/ Language: Hungary / Genre:antique

Állattemető

Stephen King

Dr. Louis Creed, a fiatal orvos kitűnő állást kapott: a Maine-e Egyetem rendelőjének lett a vezetője, ezért Chicagóból az idilli New England-i tájban álló magányos házba költözik családjával - feleségével, Rachellel, ötéves lányukkal, Ellie-vel és másfél éves kisfiukkal, Gage-dzsel. Boldogan, a szép jövő reményében veszik birtokba új otthonukat. Az első gondra az út túloldalán, velük átellenben élő öregember, Jud hívja föl a figyelmüket: a tájat kettészelő országúton éjjel-nappal olajszállító tartálykocsik dübörögnek, halálos veszélynek téve ki a háziállatokat és az apróságokat. Nem véletlenül van a közelben egy nyomasztó légkörű, ódon temető az elgázolt háziállatok számára... Az első trauma akkor éri Louist, amikor egy baleset áldozatául esett, haldokló fiú a rendelőben óva inti az állattemetőn túli veszedelemtől. Nem sokra rá egy tartálykocsi elgázolja Ellie imádott macskáját, és az öreg Jud - jó- vagy rosszakaratból? - az állattemetőn túli, hátborzongató vidékre, a micmac indiánok egykori temetkezőhelyére viszi Louist, s ott földelteti el vele az állatot. Másnap a macska visszatér - de ocsmány jószág lett belőle: lomha, ijesztően bűzlő és gonosz. Aztán néhány békés hónap után a kis Gage elszabadul szüleitől, és szaladni kezd pici lábain az országút felé. A könyv szörnyűségeire jellemző, hogy az író egy ideig vonakodott befejezni, mert maga is olyan rettenetesnek találta! Stephen Kingnek (1947), az immár nálunk is hallatlanul népszerű, kiváló amerikai horrorszerzőnek 1983-as, Állattemető című könyve legalább olyan idegborzoló, mint eddig magyarul napvilágot látott regényei: A ragyogás, a Tortúra, a Christine, a Borzalmak városa és A rémkoppantók. Számos könyvét meg is filmesítették - az Állattemető-t is, amelyet "Kedvencek temetője" címen vetítettek a mozik.

Stephen King

ÁLLATTEMETŐ

(Tartalom)

Íme néhányan azok közül, akik könyvekben számoltak be róla, mit és miért cselekedtek: John Dean. Henry Kissinger. Adolf Hitler. Caryl Chessman. Jeb Magruder. Napóleon. Talleyrand. Disraeli. Robert Zimmerman, aki Bob Dylanként is ismert. Locke. Charlton Heston. Errol Flynn. Khomeini ajatollah. Gandhi. Charles Olson. Charles Colson. Egy viktoriánus gentleman. Dr. X.

Továbbá, a legtöbb ember szerint Isten is írt egy vagy több könyvet, hogy tudassa, mit és – legalábbis bizonyos mértékig azt is – miért cselekedett, és mert a legtöbb ilyen ember hiszi, hogy az embert Isten képére teremtették, Isten is személynek – avagy, pontosabban Személynek tekinthető.

És most felsorolok néhány olyan embert, aki nem örökítette meg könyvben, amit cselekedett – és amit látott:

Az, aki eltemette Hitlert. Aki felboncolta John Wilkes Bootht. Aki bebalzsamozta Elvis Presleyt. Aki – a temetkezési vállalkozók szerint igen rosszul – bebalzsamozta XXIII. János pápát. Az a vagy negyven temetkezési vállalkozó, aki rendet csinált Jonestownban, hatalmas tasakokba gyűjtve a holttesteket, a parkőrök által használt hegyes végű botokra szúrva fel a papírcsészéket, elkergetve a legyeket. Az, aki elhamvasztotta William Holdent. Aki aranyba foglalta Nagy Sándor testét, hogy megvédje a feloszlástól. Azok, akik mumifikálták a fáraókat.

A halál misztérium, és a temetés titok.

ELSŐ RÉSZ

AZ „ÁLATEMETŐ”

És ezután monda nékik Jézus: – Lázár, a mi barátunk elaludt; de elmegyek, hogy felköltsem őt.

Ekkor az ő tanítványai egymásra néztek, és mosolyogtak, mert nem tudták, hogy Jézus képletesen szólt: – Uram, ha elaludt, meggyógyul.

Így hát Jézus érthetőbben szóla hozzájuk: – Lázár valójában megholt... De azért csak menjünk el őhozzá!

JÁNOS EVANGÉLIUMA

(szabad változat)

1

Louis Creed, aki háromévesen veszítette el apját, és egyik nagyapját sem ismerte, soha nem hitte volna, hogy már-már középkorú férfiként talál magának új apát. Pedig éppenséggel így történt, noha ő maga csak barátjának nevezte az illetőt, ahogy felnőtt férfihoz illik, ha viszonylag későn botlik bele valakibe, akit mintha az Isten is az apjának teremtett volna. A találkozásra aznap este került sor, amikor feleségével és két gyermekével beköltözött a nagy fehér házba Ludlow-ban. Velük költözött Winston Churchill is, azaz Church – Eileen lányuk macskája.

Az egyetem lakásbizottsága lassan dolgozott, egy örökkévalóságig tartott, amíg felkutattak számukra egy olyan házat, ahonnan az egyetem könnyen elérhető, és mire végre a helyszín felé közeledtek, ahol Louis a házat gyanította – a tájékozódási pontok mind megvannak; akár a megfelelő égi jelek a Caesar meggyilkolása előtti éjszakán, jutott eszébe a morbid hasonlat –, mind elfáradtak, és pattanásig feszültek az idegeik. Gage-nek a foga jött, és szinte szünet nélkül nyűgösködött. Hiába énekelt neki Rachel, sehogyan sem akart elaludni. Rachel még meg is szoptatta volna, holott nem volt itt az ideje; csakhogy Gage éppoly jól ismerte a menetrendet, mint az anyja – talán még jobban is –, és vadonatúj fogával tüstént bele is mart a felkínált mellbe. Rachel, aki egész életét Chicagóban töltötte, s még most sem volt meggyőződve róla, jól teszik-e, hogy Maine-be költöznek, sírva fakadt, Eileen pedig azonnal követte a példát. A furgon hátuljában Church továbbra is nyugtalanul járkált fel-alá; ezt művelte már három napja, amióta csak elindultak Chicagóból. Már az is elég gyötrelmes volt, ahogy a fedeles kosárból kihallatszott a nyávogása, de amikor végre megadták magukat, és szabadon engedték a kocsiban, nyughatatlan járkálása semmivel sem bizonyult kevésbé idegesítőnek.

Louis maga is legszívesebben elpityeredett volna. Hirtelen vad, de annál vonzóbb ötlete támadt: miért ne javasolná, hogy forduljanak vissza Bangorba, várják meg a bútorszállító kocsit, és közben kapjanak be valamit; és amikor majd a három, vakszerencsére bízott túsz kiszáll, ő beletapos a gázba, elhajt, és vissza sem néz, miközben a furgon hatalmas, négyszelepes karburátora csak úgy zabálja a méregdrága benzint. Dél felé hajtana, s meg sem állna a floridai Orlandóig, ahol aztán új néven orvosi állást vállalna Disneylandben. De előbb, még mielőtt elérné a Délnek tartó, jó öreg 95-ös autópálya bejáratát, megállna az út szélén, és kihajítaná ezt a rohadt macskát is.

Aztán, egy végső kanyar után, egyszer csak ott állt előttük a ház, amelyet addig csak ő látott. Amikor már biztos volt, hogy ő nyeri el az állást a Maine-i Egyetemen, és az illetékesek fényképről kiválasztották a számba jöhető hét házat, Louis ide repült, megszemlélte mindegyiket, és végül emellett döntött. New England-i koloniális stílusban épült nagy, régi ház volt, de újonnan szélezve és szigetelve; a fűtési költség pedig, bármilyen félelmetes összegre rúgott is, végeredményben megfelelt a fogyasztásnak. A földszinten három, az emeleten négy jókora szoba, a hosszú pajtából pedig később további szobákat lehet kialakítani, és a ház körüli tágas gyep még az augusztusi hőségben is buján zöldellt.

A ház mögött széles rét terült el – kitűnő játszótér a gyerekeknek –, a réten túl pedig végeláthatatlan erdőség. Az ingatlanügynök elmagyarázta, hogy a birtokot állami földek határolják, és a belátható jövőben semmiféle beépítésre nem kerül sor. A micmac indián törzs megmaradt tagjai Ludlow-ban és a tőle keletre lévő helységekben csaknem nyolcezer acre földre jelentették be igényüket, és a bonyolult pereskedés, amelybe mind a szövetségi, mind az állami kormányzat belekeveredett, akár a jövő századba is átnyúlhat.

Rachel hirtelen abbahagyta a sírást, és kihúzta magát.

– Csak nem...?

– De igen – mondta Louis szorongva. Vagy nem is szorongva: félve. Mi több: halálra rémülve. Az elkövetkező tizenkét évüket zálogosította el ezért a látványért; Eileen tizenhét éves lesz, mire letörlesztik a kölcsönt.

Nagyot nyelt.

– Nos, mi a véleményed?

– Az, hogy gyönyörű – mondta Rachel, és Louis szívéről nagy kő gördült le. Rachel nem tréfál; látta a szemén, amint ráhajtottak az aszfaltozott kocsifelhajtóra, és a házat megkerülve a pajtához kanyarodtak. Az asszony tekintete végigsiklott az üres ablakokon, s mintha máris függönyökön, a konyhaszekrénybe való viaszosvásznon, és még ki tudja, mi mindenen járt volna az esze.

– Apu... – szólalt meg Ellie a hátsó ülésről. Ő is abbahagyta a sírást, sőt, már Gage sem nyűgösködött. Louis roppantul élvezte a helyzetet.

– Mi van, édeském?

A visszapillantóból látta, hogy a kislány is megnéz magának mindent: a házat, a gyepet, baloldalt, valamivel távolabb, a szomszéd ház tetejét, és az erdőig nyúló tágas rétet. Barna szeme csillogott sötétszőke fürtök keretezte arcában.

– Most már otthon vagyunk?

– Majd otthon leszünk, szívem! – mondta.

– Hurrá! – visított Ellie, úgy, hogy Louisnak majd berepedt a dobhártyája. Néha igencsak fel tudta bosszantani a kislány, de most úgy határozott: azt sem bánja, ha az életben meg nem látja Orlandót és a Disneylandet.

A pajta előtt leállította a kocsit, és kikapcsolta a motort. Az még kattant egyet, majd elhallgatott.

A chicagói belváros nyüzsgése és lármája után végtelennek tetsző késő délutáni csöndben édesen csattogott egy madár.

– Itthon vagyunk – mondta halkan Rachel, le nem véve szemét a házról.

– Iton – visszhangozta elégedetten az ölében ülő Gage.

Louis és Rachel egymásra meredt. Eileen szeme is kitágult a visszapillantóban.

– Te!

– Na ne!

– De!

Egyszerre szólaltak meg, aztán egyszerre nevették el magukat. Gage rájuk sem hederítve csak szopta tovább a hüvelykujját. Már csaknem egy hónapja pötyögte, hogy „ma-ma”, és egyszer-kétszer olyasmivel is megpróbálkozott, ami lehetett „pa-pa” is, vagy csupán Louis képzelte annak.

De ez most – akár a véletlen szülte, akár az utánzási ösztön – igazi szó volt. Itthon.

Louis kikapta Gage-et felesége öléből, és megszorongatta.

Hát így érkeztek meg Ludlow-ba.

2

Louis Creed emlékezetében ez a pillanat varázslatként élt tovább; talán mert valóban az is volt, de főképp mert az est hátralévő része maga volt a téboly. Az elkövetkező három óra alatt nyomokban sem mutatkozott sem békesség, sem varázslat.

Louis (igazán rendszerető, módszeres ember lévén) szépen elraktározta a ház kulcsait egy kisméretű, vastag barna borítékba, amelyet felirattal is ellátott: „Ludlow-i ház – kulcsok átvéve jún. 29.”, aztán becsúsztatta a Fairlane kesztyűtartójába. Ebben száz százalékig biztos volt. Most azonban a boríték nem volt ott.

Miközben egyre ingerültebben kutatott a kulcsok után, Rachel a csípőjére emelte Gage-et, és követte Eileent, aki a rétre szaladt, egy fa felé. Louis már harmadszor matatott az ülések alatt, amikor lánya felsikított, aztán sírni kezdett.

– Louis! – kiáltotta Rachel. – Megütötte magát!

Eileen leesett az autógumiból készült hintáról, és a térdét egy kőbe ütötte. A seb nem volt mély, de ő úgy üvölt, mintha fél lábát veszítette volna el, gondolta Louis kicsit kegyetlenül. Odapillantott az út túloldalán álló házra – amelynek földszintjén égett a villany.

– Elég legyen, Ellie – mondta. – Azok a népek még azt hiszik, hogy nyúznak valakit.

De ha fáááj!

Louis lenyelte mérgét, és némán visszament a kocsihoz. A kulcsok ugyan eltűntek, de az elsősegély doboz még ott volt a kesztyűtartóban. Amikor a dobozzal megjelent, Ellie még hangosabban kezdett bőgni.

Ne! Nem kell az a rohadt vacak, apu! Neee...!

– Eileen, ez csak közönséges higanykrómos kenőcs, és nem is csíp...

– Legyél már okos nagylány – szólt Rachel. – Nem hallod, hogy csak...

Nem kell-nem kell-nem kell-nem kell...

– Hagyd abba, mert mindjárt a popsid fog csípni – förmedt rá Louis.

– Fáradt a gyerek, Louis – mondta Rachel csendesen.

– Aha, ismerem ezt az érzést. Tartsd a lábát!

Rachel lerakta Gage-et, és tartotta Eileen lábát, Louis pedig, a gyerek egyre hisztérikusabb jajongása közepette, bekente a sebet a higanykrómos kenőccsel.

– Valaki épp kijött a szemközti ház verandájára – mondta Rachel, és felkapta Gage-et, aki éppen el akart mászni mellőle.

– Csodás – morogta Louis.

– De, Lou, a gyerek...

– Tudom, fáradt. – Rácsavarta a kupakot a kenőcsre, és sötét pillantást vetett a lánya felé. – Kész. És valld be, Ellie, hogy egy csöppet se fájt.

De igenis fáj! Fáj! Fáááj!

Louisnak viszketett a tenyere; legszívesebben felpofozta volna a kislányt, de aztán inkább a saját combjába markolt.

– Meglettek a kulcsok? – kérdezte Rachel.

– Még nem. – Louis bekattantotta az elsősegély dobozt, és felállt. – De majd...

Ekkor Gage kezdett sikoltozni. Ez nem nyűglődés vagy nyafogás volt, hanem hamisítatlan ordítás.

– Mi baja van? – kiáltotta Rachel, és fej veszetten dobta oda Louisnak a karjában vergődő kisfiút. Louis arra gondolt, hogy lám, megvannak az előnyei, ha valaki orvoshoz megy feleségül: ha a gyerek bajban van, bármikor oda lehet vágni a férjhez. – Louis! Mi ez?

Az apróság féktelenül sivalkodva kapkodott a nyakához. Louis átfordította, s látta, ahogy a nyakán csúnya fehér duzzanat támad. S ugyanekkor valami szőrös, bágyadtan vergődő élőlényt is felfedezett a tipegő vállpántján.

Eileen, aki már kezdett megnyugodni, ismét felvisított. – Egy méh! Egy méh! Egy méééééh! – Ahogy hátraugrott, elbotlott a kiugró kőben, amellyel már egyszer meggyűlt a baja, lehuppant, és fájdalmában, meghökkenésében, ijedtében ismét bömbölni kezdett.

Hűha, én megőrülök, gondolta Louis, és maga is csodálkozott.

– Csinálj már valamit, Louis! Miért nem csinálsz valamit?

– Ki kell szedni a fullánkot – szólalt meg a hátuk mögött egy vontatott hang. – Ennyi az egész. Utána meg rászórni egy kis szódabikarbónát, és egykettő lelohad. – De a hang olyan vastag kelet-amerikai tájszólásban beszélt, hogy Louis, amilyen fáradt és zavarodott volt, elsőre meg sem értette.

Megfordult, és egy hetven év körüli, de igencsak jó erőben lévő öregembert pillantott meg. A kertésznadrág alatt viselt kék csíkos vászoningből kilátszott hurkás, ráncos nyaka. Arca napbarnított volt, és füstszűrő nélküli cigarettát szívott. Amikor Louis ránézett, két ujja között elnyomta a cigarettát, és szép rendesen zsebre vágta, majd kinyújtotta kezét, és ravaszul elvigyorodott. Louis szívét azonnal megnyerte ez a mosoly; pedig nem volt könnyen barátkozós fajta.

– Persze magát nem kell kioktatni a szakmájából, doki – mondta az öregember. És Louis így ismerkedett meg Judson Crandall-lel – azzal az emberrel, aki szerencsés esetben az apja lehetett volna.

3

Az öreg az út túloldaláról látta, amint megérkeznek, és amikor úgy rémlett, hogy „egy kis zűrben vannak”, átjött, hátha segíthet valamiben.

Mialatt Louis a vállára emelte a kicsit, Crandall odalépett, megszemlélte Gage nyakán a duzzanatot, aztán kinyújtotta súlyos, göcsörtös mancsát. Rachel már tiltakozásra nyitotta száját – az ormótlan kéz majd' akkora volt, mint Gage feje –, ám mielőtt szóhoz juthatott volna, az öreg egyetlen határozott mozdulatot tett, de olyan fürgén, mint a bűvész, aki pénzt tüntet el, vagy kártyát táncoltat a bütykein, és a fullánk már ott is volt a tenyerén.

– Szép nagy példány – jegyezte meg. – Nem világbajnok, de valami szalagot biztos a nyakába akasztanának.

Louis elnevette magát, Crandall pedig újra rávillantotta huncut, fanyar vigyorát. – Helyre nőstény, mi?

– Mit beszél, anyu? – kérdezte Eileen, és erre Rachelből is kipukkant a nevetés. Tudta, hogy ez borzasztó udvariatlanság részéről, de valahogy úgy érezte: nincs benne semmi sértő. Crandall előkotort egy csomag százas Chesterfieldet, egy szálat szája ráncos zugába tolt, és barátságosan bólintott a nevető családra – még Gage is felvakkantott, fittyet hányva a duzzadt méhcsípésre –, és hüvelykujja körmével fellobbantotta a gyufát. Az öregeknek megvannak a maguk trükkjei, gondolta Louis. Kis trükkök, de néha igazán jók.

Abbahagyta a nevetést, és kinyújtotta szabad kezét. A másikkal Gage ülepét támasztotta – és ez az ülep határozottan nedves volt. – Örülök, hogy megismerhettem, Mr. ...

– Jud Crandall – mondta a másik, és megrázta Louis kezét. – Maga meg, gondolom, a doki.

– Igen, Louis Creed vagyok. Ő Rachel, a feleségem, ő a lányom, Ellie, és a srácot, akit megcsípett a méh, Gage-nek hívják.

– Örülök, hogy az egész családot megismerhettem.

– Nem szándékosan nevettem... azazhogy nevettünk... de hát az a helyzet... hogy egy kicsit elfáradtunk.

Az utóbbi kifejezés olyannyira enyhe volt, hogy Louis, teljes kimerültségében, ismét felvihogott.

– Hát persze – bólogatott Crandall, majd egy oldalpillantást vetett Rachelre. – Tudja, mit mondok, Misziz Creed? Jöjjön át egy kicsit hozzánk a gyerekekkel! Majd szórunk egy kis szódabikarbónát egy mosdókesztyűre, az lehűti a kisfiú bőrét. Az asszony is szeretné köszönteni magukat. Ritkán mozdul ki a házból. Az utolsó két-három évben igencsak elővette a csúza.

Rachel ránézett Louisra. Louis bólintott.

– Nagyon kedves magától, Mr. Crandall.

– Én már csak a Jud névre hallgatok – mondta az öreg.

Hirtelen harsány dudálás hallatszott, majd elhaló motorbúgás, és a hatalmas kék bútorszállító teherautó nehézkesen zötykölődve fordult rá a kocsifelhajtóra.

– Úristen, én meg nem tudom, hol a kulcs! – sóhajtott fel Louis.

– Semmi gond – mondta Crandall –, nekem is van belőle egy készlet. Mr. és Mrs. Cleveland – az előző lakók – adták, már nem is tudom, vagy tizennégy-tizenöt éve. Sokáig laktak itt; Joan Cleveland a feleségem legjobb barátnője volt. Két évvel ezelőtt halt meg, Bill pedig beköltözött Orringtonba, a nyugdíjasházba. Mindjárt áthozom; mostantól úgyis magukat illeti.

– Milyen kedves maga, Mr. Crandall – mondta Rachel.

– Ugyan már. Alig vártam, hogy újra gyerekek legyenek körülöttünk – mondta az öreg, bár Creedék, a maguk középnyugati hallószervével, még most is úgy érezték, mintha idegen nyelven beszélne. – Csak aztán tartsa ám szemmel őket, Misziz Creed. Rengeteg marha nagy teherautó jár ezen az úton.

Ajtócsapkodás hallatszott, amint a bútorszállító munkások leugráltak a kocsiról, majd megindultak feléjük.

Ellie, aki valamivel messzebbre kóborolt, most azt kérdezte: – Ez mi, apu?

Louis, aki már megindult a munkások felé, visszanézett. A rét szélétől, onnan, ahol gyep helyett már magas nyári fű nőtt, egy valamivel több mint egy méter széles sima ösvény kanyargott fölfelé a domboldalra, néhány bokron és egy kis nyírfaligeten át, hogy aztán eltűnjön szem elől.

– Valami útféle – mondta Louis.

– Meghiszem azt – mosolygott Crandall. – Egy szép napon majd mesélek róla a kis kisasszonynak. De most gyere át te is, amíg ellátjuk az öcsikédet, jó?

– Jó – mondta Ellie, majd érdeklődve, sőt szinte reménykedve megkérdezte: – Csíp az a szódabikarbóna?

4

Mire Crandall áthozta a kulcsokat, Louis is megtalálta a maga csomóját, amely, mint kitűnt, a kesztyűtartó fölötti résen át hátracsúszott a huzalok közé. Louis kihalászta, aztán beengedte a szállítókat. Crandall azért odaadta neki a megkopott, ócska karikára fűzött tartalék készletet. Louis megköszönte, és szórakozottan zsebre vágta, közben pedig nézte az embereket, amint cipelik befelé a ládákat, szekrényeket, asztalokat, és a többi holmit, amit házasságuk tizenkét éve alatt felhalmoztak, így, megszokott helyéről kiemelve, valahogy minden hitványabbnak látszott. Egy csomó, ládákba rakott vacak, semmi egyéb, gondolta Louis, és egyszer csak kedvetlen és szomorú lett – úgy sejtette, elfogta a közönségesen honvágynak nevezett érzés.

– Mint a növény, amit kiszedtek a földjéből, és átültetnek – mondta Crandall, aki egyszer csak ott termett mellette. Louis összerezzent.

– Úgy hangzik, mintha maga is ismerné ezt az érzést – mondta.

– Pedig igazából nem ismerem – mondta Crandall, és ismét rágyújtott; gyufája sercegve ragyogott fel a lassan rájuk telepedő esti félhomályban. – Azt a házat ott szemben még az apám építette. Ide hozta a feleségét, aki itt lett viselős, és a gyerek, vagyis én, itt jött a világra, méghozzá az 1900-as esztendőben!

– Eszerint most...

– Nyolcvanhárom vagyok – közölte Crandall, és Louis megkönnyebbült, amiért a szokástól eltérően nem élcelődik hajlott korán.

– Jóval fiatalabbnak látszik.

Crandall vállat vont. – Egy szó mint száz, egész életemet itt töltöttem. Az első világháborúban bevonultam, de úton Európába csak Bayonne-ig jutottam. Az New Yerseyben van, és pocsék egy hely. Az volt már 1917-ben is. Boldog voltam, mikor hazajöhettem. Aztán feleségül vettem az én Normámat, leszolgáltam az időm a vasútnál, és lám, még mindig itt vagyunk. De elmondhatom, hogy itt, Ludlow-ban is láttam az életből épp eleget.

A szállítómunkások megálltak a pajta bejárata előtt. Éppen a rugós betétet cipelték, amelyen kettejük jókora dupla ágya állt. – Ezt hová akarja, Mr. Creed?

– Az emeletre... Várjanak egy percet, mindjárt megmutatom. – Elindult, majd megállt, és visszanézett Crandallre.

– Csak menjen – mosolygott az öreg. – Én se lábatlankodom itt tovább; megnézem, mi van a kis családjával, és majd hazaküldöm őket. De tudja, a költözködéstől fenemód megszomjazik ám az ember. Én úgy kilenc körül ki szoktam ülni a verandára, és megiszom egy-két doboz sört. Ilyen melegben szeretem elnézni, ahogy leszáll az éj. Néha Norma is velem tart. Jöjjön át, ha van kedve.

– Lehetséges – mondta Louis, de valójában esze ágában sem volt átmenni. Úgy vélte: elsőnek az várna rá, hogy a verandán kötetlen (és ingyenes) diagnózist adjon Norma csúzáról. Crandall rokonszenves volt számára, tetszett neki az öreg ravaszkás mosolya, fesztelen modora, még a csöppet sem kemény, inkább lágyan elnyújtott jenki akcentus is. Derék ember, gondolta Louis; csak hát az orvosok hamar gyanút fognak. Bármilyen sajnálatos, de tény: előbb-utóbb a legjobb barátok is orvosi tanácsra pályáznak, az öregeknél pedig se vége, se hossza az ilyesminek. – De azért nehogy fennmaradjanak miattam. Pokoli nap áll mögöttünk.

– Lényeg, hogy tudja: nincs szükség nyomtatott meghívóra – mondta Crandall, és hamiskás mosolyából Louis valahogy megsejtette: a másik pontosan tudja, mi jár a fejében.

Mielőtt csatlakozott volna a bútorszállítókhoz, még utánanézett az öreg fickónak. Crandall könnyedén, egyenes derékkal lépdelt, mintha nem nyolcvan-, legföljebb hatvanéves volna; és Louisban ekkor kezdett hirtelen mocorogni valami szeretetféle.

5

Kilenc órára a munkások elvonultak. Ellie és Gage eltikkadva aludtak az új gyerekszobában, Gage a kiságyában, Ellie a földre terített matracon, dobozhalmoktól körülvéve. Ott volt a töméntelen színes ceruza, épek, töröttek, tompák, a Szezám utca plakátjai, a képeskönyvek, a sok ruha, és ki tudja, még mi minden – és persze ott volt mellette Church is, alvás közben rekedten mormogva; dorombolás helyett nagyjából ennyi telt a jókora kandúrtól.

Korábban Rachel, Gage-dzsel a karjában, nyughatatlanul keringett a házban; kinyomozta, hová vitette Louis az egyes tárgyakat, és rávette az embereket, hogy ezt-azt máshová toljanak vagy halmozzanak. A csekkjüket Louis nem veszítette el, az most is ott lapult szivarzsebében, a borravalónak félretett öt tízdollárossal egyetemben. Amikor a teherautó végre kiürült, átadta a csekket is, a pénzt is, biccentéssel nyugtázta a köszönetet, aláírta a munkalapot, és aztán a verandáról nézte, ahogy kocognak vissza autójukhoz; útközben bizonyára megállnak majd Bangorban, hogy néhány doboz sörrel leöblítsék a port, gondolta. Bizony neki is jót tenne egy-két doboz. És erről mindjárt eszébe jutott Jud Crandall.

A konyhaasztalnál ültek; látta, milyen karikás Rachel szeme. – Feküdj le szépen – mondta.

– Orvosi utasítás? – kérdezte kis mosollyal az asszony.

– Úgy van.

– Hát jó – állt fel Rachel. – Teljesen kivagyok. És lefogadom, hogy Gage még felébred éjszaka. Jössz te is?

– Azt hiszem, még nem – felelte Louis tétován. – Az öreg odaátról meghívott egy sörre, és talán jó lenne a szaván fogni. Én is elfáradtam, de túlságosan fel vagyok dobva; úgysem tudnék elaludni.

Rachel elmosolyodott.

– Már látlak, ahogy Norma Crandallt gyóntatod, hol fáj, és milyen matracon alszik.

Louis is nevetett, s arra gondolt: mókás és egyszersmind hátborzongató, ahogy az asszonyok előbb-utóbb olvasnak férjük gondolataiban.

– Ő is itt termett, amikor szükségünk volt rá – mondta. – Én is tehetek neki valami szívességet.

– Viszonossági alapon?

Louis megvonta a vállát. Nem tudta, hogyan mondja el – nem is nagyon akaródzott –, hogy ilyen rövid idő alatt megkedvelte Crandallt. – És milyen az asszony?

– Aranyos – felelte Rachel. – Gage az ölébe ült. Csodálkoztam, hiszen kemény napja volt, és tudod, hogy különben sem fogadja el könnyen az új arcokat, még a legkellemesebb helyzetben sem. Eileen pedig kapott egy babát, és szépen eljátszott vele.

– Na és a csúza? Szerinted súlyos?

– Eléggé.

– Tolószékben ül?

– Nem – de nagyon lassan mozog, és az ujjai... – Rachel magyarázat helyett karmokká görbítette a maga vékony ujjait. – De ne maradj el sokáig, Lou. Borzongok, ha idegen házban alszom.

– Nem sokáig lesz idegen – mondta Louis, és megcsókolta.

6

Louis szégyenkezve kullogott haza. Senki sem kérte fel, hogy vizsgálja meg Norma Crandallt; mikor átment az út túloldalára, a ház asszonya már lefeküdt; csak Jud homályos árnyalakja derengett fel a zárt veranda zsaluján át, és az ócska linóleumpadlón meghitten nyikorgott a hintaszék. Louis bezörgetett a redőnyös ajtón, amely ugyancsak barátságosan csörömpölt keretében. Crandall cigarettája úgy izzott a nyári estében, mint valami nagy és békés szentjánosbogár. A rádióból halkan szólt valami meccsközvetítés, és Louis Creedet furcsa érzés fogta el: mintha hazatért volna...

– Á, doki – mondta Crandall. – Gondoltam, hogy maga az.

– Remélem, valóban van itthon sör – mondta Louis, és beljebb lépett.

– Ha sörről van szó, soha nem hazudok – mondta Crandall. – Aki a sörrel tréfál, biztos, hogy haragosokat szerez magának. Üljön csak le, doki. Minden eshetőségre még két dobozzal hűtöttem be.

A hosszú, keskeny veranda nádfonatú székekkel és heverőkkel volt berendezve. Louis leroskadt az egyik székbe; meglepte, hogy milyen kényelmes. Balján jégkockával megrakott bádogvödörben néhány doboz Black Label sör várakozott. Kivett egyet.

– Köszönöm – mondta, és kinyitotta. Mennyei áldásként csörgött le torkán az első néhány korty.

– Nagyon szívesen – felelte Crandall. – Remélem, doki, boldog idők várnak itt magukra.

– Ámen – mondta rá Louis.

– Ha kér egy kis ropit, csak szóljon. Van egy darab jó érett medvesajtom is.

– Nem, köszönöm, elég a sör is.

– Helyes, akkor döntsük le – mondta Crandall, és elégedetten böfögött hozzá.

– A felesége már lefeküdt? – kérdezte Louis, és maga sem értette, miért veti fel ezt a kényes témát.

– Ühüm. Van, hogy fennmarad. És van, hogy nem.

– Nagyon fájdalmas a csúza?

– Látott már olyan csúzt, amelyik nem fáj?

Louis megcsóválta a fejét.

– De azért ki lehet bírni – mondta Crandall. – Ő legalábbis nem sokat panaszkodik. Derék öreglány az én Normám. – Hangját egyszerű, de mély érzelem hatotta át. Odakinn, a 15-ös úton, egy tartálykocsi dübörgőtt el mellettük, olyan magas és olyan hosszú, hogy Louis egy másodpercig nem látott át a saját házára. A lassan kihunyó fényben még éppen el lehetett olvasni a kocsi oldalán az ORINCO feliratot.

– Böhöm nagy teherautó – jegyezte meg Louis.

– Az Orinco ott van Orrington mellett – magyarázta Crandall. – Nagy műtrágyagyár. Itt aztán mindig van jövés-menés. Tartálykocsik, billenőkocsik, meg aztán a sok nép, reggel munkába, Bangor vagy Brewer felé, este haza.... – Megrázta a fejét. – Ez az, amit már nem szeretek Ludlow-ban. Ezt a rohadt országutat. Nincs tőle az embernek nyugsága. Csak a jövés-menés, éjjel nappal. Norma is felriad néha tőle, sőt, még én is, a fene enné meg, pedig én aztán úgy alszom, mint a liszteszsák.

Louis csak bólintott; Chicago szűnni nem akaró zsivaja után ő valósággal kísértetiesen csendesnek találta ezt a különös maine-i tájat.

– Előbb-utóbb az arabok majd elzárják a csapot, és akkor akár fokföldi ibolyát is ültethetünk az út kellős közepén – jegyezte meg Crandall.

– Meglehet, hogy igaza van – mondta Louis, majd megdöntötte a sörösdobozt, és meglepődve tapasztalta, hogy kiürült.

– Vegyen csak még eggyel, doki! – nevetett Crandall. – Folyékony kenyér!

Louis habozott.

– Hát jó, de ez lesz az utolsó. Muszáj hazamennem.

– Azt elhiszem. Komisz dolog ez a költözködés.

– Az már igaz – hagyta rá Louis, aztán egy darabig hallgattak. Kellemes, meghitt csend volt, olyan, mintha már rég ismernék egymást. Louis már olvasott valami ilyesfajta érzésről, de most tapasztalta meg első ízben, és elröstellte magát, amiért rosszhiszeműen ingyenes orvosi tanácsadásra készült fel.

Az országúton most egy nyerges vontató dübörgött tova, gyorsan mozgó lámpái csillaggombaként fénylettek fel.

– Nem megmondtam, hogy micsoda ocsmány egy út ez! – ismételte meg Crandall töprengve, szinte titokzatosan, majd Louis felé fordult, furcsa kis mosollyal ráncos ajkán. Aztán újabb Chesterfieldet biggyesztett e mosolygó száj sarkába, és körmével megsercegtette a gyufát. – Emlékszik még az ösvényre, amit a kislánya észrevett?

Louis egy pillanatig nem tudta, miről van szó. Ellie egész listára való dolgot vett észre, míg az álmosság le nem verte a lábáról. Aztán mégiscsak eszébe jutott a tágas, gondosan megtisztított út, amely a kis ligeten át kanyargott fel a domboldalra.

– Igen, tudom. Megígérte neki, hogy egyszer majd mesél róla.

– Megígértem, és meg is tartom majd – mondta Crandall. – Az az út másfél mérföld hosszan vezet fel az erdőbe. A környékbeli gyerekek sokat használják, azért ilyen rendes. Jönnek-mennek ám itt a srácok is; sokkal nagyobb errefelé a forgalom, mint annak idején, az én gyerekkoromban. Akkoriban ha az ember valahol megtelepedett, ott meg is ragadt. De úgy látszik, mind beavatják az utánuk jövőket, mert minden tavasszal megjelenik egy csapat, és megtisztítja az utat a fűtől. És aztán egész nyáron tovább nyírják. A városban nem minden felnőtt tud róla – sokan persze ismerik, de távolról se mindenki – de lefogadnám, hogy a gyerekek, azok aztán mind tudnak róla.

– És maga tudja, hová vezet?

– Az állattemetőbe.

– Állattemető...? – ismételte Louis zavarodottan.

– Nem olyan különös ez, mint ahogy hangzik – mondta Crandall, miközben szívta a cigarettáját, és ringatózott a hintaszékben. – Erről is az országút tehet. Töméntelen állatot fogyaszt. Főleg kutyákat és macskákat, de nemcsak, őket. Az egyik ilyen marha nagy Orinco-autó elgázolta a Ryder gyerekek kedvenc mosómedvéjét is. Mikor is volt ez? Úristen, még valamikor '73-ban, vagy még korábban. Mielőtt még az állam megtiltotta, hogy mosómedvét vagy akár egy szelíd borzot is tartsanak a háznál.

– És miért tiltották meg?

– A veszettség miatt – mondta Crandall. – Maine-ben mostanság igen gyakori. Két évvel ezelőtt innen délebbre megveszett egy hatalmas vén bernáthegyi, és négy embert megölt. Pokoli cirkusz volt. Nem kapta meg az oltást. Ha azok a hülye népek beoltatták volna, soha nem történik ilyesmi. Csakhogy a mosómedvét vagy a borzot akár kétszer egy évben is beoltathatja az ember, és mégse mindig fogan meg. Hanem a Ryder gyerekek mosómedvéjénél, annál megfogant; az ilyet nevezték a régi öregek báránymedvének. Odatotyogott az bárkihez – uramisten, milyen hájas volt! –, és még az arcát is megnyalta az embernek, mint egy kutya. A papájuk még fizetett is az orvosnak, hogy kiherélje, és lecsípje a karmait. Egy vagyonába kerülhetett neki! Bangorban dolgozott az a Ryder, az IBM-nél. Aztán öt éve – vagy tán már hat is – elköltöztek Coloradóba. Vicces elgondolni, hogy az a két kissrác ma már autót vezet! Hogy odavoltak azért a mosómedvéért! Matty Ryder annyira bőgött, hogy a mamája halálra rémült, és orvoshoz akarta vinni. Mostanra már biztos túl van rajta, de elfelejteni nem fogja. Ha egy kedves állatot elgázolnak az országúton, azt senki gyerek nem felejti el.

Louis lelki szeme előtt megjelent Ellie, úgy, ahogy ma este utoljára látta: mély álomba merülve, a matrac végénél a rozsdásan mormogó Churchcsel.

– A lányomnak macskája van – mondta. – Winston Churchill a neve, de mi csak Churchnek hívjuk.

– És még táncol neki, ha jár?

– Tessék? – kérdezte Louis értetlenül.

– Megvan még a töke, vagy már ráncba szedték?

– Nem – mondta Louis. – Még nem szedték ráncba.

Való igaz: Chicagóban már zajlott ekörül némi vita. Rachel ki akarta heréltetni Churchöt, már meg is beszélte az időpontot az állatorvossal, Louis azonban lemondta, igazából még most sem tudta, miért. Korántsem olyan szimpla bárgyúságról volt szó, mintha a lánya kandúrjának férfiasságát a magáéval kapcsolta volna össze; nem is azon bőszült fel, hogy ha Churchöt nem herélik ki, akkor a szomszédban lakó kövér háziasszony sopánkodni fog, amiért műanyag kukáit csiptetőkkel kell lezárnia – mindez persze közrejátszott vonakodásában, ám mindenekelőtt valami bizonytalan, de erős érzés élt benne, hogy olyasmi menne veszendőbe, amit nagyra értékel, s a macska zöld szemében kihunyna az a kihívó, rátarti csillogás. Végül aztán elmagyarázta Rachelnek, hogy úgyis vidékre költöznek, ahol már nem lesznek ilyen gondjaik. És most itt van ez a Judson Crandall, aki közli, hogy Ludlow-ban a vidéki élethez hozzátartoznak a 15-ös úttal kapcsolatos bonyodalmak, és megkérdezi, hogy a macskát „ráncba szedték-e már”. Próbáld a dolgot némi iróniával szemlélni, dr. Creed – jót tesz a vérnyomásnak.

– Én a maga helyében megcsináltatnám – jelentette ki Crandall, elnyomva cigarettáját ujjai között. – A miskárolt macska kevesebbet kóborol. Mert ha folyton ide-oda mászkál, előbb-utóbb elhagyja a szerencséje, és ott végzi, ahol a Ryder fiúk mosómedvéje, a kis Timmy Dessler angol spánielje meg Misziz Bradleigh törpepapagája. Ámbár azt éppen nem gázolták el, az csak egy szép nap feldobta a talpát.

– Meg fogom gondolni – mondta Louis.

– Azt jól teszi – felelte Crandall, és felállt. – Hogy tart a sörrel? Azt hiszem, mégiscsak hozok egy darab sajtot.

– A sör elfogyott – mondta Louis, és ő is felállt. – És nekem is mennem kell már. Holnap nagy nap lesz.

– Holnap kezd az egyetemen?

Louis bólintott.

– A diákok csak két hét múlva jönnek meg, de addigra illik, hogy kiismerjem magam, nem igaz?

– Hát bizony, ha addigra nem tudja, hol tartják a tablettákat, baj lesz. – Crandall a kezét nyújtotta, Louis pedig óvatosan rázta meg, hogy kímélje az öreg csontok érzékenységét. – Jöjjön át esténként, amikor csak kedve tartja. Szeretném, ha az én Normámat is megismerné. Tudom, hogy nagyon örülne magának.

– Élni fogok a meghívással – mondta Louis. – És én is örülök, Jud, hogy megismerhettem.

– Részemről a szerencse. Majd meglátja, belerázódik a kerékvágásba. Tán még meg is ragad itt egy időre.

– Remélem, így lesz.

Louis lement az egyenetlenül kikövezett ösvényen az országútig, de ott meg kellett állnia: újabb teherautó robogott el Bucksport felé, ezúttal öt autóval a nyomában. Aztán még utoljára üdvözlésre emelte kezét, átkelt az úton, és kinyitotta új háza ajtaját.

A házban csak az álom neszei hallatszottak. Ellie mintha még meg sem mozdult volna, Gage pedig még a kiságyában volt: a maga sajátos gage-i módján aludt, a hátán elterülve, cumisüveggel a keze ügyében. Louis megállt, lenézett a fiára, és hirtelen veszedelmesen forró szeretet öntötte el a szívét. Úgy vélte, az érzésben közrejátszik a honvágy is, az ismerős chicagói helyek és arcok után, amelyeket a távolság úgy eltörölt, mintha soha nem is léteztek volna. Sokkal nagyobb a jövés-menés, mint annak idején... akkoriban, ha az ember valahol megtelepedett, ott meg is ragadt. Van benne valami igazság.

Odalépett a fiához, és mert senki, még Rachel sem láthatta, csókot lehelt az ujjaira, és aztán könnyedén, futólag odaszorította őket Gage arcához az ágy rácsán át.

Gage gurgulázott egyet, és az oldalára fordult.

– Aludj jól, kicsikém – mondta Louis.

Hangtalanul levetkőzött, és az őt illető térfélre csúszott a dupla ágy ideiglenesen leterített matracán. Érezte, ahogy a nap feszültsége felenged tagjaiban. Rachel meg sem mozdult. A szobában mindenfelé kísértetiesen sötétlettek a még kicsomagolatlan ládák.

Louis, mielőtt álomba merült volna, félkönyékre támaszkodva kinézett az ablakon. Szobájuk a ház homlokzati oldalán volt, és átlátott az út túloldalára, Crandallékhez. Holdfényes éjszakán formákat is kivehetett volna; így, vaksötétben csak a cigaretta parazsát látta odaát. Hát még mindig fenn van, gondolta. És talán még sokáig virraszt így. Az öregek keveset alszanak. Talán őrködnek.

De miféle veszély miatt?

Ezen törte a fejét Louis, amikor meglepte az álom. Azt álmodta, hogy Disneylandben van, és egy ragyogó, hófehér vöröskeresztes teherautót vezet. Gage ott ült mellette, de már legalább tízéves volt. Church pedig ott kuporgott a fehér teherautó műszerfalán, csillogó zöld szemét Louisra szegezve, és kinn, a Fő utcán, az 1890-es vasútállomás mellett Miki egér szorított kezet a köré gyűlt gyerekekkel; hatalmas fehér papírkesztyűjében valósággal elveszett a sok apró, gyanútlan kéz.

7

Zsúfolt két hét köszöntött a családra. Louis apránként egyenesbe jött új munkahelyén; persze újra feje tetejére áll majd minden, ha egyszerre tízezer diák veszi ismét birtokba az egyetemi várost, sokan közülük kábítószer-fogyasztók és alkoholisták, mások a társadalmi beilleszkedés zavaraival küzdenek, izgulnak az előmenetelük miatt, vagy depressziósak, mert életükben először váltak meg az otthonuktól, és tucatnyian – főleg lányok – szenvednek majd kóros étvágytalanságban is...

Miközben Louis, mint az egyetemi rendelőintézet vezetője, lassan megbarátkozott munkakörével, Rachel is egyre otthonosabban kezdett mozogni a házban.

Gage, új környezetével ismerkedve, buzgón gyűjtötte az ezzel járó púpokat és kék foltokat, és egy időre a lefekvési ideje és az alvásrendje is felborult, de a második hét közepére már ismét végigaludta az éjszakát. Csak Ellie volt folyamatosan túlfűtött és ingerlékeny; felzaklatta, hogy nemsokára idegen óvodába kerül. Volt, hogy hosszan tartó, görcsös vihogás kerítette hatalmába, máskor szinte klimaxos mélabú fogta el, vagy egyetlen elejtett szóra hisztérikus rohammal válaszolt. Rachel azonban úgy vélte: mihelyt meggyőződik róla, hogy az óvodában nem az elképzelt hatalmas vörös ördög leselkedik rá, meg fog nyugodni, és Louis igazat adott feleségének. Mert azért Ellie többnyire még most is a régi aranyos kislány volt.

A Jud Crandall társaságában elfogyasztott egy-két doboz sör lassanként megszokott esti programmá vált. Attól kezdve, hogy Gage ismét átaludta az éjszakát, Louis minden második vagy harmadik este átvitte Crandallékhez a maga hatdobozos rekeszét. Megismerkedett Norma Crandall-lel is, ezzel az angyalian kedves asszonnyal, akit úgy meggyötört az ízületi csúz – ez az utálatos betegség, amely megakadályozza, hogy máskülönben egészséges férfiak és nők élvezni tudják az öregkor esetleges örömeit. Norma azonban tisztességgel viselte állapotát. Nem tűzött ki fehér zászlót – eszében sem volt, hogy megadja magát a fájdalomnak; győzze le, ha bírja. Louis úgy gondolta: még öt-hét tevékeny, ha nem is túl kényelmes év állhat előtte.

Megtörve makacs szokását, önként ajánlotta fel, hogy megvizsgálja az asszonyt; ellenőrizte az orvos által felírt gyógyszereket is, és semmi kivetnivalót nem talált bennük. Csalódás mardosta, amiért semmi mást nem javasolhat, semmi egyebet nem tehet érte, de úgy látszott, az a bizonyos dr. Weybridge úgy karbantartja Norma Crandall állapotát, ahogy az egyáltalán karbantartható – mindaddig, amíg fel nem lép valami hirtelen rosszabbodás, ami nem elképzelhetetlen, bár nem is valószínű. Ha az ember nem akar egy szűk kórházi szobában kikötni, megtanul együtt élni a bajával.

Rachel is megkedvelte az idős asszonyt, és mint ahogy a kisfiúk baseballnaptárakat cserélnek, úgy pecsételték meg barátságukat receptek cseréjével; kezdetnek Norma Crandall árulta el különleges, mély tálban sütött almás pitéje titkát, cserébe Rachel Stroganoff-módra készült bélszínéért. Norma odavolt mindkét Creed gyerekért, főleg Ellie-ért, akiből szerinte „igazi régi békebeli szépség” lesz; még jó – jegyezte meg aznap este Louis az ágyban –, hogy nem a majdani „báránymedvét” látja benne, Rachel pedig akkorát kacagott ezen, hogy elszellentette magát, amin aztán együtt nevettek, de akkorát, hogy Gage is felébredt rá a szomszéd szobában.

Aztán eljött az első óvodai nap is. Louis, aki addigra már igencsak otthon érezte magát a betegszobában és az orvosi felszerelések között, szabadnapot vett ki. (A betegszoba amúgy is kongott az ürességtől; az utolsó beteget, a nyári tanfolyam egyik nőhallgatóját, aki a diákszövetség székházának lépcsőjén eltörte a lábát, már egy hete elbocsátották.) Ott állt a pázsiton Rachel mellett, Gage-dzsel a karján, amikor a nagy sárga busz Middle Drive-ból jövet zötykölődve fékezett a házuk előtt. Aztán széthúzódott az elülső ajtó, és a sok gyerek zsivaja hirtelen kiáramlott a langyos szeptemberi levegőbe.

Ellie különös, fájdalmas pillantást vetett rájuk a válla fölött, mintha azt kérdezné, nem lehetne-e még végét szakasztani az egész, elodázhatatlan eseménysorozatnak, de szülei arcáról alighanem leolvasta, hogy most már késő, és ennek az első napnak a következményei immár éppoly törvényszerűek, mint Norma Crandall csúzának fejleményei. Elfordult hát tőlük, és felment a lépcsőn. Az önműködő ajtó sziszegve becsukódott. A busz elhajtott, Rachel pedig zokogásban tört ki.

– Hagyd abba, az ég szerelmére – mondta Louis; ő bezzeg nem sírt. Csak majdnem. – Hiszen csak fél napról van szó!

– A fél nap is épp elég rémes – felelte Rachel rosszallón, és még hevesebben zokogott. Louis magához ölelte, Gage pedig kényelmesen átkarolhatta mindkettőjük nyakát. Amikor Rachel sírt, általában Gage is követte példáját – most azonban nem így történt. Most mindketten csak az övéi vagyunk, gondolta Louis, és a kis csibész ezt pontosan tudja.

Némi szorongással várták haza Ellie-t; túl sok kávét ittak, és közben találgatták, hogyan is mehet a sora. Louis átment majdani dolgozószobájába, amely a hátsó fronton helyezkedett el, és azzal bíbelődött, hogy egyik helyről a másikra rakjon bizonyos papírokat; többre nem futotta. Rachel pedig képtelenül korai időpontban látott neki az ebédfőzésnek.

Amikor negyed tizenegykor megszólalt a telefon, Rachel odarohant, az első csengetésre felvette a kagylót, és lihegve belehallózott. Louis is ott termett szobája küszöbén. Ez csak Ellie óvó nénije lehet; bizonyára közölni akarja, hogy Ellie-vel nem boldogulnak; a köznevelés gyomra nem tudja megemészteni, és visszaköpi. De csak Norma Crandall volt a vonal végén, hogy közölje: befejezték a kukoricaszüretet, és örömest megajándékoznák őket is néhány csővel. Louis egy szatyorral átment, és leszidta Judot, amiért nem vette igénybe a segítségét.

– Á, úgyse ér az egész egy kalap szart se – legyintett Jud.

– Volnál szíves a jelenlétemben mellőzni az ilyen beszédet? – berzenkedett Norma, aki éppen jégbe hűtött teát hozott ki a verandára egy Coca-Cola feliratú ősrégi tálcán.

– Bocsánat, drágaságom.

– Nehogy azt higgye, komolyan szégyelli magát! – jegyezte meg Norma, és egy aprót nyögve leült.

– Láttam, ahogy Ellie felszáll a buszra – mondta Jud, és rágyújtott egy Chesterfieldre.

– Nagyon jól meglesz ott – tette hozzá Norma. – Szinte mindig belerázódnak.

Szinte, gondolta Louis kesernyésen.

De Ellie valóban kitűnően megvolt az óvodában. Tizenkettőkor sugárzó mosollyal tért haza, csupa heg lábszára körül kecsesen ringott a kék ünneplőszoknya (az egyik térdén friss karcolás látszott, hogy szüleinek legyen min törni a fejüket), kezében kis kép, amely éppúgy ábrázolhatott két gyereket, mint két mozgó villanypóznát, egyik cipője kifűződve, egyik copfjából elveszett a szalag, és lelkesen visongott: – Apu! Anyu! Halljátok? Itt is a „Vén MacDonald”-ot énekeltük! Pont úgy, mint a Carstairs utcai oviban!

Rachel Louisra pillantott, aki Gage-dzsel az ölében az ablakpárkányon ült. A kicsi már szendergett. Rachel tekintetében szomorúság bujkált, és hiába nézett gyorsan másfelé, Louist egy pillanatra iszonyú rémület fogta el. Hát mégis igaz, gondolta. Valóban meg fogunk öregedni. Mi sem leszünk kivételek. Ellie már rálépett az útra – velünk együtt.

Ellie odaszaladt hozzá; egyszerre akarta megmutatni neki a képet, a friss karcolást, és elmesélni, hogy is volt a „Vén MacDonald”-dal meg Mrs. Berrymannel. Church hangosan dorombolva ki-be csusszant a lábai között, és Ellie, valami csoda folytán, nem botlott el benne.

– Pszt! – szólt rá Louis, és megcsókolta. Gage, mit sem törődve a felfordulással, végképp elaludt. – Várj, amíg lefektetem a picit, utána mindent végighallgatok.

Gage-dzsel a karjában felment a lépcsőn; ferdén tűzött rá a meleg szeptemberi nap, és amint felért, olyan rémületesen sötét, baljós előérzet tört rá, hogy dermedten megállt, és meglepődve körülnézett: ugyan mi üthetett belé? Szorosabban ölelte magához az apróságot, szinte belemarkolt, és Gage kényelmetlenül megmozdult. Louis karja és háta pedig hirtelen libabőrös lett.

Mi lehet a baj?, tűnődött ijedten és zavarodottan. Szíve vadul kalapált, fejbőre kihűlt, és mintha összezsugorodott volna a koponyáján. Érezte, ahogy a szeme mögött magasra szökik az adrenalin. Tudta, hogy ha az ember komolyan megretten, valóban kidülled a szeme, nemcsak kitágul, hanem igazából kidudorodik a megemelkedő vérnyomástól és az agyvízben hirtelen megnövő hidrosztatikus nyomástól. Mi a fene ez? Úristen, mintha valami hozzám súrlódott volna itt a folyosón, sőt szinte láttam is azt a valamit.

Odalenn megzördült a redőnyös ajtó.

Louis Creed összerezzent, kis híján felüvöltött, aztán elnevette magát. Pusztán csak valami pszichológiai légzsákba került, mindenkivel megesik az ilyesmi – ennyi volt, nem több, nem kevesebb. Múló kisiklás. Van ilyen. Mit is mondott Scrooge Jacob Marley szellemének? Lehet, hogy csak egy darab félig sült krumpli vagy; a zsírból jöttél, nem a sírból. Charles Dickens talán nem is tudta, mennyire igaza van, ténylegesen is, meg lélektani szempontból is. Nincsenek kísértetek; ő legalábbis még nem találkozott velük. Pályája során legalább két tucat embert nyilvánított holtnak, de még egyszer sem érzékelte, hogy a lélek kiszállna belőlük.

Bevitte Gage-et a szobájába, és az ágyába fektette. És mégis: amikor betakarta kisfiát, borzongás futott végig a hátán, és hirtelen Carl bácsi „bemutatótermére” kellett gondolnia. Nem új autók álltak ott, nem is a legmodernebb televíziók vagy mosogatógépek, amelyek elülső üveglapján keresztül megfigyelhető a habosodás csodája. Nem, ott csupán nyitott fedelű ládák álltak, mindegyik fölött gondosan álcázott fényszóró. Apja fivére temetkezési vállalkozó volt.

