/ Language: Hungary / Genre:antique

Az

Stephen King

Heten voltak, gyerekek - mind a heten a másság számkivetettjei: Bill, a bandavezér, mert dadogott; Ben, akit kövérsége miatt csúfoltak; Richie, aki mindig előbb jártatta a száját, és csak azután gondolkodott; Stan, akit zsidósága miatt közösítettek ki a többiek; Mike, akit a bőre színe miatt; Eddie, aki félt, szorongott, és persze súlyos asztmás volt, és végül az egyetlen lány, Beverly, aki csak szegény volt, rossz ruhákban járt, és akit az apja ütött-vert, testileg-lelkileg terrorizált. Ők jöttek össze, kötöttek életre-halálra szóló barátságot és vérszövetséget, ami oly nagy erőt adott nekik, hogy még a város életét pokollá tevő, huszonhét évenként feltámadó, gyermekekkel táplálkozó, ezerarcú szörnnyel is szembe mertek szállni odalenn, a város alatti kiismerhetetlen csatornarendszer labirintusában. Meg is sebesítik Az-t, majd felnőttként, drámaian megfogyatkozva újból visszatérnek, hogy gyermekkorukban tett fogadalmukat megtartsák, s ha lehet, egyszer s mindenkorra végezzenek vele - hogy a megmaradt és az eljövendő gyerekeket soha, de soha ne tarthassa többé rettegésben Az. Ahány oldal Stephen King terjedelmes regénye, annyi meglepő esemény, váratlan fordulat. Az író rajongói ezúttal is azt kapják, amire számos nagysikerű művének ismeretében bizton számítanak. A könyvből Tommy Lee Wallace kétrészes filmet készített, amelyet nemrég az ORF tévécsatorna is vetített.

Stephen King

AZ

(Tartalom)

Hálásan ajánlom e könyvet gyermekeimnek.

Anyám és feleségem nevelt férfivá; gyermekeim:

NAOMI RACHEL KING

JOSEPH HILLSTROM KING és

OWEN PHILIP KING

tanítottak meg a szabadságra, tizennégy, tizenkét és

hétéves fejjel.

Srácok, a fikció: hazugságba bújtatott igazság.

A jelen fikció igazsága meglehetősen vegyszerű:

varázslat igenis létezik.

    S. K.

Ez volt az otthonom, amióta élek,

S ha én már nem leszek, a város itt marad,

Utcáit örökké fürkészi a lélek,

S ha már szétfoszlott, a bőrödhöz tapad.

MICHAEL STANLEY EGYÜTTESE

Öreg barátom, mi után kutatsz?

Eljössz oly sok külhoni év után

Képeiddel, miket

Idegen ég növesztett

Távol szülőhazádtól.

JORGOSZ SZEFERISZ

Derült égből a semmibe.

NEIL YOUNG

ELSŐ RÉSZ

Az egykori árnyék

A kezdet!

Élesedik a tökéletesség

A virág kitárja színes szirmát

   a napnak

De a méh nyelve

   elvéti

Visszasüllyed a televénybe

   sikoltva

– a sikolynak mondhatod

ami kiül rá, borzongás

   míg elhervad s eltűnik...

WILLIAM CARLOS WILLIAMS: Paterson

Városa holtnak, hol világra hoztak

BRUCE SPRINGSTEEN

Első fejezet

Az áradás után (1957)

1

A rettegés, amely csak huszonnyolc évvel később múlt el – ha ugyan elmúlt valaha is –, tudomásom, vagyis ismereteim szerint azzal kezdődött, hogy egy újságpapírból hajtogatott kis csónak lefelé sodródott az esőzésektől megduzzadt, út menti lefolyóban.

A csónak egyet szökellt, oldalra dőlt, ismét egyensúlyi helyzetbe jutott, és az alattomos örvényeken hősiesen átvergődve folytatta útját a Witcham és Jackson utca kereszteződésénél álló közlekedési lámpa felé. Ezen a napon azonban, az 1957-es esztendő egyik őszi délutánján vakon sötétlett a három-három egymás alatti lámpa mind a négy irányban, mint ahogy sötétek voltak a házak is. Már egy hete jóformán szünet nélkül esett az eső, két nappal ezelőtt pedig feltámadt a szél is. Derry legnagyobb részében megszűnt az áramszolgáltatás, és azóta sem állt vissza.

Az újságpapírból hajtogatott csónak mellett vidáman szaladt egy sárga esőköpenyes, piros gumicsizmás kisfiú. Az eső ugyan még nem állt el, de végre lanyhulni kezdett. Úgy kopogott a fiú sárga kapucniján, mint egy fészer tetején – meghitt, már-már barátságos neszezéssel. A sárga esőköpenyes fiút George Denbroughnak hívták, és hatéves volt. William, a bátyja, akit Dadogós Billként ismert a derryi általános iskolában a legtöbb srác (a tanítókkal egyetemben, bár azok szemtől szembe a világért sem használták volna ezt a csúfnevet), otthon volt, éppen kilábalóban egy különösen pocsék influenzából. Ekkor, 1957 őszén, nyolc hónappal az igazi rémségek és huszonnyolc évvel a végső leszámolás előtt, Dadogós Bill a tizedik évében járt.

A csónakot, amely mellett most a kis George rohant, Bill fabrikálta az ágyban ülve, hátát egy halom párnának támasztva, miközben édesanyjuk a Für Elise-t játszotta a szalonban álló zongorán, az eső pedig fáradhatatlanul verte a hálószobaablakot.

Háromnegyed úton a háztól a kereszteződés és a kihunyt közlekedési lámpa felé a Witcham utcát néhány szemeteskuka és négy narancssárga fűrészbak zárta el a járműforgalom elöl. A bakokon stencilezett felirat tudatta, hogy a DERRYI KÖZMŰVEK tulajdonát képezik. Rajtuk túl az esővíz kiáradt az ágakkal, kövekkel és ragacsos csomókba tapadt őszi levelekkel eltömött lefolyóból. Az esőzés harmadik napján a víz először csak kis lyukakat vájt a kövezetbe, aztán felbátorodott, s egyre nagyobb darabokat harapott ki belőle, a negyedik napon, déltájban pedig már jókora korogok hajókáztak át megannyi liliputi tutajként a Jackson és Witcham utca kereszteződésén. Ekkorra a város jó néhány lakója már bárkákról faragott ideges élceket. A Jackson utcában a közműveknek még üggyel-bajjal sikerült fenntartani a forgalmat, de a Witcham utca a fűrészbakoktól egészen a városközpontig járhatatlan volt.

