A Talizmán Stephen King

1981\. szeptember 15-én egy Jack Sawyer nevű gyermek áll a szárazföld és a víz találkozásánál, keze a farmernadrágja zsebében, tekintete a végtelen Atlanti-óceánon... Jack még nem is sejti, milyen iszonyatosan nehéz feladat vár rá: a Sors őt szemelte ki arra, hogy megküzdjön a minden szépséget elpusztító gonoszsággal, s nemcsak Amerikában, hanem egy fantasztikus másik világban, a Territóriumokban is, ebben a csodaszép, szűz, a civilizációtól érintetlen országban, ahol az emberek varázslatban élnek, de ahol most épp gonosz erők készülnek megragadni a hatalmat. Jack még csak annyit tud, hogy anyja, Lily Cavanaugh, a B kategóriájú filmek koronázatlan királynője beteg - talán halálosan beteg - egyre csak menekül valami elől. A tizenkét éves Jack hamarosan nagy útra indul, hogy veszedelmes kalandok során át megszerezze a csodatévő Talizmánt, és megmentse vele anyja életét... s egyúttal az egész világot, a Territóriumokat, a Territóriumok Territóriumait, a világegyetemet! Förtelmes mutánsokkal, eleven, vérszomjas fákkal, farkasemberekkel s még ezer veszéllyel kell megküzdenie, de Jack Sawyert kemény fából faragták, s ha kell, le tudja győzni saját gyávaságát, önzését, bosszúvágyát is. A hallatlanul népszerű amerikai horrorszerző és Peter Straub borzongatóan szép mesét írt, amelyből azért a hamisítatlan Stephen King-i horror sem hiányzik.

Stephen King

Peter Straub

A TALIZMÁN

(Tartalom)

De mink Tommal, mondom, fölkaptunk a hegy tetejére akkor, onnét néztünk a városon körbe . Három-négy házban láttunk világot, ott talán beteget ápoltak – fölöttünk meg a csillagok ragyogtak gyönyörűségesen. A városon túl mérföld szélesen hömpölygött a folyó. Ijesztő is volt meg fenséges is így elnézni!

Mark Twain:

HUCKLEBERRY FINN

Az új ruhám persze összemeszeztem meg összeviaszkoltam, és fáradtságomban a nyelvem kilógott .

Mark Twain:

HUCKLEBERRY FINN

ELSŐ RÉSZ

Jack nagy útra indul

ELSŐ FEJEZET

Az Alhambra Parkszálló

1981. szeptember 15-én egy Jack Sawyer nevű gyerek állt a szárazföld és a víz találkozásánál, keze a farmernadrágja zsebében, tekintete a végtelen Atlanti-óceánon. Tizenkét éves volt, s a korához képest hosszúra nőtt. Meglehetősen hosszú, barna haját nemes, tiszta homlokáról hátrafújta a tengeri szélfuvallat. Csak állt, telve azokkal a zavaros, fájdalmas érzésekkel, amelyek már három hónapja nem tágítottak mellőle, azóta, hogy anyja fölszámolta a házukat a Los Angeles-i Rodeo fasorban, és ingatlanügynökök, csekkek és bútorok nagy felvonulása közepette kibéreltek egy lakást New Yorkban, a Central Park nyugati oldalán. Aztán onnan is továbbálltak, s idejöttek, erre az elhagyott kis üdülőhelyre, New Hampshire rövid tengerpartján. Jack életéből eltűnt minden rendszer és szabályosság. Olyan mozgalmas és zabolátlan volt az élete, mint az előtte rengő óceán. Anya csak hajtotta egyik helyről a másikra, keresztül a világon; de vajon mi hajtotta anyát?

Mi elől fut vajon anya?

Jack megfordult, végignézett a néptelen part fövényén, előbb balra, aztán jobbra. Balra árválkodott az Árkádia Vidámvásár, az angolpark, amelyben a Hősök ünnepétől a Munka Napjáig, vagyis május harmincadikától szeptember első hétfőjéig állt a bál, zakatoltak és zsivajogtak mindenféle szórakoztató üzemek. Most kihalt volt és néma, szív két szívverés között. A hullámvasút puszta állványzatnak tűnt a sivár, borult ég előterében, függőleges gerendáit és rézsútos támrendszerét mintha rajzszénnel vázolták volna oda. Újdonsült barátja, Speedy Parker is ott volt valahol, de most nem Speedy Parker járt az eszében. Jobb kéz felől emelkedett az Alhambra Parkszálló, s a gondolatai állandóan ide tértek vissza. Megérkezésük napján egy pillanatig azt hitte, szivárványt lát a manzárdtető fölött. S hogy ez valamiféle jelzés, jobb idők előjele. De rosszul látta, nem szivárvány volt, csak egy szélkakas forgott jobbról balra, aztán balról jobbra az oldalszélben. Jack kiszállt a bérelt kocsiból, ügyet sem vetve anya ki nem mondott kérésére, hogy csináljon valamit a poggyásszal, és föltekintett. A forgolódó réz szélkakas fölött sivár, szürke volt az égbolt.

– Nyisd ki a csomagtartót, és fogd a bőröndöket, kisfiam – szólt utána anya. – Ez a lecsúszott, öreg színésznő szeretne bejelentkezni, és bedobni valami innivalót.

– Egy alapvető martinit – dünnyögte Jack.

– Nem is vagy olyan öreg, ezt kellett volna mondanod – jegyezte meg anya, miközben nagy nehezen kikászálódott a vezetőülésből.

– Nem is vagy olyan öreg.

Anya rámosolygott, és egy pillanatra újra a régi, rettenthetetlen Lily Cavanaugh (mellesleg Mrs. Sawyer) volt, két évtized B-kategóriájú filmjeinek koronázatlan királynője.

– Itt jó dolgunk lesz, Jacky – mondta, és kiegyenesítette a hátát. – Itt minden rendben lesz. Ez jó hely.

Sirály bukkant fel a tető fölött, és Jacknek hirtelen az a nyugtalanító érzése támadt, hogy a szélkakas kelt szárnyra.

– Egy darabig nyugtunk lesz a telefonhívásoktól, az is valami, nem igaz?

– Dehogynem – mondta Jack. Morgan bácsi telefonhívásai elől menekült anya, nem óhajtott tovább huzakodni halott férje üzlettársával, egyetlen vágya volt, hogy bebújjon az ágyba egy alapvető martini társaságában, és a fejére húzza a takarót...

Anya, mi van veled?

Túl sok már a halál, halálból áll ki a fél világ. Odafönt rikoltott egyet a sirály.

– Indujjmá, öcskös, indujjmá – mondta az anyja. – Befelé a Szép és Jó Palotába!

Jacknek akkor átfutott a fején: Ha minden kötél szakad, még mindig ott van Tommy bácsi, ő majd segít rajtunk.

Csakhogy időközben Tommy bácsi is meghalt; halálhíre már ott várakozott hosszú telefonkábelek túlsó végén.

Az Alhambra kinyúlt az óceán fölé, hatalmas, viktoriánus tömegét irdatlan gránittömbök tartották, amelyek szinte egybeolvadtak az alacsony partfokkal, New Hampshire néhány mérföldnyi tengerpartjának kiugró gránitszirtjével. A part homokjáról nézve Jack alig látott valamit a szárazföld felé eső nyírott kertekből: egy darabka sötétzöld sövényt, semmi mást. Az égre kirajzolódott a réz szélkakas, észak-északnyugati irány között negyedúton. A szálló előcsarnokában bronz emléktábla adta hírül, hogy az Északi Metodisták Kongresszusa 1838-ban itt tartotta az első rabszolgaság-ellenes tüntetését, aminek aztán Új-Angliában nagy hagyománya lett. Daniel Webster volt a tüntetés szónoka, és ihletett szenvedéllyel, hosszan beszélt. Az emléktáblán ez az idézet állt a szónoklatából: „Véssük eszünkbe, hogy a rabszolgaság mint amerikai intézmény a mai nappal sorvadásnak indult, és bizonyára hamarosan el is pusztul minden államunkban és minden territóriumunkon.”

Tehát megérkeztek ide az előző hét valamelyik napján, és ezzel véget ért a New York-i hónapok zűrzavara. Az Árkádia nevet viselő partszakaszon nem voltak Morgan Sloat által alkalmazott ügyvédek, akik iratokat lengetve pattannak elő a kocsijukból, hogy ezt muszáj aláírnia, muszáj aláírnia, Mrs. Sawyer, mert már rég iktatni kellett volna. Az Árkádia nevet viselő partszakaszon nem csöngött a telefon déltől hajnali háromig egyfolytában (Morgan bácsi szemlátomást megfeledkezett arról, hogy a Central Park West lakói nem kaliforniai időszámítás szerint élnek). Sőt, a telefon itt egyáltalán nem csöngött.

Lily feszült figyelemmel hajtott be a tengerparti városkába, a szeme majd összeakadt a nagy odafigyeléstől, de Jack egyetlenegy embert látott utcákhosszat, egy őrült öregurat, aki bevásárlókocsit tolt kelekótyán a járdán. Fölöttük üres égbolt húzódott; barátságtalan szürkeség. S ami New Yorkhoz képest teljesen szokatlan volt, itt más hang nem hallatszott, csak a szűnni nem akaró szél, amint végigsüvít a forgalom híján túlságosan is szélesnek tűnő, néptelen utcákon. Bezárt üzletek mindenütt, a kirakatokban felirat: Nyitva csakis a hétvégén, vagy ami még kilátástalanabb: Viszontlátásra jövő júniusban! Az Alhambrához vezető utcában százszámra várakoztak az üres parkolóhelyek, s a szomszédos Árkádia Teaszalon és Házi Nyalánkságok Boltja asztalainál nem ült senki.

Csak félbolond, kopott öregurak tologattak bevásárlókocsikat a néptelen utcákon.

– Életem legboldogabb három hetét töltöttem ebben a fura kis városkában – mondta Lily, miközben elhagyta az öregurat (aki, Jack látta, ijedt gyanakvással utánuk fordult, és mondott valamit, azt már nem lehetett kivenni, hogy mit), aztán lendületesen rákanyarodott a szálló előkertjén átívelő kocsifelhajtóra.

Lily Cavanaugh (Mrs. Sawyer) valamikor itt boldog volt. Ezért pakolták össze a létfontosságú holmijukat bőröndökbe és táskákba és reklámszatyrokba, ezért fordították rá a kulcsot a lakásra (ügyet sem vetve a harsány telefoncsöngésre, amely még a kulcslyukon is átfurakodott, és követte őket a lépcsőházba); ezért rakták tele a bérelt kocsi hátsó ülését és csomagtartóját degeszre tömött dobozokkal meg batyukkal, ezért vánszorogtak órákon át a forgalmi dugóban a Henry Hudson Parkwayn, s végül ezért téptek további sok-sok órán át az I-95-ösön: mert Lily Cavanaugh valamikor itt boldog volt. 1968-ban, a Jack születését megelőző évben a Művészeti Akadémia díjára jelölték a Tündöklés című filmben nyújtott alakításáért. A Tündöklés színvonalasabb film volt, mint a legtöbb, amiben Lily valaha játszott, s ebben megcsillogtathatta azokat a képességeit, amelyek szokásos feslett nő szerepeiben nem érvényesülhettek. Senki nem számított rá, hogy meg is kapja a díjat, a legkevésbé Lily maga; csakhogy ő halálosan komolyan vallotta azt a közhelyet, hogy az elismerés lényege nem a díj, hanem a jelölés, és megtiszteltetésnek vette, jóleső, igazi megtiszteltetésnek, Phil Sawyer pedig úgy látta jónak megünnepelni a szakmai elismerésnek ezt a ritka pillanatát, hogy fogta Lilyt, és nagy bölcsen elvitte három hétre a kontinens túlsó szélére, az Alhambra Parkszállóba, ahol pezsgőzés közben az ágyból nézték az Oscar-díjak kiosztását. (Ha Jack idősebb, és veszi a fáradságot, hogy utánaszámoljon, rájöhetett volna, hogy élete lényegileg az Alhambrában vette kezdetét.)

Amikor aztán sor került a legjobb női mellékszereplő nevének felolvasására, Lily a családi krónika szerint rámordult Philre: – Ha nekem ítélik ezt a micsodát, és miattad nem vagyok ott, tűsarkú cipőben fogok dzsiggelni a hasadon.

De miután kiderült, hogy Ruth Gordoné lett az Oscar, azt mondta: – Igazán megérdemelte, nagyszerű lány. – Egyúttal oldalba bökte a férjét, és kijelentette: – Jó lesz, ha igyekszel még egy ilyen szerepet keríteni, te nagymenő filmügynök, te!

De hasonló szerep többé nem volt. Utolsó filmjében, Phil halála után két évvel, egy kiöregedett, keserű prostituáltat játszott.

Jack, miközben a poggyászt rámolta ki a csomagtartóból meg a hátsó ülésről, tisztában volt vele, hogy az anyja az emlékeit éli át újra. Egy D'Agostino reklámszatyor kirepedt a D'A mentén, s a kipotyogó zoknilabdák, fényképek, sakkfigurák meg képregények minden egyebet beborítottak a csomagtartóban. Jack nagy üggyel-bajjal belegyömöszölte őket a többi szatyorba. Lily lassan ment fölfelé a szálloda lépcsőjén, a rézkorlátba kapaszkodva, mintegy öregasszony. – Majd keresek egy londinert – szólt vissza, de nem fordult meg.

Jack kiegyenesedett a kitömött szatyrok fölött, és újra fölnézett az égre, ahol, meg volt róla győződve, az imént szivárványt látott. De szivárványnak nyoma sem volt a barátságtalan, csalóka égen.

Aztán halk, de tökéletesen érthető hangon megszólalt mögötte valaki: – Gyere ide!

– Tessék? – mondta, és megfordult. Üresen terült el előtte a kert és a kocsifelhajtó.

– Mi van? – kérdezte anya. Görnyedten kapaszkodott a nagy bejárati ajtó kilincsébe.

– Semmi – mondta Jack. Hát persze, rosszul hallott, és nem jól látott. S már el is felejtette a szivárványt is meg a hangot is, amint meglátta, hogy anya a nehéz ajtóval küszködik. – Várj, majd segítek – mondta, és egy nagy bőröndöt meg egy pulóverekkel megtömött papírzsákot cipelve felbicegett a lépcsőn.

Mielőtt Speedy Parkerrel megismerkedett, úgy teltek a napjai a szállodában, hogy észre sem vette az idő múlását, akár az alvó kutya. Ezekben a napokban az egész élete olyan volt, mint egy álom, tele árnyakkal és megmagyarázhatatlan átmenetekkel. Előző este a telefonkábeleken keresztül megérkezett Tommy bácsi halálhíre, de bármennyire megrendítő volt is, még ez sem ébresztette föl teljesen. Ha hitt volna valamiféle misztikában, azt gondolhatta volna, hogy idegen erők kerítették hatalmukba, s azok irányítják az életét meg anyáét is. A tizenkét éves Jack Sawyernek azonban a tevékenység hiányzott, s Manhattan eleven lüktetése után valahogy alapvető módon összezavarta és letörte ezeknek a csöndes napoknak a dologtalansága.

Ahogy ott állt a parti fövényen, azon kapta magát, hogy azt sem tudja, hogy került oda, és mi keresnivalója ott egyáltalán. Valószínűleg Tommy bácsit gyászolja, de olyan az egész, mintha a tudata elaludt volna, s magára hagyta volna a testét. Esténként képtelen volt nyomon követni a filmek cselekményét, amelyeket tévén néztek Lilyvel, s ha olvasni próbált, az még kevésbé maradt meg a fejében.

– Kimerített a sok ide-oda költözés – mondta Lily, mélyet húzva a cigarettájából, és a füstön át összehúzott szemmel ránézett. – De egy kis kikapcsolódás majd rendbe hoz. Jó hely ez, Jacky. Élvezzük, amíg csak lehet.

Előttük, az enyhén vörösbe borult képernyőn Bob Newhart a jobb kezében tartott cipőt nézte merengve.

– Én is azt csinálom, Jacky. – Rámosolygott. – Kikapcsolódom, és élvezem a dolgot.

Jack az órájára pillantott. Két órája ültek a televízió előtt, és semmire nem emlékezett abból, amit látott.

Már éppen fölkelt, hogy megy lefeküdni, amikor fölberregett a telefon. Tehát a jó öreg Morgan bácsi rájuk talált. Morgan bácsi hírei soha nem voltak szívderítők, de ez, úgy nézett ki, még azok között is rekordot javít. Megállt a szoba közepén, és látta, hogy az anyja elsápad, aztán még sápadtabb lesz, és még annál is sápadtabb. Fölemeli a kezét, és a torkára szorítja, amelyen az elmúlt hónapokban újabb ráncok jelentek meg. Alig szól valamit, csak annyit suttog a végén: – Köszönöm, Morgan – és lerakja a kagylót. Azután feléje fordul, és öregebbnek, betegebbnek látszik, mint valaha.

– Most nagyon erősnek kell lenned, Jacky, jó?

Egyáltalán nem érezte magát erősnek.

Lily megfogta a kezét, és azt mondta: – Tommy bácsi ma délután meghalt, Jack. Egy kocsi elgázolta, és továbbment.

Jack levegő után kapott, úgy érezte, megfullad.

– Éppen keresztülment a La Cienega Boulevard-on, amikor elütötte egy furgon. Van egy szemtanú, aki annyit látott, hogy a furgon fekete, és VADÓC felirat áll az oldalán, de semmi többet.

Lily elsírta magát. Egy perc múlva, maga is meglepődött rajta, Jack is vele sírt. Mindez három nappal ezelőtt történt, de számára egy öröklétnek tűnt.

1981. szeptember 15-én egy Jack Sawyer nevű gyerek nézte a végtelen vizet, a sima parti fövényen állva egy szálloda előtt, amely a Walter Scott-regények várkastélyaira hasonlított. Sírni szeretett volna, de nem jöttek könnyek a szeméből. Mindenfelől halál vette körül, halálból állt ki a fél világ, szivárvány sehol. A VADÓC feliratú furgon megfosztotta a világot Tommy bácsitól. Tommy bácsi holtan fekszik Los Angelesben, messze a keleti parttól, pedig gyerek létére még ő is tudja, hogy valójában itt a helye. Hiszen mi keresnivalója a nyugati parton az olyan embernek, aki nyakkendőt köt, mielőtt elmegy bélszínes szendvicsért az Arbyhoz.

Apja meghalt, Tommy bácsi meghalt, és lehet, hogy anya is a halálán van. Itt is érezte a halál jelenlétét, itt, az Árkádiának nevezett tengerparton, ahol Morgan bácsi hangján szólalt meg a telefonban. S nem olyan kézenfekvő, közvetlen érzés volt ez, mint a szezon utáni hangulat az elhagyatott, melankolikus nyaralóhelyen, ahol minduntalan elmúlt nyarak kísérteteibe botlik az ember; nem, benne volt az a dolgok szövetében, az óceánról fújó szél illatában. Jack félt... már hosszú ideje egyfolytában félt. Az, hogy itt volt, ahol minden annyira kihalt, csak hozzásegítette, hogy tudatosuljon benne, hogy fél, s hogy meglehet, egész úton a Halál vezetett New Yorktól idáig, az I-95-ösön, az hunyorgott a cigarettafüstben, az szólt oda neki, hogy keressen valami bopot az autórádión.

Halványan emlékezett még, hogy az apja egyszer azt mondta rá: felnőtt fejjel született, de most egyáltalán nem érezte felnőttnek a fejét. Jelenleg határozottan úgy érezte, hogy gyerekfeje van. Félek, gondolta. Piszkosul félek. Úgy érzem, itt egyszerűen vége a világnak.

Fölötte sirályok hasogatták a szürke levegőt. És a csönd is éppen olyan szürke volt, mint a levegő, olyan halálosan szürke, mint a karikák anya szeme körül.

Már maga sem tudta, hány napja lézeng, zsibbadtan sodródva az időben, amikor betévedt az angolparkba, megismerkedett Lester Speedy Parkerrel, s valahogy elmúlt az az érzése, hogy tehetetlen, hogy fogságban tartják. Lester Parker néger volt, göndör, szürke hajjal, mély barázdákkal az arcán. Nem volt rajta semmi különös, annak ellenére, hogy annak idején vándor blues-zenészként meglehetős hírnévre tett szert. Hallani sem hallott tőle Jack semmi rendkívülit. Mégis, attól kezdve, hogy betévedt az angolpark játéktermébe, és magán érezte Speedy fakó tekintetét, érezte, hogy elmúlik róla az a fura szédelgés. Újra önmaga volt. Mintha csak valami mágikus sugárzás áramlott volna belé az öregből. Speedy rámosolygott, és azt mondta: – Alighanem társaságom lesz. Megjött akis utazó.

Való igaz, ettől kezdve nem érezte fogságban magát: egy szempillantással előbb még úgy érezte, mintha nedves vattába és vattacukorba csomagolták volna, most meg határozottan felszabadult. S egy szempillantásnyi időre mintha ezüstös dicsfény jelent volna meg az öreg fölött, egy kis fénykoszorú, amely már el is tűnt, mire Jack újra kinyitotta a szemét. Csak most vette észre, hogy Speedy Parker egy széles, súlyos kefeseprű nyelét szorongatja.

– Jól vagy, kisfiam? – kérdezte, aztán fél kézzel megtapogatta a vesetájékát, és kihúzta magát. – Milyen a világ innen nézve, rosszabb vagy jobb?

– Sokkal jobb – felelte Jack.

– Akkor amondó vagyok, jó helyre jöttél. Hogy hívnak?

A kis utazó ezt mondta Speedy a legelső alkalommal, a jó öreg utazó Jack. Magas, szögletes testével a Skee-Ball automatának támaszkodott, két karjával átölelte a seprűnyelet, mintha egy lányt tartana tánc közben. Akit itt látsz, Lester Speedy Parker valamikor maga is utazó volt, kisfiam, úgy bizony, Speedy is otthon volt az országutakon, az összes országutakat jól ismerte a régi szép napokban. Együttese is volt, utazó Jack, bluest játszottak. Speedy gitározott. Jó pár lemezt is csinált, de nem akar zavarba hozni, nem kérdezi meg, hallottad-e hírüket valaha. Minden szavának ritmikus lüktetése, minden mondatának felismerhető zenéje volt: Speedy Parker seprűnyelet tartott a kezében gitár helyett, de így is zenész volt. Még alig öt másodperce beszélgetett Speedyvel, de Jack már tudta, hogy jazzrajongó apja élvezte volna a társaságát.

Három-négy napon keresztül szinte állandóan ott járt Speedy sarkában, figyelte, ahogy dolgozik, és segített neki, amit tudott. Speedy megbízásából szögeket vertbe, festésre váró póznákat csiszolt le; iskolába járás híján ezek az apró-cseprő feladatok legalább lefoglalták: máris jobban érezte magát. Most ismerte csak fel, hogy milyen vigasztalan volt ittlétének első szakasza, aminek újdonsült barátja vetett véget. Mert Speedy Parker a barátja, ezt valami rejtélyes okból kifolyólag biztosan tudta. Az elmúlt néhány napban, mióta elmúlt róla a kábulat (illetve mióta Speedy fakó szemének egyetlen pillantásával lefosztotta róla), az öreg négerrel közelebbi barátságba került, mint bárki mással a világon, talán az egy Richard Sloatot kivéve, akit nagyjából csecsemőkora óta ismert. S Speedy meghitt, bölcs jelenléte most enyhítette Tommy bácsi elvesztésének rettenetét s aggodalmát anya életéért; szinte már a távolból is megérintette ez a jelenlét.

S hirtelen újra visszatért az a kényelmetlen érzése, hogy irányítják, manipulálják: mintha hosszú, láthatatlan dróton húzták volna ide őket erre az elhagyott tengerparti nyaralóhelyre.

Valakik – bárkik legyenek is az illetők – ideparancsolták.

Vagy ez egyszerűen őrültség? Lelki szemei előtt megjelent a hajlott öregúr, amint eszelősen motyog magában, és a járdán dirrel-dúrral tol maga előtt egy üres bevásárlókocsit.

Sirály vijjogott odafönt, és Jack megfogadta, hogy mindenképpen beszélni fog Speedy Parkerrel ezekről az érzéseiről. Akkor is, ha Speedy bolondnak fogja tartani; akkor is, ha kineveti. De titokban tudta, hogy Speedy nem fog nevetni rajta. Tudta, hogy régi barátok, hiszen ha valamit, hát azt biztosra vehette felőle, hogy neki szinte bármit elmondhat.

De ezzel még várnia kell egy darabig. Őrült dolog ez az egész, még maga sem igen érti. Egyelőre tehát inkább hátat fordít az Árkádia Vidámvásárnak, keresztülvág a parti homokon, és visszamegy az Alhambra Parkszállóba.

MÁSODIK FEJEZET

Megnyílik az örvény

Elmúlt egy nap, és Jack Sawyer semmivel sem lett okosabb. Ráadásul éjszaka olyan rosszat álmodott, mint még soha azelőtt. Álmában valami rettenetes lény jött el anyáért, egy törpe szörnyszülött aszimmetrikus szemekkel és hámló, oszladozó bőrrel. „Anyád már fél lábbal a sírban van, Jack, nosza, kiáltsad: alleluja!” – ezt károgta a szörnyszülött, akiről Jack tudta – már ahogy álmában az ember tudja, amit tudnia kell –, hogy radioaktív, s ha megérinti, őmaga is halál fia. Verejtékben úszva ébredt álmából, s kis híján felkiáltott a szorongástól. A hullámverés döreje ébresztette rá, hogy hol van, de még órák múlva sem tudott újra elaludni.

Reggel el akarta mesélni, hogy mit álmodott, de Lily sűrű cigarettafüstbe burkolódzott, kedvetlen volt és hallgatag. Csak akkor mosolygott rá, amikor Jack valami mondvacsinált ürüggyel fölállt, és menni készült a szálló kávézójából.

– Majd találd ki, hogy hol vacsorázzunk ma este – mondta Lily.

– Én találjam ki?

– Te. Csak nehogy valami gyorsbüfét válassz! Nem azért jöttem Los Angelestől New Hampshire-ig, hogy hot-doggal mérgezzem magam.

– Próbáljuk meg valamelyik halvendéglőt a Hampton-parton – mondta Jack.

– Helyes. Akkor mehetsz játszani.

Igen, mehetek játszani, gondolta Jack, tőle szokatlan keserűséggel. Ó, anya, milyen jópofa vagy. Menjek játszani. És kivel? Anya, mondd, miért vagy itt? Miért vagyunk itt? Nagyon beteg vagy? És miért nem beszélsz velem Tommy bácsiról? Mit akar tőlünk Morgan bácsi? Miért nem...

Ezernyi kérdés tolult föl benne. És mindhiába, úgysem kap választ egyikre sem.

Hacsak Speedy nem...

De hát ez nevetséges; hogyan is oldhatná meg a problémáit egy öreg néger, akivel alig pár napja ismerkedett meg?

Speedy Parker azonban csak ott motoszkált a fejében, ahogy végigment a strand deszkapallóján, majd nekiindult a nyomasztóan üres tengerpartnak.

Itt egyszerűen vége a világnak, gondolta újra.

Fölötte sirályok hasogatták a szürke levegőt. A naptár szerint még nyár volt, de a nyár itt, az Árkádia Parton szeptember első hétfőjével véget ér. A csönd is éppen olyan szürke volt, mint a levegő.

Lenézett az edzőcipőjére, és látta, hogy valami kátrányszerű maszat ragadt rá. Valami tengeri hordalék, gondolta. Környezetszennyező kosz. Fogalma sem volt róla, hol szedte föl, mindenesetre óvatosan hátrább lépett a víz szélétől.

A levegőben rikácsolva köröztek a sirályok. Az egyik éppen a feje fölött vijjogott, s Jack hirtelen kemény, szinte fémes koppanást hallott. Ahogy megfordult, látta, hogy a sirály nagy szárny lebegtetéssel, biccenve földet ér egy szikladarabon, gyors, már-már robotszerű mozdulatokkal jobbra-balra forgatja a fejét, hogy meggyőződjön róla: egyedül van, aztán lehuppan a simára mosott, kemény homokra, oda, ahová az előbb a kagylót pottyantotta. A kagylóhéj eltörött, mint egy tojás héja, s Jack látta benne a nyers kagylótestet, amely még elevenen rángott... vagy talán csak képzelte.

Ezt látni sem akarta.

De még mielőtt elfordult volna, sárga csőre görbe végével marcangolni kezdte a sirály a húst, kihúzta, mint egy gumiszalagot, s Jack érezte, hogy görcsbe szorul a gyomra. Képzeletben hallotta a szétfeszített szövetek tagolatlan, fájdalmas jajkiáltását.

Szerette volna elfordítani a tekintetét, de sehogyan sem tudta. A sirály csőre megnyílt, egy pillanatra látni lehetett piszkos rózsaszín torkát. A kagylótest visszacsapódott a törött héjba, s a sirály futólag Jackre nézett, és koromfekete szeme rettenetes igazságokat hirdetett: hogy az apák, anyák meghalnak, és meghalnak a nagybácsik is, még akkor is, ha a Yale Egyetemre jártak, és a Savile Row-n készült mellényes öltönyükben olyan szilárdnak látszanak, mintegy bank páncélterme. Sőt talán gyerekek is meghalnak, és a végén nem marad más, mint az élő szövetek ostoba, eszméletlen sikoltása.

– Hé – gondolta magában Jack, de tudtán kívül hangosan ki is mondta. – Hé, hordd már el magad!

A sirály azonban csak állt a prédája fölött, és nem vette le Jackről fekete gyöngyszemét. Aztán újra vagdalni kezdte a kagyló húsát. Nem kérsz, belőle, Jack? Még rángatózik! Szavamra, olyan friss, hogy szinte még meg se döglött.

Az erős, sárga csőr újra beleakaszkodott a húsba, és húzni kezdte.

A kagyló végre nagy csattanással kiszakadt a héjából. A sirály fölemelte fejét a szürke, szeptemberi égboltra, és nagyot nyelt. Aztán megint csak mintha Jackre nézett volna, mint azok a festmények, amelyeknek a tekintete követi az embert, bárhova megy a szobában. És ezeket a szemeket.... ismerte ezeket a szemeket.

Hirtelen nagyon hiányozni kezdett neki anya, anya sötétkék szeme. Nem emlékezett rá, hogy valaha is ilyen rettenetesen hiányzott volna, mióta egész kicsi volt. La-la, hallotta őt énekelni, s a hangja a szél hangja volt, most még itt, s csakhamar valahol egészen máshol. Tente, Jack, madárka, vadászni ment apácska, hoz neked majd nyusziprémet, abba pólyállak be téged. És a többi és a többi. Emlékezett rá, ahogy anya az ölében dajkálja, miközben egyik Herbert Tareytont a másik után szívja, s olykor egy-egy forgatókönyvet olvasgat... kék lapokat. Igen, erre is emlékezett, úgy hívta őket: kék lapok. Tente, Jacky, minden rendben. Szeretlek, Jacky. Aludj szépen, tente, tente.

A sirály ránézett.

Mintha forró sós vizet ivott volna, úgy áradt szét a torkában a hirtelen rettenet arra a felfedezésre, hogy a sirály valóban őrá néz. Azok a fekete szemek (kinek a szemei is?) őt nézték. És ismerte ezt a pillantást.

A sirály csőréből kilógott egy nyers húscafat. Ahogy Jack odanézett, beszippantotta. Aztán a csőre különös, de félreérthetetlen vigyorgásra nyílt.

Jack sarkon fordult, és leszegett fejjel, szemhéját rázárva forró, sós könnyeire, futásnak eredt, edzőcipőivel vadul taposva a homokot, s ha valaki képes lett volna fölemelkedni, és sirályperspektívából tekint le a földre, az csak őt látta volna, csak az ő lábnyomait a végtelen szürkeségben, tizenkét éves, magányos Jack Sawyert, amint Speedy Parkerről megfeledkezve rohan vissza a szállodába, és a könnyektől és széltől elfúló hangon újra meg újra ezt az egy tagadószót kiabálja: nem, nem, nem.

A parti homoksáv felsőszélénél kifulladva megállt. A bal oldali bordatájékának közepétől mintha forró nyilallás hasított volna mélyen a hónaljába. Leroskadt az egyik padra, amelyet az öregek számára állított a városka közigazgatása, és kisimította szeméből a haját.

Szedd össze magad, gondolta, ha Furiosus őrmester átlép a 8-as kockába, neked kell vezetned a Száguldó Kommandót.

Elmosolyodott, és tulajdonképpen máris jobban érezte magát. Innen föntről, húszméternyire a víztől, minden valamivel kedvezőbb színben tűnt fel. Valószínűleg a légköri nyomás változása hatott rá, vagy valami hasonló. Ami Tommy bácsival történt, az rettenetes, de idővel nyilván majd túlteszi magát rajta, megtanul beletörődni. Legalábbis ezt mondja anya. Morgan bácsi pedig az utóbbi időben rettentően rámenős, de hát Morgan bácsi mindig is rámenős volt.

Ami anyát illeti... hát itt a nagy probléma, úgy tűnik.

Persze, gondolta, s a padon ülve az egyik cipője orrával a deszkapalló peremén túl a homokot turkálta, persze anya még meggyógyulhat. Lehet, hogy meggyógyul; legalábbis lehetséges. Hiszen senki nem állt elő azzal, hogy netán rákja volna. Nem. Ha arról lenne szó, akkor Lily nem ide hozza. Valószínűbb, hogy akkor Svájcban lennének, anya hideg gyógyfürdőket venne, és kecskemiriggyel tömné magát, vagy valami ilyesmi. Egész biztos, hogy azt csinálná.

Úgyhogy talán...

Valami mély, surrogó hangra lett figyelmes. Lepillantott maga elé, és szeme nagyra nyílt a csodálkozástól. A bal cipője belső oldalánál megmozdult a homok. A finom, fehér homokszemcsék egy – talán ujjnyi átmérőjű – kis kör mentén örvény leni kezdtek. A kör közepén hirtelen beroskadt a homok, és kis horpadás keletkezett. Talán kéthüvelyknyi mélységben. A horpadás fala is mozgásban volt, az óramutató járásával ellentétes irányú, gyors, forgó mozgást végzett.

Ez nem lehet igaz, mondta magában azonnal, de szívverése felgyorsult. A légzése is szaporább lett. Ez nem lehet igaz, ez a jelenség az Álmok Világához tartozik, és kész. Vagy egy tarisznyarák ás a homokban, vagy valami hasonló...

De nem tarisznyarák volt, és nem is Álom... nem az a másik valóság, amelyikről gyakran ábrándozott, ha elunta magát, vagy ha félt. És semmiképpen nem tarisznyarák.

Gyorsabban kezdett örvényleni a homok, és száraz, percegő hangot adott, a leydeni palackkal végzett kísérletre emlékeztette, amelyet fizikaórán látott az elmúlt tanévben. De még inkább valami hosszú, kétségbeesett sóhajtásra hasonlított ez a hang, egy haldokló utolsó hörgésére. Szélről beomlott a homok, és csatlakozott az örvényléshez. Most már nem apró horpadásról volt szó; tölcsér tátongott a homokban, mint a forgószél portölcsérje. Egy rágógumi sárga papírja hol előbukkant a homokörvény oldalában, hol betemette a homok, előbukkant, aztán elbújt, aztán megint előbukkant. Ahogy a tölcsér növekedett, egyre többet lehetett elolvasni a feliratából: JU... Aztán JUI.. aztán JUICY F... A tölcsér egyre nőtt, a homok újra leperdült a papírról. Mintha egy szépen megvetett ágyról goromba kézzel lerántanák az ágytakarót. Jack most már végig el tudta olvasni: JUICY FRUIT. Aztán a papírdarab kivágódott a tölcsérből.

Az örvény dühös sziszegéssel, egyre gyorsabban forgott. Hssssshhh... mondta a homok, és Jack csak nézte megbabonázva, aztán elszörnyedve. Ahogy megnyílt a homok, olyan volt, mint egy nagy, sötét szem: mint a sirályé, amely leejtette a kagylót a sziklára, aztán úgy szakította ki belőle az eleven húst, mint egy gumiszalagot.

Hssssshhh, gúnyolódott száraz, percegő hangján a homoktölcsér. És nem képzeletbeli hang volt ez. Bármennyire is szerette volna, hogy csak képzeli, Jack csakugyan hallotta a hangot. Kirepült a műfogsora, amikor a VADÓC feliratú furgon elütötte, elrepült, hogy csak úgy zörgött. Bizony, Jack, Yale Egyetem ide, Yale egyetem oda, ha jön a jó öreg VADÓC feliratú furgon, és kiveri a protkódat, akkor menni kell. Az anyád pedig...

De Jack már újra futásnak eredt, hátra se nézett, csak futott vaktában, a haját kifújta a homlokából a szél, tágra nyílt szemében rémület tükröződött.

A szálloda halljának légköre eleve kizárta, hogy itt szaladni lehessen: csönd volt benne, mint egy könyvtárban, s a magas, osztott ablakokon beszűrődő szürke fény elmosta és meglágyította az amúgy is kopott szőnyegek színét. Jack lépésben ment keresztül a homályos helyiségen, de olyan gyorsan, ahogyan bírt. Csak akkor iramodott neki, amikor elhagyta a recepció pultját, és persze a hajlott hátú, hamuszín arcú portás éppen ebben a pillanatban bukkant elő hátsó fülkéjének faburkolatú, boltíves bejáratából. Nem szólt semmit, de az arcára fagyott mogorva kifejezés ráncai vagy két centivel meghosszabbodtak a szája sarkánál. Mintha a templomban érték volna rendbontáson. Jack az inge ujjával megtörölte a homlokát, erőt vett magán, és lépésben ment oda a lifthez. Megnyomta a hívógombot, s közben érezte a hátában a portás szúrós tekintetét. Egész héten egyetlenegyszer látta mosolyogni ezt az embert: amikor fölismerte anyát. De akkor is legföljebb csak az elemi udvariasságnak felelt meg az a mosoly.

– Hát nagyjából ilyen öregnek kell lenni, hogy valaki emlékezzen Lily Cavanaugh-ra – mondta anya, amikor egyedül maradtak a szobájukban. Volt idő, nem is olyan rég, amikor órákra feldobta a hangulatát, ha felismerték, ha a taxisofőr, a pincér vagy a Wilshire Boulevard-on a Saks áruház eladónője emlékezett rá annak az ötven filmnek valamelyikéből, amelyben az ötvenes-hatvanas években játszott. A B-kategóriájú filmek királynője – így emlegették; ő meg csak úgy jellemezte magát: „az autósmozik üdvöskéje”. Most már ennek sem tudott örülni.

Jack ott toporgott a zárt liftajtó előtt, s hallotta azt a képtelen és ismerős hangot, amely a homokörvényből szólt hozzá. S egy pillanatra maga előtt látta Thomas Woodbine-t, a kedves és erős Tommy bácsit, aki az egyik gyámja volt, s akire mindig lehetett számítani bajban és zűrzavarban, maga előtt látta, amint holtan hever a La Cienega Boulevard-on, s ott a műfogsora is tíz méterrel odébb az út szélén, mint a pattogatott kukorica. Újra megnyomta a líftgombot.

Gyorsan, gyorsan!

Aztán még ennél is rémesebb kép jelent meg lelki szemei előtt: két barátságtalan férfi egy várakozó autóba próbálta betuszkolni anyát. Hirtelen úgy érezte, pisilnie kell. Egész tenyerével a liftgombra nehezedett, mire mögötte a hajlott hátú portás rosszallóan krákogott egyet. Jack fél kezének élét bevált mozdulattal a gyomra alá szorította, amitől alábbhagyott a feszítő érzés. Most már hallani lehetett a leereszkedő lift lassú zümmögését. Lehunyta a szemét, összeszorította a lábát. Anya bizonytalannak, tehetetlennek és tétovának látszott, a két férfi könnyen betuszkolta az autóba, akár egy kimerült skót juhászt. De Jack tudta, hogy ez nem a valóság; ez csak emlék, amely részben bizonyára az Álmok Világában gyökerezik, másfelől pedig nem is anyával történt meg, hanem vele.

Amint kinyílt a lift mahagóniajtaja, feltárult a félhomályos fülke, s szemközt a vakotás, hámló tükörben megpillantotta a saját arcát, hirtelen körülvette az öt évvel korábbi jelenet, látta, hogy az egyik férfi szeme sárgára változik, a másiknak a keze tulajdonképpen egy karmos, kemény állati mancs... s úgy ugrott be a liftbe, mint akit vasvillával böktek hátba.

Ez mind képtelenség, gondolta. Az Álmok Világa nem válhat valóra, soha nem láthatta, hogy valakinek a szeme kékről sárgára változik, anya él és virul, semmi ok a félelemre, senki nem áll a halál szélén, s veszély legföljebb is csak annyi, amennyit egy kagylóra nézve a sirály jelent. Jack lehunyta a szemét, miközben a lift iparkodott vele fölfelé.

A homokban az az izé kinevette...

Átfurakodott a résen, amint a liftajtó nyílni kezdett. Elrohant a többi lift csukott ajtaja előtt, aztán jobbra fordult, és végignyargalt a faburkolatú folyosón, a fali gyertyatartók, képek mellett, a szobájuk felé. Itt már nem számított akkora vétségnek a futás. A 407-es és a 408-as ajtó nyílott a lakosztályukba, amely két szobából, teakonyhából és nappaliból állt, ablakaiból kilátással a hosszú, sima, homokos tengerpartra és a végtelen óceánra. Anyja valahonnan virágot szerzett, vázába rakta, s körülötte elrendezte a bekeretezett családi fényképeket. Jack ötéves korában. Jack tizenegy éves korában. Jack csecsemőkorában, az apja karján. Az apja, Philip Sawyer a régi DeSoto kormányánál, amellyel Morgan Sloat társaságában Kaliforniába utazott azokban a fantasztikus időkben, amikor még olyan szegények voltak, hogy gyakran a kocsiban kellett éjszakázniuk.

Jack benyitott a 408-as ajtón a nappaliba, és szólongatni kezdte anyját: – Anya! Anya!

Nem érkezett válasz, csak a virágok fogadták meg a mosolygó fényképek. – Anya! – Becsapódott mögötte az ajtó. Jack jeges szorítást érzett a gyomrában. A nappaliból átrohant a jobb oldali, nagyobbik hálószobába. – Anya! – Itt is nagy csokor tarka virág állt. Az üres ágyon frissen vasalt ágynemű, olyan ropogósra keményítve, hogy leperdült volna róla a ráejtett negyeddolláros. Az ágy melletti kisasztalon vitamintablettákat meg más gyógyszereket tartalmazó barna üvegek álltak. Jack kihátrált a szobából.

Anya ablakából fekete hullámokat lehetett látni, amelyek a partra ki-kigördülve feléje közeledtek.

Egy jellegtelen kocsiból kiszáll két jellegtelen férfi, és megragadják anyát...

– Anya! – üvöltötte.

– Jól van, Jack, hallak – szólt ki Lily a fürdőszobából. – Mi van, az ég szerelmére?

– Ó – mondta Jack, és érezte, hogy ellazulnak az izmai. – Bocsánat, csak nem tudtam, hol vagy.

– Fürdöm – mondta Lily. – Készülődöm a vacsorához. Megengeded?

Jack rájött, hogy már nem is kell vécére mennie. Ledobta magát az egyik degeszre kárpitozott székre, és megkönnyebbülten lehunyta a szemét. Tehát még jól van...

Egyelőre még jól van, súgta egy sötét hang, és lelki szemei előtt újra megnyílt és forogni kezdett a homokörvény.

Hét-nyolc kilométerrel feljebb, éppen Hampton előtt, a parti út mentén rábukkantak a Homár Kastély nevű étteremre. Jack menet közben nagy vonalakban beszámolt arról, hogy mivel töltötte a napját, és már kezdett felocsúdni a tengerparton érzett rémületből, amely lassan megfakult az emlékezetében. A pincér vörös mellényben, hátán sárga homárral egy magas ablak melletti asztalhoz vezette őket.

– Parancsol valamit inni, asszonyom? – kérdezte. Szezon multával kőkemény új-angliai kifejezés ült az arcán, s vizenyős kék szeméből Jack rosszallást olvasott ki a maga Ralph Lauren zekéje meg Lily hanyagul viselt Halston délutáni ruhája láttán. Másfajta, jól ismert szorongás kerítette hatalmába: az egyszerű, közönséges honvágy. Anya, ha csakugyan beteg vagy, mi az ördögöt keresünk mi itt? Ez a hely kong az ürességtől. Jézusom, ez hátborzongató!

– Hozzon nekem egy alapvető martinit – mondta anya.

– Parancsol, asszonyom? – érdeklődött a pincér felvont szemöldökkel.

– Jeget tesz a pohárba – mondta Lily. – A jégre egy olajbogyót. Arra Tanqueray gint. Azután... eddig, ugye, érti?

Anya, az isten szerelmére, hát nem látod a tekintetét? Te azt hiszed, jópofa vagy, ő meg azt, hogy hülyét csinálsz belőle. Hát nem látod, hogy néz rád?

Nem. Nem látta. Pedig Lilynek mindig jó szeme volt mások érzékenységére. A helyzetfelismerésnek ez a hiánya újabb keserűség volt Jack számára. Látni, hogy anya minden szempontból leépülőben van.

– Igen, asszonyom.

– Azután – folytatta Lily – fog egy üveg vermutot, bármilyen márkájút, és löttyint belőle a pohárba. Aztán a vermutot visszarakja a polcra, a poharat meg idehozza nekem. Világos?

– Igenis, asszonyom. – A vizenyős, hideg új-angliai tekintet minden szívélyesség nélkül meredt Lilyre. Egyedül vagyunk itt, gondolta Jack. Erre valójában csak most ébredt rá. Te jó ég, egyedül vagyunk.

– És a fiatalúr?

– Egy kólát kérek – mondta Jack szerencsétlenül.

A pincér elment. Lily belekotort a retiküljébe, és előhalászott belőle egy csomag Herbert Tarrytoont („Eridj, hozd ide nekem a polcról a Tarrytoont” – mondta egyszer, kiskorában Jacknek, aki azóta is így nevezte a Tareytont.), és rágyújtott. Három érdes köhögésben szakadt ki torkából a füst.

Újabb keserűség Jack számára. Két évvel korábban Lily teljesen leszokott a dohányzásról. Jack számított rá, hogy vissza fog szokni: gyermeki hiszékenysége és ártatlansága mélyén valami sajátos fatalizmus ezt diktálta. Anya mindig is cigarettázott, előbb-utóbb nyilván újra rágyújt. De hosszú ideig nem tette. Csak három hónappal korábban, New Yorkban kezdett rá újra. Igaz, csak Carltont szívott. Ide-oda járkált a nappaliban, s úgy füstölt, mint egy mozdony, vagy a lemezjátszó előtt guggolt, és a régi rocklemezei vagy halott férje jazzlemezei között turkált.

– Megint cigarettázol, anya? – kérdezte akkor Jack.

– Á, ez csak káposztalevél – mondta Lily.

– Jobb volna, ha azt sem szívnál.

– Kapcsold be inkább a tévét – szólt rá szokatlanul élesen Lily, s szigorúan összeszorította az ajkát, ahogy feléje fordult. – Hátha éppen elcsíped Jimmy Swaggartot vagy Ike tiszteletest. Esetleg együtt allelujázhatsz a szentfazekakkal.

– Bocs – motyogta Jack.

De az legalább csak Carlton volt. Káposztalevél. Ez azonban Herbert Tarrytoon, a régimódi kék-fehér csomagolásban, szopókával a végén, ami filternek látszik, de nem az. Jack még emlékezett rá, hogy az apja azt mondta valakinek, ő Winstont szív, a felesége meg Tüdőfeketítőt.

– Valami nem tetszik, Jack? – kérdezte most Lily, ráfüggesztve furcsán csillogó szemét, a cigarettát a megszokott, némileg modoros módján a jobb keze mutatóujja és középső ujja közé fogva. Ez provokáció volt, hogy mondjon valamit. Hogy kimondja: „Anya, már megint Herbert Tarrytoont szívsz. Ez azt jelenti, hogy azt gondolod, már nincs semmi vesztenivalód?”

– Nem – válaszolta. Újra elfogta az az elkeseredett, tehetetlen honvágy, és sírhatnékja támadt. – Csak ez a hely. Ez nem nagyon tetszik.

Lily körülnézett, és szélesen elmosolyodott. A konyhába vezető csapóajtó előtt két további pincér beszélgetett csöndesen, egy kövér meg egy sovány, vörös kabátban, a hátukon arany homárral. Az alkóv, amelyben ültek, hatalmas teremre nyílt, bejáratát bársonykordon zárta el. A sötéten tátongó teremben az asztalokra ziggurat alakzatban rakták fel a fölfordított székeket. A végében hatalmas üvegfalon keresztül baljós tengerparti táj volt látható, amely Jacket A halál kedvese című filmre emlékeztette. Gazdag fiatal nőt játszott benne anya, aki a szülei akarata ellenére hozzámegy egy jóképű, fekete hajú idegenhez. A jóképű idegen aztán elviszi egy nagy házba az óceán partján, és azon van, hogy az őrületbe kergesse. A halál kedvese tulajdonképpen jellemző volt Lily Cavanaugh egész pályafutására. Rengeteg olyan fekete-fehér filmben játszott, amelyben jóképű, ám könnyen elfeledhető férfiszínészek ide-oda furikáztak lehajtható tetejű Fordokban, kalappal a fejükön.

A sötéten tátongó étterem bársony kordonjáról külön felirat lógott, és még szájba is rágta: EZ A TEREM ZÁRVA.

– Nem valami vidám – jegyezte meg Lily.

– Nem. Olyan, mint a Szürkületi Zóna – mondta Jack, mire Lily fölnevetett a maga érdes, de mégis gyönyörű és ragadós nevetésével.

– Te, Jacky, Jacky – mondta, és mosolyogva odahajolt hozzá, hogy beleborzoljon hosszúra nőtt hajába.

Jack mosolyogva eltolta az anyja kezét (jaj, az ujjai csupa csont és bőr... Anyád fél lábbal a sírban van, Jack...): – Ne fogdossuk a kiállított árut – mondta.

– Ki nem szarja le?

– Ez a szöveg nem való egy vén szatyor szájába.

– Na megállj csak, nézheted, hogy ki tudsz-e vasalni belőlem mozira pénzt a héten.

– Majd nézem – mondta Jack, és egymásra mosolyogtak. Még soha nem volt ekkora sírhatnékja, és még soha nem szerette az anyját ennyire. Valami kihívó elszántság érződött most körülötte... az is ehhez tartozott, hogy visszatért a Tüdőfeketítőre.

Megérkeztek az italaik. Lily Jack felé emelte a poharát: – Egészségünkre.

– Helyes.

Miközben ittak, megindult feléjük a pincér az étlappal.

– Kissé túljátszottam a dolgot az előbb, Jacky?

– Némileg – mondta Jack.

Lily elgondolkodott, aztán vállat vont. – Mit eszel?

– Azt hiszem, nyelvhalat.

– Jó, akkor rendelj belőle kettőt.

Jack rendelt mindkettejüknek, ha már az anyja ezt akarja, és félszegnek, ügyefogyottnak érezte magát, de amikor a pincér elment, Lily szeméből látta, hogy nem vallott vele szégyent. Ami részben Tommy bácsi érdeme. Egyszer a Hardee-nál ettek, s utána Tommy bácsi megjegyezte: – Azt hiszem, nem vagy reménytelen eset, Jack, csak a sárga ömlesztett sajt iránti visszataszító vonzalmadból kell kigyógyulnod.

Kihozták az ételt. Jack farkasétvággyal falta a citromlével meglocsolt forró, jóízű nyelvhalat. Lily csak turkált a tányérjában, megevett egypár szál zöldbabot, aztán mindent a tányérja szélére tolt.

– Itt már két hete elkezdődött a tanítás – közölte Jack a vacsora közepe táján. Látva a nagy, sárga iskolabuszokat, oldalukon az ÁRKÁDIA OKTATÁSI INTÉZMÉNYEI felirattal, némi bűntudatot érzett, ami persze az adott körülmények között föltehetően indokolatlan, de mégiscsak az a helyzet, hogy iskolakerülő.

Lily kérdő tekintettel nézett rá. Előzőleg már rendelt és megivott egy második martinit; a pincér most hozta ki a harmadikat.

Jack vállat vont. – Csak gondoltam, hogy szólok – mondta.

– Szeretnél iskolába járni? – kérdezte Lily.

– Jaj, dehogy. Nemén. Itt nem.

– Akkor jó – mondta Lily. – Mert nincs nálam az oltási lapod. Pedigré nélkül pedig nem vesznek föl, kishaver.

– Ne nevezz havernak – vágta rá Jack a családi jelszót, de anya még egy mosollyal sem nyugtázta.

Te gyerek, miért nem vagy iskolában?

Megrezzent, mintha valódi hangot hallott volna.

– Mi baj? – kérdezte Lily.

– Semmi – mondta Jack. – Illetve... van egy pasas az angolparkban. A Vidámvásárban. Gondnok vagy ilyesmi. Egy öreg fekete. Az kérdezte, hogy miért nem járok iskolába.

Lily előrehajolt, és az arckifejezésében most már nem volt semmi derű. – És mit mondtál neki? – kérdezte szinte ijesztően komoran.

– Azt, hogy magántanuló leszek – mondta Jack vállat vonva. – Emlékszel, amikor Richard magántanuló volt? Az orvos azt mondta Morgan bácsinak, hogy hat hétig nem mehet iskolába, de az utcára azért kimászkálhat meg minden. – Jack elmosolyodott. – Még irigyeltem is érte.

Lily valamelyest megnyugodott. – Nem szeretem, ha szóba elegyedsz idegenekkel, Jack – mondta.

– Anya – mondta Jack –, ez csak egy...

– Nem bánom, kicsoda. Megtiltom, hogy idegenekkel szóba állj.

Jack visszagondolt az öreg feketére, acélszürke göndör hajára, mélyen barázdás arcára, különös, fakó szemére. Széles kefeseprűt tolt végig az angolpark játéktermén, a Vidámvásár egyetlen üzemegységén, amely egész éven át nyitva tart. Az is szinte néptelen volt, kettejükön kívül csak két öregúr játszott Skee-Ballt fásult csöndben.

De most, ahogy itt ült anyával ebben a kísérteties étteremben, nem is az öreg néger tette föl a kérdést, hanem ő maga.

Miért nem vagyok iskolában?

Bizonyára úgy van, ahogyan mondja, kisfiam. Nincs itt az oltási lapod, hiányzik a pedigréd. Vagy azt képzeled, elhozta magával a születési bizonyítványodat? Azt képzeled? Abban a nagy rohanásban?

– Richardról semmi hír? – szakította félbe a gondolatait Lily, és amikor ezt kimondta, akkor hirtelen rájött... Rájött? Ez így semmitmondó. Beléhasított a felismerés, annyira, hogy a keze megrándult az asztalon, és leverte a poharát. A pohár darabokra törött a padlón.

Anyád fél lábbal a sírban van, Jack.

Az a hang a kavargó homokörvényből, az a képzeletbeli hang Morgan bácsi hangja volt. Nem olyan volt, mintha, nem csupán hasonlított rá. Nem képzeletbeli hang volt, hanem valódi. Richard apjának a hangja.

Hazafelé a kocsiban Lily megkérdezte: – Mi volt veled az előbb odabent, Jack?

– Semmi. Csak egy olyan kis Gene Krupa-féle akkordot adott elő a szívem. – Az ujjával le is zongorázta szemléltetésképpen a műszerfalon.

– Ne akarj engem a falhoz állítani, Jacky – mondta az anyja, és a műszerfal lámpáinak fényében sápadtnak és elgyötörtnek látszott. A jobb keze mutatóujja és középső ujja között cigaretta parázslott. Nagyon lassan vezetett – negyven mérföldnél lassabban –, mint mindig, amikor sokat ivott. Az ülést egészen előrehúzta, a szoknyája visszacsúszott a térdéről, két felhúzott lába közé fogta a kormánytörzset, álla szinte rálógott a kormánykerékre. Egy pillanatra úgy nézett ki, mint egy összetört vénasszony. Jack gyorsan levette róla a tekintetét.

– Eszembe sincs – dünnyögte.

– Micsoda?

– A falhoz állítani – mondta. – Egy kicsit szúrt a szívem, ennyi az egész. Sajnálom.

– Semmi baj – mondta Lily. – Azt hittem, Richard Sloattal van valami.

– Á, nem. – Csak az apja beszélt hozzám egy homoktölcsérből, odalent a parton. Persze csak képzeletben beszélt, mint a moziban, amikor valakinek az agyában megszólal egy régi hang. Azt mondta, hogy fél lábbal már a sírban vagy.

– Hiányzik neked, Jack?

– Kicsoda? Richard?

– Nem, Spiro Agnew. Hát persze hogy Richard.

– Néha. – Richard Sloat jelenleg Illinois-ban járt iskolába, egy olyan magániskolába, ahol kötelező a templomba járás, és senkinek nincsenek az arcán pattanások.

– Majd csak találkoztok. – Lily beleborzolt a hajába.

– Mondd, anya, jól vagy? – Akaratlanul bukott ki belőle a kérdés. Érezte, hogy a körmei belevájnak a combjába.

– Igen – felelte Lily, és újabb cigarettára gyújtott, miközben húszmérföldes sebességre lassított. Egy ócska teherautó ingerült dudálással húzott el mellettük. – Soha jobban.

– Mennyit fogytál?

– Jacky – mondta –, az embernek a fogyás meg a pénz mindig jól jön. – Elhallgatott, aztán odamosolygott rá. Fáradt, sebzett mosoly volt ez, és mindent elmondott Jacknek, amit tudnia kellett.

– Anya...

– Hagyjuk ezt – szólt rá Lily. – Minden rendben. Hidd el nekem. Inkább keress valami bebopot az FM-en.

– De...

– Keress valami bopot, Jacky, és fogd már be a szád.

Egy bostoni adón talált jazzt: altszaxofon variálta az All the Things You Are-t. Alatta azonban állandó, értelmetlen ellenpontként ott zúgott az óceán. Később aztán megpillantotta a hullámvasút égre kirajzolódó, nagy csontvázát. Aztán az Alhambra Parkszálló várkastély szerű körvonalait. Hazaérkeztek, ha ez otthonnak tekinthető.

HARMADIK FEJEZET

Speedy Parker

Másnap kisütött a nap. Kemény, vakító napfény borította – mintegy rétegként, mint a festék – a lapos parti fövényt meg a lejtős, piros cseréptetőt, amely Jack hálószobájának ablakából látszott. Messze, kint a vízen egy széles, alacsony hullám mintha megdermedt volna a fényben, s vakító fénydárdát lövellt a szemébe. Jack úgy érezte, hogy ez a napsütés egészen más, mint a kaliforniai. Valahogy hígabbnak, hidegebbnek, vérszegényebbnek tűnt. Odakint az óceánon elsimult a hullám, aztán újra felhömpölyödött, s ridegen ragyogó aranysáv ugrott át a taraján. Jack elfordult az ablaktól. Már lezuhanyozott, felöltözött, és a belső órája figyelmeztette, hogy ideje elindulni az iskolabusz megállójához. Negyed nyolc van. Csak persze nem megy iskolába, semmi nem úgy zajlik most, mint rendes körülmények között, s a nappal következő tizenkét óráján is úgy fognak keresztüllebegni anyával, mint a kísértetek. Nincs napirend, nincsenek feladatai, nincs leckéje... az időbeosztást legfeljebb az étkezések szabályozzák.

Van ma egyáltalán iskola? Jack megtorpant az ágya mellett, félelem fogta el, hogy ilyen alaktalanná mosódott az élete... úgy gondolta, nem lehet szombat. Visszaszámolt emlékezetében a legközelebbi határozottan azonosítható napig, amely az elmúlt vasárnap volt. Onnan előreszámolva az derült ki, hogy csütörtök van. Csütörtökönként valamikor számítástechnika-órája szokott lenni Mr. Balgóval, kora reggel pedig edzés. Valamikor, amikor az élete még a normális medrében haladt, de úgy érezte, ezeknek az időknek – noha csak néhány hónap választotta el tőlük – végérvényesen befellegzett.

A hálószobájából átment a nappaliba. Meghúzta a függönyzsinórt, s hirtelen kemény, vakító fény árasztotta el a szobát, fakóra sápasztva a bútorokat. Aztán benyomta a tévé gombját, és elterpeszkedett előtte a merev kanapén. Anya még legalább egy negyedóráig nem kel föl. Az is lehet, hogy még tovább, tekintve, hogy az este három martinit megivott a vacsorához.

Az ajtajára pillantott.

Húsz perc múlva halkan bekopogott rajta. – Anya! – szólította. Kábult motyogás válaszolt. Jack résnyire nyitotta az ajtót, és benézett. Lily fölemelte a fejét a párnáról, és erőtlenül hunyorogva nézett rá.

– Jó reggelt, Jacky. Mennyi az idő?

– Nyolc körül lehet.

– Atya ég! Nem haltál még éhen?

– Majdnem. És már unok itt ücsörögni. Csak azt akartam tudni, hogy fölkelsz-e már.

– Inkább nem, ha egy mód van rá. Nem baj? Menj le az étterembe, és reggelizz meg. Aztán bóklászhatnál egyet a parton. Rendben? Meglátod, sokkal jobb anyád lesz, ha alhatok még egy órát.

– Jól van – mondta Jack. – Rendben. Akkor később találkozunk.

Kikapcsolta a tévét, megtapogatta a farmernadrágja zsebét, hogy benne van-e a kulcs, aztán kiment a nappaliból.

A liftben kámfor- és ammóniaszag terjengett; az egyik szobalány levert egy tisztítószeres flakont a takarítókocsiról. Amikor kinyílt előtte a lift ajtaja, a színtelen portás ránézett, elhúzta a száját, és tüntetően hátat fordított. Attól, hogy egy filmszínésznő kölyke vagy, itt senki nem fog hasra esni előtted, fiacskám... és különben is, miért nem vagy iskolában? Jack megállt az Ürügerinc nevet viselő étterem faburkolatú bejáratában. A terem homályos végtelenjében sorokban álltak az üres asztalok. Legfeljebb hat lehetett megterítve. A fehérblúzos, bőrpiros szoknyás felszolgálónő ránézett, aztán elfordította a fejét. A terem másik oldalán az egyik asztalnál rossz bőrben lévő öreg házaspár ült szemközt egymással. Ők voltak az egyedüli reggelizők. Miközben Jack nézte őket, a férfi zavartalanul áthajolt az asztalon, és a felesége előtt négy egyenlő részre vágta a tükörtojást.

– Egyszemélyes asztalt óhajt? – Jack mellett megjelent az Ürügerinc nappali felvigyázója, s az asztalfoglalási regiszter melletti kupacról már le is emelt számára egy étlapot.

– Nem, köszönöm, meggondoltam magam – mondta Jack, és menekült. Az Alhambra éjjelibárjához, a Gyöngyhalászhoz az előcsarnok túlsó végén, üres vitrinekkel szegélyezett barátságtalan folyosón lehetett eljutni. Jack éhsége alábbhagyott arra a gondolatra, hogy ott ülhet egymagában a pultnál, és nézheti, amint az unott szakács odavágja a szalonnaszeleteket a kérges grillsütőre. Inkább megvárja, amíg fölkel anya; vagy még jobb lesz, ha kint, a városba vezetőutcán keres egy boltot, ahol vehet fánkot meg dobozos tejet.

Nekiveselkedett a szálló magas, nehéz ajtajának, és kiment a napsütésbe. A hirtelen világosság egy pillanatra elkápráztatta a szemét: egyetlen sziporkázó izzás volt a világ. Jack pislogott, sajnálta, hogy nem vitt magával napszemüveget. Átment a vöröstéglával burkolt teraszon, le a négy ívelt lépcsőfokon, és nekiindult az előkerten keresztülvezető ösvénynek.

Mi lesz, ha anya meghal?

Mi lesz vele, hova menjen, ki viseli gondját, ha valóban bekövetkezik a legrosszabb, és csakugyan meghal, meghal odafönt, abban a szállodai szobában?

Megrázta a fejét, hogy távozzon tőle ez a rettenetes gondolat, még mielőtt végleg megrohanná és szétszakítaná az Alhambra szépen gondozott parkjában settenkedő pánik. Azért sem fakad sírva, ezt nem engedheti meg magának, nem gondol a rengeteg elszívott cigarettára, és arra sem, hogy anya állandóan fogy, és időnként teljesen tanácstalannak és tehetetlennek látszik. Jack zsebre vágott kézzel gyalogolt, és a park kanyargó ösvényéről rátért a szálloda felhajtójára. Menekülőben vagytok, kisfiam? Mind a ketten menekültök? Menekülnek... de ki elől? És hová? Ide? Erre a néptelen üdülőhelyre?

Kiért a széles útra, amely a tengerparttal párhuzamosan haladt a város felé, s a széles, kihalt táj most olyan volt, mint egy örvény, amely magába szippanthatja s kiöklendheti valami fekete világba, ahol a békét és biztonságot hírből sem ismerik. Sirály vitorlázott ki az üres országút fölé, széles kört írt le, aztán visszakanyarodott a tengerpart irányába. Jack figyelte, ahogy egyre kisebbnek látszik a levegőben, míg végül már csak kicsi fehér pötty volt a hullámvasút szeszélyes vonala fölött.

