A Setét Torony Stephen King

A Susannah dala ott ér véget, hogy közeleg a szülés ideje... és a Dixie Malacban zajló küzdelem során Callahan atya halálos sebet kap. Időközben szörnyű kínok közepette megszületik Roland és Susannah/Mia fia, Mordred, a pókká átváltozni képes rettenetes mutáns. Őrületes tempóban növekszik-fejlődik, folyton éhes, és ezt az éhet csillapítani kell: elsőként szülőanyját, Miát falja fel. Majd nekiindul, hogy a Bíbor Király parancsára elpusztítsa Rolandot is. A megfogyatkozott ka-tet rendíthetetlenül folytatja útját a Setét Torony felé. Bármennyire szereti is Roland a harcostársait, a Torony megismerésének vágya mindennél erősebb benne - bárkit és bármit képes feláldozni célja eléréséért. Véres harcok és számtalan nehézség, nélkülözés árán - miközben az író, Stephen King életét is megmentik- Roland végre ott áll a világokat mozgató Setét Torony tövében: elérkezett a végső összecsapás ideje. Le kell számolni a Bíbor Királlyal, és ezzel megmenteni a világot.

Stephen King

A SETÉT TORONY

A SETÉT TORONY

7. kötet

(Tartalom)

Aki úgy beszél, hogy nem figyel, néma.

Éppen ezért, Kedves Olvasóm,

A Setét Torony regényfolyam

utolsó kötetét neked ajánlom.

Hosszú napokat és kellemes éjszakákat!

Vagy nem hallottam volna? De hiszen

Mindenütt kongás, lárma kelt.

Nevek Idézték az eltűnt vitézeket.

Ez erős volt, az félelemtelen,

Amaz szerencsés – s rég nincs híre sem!

Egy perc minden volt kínt megzengetett.

S ott álltak most körül, egész tömeg,

Lesték, mint végzem, eleven füzért

Fontak körém és lángolót, s ezért

Jól láttam mindent! – Ám nem törve meg

Számhoz emeltem s fúttam kürtömet:

„Roland vitéz a Setét Toronyhoz ért…”

ROBERT BROWNING

„Roland vitéz a Setét Toronyhoz ért…”

(Tellér Gyula fordítása)

Hatlövetűvel kezemben

születtem,

a fegyver mögött állva

kész vagyok a halálra.

BAD COMPANY

Mi lett belőlem?

Már csak nézhetek

Elmenőben ismerőst

S legjobb barátomat.

Megkaphatjátok,

Utánatok vágom

Koporsómnak ásott

Birodalmamat.

TRENT REZNOR

ELSŐ RÉSZ

A kis Vörös Király

DAN-TETE

1. fejezet

CALLAHAN ÉS A VÁMPÍROK

Don Callahan atya valaha katolikus pap volt egy 'Salem's Lot nevű helyen, amely semmilyen térképen nem létezik többé. Ő azonban nem foglalkozott ezzel. Az olyan fogalmak, mint valóság, már nem számítottak neki.

Ez a valahai pap most egy pogány bálványt tartott a kezében, teknőst ábrázoló elefántcsont faragványt. A teknős csőre megrepedt, a hátán kérdőjelforma karcolás kunkorodott, de máskülönben gyönyörű tárgy volt.

Gyönyörű és hatalmas. Ereje úgy bizsergette Callahan kezét, mint az elektromosság.

– Milyen szép! – súgta a mellette álló fiú fülébe. – Ez Maturin, a Teknős? Ugye ő az?

A fiú Jake Chambers volt, aki hatalmas kört írt le, hogy végül visszatérjen Manhattanbe, majdnem oda, ahonnan indult. – Nem tudom – felelte. – A nő sköldpaddá-nak hívta, és lehet, hogy segít nekünk, de nem tudja megölni a martalócokat, akik ott várnak ránk. – A Dixie Malac felé biccentett, és közben azon töprengett, Susannah-ra vagy Miára gondolt-e, amikor „nőt” mondott. Régebben ez nem számított, olyan szorosan összetartoztak. Most azonban ismét fontos lett, vagy hamarosan az lesz.

– Megteszed? – kérdezte az atyát, amin azt értette: Megállod a helyed? Fogsz harcolni? Fogsz ölni?

– Hát persze – felelte nyugodtan Callahan. Betette a bölcs tekintetű, karcos hátú teknőst az inge zsebébe, a pisztolyához hozott tartalék lőszer mellé, aztán megpaskolta a fortélyos faragványt, hogy biztonságban van-e. – Addig lövök, amíg el nem fogynak a golyók, és ha kifogyok a golyóból, mielőtt megölnek, akkor… a pisztoly agyával ütöm őket.

A szünet olyan rövid volt, hogy Jake észre sem vette. Ám ebben a szünetben a Fehér szólt Callahan atyához. Régóta tisztában volt vele, hogy létezik ilyen erő, amely már az ő gyermekkorában is ősöregnek számított, ám élete balhitekben végigtévelygett éveiben először elhomályosult, majd kihalt belőle az elemi erők ismerete. Ám ezek a napok semmivé lettek, a Fehér ismét az övé volt, és Callahan hálát adott ezért Istennek.

Jake bólintott, aztán mondott valamit, amit Callahan alig hallott. De nem is érdekelte. Csak az számított, amit a másik hang mondott, valaminek

(Gan)

a hangja, ami talán túl hatalmas ahhoz, hogy istennek nevezhesse – neki.

A fiúnak tovább kell mennie, mondta a hang. Akármi történjen is, bárhogy forduljanak a dolgok, a fiúnak tovább kell mennie. A te részed a történetben már majdnem véget ért. Az övé még nem.

Elmentek egy krómacél oszlop mellett (ZÁRTKÖRŰ RENDEZVÉNY). Csi, Jake legjobb barátja, kettejük között kocogott, fejét fölemelte, pofácskáját a szokott sokfogú vigyorra húzta. A lépcső tetején Jake belenyúlt Susannah-Mio fonott kosarába, amelyet Calla Bryn Sturgisből hozott, és kivett két tányért – két 'Rizát. Összeütögette őket, bólintott a tompa csendülés hallatán, azután annyit mondott: – Lássuk a tiedet.

Callahan fölemelte a Rugert, amelyet Jake hozott Calla NewYorkból, és most visszakerült ugyanoda; az élet egy kerék, aminek mindnyájan örülünk. Az atya egy pillanatig az arca mellé tartotta a Ruger csövét, mintha párbajozni készülne. Azután megérintette vele a szivarzsebét, amelyből kidagadtak a lőszerek és a teknős. A sköldpadda.

Jake bólintott. – Ha egyszer bent vagyunk, együtt maradunk. Mindig együtt, Csi középen. Háromra. És ha egyszer elindulunk, nem állunk meg.

– Nem állunk meg.

– Helyes. Felkészültél?

– Igen. Isten tartson meg, fiam.

– Téged is, atyám. Egy… kettő… három. – Jake kinyitotta az ajtót. Együtt léptek be a szűrt fénybe, a piruló hús jellegzetes, finom szagába.

Mikor belépett a terembe, ahonnan nem remélt élve távozni, Jake-nek két dolog jutott eszébe, amelyeket igazi apjától, Roland Deschaintől hallott: Egy ötperces csata olyan legendákat szül, amelyek évezredekig élnek. És: Nem kell boldogan meghalnod, de légy elégedett, ha egész életed a ka szolgálatában telik.

Jake Chambers elégedetten nézett körül a Dixie Malacban.

És kristálytiszta szemmel. Az érzékszervei annyira kifinomultak, hogy nem csupán a sülő hús szagát érezte, de a rozmaringét is, amellyel bedörzsölték; nemcsak lélegzetvételének nyugodt ritmusát érzékelte, de vérének zúgását is, ahogy a nyaka egyik oldalán az agy felé kúszik, a másik oldalon a szív felé süllyed.

Eszébe jutott Rolandnak az a mondása, hogy a résztvevőnek a legrövidebb küzdelem is hosszúnak rémlik az első lövéstől az utolsó elzuhanó testig. Az idő rugalmasan nyúlik, és végül eltűnik. Jake akkor bólintott, mintha megértette volna, pedig nem értette.

De most már igen.

Az első gondolata az volt, hogy túl sokan vannak – borzasztó sokan. Számuk megközelítette a százat. A zöm az a fajta volt, akiket Callahan atya „alacsony embereknek” nevezett (pár alacsony asszony is volt, de Jake úgy vélte, hogy alapjában nem különböznek). Szétszórtan az alacsony folken között a sokkal kevésbé testes vámpírok álltak, némelyik olyan karcsú, mint a vívótőr, a bőrük hamuszínűnek tűnt, és kék fénykoszorú derengett körülöttük.

Csi megállt Jake sarkánál, kicsi rókaképe komor volt, és fojtottan vinnyogott.

A sűrű szag határozottan nem disznósültre emlékeztetett.

Három méter, mindig legyen köztünk három méter, atya – mondta Jake kint a járdán. Míg közeledtek a főpincér pulpitusához, Callahan távolodni kezdett Jake jobb oldalától, hogy elérje a kívánt térközt.

Jake azt is mondta, hogy olyan hangosan ordítson, ahogy tud, és addig, ameddig bírja tüdővel, és Callahan már éppen kinyitotta volna a száját, hogy elordítsa magát, amikor ismét megszólalt benne a Fehér. Egyetlen szót mondott, de az is elég volt.

Sköldpadda, mondta.

Callahan még mindig a jobb arca mellett tartotta a Rugert. Bal kezével belenyúlt az ingzsebbe. Az előttük megnyíló teret nem érzékelte olyan erővel, mint fiatal társa, de azért sok mindent látott: a narancs-bíbor gyertyaégőket a falakon, az asztalokon a mindenszenteki rikítóbb narancssárga árnyalatú üvegpoharakba helyezett gyertyákat, a fényes szalvétákat. Az étterem bal oldalát kárpit takarta, amely lovagokat és hölgyeket ábrázolt hosszú lakomaasztalnál. Olyan volt a légkör – Callahan nem tudta, mitől, a jelek és utalások túl szövevényesek voltak –, mintha a jelenlevők most nyugodtak volna meg valamiféle izgalom után – például kisebb tűz volt a konyhán, vagy karambol az utcán.

Vagy egy nő vajúdni kezdett, gondolta Callahan, miközben megmarkolta a Teknőst. Az mindig jó egy kis szünetre az aperitif és az első fogás között.

Most jönnek Gileád ka-mai majmai! – rikoltotta egy izgatott, sőt ideges hang. Callahan úgyszólván biztosra vette, hogy nem emberi torokból származott. Ahhoz túlságosan zümmögött. Észrevett a túlsó falnál valakit, valamiféle szörnyűséges ember-madár keveréket. Csőszárú farmert hordott és egyszerű fehér inget, ám az ingből kiemelkedő fejet sötétsárga tollak borították. A szeme ragyogott, mint két kátránycsepp.

– Kapjátok el őket! – kiáltotta ez a nevetséges ocsmányság, és félrelökött egy szalvétát. Alatta fegyvert rejtegetett, Callahan pisztolyra számított, de ez úgy festett, mintha a Star Trek-ből lenne. Hogy is hívják? Fézer? Döbbentő?

Nem számít. Callahannek messze jobb fegyvere volt, és azt akarta, hogy mindnyájan lássák. Lesöpörte a legközelebbi asztalról a terítékeket és a gyertyatartót, azután lerántotta a terítőt, mint a bűvész, aki valamilyen trükkre készül. Az utolsó, amit kíván, nehogy a döntő pillanatban megbotoljon a vászon gyűrődésében. Azután, olyan hajlékonysággal, amelyet még egy hete el sem képzelhetett volna magáról, fölpattant az egyik székre, onnan pedig az asztal lapjára. Amikor fent volt, fölemelte a sköldpaddát az alsó teknőnél fogva, hogy mindenki láthassa.

Valamit gajdolnom kéne, gondolta. Talán azt, hogy „Jól áll neked a holdfény”, vagy a „Szívemet San Franciscóban hagytam”.

E pillanatban éppen harmincnégy másodperce tartózkodtak a Dixie Malacban.

Gimnáziumi tanárok, akik a diákok nagyobb csoportjával néztek már szembe az órákon vagy az iskolai gyűléseken, mesélhetnének arról, hogy még a frissen fürdött és dezodorált kamaszok tisztán tartott testéből is csak úgy áradnak a hormonok. Hasonlóképpen bűzlik minden embercsoport, amelyre nagy nyomás nehezedik, és Jake, akinek az érzékszervei borotvaélesek voltak, ugyanezt a szagot érezte. Amikor elmentek a főpincér pulpitusa (a Nyúzó Centrálé mellett, ahogy Jake apja nevezte nagy élvezettel), a Dixie Malac étterem szaga gyengült, mint mikor az emberek lehiggadnak valamilyen izgi esemény után. De mikor a madárfajzat felkiáltott a túlsó sarokban, Jake ismét erősebben érezte a törzsvendégek szagát. Fémes aroma volt, eléggé hasonlított a vérre ahhoz, hogy felkorbácsolja benne az indulatot. Igen, pontosan látta, ahogy Csipimadár félredobja az asztalán heverő szalvétát; észrevette a fegyvert alatta; megértette, hogy Callahan, aki az asztalon áll, könnyű célpont. Ez azonban sokkal kevésbé izgatta Jake-et, mint a Csipimadár torkában levő mozgósító eszköz. Hátrahúzta jobbját, és arra készült, hogy tizenkilenc tányérjából az elsővel leoperálja a fejet, amelyhez a száj tartozott, amikor Callahan fölemelte a Teknőst.

Nem fog működni, itt nem, gondolta Jake, de mielőtt a gondolat teljesen kiformálódott volna a fejében, máris látta, hogy igenis működik. A szagukból jött rá. Eltűnt belőlük a támadókedv. Az a néhány, aki fölállt az asztalától – az alacsony emberek homlokán lüktetett a vörös folt, a vámpírok kék kisugárzása mintha összezsugorodott volna –, visszaült, valósággal lezöttyent, mintha váratlanul elveszítette volna az uralmat az izmai fölött.

– Kapjátok el őket, azokhoz tartoznak, akiket Sayre… – Csipi elnémult. Bal keze – már amennyiben egy csúf karmot kéznek lehet nevezni – megérintette a csúcstechnikai fegyver agyát, azután lehanyatlott. Szemében kialudt a ragyogás. – Ezek azok, akiket Sayre… S-S-Sayre… – Újabb szünet. Azután ismét megszólalt a madárlény. – Ó, sai, mi az a gyönyörű dolog, amit fogsz?

– Tudod te, mi az – felelte Callahan. Jake elindult, és Callahan, aki nem felejtette el, mit mondott a gyerekharcos odakint – Ügyelj rá, hogy valahányszor jobbra nézek, lássam az arcodat –, lelépett az asztalról, hogy kövesse, de közben még mindig magasra tartotta a Teknőst. Szinte harapta a terem csöndjét, de… De volt még egy terem. Durva nevetés, dínomdánom rekedt bőgése – a hangokból ítélve ugyancsak vígan voltak a közelben. Baloldalt. A lakomaasztalnál vacsorázó lovagokat és hölgyeiket ábrázoló kárpit mögül hallatszott a lárma. Valami folyik ott, gondolta Callahan, és valószínűleg nem az Ökör Kör pókerestje.

Hallotta Csi szabályos, gyors szuszogását az örökös vigyor mögött. Tökéletes kis motor! És még valami hallatszott. Érdes kattogás, ugyanakkor halk, sebes surrogás. A hangegyveleg szinte belenyilallt Callahan fogába, a bőre kihűlt tőle. Valami bujkált az asztalok alatt.

Csi látta meg elsőnek a közeledő rovarokat. Megdermedt, mint a kutya, ha vadat jelez, egyik mancsát fölemelte, orrát előretolta. Egy pillanatig nem mozdult, kivéve pofájának sötét, bársonyos bőrét: először felhúzódott, megmutatva a hegyes fogak zárt kerítését, azután lefittyent, eltakarva a fogsort, majd ismét felhúzódott.

Előbukkantak a bogarak. Akármik voltak is, nem hatott rájuk Maturin, a Teknős az atya kezében. Megszólalt egy testes alak, aki szmokingot viselt, skót kockás kihajtóval. A madárlényhez intézte a szavait halk, szinte esengő hangon. – Innen nem mehetnek tovább, Meiman, és nem is mennek el. Azt mondták nekünk…

Csi előrelendült, morgás tört elő összeszorított fogai közül. Ez a hang határozottan nem illett Csihez, Callahant a képregények szóléggömbjére emlékeztette: Arrrrrrr!

– Ne! – kiáltotta riadtan Jake. – Csi, ne!

A fiú kiáltására a kárpit mögött hirtelen félbeszakadt a kiabálás meg a röhögés, mintha a folken észbe kapott volna, hogy valami megváltozott az első teremben.

Csi nem törődött Jake kiáltásával. Gyors egymásutánban összeroppantott három bogarat. A hirtelen beállt csendben élesen pattogtak a páncélok. Meg sem próbálta megenni a bogarakat, csak felkapta az egér nagyságú dögöket, egy rándítással a levegőbe dobta őket, miközben a vigyorgás visszatért a pofájára.

A többi bogár visszahátrált az asztal alá.

Erre született, gondolta Callahan. Talán valamikor minden szőrmókusnak ez volt a dolga. Éppúgy erre tenyésztették ki őket, ahogy a terrier…

Durva ordítás hallatszott a kárpit mögül, félbeszakította a gondolatait: – Homi! – kiáltotta egy hang, aztán egy másik hozzátette: – Ka-homi!

Callahan alig tudta megállni, hogy rávágja, Gesundheit!

Mielőtt akár ezt, akár mást kiálthatott volna, Roland hangja töltötte be a fejét.

– Eredj, Jake!

A fiú értetlenül fordult Callahan atya felé. Karját keresztbe téve lépkedett, hogy elhajítsa a 'Rizákat arra az alacsony emberre, vagy asszonyra, aki megmozdul. Csi visszatért Jake sarka mellé, noha a feje szüntelenül billegett jobbra-balra, és a szeme ragyogott, alig várta az újabb zsákmányt.

– Együtt megyünk – felelte Jake. – Megijedtek, atya! És már közel vagyunk! Erre vitték… ezen a termen át… azután ki a konyhába…

Callahan nem figyelt. Még mindig magasra emelve a Teknőst (ahogy az ember egy mély barlangban emeli föl a lámpást), a kárpit felé fordult. A mögötte terjengő csönd sokkal rémítőbb volt, mint a kiáltások és a lázas, gurgulázó nevetés. Olyan volt ez a csönd, mint a célpontra szögezett fegyver. A fiú megállt.

– Menj, amíg mehetsz – mondta Callahan, és igyekezett visszanyerni a nyugalmát. – Juss el hozzá, ha tudsz. Ez a dinh-ed parancsa. És a Fehér akarata egyúttal.

– De hát te nem…

– Indulj, Jake!

Ekkor a Dixie Malacban levő alacsony emberek és asszonyok, akár elbűvölte őket a sköldpadda, akár nem, bizonytalanul pusmogni kezdtek, és nem is ok nélkül, mert Callahan szájából nem Callahan hangja hallatszott.

– Ez az egy esélyed van, használd ki! Keresd meg őt! Én parancsolom, a dinh!

Jake szeme tágra nyílt, amikor Roland hangját hallotta Callahan torkából. Leesett az álla. Bambán körülnézett.

Egy másodperccel azelőtt, hogy a kárpit sarkát félrerántották volna, Callahan észrevette az ocsmány tréfát, amely fölött a felületes szemlélő először átsiklott: a főfogást jelentő sültnek emberformája volt; a lovagok és hölgyeik emberhúst ettek, és embervért ittak. A kárpit emberevők torozását ábrázolta.

Ekkor a vacsorázó vének félrerántották a förtelmes kárpitot, és kirontottak. Hosszú agyaraik közül, amelyek örökre felpeckelték torz szájukat, visítás áradt.

Szemük úgy feketéllett, mint maga a vakság, arcuk, homlokuk – de még a kézfejük is – varacskos volt a burjánzó fogaktól. Az étteremben tartózkodó vámpírokhoz hasonlatosan őket is fénykör vette körül, de ez romlott sötétlila volt, majdnem fekete. Valami mézgaszerű anyag szivárgott a szemük és a szájuk sarkából. Összevissza hablatyoltak, némelyik vihogott, de úgy tűnt, nem ők hozzák létre a hangokat, inkább mintha kikapnák a levegőből, kihasítanák valami élőből.

Callahan rájuk ismert. Természetesen. Talán nem ő számozta meg őket? Ezek voltak az igazi vámpírok, a titkolt Egyes Típus, amelyet most ráuszítottak a betolakodókra.

A magasba emelt Teknős a legcsekélyebb mértékben sem lassította le őket.

Callahan észrevette, hogy Jake a szörnyek láttán elbámul, elsápad, kidülledő szeme villog az iszonyattól, és megfeledkezik a feladatáról.

Callahan nem tudta, mit fog mondani, amíg meg nem hallotta saját kiáltását: – Elsőnek Csit ölik meg! Előtted ölik meg, aztán kiisszák a vérét!

Csi felvakkant a neve hallatán. Callahannek nem volt ideje, hogy tovább kísérje figyelemmel a fiú sorsát.

A Teknős nem állítja meg őket, de legalább a többieket visszatartja. A golyó sem jó, de…

Mint aki egy már megtörtént cselekménysort másol – miért ne, hiszen átélte már egy Mark Petrie nevű fiú otthonában –, benyúlt az inge alá, és kihúzta a nyakában hordott keresztet. A kereszt koccant egyet a Ruger agyán, majd megállapodott alatta. Kékesfehér izzással világított. A két vén, akik az élen jöttek, már-már megragadták, hogy berántsák a többiek közé, ám most a fájdalomtól visítva hátráltak. Bőrük sercegett és megolvadt. A látvány vad örömmel töltötte el Callahant.

– Takarodjatok a közelemből! – bömbölte. – Isten hatalma parancsolja ezt nektek! Krisztus hatalma! Belső-Világ ka-ja parancsolja nektek! A Fehér hatalma parancsolja nektek!

Mégis előreszökkent az egyik, egy ócskaságtól mohos szmokingot viselő, idomtalan csontváz. A nyakában ódondad kitüntetésféle lógott… talán máltai kereszt? Hosszú karmú mancsával a kereszt felé csapott. Callahan az utolsó másodpercben engedte lejjebb. A vámpír keze hüvelyknyivel vétette el. Callahan gondolkodás nélkül előreugrott, és belenyomta a kereszt hegyét a lény hártyás homlokába. Az arany úgy hatolt bele, mint az izzó kés a vajba. A rozsdaszín szmokingos lény fájdalmas és rémült vinnyogással hátratántorodott. Callahan visszahúzta a keresztet. Mielőtt a vámpír a homlokához kapta volna a mancsát, még láthatta a lyukat, amelyet a kereszt égetett. Vastag, habos, sárga lé szivárgott a vénség ujjai közül. Térde összecsuklott, két asztal között a padlóra rogyott. Társai dühükben ordítva hátráltak. A lény pofája behorpadt a bütykös mancsok alatt. A fénykör kialudt, mint a gyertyaláng, és nem maradt semmi, csak egy pocsolyára való sárga, folyós hús, amelyet valaki mintha kihányt volna a zakó ujjából és a nadrág szárából.

Callahan fürgén elindult a többiek felé. Elmúlt a félelme. Szertefoszlott a szégyen árnya, amely csaknem azóta lebegett fölötte, hogy Barlow elvette tőle a keresztet, és letörte az egyik szárát.

Végre szabad vagyok, gondolta. Hatalmas és mindenható Isten, végre szabad vagyok! Azután: Hiszem, hogy ez a megváltás. Az pedig jó, ugye? Az remek!

– Dobd el! – kiáltotta az egyik fajzat, aki felemelt kézzel takargatta a pofáját. – A birka-Isten csúnya mütyürkéje, dobd el, ha mered!

Csakugyan a birka-Isten csúnya mütyürkéje. De ha így van, miért kushadsz előtte?

Barlow-nál nem merte vállalni a kihívást, és kudarcot vallott. A Dixie Malacban odafordította a keresztet, ahol a lény meg mert szólalni.

– Nincs szükségem rá, hogy egy hozzád hasonló fajzat kihívásával erősítsem a hitemet, sai! – Szavai tisztán zengtek a teremben. Már majdnem visszakényszerítette a véneket a boltív alá, ahonnan előtörtek. Az első sorban álló kreatúrák mancsán és pofáján nagy, sötét daganatok dudorodtak, amelyek savként ették a pergamenszerű, vénséges bőrt. – És sose dobnék el egy ilyen régi barátot. De hogy eltegyem? Ahogy óhajtjátok. – Visszapottyantotta a feszületet az inge alá.

Több vámpír azonnal rohamozott, agyaraktól fuldokló szájuk vigyorfélére húzódott. Callahan magasra emelte a kezét Az ujjai (és a Ruger csöve) izzottak, mintha kék tűzbe mártotta volna őket. A Teknős szeme ugyancsak fénnyel telt meg; a páncélja ragyogott.

– Ne gyertek a közelembe! – kiáltotta Callahan. – Isten hatalma és a Fehér parancsolja nektek!

Amikor a szörnyű sámán a Nagyapák felé fordult, Meiman, a taheen érezte, hogy kissé gyengül a Teknős borzasztó, gyönyörűséges igézete. Látta, hogy a fiú eltűnt, és ettől megijedt. De legalább befelé ment, nem kifelé slisszolt el. Így még mindent helyre lehet hozni. De ha a fiú megtalálja a Fedicbe vezető ajtót, és használja is, akkor Meiman csúnyán benne lesz a pácban. Sayre egyenesen Walter o' Dimnek jelent, az pedig közvetlenül magának a Bíbor Királynak.

No, nem baj. Egyszerre csak egy dologgal foglalkozzunk. Elsőnek a sámánnal kell elbánni. Rá fogja szabadítani a Nagyapákat. Aztán a fiú után megy, talán majd azt kiabálja, hogy a barátjának van szüksége rá, ez beválhat…

Meiman (akit Mia Kanáriemberként, Jake Csipi-madárként ismert) előreosont, és egyik kezével a skót kockás kihajtójú szmokingba püffedező Andrew, a másikkal még nálánál is kövérebb macája karját ragadta meg. Callahan háta felé intett.

Tirana hevesen rázta a fejét, Meiman kinyitotta a csőrét és rásziszegett. A némber kushadt. Detta Walker ujjai már belekaptak egyszer az álarcába, amely csíkokban lógott az állán és a nyakán. A homloka közepén úgy tátogott egy vörös seb, mint a döglődő hal kopoltyúja.

A taheen Andrew-hez fordult, és elengedte annyi időre, amíg a sámánra mutatott, azután kézként szolgáló karmát sokatmondóan végighúzta tollas torka előtt. Andrew biccentett és ellökte nője pufók kezét, amikor az igyekezett visszatartani. Az emberi álarc olyan jó volt, hogy látszott rajta, amikor a csiricsáré szmokingot viselő alacsony ember összeszedte a bátorságát. Fojtott kiáltással előreszökkent, és megragadta Callahan nyakát, de nem a kezével, hanem püffedt alkarjával. Ugyanebben a pillanatban a nej is akcióba lépett, ráütött az atya Teknőst tartó kezére, és közben felvisított. A sköldpadda a piros szőnyegre hullott, majd az egyik asztal alá gurult, és ezzel (mint egy bizonyos papírcsónak, némelyek talán emlékeznek rá), örökre kivonult ebből a történetből.

A Nagyapák még mindig a háttérben húzódtak, akárcsak az első teremben vacsorázó, Hármas Számú vámpírok, de az alacsony emberek és asszonyok megérezték a gyengeséget és megmozdultak, először tétován, aztán növekvő önbizalommal. Körülvették Callahant, rövid időre megtorpantak, majd teljes létszámban rárontottak.

– Isten nevében, engedjetek! – kiáltotta Callahan, ami természetesen nem hatott. A vámpíroktól eltérően a vörössel billogozott homlokú lények fütyültek Callahan Istenére. Az atya csak reménykedhetett, hogy Jake-et nem tudták megállítani, pláne visszafordítani, hogy Csi és a gyerek szélvészként száguldanak Susannah felé. Megmentik, ha lehet. Ha pedig nem, akkor haljanak meg vele együtt. A nő pedig ölje meg a csecsemőjét, ha alkalom kínálkozik. Isten bocsássa meg a tévedését! Még Callában el kellett volna fújniuk az élete gyertyáját.

Valami a nyakába mart. A vámpírok most már a kereszt ellenére is közeledtek. Úgy estek neki, mint a cápák, amint megérzik a vért. Segíts, Uram, adj erőt, gondolta Callahan, és érezte, hogy elönti az erő. Balra gurult, amikor néhány karom csíkokra tépte az ingét. Egy pillanatra kiszabadult a jobb keze, és abban még mindig ott volt a Ruger. A fegyvert, amelyet a régmúltban vásárolt otthonának védelmére Jake apja, a tévétársaság nem csekély mértékben üldözési mániás igazgatója, rányomta az Andrew névre hallgató, gyűlölettől püffedt képű, dagadt, izzadó alacsony ember homlokának közepén vöröslő, puha sebre.

– Neee! Ezt ne merészeld! – ordította Tirana, és amikor a pisztolyért kapott, a ruhája nem bírta tovább. Elszakadt, kibuggyantak belőle a hatalmas tőgyek, amelyeket durva serte borított.

Callahan meghúzta a ravaszt. A Ruger dörrenése fülsiketítően robajlott végig a termen. Andrew feje szétrobbant, mint egy vérrel teli tök, telefröcskölte a körülötte nyomakodó alakokat. Iszonyodó, hitetlenkedő sivalkodás támadt. Callahannek maradt annyi ideje, hogy arra gondoljon, Nem éppen így kellene. Meg: Vajon ennyi elég, hogy bejussak a klubba? Vajon most már harcos vagyok?

Talán nem. De ott volt a madárember, éppen előtte állt két asztal között. Tátogott, a torka lüktetett az izgalomtól.

Callahan, akinek feltépett nyakából a szőnyegre spriccelt a vér, mosolyogva felkönyökölt, és célba vette a taheent Jake Rugerével.

– Ne! – kiáltotta Meiman, és az arca elé kapta torz kezét, teljesen hiábavaló védekezéssel. – Nem, ezt NEM…

De mennyire, hogy igen!, gondolta Callahan gyerekes örömmel, és ismét tüzelt. Meiman két tántorgó lépést tett hátrafelé. Callahan újra meghúzta a ravaszt. A taheen nekiment egy asztalnak, aztán rárogyott. A levegőben három sárga toll pilinckézett lustán.

Callahan vad üvöltést hallott, de nem a félelemét, hanem az éhségét. A vérszag végre megcsapta a vének eltompult orrát is. Most már semmi nem állíthatta meg őket. Így hát, ha nem akarja, hogy őt is feltá lalják…

Callahan atya, aki 'Salem's Lot papja volt, a Rugert maga ellen fordította. Nem pocsékolta az időt arra, hogy szembenézzen a fegyver csövének sötétségében lakozó örökkévalósággal, csak az álla alá szorította a pisztolyt.

Üdv, Roland! – kiáltotta, és tudta,

(a hullám, a hullám taraja emeli őket)

hogy meghallották. – Üdv, harcos!

Az ujja megfeszült, amikor a vén fajzatok rárontottak. Elborította hideg és vértelen leheletük bűze, de nem ijedt meg tőlük. Sosem érezte még ilyen erősnek magát. Egész életében akkor volt a legboldogabb, amikor egyszerű csavargó lehetett, nem pap, csupán az Utak Callahanje. Mindjárt megszabadul ennek az életnek a kötöttségeitől, és szabadon vándorolhat, mert a kötelességét teljesítette, és ez így helyes.

– Találd meg a Tornyodat, Roland! Törj be, és meg se állj a tetejéig!

Régi ellenségei, akik Kurt Barlow fivéreinek és nővéreinek nevezték magukat, beledöfték agyaraik fullánkját. Callahan nem érezte. Mosolygott, miközben meghúzta a ravaszt, és örökre, elmenekült előlük.

2. fejezet

A HULLÁM TARAJÁN

Mikor Eddie és Roland elindult az író bridgtowni házához vezető földúton, egyszer csak egy narancsszínű kisteherhez értek, amelynek oldalára a MAINE ÁLLAM KÖZPONTI VILLAMOSSÁGI KARBANTARTÓ szavakat írták. A közelben sárga sisakos, fényvisszaverő mellényt viselő ember a villanyvezetékeket fenyegető, lelógó ágakat nyesegette. Talán ekkor érzett meg valamit Eddie, valamilyen gyülekező erőt? Talán a Sugár Útján feléjük gördülő hullám előérzete volt? Később úgy gondolta, hogy igen, de nem mert volna megesküdni rá. Isten tudja, egyébként is furi hangulatban volt, de hát ez érthető. Hányan találkoznak a saját teremtőjükkel? Illetve… Stephen King még nem teremtette meg a fiatal Eddie Deant, aki mellesleg a brooklyni Co-Op Cityben lakik, nem a bronxiban – és nem most, hanem 1977-ben, de Eddie fixen érezte, hogy King a kellő időben meg fogja teremteni. Máskülönben hogy kerülhetne most ide?

Megállt a kisteher előtt, kiszállt, és megkérdezte az ágvágó fűrésszel verejtékező embert, hogy merre van Lovell városában a Teknőchát út. A karbantartó készségesen megmutatta az irányt, azután hozzátette: – Ha komolyan Lovellbe akarnak ma menni, akkor használják a 93-as utat. A Mocsári Dűlőt, ahogy egyesek mondják.

Eddie felé nyújtotta a kezét, és úgy billegette a fejét, mint aki vitát kíván megelőzni, noha a fiatalember egy kukkot sem szólt, amióta föltette a kérdését.

– Tudom, hét mérfölddel hosszabb és piszok rázós, de ma nem mehetnek keresztül East Stonehamen. Az utat lezárták a zsaruk. Állami fakabátok, helyi zsandárok, még az Oxford megyei seriff hivatalából is itt vannak.

– Ne má! – mondta Eddie. Ez elég biztonságos válasznak tűnt.

A trotechnikus komoran rázta a fejét. – Úgy tűnik, senki nem tudja, mi a hézag, de valami lövöldözés törhetett ki – talán automata fegyverekkel… meg robbantások is voltak. – Megütögette az övére csíptetett viharvert, fűrészporos rádiótelefont. – Egyszer-kétszer még a t-szót is hallottam ma délután. Ami nem is csoda.

Eddie-nek fogalma sem volt, mi az a t-szó, de azt tudta, hogy Roland indulni szeretne. Fejében érezte a harcos türelmetlenségét; szinte látta Roland ingerült mozdulatát, ahogy az ujjait forgatja, ami azt jelentette nála, hogy gyerünk, gyerünk!

– A terrorizmusról beszélek – mondta a trotechnikus. Halkabban folytatta: – Az emberek azt gondolják, hogy ilyesmi nem eshet meg Amerikában, de én most elújságolom magának, haver, hogy megeshet. Ha nem holnap, akkor előbb-utóbb. Szerintem valaki egyszer még úgyis felrobbantja a Szabadság-szobrot vagy az Empire State Buildinget – a szélsőbal, a szélsőjobb, a rohadt arabok. Túl sok a bolond.

Eddie, aki ennél a pofánál jobban ismerte a történelem további tíz évének eseményeit, bólintott. – Valószínűleg igaza van. Mindenesetre kösz a tájékoztatást.

– Csak azért, hogy megtakaríthassanak némi időt. – Mikor Eddie kinyitotta John Cullum Ford kombiján a vezető felőli ajtót, ismét megszólalt: – Verekedett, uram? Olyan nem jó színben van. És sántít is.

Eddie csakugyan verekedett: barázda futott végig a karján, és golyó ütötte át a combját. Egyik sem volt komoly, és az események forgatagában csaknem megfeledkezett sebeiről. Most mindkettő ismét fájni kezdett. Az istenit, miért utasította el Aaron Deepneau fájdalomcsillapítóját?

– Igen – felelte –, ezért megyek Lovellbe. Egy illetőnek a kutyája megharapott. Lesz egy kis beszélgetésünk. – Faramuci sztori, nem állná meg a helyét regényben, de hát ő nem író. Ez King dolga. Ahhoz elég jó, hogy visszaszállhasson Cullum Ford Galaxyjának volánja mögé, mielőtt a trotechnikus tovább kérdezgethetne. Gyorsan elhúzott.

Megmondta az irányt? – kérdezte Roland.

– Igen.

– Akkor jó. Hirtelen minden szétesik. El kell hoznunk Susannah-t, olyan gyorsan, ahogy csak tudjuk. Jake-et és Callahan atyát is. És a csecsemő, bármiféle legyen is, megszületőben van. Talán már világra is jött.

Forduljon jobbra, amikor kiér a Kansas Roadra, mondta Eddie-nek a trotechnikus (Kansas, mint Dorothyé, Totóé és Em nénié, ahol hirtelen ugyancsak szétesett minden), és ő megfogadta a tanácsot. Észak felé robogtak. Baloldalt a nap a fák mögé süllyedt, a kétsávos aszfaltút árnyékba merült. Eddie kézzelfoghatóan érezte, hogy az idő kisiklik az ujjai közül, mint a drága szövet, amely túl sima ahhoz, hogy megragadhassa. Rálépett Cullum öreg Fordjának gázpedáljára, és noha a szelepek már ziháltak, mégis gyorsított kicsit. Elérte az ötvenöt mérföldes sebességet, és ennél maradt. Talán még gyorsabban is mehetett volna, de a Kansas Road kanyargós, ugyanakkor meglehetősen gyatra állapotú volt.

Roland elővett egy noteszlapot az inge zsebéből, széthajtogatta, és tanulmányozta (bár Eddie kételkedett benne, hogy csakugyan el tudná olvasni; ennek a világnak az írott szavai többnyire talányt jelentettek neki). A papír tetején, Aaron Deepneau reszketeg, de tökéletesen olvasható kézírása (és Calvin Tower mindennél fontosabb szignója) fölött rajzfilm-hód vigyorgott: A FONTOS DOLGOKAT DAMRA BÍZZA! De hülye duma!

Nem szeretem a hülye kérdéseket, nem szeretem a hülye játékokat, gondolta Eddie, és elvigyorodott. Fix, hogy Roland azóta sem változtatott az álláspontján; az sem zavarja, hogy mikor Blaine, a száguldó Mono ragadta őket tova, néhány jól időzített hülye kérdés mentette meg az életüket. Kinyitotta a száját, hogy megjegyezze, miszerint egy iratnak, amely könnyen bizonyulhat a világtörténelem legfontosabb szerződésének – fontosabbnak, mint a Magna Charta, a Függetlenségi Nyilatkozat, vagy Albert Einstein relativitáselmélete –, a fejlécében is hülyülnek, és hogy tetszik ez Rolandnak? Mielőtt azonban egyetlen szót kiejthetett volna, elérte őket a hullám.

A lába lecsúszott a gázpedálról, szerencséjére. Ha tovább tapossa a gázt, akkor Rolanddal együtt bizonyosan megsebesül, talán meg is hal. Amikor megérkezett a hullám, Eddie Dean fontossági listáján igen hátulra került az a feladat, hogy irányítani tudja John Cullum Ford Galaxyját. Olyan volt ez a pillanat, mint amikor a hullámvasút eléri a csúcsot az első emelkedőn, habozik egy pillanatot… megbillen… dől… és zuhanni kezd, a forró nyári levegő belerobban az ember arcába, megnő a nyomás a mellkason, a gyomor valahol mögöttünk lebeg.

Eddie abban a pillanatban azt látta, hogy Cullum kocsijában minden leszakadt a horgonyláncról, és lebegni kezd – a pipahamu, két toll és egy gemkapocs a műszerfalról, Eddie dinh-je, sőt, ha jobban megnézzük, a dinh ka mai-ja, a jó öreg Eddie Dean is! Nem csoda, hogy elhagyta a gyomrát! (Nem vette észre, hogy maga az autó, amely némi csalinkázás után megállt az útpadkán, lustán billeg öt-hat hüvelyk magasan a föld felett, mint kis csónak egy láthatatlan tengeren.)

Azután eltűnt a fákkal szegélyezett országút. Semmivé lett Bridgton. A világ felszívódott. Csak a harangok kongtak undokul és émelyítően, Eddie szerette volna tiltakozva összeszorítani a fogait… de persze a fogai is eltűntek.

Roland szintén azt érezte először, hogy emelkedik, azután lebeg, mintha nem hatna rá a tömegvonzás. Hallotta a harangokat, érezte, ahogy átemelkedik a létezés falán, de azt is tudta, hogy ez nem valódi révülés – legalábbis nem olyan, mint amilyet korábban átélt. Vélhetőleg ez az, amit Vannay az aven kal szavakkal határozott meg. Ez azt jelenti: szélben repülve, vagy hullámon utazva. Csakhogy az elterjedtebb kas helyett használt kal katasztrofális méretű elemi erőre utal: nem szélre, hanem hurrikánra, nem hullámra, hanem cunamira.

Személyesen a Sugár akar beszélni veled, Locsifecsi!, mondta a fejében Vannay – ezt a csúfnevet azért akasztotta rá, mert Steven Deschain fia olyan hallgatagnak bizonyult. Bicegő, eszes tanára akkor hagyta el ezt a nevet (talán Cort tanácsára), amikor Roland betöltötte a tizenegyet. Jobban teszed, ha figyelsz!

Nagyon fogok figyelni, felelte Roland, és zuhanni kezdett. Súlytalanul, émelyegve öklendezett.

A harangok újra megkondultak. Váratlanul ismét átment lebegésbe, ez alkalommal egy terem fölött, amely tele volt ágyakkal. Egy pillantással megállapította, hogy ez ugyanaz a helyiség, ahova a Farkasok hordták a határvidéki Callákból elrabolt gyerekeket. A terem túlsó végében…

Egy kéz ragadta meg a karját, pedig Roland azt hitte, hogy ez ebben az állapotban lehetetlen. Balra nézett, és meglátta Eddie-t, aki meztelenül lebegett a levegőben. Mindketten csupaszok voltak, ruháik az író világában maradtak.

Roland megtalálta, amit Eddie mutatott. A terem túlsó végében két ágyat egymás mellé toltak. Az egyiken fehér bőrű nő feküdt. Lábát – kétségtelenül ugyanazt, amelyen Susannah járt, mikor révülésben meglátogatta New Yorkot – széttárta. Patkányfejű asszony – kétségtelenül taheen – matatott a lába között.

A fehér nő mellett egy sötét bőrű feküdt, akinek térdnél véget értek a lábai. A meztelenség, az émelygés, a révület ellenére Roland még senkinek sem örült ennyire életében. Eddie ugyanezt érezte. Roland hallotta a fejében a fiatalember boldog üvöltését. Kinyújtotta a kezét, hogy csendre intse. Muszáj volt megtennie, mert Susannah rájuk nézett, bizonyosan látta is őket, és ha szól hozzájuk, akkor minden szavát hallania kell. Mert bár a szavak a nő szájából érkeznek, nagy a valószínűsége, hogy a Sugár lesz az, aki beszél, a Medve vagy a Teknős hangján.

Mindkét nő haját fémsisak takarta, és hosszú, bordás kábel kötötte őket össze.

Ez valamiféle vulcani elmeolvasztó, mondta Eddie, aki minden mást kiszorított Roland elméjéből. Vagy talán…

Csönd!, szakította félbe Roland. Csönd, Eddie, az apád nevére!

Egy fehér köpenyes férfi visszataszító fogót vett föl egy tárcáról, és félrelökte a patkányfejű ápolónőt. Lehajolt, benézett Mia lába közé, és a feje fölé emelte a fogót. Mellette barna ragadozómadár-fejű taheen állt, pólójára Susannah és Eddie világának betűivel írtak valamit.

Meg fog érezni minket, gondolta Roland. Ha elég sokáig maradunk, akkor okvetlenül megérez és riadóztat.

De Susannah ránézett. Szeme lázasan izzott a sisak pereme alatt. Megértés ragyogott benne. Látja őket, igen, ez kétségtelen!

Egyetlen szót mondott, és Roland érthetetlen, halálosan biztos megérzésével tudta, hogy a szó nem Susannah-tól, hanem Miától jön. Ugyanakkor a Sugár hangja is volt, olyan erőé, amely megérzi, ha fenyegetik, és meg akarja védeni magát.

Csasszit, ez volt a szó, amelyet Susannah kiejtett; Roland a fejében hallotta, mert ők ka-tet és an-tet voltak; de látta is, ahogy némán megformálják az ajkak, miközben a nő arrafelé néz, ahol ők lebegnek. Valamit bámult, ami egy másik helyen és egy másik időben történt ugyanekkor.

A sólyomfejű taheen fölnézett, talán Susannah tekintetét követte, talán természetfölöttien éles fülével meghallotta a harangzúgást. Az orvos leengedte a fogót, és Mia köntöse alá nyomta. Mintha az összefolyó sikolyok sodorták volna el Roland testetlen lényét, úgy, ahogy a kutyatej pihéjét viszi magával az októberi szél. A harcos érezte, hogy egy nagy erő megdobja és elszakítja ettől a helytől, de elméje megőrizte ezt a szót. Fényes emlékeket ébresztett az anyjáról, aki föléje hajol, mikor ő az ágyacskájában fekszik. Ez egy tarka szobácskában történt, a gyerekszobában, és természetesen ma már megértette a színeket, amelyeket kisfiúként csak elfogadott, elfogadta, ahogy a pendelyből épphogy kinőtt kisgyermek mindent elfogad, semmit sem kérdező megkérdőjelezhetetlen csodálattal, azzal a kimondatlan feltételezéssel, hogy minden varázslat.

A gyermekszoba ablakának festett üvege természetesen a Szivárvány Ívét ábrázolta. Emlékezett, ahogy az anyja fölé hajolt, az arca tarka a szépséges, váltakozó színektől, csuklyáját hátravetette, így követheti a nyaka ívét a gyermek szeme

(mindez varázslat)

és a szerető lelke; nem felejtette el, hogy akkor arra gondolt, udvarolni fog neki, és elhódítja az apjától, ha ő is kelleni fog Gabrielle-nek; feleségül veszi, saját gyerekeik lesznek, örökké fognak élni egy tündérmese királyságban, amelynek Mindenfényes a neve; az anyja énekelt neki, Gabrielle Deschain énekel a kisfiúnak, aki komoly szemmel néz föl rá a párnájáról, arcára máris rávetül vándoréletének számos tovaúszó színe, anyja értelmetlen dalt dúdol neki, amely valahogy így szól:

Baba szívem, drágám,

Hozd ide a málnám,

Csusszit, csisszit, csasszit!

Hadd teljen a kaskám!

Hadd teljen a kaskám!, gondolta Roland, azzal súlytalanul keresztülszállt a sötétségen és a révülés borzalmas harangozásán. A szavak nem voltak teljesen értelmetlenek, régi számokat jelentettek, mondta az anyja, amikor Roland egyszer megkérdezte. Csusszit, csisszit, csasszit: tizenhét, tizennyolc, tizenkilenc.

A csasszit a tizenkilenc, gondolta. Hát persze, minden tizenkilenc. Ekkor Eddie-vel együtt ismét világosba jutottak, lázas, beteges, narancsszín fénybe, ahol látták Jake-et és Callahant. Csi a fiú bal sarka mellett állt, a bundáját fölborzolta, vicsorgó szájából kilátszottak a fogai.

Csusszit, csisszit, csasszit, gondolta Roland, míg lenézett a fiára, a kisfiúra, aki olyan kicsi volt, és olyan borzasztó sokan voltak ellene a Dixie Malac éttermében. Csasszit, az tizenkilenc. Hadd teljen a kaska. De milyen kaska? És mit jelent mindez?

Bridgtonban, a Kansas Road szélén, John Cullum tizenkét éves öreg Fordja (amelynek kilométerórája a százhatezres számot mutatta, és ippeg csak melegedni kezdett, ahogy Cullum szokta volt mondani) lomhán hullámzott a földes útpadka fölött. Az első kerekek megérintették a földet, azután fölemelkedtek, így a hátsó kerekek adhattak csókot a talajnak. A fülkében levő két ember, akik nemcsak ájultak, de mintha áttetszők is lettek volna, együtt lengtek a járművel, akár a tetemek egy elsüllyedt csónakban. Körülöttük lebegett mindaz a hulladék, amely bármelyik, sűrűn használt öreg autóban megtalálható: hamu, tollak, gemkapcsok, a világ legantikabb földimogyorója, a hátsó ülésről származó aprópénz, a padlószőnyeg fenyőtűi, sőt az egyik padlószőnyeg. A kesztyűtartó sötétjében zsúfolódó tárgyak bátortalanul kopogtattak a zárt ajtón.

Ha valaki éppen arra jár, kétségtelenül megdöbben ezeknek a tárgyaknak – és embereknek!, embereknek, akik talán halottak – a láttán, ahogy lebegnek az autóban, mint űrkapszulában a törmelék. De senki nem járt arra. Azoknak a zöme, akik a Long Lake innenső partján éltek, az East Stoneham-i oldalt bámulta, még akkor is, ha nem volt már ott semmi látnivaló. Már a füst is csaknem teljesen szertefoszlott.

A kocsi lomhán lebegett, Gileádi Roland lassan a mennyezetig emelkedett, nyaka a piszkos tetőbélésnek nyomódott, lába elhagyta az ülést, mikor az vele együtt emelkedni kezdett. Eddie eleinte megmaradt a volán mögött, de azután valamelyik véletlen oldalazó mozdulat kiszabadította, és ő is fölemelkedett, petyhüdt, réveteg arccal. Szája sarkából kicsordult egy parányi buborékokkal teli, ezüst nyálfonal, és lengeni kezdett a vértől kérges arc előtt.

Roland tudta, hogy Susannah látta őt, valószínűleg Eddie-t is. Ezért mondta ki olyan nehezen azt a szót. Jake és Callahan viszont nem vette észre egyiküket sem. A fiú és az atya bement a Dixie Malacba, ami nagyon bátor, vagy nagyon bolond tett, és minden figyelmüket arra kellett összpontosítaniuk, amit bent találtak.

Vakmerőség ide vagy oda, Roland roppantul büszke volt Jake-re. Látta, mennyire ügyel a fiú, hogy meglegyen a canda közte és Callahan között: ez a távolság (amely minden helyzetben más) lehetővé teszi, hogy ha bekerítenek is két harcost, sose lőhessék le őket egyszerre. Mindkettő készen állt a harcra. Callahan a fiú pisztolyát szorongatta… és még valamit: valamilyen faragványt. Roland úgyszólván bizonyosra vette, hogy can-tah, egyfajta kisebb isten. Jake szatyorban vitte Susannah 'Rizáit. Csak az istenek tudják, honnan kerültek hozzá.

A harcosnak feltűnt egy hájas nő, akinek embermivolta véget ért a nyakánál. Hármas tokája fölött rongyokban lógott az álarca. Ahogy meglátta alatta a patkányfejet, Roland sok mindent megértett. Pár dolgot hamarabb is megérthetett volna, ha nem köti le a figyelmét – mint most a fiúét és Callahan atyáét – más.

Callahan alacsony embereit például. Könnyen lehetnek taheenek, olyan teremtmények, amelyek nem tartoznak sem a Primhez, sem a természetes világhoz. Satnya korcsok valahonnan a két világ határáról. Bizonyosan nem tartoztak abba a fajtába, amelyet Roland lassú mutánsnak hívott, és akik az öregek hiábavaló háborúinak és katasztrofális kísérleteinek következtében jöttek a világra. Nem, ezek valódi taheenek voltak, akikre néha azt is mondják, hogy harmadik nép, vagy can-toi. Ezt Rolandnak tudnia kellett volna. Vajon hány taheen szolgálhatja azt, aki Bíbor Király néven ismeretes? Pár? Sok?

Mind?

Ha a harmadik a helyes válasz, akkor ugyancsak megnehezül a Torony felé vezető út. De a harcos nem az a természet volt, aki mindent előre akar tudni, és ebben az esetben a képzelet hiánya áldásnak bizonyult.

Látta, amit látnia kellett. Noha a can-toi – Callahan alacsony emberei – körülvették Jake-et és Callahant (és azok még csak nem is látták azt a kettőt a hátuk mögött, akik a Hatvanegyedik utcára vezető ajtót őrizték), az atya megbénította őket a faragvánnyal, úgy, ahogy Jake képes volt megdermeszteni és elbűvölni az embereket az üres telken talált kulccsal. Egy sárga taheennek, akinek emberteste és madárfeje volt, valamilyen fegyver hevert a keze ügyében, de meg se próbálta fölkapni.

Mégis volt egy baj, és Roland, akit arra edzettek, hogy minden lehetséges csapdát és készülő támadást érzékeljen, azonnal felfigyelt. Látta az Eld Utolsó Lakomájának istenkáromló változatát, és teljes jelentését felfogta néhány másodperccel azelőtt, hogy félrerántották. Na és a szag! Nem egyszerűen hús sült, hanem emberhús. Ezt is meg kellett volna értenie korábban, ha lett volna ideje gondolkodni rajta… csak hát Calla Bryn Sturgisben kevés ideje maradt a gondolkodásra. Callában, akár egy regényben, piszkosul gyorsan peregtek az események.

De most elég világos a helyzet. Az alacsony banda csak taheen lehet: gyerekriogató rémek. A kárpit mögött azok lapulhatnak, akiket Callahan Egyes Számú Vámpíroknak nevezett, Roland pedig Nagyapák néven ismert: a Prim visszavonulásának legerősebb és legfélelmesebb túlélői. A taheenek toporognak, és tátott szájjal bámulják a sigult, amelyet Callahan a magasba emel, ám a Nagyapák legföljebb egy pillantásra méltatják.

Bogarak zúdultak elő az asztalok alól. Roland már látott ilyeneket, és ha lettek volna kétségei a kárpit mögötti társaságot illetően, ezek is szertefoszlottak volna a rovaroktól. Ezek élősködők, vérivók, afféle tábort követő dögevők: a Nagyapák bolhái. Egy szőrmókus mellett valószínűleg veszélytelenek, de ha az ember ilyen mennyiségben lát kis doktorokat, akkor a Nagyapák sem lehetnek messze.

Csi rátámadt a bogarakra. Gileádi Roland pedig megtette az egyetlen dolgot, amit ki tudott ókumlálni: leereszkedett Callahanhez.

Callahanbe.

Itt vagyok, atya!

Igen, Roland! Mi…

Nincs idő. KÜLDD KI INNEN! Muszáj! Küldd ki, amíg van idő!

Callahan igyekezett engedelmeskedni. A fiú persze nem akart menni. Roland az atya szemén át nézte, és némi keserűséggel gondolta: Jobban meg kellett volna tanítanom az árulásra. Pedig, tanúim az összes istenek, mindent megtettem, ami tőlem telt.

– Menj, amíg mehetsz – mondta Callahan, és közben próbálta megőrizni a nyugalmát. – Juss el hozzá, ha tudsz. Ez a dinh-ed parancsa: És a Fehér akarata egyúttal.

Már indulnia kellett volna, de nem, még mindig vitatkozott – istenek, csaknem olyan borzalmas, mint Eddie! –, Roland pedig nem várhatott tovább.

Engedj át, atya!

Választ nem várva átvette Callahan tudatának irányítását. Máris érezte, hogy a hullám, az aven kal, kezd visszahúzódni. A Nagyapák pedig bármelyik pillanatban fölbukkanhatnak.

– Eredj, Jake! – kiáltotta az atya szájával, Callahan hangszálait használva hangszórónak. Ha belegondolt volna, hogy csinálja, valószínűleg elakad, de sose volt szokása a dolgokon rágódni, ő csak örült, mikor látta, hogy a fiú szeme tágra nyílik. – Ez az egy esélyed van, használd ki! Keresd meg Susannah-t! Én parancsolom, a dinh!

Ekkor, akárcsak Susannah kórtermében, ismét érezte, hogy súlytalanul lebben fölfelé, kiröppen Callahan elméjéből és testéből, mint a pókfonál vagy a pitypang pelyhe. Egy pillanatig vissza akart térni, mint az úszó, aki az erős áramlattal küzdve ki akar jutni a partra, de a lehetetlennel próbálkozott.

– Roland! – Eddie hangja tele volt iszonyattal. – Jézusom, Roland, Isten szent nevére, mik ezek?

Félrerántották a kárpitot. Őrjöngő őslények rontottak elő, sátáni pofájukat eltorzították a girbegurba fogak, szájukat szétfeszítették az agyarak, vastagok, mint Roland csuklója, ráncos, szőrös képük síkos volt a vértől és a húscafatoktól.

A fiú – istenek, ó, istenek – még mindig nem mozdult!

– Elsőnek Csit ölik meg! – ordította Callahan, bár Roland szerint nem ő volt. Szerinte Eddie módolta ki, hogy hozzá hasonlóan fölhasználja Callahan hangját. Vagy talált egy szelídebb áramlatot, vagy erősebb nála. Képes volt bejutni, miután Roland kisodródott. – Előtted ölik meg, aztán kiisszák a vérét!

Ez végre hatott. A fiú megfordult és elmenekült, Csi mellette loholt. Elrobogtak a madárfejű taheen és két alacsony folken előtt, de egyik se kapott utánuk. Még mindig elbűvölten bámulták a Teknőst Callahan magasra emelt tenyerében.

A Nagyapák rá se hederítettek a menekülő fiúra, ahogy Roland megérezte. Ismerte Callahan történetét: az egyik Nagyapa elment abba a 'Salem's Lot nevű városba, ahol az atya egy ideig lelkész volt. Callahan túlélte a találkozást – nem mindennapos dolog azoknál, akik úgy néztek szembe egy ilyen szörnyeteggel, hogy elveszítették a fegyvereik vagy a siguljuk erejét –, azonban a fajzat, mielőtt magára hagyta, arra kényszerítette Callahant, hogy igyon fertőzött véréből. Ezzel megjelölte őt a többieknek.

Callahan a kereszt-sigult tartotta feléjük, de mielőtt Roland bármit láthatott volna, visszatért a sötétségbe. A harangok ismét megszólaltak, kis híján megőrjítették borzalmas zengésükkel. Valahonnan a távolból hallotta Eddie kiáltását. Felé nyúlt a sötétben, súrolta a karját, elvétette, rálelt a kezére megmarkolta. Pörögtek és pörögtek, szorították egymás kezét, próbáltak nem elszakadni egymástól, és reménykedtek, hogy nem tévednek el a világok közötti, ajtó nélküli feketeségben.

3. fejezet

EDDIE HÍVÁSA

Eddie úgy tért vissza John Cullum öreg kocsijába, ahogy az ember rémálmaiból ébred néha kamaszkorában: a végtagjai összegabalyodtak, rémülten, megzavarodva lihegett, azt sem tudta, kicsoda, pláne hogy hol van.

Beletelt egy másodpercbe, amíg rájött, hogy bármennyire hihetetlen, ő és Roland egymás karjában lebegnek, mint a meg nem született ikrek az anyaméhben, csak éppen ez nem anyaméh. Egy toll és egy gemkapocs úszkált a szeme előtt. Mellettük sárga doboz, amelyet rögtön fölismert. Nyolcsávos szalag volt benne. John, ne pocsékold ilyesmire az idődet!, gondolta. Ez nem a jövő útja, csak zsákutca.

Valami a tarkóját kaparászta. Csak nem John Cullum roskatag Galaxie-jának mennyezeti lámpája? A mindenit, már azt hitte, h…

Visszatért a nehézkedési erő, ők pedig lepottyantak az érdektelen tárgyak záporában. A padlószőnyeg, amely körbeúszta a kabint, a volánra hullott. Eddie dereka az üléstámlának csapódott, mire ő felnyögött. Roland mellette huppant le, éppen a rossz csípőjére. Egyetlen vakkantó jajkiáltást hallatott, azután belecsúszott az első ülésbe.

Eddie szóra nyitotta a száját, de mielőtt beszélhetett volna, Callahan hangja töltötte meg a fejét: – Roland! Üdv, harcos!

Vajon mekkora szellemi erőfeszítésébe került az atyának, hogy szóljon hozzájuk abból a másik világból? Mögötte elmosódva ugyan, de hallatszott az állatias, győztes rikoltozás. Üvöltés, nem igazán szavak.

Eddie döbbenten tágra nyílt szeme találkozott Roland fakókék pillantásával. A harcos bal keze után nyúlt, és közben azt gondolta: Jön. Szent Isten, azt hiszem, az atya jön.

– Találd meg a Tornyodat, Roland! Törj be…

– …és meg se állj a tetejéig! – suttogta Eddie.

Visszaértek John Cullum kocsijába, amely – ferdén, de ezt leszámítva elég stabilan – állt a Kansas Road padkáján az árnyékos nyári alkonyatban, Eddie szemében azonban annak az étteremnek a narancsszín pokolfénye izzott, amely igazából nem étterem, hanem emberevők lebuja. Elgondolni, hogy ez lehetséges, emberek mennek el mindennap a búvóhely mellett, mit sem tudva arról, ami bent folyik, nem érzik a mohó tekinteteket, amelyek talán mérlegelik őket…

Mielőtt tovább gondolkodhatott volna, felüvöltött, mert fantomfogak martak a nyakába, az arcába és a derekába. A száját csalán csókolgatta erőszakosan, a heréit nyársra húzták. Sikoltott, szabad kezével a levegőt markolászta, amíg Roland el nem kapta és le nem csillapította.

– Állj le, Eddie! Csillapodj! Elmentek. – Szünet. A kapcsolat megszakadt, a fájdalom elhalványult. Az atyától eltérően, ők megmenekültek. Eddie látta, hogy Roland szemében könnyek csillognak. – Ő is elmenekült. Az atya.

– A vámpírok? A kannibálok! Ők… ők…? – Eddie nem tudta befejezni. A gondolat, hogy Callahan atya egy legyen közülük, túlságosan iszonytató volt ahhoz, hogy hangosan ki lehessen mondani.

– Nem, Eddie. Egyáltalán nem. Az atya… – Roland előhúzta a fegyverét. A hengerelt acél ragyogott az alkonyfényben. Egy pillanatra az álla alá nyomta a csövet, közben Eddie-t nézte.

– Elmenekült előlük – mondta Eddie.

Igen, és nagyon dühösek lehettek miatta!

Eddie biccentett, hirtelen kimerültnek érezte magát. És a sebei ismét fájtak. Nem is: zokogtak. – Jól van – mondta. – Tedd azt vissza a helyére, mielőtt te is megölöd magad. – Roland engedelmeskedett, ő pedig megkérdezte: – Mi történt velünk? Révülésbe kerültünk, vagy újabb Sugárrengés volt?

– Azt hiszem, volt benne egy kevés ebből is, abból is – mondta Roland. – Van egy jelenség, aven kal a neve, olyasmi, mint egy árhullám, és a Sugár Útja mentén halad. Az emelt föl minket.

– És lehetővé tette, hogy lássuk, amit látni akartunk.

Roland egy pillanatig gondolkodott, aztán határozottan megrázta a fejét. – Azt láttuk, amit a Sugár akart mutatni. Oda mentünk, ahova ő küldött.

– Roland, te tanultad ezt a dolgot, amikor fiatal voltál? Öreg haverod, Vannay tanította a… nem is tudom, a Sugár Anatómiája, vagy a Szivárvány Íve órán?

Roland elmosolyodott. – Igen, tanultunk ilyesmit a Történelem, és a Summa Logicales órákon.

– Logicka-mi?

Roland nem válaszolt. Kinézett Cullum kocsijának ablakán, igyekezett lélegzethez jutni – testileg és lelkileg is. Tulajdonképpen nem esett nehezére, itt nem; Bridgtonnak ezen a részén tartózkodni olyan volt, mintha az ember egy bizonyos üres telek mellett állna Manhattanben. Mert egy generátor volt a közelben. Nem sai King, ahogy Roland először gondolta, hanem a lehetséges sai King… amit sai King képes megteremteni, amennyiben elég tere és ideje van rá. Kinget talán nem ragadja magával az aven kal? Vagy talán ő gerjesztette a hullámot, amely felemeli?

Az ember, akárhogyan igyekezzék, nem emelheti föl magát a hajánál fogva, magyarázta Cort, amikor Roland, Cuthbert, Alain és Jamie épphogy kinőtt a totyogós korból. Cort azzal a derűs magabiztossággal beszélt, amely fokozatosan nyerseséggé keményedett, ahogy a keze alá adott fiatalok utolsó csoportja közeledett a férfiasság vizsgája felé. Bár lehet, hogy ez utóbbiban tévedett. Bizonyos körülmények között az ember talán mégiscsak fölemelheti magát. Vagy szül egy egész világegyetemet a köldökéből, ahogy Gan tette annak idején. King, aki történeteket ír, talán nem alkotó? És talán nem arról szól az alkotás, hogy a semmiből teremtünk valamit – meglátjuk a világot egy homokszemben, vagy felemeljük magunkat a hajunknál fogva?