Abban azonban mindenki egyetértett, hogy a legrosszabbon már túl vannak. A Kenduskeag folyó a városon kívül, az úgynevezett Pusztán már tetőzött, de nem öntött ki, és a vizét Derryn átvezető betoncsatorna szélétől is elválasztotta néhány szúk centiméter. Egy kis csapat férfi – köztük Zack Denbrough, George és Bill apja – éppen most cipelte el a homokzsákokat, amelyeket előző nap oly rémült kapkodással halmoztak egymásra. Előző nap még úgy tetszett: a víz óhatatlanul ki fog lépni medréből, és ki tudja, mekkora rombolást visz végbe. A vész, Isten a tudója, nem volt ismeretlen: az 1931-es áradás, ez a nem mindennapi katasztrófa több millió dollárba és majd' két tucat emberéletbe került. Azóta persze eltelt egy kis idő, de még mindig épp elegen emlékeztek rá ahhoz, hogy a többieket is halálra rémítsék. Az árvíz egyik áldozatát innen huszonöt mérföldre kelet felé, Bucksportban találták meg; a szerencsétlen férfiúnak mindkét szemét, három ujját, továbbá a hímvesszejét és bal lába java részét felfalták a halak. Csonka kezében még mindig egy Ford kormányának roncsait szorongatta.

Most azonban a folyó már apadt, és ha majd a városon túl működésbe lép a bangori vízlépcső, többé semmitől sem kell már tartani; legalábbis ezzel biztatta polgártársait Zack Denbrough, aki a vízlépcsőnél dolgozott. Ami pedig a jövőt illeti, majd csak lesz valahogy. A lényeg, hogy ezt a mostani bajt átvészeljék, helyreálljon végre az áramszolgáltatás, és az egészre fátylat lehessen borítani. Derry lakossága-amint azt Bill Denbroughnak az elkövetkező időkben módja nyílt megtapasztalni – valósággal művészi tökélyre fejlesztette a csapások és tragédiák emlékének eltörlését.

George, valamivel a fűrészbakokon túl, megállt a kátrányrétegbe vájt egyik mély hasadék szélénél. A hasadék szinte szabályos átlós vonalban metszette át a lejtős utcát, s a jobboldalt álló George-tól mintegy tizenkét méterrel lejjebb, a túloldalon ért véget. A kisfiú hangosan felkacagott – furcsán szállt a boldog gyermeki csilingelés a délután szürke némaságában –, mert észrevette, hogy a szeszélyesen lefelé zúduló víz belesodorta a csónakot a kátrányréteg egyik repedésébe, amely önálló kis mederré, afféle méretarányosan kicsinyített zúgóvá változva követte a nagy, átlós hasadék irányát. Ekképpen a csónak az utca egyik oldalától a másikig száguldott, oly sebesen, hogy George alig bírt vele lépést tartani. A víz sáros sugarakban fröccsent szét a csizmája alól, és a csizma csatjai vidám csörgéssel kísérték George Denbrough robogását különös halála felé. Ezekben a pillanatokban a kisfiú szívét egyetlen érzés kerítette hatalmába: őszinte, tiszta szeretet Bill bátyja iránt, amelybe némi részvét is vegyült, amiért Bill nem lehet itt, és nem veheti ki részét a mókából. Persze, ha majd hazaér, igyekszik elmesélni neki, mi történt, de tudta, hogy előadása távolról sem lesz oly szemléletes, mint fordított esetben Billé lenne; akkor bezzeg George úgy érezhetné, mintha ő maga is végigélte volna az egészet! Bill szépen olvasott és ügyesen írt, de George-nak hatévesen is volt annyi esze, hogy tudja: nem pusztán emiatt sorakozik csupa kitűnő érdemjegy a bátyja bizonyítványában, és nemcsak emiatt vannak úgy oda a tanítók a fogalmazásaiért. Bill nemcsak ahhoz ért, hogy leírja a dolgokat; másképp is látja őket, mint a többiek.

A csónak szinte végigsüvített az átlós csatornán. Valójában csak egy kitépett lap volt a derryi Híradó apróhirdetési rovatából, George azonban most igazi őrnaszádnak látta valamelyik háborús filmből, amelyeket néha megnéztek Bill-lel a szombati matinéelőadásokon; legtöbbször John Wayne hadakozott bennük a japcsikkal. Az újságpapír hajócska orra száguldás közben kétfelé lövellte a vizet, mígnem a Witcham utca túloldalán lévő csatornához ért. A repedés fölött itt újabb kis patak zúdult át, miáltal jókora örvény keletkezett, és George már-már azt hitte, a víz átcsap a csónakon és elsüllyeszti. Az apró jószág vészesen meg is billent, de aztán, George ujjongó buzdításától kísérve, ismét egyensúlyba került, fordult egyet, és már siklott is tovább a kereszteződés felé; George loholt, hogy le ne maradjon. Feje fölött hirtelen erőre kapott a dermesztő októberi szél, megzörgetve a fákat, amelyeket a vihar már szinte minden tarka levéltől megfosztott; hiába, ez a vihar az idei év legzordabb kaszásának bizonyult.

2

Bill az ágyban ült, arca még mindig tüzelt (de a láz, akár a Kenduskeag árja, már el vonulóban volt), és éppen befejezte acsónakhajtogatást. George már nyúlt a csónak után, de Bill visszahúzta. – M-most hozd ide a p-p-paraffint.

– Az mi? És hol van?

– A pi-pincében, a po-polcon, mindjárt ahogy lemégy – mondta Bill. – Egy Go-golf feliratú dobozban. Hozd ide. Meg még egy kést meg egy tá-tányért is. És egy do-doboz gy-gy-gyufát.

George engedelmesen loholt, hogy teljesítse a rendelést. Hallotta, hogy a mamája zongorázik, de most már nem a Für Elise volt műsoron, hanem valami más, ami George-nak kevésbé tetszett, mert olyan szárazon és idegesítőn kattogott; és hallotta azt is, hogy az eső makacsul kopog a konyhaablakon. Csupa megnyugtató hang – de a pince gondolata már korántsem volt ilyen megnyugtató. George nem szerette a pincét, már a lépcsőn lefelé menet is szorongott, mert úgy képzelte, valami leselkedik a sötétben. Tudta, hogy ez csacsiság, megmondta a papája, megmondta a mamája, s ami a lényeg, Bill is megmondta, de akkor is...