Lester Speedy Parker, a göndör, vasszürke hajú, ráncos arcú néger ott van valahol az angolparkban, és találkoznia kell vele. Ez olyan világos volt, mint az a hirtelen felismerés Richard apjával kapcsolatban. Felvijjogott egy sirály, kemény, arany fény villant a szemébe egy hullám hátáról, s Jack valahogy allegorikus alakot látott Morgan bácsiban és újdonsült barátjában, Speedy Parkerben: mintha posztamenseken álló, ellentétes figurák lennének, ÉJSZAKA és NAPPAL, HOLD és NAP, SÖTÉTSÉG és VILÁGOSSÁG megszemélyesítői. Jack azonnal tudta Speedy Parkerről, hogy az apjának tetszene ez az egykori blueszenész, és hogy jó szándékú, rendes ember. Morgan bácsival viszont egészen más volt a helyzet. Morgan bácsi üzletember, egész élete üzletelésből, alkudozásból, egyezkedésből áll, és olyan rámenős, hogy a teniszpályán a legreménytelenebb labdát is üldözőbe veszi, és képes csalni a centes alapon játszott kártyajátékokban, amikor Richard ráveszi, hogy beszálljon. Jacknek legalábbis az volt a véleménye, hogy Morgan bácsi nemegyszer csalt. Nem tartozott az elvei közé, hogy veszíteni elegánsan kell.

ÉJSZAKA és NAPPAL; HOLD és NAP; SÖTÉTSÉG és VILÁGOSSÁG – s ezekben az ellentétekben az öreg fekete mindig a világosságot képviselte. S amikor Jack gondolatban eljutott idáig, újra körül fogta mindaz a rettegés, amelyet sikerült leküzdenie ott, a szálló rendben tartott előkertjében. Már szedte is a lábát, futásnak eredt.

Amikor megtalálta Speedyt, rájött, hogy fogalma sincs róla, mit akart neki mondani, illetve hogy akart-e egyáltalán mondani valamit. Speedy a szürke és hámló falú játékterem előtt térdelt, és szigetelőszalagot tekert egy vastag kábelra; feje, acélforgácsszerű hajával szinte a móló kövét érintette, sovány fara feszesen kirajzolódott zöld munkanadrágja ülepén, bakancsának poros talpa orrával lefelé úgy állt, mint egy pár hegyére állított szörfdeszka. Még egyszer áttekerte a fekete szigetelőszalagot a kábelen, bólintott, aztán munkászubbonya zsebéből ütött-kopott Palmer-kést vett elő, és sebészi pontossággal elvágta a szalagot. Jack a legszívesebben innen is elszaladt volna: csak zavarja ezt az embert a munkájában, és különben is, esztelenség volt azt képzelnie, hogy Speedy tud rajta segíteni. Miben is segíthetne neki egy kihalt angolpark öreg gondnoka?

Akkor aztán Speedy odafordult, észrevette őt, és szívmelengető, barátságos arckifejezéséből – nem is mosoly volt ez, inkább csak elmélyültek a barázdák az arcán – Jack azonnal látta, hogy szó sincsen arról, hogy zavarná.

– Megjött Utazó Jack – mondta Speedy. – Már attól tartottam, szándékosan kerülsz. Épp amikor kezdtünk összebarátkozni. Örülök, hogy újra látlak, fiacskám.

– Én is örülök – mondta Jack.

Speedy visszadugta a kést a zubbonyzsebébe, aztán fölegyenesedett, de olyan könnyedén, olyan atlétikusan, mintha hosszú testének nem is lenne súlya. – Egy szép napon a fejemre szakad ez az egész – mondta. – Állandóan toldozom-foldozom, hogy úgy, ahogy működjön minden. – Elhallgatott, alaposan megnézte magának Jacket. – Úgy látom, valami nagyon nincs rendjén. Utazó Jacknek alaposan meggyűlt a baja az élettel, nem igaz?

– Igen, valahogy úgy – kezdte Jack, és még mindig fogalma sem volt róla, hogy adja elő, ami bántja. Nem tudja közönséges mondatokba szedni, hiszen mondatokba szedve a dolgok ésszerűnek látszanak. Ami az ő szívét nyomja, arra pedig igazán nem lehet azt mondani, hogy ésszerű.

Csüggedten nézett az előtte álló magas férfira. Speedy kényelmesen zsebre vágta a kezét, két sűrű szemöldöke között elmélyült a függőleges ránc, világos, már-már színtelennek tűnő szeme, amely eddig az épület hámló festését tanulmányozta, most találkozott Jack szemével, és Jack hirtelen megint sokkal jobban érezte magát. Nem értette az egészet, de úgy érezte, mintha Speedy valami közvetlen módon tudná tolmácsolni az érzelmeit, s mintha nem egy hete, hanem már évek óta ismernék egymást, és nem csupán néhány szót váltottak volna egy elhagyatott játékteremben.

– Hát ennyi egyelőre elég a munkából – mondta Speedy, és az Alhambra Szálló felé pillantott. – Nem szabad túlzásba vinni. Azt hiszem, még nem láttad az irodámat, ugye?

Jack megrázta a fejét.

– Ideje, hogy igyunk valami frissítőt, kisfiam. Megérett rá a helyzet.

Hosszú léptekkel megindult visszafele a mólón, miközben Jack ügetett mögötte. Ahogy ledöccentek a móló pereméről, és átvágtak a letaposott földön meg a gyér füvön az angolpark túlsó végén álló épületek felé, Jack meglepetésére Speedy énekelni kezdett.

Utazó Jackre, ó, Utazó Jackre

Hosszú utazás vár .

Nem volt ez kifejezetten ének, valami felemás dolog volt beszéd meg éneklés között, és Jack tulajdonképpen élvezettel hallgatta volna Speedy érdes, magabiztos hangját, ha nem üt szöget a fejébe a dalszöveg.

Hosszú útról jött, hosszú útról és

Fordulhat is vissza már .

Speedy a válla fölött hátranézett, és mintha kacsintott volna.

– Miért nevez Utazó Jacknek? – kérdezte Jack. – Mert Kaliforniából jöttem?

Éppen odaértek a világoskékre festett pénztárbódéhoz a hullámvasút kerítésénél, és Speedy most újra belemélyesztette a kezét viseltes zöld munkanadrágja zsebébe, sarkon fordult, és vállával az alacsony kék léckerítéshez támaszkodott. Gyors és gazdaságos mozdulataiban volt valami színpadias, s Jack úgy érezte, mintha Speedy előre tudta volna, hogy ebben a pillanatban el fog hangzani ez a kérdés.

Kalifornia volt az otthona

S nem is sejti Utazó Jack

– énekelte Speedy, és durván faragott, kemény vonásai – Jack úgy érezte, akarata ellenére – megteltek érzelemmel.

Bár épp onnan jön, s bármi messze van,

Kalifornia az, ahová megy ...

– Micsoda? – kérdezte Jack. – Visszamenni? De hiszen anyám el is adta a házat, vagy bérbe adta, vagy ilyesmi. Nem értem, mi az ördög akar ez lenni, Speedy.

Egészen megkönnyebbült, amikor Speedy normális hangon válaszolt, nem az előbbi ritmikus kántálással: – Lefogadom, nem emlékszel rá, hogy mi már találkoztunk egyszer, Jack. Nem emlékszel, mi?

– Találkoztunk? Hol találkoztunk volna?

– Kaliforniában. Legalábbis én azt hiszem, hogy ott. Nem csoda, ha te nem emlékszel rá, Utazó Jack. Egészen mással voltál elfoglalva abban a néhány percben. Mikor is lehetett, lássuk csak... úgy öt évvel ezelőtt. Ezerkilencszázhetvenhatban.

Jack elképedve nézett rá. Ezerkilencszázhetvenhatban?

– Gyere, keressük meg az irodámat – mondta Speedy, és az előbbi súlytalan eleganciával ellökte magát a léckerítéstől.

Jack megindult mögötte a hullámvasút tartógerendáit kerülgetve egy sörösdobozokkal, cukorkáspapírokkal teleszórt területen, amelyre milliméterpapírra rajzolt diagramként vetült a gerendák árnyéka. Fölöttük úgy emelkedett a magasba a hullámvasút állványzata, mint egy befejezetlen felhőkarcoló. Speedy a kosárlabda-játékosok ruganyosságával ment előre, a fejét fölemelve, karjait eleresztve. Az állványzat alatt a cikcakkos félhomályban nagyon fiatalnak látszott, s ahogy Jack elnézte, a tartása, testének dőlésszöge alapján akár a húszas éveiben is járhatott volna.

Aztán amikor ki lépett a vakító napfényre, ötven évvel mindjárt idősebb lett, a haja szürke, a nyaka ráncos. Jack az állványzat szélénél megtorpant, valahogy megérezve, hogy Speedy Parker csalóka fiatalossága arra utal, hogy az Álmok Világa itt van a közvetlen közelben, ott lebeg Speedy fölött.

Ezerkilencszázhetvenhatban, Kaliforniában? Jack elgondolkodva követte Speedyt, aki az angolpark túloldalán, a drótkerítés mellett álló pirosra festett fabódé felé tartott. Biztos volt benne, hogy soha nem találkozott Speedyvel Kaliforniában... de ábrándvilágának szinte látható jelenléte felidézett egy emléket azokból a napokból, egy késődélután látványát és benyomásait, amikor a hatéves Jack egy fekete játék taxival játszott a kanapé mögött, az apja irodájában... s apja és Morgan bácsi váratlanul lenyűgöző dologról kezdett beszélgetni. Az Álmok Világáról.

A varázslat náluk úgy működik, mint nálunk a fizika törvényei, igaz? Egy feudális monarchia, ahol a tudomány ismeretlen, varázslat működtet mindent. De képzeld csak el, akkor mire mennének, ha megismertetnénk őket az elektromossággal? Ha modern fegyvereket adnánk a megfelelő emberek kezébe odaát? El tudod te azt képzelni?

Lassan a testtel, Morgan, én sok mindent el tudok képzelni, amiről neked, úgy látszik, még fogalmad sincs...

Jack szinte hallotta az apja hangját, és a hullámvasút alatti félhomályos szemétdomb fölött ott vibrált az Álmok Világának sajátos, nyugtalanító hangulata. Jack ismét megindult Speedy nyomában, aki közben kinyitotta a kis piros bódé ajtaját, és hátával az ajtónak támaszkodva, valahogy mosolytalanul is mosolygott.

– Valami jár a fejedben, Utazó Jack – mondta. – Valami úgy zümmög benne, mint egy méhecske. Fáradj be az igazgatósági lakosztályba, és mondd el nekem, mi a baj.

Ha Speedy csakugyan mosolygott volna, szélesen és egyértelműen, Jack talán sarkon fordul és elszalad. Így is élni lehetett a gyanúperrel, hogy gúnyolódik, de egész lénye meleg együttérzésről tanúskodott, még az elmélyült barázdák is ezt sugallták az arcán: Jack hát fogta magát és belépett az ajtón.

Speedy „irodája” kis négyszögletes helyiség volt, belül éppen olyan pirosra festve, mint kívül. Sem íróasztal, sem telefon nem volt benne, csak két felfordított narancsosláda állt az egyik fal mentén, meg egy üzemen kívül helyezett elektromos hősugárzó, amely az ötvenes évek Pontiacjainak hűtőjére emlékeztetett. A szoba közepén egyszerű iskolai szék állt kerek fatámlával, egy szürke, kárpitozott fotel társaságában.

A dagadtra tömött fotel karján mintha macskák számos nemzedéke élesítette volna a karmát: piszkos csimbókokban lógott belőle a lószőr; a széktámla hátán szövevényes mintázatot alkottak a belevésett monogramok. Mindkettő nyilván az ócskástól származott. Az egyik sarokban két térdmagas könyvkupac olcsó kiadású könyvekből, a másikban olcsó lemezjátszó, krokodilutánzat műbőr táskában. Speedy a hősugárzó felé bökött a fejével: – Lennél csak itt januárban-februárban, majd meglátnád, mi célt szolgál. Tyű, barátom, mekkora hideg van itt olyankor! – De Jack már a hősugárzó meg a narancsosládák fölött a falra ragasztott képeket vette szemügyre.

Egy kivétellel szexmagazinokból kivágott fotók voltak. Nők, akkora nagy mellekkel, mint a fejük, amelyet kényelmetlen fatörzsekhez támasztanak, miközben izmos, oszlopszerű lábaikat kihívóan szétvetik. Jack számára egyszerre volt bűbájos és ragadozó jellege az arcuknak, mintha attól kellene tartani, hogy miután megcsókolják az embert, kiharapnak egy darabot a húsából. Egyik-másik nem látszott fiatalabbnak az anyjánál, némelyik meg alig látszott néhány évvel idősebbnek őnála. Nem győzte legeltetni a szemét a sok felkínálkozó testen: a fiatal és kevésbé fiatal, rózsaszín, csokoládébarna vagy mézszínű testeken, amelyek mind mintha odatörleszkedtek volna hozzá, az érintésére vágyva. S közben nagyon is tudatában volt annak, hogy Speedy Parker ott áll mellette, és figyeli. Aztán a sok aktfotó között észrevett egy tájképet, és egy pillanatra elakadt a lélegzete. Ez is fénykép volt, s ez is mintha kitárult volna előtte, mintha három dimenziója lenne. Széles, füves síkságot ábrázolt, valami szívfájdítóan zöld síkságot, amely hullámozva nyúlt el a távoli, alacsony hegyvonulat felé. A síkság és a hegylánc fölött tündökletesen derült volt az ég. Jack szinte érezte a táj üde illatát. Ismerte ezt a vidéket. Még soha nem járt ott, de ismerte. Az Álmok Világából.

– Nem tudja levenni róla a szemét az ember, igaz? – kérdezte Speedy, és Jack erre felocsúdott végre. Egy eurázsiai nőháttal a kamerának, szív alakú fenekét félrebillentve, a válla fölött visszamosolygott rá. Igen, gondolta Jack. – Igazán szép vidék – folytatta Speedy. – Ezt az egyet én magam ragasztottam föl. A lányok már mind itt voltak, amikor beköltöztem. Nem volt szívem letépni őket a falról. Egy kicsit a régi időkre emlékeztetnek, amikor még az országot jártam.

Jack megilletődve nézett Speedyre, az meg rákacsintott.

– Ismeri ezt a vidéket, Speedy? – kérdezte Jack. – Úgy értve, tudja, hol van?

– Talán. De lehet, hogy nem. Valahol Afrikában lehet, például Kenyában. De lehet, hogy csak képzelem. Ülj le, Utazó Jack. Foglalj helyet a kényelmesebbik székben.

Jack elfordította a fotelt, hogy lássa belőle az álomvilágbeli tájat. – Afrika lenne? – kérdezte.

– Meglehet, hogy sokkal közelebb van. Meglehet, hogy az ember bármikor eljuthat oda, ha nagyon akarja.

Jack hirtelen azon kapta magát, hogy reszket, és már jó ideje. Ökölbe szorította a kezét, s érezte, hogy a reszketés átvándorol a gyomrába.

Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy olyan nagyon akarja látni ezt az álomvilágbeli vidéket, mindenesetre kérdő tekintettel fordult Speedyhez, aki a fahátú széken ült előtte. – Nem Afrikában van, ugye?

– Hát, nem is tudom. Előfordulhat. Nekem megvan rá a saját elnevezésem, kis barátom. A Territóriumok, így nevezem.

Jack újra a fényképet nézte, a széles, hullámzó síkságot és az alacsony, barna hegyláncot. A Territóriumok. Igen, ez a neve.

A varázslat náluk úgy működik, mint nálunk a fizika törvényei, igaz? Egy feudális monarchia... Ha modern fegyvereket adnánk a megfelelő emberek kezébe odaát... Morgan bácsi, amint spekulál. Aztán az apja, aki fékezni próbálja: Csínján kell bánnunk az ilyen dolgokkal, öregem... ne felejtsd el, a lekötelezettjeik vagyunk, úgy értve, hogy csakugyan tartozunk nekik...

– A Territóriumok – mondta Jack Speedyre tekintve, némileg kérdő hangsúllyal, ízlelgetve a szót.

– Olyan ott a levegő, mint a gazdagok borospincéinek legjobb bora. Langyos eső esik. Gyönyörű vidék ez, kis barátom.

– Már járt ott, Speedy? – kérdezte Jack, abban reménykedve, hogy egyenes választ kap.

De csalódnia kellett, amire számított is. Speedy rámosolygott, és ez most nem csupán a szívélyesség röpke megnyilvánulása volt.

Egy szempillantásnyi hallgatás után Speedy azt mondta: – A fenét, nem jártam én sehol az Egyesült Államok határain kívül, Utazó Jack. Még a háború alatt sem. Texasnál meg Alabamánál messzebb soha nem jutottam el...

– Hát akkor honnan tud a Territóriumokról? – Kezdett már rájárni a szája.

– A magamfajta ember sok mindent hall. Történeteket kétfejű papagájokról, szárnyas, repülő emberekről, meg olyanokról, akik farkassá változnak. Aztán királynőkről. Beteg királynőkről.

...a varázslat náluk úgy működik, mint nálunk a fizika, igaz?

Angyalok meg farkasemberek. – Én is hallottam már farkasemberekről – jegyezte meg Jack. – Képregények is vannak róluk. Ez nem nagy ügy, Speedy.

– Ez talán nem. De már olyat is hallottam, hogy olyan tiszta valahol a levegő, hogy ha kihúz az ember a földből egy szál retket, fél mérfölddel távolabb is megérzik az illatát.

– Aztán meg angyalok...

– Szárnyas emberek.

– Meg beteg királynők – folytatta Jack, némi ironikus éllel. Süket dolgokat hordasz össze, partvis-zsoké, gondolta. – Meg beteg királynők – mondta, és hirtelen émelyegni kezdett. Eszébe jutott a sirály szeme, amint a kagylót cibálja a héjából, s ráfüggesztett tekintete ráébreszti önnön halandóságára; aztán eszébe jutott az örökké nyüzsgő Morgan bácsi hangja, amint azt kérdezi tőle, hogy oda tudja-e hívni a telefonhoz Lily királynőt.

A B-kategóriájú filmek királynője. Lily Cavanaugh királynő.

– Bizony – mondta Speedy csöndesen. – Baj mindenütt akad, kis barátom. Beteg királynők... Halálos betegek, kis barátom. Az országa meg csak várja, hogy akad-e valaki, aki megmenti a haláltól.

Jack tátott szájjal bámult, s nagyjából úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna. Kit kell megmenteni a haláltól? Az anyját? Újra kezdett elhatalmasodni rajta a pánik. Hogy tudná ő megmenteni? Csak nem azt akarja jelenteni ez az egész zagyvaság, hogy az anyja csakugyan halálos beteg, és most is ott haldoklik a szobájában?

– Nagy feladat vár rád, Utazó Jack – mondta Speedy. – Nagy feladat, amit senki más nem végezhet el. Az Úr látja a lelkemet, bárcsak másként lenne.

– Egy szót sem értek az egészből – mondta Jack leszegett fejjel. Forró lehelete csak úgy sütötte a nyaka alját, ahogy beszélt. A kis piros helyiség távolabbi sarkába nézett, és a félhomályban egy ütött-kopott gitárt látott a falhoz támasztva. Mellette, szabályos hengerré tekerve vékony matrac. Speedy a gitárja mellett alszik, gondolta.

– Nem hiszem – mondta Speedy. – Dehogynem érted. Van az úgy, hogy többet tud az ember, mint képzeli. Sokkal, de sokkal többet.

– De én igazán nem – kezdte Jack, aztán félbehagyta. Hirtelen eszébe jutott valami, és ettől még jobban megijedt. A múltnak egy újabb részlete rohanta meg, arra kellett összpontosítania a figyelmét. Egyszeriben kiverte a veríték, s egészen hidegnek érezte a bőrét. Mintha locsolócső finom permete érte volna. Már az előző reggel is ezt az emléket próbálta elfojtani magában, miközben a liftek előtt állt, és szétrepedni készülő hólyagjával küszködött.

– Valami frissítőről volt szó, nem? – kérdezte Speedy, lehajolt, és félretolt egy laza padlódeszkát.

Jack szeme előtt újra megjelent a két semmitmondó külsejű férfi, amint be akarják tuszkolni anyát egy autóba. Az autó tetejére rálógott egy hatalmas fa csipkés lombja.

Speedy könnyedén kiemelt egy félliteres palackot a padlódeszka alatti üregből. A palack sötétzöld volt, a benne lévő folyadék feketének látszott. – Ez majd segít rajtad, kis barátom – mondta. – Egyetlen korty elég, az majd elvisz új helyekre, ahol megleled azt a feladatot, amelyikről beszéltem.

– Nem maradhatok tovább, Speedy – bökte ki Jack, aki most már sürgősen vissza akart jutni az Alhambrába. Az öregember szemlátomást meglepődött, de erőt vett magán, és visszatette a palackot a deszka alá. Jack már fel is állt. – Nyugtalan vagyok – mondta.

– A mamád miatt?

Jack bólintott, és hátralépett a nyitott ajtó felé.

– Hát akkor jobb, ha utánanézel, és meggyőződsz róla, hogy minden rendben van. Ide bármikor visszajöhetsz, Utazó Jack.

– Helyes – mondta Jack, és egy pillanatra megállt, mielőtt futásnak eredt volna. – Azt hiszem... azt hiszem, tudom már, hogy mikor találkoztunk.

– Ugyan, ugyan – mondta Speedy fejcsóválva, és tagadólag intett a kezével –, neked volt igazad. Összekevertem a dolgokat. Csakugyan a múlt héten találkoztunk először, azelőtt soha. Menj csak a mamádhoz, hogy nyugodt lehess.

Jack kiszaladt az ajtón, s az éles napsütésben elnyargalt az utcára vezetőboltíves kijárathoz. Az égboltra kirajzolódva fordítva olvashatta fölötte a RÁSÁVMÁDIV AIDÁKRA feliratot: esténként színes villanykörték mindkét irányban kirajzolták az angolpark nevét. Nike cipői nyomán csak úgy szállt a por. Nem győzte hajszolni az izmait, hogy gyorsabban, keményebben dolgozzanak, úgyhogy mire keresztülvágtatott a kijáraton, már úgy érezte, mintha repülne.

Ezerkilencszázhetvenhatban egy júliusi délutánon a Rodeo fasoron mendegélt fölfelé... De az is lehet, hogy július volt, mindenesetre a nagy nyári szárazság idején, de még azelőtt, hogy mindenki a dombokon fellángoló bozóttüzek miatt kezdett izgulni. Arra már nem emlékezett pontosan, hogy hová ment. Lehet, hogy egyik barátjához. De nem volt semmi sürgős dolga, az biztos. Arra emlékezett, hogy akkoriban jutott el odáig, hogy tétlen perceiben már nem az apja foglalta el minden gondolatát. Azután ugyanis, hogy Philip Sawyer egy vadászbaleset áldozata lett, az árnyéka, a veszteségérzet még hónapokon keresztül megrohanta, amikor a legkevésbé számított rá. Akkor még csak hétéves volt, de tudta, hogy a gyerekkorának egy darabját ellopták tőle – hatéves önmagát ekkor már végtelenül naivnak és önfeledtnek látta –, de időközben rájött, hogy az anyja erejében megbízhat. Már nem rejtettek alaktalan, ádáz fenyegetést a sötét sarkok, félig nyitott szekrény ajtók, árnyékos utcák és üres szobák.

– Az átmeneti békességnek gyökeresen véget vetettek ennek az ezerkilencszázhetvenhatos, ráérős nyári délutánnak az eseményei. Jack ezt követően vagy fél éven keresztül égő lámpa mellett aludt, s még így is lidérces álmok gyötörték.

Az autó néhány házzal a spanyol stílusú, kétemeletes, fehér Sawyer-villa után húzott a járda mellé az úttest másik oldaláról. Zöld színű autó volt, Jack mindössze ennyit tudott megállapítani róla, meg azt, hogy nem Mercedes – az volt ugyanis az egyetlen autómárka, amit felismert. A volánnál Ülő férfi letekerte az ablakot, és rámosolygott. Jack első gondolata az volt, hogy a férfi ismerős, nyilván ismerte Phil Sawyert, és most köszönni akar a fiának. Legalábbis erre lehetett következtetni könnyed, közvetlen és ismerős mosolygásából. Az utasülésen ülő férfi előrehajolt, és sötét szemüvegén keresztül megnézte Jacket; kerek és szinte már fekete szemüvege volt, mint a vakoknak. Ez a második férfi fehér nyersselyem öltönyt viselt. A vezető egy másodpercig nem szólt semmit, csak mosolygott, aztán azt kérdezte: – Kisfiam, nem tudod, hogy jutunk el a Beverly Hills Szállóhoz? – Tehát mégiscsak idegenek: Jack valami furcsa kis csalódottságot érzett.

Fölfelé mutatott, egyenesen az utca végébe. Ott volt fönt a hotel, olyan közel, hogy az apja mindig gyalog ment, ha a Loggiában reggeli megbeszélése volt valakivel.

– Egyenesen? – érdeklődött a vezető, még mindig mosolyogva.

Jack bólintott.

– Okos kis srác vagy – mondta a férfi, mire a másik felkuncogott. – Azt is meg tudod mondani, milyen messzire van? – Jack megrázta a fejét. – Úgy egy-két saroknyira?

– Igen – felelte Jack, de kezdte magát kényelmetlenül érezni.

A vezető még mindig mosolygott, de most már valahogy kiürült ez a mosoly, túlságosan is ragyogó és éles lett. Az utasa kuncogása is fura volt, ziháló és szörcsögő, mintha valami lédús dolgot szopogatna.

– Ötsaroknyira? Hatra? Mit gondolsz?

– Igen, azt hiszem, öt vagy hat – mondta Jack, és hátralépett.

– Hát mindenesetre köszönöm, fiatalember – mondta a vezető. – Történetesen nem szereted az édességet? – Kinyújtotta az ablakon összezárt öklét, majd tenyerével fölfelé fordította, és kinyitotta: egy Tootsie Roll volt a kezében. – Ez a tiéd. Fogd!

Jack bizonytalanul előrelépett, s közben az agyában visszhangzott az ezerszer hallott figyelmeztetés az idegenekkel meg az általuk felkínált édességgel kapcsolatban. Csakhogy ez az ember bent ült a kocsiban, és ha bármivel megpróbálkozik, ő már hetedhét országon túl jár, mire kinyitja a kocsiajtót. Az pedig valahogy neveletlenségnek tűnt, ha nem fogadná el. Jack még egy lépést tett előre, és belenézett a férfi szemébe, amely kék volt, éppen olyan ragyogó és éles, mint a mosolya. Az ösztönei azt diktálták, hogy ne nyújtsa oda a kezét, menjen inkább a dolgára. De a keze egyre közelebb vándorolt a Tootsie Rollhoz. Végül egy gyors kis mozdulattal odakapott érte az ujjai hegyével.

A vezető keze összezárult az ujjai körül, a fekete szemüveges pedig nagyot nevetett. Jack döbbenten belenézett a kezét szorongató férfi szemébe, és látta – legalábbis úgy gondolta, hogy látja –, amint kékből sárgára változik.

Annyi bizonyos, hogy végül is sárga lett a szeme.

Az utasülésen ülő férfi közben kinyitotta az ajtaját, és gyors léptekkel megkerülte a kocsit. Nyersselyem zakójának hajtókáján kis aranykeresztet viselt. Jack vadul rángatta a kezét, de a vezető erősen szorította, és csak nézett rá üres, ragyogó mosolyával. – NE! – kiáltozta Jack. – SEGÍTSÉG!

A fekete szemüveges férfi kinyitotta mellette a kocsi hátsó ajtaját.

– SEGÍTSÉG! – kiabált Jack, miközben a férfi hátulról megragadta, és összenyomta, hogy beférjen a nyitott ajtón. Jack egyre kiabált, megpróbálta kitépni magát, a férfi pedig csak még erősebben szorította. Jack a kezeihez kapott, megpróbálta lefeszíteni magáról, és rémülten érzékelte, hogy az ujjai nem bőrt tapintanak. Hátrafordította a fejét, s látta, hogy ami az oldalát markolja, s kinyúlik a zakóujjból, az nem kéz, hanem valami erős mancs, éles karmok. Ismét segítségért kiáltott.

Hirtelen hangos kurjantás hallatszott az utca felső részéből: – Hé, ne huzakodjon azzal a gyerekkel! Hé, maga! Hagyja békén azt a gyereket!

Jack megkönnyebbülten kapott levegő után, s teljes erejéből rántott egyet magán a karmok markolásában. A következő utcasarok felől magas, sovány néger szaladt feléjük, és még mindig kiáltozott. Aki eddig lefogta, most a járdára lökte, és hátulról megkerülte a kocsit. Jack mögött kivágódott az egyik ház ajtaja, újabb tanúja lett a jelenetnek.

– Mozgás! Mozgás! – mondta a vezető, és már lépett is a gázra. A fehér öltönyös visszaugrott mellé az utasülésbe, s a kocsi pörgő kerekekkel, csikorogva átvágott a Rodeo fasor másik oldalára, kis híján belerohanva egy hosszú, fehér Clenetbe, amelyet teniszhez öltözött, napbarnított férfi vezetett. A Clenet kürtje felüvöltött.

Jack föltápászkodott a járdáról. Szédült. Khakiszínű szafariöltönyös, kopasz férfi bukkant fel mellette, és azt kérdezte: – Kik voltak ezek? Tudod a nevüket?

Jack megrázta a fejét.

– Hogy érzed magad? Ki kell hívnunk a rendőrséget.

– Szeretnék leülni – mondta Jack, és a férfi hátrált egy lépést.

– Akarod, hogy hívjam a rendőrséget? – kérdezte, Jack pedig megrázta a fejét.

– Hihetetlen, hogy mik történnek – szólt a férfi. – Itt laksz a közelben? Már láttalak erre máskor is, nem igaz?

– Jack Sawyer vagyok – felelte Jack. – Ott lakunk, abban a házban.

– Abban a fehérben? – érdeklődött a férfi. – Szóval te vagy Lily Cavanaugh kisfia. Hazakísérlek, ha akarod.

– Hova lett az a másik ember? – kérdezte hirtelen Jack. – A fekete, aki kiabált.

Felnézett a szafariöltönyös férfira, és bizalmatlanul hátralépett. Kettejükön kívül senkit nem látott az utcában.

És most rájött, hogy Lester Speedy Parker volt az a fekete, aki kurjongatva szaladt feléjük a Rodeo fasorban. Tehát Speedy mentette meg annak idején az életét, gondolta, és lélekszakadva rohant az Alhambra Szálló felé.

– Reggeliztél már? – kérdezte Lily, és nagy füstfelhő hömpölygött elő a szájából. A haja kendővel hátra volt kötve, s így, a turbán alatt látszott meg igazán, hogy mennyire sovány és elgyötört az arca. Csonkig égett csikk parázslott a két ujja között, s amikor látta, hogy Jack azt nézi, elnyomta az öltözőasztalon álló hamutartóban.

– Nem, nem éppen – felelte Jack az ajtóban ácsorogva.

– Akkor most igen vagy nem? – kérdezte Lily, és visszafordult a tükör felé. – Ez a bizonytalanság a halálom. – Éppen az arcát készítette ki, s a csuklója meg a keze a tükörben csupa csont és bőr volt.

– Nem – mondta Jack.

– Jól van, akkor várj még egy percig, és ha anyád már kellőképpen szépséges, akkor le visz, és mindent fizet, amire csak fáj a fogad.

– Helyes – mondta Jack. – Tudod, olyan nyomasztó volt odalent teljesen egyedül.

– Szent egek, még hogy nyomasztó, a te korodban... – Előrehajolt, és vizsgálgatni kezdte az arcát a tükörben. – Gondolom, nem haragszol, ha megkérlek, hogy odaát várj a nappaliban. Ezt inkább egyedül csinálnám. Tudod, ezek törzsi titkok.

Jack szó nélkül sarkon fordult, és átment a nappali szobába.

Nagyot ugrott, amikor váratlanul fölberregett a telefon.

– Fölvegyem? – szólt át a másik szobába.

– Köszönöm – felelte nyugodt hangon az anyja.

– Szevasz, Jacky, végre megvagy – mondta Morgan bácsi. – Mondd, mi a franc folyik a te jó édesanyád fejében? Tudod te, micsoda égbekiáltó botrány lehetne itt, ha valakinek nem volna gondja az eseményekre? Ott van anyád? Mondd meg neki, hogy beszélnem kell vele. Nem érdekel, bármit mond, muszáj beszélnem vele. Ezt elhiheted nekem, öcskös.

Jack leeresztette a kagylót tartó kezét. Legszívesebben letette volna a telefont, kocsiba szállt volna anyával, hogy keressenek egy másik szállodát, valahol egy másik államban. De végül is nem tette le. Átszólt a félig nyitott ajtón: – Anya, Morgan bácsi van a telefonban. Azt mondja, muszáj beszélned vele.

Lily egy másodpercig nem szólt semmit. Jack nagyon szerette volna látni az arcát. Végül azt mondta: – Majd fölveszem az itteni telefont, Jacky.

Jack már tudta, hogy mit fog csinálni. Lily csöndesen becsukta a hálószobaajtót; hallotta, hogy visszamegy az öltözőasztalhoz, és fölveszi a telefont. – Fölvettem Jacky – szólt át a nappaliba. – Jó – mondta Jack. Aztán újra a füléhez emelte a kagylót, de a mikrofont befogta a kezével, hogy ne lehessen hallani a lélegzését.

– Szenzációs vagy, Lily – mondta Morgan bácsi. – Fantasztikus. Ha még mindig filmeznél, az újságok címlapon hoznának. Miért tűnt el a híres filmszínésznő? Falnák az emberek. De nem gondolod, hogy most már ideje volna észhez térned?

– Hogy találtál meg? – kérdezte Lily.

– Csak nem képzeled, hogy ez nekem gondot okoz? Ne fárassz, Lily! Szeretném, ha visszahurcolkodnál New Yorkba, és ülnél végre a seggeden. Ideje, hogy abbahagyd ezt a bújócskázást.

– Miért? Bújócskázom, Morgan?

– Ugye nem képzeled, hogy a végtelenségig húzhatod az időt, Lily, és nekem sincs arra időm, hogy tűvé tegyem utánad egész Új-Angliát. Hé, te, vigyázz. A srácod nem tette le a telefont.

– Dehogynem.

Jack lélegzete már néhány másodperccel korábban elakadt.

– Szállj ki a vonalból, öcskös – mondta Morgan Sloat.

– Ne légy nevetséges, Sloat – mondta anya.

– Majd én megmondom neked, hogy ki a nevetséges, művésznő. Az a nevetséges, aki begubózik egy lerobbant tengerparti szállodában, holott kórházban volna a helye. Az a nevetséges. Atya ég, hát nem fogod fel végre, hogy kismillió üzleti ügyben kell döntenünk? Engem például érdekel a fiad neveltetése is, és még szerencse, hogy nekem gondom van rá. Úgy látszik, téged már az sem érdekel.

– Nem akarok veled beszélni többet – mondta Lily.

– Lehet, hogy nem akarsz, de muszáj. Odautazom hozzátok, és ha kell, erőszakkal beteszlek egy kórházba. Megfelelő lépéseket kell tennünk, Lily, hát nem érted? A tiéd a fele a cégnek, amelyet vezetni vagyok kénytelen, és a részedet Jack örökli, ha te már nem leszel. Én pedig szeretném biztosítani Jack jövőjét. És ha te azt gondolod, hogy azzal biztosítod a fiad jövőjét, amit abban az átkozott New Hampshire-ben művelsz, akkor még sokkal betegebb vagy, mint képzelnéd.

– Mit akarsz tőlem, Sloat? – kérdezte Lily fáradt hangon.

– Nagyon jól tudod, hogy mit akarok. Szeretném elrendezni mindenkinek a dolgát. Méghozzá méltányosan. Gondoskodni akarok Jackről. Ötvenezer dollárt szándékozom adni neki évente, gondolkozzál el ezen, Lily, Gondom lesz rá, hogy bekerüljön egy jó egyetemre. Hiszen te még arra sem vagy képes, hogy iskolába járasd.

– A nemes lelkű Sloat – jegyezte meg Lily.

– Szerinted ez normális válasz? Lily, neked segítségre van szükséged, és rajtam kívül senki nem segít rajtad.

– Na és ezért mennyit szakítasz le, Sloat? – kérdezte Lily.

– Nagyon jól tudod, mennyit. Amennyi méltányos. Amennyi jár nekem. Meg akarom szerezni a Sawyer & Sloat részvényeidet. A belemet kidolgoztam ezért a cégért, és azt akarom, hogy az enyém legyen. Egyetlen délelőtt elég lenne, hogy elintézzük a formaságokat, aztán kitaláljuk, hogy intézzük el a te dolgodat.

– Ahogy Tommy Woodbine-t elintézted – mondta Lily. – Tudod, Morgan, néha azon gondolkodom, hogy túlságosan is sokra vittétek ti Phillel. A Sawyer & Sloat sokkal könnyebben kezelhető volt, amíg nem foglalkoztatok ingatlanüzletekkel meg fejlesztési ügyekkel. Emlékszel még, amikor nem volt más ügyfeletek, csak néhány kivénült komikus, egy fél tucat reménybeli filmszínész meg forgatókönyvíró? Sokkal jobb volt azelőtt, amikor még nem dőltek a nagy pénzek.

– Hogy kezelhetőbb volt? Viccelsz? – csattant fel Morgan bácsi. – Hiszen te még magadat sem tudod kezelni. – Erőt vett magán, és higgadtabban folytatta: – Amit pedig Tommy Woodbine-ról mondtál, úgy veszem, mintha nem is hallottam volna. Ez még hozzád képest is övön aluli megjegyzés volt, Lily.

– Leteszem a kagylót, Sloat – mondta Lily. – És ide ne gyere! Jacket pedig hagyd békében.

– Kórházba mész, Lily, ennek a bújócskázásnak pedig egyszer s mindenkorra...

Morgan bácsi mondatának közepén anya letette a kagylót; Jack is csöndesen lerakta a magáét. Aztán közelebb lépett az ablakhoz, mint aki a tájékán sem járt a telefonnak. A hálószoba csukott ajtaja mögül azonban nem jött semmi zaj.

– Anya! – szólt át Jack.

– Tessék, Jacky. – Hallotta, hogy anya hangja enyhén elcsuklik.

– Jól vagy? Minden rendben?

– Hát persze. – A lépései az ajtó felé közeledtek, amely résnyire kinyílt. Találkozott a tekintetük, két kék szempár. Lily egészen kitárta az ajtót. Egy pillanatra ismét találkozott a tekintetük, figyelmesen, kutatón. – Persze hogy rendben van minden. Miért ne lenne? – kérdezte Lily. Levették egymásról a szemüket. Valami kölcsönös tudás cserélődött ki közöttük, de vajon micsoda? Jack eltűnődött, vajon tudja-e az anyja, hogy kihallgatta a beszélgetést; aztán rájött, hogy amit most első ízben kölcsönösen tudomásul vettek, az Lily betegségének a ténye.

– Hát – kezdte Jack összezavarodva. Anya betegsége, ez a nagy, érinthetetlen téma iszonyatosan nagyra nőtt közöttük. – Nem is tudom... Csak Morgan bácsi hangja olyan... – vállat vont, nem fejezte be a mondatot.

Lily összerázkódott, és Jack hirtelen újabb nagy felismerésre jutott. Anya fél. Legalább annyira fél, mint ő maga.

Lily cigarettát dugott a szájába, és felkattintotta az öngyújtóját. Mély, kék szemét szúrósan Jackre emelte: – Oda se figyelj arra a görényre, Jack. Csak azért vagyok dühös, mert úgy látszik, semmi esélyem, hogy valaha is megszabaduljak tőle. A jó Morgan bácsi nagyon szereti dirigálni az embert. – Szürke füstöt fújt maga elé. – Attól félek, teljesen elment az étvágyam. De te igazán lemehetnél, és ehetnél végre egy óriási reggelit.

– Gyere te is – kérlelte Jack.

– Szeretnék egy kicsit egyedül maradni, Jack. Próbálj megérteni!

Próbálj megérteni!

Bízzál bennem!

A felnőttek egészen másra gondolnak, amikor ilyeneket mondanak egy gyereknek.

– Sokkal elviselhetőbb leszek, mire visszajössz – mondta Lily. – Megígérem.

Miközben valójában ezt mondta: Sikítani szeretnék. Nem bírom tovább, menj már innen, kifelé!

– Hozzak neked valamit?

Lily megrázta a fejét, hősiesen rámosolygott, Jack pedig kénytelen volt útnak indulni, pedig már neki sem volt semmi kedve a reggelizéshez. Végigkullogott a folyosón, a lifthez. Ismét csak egyetlen úti célja lehetett, de ezúttal azonnal tudta, még mielőtt leért volna a síri előcsarnokba, a hamuszürke, fagyos portás színe elé.

Csakhogy nem találta Speedy Parkert sem az „irodájában”, a pirosra festett bódéban, sem odakint a hosszú mólón, a játékteremben, ahol a két öregúr olyan képpel játszotta a Skee Ballt, mintha egy olyan háborúról volna szó, amelyet, előre tudják, mindketten elveszítenek; és nem találta Speedyt a hullámvasút alatti poros senkiföldjén se. Céltalanul visszafordult, ki, a tűző napsütésbe, végignézett az angolpark üres útjain, elhagyott épületein. Szorongása nőttön-nőtt. Ki tudja, hátha történt valami Speedy Parkerrel. Képtelenség ugyan, de mégis, mi van, ha Morgan bácsi rájött, hogy Speedy Parker... (de hát mire is jött volna rá?), és aztán... lelki szemei előtt megjelent a VADÓC feliratú furgon, amint megfarolva bekanyarodik a sarkon, recsegve direktbe kapcsol, és tépni kezd.

Ettől ő maga is mozgásba lendült, de nemigen tudta, merre menjen. A félelem működésbe hozta a fantáziáját, s hirtelen maga előtt látta Morgan bácsit, amint az Elvarázsolt Kastély torzító tükrei előtt szalad, és különböző szörnyek, torzszülöttek formáját ölti. Kopasz halántékán szarv nőtt, köpcös vállai között púp éktelenkedett, vaskos ujjai lapátokká változtak. Jack most élesen jobbra kanyarodott, s egy fura, szinte kerek, fehér léczsaluzatból készült épület felé tartott.

Odabentről hirtelen ritmikus kopácsolást hallott. Nekiiramodott, a csővel küszködő franciakulcs, üllőre lecsapó kalapács csattogása, a megnyugtató munkazaj irányába. Az épület oldalában rátalált egy lécajtóra, és lenyomta a kilincset. Sávok szabdalták a sötétséget, ahová belépett, és a zaj hangosabb lett. Aztán megváltozott körülötte a sötétség formája, mások lettek a dimenziói. Kinyújtott kezével ponyvát érintett, s ahogy a ponyvát félretolta, meleg, sárga fény vette körül. – Utazó Jack – szólalt meg Speedy hangja.

Jack a hang felé fordult, és meglátta az angolpark gondnokát, aki egy részben szétszerelt ringlispíl mellett ült a földön. A kezében franciakulcs volt, előtte pedig lobogó sörényű szürke ló, hasától a nyeregfőig átdöfve egy hosszú ezüst cövekkel. Speedy komótosan letette a földre a franciakulcsot, és azt kérdezte: – Na, kis barátom, most már beszélgethetünk?

NEGYEDIK FEJEZET

Jack belekóstol

– Igen. Beszélgethetünk – felelte Jack tökéletes higgadtsággal, aztán potyogni kezdtek a könnyei.

– Ejnye, Utazó Jack. – Speedy felállt, és odament hozzá. – Ejnye, kis barátom, nem kell úgy elkeseredni, nem kell úgy elkeseredni...

De Jack nagyon el volt keseredve. Úgy érezte, hogy nem bírja tovább, és ha nem sír, akkor elborítja valami nagy feketeség, egy fekete hullámhegy, amelyen nem hatol át a legragyogóbb arany fénysugár sem. Szúrták a szemét a könnyek, de úgy érezte, megöli a félelem, ha nem sírja ki magát.

– Jól teszed, ha sírsz, Utazó Jack – mondta Speedy, és magához ölelte. Jack Speedy vékony ingéhez szorította kivörösödött, könnyes arcát, és beszívta az ingből áradó szagot, amely Old Spice- és fahéjillatból tevődött össze, meg valahogy olyan könyvek szagából, amelyeket rég nem vettek ki a könyvtárból. Jó szag volt ez, megnyugtató szag. A karját Speedy köré fonta, s érezte a hátában a csontokat, közel a felszínhez, a vékony izomréteg alatt.

– Sírjál csak, ha attól megkönnyebbülsz – biztatta Speedy, s közben a karjában ringatta. – Tudom, van, amikor jót tesz a sírás. Tudom én, milyen hosszú út áll mögötted, Utazó Jack, és milyen messzire kell még menned. Megértem, hogy belefáradtál. Sírj csak, ha attól jobb lesz.

Jack a szavak értelmét alig fogta föl, csak megnyugtató, vigasztaló zenéjük jutott el a tudatáig.

– A mamám nagyon beteg – mondta végül, Speedy ingébe fúrva a fejét. – És azt hiszem, azért jöttünk ide, hogy nyugta legyen a papám régi üzlettársától, Mr. Morgan Sloattól. – Nagyot szipogott, eleresztette Speedyt, hátralépett, és a keze sarkával dörgölni kezdte vörösre dagadt szemét. Maga is meg volt lepődve azon, hogy nem érez semmi restelkedést.

Azelőtt mindig elszörnyedt, és szégyellte magát, ha sírt... mintha legalábbis bepisilt volna. Talán mert az anyja mindig olyan katonásan viselkedett? Feltehetően ez is közrejátszott; Lily Cavanaugh-t nem sokan látták sírni.

– De nem csak ezért jött ide, igaz?.

– Nem – mondta Jack lassan. – Azt hiszem, itt akar meghalni. – A mondat végére elvékonyodott a hangja, úgy szólt, mint a kenetlen ajtósarok.

– Lehet, hogy így van – mondta Speedy, és ráfüggesztette a tekintetét Jackre. – És lehet, hogy te leszel az, aki megmented az életét. Az ő életét, meg még valakiét, aki nagyon hasonlít hozzá.

– Ki az? – kérdezte Jack zsibbadt szájjal. De közben tudta. A nevét ugyan nem, de azt nagyon jól tudta, hogy kiről van szó.

– A királynő – mondta Speedy. – Laura DeLoessian, a Territóriumok királynője.

– Gyere, segíts egy kicsit – szólt rá Speedy. – Kapd el a jó Ezüst Ladyt a farka alatt. Nem illik ugyan, de biztos nem veszi rossz néven a Lady, ha egyszer így tudjuk csak a helyére tenni.

– Ez a neve? Ezüst Lady?

– Úgy bizony – mosolygott szélesen Speedy, megvillantva alul-fölül vagy két tucat fogát. – A ringlispílen minden lónak megvan a maga neve. Nem tudtad? Na, hórukk, Utazó Jack.

Jack a szürke faló farka alá nyúlt, és átkulcsolta a kezével, Speedy pedig a mellső lábait nyalábolta át. Aztán együttes erővel odacipelték a ringlispíl megdőlt korongjához, miközben a ló tartópóznájának legvégén veszedelmesen csillogott a Quaker State kenőolaj.

– Egy kicsit balra – dirigálta nyögve Speedy. – Úgy... na most akaszd be, Utazó Jack! Akaszd be jó alaposan!

A helyére illesztették a póznát, aztán hátraléptek. Jack lihegett az erőfeszítéstől, Speedy zihált, és elégedetten vigyorgott, beletörölte a homlokát az ingujjába, és Jackre villantotta széles mosolyát.

– Mi aztán belevaló fickók vagyunk, igaz?

– Ha maga mondja – felelte Jack mosolyogva.

– De még mennyire, hogy mondom. – Speedy belenyúlt a hátsó zsebébe, és előhúzta a félliteres zöld palackot. Lecsavarta a kupakját, a szájához emelte, ivott belőle, és Jacknek egy pillanatra az a képtelen érzése támadt, hogy keresztüllát Speedyn, hogy Speedy átlátszó lett, mint a kísértetek a Topper show-ban, Los Angelesben. Mintha eltűnőben lett volna, vagy mintha elment volna valahová... Persze ez is buggyant gondolatnak látszott, semmi értelme nem volt.

Aztán az öreg néger éppen olyan hús-vér valóság lett, mint korábban. Nyilván csak a szeme káprázott, csak valami pillanatnyi...

De nem. Nem volt káprázat. Speedy egy másodpercre csakugyan nem volt jelen!

...érzékcsalódás volt az egész.

Speedy figyelmesen ránézett, és már-már odanyújtotta a palackot, aztán meggondolta magát, visszacsavarta rá a kupakot, és zsebre vágta. Visszafordult, és újra Ezüst Ladyt tanulmányozta, aki most már szilárdan állt a helyén, már csak a csapszeggel kellett biztosítani.

– Belevaló munkát végeztünk, Utazó Jack – mondta.

– Speedy – kezdte Jack.

– Mindegyiknek megvan a maga neve – folytatta Speedy, s a léptei csak úgy visszhangzottak a magas helyiségben, miközben körbejárta a ringlispíl megbillent korongját. Odafönt, a mennyezetgerendák között füstifecskék csiviteltek. Jack ment Speedy nyomában, aki sorolta a lovak nevét. – Az Ezüst Lady után következik Éjfél... ez a vasderes itt Bajtárs... ez a kanca meg Fürge Ella.

A néger hátravetette a fejét, és énekelni kezdett, felrebbentve a füstifecskéket: – Fürge Ella szíve csordultig volt tele... s lám Bill Martin, ó, jaj, mit tett vele... No nézd csak, hogy felriadtak – mondta nevetve, de amikor odafordult Jackhez, ismét komoly volt az arckifejezése: – No, Jack, belevágsz? Hogy megmentsd édesanyád életét, meg a királynőét, akiről beszéltem?

Csak... nem tudom hogyan, akarta mondani Jack, de hirtelen megszólalt benne egy hang, egy korábban bezárt helyiségből, ahonnan aznap reggel a gyerekrablási kísérlet, a két autós férfi emléke is előbukkant, és ez a hang határozottan így szólt: Dehogynem tudod! Az induláshoz szükséged lesz Speedy segítségére, de aztán menni fog, Jack. Menni fog.

Jól ismerte ezt a hangot. Az apja hangja volt.

– Hát, ha megmondja, hogyan fogjak hozzá – mondta egyenetlenül lejtő hangon.

Speedy átment a helyiség túlsó oldalára, a félkör alakú lécfalhoz, amelyet meglehetősen naiv, de igen hatásos festmény díszített: lovak vágtában. A fal láttára Jackben fölébredt apja redőnyös íróasztalának emléke, s hogy utoljára Morgan Sloat irodájában látta azt az asztalt, amikor anyjával nála jártak, s ez a gondolat valami elmosódott, meghatározhatatlan indulatot keltett benne.

Speedy elővett egy hatalmas kulcskarikát, gondosan kiválasztott egy kulcsot, beledugta egy lakatba, és megforgatta benne. A lakatot aztán leakasztotta, becsukta, és beletette a zubbonya egyik mellzsebébe. És most nekiveselkedett a lécfalnak, s a sínjén félretolta. Tündöklő napfény áradt a helyiségbe, Jacknek hunyorognia kellett. A mennyezeten játékosan táncolt a hullámok visszfénye, s kitárult ellőttük az a lenyűgöző látkép, amelyben az Árkádia Vidámvásár ringlispíljének utasai gyönyörködhettek, valahányszor az épület keleti oldalán vágtattak Ezüst Lady, Éjfél és Bajtárs hátán. Könnyű tengeri szél fújta ki Jack haját a homlokából. – Jobb lesz, ha napsütésben beszélgetünk ezekről a dolgokról – jelentette ki Speedy. – Gyere ide mellém, Utazó Jack, elmondom neked, amit elmondhatok... S ez persze nem minden. Isten óvjon meg attól, hogy mindent megtudj, amit én tudok.

Speedy csöndesen beszélt, megnyugtató és sima volt a hangja, mint a fényesre érett, jól kidolgozott bőr. Jack csak hallgatta, hol figyelmesen összevont szemöldökkel, hol elnyíló szájjal, álmélkodva.

– Vannak, ugye, dolgok – mondta Speedy –, amelyeket magadban „álmok”-nak nevezel, igaz?

Jack igenlően bólintott.

– Csakhogy ezek a dolgok nem álmok, Utazó Jack. Se nem álmok, se nem ábrándok. Az Álmok Világának hívod, pedig nem álomvilág az, hanem valóság. Éppen eléggé valódi világ. Sokban különbözik a miénktől, de valódi.

– De Speedy, anya azt mondja...

– Hogy ő mit mond, az most itt nem számít. Ő nem tud a Territóriumokról... illetve, azt mondhatnám, tud is meg nem is. Mert apád, ő aztán tudott róla. És ez a másik férfi...

– Morgan Sloat? – kérdezte Jack.

– Az, az bizony. Ő is tud a Territóriumokról – mondta Speedy, és rejtélyesen még hozzátette: – Én pedig tudom róla, hogy kicsoda odaát. Tudom, de még mennyire.

– És az a kép ott az irodában... az, ugye, nem Afrika?

– Nem Afrika.

– Nem is átejtés?

– Nem átejtés.

– És apa járt ezen a helyen? – kérdezte Jack, de a szívében már tudta a választ, és ez a válasz annyi mindent világossá tett számára, hogy helytállónak kellett lennie. De akár helytálló, akár nem, Jack maga sem tudta, mennyire akaródzik hinnie az egészben. Álomvilág? Beteg királynők? Nyugtalanította a dolog. Nyugtalanította, a saját józan esze miatt. Hiszen anya százszor is elmondta neki kiskorában, hogy nem szabad összetéveszteni az ábrándozást a valósággal. Ezt nagyon szigorúan a lelkére kötötte, annyira, hogy Jack meg is ijedt tőle egy kicsit. De most átfutott az agyán, hogy talán őmaga, anya is meg van ijedve. Hiszen olyan sokáig élt együtt apával, lehetetlen, hogy ne tudott volna valamit. Talán nem tudott sokat, de ahhoz mindenesetre eleget, hogy megijedjen.

A józan eszét féltette anya. Azt mondta, hogy aki nem tudja megkülönböztetni a valóságos dolgokat a képzelettől, annak elmegy az esze.

Csak hát apa ismert egy másik valóságot is. És Morgan Sloat úgyszintén.

A varázslat náluk úgy működik, mint nálunk a fizika törvényei...

– Igen, apád gyakran járt ott. És ez a másik tag is, ez a Groat...

– Sloat – helyesbített Jack.

– Ja, persze. Szóval ő. Ő is járt ott. Csakhogy apádnak az volt a célja, hogy körülnézzen és tanuljon belőle. Ez a másik tag viszont csak meg akart gazdagodni.

– Morgan Sloat ölte meg Tommy bácsit? – kérdezte Jack.

– Arról én nem tudok. És most rám figyelj, Utazó Jack, mert nincs időnk. Ha csakugyan azt hiszed, hogy ez a Sloat ide készül...

– Nagyon dühösnek tűnt a telefonban – mondta Jack. Ideges lett a puszta gondolatra, hogy Morgan bácsi felbukkanhat az Árkádia tengerparton.

– ...akkor meg – folytatta Speedy – még annyi időnk sincs. Mert meglehet, igazán nem venné zokon, ha édesanyád meghalna. A párja pedig alig várja, hogy Laura királynő meghaljon.

– A párja?

– Igen. Ebben a mi világunkban vannak emberek, akiknek megvan a párjuk odaát a Territóriumokban – felelte Speedy. – Nincsenek sokan, mert odaát sokkal kevesebben vannak, mint itt. Legfeljebb egy ha jut minden itteni százezerre. De akinek párja van, az könnyen közlekedhet ide-oda.

– És ez a királynő – kezdte tétován Jack – az én anyám párja?

– Hát valahogy úgy.

– De ugye ő sose volt...

– Nem. Soha.

– És apának is volt párja?

– Volt bizony. Egy nagyszerű ember.

Jack nyelvével megnedvesítette az ajkát. Micsoda őrült párbeszéd! Hogy apának, anyának megvan a párjuk a Territóriumokban! – És amikor apa meghalt, a párja is meghalt odaát?

– Igen. Nem pontosan ugyanakkor, de majdnem.

– És nekem? – kérdezte Jack habozva. – Nekem is van párom a Territóriumokban?

Speedy pedig ránézett, de olyan komolyan, hogy Jacknek bele borsódzott a háta. – Neked nincs, kis barátom. Belőled csak egy van. Te egészen különleges vagy, és ezt ez a Smoot...

– Sloat – igazította ki Jack ismét, mosolyogva.

– ...vagy akárhogy hívják, nagyon is jól tudja. Ez az egyik oka annak, hogy idetart. És ez az egyik oka annak, hogy jobb lesz, ha te meg hamarosan indulsz.

– De miért? – fakadt ki Jack. – Mit tehetek én, ha rákja van? Ha rákja van, és idejön az Alhambrába, ahelyett hogy egy klinikán lenne, az azt jelenti, hogy nincs mentség, ha itt van, az azt jelenti – ismét a könnyeivel küszködött –, az azt jelenti, hogy teljesen elhatalmasodott rajta a rák.

Teljesen elhatalmasodott rajta. Igen. És a szíve mélyén tudta ezt. Tudta, hogy ezért fogy olyan rohamosan, ezért vannak a szeme alatt a barna karikák. Teljesen elhatalmasodott rajta, de Istenem, kérlek, hallod, Istenem? Kérlek, légy rá tekintettel, hogy az anyám...

– Vagyis – fejezte be Jack – mi értelme annak, hogy elmenjek ebbe az Álomvilágba vagy mibe?

– Azt hiszem, eleget jártattuk már a szánkat – mondta Speedy. – Hidd el nekem, Utazó Jack, ha én egyszer azt mondom neked, menned kell, akkor bizonyára van még remény.

– De hát...

– Maradj csöndben, Utazó Jack. Mutatok neked valamit, addig semmi értelme a fecsegésnek. Gyere velem.

Ezzel Speedy átkarolta Jack vállát, és megkerülte vele a ringlispílt. Együtt mentek ki az épület ajtaján, és nekiindultak az angolpark egyik mellékútjának. Bal kéz felöl elhagyták a Démonok Dodzseme bedeszkázott, bezárt csarnokát, jobb kéz felé egy sor szintén bedeszkázott bódét: a Fel a Fejjel Célbadobót, a Csudajó Pizza- és Fánksütödét, a Nagyvad Céllövöldét, amelynek deszkázatán vadállatok parádéztak, félelmetes medvék, ugrásra kész tigrisek és oroszlánok.

Rövidesen odaértek a széles főutcához, amelyet Atlantic Cityt utánozva Boardwalk Avenue-nak hívtak, noha itt csak móló volt, igazi deszkajárdával az Árkádia Vidámvásár nem rendelkezett. A játékterem most vagy száz méterre feküdt balra, az angolpark bejárata pedig körülbelül kétszáz méterre jobb kéz felé. Jack hallotta a hullámtörés állhatatos, mennydörgő robaját és a sirályok magányos rikoltozását.

Aztán kérdőn Speedyre nézett, hogy akkor mi lesz, komolyan kell venni ezt az egészet, vagy rossz tréfáról van szó? Legszívesebben meg is kérdezte volna, de hallgatott. Speedy pedig most feléje nyújtotta a zöld palackot.

– Ez majd odavisz – mondta Speedy. – A legtöbb embernek, aki átjár a Territóriumokba, nincs szüksége effélére, de te már rég nem jártál odaát, igaz?

– Igen – felelte Jack. Mikor is volt az utoljára, hogy lehunyta a szemét ebben a valóságban, és az Álmok varázsvilágában nyitotta fel újra, ahol fűszeres illatoktól terhes a levegő és derűs, kék az ég. Tavaly lehetett? Nem, annál régebben... Még Kaliforniában, az apja halála után. Hány éves is lehetett akkor?

Csodálkozva tágra nyitotta a szemét. Kilencéves lett volna? Olyan régen volt? Három éve?

Félelmetes volt belegondolni, hogy ezek az olykor kellemes, máskor meg baljósan nyugtalanító álmok csak úgy, észrevétlenül elillantak, mintha képzeletének egy nagy darabja halt volna el szép csöndben, fájdalom nélkül.

Gyorsan kivette a palackot Speedy kezéből, s majdnem elejtette a nagy kapkodásban. Egy kicsit drukkolt. Az álmok közül némelyik felkavarta annak idején, és visszatartotta anya érthetően megfogalmazott figyelmeztetése is, hogy ne keverje össze a valóságot a fantázia világával (nehogy elmenjen az eszed, egy szem gyermekem, kisapám, érthető?), de most ráébredt, hogy végül is semmiképpen nem szeretné elveszíteni azt a világot.

Belenézett Speedy szemébe, és azt gondolta: Ezt is tudja. Mindent tud, egyszerűen olvas a gondolataimban. Ki vagy te, Speedy?

– Aki már rég nem járt odaát, az kijön a gyakorlatból, nem tud dobbantani csak úgy, magától – mondta Speedy, és a palack felé biccentett. – Így aztán hoztam egy kis varázsitalt. Ez egy különleges szer – magyarázta már-már megilletődött hangon.

– Odaátról való? – kérdezte Jack. – A Territóriumokból?

– No nem. Azért itt is akadnak varázsszerek, Jack. Nem sok, de azért akad. Ez a varázsital például Kaliforniából származik.

Jack gyanakodva nézett rá.

– Rajta – bíztatta Speedy szélesen mosolyogva. – Kortyints bele, Utazó Jack, és meglátod, azonnal kezdetét veszi az utazás. És ha eleget iszol belőle, oda utazol, ahová akarsz. Nekem elhiheted, én aztán tudom.

– Elhiszem, Speedy, csak... – Jack most kezdett igazán félni. A szája kiszáradt, túlságosan erősen sütött a nap, és érezte, hogy felgyorsul a halántékában az érverése. A nyelve alatt valami fémes ízt érzett, és arra gondolt: Borzalmas íze lesz annak a varázsitalnak!

– Ha megijedsz, és vissza akarsz jönni, kortyints belőle újra – mondta Speedy.

– Miért? A palack is velem jön? Ez biztos? – Még belegondolni is rossz volt, hogy esetleg ott reked, abban a rejtélyes világban, miközben ideát anya beteg, és Morgan bácsi nem száll le róla.

– Biztos, ha mondom.

– Akkor jó – mondta Jack, és a szájához emelte a palackot, de rögtön le is engedte egy kissé. Szörnyű szaga volt, csípős és savanyú. – Semmi kedvem hozzá, Speedy – motyogta.

Lester Parker ránézett, és a szája mosolygott, a szemében azonban nem volt derű, az szigorú volt, hajthatatlan, ijesztő. Fekete szemek jelentek meg előtte, a sirály szeme, a homokörvény szeme. Átjárta a rémület.

Odanyújtotta a palackot Speedynek: – Nem venné inkább vissza? – kérdezte erőtlen hangon. – Nagyon szeretném.

Speedy nem válaszolt. Nem emlékeztette arra, hogy anya halálos beteg, arra sem, hogy Morgan Sloat már útban van az Alhambra felé. Nem olvasta rá, hogy gyáva, pedig soha életében gyávábbnak még nem érezte magát, még akkor sem, amikor a nyári táborban nem mert leugrani a magasabbik ugródeszkáról, és a srácok közül többen is kifütyülték. Nem, Speedy csak elfordult, fölnézett az égre, és fütyörészni kezdett.

A rémülethez most még a magárahagyottság érzése is társult, és teljesen elhatalmasodott rajta. Speedy elfordult tőle. Hátat fordít neki.

– Hát jó – mondta hirtelen. – Jó, ha azt mondja, hogy muszáj.

Ezzel fogta a palackot, és belekortyolt, még mielőtt meggondolhatta volna magát.

A varázsitalnak sokkal rosszabb íze volt, mint amire számított. Bort ivott már azelőtt is, sőt még ízlett is neki, különösen azok a száraz fehérborok, amelyeket anyja a nyelvháthoz, az aligátorteknőshöz vagy a kardhalhoz adott asztalra, és ez is valami borféle volt... de ugyanakkor inkább a paródiája mindazoknak a boroknak, amelyeket valaha kóstolt. Csípősen édeskés, romlott íze volt, mintha mostoha körülmények között termett, hitvány, halott szőlőből készült volna.

A szájpadlásán szétáradt az émelyítően édes íz, szinte látta is maga előtt azt a szőlőt, egy hámló falra fölkapaszkodó vesszőn a poros és potrohos, fekete fürtöket a ragacsos napsütésben, mélységes csöndben, leszámítva a legyek egyhangú zümmögését.

Jack nagyot nyelt, és a torkában csiganyomot égetett az ital híg tüze.

Behunyta a szemét, savanyú képet vágott, úgy érezte, felfordul a gyomra. Biztos volt benne, hogy ha reggelizett volna valamit, azonnal kihányná.

– Speedy – nyöszörögte, és kinyitotta a szemét. Több szó aztán nem is hagyta el a torkát. Megfeledkezett róla, hogy éppen hányni készült, megfeledkezett a hitvány borról, de anyáról is, Morgan bácsiról, apáról és minden egyébről.

Speedy eltűnt. Eltűntek a hullámvasútnak az égre kirajzolódó lendületes ívei. Eltűnt a Boardwalk Avenue. Most valahol egészen máshol volt.

– A Territóriumokban vagyok – suttogta, s egész testét átjárta a rettegésnek és az elragadtatásnak valami őrült elegye. Érezte, hogy a tarkóján bizseregnek a hajszálai, érezte, hogy hülye vigyor húzza szét a szája két sarkát. – Speedy – mondta –, itt vagyok, Atya Isten, itt vagyok, a Territóriumokban.

