/ Language: Hungary / Genre:antique

A sárkány szeme

Stephen King

JÖVÖK, HERCEGEM! JÖVÖK A FEJEDÉRT! Valamennyien hátrahőköltek, ahogy Flagg ökle - mely most kékes fényben izzott - ismét lecsapott az ajtóra. Ágyúdörrenésszerű robajjal, egyszerre szakadt sarokvas, zár és retesz. A repedéseken át keskeny nyalábokban áradt befelé a kékes ragyogás - aztán engedtek a deszkák is; tömegével szállt a forgács. A tönkrezúzott ajtó inogott egy darabig, majd recsegve-ropogva bedőlt. Flagg ott állt a küszöbön, a csuklya ezúttal nem takarta fejét. Krétafehér volt az arca, májvörös ajkai vonaglottak, látni engedték vicsorát. Szemében pokoltűz égett. S markában ott villogott a súlyos hóhérbárd... Számos horrortörténet világhírű, hazánkban is népszerű szerzője lenyűgöző világba vezet e félelmetes és meseszép regényben, mely a távoli Delain birodalomban játszódik. A király halott - különös méreg végzett vele. A gyilkossággal idősebb fiát, Petert vádolják. Öccse, az elvetemült Thomas parancsára tüstént börtönbe vetik. Egyedül Peter tudja, hogy a szörnyű tettért az udvari mágus, Flagg a felelős. Egyedül ő ismeri a varázsló ördögi tervét. Szöknie kell. A roppant Tűtoronyból azonban egyetlen fogolynak sem sikerült még élve kijutnia... "STEPHEN KING, A BORZONGÁS MODERN MESTERE ISMÉT REMEKELT!" NEW YORK TIMES (Ezt a könyv megjelent 'A szem' és 'A mágus' címekkel is.)

[Stephen King: A sárkány szeme] (t)

JÖVÖK, HERCEGEM!

JÖVÖK A FEJEDÉRT!

Ne siess – mondta magának Peter. Ha sietsz, hibázol, és elvégzed helyette a munkát. Még senki sem engedi be. Beson részeg, már a vacsoránál becsípett, és valószínűleg merev részegen mászott az ágyba. Flaggnak nincs kulcsa, különben nem vesztegetné az időt ordítozással. Hát... egyszerre csak egy lépés. Ahogy tervezted. Még be kell jutnia, meg kell másznia a lépcsőket, mind a háromszázat. Még győzhetsz...

...A szerencsétlen beosztott börtönőr, aki végre ajtót nyitott, nem egészen négy másodpercig élt, miután elhúzta a harmadik reteszt is. Egy rémálomszerű fehér arcot látott, izzó vörös szemeket és egy fekete köpenyt, amely az elcsituló szélben hollószárnyként hullott hátra. Felsikoltott. A levegő megtelt száraz suhogással. A félig részeg őr felnézett, és Flagg bárdja kettéhasította a fejét...

KALANDOK ÉS ÁRMÁNYOK A MESSZI DELAIN BIRODALOMBAN, AHOL – A MÁGUSOK, SZÖRNYETEGEK ÉS HARCOSOK JÓVOLTÁBÓL – MINDEN MEGTÖRTÉNHET...

...ÉS MEG IS TÖRTÉNIK

Stephen King

A SÁRKÁNY SZEME

(Tartalom)

Bár mire lányom betöltötte tizenharmadik életévét, épp tizenhárom regény szerzőjének mondhattam magam, Naomi egyetlen könyvemet sem olvasta. Megértette velem, hogy engem igenis szeret, vámpírjaim, lidérceim, kúszó-mászó rémségeim azonban egy cseppet sem érdeklik.

Egy este, Nyugat-Maine-i otthonunkban nekiültem hát, hogy papírra vessem ezt a történetet, amelynek elsőre egészen más címet adtam. Lányom nyilvánvaló fenntartásokkal vette kézbe az elkészült művet, ám húzódozása csakhamar élénk érdeklődésnek adta át helyét: hiába na, a sztori magával ragadta. Különösen annak örültem, hogy mihelyt végzett, odajött hozzám és megölelt. Minden oké, mondta, csak az a kár, hogy vége.

Ez, barátaim, minden író legkedvesebb sziréndala.

Tiszteltem és tisztelem annyira tulajdon lányomat, hogy a tőlem telhető legjobbat nyújtsam neki – ami esetünkben annyit jelent, hogy különös gonddal jártam el, hisz nem csak neki, magamnak is dolgoztam...

Ajánlom e könyvet kitűnő barátomnak, Ben Straubnak, és lányomnak, Naomi Kingnek.

1.

A Delainnek nevezett birodalom királyának két fia volt. Delain felettébb régi királyság volt, sok száz, sőt, tán sok ezer király uralkodott már felette; ha elég mélységes a múlt kútja, mindenre még a történészek sem emlékezhetnek. Jó Roland középszerű király volt, sem a legjobb, sem a legrosszabb azok közt, akik e földet uralták. Azon igyekezett, hogy senkinek ne ártson – rendszerint sikerrel. Igyekezett nagy tetteket végbevinni, ám, sajna, ezügyben nem jeleskedett igazán. Mint mondtam, középszerű király volt; sejtette, hogy neve halála után egykettőre feledésbe merül. A halál pedig a közelében ólálkodott már: megvénült, szíve rendetlenül vert. Tán egy éve maradt, tán három. Mindazok, akik ismerték, vagy akik trónján látták a szürke arcú, remegő kezű uralkodót, egyetértettek abban, hogy öt éven belül új királyt koronáznak majd a Tűtorony előtti főtéren... S az öreg csak Isten kegyelmével húzhatja ki addig. A királyság minden lakója, a leggazdagabb bárótól a legpáváskodóbb udvaroncon át a legutolsó jobbágyig és lerongyolódott feleségéig úgy vélte, Roland idősebbik fia, Peter lép atyja örökébe.

Egyvalaki Bonban, nagy titokban, mást gondolt, mást forralt. Roland fiatalabb fiát, Thomast óhajtotta a trónon látni. Ez a valaki pedig nem volt más, mint Flagg, a király varázslója.

2.

Noha Roland király jócskán benne járt már a korban – hetvennek mondta magát, ám kétségtelenül szépítette a valót –, fiai fiatalok voltak. Későn nősült, s tehette, mert hosszú ideig nem akadt megfelelő asszonyra, s mert boldog emlékezetű anyja, Delain előző uralkodója mindenki számára halhatatlannak tűnt – saját magát is beleértve. Csaknem fél évszázada uralta már a birodalmat, mikor egy szép napon, teaidőben, egy szelet citromot kapott be, hogy enyhítsen a makacs köhögésen, mely vagy egy hete gyötörte. Azon a bizonyos délutánon egy vándorkomédiás szórakoztatta a királynőt és az udvari népet: öt remekmívű kristálygolyóbissal zsonglőrködött. Amint a királynő a szájába vette a citromszeletet, az egyik golyóbis a padlóra hullt, s jókora csattanással szilánkokra hullt. Az agg uralkodónőnek elakadt a lélegzete. Levegő után kapkodott, a ciromszelet pedig mind mélyebbre csúszott a torkán – csakhamar megfúlt tőle. Négy napra rá Rolandot királlyá koronázták a Tűtorony Terén. A komédiás nem lehetett jelen az alkalomkor: három nappal korábban fejét vette az udvari bakó a Tűtorony mögött.

Egy utód nélküli király mindenkit nyugtalanít, különösképp ha ötvenes éveinek utóját taposó, kopaszodó férfiú az illető. Rolandnak saját, jól felfogott érdekében mihamarabb meg kellett házasodnia, utódot kellett nemzenie: erre bizalmasa, Flagg nem késett felhívni figyelmét. Arra is rámutatott, hogy az ő korában alig néhány esztendeig remélheti csak, hogy képes utóddal megajándékozni párját. Arra intette királyt, nősüljön meg mihamarabb, s ne várjon tovább egy rangban hozzáillő, szívének is kedves hölgyre. Ha a hölgy az elmúlt ötven esztendőben nem bukkant fel, valószínűleg már nem jön meg soha.

Roland tudta, hogy a varázslónak igaza van, s beleegyezett a dologba. Nem is sejtette, hogy Flagg – akinek kese haját, halovány arcát többnyire csuklya rejtette – ismeri legnagyobb titkát: azért nem bukkant mindeddig megfelelő párra, mert nemigen foglalkoztatták a nők. Aggasztották inkább. Az aktus sem foglalkoztatta, melynek során a férfi gyermekkel ajándékozza meg a nőt. Aggasztotta ez is. Mindazonáltal megfogadta a varázsló tanácsát, s hat hónappal a királynő temetése után sokkalta örvendetesebb esemény történt: Roland király nőül vette Sashát, a lányt, aki utóbb Peter és Thomas anyja lett.

Rolandot nem szerette, de nem is gyűlölte Delain népe. Sasháért rajongtak valamennyien. Mikor második fiának születése után elhunyt, a királyság egy esztendeig s még egy napig tartó, mély gyászba borult. Egyike volt annak a hat leánynak, akiket Flagg választott ki uralkodója számára. Roland egyiküket sem ismerte. Életkorukat és származásukat tekintve egyformák voltak; ereikben nemesi, de nem királyi vér csörgedezett illedelmes, csinos és csöndes teremtés mindahány. Flagg egyetlen olyan lányt sem javallott, aki fenyegethette volna pozícióját az uralkodó jobbján. Roland azért választotta végül Sashát, mert ő volt a legcsendesebb, a legilledelmesebb mind közül – s mert tőle tartott a legkevésbé. Összeadták őket. Sasha a nyugati báróságból (aprócska zug) származott. Tizenhét esztendős volt, épp harminchárom évvel fiatalabb uránál. Nászéjszakáját megelőzőleg sosem látott ruhátlan férfit. Mikor megpillantotta a király lecsüngő hímtagját, érdeklődve kérdezte hát:

– Mi légyen ez, férjemuram?

Ha bármi mást mond, vagy ha történetesen más hangsúllyal mondja, amit mondott, az éjszaka – s ennek egyenes következményeképp egész történetünk – másképpen alakult volna; a lakomától megfáradt király, dacára mindazon különleges főzeteknek, melyeket Flagg diktált bele, minden bizonnyal elszenderedik. Ám e pillanatban olyannak látta feleségét, amilyen az valójában volt: fiatal leánynak, aki még nálánál is kevesebbet tud a gyerekcsinálás rejtelmeiről. Figyelmét nem kerülte el, hogy a lány ajka szép vonalú, kedvességről árulkodik – s megszerette, ahogyan megszerette idővel a birodalom minden lakója.

– Ez a királyi billogvas – mondotta.

– Egyáltalán nem látszik vaskeménynek – jegyezte meg kétkedve Sasha.

– Hisz még nem került az üllőre! – magyarázta Roland.

– Aha! – így a lány. – S hol van az üllő? Hát a kemence?

– Ha megbízol bennem – mormolta a király, amint ágyba bújt vele –, megmutatom. Te hoztad magaddal azt a nyugati báróságból – de persze nem tudtál róla.

3.

Delain népe szerette a királynőt, hisz kedves volt s jó. Ő építtette fel a Nagy Ispotályt, s ő Volt, aki oly hevesen kelt ki a főtéri medveviadalok ellen, hogy Roland király végül betiltotta a kegyetlen mulatságot. Sasha jóvoltából csökkentek az adók a Nagy Szárazság esztendejében, mikor még a Vén Fa levelei is megszürkültek... Nem ármánykodott-é ellene Flagg, azt kérditek? Nos, eleinte nem. Az ő szemszögéből nem bírtak komoly jelentőséggel mindeme dolgok: igazi varázsló volt, s sok száz éve élt. Még az adócsökkentés ellen sem emelt kifogást, hisz Delain flottája egy esztendővel korábban legyőzte az anduáni kalózokat, akik jó egy évszázada garázdálkodtak már a birodalom déli partjai mentén. Az anduáni kalózkirály koponyája lándzsára tűzve vigyorgott a királyi palota falán, összerabolt vagyona ismét Delain kincstárát gazdagította. A komoly ügyekben, az államügyekben Roland király még mindig Flagg szavára hallgatott, a varázslónak jó darabig nem lehetett oka panaszra.

4.

Noha Roland megszerette feleségét, az aktust, melyért a férfiak legtöbbje úgy bolondul, sosem kedvelte igazán – pedig eme aktus nem csupán örömet, trónörököst is jelenthetett volna számára. A király és a királyné mégis külön szobában hált, s Roland nem kereste fel túl gyakran hitvesét. Évente öt-hat alkalommal látogatta meg mindössze, s még ilyenkor sem mindig került kemencébe a királyi vas, dacára a Flagg keverte, mind erősebb főzeteknek, s Sasha sosem lankadó igyekezetének.

A házasság negyedik esztendejében a királyi ágyban mégis megfogant Peter. Ezen a bizonyos éjszakán az uralkodónak nem volt szüksége Flagg főzetére, mely zöld volt s habzó, s mely furcsamód mindig a fejébe szállt, akárha megháborodott volna... A nap folyamán a Rezervátumban vadászgatott egy tucat emberével. Tevékenységei közül Roland mindig is a vadászatot kedvelte leginkább – szerette az erdő illatát, a levegő frissességét, a kürt szavát, az íj fogását, valahányszor útjára kél a biztos kézzel kirepített vessző. Delain lakói ismerték ugyan a puskaport, de használni nemigen használták, "vascsővel" vadászni pedig egyenesen hitvány, megvetendő tevékenységnek számított.

Sasha olvasott ágyában, mikor az uralkodó belépett hozzá. Roland vörhenyes, szakáll keretezte arca valósággal ragyogott. Az asszony félretette könyvét, élénk érdeklődéssel hallgatta a történetet, melyet férje hevesen gesztikulálva vezetett elő. A vége felé hátrahúzódott, hogy megmutassa, miképp feszítette meg íját, s repítette el atyja nagy nyílvesszejét, az Ellen-Pörölyt a kicsiny tisztás széléről. Ezt látván Sasha nevetett, tapsolt – s végképp elnyerte a király szívét.

A Rezervátumban alig akadtak már vadak; a méretes szarvas ritkaságszámba ment, sárkányt emberemlékezet óta nem látott senki. Az emberek legtöbbje bizonyára kikacagta volna azt, aki szerint lappang még a vadonban egy-egy ilyen mitikus bestia. Ám azon a bizonyos napon, nem sokkal alkonyat előtt, midőn Roland és társai visszafordulni készültek, mégis ráakadtak egy sárkányra... azaz inkább az akadt rájuk.

A bozótosból csörtetett elő nagy garral, pikkelyei patinás rézszínben csillogtak, ferdén metszett orrlyukaiból füst szivárgott. Nem is afféle növendéksárkány, de első vedlése előtt álló, jókora hím volt. A vadásztársaság tagjainak zömét megdermesztette a rémület: nemhogy lőni, moccanni sem tudtak.

A sárkány az emberekre meredt. Zöld szemeiben sárgaláng lobbant, csapkodni kezdett szárnyaival. Nem fenyegetett a veszély, hogy tovaszáll – szárnyai még nem voltak elég fejlettek; ilyesmire csak jó ötven esztendő, s két vedlés után kerülhet sor –, a szárnyakat a testhez rögzítő, tíz-tizenkét évig megmaradó szövedéknek azonban nyoma sem látszott már. A szárnycsapások olyan szelet kavartak, mely tüstént kivetette nyergéből a fővadászt, aki a nyeregből; kibukva még kürtjét is elejtette.

Roland volt az egyetlen, akit nem bénított meg teljesen a szörnyeteg felbukkanása, s noha szerénysége nem engedte, hogy erről utóbb Sashának beszámoljon, cselekedeteit az elkövetkezőkben igazi hősiesség jellemezte. Vadász volt, a préda vérét akarta. A sárkány leheletével könnyedén halálra perzselhette volna a meglepett társaságot, ha az uralkodó nem lép közbe nyomban.

Öt lépéssel előbbre táncoltatta paripáját, s felajzotta hatalmas íját. Megfeszítette s lőtt. A vessző eltalálta a kiszemelt célt – azt a bizonyos lágy, kopoltyúszerű pontot a fenevad torkán, amelyen át fajtája levegőt szív be, hogy tüzet fújhasson. A roppant féreg ritkás lángfelhőt bocsátott ki – körös-körül kigyulladt a bozót –, leroskadt, s kimúlt. A király kísérői egykettőre elfojtották a lángokat – vízzel, serrel, és, mi tagadás, húggyal ámbátor, ha jobban belegondolunk, ser volt az is, hisz e nedűből mindig jókora adagot vitt magával vadászataira Roland, s bizony nem vetette meg.

A tüzet öt percen belül eloltották, a sárkányt negyed óra alatt kizsigerelték. Orrlikai felett még mindig ökröt lehetett volna sütni, mialatt vérét beitta a föld. Kilencpitvarú szívét nagy ceremónia közepette cipelték a királyhoz, aki a szokásokhoz híven nyersen fogyasztotta el, s roppant ízletesnek találta. Csak amiatt bánkódott kissé, hogy hasonló csemegében aligha lesz része még egyszer.

Talán a sárkány szíve töltötte el erővel azon az éjszakán. Ámbár meglehet, csak a vadászat öröme tette, no meg a bizonyosság, hogy gyorsan, hideg fejjel cselekedett, míg társait rémület béklyózta, s moccanni képtelenül ültek nyergükben – kivéve persze a fővadászt, aki, mint említettem volt, kábán hevert a hátán. Bármi volt is az ok, mikor Sasha összecsapta két kezét, s így kiáltott: "Nagyszerű voltál, én bátor férjuram!", a király tüstént ágyába vetette magát. Az asszony elkerekedett szemmel, mosolyogva fogadta, s e mosolyban a férfi csöndes diadala tükröződött. Ez volt az első – s mellesleg egyetlen – olyan éjszaka, mikor Roland józanul élvezte Sasha ölelését. Kilenc hónapra rá (egy-egy hónap a sárkány szívének minden pitvaráért) ugyanabban az ágyban világra jött Peter – s a birodalom lakói örvendeztek, hisz a trónnak immár volt örököse.

5.

Bizonyára eszükbe jutott – ha ugyan eltöprengtek egyáltalán a dolgon –, hogy Peter születése után Roland nem kért többet Flagg fura zöld italából. Nagy tévedés! Alkalmanként továbbra is fogyasztott belőle. Azért, mert szerette Sashát, s szeretett volna örömet okozni neki. Egyes országokban a népek hajlamosak azt hinni, a szeretkezést csak a férfiak élvezhetik, s a nők még hálásak is, ha békében hagyják őket. Delain lakóitól azonban távol állottak az ilyen korlátolt elképzelések: természetesnek tekintették, hogy asszonyaik örömüket lelik az aktusban, melynek a világ legkedvesebb teremtményeit köszönhetik. Rolandnak nem voltak illúziói saját ilyen irányú képességeivel kapcsolatban, de azért megtett minden tőle telhetőt, s a siker érdekében Flagg kotyvalékát sem utasította el. Hogy milyen ritkán keresi fel asszonyát az uralkodó, a varázsló tudta csak.

Jó négy esztendővel Peter születése után, Ijesztendő napján hatalmas hóvihar tombolt Delainba. Emberemlékezet óta ez volt a második legnagyobb hóvihar – a legnagyobbról lesz még szó az elkövetkezőkben.

Hirtelen ötlettől vezérelve, melyet még magának sem volt képes megokolni, Flagg kétszeres erősségű italt kevert a királynak – talán a szél zúgásában rejlett valami, ami erre késztette. Rendes körülmények közt Roland grimaszt vágva nyomban félretolta volna a szörnyű ízű löttyöt, ám az újévi vigalom ezúttal különösképp vidámra sikeredett, s az uralkodó alaposan elázott már. A kandallóban lobogó lángok a sárkány utolsó leheletére emlékeztették. A fenevad kikészített feje a falra került, legyőzője gyakorta nézegette kedvtelve. Most egy hajtásra kiitta a zöld színű főzetet, s gonosz szenvedély hatalmasodott el rajta. Nyomban otthagyta a mulatozókat, s felkereste Sashát. Szeretni próbálta, ám fájdalmat okozott neki.

– Könyörgök, uram... – zokogott az asszony.

– Sajnálom – dünnyögte Roland, s nyomban ezután mély álomba merült a nyoszolyán. Fel sem eszmélt, csak jó húsz óra múltán. Sasha sosem felejtette el leheletének furcsa szagát; a rothadás, a halál áradt belőle. Vajon mit evett vagy ivott előzőleg...?

Roland nem kért többet Flagg italából, a varázsló mégis elégedettnek látszott. A királynő kilenc hónapra rá a világra hozta második fiát, Thomast – s bele is halt. Megesett olykor ilyesmi: a fordulat mindenkit elkeserített, ám igazában senkit nem lepett meg. Az emberek úgy hitték, tudják, mi történt. Az egész birodalomban azonban csak ketten voltak tisztában Sasha halálának igazi okával: Anna Crookbrows, a bába, no meg Flagg, az udvari varázsló, akinek türelme végül mégis elfogyott.

6.

Peter ötesztendős volt csupán, mikor az anyja meghalt, emléke mégis drága volt a számára. Sashát kedves, gyengéd, csupa szeretet teremtésként őrizte magában, ám zsenge kora miatt nemigen kapcsolhatott hozzá konkrét élményeket. Egyvalamire mindazonáltal tisztán emlékezett – a feddésre, melyet az asztalkendő miatt kapott. Ez utóbb nagy fontosságra tett szert életében. A többi asztalkendő miatt.

Minden öthónapos holdesztendő első napján tavaszünnepet ültek az udvarnál. Ötéves korában – első ízben – Peter is jelen lehetett az alkalomkor. A hagyomány szerint Rolandnak az asztalfőn kellett helyet foglalnia, jobbján a trónörökös, átellenben a királynő. Ez a gyakorlatban annyit jelentett, hogy Sasha az étkezés alatt nem érhetett fiához, ezért aztán alaposan kioktatta, hogyan kell viselkednie. Szerette volna, ha helytáll és példát ad a jó modorból – tudta azonban, hogy vacsora közben segítségre nem számíthat, mivel Roland királynak elképzelése sincs a jó modorról.

Vajon miért hárultak e terhek is Sashára? – kérdezhetik joggal. Nem volt tán nevelőnője a fiúnak? (Igaz ami igaz, volt kettő is.) Nem voltak-e szolgák, hogy törődjenek a kis herceggel? (Voltak, de még mennyien!) Sasha azonban igyekezett mindenkit távol tartani fiától. Eltökélte, hogy maga neveli fel, amilyen gondosan csak teheti. Nagyon határozott elképzelése volt arról, milyen fiút akar. Nagyon szerette, s szüksége volt rá, ha nem akart egyedül maradni. Tisztában volt ugyanekkor felelőssége mértékével is. Elvégre a fiúból egy szép napon király lesz, s Sasha mindenek felett azt akarta, hogy jő király legyen. Egy jó fiúból – így okoskodott – feltétlenül jó király válik.

A király termeiben rendezett nagy lakomák meglehetősen szabados légkörben zajlottak, s a nevelőnők többsége valószínűleg alig törődött volna a fiúcska étkezési stílusával. Hisz király lesz egyszer! – sopánkodtak volna azt hallván, hogy épp ily semmiség miatt kéne rápirítaniok. Kiönti a mártást – na és? A terítőbe törli a kezét és a szájátmi van akkor? Elvégre a boldog emlékezetű Alan király bele is rókázott olykor táljába, s a csúfságot udvari bolondjával mint "jó kis meleg levest" etette fel... John király meg eleven pisztrángok fejét harapdálta le, s szolgálólányai dekoltázsába tömködte vonagló testüket, hisz a lakomák többségéhez hasonlóan nyilván e lakoma is ételhajigálással fog befejeződni!

Ez bizony valószínűnek látszott. Ám Sasha tudta, hogy mire a dolgok idáig fajulnak, Peterrel együtt visszavonulhat. Őt leginkább a "Kit érdekel?"-hozzáállás bosszantotta. Úgy ítélte, ez a legkártékonyabb látásmód, amelyet az eljövendő uralkodó fejébe bárki beplántálhat.

Gondosan kioktatta hát a gyermeket, s mindvégig figyelemmel kísérte viselkedését a lakoma alatt. Utóbb, miután ágyba fektette, még elbeszélgetett vele.

Mert jó anya volt, elsőként dicsérte a gyermeket – s joggal, hisz Peter majd' mindvégig példásan viselkedett. Sasha tudta, hogy hibáját senki ki nem javíthatja, ha ő meg nem teszi. Tudta azt is, hogy most kell megtennie, az alatt a pár esztendő alatt, míg csemetéje bálványozza. Ezért hát, miután dicsérő szavai elfogytak, így folytatta:

– Egy dologban azért hibáztál, Peter, és nem szeretném, ha ez újra előfordulna.

Az ágyban fekvő Peter komolyan nézett rá sötétkék szemével. – Mi volt a baj, anyám?

– Nem használtad az asztalkendőt – mondta Sasha. Ott hagytad összehajtogatva a tányérod mellett, s én szomorú voltam, hogy ezt kell látnom. Kézzel etted a sült csirkét, s ez helyénvaló, hisz a férfiak mind így csinálják. De miután letetted a csontot, az ingedbe törölted az ujjaidat, ez pedig már nem helyes!

– De hisz apám... és Flagg mester... meg a nemesek...

– Nekem aztán édesmindegy, mit tesz Flagg, mit tesznek Delain nemesei! – kiáltott Sasha oly harsányan, hogy fia valósággal megriadt tőle. Félt s elszégyellte magát, amiért pírt csempészett anyja orcáira. – Amit apád tesz, az helyes, hisz ő király, s ha egy nap király leszel, te sem cselekedhetsz olyasmit, amiért megfeddhetnek. Flagg azonban nem király, bármennyire szeretne is azzá lenni. A nemesek sem királyok, s te sem vagy még az! Kisfiú vagy csupán, aki megfeledkezett a jó modorról!

Észrevette, hogy megrémült Peter. Elmosolyodott hát, keze a fiú homlokát érintette.

– Semmi baj, kicsim – mondta. – Apróság ez, de azért fontos, hisz idővel király leszel. Fuss, hozd ide a palatábládat!

– De hisz aludnom kellene...

– Nem számít, alhatsz még eleget. Hozd csak a táblát!

Peter elnyargalt, majd visszatért.

Sasha kézbe vette a táblához tartozó vesszőt, s öt betűt rótt vele a kemény felületre. – El tudod olvasni, Peter?

A fiú bólintott. Még csak néhány szóval boldogult, noha a nagybetűk többségét ismerte. Ez a mostani az ismert szavak közé tartozott. – Az áll ott, ISTEN mondta.

– Helyes. Most add a kezed, együtt írunk le egy másikat!

– Együtt? – visszhangozta Peter kétkedőn. Azután próbát tettek, s csakhamar egy újabb ismert szó rajzolódott ki anyja takaros betűi alatt.

– KUTYA, mami! Azt írtuk, KUTYA!

– Csakugyan... – A Sasha hangjában bujkáló szomorúság egykettőre lehűtötte a fiú lelkesedését. Anyja előbb az első, azután a második szóra mutatott. – Ez az emberi természet két oldala – magyarázta? – Sose feledd, mert egy nap király leszel, hatalmas, akár egy sárkány a kilencedik vedlés után.

– Apám nem is hatalmas – jegyezte meg Peter. Roland valóban alacsony volt, mi több, karikalábú. Hasa nőtt csak nagyra az elfogyasztott temérdek ételtől és seritaltól.

Sasha elmosolyodott.

– Dehogyisnem – mondta. – A királyok nagysága nem látható, Peter, de tüstént fölénk nőnek, mihelyt kezükbe jogar, fejükre korona kerül a Tűtorony előtti téren.

– Tényleg? – Peter szemei elkerekedtek. Jócskán elkalandoztak az eredeti témától, az asztalkendő használatától, de nem bánta, mert az a téma zavarba ejtette, ez pedig érdekelte, méghozzá nagyon. Amúgy is eldöntötte már, hogy eztán sosem feledkezik meg az asztalkendőről – ha anyjának ennyire fontos a dolog, hát fontos lesz neki is.

– Nőnek bizony. A királyok rém nagyra nőnek, épp ezért kell vigyázniuk. Hisz egy hatalmasság könnyen eltiporhat másokat akkor is, ha történetesen épp sétára indul, fordul egyet, vagy rossz helyre telepszik le. A rossz királyok gyakorta tesznek ilyesmit, s azt hiszem, a jók is hasonló hibába esnek olykor.

– Nem egészen értem...

– Akkor figyelj! – Sasha megkocogtatta a palatáblát. – Bölcseink úgy tartják, természetünk részint isteni, részint az Öreg Patástól való. Tudod-e, ki az Öreg Patás, Peter?

– Az Ördög.

– Valóban. Ördögök azonban nem csak a kitalált történetekben fordulnak elő. Igaz, a legtöbb hitvány ember inkább hasonlít kutyára, mint rá. A kutyák barátságosak ám ostobák, akárcsak azok a férfiak és nők, akik lerészegednek. Ha a kutyák izgatottak vagy zavartak, harapni is képesek; ha emberekkel történik hasonló, harcra kerül sor. A kutya kitűnő társ: hű, de mert emberi tulajdonságok rejlenek benne, komisszá válhat. A kutya bátor, de akadhatnak helyzetek, mikor gyáván viselkedik: vonít a sötétben, vagy épp fülét-farkát behúzva eliszkol a veszély elől. A kutya lelkesen nyalogatja a rossz ember kezét is, hisz nem tud különbséget tenni helyes és helytelen között. A kutya befal mindenféle szemetet, kihányja – mindazt, amit a gyomra nem képes befogadni – azután visszatér, és tovább zabál...

Sasha elnémult. Talán azon tűnődött, mi folyik most a király termeiben. Férfiak és nők hallatják a derűs részegek kacaját, ételt hajigálnak egymásra, időről időre székük mellé rókáznak mindannyian. Roland sem különb náluk – s ez a bizonyosság ugyancsak elszomorította. Nem neheztelt urára, s szemrehányást sem tett neki. Roland olyan, amilyen; maga választotta útját. Esetleg megígérné, hogy megváltozik a kedvéért, talán meg is tenné – ám nem lenne többé ugyanaz az ember...

– Érted, Peter?

A fiú bólintott.

– Jó. Mondd meg hát – hajolt előre Sasha –: használ a kutya asztalkendőt?

Peter szégyenkezve sütötte le szemét, s a fejét rázta. Látnivaló volt, mégsem kalandoztak el olyan messzire a lényegtől, mint remélte. Mivel kimerítette az este, s mivel pihenésre vágyott, könny szökött a szemébe, könnyek csordultak végig arcán. Küzdött a sírás ellen, elfojtotta – Sasha látta ezt, s csodálta érte.

– Kár sírnod egy használatlan asztalkendő miatt, kicsim – mondotta. – Nem ez volt a célom. – Felállt, láthatóvá lett domborodó hasa: Thomas születése már a küszöbön állt. – Minden más szempontból példásan viselkedtél. A birodalom bármely asszonya büszke volna fiára a történtek után, s az én szívem is csodálattal teli. Egy herceg anyja vagyok. Nyomaszt ez néha, de nem változtathatok rajta, s az igazat megvallva jakkor sem tennék semmit, hogy változtassak éltemen, ha tehetnék. Sose feledd, hogy egy szép nap sorsokat irányít majd minden mozdulatod; élet s halál dolgában dönthetnek még álmaid is. Alighanem mindegy, használod-e az asztalkendőt, miután végzel a sülttel – de lehet, hogy mégsem. Bizony meglehet. Kevesebben is megfordult már emberek és birodalmak sorsa. Csak annyit kérek tőled, hogy bármit teszel is, sose feledd éned civilizáltabb felét. A jó oldalt, azt, amelyet Istennek köszönhetsz. Megígéred, Peter?

– Megígérem.

– Akkor hát minden rendben... – Sasha gyengéden homlokon csókolta fiát. – Még szerencse, hogy fiatal vagyok, s hogy ifjú vagy te is. Visszatérünk még a témára, ha felcseperedsz.

Sosem beszéltek többé efféléről, ám Peter sosem feledte a leckét: használta az asztalkendőt akkor is, mikor a körötte ülők nem.

7.

Sashának rövidesen meg kellett halnia.

Nemigen jut neki több szerep e történetben, egyvalamit mégis tudniok kell róla: volt egy babaháza. Igen nagy és igen szép babaház volt, egész miniatűr kastély. Mikor eljött a házasodás ideje, Sasha igyekezett vidámnak mutatkozni, színlelt, ahogyan csak tudott, mégis szomorúságot érzett, hogy el kell hagynia a nagy udvarházat ott a nyugati báróságban, ahol felnőtt – s egy kicsit nyugtalan volt persze.

– Sosem voltam még férjnél – magyarázta anyjának –, így nem tudhatom, tetszik-e majd a dolog.

Mindazon gyermeki játékszerek közül, melyeket hátra kellett hagynia, a babaházat sajnálta leginkább egészen aprócska lány volt, mikor megkapta. Roland, ez a jó szándékú ember valamiképp hírét vette ennek, s noha őt magát is nyugtalanság mardosta közös jövőjük miatt (elvégre ő sem volt még házas soha), időt szánt rá, hogy új babaházat készíttessen felesége számára országa legkiválóbb mesteremberével, Quentin Ellenderrel.

– A legcsodásabb babaház legyen, amit az ifjú hölgy valaha látott! – parancsolta. – Azt akarom, hogy amint rápillant, elfelejtse azt a másik babaházat!

Bizonyára olvasóim is úgy találják, hogy Roland, amennyiben komolyan gondolta, ostobaságot mondott. Soha senki nem képes elfelejteni azt a játékát, melyben gyermekfejjel legnagyobb örömét lelte, még akkor sem, ha idővel szebb játékot kap helyette. Sasha sem feledte soha régi babaházát, ám azért az új is tetszett neki nagyon. Minden épeszű embernek tetszett volna. Mindazok, akik szemügyre vehették, egyetértettek abban, hogy Quentin Ellender legjobb munkáját látják, s bizonyára így is volt.

Miniatűr udvarház került ki a mester keze alól; nagyon hasonlított arra, amelyben Sasha és szülei éltek a dimbes-dombos nyugati báróságban. Minden nagyon apró volt a házban és a ház körül, ám oly finoman kidolgozott, hogy aki ránézett, úgy élezte, minden működőképes... s a legtöbb dolog csakugyan működött!

A tűzhelyet példának okáért valóban fel lehetett fűteni, még falásnyi adag ételek is készülhettek rajta. Ha az ember egy gyufásdoboznyi széndarabkát helyezett a tűztérbe, a láng egész álló nap égett – s ha valaki ilyenkor nyúlt a konyhába ügyetlen felnőttujjával, bizony fájdalmas leckét kaphatott. Zuhanyfülkét, angolvécét hasztalan keresett volna, hisz eme dolgokat Delain népe nem ismerte, s nem ismeri ma sem, ám ha alaposan körülnézett, lelhetett egy kézipumpát, mely csakugyan pumpált, noha nem volt nagyobb egy kisujjnál. Akadt szövőszoba működő, kerekes-orsós szövőszékkel. A nappaliban álló pianínó, ha billentyűit fogpiszkálóval leütötték, megszólalt, s tiszta volt a hangja. Akik látták, csodát emlegettek, s azt rebesgették, hogy az ügyhöz Flaggnak is köze lehet. Mikor e hírek a varázsló fülébe jutottak, csak mosolygott, s egy szót sem szólt. Egyáltalán nem vállalt részt a babaház elkészítésében – az egészet ostobaságnak tartotta –, tudta azonban, hogy nem kell mindig beszélni ahhoz, hogy az embert feldicsérjék, a nagyszerűnél is nagyszerűbbnek tartsák; olykor elegendő bölcsnek látszani, és hallgatni is...

Sasha babaházában valódi kashamini szőnyegek, igazi bársonyfüggönyök, igazi porcelánok találtattak; a kamra hűvösében az élelmiszerek csakugyan frissek maradtak. Az előtér s a fogadószoba falburkolata gazdagon erezett fából készült. Valamennyi ablakot beüvegezték, a kétszárnyú bejárati ajtó fölé pedig szivárványszínben tündöklő lámpás került.

Mindent egybevetve a legpompásabb babaház volt, amelyről gyermek csak álmodhat. Sasha elragadtatva tapsolt, mikor az esküvőn kicsomagolták, s köszönetet mondott érte férjének. Utóbb felkereste műhelyében magát Ellendert is, s amellett, hogy neki is megköszönte, mélyen bókolt előtte. Ez szinte példátlan cselekedet volt, hisz királynők nem szoktak bókolni egyszerű mesteremberek előtt. Roland mindazonáltal elégedettnek látszott, Ellender pedig, akinek látása ugyancsak megromlott a munka során, mély megindultságának adott kifejezést.

Sasha ennek ellenére sem feledte el régi, kedves babaházát, bármilyen egyszerűnek rémlett is az az újhoz képest. Nem töltött annyi esős délutánt a bútorok rendezgetésével, a tűzhely felfűtésével, a kéményfüst bámulásával; nem játszotta annyiszor, hogy fényes királyi fogadás, vagy épp díszvacsora zajlik odabent, mint régebben, tizenöt-tizenhat esztendős koráig. Ennek egyik oka felettébb egyszerű volt: nem volt értelme ilyesmit játszania, mióta királyné lett. Meglehet, ez minden mást is megmagyaráz. Sasha felnőtt, de rá kellett jönnie, a felnőttség korántsem olyan, amilyennek gyerekfejjel képzelte. Akkoriban úgy gondolta, eljön majd a nap, amikor dönt, s félreteszi játékait. De egyáltalán nem így történt – csupán az érdeklődés hunyt ki benne irántuk. A játék mind kevesebbet és kevesebbet jelentett, a gyermekkor édes emlékeire az évek pora rakodott, s azok lassanként feledésbe merültek.

8.

Peternek, a fiúcskának, akit a trónra szántak, sok tucat – nem, az igazat megvallva sok ezer játéka volt. Volt sok száz ólomkatonája, melyekkel nagy csatákat vívott. Volt számos kicsiny lova, társasjátéka, labdája, volt rengeteg építőkockája. Volt gólyalába, melyen állva öt láb magasságból szemlélhette a világot. Volt egy mágikus, ugráló botja, s annyi rajzpapírja, amennyi Delainben, ahol a papíros felettébb ritka volt s drága, kizárólag nagyon gazdag emberek csemetéinek juthatott.

A kastélyban összezsúfolt temérdek játék közül mégis anyja babaházát szerette leginkább. A nyugati báróságban maradt régit sosem látta, számára tehát ez volt minden babaházak babaháza. Órákig ült s nézte, míg eső szakadt odakint, vagy míg havat s szelet okádott a tél jégkék torka. Mikor leverte a lábáról a gyermekkori tétova (ez az a betegség, amelyig mi bárányhimlőnek nevezünk), egy szolga cipelte ág ágyához, s ő játszott, játszott gondtalanul, míg meg nem gyógyult.

Könnyedén oda tudta képzelni a falak közé a parányi embereket; néha olyan valószerűnek tűntek, hogy hangjukat is hallani vélte. Mindig más és más hangon szólt, beszélt helyettük. Ez volt a Király család. Élén a bátor és hatalmas (noha nem túl magas, ráadásul karikalábú) Roger állott, aki egyszer még egy sárkányt is letérített. Ott volt azután bájos pejes, Sarah, s a kis Petie, aki mindkettőjüket szerette, és akit szerettek mindketten. Kitalált ezen kívül számos szolgát és szolgálólányt, hogy legyen, aki megveti az ágyakat, felfűti a kemencét, vigyáz a tűzhelyre, vizet hoz, főz és mossa a rengeteg ruhát.

Mivel fiú volt, a történetek, melyeket elképzelt, olykor kissé véresebbek voltak, mint Sasha történetei a maga idejében. Az egyik szerint a házat körbevették Anduán kalózai, s csak az alkalomra lestek, hogy berontva kardélre hányhassák a famíliát. Kemény volt a küzdelem. Tucatnyi kalóz hullott el, ám túl sok volt belőlük, s már a végső rohamra készültek. Ám mielőtt nekidurálhatták volna magukat, megérkezett a királyi testőrség ezt a szerepet kedves ólomkatonaira osztotta –, s mind egy szálig levágta a piszkos tengeri patkányokat. Egy másik sztoriban sárkányok keltek ki a közeli erdőben (a közeli erdő rendszerint Sasha szófája alatt volt, az ablak mellett), s tüzes leheletükkel fel akarták égetni a házat. Roger és Petie azonban idejében érkeztek, s sorra lenyilazták őket: "a föld csak úgy sötétlett a büdös, ősi vérüktől". Peter a vacsoraasztalnál beszámolt királyi apjának a történtekről – Rolandot valósággal rázta az elégedett kacagás.

Sasha halála után Flagg azt mondta az uralkodónak, hogy hiba volt a trón örökösét, efféle játékszerre rászoktatni. Lehet, hogy nem árt neki, de az is lehet, hogy igen. Ha a dolog híre a pórnép fülébe jut, abból biztosan nem származik semmi jó. Márpedig az ilyesmi végül mindig kitudódik. Teli a kastély szolgákkal – mindent látnak, és képtelenek lakatot tenni a szájukra.

– Peter még csak hat éves – mormolta kelletlenül Roland. A holtfehér éhenkórászképű, csuklyás, csupa varázs Flagg világéletében feszélyezte.

– Épp elég idős ahhoz, hogy méltó nevelést kapjon, felség – mondotta a mágus. – Töprengj el ezen. Nem kétlem, helyesen döntesz majd, mint mindig!

Töprengj el – ezt mondta Flagg, s Roland pontosan ezt tette. Az igazat megvallva semmin nem töprengett többet azalatt a húsz-egynéhány év alatt, míg Delain királya volt.

Ez bizonyára furcsán hangzik azok számára, akiknek van némi fogalmuk egy uralkodó feladatairól. Komoly dolgok ezek: egyes dolgokra adót kell kivetniük, más dolgokat meg éppenséggel adómentessé tesznek; el kell dönteniük, viseljenek-e háborút, kegyelmet osszanak-e vagy halált... Mit számít ezekhez képest, játszik-e fia a babaházzal, vagy sem? – kérdezhetik.

Talán semmit, talán nagyon sokat: ezt mindenki maga döntse el. Azt említettem már, hogy nem Roland volt Delain legbölcsebb királya. A jó döntések meghozatala alaposan igénybe vette, úgy érezte, kövek görögnek ide-oda a fejében. Szemei ilyenkor könnybe lábadtak, halántéka lüktetni kezdett. Ha nagyon megerőltette magát, még az orra is eldugult.

Kölyökkorában, ha matematikát, fizikát vagy történelmet kellett tanulnia, úgy megfájdult a feje, hogy tizenkettedik életévének betöltése után felmentést nyert e kimerítő elfoglaltság alól. Ettől fogva csak azzal törődött, amihez igazán értett – vadászgatott. Nagyon igyekezett jó király lenni, de érezte, hogy sosem lehet elég jó, vagy épp elég okos ahhoz, hogy megoldja a birodalom valamennyi gondját, s hogy helyes döntést hozzon az igazán fontos kérdésekben. Pedig tudta, ha rosszul dönt, azt népe szenvedi meg. Ha hallottá volna, amit Sasha azon a bizonyos estén fiának mondott a királyokról, szíve mélyéből egyetértett volna vele. Tudta: az uralkodók csakugyan nagyobbak a többieknél, s néha meglehetősen gyakran – kívánta, bár kisebb lehetne. Mindazoknak, akiket gyötörtek már kétségek, alkalmasak-e valamely feladatra, tudniok kell, hogyan érzett. Azt azonban talán kevesebben tudják, hogy az efféle kételyek egy idő után elharapódznak, s megmérgezik a lelket. Ha az ember alkalmas is egy adott feladatra, idővel úgy érezheti, talán mégsem az. Ez történt Roland esetében is, aki az évek múlásával mindinkább Flaggra hagyatkozott. Alkalmanként aggodalom támadt benne amiatt, hogy a varázsló voltaképp már csak címét tekintve nem uralkodó – ám kétségei többnyire éjnek idején vették elő, napközben csak hálás volt Flaggnak támogatásáért.

Sasha segítsége nélkül Roland sokkal rosszabb uralkodó lett volna annál, amilyen volt – a halk hang, mely éjnek idején szólt hozzá, sokkal több igazságot mondott, mint az a másik, melyre napközben hallgatott. A birodalmat voltaképp Flagg kormányozta, ő pedig roppant gonosz ember volt. Viselt dolgairól sajnos épp elég szó esik majd az elkövetkezőkben, egyelőre intsünk hát megkönnyebbült búcsút neki.

Sasha enyhítette kissé a királyra nehezedő nyomást. Jó s gyakorlatias tanácsokkal látta el urát, szava igaz volt, s kedvesebb is a varázslóénál. A királyné sosem kedvelte Flaggot – Delain lakói közül nem kedvelte szinte senki, sőt, az emberek megborzongtak neve hallatán –, ám ez az ellenszenv mindvégig mérsékelt maradt. Érzései bizonyára elmélyültek volna, ha megtudja, hogy Flagg, szívében növekvő, maró gyűlölettel kíséri figyelemmel minden mozdulatát.

9.

Egy ízben a mágus elhatározta, megmérgezi Sashát. Azután történt ez, hogy a királyné kijárta uránál, kegyelmezzen meg két katonaszökevénynek, akiket Flagg a Tűtorony előtti téren le akart fejeztetni. A szökevények, magyarázta, rossz példát adnak társaiknak. Ha egyet-kettőt büntetés nélkül futni hagynak, a gondolat másokban is felmerülhet. Csak úgy fékezhetők meg, ha karón látják a két elvetemült fejét. E legyektől kikezdett fejek láttán a katonák kénytelenek lesznek átgondolni, mivel is tartoznak voltaképp uralkodójuknak.

Sasha azonban cselédei révén megtudott egyet s mást az üggyel kapcsolatban – e tényekkel Roland annakelőtte nem volt tisztában. Az idősebb fiú anyja súlyosan megbetegedett. Három öccse és két húga várta odahaza. A kemény delaini télben mindannyiukra halál várt volna, ha a fiú ott nem hagyja a tábort, haza nem tér, hogy fát aprítson, s táplálja a tüzet. A fiatalabb katona azért indult el, mert a másik a legjobb barátja s vértestvére volt. Segítsége nélkül két hét alatt sem apríthatott volna fel elegendő fát a szökevény, ám mivel erejüket megfeszítve dolgoztak mindketten, hat nap alatt sikerült végezniük.

Ez mindjárt más fényt vetett az esetre. Roland nagyon szerette anyját, akár az életét is odaadta volna érte. Vizsgálódni kezdett, s kiderítette, hogy felesége igazat beszélt. Kiderült továbbá, hogy a fiúk csak azután léptek meg, hogy egy kíméletlen őrmester ismételten megtagadta eltávozási kérelmük továbbítását feljebbvalóihoz; valamint hogy négy ölnyi fa fölaprítása után visszatértek, noha tudták: hadbíróság és hóhérbárd vár rájuk.

Roland kegyelmet adott nekik. Flagg rábólintott, mosolygott. – A Te akaratod Delain akarata, felség ennyit mondott mindössze. A Négy Királyság minden aranyáért sem engedte volna, hogy az uralkodó észrevegye, micsoda harag támadt szívében. A királyi kegyelem hírére nagy vigalom kezdődött szerte Delainben, hisz sokan tudták, mi történt valójában, s nem késtek felvilágosítani mindazokat, akik még nem értesültek róla. Rolandnak ezt a lépését más (a mágus sugallta), kevésbé emberséges ítéletek után sem feledték, Flaggnak azonban vajmi keveset számított mindez. A szökevények vérét akarta, Sasha pedig az útjába állt. Miért is nem választott Roland valaki mást? Elvégre egyik jelöltet sem ismerte, s fogalma sem lehetett a nőkről... Miért épp ez kellett neki? Mindegy. Flagg mosolygott a kegyelem kihirdetésekor, ám erős esküvéssel fogadta, ott lesz hamarosan Sasha temetésén.

A kegyelem kihirdetésének éjszakáján sötét pincelaboratóriumába vonult. Vastag kesztyűt húzott, azután egy újszülött egereken hizlalt dögpókot emelt ki ketrecéből, ahol már húsz esztendeje tartotta. A póknak adott egerekbe mérget fecskendezett. Mire a rágók testükbe hasítottak, a szegény párák alig éltek már; Flagg azért folyamodott ehhez az eszközhöz, hogy növelje a pók saját mérgének hatásfokát, mely amúgy minden képzeletet felülmúlt. Vérvörös színű, patkány nagyságú fenevad volt. Ocsmány potroha csak úgy duzzadozott a méregtől; áttetsző, jókora cseppekben hullt rágóiról, s füstölgő lyukakat perzselt Flagg munkaasztalába.

– Pusztulj, szépségem, és ölj meg egy királynét! – suttogta a mágus, szétroppantva a pókot kesztyűs markában. A kesztyű mágikus, méregnek ellenálló acélszemekből készült, Flagg aznap mégis sajgó, vörösre duzzadt jobbal tért nyugovóra.

Az összeroppantott, rángatódzó pók testéből egy pohárba csörgött a méreg. A varázsló konyakkal hígította a nedűt, s alaposan összekeverte. Mire kiemelte a kanalat, az teljesen elformátlanodott már. Ebből egyetlen korty is elég, hogy a királyné halálát lelje. Elmúlása gyors lesz és kimondhatatlan kínokkal teli – gondolta Flagg elégedetten.

Sasha lefekvés előtt minden áldott este egy kevés konyakot hajtott fel, mert annakelőtte álmatlanság gyötörte. Flagg csöngetett egy szolgának, hogy az felvigye a királyné italát.

Sasha sosem tudta meg, milyen közel járt hozzá aznap este a halál.

A mágus, miután kikeverte, s mielőtt a szolga bekopogtatott volna, a laboratórium közepén sötétlő csatornanyílásba öntötte a pohár tartalmát, s figyelte, miként bugyborékol, sistereg odalent. Arcát eltorzította a gyűlölet. Mihelyt elhalt a sistergés, teljes erejével a szemközti falhoz csapta a kristálypoharat. Úgy robbant szét, akár egy bomba.

A szolga kopogtatott, aztán be is lépett.

Flagg a szétszóródott szilánkokra mutatott. – Eltörtem egy poharat – mondta. – Takarítsd fel! Seprűvel csináld, te féleszű! Ha hozzáérsz, megbánod...

10.

A mágus azért öntötte ki a mérget az utolsó pillanatban, mert ráébredt, hogy fülön csíphetik. Ha Roland nem szerette volna annyira a fiatal királynét, esetleg megkockáztatta volna, így azonban tartott tőle, hogy a párja elvesztésétől felbőszített uralkodó nem nyugodnék, míg elő nem kerítteti, le nem fejezteti a gyilkost, akinek karóra tűzött feje sokáig száradna a Tűtorony magasában... Ez az egyetlen olyan bűntett, melyet minden kétséget kizáróan megbosszulna, bárki követné is el. S hogy megtalálná-e a gyilkost?

Flagg úgy vélte, igen.

Elvégre Roland világéletében a vadászatban tűnt ki leginkább.

Sasha tehát – ez alkalommal legalábbis – elkerülte a halált: Flagg félelme és ura szerelme mentette meg. Az idő java részében a király továbbra is varázslójára hallgatott.

Ami pedig a babaházat illeti – nos, Sasha végeredményben ebben az ügyben is felülkerekedett, noha a döntés megszületésekor már nem lehetett jelen: Flagg már korábban megszabadult tőle.

11.

Nem sokkal azután, hogy a mágus oly élesen kikelt a babaház és a puhányságra nevelt királyfi ellen, Roland észrevétlenül besurrant az elhunyt királyné lakosztályába, s elnézte játszó fiát. Az ajtó mögé rejtőzött, homlokát ráncolta. Sokkal komolyabban töprengett a szokásosnál, ami annyit jelentett, hogy fejében ide-oda görögtek a kövek, s az orra is eldugult.

Látta, hogy Peter a maga alkotta történetekhez használja a babaházat, a történetek pedig, amelyeket kiagyalt, egyáltalán nem holmi anyámasszony katonájára vallottak: csupa vér, csupa mennydörgés, hadsereg és sárkány volt valamennyi. Más szavakkal: épp Rolandnak valók. Azon kapta magát, hogy szívesen csatlakozna fiához, hátha ketten még jobb történeteket találnának ki a babaház és a benne lakozó família számára. Ráébredt továbbá: Peter azért játszik mindegyre Sasha babaházával, hogy anyja emlékét életben tartsa, ezt pedig meg tudta érteni, hisz mélyen gyászolta párját. Olykor-olykor olyan erővel tört rá a magány, hogy szinte elsírta magát. A királyok persze nem sírnak... Bár Sasha halála óta megesett nem egyszer, hogy könnyektől nedves párnán riadt – hát aztán?

Amilyen csendesen jött, úgy hagyta most el a lakosztályt: Peter észre sem vette. Roland a rákövetkező éjszaka nagyobb részét ébren töltötte, komolyan eltűnődött a látottakon, s noha mindig nehezére esett elviselni Flagg helytelenítését, másnap reggel, mielőtt elbizonytalanodhatott volna, magához kérette a varázslót, s közölte vele: átgondolta a dolgot, Peter tovább játszhat a babaházzal, ameddig csak akar. Hozzáfűzte, hogy nézete szerint ez nem árthat a gyermeknek.

Miután kibökte, hátradőlt, s némiképp feszengve várta Flagg lesújtó válaszát. A korholás azonban ezúttal elmaradt: a mágus csak a homlokát ráncolta össze, s ez sem igen látszott csuklyája árnyékában. – A Te akaratod a birodalom akarata, felség – ennyit mondott, nem többet.

Roland a hanghordozásból kiérezte, hogy Flagg nem helyesli döntését, de azt is, hogy nem szándékozik vitát nyitni e kérdésről. Megkönnyebbült, hogy ilyen olcsón megúszta. S mikor Flagg később, még ugyanezen a napon azt javasolta, emeljék az adókat a keleti báróságban – noha köztudott volt, hogy az előző évi aszály az állatállomány s a termés jó részét elpusztította –, készségesen beleegyezését adta.

Az igazat megvallva a varázslónak majdhogynem édesmindegy volt, hogyan dönt a vén hülye (magában tudniillik így gondolt a királyra) a babaház dolgában. A keleti báróságban bevezetendő adóemelést sokkal fontosabbnak ítélte. Ráadásul volt egy titka is – egy titka, melyben örömét lelte. A bizonyosság, hogy végül mégis sikerült megölnie Sashát.

12.

Azidőtájt, ha egy királyné vagy bármely más asszony ideje elérkezett, bábát hívtak hozzá. Az orvosok mind-mind férfiak voltak, márpedig férfit még véletlenül sem engedtek egy szülni készülő nő közelébe. A bábát, aki Petert a világra segítette, Anna Crookbrowsnak, avagy Csálészemöldökűnek hívták, a déli sikátorok egyikében lakott. Őt hívták az udvarba Thomas érkezésekor is. Ekkorra ötven is elmúlt már, s megözvegyült. Volt egy fia, akin huszadik évében kitört a Borzongó Kór, mélynek áldozataira hosszas szenvedés után végül halál várt.

Anna nagyon szerette gyermekét, s miután minden más próbálkozás eredménytelen maradt, Flagghoz fordult. Ez tíz évvel korábban történt: a hercegek egyike sem élt még, s Roland sem volt egyéb koronás agglegénynél. A mágus csupa homály pincelaboratóriumában fogadta az asszonyt. Termei nem estek messze a tömlöcöktől – a beszélgetés során Anna olykor hallani vélte azon szerencsétlenek elhaló sikolyait, akik esztendők hosszú sora óta nem látták a napfényt. Ha a tömlöcök ilyen közel vannak – gondolta borzongva –, a kínzókamra sem lehet messze...

Flagg tanyája nem kevésbé kellemetlen érzésekkel töltötte el. A padlóra színes krétával fura alakzatokat rajzolt a mágus. Anna hunyorgott – a vonalak hullámzani, átformálódni látszottak. Hosszú, fekete láncon függő kalitkában kétfejű papagáj gubbasztott, szüntelenül kárált, beszélt magában: egyikfeje kérdéseket tett fel, a másik válaszolt rá. Poros fóliánsok mindenütt. A sötét sarkokban pókok szőtték hálójukat. Különféle vegyi anyagok átható szaga terjengett a levegőben. A boldogtalan bábának valahogy mégis sikerült előadnia mondandóját azután csak várt, várt feszülten...

– Meg tudom gyógyítani a fiadat – jelentette ki Flagg.

Anna Crookbrows csúf arcát szinte megszépítette a kitörő öröm. – Uram! – tört ki belőle, többre azonban nem futotta erejéből, ezért aztán elismételte: – Ó, uram!

A mágus arca merev, töprengő maradt a csuklya árnyékában, mire az asszony ismét félni kezdett.

– Mit tudnál fizetni egy efféle csodáért? – tudakolta Flagg.

– Bármit! Bármit megadok! – kiáltotta Anna, s komolyan gondolta. – Bármit, mágus uram!

– Egyvalamit kérek csupán – közölte Flagg. – Megteszed-e?

– Boldogan!

– Még nem tudom, mi légyen az, de ha eljön az ideje, szólok.

A szerencsétlen asszony térdre hullt "jótevője" előtt, aki hozzá hajolt. Csuklyája lehullt – valósággal iszonytató volt az arca. Egy hulla mészfehér képe, fekete üregekkel a szemek helyén.

– Ha pedig netán nem teljesítenéd kérésemet...

– Teljesítem! Ó, uram, hogy is ne teljesíteném! Teljesítem én! Néhai drága férjem emlékére esküszöm neked!

– Rendben van hát. Holnap sötétedés után hozd el a fiadat!

Anna így cselekedett. A szegény fiút a hideg rázta, örökösen bólogatott, szemei kigúvadtak, állán tajték fehérlett. Flagg szilvakék keveréket nyújtott a bábának.

– Itasd meg vele ezt! – parancsolta. – Égetni fogja a száját, de minden cseppet le kell nyelnie. Ha végeztél, vidd a szemem elől!

Anna dünnyögött valamit a fiúnak. A reszketés egy időre alábbhagyott: a szerencsétlen bólintani próbált. Felhajtotta a folyadékot, aztán üvöltve hétrét görnyedt.

– Ki vele! – mondta Flagg.

Úgy, úgy: ki vele! – visszhangozta a papagáj egyik feje.