Hát ő mit csinál? Itt ül, és filozofál, miközben tet-jének két tagja elveszett?

– Indítsd el ezt a batárt! – szólalt meg, és igyekezett nem figyelni az édes zümmögésre, amelyet hallott – hogy a Teremtő Gan Hangja volt, vagy a Sugáré, azt nem tudta. – Elmegyünk ebben a Lovell nevű városban a Teknőchát útra, és meglátjuk, átjutunk-e oda, ahol Susannah van.

És nem is csak Susannah. Ha Jake-nek sikerül kicseleznie a szörnyetegeket a Dixie Malacban, akkor ugyancsak arrafelé tart, ahol a nő fekszik. Efelől Rolandnak nem voltak kétségei.

Eddie a sebváltó kar után nyúlt – a lebegés ellenére Cullum öreg Galaxie-jának nem állt le a motorja –, azután levette róla a kezét. Roland komoran nézett rá.

– Mi a baj, Eddie? Akármi is, mondd el gyorsan. A gyerek már útban van – talán már meg is született. Hamarosan semmi hasznát nem veszik többé Susannah-nak!

– Tudom – felelte Eddie. – De nem mehetünk Lovellbe. – Eltorzult az arca, mintha testi fájdalmat okozna neki az, amit még mondani akar. Roland úgy sejtette, hogy valóban szenved. – Még nem.

Egy pillanatig csöndesen ültek, hallgatták a Sugár édes zümmögését, amely néha boldog hangok kórusává változott. Ültek, nézték a fák közt sűrűsödő árnyakat, amelyekben milliónyi arc és milliónyi történet lappangott, ó, mesélhetünk a megfejthetetlen ajtóról, mesélhetünk a veszteségről!

Eddie félig-meddig azt várta, hogy Roland ráordít – nem ez lett volna az első alkalom –, vagy legalább a fejére csap, ahogy öreg tanítója, Cort tette, ha a tanítványai lassúak vagy hebrencsek voltak. Szinte remélte, hogy megteszi. Egy megfelelő ütés az állkapocsra kitisztítja az agyat, mondá Shardik.

Csak itt nem a gondolkodásodat kell kitisztítani, gondolta. A fejed tisztább, mint az övé. Ha nem így lenne, máris elhagynád ezt a világot, és indulnál a feleséged után.

Végül megszólalt Roland: – Akkor most mi van? Ez a baj? – Fölvette az összehajtott papírt, amely Aaron Deepneau finnyás betűit tartalmazta. Roland egy pillanatig bámulta, azután viszolygó fintorral Eddie ölébe dobta.

– Tudod, mennyire szeretem – mondta Eddie halk, feszült hangon. – Tudod jól.

Roland bólintott, de nem nézett rá. Repedezett, porlepte bakancsát és az utasülés felőli lábszőnyeg piszkos mintáit látszott tanulmányozni. Ez a lesütött szem, a fej, amely még véletlenül sem fordul a felé, aki csaknem a bálványozásig szereti Gileádi Rolandot, tőrt döfött Eddie Dean szívébe. Mégis folytatta. Ha volt valaha helyük hibázni, az megszűnt. Ez a végjáték.

– Ebben a percben indulnék utána, ha azt gondolnám, hogy így kell cselekednem. Roland, ebben a másodpercben mennék! De végig kell csinálnunk a dolgunkat ezen a világon. Mert ez egyirányú világ. Ha egyszer elhagytuk a mai napot, 1977. július 9-ét, akkor sosem juthatunk el ide. Mi…

– Eddie, ezt már végiggondoltuk. – Még mindig nem nézett rá.

– Igen, de tényleg megértetted? Csak egy golyót kell kilőni, egy 'Rizát elhajítani. Ezért jöttünk Bridgtonba! Isten a megmondhatója, azonnal a Teknőchát útra akartam menni, mint John Cullum, de úgy véltem, meg kell látogatnunk az írót, beszélnünk kell vele. És igazam volt, ugye? – Majdnem könyörgött. – Nem volt igazam?

Roland végre ránézett, és Eddie boldog volt. Éppen elég kemény, elég siralmas ez az ügy anélkül is, hogy a dinh-je elfordulna tőle.

– Az is lehet, hogy nem baj, ha még egy kicsit tovább maradunk. Roland, ha összpontosítunk a nőkre, ahogy ott fekszenek az ágyon – Suze-ra és Miára, amilyennek utoljára láttuk őket –, akkor lehet, hogy ezen a ponton be tudunk lépni a történetükbe. – Nem így van?

Hosszú, töprengő hallgatás után, amely alatt Eddie öntudatlanul visszafojtotta a lélegzetét, a harcos bólintott. Ilyen nem történhetett volna meg, ha a Teknőchát úton azt találják, amit a harcos „régifajta ajtónak” nevez, mert az ilyen ajtók meghatározott célt szolgálnak, és mindig ugyanazon a helyen bukkannak föl. De találhatnak egy bűvös ajtót valahol a lovelli Teknőchát út mentén, olyat, amilyenek a Prim visszavonulása után maradtak hátra, és akkor igen, akkor képesek oda jutni, ahova csak akarnak. De az ilyen ajtók trükkösek is; olyanok, mint amellyel a Hangok Barlangjában találkoztak. Az Jake-et és Callahant küldte New Yorkba Roland és Eddie helyett, romba döntve minden tervüket a Tizenkilenc Földjén.

– Mi mást kell tennünk? – kérdezte Roland. Nem volt harag a hangjában, de Eddie hallotta benne a fáradtságot és a bizonytalanságot.

– Akármit, az nehéz lesz. Erről kezeskedhetem.

Eddie a számlát bámulta, olyan komoran, mint Hamlet a szegény Yorick koponyáját. Azután Rolandra tekintett. – Ezen rajta van az üres telek címe, ahol a rózsa nő. De nekünk szükségünk van Moses Carver címére a Holmes Dental Industriestől. Ő hol lakik? Nem tudjuk.

– Eddie, azt sem tudjuk, él-e.

Eddie fölnevetett. – Igazat szólsz, megköszönöm! Miért ne fordulnánk meg, Roland? Visszamegyünk Stephen King házához. Kunyerálunk tőle néhány zöldhasút – mert bizonyára észrevetted, testvér, hogy kettőnknek együttvéve sincs egy megveszekedett kanyink –, de ami ennél is fontosabb, rávehetjük, hogy írjon nekünk egy igazi keményfejű magánnyomozót, aki úgy néz ki, mint Bogart, és úgy rúgja szét a mások seggét, mint Clint Eastwood. Hadd nyomozza ki ő nekünk, hol van ez a Carver!

Megrázta a fejét, hogy kitisztuljon. A hangok édes zümmögése tökéletes ellentéte volt az ocsmány révülési harangoknak.

– Azt hiszem, a feleségem nagy bajban van valahol az út mentén. Annyit tudunk, hogy megehetik a vámpírok vagy a vámpírbogarak, én pedig itt ülök egy vidéki útpadkán egy pasival, aki a lövöldözéshez ért a legjobban, és igyekszem kitotózni, hogyan vágjak bele egy kibaszott vállalat megalapításába!

– Lassíts – mondta Roland. Lehiggadt, amióta kiderült, hogy kicsivel tovább maradnak ebben a világban. – Mondd el, hogy érzésed szerint mit kell tennünk, mielőtt végleg lerázzuk a talpunkról ennek a holnak és mikornak a porát.

Eddie engedelmeskedett.

Roland már sokszor hallotta, de nem fogta fel teljesen, hogy milyen nehéz helyzetben vannak. Övék az üres telek a Második sugárúton, de a birtokjoguk alapja egy olyan irat, amely igen kevéssé állná meg a helyét bíróság előtt, különösen, ha a Sombra Corporationhoz hasonlóan hatalmas cég küldene rájuk egy falka ügyvédet.

Eddie szerette volna eljuttatni a hivatalos iratot Moses Carvernek, azzal a közléssel együtt, hogy a keresztlánya, Odetta Holmes – aki ekkor, 1977 nyarán immár tizenhárom éve, hogy eltűnt – él, jól van, és az a leghőbb vágya, ha Carver lenne az őre nem csupán egy bizonyos üres teleknek, de a rajta nőtt rózsának is.

Moses Carvert – ha még él egyáltalán – meg kell győzni, hogy olvassza be az úgynevezett Tet Corporationt a Holmes Industriesba (vagy fordítva). Mi több, rá kell venniük, hogy élete hátralevő részét (Eddie szerint Carver legalább annyi idős volt, mint Aaron Deepneau) szánja a cég mérhetetlen felduzzasztására, azzal az egyetlen céllal, hogy‚ megakadályozza a két másik óriás, a Sombra és az Északi Központi Pozitronika minden manőverét. Ha lehet, meg kell őket fojtani, s meg kell akadályozni, hogy azzá a szörnyeteggé váljanak, amely pusztító nyomait mindenütt otthagyta Belső-Világban, és halálosan megsebezte magát a Setét Tornyot is.

– Talán otthagyhatnánk ezt az üzleti iratot sai Deepneau-nál – tűnődött Roland, mikor hallotta, hogy Eddie befejezi a beszédet. – Legalább megkeresi ezt a Carvert, találkozhat vele, és elmondhatja neki a történetünket.

– Nem, jobb, ha megtartjuk. – Ez egyike volt a kevés dolognak, amiben Eddie nem kételkedett. – Ha otthagytuk volna Aaron Deepneau-nál, mostanra szétfújta volna a pernyéjét a szél.

– Gondolod, hogy Tower megbánta az alkut, és rábeszélné a barátját, hogy semmisítse meg az iratot?

– Biztos vagyok benne – felelte Eddie. – De még ha Deepneau ellenállna is öreg barátja folyamatos, órákig tartó karattyolásának – „Égesd el, Aaaron, kényszerítettek az aláírására, most pedig be akarnak csapni, éppolyan jól tudod, mint én, inkább hívjuk ki a rendőröket ezekre a mamzerekre” gondolod, hogy Moses Carver elhinne egy ilyen őrült történetet?

Roland komoran elmosolyodott. – Eddie, nem gondolom, hogy az ő hite számít. Mert gondolkodj el egy pillanatig azon, hogy vajon Aaron Deepneau mennyit hallott meg a mi őrült történetünkből?

– Nem eleget – helyeselt Eddie. Lehunyta a szemét, és rászorította a tenyerét. Keményen. – Csak egy személyt ismerek, aki meg tudja győzni Moses Carvert, hogy úgy tegyen, ahogy mi szeretnénk, de ő másutt van elfoglalva, és most '99-ben létezik. Addigra pedig Carver éppannyira halott lesz, mint Deepneau és talán maga Tower.

– Jól van, de mit kezdhetünk nélküle? Neked mi lenne megfelelő?

Eddie arra gondolt, hogy Susannah valahogy talán visszajöhetne nélkülük 1977-be, mivel ő még nem járt itt. Hát… jöhetne révüléssel, illetve mégse. Felesége feltételezhetően ki van zárva ebből az évből, mert vele és Rolanddal egy ka-tet-be tartozik. Vagy valamilyen más okból. Nem tudhatta. Sosem volt erős oldala az előrelátás. Elfordult, hogy megkérdezze Roland véleményét, de mielőtt módja lett volna, a harcos megszólalt.

– És mi van a mi dan-teté-nkkel? – kérdezte.

Eddie értette a kifejezést – gyerekistent, vagy kis megváltót jelent –, ám először nem fogta fel, mire gondol Roland. Azután rájött. Talán nem waterfordi dan-teté-jük kölcsönözte nekik a kocsit, amelyben ülnek? – Cullum? Róla beszélsz, Roland? A hapsiról az autogramos baseball-labdákkal?

– Helyesen szólsz – felelte Roland: Azon a száraz hangon beszélt, amely nem derűt, hanem enyhe kétségbeesést jelzett nála. – Ne fojts meg lelkesedéseddel az ötlet fölött.

– De hát… te mondtad neki, hogy induljon! Ő pedig beleegyezett!

– És véleményed szerint mennyire rajongott a gondolatért, hogy meglátogassa a barátját Vermongban?

– Mont. – Eddie nem tudta elfojtani a mosolyát.

Roland vállat vont, mint akinek mindegy, hogy Cullum Vermontot vagy Garlan báróságot említette-e. – Felelj a kérdésemre.

– Hát…

Cullum valóban nem rajongott a gondolatért. Első reakcióiból ítélve sokkal inkább közéjük tartozott, mint a körülötte élő fűevőkhöz (Eddie könnyen fölismerte őket, mivel ő is az volt, mielőtt Roland elrabolta, azután megtanította gyilkolni). Cullumot láthatólag érdekelték a harcosok, arra is kíváncsi volt, hogy mit keresnek a városkájában. Roland viszont nagyon nyomatékosan közölte az óhaját, és az emberek rendszerint engedelmeskedtek neki.

Most az ujjait forgatta a szokott türelmetlen mozdulattal. Igyekezz, az apád kedvéért! Szar vagy kalaposinas?

– Azt hiszem, valójában nem is akart elmenni – mondta Eddie. – De ez nem jelenti azt, hogy még mindig az East Stoneham-i házban van.

– De ott van. Nem ment el.

Eddie-nek némi erőfeszítésébe került, hogy megakadályozza állának koppanását. – Ezt meg honnan tudod? Talán érintkezésben vagy vele?

Roland megrázta a fejét.

– Akkor hát hogyan…

– Ka.

– Ka? Ka? Ez meg mi a szart akar jelenteni?

Roland arca beesett és fáradt volt, bőre sápadtnak tűnt a napsütötte barnaság alatt. – Ki mást ismerünk a világnak ezen a részén?

– Senkit, de hát …

– Akkor hát otthon van. – Roland színtelen hangon beszélt, mintha az élet valamely cáfolhatatlan tényét közölné egy gyermekkel: a fölfelé a fejed irányában van, a lent pedig ott, ahol a lábad a földet éri.

Eddie már mondani akarta, hogy ez ostobaság, nem egyéb tömény babonánál, aztán mégsem tette. Ha nem számítjuk Deepneau-t, Towert, Stephen Kinget és az ocsmány Jack Andolinit, John Cullum az egyetlen személy, akit ismernek a világnak ezen a részén (vagy a Toronynak ezen a szintjén, ha úgy jobban esik rágondolni). Ezenfelül azok után, amit Eddie az elmúlt pár hónapban látott – mit hónapban, az utolsó pár hétben! –, ugyan ki nézhetné le a babonát?

– Jól van – mondta. – Azt hiszem, jobb, ha megpróbáljuk.

– Hogy tudunk érintkezésbe lépni vele?

– Felhívhatjuk Bridgtonból. De Roland, egy történetben az olyan kisebb szereplő, mint John Cullum, sosem jön be a kispadról, hogy megmentse a napot. Ezt nem tekintheted valószerű viselkedésnek.

– Az életben – felelte Roland. – Bizonyos vagyok benne, hogy mindig ez történik.

Eddie elnevette magát. Mi mást tehetett? Ez olyan tökéletesen illett Rolandhoz.

BRIDGTON FŐ UTCA 1

HIGHLAND LAKE 2

HARRISON 3

WATERFORD 6

SWEDEN 9

LOVELL 18

FRYEBURG 24

Éppen elhagyták a jelzőtáblát, amikor Eddie megszólalt: – Tapogass már körbe kicsit a kesztyűtartóban, Roland. Nézd meg, hogy a ka, vagy a Sugár, vagy akármi nem hagyott-e nekünk némi aprót a nyilvános telefonra.

– Kesztyű…? Erre az ajtócskára gondolsz?

– Igen.

Roland először megpróbálta elforgatni a kesztyűtartó ajtajának krómozott gombját, azután felhagyott ezzel és meghúzta. Belül zűrzavar fogadta, amelynek nem tett jót a rövid ideig tartó súlytalanság. Voltak itt számlakivonatok, egy rendkívül ódon tubus, amelyet Eddie „fogkrém” néven azonosított (Roland elég tűrhetően el tudta olvasni az oldalán a HOLMES DENTAL szavakat), egy fottergraff, amelyen kislány – Cullum unokahúga lehetett – mosolyog egy pónin, egy rúd, amely első látásra robbanóanyagra emlékeztetett (Eddie azt mondta, hogy ez országúti fáklya, vész esetére), egy újság, aminek mintha az lett volna a címe, hogy YANKME… és egy szivardoboz. A rajta levő szavakat Roland nem tudta elolvasni, noha úgy gondolta, talán díj lehet. Odamutatta Eddie-nek a dobozt, akinek a szeme felvillant.

– Ezen az áll, hogy AUTÓPÁLYADÍJ – mondta. – Talán igazad van, ami Cullum és a ka kapcsolatát illeti. Nyisd ki, Roland, ha megkérhetlek.

A gyermek, aki ezt a dobozt ajándékba kapta, rá szerelt az elejére egy kedves (és meglehetősen ügyetlen) zárat, hogy ne nyíljon föl a teteje. Roland elforgatta a zárat, kinyitotta a dobozt, és megmutatta Eddie-nek az ezüstös érmék halmazát. – Ennyi elég, hogy fölhívd sai Cullum házát?

– Igen – felelte Eddie. – Annyinak látszik, hogy abból akár az alaszkai Fairbankst is fől lehetne hívni. Azonban fikarcnyit sem segít rajtunk, ha Cullum éppen Vermont felé tart.

A bridgtoni főteret az egyik oldalon egy drogéria és egy pizzázó, a másik oldalon egy mozi (név szerint Laterna Magica) és egy áruház határolta. A mozi és az áruház közötti kis téren padok és három nyilvános telefonfülke állt.

Eddie átkutatta Cullum autópályadíjas dobozát, és odaadott Rolandnak hat dollárt negyeddolláros érmékben. – Szeretném, ha bemennél oda – mutatott a drogériára –, és hoznál nekem egy doboz aszpirint. Ráismersz, ha meglátod?

– Asztin. Ismerem.

– A legkisebb kiszerelésre lesz szükségem, amit tartanak, mert hat dollár nem sok pénz. Azután menj a szomszédba, oda, ahol az van kiírva, hogy Bridgtoni Pizza és Szendvicsbár. Ha még legalább tizenhat ilyen érméd marad, akkor mondd nekik, hogy egy húsos szenyát.

Roland bólintott, de ez nem volt elég Eddie-nek. – Halljam, ahogy kimondod.

– Húsos szunyát.

– Szenyát.

– SZUUnyát.

– Sze… – Eddie elhallgatott. – Roland, mondd ki, hogy húsos hasé.

– Húsos hasé.

– Jól van. Ha legalább tizenhat érméd marad, akkor kérj egy húsos hasét. Azt ki tudod ejteni, hogy sok majonézzel?

– Sok majonézzel.

– Ha tizenhat érménél kevesebb marad, akkor kérjél szalámis és sajtos szendvicset. Szendvicset, ne körömfaladékot.

– Szalommi szendics.

– Ez eléggé hasonlít. Mást ne is mondj, csak ha semmiképpen nem tudod elkerülni.

Roland biccentett. Eddie-nek igaza van, jobb, ha nem beszél. Az embereknek elég ránézniük, és máris érzik, hogy nem ide tartozik. Hajlamosak voltak félreállni az útjából. Jobb, ha nem mérgesíti el a helyzetet.

A harcos az öve bal oldalához emelte a kezét, mikor kilépett az utcára, de a régi szokás ezúttal nem adott vigaszt; mindkét revolver a Galaxie csomagtartójában hevert az összehajtogatott töltényövekkel együtt.

Mielőtt elindult volna, Eddie megragadta a vállát. A harcos megpördült, felvonta a szemöldökét, és ránézett fakó szemével a barátjára.

– Van egy mondás a mi világunkban, Roland. Azt mondjuk, ez és ez megragadja az utolsó szalmaszálat.

– És ez mit jelent?

– Ezt – felelte komoran Eddie. – Amit csinálunk. Kívánj sok szerencsét, haver.

Roland biccentett. – Igen, megteszem. Mindkettőnknek kívánom.

Éppen elfordult, amikor Eddie ismét visszahívta. Ez alkalommal Roland arcán halványan látszott a türelmetlenség.

– Nehogy megölesd magad, ahogy átmész az utcán – mondta Eddie, azután néhány szó erejéig utánozni kezdte Cullum beszédmódját. – A nyári népek annyian vannak, mint kutyán a balha. És nem lovon járnak.

– Telefonálj, Eddie – mondta Roland, azután lassú, magabiztos léptekkel átballagott Bridgton főutcáján, azzal a hullámzó, egyenletes mozgással, amellyel sok ezer kisváros sok ezer főutcáját szelte át.

Eddie figyelte, majd a telefonhoz fordult, és kutatni kezdett az irányítószám után. Aztán fölvette a kagylót, és tárcsázta a tudakozót.

Nem ment el, mondta a harcos feltétlen bizonyossággal John Cullumról. Hogy miért? Mert Cullum az utolsó dobásuk, rajta kívül senkit sem hívhatnak. Más szavakkal: Gileádi Roland rohadt vén ka-ja.

Rövid vacillálás után a tudakozó kiköhögte neki Cullum számát. Igyekezett az eszébe vésni – mindig jó volt számok megjegyzésében, Henry néha kis Einsteinnek hívta –, de ez alkalommal nem bízott a képességében. Úgy tűnt, hogy vagy általában a gondolkodásával történt valami (ebben nem nagyon hitt), vagy azzal a képességével, hogy ennek a világnak bizonyos tárgyaira emlékezzen (inkább ezt tartotta valószínűnek). Miközben másodszor is megkérdezte a számot – és föl is írta a telefonfülke ablakának keskeny peremére –, azon tűnődött, vajon képes lenne-e elolvasni itt egy regényt, vagy követni egy film cselekményét, ahogy a képernyőn vagy a mozivásznon lepereg. Kételkedett benne. De hát számít ez? A Laterna Magicában éppen a Csillagok háborújá-t adták, és Eddie arra gondolt, hogy egész jól kibírná, ha anélkül érné el az ösvény végén a tisztást, hogy még egy pillantást vetne Luke Skywalkerre, vagy hallhatná Darth Vader hangos szörtyögését.

– Köszönöm, asszonyom – mondta a tudakozós hölgynek, és már éppen tárcsázott volna, amikor dörrenések sorozata hallatszott mögötte. Megpördült, a szíve vadul vert, a jobb keze lecsapott, arra számított, hogy a Farkasokat látja, vagy martalócokat, vagy talán azt a strici Flagget…

Ehelyett egy kabrioletet látott, tele nevető, napégette, piásnak tűnő iskolás srácokkal. Az egyik éppen most hajított ki a kocsiból egy füzérnyi durrancsot, amelyek július 4-ről maradhattak, és amelyeket a Calla Bryn Sturgis-i kölykök pukkancsnak hívnak.

Ha a derekamon van az öv, lehet, hogy lelőttem volna néhány taknyost, gondolta Eddie. Ha hülyéskedni akarsz, kezdd ezzel! Ja! Vagy nem lőtte volna le őket. Mindenképpen tudomásul kell vennie, hogy már nem közlekedhet biztonságosan civilizáltabb környékeken.

– El tudom viselni – mormolta, azután hozzátette a nagy bölcs és kiváló drogos kedvenc tanácsát, amelyet az az élet kisebb gondjainak megoldására tartogatott:

– El van intézve.

Tárcsázta John Cullum számát a régimódi forgótárcsás telefonon, és amikor egy robothang – talántán Blaine, a Mono ük-ük-üknagymamája – kért tőle kilencven centet, Eddie bedobott egy dollárt. A fenébe, hiszen a világot készül megmenteni!

A telefon kicsöngött… még egyszer… és fölvették! – John! – Eddie kis híján kiabált. – Jóságos ég! John, itt…

De a hang folytatta a magáét. Eddie, lévén a késő nyolcvanas évek gyermeke, tudta, hogy ez nem jó jel.

– John Cullum a Cullum Karbantartó és Kempingrendező Vállalattól – mondta Cullum hangja az ismerős lassú, jenki tájszólásban. – Az van, hogy hirtelen elhívtak, és nem tudom biztosan megmondani, mikor jövök vissza. Ha ez nem jó önnek, akkor elnézését kérem, de felhíhatja Gary Crowellt a 926-5555 számon, vagy Junior Barkert a 929-4211-en.

Eddie kezdeti rémülete körülbelül akkorra múlt el – maga Cullum azt mondta volna, hogy múút el –, amikor a magnóból nyekergő hang közölte vele, hogy Cullum nem tudja biztosan megmondani, mikor jön vissza. Mert Cullum ott ült, abban a hobbitkunyhóban a Keywadin-tó nyugati partján, vagy a hobbitnak való, feszesre tömött díványon, vagy a két hasonlóan tömött hobbitszék valamelyikén. Ott ül, és figyeli az Üzeneteket a hetvenes évek derekára valló, drabális üzenetrögzítőn. Ezt azért tudta, mert… szóval…

Mert tudta.

A primitív felvétel nem álcázhatta az alamuszi humort, amely a végén belopózott Cullum üzenetébe:

– Mer ha továbbra is csak az én szerény személemmel akar beszélni, akkó hagyhat nekem egy üzenetet a sípszó után. Csak fogja kurtára. – Az utolsó szót úgy ejtette: kúútára.

Eddie megvárta a sípolást, azután megszólalt:

– Eddie Dean vagyok, John, tudom, hogy ott van, és azt hiszem, a hívásomat várta. Ne kérdezze, hogy miért gondolom, mert nem tudom, mégis…

Hangosan kattant valami Eddie fülében, azután meghallotta Cullum hangját – az élő hangját –, amint azt mondja: – Halló, fiam, vigyáztak a jó öreg ládára?

Egy pillanatig Eddie túlságosan elmerült a találgatásban ahhoz, hogy gyorsan válaszoljon, mert Cullum maine-i tájszólása miatt valahogy úgy hangzott a kérdés: Vigyáztak a jó öreg kára?

– Fiam! – Cullum hangja hirtelen gondterhelt lett. – Ott van még?

– Igen – felelte Eddie –, ahogy maga is. Azt hittem, elindult Vermontba, John.

– No, hát mondok én valamit. Ez a hely valószínűleg nem látott ennyi izgalmat, amióta a South Stoneham Shoe leégett 1923-ban. A zsaruk minden utat lezártak, amék kifelé vezet a városból.

Eddie biztosra vette, hogy átengedik az embereket a torlaszokon, ha megfelelő igazolványt mutatnak föl, de most nem foglalkozott ezzel a témával, egy másik, fontosabb téma miatt. – Szeretném, ha felelne egy kérdésemre. Ha netán arra támad kedve, hogy távozik, nem tud egy kifelé vezető utat, amelynél egyetlen rendőrrel sem találkozna?

Rövid csönd következett. Eddie közben érzékelte, hogy valaki áll a könyöke mellett. Nem fordult oda, hogy megnézze; Roland volt az. Ki más lehetne, akiről bűzlik – alig érezhetően, de vitán felül –, hogy egy másik világból való?

– Nohát – mondta végül Cullum. – Talán tudok egy-két erdei utat, amékek kifelé tartanak Lovellből. Száraz nyár az idei, asszem, végig tunnék menni rajtok.

– Egy-kettőt?

– Na jó, van három vagy négy. – Szünet következett, Eddie nem szakította meg. Ahhoz túlságosan jól szórakozott. – Öt vagy hat – folytatta Cullum. Eddie ismét hallgatott. – Nyolc – mondta végül Cullum, és amikor Eddie elnevette magát, csatlakozott hozzá. – Mi jár az esziben, fiam?

Eddie Rolandra pillantott, aki egy aszpirines fémdobozt fogott jobbjának két megmaradt ujjával. Hálásan vette át tőle. – Szeretném, ha kijönne Lovellből – mondta Cullumnak. – Úgy tűnik, még egy tanácskozást kell tartanunk.

– Hát ja, nekem meg úgy tűnik, előre tuttam ezt – válaszolta Cullum –, noha sosem volt a gondolataim közepibe; egyfolytába azt terveztem, hogy indulok Montpelierbe, de közbe mindig találtam valami tennivalót. Ha öt perccel hamarébb hí, hát ippeg foglalt lett vóna – Charlie Beemert híttam. Az ő feleségét és anyósát lőtték le a bótba. Aztán arra gondútam: „A fenébe, kiganyézom ezt a helyet, mielőtt fölraknám a cuccom és elmennék.” Fent a fejembe nem volt semmi más, de lent sejtettem, hogy a maguk telefonját várom, amióta visszagyüttem. Hol találkozzunk? A Teknőchát úton?

Eddie kinyitotta az aszpirines dobozt, és mohón bámulta a kicsiny tabletták sorát. Ha valaki drogos volt, mindig az marad, figyelmeztette magát. Még ilyen anyagnál is. – Hát ja – mondta éppúgy, mint egy bennszülött; elég gyorsan alkalmazkodott a helyi tájszólásokhoz, amióta találkozott Rolanddal egy Delta gépen, amely éppen lefelé ereszkedett a Kennedy repülőtérre. – Ugye azt mondta, hogy ez csupán egy kétmérföldes hurok a 7-es út mentén?

– Ezt mondtam. Akad pár csinos ház a Teknőchát mentén. – Kurta, tűnődő csönd. – És egy csomó eladó. Mostanában egyre több bekóricáló jelenik meg a világnak ezen a részin. Ahogy talán mán említettem. Az ilyesmi idegesíti a népeket, és legalábbis a gazdag népek megengedhetik maguknak, hogy megszabaduljanak onnét, ahun nem tudnak aludni iccakánként.

Eddie nem tudott tovább várni; kivett három aszpirint, és a szájába hajította őket, élvezte a keserű ízt, miközben a tabletták szétolvadtak a nyelvén. Akármilyen rossz volt a fájdalom, kétszer annyit is elviselt volna, ha hallott volna valamit Susannah-ról. De hát csönd volt. Volt egy olyan sejtelme, hogy kettejük kommunikációs vonalát valószínűleg megszakította Mia átkozott csecsemőjének érkezése.

– Fiúk, jobb, ha a kezök ügyibe tartják a lövővasakat, ha a lovelli Teknőchát felé indulnak – szólt Cullum. – Ami éngem illet, asszem, bedobom a puskát a kisteherbe, mielőtt elindulnék.

– Miért ne? – helyeselt Eddie. – A kocsiját a hurok mellett fogja meglátni, rendben? Meg fogja találni.

– Hát ja, az öreg Galaxie ugyancsak hiányzik mondta Cullum. – Áruljon el valamit nekem, fiam. Nem mentem V'montba, de van egy olyan érzésem, hogy valahova mégiscsak el akarnak küldeni, ha ráállok. Megmondaná, hogy hova?

Eddie arra gondolt, hogy ha Mark Twain megírta volna John Cullum kétségtelenül regényes életének történetét, a következő fejezetnek az „Egy jenki a Bíbor Király udvarában” címet adja – de ezt nem mondta ki. – Járt valaha New Yorkban?

– A mindenit, de mennyire. Teljes negyvennyolc órát, baka koromba. Ha jól emlékszek, megnéztem a Radio City Music Hallt és az Empire State Buildinget. Mindazonáltal megállhattam még nehány látványosságnál, mert a pénztárcámból hiányzott harminc dollár, és pár hónappal később az orvos kikezelt egy tisztességes kankóból.

– Ez alkalommal túl sok dolga lesz ahhoz, hogy kankót kapjon. Hozza a hitelkártyáit. Tudom, hogy van egypár, mert a számlakivonatokat láttam a kesztyűtartóban. Irtóra szerette volna a végsőkig nyújtani az utolsó szót.

– Jó nagy a kupleráj odabe, mi? – kérdezte Cullum rendíthetetlen nyugalommal.

– Hát ja, úgy fest, mint egy cipő, miután egy kölyökkutya megrágogatta. Találkozunk Lovellben, John. – Fölakasztotta a kagylót. A Roland kezében levő csomagra nézett, és felvonta a szemöldökét.

– Egy húsos szandics – mondta Roland. – Sok majóval, vagy mivel. Én jobban szeretnék egy olyan mártást, amely kevésbé hasonlít ehhez, de neked biztosan megfelel.

Eddie a szemét forgatta. – A mindenit, valóságos étvágycsináló masina vagy!

– Azt mondod?

Eddie-nek ismét figyelmeztetnie kellett magát, hogy Rolandnak szinte semmi humorérzéke sincs. – Azt, azt. Gyerünk, gyerünk, én megeszem a sonkás-sajtost, miközben vezetek. Azt is meg kell beszélnünk, hogyan intézzük a dolgot.

Megegyeztek abban, hogy annyit mondanak el a történetükből John Cullumnak, amennyit szerintük képes elhinni, illetve (ép esze kockáztatása nélkül) felfogni. Azután, ha minden jól megy, rábízzák az életfontosságú adásvételi szerződést, és elküldik Aaron Deepneau-hoz. Szigorúan meghagyják neki, hogy akkor beszéljen vele, ha a nem egészen megbízható Calvin Tower nincs a környéken.

– Cullum és Deepneau összedolgozhatnak, hogy megtalálják Moses Carvert – mondta Eddie –, és azt hiszem, elég információt adhatok Cullumnak Suzeról – magánjellegű értesüléseket –, amikkel meg tudja győzni Carvert, hogy a keresztlánya él. Ám ezen túl… na szóval, sok minden múlik azon, hogy ez a két ember mennyire meggyőző. És hogy milyen szorgosan dolgoznak utolsó éveikben a Tet Corporation érdekében. Hé, lehet, hogy még meg is lepnek minket! Nem tudom elképzelni Cullumot nyakkendőben és öltönyben, de mi van, ha körbeutazza az országot, és homokot szór a Sombra gépezetének kerekei közé? – Tűnődve félrehajtotta a fejét, azután elmosolyodott. – Igen. Egész jól el tudom képzelni.

– Susannah keresztapja is lehet vidám öregfiú – jegyezte meg Roland. – Éppen csak a színe más. Az ilyen népek hajlamosak egy nyelvet beszélni, ha egy an-tet-et alkotnak. És talántán adhatok valamit John Cullumnak, ami segít meggyőzni Carvert, hogy csatlakozzék hozzánk.

– Egy sigult?

– Igen.

Eddie érdeklődve nézett rá. – Mifélét?

De mielőtt Roland válaszolhatott volna, valami olyat pillantottak meg, amitől Eddie-nek a fékre kellett taposnia. Most már Lovellnél jártak, a 7-es országúton. Előttük a padkán torzonborz, loncsos fehér hajú öregember támolygott bizonytalanul. Lompos, mocskos vászonpendelyt viselt, amelyet semmi esetre sem lehetett köntösnek nevezni. Girhes karja és lába csupa karcolás. Tompavörös kelések is parázslottak rajtuk. Csupasz lábán nem ujjak voltak, hanem ronda, sárga, baljós karmok. Valami hulladék fát cipelt a hóna alatt, amely egykor talán törött lant lehetett. Eddie nem tudott elképzelni senkit, aki kevésbé illett volna erre az útra, ahol mostanáig az egyetlen gyalogosokat a komoly képű kirándulók jelentették, akik láthatóan „messziről” jöttek, és nagyon hasonlítottak egymásra nejlon tréningruhájukban, sortjukban, kosárlabdás sityakjukkal, pólójukban (az egyik trikón a NE LŐJ A TURISTÁRA szöveget olvasta).

Ez a lény a 7-es út padkáján döcögött feléjük, és Eddie önkéntelenül felhördült a borzalomtól, mert a két véres szeme úgy összefolyt az orrnyerge fölött, mint két összeolvadt tükörtojás a serpenyőben. Egyik orrlyukából agyar lógott, mint egy elcsontosodott takony. De valahogy mégis az a tompa, zöld izzás volt a legförtelmesebb, amely átsütött az arcán. Mintha a bőrét vékonyan bekenték volna fluoreszkáló kásával.

Észrevette őket, eldobta törött lantját, és azonnal bevette magát a fák közé.

– Jesszus! – rikoltott Eddie. Ha ez bekóricáló volt, akkor csak abban bízik, hogy nem lát még egyet!

– Állj, Eddie! – üvöltötte Roland, aztán megtámaszkodott a műszerfalon, mert Cullum öreg Fordja nagy porfelhőt verve megállt ott, ahol a teremtmény eltűnt.

– Nyisd ki a hátsó tartót! – mondta Roland, miközben a kilincsért nyúlt. – Szükségem van az özvegycsinálómra.

– Roland, sietünk, és a Teknőchát út még hárommérföldnyire van észak felé. Komolyan azt hiszem, hogy…

– Fogd be azt az ostoba pofádat, és add ide a fegyvert! – mennydörögte Roland, azután az erdő szélére futott. Mély lélegzetet vett, és olyan hangon kiáltott a szörnyeteg után, hogy Eddie karja libabőrös lett. Egyszer-kétszer már hallotta így beszélni Rolandot, de két ilyen alkalom között könnyű volt megfeledkezni róla, hogy egy király vére kering az ereiben.

Roland több mondatot harsogott el, amelyeket Eddie nem értett, azután egy érthető következett: – Így hát jöjj, Roderick fia, te torz, te kárhozott, és hajolj meg előttem, Steven fia Roland előtt, aki az Eld Véréből származik!

Egy pillanatig semmi sem történt. Eddie kinyitotta a Ford csomagtartóját, és átadta Rolandnak a fegyverét. Roland a derekára csatolta, de nem ám, hogy megköszönte volna. Rá se nézett közben Eddie-re.

Talán harminc másodperc telt el. Eddie kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit. Mielőtt megszólalhatott volna, reszketni kezdtek a poros levelek az út szélén. Egy-két pillanattal később a formátlan lény ismét felbukkant. Lehajtott fejjel támolygott. Ruhájának elején nagy, nedves folt éktelenkedett. Eddie orrát megcsapta a beteg vizelet vad, erős szaga.

A teremtmény letérdelt, és formátlan kezét a homlokához emelte a hűség olyan szánalmas mozdulatával, hogy Eddie kis híján elsírta magát. – Üdv, Gileádi Roland, Eld Roland! Mutatnál nekem valamilyen sigult, kedves uram?

Egy Folyamút nevű helyen egy öregasszony, aki Talitha nénének nevezte magát, adott Rolandnak egy ezüstkeresztet, amely vékony ezüstláncon lógott. Azóta is a nyakában viselte. Most benyúlt az inge alá, és megmutatta a térdelő lénynek – Eddie biztosra vette, hogy sugárbetegségben haldokló, lassú muti – aki boldogan felkiáltott.

– Akarod-e békén befejezni utadat, Roderick Gyermeke? Kívánod-e a tisztás békességét?

– Igen, édes uram! – zokogott a teremtmény, azután azon a zavaros nyelven folytatta, amelyet Eddie nem értett. Szétnézett két irányban, forgalmat várt – Végtére is a nyári főidényben jártak –, de egyik irányban sem látott semmit. Pillanatnyilag legalábbis kitartott a szerencséjük.

– Hányan vagytok errefelé? – szakította félbe Roland a bekóricálót. Beszéd közben előhúzta a revolverét, és fölemelte a halál ódon gépezetét, hogy az ingéhez simuljon.

Roderick Gyermeke fel se nézve nyújtotta a kezét a látóhatár felé. – Delah, harcos – mondta – innentől a szavak nem elegendők, mondjuk anro con fa; sey-sey desene fanno bpillet cobair can. Én Chevin devar dan do. Mert megsajnáltam őket. Can-toi, can-tah, can Discordia, aven la cam mah can. May-mi? Iffen, lah vaninen, eth…

– Hány dan devari?

A lény eltöprengett Roland kérdésén, azután ötször széttárta az ujjait (Eddig megállapította, hogy tíz van neki). Ötven. Bár hogy miből ötven, azt Eddie nem tudta.

– És Discordia? – kérdezte élesen Roland. – Igaz, amit mondasz?

– Ó, igen, ezt én mondom, a Chayveni Chevin, Hamil fia, hegedőse a Déli Síkságnak, amely valaha otthonom volt.

– Mondd meg a város nevét, amely Discordia kastély közelében áll, és elbocsátlak.

– Ó, harcos, ott mindenki meghalt!

– Én azt hiszem, hogy mégsem. Mondd csak.

– Fedic! – sikoltotta Chayveni Chevin, a vándorló musica, aki sosem sejtette, hogy az élete ilyen távoli, idegen helyen ér majd véget – nem Belső-Világ síkságain, hanem Nyugat-Maine hegyei között. Hirtelen Rolandra emelte borzalmas, foszforeszkáló arcát. Széttárta karját, mint akit keresztre feszítettek – Fedic, Mennykőcsapás túlsó végén, a Sugár Útja mentén. Amelynek egyik vége Shardik, a másik Maturin, az úton, amely a Setét To…

Roland revolvere csak egyszer szólalt meg. A golyó a térdelő lény homlokának közepét találta, és befejezte a romos arc lerombolását. Ahogy hátrazuhant, Eddie látta, hogy a húsa zöldes füstté enyészik, amely olyan légies, akár a lódarázs szárnya. Egy pillanatig látta Chayveni Chevin lebegő fogainak kísérteties atollját, azután azok is eltűntek.

Roland visszapottyantotta a revolverét a tokjába, majd jobb kezének megmaradt két ujját széttárta, és leengedte az arca előtt. Ha Eddie látott valaha áldásosztó mozdulatot, akkor ez az volt.

– Nyugodj békében mondta Roland. Kikapcsolta a fegyverövet, és nekilátott, hogy belecsavarja a pisztolyt.

– Roland, ez… lassú mutáns volt?

– Igen, így lehetne nevezni szegény öreget. De a Roderickek minden általam ismert földön túlról valók, noha a világ elmozdulása előtt udvarolni jártak Arthur Eld elé. Eddie felé fordult, kék szeme izzott fáradt arcában. Fedic az a város, ahová Mia elment megszülni a gyerekét. Efelől nincs kétségem. Ahova elvitte Susannah-t. Az utolsó kastélynál. Előbb-utóbb vissza kell térnünk Mennykőcsapásba, de elsőnek Fedicbe kell mennünk. Jó tudni.

– Azt mondta, sajnál valakit. Kit?

Roland csak a fejét rázta, nem válaszolt Eddie kérdésére. Coca-Colát szállító autó dübörgött el mellettük, azután messze nyugaton megdördült az ég.

– Fedic o' Discordia mormogta a harcos. A Vörös Halál Fedicje. Ha meg tudjuk menteni Susannah-t és Jake-et –, akkor elindulhatunk a Callák felé. De visszatérünk, ha végeztünk az ottani dolgunkkal. És amikor ismét délkeletnek fordulunk…

– Akkor micsoda? kérdezte Eddie szorongva. Akkor mi lesz, Roland?

– Akkor nem állunk meg, amíg el nem érjük a Tornyot. Kinyújtotta a kezét, és észrevette, hogy kissé remeg. Eddie-re nézett. Fáradt volt az arca, de félelem nem látszott rajta. Még sosem voltam ilyen közel hozzá. Hallom, ahogy valamennyi elveszett barátom és elveszett atyáik suttognak-nekem. Magának a Toronynak a lélegzetével suttognak.

Eddie egy percig elbűvölten és félve nézett Rolandra, azután megtörte a varázslatot, és ehhez szinte testi erőre volt szüksége. – Nohát – mondta, és elindult a Ford vezetőülés felőli ajtajához –, ha bármelyik hang elmeséli neked, hogy mit mondj Cullumnak hogy mi a legjobb módszer, amellyel rávehetjük, hogy azt tegye, amit akarunk –, legyen rá gondod, hogy én is megtudjam.

Beszállt az autóba, és becsukta az ajtót, mielőtt Roland válaszolhatott volna. Lelki szemével látta, ahogy Roland fölemeli a revolvert, és meghúzza a ravaszt. Ezt az embert nevezte dinh-nek és a barátjának. De kimondhatja-e bizonyossággal, hogy Roland nem tenne ilyet vele… vagy Suze-zal… vagy Jake-kel… ha a szíve azt súgná neki, hogy közelebb jut a Toronyhoz? Nem mondhatta. Mégis továbbmegy vele. Akkor is továbbmenne, ha Isten ne adja! Susannah halott lenne. Mert ezt kell tennie. Mert Roland sokkal több immár, mint a dinh vagy a barát.

– Az apám – dörmögte az orra alatt közvetlenül azelőtt, hogy Roland kinyitotta volna a mellette levő ülés ajtaját.

– Szóltál, Eddie? kérdezte Roland.

– Igen mondta Eddie. Csak még egy kicsit, tovább, azám, ezeket.

Roland biccentett. Eddie ismét sebességbe tette a kocsit, és a Ford elindult a Teknőchát út felé. A távolban ez alkalommal kicsit közelebb ismét dörgött a menny.

4. fejezet

DAN-TETE

Míg közeledett a baba ideje, Susannah Dean körülnézett, ismét megszámlálta ellenségeit, ahogy Roland tanította neki. Sosem szabad támadnod, mondta a harcos, amíg nem tudod, hogy hányan vannak ellened, hacsak nem döntöttél úgy, hogy ma akarsz meghalni. Jobb lenne, ha nem kellene bajlódnia még ezzel a gondolatokat legázoló, szörnyű sisakkal is, ám akármi volt is a szerkezet, abba nem zavart bele, hogy Susannah számba akarja venni, hányan sereglettek ide, Mia kis fickója érkezésének örömére. Még szerencse!

Ott volt Sayre, a góré, az alacsony ember, azok közül, akiknek vörös pont lüktet a homlokán. Aztán Scowther, az orvos, Mia lába között, készen rá, hogy levezesse a szülést. Sayre rámászott a dokira, amikor Scowther kicsit túl pökhendire vette a figurát, de nem bánthatta annyira, hogy harcképtelenné tegye. Sayre-on kívül még öt alacsony ember tartózkodott a helyiségben, de csak kettőnek a nevét sikerült kiderítenie. A buldogképű, lógó potrohú pasast Habernek hívták. Mellette barna tollas madárlény állt, aki egy sólyom gonosz gombszemével nézett rá. Jey, de az is lehet, hogy Gee volt a neve. Ez eddig hét, valamennyi fölfegyverezve, hónuk alatt automata pisztolynak tűnő szerkezet. Scowtheré paslán kilógott a fehér köpeny zsebéből, valahányszor lehajolt. Susannah máris a sajátjaként gondolt rá.

Mia mögött három fakó, emberforma lény figyelt a vámpírok sötétkék glóriájában. Callahan valószínűleg ezt nevezte Hármas Típusnak. (Az atya a cápák pilótahalaihoz hasonlította őket.) Ez tíz. Két vámpír számszeríjat markolt, a harmadik valamilyen elektromos kardot, amely lekapcsolt állapotban nem volt több pislákoló fénymagnál. Ha sikerül megkaparintania Scowther fegyverét (ha megkaparintod, drágám – helyesbítette önmagát –, olvasta a Pozitív gondolkodás ereje című könyvet, és még mindig teljes mértékben egyetértett Peale tiszteletessel), akkor elsőnek a villanykardos ellen fordítja. Isten tudja, hogy egy ilyen fegyver milyen sérüléseket okozhat, de Susannah Dean nem is akarta megtudni.

Ugyancsak itt volt a nagy, barna patkányfejű nővér. A homloka közepén lüktető vörös szemből Susannah arra következtetett, hogy a legtöbb alacsony ember csupán az álarca miatt tűnik embernek, így nem riasztják el a zsákmányt, amikor kint lófrálnak New York járdáin. Lehet, hogy nem mindegyiknek van patkányfeje az álarc alatt, de az biztos, hogy egyik sem emlékeztet Robert Goulet-ra. A patkányfejű nővér volt az egyetlen, akin nem látszott, hogy fegyvert viselne.

Összesen tizenegyen vannak. Tizenegyen ebben a hatalmas, jóformán kihalt kórházban, amely Susannah határozott véleménye szerint nem lehetett a New York-i Manhattanben. És ha meg akarja támadni őket, kizárólag akkor teheti, amikor Mia csecsemőjével – drágaságos kis fickójával – lesznek elfoglalva.

– Jön már, doktor úr! – kiáltotta az ápolónő ideges lelkesedéssel.

Igazat mondott. Susannah abbahagyta a számolást, amikor a fájdalom legcudarabb hulláma átgördült rajta. Mindkettőjükön. Elborította őket. Egyszerre sikoltottak. Scowther utasította Miát: nyomja, nyomja, MOST!

Susannah lehunyta a szemét, és ugyancsak vajúdott, hiszen a csecsemő az övé is volt… legalábbis eddig. Amikor érezte, hogy a fájdalom kiömlik a testéből, ahogy a víz örvénylik lefelé a sötét kiöntőben, sohasem tapasztalt, mély szomorúság fogta el. A baba átömlött Miába: Susannah testének néhány megmaradt összekötő életvonala szállította. Szerepe véget ért. Akármi történjék, ez a szakasz lezárult. A megkönnyebbülés és a bánat sikolya szakadt fel Susannah Deanből, és ez a sikoly olyan volt, mint egy dal.

Ekkor, mielőtt elkezdődött volna a borzalom – olyan iszonyat, hogy amíg el nem éri útjának végén a tisztást, minden részletet olyan tisztán fog látni, mintha fényszóróval világították volna meg –, érezte, hogy egy forró kis kéz markolja meg a csuklóját. Susannah arra fordította a fejét a kellemetlenül súlyos sisakkal együtt. Hallotta a saját lihegését. Szeme találkozott Mia tekintetével. Mia kinyitotta a száját, és egyetlen szót mondott. Susannah nem hallhatta Scowther ordítozása miatt (előrehajolt, belesett Mia lába közé, fölemelte a fogót, a homlokához támasztotta). Ennek ellenére mégis hallotta, és megértette, hogy Mia igyekszik teljesíteni az ígéretét.

Szabadon engedlek, ha tehetem, mondta elrablója, és Susannah az elméjével meghallotta, ugyanakkor leolvasta a vajúdó nő ajkáról a csasszit szót.

Susannah, hallasz?

Nagyon jól hallak, felelte Susannah.

És betartod a megállapodásunkat?

Igen. Segítek neked, hogy elszabadulhass ezektől a kis fickóval együtt, ha tehetem. És…

Ölj meg minket, ha nem megy!, fejezte be vadul a hang. Sosem volt még ilyen erős, Susannah biztosra vette, hogy részben a kábel miatt. Mondd ki, Susannah, Dan lánya!

Megöllek mindkettőtöket, ha…

Itt elhallgatott. Úgy tűnt, Miának ennyi elég is, és ez jó is volt így, mert Susannah nem tudta volna folytatni akkor se, ha mindkettejük élete múlik ezen. Tekintete véletlenül a hatalmas terem mennyezetére siklott, valahol félúton az ágyak sorai fölött, és meglátta Eddie-t és Rolandot. Elmosódó alakjuk hol előtűnt a plafonból, hol eltűnt benne. Olyanok voltak, mint két kísértethal.

Újabb fájdalomhullám öntötte el, de most nem olyan erős. Combjai megkeményedtek, széttárultak, de mindez távoli volt. Lényegtelen. Fontosabb, hogy csakugyan látja-e azt, amiről azt gondolja, hogy látja, vagy sem. Lehetséges, hogy túlfeszített elméje, amely nagyon vágyik a segítségre, gerjesztett egy vigasztaló látomást?

Majdnem elhitette magával. Sikerült is volna, ha nem meztelen mindkét férfi, és nem veszi körül őket a lebegő hulladék felhője: egy levélgyufa, egy szem mogyoró, hamu, egy aprópénz. És a mindenit, egy autó lábszőnyege! Lábszőnyeg, rajta a FORD felirat.

– Doktor úr, látom a fe…

Egy fojtott kiáltás után dr. Scowther egyáltalán nem úriemberhez méltó módon oldalba könyökölte Patkány nővért, és közelebb hajolt Mia combjainak találkozásához. Talán a fogaival akarta kihúzni a kis fickót. A sólyomszerű lény, Jey vagy Gee izgatott, zümmögő hangon beszélgetett a Haber nevűvel.

Csakugyan itt vannak, gondolta Susannah. A padlószőnyeg a bizonyíték. Nem igazán tudta, hogy mivel bizonyítja, csak azt, hogy így van. Szája már formálta a szót, amelyet Mia mondott: csasszit. Ez a jelszó. Kinyit legalább egy ajtót, de lehet, hogy többet. Meg sem fordult a fejében, hogy Mia hazudott. Össze voltak kötve, nem csupán a kábelekkel és a sisakokkal, de a szülés primitív (és sokkal erőteljesebb) kötelékével. Nem, Mia nem hazudott.

– Nyomd már, te istenverte lusta kurva! – Scowther csaknem üvöltött, Roland és Eddie pedig hirtelen végleg eltűnt a mennyezetben, mintha a doki lélegzetének ereje fújta volna el őket. Amennyit Susannah tudott erről a jelenségről, akár így is történhetett.

Oldalra fordult, érezte, hogy a haja csomókban ragad a fejbőréhez. Fürdött a verejtékben, akár több liter folyadékot is veszíthetett. Kicsit közelebb húzódott Miához; kicsit közelebb a Scowther zsebéből kilógó, recés agyú automatájához.

– Maradj nyugton, hugi, nagyon kérlek – mondta az egyik alacsony ember, és megérintette Susannah karját. A keze hideg és ernyedt volt, vaskos gyűrűk borították. Susannah libabőrös lett az érintésétől. – Egy percen belül vége, és a világ megváltozik. Ha ez itt csatlakozik a Mennykőcsapás Sugártörőihez…

– Pofa be, Straw! – vakkantotta Haber, és hátralökte Susannah vigasztalóját. Azután sietve visszafordult a vajúdóhoz.

Mia homorított, nyögött. A patkányfejű nővér a medencéjére tette a kezét, és gyengéden visszanyomta az ágyra. – Nem, nem, nem, tesszék hasszal nyomni!

– Picsába, te kurva! – sikoltotta Mia. Susannah csak enyhe sajgást érzett. A kapcsolat meggyengült köztük.

Összpontosított, és valahol az elméje közepén elkiáltotta magát? Hé! Hé, Pozitronika Nyanya! Itt vagy még?

– Az összeköttetés… megszűnik – mondta a kellemes női hang. Most is Susannah fejének közepén beszélt, de a korábbi megszólalásaitól eltérően tompa volt, nem veszedelmesebb, mint az a hang, amelyik valamilyen légköri zavar folytán bejön a rádión a messzeségből. – Ismétlem: az összeköttetés… megszűnik. Reméljük, nem fogja elfelejteni az Északi Központi Pozitronikát, ha szellemi erősítésre van szüksége. És a Sombra Corporationt! Amely a vezető cég a közvetlen telepátiában!

Fogcsikorgató Bííí-ÍÍÍP hallatszott Susannah elméjének távoli közepén, azután az összeköttetés megszakadt. Nem csupán az undorítóan cukorédes női hang tűnt el; minden. Susannah úgy érezte, mintha a testet fájdalmasan összeszorító csapdából menekült volna meg.

Mia ismét felsikoltott, és Susannah is felkiáltott. Részben azért, mert nem akarta elárulni Sayre-nak és társainak, hogy megszakadt az összeköttetés közte és Mia között; részben pedig őszintén sajnálta a másikat. Olyan nőt veszített el, aki bizonyos értelemben valódi húga lett.

Susannah! Suze, ott vagy?

Megrezzent az új hangtól, félkönyökre emelkedett, egy Pillanatra csaknem elfelejtette a mellette fekvő nőt. Ez itt..

Jake! Te vagy, drágám? Ugye te vagy? Hallasz?

IGEN!, kiáltotta a fiú. Végre! Istenem, kivel beszéltél? Kiabálj, akkor odatalálok a…

Elhallgatott, de csak a távoli fegyverropogás kísérteties aláfestése után. Jake lő valakire? Nemigen. Inkább valakik lőnek Jake-re.

– Most! – bömbölte Scowther. – Most, Mia! Nyomj, ahogy bírsz! Adj bele mindent! NYOMD!

Susannah megint igyekezett közelebb kerülni a másik nőhöz – Ó, úgy aggódom, és vigasztalni akarom, nézzétek, hogy aggódom érte, mert rokonszenves, és csak vigasztalom – ám az, akit Straw-nak szólítottak, visszarántotta. A gégecsőszerű acélkábel megfeszült. – Tartsd a távolságot, kurva! – figyelmeztette Straw, és Susannah először nézett szembe azzal a lehetőséggel, hogy nem fogja megszerezni Scowther fegyverét. Vagy bármilyen más fegyvert.

Mia ismét felsikoltott, valamilyen különös nyelven fohászkodott valamilyen különös istenhez. Amikor homorítani próbált, a nővér – Alia, Susannah-nak úgy rémlett, hogy Alia a neve – ismét leszorította. Scowther kurtán, elégedetten felkiáltott. Eldobta a fogót, amelyet eddig szorongatott.

– Ezt miért tetted? kérdezte Sayre. A lepedő Mia széttárt lába között már lucskos volt a vértől. Úgy tűnt, a góré aggódik.

– Mert nincs rá szükségem! felelte Scowther hanyagul. Ezt a testet direkt gyerekszülésre tervezték, akár egy tucatot a világra hozhatna a rizsföldön úgy, hogy egy sort se hagyna ki a palántázásban. Fog ez menni!

Mintha el akarta volna venni a szomszéd ágyról a nagy lavórt, aztán úgy döntött, nincs elég idő, és rózsaszín, kesztyűtlen kezét dugta fel Mia combjai közé. Ez alkalommal Straw nem húzta vissza Susannah-t, amikor közelebb óvakodott Miához. Alacsony emberek és vámpírok teljes odaadással figyelték a szülés utolsó szakaszát, valamennyien az összetolt két ágy végénél csoportosultak. Egyedül Straw maradt Susannah közelében. A vámpír eggyel lejjebb került a rangsorban; Susannah úgy döntött, Straw lesz az első.

– Még egyszer! harsogta Scowther. A baba kedvéért!

Az alacsony emberekhez és a vámpírokhoz hasonlóan Mia is megfeledkezett Susannah-ról. Sebzett, elgyötört pillantással nézett Sayre-ra. – Megtarthatom, uram? Kérem, mondja, hogy megtarthatom, legalább kis időre!

Sayre megfogta a nő kezét. A maszk, amely mögé valódi arcát rejtette, elmosolyodott. Igen, drágám mondta. A kis fickó sok évig a tiéd lesz. Csak még egyszer nyomj.

Mia, ne hidd el a hazugságait!, kiáltotta Susannah, de a kiáltás a semmibe szállt el. Lehet, hogy így helyes. Jobb, ha egy időre megfeledkeznek róla.

Gondolatai új irányba fordultak. Jake! Jake, merre vagy?

Semmi válasz.

Talán csak sok a dolga. Fut… rejtőzik… harcol. A csönd nem jelenti szükségszerűen azt, hogy…

Mia üvölteni kezdett, vélhetőleg folyamatosan káromkodott, és közben nyomott. Amúgy is kitágult hüvelyének szája tovább tágult. Friss vér csorgott belőle, alatta a lepedőn szélesedett a lucskos deltoid. Ekkor a bíbor latyakban Susannah észrevett egy fekete-fehér koponyát. A fehér a bőr volt. A fekete a haj.

A fehér-fekete folt visszahúzódott a bíborba. Susannah már arra gondolt, hogy a baba visszafelé igyekszik, még nem készült fel rá, hogy a világra jöjjön, de Mia már várta. Minden erejét összeszedve nyomott, remegő, ökölbe szorított kezét résnyire szűkült szeméhez emelte, vicsorgott. Homloka közepén riasztóan lüktetett egy ér; egy másik a torkából duzzadt ki.

– HIIIIJAAAAA! vijjogta. – COMMALA, NYALKA KIS FATTYÚ! COMMALA-COME-COME!

– Dan-tete! suttogta Jey, a sólyom. A többiek hódolattal mormolták utána: Dan-tete… dan-tete… commala dan-tete. A kis isten megérkezett.

Most nemcsak a koponya teteje bukkant elő, hanem az egész gyerek. Susannah látta, hogy kezecskéit vértől maszatos melléhez szorítja. Az apró öklök remegtek az életerőtől. Látta tágra nyílt kék szemét, amely megdöbbentően kifejező volt, és megdöbbentően hasonlított Rolandéra. Látta a koromfekete pillákat. Apró vérgyöngyök ékszere ült rajtuk, mint barbár születési ajándék. Látta és sosem felejtette el –, ahogy az újszülött alsó ajka hozzáér az anyai kisajakhoz. A pici száj kinyílt, megmutatta az alsó állkapocsban sorakozó tökéletes fogakat. Fogai voltak nem agyarak, csak tökéletes fogacskák –, Susannah mégis megborzongott attól, hogy egy újszülött szájában fogak lehetnek. Ugyanilyen borzongató volt az aránytalanul nagy, merev hímvessző. Hosszabb lehetett, mint Susannah kisujja.

A fájdalomtól és a diadaltól üvöltő Mia felkönyökölt, kidülledő szemét elöntötték a könnyek. Keze satuként markolta meg Sayre-ét, miközben Scowther gyakorlottan elkapta a csecsemőt. Sayre vinnyogott, szabadulni akart, de ennyi erővel egy… na jó, egy oxfordi seriffhelyettessel is huzakodhatott volna Mississippi államban. A kántálás elnémult, pillanatnyi döbbent csönd váltotta fel. Susannah kiélesedett hallása érzékelte Sayre csuklócsontjainak csikorgását.

– ÉL? – sikoltotta Sayre megdöbbent arcába Mia. Nyál fröcsögött a szájából. – MONDD MEG, TE HIMLŐHELYES KURAFI, ÉL A KIS FICKÓM?

Scowther fölemelte a fickót, akinek az arca így szembekerült az övével. A doktor barna szeme belemélyedt a csecsemő kék szemébe. Ahogy a kis fickó pökhendin meredező hímvesszővel lógott Scowther markában, Susannah tisztán látta a bíbor jelet a bal sarkán. Mintha vérbe mártotta volna a lábát, mielőtt elhagyta Mia méhét.

Scowther ahelyett, hogy a fenekére vert volna, beszívta a levegőt, és a kis fickó szemébe fújta. Mia fickója mulatságosan (és tagadhatatlanul emberi mozdulattal) pislantott meglepetésében. Ő is teleszívta a tüdejét, egy pillanatig visszatartotta, azután kiengedte. Lehetett a Királyok Királya vagy a világ elpusztítója, mégis úgy érkezett az életbe, mint olyan sokan mások előtte: sivalkodott haragjában. Mia boldogan sírt a sivalkodástól. A kismama ágyánál gyülekező ördögi alakok a Bíbor Király jobbágyai voltak, ám ez nem tette érzéketlenné őket az iránt, amit láttak. Tapsban és nevetésben törtek ki. Susannah arra eszmélt nem csekély utálkozással, hogy ő is csatlakozott hozzájuk. A baba egyértelműen meghökkent arccal körülnézett a hangra.

Mia sírt, könnyek peregtek az arcán, átlátszó váladék folyt az orrából. Kinyújtotta a karját. – Adjátok ide! – sírta; így sírt Mia, senki lánya és valaki anyja.

– Hadd fogjam, könyörgök, hadd fogjam a fiamat! Hadd fogjam a kis fickómat! Hadd öleljem a drágámat!

És a baba az anyja hangja felé fordította a fejét. Susannah azt mondta volna rá, hogy ez lehetetlen, de hát ő egy tökéletesen éber tudattal, fogakkal teli szájjal, ágaskodó bránerrel megjelenő újszülöttre is azt mondta volna. Minden egyéb tekintetben normálisnak tűnt: pufók és formás, ilyeténképpen aranyos emberke volt. Igen, a sarkán volt egy jel, de hát hány olyan gyermek van, aki minden egyéb tekintetben normális, de valamilyen anyajeggyel születik. Az apja a családi legendák szerint talán nem vörös tenyérrel született? Ráadásul ez a jel nem is fog látszani, mihelyt a gyerek feláll.

Scowther, miközben a gyereket még mindig az arca elé tartotta, Sayre-ra nézett. Pillanatnyi szünet következett, amelyben Susannah könnyedén kihúzhatta volna a doktor automatáját. Ő azonban meg sem próbálta. Megfeledkezett Jake telepatikus kiáltásáról; hasonlóképpen kiment a fejéből Rolandnak és férjének különös látogatása. Éppen annyira el volt bűvölve, mint Jey, Straw, Haber és mind a többiek, elbűvölte a pillanat, amikor gyermek érkezik ebbe a megviselt világba.