Aztán már csak álmélkodott. A szájára tapasztotta a kezét, megfordult maga körül, és nézte, nézte azt a varázslatos vidéket, ahová Speedy „varázsitala” jóvoltából jutott.

Az óceán a helyén volt, de sötétebb, mélyebb kék, a legszebb indigókék, amit valaha látott. Egy pillanatig csak állt megkövülten, a haját fújta a tengeri szél, ő pedig nézte a horizontot, ahol az indigókék óceán találkozott a megfakult farmerkék éggel.

A horizont vonala enyhén, de jól láthatóan meggörbült.

Jack elhúzta a száját, megcsóválta a fejét, aztán az ellenkező irányba fordult. A partfokról, ahol egy perccel korábban még a ringlispíl kerek épülete állt, most magasra nőtt tengerifű burjánzó rétje húzódott egészen a partig. Eltűnt a játékterem meg a móló is, a helyén hatalmas gránitsziklák borították a partot. A hullámverés vadul ostromolta a parti sziklákat, és mennydörgő robajjal áradt be a kövek közti régi repedésekbe, folyosókba. A hullámok tarajáról tejszínhab sűrűségű tajték csapódott a tiszta levegőbe.

Jack hirtelen két ujja közé fogta a bal arcát, és alaposan belecsípett. A fájdalomtól elöntötte a szemét a könny, egyébként minden változatlan maradt.

– Nem álmodom – suttogta, miközben fehér tajtékot vetve újabb hullám csapódott a parti sziklákhoz.

Hirtelen rájött, hogy a Boardwalk Avenue tulajdonképpen most is a helyén van, csak más formában. Az alacsony partfok tetejétől, ahol a „való világban” – mert az agya makacsul így nevezte még mindig – a Boardwalk Avenue a játékterem bejáratánál véget ért, mély keréknyom húzódott egészen odáig, ahol ő állt, s ott észak felé fordult, éppen úgy, ahogy a Boardwalk Avenue északnak fordul, majd az angolpark határán, a bejárat íve alatt áthaladva beletorkollik az Arcadia Avenue-ba. A keréknyomok között tengerifű nőtt, de kusza volt és megdőlt, amiből arra lehetett következtetni, hogy az utat csak hébe-hóba használják.

Észak felé indult, kezében a zöld palackkal, s eszébe ötlött, hogy a kupakja Speedy kezében maradt, odaát.

Vajon a szeme láttára tűntem el? Gondolom, igen. Te jó ég!

Vagy negyven lépést mehetett a keréknyomon, amikor az út mentén földi szeder-bozótra bukkant. A tüskés hajtások telis-teli voltak a legnagyobb s legfeketébbre érett pompás szederrel, amit valaha látott. A gyomra – nyílván még a „varázsital” ellen tiltakozva – hangosan korogni kezdett.

Földi szeder szeptemberben?

Sebaj. Mindazok után, ami ezen a reggelen történt (pedig még tíz óra sem volt) már ezen sem volt mit csodálkozni. Kutyaharapást szőrivel, gondolta Jack, szedett egy marékra való szedret, és bekebelezte. Hihetetlenül édesnek, hihetetlenül jóízűnek érezte. Elmosolyodott arra a gondolatra (s a szája időközben határozottan kékes színt öltött), hogy talán csakugyan elment a józan esze, de mindenesetre szedett még egy marékkal, aztán még eggyel. Még soha nem evett semmit, ami ilyen jóízű lett volna; bár ahogy később belegondolt, talán nem is csak a szeder íze volt ez, hozzájárult a levegő fantasztikus tisztasága is.

A tövisek alaposan összekarmolászták, amikor negyedszer is nekilátott a szederszüretelésnek, mintha a bokor arra figyelmeztette volna, hogy elég volt, mindennek van határa. Szopogatni kezdte a legmélyebb karcolást a tenyere sarkán, a hüvelykujja alatt, aztán újra megindult észak felé a keréknyomon, lassan, jobbra-balra nézelődve, hogy mindent lásson. Amikor elhagyta a szederbozótot, megállt egy kicsit, és fölnézett a napra, amely valahogy kisebbnek látszott, de tüzesebbnek. S mintha lett volna egy kis narancsvöröses árnyalata, mint a középkori képeken. Határozottan ez volt a benyomása.

Jobb kéz felől csikorgó, kellemetlen kiáltás zökkentette ki a gondolataiból; olyan volt a hang, amilyet egy régi, berozsdásodott szeg hallat, amikor lassan kihúzzák a deszkából. Jack behúzott nyakkal, tágra nyílt szemmel fordult oda.

Egy sirályt látott, de akkora sirályt, hogy az észbontó volt. Alig akart hinni a szemének, de akár akart, akár nem, a sirály ott volt és óriási volt, akkora, mint egy sas. Sima, fehér golyófejét oldalra hajtotta, horgas csőrét kinyitotta, majd becsukta, nagy szárnyaival verdesett, hogy csak úgy hullámzott körülötte a tengerifű.

Aztán szemlátomást minden félelem nélkül Jack irányába kezdett szökdécselni.

Jack a távolból kürtszót hallott, tisztán hallotta sok együtt szóló rézkürt egyszerű futamát, és minden ok nélkül az anyja jutott az eszébe.

A hang hatására észak felé nézett, amerre amúgy is tartott, s megmagyarázhatatlanul sürgős mehetnékje támadt. Olyan érzés volt ez, gondolta (később, amikor már volt ideje gondolkodni), mint mikor az embernek vásik a foga valamire, amit már régen nem evett: például fagylaltra, rósejbnire vagy kukoricás palacsintára. Nem is tudja az ember, amíg meg nem pillantja; addig csak valami megmagyarázhatatlan hiányt érez, ami nyugtalanítja és idegessé teszi.

A dombtető fölött zászlókat látott, meg valaminek a csúcsát, ami óriási sátor lehetett vagy valami pavilon.

Ott állt az Alhambra, gondolta, és ekkor a sirály rárikoltott. Feléje fordult, és riadtan látta, hogy már csak kétméternyi távolság lehet közöttük. Kinyílt a sirály csőre, látni lehetett piszkos rózsaszín torkát, és ez fölidézte az előző napi sirályt, amely lepottyantotta a kagylót a sziklára, aztán éppen olyan borzalmas pillantással meredt rá, mint ez itt. A sirály kifejezetten vigyorgott. S ahogy közelebb szökdelt, Jack érezte, hogy kellemetlen bűzt áraszt maga körül – döglött hal és rothadt hínár szagát.

A sirály rásziszegett, és újra meglebegtette a szárnyait.

– Takarodj innen – szólt rá Jack hangosan. Sebesen vert a szíve, kiszáradt a szája, de nem akarta hagyni, hogy egy sirály megijessze, akármilyen nagy is. – Takarodj!

A sirály újra kinyitotta a csőrét... és azonmód, valami szörnyű torokhangon, szakadozottan beszélni kezdett, vagy legalábbis úgy tűnt.

Anyád meghal, Jack... – mintha ezt mondta volna, és még egy esetlen ugrást tett Jack felé, pikkelyes lábaival megkapaszkodva a fűcsomókban, a csőrét hol kinyitotta, hol becsukta, fekete szemét Jackre szegezte. Jack pedig szinte öntudatlanul a szájához emelte a zöld palackot, és meghúzta.

A borzalmas lötty hatására iszonyodva hunyta be a szemét, és mire újra kinyitotta, csak nézte bambán az előtte álló forgalmi táblát, amelyen két szaladó gyerek, egy kisfiú meg egy kislány árnyképe volt látható. LASSÍTS! GYEREKEK – ez a felirat állt a kép alatt. A tábláról éppen károgva fölrebbent egy sirály – ezúttal egy szokványos méretű –, nyilván megriadva Jack hirtelen fölbukkanásától. Megütközve körülnézett. Nem tudta, hol van. A gyomra – tele Speedy émelyítő „varázsitalával” meg szederrel – hangos korgással kavarogni kezdett. A lábizmai hirtelen úgy elgyengültek, hogy le kellett ülnie a tábla tövében a járdaszélre, de olyan zökkenéssel, hogy belerendült az egész gerince, és még a fogai is összekoccantak.

Széttárt térdei között előrehajolt, kitátotta a száját, abban a biztos tudatban, hogy azonmód kiad magából mindent. Aztán csak két böffenés lett a dologból, majd kitisztult a torka, és lassan a gyomra is megnyugodott.

A szedernek köszönhetem, hogy megúsztam, gondolta. Ha a szeder nincs, egészen biztos, hogy hánytam volna.

Felpillantott, és újra eláradt rajta a valószerűtlenség érzete. Odaát, a Territóriumokban legfeljebb ha hatvan lépést tett meg azon a földúton. Ebben biztos volt. Tegyük fel, hogy egy lépés hossza nyolcvan centi, de a biztonság kedvéért legyen csak hatvan. Tehát nem gyalogolt ötven métert sem. Pedig...

Hátranézett, és meglátta az angolpark boltíves bejáratát, homlokán a piros betűkkel: ÁRKÁDIA VIDÁMVÁSÁR. Kitűnő volt a látása, mégis alig bírta kibetűzni a feliratot, olyan messze volt. Jobb kéz felől megpillantotta az Alhambra Parkszálló nagy, zegzugos épületét, előtte a díszkertet, mögötte pedig az óceánt.

A Territóriumokban alig ötven métert tett meg.

Ideát pedig ugyanazzal a fáradsággal egy fél mérföldet.

– Uram atyám – motyogta Jack Sawyer, és eltakarta a szemét.

– Jack! Kisbarátom! Utazó Jack! – Speedy hangja túlharsogta egy régi autómotor mosógépdübörgését. Jack elcsigázottan fölnézett – hihetetlenül nehéznek érezte a fejét, keze-lába mintha ólomból lett volna –, és megpillantott egy lassan közeledő International Harvester teherautót. Házilag eszkábált palánkok szegélyezték a platóját, s előre-hátra hintáztak, mint a mozgó fogak, ahogy a jármű feléje jött az úton. Rikító türkizkékre volt festve, és a kormánynál Speedy ült.

Speedy a járda mellé állt, felbőgette a motort, aztán leállította, és fürgén lelépett a járdára.

Jack odanyújtotta neki a palackot. – Ez a varázsital egy hányadék, Speedy – mondta fáradtan.

Speedy megbántottan nézett rá, aztán elmosolyodott: – Ugyan már, Utazó Jack – mondta –, hol van az előírva, hogy az orvosságnak jóízűnek kell lennie?

– Sehol, gondolom – felelte Jack. Lassanként kezdett visszatérni az ereje és a tájékozódóképessége.

– Most már hiszel nekem, Jack? Bólintott.

– Így nem ér – mondta Speedy. – Mondd csak ki hangosan!

– A Territóriumok tényleg léteznek – jelentette ki Jack. – Tényleg ott voltam. Láttam egy madarat – kezdte, aztán megborzongva elhallgatott.

– Miféle madarat? – kérdezte élesen Speedy.

– Egy sirályt – mondta Jack, megcsóválva a fejét. – De akkora bitang nagy sirályt, hogy azt el sem hinné. – Aztán elgondolkozott, és azt mondta: – Illetve biztos elhinné. Ha senki más nem is, de maga igen.

– És beszélt is az a madár? – kérdezte Speedy. – Odaát sok madár tud beszélni. Persze többnyire csak zagyvaságokat. De van olyan is, amelyik tudja, mit beszél... komisz dolgokat mond, aminek a fele sem igaz.

Jack rábólintott. Valahogy mindjárt jobban érezte magát, hogy Speedy úgy beszél ezekről a dolgokról, mintha mi sem lenne természetesebb és ésszerűbb.

– Azt hiszem, beszélt – mondta. – Csak... – elgondolkodott. – Volt egy srác az iskolában, ahová együtt jártunk Richarddal. Brandon Lewisnak hívták. Beszédhibás volt, alig lehetett érteni, amit mond. Az a sirály is éppen úgy beszélt, mint ő. De én megértettem. Azt mondta, hogy az anyám haldoklik.

Speedy átölelte Jack vállát, és egy darabig szótlanul üldögéltek a járdaszélen. Az Alhambrából most előjött a portás egy nagy halom levéllel. Fakó volt az arca, olyan képet vágott, mint aki savanyú almába harapott, s szemlátomást gyanakvással nézett mindenre, ami él és mozog. Nézték, ahogy lemegy az Arcadia Avenue és a Parti sétány sarkára, és bedobja a postaládába az Alhambra leveleit. Aztán megfordult, és szúrós tekintete rájuk esett, megnézte őket magának, és visszaindult a szálló főbejárata felé. A szögletesre nyírott sövény fölött épp csak hogy látni lehetett a feje búbját.

Tisztán hallották, hogy nyílik, majd csukódik az Alhambra súlyos kapuja, és Jack szívét hirtelen összeszorította az üdülőhely őszi el hagyatottságának nyomasztó érzése. A széles, néptelen utak, a hosszú, üres tengerpart a fehéren szikrázó homokkal, a kihalt angolpark a bedeszkázott bódékkal, meg a hullámvasút a mellékvágányra tolt, ponyvával letakart szerelvényeivel. Hirtelen úgy látta a helyzetet, hogy az anyja nagyjából a világ végére hozta.

Speedy most hátravetette a fejét, és fesztelenül kieresztette a hangját: – Hát ebből elég volt, már unom e várost... a nyárnak is vége, az időm lejár... a nyárnak már vége, s az őszre majd tél jön... s megint útra kelnem ideje már...

Itt elhallgatott, és Jackre nézett.

– Na, mit gondolsz, Utazó Jack, ideje, hogy elindulj?

Elfogta valami csontja velejéig ható rémület.

– Azt hiszem – válaszolta. – Ha ez segít. Ha segít anyán. Tudok rajta segíteni, Speedy?

– Persze hogy tudsz – jelentette ki Speedy komolyan.

– De – mondta volna Jack, ám Speedy közbevágott: – Ó, egész csomó „de” van a dologban. Egy vagonra való „de”, Utazó Jack. És még csak azt sem ígérhetem, hogy biztosan sikerrel jársz. Azt sem ígérhetem, hogy ép bőrrel megúszod, illetve hogy ép ésszel visszatérsz. No de legalább talpalnod nem kell annyit odaát, mert – ha észrevetted, a Territóriumok területe jóval kisebb a mi világunkénál.

– Vettem észre – jegyezte meg Jack.

– Sejtettem, hogy rájössz. Nem is képzelted, hogy úgy meg tud kurtulni ez a hosszú út, mi?

Egy korábbi kérdés motoszkált Jack fejében, nem állta meg, hogy soron kívül föl ne tegye: – És csak úgy eltűntem, Speedy? Lehetett látni, ahogy eltűnök?

– De még mennyire – felelte Speedy, és hirtelen összecsapta a tenyerét: – Hipp-hopp, és már ott se voltál.

Jack érezte, hogy akaratlanul is széles vigyorra húzódik a szája... és Speedy visszavigyorgott rá.

– Jaj de bírnám, ha ezt előadhatnám egyszer Mr. Balgo számítástechnika-óráján – mondta Jack, Speedy pedig úgy felkacagott, mint egy tizenéves. Vele kacagott Jack is, és ez a nevetés nagyon jólesett, éppen annyira jólesett neki, mint korábban az a jókorára nőtt szeder.

Speedy hamarosan összeszedte magát, és komolyan kijelentette: – Oka van annak, hogy meg kell járnod a Territóriumokat, Jack. El kell hoznod valamit odaátról. Valami rettentően fontos dolgot.

– Ami odaát van?

– Ühüm.

– És ami segíteni fog anyán?

– Igen. Rajta is, meg még valakin.

– A királynőn?

Speedy bólintott.

– És mi az? Hol van? Honnét fogom tudni, hogy...

– Lassan a testtel, nyugalom – állította meg Speedy fölemelve a kezét. Az ajka még mindig mosolygott, de a szeme komoly volt, sőt talán inkább szomorú. – Egyszerre csak egy kérdésre tudok válaszolni. Feltéve, hogy tudom a választ, és feltéve, hogy szabad rá válaszolnom.

– Hogy szabad-e válaszolnod? – Jack nagyot nézett. – Hát ki...

Speedy ismét közbevágott: – Látod, már megint előreszaladsz. Ide figyelj, Utazó Jack. Szedned kell a sátorfádat, de olyan sebesen, ahogyan csak tudod, mert ez a Bloat minden percben itt lehet, és akkor neked lőttek.

– Sloat – mondta Jack gépiesen.

– Jól van, akkor legyen Sloat – mondta Speedy. – A lényeg az, hogy el kell tűnnöd, még mielőtt ideérne.

– Akkor meg anyának gyűlik vele meg a baja – vágta rá Jack, és magában azon tűnődött, vajon azért-e, mert ez az igazság, vagy csak azért, mert nem akaródzik mennie, mert ódzkodik tőle, mint a bolondgombától. – Aki nem ismeri őt, az nem tudja...

– Én ismerem őt, ne félj – mondta Speedy csöndesen. – Régen ismerem őt, Utazó Jack, és ő is jól ismer engem. Le sem vakarhatja magáról az ismeretségünk nyomait. Ott! viseli a bőrén, ha már el is halványult valamelyest. Ne félj, anyád tud vigyázni magára. Muszáj, hogy tudjon, legalábbis egy darabig. Mert neked menned kell.

– De hová? – kérdezte Jack.

– Nyugatra – felelte Speedy. – Egyik óceántól a másik óceánig.

– Micsoda? – kérdezte Jack, elborzadva ekkora nagy távolság gondolatára. Aztán eszébe jutott egy tévéreklám, amit vagy három nappal korábban látott: egy tag teljes lelki nyugalommal csemegézik a svédasztal mellett a repülőgépen, vagy tizenkétezer méter magasságban. Ő is átrepülte a kontinenst az anyjával legalább két tucatszor, és titokban nagyon élvezte, hogy ha az ember New Yorkból Los Angelesbe repül, tizenhat órán keresztül állandóan világos nappal van. Vagyis egyszerűen megelőzi az időt.

– Mehetek repülővel? – érdeklődött.

– Eszedbe ne jusson – förmedt rá Speedy felháborodva. Erős kezével megszorította Jack vállát. – Meg ne tedd, hogy fölszállsz a levegőbe! Meg ne merd tenni, mert ha éppen repülőn ülsz, miközben dobbantasz, akkor odaát jaj neked.

Többet nem mondott, de arra nem is volt szükség. Jack hirtelen maga előtt látta a rémületes képet, amint a derült égből egyszerre csak zuhan alá, amúgy ejtőernyő nélkül, farmernadrágban, piros-fehér csíkos sportingben, kétségbeesetten ordítva.

– Gyalog mész – jelentette ki Speedy. – Stoppolhatsz, ahol lehet, de nagyon vigyázz vele, mert nem tudhatod, kinek a kocsijába szállsz be. Sok az utakon a sötét alak. Homokosok, akik szívesen elkapnának, meg útonállók, akik egyszerűen csak ki akarnak rámolni. Aztán akadnak majd még sokkal sötétebb alakok is. Akik fél lábbal ideát vannak, fél lábbal meg odaát, a fejük pedig mint a mondabeli Janusé, hátul is szemük van, egyik arcuk előre néz, a másik hátra. És attól tartok, hamarosan tudomást szereznek róla, hogy elindultál. És akkor ugyancsak résen lesznek.

– Ezek olyan... ikerlények? – puhatolózott Jack.

– Van, amelyik igen, van, amelyik nem. Egyelőre nem mondhatok többet – válaszolta Speedy. – Elégedj meg annyival, hogy menni fog a dolog, ha igyekszel. Eléred a túlsó óceánt, sose félj. Ha lehet, inkább a Territóriumokban utazz, akkor hamarabb odaérsz. Magaddal viszed a varázsitalt, és...

– Úgy utálom – mondta Jack.

– Akár utálod, akár nem – mondta szigorúan Speedy –, fogod szépen, és megiszod. Kénytelen leszel. Aztán ha odaértél az óceán partjára, találsz ott egy nagy palotát, amely szakasztott mása az Alhambrának. Az az úti célod. Ijesztő, komisz egy építmény. De oda kell menned.

– És hogy fogok odatalálni?

– Hívogatni fog. Hangosan fog szólítani, meghallod majd a saját füleddel, kis barátom.

– De hát minek kell odamennem? – berzenkedett Jack, és megnyalta a szája szélét. – Minek kell odamennem, ha egyszer annyira gonosz hely?

– Csak azért – mondta Speedy –, mert ott van a Talizmán. Ott van valahol abban a túlparti Alhambrában.

– Nem is értem, miről beszél – mondta panaszosan Jack.

– Majd megérted – közölte Speedy, aztán fölállt, és két kezébe fogta Jack kezét. Jack is fölállt. Ott álltak egymással szemközt, a fekete öregember és a tizenéves fehér fiú.

– Ide süss – mondta Speedy, és lassú, ütemes kántálásba kezdett: – Tudom, most még ez is bánt, meg az is bánt. De sose félj, megleled a Talizmánt. S felismered, amint szemed elé gyön ez a se nem kicsi, se nem nagy kristálygömb. Hanem egyet alaposan jegyezz meg: oda lesz az egész ügy, ha elejted.

– Fogalmam sincs róla, hogy miről beszél – nyöszörögte Jack nyűgös makacssággal. – Talán ha velem jönne...

– Az nem megy – mondta Speedy, de nem barátságtalanul. – Nekem ma még rendbe kell hoznom a ringlispílt, mert az nem tűr halasztást. Nem is jártatom itt tovább a számat. Hív a kötelesség engem is, téged is. Egyebet úgysem mondhatok. Gondolom, majd még találkozunk. Vagy itt, vagy odaát.

– De ha egyszer fogalmam sincs róla, hogy mit kell csinálnom – mondta Jack, amint Speedy fölugrott az ócska teherautó vezetőfülkéjébe.

– Éppen eleget tudsz ahhoz, hogy nekiláss – mondta Speedy. – Csak menj mindig a Talizmán irányában, Jack. Meglátod, vonzani fog maga felé.

– De hiszen azt sem tudom, mi az a Talizmán!

Speedy elnevette magát, és ráadta a gyújtást. A teherautó nagy kék füstfelhőt pöfékelve megindult. – Nézd meg magadnak az értelmező szótárban – kiáltotta oda, és rükvercbe kapcsolt.

A kocsi hátrament egy kicsit, aztán megfordult, és zötyögve megindult az Árkádia Vidámvásár felé. Jack csak ült a járdaszélen, és nézett utána. Még soha életében nem érezte magát ennyire egyedül.

ÖTÖDIK FEJEZET

Jack és Lily

Amikor a teherautó lekanyarodott az útról, és befordult az Árkádia Vidámvásár kapuján, Jack megindult a szálloda felé. Talizmán, egy ehhez hasonló épületben, a kontinens másik oldalán, a tengerparton... Nagyon nehéz volt a szíve. Most, hogy már nem volt mellette Speedy, irdatlanul nagynak látszott a feladat; és persze rettentően homályosnak. Amíg Speedyt hallgatta, az volt az érzése, hogy szinte érti célzásainak, instrukcióinak és fenyegetéseinek szövevényét. A szövevény most már ismét kibogozhatatlannak tűnt. Annyi bizonyos, hogy a Territóriumok léteznek. Ez a bizonyosság volt számára az egyetlen szilárd pont, és ez részben megnyugtatta, részben azonban félelemmel töltötte el. A Territóriumok világa valóság, és ezt majd újra megtapasztalhatja. Egyelőre ugyan alig ért valamit az egészből, de bármennyire tudatlan is, neki kell vágnia a zarándokútnak. Most már csak az van hátra, hogy elkéredzkedjék anyától. „Talizmán” – mondta magában amúgy kabalából, keresztülment a kihalt Boardwalk Avenue-n, és felnyargalt a sövények között vezető lépcsőn. Amikor becsukódott mögötte a nehéz ajtó, egészen meghökkentette az Alhambra belsejének sötétsége. Az előcsarnok hosszan elnyúló barlangnak tetszett, amelyben tüzet kellett volna gyújtani, hogy eloszoljanak az árnyak. A fakó színű portás a pult mögött feszített, s világos szeméből gonosz pillantást lövellt felé. Világos üzenetet közvetített a tekintete. Jack nagyot nyelt, és elfordult. Gonosz üzenet volt, de Jacket ez megerősítette, határozottabbá tette.

Kihúzta magát, és ráérős léptekkel ment a liftekhez. Niggerekkel lődörgünk, mi? Még össze is ölelkezünk velük, mi? Zúgva leereszkedett a lift, mint egy nagy, nehéz testű madár, kinyílt az ajtaja, Jack pedig belépett rajta, megfordult, és benyomta a kivilágított 4-es gombot. A portás még mindig fagyosan állt a pult mögött, és kitartóan közvetítette az üzenetet: Niggernyaló, niggernyaló, niggernyaló. Nem sül ki a szemed, beste kölke? A liftajtó megkegyelmezett, s végre becsukódott. Egy rándulással emelkedni kezdett a kabin, Jacknek pedig hirtelen alásüllyedt a gyomra.

A gyűlölet megfeneklett odalent, az előcsarnokban; a liftben még a levegő is jobb lett, mihelyt elérték az első emelet szintjét. Hát most már csak az volt hátra, hogy közölje anyával, hogy el kell mennie Kaliforniába, méghozzá egyes-egyedül.

A lényeg az, hogy ne engedj Morgan bácsinak. Ne írj alá neki semmiféle papírt...

Aztán ahogy odafönt kilépett a liftből, életében először beléhasított a gondolat; vajon tudja-e Richard Sloat, hogy valójában miféle ember is az apja?

A vaksi falikarokkal s tajtékzó tengeren hánykódó hajókat ábrázoló festményekkel szegett folyosón végre benyitott a 408-as ajtón, s elébe tárult a pasztellszínű padlószőnyeg egy darabja. A nappali ablakán beáradó napfény hosszú téglalapot vetett a szemközti falra. – Hé, anya – kiáltotta Jack, és belépett a lakosztályba. – Nyitva hagytad az ajtót, mi akar ez lenni – de ezt már a bútoroknak mondta. Egyedül volt az egész szobában. – Anya! – kiáltotta még egyszer, és körülnézett. A lakályos kis helyiségben rendetlen gócok éktelenkedtek. Csikkel teli hamutartó, fél pohár víz a dohányzóasztalkán.

Nem, gondolta, azért sem esik pánikba.

Lassan sarkon fordult. Anya hálószobájának az ajtaja nyitva állt, odabent olyan sötétség, mint az előcsarnokban: Lily sose húzta szét a hálószobában az elsötétítőfüggönyt.

– Hé, úgyis tudom, hogy itt vagy – mondta, aztán átment az üres hálószobán, és bekopogott a fürdőszobába. Nem érkezett válasz. Jack benyitott, és egy rózsaszín fogkefét látott a mosdón, az öltözőasztalon pedig egy elárvult hajkefét. A kefe sörtéi között szőke hajszálak kunkorodtak. Laurc DeLoessian, így szólt egy hang Jack agyában, s belenyilallt ez a név, miközben kihátrált a fürdőszobából.

Jaj, ne, mondta magában. Hova mehetett?

És szinte látta maga előtt a jelenetet. Azt látta maga előtt, miközben bement a saját szobájába, szemügyre vette a feldúlt ágyat, az üresen heverő hátizsákját s egy kupacnyi olcsó könyvet meg a gombócba gyömöszölt zoknijait a komód tetején. Azt látta akkor is, amikor benézett a saját fürdőszobájába, ahol perzsavásárt megszégyenítő összevisszaságban borították a törülközők a kád szélét, a padlót és a polcokat.

Azt látta maga előtt, hogy Morgan Sloat beront a szobába, megragadja anya karját, és levonszolja a lépcsőn...

Visszarohant a nappaliba, és a heverő mögé is benézett.

...egy mellékajtón át kilökdösi a szabadba, és betuszkolja a kocsijába, s közben a szeme kezd átmenni sárgába...

Felvette a telefont, és lenyomta a nullát. – Üm, Jack; Sawyer vagyok a négyszáznyolcas szobából. Kérem, nem hagyott nekem üzenetet a mamám? Úgy volt, hogy idefönt találkozunk, aztán valahogy mégis.

– Utánanézek – mondta a telefonközpontos, s Jack kezét szinte égette a telefonkagyló, míg a lány egy szempillantás múlva visszatért. – Sajnálom, nincs üzenet a négyszáznyolcasba.

– És a négyszázhetesbe?

– Az ugyanabban a rekeszben volna – felelte a lány.

– És vajon nem volt látogatója az elmúlt félórában? Senki nem kereste? Mármint hogy látogató?

– Azt a recepció tudná megmondani – felelte a lány. – Én nem tudhatom. Akarja, hogy megérdeklődjem?

– Kérem szépen – mondta Jack.

– Örülök, hogy akad valami tennivalóm ebben a siralomházban – jegyezte meg a lány. – Maradjon a vonalban.

Újabb perzselő pillanat következett. Aztán a lány újra bejelentette: – Nem kereste senki. Talán hagyott valahol egy levelet odafönt.

– Majd körülnézek – mondta Jack elkeseredetten, és letette a kagylót. Vajon igazat mond a portás? Vagy Morgan bácsi kinyújtotta a karját, és mint egy bélyeget, odanyomott egy húszdollárost a pasas párnás tenyerébe. Ezt is látta maga előtt. Ledobta magát a kanapéra, és a legszívesebben benézett volna a párnák alá is. Persze képtelenség az egész, hiszen Morgan bácsi még Kaliforniában van, nem jöhetett ide, nem rabolhatta el anyát. Viszont megbízhatott vele másokat. Az idegeneket, az ikerlényeket, akik egyik lábukkal ebben a világban élnek, a másikkal meg odaát.

Nem bírt megmaradni a szobában. Felugrott a kanapéról, kiment a folyosóra, és bezárta maga mögött az ajtót. Aztán, alig tett néhány lépést, meggondolta magát, visszafordult, és kinyitotta az ajtót a kulcsával. Egy kicsit megnyitotta, majd visszairamodott a lifthez. Előfordulhat, hogy anya lement az előcsarnokba a butikba, vagy az újságoshoz valami képeslapért vagy újságért, és nem vitt magával kulcsot. Hát persze. Hiszen nem látott a kezében újságot már a nyár eleje óta. Ami a híreket illeti, beérte azzal, amit a helyi rádióadásban hallott. Az is lehet, hogy elment sétálni.

Igen. Légzésgyakorlatokat végez, tornázik. Esetleg kocog egyet. De az is lehet, hogy a százméteres vágtát gyakorolja. Vagy éppen a gátfutást: hát persze, Lily Cavanaugh akadályokat rögtönöz odalent a parti homokon, mert a fejébe vette, hogy indul a legközelebbi olimpián...

Amikor az előcsarnokban kiszállt a liftből, bekukkantott a butikba, ahol egy éltes, szőke hajú hölgy állt a pult mögött, és a szemüvege fölött fürkészően nézett rá. A polcokon textiljátékok sorakoztak, egy halom vékony napilap, egy állványon különféle ízesítésű Chap Stick. Egy fali újságtartó zsebeiből a People, az Us és a New Hampshire Magazine kandikált elő.

– Bocsánat – mondta Jack, és elfordította a fejét.

A tekintete egy hatalmas, szomorkodó páfrány szomszédságában a bronz emléktáblára esett: „...sorvadásnak indult, és bizonyára hamarosan el is pusztul”.

A butikos hölgy megköszörülte a torkát. Jack ráébredt, hogy már hosszú percek óta bámulja Daniel Webster szavait. – Tetszik valamit? – érdeklődött mögötte a hölgy.

– Bocsánat – mondta Jack még egyszer, aztán erőt vett magán, és odament az előcsarnok közepén a portás pultjához. Az undok portás kissé megemelte a fél szemöldökét, majd elfordult, és az elhagyatott lépcsőházat szemlélte elmerülten. Jack nagy erőfeszítéssel közelebb ment.

– Uram – mondta, amikor már ott állt a portás előtt, de az úgy tett, mint aki se nem hall, se nem lát, mint aki azon töri a fejét, hogy mi is Észak-Karolina fővárosa vagy Peru legfontosabb kiviteli cikke. – Uram – ismételte meg Jack, de a portás tűnődve elhúzta a száját, úgy tett, mintha ott sem volna.

Jack látta rajta, hogy csak teszi magát. – Uram, nem tudna nekem segíteni? – kérdezte.

A portás végre úgy döntött, hogy tudomást vesz róla. – Attól függ, miről van szó, fiacskám – közölte.

Jack viszont úgy döntött, hogy nem vesz tudomást a lekezelő gunyorosságról. – Nem látta mostanában kimenni az épületből az anyámat? – kérdezte.

– Mit értsek azon, hogy „mostanában”? – A gunyorosság most már az arckifejezésében is ott bujkált.

– Látta kimenni az épületből? Csak ennyit szeretnék tudni.

– Félsz, hogy meglátott a puszipajtásoddal etyepetyélni, mi?

– Úristen, milyen piszok alakok vannak – mondta Jack, és maga is meglepődött. – Nem, nem félek, csak azt szeretném tudni, hogy kiment-e a házból, és ha nem volna olyan piszok alak, ezt már rég megmondta volna. – Lángolt az arca, és azon vette észre magát, hogy a keze ökölbe szorul.

– Ha annyira akarod tudni, hát kiment – mondta a portás, és hátrahúzódott, a levélrekeszek közvetlen közelébe. – De jobb lesz vigyáznod a szádra, fiacskám. Jobban tennéd, ha szépen bocsánatot kérnél, nagyságos fiatalúr. Vigyázz, mert jó a szemem, és tudom, amit tudok.

– Sok beszédnek sok az alja. – Jacknek önként jött a szájára a mondás, amit valamikor az apjától hallott, s jólesett kimondania, és elégedetten látta, hogy a portás nagyot néz.

– Talán kint lesz a kertben, tudom is én – mondta kelletlenül, de Jack már ott sem volt, rohant az ajtó felé.

De a B-kategóriájú filmek királynője, illetve az autósmozik üdvöskéje a kertben sem volt, ezt Jack azonnal látta, és különben is, ha ott van, azt már befelé jövet észrevette volna. Lily Cavanaugh egyébként sem szokott kertekben sétafikálni. Ez éppen olyan kevéssé jellemezte, mint az, hogy a gátfutást gyakorolja a parton.

Néhány kocsi haladt el a Boardwalk Avenue-n. Fönt a magasban sirály rikoltott, és Jacknek összeszorult a szíve.

Ujjaival beletúrt a hajába, és föl s alá végignézett a napfényes utcán. Ki tudja, talán Speedyt akarta megnézni magának anya. Talán fölkeltette az érdeklődését a szokatlan, újdonsült barátja, és lement az angolparkba, hogy megkeresse. De híre-hamva sem volt az Árkádia Vidámvásárban, mint ahogy a díszkertben sem. Elindult tehát a város felé, ami még kilátástalanabbnak látszott.

Az Alhambra parkjának határául szolgáló magas, sűrű sövény után tarkabarka üzletsor következett, s közülük az Árkádia Teaszalon és Házi Nyalánkságok Boltja volt az első. Az egész üzletsoron csak a teaszalon meg az új-angliai füvesbolt tartott nyitva a Munka Napja után is. Jack megtorpant a repedezett járdán: a teázó sem igazán műfaja az autósmozik üdvöskéjének, hát még a teaszalon. De mivel valahol el kellett kezdenie a kutatást, odament a kirakathoz, és bekukucskált.

Feltornyozott frizurájú nő ült a kasszában, és cigarettázott. Rózsaszín nejlonkötényes felszolgálónő támasztotta a szemközti falat. A helyiségnek az Alhambra felőli végében, idős hölgy ült egy asztalnál, és éppen a szájához emelte a kávéscsészét. A három nőn kívül senki nem volt az üzletben. Jack nézte, ahogy az idős hölgy finoman visszateszi a csészét a csészealjra, aztán cigarettát halászik elő a retiküljéből, s szinte beleszédült a felfedezésbe, hogy az idős hölgy az anyja. Egy másodpercbe se telt, s eloszlott ez a benyomás, de rögzült az emlékezetében: mintha egymásra lett volna fényképezve két kép: Lily Cavanaugh és a törékeny idős hölgy.

Jack nagy elővigyázatossággal nyitotta ki az ajtót, de: hiába: az ajtó fölött függő csengő csak megszólalt. A kasszából a szőke nő mosolyogva odabiccentett neki, a felszolgáló kisasszony kiegyenesedett, és lesimította a kötényét. Lily csak nézte, szemlátomást őszinte meglepődéssel a tekintetében, aztán szélesen elmosolyodott.

– Nahát, tudod, Utazó Jack, úgy megnőttél, hogy azt hittem, apádat látom, amikor bejöttél az ajtón – mondta. – Néha egészen megfeledkezem róla, hogy még csak tizenkét éves vagy.

– Utazó Jacknek szólítottál – mondta Jack, miközben odahozott magának egy széket, és leroskadt rá.

Lily arca sápadt volt, s a szeme alatt mintha zúzódásokat takart volna a smink.

– Apád szokott így hívni – mondta. – Talán arról jutott eszembe, hogy ma egész reggel csak jössz-mész ide-oda.

– Tényleg Utazó Jacknek hívott apa?

– Valami olyasminek.. – igen. Amikor még egészen pici voltál. Igen, Utazó Jack, azt szokta mondani. Tudod, csak néztük mindig, ahogy le-fel rohangálsz a gyepen. Nagyon mókás voltál. Mellesleg nyitva hagytam az ajtót odafönt. Nem voltam biztos benne, hogy magaddal vitted a kulcsot.

– Észrevettem – mondta Jack, és csak úgy bizsergett benne az információ, amit Lily olyan magától értetődően közölt vele.

– Akarsz reggelizni? Igazán semmi kedvem nem volt az Alhambrában enni.

Jack mellett megjelent a felszolgáló kisasszony, és írásra készen fölemelte a rendelőblokkját. – Mit parancsol a fiatalúr?

– Miből gondoltad, hogy itt megtalállak? – kérdezte Jack.

– Még hová mehettem volna? – érdeklődött Lily, és odaszólt a felszolgálónőnek: – Háromcsillagos reggelit kérünk neki, kisasszony. Naponta legalább két centit nő.

Jack hátradőlt a széken, és azon tűnődött, hogyan is fogjon bele a mondókájába. Lily kíváncsian nézett rá, és Jack hirtelen belevágott:

– Anya, mit szólnál hozzá, ha egy kis időre el kellene mennem?

– Hogyhogy mit szólnék hozzá? És mi az, hogy el kellene menned?

– Arra gondolok, hogy nem gyűlne-e meg a bajod Morgan bácsival.

– Elbírok én az öreg Sloattal – mondta Lily, és keményen elmosolyodott. – Elbírok vele még egyelőre. De mi akar lenni ez az egész, Jacky? Nem mész sehova.

– Muszáj elmennem – mondta Jack. – Becsszóra muszáj. – Aztán ráeszmélt, hogy mindez úgy hangzik, mint mikor egy kisgyerek fagylaltért kunyerál. Szerencsére éppen megérkezett a felszolgálónő egy csomó pirítással és egy jókora pohár paradicsomlével. Egy pillanatra elfordította a tekintetét, és amikor újra az anyjára nézett, Lily már éppen lekvárt kent az egyik üvegből egy háromszögletű pirítós kenyérre.

– El kell mennem – mondta Jack. Lily odanyújtotta neki a pirítóst; beszédes pillantást vetett rá, de nem szólt semmit.

– Lehet, hogy egy ideig nem fogsz látni, anya – mondta Jack. – Megpróbálok segíteni rajtad. Azért kell elmennem.

– Segíteni rajtam? – kérdezte Lily döbbent hitetlenkedéssel, ami Jack számításai szerint hetvenöt százalékig hiteles volt.

– Meg akarom menteni az életedet – közölte.

– Ennyi az egész?

– Igen. És meg is teszem.

– Megmented az életemet. Hát ez nagyon mulatságos, kisfiam. Ez nagy szám lenne. Nem gondoltál még arra, hogy elmehetnél showmannek a televízióba? – Lily lerakta az asztalra a lekvártól piros kést, és tréfásan kidüllesztette szemét. De az értetlenséget kifejező grimasz mögött Jack két dolgot is észrevett: azt, hogy Lily rettenetesen fél; és azt, hogy megcsillan benne a remény, hátha csakugyan tud tenni érte valamit.

– Ha nem engedsz el – mondta Jack –, akkor is elmegyek. Úgyhogy mégiscsak jobb volna, ha beleegyeznél.

– Hát ez igazán méltányos egyezség. Annál is inkább, mivel fogalmam sincs róla, hogy miről van szó.

– Én azt hiszem, hogy sejted, anya. Valamelyest sejteni kell. Apa egész biztosan tudná, hogy miről beszélek.

Lily arca kipirult, a szája elkeskenyedett. – Ez egyszerűen tisztességtelen játék, Jack. Azzal akarsz zsarolni, amit Philip esetleg tudhatott...

– Nem esetleg – mondta Jack. – Apa tudta azt, amiről szó van.

– Hogy mennyi baromságot beszélsz, kisfiam – mondta Lily, mire a felszolgálónő, aki éppen lerakta az asztalra a sült kolbászt, a rántottát és a hasábburgonyát jól hallhatóan felszisszent.

Miután nyársat nyelve távozott, Lily vállat vont: – Úgy látszik, errefelé sehogyan sem tudom megtalálni a személyzetnek megfelelő hangnemet. De hát ha egyszer a baromság, az baromság az baromság és így tovább, hogy Gertrude Steint idézzem.

– Meg fogom menteni az életedet, anya – jelentette ki Jack. – De ehhez előbb messzire kell mennem, hogy elhozzak neked valamit. Mindössze erről van szó.

– Bárcsak tudnám, hogy miről beszélsz – mondta Lily. Ez egy teljesen közönséges beszélgetés, biztatta magát Jack: mintha csak arra kérne engedélyt, hogy egy-két napot hadd töltsön valamelyik barátjánál. Kettévágott egy kolbászkarikát, és az egyik darabot a szájába dugta. Lily figyelmesen nézte. Jack pedig szorgalmasan megrágta a falatot, aztán lenyelte, aztán egy villányi rántottát kapott be. Speedy zöld palackja közben úgy nyomta a veséjét, mint egy nagy kő.

– Bárcsak hallanád tovább azokat az apró-cseprő kijelentéseket – folytatta Lily –, amelyeket hozzád intézek. Bármennyire együgyűek is.

Jack kitartóan nyelte a rántottát, aztán a szájába tömött egy kazalnyi alaposan megsózott hasábburgonyát.

Lily tehetetlenül leeresztette a kezét az ölébe. Jack tudta, minél tovább váratja, annál jobban odafigyel majd arra, amit mondani fog, ha végre megszólal. Egyelőre tehát úgy tett, mintha teljesen igénybe venné a reggelizés, a rántotta, kolbász, krumpli, kolbász, krumpli, rántotta, krumpli, rántotta, kolbász... Aztán érezte, hogy Lilyt már csak egy hajszál választja el attól, hogy ráordítson.

Apa Utazó Jacknek hívott, gondolta magában. Ez pedig eldönti a dolgot. Ha valami, hát ez eldönti.

– Anya – szólalt meg végre –, ugye előfordult veled, hogy apa felhívott, és úgy tűnt, nagyon messziről telefonál, pedig tudtad, hogy csak bent van a városban.

Lily összeráncolta a homlokát.

– És ugye az is előfordult, hogy bementél egy szobába, abban a hiszemben... nem, abban a tudatban, hogy ott van, és nem volt ott.

Jack kitartóan rágott, és várta a választ.

– Nem, nem fordult elő ilyesmi – mondta Lily. Aztán, amikor a határozott tagadómondat elszállt, és Jack nem szólt semmit, hozzátette:

– Szinte soha.

– Anya – mondta Jack –, még velem is előfordultak ilyenek.

– Mindig volt rá magyarázat. Jól tudod, hogy volt.

– Hát magyarázni, azt remekül tudott apa, te is tudod jól. Különösen azt tudta jól megmagyarázni, amire nem volt magyarázat. Ehhez nagyon értett. Valószínűleg azért volt olyan kitűnő ügynök.

Most Lily hallgatott.

– Hát én tudom, hogy olyankor hol volt – közölte Jack. – Sőt már én magam is voltam ott. Ma reggel ott jártam. S ha megint elmegyek, azért teszem, hogy megmentsem az életedet.

– Az életemet nem kell megmentened – sziszegte Lily. – Egyáltalán, senkinek nem kell megmentenie az életemet. – Jack lesütötte a szemét a kiürült tányérjára, és dünnyögött valamit.

– Mit mondasz? – támadt rá Lily.

– Azt, hogy nem hiszem – mondta Jack, és találkozott a tekintetük.

– És ha netán megkérdezném, hogy mégis hogyan szándékozod „megmenteni az életemet”?

– Nem tudnék rá válaszolni. Még én sem értem egészen, anya. De iskolába úgysem járok... igazán elengedhetnél. Lehet, hogy csak egy hétről van szó.

Lily összeráncolta a homlokát. – Esetleg valamivel hosszabb időről.

– Szerintem elment az eszed – mondta Lily. De Jack érezte, hogy közben azért szívesen hinne a dologban, és a következő szavai is ezt bizonyították. – Ha – mondta –, ha egy őrült pillanatomban elengednélek erre a titokzatos útra, afelől biztosnak kellene lennem, hogy semmi veszély nem fenyeget.

– Apa is mindig visszajött.

– Tudod, inkább a saját életemet kockáztatnám, mint a tiédet – mondta Lily, és ez a kijelentés egy hosszú másodpercig rájuk nehezedett.

– Majd telefonálok, ha tudok – mondta Jack. – De nem kell aggódnod, ha egy-két hétig nem hallasz felőlem. Visszajövök, meglátod, ahogy apa is mindig visszajött.

– Nagy hülyeség ez az egész – mondta Lily. – És én is hülye vagyok, ha belemegyek. Különben is, hogy akarsz eljutni erre a helyre, amiről beszélsz? És hol van egyáltalán? És van elég pénzed?

– Mindenem megvan, ami kell – felelte Jack, és erősen remélte, hogy az első két kérdést megkerülheti. Hallgatott egy darabig, aztán azt mondta: – Gondolom, leginkább gyalog megyek majd. De nem nagyon beszélhetek a dologról, anya.

– Utazó Jack – mondta Lily eltűnődve. – Tudod, már-már hajlamos vagyok hinni az egészben.

– Hát persze – bólintott rá Jack. Hát persze, gondolta. Lehetséges, hogy tudsz is valamit, valamit, amit az igazi királynő, Laura DeLoessian tud. Azért engedsz el ilyen könnyen. – Nagyon helyes. Én is hiszek benne. A dolog világos.

– Ha egyszer azt mondod, hogy akkor is elmész, ha nem engedlek...

– Elmegyek, anya, el én.

– ...akkor, azt hiszem, az engedélyem tárgytalan. – Hősiesen szembenézett Jackkel. – Azzal a kikötéssel persze, hogy épségben visszajössz, és olyan gyorsan, ahogyan csak lehet. De ugye nem indulsz el most rögtön?

– De, kénytelen vagyok – felelte Jack, és nagy levegőt vett. – Máris indulok. Amint elbúcsúztunk.

– Tudod, Utazó Jack, erről a szövegről egyből rád ismerek. Le sem tagadhatnád, hogy Phil Sawyer fia vagy. Mondd csak, nem valami lány van a dologban? – Alaposan megnézte magának. – Nem. Nem lányról van szó. Hát jó. Mentsd meg az életem. Indulás. – Megcsóválta a fejét, és Jack úgy látta, hogy még a szokásosnál is jobban csillog a szeme. – Ha menned kell, akkor rajta, tűnés, Jacky. És holnap hívj fel.

– Ha tudlak – mondta Jack, és felállt.

– Ja persze. Ha tudsz. Bocsánat. – Lily maga elé nézett, és Jack látta, hogy a tekintete elhomályosodik. Az arcán vörös foltok virítottak.

Jack lehajolt és megcsókolta, de Lily elhessegette. A felszolgálónő csak nézte őket, mintha színdarabot adnának elő. Ötven százalék – Jack ennyire becsülte anyjában aj jelenlegi hitetlenségi szintet, vagyis fele-fele; most már nem tudja, hogy mit higgyen.

Figyelmesen ránézett, és látta, hogy a szeme újra veszedelmesen ragyog. Dühös, gondolta, vagy sírni készül?

– Szeretlek – mondta.

– Jaj, végszónak ezt soha ne mondd – vágta rá Lily, és már majdnem mosolygott. – És láss hozzá végre az utazáshoz, Jack, még mielőtt meggondolom magam.

– Már itt se vagyok – mondta Jack, sarkon fordult, és kimasírozott a teázóból. Valahogy túlságosan szorosnak érezte a fejét, mintha megnőtt volna a koponyája, és szűk lenne a bőre. A szemét elvakította az éles, sárga napfény. Hallotta, hogy becsapódik mögötte az Árkádia Teaszalon és Házi Nyalánkságok Boltjának ajtaja, alighogy megcsendült az ajtó fölötti kis harang. Pislogott egyet, aztán átszaladt a Boardwalk Avenue-n anélkül, hogy szétnézett volna, nem jön-e autó. Amikor átért a szemközti járdára, eszébe jutott, hogy vissza kell mennie a szállodába a holmijáért. Lily még mindig nem jött ki a teázóból, amikor ő már az Alhambra ajtaját nyitotta.

A portás hátralépett, rosszkedvűen ránézett, és Jack érezte, hogy intenzív indulat sistereg belőle, de egy másodpercig nem értette ezt az erőteljes reakciót. Az anyjával folytatott beszélgetés valójában igen rövid volt, ő azonban úgy érezte, hogy több napig tartott. Aztán rájött, hogy a! teaszalonban töltött időtlen idők szakadékának túloldalán! „piszok alak”-nak nevezte a portást. Most mit csináljon? Kérjen bocsánatot? Tulajdonképpen már nem is emlékezett rá, miért kelt ki magából...

Lily beleegyezett, hogy útra keljen, engedélyezte az! utazást, és most, hogy a portás tekintetének kereszttüzében átment az előcsarnokon, rájött, hogy miért. A Talizmánt tulajdonképpen nem is hozta szóba, de nyilván az sem változtatott volna a dolgon, bármilyen esztelennek is tessék, mint úti cél. Sőt, ha azt mondja, hogy félméteres pillangót kell fognia odaát, majd sütőben meg kell sütnie, Lily akkor is elengedte volna, és hajlandó lett volna megenni a pillangópecsenyét. Bármilyen ironikus, ez is belefért volna az egyezségbe. Lily nagyon fél. Annyira fél, hogy hajlandó belekapaszkodni minden szalmaszálba.

Ámbár ha kapaszkodik, az azért van, mert valahol a lelke mélyén tudja, hogy megbízhatóbb dologról van szó szalmaszálnál. Azért engedte el, mert valahol a lelke mélyén ő is tud a Territóriumokról.

Meglehet, előfordult már vele, hogy éjnek idején arra ébredt, hogy a tudatában a Laura DeLoessian név visszhangzik.

Odafönt a 407-esben Jack vaktában pakolt, beletúrt a fiókokba, és beledobált a hátizsákjába ezt-azt, amit nem talált túlságosan nagy darabnak. Ingeket, zoknikat, alsógatyát, egy pulóvert. Szorosan összetekert egy khakiszínű farmert, azt is belegyömöszölte. Aztán rájött, hogy alig bírja fölemelni a zsákot, és kiszedte belőle az ingek meg a zoknik nagy részét. Kiszedte a pulóvert is. Az utolsó pillanatban eszébe jutott a fogkeféje, azt is elpakolta. Aztán belebújt a kantárba, és kipróbálta, hogy esik a hátának a teher. Ezzel a néhány kilóval a hátán, úgy érezte, naphosszat tud gyalogolni. Végül megállt a lakosztály nappalijának a közepén, és hirtelen nagy erővel tört rá az érzés, hogy senkije és semmije nincsen, akinek búcsút mondhatna. Az anyja úgysem jön vissza addig, amíg ő itt van; vagy ha mégis betoppan, még a végén ráparancsol, hogy maradjon. Ettől a három szobától sem búcsúzhat úgy, ahogy egy meghitt háztól vesz búcsút az ember: a szállodai szobáknak nagy gyakorlatuk van abban, hogy szenvtelenül viseljék az elválást. Odament hát a telefonhoz, s a mellette fekvő blokkra, amelyen az Alhambra képe volt látható, egy tompa hegyi ceruzával odafirkált három sort, a mondani valója lényegét:

Köszönöm .

Szeretlek,

és visszajövök hamar.

Jack nekivágott a Boardwalk Avenue-nak a vérszegény északi napsütésben, és azon tűnődött, vajon hol... dobbantson. Ez volt rá a megfelelő kifejezés. S hogy találkozik-e még Speedyvel, mielőtt átdobbantana a Territóriumokba. Úgy érezte, jó volna még egyszer beszélni vele, hiszen olyan keveset tudott arról, hogy hová is kell mennie kikkel találkozik majd, mit is keres... egy se nem kicsi se nem nagy kristály gömb... Ez lenne minden útbaigazítás, amire számíthat? Meg hogy le ne ejtse? Szinte rosszul volt a bizonytalanságtól, a felkészületlenségtől. Mintha vizsgát kellene tennie egy olyan tantárgyból, amit sose tanult.

Ugyanakkor akár dobbanthatott is volna ott helyben azonmód, hiszen már alig várta, hogy mehessen, hogy mozduljon, hogy útnak indulhasson végre. És hirtelen rájött, hogy vágyódik a Territóriumokba; ez érzelmeinek kavargásában is teljesen világos volt. Alig várta, hogy beszippanthassa a Territóriumok levegőjét, hogy meglássa a hívogató síkságot mögötte a hegyvonulattal, a mag füvet és a rétet átszelő folyót. Minden porcikája arra a tájra vágyott. Már azon volt, hogy előveszi a zsebéből a palackot, és iszik egy kortyot a borzalmas löttyből, amikor megpillantotta a palack előző gazdáját egy fa tövében: a sarkán ült, két kezét összefonta a térdén. Barna papírzacskó állt mellette, a tetején hatalmas szendvics, benne – úgy tűnt kenőmájas és hagyma.

– Úgy látom, mehetnéked van – mondta Speedy mosolyogva. – Csak nem indulsz már? Aztán elköszöntél szépen? Anyád tudja, hogy egy darabig nem fog látni?

Jack bólintott, Speedy pedig fogta és feléje nyújtotta a szendvicset: – Nem vagy éhes? Én már úgysem bírom megenni.

– Reggeliztem – mondta Jack. – De örülök, hogy elbúcsúzhatunk egymástól.

– Utazó Jacknek már nagyon utazhatnékja van – jegyezte meg Speedy, és félrebillentette a fejét. – Én nem tartalak vissza, kis barátom. De el ne menj, míg oda nem adtam neked egypár igen fontos dolgot. Itt vannak ebben a zacskóban, ni.

– Speedy – mondta Jack, az öreg néger pedig oldalvást felpillantott rá. – Speedy – kezdte Jack –, tudta, hogy az apám is Utazó Jacknek szólított néha?

– Á – mondta Speedy vigyorogva –, valahol csak úgy hallhattam. Gyere inkább, nézd meg, mit hoztam neked. Aztán meg még azt is el kell mondanom, hogy hova mész először.

Jack megkönnyebbülten odament a fához. Speedy az ölébe vette a szendvicset, és közelebb húzta magához a zacskót.

– Isten éltessen – mondta, és előhúzott egy kopott, szamárfüles könyvet. Jack felismerte benne a Rand McNally-féle autótérkép egyik régebbi kiadását, és átvette Speedy kinyújtott kezéből. – Köszönöm – mondta.

– Odaát nincsenek térképek, úgyhogy amennyire csak lehet, tartsd magad a jó öreg Rand McNallyhez. Meglátod, odatalálsz, ahova menned kell.

– Rendben – mondta Jack, és lecsúsztatta magáról a hátizsákot, hogy beletehesse a terjedelmes térképet.

– Van még valami, de azt nem kell beleraknod abba a flancos hátizsákba – mondta Speedy, azzal lerakta a szendvicset az üres papírzacskóra, és egyetlen ruganyos mozdulattal fölállt. – Ez elfér a zsebedben. – Belenyúlt az inge bal oldali zsebébe, s előhalászott belőle valamit, ami a mutatóujja és a középső ujja között tartva az első pillantásra olyan volt, mint Lily Tarrytoonjai. Aztán Jack jobban megnézte a fehér, háromszögletű valamit, és rájött, hogy egy gitárpengető. – Tedd el, és őrizd meg jól – mondta Speedy. – Meg kell majd mutatnod egy embernek. Aki segíteni fog.

Jack ide-oda forgatta a pengetőt a kezében. Ilyet még sose látott. Elefántcsontból faragták, a szélén aprólékos minta futott végig rézsútos vonalkákból, mint valami földöntúli írás. A maga nemében gyönyörű volt, de túlságosan nehéz ahhoz, hogy pengetőként igazán hasznát lehessen venni.

– Ki az az ember? – kérdezte Jack, és a nadrágzsebébe ejtette a pengetőt.

– Hosszú sebhely van az arcán. Találkozni fogsz vele mihelyt megérkeztél a Territóriumokba. Őrparancsnok az illető. Ő a külső őrség kapitánya, és majd elvezet valahová, ahonnan megnézheted a hölgyet. A hölgyet, akit látnod kell, hogy tudd, ki az, akiért vásárra viszed a bőröd.

– Ez a hölgy... – kezdte Jack bizonytalanul.

– Úgy van – mondta Speedy. – Eltaláltad.

– Szóval ő a királynő.

– Az bizony, és jól nézd meg magadnak, Jack. És majd meglátod, hogy mit látsz, ha megnézted. Tehát vedd szemügyre alaposan, aztán irány nyugat. – Speedy vizsgálódva figyelte Jacket, mintha kezdenének kétségei lenni afelől, hogy, valaha is viszontlátja. Aztán összeszedte magát, s a szokott arckifejezésével folytatta: – És térj ki az öreg Bloat útjából. Légy résen, figyeld, hogy merre jár, ő meg a párja. Ha nem vigyázol, a nyomodra akad, és ott lesz a sarkadban, mint egy véreb. – Speedy zsebre tette a kezét, újra ránézett Jackre, és szemlátomást azon töprengett, hogy mit mondhat még. – Hát akkor hozd el a Talizmánt, kis barátom – mondta végül. – Szerezd meg, és hozd el épségben. Nagy feladat ez, de tudom, hogy nem adod fel.

Jack szinte bandzsított az igyekezettől, hogy mindent megjegyezzen, amit hall. Sebhelyes férfi, a külső őrség kapitánya. A királynő. Morgan Sloat mint véreb. Baljós vidékek a Territóriumok nyugati peremén. Nagy feladat, és így tovább. – Helyes – mondta, és közben az járt a fejében, bárcsak ott ülhetne az anyja mellett az Árkádia Teaszalonban.

Speedy viharverten rámosolygott: – Hát erről ennyit – mondta barátságosan, és még szélesebbre húzódott a szája. – Akkor hát Utazó Jack útnak indulhat. Ideje, hogy meghúzd azt a flaskát, nem gondolod?

– De, ideje – mondta Jack. Elővette a zöld palackot a farzsebéből, és lecsavarta a kupakját. Aztán még egyszer Speedyre emelte a szemét. Speedy rávetette fakó tekintetét, és azt mondta: – Speedy majd segít neked, ha tud.

Jack bólintott, aztán behunyta a szemét, és a szájához emelte az üveget. Már az üvegből kiáradó édeskés szagtól is kis híján öklendeznie kellett. Erőnek erejével megbillentette a palackot, s a szaghoz tartozó íz elárasztotta a száját. Görcsbe szorult a gyomra. Aztán nyelt egyet, és a karcos, égető folyadék megindult lefelé a torkán.

Még ki sem nyitotta a szemét, de a tiszta, zamatos illatokból tudta, hogy már odaát van a Territóriumokban. Lovak szagát érezte, fűét, nyers hús szagát, porét, s a levegő édes, tiszta illatát.

KÖZJÁTÉK

Sloat ideát (I.)

– Tudom, hogy túlságosan sokat dolgozom – mondta Morgan Sloat aznap este a fiának. Telefonon beszéltek. Richard a kollégium földszinti folyosóján a nyilvános telefon mellett állt, apja az íróasztalánál ült a Sawyer & Sloat első és legsikeresebb ingatlanügyletéből származó Beverly Hills-i irodaépület legfelső emeletén. – De, tudod, vannak helyzetek, amikor magunknak kell cselekednünk, ha azt akarjuk, hogy valami rendesen legyen elintézve. Különösen, ha a néhai üzlettársam családjáról van szó. De remélem, rövid kis utazás lesz az egész. Valószínűleg egy hétbe sem telik, hogy mindent tető alá hozzak odaát New Hampshire-ben. Ha végeztem, azonnal felhívlak. Az is lehet, hogy elmegyünk vonatozni Kaliforniába, mint a régi szép időkben. Eljön még a mi időnk. Bízhatsz apádban.

Az a legelső ingatlanügylet azért nőtt annyira Morgan Sloat szívéhez, mert először bontakoztathatta ki a képességeit. Miután Sawyerrel közösen először rövid lejáratú bérletre, majd, miután per pert követett, hosszú lejáratúra megszerezték az épületet, elvégezték a szükséges átalakításokat, megszabták az új négyzetméterenkénti bérleti díjakat, és kitették a táblát, hogy irodahelyiségek kiadók. Egyetlen régi bérlő maradt a házban, a kínai vendéglős a földszinten, aki még a régi bért fizetgette, harmadát annak, amennyit a helyiség ért. Sloat megpróbált szót érteni a kínaiakkal, de amikor azok felfogták, hogy magasabb bért akar kivasalni belőlük, akkor hirtelen elfelejtettek angolul. Sloat még néhány napon keresztül igyekezett beszélni a fejükkel, eredménytelenül. Akkor aztán egyszer véletlenül észrevette, hogy az egyik mindenes a hátsó ajtón cipel ki egy vödör használt zsírt. Sloat máris elemében volt, követte az illetőt egy sötét, keskeny sikátorba, és látta, hogy a zsírt beleönti egy szeméttartályba. Sloatnak több sem kellett. Másnapra drótkerítés választotta el a sikátor bejáratát a vendéglőtől, a rá következő nap pedig megjelent a közegészségügyi ellenőr aki különféle szabálytalanságok miatt följelentést tett a kínaiak ellen. Ettől kezdve a személyzetnek az éttermen keresztül kellett kivinnie a konyhai hulladékot és a használt zsírt, majd végig kellett menniük a drótkerítéssel elkerített kutyakifutón, amit Sloat létesített a vendéglő mellett. A forgalom visszaesett, a vendégek nem szívelték a közeli szeméttartályok felől érkező kellemetlen illatokat. A tulajdonosok ekkor visszanyerték angol nyelvtudásukat, és felajánlották az eredeti bérleti díj kétszeresét. Sloat hosszú beszédben biztosította őket nagyrabecsüléséről, de érdemi választ nem adott. És aznap este, miután felvértezte magát három martinival, kocsiba ült, visszament a vendéglőhöz, a csomagtartóból elővett egy baseballütőt, és beverte vele a vendéglő hosszú kirakatablakát, amelyen át valamikor kellemes kilátás nyílt az utcára, s amely most egy drótkerítéssel elrekesztett térségre nézett, a végében nagy halom szemetesbödönnel.

Igen, csinált ilyeneket... de ilyenkor nem Morgan Sloat volt.

Másnap reggel a kínaiak találkozót kértek tőle, s ezúttal már a bérleti díj négyszeresét is hajlandók voltak kifizetni.

– Ez a beszéd – mondta Sloat a szenvtelen arcú kínaiaknak.

– Tudják mit? Csak hogy megmutassam, egy csapatban játszunk, megfizetem a kirakatüveg felét.

Kilenc hónappal azután, hogy a Sawyer & Sloat birtokba vette az épületet, a bérleti díjak jelentősen megemelkedtek, s a cég eredeti költség- és profitbecslései visszamenőleg nevetségesen pesszimistának bizonyultak. Az irodaház ma már a Sawyer & Sloat szerényebb vállalkozásai közé tartozott, de Sloat éppen annyira büszke volt rá, mint azokra a hatalmas, új épületekre, amelyeket időközben felhúztak a belvárosban. Reggel, munkába jövet, valahányszor elment a hely mellett, ahol annak idején felállíttatta azt a kerítést, mindig eszébe jutott, hogy milyen sokat köszönhet neki a cég, s hogy mennyire megalapozottak az igényei.

S az igényeit alátámasztó méltányosságérzetet csak felszította benne a Richarddal folytatott beszélgetés: végtére is éppen Richard érdekében akarja megkaparintani Phil Sawyer részvényeit. S bizonyos értelemben Richard jelenti számára a halhatatlanságot. A legjobb iskolákba fog járni a gyerek, üzleti irányú képzést kap, megszerzi a jogi diplomát, aztán belép a céghez, s ily módon felvértezve Richard Sloat majd szépen átnavigálja a Sawyer & Sloat bonyolult és érzékeny gépezetét a huszonegyedik századba. Az a nevetséges elképzelése, hogy vegyész lesz, előbb-utóbb csatát veszít majd a határozott apai ellenzéssel szemben. Richard amúgy is elég értelmes, hogy belássa, mennyivel érdekesebb s ráadásul mennyivel jövedelmezőbb az, amit az apja csinál, mint a górcsövek meg a Bunsen-égők között pepecselni. S ha Richard egyszer bepillantást nyer a valóságba, egy csapásra szertefoszlanak ezek a „kutató vegyész” fantáziák. Ha pedig aggályai lennének azzal kapcsolatban, hogy méltányosan járnak-e el Jack Sawyerrel, hát azt is beláthatja, hogy évi ötvenezer dollár és az egyetemi tanulmányainak a biztosítása nemcsak méltányos, hanem nagyvonalú gondoskodás. Főúri bánásmód. Különben is, honnét lehessen azt tudni, hogy Jack akar-e majd aktív szerepet vállalni a cégnél, vagy hogy egyáltalán lesz-e hozzá érzéke?