Atyaisten, mitől gyulladtál így be? Verd ki a fejedből, de gyorsan!

Megcsókolta a fiát, és lement, hogy meghallgassa Ellie beszámolóját a nagycsoportban töltött első napjáról.

8

Ellie befejezte első hetét az óvodában, és jövő hét elejére már megjönnek a diákok. Ezen a szombaton a Creed család éppen a pázsiton üldögélt, amikor Jud Crandall fogta magát, és átsétált hozzájuk. Ellie éppen leszállt a bicajáról, és egy csésze jeges teát kortyolgatott, Gage pedig a fűben mászkált; a bogarakat nézegette, talán meg is evett egyet-kettőt; általában nem nagyon érdekelte, honnan elégíti ki proteinszükségletét.

– Nicsak, Jud! – tápászkodott fel Louis. – Várjon, hozok egy széket.

– Fölösleges – mondta Jud. Farmert és kigombolt nyakú hétköznapi inget viselt, a lábán zöld bakancs. Ellie-re nézett. – Még mindig érdekel, hová vezet az az ösvény?

– Aha! – vágta rá Ellie, és már fel is pattant. Csillogó szemmel hadarta: – George Buck az oviban elmesélte, hogy egy állattemető van ott, és el is mondtam anyunak, de ő azt mondta, várjak, mert maga tudja, hol van.

– Úgy van – szólt Jud. – És ha nem bánják, most fel is sétálhatunk. De nem ártana magas szárú cipő, mert eléggé vizes arra a föld.

Ellie berontott a házba, Jud pedig gyengéd mosollyal nézett utána.

– És maga, Louis? Nem akar velünk tartani?

– Szívesen – felelte Louis, majd Rachelre nézett. – Neked nem volna kedved, drágám?

– És mi lesz Gage-dzsel? Úgy tudom, legalább egy mérföld az út...

– Majd beteszem a kenguruba.

– Rendben van – nevetett Rachel –, de csak ha te cipeled!

Tíz perccel később útnak indultak, Gage kivételével mind magas szárú cipőben. Gage a kenguruban kuksolt, és Louis vállán át tágra nyílt szemmel bámult meg mindent. Ellie többnyire az élen nyargalt, virágot szedett vagy lepkét kergetett.

A rét szélén már csaknem derékig ért a fű, és susogott a pletykás kedvű őszi aranyvessző, pedig az idő még csöppet sem volt őszies; hiába jelzett a naptár már két hete szeptembert, a nap még úgy sütött, mintha augusztus volna. Mire libasorban felértek az első dombtetőre, Louis hóna alatt nagy izzadságfoltok sötétlettek az ingen.

Jud megállt. Louis először azt hitte, talán kifulladt az öreg – de aztán észrevette a mögöttük megnyílt kilátást.

– Nem csúnya, mi? – jegyezte meg Jud, egy szál timótfüvet rágcsálva, Louis pedig mulatott magában ezen a jenki módra tartózkodó megfogalmazáson.

Fenséges! – lehelte Rachel, majd szinte szemrehányón nézett férjére. – Hogyhogy ezt nem mondtad el nekem?

– Mert én sem tudtam róla – mondta Louis kissé szégyenkezve. Ez itt még mindig az ő birtokuk, ő pedig a mai napig nem talált rá időt, hogy megmássza a házuk mögötti dombot.

Ellie, aki már jóval előttük járt, most, Churchcsel a nyomában, visszatért. Ő is csak ámult és bámult.

A domb nem volt magas, de magaslatra nem is volt szükség. Keleten sűrű erdő zárta el a kilátást, de nyugati irányban a táj olyan volt, mint valami aranyba mártott, csendes nyár végi álomvilág. Párás, mozdulatlan némaságba süppedt minden, s még az országúton sem tűnt fel holmi Orinco-tartálykocsi, hogy megtörje a varázst.

A Penobscot folyó völgye tárult ki előttük; valaha a tutajosok itt úsztatták le a fát északkeletről Bangorig és Derryig. A hely, ahol álltak, Bangortól délre volt, Derrytől pedig valamelyest északra. A folyó, mintha maga is mély álomba merült volna, békésen áramlott széles medrében. A túlparton Louis felismerte Hampdent és Winterportot, az innenső oldalon pedig mintha egészen Bucksportig tudta volna követni a folyóval párhuzamosan kígyózó 15-ös út fekete vonalát. Valamennyien csak bámulták a folyót, a partot szegélyező dús lombú fákat, az utakat, a réteket. Az Észak-Ludlow-i baptista templom tornya mintha átszúrta volna az ősi szilfák baldachinját, jobbról pedig kirajzolódott Ellie óvodájának tömzsi téglatömbje.

A fejük fölött fehér felhők vonultak lomhán a fakón kéklő látóhatár felé. És ameddig csak a szem ellátott, mindenfelé valószerűtlen vörhenyes barnaságban tárulkozott ki a már letarolt, de azért nagyon is eleven nyár végi termőföld.

– Hát igen, ez valóban fenséges – mondta végül Louis.

– A régi időkben Kilátódombnak hívták ezt a helyet – mondta Jud. A cigaretta ott fityegett szája sarkában, de nem gyújtott rá. – Van, aki még most is így mondja, de annyi már a jövevény a városban, hogy lassan feledésbe merül a név. Sőt, szerintem a legtöbben nem is jártak még erre. A domb olyan alacsony, hogy azt hiszik, nem érdemes. Pedig hát látják... – mutatott körül fél kézzel, aztán elhallgatott.

– Mindent látni innen – suttogta Rachel lenyűgözve, majd Louis felé fordult. – És ez tényleg a miénk, szívem?

Mielőtt Louis válaszolhatott volna, Jud közbeszólt: – No igen. Hozzátartozik a telekhez.

Így bizony másképp hangzik, gondolta Louis.

Az erdőben hűvösebb volt, talán három-négy fokkal is. Az ösvény továbbra is széles maradt, de most már száraz fenyőtű borította, és a szélén itt-ott többnyire hervadt virág díszlett fazékban vagy kannában. Itt már lefelé vezetett az út, s vagy negyed mérföldet tettek meg, amikor Jud visszahívta Ellie-t.

– Tudom, hogy az ilyen kicsi lány jól érzi itt magát – mondta barátságosan –, de szeretném, ha megígérnéd a szüleidnek, hogy ha feljössz, soha nem térsz le az ösvényről.

– Ígérem – vágta rá Ellie. – De miért?

Jud ránézett Louisra, aki éppen leállt egy kicsit; Gage-et hurcolni még itt, az öreg erdei- és lucfenyők hűs árnyékában is kemény munka volt. – Tudja-e, hol vagyunk?

Louisnak több válaszlehetőség is eszébe jutott: Ludlow, Észak-Ludlow, a házam mögött, a 15-ös út és Middle Drive között – de egyikkel sem volt megelégedve.

Jud a háta mögé bökött ujjával. – Arrafelé van ez is, az is – mondta. – Ott a város. De emerre vagy ötven mérföld hosszan nincs egyéb, csak erdő meg erdő. Észak-Ludlow-i erdőségnek nevezik, pedig hát érinti Orrington egyik sarkát is, és aztán továbbnyúlik Rockfordig, és ott ér véget azoknál az állami földeknél, amikről már beszéltem; amiket visszakövetelnek az indiánok. Tudom, furán hangzik, ha azt mondom, hogy a maguk szép kis háza az országút mentén a telefonnal, a villannyal, a kábeltévével, egy vadon szélén áll – de ez az igazság. – Visszanézett Ellie-re. – Szóval csak azt akarom mondani, Ellie: nehogy elcsavarogj ebben az erdőben! Ha nem találsz vissza az ösvényre, csak az Isten tudja, hol lyukadsz ki.

– Nem fogok elcsavarogni, Mr. Crandall – mondta Ellie kellő tisztelettel, de Louis látta, hogy bár Jud szavai hatottak rá, ijedtség nincs a szemében. Annál kényelmetlenebbül nézett az öregre Rachel, és Louis maga is kicsit elbizonytalanodott. Úgy gondolta: bizonyára az ösztönös félelem teszi, ami a városi embert az erdő láttán elfogja. Louisnak húsz éve, cserkészkora óta nem volt a kezében iránytű, és hogy miképpen lehet tájékozódni a Sarkcsillag avagy a fák ki tudja, melyik oldalán növő moha segítségével, arra éppoly homályosan emlékezett, mint a tengerészcsomó vagy a félbog megkötésének titkára.

Jud végignézett rajtuk, és halványan elmosolyodott. – Nyugalom – mondta –, 1934 óta még senkit sem nyelt el az erdő. Legalábbis helybéli embert nem. Will Jeppson volt az utolsó, őérte meg nem volt nagy kár. Stanny Bouchardot leszámítva, azt hiszem, Bucksporttól idáig nem volt nála nagyobb szeszkazán.

– Helybéli embert mondott? – kérdezte Rachel. Hangja többet árult el puszta érdeklődésnél, és Louis szinte olvasott a gondolataiban: Csakhogy mi nem vagyunk helybéliek. Legalábbis még nem.

Jud rövid hallgatás után bólintott. – Hát igen, úgy két-három évenként el szokott tűnni egy-egy turista; azt hiszik, az országút közelében nem lehet eltévedni. De ne izgassa magát, kicsi asszony: a végén még ők is meg szoktak kerülni.

– Jávorszarvasok is vannak? – kérdezte Rachel aggodalmasan, Louis pedig csak mosolygott: ha egyszer Rachel izgatni akarja magát, úgysem lehet róla lebeszélni.

– Hát az is felbukkan hébe-korba – mondta Jud –, de tőlük igazán nincs mit félni, Rachel. Nem mondom, nászidőszakban kicsit idegesek, de különben éppen csak megnézik maguknak az embert. Ha túl vannak a párzáson, legföljebb csak massachusettsieket támadnak meg. Fogalmam sincs róla, hogy miért, de így van. – Louis úgy gondolta, tréfál az öreg, de Jud olyan komolynak látszott, hogy nem volt biztos a dologban. – Volt részem a látványban, nem is egyszer: valami fickó Saugusból, Miltonból vagy Westonból ott ordibál a fa tetején, hogy egész csorda szarvast látott, s mindegyikük akkora, mint egy lakókocsi. Úgy látszik, a jávorszarvas megérzi a Massachusetts-szagot az emberen; férfi, nő, mindegy neki. Persze az is lehet, hogy csak az L. L. Bean-féle katalógusból vásárolt új ruhák szaga dühíti fel – sejtelmem sincs. Nem bánnám, ha egyszer idejönne az egyetemről egy állattenyésztés szakos diák, és írna a dologról egy szép tanulmányt, de azt hiszem, erre várhatok.

– Mi az a párzás? – érdeklődött Ellie.

– Ezzel most ne törődj – mondta Rachel, és egy lépéssel közelebb húzódott Louishoz. – Az a lényeg, Ellie, hogy felnőtt nélkül nem jöhetsz ide.

– Nem akartam megijeszteni, Rachel – mondta Jud kicsit megbántva –, se magát, se a kislányát. Nincs ebben az erdőben mitől félni. Jó kis út ez; többnyire sáros egy kicsit, csak '55-ben nem volt az, de olyan száraz nyárra nem is emlékszem, tavasszal meg elég sok a bogár, de különben nincs itt még egy szál mérges szömörce se, amilyen hátul, az iskola udvarán is nő, és csak vigyázzál, Ellie, nehogy a közelébe menj, mert aztán három hétig áztathatod gyógyfürdőben a bőröd.

Ellie eltakarta a száját, úgy vihogott.

– Jó, biztos kis út ez – mondta Jud nagyon komolyan Rachelnek, aki továbbra sem látszott valami nyugodtnak. – Még Gage se tévedne le róla! A városból már, hiszen meséltem, mind idejárnak a srácok, ők takarítják ki ilyen szépen. Senki nem parancsol rájuk; maguktól csinálják. Miért kéne elvenni tőle Ellie kedvét? – Lehajolt a kislányhoz, és rákacsintott. – Ez már csak így van az életben, Ellie. Járt utat járatlanért el ne hagyj! Mert ha elkódorognál, és még a szerencse is elhagy, hát egy-kettő küldhetik utánad a nyomolvasókat!

Mentek tovább. Louis hátába tompa, görcsös fájdalom állt a babahordozó cipelésétől. Ráadásul Gage időnként két kézzel a hajába markolt, és lelkesen megráncigálta, vagy jókedvében vesén rúgta édesapját. Kései moszkítók keringtek arca és nyaka körül; zümmögésüktől könnybe lábadt a szeme.

A lejtős ösvény ősöreg fenyők között kanyargott, majd kusza, bozótos cserjésen vágott keresztül. A talaj itt már valóban fel volt ázva, Louis cipője csak úgy cuppogott a latyakban. Egyszer egy mocsaras szakaszon is át kellett kelniük, szerencsére volt két kiálló bucka, amire ugorhattak. Ezzel túl voltak a legrosszabbon; innen már visszajutottak a fák közé. Az út újra emelkedni kezdett. Gage mintha varázsütésre felszedett volna öt kilót, és ezzel együtt mintha a hőmérséklet is legalább öt fokot ugrott volna. Louis arcán patakokban folyt az izzadság.

– Hogy bírod, szívem? – kérdezte Rachel. – Ne vegyem át tőled egy kicsit?

– Á, kutya bajom – mondta Louis, és nem is hazudott, habár a szíve elég sebesen zakatolt a bordái között. Hiába, eddig inkább másokat fogott testedzésre, sem hogy maga is rászánta volna magát.

Ellie most Jud oldalán haladt; piros blúza, citromsárga nadrágja harsányan elütött az egybefolyó zöldbarna homálytól.

– Lou, szerinted ez a Jud tudja, hová megyünk? – kérdezte Rachel fojtott, némileg aggodalmas hangon.

– Hát persze – felelte Louis.

Jud épp ekkor kiáltott hátra derűsen:

– Már nincs messze, Louis... Bírja még?

Úristen, gondolta Louis, ez az ember jócskán nyolcvan fölött van, és még csak nem is izzad!

– Semmi gond – kiáltott vissza kissé indulatosan. Még ha az infarktus határán áll is, a büszkeség valószínűleg ugyanezt mondatta volna vele. Elvigyorodott, kissé feljebb húzta a kenguru szíját, és caplatott tovább.

Feljutottak a második domb tetejére is, aztán az ösvény fejmagasságig érő bokrok és cserjék között vezetett ismét lefelé, hogy aztán egyszer csak elkeskenyedjék. És ekkor néhány méterrel Louis előtt Ellie és Jud átbújtak egy viharvert deszkákból ácsolt boltív alatt. A deszkán megfakult fekete festékkel, épp csak olvashatón, ez állt: ÁLATEMETŐ.

Louis és Rachel derűs pillantást váltottak, aztán ők is áthaladtak a boltív alatt, közben ösztönösen egymás kezét keresve, mintha az esküvőjükre érkeznének.

Louist ezen a délelőttön immár másodszor fogta el a döbbenet.

A talajt itt nem borította fenyőtűszőnyeg. Jókora, talán tizenkét méter átmérőjű, csaknem szabályos kör alakú, gondozott pázsit tárult elé, amelyet három oldalról sűrű, egymásba kapaszkodó bozót határolt, a negyedik oldalról pedig eldőlt fatörzsek hatalmas, kusza rakása, mintha óriások játszottak volna marokkót. Baljós, veszedelmes látvány volt. Aki ezen át akar mászni, az legjobb, ha acélszuszpenzort köt az ágyékára, gondolta Louis. A tisztás tömve volt sírkőnek szánt fura tárgyakkal; láthatóan gyerekek eszkábálták őket ládák léceiből, hulladék fából, csorba bádogdarabokból – mindenből, amit csak összekoldulhattak vagy szerezhettek. És mégis: az élettérért és némi napsütésért küszködő alacsony bokrok és az összevissza fák között ezek az emberkéz alkotta emlékművek, bármily sután voltak is összetákolva, sajátosan szabályosnak tetszettek, s az erdős háttér előtt az egész helyből valami mélyebb, habár félig-meddig eszelős értelem és egyfajta pogány varázs áradt.

– Igazán szép – mondta Rachel, bár nem úgy hangzott, mintha komolyan gondolná.

– Hűha! – kiáltott fel Ellie.

Louis leemelte a hátáról Gage-et, és kirakta a fűre, hadd mászkáljon. A háta szinte felujjongott a megkönnyebbüléstől.

Ellie ide-oda rohangált a síremlékek között, s mindegyik láttán újból felvisított. Louis a nyomába indult, Rachel a kicsit tartotta szemmel, Jud pedig, törökülésben, egy kiugró sziklának vetette hátát, és cigarettázott.

Louis észrevette, hogy a sírok szabályszerű rendezettsége nemcsak látszat; nagyjából közös központú körökben állították fel őket.

SMUKI CICA, hirdette gyerekes, de gondosan rajzolt betűkkel az egyik, ládalécből készült síremlék. SZÓFÓGADÓ VOLT. És alatta: 1971-1974. Kicsit távolabb, a külső körben természetes palalemez ötlött a szemébe, amelyen kopott, de jól olvasható vörös festékkel egy név állt: CÉZÁR És alatta egy versike: CÉZÁR, CÉZÁR, JÓ KUTYUS VOLTÁL, NAGYON SZERETTÜNK, MÍG MEG NEM HALTÁL.

– Ez a Cézár volt a Desslerék spánielje – mondta Jud, aki cipősarkával lyukat kotort a földbe, és gondosan oda hamuzott. – Tavaly ütötte el egy dömper. Frankó kis vers, nem igaz?

– De igen – hagyta rá Louis.

Néhány síron virág is volt, a legtöbb hervadt, de akadt közte friss is meg már teljesen elrothadt is. A festékkel vagy színes ceruzával rótt feliratok nagyobbik felét Louis alig vagy egyáltalán nem tudta kibetűzni, annyira megkoptak. Voltak üresnek látszó felületek is: ezekre alighanem krétával firkálták annak idején a szöveget.

– Anyu! – süvöltötte Ellie. – Ezt nézd meg: Egy aranyhal!

– Majd később – mondta Rachel. Louis lopva ránézett. Az asszony egymagában állt, a legkülső körön is kívül, és még idegesebbnek látszott, mint eddig. Még itt is felizgatja magát, gondolta Louis. Rachel mindig rosszul viselte a halál közelségét (bár ezzel, vélte Louis, alighanem mindenki így van), bizonyára a nővére miatt. Rachel nővére nagyon fiatalon halt meg, és Louis már házasságuk elején rájött, hogy ez olyan seb felesége lelkén, amelyet jobb nem bolygatni. A nővérét Zeldának hívták, és gerincvelő-gyulladás okozta a halálát. Bizonyára hosszadalmas, gyötrelmes és csúnya betegség vitte el, és Rachel a legfogékonyabb életkorban nézte végig. Igazán joga van hozzá, hogy el akarja felejteni az egészet.

Louis gyengéden ráhunyorított, Rachel pedig hálásan mosolygott vissza.

Louis felnézett a magasba. A tisztást a természet alakította ki; elérik a napsugarak, emiatt nő ilyen szépen a fű, bár azért öntözésre és gondos ápolásra is szorul; ehhez pedig kannaszám kell felhozni ide a vizet, vagy talán indián szivattyút cipelnek keskeny kis hátukon a gyerekek; a teher nehezebb lehet, mint Gage kengurustól. Különös, hogy gyerekek ilyen kitartóak tudnak lenni... Louis még nem felejtette el, milyen hamar elhamvadtak benne a gyerekkori felbuzdulások, és Ellie-vel kapcsolatos élményei is ugyanezt erősítették meg: a gyerekek lelkesedése általában olyan heves, mint a szalmaláng, és éppoly hamar ki is alszik.

Ahogy beljebb haladtak, egyre öregebb sírokba ütköztek, és egyre kevesebb volt az olvasható felirat; de a kibetűzhetők egyre messzebb vezettek a múltba. Itt volt TRIXI – KIMÚLT AZ ORSZÁGUTTON 1968 SZEPT. 15. Ugyanebben a körben volt egy mélyen a földbe ásott, széles, lapos deszka, amelyet meghajlított és oldalra döntött a fagy meg az olvadás, de azért Louis megbirkózott a szövegével: ITT NYUKSZIK MÁRTA, A NYUSZINK, MEGHALLT 1965. MÁRC. ELSEJE. Egy sorral beljebb pihent PATTON TÁBORNOK (A LEGBÁTRABB KUTYA!!! – méltatta a felirat); ő 1958-ban fejezte be földi pályafutását; mellette pedig POLINÉZIA (nyilván papagáj, gondolta Louis; már ha jól emlékszik Dr. Doolittle történetére), aki utoljára 1953 nyarán rikkantotta el a maga „Pollyka vagyok”-ját. A következő két sorban semmit nem lehetett kibetűzni, de aztán, még mindig jó messze a központtól, egy homokkő táblán újabb, durván vésett felirat ékeskedett: HANNA – A FÖLDKEREKSÉG LEGDEREKABB KUTYÁJA – 1929-1939. A homokkő ugyan viszonylag puha – ezért is volt már olyan halvány a felirat –, de azért Louis alig tudta elképzelni, hogy egy gyerek órákon át képes legyen elkínlódni a hét szó kőbe faragásával. Valósággal letaglózta a szeretet és a gyász ilyen mélysége; ennyit még felnőttek sem tennének meg, akár a saját szüleikért, akár fiatalon elhunyt gyermekeikért.

– Öregem, ezt aztán nem ma találták ki! – mondta Judnak, aki éppen odabaktatott hozzá.

Jud bólintott. – Jöjjön csak, Louis! Mutatok valamit.

Beljebb mentek, a kör középpontjától számított harmadik sorba. Ha a külső sorokban a körkörös elrendezés még akár véletlenszerűnek is tetszhetett, itt már egészen nyilvánvaló volt. Jud odalépett egy leborult kis palalemezhez, letérdelt, és gondosan felállította.

– Ezen is valaha szöveg állt – mondta. – Tudom, mert magam véstem be, de mára lekopott. Ide temettem Pöttyöst – az első kutyámat. Végelgyengülés vitte el, 1914-ben, amikor az első világháború kitört.

Louis tűnődve haladt még beljebb: lám, itt egy temető, amely régebbi, mint sok olyan, ahol emberek pihennek. Tovább nézegette a sírköveket. Ezeken már egyetlen felirat sem volt olvasható, és legtöbbjük szinte eggyé vált az anyafölddel. Az egyiket csaknem teljesen benőtte a fű, és amikor felállította, a föld mintha valami pattanó neszezéssel tiltakozott volna. A megbolygatott részt hirtelen vakon száguldó bogarak lepték el. Louis megborzongott; valami kényelmetlen érzés motoszkált benne. Valóságos kiképzőtábor rovarok számára, gondolta.

– Tulajdonképpen mikortól kezdték ezt használni?

– Lássa, ezt magam sem tudom – felelte Jud, és zsebébe mélyesztette kezét. – Amikor Pöttyös kimúlt, már megvolt a temető – ez biztos. Akkoriban egész bandára való haverom volt; ők segítettek megásni az üreget. Pedig nem is olyan könnyű ám itt ásni – nagyon köves a talaj, elég keserves megforgatni. Néha én is segítettem a többieknek. – Mutogatni kezdett csontos ujjával. – Ha jól emlékszem, ide került Pete LaVasseur kutyája, amott meg Albion Groatley három macskája fekszik egymás mellett... Az öreg Fritchie postagalambokat tenyésztett. Al Groatley, Carl Hannah meg én temettük el az egyiket, amikor elkapta egy kutya. Ott nyugszik, ni! – Töprengve elhallgatott. – Lássa, én maradtam meg közülük utolsónak. Elment az egész banda. Egyik a másik után.

Louis nem szólt semmit, csak állt zsebre dugott kézzel, és nézte az állatsírokat.

– Köves talaj ez – ismételte meg Jud. – Mást se lehetne beléje vetni, csak tetemeket.

Távolabb Gage sírdogálni kezdett. Rachel a csípőjére emelte, és odajött hozzájuk. – Éhes már – mondta. – Úgy gondolom, Lou, ideje volna hazamenni. – És a szeme azt súgta hozzá: Nagyon kérlek!

– Hát persze – mondta Louis, ismét a hátára akasztotta a kengurut, és megfordult, hogy Rachel belepottyanthassa a gyereket. – Ellie! Hahó! Merre vagy?

– Ott van – mutatott Rachel a faomlásra, amelyen a kislány úgy kapaszkodott fel, mintha összetévesztené az óvodai bordásfallal.

– Azonnal gyere le onnan, angyalkám! – kiáltott rá Jud ijedten. – Ha rossz helyre dugod a lábad, elmozdul az egész, és a végén még kitöröd a bokád!

Ellie éppen ekkor feljajdult, majd leugrott és csípőjét dörgölve jött vissza a többiekhez. Nem sérült meg, de egy kimeredő, korhadt ág feltépte a nadrágját. Jud összeborzolta a kislány haját.

– Na látod, hogy nem hiába beszéltem! Az ilyen régi faomlást még a legtapasztaltabb erdei vándor sem szokta megmászni, inkább megkerüli. Alattomosak ám az ilyen halomba dőlt öreg fák – megharapják az ilyen kislányokat!

– Ez komoly? – kérdezte Ellie.

– De még mennyire! Látod, úgy vannak egymáson, mint a szalmakazal. És sose tudni, mikor lép úgy az ember, hogy az egész leomoljon, mint a lavina.

– Igaz ez, apu? – nézett Louisra Ellie.

– Azt hiszem, igaz, édesem.

Ellie visszanézett a faomlásra, és felüvöltött: – Pukkadjatok meg, hülye fák! Tönkretettétek a nadrágomat!

A három felnőtt elnevette magát, a faomlás azonban csak állt szenvtelenül és rendületlenül a tűző napon, amely az elmúlt évtizedek alatt fakóra szívta. Louisnak hirtelen úgy tűnt, mintha valami hatalmas csontváz volna; szörnyetegé vagy sárkányé, amelyet réges-régen ejtett el egy hős lelkű lovag, aztán itthagyta, önmaga síremlékének.

És már ekkor felötlött benne: ez a faomlás túlságosan is célszerű módon választja el egymástól az állattemetőt és a mögötte sűrűsödő rengeteget, amelyet Jud Crandall később néha szórakozottan „indián erdőként” emlegetett. Éppen ottlétének esetlegessége keltett gyanút Louisban; a természet soha nem működik ilyen ravasz pontossággal. Talán...

Ekkor azonban Gage vidáman kukorékolva megcsavargatta a fülét, és Louisnak egyszeriben kiment a fejéből a faomlás, ott az állattemető és az erdő között. Valóban ideje volt hazaindulni.

9

Másnap Ellie gondterhelt képpel nyitott be hozzá. Louis éppen egy modellel bütykölt a dolgozószobájában – ezúttal egy 1917-es Rolls-Royce Silver Ghost volt soron, amely hatszáznyolcvan alkatrészből állt, s közülük ötven mozgatható. Már majdnem elkészült vele, s lelki szemével maga előtt látta a kormány mögött fenséges magabiztossággal elhelyezkedő libériás sofőrt, a XVII. és XIX. századi angol urasági kocsisok közvetlen leszármazottját.

Tízéves kora óta bolondult a modellekért. Először Carl nagybátyja lepte meg egy első világháborús Spad-del, aztán átrágta magát a Revell-féle repülőgépeken, hogy aztán tizen- és huszonévesen még nagyobb szabású vállalkozásokba fogjon. Volt egy időszaka, amikor üvegbe épített hajókkal foglalkozott, aztán a fegyverkorszak következett; egy időben olyan valósághű pisztolyokat szerkesztett – Coltot, Winchestert, Lugert, egyszer még egy Buntline Specialt is –, hogy bárki bizton hihette: ha lenyomják a ravaszt, elsülnek. Az elmúlt öt évben a nagy utasszállító hajók kötötték le. Egyetemi irodájában már ott pompázott az egyik polcon a Lusitania és a Titanic modellje, az Andrea Doria pedig, amelyet röviddel Chicagóból való elutazásuk előtt fejezett be, egyelőre a nappaliban, a kandallópárkányon hajókázott. Legújabban a klasszikus autómodellekre tért át, és úgy számította, hogy ha eddigi menetrendje nem változik, négy-öt évbe telik, amíg el nem kapja valamilyen újdonság ingere. Ez volt egyetlen igazi hobbija, és Rachel hitvesi elnézéssel tűrte, amelyben – Louis legalábbis úgy érezte – némi megvetés is bujkált; alighanem még tíz év házasság után is bízott benne, hogy férje előbb-utóbb kinövi ezt a rögeszmét. Meglehet, apja véleményéből ragadt rá valami; az ugyanis házasságkötésük idején csakúgy, mint most, meggyőződéssel hitte, hogy veje személyében utolérhetetlen seggfej került a családba.

Persze az is lehet, hogy Rachelnek van igaza, gondolta. Meglehet, hogy harminchét éves koromban egy szép napon majd felébredek, felviszem a padlásra az összes modellt, és áttérek a siklórepülésre.

Egyelőre azonban a lánya állt előtte komor képpel.

Messziről a tiszta levegőn át idehallatszott a legigazibb vasárnapi hangzás: a hívőket szólongató harang kongása.

– Szia, apu...

– Jó reggelt, kis rosszcsont. Mi újság?

– Á, semmi – felelte Ellie, de az arca mást mondott: azt, hogy igenis van újság, csak még nem akar előrukkolni vele. Frissen mosott haja lazán omlott a vállára, és noha amúgy rohamosan barnult, ebben a megvilágításban még egész szőkének hatott. Szoknyát viselt, és Louisnak csak most tűnt fel, hogy noha nem templomjárók, a kislány vasárnaponként mégis normális ruhába szokott bújni. – Most mit építesz?

Louis elmondta. Óvatosan felragasztott egy sárhányót, majd éppoly óvatosan Ellie kezébe adott egy dísztárcsát.

– Látod ezeket az egymásba fonódó R-eket? Jó ötlet, mi? Ha majd Hálaadás ünnepére visszarepülünk Chicagóba, és felszállunk egy L-1011-esre, nézz csak ki az ablakon: a motoron is ugyanezeket az R-eket fogod látni.

– Nem nagy szám – mondta Ellie, és visszaadta a dísztárcsát.

– De kérlek, Ellie – tiltakozott Louis –, ha az embernek elég pénze van rá, hogy Rolls-Royce-ot tartson, akkor szabad felvágnia egy kicsit. Ha majd meglesz a második millióm, én is veszek egyet. Egy Rolls-Royce Corniche-t. És akkor, ha Gage-nek felfordul a gyomra, legalább valódi bőrre rókázhat. – És mellesleg szólva, Ellie: mi piszkálja a csőröd? Csakhogy Ellie-vel így nem sokra ment az ember; tőle nem lehetett csak úgy kerek perec megkérdezni valamit. Nagyon vigyázott, nehogy kiadja magát – és Louis csodálta ezért a tulajdonságáért.

– Apu... Mi gazdagok vagyunk?

– Nem – felelte. – De azért éhen halni nem fogunk.

– Michael Burns az oviban azt mondta, hogy minden orvos gazdag.

– Hát akkor te meg mondd meg Michael Burnsnek az oviban, hogy sok orvos valóban meggazdagszik, csakhogy ez húsz évbe telik... és az, aki egy egyetemi rendelőt vezet, az nem szokott megtollasodni. Gazdag ember a szakorvosból lesz. A nőgyógyászból, az ortopéd sebészből, az idegorvosból. Ők gyorsan megszedik magukat. A magamfajta mindenesnek sokkal tovább tart.

– Akkor miért nem leszel te is szakorvos, apu?

Louisnak ismét eszébe jutottak a modelljei. Visszagondolt a napra, amikor egyszer csak elment a kedve a harci repülőgépektől; ugyanígy unt rá később a Tigris páncélosokra és a géppuskafészkekre, és emlékezete szerint egyik napról a másikra rádöbbent, hogy micsoda hülyeség üvegben hajót építeni. Innen jutott el a gondolathoz: ugyan milyen lenne az, ha egész életében gyerekek kalapácsujját tanulmányozná vagy vékony Latex kesztyűben egy ujjal matatna a nők hüvely csatornájában dudorok és sérülések után.

– Mert nincs hozzá kedvem – mondta.

Church settenkedett be a szobába, majd megállt, és csillogó zöld szemével felmérte a helyzetet, végül hangtalanul az ablakpárkányra ugrott, és látszólag elszundikált.

Eileen ránézett, és elfintorította az arcát. Louis ezt igencsak furcsállta, hiszen máskor Ellie már-már kínos, elcsöppenő gyengédséggel szokott Churchre nézni. Aztán keringeni kezdett a helyiségben, szemügyre vett egy-egy modellt, és már-már hiteles könnyedséggel vetette oda: – Jó sok állat fekszik abban a temetőben, mi?

Á, hát helyben vagyunk, gondolta Louis, de nem nézett a lányára. Áttanulmányozta az utasítást, és hozzálátott, hogy felszerelje a Rollsra a díszlámpákat.

– Az már igaz – jegyezte meg. – Száznál is többen lehetnek.

– Apu, az állatok miért nem élnek addig, mint az emberek?

– Tudod, van olyan, amelyik addig él – felelte –, sőt, van, amelyik még sokkal tovább. Az elefánt például nagyon sokáig él, és vannak teknősbékák, amikről nem is tudni, hány évesek, olyan öregek; és még ha tudnánk, se hinnénk el.

Ellie-ről lepergett ez a fejtegetés. – Én nem elefántokra meg teknősökre gondoltam, hanem a háziállatokra. És azok nagyon rövid ideig élnek. Michael Burns azt mondta, hogy a kutya életében egy év annyit számít, mint az embernél kilenc.

– Hét – javította ki Louis gépiesen. – Már értem, kicsikém, mire gondolsz, és van is benne valami. Ha egy kutya megéri a tizenkét évet, az már öreg kutyának számít. Hallottad már azt a szót, hogy anyagcsere? Nahát, abból tudni, ki mennyi idős. Persze van más szerepe is. Például vannak, akik rengeteget esznek, és mégis soványak maradnak, mint az anyu – ez az anyagcseréjük miatt van. Mások meg, mint én, hamar meghíznak, ha nem ügyelnek. Tudod, az élőlényeknek különböző az anyagcseréjük. De ami a lényeg: az anyagcsere olyan, mint egy óra, amelyik ott ketyeg a testben. A kutyáknak eléggé gyors az anyagcseréjük; az embereké sokkal lassúbb. Ezért élünk mi általában hetvenkét évig. És elhiheted: hetvenkét év, az nagyon hosszú idő.

Ellie valóban gondterheltnek látszott, és Louis reménykedett, hogy szavai őszintébben csengtek, mint ahogy érezte. Harmincöt éves volt, és úgy rémlett: eddigi évei oly gyorsan és megfoghatatlanul szálltak el, mint a huzat, amely egy pillanatra megremegteti a függönyt. – Szóval, a teknősbéka anyagcseréje még las...

– És a macskák? – kérdezte Ellie, és ismét Churchre pislogott.

– Hát ők addig élnek, mint a kutyák, nagy általánosságban. – Tudta, hogy nem mond igazat; a macska szenvedélyes életet él, és gyakran végzi erőszakos halállal, úgy, hogy az emberek többnyire észre sem veszik. Itt van például Church: most békésen szunyókál a napon (vagy legalábbis úgy tesz), mint ahogy éjszakánként nyugodtan alszik Ellie ágyán, és micsoda édes kiscica volt, akár egy eleven pamutgombolyag – és közben Louis maga látta, amint egy törött szárnyú madarat kerülget, és zöld szemében nemcsak kíváncsiság villogott, hanem – Louis akár meg is esküdött volna rá – jéghideg élvezet is. Ölni ugyan Church ritkán szokott ilyenkor, de azért volt egy emlékezetes kivétel: egy hatalmas patkány, amely alighanem beszorult a házuk és a szomszéd ház közötti szűk közbe. Nahát, azt aztán Church csúnyán kivégezte; véres, megcsonkított teteme láttán Rachel – aki akkor éppen a hatodik hónapban volt Gage-dzsel – a fürdőszobába rohant, és mindent kiadott magából. A macska szenvedélyesen él, és erőszakos halál jut osztályrészéül. Elkapja egy kutya, és felhasítja a testét, ahelyett, hogy éppen csak megkergetné, mint a televíziós rajzfilmek ügyetlen, könnyen rászedhető kutyusai; vagy éppúgy végezhet vele egy másik kandúr, egy mérgezett csali vagy egy figyelmetlen autós. A macska az állatvilág gengsztere, törvényen kívül él, és nem is védi semmiféle törvény. Ritkaság, hogy békés öregkort érjen meg a kandalló mellett.

De mindezt talán mégsem mondhatja el az ember az ötesztendős lányának, aki első ízben néz szembe a halál tényével.

– Gondold csak meg – mondta. – Church most még csak hároméves, te pedig öt vagy. Valószínű, hogy még életben lesz, mire tizenöt leszel, gimnazista nagylány. És hol van az még!

– Szerintem nincs is olyan messze – mondta Ellie, és a hangja megremegett. – Egyáltalán nincs messze...

Louis nem színlelte tovább, hogy a modelljével pepecsel, és közelebb intette a kislányt. Ellie az ölébe bújt, és szépsége – amelyet csak fokozott a felhevült lelkiállapot – ismét megkapta apját. Már-már cigányosan sötét bőre volt; Tony Benton, Louis egyik chicagói kollégája, indián hercegnőnek nevezte.

– Kicsikém – mondta –, ha rajtam múlna, Church a századik évét is megérné. De hát az élet törvényeit nem én szabom meg.

– Hanem kicsoda.? – kérdezte Ellie, majd, végtelen megvetéssel a hangjában, meg is felelt magának: – Biztos az Isten.

Louis elfojtotta nevethetnékjét; ez most komoly dolog.

– Isten vagy akárki – mondta. – Én csak annyit tudok, hogy egyszer minden óra lejár. Ez ellen senki sincs bebiztosítva, édeském.

– Nem akarom, hogy Church is olyan legyen, mint azok a halott állatok ott fenn! – tört ki hirtelen Ellie-ből a könnyes indulat. – Azt akarom, hogy soha ne haljon meg! Ő nem az Isten macskája, hanem az enyém! Isten szerezzen magának saját macskát, ha akar! Legyen az övé minden vacak öreg macska, és aztán ölje meg őket! De Church az enyém!

A konyha felől lépések hallatszottak; Rachel nézett be rémült arccal. Ellie ott zokogott Louis mellén. Végre megfogalmazta és kiadta magából a benne kísértő rettenetet, s az megmutatta az arcát, szembe lehetett nézni vele. Semmissé ugyan így sem tehette; de legalább már sírni tud rajta.

Louis ringatni kezdte.

– Ellie, szívecském! Church nem halt meg! Nézd, ott alszik az ablakpárkányon.

– De meghalhat – zokogta a gyerek. – Bármelyik percben!

Louis csak fogta erősen és ringatta, és közben úgy hitte, érti a lányát. Ellie sír, mert rájött, hogy a halállal nem lehet alkudni, a halált nem győzik meg sem érvek, sem a gyermeki könnyek; sír, mert rájött, hogy a halál gonoszul kiszámíthatatlan; és azért sír, mert az embernek megvan az a csodálatos és végzetes képessége, hogy a jelképeket következtetésekre váltsa, és ezek a jelképek vagy szépek és előkelőek, vagy nyomasztóan borzalmasak. Ha az a sok állat ott a temetőben mind meghalt, akkor meghalhat Church is

(bármelyik percben!)

és oda kerülhet a temetőbe; és ha ez Churchcsel megeshet, akkor éppúgy megeshet anyjával, apjával, kisöccsével – sőt, még vele magával is. A halál megfoghatatlan; de az „álatemető” nagyon is valóságos. Azokra a kezdetleges sírkövekre olyan igazságok vannak felvésve, melyeket még egy gyerekkéz is kitapogathat.

Könnyű lenne most hazudni valamit, ahogy a macskák várható élettartamát is meghamisította. Csakhogy a hazugság nem merülne feledésbe, és végül talán rákerülne a bizonyítványra, amelyet minden gyerek kiállít magában a szüleiről. Louis anyja is feltálalt egyszer valami ártatlan hazugságot arról, hogy az anyukák, ha gyereket akarnak, a harmatos fűben találnak maguknak kisbabát, és bármily ártatlan volt a mese, Louis soha nem bocsátotta meg anyjának, hogy becsapta – és önmagának, hogy bedőlt neki.

– Az ilyesmi megesik, drágám – mondta. – Hozzátartozik az élethez.

– Akkor az élet csúnya! – sikoltotta Ellie. – Nagyon-nagyon csúnya!

Erre nem volt mit felelni. Ellie sír – előbb-utóbb majd abbahagyja. Legalább megtette az első lépést, hogy egyszer megalkudjon a soha el nem hessenthető igazsággal.

Magához szorította a lányát, és hallgatta a szeptemberi földek fölött úszó vasárnapi harangszót. Ellie könnyei elapadtak, de ő csak némi idő után vette észre, hogy akárcsak Church – a kislány is elaludt.

Louis felvitte és lefektette Ellie-t, majd betért a konyhába, ahol Rachel szokatlan erővel verte a tésztát. Louis megemlítette: furcsállja, hogy Ellie, szokásával ellentétben, a délelőtt kellős közepén csak így elbóbiskol.

– Tényleg nem vall rá – mondta Rachel, és lecsapta a tálat a konyhapultra. – Csakhogy az éjjel nem sokat aludt. Hallottam, ahogy hánykolódik, Church pedig hajnali háromkor kikéredzkedett; ezt csak olyankor szokta, ha Ellie nyugtalan.

– De hát mitől volna...

– Komolyan szeretnéd tudni? – kérdezte Rachel dühösen. – Akkor megmondom: a miatt az átkozott állattemető miatt. Az izgatta fel! Életében először látott temetőt, Lou, és hát – szóval felizgatta. Nem hinném, hogy köszönőlevelet írok Jud Crandall barátodnak ezért a kis kirándulásért.

Most egyszer csak az én barátom, gondolta Louis, zavartan és elkeseredve.

– De Rachel...

– És nem akarom, hogy még egyszer felmenjen oda.

– Rachel, Jud igazat mondott az ösvényről...

– Nem az ösvényről van szó, és ezt te is nagyon jól tudod – mondta Rachel, azzal felkapta a tálat, és még ádázabbul kezdte verni a tésztát. – Hanem arról az istenverte helyről ott. Beteges dolog az egész: hogy gyerekek feljárjanak oda, rendben tartsák az ösvényt meg gondozzák a sírokat... egyszerűen nem normális és kész. Akármi fertőzte meg az itteni gyerekeket – nem tűröm, hogy Ellie is elkapja!

Louis elképedve meredt a feleségére. Baráti körükben évről évre felbomlott két-három házasság, és ő mindig is gyanította: az övéket többek között az óvja meg, hogy van egy nagy, csak félig-meddig értett és soha ki nem mondott titok, amelyet mindketten tiszteletben tartanak. Ez a titok pedig abban áll, hogy a mélyben, ott, ahol a dolgok igazán eldőlnek, nem létezik semmilyen igazi közösség; minden lélek végső soron magányos, és józan elemzéssel nem fejthető meg. Hiába is képzeli az ember, hogy töviről hegyire ismeri élettársát, időnként akkor is falnak ütközik vagy verembe pottyan; néha pedig (szerencsére csak nagyon ritkán) valami kiszámíthatatlan és érthetetlen idegenségbe téved, mint amikor egy repülőgép, teljesen tiszta időben, soha meg nem fejthető okokból légörvénybe sodródik. Ilyenkor egyszer csak felbukkan a másikban valamiféle soha nem sejtett nézet vagy meggyőződés, amely – legalábbis az érintett fél számára – annyira furcsa, hogy már-már betegesnek rémlik; de aki ragaszkodik a házasságához és a lelki egyensúlyához, az ilyen esetben nem csap nagy hűhót, inkább figyelmezteti magát, hogy az effajta felfedezéseken dühöngeni – bolond emberre vall. Mert csak a bolond hiszi komolyan, hogy beleláthat egy másik ember lelkébe.

– Édesem, hiszen nem olyan nagy dolog egy állattemető... – mondta.

– Hallottad, ahogy zokogott odabenn – mondta Rachel, és a csupa tészta kanállal a dolgozószoba felé intett. – Neki ez igenis nagyon komoly dolog, és nyomot is hagy majd benne, meglátod. Nem, Lou, Ellie többé nem megy fel oda. Láthatod: máris Church haláláról képzeleg...

Louisban egy másodpercre az az őrült érzés támadt, hogy még mindig Ellie-vel beszél; a kislány éppen csak gólyalábra emelkedett, felvette anyja egyik ruháját, és roppant élethűen Rachelnek maszkírozta magát. Még arckifejezésük is megegyezett: a felszínen elszántnak, kicsit durcásnak látszik, de valójában csupa kétségbeesés.

Nem tudta, mit feleljen, mert a vita váratlanul nagyon komolyra fordult, s a tétje fölött már nem lehetett csak úgy egyszerűen, ama bizonyos titkot szem előtt tartva elsiklani. És azért is tétovázott, mert úgy érezte: Rachel a fától nem hajlandó észrevenni az erdőt, holott ez az erdő akkora, hogy ehhez tudatosan be kell hunynia a szemét.

– Rachel, kérlek... – szólalt meg. – Church valóban meg fog halni.

Rachel dühösen meredt rá. – Nem erről van szó – mondta olyan lassan és tagoltan, mintha egy szellemileg elmaradott gyereknek magyarázna. – Az nem ma lesz, és nem is holnap...

– Én is ezt próbáltam megértetni vele...

– És nem is holnapután, és feltehetően nem néhány éven belül...

– Drágám, efelől nem lehetünk biz...

– Dehogynem lehetünk! – kiáltott közbe az asszony. – Vigyázunk rá, gondját viseljük, tehát nem halhat meg, itt senki nem fog meghalni, és akkor te minek akarod megzavarni egy kislány fejét olyasmivel, amit csak sokkal idősebb korában érthet meg?

– Rachel, hallgass végig...

De Rachelnek esze ágában sem volt, hogy végighallgassa. Lángolt a dühtől. – Már az is éppen elég, ha az embernek meg kell birkóznia egy halálesettel, legyen az rokon, barát, vagy egy kedves állat... ha éppen úgy fordul... de hogy még valami istenverte turistaszenzációt is csináljanak belőle... nemzeti parkot vagy mit...

Most már patakzottak a könnyei.

– Rachel... – dadogta Louis, és meg akarta érinteni a vállát, de Rachel gyorsan, keményen lerázta magáról a kezét.

– Nem érdekes – mondta. – Halvány fogalmad sincs róla, hogy mit beszélek.

Louis sóhajtott, majd megjegyezte: – Úgy érzem magam, mint aki egy rejtett süllyesztőn át egyenesen egy hatalmas turmixgépbe pottyant. – Azt remélte, Rachel méltányolja a tréfát, de ehelyett csak sötéten izzó, merev pillantás volt a válasz, és Louis ráeszmélt, hogy az asszony nem egyszerűen dühös, hanem már-már őrjöng. – Rachel – szólalt meg, és még maga sem tudta, mi csúszik majd ki a száján. – Te aludtál az éjszaka?

Rachel elfordult, de Louis még elkapta sebzett pillantását. – Úristen – mondta megvetően –, ez aztán az okos kérdés. Csuda okos. Nem, Louis, te javíthatatlan vagy. Ha valami baj van, kenjük csak Rachelre, nem igaz? Rachel az, aki már megint hisztérikusan reagál valamire.

– Igazságtalan vagy!

– Ó, valóban? – Újra lecsapta a tésztás tálat, ezúttal a tűzhely melletti pultra, és összepréselt szájjal nekilátott, hogy kikenjen egy tortaformát.

– Nem baj, ha egy gyerek ismerkedik a halállal, Rachel – mondta Louis türelmesen. – Sőt, szerintem szükség is van rá. És úgy gondolom, Ellie reakciója – az, hogy sírt – egészen természetes. Az a helyzet...

Rachel megpördült, hogy ismét szembenézzen vele.

– Ó, hát persze! Mi sem természetesebb, mint hogy kisírja a két szemét a macskája miatt, amelyiknek az égvilágon semmi baja...

– Hagyd ezt abba – szólt rá Louis. – Összevissza beszélsz.

– Nem óhajtom folytatni a vitát.

– Pedig igenis folytatjuk. – Most már Louis is méregbe gurult. – Eddig te ütöttél; mi lenne, ha én is ütéshez jutnék?

– Ellie többé nem megy fel oda. És ezzel részemről az ügy le van zárva.

– Ellie tavaly óta tudja, honnan jön a kisbaba – mondta Louis igen határozottan. – Megvettük neki a Myers-féle könyvet, el is beszélgettünk vele – emlékszel még? Megegyeztünk, hogy a gyerekeknek ezzel tisztában kell lenniük.

– Ennek semmi köze ahhoz, hogy...

– De még mennyire, hogy köze van hozzá! – mondta Louis nyersen. – Amikor az imént a szobámban Churchről volt szó, eszembe jutott a mamám, ahogy azzal az ócska káposztalevél-mesével traktált. Soha nem felejtettem el neki. Azt hiszem, egyetlen gyerek sem felejti el a szülők hazugságait.

– A kisbabák születésének semmi köze ahhoz a nyomorult állattemetőhöz! – kiabálta Rachel, és a szeme azt mondta: Sorold csak a hasonlataidat, ha kedved tartja, amíg bele nem kékülsz, engem akkor se győzöl meg!

De Louis mégsem adta fel.

– A születésről már hallott, és most, a kirándulás után, kíváncsi lett a végállomásra. Ennél mi sem természetesebb. Azt hiszem, ez a legtermé...

– Ne hajtogasd nekem ezt a szót! – ordított fel Rachel hirtelen. Louis döbbenetében hátrahőkölt, és könyökével feldöntötte a pulton álló lisztes zacskót. A zacskó a földre esett, kiszakadt, és a liszt száraz fehér felhőként lövellt a magasba.

– Ó, baszd meg – mondta csüggedten.

Az emeleten Gage sírni kezdett.

– Nahát, ez gyönyörű – sírta el magát Rachel is. – Most már a picit is sikerült felköltened. Köszönöm neked ezt a szép, békés, nyugodalmas vasárnap délelőttöt.

Kifelé indult, de Louis megfogta a karját. – Hadd kérdezzek még valamit – mondta. – Orvos létemre tudom, hogy az élőlényekkel bármi – a szó szoros értelmében bármi megeshet. Nos, te akarod elmagyarázni Ellie-nek, hogy mi lesz, ha a macskája szopornyicát kap, vagy esetleg leukémiát, amire a macskák különösen hajlamosak? Vagy ha elüti itt az országúton egy autó? Nos, Rachel? Vállalod ezt a szerepet?

– Engedj el – sziszegte az asszony, de bármilyen düh izzott hangjában, a szeméből sütő megbántottság és zavarodott rémület erősebbnek látszott; Nem akarok erről beszélni, Louis, és te sem kényszeríthetsz rá, súgta ez a tekintet. – Engedj! Fel akarok menni Gage-hez, még mielőtt kiesnék a...

– Mert alighanem te lennél a megfelelő személy – folytatta Louis. – Elmondhatod neki, hogy erről mi nem beszélünk, rendes emberek nem beszélnek ilyesmiről, éppen csak bumm, eltemetik, de nehogy kimondd a „temetés” szót, mert még komplexusa lesz tőle.

Gyűlöllek! – zokogott fel Rachel, és kitépte magát Louis szorításából.

Louis ekkor természetesen megbánta viselkedését, csakhogy természetesen már elkésett vele.

– Rachel...

Rachel elcsörtetett mellette; most már rázta a sírás. – Hagyj békén. Ennyi is épp elég volt. – Aztán megállt a küszöbön, visszafordult Louishoz, arcán patakzott a könny. – Nem engedem, Lou, hogy erről Ellie előtt még akár egyetlen szó is essék. Komolyan beszélek. A halálban nincs semmi természetes. És ezt neked, mint orvosnak, tudnod illenék.

Azzal sarkon fordult és elszaladt, Louis pedig ott maradt az üres konyhában. Hangjuk még szinte ott rezgett a levegőben. Végül elszánta magát: kihozta a kamrából a seprűt, és mialatt összetakarított, eltűnődött Rachel utolsó szavain, és a váratlan felfedezésen, hogy kettejük felfogása között ekkora szakadék tátong. Hiszen, mint orvos jól tudta: a halálnál – kivéve talán ha szüléskor következik be – nincs természetesebb dolog a világon. Ennyire még az adó sem biztos, sem az emberek közti nézeteltérés, a társadalmi viszály, vagy a gazdasági fellendülés és visszaesés váltakozása. Ha a lényeget keressük, nem marad más, csak az óra, amely ketyeg, majd leáll – meg a porladó sírkövek, amelyekről idővel a név is lekopik. Valamikor még a teknősbéka meg a mamutfenyő is eltűnik a színről.

– Zelda... – szólalt meg fennhangon. – Úristen, ez valóban megviselhette.

Most már csak az a kérdés: borítson-e fátylat az egészre, vagy próbáljon mégis tenni valamit?

A vödörbe ürítette a szemétlapátot, és a liszt halk sziszegéssel lepte el a papírhulladékot és az elhasznált konzervdobozokat.

10

– Remélem, Ellie nem szívta mellre túlságosan – jegyezte meg Jud Crandall, és Louisnak már nem először futott át az agyán, hogy ennek az embernek valamilyen sajátos – és nem túl megnyugtató – képessége van: gyengéden bár, de mindig eltalálja a legfájóbb pontot.

Ő meg a házaspár a Crandall-ház verandáján üldögéltek a hűs alkonyaiban, és sör helyett jeges teát ittak. A 15-ös úton nagy forgalmat bonyolítottak le a víkendről hazatérők – az emberek, vélte Louis, érzik, hogy minden kellemes késő nyári hétvége akár az utolsó is lehet. Másnap immár teljes gőzzel beindul a munka a Maine-i Egyetem rendelőintézetében is. A hét végén már reggeltől estig jöttek a diákok, beköltöztek Oronóban bérelt lakásukba vagy az egyetemi város kollégiumaiba, ágyat húztak, felkeresték régi ismerőseiket, és minden bizonnyal siránkoztak, amiért ismét várják őket a reggel nyolckor kezdődő órák meg a menzakoszt. Rachel egész nap hűvösen, sőt mondhatni, fagyosan bánt vele, és Louis tudta: ha majd ma este hazamegy, Rachel már ágyban lesz, s több mint valószínű, hogy Gage is vele alszik, és úgy áthúzódnak majd az asszony térfelének legszélére, hogy jó, ha a kicsi nem köt ki végül a földön; az ő térfele pedig inkább háromnegyedre bővül, és elhagyatott sivatagként tátong majd.