Attól is viszolygott, hogy kinyissa az ajtót és villanyt gyújtson, mert mindig arra gondolt – bár ezt a mérhetetlen butaságot még elmondani sem merte senkinek –, hogy mialatt ő a kapcsolót keresi, valamilyen félelmetes karmos kéz könnyedén a csuklójára siklik – aztán letaszítja a sötétbe, amelyből nyirkos szemét és rothadó zöldség bűze árad.

Micsoda hülyeség! Nem is léteznek ilyen karmos-szőrös, fenyegető szörnyek. Persze időnként megesik, hogy valaki begolyózik és megöl egy csomó embert – Chet Huntley is be szokott számolni ilyen dolgokról az esti híradóban –, és persze itt vannak még a komcsik is, de az ő pincéjükben nem lakik semmiféle vérszomjas izé. Mindhiába – a gondolat azért ott kísértett George tudatában. És azokban a véget nem érően hosszú pillanatokban, amíg jobb kezével kitapogatta a kapcsolót (bal karjával halálra szántan az ajtókeretbe kapaszkodva), a pinceszag egyre erősödött, míg szinte az egész világot betöltötte. A doh, a szemét, a rég semmivé bomlott zöldség sokféle szaga olvadt össze egyetlen, félreismerhetetlen, mindent betöltő szaggá – a szörnyetegnek, e minden szörnyetegek legszörnyebbikének bűzévé. A lényt, amely ilyen bűzt terjesztett, nem tudta volna megnevezni, csak azt tudta, hogy ott gubbaszt leskelve a mélyben, ugrásra készen. Amúgy mindenevő, de azért elsősorban mégis kisfiúhúsra feni a fogát.

Aznap délelőtt, miután az ajtót kinyitotta, végtelenül soká matatott a kapcsoló után, szokás szerint kétségbeesetten kapaszkodva az ajtótokba, szemét szorosan összepréselve; apró nyelvének hegye úgy bújt ki szája sarkán, mint elgyötört kis gyökér, amely víz után kapaszkodik a sivatagban. Hogy ez röhejes? Naná! Nézzétek már ezt a Georgie-t! Majrézik a sötétben! Micsoda csecsemő!

A helyiségből, amelyet a papája nappalinak, az anyja szalonnak nevezett, lehatolt hozzá a zongora hangja, mintha egy másik világ muzsikája volna; így hallgathatja a víz alatti áramlatokkal küzdő, kimerült úszó a zsúfolt strandon zsivajgó nyaralók beszédének, vidám nevetésének távoli foszlányait...

Megvan! Sikerült kitapogatnia a kapcsolót!

Lenyomta és...

...és semmi. Nincs világosság.

Ó , a francba! Az áram!

George úgy rántotta vissza a kezét, mintha kígyókkal teli kosárba nyúlt volna, és kalapáló szívvel hőkölt vissza a nyitott pinceajtóból. Hát persze, az áram – megfeledkezett róla, hogy áramszünet van! Szent Habakuk, most mitévő legyen? Menjen vissza Billhez, és mondja meg neki, hogy nem tudja felhozni a paraffinos dobozt, mert nincs áram, és ő fél, hogy valami ott a pincében elkapja, valami, ami se nem komcsi, se nem tömeggyilkos, hanem mindkettőnél sokkal veszedelmesebb? Hogy az a valami feltolja a lépcsőn bűzlő lényének egy részét, és egyszer csak átkulcsolja a bokáját? Nagy szám lenne, az biztos! Mások jót röhögnének az ötleten, de Bill nem. Ő aztán nem röhögne, hanem begurulna, és azt mondaná: – Próbálj végre felnőni, Georgie... Most akarod ezt a csónakot vagy sem?

És mintha csak erre a végszóra várt volna, Bill lekiabált neki: – Na mi az, G-g-georgie, m-meghaltál?

– Nem, Bill, már hozom – kiáltott vissza George késlekedés nélkül, és megdörgölte a karját, hogy eltüntesse az áruló libabőrt. – Csak ittam közben egy pohár vizet.

– Hát csi-csipkedd magad!

Így hát a kis George lement a polchoz vezető négy lépcsőn, miközben szíve forrón kalapált a torkában, s a tarkóján mintha vigyázzállásba merevedett volna minden hajszál. A szeme égett, a keze kihűlt – bizonyosra vette, hogy egyszer csak magától becsapódik a pinceajtó, elzárva előle a konyhaablakon beszivárgó fehéres fényt, és aztán meghallja a Valamit, ami rosszabb a világ minden komcsijánál és gyilkosánál, rosszabb a japcsiknál, rosszabb még Attilánál, a hunok királyánál is, és száz rémfilm összes réme sem ér a nyomába. Mély torokhangon dünnyög majd – és ő még azokban az eszelős másodpercekben is hallani fogja ezt a dünnyögést, amíg arra vár, hogy a hasát – mintha cipzárral nyílna – feltépjék.

A pinceszag az áradás miatt ma áthatóbb volt, mint valaha. Házuk a lejtős Witcham utca felsőrészén állt, közel a magaslat tetejéhez, és így viszonylag jobban jártak, de azért a pincét elöntötte a régi kőalapozáson beszivárgó víz, a kellemetlen, alattomos szag miatt pedig az ember legszívesebben visszatartotta volna a lélegzetét.

George kapkodva tapogatta végig a polcon sorakozó limlomot – cipőtisztítórongyokat, egy doboz Kiwi márkájú cipőkrémet, egy törött petróleumlámpát, két, majdnem üres üveg ablaktisztítót, egy ócska, horpadt padló viaszos dobozt. Ez utóbbi valamilyen okból felkeltette a kisfiú figyelmét, és jó fél percen át meredt szinte megigézve a doboz tetején díszelgő teknősbékára, majd visszalökte... és végre megpillantotta, amit keresett, a GOLF feliratú, négyszögletes dobozt.

George magához rántotta a dobozt, és amilyen gyorsan csak vitte a lába, fel vágtatott a lépcsőn. Közben hirtelen rádöbbent, hogy az inge kilóg a nadrágból, és máris tudta: ez lesz a veszte. A pincében lapuló izé csak úgy tesz, mintha elengedte volna, hogy aztán az utolsó percben az ing szabadon lifegő végénél fogva visszarántsa, és akkor...