Arról nem is beszélve, hogy mindenkit érhet baleset. Ki tudja azt előre megmondani, megéri-e Jack Sawyer a huszadik születésnapját?

– Tulajdonképpen már csak a papírmunka van hátra, meg, hogy végérvényesen rendezzük a tulajdonviszonyokat – mondta Sloat a fiának. – Lilynek előbb-utóbb abba kell hagynia a bújócskázást. Lefogadom, hogy az agya már olyan, mint az aludttej. Legföljebb ha egy évig húzza még. Úgyhogy ha nem igyekszem most, amikor végre a markomban van, még képes és addig halogatja a dolgokat, míg hagyatéki eljárás tárgya lesz az egész, vagy átviszi egy alapítványba, és nem hinném, hogy rám bízná a kezelését. De hát nem akarlak untatni a gondjaimmal. Csak azt akartam közölni, hogy egypár napig nem találsz itthon, ha netán telefonálnál. Inkább írj levelet, vagy ilyesmi. És ne felejtsd el a vonatozást. Azt mindenképpen megismételjük egyszer.

Richard megígérte, hogy írni fog, tanul rendesen, és nem izgatja magát sem az apja, sem Lily Cavanaugh, sem Jack Sawyer miatt.

...Aztán, majd amikor ez a szófogadó gyerek utolsó éves lesz a Stanford egyetemen vagy a Yale-en, majd szépen megismerteti a Territóriumokkal. Richard akkor hat-hét évvel fiatalabb lesz, mint ő volt, amikor Phil Sawyer – az első kis észak-hollywoodi irodájukban – marihuánás cigarettán ellazulva vidoran beavatta őt a dologba, ami először csak feldühítette (mivel Sloat biztos volt benne, hogy Phil csak ugratja), aztán komolyan fölkeltette az érdeklődését (mert Phil a narkó hatása alatt annyira le volt bénulva, hogy nem is tudta kitalálni azt a tudományos-fantasztikus halandzsát egy másik valóságról). S ha majd Richard meglátja a Territóriumokat (persze az is lehet, hogy közben magától fölfedezi az egészet), az mindent helyre tesz a fejében. Mert elegendő egyetlen pillantást vetni a Territóriumokra, hogy megrendüljön az ember hite a tudomány mindenhatóságában.

Sloat végigfuttatta a tenyerét fényes, tar koponyáján, aztán élvezettel babrálni kezdte a bajuszát. A fia hangja valahogy rejtélyes módon, maga sem értette, miért, de megnyugtatta: amíg Richard jámboran hallgat rá és követi, addig minden jól vagyon, minden jól vagyon, és mind a világ dolgai jól vagynak. Az illinois-i Springfieldben már este van, s a Thayer Iskola Nelson pavilonjában Richard Sloat végigballag a zöld folyosón, vissza a tanulóasztalához, s talán éppen azokra a szép napokra gondol, amelyeket Morgan kisvasútján töltöttek a kaliforniai partvidéken, s amelyeket majd megismételnek egyszer. S már az igazak álmát alussza, amikor az apja gépe legyőzi a levegő ellen állását fönt, a magasban, s több száz mérfölddel északabbra Morgan Sloat azonban félre fogja tolni a sötétítőfüggönyt az első osztály ablakán, reménykedve, hogy süt a hold és szétnyílnak a felhők, s a lenti világot fürkészi majd.

Legszívesebben nyomban hazament volna – csupán félórányira lakott az irodától –, hogy átöltözzön, harapjon valamit, s esetleg szippantson egy kis kokót, mielőtt kimegy a reptérre. Ehelyett kénytelen volt nekivágni a kikötőbe vezető autópályának, hogy találkozzon egy ügyféllel, aki addig-addig kekeckedett, míg végül fel akarták vele bontani a szerződést, aztán találkoznia kellett egy csapat zöld szarkeverővel is, akik telekürtölték a világot azzal, hogy az egyik Sawyer & Sloat-féle beruházás, éppen a Marina del Rey közelében, szennyezi a tengerpartot; ezek a dolgok pedig nem várhattak. Azt azonban megfogadta, hogy amint elintézi Lily Cavanaugh-t meg a fiát, szép lassan le fogja építeni az ügyfeleket, most, hogy sokkal nagyobb fogásra számíthat. Most, hogy egész világoknak lehet az ügynöke, s a jutaléka nem rongyos tíz százalék lesz, visszagondolva nem is értette, hogy tűrhette el olyan sokáig Phil Sawyert. Phil sohasem játszott nagy pénzben, nem igazán érdekelte a nyereség; komolyan vette az olyan érzelgős szólamokat, mint a lojalitás meg a becsület; az agyára ment az a maszlag, amivel a gyerekeket szokás némi illemtudásra nevelni, míg fel nem világosítjuk őket a helyzet tényleges állásáról. S bármilyen pitiáner tételnek tűnt is fel a közeljövő kilátásaihoz képest, Morgan Sloat nem tudta túltenni magát azon, hogy Sawyerék az adósai, s szívrohamszerű gyomorégés fogta el a gondolatára, hogy mennyire azok. Úgyhogy kénytelen! volt előhalászni a zsebéből egy gyűrött csomag szódabikarbóna-tablettát, miközben a kocsija felé ment az épület melletti parkolóba, amelyet még sütött a nap.

Phil Sawyer alábecsülte őt, és ez még mindig piszkálta. Phil, és nemcsak ő, afféle idomított csörgőkígyót látott benne, akit csak nagy elővigyázatossági intézkedések között eresztenek ki a ketrecéből. A parkolóőr, ócska cowboy-kalapos bunkó, nézte, amint körüljárja a kocsiját, és ellenőrzi, nem húzták-e meg, nincs-e rajta karcolás. A szódabikarbóna nagyjából eloltotta a mellkasában égő tüzet. Sloat érezte, hogy az ingnyaka csupa verejték. A parkolóőr tisztes távolban maradt, tartózkodott minden bizalmaskodástól: néhány hete Sloat alaposan kiosztotta, miután egy kis horpadást fedezett fel a BMW ajtaján. S miközben mondta a magáét, Sloat észrevette, hogy a parkolóőr zöld szeme hirtelen elsötétül a dühtől: vad öröm fogta el, s folytatva a szitkozódást, fenyegető lépést tett a pasas felé, szinte abban a reményben, hogy az kezet emel rá. Az őr harcias kedve azonban időközben alábbhagyott; szinte mentegetőzve kockáztatta meg, hogy talán nem is mostani keletű az a kis horpadás. Talán egy étterem parkolójában történt, mert ahogy azok a fazonok bánnak a kocsikkal... de meg aztán ott, éjnek idején, lámpafénynél nem is lehet észrevenni...

– Pofa be – förmedt rá Sloat. – Az a kis horpadás, ahogy nevezi, nekem többe fog kerülni, mint magának egy heti bére. Megérdemelné, hogy azonnal elcsapjam, és mehessen vissza a tehenek mellé. És kizárólag csak azért nem teszem, mert van rá egy parányi esély, hogy igaza van. Előfordulhat, hogy tegnap este, amikor kijöttem a Chasenből, nem néztem meg elég jól a kocsiajtót. De akár megnéztem, akár nem, annyit megígérhetek, hogy ha még egyszer szövegelni mer nekem, ha nem szorítkozik arra, hogy „Hello, Mr. Sloat”, „Viszontlátásra, Mr. Sloat”, hát én úgy kirúgom, hogy a lába sem éri a földet. – A parkolóőr most tehát csak nézte, amint szemügyre veszi a kocsit, s fel volt készülve rá, hogy ha bármi kifogás merül fel, akkor ő szedheti a sátorfáját, s akár oda se menjen utoljára még elköszönni. A parkolóra néző ablakból Sloat gyakran látta, amint az őr esze nélkül suvickolja a motorházfedelet, nehogy rajta maradjon egy madárszar vagy akár egy porszem. Nagyon helyes, gondolta Sloat, így kell kordában tartani a személyzetet.

Ahogy kihajtott a parkolóból, és belenézett a visszapillantó tükörbe, szinte ugyanolyan kifejezést látott a parkolóőr arcán, amilyen Phil Sawyer arcán jelent meg élete utolsó másodperceiben az isten háta mögött, Utahban, ahol a madár se jár. Elégedetten mosolygott magában, miközben felhajtott az autópályára.

Philip Sawyer alábecsülte őt az első perctől kezdve, amikor elsőévesek voltak a Yale-en. Meglehet, tűnődött Sloat, azért, mert nagyon is könnyű volt alábecsülni egy kis köpcös, suta tizennyolc évest, aki életében először tette ki a lábát az ohiói Akronból, s tele van szorongással és becsvággyal. Miközben hallgatta az évfolyamtársait, akik bennfentesen emlegették a Twenty-One-t meg a Stork Clubot, hogy látták Brubecket a Basin Street Easten és Erről Garnert a Vanguardban, vért izzadt, hogy titkolja a tudatlanságát. – New Yorkban én leginkább a belvárost szeretem – vetette közbe olyan hanyagul, ahogyan csak tellett tőle. A kezét ökölbe szorította, a tenyere csupa víz volt. (Reggelente gyakran felfedezte, hogy a tenyerén maradandó nyomot hagytak a körmei). – Hogyhogy a belvárost, Morgan? – kérdezte Tom Woodbine, a többiek pedig felröhögtek. – Hát a Broadwayt meg a Village-et. Szóval arrafelé. – Mire még élénkebb lett a röhögés. A külseje jelentéktelen volt, rosszul öltözött; az egész ruhatára két öltönyből állt, mindkettő grafitszürke, s vállban mindkettőt mintha kinőtte volna. Már a középiskolában erősen hullott a haja, rövidre nyírt, lenyalt frizurája alól rózsaszín foltok virítottak elő.

Hát jóképűnek nem lehetett mondani, és ez még csak a kisebbik baj volt. A többiek mellett úgy érezte magát, mint egy ökölbe szorított kéz: mintha a lelkéről készült fényképek lettek volna reggelente azok a körömnyomok a tenyerén. A többieknek, akiket szintén a színház érdekelt, akárcsak Sawyert meg őt magát, a többieknek jó vágású arcélük volt, lapos hasuk, fesztelen, könnyed fellépésük. Hanyagul elnyúltak lakosztályaik foteljeiben, miközben ő, szemébe csörgő verítékkel, feszengve állt, hogy ne gyűrje össze a nadrágját, és viselhesse még egypár napig. A többiek olykor ifjú félistenek gyülekezetének látszottak, a vállukra vetett kasmírpulóverek akár az aranygyapjú. Színésznek készültek, drámaírónak, dalszövegírónak. Sloat pedig rendezőnek képzelte el saját magát, aki az egész társaságot az elképzeléseknek és az összefüggéseknek olyan hálójába fogja majd, amit csak ő tud kibogozni.

Sawyer és Tom Woodbine, akik számára mindketten fantasztikusan gazdagnak látszottak, szobatársak voltak. Woodbine-t különösebben nem érdekelte a színház, csakis Phil miatt fordult elő az egyetemi színjátszókör tájékán. Afféle magániskolában nevelkedett pedigrés úrifiú módjára Thomas Woodbine-t a végtelen komolysága és egyenessége is megkülönböztette a többiektől. Ügyvédnek készült és máris felsejlettek benne egy bíró feddhetetlenségének és pártatlanságának a jelei. (A legtöbb ismerőse meg is jósolta, hogy a Legfelsőbb Bíróságon fog kikötni, ami rettentően zavarba tudta hozni.) Sloat véleménye szerint Woodbine-ból hiányzott a becsvágy, amennyiben nem arra törekedett, hogy jól, hanem hogy helyesen éljen. No persze, mert megvolt mindene, és ha nagy véletlenségből mégis nélkülözött volna valamit, azzal mások készségesen ellátták: miért is lett volna becsvágy abban, akit ennyire elkényeztetett a természet és a környezete? Sloat szinte akaratán kívül és ösztönösen gyűlölte őt, és nem vitte rá a lélek, hogy Tommynak szólítsa.

A Yale-en töltött négy év alatt Sloat két darabot rendezett: a No Exit volt az egyik, amit az egyetemi újság „vad zűrzavar”-nak minősített, a Volpone a másik, amiről azt írták, hogy „cinikus, baljóslatú, hajszolt, és szinte hihetetlenül fésületlen”. Mindezekért persze a rendezőt okolták. Talán mégsem a rendezés volt az eleme, talán ehhez túlságosan intenzív és túlzsúfolt a látásmódja. Az ambíciói nem hagytak alább, csak átrendeződtek. Ha nem állhat a kamera mögött, majd azok mögött áll, akik a kamera előtt állnak. Phil Sawyer is így gondolkodott valahogy; neki soha nem voltak határozott elképzelései arról, hogy a színház iránti vonzalmát milyen területen kamatoztassa. Arra gondolt, talán a színészek és írók képviseletéhez van megfelelő tehetsége. – Menjünk Los Angelesbe, és nyissunk színházi ügynökséget – mondta Sloatnak negyedéves korukban. – Lökött egy ötlet, és a szüleink sem lesznek tőle elragadtatva, de hátha mégis visszük valamire. Legfeljebb egy-két évig koplalunk.

Phil Sawyer ugyanis, mint az Sloat számára elsőéves koruk óta kiderült, végül is nem volt gazdag srác. Csak annak látszott.

– És majd ha már lesz rá elég pénzünk, felfogadjuk Tommyt jogtanácsosnak. Addigra megszerzi a jogászdiplomáját.

– Hát persze – vágta rá Sloat, és magában azt gondolta, hogy ezt majd meg tudja akadályozni, ha arra kerül a sor. – Na és mi lesz a cég neve?

– Ami neked tetszik. Sloat és Sawyer? Vagy maradjunk az ábécésorrendnél?

– Sawyer és Sloat, hát persze, ábécésorrendben – mondta Sloat, de belül ette a méreg, mert azt képzelte, hogy Sawyer szándékosan alakítja úgy a dolgokat, hogy belőle mindig csak másodhegedűs legyen.

A szüleik csakugyan nem voltak elragadtatva, ahogy Phil jó előre megmondta, de a szépreményű színházi ügynökök végül is megérkeztek Los Angelesbe az ócska DeSotóval (Morgan DeSotójával, ami ismét csak azt bizonyítja, hogy Sawyer sokszorosan az adósa), megnyitották az ügynökségüket egy észak-hollywoodi irodaházban, ahol vígan élték világukat a patkányok meg a bolhák, s járni kezdték a klubokat, elárasztva a közönséget vadonatúj névjegykártyáikkal. Négy hónapig semmi dolguk nem akadt, teljes csődnek tűnt a vállalkozás. Az első ügyfeleikkel is megjárták: a komikussal, aki úgy ivott, hogy annak már a fele se volt tréfa, az íróval, aki nem tudott írni, és a sztriptíztáncosnővel, aki ragaszkodott hozzá, hogy készpénzben kapja a gázsiját, hogy lecsíphessen az ügynöki jutalékból. Aztán egyszer egy késő délutánon, whiskytől és marihuánától feldobva, Phil Sawyer nagy vidoran szóba hozta a Territóriumokat.

– Ha te tudnád azt, amit én tudok, te, akarnokok gyöngye. Mit tudok? Utazni, pajtás, azt tudok, de még milyen messzire.

Ettől kezdve aztán már ketten utaztak, és nem sokkal később, egy filmes bulin Phil Sawyer megismerkedett egy fiatal színésznővel, akinek éppen emelkedőben volt a csillaga, és egy órán belül meglett az első fontos ügyfelük. És volt a színésznőnek három barátnője, akik szintén nem voltak megelégedve az ügynökükkel. Egyiküknek pedig volt egy fiúja, aki éppen megírt egy egész tisztességes forgatókönyvet, és ügynökre volt szüksége, és ennek a fiúnak is volt egy barátja... Még három éve sem voltak Los Angelesben, amikor már új irodájuk volt, új lakásuk, s egyáltalán, leszelték a maguk szeletét a nagy hollywoodi tortából. A Territóriumok áldást hoztak a cégre, ezt Sloat is elismerte, de hogy mi módon, azt soha nem tudta megérteni.

Sawyer foglalkozott az ügyfelekkel; Sloat a pénzzel, a beruházásokkal, a cég üzleti vállalkozásaival. Sawyer költötte a pénzt – üzleti ebédekre, repülőjegyekre –, Sloat pedig csak halmozta, már ezért is úgy érezte méltányosnak, hogy valamicskét lefölözzön belőle. Sloat szorgalmazta az újfajta vállalkozásokat is, területfejlesztési és ingatlanügyeket, termelési befektetéseket. S mire Tommy Woodbine megérkezett Los Angelesbe, a Sawyer & Sloat cég ötmillió dollárt ért.

Sloat rájött, hogy még mindig ki nem állhatja egykori évfolyamtársát; Tommy időközben fölszedett magára tizenöt kilót, és mellénnyel teljes sötétkék öltönyében úgy festett, és úgy is viselkedett, mint egy bíró, még sokkal inkább, mint annak idején. Az arca mindig pirospozsgás volt (Sloat azon tűnődött, vajon nem italtól-e), a modora nyájas és komoly. Az idő fölötte sem szállt el nyom nélkül, a szeme sarkában megszaporodtak a tapasztalat szarkalábai, s a pillantása is sokkal óvatosabb volt, mint annak idején a Yale-en a pedigrés úrifiúé. Sloat szinte azonnal rájött, hogy Tommy Woodbine-nak óriási titka van, s hogy ezt Phil Sawyer sose venné észre, ha mások nem figyelmeztetik rá, hogy ugyanis bármi lett légyen az egykori úrifiú, Tommy jelenleg homokos. Amit ő nyilván „másság”-nak nevez. Ő pedig jócskán megkönnyítette Sloat dolgát, ilyenformán végén még megszabadulnia is könnyebb volt tőle.

Végtére a homokosokat lépten-nyomon meggyilkolják nem igaz? És ki az, aki ép ésszel rábízná egy tizenéves fiú fölnevelését egy százkilós buzira? Úgy is felfogható a dolog, hogy utólag megkímélte Phil Sawyert annak várható következményeitől, hogy ezúttal komolyan cserbenhagyta az ítélőképessége. Semmi probléma nem lett volna, ha Sawyer őt nevezi ki a fia gyámjának és a hagyatéka kezelőjének. De ha nem, hát nem. Igaz, a territóriumokbeli két gyilkost – ugyanazt a kettőt, akik elszúrták a srác elrablását – kis híján elkapták és letartóztatták, még mielőtt hazatérhettek volna, amikor ész nélkül robogtak át egy piroson.

S mennyivel egyszerűbb lett volna az egész, töprengett Sloat már vagy ezredszer, ha Phil Sawyer meg sem házasodik. Ha nincs Lily, nincs Jack, és ha Jack nincs, akkor semmi gond nincs az égvilágon. Lehet, hogy Phil el sem olvasta azokat a jelentéseket, amelyeket ő gondosan kigyűjtött neki Lily Cavanaugh előéletét illetően: fel volt sorolva azokban, hogy hol, kivel és hányszor; hamarabb véget vethettek volna a nagy szerelemnek, mint ahogy a fekete furgon végzett Tommy Woodbine-nal, Ha pedig elolvasta, akkor meglepően hidegen hagyták az alapos jelentések. Phil feleségül akarta venni Lily Cavanaught-t, és feleségül is vette. Ahogy az átkozott párja feleségül vette Laura királynőt! Ezúttal is alábecsülték. De ezúttal is megfizetett, úgy, ahogy megérdemelték.

Ami azt jelenti, gondolta Sloat elégedetten, hogy még egy-két apró simítás, és minden sínen lesz. Mire visszatér Árkádiából, oly sok év után végre a zsebében lesz az egész Sawyer & Sloat. És pontosan ez a helyzet a Territóriumokban is: ahogy a dolgok állnak, csupán egy kis lökés kell, hogy minden az ölébe hulljon. Amint lehunyja a szemét a királynő, a férje korábbi helyettese fogja kormányozni az országot, és mindenütt bevezeti azokat a kis intézkedéseket, amelyeket vele együtt régóta tervez. Aztán csak úgy dől majd a pénz, gondolta Sloat, miközben az autópályáról lekanyarodott Marina del Reybe. Akkor majd nézhetik, hogy dől majd minden.

Az ügyfele, Asher Dondorf egy új társasház alsó szintjét lakta a Marina egyik keskeny, sikátorszerű utcájában, a tengerpart közvetlen közelében, Dondorf idős karakterszínész volt, aki a hetvenes évek végén feltűnő népszerűségre tett szert egy folytatásos tévéjátékban. A sorozat két főhősének, egy kedves-bumfordi fiatal magánnyomozó házaspárnak volt a háziura, és az első epizódokban nyújtott szórványos felbukkanásai nyomán olyan rengeteg levelet kapott a nézőktől, hogy a szerzők kibővítették a szerepét: előlépett a fiatalok tiszteletbeli apjává, ő maga is megoldott egy-két gyilkossági ügyet, veszélyes helyzetekbe került és a többi. A gázsija megkétszereződött, megháromszorozódott, megnégyszereződött, s amikor a sorozat hat év után kimúlt, visszament a filmhez. És ez volt a baj. Dondorf sztárnak képzelte magát, a stúdiók és a producerek viszont továbbra is jellemszínészként tartották számon, mellékszereplőként, aki népszerű ugyan, de sokat nem lendíthet egyetlen produkción sem. Dondorf pedig elvárta, hogy friss virág legyen az öltözőjében, külön fodrásza és szövegkorrepetítora legyen, több pénzt kívánt, több tiszteletet, több szeretetet, mindenből többet, ami csak létezik. Egyszóval Dondorfnak teljesen elment a józan esze.

Sloat bemanőverezte a kocsit egy parkolóhelyre, szorosan a járda mellé, aztán óvatosan kiszállt, vigyázva, hogy az ajtó szélét ne verje hozzá a járdaszegélyhez, s eközben megvilágosodott benne valami: ha a következő napokban megtudja vagy csak gyanítani fogja, hogy Jack Sawyer felfedezte a Territóriumok létezését, akkor megöli. Vannak kockázatok, amelyeket nem vállalhat az ember.

Elmosolyodott magában, a szájába dugott egy újabb szódabikarbóna-tablettát, és bezörgetett a kapun. Már azt is tudta: Asher Dondorf öngyilkos lesz. Öngyilkos lesz, még hozzá a lakás nappalijában, hogy minél nagyobb legyen a disznóól. Egy olyan hisztérikus fószer, mint ez az ő hamarosan már a néhai névre hallgató – ügyfele, nyilván úgy gondolkodik, hogy egy igazi véres öngyilkosság jó kitolás lesz a bankkal, amelyiknek tartozik. S amikor Dondorf sápadtan és remegve ajtót nyitott, Morgan Sloat szívélyes kézszorításából őszinte melegség áradt.

MÁSODIK RÉSZ

A megpróbáltatások útja

HATODIK FEJEZET

A királynő palotája

Közvetlenül Jack szeme előtt olyan magasnak és merevnek tűntek a fűrészfogas fűszálak, mint a szablya. Mintha vágni tudnák a szelet, inkább, mintsem meghajoljanak alatta. Jack nyöszörögve fölemelte a fejét. Őbenne bezzeg megközelítőleg sem volt ilyen tartás. A gyomrát még mindig veszedelmesen bizonytalannak érezte, a homloka és a szeme égett. Feltérdepelt, aztán nagy nehezen feltápászkodott. Hosszú lovas kocsi zörgött feléje a földút porában, s a vörös képű, szakállas kocsis, akinek nagyjából olyan volt a formája, mint a mögötte zötykölődő hordóké, egyenesen ránézett. Jack köszönésképpen biccentett, igyekezett alaposan megnézni magának az embert, s egyúttal azt a benyomást kelteni önmaga felől, hogy csatangolás közben elnyomta az álom a réten. Így, függőleges testhelyzetben már egyáltalán nem érezte magát rosszul; sőt soha ilyen jól nem érezte magát, amióta csak eljött Los Angelesből: nemcsak makkegészségesnek, hanem valahogy kiegyensúlyozottnak, mint aki tökéletes összhangban van a testével. A Territóriumok meleg légfuvallata gyöngéd, illatos érintéssel simogatta az arcát; valami erősebb, nyers húséra emlékeztető szag is szállt a levegőben, de mellette határozottan kivehető volt a finom virágillat. Jack a tenyerével végig simította az arcát, és kíváncsian odapislantott a kocsisra, a Territóriumok lakóinak első képviselőjére, akivel találkozott.

Vajon mit válaszoljon, ha megszólítja a kocsis? Egyáltalán angolul beszélnek errefelé? És azt az angolt beszélik, amit ő? Egy másodpercig fontolgatta, vajon képes lenne-e észrevétlenül járni-kelni egy olyan világban, ahol így szólítják meg egymást az emberek: „Könyörgök, instálom”, meg hogy „Felövezted-i magad karmazsin csetővényeddel, apród, hallod-i?”. No nem, gondolta, s elhatározta, hogy ha így állnak a dolgok, némának teszi magát.

A kocsis végre levette róla a tekintetét, és csettintett a lovainak, valahogy úgy, hogy az nem hasonlított a nyolcvanas évek amerikai nyelvhasználatára. Ámbár lehet, hogy a lovakkal így kell beszélni. Győőa! Győőa! Jack óvatosan hátrább lépett a fűben, és azt kívánta, bárcsak hamarabb sikerült volna feltápászkodnia. A kocsis újra ránézett, és Jack meglepetésére biccentett. Se különösebben barátságos, se barátságtalan nem volt ez a gesztus, csupán afféle elemi kommunikáció egyenlő felek között. Mintha azt akarná mondani: No, ha ezzel végzek, vége a napnak, hála légyen testvér. Jack viszonozta a biccentést, aztán zsebre akarta tenni a kezét, és a hirtelen megdöbbenéstől, úgy látszik, olyan képet vágott, mint akinek megállt az esze, mert a kocsis jókedvűen fölnevetett.

A ruházata megváltozott: a kordbársony farmer helyett bő nadrág volt rajta durva szövésű gyapjúszövetből, fölötte pedig testhezálló zeke valami puha kék anyagból. A zekén – vagy inkább ujjasnak kéne nevezni?, tűnődött – gombok helyett horgas kapcsok voltak. A nadrág és a zeke szemlátomást házilag készült. Eltűnt a Nike edzőcipője is, helyette bőrszandál volt a lábán. A hátizsákjából bőrtarisznya lett, amely keskeny bőrszíjon lógott a vállán. A kocsis majdnem pontosan ugyanilyen öltözéket viselt, csak az ő zekéje bőrből volt, s tele pecséttel, hogy az egymást érő karikák valósággal olyan mintát adtak, mint a fák évgyűrűi.

A szekér nagy zörgéssel elporzott. A hordókból sör élesztős aromája áradt. A hordók mögött három halomban mintha teherautóabroncsok feküdtek volna legalábbis Jacknek ez volt az első benyomása. Aztán az orrába csapott az „abroncsok” illata, éppen, miközben észrevette, hogy tökéletesen simák, fénylően csupaszok ezek a teherautó-külsők, az illatuk meg... valami tejszínsűrű, titkos zamatú, ínycsiklandó illatuk volt, amitől azonnal megéhezett. Sajt volt az, de olyan sajt, amilyet még soha nem evett. A sajtkorongok mögött a kocsi végében nagy halom, szabálytalan alakú nyers húsdarab zötyögött, hosszú, megnyúzott félmarhák jókora bélszínhasábok, tekervényes belsőségek, amelyeket nem ismert föl, s mindezt teljesen beborították a csillogó hátú legyek. A nyers hús átható szagával tele lett az orra, és azonnal elment a sajtok láttán feltámadt étvágya. Kilépett az útra a szekér mögött, és nézte, ahogy felfele kapaszkodik egy kis emelkedőn. Aztán megindult a nyomában, észak felé.

Az emelkedőnek még csak a felénél tartott, amikor újra megpillantotta a nagy sátor tetejét; ott állt mozdulatlanul, egy csapat lobogó zászlótól körülvéve. Ez volna az úti célja, állapította meg magában. Még néhány lépést tett a szederbokrok mellett, ahol legutóbb úgy elidőzött (s felidézve az ízüket, nem állta meg, hogy két jókora szedret a szájába ne dugjon), s egyszerre csak teljes egészében megpillantotta a sátrat. Hatalmas, zegzugos építmény volt, hosszú épületszárnyakkal, kapuval, udvarral. S ez a különös építmény – Jack ösztönösen nyári palotának nevezte magában – az óceán fölött emelkedett, akárcsak az Alhambra Parkszálló. Körülötte, meg a kapuján ki és be, kis csoportok jártak-keltek, láthatatlan, parancsoló erőknek engedelmeskedve, mint a vasreszelék a mágnes körül. A kis csoportok összetalálkoztak, szétváltak, továbbhaladtak...

A járókelők némelyike tarkabarka, gazdag öltözetet viselt, a legtöbben azonban úgy voltak öltözve, ahogy Jack. Néhány nő hosszú, fényes fehér ruhában vagy köpenyben vonult keresztül az udvaron, de olyan határozottan, mint a tábornokok. A kapukon kívül kisebb sátrak és rögtönzött fabódék álltak; itt is ide-oda járkáltak az emberek, de talán hogy fesztelenebbül, szabadabban. Beszélgettek, vásároltak, ettek-ittak. Jack arra gondolt, hogy odalent, a sürgő-forgó sokaságban meg kell találnia a sebhelyes arcú embert.

Előbb azonban még hátrafordult, és végignézett a poros szekérúton, hogy lássa, mi történt az Árkádia Vidámvásárral.

Vagy ötven méterrel odább két, ekét húzó sötét lovat látott, és először azt gondolta, hogy az angolparkból majorság lett, aztán észrevette, hogy a föld végéből egy csapat néző szemléli a szántást, és rájött, hogy ez valamiféle vetélkedő. Valamivel távolabb tagbaszakadt, vörös hajú, derékig meztelen férfit látott, aki úgy pörgött maga körül, mint a búgócsiga. Kinyújtott kezében valami súlyos tárgyat forgatott. Hirtelen megállt, eleresztette a tárgyat, amely messzire repült, aztán földet ért, majd felpattant, és kiderült róla, hogy kalapács. Az angolparkból tehát vásár lett, nem majorság, állapította meg Jack, szemügyre véve a harapnivalókkal megrakott pultokat, az apjuk nyakában lovagló kisgyerekeket.

Eltűnődött, hogy a vásárban van-e valahol egy Speedy Parker, aki felügyel, hogy minden kötélzet, minden heveder biztosan tartson, hogy minden kemence megfelelően be legyen fűtve. Nagyon remélte, hogy Speedy ott van a helyén.

Ki tudja, gondolta, anya talán még mindig ott ül az Árkádia Teaszalonban, és azon tépelődik, hogy miért is engedte el.

Visszafordult a palota felé, és nézte, ahogy a szekér átdöcög a kapun, majd balra fordul, kettéválasztva a sokadalmat, éppen úgy, ahogy az Ötödik sugárútról lekanyarodó autók választják szét a gyalogosokat a keresztutcák sarkán. A következő pillanatban aztán maga is megindult a szekér nyomában.

Attól tartott, a palota körül nyüzsgő emberek azonnal megérzik majd, hogy idegen, és kinézik maguk közül. Mindenesetre lesütötte a szemét, és úgy tett, mint aki fontos küldetésben jár; mintha vásárolni küldték volna. Elmélyült arckifejezése is a nagy igyekezetet volt hivatva tükrözni, hogy el ne felejtse valahogy, mi mindenért szalajtották: egy ásó, két csákány, egy gombolyag madzag, egy köcsög libazsír... Aztán lassan rájött, hogy a palota előtt járó-kelő felnőttek rá se hederítenek. Volt közöttük, akinek sietős volt a dolga, volt, aki ráért, nézegették a kis sátrakban árusított portékákat, szőnyegeket, vasfazekakat, ékszereket; fakupákból ittak, meg-megrángatták egymás ruhaujját, ha beszédbe akartak elegyedni az illetővel vagy fel akarták hívni valamire a figyelmét, alkudoztak a kapu mellett álló strázsákkal, mindenki ment a maga dolga után. Jack alakítása nemcsak fölösleges volt, hanem nevetséges is. Kihúzta hát magát, és nem éppen nyílegyenesen, de nagyjából a kapu irányába indult.

Azt azonnal észrevette, hogy nem úgy megy az, hogy egyszerűen csak besétál, hiszen kétoldalt a két strázsa megállít és kikérdez mindenkit, aki be akar menni. Iratokat kellett felmutatniuk, jelvényeket, pecséteket. Jacknél pedig nem volt más, csak Speedy Parker gitárpengetője, és attól tartott, azzal ugyan nem eresztik át. Egy férfi éppen odalépett a kapuhoz, megvillantott egy kerek ezüstjelvényt, mire egy intéssel betessékelték; az utána következőnek azonban útját állták. A férfi először vitatkozott az őrrel, aztán hangot váltott, és Jack látta, hogy könyörög. Az őr azonban megrázta a fejét, és elparancsolta onnan.

– Bezzeg az Ő embereit minden teketória nélkül beengedik – mondta valaki Jack jobb oldalán, és ez végre eldöntötte, hogy milyen nyelvet is beszélnek a Territóriumokban. Jack arra fordította a fejét, hogy lássa, hozzá szóltak-e.

De a mellette elhaladó középkorú férfi a társával beszélgetett, aki szintén a palota környékén járó-kelő férfiak és nők egyszerű öltözékét viselte. – Az Ő embereit már hogyne engednék? – felelte a megszólított. – Hiszen éppen ide tart. Azt hiszem, még ma meg is érkezik.

Jack a nyomukba szegődött, és ment utánuk a kapu felé.

A strázsák a két közeledő férfi felé léptek, s mivel azok mindketten ugyanahhoz fordultak, a másik őr a hozzá közelebb eső kérelmezőkkel kezdett foglalkozni. Jack a háttérben maradt. Eddig még senkit nem vett észre, akinek sebhely lett volna az arcán, sőt még parancsnokot sem látott. Katonát sem a két őrön kívül. Az őrök fiatal falusi legényeknek látszottak, széles vörös képükkel úgy festettek cifra, fodros és gondosan berakott uniformisukban, mint a jelmezbe bújt parasztok. A két férfi, akit Jack követett, úgy látszik, kiállta a próbát, mert az őr egy-két szó után hátralépett, és beengedte őket. Az egyik őrszem most szúrós szemmel ránézett Jackre, aki elfordította a fejét, és eloldalgott.

Ha nem találja meg a sebhelyes arcú kapitányt, soha be nem jut a palotába.

Egy csapat férfi érkezett a kapuhoz, a strázsa elé, aki olyan szúrósan nézett Jackre, és szinte azonnal szóváltás támadt. A jövevények hangoskodni kezdtek, hogy várják őket, életfontosságú, hogy bejussanak, rengeteg pénz múlik ezen, de papírjaik, sajnos, nincsenek. Az őr némán ingatta a fejét, az állát szinte reszelte keményített pliszégallérja. S Jack, miközben egyre azon törte a fejét, hogy fogja megtalálni a kapitányt, látta, hogy a csapat vezére a levegőbe emeli két kezét, majd ökölbe szorítja az egyiket, és belecsap vele a másik tenyerébe. Most már az ő arca is olyan vörös volt, mint az őré, beszéd közben mutatóujjával hevesen az őr felé bökött. Az őrhöz most csatlakozott a társa is. Mindketten szemlátomást unták a dolgot, és hajthatatlanok voltak.

Hirtelen, szinte a semmiből ott termett az őrök mellett egy szálas termetű, magas férfi. Az ő egyenruhája is olyan volt, hogy egy operettben éppúgy hasznát lehetett volna venni, mint a csatatéren, de valamelyest különbözött az őrökétől. Ő nem viselt pliszírozott gallért, és Jack egy másodperccel később azt is észrevette, hogy a süvege nem háromszögletű, hanem egyetlen csúcsban végződik. Mondott valamit az őröknek, aztán a kis csapat vezetőjéhez fordult. A hangoskodásnak és a böködésnek azonnal vége szakadt. A magas férfi csöndesen beszélt hozzájuk, és a felindultság Jack szeme láttára apadt el a jövevényekben. Egyik lábukról a másikra álltak, a válluk megroggyant. Aztán lassan elszállingóztak. A parancsnok nézte, ahogy távoznak, majd visszafordult az őrökhöz, hogy még mondjon nekik valamit.

Az alatt a pillanat alatt, amíg feléje fordulva állt, hogy mintegy a jelenlétével bírja nagyobb sietésre az embereket, Jack észrevette, hogy a jobb szemétől az arccsontjáig kifakult, cikcakkos sebhely húzódik.

A parancsnok most biccentett az őröknek, és fürgén elindult a dolgára. Nem nézett se jobbra, se balra, csak ment, keresztül a tömegen, valahová a palotán kívül. Jack utánaeredt.

– Uram – kiáltotta, de az csak masírozott a lassan mozgó tömegen át.

Jack átfurakodott egy társaságon – férfiak, nők vegyesen –, akik egy malacot cipeltek az egyik kis sátor felé, aztán átrohant a hirtelen megnyíló résen két csoport között, amelyek szintén a kapu felé igyekeztek, s végül utolérte a parancsnokot.

– Kapitány úr – mondta, és megérintette a könyökét.

A férfi olyan lendülettel fordult meg, hogy Jacknek a földbe gyökerezett a lába. Közelről nézve a vastag sebhely mintha külön életet élt volna a kapitány arcán. Ez az arc különben sebhely nélkül is szilaj ingerültséget fejezett volna ki, gondolta Jack. – Mit akarsz, te gyerek? – kérdezte a kapitány.

– Beszélnem kell magával – mondta Jack. – Látnom kell a Ladyt, de nem hiszem, hogy beeresztenek a palotába. És valamit meg kell mutatnom magának. – Ezzel belemélyesztette a kezét a szokatlan nadrág jókora zsebébe, és kitapogatta benne a háromszögletű tárgyat.

Amikor aztán a tenyerén felmutatta, érezte, hogy egész testét átjárja a megdöbbenés. Amit a kezében tartott, az ugyanis nem valami közönséges gitárpengető volt, hanem egy hosszú fog, talán cápának a foga, amit kacskaringós, bonyolult aranyintarzia díszített.

Jack félig-meddig inkább ütlegre számítva a kapitány arcába nézett, és azon is a saját megdöbbenését látta tükröződni. Tökéletesen eltűnt erről az arcról a nagyon is ráillő ingerültség, jelenleg inkább valami bizonytalanság, sőt félelem ülte meg az erős arcvonásokat. A kapitány fölemelte a kezét, s Jack azt hitte, a díszes fogat akarja elvenni tőle: oda is adta volna, de a férfi egyszerűen csak rázárta az ujjait a tenyerében tartott holmira.

– Gyere velem – mondta.

A palota oldalához kerültek, és a kapitány egy nagy, vitorla alakú sátorponyva mögé vezette Jacket. A merev, fakó ponyva mögötti félhomályban olyan volt a férfi arca, mintha rózsaszín rajzkrétával húzták volna meg a vonásait.

– Szóval mi van ezzel a jelvénnyel? – kérdezte meglehetős higgadtsággal. – Hogy jutottál hozzá?

– Speedy Parkertől kaptam – mondta Jack. – Ő mondta, hogy keressem meg magát, és mutassam meg.

– Sose hallottam ezt a nevet – mondta a kapitány a fejét csóválva. – Add csak ide szépen. – Erélyesen megszorította Jack csuklóját. – Azonnal add ide, és meséld el, honnan loptad.

– Igazat beszélek – mondta Jack. – Speedy Parkertól kaptam. Speedytől, aki az angolparkban dolgozik. De amikor ideadta, akkor még nem fog volt, hanem gitárpengető.

– Neked fogalmad sincs róla, hogy mi vár rád, te gyerek.

– Biztos, hogy ismeri – erősködött Jack. – Ő mondta, hogy keressem meg magát. Azt is elmondta, hogy hogy néz ki, meg hogy a külső őrség parancsnoka.

A kapitány megcsóválta a fejét, és még jobban megszorította Jack csuklóját. – Mondd el nekem, hogy fest ez az ember. És ne merj hazudni, mert úgyis rájövök. Úgyhogy erőltesd meg az eszedet, hajót akarsz.

– Speedy öregember – mondta Jack. – Valamikor zenész volt. – Mintha felismerés villant volna a kapitány szemében. – Fekete. Szóval fekete a bőre. A haja fehér. – Az arca barázdás. És elég sovány, de sokkal erősebb, mint amilyennek látszik.

– Fekete? – kérdezte a kapitány. – Úgy érted, hogy sötét a bőre?

– Hát, a feketék nem kifejezetten feketék – mondta Jack. – Ahogy a fehérek sem kifejezetten fehérek.

– Szóval egy Parker nevű, sötét bőrű ember – mondta a kapitány, és lassan eleresztette Jack csuklóját. – Errefelé Parkusnak hívják. Szóval akkor te onnét jöttél a... – valami láthatatlan, távoli pont felé biccentett a látóhatáron.

– Pontosan – mondta Jack.

– És Parkus... vagyis Parker azért küldött, hogy megnézd a királynőt.

– Igen, azt mondta, hogy látnom kell a királynőt. És hogy maga el tud vezetni hozzá.

– Hát akkor gyorsan kell cselekednünk – mondta a kapitány. – Van egy ötletem, hogyan csináljuk, de nem vesztegethetjük az időt. – Rugalmasan s egyúttal katonásan mérlegelte az új helyzetet. – Ide figyelj! Azt fogjuk színlelni, hogy te az én balkézről való fiam vagy. Az ilyesmi itt megszokott dolog. Szóval, azt játsszuk, hogy megbíztalak valami tennivalóval, amit nem végeztél el, és ezért éktelenül dühös vagyok rád. Szerintem szabad utunk lesz, ha eléggé meggyőzően adjuk elő a dolgot. Legalábbis, amíg bejutunk. Odabent már nehezebb lesz a helyzet. Gondolod, hogy menni fog? El tudod hitetni az emberekkel, hogy a fattyam vagy?

– Az anyám színésznő – felelte Jack, és eláradt benne a jól ismert büszkeség.

– No, akkor meglátjuk, ragadt-e rád valami – mondta a kapitány, és Jack nagy meglepetésére rákacsintott.

– Igyekszem kíméletesnek lenni – mondta, és – Jack újabb meglepetésére – vasmarokkal megragadta a felsőkarját. – Mehetünk – közölte, és a karjánál fogva szinte vonszolva Jacket, kimasírozott a sátorlap védelme alól.

– Ha egyszer azt mondom neked, hogy felsúrolod a követ a konyhában – bömbölte, de közben rá se nézett –, akkor felsúrolod. Megértetted? Azt teszed, amit mondok. Ha pedig nem teszed, akkor jaj neked, afelől biztosíthatlak.

– De egy darabon felsúroltam – nyöszörögte Jack.

– Egy darabon? – ripakodott rá a kapitány, és durván maga után ráncigálta. – Majd adok én neked. – Az emberek félreálltak, hogy továbbengedjék őket. Akadt közöttük, aki résztvevően rámosolygott Jackre.

– De fel akartam súrolni a többit is. Isten bizony, már éppen folytatni akartam...

A kapitány a kapu felé vonszolta, s rá se nézett a strázsákra, miközben átbukdácsoltak a kapun.

– Jaj, ne, apa, ez fáj – visította Jack. – Ez nagyon fáj.

– Hát még amit majd odabent kapsz – mondta a kapitány, és átvágott vele az udvaron, amit Jack a dombtetőről láthatott.

Az udvar túlsó oldalán a kapitány fellódította néhány falépcsőn, és már bent is voltak a palotában. – Most aztán szedd össze a tudományod – súgta oda Jacknek, majd megindult vele egy hosszú folyosón, és úgy szorongatta a karját, hogy annak bizonyára nyoma maradt.

– Jó leszek, apa, megígérem – üvöltötte Jack.

Átértek egy keskenyebb folyosóra. Jack megfigyelte, hogy a palota belseje egyáltalán nem hasonlít sátorra. Valóságos labirintust alkottak benne a folyosók és a belőlük nyíló helyiségek. Mindennek füst- és zsírszaga volt.

– Megígéred? – förmedt rá a kapitány.

– Meg én, megígérem.

Előttük, egy újabb folyosón cifrán öltözött urak csoportja várakozott, némelyik a falat támasztotta, mások kereveteken nyúltak el. A zajos jövevényeket többen is szemügyre vették. Egyikük, aki két, összehajtogatott lepedőket cipelő asszonynak osztogatott éppen parancsokat, gyanakodva megnézte magának Jacket meg a kapitányt.

– Én pedig megígérem, hogy kiverem belőled a rosszaságot – rivalt Jackre a kapitány.

A férfiak közül erre néhányan fölnevettek. Prémmel szegett, széles karimájú puha kalap volt a fejükön, a lábukon pedig bársonycsizma. A tekintetük kapzsi volt és üres. Aki a cselédeket egzecírozta, szemlátomást a vezetőjük volt, hórihorgas, szikár ember. Figyelmes, éber tekintete nyomon követte Jacket és a perlekedő kapitányt.

– Jaj, ne, könyörgök – jajveszékelt Jack.

– Csak könyörögj, úgyis szíjat hasítok a hátadból – torkolta le a kapitány. Újabb nevetés fogadta a szavait. Még a hórihorgas is megengedett magának egy fagyos mosolygást, majd újra elővette a cselédeket.

A kapitány belökte Jacket egy helyiségbe, amely tele volt poros bútorokkal. És most végre eleresztette Jack sajgó karját. – Azok odakint az Ő emberei – suttogta. – Mi lesz itt, ha egyszer a... – kezdte mondani, aztán megrázta a fejét, és mintha hirtelen megfeledkezett volna a nagy sietségről. – A Jó Gazda Könyvé-ben az áll – mondta elgondolkodva –, hogy boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld, de ezekben a léhűtőkben fikarcnyi szelídség sincsen. Nem érdekli őket más, csak a pénz, a vagyon, meg a... – szünetet tartva fölpillantott, mintha ki sem akarná vagy meg se tudná mondani, hogy még mit is akarnak az odakint várakozók. Aztán pillantása Jackre esett. – No de igyekeznünk kell. Szerencsére van még egy-két titka a palotának, amit nem sikerült kifürkészniük. – Odamutatott oldalvást, egy kopott deszkafalra.

Jack megindult a nyomában, és megértette, miről van szó, amikor a kapitány megnyomott két kiálló szöget egy poros deszka végében, s az megnyílt befelé, és mögötte keskeny, sötét folyosó bukkant elő, amely nem volt magasabb egy fölállított koporsónál.

– Éppen csak megpillanthatod a királynőt, de gondolom, az elég is lesz. Ennél többel amúgy sem szolgálhatok. – Néma mozdulattal előretessékelte Jacket. – Menj egyenesen, amíg nem szólok – súgta, és amikor behúzta maguk mögött a deszkát, Jack megindult előre a koromsötétségben.

A folyosó hol erre kanyarodott, hol arra, csak időnként szűrődött be némi világosság egy-egy deszkarepedésen, ahol ajtó lehetett, vagy ablak, magasan a fejük fölött. Jack időközben teljesen elveszítette a tájékozódóképességét, és vakon követte a kapitány utasításait. Egyik helyen pompás pecsenyeillat csapott az orrába, másutt meg félreismerhetetlen latrinabűz.

Aztán egyszerre csak véget ért a gyaloglás. – Állj mondta a kapitány. – Most majd fölemellek. Emeld a karod!

– És most látni fogom? – kérdezte Jack.

– Egy pillanat és megtudod – mondta a kapitány, aztán Jack hóna alá nyúlt, és fölemelte a feje fölé. – Van ott előtted egy deszka – suttogta –, told el balra.

Jack vakon tapogatott maga előtt, és a keze sima fatáblához ért. A tábla könnyedén elcsúszott balra, és most elegendő fény szűrődött be a folyosóra ahhoz, hogy még megpillanthasson egy csirke nagyságú pókot, amint felkapaszkodik a mennyezet irányába. A tábla helyén megnyílt ablakon Jack lefelé pillantott, s meglátott egy akkora termet, mint egy szálloda hallja, tele fehérbe öltözött asszonyokkal és olyan díszes bútorzattal, hogy rögtön a múzeumok ötlöttek az eszébe, amelyekben a szüleivel járt. A terem közepén, hatalmas ágyon egy hölgy feküdt, nem lehetett tudni, alszik-e vagy eszméletlen, csak a válla és a feje látszott a takaró fölött.

És Jack kis híján felkiáltott a megdöbbenéstől és a rémülettől, mert az ágyon fekvő hölgy az anyja volt. Az anyja volt, és látni lehetett, hogy haldoklik.

– Szóval látod – súgta a kapitány, és még erősebb lett a fogása Jack hóna alatt.

Jack tátott szájjal bámulta az anyját. Haldoklik, gondolta, efelől semmi kétség: még a bőre is fakó volt és szemlátomást beteg, a haja is elveszítette a színét. Körülötte sürögtek-forogtak az ápolónők, megigazgatták a takaróját, rendezgették a könyveket egy asztalkán, de szemlátomást csak a rend kedvéért nyüzsögtek ennyire, mivel fogalmuk sem volt róla, hogy mivel is segíthetnének rajta igazán. Tudták, hogy számára már nincs segítség. Legföljebb csak annyit tehetnek, hogy késleltetik a halált, időt nyernek, még egy hónapot vagy akár csak még egy hetet.

Jack nézte, nézte az ágyon fekvő alak viaszfehér arcát, és végül ráébredt, hogy mégsem az anyját látja. Nem, ennek a hölgynek kerekebb az álla, és az orrának a vonala még nemesebb, mint Lily Cavanaugh-é. A haldokló hölgy az anyja párja: Laura DeLoessian. Látta, amit látott, de a mozdulatlan, fehér arc mögé nem láthatott. Akármi volt is Speedy szándéka, csak a felszínt látta, amely nem sokat mondott el a királynőről.

– Jól van – súgta, visszatolta a helyére a táblát, a kapitány pedig lerakta a földre.

– Mi baja? – kérdezte Jack a sötétben.

– Senki nem tudja – suttogta a kapitány a feje fölött. – A királynő nem lát, nem tud beszélni, és nem tudja mozdítani a tagjait... – Egy pillanatra elhallgatott, aztán megérintette Jack kezét: – Indulnunk kell visszafelé.

A folyosó sötétjéből visszaértek a poros bútorokkal telezsúfolt szobába. A kapitány leseperte egyenruhájáról a pókhálókat, aztán félrehajtotta a fejét, és az arcán nyílt aggodalommal, hosszú pillanatig nézte Jacket. – És most válaszolj egy kérdésemre – mondta. – Azért küldtek, hogy megmentsd? Hogy megmentsd a királynőt?

Jack bólintott. – Azt hiszem. Azt hiszem, az is hozzátartozik a dologhoz. De én is szeretnék tudni valamit – mondta habozva. – Hogyhogy azok a léhűtők odakint nem veszik át a hatalmat csak úgy? Hiszen a királynő nemigen tudná megakadályozni.

A kapitány elmosolyodott, de semmi derű nem volt a mosolygásában. – Mert én nem hagyom – mondta. – Az embereim nem hagyják. Mi meg tudjuk akadályozni. Nem tudom, mit sütöttek ki a messzi végeken, ahol laza az ellenőrzés, de itt mi hűségesek vagyunk a királynőhöz.

Arcának ép felén, a szeme alatt rángani kezdett egy izom. Szorosan összeillesztette a tenyerét. – És milyen parancsot, milyen utasításokat kaptál? – kérdezte. – Gondolom, hogy menj csak nyugati irányba... igaz?

Jack szinte érezte, hogy az egész ember reszket, s csak a hosszú évek során kialakult önfegyelmével tud erőt venni felindultságán. – Igen – mondta Jack. – Állítólag nyugat felé kell mennem. Jó felé megyek? Nyugati irányban jutok el a másik Alhambrához?

– Én nem tudhatom... nem tudhatom – vágta rá a kapitány, és hátrált egy lépést. – Innen azonban el kell tűnnünk. Én nem adhatok neked tanácsot – mondta, és Jack látta hogy nem akar a szemébe nézni. – Itt azonban egy percig sem maradhatsz. Igyekeznünk kell, hogy kint legyél a palotából, és útnak indulj, még mielőtt Morgan ideér.

– Morgan? – kérdezte Jack, és szinte biztos volt abban, hogy rosszul hallott. – Morgan Sloat? Hát idejön?

HETEDIK FEJEZET

Farren

A kapitány mintha nem is hallotta volna a kérdést. Csak nézett a bútorraktárnak használt helyiség sarkába, nézte a nagy semmit. De azt még Jack is észrevette, hogy jár az agya, mélyen elgondolkodott. És azt megtanulta Tommy bácsitól, hogy a gondolataiba mélyedt felnőttet megzavarni éppen akkora udvariatlanság, mintha a szavába vágna az ember. Csak hát...

Térj ki az öreg Sloat útjából. Légy résen, figyeld, hogy merre jár, ő meg a párja. Ha nem vigyázol, a nyomodra akad, és ott lesz a sarkadban, mint egy véreb.

Ezt mondta Speedy. Csak hát ő akkor nem nagyon figyelt, mert minden gondolatát lefoglalta a Talizmán. Akkor nem is jutott ez el a tudatáig, de most olyan erővel törtek rá a szavak, mintha váratlanul nyakon vágták volna.

– És miről ismerek rá? – kérdezte végül is izgatottan.

– Morganre? – kérdezte a kapitány, mint aki mély álomból riad fel.

– Kövér? – érdeklődött Jack. – Kövér és kopaszodik? És amikor dühös, akkor ilyen a járása? – A veleszületett utánzókészséggel – amivel mindig megnevettette az apját, még akkor is, ha holtfáradt vagy rosszkedvű volt – Jack előadta Morgan Sloatot. Egyik pillanatról a másikra megöregedett, ahogy összeráncolta a homlokát, mint Morgan Sloat szokta, amikor dühös. Egyúttal beszívta az arcát, leszegte a fejét, hogy tokásabbnak lássék, előrebiggyesztette az ajkát, mint egy hal, a szemöldöke pedig le s fel ugrált. – Valahogy így néz ki? – kérdezte.

– Nem – mondta a kapitány, de valami megcsillant a szemében, akárcsak akkor, amikor Jack arról beszélt, hogy Speedy Parker öreg. – Morgan magas – mondta. – Hosszú a haja – a jobb vállán megmutatta, hogy milyen hosszú –, és sántít. Az egyik lába nyomorék. Magasított talpú cipőt visel, de úgy is látszik, hogy sántít. – Megvonta a vállát.

– Mégiscsak, mintha ráismert volna, amikor utánoztam – mondta Jack.

– Csss – csitította a kapitány. – Ne olyan istenverte hangosan, te gyerek!

– Azt hiszem, ismerem a tagot – mondta Jack, lehalkítva a hangját. Félelem fogta el, de úgy, hogy ezt az érzést értelmezni tudta, fel tudta fogni, ahogyan a környező világot még nem volt képes felfogni. Morgan bácsi itt volna? Uramisten!

– Morgan az Morgan – mondta a kapitány. – És nem olyasvalaki, akivel kukoricázni lehet. Gyere, táguljunk innen. – Vasmarokkal megfogta Jack felsőkarját. Jack felszisszent, de nem mozdult.

Parkerból Parkus lett. Morgan pedig... nem, ez nem lehet véletlen egybeesés.

– Még ne menjünk – mondta. Másvalami is motoszkált a fejében. – Nem volt a királynőnek gyereke? – kérdezte.

– A királynőnek?

– Igen.

– Volt egy fia – felelte kelletlenül a kapitány. – Igen. De nem maradhatunk itt tovább.

– Meséljen róla!

– Nincs sok mesélnivaló – mondta a kapitány. – A gyerek csecsemőkorában meghalt, még hat hete sem volt a világon. Beszélték, hogy Morgan egyik embere, talán Osmond, megfojtotta volna. De az ilyen beszédre nem kell odafigyelni. Én aztán igazán nem szívelem Orrisi Morgant, de azt mindenki tudja, hogy minden tucat csecsemőből egy még a bölcsőben meghal. Senki nem tudja az okát; rejtélyes módon meghalnak, nem tudni, miért. Ahogy mondani szokás, Isten senkitől nem spórolja el a koporsószeget. A nagy Asztalos még a királyi hercegeket sem kíméli. Tudod... Hé, te gyerek! Mi bajod?

Jack úgy érezte, hogy megfordul körülötte a világ. Megtántorodott, úgy kellett elkapnia a kapitánynak, akinek a keze ezúttal olyan puha volt, mint egy tollpárna.

Csecsemőkorában ő is kis híján meghalt.

Anyja számtalanszor elmesélte, hogy úgy talált rá a kiságyában, hogy szinte nem is volt már benne élet, a szája kék volt, az arca pedig mint a ravatalozók viaszgyertyái, miután gyertyakoppantóval kioltották. Felkapta, és sikoltozva rohant vele a nappaliba. Az apja meg Sloat a földön ülve birkózómeccset néztek a tévében, bortól és marihuánától eltompulva. Az apja azonnal felugrott, kitépte Lily karjából, a bal kezével befogta a kicsi orrát (még egy hónap múlva is meglátszott a nyoma, mesélte az anyja nevetgélve), a száját meg rátapasztotta a szájára, miközben Morgan azt kiabálta: Nem hiszem, hogy az segíteni fog, Phil, nem hiszem, hogy segíteni fog rajta.

(Vicces volt Morgan bácsi, nem gondolod, anya? – kérdezte Jack. De, Jacky, nagyon vicces, felelte Lily furcsán elmosolyodva, s a hamutartóban füstölgő csikkről rágyújtott egy újabb Herbert Tarrytoonra.)

– Te gyerek – suttogta a kapitány, és úgy megrázta, hogy Jack lekókadt feje belenyeklett. – Te gyerek, a fenébe is, nehogy itt elájulj nekem.

– Jól vagyok – mondta Jack, de valahonnan nagyon távolról jött a hangja; olyan volt, mint a Dodgers bemondójáé, visszhangos és távoli, mint mikor a Chavez Ravine mellett hajt el az ember este, leeresztett kocsitetővel, vagy mintha baseballmeccs-közvetítést hallgatna jóízű álmában. – Jól van már, szálljon le rólam. Mi lenne, ha békén hagyna?

A kapitány nem rázta tovább, elengedte, de aggódva nézett rá.

– Jól van – mondta Jack újra, és hirtelen teljes erejéből pofon vágta saját magát. Au, gondolta, ez nagy volt; de legalább éles lett a világ képe a szeme előtt.

Igen, kis híján ő is meghalt még a bölcsőben. A régi lakásukban, amire már alig emlékszik, s amelyet az anyja mindig Technicolor Álompalotának emleget, mivel a nappali ablakából különlegesen festői kilátás nyílt a hollywoodi dombokra. Kis híján meghalt, és az apja meg Morgan Sloat borozgatott, és aki sok bort iszik, annak gyakran kell kijárnia a vécére, és annyira még emlékezett a Technicolor Álompalotára, hogy tudja: a nappaliból a gyerekszobán át lehetett eljutni a legközelebbi fürdőszobába.

Szinte látta maga előtt, amint Morgan Sloat fölkel, vigyorogva odaszól Philnek, hogy: Bocs, kimegyek, helyet kell csinálnom a további piának; az apja pedig alig figyel rá, mert Haystack Calhoun éppen két vállra készül fektetni esélytelen ellenfelét; a tévéképernyőtől beragyogott nappaliból Morgan belép a gyerekszoba hamuszürke homályába, ahol ott alszik a kis Jacky Sawyer micimackós rugdalózójában, frissen pelenkázva, melegen és szárazon. Látta maga előtt Morgan bácsit, amint fürkészőn visszapillant a nappali ajtajának fénynégyszögére, miközben ráncba szökken a homloka, s hideg ajka kerekre csücsörödik, mint egy feketesügéré; látta, amint Morgan bácsi elvesz egy közeli székről egy díszpárnát, óvatosan, de határozottan rászorítja az alvó csecsemő fejére, s szorítja, miközben a másik tenyerével megtámasztja a kicsi hátát. S amikor a keze között minden vergődés megszűnik, visszadobja a párnát a székre, amelyen Lily szoptatni szokott, és bemegy a fürdőszobába hugyozni.

Ezer szerencse, hogy az anyja szinte nyomban odament a kiságyhoz, hogy megnézze, mit csinál.

Hideg verejték verte ki Jack egész testét.

Csakugyan így történt volna? Nagyon is meglehet. A szíve azt súgta, hogy pontosan így történt. Túlságosan is tökéletes volt az egybeesés, pontosan egybevágott minden.

Phil és Lily Sawyer fia hathetes korában kis híján megfulladt a kiságyában... és Morgan Sloat éppen náluk volt.

Az anyja derűs hangütéssel szokta befejezni a történetet: amikor Jacky újra elkezdett lélegezni, Phil Sawyer úgy száguldott vele a kórházba, hogy majdnem ráment a Chryslerük, recsegett-ropogott a sebességváltó, égett a gumi.

Tényleg nagyon vicces. De mennyire.

– De most már menjünk – mondta a kapitány.

– Helyes – felelte Jack. Még mindig gyengének, kábának érezte magát. – Helyes, menjünk.

– Csss – a kapitány a közeledő hangok zajára hirtelen megfordult. Jobb kéz felől nem deszkafal volt, hanem vastag sátorponyva. Nem ért egészen a földig, egy arasz híja volt, s Jack látta, hogy csizmás lábak haladnak el a túloldalán. Öt pár láb, katonai csizmában.

A hangzavarból kivált egy jól érthető töredék: – ...nem is tudtam, hogy fia van.

– Pedig tudhatnád, Simon – vágta rá egy másik hang –, hogy fattyúnak fattyú a fia. Nagy igazság ez.

Durva röhögés válaszolt, az a fajta léha röhögés, amit Jack a nagyobb fiúktól hallott az iskolában. A politechnikai műhely mögé jártak cigarettázni a nagyok, és a kisebbeket érthetetlen és riasztó gúnynéven emlegették: buziboy, szopcsi-szörcsi meg morfadundus. És valahányszor elhangzottak a furcsán mocskosnak tűnő szavak, ugyanez a durva, harsány röhögés követte.

– Jobban tennéd, ha dugót nyelnél – szólt egy harmadik hang. – Ha ezt meghallja, harmincszor sem nyugszik le a nap, és te már a Határzónában járőrözöl.

Motyogás válaszolt, arra pedig újabb nevetés, ezúttal csöndesebben. Aztán újabb éle, amit már egyáltalán nem lehetett érteni, és arra újabb derültség, távolodóban.

Jack fölnézett a kapitányra, aki fogvicsorítva meredt a ponyvafalra. Egyértelmű volt, hogy kiről beszélnek. És az is, hogy meghallhatja valaki, akinek nem kellene meghallania... S akinek esetleg szöget üt a fejébe az égből pottyant fattyú. Ez még egy gyerek számára is világos volt.

– Eleget hallottál, ugye? – mondta a kapitány. – Most már igazán igyekeznünk kell. – Egy pillanatig úgy tűnt, hogy ismét meg akarja rázni Jacket... aztán mégsem vette magának a bátorságot.

És milyen parancsot, milyen utasításokat kaptál? Gondolom, hogy menj csak nyugati irányban, igaz?

Hangot váltott, gondolta Jack. Kétszer is hangot váltott. Először, amikor megmutatta neki a cápafogat, amely csontból faragott gitárpengető volt a másik világban, ott, ahol lovas kocsik helyett kamionok járnak az utakon. Másodszor pedig, amikor közölte vele, hogy nyugatnak megy. Eleinte fenyegetően lépett fel, aztán megenyhült, s igyekezett a segítségére lenni, végül pedig...

Én nem tudhatom... Én nem adhatok neked tanácsot.

Végül pedig mintha valamiféle vallásos ámulat, vagy inkább vallásos félelem vett volna erőt rajta.

Azért siet annyira, mert nem szeretné, ha rajtakapnának minket, gondolta Jack. De valami másról is szó van. Fél tőlem. Attól fél, hogy...

– Gyere – mondta a kapitány. – Gyere már, Jason szerelmére.

– Kinek a... – kérdezte volna Jack értetlenül, de a kapitány már vonszolta kifelé. Befordult vele balra, aztán félig húzta maga után, félig vezette végig egy folyosón, amelyiknek egyik fala deszkából volt, a másik ponyvából.

– Nem erre jöttünk – suttogta Jack.

– Nem akarom, hogy még egyszer találkozzunk azokkal odakint – súgta vissza a kapitány. – Azok mind Morgan emberei. Láttad azt a hosszú soványat, amelyik olyan, mint egy égimeszelő?

– Igen – mondta Jack, felidézve magában a hideg mosolyt s a mosolytalan szemeket. A többiek puhányoknak látszottak, de ez nem, ez kemény fickó volt. Azonkívül szemlátomást őrült. És még valami: Jack valahogy ismerősnek találta.

– Ő Osmond – közölte a kapitány, és most jobbra fordult, maga után vonszolva Jacket.

A pirosodó pecsenye szaga egyre erősebb lett, már-már teljesen betöltötte a folyosót. Jack még soha életében nem érzett ilyen ínycsiklandó illatot, majd elepedt, hogy kóstolhassa azt a sült húst. Tele volt félelemmel, érzelmi és idegfeszültséggel, talán még a józan esze is kockán forgott, s közben csorgott a nyála a pecsenyéért.