– Mint mondtam, remélem...

– Elnézést, másfelé járt az eszem – mentegetőzött Louis. – Hát bizony, kicsit kiborult. Hogyan jött rá?

Jud gyengéden megfogta felesége kezét, és rámosolygott. – Láttunk már néhány gyereket, nem igaz, kedves?

– De még mennyit! – felelte Norma. – Nagyon szeretjük a gyerekeket.

– Megesik, hogy az az állattemető az első igazi találkozásuk a halállal – mondta Jud. – A tévén persze látnak épp elég halált, de tudják, hogy az csak játék; mint korábban a régi vadnyugati filmekben, amiket szombat délután játszottak a mozik. A tévében meg a moziban az emberek épp csak a mellükhöz vagy a gyomrukhoz kapnak, és felbuknak. De odafenn az egész valóságosabbnak látszik, mint az összes tévé meg mozi együtt.

Louis bólintott, és arra gondolt: Miért nem adja ezt le a feleségemnek is?

– Vannak gyerekek, akik rá se rántanak, legalábbis nem látszik rajtuk, bár szerintem a legtöbben valahogy hazaviszik magukkal, és aztán otthon előveszik, mint a többi holmit, amit összegyűjtenek. De azért nem szokták megsínyleni. Habár... Emlékszel a kis Holloway fiúra, Norma?

Az asszony bólintott; poharában összekoccantak a jégkockák. Szemüvege láncon csüngött a mellén, és a lánc most röpkén megcsillant egy elhaladó kocsi reflektorának fényében. – Annak bizony megfeküdte a gyomrát – mondta. – Utána azt álmodta, hogy holttestek bújnak elő a földből, és isten tudja, még mi mindent. És aztán megdöglött a kutyája; az emberek azt gondolták, mérgezett csalétekbe kóstolt, ugye, Jud?

– Úgy bizony – bólogatott Jud –, ezt mondták a legtöbben. 1925-öt írtunk akkor; Billy Holloway tíz körül lehetett. Később aztán szenátor lett Maine-ben, sőt a washingtoni képviselőházat is megpályázta, de elbukott. Éppen a koreai háború előtt.

– Ő meg a barátai szép temetést rendeztek a kutyának – merengett Norma. – Csak korcs volt, de ő nagyon ragaszkodott hozzá. Emlékszem, a szülei ellenezték a temetést, merthogy a gyerek olyan rémségeket álmodott össze, de aztán nem lett belőle semmi baj. Két nagyobb fiú koporsót ácsolt, igaz-e, Jud?

Jud ismét bólintott, és kihörpintette a teáját. – Dean meg Dana Hall – mondta – és még egy srác; a keresztnevére már nem emlékszem, de az biztos, hogy az egyik Bowie fiú volt. Emlékszel rájuk, Norma? Ott laktak Middle Drive-on, a régi Brochette-házban...

– Hát persze! – mondta Norma, olyan izgatottan, mintha tegnap történt volna; és meglehet, hogy magában így is érezte. – Az egyik Bowie gyerek volt az! Alan vagy Burt...

– De lehetett Kendall is – toldotta meg Jud. – Egy szó mint száz, csúnyán összekaptak, hogy ki vigye a koporsót. A kutya elég kicsi volt, úgyhogy csak ketten lehettek. A Hall fiúk azt mondták, ez őket illeti, elvégre a koporsót is ők csinálták, és különben is ikrek, szóval épp összeillenének. De Billy azt mondta, hogy ők nem ismerték közelről a Bobit – ez volt a kutya neve. „Apukám azt mondta, hogy a koporsót csak közeli barátok vihetik” – ez volt a legfőbb érve. „Az, hogy ki koporsóács, ki nem, az nem számít!”

Jud és Norma jót kacagott ezen, és Louis is elmosolyodott.

– Már épp össze akartak verekedni, amikor Mandy Holloway, Billy kishúga, kihozta az Encyclopaedia Britannica negyedik kötetét – mesélte Jud. – A papája, Stephen Holloway volt akkoriban az egyetlen orvos Bangor és Bucksport között, úgy bizony, Louis, és egész Ludlow-ban csak őnekik telt egy ilyen drága sorozatra.

– Villanyuk is nekik volt először – szólt közbe Norma.

– Elég az hozzá – folytatta Jud –, hogy Mandy – összesen nyolcéves volt akkor – nagy izgatottan kivágtat, hogy csak úgy szállt a sok alsószoknya, és a copfja csapkodta a kötényét, és cepeli azt a hatalmas könyvet. Billy és a Bowie gyerek – azt hiszem, mégiscsak Kendall lehetett, az, aki negyvenkettő elején, a vadászrepülő-kiképzésen lezuhant Pensacolában, és benn égett a gépében –, szóval ők ketten már épp nekiugrottak volna a Hall ikreknek, hogy ki cipelheti fel a temetőbe azt a szegény megmérgezett vén kuvaszt!

Louis vihogása felszabadult nevetésbe csapott át. Szinte érezte, miként enged fel benne az ádáz családi veszekedésből megmaradt feszültség.

– És akkor a kislány azt kiabálja: „Várjatok! Várjatok! Ezt nézzétek meg!” És erre mind leállnak, és nézik, és itt forduljak fel, ha nem...

– De Jud! – szólt közbe Norma figyelmeztetőn.

– Már ne haragudj, kedves, tudod, hogy mindig elragad a szövegelés...

– Azt meghiszem! – szólt Norma.

– Szóval esküszöm, hogy éppen a TEMETÉS szónál volt kinyitva a könyv, és ott volt egy kép, ahogy Viktória királynőt pakolják fel az utolsó útjára, és a koporsó mindkét oldalán ott nyüzsgött vagy ötven-ötven ember, ki majd megszakadt a koporsócipelésben, de voltak, akik épp csak ácsorogtak ott a fodros gallérjukkal meg a gyászköpönyegükben, mintha az utolsó futamra várnának a lóversenyen. És akkor a Mandy megszólal: „Ha nagy állami dísztemetés van, annyian kísérhetik a koporsót, ahányan csak akarják! Így áll a könyvben!”

– És így megoldódott az ügy? – érdeklődött Louis.

– El volt boronálva! A végén összegyűlt vagy húsz srác, és esküszöm, hogy pont úgy néztek ki, mint a képen, amit a kis Mandy előkurkászott, legföljebb a gallér meg a cilinder hiányzott. És ha hiszi, ha nem: a kislány dirigált. Sorba állította őket, mindnek a kezébe nyomott valami vadvirágot – pitypangot, kökörcsint, százszorszépet, mit tudom én –, és azzal útnak indultak. Úgy éljek, sokat veszített ez az ország, hogy Mandy Hollowayt nem szavazták be a kongresszusba! – Jud nagyot nevetett, és a fejét csóválta. – Na, szóval Billynek nem is voltak többé rémálmai az állattemetőről. Megsiratta a kutyáját, és azzal túl volt rajta. Gondolom, így vagyunk ezzel mindnyájan.

Louisnak ismét Rachel hisztérikus kitörése jutott az eszébe.

– A maguk Ellie-je is túl lesz majd a dolgon – mondta Norma, és fészkelődött egy kicsit. – De Louis a végén még azt hiszi, hogy mi ketten már mindig csak a halálról beszélünk. Igaz, hogy megöregedtünk, de remélem, még nem lett belőlünk afféle károgó vészmadár...

– Ugyan már, milyen csacsiság – szólt Louis.

– Másfelől az sem árt, ha az ember köszönő viszonyban van a halállal. Nem is tudom... manapság mintha senki se akarna beszélni róla, vagy akár csak gondolni rá. Már a tévében sincs szó róla, levették a műsorról, mert azt mondják, megzavarja a gyerekeket... és a hozzátartozók ragaszkodnak a csukott koporsóhoz, nehogy látniuk kelljen a halott földi maradványait vagy el kelljen búcsúzniuk tőle... Mintha mindenki meg akarna feledkezni az egészről.

– Közben meg itt a kábeltévé meg az a sok film, amelyiken... – Jud Normára nézett, és megköszörülte a torkát. – Szóval, ahol csupa olyasmi folyik, amit lehúzott redőny mögött szokás csinálni! Fura, mennyire másképp gondolkodik minden nemzedék, nem igaz?

– De igen – felelte Louis. – Tényleg fura.

– Hát mi egy másik nemzedékből maradtunk itt – mondta Jud szinte mentegetőzve. – Mi bizalmasabb viszonyban voltunk a halállal. Láttuk az első világháború után a spanyoljárványt, terhes anyák haltak meg a szemünk előtt, és gyerekeket vitt el csupa olyan láz meg fertőzés, amit a mai orvos úgy gyógyít meg, mintha épp csak meglengetné a varázspálcáját. Amikor mi ketten, Norma meg én fiatalok voltunk, a rák azt jelentette, hogy kihirdették az illető halálos ítéletét. A húszas években nem volt sugárkezelés, de nem ám! Csak két háború, meg a sok gyilkosság, öngyilkosság...

Néhány másodpercre elhallgatott, aztán folytatta.

– Nekünk a halál barát is, ellenség is. Pete, a bátyám egy átfúródott vakbéltől halt meg, még 1912-ben, amikor Taft volt az elnök. Tizennégy éves volt, és nem volt a városban gyerek, aki nála messzebb rúgta volna a labdát. Akkoriban nem kellett beiratkozni az egyetemre, hogy az ember a halállal ismerkedjék. A halál bejáratos volt az ember házába, szépen köszönt, aztán néha leült velünk vacsorázni, máskor meg jól valagba rúgta az embert.

Ezúttal Norma nem utasította rendre a férjét, csak némán bólogatott.

Louis felállt, és nyújtózott egyet. – Mennem kell – mondta. – Holnap nagy napom lesz.

– Bizony, holnap megkezdődik az igazi meló, mi?

Jud is felállt, majd megmozdult Norma is, és Jud a kezét nyújtotta. Az asszony feltápászkodott, és eltorzult az arca.

– Rossz napja van? – kérdezte Louis.

– Ki lehet bírni – hangzott a válasz.

– Tegyen rá valami meleget az ágyban.

– Tudom, Louis. Úgy szoktam. És Louis... ne eméssze magát Ellie miatt. Úgy lefoglalja majd ősszel az ismerkedés meg a barátkozás, hogy alig jut eszébe az a hely. Egy szép napon talán felmegy majd az egész társaság, és virágot ültetnek, gyomlálnak, vagy átfestik a betűket. Ezt szokták néha, ha kedvük szottyan. És akkor Ellie is megbékél. Lassan majd ő is köszönő viszonyba kerül azzal a valamivel...

Ha a feleségemen múlik, akkor soha.

– Ha teheti, jöjjön át holnap este is, és mesélje el, mi volt az egyetemen – mondta Jud. – És utána majd megverem römiben.

– Akkor először leitatom, és én verem pocsékra magát!

– Na, figyeljen csak ide, doki – mondta Jud mélységes meggyőződéssel. – Aznap, amikor engem römiben megvernek, utána már akár egy ilyen kuruzsló is megtapogathat, azt se bánom!

Louis nagy nevetés közepette búcsúzott el, és a késő nyári estében elindult az országút túloldalára, a saját házához.

Rachel valóban a kicsivel aludt, védelmező, magzati pózban összekuporodva a saját térfelén. Louis úgy vélte, előbb-utóbb túl lesznek majd ezen is – házaséletükben máskor is előfordultak már veszekedések és hűvös időszakok, bár kétségtelen, hogy ez a mostani volt eddig a legsúlyosabb. Louis egyszerre volt szomorú, dühös és boldogtalan, és szeretett volna békét kötni, csak nem tudta, hogyan fogjon hozzá, sőt még abban sem volt biztos, hogy neki kell-e kezdeményezni a békülést. Olyan értelmetlen volt az egész – egy kis szellő, amit csak mesterségesen duzzasztottak orkánná. Összevitatkoztak, civakodtak már máskor is, de ilyen veszekedést, mint amilyet most Ellie szorongó kérdései robbantottak ki, még nemigen éltek meg, és Louis úgy vélte: még egy-két hasonló megrázkódtatás, és a házasságuk roskadozni kezd. Mígnem aztán egy szép napon már nem az újságból vagy egy levélből („Azt hiszem, Lou, jobb ha tőlem hallod először: Maggie meg én szétmentünk”) értesülnek mások válásáról, hanem rajtuk a sor.

Csendesen alsónadrágra vetkőzött, és hatra állította az ébresztőt, majd lezuhanyzott, hajat mosott, megborotválkozott, és fogmosás előtt bekapott egy Rolaidet – Norma jeges teájától megbolydult a gyomorsava. De persze lehet, hogy csak felizgatta magát, amiért hazatérve Rachelt az ágy távoli végén találta. Nemhiába olvasta valamikor a történelemkönyvben, hogy mindent a területi kérdések döntenek el.

Miután elkészült, s a nap annak rendje-módja szerint véget ért, bebújt az ágyba – csak épp elaludni nem tudott. Érezte: valami más is motoz benne... S miközben hallgatta Rachel és Gage majdnem együtemű lélegzését, újra meg újra megforgatta a fejében az elmúlt két nap eseményeit, PATTON TÁBORNOK... HANNA, A FÖLDKEREKSÉG LEGDEREKABB KUTYÁJA... MÁRTA, A NYUSZINK... Újra hallotta Ellie tombolását: Azt akarom, hogy Church soha ne haljon meg!... Ő nem az Isten macskája, hanem az enyém!... Isten szerezzen magának saját macskát! Aztán Rachel kiáltott, ugyanilyen dühösen: Neked mint orvosnak tudnod illenék... Majd Norma Crandall szólalt meg: Mintha mindenki meg akarna feledkezni az egészről... És a végén Jud, a maga ijesztően magabiztos, egy más korból érkező hangján: Néha leült velünk vacsorázni, máskor meg jól valagba rúgta az embert...

És ez a hang egybeolvadt az anyjáéval, aki hazudott a négyéves Louis Creednek, amikor a születésről volt szó; de amikor Louis Creed tizenkét éves lett, és Ruthie, az unokatestvére elpusztult egy ostoba autóbalesetben, akkor a halálról már megmondta az igazságot. Ruthie az apja kocsijában lelte halálát. Egy srác nyitva találta egy útépítési motoros targonca ajtaját, elhatározta, hogy furikázik egyet, és útközben jött rá, hogy nem tud fékezni. A gyerek megúszta néhány vágással és zúzódással; Carl bácsi Fairlane-je viszont összetört. Amikor anyja kurtán közölte vele a tényt, Louis azt mondta rá: Az nem lehet, hogy meghalt. Hallotta a szavakat, csak épp az értelmüket nem tudta felfogni. Hogyhogy meghalt? Miről beszélsz? És aztán mintegy utólag jutott eszébe: Ki fogja eltemetni? Mert bár Ruthie apja, Louis nagybátyja, temetkezési vállalkozó volt, Louis nem tudta elképzelni, hogy Carl bácsi végezné el ezt a feladatot. Zavarában, növekvő rettegésében ebbe a kérdésbe kapaszkodott, mintha ez volna a legfontosabb; afféle vicces találós kérdés, mint az, hogy ki akasztja a hóhért vagy ki vágja le a borbély haját.

Gondolom, majd Donny Donahue, felelte az anyja. Vörösre volt sírva a szeme, de mintha gyászánál is nagyobb lett volna a fáradtsága; valahogy végtelenül fáradtnak látszott. Ő a bácsikád legkedvesebb kollégája. De hát, Louis... az a drága kis Ruthie... Nem bírom elviselni a gondolatot, hogy szenvedett... Imádkozz velem, Louis, jó? Imádkozz velem, Ruthie-ért. Szükségem van most rád.

Így aztán letérdeltek a konyhában, ő meg az anyja, és imádkoztak, és őt végül ez döbbentette rá a valóságra: ha az anyja Ruthie Creed lelkéért imádkozik, ez azt jelenti, hogy a teste nincs többé. És csukott szeme előtt iszonyatos kép bontakozott ki, amint a tizenharmadik születésnapján Ruthie megérkezik a zsúrjára, rothadó szeme az arcára folyik, vörös hajában kékes penész nő, és ez a kép nemcsak undort és borzadályt ébresztett Louisban, hanem valami félelmetes, elátkozott szeretetet is.

És ekkor, addigi élete legnagyobb lelki kínjában vergődve, felüvöltött: „Nem halhatott meg! ANYA, RUTHIE NEM HALHATOTT MEG – HISZEN SZERETEM!”

És az anyja hangja, fakón, mégis oly érzékletes képekkel telve: kopár földek a novemberi égbolt alatt, szanaszét szóródott, megbarnult, felkunkorodó rózsaszirmok, kiapadt tómeder, tele algával, porral, rothadó hulladékkal...

Pedig így van, drágám. A mi Ruthie-nk sajnos nincs többé.

Louis megborzongott, és arra gondolt: Aki meghalt, az meghalt. Mit akarsz még?

És akkor hirtelen eszébe jutott, miről is feledkezett meg, és miért fekszik még mindig ébren első igazi munkanapja előtt, régi bánatokon kérődzve.

Felállt, a lépcsőhöz indult, de aztán egy kerülővel hirtelen benézett Ellie szobájába. A kislány nyitott szájjal, békésen aludt, szemlátomást kinőtt kék baby-dolljában. Úristen, Ellie, gondolta, hiszen te úgy nősz, mint a gyom! Church ott hevert a két bokája közt – az ő számára is megszűnt a világ. Ó, milyen csúnya hasonlat!

A földszinten a telefon mellett volt egy falitábla; ide tűzték a mindenféle üzeneteket, számlákat, emlékeztető feljegyzéseket. A tábla tetejére Rachel takaros nagybetűkkel írta fel: HÚZZUK-HALASSZUK, AMEDDIG CSAK LEHET! Louis kikeresett egy számot a telefonkönyvből, és lefirkálta egy üres jegyzetlapra, majd odaírta alá: Quentin L. Jolander, állatorvos – bejelenteni Churchöt – ha ő nem kasztrál, majd ajánl valakit.

Nézte a feljegyzést, és tűnődött: valóban itt van-e az ideje; de tudta, hogy igenis itt van. Ideje, hogy ebből a sok kellemetlenségből végre valami kézzelfogható eredmény szülessék, és ő valamikor a nap folyamán jóformán öntudatlanul már eldöntötte: ha rajta múlik, Church többé nem fog átszaladni az országúton.

Ismét feltámadtak benne a kérdéssel kapcsolatos ellentmondásos érzések; az, hogy a beavatkozás eltorzítja majd a macska személyiségét, időnek előtte hájas öreg kandúr lesz belőle, békésen szunyókál majd a fűtőtesten, amíg valaki ételt nem önt a táljába. Nem akarta, hogy Churchből ez legyen. Olyannak szerette, amilyen: nyúlánknak, gonosznak.

Kinn a sötétben hatalmas nyerges vontató robogott el a ház előtt, és ez megérlelte elhatározását. A táblára tűzte a cédulát, és visszafeküdt az ágyba.

11

Másnap a reggelinél Ellie észrevette a táblán az új cédulát, és megkérdezte, mit jelent.

– Azt, hogy Churchnek lesz egy pici kis műtéte – mondta Louis. – Utána alighanem ott kell majd aludnia az állatorvosnál, de mire hazajön, nem csavarog majd annyit, hanem szépen itt marad az udvaron.

– És az útra se szalad ki? – kérdezte Ellie.

Lehet, hogy csak ötéves, gondolta Louis, de az biztos, hogy nem esett a feje lágyára!

– Oda se – bólintott.

– Klassz – mondta Ellie, s ezzel le is zárta a témát.

Louis arra számított, hogy Church még oly rövid távolléte is éles, sőt talán kétségbeesett vitát robbant ki, és most elámult, amiért a kislány ilyen könnyedén belenyugodott közlésébe. Így értette meg, micsoda aggodalom nyomhatta a szívét. A végén Rachel nem is tévedett olyan nagyot, amikor az „álatemető” hatását ecsetelte.

Maga Rachel, aki épp a reggeli tojást adogatta Gage szájába, hálás és elismerő pillantást vetett férjére. Louisnak mintha kő gördült volna le a szívéről. Ez a pillantás elárulta, hogy vége a haragnak; ezt a csatabárdot sikerült elásni. Azt remélte: egyszer s mindenkorra.

Később, miután Ellie-t aznapra elnyelte a nagy sárga iskolabusz, Rachel odajött, átölelte a nyakát, és gyengéden szájon csókolta. – Ez nagyon szép volt tőled – mondta. – Ne haragudj, amiért olyan rohadtul viselkedtem.

Louis viszonozta a csókot, bár kissé kényelmetlenül érezte magát. Arra gondolt, hogy ez a mondat – Ne haragudj, amiért olyan rohadtul viselkedtem –, ha nem is sűrűn, de azért jó néhányszor elhangzott már – többnyire olyankor, amikor Rachel valamiben keresztülvitte az akaratát.

Gage közben bizonytalanul odatotyogott a bejárati ajtóhoz, és a legalsó üvegablakon át kukucskált ki az üres útra. – Busz – mondta, fesztelenül cibálva kifityegő pelenkáját. – Ellie-busz.

– Gyorsan fejlődik – szólt Louis.

Rachel bólintott. – Énnekem túl gyorsan.

– Csak még a pelenkából nőjön ki – mondta Louis. – Utána abbahagyhatja.

Rachel felkacagott, és ezzel valóban rendbe jött köztük minden. Az asszony hátrált egy lépést, egy csöppet igazított férje nyakkendőjén, és tetőtől talpig megnézte magának.

– Na, őrmester, alkalmas vagyok? – kérdezte Louis.

– Nagyon jól nézel ki.

– Aha, erről tudok. De úgy nézek-e ki, mint egy szívsebész? Mint aki évi kétszázezret söpör be?

– Nem – kuncogott Rachel. – Úgy nézel ki, mint a jó öreg Louis Creed, aki a rock and roll korból felejtődött itt.

Louis az órájára pillantott.

– Akkor most ez az őskori lelet veszi a boogie-cipőjét, és elporzik – mondta.

– Drukkban vagy?

– Egy kicsit.

– Fölösleges – mondta Rachel. – Évi hatvanhétezret söpörsz be, viszont csak sebet kötözöl, influenzát és másnaposságot kúrálsz, és kiscsajoknak írsz fel tablettát...

– A tetű elleni folyadékot kihagytad! – mosolyodott el ismét Louis. Amikor először vizsgálta felül a rendelő gyógyszerkészletét, leginkább talán az lepte meg, hogy mekkora mennyiséget tárolnak az említett szerből – inkább egy katonai bázis patikájába illett volna, sem mint egy közepes nagyságú egyetemébe.

Miss Charlton, a főnővér, gunyorosan mosolygott. – A külső szállások elég lerobbantak errefelé. Majd maga is meglátja.

Efelől Louisnak sem voltak kétségei.

– Sok szerencsét – mondta Rachel, és hosszan megcsókolta, hogy aztán, amikor kibújt a karjából, színlelt komolysággal tegye hozzá: – És az ég szerelmére, próbáld nem elfelejteni, hogy főnök vagy, nem pedig szigorló vagy segédorvos!

– Igenis, professzorasszony – mondta Louis jámboran, és mindketten elnevették magukat. Louisban egy pillanatra felötlött, hogy megkérdezi: Mondd, kicsikém, Zelda volt a dolog mélyén? Ez nyomaszt még mindig? Ez a veszélyes zónád? Az ő halála nem hagy nyugodni? De aztán úgy gondolta: nem ez az alkalmas pillanat. Mint orvos, jó néhány dologgal tisztában volt, s ezek közül a legfontosabb kétségkívül az, hogy a halál éppoly természetes, mint a születés; de arról sem szabad megfeledkezni, hogy ha egy makacs seb végre gyógyulni kezd, okos ember nem piszkálja.

Ezért hát nem szólt semmit, csak még egyszer megcsókolta a feleségét, és kilépett a házból.

A nap jól indult, és továbbra is jónak ígérkezett. A késő nyár tiszteletére Maine igazán kitett magáért; az ég felhőtlenül kéklett, a hőmérséklet huszonkét fok – kellemesebb már nem is lehetne. Louis végiggurult a kocsifelhajtón, és figyelmesen ellenőrizte az országúti forgalmat. Közben azon tűnődött, hogy eddig még nyomát sem látta az őszi lomb annyit magasztalt pompájának. No de majd kivárja; telik az idejéből.

A Honda Civic – ezt választották második kocsinak – elindult az egyetem irányába. Délelőtt Rachel majd felhívja az állatorvost, Churchöt „ráncba szedik”, és ezzel végre túl lesznek az egész ostobaságon: halálfélelmen, „álatemetőn”. (Mókás, hogy ez a szó már így, ezzel a torz helyesírással kezdett élni bennük.) Az ilyen gyönyörű szeptemberi reggelen igazán fölösleges a halállal foglalkozni.

12

Az egyetem területére érve először a forgalom drasztikus és látványos megnövekedésére figyelt fel. Nyüzsögtek az autók, a kerékpárok, kocogó is akadt tucatszámra; még fékeznie is kellett nagy hirtelen, hogy az utóbbi fajtából kettőt kikerülhessen. Akkorát taposott a fékre, hogy majd' kiszakadt a biztonsági öve, és rájuk dudált. Mindig bosszantotta, hogy a kocogók úgyszólván automatikusan feltételezik: mihelyt futásnak erednek, megszűnik a felelősségük – elvégre ők most edzik a testüket. (Egyébként a biciklistáknak ugyanez a felfogásuk.) Egyikük oda sem nézve fügét is mutatott Louisnak, aki sóhajtott egyet, majd továbbhajtott.

Másodjára az ötlött szemébe, hogy a rendelő kis parkolójában nem áll ott a kijelölt helyén a mentőautó, és ez bizony kínos meglepetés volt. A rendelő jóformán minden betegség vagy baleset közvetlen ellátására alkalmas volt; a tágas előcsarnokból három jól felszerelt vizsgáló- és kezelőhelyiség nyílt, és mögöttük még két, egyenként tizenöt ágyas kórterem is volt. Műtő azonban nem állt rendelkezésükre; ha komoly betegség vagy baleset fordulna elő, ott a mentőautó, hogy a nagybeteggel vagy a súlyos sérülttel a Kelet-Maine-i Központi Kórházba száguldjon. Steve Masterton, az asszisztense, aki először kalauzolta körbe Louist új munkahelyén, érthető büszkeséggel mutatta meg az előző két tanév esetnaplóját: a szóban forgó időszakban mindössze harmincnyolcszor kellett igénybe venni a mentőautót, ami nem rossz arány, ha az ember meggondolja, hogy az egyetemnek több mint tízezer diákja és majdnem kétezer dolgozója volt.

És most tessék: itt az első igazi munkanapja, és a mentőautó nincs sehol.

Beállt a számára fenntartott helyre, ahol frissen festett felirat hirdette a nevét, és besietett a rendelőbe.

Az első vizsgálóban ott találta Charlton nővért; az ötven év körüli, őszülő, de fürge mozgású, ruganyos nő éppen lázat mért egy farmert és vállpántos trikót viselő lánynak, akinek erősen hámlott a bőre. Elég friss napszúrás, gondolta Louis, majd megszólalt:

– Jó reggelt, Joan. Hová lett a mentőautó?

– Hát bizony itt nagy baj történt – mondta a nővér, miközben kivette a lány szájából a hőmérőt, és leolvasta. – Amikor Steve Masterton reggel hétre bejött, észrevette, hogy hatalmas tócsa van a motor és az elülső kerekek alatt. Kilyukadt a hűtő. Így aztán elvontatták.

– Nahát ez óriási – mondta Louis, bár azért meg is könnyebbült; igazából attól félt, hogy a mentőautó épp üzemben van. – És mikor kapjuk vissza?

Joan Charlton elnevette magát. – Ahogy én az egyetemi autószervizt ismerem, úgy december tizenötödike körül, karácsonyi díszcsomagolásban. – Aztán a diáklányra pillantott. – Teljes harminchét fok a láza. Vegyen be két aszpirint, és ne menjen se kocsmába, se sötét sikátorba.

A lány leszállt a vizsgálóasztalról, gyors pillantással felmérte magának Louist, aztán kiment.

– Az első kuncsaft az új félévben – mondta fanyarul a nővér, majd lendületes mozdulatokkal lerázta a hőmérőt.

– Úgy látom, nem túl boldog vele.

– Mert ismerem a fajtáját – mondta a nő. – Igaz, az ellentétét is: a sportolókat, akik porcleválással, íngyulladással meg minden egyébbel is csak játszanak tovább, mert nem akarnak a kispadra kerülni, nem mutatkozhatnak pipogyának, vagy úgy érzik, cserbenhagynák a csapatukat, és nem törődnek vele, hogy ez a későbbi profi karrierjükbe kerülhet. De másfelől itt vannak ezek a harminchét fokos tündérkék... – Fejével az ablak felé intett, és Louis is megpillantotta a hámló bőrű lányt. A vizsgálóban úgy viselkedett, mint akinek pocsék a közérzete, de azért igyekszik, hogy ne engedje el magát; most bezzeg fürgén, csípőjét ringatva lépdelt a kollégium felé, és szemlátomást élvezte, hogy a fiúk megfordulnak utána.

– Az egyetemi hipochonder mintapéldánya – jegyezte meg a nővér, s beejtette a hőmérőt a sterilizátorba. – Idén még legalább tizenötször előfordul majd nálunk; főleg vizsgaidőszak előtt számíthatunk rá. A kollokviumok előtti héten azzal állít be, hogy mononucleosisa, esetleg tüdőgyulladása van; végszükségben a hörghurut is megteszi. Ily módon sikerül megúsznia négy-öt írásbeli tesztet, elsősorban azokat, ahol – ahogy ők mondják – lepra a tanár, és becsúszik valami könnyebb csoportba. Írásbelik előtt az ilyeneknek mindig rosszabbodik az állapota, mert tudják, hogy ott nem lehet halandzsázni.

– Hű, de cinikus kedvünkben vagyunk ma – mondta Louis kissé meghökkenve, de a nővér olyan huncutul kacsintott rá, hogy mosolyognia kellett.

– Azért ne higgye, hogy mellre szívom, doktor úr. És ajánlom, hogy maga se tegye.

– Stephen hol van most?

– A maga irodájában. Intézi a levelezést, és megpróbál eligazodni abban a rengeteg bürokratikus ökörségben, amivel a Kék Kereszt biztosító eláraszt.

Louis bement az irodájába. Charlton nővér cinikus megjegyzései ellenére jó hangulatban volt; örült, hogy beindul a gépezet.

Később Louis – már amikor egyáltalán képes volt visszagondolni az egészre – mindig úgy vélte: akkor kezdődött az igazi rémálom, amikor aznap délelőtt tíz óra felé behozták a rendelőbe a Victor Pascow nevű haldokló fiút.

Addig teljes volt a nyugalom. Kilenckor, fél órával Louis megérkezése után megjelent a két délelőttös tanulónővérke. Louis kávéval és süteménnyel kínálta őket, aztán mintegy negyedórán át magyarázta, mi lesz a dolguk, és ami talán még fontosabb: mi az, ami már túlmegy hatáskörükön. Aztán Charlton nővér vette át a kormánypálcát; kiterelte a kislányokat Louis irodájából, s Louis még hallotta, amint megkérdi tőlük: – Nem vagytok allergiások a szarra vagy a hányadékra? Mert itt mindkettőben bőven lesz részetek.

– Atyaisten – motyogta Louis, és eltakarta az arcát, de azért közben mosolygott. Tudta, milyen jól jön néha az ilyen keménykötésű öreglány.

Ezután hozzálátott, hogy kitöltse a Kék Kereszt-Kék Pajzs betegbiztosító-társaság terjedelmes kérdőíveit, amelyek lényegében teljes leltárt követeltek a gyógyszerkészletről és az orvosi felszerelésről. („És ez így megy minden istenverte esztendőben – mondta kétségbeesett hangon Steve Masterton. – Tudod mit, Louis? írd csak be, hogy Komplett szívátültetési felszerelés, értéke: nyolcmillió dollár; attól kinyúlnak majd.”) Louist teljesen lekötötte a munka; éppen csak átvillant az agyán, hogy egy csésze kávé azért jólesnék. Ekkor a váró felől ordítást hallott. Masterton volt. „Louis! Louis, hallod? Azonnal gyere ki! Nagy baj van!”

Masterton hangjából úgy sütött a fejvesztett rémület, hogy Louis már szaladt is. Úgy pattant fel székéről, mintha tudat alatt valamiképpen számított volna erre. Aztán, ugyanabból az irányból sikoltás hallatszott, vékony és éles, mint az üvegszilánk, utána pedig kemény csattanás, és Charlton nővér hangja: „Elhallgass, vagy tűnj el innen! Csend legyen, értetted?”

Louis kirontott a váróba, és szeme először csak a vért – a rengeteg vért fogadta be. Az egyik tanulónővér zokogott, a másik viaszfehéren szorította arcához az öklét, amitől szája valami torz vigyorra húzódott szét. Masterton a földön térdelt, és az ott heverő fiú fejét próbálta tartani, közben pedig tágra nyílt, rémült szemmel nézett fel Louisra. Szólni próbált, de nem jött ki hang a torkán.

A rendelő nagy üvegajtaja előtt emberek gyülekeztek, s kezükkel formáltak ernyőt a szemük fölé, hogy kiszűrjék a fényt. Louis agyában egy esztelenségében is találó emlékkép merült fel, ahogy legföljebb hatévesen ül a nappaliban anyjával, aki épp munkába készül, és nézi a tévén a „Mai nap” adását. Dave Garrowayjel: ott bámultak be így az emberek Dave-re, Frank Blairre meg a jó öreg J. Fred Muggsra. Körülnézett, s látta, hogy mások az ablakon leskelődnek. Az ajtóval nincs mit tenni, de legalább az ablakok...

– Húzza le a redőnyöket! – csördített rá a kis ápolónőre; arra, aki az imént akkorát sikoltott.

A lány nem ugrott rögtön, mire Charlton nővér meglegyintette az ülepét: – Igyekezz, fiam!

A csíkos ruhás nővérke végre felocsúdott, és remegő kézzel lerántotta a zöld vászonredőnyöket, Charlton nővér és Masterton pedig ösztönösen a földön heverő fiú és az ajtó közé került, tőlük telhetően elzárva a kilátást.

– Hordágyat, doktor úr? – kérdezte a nővér.

– Mindenesetre hozasson – felelte Louis, és leguggolt Masterton mellé. – Egyelőre még meg sem nézhettem.

– Na gyerünk! – mondta a nővér a kislánynak, aki ismét arcához emelte öklét, és szája ismét az előbbi kétségbeesett vigyorba húzódott. Aztán ránézett a nővérre, és csak annyit mondott: „Jajistenem.”

– Ez a helyes kifejezés, de most lódulj! – A nővér megint taszított egyet a lányon, aki mozgásba lendült; piros-fehér csíkos szoknyája suhogott a lába körül.

Louis pedig lehajolt az első beteg fölé, akivel Oronóban a Maine-i Egyetemen dolga akadt.

Húsz év körüli fiatalember volt, és Louisnak nem egészen három másodpercébe került, hogy megállapítsa a diagnózis lényegét: a fiú a halálán van. Fél koponyája beszakadt, a nyaka eltört, duzzadt, kicsavarodott jobb vállából kimeredt a kulcscsontja, fejéből vér és sárgás, gennyszerű folyadék szivárgott lomhán a szőnyegre, és a bezúzott koponyán át Louis, mintha csak valami törött ablakon nézne be, láthatta szürkésfehéren lüktető agyát. A nyílás mintegy öt centiméter széles volt; ha a fiú gyermeket hordana a fejében, akár meg is szülhetné, mint Zeusz, aki a homlokán át hozta világra Pallasz Athénét. Az volt a csoda, hogy egyáltalán életben van még. Louis fülében hirtelen felcsendült Jud Crandall hangja... és néha valagba rúgja az embert... És az anyjáé: ...aki meghalt, az meghalt. Valami eszelős nevetési inger tört rá. Hiába, haver, itt nincs mese: aki meghalt, az meghalt, ez tény.

– Kiabálj ki, hogy jöjjön az a mentőautó – dörrent rá Mastertonra. – Mert ha...

– De Louis, a mentőautó...

– Úrjézus! – Louis a homlokára ütött, majd Charlton nővérre pillantott. – Joan, mi a teendő ilyenkor? Hívjuk az egyetem biztonsági szolgálatát? Vagy a kórházat?

Joan feldúltnak és zavartnak látszott; Louis sejtette, hogy ez ritkán fordulhat elő vele. De azért elég higgadtan válaszolt: – Doktor úr, fogalmam sincs. Amióta itt dolgozom, még nem kerültünk ilyen helyzetbe.

Louis agya szélsebesen járt. – Hívja az egyetemi rendőrőrsöt. Nincs idő, hogy kivárjuk a kórházi mentőautót. Ha másként nem megy, vigyék el Bangorba tűzoltóautón. Annak legalább van villogója meg szirénája. Siessen, Joan!

Ekkor, bármily hihetetlennek tetszett is, a haldokló megmozdult, szeme megrebbent, majd kinyílt: kék szeme volt, a szivárványhártya körül véres gyűrű. Meg akarta mozdítani a fejét, és Louis igyekezett visszanyomni, vigyázva a törött nyakra. Tudta, hogy a koponyatáji trauma ellenére a beteg még érezhet fájdalmat.

Istenem, az a lyuk a fejében...

– Mi történt vele? – kérdezte Steve-től, bár tudta, hogy az adott körülmények között a kérdés ostoba és céltalan; csak holmi külső szemlélő szájára illik. De csak rá kellett néznie a fiú koponyájában tátongó lyukra, hogy tudja: ő itt valóban csak külső szemlélő, semmi más. – A rendőrök hozták be?

– Nem, néhány diák, egy pokrócból rögtönzött hordágyon. Fogalmam sincs, mi történt vele.

Most azzal kell törődni, ami ezután történik, és ezért már ő is felelős. – Menj, keresd meg őket, de a másik ajtón jöjjenek. Azt akarom, hogy kéznél legyenek; de ne lássanak többet, mint amit már eddig láttak.

Mastertonon látszott, mennyire megkönnyebbült, hogy elmozdulhat innen. Ahogy kinyitotta az ajtót, izgatott, kíváncsi hangok foszlányai szűrődtek be, s egy rendőrségi sziréna is felsivított. Tehát megjöttek az egyetemi rendőrök. Louist is elöntötte valamiféle nyomorúságos megkönnyebbülés.

A haldokló gurgulázó hangot hallatott. Beszélni próbált. Louis felfogott egy-egy szótagot, de maguk a szavak zavarosan egymásba folytak.

Louis a fiú fölé hajolt, és azt mondta: – Rendbe jön majd, fiam! – közben Rachelre és Ellie-re gondolt, és a gyomra sajgón összerándult. Szájához emelte kezét, hogy elfojtsa a böfögést.

– Kaaaa – mondta a fiatalember. – Gaaaaaa...

Louis körülnézett: immár egyedül maradt a haldoklóval. Homályosan hallotta Joan Charlton kiabálását: épp a kisnővéreknek magyarázta, hogy a hordágy a kettes vizsgáló tárolószekrényében található. Louis sejtette, hogy a lányok aligha tudják megkülönböztetni a kettes vizsgálót a béka fenekétől, elvégre csak ma álltak munkába. No hiszen, szépen mutatkozott be nekik az orvostudomány világa. A fiú szétzúzott feje körül egyre szélesedő piszkosvörös kör áztatta át a zöld faltól falig szőnyeget; a koponyaüregi folyadék szivárgása, Istennek hála, megszűnt.

– Az állattemetőben... – nyikorogta a fiatalember, és elvigyorodott. Valahogy olyasformán, mint az imént a kisnővér: örömtelenül, már-már hisztérikusan.

Louis csak bámult le rá, és először nem hitt a fülének. Aztán úgy gondolta: hallucináció áldozata lett. A szerencsétlen megint habogott valamit, én pedig a tudatom mélyén összefüggő szóvá rendeztem a hangfoszlányokat, saját élményeimbe ágyazva őket. Csakhogy egy-két másodperc múlva rá kellett jönnie: nem erről van szó. Ájult, eszelős rémület fogta el, és érezte, ahogy karján és hasán hullámokban fut végig a hideg. De még ekkor sem akarta elhinni. Való igaz, hogy a szavak elhangzottak a szőnyegen heverő fiú véres ajkáról, s az is igaz, hogy az ő fülébe hatoltak, de ez csak azt jelenti, hogy szemével is, fülével is hallucinál.

– Mit mond? – suttogta.

És ezúttal a szavak már olyan érthetőek voltak, mintha egy beszélő papagáj szólalna meg: – Az nem az igazi temető. – A vérrel keretezett szempár üresen meredt a semmibe, a száj szélesre húzódott, mint a döglött potykáé.

Louison végighullámzott a rettegés, jeges kezével az ő meleg szívébe markolt, s ő úgy érezte, mintha egyre kisebbre zsugorodnék tőle; végül már legszívesebben fölpattant volna, hogy minél távolabb fusson ettől a véres, kicsavarodott, beszélő fejtől itt a rendelői váró padlóján. Louis nem részesült mélyebb vallásos nevelésben, és nem hajlott se miszticizmusra, se babonára. Bármi legyen is ez, ami itt történik – nem volt felkészülve rá.

Leküzdve menekülési ösztönét, kényszerítette magát, hogy még közelebb hajoljon. – Mit mond? – kérdezte újra.

Ez a vigyor. Ez a legszörnyűbb...

– A férfiszívnek köves a talaja, Louis – suttogta a haldokló. – A férfi elveti, ami megterem benne... és gondot visel rá.

Louis, gondolta, és tudatosan már semmi egyebet nem fogott fel. Uram Istenem, a nevemen szólított.

– Ki maga? – kérdezte Louis vékony, reszkető hangon. – Ki maga?

– Az indián halat hoz.

– Honnan tudta a ne...

– Kerülje el! Mi... Tudja meg...

– Maga...

– Kaa – mondta a fiú, s Louis úgy képzelte, most már érzi leheletén a halál szagát; a belső sérüléseket, a megszakadó ritmust, a megsemmisülést.

– Mit mond? – Őrült vágy fogta el, hogy megrázza a fiút.

– Gaaaaaaaa...

A piros tornanadrágos fiú ekkor egész testében remegni kezdett, majd egyszer csak görcsösen megmerevedett. Szeméből néhány másodpercre eltűnt az az üres kifejezés, és mintha belenézett volna a fölé hajló Louis szemébe. Aztán éppily hirtelen elernyedt. Fojtó bűz terjengett. Louis azt várta, hogy még egyszer megszólal; muszáj, hogy megszólaljon. De a fiú tekintete újra üres lett, majd megüvegesedett.

Meghalt.

Louis hátradőlt, s homályosan érzékelte, hogy ruhája a bőréhez tapad; szakadt róla a veríték. Szemét sűrű, puha köd fátyolozta el, és a világ jobbra-balra dülöngélt vele, úgy, hogy felkavarodott a gyomra. Hirtelen rájött, mi baja; elfordult a halottól, térde közé dugta a fejét, és balkezének hüvelyk- és mutatóujját keményen az ínyébe vájta, hogy vérezzen.

Néhány másodperc múlva ismét kitisztult körülötte a világ.

13

A helyiség apránként megtelt emberekkel, mintha végszavukra váró színészek lettek volna, s Louis még valószerűtlenebbnek, még kuszábbnak érezte a helyzetet. Pszichológiaórákon tanult ugyan az efféle érzésekről, de mivel maga soha nem élt még át hasonlót, most megrémült. Úgy vélte, az az ember érezheti magát ilyesformán, akinek épp egy hatalmas adag LSD-t csempésztek az italába.

Mint egy színielőadás, amit egyenesen az én számomra rendeztek, gondolta. A helyszínt először gondosan kiürítik, hogy a haldokló Szibilla fülembe súghassa kétértelmű jóslatát, és mihelyt lehunyta szemét, minden szereplő visszajön.

A két tanulónővér ügyetlenkedett be a kemény hordággyal, amit gerinc- vagy nyaksérüléses esetekhez használtak. Joan Charlton a nyomukban haladva közölte, hogy az egyetemi város rendőrsége már úton van. A fiatalembert kocogás közben ütötte el egy autó. Louisnak eszébe jutottak azok a kocogók, akik reggel a kocsija elé szaladtak, és a gyomra ismét fölfordult.

A nővér nyomában megjött Steve Masterton, két rendőrrel. – Louis, a fickók, akik behozták Pascow-t, odaát... – Hirtelen elhallgatott. – Jól vagy, Louis? – kérdezte idegesen.

– Hát persze – mondta Louis, és felállt. Még egyszer áthullámzott rajta a gyengeség, aztán elmúlt. – Pascow a neve?

– Victor Pascow. Így mondta a lány, akivel kocogott – válaszolta az egyik rendőr.

Louis az órájára nézett, és levont két percet. Masterton külön szobába terelte azokat a diákokat, akik Pascow-t behozták, s a helyiségből most áthallatszott egy lány kétségbeesett zokogása. Legyen üdvözölve az új tanév elején, kis hölgyem, gondolta Louis. Érezze jól magát. – Mr. Pascow tíz óra kilenc perckor meghalt – közölte.

Az egyik rendőr a keze fejével megtörölte a száját, majd ismét Masterton szólalt meg:

– Igazán jól vagy, Louis? Szörnyen nézel ki.

Louis már válaszra nyitotta száját, amikor az egyik kisnővér hirtelen elejtette a hordágy végét, és kirohant, de már menet közben lehányta kötényét. Megszólalt a telefon. A zokogó lány most a halott nevét kezdte sikoltani, újra meg újra: – Vic! Vic! Vic! – Tébolydai zűrzavar szabadult el. Az egyik rendőr megkérdezte Charlton nővért, nem lehetne-e a holttestet egy pokróccal letakarni, a nővér meg azt felelte, nem tudja, joga van-e pokrócot ilyen célra igénybe venni, Louisnak pedig hirtelen Maurice Sendak egy sora villant az agyába: „Tomboljon a felfordulás!”

Torkán ismét feltört az az undok vihogás, de sikerült elfojtania. Valóban „állattemető”-t mondott ez a Pascow? És valóban az ő nevét mondta ki? Ezek a kérdések billentették ki lelki egyensúlyából, miattuk tért le támolyogva a neki rendelt pályáról. De mostanra agya mintha már védőburkot alakított volna ki ama végzetes pillanatok köré; már kezdte őket felbontani, szabdalni, átfesteni. Bizonyára valami mást mondott a fiú (már ha egyáltalán mondott valamit), csak ő értette félre, pillanatnyi kétségbeesésében és sokkos állapotában. Az a valószínű, hogy első benyomása volt a helyes, és Pascow csak hangokat makogott.

Igyekezett megtalálni a jobbik énjét; azt a Louist, akit az egyetem igazgatótanácsa ötvennégy pályázó közül nem véletlenül szemelt ki erre a posztra. Elvégre teljes a fejetlenség, a dolgok nem haladnak, az emberek csak nyüzsögnek tehetetlenül – valakinek át kell vennie az irányítást.

– Adj valami nyugtatót annak a lánynak, Steve – mondta, és már ettől is mindjárt jobban érezte magát; mintha sikerült volna elindítania az űrhajót, és már távolodnának attól a parányi holdtól – vagyis Pascow megszólalásának ésszel fel nem érhető pillanatától. Louist azért alkalmazták, hogy kezébe vegye a dolgokat; nos, ha így van, hát meg is teszi.

– Adja oda azt a pokrócot, Joan!

– De doktor úr, a leltár...

– Adja csak oda! És aztán nézzen utána a nővérkének! – Ránézett a másik kis növendék ápolónőre, aki még most sem engedte el a hordágyat, és lenyűgözve, már-már hipnotikusan meredt Pascow földi maradványaira. – Kislány! – szólt rá nyersen. A lány elrántotta szemét a látványról.

– I-i-igen...

– Hogy hívják a társnőjét?

– Ki-ki-kicsodát?

– Azt az okádósat – mondta Louis szándékos durvasággal.

– Ju-Ju-Judynak. Judy DeLessiónak.

– És magát?

– Carlának – mondta a lány már valamivel biztosabb hangon.

– Nos, Carla, menjen, és tartsa Judyn a szemét! És közben hozzon egy pokrócot. Talál egy csomót az egyes vizsgáló tárolószekrényében. És maguk is induljanak kifelé! Ideje, hogy tegyük a dolgunkat.

Az emberek elszivárogtak, majd hamarosan a szomszédban is elcsitult a sikoltozás. A telefon, amely közben elhallgatott, újra megszólalt. Louis, anélkül hogy a kagylót felvette volna, benyomta a tárológombot.

Az idősebb rendőr volt szemre a higgadtabb; Louis őhozzá fordult. – Fel tudná sorolni, hogy kiket kell ilyenkor értesítenünk?

A rendőr bólintott, majd megjegyezte: – Hat éve nem adódott itt elő ilyesmi. Csúnyán kezdődik a tanév.

– Az biztos – mondta Louis, majd felvette a kagylót, és kiengedte a tárológombot.

– Halló, ki az, aki... – kezdte egy izgatott hang, de Louis megszakította a vonalat. Most neki kellett telefonálgatnia.

14

Délután négyig nem lankadt az iram; a végén Louis és Richard Irving, az egyetemi rendőrőrs parancsnoka még a sajtónak is nyilatkozott. Elmondták, hogy a Victor Pascow nevű fiatalember éppen kocogott egy barátjával és a menyasszonyával, amikor a női sportpavilon felől egy autó száguldott az egyetemi város központja felé. A gyorshajtást a huszonhárom éves, haveni (Maine állam) illetőségű Tremont Withers követte el. A kocsi elütötte Pascow-t, aki fejjel egy fának repült. Társai, két arrajáró segítségével, egy pokrócon hozták be a rendelőbe, ahol néhány perc múlva kiszenvedett. Witherst őrizetbe vették, gyorshajtás, alkoholos befolyásoltság, valamint gondatlanságból elkövetett emberölés vádjával.

Az egyetemi újság szerkesztője azt tudakolta: írhatják-e, hogy Pascow fejsérüléseibe halt bele. Louis a törött ablakra és a rajta keresztül feltáruló agyra gondolt, és azt mondta: jobban szeretné, ha a Penobscot megyei halottkém közölné a halál okát. A szerkesztő ekkor azt kérdezte: nem lehetséges-e, hogy Pascow halálát akaratlanul is az a négy fiatal idézte elő, aki pokrócba csavarva hozta be a rendelőbe.

– Nem, semmiképpen – felelte Louis. – Nézetem szerint Mr. Pascow sérülése sajnos már eleve halálos volt.

Elhangzott még néhány kérdés, de a fenti válasszal a sajtótájékoztató lényegében véget ért. Steve Masterton rögtön utána haza is ment; Louis azt gyanította, hogy meg akarja nézni magát az esti híradóban. Maga Louis bement az irodájába, hogy átgondolja a nap eseményeit, de meglehet, hogy igazából fátylat szeretett volna borítani rájuk, visszatérve a rendes napi munkához. Charlton nővérrel együtt átnézték a „kényes” beteglapokat; azokét a diákokét, akik valamilyen betegség vagy fogyatékosság ellenére is összeszorított foggal küzdötték át magukat tanulmányaikon. A rekeszben huszonhárom cukorbeteg szerepelt, tizenöt epilepsziás, tizennégy diáknak volt végtagbénulása, és voltak másfajta esetek is: fehérvérűségben szenvedők, szélütés vagy izomsorvadás áldozatai, vakok, némákból is akadt kettő, egy diák pedig egy Louis által még soha nem látott kórban: sarlósejtes vérszegénységben szenvedett.

A délután mélypontja alighanem az volt, amikor Steve távozása után a nővér egy rózsaszín emlékeztető cédulát tett Louis íróasztalára. A cédulán ez állt: Holnap reggel 9-kor jönnek a bangori szőnyegesek.

– Mit jelentsen ez? – kérdezte Louis.

– Szőnyeget kell cserélni, doktor úr – mondta a nővér bocsánatkérőn. – Ezt a foltot nem lehet eltávolítani.

Louis is tudta, hogy nem lehet. Éppen ezért bement a házi patikába, és bekapott egy Tuinal nevű ajzószert, amelyet még kollégiumi szobatársa ajánlott figyelmébe. – Pattanj fel te is a Tuinal-expresszre, Louis – mondogatta volt, ám Louis többnyire visszautasította az ajánlatot, s a fejlemények őt igazolták: szobatársa a harmadik félév kellős közepén kidőlt, otthagyta az egyetemet, és a Tuinal-expressz meg sem állt vele Vietnamig, ahol felcser lett belőle. Louis néha maga elé képzelte, amint kábítószeres révületében a dzsungel fáit számlálgatja.

Most azonban ő is szükségét érezte valamilyen mankónak. Ha ez az emlékeztető táblájára tűzött rózsaszínű cédula ott lesz a szeme előtt, valahányszor felnéz a kényes beteglapok közül, akkor igencsak rászorul a mesterséges erőforrásra.

Egész jól boldogult a munkával, amikor egyszer csak bedugta fejét az ajtón Mrs. Baillings, az éjszakás nővér: – A felesége, doktor úr. Az egyes vonalon.

Louis az órájára nézett: már fél hat volt. Igazából másfél órával ezelőtt akart hazaindulni.

– Rendben van, Nancy. Köszönöm.

Felvette a kagylót, és benyomta a megfelelő gombot. – Halló, drágám. Már éppen...

– Louis, nincs semmi bajod?

– Dehogyis, minden rendben.

– Hallottam a hírekben, Lou. Annyira sajnállak. – Majd egy másodpercnyi szünet után hozzátette: – A rádió mondta be. Téged is lehetett hallani, amint válaszolsz egy kérdésre. Nagyszerű voltál!

– Igazán? Örülök.

– Biztos, hogy semmi bajod?

– Hidd el, Rachel, semmi az égvilágon.

– Gyere haza – szólt az asszony.

– Megyek – felelte Louis. Másra sem vágyott, mint hogy otthon legyen.

15

Rachel az ajtóban várta, és Louisnak valósággal leesett az álla. Az asszony áttetsző bugyit viselt, azt a hálós melltartót, amelyet annyira szeretett rajta – és ezenkívül semmit.

– Gyönyörű vagy – mondta. – A gyerekek hol vannak?

– Missy Dandridge elvitte őket. Fél kilencig egyedül vagyunk... vagyis teljes két és fél óránk van! Ne pocsékoljuk el!

Odabújt hozzá. Louis valami halovány és csodás illatot érzett – talán rózsaolaj? Átfonta Rachel derekát, majd a fenekére tapasztotta kezét, az asszony nyelve pedig először az ajkán táncolt, majd szenvedélyes erővel hatolt be a szájába.

Amikor szájuk végre szétvált, Louis kissé rekedten megkérdezte: – Ez lesz a mai vacsora?