Sayre alig észrevehetően bólintott. Scowther leengedte a még mindig visító Mordredet (aki hátrafelé bámulva láthatólag az anyját kereste) Mia várakozó karjaiba.

Mia azonnal a gyerek felé fordult, így Susannah láthatta. Megdermedt a félelemtől és a borzalomtól. Mia megőrült. Égett a szeme; sikerült egyszerre vicsorognia és mosolyognia, miközben a szája két sarkából folydogált a megharapott nyelve miatt rózsaszínű, sűrű nyál; de mindenekelőtt diadalmas nevetése árulta el. Néhány nap múlva talán visszatérhetne az ép esze, ámde…

Á, sose nem tér észre az a kurva, mondta Detta nem minden együttérzés nélkül. Ez, amit mostanáig kiállt, meg a lebabázás totál kicsinálta. Ki van ez purcanva, te is ugyanúgy tudod, mint én.

– Micsoda szépség! – gügyögte Mia. – Lám, micsoda kék szemed van, bőröd fehér, mint Széles Föld égboltja az első havazás előtt! Lám, micsoda tökéletes mellbimbók, akár a málnaszemek, pöcsöd és tököd olyan sima, akár a friss őszibarack! – Körülnézett, Susannah-n kezdte – a pillantása tökéletes közönnyel siklott le az arcáról –, és a többiekkel folytatta. – Nézzétek az én kis fickómat, ti szerencsétlenek, ti töketlenek, ez az én drágám, a babám, a kisfiam! – ordította, követelte tőlük büszkén, eszelős szeme kacagott, eltorzult szája sírt. – Nézzétek, miért adtam fől az örökkévalóságot! Nézzétek Mordredemet, jól nézzétek meg, mert sosem fogtok hozzá hasonlót látni!

Hangosan lihegett, összecsókolta a baba véres, bámuló arcát, összekente a száját a vérrel, olyan lett, mintha részegen használta volna a rúzst. Kacagva csókolgatta a csecsemő tokáját, a mellbimbóit, köldökét, ágaskodó hímvesszőjét. Egyre magasabbra tartotta remegő karjával, és a gyermek, akit Mordrednek nevezett, mulatságosan megdöbbent arccal bámult le rá. Megcsókolta a térdét, azután apró lábfejét. A kórteremben felhangzott az első cuppantás, de nem a baba szívta az anyja mellét, hanem az anya a fiú tökéletesen formált lábujjait, mind a tízet.

A te gyermeked az én dinh-em végzete, gondolta hidegen Susannah. Ha semmi mást nem csinálok, még mindig kikaphatom Scowther pisztolyát és lelőhetem. Két másodperc munka.

Az ő sebességével – a harcosok ijesztően gyors mozgásával – annyi. De képtelen volt megmozdulni. Számos finálét kalkulált bele ebbe a játékba, de nem szerepelt közöttük Mia tébolya – ez soha, ez volt az abszolút meglepetés. Belevillant, hogy mekkora szerencséje van, amiért a Pozitronika összeköttetése nem működik. Ha működne, ugyanolyan eszelős lenne, mint Mia.

És ez az összeköttetés bármikor helyreállhat, hugi! Nem kéne lépni, amíg lehet?

Csak hát képtelen volt. Megdermedt az ámulattól, rabul ejtette a helyzet.

– Hagyd ezt abba! – reccsent rá Miára Sayre. – Nem az a dolgod, hogy szopogasd, hanem hogy szoptasd! Ha meg akarod tartani, akkor siess! Szoptasd meg! Vagy hívjak egy szoptatós dadát? Elég akad, akik alig várják a lehetőséget.

– Soha… az… ÉLETBEN! – sikoltotta nevetve Mia, de a mellére engedte a gyereket, és türelmetlenül szétrántotta az egyszerű fehér köntöst, lemeztelenítette a jobb mellét. Susannah láthatta, miért bolondultak utána a férfiak; még most is tökéletes volt az a mell, az a korall hegyű félgömb, amely sokkal inkább illett egy férfikézbe, mint egy csecsemő szájába. Mia ráengedte a kis fickót. Az egy pillanatig ugyanolyan komikusan viaskodott az emlővel, ahogy az anyját bámulta: beleütötte az arcát a bimbóba, aztán visszapattant róla. De mikor ismét rátalált, rózsaszín rózsabimbó szája rácuppant a hegyes, rózsaszín mellbimbóra, és szopni kezdett.

Mia még mindig kacagva megsimogatta a kis fickó vértől csapzott, hullámos, fekete fürtjeit. Susannah olyannak hallotta a nevetését, mintha sikítana.

Dobogás hallatszott, egy robot közeledett. Nagyon hasonlított Andyhez, az Üzenetvivő Robothoz – ugyanaz a szögletes, kétméteres termet, ugyanolyan neonkék szem, sok ízületre tagolt, ragyogó test. Karjában nagy üvegdobozt tartott, amely zölden fénylett.

– Mi a franc ez? – vakkant rá Sayre. A hangja egyszerre volt dühös és hitetlenkedő:

– Inkubátor – felelte Scowther. – Úgy gondoltam, jobb félni, mint megijedni.

Amikor az orvos elfordult, a hóna alá csatolt fegyver Susannah felé lendült. Susannah tudta, hogy ez a legjobb lehetőség, a lehető legkiválóbb, ami adódhat, de mielőtt elkaphatta volna, Mia kis fickója megváltozott.

Susannah látta, hogy vörös fény fut végig a gyerek sima bőre alatt a fejtetőtől a bélyeges jobb sarokig. Nem pír volt, hanem villám, mintha a semmiből lecsapó mennykő cikázott volna végig rajta. Susannah megesküdött volna rá, hogy ez történt. Majd miközben Mordred az anyja lelappadt hasán fekve tapadt a mellbimbóra, a vörös villanást egy fekete követte, amely felbuggyant, szétfolyt, fénytelen kobolddá változtatta a gyermeket, a negatívjává a Mia méhéből kibukkant, rózsás csecsemőnek. Ugyanakkor a teste zsugorodni kezdett, a lábai felhúzódtak, beleolvadtak a hasába, a feje visszacsúszott – magával húzta Mia mellét – bele a nyakába, amely felduzzadt, mint egy varasbéka torka. Kék szeme kátrányszínű lett, azután ismét elkékült.

Susannah sikoltani akart, de nem bírt.

Daganatok dudorodtak a fekete lény oldalán, kifakadtak, lábak nyúltak ki belőlük. A csecsemő sarkának vörös jele még mindig látszott, csak most olyan lett, mint a fekete özvegy potrohának foltja. Mert erről volt szó: Mordred pókká változott. De a csecsemő sem tűnt el teljesen. A torból kitüremlett valami fehér, amin ott volt egy parányi, torz arc és két kék szikra: a szeme.

– Mi a…? – kérdezte Mia, és ismét felkönyökölt. A melléből megindult a vér. A gyereke szívta, mintha tej lenne, egy cseppet sem hagyott pocsékba menni. Mia mellett Sayre olyan néma volt, mint a sült hal, eltátotta a száját, a szeme kidülledt. Akármit várt ettől a születéstől – akármi várhatót mondtak neki –, az biztosan nem ez volt. Dettának Susannah-ban gyerekesen gonosz örömére szolgált Sayre megdöbbent képe: olyan pofát vágott, mint Jack Benny komikus, amikor nagyon meg akarja nevettetni a közönséget.

Egy pillanatig úgy rémlett, Mia észreveszi a változást, az arca kezdett megnyúlni valami alaktalan borzalomtól – és talán a fájdalomtól. Azután visszatért a mosolya, az az angyali madonnamosoly. Kinyújtotta a kezét, és megsimogatta a mellén hasaló, folyamatosan változó förtelmet, a fekete pókot, a parányi emberfejjel és a vörös jellel a tüskés potrohán.

– Hát nem gyönyörű? – kiáltotta. – Hát nem olyan szép az én fiam, mint a nyári napsütés?

Ezek voltak az utolsó szavai.

Az arca nem merev lett, hanem mozdulatlan. Orcája, homloka, melle, amely egy perce még vörös volt a szülés erőfeszítésétől, az orchideaszirmok viaszos fehérségével világított. Égő szemgolyója megállt a szemgödörben. Susannah-nak hirtelen olyan érzése támadt, hogy nem egy nőt néz, hanem egy nőről készült rajzot. Rendkívül jó rajz, de akkor is csak néhány ceruzavonással és halvány színfolttal alkották meg a papíron.

Susannah-nak eszébe jutott, hogyan tért vissza a Plaza-Park Hyatt Hotelbe, miután meglátogatták Discordia gyilokjáróját, és hogyan jött ide Fedicbe, hogy a pártázat menedékében megtartsa utolsó tanácskozását Miával. Hogyan hasadt ketté az ég, a kastély és magának a pártázatnak a köve. Ekkor, mintha az ő gondolata idézte volna elő, Mia arca kettéhasadt a haj vonalától az álláig. Merev, dülledt szeme kétfelé bandzsított. Ajka eszelős, kettős vigyorba repedt szét. Ám a szélesedő hasadékból nem vér ömlött, csak állott szagú fehér por. Susannah agyában felvillant egy T. S. Eliot-verstöredék

(üres emberek, kitömött emberek, szalmával tömött fejek)

és Lewis Carroll

(Hiszen ti csak egy pakli kártya vagytok)

mielőtt Mia dan-tetéje fölemelte irtózatos fejét az első étkezésből. Véres szája kinyílt, fölemelkedett, hátsó lábai fogást keresve kapirgáltak anyja lelapult hasán, míg az elsők a falon mintha árnyékbokszot vívtak volna Susannah-val.

Diadalmasan felsivított, és ha ekkor úgy dönt, hogy megtámadja a másik nőt, akihez kiadták dajkaságba, akkor Mia után Susannah Dean is meghal. Ehelyett Mordred odafordult anyja mellének lelapult zsákjához, amelyből az első kortyot szopizta, és letépte a helyéről. Nedves csámcsogással falt. Egy pillanattal később bebújt a maga ásta lyukba, a fehér emberi arc eltűnt, Miát pedig nem zavarta a felhasadt fejéből pergő por. Nyers cuppogás hallatszott, olyan, mintha egy gépezet pumpálna. Minden megmaradt nedvességet kiszív belőle, gondolta Susannah. Oda nézzenek, hogy dagad! Mint egy pióca a ló nyakán!

Ekkor megszólalt egy nevetségesen angolos hang – jó utánzata az élethossziglan úriemberek kiejtésének: – Bocsássanak meg, uraim, de ezek után szükségük van még az inkubátorra? Engedelmükkel megjegyezném, hogy úgy tűnik, a helyzet valamiképpen megváltozott.

Ez megtörte Susannah dermedtségét. Egyik kezére támaszkodva fölemelkedett, a másikkal megragadta Scowther automata pisztolyát. Megrántotta, de a fegyver be volt szíjazva az agyánál, és nem tudta kiszabadítani. Kaparászó mutatóujja megtalálta a biztosító kis, csúszó gombját, és eltolta. Megfordította a fegyvert tokostul, egyenesen Scowther bordáinak.

– Mi az ör… – kezdte az orvos, azután Susannah meghúzta a ravaszt a középső ujjával, ugyanakkor teljes erőből megrántotta a tokot. A pántok, amelyek Scowther testéhez csatolták a fegyvert, kitartottak, de a fegyveragyat rögzítő vékonyabb szíj elpattant. Scowther eldőlt, miközben meg akarta nézni a fehér orvosi köpeny oldalán füstölgő fekete lyukat, és Susannah-nak a kezében maradt a pisztoly. Lelőtte Straw-t és a mellette álló vámpírt, azt, amelyiknél az elektromos kard volt. A vámpír egy pillanatig megmaradt, még mindig a csecsemőnek indult pók-istent bámulta, azután kialudt a nimbusza, és vele a teste is. Egy másodpercig még állt az üres farmerbe gyűrött üres ing, azután lerogyott.

– Öljétek meg! – üvöltötte Sayre, és ő is a fegyveréhez kapott. – öljétek meg a kurvát!

Susannah távolabb gurult a leengedőfélben levő anyján kuporgó póktól, és már esés közben cibálta a sisakot. Volt egy őrjítően fájdalmas pillanat, amelyben azt hitte, nem jön le, de mire a padlóhoz csapódott, szabad volt. A sisak az ágy szélén lógott, peremén az ő kiszakadt hajszálaival. A pók, amely egy pillanatra lecsúszott anyja megránduló testéről, dühösen csicseregni kezdett.

Susannah az ágy alá gurult. Fölötte lövések dörögtek. Hangos vonítás jelezte, hogy egy golyó eltalált egy ágyrugót. Megpillantotta a patkányfejű ápolónő lábát, szőrös vádliját, és golyót eresztett a térdébe. A nővér felsivított, megfordult, és nyivákolva elsántikált.

Sayre előrehajolt, fegyverét rászögezte a lelappadt Mia mögött a rögtönzött dupla ágyra. Már három lyuk füstölgött és izzott a ponyván. Mielőtt egy negyedik is keletkezett volna, a pók egyik lába végigsúrolta Sayre képét, letépte róla a maszkot, leleplezve a szőrös pofát. Sayre összerándult, hátrált A pók az alacsony ember felé fordult, és nyávogó hangot hallatott. A toron levő fehér dolog, az emberarcú szemölcs úgy meredt rá, mintha arra figyelmeztetné Sayre-t, hogy táguljon a vacsorájától. Azután visszatért Miához, akit már nem lehetett felismerni; úgy festett, mint egy elképzelhetetlenül ősi múmia, amelyből nem maradt más, csak rongyok és por.

– Hogy úgy mondjam, ez kissé zavarba ejtő – jegyezte meg az inkubátort markoló robot. – Visszavonulhatok? Talán visszatérhetek akkor, ha a dolgok bizonyos mértékig tisztázódnak.

Susannah irányt változtatott, kigurult az ágy alól. Látta, hogy két alacsony ember sarkon fordul. Jey, a sólyomember habozott. Menjen vagy maradjon? Susannah célba vette, egyetlen golyót eresztett a fényes barna fejbe. Vér és tollak röpködtek.

Fölegyenesedett, amennyire tudott, egyik kezével megragadta az ágy szélét, hogy el ne veszítse az egyensúlyát, és felemelte Scowther pisztolyát. Eddig kilőtt négyet. A patkányfejű nővér és még egy ember elfutott. Sayre elejtette a pisztolyát, és igyekezett az inkubátort tartó robot mögé kerülni.

Susannah lelőtte a két megmaradt vámpírt és a buldogképű alacsony embert. Ez utóbbi – Haber – nem felejtette el Susannah-t; várta az időt, hogy lőhessen. Susannah előbb vele végzett, és mélységes elégtétellel nézte, ahogy hanyatt zuhan. Habert tartotta a legveszedelmesebb ellenségnek.

– Asszonyom, megmondaná nekem… – kezdte a robot. Susannah két gyors lövést eresztett acélarcába, elsötétítve az elektromos szemeket. Ezt a trükköt Eddie-től tanulta. Azonnal felsivított egy óriás sziréna. Susannah attól félt, ha sokáig kell hallgatnia, megsüketül.

– PISZTOLYGOLYÓ ÉRT, MEGVAKULTAM! – bömbölte a robot, még mindig azzal az abszurd aszszonyom-óhajt-még-egy-csésze-teát kiejtéssel. – LÁTÁSTÉR NULLA, SEGÍTSÉGRE VAN SZÜKSÉGEM, 7-ES KÓD, AZT MONDTAM, SEGÍTSÉG!

Sayre kilépett a robot mögül, a kezét magasra emelte. Susannah nem hallotta a hangját a sziréna és a robot üvöltése miatt, de le tudta olvasni a szájáról, mit mond a strici: – Megadom magam, engedjen el!

Susannah elmosolyodott a mulatságos ötlet hallatán. Mosolyában nem volt jókedv, sem megbocsátás. Egynek örült volna: ha rákényszeríthetné Sayre-t, nyalja meg a lábcsonkjait, ahogy az nyalatta Miával a cipőjét. De nem volt ideje. Sayre meglátta a végzetét Susannah vigyorában, és megfordult, hogy elmeneküljön, a nő pedig kétszer tarkón lőtte – egyet Miáért, egyet Callahan atyáért. Sayre koponyája vért és agyfoszlányokat fröcskölve szétrobbant. Az alacsony ember megragadta a falat, nekidőlt egy eszközökkel tömött polcnak, azután holtan zuhant a földre.

Susannah most a pók-istent vette célba. A fekete, tüskés toron fehérlő apró fej a nő felé fordult. A rászögezett, izzó kék szem nyomasztóan hasonlított Rolandéra.

Ezt nem teheted meg! Tilos megtenned! Én a Király egyszülött fia vagyok!

Nem tehetem meg? – Susannah leült, fölemelte az automata fegyvert. – Ó, aranyom, hogy te… milyen… nagyon… TÉVEDSZ!

De mielőtt meghúzta volna a ravaszt, lövés dördült mögötte. Golyó pörkölte meg a nyakát. Susannah azonnal reagált; megfordult, és az ágyak közé vetődött. Az egyik alacsony ember, aki megfutott, bátorságot gyűjtött és visszatért. Susannah két lyukat ütött a mellébe, hogy halálosan megbánhassa döntését.

Megfordult, hogy ismét lőhessen – igen, ezt akarta, erre született, és örökké hálás lesz Rolandnak, amiért ezt megmutatta neki –, ám a többiek már meghaltak vagy elmenekültek. A pók számos lábával lefelé iszkolt a szülőágy oldalán, hátrahagyva anyjának papírmasé holttestét, és Susannah felé fordította fehér csecsemőfejét.

Nigger, jobb lesz, ha elengedsz, különben…

Rálőtt, de közben megbotlott a sólyomember egyik kinyújtott kezében. A golyó, amelynek el kellett volna pusztítania az ocsmányságot, kissé arrébb ment, és csupán a nyolc szőrös láb egyikét csippentette le. Sárgásvörös folyadék, inkább genny, mint vér csurgott onnan, ahol a testből kinőtt. A lény sikított fájdalmában és meghökkenésében. A sikoly hallható részét Susannah alig érzékelte a robot szirénájának üvöltése miatt, de annál tisztábban és hangosabban érzékelte a fejében:

Ezért még megfizetek neked! Apám is, én is megfizetünk neked! Könyörögni fogsz, hogy öljünk meg, úgy ám!

Nem lesz rá lehetőséged, aranyom!, üzente vissza Susannah, és igyekezett annyi magabiztosságot mutatni, amennyit tudott, mert nem akarta, hogy a lény megtudja, mire gondol: arra, hogy Scowther automatája valószínűleg kiürült. Szükségtelen lassúsággal célzott az inaló pókra, amely először a végeérhetetlenül szirénázó robot mögött keresett menedéket, azután elkotródott egy sötét ajtónyíláson át.

Na jó. Nem nagyszerű, semmi esetre sem a legjobb megoldás, de még mindig életben van, és ez komoly teljesítmény.

Na és az, hogy sai Sayre emberei halottak vagy elpucoltak? Az sem rossz.

Félredobta Scowther pisztolyát, választott egy másikat, egy Walther PPK-t, kirántotta a Straw hóna alatt levő pisztolytokból, azután átkutatta az alacsony ember zsebeit, és talált fél tucat tartalék tárat. Rövid ideig fontolgatta, hogy kiegészítse-e fegyverzetét a vámpír elektromos kardjával, azután úgy döntött, hagyja, ahol van. Jobb, ha az ember ismerős szerszámot használ, mintha ismeretlennel próbálkozik.

Igyekezett kapcsolatba kerülni Jake-kel, de nem hallotta a saját gondolatait, így a robothoz fordult.

– Hé, nagyfiú! Mi lenne, ha lekapcsolnád azt a rohadt szirénát?

Fogalma sem volt róla, hogy a dolog beválik-e, de bejött. Nagyszerű volt az azonnali csönd, olyan érzéki volt a tapintása, mint a moaréselyemé. A csönd hasznos lehet. Ha ellentámadás indul, akkor meghallja, amint közelednek. Az volt a nagy büdös helyzet, hogy reménykedett egy ellentámadásban, alig várta, hogy jöjjenek, és nem érdekelte, hogy van-e értelme vagy nincs. Volt fegyvere, és be volt gerjedve. Csak ez számított.

(Jake! Jake, hallasz öcskös? Ha hallasz, válaszolj a nénédnek!)

Semmi. Még a távoli fegyverropogás sem hallatszott. Nyilván túl m…

Azután egyetlen szót hallott – valóban szó volt? (wimeweh)

Ami még fontosabb: Jake az?

Nem tudta biztosra, de úgy vélte, hogy igen. És valamiért ismerősnek tűnt a szó is.

Minden erejével összpontosított, hangosabban akarta hívni a fiút, ám ekkor különös gondolata támadt, túl erős ahhoz, hogy közönséges megérzésnek nevezze. Jake tudatosan próbál csöndben maradni, mert… rejtőzködik? Talán most akar átugrani egy álcázott csapdát? Az ötlet őrültségnek tűnt, mégis lehet, hogy a gyerek is be van gerjedve. Susannah nem tudhatta, de úgy gondolta, hogy ezt a furcsa szót

(wimeweh)

vagy szándékosan küldte neki, vagy kicsúszott a gondolatai közül. Így vagy úgy, jobb, ha egy darabig hagyja, hogy a gyerek önállóan intézze az ügyeit.

– Mondtam, hogy megvakított a lövöldözés! – nyűgösködött a robot. A hangja még mindig erős volt, de annyira lehalkította, hogy megközelítette a normális beszédet. – Nem látok semmit, és itt van ez az inkubátor…

– Dobd el – mondta Susannah.

– De hát…

– Dobd el, cimbi!

– Megbocsásson, asszonyom, de én Nigel, az Inas vagyok, és igazán nem…

Susannah a rövid párbeszéd alatt közelebb araszolt a robothoz – az ember nem felejti el a közlekedés régi módszereit csak azért, mert kis időre lába nőtt –, és elolvasta a robot krómacél derekára írt nevet és gyártási számot.

– Nigel DNK 45932, dobd el azt a kurva üvegdobozt, az isten áldjon meg!

A robot (a HÁZI szó volt a sorozatszám alá nyomtatva) elejtette az inkubátort, azután felnyögött, amikor az üvegláda cserepekre tört acéllábán.

Susannah odaért Nigelhez, és fölfedezte, hogy le kell győznie pillanatnyi félelmét, mielőtt felnyúl és megfogja háromujjú kezét. Emlékeztetnie kellett magát, hogy ez itt nem Andy Calla Bryn Sturgis városából, és Nigel még csak nem is tud Andyről. Akár elég bonyolult az inasrobot a bosszúálláshoz – Andy bizonyosan képes volt rá –, akár nem, az ember nem állhat bosszút olyasmiért, amiről nem tud.

Reménykedjünk.

– Nigel, vegyél föl!

Felvinnyogtak a szervomotorok, a robot lehajolt.

– Nem, aranyom, előbbre kell lépned egy kicsit. Ahol állsz, minden tele van üvegcseréppel.

– Bocsánat asszonyom, de vak vagyok. Azt hiszem, ön lőtte ki a szememet.

Ó. Szóval így.

– Hát pedig – mondta Susannah, azt remélve, hogy az ingerült hang álcázza a mögötte lapuló félelmet nem tudok neked újat szerezni, ha nem veszel föl. Na, mozgás! Fogy az idő.

Nigel előrelépett, és üvegcserepeket ropogtatva elindult a hang felé. Susannah leküzdötte ösztönös félelmét, amely hátrálásra biztatta. A Házi Robot egész gyengéden megfogta a karját, aztán felnyalábolta.

– Most pedig vigyél az ajtóhoz!

– Asszonyom, elnézését kérem, de számos ajtó van a Tizenhatosban. Még több a kastély alatt.

Susannah nem tudott uralkodni a kíváncsiságán.

– Hány?

Rövid szünet. – Számításaim szerint jelenleg ötszázkilencvenöt működőképes. – Susannah azonnal felfigyelt rá, hogy öt meg kilenc meg öt, az annyi, mint tizenkilenc. Összeadva csasszit.

– Nincs ellenedre elvinni ahhoz, amelyen idejöttem, mielőtt a lövöldözés elkezdődött? – A szoba túlsó vége felé mutatott.

– Nem, asszonyom, egyáltalán nincs ellenemre, ám sajnálattal kell közölnöm, hogy azt nem tudja használni – mondta Nigel a szokásos géphangon. – Ez az ajtó, a NEW YORK#7/FEDIC, egyirányú. – Szünet. Relék kattogtak a fej acélkupolájában. – Továbbá a legutóbbi használatkor kiégett. Ahogy ön mondaná, elért az ösvény végén levő tisztásra.

– Ó, hát ez csodálatos! – kiáltotta Susannah, de rájött, hogy nem igazán lepte meg Nigel közlése. Emlékezett a szaggatott zümmögésre, amelyet közvetlenül azelőtt hallott, hogy Sayre durván átlökte az ajtón. Még kétségbeesésében is kihallotta belőle a haldoklást. Hát annak bizony vége. – Egyszerűen csodálatos!

– Úgy érzékelem, hogy ön csalódott, asszonyom.

– De még milyen piszok csalódott vagyok! Nem elég, hogy ez a rohadék egy irányba nyílik! Most pedig totál bezárult!

Nem számítva a vésztartalékot – mondta Nigel.

– Vésztartalék? Miféle vésztartalék?

– Az a NEW YORK#9/FEDIC – mondta Nigel. – Egy időben harminc egyirányú New York-Fedic ajtó működött, de azt hiszem, a #9-es számú az egyetlen, amely megmaradt. Minden parancs, amely a NEW YORK#7/FEDIC-et működtette, most a #9-es számra érvényes.

Csasszit, gondolta Susannah… majdnem úgy, mint egy fohászt. Azt hiszem, a csasszitról beszél. Ó, Istenem, remélem, arról!

Ismered a jelszavakat és a többi ilyesmit, Nigel?

– Természetesen, asszonyom.

– Vigyél a #9-es ajtóhoz!

– Ahogy parancsolja.

Nigel sebesen megindult az üres ágyak százainak sora között. A fehér lepedők vakítottak a mennyezeti lámpák izzásában. Susannah egy pillanatra benépesítette a szobát sikoltozó, rémült gyermekekkel, akik akkor érkeztek Calla Bryn Sturgisből, talán a szomszédos Callákból is. Nem egyetlen patkányfejű nővért látott, hanem egész légiót, akik alig várják, hogy fölcsatolják a sisakokat a gyermekekre, és elindítsák az eljárást, amely… mit is művel? Valamilyen módon tönkreteszi a gyerekeket. Kiszívja az értelmet a fejükből, megbolondítja a növekedési hormonjaikat, és örökre roncsot csinál belőlük. Eleinte talán még örültek is, amikor ilyen édes hangot hallottak a fejükben, amely üdvözölte őket az Északi Központi Pozitronika és a Sombra Corporation csodálatos világában. Abbahagyták a sírást, a szemük megtelt reménnyel. Talán azt gondolták, hogy a fehér egyenruhás nővérek a szőrös, ijesztő arcuk, sárga foguk ellenére is kedvesek, akárcsak a selymes hangú néni.

Azután elkezdődött a zümmögés, gyorsan növekvő hangerővel fúrta magát a fejük közepe felé, és a termet ismét megtöltötte a gyermekek rémült sikolya…

– Asszonyom! Jól van?

– Igen. Miért kérdezted, Nigel?

– Úgy érzékeltem, hogy megborzongott.

– Nem érdekes. Csak vigyél a NewYorkba vezető ajtóhoz, ahhoz, amelyik még működik.

Ahogy elhagyták a gyengélkedőt, Nigel sebesen talpalni kezdett Susannah-val. Végigmentek egy folyosón, majd egy másikon. Mozgólépcsőkhöz értek, amelyek úgy festettek, mintha sok száz éve dermedtek volna meg. Félúton jártak az egyiken, amikor egy lábakon álló acélgömb Nigelre villantotta borostyánszínű szemét, és felkiáltott: „Hopp! Hopp!”, amire Nigel hasonlóképpen felelt: „Hopp! Hopp!”, azután odaszólt Susannah-nak (azon a bizalmas hangon, amellyel némely pletykaszatyrok beszélnek Azokról, Akik Balszerencsések): – Mechanikai előmunkás, és több mint nyolcszáz éve ragadt ott – azt hiszem, kiszáradtak a kapcsolótáblái. Szegény lélek! Pedig igyekszik a tőle telhető legjobbat nyújtani.

Nigel kétszer is megkérdezte, mit gondol Susannah, vajon a szeme tényleg megjavítható? Első alkalommal Susannah azt válaszolta, hogy nem tudja. Másodszor – egy kicsit sajnálta őt (őt és nem azt) – visszakérdezett, hogy neki mi a véleménye.

– Azt hiszem, szolgálati éveimnek kis híján vége – felelt a robot, és hozzátett valamit, amitől Susannah karja libabőrös lett. – Ó, Discordia!

A Diem testvérek halottak, gondolta, és eszébe jutott valami – álom? látomás? egy pillantás az ő Tornyára? – a Miával közös időből. Vagy a mississippi Oxfordban töltött időből? Esetleg mindkettőből? Papa Doc Duvalier halott. Christa McAuliffe halott. Stephen King halott, a népszerű író akkor halt meg, amikor éppen délutáni sétájára indult. Ó, Discordia, ó, kárhozat!

Ki a fene ez a Stephen King? Vagy akár Christa McAuliffe?

Váratlanul elmentek egy alacsony ember mellett, aki jelen volt, amikor Mia megszülte a szörnyet. Összegömbölyödve hevert a poros padlón, mint valami emberi rák, a kezében pisztolyt tartott, a fejében lyuk volt. Susannah szerint öngyilkosságot követett el. Logikus. A dolgok rosszra fordultak. És hacsak Mia babája rá nem talál az útra, hogy eljusson oda, ahova tartozik, a Nagy Vörös Papa dühöngeni fog. Bár az is lehet, hogy akkor is, ha Mordred valamiként megtalálja a hazautat.

A másik apja. Mert ez az ikrek és a tükörképek világa, és Susannah most már többet értett abból, amit látott, mint amennyit szeretett volna. Mordred is iker volt, afféle Jekyll-és-Hyde, két félből állt, és neki két apa arcát nem szabad elfelednie.

Újabb hullák mellett mentek el; Susannah-nak úgy tűnt, valamennyien öngyilkosok lettek. Kérdezte Nigelt, hogy meg tudja-e állapítani – talán szagról vagy másképpen –, de a robot azt felelte, hogy nem.

– Mit gondolsz, hányan maradtak itt? – kérdezte Susannah. A vérének volt ideje lehiggadni, és most kissé ideges volt.

– Nem sokan, asszonyom. Azt hiszem, a többség elment. Nagy valószínűséggel a Dervába.

– Mi az a Derva?

Nigel azt válaszolta, hogy mérhetetlenül sajnálja, de ezt az információt elzárták, és csak a megfelelő jelszóval lehet hozzájutni. Susannah megpróbálkozott a csasszittal, de nem működött. Ugyanilyen hatástalan maradt a tizenkilenc, vagy végső próbálkozása, a kilencvenkilenc. Úgy látszik, be kell érnie azzal, hogy a többség elment.

Nigel balra fordult egy új folyosón, amelynek két oldalán ajtók sorakoztak. Susannah megállította, és benyitott az egyiken, de bent nem látott semmi különöst. A vastag porrétegből ítélve rég elhagyott iroda. Kíváncsian nézte az egyik falra ragasztott plakátot, amely hisztérikusan nyihároló tizenéveseket ábrázolt. A kép alá nagy, kék betűkkel ezt írták:

FIGYI, DÖGÖS KANDÚROK ÉS SZÖKDÉCSELŐ CICÓK!

ALAN FREEDDEL RÚGTAM A PORT!

CLEVELAND, OHIO 1954. OKTÓBER

Úgyszólván biztosra vette, hogy a színpadon Richard Pennimant látja. A magafajta klubtöltelékek mímelt megvetéssel néztek mindenkit, aki keményebb rocker volt Phil Ochsnál, de Suze-nak mindig titkolt gyengéje volt Little Richard: Hűha, Miss Molly, te aztán nyomod az ipart! Ez olyan Detta-féle dolog lehetett.

Használták vajon ezek az ajtóikat arra, hogy tetszésük szerinti helyeken és időkben vakációzzanak? Használták-e a Sugarak erejét, hogy a Torony bizonyos szintjeit idegenforgalmi látványossággá változtassák?

Megkérdezte Nigelt, aki azt mondta, hogy ő bizonyosan nem tud semmit. Hangjából ítélve még mindig a megvakulásán búslakodott.

Végül megérkeztek egy visszhangos körtérre, amelynek irdatlan peremén ajtók sorakoztak. A márványpadló fekete-fehér sakktáblája visszahozott zavaros álmokat, amelyekben Mia a kis fickót etette. A magasban, ahol a kék mennyezeten valaha elektromos csillagok pislogtak, most repedések keresztezték egymást. A hely Lud Indóházára emlékeztette, de még annál is jobban hasonlított a Központi pályaudvarra. Valahol a falakban légkondicionáló vagy -cserélő gépek dohogtak rozsdásan. A levegő szaga furcsán ismerős volt, Susannah rövid töprengés után azonosította a Comet Légtisztítót. Ők finanszírozták a Megfelelő Ár-at, amelyet néha megnézett a tévében, amikor reggel véletlenül otthon volt. „Don Pardo vagyok, és most üdvözöljük házigazdánkat, Mr. Bill Cullent!” Egy pillanatra megszédült, behunyta a szemét.

Bill Cullen halott. Don Pardo halott. Martin Luther King halott, lelőtték Memphisben. Éljen Discordia!

Krisztusom, sosem hallgatnak el azok a hangok?

Kinyitotta a szemét, meglátott egy SANGHAJ/FEDIC, azután egy BOMBAY/FEDIC feliratú ajtót. Volt egy olyan is, hogy DALLAS (NOVEMBER 1963)/FEDIC. Volt, amit rúnákkal írtak, úgyhogy egy kukkot sem értett belőle. Végül Nigel megállt az egyiknél, azt Susannah is fölismerte.

ÉSZAKI KÖZPONTI POZITRONIKA RT.

New York/Fedic

MAXIMÁLIS BIZTONSÁG

Ezt Susannah ismerte a másik oldalról, de a felirat alatt, miszerint SZÓBELI BELÉPTETŐ KÓD KÖTELEZŐ, baljós vörösen villogott még egy:

#9 VÉSZTARTALÉK

Mit óhajt cselekedni, asszonyom? – kérdezte Nigel.

– Tegyél le, cukorfalat.

Volt ideje, hogy kitalálja, mit válaszoljon, ha Nigel netán megtagadná az utasítást, de az még csak nem is habozott. Susannah odaszökdécselt az ajtóhoz a régi módon, a kezére támaszkodva. Tenyere alatt olyan anyagot érzett, amely nem volt sem fa, sem fém.

Mintha nagyon halk zümmögést hallott volna. Gondolkozott, hogy kipróbálja-e a csasszit jelszót – Ali Babas Szézám tárulj-ának helyi változatát –, aztán nem fárasztotta magát. Még egy kilincs sem volt az ajtón. Elfogadta, hogy az egyirányú, az egyirányút jelent; nem lehet viccelni vele.

(JAKE!)

Teljes erejével küldte az üzenetet.

Semmi válasz. Még egy elmosódott

(wimeweh)

értelmetlen szó sem. Még egy pillanatig várt, azután megfordult és leült, hátát az ajtónak támasztotta. A tartalék tárakat széttárt térde közé szórta, azután jobb kézzel fölemelte a Walther PPK-t. Jó fegyver ez, ha a hátad nekivetheted egy zárt ajtónak. Tetszett a pisztoly súlya. Valaha másokkal együtt tanulta a passzív ellenállás technikáját. Feküdj az ebédlő padlójára, védd érzékeny derekadat és még puhább, érzékenyebb szerveidet. Ne válaszolj azoknak, akik ütnek, szidalmaznak, és mocskolják a szüleidet. Énekelj a láncaidban, mint a tenger. Mit szólnának régi barátai, ha látnák, mivé lett?

– Figyelj – mondta ki fennhangon –, szarok rá. A passzív ellenállás is halott.

– Asszonyom?

– Semmi, Nigel.

– Asszonyom, szabad megkérdeznem…

– Hogy mit csinálok?

– Pontosan, asszonyom.

– Egy barátomat várom, cimbi. Én csak várok egy barátomra.

Várta, hogy a DNK 45932 emlékeztetni fogja, miszerint az ő neve Nigel. Nem tette meg. E helyett megkérdezte, meddig várja a barátját. Susannah azt válaszolta, hogy az idők végezetéig. Ezt hosszú csönd követte. Végül Nigel megkérdezte: – Addig elmehetnék, asszonyom?

– De hogyan látsz?

– Átkapcsolok infravörösre. Kevésbé részletes, mint a három-X makrovízió, de ahhoz elegendő, hogy eljussak a javítóműhelybe.

– Van ott valaki, aki képes rendbe hozni? – kérdezte Susannah enyhe kíváncsisággal. Megnyomta a gombot, mire a tár kisiklott a Walther agyából, azután visszanyomta. Gyerekes örömöt okozott neki az az olajos, fémes KATT!

– Ezt bizonyosan nem tudom megmondani, asszonyom – felelte Nigel –, noha a valószínűsége roppantul csekély, kétségtelenül egy százalék alatt van. Ha senki nem jön, akkor, önhöz hasonlóan, várakozni fogok.

Susannah biccentett. Hirtelen elfáradt, és belátta, hogy a nagy utazás itt ér véget – itt, ennek az ajtónak dőlve. De még nem adta föl. Csak a gyávák adják föl, nem a harcosok.

– Járj szerencsével, Nigel, köszönet a fuvarért. Hosszú napokat és kellemes éjszakákat. Remélem, visszakapod a szemedet. Sajnálom, hogy kilőttem őket, de kutyaszorítóban voltam, és nem tudtam, melyik oldalon állsz.

– Minden jót, asszonyom.

Susannah bólintott. Nigel eldöcögött, és Susannah egyedül maradt, a New York feliratú ajtónak dőlve. Jake-et várta. Hallgatózott.

De csak a falakban működő gépek rozsdás, haldokló lihegését hallotta.

5. fejezet

A DZSUNGEL ÖLÉN

Egyetlen fenyegetéssel lehetett rávenni, hogy otthagyja a halálra szánt atyát: azzal, hogy az alacsony emberek és a vámpírok megölik Csit. Rögtön nem kellett vívódnia. Felkiáltott,

(CSI, HOZZÁM!)

minden összeszedhető szellemi erejét beleadva a kiáltásba, és Csi máris rohant mellé. Otthagyták a teknőstől elbűvölt alacsony embereket, és meg sem álltak egy ajtóig, amelyre a SZEMÉLYZETI BEJÁRÓ szavakat írták. Az étterem tompa narancsvörös izzásából beléptek a vakító fehér fény és a büdösre égett fazekak világába. Forró, nyálkás gőz csapott az arcába,

(a dzsungel)

talán azért, hogy bedíszletezze a színpadot az elkövetkező előadáshoz,

(a dzsungel ölén)

talán nem. Látása kitisztult, ahogy a szembogara összehúzódott, és látta, hogy a Dixie Malac konyhájába került. Méghozzá nem először. Egyszer, nem is olyan régen, mielőtt megérkeztek Calla Bryn Sturgisbe a Farkasok, Jake követte Susannah-t (aki akkor éppen Mia volt) egy álomba, ahol a nő egy hatalmas, üres konyhában kajtatott élelem után. Ez volt az a konyha, csak most pezsgett az élettől. Vasnyársra húzott, hatalmas disznó sistergett a nyílt tűzön. A rostély pálcái között, amelyekre rákérgesedett az étel, minden lehulló zsírcsepp után felágaskodtak a lángok. Kétoldalt, a hatalmas réz szagelszívók alatt akkora fazekak gőzölögtek, mint maga Jake. Az egyiket egy szürke bőrű teremtmény kavargatta, olyan ocsmány, hogy Jake ránézni is alig bírt. Szürke, vastag szájából kétoldalt agyarak meredeztek. Lebernyeges pofájáról szürke, rücskös zacskókban lógott le a bőr. Hogy ez a teremtmény pecsétes fehér szakácsköpenyt és szakácssipkát viselt, még eszelősebbé tette a lidércnyomást. E jelenés mögött, csaknem eltűnve a gőzben, két másik fehér ruhás lény mosogatta a tányérokat a dupla mosogatóban. Mindketten nyakkendőt viseltek. Az egyik ember volt, körülbelül tizenhét éves fiú, a másik szörnyeteg, talán két lábon álló macska.

– Vai, vai, los mostros pubes, tre cannits en founs! – recsegte az agyaras a mosogatófiúknak. Jake-et észre sem vette. Egyikük – a macska – viszont igen. Lesunyta a fülét, és fújt. Jake gondolkodás nélkül odavágta a jobb kezében tartott Orizát. Zengve szelte a párás levegőt, és olyan simán vágta át a macska nyakát, mint az éles kés az oldalszalonnát. A zöld szem még akkor is izzott, amikor a fej szappanos loccsanással hullott a mosogatóba.

– San fai, can dit los! – ordította a séf. Vagy nem tudatosodott benne, mi történt, vagy képtelen volt felfogni. Jake felé fordult. Menetes, rücskös homloka alatt egy érző lény könnyes, szürkéskék szeme villogott. Jake most jött rá, micsoda: valami torz, értelmes varacskos disznó. Vagyis a saját fajtáját sütögette. Ez tökéletesen illett a Dixie Malachoz.

– Can foh pube ain-tet can fah! She-so pan! Vai! – mondta Jake-nek. Azután, csak hogy az elmebaj teljes legyen, hozzátette: – És ha nem sikálod meg, ne kerülj a szemem elé!

A másik mosogató, az ember valamilyen figyelmeztetést kiáltott, de a séf rá se hederített. Kétségtelenül az volt a véleménye, hogy ha Jake megölte az egyik kuktáját, akkor becsületbeli kötelessége átvenni a halott macska helyét.

Jaké elhajította a másik tányért, amely átvágta a varacskos disznó nyakát, és véget vetett a hablatyolásnak. Jó négy-öt liter vér loccsant a lényből a jobbra eső tűzhelyre, undorító, égett szag terjengett. A varacskos disznó feje balra fittyent, aztán hátracsapódott, de nem szakadt le. A lény – legalább kétméteres volt – két tántorgó lépést tett balra, és átkarolta a nyárson forgó disznót. A levágott fejet tartó bőr kicsit tovább szakadt, most Varacskos Séf jobb vállára lógott, egyik szeme a gőzzel koszorúzott neonlámpákra meredt. A forróság miatt a szakács keze előbb odasült a pecsenyéhez, azután olvadni kezdett. A lény belezuhant a lángokba, a köpenye tüzet fogott.

Jake elfordult, szemügyre vette a másik kuktát, aki feléje lépdelt, egyik kezében henteskéssel, a másikban bárddal. Kikapott egy újabb 'Rizát a táskából, de nem hajította el, noha a fejében azt zümmögte egy hang, hogy gyerünk, gyerünk, csinálj a szemétnek olyasmit, amit Margaret Eisenhart „mély választéknak” nevezett. Hogy nevettek ezen a kifejezésen az Oriza-nővérek! De bármennyire szerette volna elhajítani a tányért, megfékezte magát.

A suhanc bőre fakó sárgásszürke volt a konyhai lámpák vakító fényében. Rémültnek, alultápláltnak látszott. Jake figyelmeztetően fölemelte a tányért, a fiatalember megtorpant. De nem a 'Rizát nézte, hanem Csit, aki Jake lábai között állt. A szőrmókus felborzolta a bundáját, amitől kétszeresére nőtt, és vicsorgott.

– Te… – kezdte Jake, ám ekkor kivágódott az étterem ajtaja. Az egyik alacsony ember rohant be. Jake habozás nélkül elhajította a tányért. Az keresztülzümmögött a párás, ragyogó levegőn, és milliméteres pontossággal vágta le a behatoló fejét az ádámcsutkájánál. A fejetlen test először balra, aztán jobbra dőlt, mint a komikus, aki a tapsot fogadja, azután összerogyott.

Jake szinte azonnal előkapott két másik tányért, karjait ismét keresztezte a melle előtt abban a tartásban, amelyet sai Eisenhart „betöltésnek” nevezett. A mosogatófiúra nézett, aki még mindig szorongatta a kést és a hentesbárdot, de nem tűnt fenyegetőnek. Újra próbálkozott, és ezúttal sikerült egy egész kérdést intézni hozzá: – Beszélsz angolul?

– Ja – felelte a fiú. Eldobta a hentesbárdot, mosogatástól vörös hüvelyk és mutatóujját centiméternyire tartotta egymástól. – De csak kicsi. Tanolom, mióta itt vagyok. – Elengedte a kést, amely a bárd mellé pottyant a konyha padlójára.

– Belső-Világból jöttél? – kérdezte Jake. – Onnan, ugye?

Úgy látta, hogy a mosogatófiú nem valami nagy elme („Nem egy lumen”, Elmer Chambers kétségtelenül ezt mondta volna lenéző mosollyal), de ahhoz elég értelmes, hogy honvágya legyen. Mutatta az a félreérthetetlen villanás a szemében. – Ja – felelte. – Ludwegből gyöttem én.

– Ez a város közel fekszik Ludhoz?

– Ha úgy teccik, északra van tűle, ha nem, akkor is – felelte a mosogatófiú. – Megölsz, haver? Nem akarok meghalni, szomorú vagyok.

– Nem én leszek az, aki megöl, ha igazat mondasz. Járt erre egy nő?

A mosogatófiú némi habozás után válaszolt:- Egen, Sayre és a haverjai hozták. Alig állott a lábán, csak úgy billegett… – Meg is mutatta, a fejét lógatta, pontosan úgy festett, mint a falu bolondja. Jake-nek az a Sheemie jutott eszébe, akit Roland mejisi meséjéből ismert.

– De nem volt halott.

– Nem. Talán, ha sebesült vót.

Jake az ajtó felé pillantott, de senki sem jött. Egyelőre. Mennie kell, mégis…

– Hogy hívnak, cimbora?

– Jochabim, az vagyok, Hossa fia.

– Nos, figyelj, Jochabim, van egy világ a konyhán kívül, New Yorknak hívják, és a hozzád hasonló srácok szabadok benne. Javaslom, hogy tűnj el innen, amíg még teheted.

– Visszahoznak, darabokra szednek.

– Nem, te nem érted, milyen nagy hely ez. Mint Lud, amikor… mielőtt…

Ránézett Jochabim tompa arcára, és azt gondolta: Nem, itt én vagyok az, aki nem ért valamit. És ha még sokáig lógok itt, hogy rávegyem a szökésre, annak nem lesz más eredménye…

Az étterembe vezető ajtó ismét kinyílt. Most két alacsony ember igyekezett egyszerre bejutni, és egy pillanatra beszorultak. Jake elhajította a két tányért, amelyek keresztezték egymást a gőzben, és lefejezték az újonnan érkezőket, éppen akkor, amikor átjutottak. Hanyatt estek, az ajtó ismét becsukódott. A Piper iskolában Jake tanult a thermopüléi csatáról, ahol a görögök megállították a náluk tízszer nagyobb perzsa hadsereget. A görögök becsalták a perzsákat egy keskeny hágóba; ez ő volt és a konyhaajtó. Amíg egyesével-kettesével jönnek – muszáj nekik, hacsak nem képesek valahogy oldalba kapni –, el tudja intézni mindet.

Legalábbis amíg ki nem fogy az Orizákból.

– Lőfegyver? – kérdezte Jochabimot. – Vannak errefelé lőfegyverek?

Jochabim megrázta a fejét, ám tekintettel bőszítő bambaságára ez azt is jelenthette, hogy nincsenek lűfegyverek a konyhába, meg azt is: nem ösmerlek.

– Na jó, én megyek – mondta Jake. – És ha te nem pattansz meg, Jochabim, amíg van lehetőséged, akkor még nagyobb hülye vagy, mint amilyennek látszol. Márpedig az sem kevés. Kint videojátékok vannak, haver! Gondold meg!

Jochabim továbbra is tompán bámult rá. Jake föladta a küzdelmet. Már éppen azon volt, hogy hívja Csit, amikor valaki bekiáltott az ajtóból.

– Hé, öcskös! – Nyers. Magabiztos. Mindentudó. Annak az embernek a hangja, aki képes leütni egy ötösért, vagy annyiszor fekszik le a nőddel, ahányszor akar, gondolta Jake. – Haverod, a tiszi, halott! Megmondom az őszintét, vacsora lett belőle. Ha további hepciáskodás nélkül kijössz, akkor talán nem lesz belőled desszert.

– Lapulj meg oldalt, és ne mozdulj! – parancsolta Jake. Ez végre átjutott Jochabim ostobaságának a falán.

– Ez az utolsó lehetőség! – figyelmeztette a nyers, mindentudó hang. – Gyere ki!

– Gyere be! – vágott vissza Jake. – Még rengeteg tányérom van! – Tulajdonképpen eszelősen vágyott rá, hogy kirontson, és viadalra keljen az alacsony emberekkel meg asszonyokkal a túloldalon, az étteremben. Nem volt ez teljes mértékben őrültség, Roland is tudta volna; ez lenne az utolsó, amire számítanak. Ha elhajítana fél tucat tányért, legalább kitörne a pánik.

A problémát a szörnyetegek jelentették, akik a drapéria mögött faltak. A vámpírok. Ők nem esnek pánikba. Ezt Jake is tudta. Úgy sejtette, hogy ha a Nagyapáknak sikerülne bejutniuk a konyhába (lehet, hogy csak az érdeklődés hiánya – és az atya holttestének utolsó cafatai – tartja őket az ebédlőben), akkor már halott lenne. Nagy valószínűséggel Jochabim is.

Fél térdre ereszkedett, és odasúgta a szőrmókusnak: – Csi, keresd Susannah-t! – A parancsot megerősítette egy mentális képpel.

A szőrmókus még egy bizalmatlan pillantást vetett Jochabimra, azután a földhöz nyomta az orrát. A csempe nedves volt, mintha nemrég mostak volna fel, Jake attól félt, hogy Csi nem lesz képes megtalálni a szagnyomot. Ám az élesen felkiáltott – sokkal inkább ugatás volt, mint emberi szó –, és orrát a földhöz szorítva végigloholt a konyha közepén a tűzhelyek és gőzasztalok között, csak addig térve el az iránytól, amíg kikerülte Varacskos Séf füstölgő tetemét.

– Ide figyelj, te kis görény! – kiáltotta az alacsony ember az ajtó előtt. – Kezdem elveszíteni a türelmemet!

– Nagyon helyes! – kiáltott vissza Jake. – Akkor gyere be! Meglátjuk, kimész-e még egyszer!

Ujját figyelmeztetően az ajkára illesztette, és Jochabimra nézett. Már éppen azon volt, hogy megfordul és futásnak ered – fogalma sem volt, mennyi idő múlva kiált ki a mosogatófiú az ajtón, hogy a srác és szőrmókusa nem védik többé a thermopüléi szorost –, amikor Jochabim odaszólt valamit, nagyon halkan, szinte suttogva.

– Micsoda? – kérdezte Jake értetlenül. Úgy hangzott, mintha Jochabim azt mondta volna, hogy vigyázz az elmecsapdára, de ennek nincs értelme. Vagy igen?

– Vigyázz az elmecsapdára – ismételte Jochabim, ez alkalommal tisztábban és érthetőbben, azután visszafordult a fazekaihoz és a szappanos vízhez.

– Miféle elmecsapdára…? – kérdezte Jake, de Jochabim tetette, hogy süket, ő pedig nem maradhatott elég ideig, hogy kifaggassa. Rohant Csi után, csak egy pillantást vetett hátra. Ha újabb alacsony emberek törnek be a konyhába, akkor ő akar elsőnek tudomást szerezni róluk.

De senki nem jött, legalábbis addig, amíg Csi nyomán oda nem ért egy újabb ajtóhoz. Ezen át az étterem kamrájába jutott, egy kávé és fűszerszagú, homályos szobába, ládatornyok közé. Olyan volt, mint az East Stoneham-i vegyesbolt raktárának tisztább változata.

A Dixie Malac kamrájának a végében volt egy ajtó. Mögötte csempével burkolt lépcső vezetett lefelé, isten tudja, milyen mélyre. Gyenge izzók világítottak homályos, légypiszkos üvegburákban. Csi habozás nélkül elindult lefelé, hol az eleje, hol a hátulja ugrott egyet a lépcsőn, amitől igen mulatságosan festett. Az orrát a fokokhoz nyomta, és Jake tudta, hogy Susannah nyomát követi. Ezt képes volt kiemelni kicsiny barátjának elméjéből.

Próbálta számolni a fokokat, el is jutott százhúszig, aztán belezavarodott. Egyáltalán még New Yorkban (vagy alatta) van? Egyszer mintha ismerős morajlást hallott volna fojtottan. Metrószerelvény lehetett.

Végül leértek a lépcső aljára. Széles, boltíves teremben kötöttek ki, amely olyan volt, mint egy hatalmas szálloda előcsarnoka, csak nem volt szálloda körülötte. Csi az orrát a földhöz szorítva, a farkát csóválva keresztülfutott a helyiségen. Jake-nek loholnia kellett, nehogy lemaradjon. Miután a 'Rizák megfogytak, a szatyor lóbálózott. Az előcsarnok boltíves végében egy kioszkot találtak, amelynek egyetlen poros üvegablakában felirat figyelmeztetett: UTOLSÓ LEHETŐSÉG EGY NEW YORK-I EMLÉKTÁRGYRA!, meg LÁTOGASSON IDE 2001. SZEPTEMBER 11-ÉN! MÉG KAPHATÓK JEGYEK A FELEJTHETETLEN ESEMÉNYRE! ASZTMÁSOKNAK ORVOSI IGAZOLÁS KÖTELEZŐ! Jake azon töprengett, mi lehet olyan érdekes 2001. szeptember tizenegyben, aztán úgy döntött, inkább nem akarja tudni.

Hirtelen egy hang szólalt meg a fejében, olyan erősen, mintha a fülébe kiabálnának: – Hé! Hé, pozitronika nyanya! Itt vagy még?

Fogalma sem volt, ki lehet az a pozitronika nyanya, de a kérdező hangját azonnal felismerte.

Susannah!, ordította, és megtorpant a kioszk mellett. Olyan öröm ragyogott fel az arcán, hogy ismét gyermeknek látszott. Suze, ott vagy?

Hallotta, ahogy a nő felkiált boldog meglepetésében.

Csi észrevette, hogy barátja már nincsen a sarkában. Megfordult és türelmetlenül kiabált: Ake-ake! A fiú egyelőre nem foglalkozott vele.

– Hallak! – kiáltotta. – Végre! Istenem, kivel beszéltél? Kiabálj, akkor odatalálok a te…

Mögötte – talán a hosszú lépcső tetején, talán már lejjebb – valaki elordította magát. – Ez ő! – Lövések dördültek, de Jake alig hallotta. Iszonyodva érezte, hogy valami mászik a fejében. Olyasféle, mint egy mentális kéz. Biztosan az alacsony ember, aki az ajtóból beszélt vele. Az alacsony ember keze megtalált néhány tárcsát Jake Chambers Doganjában, és babrálni kezdte őket. Azzal próbálkozik

(hogy megdermesszen, megbénítson, hogy a lábam a földbe gyökerezzen)

hogy megállítsa. A hang beléhatolt, mert mikor Jake adott és vett, akkor nyitott volt…

Jake! Jake, hol vagy?

Nem volt idő válaszolni. Egyszer, amikor a megfejthetetlen ajtót próbálta kinyitni a Hangok Barlangjában, gerjesztett magában egy látomást milliónyi sarkig tárt ajtóról. Most egyetlenegyet idézett meg, ahogy bevágódik, olyan hanggal, mint Isten hangrobbanása.

Éppen időben. Lába egy pillanatig még a poros padlóhoz tapadt, azután valami felvisított kínjában, és visszahúzódott belőle. Elengedte.

Elindult, először suta mozdulatokkal, azután felgyorsult. A mindenit, ez meredek volt! Nagyon halkan hallotta Susannah-t, ahogy az ő nevét hajtogatja, de nem mert annyira kinyílni, hogy válaszoljon. Csak abban reménykedett, hogy Csi nem veszíti el a nyomát, a nő pedig továbbra is hívogatja.

Később úgy tűnt, Susannah utolsó halk kiáltásával egy időben döntött úgy, hogy énekelni kezd egy dalt, amelyet Mrs. Shaw rádiója játszott, de ezt nem lehetett pontosan betájolni. Végigkövethető egy fejfájás kialakulása, meghatározható az a pillanat, amikor ráébredünk a megfázásunkra. Biztos, hogy újabb lövéseket hallott, egyszer lepattanó lövedék süvített el mellette, de mindez jóval hátrább történt, így végül nem is fáradt azzal, hogy lebukjon (vagy akár hátranézzen). Mellesleg Csi most már rákapcsolt, úgy kapkodta a szőrös kis tappancsait, mint a fagylaltos kutyája. Rejtett gépezetek dübögtek és ziháltak. Acélsínek bukkantak elő a folyosó padlójából, mutatták az utat Jake-nek, aki úgy gondolta, hogy itt valaha villamos vagy valamilyen más tömegközlekedési eszköz járt. Egymástól szabályos távolságra hivatalos értesítéseket festettek a falra (ELÖL PATRICIA; FEDIC; ÖNNÉL VAN A KÉK ENGEDÉLY?). Helyenként lehullottak a csempék, másutt eltűntek a sínek, itt-ott ázaléktól nyálkás víz poshadt olyan barázdákban, amik, ide a rozsdást, ha nem pont úgy néztek ki, mint a szekérkerék szántotta kátyú! Jake és Csi két-három veszteglő jármű mellett haladt el, amelyeket mintha golfautóból és pőrekocsiból kereszteztek volna. Elhagytak egy répafejű robotot is, amely felvillantotta homályos vörös szemét és valamit krákogott, ami akár álljt is jelenthetett. Jake fölemelte az egyik Orizát, mivel fogalma sem volt róla, mi mást tehetne, ha egy ilyen lény üldözőbe veszi őket, de a robot meg se mozdult. Úgy tűnt, az az egyetlen pillantás kiszívta a maradék energiát is az elemeiből, vagy energiacelláiból, vagy atomkapszuláiból, vagy bármiből, ami hajtja. Itt-ott falfirkát is látott. Kettő ismerős volt. Az első szerint MINDENKI HÓDOL A BÍBOR KIRÁLYNAK, a közlés í és i betűin a vörös szem pótolta az ékezetet. A másik a BANGO SKANK '84 volt. Öregem, gondolta szórakozottan a fiú, ezt a Bangót folyton előeszi a fene. Ekkor hallotta meg, hogy egy dallamot dünnyög. Nem éppen szavakat, csak egy régi refrént, amelyre szinte alig emlékezett, Mrs. Shaw konyhai rádióján hallotta: A-wimeweh, a-wimeweh, a-wiamm-immoweh…

Abbahagyta, mert kilelte a hideg, annyira igézésre emlékeztette a motyogó kántálás. Kiáltott Csinek, hogy álljon meg. – Brunzolnom kell, haver.

– Ver! – A fölmeresztett fül, a villogó szem befejezte az üzenetet: Csak ne vacakolj túl sokat!

Jake levizelte a csempés falat. Zöldes mocsok szivárgott a fugákban. Folyton az üldözőkre fülelt, és nem is okoztak neki csalódást. Hányan lehetnek? Miféle különítmény? Roland valószínűleg tudná, de Jake-nek fogalma sincs. A hangok alapján egy hadsereg is lehet.

Miközben lerázta az utolsó cseppeket, az jutott Jake Chambers eszébe, hogy az atya ezt sosem teszi többé, nem vigyorog rá, nem szögezi rá az ujját, nem vet keresztet evés előtt. Megölték. Elvették az életét. Megállították a szívét. Nem lélegzik többé. Az álmokat leszámítva eltűnt a történetből. Jake elsírta magát. A mosolyához hasonlóan a könnyek is visszaváltoztatták kisfiúvá. Csi megfordult. Alig várta, hogy követhesse a nyomot, de most félreérthetetlen aggodalommal nézett a barátjára.

– Minden rendben – mondta Jake. Begombolta a sliccét, azután keze fejével megtörölte az arcát. De egyáltalán nincs minden rendben. Több ez szomorúságnál, több a haragnál, több a rémületnél, mert az alacsony emberek könyörtelenül ügetnek a nyomukban. Ahogy az adrenalin kiürült a szervezetéből, rájött, hogy legalább annyira éhes, mint amilyen szomorú. El is fáradt. Elfáradt? A kimerültség határára jutott. Nem is emlékezett, mikor aludt utoljára. Az ajtó New Yorkba szippantotta őket, erre emlékszik, Csit kis híján elütötte egy taxi, azután ott volt az Isten-bombás tiszteletes, akinek a neve emlékezteti egy filmre, amelyben Jimmy Cagney játszotta George M. Cohant, a régi fekete-fehér filmet a tévében látta a szobájában, még kicsi korában. Mert csak most jött rá, hogy volt abban a filmben egy dal egy Harrigan nevű hapsiról: H-A-duplaR-I; Harrigan, az vagyok én. Minderre emlékezett, de arra nem, hogy mikor evett…

– Ake! – vakkantotta Csi, aki könyörtelen volt, akár a végzet. Ha a szőrmókusoknak is van töréspontjuk, gondolta fáradtan Jake, akkor Csi még messze jár tőle. – Ake-Ake!

– Jó, jó! – Ellökte magát a faltól. – Ake-Ake fut-fut! Rajta. Keresd Susannah-t!

Baktatni szeretett volna, de a baktatás valószínűleg nem lenne elég. Még a járás sem. Ügetésre kényszerítette a lábát, és ismét dúdolni kezdett az orra alatt, ez alkalommal a dal szövegét: „Az éjszaka, az éjszaka az oroszlánnak nincs szava, alszik a dzsungel ölén… Csendes ma az éjszaka, az oroszlánnak nincs szava, alszik a dzsungel ölén… ahhh…” ezután ismét a wimeweh, wimeweh, wimeweh következett, értelmetlen szavak a konyhai rádióból, amely mindig a WCBS örökzöldjeire volt állítva… de nem valamilyen film emlékét fonja bele az emlékezetébe ez a dal? Nem a Yankee Doodle Dandy-ből, hanem valami másból. Amelyikben rémítő szörnyek vannak. Valami, amit akkor látott, amikor még kicsi volt, épphogy kinőtt a

(pólyájából)

pelenkájából?

Falunknak is nyugta van, az oroszlán nem nyugtalan, alszik a dzsungel ölén… Falunkban is béke van, az oroszlán nem nyugtalan, alszik a dzsungel ölén… HUH-oh, a wimeweh, a wimeweh…

Elhallgatott,, nehezen lélegzett, az oldalát dörgölte. Nyilallik, de nem túl rossz, legalábbis még nem, nem fúródott olyan mélyre, hogy megállítsa. De ez a trutymó… az a zöldes ragacs, amelyik a csempék között szivárog… átüt az ócska cementhabarcson, megrepeszti a kerámiát, mert ez

(a dzsungel)

mélyen a város alatt van, mélyen, mint a katakombák

(wimeweh)

vagy mint…

– Csi! – szólalt meg kicserepesedett szájjal. Az istenit, de szomjas! – Csi, ez nem is trutymó, ez fű. Vagy gaz… vagy…

Csi vakkantott, amikor a nevét hallotta, de Jake alig figyelt rá. Az üldözők közeledésének visszhangja nem némult el (igazság szerint még egy kicsit erősödött is), ám egy ideje ezzel sem törődött.

Fű nő a csempés falból.

Elhatalmasodik a falon.

Lenézett, és még több füvet látott, a padlóból sarjadó, ragyogó zöld gyepet, amely csaknem bíborszínű volt a neonlámpák fényében. A csempetörmelék darabkái, szilánkjai olyanok voltak, mint a régi nép, az ősök hagyatéka, akik azelőtt éltek és építkeztek, hogy elkezdték volna megtörni a Sugarat, és a világ elmozdult.

Lehajolt, benyúlt a fű közé. Felvett néhány éles kerámiaszilánkot, de földet is, egy

(dzsungel)

katakomba vagy sír földjét, vagy talán…

Bogár mászott a kezében levő rögön, a hátán jel, akár egy véres vigyor. Jake undorodó kiáltással hajította el a földet. A Király jele! Úgy vagyon! Felocsúdott, és rájött, hogy térdel, mint egy ásató hős valamelyik ócska filmben, miközben a kutyák lihegnek a nyomán. Csi felnézett rá, a szeme égett a nyugtalanságtól.