– Osmond Morgan jobbkeze – dörmögte a kapitány. – Úgyis túl sokat lát, nem szeretném, ha kétszer is látna téged.

– Miért, mire gondol? – kérdezte Jack, de a kapitány rápisszegett, és még szorosabban fogta amúgy is sajgó karját. Egy ajtónyílás felé közeledtek, amelyet terebélyes függöny takart. Olyan volt, mint egy zuhanyozófüggöny, csak a szövete durva szövésű, mint a szita, és nem króm hanem csontkarikák tartották.

– Most aztán rázendíthetsz – dörmögte a kapitány barátságosan a fülébe. Ezzel félresöpörte a függönyt, és maga után húzta Jacket egy hatalmas konyhába, ahol aromás illatok úsztak (még mindig a pecsenyeszag dominált), és forró párafelhők. Jack hatalmas, kőből rakott kéménykürtőt pillantott meg, parázstartó vaskosarakat, női arcokat fodros, fehér főkötők alatt, amelyek leginkább apácafityulára emlékeztettek. Néhányan egy vasállványon nyugvó hosszú vasteknő körül álltak, s kivörösödött arcukról csorgott a verejték, miközben fazekakat és mindenféle edényt mosogattak. Mások az egész konyha szélességében végigfutó pult mellett húst csontoztak, szeltek, kockáztak és metéltek. Drótcserényen egy asszony sütéshez előkészített kerek lekváros pitéket cipelt.

Amint a kapitány Jackkel betódult a konyhába, mindenki feléjük fordult.

– Meg ne merd ezt tenni még egyszer – bömbölte a kapitány, és úgy megrázta, mint terrier a patkányt... s közben szaporán menetelt keresztül a konyhán, a távoli szárnyas ajtó irányába. – Meg ne merd tenni, hallod-e? Ha még egyszer azon kaplak, hogy lopod a napot, ahelyett hogy a munkádat végeznéd, elevenen megnyúzlak. Bőgj, a mindenit – tette hozzá a bajusza alatt. – Erre mindenki emlékezni fog, hát hadd emlékezzenek rá, hogy bőgtél, mint a szamár.

S miközben a sebhelyes arcú kapitány a gallérjánál meg a sajgó karjánál fogva vonszolta keresztül a gőzös konyhán a cél érdekében Jack szántszándékkal maga elé képzelte az anyját, amint a ravatalon fekszik. Habos fehér organdicsipke ruhában feküdt a koporsóban, abban a menyasszonyi! ruhában, amelyet egy 1953-as filmjében hordott (Drag Strip Rumble, RKO 1953). Jack képzeletében az arc mind közelebb és közelebb jött, olyan volt, mint egy élethű viaszmaszk s már azt is látta, hogy az a kis aranykereszt fülbevaló van a fülében, amelyet tőle kapott karácsonyra két évvel korábban. Aztán az arc megváltozott. Az álla kerekebb lett, az orra nemesebb. A haj fakóbb és vastagabb szálú. És most már Laura DeLoessian feküdt a koporsóban, és maga a koporsó sem afféle elegánsan jellegtelen temetkezésszakmai szériadarab volt, hanem valami fantasztikus alkotás, mintha egyetlen fatörzsből faragták volna vad szenvedéllyel, viking koporsó volt, ha létezik ilyen; mindenesetre nehéz lett volna elképzelni, hogy ezt a koporsót leeresztik az engedelmes földbe, inkább az illett hozzá, hogy rönkökből emelt, olajjal leöntött máglyán, fáklyával lángra lobbantsák. Egyszóval Laura DeLoessian, a Territóriumok királynője feküdt a koporsóban, de Jack képzeletében a királynő Lily menyasszonyi ruháját viselte, meg azt a kis arany fülbevalót, amelyet Tommy bácsi segítségével vett neki a Beverly Hillsen, Sharpnál. Hirtelen forró könnyek árasztották el a szemét, s ezúttal nem színlelt, hanem valódi, könnyek, s nemcsak az anyja miatt, hanem a királynőért is, mindkettejükért, akiket haldoklásukban világok választanak el, s akiket mégis összefűz valami láthatatlan kötelék, amely soha el nem szakadhat, legalább addig nem, amíg mindketten meg nem halnak.

A könnyein keresztül látta, hogy egy lobogó fehér ruhába öltözött óriás rohan feléjük a helyiségen keresztül. Vörös, bandanát viselt a homlokán, nem a főszakácsok puffos fehér sapkáját, de a rendeltetése ugyanaz volt: hogy jelezze, viselője a konyha mindenható ura. Miközben rohant, egy barátságtalan, háromágú favillával hadonászott.

– Kifelé! – rikácsolta, s a nagy hordómelléből előtörő hang valószínűtlenül vékony volt, mint egy nőies buzié, aki fuvolahangon méltatlankodik a cipőboltban a hanyag kiszolgálás miatt. A kezében a villa azonban nagyon is valóságos volt; kifejezetten életveszélyes.

Az asszonyok szétrebbentek előtte, mint a tyúkok. A cserényről lepottyant a legszélső pite, s a cserényt tartó asszony elkeseredetten felsikoltott, látva, hogy a pite összetörik a padlón, és fröcsköl és folyik belőle az eperlekvár, pirosan, mint a vér.

– Kifelé a konyhámból, nyavalyások – rikácsolta a szakács. – Ez nem átjáróház. Ez nem versenypálya. Ez az én konyhám, és aki nem tartja tiszteletben, azt én miszlikbe aprítom, Isten a tanúm, a nagy Asztalos.

Feléjük bökött a villával, egyúttal azonban félrefordította a fejét, és összehúzta a szemét, mintha a harcias szavak ellenére az igazi vér látványát mégiscsak zsenántnak tartaná. A kapitány fél kezével eleresztette Jack grabancát, és – ahogy Jack látta, csak úgy komótosan – a szakács felé nyúlt. Az pedig egy szempillantással később, teljes hosszában a padlón hevert. A pecsenyevilla ott feküdt mellette az eperlekváros pite romjai között. A főszakács bal kezével a törött jobb csuklóját fogta, és ide-oda hányta-vetette magát, és sivalkodott magas fekvésű hangján. És ahogy az a szavaiból az összes jelenlévő számára kiderült, minden oka megvolt a sivalkodásra: ő meghalt – úgymond –, volt, nincs, a kapitány meggyilkolta, pontosabban mektyilkolta, ahogy az az ő fura, szinte teutonos ejtésében hangzott; a legjobb esetben is nyomorék marad a külső őrség kegyetlen és szívtelen kapitányának rosszvoltából, minekáltal a kenyérkereső jobb keze tönkretévén, koldusbotra jut, és alamizsnán kell élnie, amíg csak meg nem hal; s micsoda fájdalmat mért rá a gonosz kapitány... elképzelhetetlen fájdalmat... elviselhetetlen fájdalmat...

– Kuss – üvöltötte a kapitány, és a főszakács nyomban elhallgatott. Úgy feküdt a földön, mint egy nagy csecsemő, jobb kezét a mellére szorította, vörös bandanája pityókásan félrecsúszott, úgyhogy látni lehetett az egyik fülét s a fül, cimpájában egy apró, fekete gyöngyöt; kövér arcizmai rángatóztak. Elszörnyedve és súgva-búgva nézte a konyha népe, ahogy a kapitány a gőzölgő hodály rettegett kényura fölé hajol. Jack, még mindig a könnyein keresztül, észrevett egy fekete fiút (vagyis barnát, helyesbített gondolatban), aki az egyik legnagyobb parázstartó mellett állt. A fiú olyan komikusan meglepett arcot vágott, mintha egy élőkép megmerevedett figurája volna, még a száját is nyitva felejtette, csak a keze járt, tovább forgatta a nyársat, s az izzó parázs fölött tovább járt körbe a nyársra húzott ürücomb.

– Jól figyelj – mondta a kapitány a szakácsnak –, adok neked egy tanácsot, amit sehol nem találsz meg A Jó Gazda Könyvé-ben. – Lehajolt hozzá, olyan mélyen, hogy az orruk szinte összeért (de közben a legcsekélyebb mértékben sem lazult irgalmatlan szorítása Jack – időközben jótékonyan elzsibbadt – karján). – Soha, de soha ne támadj senkire késsel, lándzsával, villával vagy akár egy darab gyújtóssal se, hacsak meg nem akarod ölni az illetőt. Egy főszakácsnak el lehet nézni némi indulatkitöréseket, az azonban túlmegy minden határon, hogy valaki rátámadjon a külső őrség parancsnokára. Megértetted?

A főszakács dacosan motyogott valamit a könnyei között. A hangja egyre vaskosabb lett, Jack nem is igen értette, amit mond, csak annyit, hogy a kapitány anyjáról meg a szemétdombon csatangoló kóbor ebekről van szó.

– Annyi baj legyen – mondta a kapitány. – Én nem is ismertem a hölgyet. De ez nem válasz a kérdésemre. – Megbökte a szakácsot poros csizmája kopott orrával. Nem volt különösebben komisz ez a mozdulat, a szakács mégis úgy felvisított, mintha teljes erejéből belerúgott volna. Az asszonyok ismét sugdolózni kezdtek.

– Szóval értjük egymást a főszakács, a szúrószerszámok és a kapitányok helyzetét illetően? – kérdezte a kapitány. – Mert ha nem, akkor folytathatjuk a leckéztetést.

– Értjük egymást – nyögte a szakács. – Értjük egymást.

– Helyes. Már úgyis elegem van a leckeadásból. – Megrázta Jacket a gallérjánál fogva. – Nem igaz, te gyerek? – Újra megrázta, mire Jackből kiszakadt egy igazán nem színlelt jajkiáltás. – Értelmesebb beszédre nem telik tőle. Félkegyelmű szegény, akár az anyja.

A kapitány körüljártatta sötét, villogó tekintetét a konyhán.

– Jó napot, hölgyeim, a királynő áldása reátok.

– Reád is, jó uram – mondta bátorságát összeszedve az asszonyok legidősebbike, majd esetlen bókot vágott ki a kapitány előtt, s a többiek követték példáját.

Újra megindult vele a kapitány a konyhán keresztül, s ahogy húzta maga után, Jack kegyetlenül beleverte az oldalát a mosóteknő szélébe. Feljajdult, ahogy ráfröccsent a forró víz, majd gőzölögve a padlóra loccsant. És ezek a nők ebben a forró vízben mosogatnak, gondolta Jack. Hogy bírja ki a kezük? A kapitány már szinte cipelte őt az utolsó lépéseken, majd egy újabb ponyvafüggönyön keresztül kipenderítette a folyosóra.

– Pfüü – jegyezte meg fojtott hangon. – Keserves dolog ez. Mindenképpen kilóg a lóláb.

Balra fordultak, aztán jobbra, majd újból jobbra. Jack rájött, hogy a nyári palota külső falához közelednek, és a hosszú gyaloglásban ismét csak azon tűnődött, hogy lehet, hogy belülről sokkal nagyobb ez a zegzugos épület, mint amilyennek kívülről látszik. Aztán a kapitány föllebbentett egy sátorlapot, kituszkolta őt, és ismét odakint voltak a napvilágon. A palota félhomálya után olyan éles volt a délutáni napfény, hogy szinte fájdalmasan nyilallt bele Jack szemébe.

A kapitány nem vesztegette az időt. Csak úgy cuppogott a sár a csizmája alatt. Jack széna, ló és istállótrágyaszagot érzett. Kinyitotta a szemét, és látta, hogy egy karámon, kifutón vagy egyszerűen csak gazdasági udvaron vágnak át. Egy ponyvával körülvett pajtaféleségből csirkék csipogása szűrődött ki. Egy derékig meztelen, bő gatyás férfi favillával szénát hányt egy nyitott bokszba. A bokszból egy shetlandi póni méretű ló nézett ki mélabúsan. Már elhaladtak az istálló előtt, amikor Jack felfogta, amit látott: a lónak két feje volt.

– Tyű – mondta. – Nem mehetnénk vissza ahhoz az istállóhoz? Annak a...

– Nincs rá időnk.

– De annak a lónak...

– Nincs rá időnk – ismételte a kapitány, és emelt hangon folytatta: – És ha még egyszer rajtakaplak, hogy lazsálsz, olyan verést kapsz, hogy ez semmi nem lesz ahhoz képest.

– Nem fordul elő többé – jajveszékelt Jack (és közben átvillant az agyán, hogy a jelenet kezd túlságosan hosszúra nyúlni). – Esküszöm, hogy nem fordul elő többé. Jó leszek.

Hatalmas deszkakapu magasodott előttük, nyers farönkökből ácsolt cölöpkerítésben; olyan volt, mint az erődök fala a régi westernekben, amelyekben Lily ugyancsak játszott jó párszor. Vaskos reteszpántok voltak a kapuba csavarozva, de a reteszül szolgáló, vasúti talpfa méretű gerenda nem volt a helyén, baloldalt neki volt támasztva a cölöpkerítésnek. A két kapuszárny nyitva állt, köztük vagy egy araszos rés. Jack irányérzéke homályosan azt súgta, hogy a bejárathoz képest a palota hátsó oldalához kerültek.

– Hála istennek – mondta a kapitány, többé-kevésbé a szokott hétköznapi hangján.

– Kapitány – szólalt meg ekkor mögöttük egy hang halkan, de jól hallhatóan, kimódolt keresetlenséggel. A kapitány kővé meredt. Már éppen nyúlt a bal oldali kapuszárny felé, hogy tágabbra nyissa; a hang tulajdonosa mintha csak erre várt volna.

– Talán volna olyan kedves, és bemutatna a... a fiának?

A kapitány megfordult, s magával fordította Jacket is. A karám közepe táján, a helyhez sehogyan sem illő alak állt: az égimeszelő udvaronc, akitől a kapitány annyira tartott. Osmond rájuk függesztette sötétszürke, mélabús szemét. Jack valami zavarót látott a szürke szemek mélyén. Hirtelen szorongatóbb és tudatosabb lett benne a félelem. Ez az ember őrült – hasított belé a felismerés. Veszedelmes őrült.

Osmond két kényelmes lépést tett feléjük. Bal kezében karikás ostort tartott, melynek nyele enyhén elvékonyodva ment át a hajlékony, sötét ostorcsapóba. A vállán háromszor körbe volt fonva a tövénél csörgőkígyó vastagságú ostorcsapó, amely a sudarában vagy tucatnyi fonott szíjra bomlott, a végükön fényes acélgombbal.

Megrántotta az ostornyelet, mire a válláról száraz sziszegéssel letekeredett az ostorszíj, majd egy újabb, körkörös kézmozdulatára az ostor sudarának megvasalt fonatai lassan kígyózni kezdtek a szalmával beszórt sárban.

– A fia? – érdeklődött Osmond, és még egy lépéssel közelebb jött. És Jack hirtelen ráébredt, miért is látta olyan ismerősnek korábban. Lehetséges, hogy azon a délutánon, amikor el akarták rabolni, ez az ember lett volna a fehér öltönyös?

Úgy érezte, könnyen lehet.

A kapitány a homlokához érintette ökölbe szorított kezét, és meghajolt. Jack másodpercnyi habozás után maga is így cselekedett.

– Igen, ő a fiam, Lewis – közölte a kapitány hidegen. Jack a szeme sarkából rápillantott, látta, hogy még mindig meggörnyed, ő sem egyenesedett hát fel, de a szíve vadul vert.

– Köszönöm, kapitány, köszönöm, Lewis. A királynő áldása reátok. – Az ostornyéllel enyhén megérintette Jacket, aki majdnem felkiáltott rémületében, aztán fölegyenesedett, és lenyelte a jajkiáltást.

Osmond most már csak kétlépésnyire volt tőlük, és háborodott, mélabús szemét le nem vette Jackről. Bőrzeke volt rajta, s a gombjai alighanem gyémántból lehettek. Gazdagon fodrozott inget viselt. A jobb csuklóján feltűnő arany karkötő csörgött, s abból, ahogyan az ostorral bánt, Jack azt következtette, hogy balkezes. A haja simán hátra volt fésülve, s a tarkóján valamikor valószínűleg fehér szaténszalag, lófarokba kötve. Kétféle szag áradt belőle. Az egyik afféle férfiparfüm, arcszeszek, borotválkozóvíz illata, amire Lily azt szokta mondani, hogy mind egykutya. Sűrű púderszerű illat volt ez, és azokat a régi angol fekete-fehér filmeket juttatta Jack eszébe, amelyekben valamilyen ártatlanul börtönbe vetett szerencsétlen flótás pere zajlik az Old Baileyben, s a bírák meg az ügyvédek mind parókát viselnek. Jack úgy képzelte, azoknak a dobozoknak lehet olyan szaga, mint Osmondnak, amelyekben a parókákat tartják: édeskés porszag, kővé száradt, porladásnak indult sütemény illata. Emögül azonban elemibb és sokkal kellemetlenebb szag csapta meg Jack orrát. A rétegekben egymásra halmozódó verejték és piszok szaga, azé az emberé, aki ritkán mosakszik, ha ugyan mosakszik egyáltalán.

Igen, gondolta Jack, ez volt az egyik a két alak közül, akik el akarták rabolni azon a délutánon.

A gyomra görcsbe rándult.

– Nem is tudtam, hogy van fia, Farren kapitány – mondta Osmond. A kapitányhoz intézte a szavait, de a szemét le nem vette Jackről. Lewis, gondolta Jack, Lewisnak hívnak, el ne felejtsem.

– Bárcsak én se tudnám – felelte a kapitány, és ingerülten rápillantott Jackra. – Az a megtiszteltetés éri, hogy elhozom a nyári palotába, ő pedig elkódorog a dolgáról, mint egy komisz kutya. Ott csibészkedett a...

– Jó, jó, tudom – mondta Osmond, és hűvösen mosolygott. Egy szót sem hisz az egészből, gondolta Jack rémülten, és érezte, hogy egyre jobban elhatalmasodik rajta a pánik. Egy szót sem hisz el. – A fiúgyerekek rosszak. Minden fiú rossz. Ez örök igazság.

Az ostornyéllel könnyedén megérintette Jack csuklóját. Jack felcsigázott idegei pedig erre felmondták a szolgálatot, nagyot kiáltott, de rögtön el is szégyellte magát.

Osmond kuncogva megismételte: – Rosszak bizony, ez örök igazság, minden fiú rossz. Én is rossz voltam, és lefogadom, maga is rossz gyerek volt, Farren kapitány. Nem igaz? Rossz gyerek volt vagy sem?

– De igen, Osmond – felelte a kapitány.

– Nagyon rossz? – kérdezte Osmond, és néhány tánclépést tett a sárban. Jack elképedt, de annyit azonnal látott, hogy nincsen ebben semmi magakelletés, ez nem egy homoszexuálisnak a kihívó viselkedése. Osmond karcsú volt és elegáns, de ha valami ferde hajlam tört a felszínre ebben a rögtönzött táncban, az inkább gonoszság volt... gonoszság és eszelősség. – Nagyon rossz volt? Rettenetesen rossz?

– Igen, Osmond – mondta a kapitány rezzenéstelenül. Csak a sebhely izzott az arcán, s a délutáni napsütésben most már nem rózsaszínűen, hanem pirosan.

Amilyen váratlanul belekezdett, olyan hirtelen hagyta abba Osmond a tánclejtést. Élesen ránézett a kapitányra.

– Senki nem tudta, hogy van fia, Farren – mondta.

– Ez csak egy fattyú – felelte a kapitány. – Hozzá még hibás is. Ráadásul lusta, mint kiderült. – Hirtelen odafordult, és pofon vágta Jacket. Nem volt nagy erő az ütésben, de a keze olyan kemény volt, akár a tégla. Jack felüvöltött, s a füléhez kapva elesett, bele a sárba.

– Nagyon rossz. Rettenetesen rossz – mondta Osmond, és sovány arcán most valami üres, titkolózó kifejezés ült. – Kelj csak föl, rossz gyerek. A rossz gyerekek, akik nem fogadnak szót az apjuknak, büntetést érdemelnek. És a rossz gyerekeknek színt kell vallaniuk. – Oldalvást csapott egyet az ostorral, amely száraz csattanást hallatott. Jack lázasan járó agyában újabb összefüggés világosodott meg, s később rájött, hogy az asszociációi valahogy mindig az otthoni életéhez kapcsolódnak. Osmond ostorának a hangja éppen olyan volt, mint annak a légpuskának a pukkanása, amit nyolcéves korában kapott. Richard Sloatnak is éppen olyan légpuskája volt.

Osmond lehajolt, és fehér, pókszerű kezével megragadta Jack sáros karját. Odahúzta magához, az édeskés púder- és mosdatlanságszagba. Eszelős szürke szemét belemélyesztette Jack kék szemébe. Jack érezte, hogy a hólyagja feszülni kezd, minden erejét össze kellett szednie, hogy össze ne pisilje magát.

– Ki vagy te? – kérdezte Osmond.

A kérdés ott lebegett a levegőben hármuk fölött.

Jack magán érezte a kapitány komor tekintetét, amelyből akaratlanul is elkeseredés áradt. Hallotta, hogy a közelben tyúkok kárálnak; hallotta egy kutya ugatását; egy közeledő nagy lovas kocsi zörgését.

Mondd meg szépen az igazat, úgyis tudom, hogy hazudsz – ez sugárzott Osmond tekintetéből. Nagyon hasonlítasz egy bizonyos rossz gyerekre, akivel Kaliforniában találkoztam először. Nem te vagy az véletlenül?

Egy pillanatig már ott is volt a nyelve hegyén:

Jack vagyok, Jack Sawyer, igen, én vagyok az a kaliforniai, gyerek, a királynő volt az anyám, csak meghaltam, és ismerem a főnökét, ismerem Morgant, Morgan bácsit, és mindent elmondok, amit akar, csak ne nézzen rám azzal a tébolyuk szemével, mert én csak egy gyerek vagyok, és mindent elmondok, hiszen egy gyereknek válaszolnia kell, ha kérdezik...

Aztán az anyja határozott, már-már csúfondáros hangját hallotta:

Beadnád a derekad egy ilyen pasasnak, Jacky? Egy ilyennek? Olyan szaga van, mint a pacsuliboltnak végeladáskor, a kinézete meg mint Charles Mansoné középkori jelmezben... Persze azt csinálsz, amit akarsz. Pedig az orránál fogva vezethetnéd, de hát azt csinálsz, amit akarsz.

– Ki vagy te? – kérdezte Osmond újra, még közelebb hajolva, s Jack most már tökéletes magabiztosságot olvasott le az arcából: hozzá volt szokva, hogy válaszoljanak a kérdésére... mindenki, hát még a tizenkét évesek.

Jack mély, rezgő lélegzetet vett (Maximális hangerősséghez, ha azt akarod, hogy a kakasülőn is hallják, a rekeszizmodból kell fölvinned a levegőt, Jacky. Hogy végighaladjon az erősítő berendezésen.) és elüvöltötte magát:

– Én vissza akartam menni a dolgomra. Isten bizony!

Osmond megtört, gyönge suttogásra számítva időközben még előbbre hajolt, és Jack kiáltásától úgy visszariadt, mintha hirtelen pofon vágták volna.

Rálépett az ostorsudár földön kígyózó fonataira, és kis híján hanyatt esett.

– Te átkozott istenverte kis... – kezdte mondani, de Jack tovább üvöltött:

– Én igazán vissza akartam. Ne tessék megverni, én vissza akartam menni. És nem is akartam ide jönni, nem akartam, én nem akartam.

Farren kapitány most előreugrott, és akkorát sózott a hátára, hogy elterült a sárban, de még mindig üvöltözött.

– Mondtam, hogy félkegyelmű – hallotta a kapitány hangját. – Bocsánatot kérek, Osmond. Biztos lehet benne, hogy ezért alaposan meg fogja kapni a magáét.

– Csakhogy elsősorban azt szeretném tudni, mi keresnivalója van itt egyáltalán – rikácsolta Osmond éles hangon, mint egy halaskofa. – Mit keres itt ez a kis taknyos zabigyerek? És nem vagyok kíváncsi az útipasszusára, úgyis tudom, hogy az nincs neki. Azért lett becsempészve a palotába, hogy a királyné konyháján kosztoljon... hogy ellopkodja az ezüst evőeszközt... mit tudom én. Csak azt tudom, hogy rossz kölyök... ránézésre is meg lehet állapítani, hogy nagyon rossz, hogy tűrhetetlenül, hogy minden kétséget kizáróan rossz.

És most lecsapott az ostor, de nem a légpuska diszkrét kis pukkanásával, hanem egy huszonkettes határozott durranásával, és Jacknek még volt annyi ideje, hogy tudatosítsa magában, hová fog lecsapni, de már bele is mart a hátába egy hatalmas, tüzes kéz. A fájdalom belemélyedt a húsába, és ahelyett, hogy enyhült volna, inkább fokozódott. Égető volt és észveszejtő. Jack felsikoltott, és megvonaglott a sárban.

– Rossz! Rettenetesen rossz! Minden kétséget kizáróan rossz!

Újabb ostorcsapás követett minden „rossz”-at, újabb tüzes fájdalom és újabb sikoly. Jacknek égett a háta, egyre égett, és fogalma sem volt róla, hogy mióta tart az egész, mert Osmond minden ütéssel gyilkosabb dühbe lovallta magát, de egyszerre csak felhangzott egy kiáltás: – Osmond! Osmond! Végre megvagy. Hála az égnek! – Szaladó léptek zaja követte.

– Mi az? – mordult fel dühösen s némileg kifulladva Osmond. – Mi a baj?

Egy kéz megfogta Jack csuklóját, és talpra segítette. Amikor Jack megtántorodott, a kézhez tartozó kar a derekára fonódott, és megtámasztotta. Szinte hihetetlen volt, hogy a kapitány, aki annyira kemény és határozott volt a palotán keresztül vezető gyaloglás során, ilyen gyöngéd tud lenni.

Jack ismét megtántorodott. Újra meg újra elhomályosodott előtte a világ. Melegen csörgött le a vér a hátán. Ahogy Osmondra nézett, hirtelen elöntötte a gyűlölet, és ez jól esett. Sokkal jobb érzés volt, mint a félelem és a tétovázás.

Ezt te csináltad, gondolta, véresre vertél, de ne félj, öreg, ha egyszer alkalmam lesz rá, nem maradok adósod...

– Jól vagy? – kérdezte a kapitány.

– Igen.

– Mi van? – förmedt rá Osmond a két érkezőre, akik megzavarták Jack ütlegelésében.

Egyikük udvaronc volt, akit Osmond társaságában látott a palotában. A másik pedig nagyon hasonlított a kocsisra, akivel azt követően találkozott, hogy megérkezett a Territóriumokba. Ez a fickó azonban egészen rémült volt, és szemlátomást meg is sebesült. Patakzott a vér egy sebből a feje bal oldalán, s a bal orcája csupa vér volt. A zekéje elszakadt, a bal karján horzsolás éktelenkedett.

– Mit beszélsz, te vadszamár?

– Felborult a kocsim a kanyarban, Serényfalva túloldalán, uram – mondta a kocsis. Lassan, kábán beszélt, mint akit nagy megrázkódtatás ért. – A fiam oda lett, uram. Halálra zúzták a hordók. Még csak májusban töltötte be a tizenhatot. Szegény anyja mit fog...

– Micsoda? – rikácsolta Osmond. – Hordók? Söröshordók? Csak nem a Kingsland? Csak nem akarod azt mondani, hogy felborítottál egy teljes kocsirakomány Kingsland sört, te nyomorult barom? Csak nem akarod azt mondani...?

Osmond szopránba csapó hangja úgy tartotta ki az utolsó szótagot, mintha operaénekesnőt parodizálna. Rezgett és hullámzott ez a hang. Ugyanakkor pedig újra valamiféle táncot járt a lába, csakhogy ezúttal dühében. Olyan bizarr volt az alakítás, hogy Jack majdnem elnevette magát. Mindkét kezét a szájához emelte, de a mozdulattól az inge hozzáért sebes hátához, s ez kijózanította, még mielőtt a kapitány rápisszegett volna.

A kocsis türelmesen újrakezdte a mondókáját, mint aki abban a hitben van, hogy Osmond figyelmét elkerülte az egyetlen fontos körülmény: – Még csak májusban töltötte be a tizenhatot. Szegény anyja nem is akarta elengedni velem. Nem tudom, most mit...

Osmond fölemelte az ostort, s szemfényvesztő gyorsasággal lesújtott vele. Az egyik pillanatban még lazán fogta bal kezében az ostornyelet, az ostor sudara pedig a sárban kígyózott, a következőben pedig már csattant az ostor, s ezúttal nem úgy, mint a huszonkettes, hanem ismét úgy, mint egy játék puska, de a kocsis sikoltva hátraugrott, s két kezét az arca elé kapta. Friss piros vér szivárgott elő piszkos ujjai közül. Térdre esett, és fojtott, gurgulázó hangon azt nyöszörögte: – Uram! Uram! Uram!

– Menjünk innen, gyorsan! – jajdult fel Jack.

A kapitány azonban rászólt: – Várjunk még egy kicsit! – Az arcán mintha valamelyest enyhült volna a feszültség. A szemében, úgy tűnt, megcsillan egy kis remény.

Osmond most az udvaronchoz fordult, aki hátrálni kezdett, vastag piros szája megrándult.

– A Kingsland borult ki, Stephen? – zihálta Osmond. – Nem kellene így felizgatnod magad – mondta a másik.

Osmond csavart mozdulatot tett a bal csuklójával, s az ostorsudár fonatainak vasalt vége odacsörrent Stephen csizmájához. A csizma gazdája még egy lépést tett hátrafelé.

– Nekem ne szabd meg, hogy mit csináljak és mit ne – förmedt rá Osmond. – Arra felelj, amit kérdeztem. Nagyon ideges vagyok, Stephen. Tűrhetetlenül és minden kétséget kizáróan ideges vagyok. A Kingsland borult ki?

– Az – mondta Stephen. – Rettentően sajnálom, de...

– A Határszéli országúton?

– Osmond...

– Azt kérdeztem: a Határszéli országúton? Idétlen faszkalap.

– Igen – válaszolta csüggedten a másik.

– Na persze – mondta Osmond, és keskeny arcát félelmetes, fehér vicsorgás metszette ketté. – Hol is lenne Serényfalva, ha nem a Határszéli országút mentén? Vagy talán tudnak a falvak repülni? He? Át tudnak repülni egyik országút mellől a másik mellé? Tudnak repülni, Stephen? Tudnak?

– Nem, Osmond, már hogy is tudnának?

– Szóval nem. Akkor tehát hordók hevernek szanaszét a Határszéli országúton, igaz? És ha jól látom a helyzetet, egy felborult kocsi meg hordók torlaszolják el, miközben a Territóriumok legjobb sörét szépen beissza a föld, és végre egyszer a földigiliszták is alaposan leisszák magukat. Jól látom a helyzetet?

– Igen, Osmond. De...

– Morgan éppen a Határszéli országúton jön errefelé – üvöltötte Osmond. – És tudod, hogy hajszolja a lovait. És ha abban a kanyarban váratlanul előttük áll az a torlasz, lehet, hogy nem lesz idejük megállni. Lehet, hogy felborul a kocsija. Lehet, hogy nem éli túl a balesetet!

– Te jó ég! – szakadt ki Stephenből. Az arca fehér lett, mint a fal.

Osmond lassan bólintott. – Hát igen, ha Morgan hintója felborul, mindannyian jobban tesszük, ha azért imádkozunk, hogy ne élje túl.

Stephen hebegni kezdett valamit, de Osmond már elfordult tőle, és odarohant a külső őrség kapitányához, aki ott állt a „fiával”, és nézte, hogy Osmond mögött a szerencsétlen kocsis még mindig a sárban térdel, és egyre hajtogatja, hogy „Uram!”, „Uram!”.

Osmond pillantása súrolta Jacket, aztán átsiklott rajta, mintha ott sem volna. – Farren kapitány – mondta –, figyelemmel kísérte az elmúlt percek eseményeit?

– Igen, Osmond.

– Gondosan figyelemmel kísérte? Elmélyedt bennük? Figyelmesen elmélyedt bennük?

– Igen. Azt hiszem.

– Azt hiszi. Pompás kapitány ön, kapitány. Persze majd még elbeszélgetünk arról, hogy ilyen pompás kapitány hogy is tudott ilyen görény kölyket nemzeni. – A tekintete hidegen súrolta Jacket. – De arra most nincs idő, ugyebár? Ehelyett azt javaslom, hogy szedjen össze vagy egy tucatra valót a legerősebb emberei közül, és futólépésben, nem, dupla futólépésben menjenek ki a Határszéli országútra. Gondolom, ha az orra után megy, odatalál a baleset színhelyére. Igaz, kapitány?

– Igen, Osmond.

Osmond futólag felpillantott az égre. – Morgan érkezése hat órára várható. Talán valamivel hat előtt. Most két óra lehet. Szerintem legalábbis. Maga szerint is kettőre jár, kapitány?

– Igen, Osmond.

– És teszerinted mennyi az idő, kis szarházi? Tizenhárom óra? Huszonhét? Nyolcvanegy?

Jack eltátotta a száját, s amikor Osmond gúnyosan rámosolygott, érezte, hogy újra elönti a gyűlölet.

Megvertél, gondolta, de megállj csak, ha alkalmam nyílik rá...

Osmond ismét a kapitányra emelte a tekintetét. – Az az utasítás, hogy öt óráig igyekezzen menteni, ami menthető, ha volnának még ép hordók. Öt óra után aztán már csak arra legyen gondja, hogy megtisztítsa a terepet. Olyan gyorsan, ahogyan csak bírja. Megértette?

– Igen, Osmond.

– Akkor hordja el magát!

Farren kapitány a homlokához emelte öklét, és meghajolt. Jack is utánacsinálta, ostobán eltátott szájjal, s közben érezte, hogy szinte lüktet az agya a gyűlölettől. Még be sem fejezték a köszöntést, amikor Osmond már faképnél hagyta őket. Ostorát pattogtatva megindult a kocsis felé.

A kocsis, hallva a közeledő ostorcsattogást, jajveszékelni kezdett.

– Gyere – mondta a kapitány, és megfogta Jack karját. – Ezt nem kell látnod.

– Nem is – nyögte Jack. – Isten ments.

Látni nem is látta, de amikor a kapitány kitárta a jobb oldali kapuszárnyat, és végre kiléptek a palota területéről, hallotta. S még álmában is hallotta aznap éjjel, amit hallott: egyik suhogó ostorcsapást a másik után, s az ostorcsapások között a kocsis kétségbeesett üvöltését. És még valamit. Osmond is kiadott valamiféle hangot, de nem lehetett pontosan kivenni, hogy mi az. Zihált is, szaporán szedte a levegőt, Jacknek pedig esze ágában sem volt, hogy odaforduljon, és az arcába nézzen.

De így is sejtette, hogy mi az a hang.

Osmond nevetett.

Odakint voltak ismét, a palotát övező közterületen. A járókelők lapos pillantásokat vetettek Farren kapitányra, és nagy ívben kitértek az útjából. Zord és gondterhelt volt az arckifejezése, a léptei pedig olyan szaporák, hogy Jacknek szaladnia kellett a nyomában.

– Szerencsénk volt – mondta váratlanul a kapitány. – Piszok szerencsénk. Még képes lett volna agyonverni.

Jack döbbenetében nyelni is elfelejtett, csak bámult rá.

– Tudod, ez az ember őrült. Megveszekedett őrült.

Jacknek efelől semmi kétsége nem volt.

Időközben visszaértek a kis sátorhoz, ahová előzőleg vitte a kapitány, amikor meglátta a kezében a gitárpengetőt. – El ne mozdulj innen – mondta most –, várj, amíg visszajövök, és ne állj szóba senkivel.

Farren kapitány bement a sátorba, Jack pedig várta, és közben nézelődött. Egy mutatványos ment el mellette vagy fél tucat labdát dobálva a levegőbe egyidejűleg, s egy pillanatra sem zökkent ki a bonyolult pályákat leíró mozgás ritmusából, még akkor sem, amikor megnézte magának Jacket. Nagy csapatban mentek utána a maszatos gyerekek. Egy fiatal nő, mocskos csecsemőt szoptatva nagy, duzzadt mellén, odaszólt neki, hogy némi aprópénzért megtanítaná, pisilésen kívül még mire használhatja a jancsikáját. Jack elvörösödött, és zavartan elfordította a fejét.

A nő rekedten fölnevetett: – No nézd csak, a csinos kis fiatalúr szégyenlős! Gyere velem, szépségem, gyere...

– Takarodj innen, ribanc, mert a tömlöckonyhában végzed – harsant fel a kapitány hangja. Egy másik férfi kíséretében jött elő a sátorból. Idős ember volt a társa és kövér, de abban hasonlított rá, hogy ő is igazi katonának látszott, nem afféle operettvitéznek. Nagy üggyel-bajjal gombolta be a pocakján a zubbonyát, miközben a hóna alatt vadászkürtszerű, görbe fúvós hangszert szorított.

A maszatos csecsemőjét szoptató nő úgy elhordta az irháját, hogy vissza se nézett. A kapitány elvette a kürtöt a kövér embertől, hogy kényelmesebben gombolkozhasson, és közben mondott neki valamit. A kövér rábólintott, végzett az utolsó gombbal is, majd átvette a kürtöt, fújni kezdte, és megindult a dolgára. Nem az a kürtszó volt ez, amit Jack az első alkalommal hallott a Territóriumokban találva magát. Akkor sok kürt szólt egyszerre, s az egésznek volt valami ünnepi, parádés jellege. Ez pedig olyan volt, mint egy gyári sziréna: munkára szólította, akiket illet.

– Gyere velem – mondta a kapitány most Jackhez lépve.

– Hova megyünk? – kérdezte Jack.

– A Határszéli országútra – felelte a kapitány, és tűnődő pillantást vetett Jackre, amiben volt némi megilletődöttség. – A nagyapám idejében még Nyugati országútnak hívták. Merthogy nyugatnak visz, egyre apróbb falvak között, míg végül elér a Határzónába. A Határzónán túl belevész a senki földjébe, vagy tán a pokolba. Ha nyugatnak mész, Isten legyen veled, te gyerek. Ámbár azt beszélik, hogy a Határzónán túlra nem merészkedik el még a Jóisten se. Na gyere.

Ezernyi kérdés rajzott Jack fejében, de a kapitány olyan gyilkos tempót diktált, hogy követni is alig bírta, nemhogy kérdezősködni tudott volna. Fölkaptattak a kis dombra a palotától délre, maguk mögött hagyták azt a helyet, ahol előzőleg dobbantott, s először tért meg a Territóriumokból. Közel jártak a vásárhoz, hallani lehetett a kikiáltót, aki értékes nyereményekkel kecsegtette azokat, akik két percig meg tudnak maradni a Sátán nevű csodaszamár hátán. A tengeri szellő tisztán elhozta a kikiáltó hangját, de forró, ínycsiklandó illatokat is hozott magával: pirított kukorica és frissen sült pecsenye szagát. Jacknek megkordult a gyomra. Most, hogy biztonságos távolságban volt a nagy és rettenetes Osmondtól, ráébredt, hogy éhes, mint a farkas.

De még mielőtt odaértek volna a vásárhoz, befordultak jobb kéz felé egy útra, amely még a nyári palotához vezető útnál is szélesebb volt. Tehát ez a Határszéli országút, állapította meg Jack, aztán némi szorongó várakozással helyesbített: nem... a Nyugati országút. A Talizmánhoz vezető út. S ment szaporán Farren kapitány nyomában.

Osmondnak igaza volt. Szükség esetén az orruk után is odataláltak volna. Még egy teljes mérföldnyire volt tőlük a furcsa nevű falu, amikor megcsapta az orrukat a szél szárnyán érkező savanykás sörszag.

Igen nagy volt az országúton a keletnek tartó forgalom, amely nagyrészt lovas fogatokból állt. A lovakat kiverte a verejték, de feje mindnek csak egy volt. Jack úgy vélte, ebben a világban ezek a kocsik a Diamond Reók meg a peterbiltek megfelelői. Zsákok, bálák, batyuk tornyosultak rajtuk, meg nyers hús vagy zötyögő csirkeketrecek. Serényfalva szélén veszedelmes iramban robogó szekér jött szembe velük, rajta jókedvűen sikongató és nevetgélő nőtársaság. Egyikük felállt, megemelte a szoknyáját, hogy kilátszott a pucér ágyékszőre, s tántorogva, afféle csűrdöngölőt kezdett járni. Aztán hirtelen megbotlott, s valószínűleg kiesett volna a kocsiból, és kitörte volna a nyakát, ha a mellette ülő meg nem fogja a szoknyáját, és gorombán vissza nem rántja.

Jack újra elvörösödött. Lelki szemei előtt megjelent a fiatal nő, mellén a cuppogva szopó csecsemővel. No nézd csak, a csinos kisfiatalúr szégyenlős!

– Egek ura – dünnyögte Farren, és még jobban megszaporázta a lépteit. – Ezek mind részegek voltak. Jól teleitták magukat a kiömlött Kingslanddel. A kurvák meg a kocsis egyaránt. Az még majd az árokba fordítja a szekeret, vagy nekihajt a tengerparti szakadéknak. Nem mintha kár lenne a büdös ribancokért.

– De legalább – lihegett Jack –, de legalább nincs úttorlasz, ha ezek a kocsik mind átjutottak. Nem?

Már benn jártak a faluban. Az országutat ezen a szakaszon olajjal öntözték meg, hogy ne legyen olyan nagy a por, Egymást érték a fogatok, lépten-nyomon gyalogosok haladtak át az úton, és mintha mindannyian sokkal hangosabban beszéltek volna a kelleténél. Jack egy kocsmaféle előtt két férfit látott vitatkozni. Egyikük hirtelen ütésre emelte az öklét, és a következő pillanatban már a földön hemperegve püfölték egymást. Nemcsak azok a kurvák részegek, gondolta Jack. Valószínűleg az egész falu belekóstolt a Kingslandbe.

– A nagyobb kocsik mind a torlaszon innen indultak – mondta a kapitány. – A kisebbek talán átférnek a torlasztól, csakhogy Morgan fogata nem tartozik a kocsik közé. De egyelőre felejtsük el Morgant.

Ahogy beértek a falu közepére, s megindultak kifelé a túlvégen, fokozatosan erősödött a sörszag. Jacknek már fájt a lába a nagy igyekezettől, hogy lépést tartson a kapitánnyal. Úgy saccolta, hogy három mérföldet tehettek meg. Vajon mennyi lehet ez odaát, tűnődött, és erről eszébe jutott Speedy varázsitala. Izgatottan tapogatni kezdte a zekéjét, attól tartva, hogy már régen elveszítette a palackot, de ott volt a farzsebe táján, biztosan tartotta a rajtalévő alsónemű, bármi legyen is az.

Amikor kiértek a faluból, a kocsiforgalom erősen megcsappant, viszont tömegesen érkeztek nyugati irányból gyalogosok. Csupa támolygó, nevetgélő ember, mind emelkedett hangulatban, és mindből dőlt a sörszag. Volt, akinek csatakos volt a ruhája, mintha belefeküdt volna a sörbe, úgy vedelte volna, mint a kutyák. Amit Jack nagyon is el tudott róluk képzelni. Látott egy nevető férfit, aki kézen fogva vezetett egy nyolc év körüli nevető kisfiút. A férfi kísértetiesen hasonlított az Alhambra undok portására, és Jacknek szent meggyőződése volt, hogy az illető ikerlény, s a portásnak a párja. Mindketten részegek voltak, és ahogy utánuk nézett, Jack látta, hogy a kisfiú hányni kezd, és nekilendül a gazos ároknak, ahol még sincs annyira szemelőtt, de az apja – legalábbis Jack feltételezte, hogy az apja – erősen megrántotta a kezét, mire a gyerek visszaperdült, mint egy rövid pórázon tartott korcs, s közben végighányt egy idősebb férfit, aki ott horkolt részegen az út szélén.

Farren kapitány arca egyre zordabb kifejezést öltött: – Hogy a Jóisten verje meg mindet – mondta.

Pedig még a legrészegebbek is nagy óvatosan kitértek az útjából. Előzőleg az őrség sátrában felkötött a derekára egy célirányos bőr kardhüvelyt, amelyben – Jack jogos feltételezése szerint – egy célirányos rövid kard rejtőzött. S valahányszor túlságosan közel ment hozzá valamelyik dülöngélő alak, a kapitány csak rátette a kezét a kardhüvelyre, s az illető már tágult is mellőle.

Tíz perc múlva, amikor Jack úgy érezte, hogy egy lépést sem bír már tenni, megérkeztek a baleset színhelyére. A kocsi a kanyar belső szélén haladt, amikor megbillent és felborult, s a rajta lévő hordók szétgurultak az út teljes szélességében. Nagy részük ripityára tört, s a kifolyt sörtől vagy kétszekérnyi hosszúságban egyetlen nagy dágvány volt az országút. Egy döglött ló a kocsi alatt hevert, csak a hátsó fele lógott ki alóla. Egy másik az árokban feküdt, egyik füléből kiállt egy törött hordóabroncsdarab. Nyilván nem véletlenségből. Jack úgy képzelte, a halálosan megsérült lovat valaki ezzel a kéznél lévő eszközzel szabadította meg kínjaitól. A többi ló nem volt sehol. A két döglött ló között ott feküdt az úton hanyatt elterülve a kocsis fia. Arcának egyik fele döbbent megütközéssel nézett föl a Territóriumok ragyogó kék egére. A másik fele véres massza volt, amelyben úgy fehérlettek a csontszilánkok, mintha malterral fröcskölték volna be.

Jack látta, hogy a zsebeit kiforgatták.

A helyszínen vagy egy tucatnyian voltak, lassan bóklásztak ide-oda, le-lehajolva, két tenyérrel merték ki a sört a patanyomokból, vagy zsebkendővel, letépett ingdarabbal itatták fel a pocsolyákból. A legtöbben tántorogtak, nagy hangon nevetgéltek, és ordibáltak egymással. Hosszú nyaggatás után Lily egyszer megengedte, hogy Richarddal elmenjenek egy éjféli dupla előadásra az egyik westwoodi moziba, és megnézzék az Élőholtak éjszakája meg a Holtak hajnala című remekműveket. A két rémfilmbeli zombikra emlékeztették ezek a támolygó részegek.

Farren kapitány kivonta a kardját. A rövid kard éppen olyan célirányos volt, amilyennek Jack képzelte. Cseppet sem hasonlított a hosszú, romantikus szablyákra, inkább sokat használt, ütött-kopott konyhakésnek nézte volna az ember; a markolatát borító régi bőr sötétre színeződött gazdája tenyerétől, a pengéje is megfeketedett, kivéve az élét: az fényesre volt fenve, és olyan élesnek látszott, mint a borotva.

– Táguljatok – bömbölte a kapitány. – Táguljatok innen, istenverte népség. Hagyjátok békében a királynő sörét, és hordjátok el magatokat.

Elégedetlen morgás fogadta a szavait, de azért volt foganatjuk. Egyetlen ember kivételével kezdtek szétszéledni. Aki lecövekelt a sörpocsolyában, valóságos óriás volt. Jack két méterre becsülte magasságát, és vagy százharminc kilóra a súlyát. Kopasz volt, csak egy-egy mérges sörtepamacs nőtt imitt-amott a fején.

– Van kedved kiállni egymagad ennyi ember ellen? – kérdezte a kapitányt, és mocskos kezével a falujabeliek felé intett, akik már kikászálódtak a hordók romjai közül.

– De még mennyire – felelte Farren kapitány vigyorogva. – De még mennyire, hogy van. És mindjárt veled kezdem, részeg szarvirág. – A kapitány, látva, hogy szavaira az óriás megtorpan, még szélesebben elvigyorodott. – Gyere csak, ha annyira akarod. Legalább valami jó is történik velem ma, ha felapríthatlak.

Az óriás dünnyögött valamit a bajsza alatt, és szépen el somfordált.

– Tehát takarodjon innen mindenki – kiáltotta a kapitány. – Takarodjatok. Tizenkét emberem van útban idefelé a palotából. Egyáltalán nincsenek elragadtatva a feladatuktól, amin cseppet sem csodálkozom, és nem vállalhatok értük felelősséget. Azt hiszem, még van annyi időtök, hogy visszamenjetek a faluba, és elbújjatok a pincében, mielőtt ideérnének. Nem ajánlanám, hogy találkozzatok velük. Mozgás!

Nem mondatták maguknak többször, igyekeztek az emberek a falu felé. A kötözködő óriás is utánuk kullogott. A kapitány visszafordult a felborult lovas kocsi felé. Levette a zekéjét, és ráterítette a halott fiú arcára.

– Szeretném tudni, ki az a csirkefogó, aki képes volt kiforgatni egy halott zsebeit – mondta eltűnődve. – Ha tudnám, estére már a bitófán lógna.

Jack csak hallgatott.

A kapitány hosszú ideig nézte a halott fiút, s közben fél kezével a rücskös szélű, fényes sebhelyet babrálta az arcán. Mikor végre Jackre pillantott, mintha csak álmából ébredt volna.

– Most már aztán indulnod kell, te gyerek. De nyomban. Még mielőtt Osmond elhatározná, hogy tovább nyomoz az én félkegyelmű fiam ügyében.

– És magának nem lesz baja belőle? – kérdezte Jack.

A kapitány elmosolyodott. – Ha te eltűnsz, akkor már semmi baj nem lehet. Mondhatom, hogy visszaküldtelek az anyádhoz, vagy hogy mérgemben agyonvágtalak egy furkósbottal. Osmond mindent elhisz. Nem ott jár az esze. Egyiküknek sem. Mindannyian arra várnak, hogy a királynő meghaljon. Ami már nem késik soká. Hacsak...

Nem fejezte be a mondatot.

– Indulj – mondta aztán. – Ne késlekedj. És majd amikor hallod Morgan kocsijának a robaját, térj le az útról, és húzódj be mélyen az erdőbe. De jó mélyen ám! Különben szimatot fog, kiszimatol, mint macska az egeret. Rögtön tudja, ha valami nincs rendjén. Mármint az ő elképzelései szerint. Morgan maga az ördög.

– És meg fogom hallani? Honnan fogom tudni, hogy az ő kocsija? – kérdezte Jack szorongva. A hordóroncsok között végignézett az országúton. Enyhén emelkedett, egy fenyőerdő irányában. Az erdőben sötét lesz, gondolta... és szembejön majd vele Morgan. Tele volt félelemmel, és elhagyatottságában olyan erővel tört rá a boldogtalanság, mint még soha. Speedy, gondolta, nem tudom én ezt végigcsinálni. Én még gyerek vagyok, igazán tudhatnád.

– Morgan kocsiját tizenkét ló húzza, és tizenharmadiknak ott egy nyerges – mondta a kapitány. – S ahogy a lovak vágtatnak, az az átkozott halottaskocsi olyan zajt csap, mint a mennydörgés robaja. Meg fogod hallani, ha jön, ne félj. Messziről meghallod, úgyhogy bőven lesz időd, hogy elbújj az erdőben. Csak aztán jól elbújjál!

Jack motyogott magában valamit.

– Mit mondasz? – kérdezte élesen Farren kapitány.

– Azt mondtam, hogy nem akarok továbbmenni – mondta Jack valamivel hangosabban. Könnyek fojtogatták, és tudta, hogyha elsírja magát, akkor mindennek vége, akkor teljesen összeroppan, Farren kapitány nyakába veti magát, hogy fújja le az egészet, védje meg, csináljon valamit.

– Azt hiszem, ahhoz már késő van, hogy számításba jöhessen, hogy te mit akarsz – mondta a kapitány. – Én nem ismerem a helyzetet, és nem is akarom megismerni. Még a nevedet sem akarom tudni.

Jack leforrázva állt előtte, beroskadt mellel, égő szemmel és remegő szájjal.

– Húzd ki magad! – üvöltött rá hirtelen megdühödve a kapitány. – Kit akarsz te így megmenteni? Hová akarsz menni? Így még a következő fáig sem jutsz el. Ahhoz még gyerek vagy, hogy férfi legyél, de azért egy kicsit megemberelhetnéd magad. Úgy nézel ki, mint egy megvert kutya.

Ez talált. Jack kiegyenesedett, és lenyelte a könnyeit. A tekintete ráesett a kocsis fiának földi maradványaira, és átfutott az agyán, hogy ő legalább még nem tart itt. Egyelőre nem. Igaza van a kapitánynak, az önsajnálat olyan fényűzés, amit nem engedhet meg magának. Ettől függetlenül persze dühös volt rá, amiért így belelátott s az elevenjére tapintott.

– Így már valamivel jobb – mondta szárazon a kapitány.

– Köszönöm – húzta el a száját Jack.

– Most már nem léphetsz vissza. Osmond a sarkadban van, és nemsokára a sarkadban lesz Morgan is. És ki tudja, talán ott is bajok vannak, ahonnan jössz, bárhol is legyen az. Mindenesetre fogd ezt. Ha Parkus küldött, nyilván az a kívánsága, hogy ezt odaadjam neked. Tehát fogd, és indulj.

A kapitány egy pénzérmét tartott a kezében. Jack némi habozás után elvette tőle. Akkora volt, mint egy Kennedy-féldolláros, csak nehezebb, olyan nehéz, mintha aranyból volna – legalábbis ő így képzelte –, de a színe fakó ezüst. S az érmén Laura DeLoessian arcéle volt látható, s ismét megdöbbentette, hogy mennyire hasonlít az anyjára. Csupán hasonlít? A dombormű az egyenesebb orr, a kerekebb áll, a különbségek ellenére is az anyját ábrázolta. Ebben biztos volt. Megfordította az érmét, és a másik oldalán oroszlán testű állatot látott, sasfejjel és sasszárnyakkal. Mintha egyenesen ránézett volna. Ez kissé nyugtalanító volt. Betette a zsebébe, a Speedytől kapott cápafog mellé.

– Mit kell tennem vele? – kérdezte a kapitányt.

– Majd meglátod, ha eljön az ideje – mondta Farren. – Ámbár ki tudja. Én mindenesetre megtettem a kötelességemet. Mondd meg Parkusnak, ha találkozol vele.

Jack érezte, hogy ismét átsöpör rajta az ügy vad valószerűtlensége.

– Indulj, fiam – mondta a kapitány. A hangja ezúttal mélyebb volt, és talán gyöngédebb is. – Menj a dolgodra, és tedd meg, ami tőled telik.

Végül is elindult, de főként csak ettől a valószerűtlenség-érzettől hajtva, mintha csupán másvalaki hallucinációjának a részese lenne. Gépiesen rakta a lábait, bal, jobb, bal, jobb. Félrerúgott egy söröshordószilánkot. Átlépett egy törött kocsikeréken. Megkerülte a felborult kocsi farát. A rászáradt vér meg a fölötte döngő legyek láttán teljesen közömbös maradt. Miért is izgatná a vér meg a döglegyek, hiszen mindez csak álom.

Amikor aztán kiért a hordóroncsok közül meg a sördágványból, visszanézett... de Farren kapitány addigra hátat fordított neki. Talán már az embereit leste, talán nem akart őutána nézni. A hátán mindenesetre nem sok látnivaló akadt.

Jack belenyúlt a zsebébe, és a tenyerébe szorította a kapitánytól kapott ezüstpénzt. Ettől valahogy jobban érezte magát. Olyan volt, mint mikor kiskorában kapott egy negyeddollárost, hogy vegyen rajta annyi fagylaltot, amennyi belefér.

Nekivágott az emelkedőnek.

Talán csak két óra telt el, talán négy is, amikor meghallotta a kocsizörgést, amelyről Farren kapitány azt mondta, olyan, mint a mennydörgés robaja. Miután a nap lement az erdő nyugati peremén (ami nem sokkal azután bekövetkezett, hogy beért az erdőbe), nehéz volt megítélni, hogy mennyi az idő.

Több nyugatról jövő kocsival is találkozott útközben, amelyek valószínűleg a nyári palotába tartottak. Amint kocsizörgést hallott (s az már messziről odahallatszott a tiszta levegőben, s erről eszébe jutott, amit Speedy mondott, hogy a földből kihúzott retek illatát fél mérfölddel távolabb is érezni lehet), mindig Morganre számított, s az árkon keresztülvágva behúzódott az erdőbe. Egyáltalán nem volt ínyére a sötét erdő, még a széle sem, ahonnan egy-egy fatörzs mögül még kileshetett, és láthatta az utat; nem volt szívet vidító élmény, de Morgan bácsival találkozni (mert így gondolt Osmond fölöttesére, bármit mondott is Farren kapitány) még kevésbé lett volna az.

Tehát valahányszor kocsi vagy szekér közeledett, félrehúzódott, és amint tiszta volt a levegő, visszament az útra. Egyik alkalommal, amint átvágott az árkon, a nedves és gazos árokaljában valami átszaladt vagy csúszott a lábán. Akaratlanul is felkiáltott.

Az állandó forgalom rettegésben tartotta, és az előrehaladásban is akadályozta, de azért volt valami vigasztaló is abban, hogy időnként elhaladt mellette egy szekér: így legalább tudta, hogy nincs teljesen egyedül.

Tulajdonképpen a pokolba kívánta már az összes Territóriumot.

Speedy varázsitala rosszabb volt a legrosszabb orvosságnál is, amit valaha kóstolt, de boldogan meghúzta volna az üveget, vállalta volna, hogy felfordul a gyomra, ha megjelenik előtte valaki, például maga Speedy, és biztosítja afelől, hogy ha újra kinyitja a szemét, akkor elsőnek McDonald's arany kettős ívét pillantja meg, amit Lily Amerika nagy csöcsének szokott nevezni. Nyomasztó veszélyérzet hatalmasodott el rajta, úgy érezte, veszedelmes az erdő, vannak benne valamik, amik útközben figyelik; talán maga az erdő is figyeli. Mintha a fák közelebb nyomultak volna az úthoz. Korábban az erdő véget ért az árok túloldalán. Most mintha az árkot is benőtte volna. Korábban csak fenyőfélékből állt, most másfajta fák is felbukkantak benne, fekete, göcsörtös törzsű fák, amelyek úgy tekeredtek össze egymással, mint foszlásnak indult kötélgubancok, meg egy másikféle, amely mintha fenyő és páfrány kereszteződése lett volna, s szürke gyökereivel úgy kapaszkodott a földbe, mintha puffadt ujjai lennének. Ez a gyerek a miénk? – suttogták ezek a fák Jack képzeletében. Ez a gyerek a miénk?

Ez mind csak a képzeletedben történik, Jack. Ki vagy borulva, ennyi az egész.

Csakhogy ezt nem tudta elhinni.

A fák tényleg megváltoztak. És nagyon is valóságos volt az a nyomasztó érzés, hogy figyelik. Az a benyomása támadt, hogy a fejében kavargó rémes gondolatokat valahogy az erdő közvetíti feléje... mintha a fák valami rettenetes rövidhullámú adást sugároznának.

De a Speedy-féle palack csak félig volt a varázsitallal, és annak ki kell tartania Amerika túlsó széléig. Márpedig Új-Anglia határáig sem lenne elég, ha mindig meghúzná, valahányszor megijed a saját árnyékától.

Az is állandóan az eszében járt, hogy az első gyaloglása a Territóriumokban milyen nagy távolságot tett ki odaát: ötven méter egy fél mérföldet. Ezek szerint – hacsak nem változik a lépték, márpedig itt minden lehetséges – eddig már akár tíz mérföldet is gyalogolhatott, és meglehet, elhagyta New Hampshire határát. Mintha csak hétmérföldes csizmában járna.

Csak ezek a fák ne lennének... a szürke, puffadt gyökereikkel...

Amikor igazán besötétedik, mikor az ég kékje átmegy lilába, akkor dobbantok, odaát megyek tovább, és kész. Sötétben nem gyalogolok ebben az erdőben. És ha Indianában vagy valahol kifogy a varázsital, akkor a jó öreg Speedy majd küld postán, vagy kitalál valamit.

S miközben a feje tele volt ezekkel a gondolatokkal, meg azzal, hogy mennyivel jobban érzi magát, mihelyt van valami terve (még akkor is, ha ez a terv csak a következő néhány órára szól), hirtelen rájött, hogy újra kocsizörgést hall, és rengeteg ló dobogását.

A fejét félrehajtva megállt az út közepén. A szeme kitágult, és hirtelen gyorsasággal két filmet forgatott le a képzelete: a nagy kocsiról, amely végül is nem Mercedes volt, s amelyben két férfi ült, aztán a VADÓC feliratú furgonról, amely felgyorsítva elszáguld Tommy bácsi holtteste mellől, s törött hűtőrácsáról csöpög a vér; a furgon kormányán látta a vezető kezét is... amely nem emberi kéz volt, hanem fura, tagolt körmök.

Ahogy a lovak vágtatnak, az az átkozott halottaskocsi olyan zajt csap, mint a mennydörgés robaja.

Most, hogy hallotta, távolról ugyan, de mégis élesen a tiszta levegőben, el sem tudta képzelni, hogyan téveszthette össze a korábbi kocsikat Morgan gyorskocsijával. Ezt a hibát nem követi el még egyszer. Valami egészen félelmetes hang volt ez, s valahogy baljóslatú, egy halottaskocsi zörgése, igen, halottaskocsié, amelynek a bakján az ördög ül. Jack dermedten s szinte hipnotizáltan állt az út közepén, ahogy a nyulat tartja bűvkörében a reflektorfény. A zaj egyre közelebbről hallatszott; kerekek zörgése, patadobogás, kocsialkatrészek nyikorgása. Sőt már a kocsis kiáltásait is lehetett hallani: – Gyííí, netenee, gyííí!

Csak állt az úton, állt, és dobolt a fejében a rémület. Nem tudok mozdulni, ó, édes Istenem, nem tudok megmozdulni. Anyukám! Anyukám!

Állt az úton, és lelki szemei előtt megjelent egy hatalmas fekete delizsánsz, amelyet fekete lovak röpítenek vágtában, de nem is lovak, inkább pumák, és röpköd a fekete függöny a kocsiablakból, és áll a kocsis a bakon, haját hátrafelé fújja a szél, vad szeme őrült fényben ég.

Lelki szemei előtt a kocsi vágtatva közeledett, és nem lassított. Nem lassított, és átgázolt rajta.

Ez végre megtörte a varázst. Nekivágott a jobb oldali ároknak, lecsúszott az aljába, a lába beleakadt egy göcsörtös fagyökérbe, megbotlott, elesett. Az elmúlt órákban meg is feledkezett a sebes hátáról, most aztán újra rátört a heves fájdalom. Összeszorította a fogát, talpra állt, és meggörnyedve beljebb botorkált az erdőbe.

Először egy fekete törzsű fa mögé bújt, de a göcsörtös fakéreg érintése olajos volt és undorító, s egy kicsit azokra a fügefélékre emlékeztette, amelyeket az előző nyáron Hawaiin látott. Továbbment, egy fenyő mögé.

A kocsi meg a lovas kíséret robaja egyre hangosabb lett. Most már minden pillanatban felbukkanhattak. Jack ujjai biztonságot keresve szorongatták a fenyő pikkelyes törzsét. A fogát belemélyesztette az alsó ajkába, és várt.

A fenyőlomb, a páfrány levelek meg a fenyőtűvel borított altalaj alkotta alagútban, merőlegesen jól rálátott az országútra. És éppen amikor már azt hitte, sosem érnek oda, vágtában elviharzott előtte vagy egy tucat lovas katona. Az élen járó zászlót tartott a kezében, de Jacknek nem volt rá ideje, hogy megállapítsa, mit ábrázol a zászló, és talán nem is volt kíváncsi rá. Aztán a gyorskocsi is elrobogott a szeme előtt.

Egy pillanat volt az egész, tán még annyi se, de Jack utólag mindent fel tudott idézni, a legapróbb részletekig. Hatalmas nagy jármű volt ez a gyorskocsi, lehetett három méter magas is, és a tetejére pakolt utazóládák és batyuk még egy métert hozzátehettek a magasságához. A lovak fejét fekete tollbokréta díszítette, amelyet a sebes vágta szele laposan elfektetett. Jack később eltűnődött azon, hogy Morgannek valószínűleg minden utazásához új lovak kellenek, mert ezek már szemlátomást az erejük végén jártak. Zablát harapó szájukból véres tajték fröcskölt, vadul forgott a szemük, villogott a fehérje.

A beüvegezetlen ablakokból – éppen úgy, ahogyan elképzelte – fekete selyemfüggöny lobogott. Az egyik ablak fekete oválisában hirtelen fehér arc bukkant fel: fehér arc, cirkalmasan faragott ovális keretben. A váratlan jelenés éppen olyan megdöbbentő volt, mintha egy kísértetjárta ház romos ablakában megjelenne a szellem arca. Nem Morgan Sloat arca volt ez... és mégis az volt.

S az arc tulajdonosa szemlátomást tudta, hogy Jack – vagy valami más, éppen annyira gyűlölt és személyes veszedelem – ott lapul az erdőben. Jack abból látta ezt, hogy nagyra nyílik a szeme, és hirtelen indulattal lefelé görbül a szája.

Megmondta Farren kapitány: Kiszimatol, mint macska az egeret, gondolta Jack keserűen. Hát ki is szimatolt. Tudja, hogy itt vagyok. És most mi lesz? Lefogadom, hogy megállítja az egész társaságot, és átfésülteti az erdőt a katonákkal.

Újabb lovascsapat száguldott el az úton: a gyorskocsi hátvédje. Jack rémülten szorította a fenyőfa törzsét, várt, biztos volt benne, hogy Morgan megállítja a csapatot. De semmi nem történt; a gyorskocsi meg a lovas kísérők zaja egyre távolabbról hallatszott.