Beért a konyhába, és teljes erőből bevágta az ajtót maga mögött. Az ajtó nagyot csattant, George pedig lehunyt szemmel nekidőlt, markában szorongatva a paraffinos dobozt. Hónalját és homlokát kiverte az izzadság.

A zongora közben elhallgatott, és a levegőben a mama hangja úszott felé: – Georgie, legközelebb nem tudnál még nagyobbat csapni az ajtón? Ha igyekszel, még néhány tányért is összetörhetsz a konyhaszekrényben.

– Bocs, anyu – kiáltott vissza a gyerek.

– Georgie, te istenátka – szólt ki a hálószobájából Bill, vigyázva, hogy az anyjuk meg ne hallja.

George felvihogott. Most már nem félt; a félelem olyan gyorsan párolgott el, ahogy a lidérces álmát felejti el az ember, holott az imént még dideregve és fogvacogva riadt fel – de aztán végigtapogatja magát és körülnéz a szobájában, megbizonyosodik róla, hogy az egészet csak álmodta, és az emlék máris fakulni kezd. Mire felkel, a felét már el is felejtette; mire kibújik a zuhany alól és megtörülközik, a háromnegyede is elillant; reggeli utánra pedig már foszlánya sem maradt. Eltűnt mindenestül... a legközelebbi alkalomig, amikor az újabb lidércnyomás szorításában minden régebbi félelem feltámad.

Az a teknősbéka, gondolta George, miközben a gyufás fiók felé ment. Hol is láttam már ilyen teknősbékát?

De a kérdésre nem tudott felelni, és így el is hessegette.

Kivette a gyufát a fiókból, majd a megfelelő rekeszből kiemelt egy kést is (az élét gondosan eltartva magától, ahogy apu mutatta), az ebédlőszekrényből pedig egy tányért is magához vett, majd visszament Bill szobájába.

– Micsoda se-seggfej vagy te, G-georgie – mondta Bill viszonylag barátságosan, és helyet csinált az éjjeliszekrényén, félretolva a betegségére utaló felszerelést: egy üres poharat, egy vizeskancsót, a papír zsebkendős dobozt, néhány könyvet, a Vicks-féle kámforos kenőcsöt, amelynek szaga Billt egész további életében eldugult orra és lepedékes-hurutos torokra emlékeztette. Ott volt még az öreg Philco rádió is, amelyből korántsem Chopin vagy Bach szólt, hanem egy Little Richard-szám, de olyan halkan, hogy Little Richardnak éppen a nyers, kemény ősereje ment veszendőbe. Édesanyjuk, aki a Juilliardon tanult klasszikus zongoramuzsikát, gyűlölte a rock and rollt. Nem arról volt szó, hogy nem kedveli: egyszerűen irtózott tőle.

– Nem vagyok seggfej – jelentette ki George, ahogy leült Bill ágya szélére, és kirakta az éjjeliszekrényre a szerzeményeit.

– De igenis, az vagy – közölte Bill. – Hatalmas, barna seggfej vagy, és kész.

George maga elé képzelt egy két lábon járó hatalmas, barna seggfejet, és felvihogott.

– Nagyobb seggfej vagy, mint egész Augusta – tette hozzá Bill, most már maga is kuncogva.

– Te meg nagyobb, mint egész Maine, ráadásul szaros is – feleselt George, és ettől két percre le kellett állniuk.

Suttogó szóváltás következett, az a fajta, amely csak kisfiúknak van fenntartva, mások keveset értenének belőle: ki a seggfej és ki a szaros, melyik cím a sértőbb, és melyiket lehet tovább cifrázni. A végén Bill kibökte: George seggfej, egy nagy rakás szar tetején – és ezen már akkorát kellett nevetni, hogy Bill végül köhögőrohamot kapott, George pedig némi aggodalommal figyelte, hogy bátyja arca szilvakékre színeződik. Amikor a roham végre csitulóban volt, ismét elnémult a zongora. Mindketten a szalon felé néztek, izgatottan várták, mikor csikordul meg a zongoraszék, mikor hallják meg anyjuk türelmetlen lépteit. Bill a könyökhajlatába fúrta száját, hogy elfojtsa az utolsó krákogást, s közben a kancsóra bökött. George töltött a pohárba, Bill pedig egy hajtásra megitta.

A zongora ismét megszólalt. Újból a Für Elise következett. Dadogós Bill soha nem felejtette el ezt a darabot; karja még sok-sok évvel később is libabőrös lett a hallatán, és elnehezülő szívvel idézte fel: Ezt játszotta az anyám aznap, amikor Georgie meghalt.

– Fogsz még köhögni, Bill?

– Nem, kész.

Bill kihúzott a dobozból egy papír zsebkendőt, hörgő hangot hallatott, majd beleköpött egy kis váladékot a papírba, amelyet aztán galacsinná gyűrve az ágya melletti, hasonló papírcsomókkal teli szemétkosárba hajított. Ezután kinyitotta a paraffinos dobozt, és a viaszszerű anyagból egy kockányit a tenyerére hullajtott. George meg se mukkant, csak nézte a műveletet. Bill nem szerette, ha bütykölés közben George kérdésekkel vagy megjegyzésekkel zavarja, azt viszont George már kitapasztalta, hogy ha befogja a száját, Bill előbb-utóbb megmagyarázza, min mesterkedik.

Bill a késsel levágott egy szeletkét a paraffinkockából, a tányérba tette, majd egy meggyújtott gyufaszálat tett fölé. A két fiú nézte a csöpp sárga lángot, miközben az erejét vesztett szél időnként esőt fröccsentett az ablakra.

– Vízállóvá kell tenni a hajót, különben egyből elsüllyed – mondta Bill. Ha kettesben voltak, ritkábban dadogott, sőt néha meg is feledkezett róla, holott az iskolában az is előfordult, hogy végül már megszólalni sem tudott. Ilyenkor elakadt a beszélgetés, az osztálytársak másfelé néztek, miközben Bill görcsösen kapaszkodott a padjába, és réssé szűkült szemmel, vörös hajánál alig haloványabb arccal igyekezett átpréselni makacskodó torkán néhány szót. Néha, azazhogy többnyire a szavak áttörték a gátat, de az is megesett, hogy végképp benne rekedtek. Hároméves korában elütötte és egy ház oldalának lódította egy autó; hét órán át feküdt eszméletlenül. Anyu szerint a baleset miatt dadogott; George-nak viszont néha úgy rémlett, hogy apu és maga Bill másképpen vélekednek.