– Ake! Ake-Ake!

– Igen – mondta, és tápászkodni kezdett. – Jövök már. De Csi… mi ez a hely?

Csinek fogalma sem volt, hogy miért szorong ennyire a ka-dinh; ő ugyanazt érzékelte: a nő szagát, amelyet a fiú kérésére követett. Egyre frissebb lett. A szőrmókus tovább loholt a csapán.

Jake öt perccel később ismét megállt, és felkiáltott: – Csi! Várj egy percet!

Az oldalában kiújult és mélyebbre hatolt a szúrás, de még mindig nem e miatt állt meg, hanem azért, mert minden megváltozott. Vagy változóban volt. Ó, Istenem, azt is tudni vélte, mivé változik!

Fönt még mindig neonlámpák világítottak, de a csempék eltorzultak a zöld növényzettől. A levegő nyirkos lett, átáztatta, a testéhez tapasztotta az ingét. Meghökkentően nagy, szépséges, narancsszínű pillangó röppent el Jake tágra nyílt szeme előtt. Utánakapott, de a pillangó játszva kikerülte. Már-már incselkedve, gondolta a fiú.

A csempés folyosó dzsungelösvénnyé változott, amely felkapaszkodott az aljnövényzet szabálytalan szakadásához, valószínűleg egy erdei tisztáshoz. Mögötte látszottak a párában a hatalmas fák, a mohos, vaskos törzsek, az ágakról csüngő indák. Titáni, ernyős páfrányokat látott, a levelek zöld csipkéjén átsejlett az izzó ég a dzsungel fölött. Tudta, hogy New York alatt van, ott kell lennie, mégis…

Majom csicsergett, olyan közel, hogy Jake összerezzent, fölnézett. Azt várta, meglátja az állatot a magasban, ahogy levigyorog a neonlámpák közül.

Azután megfagyott a vér az ereiben az oroszlán bőgésétől. Ennek határozottan volt szava.

Ott tartott, hogy visszavonul, méghozzá teljes sebességgel, de ráeszmélt, hogy nem teheti: az alacsony emberek (valószínűleg az vezeti őket, aki közölte vele, hogy az atyából vacsora lett) jönnek mögötte. Csi égő szemű türelmetlenséggel nézett rá, nagyon tovább akart menni. Nem volt nehéz felfogású, de semmi jelét sem adta a nyugtalanságnak, legalábbis az nem nyugtalanította, ami előttük volt.

Csi a maga részéről nem értette a fiú gondját. Tudta, hogy fáradt – érezte a szagát –, ám azt is tudta, hogy Ake fél. De miért? Kellemetlen szagok terjengtek ezen a helyen, mindenekelőtt a sok ember szaga, de ez nem jelzett azonnali veszélyt. Mellesleg Susannah szaga is köztük volt. Most már nagyon erősen érezte. Csaknem friss volt.

– Ake! – vakkantott ismét.

Jake mélyet lélegzett. – Jól van – mondta, és körülnézett. – Rendben. De lassan.

– San – hagyta rá Csi. Még Jake is érezte, hogy a szőrmókus nem helyesli a döntését.

Csak azért ment tovább, mert nem volt választása. Fölfelé kaptatott a növényektől fuldokló meredélyen (Csi tökéletesen síknak érzékelte a terepet azóta, hogy lejöttek a lépcsőről) a liánnal és páfránnyal keretezett nyiladék, a majom eszelős sivítozása és a vadászó oroszlán herezsugorító bömbölése felé. A dal körbe-körbe karikázott a fejében,

(Falunknak ma… a dzsungel ölén… csitt kicsim, aludj, baba…)

és már tudta a címet, sőt az együttes nevét is

(ez a Tokenstől „Az oroszlán alszik ma éjjel”, eltűnhetett a slágerlistákról, de nem a szívünkből)

ez az a dal, de mi volt a film? Mi volt a címe annak a rohadt fil…

Megérkezett a lejtő tetejére, ahol a tisztás kezdődött. Benézett az összefonódó, széles, zöld levelek, a harsogó bíbor virágok között (az egyiknek a közepén apró, zöld féreg mászott), és ahogy bámult, beugrott a film címe. Jake a tarkójától a sarkáig libabőrös lett. Egy pillanattal később kicsörtetett a dzsungelből (a dzsungel öléből) az első dinoszaurusz.

Egyszer volt, hol nem volt

(itt és ott)

amikor még csak kisfiú volt;

(neked és nekem is jutott már)

valamikor réges-régen, amikor az anyja elment Montrealba a művészklubjával, az apja meg elment Vegasba az őszi idény megnyitására;

(áfonyatea és áfonyalekvár)

egyszer, amikor Barna betöltötte már a négyet…

'Bama, így hívja az egyetlen ember, aki jó

(Mrs. Shaw, Mrs. Greta Shaw)

hozzá. Levágja a szendvicséhez szelt kenyér héját, fölrakja az óvodai rajzait a jégszekrényre a parányi műanyag gyümölcsöket formázó mágnesekkel, ő hívja 'Bamának, ami különleges név neki

(nekik)

mert az apja tanította egy részeg szombat délutánon erre a mondókára: „Félre, félre, szedd a lábad, nem rejtőzünk, nem futunk, a 'Bama Bíbor Ár vagyunk!” Így hát 'Bamának nevezi, ez a titkos neve, csak ők tudják, mit jelent, és senki más, olyan ez, mintha ház lenne, ahova csak nekik van bejárásuk, egy biztonságos ház egy ijesztő erdőben, ahol kint minden árnyék szörnynek és óriásnak és tigrisnek rémlik.

(„Tigris, tigris, éjszakánk erdejében sárga láng”, énekli a kisfiúnak az anyja, akinek sajátos elképzelései vannak az altatódalokról, de ilyet is énekelt: „Légy zümmögését hallottam… amikor meghaltam”, amitől 'Bama Chamberset kiveri a hideg, noha ezt sosem árulja el az anyjának; néha éjszaka, ha álmatlanul fekszik az ágyában, máskor a délutáni szunyókálás idején arra gondol, mindjárt meghallom a legyet, és az lesz az én halálos legyem, a szívem megáll, a nyelvem a torkomba csúszik, ahogy kő hull a kútba, és ezek azok az emlékek, amelyeket leragad.)

Jó, hogy van egy titkos név, és amikor megtudja, hogy az anyja Montrealba megy, áldozatot hozva a művészetek oltárán, az apja pedig Vegasba indul, hogy bemutassa a Hálózat új műsortervezetét, és a helyszínen ellenőrizze a hatást, könyörög az anyjának, kérje meg Mrs. Greta Shaw-t, hogy maradjon itt vele, és végül az anyja enged. A kis Jakie tisztában van vele, hogy Mrs. Shaw nem az anyja, Mrs. Greta Shaw maga is megemlítette, hogy nem az anyja.

(„Remélem, tudod, hogy nem vagyok az anyád, 'Bama”, mondja, odaad egy tányért, a tányéron mogyoróvaj, szalonna meg banánszendvics, a kenyérnek le van vágva a héja, ahogy egyedül Greta Shaw képes levágni, mert ez a feladat nincs benne a munkaköri leírásban.)

(És Jakie – csakhogy itt ő 'Bama, kettejük között 'Bama – nem tudja pontosan, miként mondja meg, hogy tudja, tudja, tudja, mégis be kell érnie Mrs. Shaw-val, amíg el nem jönnek az igazi dolgok, vagy amíg elég idős lesz hozzá, hogy leküzdje a félelmét a Halállégytől.)

És Jakie azt mondja, nyugi, megvagyok, mégis boldog, hogy Mrs. Shaw hajlandó maradni a legújabb pesztra helyett, aki rövid szoknyát visel, mindig a hajával és a rúzsával matat, le sem szarja őt, nem tudja, hogy Jakie titokban 'Bama, és apám, hogy az a kis Daisy Mae

(ahogy az apja hív minden pesztrát)

milyen buta, buta, buta! Mrs. Shaw nem buta. Mrs. Shaw enni ad neki, ezt néha Délutáni Teának, vagy egyenesen Teás Uzsonnának hívja, és akármiből áll – túró és gyümölcs, szendvics héj nélküli kenyérből, sodó és keksz, maradék koktélszendvicsek az előző esti partiról mindig ugyanazt a kis dalt énekli, amikor a gyerek elé teszi az ételt: – Egy kis falat, távol és rég, neked is jutott és nekem is még, áfonyaszósz és áfonyalé.

Van egy tévé a kisfiú szobájában, és mindennap, amikor a szülők távol vannak, beviszi a szobájába a suli utáni rágicsát és nézi, nézi, nézi a tévét, vagy Mrs. Shaw rádióját hallgatja a konyhában, amelyen mindig régi számokat adnak, mindig a WCBS megy, és néha hallja őt magát is, hallja Mrs. Greta Shaw-t, ahogy együtt énekel a Négy Évszak Wanda Jackson Lee „Yah-Yah” Dorseyjával, és néha úgy tesz, mintha a szülei meghaltak volna repülőgép-szerencsétlenségben, és Mrs. Greta Shaw valamilyen varázslat folytán az anyjává változott, és nem csupán törődik vele, de szereti, szereti, ahogy Jake szereti, mert ő az anyja (vagy talán a felesége, nincs tisztában a kettő közötti különbséggel), mégis 'Bamának hívja cukorbaba helyett,

(mint a vér szerinti anyja)

vagy nagymenő helyett

(mint az apja)

és noha tudja, hogy a gondolat ostobaság, az ágyban erről elmélkedni mulatságos, az ilyen gondolatok megakadályozzák a bepisilést, a félelmet a Halállégytől, amely eljön és zümmögni fog a teteme fölött, amikor Jakie meghal, a nyelve visszacsúszik a torkába, mint a kő a kútba. Délután, amikor hazajön az oviból (mire annyi idős lesz, hogy tudja, miszerint ezt az intézményt óvodának hívják, már ki is nőtt belőle), a szobájában nézi a Millió Dolláros Mozit. A Millió Dolláros Moziban ugyanazt a filmet vetítik ugyanabban az időben – négy órakor – a hét minden napján. A szülei elutazása előtti héten, mielőtt Mrs. Greta Shaw éjszakára is náluk maradt, és nem ment haza,

(Ó, micsoda áldás, hogy Mrs. Greta Shaw megtagadja Discordiát, mondjátok, hogy ámen)

mindennap két irányból jött a zene, ott voltak a régi zenék a konyhában

(WCBS, mondjátok, hogy Isten-bomba!)

a tévében pedig James Cagney lépked peckesen egy lóversenyen, és Harriganról énekel – H-A-duplaR-I, Harrigan, ez vagyok én! Meg azt is elénekeli, hogy ő a Samu bácsi unokaöccse.

Most pedig új hét van, az, amelyen a szülei nincsenek otthon, új film következik, és amikor meglátja, mi az, a lélegzete is eláll, úgy megijed. A film címe Az elveszett kontinens, a sztárja Mr. Cesar Romero, és mikor Jake ismét találkozik vele (tízéves nagyfiúként), azon fog majd csodálkozni, hogy félhetett valaha is egy ilyen bárgyú filmtől. Felfedezőkről szól, akik eltévednek a dzsungelben, és lám, a dzsungelben dinoszauruszok élnek, valójában hülye RAJZFILMFIGURÁK, nem különböznek Tomtól és Jerrytől, Popeytől, a tengerésztől, uh-uh-uh, ide nekem Oliviát. Az első dinoszaurusz, amelyet meglát, egy triceratops, amely előmennydörög a dzsungelből, és a felfedezőlány

(az apja kétségtelenül megjegyezné, hogy virtigli tejcsárda, az apja mindig elsüti ezt a megjegyzést, valahányszor előkerül az, amit az anyja Bizonyos Típusú Lánynak nevez)

teli torokból sikolt, és Jake is sikoltana, de a mellét összeszorítja a rettegés, ó, itt van a megtestesült Discordia! A szörnyeteg szemében a legteljesebb semmit látja, ami mindennek a végét jelenti, egy ilyen förtelemnél mit sem számít a könyörgés, de nem használ a sikoltozás sem, ez túlságosan ostoba, a sikoltozás csak fölkelti a borzalmas lény figyelmét, meg is történik, a dinó a virtigli tejcsárda Daisy Mae felé fordul, azután rátámad, Jake pedig a konyhából (a konyha ölén) hallja a Tokenst, amely eltűnhetett a lemezlistákról, de nem a szívekből, a dzsungelről énekelnek, a békés dzsungelről, itt elöl pedig egy kisfiú hatalmas szemekkel bámul egy dzsungelt, amely minden, csak nem békés, de nem oroszlánok laknak benne, hanem egy dübörgő valami, amely úgy fest, mint egy orrszarvú, csak nagyobb, valami csontgallér van a nyakán, Jake később kideríti, hogy az ilyen szörnyeteget triceratopsnak hívják, de most még névtelen, amitől még rosszabb, a névtelenség rosszabb. „Wimeweh”, énekli a Tokens, „Wee-ummm-a-weh”, és Cesar Romero természetesen lelövi a szörnyet, mielőtt az széttéphetné a virtigli tejcsárdát, és ez átmenetileg jó, de éjszaka visszajön a rém, a triceratops visszajön a kisfiú faliszekrényébe, mert már négyévesen is tudja, hogy a gardróbszekrénye néha nem az övé, hogy az ajtaja más helyekre is nyílhat, ahol még cudarabb lények várakoznak.

Sikítani kezd, éjszaka sikíthat, és Mrs. Greta Shaw bejön a szobába. Leül az ágy szélére, az arca kísérteties a szürkéskék éjszakai iszappakolással, és megkérdezi a kisfiút, mi a baj, 'Bama, és tényleg el is tudja mondani neki. Az anyjának vagy az apjának sosem mondaná el, legföljebb, ha kezdettől ott lettek volna vele, de természetesen nem voltak, Mrs. Shaw-nak viszont elmondhatja, bár ő se nagyon különbözik a többi segéderőtől – a pesztráktól, nevelőktől, iskolai tanácsadóktól –, egy kicsit mégis más, mert fölerősíti az ő rajzait a jégszekrényre az apró mágnesekkel, ennyi különbség elég is, hogy megtartsa egy bolondos kisfiú ép eszének tornyát, mondjunk halleluját, mondjuk, hogy nem veszett el, mondjuk, hogy ámen!

Mindent meghallgat, amit a kisfiúnak el kell mondania, bólogat, és addig ismételteti vele, hogy tri-CER-a-TOPS, amíg helyesen nem ejti. Sokkal jobb, ha képes helyesen kiejteni. Ekkor azt mondja Mrs. Shaw: – 'Bama, ezek az állatok valaha tényleg éltek, de sok száz millió évvel ezelőtt kihaltak. Talán még annál is régebben. Most pedig ne zaklass többé, mert a szépséghez alvásra van szükségem.

Jake azon a héten mindennap megnézi Az elveszett kontinens-t a Millió Dolláros Mozi-ban. Minden alkalommal egy kicsit kevésbé fél. Egyszer Mrs. Greta Shaw bejön, és vele nézi a film egy részét. Hozza Jake uzsonnáját is, egy nagy tál Hawaii Pelyhet (magának is hoz egy tállal), és elénekli neki csodálatos dalocskáját: – Egy kis uzsi itt és ott, neked és nekem is jutott már, áfonyatea és áfonyalekvár. – A Hawaii Pehelyben természetesen nincs áfonya, és Welch's grépfrútlevet isznak tea helyett, de Mrs. Greta Shaw azt mondja, hogy a gondolat számít. Megtanította Jake-nek, hogy ivás előtt mondja azt: Ruti-tuti-saluti, azután koccintanak. Jake szerint ez borzasztóan menő dolog.

Hamarosan jönnek a dinoszauruszok. 'Bama és Mrs. Greta Shaw egymás mellett ülnek, eszik a Hawaii Pelyhet, és figyelik, ahogy a nagydarab (Mrs. Greta Shaw azt mondja, hogy ezt a fajtát Tyrannaszörbet Stexnek hívják) megeszi a gonosz fölfedezőt. – Rajzfilm-dinoszauruszok – legyint Mrs. Greta Shaw. – Az ember azért elvárna valami különbet. – Ami Jake-et illeti, ez volt a legragyogóbb filmkritika, amit életében hallott. Értelmes és hasznos.

Aztán megjönnek a szülei. Nagymenő egy teljes hétig élvezkedhetett a Dolláros Mozi-val, a kis Jakie éjszakai félelmei nem kerülnek szóba. Végül elfelejti, mennyire fél a triceratopstól és a Tyrannoszörbettől.

Most, ahogy hasalt a magas, zöld fűben, és egy páfrány levelei között lesett ki a párás tisztásra, rádöbbent, hogy vannak dolgok, amiket az ember sosem felejt el.

VIGYÁZZ AZ ELMECSAPDÁRA, intette Jochabim, és ahogy nézte a nehézkesen cammogó dinoszauruszt – egy rajzfilm-triceratops annyira reális egy valódi őserdőben, mint egy képzelt varangy egy igazi kertben –, Jake rájött, hogy ez az. Ez az elmecsapda. A triceratops nem valódi, nem számít, milyen félelmetesen bőg, az sem, hogy Jake érzi a szagát – a növények rohadását a puha redőkben, ahol a kurta lábak találkoznak a hassal, a szarupáncélos segg szarkérgének szagát, a nyálasra csócsált abrakét, amelyet szakadatlanul forgatnak a kérődző, agyaras állkapcsok –, és hallja zihálását. De hát nem lehet valódi. Ez csak rajzfilm, az istenfáját!

Ennek ellenére elég valódi ahhoz, hogy őt megölje. Ha bemerészkedik oda, akkor a rajzfilm-triceratops darabokra tépi, ahogy a virtigli tejcsárda Daisy Mae-t is darabokra tépte volna, ha Cesar Romero meg nem jelenik időben, hogy nagyvadlövő puskájából kézbesítsen egy golyót a dög Egyetlen Sebezhető Pontjára. Jake megszabadult a kéztől, amely az ő vezérlésén matatott – olyan erősen csapta be azokat az ajtókat, hogy akár le is vághatta a betolakodó ujjait –, de ez más. Nem csukhatta be a szemét, hogy úgy menjen tovább; ez valódi szörnyeteg, amelyet áruló elméje teremtett, és ez tényleg darabokra tépné.

Itt nincs Cesar Romero, hogy megakadályozza. Roland sincs.

Csak az alacsony emberek, akik a nyomában loholnak, és egyre közelebb kerülnek.

Mintha ezt akarná nyomatékosítani, Csi visszanézett arra, amerről jöttek, és egyetlenegyet vakkantott, metszően éles hangon.

A triceratops meghallotta, és elbődült. Jake arra számított, hogy Csi a lábai közé menekül a szörnyű hangra, a szőrmókus azonban továbbra is hátrafelé bámult Jake válla fölött. Csi az alacsony emberek miatt aggódott, nem az előttük levő triceratops izgatta, vagy a Tyrannoszörbet Stex, amelyik bármikor előléphet, vagy…

Mert Csi nem látja, gondolta Jake.

Nem tudott szabadulni a gondolattól. Csi nem érzi a szagot, nem is hallja. Elkerülhetetlen a következtetés: Csi számára a szörnyű triceratops odalent a hatalmas dzsungelben nem létezik.

Ami nem változtat azon a tényen, hogy számomra viszont igen. Ezt a csapdát nekem állították, vagy bárki másnak, aki kellően gazdag képzelettel van megáldva. Semmi kétség, a régi nép valamilyen szerkentyűje. Nagy pech, hogy nem ment tönkre, mint a legtöbb vacakjuk, de ez már így van. Én látom, amit látok, és semmit sem tehetek a…

Várjunk csak.

Várjunk egy másodpercet.

Fogalma sem volt róla, valójában milyen szellemi kapcsolatban áll Csivel, de úgy gondolta, hamarosan megtudja.

– Csi!

Az alacsony emberek kurjongatása ijesztően közelről hallatszott. Hamarosan észreveszik, hogy a fiú és a szőrmókus megállt, és támadni fognak. Csi érezhette, hogy közelednek, ennek ellenére nyugodtan nézett Jake-re. Imádott Jake-jére, akiért meghalna, ha azt kívánná.

– Csi, képes lennél helyet cserélni velem?

Mint kiderült, a szőrmókus képes volt.

A két lábra emelkedett Csi ügyetlenül dülöngélt Ake-kel a karjaiban. Riasztóan nehezére esett az egyensúlyozás. Már attól megrémült, hogy két lábon járjon, akár rövid távon is, de meg kellett tennie, ha Ake mondta.

Jake a maga részéről tudta, hogy be kellett volna hunynia a kölcsönzött szemet. Csi fejében volt, mégis láthatta a triceratopsot; most egy pterodactilus lebegett a forró levegőben a tisztás fölött, bőrhártyás szárnyait széttárta, hogy feldobhassa magát a légcserélőből áramló levegőre.

Csi! Magadtól kell megcsinálnod. Méghozzá azonnal, ha nem akarjuk, hogy utolérjenek!

Ake!, felelte Csi, és tétován lépett egyet. A fiú teste jobbra-balra billegett, egészen az egyensúlyhatárig, és azon is túl. Ake buta, kétlábú teste oldalra dőlt. Csi próbálta megállítani, de a test még jobban elferdült, a fiú az oldalára esett, és beverte Ake bundás fejét.

Csi kétségbeesésében ugatni próbált. Ake szájából valami ostobaság jött ki, sokkal inkább szó, mint ugatás: – Vakk! Bakk! Franc-bakk!

– Hallom! – kiáltotta valaki. – Futás! Gyerünk, mozgás, haszontalan seggfejek! Mielőtt a kis taknyos eléri az ajtót!

Ake füle nem volt éles, viszont a csempés falak fölerősítettek a hangot. Csi hallotta a lábdobogást.

– Kelj föl, és indulj! – próbálta kiáltani Jake, de csak zavaros, csaholó hangzavar lett belőle: – Ake-Ake, kell! Föl, menj! – Más helyzetben vicces lett volna, de ez nem egy másik helyzet volt.

Ake hátát a falnak nyomva Csi fölállt, és elindult a fiú lábával. Végre rátalált a motorikus idegekre; egy olyan helyen voltak, amelyet Ake dogannak hívott, és egész egyszerűen működtek. Balra azonban boltíves folyosó vezetett egy hatalmas terembe, ahol tükörfényes gépezetek ragyogtak. Csi tudta, hogy ha belép oda – a kamrába, ahol Ake az ő csodálatos gondolatait, szavait tárolta örökre eltévedhet.

Szerencsére erre nem volt szükség. Minden, ami kellett, a Doganban volt. Bal láb… előre (szünet). Jobb láb… előre (szünet). Fogta a lényt, aki úgy festett, mint egy szőrmókus, de valójában a barátja volt, a másik kart pedig egyensúlyozásra használta. Ellenállt a kísértésnek, hogy négy lábra ereszkedve iszkoljon tovább. Az üldözők elkapják, ha ezt teszi; nem érezte a szagukat (Ake döbbenetesen buta kis nózijával nem is érezhette), de biztos volt benne, hogy jönnek.

Jake világosan érzékelte az üldözőket. Legalább tucatnyian, sőt talán tizenhatan is voltak. A testük bűzlött, piszkos felhőben tolták maguk előtt a szagukat. Érezte a spárgát, amelyet az egyik ebédelt; kiszagolta a másikban növekvő rák húsos, ocsmány bűzét. Talán a fejében, talán a torkában fészkelt a betegség.

Ismét meghallotta a triceratops bömbölését. A magasból válaszolt neki a légáramlatot meglovagoló madár-hüllő.

Jake lehunyta a szemét – na jó, Csiét. A sötétben még rosszabb volt a szőrmókus hintázó mozgása. Attól félt, hogy ha sokáig kell ezt elviselnie (különösen csukott szemmel), kidobja a hidegtálat. Akkor ő lesz 'Bama, a Tengeribeteg Tengerész.

Menj, Csi!, gondolta. Olyan gyorsan, ahogy csak bírsz! Ne ess el még egyszer, de… igyekezz, ahogy csak bírsz.

Ha Eddie ott van, neki Mrs. Mislaburski jutott volna az eszébe a szomszédos háztömbből: Mrs. Mislaburski februárban, hóvihar után, amikor a felsózatlan járda még ragyog a jégtől. De Mrs. Mislaburskit semmiféle jég nem tarthatta vissza, hogy be ne szerezze a napi karajt vagy halszeletet a Castle sugárúti piacon (vagy a vasárnapi misétől, talán Mrs. Mislaburski volt a legbuzgóbb katolikus Co-Op Cityben). Itt is jön, oszloplábait szétvetve puncsrózsaszín nadrágjában, egyik karjával a ridiküljét szorítja irdatlan kebléhez, a másikat kinyújtja egyensúlyozás végett, a fejét lehajtja, a szeme keresi a hamuszigeteket, amelyeket valamelyik felelősségteljes gondnok máris kiszórt (Jézus és a Szűz Mária áldja meg ezeket a jó embereket), meg a síkos foltokat, amelyek el akarják buktatni őt, mert szétcsúsznának rajtuk a rózsaszín cipótérdei, és letottyanna az alfelére, tán még hanyatt is esne, és ettől az ember eltörheti a gerincét, az ember megbénulhat, mint a szegény Mrs. Bernstein lánya abban a mamaronecki karambolban, bizony történnek ilyen dolgok. Így aztán elengedte a füle mellett a srácok csúfolódását (amelyben gyakran részt vett Henry Dean és öcsikéje, Eddie), csak ment a maga útján lehajtott fejjel, karját egyensúlyozva kinyújtotta, tömzsi, öregasszonyos, fekete ridiküljét a derekához szorította, hogy ha már zsupsz lesz, megvédje a táskát és annak tartalmát, kerül, amibe kerül, úgy zuhan el, mint Joe Namath a futballmeccsen, zsákolás után.

Így ment a Középső-Világból való Csi is Jake testével a föld alatti folyosó egy szakaszán, amely (számára legalábbis) pontosan úgy festett, mint a többi. Az egyetlen eltérést az jelentette, hogy a falban kétoldalt három-három lyukat látott, amelyekből nagy üvegszemek néztek ki, és halkan, folyamatosan zümmögtek.

A karjában volt valami, ami úgy festett, mint egy görcsösen behunyt szemű szőrmókus. Ha kinyitotta volna a szemét, Jake fölismeri ezekben a szerkezetekben a vetítőberendezéseket. Bár hihetőbb, hogy meg sem látja őket.

Lassan lépkedett (Csi tudta, hogy sietniük kell, de azt is tudta, hogy a lassú járás jobb az elesésnél), a lábát szétvetve, csoszogva. Ake-et a melléhez szorította, úgy, ahogy Mrs. Mislaburski szorongatta a ridiküljét a jeges napokon. Így haladt el az üvegszemek előtt. A zümmögés elhalkult. Vajon elég messzire jutottak? Reméljük. Ember módjára lépkedni túlságosan nehéz, idegfeszítő. De az is kimerítette, hogy túlságosan közel volt Ake gondolkodó mechanizmusához. Oda akart fordulni, meg akarta nézni – az a sok ragyogó tükör! –, de nem tette. Talán hipnózis alá került volna. Vagy valami még rosszabb történik vele.

Megállt. – Jake! Nézz! Lásd!

Jake igyekezett válaszolni, hogy rendben, ehelyett vakkantott. Hát ez különös. Óvatosan kinyitotta a szemét, és a csempét látta mindkét oldalon. Még nőtt a fugákban a fű meg az apró páfrány, de azért ezek csempék voltak. Egy folyosó csempéi. Hátranézett, és meglátta a tisztást. A triceratops megfeledkezett róla. Épp gyilkos küzdelmet folytatott a Tyrannaszörbettel, erre a jelenetre Jake tökéletes világossággal emlékezett Az elveszett kontinens-ből. A virtigli tejcsárda Cesar Romero biztonságos karjaiból figyelte a küzdelem kimenetelét, és amikor a rajzfilm-Tyrannaszörbet halálos harapással ragadta meg a triceratops pofáját, a lány a saját arcát Cesar Romero férfias mellébe temette.

Csi! – vakkantotta Jake, de a csaholás olyan nehézkes volt, hogy inkább átkapcsolt gondolkodásra.

Cserélj helyet velem!

Csi lelkesen igyekezett – ez volt a leghőbb vágya –, de mielőtt sikerült volna a csere, üldözőik észrevették őket.

– Ott! – üvöltötte az egyik bostoni akcentussal – az, aki bejelentette, hogy az atyából vacsora lett. – Ott vannak! Elkapni! Lelőni!

Miközben Jake és Csi visszajuttatták elméjüket a megfelelő testbe, már pattogtak körülöttük az első golyók, mintha valaki az ujjával csettintene.

Az üldözők vezetőjét Flahertynek hívták. A tizenhét fős csapatban ő volt az egyetlen humi. A többiek egy kivétellel alacsony emberek és vámpírok voltak. És jött még velük egy taheen, akinek értelmes hermelinfeje volt, és nagy, szőrös lábak álltak ki a bermudájából. Keskeny lábfeje brutálisan hegyes tüskékben végződött, amelyek egyetlen rúgással kettévághattak egy felnőtt férfit.

A bostoni születésű Flaherty, aki a huszadik század vége felé húsz év óta volt a Király embere egy csomó New Yorkban – a félelem és a düh idegeket csikorgató viharában és a tőle telhető legnagyobb gyorsasággal szedte össze a különítményt. Semmi sem jöhet be a Malacba. Ezt mondta Sayre Meimannak. És hogy bármi, ami mégis bejut, semmilyen körülmények között nem juthat ki. Ez kétszeresen érvényes a harcosra, vagy bárkire, aki a ka-tet-jébe tartozik. Okvetetlenkedésük régen átlépte azt a határt, amikor még bosszúságnak lehet nevezni, ezt az is tudja, aki nem tartozik a fejesekhez. Erre Meiman – kevés barátjának Kanári – meghalt, és a kölyök valahogy átslisszolt közöttük. Egy gyerek, az istenit! Egy kurva kölyök! De honnan tudhatták volna, hogy ennek a kettőnek ilyen erős totemje van, mint ez a teknőc? Ha nem gurul be valamelyik asztal alá a vacak, még most is ott állnának, mint a sóbálvány.

Flaherty tudta, hogy ez az igazság, de azt is tudta, hogy Sayre sosem fogadná el ezt magyarázatnak. Még azt sem engedné, hogy Flaherty kifejtse. Nem, sokkal előbb halott lenne, és a többiek úgyszintén. A földön hevernének, és a doktorbogarak zabálnák a vérüket.

Könnyű azt mondani, hogy a gyereket megállítják az ajtónál, hogy nem ismer – nem ismerhet – egyetlen nyitó jelszót sem, de Flaherty már nem bízott az ilyesmiben. Éppen ezért majd' elszállt a boldogságtól, amikor azt látta, hogy a kölyök és szőrös kis haverja megáll. A különítmény több tagja tüzet nyitott, de egy lövés sem talált. Ez nem lepte meg Flahertyt. Valamilyen zöld terület volt közöttük, egy sávnyi istenverte dzsungel a város alatt, legalábbis úgy festett, pára gomolygott benne, és megnehezítette a célzást. Na és volt ott néhány nevetséges, rajzfilmbe illő dinoszaurusz is! Egyikük fölemelte vérrel borított fejét, rájuk bömbölt, apró mellső lábait a szügyéhez szorította.

Akár egy sárkány, gondolta Flaherty, és a rajzfilm-dinoszaurusz a szeme láttára változott sárkánnyá. Felbömbölt, és lángcsóvát fújt, amelytől számos lelógó lián és egy mohafolt tüzet fogott. Közben a fiú ismét elindult.

Lamla, a menyétfejű taheen előretolakodott, szőrös öklét a homloka elé emelte. Flaherty türelmetlenül viszonozta a tisztelgést. – Mi az ott, Lam? Te tudod?

Flaherty még sosem járt a Malac alatt. Ha dolga volt, mindig a New Yorkok között utazott, vagyis bement a Negyvenhetedik utcának az Első és a Második sugárút közé eső szakaszában a Bleecker utcai örökké üres raktárba (vagy némelyik világokban egy örökké épülő házba), illetve eltalpalt a Kilencvennegyedik utcába. (Ez utóbbi idővel elromlott, és természetesen senki nem tudta, hogyan kell megjavítani.) Voltak más ajtók is a városban – New Yorkban hemzsegnek a más hovákba és mikorokba vezető ajtók –, de már csak ezek működtek.

Na és természetesen a fedici. Az, amelyik előttük van.

– Ez egy látomás-csináló – mondta a menyét. A hangja nyálkásan berregett, nagyon nem volt emberi. – Ama gépezet elővarázsolja, amitől féltek, és igen valószerűvé teszi. Sayre akkor kapcsoltatta be, amikor a tet-jével és a fekete bőrű csajjal erre ment. Tudod, hogy hátulról védve legyen.

Flaherty bólintott. Elmecsapda. Nagyon okos. De végül is mire volt jó? Az az átkozott, szaros kölyök átjutott rajta!

– Akármit látott a kölyök, az átalakult olyasmivé, amitől mi félünk – mondta a taheen. – A képzeletből dolgozik.

Képzelet. Flaherty belekapaszkodott a szóba. – Remek. Akármit látnak is ott, meg kell mondani nekik, hogy ne törődjenek vele.

Fölemelte a karját, hogy továbbindítsa az embereit, mivel nagyon megkönnyebbült attól, amit Lam mondott. Nekik folytatniuk kell az üldözést. Sayre (vagy Walter o'Dim, aki még rosszabb) az egész bandát kicsinálja, ha nem tudják leállítani ezt a taknyost. Másrészt Flaherty nagyon félt a sárkányoktól, azóta, hogy kisfiú korában az apja olvasott neki egy mesét.

A taheen megállította, mielőtt Flaherty befejezhette volna a mozdulatot.

– Most meg mi van, Lam? – mordult rá.

– Nem érted. Ami ott van, elég valódi ahhoz, hogy megöljön téged. Hogy mindnyájunkat megöljön.

– Akkor te mit látsz? – Nincs idő a kíváncsiskodásra! Mindig ez volt Conor Flaherty átka.

Lamla lehajtotta a fejét. – Nem szeretek beszélni róla. Éppen elég rossz így is. Az a helyzet, sai, hogy meghalunk, ha nem vagyunk elég óvatosak. Lehet, hogy ami történik veled, az egy hullavagdaló szemében úgy fog festeni, mint az agyvérzés, vagy a szívroham, de ő semmit sem fog tudni arról, mit láttál te amott. Bolond, aki azt hiszi, hogy a képzelet nem képes ölni.

A többiek összegyűltek a taheen mögött. Hol Lamlára, hol a párás őserdei tisztásra sandítottak. Flahertynek nem tetszett, amit a képes felükön látott, fikarcnyit sem tetszett. Megölhet egyet-kettőt, hogy a többi letörölje a képéről azt a kelletlenséget, és helyreálljon a lelkesedésük, de mi haszna, ha egyszer Lamlának igaza van? Rohadt régi nép, hogy mindig maguk mögött hagyogatják a játékszereiket! Veszedelmes játékok! Csak agyonbonyolítják az ember életét! A rosseb ette volna meg valamennyit!

– Akkor hogy menjünk tovább? – ordította. – És hogy jutott át ez a pöcs?

– Róla semmit nem tudok – felelte Lamla –, de mindössze annyit kell tennünk, hogy kilőjük a projektorokat.

– Miféle szaros projektorokat?

Lamla lefelé mutatott… illetve előre, ha igaza van a ronda fajzatjának. – Arra – mondta. – Tudom, hogy nem látjátok őket, de higgyétek el, ott vannak. Mindkét oldalon.

Flaherty megigézve bámulta, ahogy Jake párás dzsungele sötét rengeteggé változik, mint a mesében áll: Egyszer volt, hol nem volt, akkoriban, amikor még mindenki a sötét rengeteg mélyén élt, egyszer csak megérkezett egy sárkány, hogy elpusztítson mindenkit!

Nem tudta, hogy Lamla és a többiek mit látnak, de a sárkány (amely az imént még Tyrannaszörbet Stex volt) engedelmesen pusztítani kezdett, felgyújtotta a fákat, és katolikus kisfiúkat keresett, hogy megegye őket.

– SEMMIT nem látok! – üvöltötte Lamlának. – Azt hiszem, neked elment az a szaros ESZED!

– Láttam őket kikapcsolva – mondta halkan Lamla –, és nagyjából emlékszem, hol vannak. Ha adsz négy embert, hogy megsorozzák mindkét oldalt, akkor nem hinném, hogy sokáig tartana kilőni a projektorokat.

És mit fog mondani Sayre, amikor közlöm vele, hogy kilőttük a drágaságos elmecsapdáját?, kérdezhette volna Flaherty. És ha már itt tartunk, mit fog szólni Walter o'Dim? Ami elromlott, sosem lehet megjavítani, még az olyanok sem képesek rá, mint mi, akik tudjuk, hogyan gyújtsunk tüzet két összedörzsölt fadarabbal, bár nagyjából meg is álltunk ennél.

Mondhatta volna, de nem mondta. Mert a fiút elkapni sokkal fontosabb volt a régi nép minden ósdi ketyeréjénél, még egy ilyen döbbenetesnél is, mint az elmecsapda. És végső soron Sayre kapcsolta be, nem igaz? De igaz! Ha valakinek magyarázni kell, legyen Sayre az! Térdeljen ő a nagykutyák előtt, és dumáljon, amíg el nem hallgattatják! Közben az istenverte taknyos növeli az előnyét, amelyet Flaherty (aki holmi kitüntetésekkel áltatta magát, mert olyan készségesen rávetődött a feladatra) és emberei olyan szépen lecsökkentettek. Na de hát szar vagy kalaposinas! Majd meglátjuk.

– Vidd a legjobb lövészeket – mondta John F. Kennedy tájszólásával. – A tijejid.

Lamla magához szólított három alacsony embert és az egyik vámpírt, kétfelé osztotta őket, és egy másik nyelven gyorsan magyarázni kezdett nekik. Flaherty összegyűjtött néhány másikat, akik Lamhoz hasonlóan már jártak arra, és emlékeztek rá, hogy hol rejtőznek a falban a projektorok.

Időközben Flaherty sárkánya jobban mondva inkább a papája sárkánya – folyamatosan dúlt a sötét rengeteg mélyén (a dzsungel mostanra eltűnt), és felgyújtott mindent.

Végül – noha Flaherty számára nagyon hosszú időnek tűnt, holott aligha lehetett több harminc másodpercnél – a lövészek tüzet nyitottak. Csaknem azonnal sápadni kezdett a sárkány és az erdő. Egyre jobban emlékeztettek egy túlexponált mozifilmre.

– Az egyiket eltaláltátok, haverok! – kiáltotta Lamla olyan hangon, amely sajnálatos módon inkább bégetésnek tűnt, ahogy hangosabb lett. – Szórjátok meg! Adjatok neki, az apátok szerelméért!

Legalább a társaság felének sosem volt apja, gondolta rosszkedvűen Flaherty. Ekkor tisztán hallatszott az üveg csörömpölése. A sárkány megdermedt, bár továbbra is fújta a lángot száján, orrán és páncélos torkának kopoltyúin át.

Ettől felbátorodva gyorsabban kezdtek tüzelni a lövészek, és néhány pillanattal később a tisztás a dermedt sárkánnyal együtt eltűnt. Csak csempés folyosó maradt utánuk, amelynek porában friss nyomok haladtak. A falon kétoldalt látszottak a szétlőtt projektor tartói.

– Rendben! – kiáltotta Flaherty, miután helyeslően bólintott Lamlának. – Most a fiú után megyünk, méghozzá sebesen. Elkapjuk, és karón hozzuk vissza a fejét! Velem jöttök?

A csapat vad lelkesedéssel bömbölt, de mindegyiknél hangosabb volt Lamla, akinek a szeme ugyanolyan baljós sárga-narancs fényben izzott, mint a sárkány tüzes lehelete.

– Akkor rendben! – Flaherty elindult, egy nótát harsogva, amelyet minden tengerészgyalogos-kiképző felismert volna. – Nem számít, milyen messzire futsz…

– NEM SZÁMÍT, MILYEN MESSZIRE FUTSZ! – bőgték vissza, miközben négyes sorokban ügettek át Jake dzsungelének helyén. Lábuk alatt ropogtak az üvegcserepek.

– Előlünk messzire úgyse jutsz!

– ELŐLÜNK MESSZIRE ÚGYSE JUTSZ!

– Utad Cainbe vagy Ludba érhet!

– UTAD CAINBE VAGY LUDBA ÉRHET!

– Megesszük a golyód, megisszuk a véred!

A csapat harsányan bőgte a választ. Flaherty kicsit fokozta a tempót.

Jake hallotta, hogy ismét közelednek, come-come-commala. Hallotta, amint megígérik, hogy megeszik a golyóit, és megisszák a vérét.

Blabla!, gondolta, de azért megpróbált gyorsabban loholni. Riadtan érezte, hogy nem képes. A Csivel történt tudatcsere eléggé kifárasztotta…

Nem!

Roland arra tanította, hogy az önbecsapás nem egyéb álruhás gőgnél, olyasfajta lazaság, ami tilos. Jake igyekezett tőle telhetően követni ezt a tanácsot, aminek következtében el kellett ismernie, hogy a „kifáraszt” ige már nem írja le a helyzetét. A szúrás az oldalában agyarakat növesztett, amelyek belemartak a hóna alatti húsba. Tudta, hogy megelőzte üldözőit, de hangos kántálásukból azt is tudta, hogy nagyobbrészt ledolgozták a hátrányukat. Hamarosan ismét lőni fognak rá és Csire, és noha futás közben nem lehet célozni, valakinek majdcsak szerencséje lesz.

Elöl valami elzárta a folyosót. Egy ajtó. Mihez kezd, ha Susannah nincs a másik oldalán? Vagy ott van, csak nem tudja, hogyan segíthetne?

Nos, akkor Csi és ő harcolni fognak. Nincs fedezék, ez alkalommal nem lehet megismételni a thermopüléi szorost, de hajítani fogja a tányérokat és lenyiszálja a fejeket, amíg oda nem érnek hozzá.

Amennyiben szükség lesz rá.

De talán mégsem kell ezt tennie.

Nehézkesen dübörgött az ajtó felé, a lélegzete sütötte a torkát – kis híján égette –, és törte a fejét. Tulajdonképpen mindegy. Amúgy se nagyon bírom már a futást.

Csi ért oda elsőnek. Mellső lábát nekivetette a szellemfának és fölnézett, mintha az ajtóra írott szavakat és az alattuk villogó felszólítást olvasná. Azután visszanézett Jake-re. A fiú lihegett, egyik kezét a hóna alá dugta, a himbálózó szatyorban a maradék Orizák csörömpöltek.

ÉSZAKI KÖZPONTI POZITRONIKA RT.

New York/Fedic

MAXIMÁLIS BIZTONSÁG

SZÓBELI BELÉPTETŐ KÓD KÖTELEZŐ

#9 VÉSZTARTALÉK

Kipróbálta a kilincset, de csak megszokásból. Amikor a hideg fém nem akart elfordulni, nem is próbálkozott újra, csak mindkét kezével verni kezdte a fát. – Susannah! – ordította. – Ha itt vagy, akkor engedj be!

Hajszálnyi esélyed sincs, hallotta az apja hangját, és az anyjáét, aki sokkal ünnepélyesebben beszélt, mintha tudná, hogy a mesemondás nem tréfaság: Légy zümmögését hallottam… amikor meghaltam.

Az ajtó mögül semmi nem hallatszott. Jake mögött közeledett a Bíbor Király kántáló különítménye.

– Susannah! – bömbölte, és amikor erre sem érkezett válasz, megfordult, hátát az ajtónak vetette (talán nem tudta mindig is, hogy ilyen lesz a vég; a hátát egy zárt ajtónak fogja vetni?), és mindkét kezébe egy Orizát szorított. Csi a fiú két lába közé állt, a bundáját felborzolta, és bársonypuha orrát ráncolva vicsorgott.

Jake keresztbe tette a melle előtt a két kezét. Fölvette a támadóállást.

– Gyertek, mocskok! – kiáltotta. – Gileádért és az Eldért! Rolandért, Steven fiáért! Értem és Csiért!

Túlságosan összpontosított arra, hogy méltán haljon meg, hogy legalább egyet magával vigyen (az a tag, aki azt mondta, hogy az atyából vacsora lett, különösen a begyében volt), sőt ha lehet többet is, így kezdetben nem érzékelte a hangot, amelyet nem is annyira az ajtó túloldaláról hallott, mint inkább az elméjéből:

– Jake! Tényleg te vagy az, cukorfalat?

A szeme tágra nyílt. Ó, csak ne valami trükk legyen! Mert ha az, sose ugratják be többé!

– Susannah, jönnek! Tudod, hogyan…

– Igen! A csasszit kell hozzá, hallasz? Ha Nigelnek igaza van, akkor a megfelelő szó a csa…

Jake nem várta meg, hogy befejezze. Feltűnt a loholó különítmény. Valaki fegyverrel hadonászott, és máris a levegőbe lőtt.

– Csasszit! – kiáltotta a fiú. – Csasszit a Toronyért! Kinyitni! Nyílj már ki, te szemétláda!

Ahogy nekitámaszkodott, a New York és Fedic közti ajtó kattant egyet. Flaherty, a támadók vezetője látta, mi történik, és megeresztette szókészletének legocsmányabb káromkodását, valamint egyetlen golyót. Jó céllövő volt, és nem csekély akaraterejét is beleadta, hogy irányítsa a skulót. Semmi kétség, kilyukasztotta volna Jake homlokát valahol a gyerek bal szeme fölött, behatolt volna az agyába, hogy végét vesse az életének, ha ugyanebben a pillanatban nem ragadja meg egy erős, barna kéz a gallérját és át nem rántja a liftaknához illő éles sivításon, amely mindig ott kering a Setét Torony szintjei között. A golyó, ahelyett, hogy belefúródott volna Jake fejébe, elsüvített mellette.

Csi vele tartott, éles hangon rikoltotta barátja nevét – Ake-Ake, Ake-Ake! –, és az ajtó becsapódott mögöttük. Flaherty húsz másodperccel később ért oda, és addig verte a fát, amíg a keze vérezni nem kezdett (amikor Lamla megpróbálta elhúzni, olyan erővel lökte vissza, hogy a taheen hanyatt esett), de semmit nem tehetett. A dörömbölés nem ért semmit; az átkozódás sem; semmi sem használt.

Az utolsó pillanatban szökött meg előle a fiú és a szőrmókus. Roland ka-tet-je még egy kis ideig egyben maradt.

6. fejezet

A TEKNŐCHÁT ÚTON

Nézzék meg, könyörgöm, de jól nézzék meg, mert ez egyike a legszebb helyeknek, amelyek még megmaradtak Amerikában.

Mutatnék egy otthonos földutat, amely Nyugat-Maine vízválasztó gerincén kanyarog a sűrű erdőben, és a két vége egymástól két mérföldre torkollik a hetes útba. Közvetlenül nyugatra a gerinctől mélyzölden behorpad a talaj, mint egy kerek foglalat. Az alján ott a Kezar-tó, a kő a foglalatban. A többi hegyi tóhoz hasonlóan az időjárás szeszélyeinek megfelelően ez is legalább tucatszor változtatja a küllemét egy nap alatt. Ha azt mondod, hogy ez kész őrület, jól mondod. A helyiek élvezettel mesélnének nektek azokról a fagylaltgombóc nagyságú hópelyhekről, amelyek a világnak ezek a részén estek augusztus végén (ez 1948-ban volt), vagy a Függetlenség Napján (1959). Még ennél is boldogabban mesélnének a tornádóról, amely 1971 januárjában lecsapott a tó jegére, fölszippantotta róla a havat, és kavargó mini hóvihart gerjesztett, amelynek a közepén recsegve dörgött az ég. Nehéz elhinni, hogy az időjárás ilyen bolond lehet, de ha nekem nem hisztek, menjetek, keressétek meg Gary Barkert; ő képekkel tudja bizonyítani, hogy mindez megtörtént.

Ma a tó a mélyedés fenekén feketébb volt, mint a bűn. Nem csupán visszatükrözte a fölötte gyülekező viharfelhőket, de még növelte is az így keletkezett homályt. Itt-ott ezüst csíkok törtek át az obszidián tükrön, ahogy a villámok kicsaptak a felhőkből. A mennydörgések végigmorajlottak nyugatról keletre a megdermedt égen, mintha holmi nagy, kőből való társzekér gördülne az ég útján. A fenyők, a tölgyek, és a nyírfák csöndben voltak, az egész világ visszafojtotta a lélegzetét. Minden árnyék eltűnt. A madarak elhallgattak. Fönt újabb hatalmas szekér gurult végig ünnepélyesen az úton, és a nyomában – lám csak! – motort hallunk. John Cullum poros Ford Galaxie-ja hamarosan felbukkan. A volán fölött Eddie Dean nyugtalan arca látszik, fényszóró világít a korán érkező sötétben.

Eddie kinyitotta a száját, hogy megkérdezze Rolandot, meddig mennek még, bár természetesen tudta. A Teknőchát út déli végén egy tábla állt, rajta nagy, fekete egyes. Minden leágazást, amely a tó felé vezetett, eggyel nagyobb szám jelölt. A fák között átsejlett a víz, de maguk a házak a lejtő alján voltak, így nem lehetett látni őket. Eddie minden belégzésnél érezte az ózon és az elektromosság ízét. Kétszer szikráztak a pihék a tarkóján, és biztosra vette, hogy égnek mered a haja. Nem meredt, ám ez a tudás nem lohasztotta le az ideges, viszketeg élénkséget, amelynek hullámai feltöltötték a napfonatot, mint egy áramkapcsolót, majd onnan áradtak szét a testében. Magától értetődően a zivatar volt az oka; Eddie véletlenül azok közé tartozott, akik az idegvégződéseikkel érzik meg a vihar közeledtét. De még sosem érezte ilyen erősen.

Te is tudod, hogy ez nem csak vihar!

Persze hogy nem csak az. Ám úgy rémlett, ezek a kóbor voltok valamiként megkönnyítik a kapcsolatát Susannah-val, amely hol erősödött, hol gyengült, mint mikor az ember valami távoli rádióállomást hallgat éjszaka, de amióta találkoztak

(Roderick fia, te torz, te kárhozott)

a Chayveni Chevinnel, a kapcsolat sokkal erősebbé vált, Eddie gyanúja szerint azért, mert Maine-nek ez a része elvékonyodott, és közelebb került más világokhoz. Ahogy az ő ka-tet-jük is közel jár ahhoz, hogy ismét egész legyen. Jake Susannah-val van, és úgy tűnik, egy időre biztonságba kerültek, mert egy tömör ajtó választja el őket üldözőiktől. Mégis lehet valami kettejükkel – valami, amiről Susannah vagy nem akart beszélni, vagy a férje nem értette tisztán. Még így is érzékelte az asszony iszonyatát és félelmét valamitől, ami visszatérhet. Úgy vélte, tudja is, mi az: Mia csecsemője. Aki valamilyen módon Susannah-é is, ám ezt Eddie sosem volt képes felfogni. Nem értette, hogy egy fölfegyverzett nő miként félhet egy újszülött gyerektől, de ha mégis ez a helyzet, akkor a annak megvan a jó oka.

Elhaladtak egy tábla mellett, amelyen ez állt: FENN 11. Egy másikra azt írták: ISRAEL 12. Ezután kanyar következett. Eddie beletaposott a Galaxie fékjébe, a kocsi hirtelen megállt egy porfelhőben. Az út mellett, egy BECKHARDT 13 feliratú jelzésnél ismerős Ford kisteher ácsorgott, és egy még ismerősebb alak támaszkodott hanyagul a rozsdafoltos raktérnek. Felhajtott szárú farmert, vasalt vászoninget viselt, amelyet simára borotvált, ráncos nyakáig begombolt. Boston Red Sox sapkáját kissé félrecsapta, mintha azt mondaná: nem versz át, haver. Pipázott, a füst kéken lebegett a barázdált, jó kedélyű arc körül a vihar előtti, nyomasztó csendben.

Eddie mindezt az idegfeszültség élességével érzékelte, és azzal is tisztában volt, hogy úgy mosolyog, ahogy akkor teszi az ember, ha jó baráttal találkozik egy különös helyen – az egyiptomi piramisok között, Tanger régi piacán, talán Formosa partvidéke előtt egy szigeten, avagy 1977 nyarán Lovell városánál a Teknőchát úton, egy vihar előtti délutánon. És Roland is elmosolyodott. A vén, hórihorgas, girhes és ronda – mosolygott! Úgy látszik, a csodák sosem érnek véget.

Kiszálltak az autóból, és odamentek John Cullumhoz. Roland a homlokához emelte az öklét, és könnyedén térdet hajtott. – Üdv, John! Öröm látnom.

– Hát ja, nekem is – felelte John Cullum. – Világos, mint a nap. – Tisztelgésszerűen emelte a kezét a sapka ellenzője alá, busa szemöldökéhez. Azután állával Eddie felé bökött. – Üdvözlöm, fiatalember.

– Hosszú napokat és kellemes éjszakákat – felelte Eddie, csuklójával megérintve a homlokát. Nem ebből a világból való, már nem. Megkönnyebbült, hogy abbahagyhatja a tettetést.

– Kedves dolog ilyesmit kívánni – jegyezte meg John. Majd így folytatta: – Én hívtam ide magokat. Úgy gondoltam, megtehetem.

Roland végigtekintett az utat két oldalról körülvevő erdőn, majd a sűrűsödő sötétséget nézte az égen. – Nem hinném, hogy ez a megfelelő hely…? – kérdezte árnyalatnyi kétellyel.

– Egyáltalán nem a legjobb – felelte John, és pöffentett egyet a pipájából. – Viszont errefelé jövet elhaladtam a mellett a hely mellett, ahol a tanácsot akarta tartani, és azt mondom: ha tényleg tanácskozást akar, jobb, ha itt ejtjük meg, mint ott. Ha oda megy, még levegőt se tud majd venni. Én mondom, még sosem láttam ennél furábbat. – Felragyogott az arca, mint a gyermeké, aki most tette bele a befőttes üvegbe az első szentjánosbogarát. Eddie látta, hogy minden szavát komolyan gondolja.

– Miért? – kérdezte. – Mi van ott? Bekóricálók? Vagy egy ajtó? – Véletlenül jutott az eszébe, de rögtön belekapaszkodott az ötletbe. – Egy ajtó, ugye? És nyitva van!

John megcsóválta a fejét, aztán ismét fontolóra vette a dolgot. – Lehet ajtó – mondta, annyira elnyújtva az utolsó hangot, míg olyan lett, mint egy nyögés a hosszú, nehéz nap után: ajtóóóóuuuh! – Nem pontosan úgy fest, mint egy ajtó, de mégis… hát ja. Lehet az is. Valahol abba a fénybe? – Töprengett. – Ja. De azt hiszem, fiúk, ha elmegyünk arra Cara Laughs felé, akkor ott nem lesz tanácskozás; csak állnak majd tátott szájjal. – Hátraszegte a fejét, és elnevette magát. – Rólam nem is beszélve.

– Mi az a Cara Laughs? – kérdezte Eddie.

John vállat vont. – A vízparti népek közül sokan nevet adnak a házuknak. Gondolom, azért, mert olyan sokat fizettek érte, és ez kicsit erősebb érzelmi kapcsolatot jelent. Mindenesetre Cara most üres. A tulajdonos neve McGray, Washington D.C-be laknak, de el akarják adni. A pasasnak agyvérzése volt, az asszony meg… – Úgy tett, mint aki meghúz egy üveget.

Eddie bólintott. A tornyos küldetés nagyobbik részét nem értette, ám akadtak dolgok, amelyeket kívülről fújt. Az egyik ilyen dolog az volt, hogy a bekóricáló tevékenység középpontja ebben a világban az a ház a Teknőchát úton, amelyet Cara Laughsnak nevez John Cullum. És ha odamennek, a leágazásnál 19 lesz a szám.

Fölnézett, és látta, hogy a viharfelhők kitartóan nyugatnak tartanak a Kezar-tó fölött. Nyugatra, a Fehér Hegység irányába – amelyet csaknem bizonyosan Discordia néven ismernek egy világban, innen nem is túl messze – és tovább a Sugár Útján.

Mindig a Sugár Útján.

– Mit javasol, John? – kérdezte Roland.

Cullum a BECKHARDT felirat felé intett a fejével.

Én tartok rendet Dick Beckhardtnál az ötvenes évek vége óta – mondta. – Igazán rendes ember. Most Wasin'tonba van, valamit csinál a Carter-kormányba.

– Caaaa-tah. Így mondta. – Van hozzá kúcsom. Talán be kéne mennünk hozzá. Bent meleg és száraz, és nem hinném, hogy jót tenne bármelyikünknek, ha kint maradunk. Elmondhatják a történetüket, én pedig meghallgatom – ebbe jó vagyok –, azután mindnyájan elmehetünk Carához. Én… na szóval, sosem… – A fejét rázta, kivette a pipát a szájából, és ámulattal nézett rájuk. – Én mondom maguknak, sosem láttam párját. Olyasmi, hogy még azt sem tudom, hogy nézzem.

– Gyerünk – szólt Roland. – Mindnyájan beszállunk a málhás kocsijába, ha nem baj.

– Nekem megfelel – mondta John, s visszaült a furgonba.

Dick Beckhardt kényelmes víkendháza félmérföldnyivel arrébb volt egy fenyves völgyben. A nappaliban potrohos kályha dalmahodott, a padlón rojtos szőnyeg hevert. A nyugatra néző homlokzat teljes egészében üvegből készült. Eddie megállt mellette, és egy kis ideig bámészkodott, akármilyen sürgős volt is a dolguk. A tó halott elefántcsontszínt öltött, és valahogy ijesztő volt – mint egy zombi szeme, gondolta Eddie, bár fogalma sem volt, miért éppen ez jutott eszébe. Volt egy olyan sejtése, hogy ha a szél fölerősödik (ami úgyszólván biztosra vehető, ha elered az eső), és hullámokat torlaszt a vízen, akkor már könnyebb lesz ránézni. Nem lesz olyan érzése, hogy valami visszanéz.

John Cullum leült Dick Beckhardt politúros fenyőfa asztalához, levette a sapkáját, és jobbjának bütykös ujjai között lógatta. Komolyan nézett Rolandra és Eddie-re. – Fene jól ismerjük egymást olyan népekhez képest, akik csak nemrég ismerik egymást – mondta. – Maguk nem így gondúják?

Bólintottak. Eddie egyre várta, hogy odakint nekidurálja magát a szél, de odakint a világ visszafojtotta a lélegzetét. Lefogadta volna, hogy ha egyszer megérkezik, pokoli vihar lesz belőle.

– A népek a seregbe ismerik meg ennyire egymást – elmélkedett John. – A háborúba. – A háborút megint vastag jenki tájszólással ejtette. – Úgy gondolom, hogy az ilyesmi fenemód közel hozza egymáshoz az embereket.

– Az ám – helyeselt Roland. – „A fegyverdörgés nagyon közeli rokonságot teremt”, ahogy mifelénk mondják.

– Télleg? No, gondolom, akkor ugyancsak fontos dógokat mondanak nekem, de mielőtt elkezdenék, vóna valami, amit meg én mondok el. És megcsókolom a malac seggit, ha nem fognak ugyancsak örülni neki.

– Mi az? – kérdezte Eddie.

– A megyei seriff, Eldon Royster néhány órája lecsukott négy fickót Auburnba. Úgy láccott, el akarnak slisszolni az útakadálynál álló rendőrök mellett, de csak a bajt keresték maguknak. – Kivette a pipát a szájából, előhúzott egy gyufát a mellzsebéből, és a hüvelykujjának nyomta a hegyét. Ám egy pillanatig nem gyújtotta meg, csak tartogatta a kezében. – A lopakodásnak az lehetett az oka, hogy egy nagy határ tűzfegyver volt náluk. Géppuskák, gránátok, meg néhány darab abbul az anyagból, amit C-4-nek hínak. Asszem említették is az egyik fickó nevét – Jack Andolini? – Most meggyújtotta a Gyémánt Kékhegyűt.

Eddie rárogyott sai Beckhardt kiváló Shaker székeinek egyikére, és arcát a gerendák felé fordítva hahotázni kezdett. Amikor már csak kuncogott, Roland arra gondolt, hogy senki sem képes olyan jóízűen kacagni, mint Eddie Dean. Azóta legalábbis, hogy Cuthbert Allgood megérkezett a tisztásra. – A csinos Jack Andolini a Maine állami megyei köpködőben ül! – mondta. – Pofám leszakad! Bár életben lenne Henry bátyám, hogy ezt láthassa!

Ekkor eszmélt rá, hogy Henry valószínűleg ebben a pillanatban is él – legalábbis egy változata. Feltéve, hogy ebben a világban léteznek a Dean testvérek.

– Hát ja, sejtettem, hogy ez a hír tetszeni fog mondta John, és a gyorsan feketedő gyufa lángját végighúzta a pipa öblén. Látszott rajta, hogy ő is örül. Olyan szélesen vigyorgott, hogy alig tudta megszívni a dohányt.

– Édes Istenem! – Eddie a szemét törölgette. – Ez feldobta a napomat. Majdnem azt mondhatnám, hogy az évemet.

– Van még valamim maguknak – mondta John – de azt most hagyjuk. – A pipa végre kielégítően szelelt. A gondnok hátradőlt, szeme ide-oda járt a két furcsa vándor között, akiket ezen a napon ismert meg. Ezeknek az embereknek a ka-ja összefonódott az övével. – Most szeretném hallani a történetüket. És hogy mit kívánnak tőlem.

– Mennyi idős, John? – kérdezte Roland.

– Nem olyan öreg, hogy ne legyen hátra még egy kevés, mielőtt elmennék – felelte John némileg hűvösen. – Na és magával mi a helyzet, haver? Hányszor emeli még föl a súlyt?

Roland rámosolygott – azzal a mosollyal, ami azt jelenti: erről ennyit, változtassunk témát. – Eddie beszél mindkettőnk helyett – mondta. Ezt még Bridgtonból jövet határozták el. – Az én történetem túl sokáig tartana.

– Ha maga mondja – felelte John.

– Én mondom – biccentett Roland. – Hadd mesélje el Eddie az ő történetét, amennyire az időből futja, azután ketten együtt mondjuk el, ami szükséges, azután, ha beleegyezik, odaad magának valamit, hogy vigye el egy Moses Carver nevű embernek… és én adok mellé még valamit.

John Cullum végiggondolta mindezt, azután bólintott, és Eddie felé fordult.

Eddie nagyot sóhajtott. – Az első, amit tudnia kell, hogy én ezzel a pasassal itt egy repülőút kellős közepén találkoztam, amikor a Bahamákról, Nassauból tartottam a New York-i Kennedy repülőtérre. Abban az időben heroinfüggő voltam, ahogy a bátyám is. Egy fuvarra való kokain volt nálam.

– És mikor volt ez, fiam? – kérdezte John Cullum.

– 1987 nyarán.

Mindketten látták Cullum arcán a megdöbbenést, ám a hitetlenségnek az árnyékát se. – Egyszóval a jövőből érkezett! A mindenit! – Kihajolt az illatos pipafüstből át. – Na, fiam – mondta –, mesélje csak a történetét. Egy árva szót se hagyjon ki.

Eddie-nek másfél órájába telt a mesélés – pedig a rövidség kedvéért bizony kihagyott pár dolgot abból, ami történt velük. Mire végzett, alattuk természetellenes fény ülepedett a tó vizére. Dick Beckhardt kunyhója fölött mennydörgött párszor, néha olyan éles reccsenéssel, hogy valamennyien ugrottak egyet. Egy villámcsapás egyenesen a keskeny tó közepébe talált, pillanatnyi finom, gyöngyházas-bíbor fénybe borítva a vízfelszínt. Egyszer feltámadt a szél, fújta a hangokat a fenyőfák között, most jön, biztosan most jön, gondolta Eddie, de nem jött. Nem is oszlott szét a fenyegető vihar, és ez a különös szünet, amely olyan volt, mintha egy kard függene vékony fonálon, eszébe juttatta Susannah hosszú, furcsa terhességét, amely mostanra véget ért. Hét óra tájt elment a villany, John átkutatta a konyhaszekrényeket gyertya után, miközben Eddie tovább beszélt – Folyamút öregembereiről, Lud város őrültjeiről, Calla Bryn Sturgis rémült lakóiról, és hogy hogyan ismertek meg egy kiugrott papot, aki vélhetőleg egy könyvből toppant elő. John az asztalra tette a gyertyákat, valamint kekszet, sajtot és egy üveg Red Zinger jeges teát. Eddie befejezte a látogatást Stephen Kingnél, elmesélte, hogy a harcos miként vette rá hipnózissal az írót, felejtse el a látogatásukat, miként látták rövid időre barátjukat, Susannah-t, és miként hívták fel John Cullumot, mert, ahogy Roland mondta, senki más nincs a világnak ezen a részén, akit felhívhatnának. Miután Eddie elhallgatott, Roland beszámolt róla, miként találkoztak a Chayveni Chevinnel a Teknőchát úton. A harcos az asztalra, a sajtos tányér mellé helyezte az ezüstkeresztet, amelyet Chevinnek is megmutatott. John megbökdöste vaskos hüvelykujjával a vékony láncszemeket.