A szeme. Az Morgan Sloaté. Azok a fekete szemek a fehér arcban.

Ez a gyerek a miénk? Igennn!

Úgy érezte, hogy valami rásiklik a lábára... majd a bokájára. Sikoltva hátraugrott, abban a hitben, hogy kígyó. Aztán lepillantott, és látta, hogy az egyik szürke gyökér kúszott fel a lábára, és körülfonta a lábszárát.

Ez képtelenség, gondolta bambán. A gyökerek nem változtatják a helyüket.

Teljes erejéből hátralendült, és kirántotta a lábát az érdes, szürke hurokból. Égető fájdalmat érzett a lába szárában, mintha kötél dörzsölte volna ki. Fölpillantott, és érezte, hogy csüggedt félelem fogja el a szívét. Attól tartott, már tudja, miért van az, hogy Morgan megérezte a jelenlétét, mégis nyugodtan továbbment: Morgan tudja, hogy aki bemegy abba az erdőbe, élve nem kerül ki onnan; mintha egy piranhákkal teli folyóba lépne. De Farren kapitány vajon miért nem figyelmeztette a veszélyre? Jack csak azzal magyarázhatta ezt, hogy a sebhelyes kapitány nem is tud az egészről; még soha nem járt ilyen messze, nyugatra.

A páfrányszerű fenyők szürke gyökerei időközben mind megmozdultak, s hullámzó, tekergő mozgással kúsztak Jack felé. Egy rendkívül vastag gyökér fölemelkedett, és a föld nedvességétől még sötét, arasznyi hajtáscsúcsával az arca előtt imbolygott, mint a fakír kosarából kiemelkedő kobra. Ez a gyerek a miénk! Igennn!

Hirtelen felévágott, s Jack, ahogy elhátrált előle, rájött, hogy a gyökerek eleven szövevénye most már akadályt emel közé és a biztonságos országút közé. Egy fatörzsnek vetette a hátát, aztán sikoltva elugrott mellőle, mert a fa kérge lüktetni és rángani kezdett a háta mögött, mint egy görcsösen rángatózó izom. Jack hátranézett, és látta, hogy az egyik fekete, göcsörtös törzsű fa áll mögötte, s a törzs tekeregve életre kel. A kéreg rücskös felülete valami rettenetes, ráncos arccá alakul, fél szemét sötéten rányitja, míg a másik szemhéját förtelmes kacsintásban ereszti le.

A törzs alján átható recsegéssel megnyílt a fakéreg, és sárgásfehér lé csordult elő. A miénk! Ó, igennn!

Hirtelen fölemelkedett egy gyökér, s mintha ujjai lennének, Jack hóna alá nyúlt, és csiklandozni kezdte.

Jack kitépte magát a gyökér keze közül, s összeszedve maradék józanságát és akaraterejét, Speedy palackja után tapogatózott. Közben hatalmas recsegés-ropogás támadt, mintha a fák ki akarnák tépni gyökereiket a földből. Tolkien semmi ehhez képest, futott át Jack agyán.

Megtalálta a palackot, a nyakánál fogva előhúzta, és már a kupakjával bajlódott, amikor egy kinyúló gyökér könnyedén a nyaka köré fonódott, aztán egyre szorosabbra húzta a nyakán a hurkot.

Jack alig kapott levegőt. A palack kicsúszott a kezéből, miközben ujjaival megpróbálta lefeszíteni a torkáról a fojtogató gyökeret. Nem volt hideg és merev ez a gyökér, hajlékony volt, s meleg, mint egy emberi kar. Jack minden erejét megfeszítve tépte a nyakáról, miközben a torkából hörgés tört föl, s nyál csörgött le az állán.

Egy végső erőfeszítéssel sikerült letépnie a gyökeret a nyakáról, mire az a csuklójára tekeredett. Jack nagyot kiáltva kiszakította karját a szorításból. Aztán lenézett a földre, és látta, hogy egy szürke gyökér Speedy palackjának a nyakára fonódott, s tekeregve, döcögve viszi magával.

Utánaugrott. Most a lábát kapták el a gyökerek, s lerántották a földre. Elterült a fekete erdei talajon, aztán kinyújtózott, és az ujjaival keresni kezdte az üveget... A fényes zöld oldala akadt a kezébe. Megmarkolta, teljes erejéből húzni kezdte maga felé, s közben érezte, hogy a gyökerek rátekerednek a lábára, és szorosan lefogják. Lecsavarta az üveg kupakját. Egy pókhálóvékony gyökér ereszkedett most alá, s megpróbálta kitekerni a kezéből az üveget. Jack félretolta a gyökeret, és a szájához emelte a palackot. Hirtelen mindent betöltött az émelyítő, erjedt gyümölcsszag.

Speedy, segíts!

Újabb gyökerek bújtak elő, átfogták a derekát, ide-oda rángatták, miközben ivott, és csörgött az arcán az olcsó bor. Nyöszörögve nyelt, és magában fohászkodott, de hiába, úgy érezte, nem történik semmi, Speedy varázsitala nem segít rajta. A szeme le volt hunyva, de érezte, hogy kezét, lábát lefogják a gyökerek, érezte,

hogy csuromvíz a farmerja meg az inge, orrába csapott

Víz?

az iszap szaga.

Farmer? Ing?

békák rekedt brekegését hallotta, aztán kinyitotta a szemét, és széles folyót látott maga előtt, amelyen visszaverődött a lemenő nap fénye. A folyó keleti partján összefüggő erdő húzódott; a nyugati partján széles szántóföld ereszkedett le a víz felé, de részben már árnyékba borították az esti párák. Vizenyős és iszapos volt a part, ahol Jack feküdt a vízhez közel, a legnagyobb sárban. Sűrűn nőtt itt a gaz, a kemény fagyok, amelyek majd letarolják őket, még vagy egy hónappal odébb voltak, s Jack alaposan beléjük gabalyodott, ahogyan a rossz álomból ébredőember bele tud gabalyodni az ágyneműbe.

Összeszedte magát és föltápászkodott, vizesen, sárosan és iszapszagúan, hátán a hátizsákjával, amelynek szíja belehasított a hónaljába. Undorral szedegette le a rátapadt gazt a karjáról meg az arcáról. Megindult fölfelé a parton, aztán visszanézett, és észrevette, hogy Speedy palackja ott fekszik a sárban, mellette a kupakja. A „varázsital” erősen megcsappant. Talán a gonosz fákkal való küzdelemben ömlött ki odaát, mert csak harmadáig volt.

Egy pillanatra megállt a sárban, összekent edzőcipőjében, és nézte a folyót. Hát igen, ez az ő világa, a jó öreg Amerikai Egyesült Államok. Éppenséggel nem a kettős aranyív fogadta, nem is felhőkarcoló, vagy a földről fellőtt, pislogó műhold a sötétedő égen, de azért tudta, hol van, ahogy azt is tudta, hogy hogy hívják. Inkább az a kérdés foglalkoztatta, hogy abban a másik világban csakugyan járt-e valaha.

Szemügyre vette az ismeretlen folyót, az ugyancsak ismeretlen tájat, hallgatta a távolból odahallatszó békés tehénbőgést. Eléggé viharvert vagy, Jacky, gondolta, aztán meg ez minden, csak nem az Árkádia part.

Az biztos, hogy ez nem az Árkádia part volt, de hát végtére nem ismerte annyira a környéket, hogy határozottan meg tudta volna állapítani, mennyit haladt a szárazföld belseje felé. Lehet, hogy nem gyalogolt többet négyöt mérföldnél, éppen csak annyit, hogy már nem érezni az óceán illatát. Úgy ébredt, mint aki lidérces álomból tér magához: nem lehetséges hát, hogy csupán erről van szó? Hogy lidérces álom volt az egész, a barátságos kocsistól, a légylepett húsrakománytól kezdve az eleven erdőig? Alvajárással kombinált lidérces álom... Nagyon is érthető lenne. Az anyja haldoklik, és most már belátta, hogy tud ő erről jó ideje, hiszen a nyilvánvaló tünetekből a tudattalanja már régen levonta a helyes következtetéseket, amikor tudatosan még tagadta a dolgot. Mindez megfelelő légkört teremtett ahhoz, hogy létrejöhessen egyfajta önszuggesztió, amire a vén iszákos Speedy Parker még rá is tett egy lapáttal. Hát persze. Igazán minden egybevág.

Morgan bácsi tudná értékelni ezt a történetet.

Jack megborzongott, nagyot nyelt, és ez fájt. Nem úgy, ahogy az ember torka fáj, hanem ahogy egy zúzódás éget.

Bal tenyerével – jobb kezében az üveget tartotta – végigsimította a torkát, azzal a rá nem jellemző mozdulattal, ahogy egy nő ellenőrizné magán a ráncokat és a szarkalábakat. Az ádámcsutkája alatt rábukkant egy csúnya horzsolásra. Alig vérzett, de érintésre elviselhetetlenül fájt. Ez annak a gyökérnek a műve, amelyik a torkára hurkolódott. Tehát valóság volt, suttogta Jack, és nézte a narancsvörös vizet, hallgatta a kecskebékák brekegését és a távoli tehénbőgést. Valóság volt minden.

Hátat fordított keletnek, és megindult a szántóföldön fölfelé, maga mögött hagyva a folyót. Már vagy egy mérföldet gyalogolhatott, miközben a hátizsák kitartóan zötyögött sajgó hátán, és arra emlékeztette, hogy Osmond ostorcsapásának a nyomait még mindig viseli, illetve fölébresztett benne egy másik emléket is. Speedy megkínálta egy kenőmájas szendviccsel, és akkor nem kért belőle; de hátha belerakta a zsákba, amíg ő a gitárpengetőt tanulmányozta.

Önkéntelenül is nagyot nyelt a gondolatra.

Ott, azonmód, az esthajnalcsillag alatt és a kavargó esti ködben levette a válláról a hátizsákot, találomra kikapcsolta az egyik zsebfedő szíját, és újságpapírba csomagolva csakugyan ott volt a májas-hagymás szendvics. Megtelt a szeme könnyel, és azt kívánta, bárcsak ott lenne Speedy, és megölelhetné.

Pedig még csak alig tíz perce, hogy vén iszákosnak nevezte.

Elvörösödött a gondolatra, de közben zavartalanul nekilátott a falatozásnak, és néhány nagy harapással végzett is a szendviccsel. Aztán visszacsatolta, s újra a vállára vette a hátizsákot. Egészen másképp érezte magát most, hogy egy időre elverte az éhségét. Újult erővel indult útnak.

Nem sokkal később lámpafényre lett figyelmes az egyre növekvő sötétségben. Farmhoz közeledett. Aztán egy pillanatra megdermedt: ugatni kezdett egy kutya, öblös ugatása alapján jókora házőrző.

Remélem, a kerítésen belül van, gondolta Jack. Vagy meg van láncolva.

Jobbra kanyarodott, s a farmépület fényeit figyelve, nagy kitérőt tett. A kutya hamarosan elhallgatott. Jack kisvártatva kiért egy aszfaltútra. Megállt a szélén, jobbra nézett, balra nézett, de fogalma sem volt róla, merre menjen.

Hé, emberek, itt áll Jack Sawyer, csuromvizesen, sártól cuppogó edzőcipőben, fel is út, le is út, melyiken hova jut?

Az egyedüllét és a honvágy már-már ismét elhatalmasodott rajta, de erőt vett magán. Ráköpött a bal mutatóujjára, majd rácsapott a jobbal: a nyál nagyobbik fele jobb kéz felé röpült (ő legalábbis így látta), és ez eldöntötte a dolgot. Jobbra fordult az aszfaltúton, és nekiindult. Negyven perccel később, amikor már majdnem összeesett a fáradtságtól (és az éhségtől, ami még rosszabb volt), lánccal lezárt bekötőúthoz ért, mögötte sóderbánya meg valami fészerféle.

Átbújt a lánc alatt, és odament a fészerhez. Az ajtó le volt lakatolva, de Jack észrevette, hogy a bódé egyik oldalán mély gödör van a deszkák tövében. Egy szempillantás alatt levette a hátizsákját, bemászott a deszkafal alatti résen, aztán behúzta maga után a hátizsákot is. A lakatra zárt ajtó mögött biztonságban érezte magát.

Körülnézett, és ősrégi szerszámokat látott, amelyeket nagyon régen nem használhatott senki. Ezt is biztatónak találta. Meztelenre vetkőzött, hogy végre megszabaduljon sáros, tapadós gönceitől. A nadrágzsebében kitapintotta a Farren kapitánytól kapott ezüstpénzt, amely szinte óriásnak tűnt a többi, köznapi aprópénz között. Elővette, és látta, hogy a kapitánytól kapott érme, egyik oldalán a királynő arcképével, a másikon egy szárnyas oroszlánnal, átváltozott 1921-es ezüstdollárrá. Egy darabig elgondolkodva nézte a Szabadságszobor profilját a kocsikeréken, aztán visszacsúsztatta a farmerja zsebébe.

Tiszta ruhát szedett elő, és eltervezte, hogy a piszkos reggelre majd megszárad, akkor elpakolja, s útközben kimossa egy mosóautomatában vagy éppenséggel folyóban.

Miközben zokni után kutatott a hátizsákjában, vékony, kemény dolog akadt a kezébe. Előhúzta, és látta, hogy a fogkeféje. Hirtelen elsöprő erővel támadt föl benne az otthon, a biztonság és a normális lét látomása, mindaz, amit a fogkefe jelképez. S ezúttal hiába is próbálta, képtelen volt elhessegetni az elkeseredését. A fogkefének fényes fürdőszobában a helye, tiszta pamutpizsama és meleg papucs társaságában, nem a hátizsák alján, egy hideg, sötét szerszámkamrában, sóderbánya szélén, elhagyott kisváros határában, amelyiknek még a nevét sem tudja.

Az egyedüllét teljesen a hatalmába kerítette; csak most ébredt igazán tudatára elhagyatottságának. Sírva fakadt. Nem hisztérikusan sírt, nem zokogva, mint amikor a dühöt sírja ki magából az ember, hanem csöndesen, annak a szűnni nem akaró sírásával, aki rájött, hogy mennyire egyedül van, s hogy valószínűleg még igen sokáig egyedül is marad. Sírt, mert a biztonság és az ésszerűség mintha teljesen elpártolt volna tőle. Csak a magány maradt vele; és még valami: az az egyáltalán nem elképzelhetetlen eshetőség, hogy a józan eszét is elveszíti.

Sírt még akkor is, amikor már elaludt. Tiszta alsónadrág volt rajta meg tiszta zokni, átölelte a hátizsákját, a könnyek csíkokat mostak piszkos arcára, és egyik kezében a fogkeféjét szorongatta.

NYOLCADIK FEJEZET

Az oatleyi alagút

Egy hét sem múlt még el, s már szinte nyoma sem volt az elkeseredésének. Egy-két nap elteltével úgy érezte, hogy gyerekből, a serdülőkor átugrásával, egyenesen felnőtté vált, s meg tud birkózni a feladatával. Igaz, amióta ott, a folyó nyugati partján fölébredt, a Territóriumokba nem tért vissza, de ezt, meg hogy ezáltal lassabban halad, könnyen meg tudta indokolni azzal, hogy akkorra tartogatja Speedy varázsitalát, amikor majd igazán szükség lesz rá.

Különben is, éppen Speedy mondta, hogy lehetőleg ideát utazzon, az ismerős utakon, úgyhogy valójában csak az utasításnak tesz eleget. Naná.

Amikor sütött a nap, és a lestoppolt autó harminc-negyven mérfölddel közelebb vitte a céljához, s még a hasa is tele volt, akkor a Territóriumok világa hihetetlenül távolinak és valószerűtlennek tűnt: olyannak, mint egy film, amelyet már kezd az ember elfelejteni; mint egy futó fantáziakép. S néha, amikor kényelmesen hátradőlt az utasülésben, mondjuk, egy tanár kocsijában, és a szokásos kérdésekre előadta a maga történetét, akkor valóban meg is feledkezett róla. A Territóriumok magára hagyták, ő pedig újra az a srác volt – majdnem az –, aki a nyár elején.

Alighogy az egyik kocsi letette az autópálya kijáratánál, különösen a nagy forgalmú országos autópályákon, s hüvelykujjával a levegőbe bökve újra stoppolt, tíz-tizenöt perc elteltével máris fékezett a következő. Valamerre Batavia táján járhatott, mélyen bent New York állam nyugati részében, visszafelé gyalogolt az I-90-es leállósávján, hüvelykujját ismét a levegőbe bökve; Buffalo felé igyekezett, ahonnan majd délnek veszi az útját. A lényeg a jó terv, gondolta Jack; aztán azt már csak meg kell valósítani. Idáig már eljutott a Rand McNally meg a Mese jóvoltából; most már csak egy kis szerencse kell, egy autós, aki elviszi Chicagoig vagy Denverig (vagy egyenesen Los Angelesig, álom, álom, édes álom, Jacky, és a kezed a biliben), aztán már fordulhat is vissza, és még október közepe előtt meg is érkezhet New Hampshire-be.

Lebarnította a nap, az auburni Golden Spoon Dinerben mosogatással tizenöt dollárt keresett, az izmai megedződtek, megkeményedtek. Néha ugyan sírhatnékja támadt, de az első boldogtalan este óta nem engedett a könnyeknek. A különbség az volt, hogy most már ura volt a helyzetnek. Most már tudta, hogy mi a teendő, s olyan pontosan kigondolta, hogy hogyan is kell elvégeznie, hogy nyeregben érezhette magát; bármennyire is messze volt még az utazás vége, szinte már látta maga előtt. Ha főként ideát közlekedik, úgy, ahogy Speedy tanácsolta, akkor megfelelő sebességgel halad, és időben visszaér a Talizmánnal New Hampshire-be. Menni fog ez, és korántsem lesz annyi gondja, mint előzőleg képzelte.

Legalábbis ezt remélte, amikor egy poros, kék Ford Fairlane nagy ívben az út széléhez húzott, s megvárta, amíg a nappal szemben hunyorogva odaszalad. Ez is jelent vagy harminc-negyven mérföldet, gondolta Jack. Felidézte a Rand McNally aznap reggel áttanulmányozott oldalát, és úgy döntött, hogy a cél Oatley. Ez a helység megfelelően unalmasnak, kicsinek és biztonságosnak tűnt: most már sínen van, semmi nem állhatja útját.

Lehajolt, és benézett a Fairlane ablakán, mielőtt kinyitotta volna az ajtaját. A hátsó ülésen vastag katalógusok és nyomtatott reklámcédulák hevertek nagy összevisszaságban; az első utasülésen két degeszre tömött aktatáska. Az enyhén pocakosodó, fekete hajú férfi, aki a kormánykerék fölé hajolva, a nyitott ablakon át alulról fölfelé sandított rá, mintegy az ő mozdulatát utánozva, kétségkívül kereskedelmi ügynök volt. Sötétkék öltönyének zakója vállfán, egy kampón lógott hátul, a nyakkendője meglazítva, ingujja feltűrve. Harmincöt körüli kereskedelmi ügynök, aki kényelmesen járja a maga területét, és – mint minden ügynök – rettentően szeretne beszélgetni. A férfi rámosolygott, aztán fölemelte és hátradobta előbb az egyik, aztán a másik tömött aktatáskát. – Csinálok neked egy kis helyet – mondta.

Jack előre tudta, az lesz az első kérdése, hogy miért nincs iskolában.

– Helló, köszönöm – mondta kinyitva az ajtót, és beszállt.

– Messzire mész? – érdeklődött az ügynök, miközben belenézett a visszapillantó tükörbe, felkapcsolt, és visszalendült a haladósávba.

– Oatleyba – mondta Jack. – Gondolom, van vagy harminc mérföld.

– Földrajzból elégtelen – felelte az autós. – Megvan az negyvenöt is. – Oldalra fordította a fejét, és Jack meglepetésére rákacsintott. – Nem azért mondom, de ki nem állhatom, ha fiatal srácok stoppolnak. Azért is veszem fel őket, valahányszor látok egyet. Mellettem legalább biztonságban vannak. Nincs tapizás meg ilyenek, ugye értesz? Rengeteg őrült száguldozik az utakon. Olvasol újságot? Csak úgy nyüzsögnek mindenfelé a ragadozók. Egykettőre veszélyeztetett állatfaj lesz belőled.

– Biztos igaza van – mondta Jack –, de én vigyázok magamra.

– Valahol keletebbre laksz, igaz?

A pasas még mindig nézte, közbe-közbe apró pislantásokat vetve az útra, mint egy madár, ő pedig lázasan törte a fejét, hogy eszébe jusson valamelyik városnak a neve, amin átjött. – Palmyrában – mondta végül. – Palmyrában lakunk.

– Szép kis régi város – biccentett az autós, és előrefordította a fejét. Jack kényelmesen hátradőlt a süppedős ülésben. Aztán a pasas kibökte: – Remélem, nem lógsz az iskolából – és Jack újra előadhatta a Mesét. Menet közben, ahogy haladt előre, már annyiszor elmondta, épp csak a városneveken változtatva, hogy ment, mint a vízfolyás.

– Nem, uram – mondta –, a nagynénémhez megyek Oatleyba, nála fogok lakni egy darabig. Helen néni, Helen Vaughan a mamám nővére, tanítónő. Tetszik tudni, a papám meghalt a télen, és azóta minden összejött, és most a mamám is megbetegedett, és csúnyán köhög, és alig bír fölmenni a lépcsőn, és azt mondta az orvos, ki se keljen az ágyból, amíg rendbe nem jön, és megkérte a nővérét, hogy hadd legyek nála egy darabig. Az oatleyi iskolába fogok járni, és mivel Helen néni is ott tanít, ott nem lesz lógás, az biztos.

– Azt akarod mondani, hogy a mamád megengedte, hogy stoppal menj Palmyrától Oatleyig? – kérdezte az autós.

– Jaj, nem, egyáltalán nem, azt soha. Nem, kaptam pénzt buszra, de elhatároztam, hogy megspórolom. Egy ideig nemigen kapok pénzt hazulról, és attól tartok, Helen néni sem áll valami jól. A mamám kitérne a hitéből, ha megtudná, hogy stoppolok. De tiszta pénzpocsékolásnak tartottam, hogy öt dollárt csak úgy odaadjak egy buszvezetőnek. Öt dolcsi az mégiscsak öt dolcsi.

A férfi ismét rápillantott: – És mit gondolsz, mennyi ideig maradsz Oatleyban? – kérdezte.

– Hát, azt nem lehet tudni. Nagyon remélem, hogy a mamám hamar meggyógyul.

– De visszafelé aztán ne stoppal menj. Megígéred? Jack szinte már élvezte a dolgot, és tovább színezte a Mesét: – Már autónk sincs. Tessék elképzelni, éjnek éjszakáján érte jöttek és visszavették. Csak úgy egyszerűen elvitték a garázsból. Én foggal-körömmel harcoltam volna azért a kocsiért. És akkor nem kellene most stoppal mennem a nagynénémhez. A mamám, amikor elmegy az orvoshoz, úgy kutyagol le a dombról, és öt sarkot kell mennie a buszmegállóig. Hogy csinálhatnak ilyet ezek a disznók! Újra fizettük volna a részleteket, mihelyt egy kicsit jobban állunk. Hát tessék mondani, ez nem egyszerűen lopás?

– Én is amondó volnék, ha velem történne ilyesmi – mondta a férfi. – Mindenesetre remélem, a mamád hamarosan felépül.

– Én is nagyon remélem – mondta Jack tiszta szívből. Erre aztán hallgattak egy nagyot, míg föl nem tünedeztek az oatleyi kijáratot jelző táblák. Az autós közvetlenül a kijárat után lehúzódott a leállósávba, és rámosolygott Jackre: – Sok szerencsét, fiacskám – mondta.

Jack bólintott, és kinyitotta a kocsiajtót.

– Mindenesetre remélem, hogy nem kell sokáig itt maradnod Oatleyban.

Jack kérdően nézett rá.

– Jártál már itt, nem? – kérdezte a férfi.

– De, persze – vágta rá Jack. – De nem sokszor.

– Sötét hely ez – mondta a férfi. – Ezek itt hazaviszik az elgázolt dögöt az országútról, és megeszik. Sőt. Miután megitták a sört, megeszik hozzá a poharat. Úgyhogy vigyázz magadra.

– Köszönöm a figyelmeztetést – mondta Jack, és kiszállt. Az ügynök intett neki, és direktbe kapcsolt. A Fairlane néhány másodperc múlva már csak apró fekete pont volt a lenyugvó, narancsvörös nap felé tartó országúton.

Az út vagy egy mérföldön keresztül lapos, egyhangú vidéken vezetett. Távolabb, a földek végében egyemeletes faházakat lehetett látni. A földek barnák voltak, kopárak, a házak pedig szemlátomást nem farmok. A kietlen földekre néző, elszórtan épült házak szürke, moccanatlan csöndben álltak, amit csak az I-90-esen haladó autók vinnyogása tört meg. Nem lehetett tehénbőgést, lónyerítést hallani, mezőgazdasági gépek sem voltak semerre. Az egyik ház körül féltucatnyi kibelezett, rozsdásodó kocsironcs hevert. Nyilván embergyűlölők laktak ezekben a házakban, akiknek még Oatley is túlságosan zsúfoltnak tűnt. A sivár földek megfelelő védőárkot képeztek hámladozó faváraik körül.

Egyszerre csak útkereszteződéshez ért. Olyan volt, mint a rajzfilmeken látható útkereszteződések: két keskeny, néptelen út metszi egymást a nagy semmiben, aztán halad tovább, ugyancsak a nagy semmibe. Kezdett elbizonytalanodni, nem tudta, jó irányba halad-e. Lehet, hogy a kijáratnál nem jobbra kellett volna fordulnia, hanem balra. Rántott egyet a vállával a hátizsákon, aztán odament a rozsdás útjelző táblákat tartó rozsdás vasoszlopokhoz. A keresztút, amely párhuzamosan haladt az országúttal, a KUTYAVÁROSI ÚT nevet viselte. Kutyaváros? – tűnődött Jack, de ahogy végignézett az úton, nem látott egyebet, csak elgazosodott földeket, végtelen síkságot meg az aszfaltút fekete csíkját. A tábla szerint annak az aszfaltútnak a neve, amelyiken ő haladt, MALOM ÚT volt. Egy mérfölddel távolabb belefutott egy alagútba, amelynek a száját szinte benőtték a lehajló fák meg a furamód ágyékszőrzetnek ható borostyán. Fehér tábla függött a borostyán szövevényében, vagy inkább rátámaszkodott, de az apró betűs feliratot Jack nem bírta elolvasni. Jobb kezét a zsebébe süllyesztette, és a tenyerébe szorította Farren kapitány érméjét.

Megkordult a gyomra. Hamarosan követelni fogja a vacsorát, gondolta Jack, jobb lesz hát továbbállni, és betérni a városba, ahol megkeresheti a vacsoráravalót. Tehát Malom út, gondolta. Hát akkor rajta, lássuk csak, mi van az alagút másik oldalán. Elindult az alagút nyílása felé, amely a fákkal benőtt töltésben minden lépéssel nagyobbnak látszott.

Az alagút hűvös volt és nyirkos, téglapor- és frissen megmozgatott földszaga volt, s mintha szorosan körülfogta volna. Jack egy másodpercig attól tartott, hogy lefelé vezet, mivel nem látta világítani az alagút túlsó végét, aztán rájött, hogy nem, az aszfaltút vízszintes. Odakint, a fehér táblán ez állt: LÁMPÁKAT BEKAPCSOLNI. Lámpa, mondta magában, amint nekiment a téglafalnak, és érezte a tenyerén a leomló téglatörmeléket, bárcsak volna lámpám, hogy bekapcsolhatnám. Rájött, hogy az alagút valahol nyilván kanyarodik. Lassan, óvatosan, előrenyújtott kézzel, mint a vakok, odament a falhoz, és tapogatózni kezdett előre a fal mentén. A prérifarkas a Gyalogkakukk rajzfilmekben ilyen esetekben mindig egy teherautó hűtőjén köt ki, laposra vasalva.

Valami fürgén elsurrant mellette a földön. Jack megdermedt. Patkány, gondolta. Vagy tán üregi nyúl rövidíti le az útját az alagúton keresztül. Nem, nyúlnál nagyobb állat lehet.

Újra hallotta a neszt, távolabbról a sötétben. Vaktában lépett egyet előre, és hirtelen mély lélegzetvétel sóhajtását hallotta. Megtorpant. Létezik, hogy ez állat? – tűnődött, miközben ujjaival a nyirkos falnak támaszkodott, és várta a kilégzést. Igazán nem olyannak hallatszott, mintha állat lenne, legkevésbé pedig patkány vagy üregi nyúl. Óvatosan továbbaraszolt, de nem szívesen vallotta be magának, hogy bármi legyen is az, megijesztette.

A koromsötétből újabb nesz hallatszott, rekedt kis kuncogásféle. Dermedten megállt újra. A következő pillanatban erős, dohos, vaskos szag csapott az orrába az alagút mélyéből: ismerős, de meghatározhatatlan.

Hátranézett, de a bejáratot már csak félig-meddig látta, mert részben eltakarta a kanyar, és mert olyan kicsinek látszott, mint egy ürgelyuk.

– Ki van ott? – kiáltott bele a sötétbe. – Hé! Van itt valaki rajtam kívül? Hé, valaki!

Mintha sustorgást hallott volna az alagútból.

Nem a Territóriumokban van, biztatta magát: a legrosszabb esetben is egy kerge kutyát riasztott fel, amely bejött a hűvösre szunyókálni. Annak pedig az életét menti meg ezzel, még mielőtt keresztülmenne rajta egy autó.

– Hé, kutya! – kurjantotta el magát. – Kutya!

Nagy megkönnyebbülésére szőrös tappancsok trappolását hallotta az alagútban. Csak azt nem tudta megállapítani, hogy az állat közeledik vagy távolodik. Tap, tap, tap, hangzott a sötétből, de nem lehetett tudni, hogy jönnek-e a léptek vagy mennek. Aztán hirtelen eszébe ötlött, hogy talán a háta mögül közeledik az állat. Hátrafordította a fejét, visszanézett, és látta, olyan mélyen benn jár az alagútban, hogy a szája már nem is látszik.

– Hol vagy, kutya? – kérdezte.

Kaparászást hallott a földről, alig fél méterre a lábától, ő pedig ijedtében előreugrott, és teljes erejéből beverte a vállát a falba.

A sötétben mintha érzékelt volna egy – talán kutyaforma – alakot. Lépett egyet, és hirtelen olyan bizonytalanság vett rajta erőt, hogy azt képzelte, talán mégis a Territóriumokban van. Az egész alagutat betöltötte az a dohos, csípős szag, és tudta, hogy ami közeledik feléje, minden, csak nem kutya.

Zsír- és alkoholszagú hűvös levegő csapta meg. Érezte, hogy az a valami egyre közelebb ér hozzá.

Aztán egy arcot pillantott meg a sötétben, egy hosszú, keserű arcot, amely akár fiatal is lehetett volna, de nem volt az, s csak a saját gyönge, kihunyó belső fénye tette egy másodpercre láthatóvá. Zsíros verejtékszag áradt felőle, meg alkohol a leheletéből. Jack a falnak támasztotta a hátát, s védekezőn maga elé emelte az öklét, bár az arc már visszaenyészett a sötétségbe.

Fogva tartotta még a rémület, de hallotta közben, hogy csöndes lépések haladnak az alagút bejárata felé. Végre elfordította a tekintetét arról a zsebkendőnyi sötétségről, amely figyelmeztette, hogy forduljon hátra. Sötét volt, csönd volt. Az alagútban most már rajta kívül nem járt senki. A hóna alá szorította a kezét, és megkönnyebbülten eleresztette magát. A kitömött hátizsák fogta fel az ütközést a téglafallal. Egy másodperccel később aztán folytatta az araszolást előre.

Amint kiért az alagútból, megfordult, hogy szembenézzen vele. Hang nem hallatszott, semmiféle baljós lény nem settenkedett feléje. Három lépést tett az alagút szája felé, bekukucskált rajta. Aztán kis híján megállt a szívverése, mert hatalmas narancssárga szempárt látott közeledni. Néhány másodperc, és már csak feleakkora távolságra volt tőle. De Jack mozdulni sem bírt, mintha bokáig beleragadt volna az aszfaltba. Végül nagy nehezen maga elé emelte kifordított tenyerét, a védekezés ösztönös, elhárító mozdulatával. A szempár pedig egyre közeledett, és felüvöltött egy kürt. Jack csak egy szempillantással azelőtt ugrott félre az útból, hogy előbukkant egy autó, benne öklét rázó, vörös képű emberrel.

– Szarhááázi – ezt lehetett leolvasni eltorzult szájáról.

Jack még azonmód, kábán utánafordult, és nézte, amint az autó robog a lejtőn egy falu felé, amely minden bizonnyal Oatley.

Oatley hosszú horpadásban helyezkedett el, s két főutcából nőtt ki, igencsak gyéren. Egyik a Malom út folytatása volt, s nagy bukkanóval elhúzott egy hatalmas, kietlen épület – nyilván gyár – mellett, körülötte tágas parkoló, amelyet használt kocsikat forgalmazó telep követett (petyhüdten lógó zászlócskákkal), majd gyorsétkeztetőláncok szemei (úgymint Amerika nagy csöcsei, például), majd tekepálya irdatlan neonreklámmal (TEKE-TÓRIA), élelmiszerüzletek és benzinkutak. Ezek után a Malom út öt-hat keresztutca erejéig átment elővárosba, öreg, kétemeletes téglaházakkal egy sorban, előttük az úttestnek farral leparkolt autók. A másik utcában szemlátomást Oatley legelőkelőbb lakóházai székeltek, nagy faépületek tornáccal és hosszú, lejtős gyeppel. A két főutca kereszteződésénél forgalmi lámpa vörös szeme villogott a késő délutánban. Vagy nyolc sarokkal odébb egy másik forgalmi lámpa éppen zöldre váltott egy magas, sokablakos, elhanyagolt épület előtt, amely annyira elmegyógyintézetnek látszott, hogy bizonyára a helyi középiskolát képezte. A két utcából kiágazó mellékutcákban kis házak álltak nagy összevisszaságban, meg magas drótkerítéssel körülvett egyéb, jellegtelen épületek.

A gyár legtöbb ablaka be volt törve, a kétemeletes lakóházak ablakai pedig itt-ott be voltak deszkázva. A körülkerített betonudvarok teli szeméttel és szélfútta papírhulladékkal. De elhanyagoltnak látszottak még az előkelő házak is, rogyadozó tornácaikkal, hámló deszkáikkal. Lakóik föltehetően jól ellátták a használtkocsitelepet eladhatatlan autókkal.

Jack egy másodpercig mérlegelte, hogy sarkon fordul, és elgyalogol inkább Kutyavárosba, bárhol is legyen az. Ehhez azonban még egyszer át kellett volna mennie az alagúton. Odalent, a bevásárlóutca közepe táján megszólalt egy autóduda, és keserves hangja valami kifejezhetetlen magányt és szomorúságot árasztott.

Meg sem állt, amíg messze maga mögött nem hagyta a Malom út alagútját, és el nem ért a gyár kapujáig. A piszkos téglahomlokzaton az ablakok egyharmada be volt törve, sokat pedig barna kartontáblákkal ragasztottak be. Jack még kint az utcán is érezte az olaj, a gépzsír, a felforrósodó ékszíjak és a csattogó hajtóművek szagát. Zsebre vágta a kezét, és olyan szaporán szedte a lábát lefelé a lejtőn, ahogyan csak bírta.

Közelről még csüggedtebbnek bizonyult Oatley, mint amilyennek a dombról látszott. A használtkocsi-telepen az eladók odabent támasztották az irodájuk ablakát, még kijönni is restek voltak. A telep zászlódísze csapzottan és örömtelenül csüngött, s a kocsisorok mellett a repedezett járdához támasztott, valamikor optimizmust sugárzó feliratok – ELSŐ KÉZBŐL! SOHA VISSZA NEM TÉRŐ ALKALOM! A HÉT SZENZÁCIÓJA! – is megfakultak. Némelyik táblán szétfutott és lecsorgott a festék, mintha kint hagyták volna az esőn. Az utcán alig jártak. Jack a város közepe felé igyekezve beesett arcú, szürke bőrű öregembert látott, aki üres bevásárlókocsit igyekezett nagy üggyel-bajjal feltolni a járdára. Amikor a közelébe ért, az öregember megriadva és ellenségesen ráripakodott, és kivicsorította az ínyét, amely fekete volt, mint a borzé. Attól tartott nyilván, hogy meg akarja kaparintani a kocsiját. – Bocsánat – mondta Jack, és vadul kalapált a szíve. Az öreg azonban nagy igyekezettel magához ölelte az ormótlan kocsit, s miközben elszántan védelmezte, egyre vicsorgott megfeketedett ínyével az ellenségre. – Bocsánat – mondta Jack –, én csak...

– Pifok tolvaj! Pifok tolvaj! – rikácsolta az öreg, és könnyek csorogtak végig arca barázdáin.

Jack sietve ment tovább.

Húsz évvel korábban, a hatvanas években Oatley valószínűleg virágzó városka volt: A Malom útnak a városból kivezető szakasza, viszonylagos tarkaságával annak a korszaknak a terméke volt, amelyben az értékpapírok ára ész nélkül emelkedett, amikor még olcsó volt a benzin, és amikor még senki se hallotta ezt a kifejezést, hogy diszkrecionális jövedelem, mert mindenkinek volt mit aprítania a tejbe. Az emberek koncessziós vállalkozásokba meg kis üzletekbe fektették a pénzüket, és ha dúsgazdagok éppenséggel nem is lettek, legalább sikerült a felszínen maradniuk. Az útnak ez a rövid szakasza még mindig őrzött valamit ebből a felületes derűlátásból, de a koncessziós éttermekben már csak egypár unott tizenéves üldögélt kis kóla társaságában, az üzletek kirakatában pedig itt is, ott is megfakult plakátok árválkodtak, akár a használtkocsi-telepen, ilyen feliratokkal: KÉSZLETKIÁRUSÍTÁS! VÉGELADÁS! Jack olyan hirdetést sehol nem látott, amely alkalmi munkát kínált volna, így hát ment tovább.

Oatley elővárosában aztán a hatvanas évek optimizmusának foszladozó tarka rongyai alól előbukkant a pőre valóság. Ahogy gyalogolt a kiégettnek tetsző téglaépületek mentén, Jack mind nehezebbnek érezte a hátizsákját, és a lába is megfájdult. Pedig, ha nem fáj a lába, és nem kell keresztülmennie az alagúton, még most is visszafordult volna, hogy elkutyagoljon Kutyavárosba. Azt persze időközben tisztázta magában, hogy az alagút sötétjében nem lesnek rá fog vicsorító farkasemberek, és hogy senki nem sustorgott hozzá odabent. A Territóriumok kissé megviselték, ennyi az egész. Először a királynő látványa, aztán az a halott fiú a szekér alatt, a szétroncsolt arcával. Utána meg Morgan, és a küzdelem a fákkal. De hát ilyesmi csak odaát fordulhat elő, s ott talán mindennapos dolognak számít. Ideát azonban, a józan valóságban ilyen dolgok nem történnek.

Hosszú, piszkos kirakat mellett haladt, amely fölött alig lehetett kiolvasni a hámló feliratot a téglafalon: BÚTORLERAKAT. Jack tenyerét a homlokához emelve bekukucskált. A parkettával borított, tágas helyiségben egy kanapé meg egy szék állt egymástól vagy öt méterre, lepedővel letakarva. Továbbment, és már azon tűnődött, hogy talán kénytelen lesz kéregetni, ha enni akar.

Valamivel távolabb, egy bedeszkázott üzlethelyiség előtt egy kocsiban négy férfi ült. Régi, fekete DeSoto volt, olyan, amilyenből Broderick Crawford szokott kipattanni, és időbe telt, amíg Jack észrevette, hogy nincs gumiabroncs a kerekein. A szélvédőre ragasztott sárga papírlapon ez állt: SZABADIDŐ KLUB. A négy férfi, kettő az első ülésen, kettő a hátsón, kártyázott. Jack odalépett az első utasülés ablakához.

– Bocsánat – mondta –, nem tudná megmondani...

A megszólított férfi ráemelte szürke halszemét. – Menj a francba – mondta, de olyan hurutos, elfulladó hangon, mintha teljesen el lenne szokva a beszédtől. Félig Jack felé fordított arca tele volt pattanások nyomán keletkezett ragyákkal, és olyan furcsán lapos volt, mintha kiskorában beleléptek volna.

– Csak azt szerettem volna megkérdezni, nem tudja-e, hol találnék néhány napi munkát.

– Próbáld meg Texasban – felelte a férfi a vezetőülésben, mire a hátul ülők úgy felröhögtek, hogy kifröccsent a szájukból a sör, rá a kezükben tartott kártyákra.

– Megmondtam, kölyök, hogy menj a francba – mondta Jack mellett a lapos képű, szürke szemű férfi. – Vagy kitaposom a beled.

Jack rájött, hogy jobb lesz, ha továbbáll, mert még egy perc, és ez az ember úgy dühbe gurul, hogy kiszáll a kocsiból, és félholtra veri. Aztán visszaül a kocsiba, és kibont egy újabb sört. A kocsi alját Rolling Rock-os dobozok bontották, az üresek összevissza hevertek, a bontatlanok glédában, fóliával összefogva. Hátrálni kezdett, mire a halszemű elfordult tőle. – Lehet, hogy megpróbálkozom Texasszal – mondta, s közben fülelt, hátha nyikorgást hall, amint nyílik a DeSoto ajtaja, de csak egy Rolling Rock-os doboz nyílt ki éles reccsenéssel és szisszenéssel.

Gyalogolt tovább, egészen a következő sarokig, ahol megpillantotta Oatley másik főutcáját. Haldokló pázsit mellett állt, amelyen sárga gyomnövények közül műanyag Bambi figurák kandikáltak elő. A tornácon, hintaágyból, formátlan öregasszony nézte szúrós szemmel, légycsapót szorongatva.

Jack elfordult, hogy ne érezze magán a gyanakvó pillantást, és látta, hogy a Malom út utolsó, élettelen téglaépülete előtt áll. Kitámasztott ajtajához három betonlépcső vezetett föl. A hosszú, sötét kirakatban egy Budweiser neonreklám világított, valamivel jobbra pedig festett cégtábla volt olvasható: UPDIKE SÖRBÁR. Alatta egy arasszal, ugyanolyan sárga papírlapon, amilyet a DeSoto szélvédőjén látott, kézírással ez állt: KISEGÍTŐT FELVESZÜNK. Jack kibújt a hátizsák hevederjéből, a hóna alá fogta a zsákot, és fölment a lépcsőn. Amint a gyengülő napsütésből belépett a sötét bárba, egy röpke pillanatra úgy érezte magát, mint amikor a borostyán sűrű szövedéke alatt belépett a Malom út alagútjának bejáratán.

KILENCEDIK FEJEZET

Jack a sörbárban

Alig hatvan órával később az a Jack Sawyer, aki a sörbár hideg raktárhelyiségének legeldugottabb sarkában, egy óriás tekebábuihoz hasonló söröshordók mögé rejtette a hátizsákját, egészen más hangulatban volt, mint az a Jack Sawyer, aki szerdán bemerészkedett az oatleyi alagútba. Az volt a terve, hogy két óra múlva, amikor a sörbár bezár, fogja magát és megszökik. Nem odébbáll, nem lelécel, hanem megszökik: ez a megfogalmazás már önmagában is jelezte, hogy milyen reménytelennek látja a helyzetét.

Hatéves voltam. Hat. John B. Sawyer hatéves volt. Jack hatéves volt. Hat.

Még az este merült fel valahogy benne ez a gondolatfoszlány, és képtelen volt szabadulni tőle. Úgy érezte, ez is azt mutatja, mennyire hatalmába kerítette a félelem, s mennyire készülnek összecsapni a feje fölött a hullámok. Fogalma sem volt róla, mit akar jelenteni a gondolattöredék, de egyre ott keringett a fejében, mint a ringlispílen a falovak. Hat. Hatéves voltam. Jacky Sawyer hatéves volt.

És ez így ment egyre, körbe-karikába.

A raktárhelyiséget fal választotta el a söntéstől, és ma este ez a fal szinte rezgett a kinti zajtól; úgy remegett, mint a dobbőr. Húsz perccel múlt péntek, és az Oatleyi Textilművekben meg a Kutyavárosi Gumigyárban pénteken adnak fizetést. Updike söntése teljesen megtelt, sőt még annál is jobban. A bártól balra, nagy plakáton ez állt: „A helyiség befogadóképessége 220 személy, több személy jelenléte Genesee megye tűzrendészeti szabályzatának 331.-ik paragrafusába ütközik.” Hétvégére szemlátomást felfüggesztették a 331.-ik paragrafust, mert Jack számítása szerint háromszáznál is többen lehettek odakint, és vadul bugiztak egy Genny Valley Boys nevű western countryegyüttes zenéjére.

Pocsék együttes volt, viszont volt egy fantasztikus steel-gitárjuk.

– Néhány pasi ölni tudna ezért a gitárért, Jack! – mondta korábban Smokey.

– Jack! – kiáltott át Lori a falon keresztül.

Lori Smokey nője volt. Jack még mindig nem tudta a vezetéknevét. A hangját alig lehetett hallani a zenegéptől, mely teljes hangerőn üvöltött, míg a zenekar szünetet tartott. Jack biztos volt benne, hogy mind az öten ott sorakoznak a bárpult túlsó végénél, hogy féláron betankoljanak Black Russian koktélból. Lori bedugta a fejét a raktárajtón. Gyerekes fehér hajpánttal hátrafogott fakószőke haja csillogott a beszűrődő fényben.

– Jack, szerintem Smokey megropogtatja a mogyoróid, ha nem hozod ki azonnal azt a hordót!

– Oké – válaszolt Jack. – Mondd meg neki, hogy mindjárt viszem!

Érezte, hogy libabőrös lett a karja, de nem csak a raktár nyirkos hidege miatt. Smokey Updike, aki állandóan papírcsákót hordott a fején, aki csomagküldő szolgálattól rendelte ijesztő, halálosan egyenletes protézisét, és erőszakos, barna szemének fehérje koszossárgán villogott, egyáltalán nem olyan ember volt, aki érti a tréfát. És ez a Smokey Updike valamilyen megmagyarázhatatlan, ennélfogva még rémisztőbb módon fogságba ejtette őt.

A zenegép elhallgatott egy kis időre, de a tömeg egyenletes moraja egy fokkal hangosabb lett, szinte helyettesítette a zenegépet. Egy részeg Lake Ontario-beli cowboy öblös „Jíííí-haaaa!” kurjantása hasított bele a levegőbe. Egy nő sikoltott. Eltört egy pohár. Aztán a zenegép újra rákezdte olyan hangerővel, mintha egy Szaturnusz űrhajó épp elérte volna a szökési sebességet.

Ezek itt hazaviszik az elgázolt dögöt az országútról, és megeszik.

Nyersen.

Jack ráhajolt az egyik alumíniumhordóra, és száját fájdalmasan összeszorítva, homlokán a légkondicionáló hűvössége ellenére gyöngyöző verítékkel odébb vonszolta egy méterrel, akármennyire is tiltakozott a háta a megerőltetés ellen. A hordó csikorgott a durva cementpadlón. Megállt, kapkodva szedte a levegőt, csöngött a füle.

Odagurította a kézikocsit a hordó Busch mellé, felállította, és újra odament a hordóhoz. Sikerült a peremére állítania, és a kézikocsi felé gurigatta. Ahogy le akarta engedni, a hordó, amely csak néhány kilóval lehetett könnyebb nála, kicsúszott a kezéből, és ráesett a kézikocsi aljára, mely pont az ilyen ejtések miatt volt szőnyegmaradékkal leragasztva. Jack egyszerre próbálta forgatni és a kezét is kirántani mögüle, de túl lassan mozgott. A hordó odanyomta az ujjait a kocsi hátuljához. Fájdalmasan felkiáltott, majd sikerült kirántania hasogatva lüktető kezét a hordó mögül. Begyömöszölte ujjait a szájába, és szemébe égő könnyek gyűltek.

A borzasztó fájdalomnál is nagyobb aggodalommal töltötte el a szivárgó gáz hangja, ahogy az a hordó tetején lévő dugó mellett sziszegve menekült. Ha Smokey látja, hogy habosan jön ki a sör... vagy, ami még ennél is rosszabb, ha a sör az arcába spriccelne...

Még elgondolni is szörnyű!

Tegnap, csütörtök este, mikor megpróbált „kigurítani” Smokeynak egy hordót, az az oldalára esett, a dugó átszelte a raktár légterét, és a sör aranyfehéren spriccelt mindenfelé, majd patakokban utat tört magának a lefolyó felé. Jack csak állt, lába a földbe gyökerezett, ijedtségében még Smokey üvöltözését sem hallotta. Az a hordó nem Busch volt, hanem Kingsland. Nem hétköznapi sör, hanem igazi különlegesség – a Királynő Itala.

Smokey akkor ütötte meg először. Egyetlen gyors, ívelt ütés volt, de elég ahhoz, hogy Jacket a raktár falához kenje.

– Ez volt a mai béred – mondta Smokey. – És nem tanácsolom, hogy ez még egyszer megtörténjen, Jack.

Jacket az rémítette meg legjobban, amit a nem tanácsolom, hogy ez még egyszer megtörténjen kijelentés burkoltan feltételezett, vagyis hogy rengeteg alkalma lesz még megismételni a történteket, mintha Smokey Updike hosszú-hosszú időre szeretné itt tartani.

– Jack, csipkedd magad!

– Hozom már! – mordult fel Jack. Keresztülhúzta a kézikocsit a raktáron, hátranyúlt a kilincsért, lenyomta, és kilökte az ajtót. Az valami nagy, puha és rugalmas dolognak ütközött.

– Vigyázz, az istenit!

– Hoppá, bocsánat! – mondta Jack.

– Majd mindjárt meghoppázlak, te barom! – válaszolt a hang.

Jack megvárta, míg a nehéz léptek kicsit eltávolodnak a folyosón, és újra kilökte az ajtót.

A folyosó szűk volt, és undorító zöldre festették a falait. Húgyszagtól, szarszagtól és vécétisztítótól bűzlött. Lyukak tátongtak a falon és a padlón, az egész folyosót telefirkálták a részegek, amíg arra vártak, hogy használhassák a KÖCSÖG-öt vagy a BILI-t. A legnagyobb felirat, melyet fekete filccel véstek a falra, Oatley összes sötét és értelmetlen dühét kifejezte. KÜLDJÜNK MINDEN AMERIKAI NÉGERT ÉS ZSIDÓT IRÁNBA.

A raktárban is hangosnak tűnt a kocsmából beszűrődő zaj, de itt a folyosón valósággal szaggatta a dobhártyáját. Jack gyorsan visszapillantott a raktárba a kézikocsin billegő hordó fölött, hogy megbizonyosodjon, nem látszik-e a hátizsákja.

El kell innen tűnnie. Muszáj. A halott telefon, amely végül csak megszólalt, szinte jégtömbbé fagyasztva őt a félelemtől... hát az rossz volt. Randolph Scott még annál is rosszabb. A pasi nem volt igazából Randolph Scott, csak úgy nézett ki, mint Scott az ötvenes évekbeli filmjeiben. Smokey Updike viszont még nála is rosszabb volt... bár Jack már ebben sem volt olyan biztos, mióta látta (vagy legalábbis úgy hitte, hogy látta), hogy a Randolph Scott külsejű férfi szeme színt váltott.

De maga Oatley volt a legeslegrosszabb... ebben viszont biztos volt.

Itt volt, New York államban, Genny megye legközepén, s úgy érezte, belesétált egy jól előkészített csapdába. Ahogy a légy belerepül a kancsóka levelébe. A természet igazi remeke. Könnyű bejutni. Menekülni szinte lehetetlen.

Magas, hatalmas pocakú férfi állt előtte, arra várt, hogy bejusson a vécére. Műanyag fogpiszkálót görgetett a szájában egyik oldalról a másikra, és mereven bámult Jackre. Jack azonnal rájött, hogy ennek a sörhasnak lökhette neki az ajtót.

– Barom! – ismételte meg a kövér, majd kicsapódott a vécé ajtaja. Egy férfi lépett ki rajta. Egyetlen lélegzetelállító pillanatra összenéztek Jackkel. Az a férfi volt, aki hasonlított Randolph Scottra. De ez nem a filmcsillag volt, csak egy bennszülött bunkó, aki épp elissza a heti fizetését. Később majd elhajt a félig kifizetett, lerobbant Mustangján, vagy a kétharmadáig kifizetett motorján, ami valószínűleg egy nagy, öreg Harley Davidson lehet, hátulján VÁSÁROLJ AMERIKAI ÁRUT! matricával.

A szeme elsárgult.

Nem, csak képzelődsz, Jack! Csak képzelődsz. Ez csak egy...

...egy bunkó, aki azért bámul rá, mert új. Valószínűleg itt járt gimibe, rögbizett, lenyomott egy katolikus jó kislányt, aztán elvette feleségül, s azóta a nő elhízott a rengeteg csokoládétól és félkész kajától; csak egy egyszerű oatleyi paraszt, csak...

De a szeme elsárgult.

Hagyd abba! Nem sárgult el!

De valami mégis arra emlékeztette Jacket, ami a város felé jövet történt vele... az alagútban.

A kövér, aki lebunkózta Jacket, hátralépett a Levi's farmert és tiszta, fehér pólót viselő férfi láttán. Randolph Scott elindult Jack felé. Hatalmas, eres karjai lazán himbálóztak. Szeme jegeskéken felcsillant... majd elkezdett színt váltani, egyre világosabb lett.

– Kölyök – szólalt meg, mire Jack őrült sietséggel kilökte fenekével a lengőajtót, egyáltalán nem törődve vele, kit talál el. A zaj mellbe vágta. Kenny Rogers lelkes hálaéneket zengett egy Reuben James nevű paraszthoz. „Te idefordítottad az arcod hozzánk”, hirdette Kenny az ivó felpüffedt arcú, részeg közönségének, „és megmondtad, hogy egy jobb világ vár a jámborokra!” Jack senkit sem látott, aki különösebben jámbornak nézett volna ki. A Genny Valley Boys tagjai lassan visszaszállingóztak a színpadra, és elkezdték felszedegetni hangszereiket. A steel-gitáros kivételével mind merevrészegnek látszott, s mintha fogalmuk sem lett volna, hol is vannak. A gitáros arcán csak méla unalom ült.

Jack bal oldalán egy nő komoly beszélgetést folytatott a telefonnal – azzal a telefonnal, melyet, ha egyetlen mód van rá, Jack soha többet, semmi pénzért sem érintett volna meg. Ahogy a nő beszélt, félrészeg partnere egyre mélyebbre nyúlkált a blúzában. A nagy táncparketten körülbelül hetven pár kavargott és fogdosódott, oda se bagózva a zene szilaj ritmusára, mély csókokat váltva markolászták egymás fenekét, miközben a veríték széles patakokban szaladt le az arcukon, és hatalmas foltokat rajzolt a hónuk alá.

– Na, hál' istennek! – mondta Lori, és felemelte a bár nyitható pultját a fiú előtt. Smokey a bárpult közepénél állt, Gloria tálcáját pakolta meg gin-tonikkal, vodkával és Black Russian koktéllal, ami szemmel láthatóan a sör után a második legnépszerűbb ital volt Oatleyban.

Jack látta, amint Randolph Scott kijön a lengőajtón. Jack felé pillantott, kék szeme megint elkapta a fiú tekintetét. Alig észrevehetően bólintott, mintha azt mondta volna: Beszélünk majd. Bizony ám! Lehet, hogy arról beszélünk, ami abban az alagútban van, vagy legalábbis lehet. Vagy ostorokról. Vagy beteg anyákról. Vagy lehet, hogy megbeszéljük, milyen sokáig maradsz még Genny megyében... a végén talán egy bevásárlókocsi fölött szűkölő öregember lesz belőled. Na, mit gondolsz, Jack?!

Jack megborzongott.

Randolph Scott elmosolyodott, mintha látta volna a borzongását... vagy érezte volna. Aztán odébb lépett, és eltűnt a tömegben.

Egy pillanattal később Smokey vékony, de iszonyú erős ujjai belemartak Jack vállába, a legérzékenyebb pontot keresve, és mint mindig, azonnal meg is találták. Gyakorlott idegkereső ujjak voltak.

– Jack, gyorsabban kell mozognod – mondta szinte együttérző hangon, miközben ujjai egyre mélyebbre ástak. Lehelete Kanada Mentői szagú volt, az állandóan szopogatott rózsaszínű cukorkáktól. Postán rendelt protézise csattogott és kattogott. Néha undorító szörcsentéssel visszaszívta a helyére, mikor már túl előrecsúszott.

– Gyorsabban kell mozognod, vagy kénytelen leszek tüzet gyújtani a segged alatt. Érted, amit mondok?

– A-aha – válaszolt Jack, nagyon igyekezve, hogy fel ne nyögjön.

– Akkor jó. – Egy elviselhetetlen másodpercre még mélyebbre ástak Smokey ujjai, könyörtelen mohósággal a legközelebbi ideggócot keresve. Jack felnyögött. Ez elég volt Smokeynak. Elengedte a fiút.

– Segíts berakni ezt a hordót, Jack! Mégpedig gyorsan. Péntek este van, az emberek inni akarnak.

– Szombat reggel van – jegyezte meg bután Jack.

– Akkor is. Na, gyerünk!

Jack valahogy segített Smokeynak felemelni a hordót a bárpult alatti emelvényre. Smokey vékony, szálkás izmai megfeszültek az Oatley Sörbár feliratú pólója alatt. A papírcsákó nem esett le vékony menyétfejéről, bár hegye szinte a bal szemöldökét érte, de fittyet hányt a gravitációnak. Jack lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy Smokey lepattintja a hordó kupakját. A hordó nagyobbat szisszent, mint kellett volna... de nem buggyant ki hab. Jack csendes sóhajjal kiengedte a levegőt. Smokey feléje gördítette az üres hordót.

– Vidd ezt vissza a raktárba! Aztán takarítsd ki a vécét! Emlékezz, mit mondtam neked ma délután!

Jack emlékezett. Három órakor sziréna erejű füttyszó hasított bele a levegőbe, amitől Jack úgy megijedt, hogy majdnem bepisilt. Lori felnevetett, és azt mondta:

– Nézz bele Jack gályájába, Smokey! Szerintem becsinált a kölyök!

Smokey a szokásos keskeny, mosolytalan pillantásával nézett a nőre, majd magához intette Jacket. Elmondta neki, hogy ez a fizetésnapi füttyszó az Oatleyi Textilművekben. Azt is mondta, hogy a Kutyavárosi Gumigyárban is ehhez hasonló fütty jelzi a fizetést, és hogy a gumigyárban mindenféle vízparti játékokat, felfújható gumibabákat meg a Gyönyör Oldalbordája és más ehhez hasonló nevű óvszereket gyártanak. Nemsoká, mondta, meg fog telni az Oatley Sörbár.

– És te meg én meg Lori meg Gloria olyan fürgén fogunk mozogni, mint a villám – tette hozzá –, mert mikor pénteken megszólal a füttyszó, akkor kell mindent behoznunk, amit ez a söröző nem keres meg vasárnap, hétfőn, kedden, szerdán és csütörtökön. Ha azt mondom neked, hogy azonnal hozz be egy hordót, te már itt leszel vele, mire én befejezem a mondatot! És minden félórában feltörlöd a férfivécét! Péntek esténként minimum negyedóránként kitaccsolja valaki a vacsoráját.

– Én csinálom a nőit – szólt közbe Lori. Vékony szálú haja aranyszínben hullámzott, fehér arcával a rajzfilmek vámpírjaira emlékeztetett. Vagy meg volt fázva, vagy pedig keményen narkózott, mert állandóan szipogott. Jack megfázásra tippelt. Nem valószínű, hogy Oatleyban bárki is megengedhetné magának, hogy narkózzon.

– Persze a nők nem olyan mocskosak, mint a férfiak. Bár majdnem.

– Kuss, Lori!

– Kapd be! – csattant fel a nő, mire Smokey keze villámgyorsan elsült. Csattanás hallatszott, és Smokey keze piros nyomot hagyott Lori sápadt arcán, mintha egy lemosható tetoválást ragasztott volna fel. Lori szipogni kezdett... de Jack álmélkodva látta, hogy a nő szeme szinte felragyog a boldogságtól. A tekintetén látszott, hogy szerinte egy ilyen pofon a szeretet legbiztosabb jele.

– Te csak mozogj gyorsan, és akkor nem lesz semmi baj – jelentette ki Smokey. – Rohanj azonnal, ha azt kiáltom, hogy hozz egy új hordót, és ne felejtsd el félóránként feltörölni a hányást a férfi vécében!

Ekkor újra megemlítette Smokeynak, hogy ő inkább elmegy, aki erre megint homályosan utalt a vasárnap délutánra... de mi értelme van ezen gondolkodni!?

A sikítás most felerősödött, és ugató röhögés hallatszott. Széttörő szék roppanása, majd fájdalomkiáltás. Verekedés – az est folyamán a harmadik – tört ki a táncparketten. Smokey hangosan káromkodott, és félresöpörte Jacket.

– Tüntesd el azt a hordót! – szólt rá.

Jack felgördítette az üres hordót a kézikocsira, majd elindult hátra a lengőajtó felé, s közben tekintetével feszengve Randolph Scottot kereste. Fellélegzett egy kicsit, amikor meglátta a férfit a verekedés körül tolongó tömegben.

A raktárban a bejárat közelében lerakta az üres hordót a többi mellé – Smokey Updike sörözőjében már hét hordót ürítettek ki ma este. Ahogy elkészült, újra ellenőrizte a hátizsákját. Egy röpke pillanatra azt hitte, hogy eltűnt, és szíve azonnal kalapálni kezdett mellkasában – abban volt a varázsital és a Territóriumokban kapott érméje, ami ezüstdollárrá változott ebben a világban! Jobbra lépett, az izzadság most már patakokban folyt a hátán, és benyúlt a következő két hordó közé. Ott volt! Ki tudta tapintani Speedy üvegének formáját a zsák durva zöld szövetén keresztül is. A szívdobogása csillapodott ugyan egy kicsit, de szédült, és úgy érezte, lábai mindjárt felmondják a szolgálatot – ahogy az ember általában érezni szokott egy hajszálon múló menekülés után.

A férfi vécé maga volt a pokol. Korábban az est folyamán néhányszor majdnem maga is odarondított, de úgy tűnt, mostanra már hozzászokott a szaghoz, amitől csak még borzasztóbb lett az egész. Forró vizet engedett a vödörbe, belenyomott egy csomó hypót, és módszeresen takarítani kezdte a padló leírhatatlan mocskát. Agya visszasiklott az elmúlt napok történéseihez, és megint elfogta az a rettegés, amit a tehetetlenül vonagló állat érezhet, amelynek a lábát szétroncsolták a csapda fogai.

Az Oatley Sörbár lepusztult, sötét és egyértelműen kihalt volt, amikor Jack először besétált. A zenegép és a játékautomaták ki voltak húzva a konnektorból. A helyiség egyetlen fényforrásaként a bár fölötti Busch felirat szolgált, mely egy digitális óra számlapja volt két hegycsúcs közé beszorulva. A legfurább ufónak látszott, amit valaha is kitaláltak. Magában elmosolyodott, ahogy a bárpulthoz sétált. Már majdnem odaért, mikor a háta mögött megszólalt egy unott hang.

– Ez egy bár. Kiskorúaknak tilos a belépés. Mi van, kölyök, hülye vagy? Tűnj el!

Jack majdnem kiugrott a bőréből. A zsebében lévő pénzt szorongatta, és remélte, hogy itt is olyan egyszerű lesz minden, mint az Arany Kanálban volt: felül egy bárszékre, rendel valamit, és aztán megkérdezi, nincs-e valami munkájuk a számára. Persze törvényellenes ilyen fiatal gyerekeket alkalmazni – legalábbis a szülő vagy a gyám által aláírt munkavállalási engedély nélkül –, de így megkaphatták őt a minimálbérért vagy még annál is kevesebbért.

Sokkal kevesebbért. Tehát az egyezkedés általában Jack 2. számú történetével kezdődik – Jack és a Gonosz Mostoha.

Megpördült, és az egyik bokszban egyedül ülő férfi jeges, megvető tekintetébe ütközött. A férfi sovány volt, de izomkötegek rajzolódtak ki fehér pólója alatt. Fehér, bő szárú szakácsnadrágot viselt, bal szemöldökére fehér papírcsákó bukott. Vékony menyétarcát rövidre vágott, enyhén őszülő haj keretezte. Hatalmas kezei között számlákat és egy zsebszámológépet tartott.

– Láttam, hogy kisegítőt keresnek – szólalt meg Jack kevés reménnyel a hangjában. Ez a férfi nem fogja alkalmazni, és Jack maga sem tudta, hogy vajon akarna-e neki dolgozni. Ez a pasi gonosz.

– Szóval láttad? – kérdezett vissza a bokszban ülő férfi. – Biztos pont az olvasásórákat látogattad a nagy iskolakerülés mellett. – Előtte az asztalon egy csomag Phillies Cheroots hevert. Kirázott egyet.

– Hát, igazság szerint nem tudtam, hogy ez egy bár – mondta Jack, egyet lépve a kijárat felé. A napsugár átküzdötte magát a mocskos ablakon, hogy aztán döglötten a földre zuhanjon, mintha az Oatley Sörbár egy másik dimenzióban lenne.