Ki vele; idebenn tilos az ordibálás! – lódította a másik.

Anna hazavitte a fiút. Egy percig sem kételkedett benne, hogy Flagg megölte. Ám másnapra a hideglelés elmúlt, csemetéje teljesen meggyógyult.

Teltek-múltak az évek. Mikor Sasha vajúdni kezdett Thomasszal, Flagg magához hivatta a bábát, s hosszan sugdosott a fülébe. Rajtuk kívül nem tartózkodott más a félhomályos termekben, ám az efféle parancsot így is csak súgva adja egy épeszű mágus.

Anna Crookbrows arca holtsápadt lett, ám jól tudta, mi vár rá, ha nem engedelmeskedik...

Amellett a királynak most már két fia lesz. Neki magának egy van csupán. S ha a király újra nősül – miért ne tenné? – születhetnek még hercegek. Delainben számos megfelelő asszony akad...

Sashához ment hát, halk szavakkal bátorította, s egy kritikus pillanatban megvillant kezében az apró kés. A kicsiny vágást nem vette észre senki. Azután felkiáltott: – Nyomd, asszonyom! Nyomd, mert úton már a gyermek!

Sasha engedelmeskedett. Thomas könnyen jött, akárha csúszdán érkezett volna – ám vele együtt bőven ömlött az anya életének vére is. A gyermek születése után tíz perccel az anya halott volt.

Flaggot ezek után egy cseppet sem foglalkoztatta a babaház kérdése. Csak az számított, hogy Roland öregszik, hogy nem holmi királynéra hallgat, s hogy immár két gyermek közül választhatja ki utódját. Peter idősebb persze, ám ez mit sem jelent. Eltűnik majd a színről, ha bebizonyosodik, hogy lehetetlen együttműködni vele. Gyermek még, nem védheti meg magát.

Említettem volt, hogy Roland egész országlása során nem töprengett olyan sokat semmin, mint a babaház dolgán. Engedje Petert tovább játszani Ellender remekével, vagy ne? Említettem azt is, hogy végül Flagg akarata ellen döntött. Szót ejtettem arról is, hogy Flagg nem tulajdonított jelentőséget e döntésnek.

De jelentéktelen döntés volt-e csakugyan? Ezt mindenkinek magának kell eldöntenie, miután végighallgatta a történetet.

13.

Múljék most el egyetlen szempillantás alatt számos esztendő – hisz a mesékben épp az a legnagyszerűbb, hogy az idő, ha épp semmi különös nem történik, csakúgy szalad. A való életben sosem ilyen egyszerű az ügy, s valószínű, hogy jól van ez így. Az idő csak a kitalált történetekben pereg gyorsabban – az évek múlása a mi világunkban a századoké, magát a mesét pedig így hívják: történelem.

Flagg figyelemmel kísérte mindkét királyi csemete fejlődését – az öregedő király válla felett figyelte, hogyan cseperednek; azon tűnődött, melyiküket emelje a trónra, ha Roland nem lesz többé. Elég hamar eldöntötte, hogy Thomas inkább kedvére való. Thomas, a fiatalabb. Peter alig töltötte be hetedik életévéti mikor a mágus meggyűlölte. Mikor Peter kilencesztendős lett, Flagg feszengve ébredt rá, hogy tart is a fiútól.

Peter erős, büszke, jő megjelenésű fiatalemberré cseperedett. Haja feketevolt, szeme sötétkék – mindennapos dolog ez a nyugati báróság lakóinál. Olykor, ha felnézett, fejét jellegzetes szögben billentette félre, s ilyenkor apjára emlékeztetett. Minden más szempontból azonban Sasha fia volt. Kurta termetű, görbe lábú, lomha mozgású apjától eltérően (Roland csupán lova nyergében ülve érezte elemében magát) magas volt és vékony. Élvezte a vadászatot és értett is hozzá, de ez az elfoglaltság nem töltötte ki életét. Örömét lelte a tanulásban – legszívesebben a történelemmel és a földrajzzal foglalkozott.

A király nemigen értette a viccet, s türelme sem volt az efféle mókához: a poénokat mindig újra el kellett magyarázni neki, s ez rendre elrontotta a mulatságot. Az olyasfajta tréfákat szerette, amikor az udvari bolondok nagyot estek egy képzelt banánhéjon, amikor összefejeltek, vagy épp süteményekkel hajigálták egymást a nagyteremben – ennél különb szórakozást nem tartott elképzelhetőnek. Peter humorérzéke, gyorsabb felfogásának köszönhetően, sokkalta kifinomultabb volt, akár Sasháé – csengő, fiús kacagása gyakorta zengte be a palotát, s a szolgák, akik hallották, jókedvűen mosolyogtak össze.

Peter helyében nem egy fiút úgy lenyűgözött volna saját fontosságának tudata a dolgok rendjében, hogy aligha álltak volna le játszadozni, barátkozni rangban hozzájuk nem illőkkel. Sasha idősebbik fia ezzel szemben már nyolcesztendős korában összemelegedett egy Ben Staad nevű lurkóval. Ben családja nem volt uralkodócsalád, s noha apja, Andrew ereiben anyai ágon állítólag királyi vér csörgedezett, nemeseknek sem lehetett mondani őket. Andy Staadot jó esetben a "szabad ember", fiát a "szabad ember gyereke" megtisztelő titulus illette meg. Az egykor szebb napokat látott família nehéz időket élt. Meglehet, akadt volna Bennél rangosabb játszótárs a hercegfi számára – ám különb aligha.

Nyolcesztendős korukban találkoztak a Szántóvetők Ünnepén. Ez az évenként megrendezett mulatság rendszerint nyűgöt jelentett a királyok és királynők számára, hisz elvárták tőlük, hogy ott legyenek, tósztot mondjanak, azután, köszönetet mondva a bő termésért (a hagyomány ezt olyan esetekben is megkövetelte, mikor a termés siralmas volt), jó mulatást kívánva visszavonuljanak. Ha Roland is effajta uralkodó lett volna, Peter és Ben útja aligha keresztezi egymást. De mint bizonyára sejtik, Roland imádta a Szántóvetők Ünnepét. Évről évre alig várta, hogy sor kerüljön rá, rendszerint mindvégig a helyszínen maradt – sőt, nem egyszer úgy kellett hazavonszolni az alaposan beszívott, hortyogó uralkodót.

Úgy esett, hogy Peter és Ben együtt indult a "háromlábas" zsákbanfutó versenyen – s nyertek, bár korántsem olyan simán, mint remélték. Már csaknem hat testhosszal vezettek, mikor megbotlottak, elzuhantak, s Peter felhorzsolta a karját.

– Bocsáss meg, hercegem! – kiáltotta Ben. Egészen elsápadt: máris a tömlőre gondolt (s megsúghatom, ugyanez járt a partvonalról aggódva figyelő szülők fejében is; ámbár utóbb kiderült, szerencséjüket épp Andy szerencsétlenségének köszönhetik), s persze sajnálta, hogy fájdalmat okozott társának, s persze elámult azon, hogy a majdani uralkodó vére éppoly vörös, mint az övé.

– Na ne marhulj! – torkolta le Peter. – Az én hibám volt, nem a tiéd. Ügyetlenül léptem. Kelj fel hamar! Még utolérnek...

Ismét nekiindultak, akár egy esetlen, háromlábú állat (Peter a jobb, Ben a bal lábát erőltette induláskor a zsákba, melynek száját azután szorosan összekötözték), s nem kis nehézségek árán sikerült továbbszökdelniük. Mindkettőjüket megrázta a bukfenc, kezdeti előnyük szinte semmivé olvadt. A célvonalhoz közeledve – földmívesek álltak ott, s persze a feszülten figyelő Roland, akit az a bizonytalan érzés gyötört, hogy valahol másutt kéne lennie – már-már beérte őket két nagydarab, izzadó parasztfiú. A Peter-Ben páros veresége az utolsó métereken elkerülhetetlennek látszott.

Gyorsabban, fiam! – bömbölt Roland, akkora igyekezettel rázva kupáját, hogy a sör jó része a fejére ömlött. Izgalmában észre sem vette. – Mint a nyúl! Mint a nyúl! Nyakatokon azok a semmirekellők!

Ben anyja felnyögött: a sorsot átkozta, amiért fia épp a herceggel került párba.

– Ha veszítenek, a mi Benünk a kastély legmélyebb tömlöcében végzi! – sopánkodott.

– Hallgass, asszony! – intette Andy. – Ostobaság! Roland jó király... – Hitt ebben, de azért szorongott ő is. Staadék sosem voltak túl szerencsések.

Ben időközben kuncogni kezdett. El sem akarta hinni, hogy ezt teszi, pedig bizony ezt tette. – Mint a nyúl, aszongya?

Peterből is kitört a kacagás. Lába iszonyúan sajgott, jobb karjáról vér csordogált, arca verítékben fürdött, s kezdett furcsán elkékülni, mégsem bírt a nevetéssel. Igen, azt, szavamra!

– Akkor ugorjunk!

Ahogy átzuhantak a célvonalon, még véletlenül sem lehetett őket nyulakkal összetéveszteni: sokkal inkább látszottak szárnyaszegett madaraknak. Csoda, hogy nem botlottak meg és terültek el a földön. Hármat is ugrottak. Harmadikra elérték a célt, ahol azután kifeküdtek, csillapíthatatlanul hahotáztak mindketten.

– Nyúl! Nyúl koma! – kiáltozta Ben Peterre mutogatva.

– Aki mondja! – vágott vissza a hercegfi.

Kacagva ölelkeztek össze, ahogy pár erős férfi a vállára emelte őket (köztük volt Andrew Staad is, aki hosszú ideig nem cipelt hasonló terhet); utóbb Roland kék szalagot akasztott a nyakukba. Dolga végeztével mindkét fiú arcára csókot nyomott, s fejükre löttyentette maradék sorét. A földmívesek és hozzátartozóik lelkesen éljeneztek: a legöregebbek sem emlékeztek ehhez fogható futamra.

A fiúk a nap hátralévő részét is együtt töltötték, s csakhamar nyilvánvalóvá vált, hogy életük hátralévő éveiben sem szándékoznak nélkülözni egymás társaságát. Mivel egy nyolcesztendős fiúnak is vannak bizonyos kötelezettségei (különösen ha egy nap király lesz belőle), nem lehettek együtt oly gyakran, mint szerettek volna, de valahányszor tehették, összejöttek.

Akadtak, akiknek nem tetszett ez a barátság; olyanok, akik méltatlan dolognak tartották, hogy a trón örököse holmi közrendűvel tölti napjait. A legtöbben azonban örültek, hogy így alakult, s Delain fogadóiban gyakorta hangzott el egy-egy kupa bor mellett, hogy Peter a legjobbat örökölte mindkétfelől: okos, akár az anyja volt, s kedveli a nép egyszerű fiait, mint Roland, az uralkodó.

Peterből mintha hiányzott volna a kegyetlenség. Sosem tépkedte legyek szárnyát, sosem kötött semmit a kutyák farkára. Mi több, egy alkalommal szót emelt egy ló érdekében, melyet Yosef, a király istállómestere el akart pusztítani. Miután e történet Flagg fülébe jutott, a varázsló tartani kezdett Roland idősebb fiától, s felötlött benne: talán nincs is olyan sok ideje eltenni az útból a gyermeket, mint remélte. A törött lábú ló ügyében Peter olyan bátorságról és kitartásról tett tanúbizonyságot, mely egyáltalán nem volt a csuklyás mágus kedvére való...

14.

Peter épp az istálló mellett sétált, mikor egy lovat pillantott meg – az állatot a főépület korlátjának oszlopához pányvázták, egyik hátsó lábát felhúzva álldogált szomorúan. Peter látta, hogy Yosef a markába köp, s súlyos taglót emel csapásra. Nyilvánvaló volt, mire készül. A trónörököst megrémítette és felháborította szándéka: nyomban odarohant.

– Ki mondta neked, hogy öld meg ezt a lovat? – tudakolta.

Yosef, e jól megtermett, hatvanas férfi régi bútordarabnak számított az udvarnál. Nem hagyta magát zavartatni holmi ifjonctól, noha tudta, történetesen herceg az illető. Szigorú pillantást vetett Peterre, hogy elijessze. A trónörökös, aki nemrégiben töltötte be a kilencet, elvörösödött, de állta a sarat, s nem hátrált meg. A ló szelíd, barna szemébe nézett. Bárki légy is, te vagy az utolsó reményem – ezt sugallta az állat tekintete. Tégy meg mindent, amit tudsz, kérlek!

– Apám, az ő apja, és az ő apja – mormolta Yosef, látván, hogy ha tetszik, ha nem, valamit mondania kell.

– Az ő tapasztalatuk parancsolja, hogy végezzek vele. Egy törött lábú ló nem jó már az égvilágon semmire, csak kínlódik az istenadta... – Megint felemelte a taglót.

– Te gyilkos fegyvert látsz a kezemben, de ha idősebb leszel, megérted, hogy az efféle helyzetekben bizony az irgalmasság eszköze lehet. Lépj hátrébb, fiú, össze ne vérezzelek!

S a tagló újfent lecsapni készült.

– Tedd le azt a micsodát! – parancsolta Peter.

Yosef nem tudott hová lenni megdöbbenésében. Sosem avatkoztak még a dolgába ilyen módon.

– Lám csak, lám! Mit nem mondasz...?

– Hallottad. Azt mondtam, tedd le a taglót! – Peter hangja elmélyült, ahogy ezeket a szavakat kiejtette. Yosef hirtelen rádöbbent – igen, csak ekkor döbbent rá –, hogy a majdani király áll előtte a poros udvarban, s hogy az imént parancsot kapott. Ha Peter ezzel hozakodott volna elő, ha ott ugrált volna előtte a porban, mondván Tedd le, tedd már le, hisz egy nap én leszek a király; úgy van, király leszek, tedd le végre!, Yosef alighanem csak nevet, a tenyerébe köp megint, azután taglója egyetlen hatalmas csapásával véget vet a törött lábú ló életének. Peter azonban semmi ilyesmit nem mondott; mikor a parancsot kiadta, hangja, tekintete egyaránt tiszta volt.

– Apád tudomást szerez majd erről, hercegem – közölte Yosef.

– Tőled hall majd a dologról másodszor – felelte a fiú. – Minden további szó nélkül teheted a dolgodat, istállómester úr, ha a kérdésre, amelyet nyomban felteszek, igennel felelsz.

– Halljam a kérdést – mondta Yosef. Jobb meggyőződése ellenére csodálta a fiú kitartását. Mikor közölte, hogy elsőnek szándékszik beszámolni az incidensről apjának, hitt neki – Peter tekintetében őszinteség csillant. Emellett soha senki nem szólította még istállómester úrnak. Igaz ami igaz, ez sem volt ellenére.

– Megvizsgálta már a lódoktor ezt az állatot? – kérdezte Peter.

Yosef ismét megdöbbent. – Ez a kérdés? Ez?

– Úgy van.

– Az istenek álszent szerelmére, nem! – fakadt ki az öreg, majd, látván, hogy a fiú összerezzen leguggolt, s halkabbra fogott hangon magyarázni kezdett. – Nincs mit tenni egy tört lábú lóval, felség. Előbb utóbb elpatkol mindég. Sose forr össze jól a csontja. Könnyen vérmérgezést kaphat. Rettentű fájdalommal jár az! Rettentűvel! A végin meghasad a szegény pára szíve, vagy kitör rajta az agyláz, és megvesz... Érted-e már, miért mondtam, hogy a taglóm nem gyilkos fegyver, hanem az irgalmasság eszköze?

Peter lehajtott fejjel, komolyan fontolóra vette a hallottakat. Yosef csendben maradt, szinte védekező pozitúrában guggolt a fiú előtt. Nem siettette volna döntését a világ minden kincséért sem!

Peter végül felpillantott. – Azt mondod, mindenkinek ez a véleménye?

– Azt, azt, felség! Apám például...

– Halljuk akkor, mi a lódoktor véleménye!

– Ó... a fenébe is! – horkant az istállómester, s az udvar túlsó végébe hajította taglóját. A szerszám egy pocsolyába zuhant, feje jókorát cuppant a sárban. A disznók visítoztak, röfögtek – az embert átkozták a maguk nyakatekert nyelvén. Yosef, aki Flagghoz hasonlóan nem szokott az efféléhez, ügyet sem vetett rájuk.

Felegyenesedett és nekiindult. Peter gondterhelten nézett utána. Majdhogynem bizonyos volt benne, hogy helytelenül cselekedett, s tudta, kiadós verésnek néz elébe, ha ez bebizonyosodik. Az istállómester a kapuban visszafordult. Vonásait kelletlen, halovány mosoly élénkítette – erőtlen napsugár egy ködös reggelen.

– Menj hát a lódoktorért! – mondta. – Menj érte magad, fiú! A Keleti Harmadik utcában találod, ott a tanyája. Húsz percet kapsz. Ha nem érsz vissza vele idejében, fejbe kólintom ezt a lovat, akár herceg vagy, akár nem!

– Értettem, istállómester úr! – rikkantotta Peter. Köszönöm! – És elviharzott.

Mikor kimerültén, zihálva visszatért az ifjú lódoktorral, bizonyos volt benne, hogy nem fogja életben találni az állatot; a nap állása alapján úgy becsülte, háromszor húsz percig maradt távol. Yosef azonban – érdekes módon – kivárta visszatértét.

Az állatorvoslás tudománya akkoriban új volt még Delainben. A Peter oldalán érkező fiatalember a harmadik, legfeljebb a negyedik volt azok között, akik e különös mesterséget kitanulták – Yosef bizalmatlan pillantásában tehát aligha találhatott kivetnivalót bárki emberfia. Maga a lódoktor sem repesett a boldogságtól, hogy a verítékben úszó, elkerekedett szemű ifjú herceg elringatta munkája mellől, ám most, hogy ismét munkája akadt, megnyugodott kissé. Letérdelt a ló mellé, gyengéd kézzel tapogatta végig a törött végtagot, s halkan dünnyögött közben. A ló egy alkalommal berzenkedni kezdett – a vizsgálat fájdalmat okozott neki.

– Nyugalom – mondta a fiatalember csendesen. Nyugalom! – S az állat elcsendesedett. Peter várakozásteljesen, aggódva szemlélte mindezt. Yosef hátrább húzódva, karba tett kézzel várakozott – a tagló sem volt sokkal messzebb. Magában elismerte, hogy a lódoktor bizony érti a dolgát. Fiatal ugyan, de könnyű a keze, s tudja, hová nyúljon...

A fiatalember végre-valahára bólintott, s felállt.

– Nos? – tört ki Peterből.

– El kell pusztítani – mondta Yosefnek a tudós férfiú. Ügyet sem vetett a hercegre.

Az istállómester nyomban taglót ragadott – nem látott más megoldást. Örömet mégsem talált abban, hogy igaza bebizonyosodott: a fiú arckifejezése mélyen elszomorította.

– Várj! – kiáltotta Peter, s noha most kétségkívül feldúlt volt, hangja ugyanolyan mélyen zengett – sokkal idősebbnek látszott a koránál.

A lódoktor döbbenten pillantott rá.

– Vagyis mindenképp vérmérgezést fog kapni? – tudakolta a fiú.

– Hogyan? – A fiatalember frissen támadt-érdeklődéssel tekintett a hercegre.

– Vérmérgezésben fog elpusztulni, ha életben hagyjuk? Meghasad a szíve? Netán megvesz?

A lódoktor nemigen tudta palástolni döbbenetét. – Miről beszélsz? Vérmérgezés? Szó sincs itt vérmérgezésről. Ami azt illeti, a törés szépen gyógyul... – Gyanakodva pillantott Yosefre. – Hallottam ilyesmit korábban is. Badarság az egész.

– Ha így gondolod, ugyancsak sokat kell még tanulnod, fiatal barátom! – vágott vissza az istállómester.

Peter elengedte a füle mellett az utolsó mondatot. Most rajta volt az ámuldozás sora. – Miért mondtad akkor az imént, hogy az állatot el kell pusztítani? Hisz a lába szépen gyógyul...

– Felség – mondta a lódoktor megfontoltan –, e ló sebét egy hónapon át, minden nap és minden éjszaka tisztítani kell, nehogy elfertőződjék. Megoldható, de mivégre? Mindig sántítani fog. A sánta ló nem fogható munkára. Sánta ló nem versenyezhet. A sánta ló csak enni tud, eltartásának költségei sosem térülnek meg. Vagyis – el kell pusztítani.

Elégedetten mosolygott. Hibátlannak érezte érvelését.

Ahogy Yosef újra felemelte taglóját, Peter megszólalt:

– Majd én tisztogatom a sebet. S ha valamely nap nem érek rá, elvégzi helyettem Ben Staad. Jó lesz nekem ez a ló, lovagolok rajta, akkor is, ha olyan sánta, hogy tengeri betegséget kap az ember a hátán!

Yosef harsányan felnevetett, s keményen vállon veregette a fiút. – Irgalmas vagy és bátor hercegem, de fiúk szokása, hogy hamar megbánják, amit ígérnek. Tartok tőle, hogy te sem állsz majd a szavadnak.

Peter szótlanul végigmérte.

– Én mindig komolyan beszélek.

Yosef kacaja elhalt. Elgondolkodva meredt Peterre. Komolyan gondolja a kölyök, vagy legalábbis nagyon úgy néz ki. Képén semmi nyoma kétkedésnek.

– Na, mi lesz? Nem állhatok itt egész nap... – a lódoktor ismét megfontolt lett, fontoskodó. – A diagnózisomat hallhattátok. A számlát idejekorán benyújtom majd a kincstárnak. Nem kizárt, hogy zsebpénzedből kell majd kifizetned, felség. Hogy hogyan döntesz, nem az én dolgom, kívánok szép jónapot.

Peter és Yosef a távozó után néztek. A lódoktor elnyúló árnyékot vetett a délutáni napfényben.

– Pelyva! – mormolta Yosef, amint a fiatalember hallótávolságon kívülre ért. – Hallgass rám, felség: sok fájdalomtól kímélheted meg magad. A törött lábú lovak mindég, vérmérgezést kapnak. Ez az Úr akarata.

– Megbeszélem ezt a dolgot apámmal – jelentette ki Peter.

– Valóban ezt kell tenned... – Yosef nagyot sóhajtott. Ám, amint Peter elszaladt, elmosolyodott. Jól helyt állt a fiú, az már bizonyos. Örülni fog a király, hogy szót emelt egy állatért idősebbek előtt, s ha megvesszőzteti is, csak azért teszi majd, nehogy a világ rendje sérelmet szenvedjen. Yosef tudta, hogy Roland vénségére ellágyult kissé fiai irányában – Petert talán Thomas jobban szíveli. Bizonyos volt benne, hogy a hercegfi megkapja a lovat. Ugyancsak megszenvedi majd, ha kimúlik szegény, de mint azt a lódoktor helyesen megjegyezte, nem tartozik ez senkire Peteren kívül. Tudta, mennyi fáradtsággal jár együtt, a sebkezelés – ha lehet, végezze, hát más.

Petert csakugyan megvesszőzték, amiért Yosef mester dolgába ártotta magát, sajgó hátsójáért azonban bőséggel kárpótolta a tudat: nagy tisztességet jelent, ha a király valakit személyesen fényit meg, s nem bízza valamely alantasára, aki még odacsapni sem mer becsülettel, nehogy magára haragítsa az eljövendő uralkodót.

Igaz, három napig hasonfekve kellett aludnia, s egy héten át kénytelen-kelletlen állva evett, de megérte: megtarthatta a lovat, ahogyan az istállómester gondolta.

– De nehogy túl sokat pazarolj rá az idődből, fiam! intette Petert Roland. – Ha Yosef szerint el kell patkolnia, elpatkol majd, arra mérget vehetsz... – A király orcája sápadt volt kissé, kezei enyhén remegtek. Több kínt okozott neki a verés, mint Peternek: csakugyan e gyermek volt a kedvence. Meglehetősen ostobán úgy gondolta persze, hogy nem tudja ezt senki rajta kívül.

– Nem is tudom... – tűnődött Peter. – Úgy tetszett, az a lódoktor tudja, mit beszél.

Csakugyan tudta. A ló nem kapott vérmérgezést, nem is patkolt el, s ha sántított is, oly észrevétlenül tette, hogy Yosefnek el kellett ismerni: megérte a fáradtságot.

– Nem lesz ezzel gond, amíg pihent... – biztosította a fiatal herceget.

Peter nem csupán pontosan, már-már vallásos áhítattal tett eleget a sebtisztogatás, a kötéscsere feladatának. Napjában háromszor is felkereste a lovat, s nemritkán kiszaladt negyedszer is, mielőtt aludni tért. Ben Staad csakugyan helyettesítette párszor, de nem túl gyakorta. Peter Peonynak nevezte hátasát, melyhez mind mélyebb "barátság" fűzte.

Flaggnak egy dologban biztosan igaza volt aznap, mikor azt tanácsolta a királynak, ne engedje többet játszani Petert a babaházzal. A szolgák ott vannak mindenütt, a szolgák látnak mindent, mondta – s abban sem tévedett, hogy a szolgák nem tesznek lakatot a szájukra. Néhány szolga annak is tanúja volt, ami az istálló előtt történt, de ha mindazon szolgák tényleg jelen lettek volna, akik utóbb ezt állították, bizonyára nagy tumultus lett volna az udvaron azon a kánikulai napon. Tumultus természetesen nem volt, ám a tény, hogy ennyien vették a fáradtságot, hogy füllentsenek az üggyel kapcsolatban, Peter népszerűségét bizonyította. A téma amolyan háromnapos csodaszámba ment szerte Delainben. Yosef is mondott ezt-azt, akárcsak a fiatal lódoktor. Minden, ami elhangzott, a fiatal herceg javára szolgált – Yosef szava nyomott legtöbbet a latba, akit mindenki nagyon tisztelt. E naptól fogva "Ifjú uram"-nak titulálta Petert; hasonlót sosem tett azelőtt.

– Úgy vélem, isten azért kímélte meg azt a dögöt, mert ifjú uram oly bátran védelmezte – mondogatta. Úgy viselte gondját, mint valami istállófiú. Bátor ez a gyerek; sárkányé a szíve! Micsoda király lesz belőle egy szép napon! Hallanotok kellt vón' a hangját, mikor megparancsolta, tegyem le a taglót...

Érdekes történet volt valóban, Yosef nem egyszer ivott rá az elkövetkező hét év során – mígnem Petert szörnyű bűnéért őrizetbe vették, bűnösnek találták, s élethossziglan bebörtönözték a Tűtorony legtetején.

15.

Nyilván alig várjátok már, hogy megtudjátok, milyen is volt Thomas, kire e sorok írója – meglehet, akaratlan – az elvetemült szerepét osztotta. Hisz ki más, ha nem ő játszhatott volna Flagg kezére, ki megfosztani készült jussától Petert, a trón jogos örökösét?

Thomas nem volt soha gonosztevő. Még akkor sem, ha sokan így vélték, s valóban jutott neki szerep Flagg förtelmes tervében. Azt el kell ismerni, sosem volt valami jó fiú – legalábbis nem igazán. Azon a módon, ahogyan Peter jó volt, ő nem volt az – de hát Peter mellett bármely testvér érdemei eltörpültek volna. Azt az igazságot Thomas már négyéves korában felismerte, alig egy esztendővel azután, hogy sor került a híres zsákban futásra, no meg a nem kevésbé hírhedett istállóudvari incidensre. Peter felettébb ritkán hazudott, csalni pedig nem csalt soha. Okos volt és kedves, termetes és jóképű. Anyjukra ütött, akit mind a király, mind Delain népe oly hőn szeretett.

Mit is kezdhetett Thomas ennyi jósággal? Egyszerű kérdés, s egyszerű a válasz is. Nem tudott vele mit kezdeni.

Petertől eltérően Thomas inkább apjára hasonlított. Ez igen csak kedvére volt az öregembernek, de annyira mégsem örült, mint általában azok, akik felismerik: csemetéjük az ő vonásaikat hordozza. Thomasra néznie olyan volt, mintha görbe tükörbe pillantott volna. Tudta, hogy kisebbik fiának szőke haja hamar őszülni, ritkulni kezd majd; mire betölti a negyvenet tar lesz ő is, akár az apja. Tudat, Thomas sosem nő magasra, s ha apjára hasonló rajongással viseltetik majd a kenyér és a serital iránt, huszonöt esztendős korára jókora pocakot ereszt. A gyerek lábai máris görbülni kezdtek: látnivaló volt, úgy jár majd ő is egész életében, akárha lóra termett volna.

Thomas nem volt igazán jó fiú, ám ez még nem jelenti azt, hogy rossz, hitvány lett volna. Gyakorta szomorkodott, gyakorta zavarodott össze – a hosszas fejtörés az ő orrát is éppúgy eldugította, az ő fejét is éppúgy megfájdította, mint apjáét. Megesett az is, hogy féltékenykedett – ám semmiképp sem volt rossz fiú.

S, hogy kire volt féltékeny? Bátyjára, Peterre természetesen. Mintha nem lett volna épp elég, hogy Peterből lesz király. Ó, nem! Nem volt elég, hogy apjuk Petert jobban szerette – jobban szerették a szolgák is, no meg a tanítók, hisz mindig felkészült az órákra, s még csak nógatni sem kellett. Nem volt elég, hogy Petert mindenki jobban szerette, s hogy még jóbarát ja is akadt: zavarta még egy dolog.

Ha bárki – a királyt is beleértve – Thomasra nézett, láthatóan ezt gondolta: Szerettük anyádat, te pedig megölted őt, mikor megszülettél. S ugyan, mit kaptunk cserébe az ő haláláért, a mi fájdalmunkért? Egy ostobácska, kerek arcú, áll nélküli gyereket; egy buta gyereket, aki a tizenöt nagybetűt is csak nyolcesztendős korára tudta megtanulni. A bátyád, Peter hatéves korára betéve tudta mindet. Mit nyertünk hát? Sokat nem, annyi szent. Minek jöttél egyáltalán, Thomas? Mire vagy alkalmas? Biztosítéknak, hogy nem marad üresen Delain trónja? Ez minden? Arra kellenél csak, hogy ha a Drágalátos Peter lebukik a sánta lováról és a nyakát szegi, a helyére állj? Tényleg ez minden? Ha igén, nincs szükségünk rád! Egyikünknek sem kellesz!

16.

Egy alkalommal, hétesztendős korában, Thomas egy álló napon át küzdött, szenvedett, dolgozott a szobájában: hajómodellt farigcsált apja számára. Ilyeténképp elmerülve nem tudhatta, milyen dicsőségesen szerepelt Peter az íjászversenyen – méghozzá Roland jelenlétében. Peter amúgy nem volt mesteríjász: e tekintetben öccse jócskán felülmúlta. Ám ezen a napon valamennyi célpontját eltalálta, akárha megtáltosodott volna. Thomas tehát szomorú volt, zavarodott, s mint oly gyakorta, szerencsétlen is.

A hajó azért jutott eszébe, mert apja vasárnap délutánonként előszeretettel járt ki a várárokhoz, ahol különféle hajómodelleket úsztatott. Az efféle egyszerű kedvtelések nagyon boldoggá tették, s Thomas sosem felejtette el a napot, mikor Roland – őt, csak és egyedül őt – magával vitte. Akkortájt tanácsadót tartott a király, akinek egyetlen feladata volt, hogy őt papírhajó hajtogatásra okítsa: nem kis örömét lelte ebben sem. A kiruccanás napján vénséges, hatalmas ponty bukkant elő a várárok zöldes mélységeiből, s egészben lenyelte Roland egyik papírhajóját. A király gyermekként kacagott, s kijelentette: jobb ez akármelyik, tengeri kígyóról szóló legendánál. Eközben átölelte Thomast. A fiú sosem felejtette el e napot – a verőfényt, a várárok vizének nehéz szagát, apja karjának melegét, a szakáll szűrős érintését, így hát, mikor egyszer különösképp magányosnak érezte magát, nekiállt, hogy vitorlást fabrikáljon Rolandnak. Az eredmény nem ígérkezett valami fényesnek. Thomas tudta, hogy így lesz: kezei majdnem ugyanolyan nehézkesek voltak mint a felfogása. De tudta azt is, hogy apjának Delain minden mestere rendelkezésére áll (a nagy Ellendert is beleértve, noha ő csaknem teljesen megvakult már), készíthetnek neki hajót, amennyit csak kíván. A különbség az, gondolta Thomas, hogy Roland fia egy egész napot szán a modell elkészítésére, hogy örömet szerezzen apjának.

Türelmesen ült az ablakánál, igyekezett előcsalni a hajót a farönkből. Éles kést használt, számtalanszor megvágta magát, egy alkalommal komolyabban is. Mégsem adta fel, noha kezei mind jobban sajogtak. Miközben dolgozott, elképzelte, ahogy ő és Roland vasárnap útjára engedik a hajót – csak ők ketten, mert Peter bizonyára lovagolni indul az erdőbe Peony hátán, vagy Bennel játszik majd valahol. Azt sem bánta volna, ha megint felbukkan az a nagy ponty, hogy fahajóját magával rántsa, mert akkor apja ismét magához ölelné, és kacagva mondaná, hogy ez is van olyan jó, mint anduáni bárkákat egészben elnyelő tengeri szörnyek története.

De mikor belépett a király a szobájába, Peter már ott volt, s Thomasnak csaknem egy órán át kellett várakoznia hajóját háta mögé rejtve, míg Roland a trónörökös íjásztudását dicsérte. Tudta, Peter észrevette, hogy beszélni akar apjukkal, s az sem figyelte el figyelmét, hogy Peter igyekszik ezt apjuk tudomására hozni. Nem számított; nem számított semmi sem. Thomas gyűlölte bátyját.

Petert végre-valahára útjára engedte a király. Thomas közelebb lépett apjához, aki most, hogy a trónörökös eltávozott, egész kedvesen nézett rá.

– Csináltam neked valamit, apa – mondta Thomas hirtelen elbizonytalanodva. Háta mögött szorongatta a hajót, kezei egyszeriben nedvesek és csúszósak lettek a, verejtéktől.

– Csak nem, Tommy? – kérdezte Roland: – Hát ez igazán szép tőled...

– Valóban, felség – jegyezte meg Flagg, aki, mit ad isten, épp a közelben tartózkodott. Színtelen volt a hangja, de nagy érdeklődéssel méregette Thomast.

– Mi az, gyerekem? Mutasd!

– Eszembe jutott, milyen szívesen úsztattál hajókat a várárok vizén vasárnaponként, apa, és... – Thomasnak már a nyelvén volt: ...és szeretném, ha megint magaddal vinnél egyszer, ezért csináltam ezt, de azon kapta magát, képtelen kimondani. – ...ezért azután készítettem neked egy hajót... Egy egész napom ment rá... Meg is vágtam magam... És... És... – ablak melletti székén ülve, a hajót farigcsálva hosszas beszédet agyalt ki, amelyet el is akart mondani, mielőtt megakadályozza apját – de itt és most egy szavára sem emlékezett. Amire pedig emlékezett, semmiképpen sem tűnt ideillőnek.

Miután szava elakadt, előhúzta háta mögül a csapkodó vitorlájú játékszert, és átnyújtotta. A király forgatta, forgatta kurta ujjú lapátkezében. Thomas állt és figyelte, szinte lélegzetet venni is elfelejtett.

Végül azután felnézett Roland. – Nagyon szép. Igen szép, Tommy. Kenu, igaz-e?

– Hajó. Vitorlás hajó. – Hát nem látod a vitorláját? – akarta kiáltani. Egy egész órába telt, mire azokat a fránya csomókat megkötöttem, s igazán nem tehetek róla, hogy az egyik lazára sikeredett; csak azért csapkod a vászon!

A király végigtapogatta a kötélzetet s magát a vitorlát is – ez utóbbit Thomas egy párna huzatából hasította ki.

– Ó, igen... Hát persze. Először azt hittem, kenu, ez meg holmiféle orániai kisasszony kelengyéje... – A király Flaggra kacsintott, aki félrenézett, s nem szólt egy szót sem. Thomas úgy érezte, menten elhányja magát.

Roland most komolyabban meredt fiára, s intett, lépjen közelebb. Thomas reménykedve lépett előre.

– Jó kis hajó ez, Tommy. Durván megmunkált, akárcsak te, egy kicsit ügyetlen, akárcsak te – de azért jó, mint te magad. S ha valami igazán szép ajándékot szeretnél adni nekem, tégy meg mindent, hogy jó íjász váljék belőled, hogy érmet nyerj te is, mint Pete.

Thomas az előző évfolyamán vett már leckéket, de apja mintha megfeledkezett volna erről Peter diadala felett érzett örömében. Thomas nem emlékeztette a dologra, csak állt ott, nézte hajóját apja lapátkezében. Orcái téglaszínűre pirultak, s vörös volt a homloka is.

– Mikor már csak két fiú maradt – a mi Peterünk és Lord Towson fia – az oktató felkérte őket, menjenek még hátrébb, negyven lépésig. A Towson-fiú levertnek látszott, Peter meg csak odaállt a vonalhoz, s felhúzta íját. Figyeltem a tekintetét, s azt mondtam magamban: "Megnyerte! Minden istenek nevére, még el sem küldte azt a vesszőt, s máris nyert!" És nyert is! Látnod kellett volna Tommy, becsületemre! Bárcsak...

A király tovább lelkendezett, megfeledkezve a hajóról, amelyet Thomas egy egész napon át készített neki. Rá sem pillantott újra. Thomas állt és figyelt, gépiesen mosolygott, arca továbbra is téglavörös maradt. Apjának eszében sincs kivinni a hajót a vízre – miért is tenné? Hisz épp oly vacak, amilyen vacakul ő érzi magát. Peter nyilván bekötött szemmel is jobbat csinált volna, s hozzá feleennyi idő alatt. Apjuknak is nyilván jobban tetszett volna az eredmény.

Egy örökkévalósággal utóbb Thomas távozhatott végre.

– Azt hiszem, fiú nagyon keményen dolgozott ezen a hajón – jegyezte meg Flagg mintegy mellékesen.

– Igen, csakugyan – ismerte el Roland. – Ostobán fest, mi? Mintha kutyaszar volna, amibe zsebkendőt tűztek. És olyan, amilyet én csináltam volna, az ő korában – gondolta.

Thomas nem volt gondolatolvasó, de az akusztika valamely ördögi trükkje folytán meghallotta apja szavait, ahogy kifelé tartott a csarnokból. A torkát szorongató érzés hirtelen ezerszeresére fokozódott – szobájába rohant, s egy mosdótálba hányt.

Másnap, a konyhák környékén őgyelegve, Thomas észrevett egy vén, sánta kutyát. A szemét között kotorászott a nyomorult, hátha talál valami kedvére valót. Thomas felragadott egy követ, és hozzávágta. Talált. A kutya felvonított, és súlyos sebbel hemperedett fel. Thomas tudta, hogy nálánál öt esztendővel idősebb bátyja közelebbről sem ért volna el hasonló találatot ám ez sovány vigasz volt, hisz tudta azt is, Pete sosem dobna követ egy éhes, vén kutyára, különösképp egy olyan nyomorultra nem, amilyen ez itt.

Szívét marokra kapta a szánalom, szeme könnybe lábadt. Azután, maga sem tudta miért, eszébe jutottak apja szavai: Olyan, mint a kutyaszar, amibe zsebkendőt tűztek... Felmarkolt még egy csomó követ, és a kutyához ment, amely az oldalán feküdt kábán, egyik füléből vér szivárgott. Thomas tudta, békében kellene hagynia, esetleg meggyógyítania, ahogyan Peter tette Peonyval – hogy legyen egy saját kutyája, akit szeret, s amely szereti őt. Másfelől arra áhítozott, hogy fájdalmat okozzon neki, ezzel is csökkentve saját szenvedését. Megállt felette, tétovázott, azután szörnyű gondolata támadt.

S ha most Peter feküdne itt?

Ez eldöntötte a kérdést. Thomas ott állt a vén kutya felett, s addig hajigálta kövekkel, míg a szegény pára ki nem múlt. Nem látta senki, de ha látta volna, alighanem ezt gondolja: Lám, az ott egy rossz fiú... rossz és gonosz! De aki esetleg látta volna, mit művelt a kutyával, semmiképp nem láthatta, mit műveltek vele az előző nap folyamán; nem láthatta, hogy Thomas egy tálba hány, miközben szívet tépően zokog. Gyakorta zavarodott össze, gyakorta érezte magát szerencsétlennek ám mindazonáltal tartanom kell magam ahhoz, amit az elébb mondtam: nem volt rossz fiú, igazában nem.

Mondtam azt is, senki sem látta, ahogy halálra kövezte azt a korcsot a konyhaudvaron. Nos, ez nem fedi teljesen a valóságot. Flagg tanúja volt az esetnek: éjszaka látta bűvös kristályában. Látta... s amit látott, megelégedéssel töltötte el.

17.

Roland... Sasha... Peter... Thomas. Most már csak egyvalakiről nem beszéltünk részletesebben, nemdebár? Nem maradt hátra más, csak a homályba burkolódzó ötödik. Úgy ám, eljött az idő, hogy Flaggról is szót ejtsek, legyen bármily rettenetes.

Delain népe többnyire Csuklyás Flaggként emlegette, néha pedig egyszerűen így: a Sötét – mert noha krétafehér volt az arca, mint afféle hulláé, sötétségéhez kétség sem férhetett. Jól tartja magát, mondták, ám ez nem elismerésként, inkább baljóslatúan csengett. Roland nagyapjának idejében érkezett a birodalomba Garlanból. Akkoriban szikár, kemény vonású, negyvenes férfinak látszott. Most, Roland uralkodásának utolsó esztendejében sem mutatott többet ötvennél, s éppoly szikár, keményvonású volt, mint annakelőtte. Pedig nem tíz, nem is húsz esztendő telt el a két időpont között – hanem éppenséggel hetvenhét. Azok a gyermekek, akik Flagg érkezésekor fogatlan csecsszopók voltak még, felnőttek, megházasodtak, utódokat nemzettek vagy szültek, megvénültek és fogatlanul pusztultak el ágyukban vagy a kemencezugban. Flagg ez idő alatt mindössze tíz esztendőt öregedett. Varázslat, rebesgették a népek. Nem bánták persze, hogy az udvarnál akad varázsló, igazi varázsló, nem holmi bűvész, aki csak kártyatrükkökhöz ért, s galambokat rejteget a kabátujjában. Szívük mélyén azonban tudták, hogy Flaggba nem szorult semmi jóság. Valahányszor közeledett, Delain lakóinak sürgős dolguk akadt az utca túloldalán – nyakukba szedték a lábukat, hogy elkerüljék vörösen parázsló tekintetét.

De Garlanból származott-e valóban, ama messzi vidék bíbor ködökbe burkolódzó, álmodó hegyeiből? Nem tudhatom. Mágikus ország az, ahol a szőnyegek olykor repülnek, ahol a szent emberek kötéltekercset kotornak elő kosarukból, a magasba hajítják; felkúsznak, s elő sem kerülnek többé. Mindazok, akik a tudást keresik – delainiak, anduánok, civilizáltabb birodalmak szülöttei – nagy számban zarándokolnak oda, s többnyire ugyanúgy nyomuk vész, ahogyan a kötélre felkúszó beavatottaknak. Azok pedig, akik netán előkerülnek, a legritkább esetben változnak előnyükre. Igen, Flagg csakugyan Garlanból érkezett Delainbe Roland nagyapjának országlása idején – de korántsem első ízben. Gyakorta megfordult a birodalomba annakelőtte is. Minden alkalommal más nevet viselt, ám nyomában boldogtalanság, gyűlölség és halál járt újra és újra. Ez alkalommal Flaggnak mondta magát. Legutóbb Bill Hinch volt, őfelsége a király ítéletvégrehajtója. S noha e fellépése óta két és fél évszázad telt el, az anyák mindegyre e névvel riogatták vásott csemetéiket: "Ha tüstént abba nem hagyod a sivalkodást, Bill Hinch érted jön, és elvisz!" – kiáltották. Hinch Delain talán legvéresebb kezű királyának ítéletvégrehajtója volt, s több száz – ha nem több ezer – fogoly életét oltotta ki súlyos bárdjával.

Az ezt megelőző alkalommal, négyszáz esztendővel Roland s fiai előtt dalnok volt. A Browson nevet viselte, s csakhamar az akkori király (majd a királyné) belső tanácsadójává lépett elő – s kámforrá vált, miután sikerült véres háborút kirobbantania Delain és Andua között.

Ami pedig az ezt megelőző alkalmat illeti...

De minek folytassam? Nem vagyok biztos benne, hogy tudnám folytatni, bármennyire szeretném is. Hosszú idő elteltével még a mesemondók is felejtenek. Valahányszor felbukkant, Flagg mindig más arcot viselt, más-más fogásokat alkalmazott, két dolog azonban sosem változott vele kapcsolatban. Mindig csuklyát viselt, mintha szegyeiké volna ábrázatát – vagy mintha nem is lett volna arca. Sosem foglalta el a trónt, hogy királyként uralkodjék a birodalom felett – unos-untalan a háttérből sugdosta a koronás fők fülébe méregtől csöpögő szavait.

Ki volt valójában e sötét alak?

Nem tudhatom.

Hol rejtezett, valahányszor elhagyni kényszerült Delaint?

Ezt sem tudhatom.

Nem gyanakodott rá soha senki?

Dehogyisnem! A történészek s a magamfajta meseszövők mindenképp. Ők igenis gyanították, hogy a férfi, aki Flaggnak nevezte magát, megfordult már a birodalomban – s hogy felbukkanása mindig bajt jelentett. Szólni azonban egyikük sem mert: féltek. Aki hetvenhét esztendő alatt tizet öregszik csupán, minden kétséget kizáróan varázsló. Legalább nyolcszáz esztendős, vagy még ennél is vénebb – lehet akár az Ördög maga...

Hogy mi volt a célja? Azt hiszem, e kérdést megválaszolhatom.

Arra törekedett, amire az elvetemült emberek mindegyike törekszik: hatalmat akart, hogy segítségével saját alantas céljait elérhesse. Nem vágyott a trónra, hisz az uralkodók feje olykor lándzsahegyre, a várfokára kerül, ha a dolgok igazán rosszra fordulnak. Ami azonban a királyok tanácsadóit, az árnyékban lappangókat illeti... az effélék mindig egérutat nyertek, beleolvadtak a homályba, mielőtt a hóhérok bárdja lecsaphatott volna rájuk. Flagg olyan volt, mint valami makacs nyavalya: fészket keresett magának, egy egészséges testet, melyben megtelepedhet, amelyet lázzal gyötörhet. Terveit, cselekedeteit éppúgy álcázta, mint képét. S ha nagy bajt szimatolt – a nagy baj néhány év elteltével mindig bekövetkezett – Flagg eltűnt, mint a kámfor.

Távoztával a láz elmúlt, idővel elcsitult a véres zűrzavar is. S mikor a romok eltakarítása befejeződött, mihelyt akadt megint lerombolni való – nos, Flagg eljött megint.

18.

Mostani felbukkanásakor Flagg elképesztő jólétet talált Delainben. Roland nagyapja Landry részeges vén bolond volt, hajlott a rosszra, de hamar elvitte egy szélhűdés. Flagg ekkorra tudta már, hogy lánya, Lita (Roland anyja) nem az a személy, akinek kezében szívesen látja a jogart. Lita csúf volt – ám jólelkű, erős akaratú. Az efféle királynő nem épp ideális médiuma a Flagg-féle őrült cselszövénynek.

Ha a mágus korábban, Landry országlása idején érkezik, lett volna alkalma eltenni az útból Litát, ahogyan tette azt utóbb Peterrel, így csak hat esztendő állt rendelkezésére, az pedig nem bizonyulul egendőnek.

Lita mindazonáltal elfogadta tanácsadójának – ez azért nem elhanyagolható eredmény. Nem kedvelte különösebben a varázslót, de elfogadta – ha másért nem, hát azért, mert Flagg bámulatos ügyességgel vetette a jövendőmondókártyát. Lita szívesen hallgatta az udvari néppel kapcsolatos szóbeszédeket, pletykákat – nem csak a frisseket, azokat is, amelyek még nem is lehettek aktuálisak. Bárki lánya nehezen állt volna ellen az efféle kísértésnek, pedig aligha lehetett kétséges: az, aki képes ekként feltárni a jövőt, könnyen veszedelmessé válhat. Flagg sosem kötötte a királynő orrára, ha sötét, szomorú dolgokat olvasott ki lapjaiból. Lita csak arra volt kíváncsi, ki kinek a szeretője, ki porolt aznap a férjével vagy épp feleségével. A sötét rejteknek, gyilkos intrikák hidegen hagyták. Amit a kártyák révén megtudni óhajtott, viszonylag ártatlan mókának volt tekinthető.

Lita hosszú országlása alatt Flagg legnagyobb érdeme az volt, hogy maradt. Megvetette ugyan a lábát, de ennél tovább nem jutott. Néhány aprósággal kellett beérnie – viszályt szított két nagyhatalmú nemesember között a déli báróságban, elbocsáttatott hivatalából egy orvost, aki meglelte a vérmérgezés egyik ellenszerét (eltökélt szándéka volt, hogy száműz a birodalomból minden nem mágikus gyógymódot, ami voltaképp az ország lakosainak teljes kiszolgáltatottságát jelentette az ő szeszélyének); jelentősebb, ártalmasabb húzása nem akadt egy sem.

Roland – szegény karikalábú, örökké határozatlan Roland – országlása alatt a dolgok Flagg számára sokkal kedvezőbben alakultak. Mert volt célja a mágusnak, nem is akármilyen – jól kifundálta a maga könyörtelen, lassúvíz módján. Nem kevesebbre, a monarchia megdöntésére törekedett: véres forradalmat szándékozott kirobbantani, forradalmat, mely ezer esztendőre – végy el vagy adj hozzá egy-két évet – az anarchia sötét vermébe taszította volna Delain birodalmát.

19.

Peter hűvös nyugalmat sugárzó tekintetében minden terve, mesterkedése csúfos kudarcát látta tükröződni. Flaggban mindinkább erősödött bizonyosság: meg kell szabadulnia a trónörököstől. Delaini tartózkodása máris hosszabbra nyúlt a szokásosnál, s ezzel ő is pontosan tisztában volt. Az emberek suttogni kezdtek. Hiába látszott minden ígéretesnek a mágus szempontjából Roland országlása alatt, hiába emelkedtek folyvást az adók, hiába kutatták át éjszakánként a földművelők pajtáit és csűrjek be nem jelentett terményfelesleget keresve, hiába állt fegyverben a Honvédő Sereg – a munkát mihamarabb be akarta végezni, s úgy sejtette, ez csak Thomas trónra lépése után lesz lehetséges. Nem várhat megint egy emberöltőn át, ahogy Peter nagyanyjának uralkodása alatt tette. Peter aligha várna, míg a szóbeszéd a fülébe jut. Első királyi parancsa nyilván úgy szólna, Flagg induljon keletnek, hagyja el a birodalom területét, s ha valaha visszamerészkednék, fizessen az életével. A mágus ugyan kész lett volna megölni azt a tanácsnokot, aki ilyen javaslattal áll elő – a legkínzóbb mégis a bizonyosság volt, hogy Peter ezügyben is önállóan cselekszik majd. Meglesz tanácsnokok nélkül – s a most tizenöt esztendős, magas fiú hűvös pillantása kétségtelenné tette: Flagg dolgában réges-rég döntést hozott.

A fiú szeretett olvasni; kedvelte a történelmet – az elmúlt két esztendő során pedig, miközben apja mind őszebb, mind reszketegebb lett, számos kérdést tett fel az udvari tanácsadóknak, saját tanárainak egyaránt. E kérdések közül jó néhány – kényelmetlenül sok! – állt kapcsolatban Flaggal, vonatkozott rá ilyen vagy olyan módon.

Hogy Petert már tizennégy-tizenöt esztendős korában efféle kérdések foglalkoztatták, több volt, mint aggasztó. Az pedig, hogy a király amúgy visszafogott tanácsnokaitól és bölcseitől többé-kevésbé őszinte válaszokat kapott, már rémisztőnek tűnt. Azt jelentette, hogy ezek az emberek máris királyukként tekintenek Peterre – s hogy nincs kifogásuk a dolgok ilyetén alakulása ellen. Örömüket lelték tehetségében, várták trónra lépésének pillanatát – hisz érdeklődését, beállítottságát tekintve olyannyira hasonlatos volt hozzájuk. Várták azért is, mert tőlük eltérően bátor fiú volt az a fajta, akiből idővel oroszlánszívű király válik, legendák örökös főszereplője. Ha rátekintettek, ama ősi hatalom megtestesülését vélték felismerni benne, melynek az emberiség előrehaladását köszönheti.

El kell tenni az útból. Muszáj.

Flagg ilyesmit mormolt magában minden áldott éjjel, mielőtt kamrája homályában nyugovóra tért, s ezzel a gondolattal ébredt a sötétségben reggelenként.

El kell tenni az útból, meg kell szabadulni tőle, meg kell szabadulni tőle...

Nehéz feladatnak ígérkezett. Roland imádta mindkét fiát, kész lett volna meghalni értük, Peterért azonban különös hévvel küzdött volna. Ha Flagg a bölcsőben tört volna az életére, azt a látszatot keltve, hogy a Csecsemőhalál sújtott le rá, talán elvihette volna szárazon, ám időközben felnőtt a gyerek, egészséges tizenéves lett belőle.

Roland gyászában kettőzött lendülettel vizsgálta volna ki egy esetleges baleset körülményeit, s Flagg gyakorta gondolt rá, micsoda iróniája volna a sorsnak, ha Peter valóban véletlen halált halna, mégis őt hibáztatnák érte. Elvégre bármikor elszámíthatja magát a kölök, annyiszor mászkál az ereszcsatornákon, meg is csúszhat az istállótetőn, miközben barátjával, a Staad-gyerekkel bújócskázik... Leeshet akár a drágalátos lováról is. S az eredmény? A mind szenilisebb, haragjában és gyászában félőrült Roland bizonyára szándékosságot keresne e véletlenek mögött is. S ugyan, ki mást gyanúsítana, ha nem Flaggot? Hát persze. Őt, mindenki más előtt. Hisz már anyja sem bízott a varázslóban, s ha mélyre tekintett saját magába, be kellett látnia, idegenkedik tőle ő, Roland is. A királyban ez az idegenkedés egyensúlyban volt a félelemmel és a csodálattal, ám aligha volt kétséges, amennyiben felmerül a gyanú, hogy a mágus bármiféle szerepet játszott fia halálában, elszabadul a pokol...

Flagg elképzelhetőnek tartott olyan szituációkat, mikor épp a fiú biztonsága érdekében kell beavatkoznia. Átkos egy helyzet. Átkos helyzet!

El kell tenni az útból, el kell tenni az útból – muszáj!

Ahogy teltek-múltak a napok, hetek, hónapok, e késztetés Flaggban mind erősebb lett. Roland ereje napról napra fogyott, s ahogy vénült a király, úgy vált Peter egyre érettebb, bölcsebb, veszedelmesebb ellenféllé. Mit tehet ilyenkor egy mágus?

Flagg ezen rágódott folyvást. Mind morózusabb, mind ingerlékenyebb lett. A szolgák, különösképp Peter főkomornyikja, Brandon, s Brandon fia, Dennis, nagy ívben elkerülték, s csak egymás közt suttogtak a föld alatti laboratóriumból éjjelente kiáradó, iszonytató bűzről. Dennis, akire az a szerep várt, hogy egy nap átvegye örege tisztét a király oldalán, különösképp rettegett Flaggtól. Egy ízben megkérdezte apját, ne beszéljen-e a dologról Peterrel.

– Úgy érzem, nincsen biztonságban tőle... – mormolta.

– Egy szót se, hallod? – sziszegte Brandon, s ijesztően nagy szemeket meresztett fiára. – Ne szólj te egy szót se! Az a Flagg átkozottul veszélyes fickó!

– Annál inkább okos dolog volna... – próbálkozott bátortalanul Dennis.

– Egy tökfej talán összetévesztené a csörgőkígyót a csörgővel – dünnyögte Brandon –, és érte nyúlna. A mi hercegünk azonban nem ostoba, Dennis. Hozz most még egy pohárka gint, és egy szót se többet erről!

Dennis tehát nem szólt Peternek a dologról, ám ifjú gazdája iránti szeretete – akár a csuklyás királyi tanácsnoktól való rettegés – csak fokozódott e rövid beszélgetést követően. Valahányszor szembekerült a hosszú köpönyegében céltudatos léptekkel haladó mágussal valamelyik folyosón, remegve húzódott félre, s ezt gondolta: Csörgőkígyó! Csörgőkígyó! Vigyázz vele, Peter! Vigyázz – és fülelj!

Azután egy éjszakán – Peter tizenhat is elmúlt már –, mikor Flagg már-már úgy érezte, nincs mód végezni a fiúval anélkül, hogy magamagát Bajba ne keverje, hirtelen megszületett a megoldás. Viharos éjszaka volt. A kastély körül tavaszi orkán sírt-tombolt, Delain utcái kiürültek: a város lakói otthonaikban kerestek menedéket a rézsút zuhogó, hideg eső meg a szél elől.

Roland megfázott a nyirkos időben. Mind könnyebben fázott meg mostanság, Flagg amúgy hatékony orvosságai pedig mind nehezebben vettek erőt nyavalyáin. Látnivaló volt, egy alkalommal – meglehet, épp ez a mostani lesz az az alkalom? – elhatalmasodik rajta a tüdővizenyő, s az aztán el is viszi szegényt. A mágikus szerek egyben-másban különböznek az orvosok gyógyszereitől, s Flagg úgy sejtette: italai azért hatnak lassabban az öreg királyra, mert ő, a varázsló titkon nem akarja már, hogy hassanak. Csupán azért tartotta életben Rolandot, mert rettegett Petertől.

Bár meghalnál végre, vénség! – acsargott gyermeteg indulattal, egy táncoló gyertyalángra meredve, miközben a szél süvöltésére fülelt. Kétfejű papagája álmatagon kárált magában. Egy pár lyukas garasért nem kellene sok – magam ölnélek meg mindazokért a kellemetlenségekért, amelyeket te, az ostoba feleséged meg az idősebb fiad okoztatok nekem. Elpusztításod öröme kárpótolna tálán még terveim kudarcáért is. Elpusztításod öröme...

Egyszerre mozdulatlanná dermedt, mereven bámult földalatti kamrájának homályába; a falakon meg-megrezdültek az árnyak. A mágus szemében higanyfény csillant. Világosság gyűlt a fejében, úgy lobbant fel, mint valami fáklya.