Azután hosszú csönd lett.

Amikor nem állhatta tovább a hallgatást, Eddie megkérdezte az öreg gondnokot, mennyit hisz el a történetből.

– Mindent – felelte John habozás nélkül. – Maguk vigyázzák azt a rózsát New Yorkba, igaz?

– Igen bólintott Roland.

– Mert ettől van biztonságba az egyik olyan Sugár, miközbe a többit már nagyrészt elszakították ezek a hogyishíjják telepaták, a Törők.

Eddie megdöbbent, hogy Cullum milyen gyorsan és könnyedén felfogja a lényeget, bár erre talán nem volt oka. A friss szem tisztábban lát, szerette mondogatni Susannah. És Cullumban sok minden volt abból, amit a szürkék Ludban úgy hívtak, hogy „firkás pasas”.

– Igen – mondta Roland. – Igazat szól.

– A rózsa vigyáz az egyik Sugárra. Stephen King van szolgálatba egy másiknál. Legalábbis ezt gondolják.

– Őt folyvást figyelni kell, John – mondta Eddie. – Minden mást leszámítva van pár ocsmány szokása – de ha egyszer elhagyjuk ezt a világot 1977-ben, akkor sosem térhetünk ide vissza, hogy figyeljünk rá.

– King nem létezik ezekbe a más világokba? – kérdezte John.

– Szinte bizonyos, hogy nem – felelte Roland.

– De még ha létezik is – vetette közbe Eddie –, az, amit ott csinál, nem számít. Ez a kulcsvilág. Ez, és az, amelyikből Roland jött. Ez és az a világ egymás ikrei.

Jóváhagyást várva nézett Rolandra. A harcos bólintott, és meggyújtotta az utolsó cigarettát, amelyet Johntól kapott korábban.

– Én rajta tarthatom a fél szemem ezen a Stephen Kingen – mondta John. – Nem is kell tudnia róla. Mármint ha visszajöttem, miután elintéztem ezt az átkozott ügyet New Yorkba. Nagyjából sejtem, miről van szó, de talán jobb, ha mégiscsak elmondják. – A farzsebéből előhúzott egy viharvert noteszt, amelynek zöld borítójára a Mead Memo szavakat nyomtatták. Pergette a lapokat, majdnem a végén talált egy ürest, elővett egy ceruzát a mellzsebéből, megnyalta a hegyét (Eddie visszafojtotta borzongását), azután várakozón nézett rájuk, akár egy gólya az egyetemen, az első napon.

– Na, kedves urak! Hát miért ne mondanák el John bácsinak a hátralevő részt?

Ez alkalommal főleg Roland beszélt, és noha neki kevesebb mondanivalója volt, mint Eddie-nek, mégis eltartott fél óráig, mivel nagyon körültekintően fogalmazott, mindegyre Eddie-hez fordult, hogy segítsen egy szónál vagy kifejezésnél. Eddie már látta a gyilkost és a diplomatát, akik Gileádi Rolandban laktak, de ez volt az első alkalom, amikor megfigyelhette a küldöttet, az üzenetvivőt, akinek minden szót helyesen kell kimondani. Odakint a vihar még mindig nem volt hajlandó sem kitörni, sem elvonulni.

Végül visszaült a helyére. Az arca a gyertyák sárga izzásában egyszerre tűnt ősinek és különös módon szépnek. Eddie, ahogy ránézett, első alkalommal kezdte gyanítani, hogy nagyobb baj lehet itt annál, amit Rosalita Muńoz „száraz fájdalomnak” nevezett. Roland veszített a súlyából, és a szeme alatti karikák is betegséget sugalltak. Egy egész pohár vörös teát hajtott fel egyhuzamban, aztán megkérdezte: – Megértette mindazt, amit elmondtunk?

John csak annyit válaszolt: Igen.

– Mindent meg tud oldani? – erősködött Roland. – Nincsenek kérdései?

– Nem hinném.

– Akkor mondja vissza azt, amit hallott.

John két noteszlapot töltött meg szépen hurkolt betűkkel. Most ide-oda lapozott, párszor bólintott. Utána mordult egyet, és visszacsúsztatta a noteszt a farzsebébe. Lehet vidéki bácsika, de igencsak messze van attól, hogy ostobának nevezhessék, gondolta Eddie. Találkozásunk jóval több a vakszerencsénél. A ka-nak volt egy jó napja.

– Elmegyek New Yorkba – mondta John. – Megkeresem ezt az Aaron Deepneau-t. Leválasztom a haverjáról. Meggyőzöm róla, miszerint nagyjából az a legfontosabb dolog a világon, hogy vigyázzon az Üres telken a rózsára.

– A nagyjábólt el is hagyhatja – szólt közbe Eddie.

John biccentett, mintha a fiatalember meg sem szólalt volna. Fölvette a rajzfilmhóddal díszített noteszlapot, és belegyömöszölte jókora tárcájába. Eddie Deannek az volt a legnehezebb, amióta átlépett a megfejthetetlen ajtón East Stonehamben, amikor oda kellett adnia az adásvételi szerződést. Kis híján kitépte a gondnok kezéből, mielőtt John eltüntette a bukszájában. Most sokkal jobban megértette, mit érezhetett Calvin Tower.

– Mivel maguké a telek, fiúk, maguké a rózsa is – szögezte le John.

– Most a Tet Corporation a rózsa tulajdonosa – helyesbített Eddie. – Egy cég, amelynek maga lesz az ügyvezető alelnöke.

John Cullum nem hatódott meg az új címétől. – Deepneau majd megfogalmazza a szerződés paragrafusait, vigyáz, hogy minden törvényes legyen. Utána elmegyünk, meglátogatjuk ezt a Moses Carver nevű pasit, és rávesszük, hogy szálljon be a dologba. Lehet, hogy ez lesz a legnehezebb rész, de iparkodunk, és mindent megpróbálunk.

– Akassza a nyakába a néni keresztjét – mondta Roland –, és amikor találkoznak sai Carverrel, mutassa meg neki. Lehet, hogy elvégzi maguk helyett a meggyőzés javát. De először mást kell mondania.

Amikor errefelé jöttek Bridgtonból, Roland megkérdezte Eddie-t, nincs-e tudomása Susannah-nak és a keresztapjának valamilyen közös titkáról. Lehet fontos, lehet akármilyen jelentéktelen. Eddie ismert ilyet, és mélységes megdöbbenésére Susannah hangja szólalt meg a keresztből, amely Dick Beckhardt fenyőfa asztalán hevert.

– Pimsyt az almafa alá temettük, ahol nézhette tavasszal, hogyan hullnak a virágszirmok – mondta Eddie felesége. – És Mose papa azt mondta nekem, hogy ne sírjak többé, mert Isten úgy gondolja, hogy egy ölebet túl sokáig gyászolni…

Innentől a szavak suttogássá tompultak, majd elnémultak. Ám Eddie emlékezett a folytatásra, és megismételte: – …egy ölebet túl sokáig gyászolni bűn. – Elmesélte, hogy Mose papa azt mondta a keresztlányának, menjen ki még egyszer Pimsy sírjához, és súgja oda neki: „Légy boldog a mennyekben”, de ezt ne árulja el senki másnak, mert a lelkészek nem nagyon hisznek abban, hogy az állatokért mondott ima a mennyekbe jutna. – És Susannah megőrizte a titkot.

– Én voltam az egyetlen, akinek valaha is elmondta. – Eddie szomorúan elmosolyodott, talán a meghitt percekre gondolt, amelyek a sötétben követik a szeretkezést.

John Cullum a keresztre bámult, azután tágra nyílt szemmel nézett Rolandra. – Mi ez? Valami magnó? Az nem lehet, ugye?

– Ez egy sigul – magyarázta türelmesen Roland. – Segíthet magának ennél a Carvernél, ha kiderülne, hogy az a fajta, amit Eddie „fafejűnek” hív. – Csendesen mosolygott. Tetszett neki a „fafejű” jelző. Ezt megértette. – Tegye el!

Ám Cullum nem tette el, legalábbis nem azonnal. Ismeretségük ideje alatt – beleértve azt is, amikor lőtték őket a boltban – az öreg szivar először tűnt zavartnak. – Ez varázslat? – kérdezte.

Roland türelmetlenül vállat vont, mintha azt mondta volna, hogy a szónak ebben az összefüggésben nincs jelentése, és megismételte: – Tegye el!

John Cullum engedelmeskedett, de olyan óvatosan, mintha azt várná, hogy Talitha néne keresztje bármelyik pillanatban vörös izzásig hevülhet, és összeégetheti. Lehajtotta a fejét, nézte (hosszú jenki arcán egy pillanatra kirajzolódott a polgár tokája), azután az inge zsebébe gyömöszölte.

Eddie Dean tisztában volt vele, hogy pontosan úgy beszél, ahogyan hozzá szóltak valamikor: – Mondja el a leckéje többi részét, East Stoneham-i John, és legyen igaz!

Amikor Cullum ezen a reggelen fölkelt, csak egy vidéki gondnok volt, akit a világ nem ismert és nem látott. Ma este viszont úgy fekszik le, hogy egyike lesz a lehető legfontosabb embereknek, a Föld igazi fejedelme. Ha félt is a gondolattól, nem mutatta. Talán még nem fogta fől egészen.

Bár Eddie nem hitt ebben. A ka hozta az útjukba ezt az embert, aki egyszerre ravasz és bátor. Ha most ő lenne Walter (vagy, bánja is ő, Flagg, ahogy Walter néha nevezte magát), bizony cidrizne.

– Na szóval – mondta John –, szemet sem fontos, hogy ki vezeti a céget, de magok azt akarják, hogy a Tet lenyelje a Holmest, mert mostantól nem az lesz a munkája, hogy koronákat és fogkrémeket gyártson, még ha egy darabig úgy fog is kinézni.

– És mi a…?

Eddie nem folytathatta. John fölemelte göcsörtös mutatóujját. Eddie megpróbálta beleképzelni a Texas Instruments egyik számológépét ebbe a kézbe. Egész könnyen ment. Furcsa.

– Hagyja, fiatalember, hadd magyarázzam el. Eddie leült, és olyan mozdulatot tett, mintha cipzárt húzna el a szája előtt.

– A rózsa biztonsága a legfontosabb. A második legfontosabb, hogy az írás is biztonságba legyen. Ezenfölül azonban nekem, ennek a Deepneau-nak meg a másiknak, annak a Carvernek föl kell építenünk a világ egyik legerősebb cégét. Ingatlannal fogunk kereskedni, meg… ööö… – elővette viharvert noteszét, sietve belenézett, eltette. – Együttműködünk a szoftverfejlesztőkkel, vagy micsodákkal, mert ők lesznek a technika új hulláma. Három szót kell nagyon megjegyeznünk. – Kipipálta őket. – Microsoft. Mikrocsipek. Intel. Akármilyen nagyra növünk – vagy akármilyen gyorsan –, a feladatok fontossági sorrendje nem változik: védeni a rózsát, védeni Stephen Kinget, és keresztbe tenni a két másik cégnek, ahányszor csak lehet. Az egyiket Sombrának hívják. A másik… – Csak egy pillanatig tétovázott: – A másik az Északi Központi Pozitronika. A Sombra magok szerint főleg az ingatlanüzletbe érdekelt. A Pozitronika… na szóval, tudomány és kütyük, nekem ennyi a nyilvánvaló. Ha a Sombra kinéz egy darab földet, akkor a Tet igyekszik lenyúlni előle. Ha az Északi Központi megvenne egy találmányt, igyekszünk elhappolni előle, vagy legalábbis megpróbálunk kibaszni velük. Ha kell, inkább átjátsszuk egy harmadik csoportnak.

Eddie bólintott. Ezt nem mondta Johnnak, az öreg szivar magától találta ki.

– Mi leszünk a Három Fogatlan Testőr, a Végítélet Vén Fingjai, tiszta vagy piszkos eszközökkel, de meg kell akadályoznunk, hogy ez a két cég megszerezze, amit akar. A piszkos trükkök a leghatározottabban engedélyezve vannak. – John elvigyorodott. – Sosem jártam a Harvard kereskedelmi karára, de úgy vélem, ettől még éppen olyan szépen tökön tudok rúgni valakit, mint bárki más.

– Jól van – mondta Roland. Tápászkodni kezdett. – Azt hiszem, ideje, hogy…

Eddie fölemelte a kezét, hogy visszatartsa. Igen, nagyon szeretett volna Susannah-val és Jake-kel találkozni; alig várta, hogy magához ölelhesse és összecsókolhassa a kedvesét. Úgy rémlett, évek teltek el azóta, hogy utoljára látta Calla Bryn Sturgis Keleti útján. Mégsem tudott olyan könnyedén távozni, mint Roland, akinek egész életében engedelmeskedtek, ezért magától értetődően várta el vadidegenektől is a holtig tartó hűséget. Akit Eddie a Dick Beckhardt asztalának túlfelén látott, az nem újabb eszköz, hanem független jenki, aki keményfejű, és az esze vág, mint a borotva… de valóban öreg ahhoz, amit kérnek tőle. És ha ő öreg, akkor mit mondjunk Aaron Deepneau-ról, a Kemoterápia Csodagyerekéről?

– A barátom indulni szeretne, én úgyszintén mondta. – Még sok mérföldet kell megtennünk.

– Tudom. Úgy látszik az arcán, fiam, mint egy heg. Eddie lenyűgözőnek találta, hogy a kötelesség és a ka nyomot hagyott rajta. Valahogy úgy kell felfogni, hogy ami az egyik szerint díszítés, a másik szerint idomtalanság. Odakint dörgött, és villám lobbant.

– Miért vállalja? – kérdezte. – Ezt tudnom kell. Miért teszi meg két ember kedvéért, akikkel épp csak találkozott?

John elgondolkodott. Megérintette a most már a nyakába akasztott keresztet, amelyet 1989-ben bekövetkező haláláig visel – a keresztet, amelyet egy öregasszony adott Rolandnak egy elfelejtett városban. Így fogja megérinteni az elkövetkező években, valahányszor fontos döntés előtt áll (a legfontosabb az lesz, amikor megszakítja a kapcsolatot a Tet és az IBM között, mely utóbbi egyre jobban érdeklődik az Északi Központi Pozitronikával létesíthető kapcsolat iránt), vagy titkos akcióra készül (például a halálát megelőző évben gyújtóbombát hajítanak Újdelhiben a Sombra Entreprises székházára). A kereszt szól Moses Carverhez, viszont sosem szólal meg többé Cullum jelenlétében, pedig ő nagyon szeretné, de néha, amikor félálomban összezárulnak rajta az ujjai, azt gondolja: „Ez egy sigul. Ez egy drága, becses sigul – valami, ami egy másik világból érkezett.”

Ha sajnált valamit életének végén (egypár húzást leszámítva, amelyek valóban mocskosak voltak, és több emberéletet követeltek), akkor azt, hogy sohasem látogathatta meg a túloldalon levő világot, amelyet egy viharos estén pillantott meg a Teknőchát úton, Lovell városa mellett. Roland sigulja időről időre álmokat küldött neki, amelyekben rózsák voltak meg egy koromfekete torony. Olykor felrémlett egy bíbor szempár borzalmas látomása, amely testetlenül lebegve kémlelte a látóhatárt. Máskor hangot hallott álmában, mintha valaki kürtöt fújna. Ebből az álomból könnyes arccal, vággyal, szeretettel és bánattal eltelten ébredt. Úgy ébredt, hogy a keresztet szorongatta, és azt gondolta: Megtagadtam Discordiát, és semmit nem sajnálok; beleköptem a Bíbor Király testetlen szemébe, és ez jólesett; sorsomat a harcoshoz és ka-tet-jéhez kötöttem, meg a Fehérhez, és ezt a választásomat sosem kellett megkérdőjeleznem.

Mégis nagyon szeretett volna egy jót sétálni, legalább egyszer, azokon a túlsó földeken, amelyek ott terülnek el az ajtó mögött.

Most annyit mondott: – Maguk, fiúk, helyes dolgokat akarnak. Ennél világosabban nem tudom kifejezni magam. Hiszek maguknak. – Habozott. – Hiszek magukban. A szemükben az igazságot látom.

Eddie úgy gondolta, most végeztek, ám Cullum elvigyorodott.

– Továbbá úgy tűnik, fölkínálták nekem egy hatalmas motor indítókulcsát. Ki ne akarná elfordítani?

– Megrémült? – kérdezte Roland.

John Cullum fontolóra vette a kérdést, azután biccentett. – Hát ja.

Roland bólintott. – Az jó – mondta.

Fekete, fortyogó ég alatt hajtottak vissza Cullum teherautójával a Teknőchát útra. Noha a nyári szezon csúcsidejében jártak, és a Kezar partján az összes víkendházban lakhattak, egyetlen autót sem láttak egyik irányban sem. A tavon úszó csónakok régen fedett helyre menekültek.

– Azt mondtam, van még valamim magoknak – szólalt meg John, és odament a kisteherje rakteréhez, ahol acél szerszámosláda támaszkodott a fülkéhez. Föltámadt a szél, meglobogtatta a gondnok gyér, fehér fürtjeit. John beütött egy számkombinációt, levette a lakatot, felnyitotta a szerszámosládát. Két poros csomagot emelt ki belőle, amelyeket a vándorok nagyon jól ismertek. Az egyik majdnem újnak tetszett a másikhoz képest, amelyet színtelenné koptatott a sivatagi szél, és nyersbőr szíj tartotta össze.

– A gunnánk! – kiáltotta Eddie, aki annyira örült – és annyira megdöbbent –, hogy valósággal fisztulázott a hangja. – Hogy a nyavalyába…?

John rájuk mosolygott, és ez a mosoly tisztán mutatta, milyen mesterien fogja érteni a piszkos húzásokat: a felszínen együgyűség, a mélyben fortély. – Kellemes meglepetés, mi? Magam is így gondútam. Visszamentem Chip boltjához – már ami megmaratt belőle – amikor ott még nagy vót a zűrzavar. A népek erre-arra futkostak, és ott láttam, amit mondani akarok; letakart holttestek, körülvéve azzal a sárga szalaggal, a vége kockakővel lenyomtatva. Valaki letette az egyik ódalon ezeket a csomagokat, és kicsit olyan magányosan festettek, úgyhogy… – megvonta csontos vállát. – Fölkaptam őket.

Ez akkor lehetett, amikor mi Calvin Towert és Aaron Deepneau-t látogattuk meg – vélte Eddie. – Miután maga hazament, hogy becsomagoljon a vermonti útra. Igazam van? – Megsimogatta a szeredás oldalát. De jól ismerte sima felszínét! Talán nem ő lőtte a szarvast, amelynek a bőréből készült, nem ő kaparta le a szőrt Roland késével, nem saját kezűleg öltögette össze, Susannah segítségével? Nem sokkal azután, hogy Shardik, a nagy robotmedve csaknem kifordította a beleit. Néha úgy rémlett, száz éve történt.

– Ja – bólintott Cullum, és még szélesebben mosolygott. Eddie utolsó kétségei is szertefoszlottak. Megtalálták a megfelelő embert ebben a világban. Ez az igazság, nagy-nagy hála érte Gannak.

– Csatold fől a fegyvered, Eddie! – mondta Roland, és átnyújtotta a kopott szantálfa agyú fegyvert.

Az enyém. Most már azt mondja, az enyém. Eddie kissé megborzongott.

– Azt hittem, Susannah és Jake után megyünk. – De azért átvette a revolvert, és lelkesen fölcsatolta.

Roland bólintott. – Előbb lesz némi dolgunk azokkal, akik megölték Callahant, azután megpróbálták megölni Jake-et. – Az arca nem rezdült, míg ezt mondta, de Eddie Dean és John Cullum is megborzongott tőle. Egy pillanatig rá se mertek nézni a harcosra.

Ekkor született meg – noha ők ezt nem tudták, bár ez is nagyobb kegyelem volt annál, mint amit megérdemeltek – Flaherty, a taheen Lamla és ka-tet-jük halálos ítélete.

Ó, istenem!, próbálta nyögni Eddie, de nem jött ki hang a torkán.

Elöl erősödött a ragyogás, miközben Cullum kisteherjének féklámpáját követve észak felé haladtak a Teknőchát úton. Először azt hitte, talán valami gazdag ember autófelhajtójának a lámpái, esetleg fényszórók. De ott, ahol a tó felé lejtett a talaj, egyre jobban lángolt a kék-arany tűz. Ahogy közeledtek a fény forrásához (Cullum kisteherje szinte már csak mászott), Eddie-nek leesett az álla. Rámutatott egy tündöklő korongra, amely kiszakadt a fényből, és feléjük repült, közben változtatva a színeit: kékből arany lett, aztán vörös, majd zöld, arany, ismét kék. A közepén volt valami, ami négyszárnyú rovarra emlékeztetett. Miközben átrepült Cullum kisteherjének raktere fölött, be az út keleti szélén sötétlő erdőbe, feléjük nézett, és Eddie látta, hogy a rovarnak emberarca van.

– Mi… jóságos Isten, Roland, mi…

– Taheen – felelte Roland, és nem mondott többet.

Arca nyugodt és fáradt volt a fokozódó ragyogásban.

Újabb korongok szakadtak ki a fényből, üstökösként szikrázva keresztülsuhantak az úton. Eddie látott legyeket, apró, ékkőszerű kolibrikat, valamit, ami leginkább szárnyas békának tűnt. És mögöttük… Cullum teherjének hátsó lámpái felvillantak, ám Eddie-t annyira lenyűgözte a látvány, hogy nekiment volna a másik járműnek, ha Roland élesen rá nem szól. A fékre nem is lépve, a motort le sem állítva parkoló állásba tette a Galaxie sebváltóját, majd kiugrott az autóból, és elindult az aszfaltúthoz, amely az erdős lejtőn vezetett a tóhoz. Szeme hatalmasra nyílt a gyönyörű fényben, száját eltátotta. Cullum, aki csatlakozott a fiatalemberhez, megállt, és lefelé bámult. A bekötőúton két jel volt: balra a CARA LAUGHS felirat, a jobb oldalon a 19-es szám.

Ez mán valami, ugye? – kérdezte halkan Cullum.

Amilyen igaza van, próbált válaszolni Eddie, de még mindig nem jutott szóhoz, csak kapkodott levegő után.

A fény az úttól keletre, a Cara Laughs lehajtójától balra tündökölt. Itt a fák – a tél végi jégveréstől meghajolt erdeifenyők, lucfenyők és nyírek – szétnyíltak. Sok száz alak lépkedett ünnepélyesen köztük, mint egy rusztikus bálteremben, csupasz talpuk alatt levelek surrogtak. Fel lehetett ismerni köztük Roderick gyermekeit, akik legalább annyira rontottak voltak, mint a Chayveni Chevin. Bőrüket a sugárbetegség fekélyei borították, haja szinte egynek se maradt, ám a fény, amelyben lépkedtek, már-már elviselhetetlen szépséget kölcsönzött nekik. Eddie látott egy félszemű asszonyt, karjában halott gyermekkel. Az asszony szomorúan nézett rá, és az ajka mozgott, bár Eddie semmit sem hallott. A homlokához emelte az öklét, és térdet hajtott. Majd megérintette a szeme sarkát, utána az asszonyra mutatott. Látlak, üzente a mozdulat… legalábbis Eddie ebben reménykedett. Nagyon jól látlak. Az asszony, aki az alvó vagy halott gyermeket vitte, megismételte a mozdulatot, azután eltűnt Eddie szeme elől.

Fönt élesen reccsent a mennydörgés, villám csapott le a fény középpontjába, bele egy vénséges, vaskos, mohos törzsű fenyőbe, amely kettéhasadt. A belseje lángolt. Szikrák roppant, kavargó gomolya – nem a tűzből származtak, nem ebből, inkább valami másból, ami éteri volt, akár a lidércláng – szállt a felhők lecsüngő drapériája felé. Eddie-nek elállt a lélegzete, mert parányi, táncoló alakokat látott a szikrákban. Mintha egy légió Csingiling távozott volna!

– Nézzék csak! – mondta John tiszteletteljesen. Bekóricálók! A mindenit, sok száz! Bár itt lenne Donnie barátom, hogy lássa!

Eddie gondolatban igazat adott neki. Alattuk sok száz férfi, nő és gyermek vonult az erdőben, átmentek a fényen, feltűntek, aztán eltűntek, hogy ismét előbukkanjanak. Miközben bámulta őket, hideg vízcsepp fröccsent szét a nyakán, amit egy második, majd egy harmadik követett. A szél süvöltött a fák között, újabb, felhőben hajtotta az ég felé a tündeszerű teremtményeket, a kettéhasadt fából két pattogó fáklyát csinált.

– Gyerünk! – ragadta meg a karját Roland. – Közeledik a zivatar, és ez itt kialszik, mint egy gyertya. Ha akkor még ezen az oldalon leszünk, akkor itt ragadunk.

– Hol… – szólalt meg Eddie, de már meg is látta. A bekötőút közelében, ahol az erdő helyét átvették a tó felé hajló sziklák, felfedezte a fény magját, amely annyira vakított, hogy bele sem lehetett nézni. Roland arrafelé húzta. John Cullum még egy pillanatig megigézve bámulta a bekóricálókat, aztán utánuk indult.

– Nem! – kiáltott hátra Roland. Az eső erősödött, hideg cseppjei akkorák voltak, mint az aprópénz. Magának itt van dolga, John! Isten áldja!

– Magukat is, fiúk! – válaszolta John. Megállt és integetett. Elektromos szikra futott át az égen, a villám egy pillanatra izzó kékre festette az arcát, azután minden elmerült a szuroksötétségben. – Magukat is!

– Eddie, futás a fény központjába! – mondta Roland. – Ez nem a régi nép ajtaja, hanem a Primből származik, vagyis varázslat. Oda visz, ahova menni akarunk, ha elég jól összpontosítunk.

– Hol…

– Nincs idő! Jake megmondta nekem az érintés útján, hogy hova! Csak fogd a kezem, és ürítsd ki az elméd! Én el tudlak vinni!

Eddie meg akarta kérdezni, hogy biztos-e ebben, de nem maradt idő. Roland futásnak eredt. Eddie követte a példáját. Lerohantak a lejtőn, bele a fénybe. Eddie érezte a bőrén, ahogy milliónyi apró száj lélegzik körülötte. Bakancsuk zörgött a mély avarban. Jobbról égett a fenyő. A fiatalember érezte a fa nedvének illatát, hallotta a forró kéreg pattogását. Megközelítették a fény magját. Eddie először a Kezar vizét látta mögötte, azután érezte, hogy egy hatalmas erő megragadja és előrerántja, át a hideg esőn, bele a tündökölve mormoló fénybe. Egy pillanatra fölsejlett előtte egy ajtónyílás, azután szokásánál kétszer erősebben markolta meg Roland kezét, és behunyta a szemét. Az avarral borított föld kifutott a lába alól, és Eddie repülni kezdett.

7. fejezet

ÚJRA EGYÜTT

Flaherty a New York/Fedic ajtónál állt, amelyet golyónyomok sokasága csúfított el, ám ezt leszámítva sértetlenül torlaszolta el az útjukat. Áthatolhatatlan akadály volt, amelyen az a szaros kölyök valahogy átjutott. Lamla némán ácsorgott mellette, várta, hogy Flaherty haragja lecsillapodjék. A többiek is vártak, nem törték meg az óvatos hallgatást.

Végül lassulni kezdtek a záporozó ökölcsapások, amelyeket Flaherty mért az ajtóra. Befejezésül odavágott még egyet. Lamla összerázkódott, mert a humi ujjperceiből kifröccsent a vér.

– Mi van? Flaherty észrevette a fintort. Mi van? Mondani akarsz valamit?

Lamla nem törődött a Flaherty szeme körül fehérlő gyűrűkkel és az arcán vöröslő rózsákkal. Annál inkább a kezével, amely a hóna alá csatolt Glock automata agyát kereste. – Nem – felelte. – Nem, sai.

– Rajta, mondd csak ki, ami az eszedben jár, ha ez. örömet okoz neked! biztatta Flaherty. Mosolyogni próbált, de félelmetes vigyor lett belőle, vagyis inkább egy őrült vicsorgása. A többiek óvatosan, hang nélkül hátrébb húzódtak: A többiek is tele vannak mondanivalóval; miért ne te kezdenéd, te balfasz? Elvesztettem! Legyél te az első, aki ezért lebasz, te ocsmány kurafi!

Halott vagyok, gondolta Lamla. Egy életet töltöttem el a Király szolgálatában, és elég egy óvatlan arckifejezés egy olyan ember társaságában, akinek éppen bűnbakra van szüksége, és máris halott vagyok.

Körülnézett, felmérte, hogy a többiek nem lépnek közbe az érdekében, azután megszólalt: – Flaherty, ha valamilyen módon megsértettelek, nagyon saj…

– Ó, épp eléggé megsértettél! – süvítette Flaherty, akinek bostoni tájszólása úgy erősödött, ahogy a haragja fokozódott. Biztosra veszem, hogy fizetnem kell a ma esti munkáért, egen, de asszem, te is megfizecc a…

Mintha sóhajtott volna körülöttük a levegő, mintha maga a folyosó lélegzett volna egy nagyot. Megrebbent Flaherty haja és Lamla bundája. Az alacsony emberekből és vámpírokból álló Flaherty-különítmény fordulni kezdett. Az egyik vámpír, név szerint Albrecht, váratlanul felordított és előrerontott, így Flaherty megláthatott két érkezőt, akiknek farmerján és bakancsán friss esőcseppek sötétlettek. Út porától lepett gunnák hevertek a lábuknál, a derekukról revolver lógott. Flaherty azonnal észrevette a szantálfa fegyveragyat, egy pillanattal előbb, mintsem a fiatal jövevény előrántotta és elsütötte. Rögtön megértette, miért akart elfutni Albrecht. Csak egyfajta ember hord ilyen pisztolyt.

A fiatalabbik egyszer lőtt. Albrecht szőke haja meglebbent, midőn egy láthatatlan kéz meglökte, azután előrezuhant, és elszivárgott a ruhájából.

– Üdv, Király jobbágyai! – szólt az idősebb hanyagul. Flaherty – a keze még mindig vérzett, olyan erősen verte az ajtót, amelyen át a taknyos orrú kölök meglépett – nem tehetett úgy, mintha semmit sem tudna róla. Ez volt az egyik, akire figyelmeztették, ez biztosan Gileádi Roland, de hogy került ide, méghozzá mögéjük? Hogyan?

Roland hideg kék szeme vizsgálódón nézett rá. Ki az, akit ez a szánalmas csürhe dinh-nek nevez? Van benne annyi becsület, hogy elénk áll, vagy nincs? – Nincs? Pillantása végigfürkészte őket; a bal keze elmozdult a pisztoly szomszédságából, a szája sarkához emelkedett, amelyen halvány, gúnyos mosoly ült. – Nincs? Az baj. Sajnálattal látom, hogy végső soron gyávák vagytok. Megöltetek egy papot, és üldöztetek egy legénykét, de nem álltok ki, hogy vállaljátok, amit tettetek. Gyávák vagytok, és gyávák leszár…

Flaherty előrelépett, vérző jobbját lazán rátette a bal hóna alatt lógó pisztoly agyarára. – Én vagyok az, Steven fia, Roland.

– Nocsak, tudod a nevem?

– Igen! Felismerem a neved az arcodról, és az arcodat a szádról. Ugyanolyan, mint az anyádé, aki leszopta John Farsont, de olyan vígan szopta, amíg az…

Beszéd közben előrántotta fegyverét. Vitathatatlan kocsmai trükk volt, ki is használta, hogy előnyt szerezzen. És noha gyors volt, Roland bal mutatóujja pedig még mindig a szája szélénél időzött, ám amikor Flaherty a pisztolyához kapott, a harcos mégis megelőzte. Az első golyó Jake legfőbb üldözőjének ajkai között hatolt be, a felső metszőfogak szilánkokká robbantak, amelyeket Flaherty beszívott utolsó lélegzetvételével. A második golyó a homlokába fúródott a két szemöldöke között, nekilökte a New York/Fedic ajtónak, a Glock, amelyet nem is használt, kihullott a kezéből, és a földet érve sült el.

A többiek zöme egy töredék másodpercet késett. Eddie az elöl álló hatot ölte meg, s volt ideje újratölteni, miután végzett Albrechttel. Amikor kiürült a tár, Roland mögé gurult, hogy újratöltsön, ahogy tanították. Roland elintézte a következő ötöt, majd sima mozdulattal lebukott Eddie mögé, aki leszedte az utolsó embert.

Lamla túl ravasz volt ahhoz, hogy próbálkozzon, így egyedül maradt állva. Fölemelte szőrös ujjú, sima tenyerű kezét. – Szabadon elvonulhatok, ha békét fogadok nektek?

– Nem – felelte Roland, és felhúzta a pisztolyát.

– Akkor légy átkozott, chary-ka! – mondta a taheen. Gileádi Roland álltó helyében lőtte le, Galee-i Lamla holtan esett össze.

Flaherty különítménye kupacban hevert az ajtó előtt, mint a tűzifa. Előttük Lamla hasalt. Egyetlenegynek sem volt esélye, hogy lőjön. A csempés folyosó bűzlött a kék rétegekben lebegő puskaportól. Bekapcsoltak a légtisztítók, fáradtan duhogtak a falban. A harcos érezte, hogy a levegő először megmozdul, azután elsodródik előlük.

Eddie újratöltötte a fegyverét – ahogy tanították –, és visszapottyantotta a tokjába. Azután odament a holtakhoz, közömbösen félrehúzott négyet, hogy az ajtóhoz férjen. – Susannah! Suze, ott vagy?

Az álmainkat nem számítva ugyan melyikünk meri elhinni, hogy visszakapjuk szeretteinket, még akkor is, ha csak percekre és a legszürkébb okokból hagytak ott minket? Valahányszor kilépnek a látókörünkből, a szívünk mélyén halottnak tekintjük őket. Úgy okoskodunk, hogy miután eddig is olyan sokat kaptunk, hogyne buknánk Lucifernél is mélyebbre, büntetésül szerelmünk egetverő elbizakodottságáért?

Így Eddie nem számított válaszra, míg meg nem hallotta – egy másik világból, ajtódeszkányi távolságból. – Eddie! Édesem, te vagy az?

Eddie feje, amely néhány pillanattal korábban teljesen normális volt, hirtelen túl nehéz lett ahhoz, hogy fölemelje. Az ajtónak dőlt. A szemhéja is túl nehéznek bizonyult, így becsukta a szemét. A súlyt a könnyek okozhatták, amelyek hirtelen elöntötték a szemét. Érezte, ahogy csorognak az arcán, melegen, mint a vér. Roland megérintette a hátát.

– Susannah! – mondta Eddie. A szemét még mindig csukva tartotta. Ujjai szétnyíltak a deszkán. – Ki tudod nyitni?

– Nem – válaszolt Jake. – De ti igen.

– Milyen szóval? – kérdezte Roland. Hol az ajtóra nézett, hol a hátuk mögé, szinte remélte, hogy erősítés érkezik (a vére még forrt), de a csempés folyosó Üres volt. – Milyen szóval, Jake?

Szünet következett – rövid, bár Eddie-nek nagyon sokáig tartott –, azután Jake és Susannah egyszerre válaszolt: – Csasszit! – mondták.

Eddie nem bízott benne, hogy ki tudja mondani; a torkát fojtogatták a könnyek. Rolandnak nem voltak ilyen gondjai. Elhúzott az ajtóból néhány tetemet (köztük a végső vicsorba merevedett arcú Flahertyt), azután kimondta a szót. A két világ ajtaja kattant. Eddie szélesre tárta, és ismét szemben álltak egymással ők négyen. Susannah és Jake az egyik világban, Roland és Eddie a másikban, köztük reszketeg, áttetsző hártya, olyan, mint az élő csillám. Susannah kinyújtotta a kezét, áttörve a hártyán, mintha vízből nyúlna elő, amely valamilyen varázslatos módon az élére állt.

Eddie megfogta a kezét. Ujjaik összekulcsolódtak, és a felesége áthúzta Fedicbe.

Mire Roland átlépett, Eddie már fölkapta Susannah-t, és magához ölelte. Jake felnézett a harcosra. Egyikük sem mosolygott. Csi a fiú lába mellett ült, és mindkettőjükre rávigyorgott.

– Üdv, Jake – mondta Roland.

– Üdv, apám.

– Így nevezel engem?

Jake bólintott. – Igen, ha lehet.

– Ez mindig örömmel fog eltölteni – felelte Roland. Lassan – mintha számára szokatlan dolgot hajtana végre – kinyújtotta a karját. Jake ünnepélyesen nézett föl rá, egy pillanatra sem vette le a szemét Roland arcáról, miközben a gyilkos kezek közé lépett, és várt, hogy összezáruljanak a hátán. Régi álma volt ez, amelyről sosem mert beszélni.

Susannah eközben összecsókolta Eddie arcát. – Kis híján elkapták Jake-et – mondta. – Csak ültem az ajtónak ezen az oldalán… és olyan fáradt voltam, hogy elbóbiskoltam. Háromszor-négyszer is szólított, mielőtt…

Eddie később meghallgatja a történetet, minden szavát, az elejétől a végéig. Később lesz idő tanácskozást tartani. Most megfogta a felesége mellét – a balt, hogy érezze szívének erős, kitartó dobogását azután a szájával hallgattatta el a beszédet.

Eközben Jake nem szólt, csak állt, és Roland derekához szorította oldalra fordított arcát. Érezte az eső, a por meg a vér szagát a harcos ingén. A szüleire gondolt, akiket elveszített; barátjára, Bennyre, aki meghalt; az atyára, akit leterítettek azok, akik elől olyan régen menekült. A férfi, akit átölelt, egyszer már elárulta a Toronyért, hagyta, hogy lezuhanjon, és Jake nem merte volna azt mondani, hogy ez többé nem történik meg. Az biztos, hogy sok mérföld áll előttük, és az út nehéz lesz. Pillanatnyilag mégis elégedett volt. Elméje megnyugodott, fájó szíve békére lelt. Éppen elég volt, hogy átölelhetett valakit, és átölelték.

Elég volt ott állni lehunyt szemmel, és arra gondolni: Az apám eljött értem.

MÁSODIK RÉSZ

A kék mennyország

DEVAR-TOI

1. fejezet

A DEVAR-TETE

A négy újra egymásra talált utas (öt, ha Belső-világbeli Csit is számítjuk) ott állt Mia ágyának lábánál, és lenéztek arra, ami Susannah ikréből megmaradt. A lelapult ruhák nélkül, amelyek valamiféle körvonalat adtak a tetemnek, valószínűleg egyikük sem tudta volna megmondani, hogy mi is volt ez korábban. Még a Mia széthasadt koponyáját borító hajban sem volt semmi emberi; rendhagyó nagyságú pormacska is lehetett volna.

Roland letekintett az eltűnő arcvonásokra, és azon csodálkozott, hogy milyen kevés maradt abból az asszonyból, akinek a megszállottsága – a kis fickó, a kis fickó, mindig csak a kis fickó – kis híján örökre végét vetette vállalkozásának. Nélküle pedig ki maradna, hogy szembeszálljon a Bíbor Királlyal és annak pokolian okos kancellárjával? John Cullum, Aaron Deepneau és Moses Carver. Három öregember, egyikük még súlyos beteg is, a kórt Eddie ráknak hívja.

Olyan sok mindent tettél, gondolta, míg lenyűgözve bámulta a poros, szétolvadt arcot. Sokat tettél, és még sokkal többet is tehettél volna, igen, minden gátlás és lelkifurdalás nélkül, s ezért lesz vége a világnak, azt hiszem, sokkal inkább a szeretet, mint a gyűlölet miatt. Mert biztos, hogy mindig a szeretet volt a pusztítóbb fegyver.

Előrehajolt, belélegezte a szagot, amely lehetett volna régi virágok vagy fűszerek illata. A dolog, ami nagyjából fejnek tűnt, mostanára széthullott, mint a pitypang vagy a gömbvirág pelyhe.

– A világon senkinek nem akart ártani – mondta Susannah, de a hangja nem volt valami szilárd. – Csak azt akarta, ami minden nőnek előjoga: hogy gyermeke legyen. Valaki, akit szerethet és fölnevelhet.

– Igen – helyeselt Roland –, igazat szólsz. Éppen ez teszi olyan feketévé a végét.

– Néha arra gondolok, mindnyájunknak jobb lenne, hogy ha azok az emberek, akik jót akarnak, félrevonulnának és meghalnának – jelentette ki Eddie.

– Az a mi végünket jelentené, Big Ed – mutatott rá Jake.

Ezen aztán mindnyájan elgondolkoztak. Eddie azon tépelődött, ugyan hány embert öltek meg jóakaratú alkalmatlankodásukkal? A rosszak nem érdekelték, de voltak mások is – Roland elveszett szerelme, Susan, csak egy közülük.

Roland otthagyta Mia tetemének porló maradványait, odament Susannah-hoz, aki az egyik közeli ágyon ült, kezét összekulcsolva a combjai között.

– Mesélj el mindent, ami azóta történt, hogy otthagytál minket a Keleti úton a csata után – mondta. – Szükségünk van…

– Roland, eszemben sem volt otthagyni titeket. Mia volt az. Átvette a hatalmat. Ha nem lett volna egy menedékhelyem – egy Doganom –, akkor teljesen az uralma alá hajt.

Roland bólintással jelezte, hogy megértette. – Akkor is mondd el, hogyan kerültél ebbe a devar-tetébe. Jake, ezt tőled is hallani akarom.

– Devar-tete – mondta Eddie. A kifejezésben volt valami halványan ismerős. Volt valami köze a Chayveni Chevinhez, a lassú mutihoz, akit Roland szabadított meg a nyomorúságától Lovellben? Lehet. – De mi?

Roland a szobára mutatott, az ágyakra, amelyek mindegyikén egy sisakforma masina és egy gégecsőszerű kábel hevert; ágyakra, amelyeken isten tudja hány, a Callákból elhurcolt kisgyerek várta, hogy roncsot csináljanak belőle. – A jelentése: kis börtön vagy kínzókamra.

– Nem is tűnik olyan kicsinek – jegyezte meg Jake. Nem tudta volna megmondani, hány ágy volt itt, de úgy vélte, legalább háromszáz lehetett.

– Talántán lelünk még nagyobbat is, mielőtt végeznénk. Meséld a történeted, Susannah, és te is, Jake.

– Hová megyünk innen? – kérdezte Eddie.

– Talán a történetek elárulják – felelte Roland.

Roland és Eddie némán, megigézve hallgatták, amint Susannah és Jake új és új szempontból mesélték kalandjaikat. Roland először akkor szakította félbe Susannah-t, amikor a nő Mathiessen van Wyckről beszélt, aki átadta neki a pénzét, és kibérelte számára a szállodai szobát. A harcos kifaggatta Eddie-t a tornazsák varrásában rejtőző teknőcről.

– Nem tudtam, hogy teknőc. Azt gondoltam, talán egy kő az.

– Ha ezt a részt elismételnéd, meghallgatnám – mondta Roland.

Így hát, alaposan végiggondolva, igyekezve, hogy mindenre emlékezzék (úgy tűnt neki, hogy nagyon régen történt), Eddie elmesélte, hogyan mentek fől Callahan atyával a Kapu Barlangjához, kinyitották a szellemfa ládikót, amelyben a Fekete Tizenhárom volt. A gömbre számítottak, amikor felhajtották a fedelet, és ott is volt, csak először…

– Betettük a ládát a sportzsákba – mondta Eddie. – Abba, amelyiken az állt: SEMMI MÁS, CSAK GYŐZELEM A BELVÁROS PÁLYÁIN New Yorkban, és SEMMI MÁS, CSAK GYŐZELEM A BELSŐ-VILÁG PÁLYÁIN Calla Bryn Sturgisben. Emlékszel?

Mindnyájan emlékeztek.

– Éreztem valamit a táska bélésében. Mondtam Callahannek, és ő azt válaszolta… – Töprengett. Azt mondta: „Most nincs itt az ideje, hogy ezzel foglalkozzunk.” Vagy valami ilyesmit. Én meg egyetértettem. Emlékszem, arra gondoltam, épp elég rejtély van a kezünkben, ezt eltehetjük egy másik napra. Roland, az istenért, te tudod, ki tehette ezt a tárgyat a zsákba?

– Ha már itt tartunk, ki hagyta az üres telken? – kérdezte Susannah.

– Vagy a kulcsot? – szólt közbe Jake. – Ugyanezen a helyen találtam meg a Dutch Hill-i ház kulcsát. A rózsa volt? A rózsa valahogy… nem is tudom… megteremtette ezeket?

Roland töprengett. – Én inkább azt mondanám, hogy sai King hagyta ott ezeket a jeleket és sigulokat.

– Az író! – mondta Eddie. Elgondolkozott, és lassan bólintott. Fölrémlett benne egy fogalom a gimnáziumból – isten a gépezetből, így hívták. Volt rá egy remek latin közmondás is, de az nem jutott az eszébe. Valószínűleg azért, mert Mary Lou Kenopensky nevét véste éppen a padjába; miközben a többiek engedelmesen jegyzeteltek. Az alapelv az, hogy ha egy író a sarokba cselezi magát, akkor leküldheti Istent, aki virágkoszorúkkal ékes, ekhós szekéren érkezik meg a magasból, és megsegíti a bajba került szereplőt. Semmi kétség, ez tetszik a vallásos játékosoknak, akik hisznek benne, hogy Isten – nem a különleges hatásokkal fellépő változat, amelyik a közönség számára láthatatlan mennyei emelvényről érkezik, hanem az, a Ki vagy a mennyekben – csakugyan megsegíti azokat az embereket, akik megérdemlik. Az efféle gondolatok nyilvánvalóan kimentek a divatból a modern korban, Eddie mégis úgy vélte, hogy a népszerű regényírók – márpedig úgy tűnik, sai King a legjobb úton van afelé, hogy ilyesmivé váljék – valószínűleg még mindig használják ezt a technikát, csak jobban álcázva. Apró menekülő járatok. Kártyák, rajtuk a felirat: KIFELÉ A BÖRTÖNBŐL vagy MENEKÜLJ A KALÓZOKTÓL, esetleg A KITÖRŐ VIHAR ELSZAKÍTJA A VILLANYVEZETÉKEKET, A KIVÉGZÉS ELMARAD. Az Isten a gépezetből (vagyis valójában az író), türelmesen dolgozik, hogy a szereplő épségben maradjon, és a történet ne végződjék ilyesféle csüggesztő sorral: „És így a ka-tet elpusztult, a Jericho-hegyen a rosszfiúk győztek, éljen Discordia, igazán bocsi, legközelebb talán több szerencséjük lesz (miféle legközelebb, haha), VÉGE.”

Apró biztonsági hálók. Mint egy kulcs. NeM is szólva egy faragott teknősről.

– Ha mindezeket beleírta a meséjébe – mondta Eddie –, akkor az sokkal később történt, mint amikor mi láttuk, 1977-ben.

– Így van – helyeselt Roland.

– És nem hinném, hogy ő fundálta ki – folytatta Eddie. – Nem igazán. Ó csak… nem is tudom, csak egy…

– Egy bumhug? – mosolyodott el Susannah.

– Nem! – mondta Jake némi hüledezéssel. – Nem az. Egy adó. Egy tévéadó. – Eszébe jutott az apja és a munkája a Hálózatnál.

– Bingó! – mondta Eddie, és a gyerekre bökött a mutatóujjával. Ez a gondolat elvezetett egy másikhoz: ha Stephen King nem él elég ideig, akkor a kulcs és a teknős nem lett volna ott, ahol szükség van rájuk. Jake-et megette volna a Kapuőr, a Dutch Hill-i házban… feltéve persze, hogy eljutott volna odáig, ami valószínűleg képtelenség. És még ha megmenekül is a Dutch szörnytől, megeszik a Nagyapák – Callahan Egyes Típusú vámpírjai – a Dixie Malacban.

Susannah arra gondolt, hogy beszél nekik a vízióról, amelyet akkor látott, amikor Mia elindult utolsó útjára a Plaza-Park Hotelből a Dixie Malacig. Ebben a látomásban egy börtöncellában volt a mississippi Oxfordban, a tévéből vég nélkül ömlöttek a hangok. Chet Huntley, Walter Cronkite, Frank McGee: bemondók kántálták a holtak nevét. Némelyiket, mint Kennedy elnökét, vagy a Diem testvérekét, ő is ismerte. Másokat, például Christa McAuliffé-et, nem. Ám bizonyosra vette, hogy szerepelt közöttük Stephen King.

Chet Huntley társa

(jó éjt Chet jó éjt David)

azt mondta, hogy Stephen Kinget halálra gázolta egy teherautó, miközben a háza közelében sétált. Brinkley szerint King ötvenkét éves volt.

Ha Susannah mindezt elmondja, akkor nagyon sok minden másképpen történik, vagy egyáltalán nem történik meg. Már éppen kinyitotta a száját, hogy ezt is hozzátegye a társalgáshoz – a lehulló kőszilánk meglök egy követ, az nekimegy egy nagyobb kőnek, az egy újabbnak, mígnem megindul a hegyoldal –, amikor ajtónyitás hallatszott, és közeledő léptek kopogtak. Odafordultak, Jake egy 'Rizáért nyúlt, a többiek a fegyvereikért.

– Nyugi, srácok! – mormolta Susannah. – Minden rendben. Ezt a pofát ismerem. – Majd odakiáltott DNK 45932 HÁZISZOLGÁNAK: – Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar viszontlátlak! Igazság szerint nem is hittem, hogy látlak még egyszer. Mi van, Nigel, öreg haver?

Így ez alkalommal nem hangzott el valami, aminek pedig el kellett volna hangzania, nem hangzott el, és a deus ex machina, amelyiknek le kellett volna ereszkednie, hogy megmentsen egy írót egy Dodge kisbusztól '99 tavaszának végén, maradt, ahol volt, magasan a halandók fölött, akik közben eljátszották odalent a szerepüket.

Susannah szerint az a legszebb a robotokban, hogy legtöbbjük nem képes orrolni. Nigel elmondta, hogy nem akadt senki, aki megjavította volna a vizuális berendezését (noha ő is képes lett volna rá, mondta, ha hozzájuthat a megfelelő alkatrészekhez, lemezekhez és egy szerelési kézikönyvhöz), ezért az infravörös látása segítségével visszajött ide, hogy összeszedje a miszlikbe tört (és teljességgel szükségtelen) inkubátor darabjait. Megköszönte Susannah érdeklődését, és bemutatkozott a barátainak.

– Örülök az ismeretségnek, Nigel – mondta Eddie –, de nyilván neki akarsz kezdeni azoknak a javításoknak, és mi nem fogjuk az utadat állni: – A hangja derűs volt, és noha kicsatolta a pisztoly tokját, a keze nem közeledett a fegyver agyához. Az igazat megvallva dühítette a hasonlóság Nigel és egy bizonyos üzenetvivő robot között, amellyel Calla Bryn Sturgisben találkozott. Az bezzeg képes volt orrolni.

– Ne, maradj! – szólt közbe Roland. – Lehet, hogy lesz valami munkánk a számodra, de most pihenj. Kapcsolj ki, ha nem nagy fáradság. – És akkor is, ha igen, ez volt a hangjában.

– Természetesen, sai –, felelte Nigel affektált brit kiejtéssel. – Reaktiválhat, ha kimondja, hogy Nigel, szükségem van rád.

– Helyes – mondta Roland.

Nigel összefonta vékony (mindazonáltal kétségtelenül nagyon erős) rozsdamentes acélkarjait a melle előtt, és elcsöndesedett.

– Visszajött, hogy fölszedje az üvegcserepet – csodálkozott Eddie. – Talán a Tet Corporation árulhatná őket. Amerika minden háziasszonya rendelne kettőt – egyet a házba, egyet az udvarra.

– Minél kevesebb a dolgunk a tudománnyal, annál jobb – mondta sötéten Susannah. Bár a NewYork/Fedic ajtónak dőlve aludt egy keveset, megviseltnek, már-már halálosan fáradtnak tűnt. – Nézzétek meg, hova juttatta ezt a világot.

Roland biccentett Jake-nek, aki elmondta a saját és Callahan atya kalandjait az 1999-es New Yorkban, onnan kezdve, hogy a taxi csaknem elütötte Csit, befejezve a kétszemélyes támadással az alacsony emberek és a vámpírok ellen a Dixie Malac éttermében. Nem feledkezett meg arról sem, hogyan helyezték el a Fekete Tizenhármast egy csomagmegőrzőben a World Trade Centerben, ahol biztonságban lesz 2002. június elejéig, majd hogyan találták meg a teknőst, amelyet Susannah hagyott nekik, akár egy üzenetet a palackban, a Dixie Malac előtti csatornafedélen.

– Milyen bátor! – simogatta meg Susannah a fiú haját. Azután lehajolt, és végigsimított Csi fején is. A szőrmókus kinyújtotta hosszú nyakát, hogy minél tovább tartson a cirógatás, a szemét félig lehunyta, rókaszerű pofácskáját vigyorra húzta. – Milyen hihetetlenül bátor! Köszönöm, sai Jake!

– Kösz, Ake! – helyeselt Csi.

– Ha nem lett volna az a teknős, akkor mindkettőnket lerohannak. – Jake hangja szilárd volt, de az arca sápadt. – Ott volt az atya… ő… – Tenyerével kitörölte a könnyet a szeméből, és Rolandra nézett. – Hallottam, hogy használtad a hangját, amikor elküldtél.

– Igen, muszáj volt – bólintott a harcos. – Nem akartam mást, mint amit ő.

– A vámpírok nem tudták elkapni – mondta Jake. – A Rugeremet használta, mielőtt a vérét vették volna, hogy magukhoz hasonlóvá tegyék. Bár úgy gondolom, nem is csináltak volna ilyet. Szét akarták tépni, hogy megegyék. Megőrültek!

Roland bólintott.

– Az utolsó, amit küldött – azt hiszem, hangosan mondta, bár ebben nem vagyok biztos –, az volt… – Jake elgondolkodott. Most már szégyenkezés nélkül sírt. – Azt mondta: „Találd meg a Tornyodat, Roland, törj be, és meg se állj a tetejéig!” Azután… – összecsücsörítette a száját, és fújt egyet. – Elment. Mint a gyertyaláng. Valamelyik világba.

Elhallgatott. Néhány másodpercig valamennyien hallgattak, úgy tűnt, szándékosan. Majd megszólalt Eddie: – Jól van, ismét együtt vagyunk. Mi az ördög következik most?

Roland elfintorodott, leült, azután egy pillantást vetett Eddie Deanre, amely azt üzente – sokkal világosabban minden szónál: Miért teszed próbára a türelmemet?

– Jól van – bólintott Eddie – ez csak megszokás. Ne nézz így rám!

– Mi a megszokás, Eddie?

Eddie mostanában egyre ritkábban gondolt a Henryvel töltött utolsó, fájó, drogos éveire, de most megtette. Nem szeretett erről beszélni, nem azért, mintha szégyellte volna – már múltként gondolt erre az időre –, hanem mert érzékelte, hogy Roland egyre türelmetlenebb, ha ő a dolgokat a bátyjától átvett kifejezésekkel magyarázza. Talán így is helyes. Henry volt a meghatározó, formát adó erő Eddie életében, ez eddig rendben. Mint ahogy Cort is ugyanilyen hatással volt Roland életére… de a harcos nem beszélt folyton öreg tanítójáról.

– Kérdéseket teszek föl, amelyekre már tudom a választ – felelte.

– És ez alkalommal mi a válasz?

– Visszatérünk Mennykőcsapásba, mielőtt a Toronyhoz mennénk. A Törőket vagy kiszabadítjuk, vagy megöljük. Azt tesszük, ami a Sugár biztonságát szolgálja. Megöljük Waltert, vagy Flagget, vagy akárhogy nevezi is magát. Hiszen ő a helyi parancsnok, nem?

– Ő volt – helyeselt Roland –, de most új játékos lépett színre. – A robotra nézett. – Nigel, szükségem van rád.

Az összefont karok szétnyíltak, Nigel fölemelte a fejét. – Mivel lehetek a szolgálatára?

– Hozzál nekem valamit, amivel írni lehet. Akad ilyesmi?

– Tollak, ceruzák és kréta a Felügyelő fülkéjében, a Kivonás Termének túlsó végében. Legalábbis ott volt a legutóbbi alkalommal, amikor ott jártam;

– A Kivonás Terme – tűnődött Roland, és végignézett a sűrűn álló ágyakon. – Te így nevezed?

– Igen, sai. – Csaknem bátortalanul hozzátette: – A vokális ejtése és a réshangok arra utalnak, hogy haragszik. Valóban ez a helyzet?

– Százasával, ezresével hozták ide a gyermekeket – legtöbbjük egészséges volt, holott egy olyan világból jöttek, ahol túl sok iker születik –, és kiszívták az elméjüket. Miért is lennék dühös?

– Sai, ezt nem tudom – felelte Nigel. Talán már megbánta a döntését, hogy visszajön. – De biztosítom, hogy nem voltam részese a kivonás folyamatának. Házimunkát végeztem, beleértve a rend fenntartását.

– Hozz egy ceruzát és egy darab krétát!

– Sai, ugye nem fog szétrombolni? Dr. Scowther volt a felelős a kivonásokért az elmúlt tizenkét-tizennégy évben, ő pedig halott. Ez a lady-sai lőtte le a saját fegyverével. – Hangjában jól felismerhető, árnyalatnyi neheztelés csengett.

Roland megismételte kérését: – Hozz egy ceruzát és egy darab krétát, de ízibe!

Nigel elindult, hogy teljesítse a parancsot.

– Az új játékoson a csecsemőt érted – mondta Susannah.

– Természetesen. Két apja volt annak a bah-bo-nak.

Susannah bólintott. Arra a történetre gondolt, amelyet Miától hallott a révülésben, mikor megjárták Fedic városát – kihalt volt, ha nem számítjuk a Sayre és Scowther-féléket, meg a rabló Farkasokat. Két nő ült a Gin-Puppy kocsma előtt, az egyik fehér, a másik fekete, az egyik állapotos, a másik nem. Mia ott sok mindent elmesélt Eddie Dean feleségének – talán még annál is többet, mint bármelyikük gondolta volna.

Ott változtattak meg engem, mondta Mia, az „ők” feltehetőleg Scowthert és a többi orvost jelentette. És varázslókat? Olyanféle népeket, mint a manniták, csak ezek a másik oldalon jártak? Talán. Ki tudná megmondani? A Kivonás Termében halandót csináltak belőle. Azután, amikor Roland spermája már benne volt, valami más történt. Mia nem sokra emlékezett ebből a részből, csak a vörös sötétségre. Susannah azon töprengett, vajon a Bíbor Király személyesen látogatta és hágta-e meg Miát hatalmas, ősi póktestével, vagy valamiként odaszállították hozzá elmondhatatlanul ocsmány spermáját, és összekeverték a Rolandéval? Akárhogyan történt, a baba azzá a visszataszító keverékké fajult, amelyet Susannah látott: nem vérfarkas lett belőle, hanem vérpók. És most kint kóborol valahol. Vagy éppen itt van, és lesi, hogyan tanácskoznak, amikor Nigel visszatér az íróeszközökkel.

Igen, gondolta. Figyel minket. És gyűlöl minket… de nem egyformán. Legfőképpen Rolandot gyűlöli a dan-tete. Az első apját.

Megborzongott.

– Mordred meg akar ölni, Roland – mondta. – Ez a dolga. Ezért jött a világra. Hogy bevégezd, és bevégződjék a kutatásod a Torony után.

– Igen – bólintott Roland –, és hogy elfoglalja az apja helyét. A Bíbor Király öreg, és egyre erősebb meggyőződésem, hogy valamiképpen fogságba esett. Ha ez igaz, akkor már nem ő a mi valódi ellenségünk.

– Elmegyünk a kastélyába Discordia túloldalára? – kérdezte Jake, aki fél óra elteltével most szólalt meg először.

– Igen – biccentett Roland. – Le Casse Roi Russe, ahogy a régi legendák emlegetik. Odamegyünk, mint ka-tet, és mindenkit megölünk, akit ott találunk.

– Legyen hát így – mondta Eddie. – Istenemre, így legyen.

– Igen – felelt Roland. – De az első dolgunk a Törők. A Sugárrengés, amelyet Calla Bryn Sturgisben észleltünk, azt sugallja, hogy munkájuk a vége felé közeledik. De még ha nem így lenne…

– Akkor is az a dolgunk, hogy megállítsuk őket – szólt Eddie.

Roland bólintott. Sokkal fáradtabbnak tűnt, mint valaha. – Igen – mondta. – Vagy megöljük, vagy szabadon engedjük őket. Így vagy úgy, de meg kell akadályoznunk, hogy a két megmaradt Sugarat rombolják. A dan-tetével is végeznünk kell. Ő a Bíbor Királyhoz tartozik… na és hozzám.

Nigel egészen segítőkésznek bizonyult (bár nem csupán Rolanddal és ka-tet-jével volt szolgálatkész). Kezdetnek hozott két ceruzát, két tollat (egyikük drabális régiség volt, amely jobban illett volna egy Dickens-korabeli írnok kezébe), és három krétát. Az egyiknek ezüsttokja volt, leginkább rúzsra hasonlított. Roland ezt választotta, egy másik darabot Jake kezébe nyomott. – Én nem tudom leírni azokat a szavakat, amelyeket ti könnyen olvastok – mondta –, de a számaink egyeznek, vagy majdnem azonosak. Írd le nyomtatott betűkkel az egyik oldalra, amit mondok, de ne hibázz!

Jake engedelmeskedett. Az eredmény egy kezdetleges, de elég érthető, feliratos térkép volt.

– Fedic – mondta Roland, és az 1-es számra mutatott, azután rövid krétavonallal összekötötte a 2-essel. – És itt van a Discordia kastély, alatta az ajtókkal… Abból, amit hallottam, úgy tűnik, félelmetes útvesztő lehet. Van egy folyosó, amely innen oda visz, a kastély alá. Susannah, mondd el ismét, hogyan jöttek a Farkasok! – Átnyújtotta a nőnek a krétát.

Susannah átvette, és közben felfigyelt rá, hogy a kréta kihegyezte magát a használat után. Kis trükk, de igazán ügyes.

– Egy egyirányú ajtón haladtak át, amely ide vitte őket – mondta, és »egy vonalat húzott a 2-es és a 3-as közé, ahova Jake azt írta, hogy Mennykőcsapás állomás. – Ezt az ajtót fel kell ismernünk, ha meglátjuk, mert jókora lehet, hacsak a Farkasok nem egyesével lovagoltak ki.

– Talán azt tették – vélte Eddie. – Ha nem tévedek, jó sok bajt okoztak a régiek szerkentyűi.

– Nem tévedsz – mondta Roland. – Halljuk, Susannah! – Nem kuporgott, hanem ült, jobb lábát mereven előrenyújtva. Eddie találgatta, mennyire fájhat a csípője, és maradt-e egy kevés Rosalita olajából a frissen megtalált tarisznyában. Nem hitte.

– A Farkasok – szólalt meg a nő – Mennykőcsapásból a vasúti sínek mentén lovagolnak vissza, legalábbis amíg kívül vannak az árnyékon… vagy sötétségen… vagy akármin. Roland, te tudod, mi az?

– Nem, de hamarosan meglátjuk. – Türelmetlenül forgatta ujjait, sürgetve Susannah-t.

– Átkeltek a folyón a Callákba, és elhozták a gyermekeket. Amikor visszaértek a Mennykőcsapás állomásra, azt hiszem, a lovaikat és a foglyaikat föl kellett rakniuk egy szerelvényre, hogy így jussanak vissza Fedicbe, mert az ajtó nem volt rá alkalmas.