– Szóval azt hittem, hogy... ez egy bár és büfé egyben. Vagy valami ilyesmi. Már megyek is.

– Gyere ide! – A férfi barna tekintete keményen rászegeződött.

– Áá, nem, tényleg nem baj! – mondta Jack idegesen. – Már...

– Gyere ide, és ülj le! – A férfi meggyújtott egy gyufát a körmén, és a szivarhoz tartotta. A papírcsákóján kushadó légy halk zümmögéssel eltűnt a sötétben. Nem vette le a szemét Jackről. – Nem kaplak be!

Jack lassan a bokszhoz ment, majd egy pillanatnyi habozás után becsúszott a másik oldalra, kezét összekulcsolta maga előtt az asztalon. Hatvan órával később, éjjel fél egykor, amikor szemébe lógó csatakos hajjal a férfivécét takarította Jack úgy gondolta – nem, tudta –, hogy csak a saját ostoba naivitásának köszönheti, hogy a csapda rácsukódott (és az abban a pillanatban történt, amikor leült Smokey Updike-kal szemben az asztalhoz, bár ezt akkor ő még nem tudta). A Vénusz légycsapója képes rácsukódni szerencsétlen, gyanútlan áldozataira; a kancsóka pedig finom illatával és halálos, üvegsima oldalaival csak valami repülő hülye bogárra vár, hogy az leszálljon... ahol megfullad a kancsóka mélyén összegyűlt esővízben. Oatleyban a kancsóka esővíz helyett sörrel volt tele, de minden más egyezett...

Ha akkor elszaladt volna...

De nem szaladt el. Hiszen, gondolta Jack, miközben minden igyekezetével állta a barna szemek pillantását, ez mégiscsak munka. Minette Banberry, az Arany Kanál tulajdonosa és vezetője, elég kedves volt Jackhez, megölelte és arcon puszilta, mikor eljött tőle, és még három szendvicset is adott az útra, de Jack átlátott a szitán. A kedvesség nem zárja ki a haszon iránti hideg éhséget, sőt még a nyílt mohóságot sem.

New York államban a minimálbér három dollár negyven cent volt óránként – ezt az információt a törvénynek megfelelően az Arany Kanál konyhájának falán is olvashatta, a rózsaszín papír majdnem poszternyi nagyságú volt. De a haiti származású, angolul alig beszéld szakács, aki a frissen sülteket készítette, Jack szerint egész biztosan illegálisan tartózkodott az országban. A pasi úgy dolgozott, mint egy zsonglőr, sosem történt meg vele, hogy egy sült a kelleténél akár egy pillanattal is tovább maradt volna a sütőben. A lány, aki segített felszolgálni Mrs. Banberrynek, csinos volt, de gyagyás, és egy elmebetegeknek fenntartott intézet adta ki munkára. Ezekben az esetekben a minimálbér nem számított, és a selypítő, bolond lány őszinte büszkeséggel mesélte el Jacknek, hogy ő egy dollár huszonötöt kap minden óráért, és az mind az övé.

Jack egy dollár ötvenet kapott. Keményen megküzdött ezért a bérért, és tudta, ha Mrs. Banberry nem került volna szorult helyzetbe – az addigi mosogató pont aznap reggel lépett le, egyszerűen nem jött vissza kávészünetről –, akkor sosem egyezkedett volna vele; egyszerűen közölte volna, hogy egy dollár huszonötöt kapsz, kölyök, vagy keress máshol munkát! Ez egy szabad ország.

Nos, gondolta eddig számára ismeretlen cinizmussal, mely új személyiségének része volt, most egy újabb Mrs. Banberry akadt az utamba. Nő helyett férfi, kövér és nagymamáskodó helyett cérnavékony, mosolygós helyett morgós, de egyébként egészen biztosan ez is csak egy Mrs. Banberry.

– Szóval munkát keresel, mi?! – A fehér nadrágos, papírcsákós férfi letette a szivarját egy kopott, CAMEL feliratú hamutálra. A légy befejezte a tisztálkodást, és elrepült.

– Igen, uram, de ahogy mondja, ez egy bár, és én...

A kényelmetlen érzés újra beléhasított. Azok a piszkossárgában úszó barna szemek aggasztották. Egy öreg, vadászó macska szemei voltak, melyek már rengeteg hozzá hasonló kóbor egeret láttak.

– Na ja, ez az én sörözőm – mondta a férfi. – Smokey Updike – nyújtotta ki kezét Jack felé. A fiú meglepődött, és megrázta a felé nyújtott kezet. Jó kemény kézfogás volt, szinte fájt. Aztán Smokey lazított a szorításon, de nem engedte el Jack kezét.

– Nos? – kérdezte.

– Háát – mondta Jack, teljes tudatában, hogy ostobának és kissé rémültnek hangzik, de úgy is érezte magát. És nagyon szerette volna, ha Updike elengedi a kezét.

– Nem tanítottak meg az őseid bemutatkozni?

Ez olyan hirtelen jött, hogy Jack meglepetésében majdnem a saját nevét nyögte ki az Arany Kanálban használt helyett, amit a stoppolás közben megismert embereknek is mondott. Az a név – amit most már kezdett az „úti nevének” tekinteni – Lewis Farren volt.

– Jack Saw-öö-Sawtelle – nyögte ki.

Updike még egy pillanatig fogva tartotta a kezét, barna szemét egy pillanatra sem véve le róla. Aztán elengedte.

– Jack Saw-öö-Sawtelle – ismételte meg. – Ez lehet a leghosszabb hülye név a telefonkönyvben!

Jack elpirult, de nem mondott semmit.

– Nem vagy valami nagy – jegyezte meg Updike. – Mit gondolsz, fel tudsz rakni egy negyvenkilós söröshordót a kézikocsira?

– Azt hiszem, igen – mondta Jack, miközben fogalma sem volt, hogy bírja-e majd. Egyébként sem úgy tűnik, gondolta, hogy sok baja lesz a hordókkal, egy ilyen halott helyen csak akkor kell kicserélni a söröshordót, ha a csapon lévőből már elillant a szénsav.

Mintha az agyában olvasott volna, Updike megjegyezte:

– Hát igen, most nincs itt senki, de úgy négy-öt óra körül elég sok dolgunk lesz majd. És hétvégeken teli a ház mindig. Akkor fogod megkeresni a béredet, Jack.

– Hát, nem is tudom – habozott Jack. – Mennyit fizetne?

– Óránként egy dollárt – mondta Updike. – Szívesen fizetnék többet, de... – Megrántotta a vállát, és a számlákat kocogtatta. Még egy halvány mosoly is kiült az arcára, mintha azt mondta volna: Tudod, hogy van ez, kölyök, Oatleyban minden lepusztult, mint egy olcsó zsebóra, amit valaki elfelejtett felhúzni – úgy 1971 óta pusztul minden. De a szeme nem mosolyogott. A szeme keményen koncentrálva mélyedt Jack tekintetébe.

– Háát, az nem valami sok – mondta Jack. Szándékosan lassan beszélt, de közben az agya gyorsan pörgött.

Ez az Oatley Sörbár egy kripta – még egy lerobbant alkoholista sem állt a pultnál a korsó sörét dédelgetve, miközben valami századszor futó ismétlést bámul a tévén. Oatleyban biztos a kocsijukban isznak az emberek, és azt hívják klubnak. Kemény munkáért egy dollár ötven járna, de ebben a halottasházban lehet, hogy elég lesz egy dollár is.

– Hát nem – értett egyet Updike, visszafordulva számológépéhez. – Nem bizony. – A hangja azt sugallta Jacknek, hogy nem érdekli különösebben, elfogadja-e a fiú az állást, és egész biztosan nem lehet vele alkudozni.

– Lehet, hogy elég lesz – szólalt meg Jack.

– Az jó – felelte Updike. – Egyvalamit azonban tisztáznunk kell. Ki elől futsz, és ki keres? – A barna szempár ismét foglyul ejtette, és mélyen a tekintetébe fúródott. – Ha valaki keres téged, fiú, nem szeretném, ha szart kavarna nekem!

Ez nem rendítette meg Jack magabiztosságát, mert ugyan lehet, hogy nem ő volt a legokosabb fiú a világon, de annyit azért tudott, hogy többféle, potenciális munkaadóknak szóló, előre kigondolt történet nélkül néhány napig sem maradna meg az úton. Most a 2. számú történet következett – a Gonosz Mostoháról.

– Egy kisvárosból jöttem, Vermont államból – kezdte –, a neve Fenderville. A szüleim két évvel ezelőtt váltak el. Az apám megpróbálta elintézni, hogy nála helyezzenek el, de a bíró az anyámnak ítélt. Majdnem mindig az anyának ítélik a gyereket.

– Hát az biztos, a kurva életbe – hajolt vissza a számlák fölé Updike, az orra szinte a számológépet érte, de Jack tudta, hogy ennek ellenére nagyon is figyel.

– Szóval, az apám elköltözött Chicagóba, és egy gyárban kapott állást – folytatta Jack. – Majdnem minden héten ír, de azóta, hogy Aubrey tavaly megverte, nem mer meglátogatni. Aubrey az én...

– Mostohaapád – fejezte be Updike a mondatot, és Jack tekintetébe egy pillanatra visszaköltözött az eredeti bizalmatlanság. Semmi együttérzés nem volt Updike hangjában, sőt mintha egyenesen nevetett volna rajta, mint aki pontosan tudja, hogy az egész történet légből kapott, és semmi köze a valósághoz.

– Aha – bólintott Jack. – Másfél éve ment hozzá az anyám. Engem is állandóan ver.

– Szomorú, Jack, nagyon szomorú. – Most fölnézett a fiúra, szeme gúnyosan, hitetlenkedve meredt rá. – Szóval akkor te most Chicagoba tartasz, ahol te és az apád boldogan éltek majd, amíg meg nem haltok.

– Pontosan. Legalábbis remélem – felelte Jack, majd hirtelen ötlettől vezérelve hozzátette: – Egy biztos, az igazi apám sosem akasztott be a nyakamnál fogva a ruhásszekrénybe! – Lejjebb húzta a pólója nyakát, láthatóvá téve a foltot. Már kezdett halványulni, de az Arany Kanálban töltött idő alatt még ronda, élénk vöröseslila színben játszott, olyan volt, mint egy nyakörv. Persze az Arany Kanálban igyekezett nem mutogatni. Természetesen a gyökér nyoma volt, mely majdnem kiszorította belőle a szuflát ott, abban a másik világban.

Elégedettség töltötte el, ahogy Smokey szeme, szinte rémülten kikerekedett a meglepetéstől. Előrehajolt, pár rózsaszín és sárga lap a földre hullott.

– Jézusom, kölyök! – kiáltott fel. – A mostohaapád tette ezt veled?

– Akkor döntöttem el, hogy lelépek.

– Nem fogja idetolni a képét ez az állat, hogy a motorját, vagy a pénztárcáját, vagy a kibaszott kábítószerét követelje?

Jack megrázta a fejét.

Smokey még egy másodpercig mereven nézte Jacket, majd kikapcsolta a számológépet.

– Gyere be velem a raktárba, kölyök. – Azzal felállt az asztaltól.

– Minek?

– Meg akarom nézni, hogy tényleg képes vagy-e elgörgetni egy hordót. Ha ki tudsz nekem hozni egy hordót, mikor szükségem van rá, akkor tiéd az állás.

Smokey Updike teljes megelégedésére Jack bebizonyította, hogy képes a nagy alumíniumhordót a peremére fordítani és a kézikocsiig görgetni. Még arra is volt energiája, hogy ne mutassa ki az erőlködését – a hordó elejtése és a jobbegyenes majd csak egy nappal később jönnek.

– Hé, ez nem is olyan rossz – bólintott Updike. – Elég mazsola vagy erre a munkára, és baromira meg fogod magad erőltetni, de az a te bajod.

Közölte Jackkel, hogy délben kezdhet, éjjel egy óráig fog dolgozni („vagy legalábbis, amíg bírod”), és minden este zárás után kapja meg a bérét készpénzben.

Visszamentek a bárba, és ott találták Lorit. A nőn rövid sort feszült, kilátszott alóla harisnyájának a széle, és ujjatlan blúza szinte semmit sem takart. Vékony szálú szőke haját műanyag csatok fogták hátra, nyálas és rúzsos végű Pall Mallt szívott, és óriási ezüstkereszt lógott a két melle között.

– Ez Jack – mondta Smokey. – Beveheted a Kisegítőt felveszünk feliratot az ablakból.

– Szaladj, kölyök – mondta Lori. – Még nem késő.

– Fogd be a büdös pofád!

– Fogd be te!

Updike rácsapott a fenekére, de nem pajkosan, hanem úgy, hogy a nő a bárpultnál landolt. Jacknek eszébe villant Osmond korbácsának a hangja.

– Micsoda bika! – mondta gúnyosan Lori. Szemében könnyek csillogtak, de ugyanakkor elégedettnek tűnt, mintha ez lenne a dolgok természetes rendje.

Jack korábbi feszengése tisztábban, élesebben jött vissza... szinte félelmet érzett.

– Ne vegyél minket komolyan, kölyök – szólt Jackhez Lori, miközben az ablak felé tartott. – Minden rendben lesz.

– Jacknek hívják, nem kölyöknek – mondta Smokey, aki visszament a bokszba, ahol Jack bejövetelekor is ült, és összeszedte a számláit. – A fiatal kecskét hívják kölyöknek, nem tanították meg neked az iskolában?! Csinálj a kölyöknek néhány hamburgert, négytől dolgoznia kell!

Lori olyan unott mozdulatokkal vette be a feliratot az ablakból és rakta a zenegép mögé, mint aki ezt már milliószor csinálta. Azután rákacsintott a fiúra.

Megszólalt a telefon.

Mind a hárman odapillantottak, teljesen meglepődtek a váratlan csöngéstől. Jacknek úgy tűnt, mintha egy fekete ágyúcső lenne a falon. Furcsa pillanat volt, szinte időtlen. Volt elég ideje, hogy megfigyelje, mennyire elsápadt Lori – a pofon rózsaszínű nyoma volt az egyetlen színfolt az arcán. Arra is volt elég ideje, hogy tanulmányozza a Smokey Updike arcán futó kegyetlen, titokzatos ráncokat és a karján dudorodó erek hálózatát. Sőt még a telefon fölött kiragasztott, elsárgult feliratot is befogta a szeme: KÉRJÜK, NE BESZÉLJEN HÁROM PERCNÉL TOVÁBB!

A telefon csak csöngött a csöndben.

Jack agyába hirtelen halálfélelemmel bevillant: Ez nekem szól. Távolsági... távoli, NAGYON távoli.

– Vedd már fel, Lori! – csattant fel Updike. – Leragadtál?

Lori odament a telefonhoz.

– Oatley Sörbár – szólt bele halvány, remegő hangon. Aztán figyelt. – Halló! Halló!... Dögölj meg!

Lecsapta a kagylót.

– Nem szólt bele senki. Biztos gyerekek voltak. Néha megkérdezik, hogy Albert herceg itt van-e. Hogy szereted a hamburgeredet, kölyök?

– Jack! – üvöltött rá Updike.

– Oké, oké! Jack! Hogy szereted a hamburgeredet, Jack?

Jack megmondta, és néhány perc múlva előtte gőzölögtek, közepesen átsütve, sok mustárral és hagymával, pont ahogy szereti. Pillanatok alatt behabzsolta őket, majd ledöntött egy nagy pohár tejet. A kényelmetlen érzése némileg tompult éhsége elmúltával. Gyerekek. Lori azt mondta, hogy gyerekek voltak. Ennek ellenére feszengő pillantásokat lövellt a telefon felé, és aggódott.

Eljött a négy óra, és mintha a söröző korábbi üressége csak az ő megtévesztésére szolgált volna – mint a kancsóka a maga ártatlan külsejével és kellemes illatával –, kicsapódott az ajtó, és közel egy tucat munkaruhás férfi sétált be. Lori bedugta a zenegépet és a játékokat. Az emberek közül néhányan hangosan odaköszöntek Smokeynak, aki alig láthatóan elvigyorodott, pont csak annyira, hogy kilátsszon a protézise. A legtöbben sört rendeltek, ketten-hárman meg Black Russiant. Egyikük – Jack szerint a pasi egész biztosan a Szabadidő Klub tagja volt – bedobált egy rakás negyeddollárost a zenegépbe, mely egymás után játszotta Mickey Gilley, Eddie Rabbit, Waylon Jennings meg a hozzájuk hasonlók dalait. Smokey rászólt, hogy szedje elő a felmosófát és a vödröt a raktárból, és törölje fel a táncparkettet a pódium előtt, mely kihaltan várta a péntek estét és a Genny Valley Boys együttest. És amint megszáradt, azonnal kezdje el fényesíteni.

– Akkor tudod, hogy kész van, amikor a képed visszanéz rád a padlóról – tette hozzá.

Tehát így kezdődött Jack munkája az Oatley Sörbárban.

Úgy négy-öt óra körül elég sok dolgunk lesz majd.

Hát azt nem állíthatta, hogy Smokey hazudott neki. Addig a pillanatig, míg Jack el nem tolta maga elől az üres tányért, a hely teljesen kihalt volt. De hat órára már körülbelül ötvenen lehettek a sörözőben, és hangos kiáltások, hurrázások mellett megérkezett Gloria, a testes pincérnő is. A két nő együtt szolgált fel, kivittek néhány palack bort, rengeteg Black Russian koktélt és lélegzetelállító mennyiségű sört.

A Busch hordókon kívül Jack egymás után hordta ki a ládányi palackozott söröket, természetesen Budweisert, és néhány helyi kedvencet, Genessee-t, Unica Klubot és Rolling Rockot. Kezén vízhólyagok nőttek, a háta máris sajgott. A folyamatos raktárbajárás mellett, ahonnan hol egy láda sört kellett kihoznia, hol Smokey szólt rá, hogy „guríts ki nekem egy hordót, Jack!”, folytatta a táncparkett takarítását, mosta, fényezte, amíg nem ragyogott tökéletesen. Egyszer egy üres sörösüveg húzott el a feje mellett, alig néhány centire. Lebukott, szíve őrülten kalapált, ahogy az üveg szilánkokra tört a falon. Smokey, arcán félelmetes műaligátorvigyorral, kidobta a részeg rendzavarót. Jack az ablakon keresztül látta, hogy a férfi úgy nekiesett a parkolóórának, hogy azon felvillant a SZABÁLYTALANSÁG lámpa.

– Mi van, Jack? – kiáltott rá türelmetlenül Smokey a bárpulttól. – Nem talált el, szóval mozogj! Takarítsd fel a koszt!

Fél órával később Smokey beküldte a férfivécébe. Egy Joe Pyne-frizurás középkorú férfi állt imbolyogva a két piszoár között, egyik kezével a falnak támaszkodva, másikkal a sliccét gombolgatva. Szétterpesztett csizmái között friss hányás gőzölgött.

– Takarítsd fel, kölyök – szólt Jackhez, és tántorogva elindult az ajtó felé. Jó erősen hátba vágta Jacket, hogy majdnem elesett.

– Helyet kő csináni a többinek is, ugyi?!

Jack visszafogta magát, míg be nem csukódott az ajtó a férfi mögött, de aztán nem bírta tovább.

Berontott az Oatley Sörbár egyetlen ülős vécéjébe, ahol orrba vágta az előző vendég le nem öblített, undorító szaga. Jack kihányt mindent, amit vacsorára evett, vett néhány mély lélegzetet, majd újra hányt. Reszkető kézzel nyúlt a lehúzó felé, és gyorsan megrántotta. Tompán behallatszott Waylon és Willie Texasról szóló éneke.

Hirtelen az anyja arca villant fel előtte, még sokkal szebb volt, mint bármelyik: filmjében, nagy, sötét szeme szomorúságot árasztott. Jack látta, amint az Alhambra szállóbeli szobájukban ül egyedül, mögötte elfelejtett cigaretta füstölög az asztalon. Sírt. Érte sírt. Jack szíve annyira belesajdult a fájdalomba, hogy azt hitte, belehal az anyja iránt érzett szeretetébe, a vágyba, hogy vele lehessen – egy olyan életben, ahol nincsenek ijesztő dolgok az alagutakban, ahol a nők nem kívánják a verést, hogy utána boldogan sírhassanak, ahol a férfiak nem hánynak a saját lábuk közé pisilés közben. Az anyjával akart lenni, és most fekete gyűlölettel gondolt Speedy Parkerre, amiért elindította őt ezen a borzasztó úton nyugat felé.

Ebben a pillanatban a maradék önbizalma is eltűnt, nem maradt belőle fikarcnyi se. Már gondolkodni sem tudott, csak mély jajgató, gyerekes sírás tört föl belőle: Az anyámat akarom! Istenem, segíts, az anyámat AKAROM...

Reszkető lábakkal kilépett a vécéből, és azt gondolta: Oké, ennyi volt, kapd be, Speedy, Jacky fiú hazamegy. Abban a pillanatban nem érdekelte, hogy az anyja esetleg haldoklik. Abban az elviselhetetlenül fájdalmas pillanatban csak magára gondolt, mint egy kis állat, őz, nyúl vagy mókus, amelyre bármikor lecsaphat egy ragadozó. Abban a pillanatban tökéletesen kész volt átengedni az anyját a tüdejét marcangoló ráknak, ha közben magához szorítaná, jóéjtpuszit adna neki, és rászólna, hogy ne bömböltesse a nyavalyás rádióját az ágyban, és ne olvasson fél éjszaka zseblámpa fényénél a paplan alatt.

A falnak dőlt, és szép lassan összeszedte magát. Ez az összeszedés nem annyira tudatos, mint inkább agyának ösztönös kijózanodása volt, mely tulajdonságát egyértelműen a szüleitől örökölte. Hibázott, nagyot hibázott, de hogy visszaforduljon, azt már nem! A Territóriumok létezik (most már egyes számban gondolt rá, mint az Egyesült Államokra), tehát lehet, hogy a Talizmán is létezik; nem fogja gyávaságból megölni az anyját.

Jack megtöltötte a vödröt forró vízzel, és elkezdte fölmosni a mocskot.

Mikor újra előjött, már fél tizenegy volt, és a sörözőben kezdett lanyhulni a forgalom. Oatley dolgozó emberek városa volt, és a dolgozó iszákosok hét közben korán mennek haza.

– Olyan fehér vagy, mint a fal, Jack! Jól vagy? – szólt hozzá Lori.

– Kaphatnék egy gyömbért? – kérdezte Jack.

Lori hozott neki egyet, és Jack a táncparkett súrolása közben megitta az üdítőt. Háromnegyed tizenkettőkor Smokey beküldte a raktárba, hogy „gurítson ki egy hordót”. Jack kihozta a hordót, de már alig bírta el. Lori a bágyadt tiltakozó kiáltások ellenére kihúzta a zenegépet – Dick Curless hosszú, nyúlós morgással elhallgatott. Gloria kihúzta a játékautomatákat, és felvette a pulóverét, mely pont olyan élénk rózsaszínű volt, mint a Smokey által állandóan szopogatott mentolos cukorkák, és mint Smokey protézisének műínye. Smokey elkezdte lekapcsolni a lámpákat, és az utolsó négy-öt embert noszogatta kifelé.

– Oké, Jack. Jól dolgoztál – fordult hozzá, mikor mindenki elment. – Lehetnél ügyesebb is, de kezdésnek nem volt rossz. Lefekhetsz aludni a raktárban.

Jack anélkül, hogy a fizetségét kérte volna – igaz Smokey sem tette szóvá – bevánszorgott a raktárba. Olyan hullafáradt volt, hogy maga is pont úgy nézett ki, mint a sörözőből korábban kidobott részeg.

A raktárban Lori a sarokban guggolt, sortja teljesen felcsúszott a fenekén, és Jack egy pillanatra azt hitte, hogy az ő holmijában turkál. De aztán látta, hogy a nő plédeket terít egypár zsákra. Lori odatett egy selyem kispárnát is, melynek egyik oldalán NEW YORK-I VILÁGKIÁLLÍTÁS felirat ékeskedett.

– Gondoltam, csinálok neked egy kis fészket, kölyök – fordult hozzá Lori.

– Köszönöm – válaszolt Jack. És bár tudta, hogy ez nem valami nagy szívesség, majdnem elbőgte magát. Sikerült kipréselnie egy mosolyt. – Köszönöm, Lori!

– Nincs mit. Nem lesz itt semmi baj, Jack. Smokey nem olyan rossz. Ha megismered egy kicsit, rájössz, hogy nem is olyan rossz ő – tette hozzá szinte sóvárogva, mintha szeretné maga is elhinni, amit mond.

– Persze, elhiszem – felelte Jack, majd hirtelen hozzátette de én holnap továbbállok. Oatley nem az én városom.

– Lehet, hogy elmész – mondta Lori –, de lehet, hogy úgy döntesz, maradsz egy kicsit. Miért nem alszol rá egyet?

Valahogy erőltetetten, természetellenesen csengett a hangja, semmi nem volt benne abból a mosolyból, mely a „Gondoltam, csinálok neked egy kis fészket, kölyök” mondatát kísérte. Jack észrevette ugyan, de túl fáradt volt, hogy elgondolkodjon rajta.

– Oké, majd meglátjuk – mondta.

– Persze. Majd meglátjuk – egyezett bele Lori, miközben az ajtó felé indult. Puszit nyomott piszkos tenyerébe, és Jack felé fújta. – Jó éjszakát, Jack!

– Jó éjszakát!

Elkezdte lehúzni a pólóját, de meggondolta magát, és úgy döntött, hogy csak a tornacipőjét veti le. Hideg volt a raktárban. Leült a zsákokra, kioldotta a cipőfűzőjét, és lerúgta először az egyik, majd a másik cipőt. Már éppen hátradőlt volna Lori New York-i Világkiállítására – és alighanem álomba zuhan még azelőtt, hogy a feje a párnát érinti –, mikor a bárban hangosan megcsörrent a telefon. Szinte az agyába fúródott a csörgés, kapkodó, piszkosszürke gyökereket és korbácsokat és kétfejű pónilovakat juttatva az eszébe.

Csörög, csörög, csörög a síri csöndben.

Csörög, csörög, csörög, pedig az Albert herceg után érdeklődő kölyköknek ilyenkorra már rég ágyban a helyük. Csörög, csörög, csörög. Halló, Jack, itt Morgan beszél, megéreztem ám, hogy ott vagy az erdőmben, te. kis szarházi. Éreztem a szagodat az erdőmben, és egyáltalán hogy jutott eszedbe, hogy a te világodban biztonságban vagy?! Az erdőm ott is él. Utolsó esély, Jack. Takarodj haza, vagy utánad küldjük a csapatainkat, és akkor nem lesz semmi esélyed! Nem lesz...

Jack felugrott, és zokniban végigrohant a raktáron. Vékony, fagyott izzadságréteg vonta be egész testét.

Résnyire kinyitotta az ajtót.

Csörög, csörög, csörög.

És aztán végre: – Halló, Oatley Sörbár. Remélem, fontos lesz! – hallatszott Smokey hangja. Szünet. – Halló!! – Újabb szünet. – Kapd be! – csapta le a kagylót Smokey, és Jack hallotta, hogy elindul vissza a lépcső felé, mely a söröző fölötti kis lakásba vezetett.

Jack hitetlenkedve emelte fel a tekintetét a bal kezében lévő zöld cetliről meg a jobb kezében lévő egydollárosokról és apróról. Másnap délelőtt tizenegy óra volt. Csütörtök délelőtt, és ő a fizetését kérte.

– Mi ez? – kérdezte. Még mindig képtelen volt elhinni a dolgot.

– Tudsz olvasni – mondta Smokey –, és tudsz számolni. Bár nem mozogsz olyan gyorsan, mint ahogy én szeretném – legalábbis még nem –, de nem vagy hülyegyerek.

Jack leült, egyik kezében a zöld cetlit, másikban a pénzt szorította. Vak düh lüktetett a homlokában. RENDELÉS, ez állt a cetli tetején. Pontosan ugyanolyan volt, mint amit Mrs. Banberry is használt az Arany Kanálban. Ez állt rajta:

1 hamb. $ 1.35

1 nagy tej $ 0.55

1 gyömbér $ 0.55

ÁFA $ 0.30

A számla alján $ 4.10 szerepelt, nagy számokkal és bekarikázva. Jack kilenc dollárt keresett négytől egyig, és Smokey majdnem a felét levonta. Mindössze négy dollár kilencven centet adott neki.

Jack felemelte a tekintetét, először Lorira nézett, aki zavartan félrefordult, majd Smokeyra, aki nyugodtan nézett vissza rá.

– Becsapott – nyögte ki vékony hangon Jack.

– Ugyan, Jack! Ez egyszerűen nem igaz. Nézd csak meg az étlapot...

– Nem erre gondoltam, tudja azt maga jól!

Lori összerezzent, mintha azt várná, hogy Smokey most leken egyet a fiúnak... de Smokey továbbra is hátborzongató nyugalommal nézett Jackre.

– Nem számoltam fel semmit az ágyért!

– Ágyért?! – üvöltött fel Jack. Érezte, hogy vére vadul lüktet az arcában. – Még hogy ágy! Összehajtott zsákok a betonpadlón! Még hogy ágy! Azt szeretném látni, hogy azért felszámol valamit, maga piszkos csaló!

Lori ijedt sikolyt hallatott, és Smokeyra pillantott... de a férfi nyugodtan üldögélt, kékes füstöt fújva maga és Jack közé. Újonnan hajtogatott papírcsákó bukott előre vékony fején.

– Megbeszéltük, hogy megalhatsz ott hátul. Azt kérdezted, hogy ez az állással jár-e, és én azt mondtam, igen. De egyetlen szóval sem beszéltünk a kajádról. Ha felhoztad volna, lehet, hogy kötünk valami egyezséget. Persze az is lehet, hogy nem. A lényeg az, hogy nem hoztad szóba, tehát nincs min alkudoznunk.

Jack remegve ült, szeme sarkába könnyek gyűltek a haragtól. Megpróbált mondani valamit, de nem jött ki értelmes szó a torkán; a düh a szó szoros értelmében megnémította.

– Persze ha egyezkedni akarsz az alkalmazottak kedvezményes étkeztetéséről...

– Menjen a pokolba! – szakadt ki végre Jack száján az első hangos mondat. Zsebre vágta a négy dollárt és az aprót.

– Oktassa ki a következő palimadarat, aki lesz olyan hülye, hogy bejön ide! Én elmentem!

Átvágott a sörözőn az ajtó felé, és dühe ellenére tudta – nem egyszerűen csak érezte, hanem szilárdan tudta –, hogy nem fog kijutni a járdáig.

– Jack.

A kilincsért nyúlt, és már majdnem le is nyomta – de a fenyegető hang megállította mozdulat közben. Leejtette a karját és megfordult. Dühe elszállt. Hirtelen kicsinek és öregnek érezte magát. Lori a bárpult mögé lépett, és dúdolva takarítani kezdett. Most már látta, hogy Smokey nem az öklével fogja rábeszélni a fiút a maradásra, és mivel semmi más nem számított, nem is volt miért aggódni.

– Ugye nem akarsz szarban hagyni a hétvégi forgalommal?

– El akarok menni. Maga becsapott.

– Ez nem igaz – mondott ellent Smokey. – Hadd magyarázzam el! Ha valaki elszarta a béredet, az te vagy. Most viszont megegyezünk, hogy a kaja felét kell csak kifizetned, és az üdítőket ingyen kapod. Még sosem adtam ekkora kedvezményt egyetlen fiatal segítőmnek sem, de ez a hétvége triplán melós lesz, mert a megyéből mindenki idejön majd almát szedni. Ráadásul tetszel is nekem, Jack. Ezért nem vágtalak szájon, amikor felemelted a hangod, pedig lehet, hogy azt kellett volna tennem. De szükségem van rád a hétvégén.

Jack mérge újra fellángolt, majd megint elhalt.

– Mi van, ha én akkor is elmegyek? – kérdezte. – Kerestem így is öt dollárt, és kijutni ebből a szemét városból maga felér egy jutalommal.

Smokey mélyen Jack szemébe nézett, és halványan elmosolyodott.

– Emlékszel tegnap este arra a fickóra a budiban, aki lehányta saját magát? Jack bólintott.

– Emlékszel, hogy nézett ki?

– Kefe haj. Barna ing. Na és?!

– Ő Ásós Atwell. Igazából Carltonnak hívják, de mindenki Ásósnak szólítja, mert tíz évig ő tartotta rendben a város temetőjét. Ennek már... húsz-harminc éve. Kábé akkor ment át a városi rendőrséghez, mikor Nixont megválasztották elnöknek. Most ő a seriff.

Smokey felemelte a szivarját, nagyot szívott rajta, és Jackre nézett.

– Ásós meg én régi haverok vagyunk – folytatta. – És ha te most csak úgy kisétálsz innen, Jack, hát én nem tudom garantálni, hogy ne keveredj bajba Ásóssal. Lehet, hogy hazavisznek. Lehet, hogy almát fogsz szedni a város mellett – olyan húszhektárnyi almása van a városnak. Lehet, hogy összevernek. Vagy... ahogy hallottam, Ásós nagyon kedveli a szökésben lévő kölyköket. Főleg a fiúkat.

Jack maga elé idézte a tegnapi férfit. Kirázta a hideg, és hányinger fogta el.

– Itt bent a szárnyaim alatt vagy, de ha kimész az utcára, mit lehet tudni?! Ásós állandóan az autójában ül. Lehet, hogy minden gond nélkül kijutsz a városból, de az is lehet, hogy megáll majd melletted egy nagy Plymouth. Ásós nem valami nagy ész, de néha egész jó a szimata... főleg, ha tippet ad neki valaki.

A bárpultnál Lori befejezte a takarítást, megtörölte a kezét, bekapcsolta a rádiót, és hangosan dúdolta a megszólaló dalt.

– Mondok én valamit, Jack – folytatta Smokey, – Maradj még itt egy kicsit. Végigdolgozod a hétvégét, és aztán én magam viszlek el kocsival a város határáig. Na, mit szólsz hozzá? Vasárnap délben harminc-valahány dollárral gazdagabban mész el innen. Biztos vagyok benne, hogy akkor már nem is leszel olyan rossz véleménnyel Oatleyról. Na, mit szólsz?

Jack belenézett azokba a sárgásbarna szemekbe; magában megjegyezte, hogy ez a hú-de-őszinte vigyor nem igazán illik a protkójához; és ahogy látta, hogy a légy kényelmesen visszaereszkedik a papírcsákóra, hirtelen déjá vu érzése támadt.

Gyanította, hogy Smokey tudja, hogy ő tudja, hogy minden, amit mondott, hazugság, és hogy ez nem is igazán érdekli. Miután szombaton is és vasárnap is hajnalig fog dolgozni, egészen biztosan nem ébred majd fel délután kettő előtt. Akkor Smokey majd azt fogja mondani, hogy mivel túl későn ébredt fel, most már nem tudja elvinni; ő ugyan nem hagyja ott a tévét, mikor a kedvenc csapata játszik! És Jack nemcsak hullafáradt lenne a gyalogláshoz, hanem félne is, hogy Smokey mégiscsak otthagyja a tévét egy pillanatra, pont annyi időre, hogy felhívja Ásós barátját. „Hé, Ásós, öregfiú! Most indult el tőlem a srác, nincs kedved felszedni? Aztán gyere át a második félidőre, én állom a sört. De még egyszer össze nem hányod nekem a vécét, ha nem hozod vissza a srácot!”

Ez volt az egyik variáció. Több is eszébe jutott, de nagyjából mindnek ugyanaz lenne a vége.

Smokey Updike még szélesebbre húzta vigyorát.

TIZEDIK FEJEZET

Elroy

Mikor hatéves voltam ...

Az előző két éjszaka ilyenkorra már lecsendesedett a söröző, de most akkora zsivaj volt még mindig, mintha hajnalig abba sem akarnák hagyni a mulatozást. Észrevette, hogy két asztal eltűnt – azok a fickók ültek ott, akik pont az utolsó „vécékörútja” előtt összeverekedtek. Táncolók foglalták el az asztalok helyét.

– Épp ideje – mordult rá Smokey, miközben Jack végigcipelte a láda sört a bárpult egész hosszán, majd lepakolta a hűtő mellé. – Rakd be azokat, aztán húzzál hátra azért a rohadt Budweiserért! Különben is, azt kellett volna hoznod előbb!

– De Lori nem mondta...

Forró, elviselhetetlen fájdalom robbant a lábfejében, ahogy Smokey belevágta csizmája sarkát a tornacipőjébe. Jack tompán felkiáltott, és érezte, hogy könnyek futják be a szemét.

– Kuss! Lori azt se tudja, mi a különbség a pöcs meg a fröccs között, de erre már rájöhettél magad is! Tűnj be a raktárba és hozd azt a rekesz Budweisert!

Jack visszasántikált a raktárba, s azon járt az agya, nem törhetett-e el valamelyik lábujja. A fájdalom erősségéből ítélve elég valószínűnek látszott, hogy igen. Feje zúgott a füsttől és a Genny Valley Boys zenéjétől. Az együttes két tagja mostanra szemmel láthatóan tántorgott. Döntött. Nem szabad zárásig várnia! Valószínűleg ki sem bírná addig. Ha Oatley a börtöne, az Oatley Sörbár meg a cellája, akkor a kimerültség legalább annyira a börtönőre, mint maga Smokey Updike. De lehet, hogy még inkább.

A Territóriumoktól való félelme ellenére egyre inkább a varázsitalban látta az egyetlen menekülési lehetőséget. Ha inna egy kicsit és dobbantana... és ha képes lenne egy-két mérföldet gyalogolni, akkor újra inna egy kicsit, és visszajönne Amerikába, Oatley határától jó messzire. Mikor hatéves voltam, mikor Jack hatéves volt, mikor... Megfogta a hordót, és keservesen húzta-vonta az ajtó felé, kilépett... és a magas, lapátkezű, Randolph Scott külsejű férfi ott állt, mintha csak rá várt volna.

– Helló, Jack – köszönt, és Jack gyomra összeugrott a félelemtől a férfi szemének sárga írisze láttán. – Hát nem megmondták neked, hogy indulnod kéne?! A füleden ültél, te fiú?!

Jack ijedten markolta a hordó peremét, és ahogy jobban belenézett azokba a sárga szemekbe, hirtelen rájött, hogy ez a valami támadt rá az alagútban – ez az emberkülsejű, halott sárga szemű valami!

– Hagyjon engem békén! – mondta, illetve akarta mondani, de a szavak gyenge sóhajként hagyták el ajkát.

A férfi közelebb hajolt.

– Már el kellett volna indulnod.

Jack megpróbált hátralépni... de a háta a falnak ütközött, és ahogy a Randolph Scott külsejű férfi egyre közelebb hajolt hozzá, megcsapta a férfi döghús szagú lehelete.

A KÉRJÜK, NE BESZÉLJEN HÁROM PERCNÉL TOVÁBB! felirat alatt lévő telefon kétszer szólalt meg csütörtök déli tizenkettő és délután négy óra között.

Az első csörgésnél Jack nem érzett semmi félelmet, és kiderült, hogy csak a United Fund egyik ügyvédje volt.

Két órával később, amikor Jack éppen az előző estéről maradt üvegeket rakta el, újra megszólalt a telefon. Ezúttal úgy felkapta a fejét a hang hallatára, mint egy állat az erdőben, aki megérzi az erdőtűz közeledtét... csakhogy ő nem tüzet, hanem jeget érzett. A tőle alig másfél méterre lévő telefon felé fordult, nyaka ropogott a mozdulattól. Azt hitte, azt fogja látni, hogy a telefont jégkéreg borítja, és a kagyló lyukaiból tűhegyes, gyilkos jégcsapok kígyóznak elő.

De csak a telefont látta, a hideg és a halál a vonalban várakozott.

Megbűvölten bámult a készülékre.

– Jack! – kiáltott Smokey. – Vedd fel azt a rohadt telefont! Mi az istenért kapod a fizetésed?

Jack csapdába esett állatként nézett Smokeyra, de az türelmetlen, ütés előtti agresszív tekintetével nézett vissza. Jack elindult a telefon felé, szinte nem is volt tudatában, hogy mozognak a lábai; és egyre mélyebbre és mélyebbre lépett a hidegbe, egész teste libabőrös lett, orra folyni kezdett.

Kinyújtotta a kezét, és megfogta a kagylót. Elzsibbadt a keze.

A füléhez tette. Elzsibbadt a füle.

– Oatley Sörbár – mondta a halálos feketeségbe, és elzsibbadt a szája.

Egy réges-régen halott valami reszelős, durva károgása tört elő, olyan teremtményé, melyet élő ember sohasem láthat; ha valaki mégis megpillantaná, az azonnal megőrülne, vagy üveges tekintettel, elkékült szájjal szörnyethalna.

– Jack – suttogta a kagylón keresztül a recsegő hang, és Jack arca is elzsibbadt, pont úgy, mint mikor a fogorvos túladagolja a Novocaint egy fájdalmasnak ígérkező fúrás előtt. – Takarodj haza, Jack!

– Oatley Sörbár. Van ott valaki? Halló?... – hallotta saját hangját több fényévnyi távolságból.

Hideg, nagyon hideg.

Elzsibbadt a torka. Levegőt vett, és mintha megfagyott volna a tüdeje. Rövid időn belül megfagynak a szívkamrái, és holtan terül el.

– Rossz dolgok történhetnek a magányos fiúkkal az úton, Jack. Kérdezz csak meg bárkit! – suttogta a jeges hang.

Ügyetlen mozdulattal lecsapta a kagylót. Visszarántotta a kezét, hátralépett, de nem vette le a szemét a telefonról.

– A barom volt, Jack? – kérdezte Lori távoli hangon... de mintha kicsit közelebb lett volna, mint ahonnan az előbb a saját hangját hallotta. A telefonkagylón ott maradt a kezének a lenyomata... csillogó jégréteg rajzolta körbe. Aztán fényes mintát rajzolva a fekete készülékre, olvadni kezdett a jég.

Az volt az a nap, csütörtök, amikor Jack először látta Randolph Scott hasonmását, Valamivel kevesebben voltak, mint szerdán – amolyan fizetéselőtti este volt –, de így is elfoglaltak minden bárszéket, asztalt és bokszot.

Városi emberek voltak, egy mezőgazdasági vidék kellős közepén, s talán szerettek volna földet művelni, de már elfelejtették, hogyan kell. Sok John Deere feliratú sapkát lehetett látni, de Jack nagyon kevés férfiból nézte ki, hogy valaha is ült már traktoron. Olyan emberek voltak, akiknek csak barna, zöld és szürke ruháik vannak, az ünneplőjük zsebén arany betűkkel díszeleg a monogramjuk, és kizárólag lapos elejű Dingo csizmában vagy surranóban járnak. Ezek a férfiak az övükön hordják a kulcsaikat. Ráncosak, de nincs nevetőráncuk, szájuk egyenes, mosolytalan. Cowboykalapot hordanak, és ahogy Jack körülnézett, legalább nyolcat látott, aki pont úgy nézett ki, mint Charlie Daniels a bagóreklámban. De ezek nem rágnak bagót, ezek cigarettáznak. Sokat.

Jack a zenegép műanyag fedelét tisztította, mikor Ásós Atwell bejött. Nem volt szükség a zenegépre, mert Yankee-meccs ment a tévében, és minden tekintet a képernyőre tapadt. Előző este Ásós a helyi ízlésnek megfelelő sportos cuccban volt (khakiing, egyik nagy zsebe teletűzve tollakkal, fémorrú csizma). Ma este viszont kék rendőri egyenruhát viselt. Nagy, famarkolatú pisztoly lógott a szíjáról.

Jackre pillantott, akinek azonnal agyába villant, amit Smokey mondott korábban Ásósról: Ahogy hallottam, Ásós nagyon kedveli a szökésben lévő kölyköket. Főleg a fiúkat, és olyan ijedten nézett vissza a férfira, mintha valami rosszat tett volna. Ásós Atwell szélesen elvigyorodott.

– Na mi van, mégis maradsz egy darabig, fiú?

– Igen, uram – motyogta Jack, és még nyomott egy nagy adag tisztítószert a már amúgy is csillogóan tiszta műanyag felületre. Arra várt, hogy Atwell elmenjen mellőle, ami pár másodpercen belül meg is történt. Jack megfordult, hogy a bár felé lépkedő nagydarab zsaru után nézzen... és ekkor fordult hátra és nézett rá a bár másik végében ülő férfi.

Randolph Scott, gondolta azonnal Jack, pont úgy néz ki.

De hosszúkás és ráncos arca ellenére az igazi Randolph Scottban volt valami hősies; és ha kissé durvák voltak is a vonásai, azért jóképűnek lehetett mondani, és mindenesetre tudott mosolyogni. Ez a férfi viszont egyértelműen unatkozott, és egy kicsit őrültnek látszott.

Jackbe jeges rémülettel hasított a felismerés, hogy a férfi őt, Jacket nézi. És hogy nem véletlenül fordult meg, vagy hogy a reklám alatt felmérje, ki jött be éppen a sörözőbe, hanem azért fordult meg, hogy Jackre nézzen. Ebben biztos volt.

A telefon. A csöngő telefon.

Jack minden erejét összeszedve elfordította a tekintetét. Visszafordult a zenegéphez, és a benti fekete lemezekben meglátta saját falfehér, riadt tekintetű szellemarcát.

Megcsördült a telefon.

A bár másik végénél ülő férfi a készülékre pillantott, majd visszafordította tekintetét Jackre, aki dermedten állt a zenegép mellett, egyik kezében a tisztítószerrel, másikban a törlőruhával, és érezte, hogy fejbőre bizseregni kezd, és egészen jéggé fagy.

– Ha megint az az állat telefonál, hát én belefütyülök a kagylóba! – mondta Lori a telefon felé lépkedve. – Esküszöm, megteszem!

Mintha egy rossz színdarab főszereplője lett volna, körülvéve napi harmincöt dolláros statisztákkal. Mindössze két valódi ember volt a világon: ő, Jack és az a félelmetes lapátkezű férfi, akinek nem lehetett jól látni a szemeit...

Hirtelen, sokkolóan, a férfi a következő szavakat mondta ki hangtalanul: Takarodj haza! Majd rákacsintott.

A telefon csörgése félbeszakadt, mikor Lori a kagylóért nyúlt.

Randolph Scott megfordult, egy húzásra ledöntötte a maradék sörét, és hangosan újat rendelt.

– Kérek még egy küblivel!

– Az istenit! – motyogta Lori. – Kísértetek vannak a telefonban!

Később, a raktárban Jack megkérdezte Loritól, hogy ki az a férfi, aki olyan, mint Randolph Scott.

– Aki olyan, mint ki? – kérdezte Lori.

– Egy színész, aki régen mindig cowboyokat játszott. Ott ült a bár végében.

Lori megrántotta a vállát.

– Nekem mind egyforma, Jack. Egy nagy rakás iszákos tökösjankó. Csütörtökönként az asszony lottópénzét verik el.

– Küblinek hívja a korsót. A nő szeme felcsillant.

– Ja, az! Aha. Gonosznak látszik – tette hozzá mintegy elismerően, mintha csak a szép vonalú orrát vagy vakító mosolyát dicsérte volna meg.

– Ki az a férfi?

– Nem tudom a nevét – felelt Lori –, csak úgy egy hete láttam először. Gondolom, megint vettek föl új embereket a malomba. Szerin...

– Az isten verje meg! Jack, nem megmondtam, hogy azonnal guríts ki egy hordót?!

Jack pont félúton volt a hordóval a kézikocsi felé, és mivel a hordó majdnem ugyanannyit nyomott, mint ő maga, nagyon óvatosan kellett egyensúlyoznia. Mikor Smokey elüvöltötte magát a raktár ajtajában, Lori felsikoltott, Jack pedig felugrott ijedtében. Elengedte a hordót, az az oldalára esett, a dugó üstökösként szelte át a raktárt, nyomában fehéren habzó sörcsíkkal. Smokey folyamatosan üvöltött rá, de Jack földbe gyökerezett lábbal az előtörő sört bámulta... míg Smokey pofon nem vágta.

Mire jó húsz perc múlva, feldagadt orrához jeget szorítva kijött a raktárból, Randolph Scott már nem volt a sörözőben.

Hatéves vagyok .

John Benjamin Sawyer hat éves.

Hat...

Jack megrázta a fejét, hogy kiverje agyából ezt az állandóan ismétlődő gondolatfoszlányt, miközben a hatalmas férfi, aki nem a malom miatt jött a városba, egyre közelebb és közelebb hajolt. A szemei... sárgák és félelmetesek. A férfi – a valami – pislogott, gyors, zavaros, remegő volt a pislogása, és Jack észrevette, hogy fura membrán van a szemgolyóján – attól a pislogás.

– Már el kellett volna indulnod – suttogta újra, és Jack felé nyúlt, hatalmas mancsai elkezdtek csavarodni, lapossá és keménnyé válni.

Kicsapódott az ajtó, szabad utat engedve az Oak Ridge Boys ricsajának.

– Nagyon meg fogod bánni, Jack, ha nem csipkeded magad gyorsabban! – hallatszott Smokey hangja Randolph Scott mögül. Scott hátralépett. Sehol semmi formálódó, keményedő pata; kezei újra kezek voltak, hátuljukon összevissza futó erekkel. Újabb zavaros, remegő pislantás, a szemhéjak most sem mozdultak... és a férfi szeme már nem sárga volt, hanem piszkoskékes. Vetett egy utolsó jelentőségteljes pillantást Jackre, majd elindult a férfivécé felé.

Smokey közelebb lépett, papírcsákója a szokásosnál is jobban lógott menyétfején, szájából kilátszott aligátorprotkója.

– Ne kelljen még egyszer elmondanom! – mondta fenyegetőn. – Ez volt az utolsó figyelmeztetés, és ne hidd, hogy viccelek!

Mint az Osmonddal való találkozáskor, most is fellobbant Jack haragja – az a fajta reménytelen, igazságért küzdő harag, amely valószínűleg tizenkét éves korban a legerősebb, bár néhány egyetemista azt hiszi néha, hogy ezt a haragot érzi, de az alig több, mint egy gyenge intellektuális visszhang. De Jack haragja most igazi lángra lobbant. – Nem vagyok a kutyája, szóval ne beszéljen így velem! – kiáltotta, és az ijedtségtől még mindig reszketve tett egy lépést Smokey felé.

Legnagyobb meglepetésére Smokey – mivel felkészületlenül érte a fiú dühe – hátralépett. – Ide figyelj, Jack...

– Nem, Smokey, maga figyeljen ide! – hallotta Jack a saját hangját. – Én nem vagyok Lori. Én nem akarom, hogy megüssön. És ha megüt, vissza fogok ütni, vagy valami!

Smokey Updike zavara csak egy pillanatig tartott. Nem az a fajta fickó volt, aki bármitől is megijed, főleg nem egy ilyen taknyos kölyöktől. Megragadta Jack nyakát.

– Ne okoskodj itt nekem, Jack! Amíg itt vagy Oatleyban, igenis az én kutyám vagy. Amíg itt vagy Oatleyban, akkor simogatlak meg, amikor akarlak, és akkor ütlek meg, amikor akarlak.

Egy gyors pofonnal adott nyomatékot a szavainak. Jack ráharapott a nyelvére és felkiáltott. Égővörös foltok jelentek meg Smokey fehér arcán a benne lángoló dühtől.

– Lehet, hogy nem tartod helyesnek a dolgot, de nem tehetsz semmit ellene. Amíg itt vagy Oatleyban, igenis az én kutyám vagy, és addig leszel itt Oatleyban, amíg el nem engedlek. És most megkapod az első igazi leckédet.

Hátrahúzta a karját. A plafonról lógó három meztelen, hatvanwattos égő őrült táncot lejtve megcsillant a Smokey kisujján lévő, patkó alakú gyűrű gyémántkövein. Aztán ökle előrelendült, és tiszta erőből Jack arcába zuhant. A fiú nekiesett az összefirkált falnak, arca tüzelt, majd elzsibbadt. Szájában sós patakokban csurgott a vére.

Smokey úgy nézett rá, mintha épp vásárlás előtt állna, és a kezében lévő áru hibáit keresné. Valószínűleg nem azt a kifejezést látta Jack szemében, amit várt, mert újra megragadta a kábult fiút, hogy második ütése biztosan a kívánt eredményt érje el.

Ebben a pillanatban női sikoly hallatszott a sörözőből.

– Ne! Glen, ne!

Férfihangok kiáltoztak, mind borzasztó ijedtnek tűnt. Még egy női sikoly – magas, csengő hang. Aztán lövés dörrent.

– A kurva életbe! – mondta Smokey, szinte színészien artikulálva minden szót. A falhoz lökte Jacket, megpördült, és kirohant a lengőajtón. Újabb lövés, majd fájdalmas sikoly.

Jack csak egyet tudott – most kell eltűnnie. Nem a mai műszak után, nem vasárnap reggel. Hanem most.

A kiabálás alábbhagyott. Nem hallott szirénázást, tehát lehet, hogy nem is sérült meg senki... de, jutott eszébe jeges félelemmel, a Randolph Scott-külsejű férfi még nem jött ki a vécéből.

Jack besietett a hűvös, sörszagtól bűzlőraktárba, letérdelt a hordók mellé, és benyúlt a hátizsákjáért. Ahogy ujjai a levegőt és a mocskos padlót érintették, ismét megcsapta az a fojtogató bizonyosság, hogy valamelyikük – Smokey vagy Lori – meglátta, amikor iderejtette a hátizsákját, és ő már csak a hűlt helyét találja. Így már biztos nem lépsz le, kedvesem! Aztán ugyanolyan fojtogató megkönnyebbülés öntötte el, mikor ujjai megérintették a műszálas anyagot.

Jack kirántotta a hátizsákot, és sóvárogva a raktár utcára nyíló ajtajára nézett. Sokkal jobb volna azon kimenni, nem a folyosó végén lévő ajtón, mert az túl közel van a férfivécéhez. De ha kinyitja ezt az ajtót, a bárban felvillan a piros lámpa. És hiába, hogy Smokey talán még mindig a balhézókkal van elfoglalva, Lori akkor is észrevenné a lámpát, és azonnal szólna neki. Tehát...

A folyosóra nyíló ajtóhoz ment. Résnyire kinyitotta és kilesett. Senki. Oké, eddig minden rendben. Randolph Scott könnyített magán, és visszament a sörözőbe, míg ő a hátizsákját szedte elő. Nagyszerű.

Aha, de mi van, ha még mindig bent van?! Össze akarsz vele futni a folyosón, Jack? Meg akarod nézni megint, hogy sárgul el a szeme? Várj még, csak biztosra menj!

De képtelen volt rá. Mert Smokey előbb-utóbb észreveszi, hogy nincs kint a bárban Lori és Gloria mellett, és akkor visszajön, hogy folytassa az előbb elkezdett majd-megmutatom-én-hol-a-helyed leckét. Tehát...

Tehát mi?! Indulj már!

Lehet, hogy ott bent vár rád, Jack... Lehet, hogy azt várja, hogy rád ugorhasson a vécéből...

Melyik jobb? Smokey vagy Randolph Scott? Jack még egy másodpercig habozott, képtelen volt dönteni. Az, hogy a sárga szemű férfi még mindig a vécében van, csak feltevés, de hogy Smokey vissza fog jönni, az biztos.

Jack kinyitotta az ajtót, és kilépett a keskeny folyosóra. A hátizsákja mintha elnehezült volna – ha valaki ezzel látja meg, azonnal tudni fogja, hogy szökni készül. A dübörgő zene és hangzavar ellenére lábujjhegyen indult el a folyosón, szíve vadul zakatolt mellkasában.

Hatéves voltam, Jack hatéves volt.

Mi van vele? Miért jut ez állandóan az eszébe?

Hat.

A folyosó egyre hosszabbnak tűnt. Mintha taposómalomban lépkedne. A másik végében lévő ajtó csak agonizáló centiméterekkel került közelebb. Izzadságréteg vonta be szemöldökét és felső ajkát. Szeme állandóan visszatért a jobb oldalon lévő vécéajtóra. A folyosó végén ott a kopott piros ajtó – CSAK VÉSZ ESETÉN HASZNÁLHATÓ! RIASZTÓVAL ELLÁTVA! felirat állt rajta. Valójában a riasztó két éve elromlott. Ezt Lori mondta neki, mikor nem merte ott kivinni a szemetet.

Végre, majdnem ott van. Pont szemben a vécéajtóval.

Ott van bent, tudom, hogy ott van... de ha kiugrik, akkorát fogok sikítani, de akkorát...

Jack kinyújtotta remegő jobb kezét a kilincs felé, megfogta, és érezte kellemes hidegét. Egy pillanatra tényleg elhitte, hogy egyszerűen csak kirepülhet a sörözőből, bele az éjszakába... szabadon.

Ekkor a mögötte lévő ajtó kicsapódott, és egy kéz ragadta meg a hátizsákját. Jack csapdába esett vad kétségbeesett sikolyával vetette rá magát az ajtóra, nem törődve a hátizsákkal és a benne lévő varázsitallal. Ha a zsák szíja elszakadt volna, egyszerűen kirohan a söröző mögötti gazos udvarra, és nem törődve semmivel, eltűnik a sötét éjszakában.

De a szíjak erős műszálas anyagból készültek, nem szakadtak el. Az ajtó pár centire kinyílt, feltárva az éj egy sötét szeletét, majd újra becsapódott. Jacket berántották a női vécébe. Megfordították, majd hátralökték. Ha a falnak zuhant volna, akkor a varázsital menthetetlenül szétfolyik a hátizsákban, mindent átitatva a rothadó szőlő szagával. De nem a falnak, hanem a mosdónak zuhant neki. A hátába hasító fájdalom pokoli volt.

A Randolph Scott-külsejű férfi lassan közeledett feléje, csavarodó és vastagodó kezeivel az ingujját gyűrte fel.

– Már el kellett volna indulnod, kölyök – mondta fokozatosan durvuló hangon, mely minden szónál egyre inkább valami vadállat morgásához hasonlított.

Jack balra húzódott, szemét a férfi arcára szögezve. A szemei most már szinte átlátszóak voltak, nem egyszerűen sárgák, hanem mintha belülről világítanának... mint egy tokból készített gyertyatartó.

– De öreg Elroyban megbízhatsz – mondta az emberszerű valami, és széles vigyora hatalmas, vastag fogak sorát tárta fel, volt közte csorba, törött és fekete, szuvas is. Jack felsikoltott.

– Ó, öreg Elroyban megbízhatsz – mondta, s szavait már alig lehetett megkülönböztetni egy nagy állat morgásától. – Nem fog nagyon bántani. Nem lesz semmi bajod – morogta Jack felé haladva –, nem lesz semmi bajod, á nem, tényleg semmi... – Jack most már nem tudta kivenni, mit mond. Most már csak morgott.

Jack lába nekiütközött a magas szemetesnek az ajtó mellett. Ahogy az emberszerű valami feléje nyúlt patáival, Jack megragadta a szemetest, és odavágta hozzá. A szemetes – lepattant „Elroy” melléről. Jack feltépte a vécé ajtaját, és a kijárati ajtó felé rohant. Azt is feltépte, érezve, hogy „Elroy” közvetlenül a nyomában van. Kirohant az Oatley Sörbár mögötti sötétbe.

Az ajtó jobb oldalán több csordultig teli kuka állt. Jack vakon ellökött hármat maga mögött, hallotta csörömpölő zuhanásukat, majd „Elroy” mérges morgását, ahogy beléjük botlott.

Megfordult egy pillanatra, és pont látta, ahogy a valami elesik. Egy századmásodperce volt, hogy észrevegye – Ó, Jézus Úristen, egy farok, farka van –, hogy a valami most már teljesen állattá változott. Arany fényt sugárzott a szeme furcsa szögben, mint mikor éles napfény szűrődik át a kulcslyukon.

Jack hátrébb húzódott tőle, lerángatta a hátizsákot a hátáról, és megpróbálta kibogozni a zsinórt, de ujjait élettelen fadaraboknak érezte, agya zavartan száguldozott...

Jack hatéves volt, Istenem segíts Speedy Jack HATéves volt Istenem segíts...

...összefüggéstelen gondolatok és könyörgések között. A valami felhorkantott, és vadul kapálózott a kukák közt. Jack látta, hogy az egyik pata felemelkedik, lecsap a kukára, és félméteres darabon felhasítja az oldalát. Újra felkelt, botladozott, majdnem elesett, majd Jack felé lódult, hosszúkás, ráncos arca már majdnem mellmagasságban volt. És az ugató morgáson keresztül Jack most megértette, mit mond: – Most aztán darabokra téplek, te gyáva nyúl! Most megöllek...

A fülével hallotta? Vagy a fejében?

Nem számított. Az itteni és az ottani világ közti távolság vékony hártyává zsugorodott.

„Elroy” morgott, és hátsó lábain bizonytalanul imbolyogva mászott Jack felé, ruhája darabokra szakadt rajta, nyelve kilógott ragadozó szájából. Smokey Updike Oatley Sörbárja mögött üres telek húzódott, és igen itt van, végre megvan a gazzal benőtt, rozsdás ágyrugó, ami nem is igazán ágyrugó, mert egy 1975-ös Ford hátsó ülése volt valamikor, és a hold kísérteties sarlója, mint valami görbe csont világít az égen, minden törött üvegszilánkot halott, bámuló szemmé változtatva, és ez az egész nem New Hampshire-ben kezdődött, ugye? Nem. Ez nem akkor kezdődött, mikor az anyja megbetegedett, vagy mikor megismerkedett Lester Parkerrel. Akkor kezdődött, amikor...

Jack hatéves volt. Amikor mindannyian Kaliforniában éltünk, és senki sem lakott máshol, és Jack...

Ügyetlenül rángatta a hátizsák zsinórját. Megint jött, szinte táncolva, és egy pillanatra egy Disney rajzfilmfigura jutott róla az eszébe a reszkető holdfényben. Jack őrülten nevetni kezdett. A valami felhördült, és felé ugrott. A súlyos paták ismét csak egy centiméterrel tévesztették el, ahogy hátrébb ugrott a szemétben. „Elroy” az ágyrugóra zuhant, és valahogy belegabalyodott. Habzó szájjal, torkaszakadtából bömbölt, forgott, ugrált, rángatta magát, de az egyik lába mélyen beszorult a rozsdás rugók közé.

Jack benyúlt a zsákba az üvegért. Zoknik, koszos alsónadrágok akadtak a kezébe, majd végre megérintette az üveget. Megragadta a nyakát, és kirántotta.

„Elroy” éktelen dühvel újra a levegőbe vetette magát, és ezúttal sikerült kiszabadítania a lábát a rugók közül.

Jack ledobta magát a nedves, gazos, mocskos földre, és odébb gurult, bal kezében a hátizsákot szorongatta, jobb kezével az üveget fogta. Két ujjával igyekezett kihúzni a dugót. Sikerült!

Vajon tud-e követni? futott át az agyán, miközben ajkához emelte az üveget. Amikor dobbantok, nem csinálok-e egy lyukat, amin ő is át tud jönni, hogy végezzen velem a másik oldalon?

Jack szája megtelt a rothadtszőlő-ízzel. Öklendezni kezdett, torka összeszorult, mintha képtelen lenne lenyelni a szörnyű folyadékot. Aztán a bűzös lé mégis utat tört a gyomrába, és Jack arc- és homlokürege is megtelt az undorító szaggal. Mély lélegzetet vett. Hallotta „Elroy” üvöltözését, de olyan messziről, mintha az az oatleyi alagút egyik végénél lenne, és ő, Jack az alagút másik vége felé zuhanna. És tényleg úgy érezte, hogy zuhan: Úristen, mi van akkor, ha voltam olyan hülye, hogy pont egy hegytetőre vagy szakadék szélére jöttem át ide?, gondolta rémülten.

Szorosan magához fogta a hátizsákot és az üveget, szemeit kétségbeesetten összeszorította, és riadtan várta, hogy mi fog vele történni – ott lesz „Elroy” vagy nem, a Territóriumokba jut vagy a másvilágba –, és a gondolat, mely egész éjjel kísértette, úgy forgott az agyában, mint valami körhintaló – Ezüst Lady vagy Fürge Ella. Elkapta, és a varázsital szörnyű szagának felhőjében felült rá, várta, hogy mi fog vele történni most, és érezte, hogy a ruhái megváltoznak a testén.

Hatévesek igen mikor mindannyian hatévesek voltunk ott Kaliforniában kifújja azt a szaxit apu Dexter Gordon fújja vagy vagy mire gondol anyu mikor azt mondja hogy a bűn határán élünk és hova hova óó hova mész apu te meg Morgan bácsi ó apu néha úgy néz rád mintha a fejében lenne a bűn határa és földrengés van a szeme mögött és te meghalsz benne ó apu!

Zuhan, csavarodik, forog az űrben, a lila szagú felhő közepében, Jack Sawyer, John Benjamin Sawyer, Jacky, Jacky...

...hatéves volt, amikor az egész elkezdődött, és kifújja azt a szaxit, apu? Kifújta, mikor hatéves voltam, amikor Jack hatéves volt, amikor Jack...