– Nem, ez a desszert – felelte Rachel, majd alsó testével lassan, érzékien körözve odadörgölőzött Louis hasához és ágyékához. – De ígérem, hogy csak annyit kell enned, amennyi ízlik.

Louis utánakapott, de Rachel kibújt a karjából, és kézen fogta. – Majd odafenn – mondta.

Forró fürdőt készített férjének, majd lassan levetkőztette, és a fürdőkádba terelte. Kezére húzta a kissé durva mosdókesztyűt, amely általában parlagon hevert a kád peremén, s gyengéden beszappanozta, majd leöblítette Louis testét, Louis pedig érezte, mint foszlik le róla lassan a nap – az első igazi munkanap – minden borzalma. Közben Rachel is vizes lett, a bugyi úgy tapadt hozzá, mint bőrének második rétege.

Louis éppen ki akart mászni a kádból, de Rachel gyengéden visszanyomta.

– De hát mit...

A mosdókesztyű fel-alá kezdett siklani testén, gyengéden és mégis szinte elviselhetetlenül horzsolva bőrét.

– Rachel... – motyogta. Minden póruséból dőlt a veríték, és nemcsak a fürdővíz melegétől.

– Csitt!

Így ment ez szinte egy örökkévalóságon át. Amikor már-már elélvezett, a mosdókesztyűt tartó kéz mozgása lelassult, de aztán mégsem állt meg; Rachel hol növelte, hol csökkentette az ingert, mígnem Louis úgy érte el a csúcspontot, hogy azt hitte, belészakad a dobhártyája.

– Úristen – mondta reszketegen, amikor ismét levegőhöz jutott. – Hát ezt hol tanultad?

– A cserkészlányoknál – mondta Rachel finomkodva.

Mialatt a fürdőszobában időztek, a konyhában már párolódott a Stroganoff-féle bélszín, s Louis, aki négy órakor még megesküdött volna, hogy legközelebb csak mindenszentek körül tud ételre nézni, két adaggal evett.

Utána Rachel ismét felvezette az emeletre.

– És most lássuk, hogy te mit adsz nekem – mondta.

Louis úgy vélekedett, hogy mindent összevetve egész jól állta a sarat.

Utána Rachel belebújt régi kék pizsamájába, Louis pedig flanelingben és elformátlanodott kordbársony nadrágban – Rachel csőlakószerelésnek nevezte ezt az öltözékét – elindult a gyerekekért,

Missy Dandridge kíváncsi volt a baleset körülményeire, és Louis vázlatosan beszámolt neki, ámbár gyanította, hogy a bangori Napi Hírek másnapi kiadásából ennél alighanem jóval többet tud majd meg a hölgy. Louis irtózott az ilyen kicsinyes pletykálkodástól, de Missy nem fogadott el pénzt a gyerekfelügyeletért, és Louis különben is hálás volt neki az iménti házastársi együttlét okán.

Gage már a mindössze egymérföldes úton elaludt, s Ellie is fátyolos szemmel ásítozott. Louis tisztába tette a fiúcskát, belepréselte a hálózsákjába, és ágyba dugta, majd mesét olvasott Ellie-nek. A kislány, született vadóc létére, általában a vadállatokról akart hallani, de ezúttal apja meggyőzte, hogy érje be egy cicamesével. Öt perccel azután, hogy Louis a szobájába vitte, és Rachel betakargatta, Ellie már aludt is.

Amikor Louis lement a nappaliba, Rachel már ott ült, egy pohár tejet kortyolgatva; hosszú combján kinyitva hevert Dorothy Sayers egyik krimije.

– Komolyan semmi bajod, Louis?

– Remekül érzem magam, drágám. És köszönök mindent.

– A vevő mindenekelőtt – szólt Rachel gödröcskés, kissé pajzán mosollyal. – Átmégy Judhoz egy doboz sörre?

– Ma nem – rázta meg a fejét Louis. – Kivagyok.

– Remélem, ebben nekem is van némi részem.

– Joggal reméled.

– Akkor igyon egy kis tejet, doktor úr, és zsupsz be az ágyba!

Azt gondolta, nem fog tudni elaludni, ahogy ez kórházi gyakorlata idején sűrűn megtörtént; ha különösen nehéz napja volt, újra meg újra átélte az eseményeket. Most azonban olyan könnyedén siklott az álomba, mintha valami enyhén lejtős, sima csúszdára került volna. Valahol azt olvasta, hogy az átlagos embernek mindössze hét percébe telik, amíg kikapcsol, és eloldódik a háta mögött hagyott naptól. Hét perc alatt váltja föl a tudatot az öntudatlanság – mint amikor az elvarázsolt kastélyban egyszer csak váratlanul eltűnik a fal. Mindig úgy érezte: van ebben valami kísérteties.

Félig-meddig még öntudatnál volt, amikor a messzeségből utolérte Rachel hangja: – ...holnapután.

– Mi van?

– Jolander. Az állatorvos. Holnaputánra várja Churchöt.

– Ja... – Church. Becsüld meg a tököd, Church, öreg cimbora, amíg még megvan. És máris elszakadt a valóságtól, mintha egy üreg nyelte volna el. Aludt, mélyen, álomtalanul.

16

Jóval később hangos csattanásra riadt. Azonnal felült az ágyban, és azon tűnődött, hogy vajon Ellie esett-e a földre, vagy talán Gage alatt roskadt össze a kiságy. Ekkor a hold kibújt a felhő mögül, hideg fehér fénnyel árasztva el a szobát, és ő meglátta a küszöbön Victor Pascow-t. Az ajtó csattant akkorát, amikor felrántotta.

Ott állt, bal halántéka mögött bezúzott koponyájával. Ahogy a vér barnás csíkokban az arcára száradt, olyan volt, mint a harcra kimázolt indián. Kulcscsontja fehéren meredt ki a vállából. És vigyorgott.

– Jöjjön, doktor – mondta. – Dolgunk van.

Louis körülnézett. Felesége alakjának csak körvonalai sejlettek bizonytalanul a sárga paplan alatt; az asszony mélyen aludt. Louis ismét Pascow-ra pillantott. Halott volt, s valahogyan mégsem volt az. És Louis maga sem értette, miért nem fél. Aztán egyszer csak rájött az okára.

Ez csak álom, gondolta, és a megkönnyebbülésből ismerte csak fel, hogy első pillanatra azért mégis megijedt. A holtak nem térnek vissza; ez fizikai lehetetlenség. Ez a fiatalember ott fekszik Bangorban, a bonctan egyik tepsijében, testén a patológus jellegzetes tetoválásával: a visszavarrt, ipszilon alakú vágással. Az orvos, miután szövetmintát vett, alighanem a mellkasi üregébe dugta az agyat, a koponyát pedig kitömte barna csomagolópapírral, hogy ne csöpögjön, mert így egyszerűbb, mintha az agyat – akár egy kirakós játék egyik elemét – vissza kéne gyömöszölnie. Carl bácsi, a szerencsétlen Ruthie apja mesélt neki erről, és közölt más efféle bizalmas részleteket is, amiktől Rachel, a maga rögeszmés halálfélelmében, bizonyára hisztérikus rohamot kapna. Pascow tehát nincs itt – ez egyszerűen lehetetlen. Pascow egy mélyhűtött rekeszben tartózkodik, nagylábujján dögcédulával; és az is biztos, hogy már rég nem ezt a piros kocogósortot viseli.

És mégis: kényszeres ösztön hajtotta, hogy felkeljen. Pascow le nem vette róla a szemét.

Ledobta magáról a takarót, és a földre lendítette lábát. A csomózott szőnyeg – Rachel nagyanyjától kapták valamikor nászajándékba – kellemetlenül nyomta a talpát. Semmi kétség: az álom félelmetesen valóságosnak tetszett, olyannyira, hogy nem is akaródzott elindulnia Pascow nyomában; megvárta, amíg az megfordul, és lemegy a lépcsőn. Bármilyen erős volt a kényszer, hogy kövesse, nem akarta, hogy egy mozgó hulla akárcsak álmában is hozzáérjen.

De végül mégiscsak követte. A vörös sort megcsillant a holdfényben.

Átmentek a nappalin, az ebédlőn, a konyhán. Louis arra számított, hogy Pascow majd elfordítja a zárat és felemeli a reteszt az ajtón, amely a konyhából a garázsnak használt pajtába vezet. Pascow-nak azonban ez esze ágában sem volt. Nem nyitotta ki az ajtót, hanem egyszerűen átsétált rajta, Louis pedig enyhe csodálkozással figyelte, és arra gondolt: Szóval így csinálják ezt? Roppant érdekes! Hiszen ezt bárki utána tudná csinálni!

Meg is próbálkozott vele, és derűsen tapasztalta, hogy ő csupán makacsul ellenálló fába ütközik. Úgy látszik, ő már csak javíthatatlan realista marad, még álmában is. Elfordította a Yale-zár gombját, fölemelte a reteszt, és belépett a pajtába. Pascow azonban nem volt ott. Talán szétfoszlott, gondolta Louis, ahogy az álomképek szokták. Az álmokban így tűnnek a semmibe a helyszínek is; az ember, mondjuk, ott áll anyaszült meztelen egy úszómedence szélén, valami fantasztikus merevedéssel, és megbeszéli, mondjuk, a Dandridge házaspárral, hogy jó lenne feleséget cserélni, és aztán csak pislog egyet, és máris a Hawaii-szigeteken van, és épp egy vulkánt mászik meg. Egy szó mint száz: lehet, hogy Pascow is azért tűnt el, mert most kezdődik a második felvonás.

De mihelyt kilépett a garázsból, újra megpillantotta. Ott állt a bágyadt holdfényben a pázsit túlsó végén – ahol az ösvény kezdődik.

És ekkor meglepte a félelem; beszivárgott testüregeibe, piszkos füsttel töltve meg őket. Nem akar felmenni oda! Megállt.

Pascow a vállán át visszanézett; szeme ezüstösen csillogott a holdfényben. Louis beleit a kétségbeesés irtózata facsarta össze. Az a kiugró csont, azok a száraz vérrögök... Csakhogy ennek a szempárnak ellenszegülni reménytelen vállalkozás. Úgy látszik, ez az álom a hipnózisról szól, arról, hogy valamilyen más akarat mozgatja, és ő semmin nem tud változtatni – mint ahogy ma délelőtt Pascow halálának tényén sem változtathatott. Hiába, az ember húsz éven át tanulhat, akkor is tehetetlen, ha elé kerül egy fickó, akinek ablaknyi lyuk tátong a koponyáján. Éppúgy hívhattak volna hozzá vízvezeték-szerelőt, esőcsinálót vagy marslakót.

De miközben ezek a gondolatok átfutottak az agyán, valami már húzta is az ösvény felé. Követte az előtte mozgó sortot, amely a holdfényben éppoly vörhenyes-barnának tetszett, mint a Pascow arcára száradt vér.

Nem tetszett neki ez az álom – úristen, nem, egy csöppet sem tetszett. Túlságosan valószerű volt. A szőnyeg hideg horzsolása... az, hogy nem tudott átbújni a garázsajtón, holott ez minden tisztességes álomban illendő, sőt kötelező volna... most pedig hűvös harmat csípi meztelen lábát, és félmeztelen testét könnyedén súrolja az éjszakai szellő. Aztán, mihelyt a fák alá ért, fenyőtű kezdte böködni talpát, és ez az újabb kis részlet is valóságosabb volt a kelleténél.

Nem számít. Nem kell törődni vele. Akkor is odahaza vagyok az ágyamban. Akármilyen eleven ez az álom, mégiscsak álom, és mint minden álom, holnap reggelre csak nevetni lehet rajta. Éber aggyal átlátom majd, milyen logikátlan...

Hirtelen feljajdult, mert egy korhadt faág durván végigkarcolta a karját. Feljebb az úton Pascow csupán mozgó árnyéknak tűnt, és Louisban a rettenet immár tagolt gondolatsorrá kristályosodott: Egy halott után megyek az erdőben, egy halott után megyek az „álatemetőbe”, és ez nem álom. Úgy segítsen az Isten: ez nem álom. Valóban ez történik.

Mentek lefelé az erdő borította domb túloldali lejtőjén. Az ösvény S betűket írva lomhán kanyargott a fák között, majd beleveszett a bozótba. És most nem volt a lábán magas szárú cipő. A talaj jéghideg péppé oldódott alatta, s utálatosan cuppogva marasztalta volna. Ahogy nagy nehezen evickélt, érezte a lábujjai közé beszivárgó latyakot.

Kétségbeesve igyekezett belekapaszkodni a gondolatba, hogy ez csak álom, de nem tudta meggyőzni magát.

Amikor elérték a tisztást, a hold ismét kiküzdötte magát a felhők zátonyai közül, és kísérteties ragyogásba borította a temetőt. A düledező sírkövek – a deszkadarabok, a papa fémvágó ollójával felszabdalt és durva négyszögekké kalapált bádog, a töredezett szélű palalemezek – élesen, három dimenzióban rajzolódtak ki sötét és pontosan körvonalazott árnyékot vetve.

Pascow megállít a SMUKI CICA – SZÓFÓGADÓ VOLT feliratú síremléknél, és visszafordult Louishoz, aki úgy érezte: a rettegés, az irtózat addig nő benne, amíg lágy, de könyörtelen nyomásával szétrepeszti testét. Pascow ismét elvigyorodott. Ráncokba húzódó véres ajka szabadon hagyta fogait, és amúgy egészséges, napbarnította bőrét megsápasztotta a hold csontvázfehér fénye; most valóban olyan lett, mint egy tetem, amelyet ideje bevarrni a halotti lepelbe.

Felemelte egyik karját, és előre mutatott. Louis is arra nézett, és felnyögött. Szeme kitágult; görcsösen préselte szájához keze bütykét. Valami hűvöset érzett az arcán, és ráeszmélt, hogy végtelen rettenetében elsírta magát.

A korhadt faomlás, amelytől Jud Crandall oly rémülten óvta Ellie-t, csontrakássá változott, és a csontok mozogtak. Állkapcsok, combcsontok, singcsontok, őrlő- és metszőfogak vonaglottak csattogva. Vicsorgó emberi és állati koponyákat látott. Ujjcsontok zörögtek. Emitt egy lábfej sápadt ízületei görbültek felé.

Mert a halom mozgott. S mintha egyesen őfelé csúszott volna...

Pascow most közelebb lépett, véres arca komoran meredt rá a holdfényben, és Louis, amennyire még képes volt összefüggően gondolkodni, kétségbeesve ismételgette magában: Üvölts, amíg csak fel nem ébredsz tőle! Az sem baj, ha felriasztod Rachelt, Ellie-t, Gage-et! Ébreszd fel az egész családot, az egész környéket, csak üvölts, hogy felébredj, üvölts-üvölts-üvölts, hogy felébredj-felébredj-felébredj...

De üvöltés helyett csak vérszegény kis suttogás hagyta el ajkát, mint amikor egy kiskölyök valami elhagyott helyen titkon a fütyülést gyakorolja.

Pascow még közelebb jött, s végül megszólalt.

– Az ajtót nem szabad kinyitni – mondta, és lenézett Louisra; Louis ugyanis közben térdre roskadt. Pascow arcán sajátos kifejezés ült; Louis először részvétnek vélte, holott nem az volt, csak valamiféle hátborzongató türelem. És továbbra is a mozgó csontrakásra szegezte ujját. – Ne menjen túl rajta, doktor, bármilyen erős is a késztetés. Ez a korlát nem arra való, hogy áthágják, jegyezze meg: itt nagyobb erő működik, mint amekkorát elképzelhet. Ősi korlát, és ingatag. Ne felejtse el ezt!

Louis megint kiáltani próbált, de most sem sikerült.

– Jó barátként jöttem – mondta Pascow... de vajon valóban a jó barát szót használta? Louis korántsem volt biztos ebben. Mintha valami idegen nyelven beszélt volna, amelyet Louis az álom bűvöletében egyszer csak megértett – és a szó, amelyet használt, annyira hasonlított a „jó barát”-hoz, amennyire Louis viaskodó értelme egyáltalán felfoghatta. – Magát is, szeretteit is közeli pusztulás fenyegeti, doktor... – Már majdnem ott állt Louis mellett; a halál szaga terjengett belőle.

És most felé nyúl...

És a csontok csak zörögnek, halkan, tébolyítón...

Louis oly vadul próbált kitérni a kéz elől, hogy elvesztette egyensúlyát. Közben meglökött egy síremléket, s az a földre borult. És Pascow fölé hajló arca, amint betölti az eget...

Ne felejtse el ezt, doktor...

Louis újra üvölteni próbált, és a világ örvénylőn távolodott tőle – de még mindig hallotta a mozgó csontok zörgését az éjszaka holdfényes kriptájában.

17

Az átlagember hét perc alatt alszik el, de Hand Emberi fiziológiá-ja szerint ugyanennek az átlagembernek tizenöt-húsz perc is kell az ébredéshez; mintha az álom olyan tó volna, amelybe elmerülni könnyebb, mint kijutni belőle. Az alvó fokozatosan emelkedik a felszínre, a mély álomból a könnyű álomba, amelyet néha éber álomnak is szokás nevezni. Ebben az állapotban az alvó hangokat hall, sőt még kérdésekre is válaszol anélkül, hogy később erről tudomása volna – legföljebb csak úgy, hogy azt hiszi, még ezt is álmodta.

Louis továbbra is hallotta a csontok zörgését, de aztán ez a hang apránként egyre harsányabb és fémesebb lett. Aztán csattanást, majd üvöltést és újabb fémes hangot hallott... vagy talán gurul valami? Hát persze, bólintott rá kóvályogva. A csontok akár gurulhatnak is.

Aztán a lánya kiáltását hallotta: – Fogd meg, Gage! Szaladj, fogd meg!

Gage boldogan gőgicsélt valamit. Louis erre a hangra nyitotta ki szemét, és saját hálószobája mennyezetét pillantotta meg.

Mozdulni sem mert, úgy várta, hogy a valóság, a jóságos, az áldott valóság végképp átvegye az uralmat.

Mégiscsak álom volt hát az egész. Bármily iszonyatos, bármily valószerű, mégiscsak álom. Tudatalatti kövület a józan ész szilárd rétege alatt.

Ismét hallatszott a fémes hang. Gage valamelyik játékautója gurult végig az emeleti folyosón.

– Fogd meg, Gage!

Foddmed! – süvöltötte Gage. – Foddmed-foddmed!

Apró, meztelen lábak dobogása: Gage robogott végig a folyosó futószőnyegén. Mindkét gyerek vihorászott.

Louis jobb felé nézett, Rachel helye azonban üres volt, takarója az ágy lábához lökve. A nap már elég magasan járt. Louis az órájára pillantott: mindjárt nyolc! Rachel – valószínűleg szándékosan – nem költötte fel idejében.

Rendes körülmények között bosszankodott volna ezen, de ma reggel nem bánta. Mély levegőt vett, majd kifújta, és örült a pillanatnak, amikor csak fekhet itt az ablakon ferdén betűző nap fényében, és átélheti a valóság egyértelmű és kézzelfogható élményét. A napsugárban porszemek táncoltak.

– Gyere már, Ellie, és vidd a tízóraidat, mert mindjárt itt a busz! – kiabált fel a konyhából Rachel.

– Oké! – Ellie léptei már hangosabban dobbantak, mint az öccséi. – Nesze az autód, Gage. Mennem kell az oviba.

Gage ordítani kezdett felháborodásában. A kusza hangokból ugyan csak néhány érthető szó vált ki – Gage, ató, foddmed, Ellie-busz –, a mondanivaló azonban világos volt: Ellie maradjon itthon, a nevelési rendszer pedig álljon le egy napra.

– Rázd meg apádat, hadd ébredjen fel! – hangzott fel ismét Rachel hangja.

Ellie bejött; haját lófarokban viselte, s a piros ruháját vette fel.

– Már ébren vagyok, kicsim – mondta Louis. – Eriggy, nehogy lekésd a buszt.

– Oké, apu. – A kislány gyorsan megcsókolta apja enyhén borostás képét, aztán levágtatott a lépcsőn.

Az álom lassan halványodott, szétesett. Ez is átkozottul jó érzés volt.

– Gage! – kiáltotta. – Gyere, adj apunak egy puszit!

Gage azonban nem vett tudomást a felszólításról, inkább Ellie után loholt, amilyen gyorsan csak telt tőle, és közben torkaszakadtából bömbölte – Foddmed! Foddmed! FODDMEDD! – Louis éppen csak futólag pillanthatta meg tömzsi kis testét. Nem volt más rajta, csak pelenka meg gumibugyi.

Aztán ismét Rachel szólt fel. – Te beszéltél, Louis? Hát ébren vagy?

– Aha – mondta Louis, és felült az ágyban.

– Nem megmondtam, hogy fenn van? – szólalt meg odalenn Ellie. – Na, én megyek. Szia! – A búcsút ajtócsapódás, valamint Gage dühös felbődülése nyomatékosította.

– Egy tojást kérsz vagy kettőt? – kiabálta Rachel.

Louis ledobta magáról a takarót, és lendületesen tette le lábát a csomózott ágyelőre. Már a nyelvén volt a válasz, hogy ezúttal nem kér tojást, elég lesz egy tál kukoricapehely is, és máris rohan – ám elakadt a szava.

A lába csupa piszok volt, tele rátapadt fenyőtűvel.

A szíve akkorát ugrott, mint egy meghibbant keljfeljancsi. Szeme kidülledt, a fájdalommal mit sem törődve harapott a nyelvébe, és szélsebesen az ágy legvégére rúgta a takarót. A lába helyén a lepedő is csupa sár volt, és ugyancsak tele fenyőtűvel.

– Louis?!

A térdén is néhány kóbor fenyőtűt pillantott meg, aztán egyszer csak a jobb karjára nézett: a bicepszén friss karmolás húzódott végig, pontosan ott, ahol a száraz ág felhorzsolta – álmában.

Üvölteni fogok. Érzem.

És valóban érezte, ahogy jeges tömegként nyomul fel benne a rettegés. A valóság fénye ismét csak tompán pislákolt. Az igazi valóság – gondolta – itt van. Ez a valóság: a fenyőtűk, a szutykos lepedő, a véres karmolás csupasz karján.

Üvölteni fogok, és utána megőrülök, és legalább nem izgat többé az egész...

– Louis? – Rachel közben megindult felfelé. – Louis, csak nem aludtál el újra?

Két-három másodperce maradt, hogy összeszedje magát, és küzdött is keményen, éppúgy, mint abban a zavarodott felfordulásban, amely a haldokló Pascow beszállítását követte. És végül győzött. A mérleg akkor billent meg, amikor eszébe jutott: nem szabad, hogy Rachel meglássa ilyen állapotban, sáros, fenyőtű lepte lábával, a mocskos lepedőn, a földre hullott takarók között.

– Dehogyis, ébren vagyok! – kiáltotta kedélyesen. A nyelve vérzett az iménti akaratlan harapástól, a feje kóválygott, és a lelke mélyén, ott, ahová az éppen zajló események már nem értek el, azon tűnődött, vajon nem volt-e mindig is karnyújtásnyira az efféle eszelős valószerűtlenségektől, s vajon nincs-e így ezzel mindenki más is.

– Egy tojást vagy kettőt? – Rachel, Istennek legyen hála érte, megállt a második vagy harmadik lépcsőfokon.

– Kettőt – felelte gépiesen. – És lágyan.

– Na végre! – mondta az asszony, és ismét elindult lefelé.

Louis megkönnyebbülten hunyta le a szemét, de a sötétben Pascow szeme csillogott felé ezüstösen. Rémületében ismét felnézett, majd lázasan tevékenykedni kezdett, elhessegetve minden további töprengést. Lerántotta az ágyneműt. A takarók értintetlenek voltak. Kihúzta a gubancból a két lepedőt, csomóba gyűrte, kiszaladt velük a folyosóra, és lehajította őket a szennyesaknán. Utána berontott a fürdőszobába, lenyomta a zuhanycsapot, és beállt a forró víz alá, azt sem bánva, hogy szinte perzseli a bőrét; az a fő, hogy a lába tiszta legyen.

Máris jobban érezte magát; valamelyest ura lett a helyzetnek. Törülközés közben hirtelen eszébe ötlött, hogy így érezhetik magukat a gyilkosok is, amikor azt hiszik, sikerült megszabadulniuk minden bizonyítéktól. Ettől elnevette magát, és aztán csak törülközött és csak nevetett. Egyiket sem tudta abbahagyni.

– Hé, mi az odafenn? – kiáltott Rachel. – Mi olyan vicces?

– Titok – kiabált vissza nevetve. Továbbra is meg volt rémülve, de nevetését a rémület sem fojthatta el. A hasából tört fel ez a nevetés, a hasából, amely olyan kemény volt, mint a habarccsal megkötött kőfal. Úgy vélte: a lepedőkkel nem is kezdhetett volna okosabbat, mint hogy a szennyesaknába löki őket. Missy Dandridge ötször egy héten átjött porszívózni, takarítani – és mosni, Rachel tehát meg sem látja majd ezeket a lepedőket, míg csak tisztán vissza nem kerülnek az ágyra. Persze elképzelhető, hogy Missy megemlíti neki a dolgot, de azért nem valószínű. Inkább csak a férjének súgja majd meg, hogy ezek a Creedék furcsa kis játékokat űzhetnek az ágyban, ha még sárral meg fenyőtűvel is izgatják egymást.

Erre a gondolatra Louist még harsányabb nevetés rázta meg.

Öltözködés közben halt el ajkán az utolsó kacagás, és ráeszmélt, hogy kicsit máris jobban érzi magát; az okát ugyan nem értette, de így volt. A szoba a lehúzott ágytól eltekintve ismét úgy festett, mint egyébkor. Sikerült eltüntetnie a méreg nyomait. Meglehet, hogy valójában a „bűnjel” szót kereste, de úgy érezte, igazából méreggel van dolga.

Talán minden ember így intézi el azt, ami megmagyarázhatatlan, gondolta; ez a szokás, ha szembekerülünk az irracionálissal, amit nem tudunk beilleszteni a nyugati világot uraló ok-okozati rendszerbe. Talán így birkózik meg az emberi agy a repülő csészealjjal, amely egy reggel ott lebeg hangtalanul a hátsó kertünk fölött, a földre vetve makacs kis kerek árnyékát; így dolgozzuk fel az egyiptomi békaesőt; s így rázzuk le magunkról a kezet, amely az éjszaka kellős közepén kinyúl az ágy alól, hogy megsimogassa meztelen lábunkat. Jön egy kis síró- vagy nevetőgörcs, és mert az a valami sérthetetlen egész és nem bontható elemeire, egészben is adjuk ki magunkból, mint a vesekövet.

Gage a magasított székében ült, és a kakaós macipelyhét fogyasztotta; közben kidekorálta vele az asztalt, a szék alatti műanyag szőnyeget, és még a fejére is kent belőle, mintha így akarna hajat mosni.

Rachel behozta a konyhából a lágy tojást és a kávét. – Mi volt az a jó vicc, Lou? Úgy nevettél odafenn, mint aki megháborodott. Valósággal megijedtem tőle.

Louis kinyitotta a száját, bár még fogalma sem volt, mit fog mondani. A végén aztán egy vicc sült ki belőle, amit a múlt héten hallott az út menti kis ábécében; valami zsidó szabóról szólt, aki vesz egy beszélő papagájt, de az csak annyit tud, hogy „Ariel Sharon kiveri”.

Mire a vicc végére ért, már Rachel is nevetett – sőt, ami azt illeti, még Gage is.

Pompás. Hősünk eltussolt minden bizonyítékot; úgymint a sáros lepedőt meg az eszelős röhögést a fürdőszobában. Hősünk most elolvassa a reggeli újságot – vagy legalábbis belenéz –, amitől a reggel végképp normálisnak látszik majd.

E gondolat jegyében már ki is nyitotta az újságot.

Ez a beszéd, gondolta véghetetlen megkönnyebbüléssel. Kipisiled, mint a vesekövet, és azzal kész – legalábbis addig, amíg egy este, baráti társaságban, a tábortűz mellett szél nem kerekedik, és a társalgás rejtélyes esetekre fordul. Mert éjjel, a tűz mellett, ha süvít a szél, könnyen megered a nyelv, és a nagy szavak semmibe se kerülnek.

Megette a tojást, megcsókolta Rachelt és Gage-et, és csak elmenőben nézett rá lopva a széles, fehérre mázolt szennyesszekrényre, ahová az akna torkollott. Minden el van boronálva. Ismét pazar nap ígérkezett. Úgy tetszett, mintha a késő nyárnak soha nem akarna vége szakadni, és igazán minden a legnagyobb rendben volt. Ahogy a kocsival kihátrált a garázsból, még egy pillantást vetett az ösvényre, de itt sem várta kellemetlen meglepetés. Egyetlen szál haja sem állt égnek. A vesekő eltávozott.

Rendben is volt minden, amíg meg nem tett vagy tíz mérföldet. Ekkor olyan heves, rángásszerű remegés fogta el, hogy le kellett térnie a 2-es útról Sing kínai éttermének így reggelente teljesen üres parkolójába. Az étterem nem volt messze a Kelet-Maine-i Központi Kórháztól – ide szállították Pascow holttestét. Mármint a KMKK-ba, nem az étterembe. Vic Pascow már aligha kér többé újabb adag moo goo gai pant, hahaha.

A rángások kedvük szerint dobálták, cibálták, facsarták ki a testét. Tehetetlen rémület kerítette hatalmába. Nem valamilyen természetfölötti jelenségtől félt, ilyen ragyogó napsütésben ez képtelenség lett volna, egyszerűen attól rettegett, hogy lassan megháborodik. Úgy érezte, mintha valami hosszú, láthatatlan drótot sodornának az agyában.

– Elég volt – mondta. – Könyörgök, legyen már elég.

Kitapogatta a rádiót; történetesen Joan Baez énekelt, rozsdáról meg holmi gyémántokról. Az édes józan hang megnyugtatta, és mire a szám véget ért, Louis úgy érezte, újra beindíthatja a motort.

A rendelőbe érve éppen csak jó reggelt kiáltott Charlton nővérnek, és máris bemenekült a fürdőszobába. Biztos volt benne, hogy pokolian festhet – ám semmi ilyesmit nem tapasztalt. Csak kicsit beesett volt a szeme, de ezt még Rachel sem vette észre. Hideg vizet fröcskölt az arcába, megszárította, megfésülködött, és bement az irodájába.

Odabenn Steve Masterton és Surrendra Hardu, az indiai orvos üldögélt; kávéztak, és továbbra is a kényes beteglapok közt búvárkodtak.

– Jó reggelt, Lou – üdvözölte Steve.

– Jó reggelt.

– Remélhetőleg ma jobb napunk lesz – mondta Hardu.

– Igaz is, te lemaradtál a tegnapi cirkuszról.

– Az éjjel Surrendrának is bőven kijutott a cirkuszból – vigyorodott el Masterton. – Meséld csak el Lou-nak, Surrendra!

Hardu megtörölgette a szemüvegét, és elmosolyodott. – Hajnali egykor két srác behozta a barátnőjüket – mondta. – A lány leitta magát örömében; meglocsolta a tanévkezdést, érted már. És közben csúnyán felhasította a combját. Mondom neki, hogy legalább négy öltéssel kell össze varrni, de nem marad utána heg. Csak öltsön bátran, mondja, én meg nekilátok, és fölébe hajlok, így...

Hardu bemutatta, hogyan hajbókolt az immár láthatatlan comb előtt, Louis pedig, már gyanítva a kifejletét, elvigyorodott.

– És ahogy varrom, hát nem leokádja a fejemet?

Először Mastertonból, majd Louisból robbant ki a nevetés, de Hardu csak csendesen somolygott, mintha ezernyi életet élt volna le, és mindegyikben ezerszer érte volna hasonló baleset.

– Mióta vagy szolgálatban, Surrendra? – kérdezte Louis, amikor elhalt a nevetés.

– Éjfél óta – mondta az indiai. – Éppen készülök haza. Csak addig akartam maradni, amíg jó reggelt nem kívánhatok neked.

– Hát akkor viszlát – rázta meg Louis az orvos apró barna kezét. – Menj haza, és bújj az ágyba!

– Már majdnem végeztünk a kényes esetekkel – mondta Masterton. – Rebegj el egy halleluját, Surrendra.

– Nem tehetem – mosolygott Hardu. – Nem vagyok keresztény.

– Akkor énekeld el a Hare Krishnát, vagy amit akarsz.

– Tündököljetek tovább mind a ketten – mondta Hardu, és továbbra is mosolygósan kisiklott a helyiségből.

Louis és Steve Masterton egy pillanatig némán néztek utána, majd egymásra pillantottak, s mindketten nevetni kezdtek. Louisnak soha még nevetés ilyen jól nem esett – olyan egyszerű volt, olyan mindennapi.

– Még jó, hogy végeztünk a beteglapokkal – mondta Steve. – Ma üdvözölhetjük körünkben a kábszerárusokat.

Louis bólintott. Ezen a héten is kedden tíz órára várták az első gyógyszerügynököt. Ahogy Steve viccesen mondogatta, ha a Maine-i Egyetemen a szerda a Prince-féle spagetti napja, akkor a kedd – a normandiai invázió első napjának mintájára – a D-nap. A D a Darvont jelölte, a morfiumtartalmú fájdalomcsillapítók eme örökös listavezetőjét.

– Egy jó tanács, Nagy Fehér Főnök – jegyezte meg Steve. – Nem tudom, milyenek voltak ezek az ürgék Chicagóban, de errefelé semmitől sem riadnak vissza, a novemberi fizetett allagashi vadászkirándulástól az ingyenes családi tekebérletig a bangori vidámparkban. Egyszer egy pofa még egy olyan felfújható csinibabát is rám akart tukmálni, pedig én csak egy szerény kis asszisztens vagyok. Ha nem harapsz rá a szereikre, téged röpítenek a raktárhoz luxusautón.

– A babát azért elfogadhattad volna.

– Szóba sem jöhetett, vörös hajú volt. Nem a zsánerem.

– Mindegy, akkor is Surrendrával értek egyet – mondta Louis. – A lényeg az, hogy ma jobb napunk legyen, mint a tegnapi.

18

Amikor az Upjohn cég képviselője pontban tízkor még nem bukkant fel, Louis rászánta magát, és átszólt telefonon a felvételi irodának. Bizonyos Mrs. Stapletonnal beszélt, aki megígérte, hogy azonnal átküld egy másolati példányt Victor Pascow személyi anyagáról. Mire Louis letette a kagylót, már ott volt az upjohnos fickó. Semmit nem próbált rátukmálni, éppen csak megkérdezte, nem érdekelné-e egy kedvezményes bérlet a New England-i Patrióták sportfesztiváljára.

– Aligha – közölte Louis.

– Sejtettem – mondta a fickó komoran, és lelépett.

Délben Louis átballagott a büfébe, vett magának egy tonhalas szendvicset meg egy kólát, és visszavitte az irodájába, hogy evés közben már át is nézze Pascow anyagát. Valami kapcsolatot keresett, egy szálat, amely őhozzá vagy Észak-Ludlow-hoz, tehát az állattemetőhöz vezet, és közben tudta: az a ködös meggyőződés ösztökéli, hogy még egy ilyen kísérteties és rejtélyes eseménysorozatnak is megvan a maga ésszerű magyarázata. Meglehet, hogy a srác Ludlow-ban nevelkedett – sőt, talán valamikor még el is temetett odafenn valami kutyát vagy macskát.

Ám ilyen kapcsolatot nem talált. Pascow a New Jersey-i Bergenfieldből jött a Maine-i Egyetemre, nevezetesen a villamosmérnöki karra. A rövid gépírásos feljegyzésekben Louis semmiféle összefüggésre nem bukkant a saját személye s a váróban kiszenvedett fiatalember között – leszámítva természetesen éppen a halálesetet magát.

A szalmaszál már a pohár alját karcolta; a kóla az utolsó cseppig elfogyott. Louis a szemétkosárba dobta a poharat meg a papírt. Szerencsére könnyű ebéd volt, de legalább jó étvággyal fogyasztotta el. Igazán semmi baj a közérzetével. Legalábbis egyelőre. A reszketés nem újult ki, és még a reggeli felfedezés rettenete is egyre inkább valami kínos, de lényegtelen meglepetésnek rémlett, amely maga is még az álom része volt, híján minden valódi jelentőségnek.

Dobolt az itatóson, aztán megvonta a vállát, és ismét a telefonkagyló után nyúlt. Feltárcsázta a KMKK-t, és a hullaházat kérte.

Miután kapcsolták a kórbonctant, bemutatkozott a tisztviselőnek, és így folytatta:

– Magukhoz szállították az egyik hallgatónkat, bizonyos Victor Pascow-t.

– Igen, de már nincs itt – mondta a hang a vonal túlsó végén.

Louisnak összeszorult a torka. Nagy nehezen nyögte ki:

– Tessék?

– A szülei tegnap éjjel repülőn elszállították a holttestét. Jött egy alak a Brookings-Smith-féle temetkezési vállalattól, és átvette. A Delta... várjon, mindjárt megnézem... – Papírzizegés hallatszott. – Megvan, a Delta 109-es járatára rakták fel. Miért, mit gondolt, hová ment? Táncmulatságra?

– Dehogyis – mondta Louis. – Csak éppen... – Csak éppen micsoda? Mi a fenének nyomoz tovább ebben az ügyben? Józan ésszel ezt úgysem lehet feldolgozni. Ezt csak kitörölni lehet az ember agyából, elfelejteni, minél gyorsabban; különben csak önmagának keresi a bajt, fölöslegesen. – Csak éppen úgy éreztem, túl gyorsan történt – fejezte be sután a mondatot.

– Ugyan miért? Tegnap délután – újabb papírzörgés – három óra húsz körül felboncolták; a boncolást dr. Rynzwyck végezte. Addigra az apja már meg is tette a szükséges intézkedéseket. Gondolom, a holttest hajnali kettőkor érkezhetett meg Newarkba.

– Értem. Hát akkor...

– Hacsak valamelyik hordár el nem szúrta, és nem máshová postázta – mondta nagy vidoran a tisztviselő. – Tudja, előfordult már ilyesmi, habár a Deltával még soha; a Delta nagyon megbízható cég. Volt egy kuncsaftunk, aki egy horgászkiránduláson halt meg, fenn, Aroostook megyében, valami kisvárosban, aminek neve sincs, csak földrajzi koordinátái. A seggfej épp egy doboz sört szlopált, a doboz nyitókapcsa a torkán akadt, és megfulladt tőle. Két napba telt, amíg a haverjai kivonszolták az erdőből, és akkor már, hisz tudja, fej vagy írás kérdése, hogy fog-e majd rajta a balzsamozás. De azért csak feltaszigálták valahogy a repülőgép csomagterébe, és elindították Minnesotába, Grand Fallsba, ahol lakott, és imádkoztak, hogy minden jól menjen. Csakhogy akkor jött a gubanc. Először elszállították Miamiba, aztán Des Moinesba, onnan meg Fargóba, Észak-Dakotába. A végén valaki észbe kapott, csak hogy addigra újabb három nap telt el. Akár kólát is injekciózhattak volna belé balzsamozó helyett. A pofa totál megfeketedett, és úgy bűzlött, mint a romlott disznóhús. Szóval én legalábbis így hallottam. Hat poggyászkezelő lett rosszul tőle.

A hang a vonal túlsó végén szívből jövően kacagott.

Louis lehunyta a szemét, és azt mondta:

– Hát köszönöm...

– Ha óhajtja, doktor úr, megadhatom dr. Rynzwyck otthoni számát, de délelőttönként többnyire Oronóban szokott golfozni.

– Nem fontos – szólt Louis, és letette a kagylót. Ezzel leszállhatsz az ügyről, gondolta. Amikor az az őrült álom, vagy nevezd bárminek, meglepett, Pascow teste már majdnem biztosan kikötött egy bergenfieldi ravatalozóban. Kész; ennyi. Most aztán már vége legyen!

Amikor délután hazafelé hajtott, végre egyszerű magyarázatot talált a lepedő bepiszkolódására, és valósággal elöntötte a megkönnyebbülés.

A nap folyamán – amely ráadásul az első igazi munkanapja volt – váratlan esemény történt: egy diák halálos sérülést szenvedett, és az ő rendelőjében halt meg. Nos, e tény olyannyira feldúlta lelki nyugalmát, hogy egyetlen, soha vissza nem térő alkalomra alvajáró lett.

Valóban, ezzel helyére rázódott minden. Az álom azért tűnt oly valószerűnek, mert számos részlete igaz is volt: a szőnyeg csomóinak érintése, a harmat hidege, no és persze a korhadt ág is, amely felkarcolta a karját. Az is világos immár, hogy Pascow miért tudott átbújni az ajtón, és neki miért nem sikerült.

Lelki szeme előtt kibontakozott a kép: Rachel az éjjel lejön a lépcsőn, és rajtakapja, amint nekimegy a hátsó ajtónak, abbéli igyekezetében, hogy álmában átbújjék rajta. Muszáj volt elvigyorodnia. Hű, de berezelt volna az asszony!

Most, hogy rátalált az alvajárás hipotézisére, már az álom okait is elemezni tudta – és elemezte is, méghozzá nem csekély mohósággal. Azért ment fel az állattemetőbe, mert emlékezetében ez a hely egy másik, hasonlóan friss keletű és kínos élményhez kapcsolódott: miatta támadt komoly nézeteltérése a feleségével. Aztán, egyre növekvő izgalommal megállapította, hogy van egy további kapcsolódási pont is: a lánya ott találkozott először a halál fogalmával, és tegnap, lefekvéskor tudat alatt minden bizonnyal ez az emlék is gyötörte.

Disznó szerencsém volt, hogy egyáltalán épségben hazaértem; érdekes, hogy erre a részre nem is emlékszem. Biztos robotpilóta működött bennem!

Mindenesetre jó, hogy így történt. El sem tudta képzelni, milyen érzés lett volna, ha reggel ott ébred fel Smuki cica sírja mellett, zavarodottan, harmatban fürödve, és alighanem halálra rémülve – mint ahogy minden bizonnyal Rachel is agyonizgulta volna magát.

De hát mostanra már túl van rajta.

Leszállhatsz az ügyről, gondolta mérhetetlen megkönnyebbüléssel. Jó, jó, de mit jelentsen az, amit a Pascow fiú haldokolva motyogott? – szólalt meg halkan egy belső hang, de Louis gyorsan lekapcsolta.

Aznap este, miközben Rachel vasalt, Ellie és Gage pedig ugyanazon a széken kuporogva meredten nézte a Muppet show-t, Louis könnyedén odaszólt feleségének: sétál egyet, mert friss levegőre vágyik.

– De ugye visszaérsz, mire Gage-et ágyba dugjuk? – kérdezte Rachel, fel sem nézve a vasalásból. – Tudod, hogy könnyebben fekszik le, ha te is ott vagy.

– Hát persze – felelte.

– Hová mégy, apu? – kérdezte Ellie, de ő sem vette le szemét a tévéről. Miss Röfi éppen arra készült, hogy Brekit pofon üsse.

– Csak járok egyet a ház mögött, szívecském.

– Aha.

Louis kiment a házból.

Negyedóra múlva már ott is volt az állattemetőben. Kíváncsian nézett körül, és elfogta az érzés: mindez egyszer már megtörtént vele. Merthogy valóban járt itt, afelől kétség sem lehetett: a Smuki cica emlékére állított tábla a földön hevert; akkor borította fel, amikor a lassan immár elmosódó álom végén a szellem-Pascow közeledett felé. Louis szórakozottan felállította a síremléket, majd átballagott a faomláshoz.

A látvány csöppet sem tetszett neki; még most is megdermedt, amikor eszébe jutott, miképpen változtak ezek a holt fák, fehérre fakult ágak csonthalommá. Kényszerítette magát, hogy megérintse az egyik ágat, amely eléggé ingatag helyzetben hevert a rakás tetején. Az ág gurulni kezdett, majd a rakás oldalán végigbucskázva kikötött a földön, Louis pedig hátraugrott, nehogy a cipőjéhez érjen.

Végighaladt az omlás mentén, először balra, aztán jobbra. Két végén sűrű, átjárhatatlannak látszó bozót határolta, amelyen épeszű ember meg sem próbál átvágni. A talajt buján lepte el a mérges szömörce – sokan azzal kérkednek, hogy érzéketlenek rá, de Louis tudta, hogy jóformán mindenkire ártalmas –, távolabb pedig a cserjéből irgalmatlan méretű tüskék meredeztek.

Louis ismét visszament az ágakból rakott fal közepéhez, és kezét farmerja hátsó zsebébe süllyesztve csak nézte-nézte.

Ugye nem próbálod megmászni?

Én aztán nem, nagy főnök. Hogy is jutna eszembe ilyen őrültség!

Nagyszerű. Már kezdtem aggódni, Lou. Mert ha törött bokával akarsz kikötni a saját rendelődben, nincs is rá jobb módszer. Igazam van?

Naná! Amellett sötétedik is.

És Louis, megnyugodva, hogy ura a helyzetnek, és teljesen egyetért önmagával, lassan felkapaszkodott a faomlásra.

Félúton volt felfelé, amikor az ágak egyszer csak furcsa reccsenéssel megmozdultak a lába alatt.

Zörögnek a csontok, mi, doki?

Amikor másodszor is megbillent a rakás, Louis elindult lefelé. Az ing kicsúszott nadrágjából.

Baj nélkül ért földet, leverte kezéről az elmorzsolódott fakérget, és visszament az ösvényhez, amely hazavezeti – haza a gyerekeihez, akik lefekvés előtt még mesét akarnak hallgatni, Churchhöz, aki utolsó napját élvezi ki törzskönyvezett kandúri és szívtipró minőségében, és a vacsorához, amelyet majd közösen fogyasztanak el a konyhában a feleségével, miután a gyerekeket lefektették.

Mielőtt elindult volna, még egyszer visszanézett a tisztásra, és meghökkentette a zöldellő némaság. A talaj mentén ködpászmák kígyóztak elő úgyszólván a semmiből, és körülfolytak a sírköveket. És ezek a közös központú körök... Mintha Észak-Ludlow gyerekei nemzedékek óta egyfajta méretarányos Stonehenge felépítésén buzgólkodnának.

De vajon csak ennyiről van szó, Louis?

Bár éppen csak egy röpke pillantást vethetett a túloldalra, mielőtt a lába alatt meginduló farakástól felborzolódtak az idegei, megesküdött volna, hogy odaát újabb ösvény indul, befelé az erdőségbe.

Semmi közöd hozzá, Louis. Verd ki a fejedből ezt az egészet.

Oké, nagyfőnök.

Louis sarkon fordult, és megindult hazafelé.

Miután Rachel lefeküdt, ő még egy órát fenn maradt. Egyszer már végigolvasott orvosi folyóiratokat lapozgatott, és magának sem volt hajlandó bevallani, hogy nyomasztja a lefekvés – az elalvás gondolata. Eddig még soha nem járkált álmában, és amíg ki nem derül, hogy megismétlődik-e, honnan tudhatná, hogy egyszeri, elszigetelt esetről van-e csupán szó?

Hallotta, ahogy Rachel kikel az ágyból, majd halkan leszól: – Lou, drágám... Jössz már?

– Éppen indultam – mondta, leoltotta az íróasztala fölötti lámpát, és felállt.

Ezen az éjszakán a gépezet nem állt le hét perc alatt. Hallgatva Rachel mély, nyugodt lélegzését, Victor Pascow felbukkanása egyre kevésbé tetszett álomszerűnek. Ha becsukta a szemét, máris látta, ahogy nagy robajjal kivágódik az ajtó, és már ott is van ő, Victor Pascow, úgy is mint mai műsorunk díszvendége, kocogósortjában, kimeredő kulcscsontjával, viaszsápadtan a nyári barnaság alatt.

Amikor már-már álomba merült, eszébe jutott, milyen is lenne az ébredés az állattemetőben, milyen érzés lenne megpillantani a holdfényben azokat a félig-meddig szabályos, közös központú köröket, és aztán éberen visszaindulni a fák között kanyargó ösvényen. Mindez végigfutott az agyán, és akkor hirtelen ismét felriadt.

Valamivel éjfél után lepte meg végül az álom, és egyetlen ütéssel leterítette. Ezúttal azonban nem álmodott semmit. Pontosan fél nyolckor ébredt, az ablakon kopogó hideg őszi eső hangjára. Némi aggodalommal rúgta le magáról a takarót, de a lepedő makulátlanul tisztának bizonyult. S ha kérges, bőrkeményedéses lábfejét makulátlannak nem is lehetett nevezni, tisztának legalább az is tiszta volt.

Louis azon kapta magát, hogy fütyörészik a zuhany alatt.

19

Amikor Rachel elvitte Winston Churchillt az állatorvosi rendelőbe, Gage-re Missy Dandridge ügyelt. Aznap éjjel Ellie tizenegyig ébren volt; nyűgösen siránkozott, hogy Church nélkül nem tud elaludni, és egyik pohár vizet kérte a másik után. Végül aztán Louis megtiltotta a további vízivást, mondván, hogy be fog pisilni, mire a kislány olyan heves sírógörcsöt kapott, hogy szülei csak néztek egymásra felhúzott szemöldökkel, tanácstalanul.

– Félti Churchöt – mondta Rachel. – Hagyjuk rá, Lou, hadd birkózzon meg vele.

– Remélem, úgyse bírja soká tüdővel – jegyezte meg Louis.

Igaza lett: a rekedt, dühös sírás apránként csuklásba és nyöszörgésbe csapott át, mígnem végül csend lett. Amikor Louis kisvártatva benézett Ellie szobájába, a kislányt a földön találta: álmában szorosan ölelte magához a kosarat, amelyet Church csak a legritkább esetben tisztelt meg jelenlétével.

Louis óvatosan lefejtette Ellie karját a kosárról, és visszafektette az ágyba, majd gyengéden kisimította haját izzadt homlokából, és megcsókolta. Utána hirtelen ötlettel betért Rachel kuckójába, ami afféle irodaként szolgált, és egy darab papírra jókora betűkkel felfirkálta: HOLNAPRA MEGJÖVÖK, SOK CSÓK: CHURCH, és rátűzte a macskakosár alján lévő párnára. Aztán bement a saját hálószobájába. Rachelt kereste, és Rachel ott is volt. Szeretkeztek, és utána egymás karjában aludtak el.

Church Louis első munkahetének péntekjén tért haza. Ellie nagy hűhót csapott körülötte, zsebpénzéből jókora doboz macskacsemegét vett neki, s egy ízben kis híján pofon vágta Gage-et, amikor az hozzá akart nyúlni – mire a kisfiú olyan harsány sírásra fakadt, amilyet szülői fegyelmezés soha elő nem csalt volna belőle. Ellie haragja nyilvánvalóan azt jelentette számára, hogy a Jóisten haragszik rá.

Church láttán Louist szomorúság fogta el. Tudta, hogy ez nevetséges, de ettől még az érzés mit sem enyhült. Church korábbi hetykeségének nyoma sem maradt. Már nem lopakodott orvlövész módján, hanem lassan, óvatosan lépdelt, akár a lábadozó beteg. Elfogadta az ételt Ellie kezéből, s esze ágában sem volt, hogy kimenjen a házból; még a garázsig sem merészkedett. Megváltozott. Még az is lehet, hogy előnyére.

Rachel és Ellie – úgy tetszett – mit sem láttak ebből.

20

A vénasszonyok nyara jött, és ment. A fák lombja rézvörösre változott, színük rövid időre fellobbant, aztán megfakult. Október közepén egy álló napon át zuhogott a hideg eső, és a nyomában hullani kezdtek a levelek. Ellie nap mint nap mindenszentekre fabrikált díszekkel megrakva jött meg az óvodából, és a fej nélküli lovas történetével szórakoztatta Gage-et. Boldog kora őszi hetek voltak.

Louis beleszokott a fárasztó, de kellemes egyetemi munkába. Betegeket vizsgált, részt vett az egyetemi tanács ülésein, megírta a kötelező cikkeket a diákújságba, megnyugtatva a mindkét nembéli diákságot, hogy a rendelőintézet bizalmasan kezel mindenfajta nemi betegséget, s buzdítva őket, hogy jelentkezzenek emlékeztető influenzaoltásra, mivel télen várhatóan ismét az A-vírus garázdálkodik majd. Bizottsági ülésekre járt, hol mint tag, hol mint elnök. Október második hetében elment Providence-be, a New England-i közép- és felsőoktatási gyógyászati tanácskozásra, és előadást is tartott az egyetemi hallgatók orvosi ellátásának jogi vonatkozásairól. „Henry Montez” álnéven Victor Pascow is szerepelt az előadásban, amelyet kedvezően fogadtak. Már dolgozott a következő tanév orvosi költségvetésén.

Kialakult az esték megszokott rendje is. Vacsora után a gyerekekkel foglalkozott, utána megivott egy-két doboz sört Jud Crandall-lel. Ha Missynek volt egy szabad órája, Rachel is átment vele, néha pedig Norma is csatlakozott hozzájuk, de általában csak kettesben voltak Juddal. Louis úgy megszokta az öreget, mint valami kényelmes régi papucsot, az pedig úgy mesélt Ludlow háromszáz éves múltjáról, mintha maga is átélte volna az egészet. Sokat beszélt, de soha nem fecsegett, és bár Rachel néha elnyomott egy-egy ásítást, maga Louis soha nem unatkozott.

Legtöbbször tíz előtt már visszament a házába, és ilyenkor Rachel meg ő legtöbbször szeretkeztek. Házasságuk első éve óta soha nem szeretkeztek sem ilyen sűrűn, sem ilyen sikeresen és élvezetesen. Rachel szerint az artézi kútvízben lehetett valami; Louis inkább a maine-i levegőre szavazott.

Mind a diákságban, mind Louisban lassan megkopott a tanév első napjának s benne Victor Pascow rút halálának emléke, habár a fiú családja bizonyára gyászolt még. Louis a telefonban hallotta Pascow apjának könnyes és szerencsére arc nélküli hangját; az apa csak arról szeretett volna megbizonyosodni, hogy Louis valóban megtett minden tőle telhetőt, Louis pedig biztosította, hogy mind ő, mind a többi érintett a feladata magaslatán állt. Nem beszélt sem a felfordulásról, sem a szőnyegen egyre terjedő foltról, sem arról, hogy a fiú jóformán már beszállítása pillanatában halott volt, noha tudta, hogy ő maga soha nem felejti el mindezt. Ám azok, akik Pascow-ban csupán egy baleset áldozatát látták, lassan megfeledkeztek róla.

Louis még emlékezett az álomra és az azt kísérő éjszakai alvajáró kalandra is, de már csak úgy, mintha másvalakivel történt volna meg, vagy egy régi tévéjátékban fordult volna elő. Olyasformán élt csak benne, mint az a hat évvel ezelőtti este, amikor Chicagóban elment egy kurvához; mindkét eset lényegtelen, mellékes epizódnak tűnt, s még valami hamis mellékzöngéjük is volt, mint a mesterségesen visszhangosított helyiségben előállított zajoknak.