A gyertyaláng vakító zölden szikrázott, azután kihunyt.

Halál! – kiáltotta a sötétségbe a papagáj egyik feje.

Gyilkosság! – rikoltotta a másik.

S Flagg, tudván tudva, hogy senki sem láthatja, kacagni kezdett a homályban.

20.

Mindazon fegyverek közül, amelyekkel valaha királygyilkosságot követtek el, a méreg a leggyakoribb. S ugyan, ki tudhat többet a mérgekről egy varázslónál?

Flagg, a világ egyik legnagyobb varázslója minden általunk ismert mérget ismert: az arzén-származékokat, a sztrichnin-féléket, a curare-család tagjait, melyek a szervezetbe jutva előbb az izmokat, majd a szívet bénítják meg; a nikotint, a belladonnát, a békaverítéket. Száz és száz kígyó, pók mérgét ismerte; a kliun-liliom szirmának párlatát, mely mézédes, de iszonyú kínok között pusztítja el az áldozatot; a bürokgyökeret, mely a Förtelmes Ingovány legmegközelíthetetlenebb zugaiban tenyészik. Nem csupán egy tucat, sok tucat mérget ismert, s mindegyik komiszabb volt az előzőnél. Mindegyikből találtatott egy kis üvegcsével legbelsőbb kamrájának polcán, a kamrában, ahová egyetlen szolga sem tehette soha a lábát. Akadtak tégelyek, kémcsövek, finom porral telt tasakok is. Valamennyi halálos tartalmát cédula jelölte. Ez volt Flagg végzetes kápolnája, az agónia előcsarnokába lázak háza, az elmúlás öltözője. A mágus gyakorta időzött itt – valahányszor kifogyott az ötletekből, valahányszor bátorításra, egy kis vidámságra volt szüksége. Ezen az ördögi piactéren megtaláltatott mindaz, melytől a hús-vér halandók, ezek az esendő lények úgy rettegtek: a legkülönfélébb fejfájások, kínzó gyomorgörcsök, fergeteges hasmenések, lázas okádások, összeszűkülő erek, meghasadó szívek, kifakadó szemgolyók, elfeketedett nyelvek, az őrület háziszerei.

A legkomiszabb mérget azonban még ezektől is elkülönítette. Dolgozószobájában állt egy íróasztal. Minden fiókját zárva tartotta, ám az egyik fiókon három zár is akadt. Egy teakfa dobozka lapult ebben, melyet mágikus szimbólumok, rúnák és más effélék borítottak. Különleges volt rajta a zár is. Olyan volt, mintha sima, narancsszínű fémből verték volna, a tüzetesebb vizsgálat azonban megmutatta, hogy valójában növényi anyag. Egy kleffarépa volt, ezt Flagg hetente egyszer kicsiny permetezőjével megöntözte. A kleffarépák korlátozott intelligenciájukról voltak nevezetesek. Ha valaki megpróbálta felfeszíteni a belőlük készített zárat, vagy ha avatatlan személy próbálkozott a hozzájuk készült kulccsal, éktelen lármát csaptak. E kis dobozkában még kisebb dobozka rejtőzött, melynek kulcsát állandóan nyakában hordta a mágus.

E második dobozkában kicsiny tasak kapott helyet. A tasakba egy csipetnyi zöld homok. Remek, lelkendezhetne az olvasó, de elég közönséges. Az ilyesmiről aztán nem ír az ember a mamának küldött levélben... Ám e zöld homok minden világok legborzasztóbb mérge volt, olyannyira rettentő, hogy tartott tőle maga Flagg is. Grenh sivatagából származott. E méreggel átitatott pusztaság Garlanon túl terült el, hírét sem hallották soha Delainben. Grenhet az esztendőnek csupán egyetlen napján lehetett megközelíteni, mikor a szél feléje, s nem felőle fújt, mert levegőjéből egy szippantásnyi is elegendő volt a csúfos kínhalálhoz.

A halál persze nem jött rögtön. Nem így dolgozott ez a méreg. Az a szerencsétlen, aki beszívta a levegőt, vagy, ami rosszabb, lenyelt néhány homokszemet, egykét napon át még remekül érezte magát, talán jobban is mint azelőtt bármikor. Azután hirtelen mintha tüzet fogott volna a tüdeje – bőre füstölögni kezdett, teste megszikkadt, akár a múmiáé. Mielőtt meghalt gyakorta még a haja is lángra lobbant. Mert azok, akik e halálos matériát belélegezték, megízlelték, belülről égtek el.

Ez volt a Sárkányhomok; nem volt se gyógyírja, se ellenszere. Ez ám a móka!

Azon a bizonyos viharos tavaszi éjszakán Flagg elhatározta, bead egy keveset a Sárkányhomokból Rolandnak egy pohár borban. Peter feladata volt, hogy esténként egy pohárka bort vigyen apjának, mielőtt a király aludni tér. Tudta ezt mindenki a palotában – gyakorta emlegették, milyen jó fiú ez a Peter. Roland pedig talán még a bornál is jobban élvezte fia társaságát. Ám, mivel a herceg rajta felejtette szemét egy bizonyos leányzón, az utóbbi időben nemigen maradt fél óránál tovább.

Ha egy este a fiú után állítok be, az öreg aligha fog elutasítani még egy pohár bort – gondolta Flagg.

De az nagyon különleges pohár lesz.

A legfinomabb évjárat, uram... – kajánkodott Flagg, s vigyor derítette fel keskeny arcát. Miért is ne? Elvégre a pince mellett, ahonnét ez a nedű jön, rögtön ott a pokol, s ha a por hatni kezd a zsigereidben, azt hiszed majd, máris odakerültél...

Flagg hátravetette fejét, és felkacagott.

21.

Miután elkészült a tervvel – a tervvel, mely Rolandtól is, Petertől is egyszer s mindenkorra megszabadít ja –, Flagg nem vesztegette az időt. Először arra használta varázshatalmát, hogy talpra állítsa a királyt. Örömmel tapasztalta, hogy mágikus főzetei hosszú, hosszú ideje nem hatottak ilyen pompásan. Megint micsoda fintora a sorsnak! Nagyon kívánta, hogy Roland jobban legyen, így a főzetek megtették a magukét. Ám csak azért akarta meggyógyítani a királyt, hogy utóbb megölhesse – s hogy egy lélek se kételkedhessek benne: gyilkosság történt. Igazán mulatságos, ha egy pillanatra belegondol az ember.

Egy szeles éjszakán azután, nem egészen egy héttel azután, hogy Rolandnak sikerült legyűrnie megfázását, s a száraz köhögés sem gyötörte többé, Flagg kinyitotta íróasztala fiókját, s elővette a teakfa dobozt.

– Jól csináltad... – súgta a kleffarépának, mely zümmögött valamit válaszképp a maga agyatlan módján. Felhajtotta a fedelet, kiemelte a kisebbik dobozt. Kinyitotta ezt is a nyakában függő kulccsal, előszedte a Sárkányhomokkal teli csomagocskát. A csomagot megbűvölte annak idején, hogy ellenállhasson a méreg iszonytató hatalmának – legalábbis úgy emlékezett. Kockázatot persze nem vállalhatott, ezért aztán kis ezüstcsipesszel dolgozott: terhét az asztalra, a király egyik kelyhe mellétette. Homlokán jókora izzadtságcseppek ütköztek ki, hisz veszélyes játék volt ez – a legkisebb hibáért is az életével kell lakolnia...

Flagg kiszaladt a tömlöcökhöz vezető folyosóra, s zihált. Zihált, ahogy csak bírt. Ha az ember szaporán szedi a levegőt, teste telítődik oxigénnel, utána tovább bírja lélegzetvétel nélkül. A művelet legkritikusabb szakaszában Flagg egyáltalán nem szándékozott levegőt venni. Sem apróbb, sem nagyobb hibát nem követhet el. Élvezi, amit csinál – botorság volna belepusztulnia.

Még egyet kortyolt a rácsos ablakon beáradó friss levegőből, majd visszatért termeibe. A csomag fölé hajolt, előhúzta tőrét, s felhasította a vékony anyagot. Az asztalon egy darab obszidián sötétlett. Ezt papírnehezéknek használta a mágus – ennél keményebb követ akkoriban nem ismertek. Flagg megragadta csipeszével a csomagot, és kifordította. A zöld homok java leszóródott, egy kevés – alig pár szem – maradt csak hátra, e szemeknek azonban fontos szerepet szánt tervében. Az obszidián máris füstölgött.

Harminc másodperc múlt el.

A mágus felemelte az obszidiánt. Gondosan ügyelt arra, hogy bőréhez egyetlen szem Sárkányhomok se érjen – ha hozzáér, beleégeti magát a testébe, s egészen a szívig hatol, hogy lángra lobbantsa... A kehely fölé tartotta a követ, s megbillentette: a zöld anyag lepergett.

Gyorsan kellett cselekednie: nem engedhette, hogy a méreg a kelyhet is kikezdje. Odaloccsantott egy keveset a király kedvenc borából – ugyanabból a borból, amellyel Peter kényeztette apját. A homok tüstént feloldódott. A vörös nedű néhány pillanatig baljós, zöldes fényen csillogott, azután visszanyerte eredeti színét.

Ötven másodperc.

Flagg visszament íróasztalához. Felemelte a lapos követ, és a tőrt. A Sárkányhomoknak egy-egy szeme tapadt csak meg a pengén, mely a csomagba hasított, ám e néhány szem máris kikezdte az anduáni acélt: füstpamacsok szálltak a levegőben. Flagg a követ is, a tőrt is kivitte a folyosóra.

Hetven másodperc; tüdeje levegőért esdekelt.

Harminc lépést tett meg a folyosón, mely a tömlöcökhöz vezetett – olyan út volt ez, melyen Delain egyetlen lakója sem ment volna végig szívesen. A harmincadik lépésnél meglelte a csatornanyílást. Hallotta a víz bugyogását, s ha nem tartja vissza lélegzetét, érezte volna a bűzt is. Lehajította a követ és a tőrt, s noha szíve vadul vert, elvigyorodott a kettős csobbanás hallatán. Dolgavégezetten az ablakhoz sietett, kihajolt, s csak lihegett kapkodva.

Miután összeszedte magát, visszatért dolgozószobájába. Csak a csipesz, a tasak, s a borospohár maradt az asztalon. A csipeszre egyetlen homokszem sem jutott, a csomagban hagyott por pedig nem árthat, míg kellően óvatos az ember...

Úgy érezte, eddig nagyon jó munkát végzett. Még nem kész persze, de kezdetnek megteszi. A kehely fölé hajolt, és beleszagolt. Most, hogy a por feloldódott már nem fenyegette veszély: a szag ártalmatlan volt és észrevétlen maradt. A Sárkányhomok csupán szilárd halmazállapotú tárgyakhoz, például kőhöz érve produkált gyilkos kigőzölgést.

Ilyen szilárd anyag volt az emberi hús is.

Flagg feltartotta a kelyhet, hogy azon áttűzzön a fény, elgyönyörködött a vérszín árnyalatban.

– Az utolsó pohár bor, királyom – mondta és addig kacagott, míg a kétfejű papagáj rikácsolni nem kezdett félelmében. – Ez majd felmelegít.

Leült, fordított egyet a homokórán, s egy jókora varázskönyv böngészésébe fogott. Jó ezer éve olvasgatta már az emberbőrbe kötött munkát, de mindeddig csak a negyedéig jutott. Aki túl sokáig olvasta e szöveget, melyet Leng messzi fennsíkján írt egy Alhazred nevű eszelős, józan eszét kockáztatta maga is.

Egy óra... Csak egy óra. Mire a homokóra felső tartálya kiürül, Peter távozik apjától. Egy óra, és Flagg átnyújthatja az utolsó pohár bort Rolandnak. A mágus a lepergő fehér homokszemekre bámult, azután ismét könyvébe temetkezett, és hallgatott.

22.

Roland igencsak elérzékenyült, mikor Flagg lefekvés előtt beállított a borral. Két hatalmas kortyra fel is hajtotta, s kijelentette, hogy máris melegség ömlött el tagjaiban.

– Gondoltam, hogy így lesz, felség – somolygott a mágus csuklyája oltalmában.

23.

A sors vagy a vakszerencse rendezne úgy, hogy Thomas meglássa Flaggot apja mellett azon a bizonyos éjszakán – erre a kérdésre megint mindenkinek magának kell választ találnia. Én csak annyit tudok, hogy meglátta őket, ezt pedig azért tehette, mert Flagg korábban mindent elkövetett, hogy összebarátkozzék a mindenki által került, szerencsétlen fiúval.

Hogy hogyan függ össze ez a két dolog, kiderül menten – előbb azonban hadd oszlatok el egynémely félreértést a mágiával kapcsolatban.

A mágusokról szóló történetekben három dologról szólnak oly könnyedséggel, mintha véghezvitelük említésükhöz hasonlóan egyszerű volna, még egy másodosztályú varázsló számára is. Az ólom arannyá változtatása az egyik, az alakváltoztatás a másik, a láthatatlanná válás a harmadik. Legelébb azt kell tudnotok, hogy az igazi varázslat sosem egyszerű munka. Ha másképp gondoljátok, próbáljátok csak eltűntetni leggyűlöltebb rokonotokat, mikor az legközelebb megérkezik, hogy néhány kellemetlen hetet töltsön társaságotokban. Az igazi varázslat kemény dió, s noha könnyebb gonosz varázslatot végbevinni, mint jót, a gonosz varázslathoz is meglehetős talentum szükségeltetik.

Az ólom valóban arannyá változtatható, ha az ember ismeri a megfelelő bűvigéket, s ha az ember már biztonsággal tud ólmot hasogatni. Alakot változtatni, láthatatlanná válni azonban lehetetlen – avagy a lehetetlenséggel határos, olyannyira, hogy bátran kimondható: képtelenség és punktum!

Megesett, hogy Flagg – aki egyebek mellett nagy hallgatózó volt – tanújává vált, amint egyesek olyan hercegekről mesélnek történeteket, akik egyetlen varázsszóval szabadultak meg gonosztevők karmaiból; olyan hercegnőkről (a mesékben kizárólag csodaszép hercegnők szerepeltek. Flagg tapasztalatai szerint az életben romlott perszónák voltak mind, ráadásul, belterjes házasságok gyümölcsei lévén, rondák s gyakorta ostobák is), akik legyekké változtatták az acsargó ogrékat, hogy könnyűszerrel agyoncsaphassák őket.

A Flagg által ismert hercegnők persze nem lettek volna képesek elpusztítani még egy ablakpárkányon vergődő, erőtlen őszi legyet sem.

A mesékben minden egyszerűnek tűnt; a mesékben mindenki tetszés szerint változtatta alakját, ha kedve úgy tartotta, akár ablakkeret képében sétált el. A valóságban az efféle trükkök sosem sikerültek – Flagg tudta ezt a legjobban, ismert egyszer egy nagy anduán mágust, aki azt hitte, elsajátította az alakváltás mesterségét. Hat hónapon át meditált, egy héten át minden nap más megerőltető pozitúrát vett fel, majd elkiáltotta a végső, rettentő igét – de csak az orra nőtt kilenc láb hosszúra, s a tetejébe megtébolyodott. Az orrából körmök nőttek. Flagg bősz mosollyal idézte vissza az esetet: Lehetett nagy varázsló az a fickó, ám végeredményben mégiscsak bolond volt.

Láthatatlanná válni hasonlóképp lehetetlen – erről Flagg sem vélekedett másképp. Megoldható volt azonban, hogy az ember... nos, elhalványuljon.

Ahogy mondtam: az elhalványulás a legjobb szó, noha a jelenség kapcsán több is felötlik az emberben kísérteties, áttetsző, észrevétlen. Flagg nem tudott láthatatlanná válni, de ha elmajszolt egy különleges ostyát, s elmormolt pár varázsigét, igenis elhalványult. Mikor halvány volt, nem kellett mást tennie, csak félrelépnie a folyosón közeledő szolgák útjából. A szolga ilyenkor rendszerint maga elé bámult, esetleg a mennyezetre. Ha a mágus valamely helyiségbe lépett, a beszélgetés moraja elhalt, a jelenlévők zavartnak tűntek, mintha szelek gyötörnék őket. A fáklyák, lámpások nagy füsttel égtek, olykor kialudtak a gyertyák. Rejtőzni csak akkor kellett, ha az ember elhalványult állapotában ismerősbe botlott – mert akár halvány volt, akár nem, ismerősei bizony ilyenkor is felismerték. A haloványság hasznos állapot volt, ám nem versenyezhetett a láthatatlansággal.

Azon az éjszakán, amikor a mérgezett bort vitte Rolandnak, Flagg legelébb elhalványította magát. Nem számított arra, hogy ismerősbe botlik. Elmúlt már kilenc óra is, a király öreg volt, s beteg, az éjszakák hosszúra nyúltak, a palota lakói hamar elszenderedtek.

Ha Thomasból király lesz – tűnődött Flagg, miközben sebesen haladt kelyhével a folyosókon –, minden éjjel mulatságot rendeznek majd. Máris éppúgy kedveli az italt, akár az apja, bár szívesebben fogyaszt bort, mint sört. Nem lesz nehéz rászoktatni néhány erősebb itókára sem... Elvégre a barátja vagyok, nemde? Igen, ha Peter eltűnik végre az útból, ha a Tűtoronyba kerül, s Thomasból király lesz, nagy mulatságok folynak majd estéről estére...

Mígnem a völgyek, a báróságok népe megelégeli a dolgot, míg ki nem tör a véres felkelés. Azután még egy partit rendeznek, a leghatalmasabbat mind közül, ám azt aligha fogja élvezni Thomas. Mert az a parti, hasonlóan ama kupa borhoz, amit apja kap ma éjjel, forró lesz, igencsak forró.

Mint mondottam, Flagg nem számított ismerősre, s nem is látott ismerőst. Csak néhány szolga haladt el a közelében, s ők ösztönszerűen elhúzódtak onnét, ahol szinte szórakozottan álldogált, akárha huzatot kaptak volna.

Valaki mindazonáltal észrevette a mágust. Thomas látta meg aznapja által egykor elejtett sárkány, Kilences szemeivel. Úgy tette ezt, hogy ő maga észrevétlen maradt közben – Flagg tanította e trükkre.

24.

Hogy apja elutasította az ajándék hajót, mélyen sértette Thomast, aki ettől kezdve nagy ívben kerülte Rolandot. Ez persze nem jelentette azt, hogy nem szerette: igyekezett neki ugyanakkora örömet okozni, amekkorát Peter okozott egyre halmozódó sikereivel. Azt sem bánta volna, ha apja éppúgy szeretet, mint Petert. Igazában a Peternek jutó szeretet felével is beérte volna.

A jó dolgok azonban mindig Peternek jutottak eszébe előbb. Olykor megpróbálta megosztani gondolatait Thomasszal, ám Thomas rendszerint ostobaságnak vélte ezeket az ötleteket (legalábbis míg meg nem valósultak), vagy attól tartott, nem lesz képes eleget tenni a feladatok rá jutó részének, így történt ez néhány esztendővel korábban, midőn Peter felvetette: készítsenek egy sorozatra való Bendoh-harcost a királynak.

– Apa tőlem többet érdemel pár közönséges játékfiguránál! – jelentette ki Thomas határozottan, ám közben arra gondolt, hogy ha azt a bizonyos hajót nem tudta rendesen elkészíteni, aligha boldogul majd a sokkal bonyolultabb feladattal, amit a húsz fős Bendoh-hadsereg kifaragása jelent, így hát Peter négy hónap alatt egymaga készítette el a figurákat – a gyalogosokat, a lovagokat, az íjászokat, a Tüzért, a Generálist, a Szerzetest –, s persze nagy örömet szerzett velük Rolandnak, noha elnagyoltak voltak kissé. Tüstént félretette azt a Bendoh-készletet, melyet maga a nagy Ellender készített számára negyven esztendővel korábban, s Peter seregét állította a helyébe. Ezt látva Thomas a szobájába vonult, s le is feküdt, pedig csak délután volt még. Úgy érezte, valaki benyúlt a mellébe, kivágott egy darabot a szívéből és megetette vele. Nagyon keserű volt az a darab szív, jobban gyűlölte most Petert, mint bármikor azelőtt, noha énje egyik fele továbbra is szerette a jóképű idősebb testvért, sőt, azt is sejtette, sosem lesz ez másképp.

S noha a szájíze keserű volt, ízlett neki a falat.

Elvégre a saját szíve...

De vissza most a lefekvés előtti bor történetéhez.

Peter megkereste Thomast, és így szólt hozzá: – Arra gondoltam, jó volna, ha minden este egy pohár bort vinnénk apának, Tom. Beszéltem a pincemesterrel; azt mondja, egy egész üveggel nem adhat, mert félévenként el kell számolnia a főkamarással. Azt ajánlottam, leteszünk némi pénzt egy üveg ötputtonyosért – ez apa kedvence. Igazán nem drága. Elég sok maradt az apanázsunkból, és...

– Ez a legostobább dolog, amit valaha hallottam! – fakadt ki Thomas. – Apáé a királyság minden bora, annyit iszik, amennyit csak akar! Miért költsük a pénzünket olyasmire, ami úgyis az övé? Csak a dagadt pincemester keresne a dolgon, gondold meg!

– Apának – magyarázta Peter türelmesen – az okoz örömet, hogy gondolunk rá, még akkor is, ha övé az a bor.

– Hát ezt honnét tudod?

– Egyszerűen tudom – felelte Peter vérlázító nyugalommal.

Thomas fintorogva nézett rá. Azt persze nem árulhatta el Peternek, hogy a főkamarás rajtakapta minap a pincében, ahogy egy üveg bort próbált meglovasítani... Az az átkozott disznó jól leteremtette, s azzal fenyegetőzött, beárulja apjának, ha nem kap egy aranyat nyomban. Thomas persze fizetett; szemében a düh és a szégyen könnyei csillogtak. Ha Petert kaptad volna el, elfordultál volna, csak hogy ne kelljen látnod, te utolsó – gondolta. Ha Peter lett volna az, hátat fordítasz, hisz Peter hamarosan király lesz, míg én herceg maradok mindörökre!

Az is eszébe jutott természetesen, hogy Peter sosem lopna bort a pincéből, de hiába: ettől csak még jobban gyűlölte bátyját.

– Szerintem... – kezdte Peter.

– "Szerinted, szerinted!" – utánozta Thomas gunyorosan. – Eriggy, eszelj ki valami különbet! Ha apa rájön, hogy fizettél a boráért, kinevet és bolondnak nevez majd!

Roland azonban nem nevette ki Petert, s bolondnak sem nevezte – azt mondta, jó fiú, hangja pedig bizonytalan volt, mintha sírás kerülgetné. Thomas tudta ezt: követte Petert apjuk szobájába az első éjszakán. A sárkány szemén át nézett, és mindent látott.

25.

Ha valaki egyenesen nekiszegezi a kérdést Flaggnak, miért mutatta meg Thomasnak a titkos kamrát, s a folyosót, mely hozzá vezetett, a mágus aligha szolgál kielégítő magyarázattaj. Elsősorban azért, mert maga sem tudta, miért tette. Érzéke volt a rögtönzéshez, ahogyan másoknak a számokhoz, vagy épp a tájékozódáshoz. A kastélyban, meglehetősen ősi építmény lévén, számos titkos átjáró, folyosó akadt. Flagg a legtöbbet ismerte már (valamennyit senki nem ismerhette, még ő sem), ám Thomasnak csak ezt az egyet mutatta meg. Valami azt súgta, bajt okozhat vele, s ő hallgatott e sugallatra, hisz a bajkeverés volt a lételeme világéletében.

Thomas szobájába időről időre betoppant, s felkiáltott: – Tommy, olyan kedvetlennek látszol! Akad itt valami, ámít látnod kéne... Nem nézed meg?

Mindig efféléket mondott. Kedvetlennek látszol, Tommy; kikészültél, Tommy; mintha citromba haraptál volna, Tommy, hisz érzéke volt ahhoz is, hogy mindig olyan alkalmakkor lépje át a küszöböt, amikor Thomas kesergett. Flagg tudta, Amennyire tart tőle az ifjabb herceg, s hogy mindannyiszor kitalál valamit, csak hogy ne kelljen vele tartania, ha nem elég jó az ürügy, amivel felkeresi. Tudta azt is, hogy csak olyan helyzetekben ajánlatos megjelennie, amikor Thomasnak nagy szüksége van barátra – olyannyira nagy, hogy azt sem nézi, ki az. Igen, Flagg tisztában volt mindezzel, Thomas azonban nem – ahhoz túlságosan tartott a mágustól. Szerette azt gondolni, hogy Flagg jópofa, szórakoztató alak, jókedv hozója. A vidámság forrása alkalmanként kegyetlenség volt, ám ez megfelelt Thomas ízlésének, s többnyire hangulatának is.

Hát nem furcsálljátok, hogy Flagg olyasvalamit tudott Thomasról, amivel maga Thomas sem volt tisztában? Nincs ebben semmi különös. Az emberi lélek, különösképp a gyermeki lélek, kúthoz hasonlatos: édes vízzel teli, mélységes mély kúthoz. S ha valamely gondolat túlságosan kellemetlen valaki számára, azt dobozba zárva lelke kútjának mélyébe veti. Vár, míg meghallja a csobbanást... s a doboz eltűnik. Bizonyos szempontból legalábbis – mert igazában nem tűnik el soha. Flagg, aki igen vén volt, igen bölcs és igencsak elvetemült, tudta, hogy a legmélyebb kútnak is van feneke, ahol az efféle dobozok megpihennek. Hogy nem látszanak, még nem jelenti azt, hogy nem léteznek. Tudta továbbá, hogy a gonoszság, a rémület e zárványai rothadásnak indulhatnak a mélyben, s idővel a legtisztább vizet is megmérgezhetik... Ha pedig végképp megposhad az elme kútjának vize, őrületet emlegetünk.

Ha a mágus ijesztő dolgokat mutatott olykor Thomasnak a kastély kazamatáiban, csak azért tette, hogy még több hatalomra tegyen szert Thomas lelke felett. Azért tette, mert tudta, amit ti is tudtok már tőlem hogy a gyenge Thomast gyakorta hanyagolja apja. Flagg akarta, hogy Thomas féljen tőle, akarta, hogy az évek múlásával dobozok sokasága halmozódjék fel ama bizonyos kút mélyén. S csakugyan: az ifjabb hercegnek mind több mélybe hajítani valója akadt. Ha elveszti a józan eszét, miután királlyá választják – nos, kinek fáj az? Ezzel csak megkönnyítené Flagg dolgát, csak megnövelné amúgy is tekintélyes hatalmát.

S hogy honnét tudta Flagg, mely pillanatokban kell betoppannia Thomashoz, hogy körútra vigye a kastélyban? Néha kristályában látta azt az eseményt, mely a herceget elszomorította, kétségbe ejtette. Máskor csak érezte, hogy mennie kell, s engedett e késztetésnek ösztöne ritkán csalta meg.

Egy ízben egyenest a keleti toronyba vezette Thomast. Végkimerülésig hajszolta a lépcsőkön az ebként ziháló fiút, miközben az ő légzése fel sem gyorsult. A torony tetején az ajtó oly kicsiny volt, hogy Thomasnak is térdre kellett ereszkednie, hogy bekúszhasson rajta. Sötét szobába jutott, melyben vastagon állt a por. Flagg szótlanul a helyiség egyetlen ablakához vezette, s mikor Thomas szemügyre vette a látképet – Delain városát, a Közeli Városokat, a dombokat, melyek a Közeli Városokon túli keleti báróságig sorjáztak, s egy ponton túl a távolság kék ködébe vesztek –, úgy érezte, nem fizetett túl nagy árat ezért a kirándulásért. Noha lába sajgott, szívét csordultig töltötte a gyönyörűség: Flagghoz fordult, hogy köszönetet mondjon neki, ám a mágus csuklyája alatt derengő fehérség láttán a torkára forrt a szó.

– Most nézd meg ezt – mondta Flagg felemelte egyik kezét. Mutatóujjából kék fénycsóva csapott ki, mire a neszek, amelyeket Thomas belépése óta hallott, hirtelen felerősödtek. Kezdetben szélzúgásnak vélte őket, azután rádöbbent, hogy bőrszárnyak suhogását hallja. Egy pillanattal később kiáltozva csapkodott feje felett, vakon tántorgott vissza az alacsony ajtó felé. A keleti torony e kis szobájából nyílt a legszebb kilátás Delainre – nem számítva természetesen a Tűtornyot –, de Thomas most már azt is megértette, miért nem jár ide senki. A szobácskában óriás denevérek éltek. A Flagg ujjából kicsapó fény megriasztotta őket: csapkodtak, köröztek. Később, miután odébbálltak, a mágus igyekezett megnyugtatni a fiút – Thomas, aki irtózott a denevérektől, hisztériás rohamot kapott –: tréfa volt csupán, erősködött, amit azért eszelt ki, hogy felvidítsa. Thomas hitt neki – de heteken át lidérces álmok gyötörték: denevérek rajzoltak feje körül, hajába akadtak, éles karmokkal, apró fogakkal marcangolták arcát, ő pedig sikoltozott, egyre sikoltozott...

Egy másik alkalommal a király kincstárát kereste fel Flagg társaságában. A mágus megmutatta neki az aranypénzhalmokat, aranyrúdépítményeket, és azokat a korsókat, amelyeken különféle feliratok – SMARAGD, GYÉMÁNT, RUBIN, TŰZOPÁL – álltak.

– Ezek valóban tele vannak ékkövekkel? – tudakolta Thomas.

– Nyisd ki, s győződj meg róla magad – mondta Flagg. A fiú kinyitotta az egyik korsót, s egy marokra való csiszolatlan smaragdot emelt ki belőle. A kövek vadul szikráztak tenyerén.

– Apám nevére! – sziszegte Thomas.

– Ó, semmi ez még! Azt nézd! A kalózok kincse, Tommy!

Megmutatta Thomasnak a zsákmányt, amelyet a birodalom seregei csatában szereztek az anduáni kalózoktól, vagy tizenkét esztendővel korábban. Mesésen gazdag volt Delain kincstára, a kincstárnokok vének voltak, e kupacot még nem válogatták szét. Thomas lélegzete elakadt a drágaköves markolatú kardok láttán. Akadtak ott tőrök, melyek pengéjébe többszörösen bemetszett gyémántokat foglaltak, hogy mélyebbre vághassanak; súlyos, rodokrozitból készült láncos buzogányok.

– S mindez a királyság tulajdona? – érdeklődött bátortalanul Thomas.

– Mindez apádé – felelte Flagg, noha a fiú fogalmazott pontosabban. – S egy nap Peteré lesz.

– És az enyém – fűzte hozzá Thomas tíz esztendeje minden magabiztosságával.

– Nem – csóválta fejét Flagg némiképp sajnálkozva. – Csak Peteré. Hisz ő az idősebb, s ő lesz a király.

– Megosztja majd velem – jelentette ki Thomas, de hangja bizonytalanul remegett. – Peter mindig mindent megoszt velem.

– Peter jó fiú; biztos vagyok benne, hogy igazad van. Valószínűleg megosztja veled. De senki nem vehet rá egy királyt arra, hogy bármit, bárkivel megosszon. Egy királynak semmit nem kell tennie, amit nem akar... Flagg Thomast méregette, hogy felmérje megjegyzése hatását, azután megint a kincstár homályába bámult. A vénséges kincstárnokok egyike dukátokat számolt a közelben. – Ez a rengeteg kincs mind egyetlen emberé – folytatta a mágus. – Elgondolkodtató, nemde, Tommy?

Thomas eltöprengett. Egy szót sem szólt, de Flagg örült annak, amit látott. Látta, mire gondol a fiú, s szinte látta azt is, ahogy az újabb ládika a lélek mély kútjába hull – zutty és loccs! Nem tévedett. Később, mikor Peter azt ajánlotta Thomasnak, fedezzék együtt apjuk borának költségeit, az ifjabb hercegnek megint eszébe jutott a hatalmas kincstár – s arra gondolt, hogy a temérdek kincs egy nap a bátyjáé lesz. Könnyen mondod te, hogy vegyünk bort! Miért is ne? hamarosan a világ minden kincse a tiéd lesz...

Majd, alig egy évvel azelőtt, hogy a méregpoharat urának nyújtotta, Flagg a sugallatra hallgatva egy titkos folyosót mutatott Thomasnak... s bizony lehet, hogy csalhatatlannak hitt ösztöne ez egyszer tévútra vezette. Igen vagy nem? Ennek eldöntése ismét az olvasóra vár.

26.

Mintha citromba haraptál volna, Tommy? – kiáltotta. Ez alkalommal nem viselt csuklyát, egészen emberinek látszott.

Majdnem emberinek.

Tommy csakugyan levert volt megint. Apja az ebéd alatt végig Petert, az idősebb herceg geometriában, tájékozódásban elért eredményeit dicsérte szertelenül tanácsadói előtt. Ő maga nemigen konyított egyikhez sem. Tudta ugyan, hogy a háromszögnek három, a négyszögnek négy oldala van; tudta, hogy az ember szinte bárhonnét, még az erdő mélyéből is kitalál, ha az ég Legvénebb Csillagát követi, ám itt véget is ért a tudománya. Thomas tudománya is valahol itt ért véget, ezért aztán úgy érezte, ennek az átkos ebédnek sosem lesz vége. S mintha ez nem lett volna épp elég: a húst apja ízlése szerint, épp hogy átsütve, véresen tálalták márpedig a véres hús látványa is elegendő volt ahhoz, hogy Thomas émelyegni kezdjen.

– Nem ízlett az ebéd, ennyi az egész – mondta Flaggnak.

– Nos, azt hiszem, támadt egy ötletem, amivel felvidíthatlak – válaszolt a mágus. – Mutatok neked valami igazán titkosat, Tommy fiam!

Thomas egy pincebogarat kínzott éppen. Az asztalra tette, körülbástyázta tankönyveivel, s ha úgy látta, mindjárt kitalál a labirintusból, átrendezte a "falakat" hogy odabent tartsa.

– Fáradt vagyok – jelentette ki, s nem is lódított nagyot. Ha Petert dicsérték a jelenlétében, mindig ólmos fáradtság vett erőt rajta.

– Tetszeni fog a dolog – nógatta Flagg, hangjában némi fenyegető éllel.

Thomas nyugtalanul pillantott fel rá. – De... denevérek nem lesznek ott, ugye?

Flagg vidáman nevetett – ám e kacaj hallatán a fiú karja lúdbőrözni kezdett. Hát még mikor a mágus megveregette a hátát!

– Nem lesznek denevérek! Nem lesz ott nedvesség, se huzat! A hely meleg, akár a friss pirítós! Még az apádat is kilesheted onnét, Tommy...

Thomas tudta, hogy a "kilesés" nem sokkal különb a kémkedésnél, s hogy a kémkedés rossz dolog – Flagg mégis szerencsés kézzel nyúlt a témához. A pincebogár megtalálta a kiutat két könyv között, s Thomas futni hagyta. – Na jó – sóhajtott. – De nehogy denevérek közé vezess megint!

Flagg átkarolta a fiú vállát. – Szó sincs denevérekről, esküszöm! Különleges ügy ez, Tommy – mert nem csupán látni fogod apádat: legnagyobb trófeájának szemével fogod látni őt!

Thomas szeme elkerekedett az ámulattól. Flagg elégedetten somolygott. Horogra akadt hát a halacska!

– Hogy érted ezt?

– Meglátod hamarosan. Gyere! – Ezzel a talányos válasszal kellett beérnie.

Folyosók szövevényén át vezette Thomast a mágus. Hétköznapi ember csakhamar eltévedt volna, eltévedtem volna jómagam is, ez aligha kétséges – Thomas azonban jól ismerte az utat, eligazodott, ahogyan mi igazodunk el fürdőszobánk felé tapogatózva az éj sötétjében. Csak akkor zavarodott össze kissé, mikor Flagg eddig nem járt útra vezette.

Majdnem elérték már a király szállását, mikor a mágus megnyitott egy fából készült rejtekajtót, amelyet Thomas korábban sosem vett észre. Mindig ott volt persze, ám minden kastélyban akadnak ajtók, amelyek természetüknél fogva... nos, halványak.

Szűk volt az átjáró. Elhaladt mellettük egy cselédlány, karján frissen mosott ruha; olyannyira megrémült az uralkodó mágusa láttán, aki beleolvadni látszott a mohos kőfalba, hogy a legszívesebben maga is ezt tette volna. Thomas már-már felnevetett, hisz gyakorta érzett hasonlóképp ő is Flagg jelenlétében.

Mással nem találkoztak.

Thomas egy idő után halk kutyaugatást hallott valahonnét alulról – ez megsejtette vele, merre járnak voltaképpen. A kastélyban csak apja vadászebeinek lehetett maradásuk, ugatni pedig nyilván azért ugattak, mert közelgett az etetés ideje. Roland legtöbb kutyája mostanra éppúgy elaggott, mint maga a király – s mivel ő aztán tudta, milyen érzés, mikor hidegtől sajog a vén csont, megparancsolta: építsenek kennelt hű társainak itt a kastélyban. Rolandnak csak trónjáról kellett felállnia, lemennie egy lépcsőn, jobbra fordulnia, s még tízegynéhány lépést megtennie egy összekötőfolyosón, ha társaságukra vágyott. Thomas úgy számolta, apja szobája jobb kéz felé, úgy harminc lábnyira lehet.

Flagg oly hirtelen torpant meg, hogy a fiú csaknem beleszaladt. A mágus gyorsan körülpillantott, hogy megbizonyosodjék róla: maguk vannak. Maguk voltak.

– Alulról a negyedik kő, amelyiken a kiugró van suttogta. – A kiugró! Nyomd meg gyorsan!

Ó, ez igazi titok volt, s Thomas bolondult a titkokért. Felvidulva tapogatta ki a negyedik követ, s megnyomta ott, ahol Flagg mondta. Újabb rejtekajtóra, vagy más efféle hókuszpókuszra számított – ami történt, így merőben készületlenül érte.

A kő zökkenő nélkül besiklott vagy három hüvelyknyit. Kattanás hallatszott. Hirtelen az egész falszakasz befelé fordult, jókora, sötétlő nyílást tárva fel. Sosem volt ez fal – egyetlen, hatalmas rejtekajtó volt! Thomas csak ámult.

Flagg a fenekére csapott.

– Azt mondtam, siess, te kis mulya! – sziszegte. Sürgető volt a hangja, de ezúttal nem Thomas dolgát akarta megkönnyíteni, pusztán sokallta a késlekedést. Körülnézett megint, nem közeledik-e valaki, ám a folyosó változatlanul üresen ásított. – Indulj nyomban!

Thomas a nyílás sötétjébe bámult, s feszengve ismét a denevérekre gondolt – ám elég volt egy pillantást vetnie a mágus arcára, hogy belássa: nem ez a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy felhánytorgassa az esetet. Lökött egyet az ajtón, s beljebb lépett. Flagg tétovaság nélkül követte. Thomas hallotta köpenyének surrogását, ahogy sarkon fordult s helyére tolta a falat. Teljes sötétség borult rájuk; a levegő alig rezdült, száraznak érződött. Mielőtt az ifjabb herceg szóra nyithatta volna száját, a varázsló mutatóujjából megint kilövellt az a bizonyos kék fénysugár, s bevilágította a környéket.

Thomas ösztönösen összerezzent, s eltakarta arcát.

Flagg nyersen felnevetett. – Nincsenek denevérek, Tommy... Megígértem, nem emlékszel?

Valóban nem akadtak denevérek. A mennyezet igen alacsony volt; most már látott Thomas. Sehol egy denevér, a levegő meleg, akár a friss pirítós: ahogy a mágus ígérte. Flagg varázsos ujj-lámpásának fényénél arról is megbizonyosodott, hogy egy huszonöt láb hosszúságú titkos átjáróban állnak. A falakat, a padlót, a mennyezetet ébenfa lapok borították. A járat túlsó végéig nem látott el, de úgy rémlett, nincs ott semmi.;

A kutyák távoli mordulásait még mindig hallotta.

– Komoly okom volt rá, hogy siettesselek – közölte Flagg. Thomashoz hajolt; bizonytalan körvonalú árny volt csupán a homályban, némiképp emlékeztetett egy óriás denevérre. Thomas elbizonytalanodott, hátrált egy lépést. A mágust, mint mindig, kellemetlen szag lengte körül: titokzatos porok, keserűfüvek aromája. Most már tudod, hol ez az átjáró, s tőlem aztán nem fogsz olyasmit hallani, hogy felejtsd el. De ha egyszer rajtacsípnek, ahogy besettenkedsz ide, azt kell mondanod; véletlenül bukkantál a nyomára!

Árnya még nagyobbra nőtt, Thomas megint hátrább szorult egy lépéssel.

– Ha elárulod, hogy én mutattam meg, ráfizetsz, Tommy.

– Sosem árulom el! – ígérte Thomas. Vékony és reszketeg volt a hangja.

– Remek. A legjobb megoldás, ha soha senki nem lát besurranni. A király után kémkedni súlyos vétség még egy herceg számára is. Most gyere, és maradj csendben!

Flagg a járat végébe vezette Thomast. A szemközti falat is fa borította, ám ahogy a mágus feljebb emelte ujj-lámpását, a fiú észrevette, hogy e lemez középütt nyitható.

Flagg elfújta a kék lángot.

– Sose nyiss be úgy, hogy a kezedben lámpás ég suttogta a sötétségben. – Megláthatja. Öreg már, de a szeme éles. Észreveheti a derengést az üvegen túl, s akkor...

– Hogyan?

– Csitt! A hallásával sincs semmi baj.

Thomas elnémult. Szíve szaporán vert. Maga sem tudta, miért, hatalmába kerítette az izgalom. Később oda lyukadt ki: azért jött izgalomba, mert megsejtette, mi következik.

Halk neszt hallott a homályban, azután hirtelen halovány fény – fáklyafény – lobbant. Újabb nesz, újabb lobbanás. Ismét megpillantotta Flaggot – halványan persze –, s látta saját feltartott két kezét is. Látta, hogy Flagg a falhoz lép s előrehajol; ismét homály borult rájuk, ahogy a mágus fejével zárta el a két lyukon beszűrődő fény útját. Flagg várt pár pillanatig, aztán mordult egyet, s hátrahúzódott. Odaintette Thomast.

– Nézd csak... – suttogta.

Thomas eleddig sosem tapasztalt izgalommal a nyílásokhoz hajolt. Elég tisztán látott, noha zöldes árnyalatot kapott minden, akárha kormozott üveget tartott volna a szeme elé. Sajátos elégedettség töltötte el: apja szobáját látta. Roland a kandalló mellett ült kedvenc karosszékében – abban, amelynek faragott szárnyai árnyékot vetettek sűrűn barázdált arcára.

Egy vadász szobája volt ez; az efféle mifelénk kuckónak neveztetik, noha volt akkora, mint egy kisebb ház. A falakon fáklyák lobogtak. Trófeák mindenütt: medvefej, szarvasfej, muflonfej és a többi; akadt ott még egy óriás tollax is, a mi legendás főnixünk távoli rokona. Thomas csak a sárkány fejét nem látta sehol; a sárkányét, melyet apja még az ő születése előtt ejtett el – ám ez nem tudatosult benne rögtön.

Roland valami süteménnyel bíbelődött. Keze ügyében párálló teáskanna.

Ennyi történt jelenleg a jókora helyiségben, ahol alkalmanként kétszázan is szorongtak. Senki, csak a prémes köpönyegébe burkolódzó, délutáni teáját magányosan kortyolgató Roland – Thomas mégis végtelennek rémlő ideig figyelt. Leírhatatlanul lenyűgözte a látvány. Szíve a korábbinál kétszerte hevesebben dobogott. Fejében, fülében dübörgött a vér. Kezei ökölbe szorultak – utóbb döbbenten tapasztalta, hogy körmei félholdforma, apró sebeket téptek tenyerei.

Vajon miért hozta ilyen izgalomba egy süteménnyel bíbelődő, kedvetlen öregember látványa? Jusson eszünkbe, nem holmi közönséges öregember volt ez. Thomas apja volt, s az is kétségtelen, hogy a kémkedésnek megvan a maga varázsa. Ha az ember lát valakit, az a valaki pedig nem láthatja őt, a leghétköznapibb cselekvések is különös jelentőségre tesznek szert.

Thomas idővel mégis elszégyellte magát a dolog miatt, s ebben sincs semmi meglepő. Valaki után kémkedni bizonyos szempontból az illető meglopásával egyenértékű – a pillanatot rabolja meg a leskelődő, a pillanatot, amelyről a kilesettek úgy hiszik, csak az övék. Ám ez is része a játék izgalmának, s Thomas alighanem órákig maradt volna még a helyén, ha Flagg rá nem kezd a háta mögött:

– Tudod-e hol vagyunk, Tommy?

– Én... – nem hinném – tette hozzá majdnem a fiú, aztán elállt tőle. Remek tájékozódóképességgel áldotta meg az ég, s ha utánagondolt, máris ráébredt, mit látna a másik oldalról. Csak most értette meg, mire célzott a mágus, mikor kilátásba helyezte, legnagyobb trófeája szemével láthatja majd apját. A nyugati falrészről tekintett le Rolandra – s épp ott függött a legnagyobb trófea, Kilences, a sárkány feje!

Megláthatja a fényt az üveg mögött... – értette már ezt is, s szájéhoz kellett kapnia kezét, hogy visszafojtsa a kuncogást.

Flagg lezárta a kémlelőnyílásokat – de mosolygott közben.

– Ne! – esdekelt Thomas. – Hadd nézzem még!

– Ma délutánra elég – mondta a mágus. – Ma délután épp eleget láttál. Eljöhetsz megint, ha kedved tartja, bár ha túl gyakran merészkedsz ide, biztos lehetsz benne, hogy fülön csípnek. Gyere! Visszamegyünk...

Ismét fellobbantotta a varázslángot, s megint végigvezette Thomast a járaton. A végén kioltotta a fényt, azután nesz hallatszott: a falon újabb kémlelőnyílás vált szabaddá. Flagg ráhelyezte Thomas kezét, s megengedte azt is, hogy belenézzen.

– Innét a folyosó mindkét oldalát beláthatod – mondta. – Mindig nézz körül, mielőtt kinyitod a rejtekajtót, mert ha nem teszed, egy nap kellemetlen meglepetés érhet...

Thomas egyik szemét lehunyva a nyíláshoz hajolt. A szemközti falon díszes ablak, üvege a széleknél alig észrevehetően ívelt – sehogysem illett ehhez a szűk folyosóhoz, ám a fiú csakhamar rádöbbent: a titkos járat építője szántszándékkal intézte így. Az üveg ívelt peremének tükrében a folyosó két végének furán torz perspektívájú, mindazonáltal tiszta képe látszott.

– Sehol senki? – tudakolta Flagg.

– Tiszta a levegő – suttogta Thomas.

A mágus lenyomott egy emeltyűt – előbb ezt is megmutatta a hercegnek, hogy majd egyedül is boldoguljon vele –, s az ajtó máris feltárult.

– Gyorsan! – sziszegte. Kipattantak, s mire Thomas szóhoz jutott, az ajtó becsapódott mögöttük.

Tíz perc múltán az ifjabb herceg szobájában voltak megint.

– Mára elég az izgalmakból – mondta Flagg. – Emlékezz a szavaimra, Tommy: ne használd túl gyakran az átjárót, nehogy elkapjanak, ha pedig mégis elkapnak... – Tekintete e ponton megvillant – ...ne feledd: magad bukkantál a leshelyre!

– Dehogy felejtem el! – sietett biztosítani Thomas. Úgy csikorgott a hangja, akár az olajozásra szoruló sarokvas. Valahányszor Flagg ilyen szemeket meresztett rá, szíve bolondul verdesett, mint valami foglyul ejtett, rémült madár.

27.

Thomas megfogadta Flagg tanácsát és nem leskelődött gyakran, de azért használta olykor a kamrát, nézte apját Kilences üvegszemével – csak bámulta a túloldali zöldarany világot, s mikor órákkal később szaggató fejfájástól gyötörve (ez tíz esetből kilencszer erőt vett rajta) visszahúzódott, ezt gondolta; Azért kínlódsz, mert egy sárkány szemével nézed a dolgokat, úgy látsz mindent, ahogy ők: szikkadtnak, lángra lobbanni késznek...

Flagg minden valószínűség szerint jól döntött, sikerült viszályt szítania, mikor megmutatta a fiúnak a titkos átjárót. Mert miközben apja után kémkedett, Thomas érzései lassanként megváltoztak. Azelőtt pusztán szerette Rolandot, s elszomorította a tény, hogy nem szerezhet gyakrabban örömet neki. Olykor-olykor, mi tagadás, félt is. Mióta leskelődött, megismerte a kárörömet is.

Ha társaságot talált apjánál, némán és fürgén visszavonult, csak olyankor tartott ki hosszabb ideig, ha Roland magára maradt. Régebben felettébb ritkán maradt magára a király; még olyan helyeken sem tudhatta biztonságban magát, mint tulajdon szobája, amely pedig "magánlakosztálya" részét képezte. Újra és újra valamely sürgős ügyben kellett döntést hoznia, tanácsadókat kellett fogadnia, petíciókat kellett böngésznie. Ideje azonban múlóban volt már. Befolyása egészségi állapotának romlásával arányosan csökkent. Olykor eszébe jutottak azok az alkalmak, amikor Sasha vagy Flagg jelenlétében kifakadt: "Mikor hagynak már békét nekem ezek az emberek?", s kesernyésen elmosolyodott. Most, hogy nyúzói elmaradtak, hiányolta őket.

Thomas azért ismerkedhetett meg a káröröm érzésével, mert az emberek ritkán nyújtják legjobb formájukat, ha magukra maradnak. A jólneveltség maszkját a legtöbben azonnal félredobják. S hogy mi van a maszk alatt? Holmi szörnyeteg? Holmi undorító izé, melynek láttán sikoltva menekül a szemlélődő? Alkalmanként igen, általában azonban nem – sokkal elviselhetőbb a kép. A maszkjától megszabadult ember többnyire kacagásra vagy fintorgásra – a legszélsőségesebb esetekben e kettő vegyülékére – ingerel.

Thomas megtudhatta, hogy apja – akit szeretett, akitől rettegett, s akit a világon a legnagyobbnak tartott gyakorta és szívesen túrja az orrát, ha magára marad. Az egyik orrlyukában kezdte a munkát, s folytatta a másikban; az eredményből galacsint gyúrt, s hosszan, komor elégedettséggel figyelte, a fény felé tartva gyönyörködött benne, ahogyan ékszerész gyönyörködik egy különösen szépen csiszolt drágakőben. Mikor elunta a dolgot, szétmázolta kincsét a széken, amin ült, sőt, nem egyszer – sajnálattal kell közölnöm – bizony el is rágódott rajta: ilyen alkalmakkor ábrázata elfelhősödött, az élvezetnek csupán halovány árnyéka suhant át rajta.

Esténként egy kupa borral kellett beérnie – ezt Peter hozta neki, de miután a herceg távozott, Roland Thomas szeme láttára csak úgy vedelte a sört. A fiatalabb fiú csak esztendőkkel később döbbent rá, miért tett így: nem akarta, hogy a trónörökös részegnek lássa. Ha vizelni támadt kedve, ritkán húzódott a szoba sarkába, ahogy illett – a tűz felett könnyített magán, olykor szellentett is.

Folyvást beszélt magában. Gyakorta köröket rótt a hatalmas helyiségben, mint aki nemigen tudja, hová került; vitázott a puszta levegővel, majd sort kerített a falakra aggatott trófeákra.

– Jól emlékszem a napra, mikor elkaptalak, Bonsey – közölte az egyik muflonfejjel. Másik bolondériája az volt, hogy saját nevet adott minden trófeának. – Bill Squathinsszel meg azzal a másik, foltos képű fickóval jártuk az erdőt. Felbukkantál a fák között; Bill rád lőtt, a másik is rád lőtt, és én is lőttem...

Mutatta, hogyan lőtt: felemelte lábát, szellentett, míg megfeszítette a láthatatlan íjat, azután a vénemberek reszelős, bántó hangján felnevetett.

Thomas egy idő után elzárta a kémlelőnyílást, visszaosont a folyosón. Fáj a feje, Képét eltorzította a kelletlen vigyor. Azok a fiúk festenek így, akik túl sok mosatlan almát ettek s pocsékul érzik magukat – de tudják, reggelre még pocsékabbul lesznek.

Ez lenne az az ember, akit úgy szeretett, akitől úgy félt?

Hisz csak egy vénség, aki pillanatonként bebüdösít.

Ez az alak volna a király, akit alattvalói Jó Rolandnak neveznek?

Hisz a tűzbe hugyozik, és szellem, mindegyre szellent...

Ez volna az az ember, aki úgy megbántotta, mikor kikacagta a hajója miatt?

Hisz kitömött állatfejekkel társalog, ostoba neveken, Bonsey-nak, Stag-Poolnak, Puckerstringnek nevezi őket; piszkálja az orrát, és...

Nem érdekelsz már – gondolta ilyenkor Thomas. Kikémlelt a folyosóra, tiszta-e a levegő, aztán visszavánszorgott saját szobájába. Koszos, hígagyú vénember vagy; nem jelentesz nekem semmit! Semmit az égvilágon! Semmit!

Mégis jelentett valamit számára. Énjének egyik fele a látottak ellenére továbbra is rajongott apjáért – énjének egyik fele apjához kívánkozott, hogy az öregnek ne trófeákkal kelljen társalognia.

Énjének másik fele azonban több örömet talált a leskelődésben.

28.

Azon az éjszakán, amikor Flagg betoppant Roland királyhoz a mérgezett borospohárral, Thomas hosszú idő óta első ízben megint leselkedett. Jó oka volt rá, hogy egy darabig távol maradjon.

Három hónappal korábban egy éjszaka nem jött álom a szemére. Forgolódott, sóhajtozott, míg az őr el nem kiáltotta a tizenegy órát – akkor felkelt, felöltözött, és kisurrant szobájából. Alig tíz perc múltán a sárkány szemén át figyelte apja tanyáját. Azt hitte, az öreg rég elszenderedett, ám csakhamar kiderült, nem alszik. Virrasztott ő is, és hihetetlenül lerészegedett.

Thomas gyakorta látta részegen apját, ám e mostani állapot minden korábbin túltett. A fiú megdöbbent, jócskán meg is rémült.

Nálánál idősebb emberek körében többé-kevésbé általános nézet, hogy az öregség kívánatos állapot – hogy az öregek bölccsé, tapasztalttá, vagy legalább kellemesen, kedvesen szenilissé válnak az esztendők múlásával. A Hevességet hetvenen felül egyáltalán nem tartják elképzelhetőnek, úgy vélik, a fűtőanyag legjava ekkorra hamuvá ég. Talán így igaz – Thomasnak azonban tapasztalnia kellett, hogy e hamu alatt izzó parázs olykor fellángolhat, s nem akárhogyan.

Apja sebesen járt fel s alá a szoba hosszában, prémszegélyű köntöse csak úgy csapkodott mögötte. Hálósipkája leesett, maradék haja kócosan, rendezetlenül tapadt koponyájára fülei körül. Nem tántorgott, ahogy más éjszakákon tette, mikor egyik kezét maga elé tartva haladt, hogy bele ne ütközzék a bútorokba. Furcsa, rogyadozó léptekkel járt, mint a tengerészek, de nem tántorgott. Mikor nekiszaladt a hiúzfej jel díszített fal mellett sorakozó, magas támlájú székek egyikének, olyan horkantással hajította félre a súlyos holmit, hogy Thomast kirázta a hideg. Alkarján égnek meredt a szőr. A szék átrepült a szobán, a falnak csapódott a túloldalon. Ébenfa támlája darabokra tört – az öreg király tagjaiba részegségében visszatért ifjabb évelnek bivalyereje. Villámló szemekkel nézett fél a hiúzfejre.

Harapj meg! – rikoltotta, s hangja hallatán Thomast ismét kirázta a hideg. – Harapj meg, hallod? Gyere le a falról, gyere hát, Craker! Ugorj! Itt a torkom, marj bele! – Feltárta nyakát, inas mellkasát. Néhány megmaradt fogával a hiúzra vicsorgott, felemelte fejét. – A torkom! Ugorj! A puszta két kezemmel fojtalak meg! KI TÉPEM A SZAROS BELEIDET!

Egy pillanatig csak állt kidüllesztett mellkassal, felemelt fejjel – állatra emlékeztetett maga is, öreg szarvasbikára, melyet sarokba szorítottak, s mely eltökélte, nem adja olcsón az életét. Ezután megperdült a sarkán, nekiiramodott megint, s egy medvefej előtt torpant meg. Öklét rázva fenyegette, átkozta a trófeát – oly rettentő szitkokat ordított, hogy a sötétben lapuló Thomas attól tartott, menten megjelenik a medve felbőszített szelleme, a kitömött fejbe visszaköltözve áll bosszút sérelmeiért, s a szeme láttára szaggatja ízekre apját.

De Roland máris tovább indult. Felragadta bögréjét, kiürítette, azután sörhabos szájjal megint megperdült a sarkán. Messzire hajította az ezüstbögrét, mely olyan erővel vágódott a kandalló egyik kövének, hogy behorpadt.

Most a sárkányfej felé indult Roland. Félredobott az útból még egy széket, azután, mezítláb, ahogy volt, odébbrúgott egy súlyos asztalt. Felpillantott – s tekintete találkozott Thomaséval. Igen, szembenézett vele. Tekintetük egybekapcsolódott – s Thomast ragadós iszonyat töltötte el; egyszeriben mintha a szusz is belefagyott volna... Apja közeledett. Sárga fogai villogtak, maradék kevés haja fülei körül repdesett, szája sarkaiból, álláról csorgott a sör.

– Hé, te! – suttogta iszonytató hangon. – Mit bámulsz? Mit akarsz, mit remélsz látni?

Thomas moccanni sem tudott. Rájön – szűkölt magában. Minden valaha volt, s majdan eljövő istenekre: rájött; ezért száműznek, annyi szent!