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Jerry Bledsoe halála

hatéves volt ... amikor az egész elkezdődött, amikor elindult a mozdony, mely végül Oatleyba vitte és tovább. Hangos szaxofonzene szólt. Hat, Jack hatéves volt. Először minden figyelmét az apjától kapott játékra, egy londoni taxi kicsinyített mására fordította – a játék autó nehéz volt, és az új iroda sima parkettáján egy erős lökéssel át lehetett küldeni az iroda másik felébe. Késő délután volt, kellemes augusztus végi nap, szép új autó, mely csodásan fut, kényelmes nyugalom a légkondicionált irodában... vége a munkának, nincs több sürgős telefon, ami nem várhat holnapig. Jack a parketta mintája mentén lódította meg a nehéz játék taxit, s alig hallotta a gumikerekek hangját a szólózó szaxofontól. A fekete autó nekiütközött a fotel egyik lábának, megpördült és megállt. Jack odamászott hozzá. Apja feltette a lábát az asztalra, Morgan bácsi pedig az egyik karosszékben ült. Mindkettőjük kezében egy pohár ital volt, amit nemsoká leraknak, kikapcsolják a lemezjátszót és a hangszórót, és lemennek az autójukhoz.

mikor mindannyian hatévesek voltunk ott Kaliforniában

– Ki játszik azon a szaxin?– kérdezte Morgan bácsi, és Jack álmodozásának ködfelhőjén keresztül is hallotta az ismerős hang újfajta csengését: valami suttogós és titkolózó felhangot vett ki Morgan bácsi beszédéből. Megfogta a játék taxi tetejét, és ujjai jéghideget tapintottak, nem pedig az angol acél hűvösét.

– Dexter Gordon – válaszolt az apja. Hangja ugyanolyan lusta és barátságos volt, mint mindig, és Jack ráfonta ujjait a nehéz taxira.

– Jó lemez.

– Apu kürtön játszik. Jó kis régi lemez, mi?!

– Majd meg kell keresnem.– És ekkor Jack azt hitte, rájött, mi olyan fura Morgan bácsi hangjában – hiszen Morgan bácsi egyáltalán nem szerette a jazzt, csak mímelte, hogy igen, Jack apja előtt. Jack szinte egész gyerekkorában tudta ezt a tényt, és elég furának tartotta, hogy az apja nem lát át rajta. Morgan bácsi sosem fogja megkeresni az Apu kürtön játszik lemezt, csak hízelegni akar Phil Sawyernek, és lehet, hogy Phil Sawyer azért nem lát át rajta, mert, mint igazából senki, soha nem figyelt igazán oda Morgan Sloatra. Morgan bácsi, az okos és ambiciózus (Lily szerint „ravasz, mint egy anyafarkas, és szolgalelkű, mint egy törvényszéki ügyvéd”), jó öreg Morgan bácsira egyszerűen nem is lehetett odafigyelni, az ember szeme továbbsiklott rajta. Jack fogadni mert volna, hogy gyerekkorában a tanárai még a nevére sem emlékeztek.

– Gondold csak el, milyen lenne ez a pasi odaát – mondta Morgan bácsi, most már teljesen lekötve Jack figyelmét. A hamisság még mindig kiütközött a hangjában, de nem Sloat képmutatása miatt kapta fel Jack a fejét és szorította össze ujjait a nehéz játék körül, hanem az odaát vitorlázott be egyenesen az agyába, és kongatta meg a harangokat. Mert az odaát Jack Álomországa volt. Ezt azonnal tudta. Az apja és Morgan bácsi elfelejtették, hogy ő ott van a fotel mögött, és most az Álmok Országáról fognak beszélni.

Az apja tudott az Álomországról. Jack sosem említette az Álomországot sem az apjának, sem az anyjának, de az apja tudott róla – egyszerűen kellett, hogy tudjon. És Jack azt is tudta, vagy inkább csak érezte, hogy az apja gondoskodik róla, hogy ne történhessék semmi baj Álomországban.

De valami oknál fogva, amit ugyanolyan nehéz volt szavakban kifejeznie, Morgan Sloat és az Álomország kapcsolata kényelmetlen érzéssel töltötte el a fiút.

– Na! – mondta Morgan bácsi. – Ez a pasi biztos felrázná őket, ugye?! Kineveznék Istentudja Ország Hercegének vagy ilyesmi.

– Valószínűleg annak azért nem – felelte Phil Sawyer. Legalábbis ha nekik is annyira tetszene, mint nekünk.

De Morgan bácsinak nem tetszik, apu, gondolta Jack hirtelen megérezve a dolog fontosságát. Egyáltalán nem tetszik neki, azt gondolja, hogy ez a zene túl hangos, hogy elvesz tőle valamit...

– Ó, te annyival többet tudsz az egészről, mint én – mondta lusta, kényelmes hangon Morgan bácsi.

– Hát, én már többször jártam ott. De nagyon hamar utol fogsz érni! – Jack érezte, hogy apja mosolyog.

– Persze már megtanultam egypár dolgot, Phil, de tudod, sosem lehetek elég hálás neked, hogy megmutattad mindezt nekem. – A hálás két szótagja köddel és üvegcsörömpöléssel volt tele.

De az összes kis figyelmeztető jel alig volt képes áthatolni Jack intenzív, szinte üdvözült elégedettségén. Az Álmok Országáról beszéltek. Varázslatos érzés volt, hogy ez egyáltalán lehetséges. Persze nem értette, hogy pontosan mit mondtak, a szavak és kifejezések túl felnőttesek voltak, de a hatéves Jack újra megtapasztalta az Álomország varázsát és örömét, és annyi esze már volt, hogy a párbeszéd lényegét felfogja. Álomország létezik, és Jack valami módon az apjával osztozik rajta. Ettől csak még örömtelibb lett az egész.

– Hadd tisztázzak néhány kérdést! – mondta Morgan bácsi, és Jack látta, amint a szó, tisztázzak, két összefonódott kígyóként tekereg. – A varázslat náluk úgy működik, mint nálunk a fizika törvényei, igaz? Egy feudális monarchia, ahol a tudomány ismeretlen, varázslat működtet mindent.

– Aha – felelte Phil Sawyer.

– És ez feltehetőleg már évszázadok óta így folyik. Az életük nem változott azóta szinte semmit.

– Néhány politikai változástól eltekintve nem.

Ekkor Morgan bácsi hangja fojtottá vált, és az izgatottságtól mássalhangzói apró korbácsként csattogtak.

– Oké, felejtsük el a politikát. Mi van, ha mi úgy döntünk, hogy eljött a változások ideje? Azt fogod mondani – és én teljesen egyetértek veled, Phil –, hogy már így is szépen kerestünk a Territóriumokkal, és hogy nagyon kell vigyáznunk, hogyan vezetünk be új dolgokat odaát. Ezzel én tökéletesen egyetértek. Én is ugyanígy érzek.

Jack érezte apja csendjét.

– Oké – folytatta Sloat. – Tehát a lényeg az, hogy egy olyan szituációban, mely számunkra csak nyereséges lehet, bárkinek tudjuk képviselni az érdekeit a mi oldalunkon. Nem osztogatjuk el ezt a lehetőséget, de fukarok sem leszünk a jutalmazásnál. Tartozunk ezeknek az embereknek, Phil! Gondolj csak bele, mi mindent köszönhetünk nekik! Azt hiszem, nagyon jó esélyünk van, hogy egy tökéletesen működő, kölcsönhatásos rendszert építsünk ki magunknak odaát. A mi energiánk megsokszorozná az ő energiájukat, és olyan dolgok sülhetnének ki belőle, amiről most még álmodni sem merünk! És mi leszünk a bőkezűek, amik ugye tényleg vagyunk, de ráadásul még hasznot is húzunk belőle! – Morgan előrehajolt, két tenyerét összeszorította. – Természetesen én nem látom át az egészet, ezt te is jól tudod, de szerintem csak ezzel a kölcsönhatással is rengeteget kereshetnénk. De Phil, van fogalmad arról, milyen állati sokat szedhetnénk össze, ha megismertetnénk őket az elektromossággal?! Ha modern fegyvereket adnánk a jó oldalnak odaát? Van róla fogalmad? Szerintem szenzációs lenne. Szenzációs. – Puha tenyerével tapsolt. – Nem akarlak letámadni, de azt hiszem, itt az ideje, hogy ilyen irányban gondolkozzunk; hogy megfontoljuk, hogyan növelhetnénk a befolyásunkat a Territóriumokban.

Phil Sawyer még mindig hallgatott. Morgan bácsi megint tapsolt egyet. Aztán Phil Sawyer teljesen diplomatikus hangon megszólalt.

– Tehát te azt akarod, hogy növeljük a befolyásunkat odaát.

– Szerintem ezt kell tennünk, És most rengeteg érvet és ellenérvet sorolhatnék fel, Phil, de azt hiszem, nem szükséges. Valószínűleg te is emlékszel, milyen volt, mielőtt elkezdtünk együtt átjárni. Na jó, lehet, hogy magunktól kellett volna megcsinálni a szerencsénket, és lehet, hogy sikerült volna, de én a magam részéről nagyon hálás vagyok, hogy nem kell többé lerobbant lotyókkal és hibbant szteptáncosokkal vacakolnom!

– Állj le! – szólt közbe Jack apja.

– Repülőgépek – folytatta Morgan bácsi –, gondolj a repülőgépekre!

– Hé, állj már le, Morgan! Úgy veszem észre, hogy nagyon sok minden elkerülte a figyelmedet!

– Mindig kész vagyok új ötletek megbeszélésére – felelte Morgan megint ködös hangon.

– Rendben. Tehát tényleg nagyon óvatosnak kell lennünk, ha bármit is csinálunk odaát, partner. Azt hiszem, hogy bármilyen nagyszabású változás, amit mi okoznánk odaát, könnyen visszaüthetne ránk ideát. Mindennek vannak következményei, és némelyik következmény ugyancsak kényelmetlen lehet.

– Például? – kérdezte Morgan bácsi.

– Például egy háború.

– Ugyan már, Phil. Még sosem láttunk semmit... hacsak nem Bledsoe-ra gondolsz...

– Bledsoe-ra gondolok. Szerinted az véletlen egybeesés volt?

Bledsoe? – gondolkodott Jack. Hallotta már ezt a nevet, de nem emlékezett, mikor.

– Hát az azért messze volt a háborútól, és különben sem látok semmiféle összefüggést!

– Hát jó. Emlékszel arra, amit odaát meséltek, hogy egy Idegen megölte az öreg Királyt – egyszer régen? Hallottál már róla, ugye?!

– Igen, azt hiszem – felelte Morgan, és Jack már megint hallotta a hamisságot a hangjában.

Felnyikorgott a szék az apja alatt – levette a lábát az asztalról, és előrehajolt.

– A gyilkosság kisebbfajta háborút eredményezett odaát. Az öreg Király követőinek le kellett verniük néhány elégedetlen nemes lázadását. Azok a fickók úgy ítélték meg, hogy itt a lehetőség a hatalom megragadására, a földek birtokba vételére, a tulajdonok elkobzására, ellenségeik bebörtönzésére és a meggazdagodásra.

– Hé, azért légy igazságos! – vágott közbe Morgan. – Én is hallottam erről. Azok a pasik egy jól működő politikai rendszert akartak felállítani a meglévő zűrzavar helyett – és az elején néha keménynek kell lenni, ezt teljesen érthető.

– Egyetértek azzal, hogy nincs jogunk véleményt nyilvánítani a politikai rendszerükről. De figyelj rám! Az a kis háborúskodás körülbelül három hétig tartott odaát. Alig száz ember halt meg alatta. Elmondta már neked valaki, mikor tört ki az a háború? Melyik évben? Melyik nap?

– Nem – motyogta Morgan vállvonogatva.

– 1939. szeptember elsején. Itt nálunk aznap támadta meg Németország Lengyelországot. – Apja elhallgatott, és Jack szorosan markolva játék taxiját, némán ásított egy hatalmasat.

– Ugyan már, ez nevetséges – válaszolta Morgan bácsi némi szünet után. – Az ő háborújuk okozta volna a mienket? Te ezt tényleg elhiszed?

– Igen, én tényleg elhiszem, Morgan. Elhiszem, hogy az odaát mindössze három hétig tartó dulakodás valamilyen módon háborút indított el nálunk, ami aztán hat éven keresztül folyt, és több millió ember halálát okozta. Igen.

– Nos... – mondta Morgan bácsi, és Jack látta rajta, hogy kezdi felhúzni magát.

– Van még más is. Sok emberrel beszéltem a dologról odaát, és az az érzésem, hogy az Idegen, aki megölte a Királyt, az tényleg Idegen volt. Akik látták, azt mondják, hogy kényelmetlenül feszengett a Territóriumok ruháiban, úgy viselkedett, mint aki nincs tisztában a helyi szokásokkal – még a pénzt sem értette meg előszörre.

– Ó.

– Igen. És ha nem szaggatták volna rögtön darabokra, miután a Királyba döfte a kését, most biztosak lehetnénk benne, bár őszintén szólva én így is biztosan tudom, hogy ő is olyan volt...

– Mint mi.

– ...mint mi. Pontosan. Egy látogató. Morgan, szerintem nem szabad túlzottan megbolygatnunk őket odaát. Egyszerűen azért, mert nem tudhatjuk, mi lesz a hatása. Hogy őszinte legyek hozzád, szerintem így is állandóan hatnak ránk a Territóriumokban folyó események. És mondjak még valami őrültséget?

– Miért ne? – felelte Morgan.

– Ez nem az egyetlen másik világ!

– Baromság! – mondta Sloat.

– Komolyan beszélek. Egyszer-kétszer volt olyan érzésem odaát, hogy közel vagyok valami máshoz – a Territóriumok Territóriumaihoz!

Igen, gondolta Jack, pontosan, így kell, hogy legyen, az Álomország Álomországa, ahol még gyönyörűbb minden, és annak a másik oldalán az Álomország Álomországának az Álomországa, és annak a másik oldalán egy újabb világ, ami még sokkal, de sokkal szebb... Most érezte csak, mennyire elálmosodott.

Az Álomország Álomországa.

És szinte azonnal álomba zuhant, a nehéz kis taxival az ölében, egész teste egyszerre elnehezült az alvástól, és némán összegömbölyödött a parkettán.

A beszélgetés bizonyára folytatódott, Jack biztosan sokat kihagyott. Szállt és zuhant, nehéz volt és könnyű, míg az Apu kürtön játszik második oldala forgott, és mialatt Morgan Sloat – óvatosan, de összeszorított ököllel és lüktető homlokkal – érvelt a saját terve mellett, majd meggyőzhetőnek és a végén teljesen legyőzöttnek mutatta magát partnere érvei által. A párbeszéd végén, mely a tizenkét éves Jack Sawyernek a New York állambeli Oatley és a territóriumokbeli névtelen falu közötti veszélyes határon jutott eszébe, Morgan Sloat nem egyszerűen hagyta magát meggyőzni, hanem még hálásnak is mutatkozott a leckéért. Mikor Jack felébredt, először az apja hangját hallotta.

– Mi történt Jackkel, eltűnt?

Majd Morgan bácsiét.

– Az istenit, azt hiszem, igazad van, Phil. Te annyira értesz hozzá, hogy meglásd a dolgok lényegét! Tényleg nagy vagy!

– Hol a francban van Jack? – kérdezte az apja, és Jack most már tényleg felébredt. A taxi nagyot koppant a parkettán.

– Aha – mondta Morgan bácsi –, hallgatózott a kisöreg! Ejnye-bejnye!

– Ott vagy, kicsim? – kérdezte az apja. Hátratolt székek hangja, majd a két férfi felállt.

– Áááá – mondta Jack, és lassan visszaemelte a taxit az ölébe. Lábai elzsibbadtak, ha feláll, biztosan elesik.

Apja felnevetett. Léptek közeledtek felé. Morgan Sloat vörös arca bukkant elő a fotel mögül. Jack ásított egyet, és nekinyomta térdét a fotel hátuljának. Apja arca is megjelent Sloaté mellett. Az apja mosolygott. Egy pillanatra úgy tűnt Jacknek, mintha mindkét fej a fotel fölött úszna.

– Gyerünk, indulás, álomszuszék! – mondta az apja. Mikor a fiú Morgan Sloat arcába nézett, látta, hogy a ravaszság mélyen az arcbőre alá húzódik; mint mérges kígyó a kő mögött, úgy tűnik el hájas fejében a gonoszság. Most megint úgy nézett ki, mint Richard Sloat apja, a jó öreg Morgan bácsi, aki állandóan pazar karácsonyi és szülinapi ajándékokat adott neki, a jó öreg izzadós Morgan, akit olyan könnyű nem észrevenni. De hogy nézett ki korábban? Mint egy emberi földrengés, mint egy ember, aki a szemei mögött éppen szétesik a bűn határán, vagy ha nyugalomban van is, csak a robbanásra vár...

– Mit szólnál egy kis fagyihoz hazafelé, Jack? – kérdezte tőle Morgan bácsi. – Van kedved hozzá?

– Aha – felelte Jack.

– Oké, majd megállunk ott a bejáratnál – mondta az apja.

– Nyam-nyam-nyam – mondta Morgan bácsi –, most aztán tényleg kölcsönhatásról beszélünk! – és még egyszer Jackre mosolygott.

Mindez akkor történt, amikor hatéves volt, és most, a zuhanás súlytalan örvényében, újra átélte a történteket – Speedy italának szörnyű lila íze, mely nem állt meg a szájában, hanem beszivárgott az orrába, és az egész belsejébe, visszarepítette a hat évvel ezelőtti eseményekhez. Olyan élethű volt az egész, mintha a varázsital időutazásra vitte volna, és ugyanolyan gyorsan, mint ahogy pár másodperc alatt végigélte a hat évvel ezelőtti délutánt, arra is rájött, hogy ezúttal tényleg hányni fog a varázsitaltól.

Morgan bácsi szemei füstölögtek, és Jack belsejében is ott füstölgött a kérdés, követelve, követelőzve, hogy végre a felszínre törhessen...

Ki okozza

Milyen változások milyen változások

Ki okozza azokat a változásokat, apu?

ölte meg Jerry Bledsoe-t? A varázsital utat tört magának a fiú szájában, gőzölgő csápjaival az orrát facsarva, és abban a pillanatban, ahogy Jack talajt érzett a keze alatt, feladta, és inkább hányt, mint hogy visszanyelje az italt. Mi ölte meg Jerry Bledsoe-t? Bűzös lila ocsmányság ömlött ki Jack száján, majdnem megfulladt tőle, és vakon hátratolta magát, lába magas, kemény gazba ütközött. Négykézláb állt, és kába nyugalommal várta a következő támadást. Gyomra nagyot nyilallt, és még nyögni se volt ideje, máris újabb adag undorító folyadék égette végig a nyelőcsövét és a torkát, hogy spriccelve szabaduljon ki a száján. Rózsaszínű nyálcsíkok lógtak a szájából, és Jack undorodva lesöpörte őket. Kezét a nadrágjába törölte. Jerry Bledsoe. Igen. Jerry – aki mindig Jerry feliratú pólókban járt. Jerry, aki akkor halt meg, amikor... A fiú megrázta a fejét, és még egyszer végighúzta kezét a száján. Köpött egyet a barna földből rendezetlenül meredező vadnövények kupacára. Valamilyen érthetetlen, ködös állati ösztön késztetésére földet kapart a hányás rózsaszínű tócsájára. Egy másik reflex hatására újból beletörölte tenyerét a nadrágjába. Végre felnézett.

Az est utolsó világos percében egy poros ösvény mellett térdelt. Semmiféle Elroy-rém nem követte, ezt azonnal tudta. Ketrecfélébe zárt kutyák ugattak felé, orrukat dühösen dugdosták ki börtönük rácsai között. A kutyaketrec másik oldalán rozoga fatákolmány állt, onnan is kutyaugatásszerű üvöltözés hallatszott ki. Ez félreismerhetetlenül hasonlított a Jack által a másik oldalon hagyott Oatley Sörbár zajaihoz: részeg férfiak kiáltoztak egymással. Egy bár – illetve itt biztosan fogadó vagy községi ivó, gondolta Jack. Most, hogy már nem érezte Speedy varázsitalának orrfacsaró bűzét, penészes maláta és komló erős szaga csapta meg az orrát. Nem engedheti, hogy a bent lévő férfiak észrevegyék.

Egy pillanatra elképzelte, amint az összes kutya csattogó fogakkal a nyomába ered, majd felállt. Az ég szinte a fejét súrolta, egyre sötétebb lett. Vajon mi történik otthon, az ő világában? Egy szép kis katasztrófa Oatley közepén? Esetleg egy kis árvíz vagy épp tűzvész? Jack halkan ellépett a fogadó falától, és oldalazva elindult a magas fűben. Úgy húsz méterre tőle vastag gyertyák égtek az ivón kívüli egyetlen látható ház ablakában. Valahonnan a jobb oldalról disznók félreismerhetetlen szagát hozta a szél. Mikor Jack félúton volt az ivó és a ház között, a kutyák abbahagyták az ugatást, és ő lassan elindult a Nyugati út felé az éj holdtalan sötétje alatt.

Jerry Bledsoe.

Volt több ház is, de Jack csak akkor vette észre őket, mikor a közvetlen közelükbe ért. A háta mögötti hangos italozóktól eltekintve a Territóriumok országában az emberek a nappal együtt mentek lefeküdni. Egyetlen gyertya sem égett az apró, négyzet alakú ablakokban. Maguk a házak – szögletesen és sötéten – valamiféle furcsa magányban álltak a Nyugati út mindkét oldalán, valami hibás volt az egészben, mint a magazinok vizuális játékaiban, de Jack nem tudta megmondani, mi az. Semmi sem lógott fejjel lefelé, semmi sem égett, és semmi sem ütött el különösebben az összképtől. A házak legtöbbjének vastag, torzonborz teteje volt, mely fazonra vágott szalmakazalra emlékeztette Jacket, de aztán rájött, hogy ezek zsúptetők lehetnek – még sosem látott zsúptetős házat. Morgan, hasított belé az ijesztő gondolat, Orrisi Morgan, és látta kettőjüket, a hosszú hajú férfit és apja izzadós, munkamániás partnerét, ahogy összeolvadnak egy pillanatra – Morgan Sloat kalózhajjal és bicegve. De nem Morgan, az e világbeli Morgan volt, ami Nem Stimmelt a Képen.

Jack éppen egy alacsony, egyszintes ház mellett haladt el, mely felfújt nyúlketrechez hasonlított, őrült módon csak félig letakarva széles, fából készült X-ekkel. Ezt az épületet is kefefrizurás zsúptető fedte. Ha éppen Oatleyból sétálna – illetve az igazsághoz hűen, rohanna – kifelé, mit látna az óriási nyúlketrec egyetlen fekete ablakában? Rájött: egy tévéképernyő táncoló fényeit. De természetesen a Territóriumok házaiban nem volt tévékészülék, és nem a táncoló árnykép hiányzott neki. Valami más, valami, ami annyira szerves része minden házcsoportnak az út mentén, hogy hiánya lyukat hagyott a tájban. A lyukat akkor is észrevette az ember, ha nem is tudta pontosan, mi ütötte azt.

Tévé, tévékészülék... Jack elhaladt a félig fedett kis épület előtt, és egy másik gnóm, kicsi épület került a szeme elé, melynek ajtaja alig pár lépésre volt az út szélétől. Ennek gyep volt a tetején, nem zsúp, és Jack elmosolyodott magában, mert az aprócska falu a kábelezőket juttatta az eszébe. Lehet, hogy mindjárt előugrik egy kábelező, és azt mondja a... kunyhó?... kutyaól?... gazdasszonyának: „Asszonyom, most vezetjük be a televíziót az önök falujába, nagyon kevés havidíjat kell majd fizetni, és ötven csatornát tudnak majd nézni a házban, fogják majd az Éjféli Kék-et, az összes sport- és időjáráscsatornát...”

És akkor hirtelen felfogta, hogy mi hiányzik. Nem voltak villanyoszlopok a házak előtt. Nem voltak égbeszökő antennák a házak tetején, nem kísérte magas oszlopok sora a Nyugati utat nyugat felé, mert a Territóriumokban nem volt áram. És Jerry Bledsoe volt, legalábbis egy ideig, a Sawyer & Sloat villanyszerelője és ezermestere.

Amikor apja és Morgan Bledsoe-t emlegették, azt hitte, még sosem hallotta ezt a nevet, bár most, hogy visszagondol rá, egyszer-kétszer biztosan kellett hallania. De Jerry Bledsoe addig egyszerűen csak Jerry volt, ahogy az minden pólóján szerepelt. „Nem tudná Jerry megnézni a légkondit?”, „Kérd meg Jerryt, hogy olajozza meg azt az ajtót, oké? Megőrülök a nyikorgásától!”, és Jerry megjelenik, munkaruhája tiszta és élére vasalt, vékony szálú, rozsdavörös haja frissen fésült, szemüvege kerek és komoly, és csendben megjavít mindent, ami elromlott. Volt felesége is, aki tisztán tartotta a munkaruhát, a szerszámokat és a jó néhány kis Jerryt, akikről a Sawyer & Sloat cég minden karácsonykor bőkezűen megemlékezett. Jack még olyan kicsi volt, hogy a Jerry nevet Tom állandó ellenfelével azonosította, és ennek megfelelően úgy képzelte, hogy az ezermester, a felesége és a kis Jerryk egy hatalmas, kupolás bejáratú egérlyukban élnek.

De ki ölte meg Jerry Bledsoe-t? Az apja és Morgan Sloat, akik mindig olyan kedvesek voltak a Bledsoe gyerekekhez karácsonykor?

Jack tovább ballagott a Nyugati út sötétjében, és azt kívánta, bárcsak ne is emlékezne a Sawyer & Sloat ezermesterére, bárcsak álomba merült volna rögtön, amikor bekucorodott a fotel mögé. Aludni, ezt akart most – sokkal inkább, mint ezeken a kényelmetlen gondolatokon rágódni, melyeket a hat éve hallott párbeszéd ébresztett benne. Jack elhatározta, hogy néhány mérfölddel az utolsó ház után keres egy helyet, ahol alhat. A mező is megteszi, vagy egy gödör. A lábai nem akartak már mozogni, minden izmát, sőt még a csontjait is kétszer olyan nehéznek érezte.

Egyszer Jack bekószált valamelyik helyiségbe, ahova az apja pont bement, és észrevette, hogy Phil Sawyer valahogy eltűnt a szobából. Később az apja képes volt eltűnni a nappaliból az étkezőből, az irodai tárgyalójukból. Ezen a bizonyos napon pedig Rodeo Drive-on álló házuk melletti garázsban mutatta be az eltűnési trükköt:

Jack felügyelet nélkül üldögélt egy aprócska kiemelkedésen, mely Beverly Hills egyetlen kimagasló pontja volt, és látta, ahogy az apja kijön a házból, zsebében kulcs vagy pénz után turkálva átvág a gyepen, és bemegy a garázsba az oldalajtón keresztül. A jobb oldalon lévő fehér ajtónak másodpercekre rá fel kellett volna emelkednie, de az nem mozdult. Aztán Jack rájött, hogy az apja kocsija ott áll, ahol egész szombat reggel állt, a kocsifeljáró kanyarjában, közvetlenül a ház előtt. Lily autója nem volt a garázsban, mert anyja korábban cigit dugott a szájába, és kijelentette, hogy elmegy megnézni a Halál Kedvese rendezőjének legújabb filmjét, a Mocskos Csapás című szuperprodukciót, aminek most lesz az ősbemutatója, és isten látja lelkét, senki nem fogja megakadályozni benne. Tehát a garázs üres volt. Jack percekig várta, hogy történjen valami, de sem az oldalajtó, sem a nagy első ajtó nem nyílt ki. Aztán lemászott a kis dombról, a garázshoz ment, és belépett az oldalajtón. Az ismerős tér teljesen üres volt. Sötét olajfoltok a cementpadlón. Szerszámok lógtak ezüstös tartójukból a falon. Jack csodálkozva felkiáltott.

– Apu? – Mindent újra megnézett, biztos, ami biztos. Ezúttal meglátott egy tücsköt a fal biztonságos árnyéka felé ugrani, és egy fél másodpercre majdnem elhitte, hogy a varázslat lehetséges, és valami haragos varázsló járt erre, és... a tücsök odaért a falhoz, és elbújt egy láthatatlan repedésben. Nem, az apja nem változott tücsökké!

– Hé – mondta a fiú, tulajdonképpen magának.

Visszament az oldalajtóhoz, és kisétált a garázsból. Éles napfény esett a Rodeo Drive vastag fűtakarójára. Felhívjon valakit? De kit? A rendőrséget? Az apám bement a garázsba, de most nincs ott bent, és én úgy félek...

Két órával később Phil Sawyer az utca Beverly Wilshire felőli vége felől sétált hazafelé. Zakóját a vállára vetette, nyakkendője szabadon lógott a nyakában – olyan volt, mint aki világkörüli útról tér haza.

Jack felugrott a dombról, és az apja felé rohant.

– Hát te tényleg mindenhol ott vagy – mondta az apja mosolyogva, és Jack szorosan hozzásimult a lábához. – Azt hittem, alszol, Utazó Jack.

Hallották, hogy csörög a telefon, ahogy közeledtek a bejárat felé, és Jack valamilyen megérzésnél fogva – lehet, hogy csak az apja mellett akart maradni – imádkozni kezdett, hogy a hívó, akárki legyen is az, tegye le, mielőtt odaérnek az ajtóhoz. Apja hátrasimította a haját, meleg, nagy tenyerét a tarkójára helyezte, kinyitotta az ajtót, és öt nagy lépéssel ott volt a telefonnál.

– Igen, Morgan – hallotta Jack. – Ó, rossz hír? Persze, jobb, ha megmondod!

Majd egy hosszú percnyi csend, melyben Jack hallotta Morgan bácsi gyorsan hadaró hangját a vonal másik végéről.

– Ó, Jerry. Édes istenem. Szegény Jerry! Azonnal ott leszek. – Apja egyenesen ránézett, nem mosolygott, nem kacsintott, csak egyszerűen nézett rá. – Átjövök, Morgan. Jacket magammal kell vinnem, de majd a kocsiban megvár.

Jack érezte, hogy apja izmai ellazulnak, mert Jack nem kérdezte meg, miért kell a kocsiban maradnia, mint ahogy azt minden más alkalommal tette volna.

Phil a Rodeo Drive-on ment a Beverly Hills Szállodáig, ott ráfordult a Sunset sugárútra, a kocsi orra az iroda felé mutatott. Nem szólt egy szót sem.

Apja végigszlalomozott a rengeteg kocsi között, és csikorgó kerekekkel beállt az irodaépület mögötti parkolóba. A parkolóban már állt két rendőrségi kocsi, egy tűzoltóautó, Morgan bácsi apró sport Mercije és az ezermester rozsdás, öreg Plymouthja. Közvetlenül a bejárat mellett Morgan bácsi egy rendőrrel beszélgetett, aki lassan ingatta a fejét, lassan, lassan, ezzel fejezve ki együttérzését. Morgan jobb karjával egy vékony, nálánál sokkal nagyobb számú ruhába öltözött fiatal nő vállát fogta, aki a mellére hajtotta a fejét. Mrs. Jerry – Jack rögtön megismerte – arcának nagy részét egy hatalmas fehér zsebkendő mögé rejtette, azzal törölgette a szemét. Egy sapkás, esőkabátos tűzoltó rendezett kupacba söpörte mögöttük a mindenfelé szétszóródott olvadt fém- és műanyag darabokat, hamut és üvegcserepeket.

– Várj itt egypár percet, oké, Jack?! – szólt hozzá Phil, és a bejárat felé sietett. Egy fiatal kínai nő ült a parkoló járdáján, és egy rendőrrel beszélgetett. Az előtte fekvő összegyűrődött valami egy bicikli volt, de Jacknek eltartott egy kis ideig, mire beazonosította. Mikor levegőt vett, keserű füsttel telt meg a tüdeje.

Húsz perccel később, apja és Morgan bácsi elhagyták az épületet. Morgan még mindig átkarolta Mrs. Jerryt, úgy köszönt el Sawyeréktől, és kocsija jobb oldalához vezette a nőt. Jack apja hátratolatott a parkolóban, és bevetette magát a Sunset sugárút forgatagába.

– Jerry megsérült? – kérdezte Jack.

– Valami elektromos kisülés – válaszolt az apja. – Az egész épület leéghetett volna.

– Jerry megsérült? – ismételte meg a kérdést Jack.

– A szerencsétlen nyomorult annyira megsérült, hogy meg is halt – kapta meg a választ.

Jack és Richard Sloat körülbelül két hónap alatt rakták össze az egész történetet, azokból a párbeszédekből, melyeket sikerült elkapniuk. Jack anyja és Richardék házvezetőnője mesélte el a többi részletet – a házvezetőnő a legvéresebbeket.

Jerry Bledsoe bement szombaton, hogy rendbe hozzon valamit az épület riasztórendszerében. Azért szombaton, mert ha hét közben kísérletezik az érzékeny rendszerrel, egészen biztos az agyára megy az épületben dolgozóknak a vijjogó riasztóval. A biztonsági rendszer rá volt kapcsolva az épület főáramhálózatára, és két hatalmas, levehető diófa ajtó mögé volt beszerelve a földszinten. Jerry lerakta a szerszámait, és levette az ajtókat, miután megbizonyosodott róla, hogy senki sincs az épületben, aki szívinfarktust kap, ha beindul a sziréna. Aztán lement az alagsori szobájába telefonálni, hogy szóljon a kerületi rendőrségnek, hogy ne aggódjanak, ha a Sawyer & Sloat címéről riasztás érkezik, mert éppen javítja a rendszert, és majd odaszól, ha végzett. Amikor újra felment, hogy kezelésbe vegye a riasztóberendezésbe minden emeletről futó huzalokat, egy Lorette Chang nevű, huszonhárom éves nő érkezett kerékpáron az épület elé, hogy az utca végében két héten belül nyíló éttermet hirdető cédulákat helyezzen el az épületben.

Miss Chang később elmondta a rendőrségnek, hogy benézett az üvegajtón, és látta, hogy egy munkás jön fel az előtérbe az alagsorból. Pont mielőtt a munkás felvette volna a csavarhúzóját, hogy belenyúljon az elektromos szekrénybe, érezte, hogy a parkoló talaja megremeg a lába alatt. Úgy gondolta, kisebbfajta földrengés történt: Lorette Changot, mint született Los Angeles-i lakost, nem zavarta egy aprócska földrengés, mivel semmi sem omlott össze, vagy tört el. Látta, amint Jerry Bledsoe megvetette a lábát (tehát ő is érezte a rázkódást, bár senki más), megrázta a fejét, és óvatosan bedugta csavarhúzóját a huzal rengetegbe.

És akkor a Sawyer & Sloat bejárata és földszinti folyosója pokollá változott.

Abban a pillanatban az egész elektromos szekrény egyetlen tűzgombolyaggá vált; kékessárga villámszerűségek törtek elő és csaptak bele a munkásba. A riasztó üvölteni kezdett: VIÚÚÚ! – VIIIIÚÚÚ! Két méter magasságból egy tűzgolyó ugrott ki a falból, félresöpörte a már halott Jerry Bledsoe-t, és elgurult a folyosón a hall felé. Az átlátszó bejárati ajtó repülő üvegdarabokká és olvadó fémkeretté robbant szét. Lorette Chang eldobta a biciklijét, és az utca másik felén lévő nyilvános telefon felé rohant. Miközben gyorsan elhadarta a tűzoltóknak a tűz pontos helyét, és látta, hogy biciklijét szinte félbehajtotta az ajtón kiszabaduló erő, Jerry Bledsoe sült teteme még mindig a szétrobbant szekrény előtt hintázott. A teste ritmikusan rángott, ahogy voltok ezrei vágtattak keresztül rajta. Haja, szőre és ruhái leégtek már róla, bőre gennyesszürkévé vált. Műanyag szemüvege megolvadt, és beborította az orrát.

Jerry Bledsoe. Ki okozza a változtatásokat, apu? Jack kényszerítette magát, hogy továbbmenjen, míg legalább félórányira volt az utoljára látott apró kunyhótól is. Ismeretlen csillagok formáltak ismeretlen csillagképeket az égen – üzenetek egy számára érthetetlen nyelven.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Jack a piacon

Aznap éjjel egy kellemesen illatozó szénakazalban aludt a Territóriumokban, először mélyen beásta magát a kazalba, majd megfordult, hogy az általa fúrt alagúton keresztül friss levegőhöz jusson. Figyelmesen hallgatózott apró cincogások után – azt hallotta valahol, hogy a mezei egerek kedvenc búvóhelye a szénakazal. Ha voltak is ebben a szénakazalban, egy Jack Sawyer nevű nagy egér jelenléte megijesztette őket. Apránként elengedte magát, bal keze Speedy üvegének nyakát szorongatta – egy darab nedves mohával dugta be az üveg száját egy kis pataknál, ahol megállt inni. Teljesen valószínűnek tartotta, hogy a moha egy része bele fog potyogni, vagy már bele is potyogott az üvegbe. Kár érte, még elrontja azt a pikáns ízét és felejthetetlen illatát!

Ahogy ott feküdt a szénakazalban, és végre felmelegedhetett, szeme egyre jobban elnehezült, és az érzés, mely legjobban áthatotta, a megkönnyebbülés volt... mintha tízkilós súlyokat cipelt volna a hátán, és most egy jótét lélek leoldotta volna őket. Itt volt megint a Territóriumokban, olyan kedves fickók földjén, mint Orrisi Morgan, Korbácsos Osmond és Elroy a Rémséges Kecske-Ember a Territóriumokban, ahol minden lehetséges.

De a Territóriumok jó is lehet. Erre még apró gyermekkorából emlékezett, mikor még Kaliforniában élt, és senki sem élt máshol. A Territóriumok jó is lehet, és úgy tűnt, most is érzi a jót maga körül, ahogy átöleli a szénakazal nyugodt, édes illata, mely olyan tiszta, mint a Territóriumok levegője.

Vajon érez-e a légy vagy a katicabogár megkönnyebbülést, mikor egy hirtelen jött fuvallat lehetővé teszi a fuldokló rovarnak, hogy kiszabaduljon a ragadós folyadékból? Jacknek fogalma sem volt, de azt tudta, hogy messze van már Oatleyról és a lopott bevásárlókocsijuk fölött síró öregemberektől és a sör és hányásszagtól és ami legfontosabb, messze Smokey Updike-tól és az Oatley Sörbártól.

Arra gondolt, hogy most talán mégis a Territóriumokban utazik tovább egy darabig.

És ezt gondolva elaludt.

Másnap reggel két-három mérföldet sétálhatott lefelé a Nyugati úton, élvezve a napsütést, a nyár végi, aratásra kész gabona kellemes illatát, amikor egy kocsi állt meg mellette, és a tógaszerűséget és durva posztónadrágot viselő, pofaszakállas farmer odakiáltott neki:

– A vásárba mégy, fiú?

Jack riadtan pillantott fel rá, mert a férfi nem angolul beszélt.

A pofaszakállas farmer mellett egy terebélyes ruhát viselő nő ült, ölében hároméves forma kisfiúval. Kedvesen Jackre mosolygott, majd a férjére emelte tekintetét.

– Együgyű szegény.

Nem angolul beszélnek... de bármilyen nyelven beszélnek is, értem. Én is azon a nyelven gondolkodom... és ez nem minden, azon a nyelven látok vagy érzek vagy mi a csuda...

Jack rájött, hogy mikor legutóbb itt volt a Territóriumokban, akkor is ezt a nyelvet használta, csak akkor annyira zavart volt, hogy észre sem vette, minden olyan gyorsan történt, és minden annyira furcsa volt.

A farmer előrehajolt, és katasztrofális állapotban lévő fogait kivillantva rámosolygott.

– Együgyű vagy, fiú? – kérdezte kedvesen.

– Nem – felelte Jack szintén széles mosollyal, teljes tudatában annak, hogy nem nemet mondott, hanem valamilyen territóriumokbeli szót, ami nemet jelent. Amikor átjött, megváltozott a beszéde és a gondolkodása, mint ahogy a ruhái is megváltoztak.

– Nem vagyok együgyű, csak az anyám figyelmeztetett, hogy legyek óvatos az idegenekkel, akikkel az úton találkozom.

Most a farmer felesége is elmosolyodott.

– Az anyádnak igaza volt – mondta. – A vásárba mégy?

– Igen – felelte Jack. – Azaz, nyugatnak tartok.

– Mássz fel a kocsi hátuljába – szólt neki a farmer. – Ne fecséreljük a napot. El akarom adni, amim van, és még haza akarok érni naplemente előtt. Rossz a kukoricám, de hát ez az utolja. Még jó, hogy egyáltalán maradt mostanra. Valaki csak megveszi.

– Köszönöm – mondta Jack, felkapaszkodva a kocsi hátuljába. Kukoricák tucatjai voltak vastag zsineggel összekötve és egymásra halmozva. Ha ez rossz kukorica volt, Jack el sem tudta képzelni, milyen lehet a jó – életében nem látott még nagyobb csöveket! A kocsin volt néhány kupac tök is, meg valami piros színű. Jacknek fogalma sem volt, mi az, de biztos volt benne, hogy nagyon jóízű lehet. Gyomra keservesen korgott. Mióta nekiindult a nagy útnak, megtudta, mi az az éhség – nem az a fajta átutazó ismerős, amit iskolából hazafelé érez az ember, és néhány keksz meg egy nagy pohár tej eloltja, hanem az a bensőséges barát, aki bár néha eltávolodik egy kicsit, igazából sosem hagyja az embert magára.

Háttal ült a kocsi elejének, himbálózó lába majdnem a Nyugati út porát érte. Nagy volt a forgalom, Jack feltételezte, hogy a vásár miatt. Henry, a férj, néha oda-odaköszönt valakinek.

Jacknek még mindig azon járt az esze, milyen íze lehet azoknak az ismeretlen valamiknek – meg hogy egyáltalán mit és mikor fog legközelebb enni, amikor kis kezek nyúltak a feje felé, és jól megmarkoltak egy nagy hajcsomót – hogy Jack szeme könnybe lábadt a fájdalomtól.

Megfordult, és látta, hogy a hároméves fiúcska áll mezítláb mögötte, hatalmas vigyorral az arcán, és mindkét markából az ő hajszálai lógnak.

– Jason! – kiáltott rá az anyja, de igazából egy büszke anya kiáltása volt ez. (Láttad, hogy meghúzta a haját? Milyen erős ez a gyerek!) – Jason! Nem szabad!

Jason szégyentelenül elvigyorodott. Széles, napsütéses vigyor volt, olyan édes, mint a szénakazal illata, melyben Jack az éjszaka aludt. Muszáj volt visszamosolyognia... és bár semmi számítás nem volt a gesztusában, fél szemmel látta, hogy ezzel belopta magát Jason anyjának a szívébe.

– Ü – mondta Jason, egy veterán tengerész magabiztosságával imbolyogva előre-hátra lábacskáin. Még mindig Jackre vigyorgott.

– Mi?

– Öe.

– Nem értelek, Jason.

– Ül öl.

– Nem ér...

És akkor Jason, aki hároméves kora ellenére jó húsban volt, még mindig széles mosollyal az arcán lehuppant Jack ölébe.

Ü-öe, aha, értem már, hasított Jackbe a felismerés, és a fájdalom a váratlan súlytól.

– Jason, rossz fiú! – szidta meg megint az anyja korábbi, hát-nem-imádnivaló hangján... és Jason, aki egyértelműen a főnök volt kettejük közül, rá is rávillantotta hódító mosolyát.

Jack észrevette, hogy Jason bepisilt, és ő is egy pillanat alatt csupa pisi lett tőle.

Légy üdvözölve újra a Territóriumokban, Jack!

És a kocsi hátuljában rázkódva, ölében a gyermekkel, miközben a nedvesség lassan szétterjedt a ruháján, Jack elkezdett nevetni. Fejét hátravetette a nagy nevetésben, és arcát a kék, hihetetlenül kék ég felé fordította.

Pár perccel később az asszony hátramászott Jackhez, és az ölébe vette Jasont.

– Óó, pisis, rossz fiú – mondta elnéző hangon. Hát nem nagyszerű, ahogy az én Jasonom pisil?, gondolta Jack, és újra felnevetett. Erre Jason, majd Mrs. Henry is nevetni kezdett.

Ahogy tisztába tette Jasont, az asszony mindenféle kérdéseket tett fel Jacknek, olyanokat, melyeket a saját világában már rengetegszer hallott. De itt óvatosnak kell lennie. Idegen volt, és lehetnek rejtett csapdák. Hallotta, amit apja mondott Morgannak... az Idegen, aki megölte a Királyt, az tényleg Idegen volt...

Jack érezte, hogy a nő férje figyeli a párbeszédüket. A Mese óvatos változatával válaszolgatott a kérdésekre, nem azzal, amit álláskereséskor használt, hanem amit stoppoláskor.

Azt mondta, hogy Serényfalvából jött, és Jason anyjának rémlett, mintha hallott volna már róla. Tényleg olyan messziről jöttél?, kérdezte. Igen, olyan messziről, mondta Jack. És hova mész? Jack megmondta neki (és a szótlan hallgató Henrynek), hogy egy kaliforniai faluba igyekszik. Erről a helyről még sosem hallott a nő. Jack nem volt igazán meglepve, de nagyon hálás volt, hogy egyikük sem kérdezett vissza: „Kalifornia? Ki hallott már olyan faluról, hogy Kalifornia? Kit akarsz átrázni, fiú?” A Territóriumokban rengeteg olyan helynek kellett lennie – falvaknak és akár egész vidékeknek –, melyekről ezek a zárt közösségben élő emberek még csak nem is hallottak. Nincs áram. Nincsenek filmek. Nincs kábeltévé, hogy elmesélje nekik, milyen csodálatos hely Malibu vagy Sarasota. A Territóriumokban nincsenek hirdetések, nincsenek ügynökségek, amelyek széthordanák a híreket az egész országban. Varázslatban élnek, gondolta. Ha pedig valaki varázslatban él, nem fog egy falu nevén értetlenkedni, csak mert sosem hallott még róla. Kalifornia különben sem vadabb név, mint Serényfalva.

És nem is értetlenkedtek. Azt mondta nekik, hogy az apja egy évvel ezelőtt halt meg, az anyja pedig meglehetősen beteg (majdnem hozzátette, hogy a Királynő emberei beállítottak az éjszaka kellős közepén, és elvitték a szamarukat, de aztán meggondolta magát). Az anyja odaadta neki az összes pénzét (illetve ezen a fura nyelven nem pénzt mondott, hanem valami olyasmit, hogy pálcika), és útnak indította őt abba a kaliforniai faluba, Helen nénikéjéhez.

– Bizony, nehéz idők járnak – mondta Mrs. Henry, magához szorítva a tisztába tett Jasont.

– Serényfalva a nyári palota mellett van, ugye, fiú? – Ez volt Henry első kérdése, mióta Jack felszállt a kocsijára.

– Igen – felelte Jack. – Azaz, a közelében. Pontosabban...

– Nem mondtad, miben halt meg az apád.

Henry most hátrafordult. Tekintete keskeny volt és támadó, a korábbi kedvesség teljesen eltűnt belőle, ahogy a szél fújja el a gyertyalángot. Igen, vannak csapdák.

– Beteg volt? – kérdezte Mrs. Henry. – Manapság annyi a járvány – himlő, pestis –, bizony rossz idők járnak ránk.

Egyetlen vad pillanatra Jack majdnem belekezdett, hogy Nem, nem volt beteg, Mrs. Henry. Tudja, szombat reggel elment dolgozni, és otthon hagyta Mrs. Jerryt és a kis Jerryket – köztük engem is. Ez akkor volt, mikor egy lyukban laktunk az alagsorban, és senki sem lakott máshol. És tudja, mi történt? Bedugta a csavarhúzóját egy csomó huzal közé, és Mrs. Feeny, aki Richard Sloat házában dolgozik, hallotta, amikor Morgan bácsi azt mondta a telefonban, hogy kijött az áram, az összes áram kijött, és megsütötte őt, úgy megsütötte, hogy a szemüveg ráolvadt az orrára, csakhogy maga nem tudja, mi az a szemüveg, mert az nincs maguknak ideát. Nincs szemüveg... nincs elektromos áram... nincs Éjféli Kék... nincs repülő. Ne járjon úgy, Mrs. Henry, mint Mrs. Jerry. Ne...

– Nem érdekel, hogy beteg volt-e – mondta a pofaszakállas farmer. – Politikai volt?

Jack szája mozgott, de hang nem jött ki rajta. Fogalma sem volt, mit mondjon. Túl sok volt a csapda.

Henry bólintott, mintha választ kapott volna.

– Ugorj le, fiú! A vásár ott van a következő emelkedő után. Gondolom, innen már gyalog is odatalálsz?!

– Igen – felelte Jack. – Biztosan.

Mrs. Henry zavartan nézett, de mindenesetre elhúzta Jasont Jacktől, mintha az valamiféle ragályos betegségben szenvedne.

A farmer, még mindig hátrafelé nézve, bánatosan rámosolygott.

– Sajnálom. Kedves fiúnak látszol, de mi egyszerű emberek vagyunk – akármi is történik ott a tenger mellett, az a nagyurak ügye. A Királynő lehet, hogy meghal, lehet, hogy nem... de persze egy nap mindenképp meghal majd. Isten mindenkit magához szólít előbb vagy utóbb. És ha az egyszerű emberek beleavatkoznak a nagyok ügyeibe, könnyen bajuk eshet.

– Az apám...

– Nem akarok hallani az apádról! – mondta élesen Henry. Felesége távolabb mászott Jacktől, még mindig magához szorítva Jasont. – Lehet, hogy jó ember volt, lehet, hogy rossz, nem tudom, de nem is akarom tudni – csak annyit tudok, hogy halott, mert nem hiszem, hogy ez csak hazugság lett volna, és hogy a fia a mezőn aludt, és olyan szaga van, mint egy kutyának. A fia nem úgy beszél, mintha a környékről való lenne, szóval mássz le. Nekem is van egy fiam, tudod.

Jack lemászott, és sajnálta a fiatal nőt, aki most riadtan nézett, s a riadalmának ő volt az oka. A farmernak igaza van – egyszerű ember ne ártsa magát a nagyok ügyeibe. Legalábbis, ha van magához való esze.

TIZENHARMADIK FEJEZET

A repülő emberek

Sokkoló volt felfedezni, hogy a pénz, amiért olyan keményen megdolgozott, a szó szoros értelmében pálcikává változott – a papírpénzek úgy néztek ki, mint egy elmebeteg játékkészítő apró játékkígyói. A sokk mindössze egy másodpercig tartott, majd jót nevetett saját magán. A pálcika a pénz, hát persze! Minden átváltozott, amikor átjött. Az ezüstdolláros egyszerű érmévé, a póló ujjassá. Az angol territóriumokbeli beszéddé, és a jó öreg amerikai pénz – hát az göcsörtös pálcikává! Körülbelül húsz dollárral jött át, és feltételezte, hogy ugyanennyije van territóriumokbeli pénzben is, bár az egyik pálcikán tizennégy göcsörtöt, a másikon több mint húszat számolt meg.

Nem is annyira a pénz értéke aggasztotta – fogalma sem volt, mennyi az olcsó, és mennyi a drága – csak az, hogy ha valamit elront, nem vigaszdíjat és biztató hátbaveregetést kap, mint a Potom pénzért tévéműsorban, hanem.... hát, nem is tudja pontosan, mit csinálnak vele. Kidobják, az biztos. Megverik? Lehet. Megölik? Valószínűleg nem, de nem tudhatja biztosra. Ezek kis emberek. Ezek nem politikaiak. És ő itt idegen.

Jack lassan sétált a zajos vásár egyik végéből a másikba, nem tudott dűlőre jutni a problémáját illetően. Mostanra ez már elsősorban a gyomrát jelentette – halálosan éhes volt. Egyszer megpillantotta Henryt, amint egy kecskét áruló férfival egyezkedett. Mrs. Henry ott állt a közelében, pár lépésnyi távolságra, hogy teret hagyjon a tárgyaló férfiaknak. Háttal állt Jacknek, és a karjában tartotta a gyereket – Jason, a kis Henryk egyike, gondolta Jack –, és Jason észrevette őt. A gyerek pufi kis kezével integetni kezdett, mire Jack gyorsan megfordult, és nekilódult a tömegben, hogy minél távolabb jusson tőlük.

Sülő hús szaga töltötte be a levegőt. Látta, ahogy az árusok kisebb és nagyobb darab húsokat forgatnak izzó faszén fölött, mellettük vastag sertéshússzeletek gőzölögtek friss kenyéren, és ezeket hordták ki a vásárlóknak. Úgy viselkedtek, mint az aukciók vezetői. A legtöbb ember Henryhez hasonló farmer volt, és ők is úgy rendelték az ételt, mintha egy aukción licitálnának, csak felnyújtották a kezüket, ujjaikkal mutatva az emelés mértékét. Jack megfigyelt néhány tranzakciót, és látta, hogy minden esetben göcsörtös pálcika adta a hús ellenértékét... de hány göcsört kell a vásárláshoz? Nem mintha számított volna, mindenképpen ennie kellett valamit, még akkor is, ha a vásárlás elárulja, hogy idegen itt.

Elhaladt egy pantomimes pódium mellett, alig szentelve figyelmet a műsornak, bár a pódium előtt összegyűlt népes közönség – többnyire nők és gyerekek – hangos nevetéssel és tapssal díjazták az előadást. Egy sátorponyvával takart stand felé tartott, ahol tetovált bicepszű, nagydarab férfi forgatta éppen a faszenet a földön. Körülbelül két és fél méter hosszú nyárs futott a faszén fölött, mindkét végében egy-egy szurtos képű, izzadt fiú állt. Öt nagy sült sorakozott a nyárson, és a fiúk összehangoltan forgatták a nyársat.

– Finom húsok! – kiáltozta az árus. – Finom húsok! Fiiiinom húsok! Vegyék a finom húsokat! Itt kaphatók a finom húsok! Nálam vegyenek finom húst! – Majd rászólt a hozzá közelebb álló fiúra: – Ne lazsálj, az isten verjen meg! – És aztán kezdte elölről elnyújtott kínálgatását.

Egy serdülő lányával lévő farmer felemelte a kezét, és balról a második húsra mutatott. A fiúk épp csak annyi időre hagyták abba a forgatást, míg főnökük levágott egy jókora szeletet a sültből, és egy karéj kenyérre rakta. Egyikük a farmerhez szaladt vele, aki elővett egy göcsörtös pálcikát. Jack látta, hogy az letör két göcsörtnyit, és odaadja a fiúnak. Ahogy a fiú visszaszaladt a standhoz, a vásárló azzal a hanyag, mégis figyelmes mozdulattal vágta zsebre a fadarabot, mint amivel az ember a visszajáró aprót szokta eltenni, majd óriásit harapott a szendvicséből, hogy aztán odaadja a lányának, aki nem kisebb lelkesedéssel vetette rá magát.

Jack gyomra észvesztően korgott. Látta, amit látnia kellett... legalábbis remélhetőleg.

– Finom húsok! Finom húsok! Finom... – A nagydarab férfi abbahagyta a kiabálást és lenézett Jackre, vastag szemöldökét felhúzta apró, de nem ostoba szeme fölött. – Hallom, énekel a gyomrod, barátom. Ha van pénzed, üzletet köthetünk, és megáldalak az esti imámban. Ha nincs, tüntesd el innen a hülye képedet, és menj a pokolba!

A fiúk felnevettek, bár lerítt róluk, hogy teljesen kimerültek – úgy nevettek, mint aki nem tud uralkodni a torkából feltörő hangok fölött.

De Jacket szinte odacövekelte a lassan sülő hús őrjítő illata. Kinyújtotta a rövidebb pálcikáját, és a balról második darab sültre mutatott vele. Nem szólalt meg. Biztonságosabb volt így. Az árus morgott, előhúzta kését az övéből, és lehasított egy szeletet a sültből, jóval kisebb volt, mint amit az előbb a farmernek vágott, de Jack őrülten korgó gyomra nem engedte, hogy szóvá tegye.

Az árus rácsapta a húst egy karéj kenyérre, és maga hozta oda Jackhez. Elvette a pénzpálcikát. Kettő helyett hármat tört le belőle.

Anyja kesernyésen derűs hangja szólalt meg az agyában: Gratulálok, Jack... épp át lettél vágva!

Az árus mereven nézett rá, széles vigyorában felvillantva fekete, rothadó fogsorát, várva, hogy mer-e tiltakozni. Hálásnak kéne lenned, hogy csak három bütyköt vettem el, nem pedig mind a tizennégyet! Megtehettem volna, te is tudod. Ennyi erővel a nyakadban lóghatna egy tábla: IDEGEN VAGYOK ITT, ÉS SENKIM SINCS. Szóval mi lesz, Birkaképű? Akarsz, cirkuszolni?

Akart vagy nem akart, úgyse tudott volna. De érezte, hogy a tehetetlen düh megint kezdi elönteni az agyát.

– Menj már – ripakodott rá az árus, akinek már elege volt belőle. Hatalmas tenyerével meglegyintette Jack arcát. Ujjai érdesek voltak, körmei alá vér száradt. – Kaptál enni, most már tűnj innen!

Mutathatnék neked egy zseblámpát, és te úgy rohannál, mintha a pokol minden ördöge a nyomodban lihegne. Ha repülőt mutatnék neked, valószínűleg megbolondulnál! Lehet, hogy nem is vagy te olyan kemény fickó, mint hiszed, haver!

Jack elmosolyodott erre a gondolatra, és lehetett valami a mosolyában, ami nem tetszett az árusnak, mert az ellépett tőle, és zavart kifejezés ült ki az arcára. Aztán újra összehúzta a szemöldökét.

– Azt mondtam, tűnj el! – mordult rá. – Takarodj, az isten verjen meg! – És ezúttal Jack el is ment.

A hús szenzációs volt. Jack pillanatok alatt behabzsolta a kenyérrel együtt, majd ösztönösen végignyalta a kezét, ahol lefolyt a pecsenyéje. Tényleg disznóhús íze volt... de ugyanakkor mégsem! Valahogy gazdagabb, testesebb volt, mint a disznóhús. Akármi is volt, hatalommal töltötte meg Jack egész belsejét. Jack azt gondolta, hogy akár évezredekig is képes lenne ilyet vinni ebédre az uzsonnás zacskójában!

Most, hogy elhallgattatta a gyomrát – legalábbis egy kis időre –, képes volt több érdeklődéssel körülnézni... és önkéntelenül sokkal jobban elvegyült a tömegben, mint korábban. Most már csak egy átlagos srác volt, aki vidékről jött ide a vásárba, lassan sétálgatott a sorok között, a lehető legtöbbet befogva kíváncsian röpködő tekintetével. A kofák felismerték, de csak mint egy potenciális vásárlót a sok közül. Kiabáltak neki, és hívogatták, s amikor továbbment, ugyanúgy hívogatták az utána jövőt, legyen az nő, férfi vagy gyerek. Jack őszinte érdeklődéssel nézegette a felkínált árukat, mert mind olyan varázslatos és furcsa volt számára, és a tekintetek pergőtüzében egyszerre megszűnt idegennek lenni – valószínűleg azért, mert abbahagyta az erőlködést, hogy unottnak látsszon egy olyan tömegben, ahol senki nem játszotta az unottat rajta kívül. Az emberek nevettek, vitatkoztak, alkudoztak... de senki sem unatkozott.

A vásárváros a Királynő palotájára emlékeztette Jacket, persze a vibráló feszültség és ideges rohangálás nélkül, de szinte ugyanolyan gazdag illatskála fogadta itt is, mint ott (itt elsősorban sülő hús és állatok szaga dominált), az emberek ugyanolyan tarka ruhákban pompáztak (bár azt látta Jack, hogy az itt legszebben felöltözött ember sem vehetné fel a versenyt a Királynőpalotájában hemzsegő piperkőcökkel), és ugyanúgy itt is voltak köztük tökéletesen normálisak éppúgy, mint abszolút különcök.

Megállt egy standnál, ahol a Királynőarcképével díszített szőnyegeket árultak. Jacknek hirtelen eszébe jutott Hank Scoffler mamája, és elmosolyodott. Hank az egyik srác volt, akivel Jack és Richard Sloat sokat voltak együtt Los Angelesben. Mrs. Scofflernek jó érzéke volt a lehető legrikítóbb, legízléstelenebb dekoráció kiválasztásához. Istenem, hogy imádná ezeket a szőnyegeket Laura DeLoessian magasra felstócolt, göndör fürtöcskés, szőtt képmásával! Jobban tetszene neki, mint az alaszkai szőnyege, vagy mint a nappaliban ékeskedő, az Utolsó vacsorát ábrázoló kerámiamozaikja...

Aztán a szőnyegbe szőtt arc a szeme előtt kezdett változni. A királynő arca eltűnt, helyette az anyja arca jelent meg minden szőnyegen, a szeme túl sötéten csillog, a bőre elképesztően fehér!

Honvágy lepte meg Jacket újra. Keresztül száguldott agyán, mint egy nagy hullám, és az anyjáért sírt a szíve – Anyu! Hé, anyu! Jézusom, mi a francot keresek én itt?! Anyu!! –, egy szerető kíváncsiságával firtatva, vajon mit csinálhat éppen most. Az ablaknál ül, cigizik, az óceánt nézi egy nyitott könyvvel maga mellett vagy tévét néz? Valami filmet? Alszik? Haldoklik?

Halott? – folytatta egy ördögi hang, még mielőtt leállíthatta volna. Halott, Jack? Már meg is halt?

Hagyd abba.

Égő könnyek futottak végig arcán.

– Miért vagyunk ilyen szomorúak, kicsi fiam?

Meglepve felpillantott, és látta, hogy a szőnyegárus férfi őt nézi. Ugyanolyan tagbaszakadt ember volt, mint a húsárus, és neki is tetovált volt a karja, de nyíltan és kedvesen mosolygott rá. Semmi gonoszság. És ez nagy különbség.

– Á, semmi! – mondta Jack.

– Hát ha a semmitől így nézel ki, akkor gondolnod kéne valamire, fiam!

– Ennyire anyátlannak látszottam?! – kérdezte Jack elmosolyodva. Ösztönösen ráérzett az itteni beszédre – legalábbis egy pillanatra –, valószínűleg ezért nem vett észre semmi furcsát benne a szőnyegárus.

– Fiam, úgy néztél ki, mint akinek csak egy barátja volt a holdnak ezen a felén, és épp most láttad volna, amint a Nagy Fehér Farkas bekebelezte egy ezüstkanállal.

Jack halványan mosolygott. A szőnyegárus elfordult, és előhúzott valamit a legszélső szőnyeg mellől – a valami ovális volt és nyeles. Ahogy megfordította, megcsillant benne a nap. Egy tükör volt. Jack kicsinek és ócskának látta; ilyet kap az ember a céllövöldében három találat után.

– Tessék, fiú – mondta a szőnyegárus. – Nézd meg magad, hogy nem lódítok.

Jack belenézett a tükörbe, és elállt a lélegzete, egy pillanatra még a szíve is elfelejtett dobogni a meglepetéstől. Ő volt ugyan, de úgy nézett ki, mintha a Disney-féle Pinokkió-ból lépett volna elő, ahol az öröm szigetén a sok szivarozás és biliárdozás szamarakká változtatta a fiúkat. Azelőtt oly kék és kerek angolszász szemei most barnán és mandula alakúan néztek vissza rá. Homlokába lógó, durva szálú haja határozottan sörényre emlékeztette. Felemelte az egyik kezét, hogy hátrafésülje, de keze csupasz bőrt ért – ujjai a tükörben egyszerűen átsiklottak a haján. Hallotta az árus elégedett nevetését. De amin a legjobban meglepődött, hosszú szamárfülek lógtak az álla alá. Az egyik megrándult, ahogy nézte.

Hirtelen eszébe jutott: NEKEM VOLT ilyenem!

És aztán: Az Álomországban volt ilyenem. És a hagyományos világban ez... ez...

Nem lehetett több négyévesnél. A hagyományos világban (észre sem vette, hogy nem valódiként gondol már rá) ez egy rózsaszín közepű nagy márványdarab volt. Egyik nap, mikor a házuk előtt játszott vele, kicsúszott a kezéből, legurult a kocsifeljárón, és mielőtt még elkaphatta volna, beleesett a csatornába. Eltűnt – örökre, gondolta akkor, és arcát koszos kis kezébe temetve sírni kezdett. De nem tűnt el örökre! – hiszen most itt tartotta a kezében a régi játékot, mely ugyanolyan csodás volt, mint akkor, három-négy éves korában. Vidáman elmosolyodott. A tükörképe szamárból macskává változott, arca kerek és titkokkal teli. Szeme szamárbarnáról macskazöldre vált. Ahol korábban lógó szamárfülek éktelenkedtek, most helyes, szőrös kis cicafülek hegyeződtek.

– Így már jobb – mondta az árus –, sokkal jobb, fiam. Szeretek boldog fiúkat látni. A boldog fiú egészséges fiú, és az egészséges fiú könnyebben boldogul az életben. A Jó Gazda Könyvé-ben van ez leírva, vagy ha mégsem, hát be kellene írni oda. Lehet, hogy be is írom az enyémbe, már ha összekaparok annyit a perselyből, hogy vegyek egyet magamnak. Akarod a tükröt?

– Igen! – kiáltotta Jack. – Igen, persze! – A pálcikái után nyúlt, nem is gondolva a spórolásra. – Mennyi?

Az árus figyelmesen körülnézett, hogy figyeli-e őket valaki.

– Tedd el, fiam. Dugd el jó mélyre, majd a tenger fenekére! Nyúlkálók ki ne szagolják!

– Mi?

– Semmi, semmi. Ingyen van. Tedd el! Fele úgyis mindig eltörik, mikor visszaviszem őket a raktárba. Anyák idehozzák a kicsi fiaikat, hogy vegyenek nekik, de azok csak megnézik, de nem kell nekik.

– Hát, legalább maga beismeri – mondta Jack.

Az árus meglepve nézett rá, majd mindketten hangosan nevetni kezdtek.