– Igen, azt hiszem, ez így működött – helyeselt Roland. – Kikerülték a devar-toit – a börtönt, amelyet 8-assal jelöltünk.

Susannah folytatta: – Scowther és náci orvosai azokat a sisakokat használták az ágyakon, hogy kivonjanak valamit a gyerekekből. Ezt az anyagot a Törőknek adták. Azok megették, vagy injekcióban kapták meg. A gyerekek és az agykivonatok az ajtón át jutottak Mennykőcsapás állomásra. A srácokat visszaküldték Calla Bryn Sturgisbe, meg talán a többi Callába is, és amit devar-toinak hívsz…

– Uraim, az ebéd tálalva van – szólt komoran Eddie.

Nigel roppant derűsen közbekotyogott: – Ennétek egy falatot, saik?

Jake tanácskozott a gyomrával, és megállapította, hogy korog. Borzasztó, hogy ilyen kevéssel az atya halála után – meg a Dixie Malacban történtek után – már éhes, mindazonáltal ez volt a helyzet. – Van itt étel, Nigel? Tényleg van?

– Igen, tényleg van, fiatalember – mondta Nigel. – Attól tartok, hogy csak konzerv, de több mint két tucat változatot ajánlhatok, beleértve a főtt babot, tonhalat, a levesek számos válfaját…

– Én tonna halat kérek – mondta Roland – de sokat, ha lehet.

– Természetesen, sai.

– Nem hinném, hogy képes lennél keríteni egy Elvis Specialt – mondta Jake nosztalgikusan. – Mogyoróvaj, banán és szalonna.

– Jézusom, öcskös! – szörnyülködött Eddie. – Nem tudom, látszik-e ebben a fényben, de elzöldültem!

– Sajnos nincs szalonnám, sem banánom – felelte Nigel –, de van mogyoróvajam és háromféle lekvárom. Na és almavaj.

– Az almavaj jó lesz – mondta Jake.

– Folytasd, Susannah! – mondta Roland, miközben Nigel távozott, hogy teljesítse a kívánságukat. – Bár, gondolom, nem kell sürgetnem téged; miután ettünk, szükségünk lesz némi pihenőre. – Nem úgy hangzott, mintha tetszene neki az ötlet.

– Nem sok mondanivalóm maradt – felelte a nő. – Zavarosan hangzik – sőt látszik, főleg mivel a térképünknek nincsen méretaránya –, de alapvetően egy hurkot írtak le minden huszonnégy évben: Fedicből Calla Bryn Sturgisbe, azután vissza Fedicbe a gyerekekkel, ahol elvégzik a kivonást. Azután visszaviszik őket a Callákba, az agytáplálék pedig megy ebbe a börtönbe, ahol a Törők vannak.

– A devar-toi – mondta Jake.

Susannah bólintott. – A kérdés az, mit tegyünk, hogy ezt a ciklust megszakítsuk.

– Átmegyünk az ajtón Mennykőcsapás állomásra – mondta Roland –, az állomásról pedig oda, ahol a Törőket tartják. Ott pedig… – Végignézett ka-tet-jének tagjain, azután fölemelte az ujját, és szikár mozdulattal utánozta a lövést.

– Vannak ott őrök is – mondta Eddie. – Talán jó sok. Mi van, ha túlerőben lesznek?

– Nem ez lenne az első eset – felelte Roland.

2. fejezet

A FIGYELŐ

A visszatérő Nigel szekérkerék méretű tálcán hozott egy boglya szendvicset, egy marhahúslevessel és egy tyúkhúslevessel töltött termoszt, valamint dobozos italokat. Volt kóla, Sprite, Nozz-A-La, és valami Wit Green Wit nevű. Eddie megkóstolta, és azt mondta, hogy leírhatatlanul pocsék.

Mindnyájan észrevették, hogy Nigel már nem az a jó kedélyű, vidám fickó, aki isten tudja, hány évtizedig és évszázadig volt. Szögletes fejét ide-oda forgatta. Ha balra fordult, azt motyogta: „Un, deux, trois!”, ha jobbra: „Ein, zwei, dreii” A hangszórója halkan kattogni kezdett.

– Mi a baj, aranyom? – kérdezte Susannah, amikor a házi robot letette a tálcát közéjük.

– Az öndiagnosztikai vizsgálat azt sugallja, hogy a következő hat óra során teljes rendszerösszeomlás várható – mondta Nigel. Máskülönben nyugodt hangja borús volt. – A tudatra ébredés előtti logikai hibák, amelyek mostanáig karanténba voltak zárva, szivárogni kezdtek az ÁAR-ba. – Jobbra rándította a fejét. – Ein, zwei, drei! Kifutott a tej, Greg a menő fej!

– Mi az az ÁAR? – kérdezte Jake.

– És ki az a Greg? – tette hozzá Eddie.

– Az ÁAR annyi, mint általános agyműködési rendszer – felelte Nigel. – Két ilyen rendszer van, a racionális és az irracionális. Mondhatjuk őket tudatnak és tudatalattinak is. Ami Greget illeti, Greg Stillson egy alak egy regényben, amelyet olvastam. Egészen jó könyv. Holtsáv a címe, és Stephen King írta. Hogy ebben az összefüggésben miért hoztam föl, arról fogalmam sincs.

Nigel elmagyarázta, hogy a logikai hibák igen elterjedtek az úgynevezett Asimovi Robotok között. Minél okosabb egy robot, annál több a logikai hiba… és annál hamarabb mutatkoznak. A régi nép (Nigel Készítőknek hívta őket) ezt a hibát szigorú karanténnal védte ki: úgy kezelték az ilyen szellemi fogyatékosságokat, mint a himlőt vagy a kolerát. (Jake ezt egész jó módszernek találta az őrültség kezelésére, bár sejtette, hogy a pszichiátereknek nem nagyon tetszene az ötlet; becsukhatnák a boltjukat.) Nigel úgy vélte, hogy a trauma, amelyet látó szemének kilövése okozott, valamiként meggyengítette mentális létfenntartó rendszerét, s most mindenféle hibás anyag szabadult rá az áramköreire, gyengítve a deduktív és induktív gondolkodási képességeket, fölfalva a jobb és bal logikai rendszert. Közölte Susannah-val, hogy ezért a legcsekélyebb mértékben sem hibáztatja őt. Susannah a homlokához emelte az öklét, és nagyon szépen köszönte. Igazság szerint nem nagyon hitt a jó öreg DNK 45932-nek, bár vigye el őt az ördög, ha tudja, miért. Talán csak Calla Bryn Sturgis-i tartózkodásának következménye, hiszen ott egy Nigeltől nem nagyon különböző robot igazán ocsmány, haragtartó pernahajdernek bizonyult. De volt itt még valami más is.

– Nyújtsd ki a kezedet, Nigel!

Amikor a robot engedelmeskedett, mindnyájan látták a kezén az ujjízületek közé szorult, drótszerű szálakat. Ezenfelül volt egy vércsepp is a… mondjuk, a csuklóján? – Mi ez? – kérdezte Susannah, és fölemelt néhány szőrszálat.

– Sajnálom, asszonyom, nem tu…

Nem látta. Hát persze. Infravörös látása volt, de a valódi látása eltűnt, kioltotta Susannah Dean, Dan lánya, a Tizenkilences ka-tet harcosa.

– Ezek szőrszálak. És látok egy kis vért is.

– Nos, igen – bólintott Nigel. – Patkányok vannak a konyhában, asszonyom. Úgy vagyok programozva, hogy irtsam a férgeket, amint észreveszem őket. Sajnálattal kell közölnöm, hogy mostanában nagyon sokan vannak; a világ elmozdul. – Balra rándította a fejét: – Un-deux-trois! Minnie Mouse est la mouse pour moi!

– Ööö… Nigel, öreg haver, Minnie-t és Mickeyt azelőtt vagy azután ölted meg, hogy elkészítetted a szendvicseket? – kérdezte Eddie.

– Utána, sai, biztosíthatlak róla.

– Hát én mindenesetre kihagyom – mondta Eddie. – Még Maine-ben ettem egy húsos szandicsot, és még az is piszkosul kívánkozik kifelé.

– Azt kéne mondanod, hogy un, deux, trois – szólt Susannah. A szavak kiszaladtak a száján, mielőtt rájött volna, mit akar mondani.

– Micsoda? – Eddie úgy ült a felesége mellett, hogy átkarolhassa a vállát. Amióta ők négyen ismét együtt voltak, igyekezett a lehető legtöbb alkalommal megérinteni Susannah-t, mintha arról akarna meggyőződni, hogy több, mint egy álomkép, amelyet a vágyakozás keltett.

– Semmi. – Később, amikor Nigel nincs a szobában, vagy végleg tönkrement, majd elmondja, amit az ösztöne súgott. Susannah arra gondolt, hogy a Nigel és Andy típusú robotok, amelyekhez hasonlókról kamaszkorában olvasott Isaac Asimov történeteiben, állítólag nem tudnak hazudni. Andyt talán módosították, vagy ő módosította magát, így számára ez nem okozott gondot. Ami Nigelt illeti, Susannah szerint neki gondot jelentett: mondhatni, igen nagy gondot. Susannah úgy képzelte, hogy Andyvel ellentétben Nigel alapvetően jólelkű, és mégis – vagy hazudott, vagy szépítette az igazságot a kamrában garázdálkodó patkányokkal kapcsolatban. Talán voltak ott más dolgok is. Ein, zwei, drei és Un, deux, trois, a robot ezzel a módszerrel csökkenti a nyomást. Legalábbis egy ideig.

Mordred, gondolta, és körülnézett. Elvett egy szendvicset, mert ennie kellett – ő is farkaséhes volt, akárcsak Jake –, ám most hirtelen elment az étvágya, és tudta, hogy nem sok öröme lesz abban, amit leerőltet a torkán. Ő volt ott Nigellel, és most figyel minket valahonnan. Tudom – érzem.

És miközben beleharapott valami réges-régen tartósított, vákuumcsomagolású rejtelmes ételbe, magában hozzátette:

Egy anya tudja az ilyesmit.

Egyikük sem szeretett volna a Kivonás Termében aludni (noha háromszáz vagy még több, frissen vetett ágy között válogathattak), sem odakint, a kihalt városban, így Nigel elvitte őket a saját körzetébe. Közben meg-megállt, és vadul rázta a fejét, miközben németül vagy franciául számolt. Ezeket később újabb számokkal egészítette ki olyan nyelven, amelyet senki sem ismert.

Keresztülvágtak egy konyhán – csupa rozsdamentes acél, simán zümmögő gépek, eléggé más, mint az az ósdi konyha, amelyet Susannah a révülésben látogatott meg Dicordia kastélya alatt –, és noha látszott; hogy Nigel itt készítette el az ételüket, patkányoknak, legyenek élők vagy holtak, nyomuk sem volt. Egyikük sem tett megjegyzést.

Susannah-ban hol erősödött, hol lanyhult az érzés, hogy figyelik őket.

Az éléskamra mögött csinos kis háromszobás lakosztály volt, vélhetőleg azért, hogy Nigel úgy tehessen, mint aki otthon van. Nem volt hálószoba, de a nappali és a mindenféle figyelőműszerrel megtömött cselédszoba mögött csinos, könyvekkel szegélyezett dolgozószobát találtak, a halogén olvasólámpa mellett íróasztal és karosszék állt. Az asztali számítógépet az Északi Központi Pozitronika gyártotta, ami itt igazán nem meglepetés. Nigel hozott nekik takarót és párnát, miután biztosította őket, hogy minden friss és tiszta.

– Lehet, hogy állva alszol, de gyanítom, hogy te is szeretsz leülni az olvasáshoz – mondta Eddie.

– Ó, igen, így van, egykéthánégy, nagyuram – helyeselt Nigel. – Élvezem a jó könyveket. A programom részét képezik.

– Hat órát alszunk, aztán indulunk – közölte Roland.

Jake megvizsgálta a könyveket. Csi nem maradt el tőle, a sarkában járt, miközben a fiú a könyvek gerincét nézegette, alkalmanként kihúzott egyet, hogy közelebbről is lássa. – Úgy tűnik, az összes Dickens megvan neki – mondta. – Aztán Steinbeck… Thomas Wolfe… egy csomó Zane Grey… valami Max Brand… aztán egy Elmore Leonard nevű… és a mindig népszerű Stephen King.

Rászánták az időt, hogy megnézzék a két polcra való Kinget. Egy sorban legalább harminc kötet volt, minimum négy jókora darab, kettő beillett volna lépcsőfoknak. Úgy tűnik, a bridgtoni napok óta roppant szorgalmas íróméh lett Kingből. Legújabb műve az Atlantisz gyermekei címet viselte, és egy általuk jól ismert év volt a kiadás dátuma: 1999. Amennyire megállapíthatták, csak az hiányzott, amelyik róluk szól: Feltéve, hogy King foglalkozott vele, és megírta őket. Jake ellenőrizte a kiadások évszámát, de csak néhány hézagot talált. Bár lehet, hogy ez semmit nem jelent, hiszen King olyan sokat írt.

Susannah rákérdezett Nigelnél, aki azt felelte, hogy sosem találkozott egyetlen olyan Stephen King-könyvvel sem, amely Gileádi Rolandról vagy a Setét Toronyról szólt. Miután ezt elmondta, balra rándította a fejét, és franciául kezdett számolni, ez alkalommal meg sem állt tízig.

– Mindazonáltal – szólalt meg Eddie, miután a klikkelő-klakkoló-klukkoló Nigel elhagyta a szobát – lefogadom, hogy sok információ van itt, amit fel tudunk használni. Roland, mit gondolsz, összepakolhatnánk Stephen King könyveit, hogy magunkkal vigyük őket?

– Talán – felelte Roland –, de nem tesszük. Lehet, hogy megzavarna.

– Ezt miért mondod?

Roland csak a fejét csóválta. Nem tudta, miért mondta, csak azt, hogy igaz.

A 16. Ív Kísérleti Állomásának idegközpontja négy emelettel a Kivonás Terme, a konyha és Nigel dolgozószobája alatt volt. Egy kapszula formájú előszobán át lehetett belépni a Vezérlőközpontba. Az előszobát kívülről csak úgy lehetett nyitni, ha az ember sorra beledugdosta az igazolványait a három nyílásba. Ezen a legalsó szinten a tutuló zene olyan volt, mintha az Álomszuszék Vonósnégyes adna elő Beatles-dalokat.

A Vezérlőközpontban tucatnyi szoba volt, de minket csak az az egy érdekel, amely tele van képernyőkkel és biztonsági berendezésekkel. A berendezések egyike a csikeszekkel és lézerpisztolyokkal fölfegyverzett vadászrobotok kicsiny, de gonosz csapatát irányította; egy másiknak az volt a feladata, hogy mérges gázt (ugyanazt, amellyel Blaine legyilkolta Lud városának lakosságát) bocsásson ki ellenséges behatolás esetén. Ami Mordred Deschain nézete szerint már meg is történt. Próbálta beindítani a gyilkos robotokat és a gázt; egyik sem működött. Mordrednek most vérzett az orra, kék pukli volt a homlokán, és feldagadt az alsó ajka, mert kiesett a székéből. Ide-oda gurult a padlón, és reszketeg –, gyerekes hangon sivalkodott, ami egyáltalán nem tükrözte dühének valódi mélységét.

Legalább öt képernyőn látta őket, mégsem volt képes megölni őket, vagy legalább ártani nekik! Nem csoda, ha dühöngött! Érezte, ahogy rázárul az eleven sötétség, a változást jelző sötétség, és nyugalmat kényszerített magára, hogy a változás ne következzen be. Már fölfedezte, hogy mikor emberből pókká változik (majd vissza), észbontóan sok energiát használ el. Lehet, hogy ez később nem számít, de most még óvatosnak kell lennie, nehogy éhen haljon, mint egy méh a leégett erdőben.

Amit most mutatni fogok, az furcsább mindennél, amit mostanáig láttunk, így előre figyelmeztetlek, olvasóm, hogy önkéntelenül elneveted magadat rajta. Ez rendben is van. Nevess, ha muszáj. Csak ne vedd le a szemed arról, amit látsz, ne felejtsd el, hogy ez itt egy olyan teremtmény, amely képes bántani téged. Ne felejtsd el, hogy két apja van, mindkettő gyilkos.

Néhány órával születése után Mia kis fickója tízkilós volt, és úgy festett, mint egy egészséges, féléves gyerek. Ruházata abból az egyetlen, papírtörülközőből fabrikált pelenkából állt, amelybe Nigel bugyolálta be, amikor elhozta a babát, hogy megkóstolja a Dogan vadvilágát. A gyereknek szüksége volt a pelenkára, amíg nem tudta visszatartani a szükségét. Tudta, hogy hamarosan uralkodni fog a testi funkciói fölött – talán még ma, ha ilyen ütemben növekszik –, de neki az sem volt elég gyors. Be volt börtönözve ebbe az idióta csecsemőtestbe!

Ocsmány csapda volt. Miután kiesett a székből, semmit sem tudott tenni, csak feküdt, rúgkapált plezúros tagjaival, vérzett és nyivákolt! A DNK 45932-nek már jönnie kellett volna, hogy fölvegye, éppen úgy nem dacolhatott a Király fiának parancsaival, ahogy egy magas ablakból kiejtett ólomdarab sem dacolhat a tömegvonzással, de Mordred nem merte hívni. A barna kurva máris gyanítja, hogy valami nincs rendben Nigel körül. A barna szuka piszkosul érzékeny, Mordred pedig borzasztóan sebezhető. Igaz, képes volt rákényszeríteni akaratát az Ív 16. állomásának gépezetére, de ahogy ott hevert a padlón, a szobában, amelynek VEZÉRLŐTEREM volt az ajtajára írva (ezt hívták „Fejnek” valaha, mielőtt a világ elmozdult), Mordred megértette, milyen kevés gépnek parancsol valójában. Nem csoda, ha az apja le akarta dönteni a Tornyot, hogy mindent újra kezdjen. Ez a világ eltörött.

Át kell változnia pókká, hogy elérje a széket, ahol visszanyerheti emberi formáját… de mire odáig jut, a gyomra korogni fog, a szája savanyú lesz az éhségtől. Kezdte gyanítani, hogy nem csupán az átváltozás szív el sok energiát; a pók anyagcseréje gyors és forró. A gondolatai is megváltoztak, és ezt vonzónak találta, mert emberi gondolatait átszínezték a többnyire visszatetsző érzelmek (amelyek fölött láthatólag nem uralkodott, noha idővel feltételezhetően azt is megtanulhatja). Pókként nem is voltak valódi gondolatai, legalábbis emberi értelemben nem; sötét, bömbölő dolgok voltak, amelyek valami nedves, belső talajból sarjadtak. Volt köztük

(EVÉS)

és

(PORTYÁZÁS)

és

(ERŐSZAK)

és

(ÖLÉS)

Az idegeket csiklandó eljárások sokasága, amelyekkel ezeket nyélbe lehet ütni, úgy robajlottak a dan-tete kezdetleges öntudatában, mint hatalmas, fényszórós járművek, amelyek csak robognak, és nem törődnek a világ legpocsékabb időjárásával. Így gondolkodni – fütyülve az emberi félre – mérhetetlenül csábító volt, de most, ebben a kiszolgáltatottságban meg is ölhette az ilyen gondolkodás.

Már így is csaknem meghalt. Fölemelte a jobb karját – rózsaszín, sima, csupasz jobb karját –, így lenézhetett a jobb csípőjére. Ott találta el az a barna kurva, és noha Mordred azóta jócskán megnőtt, mind a hossza, mind a súlya megduplázódott, a seb azóta is nyitva volt: vér és valami ragacsféle szivárgott belőle, ami sötétsárga volt és bűzlött. Úgy gondolta, hogy emberi testének sebe talán sosem gyógyul be. Mint ahogy a másik teste sem tudja visszanöveszteni azt a lábat, amelyet a szuka kilőtt. És ha nem botlik meg – ka: igen, ez biztos –, akkor a lövés Mordred lába helyet a fejét találja, és akkor vége lett volna a játéknak, mert…

Érdes, krákogó berregés hallatszott. A monitorra nézett, amely a főbejárat másik oldalát mutatta, és látta, hogy a házi robot ácsorog ott, kezében zsákkal. A zsák rángatózott. A fekete hajú, ügyetlenül bepelenkázott baba, aki a képernyők sora előtt ült, azonnal nyáladzani kezdett. Kinyújtotta bűbájos, párnás kezecskéjét, és megnyomott egy sor gombot. A biztonsági terem ívelt külső ajtaja feltárult, Nigel belépett a légzsilipként működő előszobába. Mordred rögtön áttért a gombokra, amelyek a belső ajtót nyitották, beütötte a 2-5-4-1-3-1-2-1 számsort, de a motor már szinte egyáltalán nem működött, így csak egy újabb érdes berregés hallatszott, és egy idegesítő női hang (dühítően emlékeztetett a barna szukáéra) azt mondta: „HIBÁS BIZTONSÁGI KÓDDAL LÉPETT BE EZEN AZ AJTÓN, TÍZ MÁSODPERCE VAN, HOGY MEGISMÉTELJE A MŰVELETET. TÍZ… KILENC…”

Baszd meg!, mondta volna Mordred, ha tud beszélni, de nem tudott. Legföljebb babagügyögésre volt képes, ami kétségtelen anyai üdvrivalgásra késztette volna a büszke Miát. Most nem érdekelték a gombok; túlságosan kívánta, amit a robot hozott a zsákjában. A patkányok (vélhetőleg azok lehetnek) most élnek. Élnek, a mindenit, a vér még lüktet az ereikben!

Mordred lehunyta a szemét és összpontosított. A vörös fény, amelyet Susannah látott az első átváltozása előtt, ismét végigfutott fehér bőrén, a feje búbjától bélyeges jobb sarkáig. Amikor a fény elhaladt a csípőjén tátongó seb mellett, kis ideig erősebben szivárgott a vér és a genny. Mordred feljajdult nyomorúságában. A sebhez kapott, és gépiesen vigasztaló mozdulattal szétkente pocakjának apró dombján a vért. Előgomolyodott egy pillanatnyi feketeség, hogy elnyelje a pírt, a csecsemőtest körvonalai megremegtek. Most azonban nem következett be az átalakulás. A baba hátradőlt a székben, nehezen lélegzett, hímvesszőjéből apró, tiszta vizeletcseppek permeteztek a pelenka helyett viselt papírtörülközőbe. Fojtott pukkanás hallatszott a vezérlőasztal alól a székkel szemben, amelyben a csecsemő hevert, és lihegett, mint egy kutya.

A szoba túloldalán félrecsúszott egy FŐBEJÁRAT feliratú ajtó. Nigel dübörgött be egykedvűen, most már csaknem folyamatosan forgatta fejének dobozát, és legalább tucatnyi nyelven számolt.

– Uram, én igazán nem folytathatom…

Mordred vidám csecsemőgügyögést hallatott, és a zsák felé emelte a kezét. A gondolat, amely a mozdulatot követte, világos és hideg volt: Pofa be/Add ide, amire szükségem van!

Nigel letette az ölébe a zsákot. Csicsergés hallatszott belőle, csaknem olyan, mint az emberi beszéd, és Mordred rájött, hogy a zsákban egyetlen teremtmény nyüzsög. Akkor hát nem patkány! Valami nagyobb! Nagyobb és véresebb!

Kinyitotta a zsákot, belenézett. Aranygyűrűs szempár nézett vissza rá esdeklőn. Egy pillanatig azt hitte, hogy az a madár az, amelyik éjszakánként röpköd, a huhumadár, nem tudta a nevét, de aztán látta, hogy ennek a lénynek bundája van, nem tollai. Egy szőrcsök volt, amelyet a Belső-Világ számos részén szőrmókus néven ismert, ez itt még olyan fiatal, hogy csak nemrég választhatta el az anyja.

Lám csak, lám!, gondolta Mordred, és összefutott a nyál a szájában. Ugyanabban a csónakban evezünk, te kis poronty mindketten anyátlan árvák vagyunk egy kemény, kegyetlen világban. Maradj nyugton, és én vigaszt nyújtok neked.

Egy ilyen fiatal és egyszerű elméjű lénnyel éppen olyan könnyű volt bánni, mint a gépekkel. Mordred belenézett a gondolatai közé, megtalálta a dúcot, amely a szőrmókus egyszerű akaratát szabályozta. Odanyúlt egy gondolatokból formált kézzel – a saját akaratából készítette –, és megragadta. Egy pillanatig hallotta a teremtmény félénk, reménykedő gondolatait

(ne bánts, kérlek, ne bánts; kérlek, hagyjál életben; élni szeretnék, hogy egy kicsit játszhassak; ne bánts, kérlek, ne bánts, hagyjál életben)

és válaszolt neki:

Minden rendben, ne félj, poronty, minden rendben!

A szőrmókus a zsákban (Nigel a műszaki telephelyen találta: amikor az önműködő ajtó becsukódott, elszakadt az anyjától, fivéreitől, nővéreitől) elernyedt – noha igazából nem hitt Mordrednek, de reménykedett, hogy hihet.

Nigel dolgozószobájában a lámpák fényereje a negyedére csökkent. Amikor Csi vinnyogni kezdett, Jake azonnal fölébredt. A többiek tovább aludtak, legalábbis még egy ideig.

Mi a baj, Csi?

A szőrmókus nem válaszolt, csak torokhangon vinnyogott. Aranygyűrűs szemének tekintete a dolgozószoba homályos, távoli sarkába fúródott, mintha valami borzalmas dolgot látna. Jake emlékezett, hogy ő is ugyanígy bámult a hajnali órákban, amikor lidércnyomásból riadt fel, olyan álmokból, amelyekben Frankenstein, Drakula, vagy

(Tyrannoszörbet Stex)

vagy a jó ég tudja, miféle más mumusok szerepeltek. Mivel arra gondolt, hogy a szőrmókusoknak is lehet lidércnyomásuk, jobban igyekezett megérinteni Csi elméjét. Először semmit nem talált, azután a mélyben zavaros kép keletkezett

(szemek… szemek néznek ki a sötétből)

ami lehetett akár egy zsákba dugott szőrmókus.

– Ssss – suttogta Csi fülébe, és magához ölelte. – Ne ébreszd fel őket, szükségük van az alvásra.

– Vásra – suttogta halkan Csi.

– Csak rossz álom – súgta Jake. – Néha velem is előfordul. Ez nem igazi. Senki sem akar zsákba dugni. Aludj szépen. tovább.

– Épen. – Orrát a mellső mancsai közé dugta. – Csi algat.

Helyes, gondolta Jake. Hallgasson is.

De az aranygyűrűs szempár továbbra is riadtan nézett, és még egy darabig nem csukódott be. Azután rákacsintott Jake-re, és becsukódott. Egy pillanattal később már aludt. Valahol a közelben egy rokona haldokolt… de a halál hozzátartozik a világhoz; ez kemény világ, mindig is az volt.

Csi arról álmodott, hogy együtt van Jake-kel a Házaló Holdjának nagy, narancssárga gömbje alatt. Jake az érintéssel átvette tőle az álmot, hogy együtt álmodhassanak a Vén Vigéc Holdjáról.

Csi, ki halt meg?, kérdezte Jake a Házaló mindentudó kacsingatásának fényében.

Csi, mondta a barátja. Delah. Sok.

Csi nem szólt többet a Vén Vigéc üresen bámuló szemének narancsszín világosságában. Talált az álmában egy álmot, ahova Jake is vele ment. Ez az álom jobb volt. Együtt játszottak a ragyogó napfényben. Odajött egy másik szőrmókus, egy bánatos képű fickó. Igyekezett beszélni velük, de sem Jake, sem Csi nem értette, mit mondott, mert angolul beszélt.

Mordred nem volt elég erős ahhoz, hogy kiemelje a szőrmókust a zsákból, Nigel pedig nem tudott, és nem is akart segíteni. A robot csak állt a Vezérlőterem ajtaja mellett, a feje rángatózott, egyre hangosabban számolt és kattogott. Forró, égett szag kezdett terjengeni a belsejéből.

Mordrednek sikerült megfordítani a zsákot. A szőrmókus, amely nem lehetett idősebb egyévesnél, az ölébe pottyant. A szeme félig nyitva volt, de a sárgafekete gömbök tompák és mozdulatlanok voltak.

Mordred hátravetette a fejét, az arca elfintorodott az összpontosítástól. A vörös villanás lefutott a testén, a haja megpróbált az égnek állni. De épp csak elkezdte, amikor eltűnt a csecsemőtest, amelyhez a haj tartozott. Megérkezett a pók. Hét lába közül hármat beleakasztott a szőrmókus testébe, és könnyedén az éhes szájhoz emelte. Húsz másodperc alatt szárazra szívta. Belenyomta a száját a teremtmény puha hasába, felszakította, magasabbra emelte a testet, és megette a kiforduló beleket, a hús zamatos, erőt adó, csöpögő koloncait. Mélyebbre rágta magát, fojtottan nyávogott elégedettségében, eltörte a szőrmókus gerincét, és kiszívta a velőt. A legtöbb energia a vérben van – igen, mindig a vérben, ahogy a Nagyapák is tudták –, de van erő a húsban is. Mint emberi csecsemő (bah-bo, ahogyan Roland nevezte a Gileádban honos régi, becéző szóval), nem tudta volna enni sem a húst, sem a vért. Megfulladt volna. De pókként…

Végzett, a tetemet a földre dobta, ahogy az elhasznált, kiszáradt patkányokkal tette. Azokat eltakarította Nigel, a lelkesen fontoskodó inas. Ezt nem fogja. Nigel némán állt, akárhányszor bőgte Mordred: Nigel, szükségem van rád! A robot körül annyira felerősödött az égett műanyag szaga, hogy beindultak a mennyezeti ventilátorok: A DNK 45932 csak állt, szem nélküli fejét balra fordította. Ez különös, fürkésző jelleget adott neki, mintha éppen akkor halt volna meg, amikor egy fontos kérdést akart föltenni, talán azt, hogy Mi az élet értelme, vagy hogy Ki tette bele Mrs. Murphy halpaprikásába az overallt? Mindenesetre szőrmókus és patkányfogóként befutott rövid pályája véget ért.

Mordred egyelőre eltelt energiával – a hús friss és nagyszerű volt –, de ez nem tart sokáig. Ha továbbra is megmarad pók alakban, még gyorsabban elfogy az új erőtartalék. De ha visszaváltozik babává, még arra sem lesz képes, hogy lemásszon a székről, amelyben ül, vagy még egyszer felhúzza a pelenkát, amely természetesen lecsúszott róla, amikor átváltozott. De muszáj visszaváltoznia, mert pók alakban nem tud világosan gondolkodni. Logikus gondolkodás? Még viccnek is rossz.

A fehér szemölcs a pók torán lehunyta emberi szemét. A fekete test gutaütéses vörösre világosodott. A lábak visszahúzódtak a törzsbe, és eltűntek. A szemölcs, amely a csecsemő feje volt, megnőtt, előbukkantak a részletei, miközben a test kifehéredett és emberi formát öltött; a gyerek kék szeme – egy bombázó, egy harcos szeme – villogott. Még mindig fűtötte a szőrmókus vére és húsa, de máris kétségbeejtő mennyiség fogyott az energiájából (ahogy a sörösüveg száján kifut a hab), míg az átalakulás haladt a végkifejlet felé. És nemcsak az átváltozások falták az energiát, de a rohamos növekedés is. Az ilyen fejlődés folyamatos táplálást követelt, a 16. Ív Kísérleti Állomásán pedig rohadtul kevés volt az ennivaló. Fedic alatt is. Akadt konzerv és más fóliacsomagolású élelem, energiaital-porok, ja, de még mennyi, ám egy se táplálná őt úgy, ahogy táplálkoznia kell. Friss húsra volt szüksége, és még ennél is jobban kellett a vér. De az állati vér csak mostanáig tartotta fenn növekedésének ütemét. Hamarosan embervérre lesz szüksége, különben a növekedés először lelassul, azután leáll. Elkövetkezik az éhezés kínja, de annak a fájdalomnak a furdancsa, amely úgy vájkálja a beleit, mint a harag, semmi a lelki-szellemi kínhoz képest, amit az ő látványuk okoz a különböző képernyőkön: még mind élnek, egyek a szövetségükben, vigasztalja őket, hogy van egy ügyük.

Mi az éhség a kínhoz, hogy látja őt, Gileádi Rolandot?

Vajon honnan tudja ezeket a dolgokat? Az anyjától? Ezt-azt igen, mert miközben felfalta, érezte, hogy átzúdul belé Mia millió gondolata (és Susannah jó pár ellopott gondolata). De azt honnan tudja, hogy ugyanígy van a Nagyapáknál? Például hogy ha egy német vámpír teleszívja magát egy franciából, egy hétig vagy tíz napig perfekt beszéli a franciát, azután ez a képesség az áldozat emlékezetével együtt halványodni kezd?

Honnan tud ilyeneket?

Számít?

Figyelte, ahogy alszanak. A Jake nevű fiú fölébredt, de csak rövid időre. Mordred kileste, ahogy korábban ettek, négy bolond, meg egy szőrmókus – tele vérrel, tele erővel –, körben ültek, úgy vacsoráztak. Mindig körben ültek, még akkor is, ha öt percre szakították meg a vándorlást, nem tudva, hogy körük az egész világot képezi le. Mordrednek nem volt köre. Fiatalsága ellenére megértette, hogy az ő ka-ja a kívülmaradás, aminthogy a téli szélnek az, hogy csak egy negyedét járja be a szélrózsának: északtól keletig, aztán ismét vissza a sivár északnak. Elfogadta, ennek ellenére a kívülálló sértődöttségével nézett rájuk, tudta, hogy bántani fogja őket, de keserű volt ez az elégtétel. Két világban élt, ahogy megjövendöltetett, egyesült benne a Prim és az Am, a gadosh és a godosh, Gan és Gileád. Bizonyos értelemben olyan volt, mint Jézus Krisztus, de bizonyos értelemben tisztább volt a birkaisten-embernél, akinek csak egy igazi apja volt, az is magasan a feltételezett mennyekben, és egy mostohaapja a Földön. Szegény öreg József, akit Maga az Úr szarvazott föl!

Viszont Mordred Deschainnak két igazi apja volt. Az egyik ott aludt előtte a képernyőn.

Vén vagy, apám, gondolta. Gonosz örömet okozott neki, hogy így gondoljon rá; ugyanakkor kicsinek és alávalónak érezte tőle magát, mint aki nem több… nos, nem több egy póknál, aki lefelé bámul a hálójából. Mordred iker volt, és a világ iker marad, amíg Roland, az Eld, halott nem lesz, és az utolsó ka-tet meg nem törik. Na és az a vágyakozó hang, amelyik azt mondja, hogy menjen oda Rolandhoz, és szólítsa atyának? Nevezze Eddie-t és Jake-et a fivéreinek, Susannah-t nővérének? Ez hiszékeny anyjának hangja volt. Megölnék, mielőtt kinyitná a száját (feltéve, hogy elér egy olyan szintet, amikor többre lesz képes csecsemőgügyögésnél). Levágnák a golyóit, hogy föletessék azzal a rohadt szőrmókussal. Eltemetnék kiherélt holttestét, leszarnák a földet, ahol nyugszik, mielőtt továbbmennének.

Végül csak megöregedtél, apám, és sántikálsz, a nap nagyobbik részében a csípődet dörzsölöd, s a kezed alig észrevehetően reszket.

Nézzenek csak ide, ha akarnak! Itt ül egy baba, fehér bőrén vércsíkokkal. Itt ül, és néma, kísérteties könnyeket sír. Itt ül egy baba, hogy elsírja néma, kísérteties könnyeit. Itt ül egy baba, aki túl sokat és túl keveset tud, és noha jobb, ha nem közelítünk a szájához az ujjunkkal (odakap; úgy ráharap, mint a krokodilbébi), azért egy kicsit sajnálhatjuk. Ha a ka vonat – és az, hatalmas, rosszindulatú vonat, talán épeszű, talán nem –, akkor ez a csúf kis lükanthroposz, a legsebezhetőbb túsza, nem a sínekhez van kötve, mint a kis Nell, hanem a fényszórókhoz.

Mondhatja magának, hogy két apja van, de itt egy apa sincs, és anya sincs. Élve ette meg az anyját, ez igaz, de mennyire megette, ő volt az első kosztja, de mi választása volt? Ő az utolsó csoda, amelyet a még mindig álló Setét Torony teremtett, a racionális és az irracionális, a természetes és a természetfölötti sebhedt nászából… és éhes. Lehet, hogy a sors a világegyetemek láncolatát adja a keze alá, hogy uralkodjon (vagy mindet megsemmisítse), de mostanáig semmin sem sikerült uralkodnia, kivéve egyetlen öreg házi robotot, aki mostanra elérte az ösvény végén a tisztást.

Szeretettel és gyűlölettel, undorral és vágyakozva bámulta az alvó harcost. De tegyük föl, odamegy, és nem ölik meg? Mi van, ha szeretettel fogadják? Nevetséges ötlet, de tegyük föl, a vita kedvéért. Még akkor is elvárják tőle, hogy engedelmeskedjék Rolandnak, ismerje el a dinh-jének, azt pedig sosem fogja megtenni, soha, soha!

3. fejezet

A RAGYOGÓ SZÁL

– Figyelted őket szólt egy lágy, derűs hang. Azután valami zagyva dalocskát kezdett dudorászni, amelyre Roland jól emlékezett volna saját gyerekkorából: Pici, poci, Jackie nózi! Azt mondod? Azt mondom! Ő egy fürge, apró manó, aranyos és kedves bah-bo! Tetszett, amit láttál, mikor elaludtál? Figyelted, ahogy elmennek a hanyatló világgal?

Talán tíz óra telt el azóta, hogy Nigel, a házi robot utoljára eleget tett kötelességének. Mordred, aki mélyen aludt, minden meglepetés nélkül fordította tökéletesen tiszta fejét az idegen hang felé. Egy embert látott, aki farmert és anorákot viselt, és a Vezérlőterem szürke csempéjén állt. A gunnája közönséges, kopott matrózzsák a lábánál hevert. Csinos arcán vörös rózsák égtek, a szeme izzott. A kezében automata pisztolyt tartott, és Mordred Deschain, ahogy belenézett a cső fekete üregébe, immár másodszor jött rá, hogy még az istenek is meghalhatnak, ha istenségüket emberi vérrel hígítják. Mégsem félt. Ettől nem. Visszanézett a monitorra, amely Nigel lakosztályát mutatta, és meggyőződött róla, hogy az újonnan jött igazat mond: üres volt.

A mosolygó idegen, aki mintha magából a padlóból szökkent volna elő, a csuklyájához emelte azt a kezét, amelyben nem volt pisztoly, és egy kicsit kifordította. Mordred látta, hogy fém villan. Valamilyen szövött drót borította a belsejét.

– Ezt nevezem az én „gondolkodó sapkámnak” mondta az idegen. Nem hallom a gondolataidat, ami hátrány, viszont te sem tudsz behatolni a fejembe, ami…

(ami határozottan előny, nem gondolod)

határozottan előny, nem gondolod?

Két folt volt a zubbonyon. Az egyikre azt írták: U.S. ARMY és egy madarat ábrázolt sasfejet, nem a huhumadarat. A másikra egy nevet írtak: RANDALL FLAGG. Mordred (némi meglepetéssel) fölfedezte, hogy játszva tud olvasni.

– Mert ha egy kicsit is hasonlítasz az apádra úgy értem, a vörösre –, akkor a szellemi erőd messze meghaladja a puszta távközlést. A csuklyás férfi kuncogott. Nem akarta elárulni Mordrednek, hogy fél. Talán még magát is meggyőzte, hogy nem fél, hogy szabad akaratából jött ide. Talán így is volt. Mordrednek amúgy sem számított. A férfi tervei sem, amelyek úgy zubogtak a fejében, akár a forró leves. Vajon tényleg azt hitte, hogy a „gondolkodó sapka” elzárja a gondolatait? Mordred közelebbről is belenézett, mélyebbre kémlelt, és látta, hogy a válasz igen. Nagyon kényelmes így.

– Mindenesetre hiszek benne, hogy egy kis védelem bölcs-dolog. Az óvatosság mindig a legbölcsebb módszer; másképpen hogyan élhettem volna túl Farson bukását, Gileád vesztét? Igazán nem szeretném, hogy belépjél a fejembe és lelökjél egy magas épületről. Ámbátor miért tennél ilyet? Szükséged van rám, vagy valakire, most, hogy ama bádogkaszni elnémult, és te csak egy bah-bo vagy, aki még a pelenkáját sem tudja megkötni a szaros seggén!

Az idegen aki valójában egyáltalán nem idegen –, elnevette magát. Mordred csak ült a székben és figyelte. A gyermek arcán egy rózsaszín pukli volt, ott, ahol a kacsója megnyomta a bőrét alvás közben.

Megint megszólalt a jövevény: – Azt hiszem, kiválóan tudunk egymással kommunikálni, ha én beszélek, te pedig bólintasz, ha igent akarsz mondani, és a fejedet rázod, ha nemet. Kopogj a székeden, ha nem értesz valamit. Ez elég egyszerű! Egyetértesz?

Mordred bólintott. Az újonnan jött ember nyugtalanítónak – trés nyugtalanítónak – találta a gyerek szemének kitartó, kék izzását, de igyekezett nem mutatni ezt. Ismét eszébe jutott, hogy vajon okos dolog volt-e idejönnie, de Mia nyomait követte, amióta létrehozták, és miért, ha nem ezért? Veszedelmes játék, ezt tudta, de most már csak két teremtmény van, aki képes kinyitni a Torony ajtaját, mielőtt ledőlne… ami hamarosan bekövetkezik, mert az írónak mindössze néhány napnyi élete maradt ezen a világon, és a Torony utolsó Könyvei – mind a három – megíratlan maradnak. Az utolsó regényben, amelyet megírt abban a kulcsvilágban, Roland és ka-tet-je egy országúton álló álompalotából zavarta el Randy Flagget, egy palotából, amelyet Eddie, Susannah és Jake olyannak látott, mint a hatalmas és félelmetes Óz (ha úgy teszik, a Zöld Király) kastélyát. Igazság szerint majdnem megölték Walter o'Dimet, azt a gonosz vén bumhugot, ami kétségtelenül boldog véget jelentett volna a történetben. De a Varázsló és Üveg 676 oldala óta sai Stephen King egyetlen szót sem írt Rolandról és a Setét Toronyról, és Walter szerint ez a valódi boldog vég! Calla Bryn Sturgis népe, a megrontott gyermekek, Mia és Mia babája: ezek a dolgok még formátlanul aludtak az író tudatalattijában, még nem lélegeztek, csak lapultak egy megfejthetetlen ajtó mögött. Walter szerint most már késő ahhoz, hogy kiszabaduljanak. King rohadt gyorsan befejezi a pályafutását – igazán tehetséges író, egy rímtelen Algernon Swinburne, ha úgy tetszik, akiből hitvány (de gazdag) karikaturista lett –, ami ideje van, abból a hátralevő mesének még az első száz oldalát sem tudja megírni, még akkor sem, ha éjjel-nappal dolgozik.

Késő.

Megadatott neki a választás, mint azt Walter nagyon jól tudta: ott volt a Le Casse Roi Russe-ben, látta az üveggolyóban, amely akkor még az Öreg Vörösé volt (mostanra kétségtelenül elfeledetten hever a kastély valamelyik sarkában). 1997 nyarán Kingben már tisztán élt a Farkasok, az ikrek és az Oriza nevű repülő tányérok története. De túl sok munkának tűnt. Inkább egy másik könyvet írt lazán összefüggő történetekből, amelynek az Atlantisz gyermekei címet adta, és még most is erre pocsékolja megmaradt idejét Teknőchát úti házában (ahol egyetlenegy bekóricálót sem látott), békéről, szeretetről és Vietnamról firkálgatva. Igaz, egyik alakjának lehet szerepe a Setét Torony történetében, de az a fickó – egy tehetséges aggyal megáldott öregember – sose mondhat olyasmit, ami számítana. Szerencsére!

Az egyetlen világban, amely valóban számít, az igazi világban, ahol az idő sosem fordul vissza, és ahol nincs második esély (ez az igazság), 1999. június 12-e volt. Az író ideje alig kétszáz órára zsugorodott.

Walter o'Dim tudta, hogy nincs elég ideje a Setét Torony eléréséhez, mert az idő (akárcsak bizonyos pókok anyagcseréje) fürgébb és forróbb a dolgoknak ezen az oldalán. Mondjuk, öt nap. Jó esetben öt és fél. Ezalatt el kell érnie a Tornyot, gunnájában Mordred Deschain anyajegyes, levágott lábával… ki kell nyitnia az ajtót, és meg kell másznia azokat a mormoló lépcsőket… el kell haladnia a csapdába esett Vörös Király mellett…

Ha találna egy járművet… vagy a megfelelő ajtót…

Vajon késő, hogy Mindenek Urává legyen?

Talán nem. És mi baj lehet abból, ha megpróbálja?

Walter o'Dim régóta vándorolt, száz nevet viselt, de mindig a Torony volt a célja. Rolandhoz hasonlóan meg akarta mászni, hogy lássa, mi lakik a tetején. Ha egyáltalán lakik valami.

Nem tartozott semmiféle klikkhez, kultuszhoz, szektához vagy frakcióhoz, amelyek azóta jöttek létre, hogy a Torony megingásával elkezdődtek a zavaros idők, ámbár, ha úgy adódott, bármelyiknek a sigulját hordta. Csak a közelmúltban állt a Bíbor Király szolgálatába, éppúgy, ahogy szolgálta John Farsont, a Jó Embert, aki a vér és gyilkosság áradatával elmosta Gileádot, a civilizáció utolsó bástyáját. Walter kivette a részét a gyilkosságokból azokban az években, mivel hosszú, a halandókéra csak emlékeztető életet élt. A Jericho-hegynél látta, miként ért véget az, amit akkor Roland utolsó ka-tet-jének hitt. Látta? Az istenekre, ez kicsit túl szerény megfogalmazás! Rudin Filaro néven, kékre festett arccal harcolt, ordított és támadt a többi büdös barbárral, személyesen lőtte Cuthbert Allgood szemébe a gyilkos nyílvesszőt. De még akkor is a Tornyon tartotta a szemét. Talán ez lehetett az oka, hogy az átkozott harcos – mikor lement a nap, már csak Gileádi Roland maradt – képes volt elmenekülni, elrejtőzött egy hullákkal megrakott kordén, aztán este kibújt a halomból, mielőtt felgyújthatták volna az egész mindenséget.

Évekkel korábban már látta Rolandot Mejisben, és ott is hajszál híján vétette csak el (ez főképpen Eldred Jonasnak, a reszketeg hangú, hosszú, deresedő hajú Jonasnak a bűne, de meg is fizetett érte!). A Király akkor azt mondta neki, hogy nem foglalkoznak Rolanddal, a harcos a dolgok végének kezdete, és végül ő lesz az oka, hogy elpusztul az, amit meg akart menteni. Walter ezt nem hitte el a Mohaine sivatagig, ahol egy nap körülnézett, és fölfedezett egy bizonyos harcost, aki őt követte, és az évek pergésével egyre öregebb lett, ám teljesen csak akkor hitte el, amikor újra fölbukkant Mia, hogy betöltsön egy régi, komor próféciát, és megszülje a Bíbor Király fiát. A Vörös Vénségnek ezen kívül nincs haszna, de még őrülten, bebörtönözve is veszedelmes.

Mégis, amíg meg nem kapta Rolandot versenytársnak – talán hogy saját magánál is nagyobbá tegye –, Walter o'Dim alig volt több, mint a régi napokból visszamaradt csavargó, azzal a bizonytalan becsvággyal, hogy behatoljon a Toronyba, mielőtt leomlana. Talán nem ez volt a hajtóerő, amely a Bíbor Király szolgálatába állította? De igen. És nem az ő hibája, hogy az inaló nagy pók-király megőrült.

Nem számít. Itt van a fia, a sarkán ugyanaz a jel – Walter ebben a pillanatban is látta –, és minden egyensúlyba kerül. Természetesen óvatosnak kell lennie. Ez a lény itt a székben tehetetlennek tűnik, talán tényleg az, de akkor sem szabad alábecsülni csak azért, mert külsőre csecsemő.

Walter a zsebébe csúsztatta a pisztolyt (egyelőre, csak egyelőre), és üres tenyerét fölfelé fordítva kinyújtotta a kezét. Azután az egyiket ökölbe szorította és a homlokához emelte. A jövevény lassan térdre ereszkedett, miközben egy pillanatra sem tévesztette szem elől Mordredet, nehogy változni kezdjen (látta már ezt a változást, és azt, hogy mi történt a kis fenevad anyjával).

– Üdv, Mordred Deschain, Gileádi Roland fia, és a Bíbor Királyé, akinek nevét valaha Végvilágtól a Külső-Világig emlegették; üdv, két atya fia, akik mindketten Arthur Eldtől származnak, az első királytól, aki a Prim visszavonulása után fölemelkedett, és a Setét Torony Őre lett!

Egy pillanatig semmi sem történt. Csend volt a Vezérlőteremben, a levegőt betöltötte Nigel kiégett áramköreinek szaga.

Ekkor a baba fölemelte pufók ökleit, szétnyitotta őket, és fölemelte a két kezét. Emelkedj föl, jobbágy, gyere ide hozzám!

– Mindenesetre legjobb, ha „nem gondolkodsz erősen” –, mondta a jövevény, és közelebb lépett. – Tudják, hogy itt vagy, és Roland félelmesen okos; trig-delah. Egyszer elkapott, és azt hittem, végem van.

Tényleg. – Az ember, aki néha Flaggnek nevezte magát (a Torony egy másik szintjén egy egész világot döntött romba ezen a néven), mogyoróvajat és kekszet vett elő. Engedélyt kért új dinh-jétől, és a baba (noha borzasztóan éhes volt maga is) királyian bólintott. Walter törökülésben letelepedett a padlóra, gyorsan evett, biztonságban érezte magát a gondolkodósapkában, nem érzékelte, hogy van a fejében egy behatoló, aki mindent elvesz tőle, amit tud. Biztonságban van, amíg be nem fejeződik a fosztogatás, de utána…

Mordred fölemelte egyik pufók babakezét, és kecses mozdulattal kérdőjelet írt a levegőbe.

– Hogyan menekülhettem meg? – kérdezte Walter. – Azt tettem, amit minden csavargó megtett volna az adott körülmények között – elmondtam neki az igazat! Megmutattam neki a Tornyot, legalábbis jó néhány szintjét. Ez alaposan megdöbbentette, és amikor ilyen módon megnyílt, példát vettem róla, és hipnotizáltam. Az idő egyik fisztulájában voltunk, amelyek néha elpörögnek a Toronytól, a világ tovahaladt körülöttünk, mi pedig tanácskoztunk a csontoknak azon a helyén, igen! Még több csontot hoztam – embercsontokat –, és miközben ő aludt, felöltöztettem a csontvázat abba, ami a ruháimból maradt. Megölhettem volna, de mi lett volna akkor a Toronnyal, he? No és veled? Sosem jössz a világra. Meg kell mondanom, Mordred, hogy amikor életben hagytam Rolandot, aki így elhívhatta a hármakat, megmentettem az életedet, mielőtt fellobbant volna, ez az igazság. Elszöktem a tengerpartra – úgy éreztem, szükségem van egy kis szabadságra! Amikor Roland megérkezett, elindult az egyik irányba a három ajtó felé. Én pedig mentem a másikba, drága Mordred, és most itt vagyok!

Teli szájjal hahotázott, leette keksszel az állát és az ingét. Mordred mosolygott, pedig dühös volt. Ez akar vele együttműködni, ez? Egy kekszet zabáló, morzsaköpködő hülye, akit túlságosan elvakítanak múltbéli fölfedezései ahhoz, hogy érzékelje a jelenlegi veszélyt, vagy rádöbbenjen, hogy áttörték a védelmi vonalait? Az istenekre, megérdemli, hogy meghaljon! De mielőtt ez megtörténne, még két dologra van szüksége. Az egyik, hogy megtudja, merre ment Roland a barátaival. A másik az étkezés. Ez a hülye mindkét célra megfelel. És mi könnyíti ezt meg? Ez a Walter is megöregedett – öreg, és halálosan biztos magában –, de túl hiú ahhoz, hogy ezt észrevegye.

– Csodálkozol, miért vagyok itt, és miért nem az apád dolgában járok el – mondta Walter. – Ugye?

Mordred nem csodálkozott, de azért bólintott. Megkordult a gyomra.

– Az igazság az, hogy az ő ügyében járok el – mondta Walter, és a legvarázsosabb mosolyát vette elő (kissé elrontotta az összhatást a fogaira ragadt mogyoróvaj). Valaha valószínűleg tudta, hogy minden kijelentés, amely az „igazság” szóval kezdődik, mindig hazugság. De már nem tudja. Túl öreg ahhoz, hogy tudja. Túl hiú hozzá. Túl ostoba az emlékezéshez. Bár ugyanakkor óvatos volt. Érezte a gyermek erejét. A fejében? Megérezte, hogy Mordred a fejében turkál? Biztosan nem. Az a lény, amely csapdába esett a csecsemőtestben, erős, de ennyire biztosan nem.

Walter a térdére támaszkodva lelkesen előrehajolt.

– Vörös Atyád… nincsen jól. Kétségtelenül azért, mert túl hosszú ideig élt túl közel a Toronyhoz, és olyan elmerülten foglalkozott vele. Neked kell befejezned, amit elkezdett. Azért jöttem, hogy segítsek ebben a munkában.

Mordred bólintott, mintha elégedett lenne. Elégedett volt. De ugyanakkor nagyon éhes is.

– Talán csodálkozol rajta, miként értelek el ebben az állítólag biztonságos kamrában – folytatta Walter. – Igazság szerint én segítettem fölépíteni ezt a helyet hajdanában-danában, ahogy Roland mondaná.

Ismét ez a mondat, olyan egyértelmű, mint egy kacsintás.

Walter a fegyvert a zubbonya bal zsebébe tette. A jobb zsebéből elővett egy szerkezetet, akkorát, mint egy cigarettásdoboz, kihúzott egy ezüstantennát, és megnyomott egy gombot. A szürke csempe egy darabja hangtalanul félrehúzódott, alatta lépcső látszott. Mordred bólintott. Walter – vagy Randall Flagg, ha éppen úgy hívta magát – csakugyan a padló alól érkezett. Ügyes trükk, de hát valaha Roland apjának, Stevennek az udvarában élt, mint Gileád varázslója, nem igaz? Marten néven. Ez a sokarcú, sok trükköt ismerő ember Walter o'Dim, de messze nem olyan okos, mint amilyennek hiszi magát. Félig sem. Most már minden Mordred rendelkezésére állt, amire szüksége volt, tudta az utat, amelyen Roland és barátai távoztak innen. Végül is nem kellett kipiszkálnia Walter agyának rejtekhelyéről. Elég lesz, ha követi ennek a bolondnak az útját visszafelé.

Először azonban…

Walter mosolya kicsit megfakult. – Mondtál valamit, nagyuram? Mert úgy rémlett, messziről hallottam a hangodat az elmémben.

A baba megrázta a fejét. És kinek könnyebb hinni, mint egy babának? Az arcuk talán nem maga a bűntelenség és ártatlanság jelképe?

– Elviszlek magammal, és üldözőbe vesszük őket, ha velem jössz – mondta Walter. – Micsoda csapat leszünk! Elmentek Mennykőcsapás devar-toi-jába, hogy elengedjék a Törőket. Megígértem már, hogy találkozom az apáddal – a Fehér Apáddal –, és ka-tet-jével, ha továbbmerészkednek, és meg is akarom tartani ezt az ígéretet. Most pedig jól figyelj, Mordred! Roland Deschain, a harcos, minden kanyarban az utamban állt, és ezt nem vagyok hajlandó eltűrni többé. Soha többé! Érted? – Dühében egyre hangosabban beszélt.

Mordred ártatlanul bólintott, tágra nyitotta bájos babaszemét, amit lehetett a félelem, vagy az elragadtatás, vagy mindkettő megnyilvánulásának nézni. Az biztos, hogy Walter o'Dim odáig volt magától – már csak az a kérdés, hogy mikor kapja el. Azonnal, vagy később? Nagyon éhes volt, de úgy vélte, egy kicsit még bírja a koplalást. Volt valami sajátosan vonzó abban, hogy figyelhette, amint ez a bolond olyan lelkes komolysággal öltögeti sorsának utolsó hüvelykjeit.

Ismét egy kérdőjelet rajzolt a levegőbe.

A mosoly maradványa is lehervadt Walter arcáról. – Hogy valójában mit kívánok? Ezt kérdezed?

Mordred bólintott.

– Ha az igazat akarod tudni, egyáltalán nem a Tornyot; Roland az, aki az elmémben és a szívemben áll. Holtan akarom látni. – Fakó, mosolytalan elszántsággal beszélt. – A hosszú és poros mérőföldekért, amelyeken üldözött; mindazokért a gondokért, amelyeket nekem okozott; és a Vörös Királyért is – az igazi Királyért, tudod; az önhittsége miatt, mert sosem adta föl a keresést, nem számít, milyen akadály került az útjába; és mindenekelőtt az anyja halála miatt, akit valaha szerettem. – Helyesbített: – Legalábbis kívántam. Mindenesetre ő volt az, aki megölte. Nem számít, hogy ebben milyen részem volt nekem és Cöosi Rheának, mégiscsak a fiú volt az, aki elállította az anyja lélegzetét az átkozott pisztolyával, a lassú fejével és gyors kezével.

Ami a világegyetem végét illeti… Azt mondom, legyen, ahogy lennie kell, jégben, tűzben, vagy sötétségben. Mit tett értem a világegyetem valaha is, hogy törődnöm kéne vele? Csak annyit tudok, hogy Gileádi Roland túlságosan sokáig élt, és azt akarom, hogy a földbe kerüljön végre a rohadék! És azok is, akik vele tartanak!

Mordred harmadszor és utoljára rajzolt kérdőjelet a levegőbe.

– Csupán egyetlen működő ajtó van, amelyen át el lehet jutni innen a devar-toi-ba, ifjú uram. Az, amelyet a Farkasok is használnak… illetve használtak; azt hiszem, ők már elindultak utolsó futásukra. Roland és barátai intézték el őket, de semmi baj, éppen elég dolguk lesz ott is, ahol előbukkannak – lehet, hogy a fogadást egy kicsit forrónak fogják találni! Talántán gondjainkba vehetnénk őket, amíg ők a Törőkkel, Roderick megmaradt gyermekeivel és a valódi őrökkel lesznek elfoglalva. Hogy tetszik ez neked?

A gyermek habozás nélkül biccentett. Azután bekapta az ujjait, és rágcsálni kezdte.

– Igen – mondta Walter. A mosolya felragyogott. – Hát persze, hogy éhes vagy. De abban biztos vagyok, hogy különb ételhez juthatunk, mint patkányok és fiatal szőrmókusok. Nem gondolod?

Mordred ismét bólintott. Ebben ő is biztos volt.

– Játsszam a jó papát és vigyelek? – kérdezte Walter. – Így nem kell átváltoznod pókká. Uhh! Meg kell mondanom, az nem olyan alak, amit könnyű lenne szeretni, vagy akár csak kedvelni.

Mordred fölemelte a karját.

– Ugye nem fogsz leszarni? – kérdezte hanyagul Walter, és félúton megállt. A keze a zsebébe csúszott, és Mordred némi riadalommal rájött, hogy a ravasz fattyú még valamit eltitkolt előle. Tudja, hogy a „gondolkodósapka” nem működik. Most pedig mégis a fegyvert akarta használni.

Igazából Mordred túl sokra taksálta Walter o'Dimet, de talán nem ez a jellemző a fiatalságra? Akár túlélési ösztönnek is nevezhető. Egy tágra nyílt szemű legényke csodának látja a világ legfakezűbb bűvészének silány trükkjét. Walter csak nagyon későn jött rá, mi az ábra, de agyafúrt vén túlélő volt, annyit mondhatok, és amikor megértett valamit, azt teljességgel értette.

Van egy kifejezés: elefánt a nappaliban; azt akarja leírni, milyen dolog együtt élni egy drogossal, egy alkoholistával, valamilyen szenvedélybeteggel. Az ilyen kapcsolatokon kívül álló emberek olykor megkérdezik: „Miként hagyhattad, hogy a dolgok ilyen sok évig így menjenek? Hát nem láttad az elefántot a nappaliban?” – és roppant nehéz egy normális életet élőnek felfogni azt a választ, amely a legközelebb áll a valósághoz: „Sajnálom, de már ott volt, amikor beléptem. Nem tudtam, hogy elefánt; azt hittem, a berendezéshez tartozik.” Akkor következik be egy aha-pillanat egyeseknél – a szerencséseknél –, amikor hirtelen fölismerik a különbséget. Ez a pillanat érkezett most el Walter számára. Elkésett vele, de nem sokkal.

Ugye, nem szarsz le – ez volt a kérdés, amit föltett, de a szarsz és a le között rádöbbent, hogy betörő van a házában… és egész idő alatt itt volt! De nem a baba az, hanem egy pattanásos, esetlen, leszegett fejű kamasz, szemében tompa kíváncsisággal. Talán ez volt a legjobb, legtalálóbb látomás, amelyet Walter érzékelt az abban a pillanatban létező Mordred Deschainról: egy tizenéves betörő, aki valószínűleg szipuzott előtte valamilyen aeroszolos tisztítószert.

És egész idő alatt ott volt! Istenem, hogyhogy nem vette észre? Még csak el sem rejtőzött! Ott támasztotta a falat, és tátott szájjal figyelt!

A tervei, hogy Mordredet magával viszi – felhasználja, hogy végét vesse Roland életének (ha a devar-toi őrei nem képesek megtenni), azután megölje a kis mocskot, majd levágja értékes bal lábát –, szempillantás alatt összeomlottak. De a következő pillanatban már meg is született az új terv, amely maga volt az egyszerűség: Nem szabad észrevennie, hogy tudom. Egy lövés, annyit kockáztathatok, és csak azért, mert muszáj megkockáztatnom. Azután elfutok. Ha meghal, jó. Ha nem, talán éhen hal, mielőtt…

Ekkor Walter észrevette, hogy a keze megállt. Négy ujja szorította a pisztoly agyát, de most megdermedtek. Egy ujj nagyon közel volt az elsütő billentyűhöz, de azt sem tudta megmozdítani. Mintha betonba öntötték volna. Most vette észre a ragyogó szálat. A székben ülő csecsemő fogatlan, rózsaszín ínyű szájából indul ki, keresztülvág a szobán, a fényekben megcsillan, azután rátekeredik az ő törzsére, és a karját az oldalához szorítja. Tudta, hogy az a szál nem létezik… ugyanakkor mégis van.

Meg sem tudott moccanni.

Mordred nem látta a ragyogó szálat, talán mert sosem olvasta a Watership Down című könyvet. Viszont megvolt a lehetősége, hogy Susannah tudatában kutasson, és amit most látott, az nagyjából olyan volt, mint Susannah Doganja. Csak a gombokon nem olyasféle feliratok voltak, mint FICKÓ vagy ÉRZELMI HŐM; Mordred olyanokat látott, amelyek Walter mozgását (ezt gyorsan KI helyzetbe kapcsolta), gondolkodását és szándékait szabályozták. Az biztos, hogy bonyolultabb berendezés volt, mint amilyennel a fiatal szőrmókus rendelkezett – ott nem talált egyebet néhány vénasszonyboghoz hasonlatos, egyszerű csomónál –, de még ezt sem volt nehéz működtetni.

Az egyetlen gond az volt, hogy ő még mindig csecsemő.

Egy rohadt csecsemő, egy székhez szögezve!

Ha ezt a két lábon járó csemegét fől akarja darabolni, akkor gyorsan kell mozognia.

Walter o'Dim most jött rá, mennyire nem elég vén ahhoz, hogy becsapják – alábecsülte a kis szörnyeteget, túlságosan arra hagyatkozott, amit látott, nem fordított kellő figyelmet arra, hogy mi is ez – de legalább nem rohanta meg az ifjak fejvesztett rémülete. Ha bármit csinálni akar azon kívül, hogy ül az asztalnál, és engem bámul, akkor át kell változnia. Amikor ezt teszi, talán enyhül a szorítása. Az lesz az én esélyem. Nem túl sok, de csak ez maradt.

Ebben a pillanatban lángvörös fény futott végig a baba bőrén a feje búbjától a sarkáig. Nyomában a pufók, rózsaszín bah-bo test sötétedni és dagadni kezdett, a póklábak előtörtek az oldalából. Ugyanebben a pillanatban eltűnt a baba szájából előbukkanó ragyogó szál, és Walter érezte, hogy már nem bénítja a fojtogató szorítás.