A paraffindarabka már majdnem elolvadt. A lángocska mind lejjebb süllyedt, kékesen folyta körül a gyufát, aztán kihunyt. Bill a folyékony anyagba mártotta az ujját, majd azon nyomban sziszegve visszarántotta, George-ra mosolygott, s mintegy bocsánatkérőn motyogta: – Rém forró. – Néhány másodpercet várt, aztán újra a tányérba dugta ujját, és már kente is a csónak oldalára a viaszt, amely egykettőre homályos, tejfehér réteggé szilárdult.

– Segíthetek? – kérdezte George.

– Nem bánom, csak vigyázz, nehogy összekend az ágyneműt, mert anyu megöl.

George is bemártotta az ujját a paraffinba – jó meleg volt, de már nem égetett –, és kenni kezdte a csónak másik oldalát.

– Ne ilyen sokat, te lökött! – szólt rá Bill. – Azt akarod, hogy már az első útján elsüllyedjen?

– Bocs.

– Na, nem baj. Csak most már o-óvatosan.

George végzett a másik oldallal, és fölemelte a kis hajót. Valamivel súlyosabb lett – de nem sokkal. – Frankó – mondta. – Megyek és kipróbálom.

– Helyes, menj csak – mondta Bill. Egyszer csak nagyon kimerültnek látszott, s le sem tagadhatta volna, hogy még nem gyógyult meg igazán.

– Kár, hogy nem jöhetsz – mondta George, és komolyan is gondolta. Bill ugyan hajlamos volt rá, hogy előbb-utóbb átvegye az irányítást, de mindig tele volt príma ötletekkel, és jóformán alig járt el a keze. – Elvégre te csináltad.

– Hát igen. Én is szívesen mennék – mondta Bill komoran.

– Hát akkor... – George, kezében a csónakkal, már nyugtalanul toporgott.

– Vedd föl az esőcuccodat – mondta Bill –, különben te is m-megbetegszel. Lehet, hogy már el is kaptad a ba-baci-lusaimat.

– Kösz, Bill. Nagyon jó kis hajó. – És George most olyasmit művelt, amire már rég nem volt példa, és amit Bill soha többé nem felejtett el: lehajolt, és megcsókolta a bátyja arcát.

– Most már aztán tuti, hogy elkapod, te seggfej – mondta Bill, de azért látszott, hogy jobb kedvre derült. – És előbb vidd vissza ezt a holmit – mosolygott a kisfiúra. – Különben anyu hisztizni fog.

– Jó, tudom. – George összeszedte a vízhatlanító felszerelést, és kifelé indult. A csónak veszélyesen billegett ide-oda a tányérba rakott paraffinos dobozon.

– Te, G-g-george...

George visszafordult a bátyja felé.

– Vigyázz magadra.

– Naná – vágta rá George, de felvonta a szemöldökét: ilyesmivel az embert a mamája szokta útra bocsátani, nem a bátyja. Ez is furcsa volt-akárcsak az, hogy d megpuszilta Billt. – Nyugi, ne izgulj.

Azzal kiment. Bill nem látta soha többé.

3

És most itt kergette a csónakot lefelé, a Witcham utca bal oldalán. Szaladt, de a víz nála is gyorsabb volt, és a csónak megelőzte. Ekkor erősödő bömbölést hallott, és észrevette, hogy ötven méterrel lejjebb a csatorna vízesésszerűen ontja a vizet egy még el nem dugult, hosszú, félkör alakú levezető nyílásba, amely sötéten tátongott a járda szélén. George éppen észlelte, hogy egy kopár ág, amelynek kérge sötéten, fókabőrszerűen fénylett, kilőtt nyílvesszőként a lyukba talál, egy pillanatra megakad, majd besiklik a mélységbe. És ide tartott az ő csónakja is.

– Hogy a francba! – kiáltotta elkeseredve.

Gyorsított, és már-már azt hitte, sikerül utolérnie a csónakot, ekkor azonban megcsúszott, elvágódott, felhorzsolta a térdét, és felordított a fájdalomtól. A járdán elterülve új szögből láthatta, ahogy a csónak egy utolsó örvénybe sodródva kétszer megperdül, majd eltűnik szem elöl.

– Hogy a francba! – kiáltotta újra, és a kövezetbe öklözött. Persze ez is fájt: el is pityeredéit egy kicsit. Ilyen hülyén elveszíteni ezt a jó csónakot!

Felállt, odament a csatornanyíláshoz, majd letérdelt, és belekukucskált. A sötétségbe zúduló víz furcsán, kongón csobogott. Kísérteties zaj volt, valahogy olyan, mint...

– Húha! – A kiáltást mintha madzagon rántották volna ki a torkán. George visszahőkölt.

Bentről sárga szempár nézett rá; éppen ilyet képzelt a pince mélyébe, csakhogy ott még soha nem találkozott vele. Valamilyen állat, gondolta kótyagosan, ennyi az egész, talán egy eltévedt macska... amelyik beszorult...

De máris futni készült – csak egy-két másodperc még, amíg az agyában surrogó számítógép feldolgozza a villogó sárga szempár okozta megrázkódtatást... Érezte ujjai alatt a makadám nyers felületét, érezte, ahogy körülöttük vékony erekben örvénylik a jeges víz. Lelki szemével már látta, hogy feláll, és elhátrál a lyuktól – és ekkor, ebben a pillanatban szólította meg a mélyből egy nyugodt, sőt kellemesnek tetsző hang.

– Hello, Georgie.

George hunyorgott, majd újra a mélybe nézett, de nem akart hinni a szemének: mintha egy kitalált mesét látna, vagy valami filmet, ahol természetes, hogy az állatok megszólalnak és táncra perdülnek. Ha tíz évvel idősebb, nem hiszi el, amit lát. De George még nem volt tizenhat éves. George még csak hat volt.

A csatornanyílásból egy bohóc nézett rá. A világítás bágyadt volt, de ahhoz azért elég erős, hogy George Den-brough tisztán lássa, amit lát. Bohóc volt, régi ismerős a cirkuszból vagy a tévéből. Igen, igen: egyszerre hasonlított Bozóra meg arra a Clarabellre, aki a szombat délelőtti Hogy ityeg a fityeg?-ben beszéd helyett dudálással közölte a mondanivalóját, bár ezen a dudanyelven csak Buffalo Bob értett – George szerint éppen ez volt a legviccesebb. (Azt viszont, hogy Clarabell fiú-e vagy lány, nem tudta eldönteni.) A csatornában kuksoló bohócnak fehér volt az arca, kopasz fején kétfelől néhány mókás vörös hajpamacs díszlett, és a szája széles bohócvigyorban folytatódott. Ha George néhány évvel előbbre utazhatott volna a jövőben, bizonyára nem Bozo vagy Qarabell, hanem Ronald McDonald jut az eszébe.