Apja ott állt a túloldalon, szemét a sárkányfejre szegezte. A bűntudattól gyötört Thomas bizonyos volt benne, hogy Roland hozzá beszél, pedig a király csak úgy bámult Kilencesre, ahogy többi trófeájára. Igaz, ha Thomas kilátott a zöldre színezett üvegszemeken át, valamelyest apjának is be kellett látnia rajtuk. Ha a fiút nem bénítja meg teljesen a rémület, bizonyára sarkon fordul és eliszkol. S ha netán lett volna annyi lélekjelenléte, hogy a helyén maradjon, szemei biztosan megrebbennek. Vajon mit gondolt volna Roland, ha mozgást lát a sárkány szemében? Hogy a szörnyeteg életre kelt? Meglehet. Mivel részeg volt, mint a csap, ezt sem zárhatjuk ki. Ha Thomas tekintete ott és akkor megrebben, Flaggnak nem lett volna szüksége méregre: annak ellenére, hogy az öreg királynak természetfeletti erőt kölcsönzött a benyakalt szesz, alighanem nyomban megállt volna a szíve az ijedtségtől.

Így azonban hirtelen előreszökkent.

– MIT BÁMULSZ? – rikoltotta. Kilences, Delain utolsó sárkánya volt, akivel részegségében üvöltött, nem más, Thomas azonban nem tudhatta ezt. – MIT BÁMULSZ RÁM ÍGY? MEGTETTEM MINDENT, AMIT CSAK TEHETTEM... AKARTAM ÉN EZT? FENE BELÉD, VÁLASZOLJ! MEGTETJEM MINDEN TŐLEM TELHETŐT, ÉS MOST NÉZZ RÁM! NÉZZ CSAK RÁM!

Széthúzta köntösét, feltárta meztelen testét: fakó bőre tenyérnyi foltokon elvörösödött az italtól.

– NÉZZ RÁM, TE! – rikoltotta újból, s zokogva nézett végig magán.

Thomas nem állta tovább. Mihelyt apja levette szemét Kilences fejéről, becsapta a kémlelőnyílás zárólemezét. Botladozva rohant visszafele a sötét járatban, teljes lendülettel a zárt rejtekajtónak rohant, elvesztette egyensúlyát s összeesett. Feltápászkodott nyomban, tudomást sem vett a homlokán esett sebből kicsorduló vérről. Addig tapogatódzott a kapcsoló után, míg meglelte: az ajtó feltárult. Thomas kirontott a folyosóra eszébe sem jutott ellenőrizni, jár-e arra valaki. Egyre apja tekintetére gondolt, azokra a vérbe borult, kimeredt szemekre, s hallani vélte az éles kiáltásokat: Mit bámulsz rám?

Nem tudhatta, hogy a király máris részeg álomba merült odabent. Másnap reggel a padlón eszmélt fel, s noha minden porcikája fájt, feje pedig iszonytatón hasogatott (Roland túl öreg volt már az efféle mulatsághoz), rögtön a sárkányfejre pillantott. Felettébb ritkán álmodott, amikor lerészegedett – ilyenkor többnyire átláthatatlan sötétség borult rá. A múlt éjjel azonban szörnyű lidércálmot látott: a sárkány üvegszeme megrebbent, a szörnyeteg életre kelt. Lángot fújt rá, s bár Roland nem látta e tüzet, érezte testében fokozódó forróságát:

Eleven volt még benne e rettentő kép, így hát félve tekintett fel – de csak azt látta, amit esztendők hosszú sora óta mindig: Kilences ocsmány fintorát, kerítéstüske nagyságú agyarak közül kilógó villás nyelvet, aranyzöld, tompán csillogó üvegszemeket. A sárkányfej felett ott függött a király hatalmas íja, az Ellen Pörölye; a nyílvessző hegye feketéllett a bestia vérétől. Roland egy alkalommal beszámolt Flaggnak iszonyú álmáról. A varázsló bólogatott, tűnődni látszott. Az agg uralkodó hamarosan megfeledkezett az egészről.

Thomas azonban nem felejtett ilyen könnyen.

Hetekig lidércálmok gyötörték. Apja meredt rá, s ezt rikoltozta: Nézd csak, mit tettél velem! Széthúzta köntösét, feltárta meztelen testét – régi sebhelyek, lógó has, elpuhult izmok. Mintha azt mondaná, mindez a fiú hibája; ha ő nem leselkedett volna...

– Miért nem látogatod mostanában apánkat? – kérdezte egy nap Peter. – Azt hiszi, haragszol rá.

– Hogy én rá? – Thomas megdöbbent.

– Ezt mondta ma teázás közben – bizonygatta Peter. Kutató pillantást vetett öccsére. Látta szeme alatt a sötét karikákat, a kimerültséget az ifjabb herceg ábrázatán. – Mi a baj, Tom?

– Azt hiszem, nincs baj – felelte Thomas lassan.

A következő napon apjával és bátyjával teázott. Mindenbátorságát össze kellett szednie, hogy közéjük merészkedjék – ám Thomas bátor fiú volt, s ennek (különösképp ha sarokba szorították) tanú jelét is adta. Apja megcsókolta, azt tudakolta, mi a baj. Thomas valami olyasmit dünnyögött, hogy nem érezte jól magát, de most már minden rendben. Roland bólintott, keményen átölelte, aztán ugyanúgy kezdett viselkedni vele, ahogy korábban – vagyis tudomást sem vett róla, amíg Peter jelen volt. A fiatalabb fiú ez egyszer örült ennek – nem kívánta, hogy apja sokáig nézze, legalábbis most nem. Ezen az éjszakán, miközben ébren hevert ágyán, s a szélzúgásra fülelt, arra a következtetésre jutott, hogy valami csoda folytán elkerülte a lebukást.

Soha többé – gondolta. A rákövetkező hetek során a lidércálmok ritkultak, majd el is maradtak.

Yosefnek, az öreg istállómesternek egy dologban bizony igaza volt: a gyerekek könnyen fogadkoznak, de nem mindig állnak szavuknak. Thomas várta, hogy újra kilesse apját, mind félelmeit, mind jobb meggyőződését háttérbe szorította, így eshetett, hogy aznap éjjel, amikor Flagg a mérgezett bort vitte a királynak, ott lapult megint szokott helyén.

29.

Mikor Thomas odaért s kinyitotta a két kis kémlelőablakot, apját és bátyját látta az első pohár lefekvés előtti bor mellett. Peter csaknem tizenhét esztendős, magas, jóképű fiú volt ekkor. A tűznél ült Rolanddal; beszélgettek, mint a régi barátok, s Thomas szíve ismét eltelt a gyűlölet mérgével. Egy kis idő után Peter felállt, s szertartásosan engedélyt kért apjától a távozásra.

– Estéről estére korábban hagysz magamra – jegyezte meg az öreg.

Peter valami mentegetődzésfélét mormolt.

Roland elmosolyodott. Kedves, szomorkás mosoly volt ez, látni engedte, hogy fogai nemigen maradtak. Hallom, csinos a kicsike – mondta.

Peter zavartnak látszott – felettébb szokatlan állapot volt ez nála. Hímezett-hámozott, ami még ritkábban fordult elő.

– Menj hát – szakította félbe Roland. – Menj; légy hozzá gyengéd... s légy heves, ha az érzelmeid úgy diktálják. A kései évek hidegek, Peter... Legyetek hevesek, míg fiatalok vagytok, míg futja a tüzelőből; hadd csapjon magasra a láng!

Peter elmosolyodott. – Úgy beszélsz, mintha tehetetlen vénség volnál, apám, pedig még mindig erősnek, egészségesnek látlak.

Roland átölelte Petert. – Szeretlek – mondta.

Peter is mosolygott – fenntartásnak, zavarnak nyoma sem volt már viselkedésében. – Én is szeretlek, apa – suttogta, s ennek hallatán a sötétben gubbasztó, magányos Thomas (hisz a kémkedés magányos foglalatosság, s majd mindig sötétben űzik) szörnyű grimaszt vágott.

Peter távozott, s ezután úgy egy óráig semmi nem történt. Roland morózusan üldögélt a tűz mellett, sorra ürítette ki a söröspoharakat. Nem kiabált, nem is beszélt a falra erősített fejekhez; egyetlen bútort sem tett tönkre. Thomas már-már rászánta magát a távozásra, mikor kopogtatás hallatszott.

Roland a tűzbe bámult, a táncoló lángok látványa szinte hipnotizálta. Azután felemelte fejét.

– Ki jár itt? – tudakolta.

A feleletet nem hallotta Thomas, apja azonban feltápászkodott, s az ajtóhoz ment – ő nyilván hallotta. Az ifjabb hercegnek az a benyomása támadt, hogy apja magányától sarkallva új irányt szabott furcsa szenvedélyének: már nem csupán beszél trófeáihoz, de láthatatlan személyekkel is társalog.

– Különös, hogy épp e kései órán állítasz be – mondta Roland, miközben egymagában sétált vissza a tűzhöz. – Azt hittem, sötétedés után már csak a mágiád foglalkoztat...

Thomas pislogott, a szemét dörzsölte, s megállapította, hogy mégiscsak van ott valaki. Egy pillanatig tűnődött, ki lehet... azután azon kezdett ámuldozni, hogy nem vette észre korábban Flaggot, aki ott áll apja mellett. A varázsló ezüsttálcát tartott kezében, a tálcán két kehely.

– Hogy a mágusok csak éjjel dolgoznak, mesebeszéd, uram. De vigyáznunk kell kétes hírnevünkre...

Roland humorérzékét mindig fokozta a sör – ilyenkor gyakorta kacagott olyan dolgokon is, amelyek egyáltalán nem voltak mulatságosak. E megjegyzés hallatán hátravetett fejjel hahotázott, mintha életében nem hallott volna ennél különb viccet. Flagg halványan mosolygott.

– Mi ez? Bor? – tudakolta Roland, mihelyt rohama csillapult.

– Fiad alig nőtt még ki a gyermekkorból, apja iránti figyelmessége, királya iránti tisztelete azonban engem, a felnőtt embert is megszégyenít – jelentette ki a mágus. – Egy pohár bort hoztam én is, királyom, hogy értésedre adjam: épp úgy szeretlek.

Rolandnak nyújtotta az italt, aki igencsak meghatódottnak látszott.

Ne idd meg, apa! – akarta kiáltani Thomas – érthetetlen módon balsejtelem töltötte el. Roland hirtelen felütötte fejét, oldalra billentette, akárha meghallotta volna.

– Jó fiú az én Peterem – mormolta.

– Valóban – hagyta helyben Flagg. – A birodalom minden lakója így vélekedik.

– Igazán? – Roland elégedettnek látszott. – Igazán így vélekednek?

– Igen így. Igyunk hát az ő egészségére... – Flagg felemelte poharát.

Apa, ne! – akarta kiáltani Thomas megint, ám ha Roland hallotta is az első alkalommal, ezúttal nem ért el tudatáig a néma figyelmeztetés. Arca ragyogott; lelke csordultig telt a Peter iránt érzett szeretettel.

– Peterre! – S magasra emelte mérgezett borral teli kelyhét.

– Peterre – visszhangozta Flagg, s mosolyogva hozzáfűzte még: – A királyra!

Thomas foga összekoccant a homályban. Flagg két személyre iszik! Nem tudom, mit jelent ez, de... Apa!

Ezúttal Flagg emelte a sárkányfejre sötét, talányos tekintetét. Egy ideig némán bámult, mintha hallotta volna a gondolatot. Thomas mozdulatlanná dermedt, mire a mágus ismét a király felé fordult.

Koccintottak és ittak. Ahogy apja kiürítette poharát, Thomas úgy érezte, jégszilánk fúródik a szívébe.

Flagg hátrafordult ültében, s tűzbe vetette a maga poharát. – Peter!

– Peter! – visszhangozta Roland, és követte példáját. A kehely szétzúzódott a lángmarta téglákon, darabjai a tűztérbe hulltak. Néhány másodpercig baljós, zöldes fény lobogott odalent.

Roland keze fejével eltakarta száját, mintha böfögést akarna elnyomni. – Megfűszerezted e bort? – kérdezte. – Olyan... különös volt az íze.

– Dehogy, uram – rázta fejét komoran Flagg, de Thomas úgy érezte, befelé mosolyog. Szívében mind mélyebbre hatolt az a bizonyos jégszilánk. Nem volt kedve kémkedni többé – soha többé. Visszacsukta a kukucskálónyílást, és szobájába osont. Előbb izzadt, majd kirázta a hideg, utóbb ismét forróság ömlött el testében. Reggelre belázasodott. Mire talpra állt, apja halott volt már, bátyja fogoly a Tűtorony tetején, őt pedig királlyá választották, pedig tizenkét esztendős sem volt még. "Thomas, a Fényhozó" – e titulust kapta a koronázási ceremónián. S hogy ki lett legbizalmasabb tanácsnoka?

Kettőt találgathattok, nyájas olvasók.

30.

Flagg, miután magára hagyta Rolandot (az öregember már ekkor remekül érezte magát, ami bizonyossá tette: a Sárkányhomok megkezdte romboló munkáját szervezetében), nyomban visszatért pincelaboratóriumába. Előszedte a csipeszt meg a csomagot, benne a maradék porral, s széles, régi íróasztalra helyezte mindkettőt. Ismét fordított egyet a homokórán, s újra könyvébe mélyedt.

Odakünn tovább sírt, vonított a szél – a vénasszonyok forgolódtak ágyukban, nyugtalan volt az álmuk, azt suttogták férjük fülébe, hogy Rhiannon, a mocsarak sötét boszorkája száguldoz a magasban seprűjén, s azon van, hogy gonoszát tegyen. A férjek csak morogtak, a másik oldalukra fordultak, félreérthetetlenné tették: örülnének, ha végre békén hagynák őket. Zömükben ostoba emberek voltak, de tudták, hogy ha egy öregasszony hinni, látni akar valamit, azt hiszi s látja is.

Flagg könyvének egyiklapján végigszaladt egy pók. Lába egy borzasztó igét érintett (oly iszonytató volt ezen ige, hogy maga a varázsló sem merte alkalmazni soha), s nyomban kővé dermedt.

Flagg vigyorgott.

Mihelyt a homok lepergett, megfordította az órát. Azután megfordította újra. És újra. És újra. Nyolc alkalommal fordított rajta, s mikor a nyolcadik óra végét jelző mennyiség is erősen fogyatkozott már, nekilátott, hogy befejezze a munkát. Egy szomszédos, félhomályos helyiségben számos állatot tartott – először ide nézett be. A kis teremtmények cincogtak, elhúzódtak, ahogy közeledett. Nem hibáztatta őket.

A legtávolabbi sarokban fél tucat barna szőrű egeret rejtett egy fonott kosár. Ezekhez hasonló rágcsálók százszámra akadtak a kastélyban – s ez fontos volt. A mélyben jókora patkányok is éltek, de Flaggnak nem patkányokra volt szüksége ezen az éjjelen. A Koronás Patkány mérget nyelt odafent, s ahhoz, hogy bebizonyosodjék, a tettet a Koronás Patkányfi követte el egy egér is elegendő. Ha terve sikerül, Peter hamarosan éppúgy lakat alatt lesz, mint ők.

Flagg benyúlt a kosárba, és kiemelt egyet. A kis állat reszketett a tenyerében. Érezte szapora szívverését, és tudta, ha egyhamar el nem engedi, végez vele a rémület. Bal kezének kisujját az egér felé fordította, körme kék fényben izzott fel.

– Aludj! – parancsolta a mágus, mire az egér vert, és elszunnyadt a tenyerén.

Flagg visszavitte dolgozószobájába, és az asztalra tette az obszidián papírnehezék helyére. Egy kis tölgyfa hordóból mézsert engedett egy csészébe. Az asztalra tette ezt is, azután kiment a folyosóra, s mélyeket lélegzett az ablakon beáradó levegőből.

Visszatartotta lélegzetét, az asztalhoz ment, s a csipesz segítségével a mézserbe rázta a Sárkányhomok maradékát. Kihúzott egy másikfiókot íróasztalán, s egy új csomagocskát szedett elő. Azután, a fiók legmélyéről, kiemelt egy egészen különleges dobozt.

Az új csomag megbűvölt csomag volt, ám a varázslat, mely védelmezte, nem volt túl erős. Ebben csak rövid ideig lehet biztonságban a Sárkányhomok – azután feltétlenül kikezdi a papírt. A dobozban nem fog meggyulladni, ahhoz kevés lesz a levegő odabent. De füstölni fog, és ez épp elég. Remek lesz.

Flagg már-már fuldokolt, de rászánt még néhány pillanatot, hogy szemügyre vegye a dobozt, és gratuláljon magának. Tíz esztendeje lopta. Ha valaki megkérdezi tőle, miért tette, azt kellett volna válaszolnia, fogalma sincs: alighanem ugyanaz a késztetés vezette, mely feltáratta vele Thomas előtt a Sárkányfejhez vezető átjáró titkát. Már akkor érezte, hasznát látja majd a jövőben, hát elemelte. Tíz évig lapult íróasztala mélyén e doboz, mire az ideje elérkezett.

Fedelén egy név, Peter neve állt.

A dobozt Sashától kapta a fiú; egy alkalommal az asztalon hagyta valahol, midőn elrohant valahová; Flagg arra járt, meglátta, és a zsebébe csúsztatta. Peter nagyon elszomorodott persze, s ha egy herceg szomorú – még ha csak hatesztendős is –, igyekszenek a kedvére tenni. Keresték elegen a dobozt, ám az nem került elő soha.

Flagg a csipesz segítségével áttöltötte át utolsó három-négy Sárkányhomok szemet a megbűvölt csomagból a tökéletlenül megbűvöltbe. Miután végzett, a folyosóra rohant, hogy kilihegje magát. Nem is vett újra levegőt, amíg el nem helyezte az új csomagot az antik dobozban, melléje nem tette a csipeszt, s le nem zárta az egészet. Az eredeti csomagot a csatornanyílásba hajította.

Most már sietett, bár viszonylagos biztonságban érezte magát. Az egér alszik, a dobozka zárva, benne a terhelő bizonyíték – minden a lehető legnagyobb rendben.

Bal kezének kisujját az asztalon elnyúlva heverő egér felé fordította – a kis jószág olyan volt, akár egy parányok számára készült subaszőnyeg – s ráparancsolt: – Ébredj!

Az egér lábai megrándultak. Kinyitotta szemét, felemelte fejét.

Flagg mosolyogva kört rajzolt kisujjával a levegőbe, azután így szólt: – Fuss!

Az egér körbe-körbe rohant.

A mágus most fel-le mozgatta kisujját.

– Ugorj!

Az egér két hátsó lábán ugrált, mint kutya a búcsúban; szemei kidülledtek.

– És most... igyál! – mutatott Flagg kisujjával a mézsert tartalmazó csészére. Odakünn mind jobban üvöltött a szél. A város túlsó végében kétfejű kutyákat szült egy banya.

Az egér ivott.

– Most pedig – mormolta a varázsló, úgy találván, a kis állat szervezetébe elég méreg jutott – aludj megint!

S az egér elszenderedett.

Flagg Peter szállására sietett. Egyik zsebében ott lapult a doboz – egy varázsló köpenyén rengeteg a zseb –, egy másikban az alvó egér. Elhaladt néhány szolga s pár részeg udvaronc mellett, mégsem látta senki. Változatlanul halovány volt.

Peter lakosztályának ajtaját zárva találta, ám holmi zár nem jelenthetett gondot egy hozzá foghatóan sokoldalú mágusnak. Három mozdulat, s máris szabaddá vált az út. A fiatal herceg szobájában egy lelket sem talált; Peter barátnődnél időzött még. Flagg korántsem tudott annyit Peterről, mint Thomasról, de azért tudott eleget – tudta például, hol rejtegeti Peter azokat az apróságokat, amelyeket erre érdemesnek ítélt.

Egyenesen a könyvespolchoz sietett hát, s elmozdított három-négy unalmas kötetet. Megnyomott egy szegélylécet, s hallotta a mögé szerelt rugó kattanását. Felnyitotta a kis rejtekajtót: mögötte polcra, s egy dobozra lelt. Még csak be sem volt zárva. Peter egy selyemszalagot őrzött itt, melyet barátnőjétől kapott; leveleket, melyeket a lány út neki; leveleket, melyeket ő írt a lánynak, ám elküldeni nem merte – s egy medált, a foglalatban anyja arcképével.

Flagg kinyitotta Peter elveszett s megtalált dobozát, melybe a gyilkos por maradékát helyezte. Morzsolgatta egy darabig a csomag egyik sarkát, míg az olyanná vált, mintha egér rágta volna, ezután lecsukta fedelét, s elhelyezte a polcon.

– Keservesen sírtál, mikor elvesztetted e dobozt, kedves Peter – mormolta. – De azt hiszem, nem kevésbé keserves lesz a sírás akkor, ha előkerül... – S felkuncogott.

A doboz mellé tette az elaltatott egeret, behajtotta a rejtekajtót, s helyükre tolta a könyveket.

Távozott, s nyugodtan aludt. Nagy felfordulás készült, de Flagg biztos lehetett benne: indítékai és cselekedetei – mint oly gyakorta – ezúttal is homályban maradnak.

31.

Az elkövetkező pár nap során Roland király egészségesebbnek, életerősebbnek, határozottabbnak látszott, mint jó ideje bármikor – e hirtelen javulás szóbeszéd tárgyát képezte az udvarban. Peter, aki több ízben felkereste láztól gyötört öccsét, maga is megjegyezte, hogy apjuk megmaradt vékony, galambősz hajszálai megvastagodtak valamelyest, mi több, visszanyerték nyersvasszínüket. Thomas mosolygott, de megint kirázta a hideg. Újabb takarót kért Petertől – de persze nem takaróra volt szüksége, csupán arra, hogy ne lássa folyvást ama színpadias koccintás szörnyű pillanatát, ennek érdekében pedig semmit nem tehetett.

Harmadnap történt, hogy Roland a vacsora végeztével gyomortáji fájdalomra panaszkodott. Flagg azt javasolta, hívják nyomban az udvari orvost. A király azzal utasította el ajánlatát, hogy semmi baja, s hogy jobban érzi magát, mint hónapok, sőt, esztendők óta bármikor...

Böffentett. Hosszan tartó, száraz, baljóslatú hang. A jelenlévők döbbenten, várakozásteljesen némultak el s bámuló szemük láttára lassan előregörnyedt a király. Az udvari muzsikusok abbahagyták a játékot. Mikor Roland felegyenesedett, a tömeg felmorajlott. Az agg uralkodó orcái lázban égtek. Szeméből gőzölgő könnyek peregtek. Szájából füst szivárgott.

Tán hetvenen tartózkodtak ezen az estén a nagyteremben: egyszerű öltözetű lovasok (őket mifelénk lovagoknak mondanák), páváskodó udvaroncok, udvarhölgyek, fullajtárok, mulattatok, zenészek, színészek, akik egy sarokban várták, hogy rájuk kerüljön a sor; szolgák nagy számban. Mégis Peter ugrott elsőként Rolandhoz; látták ezt mindannyian, s Flagg egyáltalán nem bánta, hogy így alakult.

Peter. Emlékezni fognak rá, hogy ő mozdult elsőként.

Roland egyik kezével gyomrát, a másikkal mellkasát markolászta. Szájából kékesfehér füstfelhő tört elő, mintha új módot talált volna rá, hogy előadja leghíresebb vadászata történetét.

De nem trükk volt ez, s a jelenlévők közül számosan felsikoltottak, mert füst gomolygott immár az uralkodó orrából, füléből, szeme sarkából is. Torka úgy vöröslött, mintha éppenséggel izzott volna.

– Sárkány! – kiáltotta Roland király, ahogy fia karjaiba zuhant. – Sárkány!

Ezek voltak utolsó szavai.

32.

Szívós volt az öregember, hihetetlenül szívós. Mielőtt kiadta lelkét, olyan forróság sugárzott belőle, hogy senki, még leghívebb szolgái sem merészkedtek hozzá négy lépésnél közelebbre. Ha ágyneműjét füstölni látták, egy-egy veder vizet zúdítottak a szerencsétlen haldoklóra. A víz nyomban gőzzé vált, betöltötte a hálószobát, s kiszivárgott az előtérbe is, ahol udvaroncok, lovasok várakoztak megilletődött csendben, míg asszonyaik sírtak s kezüket tördelték.

Valamivel éjfél előtt a király szájából zöld lángfelhő lövellt ki – ezután Roland nem mozdult többé.

Flagg megjelent a hálószoba ajtajában, és komor arccal tudatta a hírt az egybegyűltekkel. Csönd következett, mely egy percnél is tovább tartott. Egy szó törte meg, mely valahonnét hátulról hangzott fel. Flaggnak sejtelme sem volt róla, ki mondta ki e szót, s igazában nem is érdekelte: beérte azzal, hogy elhangzott. Hajlandó lett volna zsarolással, megvesztegetéssel rávenni bárkit, hogy kimondja – de ha megtette volna, minden bizonnyal magára tereli a gyanút.

– Gyilkosság! – mondta az ismeretlen.

A tömeg felmorajlott.

Flagg szájához emelte kezét, hogy elrejtse mosolyát.

33.

Az udvari orvos két szóval egészítette ki az ismeretlen verdiktjét: "Méreggel elkövetett gyilkosság". Nem mondhatott "Sárkányhomokkal elkövetett gyilkosság"-ot, mert e szörnyű matériát Delainben Flaggot kivéve nem ismerte senki.

A király röviddel éjfél előtt lehelte ki lelkét, ám a hír hajnalra elterjedt már a városban, s tovább száguldott a keleti, nyugati, déli és északi báróságok felé: "Gyilkosság, királygyilkosság; a Jó Rolandot méreg ölte meg!"

Flagg nyomban megszervezte a kastély átkutatását, a legmagasabb ponttól (a Keleti Torony kis szobája) a legmélyebbig (ez az Inkvizíció tömlöce volt, ahol a kínzóeszközök sorában valódi spanyol – mondjuk, anduán – csizma is akadt). A szörnyű bűntettel kapcsolatos bizonyítékokat elő kell keríteni, a körülményeket ki kell vizsgálni, mondotta.

A kastély csendjét felverte a dolgukra sietők lármája. Hatszáz mindenre elszánt, komor férfi fésült át minden zugot. Az építménynek csak két helyiségét – a két herceg, Thomas és Peter lakosztályát – hagyták érintetlenül.

Thomas szinte tudomást sem vett minderről; láza oly magasra szökött, hogy az udvari orvos egy ideig komolyan aggódott az életéért. A fiú delíriumban hevert, mikor utat talált hozzá a hajnal szürke fénye. Álmában két felemelt poharat látott, újra és újra apja hangját hallotta: "Megfűszerezted e bort? Olyan furcsa az íze..."

A kutatás megkezdésére ugyan Flagg adott utasítást, ám hajnali kettőre Peter eléggé összeszedte magát ahhoz, hogy az emberek élére álljon. A mágus nem emelt kifogást e megoldás ellen. Az elkövetkező órák eseményei döntő fontosságúak lesznek terve megvalósulása szempontjából – jól tudta, mindent megnyerhet, de mindent el is veszíthet még. A király halott, a birodalom vezető nélkül maradt. Ez persze nem tarthat soká; Petert alighanem már másnap megkoronázzák a Tűtorony tövében – ha addig minden kétséget kizáróan rá nem bizonyíttatik, hogy ő követte el a gyilkosságot.

Normált körülmények között, tűnődött Flagg, a gyanú nyomban Peterre terelődne. Elvégre az emberek mindig arra gyanakszanak, aki a legtöbbet nyeri az áldozat halálán – s Peter rengeteget nyert apja elmúlásakor. Szörnyű dolog a mérgezés, de ha valakit királyi trónra emel...

Ám, tekintettel a körülményekre, a nép inkább a herceg veszteségét, mint nyereségét emlegette. Persze Thomas is apa nélkül maradt... – tették hozzá némi szünet után, sőt, mintha el is szégyelltek volna magukat kissé, amiért róla megfeledkeztek. Nem felejtették el, hogy a lassú felfogású, makacs és akaratos Thomas gyakorta vitázott Rolanddal, ahogyan azt sem, milyen gyengéd érzelmekkel viseltetett a néhai uralkodó iránt Peter. Ha egyáltalán megfogalmazódott volna a szörnyű gyanú – mint ahogy nem fogalmazódott meg –, tüstént feltették volna a kérdést: Miért tört volna apja életére a mi hercegünk? Hogy megszerezze a koronát, mely egy, két, legfeljebb öt éven belül mindenképp rá száll...?

A bűntett bizonyítékának olyan helyről kellett előkerülnie, amelyet egyedül Peter ismert – valahonnét a lakosztályából. Flagg tisztában volt vele, hogy egy ilyen felfedezés alapjaiban változtatná meg a nép érzelmeit. Az emberek egyszeriben látni kezdenék – mert látni akarnák – a gyilkost a "jó fiú" mosolygó maszkja mögött. Nem mulasztanák el megjegyezni, hogy egy türelmetlen ifjú ember számára egy esztendő háromnak, három kilencnek, kilenc huszonötnek tűnhetett. Hozzátennék azt is, hogy a király az utóbbi napokban mintha kijutott volna egy mély hullámvölgyből egészségesnek, élénknek látszott megint, s meglehet, Peter ebben egy hosszú, békés és bosszantóan felesleges indián nyár ígéretét látta. Pánikba esett hát, s valami ostobát, valami iszonytatót művelt...

Flagg tudott még valamit – nevezetesen azt, hogy az emberek ösztönös bizalmatlansággal viseltetnek a koronás fők, királyok, hercegek iránt, hisz ezek a csodalények egyetlen biccentésükkel a halálba küldhetik őket akkor is, ha csupán egy zsebkendőt ejtettek le a jelenlétükben. A nagy uralkodókat szereti, az átlagosakat megtűri a nép – a jövőbeni uralkodóktól azonban jócskán tart. Megszeretnék Petert, ha alkalmuk nyílna rá de ugyanilyen könnyen meg is gyűlölik, ha bizonyítva látják bűnösségét.

S Flagg tudta, hogy a perdöntő bizonyíték csakhamar előkerül.

Egy egér lesz, nem több. Kicsiny állat – de felbukkanása alapjaiban rázza majd meg a királyság ósdi intézményét.

34.

Delainben csak három szakasza van az ember életének; a gyermekkor, a fél-férfikor avagy -asszonykor s a felnőttkor. A "fél-kor" esztendei a tizennegyediktől a tizennyolcadikig tartanak.

Mikor Peter belépett a fél-férfikorba, gügyörésző nevelőnőit Brandon főkomornyik és fia, Dennis váltották fel. Úgy tűnt, Brandon esztendőkig lesz még Peter komornyikja – persze korántsem élete végéig, hisz Peter igen fiatal volt még, Brandon pedig már az ötvenediket taposta. Ha már nem lesz képes ellátni teendőit, Dennis lép a helyébe Peter oldalán – tudták ezt valamennyien. Brandon családja nyolcszáz esztendeje szolgált a királyi háznál, s a főkomornyik nem is igyekezett palástolni e tény felett érzett büszkeségét.

Dennis minden reggel ötkor kelt. Felöltözött, előkészítette apja holmiját, kitisztította apja cipőjét, majd kiszédelgett a konyhába, hogy megreggelizzen. Háromnegyed hatkor felkerekedett otthonról, a kastély nyugati szárnya mellől, s a nyugati szolgálati bejárón lépett a királyi rezidencia falai közé, ahogy a tisztesség megkívánta.

Pontban hatkor ért Peter szállására. Csendesen belopódzott, s elvégezte reggeli teendőit: tűzet rakott, reggelit készített, vizet melegített a teának. Gyorsan végigjárta mindhárom szobát, hogy ura mindent rendben találjon. Rendszerint nem volt nehéz dolga, hisz Peter rendes fiú volt. Végül visszatért a dolgozószobába, feltálalta a reggelit – Peter, ha csak tehette, mindig itt étkezett; a keleti ablakok melletti íróasztalnál, ahová történelemkönyveit is helyezte.

Dennis nem szerette a korai kelést, munkáját azonban igen, s szerette Petert is, aki mindig türelmes volt vele, még olyankor is, amikor hibát vétett. Egyetlenegyszer emelte fel hangját – mikor egy ízben Dennis könnyű ebédet hozott, de elfelejtett asztalkendőt tenni mellé.

– Nagyon sajnálom, fölség – hebegett Dennis. – Eccerűen nem gondótam...

– Nos, legközelebb gondolj rá! – intette Peter. Nem kiabált, de nem hiányzott sok ahhoz, hogy ezt tegye. Dennis attól fogva sosem felejtett el asztalkendőt tenni a tálcára, sőt, a biztonság okáért mindjárt kettőt készített elő.

Miután minden kötelességének eleget tett, Dennis eltűnt a színről, átadta helyét apjának. Brandon minden tekintetben ideális főkomornyik volt, nyakravalóját mindig tisztességesen csomózta meg, haját hátrafésülte s összefogta a tarkóján; kabátja, kézelője makulátlan volt, cipői mindig tükörfényesen ragyogtak – ezért Dennist illette dicséret. Ám esténként, szűk cipőjétől, cifra kabátjától megszabadulva, meglazított nyakravalóval, kezében egy üveg jóféle ginnel sokkalta természetesebb benyomást keltett.

– Mondok én teneked valamit, csak osztán emlékezz rá egész életedbe', Denny – mondogatta gyakorta, miután kényelembe helyezte magát. – Van tán egy tucat dolog ebbe a világba, ami soká tart, de több nincs. A szerelem elmúl, a futárból kifogy a szusz, elmúl az aratás, el a szép tavasz. Két dolog ellenbe' marad: a királyság, meg a szógálat. Ha kitartasz az urad mellett, míg megvénűtök, ha gongyát viseled, ahogy kell, neki is gongya lesz rád. Te szógálod őt, ő szógál tégedet, már ha értesz... Na, tőts még egy pohárkával, és kortyulj belüle, ha akarsz – de egy kortynál több ne legyen, mer' anyád megnyúz minket elevenen!

Az efféle katekizmusba a legtöbben hamar belefáradtak volna, Dennist azonban más fából faragták. Azon ritka fiúk közé tartozott, akik huszadik életévük betöltése után is szentül hiszik: apjuk bölcsebb náluk.

A király halálát követő reggelen Dennisnek nem kellett nyűglődnie a felkeléssel. Apja öt helyett háromkor felverte már a hírrel: oda van Roland.

– Flagg kutatás szervez – dünnyögte Brandon; szemei véresek voltak a kimerültségtől. – Így van ez jól. Hanem a mi urunk hamarost az emberek élére áll, és megyek én is, hogy segítsek neki elkapni a csirkefogót, aki csinálta!

– Hadd menjek veled! – kiáltotta Dennis, és lábbelije után kapott.

– Szó se lehet róla, szó se lehet róla! – dörrent rá Brandon olyan hangon, hogy a fiúból menten elszállt az ellenkezhetnék. – Gyilkosság ide vagy oda, egykettőre egyenesbe jönnek majd a dogok, mindennél fontosabb mostan, hogy tiszteletbe tarcsuk a hagyományokat meg a rendet. Az urad – meg az enyim – délbe' királlyá koronáztatik, s jól van ez így, még akkor is, ha váratlanul jött. Sose jó, ha egy király erőszakos halált hal, tán csak akkor, ha harcmezőn teszi. Nem változik semmi, tudom, de nagy lesz a ricsaj. Az lesz a legjobb, Dennis, ha mégy a dolgod után, mint mindég...

S mielőtt Dennis szóra nyithatta volna száját, odébb is állt.

Öt órakor a fiú elmondta anyjának, amit az apjától hallott, s hogy ideje tenni a dolgát még akkor is, ha Petert nem találja a szobájában. Anyja szívből egyetértett vele. Alig várta a friss híreket: menj, mondta – de lelkére kötötte azt is, hogy térjen vissza legkésőbb nyolcra, s számoljon be mindarról, amit odabent hallott.

Dennis tehát Peter lakosztályába sietet, melyet valóban üresen talált. Mindazonáltal nekifogott szokásos teendőinek, legvégül a reggelit tálalta fel a herceg dolgozószobájában. Összevont szemöldökkel nézte a tálakat, poharakat, a vajat, a lekvárt – tudván tudva, hogy ezen – a reggelen egyikre sem lesz szükség. A szokásos tevékenység megnyugtatta kissé, először érezte magát istenesen azóta, hogy apja kirángatta az ágyból. De belátta azt is, hogy többé semmi nem lesz ugyanolyan, mint azelőtt; hogy a dolgok – előnyükre vagy hátrányukra – egyszer s mindenkorrá megváltoztak.

Már-már távozott, amikor meghallotta a hangot.

Oly halk volt, hogy eleinte azt sem tudta megállapítani, honnét származik – csak nagyjából irányát sejtette. Peter könyvespolcára nézett, s nagyot dobbant a szíve.

A lazán egymás mellé helyezett könyvek mögül füst szüremlett elő.

Dennis odaugrott, két kézzel hányta szanaszét a könyveket. Látta, hogy a füst a polc deszkáinak repedéseiből árad. Most, hogy a könyvek már nem voltak útban, tisztábban hallotta a hangot is. Valamiféle állat kínlódott odabent, alighanem a végét járta.

Dennis tapogatni, nyomkodni kezdte a lemezt; kezdett eluralkodni rajta a pánik. Abban az időben az efféle városok lakói a tűztől tartottak leginkább.

Tapogatózó keze csakhamar rálelt az emeltyűre Flagg tudta, hogy így lesz, hisz a titkos szerkezet nem is volt annyira titkos; inkább gyermeki játékszernek szánták.

A könyvespolc egyik panelje engedett, jobbra mozdult. A résből szürke füstgomoly tört elő. A szag, mely ugyanekkor Dennis orrába hatolt, roppantul kellemetlen volt – az égett hús, a megpörkölt szőr, s a megperzselt papír bűze keveredett benne.

Dennis gondolkodás nélkül egészen félretolta a panelt. Mikor ezt tette, még több levegőt engedett az üregbe. Mindazon dolgok, amik eddig csupán füstöltek, most lángra lobbantak.

Ez volt a kritikus pont, melyet illetően Flagg nem tudhatott biztosat, csak találgathatott, mi történik majd. Az elmúlt hetvenöt esztendőben végzett kemény munka eredményé azon múlott, mit tesz a főkomornyik fia az elkövetkező néhány másodpercben. Ám, mivel Brandonék emberemlékezet óta komornyikokként szolgáltak, a mágus bízott kiszámíthatóságukban.

Ha Dennis mozdulatlanná dermed a felcsapó lángok láttán, ha sarkon fordul, hogy egy vödör vízért rohanjon, Flagg gonddal megkonstruált bizonyítékát hamar elemészti a zöldes árnyalatú tűz. Roland meggyilkolását sosem tudja Peter nyakába varrni, s a herceget délben királlyá koronázzák.

A varázsló azonban jól számított. Dennis nem dermedt mozdulatlanná, nem rohant vízért, puszta kézzel fojtotta el inkább a lángokat. Öt másodpercig sem tartott a dolog, alig égette meg a kezét. A szánalmas cincogás folytatódott, s a fiú, mihelyt elhessegette a füstöt, egy egeret pillantott meg. A kis állat az oldalán feküdt, már a végét járta. Csak egy egér volt, s Dennis sok tucat hozzáhasonlót pusztított el irgalmatlanul munkája során – ám ez iránt szánalom ébredt a szívében. Valami szörnyűség, valami, amit felfogni sem tudott, mindegyre kínozta a állatot: bundájából vékony csíkokban szállt a füst. Mikor Dennis megérintette, önkéntelenül felszisszent – mintha az apró kemencét tapintotta meg Sasha nevezetes babahazában.

Füst szállongott a faragott fedelű fadobozból is, mely résnyire nyitva állt. Dennis még feljebb emeltre a fedelet, s belepillantott. Látta a csipeszt, a csomagot. A papíron barna foltok jelentek meg, az egész mégsem kapott lángra – még most sem. Peter levelei égtek, melyeket semmiféle bűbáj nem védelmezett. Az egér gyújtotta fel őket rémületesen tüzelő testével. Egyedül a füstölgő csomag maradt épen, s valami arra intette Dennist, ne nyúljon hozzá.

Félt. Olyan dolgokba ütközött, amelyek meghaladták értelmét, s melyek jelentőségét fel sem akarta fogni. Csak annyit tudott, hogy sürgősen beszélnie kell apjával. Az öreg tudni fogja, mit tegyenek.

Felragadta a hamuvedret és a kis lapátot a tűzhely mellől, s visszatért a könyvespolchoz. Az egér mindegyre füstölgő testét a vederbe hajította, vizet löttyintett a levelekre, nehogy azok tovább égjenek. Dolga végeztével helyretolta a panelt, elrendezte a könyveket, és elhagyta Peter lakosztályát. A vedret magával vitte. Maga sem tudta miért, nem hű szolgának, közönséges tolvajnak érezte magát – zsákmánya egyetlen nyomorult egér volt, mely megdöglött már, mire Dennis a nyugati kapuhoz ért.

S mielőtt átlépte volna otthona küszöbét, felmerült benne a szörnyű gyanú. Az első, de korántsem az utolsó ember volt Delainben, akiben tanyát vert e gyanakvás.

Megpróbálta kiverni fejéből az egészet, de hiába. Eltöprengett. Milyen méreg is végzett Roland királlyal? Miféle méreg volt az?

Csapnivaló hangulatban állított haza, anyja egyetlen kérdésére sem válaszolt. Nem mutatta meg az asszonynak, mi van a vederben. Csak annyit mondott, nyomban beszélnie kell apjával mihelyt az megérkezik – s hogy szörnyen fontos az ügy. Azután a szobájába ment, s tovább tűnődött, milyen méreg is végzett a királlyal. Egy dolgot tudott csupán, ám az épp elég volt. Rolandot valami forró ölte meg.

35.

Brandon valamivel tíz óra előtt toppant be kimerültén és ingerülten – ilyen állapotban nem volt ajánlatos kukoricázni vele. Mocskos volt és izzadt, keskeny vágás éktelenítette a homlokát, hajába rengeteg pókháló akadt. A gyilkosnak nyomát sem lelték, teljes lendülettel folytak ellenben Peter koronázásának előkészületei a Tűtorony terén, Delain főbírája, Anders Peyna irányítása mellett.

Brandon felesége átadta Dennis üzenetét. A főkomornyik összevonta szemöldökét. Fia szóbájának ajtajához ment, s ahelyett, hogy kopogtatott volna, bedörömbölt.

– Gyere ki rögtön, kölök, és beszélj, minek hoztad ki a gazda szobájábul azt a vedret!

– Nem – szólt ki Dennis. – Te gyere be, apa: nem akarom, hogy anya is lássa, mi ez itten, és azt se akarom, hogy halljon bennünket!

Brandon nem ellenkezett. Az asszony nyugtalanul várakozott a tűzhely mellett; úgy hitte, valami bolondság az egész, valami, amit Dennis unalmában eszelt ki. Arra számított, hamarosan meghallja fájdalmas kiáltásait – mert várható volt, hogy Brandon, akinek délután már nem egy herceget, hanem a királyt kell szolgálnia, minden elfojtott félelmét, haragját a fiú hátsó felén tölti ki. Nem hibáztathatta Dennist: ezen a reggelen mindenkin erőt vett a hisztéria, az emberek úgy rohangáltak, mint az eszelősök; száz és száz szóbeszéd kelt szárnyra, s az újabbak rendre elfojtották őket.

Dennis szobájából azonban egyetlen hangos szó sem hallatszott ki. Sem fia, sem embere nem került elő egy jó órán át, s mikor végre felbukkantak, az asszonynak elég volt egy pillantást vetnie Brandon sápadt arcára, hogy megértse: a főkomornyik az ájulás szélén áll. Dennis rémült kölyökkutya módjára settenkedett mögötte.

A vedret Brandon hozta.

– Hová mentek? – kérdezte halkan az asszony.

Brandon nem felelt. Úgy rémlett, Dennis nem is tudja a választ. Csak forgatta a szemét, aztán behúzta az ajtót. Anyja egyiküket sem látta az elkövetkező huszonnégy órában, s hajlott rá, hogy azt higgye, mindketten meghaltak – vagy, ami rosszabb, ott senyvednek az Inkvizíció földalatti tömlöcében.

Gyanúja nem volt egészen alaptalan, hisz szörnyűséges huszonnégy óra köszöntött Delain lakóira. Az események talán nem mindenütt rémlettek volna ilyen iszonyatosnak – hisz akadnak sajna olyan zugok is a világban, ahol a felkelések, a vérontások, az éjszakai kivégzések mindennaposak. Delainben azonban esztendők, sőt, századok óta rend és nyugalom uralkodott – ennek pedig véget vetettek a történtek. A Fekete Nap ott kezdődött, hogy Petert nem koronázták királlyá ama bizonyos nap delén, s alkonyatra az is kitudódott, hogy apja meggyilkolásának vádjával bíróság elé kerül a Tűtorony központi csarnokában. Ha Delainnek lett volna tőzsdéje, aligha kerüli el az általános krachot.

A koronázási emelvényt hajnalban kezdték ácsolni. Gyalult deszkákból összerótt, otromba alkotmánynak ígérkezett, s Anders Peyna pontosan tisztában volt ezzel. De tudta azt is, épp elég virág akad majd, hogy eltakarja a hiányosságokat. Nem számítottak a király elhunytára – a gyilkosságot senki emberfia nem láthatja előre. Ha előre láthatnák, nem is történnének gyilkosságok, s minden bizonnyal boldogabb hely lenne a világ. Amúgy nem a pompa, nem a külsőségek számítottak – egyedül az számított, hogy az emberek érezzék: nem maradt sokáig üresen a trón. Ha a polgárokban sikerül azt a benyomást kelteni, a dolgok a szörnyű események ellenére a normális mederben folynak tovább, az igyekezet nem volt hiábavaló; ebben az esetben, gondolta Peyna, mindegy is, hány virághordozó lány tenyerébe fúródik szálka.

Tizenegy órakor azonban hirtelen abbamaradt az építkezés. A virágokat cipelő lányokat visszafordította a palotaőrség – a boldogtalan teremtések közül nem egy sírvafakadt.

Reggel hétkor az őrök felöltötték csodaszép, vörös ünnepi egyenruhájukat, magas szürke "farkasfog"-csákóikat. A tervek szerint ők alkották volna a kettős sorfalat, azt a folyosót, amelyen Peter a koronázási emelvényig halad. Tizenegy órakor azután új parancsot kaptak – különös, nyugtalanító parancsot. Villámgyorsan kellett megszabadulniuk a pompás uniformistól, hogy szokásos, fakó harci öltözékükbe bújjanak helyette. Látványos, ám haszontalan díszkardjaik helyett a felszerelésükhöz tartozó, halált hozó rövid kardot kellett megmarkolniuk, szép, de kevésbé praktikus csákójuk helyett bőrsapkát húztak valamennyien, ahogy csata előtt szokás.

Csataöltözet. Már maga a szó is nyugtalanítóan hangzott. Lehet-e vajon szokásos egy harci öltözék? Alig hiszem. Most mégis harci öltözéket viselő katonák nyüzsögtek mindenütt, arcuk elszánt volt és fenyegető.

Peter herceg öngyilkosságot követett el! Ez volt a legelterjedtebb pletyka a kastélyban.

Peter herceget meggyilkolták! E szóbeszéd volt a második befutó.

Roland nem halt meg; rossz volt a diagnózis, az orvost lefejezték, de az öreg király megbolondult; senki sem tudja, hogy mit tegyen – így szólt a harmadik.

Akadt még több is, némelyik még a fentieknél is vadabbul hangzott.

Senki sem aludt, mikor a gyászba borult uralkodói rezidenciára leszállt az est. A Tűtorony terén valamennyi fáklya égett, fény áradt a kastély ablakain is, a környező dombokon álló épületekben gyertyák, lámpások lobogtak, rémült emberek verődtek össze, hogy megvitassák a nap eseményeit. Mindannyian egyetértettek abban, hogy baljós dolgok folynak odabenn.

Az éjszaka még a napnál is hosszabbra nyúlt. Brandon felesége szörnyű magányban várta haza férjét és fiát. Az ablaknál ült – életében először fordult elő, hogy több szóbeszédet hallott annál, amire kíváncsi volt. De képes volt-e vajon, hogy figyelmen kívül hagyja őket? Bizony nem.

Nehezen múltak a kora hajnali órák; az asszony úgy érezte, sosem jön el a reggel. Ám mikor eljött végre, új pletyka kezdte elnyomni a régieket – valószínűtlen volt, hihetetlen, de mind többen erősítették meg, mígnem már az őrök is el-elsuttogták egymás közt. Ez az új szóbeszéd ismét halálra rémítette Brandon asszonyát, mert nagyon is jól emlékezett, milyen sápadt volt szegény Dennis arca, mikor hazaért a herceg kandallója mellől felragadott vederrel. Valami volt a vederben, valami összeégett és bűzlő, amit fia nem akart neki megmutatni...

Peter herceget apja meggyilkolása vádjával őrizetbe vették – suttogta a hír. Őrizetbe vették... Peter herceget őrizetbe vették... Meggyilkolta saját apját!

Valamivel napkelte előtt a szegény asszony karjára hajtotta fejét, s zokogni kezdett. Igaz, hamar elcsendesedett: elaludt, s zavaros álmok gyötörték.

36.

Bökd már ki, mi van abban a vederben, de hamar! Semmi kedvem szórakozni, érted, Dennis? – így zsörtölődött Brandon, mikor fia szobájába lépett, s behúzta maga mögött az ajtót.

– Megmutatom, apa – suttogta a fiú –, de először válaszolj egy kérdésemre: milyen méreg végzett a királlyal?

– Azt nem tudja senki.

– Jó, jó, de hogyan hatott?

– Mutasd mi van a vederben, fiú! Nyomban! – Brandon lapátkeze ökölbe szorult. Nem rázta, csak felemelte. Úgy ítélte, ez elegendő. – Mutasd, vagy tisztulj az útból.

Hosszan nézte a döglött egeret, egyetlen szót sem szólt. Dennis rémülten figyelte: apja arca mindinkább elszürkült. Az egér szemei koromfekete gombostűfejekké égtek. Bundája hamuszínű volt. Füleiből egyre szivárgott a füst, agóniában láthatóvá lett fogai úgy sötétlettek, akár a kemencetéglák.

Brandon előrehajolt, mintha meg akarná érinteni, azután visszahúzta kezét. Fiára nézett. – Hol találtad? – suttogta rekedten.

Dennis mormolt ezt-azt; amit mondott, javarészt érthetetlen maradt.

Brandon hallgatott egy sort, azután megszorította fia vállát.

– Vegyél pár nagy levegőt, és szedd össze a gondolataidat Denny! – mondta. – A te oldaladon állok, ahogy minden másban is, ezt tudnod kell, Jól tetted, hogy nem mutattad meg anyádnak ezt az izét. Most mondd el, hol és hogy bukkantál rá.

Dennis kissé megnyugodott, magabiztossága visszatért. Beszámolt apjának az eseményekről. Elbeszélése valamivel rövidebb ideig tartott, mint a enyém, de néhány perc alatt a végére ért. Apja egy széken ült, egyik kezével eltakarta szemét. Nem kérdezett, meg sem mukkant.

Mikor Dennis befejezte, Brandon három szót dünnyögött alig hallhatóan. Csak hármat, ezek hallatán azonban úgy érezte Dennis, menten jéggé fagy a szíve. Alig bírt talpon maradni.

– Akár a király...

Brandon ajka remegett a rémülettől, ám a főkomornyik mosolyogni próbált. – Egérkirály vót szerinted ez a szegény pára, Denny?

– Apa... Apa, én...

– Egy dobozka vót ott, aszontad.

– Igen.

– Meg egy kis csomag.

– Igen.

– És össze vót égve, de nem lángolt.

– Igen.

– És láttál csipeszt is...

– Igen! Olyannal húzkodja ki a mama a szőrszálakat az...

– Csitt! – Brandon ismét kezébe temette arcát. Hadd gondolkodjak!

Öt perc telt el. Brandon mozdulatlanul ült, mintha elaludt volna, de Dennis tudta, nem alszik. A főkomornyik sosem hallott a faragott dobozkáról, amelyet Peter az anyjától kapott, sem arról, hogy a herceg még kiskorában elvesztette azt; mindkét esemény jóval Peter félférfikorba, Brandon szolgálatba lépése előtt történt. A titkos rekeszt ismerte: szolgálata első esztendejében ami azt illeti, meglehetősen hamar – felfedezte. Mint mondottam, a titkos rekesz nem is volt olyan nagyon titkos, de egy olyan nyílt fiúnak, mint Peter, épp megfelelt. Brandon tudott róla, de azt a bizonyos első alkalmat leszámítva sosem kukkantott bele – akkor afféle tárgyakkal volt tele, amelyeket a fiúk kincsként tisztelnek. Akadt ott egy hiányos Tarot-csomag, egy pár márványdarab, egy szerencsepénz, egy tincs Peony sörényéből. S mert a jó főkomornyiknak mindenek felett diszkrétnek kell lennie, Brandon sosem foglalkozott többé a rekesszel s titkaival – úgy érezte, ha megtenné, voltaképp meglopná urát.

– Átmenjünk a várba, apa? – kérdezte végül Dennis.

– Nem. Az egeret nyomban a főbíróhoz kell vinnünk. El kell mondanod neki mindent, ugyanúgy, ahogy nekem.

Dennis súlyos sóhajjal ágyára zökkent. Mintha gyomorszájon vágták volna. Peyna. Aki a bebörtönzéseket, lefejezéseket elrendeli! Peyna az ő sápadt, ijesztő arcával, magas homlokával... Peyna, aki a király után talán a legnagyobb úr Delainben!

– Nem – dünnyögte végre-valahára. – Apa, én nem... Én... Én...

– Muszáj – szögezte le Brandon. – Sötét ügy ez, a legsötétebb, amibe valaha belekeveredtem, de el kell intézni, rendbe kell hozni. Mindent elmondasz a bírónak, ahogy volt – akkor az ő kezében lesz a döntés.

Dennis apja szemébe nézett, s látta, komolyan beszél. Ha nem engedelmeskedik, apja hurkot vet a nyakába, úgy hurcolja Peyna elé, akár egy macskát, hiába töltötte be a huszadikat...

– Igen, apám... – Nyomorultul érezte magát; arra gondolt, hogy mikor Peyna ráveti hűvös, töprengő tekintetét, nyomban megáll majd a szíve. Ezután (rémülete nőttön nőtt) eszébe ötlött az is, hogy voltaképp úgy lopta a vedret a herceg lakosztályából. Ha meg nem öli a rémület, mikor a főbíró ráparancsol, beszéljen, a kastély legmélyebb tömlöcében töltheti el hátralévő napjait a tolvajok keserű kenyerén!

– Ne nyugtalankodjál, Denny, vagy legalábbis próbálj megnyugodni! Peyna kemény, de igazságos ember. Nem tettél semmi olyat, amiért szégyenkezned kőne. Csak mondj el neki mindent, ahogy nekem.

– Rendben – suttogta Dennis. – Most rögtön megyünk?

Brandon felállt, azután térdre ereszkedett.

– Elébb imádkozunk. Térdelj mellém, fiam... Dennis engedelmeskedett.

37.

Petert kikérdezték, királygyilkosságban bűnösnek találták, s egy életre bebörtönözték abba a két hideg szobába a Tűtorony legtetején. Mindehhez alig három nap kellett. Az sem fog soká tartani, míg elmondom, miképp csattant rá Flagg kíméletlen csapdája a vétlen fiúra.

Peyna nem rendelte el rögtön a koronázás előkészületeinek felfüggesztését – az igazat megvallva azt gondolta, Dennis téved, s az egésznek valami magától értetődő magyarázata van. Az egér és a király állapotának feltűnő hasonlatosságát azonban nem lehetett figyelmen kívül hagyni, ahogyan azt sem, hogy Brandonnak és családjának hűsége, szavahihetősége szóbeszéd tárgyát képezte szerte a birodalomban. Ez fontos volt, valami azonban még nagyobb fontossággal bírt: Peter becsületének, ha valóban királlyá akarják koronázni, makulátlannak kell maradnia.

Peyna kihallgatta Dennist, azután Peterért küldetett. Dennis valóban elájult volna ura láttán, de szerencsére megengedték neki, hogy apjával együtt a másik szobába vonuljon vissza. Peyna komoran elmagyarázta Peternek, hogy milyen vád merült fel ellene; hogy része lehetett Roland meggyilkolásában. Anders Peyna sosem szépítgette a dolgokat, még akkor sem, ha tudta: szavaival fájdalmat okozhat.

Petert elnémította, szinte földre sújtotta a döbbenet. Még meg sem barátkozhatott a gondolattal, hogy szeretett apja nincs többé, hogy szörnyű méreg ölte meg, perzselte halálra odabentről. Ne feledjétek, egész álló éjszaka vezette a kutatást, egy percet sem aludt, s jócskán kimerült. S ne feledjétek a legfontosabbat: bár termete, megjelenése férfira vallott, tizenhat esztendős volt csupán. A vád hallatán nagyon is természetes dolgot művelt, ám ezt a hidegen mérlegelő Peyna előtt mindenképp el kellett volna kerülnie: sírva fakadt.

Ha tüstént és hevesen tagadott volna, ha kimerültén felnevet e képtelen gyanúsítás hallatán, a vádat nyomban elejtették volna. Ez az eshetőség nyilván fel sem merült Flaggban – de hát ő saját sötét elméjének normái szerint ítélte meg az embereket. Ez volt egyik gyengéje. Gyanakodva szemlélt mindent és mindenkit; úgy vélte, mindenkit titkos indítékok vezérelnek. Gondolkodása nagyon összetett volt, afféle tükörterem, melyben minden tárgy képe háromszor, az életnagyságnál apróbban vagy nagyobban jelenik meg. Peyna gondolatai ezzel szemben egyenes vonalakat követtek. Igen valószínűtlennek, szinte hihetetlennek találta, hogy Peter megmérgezte saját apját. Ha a herceg felkacag, talán arra sem vette volna a fáradtságot, hogy szemügyre vegye a dobozt, melybe a fiú nevét vésték, a csomagot és a csipeszt, mely állítólag benne lapult. A könnyek elbizonytalanítottak. Mintha elismerték volna a bűnt, melyet egy olyan fiú követett el, aki a tett végrehajtásához elég idős ugyan, annak elleplezéséhez azonban nem.

Peyna úgy ítélte, tovább kell vizsgálódnia. Utálta az egészet, mert ehhez őröket kellett hívnia, az, pedig szóbeszédet, suttogást jelentett; biztosra vette, hogy a dolog egy része kiszivárog, s megnehezíti Peter uralkodásának első heteit.

Azután eszébe jutott, hogy ennek talán elejét lehet venni. Fél tucat királyi gárdistát vesz maga mellé, nem többet. Négyet kinn hagy a hercegi lakosztály előtt. Miután ezt a szerencsétlen ügyet lezárják, a birodalom legtávolabbi sarkába vezényelteti át valamennyit. Brandont és a fiát szintén el kell távolítani, gondolta ezért pedig kár – mert ital hatására hamar megoldódik az ember nyelve. Azt, hogy az öreg főkomornyik gyengéd érzelmekkel viseltetik a gin iránt, mindenki tudta.