Eszébe sem jutott már, mit mondott vagy mit nem mondott Victor Pascow, amikor haldoklott.

Mindenszentek éjszakáján keményen fagyott. Louis és Ellie Crandalléknél kezdték az estét. Ellie élethűen huhogott, úgy tett, mintha seprűn lovagolná körül a konyhát, és le is aratta a babérokat: – A legcukibb kislány, akit valaha láttam – hát nincs igazam, Jud?

Jud egyetértett, és rágyújtott egy cigarettára. – És hol van Gage? – kérdezte. – Azt hittem, ő is beöltözik majd!

Valóban át akarták hozni Gage-et is, Rachel meg különösen örült volna neki, mert Missy Dandridge segítségével összeállítottak neki valami bogárjelmezt, csáp gyanánt meggörbített és krepp-papírba burkolt akasztókkal – de Gage-et hirtelen leverte a lábáról egy csúnya torokgyulladás, és Louis, miután meghallgatta kissé sípoló tüdejét, és megnézte a kinti hőmérőt, amely már délután hatkor is csupán négy fokot mutatott, szobafogságra ítélte, Rachel pedig, bármily csalódott volt is, egyetértett vele.

Ellie megígérte, hogy Gage-nek is juttat majd az ajándékba kapott édességből, de részvéte oly túlméretezettnek tűnt, hogy Louis gyanakodni kezdett: nem örül-e valójában, amiért a fiúcska nem lábatlankodik majd körülötte – és nem csapolja meg az ő sikerét.

– Szegény Gage – mondta Ellie olyan hangon, ahogy általában halálos betegekről szokás megemlékezni. Gage, mint aki nem is sejti, miről marad le, a heverőről nézte a Zümm! című gyerekműsort. Church békésen szunyókált az oldalán.

– Ellie-boszi – jegyezte meg lagymatagon, majd ismét elmerült a tévénézésben.

– Szegény Gage – sóhajtotta ismét Ellie. Louisnak a krokodilkönnyek jutottak eszébe, és elmosolyodott. Ellie pedig rángatni kezdte a kezét. – Gyere, apu. Menjünk már – menjünk már – menjünk már!

– Gage-re rátört egy kis influenzaféle – felelte Louis Jud kérdésére.

– Hát ez nagy kár – mondta Norma –, de legalább jövőre még jobban élvezi majd. Tartsd a táskád, Ellie – zsupsz!

Egy almát és egy harapásnyi szelet Snickers csokoládét vett ki az asztalon álló tálból, de mindjárt ki is ejtette a kezéből. Louist meghökkentette, milyen karomszerűen görbék az ujjai. Lehajolt, és elkapta a földön guruló almát, Jud pedig a csokoládét vette fel, és bedobta Ellie táskájába.

– Jaj, drágám, ez az alma behorpadt – szólt Norma.

– Hadd hozok másikat.

– Nincs ennek semmi baja – vágott közbe Louis, és az almát is a táskába akarta tenni, de Ellie tiltakozva csukta be a táskát, és arrébb ugrott.

– Nem kell horpadt alma – mondta, s úgy nézett az apjára, mintha az megőrült volna. – Csúnya foltos, pfuj!

– Nagyon neveletlen vagy, Ellie!

– Ne bántsa, amiért megmondja az igazat – szólt rá Norma. – Tudhatná, Louis, hogy csak a gyerek nem hazudik. Azért gyerek. A foltos alma valóban gusztustalan.

– Köszönöm, Mrs. Crandall – szólt Ellie, diadalmas pillantást vetve apjára.

– Igazán nincs mit, édeském – felelte Norma.

Jud kikísérte őket a verandára. A kerti úton két apró kísértet közelgett, és Ellie azonnal csoporttársaira ismert bennük. Visszament velük a konyhába, Jud és Louis pedig magukra maradtak a verandán.

– Úgy látom, rosszabbodott a csúza – mondta Louis.

Jud bólintott, és elnyomta cigarettáját a hamutartóban. – Igaz. Ősszel és télen mindig is jobban gyötri, de ilyen rossz eddig még soha nem volt.

– És mit mond az orvosa?

– Semmit. Nem is mondhat, mert Norma nem ment el hozzá.

– Micsoda? De miért?

Jud ránézett, és a kísértetekre váró furgon reflektorainak fényében furcsamód védtelennek látszott. – Alkalmasabb időben akartam megkérni rá, Louis, de azt hiszem, semmilyen időpont nem alkalmas rá, hogy az ember visszaéljen a barátsággal. Mondja, nem vizsgálná meg?

A konyhából kihallatszott, ahogy a két kísértet és Ellie versenyt huhognak – Ellie egész héten gyakorolta a számot, és igazán pompásan sikerült; vérbeli mindenszentek-hangulata volt.

– De nincs valami más baja is? – kérdezte Louis. – Úgy fest, mintha félne valamitől.

– Újabban fájdalmat érez a mellében – mondta Jud halkan. – És dr. Weybridge-hez nem akar többé elmenni. Aggódom miatta egy kicsit.

– És ő? Ő is aggódik?

Jud némi habozás után válaszolt. – Azt hiszem, nagyon meg van ijedve. Szerintem ezért is nem akar orvoshoz menni. Betty Coslaw, az egyik legrégibb barátnője épp a múlt hónapban halt meg a KMKK-ban. Rákja volt. És egyidős volt Normával. Szóval meg van ijedve...

– Nagyon szívesen megnézem – mondta Louis. – Semmi gond.

– Köszönöm, Louis – mondta Jud hálásan. – Ha valamelyik este sikerül elcsípnünk, rohanja le, mert azt hiszem...

Jud elhallgatott, feje furán oldalra billent. Hirtelen találkozott a pillantásuk.

Louis később már nem emlékezett rá pontosan, hogyan is csúszott át egyik érzés a másikba, és amikor megkísérelte elemezni a folyamatot, belezavarodott. Csak annyit tudott, hogy a kíváncsiság hirtelen átváltott valami különös érzésbe – hogy itt valami nagyon nagy baj van. Mindkettőjük tekintete árulkodó volt, ahogy összenéztek, s Louis néhány másodpercig nem tudta, mit is mondjon.

Huuu-huuu – kántálták a konyhában a mindenszentek-napi szellemek. – Huuu-huuuu... – És akkor egyszer csak a „h” hang elveszett, és a kiáltás egyre hangosabb, egyre félelmetesebb lett: – Uuuu-UUUUU...

És ekkor az egyik kísértet sikoltozni kezdett.

Apu! – Ellie hangja vibrált a rémülettől. – Apu! Mrs. Crandall leesett a földre!

– Úristen! – jajdult fel Jud.

Ellie kirohant a verandára; fekete ruhája vadul csapkodott körülötte. Kétségbeesve markolta seprűjét, zöldre mázolt arca eltorzult; olyan lett, mint egy törpéé az alkoholmérgezés végső stádiumában. A két kis kísértet hüppögve követte.

Jud berontott a konyhába; nyolcvan évéhez képest bámulatosan fürgén mozgott, vagy nem is fürgén: szélsebesen és erőteljesen. A felesége nevét kiáltozta.

Louis lehajolt Ellie-hez, és megfogta a vállát. – Maradj itt a verandán, Ellie. Megértetted?

– Apu, úgy félek – suttogta a kislány.

A két kísértet az anyja után sikongatva száguldott el mellettük, a cukroszacskó zörgött a kezükben.

Louis is beszaladt a konyhába, nem törődve Ellie marasztaló könyörgésével.

Norma az asztal mellett feküdt a hepehupás linóleumon, körülötte szétgurult alma és csokoládé; esés közben minden bizonnyal a tál után kapott, és feldöntötte, s az most úgy hevert mellette, mint egy kisebbfajta repülő csészealj Pyrex üvegből. Jud éppen a csuklóját dörzsölte, és elgyötört arccal nézett fel Louisra.

– Segítsen rajtunk, Louis – mondta. – Azt hiszem, a halálán van.

– Menjen arrébb – mondta Louis, s véletlenül rátérdelt egy almára. Érezte, ahogy az alma nedve átitatja ócska kordnadrágja térdét, s a konyhát hirtelen betöltötte az almaborra emlékeztető nehéz, édeskés illat.

Na, tessék, újra itt a Pascow-féle csődtömeg, gondolta Louis, hogy aztán úgy hessentse el a gondolatot, mint a darazsat.

Megtapintotta az asszony pulzusát, de inkább csak valami gyors, fonalas, erőtlen mocorgást érzékelt, egymást követő apró és görcsös összehúzódásokat. Teljes aritmia – úton a szívműködés leállása felé. Akár Elvis Presleynél, jutott az eszébe.

Kigombolta az asszony ruháját; halványsárga selyem-kombiné bukkant elő. Louis oldalra fordította Norma fejét, és saját ritmusa szerint mozogva hozzálátott a szívmasszázshoz.

– Figyeljen ide, Jud – szólalt meg. A bal kézfőt a szegycsonttól egyharmadnyi távolságra – négy centivel a processus xyphoideus fölé. Jobb kézzel megragadni a bal csuklót, megtámasztani, nyomást gyakorolni. Erővel, de azért vigyázz az öreg bordákra – pánikra még semmi ok. És az ég szerelmére, ügyelj, nehogy az öreg tüdő kollabáljon...

– Figyelek – mondta Jud.

– Menjen át hozzánk, és vigye Ellie-t is – csak óvatosan, nehogy elüsse magukat egy kocsi. Mondja el Rachelnek, mi történt. Kérje el tőle a táskámat. Nem azt, amelyik a dolgozószobámban van, hanem a másikat, a fenti fürdőszoba polcáról. Ő tudja, melyikre gondolok. És mondja meg, hogy hívja fel a bangori ügyeletet, és kérjen mentőkocsit.

– Bucksport közelebb van – mondta Jud.

– De Bangorból gyorsabban kijönnek. Menjen. Ne maga telefonáljon, bízza Rachelre. Sürgősen kell a táska. – És ha Rachel felfogja, mi folyik itt, gondolta, ő aligha hozza át.

Jud eltűnt. Louis hallotta, ahogy csapódik a redőnyös ajtó. Magára maradt Norma Crandall-lel és az almaszaggal. A nappaliból áthallatszott a falióra egyenletes ketyegése.

Norma hirtelen hosszú, horkantásszerű hangot hallatott. Szemhéja megrebbent. És Louist hirtelen elöntötte valami jeges, félelmetes bizonyosság.

Most mindjárt kinyitja a szemét... ó, édes Istenem, kinyitja a szemét, és mond valamit az állattemetőről.

De Norma csak ránézett Louisra, tekintetében valami homályos felismerés motoszkált, aztán újra lehunyta a szemét. Louis elszégyellte magát; ez az ostoba rettegés igazán nem jellemző rá. Egyszersmind megkönnyebbülést is érzett, és már kezdett reménykedni. Norma szemén látszott, hogy szenved, de elviselhetetlen kínról nem árulkodott. Louis úgy gondolta, még sincs szó súlyos szívrohamról.

Ő maga már izzadt és lihegett. A szívmasszázst csak a tévében látható álorvosok tüntetik fel gyerekjátéknak. Az igazi, jó erős és folyamatos mellkasi masszázs rengeteg kalóriát vesz ki az emberből, és Louis tudta, hogy holnapra az egész váll- és hónaljtája sajogni fog.

– Segíthetek valamiben?

Louis a hang felé fordult. Nadrágot és barna pulóvert viselő nő állt tétován a küszöbön, öklét két melle közé préselve. A kísértetek mamája, jutott eszébe Louisnak.

– Nem – felelte, majd meggondolta magát. – Vagy mégis... Nedvesítsen be valami ruhát, csavarja ki, és aztán tegye, kérem, a homlokára.

Az asszony már indult is. Louis lenézett. Norma ismét kinyitotta a szemét.

– Elestem, Louis – suttogta. – Azt hiszem, elájultam.

– Valami kis baj történt a koszorúerével – mondta Louis –, de nem látszik túl komolynak. De most engedje el magát, Norma, és ne beszéljen.

Pihent egy másodpercig, aztán újra megfogta Norma pulzusát. Túl szapora volt, és a morzeábécére emlékeztetett: a szív egy ideig szabályosan vert, aztán átváltott egy rövid, már-már fibrillációszerű sorozatra, hogy aztán ismét szabályosan működjön. Kop-kop-kop, KIP-KIP-KIP, kop-kop-kop-kop-kop. Nem öröm, de még mindig jobb valamivel a szívaritmiánál.

A nő rátette a nedves ruhát Norma homlokára, aztán bizonytalanul arrébb lépett. Megjött Jud, hozta Louis táskáját.

– Louis... Mi van?

– Rendbe fog jönni... – Louis Judra nézett, de valójában Normához intézte szavait. – Jön már a mentő?

– A felesége most hívja őket. Nem vártam meg.

– Csak kórházba ne... – suttogta Norma.

– De bizony kórházba – szólt Louis. – Öt nap megfigyelés és gyógyszeres kezelés, és utána a saját lábán jön haza, kedvesem. És ha megmukkan, megetetem magával az összes almát itt. Magházastól.

Norma bágyadtan mosolygott, majd ismét lehunyta a szemét.

Louis kotorászott a táskájában, megtalálta az Isodilt, és a tenyerébe rázott egy tablettát, olyan parányit, hogy a körme holdján is elfért volna. Aztán bedugaszolta az üveget, és két ujja közé csippentette a tablettát.

– Hallja, amit mondok?

– Igen...

– Nyissa ki a száját... Úgy van. Most maga is kap jutalmul valami finomat a produkcióért. Egy tablettát helyezek a nyelve alá. Egészen picit. Tartsa ott, amíg el nem olvad. Kicsit keserű lesz, de nem számít. Rendben?

Norma kinyitotta a száját. Louist megcsapta a műfogsor áporodott szaga, és hirtelen elöntötte szívét a szánalom az asszony iránt, aki itt fekszik a konyhája padlóján egy rakás alma és a mindenszentekre tartogatott édesség között. Arra gondolt, hogy valaha ez a nő is volt tizenhét éves, mellét érdeklődve nézegették a környékbeli fiúk, minden foga a sajátja volt, és a blúza alatt olyan virgoncul vert a szíve, mint a kiscsikóé.

Norma eligazította a tablettát a nyelve alatt, és kicsit fintorgott hozzá. A tabletta persze valóban kesernyés, de ez az asszony mégsem Victor Pascow, akihez nem lehet hozzáférkőzni, és segíteni sem lehet rajta. Louis szinte bizonyos volt benne, hogy Norma életben marad, és még tovább harcol egy darabig.

Norma most a levegőbe kapott, és Jud gyengéden megfogta a kezét; Louis pedig felállt, és hozzálátott, hogy összeszedje a szétgurult nyalánkságokat. A nő közben bemutatkozott; ő Mrs. Buddinger, aki valamivel lejjebb, ugyancsak az országút mentén lakik. Aztán ő is segített Louisnak, majd azt mondta, most talán inkább visszamegy a kocsihoz, mert a két kisfia nagyon meg van ijedve.

– Köszönöm a segítségét, Mrs. Buddinger – mondta Louis.

– Semmit nem csináltam – felelte a nő határozott hangon –, de térden állva adok hálát az Istennek, amiért a doktor úr éppen itt volt.

Louis zavartan legyintett.

– Csatlakozom – jelentette ki Jud, és mélyen Louis szemébe nézett. Tekintete már ismét erős és fegyelmezett volt; a félelem és a zavar, amely rövid időre elfogta, tovatűnt. – Meg fogom hálálni, Louis.

– Ezt ne is halljam többé – mondta Louis, majd ujját a távozó Mrs. Buddinger felé billentette, aki mosolyogva intett vissza. Aztán beleharapott egy almába, de az olyan édes volt, hogy ízlelőbimbói görcsösen összehúzódtak. Ám furcsamód ez nem is volt olyan kellemetlen. Ma te győztél, Lou, gondolta. Élvezettel majszolta tovább az almát. Farkaséhes volt.

– Pedig így lesz – mondta Jud. – Ha valamilyen szívességre szorulna, Louis, először hozzám jöjjön.

– Rendben van – felelte Louis. – Megígérem.

Húsz perccel később megjött Bangorból a mentőautó. Louis a ház elől nézte, ahogy a mentősök beemelik Normát, és akkor vette észre, hogy Rachel kihajol a nappali ablakán. Intett neki, s az asszony is felemelte a kezét.

Aztán Juddal még néztek az autó után, amint villogó lámpával, de szirénázás nélkül elhajtott.

– Én is elindulok a kórházba – mondta Jud.

– Ma éjjel úgysem engedik be hozzá. Először csinálnak egy EKG-t, aztán beteszik az intenzív osztályra. Az első tizenkét órában nincs látogatás.

– És rendbe jön majd, Louis? Egészen rendbe jön?

Louis vállat vont. – Efelől senki sem kezeskedhet. Ez valóban szívroham volt. De az a véleményem – bár meg nem esküdhetek rá –, hogy rendbe jön. Sőt, ha megfelelően beállítják a gyógyszerelést, még jobban is lesz, mint eddig.

– Az jó – szólt Jud, és rágyújtott egy Chesterfieldre.

Louis elmosolyodott, és az órájára nézett. Elámulva látta, hogy még csak tíz perc múlva lesz nyolc. Úgy tetszett, sokkal több idő múlt el, amióta átjött Crandallékhez.

– Hazamegyek, Jud, hogy Ellie leadhassa a műsorát.

– Hát persze, Louis. Üzenem neki, hogy szedjen csak össze annyi édességet, amennyi belefér!

– Átadom – ígérte meg Louis.

Amikor átért, Ellie még mindig a boszorkányjelmezét viselte. Rachel hiába igyekezett rábeszélni, hogy bújjon hálóingbe, Ellie tiltakozott; azt remélte, hogy a szívroham okán felfüggesztett mókát még folytatni lehet. És amikor Louis rászólt, hogy vegye fel újra a kabátját, tapsolt és visongott örömében.

– Nagyon későn kerül ágyba a gyerek, Louis.

– Majd kocsin megyünk – felelte. – Ne bántsd, Rachel. Egy hónap óta készül erre az estére.

– Hát jó... – mosolyodott el végül Rachel, Ellie pedig ennek hallatán ismét visongásban tört ki. Már rohant is a gardróbszekrényhez. – Norma jobban van?

– Azt hiszem, igen. – Louis fáradt volt, de elégedett. – Csak kisebbfajta attak volt. Vigyáznia kell majd magára, de hetvenöt éves korban az embernek be kell látnia, hogy már nem indulhat a rúdugró versenyen.

– Szerencse, hogy ott voltál. Mintha az Isten rendelte volna így.

– Maradjunk a szerencsénél – mosolygott Louis. Ellie épp ekkor ért vissza. – Útra készen, kis boszorkány?

– Igen, igen, igen! Menjünk már! Menjünk már!

Egy órával később teli szatyor édességgel megrakodva indultak haza. Amikor Louis takarodót fújt, Ellie tiltakozott ugyan, de csak lanyhán; ő is fáradt volt már. És az autóban egyszer csak váratlan kérdéssel hökkentette meg apját. – Miattam lett szívrohama Mrs. Crandallnek, apu? Amiért nem fogadtam el a behorpadt almát?

Louis megdöbbenve nézett rá. Vajon honnan szedik a gyerekek ezeket a fura, félig-meddig babonás elképzeléseket? Ha rálépsz a kő szélére, kő esik mamád fejére. Szeret, nem szeret. Ha nem alszol éjszaka, lábát töri a papa. Louisnak erről ismét az állattemető jutott eszébe, a durván formált köreivel. Ki akarta nevetni magát, de valahogy nem ment.

– Ugyan, kicsikém – mondta. – Amikor ott voltál benn a két kísértettel...

– Azok nem kísértetek voltak, csak a Buddinger ikrek.

– Szóval, amikor odabenn voltatok, Mr. Crandall éppen azt mesélte nekem, hogy a feleségének fájdalmai vannak a mellében. És tudod mit mondok? Még az is meglehet, hogy te mentetted meg az életét, vagy legalábbis neked köszönhető, hogy nem lett még sokkal rosszabbul.

Most Ellie-n volt a meghökkenés sora.

– Orvosra volt szüksége, drágám – bólogatott Louis –, én pedig orvos vagyok. De csak azért voltam ott, mert téged kísértelek az édességgyűjtő körutadra.

Ellie hosszan rágódott ezen, majd bólintott. – De azért biztos így is meghal majd – mondta tárgyilagosan. – Aki szívrohamot kap, az mindig meghal. Még ha nem is azonnal, de aztán lesz neki egy újabb szívrohama, aztán még egy és még egy, és a végén – bumm!

– És hol tanultad ezt a sok bölcsességet, ha szabadna tudnom?

Ellie csak rántott egyet a vállán – igazi Louis-féle mozdulat, állapította meg derűsen az apja.

Ellie – már-már maradéktalan bizalma jeléül – megengedte, hogy vigye az édességes szatyrot, Louis pedig közben a kislány viselkedésén tűnődött. A gondolat, hogy Church meghalhat, hisztérikus rohamot váltott ki belőle – de azt, hogy a nagyanyóforma Mrs. Crandall is meghalhat, Ellie higgadtan veszi tudomásul, úgy mint természetes és rendjén való dolgot. Hogy is mondta csak? „Lesz neki egy újabb szívrohama, aztán még egy és még egy, és a végén – bumm!”

A konyha üres volt, de hallatszott, hogy Rachel még sürög-forog odafenn. Louis letette a pultra Ellie zsákmányát, és így szólt: – Nem szükségszerű, hogy így történjen, Ellie. Normának csak egy egészen kicsi szívrohama volt, és sikerült azonnal kezelésbe vennem. Talán nem is nagyon károsodott a szíve. És ha...

– Jó, jó – hagyta rá Ellie szinte kedélyesen. – De akkor is öreg, és nemsokára úgyis meghal. És Mr. Crandall is meg fog halni. Ehetek még egy almát lefekvés előtt, apu?

– Nem – szólt Louis, és töprengve nézte a lányát. – Menj fel szépen, kislányom, és moss fogat.

És még van, aki azt képzeli magáról, hogy érti a gyerekeket!, gondolta.

Amikor a házban elült minden zaj, és ők ott feküdtek egymás mellett az összetolt ikerágyban, Rachel halkan megkérdezte: – Nagyon megviselte Ellie-t a dolog, Lou?

Szó sincs róla, gondolta. Ellie tudja, hogy az öregek egymás után, szabályos időközökben, beadják a kulcsot, mint ahogyan azt is tudja, hogy a szöcskét, ha váladékot ereszt, el kell engedni... vagy azt, hogy ha ugrókötelezik, és a tizenharmadik ugrást elvéti, akkor meghal a legjobb barátnője... és azt, hogy odafenn az állattemetőben szűkülő körökben szokás temetkezni...

– Egy csöppet se – mondta. – Nagyon jól feldolgozta az ügyet. De most már aludjunk, Rachel, helyes?

Aznap éjjel, amikor ők ketten békén aludtak, Jud pedig ébren hánykolódott, ismét keményen fagyott. Hajnalban szél támadt, és lesodorta a fákról a még megmaradt s immár unalmasan barna leveleket.

Louis felriadt a széltől, és álomittasan, kábán emelkedett félkönyékre. A lépcső felől léptek hallatszottak – lassú, vonszolódó léptek. Pascow visszajött. Csakhogy most már két hónap telt el, gondolta. Ha nyílik az ajtó, oszló förtelem tárul majd elé, a kocogósortra penész tapad, a lefoszlott hús helyén mély üregek tátonganak, az agy péppé rohadt. Csak a szem él majd, és világít pokolbéli fénnyel. Pascow ezúttal nem szólal majd meg, elrohadt hangszálai már nem adnak hangot. Csak a szemével intene, hogy kövesse.

– Ne – lihegte, és a lépések elhaltak.

Felállt, az ajtóhoz ment, és kitárta. Egész testében remegett, ajka rettegő és ugyanakkor elszánt fintorba torzult. Mindjárt megpillantja Pascow-t, aki úgy emeli fel karját, mintha egy réges-rég halott karmester intené be a Walpurgis-éj első, mennydörgő taktusát.

De Pascow-nak nyoma sem volt. A folyosó némán, üresen sötétlett. Csak a szél zúgása hallatszott. Louis visszafeküdt az ágyba, és aludt tovább.

21

Másnap felhívta a KMKK intenzív osztályát. Norma állapotát még mindig válságosnak mondták, de a szívrohamot követő első huszonnégy órában minden beteg állapotát válságosnak tekintik. Weybridge, Norma orvosa azonban már bizakodóbban értékelte a helyzetet. Még csak azt sem mondanám, hogy egy kisebbfajta myocardiális infarktusról volt szó – közölte. – Nincs semmiféle hegesedés. Hálás lehet magának, Creed doktor.

Két nap múlva Louis, hirtelen ötlettől vezérelve, megállt a kórháznál egy csokor virággal, és kiderült, hogy Normát már levitték a földszintre, egy kétágyas szobába, ami igazán jó jel volt. Jud éppen ott ült nála.

Norma áradozva köszönte meg a virágot, és csengetett a nővérnek egy vázáért. Aztán utasítgatni kezdte Judot, hogy töltsön vizet a vázába, rendezze el benne csinosan a virágot, és aztán helyezze el a sarokban álló asztalkán.

– Úgy látszik, a mama tényleg jobban van – jegyezte meg Jud szárazon, miután már harmadszor kellett átrendeznie a virágokat.

– Ne légy szemtelen, Jud – szólt Norma.

– Isten óvjon meg engem attól!

Norma végre Louisra emelte a szemét. – Szeretném megköszönni, amit tett – mondta szégyenlősen; de ebben a szégyenlősségben nem volt semmi csinált, s ezért kétszeresen is megindította Louist. – Jud azt mondja, maga mentette meg az életemet.

– Jud túloz – mondta Louis zavartan.

– Judnak esze ágában sincs túlozni – jelentette ki az öreg, és rákacsintott Louisra; szemében mosoly bujkált. – A mamája nem tanította meg rá, Louis, hogy a köszönetet mindig be kell zsebelni?

Louis nem emlékezett rá, hogy a mamája valaha ilyesmire oktatta volna, de egy ízben mondott valami olyasmit, hogy az álszerénység majdnem akkora bűn, mint a gőg.

– Akármit tettem, Norma – közölte –, örömmel tettem.

– Maga jó ember – mondta az asszony. – Kérem, vigye el valahová ezt az én páromat, és hadd fizessen magának egy pohár sört. Megint elálmosodtam, és szépszerivel nem tudok megszabadulni tőle.

– A fenébe, Louis, erre már nem mondok nemet! – pattant fel Jud. – Lépjünk le, mielőtt az asszony meggondolja magát!

Az első hó Hálaadás előtt egy héttel hullott le. November 24-én újabb tízcentis réteg borította be a földet, de az ünnep előtti napon, bár hideg volt, az ég derűsen kéklett. Louis kivitte családját a bangori Nemzetközi Repülőtérre; innen indultak útjuk első szakaszára, hogy az ünnepet majd Chicagóban, Rachel szüleinél töltsék.

– Nincs ez így rendjén – jelentette ki Rachel már vagy huszadszorra azóta, hogy egy hónappal korábban vitatkozni kezdtek a kérdésről. – Gondolni se szeretek rá, hogy hálaadás napján egyedül tengsz-lengsz majd a házban. Ezt családi ünnepnek szánták, Louis.

Louis áttette a másik karjára Gage-et, aki valóságos óriásnak tűnt első nagyfiús anorákjában, és tágra nyílt szemmel bámészkodott. Ellie az egyik széles ablakból figyelte, amint egy katonai helikopter felszáll.

– Ne félj, nem sírok majd bele a sörömbe – mondta Louis. – Jud és Norma meghívtak pulykaebédre, az összes ünnepi körítéssel. És különben sem csíptem soha azokat a nagy közös ünnepi banzájokat. Délután háromkor elkezdek inni valami meccset bámulva, hétkor elalszom, és másnap úgy érzem magam, mintha egy egész női kar ropná a fejemben a táncot és gajdolna hozzá. Tudod, mit? Inkább engem furdal a lelkiismeret. Ronda dolog tőlem, hogy így két kisgyerekkel útra bocsátlak.

– Minden rendben lesz – mondta Rachel. – Úgy érzem majd magam az első osztályon, mint egy királykisasszony. Amellett Gage úgyis végigalussza majd az egész repülőutat.

– Azt te csak reméled – jegyezte meg Louis, és elnevették magukat.

Ekkor szólították a gépük utasait, és Ellie feléjük iramodott. – Ez mi vagyunk, anyu. Gyerünk-gyerünk-gyerünk! A végén nélkülünk szállnak fel!

– Az ki van zárva – mondta Rachel. Fél kezében a három rózsaszín beszállókártyát szorongatta. Fényesen csillogó, barna műszőrme bundáját viselte; Louis úgy vélte, pézsmát akar utánozni, de bármit akart is utánozni – Rachel elragadó volt benne.

Érzelmei alighanem tükröződtek a szemében, mert Rachel hirtelen szenvedélyesen átölelte; Gage majd' összeroppant kettőjük közt. A fiúcska csodálkozó képet vágott, de nemigen rázta meg a dolog.

– Szeretlek, Louis Creed – szólalt meg az asszony.

– Anyuuu! – Ellie-t egyre lázasabb türelmetlenség fogta el. – Gyere már, gyere-gyere-gye...

– Jó, jó, megyünk... Hát akkor viseld jól magad, Louis.

– Tudod, mit? – vigyorodott el Louis. – Inkább majd óvatos leszek! És üdvözlöm a családot!

– Hű, de vicces! – húzta el az orrát az asszony. Őt ugyan Louis nem csaphatta be: nagyon is jól tudta, miért nem tart velük. – Rémes alak vagy!

Louis nézte, ahogy felhágnak az utaslépcsőre, hogy aztán eltűnjenek a szeme elől – egy teljes hétre. Máris hiányoztak neki, máris elfogta a magányosság. Odament az ablakhoz, ahol korábban Ellie álldogált, és zsebre dugott kézzel nézte, ahogy a rakodók megtöltik a csomagteret.

Az igazság egyszerűbb már nem is lehetett volna. Louis iránt nem csupán a Lake Forestbe való Mr. Irwin Goldman viseltetett ellenszenvvel az első perctől fogva, hanem a felesége, Mrs. Irwin Goldman is. Már a családi háttere miatt is lenézték, de ez még hagyján; ráadásul ez a jöttment elvárta, hogy egyetemi tanulmányai alatt a lányuk tartsa el, holott valószínűleg úgyis lemorzsolódik majd.

Louis mindezt még le is nyelte volna, sőt, nyelte is jó darabig. De akkor történt valami, amiről Rachel nem tudott, és nem is tudhat soha – legalábbis Louistól soha nem fogja megtudni. Irwin Goldman felajánlotta, hogy mindvégig fedezi Louis tanulmányi költségeit, és eme „ösztöndíj” fejében (Goldman használta ezt a kifejezést) csupán azt kéri, hogy Louis azonnal bontsa fel eljegyzésüket.

Louis Creed nem volt éppen a legkedvezőbb életkorban ahhoz, hogy ekkora disznóságot megemésszen, bár persze azok, akik ilyen tekintetben a legkedvezőbb életkorban vannak – azaz úgy nyolcvanöt év körül járnak –, ritkán kapnak efféle melodrámába illő ajánlatokat. (Világosabban szólva: őket már nemigen akarják megvesztegetni.) Louis először is fáradt volt. Heti tizennyolc órát töltött az egyetemen, húsz órán át a könyveket bújta, további tizenöt órában pedig pincérkedett egy pizzériában, egy sarokra a Whitehall Hoteltől. Másodszor is ideges volt. Mr. Goldman aznap esti, feltűnően kedélyes modora merőben elütött korábbi fagyos viselkedésétől, és Louisnak úgy tetszett, hogy amikor behívta őt egy szivarra a dolgozószobájába, a feleségével egymásra kacsintottak. Sokkal később, amikor már némi távlatból tekintett vissza erre az estére, Louis úgy gondolta: hasonló rémület csaphat fel a lovakban is, ha megszimatolják a préritűz füstjét. Arra számított, hogy Goldman egykettőre közli: tisztában van vele, hogy viszonya van a leányával.

Midőn azonban Goldman ehelyett előhozakodott a maga képtelen ajánlatával – még csekkfüzetét is kihúzta szmokingkabátja zsebéből, akár az éltes kéjenc valamelyik Noël Coward-bohózatban –, Louis kiborult. Megvádolta Goldmant, hogy úgy akarja elzárni a lányát, mint egy múzeumi dísztárgyat, hogy önmagán kívül senkire sincs tekintettel, és különben is basáskodó, önző és durva lelkű fráter. Csak hosszú idő múltán vallotta be magának, hogy dühébe jó adag megkönnyebbülés is vegyült.

Az Irwin Goldman jellemével kapcsolatos megjegyzéseiben lehetett igazság, de a diplomáciai tapintat teljes mértékben hiányzott belőlük, és a Noël Coward-i hangulatot mintha elfújták volna; a beszélgetés további szakaszát sokkal nyersebb humor színezte. Goldman megparancsolta, hogy azonnal takarodjék a házából, és megfenyegette, hogy ha még egyszer felbukkan a küszöbükön, úgy lelövi, mint a veszett kutyát. Louis a maga részéről felszólította Goldmant, hogy tömje csekkfüzetét a segge lyukába. Goldman erre megjegyezte, hogy látott már a csatornában heverni olyan részeg csőlakókat, akik többre viszik majd, mint Louis Creed; Louis pedig megjegyezte, hogy a csekkfüzet mellé mindjárt a rohadt BankAmericardját és az American Express arany hitelkártyáját is a mondott helyre dughatja.

A beszélgetés egyetlen mozzanata sem ígérkezett az apósáékkal való jó viszony kedvező nyitányának.

Végül aztán Rachel békét szerzett köztük. A két férfinak addigra volt ideje megbánni saját kijelentéseit, ámbár a másikról alkotott véleményük egy szikrányit sem változott. De attól fogva több melodrámai jelenetre nem került sor, és természetesen nem hangzott el a színpadias átok sem, miszerint „a mai naptól kezdve nincs többé leányom!”; Goldmannak alighanem akkor sem lett volna szíve kitagadni a lányát, ha az a hétfejű sárkánnyal köt házasságot. De azért az esküvő reggelén a háziköntös gallérjából kiemelkedő arc erősen emlékeztetett az egyiptomi szarkofágokon látható merev ábrázatokra. Nászajándékul az ifjú pár egy hatszemélyes Spode porcelánkészletet és egy mikrohullámú sütőt kapott, pénzt egy fillért sem, és Louis zűrzavaros egyetemi évei alatt Rachel majdnem végig egy nőiruha-áruház irodájában dolgozott. És mind a mai napig az asszony csak annyit tudott, hogy férje és szülei, kiváltképp apja között folyamatosan kissé „feszült” a viszony.

Louis természetesen elkísérhette volna családját Chicagóba, legföljebb az egyetemi beosztása miatt három nappal korábban kellett volna visszarepülnie, ami igazán nem jelentett gondot. Annál keményebb megpróbáltatás lett volna, hogy négy teljes napot töltsön Imhotep és neje, a Szfinx társaságában.

Ahogy az már lenni szokott: a két gyerek jócskán meglágyította a Goldman házaspár szívét. Louis azt gyanította, hogy ő maga éppenséggel betetőzhette volna a békülési folyamatot; egyszerűen csak úgy kellett volna tennie, mintha már nem is emlékeznék arra az estére ott, apósa dolgozószobájában. Még az sem lett volna baj, ha Goldman átlát a színjátékon. Csakhogy a dolog úgy állt (és ezt legalább be is merte vallani magának), hogy igazából nem akaródzott közelednie. Tíz év hosszú idő, de ahhoz mégsem elég hosszú, hogy elfelejtse, micsoda nyúlós, ragacsos undor fogta el, amikor ott a dolgozószobában, a konyakos poharak fölött, az öreg széthúzta azt a hülye szmokingkabátját, és kiemelte belőle a csekkfüzetet. Kétségtelen: megkönnyebbült, amiért a szűk, rogyadozó legénylakáson töltött éjszakákra – összesen öt volt belőlük – nem derült fény, de ettől a döbbenettel vegyes utálkozás még nem enyhült, és ezen a tényen az eltelt évek sem változtattak.

Igen, ő is odautazhatott volna, de mégis inkább csak a lányát meg az unokáit menesztette el az apóshoz, rájuk. bízva szívélyes üdvözletét.

A Delta 727-es megindult a felszállópályán és megfordult, Louis pedig az egyik ablaknál felfedezte Ellie-t, aki; vadul integetett. Mosolyogva intett vissza, és ekkor valaki – vagy Ellie vagy Rachel – az ablakhoz emelte Gage-et. Louis újra integetni kezdett, és Gage is lengette a kezét, vagy azért, mert észrevette apját, vagy csak Ellie-t akarta utánozni.

– Jól vigyázzatok az enyéimre – motyogta Louis, majd felhúzta kabátján a cipzárat, és kiment a parkolóba. Ott olyan hevesen csapkodott-süvöltött a szél, hogy majd' levitte a vadászkalapját; az utolsó pillanatban sikerült elkapnia. Kulcsaival babrálva éppen nyitni akarta a kocsiajtót, amikor a reptéri épület mögött a magasba emelkedett a sugárhajtású gép; orra belevágódott az ég kemény kékjébe, s mennydörögve zúgtak fel a turbómotorok.

Louis most már nagyon egyedül érezte magát, s ahogy integetni kezdett a gépnek, szégyenszemre majdnem könnyekre fakadt.

Akkor is boldogtalan volt még, amikor két doboz sör elfogyasztása után hazatérőben újból átkelt a 15-ös országúton. Még Norma is ivott egy pohár bort – ezt dr. Weybridge nemcsak megengedte, de javasolta is.

A hűvös idő miatt a konyhában telepedtek le. Jud begyújtotta a kis Marek típusú kályhát, s mindhárman körülülték; a sör hideg volt, a meleg kellemes, Jud pedig arról mesélt, miképpen akadályozták meg a micmac indiánok kétszáz évvel ezelőtt Machiasnál az angolok partraszállási kísérletét. Az idő tájt, magyarázta, igencsak félelmetes nép volt a micmac, majd hozzáfűzte, hogy egynéhány állami és szövetségi ingatlanügyvéd szerint e téren nincs is változás.

Kellemes este lett volna, ha Louisnak nem jár a fejében az üres ház, ahová majd hazatér. Ahogy átment a gyepen, és érezte a cipője alatt megcsikorduló fagyos földet, egyszer csak a házban megszólalt a telefon. Futásnak eredt, gyorsan kinyitotta az ajtót, egy újságtartót felrúgva végigvágtatott a nappalin, majd síkos cipőtalpán végigkorcsolyázott a konyha linóleumán, hogy végül lecsapjon a kagylóra.

– Halló...

– Louis? – Rachel hangja kissé távoli volt, de tökéletesen tiszta. – Itt vagyunk. Megérkeztünk. Egészen simán ment.

– Hát ez remek! – mondta, és leült a beszélgetéshez. Közben pedig arra gondolt: Úristen, bárcsak itt volnátok!

22

Hálaadás ünnepére Judék igazán pompás ebédet tálaltak fel; Louis jóllakottan, álmosan indult haza utána. Felment a hálószobába, valamelyest még élvezve is a csendet, kibújt a tornacipőjéből, és lefeküdt. Három óra múlt néhány perccel; odakinn bágyadtan, téliesen sütött a nap.

Szundítok egy kicsit, gondolta, és egykettőre elaludt.

A hálószobai készülék csengésére ébredt. Tapogatózva kereste a kagylót; igyekezett összeszedni magát, bár megzavarta, hogy odakinn már majdnem besötétedett. Hallotta, hogy a szél süvölt a ház körül, és a kazán halk, fátyolos moraját is érzékelte.

– Halló – szólt bele a kagylóba. Bizonyára ismét Rachel hívja Chicagóból, hogy kellemes ünnepet kívánjon. Aztán majd átadja a kagylót Ellie-nek, aki belekotyog valamit, és aztán Gage csacsogása is felhangzik majd – de hogy a fenébe sikerült átaludnia az egész délutánt, amikor pedig a rögbimeccset akarta nézni?

De nem Rachel hívta – Jud volt az.

– Louis? Attól tartok, egy kis baj van.

Louis kiugrott az ágyból, még egyre küszködve a bénító álmossággal. – Maga az, Jud? Miféle baj?

– Hát tudja, itt a gyepünkön egy döglött macska fekszik – mondta Jud. – És azt hiszem, a kislányáé lehet...

– Church? – kérdezte Louis, és hirtelen összeszorult a gyomra. – Biztos benne, Jud?

– Hát nem száz százalékig – felelte Jud –, de annyi szent, hogy nagyon hasonlít rá.

– Ó, Istenem... A rohadt életbe... Azonnal megyek Jud.

– Rendben, Louis.

Letette a kagylót, és még egy percig csak ült az ágyon. Aztán kiment a vécére, cipőbe bújt, és lesietett.

Talán mégsem Church az; Jud maga is mondta, hogy nem száz százalékig biztos benne. A fenébe is, hiszen az a macska még az emeletre is csak úgy megy fel, ha ölben viszik... mit keresett volna az országúton?

De a lelke mélyén biztos volt benne, hogy igenis Church az... és ha Rachel este telefonál – ami szinte bizonyosra vehető –, mi a csudát mond majd Ellie-nek?

Bolond módon saját szavai visszhangoztak a fülében, amikor Rachelnek magyarázta: Orvos létemre tudom, hogy az élőlényekkel bármi – a szó szoros értelmében bármi megeshet. Nos, te akarod elmagyarázni Ellie-nek, hogy mi lesz, ha a macskáját itt az országúton elüti egy autó? De közben azért igazából, ugye, mégsem hitte, hogy Churchcsel bármi is történhetnék.

Eszébe jutott, hogy egyszer a Wickes Sullivan nevű, pókerpartnere megkérdezte: hogy van az, hogy a feleségétől begerjed, és a nap mint nap látott pucér nőktől meg nem? Louis iparkodott elmagyarázni, hogy a valóság egész más, mint ahogyan az emberek fantáziájában él; ha belép egy nőbeteg, mert váladékot kell venni tőle, vagy meg kell tanítani, hogyan tapintsa ki a mellében az esetleges csomókat, az, ha levetkőzik, nem változik át hirtelen a habok közül kilépő Vénusszá. Az ember egy mellet lát, egy combot, egy hüvelyt. A többi el van takarva, és ott áll egy ápolónő is, főképp az orvos jó hírét óvandó. Wicky azonban ezt nem ette meg. A csöcs, az csöcs, a punci meg punci – neki ez volt az elmélete, a férfi meg vagy folyton kanos, vagy soha. Amire Louis csak annyit tudott felelni, hogy az ember feleségének a csöcse, az más.

Mint ahogy az ember egész családja is más, tette most hozzá gondolatban. Church azért nem pusztulhat el, mert belül van a család bűvös körén. Egyet nem tudott megértetni Wickyvel: azt, hogy az orvosok éppoly könnyelműen és vakon tesznek különbséget a dolgok közt, mint bárki más. A csöcs csak akkor csöcs, ha a feleségedé. A rendelőben a csöcs csak orvosi eset. Egy orvosi tanácskozáson az ember felállhat és addig sorolhatja a fehérvérűségre vonatkozó adatokat, amíg bele nem kékül, de bezzeg ha a saját gyerekének int a kaszás... Az én gyerekemnek? Vagy akár a gyerekem macskájának? Á, doktor úr, maga csak viccel.

Ne foglalkozz most ezzel. Haladj lépésről lépésre.

Ez azonban kemény diónak ígérkezett, ha meggondolta, hogy Ellie-t Church kimúlásának távoli lehetősége is micsoda hisztérikus rohamra gerjesztette.

Rohadt hülye macska... Egyáltalán mi a fenének kellett nekünk egy ilyen kibaszott macska?

Church és a baszás... De hiszen ez az: ez a veszély már megszűnt. Hisz épp emiatt volt állítólag már biztonságban!

– Church! – kiáltotta hívogatón, de csak a kazán morajlott, továbbra is zabálva a dollárt. A nappaliban a dívány, ahol Church újabban ideje nagy részét töltötte, üres volt. A fűtőtesteken is hiába kereste. Ekkor megrázta a tálját; ez volt az a zaj, ami holtbiztosan odacsalta a macskát, ha hallótávolságon belül volt. De most semmilyen macska nem rohant elő a jelre – és Louis attól tartott, hogy többé már nem is fog.

Felvette kabátját-kalapját, és már indult volna – de aztán, egy belső sugallatra hallgatva visszafordult. Leguggolt a mosogató alatti szekrényhez, ahol kétféle plasztikzacskót tároltak – kicsi fehéreket a házi szemétkosarak bélelésére és nagy zöldeket a kukákhoz. Louis az utóbbiakból húzott elő egyet. Church meghízott, amióta „ráncba szedték”.

Zakója zsebébe gyömöszölte a zacskót, s már a plasztik síkosan hűvös tapintásától is viszolygás fogta el. Aztán kilépett a házból.

Fél hat körül járt, a szürkület estébe hajlott. Kihaltnak tetszett a vidék. Túl a folyón a látóhatár szélére furcsa narancsos fénycsíkot festett a lemenő nap. A szél egyenesen végigsöpört a 15-ös úton, megdermesztve Louis arcát, és belekapva leheletének fehér párájába. Louis összerázkódott, de nem a hidegtől; sokkal inkább a magányosság érzése borzongatta meg. Különös, elsöprő erejű érzés volt, de arctalan, semmilyen hasonlattal nem jellemezhető. Egyszerűen csak egyedül érezte magát, akit senki-semmi meg nem érint, mint ahogy ő sem érint meg senkit-semmit.

Már az innenső oldalról meglátta Judot, aki valósággal eltűnt vastag zöld düftinkabátjában, s arcát elfedte a szőrmével szegett csuklya árnyéka. Szoborszerűen állt ott a fagyos pázsiton, mint valami élettelen tárgy az alkonyi tájban, ahol egyetlen madár sem énekelt.

Amikor Louis át akart vágni az úton, Jud intett neki, hogy várjon, s kiabált is hozzá valamit, de Louis a szél erős süvítésétől nem értette. Hátrált néhány lépést, és csak ekkor eszmélt rá, mennyivel mélyebben és élesebben bömböl most a szél. Aztán egy másodperc múlva elbődült egy duda, és egy Orinco-kamion robogott el mellette, olyan közel, hogy huzata meglibegtette Louis nadrágját és kabátját. A rohadt életbe – kis híja, hogy bele nem szaladt az ormótlan dögbe!

Most aztán nézett jobbra is, balra is, mielőtt átkelt volna az úton; de már csak a tartálykocsi hátsó lámpáit látta, amint hunyorogva belevesznek a szürkületbe.

– Már azt hittem, elkapja az a tragacs – mondta Jud. – Vigyázzon ám magára, Louis! – Az öregember arca még ilyen közelről sem látszott, és Louisban ott motoszkált a kényelmetlen érzés, hogy akár más is állhatna ott – bárki más...

– Hol van Norma? – kérdezte. Még mindig nem nézett le a Jud lábánál elterült szőrcsomóra.

– Elment a templomba, az ünnepi istentiszteletre – mondta az öreg. – Azt hiszem, vacsorára is ott marad, bár enni nemigen fog; újabban csak csipeget. – Egy hirtelen szélroham lefújta fejéről a csuklyát, és Louis meggyőződhetett róla, hogy valóban Jud az – ki más is lehetett volna? – De az egész úgyis csak ürügy a női traccspartihoz. A nagy ebéd után legföljebb egy-két szendvicset ha bekapnak. Nyolc körül már itthon lesz.

Louis letérdelt a macskához. Istenem, csak ne Church legyen az, fohászkodott, miközben kesztyűs kezével gyengéden megfordította az állat fejét. Ne Judnak legyen igaza; legyen valaki másnak a macskája...

De hát természetesen Church volt az. Egyáltalán nem volt megcsonkítva vagy megnyomorítva; eszerint nem a 15-ös úton közlekedő hatalmas tartálykocsik vagy nyerges vontatók valamelyike gázolta el. (És egyáltalán: mit keresett itt az az Orinco-kamion épp Hálaadáskor? – villant át Louis agyán a kósza gondolat.) Church márványzöld szeme félig nyitva, üvegesen meredt a világba; a tátott szájából kicsordult vékony vérfolyás már rászáradt a mellére. Nem, igazán nem folyt sok vér, épphogy egy kis foltot hagyott a fehér szőrzeten.

– A magáé, Louis?

– Az enyém – bólintott Louis, és felsóhajtott.

Most ébredt először tudatára, hogy szerette Churchöt – talán nem oly lángolón, mint Ellie, de a maga szórakozott módján igenis ragaszkodott hozzá. A kiherélése utáni hetekben az állat megváltozott, hájas lett, mozgása lelassult, már csupán Ellie ágya, a dívány és a kis tálkája között közlekedett, s a házból csak nagy ritkán merészkedett ki; de most, halálában – Louisnak legalábbis úgy tetszett – ismét a régi Churchhöz vált hasonlóvá. Kicsi, véres szája, benne a tűéles fogakkal, a nagy vadász vicsorgásában dermedt meg, a holt szempárban még mindig düh tükröződött. Mintha a rövid, nem nélküli időszak csendes elbutulása után a halálban Church visszatalált volna a maga igazi természetéhez.

– Igen, ez Church – mondta. – De itt vesszek meg, ha tudom, hogyan adom be majd ezt Ellie-nek.

Aztán támadt egy ötlete. Fenn az állattemetőben kaparja majd el Churchöt, de mindennemű emléktábla vagy más efféle ostobaság nélkül. Ma este pedig a telefonban egy szót sem szól Ellie-nek, inkább majd holnap jegyzi meg, csak úgy odavetve, hogy már egy ideje nem látta a macskát a ház körül, és holnapután felveti a lehetőségét, hogy talán világgá ment – macskáknál előfordul az ilyesmi. Ellie persze kiborul majd, de az esetnek mégsem lesz olyan végzetes és visszafordíthatatlan jellege, és Rachel sem tiltakozhat újra oly idegtépőn a halál ténye ellen. Halálról szó sem esik – és lassan majd hozzászoknak ahhoz, hogy Church nincs többé köztük...

Gyáva vagy!, szólalt meg egy belső hang.

Ez kétségtelen. De kinek kell az ilyen cirkusz?

– Nagyon odavan a macskájáért a kislánya, igaz? – kérdezte Jud.

– Hát igen – felelte Louis szórakozottan. Ismét megbillentette Church fejét. A teste már kezdett merevedni, de a feje ehhez képest túl könnyen mozgott. Vagyis a nyakát szegte. Így már kikövetkeztethető, mi is történt. Church átszaladt az országúton – hogy miért, azt csak a Jóisten tudja –, közben elütötte egy kocsi, úgy, hogy kitört a nyaka, és aztán az ütközéstől egyenesen Jud Crandall pázsitjára repült. Az is lehet, hogy akkor szegte nyakát, amikor a fagyott földre zuhant. Ez már nem számít. Akár így történt, akár úgy, az eredmény ugyanaz. Church kimúlt.

Felnézett Judra, hogy elmondja, mire jutott, de az öreg a messzeségbe nézett, a látóhatárt szegélyező, lassan halványuló narancssárga fénycsík felé. Csuklyája hátracsúszott; arcán gondterhelt, komor, sőt haragos kifejezés ült.

Louis kihúzta zsebéből a zöld szemeteszsákot, és széthajtogatta; erősen kellett fognia, nehogy elsodorja a szél. És mintha a plasztik zörgése felriasztotta volna Judot a révületből.

– Én is úgy látom, hogy nagyon ragaszkodik hozzá. – Valahogy kísértetiesen hangzott, hogy makacsul jelen időben beszél – mint ahogy az egész helyszín, a hideggel, a széllel, a fogyatkozó világítással valami múlt századi kísértettörténetre emlékeztette Louist.

Mintha Heathcliff bolyongana az elhagyott lápvidéken, gondolta, s arca összerándult a hidegtől, és arra készülne, hogy a család macskáját egy jókora szatyorba tömje. Brrr...

Széthúzta a zacskó száját, és farkánál fogva felemelte a macskát. A földbe félig már belefagyott tetem furcsa, szakadó hangot adott, ahogy fölrántotta, és Louis arcára undorral vegyes elkeseredés ült ki. A macska valószerűtlenül súlyos volt, mintha a halál ólomgolyóként települt volna meg benne. Úristen, mint egy homokzsák...

Jud megfogta a zacskó másik végét, Louis pedig beledobta Churchöt; örült, hogy megszabadulhat a furcsa, ijesztő súlytól.

– És most mihez kezd vele? – kérdezte Jud.

– Gondolom, egyelőre beteszem a garázsba. Aztán majd holnap eltemetem.

– Az állattemetőben?

– Alighanem – vonta meg Louis a vállát.

– És Ellie-nek megmondja?

– Hát... ezen még rágódnom kell egy darabig.

Jud néhány másodpercig hallgatott, majd mintha valami elhatározásra jutott volna. – Várjon idekinn egy-két percig, Louis.

Jud otthagyta; láthatóan eszébe sem jutott, hogy Louisnak talán nincs kedve várakozni a keservesen hideg estében. Magabiztosan mozgott, azzal a rugalmas könnyedséggel, amely oly kevéssé illik egy ilyen korú emberhez. És Louis úgy érezte, amúgy sem tudott volna mit felelni. Nem volt egészen magánál. Nézte, ahogy Jud távolodik, s voltaképpen nem is bánta, hogy itt kell ácsorognia.

Miután az ajtó becsapódott, odatartotta arcát a szélnek. Lába között ott zörgött a szemeteszacskó, benne Church tetemével.

Elégedett volt.

Igen, ez az igazság. Amióta csak ideköltöztek Maine-be, most először érezte úgy, hogy a helyén van, hogy ez itt az otthona. Ahogy itt állt egymaga, a nappal gyöngülő fényében, mintegy ősz és tél határán, egyszerre érzett szomorúságot és valami különös derűt és kiteljesedést – nem emlékezett rá, hogy gyermekkora óta valaha is érezte volna magát ilyen épnek és teljesnek.

Valami történni fog most, öregfiú. És azt hiszem, eléggé félelmetes lesz.

Hátrahajtotta fejét, és a feketedő égen meglátta a hideg téli csillagokat.

Hogy meddig álldogált így, nem tudta, bár másodpercekben és percekben mérve nem tarthatott sokáig. Aztán Jud verandáján fény villant fel, imbolyogva közeledett az ajtóhoz, majd leereszkedett a lépcsőn. Jud jött felé, egy jókora, négyelemes zseblámpa mögött. Másik kezében valami X formájú tárgy; csákány és lapát, ismerte fel Louis.

A lapátot Louis szabad kezébe nyomta.

– Mi a csudára készül itt, Jud? Éjszaka nem tudjuk eltemetni!