A bohóc egy csomó tarka léggömböt tartott a kezében, mint megannyi pompás, érett gyümölcsöt.

A másik kezében George csónakja volt.

– Szeretnéd visszakapni a kis hajódat, George? – kérdezte mosolyogva.

George önkéntelenül visszamosolygott rá; nem tudta volna megmondani, hogy miért, de ezt a mosolyt muszáj volt viszonozni. – Mi az hogy! – felelte.

A bohóc nevetett. – „Mi az hogy!” Akkor jó. Akkor nagyon jó. Na és egy lufihoz mit szólnál?

– Kérek! – Már nyújtotta is a kezét – aztán kelletlenül bár, de visszahúzta. – Idegentől semmit se szabad elfogadnom. Apukám mondta.

– Nagyon bölcsen tette – bólogatott a csatornából mosolyogva a bohóc. Hogy is nézhettem sárgának a szemét, tűnődött George. Hiszen valójában ragyogó, élénkkék szeme volt, szakasztott olyan, mint a mamájáé és Billé. – Nagyon-nagyon bölcsen tette. Tudod mit, Georgie? Akkor bemutatkozom. Mr. Bob Gray vagyok, ismertebb nevemen Krajcáros, a Táncos Bohóc. Krajcáros, ez itt George Denbrough. George, ez itt a Krajcáros. Látod, most már nem vagyunk idegenek; én ismerlek téged, és te is ismersz engem. Stimmel?

– Aha – kuncogott George, és ismét kinyújtotta, aztán visszahúzta a kezét. – Hogy kerültél a lyukba?

– Beee... befújt a szél – felelte Krajcáros, a Táncos Bohóc. – Az egész cirkuszt elfújta. Érzed a cirkuszszagot, Georgie?

George előbbre hajolt, és egyszerre csak megszimatolta a földimogyoró, a finom, forró, frissen pörkölt mogyoró szagát. Aztán más szagokat is érzett: a fehér ecetét, amelyet az ember a kupak résén át a szalmakrumplira locsol, a vattacukorét, a frissen sülő fánkét és hozzá a vadállatok ürülékének gyenge, mégis mellbevágó szagát. Csakhogy közben...

Közben mindezek mélyén mégis ott bujkált az áradás, a rothadó levelek és a csatorna mélyén mozgó árnyékok nyirkos, undorító bűze. A pincebűz.

A többi szag azonban erősebbnek bizonyult.

– De még mennyire hogy érzem – jelentette ki.

– Na, szeretnéd vissza a hajódat? – kérdezte a Krajcáros. – Csak azért kérdezem, mert mintha nem is akarnád olyan nagyon. – Mosolyogva emelte a magasba a kis papírhajót. Lötyögős-buggyos selyemruha volt rajta, óriási narancssárga gombokkal, derekáig csüngő fényes, hupikék nyakkendővel, és a kezén hatalmas fehér kesztyű, amilyet Miki egér és Donald kacsa visel.

– De igen, szeretném – mondta George, és nézett le a csatornába.

– Na és a lufi? Van mindenféle: piros, zöld, sárga, kék...

– Repülnek is?

– Még hogy repülnek? – A bohóc még szélesebben vigyorgott. – Úgy lebegnek, hogy csuda! És van itt vattacukor is...

George lenyúlt a lyukba.

A bohóc megragadta a karját.

George pedig látta, hogy az arca megváltozik.

A látvány olyan félelmetes volt, hogy hozzá képest a pince réméről szőtt legvadabb képzelgései is szelíd álomnak tűntek, és a kisfiú ép elméjére egyetlen, villámcsapásszerű másodperc alatt vak homály borult.

Lebegnek bizony – dongta az a valami a csatornában, sűrű, fojtott kuncogással, közben pedig síkos kézzel, mégis erősen markolta George karját, és húzta lefelé az iszonyatos sötétségbe, amelynek mélyén a víz zúgva, bömbölve sodorta roncsrakományát a tenger felé. George a nyakát tekergette, hogy magába ne szippantsa ez a végső, örök sötétség, és belesikoltott az esőbe, magánkívül, öntudatlanul sikoltozott a fehér őszi ég felé, amely 1957-nek ezen az őszi napján kupolaként ereszkedett Derry fölé. Metsző, átható sikoltozása hallatán feljebb is, lejjebb is, végig a Witcham utcán az ablakhoz tódultak vagy a teraszra rontottak az emberek.

– Úgy ám, lebegnek, Georgie – horkantotta a hang –, és lebegsz majd te is, ha itt leszel nálam...

George válla nekikoccant a járdaszegélynek, és Dave Gardener, aki aznap az áradás miatt nem jutott el munkahelyére, a Varázstopánka nevű cipőboltba, csak egy sárga esőköpenyes kisfiút látott, amint sikoltozva vergődik a csatornában, miközben a sáros víz az arcába csap, és emiatt a kiáltások bugyborékolva szakadnak ki belőle.

– Idelenn minden lebeg – suttogta a kuncogó, enyészet-szagú hang, aztán egyszer csak reccsent valami, a zaj nyomában eszelős fájdalom lángolt fel, és George Denbrough számára megszűnt a világ.

Dave Gardener ért elsőnek a helyszínre, mindössze negyvenöt másodperccel az első kiáltás után, de ekkorra George Denbrough már nem élt. Gardener az esőköpeny hátánál fogva ragadta meg, visszahúzta az utcára – és ahogy a test átfordult a kezében, maga is ordítani kezdett. Az esőköpeny bal fele élénkpirosra változott, s a bal kar helyén tátongó rojtos szélű lyukból vér ömlött a csatornába. A tépett anyagból hátborzongatón fénylő csonk kandikált elő.

A fiúcska szeme a sápadt égre meredt, és miközben Dave az utcán izgatottan, rohanvást közeledő emberek felé támolygott, George szemürege lassan megtelt esővízzel.