Peyna tehát elrendelte a koronázási előkészületek felfüggesztését. Bizonyos volt benne, hogy a munka fél órán belül újra elkezdődhet, s hogy az emelvény építői izzadhatnak, átkozódhatnak, mire behozzák az elvesztegetett időt.

De sajnos...

38.

A dobozkát, a csomagot, a csipeszt ott találták, s ezen nincs mit csodálkoznunk. Peter az anyja emlékére esküdött, hogy nincs ilyen doboza: heves tiltakozása most egyáltalán nem tűnt helyénvalónak. Peyna óvatosan, a csipesz segítségével emelte fel a megpörkölődött csomagot, belenézett, s három zöld homokszemet pillantott meg. Oly aprók voltak, hogy szinte tudomást sem vett róluk, ám mivel tudta, milyen sors jutott osztályrészéül a nagy királynak s az apró egérnek, visszatette a dobozba a csomagot, s rácsukta a fedelet. Berendelt kettőt az előtérben várakozó őrök közül, s közben sajnálkozva vette tudomásul, hogy mind komolyabbra fordul az ügy.

A dobozt óvatosan Peter íróasztalára helyezték. Kis füstpamacsok törtek elő belőle. Valakit elszalajtottak azért az emberért, aki a birodalom lakói közül a legtöbbet tudta a mérgekről.

Ez az ember Flagg volt, senki más.

39.

Semmi közöm ehhez az egészhez, Anders – mondta Peter. Már összeszedte magát, arca azonban sápadt és gyűrött volt még; kék szemét az öreg főbíró sosem látta még ilyen sötétnek.

– Ezek szerint tiéd a doboz?

– Igen.

– Miért tagadtad akkor az imént?

– Megfeledkeztem róla. Jó tizenegy éve nem is láttam. Anyámtól kaptam ajándékba.

– Mi történt vele?

Nem szólít már se "uram"-nak, se "felség"-nek – gondolta Peter, és végigfutott hátán a hideg. Semmiféle tiszteletet nem kapok tőle. Hogyan fordulhatott elő ilyesmi? Apát megmérgezték, Thomas alig áll a lábán. És itt áll Peyna, itt áll és gyilkossággal vádol. Ráadásul a dobozom. Az istenek szerelmére, honnét került elő hirtelen? Hogy került a könyvek mögötti titkos rekeszbe?

– Elvesztettem – mondta lassan. – Anders, csak nem hiszed komolyan, hogy megmérgeztem az apámat?

Eddig nem hittem... de most már megfordult a fejemben – gondolta Andres Peyna.

– Hisz nagyon szerettem – mondta Peter.

Ezt hittem én is... de most kétségek támadtak bennem – tűnődött a főbíró.

40.

Flagg rontott a szobát, s anélkül, hogy Peynára pillantott volna, kérdésekkel kezdte bombázni a döbbent, rémült, megzavarodott herceget. Sikerült-e a méreg, a tettes nyomára bukkanniuk? Találtak összeesküvésre utaló jeleket? Az ő véleménye szerint egyetlen, minden bizonnyal bomlott agyú merénylőről lehet szó. Egész délelőtt kristálya felett görnyedt, az az átkozott varázsholmi azonban sötét maradt. Mindegy is, többet kell tennie ennél. Tettekre van szükség, nem bűvigékre. Bármilyen feladatot szán neki a herceg, bármit óhajt, hogy a rejtélyre fény derüljön...

– Nem azért hívtunk ide, hogy rikácsolj, akár a saját kétfejű papagájod – szólt rá Peyna hidegen. Nem szívelte Flaggot. Úgy érezte, Roland halálának pillanatában a varázsló befolyása is semmivé lett. Lehet, hogy megmondhatja, mik azok a zöld homokszemek a csomagban, ám több hasznát nemigen veszik.

Peter aligha veszi hasznát efféle tanácsadónak, ha egyszer trónra lép – gondolta, aztán megzavarodott, hisz Peter trónra lépésének valószínűsége percről percre csökkent.

– Nem – sietett egyetérteni Flagg. – Azt hiszem, csakugyan nem ezért hívattatok. – Peterre nézett. – Mi az óhajod, királyom?

Ne nevezd így! – fakadt ki Peyna mélyen megrendülve. Arckifejezése láttán a mágus – noha döbbenetet színlelt – megértette, hogy áll a helyzet, és elégedettséget érzett. A gyanú mételye mélyen berágta magát a főbíró hideg szívébe. Remek.

Peter elfordult mindkettőjüktől, a várost nézte, igyekezett úrrá lenni érzésein. Keze ökölbe szorult. Ujjai elfehéredetek. Sokkal idősebbnek látszott tizenhat évesnél.

– Látod azt a dobozt az asztalon? – kérdezte Peyna a varázslótól.

– Látom, főbíró űr – válaszolta Flagg a lehető leghivatalosabban.

– Egy csomagot találsz benne, mely lassanként elégni látszik. A csomagban néhány homokszem lapul. Azt szeretném, ha megvizsgálnád, s ha lehet, megállapítanád, mi az az anyag. Nyomatékosan figyelmeztetlek, ne érintsd meg! Bármi legyen is, alighanem ez okozta Roland király halálát.

Flagg – mert úgy akarta – gondterheltnek látszott, pedig remekül érezte magát. Mindig feldobta, ha szerepet játszhatott. Imádott színészkedni.

A csipesz segítségével felemelte a csomagot. Belenézett. Összevonta szemöldökét.

– Egy darab obszidiánra lesz szükségem – mondta. – Küldess érte nyomban!

– Van egy darab az íróasztalomon – mondta tompa hangon Peter, s máris elővette. Nem volt akkora, mint az, amelyet Flagg használt, s melytől megszabadult, de azért vaskos volt. A herceg átadta az egyik őrnek, aki a mágusnak nyújtotta. Flagg a fény felé tartotta, a homlokát ráncolta – közben ujjongott magában, talán még bukfenceket is hányt. Az obszidiándarab nagyon hasonlított az övéhez, ám egyik oldal töredezett volt. Lám, még az istenek is rámosolyognak! Igen, igen mosolyognak!

– Egy-két éve leejtettem – mondta Peter, elértve a varázsló érdeklődését. Eszébe sem jutott – ami azt illeti, még Peynának sem –, hogy újabb téglákkal gyarapodott a fal, mely trónjától elválasztotta. – Az a fele, amit a kezedben tartasz, a szőnyegre esett. A másik fele a követ érte, és darabokra tört. Az obszidián nagyon kemény, de igen törékeny.

– Csakugyan, uram? – kérdezte elgondolkodva Flagg. – Sosem láttam még efféle követ, bár hallani hallottam róla.

Visszatette az obszidiánt Peter íróasztalára, kirázta rá a három homokszemet, és hátralépett, ahogy felcsapott a füst. Minden jelenlévő látta, hogy a homokszemek belesüllyednek a kőbe, melyet a világ legkeményebb anyagának tartottak. Az őrök pusmogni kezdtek.

Csend legyen! – dörrent rájuk sarkon fordulva Peyna. Az őrök hátra húzódtak, arcuk halovány volt a rémülettől. Boszorkányságra gyanakodtak valamennyien.

– Úgy sejtem, birtokoltam már efféle homokot, s azt is tudom, hogyan bizonyosodhatunk meg arról, igazam van-e – jelentette ki Flagg. – Ha igazam van, a kísérletet a lehető leggyorsabban el kell végeznünk.

– Miért? – tudakolta Peyna.

– Úgy vélem, ezek Sárkányhomokszemek – mondta a mágus. – Szereztem belőle egy keveset egyszer, de sajnos eltűnt, mielőtt közelebbről is megvizsgálhattam volna. Nem kizárt, hogy ellopták.

Figyelmét nem kerülte el, hogy a főbíró tekintete ehelyütt Peterre villan.

– Azóta is nyomaszt a dolog – folytatta –, mert mint mondják, ez a leghalálosabb méreg a világon. Nem volt alkalmam rá, hogy meggyőződjek hatékonyságáról, így azután kételkedtem benne, ám a szóbeszédet már az is igazolta, amit eddig láttunk... – Az obszidiánra mutatott. A lyukak, amelyeket a homokszemek vájtak, már ujjnyi mélyek voltak: füst szállt mindháromból, sötét, akár a tábortüzek füstje. Flagg úgy becsülte, még pár perc, s a homokszemek kibukkannak a túloldalon.

– E három homokszem kikezdi az általunk ismert legkeményebb követ is – mondta. – A Sárkányhomok átrágja magát mindenen, mindenen, ami az útjában áll. És pokoli hőt fejleszt. Te őr! Ide!

A gárdisták egyikére bökött. A fickó előrelépett igen boldogtalannak látszott, hogy épp ráesett a választás.

– Érintsd meg a követ! – parancsolta Flagg, s ahogy a katona bizonytalanul előrenyúlt, rákiáltott: – Csak az oldalát, fickó! Kerüld azokat a lyukakat!

Az őr engedelmeskedett – s nagyot szisszenve kapta vissza jobbját. Szájába kapta ujjait, ám mielőtt megtette, Peyna tisztán látta rajuk a hólyagokat.

– Az obszidián nagyon rosszul vezeti a hőt – mondta Flagg –, e kő mégis oly forró, mint a kandalló rácsa. S mindezért három szem homok a felelős – három homokszem, mely elférné bármelyikünk kisujja körmén. Érintsd meg a herceg íróasztalát, főbíró uram!

Peyna megtette. Úrrá lett rajta a döbbenet – a fából forróság sütött. Egykettőre megfeketedik, megég a tölgygerenda is...

– Gyorsan kell hát cselekednünk – mondta Flagg. Hamarosan tüzet fog az asztal. Ha belélegezzük a füstjét – feltéve ha igaz, amit hallottam – napokon belül végünk. De hogy ne maradjon hely kétségeknek, egy újabb kísérletet...

Ennek hallatán a gárdisták még hátrább hőköltek. – Legyen hát – suttogta Peyna. – Mi ez a kísérlet? Csináld gyorsan, ember!

Még annyira sem bízott Flaggban, mint korábban, de az a benyomás is erősödött benne, hiba volna alábecsülnie. Öt perccel korábban még hajlott arra, hogy befolyását vesztett senkinek tekintse. Most úgy érezte, valamennyiük élete – s a Peter ellen folytatott vizsgálat sikere – a mágus kezében van.

– Egy vízzel teli vederre van szükség – mondta Flagg gyorsan. Sötét szemei csillogtak.

A gárdisták Peynával együtt az obszidiánban tátongó lyukakra, az előkígyózó keskeny füstcsíkokra meredtek – a látvány hipnotizálta őket, ahogyan hüllők hipnotizálják a zsákmányul kiszemelt madarakat. Milyen mélyen járnak a homokszemek? Milyen közel jutottak a fához? Lehetetlen megállapítani. Még Peter is bámult, noha arcán változatlanul ott honolt az elkeseredett, zavart kifejezés.

– Vizet a hercegi lakosztály pumpájából! – kiáltott Flagg az egyik őrre. Vederben, egy jókora edényben, vázában, bármiben! Gyorsan! Gyorsan!

A gárdista Peynára nézett.

– Indulj! – parancsolta a főbíró a tőle telhető leghatározottabb hangon. Természetesen félt – s Flagg tudta ezt.

A katona sietett a dolgára, s máris pumpálta a vizet a főkomornyik holmijai közt lelt vederbe. Flagg ismét megszólalt:

– Beledugom az ujjamat a vederbe, s egy kevés vizet cseppentek az egyik lyukba. Figyeljenek nagyon főbíró uramék: ha a víz egy pillanatra elzöldül, tudhatjuk, mivel állunk szemben.

– S aztán? – tudakolta Peyna.

Az őr visszatért. Flagg átvette tőle a vedret, s az asztalra tette.

– Igen óvatosan vizet cseppentek a másik két lyukba is – mondta. Csendesen beszélt, máskor holtfehér arca azonban vöröslött. – A víz nem fékezi meg a Sárkányhomokot, de lelassítja... – Ezzel kissé komolyabbnak tűntette fel a helyzetet a valódinál, de azt akarta, hogy mindannyian féljenek.

– Miért nem öntjük rá az egészet? – értetlenkedett az egyik őr.

Peyna megsemmisítő pillantással "jutalmazta" e felszólamlást, a mágus azonban, miközben ujját a vízbe mártotta, higgadtan válaszolt:

– Szeretnéd, ha a víz kimosná a homokszemeket abból a három lyukból a fiú íróasztalára? Sikerülhet. S téged hagyunk majd itt tüzet oltani, ha a víz elpárolog, ostoba!

Az őr elhallgatott.

Flagg kihúzta csepegő ujját a vederből. – Máris langyos a víz – mondta –, pedig alig pár percet állt az asztalon...

Vigyázva az egyik lyuk fölé tartotta ujját.

– Figyeljetek jól! – szólt éles hangon. Peter olcsó mutatványosnak látta most, aki valamely minden képzeletet felülmúlóan ócska trükk bemutatására készül. Peyna azonban közelebb hajolt. A gárdisták a nyakukat nyújtogatták. A Flagg ujjáról lecsöppenni készülő cseppben néhány pillanatig ott derengett Peter szobájának képe. A kép a cséppel együtt mind hosszabbra s hosszabbra nyúlt – majd eltűnt a lyukban.

Éles, sziszegő hang hallatszott, akarna zsír cseppent volna forró serpenyőbe. Keskeny gőzsugár lövellt ki a nyíláson, ám mielőtt ez bekövetkezett volna, Peyna tisztán látta a macskahunyorításnyi zöld felvillanást – s ez a pillanat megpecsételte Peter sorsát.

– Az istenek nevére! Sárkányhomok! – suttogta Flagg rekedten. – Be ne lélegezzétek e gőzt, ha az életetek kedves!

Anders Peyna éppoly bátor volt, amilyennek a híre mondta, most mégis rettegett. Kimondhatatlan gonoszság rejlett abban a zöld felvillanásban.

– Cseppents vizet a másik kettőre is! – suttogta. Most nyomban!

– Megmondtam az imént – mondta nyugodtan a mágus, ujját ismét vízbe mártva, az obszidiándarabra meredve –, hogy a víz nem boldogul e homokszemekkel. A hírek szerint egy módon hatástalaníthatok csupán. Ez a megoldás aligha tetszene, főbíró uram. Lassítanunk kell a folyamatot, hogy utóbb megszabadulhassunk e sátáni anyagtól – okosabbat nem tehetünk.

Egy kevés vizet cseppentett a másik két lyukba is. Mindkét alkalommal zöld fény villant, gőz szállt a magasba.

– Ha nem csalódom, egy ideig biztonságban tudhatjuk magunkat – jelentette ki Flagg. A gárdisták egyike nagyot sóhajtott. – Hozzatok kesztyűt... az összehajtogatott konyharuha is megteszi... Valamivel fel kell emelnem e követ. Pokolian tüzes; az a pár csepp víz egykettőre elforr belőle.

A főkomornyik szekrényéből két asztalkendőt kerítettek, Flagg ezek segítségével ragadta meg az obszidiánt. Felemelte, egyensúlyozott vele egy darabig, majd a vederbe hajította. Ahogy a kődarab a veder aljára süllyedt, a víz színe világoszöldre változott...

– Végre! – sóhajtotta a mágus. – Egyelőre minden rendben. Az őrök egyikének ki kell vinnie a kastélyból e vedret, egyenesen a Vénséges Fa alatti kúthoz. Merjék tele vízzel a legnagyobb taposókádat, abba tegyék. A kádat vigyék ki a Johanna-tóhoz, és vessék vízbe a közepén. A Sárkányhomok úgy százezer esztendő alatt biztosan elpárologtatja a vizét, de ez véleményem szerint legyen az akkor élők gondja – már ha élnek akkortájt e földön emberek...

Peyna várt egy darabig, tőle szokatlan tétovasággal harapdálta ajkát, aztán így szólt a katonákhoz:

– Te, te és te! Engedelmeskedjetek!

A vedret elvitték. A gárdisták úgy bántak vele, mintha afféle időzített bomba lett volna. Flaggot szórakoztatta a dolog, hisz amit művelt, nagyobbrészt szemfényvesztés volt, ahogy Peter gyanította. Azok a vízcseppek, amelyeket a lyukakba juttatott, aligha fékezték meg a Sárkányhomokot – legalábbis nem hosszú időre –, a veder vize azonban nyilván elegendőnek bizonyult. Kevesebb folyadék is kitűnően semlegesítette a mérget – mint például egy pohár bor. De higgyenek, rettegjenek csak az ostobák! Annál vadabb indulattal fordulnak majd Peter ellen, ha eljön az ideje.

Mikor az őrök elmentek, Peyna Flagghoz fordult. – Azt mondtad, egyetlen módon mégis lehet semlegesíteni a Sárkányhomokot.

– Úgy van. Mondják, ha valamely élőlény szervezetébe kerül, a boldogtalan teremtmény halálra ég, de mihelyt elpusztul, elenyészik a Sárkányhomok hatalma is. Már rég kipróbáltam volna, csak hát eltűnt az anyagmintám...

Peyna a mágusra bámult, ajkai elfehéredtek. – S vajh milyen élőlényen szándékoztad kipróbálni ezt az átkos matériát, varázsló?

Flagg ártatlanul viszonozta pillantását. – Természetesen egy egéren, főbíró uram.

41.

Délután három órakor különös tanácskozás vette kezdetét Delain királyi bíróságán, a Tűtorony földszinti nagytermében, amelyet az évek múlásával mind többen emlegettek "Peyna bírósága"-ként.

Tanácskozás – nem tetszik nekem ez a szó. Túl kisszerű, túlságosan jelentéktelen ahhoz a döntéshez képest, melynek ezen a délutánon kellett megszületnie. Meghallgatásnak, tárgyalásnak nem nevezném, hisz nem a törvény megszabta keretek közt került rá sor – de azért fontos volt; ebben, gondolom, mindannyian egyetértünk.

A teremben ötszázan is elfértek volna, ám ez alkalommal heten jelentek meg mindössze. Hatan egyetlen csoportot alkottak. Egymáshoz húzódtak, mintha nyugtalanítólag hatna rájuk, hogy e hatalmas helyiségben ily kevesen kénytelenek ülésezni. Az egyik falat a királyság címere – a sárkányra rontó unikornis – díszítette, Peter tekintete minduntalan erre rebbent. Ott volt Peyna s Flagg is (természetesen ő volt az, aki elhúzódott a többiektől), továbbá a, birodalom négy legnevesebb jogásza. Összesen tíz volt belőlük, ám hatan Delain messzi vidékein osztották az igazságot ezekben a napokban, s Peyna nem várhatta meg visszatértüket. Tudta, hogy gyorsan és határozottan kell cselekednie, máskülönben elvesztek, s a birodalom vértengerbe vész. Tudta, ám tudta azt is, hogy a vérontás elkerüléséhez szüksége lesz a hideg fejű fiatal gonosztevő segítségére.

Mert Anders Peyna már eldöntötte, hogy igenis Peter volt a király gyilkosa. Nem a doboz, nem a zöld homok, nem is az összeégett egér látványa győzte meg, hanem a fiú könnyei. Dicséretére legyen mondva, most nem tűnt sem bűntudatosnak, sem gyengének. Sápadt volt de higgadt, s tökéletesen uralkodott magán.

Peyna megköszörülte torkát. Hangja sokszoros visszhangot vert a csarnok rideg kőfalai közt. Homlokához nyúlt – nem lepte meg, hogy hideg verítéktől nedvesen kellett visszahúznia kezét. Sok száz nehéz esetben hozott döntést, megszámlálhatatlan embert adott hóhérkézre az évtizedek során, mégsem gondolta soha, hogy egyszer efféle "tanácskozáson" kényszerül majd elnökölni, ahol egy királygyilkos herceg sorsáról kell határozniuk. Márpedig, ha a dolgok várakozásának megfelelően alakulnak, a határozathozatal nem késhet soká. Oka van arra, hogy izzadjon, s abban sincs semmi csodálatos, hogy e veríték hideg...

Csupán egy tanácskozás.

Egy tanácskozás, semmi más, nem törvényes, nem hivatalos, eredménye nincs, nem lehet hatással Delain jövőjére...!

Ám sem magát, sem Flaggot, sem a jogászokat, sem Petert nem sikerült látszólagos nyugalmával elbolondítania. Tárgyalás volt ez, nem tanácskozás. A tét a hatalom. Az a megégett egér események egész folyamát indította útnak. E folyamnak most, a forrás közvetlen közelében kell megfelelő irányt adni, másként tovább zúdul, erőre kap, s végül a világ minden hatalma is kevés lesz ahhoz, hogy az útjába álljon.

Csak egy tanácskozás – gondolta Anders Peyna, s lopva ismét végigsimított verejtékező homlokán.

42.

Flagg élénk figyelemmel kísérte a fejleményeket. Peynához hasonlóan Ő is tudta, hogy itt dől el a birodalom sorsa. Előre láthatólag minden a kedve szerint alakul majd.

Peter felemelt fejjel, határozott tekintettel várakozott. Sorra végignézett a jelenlévőkön.

Rideg kőfalak emelkedtek körülöttük. A hallgatóság számára ácsolt padsorok üresen álltak, Peyna mégis fantomtekintetek súlyát érezte – mintha követelték volna, hogy szolgáltasson igazságot ebben az iszonyú ügyben.

– Uram – szólalt meg végül –, három órával ezelőtt király lettél.

Peter meglepetten, de szótlanul nézett rá.

– Igen – folytatta Peyna, mintha az új uralkodó válaszolt volna. A jogászok bólogattak – komor volt az arcuk. – A koronázásra nem került sor, ám az ceremónia csupán. Felemelő esemény, de mégis csak ceremónia. Isten, a törvény és az alkalom tesz királlyá, nem a koronázás. E percben király vagy: parancsolhatsz nekem, valamennyi jelenlévőnek, s a birodalom összes lakójának. Ez szörnyű dilemma elé állít bennünket. Sejted ugye, miért?

– Hogyne – válaszolt komoran Peter. – Azt gondoljátok, hogy királyotok gyilkos.

Peynát meglepte kissé ez az egyenesség, de nem bánta igazán, hogy így fordultak a dolgok. Peter világéletében egyenes fiúnak látszott – e maszk mögött azonban, sajna, számító gonosztevő bújt meg. A legfontosabb azonban az, hogy ez a kifakadás, mely csakis a kölyök ostoba elszántságának következménye lehet, felgyorsítja majd az eseményeket.

– Hogy mit gondolunk, uram, nem számít. Ártatlanság, bűnösség dolgában csak bíróság dönthet: ezt tanultam, s meggyőződéssel vallom, hogy így helyes. Egyetlen kivétel létezik – a király felette áll a törvénynek. Érted-e?

– Értem.

– Csakhogy... – Peyna felemelte mutatóujját – ...e bűntett még azelőtt történt, hogy király lettél. Legjobb tudomásom szerint hasonló helyzetben nem volt egyetlen delaini bíróság sem. Kilátásaink nem túl biztatóak: anarchia, káosz, polgárháború. Hogy mindezen szörnyűségeknek elejét vehessük, a segítségedre van szükségünk, uram.

Peter komoran viszonozta pillantását. – Segítek, ha módomban áll – mondta.

Remélem, imádkozom érte, hogy el fogadod javaslatomat – gondolta Peyna. Érezte, hogy homlokán ismét kiütközött a veríték, ám ezúttal nem törölte le. Peter szinte gyerek még, de okos gyerek: mozdulatát a gyengeség jelének vélhetne. Azt fogod állítani, hogy a királyság javáért teszed, amit teszel. Ha volt elég bátorságod ahhoz, hogy végezz tulajdon apáddal, nyilván szilárdan hiszed, megúszhatod. Azt várod tőlünk, hogy fedezzünk, hogy eltusoljuk az ügyet, de szavamra, csalatkozol, uram...!

Flagg, aki már-már olvasott a főbíró gondolataiban, felemelte egyik kezét, hogy elrejtse mosolyát. Peyna gyűlöli őt – szándéka ellenére mégis első számú szövetségesévé lépett elő.

– Azt akarom, hogy tedd félre a koronát – mondta Peyna.

Peter döbbenten nézett rá. – Lemondjak a koronáról és a trónról? – tűnődött. – Én... nem is tudom, főbíró uram. Gondolkodnom kell, mielőtt határozott igent vagy nemet mondok. Szándékom ellenére árthatok a birodalomnak, ha elkapkodom a dolgot – ahogyan az orvos is rosszat tehet betegének, ha túl sok gyógyszert diktál bele.

Ügyes a kölyök – gondolta Flagg s Peyna szinte egyidőben.

– Félreértettél. Nem arra kérlek, hogy lemondj trónodról, csupán arra, hogy tedd félre a koronát, míg tisztázódik e szerencsétlen ügy. Ha ártatlannak találtatsz apád meggyilkolásában...

– Ártatlan vagyok – jelentette ki Peter. – Azt sem bántam volna, ha apám uralkodik, míg megvénülök. Boldog voltam mellette; szolgálni akartam, támogatni, szeretetemről biztosítani mindazzal, amit tettem.

– Most mégis halott, s a körülmények a te bűnösségedre utalnak.

Peter bólintott.

– Ha ártatlannak találtatsz, ismét fejedre teheted a koronát. Ha azonban bebizonyosodik bűnösséged... – A jogászok közt nyugtalanság támadt ennek hallatán, Peynának azonban a szeme sem rebbent. – ...ha bebizonyosodik bűnösséged, a Tűtorony legfelső emeletén kell leélned életedet. A királyi család egyetlen tagja sem sújtható halálbüntetéssel – így szól az ezredéves törvény.

– S Thomas lesz a király? – töprengett Peter.

Flagg teste megfeszült.

– Ő.

Peter homlokráncolva gondolataiba mélyedt. Szörnyen kimerültnek látszott, zavarnak, rémületnek azonban nem adta tanú jelét, s ez nyugtalanította a mágust.

– Mi történik, ha elutasítom javaslatodat?

– Ha elutasítod, király maradsz annak ellenére, hogy nem tisztáztad magad a vádak alól. Alattvalóid némelyike – a tények ismeretében talán a többség – úgy tartja majd, az ifjú király tette el az útból apját, hogy végre trónra léphessen. Azt hiszem, lázadással, polgárháborúval kell számolnunk, méghozzá hamarosan... Ami engem illet, lemondanék hivatalomról, s nyugatnak indulnék. Öreg vagyok már ahhoz, hogy mindent újra kezdjek, de azért megpróbálnám. Életem a törvény, s nem szolgálhatok olyan királyt, aki nem vetette alá magát a törvénynek egy ehhez foghatóan súlyos esetben.

Csend borult a teremre, mely – így tűnt legalábbis meglehetősen hosszúra nyúlt. Peter lehajtott fejjel ült, tenyerével eltakarta szemét. Nézték, várakoztak mindannyian. Most már Flagg homlokán is veríték csillogott.

Végül felpillantott Peter, s leengedte két kezét.

– Rendben van – mondta. – Halljátok királyi parancsomat: félreteszem a koronát arra az időre, míg tisztázom magam apám meggyilkolásának vádja alól. Ez idő alatt te, Peyna leszel Delain kancellárja. Azt akarom, hogy a tárgyalásra mielőbb sor kerüljön – már holnap, amennyiben lehetséges. Alávetem magam a bíróság döntésének. A bírám azonban nem te leszel.

A jelenlévők csak pislogtak, feszengtek e szavak hallatán. Yosef, az istállómester nem lepődött volna meg így – de hát neki része volt már hasonló élményben Peter kölyökkorában.

– E négy jogász egyike mondja ki az ítéletet – folytatta Peter. – Így kell lennie: az az ember, aki a hatalmat birtokolja helyettem, s akinek szavaiból arra következtetek, úgy véli, én követtem el a szörnyű bűnt, nem maradhat elfogulatlan.

Peynát elöntötte a forróság.

– E négy férfiú közül egy... – ismételte Peter a jogászok felé fordulva. – Helyeztessék egy kupába négy kavics, három fekete és egy fehér. Aki a fehér kavicsot húzza, az lesz ügyem főbírája. Beleegyezel-e, Anders Peyna?

– Beleegyezem, uram – mondta Peyna lassan. Bosszantotta hogy arca egyre tüzel.

Flagg ismét szájához emelte kezét, hogy elrejtsen egy halovány mosolyt Ez volt legutolsó királyi parancsod, szegény kis uram – gondolta.

43.

A három órakor kezdődő megbeszélés negyed órán belül véget ért. A szenátusok, parlamentek tagjai napokon, heteken át vitázhatnak egyetlen kérdésről – s a sok beszéd ellenére gyakorta még így sem születik döntés –, ám az igazán nagy dolgok rendszerint gyorsan történnek. Három órával később, sötétedéskor pedig történt valami olyasmi, ami beláttatta Peterrel: bármilyen valószínűtlennek tűnjék, bűnösnek találják majd apja meggyilkolásában.

Mosolytalan, hallgatag őrök kísérték vissza lakosztályába, melyet – mint arról Peyna felvilágosította – az étkezések idejére sem hagyhat el.

A vacsorát egy termetes, szakállas gárdista hozta tálcán. Egy bögre tej és egy csészére való, gőzölgő főzelék. Peter felállt, ahogy a katona belépett. A tálcáért nyúlt.

– Ne még, uram – mormolta az őr, s hangjából világosan kiérződött a rosszindulat. – Meg kell ezt fűszerezni... – Beleköpött a csészébe, azután elmosolyodott, kivillantotta ódon kerítéslécekhez hasonlóan összevissza álló fogait, s a fiúnak nyújtotta vacsoráját. – Tessék.

Peter nem nyúlt a tálcáért. Nagyon megdöbbentette, ami történt.

– Miért csináltad ezt? Miért köptél a csészémbe?

– Tán jobbat érdemel, aki megöli a saját apját, uram?

– Nem. Az azonban, akit még bíróság elé sem állítottak, minden kétséget kizáróan igen – közölte Peter. Vidd ki ezt, és hozz helyette másikat! Hozd öt percen belül, máskülönben Flagg alatt, a tömlöcben töltőd az éjszakát!

Az őr képéről lehervadt a vigyor, aztán megjelent megint.

– Nem hinném – mondta. Megdöntötte a tálcát – először csak egy kicsit, aztán egyre jobban. A bögre és a csésze darabokra tört a kövön, a főzelék szanaszét freccsent.

– Nyald fel! – hörögte a gárdista. – Nyald fel, mint a kutya – mert az vagy, nem más!

Sarkon fordult, hogy kimenjen. Peterben hirtelen felizzott a harag: odaugrott a férfihoz, és arcul csapta. A csattanás pisztolylövésként visszhangzott a falak között.

A termetes katona felhorkant, s kihúzta rövid kardját.

Peter mereven mosolygott, felemelte fejét, elé tárta nyakát.

– Rajta – mondta. – Aki beleköp más ételébe, nyilván arra is képes, hogy átvágja egy fegyvertelen ember torkát. Rajta! Mondják, a disznók is az Úr akaratának eszközei; szégyenben s gyászban vagyok. Ha Isten azt akarja, hogy tovább éljek, úgy legyen. De ha a halálomat akarja, s ezért egy disznót küldött, hogy megöljön – ám legyen!

A gárdista haragja zavarnak adta át helyét. Egy pillanat multán kardját is visszacsúsztatta hüvelyébe.

– Nem mocskolom be a véreddel pengémet – mondta, hangjából azonban hiányzott az erély, szavai dünnyögésbe fúltak. Kerülte Peter tekintetét.

– Hozz enni- és innivalót – szólt halkan Peter. – Nem tudom, kivel beszéltél, katona, és nem is érdekel. Nem tudhatom, miért hiszel máris bűnösségemben, hisz még a tanúvallomások sem hangzottak el – igazában nem érdekel ez sem. Hozz nekem enni és innivalót újra, s hozz asztalkendőt is, még mielőtt fél hatot üt az óra ha nem teszed, Peynáért küldetek, s te tömlöcben töltöd a mai éjszakát. Bűnösségem még nem nyert bizonyítást, a főbíró változatlanul az alattvalóm – és élni fogok a hatalmammal, úgy segéljen az isten!

Szavai hallatán a gárdista mind sápadtabb lett – látnivaló volt, hogy Peter igazat beszél, ám nem csupán emiatt bátortalanodott el Mikor társai azt állították, a herceg bűnös, hitt nekik, mert hinni akart, most azonban bizonytalanná vált. Peter nem úgy viselkedett, nem úgy beszélt, mint egy bűnös.

– Igenis, uram... – mormolta, és kihátrált. Néhány pillanattal később az őrség kapitánya is kinyitotta az ajtót, benézett.

– Valami zajt hallottam az imént – mondta. Pillantása az üveg- és porceláncserepekre hullt. – Történt valami idebent?

– Semmi baj – válaszolta higgadtan Peter. – Leejtettem a tálcát. Elküldtem az őrt, hogy hozzon újat.

A kapitány bólintott, s becsukta az ajtót.

Peter tíz percig ült ágya szélén gondolataiba mélyedve.

Röviden kopogtak az ajtón.

– Lépj be...

A szakállas, csálé fogú őr érkezett az új tálcával.

– Uram, engedd meg, hogy bocsánatodat kérjem... kezdte feszengve. – Sosem viselkedtem még így, mióta szolgálok; nem is tudom, mi ütött belém, esküszöm! Én...

Peter legyintett. Nagyon kimerültnek érezte magát.

– A többiek is hozzád hasonlóan éreznek? A többi őr is bűnösnek vél?

– Uram... – dünnyögte a gárdista, ahogy óvatosan az asztalra tette a tálcát – ...már abban sem vagyok biztos, hogy én úgy érzek, ahogy korábban.

– De a társaid bűnösnek tartanak engem? A katona hosszas hallgatás után bólintott.

– S vajh melyik az a mozzanat, melyet bűnösségem legfőbb bizonyítékának vélnek?

– Egy elégett egeret emlegetnek... És azt mondják, sírtál, mikor Peyna a, fejedre olvasta a vádat...

Peter komoran bólintott. Igen, csakugyan hibázott, mikor könnyeket ejtett, de nincs mit tenni: ami történt, megtörtént.

– Azt mondják, elragadott az indulat; hogy király akartál lenni, így kellett lennie...

– ...hogy király akartam lenni, így kellett lennie... visszhangozta Peter.

– Igen, uram... – Az őr szerencsétlenül bámult a fiatalemberre.

– Köszönöm. Menj most, kérlek.

– Uram, bocsánatodat kérem...

– Megbocsátottam. Menj, kérlek – gondolkodnom kell.

Az őrről lerítt, örülne, ha meg sem született volna. Elhagyta a szobát, s behúzta maga mögött az ajtót.

Peter a térdére terítette az asztalkendőt, de nem evett. Elment az étvágya. Az asztalkendőt piszkálta, az anyjára gondolt. Örült, nagyon is örült, hogy Sasha nem érte meg ezt a napot. Világéletében szerencsés fiú volt, istenáldotta fiú, akit – így tetszett legalábbis – sosem ér be a balszerencse. Ám a balszerencse most egy összegben követelte tőle tartozását – tizenhat esztendei kamattal megfejelve.

Azt mondják, király akartál lenni, így kellett lennie...

Ha mélyen belegondolt, értette őket. Jó királyra vágytak, olyanra, akit szerethetnek. De arra a bizonyosságra is áhítoztak, hogy hajszál híján rossz király került fölibük. Sötétséget akartak és titkokat; egy elvetemült főrangú gyermekről szóló mesét – hogy miért, tán csak Isten tudja. Azt mondják, király akartál lenni, így kell lennie...

Peyna bűnösnek tart – gondolta Peter. Bűnösnek vélt az őr is; mind annak hisznek. Ez nem lidércálom, ez a valóság... Apám meggyilkolásával vádolnak, s hiába szerettem, hiába voltam jó és engedelmes, nem tisztázhatom magam. Az emberek jó része hinni AKAR a bűnösségemben...

Gondosan összehajtogatta asztalkendőjét, és a tálcára tette az érintetlen csésze mellé. Egy falatot sem tudott volna lenyelni a főzelékből.

44.

Sor került a tárgyalásra, nagy volt a felhajtás – akit a részletek is érdekelnek, utánanézhet a történelemkönyvekben. A lényeg a következőkben foglalható össze: Peter, Roland fia egy megégett egér miatt került Delain főbírája elé, egy tanácskozás alatt, melyen mindössze heten vettek részt, bűnösnek találtatott, ítéletet mondott felette a királyi testőrgárda egy katonája azzal, hogy az ételébe köpött. Ennyi a mese – márpedig a mesék gyakorta mondanak többet a történelemnél – s majd' mindig gyorsabban.

45.

Mikor Ulrich Wicks (aki a fehér kavicsot húzta, s így elfoglalhatta helyét Peyna főbírói emelvényén) kihirdette az ítéletet, a nézők – akik közül jó néhányan évek óta esküdöztek, Delain hosszú története során nem volt s nem is lesz Peternél különb király – vadul helyeseltek. Felugrottak és előrelendültek, s ha kivont karddal útjukat nem állják a gárdisták, súlyosbítják az élethossziglani bebörtönzésre szóló ítéletet, s a helyszínen meglincselik az ifjú herceget. Ahogy elvezették, záporesőként zúdultak rá a köpések, majd' elborították, mégis emelt fővel lépkedett.

A tárgyalóteremből balra nyíló ajtó szűk folyosóra vezetett. E folyosó jó negyven lépés hosszú volt, végében kezdődtek a lépcsők. Felfelé kanyarogtak, kanyarogtak egyre, szinte a végtelenségig, a Tűtorony tetejére, a szobákhoz, melynek magányában Peternek hátralévő életét kell majd leélnie. Összesen háromszáz lépcsőfok. Hamarosan szót kerítünk még Peterre s fenti börtönére; története korántsem ért véget, útján azonban nem követjük, hisz a szégyen útja volt ez. Maga mögött hagyta királyi trónját, s ment, csak ment egyenes háttal, felemelt fejjel, hogy a királyság s a király foglya legyen – nem hálás dolog efféle úton bárkit nyomon követni. Térjünk vissza inkább Thomashoz, s lássuk, mi történt azután, hogy talpra állt, s megtudta: Delain uralkodója lett.

46.

Nem – suttogta Thomas halálra váltán. – Nem...

Elkerekedett szemei hatalmasnak látszottak sápadt arcában. Ajka remegett. Flagg épp az imént közölte vele, hogy Delain királya lett, Thomas mégsem úgy festett, mint egy olyan fiú, akiből uralkodót csináltak sokkal inkább látszott olyan fiúnak, akinek a fülébe súgták: reggel agyonlövik.

– Nem – ismételte. – Nem akarok király lenni!

Nem hazudott. Egész életében keserűen féltékeny volt Peterre, csak egyvalamit nem irigyelt tőle: a trónt, melyre egy nap rá kell ülnie. Az uralkodás szörnyű felelősségét sosem kívánta magának, még legvadabb álmaiban sem. S most egyik lidércálom a másikat érte. Arra a hírre ébredt, hogy bátyját apjuk meggyilkolásáért életfogytiglani fogságra ítélték a bebörtönözték a Tűtorony tetején. S most itt áll Flagg, s bejelenti, hogy Peter helyett ő, Thomas fog uralkodni...

– Nem, nem akarok király lenni! Nem leszek király. Nem... nem kérek ebből az egészből! Elutasítom a koronát. ELUTASÍTOM!

– Ezt nem teheted, Thomas – mondta határozottan a mágus, így kell beszélnie a fiúval: barátságosan de határozottan. Thomasnak most nagyobb szüksége van rá, mint eddig bármikor. Flagg tudta ezt, de azt is, hogy voltaképp Thomas hatalmában van. Egy ideig nyilván szeszélyesen, kiszámíthatatlanul viselkedik majd a kölyök, képes lesz bármire. Az első pillanattól keményen kézben kell tartania, ha az élete kedves.

Szükséged van rám, Tommy, de nagy hiba volna ezt az orrodra kötnöm. Nem – neked kell rám szorulnod, és nem megfordítva. Egy pillanatig sem lehet kérdéses, ki az úr a háznál, sem most, sem a jövőben!

– Nem tehetem? – suttogta Thomas. Felkönyökölt Flagg szörnyű hírei hallatán, ám most erőtlenül hanyatlott vissza vánkosára. – Nem? Olyan gyengének érzem magam megint! Felszökött a lázam, azt hiszem. Küldj az orvosért, köpölyözést szeretnék. Talán...

– Kutya bajod – szögezte le Flagg és felállt. – Jobbnál jobb gyógyszereket diktáltam beléd, már csak egy kis friss levegő kéne, hogy kiteljesítse a hatást. Ha azonban ragaszkodsz az orvoshoz, aki ugyanerről biztosít, Tommy (a mágus hangjába e ponton némi megbántottság vegyült), csak csengetned kell... – A csengőre bökött, elmosolyodott. Nem volt túl kedves mosoly. Megértem, hogy szívesen maradnál ágyban, de nem lennék igaz barát, ha nem figyelmeztetnélek: nem kerülheted el a sorsodat úgy, hogy a takaró alá rejtőzöl vagy betegségbe menekülsz. Nem ez az igazi megoldás.

– Nem?

– Azt ajánlom, kelj fel, és igyekezz visszanyerni az erődet! Három napon belül nagy pompával királlyá koronáznak majd; aligha volna megfelelő kezdet, ha az emelvényig, ahol Peyna vár a koronával és a jogarral, úgy kellene elcipelni az újdonsült uralkodót, de alattvalóid ezt is megteszik, ha kell. A birodalom nem birodalom uralkodó nélkül: ha nincs király, nem lehet nyugalom sem. Peyna szeretné, ha mielőbb trónra lépnél.

Thomas csak feküdt, próbálta megemésztem a hallottakat. Szeme elkerekedett a félelemtől.

Flagg felragadta vörössel bélelt köpönyegét az ágy mellől, a vállára vetette, összekapcsolta nyakán az aranyláncot. A sarokból magához vette, két kézre kapta ezüst fejű botját, s meghajolt Thomas felé. A köpönyeg... a kalap... a bot... e három látványa méginkább megrémítette Thomast. Szörnyű napok állnak előtte, nagyobb szüksége lenne a mágusra, mint bármikor, Flagg pedig épp úgy fest, mintha... mintha...

Mintha utazni készülne.

Az előző pillanatok rémülete semmiség volt ahhoz képest, amit most érzett: mintha jeges kezek kapták volna marokra szívét.

– Kívánok neked sok boldogságot további életedhez, kedves Tommy – uralkodj hosszan és megelégedetten... isten veled!

Az ajtó felé indult. Arra gondolt, hogy lám, a kis bolondot megbénította a félelem, s a végén még neki, Flaggnak kell kieszelnie valamit, hogy mellette maradhasson – ám Thomas végre-valahára összeszedte magát, s sikerült kinyögnie:

– Várj!

Flagg visszafordult, arcán udvarias érdeklődés. – Mit kívánsz, uram király?

– Hová... hová mégy?

– Nos... – A mágus meglepettnek látszott. Mintha eddig eszébe sem jutott volna, hogy Thomast érdekelheti a dolog. – Először Anduába. Az ottaniak, mint tudod, híres tengerészek, s számos vidék van még a Holnap Óceánjának túlpartján – országok, amelyeket sosem láttam. Megesik olykor, hogy valamely kapitány felfogad hajójára egy varázslót, ha másért nem, hát hogy szerencsét hozzon, hogy szelet támasszon, ha kell, s hogy megjósolja, milyen időre számíthatnak az úton. S ha netán senkinek sem kellenek varázslóként... nos, bár nem vagyok olyan fiatal, amilyen akkor voltam, amikor ideérkeztem, a kötélcsomózáshoz, vitorlafoltozáshoz még értek... – Flagg mosolyogva mutatta, mi mindenre képes, de vándorbotját nem tette le.

Thomas ismét felkönyökölt. – Nem! – kiáltotta, szinte sikoltotta. – Nem!

– Uram király...

– Ne szólíts így!

Flagg közelebb lépett, arcára kiült az aggodalom. – Legyen akkor Tommy. Mi a baj, szegény Tommy fiam?

– Hogy mi? Hogy mi a baj? Hogy lehetsz ennyire értetlen? Apámat megmérgezték, Peter a Tűtoronyba került, nekem trónra kell lépnem, te el akarsz menni, s még azt kérded, mi a baj? – Thomas ideges, éles hangú kacajra fakadt.

– Mindennek így kellett lennie, Tommy – mondta halkan Flagg.

– Nem lehetek király – jelentette ki Thomas. Megragadta a mágus karját, körmei Flagg különös húsába mélyedtek. – Ez a szerep Peterre várt. Mindig ő volt az okosabb, én az ostoba voltam; most is ostoba vagyok, nem lehetek király!

– A királyokat isten segíti trónra – mondta Flagg. Isten... s olykor egy varázsló – tette hozzá gondolatban. – ő emelt fel téged is, Tommy, s bizony mondom neked, király leszel. Királynak kell lenned, máskülönben elsodor a szennyes áradat!

– Hadd sodorjon el! Megölöm magam!

– Nem teszel ilyesmit.

– Inkább ölöm meg magam, mint hogy ezredévekig így emlegessenek: "a herceg, aki belehalt a félelembe"!

– Király leszel, Tommy, egyet se félj. Nekem azonban mennem kell. Hidegek a nappalok, de az éjszakák még hidegebbek. Ki akarok érni a városból, mire besötétedik.

– Ne! Maradj! – Thomas kétségbeesetten kapaszkodott Flagg köpönyegébe. – Ha királynak kell lennem, maradj mellettem, légy a tanácsadóm, segíts, ahogy apámnak segítettél! Ne menj! Nem tudom, miért akarsz elmenni egyáltalán... Hisz oly rég itt időzöl! Mindig is itt voltál!

Na végre! – gondolta Flagg. Ez remek – hogy őszinte legyek, remekebb a remeknél!

– Nehezemre esik elmenni – ismerte el komoran. – Igen. Szeretem Delaint, s szeretlek téged is, Tommy.

– Akkor maradj!

– Nem vagy tisztában a helyzetemmel. Anders Peyna nagyhatalmú, igen nagy hatalmú ember. Nem szível engem. Azt hiszem, nem túlzás azt állítani, hogy gyűlöl.

– Miért?

Részint azért, mert tudja, milyen rég, milyen nagyon rég időzöm itt. S persze azért, mert érezni véli, mi a szándékom Delainnel.

– Nehéz megmondani, Tommy. Azt hiszem, épp azért, mert olyan hatalmas. A nagyhatalmú emberek rendszerint nem szívelik a hozzájuk mérhetően befolyásos embereket, mint a király legbizalmasabb tanácsnoka, vagy...

– S te apám legbizalmasabb tanácsnoka voltál!

– Úgy van. – Flagg magához húzta, megszorította Thomas kezét, majd eleresztette, s szomorúan felsóhajtott. – A királyi tanácsadók olyanok, akár a szarvasok a király vadasparkjában, őrzik, kényeztetik, kézből etetik őket. E jószágok, akár a tanácsnokok, kényelmes életet élnek, de előbb-utóbb a király asztalán végzik – elég, ha nem sikerül megfelelő vadat felhajtani a király erdeiben, s máris kész a baj. A tanácsnokoknak pedig gyakorta vész nyomuk, ha a trón gazdát cserél.

Thomas dühösnek és riadtnak látszott. – Peyna megfenyegetett téged?

– Dehogy! Nagyon is jó volt hozzám – mondta Flagg. – Felettébb türelmes. Én azonban olvastam a tekintetéből, s tudom, az ő türelme sem tart örökké. Tekintete azt súgta, egészségesebb lenne számomra az anduán klíma... – Sarkon fordult, köpenye meglebbent. – Így hát, noha nehezemre esik a távozás...

– Várj! – kiáltotta Thomas ismét, s arckifejezése láttán Flagg bizonyos lehetett benne: sikerült elérnie célját. – Míg apám király volt, védelmet élveztél, hisz a tanácsnoka voltál. Védelmet élveznél akkor is, ha az én tanácsnokom volnál, ugye?

Flagg – látszólag – komolyan eltöprengett. – Igen... azt hiszem... ha világossá tennéd... ha teljesen világossá tennéd Peyna számára, hogy az ellenem irányuló lépések királyi nemtetszésedre tartanak számot...

– Világossá teszem! – kapott a szón Thomas. – De még milyen világossá! Ha megteszem, maradsz, ugye? Maradj, kérek! Ha elmégy, tényleg megölöm magam! Fogalmam sincs, hogyan legyek király – megteszem, szavamra!

Flagg lehajtott fejjel állt, arca árnyékban maradt. Látszólag tűnődött, magában azonban mosolygott. Ám mikor felnézett, teljesen komoly volt az arca.

– Majd' egész életemben Delaint szolgáltam mondta. – S azt hiszem, ha megparancsolod, hogy maradjak... hogy maradjak, s szolgáljak tovább, legjobb tudásom szerint...

– Megparancsolom, hogy maradj! – kiáltotta Thomas éles, bántó hangon.

Flagg féltérdre ereszkedett. – Uram – suttogta. Thomas sírt a megkönnyebbüléstől, a karjába vetette magát. Flagg átölelte, magához szorította.

– Ne sírj, kis királyom – zümmögte. – Minden rendben lesz. Igen, minden rendben lesz veled, velem, a birodalommal... – Vigyora szélesedett, kivillantak fehér, erős fogai.

47.

Thomas egy szemhunyásnyit sem aludt a Tűtorony terén rendezendő koronázás előtti éjszakán. Kora reggel, alig egy-két órával a rettegett időpont előtt hányás és hasmenés jött rá – lámpaláz volt ez, nem egyéb. Ez meglehetősen mulatságosan hangzik, e rohamban azonban nem volt semmi mulatságos. Elvégre Thomas kisfiúnak számított még, s amit ezen a bizonyos hajnalon érzett, ugyanaz volt, amit valamennyien érzünk, ha magunkra maradunk: halálfélelem. Szolgáért csengetett, s megfagyta neki, kerítse elő Flaggot. A szolga, akit megrémített a fiú sápadt arca s a szobában terjengő okádékszag futott, s a mágushoz berontva azt lihegte, hogy az ifjú herceg nagyon rosszul van, meglehet, haldoklik.

Flagg, aki sejtette, mi a baj, utasította a szolgát, hogy közölje urával: megy hamarosan. Addig is nyugalom! Húsz perc múltán megjelent csakugyan.

– Nem fog menni – nyöszörgött Thomas. Az ágyban hányta el magát, az ocsmányság átitatta lepedőjét. Nem lehetek király; nem megy; kérlek, ne engedd, hogy megtörténjen – még elhányom magam Peyna meg a többiek előtt, vagy... vagy...

– Nem lesz semmi baj – mondta csendesen Flagg. Olyan italt kevert Thomasnak, mely alkalmas volt rá, hogy megnyugtassa a fiú felkavart gyomrát, s egyúttal bélműködésének is megálljt parancsolt egy időre. Hajtsd fel ezt!

Thomas engedelmeskedett.

– Meg fogok halni – jelentette ki, ahogy félretolta a kiürült poharat. – Nem is kell megölnöm magam. Megszakad a szívem a rémülettől. Apám mesélte, hogy nyulak szoktak emiatt felfordulni, ha hálóba esnek, még akkor is, ha nem sérülnek meg komolyabban. Ez vagyok én: egy hálóba esett nyúl, aki hamarosan elpatkol félelmében.

Voltaképp igazad van, kedves Tommy – gondolta Flagg. Nem fogsz belepusztulni a félelembe, de csapdába esett nyuszi vagy, az biztos!

– Nemsokára másként gondolkodsz majd, azt hiszem – mondta. Újabb italt kevert. Halvány rózsaszín, megnyugtató árnyalatú folyadék volt.

– Ez micsoda?

– Olyasvalami, ami megnyugtatja az idegeidet, és álomba ringat.

Thomas felhajtotta. Flagg az ágya szélére telepedett. Thomas csakhamar mély álomba merült – olyan mély álomba, hogy ha a szolga látja, bizonyára azt gyanítja, igaza lett, s ura csakugyan halott. A mágus kezébe vette az alvó fiú kezét, s szeretettel simogatta. A maga módján valóban szerette Thomast, s hogy pontosan miféle szeretet ez, csak Sasha tudta volna megmondani: a gazda cirógatja így kedvenc kutyáját.

Igenis hasonlít az apjára – tűnődött Flagg. S a vén bolond még csak észre sem vette! Ó, Tommy, remekül töltjük majd az időt mi ketten – s mielőtt végzek, a birodalom földjét királyi vér áztatja majd ismét. Elmegyek, de nem messzire, legalábbis elsőre nem. Álruhában térek majd vissza, hogy láthassam legyekkel borított fejedet egy lándzsa hegyén... s hogy tőrömmel felhasítsam a bátyád testét, kitépjem a szívét; hogy nyersen faljam fel, ahogy apád tette a drágalátos sárkánya szívével!

Mosolyogva hagyta el a szobát.

48.

A koronázás minden fennakadás, minden nehézség nélkül zajlott. Thomas szolgái (komornyikja nem volt még, lévén túl fiatal, ám mindenki tudta, hamarosan kerül az is) ékkövekkel kivarrott fekete bársonyruhába öltöztették (Mind az enyém – gondolta ámuldozva, növekvő mohósággal a fiú. Mind az enyém!), s hosszú szárú, a legpuhább bőrből készült fekete csizmát húztak a lábára. Mikor Flagg pontban fél tizenkettőkor megjelent, s közölte, hogy elérkezett az idő, Thomas a vártnál sokkal nyugodtabban viselkedett: az ital, melyet hajnalban kapott, hatott még.

– Nyújtsd a karod – súgta oda Flaggnak. – És támogass, nehogy megbotoljak.

A varázsló megfogta Thomas karját. Az udvar- s a városbeliek gyakorta látják majd ilyen pózban kettőjüket az elkövetkező években – Flagg támogatja a fiatal királyt, mintha nem egészségtől kicsattanó kölyök, hanem aggastyán volna...

Együtt sétáltak ki az őszi napsütésbe.

Jöttüket harsány üdvrivalgás fogadta – moraja olyan volt, mint a szirteknek csapódó hullámoké a keleti báróság messzi partjain. Thomas döbbenten pillantott körül – lenyűgözte a tömeg, első gondolata mégis ez volt: Hol van Peter? Ez nyilván neki szól... Aztán eszébe jutott, hogy bátyja a Tűtorony foglya, s hogy ez az üdvrivalgás őt, Thomast köszönti, egyedül őt. Növekvő örömmel töltötte el a tudat... s be kell valljam, öröme nem csupán az üdvrivalgásnak szólt. Tudta, hogy Peter toronyszobája magányában szintén hallja a kiáltásokat.

Mit számít most, hogy világéletedben jobban tanultál? – gondolta Thomas, s jóleső borzongás támadt benne. Mit számít? A Tűtorony foglya vagy, én pedig... én pedig király leszek! Mit számít, hogy egy-egy pohár bort vittél az öregnek minden áldott este, és...

Ám ez utóbbi gondolatra kellemetlen, ragacsos veríték ütközött ki homlokán – inkább hagyta hát az egészet.

Az üdvrivalgás ismétlődött, ahogy Flaggal az oldalán átvágott a Tűtorony terén, azután áthaladt a díszegyenruhás, magas csákót viselő gárdisták magasba emelt pengéi alkotta "diadalív" alatt. Kezdte remekül érezni magát. Üdvözlésre emelte jobbját – alattvalóinak éljenzése még viharosabbá vált. A férfiak a magasba hajigálták sapkájukat. A nők sírtak örömükben. Kiáltásaik – A király! A király! Ahun a király! Thomas, a Fényhozó! Sokáig éljen a király! betöltötték a levegőt. Thomas, mivel kisfiú volt még, úgy hitte, mindez miatta történik, Flagg azonban, aki talán sosem volt gyerek, okosabb volt nála: tudta, az éljenzés a feszültség elmúltát jelenti. Az emberek azért éljenezzek, mert azt remélték, a dolgok visszatérnek a normális kerékvágásba – hogy ismét kinyitnak a boltok, hogy a kastélyt nem őrzik tovább éjjelente marcona, bőrsapkás katonák, hogy mindenki lerészegedhet e komoly ceremónia végeztével, s senkinek sem kell éjféltájt különös sikolyokra, különös hírekre riadnia. Ezt remélték – sem többet, sem kevesebbet. Thomas személye másodlagos volt, elhanyagolható – játékszernek, jelképnek minősült csupán.

Flagg kötelessége gondoskodni arról, hogy erre egy darabig ne ébredjen rá a gyerek.

S hogy ha egyszer mégis ráébred, késő legyen már.

A ceremónia maga nem volt hosszadalmas. Anders Peyna – aki jó húsz esztendővel látszott idősebbnek, mint egy héttel korábban – mondta az eskü szövegét, Thomas csak igen-eket, ígérem-eket és fogadom-okat szúrt közbe a megfelelő helyeken, ahogy Flagg tanította. A végén – olyan csend volt most, hogy a tér legtávolabbi sarkában állók is tisztán hallhattak minden szót Thomas fejére került a korona. Az üdvrivalgás újra kezdődött, harsányabb volt, mint bármikor ezelőtt, Thomas pedig feltekintett – fel, egyre feljebb kúszott tekintete a Tű hengeres kőfalán, egészen a csúcsig, ahol egyetlen ablak sötétlett. Nem látta, ott áll-e az ablakban Peter, de remélte, hogy tanúja volt a történteknek, s hogy az ajkát harapdálja, míg ki nem serken belőle a vér – ahogyan ő, Thomas harapdálta azelőtt, olyan kitartóan, hogy szája csúnyán kisebesedett. Még mostanság is vékony, fehér hegek csúfították.

Hallod ezt, Peter? – kiáltotta némán. ENGEM éltetnek! ENGEM! Végre ENGEM éltetnek mind!

49.

Királysága első éjszakáján Thomas, a Fényhozó felriadt, felült ágyában – arcára ráfagyott az iszonyat grimasza, tenyerét szájára tapasztotta, hogy elfojtsa kétségbeesett sikolyát. Szörnyű álma volt, szörnyűbb még azoknál is, amelyek a keleti toronyba tett látogatást követően gyötörték.