Nincs idő kockáztatni egy lövést. Most nincs. Futás! Menekülj! Ennyit tehetsz. Nem lett volna szabad idejönnöd. Engedted, hogy elvakítson a harcos iránti gyűlöleted, de talán még nem ké…

Még be se fejezte a gondolatot, máris a csapóajtó felé fordult, és éppen rátette volna a lábát az első lépcsőfokra, amikor a ragyogó fonál ismét megjelent, de most nem a karjára és a törzsére tekeredett, hanem a torkára, mint egy hóhérhurok.

Walter rángatózva forgott a tengelye körül. Köhögött, fuldoklott nyáladzott. A hurok egy icipicit lazult. Ugyanakkor egy láthatatlan kézre emlékeztető valami felsiklott a homlokán, és hátratolta a csuklyát. Walter mindig így öltözött, ha tehette; bizonyos tartományokban, még Garlantól is délebbre Walter Hadzsi néven ismerték, mely utóbbi szó egyszerre jelent fakót és csuklyát. De ebből a csuklyából (amelyet egy lakatlan házból vett kölcsön a wisconsini French Landingben) nem sok haszna volt.

Azt hiszem, elértem az ösvény végére, gondolta, mikor látta, hogy a pók feléje üget hét lábán, egy püffedt, virgonc lény (virgoncabb, mint a baba, és négyezerszer rondább), amelynek szőrös toráról egy emberarcú torz bibircs nézett föl rá. A potrohán ugyanaz a jegy vöröslött, mint a baba sarkán. Most homokóra formája volt, mint annak, amit a fekete özvegy nősténye visel. Walter megértette, hogy ez a jel. Rossz ötlet volt, hogy megöli a babát, és levágja a lábát. Úgy látszik, kezdettől tévedett.

A pók felállt a négy hátsó lábára. Az első három Walter farmerját kaparászta halk, kísérteties karistolással. Dülledt szeme azzal a betörőkíváncsisággal nézte, amelyet Walter jól ismert a saját képzeletéből.

Ó, igen, attól tartok, az ösvényed végére értél. Úgy bőgött a fejében, mintha hangszóróból hallaná. De hát te is ezt a sorsot szántad nekem, igaz?

Nem! Legalábbis nem most rögtön…

De mégiscsak ez volt a szándékod! „Ne csaljál, ha gyerekkel játszol”, mondaná Susannah. Így most teszek egy szívességet annak, akit te a Fehér Apámnak neveztél. Lehet, hogy nem te vagy a legnagyobb ellensége, Walter Padick (így nevezted magad, amikor réges-régen elindultál), de biztosítlak, hogy a legrégebbi vagy. Most pedig eltakarítlak az útjából.

Walter addig nem tudta, hogy maradt benne némi remény a menekülésre, még akkor is, amikor az ocsmányság fölágaskodott, nyálazni kezdett, és tompa mohósággal bámulta, amíg ezer év után ismét meg nem hallotta azt a nevet, amelyet egy fiú viselt egy Delain melletti tanyán: Walter Padick. Walter, Samnek, a Molnárnak a fia Eastar'd báróságból. Tizenhárom évesen szökött meg, egy évvel később megerőszakolta egy másik csavargó, mégis ellenállt a kísértésnek, hogy hason csússzon haza. Ment tovább a sorsa felé.

Walter Padick.

Ennek a névnek a hallatán a férfi, aki néha Martennek, Richard Fanninnak, Rudin Filarónak és Randall Flaggnek nevezte magát (és még számtalan más nevet használt), minden reményt feladott, csupán abban bízott még, hogy jól hal meg.

Éhes vagyok, Mordred éhes, mondta Walter fejének közepéből a kíméletlen hang, amely a kis király akaratának ragyogó szálán érkezett. De rendesen fogok enni. Kezdjük az előétellel. Azt hiszem, a szemed jó lesz. Add ide!

Walter óriási erővel küzdött, de csak pillanatnyi sikert ért el. A vezeték túl erős volt. Látta, hogy a keze emelkedik, és az arca előtt lebeg. Látta, ahogy az ujjai horoggá görbülnek. Aztán felhúzzák a szemhéját, mint valami redőnyt, kiemelik a két szemgolyót. Hallotta a hangokat, amint elszakadnak az inak, amelyek az izmokhoz rögzítették a gömböket, aztán a látóidegek szakadtak el, amelyek mostanáig továbbították csodálatos üzenetüket. A kísérő hang halk volt és nedves. Tűzvörös villámok lobogtak a fejében, azután örökre sötét lett. Walter esetében az „örökké” nem tart sokáig, de ha az idő szubjektív (és sokan annak tartják), akkor máris túl sokáig tartott.

Azt mondtam, add ide! Elég a piszmogásból! Éhes vagyok!

Walter o'Dim – most már Walter o'Dark – megfordította a kezét, és lepottyantotta a szemgolyóit. Szálakat húztak maguk után esés közben, kicsit olyanok voltak, mint két ebihal. A pók az egyiket a levegőben kapta el. A másik a csempére plottyant, ahonnan egyik lábának meglepően hajlékony ollójával szedte föl, és a szájába tömte. Bekapta, mint egy szem szőlőt, de nem nyelte le; hagyta, hogy a finom nyálka lecsurogjon a torkán. Fincsi!

A nyelv következik.

Walter engedelmesen megragadta és húzta, de csak félig sikerült letépnie. A vége túlságosan síkos volt.

Sírt volna a kíntól és a kétségbeeséstől, ha szemének vérző gödrei képesek lettek volna könnyet kiválasztani.

Ismét megragadta a nyelvét, de a pók túl mohó volt, nem tudott várni.

Hajolj le! Öltsd ki a nyelved, mintha pinát nyalnál! Gyorsan, az apád mindenit! Mordred éhes!

Walter, aki még mindig túlságosan tudatában volt annak, ami történik vele, ismét küzdeni akart a friss borzalom ellen, de nem ért el több sikert, mint korábban. Előrehajolt, a combjaira támaszkodva, vérző nyelve ferdén lógott a szájából, és petyhüdten rángott, ahogy a szájüreg vért fecskendező hátsó izmai tartani próbálták. Ismét hallotta a kaparászást, ahogy Mordred mellső lábai a farmerja szövetébe kapaszkodtak. A pók szőrös pofája közelebb nyomult Walter nyelvéhez, beszippantotta, mint egy nyalókát, egy-két áldott pillanatig szopogatta, azután egyetlen erős csavarással kitépte. Walter, aki most már szótlan is volt, nemcsak szemtelen, kipréselt dagadt torkából egy sikolyt, összerogyott, tenyerébe temette eltorzított arcát, és fetrengett a csempén.

Mordred ráharapott a nyelvre. A kilövellő isteni vér egy időre elmosott minden gondolatot. Walter az oldalára fordult és vakon tapogatózott a csapóajtó felé, valami sikoltozott a belsejében, hogy ne adja föl, próbáljon elmenekülni, mert ez a szörnyeteg élve fogja megenni.

A vért kóstolt Mordredet nem érdekelte tovább az előjáték. Leglényegére egyszerűsödött, ami nem nagyon volt több az étvágynál, Ráugrott Randall Flaggre, Walter o'Dimre, Walter Padickra. Újabb sikolyok hallatszottak, de csak néhány. Azután Roland régi ellensége nem létezett többé.

Az ember csaknem halhatatlan volt (ez a kifejezés legalább olyan mulatságos, mint az „egyedülálló”), és mennyei kosztot kínált. Mordred a nagy zabálás után először is hányni akart. Erős inger volt, de nem-legyőzhetetlen. Leküzdötte, mint a második vágyat, amely még erősebb volt: vissza akart változni babává, hogy aludjon egyet.

Ha meg akarja találni az ajtót, amelyről Walter beszélt, akkor legjobb lesz, ha rögtön megkeresi, olyan formában, ami lehetővé teszi, hogy viszonylag nagy sebességgel haladjon: a pók alakjában. Így tehát átlépte a kiszáradt tetemet, amelyet pillantásra sem méltatott, ügyesen lefutott a csapóajtón a lépcsőre, és onnan a lenti folyosóra. Az út bűzlött a nátrontól, úgy látszott, a sivatag alapkőzetéből faragták.

Walter minden tudása – legalább tizenöt évszázadnyi – ott bőgött az agyában.

A sötét ember nyomai egy liftaknához vezettek. Amikor egy szőrös mancs megnyomta a FÖL gombot, semmit sem történt azon kívül, hogy messze fentről fáradt zümmögés hallatszott, és olyan szag áramlott lefelé, mintha a műszerfal mögött cipőtalpat sütnének. Mordred fölmászott a lift belső falán, egyik vékony lábával kinyitotta a karbantartó ajtócskát, és átnyomakodott rajta. Nem lepte meg, hogy nyomakodnia kell: most már nagyobb volt.

Addig kapaszkodott a kábelen,

(icipici pókocska, fölmászott a vízcsapra)

míg érzékei meg nem súgták, hogy Walter hol lépett be a liftbe, hogy megkezdje utolsó utazását. Húsz perccel később (Még mindig fel volt dobva a csodálatos vértől, amelyből biztosan több gallont nyakalt!), odaért, ahol Walter nyoma szétágazott. Ez zavarba hozhatta volna, hiszen nagyobbrészt még mindig gyermek volt, de itt a többiek nyoma és szaga csatlakozott Walter csapájához, és Mordred innen Roland és ka-tet-je nyomát követte, nem a varázslóét. Walter bizonyára ment utánuk egy darabig, hogy aztán megforduljon és megkeresse Mordredet. Hogy találkozzon a végzetével.

Húsz perccel később a kis fickó megérkezett egy ajtóhoz, amelyen nem volt felirat, csak egy sigul, amit tökéletesen értett:

A kérdés csak az, hogy most nyissa ki, vagy várjon. A gyerekes mohóság az előbbit követelte, a fokozódó elővigyázat az utóbbit. Jóllakott, nincs szüksége további táplálékra, különösen, ha egy időre emberalakot ölt. Továbbá Roland és barátai még ott lehetnek ennek az ajtónak a túloldalán. Tegyük föl, ott vannak, és előkapják a fegyvereiket, ha meglátják? Pokolian gyorsak, és Mordred meghalhat a lövöldözésben.

Várhat; nem volt benne túlzott késztetés a gyermekes mohóságon kívül, amely mindent akar, és mindent azonnal. Nem szenvedte meg Walter gyűlöletének lángoló tüzét. Az ő érzelmei sokkal összetettebbek voltak, átitatta őket a szomorúság, a magányosság és – igen, jobb, ha elismeri – a szeretet. Mordred úgy döntött, hogy egy darabig szeretne dagonyázni ebben a búbánatban. Az ajtó túloldalán biztosan annyi ételt talál, amennyit akar, ehet kedvére. És növekedhet. És figyelhet. Figyelheti az apját, nővér-anyját, és ka-testvéreit, Eddie-t és Jake-et. Figyelheti, ahogy tábort vernek éjszakára, meggyújtják tüzüket, és körülülik. Figyelheti őket a saját helyéről, amely kívül van. Talán meg is érzik, szorongva néznek a sötétbe, töprengenek, mi lehet odakint.

Odament az ajtóhoz, felágaskodott, megtapogatta. Igazán nagy kár, hogy nincs rajta kukucska. Valószínűleg most is biztonságban átmehetne. Mit is mondott Walter? Roland és ka-tet-je szabadon akarja engedni a Törőket, akármik legyenek is azok (Walter elméjében benne volt a válasz, de Mordred nem bíbelődött azzal, hogy kikeresse).

Éppen elég dolguk lesz ott, ahova megérkeztek – lehet, hogy a fogadtatást kicsit forrónak fogják találni!

Vajon megölik Rolandot és gyermekeit a másik oldalon? Csapdába csalják? Mordred úgy vélte, tudna róla, ha ilyesmi történne. Úgy érezné meg a lelke, mint egy Sugárrengést.

Mindenesetre várhat egy darabig, mielőtt átoson az ajtón, amelyen a felhő és villám jele van. Na és ha odaát lesz? Akkor majd megkeresi őket. Kihallgatja a tanácskozásukat. Figyeli őket ébren és álmukban. Mindenekelőtt azt fogja figyelni, akit Walter az ő Fehér Apjának nevezett. Az egyetlen valódi apja, ha Walter igazat mondott, és a Bíbor Király csakugyan megőrült.

És mi legyen most?

Most kis ideig alhatok.

Felfutott a szoba falán, amely tele volt nagy, lógó tárgyakkal, és szőtt egy hálót. De az immár egyévesforma, pucér baba aludt benne, magasan minden portyázó vadász felett.

4. fejezet

AJTÓ MENNYKŐ CSAPÁSBA

Amikor a négy vándor felébredt álmából (elsőnek Roland, pontosan hatórányi alvás után), újabb italok sorakoztak, friss körömfaladék kínálkozott egy asztalkendővel letakart tálcán. A háztartási robotnak viszont semmi nyoma.

– Jól van, elég! – mondta Roland, miután harmadszor szólították Nigelt. – Azt mondta, az ereje végén jár; úgy látszik, miközben aludtunk, végképp leesett a lábáról.

– Olyasmit csinált, amit nem akart – mondta Jake. Az arca sápadt és dagadt volt. A túl mély álomtól, gondolta Roland, azután arra gondolt, hogy lehetett ilyen ostoba. A fiú elsiratta Callahan atyát.

– Mit csinált? – kérdezte Eddie, miközben az egyik vállára vetette a csomagját, míg a másik oldalon a csípőjére ültette Susannah-t. – Kinek? És miért?

– Nem tudom – felelte Jake. – Nem akarta, hogy megtudjam, én pedig nem éreztem helyesnek, hogy kíváncsiskodjak. Tudom, hogy csak egy robot, de azzal a szép angol kiejtésével meg mindennel valahogy többnek látszott.

– Ez olyan gátlás, amelyen túl kell lépned – szólalt meg Roland a tőle telhető leggyengédebb hangon.

– Milyen nehéz vagyok, édesem? – kérdezte Susannah vidáman a férjétől. – De talán azt is kérdezhetném: „Mennyire hiányzik a jó öreg kerekes szék?” A hámról nem is beszélve.

– Suze, te eleve utáltad azt a hámot!

– Nem ezt kérdeztem, ezt meg te tudod jól!

Rolandot mindig megigézte, ahogy Detta észrevétlenül belopakodott Susannah hangjába, vagy – ami még kísértetiesebb – az arcába. Susannah a férjéhez hasonlóan láthatólag nem vette észre ezeket a behatolásokat.

– A világ végéig is elviszlek! – mondta Eddie értelmesen, s megcsókolta felesége orra hegyét, – Amennyiben nem szedsz föl még vagy öt kilót. Mert akkor otthagylak, és keresek egy könnyebb hölgyet.

Susannah megbökte – nem valami gyengéden –, majd Rolandhoz fordult. – Ez rohadt nagy hely innen alulról nézve. Hogy találjuk meg azt az ajtót, amelyik Mennykőcsapásba nyílik?

Roland csak a fejét csóválta. Nem tudta.

– Veled mi a helyzet, Cisco? – kérdezte Eddie Jaketől. – Te vagy köztünk az egyetlen, akiben erős az érintés. Fel tudod használni, hogy megtaláld az ajtót, ha arra van szükségünk?

– Talán, ha tudnám, hogy kezdjem – felelte Jake. – De nem tudom.

Mindhárman Rolandra néztek. Nem, négyen, mert még az istenverte szőrmókus is őt bámulta. Eddie igazán kitalálhatott volna egy tréfát, hogy eloszlassa a kényelmetlen érzést, amit ennyi rámeredő tekintet okoz. Roland áskált az agyában valami vicces után. Sok cukrász elrontja a tésztát? Nem jó. Ezt a mondást Susannah-tól hallotta, szakácsokról és levesekről szól. Végül annyit mondott: – Kicsit körülnézünk, ahogy a szelindek teszi, amikor elveszíti a nyomot, és meglátjuk, mit találunk.

– Talán egy újabb kerekes széket nekem, amiben tovább mehetek! – ragyogott föl Susannah arca. – Ez a csúnya fehér fijú lemoncsolja rólam az ártatlanságom maradék hímporát.

Eddie sokatmondóan nézett rá. – Ha igazán ártatlan lenne, drágám, akkor nem jönne le.

Csi volt az, aki végül átvette a vezetést, de csak mikor visszatértek a konyhába. Az emberek elég céltalanul bóklásztak, amit Jake meglehetősen idegesítőnek talált. Ekkor Csi ugatni kezdte a nevét: – Ake! Ake-Ake!

Odagyűltek a szőrmókus köré egy nyitott ajtóhoz, amelyre azt írták: G-SZINT. Csi elügetett a folyosón, azután visszanézett, a szeme ragyogott. Amikor látta, hogy nem követik, vakkantott csalódottságában.

– Mit gondoltok? – kérdezte Roland. – Kövessük?

– Igen! – helyeselt Jake.

– De milyen szag után megy? – kérdezte Eddie. – Tudod?

– Talán valami a Doganból – felelte Jake. – A valódiból, amelyik a Whye folyó másik oldalán van. Ahol Csi és én kihallgattuk Ben Slightman papáját és a… tudod, a robotot.

– Jake! Jól vagy öcskös? – kérdezte Eddie.

– Igen – felelte a fiú, habár elég rosszul érezte magát, amikor eszébe jutott, hogyan sikoltott Benny örege. Andy, az Üzenetvivő Robot láthatólag unta Slightman morgását, és megnyomott vagy megcsípett valamit a férfi könyökében – valószínűleg egy ideget –, mire Slightman „huhogott, mint a bagoly”, ahogy Roland mondta volna (valószínűleg némi megvetéssel). Az ifjabb Slightman mostanra túl van az ilyesmiken, és amikor Jake erre gondolt – egy fiúra, aki tele volt tréfával, és most hideg, mint a folyópart agyagja –, akkor hallgatott el Elmer fia. Igen, az ember meghal. Jake remélte, hogy képes lesz legalább valamennyire jól csinálni, ha eljön az ideje. Végtére is éppen eléggé edzésben van. A sírban töltött idő volt az, amitől borzadt. Az állásidő. Az a csöndesen-fekszel-és-egyfolytában-halott-vagy idő.

Andy szagát – fagyos volt, de olajos és jellegzetes – mindenütt érezni lehetett a Doganban a Whye folyó túlpartján, mivel ő és az Idősebb Slightman többször találkoztak ott, mielőtt a támadó Farkasok belefutottak Rolandba és rögtönzött különítményébe. Ez a szag nem teljesen ugyanaz volt, de azért érdekes. Bizonyosan ez volt az egyetlen ismerős dolog, amivel Csi mostanáig találkozott, és szerette volna követni.

– Várj egy percet, várj egy percet! – mondta Eddie. – Látok valamit, amire szükségünk van.

Letette Susannah-t, keresztülvágott a konyhán, és elhozott egy rozsdamentes acél kerekes asztalt, amelyen valószínűleg a frissen elmosogatott edényeket vagy a nagyobb fazekakat szállították.

– Tű, olló, karika, szökjél föl a kocsira! – mondta Eddie, és rátette feleségét az asztalra.

Susannah kényelmesen elhelyezkedett, megmarkolta az asztal két szélét; ezzel együtt kétkedve nézett Eddie-re. – Na és ha lépcsőhöz érünk? Akkor mit csinálsz, cukorfalat?

– Cukorfalat majd akkor kel át a hídon, ha odaér – válaszolta Eddie, és betolta az asztalt a folyosóra.

– Szimat, Csi! Rajta, vadászkutya!

– Csi! Vadász! – A szőrmókus fürgén elkocogott, időnként lehajtotta a fejét, hogy megerősítse a szagnyomot, de nem sokat bajlódott ilyesmivel. Túl friss és túlságosan széles volt a csapa, hogy nagyon kelljen figyelnie. Megtalálta a Farkasok szagát. Egyórányi gyaloglás után hangár méretű ajtóhoz értek, amelyre azt írták: A LOVAKHOZ. Mögötte a nyom egy ajtóhoz vezetett, amelyen az volt olvasható: RAKTÁRTÉR, és utána: CSAK ENGEDÉLLYEL. (Egyikük sem sejtette, még Jake sem – akiben pedig erős volt az érintés –, hogy ezen az úton elkísérte őket Walter o'Dim. A fiúnál mindenesetre jól működött a csuklyás ember „gondolkodósapkája”. Amikor Walter megbizonyosodott róla, hogy a szőrmókus hova vezeti őket, visszafordult, hogy tanácskozzon Mordreddel – ami, mint később kiderült, hiba volt, és csak az a gondolat vigasztalhatta, hogy többször nem követhetett el ilyet.)

Csi leült egy zárt ajtó előtt – az a fajta volt, amelyik két irányba nyílik –, rajzfilmbe illő farkát a farához szorította, és vakkantott: – Ake ajta-ajta! Ajta, Ake!

– Jó, jó! – bólintott Jake. – Egy perc. Nyughass már!

– RAKTÁRTÉR – morfondírozott Eddie. – Ez legalább valamennyire reményt keltően hangzik.

Susannah-t még mindig a kerekes asztalon tolták, az egyetlen lépcsőt, amely az útjukba akadt (elég rövid volt), különösebb gond nélkül leküzdötték. Susannah leszánkázott a fenekén – ami nála megszokott módja volt a leereszkedésnek –, Roland és Eddie mögötte vitték az asztalt. Jake a nő és a férfiak között ment, Eddie fegyverét a magasba emelte, a hosszú, hengerelt cső bal vállának gödrébe simult. Ezt a testtartást „őrködőnek” nevezték.

Roland előhúzta a saját pisztolyát, jobb vállának gödrébe fektette a csövet, és kinyitotta az ajtót. Kicsit meggörnyedve ment át, hogy félre vagy visszaugorhasson, ha a helyzet úgy kívánja.

De nem kívánta. Ha Eddie megy elsőnek, azt hitte volna (ha csak néhány pillanatra is), hogy repülő farkasok támadták meg, afféle repülő majmok, mint amilyenek az Óz, a csodák csodájá-ban szerepelnek.

Rolandot azonban nem terhelte túl a képzelőerő, és bár ennek a hatalmas, hangárszerű teremnek a mennyezetén jó pár fénycső nem működött, nem pocsékolt időt – vagy adrenalint – arra, hogy a lógó tárgyakat bármivel összetévessze, és ne lássa meg rögtön, micsodák: javításra váró, törött robotlovasok.

– Gyertek! – mondta. Hallotta szavának visszhangját. Valahol fönt az árnyékok között szárnyak csattogtak. Fecskék lehettek vagy talán rozsdabegyek, amelyek valahogy utat találtak befelé. – Azt hiszem, minden rendben.

Átmentek, és néma áhítattal bámultak fölfelé. Egyedül Jake négylábú barátjára nem volt hatással a környezet. Csi a pihenőt arra használta föl, hogy végignyalja magát, először baloldalt, aztán jobboldalt. Végül Susannah szólalt meg, aki még mindig a kerekes asztalon ült. – Tudjátok, sok mindent láttam már, de ehhez foghatót még soha.

A többiek sem láttak. A hatalmas terem tele volt Farkasokkal, amelyek mintha a levegőben lebegtek volna. Némelyik a zöld dr. Doom csuklyás köpenyt viselte; másoknak pucér volt a fémteste. Emezeknek nem volt feje, másoknak karja, néhányról hiányzott egy vagy két láb. Szürke fémarcuk vicsorgott vagy vigyorgott, attól függően, hogyan érte őket a világítás. A földön szétszórva zöld csuklyák és ugyancsak zöld kesztyűk hevertek. Úgy negyven méterre (maga a terem legalább száz méter hosszú volt) magányos szürke ló hevert az oldalán, a lábai mozdulatlanul meredtek a levegőbe. A feje hiányzott. A nyakából kötegben lógtak a sárga, zöld és vörös hüvelyű kábelek.

Lassan követték a fürgén kocogó Csit, aki rá se hederített a teremre. A guruló asztal zörgése nagyon felerősödött, a visszhang kísérteties morajlássá dagadt. Susannah folyvást fölfelé bámult. Kezdetben – de csak azért, mert itt olyan kevés világosság maradt, holott valamikor fényesen ki lehetett világítva a terem – úgy látta, hogy a Farkasokat talán valami antigravitációs berendezés lebegteti. Azután egy olyan helyre értek, ahol a neonlámpák zöme még működött, és meglátta a vezetékeket.

– Bizonyára itt javították őket – mondta. – Már ha maradt egyáltalán valaki, aki ért hozzá.

– Azt hiszem, itt is töltötték fel őket – jegyezte meg Eddie, és előre mutatott. A most már jól látható túlsó falnál töltőállomások sorakoztak. Némelyikben Farkasok álltak mereven. Más, üres állásokban rengeteg csatlakozót és portot láttak.

Jake hirtelen fölkacagott.

– Mi van? – kérdezte Susannah. – Mi az?

– Semmi – felelte a fiú. – Csak… – Ismét kitört belőle a nevetés. Mesésen fiatal volt a hangja ebben a homályos teremben. – Csak pont úgy festenek, mint a peremvárosi ingázók a Fenn pályaudvaron, amikor felsorakoznak a telefonfülkék előtt, hogy haza vagy a munkahelyükre telefonáljanak.

Eddie és Susannah egy pillanatra elgondolkoztak, azután ők is elnevették magukat. Így hát, gondolta Roland, Jake-nek bizonyára igaza volt. Nem csoda, végtére is mind onnan jöttek. De azért örült, hogy nevetni hallja a fiút. Helyes, hogy elsiratja barátját, az atyát, de azért jó volt hallani, hogy mégis tud nevetni. Igazán nagyon jó.

Az ajtó, amelyet kerestek, balra volt a töltőállomásoktól. Valamennyien fölismerték a felhő-villám sigult abból a följegyzésből, amelyet „R. F.” hagyott nekik az Óz Déli BZZZ hátlapján, de maga az ajtó erősen különbözött azoktól, amelyekkel mostanáig találkoztak; a felhő és a villám kivételével szigorúan spártai volt. Bár zöldre festették, látni lehetett, hogy acélból készült, nem vasfából vagy a súlyosabb szellemfából. Szürke kerete ugyancsak acélból volt, két oldalából combvastagságú, szigetelt kábelek indultak, amelyek a falakban tűntek el. A fal mögül nyers morajlás hallatszott, amit Eddie ismerősnek talált.

– Roland! – mondta halkan. – Emlékszel a Sugár Kapujára, ahonnan ide indultunk? Ez még azelőtt volt, hogy Jake csatlakozott boldog kis csapatunkhoz.

Roland bólintott. – Ahol lelőttük a Kis Őröket. Shardik kísérőit. Amelyek addig éltek.

Eddie biccentett. – Odaszorítottam a fülemet ahhoz az ajtóhoz, és hallgatóztam. „Minden néma a halál termeiben”, gondoltam. „A halál termei, hol pókok szövik hálóikat, és némán, egyenként hullanak le a nagy áramkörök.”

Valójában ezt hangosan mondta, de Rolandot egyáltalán nem lepte meg, hogy Eddie nem emlékszik; akkor hipnotikus vagy ahhoz hasonló állapotban volt.

– Akkor kívül voltunk – mondta Eddie. – Most pedig belül. – A Mennykőcsapásba nyíló ajtóra mutatott, azután ujjával követte a kövér kábelek útját. – A gépezet, amely ezen keresztül energiát továbbít, nem valami egészséges. Ha használni akarjuk a szerkezetet, azt hiszem, most rögtön kéne. Akármikor elromolhat, és akkor mit csinálunk?

– Föl kell hívni a Három-A utazási irodát – álmodozott Susannah.

– Nem hinném. Beragadtunk ide… hogy is hívod, Roland?

– Beragadtunk a forró kemencébe. „Ezek a romok szobái.” Ezt is te mondtad. Emlékszel?

– Én mondtam? Hangosan?

– Igen. – Roland az ajtóhoz vezette őket. Odanyúlt, megérintette a kilincset, aztán visszahúzta a kezét.

– Forró? – kérdezte Jake.

Roland megrázta a fejét.

– Áram van benne? – kérdezte Susannah.

Ismét csak fejrázás volt a válasz.

– Akkor rajta, induljunk! – mondta Eddie. – Vágjunk bele.

Roland mellé álltak. Eddie ismét fölkapta Susannah-t, Jake pedig Csit vette föl. A szőrmókus lihegett, vigyorgott, ahogy szokott, és az arany gyűrűkben úgy ragyogott a szeme, akár a csiszolt ónix.

– Mit csinálunk… – ha zárva van, akarta befejezni Jake a mondatot, de mielőtt megtehette volna, Roland jobb kézzel elfordította a kilincset (baljában a pisztolyát fogta), és kinyitotta az ajtót. A fal mögött a gépek egy árnyalatnyit gyorsultak, a hangjuk szinte kétségbeesetté vált. Jake-nek úgy rémlett, valami forrónak a szagát érzi: talán ég valahol a szigetelés. Éppen magát biztatta, hogy hagyja abba a képzelgést, amikor a tetőre szerelt számos ventilátor beindult. Olyan hangosak voltak, mint egy földet érő vadászgép a II. világháborúban, ezért mindenki ugrott egyet. Susannah még a kezét is a fejére tette, mintha föntről lepotyogó dolgok ellen akarna védekezni.

– Gyerünk! – vakkant rájuk Roland. – Gyorsan! – Hátra se nézve belépett az ajtónyílásba. A rövid idő alatt, amíg átért, úgy festett, mintha kettétört volna. Jake a harcos mögött hatalmas és homályos termet látott, még a Raktártérnél is nagyobbat. Valamint ezüstös, egymást keresztező vonalakat, amelyek mintha tiszta fényből lettek volna.

– Gyerünk, Jake! – biztatta Susannah. – Te következel!

Jake mélyet lélegzett, és átlépett. Nem volt olyan szökőár, mint a Hangok Barlangjában, és harangok sem kalamoltak. Egyetlen pillanatig sem érezte a révülést. Ám az az iszonyú sejtelme támadt, hogy a belsejét kifordították, és életének legpokolibb hányingere kínozta. Lépett egyet, a térde megrogyott. A következő pillanatban térdelt. Csi kiugrott a karjaiból. Jake alig vette észre. Öklendezni kezdett. Roland négykézláb gurgulázott mellette. Valahonnan halk, kitartó duhogás hallatszott, egy harang szüntelen kongott: bimm-bimm-bimm-bimm, és egy hangszóróból bőgött valaki.

Jake a harcos felé fordította a fejét, hogy azt mondja, most már érti, miért küldtek robotlovasokat ezen az átkozott ajtón, azután inkább hányt még egyet. Utolsó étkezésének maradványai a repedezett betonon gőzölögtek.

Susannah váratlanul kiáltott: – Ne! Ne! – Hangja zavarodott volt. Azután: – Tegyél le! Eddie, tegyél le, mielőtt… – A mondat harsány öklendezésbe fulladt. Eddie-nek sikerült letennie feleségét a repedezett betonra, mielőtt fejét elfordítva csatlakozott volna a Rókázó Kórushoz.

Csi az oldalán feküdt, és rekedten harákolt, azután felállt. Kábultnak és zavarodottnak tűnt… vagy lehet, hogy Jake csupán a saját érzéseit vetítette ki a szőrmókusra.

Kissé enyhült a hányingerük, amikor visszhangos léptek kopogtak. Emberek siettek feléjük, valamennyien farmert, kék zsávolyinget viseltek, és furcsa lábtyűt, amelyet mintha házilag készítettek volna. Az élen idősebb úriember haladt, akinek a fején fehér pamat meredezett. Mindhárman a levegőbe emelték a kezüket.

– Harcosok! – kiáltotta az ősz férfi. – Harcosok vagytok? Ha igen, ne lőjetek! Veletek vagyunk!

Roland, aki nem volt olyan helyzetben, hogy bárkire is rálőjön (bár azért ezt nem próbálnám ki, gondolta Jake), igyekezett feltápászkodni, csaknem sikerült is neki, amikor ismét fél térdre rogyott és tompán öklendezett. Az ősz férfi megfogta a csuklóját, és minden ceremónia nélkül felállította.

– Rossz ez a hányinger – mondta –, senki sem tudja nálam jobban. Szerencsére gyorsan elmúlik. Rögtön velünk kell jönnötök. Tudom, hogy érzitek magatokat, de riadó van a ki'-dam szobájában, és…

Elakadt. A szeme, amely csaknem olyan kék volt, mint Rolandé, tágra nyílt. Jake még a félhomályban is látta, hogy az öreg arca elveszíti minden színét. A barátainak kellett elkapniuk, de ő észre sem vette, úgy bámulta Jake Chamberst.

– Bobby? – A hangja alig volt erősebb a suttogásnál. – Istenem, Bobby Garfield, te vagy az?

5. fejezet

STEEK-TETE

Az ősz úriember kísérői jóval fiatalabbak voltak (Roland meglátása szerint az egyik most léphetett ki a tizenéves korból), és mindketten roppantul rémültnek tűntek. Természetesen attól tartottak, hogy tévedésből lelövik őket – ezért siettek elő az árnyékból fölemelt kézzel –, de lehetett ennek még valami más oka is, hiszen mostanra megérthették, hogy egyiküket sem fogják váratlanul lepuffantani.

Az idősebb férfi már-már görcsösen megrándult, mintha magát tépné ki valamilyen titkos emlékből…

– Hát persze hogy nem vagy Bobby – mormolta. – Egyrészt a hajad más színű… és…

– Ted, le kéne lépnünk innen! – sürgette a legfiatalabb. – Méghozzá inmediatamente!

– Igen – bólintott az idősebb férfi, de a szemét le nem vette Jake-ről. Kezét a szeme fölé emelte (Eddie olyannak látta, mint egy vásári gondolatolvasót, aki most készül a nagy mutatványhoz), azután leengedte. – Igen, természetesen. – Rolandra pillantott. – Te vagy a dinh? Gileádi Roland? Roland, az Eld?

– Igen, én – kezdte volna Roland, azután előrehajolt, és ismét öklendezni kezdett. Semmi sem jött ki belőle, csak a nyál ezüst szála; már rég kiadta a magáét Nigel leveséből és szendvicseiből. Enyhén remegő öklét a homlokához emelte üdvözlésül, és azt mondta: – Igen. Bár nincs szerencsém önt ismerni.

– Az nem számít – felelte az ősz férfi. – Velünk jöttök? Te és a ka-tet?

– Természetesen – bólintott Roland.

Mögötte Eddie előrehajolt és ismét hányt. – A nyavalyába! – kiáltotta fojtottan. – És én még azt hittem, hogy pocsék dolog a Greyhoundon utazni. Ehhez képest a buszozás olyan, mint…

– Mint egy első osztályú fülke a Queen Mary-n – segítette ki Susannah gyenge hangon.

– Gyerünk! – sürgette őket a legfiatalabb. – Ha a Menyét elindult a taheen különítménnyel, akkor öt percünk, ha van! Az a macska aztán tud sietni!

– Igaz – helyeselt az ősz férfi. – Csakugyan mennünk kell, Mr. Deschain.

– Vezess – mondta Roland. – Követünk.

Nem vasútállomásra értek, inkább valamiféle kolosszális, fedett rendező pályaudvarra. Az egymást keresztező ezüstös vonalak, amelyeket Jake látott, vágányok voltak, legalább hetven sínpár. Kettőn zömök, automatizált mozdonyok gurultak előre-hátra olyan feladatokat végezve, amelyek évszázadok óta elvesztették aktualitásukat. Az egyik egy rozsdás I gerendákkal telerakott pőrekocsit tolt. A másik automata hangon ordítani kezdett: – Kérek egy Camka-A-t, jöjjön a 9-es rámpához! Camka-A a 9-es rámpához, ha lehet!

Az Eddie csípőjén hintázó Susannah ismét émelyegni kezdett, de úgy érezte az öregember türelmetlenséget, mint a hideg huzatot. Most már tudta, mi a taheen: szörnyeteg, amelynek emberi testén madár vagy ragadozó emlős feje ül. Bosch festményére, a Földi Gyönyörök kertjé-re emlékeztettek.

– Lehet, hogy megint hányni fogok, cukorfalat – mondta. – Ha megteszem, eszedbe ne jusson lassítani.

Eddie nyögését egyetértésnek tekintette. Látta, hogy verejték gyöngyözik férjének sápadt bőrén, és megsajnálta. Éppen olyan rosszul van, mint ő. Tehát ilyen érzés áthaladni egy tudományos teleportáló berendezésen, amely nem működik tökéletesen. Vajon képes lesz-e még egyszer rávenni magát, hogy átmenjen egy ilyen ajtón?

Jake fölnézett és látta, hogy a tető milliónyi eltérő alakú és méretű lemezből áll; mintha sötétszürkére festett tetőcserép-mozaik lett volna. Aztán egy madár keresztülrepült az egyiken, és ekkor jött rá, hogy nem tetőcserepek ezek, hanem üvegdarabok, amelyek néhol kitörtek a keretükből. Az a sötétszürke azt mutatta meg, milyennek látszik, hogyan érzékelhető a külvilág Mennykőcsapásban. Mintha folyton napfogyatkozás lenne – gondolta, és megborzongott. Mellette Csi rekedten harákolt, azután fejét csóválva kocogott tovább.

Elhaladtak egy csomó bedöglött gép mellett – talán generátorok voltak –, azután beléptek a vagonok zűrzavaros útvesztőjébe. Nagyon különböztek azoktól, amelyeket Blaine, a Mono vonszolt. Némelyik a New York-i helyiérdekűre emlékeztette Susannah-t, amelyeket a főpályaudvaron látott 1964-ben. Mintha ezt a gondolatát akarta volna alátámasztani egy vagon, amelynek az oldalára az ÉTKEZŐKOCSI feliratot mázolták. De voltak, amelyek sokkal ódonabbnak tűntek; sötét, szegecselt ónból vagy acélból csinálták őket, nem festett krómból; ilyen személyszállító vagonok szerepelnek a westernfilmekben, vagy a Maverick-hez hasonló tévéműsorokban. Az egyik mellett egy robot állt, amelynek drótok meredeztek a nyakából. A hóna alatt tartotta a fejét, a fejen sapka volt, a sapkán jelvény az A-OSZTÁLYÚ KALAUZ felirattal.

Ahogy haladtak ebben az útvesztőben, Susannah eleinte igyekezett számolni, hányszor fordulnak jobbra, hányszor balra, aztán rájött, hogy fölösleges, és feladta. Végül kijutottak a labirintusból, úgy ötvenméternyire egy deszkakunyhótól, amelynek az ajtaja fölé azt írták: POGGYÁSZ/TALÁLT TÁRGYAK. Körülötte a töredezett betonon elhagyott poggyászkocsik, ládatornyok álltak, és két döglött Farkas hevert. Nem, gondolta Susannah, három lesz az. A harmadik a falnak dőlt az árnyékban, a POGGYÁSZ/TALÁLT TÁRGYAK feliratú bódé sarkánál.

– Gyerünk! – mondta az öregember, akinek a haja fehéren ágaskodott. – Most már nincs messze. De sietnünk kell, mert ha a Tört Szívek Házának taheenje elkap, akkor végetek.

– Minket is megöl – mondta a legfiatalabb. Félresöpörte a haját a szeméből. – Ted kivételével. Ő az egyetlen, aki nélkülözhetetlen. Csak túl szerény, hogy ezt mondja.

A POGGYÁSZ/TALÁLT TÁRGYAK kunyhója mellett volt (elég logikusan, gondolta Susannah) a FUVAROZÁSI IRODA. Az ősz férfi megpróbálta kinyitni. Zárva volt. Az öregember nem látszott aggódni, inkább örült. – Dinky! – mondta.

Dinky volt a legfiatalabb hármuk közül. Megmarkolta a kilincset, és Susannah kattanást hallott belülről. Dinky hátralépett. Ez alkalommal, amikor Ted megfogta az ajtót, már könnyen kinyílt. Homályos irodába léptek, amelyet magas pult osztott ketté. A pulton levő tábla csaknem nosztalgikus érzéseket keltett Susannah-ban: TÉPJEN SORSZÁMOT, ÉS VÁRJON!

Amikor az ajtót becsukták, Dinky ismét megmarkolta a kilincset. Ismét kattant valami.

– Újra bezártad – állapította meg Jake. Vádló volt a hangja, de mosolygott, és megint volt színe. – Ugye?

– Kérlek, ne most! – mondta az ősz férfi. – Nincs idő. Kövessetek!

Fölhajtotta a pultot, és továbbvezette őket. Hátul volt az iroda, amelyben két rég lejárt robot tartózkodott három csontváz társaságában.

– Mi az ördögért találunk mindig csontokat? – kérdezte Eddie. Jake-hez hasonlóan ő is jobban érezte magát, csupán hangosan gondolkodott, nem várt választ. Mindazonáltal kapott. Tedtől.

– Ismered a Bíbor Királyt, fiatalember? Természetesen ismered. Azt hiszem, valaha beborította a világnak ezt a részét mérges gázzal. Nyilván vicces kedvében lehetett. Úgyszólván mindenki meghalt. A sötétség, amit látsz, ennek a maradványa. Természetesen őrült. A gond nagyobbik része ebből ered. Ide!

Átvezette őket egy TILOS A BEMENET feliratú ajtón egy szobába, ahol valószínűleg a szállítás és a poggyász csodálatos világának valamelyik fejese tanyázhatott hajdanán. Susannah nyomokat vett észre a padlón, ami arra utalt, hogy ezt a helyet nemrég meglátogatták. Feltehetőleg ugyanez a három ember. Volt itt egy íróasztal, két szék és egy dívány, és mindent tíz centi vastag, bolyhos por fedett. Az asztal mögött ablak volt. Valaha reluxa takarta, de mostanra a padlóra omlott, feltárva a legalább annyira ijesztő, mint igéző látványt. Mennykőcsapás állomáson túl a táj a Whye folyó mögötti lapos, sivatagos pusztaságra emlékeztetett, csak sziklásabb volt és még riasztóbb.

És természetesen sötétebb.

Sínek (némelyiken örökre megállt vonatokkal) futottak szét sugárirányban, mint egy acél pókháló szálai. Fölöttük az ég a legsötétebb palaszürke volt, és olyan alacsony, hogy szinte meg lehetett érinteni. Az ég és a föld között a levegő valahogy megsűrűsödött; Susannah-nak hunyorogva kellett néznie a tárgyakat, holott nem látszott a levegőben sem köd, sem füst.

– Dinky! – szólalt meg az ősz férfi.

– Igen, Ted.

– Mit hagytál hátra Menyét barátunknak?

– Karbantartási zavart – felelte Dinky. – Úgy néz ki, hogy a Fedic ajtón szivárgott át, az indította el a riasztást, azután megpörkölt néhány vágányt a rendező pályaudvar túlsó végén. Némelyik még mindig forró. Láthattad körülöttük a ropogósra sült, döglött madarakat, de még egy jókora rozsdabegy is kevés, hogy elindítsa a riasztást. Ha viszont zavar van az áramkörökben… Fix, hogy ezt beveszi. A Menyét egyáltalán nem ostoba, de ez elég hihetőnek tűnik.

– Jól van. Ez akkor rendben van. Nézz oda, harcos! – Ted egy éles sziklaszirtre mutatott a látóhatáron. Susannah elég könnyen ki tudta venni; ezen a sötét vidéken a látóhatár mindenütt közelinek látszott. Semmi figyelemreméltót nem látott rajta, csak a sötétebb árnyékok foltjait, és a kőgörgetegek terméketlen lejtőit. – Az ott a Can Steek-Tete.

– A Kis Tű – mondta Roland.

– Kiváló fordítás. Oda megyünk.

Susannah szíve összeszorult. A hegy – inkább szirtnek lehetett nevezni – legalább nyolc-tíz mérföldnyire volt. Mindenesetre a látóhatár peremén. Eddie, Roland és a két fiatalabb férfi Ted csapatából aligha lesznek képesek elvinni odáig. És egyáltalán honnan tudhatják, hogy megbízhatnak-e bennük?

Másrészt, gondolta, mi választásunk lehet?

– Nem kell téged cipelnünk – mondta Ted –, ám Stanley fel tudja használni a segítségeteket. Megfogjuk egymás kezét, ahogy a szellemidézésnél teszik. Szeretném, ha elképzelnétek azt a sziklaképződményt, ahova igyekszünk. Továbbá tartsátok a tudatotok előterében a nevét: Steek-Tete, a Kis Tű.

– Hú, hú! – mondta Eddie. Újabb ajtóhoz közeledtek, amelyik egy gardróbba nyílt. Drótfogasok és egyetlen ódon, vörös blézer lógott benne. Eddie megfogta Ted vállát, és maga felé fordította. – Min megyünk át? Hol megyünk át? Mert ha ez az ajtó ugyanolyan, mint a legutóbbi…

Ted fölnézett Eddie-re – föl kellett néznie, mert a fiatalember magasabb volt nála –, és Susannah meglepő, félelmetes dolgot látott: mintha Ted szemgolyói reszkettek volna a szemgödörben. Egy pillanattal később rájött, hogy nem egészen ez a helyzet. Ted pupillája tágult és szűkült kísérteties sebességgel. Mintha nem tudta volna eldönteni, hogy sötét vagy világos van a helyiségben.

– Nem ajtón megyünk át, legalábbis nem olyanon, mint amilyeneket ismertek. Meg kell bíznod bennem, fiatalember. Figyelj csak!

Valamennyien elnémultak. Susannah a közeledő motorok morgását hallotta.

– Ez a Menyét – mondta Ted. – Bizonyára van vele néhány taheen, lehetnek legalább négyen, de akár féltucatnyian is. Ha meglátnak itt minket, Dinky és Stanley csaknem bizonyosan meghal. Nem kell, hogy elkapjanak, elég, ha az árnyékunkat észreveszik. Az életünket kockáztatjuk értetek. Ez nem játék, és meg kell kérnem titeket, ne kérdezősködjetek többet, csak kövessetek!

– Követünk – mondta Roland. – És a Kis Tűre gondolunk.

– Steek-Tete – helyeselt Susannah.

– Most nem lesztek rosszul – mondta Dinky. – Megígérem.

– Hála Istennek – szólt Jake.

– Ála-Stennek – tette hozzá Csi.

Stanley, a csapat harmadik embere, továbbra sem szólt egy szót sem.

Csak egy gardróbszoba volt, egy irodai gardrób – keskeny és dohos. Az ódon zakó szivarzsebére SZÁLLÍTÁSVEZETŐ feliratú réztáblát tűztek Stanley a szobácska végébe vezette őket, ahol nem volt más, csak az üres fal. Fogasok csilingeltek. Jake-nek a lába alá kellett néznie, nehogy belebotoljon a szőrmókusba. Mindig hajlott a klausztrofóbiára, és most kezdte úgy érezni, hogy a Pánikember vaskos ujjacskái simogatják a nyakát: először az egyik oldalról, aztán a másikról. A 'Rizák halkan csörömpöltek a zsákjukban. Hét ember és egy szőrmókus zsúfolódjon be egy elhagyatott irodai szekrénybe? Ez őrület. Még mindig hallotta a közeledő motorok morgását. Az egyiken jön a Menyét nevű főnök.

– Fogjátok meg egymás kezét – mormolta Ted. – És összpontosítsatok.

– Steek-Tete – ismételte meg Susannah, de Jakenek ez alkalommal úgy rémlett, hogy kétkedés van a hangjában.

– Kis Tű… – Eddie elakadt. A gardróbszoba végében az üres fal eltűnt. Helyette az egyik oldalon kis tisztás volt néhány sziklával, a másik oldalon meredek, bozótos hegyhát. Jake akár meg is esküdött volna, hogy ez a Steek-Tete. Ha ez a kiút ebből a zárt térből, akkor örül, hogy látja.

Stanley halkan felnyögött a fájdalomtól vagy az erőfeszítéstől, vagy mindkettőtől. A szeme zárva volt, könnyek szivárogtak a szemhéja alól.

– Most! – mondta Ted. – Vezess minket át, Stanley! – A többieknek címezve hozzátette: – És segítsetek neki, ha tudtok! Segítsetek, az apátok nevére!

Jake igyekezett megragadni annak a szirtnek a képét, amelyet Ted mutatott neki az iroda ablakából, és előrelépett, fogva az előtte haladó Roland, és az őt követő Susannah kezét. Érezte a hideg levegőt izzadt bőrén, azután átlépett a Steek-Tete lejtőjére Mennykőcsapásban, és közben csak egy pillanatra jutott eszébe Mr. C. S. Lewis és a csodálatos szekrény, amely Narniába vitte az embert.

De nem Narniába érkeztek.

Hideg volt a szirt oldalában, Jake hamarosan reszketni kezdett. Amikor hátranézett, nyomát sem látta a kapunak, amelyen kijöttek. A levegő homályos volt, és benzinre emlékeztető, nem különösebben kellemes szag itatta át. A lejtőn kis barlangot látott (nem sokkal volt nagyobb, mint a gardróbszoba). Ted kihozott a barlangból egy halom takarót és egy tartályt, amelyről kiderült, hogy erősen alkáli ízű víz van benne. Jake és Roland egy-egy takaróba burkolóztak. Eddie kettőt vett el, és Susannah-val együtt burkolóztak beléjük. Jake igyekezett uralkodni magán, hogy ne vacogjon (ha egyszer a fogai elkezdik, nem lehet leállítani őket), és irigyelte kettejüket azért a kis plusz melegért.

Dink is magára terített egy takarót. Viszont úgy tűnt, hogy sem Ted, sem Stanley nem érzik a hideget.

– Nézzetek le! – mondta Ted Rolandnak és társainak. A sínek pókhálójára mutatott. Jake látta a rendező pályaudvar zegzugos üvegtetejét, és egy zöld fedelű épületet, amely úgy fél mérföld hosszú lehetett. Sínek indultak minden irányba. Mennykőcsapás állomás, álmélkodott a fiú. Ahová a Farkasok az elrabolt gyerekeket hozták a vonaton, azután a Sugár Útján átküldték Fedicbe. Azután pedig ideszállították őket megrontva.

Még átjövetelük után is nehéz volt elhinnie, hogy hat-nyolc mérföldet alig két perc alatt tettek meg. Gyanította, hogy mindnyájan részt vettek az erőfeszítésben, amely nyitva tartotta a kaput, de elsősorban az hozta létre, akit Stanleynek hívtak. Most sápadtnak és fáradtnak, szinte kifacsartnak tűnt. Egyszer megtántorodott, és Dink (ami Jake szerény véleménye szerint roppantul balszerencsés becenév) ragadta meg a karját, hogy el ne essen. Stanley mintha észre sem vette Volna. Áhítattal bámulta Rolandot.

Nem pusztán áhítattal, gondolta Jake, és nem is félelemmel. Valami más van e mögött. De mi?

Az állomáshoz két motoros szekér közeledett hatalmas gumikerekeken – ATV terepjárók. Jake úgy vélte, a Menyét (akárki lett légyen is) és taheen haverjai a tulajdonosok.

– Ahogy talán kitaláltátok – mondta Ted –, riadó van a Devar-Toi Ellenőri Irodájában. A börtönparancsnoknál, ha ez jobban tetszik. Ez mindig megszólal, ha bárki vagy bármi használja az ajtót, amely Fedicet köti össze ama állomással…

– Azt hiszem, a kifejezés, amelyet használni szoktatok rá – szólt szárazon Roland –, nem ellenőr, és nem is börtönparancsnok, hanem ki'-dam.

Dink elnevette magát. – Ez jó poén volt, haver!

– Mit jelent a ki'-dam? – kérdezte Jake, noha elég világos elképzelése volt róla. Volt Callában egy kifejezés: fejdoboz, szívdoboz, ki'doboz. Ami azt jelenti ereszkedő sorrendben, hogy az egyik a gondolkodás funkcióit tartalmazza, a második az érzelmekét, és a harmadik az alsóbbrendű tevékenységeket. Némelyek szerint az állati funkciókat; a ki'dobozt akár szarládának is lehet fordítani, ha az embernek közönséges a szókincse.

Ted vállat vont. – Ki'-dam azt jelenti, hogy húgyagyú. Ez Dinky csúfneve Sai Prentissre, a Devar vezetőjére. De ezt már tudtad, igaz?

– Sejtettem – felelte Jake. – Többé-kevésbé.

Ted sokáig nézett rá, és amikor Jake felismerte az arckifejezését, ez segített meghatározni, hogyan bámul Stanley Rolandra: nem félelemmel, hanem megbűvölten. Jake sejtette, hogy Ted még mindig azon töpreng, mennyire hasonlít ő egy Bobby nevű egyénre, és abban is biztos volt, hogy Ted sejti az ő képességét az érintésre. Vajon mi bűvölte el Stanleyt? Bár az is lehet, hogy ő képzel bele túl sokat. Talán csak Stanley sose hitte, hogy láthat egy eleven harcost.

Ted hirtelen elfordult Jake-től, vissza Rolandhoz. – Most nézzetek erre – mondta.

– Tyű! – kiáltott Eddie. – Mi az ördög?

Susannah egyszerre derült és hüledezett. Amit Ted mutatott, arról Cecil B. DeMille bibliai meséje, a Tízparancsolat jutott az eszébe, főleg az, ahol a Vörös-tenger megnyílt Mózes előtt, és Isten szólott az égő csipkebokorból, kissé Charles Laughtonéra emlékeztető hangon. Mégis megkapó volt. A maga gejl hollywoodias módján.

Egyetlen vastag és fenséges napfénypászmát láttak, amely ferdén törte át az alacsonyan vonuló felhőket. Úgy vágott utat a különös, sötét levegőben, mint egy reflektor, és megvilágított egy tábort, mely talán hatmérföldnyire lehetett Mennykőcsapás állomástól. És a legpontosabb meghatározás a „talán hatmérföldnyire” volt, mert ebben a világban nem létezett többé észak vagy dél, vagy legalábbis erre nem lehetett számítani. Most csak a Sugár Útja maradt.

– Dinky, van egy távcső a…

– Az alsó barlangban, ugye?

– Nem. Legutóbb felhoztam ide – válaszolta Ted aggályos önfegyelemmel. – Odabent, a ládák tetején van. Hozd ide, kérlek.

Eddie alig figyelt erre az intermezzóra. Túlságosan megbűvölte (és mulattatta) a zöld és kies sávot megvilágító fényáradat, amely éppolyan valószínűtlennek tűnt ebben a sötét és terméketlen sivatagban, mint… nos, mint amilyennek vélhetőleg a Central Park tűnhet a középnyugati turistáknak, akik először járnak New Yorkban.

Látott épületeket, amelyek leginkább az egyetemi kollégiumokra emlékeztettek – méghozzá a mutatósakra –, és lakályos öreg udvarházakat, előttük széles pázsittal. A napsütötte sáv túlsó végében volt egy szakasz, amely boltokkal szegélyezett főutcára hasonlított. A tökéletes Main Street Amerikája, egy dolgot kivéve: minden irányban sötét és sziklás sivatagban végződött. Négy kő őrtornyot látott, amelyeknek oldalát befutotta a borostyán. Nem, hat az, csak a másik kettőt majdnem elrejtették a csoportokban álló kecses, öreg szilfák. Szilfák a sivatagban!

Dink egy távcsővel érkezett, fölajánlotta Rolandnak, aki megrázta a fejét.

– Ne neki add – mondta Eddie. – Az ő szeme… nos, mondjuk, más kategóriába tartozik. Én viszont nem bánnék egy kukucskát.

– Én sem – mondta Susannah.

Eddie odaadta. – Hölgyeké az elsőbbség.

– Nem, igazán, én…

– Elég! – Ted már-már acsargott. – Rövid az időnk, a kockázat pedig hatalmas. Ne pocsékoljátok az egyiket, és ne növeljétek a másikat, ha lehet!

Susannah-nak ez rosszul esett, de lenyelte a visszavágást. Inkább fogta a távcsövet, a szeméhez emelte, és élesre állította. Amit látott, megerősítette azt az érzését, hogy egy kicsiny, de tökéletes egyetemi campus van előtte, amely elbűvölően olvad át a szomszédos kisvárosba. Lefogadom, itt nincs város/campus ellentét, gondolta. Lefogadom, hogy Elmville és Breaker U együtt járnak, mint mogyoróvaj és lekvár, Abbott és Costello, kéz és kesztyű. Valahányszor megjelent egy Bradbury-novella a Saturday Evening Post-ban, mindig ott nyitotta ki először az újságot, szerette Bradburyt, és amit most a távcsövön látott, arról Greentown, Bradbury idealizált illinoisi kisvárosa jutott az eszébe. Ezen a helyen a felnőttek a tornácon ülnek a hintaszékben, limonádét isznak, a gyerekek pedig elemlámpával fogócskáznak a nyári esték villámokkal átszőtt félhomályában. Itt senki sem ivott, legalábbis nem vitte túlzásba. Nem csajoztak, nem drogoztak, és rock and roll sem létezett. Ezen a helyen a lányok szűzies érzelmektől eltelve adtak jóéjtpuszit a fiúknak, és boldogan siettek a koleszba, nehogy a felügyelő azt higgye, betegek. Ezen a helyen a nap reggeltől estig sütött, a rádióból Perry Como és az Andrews Sisters énekelt, és senki sem sejtette, hogy egy olyan világ romjai között él, amely elmozdult.

Nem, gondolta hidegen. Néhányan tudják. Ezért jött elénk ez a három.

– Ez a Devar-Toi – mondta színtelen hangon Roland. Nem kérdezte.

– Igen – bólintott Dinky. – A jó öreg Devar-Toi. – Megállt Roland mellett és egy nagy, fehér épületre mutatott a kollégiumok közelében. – Látod azt a fehéret? Az a Tárt Szívek Háza, ahol a can-toi él. Ted alacsony embereknek hívja őket. Taheen-ember keverékek. Ők nem Devar-Tojnak nevezik, hanem Algul Sientónak hívják, ami azt jelenti…

– Kék Mennyország – mondta Roland. Jake tudta is, miért: a kőtornyokat leszámítva minden házat kék mázas cseréppel fedtek. Nem Narnia volt, hanem Kék Mennyország. Ahol egy csomó ember szorgalmasan dolgozik a világ végén.

Minden világok végén.

– Úgy fest, mint a létező legkellemetesebb hely, legalábbis amióta a Belső-Világ elesett – mondta Ted. – Nem?

– Igen, egész csinos – helyeselt Eddie. Legalább ezer kérdése lett volna, és úgy sejtette, Suze és Jake még megtoldanák a maguk ezrével, de ez nem a kérdezés ideje. Ettől függetlenül tovább bámulta azt a csodálatos százhektáros oázist odalent. Az egyetlen zöld foltot Mennykőcsapásban. Az egyetlen szép helyet. Miért ne? A Mi Törő Haverjainknak csak a legjobb elég jó.

És ekkor akarata ellenére kicsúszott a száján egy kérdés:

– Ted, miért akarja a Bíbor Király ledönteni a Tornyot? Te tudod?

Ted rávillantotta a szemét. A pillantás hűvös, majdnem hideg volt, míg az öreg el nem mosolyodott. Akkor az arca felfénylett. Még a szeme is abbahagyta a kísérteties remegést, ami sokat javított rajta.

– Megőrült – felelte. – Olyan bolond, hogy épp csak nem forog. Gumidominózhatna. Nem mondtam még nektek? – azután, mielőtt Eddie válaszolhatott volna: – Igen, nagyon csinos. Akár Devar-Toinak, Nagy Börtönnek, akár Algul Sientónak hívjátok, nagyon csinosnak tűnik És az is.

– Igazán klasszak a házak! – csatlakozott Dinky. Még Stanley is úgy tekintett le a napfényes helységre, hogy arcán sápadt vágyakozás tükröződött.

– Az étel a lehető legjobb – folytatta Ted –, az Ékkő moziban hetente kétszer cserélik a filmeket. Ha nem akarsz elmenni a moziig, akkor hazaviheted a filmet kazettán vagy DVD-n.

– Ezek mik? – kérdezte Eddie, azután megrázta a fejét. – Nem érdekes. Folytasd.

Ted vállat vont, mintha azt mondaná: Mi másra van még szükséged?

– A szex abszolút átszellemült – mondta Dinky.

– Csak szimuláció, mégis hihetetlen – egy héten csináltam Marilyn Monroe-val, Madonnával és Nicole Kidmannel. – Ezt egyfajta félszeg büszkeséggel mondta. – Ha akarod, egyszerre is csinálhatod velük. Az egyetlen, amiből kiderül, hogy nem valódiak, ha közvetlen közelből rájuk lehelsz. Ha ilyet teszel, egy részüket elfújod… valahogy eltűnnek. Idegesítő.

– Pia? Drog? – kérdezte Eddie.

– Pia korlátozott mennyiségben – felelte Ted. – Ha például odavagy az önológiáért, akkor minden étkezésnél új csodákkal találkozhatsz.

– Mi az az önológia? – kérdezte Jake.

– A bor-sznobság tudománya, aranyom – felelte Susannah.

– Ha úgy érkezel a Kék Mennyországba, hogy valamire rá vagy kattanva – mondta Dinky –, arról leszoktatnak. Gyengéden. Az az egy-két hapsi, akik különösen kemény diónak bizonyult ezen a téren… – Összenézett Teddel. Az öreg vállat vont, bólintott. – Ezek a pofák eltűntek.

– Igazság szerint az alacsony embereknek nincs szükségük több Törőre – mondta Ted. – Máris elegendően vannak, hogy befejezzék a munkát, akár most rögtön.

– Hányan vannak? – kérdezte Roland.

– Vagy háromszázan – mondta Dinky.

– Hogy pontosak legyünk, háromszázhatan – helyesbített Ted. – Öt koleszban lakunk, noha ez a szó ide nem a megfelelő. Mindenkinek megvan a saját lakosztálya, mindenki olyan sok – vagy olyan kevés – kapcsolatot ápol a többi Törővel, amilyet akar.

– És tudjátok, hogy mit csináltok? – kérdezte Susannah.

– Igen. Noha a legtöbben nem sok időt fecsérelnek rá, hogy ilyesmin töprengjenek.

– Nem értem, miért nem lázadnak föl.

– Mi a te mikorod, hölgyem? – kérdezte Dinky.

– Az én…? – Aztán megértette. – 1964.

A fiú sóhajtott, és megrázta a fejét. – Akkor nem tudsz Jim Jonesról és a Népek Templomáról. Könnyebb elmagyarázni, ha ismered az esetet. Csaknem ezer ember lett öngyilkos egy vallási közösségben, amit egy San Franciscó-i szentfazék alapított Guyanában. Mérgezett Kool-Aidet ittak egy hordóból, miközben ő a háza verandájáról nézte őket, és egy hangszóróba beszélt, sztorikat mesélt az anyjáról.

Susannah rémült hitetlenséggel, Ted alig leplezett türelmetlenséggel nézett rá. Ennek ellenére fontosnak tarthatta a dolgot, mert hallgatott.

– Kis híján ezer – ismételte meg Dinky. – Csak mert zavarodottak és magányosak voltak, és azt gondolták, hogy Jim Jones a barátjuk. Mert – és ezt jól jegyezd meg – nem volt semmijük, ami visszatartotta volna őket. Itt is ez a helyzet. Ha a Törők egyesülnek, olyan mentális pörölyt alkothatnak; amely elröpíti Prentisst, a Menyétet, a taheeneket és a can-toit a következő világegyetemig. Ennek ellenére nincs itt más, csak Stanley, én, és mindnyájunk kedvenc szupertörője, a totál haláli Mr. Theodore Brautigan a connecticuti Milfordból, Harvard, 1920-as évfolyam, színházbarátok köre, vitaklub, A Bíbor kiadója és – természetesen! – Phi Béta Kappa-tag.

– Megbízhatunk hármatokban? – kérdezte Roland. A kérdés félrevezetően hanyag volt, mintha azért tette volna föl, hogy teljék az idő.

– Muszáj – felelte Ted. – Mert senki más nincs. Ahogy nekünk sincs.

– Ha az ő oldalukon állnánk – szólalt meg Dinky nem gondolod, hogy jobb lábbelit is viselhetnék, mint ezeket az autógumiból barmolt kurva mokaszinokat? A Kék Mennyországban néhány alapvető dolgot kivéve mindent megkaphatsz. Olyasmit is, amit rendes körülmények között nem tartasz nélkülözhe-tetlennek, de olyasmit… nos, nehezebb lelécelni, ha ilyen, mondjuk úgy, Algul Siento-i papucs van rajtad.

