszta kék égre nézett. – Azt hiszem, apa nagyon jó napot választott rá, hogy megnyesse azokat a sövényállatokat, ugye?

– Azt hiszem, igen.

– Egyáltalán nem úgy néz ki, hogy havazni fog – mondta reménykedve Danny.

– Félsz? – kérdezte Wendy. Még most is a viccre gondolt, amit a bemondó a Donner-csoportról eresztett meg.

– Á, nem.

Nos, gondolta Wendy, itt az idő. Ha szóba akarod hozni, most, vagy soha.

– Danny – kezdte, és igyekezett könnyedén beszélni –, boldogabb volnál, ha elmennénk a Panorámából? Ha nem maradnánk itt a télen?

Danny a kezét nézte. – Azt hiszem, igen – mondta. – Igen. De hát apának ez az állása.

– Néha – mondta óvatosan Wendy – az az érzésem, hogy apa is boldogabb lenne, ha eljöhetne a Panorámából. – Elmentek egy tábla mellett, amelyjen az állt: SIDEWINDER, 25 KM. Wendy kettesbe kapcsolt, és óvatosan vette a tűkanyart. Rettentően félt a meredek utakon, került minden kockázatot.

– Komolyan mondod? – kérdezte Danny. Egy pillanatig érdeklődve nézett rá, aztán megrázta a fejét. – Nem, nem hiszem.

– Miért nem?

– Mert aggódik miattunk – mondta Danny, óvatosan válogatva a szavait. Nehéz volt megmagyarázni, hiszen ő se sokat értett az egészből. Eszébe jutott az az eset, amit elmondott Mr. Hallorannak, amikor az a fiú lopni akart az áruházban. Kellemetlen volt, de legalább pontosan értette, pedig alig volt több, mint kisbaba. A felnőttek viszont mindig zavarosak; ha tenni akarnak valamit, mindig fontolóra veszik a következményeket, a döntésbe belekeveredik a kétség, az önmagukról alkotott kép, a szeretet és felelősségérzet. Minden lehetséges választásnak vannak hátrányai, és Danny néha nem értette, hogy a hátrányt miért tartják hátránynak. Nagyon nehéz volt.

– Azt gondolja... – kezdte újra Danny, aztán gyorsan az anyjára pillantott. Az anyja az utat figyelte, nem nézett rá, és Danny úgy vélte, folytathatja.

– Fél, hogy magányosak leszünk. Ugyanakkor szeret itt lenni, és hiszi, hogy ez jó hely nekünk. Szeret minket, és nem akarja, hogy magányosak legyünk... vagy szomorúak... de úgy gondolja, hogy ha azok vagyunk is, HOSSZÚ TÁVON megéri. Tudod, mi az a HOSSZÚ TÁVON?

Wendy bólintott. – Igen, szívem, tudom.

– Attól fél, hogy ha elmegy, talán nem kap másik állást. És hogy koldulnunk kéne, vagy ilyesmi.

– Ez minden?

– Nem, de a többi nagyon zavaros. Mert apa most más.

– Igen – mondta Wendy, majdnem sóhajtva. A lejtő enyhébb lett, óvatosan harmadikba kapcsolt.

– Ezt nem én találtam ki, anya. Isten bizony.

– Tudom – felelte Wendy mosolyogva. – Tony mondta?

– Nem – válaszolt Danny. – Csak tudom. Az az orvos nem hitte el Tonyt, ugye?

– Ne törődj azzal az orvossal – mondta Wendy. – Én hiszek Tonyban. Nem tudom, hogy micsoda, vagy kicsoda, hogy tebenned van, vagy... valahonnan kívülről jön, de én hiszek benne, Danny. És ha te... ő... úgy gondoljátok, hogy el kellene mennünk, akkor elmegyünk. Kettesben elmegyünk, aztán tavasztól megint együtt leszünk apával.

Belényilallt a remény. – Hová? Egy motelba?

– Arra nincs pénzünk, szívem. Anyámhoz kellene mennünk.

Danny arcán elhalt a reménység. – Tudom – kezdte, aztán elhallgatott.

– Mit?

– Semmi – motyogta.

A lejtő meredekebb lett, Wendy visszakapcsolt. – Nem, doki, ne mondd ezt. Azt hiszem, már hetekkel ezelőtt kellett volna erről beszélgetnünk. Kérlek. Mit tudsz? Nem fogok haragudni. Nem is haragudhatok, mert ez most túlságosan fontos. Beszélj őszintén.

– Tudom, mit érzel vele kapcsolatban – mondta Danny, és sóhajtott.

– Mit?

– Rosszat – mondta Danny, aztán ritmikusan kántálva folytatta; alaposan ráijesztett Wendyre: – Rosszat, Kínosat. Haragot. Mintha nem is volna az anyukád. Mintha fel akarna falni. – Ijedten nézett Wendyre. – És én nem szeretek ott lenni. Mindig arra gondol, hogy ő mennyivel jobb lenne nekem, mint te. És hogy hogyan vehetne el tőled. Én nem akarok odamenni, anya. Inkább maradok a Panorámában, de nem akarok odamenni.

Wendy meg volt döbbenve. Csakugyan ilyen rossz viszonyban van az anyjával? Úristen, milyen pokoli lehetett a gyereknek, ha így van, és olvas a gondolataikban. Hirtelen meztelenebbnek érezte magát, mint ha meztelenre vetkőzött volna; valahogy úgy, mintha rajtakapták volna egy obszcén aktus közben.

– Rendben van – mondta. – Rendben van, Danny.

– Haragszol – mondta Danny kicsit majdnem könnyes hangon.

– Nem, nem haragszom. Komolyan nem. Csak kicsit megdöbbentem. – Elhaladtak a SIDEWINDER 22 KM tábla mellett, és Wendy lazított egy kicsit. Innen már jobb volt az út.

– Még valamit szeretnék megkérdezni tőled, Danny. És szeretném, ha olyan őszintén válaszolnál, ahogy csak tudsz. Megteszed?

– Igen, anya – mondta, szinte suttogva.

– Apád megint iszik?