Az álom emlékezés volt egyben. Ott állt megint a titkos folyosóban, apját leste. Apja részeg volt, akár azon a bizonyos éjszakán: fel s alá járt, a falra aggatott trófeákkal porolt, ám mikor Kilenceshez, a sárkányhoz ért, mást mondott, mint akkor:

Mit bámulsz rám? – rikoltotta az öreg király. Flagg végzett velem; gondolom, semmit sem tehettél, hogy megakadályozd – de hogy tűrheted, hogy a bátyádat börtönözzék be emiatt? Válaszolj, az ördögbe is! Megtettem minden tőlem telhetőt, és most nézz rám! Nézz rám most!

Lángolni kezdett. Arca úgy vöröslött, akár az alaposan megrakott tűz. Szemén, orrán, száján csak úgy dőlt a füst. Összegörnyedt fájdalmában – s Thomas döbbenten látta, hogy a haja is ég. Ekkor riadt fel.

A bor! – gondolta vacogva. Flagg egy pohár bort vitt neki azon az estén! Mindenki tudja, hogy Peter egy-egy pohár bort vitt apának lefekvés előtt, ezért mindenki azt hiszi, ő a tettes! Csakhogy Flagg is borral állított be aznap, pedig hasonló sosem fordult elő korábban! Flagg mérgezte meg az italt! Azt állította, évekkel korábban ellopták tőle a Sárkányhomokot, pedig...

Nem. Nem engedheti meg magának, hogy ilyesmin töprengjen. Semmiképp. Mert ha továbbra is ilyesmi jár a fejében...

– Flagg megöl... – suttogta Thomas rémülten.

Elmehetsz Peynához. Peyna nem kedveli Flaggot.

Igen, megteheti.

Ám ekkor ismét feltámadt benne a féltékenység. Ha kitálal, Petert szabadon bocsátják, s elfoglalja az ő trónját. Szegény Thomas senki lesz megint, az ostoba herceg, aki egyetlen napig uralkodott...

Egyetlen nap is elegendő volt hozzá, hogy Thomas megértse, milyen királynak lenni. Nagyon tetszett neki a dolog, különösen mióta Flagg megígérte, hogy segít; Nem, ami azt illeti, ő nem is tud semmit. Csak egy kóbor gondolat volt, egy ostoba gondolat. Elvégre szegény Thomas mindig téved.

Végzett velem, ez ellen gondolom semmit sem tehettél, de hogy tűrheted, hogy a bátyádat börtönözzék be miatta?

Semmi baj. Bizonyára tévedés az egész. Muszáj annak lennie – s ha történetesen mégsem az, ki bánja? Azzal az eltökélt szándékkal fordult a másik oldalára, hogy tovább alszik. Egy idő után sikerült is álomba merülnie.

Az elkövetkező évek során újra és újra látta ezt a rémálmot – az agg apa újra és újra bűnrészességgel vádolta rejtőzködő fiát, aztán összegörnyedt, füstölt, lángok csaptak ki belőle. Thomas két dologra döbbent rá az idők folyamán: a bűntudat, a titok, akár az időnek előtte sírba szállt ember, nem hagy nyugtot a vétkesnek, mindezzel azonban igenis meg lehet tanulni együtt élni.

50.

Ha megkérdezik, Flagg nyilván mosolyogva jelenti ki, hogy Thomas talán még egy gyengeelméjű elől sem képes eltitkolni semmit. Olyasvalaki előtt pedig, aki a trónra segítette – mondta volna –, végképp nincsenek titkai. Ám a Flagghoz hasonló teremtményekben szükségképp túlteng az önbizalom és a kevélység, s bár sokat látnak, bizonyos helyzetekben furcsamód elvakultak. Flagg sosem gondolt rá, hogy Thomas látta őt aznap éjjel a sárkány szemével; hogy tanúja volt, mikor mérgezett borral kínálta Rolandot.

Ezt a titkot Thomasnak a legutolsó pillanatig sikerült megtartania.

51.

A koronázási ünnep ideje alatt Peter a Tűtorony kis ablakánál állt, lefelé nézett. Hallott, látott mindent, ahogy Thomas remélte, az első üdvrivalgástól (ekkor jelent meg Flagg karján a majdani uralkodó) az utolsóig, mely az új király visszavonultával egyidőben csendült fel. A varázsló nem tágított Thomas mellől.

Peter az ablaknál állt még jó három órával az ünnepség befejezése után is, nézte az embereket. Nemigen siettek elszéledni: sok volt a megbeszélni, sók a pletykálkodnivaló. Ennek okvetlenül be kellett; számolnia amannak, hol volt, mit csinált, mikor az öreg király halálhíre a fülébe jutott – erről mindketten siettek beszámolni egy harmadiknak. Az asszonyok még egyszer utoljára – elsiratták Rolandot, aztán áttértek annak taglalására, milyen helyes fiú ez a Thomas, és hogy milyen higgadtan viselkedett. A gyerekek kergetőztek, királyosdit játszottak, ugrándoztak, nagyokat zuhantak, lenyúzták a térdüket, bömböltek, nevettek, kergetőztek megint. A férfiak vállon veregették egymást, mondván, tudták, hogy a dolgok egykettőre egyenesbe jönnek megint – szörnyű hét volt, de vége; most már minden rendben lesz. Ám a felszín alatt ott húzódott a nyugtalanság, mint valami tompasárga fonal: sejtették mindannyian, nem lehet ez ilyen egyszerű; sejtették, hogy a dolgok, melyek az öreg király meggyilkolásakor megkavarodtak, nincsenek egészen rendben.

Peter a Tűtorony magasában persze nem hallhatta a beszélgetéseket, de érzett valamit. Igen, valamit.

Három órakor – épp három órával korábban – úgymond az új király tiszteletére – kinyitottak az italmérések: az emberek felejteni, ünnepelni óhajtottak. Este hétre a férfilakosság zöme az utcán tántorgott: ittak Thomas, a Fényhozó egészségére, no meg a magukéra – késő volt már, mire a lézengők maradéka is hazaindult.

Peter ellépett az ablak mellől, "nappalija" (durva tréfa) egyetlen székéhez ment, s csak ült, ült ölbe tett kézzel. Nézte, hogyan száll alá a homály. Megérkezett a vacsora – mócsingos hús, vizezett ser s barna kenyér; ez utóbbi oly sós, hogy tán szomjan is pusztul, ha beleharap. Peter azonban sem a kenyérből, sem a húsból, sem a serből nem kért.

Este kilenckor ismét mozgolódás kezdődött odalent – a tömeg hangulata ezúttal sokkal emelkedettebb, már-már szentségtörő volt... Peter átsétált második szobájába, gályára vetkőzött, megmosdott, ágya mellé térdelt, imádkozott, azután lepihent. Egyetlen takarót kapott, pedig hálókamrájában igen nagy volt a hideg. Álláig húzta a durva anyagot, két kezének ujjait összefonta tarkóján, s a sötétségbe bámult.

Üdvrivalgás, kacagás, kiáltozás ért el hozzá a mélyből. Olykor-olykor petárdák durrantak, s egyszer, éjfél körül, jókora dördülés hallatszott: egy részeg katona elsütött egy ronggyal lefojtott mozsarat. (Másnap a birodalom legkeletibb zugába vezényelték a szerencsétlent e csíny miatt: a puskapor ritka kincs volt Delainben, ennek megfelelően igen nagyra becsülték.)

Éjjel egy óra után Peter lehunyta szemét, s álomba merült.

Reggel hétkor ocsúdott. Mikor imához térdelt, vacogott a hidegben, lélegzete fehér páraként gomolygott a légben, csupasz karja, lába lúdbőrözött – mégsem adta fel. Mikor végzett, felöltözött. Átment a "nappaliba", némán ült az ablaknál jó két órán át, figyelte az ébredező várost. Az ébredés lassabb, nehézkesebb volt a szokottnál: a felnőttek túlnyomó többsége másnapos volt. Bizonytalan léptekkel indultak a dolguk után, nyomott hangulatban leledzettek, egyiket-másik férfit értetlen felesége csak tovább bosszantotta. Thomas feje is szaggatott – túl sok bort ivott előző este – ám neki nem kellett letorkolástól tartania.

Meghozták Peter reggelijét. Beson, a főporkoláb (őt is macskajaj gyötörte) cukrozatlan kását, savanyú tejet és sós kenyeret lökött elé. Peter, aki különbhöz szokott, hozzá sem nyúlt a tálcához – a porkolábok egyike tizenegy tájban szó nélkül el is vitte.

– Énszerintem éhen akar halni a hercegfi – mondta Besonnak.

– Annyi baj legyen – legyintett a nagydarab ember. – Legalább nem köll soká gondot viselnünk rá.

– Talán méregtül tart – mormolta a porkoláb, s szaggató fej ide vagy oda, Beson felröhögött, jó tréfa, az biztos.

Peter napja legjavát "nappalijának" székében töltötte. Késő délután ismét az ablakhoz ment. Nem állta útját rács: az ember szárny nélkül csak lefelé juthatott ki innét. Senki, sem Peyna, sem Flagg, sem Áron Beson nem hitte, hogy a fogoly valaha menekülni próbál. A Tű kőfala teljesen sima volt. Egy légy talán megvethette rajta a lábát – egy ember soha.

Ha pedig a bűnös keserűségében a mélybe veti magát – nos, ki bánja azt? Senki az égvilágon. Ha Peter így döntene, megkímélné az államot egy kékvérű gonosztevő tartásának költségeitől.

Peter ült, nézte a padlón, a falon végigkúszó napfénynyalábot. Megjött a vacsora: mócsingos hús, vizes ser, sós kenyér. Hozzá se nyúlt.

Miután a nap leáldozott, némán ült a sötétségben kilencig, aztán hálókamrájába vonult. Gatyára vetkőzött, letérdelt, imádkozott tulajdon lélegzetének fehér párafelhőjében. Lefeküdt, tarkóján összefont ujjakkal, mereven bámult a homályba. Arra gondolt, mivé lett. Éjjel egy óra tájban elnyomta az álom.

Ugyanígy telt második napja is.

És a harmadik.

És a negyedik.

Egy álló héten át nem evett, nem beszélt, nem tett semmit az üldögélésen, bámészkodáson kívül; nézte a padlón végigvonuló, utóbb falra kúszó napfényfoltot. Beson azt hitte, a bűntudat, kétségbeesés vette el az eszét – tapasztalt már hasonlót főrangú foglyoknál. A fiú meghal, gondolta, meghal, akár a ragadozómadár, mely nem tűri a fogságot. Meghal hamarosan – talán jobb is így.

A nyolcadik napon azután Aron Besonért küldött Peter, s bizonyos utasításokat adott neki... de nem úgy, ahogyan fogolyhoz illik.

Parancsolt, mint valami király.

52.

Peter csakugyan elkeseredett volt, de nem annyira, amennyire Beson hitte. Az első hetet arra szánta, hogy alaposan átgondolja helyzetét; próbálta eldönteni, mit tegyen. Mindent megtett, hogy gondolatai világosak maradjanak. Idővel ki is tisztult a feje, ám egy ideig szörnyen elveszettnek érezte magát, a történtek súlya úgy nehezedett rá, mint egy üllő. Azután eszébe idézte a kétségbevonhatatlan tényt: nem ő ölte meg az apját, még ha a királyság összes lakója így hiszi is.

Az első egy-két nap során hasznavehetetlen gondolatok követték egymást. Gyermeki énje a legszívesebben folyvást tiltakozott volna: Nem igazság! Nem igazság! S persze ami történt, a legkevésbé sem volt igazságos, ám ezen az ösvényen nem juthatott sehová. Ahogy töprengett, lassanként magára talált. Az éhség kiölte belőle a kölyköt. Egyre tisztábbnak, egyre könnyebbnek érezte testét: mintha pohár lett volna, megtöltésre váró pohár. Három-négy nap után a gyomra sem korgott már, ettől kezdve világosabban hallotta saját gondolatait. Imádkozott, ám tudta, valójában sokkal többet tesz ennél: magában beszél, hallgat, azon töpreng, van-e kiút ebből az égig érő börtönből, ahová oly gyorsan, oly véglegesen elsuvasztották.

Nem ölte meg az apját. Ez elsődleges fontosságú. Valaki úgy intézte, hogy rá terelődjék a gyanú. Ez legalább olyan lényeges. Vajon kicsoda? Természetesen csak egyvalaki tehette; egész Delainben egyetlen ember birtokában lehetett egy kevés a Sárkányhomoknak nevezett szörnyű méregből...

Flagg.

Minden összevágott. Flaggnak tudnia kellett, hogy számára Peter országában nem lesz hely. Flagg mindent elkövetett, hogy Thomas bizalmába férkőzzék... s hogy Thomas féljen tőle. Flagg valamiképp meggyilkolta Rolandot, azután úgy intézte, hogy a jelek a trónörökös bűnösségére utaljanak.

Peter Thomas uralkodásának harmadik napján jutott el idáig.

Mihez fogjon most? Beletörődjön a megváltoztathatatlanba? Nem, ezt nem teheti. Megszökjön? Erre nem képes. Soha senkinek nem sikerült kijutnia a Tűtoronyból.

Ámbátor...

Felcsillant benne a remény. Ez a negyedik nap estéjén történt, ahogy a vacsoratálra pillantott. Mócsingos hús, vizes ser, sós kenyér. Egyszerű, fehér tányér. Asztalkendő sehol.

Pedig...

A remény szikrája mind fényesebb lett.

Egy módon megmenekülhet. Meg kell menekülnie. Szörnyen veszélyes lesz, sokáig tart majd a szökés előkészítése. Ha végez a munkával, megeshet, hogy minden erőfeszítése dacára pusztulás vár rá. Ám a lehetőség azért... lehetőség.

S ha megszökik? Mihez fog azután? Lesz-e módja bizonyítani a varázsló bűnösségét? Nem tudta. Flagg ravasz vén kígyó – nyilván nem hagyott hátra magára nézve terhelő bizonyítékokat. Kicsikarható-e belőle a vallomás? Meglehet – már amennyiben Peternek egyáltalán sikerül hozzá férnie. Sejtette, a mágus nyomban kámforrá válik, mihelyt szökését hírül veszi. S vajon hinne-e bárki Flagg vallomásában, ha netán szóra bír ja?

Hát persze hogy beismerte – mondják majd az emberek. Peter, a szökött apagyilkos kést szegezett a torkának. Ilyen csávába kerülve készséggel magam is készséggel beismernék mindent, a jóisten meggyilkolását beleértve...

Talán mulatságosnak tűnik, hogy Peter ilyesmin töprengett égig érő börtönében. Kezd becsavarodni a szerencsétlen, vélheti az olvasó. Peter azonban valóban módot talált a szökésre. Meglehet, fiatalon fog meghalni, ha megpróbálja, de akár sikerülhet is. Ámde belevágjon-e az egészbe, ha oly kevés, amit a végén remélhet? Árthat-e tettével a királyságnak anélkül, hogy tudatában lenne?

Eltöprengett mindezen dolgokon, imádkozott... Elmúlt a negyedik éjszaka... az ötödik... a hatodik. A hetedik éjszakán azután megszületett a megoldás: jobb megpróbálni, mint nem megpróbálni; jobb tenni valamit, még ha az az életébe kerül is, mint tétlenül várni az öregséget és a halált. Igazságtalanság történt. Különös érzése volt ezzel kapcsolatban: nem az háborította fel leginkább, hogy vele művelték, hanem azt, hogy egyáltalán megtörténhetett. A hibát helyre kell hozni.

Thomas uralkodásának nyolcadik napján Peter elszalajtotta egyik őrét Besonért.

53.

Beson hitetlenkedve, egyre növekvő haraggal hallgatta a bebörtönzött herceg szavait. Mikor Peter befejezte, a főporkoláb egész sor ocsmányságot mormolt, melyek hallatán bizony elpirult volna még egy kocsis is.

A fogoly azonban csak állt, szeme sem rebbent.

– Te szemét, gyilkos kutya! – tetézte mondókáját már-már ámuldozva Beson. – Szerintem asszed, még mindég a palotába élsz, és hogy szógák ugornak, akárhányszor egy kisujjad fölemeled. Itten nem így mennek a dogok, kis hercegem. De nem ám, uram!

Előrehajolt, borostás álla fenyegetően mozgott – ám noha izzadtság, olcsó lőre és kosz szaga dőlt belőle, Peter nem hátrált meg. Nem választották el őket rácsok; ha Beson tartott is valaha fogolytól, a fiút veszélytelennek ítélte. Lehetett vagy ötven a főporkoláb – alacsony volt, széles vállú, pocakos. Zsíros haja csimbókokban lógott két füle körül, hátul retkes nyakát verdeste. Mikor belépett Peter szobájába, az őrök egyike kulcsra zárta az ajtót mögötte.

Beson most ökölbe szorította balját, s rázni kezdte Peter orra előtt. Jobbja ujjasa zsebébe csusszant, ujjai egy sima fémhenger köré fonódtak. Az ilyen módon nehezített ököl egyetlen csapása könnyen szétzúzta még egy férfi állkapcsát is – a főporkoláb nem egyszer tett próbát vele.

– Elmehetsz a kéréseiddel a jó büdös francba, kedves kis hercegem. És ha még egyszer valami hülyeségér' ide mersz szalajtani, kivérezlek, esküszök! – Beson az ajtó felé indult – így, előregörnyedve egészen olyan volt, mint egy troli. Bűzből húzott-vont uszályt maga után.

– Attól tartok, komoly hibát követsz el – szólalt meg Peter halkan, de határozottan.

Beson hitetlenkedve fordult vissza. – Mit mondtál?

– Jól hallottad – mondta Peter. – S ha legközelebb hozzám szólsz, büdös kis görcs, ne feledd, hogy nemes emberrel beszélsz! A származásomon mit sem változtatott, hogy felhágtam ezeken a lépcsőkön.

Beson pár pillanatig késlekedett a válasszal. Csak tátogott, akár egy partra vetett hal – bár ha egy halász hozzá foghatóan ocsmány halat fog, nyilván azonnal visszadobja. Peter higgadtan megfogalmazott kérései a tónus persze nyilvánvalóvá tette, hogy valójában elutasíthatatlan követelésekről van szó – a végletekig felbőszítették, feje zúgott az indulattól. Az egyik ostobaság volt, egy őrült hagymázas álma – ezt Beson már elhangzása pillanatában a helyére tudta tenni. A második az étkezésekkel állott kapcsolatban. Ez, akár a fiú képén honoló kifejezés, arra vallott, hogy a herceg legyűrte csüggedését, s ismét élni akar...

A tétlen napok, átdorbézolt éjszakák kilátása halványulni látszott – ez tovább bőszítette a főporkolábot. A fiú egészségesnek, erősnek látszik. Még sokáig élhet. Nagyon is valószínű, hogy neki, Besonnak saját élete végéig bámulnia kell a képét: ez már önmagában elegendő ahhoz, hogy egy férfi foga megcsikorduljon. Meg aztán...

Büdös kis görcs? Valóban azt mondta volna, büdös kis görcs?

– Ó, kedves kis hercegem – dünnyögte Beson. – Én asszem, inkább te hibáztál, de többet nem fog előfordulni, ígérem... – Ajkai vigyorra húzódtak, látni engedték feketéllő fogcsonkjait. Most, hogy támadni készült, meglepő fürgeséggel mozdult. Jobb keze, benne a fémhenger, előkerült a zsebéből.

Peter tett egy lépést hátrafelé, tekintete Beson ökölbe szorított kezéről Beson arcára, onnét megint az öklére vándorolt. A főporkoláb háta mögött az ajtón feltárult a kémlelőnyílás. Két őr bámult befelé: izgatottan várták, hogy elkezdőd jön a móka.

– Tudnod kell, hogy a főrangú foglyok bizonyos engedményeket élveznek az efféle dolgokban – mondta Peter. Még mindig hátrált, kerülni igyekezett. – Ez hagyomány. Nem kértem sem bonyolultat, sem teljesíthetetlent.

Beson vigyora szélesedett. Azt hitte, a fiú félelmében beszél így. Tévedett, s e tévedéséért csakhamar fizetnie kellett – méghozzá számára igen szokatlan módon.

– Az engedményekért még a főrangúak is pénzt kínálnak, kis hercegem... – A főporkoláb összedörzsölte bal hüvelyk- és mutatóujját. Jobbjában továbbra is ott csillogott a fémhenger.

– Ha arra célzol, hogy időről időre fizethetnék neked egy keveset, nem árt, ha tudod: ezt is elintézhetjük – mondta Peter, miközben tovább körözött. – De csak akkor, ha tüstént felhagysz ezzel a baromsággal.

– Félsz, mi?

– Ha valakinek félnie kell kettőnk közül, te vagy az – jegyezte meg Peter. – Láthatóan arra készülsz, hogy rátámadj Delain uralkodójának bátyjára.

Ez a csapás talált: Beson pár pillanatra elbizonytalanodott. Azután a nyitva álló kémlelőnyílásra sandított, megpillantotta az őrök arcát, s képe elsötétült megint. Ha most visszakozik, baja lesz velük – semmi komoly persze, de a kis gazember mégsem ér meg ennyit.

Előrelendült, felemelte fémmel súlyosbított jobb öklét. Vigyorgott. Úgy képzelte, a szétzúzott orrcsonttal leroskadó kurafi sikolya éles és gyermeteg lesz.

Peter könnyedén kitért, úgy mozgott, mintha táncolna. Megragadta a főporkoláb öklét. Egyáltalán nem lepte meg a súly – tisztán látta a fém csillogását Beson ujjai közt. Nagyot rántott a fickó karján – Beson még öt perce sem hitte volna, hogy ilyesmi megeshet. Megperdült, s olyan erővel csapódott Peter "nappalijának" falához, hogy alighanem megmaradt fogai is kilazultak. Csillagokat látott. Jobbjából kiesett a fémhenger, elgurult a padlón. Mielőtt érte nyúlhatott volna, Peter már meg is kaparintotta: mozdulatai egyszerűek, kiszámítottak, mint egy macskáé.

Ez nem lehet igaz – gondolta Beson nekikeseredve, növekvő bizonytalansággal. Ez egyszerűen nem lehet igaz!

Sosem félt belépni e börtönnek kinevezett szobákba, hiszen sosem találkozott idefent olyan emberrel, nemesi vagy épp királyi vérből való fogollyal, aki kifoghatott volna rajta. Ó, számos küzdelem zajlott persze e falak között, de ő minden gazfickóval megértette, ki itt a főnök. Lehettek kakasok a maguk lenti szemétdombján, idefent azonban ő, csakis ő lehetett a főnök; idővel mindannyian megtanulták félni koszos testének erejét. És most ez a nyavalyás kölyök...

Haragjában bömbölve rugaszkodott el a faltól. Fejét rázta, hogy mielőbb kitisztuljon, azután Peterre rontott, aki időközben saját jobbjába fogta a fémhengert. A börtönőrök ámulattal figyelték a nem várt fordulatot. Beavatkozásra egyikük sem gondolt; ők is valószínűtlennek érezték a történteket, akár Beson.

A főporkoláb széttárt karokkal támadott. Most, hogy a herceg kitért első támadása elől, már nem sok reményt fűzött ahhoz a kusza csapkodáshoz, amit ő ökölvívásként tisztelt. Belharcba akart bocsátkozni a fiúval, hogy a földre dönthesse, hogy ránehezedhessen, hogy kiszoríthassa belőle a szuszt.

Ám Peter helyén másodjára is csak a levegőt markolta: a fiú varázslatos gyorsasággal oldalt lépett, meglapult. Ahogy a testes, trollszerű főporkoláb elviharzott mellette, háromszor csapott rá jobbjával, melyben a fémhenger csillogott.

Nem igazán sportszerű – gondolta –, de hát nem én kezdtem a játszadozást ezzel a súlyos micsodával, nem igaz?

Az ütések nem látszottak igazán keménynek. Ha Beson kívülről szemléli a küzdelmet, bizonyára csak kacag a könnyed mozdulatok láttán, és "kisasszonypofozkodást" emleget: az igazán kemény ütésen ő olyan horgot vagy egyenest értett, amely csak úgy fütyül. Peter ütései mégsem voltak szúnyogcsípések. Vállból indította mindhármat, ahogy trénere tanította az elmúlt hat év során hetente kétszer vett leckét. Csapásai gazdaságosak voltak, nem fütyültek a levegőben, Beson mégis úgy érezte, egy egészen kicsi, de jókora patkóval ellátott póni rúgta meg gyors egymásutánban háromszor. Arcának bal oldalába pokoli fájdalom hasított: eltört a csontja, ő úgy érezte, valami gally roppant meg a fejében. Ismét a falnak zuhant. Rongybabaként csapódott neki, aztán remegő térdekkel imbolygott. Döbbenten meredt a hercegre.

A kémlelőnyílásnál leselkedő őröknek még a lélegzetük is elállt a meglepetéstől. Besont összeveri egy kölyök? Hihetetlen volt, akár a derült égből hulló zápor. A férfiak egyike a kulcsára nézett. Eszébe jutott, talán be kéne mennie, aztán észhez tért. Hisz odabent baja eshet! Zsebébe csúsztatta hát a kulcsokat, hogy utóbb elmondhassa: egészen megfeledkezett róluk.

– Beszélhetünk most már értelmesen? – Peter nem zihált. – Teljesen felesleges a torzsalkodás. Két apró szívességet kértem csupán, amelyek teljesítéséért ráadásul illő jutalom ütné a markodat. Neked...

Beson nagyot horkant, és ismét rávetette magát. Peter ezúttal nem várt támadást, mégis sikerült elhúzódnia, ahogyan a matador lép félre a hirtelen támadó bika útjából. A matadort meg lehet lepni, meg is lehet sebezni – eleganciájából azonban sosem enged. Peter sem engedett a magáéból, de megsebesült. Beson körmei hosszúak, koszosak és töredezettek voltak – sokkal inkább tűntek állati karmoknak, mint emberi körmöknek –; a főporkoláb gyakorta (főként a hosszú, téli éjszakákon) s szívesen hencegett alárendeltjei előtt azzal, hogy hüvelykujja körmével egy ízben fültől fülig átmetszette egyik foglya torkát. E köröm most Peter bal arcára húzott véres csíkot. A vágás homloktól állig ért, alig egy ujjnyival kerülte el a herceg szemét. A sebszélek tüstént szétnyíltak – s Peter tudta, egész életében viselni fogja a Besonnal való találkozás nyomát.

Megdühödött. Az elmúlt tíz nap alatt történtek összekeveredtek benne, s egy pillanatig – de csak egy pillanatig – arra is képesnek érezte magát, hogy megölje a kegyetlen főporkolábot. Szerencsére úgy határozott, elegendő lesz egy feledhetetlen lecke.

Ahogy Beson megfordult, jobb és balkezes ütések zápora zúdult rá. A jobbkezes csapások normális körülmények között vajmi kevés eredménnyel jártak volna, ám a fémhenger súlya romboló erejű torpedókká változtatta őket. Peter térdével állon találta Besont. A főporkoláb bömbölt, igyekezett megragadni a fiút. Hiba volt. Orra nagyot reccsenve tört be, száját, állát elöntötte a vér, lecsorgott mocskos hasára. Koponyájában vakító fény lobbant, ahogy Peter jobb ökle felrepesztette ajkát. Beson a padlóra köpte egy fogát, s igyekezett egérutat nyerni. Megfeledkezett bámuló alárendeltjeiről, akik most már semmi pénzért nem mertek volna beavatkozni. Megfeledkezett a herceg iránt érzett dühről, attól is elállt, hogy amúgy istenigazában megleckéztesse. Pályafutása során első ízben esett meg, hogy csak a bőrére gondolt. Túl kell élnie! Beson főporkoláb ötvenedik életévén túl megismerkedett végre a félelemmel.

Nem az rémítette meg, hogy Peter immár kedve szerint ütheti. Kapott verést nem egyszer korábban is, bár soha nem fogolytól. Peter tekintete bizonytalanította el.

Egy király pillantása; az istenek irgalmazzanak nekem, egy király ábrázata; a haragja akár a déli nap heve...

Peter a falhoz szorította ellenfelét, felmérte a távolságot álláig, s hátrahúzta fémmel súlyosbított jobb öklét.

– Tovább győzködjelek, te görcs? – érdeklődött komoran.

– Ne... – A hang nehezen tört utat Beson sebesen duzzadó ajkai közt. – Ne tovább királyom; kegyelem, kegyelem!

– Hogyan? – Peter megdöbbent. – Minek neveztél az imént?

Beson azonban lassan a földre csusszant a fal mellett. Félig öntudatlan állapotban nevezte királyának Petert, s most elveszítette az eszméletét. Nem emlékezett saját szavaira, mikor magához tért – a fogoly azonban sosem felejtette el őket.

54.

Beson közel két órán át volt eszméletlen. Ha Peter nem hallja kínlódó, szörcsögő lélegzetvételét, azt hihette volna, hogy megölte. A fickó durva, kegyetlen és ostoba alak volt, elpusztítani mégsem akarta. Az őrök sorra járultak a tölgyfaajtóba vágott kémlelőablak elé, hogy megbámulják: szemük elkerekedett, kimeredt – a kisfiúk bámulják így az emberevő anduáni tigrist a király állatseregletében. Egyikük sem tett kísérletet, hogy feljebbvalója segítségére siessen, tekintetük elárulta: arra számítanak, hogy Peter előbb-utóbb az eszméletlen főporkolábra veti magát, s átharapja a torkát.

Miért is ne gondolnának ilyesmit? – töprengett a fiú keserűen. Hisz szerintük megöltem a tulajdon apámat is. Aki pedig ilyesmit tesz, már bármire képes, még arra is, hogy végezzen egy eszméletlen emberrel...

Beson végre-valahára nyögni, mocorogni kezdett. Jobb szeme kinyílt – a ballal nem boldogult, s úgy látszott, néhány napig nem is fog.

A jobb szem nem haraggal, árulkodó riadalommal meredt Peterre.

– Kész vagy arra, hogy józanul tárgyalj velem? – tudakolta a fiú.

Beson mondott valamit, amit Peter nem értett. A főporkoláb mintha víz alól beszélt volna.

– Egy szót sem értek!

Beson újra próbálkozott. – Megölhettél... volna.

– Sosem öltem meg senkit – jelentette ki Peter. – S ha valaha rákényszerülök, hogy öljek, hát nem eszméletlen börtönőrökön fogom kezdeni.

Beson falnak vétett háttal ült, egyetlen szemével a hercegre bámult. Összevert, feldagadt arcán groteszk, töprengő kifejezés terült szét. Végül mondott még valamit. Peter értette, de egészen bizonyos akart lenni a dolgában.

– Ismételd el kérlek, Beson főporkoláb úr!

Beson megdöbbent, akár valaha Yosef, az istállómester. Soha senki nem szólította még főporkoláb úrnak.

– Tárgyalhatunk – nyögte.

– Ez igazán remek.

Beson lassan feltápászkodott. Elege lett Peterből, legalábbis erre a napra. Kisebb gondja is nagyobb volt nála. Beosztottai épp az imént nézték végig, ahogy egy fiú, aki egy hete egy falatot sem eszik, kocsonyává veri. Nézték – és nem tettek semmit a gyáva sakálok. Szaggatott a feje – pedig meglehet, gatyába kell még ráznia azokat az ügyefogyottakat, mielőtt aludni tér.

Kifelé indult, Peter azonban utána szólt. Beson megfordult. Ez elmondott mindent – világossá tette, ki itt a főnök. Beson legyőzetett. Mikor foglya arra utasította, várjon – várt.

– Valamit mondanom kell neked. Mindkettőnknek jobb lesz, ha most mondom el.

Beson egy szót sem szólt. Csak állt, Peterre meredt.

– Mondd meg nekik – intett fejével Peter az ajtó felé –, hogy zár jak le a kémlelőnyílást!

Beson egy pillanatig csak bámult, aztán alárendeltjeire sandított, s kiadta a parancsot. A porkolábok ott szorongtak a túloldalon, nem értették – legalábbis úgy tettek, mintha nem értenék. Beson megnyalogatta vértől fekete ajkát, s elismételte – ez nyilván nem kis fájdalommal járt. A kémlelőnyílás ezúttal becsapódott, a túloldalon retesz csattant... ám a főporkoláb még így is hallotta társainak kárörvendő nevetését. Felsóhajtott. Igen, keményen meg kell leckéztetnie, őket, mielőtt hazatér. Még szerencse, hogy a gyávák gyorsan tanulnak. A herceg, bármi legyen egyébként, biztosan nem gyáva. Egyszerre kétségei támadtak, akar-e valójában tárgyalni Peterrel.

– Levelet írok; azt akarom, hogy elvidd Anders Peynának – mondta a fiú. – Remélem, még ma este készen lesz.

Beson egy szót sem szólt, gondolkodni próbált. Ez a mostani fordulat minden korábbinál jobban nyugtalanította. Peyna! Egy levél Peynának! Kellemetlen pillanatokat élt át, mikor Peter emlékeztette, ő a király bátyja – de semmiség volt az ehhez képest. Peyna! Az istenek szerelmére, miért éppen ő?

Minél többet töprengett, annál kevésbé tetszett neki az ötlet.

Thomas királyt nyilván egy cseppet sem érdekli, hogy bánnak Peterrel a Tűtoronyban. Elvégre bátyja ölte meg apjukat; Thomasban aligha teng túl mostanság a testvéri szeretet. Beson nem ijedt meg igazán, mikor elhangzott a Fényhozó neve. Delain lakóinak zöméhez hasonlóan ő is bizalmat érzett az új uralkodó iránt. De Peyna... nos, vele másként állt a helyzet.

A Beson-félék számára Peyna félelmetesebb volt egy sereg királynál. A király távoli, fényes és misztikus lény, olyasféle, mint a nap az égen. Egy cseppet sem számít, ha a nap felhők mögé bújik, míg az embert megveszi az istenek hidege; sem az, ha épp izzó fehéren tündököl, hogy szinte elemészti – akinek van esze, beletörődik az ilyesmibe, hisz egyszerű halandó lévén változtatni úgysem tud rajta.

Peyna azonban minden kétséget kizáróan evilági lény. Az ő hatalmának nagyságát átláthatta, s félte is Beson. Az a keskeny arc, azok a gleccserkék szemek... Peyna az ő merev gallérú talárjában; Peyna, aki eldönti, ki élhet tovább, s kinek kell a bakó tőkéjére hajtania fejét...

Elképzelhető volna, hogy a fiú innét, a Tűtorony tetejéről is parancsolni képes neki? Vagy csak komédiázik kétségbeesésében?

Hogy komédiázna, mikor arra kér, hogy én magam vigyem hozzá azt a levelet?

– Ha király volnék, Anders Peyna minden parancsomat teljesítené – mondta Peter. – Nem vagyok király, csupán fogoly. Ám nagy szívességet tettem neki nemrég. Azt hiszem, sikerült hálára köteleznem.

– Értem – mormolta Beson, amilyen színtelen hangon csak tudta.

Peter felsóhajtott. Nagyon fáradtnak érezte magát hirtelenjében; eltűnődött, miféle őrült képzelgés készteti erre. Csakugyan a szabadsághoz vezető úton indult el, mikor összeverte a főporkolábot, hogy rákényszerítse akaratát? Mi garantálja, hogy Peyna hajlandó lesz akár a kisujját megmozdítani érte? Meglehet, egyáltalán nem érez hálát a gyilkos herceg iránt; meglehet...

Mégis meg kell próbálnia. Hisz már a magányosan eltöltött hosszú éjszakák alatt, míg apját s magát gyászolta, eldöntötte: akkor követne el bűnt, hanem próbálná meg.

– Peyna nem a barátom – folytatta. – Nem is próbálom bemesélni neked, hogy az. Úgy tartja, meggyilkoltam apámat, a királyt; nem hiszem, hogy maradt volna barátom Delainben. Így vélekedsz-e magad is, főporkoláb úr?

– Így – dünnyögte Beson. – Pontosan így.

– Mégis, azt hiszem, Peyna rendelkezésedre bocsátja majd azt az összeget, melyet a hasonló szívességekért cserébe elvársz.

Beson bólintott. Ha egy nemesembert küldtek a Tűtoronyba, akár mégoly rövid időre is, ő gondoskodott róla, hogy ne a szokásos mócsingos húst és vizezett sert kapja, hanem különb táplálékon tartsák. Elintézte, hogy hetente egyszer friss fehérneműhöz jusson, s még azt is lehetővé tette, hogy a fogoly találkozhassak olykor hitvesével vagy kedvesével. Persze nem ingyen. A bebörtönzött nemesek rendszerint tehetős családok ivadékai voltak, s e családokban mindig akadt valaki, aki készséggel fizetett Besonnak különleges szolgálataiért, tekintet nélkül a bűntett természetére.

Peter bűne különösen súlyos volt – a fiú most mégis azt állítja, maga Anders Peyna lesz az, aki megvesztegeti érdekében a főporkolábot...

– Még valamit – mondta halkan Peter. – Azt remélem, Peyna megteszi, amire kérem, mert kényes a becsületére. Ha bármi történnék velem – példának okáért ha te és társaid rám rontanátok az éjjel, hogy bosszút vegyetek a rajtad esett sérelemért –, Peyna alighanem érdeklődni kezdene az eset iránt.

Szünetet tartott.

– A személyes érdeklődés vezérelné.

Merőn nézett Besonra.

– Megértetted?

– Igen... – mormolta a főporkoláb, aztán hozzáfűzte még: – ...uram.

– Hoznál nekem tollat, tintatartót, porzót és papírost?

– Igen.

– Gyere közelebb!

Beson tétován engedelmeskedett. Orrfacsaró bűz áradt belőle, Peter azonban nem húzódott el – a gaztett bűze, amivel vádolták, szinte immúnissá tette az izzadtság, a mosdatlanság szagára. Halvány mosollyal pillantott Besonra.

– Súgd a fülembe – mondta.

Beson pislogott, egyik lábáról a másikra állt. – Mit súgjak, uram?

– Az összeget – mosolygott a herceg.

S a főporkoláb csakhamar engedelmeskedett.

55.

A porkolábok egyike behozta Peternek a kért íróeszközöket. Egy gyakorta rugdalt kóbor macska szemeivel bámult a hercegre, azután eliszkolt, nehogy kijusson valami neki is abból a haragból, mely oly látványosan zúdult nemrég Beson fejére.

Peter az ablak melletti asztalhoz ült, fehér párafelhőket fújt a csikorgó hidegben. Hallgatta egy darabig a Tű körül örvénylő szél zúgását, nézte a város fényeit.

Tisztelt Peyna főbíró úr – írta, azután szünetet tartott megint.

Összegyűröd és olvasatlanul a tűzbe hajítod-e vajon ezt a levelet, mihelyt ráébredsz, ki küldte? Vagy átfutod, azután kikacagod a bolondot, aki megölte apját, s most a királyság főbírójához fordul segítségért? Nem zárható ki az sem, hogy rögtön rájössz, mire készülök – s akkor hasztalan minden ravaszkodás...

Emelkedettebb hangulatban leledzett ezen az estén, mint az elmúlt napokban bármikor; úgy ítélte, a fenti lehetőségek egyike sem fog bekövetkezni. Elképzelhető, hogy terve kudarcot vall, ám semmiképp sem egy Peynához hasonló precíz, rendszerező elme fogja leleplezni. A főbíró legmerészebb álmában sem képzelné, mire készül a fogoly – hamarabb öltene báli ruhát, perdülne táncra teliholdkor a Tűtorony terén.

S oly kevés, amit kérek – gondolta a herceg. Ajkán ismét felderengett a mosoly. Ő legalábbis így ítéli majd – remélem...

Előrehajolt, a tintatartóba mártotta a pennát, s tovább írt.

56.

A következő estén, röviddel azután, hogy az órák kilencet ütöttek, Anders Peyna komornyikja ajtót nyitott a szokatlanul későn kopogtató látogatónak. Hosszú orrát fenyegetően előreszegezve meredt a küszöbön ácsorgó főporkolábra. Arlen – így hívták a komornyikot – természetesen ismerte Besont, aki gazdájához hasonlóan a delaini igazságszolgáltatás egyik oszlopa volt, ám ezúttal nem ismerte fel. A verés, melyet Beson Petertől kapott, most éreztette igazán hatását: a testes alak képe vörös, lila és sárga foltok egyedi gyűjteménye volt. A bal szem alig résnyire nyílt. Beson törpe lidércre emlékeztetett; Arlen nyomban nekikészült, hogy becsapja az ajtót az orra előtt.

– Várj! – mormolta Beson olyan hangon, mely elbizonytalanította a komornyikot. – Uradnak hoztam üzenetet.

Arlen tétovázott egy darabig, aztán határozott: ismét kizárni készült a jövevényt. A fickó erőszakos, feldagadt ábrázata megrémítette. Lehetséges volna, hogy csakugyan törpe, s hogy a messzi északról érkezett? Úgy tudta, a törpenép utolsó vad törzseit még nagyapja idejében kiirtották, de az ember sosem tudhatja...

– Peter herceg üzent – mondta Beson. – Ha becsukod az ajtót, hallgathatsz később az uradtól, asziszem...

Arlen ismét elbizonytalanodott. Erős volt a késztetés, hogy kizárja ezt a fantomot, de erős volt még Peter nevének hatalma is. Ha ez az alak a hercegtől hoz üzenetet, csak a Tűtorony főporkolábja lehet. Akkor pedig...

– Nem is hasonlítasz Besonra – közölte mogorván.

– Te se hasonlítasz a jó édes apádra, Arlen: gondolkozok is mindég, merre csatangolhatott az anyád...! – vágott vissza a szörnyeteg nyersen, s egy gyűrött borítékot dugott az ajtónyílásba. – Nesze, vidd ezt az uradhoz! Én itten várok. Csukd be az ajtót, ha tetszik, bár kutya hideg van ideki'...

Arlent ez sem hatotta meg. Felőle akár fagyhat is: nem akarja, hogy ez az iszonyat a személyzeti konyha tüzénél melengesse a tagjait. Átvette a borítékot, becsapta az ajtót, befelé indult – azután visszatért, és duplán be is reteszelte.

57.

Peyna a dolgozószobában tartózkodott. A tűzbe bámult, gondolataiba mélyedt. Thomast újholdkor koronázták meg, most csak a második negyedben jártak, s ő máris aggasztónak találta a fejleményeket. Flagg – ő a legrosszabb. Flagg. Sokkal inkább hatalmában tartotta a gyereket, mint az apját annak idején. Roland nehéz felfogású volt ugyan, de legalább érett, javakorabeli férfi... Thomas csak kisfiú, s Peyna tartott tőle, hogy Flagg az ő nevében hamarosan átveszi az uralmat Delain felett. Ez nem használ majd a királyságnak – s ami azt illeti, nem használ majd Anders Peynának sem, aki sosem rejtette véka alá a varázsló iránti ellenszenvét.

Kellemesen érezte magát itt a dolgozószobában, a pattogó tűz mellett, ám valami okból mindvégig érezte a kinti szél hidegét. Érezte, e szél erőre kaphat, s elfújhat... mindent.

Miért, Peter? Miért, ó, miért? Miért nem tudtál még egy kicsit várni? Miért voltál látszatra oly hibátlan, mint a pirosló őszi alma, s miért bizonyult oly romlottnak bensőd? Miért?

Nem talált választ e kérdésekre, ám a kétség – valóban oly romlott-e Peter, amilyennek látszik? – az ítélet napja óta mardosta szívét.

Kopogtattak.

Peyna kihúzta magát, körülnézett, aztán türelmetlenül felcsattant: – Gyere! De ajánlom, jó okod legyen a zavarásra!

Arlen lépett be zavartan, szégyenkezve. Egyik kezében gyűrött boríték.

– Nos?

– Uram... egy ember áll az ajtóban... legalábbis embernek látszik... de az arca szörnyen dagadt, mintha kegyetlenül összeverték volna... vagy... – A komornyik hangja elfúlt.

– Mennyiben tartozik ez rám? Tudod jól, hogy ilyen későn senkit nem fogadok. Mondd meg neki, hogy menjen haza. Mondd meg neki, hogy vigye el az ördög!

– Azt állítja magáról, hogy Beson, uram – folytatta Arlen, ha lehet még zavartabban. Pajzsként tartotta maga előtt a gyűrött borítékot. – Ezt hozta. Peter herceg üzenete.

Peyna szíve nagyot dobbant ennek hallatán. Homlokráncolva pillantott Arlenre. – Csakugyan?

– Hogy tényleg Peter hercegtől jött-e? – hebegett Arlen. Teljesen kizökkent szokásos nyugalmából Peyna ezt igen furcsának, igen érdekesnek találja. Sosem hitte volna, hogy Arlen képes ilyesmire – jöjjön bár tűzvész, árvíz vagy sárkányinvázió. – De uram, hisz nem állott módomban megbizonyosodni... hogyhogy...

– Csakugyan Beson az, te idióta?

Arlen megnedvesitette ajkát – úgy bizony, megnedvesítette. Ez példátlan eseménynek számított. – Nos, nem kizárt, uram... Eléggé hasonlít rá... de ez a kinti fickó csupa kék-zöld folt, csupa véraláfutás. Én... – A komornyik nagyot nyelt. – Olyan, mint egy törpe – bökte ki a legvalószínűtlenebbet, azután zavart mosollyal igyekezett enyhíteni a hatást.

Beson az – gondolta Peyna. S ha olyan, mintha összeverték volna, csak egyvalaki verhette össze: Peter. Ezért hozta el az üzenetet. Peter megverte, megfélemlítette, engedelmességre szorította. Az effajtánál nem használ más, csak a verés.

Hirtelen izgalom lett úrrá rajta: úgy érezte magát, mint a kutató, akinek egy barlang sötétjében bolyongva végre sikerül meggyújtania lámpását.

– Ide azt a levelet! – parancsolta.

Arlen átadta a borítékot. Dolga végeztével kísérletet tett, hogy kiosonjon – ami megint igen különös volt, hisz nem szokott osonni. Legalábbis – tűnődött Peyna, aki, mint mindig, jogászként gondolkodott – TUDTOMMAL sosem oson.

Egészen a dolgozószoba ajtajáig engedte komornyikját – gyakorlott horgász bánik így a hallal –, aztán "bevágott":

– Arlen.

A komornyik sarkon fordult. Megrándult az arca, akarna rendre utasították volna.

– Törpék nincsenek már. Anyád nem említette?

– De igen – felelt Arlen kelletlenül.

– Okosan tette. Bölcs asszony lehet. Ezeket az ostobaságokat nyilván apád töltötte a fejedbe. Ereszd be a főporkolábot. Vezesd a személyzeti konyhába – tette hozzá gonoszul. – Idebent ne lássam: bűzlik, mint a görény. De vezesd a konyhába, hogy felmelegedjék. Hideg az éjszaka Roland halála óta hideg volt minden éjszaka, mintha a természet büntetése zúdult volna a birodalomra az öreg király tűzhaláláért.

– Igenis, uram – mormolta Arlen látható kelletlenséggel.

– Hamarosan csöngetek érted, akkor megmondom, mit kezdj a továbbiakban.

A komornyik összetört emberként távozott, halkan becsukta az ajtót maga mögött.

Peyna egy darabig csak forgatta a borítékot, nem nyitotta ki. A kosz nyilván Beson mancsáról származott – szinte szaglott belőle a félelem verítéke. Közönséges gyertyaviasz volt a pecsét a papíroson.

Okosabb volna nyomban a lángok közé hajítanom ezt az üzenetet – tűnődött a főbíró. Hogy ne gondoljak rá többet. Tűzbe dobnám, utána csengetnék Arlennek, utasítanám, adasson annak a fickónak – egyébként tényleg törpére hasonlít, úgy éljek! – egy bögre forró grogot, aztán küldje a fenébe isten hírével. Igen, ezt kellene tennem.

Tudta persze, nem ezt fogja tenni. Az az abszurd remény, mely fénysugarat sejtetett az éjszakában, nem engedte. Hüvelykujjával feltépte a borítékot, feltörte a pecsétet, előhalászta a rövid üzenetet, és olvasni kezdte a tűz fényében.

58.

P eyna,

Úgy döntöttem, életben maradok.

Nagyon keveset olvastam a Tűről, mielőtt idekerültem, s bár sokat hallottam róla, a fülemig nagyobbrészt pletykák jutottak. Az egyik úgy szólt, hogy bizonyos kisebb szívességek megvásárolhatóak idebent. Azt hiszem, valóban így van. Nekem természetesen nincs pénzem, de úgy gondoltam, te talán állnád a költségeimet. Szívességet tettem neked nemrég, s ha most fizetnél a főporkolábnak nyolc tallért – ugyanennyit kellene a kezéhez juttatnod minden itt töltött boldogtalan évem elején – viszonozhatnád. Nem valami nagy summa, remélem, így látod te is. Az magyarázza, hogy két dolgot kérek mindössze. Ha lehetővé teszed, hogy Beson "benedvesítse a csőrét", nem háborgatlak többé.

Tisztában vagyok vele: ha kiderül, hogy akár egy efféle csekélység erejéig a rendelkezésemre álltál, bajba kerülsz. Amennyiben kész volnál mégis tenni az érdekemben, azt ajánlom, közbenjáróként barátomat, Bent használd. Nem volt alkalmam szót váltani vele, amióta őrizetbe vettek, de hiszem és remélem, hogy hű maradt hozzám. Szívesebben kérném meg őt magát, de Staadék sajna nem valami tehetősek, Bennek pedig egy petákja sincs. Megalázó számomra, hogy pénzért kell folyamodjak valakihez, de máshová nem fordulhatok. Ha úgy ítéled, nem áll módodban teljesíteni kérésemet, természetesen megértelek.

Nem lettem apám gyilkosa.

Peter

59.

Peyna jó ideig csak bámulta ezt a különös üzenetet. Szeme újra meg újra az első és utolsó sorra tévedt.

Úgy döntöttem, életben maradok.

Nem lettem apám gyilkosa.

Nem lepte meg, hogy a fiú tovább tagad – találkozott már bűnözőkkel, akik esztendőkön át bizonygatták ártatlanságukat azután is, hogy elítéltek őket. A bűnösök azonban a legritkább esetben fogalmaztak ilyen szűkszavúan, ilyen... ilyen parancsolón.

Igen, ez zavarta leginkább a levéllel kapcsolatban ez a parancsoló hangnem. Egy igazi király a börtönben sem tagadja meg magát; még a tömlöc, még a kínzás sem törheti meg. Egy igazi király nem vesztegeti az idejét kibúvókeresésre, magyarázkodásra, egyszerűen kinyilvánítja akaratát.

Úgy döntöttem, életben maradok.

Peyna felsóhajtott. Egy idő után magához húzta a tintatartót, fiókjából egy ív tiszta papírost kotort elő, s írni kezdett. Az ő üzenete rövidebb volt még Peterénél is. Alig öt perc alatt elkészült vele, végigporozta, összehajtogatta s lepecsételte. Miután végzett, csengetett Arlenért.

A megtörtnek látszó komornyik egykettőre megjelent.

– Itt van még Beson? – tudakolta a főbíró.

– Azt hiszem, uram – felelte Arlen. Az igazat megvallva tudta, hogy Beson nem ment el, mert a kulcslyukon át leste a fickót. Nézte, ahogy nyughatatlanul járkál fel s alá a személyzeti konyhában, egyik kezében egy kihűlt csirkelábbal. Miután a hús elfogyott, Beson összeroppantotta a csontot – iszonyú hangok hallatszottak –, s elégedetten szívni kezdte belőle a velőt.

Arlen még mindig nem volt egészen biztos abban, nem törpe – vagy épp troli – ez az alak.

– Add át neki ezt – mondta Peyna, s komornyikjának nyújtotta az üzenetet. – Ezt pedig a fáradtságáért... Arlen másik tenyerében két tallér csörrent. – Mondd meg neki, hogy alighanem lesz válasz. Ha, lesz, éjnek idején hozza, akár a mostanit!

– Igen, uram.

– Aztán nehogy pletykálkodni kezdj vele! – intette Peyna. Különb tréfára pillanatnyilag nem futotta az erejéből.

– Nem fogok, uram – biztosította Arlen tompa hangon, s távozott. Még mindig hallotta a reccsenést, ahogy Beson összeroppantotta azt az átkos csontot.

60.

Itt van – mondta kimerültén Beson másnap Peter cellájába lépve, s a hercegnek nyújtotta a borítékot. Csakugyan kimerült volt. Égből hulló áldásnak tekintette a két tallért, amelyet Arlentől kapott; hajnalig tartott, míg elitta. Két tallérért felettébb sok szeszt adtak akkortájt – a főporkoláb feje tehát sajgott – sokkal, de sokkal nagyobbnak érezte a szokásosnál. – A végin még kifutófiú lesz belőlem, vagy mi a nyavalya...

– Köszönöm – suttogta Peter, kezében az üzenettel.

– Na mi a'? Ki se nyitod?

– Dehogynem. Amint magamra hagysz.

Beson vicsorgott, két keze ökölbe szorult, Peter azonban csak állt és nézte. A főporkoláb egy idő után leengedte kezeit.

– Egy nyomorult kifutófiú, az! – fakadt ki, azután távozott, s alaposan bevágta az ajtót maga mögött. Kulcs fordult a zárban, helyükre siklottak a reteszek. Három volt belőlük, s vaskosabbak voltak Peter csuklójánál.

Mihelyt a neszezés abbamaradt, a herceg feltépte a borítékot. Az üzenet mindössze három mondatból állt:

Ismerem az ősi szokást, amelyet említettél. Az összeg elfogadható. Teljesítem a kétest, de csak akkor, ha közlöd, milyen szolgáltatásokat vársz közös barátunktól.

Peter mosolygott. Peyna főbíró nem ostoba, az alattomosság nem természete (nem úgy, mint Flaggnak), mindössze nagy körültekintéssel cselekszik – ez az üzenet rá a bizonyíték. A feltételre számított természetesen: azon lepődött volna meg, ha Peyna nem szab effélét. A közbenjáró Ben lesz, a főbíró hamarosan letudja az ügyet – mégis lépésről lépésre halad, mint az olyan ember, akinek lába alatt minden pillanatban elmozdulhatnak a lazán egymáshoz illesztett kövek.

Peter cellája ajtajához ment, zörgetni kezdett. Pár szót váltott Besonnal, ismét megkapta a tintatartót meg a koszos pennát. A főporkoláb ismét megjegyezte, hogy "francos" kifutófiúként fogja végezni, bár voltaképp elégedett volt az események alakulásával. Az újabb szolgálat valószínűleg újabb két tallért jelent.

Ha ezek ketten elég sokáig leveleznek itten, a végére meggazdagszok, vagy mi... – gondolta, s noha feje pokolian sajgott, harsogó kacajra fakadt.

61.

Peyna széthajtogatta Peter második levelét, s elégedetten állapította meg, hogy a herceg ezúttal egyikük nevét sem írta le. Remek. Gyorsan tanul a fiú. Ahogy átfutotta az üzenetet, felvonta szemöldökét.

Hogy mit kérek, nem tartozik rád, avagy nagyon is rád tartozik – nézőpont kérdése. Mindazonáltal el kell árulnom, hisz rászorulok a segítségedre, íme, e szívességeket vásárolom meg évenkénti nyolc-nyolc tallérodért:

1. Szeretném megkapni anyám babaházát. Szép helyeken jártam, sok kalandban részesülhettem a jóvoltából, gyermekkoromban sok örömet szerzett nekem.

2. Asztalkendőt szeretnék minden étkezéshez – igazi, királyi asztalkendőt. A címert eltávolíttathatod, ha úgy látod jónak.

Ennyit kérek csupán.

Peyna újra és újra átfutotta az üzenetet, mielőtt a tűzbe hajította. Aggasztotta, hogy nem érti. A fiú készül valamire... vagy mégsem? Mit akarhat az anyja babaházával? Peyna úgy tudta, a játékszer a kastély valamelyik raktárában porosodik egy lepel alatt. Miért ne adhatnák oda Peternek? Odaadhatják, csak át kell nézetniük elébb egy megbízható emberrel, aki minden éles szerszámot, tárgyat – kezdve a miniatűr késeken eltávolít belőle. Emlékezett rá, hogy lenyűgözte a babaház a kis herceget. Emlékezett arra is – noha már csak halványan –, hogy Flagg tiltakozott, a babázást a majdani uralkodóhoz méltatlan foglalatosságnak ítélte. Roland akkor a mágus akarata ellenére cselekedett – s bölcsen tette, hisz Peter maga mondott le kedvenc játékszeréről, mikor az ideje elérkezett.

Lemondott róla, de most az eszébe jutott.

Megbolondult volna a kölyök?

Ez valószínűtlennek tűnt.

Ott vannak azután az asztalkendők. Ezt legalább értette. Peter világéletében asztalkendőt kért minden étkezéshez, széthajtogatta az ölében, mint valami kis térítőt. Akkor sem mondott le róla, mikor táborozni ment apjával. Különös, hogy nem jobb ellátásért folyamodott – a legtöbb nemes ezt tette meg legelőször. Nem, neki asztalkendő kell.

Mindig tiszta volt... mindig használt asztalkendőt... Az anyja hatása, ebben biztos vagyok. Összefügg vajon a két kérés? S ha igen, hogyan? Asztalkendők... és Sasha babaháza. Mit jelentsen ez az egész?

Peyna nem tudta a választ az abszurd remény azonban nem halványult el. Újra és újra eszébe jutott, hogy Flagg ellenezte a babaházat. Most, esztendőkkel később Peter hozzá folyamodik, hogy ismét megkaphassa.

Tudata mélyén egy gondolat lapult, valahogy úgy, mint süteményben a töltelék. Olyan gondolat volt ez, melyet a főbíró megfogalmazni sem igen mert. Tegyük fel – tegyük csak fel –, hogy mégsem Peter ölte meg az apját. Ki volt hát a gyilkos? Nem lehetett más, csakis az a személy, aki annak idején beszerezte a szörnyű mérget. Az a személy, aki senkivé vált volna, ha Roland után Peter kerül a trónra, most, Thomas országlása idején pedig szinte mindent a magáénak mondhat.

Flagg.

Ám ez a gondolat taszította Peynát. Azt sugallta, hogy az igazságszolgáltatás tökéletlenül működött – s ez sehogysem volt ínyére. Azt sugallta, hogy mikor Peter könnyeit látva a fiú bűnössége mellett döntött – vagyis mikor pályafutása legnagyobb döntését nem logikai, inkább érzelmi alapon hozta meg –, tévedett – s ez még rosszabbul érintette.

Ugyan, mi bajt okozhat az a babaház, ha minden éles tárgyat eltávolítunk belőle?

Peyna elrendezte maga előtt az íróeszközöket, s munkához látott. Beson újabb két tallérra tett szert – el is itta annak rendje s módja szerint –, vagyis napok alatt megkapta a hercegtől neki járó summa felét. Alig várta, hogy újabb levelet vihessen, ám az üzenetváltás e ponton abbamaradt.