– Miért ne? És meg is tesszük. – A zseblámpa vakító fényköre mögött Jud arca a semmibe veszett.

– Sötét van, Jud. És hideg. És késő is...

– Jöjjön – szólt Jud. – Tegyük a dolgunkat!

Louis megrázta fejét, és újra akarta kezdeni a lebeszélést, de nehezen talált rá a józanul érvelő szavakra; mintha a halkan jajongó szélben, a fekete medrükben ringó csillagok alatt az érvek súlyukat vesztették volna.

– A dolog megvár. Majd holnap, amikor világos lesz...

– Szereti Ellie a macskát?

– Hát persze, de...

– És maga szereti Ellie-t?

A csendes kérdés valahogy ésszerűnek tetszett.

– Persze, hogy szeretem, elvégre a lá...

– Akkor jöjjön!

És Louis ment.

Ahogy aznap este kapaszkodtak felfelé az állattemetőhöz, Louis kétszer vagy háromszor megszólította Judot, de Jud nem felelt, és Louis végül feladta. Továbbra is benne fészkelt az a bizonyos elégedettség, amely az adott helyzetben igazán különös volt, de ez mit sem változtatott a hatásán, amelyet mintha csak fokoztak volna a körülmények. Sajogtak az izmai, ahogy fél kezében Churchöt, a másikban a lapátot cipelte – és mégis, ez csak úgy gerjesztette jó érzését, mint a csupasz bőrét valósággal megbénító, dermesztően hideg szél, amely a faágak között bujkált, vagy mint Jud zseblámpájának imbolygó fénye. És Louis ráérzett valamilyen titok – sötét, mélységes titok – mindent átható, mágneses erejű közelségére.

Egyszer csak szétoszlottak az árnyak; mintha valami tágas térre jutottak volna ki. A hó halványan csillámlott.

– Pihenjen egy kicsit – mondta Jud, Louis pedig letette a zsákot, és karjával letörölte homlokáról a verejtéket. Pihenni? Hiszen már helyben vannak! A lámpa céltalanul bolygó fényénél látta a sírköveket. Jud leült a vékony hóba, karjára hajtva fejét.

– Jud! Valami baj van?

– Dehogy. Éppen csak kiszuszogom magam.

Louis leült mellé, és néhányszor mélyet lélegzett.

– Tudja – szólalt meg –, hosszú évek óta nem éreztem magam ilyen jól. Tudom, ostobán hangzik, amikor az ember éppen a lánya macskáját készül eltemetni, de akkor is, Jud: ez a nyers igazság. Jól érzem magam.

Jud maga is mély levegőt vett. – Aha – mondta –, ismerem ezt. Néha megesik az ilyen. Az ember nem maga választja meg, mikor érzi magát jól vagy rosszul. És ez a hely is közrejátszik benne, csak hát erre nem szabad ráhagynia magát. A füvesek is jól érzik magukat, amikor a karjukba szúrják a heroint, és közben csak mérgezik magukat – a testüket is meg az agyukat is. Ez a hely itt, ez is így működik néha, Louis, és ezt soha ne felejtse el! Csak a Jóistenben bízom, hogy jól teszem, amit teszek. Én úgy gondolom, hogy jól teszem, de biztosan nem tudhatom. Néha úgy összezavarodnak a dolgok a fejemben. Azt hiszem, ez már a vénség...

– Fogalmam sincs, miről beszél.

– Ennek a helynek hatalma van, Louis. Itt még nem annyira... de ott, ahová megyünk...

– De Jud...

– Jöjjön – szólt Jud, és már talpon is termett.

A zseblámpa fénye most a faomlásra hullott, és Jud határozott léptekkel arrafelé indult. Louisnak hirtelen eszébe jutott az alvajárókaland. Mit is mondott Pascow abban az álomban?

Ne menjen túl rajta, doktor, bármilyen erős is a késztetés. Ez a korlát nem arra való, hogy áthágják.

De ma éjjel úgy rémlett, mintha mindez – lett légyen álom vagy figyelmeztetés vagy bármi – nem is hónapokkal, hanem évekkel ezelőtt történt volna. Most mámorosan elevennek érezte magát, készen rá, hogy bármivel megbirkózzék, és ugyanakkor tele volt álmélkodó kíváncsisággal is. Hirtelen arra gondolt: most tűnik úgy, mintha álmodnék.

Ekkor Jud odafordult hozzá; a csuklya mintha ürességet fogott volna körbe, és Louis egy másodpercre azt képzelte, maga Pascow áll előtte, és ha a lámpa fénye felfelé irányul, a szőrmekeretből makogó koponya vigyorog majd rá. Mintha hideg vízzel öntötték volna le, úgy tért vissza belé a félelem.

– Jud – mondta –, ezt nem tudjuk megmászni. Csak kitörjük a lábunkat, és aztán a hazaúton halálra fagyunk.

– Csak jöjjön a nyomomban – felelte az öreg. – Kövessen, és ne nézzen le. Ez a lényeg: sose nézzen le, és soha ne tétovázzon! Én tudom, hogyan kell átjutni, de nem megy másként, csak gyorsan és magabiztosan.

Louis hovatovább úgy vélte, mégiscsak álom ez; egyszerűen az történt, hogy még nem ébredt fel a délutáni szundikálásból. Mert ha ébren volnék, gondolta, éppúgy nem másznám meg ezt a faomlást, mint ahogy nem ugranék részegen csukott ejtőernyővel. És most mégis megteszem. Nagyon úgy fest, hogy megteszem. Tehát – mindez álmomban történik. Stimmel?

Jud valamelyest balra mozdult a faomlás közepétől. A zseblámpa éles fénysugara megállapodott a kusza halomba gyűlt

(csontokon)

vén tuskókon, kidőlt fatörzseken. Ahogy közeledtek, úgy lett a fénykör egyre kisebb és egyre vakítóbb. És Jud – anélkül hogy egy másodpercet is várt volna, anélkül hogy körülnézne, jó helyen áll-e – már meg is indult fölfelé. Nem görnyedt előre, nem is kúszott vagy mászott, mint ahogy sziklás hegyoldalon vagy homokos lejtőn kapaszkodik fel az ember – nem, ő csak haladt felfelé, mintha lépcsőn menne, és pontosan tudná, legközelebb hová tegye a lábát.

Louis igyekezett mindenben utánozni.

Nem nézett le, nem kereste, hol vethetné meg a lábát. Különös, de sziklaszilárd meggyőződés szállta meg: tudta, hogy a farakás csak akkor hozhat rá bajt, ha őmaga is úgy akarja. Ez persze színtiszta hülyeség volt, mint amikor valaki bárgyún és magabiztosan azt képzeli, hogy seggrészegen is vezethet, nem éri semmi baj, amíg a Szent Kristóf-érem a nyakában csüng.

De bevált.

Egyszer sem tört ketté alatta pisztolylövésszerű csattanással valamelyik korhadt ág, nem zuhant bele émelyítő rettegés közepette valamilyen üregbe, ahol az időtől fehérre szívott, hegyes szilánkok marcangolnák össze. Cipője – Hush Puppy márkájú, nem épp farakások megmászására rendszeresített tornacipő – egyszer sem csúszott meg az elzuhant fatörzseket belepő, ősöreg, kiszáradt mohán, ő pedig nem billent se előre, se hátra. És a környező fenyők ágai között vadul fütyült a szél.

Egy másodpercre meglátta Judot a faomlás tetején, de aztán az öreg már ereszkedni kezdett; először a lábszára tűnt el Louis szeme elől, aztán a combja, majd a csípője és a dereka is. Odaát, a... korláton túl – mert hiszen mi értelme tagadni, korlát ez valóban – a fény szeszélyesen táncolt a fák széltépte ágain.

Louis is felért a tetőre, és egy pillanatra megállt. Jobb lába egy harmincöt fokos szögben elbillent vén fatörzsön nyugodott, bal lába alatt valami rugalmasabbat érzett – talán fenyőágak kusza halmazát? De nem nézett le, hogy ezt kiderítse, csak áttette bal kézbe a Church testétől súlyos szemeteszsákot, és a könnyebb lapátot vette a jobbjába. Arcát kitárta a szélnek, és érezte, ahogy végtelen áradatként zúdul tova, felborzolva a haját. Milyen fagyos és milyen tiszta... és milyen örökkévaló!

Laza, szinte könnyed léptekkel indult meg lefelé. Egy ízben egy ág – olyan vastagnak tetszett, mint egy izmos férfi csuklója – hangosat roppant a talpa alatt, de ő egy csöppet sem ijedt meg – és az üres térbe tévedő lábát vagy tíz centiméterrel lejjebb valóban meg is támasztotta egy súlyosabb ág; Louis jóformán meg sem ingott. Úgy gondolta, most már megérti, hogyan mászkálhattak az első világháborús századparancsnokok golyózáporban is a lövészárok peremén, közben a „Tipperary”-t fütyörészve. Őrületnek tetszett az egész, de éppen őrültségében volt valami mámorító.

Tekintetét egyenesen előre, Jud lámpájának fénykörére szegezve lépdelt lefelé. Jud már ott állt, és várta. Amikor földet ért, úgy szökött fel benne a mámoros jókedv lángja, mint amikor a parázsra olajat öntenek.

– Hát sikerült! – kiáltotta, majd letette a lapátot, és megveregette Jud vállát. Eszébe jutott, hogy egyszer megmászott egy almafát, egészen a legfelső, villásan szétváló ágáig, amely úgy imbolygott a szélben, mint a hajóárboc. Húsz éve – vagy tán még több is – nem érezte magát ilyen fiatalnak; zsigereiben csak úgy lüktetett az élet. – Jud, hát átjutottunk!

– Talán azt hitte, nem jutunk át? – kérdezte Jud.

Louis már nyitotta a válaszra a száját – Méghogy azt hittem-e? Disznó szerencsénk van, hogy nem hagytuk ott a fogunkat! –, de aztán újra becsukta. Igazából attól a pillanattól, amikor Jud megindult a faomlás felé, már nem voltak kétségei. Mint ahogy az sem aggasztotta, hogy majd visszafelé is meg kell ismételni a mutatványt.

– Nem, tulajdonképpen nem kételkedtem – mondta.

– Menjünk tovább! Hátra van még egy kis séta. Vagy három mérföld.

Elindultak. Jól látta a múltkor: az ösvény valóban folytatódik. Helyenként nagyon szélesnek tetszett, ámbár a mozgó fény ebből nem sokat árult el; inkább csak érzékelni lehetett a teret, azt, hogy a fák egyszer csak hátrább húzódnak. Louis egyszer-kétszer felnézett: a fák egymásra boruló sötét körvonalai között csillagok keringőztek. Egyszer valami átszökkent előttük az ösvényen, és a lámpafényben zöld szempár villant meg, hogy aztán rögtön kis is hunyjon.

Másutt az ösvény összeszűkült, és a bozót merev ujjai a kabáton át Louis vállát kaparták. Újra meg újra megcserélte a zacskót meg a lapátot, de most már makacsul sajgott a válla. Mégis haladt tovább, és saját lépteinek egyenletes ritmusa valósággal megdelejezte. Itt valóban működik valamilyen erő, gondolta. Aztán eszébe jutott egy emlék felsős gimnazista korából. A lánnyal, akivel járt, meg egy másik párocskával séta közben néptelen vidékre kalandoztak el, és a végén szerelmeskedni kezdtek egy zsákutcába torkolló földút mentén, amely egy villamos erőműhöz vezetett. És nem telt bele sok idő, Louis szívszerelme azt mondta: menjenek haza vagy keressenek legalább valami más helyet, mert a tömött fogai (és a legtöbb foga ilyen volt) megfájdultak. Louis maga is örült, hogy elhúzzák a csíkot; ideges és valahogy túlságosan éber lett az erőmű körüli levegőtől. Most is valami hasonlót érzékelt, csak ez most még erősebb volt. Erősebb, de csöppet sem kellemetlen. Inkább...

Egy hosszú lejtő végén Jud megállt; Louis valósággal nekiszaladt.

– Most már majdnem célnál vagyunk – fordult felé Jud nagyon nyugodtan. – A következő szakasz valamelyest hasonlít a faomláshoz; az a fő, hogy nyugodtan és könnyedén lépkedjen. Csak jöjjön utánam, és soha ne nézzen le! Érezte, hogy lefelé mentünk?

– Igen.

– Annak a helynek a szélén vagyunk, amit a micmacok Kis Isten Mocsárnak neveztek. A szőrmekereskedők, akik átkeltek rajta, Halott Ember Lápjának keresztelték el. De akik egyszer kijutottak belőle, nemigen jöttek vissza többé.

– Nagyon ingoványos a talaj?

– Azt meghiszem, hogy ingoványos! Vastag réteg kvarchomokot rakott itt le a jégár, és azon át bugyognak fel az áramlatok. Mi szilikonos homoknak hívtuk ezt a földet, bár bizonyára van neki rendes, tudományos elnevezése is.

Jud ránézett Louisra, és Louisnak egy pillanatra az a benyomása támadt, hogy az öregember szemében valami kellemetlen, ijesztő fény csillant meg.

Aztán Jud másfelé irányította a lámpát, és a furcsa fény kihunyt.

– Sok különös dolog van errefelé, Louis. A levegő nehezebb... több benne az elektromosság... vagy ilyesmi...

Louis összerezzent.

– Valami baj van?

– Á, semmi – szólt Louis, és megint arra a hajdani estére gondolt a zsákutcában végződő földút mentén.

– Lehet, hogy lidércfényt is lát majd; azt, amit a tengerészek Szent Elmo tüzének hívnak. Furcsa árnyakat vethet, de semmi jelentősége. Ha ilyesfajta formákat lát, és ideges lesz tőlük, csak nézzen másfele, ennyi az egész. Aztán hangokat is hallhat, azt hinné, embertől valók, pedig csak az óriás alka az. Délebbről szól, Prospect felől, de ezen a vidéken messzire hord a hang.

– Alka? – hitetlenkedett Louis. – Ebben az évszakban?

– Úgy ám – mondta Jud, és a hangja ijesztően üres volt, tompa és kifürkészhetetlen. Louis egy másodpercig kétségbeesetten vágyott rá, hogy újra lássa az arcát. Az a pillantás az imént...

– Hová megyünk, Jud? Mi a fenét keresünk itt az isten háta mögött?

– Majd ha odaértünk, megmondom. – Jud elfordult. – Ügyeljen a buckákra!

Ismét útnak eredtek, egyik földhányásról a másikra lépve. Nem kellett őket kitapogatni; mintha Louis lába magától talált volna rájuk, az ő közreműködése nélkül Csak egyszer csúszott meg: bal cipője áttört valami vékony jégkérget, és hideg, iszamós állóvízbe süppedt. Gyorsan kihúzta, és ment tovább, Jud lámpájának imbolygó fénye nyomában. A fák között tovalebegő fényről gyerekkora kedves kalóztörténetei jutottak az eszébe Sötét gonosztevők ássák el a holdfényben az aranypénzt, és persze egyiküket, golyóval a szívében, belökik az üregbe, rá a láda tetejére, mert a kalózoknak – legalábbis a rémtörténetek szerzőinek ünnepélyes tanúságtétele szerint – az a babonájuk, hogy a halott cimbora szelleme megőrzi számukra a zsákmányt.

Csak éppen mi nem kincset akarunk elásni, hanem csak a kislányom herélt macskáját.

Eszelős nevetés tolult fel a torkán, de gyorsan elfojtotta.

Nem hallott semmiféle, emberi hangra emlékeztető zajt, és lidércfényt sem látott; de miután vagy fél tucat buckát maga mögött hagyott, egyszer csak lenézett, és azt látta, hogy lába egészen combig eltűnt a sima, hófehér és áthatolhatatlanul sűrű talaj menti ködben. Mintha leheletkönnyű hófúvásban gázolna...

A levegőben most valami különös fény vibrált, és megesküdött volna, hogy melegebb is lett. Látta, hogy Jud egyenletesen halad tovább előtte, a csákány tompa végét a vállára akasztva. A szerszám látványa még hitelesebbé tette az emlékképet a kincs elásásáról.

Louisban továbbra is ott lüktetett az a fura, eszelős mámor. Hirtelen arra gondolt, hogy Rachel talán most hívja telefonon; valahol messze a házban talán csak cseng, cseng a telefon a maga józan, prózai módján. És talán...

Kis híján ismét nekiszaladt Judnak. Az öregember megállt az út közepén. Fejét oldalra hajtotta, szája lebiggyedt és megfeszült.

– Jud! Mi ez a...

– Psssz...

Louis elnémult, és idegesen pillantott körül. A talaj menti köd itt megritkult ugyan, de a cipőjét azért továbbra sem látta. Aztán megzörrent a bozót, ágak reccsentek. Valami mozog a közelükben – valami nagyméretű élőlény.

Kinyitotta száját, hogy megkérdezze Judot, szarvas jár-e erre (bár elsőnek medvére gondolt), aztán mégsem szólt. Ezen a vidéken messzire hord a hang, mondta az imént az öreg.

Oldalra billentette a fejét, öntudatlanul is Judot utánozva, és fülelt. A hang először távolinak, majd nagyon is közelinek tűnt; hol távolodott, hol baljós módon közeledett feléjük. Louis érezte, hogy kimarjult arcbőrére veríték folyik a homlokáról. Ismét áttette másik kezébe a Church tetemétől súlyos zsákot. Tenyere is izzadt, és a síkos, zöld plasztik ki akart csúszni a markából. A bozótban motoszkáló valami most oly közelinek rémlett, hogy Louis felkészült rá: bármely pillanatban alakot ölthet, netán két lábra emelkedik, hogy hatalmas, bozontos, valószerűtlen testével eltakarja a csillagokat.

Most már nem gondolt medvére.

Most már maga sem tudta, mire gondol.

Aztán a valami távolodni kezdett, majd elenyészett.

Louis újra kinyitotta száját; már nyelvén volt a kérdés: Mi volt ez? Ekkor a sötétből éles, eszelős nevetés hangzott fel, s hisztérikusan erősödött-halkult, harsányan, metszőn, vérfagyasztón. Louis úgy érezte, mintha minden porcikája jéggé fagyna, s mintha valamiképpen elnehezült volna; ha most futni próbálna, menten elzuhanna, és eltűnne a mocsaras földben.

A nevetés egyre erősödött, majd kurta, száraz vihogásokra szakadt, mint törésvonalai mentén a porladó szikla; csúcspontján üvöltésnek rémlett, aztán torokhangú kuncogássá csendesedett, s már-már zokogásba csapott, amikor egyszer csak elnémult.

Valahonnan víz csöpögött, és fölöttük, mint hömpölygő folyó az ég medrében, egyhangúan jajongott a szél. Egyebekben a Kis Isten Mocsár néma maradt.

Louis egész testét remegés rázta. Libabőrös lett – kivált hasának alsó része bizsergett, mintha a hús egyenesen el akarna mozdulni csontjairól. Szája kiszáradt; úgy érezte cseppnyi nyála sem maradt. És mégis: még mindig ott lüktetett benne az a tébolyult, semmivel meg nem rendíthető mámor.

– Az isten szerelmére, mi ez? – suttogta rekedten.

Jud megfordult és ránézett, s a halovány fénynél Louisnak úgy rémlett, mintha százhúsz esztendős volna. Szeméből elszállt az a különös táncos fény. Arca megnyúlt, tekintetében pőre rettegés. De a hangja most is elég nyugodtan csengett. – Csak az alka – mondta. – Jöjjön! Már majdnem ott vagyunk.

Mentek tovább. Göröngyök helyett immár ismét szilárd talajon lépdeltek. Néhány másodpercig úgy tetszett, mintha valami tisztásra jutottak volna, bár a levegőben vibráló halovány izzás kihunyt, és Louis csupán Jud hátát láthatta vagy egy méterrel maga előtt. Lábuk alatt rövidre nőtt, fagyos fű surrogott, amely üvegként repedt szét lépteiktől. Aztán visszajutottak a fák közé. Louis érezte talpa alatt a tűleveleket, s beszívta a fenyőillatot. Hébe-hóba hozzásurlódott egy gally vagy egy ág.

Tájékozódási érzéke végképp cserbenhagyta. Nemsokára azonban Jud ismét megállt, és visszafordult felé.

– Itt most sziklába vájt lépcsők jönnek – mondta. – Negyvenkettő vagy negyvennégy, már elfelejtettem. Felmászunk, és már ott is vagyunk.

Nekivágott a lépcsőknek. Louis most is ment a nyomában.

A kőlépcső fokai elég szélesek voltak, de a talaj bizonytalansága annál nyugtalanítóbb. Louis cipője időnként megcsikordult a kavicsokon vagy málló kőtörmeléken.

...tizenkettő... tizenhárom... tizennégy...

A szél egyre metszőbb lett, egyre hidegebb, szinte megbénult tőle az arca. Vajon a fák teteje fölé emelkedtünk?, tűnődött. Felnézett, és a sötétségben milliárdnyi hidegen fénylő csillagot pillantott meg. Még soha életében nem érezte magát a csillagokhoz mérve ilyen parányinak, ilyen jelentéktelennek. Feltette magának az ősi kérdést – Vajon élnek-e odafenn értelmes lények? –, de a gondolat most nem kíváncsisággal, inkább valami jeges borzadállyal töltötte el, mintha azon töprengene: milyen érzés lehet bekapni egy marékra való nyüzsgő bogarat?

...huszonhat... huszonhét... huszonnyolc.

És egyáltalán: ki véste a kőbe ezt a lépcsőt? A micmacok? És vajon miféle szerszámokkal? Majd megkérdem Judtól. Kíváncsi vagyok, állatbőrbe öltöztek-e. Az állatbőrről eszébe jutott az a valami, ami az erdőben ott motozott a közelükben. Ekkor megbotlott, és kesztyűs kezével a bal oldali sziklafalon keresett támaszt. A fal tapintásra öregnek tűnt, repedezettnek, szinte ráncosnak. Mint a kiszáradt, agyonnyűtt emberi bőr, gondolta.

– Semmi baj, Louis? – mormolta Jud.

– Semmi – felelte, noha egyre nehezebben szedte a levegőt, és izmai lüktettek a zsák és benne Church súlyától.

...negyvenkettő... negyvenhárom... negyvennégy...

– Negyvenöt – mondta Jud. – Lám, elfelejtettem. Igaz, hogy vagy tizenkét éve jártam idefenn utoljára. És aligha lesz rá okom, hogy még egyszer feljöjjek. Jöjjön... még egy utolsó lépést!

Megragadva Louis karját, felsegítette az utolsó fokra.

– Megérkeztünk – mondta.

Louis körülnézett. A csillagok homályos fényénél elég jól látott. Sziklás, kőtörmelékkel borított fennsíkon álltak, amely sötét nyelvként ugrott ki a vékony földből.. Hátrafordulva a fenyőfák csúcsát látta; köztük vágtak át, hogy a lépcsőhöz érjenek. Így hát valamilyen félelmetes, meredek szélű és lapos tetejű platóra hágtak; Arizonában vagy Új-Mexikóban kevésbé tetszett volna szokatlannak ez a szabálytalan geológiai képződmény. A plató – vagy domb vagy hegycsonk vagy akármi – füves tetején nem nőttek fák, ezért itt a nap megolvasztotta a havat. A száraz fű megdőlt a szűnni nem akaró, hideg szélben. Amikor Louis Jud felé fordult, láthatta, hogy nem különálló, mindentől elvágott platón állnak; messzebb előttük a talaj ismét emelkedni kezdett, és arrafelé újabb facsoport látszott. És mégis: olyan feltűnő, olyan furcsa volt ez a lapos tető New England alacsonyan fekvő, békés lankái között...

Az indiánok és az ő szerszámaik, tolult fel ismét benne a gondolat.

– Jöjjön – szólt Jud, és mentek tovább vagy huszonöt métert, a fák irányába. A szél dühödten fújt a magaslaton, de valahogy tisztának érződött. A fák árnyékában – soha még Louis ilyen magas, ilyen ősöreg fenyőket nem látott – formák sejlettek fel. Amúgy az egész elhagyatott magaslati vidék ürességet árasztott – de ez az üresség csupa vibrálás volt.

A sötét formák megannyi kőhalomnak bizonyultak.

– Ezt a hegytetőt a micmacok csiszolták le – szólalt meg Jud. – Hogy hogyan, azt senki sem tudja; mint ahogy az is rejtély, hogyan építették a piramisaikat a maják. Maguk a micmacok is elfelejtették már a titkukat, akárcsak a maják.

– De miért? Mi volt a céljuk vele?

– Ez volt a temetőjük – felelte Jud. – És azért hoztam ide, hogy itt temesse el Ellie macskáját. Tudja, a micmacok se tettek különbséget... Az állatokat közvetlenül oda temették a gazdáik mellé.

Louisnak erről eszébe jutottak az egyiptomiak, akik ennél is jobbat találtak ki: ők lemészárolták a fejedelmi személyiségek kedvenc állatait, hogy azok lelke elkísérje gazdáik lelkét a túlvilági létbe. Felrémlett benne, hogy egyszer azt olvasta: amikor meghalt valamelyik fáraó lánya, több mint tízezer háziállatot vágtak le; a végelszámolásban többek között hatszáz disznó és kétezer páva szerepelt. A disznókat, mielőtt elvágták volna a torkukat, előzőleg meglocsolták rózsaolajjal, a halott úrnő legkedvesebb illatszerével.

És ők is emeltek piramisokat. Senki sem tudja pontosan, milyen célt szolgáltak a maják piramisai; egyesek szerint a hajózást és az időszámítást segítették, mint a stonehenge-i kövek. Azt azonban annál biztosabban tudjuk, mik voltak az egyiptomi piramisok. A halálnak emelt hatalmas emlékművek voltak; a világ legnagyobb síremlékei. Itt nyugszik II. Ramszesz – szófogadó volt, gondolta Louis, és vadul, tehetetlenül felröhögött.

Jud ránézett, minden meglepetés nélkül.

– Menjen, és temesse el a macskáját – mondta. – Addig én elszívok egy staubot. Szívesen segítenék, de ezt magának kell elvégeznie. Ki-ki a magáét temeti el. Így csinálták ezt akkoriban.

– De hát mit jelent ez az egész, Jud? Miért hozott fel ide?

– Azért, mert maga megmentette Norma életét – felelte Jud, és bár hangja őszintén csengett – és Louis megesküdött volna rá, hogy őszintének is hiszi magát –, hirtelen rátört az elsöprő erejű meggyőződés: ez az ember hazudik... vagy talán őt tévesztették meg, s most továbbadja Louisnak a hazugságot. Eszébe jutott a kifejezés, melyet az imént Jud szemében felfedezett – vagy felfedezni vélt.

De idefenn mindez nem számított többé. Még a szél is fontosabb volt, amely szakadatlanul áramlott körülötte, felborzolva haját a homloka és a füle fölött.

Jud leült, hátát az egyik fának vetve, s két kezével védve a lángot, rágyújtott egy Chesterfieldre. – Nem akar előtte pihenni egy kicsit?

– Nem, nem vagyok fáradt – mondta Louis. Akár tovább is feszegethette volna a kérdést, de rájött, hogy nem is érdekli igazán, s ez a közöny egyszerre tűnt visszásnak és nagyon is helyénvalónak. Ezért hát elhatározta, hogy annyiban hagyja a dolgot – legalábbis egyelőre. Most igazából csak egyvalamit kellett kiderítenie. – És meg tudom majd ásni a sírt? A talaj eléggé vékonynak látszik. – Fejével a lépcső széle felé intett, oda, ahol a szikla kiugrott a földből.

– Úgy van – bólintott lassan Jud. – A talaj bizony eléggé vékony. De az a föld, Louis, amiben megterem a fű, általában sírnak is elég mély. És hosszú, hosszú időn át temetkeztek ide az emberek. Bár az igaz, hogy nem lesz valami könnyű.

Jud nem tévedett. A föld kemény volt és köves, és egykettőre kiderült, hogy csákány nélkül nem áshat elég mély üreget Church számára. Ezért felváltva használta a csákányt, a kemény talaj és a kövek meglazítására, és a lapátot, hogy a meglazított földet kiemelje. A keze sajogni kezdett, de teste ismét átmelegedett. Valami parancsoló erejű, ellentmondást nem tűrő igény hajtotta, hogy kifogástalan munkát végezzen. A bajsza alatt dúdolni kezdett, mint néha szokta, miközben összevarrt egy sebet. Időnként a csákány olyan kemény sziklába ütközött, hogy szikrát csiholt belőle, és a fanyél Louis kezéig továbbította a vibrálást. Tenyere már felhólyagzott, de nem bánta, holott a legtöbb orvoshoz hasonlóan ő is kényesen ügyelt a kezére. Fölötte és körülötte a szél csak zengette tovább a faágak húrjait.

A dallamot kövek halk koccanása ellenpontozta. Amikor a vállán át hátranézett, meglátta Judot, amint a földön kuporogva halomba rakja az általa kiásott nagyobb köveket.

– Ez lesz a maga kőhalma – jelentette ki, amikor magán érezte Louis tekintetét.

– Értem – szólt Louis, és folytatta a munkát.

Körülbelül hatvan centi széles és kilencven centi hosszú sírt ásott – Cadillacnyi sír egy vacak macskának, gondolta –, és amikor elérte a háromnegyed méteres mélységet, és a csákány nyomán már minden ütésre szikrák pattantak, félrelökte a szerszámot, és megkérdezte Judot, hogy így jó lesz-e.

Jud felállt, és futó pillantást vetett művére. – Szerintem nagyon jó – mondta. – És különben is, az számít, amit gondol róla.

– És most végre elmondja, hogy mit jelent ez az egész?

Jud halványan elmosolyodott. – A micmacok úgy hitték, hogy ennek a hegynek varázsereje van – mondta. – Azt tartották, hogy a mocsártól északra és keletre az egész erdő bűvös terület. Ezért alakították ki itt ezt a helyet, távol a világtól, távol mindentől, hogy itt temessék el a halottaikat. A többi törzs nagy ívben elkerülte; a penobscotok például azt mondták, hogy az erdő tele van szellemekkel, és később a szőrmekereskedők is nagyjából így vélekedtek. Gondolom, néhányuk látta a Kis Isten Mocsárban a bolygó tüzet, és azt vélte szellemnek.

Jud elmosolyodott. Louis pedig azt gondolta: Neked bezzeg más a véleményed.

– Később aztán már a micmacok sem jöttek fel ide. Egyikük azt állította, wendigót látott itt, és a talaj megsavanyodott. Csaptak is miatta nagy varázslógyűlést; legalábbis így hallottam zöldfülű koromban, csakhogy Stanny B. mesélte, az a vén szeszkazán – mi hívtuk így, az igazi neve Stanley Bouchard volt –, márpedig ha ő nem tudott valamit, hát hazudott helyette.

Louis, aki csak annyit tudott, hogy a wendigo valami északról való szellem, megkérdezte: – És gondolja, hogy a föld valóban megsavanyodott?

Jud mosolygott – vagy legalábbis fölfelé görbült a szája. – Én azt gondolom – mondta halkan –, hogy ez veszedelmes hely –, de nem kutyákra, macskákra vagy házi hörcsögökre. Menjen, Louis, és temesse el a magáét!

Louis leeresztette az üregbe a szemeteszsákot, majd lassan visszalapátolta rá a földet, amely nyomasztóan kopogott a műanyagon. Most sem bánta, hogy feljött ide, de a különös mámor lassan eloszlott; alig várta már, hogy a kalandnak vége legyen. Tudta, milyen hosszú az út hazáig.

A kopogás egyre tompább lett, aztán már csak föld hullott a földre. Az utolját a lapát élével kaparta be a lyukba (soha nem marad elég, rémlettek fel benne nagybátyjának, a temetkezési vállalkozónak ezer éve elhangzott szavai, soha nem marad elég föld, hogy betemessük a gödröt), majd odafordult Judhoz.

– Még jön a kőhalom – szólt az.

– Nézze csak, Jud, eléggé kifáradtam, és...

– A macska Ellie-é – mondta Jud halkan, de engesztelhetetlenül. – És Ellie azt akarná, hogy tisztességesen csinálja, amit csinál.

– Ez valószínű – mondta Louis sóhajtva.

Újabb tíz percbe tellett, amíg halomba rakta a köveket; Jud adogatta őket egyenként. Amikor elkészültek, Church sírján alacsony, kúp alakú kőrakás emelkedett, és Louist fáradtsága ellenére valóban eltöltötte az elégedettség. Minden a helyére került; a csillagok fényében az ő kőrakása is rendben illeszkedett a többi közé. Ellie ugyan aligha látja valaha is – Rachel már a gondolatba is beleőszülne, hogy Louis ezen a mocsaras-ingoványos úton vezesse végig a kislányt –, de ő látta, és meg volt elégedve.

– Legtöbbje már ledőlt – mondta Judnak, ahogy felállt, és leveregette a nadrágját. Most már tisztábban látott, és észrevette az itt-ott foltokban szétszóródott köveket. Judnak azonban gondja volt rá, hogy az ő halmát csakis a sírhelyből kiásott kövekből rakják.

– Így van – bólintott Jud. – Megmondtam, hogy ősöreg hely ez.

– Most már készen vagyunk?

Jud vállon veregette Louist. – Készen hát. Jó munkát végzett, Louis. De tudtam én azt előre. Mehetünk haza.

– Jud... – kezdte volna újra, de az öreg már fogta is a csákányt, és indult a lépcső felé. Louisnak, kezében a lapáttal, igencsak szaporáznia kellett a lépést, hogy beérje, aztán meg kímélte tüdejét a gyalogláshoz, azért nem szólt. Egyszer visszanézett, de a kőhalom, amely lánya macskájának, Winston Churchillnek a sírját jelölte, már beleolvadt az árnyékokba.

Lám, éppen csak visszafelé forgattuk a filmet, gondolta fáradtan, amikor valamivel később kiértek az erdőből, és a háza fölött elterülő rétre jutottak. Hogy mennyivel később volt ez, nem tudta; amikor délután lefeküdt szunyókálni, lecsatolta az óráját, s az most is ott várja az ablakpárkányon, az ágya mellett. Egyelőre csak annyit tudott, hogy úgy kikészült, mint akit letaglóztak. Emlékezete szerint életében csak egyszer érezte magát ilyen halálosan fáradtnak: amikor tizenhat vagy tizenhét évvel ezelőtt gimnazistaként, a nyári szünetben az első napot végigdolgozta a chicagói szemetesek között.

Ugyanúgy jöttek vissza, mint ahogy mentek, de az útról nagyon kevés maradt meg Louis emlékezetében. Azt tudta, hogy a farakáson egyszer elbotlott, és előrebukott – és abszurd módon Peter Pan jutott eszébe: Uram Jézus, elvesztettem vidám gondolataimat, és zuhanok –, de aztán egyszer csak érte nyúlt Jud erős, kemény keze, és néhány másodperc múlva már ott baktattak Smuki cica, Trixi, valamint Márta, a legkedvesebb házinyúl végső nyughelye mellett, és rátértek az útra amelyen egyszer már végigballagott, nemcsak Juddal, hanem egész családja társaságában.

Úgy rémlett, hogy fáradt agyában felbukkant a Victor Pascow-ról szóló álom, a végén az alvajáró közjátékkal, de a mostani éji séta és az álom között semmilyen összefüggést nem tudott felfedezni. Az is felködlött benne, hogy ez bizony elejétől végig veszedelmes kaland volt – nem valamilyen melodrámai, Wilkie Collins-os értelemben, hanem nagyon is valóságosan; és az egészben még az volt a legártalmatlanabb, hogy majdhogynem alvajáró állapotban gyalázatosan tönkretette a kezét. Mert a farakáson akár halálukat is lelhették volna – ő is, Jud is. Az ilyen viselkedést igazán nehéz épelméjűnek nevezni. De mostani kimerültségében hajlamos volt az egészet annak a feldúlt érzelmi állapotnak a számlájára írni, amelyet az egész család szívének oly kedves állat kimúlása váltott ki.

És aztán, bizonyos idő múltán, ismét odahaza voltak.

Szótlanul közeledtek otthonuk felé, hogy aztán Louis kocsifelhajtóján még egyszer megálljanak. A szél változatlan erővel jajongott-süvöltött. Louis némán átadta Judnak a lapátját.

– Na, én megyek is a túloldalra – mondta Jud. – Louella Bisson vagy Ruthie Parks biztosan hazahozza Normát, és szegényke nem értené, hol járhatok.

– Hát maga tudja, mennyi az idő? – kérdezte Louis. Csodálkozott, hogy Norma még házon kívül lehet; izmai azt sugallták, hogy már éjfél is jóval elmúlt.

– Tudom hát – felelte Jud. – Ameddig ruha van rajtam, én mindig tudom.

Előkotorta óráját nadrágzsebéből, és felpattintotta cikornyás fedelét.

– Fél kilenc múlt – közölte, és visszakattantotta a fedelet.

– Fél kilenc? – ismételte Louis bambán. – Csak?

– Miért, maga mennyit gondolt? – kérdezte Louis.

– Hát, többet...

– A holnapi viszontlátásra – mondta Jud, és már indult is.

– Jud...

Az öreg visszafordult. Arcán enyhe értetlenség tükröződött.

– Jud, voltaképpen mit műveltünk mi ma este?

– Hogyhogy mit? Eltemettük a lánya macskáját.

– Ennyi volt az egész?

– Ennyi hát – mondta Jud. – Maga derék ember, Louis, csak túl sokat kérdez. Az embernek néha bele kell vágnia olyasmibe, amit helyesnek érez – azzal vége. Úgy értem: amiről a szíve azt súgja, hogy meg kell tennie. És ha utána elkezd rágódni a dolgon, és úgy érzi, megfeküdte az agyát, amit művelt, úgy, mintha a gyomrára ment volna, olyankor megbánja, és azt képzeli, rosszul tette. Érti, ugye?

– Értem – mondta Louis, és arra gondolt, hogy Jud alighanem olvasott a gondolataiban, amikor a hegyről lefelé jövet a réten át közeledtek a házak fényei felé.

– Csak épp az nem jut az emberek eszébe, hogy nem a szívükben kellene kételkedniük, hanem éppenséggel ezekben a kétségekben – mondta Jud, és erősen Louis szemébe nézett. – Erről mi a véleménye, Louis?

– Az a véleményem – szólt lassan Louis –, hogy igaza lehet...

– Arról pedig, amit az ember szíve rejt – a legjobb nem beszélni. Nem igaz?

– Hát...

– Ez már csak így van – mondta Jud, úgy, mintha Louis helyben hagyta volna szavait. És aztán azon a nyugodt s oly végtelenül magabiztos és könyörtelen hangján, amely valamiért most is megborzongatta Louist, hozzátette: – Mert ezek titkos dolgok. Azt mondják, az asszonyok tudnak igazán titkot tartani, és van, amikor ez igaz, de higgye el, az a nő, akinek csak egy csöpp esze is van, bevallaná, hogy férfi szívébe még soha nem látott bele. A férfiszívnek, Louis, köves a talaja – akár odafenn, a régi micmac temetőben a föld. Hamar le lehet ásni a mélyéig. Így hát a férfi elveti, ami megterem benne – és aztán gondot visel rá.

– Jud...

– Hagyjon fel a kérdésekkel, Louis. Fogadja el, ami történt, és a szívére hallgasson!

– De...

– Semmi de. Fogadja el, ami történt, Louis, és a szívére hallgasson! Csak azt tettük, ami most helyes volt – legalábbis bízom az Istenben, hogy valóban az volt. Más esetben éppígy nem lett volna helyénvaló – sőt, iszonyú baj származhatnék belőle.

– Legalább egyetlen kérdésre megfelelne?

– Hát csak halljuk; majd elválik.

– Hogyan szerzett tudomást erről a helyről? – Ez a kérdés már a visszaúton is felötlött Louisban, karöltve a gyanúval, hogy tán Jud ereiben is csörgedezik némi micmac vér, ámbátor nem látszott rajta; úgy festett, mintha minden őse törzskönyvezett angolszász ivadék lett volna.

– Hisz mondtam már: Stanny B.-től – felelte Jud megütődve.

– Csak épp mesélt róla, és kész?

– Ezt nem mondtam. Nem olyan hely az, amiről épp csak mesél az ember. Tízéves koromban magam is ott temettem el a kutyámat, a Pöttyöst. Nyulat kergetett, és belerohant valami rozsdás szögesdrótkerítésbe. A seb elfertőződött – és vége volt.

Valami itt nem volt rendjén; valami nem egyezett azzal, amit Jud korábban mondott, de Louis túl fáradt volt hozzá, hogy törni kezdje a fejét. Jud pedig elhallgatott, és csak nézett rá merőn, kifürkészhetetlen öreg szemével.

– Jó éjszakát, Jud – mondta Louis.

– Jó éjszakát magának is!

Az öregember, csákányát és lapátját a hátára vetve, átballagott az országúton.

– És köszönöm – kiáltotta utána Louis, hirtelen nekibuzdulással.

Jud nem fordult vissza, csak felemelte kezét, jelezve, hogy a köszönet eljutott hozzá.

És ekkor a házban egyszer csak megszólalt a telefon. Louis futásnak eredt, menet közben felnyögve a combjába és medencéjébe nyilalló fájdalomtól; de csak a hatodik vagy hetedik csengetésre ért be a jó meleg konyhába, s épp mire felkapta a kagylót, a csengetés abba is maradt. Így is a füléhez emelte és belehallózott, de már csak a szabad vonal búgását hallotta.

Ez Rachel volt, gondolta. Mindjárt visszahívom.

Hirtelen azonban túl fárasztónak tűnt az egész: hogy tárcsázzon, hogy sután kedveskedjék anyósával – vagy ami még rosszabb, a csekkfüzet-fitogtató apóssal –, amíg eljuthat Rachelig... és utána Ellie-ig. Mert persze Ellie még nem alszik; Chicagóban egy órával kevesebb is van. És Ellie megkérdezné, hogy mi van Churchcsel.

Mi volna? Remekül érzi magát. Csak épp elütötte egy Orinco-teherautó. Valahogy érzem, hogy csak egy Orinco-teherautó lehetett; különben csorbát szenvedne a drámai egység, ha érted, mire gondolok. Nem érted? Az se baj. Elég az hozzá, hogy a teherautó halálra gázolta, de nem voltak rajta súlyos sebek. És Jud meg én elástuk odafenn a régi micmac temetőben – tudod, az afféle toldaléka az állattemetőnek. Fantasztikus séta volt, kisanyám. Egy szép napon majd téged is felviszlek, és virágot teszünk a sírjára – ezer bocs, a kőhalmára. No persze ki kell várni, amíg befagy az ingovány, és a medvék téli álomra térnek.

Visszatette a kagylót, majd megtöltötte forró vízzel a mosogatót, kibújt az ingéből, és lemosakodott. A hideg ellenére úgy megizzadt, mint egy disznó, és a szaga is disznóra emlékeztetett.

A frizsiderben volt egy kis maradék fasírt, azt felszeletelte, rárakta egy karéj fekete kenyérre, és két karika bermudai hagymát is vágott hozzá. Néhány másodpercig elnézte művét, majd meglocsolta ketchuppal, és ráborított még egy szelet kenyeret. Lenne csak itt Rachel meg Ellie, most egyformán elhúznák az orrukat undorukban – pfuj, de gusztustalan!

Hiába, hölgyeim, erről lemaradtak, gondolta Louis határozott elégtétellel, és mohón befalta a szendvicsét. Mennyei íze volt. Konfucius mondá: aki úgy bűzlik, mint a disznó, az úgy zabál, mint a farkas, gondolta, és elmosolyodott. Aztán az egészet leöblítette néhány nagy korty tejjel, egyenesen a dobozból – Rachel ezt a szokását is mindig tüntető fintorral nyugtázta –, majd felment, levetkőzött, és bebújt az ágyba; még csak fogat sem mosott előtte. Izmaiban a sajgás és a nyilallás folyamatos, de valamiképpen megnyugtató lüktetéssé csitult.

Az órája ott volt, ahol délután hagyta. Rápillantott: tíz perc múlva kilenc. Igazán hihetetlen...

Louis leoltotta a villanyt, oldalára fordult, és elaludt.

Hajnalban valamivel három óra után felébredt, és becsoszogott a fürdőszobába. És ahogy éppen vizelt, és bárgyún hunyorgott a fürdőszoba vakítóan fehér neonfényében, egyszer csak megvilágosodott benne az ellentmondás, és a szeme kitágult. Mintha két elem, amelynek hézagtalanul kellett volna egymásba illeszkednie, egyszer csak összeütközne és visszapattanna egymásról.

Este Jud azt mondta, hogy tízéves volt, amikor a kutyája kimúlt – vérmérgezést kapott, mert nekiment valami rozsdás szögesdrótnak. Csakhogy azon a nyár végi napon, amikor valamennyien együtt sétáltak fel az állattemetőhöz, még azt mondta, hogy a kutyája végelgyengülésben múlt ki, és ott temette el – még a síremlékét is megmutatta, noha az évek során a felirat már lekopott.

Louis lehúzta a vécét, leoltotta a villanyt, és visszafeküdt. Érezte, hogy más hiba is van – és a következő pillanatban már tudta is, mi az. Jud egyidős a századdal, és akkor, az állattemetőben azt mondta, hogy a kutyája az első világháború első évében múlt ki. Ha a háború európai kitörésére gondolt, akkor az idő tájt tizennégy évesnek kellett lennie. Ha Amerika hadba lépését értette, akkor tizenhétnek.

Tegnap este viszont azt állította, hogy Pöttyös halála idején ő, Jud tízesztendős volt.

Ej, hát öregember, és az öregeknek zavaros az emlékezete, gondolta idegesen. Ő maga mondta, hogy újabban egyre feledékenyebb; hosszan kell keresgélnie olyan neveket és címeket, amik azelőtt rögtön eszébe jutottak, és a másnapra kitűzött teendők is rendre kimennek a fejéből. És a korához képest még így is átkozottul jó formában van; igazán túlzás volna szenilitásról beszélni az ő esetében, sokkal találóbb kifejezés a feledékenység. És igazán nincs benne semmi meglepő, ha valaki elfelejti, pontosan mikor múlt ki egy kutya hetven-valahány évvel ezelőtt; és éppígy a körülmények is elmosódhatnak benne. Ne is gondolj rá többé, Louis.

De azért jó darabig nem aludt el újra, csak ébren hánykolódott, a kelleténél élesebben érzékelve a ház ürességét és a szél zúgását az eresz körül.

Aztán eljött a pillanat, amikor álomba zuhant, de bizonyára nem érzékelte az átbillenést, mert közben lassan közelgő, mezítlábas lépteket vélt hallani a lépcsőn, és ködösen arra gondolt, hagyj békén, Pascow, hagyj békén engem, ami történt, megtörtént, a halott, az halott – és ekkor a léptek elhaltak.

És noha, amint az év napjai fogyatkoztak és rövidültek, még sok megmagyarázhatatlan dolog esett meg, Victor Pascow szelleme többé sem ébren, sem álmában nem bolygatta Louist.

23

Reggel kilenckor ébredt fel. A hálószoba keleti ablakain beáradt a ragyogó napsütés, és csengett a telefon. Louis kinyúlt az ágyból, és felragadta. – Halló!

– Szia! – hallatszott Rachel hangja. – Remélem, felköltöttelek!

– Úgy, ahogy mondod, te alávaló némber! – felelte mosolyogva Louis.

– Micsoda szöveg ez, te csúf vén medve? Tegnap este is próbáltalak hívni! Átmentél Judékhoz?

Louis csak töredék másodpercnyi ideig habozott.

– Úgy van – mondta. – Felhajtottunk egy-két doboz sört. Norma elment valami hálaadási vacsorára. Gondoltam rá, hogy felhívlak, de hát tudod már, hogy van ez...

Elcseverésztek egy darabig. Rachel tájékoztatta szülei hogylétéről, amit elengedett volna, ámbár némi sötét elégtételt érzett annak hallatán, hogy apósa feje búbján a kopasz folt egyre gyorsabb ütemben terjed.

– Akarsz beszélni Gage-dzsel? – kérdezte az asszony.

– Hát persze! – vigyorodott el Louis. – Csak vigyázz hogy ne csapja le a kagylót, mint a múltkor.

A vonal túlsó végén csörömpölés hallatszott, és közben néhány elmosódott szó: Rachel azon rimánkodott, hogy a gyerek mondjon legalább egy „Szia, apá”-t.

– Szi-pa – közölte végül nagy nehezen Gage.

– Szia, Gage – viszonozta Louis derűsen. – Hogy vagy? Jól? Sikerült újra feldöntened nagypapa pipaállványát? Remélem, igen. Talán ezután a bélyeggyűjteményét is kezelésbe vehetned.

Gage ezután vidoran gagyogott vagy harminc másodpercig, hablatyolását és vakkantásait növekvő szókészletének néhány felismerhető darabjával tarkítva: – Mama, Ellie, napapi, nagyi, aató, kaka...

Végül aztán, Gage felháborodott sipítása közepette, Rachel kicsavarta kezéből a kagylót, ami Louisnak némi megkönnyebbülésére szolgált: igazán szerette a fiát, és borzasztóan hiányzott is neki, de azért hosszabban elbeszélgetni egy még nem egészen kétéves kisgyerekkel mégiscsak olyan, mintha az ember egy elmebeteggel próbálna römizni: a végén már maga is kifelé tartja a lapjait.

– És mi a helyzet tenálad? – kérdezte Rachel.

– Minden a legnagyobb rendben – válaszolt Louis, ezúttal minden habozás nélkül. Tudta, hogy amikor Rachel az imént megkérdezte, járt-e tegnap este Judéknál, ő pedig igennel felelt, átlépett egy vonalat. Hirtelen Jud Crandall hangja szólalt meg benne: A férfiszívnek, Louis, köves a talaja... a férfi elveti, ami megterem benne – és aztán gondot visel rá. – Legföljebb, ha igazán tudni akarod, kicsit unalmas. Hiányoztok.

– Talán nem élvezed, hogy egy kis időre megszabadultál a cirkusztól? Ne is akard ezt bemesélni!

– A nyugalom ellen semmi kifogásom – ismerte el Louis. – De az első huszonnégy óra után már kezdi zavarni az embert.

– Beszélhetek én is apuval? – szólalt meg a háttérből Ellie.

– Louis? Itt van Ellie is.

– Helyes, add csak...

Majdnem öt percig beszélt a lányával. Ellie elcsacsogta, milyen babát kapott a nagyitól, aztán beszámolt róla, hogy a nagypapa elvitte a vágóhídra („Hű, apu, ha tudnád, milyen büdik” – panaszolta, Louis pedig azt gondolta hozzá: A nagypapa sem épp ibolyaillatú, kicsikém), majd elmondta, hogy segített a kenyérsütésben, és hogy Gage pelenkázás közben elszabadult Racheltől. Mint kiderült, végigrohant a folyosón, és épp a nagypapa dolgozószobájának a küszöbén rottyantotta össze magát. (Bravó, Gage!, gondolta Louis, és szélesen elvigyorodott.)

Már-már azt remélte, hogy legalábbis erre a reggelre megússza, és meg akarta kérni Ellie-t, hogy adja vissza a mamát, mert még el szeretne köszönni tőle, amikor Ellie feltette a kérdést: – És hogy van Church, apu? Nagyon hiányzom neki?

Louis szájáról lehervadt a vigyor, de azért gyorsan és látszólag teljesen fesztelenül vágta rá: – Gondolom, kitűnően. Tegnap este megetettem a maradék pörkölttel, és aztán a kosarába raktam. Ma reggel még nem találkoztam vele, de hisz csak az imént ébredtem fel.

Hűha, öregem, benned aztán tökéletes gyilkos veszett el. Micsoda hidegvér! Mikor látta utoljára az elhunytat, dr. Creed? Vacsorára még benézett, sőt, az utolsó falatig megette a marhapörköltet. Azóta nem láttam.

– Adj neki egy puszit a nevemben!

– Pfuj! Puszilja csak mindenki a saját macskáját – mondta Louis, Ellie pedig felvihogott.

– Akarsz még anyuval beszélni, apu?

– Akarok hát. Add át neki a kagylót!

A beszélgetés a végéhez közeledett. Még vagy két percig csevegett Rachellel; Church többé nem került szóba. – Szeretlek! – Én is szeretlek! – biztosították egymást, aztán Louis letette a kagylót.

– Ennyi – mondta az üres, napsütötte szobának, és az egészben talán az volt a legszörnyűbb, hogy a legcsekélyebb rosszérzése vagy bűntudata sem volt.

24

Fél tízkor Steve Masterton telefonált, hogy megkérdezze: nincs-e kedve bemenni az egyetemre egy teniszpartira. Kihalt az egész kóceráj, közölte nagy boldogan; ha kedvük tartja, akár egész nap ütögethetnek.

Louis értette az öröm okát: ha épp nem volt szünet, két napig is várólistán lehetett az ember, amíg hozzájutott a pályához. Most mégis visszautasította az ajánlatot; azt mondta, éppen egy cikken dolgozik a Főiskolai Orvosi Közlöny számára.

– Komolyan mondod? – kérdezte Steve. – Besavanyodsz, ha csak melózol, és nem lazítsz egy kicsit.

– Hívj vissza később – mondta Louis. – Talán még meggondolom magam.

Steve megígérte, és letette a kagylót. Louis ezúttal csak félig hazudott: valóban dolgozni készült a cikkén, amelyben a bárányhimlő, a mumpsz és egyéb ragályos betegségek egyetemi előfordulása körüli tapasztalatait taglalta, de Steve ajánlatára elsősorban mégis azért mondott nemet, mert immár egész teste egy nagy tömbnyi sajgó fájdalom volt. Erre a telefonbeszélgetés után jött rá, akkor, amikor bement a fürdőszobába fogat mosni. Hátizmai szinte recsegtek, a válla nyilallt attól a nyomorult szemeteszsáktól, és térdében úgy feszültek az inak, mint a rendes terjedelmén három oktávval túlhangolt gitár húrjai. Úristen, gondolta, és még azt képzelted, hogy gatyába tudod rázni magad. Szép is lett volna, ha úgy csoszog a labda után, mint egy reumás aggastyán.

Az aggastyán szóról jutott eszébe, hogy hiszen az éjjel nem egymaga ruccant ki az erdőbe; és az útitársa a nyolcvanötödik évéhez közeleg. Vajon Judnak is úgy fáj-e most minden tagja, mint őneki?

Másfél órán át dolgozott a cikkén, de az eredmény nem volt valami fényes. A csend, a kihaltság nyűni kezdte idegeit, mígnem végül felrakta sárga jegyzettömbjeit és a John Hopkinstól rendelt különlenyomatokat az íróasztala fölötti polcra, anorákjába bújt, és átment az út túlsó oldalára.

Jud és Norma nem volt otthon, de a verandaajtóra neki címzett boríték volt szögezve. Louis levette, és feltépte hüvelykujjával.

LOUIS!