4

Valahol a mélyben, a hordalékkal már csaknem színültig telt csatornában (képtelenség, hogy bárki is odalenn lehetett volna, kiabálta később a kudarctól dühödten fuldokló megyei seriff a derryi Híradó tudósítójának; a robogó áradás magát Herkulest is elsodorta volna) George papírhajója száguldott tovább éjsötét kamrákon és hosszú betonfolyosókon át, a visszhangosan morajló víztömegben. Egy időre szomszédja is akadt: döglött csirke lebegett mellette, sárgás, hüllőszerű karmait a csöpögő mennyezet felé meresztve, aztán, a várostól keletre, két csatorna találkozásánál, a csirke a bal oldali ágba sodródott, míg George csónakja egyenesen úszott tovább.

Egy órával később – miközben George mamáját éppen nyugtatózták a derryi kórház elsősegélyosztályán, Dadogós Bill pedig viaszfehéren, némán és valósággal letaglózva ült az ágyában, hallgatva apja rekedt zokogását a szalonból, ahol nemrég az anyja a Für Elise hangjaival kísérte George távozását – a csónak puskagolyóként szökött ki a betonfal egyik nyílásán, és egy öblítőzsilipen át egy névtelen folyócskába jutott. Amikor húsz perccel később elérte a megduzzadt, sziszegő Penobscot folyót, fenn, a szürkésfehér égen már bizonytalanul átütöttek az első kék foszlányok. A vihar elmúlt.

A csónak ingadozott, meg-megbillent, víz szivárgott bele, de nem süllyedt el: a két testvér igazán eredményesen vízhatlanította. Hogy végül hol kötött ki, s kikötött-e egyáltalán, nem tudom; még az is lehet, hogy elérte a tengert, és most ott lebeg az idők végéig, mint valami mesebeli varázshajó. Én csak annyit tudok, hogy amikor elhagyta a Maine állambeli Derry közigazgatási határát, még javában sodródott az árral – és ezzel egyszer s mindenkorra kiúszott ebből a történetből.

Második fejezet

A fesztivál után (1984)

1

Adrian, amint azt zokogó barátja később a rendőrségen elmondta, azért viselte a kalapot, mert hat nappal a halála előtt maga nyerte a Bassey park célbadobálós sátránál, és nagyon büszke volt rá.

– Igen, azért volt rajta, mert imádta ezt a szar kis porfészket! – sivította a zsaruk képébe Don Hagarty, a barátja.

– Nyugi, nyugi, ilyen szavakat azért nem kell használni – mondta erre Harold Gardener altiszt Hagartynak. Harold Gardener Dave Gardener négy fia közül volt az egyik, aki ötéves volt, amikor apja rátalált George Denbrough félkarú holttestére. Ezen a majd' huszonhét évvel későbbi napon harminckettedik évében járt, és kopaszodott. Harold Gardener átérezte Don Hagarty gyászának és fájdalmának őszinteségét, ám valahogy mégsem tudta komolyan venni. A férfi – ha az effajtát egyáltalán férfinak lehet nevezni – ki volt rúzsozva, és fényes, testéhez tapadó selyemnadrágján át jóformán a farka redőit is nyomon lehetett követni. Akárhogy gyászol, akárhogy szenved – mégiscsak egy nyavalyás buzi. Amilyen a barátja, a megboldogult Adrian Mellon is volt.

– Menjünk végig még egyszer az egészen – javasolta Harold társa, Jeffrey Reeves. – Tehát maguk ketten kijöttek a Sólyomból, és elindultak a Csatorna felé. Mi történt ezután?

– Hányszor mondjam még el, idióták? – sivalkodott Hagarty. – Hát hülyék maguk? Adriant megölték! Belökték a Csatornába! Számít az nekik? Újabb skalp a macsó bandának! – Don Hagarty hangja elfulladt; sírni kezdett.

– Csak még egyszer, utoljára – ismételte Reeves türelmesen. – Szóval kijöttek a Sólyomból. Mi történt ezután?

2

A folyosó végéről nyíló kihallgatószobában két derryi zsaru éppen a tizenhét éves Steve Dubayjel értekezett; az emeleten, a közjegyzői irodában a tizennyolc éves John Gartont, becenevén Webbyt faggatta két másik zsaru; ötödik emeleti irodájában pedig maga Andrew Rademacher, a rendőrfőnök hallgatta ki Tom Boutillier, a körzeti ügyészhelyettes társaságában a tizenöt éves Christopher Unwint. Unwin, aki kopott farmert, zsírpecsétes pólót és nehéz motorosbakancsot viselt, hangosan sírt. Rademacher és Boutillier azért szúrta ki magának éppen őt, mert jó érzékkel benne gyanították a leggyengébb láncszemet.

– Vegyük végig még egyszer – javasolta Boutillier éppen akkor, amikor két emelettel lejjebb Jeffrey Reeves ajkát is ugyanez a mondat hagyta el.

– Nem akartuk megölni – szipogta Unwin. – A kalap miatt volt az egész. Nem akartuk elhinni, hogy azután, amit Webby először mondott, még mindig ott van a fején. És hát, szóval, egy kicsit rá akartunk ijeszteni.

– Amiatt, amit mondott – szólt közbe Rademacher, a rendőrfőnök.

– Igen.

– John Gartonnak, tizenhetedikén délután.

– Webbynek, igen. – Unwin újból könnyekre fakadt. – De amikor láttuk, hogy gáz van, mi – legalábbis Stevie Dubay meg én – ki akartuk menteni... Igazán nem akartuk megölni!

– Na ne lökd a sódert, Chris – förmedt rá Boutillier. – Szépen bedobtátok a Csatornába a kis buzeránst.

– Igen, de...

– És utána mind a hárman idejöttetek, hogy könnyítsetek a lelketeken. A főnök meg én ezt igazán méltányoljuk, ugye, Andy?

– Meghiszem azt. Az igazi férfi, Chris, mindig vállalja, amit tett.

– Szóval, ne rontsd el most az egészet azzal, hogy összevissza sumákolsz. Mondd csak ki bátran: mihelyt őmeg az a másik buzi, a kis cimborája kijöttek a Sólyomból, ti elhatároztátok, hogy bedobjátok a Csatornába. Így volt?

– Nem! – tiltakozott hevesen Chris Unwin. Boutillier elővett az inge zsebéből egy csomag Marlborót, egy cigarettát a szájába dugott, aztán Unwint is megkínálta. – Kérsz cigit, Chris?

Unwin kivett egyet a csomagból, de úgy remegett a szája, hogy Boutillier csak nagy nehezen találta el a gyufával a cigaretta végét.