Peter mindkét kérését teljesítették.

62.

Ben Staad gyerekkorában vékony, kék szemű, göndör, szőke hajú fiú volt. A lányok sóhajtoztak, összesúgtak, vihogtak ha meglátták – már kilenc esztendős kora óta.

– Abbamarad ez hamarost – legyintett ilyenkor az apja. – Fiatalon minden Staad helyre legény, de ha megnő, Ben se igen fog különbözni tőlünk. A haja alighanem megbarnul egészen; elromlik a látása, és nagyjából olyan szerencséje lesz, amennyi a király legkövérebb malacának szokott lenni az esztendő legutolsó napján...

Az első két dologban tévedett. Jó néhány nemzedék óta Ben volt az első Staad, aki tizenhét évesen is éppoly szőke volt, mint azelőtt, s aki négyszáz lépésről is megkülönböztette a barna sólymot a rókavöröstől. Sosem hunyorgott, csudamód éles volt a szeme – s a lányok éppúgy sóhajtoztak, kuncogtak most is ha látták, mint kilenc éves korában.

Ami pedig a szerencsét illeti... nos, ez merőben más tészta. Hogy a Staad-család férfitagjait jó kétszáz esztendeje balszerencse kíséri, nem vitatta senki. Ben szülei abban reménykedtek, Ben lesz az, aki kirángatja őket a cifra nyomorúságból. Elvégre a haja nem sötétedett el, a látása is éles maradt – miért ne foghatna ki hát épp a balszerencsén? Amellett Ben Peter herceg barátja, s Peterből egy nap Delain királya lesz...

Azután Petert őrizetbe vették s elítélték apja meggyilkolásáért. A Staad-család döbbent tagjai még fel sem foghatták, mi történt, máris ott ült a Tűbörtönében. Ben apja, Andrew elment Thomas koronázására – és jókora monoklival állított haza. Felesége jónak látta elmellőzni a kérdezősködést.

– Biztos vagyok benne, hogy Peter ártatlan – mondta Ben aznap este a vacsoraasztalnál. – Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy...

A következő pillanatban a földön találta magát, csengett a füle. Apja tornyosult fölé. Bajszáról borsóleves csepegett, arca úgy vöröslött, hogy már-már bíborszínűnek látszott. Ben kishúga, Emmaline sírni kezdett etetőszékében.

– Ki ne ejtsd a szádon ebben a házban annak az átkozott gyilkosnak a nevét! – sziszegte Andrew Staad.

– De Andy! – sopánkodott a felesége. – Andrew, a gyerek nem értheti...

Ben apja, akinél jobb férjet aligha hordott hátán a föld, most szembefordult nejével.

– Elhallgass, asszony – mormolta. Volt valami a hangjában, mert Ben anyja tüstént visszaült. Még Emmaline is abbahagyta a sírást.

– Apa – szólt halkan Ben. – Az idejét sem tudom, mikor ütöttél meg utoljára. Tán tíz éve, tán még régebben. Dühödben sosem ütöttél – egészen mostanáig. Ez azonban mit sem változtat a véleményemen. Nem hiszem...

Andrew Staad figyelmeztetően felemelte mutatóujját. – Megmondtam: ne említsd a nevét – mondta –, és komolyan gondoltam, Ben. Szeretlek, de ha még egyszer a nevén nevezed, menned kell ebből a házból.

– Nem nevezem meg – sóhajtotta Ben, s felállt. – De csak azért, mert szeretlek, apa. Nem azért, mert félek tőled...

– Hagyjatok abba! – kiáltotta Staad asszony, rémültebben, mint bármikor ezelőtt. – Nem engedem, hogy összekapjatok ezen! Meg akartok őrjíteni?

– Ne aggódj, anya, vége már – nyugtatgatta Ben. Igaz, apa?

– Vége – mondta Andrew. – Jó fiú vagy, Ben, mindig az voltál – de ne említsd őt.

Voltak dolgok, amelyeket Andrew Staad nem mondhatott el a fiának. Ben tizenhét esztendős volt ugyan, ő mégis gyerekként gondolt rá. Meglepődött volna, ha tudja: Ben nagyon is érti, miért ütötték meg.

Mielőtt a fentebb leírt szerencsétlen események megtörténtek, Ben és Peter barátságának hála jobbra fordult Staadék sora. Belső báróságbéli gazdaságuk valaha igen nagy volt, az utolsó száz évben azonban arra kényszerültek, hogy földjét darabonként árúba bocsássák. Mostanra nem egészen hat hold maradt, annak javát is jelzálog terhelte.

Az elmúlt tíz évben sokat javult a helyzet. A folyvást fenyegetődző bankárok hajlottak rá, hogy további haladékokat adjanak a kölcsönök törlesztésére – még újabb kölcsönöket is kínáltak, hallatlanul alacsony kamatokkal. Andrew Staadot nagyon bántotta, hogy őseinek földje egyre fogy, ezért boldog napja volt életének, mikor felkereshette Halvayt, a szomszéd birtokost, s közölhette vele: meggondolta magát, mégsem adja el azt a jókora darabot, amelyre Halvay kilenc esztendeje ácsingózott már. Tudta, kinek köszönheti e csodás változásokat – fiának, aki jó barátságban van a herceggel. Peterrel, aki történetesen Delain trónjának örököse.

Most a szerencsétlen Staadok voltak megint. Ha ez lett volna minden, ha életük a szokott módon zajlik tovább, aligha üti meg Bent – máris szégyenkezett emiatt –, ám a dolgok nem úgy folytak tovább, ahogy várható lett volna. Rosszabbra fordultak.

Andrew elcsábult, mikor a bankárok farkasokból bárányokká váltak egyszeriben. Jókora összeget vett kölcsön – hogy korábban eladott földdarabokat vásároljon vissza, hogy építhessen ezt-azt, új szélmalmot például. Most biztosra vette, hogy a bankárok egykettőre kibújnak a báránybőrből, s farkasok lesznek megint. Ráébredt, hogy már nem egyes birtokszeletek elvesztéséről van szó – máról holnapra mindenét elveszítheti.

S még ez sem volt elég. Ösztöne arra intette, tartsa távol családtagjait Thomas koronázási ünnepétől. Hallgatott e belső hangra, s nem bánta meg, hogy így tett.

A ceremónia után történt; szinte számított a fordulatra. Betért egy italmérésbe, hogy felhajtson egy pohárkával, mielőtt hazaindul. A király meggyilkolása, Peter bebörtönzése alaposan megrázta – szüksége volt az italra. Hamarosan felismerték benne Ben apját.

– Na, Staad? Segített-e a fiad eltenni az útból az öreget? – kiáltott oda neki egy részeg. Többen gúnyos hahotázásba kezdtek.

– Biztos ő fogta le Rolandot, míg a herceg leöntötte azt az égő micsodát a torkán... – rikoltotta valaki.

Andrew letette félig telt poharát. Nem jó hely ez. Mennie kell. Mégpedig gyorsan.

Ám mielőtt odébbállhatott volna, a részegek egyike – rothadó káposztaként bűzlő, hatalmas termetű fickó visszahúzta.

– És mennyit tudtál te? – kérdezte fojtott, rekedtes hangon.

– Semennyit – felelte Andrew. – Semmi közöm az ügyhöz, akárcsak a fiamnak. Eressz!

– Akkor mehetsz el – ha elmehetsz egyáltalán –, ha úgy látjuk jónak – dünnyögte az óriás, és szemközt álló társai egyike felé taszította.

Lökdösni kezdték. Andy Staad ide-oda tántorodott. Volt, aki megütötte, volt, aki könyökével döfött a bordái közé, s akadt, aki gáncsot vetett neki. Ökölharc nem lett a dologból, de nem sokon múlt; látta a szemükön, hogy szeretnék, ha visszaütne. Ha később vetődik ide, ha ellenfelei részegebbek, aligha ússza meg ilyen olcsón.

Andrew nem nőtt túl magasra, vállai azonban szélesek, tagjai izmosak voltak. Úgy érezte, szabályos küzdelemben simán elintézne két kötekedőt – az óriást kivéve, ámbár kész lett volna vele is próbát tenni. Leüthetne egyet, kettőt, talán hármat... csakhogy nyolcan, ha nem tizen álltak szemben vele. Ha csak annyi idős, mint a büszke, forróvérű Ben, biztosan nekik támad csakhogy negyvenöt esztendős volt, s nem lelkesedett az ötletért, hogy félholtra verve vánszorogjon haza. Baja esnék, családtagjai pedig halálra rémülnének: semmi értelme. A Staadok balszerencséje nem tűr bosszúvágyat; nyelnie kell, más kiút nincs...

A csapos csak állt és nézett, meg sem próbált véget vetni a kegyetlen játéknak.

A részegek végre-valahára futni hagyták Andyt.

Most már csak a feleségéért, a lányáért, s legfőképp fiáért, Benért aggódott – a fiú bizonyára elsőszámú célpontja lesz a kötekedőknek.

Ha Bennel találkoznak helyettem, biztosan az öklüket használják – gondolta. Az öklüket használják, és addig verik, míg leesik a lábáról – vagy még rosszabbat művelnek vele...

Ezért hát – hisz szerette fiát, s féltette is – megütötte Bent, s azzal fenyegette, hogy elzavarja a háztól, ha még egyszer kiejti száján a herceg nevét.

Az emberek furcsák néha.

63.

Amit Ben Staad esetleg még nem értett furcsa, új helyzetével kapcsolatban, megérthette a rákövetkező nap folyamán.

Hat tehenet hajtott ki a piacra, s jó áron túladott rajtuk (az az ember, akivel üzletet kötött, nem ismerte; ha ismeri, aligha lett volna jó az ár). A városkapu felé tartott, mikor körbevette néhány fickó. Gyilkosnak, cinkosnak becsmérelték, s elhangzott néhány erőteljesebb kifejezés is.

Ben remekül állta a sarat. A végén alaposan összeverték – heten voltak –, de vérző, bevert orral, lila monoklikkal, fogakat hátrahagyva kotródtak el majd mindannyian. Ben összeszedte magát, hazavánszorgott. Sötétedés utánra ért a házhoz. Minden tagja sajgott, a körülményekhez képest mégis elégedett volt magával.

Apja egyetlen pillantást vetett rá, s megértette, mi történt.

– Mondd anyádnak, hogy elestél – tanácsolta.

– Igen, apa – bólintott Ben, noha tudta, anyja sosem hinne el ilyen átlátszó mesét.

– Ezután mindig én viszem majd a piacra a jószágot, a gabonát – bármit, amit el szándékszunk adni. Egészen addig, míg nekünk nem esnek a bankárok, hogy kiforgassanak mindenünkből.

– Nem, apa – mondta Ben éppoly halkan, ahogy az igent az imént. Ahhoz képest, hogy megverték, elég furcsa hangulatban leledzett: majdhogynem vidámnak látszott.

– Te nemet mondasz nekem? – Apja egészen elképedt.

– Ha menekülök, ha meglapulok, utánam jönnek. De ha állom a próbát, hamar belefáradnak a játékukba, és könnyebb préda után néznek.

– Ha valamelyik kést húz a csizmaszárából – mondta ki Andrew azt, amitől a leginkább félt –, nem éred meg, míg belefáradnak, Benny.

Ben szorosan átölelte apját.

– Az ember nem lehet bölcsebb az isteneknél – idézte a legősibb delaini közmondások egyikét. – Ezt te is tudod, apa. Érte, P...ért fogok harcolni, akinek a nevét nem engeded kimondani.

Apja szomorúan nézett rá, úgy kérdezte: – Sosem fogod elhinni róla, igaz?

– Nem – jelentette ki Ben eltökélten –, soha.

– Azt hiszem, míg nem figyeltem, férfi lettél – dünnyögte az apja. – Elég szomorú, hogy erre kellett felnőnöd, hogy csatornatöltelékekkel kényszerülsz verekedni a piacon. Nehéz idők járnak.

– Igen – bólintott Ben. – Nehéz idők.

– Segítsenek az istenek – mormolta Andrew. – És oltalmazzák még, ha lehet, ezt a szerencsétlen famíliát...

64.

Thomast egy hosszú, keserves tél végén koronázták királlyá. Uralkodásának tizenötödik napján dúlt Delainben az évszak utolsó nagy vihara. Sok hő hullt s igen gyorsan; a szél napszállta után talált csak rá igazi hangjára, süvöltött, s homokdűnényi halmokat rakott belőle.

Kilenc órakor, jóval azután, hogy az értelmes emberek otthonaikba vonultak, kemény ököllel döngette meg valaki a Staad-ház ajtaját. Nem finomkodott, nem szégyenkezett: a súlyos csapások sűrűn követték egymást, s igencsak megremegtették a tölgygerendákat. Siessetek, bocsássatok be! – ezt sugallta. Nem ácsoroghatok idekint egész álló éjszaka!

Andrew és Ben a tűz mellett ültek, olvasgattak. Susan Staad, Andrew felesége, Ben anyja háziáldást hímzett éppen; ISTEN ÁLDJA A KIRÁLYT – ez a felirat kezdett kibontakozni a finom öltésekből. Emmalinet rég lefektették már. Mindhárman felpillantottak a dörömbölés hallatán, egymásra néztek. Ben tekintete csak érdeklődést tükrözött, Susan és Andrew azonban ösztönös rémületet érzett.

Andrew felállt, zsebébe csúsztatta olvasószemüvegét.

– Apa... – szólalt meg Ben.

Én megyek – jelentette ki a gazda.

Add, Uram, hogy csak egy sötétben eltévedt, fedelet kereső utazó legyen! – esdekelt, ám ahogy ajtót nyitott, egy széles vállú, jól megtermett királyi gárdistát pillantott meg. Fején a harci öltözékhez tartozó szűk bőrsapka, keze ügyében rövid kard.

– A fiad? – kérdezte, s Andrew térdei megroggyantak.

– Mi dolgod vele?

– Peyna küldött – mormolta a katona, s Staad megértette, hogy ennél kimerítőbb választ aligha kap.

– Apa...? – szólalt meg Ben a háta mögött.

Ne – könyörgött Andrew. Ne; túl sok ez a balszerencséből, a fiamat ne, őt ne...

– Ez a fiú?

Mielőtt Andrew egyébiránt merőben hasztalanul nemet mondhatott volna, Ben előrelépett.

– Ben Staad vagyok – közölte. – Mit akarsz tőlem?

– Velem kell jönnöd – mondta a katona.

–Hová?

– Anders Peyna házába.

Nem! – kiáltotta Susan a kicsiny nappali ajtajából. – Nem! Túl késő van, túl hideg, az utakat elborította a hó, és...

– Szánon jöttem – jelentette ki a katona ellentmondást nem tűrőn. Andrew látta, hogy keze a rövid kard markolatára téved.

– Megyek – mondta Ben, s a kabátjáért nyúlt.

– Ben... – kezdte Andrew, s közben ezt gondolta: Sosem látjuk többé; azért viszik el, csak azért, mert ismerte a herceget...

– Nem lesz semmi baj, apa – mondta Ben, és átölelte. Ifjonti erejét érezve Andrew már-már hitt neki. Aztán eszébe jutott, hogy fia nem ismeri még a félelmet. Nem tudja még, milyen kegyetlen a világ.

Andrew Staad átölelte feleségét. Az ajtóban álltak mindketten, nézték a szán felé botladozó Bent meg a katonát – a jármű árnyék volt csupán a hóbuckák közt, mindkét oldalán egy-egy lámpás izzott túlvilági fénnyel. Egyikük sem szólt, ahogy a bakra szálltak.

Egyetlen gárdistát küldtek érte – gondolta Andrew. Ez jót is jelenthet. Talán csak kikérdezik. Ó, add, Uram, hogy csak kikérdezzék, aztán elbocsássák a fiamat!

Némán álltak, bokájuk körül örvénylett a hó. A szán elindult, a lámpások lángja meglebbent, csengettyűk csilingeltek.

Mihelyt eltűnt, Susan sírva fakadt.

– Sose látjuk többé! – zokogta. – Soha, soha! Elvitték! Átkozott legyen Peter! Átkozott legyen azért, amit a fiam fejére zúdított! Átkozott! Átkozott!

– Csitt, anyjuk! – nyugtatgatta Andrew, s szorosan átölelte. – Csitt, csitt. Hajnalra itt lesz megint. Legkésőbb délre.

Az asszony azonban kiérezte hangjából a bizonytalanságot, s még jobban sírt. Olyan hangosan, hogy felverte a kis Emmalinet (ámbár meglehet, inkább a huzat tette, hisz az ajtó még mindig tárva-nyitva állt), aki csak nagy sokára tudott újra elaludni. Végül vele együtt merült álomba Susan is, a nagy családi ágyon.

Andy Staad le sem hunyta a szemét ezen az éjszakán. A tűznél ült, reménykedni próbált, de úgy sejtette, sosem látja többé a fiát.

65.

Ben Staad egy órával később már Anders Peyna dolgozószobájában állt. Kíváncsi volt, egy kicsit nyugtalan is, de félni nem félt. Figyelmesen hallgatta a főbíró minden szavát, a pénz tompa csendüléssel cserélt gazdát.

– Mindent megértettél, fiú? – kérdezte Peyna száraz, hivatalos hangon.

– Igen, uram.

– Meg akarok bizonyosodni róla. Nem gyerekség, amire kérlek. Mondd el, mit fogsz tenni!

– A kastélyba megyek, s beszélek Dennisszel, Brandon fiával.

– S ha Brandon kifogást emel? – csapott le rá a főbíró.

– Hozzád küldöm, uram.

– Úgy van – bólintott Peyna, s hátradőlt székében.

– Hogy "senkinek ne szóljatok erről", még véletlenül sem mondom.

– Pontosan – somolygott Peyna. – Tudod-e, miért?

Ben töprengett egy darabig, lehajtotta fejét. Peyna hagyta, hadd gondolkodjon. Tetszett neki a fiú; higgadt, nem fél. A legtöbben azok közül, akiket éjnek idején kísérnek hozzá, reszketnek az iszonyattól.

– Mert ha ilyesmit hall, gyorsabban számol be róla bárkinek, mint akkor, ha hallgatok – jelentette ki Végül Ben.

Peyna elmosolyodott megint. – Ügyes – mondta. Tovább!

– Tíz tallért kaptam kézhez. Kettőt Dennisnek adok. Egy az övé, egy pedig azé, aki előkeríti Peter anyjának babaházát. A többi nyolc Besonnak, a főporkolábnak jár. Aki megtalálja a babaházat, Dennishez viszi. Dennistől megkapom én. Elviszem Besonnak. Az asztalkendőket Dennistől kapja a főporkoláb.

– Mennyit?

– Hetente huszonegyet – vágta rá Ben. – A királyi háztartás asztalkendői lesznek, a címert azonban eltávolítják róluk. A komornyikod kerít majd egy asszonyt erre a munkára. Időről időre elküldesz majd hozzám valakit a pénzzel, amit Dennisnek illetve Besonnak kell adnom.

– Te nem tartasz rá igényt? – kérdezte Peyna. Egy ízben kínált már fizetséget Bennek, de a fiú kereken elutasította.

– Nem. Azt hiszem, ez minden.

– Gyors a felfogásod.

– Bár többet is tehetnék!

A főbíró előrehajolt, arckifejezése kemény lett, fenyegető. – Nem tehetsz, és nem is fogsz tenni! – sziszegte. – Épp elég nagy veszélybe sodor ez! Olyan embert segítesz, akit főben járó vétségben találtak bűnösnek – csak egy súlyosabb bűn létezik az övénél!

– Peter a barátom – közölte Ben. Kijelentése egyszerűségében mindennél hatásosabb volt.

Anders Peyna halványan elmosolyodott, a halványuló véraláfutásokra mutatott a fiú arcán. – Úgy látom, máris megfizettették veled e barátság árát...

– Százszoros árat sem sokallanék érte – mondta Ben. Tétovázott egy darabig, aztán kivágta: – Nem hiszem, hogy ő ölte meg az apját. Úgy szerette, ahogy én a magamét.

– Csakugyan? – kérdezte Peyna látható érdektelenséggel.

– Csakugyan! – csattant fel Ben. – Te tényleg azt hiszed, képes lett volna meggyilkolni az apját? Hiszel a bűnösségében?

Peyna arckifejezése, mosolya láttán még Ben ereiben is megfagyott a vér.

– Ha nem hinnék – mondta –, nagyon ügyelnék rá, kinek árulom el. Nagyon, nagyon ügyelnék rá, másként egykettőre a hóhér bárdja alá hajthatnám a fejemet.

Ben némán meredt rá.

– Azt mondod, a barátja vagy, és én hiszek neked... A főbíró még előrébb hajolt, s Benre mutatott. – Ha igaz barát vagy, tedd azt, amire kértelek, többet ne. Ha e beszélgetés felszította benned a reményt – s arcodon látom, felszította –, hogy Peter esetleg kiszabadulhat, verj ki a fejedből minden ostobaságot.

Nem csengette be Arlent, maga kísérte a fiút a hátsó kijárathoz. A gárdista, aki idáig kísérte, holnap menetparancsot kap s a nyugati báróságba kerül.

Az ajtóban Peyna így szólt: – Még egyszer: egy hangot se arról, amiben itt megállapodtunk! Peter barátai nem túl népszerűek manapság Delainben, ezt a véraláfutásaid bizonyítják.

– Ha kell, megverekszem bárkivel! – csattant fel Ben. – Megverekszem minddel, egyenként vagy egyszerre!

– Na igen – mondta Anders Peyna szárazon, azzal a bizonyos könyörtelen mosollyal. – S ugyanezt várod vajon édesanyádtól is? Hát a kishúgodtól?

Ben csak bámult az öregemberre. Szívében, mint valami rózsa, szárba szökkent a félelem.

– Idáig juthatnak a dolgok, ha nem vigyázol – mondta Peyna. – A vihar nem vonult még el Delainből: amit megéltünk, csupán a kezdet. – Kinyitotta az ajtót; egy hirtelen szélroham havat sodort be rajta. – Menj most haza, Ben. Szüleid boldogok lesznek majd, hogy ily hamar viszontláthatnak.

Ezzel keveset mondott a válóságról. A Staad-szülők hálóruhában vártak rá a bejáratnál, mikor belépett hallották a közelgő szán csengettyűjének csilingelését. Anyja átölelte Bent, sírt. Andy szeme is vöröslött, szemében – merőben szokatlan – könnyek csillogtak. Úgy szorongatta fia kezét, hogy az már fájt. Bennek eszébe ötlöttek Peyna szavai: A vihar nem vonult még el Delainből; amit megéltünk, csupán a kezdet...

Később, ágyában fekve, tarkóján összekulcsolt kézzel a sötétségbe meredve, a szél zúgására fülelve ráébredt, hogy a főbíró nem válaszolt kérdésére. Nem árulta el, valóban hisz-e Peter bűnösségében.

66.

Thomas uralkodásának tizenhetedik napján Brandon fia Dennis a Tűtoronyhoz vitte az első huszonegy asztalkendőt. Olyan raktárhelyiségből származtak, melyet sem Peter, sem Thomas, sem Ben Staad, sem Peyna nem ismert – bár fel kellett volna figyelniük rá, mielőtt a herceget bebörtönözték. Dennis ismerte a helyet, hisz egy komornyik fia volt, s elődei közt is szép számmal akadtak komornyikok. Mondják, nagy úr a megszokás – így nemigen foglalkozott azzal a raktárral, ahonnét az asztalkendők előkerültek. E raktárhelyiségről később szót ejtünk még; most legyen elég annyi, hogy az érintettek mindegyike bámult volna, ha látja, különösen Peter. Ha tudta volna, amit Dennis tudott, három teljes esztendővel korábban megkísérelte volna a szökést – s a dolgok (előnyére avagy hátrányára) egészen máshogy alakulnak.

67.

Az asztalkendőkről egy asszony távolította el a királyi címert – őt Peyna személyesen választotta s bízta meg a munkával, hisz köztudott volt, hogy gyorsan jár a keze, pletykálkodni ellenben nem szokott. Az asszony minden áldott nap odaült a raktárhelyiség elé, s fejtette, egyre fejtette a réges-régi hímzést. Több oka volt rá, hogy hallgasson közben: ilyen szép, régi kézimunkát felfejteni szentségtörésnek rémlett, családja azonban szegénységben élt, s nagyon is rászorult Peyna adományára, így hát csak ült hintaszékében, ült esztendőkön át; dolgozott a tűvel, akár azon szörnyű nővérek egyike, akik szerénységem egy másik történetében szerepeltek. Nem beszélt munkájáról senkinek, még férjének sem.

Az asztalkendők furcsa illatot árasztottak – jő ideje nem használták őket –, ám egyébiránt hibátlanok voltak. Négy hüvelyk volt minden oldaluk hossza, megelégedésére szolgáltak volna a legelszántabb ínyencnek is.

Az első asztalkendő-szállítmány meglehetősen mulatságos körülmények közt ért célhoz. Dennis nem tágított Beson mellől, borravalót várt. Beson hagyta, hadd lézengjen a lökött kölyök – hátha eszébe jut, hogy voltaképp neki illenék borravalót fizetnie. Egyszerre jöttek rá, hogy a dologból nem lesz semmi. Dennis az ajtó felé indult, Beson pedig jól fenéken billentette – ezt látva a porkolábok vad hahotázásba kezdtek. Ezután Beson úgy tett, mintha kitörölné hátsóját a frissen érkezett asztalkendőkkel – ügyelt persze, hogy csak úgy tűnjön, mintha megtenné, hisz a dologban Peyna is érdekelt volt. Őt pedig nem ajánlatos félvállról venni.

Ámbár meglehet, Peyna nem sok vizet zavar már a birodalomban. Beson több italmérésben hallotta suttogni, hogy a főbíróra Flagg árnya vetül, s ha nem vigyáz, könnyen olyan helyen találhatja magát, ahonnét még a bírói pulpitusánál is jobb kilátás nyílik a világ dolgaira – egy, a kastély falára erősített lándzsahegyén.

68.

Thomas uralkodásának tizennyolcadik napján Peter tálcáján, a reggeli mellett ott találta az első asztalkendőt. Oly nagy volt, az étel pedig oly kevés, hogy ki sem látszott. Peter először mosolyodott el azóta, hogy e hideg s magas helyre került. Arcán ott sötétlett már a szakáll árnyéka, mely oly hosszúra nő majd e két szoba magányában; elkeseredettnek látszott, míg el nem mosolyodott. A mosoly mágikus erővel derítette fel ábrázatát – erőt sugárzott most, olyan erőt, melyre a katonák bátran hagyatkozhatnak még ütközet idején is.

– Ben – suttogta, s egyik sarkánál fogva felemelte az asztalkendőt. Keze remegett kicsit. – Tudtam, hogy megteszed. Köszönöm, barátom. Köszönöm!

Az első asztalkendőt arra használta Peter, hogy felitassa vele az arcán végigcsorduló könnycseppeket.

A nagy tölgyfaajtón feltárult a kémlelőnyílás. Két porkoláb tekintett be rajta, akár Flagg kétfejű papagája; arcuk egymáshoz szorult.

– Fújd ki szépen az orrod is, kölök! – kiáltotta egyikük rekedten.

– És tűrd le az ingedrül is a sok csúfságot! – lódította a másik, azután mindketten bántó röhögésbe kezdtek. Peter ügyet sem vetett rájuk, mosolya nem halványult el.

A börtönőrök látták e mosolyt, s felhagytak a tréfálkozással. Volt valami a herceg mosolyában, ami nem tűrte a tréfálkozást.

Végül a kémlelőnyílást is becsukták, s magára hagyták Petert.

Az ebéddel megérkezett a második asztalkendő.

A vacsorával a harmadik.

S az asztalkendők csak jöttek, áramlottak a Tűtorony tetejére Peterhez, öt hosszú éven át.

69.

A babaház Fényhozó Thomas uralkodásának harmincadik napján jutott el Peterhez: Addigra az utak mellett fehéren virítottak már a modíliák – mi hóvirágnak nevezzük őket. Addigra Thomas, a Fényhozó törvényt hozott a földművesek adójának növeléséről – ezt sokáig Tom Fekete Adójaként emlegette a nép. A kocsmákban, italmérésekben új vicc járta: a király Fényhozóról hamarost Nyűghozóra változtatja nevét. Az adók nem a szinte kézenfekvő nyolc, nem is a még elviselhető tizennyolc, hanem éppenséggel nyolcvan százalékkal növekedtek. Thomasnak eleinte voltak kétségei az üggyel kapcsolatban, ám ezeket Flagg egykettőre eloszlatta.

– Többet kell követelnünk tőlük, hogy legalább egy részét megkapjuk annak, ami a jövedelmeik alapján csakugyan megilleti a koronát. Amit lehet, úgyis eltagadnak, elrejtenek az adószedők elől – magyarázta. Thomas, akinek feje zúgott a kastély pincéjéből kezéhez bőven áramló bortól, bólogatott – remélte, elég méltóságteljes az ábrázata.

Peter már attól tartott, a babaház elkallódott valahol az évek során – s nem is tévedett nagyot. Ben Staad megbízta Dennist, kerítse elő. Néhány napos hiábavaló küszködés után Dennis beavatta a dologba az öregéi, az egyetlen embert, akivel ilyen komoly ügyről beszélni mert. Brandonnak további öt napra volt szüksége ahhoz, hogy a nyugati torony kilencedik emeletének egyik félreeső raktárában rátaláljon – a szép s valódinak látszó gyepet, a széles homlokzatot régi, molyrágta, portól szürke lepel takarta. Minden berendezési tárgyat a helyén találtak, s még három nap kellett ahhoz, hogy Brandon, Dennis, s egy Peyna választotta katona eltávolítson belőle minden éles, fegyverként is használható tárgyat. Az asztallapra erősített babaházat végül két apród cipelte fel a háromszáz lépcsőn Peterhez. Beson szorosan a nyomukban lépkedett, és válogatott szörnyűségekkel fenyegette őket, nehogy leejtsék. A fiúk arcán patakokban folyt a veríték; meg sem mertek mukkanni.

Mikor börtönének ajtaja feltárult, s a herceg meglátta a babaházat, szinte felkiáltott, úgy megörült – nem csak azért, hogy végre megérkezett, azért is, mert az apródok egyike nem volt más, mint Ben Staad.

El ne áruld magad! – intette Petert Ben tekintete.

Ne bámulj rám túl sokáig! – felelte szavak nélkül a fogoly.

Miután óva intette minden meggondolatlanságtól, Peyna ugyancsak meglepődött volna a Staad-fiú láttán. Megfeledkezett arról, hogy egy öreg ember minden bölcsessége sem lehet elegendő egy ifjonti szív megzabolázásához, ha az a szív nagy, bátor és hű. Ben Staadban mindhárom tulajdonság megtaláltatott.

Mi sem volt egyszerűbb, mint helyet cserélni a babaház cipelésére kijelölt apródok egyikével. Dennis egyetlen tallérért – ez volt egyébként Ben teljes vagyona – elboronálta a dolgot.

– Apádnak el ne áruld! – intette Staad.

– Miért ne? – kérdezte Dennis. – Én majnem mindenrül beszámolok az öregemnek... Te nem?

– Nemrég még így volt – tűnődött Ben. Eszébe jutott, hogy apja Peter nevének említésétől is eltiltotta. Mikor felnő az ember, egy s más megváltozik, azt hiszem. Akárhogy is, erről nem szabad szólnod apádnak, Dennis. Elárulhat Peynának, és akkor szorulok.

– Na jó – egyezett bele Dennis, s be is tartotta ígéretét. Nem keveset szenvedett, mikor szeretett gazdáját gyilkossággal vádolták meg, majd elítélték. Az utóbbi napokban Ben a legjobb úton haladt afelé, hogy betöltse a Dennis szívében maradt űrt.

– Nagyszerű – mondta most a Staad-fiú, s megveregette a komornyik fiának vállát. – Csak egy pillanatig lássam Petert, hogy felviduljak egy kicsit!

– A legjobb barátod volt, ugye?

– Még mindig az.

Dennis csak bámult rá döbbenten. – Hogy lehet a legjobb barátod olyasvalaki, aki megölte a tulajdon apját?

– Úgy, hogy nem hiszek a bűnösségében – felelte Ben. – Hát te hiszel?

Legnagyobb megdöbbenésére Dennis bőgni kezdett. – A szívem azt súgja, nem szabad hinnem, de hát...

– Hallgass a szívedre! – bíztatta Ben, s keményen megölelte. – És töröld meg az orrod, mielőtt valaki meglátja, amint vinnyogsz, mint egy kölyök...!

– Tegyétek a szomszéd szobába – utasította most az apródokat Peter. Figyelmét nem kerülte el, milyen bizonytalan a hangja. Beson nem vett észre semmit, túl elfoglalt volt: a fiúkat átkozta lassúságukért, ügyetlenségükért, puszta létezésükért. Azok ketten a "hálószobába" cipelték a babaházat, s a földre tették. Az igazi apród, akinek egyébként tényleg nagyon buta volt a képe, túl gyorsan engedte el az asztallapot a maga oldalán, mire az egész alkotmány keményen a kőhöz csapódott, s valami eltört odabent. Peter tekintete megrebbent. Beson képen törölte a kölyköt, de vigyorgott közben – erre az alkalomra várt, mióta az apródok felbukkantak ezzel az istenverte holmival.

A buta fiú felegyenesedett, az arcát dörzsölgette, mely máris dagadni kezdett. Ámulattal vegyes iszonyattal meredt Peterre, eltátotta száját. Ben úgy maradt féltérden, ameddig csak tehette.

A ház főbejárata elé durva szövésű anyagdarabot, afféle lábtörlőt rögzítettek. Ben végigfuttatta rajta hüvelykujját, a hercegre pillantott.

– Kifelé mindketten! – csattant fel Beson. – Ki innét, és átkozzátok el anyátokat, amiért ilyen rest, mihaszna ostobákat hozott a világra!

Az apródok elhaladtak Peter mellett. Az igazi elhúzódott a hercegtől, mintha attól félne, valami rettentő nyavalyát kaphat tőle. Ben még egyszer barátja szemébe nézett, s Peter mélyen megrendült a pillantásba sűrűsödő szeretettől. Az egész másodpercekig tartott csak – az apródok odébbálltak.

– Na, megkaptad hát, amit akartál, kis hercegem dünnyögte Beson. – Mit hozhatunk legközelebb? Fodros ruhácskát? Selyem alsóneműt?

Peter lassan a főporkoláb felé fordult, aki csakhamar lesütötte szemét. Volt valami a kölyök pillantásában, ami megrémítette. Eszébe jutott, hogy különc vagy sem, ez a gyerek verte össze úgy, hogy bordái két napig sajogtak, s utána egy héten át csak szédelgett.

– Khm... szóval a te dolgod – mormolta. – Most, hogy megvan, keríthetek egy asztalt, amire ráteheted. És egy széket, amin ülhetsz, miközben... – Csúf grimaszt vágott. – ...miközben játszol vele.

– Mennyibe kerül?

– Asszem, három tallér elég lenne.

– Nincs pénzem.

– De nagyhatalmú embereket ismersz.

– Nem – jelentette ki Peter. – Szívességet kértem egy szívességért cserébe, ez minden.

– Akkor ülj csak a földön, míg hólyag nő a seggedre, a nyavalya törne ki! – sziszegte Beson, és kicsörtetett. A pénzforrás, melyből Peter érkezésekor kezdtek csordogálni a tallérok, kiapadni látszott. Beson napokig zsörtölődött emiatt.

Peter várt, míg megfordult a zárban a kulcs, míg helyükre csúsztak a reteszek, csak ezután hajtotta fel a lábtörlőt, melyet Ben ujja érintett. Egy bélyeg nagyságú papírdarabot lelt alatta. Mindkét oldalát teleírták, szóközök sehol. Egészen parányiak voltak a betűk – hunyorgott, mire elolvasta őket; úgy sejtette, Ben írás közben nagyítóüveget használt.

Peter – miután elolvastad, szabadulj meg ettől. Nem hiszem el, hogy te tetted. Biztos vagyok benne, hogy nem vagyok egyedül. A barátod vagyok. Szeretlek, ahogy azelőtt. Dennis sem hisz a bűnösségedben. Ha szükséged van a segítségemre, Peynával üzenj. Acélozd meg szívedet.

Peter szemét elöntöttek a hála forró könnyei. Az igaz barátság bizonyítékaival szembesülve alighanem hasonlóan érzünk mindannyian, hisz többnyire szeretettelen pusztaságnak rémlik a világ, s a virágok, melyek szikkadt földjéből kisarjadnak, felettébb ritkák.

– A jó öreg Ben... – suttogta újra és újra Peter. Szíve csordultig telt, semmi másra nem tudott gondolni. – A jó öreg Ben. A jó öreg Ben!

Első ízben vélte úgy, hogy őrült és veszedelmes tervét siker koronázhatja.

Ezután az üzenetre koncentrált. Ben az életét kockáztatta, mikor papírra vetette ezeket a szavakat. Nemesi származású ugyan, de nem királyi vér; őt semmi sem mentheti meg a hóhér bárdjától. Ha Beson vagy valamelyik sakálja rábukkan a levélre, előbb-utóbb kiderülhet, hogy azt a babaházat szállító apródok egyike írta. Az ostoba fiúról lerítt, hogy tán még a nagybetűket sem ismeri, ilyen aprók leírására pedig nyilván képtelen. A másikat fogják elővenni – onnét pedig már nem hosszú az út a hóhér tőkéjéig a jó öreg Ben számára...

Peter csak egy módot látott az iromány eltüntetésére. Nem habozott hát: jobbjának hüvelyk- és mutatóujja közt galacsinná gyűrte – majd lenyelte.

70.

Biztos vagyok benne, hogy mostanra sokan kitalálták már, hogyan akart menekülni Peter – hisz az olvasók jóval többet tudnak annál, amennyit Peyna tudott, mikor a herceg hozzá fordult kérésével. Akár így, akár úgy, ideje, hogy elmondjam az igazságot: a fiú úgy határozott, vászonból kötelet készít. A vászonszálak természetesen az asztalkendők széléből származnak majd. Leereszti a belőlük készült kötelet a földig, és elmenekül.

Az olvasók némelyike alighanem kacajra fakadt a fenti sorok láttán. Vászonszálakból készült kötélen menekülni egy háromszáz láb magas toronyból? – mondhatnák. Vagy neked ment el az eszed, Mesemondó, vagy szegény Peternek!

Pedig épeszű mindkettő. Peter pontosan tudta, milyen magas a Tű, s tudta azt is, mértékletesnek kell lennie az asztalkendők megbontásakor, néhány szálnál többet egyszerre nem nyerhet belőlük. Ha elveszíti a mértéket, valaki még kíváncsiskodni kezd. Nem szükségképp a főporkoláb – inkább a mosónőnek tűnhet fel, hogy a hozzá kerülő asztalkendők kisebbek a kelleténél. Megemlítheti egy barátjának... aki megemlíti még valakinek. A történteknek híre megy... Peter nem Beson miatt aggódott, elárulhatom. Hisz Beson, bárhogy nézzük is, ostoba alak volt.

Flagg azonban nem.

Flagg ölte meg Roland királyt...

...és azóta is várt, figyelt...

Kár, hogy Peternek sosem tűnt fel az asztalkendők különös illata. Azt sem kérdezte meg soha, szélnek eresztették-e már azt az embert, aki a királyi címert eltávolította belőlük – de hát fontosabb dolgok jártak a fejében. Azt persze észrevette, hogy az asztalkendők nagyon régiek, s ennek örült: így több szálhoz juthatott, mint legmerészebb álmaiban képzelte. Hogy mennyivel többhöz is hozzájuthatott volna csak jóval később tudta meg.

Szinte hallom a kifogásokat: Azért mégis... Asztalkendőkből készült kötél, ami a Tű legtetejétől a tér kövéig ér? Asztalkendőkből készült kötél, mely megtartja egy ember súlyát? Ez biztos valami vicc!

Mindazok, akik így vélekednek, megfeledkeztek a babaházról. A babaházról és a szövőszékről, mely oly kicsiny volt, mintha épp az asztalkendőkből elcsent fonalak számára készült volna. Mindazok, akik így gondolják, elfelejtették már, hogy a babaházban minden parányi tárgy tökéletesen működött. Az éleseket eltávolították természetesen, hiányzott a szövőszék vágószerszáma is – magát a szerkezetet azonban hibátlannak találta Peter.

Ez a babaház, mellyel kapcsolatban Flaggnak bizonytalan ellenérzései támadtak annakidején, most a herceg reményeinek forrása, menekülésének záloga lett.

71.

Sokkal különb mesemondónak kéne lennem annál, amilyen vagyok, hogy rendre elbeszélhessem, mivel töltötte idejét Peter öt éven át a Tűtorony legtetején. Evett, aludt, kibámult az ablakon, ahonnét a várostól nyugatra elterülő földekre látott – tornázott reggel, délben és este, amikor pedig aludni tért, a szabadságról álmodott. Nyaranta kiállhatatlan volt a meleg börtönében. Telente majd' megfagyott.

A második télen meghűlt, s kis híján belepusztult.

Napokon át csak hevert lázasan vékony takarója alatt, és köhögött. Kezdetben félt a delíriumtól, attól tartott, a kötélről fog fecsegni, melyet hálószobája keleti sarkában rejtette el egy kőlap alatt. Ahogy láza mind magasabbra szökött, már nem tűnt olyan fontosnak a babaház szövőszékén készült kötél – ráébredt, hogy meg is halhat.

Beson és a porkolábok biztosra vették, hogy foglyuknak befellegzett. Az igazat megvallva fogadásokat kötöttek egymás közt, vajon meddig húzza még. Egy éjszakán azután – nagyjából egy hát telt el azóta, hogy a láz ágynak döntötte Petert – szélvihar tombolt megint, a hőmérséklet fagypont alá zuhant, a herceg álmában pedig megjelent Roland szelleme. A fiúnak szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy apja érte jött, hogy magával viszi az Öröklét Mezejére.

– Készen állok, apa! – kiáltotta. Nem tudta, valóban kiáltott-e, vagy csak neki tűnt így. – Készen állok!

Még nem halhatsz meg – mondta Roland ebben az álomban... vízióban vagy micsodában. Még sok a dolgod, Peter!

– Apa! – kiáltotta a fiú. Harsány volt a hangja, hallatán összerezzentek az őrök, s megborzongott maga Beson is. Biztosak voltak benne, hogy a herceg Roland füstölgő kísértetét látja, a fantomot, aki azért jött, hogy a pokolra ragadja lelkét. Aznap éjjel nem szitkozódtak többet, sőt, egyikük már másnap a Hatalmas Istenek Templomába rohant, meghajolt az égiek akarata előtt, s utóbb pap lett belőle. Az illetőt Currannak hívták, egyszer mesélek majd róla is – de nőst a tárgyra ismét!

Peter valóban kísérletet látott azon a bizonyos éjszakán, ám hogy apja árnya volt-e, vagy csupán láztól felajzott képzeletének szüleménye, meg nem mondhatom.

Kiáltása után már csak motyogott, az őrök nem értették szavát.

– Olyan hideg van... És a testem úgy tüzel...

Szegény fiam – hallatszott apja hangja abból a fura ragyogásból. Sok megpróbáltatáson mentél keresztül, s nem egy áll még előtted, attól tartok. Dennis azonban tudja...

– Mit tud? – hüledezett Peter. Orcái lángoltak, homloka azonban sápadt volt, mint valami viaszgyertya.

Dennis tudja, hová oson az alvajáró – suttogta apja, azzal eltűnt.

Peter elveszítette az eszméletét, majd kisvártatva mély álomba merült. Míg aludt, alábbhagyott a láz. A fiú, aki az elmúlt egy év során sosem adta alább napi hatvan fekvőtámasznál és száz felülésnél, oly kimerültén ébredt, hogy szinte mozdulni sem tudott... de egészséges volt megint.

Beson és társai csalódottak voltak. Ezt az éjszakát követően méginkább tartottak Petertől, s ha tehették, nem is merészkedtek a közelébe.

Ez természetesen jócskán megkönnyítette munkáját.

Elmesélni elég egyszerű a történteket. Kétségtelen persze, jobb volna mindannyiunknak, ha kijelenthetném: Igenis szellem járt Peternél azon a bizonyos éjszakán. Vagy ezt: Szellemek pediglen nincsenek! De mint oly sok esetben e hosszadalmas és szerteágazó mesében, az olvasónak ezúttal is magának kell döntenie, mit higgyen.

Mit is mondhatnék Peter hosszadalmas, aprólékos munkájáról, melyet abban a kis szobában végzett? Szenvedéseinek ecsetelése meghaladja képességeimet. Megszámlálhatatlan órát töltött el a babaházzal bajlódva. Olykor fehér párafelhőket fújt orrán és száján, máskor csak úgy szakadt róla a veríték. Szüntelenül tartania kellett a leleplezéstől. Egymaga volt, jobb dolga nem lévén töprengett, tervezett, s reménykedéssel töltötte el a fennmaradó időt. Egyet s mást mondhatok, s mondok is egyhamar, ám a magányos órák múlásának lassúságát szabadon élő ember aligha érzékeltetheti. Ilyesmire csak az igazán nagy mesemondók voltak képesek, ám belőlük alig néhány járja már e világ térségeit, legtöbbjük neve rég feledésbe merült. Hogy milyen hosszú időt töltött a Tűtorony magányában Peter, talán szakálla mutatja legszembetűnőbben. Mikor felhágott a lépcsőkön, csak amolyan szakáll-árnyék, ifjonti szőrzet sötétlett arcán. A rákövetkező ezernyolcszázhuszonöt nap során szakálla egyre nőtt, erősödött – az említett időszak végére már mellét verdeste, s bár huszonegy esztendős volt csupán, e szakáll sötétjébe máris ezüst szálak vegyültek. Csak a Beson körme tépte hosszú, rég behegedt seb körül nem serkent ki szőr.

Peter az első esztendőben minden asztalkendőből csupán öt-öt szálat csent el – ez napi tizenöt szálat jelentett. E szálakat vánkosa alatt rejtegette; hétvégenként százöt szálat számolhatott össze. Az általunk használatos mértékegységekkel kifejezve minden szál négy arasz hosszúságú volt.

Első munkáját egy héttel a babaház érkezése után készítette, óvatosan dolgozott a szövőszékkel. Tizenhét éves fejjel korántsem boldogult olyan könnyen, mint ötesztendősen: ujjai nőttek időközben, a szövőszék azonban maradt, amekkora volt. S mintha ez nem lenne épp elég: Petert iszonyú nyugtalanság kínozta. Ha a porkolábok egyike rajtakapja, mondhatja azt, hogy a maga mulatságára, minden különösebb cél nélkül dolgozik a szövőszéken – talán még el is hiszik. Talán. S hanem működik a masina? Az eredmény bennem lehetett biztos egészen addig, míg meg nem pillantotta az első kurta fonaldarabot. Ez új lendületet adott neki, lecsillapította valamelyest – kicsit gyorsabban haladt immár, adagolta a fonalat, próbálta egyenesben tartani, s közben hüvelykujjával hajtotta a szövőszék kerekét. A szerkezet eleinte nyikorgott, aztán, ahogy a régi, megdermedt kenőanyag ismét cseppfolyás állapotba került, éppoly zajtalanul, éppoly hibátlanul működött, mint a herceg gyermekkorában.

A "kötél" azonban ijesztően vékonynak látszott, vastagsága nem haladta meg Peter kisujjáénak felét. A fiú rögzítette egyik végét, s kísérletképp húzni kezdte. Tartott. Ez felbátorította. Erősebb volt annál, amilyennek látszott, s Peter arra gondolt, így van ez jól, erősnek kell lennie. Elvégre királyi asztalkendőkből fonta, azokat pedig a birodalom legellenállóbb vásznából készítették valaha rég... Újra próbálkozott, azon tűnődött, vajon mennyi terhelést visel el vékonyka kötele, mielőtt elpattan.

Húzta, a kötél tartott – Peter szívét megmelengette a remény. Azon kapta magát, hogy Yosefre gondol.

Yosef, az istállómester volt az, aki a szakítószilárdságnak nevezett szörnyűséges és titokzatos dologról beszélt neki. Meleg nyár volt, egy hatalmas anduán ökröket néztek ők ketten – kőtömböket vonszoltak el segítségükkel a piacnak nemrég kijelölt térségről. Minden bivaly nyakában egy-egy átkozódó, verítékező hajcsár ült. Peter tizenegy esztendős volt akkor, s különb látványosságnak tartotta ezt a cirkusznál. Yosef felhívta figyelmét az ökrök súlyos bőrhámjára. A köteleket, melyek a köveket tartották, e hámhoz erősítették az állatok két oldalán. Yosef elmondta azt is, hogy az embereknek ügyelniük kell, mekkora darabokat hasítanak ki az útjukban lévő sziklákból.

– Ha túl nehéz a kő, az ökör kárt tesz magában, ahogy megpróbálja elvonszolni – mondta Peter. Erre rá sem kérdezett, a dolog teljesen kézenfekvőnek tűnt. Sajnálta a szegény ökröket, hogy ilyen súllyal kell bajlódniuk.

– Dehogy! – legyintett Yosef. – Szivarra gyújtott, majdnem megégette saját orrát, azután elégedetten szívta be a füstöt. Örömét lelte a fiatal herceg társaságában. – Dehogy! Az ökör nem buta, azt csak hiszik róluk az emberek, merthogy olyan nagyok és kezesek. Jellemző az emberekre, az ökrökről viszont szinte semmit nem mond el, de hagyjuk ezt, hagyjuk ezt... Ha az ökör úgy érzi, elbír a kővel, hát elhúzza. Ha nem megy elsőre, nekifekszik még egyszer, aztán csak áll lehajtott fejjel, és nem mozdul akkor se, ha véresre verik az oldalát. Az ökör butának néz ki, de nem buta – ó, a legkevésbé sem!

– Miért kell ügyelni a tömbök súlyára, ha az ökör tud ja, mennyit bír el?

– Nem a kövekrő' van itten szó, hanem a kötelekrő'! – Yosef az egyik állatra bökött, mely egy kisebb házéval vetekedő méretű szikladarabot vonszolt éppen. Az ökör lehajtott fejjel, mereven előreszegezett szemmel araszolt; hajcsára kis suhintásokkal irányította. A kettős kötél végén lassan moccant a kő, mély barázdát vájt a talajba. Egy kisgyerek már megszenvedett volna, mire kikapaszkodik ebből a barázdából. – Ha az ökör bír a kővel, hát húzza, mert nem tud semmit a kötélről meg a szakítószilárdságról.

– Szakítószilárdság? Az micsoda?

– Ha valamit nagyon ráncigálnak, elszakad – közölte Yosef. – Ha az a kötél elszakadna, szörnyűséges dogok történnének. Sose kelljen látnod, mi bír megesni, ha egy kötél elszakad, miközbe' a derék ökör így húzza... Nagyobbat csap bármilyen ostornál, a legtöbbször visszafele. Eltanája a hajcsárt, széjjeltépi, vagy a szegény állat lábát szakassza le... – Újabbat szívott szivarjából, aztán a porba hajította. Barátságosan nézett a fiúra.

– A szakítószilárdság olyasvalami, amit, egy hercegnek föltétlen ismernie köll, Peter. Ha túl nagy erő hat rá, a kötél elszakad. Valahogy így van ez az emberekkel is. Jegyezd meg jól!

Peter jól megjegyezte a dolgot, s most, hogy frissen készült kötelét próbálgatta, eszébe ötlött megint. Vajon milyen erővel nehezedik a kötélre? Öt rull? Az a legkevesebb. Tíz? Talán. De ne szaladjunk előre, legyen mondjuk nyolc. Méginkább hét. Ha már hibázni kell, számoljunk a legkedvezőtlenebb eshetőséggel. Mert ha később számolja el magát... nos, a Tűtorony terének kockakövei felettébb kemények.

Még jobban húzta a kötelet, karizmai kezdtek kidagadni a megerőltetéstől. Mikor az első kötél – voltaképp csak zsineg – elpattant, utánagondolt és úgy becsülte, legalább tizenöt rullnyi (majd' hatvannégy font) húzóerőt fejtett ki.

Elégedett volt ezzel az eredménnyel.

Később, éjnek idején, kihajította ablakán a szakadt kötelet – azok, akik a kövezetét seprik, holnapra eltakarítják a szeméttel.

Mielőtt elnyomta az álom, szeretettel gondolt anyjára, aki, érdeklődését látván, a szövés-fonás mesterségének legalapvetőbb, fogásaira megtanította.

Három héten át gyűjtögette a szálakat, azután próbát tett más, bonyolultabb eljárásokkal is. A munkálatok még egy hétig húzódtak, ám ezúttal valódi kötél lett az eredmény. Vékony volt ez is, őrültségnek rémlett, hogy egy ember rábízza az életét – ám sokkal erősebb volt annál, amilyennek látszott. Peter el tudta szakítani, de csak úgy, hogy végeit karjára csavarta, s addig húzta, míg vállán, mellén, nyakán fájdalmasan kidagadtak az izmok.

A hálószoba mennyezetét vaskos tölgygerendák erősítették. Ezek segítségével újabb próbát tehet, ha már elég hosszú a kötele. Ha elszakad, elölről kell kezdenie az egészet... Persze tudta, az efféle gondolatok haszontalanok – egyelőre dolgoznia kell. Dolgozott hát.

A szálak, amelyeket az asztalkendőkből szerzett, négy arasz hosszúak voltak, ebből azonban az egyes kötéldarabok összeállításakor mindig veszített valamicskét. Három hónap alatt készült el három kötéldarabbal – mindegyiket százöt szál alkotta, együttes hosszuk meghaladta a három lábat. Egy éjszaka, miután meggyőződött róla, hogy őrei részegen verik a blattot odalent, átvetette kötelét az egyik gerendán, s rögzítette. Miután végzett, alig másfél lábnyi csüngött le belőle.

Szánalmasan vékonynak látszott.

Peter mégis megragadta, rácsimpaszkodott. Ajka vonássá keskenyedett; arra számított, hogy a szálak nyomban engednek, s ő a padlóra zuhan. A kötél azonban kitartott.

Kitartott.

Peter ott függött a szinte láthatatlan kötélen, s maga sem hitte, hogy ez igaz lehet. Majd' egy teljes percen át függött ott, aztán felállt ágyára, hogy kilazítsa a csomót. Kezei remegtek, kétszer is újra kellett kezdenie; szemeit elhomályosították a könnyek. Akkor érzett utoljára ehhez fogható boldogságot, amikor Ben Staad rövidke levelét elolvasta.

72.

Kezdetben vánkosa alatt rejtegette a kötelet, ám tudta, ez a megoldás nem lehet állandó. A Tű alapzatától zsindelyes tetejéig háromszáznegyven láb magas volt; Peter ablakát háromszáz láb választotta el a lenti kockakövektől. A herceg hat láb magas volt, nagyjából húsz lábnyira a talajtól már kész lett volna elereszteni a kötelet – ám annak így is kétszázhetven-egynéhány láb hosszúságúnak kellett lennie.

Talált egy laza követ hálószobájának keleti sarkában, s óvatosan kiemelte. Meglepetten és örömmel fedezte fel alatta az üreget. Nem látott a mélyére, ezért aztán lenyúlt, tapogatódzni kezdett a homályban. Teste megfeszült; arra számított, hogy valami megragadja vagy épp megharapja.

Semmi ilyesmi nem történt, s már azon volt, hogy visszahúzza jobbját, mikor ujjai hideg fémet érintettek. Peter kiemelte a tárgyat. Egy szív alakú medál szépen megmunkált, vékony láncon. Aranyból készült mindkettő – színaranyból, ezt elárulta a súlya. A herceg forgatta egy darabig a medált, mire rálelt a kicsiny kapcsolóra. Lenyomta, s a szív tüstént kettévált. Két képecske lapult benne – éppoly aprólékos kidolgozásúak voltak, mint Sasha babaházának festményei, talán még azoknál is szebbek. Peter gyermeki ámulattal meredt az arcokra. Egy jóképű férfi és egy gyönyörű nő. A férfi ajkán halovány mosoly, tekintete merész. A nő szemei sötétek, tekintete komoly. A herceg döbbenetére az adott okot, hogy megsejtette: e képek nagyon régiek erre vallott a két ember öltözéke. Emellett az arcok ismerősnek tűntek. Látta már őket valahol azelőtt.

Összecsukta a medált és megnézte a fonákját is. Úgy rémlett, valaha vesétek díszítették, ám a vonalak túlságosan halványak voltak, nem tudta kivenni, mi áll ott.

Ösztöneinek engedelmeskedve ismét a nyílásba dugta kezét – s ezúttal egy papírosra lelt. A tekercs, amit előhúzott, ősrégi volt, száraz, töredező, az írás azonban jól olvasható maradt, akárcsak a szignatúra. A levél Leven Valerától, a déli báróság hírhedett Fekete Hercegétől származott. Valerától, aki egy nap király lehetett volna, ám ehelyett negyed századot raboskodott a Tűtorony magasában felesége meggyilkolásáért. Nem csoda, hogy a medálból előkerült képek ismerősnek tűntek! A férfi Valera volt, a nő meggyilkolt felesége, Elanor, akinek szépségéről mind a mai napig balladák szólnak.

A tinta, melyet Valera használt, különös, rozsdavörös árnyalatú volt; a levél első sorai jéggé dermesztették Peter szívét. Döbbenettel töltötte el az üzenet – a két fogoly helyzetének hasonlatossága aligha lehetett puszta véletlen...

Bárkinek, ki megleli e levelet:

Soraim érvéremmel írom, melyt bal karomnak megnyitott ériből nyerek. Pennám galambtoll, hegyit hálószobámnak falán csiszoltam soká. Csaknem negyedszázada raboskodom már itt a magosban; ifjú emberként jövék, s ím, megvénültem. Rajtam ismét a köhögés s a láz; most elvisz majd, érzem.

Nem öltem meg feleségemet. Nem; bár a bizonyítékok mást mondanak, gyilkos nem vagyok. Szerettem Elánon s szeretem ma is, noha hattyúi képe lassan elhalványul áruló emlékezetemben.

Úgy hiszem, a királynak varázslója volt, ki elpusztítá, ki úgy tevé, hogy bűnösnek találtassak, hisz útjában álltam volt. Terve sikerrel járt, mindent elért, de hiszem erősen, az Úr végezetül mindig földre sújtá a Gonoszt. Eljön egyszer az ő napja, s most, halálom órájának közeledtén bizton tudom, az lesz végzete, ki eme setét helyre jutván megleli s elolvassa véremmel írt soraim.