– Még mindig nem tudom elhinni – mondta Jake. – Vagyis azok az emberek ott mind azon dolgoznak, hogy megtörjék a Sugarat. Nem szeretnélek megsérteni; de…

Dinky a fiú felé fordult, ökölbe szorította a kezét, és feszes, dühös mosoly jelent meg az arcán. Csi azonnal Jake elé lépett, halkan morgott, és vicsorgott. Dinky vagy nem vette észre, vagy nem törődött vele.

– Igen? Tudod mit, öcsi? Én megsértődtem! Kurvára megsértettél. Mit tudsz te arról, milyen az egész életedet kirekesztve tölteni, amikor mindig téged csúfolnak, mindig te vagy Carrie azon a kurva szalagavatón?

– Ki? – kérdezte Eddie zavartan, de Dinky csak folytatta, oda se figyelt.

– Vannak ott emberek, akik nem tudnak beszélni vagy járni. Az egyik csajnak nincsen karja. Számos vízfejű, de akkora fejük van, mint ide a kurva New Jersey. Széttárta a magasban a két kezét, amit a katet túlzásnak tartott. Később belátták, hogy nem az.

Szegény öreg Stanley itt azok közül való, akik nem tudnak beszélni.

Roland rápillantott Stanleyra, sápadt, borostás arcára, göndör, fekete üstökére, és kis híján elmosolyodott. Én azt hiszem, tud beszélni mondta, majd azzal folytatta: Az apád nevét viseled, Stanley? Úgy vélem, hogy igen.

Stanley lehajtotta a fejét, és kiszínesedett az arca, de mosolygott. Ugyanakkor ismét megeredtek a könnyei. Mi a fene történik itt?, csodálkozott Eddie.

Láthatóan Ted sem értette. Sai Deschain, szeretném megkérdezni…

– Nem, nem, bocsáss meg! – szakította félbe Roland. A te időd most már nagyon rövid, ahogy mondtad, és ahogy mindnyájan érezzük. A Törők tudják, mivel táplálják őket? Hogy mit esznek a törőerejük növelése érdekében?

Ted hirtelen leült egy sziklára, és lenézett a sínek ragyogó pókhálójára. Ennek azokhoz a gyerekekhez van köze, akiket az Állomásra hoztak, ugye?

– Igen.

– Nem tudják, és én sem tudom-mondta Ted súlyos hangon. Nem igazán. Naponta tucatnyi pirulát kapunk. Reggel, délben és este. Vannak köztük vitaminok. Nem vitás, némelyiknek az a feladata, hogy engedelmesek legyünk. Némi szerencsével kiűztem őket a szervezetemből, meg Dinkyéből és Stanleyéből is. Csak éppen… ahhoz, harcos, hogy egy ilyen megtisztítás működjön, akarnod is kell a sikert. Érted?

Roland bólintott.

– Hosszú ideig azt gondoltam, hogy biztosan adagolnak nekünk valamiféle… nem is tudom… agyserkentőt… de ennyi pirula között lehetetlen megmondani, melyikben mi lehet. Melyik az, amely kannibállá, vámpírrá vagy mindkettővé tesz. Elhallgatott, lenézett a valószínűtlen napsugarakra. Oldalra nyújtotta a két kezét. Dinky megfogta az egyiket, Stanley a másikat.

– Figyeld ezt mondta Dinky. Ez jó.

Ted lehunyta a szemét. A másik kettő is. Egy pillanatig semmi látnivaló nem volt, de a három ember a sötét sivatagon át a Cecil B. DeMille-féle napfényre bámult… tényleg odanéztek. Roland tudta. Még akkor is, ha a szemük zárva volt.

A napfény kialudt. A Devar-Toi legalább tíz másodpercig olyan sötét volt, mint a sivatag és Mennykőcsapás állomás, meg a Steek-Tete lejtői. Azután a lehetetlen arany izzás visszatért. Dinky rekedten (bár nem éppen elégedetlenül) horkantott, hátralépett, eltávolodott Tedtől. Ted egy pillanat múlva elengedte Stanleyt, és Rolandhoz fordult.

– Ti csináltátok? kérdezte a harcos.

– Hárman együtt mondta Ted. De főleg Stanley. Rendkívül erős küldő. Az egyike a kevés dolognak, ami megijeszti Prentisst és az alacsony embereket meg a taheeneket, ha elveszítik a mesterséges napfényt. Egyre gyakrabban fordul elő, és nem mindig azért, mert beleavatkozunk a gépezet működésébe.

– A gépek egyszerűen… – Vállat vont. – Kezdenek lefáradni.

– Mint minden – jegyezte meg Eddie.

Ted mosolytalanul fordult felé. – De nem elég gyorsan, Mr. Dean. Le kell állítani a babrálást a megmaradt két Sugárral, méghozzá nagyon gyorsan, különben úgyis mindegy lesz. Dinky, Stanley és én segítünk nektek, ha tudunk, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy a többiek meghalnak.

– Hát persze – tette hozzá Dinky üres mosollyal. – Ha Jim Jones tiszteletes meg tudta tenni, mi miért ne tennénk?

Ted helytelenítő pillantást vetett rá, aztán ismét Roland ka-tet-jére nézett. – Talán nem lesz rá szükség. De ha igen… – Hirtelen elhallgatott, és megragadta Roland karját. – Kannibálok vagyunk? – kérdezte rekedt, fűrészes hangon. – Azokat a gyerekeket ettük, akiket a Zöldköpenyesek hoznak a Határvidékről?

Roland hallgatott.

Ted Eddie-hez fordult. – Tudni akarom.

Eddie nem válaszolt.

– Madam-sai! – kérdezte Ted, és Susannah-ra nézett, aki Eddie csípőjén lovagolt. – Készek vagyunk segíteni nektek. Ti annyit sem tesztek meg, hogy válaszoljatok a kérdésemre?

– A tudás változtat valamin is? – kérdezett vissza Susannah.

Ted egy pillanatig még nézte, azután Jake-hez fordult. – Te tényleg ifjú barátom ikertestvére lehetnél – mondta. – Ugye tudod, fiam?

– Nem, de nem lep meg – felelte Jake. – A dolgok errefelé valahogy így működnek. Minden… öö… összevág.

– Válaszolnál arra, amit kérdeztem? Bobby megtenné.

Hogy megehesd magadat élve?, gondolta Jake. Magad ennéd helyettük?

Megrázta a fejét. – Nem vagyok Bobby – felelte. – Akármennyire hasonlítok is rá.

Ted felsóhajtott, biccentett. – Összetartotok, de miért is csodálkoznék rajta? Végtére is ka-tet vagytok.

– Mennünk kell – mondta Dinky. – Máris túl hosszú ideig voltunk itt. Nemcsak mert a szobavizitre vissza kell érni, de én és Stanley megpiszkáltuk a kibaszott távmérőiket, így mikor Prentiss és a Menyét ellenőrzik, annyit mond nekik: „Teddy B itt volt egész idő alatt. Dinky Earnshaw és Stanley Ruiz úgyszintén. Azokkal a fiúkkal semmi gáz.”

– Igen – helyeselt Ted. – Igazad van. Még öt perc?

Dinky kelletlenül bólintott. A távolból halk szirénaszót sodort a szél. Dinky őszinte derűvel mosolygott. – Annyira kiborulnak, amikor a napfény eltűnik! – mondta. – Amikor szembe kell nézniük azzal, ami tényleg körülveszi őket, és ami leginkább a nukleáris tél valami elbaszott változatára emlékeztet!

Ted egy pillanatra a zsebébe dugta a kezét, a lábát bámulta, azután Rolandra nézett. – Itt az ideje, hogy ez… ez a groteszk bohózat véget érjen. Ha minden jól megy, mi hárman holnap visszajövünk. Egyébként lejjebb a lejtőn, úgy negyvenméternyire, van egy nagyobb barlang a Mennykőcsapás állomással és az Algul Sientóval szemközti oldalon. Ott van étel, hálózsákok és egy propángázos kályha. Meg egy nagyon kezdetleges térkép az Algulról. Hagytam ott egy magnót és több szalagot. Valószínűleg nem magyaráz meg mindent, amit tudnotok kell, de számos üres foltot kitölt. Most csak annyit, hogy a Kék Mennyország egyáltalán nem olyan szép, mint amilyennek látszik. Azok a borostyánnal befuttatott tornyok ott őrtornyok. Háromszoros kerítés veszi körül az egészet. Ha bentről igyekszel kifelé, az elsőtől rögtön kapsz egy tüskét…

– Mint a szögesdrót – mondta Dink.

– A második kiüt – mondta Ted. – A harmadik pedig…

– Azt hiszem, képben vagyunk – mondta Susannah.

– Mi a helyzet Roderick gyermekeivel? – kérdezte Roland. – Valami dolguk nekik is van a Devarral, mivel útközben találkoztunk eggyel, és ő ezt mondta.

Susannah a szemöldökét felvonva nézett Eddie-re. Eddie egy majd-később-elmondom pillantással válaszolt. Egyszerű és tökéletes példája volt a szótlan kommunikációnak, melyre azok képesek, akik szeretik egymást.

– Ja, a zsebhokisok! – mondta Dinky, nem minden együttérzés nélkül. – Ezek… hogy is hívták a régi filmekben? Azt hiszem, házirabnak. Van egy kis falujuk kétmérföldnyire az állomás mögött, arrafelé. – Megmutatta. – Talajmunkákat végeznek az Algulnál, és talán három-négy elég ügyes a tetőjavításhoz… kicserélik a cserepeket, ilyesmi. Akármilyen szennyező anyagok vannak a levegőben errefelé, ezek a szegény balfaszok különösen érzékenyek rájuk. Csak rajtuk úgy jön ki, mint a sugárbetegség, és nem ússzák meg pattanásokkal vagy ekcémával.

– Mesélj róluk! – szólalt meg Eddie, mert eszébe jutott szegény öreg Chevini Chayven keléses arca és vizeletfoltos ruhája.

– Vándorló folken – szólt közbe Ted. – Beduinok. Azt hiszem, többnyire a vasúti síneket követik. Az állomás és az Algul Siento alatt katakombák vannak. A Rodik ismerik lent az utakat. Sok tonna élelmiszer van lent, amit kéthetenként saroglyával hoznak Devarba. Nagyobbrészt ezt esszük. Még mindig jó, de… – Vállat vont.

– A dolgok gyorsan széthullnak – mondta Dinky rá nem jellemző zordsággal. – Bár ahogy az ipse mondta, a bor remek.

– Ha arra kérlek benneteket, hogy holnap hozzatok magatokkal valakit Roderick gyermekei közül, meg tudjátok tenni? --kérdezte Roland.

Ted és Dinky meglepetten összenézett. Azután mindketten Stanleyre néztek. Stanley bólintott, vállat vont, és széttárta a karját: Miért, harcos?

Roland csak állt, egy pillanatra belefeledkezve a gondolataiba. Azután Tedhez fordult. – Olyat hozzatok, amelyiknek legalább a fél agya benne maradt a fejében – utasította őket. – Mondjátok neki: „Dan sur, dan tur, dan Roland, dan Gileád.” Ismételjétek el.

Ted habozás nélkül elismételte.

Roland bólintott. – Ha még mindig vonakodna, közöljétek vele, hogy Chayveni Chevin szavára kell jönnie. Egy kicsit egyszerűen beszélnek, nem?

– Persze – bólintott Dinky. – Csakhogy, miszter… az nem megy, hogy ideengedsz egy Rodit, aki láthat benneteket, azután hagyod elmenni. Azoknak úgy jár a szája, mint a kacsa segge, ha a jégen megcsúszik.

– Csak hozzatok egyet – mondta Roland –, és aztán majd meglátjuk. Van valamim, amit ka-mai Eddie-m spurinak nevez. Tudjátok, milyen az, spurival gondolkodni?

Mindketten bólintottak.

Ha beválik, remek. Ha nem… gondoskodunk róla, hogy senkinek nem mondhassa el, mit látott itt.

– Megölöd, ha a spuri nem válik be? – kérdezte Ted.

Roland bólintott.

Ted keserűen fölnevetett. – Hát persze. Eszembe jut egy rész a Huckleberry Finn-ből, amikor Huck látja, hogy egy gőzhajó felrobban. Elszalad Miss Watsonhoz és özvegy Douglasnéhoz, elújságolja a híreket, és amikor az egyik kérdezi, meghalt-e valaki, Huck tökéletes nyugalommal válaszolja: „Nem, naccsága, csak egy nigger.” Ebben az esetben elmondhatjuk: „Csak egy Rodi. A Harcosnak volt egy spúrja, ami nem jött be.”

Roland hidegen rámosolygott, azzal a természetellenesen sok fogat mutató mosolyával. Eddie látott már ilyet, és nagyon örült, hogy nem rá irányul. – Azt hittem, sai Ted, tudod, hogy mi forog itt kockán. Félreértettelek?

Ted állta a pillantását egy másodpercig, azután lesütötte a szemét. A szája rángott.

Ezalatt Dinky szavak nélküli tanácskozást tartott Stanleyvel. – Ha Rodit akarsz, szerzünk egyet mondta. Nem nagy gond. Nagyobb probléma lesz idejuttatni. Ha nem jövünk…

Roland türelmesen várta, hogy a fiatalember befejezze, de mivel Dinky nem fejezte be, a harcos megkérdezte: – Ha nem jöttök, mit tegyünk?

Ted vállat vont. A mozdulat olyan tökéletesen másolta a Dinkyét, hogy az már nevetséges volt. – Amit tehettek mondta. Vannak fegyverek is az alsó barlangban. Tucatnyi elektromos gyújtógömb, amit csikesznek hívnak. Számos géppuska, amelyet néhány alacsony ember gyorslövőnek mond. Az amerikai hadsereg AR-15-öse. A többiben nem vagyok ilyen biztos.

– Az egyik valamiféle sci-fi sugárágyú, amilyen a filmekben van – mondta Dinky. – Azt hiszem, szétesnek tőle a tárgyak, de vagy én vagyok túl ügyetlen, hogy bekapcsoljam, vagy az elemei merültek le. – Nyugtalanul fordult az ősz férfi felé. Letelt az öt perc, még több is. Jó lesz, ha belehúzunk, Tedster. Iszkiri!

– Igen. Nos, holnap visszajövünk. Talán akkorra lesz valami tervetek.

– Nektek nincs? – lepődött meg Eddie.

– Az én tervem az volt, hogy lelépek, fiatalember. Annak idején remek ötletnek tűnt. Egészen 1960 tavaszáig futottam. Akkor elkaptak és visszahoztak, amihez némileg hozzájárult Bobby barátom mamája is. Most pedig tényleg muszáj…

– Csak még egy pillanat, ha nem haragszotok – mondta Roland, és Stanley elé lépett. Stanley a lábát nézte, de borostás arca vérvörös lett. És…

Reszket, gondolta Susannah. Mint egy állat az erdőben, amikor először lát embert.

Stanley harmincöt évesnek tűnt, de idősebb is lehetett; az arcán az a gondtalan simaság ült, amelyet Susannah a szellemi fogyatékosság bizonyos eseteivel társított. Teden és Dinkyn is voltak pattanások, de Stanleyn egy se. Roland megfogta Stanley alkarját, és komolyan tekintett rá. Először csak a sötét, göndör bozontot láthatta Stanley lehajtott fején.

Dinky szóra nyitotta a száját. Ted egy intéssel elhallgattatta.

– Nem nézel a szemembe? – kérdezte Roland, annyi gyengédséggel, amennyit Susannah ritkán hallott tőle. – Nem teszed meg, mielőtt elmennél, Stanley, Stanley fia? Ugye, Sheemie vagy?

Susannah érezte, hogy leesik az álla. Mellette Eddie felnyögött, mint akit gyomron vágtak. De hát Roland öreg… gondolta Susannah… nagyon öreg! Vagyis ha ez itt az a kocsmai lóti-futi, akit Mejisből ismer… akinek egy szamara és egy rózsaszín sombrera kalapja… akkor neki is…

A férfi lassan fölemelte az arcát. A szeméből peregtek a könnyek.

– Jó öreg Will Dearborn mondta. – Rekedt hangja föl-le tremolózott a fekvések között, ahogy az a hang szokta, amit sokáig nem használtak. – Annyira sajnálom, sai. Ha elővennéd a fegyveredet és lelőnél, megérteném. Meg ám!

– Miért mondasz ilyet, Sheemie? – kérdezte Roland ugyanazon a gyengéd hangon.

Stanley most már szinte zokogott. – Megmentetted az életemet! Arthur is, és Richard is, de főleg te, a jó öreg Will Dearborn, aki valójában Gileádi Roland. És én hagytam meghalni azt a lányt! Őt, akit szerettél! És én is szerettem!

Arca eltorzult a kíntól, és igyekezett elhúzódni, de Roland nem engedte.

– Nem a te hibád volt, Sheemie.

– Meg kellett volna halnom érte! – kiáltotta a férfi. – Helyette kellett volna meghalnom! Én ostoba! Pont olyan bolondos vagyok, ahogy mondják! – Pofon ütötte magát, előbb az egyik oldalon, aztán a másikon, vörös foltok maradtak a bőrén. Mielőtt ismét megtehette volna, Roland megragadta a kezét, és kényszerítette, hogy leengedje.

– Rhea okozta a bajt – mondta.

Stanley – aki egy eonnal korábban a Sheemie névre hallgatott – belebámult Roland arcába, a szemét kereste.

– Igen – bólintott Roland. – A Cöosi volt… és én is. Vele kellett volna maradnom. Sheemie – Stanley –, ha van valaki ártatlan ebben az ügyben, akkor az te vagy.

– Azt mondod, harcos? Ez egészen biztos?

Roland biccentett. – Tanácskozást tartunk erről a dologról, ha lesz rá idő, és a régi időkről is, de nem most. Most nincs rá idő. Menj a barátaiddal, nekem az enyéimmel kell maradnom.

Sheemie egy pillanatig még nézte, és igen, Susannah most már látta a fiút, aki ott csetlett-botlott egy régi kocsmában, az Utaspihenőben, összeszedte az üres söröskrigliket, belepottyantotta őket a mosogatóvájdlingba, amely a Kölök nevű jávorszarvas két feje alatt állt, kitérni próbált, ha Coral Thorin oldalba akarta könyökölni, vagy ha ennél is komiszabbul bele akart rúgni egy Táncos Pettie nevű, öregedő kurva. Susannah láthatta a fiút, akit majdnem megöltek, mert ráöntötte az italt egy Roy Depape nevű gazember csizmájára. Cuthbert volt az, aki megmentette a haláltól Sheemie-t aznap este… de Roland, akit a város lakói Will Dearbornnak ismertek, mentette meg mindnyájukat.

Sheemie átkarolta Roland nyakát, és magához szorította. Roland elmosolyodott, és nyomorék jobb kezével megsimogatta a férfi göndör haját. Sheemie tutúlva hüppögött. Susannah könnyeket látott a harcos szeme sarkában.

– Igen – mondta Roland olyan halkan, hogy alig lehetett hallani. – Mindig tudtam, hogy különleges vagy; Bert és Alain is tudták. És íme, találkoztunk, ismét megtaláltuk egymást az ösvényen. Jó, hogy találkoztunk, Sheemie, Stanley fia. Jó. Nagyon jó.

6. fejezet

A KÉK MENNYORSZÁG URA

Pimli Prentiss, Algul Siento ura a fürdőszobában tartózkodott, amikor Finli (akit bizonyos körletekben Menyét néven ismertek) kopogtatott. Prentiss a bőrét vizsgálgatta a kézmosó fölötti neon könyörtelen fényében. A nagyító tükörben a bőre olyan volt, mint egy kráterekkel telelyuggatott, szürkés síkság, eléggé hasonló az Algul körül terpeszkedő pusztasághoz. A furunkulus, amelyre összpontosított, dagadt, akár egy kitörni készülő vulkán.

– Ki zavar? – bömbölte Prentiss, bár el tudta képzelni, ki az.

– Finli o'Tego!

– Gyere be, Finli! – Nem fordult el a tükörtől. Ujjai hatalmasnak rémlettek a mérges pattanás oldalán. Megnyomták.

Finli keresztülvágott Prentiss irodáján, és megállt a fürdőszoba ajtajában. Kicsit le kellett hajolnia, ha be akart nézni. Magassága meghaladta a két méter tízet, ami még egy taheennél is kivételesen szálas termet.

– Visszaértem az állomásról, akár el se mentem volna – mondta Finli. A legtöbb taheenhez hasonlóan, a hangja észbontóan skálázott a morgás és az ugatás között. Pimlit H. G. Wells Dr. Moreau-jának emberállat keverékeire emlékeztették, folyton azt várta, mikor zendítenek rá: „Talán nem vagyunk emberek?” Finli egyszer leolvasta ezt az elméjéből, és rákérdezett. Prentiss teljes őszinteséggel válaszolt, tudva, hogy egy olyan társadalomban, ahol általános az alacsony szintű telepátia, az őszinteség mindig a legjobb politika. Az egyetlen politika, ha a taheenekkel tárgyal az ember. Mellesleg, kedvelte Finli o'Tegót.

– Tehát visszajöttél az állomásról – mondta. – És mit találtál?

– Karbantartási hiba. Úgy tűnik, a 16. ívben döglött be valami, és…

– Várj! – vágott közbe Prentiss. – Ha megkérhetlek rá, köszönöm.

Finli várt. Prentiss még közelebb hajolt a tükörhöz, az arcára ráncok gyűrődtek az összpontosítástól. A Kék Mennyország Ura maga is szálas ember volt, legalább százkilencven centi, hatalmas, lógó potrohát hosszú lábak és elefántcombok tartották. Kopaszodott, rücskös uborkaorra elárulta a veterán piást. Nagyjából ötvenévesnek tűnt. Nagyjából ötvennek is érezte magát (fiatalabbnak, ha nem nyakalta át az éjszakát Finli és számos can-toi társaságában). Ötven volt, amikor jó pár éve idejött, vagyis legalább huszonöt éve, és akkor nagyon keveset számolt. Az idő az irányhoz hasonlóan furán viselkedett ezen az oldalon, az ember hajlamos volt rá, hogy mindkettőben hamar megkeveredjen. A folken egyes tagjai az eszüket is elveszítették. És ha egyszer elveszítik a napmasinát…

A kelés teteje kidagadt… remegett… kitört. Ááá!

Véres genny lőtt ki a kelevényből, a tükörre placscsant, és csúszni kezdett a kissé homorú felszínen. Pimli Prentiss letörölte az ujja hegyével, elfordult, hogy a klotyóba pöccintse, aztán inkább odakínálta Finlinek.

A taheen megrázta a fejét, azután olyan kétségbeesett nyögést hallatott, amelyet bármely veterán fogyókúrázó fölismert volna, és bekapta a Gazda ujját. Leszopta a váladékot, és hallható cuppanással kiengedte az ujjat.

– Nem lenne szabad, de ha nem bírok ellenállni! – mondta Finli. – Nem te mesélted, hogy a másik oldalon most azt találta ki a folken, hogy árt nekik a vesepecsenye?

– Ja – bólintott Pimli, egy papír zsebkendővel törölgetve a pattanást (amely még mindig szivárgott). Hosszú ideje volt itt, és számos okból sosem fog visszamenni, de még a közelmúltban is követte az eseményeket; egészen a legutóbbi – mondjuk úgy, hogy évig? – időkig egész rendszeresen kapta a The New York Times-t. Nagyon kedvelte a Times-t, imádta a mindennapi keresztrejtvényeket. Egy kis otthoni ízt jelentettek.

– Ennek ellenére tovább eszik.

– Ja. Gondolom, sokan. – Kinyitotta a gyógyszerszekrényt, és elővett egy üveg hidrogén-peroxidot.

– A te hibád, hogy itt lengeted előttem – mondta Finli. – Nem mintha általában ártana nekünk; természetes édesség, mint a méz vagy a bogyók. A problémát Mennykőcsapás jelenti. – És mintha főnöke nem értené, hozzátette: – Túl sok minden van benne, ami nem tesz jót, akármilyen édes. Vagyis méreg.

Prentiss a hidrogén-peroxidba mártott egy vattacsomót, és letörölgette az arcán levő sebhelyet. Tudta, miről beszél Finli, hogyne tudta volna? Mielőtt idejött, hogy fölvegye a Főnök köpenyét, több mint harminc évig egy folt sem volt a bőrén. Most pattanások rügyeznek az arcán és a homlokán, pörsenések a vakszemén, ocsmány fekete mitesszerek az orra körül, és van egy ciszta is a nyakán, amelyet hamarosan el kell távolíttatnia Ganglival, a tábor orvosával. (Borzalmas név egy orvosnak a Gangli, egyszerre emlékeztet a ganglionra és a gangrénára). A taheenek és a can-toik kevéssé voltak érzékenyek a bőrbajokra, viszont a húsuk gyakran felhasadt minden ok nélkül, vérzett az orruk és még a jelentéktelen sebek – egy kő okozta karcolás, egy tövis szúrása – is fertőzést és halált okozhatott, ha nem látták el azonnal őket. Az antibiotikumok kezdetben egész jól elbántak ezekkel a fertőzésekkel; ez most már nincs így. Ugyanez volt a helyzet az olyan gyógyszervegyészeti csodákkal, mint az Accutane. Persze a környezet az oka; a halál megsütötte a sziklákat és a földet is. Ha az ember látni akarta a dolgokat legrosszabb valójukban, elég volt megnézni a Rodikat, akik manapság alig többek lassú mutánsoknál. Persze azok elcsámborogtak messze… még mindig délkelet az az irány? Mindenesetre messzire elkószáltak abba az irányba, ahol éjszakánként halványvörös izzás látszik, és mindenki azt mondja, arrafelé minden sokkal rosszabb. Pimli nem tudta biztosan, hogy igaz-e, de gyanította, hogy igen. A Fedicen túl elterülő földeket nem azért nevezik Discordiának, mert arrafelé üdülni szokás.

– Akarsz még? – kérdezte Finlit. – Van kettő a homlokomon, amik beértek.

– Nem, csak a jelentésemet akartam leadni, aztán ellenőrzöm a videoszalagokat és a távmérőket, átmegyek a Stúdióba egy gyors szemlére, majd befejezem a napot. Utána forró fürdőre vágyom, és három órára egy jó könyv társaságában. A lepkegyűjtő-t olvasom.

– És tetszik? – kérdezte Prentiss elbűvölve.

– Köszönöm kérdésed, nagyon. A mostani helyzetünkre emlékeztet. Bár szeretem azt gondolni, a mi céljaink kicsivel nemesebbek, és motivációnk kicsivel magasabb rendű a szexuális vonzalomnál.

– Nemes? Te így nevezed?

Finli vállat vont, és nem válaszolt. Kimondatlan egyezség volt köztük, hogy nem beszélnek arról, ami a Kék Mennyországban történik.

Prentiss bevezette Finlit könyvtárral kombinált dolgozószobájába. Kék Mennyországnak arra a részére nézett, amelyet Mallnak hívtak. Finli hosszú gyakorlatra valló ösztönös kecsességgel bukott le a csillárnál. Prentiss egyszer azt mondta neki (jó néhány kör graf után), hogy kiváló középpályás lenne a NBA mérkőzésein. – Az első teljes taheen csapatban – mondta. – Dinkáknak hívnak majd benneteket, na és?

– Ezek a kosárlabda-játékosok mindenből a legjobbat kapják? – kérdezte Finli. Sima menyétfeje, hatalmas, fekete szeme volt, Pimli szerint pont annyira kifejező, mint egy játék babáé. Rengeteg aranyláncot hordott – ez nagy divat volt a mennyországi személyzet körében, és az utóbbi években élénk piaca lett az ékszereknek. Továbbá levágatta a farkát. Valószínűleg hiba volt, mondta Prentissnek egy éjjel, amikor mindketten részegek voltak. Hihetetlenül fájt, és valószínűleg a Sötétség Poklába kerül miatta, mihelyt vége az életének, hacsak…

Hacsak nem az van, hogy pokol sincs. Ez olyan gondolat volt, amelyet Pimli teljes szívből és lélekből tagadott, de hazudna, ha nem ismerné el (még ha csak magának is), hogy ez a gondolat kísértette az éjszakai őrségben. Az ilyen gondolatokra voltak altatók. És természetesen ott volt Isten. Hitt benne, hogy minden dolog Isten akaratát szolgálja, még a Torony is.

Mindenesetre megerősítette, hogy igen, a kosarasok – legalábbis az amerikaiak – a legjobbat kapják mindenből, többször látnak puncit, mint a vécé deszkája. Ettől a megjegyzéstől Finli addig nevetett, amíg vöröses könnycseppek kezdtek szivárogni különös, kifejezéstelen szemének sarkából.

– De az a legjobb – folytatta Pimli –, hogy az NBA szabályai szerint majdnem örökké játszhatnál. Például nem tudom, hallottad-e, a régi hazámban egy Michael Jordan nevű fickót tartanak a legtöbbre (noha én sosem láttam játszani; az én időm után kezdett) és…

– Ha taheen lenne, mi lehetne? – szakította félbe Finli. Ezt gyakran játszották, különösen, ha pár pohárral többet ittak a kelleténél.

– Menyét, méghozzá marha jóképű – mondta Pimli olyan csodálkozó hangon, amit Finli mulatságosnak tartott. Ismét addig röhögött, amíg megeredtek a könnyei.

– De – folytatta Pimli – a pályafutása alig több mint tizenöt évig tartott, és ebben benne volt egy visszavonulás és egy-két újrakezdés. Fin, hány évig játszhatnál egy olyan játékot, amelyben nem kell mást tenned, csak rohangálnod nagyjából egy óráig egy akkora területen, mint egy campa udvar?

Finli o'Tego, aki több mint háromszáz éves volt, megvonta a vállát, és a látóhatár felé intett. Delah. Megszámlálhatatlan évig.

És milyen rég létezik a Kék Mennyország – DevarToi az újabb raboknak, Algul Siento a taheeneknek és a Rodiknak – mióta áll ez a börtön? Ugyancsak delah. De ha Finli jól számolja (és Pimli a szíve mélyén tudta, hogy úgy van), akkor ennek a delahnak csaknem Vége. És mit tehet ezzel kapcsolatban ő, aki valaha Paul Prentiss volt a New Jersey-i Rahwayból, most pedig Pimli Prentiss Algul Sientóból?

Hát a munkáját.

Azt a rohadt munkáját.

– Na szóval! – mondta Pimli, miután leült az ablak melletti két karosszék egyikébe. – Találtál egy üzemzavart. Merre?

– Közel ahhoz a helyhez, ahol a 97. vágány elhagyja a rendező pályaudvart – felelte Finli. – Az a sín még mindig forró – van egy olyanja, amit te „harmadik sínnek” hívsz –, az pedig megmagyarázza a dolgot. Utána, mikor már távoztunk, hívtál és közölted, hogy volt egy második riasztás is.

– Igen. Ott pedig mit találtatok?

– Semmit – felelte Finli. – Akkor semmit. Valószínűleg hiba lehetett, még az sem kizárt, hogy az első riasztás okozta. – Vállat vont, a mozdulat azt sugallta, amit mindketten tudtak: minden tönkremenőben van. Minél közelebb a vég, annál inkább.

– Jól körülnéztél a cimboráiddal?

– Természetesen. Nincs behatoló.

Persze mindketten olyan behatolóra gondoltak, mint ember, taheen, can-toi vagy gép. Finli kutató különítményéből senkinek sem jutott eszébe, hogy felnézzen, de valószínűleg még akkor sem fedezte volna föl Mordredet, vagy ha mégis megteszi, csak egy pókot lát, immár akkorát, mint egy közepes méretű kutya, ahogy lapul a főállomás eresze alatti sötét árnyékban, pókhálóból készült függőágyon.

– Ellenőrzöd még egyszer a távmérőket a második riadó miatt?

– Részben – felelte Finli. – Főleg azért, mert úgy érzem, hogy gáz van. – A kifejezést a túlsó oldali krimik egyikéből vette – imádta és falta őket –, és minden adandó alkalommal használta.

– Gáz? Hogyan?

Finli csak a fejét csóválta. Nem tudta megmondani.

– De a távmérés nem hazudik. Legalábbis nekem ezt tanították.

– És te kétségbe vonod?

Finli habozott, mert tisztában volt vele, hogy megint vékony jégen jár – mindketten azon járnak –, azután úgy döntött, egye meg a fene. – A végidőket éljük, főnök. Én csaknem mindent kétségbe vonok.

– Beleértve a feladatkörödet is, Finli o'Tego?

Finli habozás nélkül megrázta a fejét. Nem, a feladatköre nem tartozik ide Ezzel úgy volt, mint a többiek, köztük a valahai Paul Prentiss Rahwayből. Pimli emlékezett rá, hogy valamelyik vén katona – talán „Dugout” Doug MacArthur – azt mondta: „Uraim, amikor a halál lezárja a szemem, az utolsó gondolatom a testület lesz. És a testület. És a testület.” – Pimli utolsó gondolata valószínűleg az Algul Siento lesz. Mi más maradt? Egy másik nagy amerikai szerint – Martha Reeves volt az, a Martha és a Vandellasból – nincs hova futni, bébi, nincs hova menekülni. A dolgok elszabadultak, rohannak lefelé a lejtőn fék nélkül, nincs más hátra, mint élvezni a robogást.

– Mit szólnál egy kis társasághoz szemle közben? – kérdezte Pimli.

– Miért ne? – felelte a Menyét. Mosolygott, kivillantak tűhegyes fogai. Énekelni kezdett különös, reszketeg hangján: – Álmodj velem… ha atyáim holdja süüüüt…

– Csak egy perc – mondta Pimli, és fölállt.

– Ima? – kérdezte Finli.

Pimli megállt az ajtóban. – Igen – felelte. – Ha már megkérdezted. Valami megjegyzés, Finli o'Tego?

– Talán csak egy. – Az embertestű, menyétfejű lény tovább mosolygott. – Ha az ima olyan magasztos dolog, miért ugyanabban a szobában térdelsz le hozzá, ahová egyébként szarni mész be?

– Mert a Biblia azt sugallja, hogy amikor az ember társaságban van, akkor jobb, ha az ilyesmit egy félreeső helyen intézi. Egyéb megjegyzés?

– Nincs, nincs. – Finli közömbösen legyintett. – Tedd a legjobbat és a legrosszabbat, amire képes vagy, ahogy Manni mondja.

A fürdőszobában Paul o'Rahway lecsukta a vécé fedelét, a csempére térdelt, és összekulcsolta a kezét.

Ha az ima olyan magasztos dolog, miért ugyanabban a szobában térdelsz le hozzá, ahová egyébként szarni mész be?

Talán azt kellett volna válaszolnom, hogy ettől megmarad bennem az alázat, gondolta. Mert így nem bízom el magam. Porból vétettünk és porrá leszünk, és ha van szoba, ahol ezt nehéz elfelejteni, akkor az ez.

– Isten! – mondta. – Adj nekem erőt, amikor gyenge vagyok, válaszokat, amikor megzavarodom, bátorságot, amikor félek. Adj erőt, hogy ne bántsam, aki nem érdemli, és még ha igen, akkor se, hacsak nincs más választásom. Uram…

Miközben a lecsukott vécé előtt térdel ez az ember, aki hamarosan arra kéri Istent, bocsássa meg neki, hogy a teremtés pusztulásán dolgozik (és fikarcnyi érzéke sincs az iróniához), kicsit közelebbről is megnézhetjük. Nem tart sokáig, mivel Pimli Prentiss nem játszik főszerepet a Rolandról és ka-tet-jéről szóló történetünkben. Ennek ellenére érdekes ember, tele furcsaságokkal, ellentmondásokkal, zsákutcákkal. Alkoholista, aki mélységesen hisz egy személyes Istenben, szenvedélyes ember, a küszöbén áll annak, hogy ledöntse a Tornyot, amitől a Torony tengelye körül forgó világok trilliói szétrepülnek, trilliónyi irányban a sötétbe. Egy pillanat alatt elpusztítaná Dinky Earnshaw-t, és Stanley Ruizt, ha megtudná, mit tettek… és minden anyák napján könnybe lábad a szeme, mert nagyon szereti az anyját, aki borzasztóan hiányzik neki. Apokalipszis esetén ő a tökéletes ember a munkára, olyasvalaki, aki tudja, hogyan kell letérdelni, és úgy szólni a Seregek Urához, mint egy öreg cimborához.

És a sors iróniája: Paul Prentissnél bevált a reklám, miszerint: „A munkámat a The New York Times-nak köszönhetem!” 1970-ben, miután kivágták az akkor Attica néven ismert börtönből (legalább Nelson Rockefeller mellett ő is kihagyta a nagy zavargást), kiszúrt egy hirdetést a Times-ban ezzel a felcímmel:

KERESÜNK: TAPASZTALT BÖRTÖNŐRT

KIEMELTEN FELELŐS BEOSZTÁSBA

MAGÁNINTÉZETBE

MAGAS FIZETÉS! SZUPER JUTTATÁSOK! OLYAN

JELENTKEZZEN, AKI SZERET UTAZNI!

A magas fizetésről kiderült, hogy olyasmi, amiről a drága anyu azt mondta volna, hogy „mese a zöld disznóról”, mert egyáltalán nem kapott fizetést abban az értelemben, ahogy ezt az amerikai oldalon értené egy börtönőr, de a juttatások… hát igen, azok szuperek voltak. Először is úgy tocsakolt a szexben, ahogy most a piában és a kajában, de nem ez volt a lényeg. Sai Prentissnek az a kérdés volt a lényeg: mit akarsz az élettől? Ha nincs más vágyad, mint figyelni a bankszámládat, ahogy szaporodnak benne a nullák, akkor nyilvánvaló, hogy Algul Sientót nem neked találták ki… ami borzasztó, mert ha egyszer az ember aláírt, akkor nem volt visszaút; minden a testület. És a testület. És egy-két hulla minden alkalommal, amikor példát kell statuálni.

Ami száz százalékig frankó volt Prentiss uraságnak, aki úgy tizenkét éve esett át az ünnepélyes taheen névváltoztatási szertartáson, és sosem bánta meg. Paul Prentiss Pimli Prentissé vált. Ez volt az a Pont, amikor elfordította szívét és lelkét attól, amit manapság csak „Amerika-oldalnak” nevezett. Nem azért, mert életében itt ette a legjobban sült alaszkai lazacot és itta a legjobb pezsgőt. Nem is azért, mert sok száz szépséges nővel élvezte a szimulált szexet. Hanem azért, mert ez volt a munkája, és az volt a szándéka, hogy végigcsinálja. Mert kezdte azt hinni, hogy a Devar-Toiban végzett munkája legalább annyira Istené is, mint a Bíbor Királyé. Isten eszméje mögött fölmagaslott valami még hatalmasabb: milliárdnyi világegyetem nyüzsög egy tojásban, amelyet most ő tart a tenyerében, az egykori Paul Prentiss, Rahwayből, aki valaha évi negyvenezer dollárt keresett, volt egy gyomorfekélye és vacak egészségbiztosítása a korrupt szakszervezet jóvoltából. Megértette, hogy ő is benne van a tojásban, és megszűnik a testi létezése, amint feltöri, de ha bizonyosan van mennyország, és benne Isten, akkor az a kettő felülírja a Tornyot. A mennyországba kerül hát, és letérdel ama trón elé, hogy bocsánatot kérjen bűneire. Szeretettel fogadják majd, szívből jövő üdvözlettel, Jól vagyon, jó és hív szolgám! Anyu is ott lesz, átöleli őt, és együtt lépnek be Jézus baráti körébe. Pimli biztos volt benne, hogy eljön ez a nap, valószínűleg még az Aratási Hold visszatérése előtt.

Nem mintha vallási őrültnek tekintette volna magát. Egyáltalán nem. Ezeket a gondolatokat Istenről és a mennyekről szigorúan megtartotta magának. Ami a világ többi részét illeti, ő csak egyszerű ember, aki végzi a munkáját, és az a szándéka, hogy végig így is legyen. Bizonyosan nem tekintett magára bűnözőként, vagy különösen veszélyes emberként. Gondoljanak Ulysses S. Grantre, a polgárháború tábornokára, aki azt mondta, szándéka szerint ezen a vonalon fog harcolni, még ha az egész nyár rámegy is.

Algul Sientóban már csaknem véget ért a nyár.

A Főnök otthona csinos, gyarmati stílusú ház volt a Mall egyik végében. Shapleigh Ház volt a neve (Pimlinek fogalma sem volt, miért), a Törők persze Reterátnak hívták. A Mall másik végében sokkal nagyobb épület állt – kecsesen zegzugos barokk, amit (ugyancsak obskúrus okokból) Damli Háznak hívtak. Nem lógott volna ki a Clemson vagy a Mississippi egyetem fraternitásainak klubjai közül. Ezt a Törők Szívtörő Háznak, vagy Megtört Szívek Szállodájának nevezték. Frankó. Ebben az épületben lakott és dolgozott a taheen és egy nagyobb különítmény can-toi. Ami a Törőket illeti, nekik meg kellett hagyni kisded játékaikat, és minden eszközzel el kellett hitetni velük, hogy a személyzet nem tud róluk.

Pimli Prentiss és Finli o'Tego bajtársi hallgatásban ballagtak végig a Mallon… kivéve, amikor szolgálaton kívüli Törővel találkoztak, akár egyedül volt, akár társaságban. Pimli mindegyiket hibátlan udvariassággal üdvözölte. A válaszok széles skálán mozogtak a vidámságtól a duzzogó morgásig. Valamilyen választ azonban mindenkitől kapott, és Pimli ezt győzelemnek tekintette. Törődött velük. Akár tetszett nekik, akár nem – legtöbbjüknek nem tetszett –, törődött velük. Bizonyosan könnyebb velük törődni, mint a gyilkosokkal, erőszaktevőkkel és fegyveres rablókkal Atticában.

Némelyek régi újságokat és magazinokat olvastak. Négyen lópatkót hajigáltak. Egy másik négyes csoport a zöldben tartózkodott. Tanya Leeds és Joey Rastosovich sakkoztak egy kecses szilfa alatt. A napfény foltosra festette az arcukat. Őszinte örömmel üdvözölték őket. Miért ne? Tanya Leeds ma már tulajdonképpen Tanya Rastosovich, mert Pimli egy hónapja összeadta őket, ahogy egy kapitány tette volna a hajóján. Úgy vélte, valamiképpen így is van: az Algul Siento nevű jó hajó, egy cirkáló, amely a Mennykőcsapás sötét tengerén vitorlázik a saját napsütésében. Igaz, a napfény időről időre kialszik, de a mai üzemzavar minimális volt, mindössze negyvenhárom másodpercig tartott.

– Hogy vagy Tanya? Joseph? – Mindig Joseph, sohasem Joey, legalábbis szemtől szembe; nem szerette ezt a nevét.

Azt válaszolták, hogy jól vannak, és olyan, keféléstől kába mosolyt vetettek rá, amelyre csak a mézeshetekben képes az ember. Finli nem szólt Rastosovichékhoz, de a Mallnak a Damli Ház felé eső végénél megállt egy fiatalember előtt, aki műmárvány padon ült egy fa alatt, és könyvet olvasott.

– Sai Earnshaw? – szólította meg a taheen.

Dinky ránézett, és udvarias érdeklődéssel felvonta a szemöldökét. Csúnya pörsenésektől felmart arca ugyanolyan udvariasan kifejezéstelen volt.

– Látom, a Varázsló-t olvassa – mondta Finli, szinte félénken. – Én magam a A lepkegyűjtő-nél tartok. Micsoda egybeesés!

– Ha maga mondja – felelte Dinky, akinek a szeme se rebbent.

– Mi a véleménye Fowlesról? Most meglehetősen sok a dolgom, de talán később megbeszélhetjük.

Dinky Earnshaw ugyanolyan faarccal válaszolt: – Talán később foghatja a A lepkegyűjtő-jét – remélem, kemény borítós –, és feldughatja a szőrös seggébe. Keresztbe.

Finli reménykedő mosolya eltűnt. Kimért, de tökéletesen előírásos meghajlással válaszolt. – Sajnálom, hogy így érzel, sai.

– Húzz a francba innét – felelte Dinky, és ismét kinyitotta a könyvét.

Pimli és Finli o'Tego egyenesen továbbment. Ismét csend következett, amely alatt Algul Siento ura igyekezett különböző módokon kiszedni Finliből, hogy mennyire sértette a fiatalember megjegyzése. A taheen büszke volt rá, hogy képes olvasni és méltányolni a humi irodalmat – ennyit Pimli is tudott. Ekkor Finli megspórolta neki a fáradságot, mert mindkét hosszú ujjú kezét – a segge nem volt szőrös, viszont az ujjai igen – a lábai közé dugta.

– Csak ellenőrzöm, hogy a mogyoróim a helyükön vannak-e – mondta. Pimli nem találta erőltetettnek a Biztonsági Főnök hangjának humorát.

– Igazán sajnálom – mondta Pimli. – Ha van valaki a Kék Mennyországban, aki hamisítatlan képviselője a posztpubertásos szorongásnak, akkor az sai Earnshaw.

– Szétszakítasz! – nyögött fől Finli, és amikor a Főnök meghökkenten pillantott rá, elvigyorodott, kimutatva apró, éles fogait. – Ez egy híres sor az Ok nélkül lázadó című filmből – mondta. – Dinky Earnshaw-ról mindig James Dean jut az eszembe. – Elhallgatott, töprengett. – Természetesen a felejthetetlen szépség nélkül.

– Érdekes ügy – mondta Prentiss. – Egy gyilkossági programhoz szerződtették a Pozitronika egyik fiókcégénél. Megölte a főnökét, és elmenekült. Természetesen elkaptuk. Sosem okozott valódi gondot – nekünk nem –, de nem hajlandó levetni ezt a sértődött modort.

– Mégis úgy érzed, nem jelent problémát.

Pimli sandán nézett rá. – Netán olyan érzésed van vele kapcsolatban, amiről tudnom kéne?

– Nem, nem. Sosem láttalak olyan ingerlékenynek, mint az utóbbi pár hétben. A fenébe, ne finomkodjunk – olyan paranoiásnak.

– A nagyapámnak volt egy mondása – felelte Pimli. – „Ne aggódj, hogy elejted a tojást, amíg az út végére nem értél.” Mi most már a vége felé járunk az útnak.

Ez volt az igazság. Tizenhét nappal korábban, nem sokkal azelőtt, hogy a Farkasok utolsó csapata kivágtatott a 16. Ív állomásának ajtaján, a Damli Ház alagsorában elhelyezett műszerek először jeleztek érzékelhető elmozdulást a Medve-Teknős Sugárban. Azóta elpattant a Sas és az Oroszlán Sugara. A Törőkre hamarosan nem lesz szükség; nemsokára megsemmisül az utolsó előtti Sugár is, akár segítenek, akár nem. Olyan volt, mint mikor egy gondosan kiegyensúlyozott tárgy meginog. Hamarosan túlságosan eltávolodik a tökéletes egyensúly állapotától, és feldől. Vagy, mint a Sugár, elpattan. Megszűnik létezni. A Torony az, amely ledől. Az utolsó Sugár, a Farkasé és az Elefánté még tartja egy hétig, talán még egy hónapig, de annál nem sokkal tovább.

Ha erre gondolt, akár elégedett is lehetett volna Pimli, de nem volt az. Elsősorban azért, mert a gondolatai folyton visszatértek a Zöldköpenyesekhez. Legutóbb hatvan-egynéhányan indultak el Calla felé, a szokásos alakulat, és a szokásos hetvenkét óra múlva vissza kellett volna térniük a szokásos callai gyermekrakománnyal.

Ehelyett… semmi.

Megkérdezte Finlit, hogy neki mi a véleménye erről. Finli megállt. Komornak látszott. – Azt hiszem, egy vírus az oka – mondta.

– Tessék?

– Egy számítógépes vírus. Láttuk a Damliban, hogy sok számítógéppel megesik, nem árt, ha észben tartod. Akármilyen félelmesen festenek a Zöldköpenyesek egy csomó rizstermelő paraszt szemében, valójában csak lábra állított számítógépek. – Szünetet tartott. – Vagy pedig a Calla-folken módot talált rá, hogy megölje őket. Meglepődnék, ha kiderülne, hogy a hátsó lábukra álltak és harcolni kezdtek? Kicsit, de nem nagyon. Különösen, ha került egy vezető, akiben van kurázsi.

– Netán valami harcosféle?

Finli olyan pillantást vetett rá, ami felért egy vállveregetéssel.

Ted Brautigan és Stanley Ruiz karikázott feléjük a járdán tízsebességes biciklijén, és mikor a Főnök és a Biztonsági Főnök fölemelte a kezét, mindketten viszonozták az üdvözlést. Brautigan nem mosolygott, de Ruiz igen, egy igazi retardált fülig érő, boldog mosolyával. Csipás, borostás, nyálas szájú volt, ugyanakkor félelmetes mentális erejű fütyi, és az ilyen ember rosszabbat is tehet, mint hogy Brautigannel haverkodjék, aki teljesen megváltozott, amióta visszacígölték a connecticuti kis „vakációjáról”. Pimli mulatott rajta, hogy a két ember azonos tweedsapkát viselt – a bringájuk is egyforma volt –, viszont nem tetszett neki Finli pillantása.

– Hagyd ezt abba! – mondta neki.

– Mit, sai? – kérdezte Finli.

– Azt, hogy úgy nézz rám, mintha kisfiú lennék, aki most ejtette le a fagyigombócot a tölcsérről, de nincs annyi esze, hogy ezt észrevegye.

De Finli nem visszakozott. Ritkán tette meg, és ez volt az egyik dolog, amiért Pimli kedvelte. – Ha nem akarod, hogy úgy nézzenek rád, mint egy gyerekre, akkor ne viselkedj úgy. Az a pletyka járja, hogy harcosok jöttek Középső-Világból, megmenteni a világot ezer évre és még tovább. De sosem érkezett egyetlen hiteles jelentés sem róluk. Személy szerint előbb számítanék a Jézus-ember látogatására.

– A Rodik azt mondják…

Finli megrándult, mintha hirtelen megfájdult volna a feje. – Ne kezdd el, hogy mit mondanak a Rodik. Ennél bizonyára többre tartod az eszemet – és a magadét is. Az agyuk még gyorsabban rohadt meg, mint a bőrük. Ami a Farkasokat illeti, hadd közöljek veled egy radikális gondolatot: nem számít, hol vannak, vagy mi történt velük. Éppen elég serkentőnk van, hogy befejezzük a munkát, és ez az egyetlen, amivel törődöm.

A biztonsági főnök egy pillanatig állt a lépcső tövében, amely a Damli Ház verandájára vezetett. A két férfi után nézett, akik egyforma biciklin tekertek, és elgondolkodva összevonta a szemöldökét. – Brautigan sok gondot okoz.

– Azt meghiszem! – nevette el magát bánatosan Pimli. – De az ő bajkeverő napjainak vége. Megmondták neki, hogy connecticuti jó barátai – egy Robert Garfield nevű fiú és egy Carol Gerber nevű lány – meghalnak, ha még több bajt kever. Arra is rájött, hogy miközben a Törők közül sokan a mentoruknak tekintik, és néhányan, mint ez a gyengeelméjű srác, tisztelik is, senki sem érdeklődik az ő… mondjuk, filozófiai eszméi iránt. Mostanában már semmiképpen, ha egyáltalán valaha is érdeklődtek. Beszéltem vele, miután visszatért. Négyszemközt, Őszintén.

Ez új volt Finlinek – Miről?

– Az élet bizonyos tényeiről. Sai Brautigan megértette, hogy különleges képessége többé nem számít annyit, mint régebben. Ahhoz már túl messzire mentünk. A megmaradt két Sugár éppúgy elpattan vele, mint nélküle. És tudja, hogy a vég nagy valószínűséggel… zűrzavar lesz. Félelem és zűrzavar. – Pimli lassan bólintott. Brautigan itt akar lenni a vég pillanatában, még ha csak azért is, hogy megvigasztalja Stanley Ruizt, amikor meghasad az ég.

– Gyere, vessünk még egy pillantást a távmérő szalagjaira. Csak a biztonság kedvéért.

Egymás mellett mentek fel a Damli Ház széles falépcsőjén.

Két can-toi várta, hogy lekísérhesse a Főnököt és a biztonsági főnököt. Pimli azon tűnődött, milyen különös, hogy mindenki – Törők és az Algul Siento személyzete is – rászokott az „alacsony ember” elnevezésre, amit Ted Brautigan talált ki. „Farkast emlegetnek, kert alatt kullog”, szokta volt mondani Prentiss szeretett mamája. Pimli úgy vélte, hogy ha efféle emberállatok léteznének az igazi világ végnapjaiban, akkor a can-toi sokkal inkább betöltené ezt a szerepet, mint a taheenek. Ha az ember látta őket különös, eleven álarcuk nélkül, azt gondolta róluk, hogy taheenek, akiknek patkányfeje van. De eltérően a valódi taheenektől, akik a humikat (néhány Pimlihez hasonló kivételtől eltekintve) alsóbbrendű fajnak tekintették, a can-toi valóságos istenként imádta az emberi formát. Talán imádatból viselték az álarcot? Erről hallgattak, mint a sír, de Pimli nem így vélekedett. Feltételezése szerint azt hitték, hogy ők kialakulóban levő emberek – ezért volt, hogy amikor először tették fel az álarcot (élő anyagból voltak, inkább sarjasztották, mint készítették őket), emberi nevet vettek föl az emberszerű külsejükhöz. Pimli tudott arról a hitükről, hogy az Összeomlás után valahogy ők fogják pótolni az embereket… noha azt nem tudta elképzelni, hogyan hihetnek ilyesmit. Az Összeomlás után lesz mennyország, ez mindenki számára világos, aki olvasta a Jelenések könyvét… na de Föld?

Valami új Föld talán, de Pimli még ebben sem volt biztos.

Két can-toi biztonsági őr, Beeman és Trelawneys állt a folyosó végén, őrizték az alagsorba vezető lépcső lejáratát. Pimlit minden can-toi, még a szőkék és csontosak is, különös módon a negyvenes-ötvenes évek egyik színészére, Clark Gable-re emlékeztették. Úgy tűnt, mindnyájuknak ugyanolyan vastag, érzéki ajka és denevérfüle van. Ha az ember nagyon közel ért, láthatta a mesterséges ráncokat a nyakon és a fül mögött, ahol az emberi álarc malacfarokká tekeredve befurakodott a szőrös, fogas bőr alá, amely a can-toik valósága (akár elfogadják, akár nem). Aztán ott voltak a szemek. Szőrgyűrű vette körül őket, és ha jól megnézte az ember, láthatta, hogy amit szemüregnek hitt, az valóban lyuk az élő anyagból készült, különös álarcon. Néha lehetett hallani, ahogy az álarc lélegzik, amit Pimli hátborzongatónak és kicsit émelyítőnek talált.

– Üdv – mondta Beeman.

– Üdv – mondta Brelawney.

Pimli és Finli viszonozták az üdvözlést, a homlokukhoz emelve az öklüket, azután Pimli lefelé indult a lépcsőn. Az alsó folyosón elhaladt egy tábla mellett, amelyen az volt: MINDNYÁJUNKNAK EGYÜTT KELL MŰKÖDNÜNK A TŰZMENTES KÖRNYEZETÉRT. Egy másikon ez állt: ÉLJEN A CAN-TOI! Finli nagyon halkan megjegyezte: – Ezek olyan különösek.

Pimli elmosolyodott, és a vállára csapott. Ezért kedvelte Finli o'Tegót: teljesen egyformán gondolkodtak.

A Damli Ház alagsorának zömét egy nagy terem töltötte ki, tömve műszerekkel. Nem mindegyik ketyere működött, és némelyiknek működő állapotban sem vették hasznát (a legtöbbet meg sem értették), annál jártasabbak voltak az érzékelő berendezésekben, és a távmérőben, amely a sötétet mérte: az elhasznált pszichikai erő egységeit. A Törőknek kifejezetten tilos volt használni a pszichikai képességeiket a Stúdión kívül, és egyáltalán nem mindegyik volt képes rá. A legtöbben olyanok voltak, mint azok a férfiak és nők, akiket olyan szigorúan ráneveltek a vécéhasználatra, hogy látásingerek nélkül képtelenek vizelni, előbb meg kell győződniük róla, hogy igen, a vécében vannak, minden rendben, elereszthetik magukat. Mások, akár a gyerekek, akik még nem teljesen szobatiszták, képtelenek voltak megelőzni egy-egy véletlen pszichikai kitörést. Ez olykor csak annyiból állt, hogy valakinek, akit nem szerettek, múló fejfájást okoztak, vagy felborítottak egy padot a Mallon, de Pimli emberei gondosan lenyomozták és a „szándékosan” elkövetett kitöréseket megbüntették, első alkalommal enyhén, ismétlődés esetén gyorsan növekvő szigorúsággal. Pimli szívesen leckéztette az újonnan jötteket (azokban a napokban, amikor még érkeztek újonnan jöttek): „Hidd el, a bűnöd kiderül.” Finli gondolkodása még egyszerűbb volt: A távmérés nem hazudik.

Ma csak néhány jelentéktelen kiugrást találtak a távmérő kijelzőjén. Ezek éppen olyan értelmetlenek voltak, mint egy négyórás magnófelvétel lenne, amely nem állna másból, mint fingásból és böffentésekből. A videoszalagok és a járőrök naplóiból sem derült ki semmi érdekes.

– Elégedett vagy, sai? – kérdezte Finli, és volt valami a hangjában, amitől Pimli megpördült és szúrósan ránézett.

– És te?

Finli o'Tego sóhajtott. Pimli időnként azt kívánta, bár lenne Finli humi, vagy ő maga igazi taheen. A problémát Finli kifejezéstelen fekete szeme jelentette. Csaknem olyan gombszeme volt, mint a rongybabáknak, egyszerűen nem lehetett olvasni benne. Legföljebb egy másik taheennak.

– Hetek óta nem érzem jól magam – mondta végül Finli. – Túl sok grafot ittam, hogy el tudjak aludni, azután egész nap csak vonszoltam magam, leharaptam az emberek fejét. Részben azért, mert elvesztettük az összeköttetést azóta, amióta az utolsó Sugár elpattant…

– Tudod, hogy ez elkerülhetetlen.

– Igen, természetesen tudom. Azt próbálom elmondani, hogy igyekszem ésszerű okot találni, amivel megindokolhatom ésszerűtlen érzéseimet, és ez sosem jó jel.

A túlsó falon festmény lógott, amely a Niagarát ábrázolta. Valamelyik can-toi őr fejjel lefelé akasztotta föl: az alacsony emberek a humor csúcsának tartották, ha egy képet fordítva akasztanak a falra. Pimlinek fogalma sem volt, hogy miért. De végső soron ki nem szarja le? Tudom, hogyan végezzem el ezt a kurva munkát, gondolta, és megigazította a niagarás képet. Tudom, hogyan dolgozzak, és semmi más nem számít, hála Istennek és a Jézus embernek.

– Mindnyájan tudjuk, hogy a dolgok a végén összezavarodnak – szólt Finli így hát azt mondom magamnak, hogy csak erről van szó. Ez… tudod…

– Ez az érzésed – segítette ki a valahai Paul Prentiss. Majd elvigyorodott, és beledöfte jobb mutatóujját a bal hüvelykjéből és mutatóujjából formált körbe. Ez a taheen mozdulat azt jelentette: Az igazat mondom neked. – Ez az ésszerűtlen érzés.

– Ja. Természetesen tudom, hogy északon nem bukkant fel újból a Vérző Oroszlán, abban sem hiszek, hogy a nap belülről hűl ki. Hallottam meséket a Vörös Király tébolyáról, és hogy eljött átvenni a helyét a Dan-Tete, de erre csak annyit mondhatok: „Hiszem, ha látom.” Ugyanez a helyzet a csodálatos jó hírrel, hogy egy harcos jött Nyugatról, aki megmenti a Tornyot, mint ahogy a régi regék és dalok megjósolták. Baromság az utolsó szóig.

Pimli a vállára csapott. – Jólesik a szívemnek, hogy ilyeneket mondasz!

Így is volt. Finli o'Tego marha jó munkát végzett biztonsági főnökként. A biztonságiak az évek során féltucatnyi Törőt gyilkoltak le – valamennyien honvágytól szenvedő bolondok voltak, akik szerettek volna hazajutni –, két másikon pedig lobotómiát hajtottak végre. Ted Brautigan volt az egyetlen, aki csakugyan „lelécelt a kerítés alatt” (ezt a mondatot Pimli A tizenhetes láger című filmből vette), de a mindenit, őt is visszahozták! A can-toit dicsérték meg érte, és a biztonsági főnök nem tiltakozott, ám Pimli tudta az igazat: Finli volt, aki az egész hadmozdulatot összehangolta az elejétől a végéig.

– De az az érzésem, hogy több lehet ez az idegek játékánál – folytatta Finli. – Hiszek benne, hogy néha az embereknek helyes előérzeteik vannak. – Elnevette magát. – Hogy a fenébe ne hinnék itt, egy olyan helyen, mint ez, ahol hemzsegnek a jövőbe és a múltba látók?

– De teleportálás nincs – mondta Pimli. – Igaz?

– A teleportáció volt az egyetlen úgynevezett vad tehetség, amelytől a Devar személyzete egy emberként félt, és meg is volt rá az oka. Se vége, se hossza nem lehetett a pusztításnak, amit egy teleportálásra képes egyén elszabadíthatott. Például beengedhetett négyhektárnyi külső űrt, hogy létrehozzon egy vákuumból táplálkozó hurrikánt. Szerencsére volt egy egyszerű vizsgálat, amellyel el lehetett különíteni ezt a sajátos képességet (könnyű volt kezelni a szerkezetet, noha természetesen a régi néptől származott, és senki sem tudta, meddig működik még), és egy nem túl bonyolult eljárással (amely ugyancsak a régiektől maradt) rövidre lehetett zárni a félelmetes szerves áramköröket. Dr. Gangli képes volt két perc alatt elintézni az ilyen veszedelmes teleportálókat. – Olyan egyszerű, hogy ehhez képest a vazektómia agysebészet – mondta egyszer.

– Absza-baszott-lút nincs teleportálás – mondta most Finli, és odavezette Prentisst egy műszerfalhoz: kísértetiesen hasonlított ahhoz, amelyet Susannah Dean képzelt a saját Doganjába. Két kijelzőre mutatott, amelyek a régi nép macskakaparását hordozták (a jelek hasonlítottak a megfejthetetlen ajtó szimbólumaira). A tű mindkét kijelzőn baloldalt hasalt a nullán. Amikor Finli megütögette őket szőrös hüvelykujjaival, ugrottak egy kicsit, azután ismét megnyugodtak.

– Nem tudjuk pontosan, hogy valójában mit mérnek ezek a kijelzők – folytatta –, de egy dolgot mérnek, és az a teleportációs képesség. Voltak Törőink, akik igyekeztek leplezni a képességeiket, de nem működött. Ha van teleportátor a kazalban, Pimli o'New Jersey, akkor ezek a tűk felugranak ötvenig, vagy éppen nyolcvanig.

– Úgy. – Pimli félig mosolyogva, félig komolyan az ujjain kezdett számolni. – Nincsenek teleportátorok, nem sompolyog le északról a Vérző Oroszlán, nincs harcos. Ja, és a Zöldköpenyesek bekaptak egy számítógépes vírust. Ha ez a helyzet, akkor mitől majrézol? Vagy szerinted ciki van?

– Gondolom, a közeledő végtől. – Finli keserveset sóhajtott. – Megkettőzöm az őrséget a tornyokban ma éjjel, és őrjáratoztatni fogok a kerítés mentén.

– Mert érzed, hogy ciki van. – Pimli fakón mosolygott.

– Ja. Ciki. – Finli nem mosolygott; ravasz fogacskái rejtve maradtak fényes, barna pofájában.

Pimli a vállára csapott. – Gyere, menjünk föl a Stúdióba. Talán megvigasztal, ha látod, hogy valamennyi Törő dolgozik.

– Talán – bólintott Finli, de nem mosolygott.

– Minden rendben, Fin – mondta gyengéden Pimli.

– Gondolom – felelte a taheen, és kétkedve bámulta a berendezést, azután Beemant és Trelawneyt, a két alacsony embert, akik tisztelettudóan várták az ajtóban, hogy a két nagykutya befejezze a tanácskozást. – Gondolom. – De a szíve mélyén nem hitt benne. Az egyetlen, amiben a szíve mélyén is hitt, az volt, hogy nem maradt teleportátor Algul Sientóban.

A távmérők nem hazudnak.

Beeman és Trelawney látta őket, ahogy végigmennek a tölgyfa burkolatú alagsori folyosón a szintén tölggyel burkolt személy