Az asszonnyal bementünk Bucksportba vásárolni, és megnézni a Galorium Áruházban egy konyhaszekrényt, amivel Norma már időtlen idők óta szemez. Alighanem be is kapunk valamit ebédre a McLeodnál, és késő délután érünk haza. Ha van kedve, nézzen át este egy-két doboz sörre.

Igazán nem akarom beleártani magam a családi ügyeibe, elvégre maga a ház ura, de ha Ellie az én lányom volna, én bizony nem sietnék közölni vele, hogy a macskáját elgázolták az országúton – miért ne élvezze ki zavartalanul a vakációját?

Egyébiránt én arról is hallgatnék, amit tegnap este műveltünk; legalábbis itt Észak-Ludlow-ban. Mások is tudnak arról a régi micmac temetőről, és olyanok is vannak, akik éppen ott temették el az állataikat... mondhatni, az ott az „álatemető” folytatása. Akár hiszi, akár nem: még egy bikát is elástak odafenn! Az öreg Zack McGovern, aki valamikor a Stackpole Roadon lakott, még 1967-ben vagy '68-ban oda vitte a Hanratty nevű díjnyertes bikáját. Haha! Azt mesélte, a két fiával együtt cipelték fel, én meg úgy röhögtem, hogy majd' kipukkadtam. De az itteniek akkor se beszélnek róla szívesen, és annak se örülnek, ha „idegenek” – vagy akiket ők annak tartanak – egyáltalán tudnak az egészről. Nem azért, mert ezek a régi babonák már vagy háromszáz évre nyúlnak vissza (ámbár ez az igazság), hanem mert többé-kevésbé ők is hisznek bennük, és úgy képzelik, hogy emiatt az „idegenek” csak kinevetnék őket. Gondolom, ez elég ostobán hangzik, de mit csináljunk, ez a helyzet. Úgy. hogy tegye meg nekem azt a szívességet, hogy lakatot tesz a szájára, rendben?

Ha minden jól megy, ma este még elbeszélgetünk erről; addigra maga is többet tud majd. De addig is meg szeretném mondani, hogy remekül megállta a helyét; no de tudtam én azt előre.

JUD

Ui. Norma nem tudja, mi áll ebben a levélben – neki valami mást mondtam –, és ha nem bánja, szeretném, ha ennél maradnánk. Nem ez az első hazugság, amit ötvennyolc éves házasságunk alatt beadtam neki, és azt hiszem, a legtöbb férfi így van ezzel, de szerintem ez az, amit halálunk után bátran meggyónhatnánk az Úrnak, még a szemünket sem kell lesütnünk.

Hát csak kukkantson át este, hadd piáljunk egy kicsit.

J.

Louis ott állt a veranda lépcsőjének legfelső fokán. A veranda üres volt; a kényelmes fonott bútorok elraktározva várták a tavaszt.

Arca töprengő fintorba húzódott a levél olvastán. Hogy ne szóljon Ellie-nek a macska pusztulásáról? Nos, nem szólt. És hogy egyéb állatok is nyugosznak odafenn? Meg hogy ezek a babonák háromszáz évre nyúlnak vissza?

...addigra maga is többet tud majd.

Könnyedén megérintette a mondat betűit, és első ízben engedte meg magának, hogy tudatosan végiggondolja az előző estét. Az események már eltompultak benne, vattacukorszerű masszává olvadtak; így emlékszik vissza az ember az álmaira is, vagy arra, amit enyhe kábítószeres révületben művelt. Még emlékezett, hogy megmásztak a farakást, emlékezett, milyen különösen villódzott a fény a láp fölött, és hogy a levegő jó néhány fokkal melegebbnek érződött – de mindez csak olyasformán élt benne, mint az a néhány szó, amelyet az altatóorvossal vált az ember, mielőtt elveszíti öntudatát.

...és azt hiszem, a legtöbb férfi így van ezzel...

De így ám, méghozzá nemcsak a feleségüknek hazudnak, hanem a lányuknak is, gondolta Louis, de közben megborzongott: Jud mintha megsejtette volna, mi zajlott le ma reggel a telefonban és a fejében is.

Lassan összehajtogatta a vonalas papírra írt levelet – mintha egy kisdiák házi feladata lett volna –, és visszacsúsztatta a borítékba, majd a borítékot farzsebébe dugva újból átvágott az országúton.

25

Church déli egy órakor tért vissza. Louis épp a garázsban volt; már hat hete dolgozgatott egy meglehetősen igényes terven: polcrendszert akart barkácsolni, ahol Gage számára hozzáférhetetlenül tárolhatná a sok veszedelmes holmit, az ablaktörlő folyadéktól a fagyállón át az éles szerszámokig. Éppen egy szöget vert be, amikor Church, égnek álló farokkal, besétált. Louis nem ejtette el a kalapácsot, még csak a körmére sem vert a szög helyett. Szíve gyorsabban dobogott, de azért nem viharosan; gyomrában mintha felizzott volna valami huzal, de aztán rögtön le is hűlt, mint a villanykörtében az izzószál, amely, mielőtt kiégne, még egyszer vakítóan felragyog. Később az volt az érzése, mintha ezt az egész Hálaadás utáni, napfényes péntek délelőttöt azzal töltötte volna, hogy Church visszatértére várt; mintha lelkének valami ősi mélyrétegében eleve tudta volna, mi is az igazi jelentősége a micmac temetőben tett éjszakai kirándulásnak.

Gondosan lerakta a kalapácsot, tenyerébe köpte a szájában tárolt szögeket, majd munkaköténye zsebébe süllyesztette őket. Aztán odament Curchhöz, és felemelte.

Élősúly, gondolta valami beteges izgalommal. Annyit nyom, mint mielőtt elgázolták. Annyit, amennyit életében nyomott. A zsákban súlyosabb volt. Halálában súlyosabb volt.

Szíve most hevesebbet ugrott, és mintha a garázs néhány másodpercre forogni kezdett volna vele.

Church fülét hátracsapva tűrte, hogy a karjában tartsa. Louis kivitte a napra, és leült a hátsó lépcsőre. A macska ekkor szabadulni próbált, de Louis szorosan fogta az ölében, és simogatni kezdte. A szíve most már egyenletesen felfokozott ütemben kalapált.

Gyengéden fürkészve túrt bele a macska feje alatti sűrű szőrfodorba; még jól emlékezett, hogy előző este milyen természetellenesen, csonttalanul himbálózott Church feje a törött nyakán. Most azonban csak ép, életerős izmokat és inakat tapintott. A magasba emelte a macskát, és szemügyre vette pofácskáját, hogy aztán, a látvány hatására, gyorsan leejtse az állatot a fűre. Lehunyta szemét, és arcát eltakarta fél kezével. Most már az egész világ forgott vele, a feje émelyítőn kóválygott – ilyen keservesen szoktak véget érni azelőtt a hosszú ivászatok; utána már csak a hányás következett.

Church pofájára alvadt vér száradt, és hosszú szálú bajszába két pici zöld plasztikfoszlány akadt. A szemeteszsák maradványai.

Még elbeszélgetünk erről – addigra maga is többet tud majd...

Ó, Úrjézus, hiszen máris többet tudott, mint amennyit szeretett volna.

Csak még egy lökést, gondolta Louis, és a sok tudás egyenesen a legközelebbi tébolydába röpít.

Beengedte Churchöt a házba, elővette kék tálkáját, és kinyitott egy tonhalból és halmájból álló macskakonzervet. Miközben kikanalazta a dobozból a szürkésbarna pépet, Church zavarosan dorombolva előre-hátra dörgölőzött a bokájához. Louis libabőrös lett érintésétől, és vadul összepréselte fogát, nehogy elrúgja magától. A macska bundájának valami furcsa tapintása volt: túl sima, túl sűrű, egyszóval visszataszító. Louis arra gondolt, legszívesebben soha többé nem érne hozzá.

Amikor lehajolt, és a földre tette a tálat, Church odamenet elsuhant mellette – és Louis megesküdött volna, hogy savanyú földszag csapta meg az orrát. Mintha a föld beleette volna magát a bundájába.

Hátrált néhány lépést, és elnézte, ahogy befalja az ételt. Csámcsogott hozzá – vajon azelőtt is csámcsogott evés közben? Talán igen, csak ő nem vette soha észre. De ha így volt is – a zaj akkor is felkavarta a gyomrát. Pfuj, de neveletlen, mondaná Ellie.

Louis hirtelen sarkon fordult, és felment az emeletre. Lassan indult, de fenn a folyosón már szaladt. Levetkőzött, és minden holmiját a szennyestartóba dobta, holott aznap reggel mindenből tisztát vett. Aztán olyan forró fürdőt eresztett magának, amilyet csak elbírt a bőre, és belevetette magát.

Körülötte felszállt a gőz, s szinte érezte, ahogy a forró víz jótékonyan ellazítja izmait, sőt, még agyában is felenged a görcs. Mire a víz hűlni kezdett, bágyadtság fogta el, és úgy érezte, lassan rendbe jön.

A macska visszatért, akár a mondókabeli társa. Hát aztán? Mi olyan rémes ebben?

Tévedés volt az egész. Talán nem gondolta-e tegnap este maga is úgy, hogy Church, ahhoz képest, hogy elütötte egy autó, meglepően épnek és sértetlennek látszik?

Jusson eszedbe az a sok mormota, macska meg kutya, amiket ott láttál szanaszét heverni az országúton, feltépett testtel, kilógó belekkel, gondolta.

Most már világos minden. Church csak elkábult az erős ütéstől. A macska, amelyet a Jud-féle régi micmac temetőbe felcipelt, csak eszméletlen volt, de nem halt meg. Nemhiába mondják, hogy a macskának hét élete van! Még szerencse, hogy Ellie-nek nem szólt egy szót sem! Még csak meg sem kell tudnia, milyen közelről legyintette meg Churchöt a vég.

De az a vér a száján és a mellén... és ahogy a feje fityegett...

No de hát ő orvos, nem állatorvos. Rossz volt a diagnózisa – ennyi az egész. Igaz, hogy a körülmények nem is nagyon kedveztek az alaposabb vizsgálathoz, ahogy ott kuporgott Jud pázsitján, ötfokos hidegben, már-már esti sötétségben. És még kesztyűt is viselt, az pedig...

Ekkor dagadt, formátlan árny vetült a fürdőszoba csempézett falára, mint egy kisebbfajta sárkány vagy hatalmas kígyó feje, és valami könnyedén hozzáért meztelen vállához, majd irányt váltva tovasiklott. Louis, mintha áramütés érte volna, felugrott; a kifröcskölő víz átáztatta a kád előtti szőnyeget. Louis megperdült, s egyszersmind hátra is hőkölt: lánya macskája meredt rá zavaros sárgászöld szemmel a vécé lehajtott fedeléről.

Church mintha berúgott volna: lassan imbolygott előre-hátra. Louis pedig csak nézte, lúdbőrző undorral, s csak összeszorított fogsora állta útját a feltörő üvöltésnek. Ilyennek még soha nem látta Churchöt, sem a műtéte előtt, sem azóta; soha nem imbolygott így, mint az áldozatát bűvölő kígyó. Most először és egyben utoljára játszott el a gondolattal, hogy ez nem is ugyanaz a macska, éppen csak megszólalásig hasonlít Ellie-ére, valójában véletlenül tévedt be a garázsba, mialatt ő a polcait bütykölte, az igazi Church pedig továbbra is ott nyugszik a kőrakás alatt azon a meredek sziklaplatón az erdő végén. De hát bundájának mintázata szakasztott olyan... az egyik füle is éppoly rojtos... és a mancsa is éppoly furán horpadt; még kiscica volt, amikor Ellie egyszer épp a mancsára csapta az ajtót kis kertvárosi házukban.

Ez bizony Church, semmi kétség.

– Takarodj innen – sziszegte felé rekedten Louis.

Church még rámeredt egy másodpercig – Úristen, milyen más lett a szeme, valahogy egészen más, mint azelőtt –, aztán leugrott a vécéfedélről, de korántsem a macskák jellegzetes, már-már ijesztő kecsességével ért földet. Sután cammogott, még a kádnak is nekipuffant, aztán eltűnt.

Persze, hiszen már nem kandúr többé, gondolta Louis. Kiherélték.

Kimászott a kádból, és gyors, rángatózó mozdulatokkal megtörülközött. Már megborotválkozott és nagyjából fel is öltözött, amikor az üres ház csendjébe belehasított a telefon. Hangjára Louis összerezzent, szeme tágra nyílt, keze önkéntelenül a magasba lendült. Amikor lassan leengedte, érezte, hogy szíve majd kiszakad a melléből, és izmait mintha telepumpálták volna adrenalinnal.

Steve Masterton érdeklődött ismét a teniszparti dolgában, és Louis megígérte, hogy egy óra múlva ott lesz a pályán. Igazán sajnálta rá az időt, és pillanatnyilag semmihez sem volt kevesebb kedve, mint a teniszhez, de muszáj volt elmennie otthonról. El akart menekülni a macskától, ettől a kísérteties macskától, amelynek az égvilágon semmi keresnivalója a házban.

Kapkodni kezdett. Gyorsan nadrágjába tűrte az ingét, sporttáskájába gyömöszölt sortot, pólót és egy törülközőt, és leügetett a lépcsőn.

Church alulról a negyedik lépcsőfokon hevert. Louis megbotlott benne, és kis híján elesett. Utolsó pillanatban kapta el a korlátot. Csúnyán összeverhette volna magát.

Ott állt lihegve a lépcső alján, szíve tébolyultan vert, az adrenalin felkorbácsolta vérét.

Church pedig felállt, nyújtózkodott... és mintha vigyorgott volna rá.

Louis elhagyta a házat. Jól tudta, hogy a macskát ki kellene raknia a házból, de mégsem tette meg. Ebben a pillanatban úgy érezte: nem volna képes hozzáérni.

26

Jud rágyújtott egy cigarettára, rázogatva eloltotta a gyufát, és egy bádog hamutartóba dobta, amelyen valami alig olvasható reklámszöveg díszlett.

– Így van: Stanley Bouchard mesélt nekem először arról a helyről – szólt, majd gondolataiba merülve elhallgatott.

Előttük a konyhaasztalt borító kockás viaszosvásznon jóformán érintetlenül állt a két söröspohár. Mögöttük a falhoz rögzített olajkályha hármat horkantott, aztán elnémult. A néptelen egyetemi büfében Steve-vel bekapott néhány előrecsomagolt szendvicset, holmi tengeri herkentyűkkel megrakva – Louis már rég megszokta, hogy a korábbi környezetében elterjedt szendvics- és hamburgerféleségeknek itt, Maine-ben még a hírét sem hallották. Most, hogy már nem korgott a gyomra, Church visszatérése sem izgatta annyira, úgy vélte, kezdi bizonyos távlatból szemlélni a helyzetet, de azért továbbra sem igen akaródzott hazamennie a sötét, üres házba, ahol – kár szépíteni – a macska bármelyik zugban az útjába kerülhet.

Norma jó darabig köztük időzött, nézte a tévét, és közben valami vásznat hímzett; a hímzés naplementét ábrázolt egy kis imaházzal az előtérben; a vöröses sugarak kiemelték a tetőről felmeredő kereszt feketeségét. Mint mondta: a karácsonyi templomi vásáron bizonyára elkel; ott mindig nagy a forgalom. Ujjai fürgén jártak; a tű szaporán hatolt át a vásznon, és bújt vissza az acélgyűrűn át. Ezen az estén csúza alig volt észrevehető; Louis úgy vélte, ez a hideg, de száraz időjárásnak köszönhető. Az asszony szépen felépült szívrohamából, és ezen az estén – nem egészen tíz héttel a halálos agyvérzése előtt – teltebbnek, sőt szinte fiatalosnak tetszett. Louis most el tudta képzelni, milyen lehetett lány korában.

Háromnegyed tízkor Norma elköszönt tőlük, és most Louis itt ült Juddal, aki elhallgatott, és úgy bámulta újabb cigarettája fel-le indázó füstjét, mint kisgyerek valami sosem látott csudát.

– Stanny B.-nél tartottunk – nógatta tapintatosan Louis.

Jud hunyorgott, és mintha észhez tért volna. – Aha – mondta. – Szóval Ludlow-ban mindenki csak Stanny B.-nek hívta, de asszem, még Bucksport körül, meg Prospectben és Orringtonban is. Abban az évben, amikor a Pöttyös kimúlt – mármint hogy 1910-ben, amikor először múlt ki – Stanny már öregember volt, és eléggé habókos is. Éltek errefelé mások is, akik tudtak a micmac temetőről, de én Stanny B.-től hallottam róla először, ő pedig az apjától, az meg a sajátjától. Kanadai franciák voltak; több nemzedéknyi békaevő!

Jud nevetve húzta meg a sörét.

– Még most is hallom a hangját, ahogy töri az angolt. Éppen ott üldögéltem a béristálló mögött, nagyjából ott, ahol most az Orinco-gyár áll, a 15-ös út mentén, csak akkor még a bangor-bucksporti útnak nevezték. Pöttyös még élt, de már a végét járta, és apám elküldött, van-e az öreg Yorkynál baromfieleség. Úgy kellett nekünk az a baromfieleség, mint suszternak az ekevas, és persze én is tudtam, miért akartak eltávolítani a házból.

– Az édesapja meg akarta ölni a kutyát?

– Tudta, mennyire szeretem a Pöttyöst, hát nem akarta, hogy lássam. És amíg az öreg Yorky a magot mérte, hátrakerültem, leültem az öreg köszörűkőre, és jól kibőgtem magam.

Jud lassan, szelíden ingatta a fejét, és még most is mosolygott magán.

– És akkor egyszer csak felbukkan az öreg Stanny B. – folytatta. – A nép egyik fele ütődöttnek mondta, a másik fele közveszélyesnek. A nagyapja híres prémvadász és kereskedő volt a múlt század elején; azt mesélték, egészen a tengerparttól járta a vidéket Bangorig és Derryig, hogy bőröket vásároljon; néha még messze délre is lement, egészen Skowheganig. Nagy szekéren járt, ami csíkokra szabdalt nyersbőrrel volt borítva; mint a vándor kuruzslók... És a szekerére egy csomó keresztet pingált, mert hogy jó keresztény ember volt, és ha jócskán felöntött a garatra, feltámadáskor még prédikált is – legalábbis így mesélte Stanny, mert imádott a nagyapjáról beszélni. Hanem voltak ám ott jócskán mindenféle pogány indián jelek is, mert az volt a meggyőződése, hogy az indiánok, bármilyen törzsbéliek legyenek is, mind egyetlen nagy, közös törzsbe tartoznak – ők Izraelnek az az elveszett törzse, amelyikről a Biblia beszél. Állítólag az volt a hite, hogy minden indián a pokolra kerül, de azért a varázslatuk mégis működik, mert közben valamiféle titokzatos, elátkozott módon keresztények is.

– Stanny nagypapája a micmacoktól is vásárolt. Akkoriban már a legtöbb prémvadász és kalmár vagy felhagyott az iparral, vagy nyugatra ment, de ő még mindig tudott velük üzletet kötni, részint mert tisztességes árat fizetett nekik, részint mert betéve tudta az egész Bibliát, és a micmacok szívesen hallgatták, mivelhogy azt ismételgette, amit réges-rég a papoktól hallottak, mielőtt még a katonák meg az erdőirtók törtek volna rájuk.

Ismét csend lett. Louis várt türelmesen.

– A micmacok beszéltek aztán Stanny B. nagyapjának a régi temetőről, amit már nem használtak, mert hogy a wendigo megsavanyította a földet, és beszéltek a Kis Isten Mocsárról, a lépcsőről és a többiről... Na lássa, hát a wendigo-mesét, azt akkoriban mindenki ismerte északon; az indiánoknak éppúgy szükségük volt rá, mint nekünk, keresztényeknek a magunk történeteire. Norma, ha ezt hallaná, káromlónak szidna, de higgye el, Louis, ez így van. Néha, amikor nagyon hosszú és kemény volt a tél és fogytán az élelem, az északi indiánok a végén leereszkedtek az elátkozott földre, ahol vagy éhen halt az ember – vagy valami egyebet művelt.

– Emberevésre céloz?

– Meglehet – vonta meg a vállát Jud. – Meglehet, hogy kiszemeltek valami elnyűtt vénséget, és aztán egy darabig mindenkinek jutott a husikából. És erre találták ki a mesét, hogy wendigo suhant át a falun vagy a táboron, és álmukban meglegyintette őket. És akit meglegyintett a wendigo, annak állítólag gusztusa támad az emberi húsra, a maga fajtájából.

Louis bólintott. – És közben az ördög biztatta rá őket.

– Úgy van. Ami engem illet, én úgy vélem, hogy időnként a környékbeli micmacok is űztek ilyesmit, és utána a csontokat – egy emberét, kettőét, de akár egy tucatét is – elásták odafenn a temetőjükben.

– És aztán jobbnak látták elhíresztelni, hogy savanyú lett a föld – motyogta Louis.

– Egy szó, mint száz, egyszer csak megjelenik ott az istálló mögött Stanny B. – folytatta Jud. – Nyilván ingyen piáért járhatott arra; nagyon le volt már robbanva akkoriban. A nagyapja jó egymilliós vagyont hagyott hátra, legalábbis ezt mesélték – és Stanny B. már csak a guberálásból élt. Megkérdezte, mi bajom; hát elmondtam neki. Látta, hogy bőgtem, és azt mondta, ha bátor vagyok, és igazán akarom, akkor van itt még segítség. Azt mondtam, mindenre kész vagyok, csak a Pöttyös meggyógyuljon, és megkérdeztem, tud-e egy állatorvost, aki segíthetne. „Én aztán nem, fiú – mondta Stanny –, de azt azért tudom, hogyan lehetne segíteni a kutyádon. Most szépen hazamégy, és azt mondod apádnak hogy rakja a kutyát egy liszteszsákba, de aztán nehogy eltemesd! Szépen felviszed az állattemetőbe, és lerakod az árnyékba, ahhoz a nagy faomláshoz. És ha végeztél, visszajössz, és megmondod nekem.” Én megkérdeztem tőle, mire jó ez, és Stanny azt mondta, az éjjel maradjak ébren, és menjek ki, amikor ő kavicsot dob az ablakomhoz. „Úgyhogy, fiú, ha megfeledkezel Stanny B.-ről, és éjfélkor már alszol. Stanny B. is megfeledkezik terólad, és akkor lőttek a kutyádnak. Egyenesen a pokolra jut!”

Jud Louisra nézett, és ismét rágyújtott.

– És úgy is ment minden, ahogy Stanny kifundálta. Mikor hazaértem, az apám azt mondta, golyót röpített a Pöttyös fejébe, hogy megkímélje a további szenvedéstől. Az állattemetőt szóba se kellett hoznom; apám maga kérdezte, nem gondolom-e, hogy a Pöttyös örülne, ha ott temetném el, én meg ráhagytam. Így hát fölkerekedtem, és cipeltem a kutyámat a liszteszsákban. Apám megkérdezte, nem kell-e segítség, de eszembe jutott, mit mondott Stanny B., és nemet mondtam... Aznap éjjel csak hánykolódtam az ágyban – úgy tűnt, egy örökkévalóságig. Tudja már, hogy van a gyerek az idővel. Nekem úgy rémlett, hajnalig virrasztottam, és akkor megszólalt az óra, és ütött tizet vagy tizenegyet. Egyszer-kétszer már-már elbóbiskoltam, de aztán hirtelen újra felriadtam, mintha csak megrázott volna valaki, hogy „Ébresztő, Jud!”. Szóval volt valami, ami nem akarta, hogy elaludjak.

Louis felhúzta a szemöldökét, de Jud csak vállat vont.

– Amikor odalenn a nappaliban éjfélt ütött az óra, felkeltem, és ott ültem felöltözve az ágyon, a hold meg besütött az ablakon. Észre se vettem, máris elüti a felet, aztán az egy órát, és Stanny B.-nek még mindig se híre, se hamva. Úgy látszik, mondom magamban, megfeledkezett rólam az agyalágyult békaevő, és már kezdenék vetkőzni, amikor két kavics koppan az ablakon, de úgy, hogy majd' beveri az üveget. Lett is rajta egy repedés, de csak másnap reggel vettem észre, anyám meg éppen csak a rákövetkező télen, és szentül hitte, hogy a fagy műve... Én meg csak rohanok az ablakhoz, hogy feltoljam, és csak kaparom a keretet, zörgök, lármázok, ahogy csak egy kissrác tud, ha éjfél után ki akar jutni a házból.

Louis nevetett, ámbár nem emlékezett rá, hogy tízéves korában éjnek idején valaha is ki akart volna jutni a házukból. De azért el tudta képzelni, hogy ha ilyesmire vetemedik, hát a nappal oly nesztelenül mozgó ablaktáblák biztosan veszettül nyikorogtak volna.

– Rettegtem, hogy a szüleim még majd betörőkre gyanakszanak, de amikor elcsitult a szívdobogásom, hallottam, hogy az apám továbbra is csak húzza a lóbőrt az emeleti hálóban. Kinéztem, és hát Stanny B. ott is áll a kocsifelhajtón; csak bámul felfelé, és imbolyog úgy, mintha tombolna a szél, holott a levegő meg sem mozdult. Szerintem nem is jött volna el, Louis, csak hát addigra már olyan részeg volt, hogy folyvást ment a hasa, azért nem bírt aludni; ilyenkor az ember már fütyül mindenre. Na és akkor felüvölt nekem – bár szerintem ő azt hitte, suttog –, hogy „Lejössz-e, fiú, vagy én menjek fel érted?”. „Pssszt!” – mondom én, mert akkor már azon cidriztem, hogy most aztán biztosan felébred az apám, és akkora verést kapok, mint még életemben se. Ha a szüleim az útra néző oldalon alszanak, hát le is bukom azon helyben. De hát az volt a hálószobájuk, mint most a Normáé meg az enyém, és az a folyóra néz.

– El tudom képzelni, hogyan iszkolt le a lépcsőn – jegyezte meg Louis. – Van még egy kis söre, Jud? – Már kettővel túl volt a szokásos adagján, de ma este nemcsak rendjén valónak, de egyenesen kötelezőnek tűnt.

– Van hát; tudja, hol tartom – felelte Jud, és már megint rágyújtott; aztán várt, amíg Louis visszaül a helyére. – És nagyon téved: dehogy mertem én a lépcsőt használni! A lépcső túl közel volt a szüleim szobájához. A fal mentén, a repkénybe kapaszkodva ereszkedtem le, amilyen gyorsan csak tudtam. Mondhatom, be voltam gyulladva, de akkor még sokkal inkább az apámtól féltem, mint attól, hogy Stanny B.-vel sétálhatok fel éjnek idején az állattemetőbe.

Elnyomta a cigarettáját.

– Szóval felmentünk, és Stanny B. nem egyszer, de legalább hatszor zúgott el útközben. Tényleg seggrészeg volt; úgy bűzlött, mintha beleesett volna egy kád kukoricawhiskybe. Egy ízben majd' felnyársalta valami hegyes ág. De azért hozott magával csákányt és lapátot. Igaz, mikor felértünk az állattemetőbe, azt hittem, odadobja nekem a szerszámot, és mialatt én a gödröt ásom, ő szépen kinyúlik... Ehelyett mintha valamelyest még ki is józanodott volna. Közölte, hogy itt nem állunk meg, megyünk tovább, keresztül a faomláson, aztán az erdőn át, egy másik temetőbe. Ránéztem Stannyre, aki részegségében a lábán is alig bírt megállni, aztán a faomlásra, és azt mondtam, „Itt maga nem jut át, Stanny B., csak kitörné a nyakát”. Ő meg azt mondja erre: „Dehogy töröm én ki a nyakam, és te se fogod kitörni. Megyek elől, te meg dobd a válladra a kutyádat.” És úgy siklott át azon a farakáson, mint sajka a vízen, még csak nem is nézett a lába elé, én meg cepeltem a kutyát, pedig nyomhatott vagy tizennyolc kilót, és magam sem voltam több negyvennél. Bár azt meg kell vallanom, Louis, hogy másnapra alig bírtam vonszolni magam, úgy fájt minden tagom. Hát maga hogy érzi magát?

Louis nem felelt, csak bólogatott.

– Nahát aztán csak mentünk és mentünk – folytatta Jud. – Úgy éreztem, meg se állunk többé. Akkoriban félelmetesebb volt ám az erdő. A fákról madarak vijjogtak, csak az Isten tudja, melyik miféle. És állat is motozott a sötétben, nem is egy. Alighanem őzek, de akkoriban volt erre jávorszarvas, vadmacska, sőt még medve is. Én meg csak hurcoltam a Pöttyöst. Egyszer aztán fura gondolatom támadt: azt képzeltem, hogy az öreg Stanny B. eltűnt, és én egy indián nyomában loholok, úgy bizony, és ha még beljebb érünk, az indián majd egyszer csak megfordul, vigyorogva rám néz azzal a fekete szemével, a képe csíkoktól fénylik, amikhez büdös medvefaggyúból keverik a festéket, a kezében meg egy tomahawk, a feje palából hasítva, a nyele kőrisfa, nyersbőrrel összekötve, és majd megragad a tarkómnál fogva, és lerántja a hajam, a fejbőrömmel együtt. Stanny már nem is botorkált, nemhogy elesett volna, csak lépdelt, könnyedén, egyenesen, emelt fővel – talán emiatt is támadt bennem ez a gondolat. De amint a Kis Isten Mocsárhoz értünk, és megfordult, láttam, hogy semmi baj, a Stanny az, nem más, és azért nem bukdácsolt már, mert tisztára begyulladt. Így ahogy mondom: józanra félte magát! És akkor elmondott mindent, amit tegnap este én mondtam el magának – az óriás alkákról, a lidércfényről, meg hogy bármit látok-hallok, ne figyeljek oda. És ami a fődolog, azt mondja, ha bárki-bármi szól hozzád, ne válaszolj. És utána átlábaltunk a mocsáron. És akkor valóban láttam valamit. Hogy mit, azt nem mondom el, legyen elég annyi, hogy tízéves korom óta vagy ötször jártam odafenn, de soha többé nem láttam ahhoz foghatót. És most már nem is fogok, Louis, merthogy életemben tegnap voltam utoljára a micmac temetőben.

Ugye nem igaz, hogy én mindezt beveszem?, tette fel magának a kérdést szinte csevegő hangnemben Louis; az elfogyasztott három sör megkönnyítette, hogy legalábbis önmagával csevegő viszonyba kerüljön. Csak nem veszem be ezt a mesét öreg kanadai franciákról, indián temetkezési helyekről, holmi wendigo nevű lényekről, meg az életbe visszatérő háziállatokról? Az ég szerelmére, az a macska csak elkábult, ennyi az egész elütötte egy kocsi, és elkábult – igazán nem nagy ügy. Ez a szenilis vénember pedig csak fecseg összevissza.

Csak éppen nem ez volt az igazság, és ezt Louis is éppoly jól tudta – és ezt a tudást nemhogy három, de még harminchárom pohár sör sem tehette semmissé.

Church kimúlt, ez egy dolog; most viszont él, ez egy másik dolog. A harmadik azonban az, hogy valahogyan gyökeresen és ijesztően megváltozott. Valami időközben történt vele. Jud meghálálta a szolgálatot, amelyet Louis tett neki, ám a micmac temetőben kapható csodagyógyszer talán mégsem igazán üdvös hatású, és valami az öregember tekintetében azt súgta Louisnak, hogy ezzel maga Jud is tisztában van. Eszébe jutott Jud különös tekintete is, amit előző este elkapott – vagy elkapni vélt. Az a felvillanó káröröm a szemében... És emlékezett rá, hogy akkor az is felködlött benne: talán nem egyedül Jud ötölte ki, hogy hármasban – Ellie macskájával együtt – felkerekedjenek erre az éjszakai túrára.

De ha nem ő, akkor kicsoda? – tette fel magának a kérdést. De mert választ nem lelt rá, elhessentette a kényelmetlen gondolatot.

– Szóval eltemettem a Pöttyöst, és megépítettem a kőhalmot – folytatta közben Jud fakó hangon –, és mire végeztem, Stanny B. az igazak álmát aludta. A lelket is kiráztam belőle, amíg útnak indulhattunk, de mire lejutottunk azon a negyvennégy lépcsőfokon...

– Negyvenöt... – mormolta Louis.

– Jól mondja – bólintott Jud. – Negyvenöt. Szóval mire lejutottunk a negyvenöt lépcsőfokon, már olyan biztosan mozgott, mintha közben kijózanodott volna. Megint átkeltünk a mocsáron, az erdőn meg a faomláson, aztán már ott is voltunk az országúton, és végre hazaértem. Úgy éreztem, mintha tíz órán át meneteltünk volna, pedig hát még mindig koromsötét volt. „Na és most mi lesz?” – kérdeztem Stanny B.-től. „Most szépen kivárod, mi történik” – mondja ő, és már indul is, méghozzá szakasztott úgy dülöngélve-támolyogva, mint az út elején. Gondolom, az istálló mögött aludta ki magát aznap éjjel. És mit ád Isten? Az én Pöttyös kutyám végül két évvel még túl is élte Stannyt. A mája vitte el, az mérgezte meg a vérét. Két kiskölyök talált rá 1912. július 4-én az országút szélén, de akkorra már merev volt, mint a piszkafa... Ami engem illet, én szépen visszamásztam a repkényen, ágyba bújtam, és ahogy a fejem a párnához ért, már aludtam is. Másnap reggel csak kilenc körül keltem ki az ágyból, és hallom, hogy az anyám szólongat. Apám a vasútnál dolgozott, és hatkor ment el otthonról. – Jud tűnődve elhallgatott. – De nem ám csak szólongatott, Louis. Sikoltozott, hogy jöjjek már.

Jud kiemelt a frizsiderből egy doboz sört, és a kenyérpirító alatti fiók fogójával nyitotta ki. A mennyezetről ráeső lámpafényben arca olyan sárga volt, mint a nikotin. Felhajtotta a sör felét – akkorát büfögött hozzá, mintha puskát sütöttek volna el –, majd a folyosó végén lévő hálószoba felé pillantott, ahol Norma bizonyára már nyugovóra tért.

– Ami most jön, arról nem könnyű beszélnem – nézett ismét vissza Louisra. – Éveken át őröltem a fejemben, de soha nem beszéltem róla senkinek. Mint ahogy azok sem hozták szóba a dolgot, akik szintén tudtak róla. Úgy voltunk vele, mint a szeretkezéssel; arról is tud mindenki, mégsem beszél róla. Magának is csak azért mondom el, Louis, mert most már a maga macskája is más. Nem feltétlenül veszélyes – de más. Észrevette?

Louis végiggondolta, ahogy Church sután lehuppan a vécéfedélről, oldalával a kádnak ütközve; maga előtt látta a rámeredő zavaros, bárgyú és mégsem igazán bárgyú szempárt.

Végül rábólintott.

– Amikor leértem, anyámat a kamrában találtam, a polc és a jégszekrény közötti sarokba szorulva. A padlón nagy halom fehér csipke: éppen függönyt készült akasztani. És a kamra küszöbén ott állt Pöttyös, a kutyám. Csupa piszok volt, a lába telefröccskölve sárral. Még a hasán is piszkos volt a szőr, és ráadásul csomókba állt össze. És csak állt ott, még csak nem is morgott vagy acsargott, éppen csak állt, de így is tudni lehetett, hogy ő szorította be anyámat a sarokba, akár akarta, akár nem. És szegény anyám – reszketett, mint a nyárfalevél, a rémülettől. Nem tudom, Louis, maga hogy volt a szüleivel, de azt tudom, hogy én teljes szívemből szerettem az enyéimet. És az, hogy részem van abban, ami az édesanyámat ennyire megrémítette, megfosztott minden örömtől, amit Pöttyös láttán esetleg éreztem volna. Úgy rémlik, még csak meg sem lepett, hogy ott van.

– Ismerem ezt az érzést – szólt Louis. – Amikor ma délben megláttam Churchöt, hát csak... Szóval úgy tűnt, mintha... – Egy másodpercre elhallgatott. Mintha teljesen természetes volna? Elsőre ez a kifejezés jutott eszébe, de érezte, hogy nem igazán találó. – ...Mintha ennek így kellett volna lennie.

– Hát igen – mondta Jud, és újabb cigarettát vett elő. Keze alig észrevehetőn remegett. – És ahogy az anyám meglát, még amúgy alsóneműben, hát rám kiabál: „Etesd meg a kutyádat, Jud! Meg kell már etetni! És vidd innen, mielőtt összekoszolja a függönyt!” Én meg összeszedek valami maradékot, és hívom. Először nem jött, mintha nem hallgatna a nevére, én meg már-már azt mondom magamban, nahát, ez nem is a Pöttyös, ez csak valami kóbor kutya, amelyik úgy néz ki, mintha ő volna, és azzal kész...

– Igen! Így volt! – kiáltott fel Louis.

Jud rábólintott. – De másodszorra vagy harmadszorra aztán jött már, vagy inkább valahogy felém tántorgott, és mikor kitereltem a verandára, hát nem belerohant az ajtóba? Kis híja, hogy fel nem bukott. De enni azért evett, sőt, mint a farkas, úgy falta be az ételt. Addigra túljutottam az első ijedtségen, és kezdtem sejteni, mi is történt. Letérdeltem, és magamhoz szorítottam, annyira boldog voltam, hogy visszajött. És ekkor nyalogatni kezdte az arcomat, és...

Jud megborzongott, és kiitta a maradék sörét.

– Ha hiszi, ha nem, Louis: hideg volt a nyelve. Olyan érzés volt, mintha egy döglött pontyot huzigálnának végig a képemen.

Néhány másodpercig mindketten hallgattak.

– Mondja tovább – szólalt meg Louis.

– Amikor aztán végzett az evéssel, kihoztam a hátsó verandáról az ócska kádat, amit csak ő használt, és megfürösztöttem. Pöttyös világéletében utálta a fürdetést; legtöbbször ketten kellettünk hozzá, apám meg én, és közben mindig le kellett vetnünk az ingünket, és a nadrágunk csuromvizes lett, az apám káromkodott, a Pöttyös meg – amúgy kutyamódra – csuda bűntudatos pofákat vágott. Aztán tíz esetből kilencben rögtön újból meghempergőzött a piszokban, és utána lesodorta a szárítókötélről anyám frissen kiteregetett szép fehér lepedőit, és azokat is összekoszolta, anyám meg velünk murizott, hogy mielőtt még beleőszülne, úgy lelövi ezt a dögöt, mint a kóbor kutyát szokás... De aznap Pöttyös szépen megmaradt a kádban, és tűrte, hogy lecsutakoljam; még csak meg se moccant. Nekem csöppet sem tetszett a dolog. Olyan volt... olyan, mintha egy darab húst mostam volna le. Fürdés után megtörölgettem egy ócska ruhával, és láttam a sebhelyeket, ahol beléakaszkodott a szögesdrót – semmi szőr nem volt ott, és látszott, ahogy besüppedt a húsa. Szakasztott olyan volt, mint a régi sebhelyek, amik már vagy öt éve beforradtak.

Louis ismét bólintott. Munkája során időnként ő is látott ilyen eseteket: a seb helye soha nem töltődik ki egészen. Erről a sírásás jutott eszébe, és ismét felidéződtek benne nagybátyja szavai: soha nem marad annyi föld, hogy a kiásott sírt meg lehetne tölteni vele.

– És akkor megláttam a fejét. Ott is volt egy olyan kis gödörféle, csakhogy azt kis fehér körben benőtte a szőr. Mindjárt a füle mellett...

– Ahol az édesapja meglőtte – mondta Louis.

Jud bólintott.

– Tudja, Jud, ha egy ember vagy egy állat fejébe golyót eresztenek, az ám – akármilyen félelmesen hangzik – nem mindig jelent biztos halált. Az elhülyült betegek osztályán, de akár még kinn az életben is látni olyan öngyilkosjelölteket, akik elszámították magukat; nem tudták, hogy a golyó néha csak nekiütődik a koponyacsontnak, utána pedig félkörben szépen végigmegy rajta, és úgy jön ki a túloldalon, hogy közben nem is érinti az agyat. A saját szememmel láttam olyan esetet, amikor egy illető a jobb füle fölött lőtte főbe magát, és abba halt bele, hogy a golyó a bal oldalon feltépte a nyaki vénáját. Láttam a golyó pályáját; olyan volt, mint valami úthálózati térkép.

– Én is olvastam valami effélét – bólogatott Jud mosolyogva. – Norma valamelyik lapjában, a Star-ban vagy az Enquirer-ben. Csakhogy ha a faterom azt mondta, hogy a Pöttyös oda van, akkor az úgy is volt.

– Persze – szólt Louis. – Ha maga mondja, akkor biztosan ez az igazság.

– A lánya macskája – kimúlt vagy nem múlt ki?

– Hát az biztos, hogy akkor azt gondoltam...

– Egy orvostól ez kevés.

– Úgy mondja ezt, mintha az orvos maga volna az Isten. Csakhogy én nem vagyok Isten. Sötét volt...

– Az biztos, hogy sötét volt. És az is biztos, hogy a feje úgy himbálózott a nyakán, mintha golyóscsapágyon mozogna, és erővel kellett kirántani a földből – olyan hangot adott, mint amikor a borítékról letépi az ember a ragasztószalagot. Eleven jószággal ilyesmi nem eshet meg. Csak a halott alatt nem enged fel a fagyott föld.

A másik szobában fél tizenegyet ütött az óra.

– És mit szólt az édesapja, amikor hazajött, és meglátta a kutyát? – kérdezte Louis.

– Én odakinn golyóztam a kocsifelhajtón; de tulajdonképpen őrá vártam. Úgy éreztem magam, mint amikor rossz fát tettem a tűzre, és vártam a verést. Apám nyolc körül lépett be a kapun, a kertésznadrágjában, fején azzal a sildes vászonsapkával – látott már olyat?

Louis bólintott, és keze fejével elnyomott egy ásítást.

– Hát igen, későre jár – mondta Jud. – Jobb lesz, ha most be is fejezem.

– Annyira még nincs késő. Éppen csak rátettem a szokásos söradagomra. Folytassa, Jud, és nehogy elkapkodja. Hallani akarom az egészet.

– Apám mindig egy ócska bádogdobozban vitte az ebédjét – vágott bele ismét Jud –, és azt lóbálta a szíjánál fogva, amikor megjött. És közben fütyörészett. Sötétedett már, de azért rögtön észrevett, és odakiáltott: „Hahó, Judkins!”, merthogy így hívott, és aztán még annyit mondott, hogy „Hol van a...” Eddig jutott, és akkor jött elő a sötétből a Pöttyös, de nem úgy, mint máskor, amikor valósággal nekirontott az apámnak boldogságában, nem ám, épp csak odaslattyogott, a farkát csóválva, apámnak meg kiesett a kezéből a doboz, hátrálni kezdett, és úgy látszott, mindjárt sarkon fordul és elmenekül, csakhogy nekiment a hátával a kerítésnek, és akkor megállt, és csak állt, és nézte a kutyát. És amikor végül a Pöttyös mégiscsak felugrott rá, apám megragadta a mancsát, és úgy fogta, mint egy hölgyet, akit táncba visz a bálon. Sokáig nézte a kutyát, aztán rám nézett, és csak annyit mondott: „Meg kell mosdatni, Jud. Hisz bűzlik a földtől, amibe elástad.” És azzal bement a házba.

– És maga erre mit tett? – kérdezte Louis.

– Én? Hát újra megfürösztöttem. A Pöttyös meg csak ült a kádban, és másodjára is békésen tűrte. Amikor aztán bementem a házba, anyám már lefeküdt, pedig még kilenc óra se volt. Az apám meg azt mondta: „Beszélnem kell veled, Judkins.” És akkor leültem, szemben vele, ő pedig életemben először úgy beszélt hozzám, mint férfi a férfihoz. Közben odaátról, onnan, ahol most a maga háza áll, felénk szállt a lonc illata, és egybevegyült a mi vadrózsánkéval. – Felsóhajtott. – Mindig vágytam rá, hogy bárcsak egyszer már így beszélne velem, de ekkor mégse bírtam örülni neki, nem ám, egy csöppet se. És most ez az egész mai este, Louis... Olyan ez, mintha tükörbe nézne az ember, amivel szemben egy másik tükör van, és az ember mintha egész tükörfolyosón menne végig. Vajon hányszor adták már tovább ezt a történetet, amely mindig egyforma; csak a nevek változnak... Emlékszik, mit mondtam a szeretkezésről; ezzel is csak így van az ember...

– Vagyis az édesapja is tudott mindent...

– Úgy van. „Ki vitt fel oda, Jud?” – kérdezte, én pedig elmondtam neki. Ő meg csak bólogatott, mintha épp erre számított volna, és nagyjából így is volt, bár később megtudtam, hogy Ludlow-ban akkortájt hat vagy nyolc olyan ember is élt, aki éppúgy felvihetett volna. De gondolom, apám sejtette, hogy csak Stanny B.-től telhetett ki ekkora őrültség.

– Azt nem kérdezte meg, hogy miért nem ő vitte fel magát?

– Dehogynem – felelte Jud. – Nagyon hosszú beszélgetés volt, hát közben egyszer ezt is megkérdeztem tőle. És ő azt felelte, hogy gonosz vidék az, és ami ott történik, többnyire csak ártalmára van az állatoknak is meg a gazdáiknak is. Megkérdezte, hogy én örülök-e a Pöttyösnek így, amilyen lett, és tudja, Louis, irgalmatlanul nehéz volt ám erre megfelelni... De mindenképpen tudnia kell, hogy mi ment akkor végbe bennem, mert előbb-utóbb úgyis megkérdi majd tőlem, minek is vitettem fel oda magával a kislánya macskáját, és hogy jó dolog volt-e. Nincs igazam?

Louis bólintott. Vajon Ellie, ha megjön, mit szól majd Churchhöz? Egész délután, mialatt Steve Mastertonnal teniszezett, ez a kérdés járt a fejében.

– Néha a halál a jobb megoldás, és ezt a gyerekeknek is meg kell tanulniok – mondta Jud akadozva. – A maguk Ellie-je pedig még nem tudja ezt, és van egy érzésem, hogy azért nem tudja, mert az édesanyja sem akar tudni róla. Hát talán ezért tettem... De most magán a sor: mondja meg, hogy jól látom-e, és azzal be is fejezhetjük.

Louis kinyitotta a száját, aztán mégsem szólt semmit.

Így hát Jud beszélt tovább, egyre lassabban, mintha úgy lépne át egyik szóról a másikra, mint ahogy előző este a Kis Isten Mocsárban lépdeltek göröngyről göröngyre.

– Láttam én az évek során nemegyszer, hogy megy ez... Ha jól emlékszem, beszéltem már Lester Morganról, aki a díjnyertes fekete Angus-bikáját temette el odafenn, a Hanratty nevűt; marha egy név egy bikának, nem igaz? Valami belső tályog vitte el. Lester szánkón cipelte fel, bár hogy például a faomláson hogyan húzta át, fogalmam sincs. Igaz, hogy a mondás szerint az erős akarat csodákat művel; nahát, ami a micmac temetőt illeti, ez így is van... Szóval, Hanratty is visszajött; csakhogy két héttel később Lester agyonlőtte. Olyan sötét, alattomos vadállat lett belőle. De ez az egyetlen ilyen eset, amiről hallottam. A legtöbbje... hogy is mondjam... éppen csak kicsit lelassult... kicsit elbutult... kicsit...

– Kicsit halottnak tűnt?

– Valahogy úgy – mondta Jud. – Egy kicsit halottnak. Mintha átköltöztek volna... valahová... és aztán visszajöttek volna... de csak félig. Csakhogy a maga lányának, Louis, minderről fogalma se lesz. Ő nem tudja majd se azt, hogy a macskáját halálra gázolta egy kocsi, se azt, hogy utána visszajött. Más szóval egy gyereket csak akkor lehet megtanítani valamire, ha a gyerek tudja, mit kell megtanulnia. Legföljebb...

– Legföljebb néha mégsem így van – mondta Louis, inkább önmagának.

– Hát igen, vannak kivételek – bólintott Jud. – Ellie talán így is megérzi majd, mi a lényeg a halálban, és rájön: a halál az a pont, ahol véget ér a fájdalom, és megszületnek a szép emlékek. Nem az életnek szakad vége, csak a fájdalomnak. És ezt fölösleges is megmondani neki, hadd ókumlálja ki magától. És ha ő is úgy lesz vele, mint én, akkor továbbra is szeretni fogja a macskáját. Hiszen nem fog az harapni, nem bánt, nem támad meg senkit. Ellie továbbra is ragaszkodni fog hozzá, de közben azért gondol is egyet-mást – és megkönnyebbülten sóhajt majd, ha az állat végül kiadja a páráját.

– Szóval ezért vitt fel oda – mondta Louis. Most, hogy megkapta a magyarázatot, máris jobban érezte magát. Igaz, eléggé zavaros magyarázat volt ez, s inkább az idegvégződések logikáját követte, semmint a józan észét, de az adott helyzetben mégis el tudta fogadni. Akkor pedig bízvást elfeledkezhet arról a gonoszul kópés kárörömről, amit az este Jud szemében felfedezni vélt. – Oké, hát akkor ez...

Ebben a pillanatban Jud meghökkentő váratlansággal két tenyerébe temette fejét. Louis már azt hitte, valami hirtelen fájdalom nyilallt belé, és aggodalmában felemelkedett székéről, de ekkor meglátta, milyen görcsösen hullámzik Jud mellkasa, és rájött: az öregember a könnyeivel küszködik.

– Igen, ezért és mégsem ezért – mondta tompán, elfúló hangon. – Ugyanazért csináltam, mint Stanny B., és ugyanazért, mint Lester Morgan. Amikor Linda Lavasque kutyáját elgázolta az országúton egy autó, Lester őt is felvitte – felvitte, pedig hát épp őneki kellett nem is olyan sokkal korábban megváltania nyomorúságából azt az istenverte bikáját, amikor az nap mint nap megkergette a réten a gyerekeket. És lám, csak megtette, Louis – mégis megtette... Hát mondja meg, Louis – kérdezte szinte feljajdulva –, mit jelent ez?

– Jud, az istenért, miről beszél? – kérdezte Louis riadtan.

– Lester is megtette, Stanny is megtette, és én ugyanazért tettem, mint ők. Az ember azért teszi meg, mert nem tehet másként. Mert az a temető titkos hely, és az ember szeretné megosztani valakivel a titkot, és ha talál hozzá valami megfelelőnek látszó okot, hát akkor... – Jud levette kezét az arcáról, és valószerűtlenül elkínzott, ősöreg tekintettel meredt Louisra. – Hát akkor az ember felkerekedik, és megteszi. Kitalál hozzá mindenféle indokot, s van, amelyik igazán meggyőzően is hangzik, de a legfőbb ok mégiscsak az, hogy meg akarjuk tenni vagy muszáj, hogy megtegyük. Az apám csak azért nem vitt fel, mert ő csak hallott arról a helyről, de maga soha nem járt ott. De Stanny B. volt már fenn... és fel is vitt... És aztán eltelik hetven év... És akkor egyszer csak...

Jud megrázta a fejét, és szárazon a tenyerébe köhögött.

– Hallgasson ide, Louis – mondta –, de jól figyeljen. Amennyire tudom, a Lester bikája volt az egyetlen állat, amelyik valóban megvadult utána. Rémlik, hogy talán az a Lavasque-féle csau kutya is egyszer megharapta a postást, és hallottam egynémely más állatról is, amelyiknek kicsit rosszabb lett a természete... de például a Pöttyös, az mindig szelíd, jó kutya maradt. Igaz, a szaga, az nem kopott le, akárhányszor fürösztötte az ember, mindig szaglott belőle a föld, de azért jó kutya volt. Az anyám soha többé nem volt hajlandó hozzáérni, de akkor is jó kis kutya volt. És mégis, Louis: ha ma éjszaka fogná magát, és végezne azzal a macskával – soha egy rossz szót se szólanék. Az a hely... megfogja az embert és nem ereszti... És hiába is eszeli ki a legszebb, legjámborabb ürügyeket – éppúgy lehet, hogy hibát követ el. Én csak ennyit mondok, Louis. Meglehet, hogy Lester is hibázott, meg Stanny B. is hibázott – és hiszen én magam sem vagyok a Jóisten. De halottakat feltámasztani – ez már átkozottul közel van ahhoz, hogy az ember Istent játsszon. Nem gondolja?

Louis megint szóra nyitotta a száját, de megint meggondolta magát. Nem érezte helyénvalónak, amit mondani készült; mi több, szavai kegyetlenül is hangzottak volna. Nem azért csináltam végig ezt az egészet, Jud, hogy a végén megöljem azt az átkozott macskát.

Jud kiitta sörét, aztán az üveget gondosan a többi üres üveg közé tolta. – Most már aztán valóban vége – szólt. – Igazán kibeszéltem magam.

– Feltehetek még egy utolsó kérdést?

– Miért ne?

– Temettek el odafenn már embert is? – kérdezte Louis.

Jud karja olyan görcsösen megrándult, hogy két üveget levert az asztalról. Az egyik darabokra tört.

– A Krisztus szerelmére, hát hová gondol? Kinek jutna eszébe ilyesmi? Ilyesmiről még beszélni sem szabad, Louis!

– Csak épp kíváncsi lettem – mondta Louis, kényelmetlenül feszengve.

– Vannak dolgok, amiket inkább ne firtasson az ember – mondta Jud Crandall, és Louis Creed most látta először igazán öregnek és roskatagnak; mintha csak ott állna a saját, frissen megásott sírja közelében.

És később, amikor már otthon volt, és felidézte, milyen volt Jud ezekben a pillanatokban, még valami eszébe jutott róla.

Olyan volt, mint aki nem mond igazat.

27

Louis csak a saját garázsában döbbent rá, hogy milyen részeg.

Csillagfényes éjszaka volt, a hold körül fagyos karima. A fény nem volt olyan erős, hogy árnyékot vessen, de tájékozódni azért lehetett. Ám mihelyt Louis a garázsba ért, mintha megvakult volna. Valahol van egy kapcsoló, de átkozott legyen, ha emlékszik, hogy hol is. Lassan, csoszogva tapogatózott előre, a feje kóválygott, s felkészült rá, hogy valamibe keményen beveri a térdét, vagy megbotlik egy játékban, s a lármától megriadva hasra esik. Hiszen bármi heverhet a földön, Ellie piros kerekű biciklijétől Gage taligájáig...

És hol a macska? Vajon a házban hagyta?

Valahogyan irányt tévesztett, és nekiment a falnak. Szálka fúródott a tenyerébe, és ő beleordított a sötétbe: – A rohadt életbe! – Utána eszmélt rá, hogy káromkodásában több volt a félelem, mint a düh. Úgy érezte, mintha az egész garázs alattomban félig megfordult volna vele; most már nemcsak a villanykapcsoló tűnt el – semmi sem volt többé a helyén, beleértve a konyhába vezető ajtót is.