Ha vélem érzel, hozzád kiáltok hát: bosszút, bosszút, bosszút! Ne gondolj vélem, elvesztegetett éveimmel – Elanorra gondolj, hőn szeretett nőmre, kit ágyában ért volt a halál. Nem én mérgezem meg borát; véremmel rovom ide gyilkosa nevit: Flagg volt az! Flagg! Flagg!

Vedd e medált, s mutasd fel néki a pillanatnak előtte, mikor megszabadítod e földet legnagyobb ártányától – mutasd meg néki, hogy tudhassa bennen: része voltam bukásának én is, szenteletlen síromból, egy gyilkosnak sírjából nyúlván utána csontkezemmel.

Leven Valera

Talán értik már az olvasók, miért borzongott Peter, talán nem. Meglehet, világosabbá válik a dolog, ha emlékeztetem mindannyiukat: noha Flagg jő erőben lévő, középkorú férfinak látszott, valójában öreg volt, ősöreg.

Peter olvasott természetesen Leven Valera állítólagos bűntettéről – nem másutt, a történelemkönyvekben. Méghozzá a legrégebbiekben. E tekercsen először a király varázslójáról írt a herceg, aztán a nevén is nevezte: Flagg. Írt róla? Rikoltotta, bömbölte, vérrel rótta oda a bűnös ezerszer átkozott nevét!

Valera azonban II. Alan korában követte volna el bűnét...

...II. Alan pedig négyszázötven esztendeje uralkodott Delain felett.

– Istenek! Ó, hatalmas istenek! – suttogta Peter. Hátratántorodott, ágyára huppant, mielőtt térdei végképp elerőtlenedtek volna. – Egyszer megcsinálta már! Egyszer megcsinálta, éppúgy, ahogy most, de több mint négy évszázaddal ezelőtt!

Falfehérre sápadt, haja az égnek meredt. Rádöbbent, hogy Flagg, akit a király varázslójaként ismert, valójában szörnyeteg. S most ismét rászabadult a birodalomra. Új királyt szolgál – Peter tulajdon zavarodott, könnyen félrevezethető öccsét...

73.

Peter első kétségbeesésében azon tűnődött, ismét megvesztegeti Besont, s a medált meg a töredező papírtekercset elküldi Anders Peynának. Azt remélte, e bizonyíték igazolja majd Flagg bűnösségét, neki pedig meghozza a rég áhított szabadságot. Egy kevés töprengés azonban meggyőzte: ilyesmi csak a mesékben fordulhat elő, a való életben soha. Peyna kacagva hamisítványnak nevezné az irományt. S ha netán komolyan veszi? Az könnyen véget vethet mind a főbíró, mind a bebörtönzött herceg életének. Peternek éles volt a füle, hallotta mindazokat a pletykákat, melyeket Beson és porkoláb társai szedegettek fel a csapszékekben, kocsmákban. Hallott a földművelőkre kivetett új adókról, hallotta a keserű viccet, miszerint Thomas, a Fényhozó hamarosan Nyűghozóra változtatja nevét. Hallotta azt is, hogy néhány merész ember máris Szorongatott, Ködös Agyú Tomként emlegeti öccsét. A hóhér bárdja egy inga egyhangúságával lendült a magasba újra és újra, mióta a korona Thomasra szállt, a hozzá tartozó óra pedig ezt ketyegte: "felségárulás-izgatás, felségárulás-izgatás". Akár egyhangúnak is tűnhetett volna a dolog, ha nem lett volna annyira iszonytató.

Peter kezdte már gyanítani, mire törekszik Flagg: tönkre akarja tenni a nagy keservvel felépített birodalmat, az anarchia poklába akarja taszítani Delain népét. Ha eljuttatja a medált Peynához, vagy nevetségessé teszi magát, vagy valamely kétségbeesett cselekedetre sarkallja a főbírót – s ez minden bizonnyal mindkettőjük vesztét okozná.

Peter végezetül visszatette a medált és a tekercset oda, ahonnét előkerültek. Az üregbe helyezte egy hónap alatt készült, három láb hosszúságú kötelét is. Végeredményben nem voltak rossz érzései az este eredményeivel kapcsolatban. A kötél megtartotta súlyát, a tény pedig, hogy a medál és az üzenet csak négyszázötven év múltán került elő, azt bizonyította: a rejtekhely biztonságos.

Mindazonáltal volt min töprengenie – sokáig le sem hunyta a szemét.

Mikor végül elaludt, Leven Valera száraz hangját vélte hallani. Az igazságtalanul bebörtönzött, rég halott herceg ezt suttogta a fülébe: Bosszú! Bosszú! Bosszú!

74.

Az idő, igen, az idő – Peter rengeteg időt töltött börtönében a Tűtorony tetején. Szakálla hosszúra nőtt, kivéve azt a helyet, ahol a heg húzódott végig arcán cakkosan, mint a villám. Sok változás tanúja volt ablakában, s még több rettentő változásról szerzett tudomást. A hóhér nemhogy ritkábban emelgette volna fejszéjét, egyre gyakrabban csapott le vele. Felségárulás-izgatás, felségárulás-izgatás, ketyegte az óra, s nemritkán tucatnyi fej is legördült egyetlen nap alatt.

Peter fogságának harmadik évében – ekkorra a herceg harminc húzódzkodást is megcsinált egyvégtében – Peyna rosszallása jeléül leköszönt főbírói tisztéről. Lépése egy hétig szóbeszéd tárgyát képezte a kocsmákban, italmérésekben, Peter őrei még ennél is tovább csámcsogtak rajta. Biztosra vették, hogy Peyna börtönbe kerül, még mielőtt bírói bársonyszéke kihűl, s hogy röviddel ezután Delain lakói megtudhatják végre, vér vagy jeges víz folyik-e az öregember ereiben. Ám mivel semmi nem történt, hamarosan elcsitultak a suttogók. Peter örült, hogy Peyna szabad maradhatott. Nem haragudott a volt főbíróra, noha az elhitte, hogy ő ölte meg apját; tudta, csak Flagg mesterkedése következtében alakulhatott így a dolog.

Fogsága harmadik esztendejében történt az is, hogy Dennis örege, Brandon visszaadta lelkét teremtőjének. Csendben, méltósággal távozott. Befejezte napi munkáját, noha mellében és oldalában szörnyű fájdalmat érzett, lassan hazasétált. Leült akis nappaliban, remélte, hamar alábbhagy a fájdalom, ám az csak súlyosbodott. Magához hívta hát feleségét és fiát, megcsókolta őket, s megtudakolta, kaphatna-e egy pohár gint. Kapott. Felhajtotta, ismét megcsókolta asszonyát, azután kiküldte a szobából.

– Jól kell szógánod az uradat eztán is, Dennis – mondta. – Férfi lettél, férfimunka vár rád.

– Legjobb tudásom szerint fogom szolgálni a királyt, apa – ígérte Dennis, bár megrémítette a tudat, s a rá váró felelősség. Jóindulatú arcán könnyek csillogtak. Az elmúlt három év alatt közösen viselték Thomas gondját; Dennis nagyjából ugyanannyit végzett most is, mint Peter idejében, ez mégsem volt ugyanolyan igazság szerint még csaknem is hasonlított arra a munkára.

– Egen, Thomas... – mormolta Brandon, aztán suttogóra fogta hangját: – De ha úgy alakul, Dennis, hogy korábbi uradnak köll szógálatot tenned, ne tétovázz! Én soha...

Ekkor szívéhez kapott, összerándult és elszállt belőle a lélek. Úgy halt meg, ahogy habi vágyott – saját székében, saját tüzével szemközt.

Peter fogságának negyedik évében – az üregben rejtegetett kötél mind hosszabb s hosszabb lett – a Staad-családnak nyoma veszett. Megmaradt kevéske földjük a koronára szállt, ahogyan az nemesi családok kihalása esetén szokás. Thomas uralkodásának esztendeiben mind több és több nemesi családnak veszett nyoma.

Staadék eltűnése egy volt csupán a heti kocsmai pletykák közül. Akkoriban négy lefejezés történt, a boltosok adóját is megemelték, s tömlöcbe csuktak egy öregasszonyt, aki három napon át járkált fel s alá a palota előtt azt kiáltozva, hogy unokáját elhurcolták és megkínozták, amiért szót emelt az előző évi jószágilletékek ellen. Mégis, ahogy Peter börtönőreinek beszélgetésére fülelve a Staad nevet hallotta, elállt a szívverése.

A Staadok eltűnésének előzményeivel a delainiak többsége tisztában volt. A bakó bárdjának ingamozgása ugyancsak megritkította a birodalom nemességének sorait. A nemesek jó részének azért kellett meghalnia, mert famíliája száz, ha nem ezer évek óta szolgálta a koronát – ezért nem hitték, hogy efféle méltatlanság megeshet velük. Mások az idők szavára hallgatva felszedelődzködtek s odébbálltak. Staadék ez utóbbiak közé tartoztak.

S kezdetét vette a sugdolózás.

Az emberek fojtott hangon, szájuk elé emelt kézzel adták-vették a híreket. Úgy szóltak, hogy a nemesek nem futottak szét a négy égtáj felé, hanem összegyűltek valahol, alighanem az északi országrész erdőségeiben, s az uralkodó megbuktatását tervezik.

Ezek a szóbeszédek éppúgy utat találtak Peterhez, mint a szél vagy a léghuzat. Álmok jártak a nyomukban, álmok egy tágasabb világról. Az ébrenlét óráiban kötelén dolgozott. Az első év folyamán a kötél három hetenként lett hosszabb tizennyolc hüvelykkel. Az esztendő végére huszonöt láb hosszúságú volt, s elméletben hangsúlyoznom kell, elméletben – elbírta a fogoly súlyát. Ám egy tetőgerendán függeszkedni és egy háromszáz láb magas toronyból aláereszkedni nem egészen ugyanaz – Peter tudta ezt. A szó szoros értelmében az életét bízza erre a vékonyka kötélre.

Nem érezte elégségesnek az évi huszonöt láb gyarapodást. Ha ilyen ütemben dolgozik tovább, csak nyolc esztendő múltán tehet próbát – pedig a hírek máris elég aggasztóak voltak. A birodalomnak egységesnek kell maradnia! Nehogy felkelés törjön ki, nehogy anarchiába süllyedjen az ország! Mindent helyre kell hozni, de törvényes eszközökkel, nem íjjal-nyíllal, karddal és bárddal! Thomas, Leven Valera, Roland, ő maga, sőt, még Flagg sem számít igazán, csakis a békesség. A törvénynek törvénynek kell maradnia.

Hogy szerette volna ezért Petert a tűz mellett üldögélő, megvénült és megkeseredett Anders Peyna!

A herceg eldöntötte: menekül, amilyen hamar csak lehet. Hosszas számításokat végzett, persze fejben, hogy munkájának ne maradjon látható nyoma. Elvégezte a számításokat újra és újra – bizonyos akart lenni abban, hogy nem követ el hibát.

A Tűtoronyban töltött második esztendő folyamán már tíz szálat húzott ki minden asztalkendőből; a harmadik évben tizenötöt, a negyedikben húszat. A kötél nőttön nőtt. A második évvégére ötvennyolc láb hosszú lett; a harmadik végére száznégy, a negyedik utójára százhatvan.

Peter és a kockakövek közt még mindig száznegyven lábnyi szakadék tátongott.

A börtönben töltött utolsó évben a herceg már harminc szálat szerzett minden asztalkendőből – munkájának első ízben nyoma is maradt: a kendők szélei szakadozottak voltak, akárha egerek kezdték volna ki őket. Peter várt, szinte biztosra vette, hogy tilalmas tevékenységére fény derül.

75.

De nem leplezték le sem ekkor, sem a későbbiekben. Kérdezni sem kérdezték az asztalkendőkről soha. Peter hosszú (számára végtelennek tűnő) éjszakákon át rágódott azon, mikor jut Flagg fülébe valami nyugtalanító, mikor neszeli meg a mágus, hogy veszély fenyegeti. Ha gyanút fog, kutakodni küld valakit, kezdetét veszi a kérdezősködés. A herceg aprólékosan végiggondolt és eltervezett mindent, egy dologban azonban tévedett, s ez a tévedés (mint a tévedések általában) újabb, nagyobb tévedéshez vezetett. Úgy becsülte, fogvatartói egy bizonyos mennyiségű asztalkendővel gazdálkodnak – úgy ezer darabbal –, s újra meg újra felhasználják őket. Ennél tovább asztalkendő-ügyben nemigen jutott. Dennis megmondhatta volna az igazságot, ezzel megtakarított volna neki jó két esztendei munkát – ám Dennist soha nem kérdezte senki. Az igazság egyszerű volt s döbbenetes: a raktárban, ahonnét Peter kötelének nyersanyaga származott, nem egy, nem is kétezer vagy tízezer régi asztalkendő lapult, hanem éppenséggel közel félmillió.

A kastély pincéjében akadt egy bálterem nagyságú helyiség. Nem tartottak benne mist, csak asztalkendőt. Nem csoda, hogy különös volt a szaguk – Leven Valera korából származott majd' valamennyi. S mintha ez nem lenne épp elég: az asztalkendőtenger – legalábbis átvitt értelemben – Flaggnak köszönhette létrejöttét.

Sötét idők jártak akkortájt Delainben. A káosz ideje, amelyet Flagg úgy kívánt, a küszöbön állt. Valera börtönbe került, a zavart elméjű Alan király lépett trónra helyette. Ha ez az ember tíz évvel tovább él, a királyság vértengerbe veszett volna... ám Alant agyonsújtotta a villám a palota hátsó udvarának gyepén, míg zuhogó esőben krikettezett (mondtam, bolond volt a szerencsétlen); beszélték, maguk az istenek döntöttek haláláról. Unokahúga, Kyla követte a trónon, Kyla, akit utóbb csak Jó Kylaként emlegettek... Kyla egyenesági leszármazottja volt Roland, s az a két fiú is, akinek történetét most beszélem el nektek. Kyla, a jó királynő mentette meg az országot a pusztulástól, s vezette ki a nyomorúságból.

Kiürítette a királyi kincstárat, hogy megtehesse, de tudta, hogy a birodalom legkeményebb valutája az alattvalók vére, s hogy e kemény valutából túlságosan sokat pocsékoltak el az őrült Alan uralkodása alatt. A király vadállat volt, aki szolgái füléből szívta a vért, s váltig állította, hogy bármikor képes a levegőbe emelkedni. Jobban foglalkoztatta a mágia, a halottidézés, mint országának virágzása, népének jóléte. Kyla felismerte, hogy az Alan okozta károkat csak sok szeretettel s még több tallérral lehet orvosolni. Azon igyekezett, hogy minden munkabíró embernek feladatot adjon Delainben, idősnek, fiatalnak egyaránt.

A kastély környékén élő öregek temérdek asztalkendőt készítettek. Nem mintha különösebb szükség lett volna rájuk (korábban említettem, hogyan vélekedtek e birodalom lakói az asztalkendőről) – az öregekre volt szükség. Kezüket nemritkán húszesztendős gyakorlat vezette, ráadásul szívvel-lélekkel dolgoztak, ugyanolyan szövőszéken, amilyen Sasha babaházában működött – csak a méretek különböztek.

Az öregek tíz éven át, vagy még tovább gyártották az asztalkendőket, s tisztes fizetést kaptak Kylától munkájukért. Tíz éven át náluknál alig valamivel mozgékonyabb emberek hordták le a kendőket a pincemélyi, hűvös raktárhelyiségbe. Peter figyelmét nem kerülte el, hogy az asztalkendők némelyikét kikezdték a molyok. Kész csoda – ezt természetesen nem tudhatta –, hogy egyáltalán megmaradtak.

Dennis megmondhatta volna neki, hogy mindegyiket csupán egyszer vitték fel a Tűtoronyba, azután, hogy Peter kihúzkodta belőle a maga szálait, kihajították. Miért ne tették volna? Kimeríthetetlen tartalékokkal rendelkeztek; bírták volna asztalkendővel félezer esztendőn át akkor is, ha nem egy, de ötszáz herceg raboskodik a magasban. Ha Anders Peyna, ez a kemény ember nem lett volna könyörületes is, minden másként alakul. Peyna azonban (akár valaha Kyla) tudta, hogy a hintaszékben üldögélő címer felfejtő asszonynak szüksége van a munkára s az érte járd pénzre – ezért aztán hagyta, hadd dolgozzon, s tovább folyósította Beson évi nyolc tallérját azután is, hogy Staadék menekülni kényszerültek. Az asszony minden áldott nap ott ült az asztalkendőkkel teli raktárhelyiség előtt, de nem teremtett, inkább pusztított tűjével. Sok ezer királyi címert távolított el az esztendők során – nincs hát semmi különös abban, hogy Peter tevékenységének híre nem jutott el Flagg fülébe.

A fentiekből kiviláglik, hogy ha a fogoly herceg el nem követi azt a bizonyos hibát, ha jól számít, haladhatott volna sokkal gyorsabban is. Igaz, feltűnt neki olykor, hogy az asztalkendők nem fogynak, noha fogyniuk kellene, afelől különös módon mégsem voltak kétségei, hogy rendre ugyanazokat a darabokat kapja vissza. Ha csak egyszer feltámadt volna benne a kétség...

Meglehet, a végén mégis a legszerencsésebben alakul minden.

Ám az is meglehet, hogy nem. E kérdés eldöntése megint csak az olvasóra vár.

76.

Dennis végül legyőzte kétségeit, és jő komornyikja lett Thomasnak. A király nemigen törődött vele, bár időről időre leteremtette, ha az nem kerítette elő a cipőit, melyeket pedig ő maga hagyott szanaszét. Olykor azt kívánta, igyék vele egy pohár bort. Dennis gyomra mindig összeszorult ilyenkor (bár esténként fel-felhajtott egy kupica gint), de azért ivott. Hisz jó komornyik volt, s apja tanácsa nélkül is tudta: a király óhaját ajánlatos teljesíteni. Megesett azután – főleg ha Thomas lerészegedett –, hogy a király haza sem engedte: ott kellett aludnia ura lakosztályában. Dennis – helyesen – azt gyanította, hogy Thomas magányos, és nem kíván magára maradni. Hosszú monológokat mormolt arról, milyen nehéz az uralkodó élete; bizonygatta, hogy ő a legjobbat akarja, igyekszik igazságos lenni – nem érti, miért gyűlöli mégis mindenki. Gyakorta fakadt sírva e litániák végeztével, máskor ok nélkül fakadt vad kacajra, legtöbbször azonban álomba merült védőbeszédének kellős közepén. Néha sikerült eljutnia az ágyáig, ilyenkor Dennis a szófán aludt. Néha azonban a szófán ájult el a király – ilyenkor Dennisnek egy földön rakott vacokkal kellett beérnie. Furcsa életmód volt ez egy királyi komornyiknak, Dennis azonban nem furcsállotta a dolgot, úgy megszokta már.

Azt, hogy Thomas nem törődik vele, könnyen elviselte. Hogy Flagg sem vesz róla tudomást, nagy könnyebbséget jelentett neki. Igazság szerint a varázsló nem is gondolt arra, hogy épp az ő segítségével juttatta a Tűtoronyba Petert. Dennis eszköz volt csupán a kezében – egy eszköz, melyet használt, azután félretett. Ha gondolt volna rá, alighanem azt gondolja, hogy eszköze csak nyert az ügyön: elvégre a király komornyikja lett.

Ám egy téli éjszakán, Peter fogságának ötödik esztendejében (a herceg huszonegy, a király tizenhat éves volt ekkor), mikor a vékony kötél már csaknem elkészült, Dennis meglátott valamit, s ez mindent megváltoztatott. Történetem végkifejletének elbeszélését ezzel az epizóddal kell kezdenem.

77.

Olyan éjszaka volt ez is, mint az a bizonyos Roland halála előtt, s az a másik, közvetlenül azután. Szél süvöltött a csillagtalan éjszakában, sírva járta a város sikátorait. A belső báróságok legelőit dérlepel takarta, akár az utcák, terek kockakövét. A holdtányér eleinte fel-felbukkant a felhőpaplan réseiben, ám éjfélre oly sűrű lett e paplan, hogy már egyáltalán nem engedte át a fényt. Hajnali kettőkor, mikor Thomas neszezésével (a folyosóra nyíló ajtó kilincsével babrált) felverte Dennist, hullani kezdett a hó.

Dennis meghallotta a neszeket, s felült. Sajgott a háta, lábai zsibbadtak voltak – grimaszt vágott fájdalmában. Thomasnak az este nem sikerült eljutnia ágyáig, a szófán nyomta el az álom, a fiatal komornyik így a földre kényszerült. Mostanra a tűz csaknem kialudt már. Dennis kandalló felőli oldala szinte lángolt, a másik mintha megfagyott volna.

A nesz forrását kereste – s szívébe markolt a rettenet. Az első pillanatban azt hitte, kísértetet lát az ajtóban, s kis híján felüvöltött. Azután rájött, hogy csak a fehér hálóruhás Thomas az.

– Uram ki...rály...?

Thomas ügyet sem vetett rá. Szemei nyitva voltak, de nem a kilincset nézte; mereven bámult a semmibe. Dennis egyszerre megértette, hogy a fiatal uralkodó alvajáró.

Thomas ezzel egyidőben ráébredni látszott, miért nem nyílik az ajtó, és elhúzta a reteszt. Kilépett a folyosóra – a fáklyák fényében megint olyan volt, mint valami szellem. A hálóruha suhogása közepette gyorsan távolodott. Mezítláb indult el.

Dennis egy darabig döbbenten ült. Megfeledkezett sajgó tagjairól, szaporán vert a szíve. A tomboló szél havat hordott a nappali szoba drágakőforma ablakainak párkányára, úgy süvöltött, mint egy felbőszített lidérc.

Most mihez kezdjek?

Természetesen egy dolgot tehetett csupán. A fiatal király a gazdája – utána kell mennie.

Talán a vihar tette, hogy Thomasnak megint eszébe jutott Roland – bár ezt nem tudhatom biztosan. Elvégre Thomas gyakorta gondolt apjára. A bűntudat olyan, mint a viszkető kiütés: sosem múlik el egészen, mert arra készteti az embert, hogy foglalkozzon vele. Thomas aznap nem ivott sokat, Dennis azonban ritkán látta ennél részegebbnek. Mondatai jórészt értelmetlenek voltak, szavai motyogásba fúltak, szemei kimeredtek, fehérjük lámpásként világított.

Azért eshetett így, mert Flagg messze járt. Híre kélt, hogy a renegát nemesség java – Staadék meg a többiek – a Messzi Erdőségben verődött össze a birodalom északi részében. A mágus régi, kipróbált katonákból álló sereg élén indult neki, hogy megkerítse őket. Thomas mindig elbizonytalanodott, ha Flagg magára hagyta. Tudta, hogy nem boldogul e sötét figura nélkül – bár a függőség természetével nem volt pontosan tisztában. Siókat ivott, de nem ez volt az egyetlen gyengéje. Aki titkot őriz, rendszerint keveset s rosszul alszik – Thomast is álmatlanság gyötörte. Anélkül, hogy észrevette volna, rászokott Flagg altatóira. A mágus jó adagot készített számára, mielőtt északra indult. Azt remélte, három, de legkésőbb négy nap után visszatérhet. Az utóbbi három éjszakán Thomas rosszul aludt, vagy egyáltalán nem jött álom a szemére. Furcsán érezte magát: az álom és az ébrenlét határán lebegett, apja emléke kísértette. Mintha Roland kiáltása szállt volna a kastélyt ostromló széllel: Mit bámulsz rám? Miért bámulsz rám így? Víziók a borról... víziók Flagg sötét, mosolygó arcáról... víziók, melyekben apja haját lángolni látta... Látomásai messze űzték a nyugodalmat, ébren tartották egész éjjel, miközben mindenki más aludt.

Mikor Flagg a nyolcadik napon sem tért meg (a kastélytól ötven mérföldnyire táborozott katonáival, s pocsék hangulatban leledzett; lázadókat nem találtak, csupán hóba fagyott patanyomokat, melyek akár több hetesek is lehettek), Thomas Dennisért küldetett. A nyolcadik nap éjjelén történt, hogy álmában felkelt a szófáról, s nekivágott a folyosónak.

78.

Dennis pedig követte urát és parancsolóját a hosszú, visszhangos folyosókon át. Ha már idáig kísértük őket, járjunk a dolog végére mi magunk is.

A viharos éjszakából észrevétlen lett viharos hajnal. A folyosók néptelenek voltak – Dennis legalábbis egy lelket sem látott. Ha valaki mégis felbukkan a közelükben, alighanem sikoltozva menekül az ellenkező irányba, azt hívén, két igazi kísértet közeledik – az élen haladó fehér hálóruhában, a másik durva szövésű ingben, sápadt arccal, mint afféle élőhalott. Igen, azt hiszem, eszeveszetten menekült volna bárki, hogy imákba mélyedjen lefekvés előtt... ám meglehet, még az imák sem űzték volna el lidércálmait.

Thomas egy olyan folyosórészen torpant meg, ahol Dennis nemigen fordult meg azelőtt. Kinyitott egy ajtót, melyet Dennis sosem vett észre, s benyomakodott a nyíláson. (Ezúttal nem vetődött arra fehércseléd, mint esztendőkkel korábban, midőn Flagg először vezette ide a fiút; minden tisztességes fehércseléd rég saját ágyába vonult már.) Odabent aztán oly hirtelen torpant meg, hogy a nyomában settenkedő Thomas kis híján beleszaladt.

A gyermekkirály körülpillantott, mintha meg akarna győződni arról, nem követik-e – egy alkalommal egyenest Dennisre meredt, akiben megfagyott a vér; ajkába kellett harapnia, nehogy felkiáltson. A levegőben lámpaolaj bűze terjengett, halvány, erőtlen volt a fény. Dennis minden haja szála az égnek meredt, ahogy Thomas elkerekedett szemeinek pillantása – kihunyt lámpások, melyekben csak holdvilág tükröződik – átsiklott rajta. Ott állt, ott állt mozdulatlanul, ura mégsem látta; Thomas számára komornyikja halvány volt most.

El kéne rohannom – morfondírozott Dennis, fejében sikolyként visszhangzott e késztetés. Menekülnöm kéne; istenem, hisz halott, meghalt almában; egy hullát követek! Aztán, hogy, hogy nem, örege hangját hallotta: Ha valaha úgy alakul, hogy szógálatot tehetsz régi gazdádnak, Dennis, egy percig se tétovázz!

Valami azt súgta neki, hogy elérkezett e szolgálat ideje. S Dennis, az alacsony sorból származó fiú, aki megváltoztatta a királyság sorsát, mikor meglelte azt az elégett egeret, megint beavatkozott az események alakulásába, mikor állta' a sarat azon a folyosón, bár a rémület csontja velejéig megdermesztette. Szíve a torkában dobogott.

Thomas különös, mély és idegenszerű hangon szólalt meg – Dennis azonban furcsán, hátborzongatóan ismerősnek találta ezt a hangot.

– Alulról a negyedik kő, az, amelyiken a bemélyedést látod. Nyomd meg gyorsan!

Dennisnek rég vérében volt az engedelmesség; már-már előrelépett, mikor rádöbbent, hogy az alvajáró király magának adott utasítást másvalaki hangján. Egyetlen lépést tehetett csupán, mikor Thomas benyomta a követ. Az besüllyedt vagy három ujjnyit. Kattanás hallatszott. Dennis eltátotta száját, ahogy a fal egy része befelé fordult. Thomas még beljebb nyomta, s komornyikja egy titkos folyosó bejáratát pillantotta meg. A titkos folyosókról titkos rekeszek jutottak eszébe, arról égő egerek. Megint érezte a késztetést, hogy megfutamodjék, de leküzdötte.

Thomas besurrant. Pár pillanatig hálóruhájának fehérje látszott csak, egy hálóruha, melyben – így tűnt legalábbis – nincs senki. Azután bezárult a kőfal. Az ajtó eltűnt – tökéletes volt az illúzió.

Dennis csak várt, egyik jéghideg lábáról a másikra állt. Most mit tegyen?

Ismét örege hangját hallotta ekkor. Brandon türelmetlennek tűnt, ellentmondást nem tűrőn beszélt: Kövesd, te ostoba kölök! Eriggy, siess! Itt a pillanat! Rajta!

De olyan sötét van bent, apa...

Szinte érezte a pofont, s kétségbeesetten ezt gondolta: Milyen erős a jobbod még halálodban is! Jól van, jól, megyek mán!

Kitapogatta a negyedik követ, s megnyomta. Az ajtó fordulni kezdett. Ekkor valami kattant a folyosó csendjében – mintha kőből való egerek iszkoltak volna. Dennis pillanatok múltán ébredt rá, hogy a fogai koccantak össze.

Úgy félek, apa... – gondolta panaszosan – azután követte a homályba Thomas királyt.

79.

Abban a pillanatban, amikor Dennis az uralkodó nyomába szegődött a titkos folyosón, ötven mérföldnyi messzeségben felkiáltott álmában a hidegtől s a tomboló széltől öt takaróval védekező Flagg. Egy közeli magaslaton farkasok vonítottak fel, mintha sikolyát visszhangoznák. Azt a katonát, aki a mágus balján aludt, megölte a szíve: azt álmodta, hogy egy oroszlán támadt rá, s fel akarja falni. A jobb oldali arra ébredt másnap reggel, hogy megvakult. A világok időnként megrázkódnak tengelyükön – ilyen pillanat volt ez az éjszakai is. Flagg megérezte, de nem tudta az okát. Csak ezzel magyarázható, miért maradhat fenn a jó: a döntő percekben gyakorta fura vakság tör a gonoszokra. Mikor a király varázslója feleszmélt, úgy sejtette, rossz álom gyötörté, mélységes múltjának valamely elfeledett emléke. Nem emlékezett rá, mi volt az.

80.

A titkos folyosóban teljes sötétség honolt, a levegő száraz volt, mozdulatlan. Valahonnét szemből Dennis különös neszt hallott.

A király sírt.

Ennek hallatán egyszeriben tovaszállt a fiatal komornyik félelme. Úrrá lett rajta az álmélkodás; nagyon sajnálta Thomast, aki mindig oly boldogtalannak látszott, s meg is hízott jócskán, mióta trónra lépett, és mert rendszerint túl sok bort ivott, bűzlött a lehelete is. Lábai máris görbülni kezdtek; ha Flagg nem volt mellette, lehajtott fővel járt, haja a homlokába hullt.

Dennis tapogatódzva folytatta útját, két kezét maga elé tartotta. A sírás mind közelebbről hallatszott... aztán hirtelen oszladozni kezdett a homály. Valami félrecsúszott; a fiú halványan látta már Thomast. A király a folyosó végében állt, az ámbraszín fény a falon vágott két lyukból áradt, melyeket Dennis különös, semmiben lebegő szemeknek vélt.

Épp mikor megnyugodott, mikor hinni kezdte, ép bőrrel ússza meg éjszakai kalandját, Thomas felsikoltott.

Akkorát sikoltott, hogy Dennis tartott tőle, elpattannak a hangszálai. A komornyik lábából elszállt minden erő: térdre hullt, szájára szorította mindkét kezét, hogy útját állja saját feltörni készülő sikolyának. Úgy rémlett neki, a titkos folyosóban szellemek nyüzsögnek, csapkodó denevérek, melyek bármikor a hajába akaszkodhatnak karmaikkal; igen, e folyosó a nyugalmukat nem lelő holtak üregének tűnt, s meglehet, bizony meglehet, hogy az is volt...

Dennis menekülni akart... menekülni akart, de nem menekült.

Valahonnét lentről kutyaugatást hallott, s rádöbbent: az öreg király kennelje felett járnak. Roland pár életben maradt ebét sosem vitték vadászni többé. Dennisen kívül csak ők hallották a fiatal uralkodó sikolyait. A kutyák minden kétséget kizáróan élőlények voltak, nem kísértetek – Dennis úgy kapaszkodott e bizonyosságba, mint fuldokló az uszadékfába.

Pillanatok kellettek hozzá, hogy ráébredjen: Thomas nem csak úgy sikoltozik, hanem szavakat kiált. Dennis eleinte egyetlen mondatot értett csak.

– Ne idd meg a bort. Ne idd meg a bort. Ne idd meg a bort! – rikoltozta mindegyre a király.

81.

Három nappal később halkan kopogtattak egy belső báróságbéli farmépület nappalijának csukott ajtaján. A gazdaság nem esett messze Staadék egykori gazdaságától.

– Jöhetsz! – mormolta Anders Peyna. – Csak aztán jó okod legyen rá, Arlen!

Arlen jócskán öregedett azóta, hogy Beson bekopogtatott a főbíróhoz Peter levelével, maga Peyna azonban még rajta is túltett. Haja majdnem teljesen kihullott már. Elvesztette legendásan büszke tartását, meggörnyedt, fogyott is egy keveset, ám legjobban az arca vénült meg. Valaha kemény volt az ábrázata, mostanra keserű lett. Szeme alatt barna táskák. Az elkeseredettség bélyegét hordozta, s jó oka volt rá, hogy elkeseredett legyen: látnia kellett, hogyan dől romba mindaz, amelynek védelmében egész életét végigküzdötte. Mert lassan romba dőlt minden, s hozzá bámulatos gyorsasággal. Bizonyára sokan tudják, milyen törékeny dolog a Törvény, az Igazság, sőt, maga a Civilizáció de nem ismerik be szívesen, mert e tény zavarja az ember álmát, sőt, az étvágyát is elveheti...

Elég lett volna látnia, hogyan dől romba kártyavárként mindaz, amiért küzdött – Peynát azonban más is nyomasztotta az utóbbi négy esztendő során. Tudta, hogy Flagg nem egyedül vitte végbe a változásokat, ő maga játszott a kezére. Ki gondoskodott róla, hogy Petert mielőbb elítéljék? Ki bizonygatta legtöbbet bűnösségét, nem annyira a bizonyítékok, mint inkább egy megrendült gyermek viselkedése, könnyei alapján döntve?

Mióta Petert felvezették a Tűtorony magasába, a téren mindig baljósan vöröslött a bakó tőkéje – a legnagyobb felhőszakadás sem tudta tisztára mosni. Peyna úgy érezte, a baljós vörösség mind tovább terjed: először a teret borította el, aztán az utcákat, a sikátorokat; elborított majd' mindent. Peyna zavaros álmaiban friss vér csörgött a kockakövek réseiben, folyamként zúdult alá, hogy még a kanálisok is megteltek vele. A rombadőlt kastély falait vörösre festette az alkonyi fény. A várárokban döglött pontyok áztak: megmérgezte őket a vízbe keveredő vér; a patakok, folyók vérré váltak, s vért izzadt maga a föld. Vér áradt mindenünnen: vöröslöttek a mezők, az erdők. Ezekben az álmokban még a napkorong is roppant, bevérzett szemként tekintett le a halódó birodalomra.

Flagg életben hagyta Peynát. Az italmérések törzsvendégei azt suttogták, hogy az egykori főbíró alkut kötött a mágussal – talán kiadta Flaggnak bizonyos árulók nevét, vagy "tud valamit" a varázslóról, ismer valamely sötét titkot, mely nyomban kitudódna, ha Peynát valami baj érné. Mindez ostobaság volt persze. Flaggot nem fenyegethette senki – különösképp egy Peyna-féle ember nem. Nem ismert semmiféle titkot. Nem született semmiféle alku, semmiféle megállapodás. Flagg egyszerűen élni hagyta régi ellenfelét – s Peyna azt is tudta, miért. A halálban talán nyugalmat lelt volna. Elve nap mint nap ott vergődött saját rossz lelkiismeretének kínpadján. Végig kellett néznie mindazt, amit Flagg zúdított Delainre.

– Nos? – kérdezte most zsémbesen. – Mi az, Arlen?

– Egy fiú jött, uram. Beszélniük kell, azt mondja.

– Küldd el – legyintett Peyna leverten. Eszébe jutott, hogy még egy esztendővel korábban még meghallotta volna a kopogtatást a külső ajtón. Napról napra romlott a hallása is. – Kilenc után senkit nem fogadok, tudod jól. Sok minden megváltozott – de ez nem.

Arlen megköszörülte torkát. – Ismerem a fiút. Brandon fia Dennis az, a király komornyikja.

Peyna Arlenre meredt, nem akart hinni a fülének. Talán süketebb vagyok, mint hittem – gondolta. Megkérte Arlent, ismételje el, amit az imént mondott. Ugyanúgy hangzott.

– Fogadom. Küldd be!

– Örömmel, uram... – Arlen fordult, hogy távozzék. Peynának hirtelen eszébe ötlött, hogy azon az öt év előtti éjszakán, Beson látogatásakor is ugyanígy zúgott a szél odakint.

– Arlen... – szólt embere után.

A komornyik sarkon fordult. – Uram?

A volt főbíró ajka épp csak sejthető mosolyra görbült. – Biztos vagy benne, hogy nem valami törpekölyök?

– Egészen biztos, uram – felelte Arlen, s alig látható mosolyra rándult az ő ajka is. – Az ismert világban nem él már egyetlen törpe sem. Így mondta jó anyám.

– Kétségtelenül okos, a világ dolgai iránt fogékony asszony volt, aki igyekezett legjobb tudása szerint felnevelni fiát, s akit nem lehet felelőssé tenni a nyersanyag minőségéből eredő hiányosságokért. Vezesd be a kölyköt!

– Igen, uram... – Az ajtó becsukódott.

Peyna a tűzbe bámult megint, összedörzsölte köszvényes kezét. Várakozásteljes izgalom fogta el. Thomas komornyikja. Itt és most. Vajh mit akarhat?

A találgatás persze értelmetlen; az ajtó nyomban feltárul újra, s besétál rajta a válasz egy didergő, elgémberedett fiú képében.

Dennisnek sokkal könnyebb lett volna a dolga, ha Peyna ki nem költözik szép városi házából – ám azt a házat röviddel leköszönése után el kellett adnia, hogy kiegyenlíthessen bizonyos "elmaradt adókat". Negyven év alatt szerencsére sikerült megtakarítania néhány száz tallért – ebből vásárolta farmját, s ebből fizette tovább Beson járandóságát is. A tanya papíron a belső bárósághoz tartozott, ám a várostól jó néhány mérföldnyíre nyugatra feküdt – s igen hideg volt az idő.

A csukott ajtón túlról most hangok hallatszottak. Közeledtek. Most! Tüstént belép a válasz. A volt főbíróban valami okból ismét fellángolt az abszurdnak tűnő reménykedés – fénysugár egy földmélyi üreg homályában. A válasz tüstént átlépi a küszöböt – gondolta, s néhány pillanatig hitte is, hogy így igaz.

Ahogy magához vette kedvenc pipáját, feltűnt neki, hogy keze remeg.

82.

A kölyök férfi volt inkább, Arlen mégis jó okkal használta a "fiú" kifejezést – legalábbis ezen az éjszakán. Peyna látta, hogy a jövevény fázik, ám a hidegtől egyetlen teremtett lélek sem reszketett még úgy, ahogy Dennis akkor.

– Dennis! – Peyna hirtelen előrehajolt, ügyet sem vetett a fájdalomra, amit e heves mozdulat okozott. – A királlyal történt valami? – Vén fejében szörnyű feltételezések kavarogtak. A király halott. Túl sokat ivott, netán önkezével vetett véget életének. Delain majd' minden lakója tudta, hogy az ifjú uralkodó búskomor.

– Nem... illetve tulajdonképpen... igen... de mégsem úgy, ahogy uram gondolja...

– Jöjj, ülj ide a tűz mellé! – csattant fel Peyna. – Ne tétlenkedj már, Arlen! Hozz egy takarót! Ne is egyet, mindjárt kettőt! Bugyoláld be ezt a kölyköt, mielőtt halálra fagy nekem!

– Parancsára, uram – mondta Arlen. Sosem tétlenkedett életében: ezzel éppúgy tisztában volt, mint Peyna, de felmérte a helyzetet, s nekiindult. A két pokrócot saját ágyáról hozta el – e jókora parasztházban ezeken kívül csak két másik akadt, Peyna ágyán. Mire visszatért, Dennis olyan közel kuporodott már a tűzhöz, hogy szinte lángra lobbant. A haját borító zúzmara olvadozni kezdett, a vízcseppek úgy gördültek végig arcán, akár a könny. Átvette a takarókat Arlentől, s beburkolódzott.

– Hozz most teát – parancsolta Peyna. – Erőset. Egy csészével nekem, egy bögrével a fiúnak.

– Uram, már csak egy fél doboz maradt a...

– Teszek rá, mennyi maradt! Egy csészével nekem, egy bögrével a fiúnak, azt mondtam! – Az egykori főbíró eltűnődött. – Tölts egy csészével magadnak is, Arlen, aztán gyere vissza, és figyelj...

– Uram...? – Neveltetése és sokéves gyakorlata sem óvhatta meg a komornyikot: elképedt, ahogy még soha.

– A fenébe is! – dörrent rá Peyna. – El akarod hitetni velem, hogy olyan süket vagy, mint én? Lódulj!

– Igen, uram – mondta Arlen, s ment, hogy elkészítse az utolsó teát, melyet e fedél alatt fogyasztanak el.

83.

Peyna nem felejtett sokat abból, amit a kikérdezés művészetéről tudott – sem ebből, sem másból, ami azt illeti. Álmatlan éjszakáin gyakorta kívánta, bár elfelejthetne ezt-azt.

Míg Arlen teát készített, a volt főbíró mindent elkövetett, hogy megnyugtassa az ijedt – azaz inkább rémült – fiút. Dennis anyjának hogyléte felől érdeklődött. Megkérdezte, mi a helyzet a kastély körül a szennyvízzel, amely korábban annyi gondot okozott. Kikérte Dennis véleményét a tavaszi vetésről, s még sok egyébről – kerülte ellenben a veszélyes témákat. A fiú felmelegedett kissé, s megnyugodott.

Mikor Arlen behozta a forrón gőzölgő, erős teát, Dennis egy hajtásra félig ürítette bögréjét, grimaszt vágott, s végzett a maradékkal is. Arlen újra töltött neki.

– Csak lassan, fiam! – intette Peyna, akinek sikerült végre meggyújtania pipáját. – A forró teával és a makrancos lovakkal vigyázni kell.

– Fázom... Azt hittem, megfagyok odakint...

Gyalog jöttél? – Peyna nem tudta palástolni megdöbbenését.

– Igen. Anyám a cselédekkel üzent a kastélyba, hogy meghűltem. Napokig eltarthat ilyenkor, nagyon ragadós... Gyalogoltam. Egész idáig. Nem mertem felkéredzkedni sehová. Nem akartam, hogy emlékezzenek rám. Fogalmam se volt, hogy ilyen messze a tanya. Ha tudtam vón', csak fölülök valahova. Háromkor indultam... – Próbálta türtőztetni magát, aztán kitört: – És vissza se megyek! Nem én, soha! Látom én, hogy néz rám ő, amióta visszajött! Oldalrul, összehúzott szemmel, ami csupa fekete! Sose nézett rám így azelőtt egyáltalába rám se nézett! Tudja, hogy láttam valamit. Tudja, hogy hallottam valamit. Hogy mit, nemigen tudja, de gyanakszik! Ott visszhangzik a fejemben, mint a Nagy Istenek Templomában a harangszó! Ha ott maradok, kiszedi belőlem, érzem!

Peyna összevont szemöldökkel nézte a fiút, próbálta kihámozni a tényeket ebből a kirohanásból.

Dennis szemében könnyek csillogtak. – Már hogy F..

– Halkan, Dennis – intette Peyna. Arca nyugodt volt, tekintete már kevésbé. – Tudom jól, kiről beszélsz. De ne mondd ki fennhangon a nevét!

Dennis hálásan bólogatott, s nem mondta ki.

– Arról beszélj inkább, amiért jöttél – bíztatta a volt főbíró.

– Igen... Persze, máris... – Dennis tétovázott egy sort, összeszedte magát, rendezte gondolatait. Peyna várakozott, igyekezett kordában tartani növekvő izgalmát.

– Tudod, uram... – kezdte végre Dennis – ...három nappal ezelőtt Thomas megparancsolta, aludjak vele a kastélyban megint. Előfordul néha. Történt aztán úgy éjféltájt, vagy még későbben...

84.

Dennis elmondta Peynának amit olvasóim tudnak már. Dicséretére legyen mondva, nem próbálta eltagadni, hogy félt, s nem is színezte a történteket. Míg beszélt, a szél süvöltött odakint, s ahogy a tűz halódott, Peyna szemei mind jobban izzottak. Rosszabbul állt a helyzet, mint gondolta. Nem elég, hogy Peter megmérgezte a királyt – Thomas még végig is nézte...

Nem csoda, hogy folyton búskomor, letört az a gyerek. Talán nem túloz a szóbeszéd, mely szerint félig-meddig bolond. Eddig nem hitte volna, de most...

De míg Dennis újból kortyolt (Arlen megint teletöltötte csészéjét a tea utójával) elvetette ezt az eshetőséget. Ha Thomast Petert látta apjánál akkor éjjel, miért van most itt – s miért retteg úgy Flaggtól?

– Hallottál mást is – mondta.

– Valóban, főbíró uram – bólogatott Dennis. – Thomas... jó ideig zagyvált. Sokáig kuksoltunk ott a sötétségben.

Igyekezett világosan fogalmazni, de nem volt képes megfelelőképp ecsetelni a szűk járatban rázúdult borzalmakat. Szemben Thomas sikoltozott, alant az öreg király megmaradt kutyái csaholtak. Szó le nem írhatta a bűzt – a folyosó titkoktól szaglott savanyúan, akárha tejet locsoltak volna szét sötétjében valaha rég. Dennis komolyan tartott attól, hogy Thomas álmában megháborodik.

A király varázslójának nevét rikoltotta újra és újra; esdekelt Rolandnak, nézzen a kupa mélyére, hátha észreveszi azt a lángoló egeret, mely a borba fulladt. Mit bámulsz rám? – kiáltotta. Azután: Egy kupa bort hoztam, királyom, hogy lásd, én is szeretlek... Majd olyan szavakat kiáltott, melyeket Peter bizton felismer, ha hall; több mint négy évszázados szavakat: Flagg tette! Flagg volt az! Flagg!

Dennis bögréjéért nyúlt, ajkához emelte, aztán elejtette. Darabokra tört a kövön.

A jelenlévők a cserépdarabokra meredtek.

– Hát azután? – érdeklődött Peyna megtévesztően nyugodt hangon.

– Jó ideig semmi – suttogta Dennis. – A szemem... hozzászokott a homályhoz, nagyjából láttam Thomast. Elaludt amellett a két kis nyílás mellett, a feje lehajtva, a szeme lehunyva.

– Meddig aludt?

– Nem tudom, uram. A kutyák se ugattak már. És azt hiszem, én is... én is...

– Hogy te is elszunnyadtál egy időre? Bizony valószínű, Dennis.

– Később mintha felébredt volna Thomas. A szemét legalábbis kinyitotta. Becsukta azokat a nyílásokat, megint sötét lett egészen. Hallottam, hogy közeledik, visszahúztam a lábamat, el ne botoljon benne... A hálóruhája... meglegyintette a képemet... – Dennist megborzongatta az emlék: mintha pókhálót érintettek volna bal orcájához. – Követtem. Visszament a szélesebb folyosóra, én utána. Visszacsukta az ajtót: olyan lett megint, mint a közönséges kőfal. Visszabotorkált a szobájába, s én vele.

– Senkivel nem találkoztatok? – tudakolta Peyna. Senkivel az égvilágon?

– Senkivel, főbíró uram, senkivel.

– Ó! – Peyna nagyot sóhajtott. – Még szerencse. Történt még valami reggelig?

– Nem, uram. Thomas lefeküdt, és úgy aludt, mint akit agyonvertek... – Dennis tétovázott, majd hozzáfűzte: – Nekem nem jött álom a szememre, és azóta se igen jön, hogy őszinte legyek.

– Reggel pedig...

– Nem emlékezett semmire az uram.

Peyna köhintett, összefonta ujjait, s e maga alkotta piramis résein át a halódó tűzbe bámult.

– Visszamentél oda, a titkos folyosóra?

– Te visszamentél volna, uram? – tudakolta Dennis.

– Igen – felelte Peyna szárazon. – A kérdés az, te megtetted-e?

– Meg.

– Hát persze. Nem láttak meg?

– Nem. Csak egy cselédlány jött arra, de meglapultam. Arra lehet a mosoda, azt hiszem. Szappanszagot éreztem; anyám is olyat használ. Mikor a lány odébbállt, megnyomtam a követ, és bementem.

– Hogy lásd, amit Thomas látott.

–Egen, uram.

– És láttad?

– Egen, uram.

– Mi volt az? – érdeklődött Peyna, pedig tudta. – Mit láttál, mikor kinyitottad azokat a kis ablakokat?

– A néhai Roland király szobáját, uram – mondta Dennis. – Körben azokkal a fejekkel. És azok a fejek, uram... – Megborzongott megint, noha közelebb már nem is ülhetett volna a lángokhoz. – ...mintha pont engem bámultak volna...

– Egy fejet azonban nem láttál – mondta Peyna.

– Láttam én mindet, uram. Láttam mind a... – Dennis elhallgatott, szeme elkerekedett. – Kilences! – kiáltotta. – A kémlelőnyílások... – Elnémult megint, csak bámult kidülledt szemmel.

Senki sem szólt, csak a téli szél süvöltött rendületlenül odakint. Mérföldekkel távolabb Delain igazi királya ott kuporgott cellája magányában, s fonta, fonta alig látható, vékony kötelét.

Peyna jókorát sóhajtott. Dennis reménykedve pillantott fel rá a tűz mellől. Reménykedve... s félve. Peyna lassan előrehajolt, megérintette a vállát.

– Jól tetted, hogy idejöttél, Brandon fia Dennis. Okosan tetted, hogy magyarázatot adtál távolmaradásodra – a meséd még hihető is, úgy érzem. Ma éjjel itt alszol a padláson. Hideg lesz odafent, mégis nyugodtabban hajthatod álomra a fejed, mint jó ideje bármikor. Nem igaz?

Dennis lassan ingatta fejét. Jobb szemében könnycsepp jelent meg, s végigcsordult arcán.

– Anyád sem tudja, miért jöttél el?

– Nem.

– Akkor nem kell attól tartanunk, hogy belekeveredik az ügybe. Arlen mindjárt felkísér a padlásra. Ezek itt az ő takarói, attól tartok, vissza kell adnod őket. Fent rengeteg szalmát találsz. Száraz, de tiszta.

– Beérem egy takaróval is, uram – közölte Arlen.

– Hallgass! Az ifjonti vér nehezebben hűl ki, Arlen. A tiéd máris langyos. Szükséged lesz azokra a takarókra – hátha trollokkal meg törpékkel álmodsz.

Arlen halványan elmosolyodott.

– Reggel beszélünk még, Dennis. Anyádat egy ideig nem láthatod viszont; kimondom, amit bizonyára úgyis sejtesz már: nem volna okos dolog visszatérned Delain városába.

A fiú mosolyogni próbált, tekintetében azonban félelem szűkölt. – Csak magamra gondoltam, mikor ideindultam, de most... a te életedet is veszélybe sodortam, nem igaz, uram?

A volt főbíró legyintett. – Öreg vagyok már, s Arlen is az. Az öregek egészsége sosem szolgál igazán jól. Ettől rendszerint óvatosabbak, mint mások – ám olykor merészebbek. Különösen akkor – gondolta ha olyan sok mindent kell jóvá tenniük, mint nekem. – Reggel folytatjuk. Rászolgáltál a pihenésre. Felvezetnéd a lámpásoddal, Arlen?

– Igen, uram.

– Gyere vissza, ha végeztél.

– Igenis, uram.

Arlen kivezette a szobából az elcsigázott Dennist. Anders Peyna magára maradt, gondolataiba mélyedt a halódó tűz mellett.

85.

Mikor komornyikja visszatért, Peyna halkan így szólt:

– Tervet kell készítenünk, Arlen, de tölts előbb egy kevés bort mindkettőnknek. Tanácsos megvárnunk, míg a fiú elalszik.

– Aludt az, uram, mielőtt elhevert a derékaljon, amit összehordtam neki.

– Annál jobb. Azért csak töltsd ki a bort!

– Nincs túl sok belőle – emlékeztette Arlen.

– Remek. Legalább nem fáj majd a fejünk holnap, ha útnak indulunk, nem igaz?

– Uram...?

– Holnap mindhárman északnak indulunk, Arlen. Én is tudom, te is tudod. Dennis szerint járvány tombol Delainben, s meglehet, nem is téved. Egyvalaki holtbiztosan pályázik ránk. Mennünk kell – az egészségünk érdekében.

Arlen lassan bólogatott.

– Bűn lenne hátrahagyni ezt a jó bort az adószedőnek. Megisszuk hát, azután eltesszük magunkat holnapra.

– Ahogy uram parancsolja.

Peyna szeme megvillant. – Hanem mielőtt lefeküdnél, fel kell másznod megint a padlásra, hogy lehozd onnét a takaródat, amelyet határozott és egyértelmű utasításom ellenére a fiúnál hagytál.

Arlen nagy szemeket meresztett gazdájára. Peyna gúnyosan utánozta grimaszát. Erre Arlen – először s utoljára fordult elő ilyesmi a komornyik hosszú pályafutása során – már nem tehetett egyebet: felnevetett.

86.

Peyna lefeküdt, de nem tudott elaludni. Nem a szél zúgása tartotta ébren, hanem a fejében visszhangzó hideg nevetés.

Mikor már nem állhatta tovább, felkelt, visszatért a nappaliba s leült, szemközt a tűzhely hűlő hamujával. Ősz hajának tincseit meg-meglebbentette a léghuzat. Fogalma sem volt róla, milyen kacagtató látványt nyújt (ha lett volna, aligha érdekli), ahogy ott kucorog takarójába burkolódzva, a kihamvadt tűzbe bámulva, akár a világmindenség legvénebb indiánja.

A vég kezdetén elhagy a büszkeség is – mondta valaha anyja, s ő, gyermekfejjel, megértette e bölcsességet. A büszkeség tréfa, melynek hallatán a bennünk lakozó idegen előbb-utóbb felkacag – mondta anyja, s ezt sem akkor, sem később nem értette – most ellenben igen. A benne lakozó idegen kíméletlenül kacagott ezen az éjszakán, oly erőszakosan, hogy bár tudta, milyen nehéz nap vár rá, nem jött álom a szemére.

Tökéletesen tisztában volt helyzetének ironikus voltával. Egész életében a törvényt szolgálta. Az olyan kifejezések, mint a "szökés a börtönböl", a "fegyveres felkelés" iszonyattal töltötték el. Ez nem változott meg, bizonyos igazságokkal azonban szembe kellett néznie. Azzal például, hogy Delainben küszöbön áll a felkelés. Peyna tudta, hogy az északra menekült nemesek számkivetetteknek nevezik magukat, de tudta azt is, sosem álltak közelebb ahhoz, hogy lázadókká váljanak. S ha ő, az egykori főbíró el akarja kerülni a felkelést, arra kell használnia a lázadás már-már mozgásba lendült gépezetét, hogy kiszabadítson egy foglyot a Tűtoronyból. Ez volt az a vicc, melyen a benne lakozó idegen úgy nevetett, túl harsányan ahhoz, hogy Peyna álomba menekülhessen.

A fogolyszöktetés és az ehhez hasonló cselekedetek ellentétben álltak életelveivel. Mégis meg kell kísérelnie a dolgot, még ha az életébe kerül is – ami felettébb valószínű –, hisz Petert ártatlanul börtönözték be. Delain jog szerinti uralkodója trónja helyett a Tű legfelső emeletének két hideg szobájában ül, s ha kiszabadítása érdekében törvénytelen eszközökhöz keli nyúlni, ám legyen. Persze...

– Az asztalkendők – dünnyögte Peyna. Gondolatai újra és újra az asztalkendők körül forogtak. – Mielőtt fegyverhez nyúlunk, hogy kiszabadítsuk s trónjára ültessük a királyt, ki kell vizsgálni ezt a dolgot az asztalkendőkkel. Meg kell kérdezni a fiút, Dennist... talán a Staad-gyereket is... igen...

– Uram... – szólalt meg Arlen a háta mögött. – Rosszul vagy, uram? – Hallotta, hogy gazdája felkel; a komornyikok mindig meghallják az ilyesmit.

– Rosszul vagyok – mormolta komoran Peyna –, de orvos ezen aligha segíthet, Arlen.

– Igazán sajnálom, uram.

Peyna emberéhez fordult, rászegezte mélyen ülő, fényes szemét.

– Mielőtt számkivetettekké válunk, tudni akarom, miért kérte Peter az anyja babaházát – s hogy mi szüksége azokra az asztalkendőkre.

87.

Hogy visszamenjek a kastélyba? – hüledezett másnap reggel Dennis. Rekedt volt a hangja, már-már suttogássá halkult. – Oda, ahol ő les rám?

– Ha úgy érzed, nem fog menni, nem erőltetlek mondta Peyna. – Bár azt hiszem, elég jól ismered a kastélyt, és el tudod kerülni a vele való találkozást, ha nagyon akarod. Igaz, úgy kell bejutnod, hogy észre ne vegyenek. Baj lehet belőle, ha felfedeznek. Túl egészségesnek látszol ahhoz képest, hogy állítólag betegen fekszel odahaza.

Hideg, verőfényes nap volt. Gyémántosan szikrázott a belső báróságok dombjait borító hó, egykettőre könnybe lábadt a bámuló szem.

Délre erőt vesz rajtam a hóvakság, és meg is érdemiem – gondolta bosszúsan Peyna. A benne élő idegen ellenállhatatlanul mulatságosnak találta ezt a kilátást.

A távolban látszott a kastély, noha szinte feloldódott a horizont kéklő ködében. Falaival, tornyaival úgy festett, mint egy tündérmeséhez készült illusztráció. Dennis azonban egyáltalán nem emlékeztetett az effajta mesék hőseire. Tekintetéből csak úgy sütött a félelem, arckifejezése egy olyan emberé, akinek sikerült kijutnia az oroszlán barlangjából – s akivel épp most közölték: vissza kell mennie ebédelni még akkor is, ha rég elment az étvágya.

– Biztos van mód arra, hogy bejussak – suttogta. – De ha ő kiszagol, mit sem számít, hogy jutottam be, hová bújok. Ha kiszagol, elkap.

Peyna bólogatott. Nem akarta fokozni a fiú riadalmát, a jelenlegi helyzetben azonban csakis az igazat mondhatta neki. – Valóban.