Lassú léptekkel ismét megindult. Közben egyre jobban sajgott a tenyere. Ilyen lehet, ha az ember vak, gondolta, és erről eszébe jutott egy Stevie Wonder-koncert, amire Rachellel ment el – mikor is? Már hat éve? Bármily hihetetlennek tetszik, bizony ilyen régen. Rachel akkor volt állapotos Ellie-vel. Két fickó vezette oda Wondert a szintetizátorhoz, átsegítve a színpadon végigtekergő kábelek között, nehogy megbotoljon. És később, amikor táncolni kezdett az egyik háttérénekesnővel, a lány vezette óvatosan egy szabad felülethez. Louis emlékezett, hogy felfigyelt rá, milyen jól is táncol. Jól táncolt, szentigaz; de azért valakinek oda kellett vezetnie arra a helyre, ahol táncolni tud.

Most nekem is elkelne egy kis segítség, hogy odataláljak a konyhaajtóhoz, gondolta, és hirtelen megborzongott.

Bezzeg, ha kinyúlna a sötétből egy segítő kéz, mekkorát ordítana! Abba sem tudná hagyni!

Megdermedt, a szíve vadul kalapált. Szedd már össze magad, hagyd abba ezt a marháskodást! Nyugi... nyugi...

Hol az a kibaszott macska?

És ekkor valóban nekiment valaminek, mégpedig a furgon hátsó lökhárítójának, és felhorzsolt lábszárából úgy szökött fel egész testébe a fájdalom, hogy könnyes lett a szeme. Fél lábon állva, mint a gém, dörzsölni kezdte a fájós lábat, de most már legalább tudta, hol van, a garázs térképe kirajzolódott a fejében, és a szeme is hozzászokott már a sötéthez. Az is eszébe jutott, hogy valóban a házban hagyta a macskát, mert valahogy nem fűlt hozzá a foga, hogy hozzáérjen, hogy felemelje és kirakja és...

És ebben a pillanatban súrlódott bokájához olajosan Church forró, szőrös teste, mint valami alacsonyan örvénylő vízfolyás, hogy aztán undorító farkát, mint mohó kígyót a lába köré csavarja, és Louis ekkor valóban felüvöltött; nagyra tátotta a száját, és csak üvöltött, üvöltött...

28

Apu! – visította Ellie, és rohant felé a repülőtér betonján, ki-be kanyarogva a kifelé tartó utasok között, mint a csatár, aki szökteti magát a labdával. A legtöbb utas mosolyogva utat engedett neki. Louist kissé feszélyezte ez a kitörő lelkesedés, de azért érezte, hogy az ő szája is széles, bárgyú vigyorba húzódik.

Gage-et Rachel hozta a karjában, és Ellie kiabálása Louisra terelte figyelmét. – Ap-pu! – bömbölte elragadtatva, és vadul repesett anyja karjában. Rachel mosolygott (egy kicsit fáradtan, vélte Louis), és letette a földre. A kisfiú Ellie nyomába eredt, izgatottan szedve apró lábát. – Ap-pu! Ap-pu!

Louisnak még volt annyi ideje, hogy észrevegye Gage-en az új pulóvert, alighanem a nagyatyai bőkezűség újabb megnyilvánulását, aztán Ellie már neki is zúdult, és úgy ugrott fel rá, mint egy fára.

– Szia, apu! – süvöltötte, és cuppanós puszit nyomott a képére.

– Szia, kicsikém! – mondta Louis, majd lehajolt, hogy elkapja Gage-et, és mindkettőjüket magához ölelte. – Örülök, hogy megint itt vagytok!

Ekkor ért oda Rachel, egyik vállán az utazótáskával és a retiküljével, a másikon Gage pelenkás zsákjával. NEMSOKÁRA NAGYFIÚ LESZEK! – ez állt nagy betűkkel a zsákon, amely ígéretet inkább a szülők, mint a pelenkás gyermek megnyugtatására szánták. Rachel úgy festett, mint egy hivatásos fotós valami hosszú és megerőltető hivatalos kiküldetés végén.

Louis a két gyerek közt kihajolva szájon csókolta. – Szia!

– Szia, doki – mondta mosolyogva az asszony.

– Megviseltnek látszol.

– Az is vagyok. Bostonig nem volt semmi gond. Simán átszálltunk, simán felszálltunk. De amikor a város fölött a gép megdőlt a fordulóban, Gage egyszer csak lenéz, azt mondja, „Csecse, csecse”, és összehányja magát.

– Úristen...

– A vécében átöltöztettem. Nem hiszem, hogy elkapott volna valamit. Szerintem csak egy kis légibetegség volt.

– Siessünk haza – mondta Louis. – Már fő a chili.

Chili! Chili! – visította Louis fülébe Ellie, boldog izgalommal.

Csiji! Csiji! – visította Gage a másik fülébe, de így legalább a zajártalom kiegyenlítődött.

– Gyerünk a poggyászért – mondta Louis. – Itt már leszerepeltünk!

– És hogy van Church, apu? – kérdezte Ellie, amikor Louis letette a földre. Louis várta a kérdést, de arra nem számított, hogy milyen aggodalmasan néz majd rá a kislány, és hogy milyen mély ránc jelenik meg két sötétkék szeme között. Értetlenül pillantott Rachelre.

– A hét végén sikoltozva ébredt fel – mondta nyugodt hangon az asszony. – Rosszat álmodott.

– Azt álmodtam, hogy Churchöt elgázolta egy autó – mondta Ellie.

– Szerintem túl sok pulykás szendvicset evett a nagy napon – jegyezte meg Rachel. – Volt egy kis hasmenése is. Nyugtasd már meg, Louis, és aztán tűnjünk el erről a reptérről. Annyit láttam ilyenből ezen a héten, hogy öt évre elegendő.

– Hát persze hogy jól van a macskád, szívecském – mondta Louis lassan.

Jól hát. Egész nap csak heverészik a házban, és bámul rám azzal a furcsa, zavaros szemével – mintha olyan látványban lett volna része, amelyik kisöpört a fejéből minden észt – már amennyi ész egy macskába szorulhat. Amúgy él és virul. Esténként seprűvel kergetem ki a házból, mert nem bírok hozzáérni. De épp csak meg kell lóbálnom felé a seprűt, és már kotródik is. És a minap, Ellie, amikor kinyitottam az ajtót, egy egérrel játszott legalábbis azzal, ami még az egérből megmaradt. A pincétől a padlásig teleszórta a házat a belső részeivel. Mellesleg nekem ennek kapcsán délig egy falat sem ment le a torkomon. Egyebekben...

– Él és virul.

– Jaj, de jó – mondta a kislány, és orra tövénél elsimult a ránc. – Akkor éjjel, amikor ezt álmodtam, biztos voltam benne, hogy meghalt.

– Ne mondd! – mosolygott Louis. – Hiába, az álom gyakran becsapja az embert.

Embejt! – harsogta Gage. – Embejt! – és lelkesen megrángatta Louis haját. Eljutott a papagájkorszakba, amelyre Louis még élénken emlékezett Ellie idejéből.

– Gyertek, banditák – mondta, és elindultak a poggyászkiadóba.

Már a parkolóban, a furgon előtt álltak, amikor Gage, fura, elcsukló hangon ismét rákezdte: – Csecse! Csecse! – Ezúttal Louist hányta végig, aki a repülőtéri fogadáshoz új dzsörzénadrágot öltött. Úgy tűnt, Gage szótárában a csecse bizonyos rejtjelkulcs szerint annyit jelentett: Most rókáznom kell, nagyon sajnálom, tessék félrehúzódni!

Mint kiderült, mégiscsak vírusos fertőzésről volt szó.

Mire megtették a tizenhét mérföldes utat a bangori repülőtértől a ludlow-i házig, Gage elbóbiskolt; kapkodta a levegőt, és látszott, hogy lázas is. Louis befarolt a garázsba, és szeme sarkából meglátta Churchöt, ahogy farkát felmeresztve ólálkodik a fal mentén, és bámulja a kocsit. Miután eltűnt az alkonyatban, Louis négy egymásra rakott nyári abroncs tövében – a család távollétében felszerelte a téli gumikat – újabb kibelezett egeret pillantott meg; testürege nyers rózsaszínben csillogott a garázs félhomályában.

Louis gyorsan kiszállt, és szándékosan nekiment a gumirakásnak. A két felső legurult, eltakarva az egeret. – Hoppá! – mondta.

– De béna vagy, apu – jegyezte meg Ellie, de nem barátságtalanul.

– Elismerem – felelte Louis, erőltetett jókedvvel.

Mintha ő is csecse-csecsét mondott volna, mielőtt összerendetlenkedi a terepet. „Az apu béna.” Különös feltámadása előtt Church, tudomása szerint, csak egyszer ölt, akkor is patkányt; néha ugyan sarokba szorított egy-egy egeret, és eljátszott vele amúgy vérbeli macskamódra, s ez a félelmetes játék természetesen végzetesnek ígérkezett, de neki, Ellie-nek vagy Rachelnek mindig sikerült időben közbelépnie. És Louis azt is tudta, hogy ha egyszer egy macskát kiherélnek, az – legalábbis amíg rendesen táplálják – legfeljebb ha egy érdeklődő pillantásra méltatja az útjába tévedő egeret.

– Óhajtasz még tovább álmodozni, vagy netán a beteg gyerekeddel is foglalkozol? – érdeklődött Rachel. – Jöjjön vissza a galaktikából, Creed doktor. Most a földön van magára szükség. – Fáradtan, sőt ingerülten csengett a hangja.

– Ne haragudj, szívem – mondta Louis, és felkapta Gage-et, aki most már úgy tüzelt, mint lezárt kályhában a parázs.

Így hát aznap este csak hármasban költötték el Louis híres mexikói chilijét. Gage közben a nappali heverőjén feküdt, lázasan és eltompultan; cumisüvegből langyos húslevest kortyolt, és fásultan szemlélt egy rajzfilmet a tévében.

Vacsora után Ellie a garázsajtóból kezdte szólongatni Churchöt. Rachel felment kicsomagolni, Louis pedig mosogatás közben abban reménykedett, hogy a macska nem fog megjelenni. De hiába reménykedett. Church, újmódi szokásához híven, lassan cammogva ugyan, de szinte azonnal ott termett – mintha lesben állt volna odakinn. Igen, lesben állt – azonnal ez a szó jutott Louis eszébe.

– Church! – kiáltotta Ellie. – Szia, Church! – Felkapta a macskát, és magához ölelte. Louis a szeme sarkából figyelte őket. Az imént még a mosogató alján kotorászott, nem maradt-e ott egy utolsó kóbor evőeszköz, de most mozdulatlanná dermedt a keze. És látta, ahogy Ellie arcán az öröm lassan értetlenségbe vált át. A macska mozdulatlanul, hátracsapott füllel feküdt a karjában, szemét Ellie szemébe mélyesztve.

Hosszú másodpercek teltek el így – Louis legalábbis végtelen hosszúnak érezte őket –, majd Ellie letette Churchöt a földre. A macska – anélkül, hogy visszanézett volna – az ebédlő felé poroszkált. Itt megy az egerek hóhéra, futott át Louis agyán a kósza gondolat. Úristen, mit műveltünk mi azon az éjszakán?

Megpróbálta felidézni magában, de a történtek máris elúsztak a messzeség homályába, akárcsak Victor Pascow zűrzavaros halála a rendelő váróhelyiségének padlóján. A magasban süvöltő szélrohamokra emlékezett, és a hóra, ahogy fehéren csillog a háza mögött, az erdő felé emelkedő réten. Ez volt minden.

– Te, apu... – szólalt meg Ellie halk, fojtott hangon.

– Mi van, Ellie?

– Churchnek olyan furi szaga van.

– Igazán? – kérdezte Louis, gondosan mímelt közönnyel.

– Igazán! – mondta Ellie elkeseredve. – Komolyan! Még soha nem volt ilyen szaga. Olyan, mint a kaki!

– Talán meghempergőzött valami rondaságban, szívecském – mondta Louis. – De sebaj, majd elmúlik.

– Hát, őszintén remélem! – mondta Ellie, mulatságosan komor nagyasszonyhangon, és elvonult.

Louis rábukkant az utolsó villára is, elmosta, majd kihúzta a dugót, és mialatt a mosószeres víz öblöseket buggyanva lefolyt a csövön, ő csak állt a mosogatónál, és kibámult az éjszakába.

Amikor a víz már nem zubogott tovább, meghallotta az észak felől érkező, telet hozó szél vékony, de ádáz sivítását, és egyszer csak rádöbbent, hogy fél, egyszerűen és ostoba módon fél, ahogy olyankor fél az ember, ha felhő úszik el a nap előtt, és valahol valami ketyegni kezd...

– Harminckilenc-három? – kérdezte Rachel. – Úristen, Lou, ez biztos?

– Hát igen. Vírusfertőzés – mondta Louis, és vigyázott, nehogy indulatba jöjjön Rachel csaknem vádló hangja miatt. Az asszony fáradt, nehéz nap áll mögötte; jószerivel a fél országot átrepülte a két gyerekkel. És erre tessék: tizenegy óra, és még mindig nincs vége a napnak. Ellie ugyan mélyen alszik már a szobájában, de Gage itt hever az ágyukon, félig önkívületi állapotban. Louis egy órával ezelőtt kezdte adagolni neki a Liquiprint. – Reggelre az aszpirin majd leviszi a lázát, angyalom.

– Nem akarsz neki ampicillint vagy ilyesmit adni?

– Ha influenzája volna vagy streptococcus-fertőzése, akkor azt adnék – magyarázta Louis türelmesen. – De nem ez a helyzet. Vírusfertőzése van, és a vírussal szemben az antibiotikumok fabatkát sem érnek. Csak hasmenést kapna, és még inkább kiszáradna.

– És biztos, hogy vírus?

– Hát ha konzíliumot akarsz, kérlek, állok elébe! – csattant fel Louis.

– Azért még nem muszáj rám kiabálni! – kiabálta Rachel.

– Én nem kiabáltam – kiabált vissza Louis.

– Igenis kiabáltál – kezdte Rachel –, vedd tudomásul, hogy... – És ekkor a szája megvonaglott, és arcához kapta kezét. Louis látta, milyen mély, szürkésbarna karikák húzódnak a szeme alatt, és mélységesen elszégyellte magát.

– Ne haragudj – mondta, és leült mellé. – Istenem, nem is tudom, mi ütött belém. Bocsánatot kérek, Rachel!

– Ne siránkozz, és ne magyarázkodj! – mosolyodott el bágyadtan az asszony. – Ezt mondtad nekem egyszer, nem igaz? Kész istencsapása volt ez az utazás. És végig azon reszkettem, hogy a plafonon leszel, ha bele találsz nézni Gage fiókjába. Úgyhogy jobb, ha most mondom meg, amíg még rajtad van a bűntudat.

– Miért kéne a plafonon lennem?

Rachel ismét halványan mosolygott. – Anyám és apám tíz új öltözéket vásárolt neki. Az egyik ma is rajta volt.

– Láttam, hogy valami új cuccot visel – mondta Louis kurtán.

– Láttam, hogy látod. – Rachel mókás kis fintort vágott, és Louis – pedig nemigen volt nevethetnékje – elnevette magát. – És Ellie is kapott hat új ruhát.

– Hat ruhát... – ismételte meg Louis, és legszívesebben ordított volna. Hirtelen tört rá a düh; olyan beteges, sértődött düh, amit maga sem értett. – De miért, Rachel? Hogy engedhetted meg apádnak? Nem szorulunk rá... mi is megvehetjük...

Elhallgatott. Dühében nem talált szavakat. Egy másodpercre önmagát látta, amint az erdőn át Ellie döglött macskáját cipeli, egyik válláról a másikra téve a plasztikzsákot – és mindeközben Irwin Goldman, az a mocskos vén fütyi Lake Forestből, csatasorba állította világhírű csekkfüzetét és töltőtollát, hogy megvásárolja az ő lánya szeretetét.

Egy pillanatra elfogta a kísértés, hogy felordítson: Ő hat ruhát vett neki, én pedig visszahoztam a halálból a rohadt macskáját – na, ki szereti jobban?

De magába fojtotta a szavakat. Soha nem mondana ilyesmit. Soha.

Rachel gyengéden megérintette a nyakát. – Louis – szólalt meg. – Együtt vették, mind a ketten. Kérlek, nagyon kérlek: próbáld megérteni őket. Szeretik a gyerekeket, és olyan ritkán látják őket. És öregszenek, Louis. Nem ismernél rá az apámra. Komolyan mondom.

– Én ráismernék – motyogta Louis.

– Kérlek, drágám... Próbálj megértő lenni... És egy kicsit elnézőbb. Hiszen semmibe se kerülne...

Louis hosszan ránézett, majd azt mondta: – Igenis sokba kerülne. Lehet, hogy nem rendjén való, de ez az igazság.

Rachel már válaszra nyitotta a száját, ám ekkor Ellie kiáltása hallatszott a szobájából: – Apu! Anyu! Jöjjön már valaki!

Rachel már emelkedett, de Louis visszanyomta. – Majd én. Te maradj itt Gage-dzsel. – Sejtette, miről lehet szó. Pedig hát azután, hogy Ellie lefeküdt, kirakta a házból azt az átkozott macskát; nyakon csípte, amint a konyhában a tálkája körül szaglászott, és kirakta. Nem akarta, hogy Ellie ágyában aludjon. Amikor ezt elképzelte, óhatatlanul mindenféle betegségre kellett gondolnia, és Carl bácsi díszes ravatalozója is felrémlett előtte.

Ellie előbb-utóbb megérzi, hogy valami nincs rendben, és Church nem az, ami volt.

Hiába rakta ki a macskát a házból. Amikor belépett, Ellie álomittasan ült az ágyában, Church pedig denevérszerű árnyékként terpeszkedett el a takarón; szeme bárgyún fénylett a folyosóról beszivárgó világosságban.

– Rakd ki, apu – nyöszörögte Ellie. – Olyan szörnyen büdös!

– Ssss, Ellie, aludj szépen – mondta Louis, s maga is meglepődött, milyen nyugodt a hangja. Erről eszébe jutott a Pascow halálát követő reggel, az alvajáró kaland utáni. Amikor beért a rendelőbe, rögtön elsáncolta magát a fürdőszobában, hogy a tükörbe nézzen, mert bizonyos volt benne, hogy ijesztően festhet – ám semmi rendkívülit nem észlelt magán. Bizony ilyenkor eltűnődik az ember: hányan és hányan szaladgálhatnak a világban, magukba temetve szörnyű titkaikat.

De hát a kurva életbe, ez csak egy vacak macska! Nincs itt semmiféle titok!

Ellie-nek azonban akkor is igaza van. A macskából pokoli bűz áradt.

Louis felkapta és levitte, vigyázva, hogy a száján át vegyen levegőt. Vannak ennél kellemetlenebb szagok is; beszéljünk nyíltan, a szar például sokkal büdösebb. Egy hónappal ezelőtt ellenőrizték náluk a szennyülepítőt, és Jud is nézte, ahogy Puffer és fiai kiszivattyúzzák a tartályt, majd megjegyezte: – Hát ez bizony nem egészen Chanel Cinq, mi, Louis? – Bűzösebb az elüszkösödött seb is, az, amit az öreg Bracermunn doktor az egyetemen „tüzes hús”-nak nevezett; sőt, még a Civic katalizátora is kellemetlenebb szagot terjeszt, ha túl sokáig állt a garázsban.

De azért ez a szag is épp elég rémes volt. És egyáltalán: hogy jutott be a macska? Seprűvel kergette ki, gondosan ügyelve, hogy az övéi mindhárman az emeleten legyenek. Már majd' egy hét telt el azóta, hogy Church visszajött, és Louis most ért hozzá először. A forró test úgy hevert a karjában, mint egy éppen nyugalmi állapotban lévő kór testet öltött jelképe, és Louis arra gondolt: Miféle résen bújtál át, te dög?

Hirtelen ismét eszébe jutott a múltkori álom: Pascow is egyszerűen csak átbújt a garázs ajtaján.

Lehet, hogy Church sem valami résen siklott be, hanem egyszerűen átbújt az ajtón, mint egy kísértet.

– Állítsd le magad – suttogta rekedten.

Hirtelen az a meggyőződése támadt, hogy a macska mindjárt vergődni kezd a karjában, a végén még meg is karmolja. De Church mozdulatlan maradt, csak a tompa forróság és az undorító bűz áradt belőle rendületlenül és közben úgy meredt Louisra, mintha olvasna gondolataiban.

Kinyitotta az ajtót, és – kissé talán túl nyersen – a garázs padlójára lökte a macskát. – Eriggy – mondta. – Ölj meg még egy egeret, vagy ami épp az utadba esik.

Church sután ért földet; hátsó lába összeakadt, és egy pillanatra egyensúlyát vesztve elterült. Louisnak úgy tűnt, mintha a zöld szempár sötéten, gyűlölködve villanna rá, aztán a macska kótyagosan elkullogott, és eltűnt valamerre.

Úristen, Jud, gondolta, bárcsak néma maradtál volna!

A mosogatóhoz ment, és mintha műtéthez készülődne, teljes erőből sikálta le kezét és alkarját. Az ember azért teszi meg, mert nem tehet másként... Kitalál hozzá mindenféle indokot, s van, amelyik igazán meggyőzően is hangzik... de a legfőbb ok mégiscsak az, hogy az a hely megfogja az embert, és nem ereszti... Hiába is eszeli ki a legszebb, legjámborabb ürügyeket...

Nem, Jud nem tehet róla. A maga akaratából ment fel oda; Judot nem lehet hibáztatni érte.

Elzárta a csapot, és megtörülközött. Aztán egyszerre csak megállt kezében a törülköző, és csak nézte meredten a darabkányi sötétséget a mosogató fölötti ablak keretében.

Lehet, hogy engem is megfogott az a hely? Lehet, hogy engem sem ereszt el többé?

Nem lehet. Csak akkor, ha én is úgy akarom.

A fogasra dobta a törülközőt, és felment az emeletre.

Rachel az ágyban volt, a takarót felhúzta az álláig, és Gage rendesen betakargatva ott feküdt mellette. Az asszony bocsánatkérőn pillantott fel. – Nem haragszol, szívem? Csak ma éjszakára... Jobban érezném magam, ha itt lenne mellettem. Úgy tüzel a kis teste...

– Semmi baj – szólt Louis. – Majd kinyitom lenn a kihúzható ágyat.

– Igazán nem bánod?

– Nem. Gage-nek nem árt, téged pedig megnyugtat. – Elhallgatott, majd mosolyogva jegyezte meg: – Legföljebb elkapod tőle. Ez szinte elkerülhetetlen. De gondolom, téged most ez izgat a legkevésbé.

Rachel visszamosolygott rá, és bólogatott. – Ellie-nek mi baja volt?

– Azt akarta, hogy vigyem ki Churchöt.

Churchöt? Még ilyet! Ezt nevezem pálfordulásnak!

– Hát igen – bólintott Louis, majd hozzátette: – Azt mondta, büdös, és szerintem sem volt épp a legillatosabb. Talán valami trágyadombra tévedt.

– Kellemetlen – mondta Rachel, és az oldalára fordult. – Pedig hát Ellie-nek legalább annyira hiányzott a macskája, mint te!

– Azt elhiszem. – Louis lehajolt, és gyengéden szájon csókolta feleségét. – Aludj szépen, Rachel.

– Szeretlek, Lou. És boldog vagyok, hogy hazajöttem. És nagyon sajnálom, hogy külön alszunk.

– Semmi baj – mondta Louis, és leoltotta a villanyt.

Odalenn leszedte és halomba rakta a heverő párnáit, kihúzta az ágyat, és igyekezett lelkileg felkészülni rá, hogy a vékony matrac alatt a keresztlécek egész éjjel böködik majd a hátát. Még szerencse, hogy az ágy fel volt húzva; legalább ezzel nem kell bajlódnia. Elővett két pokrócot az előszobaszekrény legfelsőbb polcáról, és az ágyra terítette, aztán vetkőzni kezdett, de hirtelen abbahagyta.

Úgy gondolod, hogy Church megint a házban van? Sebaj. Menj, és nézz körül. Ahogy az imént Rachelnek mondtad: ártani nem árt. Sőt, még haszon is származhat belőle. És attól, hogy ellenőrződ, be van-e csukva minden ajtó, még a vírust sem kapod el.

Módszeresen végigjárta az egész földszintet, ajtón-ablakon ellenőrizve minden zárat és kilincset. De kiderült, hogy már az első alkalommal is alapos munkát végzett, és Churchnek nyoma sem volt sehol.

– Nahát, ez megvolna – mondta. – Lássuk, hülye macska, hogy ma este is bejutsz-e. – S magában titkon azt kívánta: bárcsak fagyna le odakinn Church töke! Ámbár persze ez az, amivel Church már nem rendelkezik.

Villanyt oltott, és bebújt az ágyba. Az ágy keresztlécei szinte azonnal a hátába nyomódtak, és már-már azt hitte, átvirraszthatja az egész éjszakát, amikor egy szempillantás alatt elaludt. Az oldalán feküdt, eléggé kényelmetlenül, de amikor felébredt...

...ismét ott volt az állattemetőn túli temetkezőhelyen. Ezúttal egyedül. És ezúttal ő maga ölte meg Churchöt, hogy aztán valamilyen okból úgy döntsön: másodszor is feltámasztja. Isten tudja, mi bírhatta rá; annyi bizonyos, hogy neki magának fogalma sem volt róla. Csakhogy ezúttal mélyebben kaparta el az állatot, és az nem tudta kiásni magát. Louis hallotta, ahogy nyöszörög a föld alatt, mint egy síró kisgyermek. A hang a föld pórusain át hatolt a felszínre, áttörve magát a talaj csupa kő húsán, és vele együtt tört a felszínre az a szag is, a rothadás és az enyészet iszonyú, betegesen édeskés bűze. S pusztán attól, hogy be kellett lélegeznie, úgy elnehezült a melle, mintha ólomsúly nyomná. És az a nyöszörgő sírás...

...a sírás nem csitult...

...és a súly sem tűnt el a melléről.

Louis! – Rachel kiáltott, és a hangja csupa ijedelem volt. – Louis, fel tudnál jönni?

Nem is ijedten: rémülten kiáltott, és a sírás egyre fuldoklóbb lett, egyre kétségbeesettebb. Gage volt az.

Louis kinyitotta szemét – és egyenesen Church sárgászöld szemébe bámult, amely az övétől nem egészen tíz centire villogott. A macska ott volt a mellén, takarosan összetekeredve, mint a testet öltött lidércnyomás holmi vénasszonyos rémmeséből. Dorombolt. És a bűz lassú hullámokban terjengett körülötte.

Louis felüvöltött az undortól és a meglepetéstől, majd ősi védekező reflexszel lökte előre mindkét kezét. Church lezuttyant az ágyról, az oldalára huppant, aztán, ahogy szokta, nehézkesen botorkálva elsettenkedett.

Louist akkor sem fogta volna el nagyobb undor, ha pókkal a szájában ébred. Egy pillanatig úgy érezte, mindjárt elhányja magát.

Louis!

Lerúgta magáról a takarót, és a lépcsőhöz támolygott. A hálószobából gyenge fény szivárgott. Rachel hálóingben állt a lépcső tetején.

– Louis, már megint hányt... és fuldoklik tőle... Annyira félek!

– Itt vagyok – mondta Louis, és felsietett. Hát bejutott, gondolta közben. Valamiképpen mégis bejutott. Alighanem a pincéből. Talán betört az egyik pinceablak. Ez a legvalószínűbb. Holnap, ha hazaérek, majd megnézem. A fenébe, inkább még reggel, mielőtt elindulok. És akkor...

Gage már nem sírt. Most már csak hörgött, csúnyán, fuldokolva.

Louis! – sikoltott Rachel.

Louis nem késlekedett. Gage az oldalán feküdt; szájából hányadék szivárgott egy ócska törülközőre, amit Rachel sebtiben odaterített. Hányt – de nem eleget. A legtöbbje benn rekedt, és a fiúcskát, aki egyre vörösebb lett, fulladás fenyegette.

Louis villámgyorsan a hóna alá nyúlt, közben öntudatlanul érzékelve, milyen forró a kis test a pizsama alatt, és a vállára emelte, mintha böfögtetni akarná. Aztán hirtelen mozdulattal a gyerekkel együtt hátravetette magát. Gage nyaka hevesen előrecsuklott, aztán valami ugatásszerű böffentést hallatott, s a következő másodpercben döbbenetes mennyiségű, csaknem szilárd hányadék zúdult ki a száján szinte tömbszerűen, összefröcskölve a padlót és a szekrényt. Aztán újra sírni kezdett, de ez az erőteljes bömbölés már szinte zene volt Louis fülének. Így csak az sír, akinek bőséges oxigénkészlet áll a rendelkezésére.

Rachel térde megcsuklott; az ágyra zuhant, arcát kezébe temetve, és egész testét heves remegés rázta. – Majdnem meghalt, nem igaz, Louis? Majdnem megful... Ó, édes Istenem...

Louis, fiával a karján, körbe-körbe járt a szobában. Gage sírása nyöszörgéssé vékonyodott, és már ismét félig aludt.

– Ötven az egyhez, hogy magától is kiadta volna, Rachel. Én éppen csak segítettem egy kicsit.

– De akkor is majdnem meghalt – nézett fel rá az asszony, halálsápadt arcán kábult, hitetlen kifejezéssel. – Majdnem meghalt. Ó, Louis... Olyan közel volt hozzá...

Louisnak hirtelen eszébe jutott, ahogy a napfényes konyhában azt sikoltotta felé az asszony: Nem fog meghalni, ebben a házban senki nem fog meghalni...

– Valamennyien közel vagyunk hozzá, drágám – mondta. – Ameddig csak élünk.

Az újabb hányási rohamot majdnem bizonyosan a tej váltotta ki. Ahogy Rachel elmesélte, éjfél körül, egy órával azután, hogy Louis lefeküdt, Gage felébredt, s úgy nyafogott, mint amikor éhes – az anyja pedig hozta az üveget. Gage még cumizta a tejecskét, amikor Rachel már ismét elszunnyadt – és egy óra múlva kezdődött a görcsös fuldoklás.

Egy korty tejet se többé, mondta Louis, Rachel pedig, szinte alázatosan, rábólintott. Egy korty tejet se többé.

Louis háromnegyed kettő körül ment vissza a földszintre, és teljes negyed órán át nyomozott a macska után. Felderítőútja igazolta gyanúját: a konyhából az alagsorba vezető ajtó félig nyitva volt. Emlékezett rá, mit mesélt egyszer az anyja: nekik is volt egy macskájuk, amelyik megtanulta, hogyan nyomhatja le mancsával a régi típusú kilincseket, amilyen például a pinceajtójukon is volt. A macska – így mesélte – szépen felkapaszkodott az ajtó szélén, és mancsával addig ütögette a kilincset, amíg ki nem nyílt az ajtó. Ravasz kis trükk, gondolta Louis, de majd ő elveszi tőle Church kedvét; elvégre van a pinceajtón retesz is. Churchöt egyébként álmában lepte meg, a tűzhely alatt; megfogta, és minden teketória nélkül kidobta a bejárati ajtón. Mielőtt lefeküdt volna, újból becsukta a pinceajtót.

Csakhogy ezúttal a reteszt is rátolta.

29

Reggelre Gage-nek már éppen csak egy kis hőemelkedése volt. A szája még cserepes ugyan, de a szeme csillogott, és csacsogott megállás nélkül. Egyetlen hét alatt az összefüggéstelen karattyolásból értelmes szavak formálódtak; szinte bármit utánamondott az embernek. Ellie most épp a „szar” szóra óhajtotta megtanítani.

– Mondd, Gage: szar – nógatta, a zabpelyhét kanalazva.

– Gage-szaj – visszhangozta Gage engedelmesen, saját tányérja fölött. Louis engedélyezte számára a zabpelyhet, azzal a feltétellel, hogy csak egy pici cukrot tesznek bele. Szokás szerint több jutott belőle a hajára, mint a szájába.

Ellie harsányan vihogott.

– Mondd, Gage: fing!

– Fin-Gage – vigyorgott ki Gage az arcára kent pépből. – Fin-szaj-Gage.

Most már Louis is versenyt hahotázott Ellie-vel. Csak Rachel nem találta olyan mulatságosnak a dolgot.

– Úgy gondolom; mára elég a disznólkodásból – mondta, mialatt Louis elé tette a lágy tojást.

– Fin-és-szaj-szaj-és-fin – énekelte nagy vígan Gage, Ellie meg a tenyerébe fojtotta a kuncogást. Még Rachel szája is megrándult, és Louis úgy látta, hogy ha nem aludta is ki magát, mégis sokkal jobb színben van már. Bizonyára a megkönnyebbüléstől, gondolta. Itthon van, és Gage is túljutott a nehezén.

– Nem szabad ilyeneket mondani, Gage – szólt rá ekkor a fiúcskára Rachel.

– Csecse – közölte Gage a változatosság kedvéért, és a tányérjába hányta egész zabpehelyadagját.

– Pfuj, de rémes – visította Ellie, és elmenekült az asztaltól.

És ekkor Louis végképp elveszítette önuralmát. Nem tehetett róla: könnyesre kellett kacagnia magát. Rachel és Gage pedig úgy bámulták, mintha megtébolyodott volna.

Szó sincs róla, mondhatta volna nekik Louis. Épp ellenkezőleg: eddig voltam tébolyodott, de most már majd összeszedem magam. Sőt, azt hiszem, máris rendben vagyok.

Nem tudhatta, valóban vége-e az egésznek, de ő úgy érezte, túl van rajta, és talán ez magában is elegendő.

És elegendő is volt – legalábbis egy időre.

30

Gage vírusa egy hétig még tartotta magát, aztán elkotródott. Ám a rá következő héten erős hörghuruttal esett ágynak, amelyet először Ellie, majd Rachel is elkapott; a karácsony előtti hetekben úgy harákoltak a ház különböző pontjain, akár három kivénhedt, asztmás vadászkutya. Louist elkerülte a betegség, és úgy rémlett, mintha Rachel ezt zokon venné tőle.

Az egyetemen az utolsó tanítási hét kemény próbára tette Louist, csakúgy, mint Steve-et, Surrendrát és Charlton nővért. Influenzajárvány, legalábbis egyelőre, még nem volt, de sokan kínlódtak hörghuruttal, néhány diákot pedig mononucleosis és vándorló tüdőgyulladás vert le a lábáról. Két nappal a karácsonyi szünet előtt hat jajveszékelő és részeg fiút hozott be néhány ijedt diákklubbeli társuk. Néhány percre nagy felfordulás támadt, és ez kínosan emlékeztette Louist a Pascow-ügyre. Mint kiderült, a hat eszement alak bezsúfolódott egy közepes hosszúságú tobogánba (a hatodik, ahogy Louis a beszámolókból kihámozta, a leghátsó vállán gubbasztott), és aztán, uccu neki, lerobogtak a dombon az áramfejlesztő fölött. Igazán ragyogó ötlet volt – csak éppen a felgyorsult tobogán letért pályájáról, és nekiment az egyik polgárháborús ágyúnak. A mérleg: két kartörés, egy csuklótörés, mindösszesen hét bordatörés, egy agyrázkódás és megszámlálhatatlan zúzódás. Csak a leghátsó utas vállán üldögélő fiú úszta meg teljesen sértetlenül. Az összeütközésnél ugyanis a szerencsés fickó átrepült az ágyú fölött, és fejjel lefelé egy hókupacban kötött ki. Az emberi roncsok szanálása nem volt épp leányálom, és Louis, miközben öltögetett, kötözött, pupillákat ellenőrzött, alaposan ki is osztotta a társaságot, de később, amikor Rachelnek beszámolt az esetről, ismét könnyesre nevette magát. Rachel furcsán nézett rá, nem értette, mi ebben olyan mulatságos, és Louis nem mondhatta meg neki, hogy bár ostoba balesetről volt szó, és emberek sérültek meg, végül is mind megúszták, és saját lábukon hagyták el a rendelőt. Nevetésében megkönnyebbülés volt, de diadalérzet is – ma te nyertél egy-nullára, Louis.

Mire december 16-án Ellie-nek is eljött a karácsonyi szünet, ő is, Rachel is, Gage is kilábalt a hörghurutból, és a család amolyan igazi régimódi, boldog falusi karácsonynak nézett elébe. A ludlow-i ház, amely oly idegennek tetszett, amikor azon az augusztusi napon ráfordultak a kocsifelhajtóra (sőt nemcsak idegennek, de ellenségesnek is, hiszen jóformán egyszerre történt, hogy Ellie megütötte a térdét, Gage-et pedig megcsípte egy méh) – nos, a ház most már valóban az otthonukká vált.

Amikor karácsony éjjelén a gyerekek végre elaludtak, Louis és Rachel mint két tolvaj lopakodott le a padlásról, megrakva tarka ajándékdobozokkal. Gage, aki nemrég harapott rá a játékautókra, egész készlet Matchbox versenyautót kapott, Ellie Barbie és Ken babákat, társasjátékot, kissé túlméretezett triciklit, babaruhát, kivilágítható játéktűzhelyt és még sok egyebet.

Aztán – Louis háziköntösben, Rachel selyempizsamában – leültek a karácsonyfa alá, és a villanygyertyák fényénél gondosan kirakták az ajándékokat. Louis nem is emlékezett, mikor volt ilyen kellemes, meghitt estéje. A kandallóban égett a tűz; időnként egyikük felállt, és rávetett egy nyírfahasábot.

Winston Churchill egy ízben surrant csak el Louis mellett, ő pedig szinte szórakozott utálkozással lökte el magától – a szag most is megcsapta. Később látta, hogy Church Rachel lábánál szeretne letelepedni, de Rachel is ellökte, és türelmetlenül rá is szólt: – Sicc! –, majd a következő pillanatban úgy dörzsölte tenyerét selyempizsamás combjához, mint amikor az ember valami visszataszító vagy fertőző dologhoz ért. Louis úgy látta, még csak nem is tudatosan teszi.

Church ekkor a téglából rakott kandallóhoz battyogott, és esetlenül lehuppant a tűz elé. Régi kecsességének nyoma sem maradt; mind elhagyta azon az éjszakán, amelyre Louis gondolni sem akart. De még valami mást is elhagyott; Louis egy ideje már érzékelte, de egy hónapba telt, amíg pontosan meg tudta határozni. A macska nem dorombolt többé – holott azelőtt mintha motor zakatolt volna benne, kivált álmában; Louis nemegyszer kelt fel éjszakánként, hogy becsukja Ellie ajtaját, mert nem bírt aludni a dorombolástól.

Mostanában azonban a macska úgy aludt, mint egy darab fa. Vagy mint a holtak.

De mégsem, emlékeztette magát Louis: egy kivétel akadt azért: az az éjszaka, amikor a kihúzható ágyon arra ébredt, hogy Church úgy nehezedik a mellére, mint egy bűzlő takaró... Akkor éjjel Church dorombolt; vagy legalábbis valamiféle hangot adott.

De azért Jud Crandall jól látta (vagy jól gyanította): nagyobb bajra nem kell számítani. Louis a kazán mögött megtalálta a betört pinceablakot, és attól fogva, hogy az üveges megcsinálta, sokkal kevesebb fűtőolaj fogyott, és tisztes summát takaríthattak meg. Márpedig ha a macska nem hívja fel a figyelmet a törött ablakra, ő maga hetekig vagy talán hónapokig sem veszi észre, vagyis igazából még hálával is tartozik Churchnek.

Az igaz, hogy Ellie éjszakánként már nem tűrte meg az ágyán, de azért néha tévénézés közben nem bánta, ha a macska az ölébe ugrik, és elbóbiskol. Persze néhány perc múlva már le is lökte, mondván, „Eridj innen, Church, nagyon büdös vagy”. Ez járt Louis fejében, mialatt kiválogatta a zacskóból a plasztik bigyókat, Ellie triciklijének összeszereléséhez. Amúgy a kislány rendszeresen és a régi szeretettel etette a macskát, és időnként még Gage is megrángatta Church farkát, Louis szilárd meggyőződése szerint inkább kedvességből, semmint kötekedésből; olyan volt, mint egy szőrös harangkötelet rángató miniatűr szerzetes. Church ilyenkor panaszos képpel bebújt valamelyik fűtőtest alá, ahol Gage már nem érhette el.

Ha kutyáról volna szó, inkább feltűnne a változás, gondolta Louis, de a macskák mindentől függetlenül is olyan átkozottul furcsa, öntörvényű lények; mintha valami babonás erejük volna. Nem csodálkozott, hogy a régi egyiptomi fáraók és királynők úgy rendelkeztek: haláluk után a macskájukat is balzsamozzák be és dobják utánuk háromszögletű sírjukba, hadd legyen vezérlő szellemük a másvilágon. Semmi kétség: a macskában eleve van valami félelmetes.

– Hogy boldogul a triciklivel, főnök?

– Csiribí-csiribá! – mutatta fel Louis a kész terméket.

Rachel rámutatott a zacskóra, ahol még lapult három négy műanyag akármi.

– Na és ez itt?

– Tartalék – mosolygott bűntudatosan Louis.

– Hát csak reménykedj ebben. Mert ha nem, akkor a gyerek kitöri a nyakát.

– Az még odébb van – mondta Louis rosszmájúan. – Majd tizenkét éves korában, amikor próbautat tesz az új gördeszkáján.

– Jaj, doktor úr, hát van magának szíve? – nyögött fel Rachel.

Louis felállt, a vesetájékát tapogatva, és körbehajlítgatta felsőtestét. A gerince megreccsent. – A játékbolt berendezve.

– És minden összeállítva! Emlékszel, hogy volt tavaly ilyenkor? – Rachel kuncogott, és Louis is elmosolyodott. Tavaly jóformán minden játékot nekik kellett összeállítaniuk; hajnali négy óráig dolgoztak, és mire végeztek, nyűgösek és elcsigázottak voltak mind a ketten. És még csak délután volt, amikor Ellie másnap közölte: a dobozok sokkal érdekesebbek, mint a játékok.

– „Pfuj, nem kell!” – utánozta Louis a lányát.

– Na, gyere az ágyba – mondta Rachel. – Kapsz egy korai ajándékot.

Louis kihúzta magát. – Micsoda beszéd ez, te asszony? Amit adhatnál, az jog szerint úgyis az enyém!

– Még érhet meglepetés! – Rachel a szája elé kapta a kezét, és úgy nevetett. Ebben a pillanatban bámulatosan hasonlított Ellie-re – és még Gage-re is.

– Egy perc – mondta Louis. – Még van egy kis dolgom.

Kivette az előszobaszekrényből az egyik csizmáját, majd elhúzta a hőellenzőt a pislákoló tűz elől.

– De Louis, mit akarsz...

– Majd meglátod.

A kandalló bal oldalán már kialudt a tűz, és vastagon felgyűlt a szürkés, puha hamu. Louis belenyomta a csizmát; mély nyom maradt utána. Aztán rányomta a téglaperemre is, akár egy jókora gumibélyegzőt.

– Íme – mondta, miután visszatette a csizmát a szekrénybe. – Na, hogy tetszik?

Rachel ismét kuncogni kezdett. – Szegény Ellie be fog csavarodni!

Az utóbbi két hétben az óvodában Ellie fülébe is eljutott valami nyugtalanító mendemonda, miszerint a Mikulás igazából a papa meg a mama. A gyanút csak tovább növelte az a meglehetősen keszeg Mikulás, akit Ellie néhány napja pillantott meg a bangori sétálóutcán, a Deering-féle áruház fagylaltozójában. A Mikulás a pult előtti bárszéken kucorgott, és félretolta szakállát, hogy zavartalanul fogyaszthassa a sajtburgert. A látvány mélységesen feldúlta Ellie-t (furcsa módon a sajtburger zavarta jobban, nem az álszakáll), s Rachel hasztalan bizonygatta, hogy az áruházat meg az Üdvhadsereg-beli Mikulásokat az igazi Mikulás kérte fel segítségül, elvégre őt túlságosan lefoglalja a beszerzés és az utolsó percben érkező gyermeki kívánságlisták tanulmányozása, és nem parádézhat országszerte holmi reklámkörutakon.

Louis gondosan visszaállította az ellenzőt. Sikerült két tisztán kivehető csizmanyomot hagynia: egyet a hamuban, egyet a kandalló szélén, és mindkettő a karácsonyfa felé mutatott, mintha a Mikulás, miután földet ért, sietősen le is rakta volna a Creed családnak járó ajándékokat. Az illúzió tökéletes volt, hacsak valaki fel nem fedezi, hogy mindkét nyom ballábas; de Louis nem feltételezett Ellie-ről ilyen fejlett nyomozói képességet.

– Louis Creed, szeretlek – közölte Rachel, és megcsókolta.

– Sikerült kifognod az élet császárát, kislány – mosolygott Louis őszinte meggyőződéssel. – Csak tarts ki mellette, belőled is nagymenőt csinál.

Ahogy felfelé indultak, Louis rámutatott a kártyaasztalra, amelyet Ellie a tévé elé húzott. Néhány szem keksz és két darab előrecsomagolt almás lepény volt odakészítve, meg egy doboz sör, mellette cédula, Ellie ormótlan nagybetűivel: EZ A TIJÉD, MIKULLÁS. – Mit kérsz, kekszet vagy almás lepényt?

– Az utóbbit – mondta Rachel, és bekapta a sütemény felét. Louis pedig felpattintotta a sörösdobozt.

– Pedig késő van már a sörözéshez – mondta. – Egyből megbolydul a gyomorsavam.

– Marhaság, doki – szólt Rachel derűsen.

Louis letette a sört, és hirtelen köntöse zsebéhez kapott, mintha valamiről megfeledkezett volna – pedig hát egész este nagyon jól tudta, miféle kis csomagot őriz ott.

– Tessék, ez a tiéd – mondta. – Akár ki is nyithatod; elmúlt éjfél. Boldog karácsonyt, szívem.

Rachel csak forgatta az ezüstpapírba csomagolt, széles kék selyemszalaggal átkötött dobozkát. – Louis, mi ez?

– Szappan – vonta meg a vállát Louis. – Ingyen adták a samponhoz. A márkáját elfelejtettem.

Rachel már a lépcsőn kibontotta a papírt, és felvisított a Tiffany feliratú doboz láttán. S amikor a vattabélést kihúzta, gyökeret vert a lába, s még a szája is tátva maradt.

– Na? Tetszik? – kérdezte Louis szorongva. Még soha nem vásárolt igazi ékszert a feleségének, és idegesen várta a hatást.

Rachel az ujjaira csavarta a finom aranyláncot, úgy tartotta a lámpa felé a parányi zafírkövet, amely lustán villódzva hűvös kék sugarakat lövellt.

– Istenem, Louis, hogy ez milyen gyönyörű... – Louis könnyeket látott megcsillanni a szemében, s ettől meg hatódott, de meg is ijedt egy kicsit.

– Hallod-e, kicsim, ne csinálj már ilyeneket – mondta. – Inkább vedd fel.

– Louis, ezt mi nem engedhetjük meg magunknak...

– Csitt – vágott közbe Louis. – Tavaly karácsony óta sikerült időnként félre tennem valamennyit... és nem is került olyan sokba, mint képzelnéd.

– Mennyi volt?

– Ezt tőlem soha nem fogod megtudni, Rachel – mondta Louis ünnepélyesen. – Egy századra való kínai hóhér sem tudná kicsikarni belőlem. Kétezer dollár.

– Két-ezer...! – Rachel olyan váratlanul s olyan hevesen szorította magához, hogy Louis kis híján legurult a lépcsőn. – Louis, te megőrültél!

– Vedd fel – ismételte Louis.

Rachel szót fogadott. Louis segített becsatolni a zárat, és aztán Rachel megperdült, és szembefordult vele. – Felmegyek, és megnézem a tükörben. Tündökölni akarok!

– Tündökölj csak bátran. Én addig kirakom a macskát, és villanyt oltok.

Rachel jó erősen a szemébe nézett. – És közben majd semmi más nem lesz rajtam, csak ez.

– Ez esetben siess azzal a tündökléssel – mondta Louis, és Rachel felkacagott.

Louis a karjára emelte Churchöt – újabban már nem bajlódott a seprűvel. Úgy érezte, mindennek ellenére már-már újra megszokta a macskát. Az ajtóhoz menet sorban leoltotta a lámpákat. Amikor kinyitotta a konyha és a garázs közti ajtót, hideg légörvény támadt bokája körül.

– Neked is boldog karácsonyt, Ch...

Ekkor torkára forrt a szó. Az ajtó előtti gyékényen döglött varjú feküdt összemarcangolt fejjel; fél szárnya letépve hevert mellette, mint egy elszenesedett papírcafat. Church azonnal kiugrott Louis karjából, és mohón körülszaglászta a tetemet. Aztán egyszer csak hátracsapta fülét, feje előreszökött, és még mielőtt Louis elfordulhatott volna, kitépte a varjú egyik opálos, megüvegesedett szemét.

Church ismét lesújt, gondolta Louis enyhe undorral, és végre elfordította fejét – de azért még látta az üresen tátongó, véres szemgödröt. Kár magam felizgatni, láttam én már ennél rémesebbet is, úgy ám, például Pascow-t; Pascow ijesztőbben festett, de még mennyivel ijesztőbben...

De azért mégis felizgatta magát. A gyomra felfordult; az ágyékában gerjedő szexuális vágy hirtelen lelappadt. Atyaisten, ez a madár csaknem akkora, mint ő. Nyilván orvul törhetett rá.

De ezt itt most össze kell takarítani. Senki nem tart igényt ilyen karácsonyi meglepetésre. És ez ugyebár az ő dolga – az övé, és senki másé. Már akkor este, amikor a családja megjött, tudat alatt ráérzett erre a felelősségre; ezért döntötte rá szántszándékkal a gumikat a Church által szétmarcangolt egér tetemére.

A férfiszívnek, Louis, köves a talaja...

A gondolat mintha hangosan, háromdimenziós élességgel merült volna fel agyában, és Louis összerezzent; úgy rémlett, mintha Jud hirtelen megjelent volna a semmiből, és maga ismételné el szavait.

A férfi elveti, ami megterem benne – és aztán gondot visel rá.

Church továbbra is mohón görnyedt a döglött madár fölé. Most épp a másik szárnyon dolgozott; ide-oda rángatta, hátborzongató, reszelős zajok közepette.

Louis hirtelen teljes erejéből belerúgott Churchbe. A macska hátsó része felemelkedett, hogy aztán kifelé fordult lábbal zuhanjon vissza. Végül elkullogott, búcsúzóul ismét gonosz, sárgászöld pillantást vetve Louisra. – Próbálj csak felfalni – sziszegte utána Louis, szinte macskaszerűen.

– Louis! – hallatszott gyengén Rachel hangja a hálószobából. – Mikor jössz már?

– Azonnal! – kiáltott vissza. Csak még fel kell takarítanom ezt a kis mocskot itt, Rachel, helyes? Ez a mocsok tudniillik az enyém. Kitapogatta a garázs villanykapcsolóját, visszasietett a konyhába, kivett a mosogató alól egy újabb zöld plasztikzsákot, majd a garázsba visszatérve levette a falba vert szögről a lapátot, aztán összekaparta, ami a varjúból maradt, és a zsákba hullajtotta. A leszaggatott szárnyat a lapáttal csúsztatta utána. Végül megcsomózta a zsák száját, és bedobta a Civic túlsó oldalán álló szeméttartályba. Mire végzett, alig érezte a bokáját.

Church ott állt a garázsajtóban. Louis fenyegetőn lóbálta meg felé a lapátot, és a macska feketén, cseppfolyósan a semmibe veszett.

Odafenn Rachel az ágyon feküdt, s ígéretéhez híven semmi más nem volt rajta – csak a láncon csüngő zafír. Lustán mosolygott Louisra: – Mi tartott ennyi ideig, nagyfőnök?

– Kiégett a mosogató fölötti lámpa – mondta Louis. – Körtét cseréltem.

– Gyere – szólt Rachel, és gyengéden magához ráncigálta; de nem a kezénél fogva. – Ő tudja, mikor alszol, és mikor vagy ébren... – dalolta lágyan, s enyhe kis mosoly bujkált szája szögletében. – Szent Isten, Louis drágám, ez meg itt micsoda?

– Valami, ami épp felébredt, azt hiszem – mondta Louis, és kibújt a köntöséből. – Mit gondolsz, sikerül elaltatnunk, még mielőtt megjön a Mikulás?

Rachel félkönyékre támaszkodott. Louis érezte meleg, illatos leheletét.

– Ő tudja, jó voltál-e vagy rossz. Viseld hát jól magad... Nos, Louis: jó kisfiú voltál?

– Azt hiszem – felelte, de hangja kissé bizonytalanul csengett.

– A látvány biztató. Majd kiderül, beváltja-e a reményeket – mondta az asszony.

A szeretkezés nagyon kellemes volt, de Louis, szokásától eltérően, nem zuhant álomba rögtön utána, önmagával, a feleségével, az egész életével elégedetten. Most csak feküdt a karácsonyéji sötétben, hallgatta Rachel lassú, mély lélegzését, és töprengett a küszöbre rakott varjún – Church neki címzett karácsonyi ajándékán.

Egy percre se feledkezzék meg rólam, dr. Creed. Éltem, meghaltam, és most ismét élek. Mögöttem van az egész körutazás, és közölhetem: mire a túloldalon kiszállunk, lefullad a dörömbölő motor, és feltámad a vadászszenvedély. Közölhetem továbbá, hogy a férfi azt veti el, ami megterem, és aztán gondot visel rá. Ezt soha ne felejtse el, dr. Creed! Én most már része vagyok mindannak, ami majd megterem a szívében. A felesége, a lánya, a fia... és én. Tartsa emlékezetében a titkot, és ápolja gondosan a kertjét!

Louis valamikor hajnalban aludt el.

31

Múltak a téli hetek. A kandallóban talált lábnyomok hatására Ellie – legalábbis egyelőre – újból hinni kezdett a Mikulásban. Gage roppant ügyesen bontotta ki ajándékait, csak időnként tartott egy kis szünetet, hogy elrágcsáljon egy különösen ízletesnek ígérkező darabkát a csomagolópapírból. És ebben az évben délutánra már mindkét gyerek egyetértett abban, hogy a dobozok sokkal izgalmasabbak, mint a játékok.

Szilveszter este átjött a Crandall házaspár, hogy megkóstolják Rachel tojáslikőrjét, és Louis azon kapta magát, hogy gondolatban megvizsgálja Normát. Az asszony áttetszően sápadt volt, s Louis ismerte ezt a jelzést. Nagyanyja úgy mondta volna, hogy Norma búcsúzik, s ez meglehetősen találó kifejezés volt. A csúztól formátlanná dagadt kezét szinte egyik napról a másikra májfoltok lepték el, haja megritkult. Crandallék tíz óra tájban mentek haza, Creedék pedig együtt köszöntötték az újévet a televízió előtt. Norma ekkor járt náluk utoljára.