– De aztán, amikor láttátok, hogy még mindig a fején van a kalap...? – szorongatta tovább a fiút Rademacher.

Unwin mélyen leszívta a füstöt, majd kifújta mitesszerekkel pettyes orrát, és úgy lehorgasztotta fejét, hogy zsíros haja a szemébe hullott.

– Hát igen – mondta alig hallhatón.

Boutillier barna szeme felvillant. Arca ragadozóra emlékeztetett, de a hangja szelíd maradt.

– Hogyan, Chris? – kérdezte előrehajolva.

– Úgy értem, akkor tényleg be akartuk dobni. De megölni nem akartuk. – Felnézett a két férfira; a kétségbeeséstói feldúlt arcán látszott, még mindig nem fogja fel, micsoda félelmetes fordulat állt be az életében, amióta elózóeste fél nyolckor elment hazulról, hogy két haverjával bekapcsolódjon a derryi Csatorna-fesztivál utolsó éjszakájának műsorába. – Megölni nem akartuk! – ismételte. – És az a manus a híd alatt... még most se tudom, ki lehetett.

– Miféle manus? – kérdezte lagymatagon Rademacher. A történetnek ehhez a részéhez is volt már szerencséjük, és egyikük sem hitte el – azok, akiket gyilkossággal vádolnak, előbb-utóbb többnyire előrukkolnak valamilyen titokzatos másikkal. Boutillier még nevet is adott a jelenségnek: „félkarú-szindrómának” keresztelte el egy Szökevény című, régi tévésorozat nyomán.

– Az a bohócruhás – jelentette ki Chris Unwin, és megborzongott. – Aki léggömböket fogott a kezében.

3

Derry legtöbb polgára egybehangzón állította, hogy a július 15-e és 21-e között megrendezett Csatorna-fesztivál káprázatosan jól sikerült – rendkívüli mértékben gyarapította a város öntudatát, hírnevét – és pénztárcáját. Az egy hétig tartó rendezvénysorozattal a belvárost átszelő Csatorna megnyitásának századik évfordulóját akarták megünnepelni. 1884 és 1910 között Derry a Csatorna révén kapcsolódhatott be teljes gőzzel a fűrészáru-kereskedelembe; a város a Csatornának köszönhette fellendülésének legdicsőbb évelt. Az alkalomra Derryt északtól délig és kelettől nyugatig kicsinosították. A vízmosta kátyúkat és gödröket, amelyekkel, a helybéliek határozott állítása szerint, jó tíz éve már senki sem törődött, akkurátusan feltöltötték forró aszfalttal és elegyengették, a középületeket kívül kitatarozták, belül frissen festették és mázolták. A Csatornán átívelő, Csókok hídjaként ismert fedett kis sétány fából ácsolt falairól csakúgy, mint a Bassey park padjairól ledörzsölték a legocsmányabb firkákat, javarészt olyan hűvösen tárgyszerű homoszexualitás-ellenes megnyilatkozásokat, mint például a felszólítás: MINDEN BUZIT KINYÍRNI!, avagy a higgadt megállapítás: AZ AIDS – ISTEN AJÁNDÉKA MINDEN HOMOKOS-NAK. Egy belvárosi áruház három hatalmas kirakatában fesztiválmúzeumot rendeztek be; a kiállított tárgyakat Michael Hanlon könyvtáros és műkedvelő helytörténész gyűjtötte össze. A város legrégibb családjai ingyenesen adták kölcsön szinte felbecsülhetetlen értékű kincseiket, és az ünnepi hét folyamán csaknem negyvenezer érdeklődő szurkolt le fejenként negyed dollárt, hogy megtekinthesse az 1890-es évekből származó vendéglői étlapokat, az 1880-as évekből fennmaradt rönkvágó bakokat, baltákat, rönkfagörgető nyársakat, az 1920-as évekből való játékokat, valamint azt a jó kétezer fényképet és kilenc tekercs mozifilmet, amely Derry elmúlt száz évét volt hivatva szemléltetni.

A kiállítás védnökségét a helybeli Nőegylet vállalta, ám Hanlon gyűjteményének néhány darabja – például a harmincas évekből származó, hírhedett csavargók trónja – ellen a hölgyek vétót emeltek, mint ahogy kizártak néhány fényképet is, például azt, amelyik a Bradley-féle bandát ábrázolta, az ugyancsak hírhedett véres tűzharc után. De azért egybehangzó vélemény szerint a kiállítás nagyszerűen sikerült, és az efféle ócska rémségekre amúgy se lett volna kíváncsi senki; mennyivel üdítőbb, ha a figyelmet a szép és épületes dolgok felé terelik!

A Derry parkban hatalmas, csíkos sátor alatt frissítőket árultak, és minden este zenekarok léptek fel. A Bassey parkban viszont folyamatos népünnepély zajlott, a Smokey Mutatványos Parádéja cég hullámvasutat és egyéb, nyaktörő repülésre vagy hajmeresztő száguldásra alkalmas berendezéseket állított fel, és tömegeket vonzottak a helyi érdekeltségű, ügyességet vagy erőt próbáló játékok is. Minden kerek órában alkalmi villamosvasút indult útnak, körbejárta a város történelmi negyedét, hogy végül a fent említett színpompás, kedélyes és jövedelmezőlátványosságok színhelyére szállítsa az utasokat.

Itt nyerte Adrian Mellon azt a bizonyos kalapot, amely az életébe került. Virággal díszített papírcilinder volt, amelyen feliratos szalag hirdette: I DERRY!

4

– Piszkosul fáradt vagyok – jelentette ki John, azaz Webby Garton. Két barátjához hasonlóan öltözékével ő is akaratlanul Bruce Springsteent utánozta, ámbár ha valaki rákérdez, bizonyára rávágja, hogy Springsteen egy hülye, nyálas buzi, és ő igenis az olyan dögös heavy metal-bandákat csípi, mint a Def Leppard, a Twisted Sister vagy a Judas Priest. Sima kék pólójának le volt szakítva az ujja, hogy kemény, izmos karja vállig kilássék. Sűrű barna haja eltakarta a fél szemét, ami valóban inkább vallott John Cougar Mellencamp, semmint Springsteen hatására. Mindkét karján kék tetoválások ékeskedtek – megannyi, gyermekrajzra emlékeztető, titkos értelmű jelkép. – Nincs kedvem dumálni.

– Csak még azt mondd el, mi történt a vidámparkban kedd délután – unszolta Paul Hughes. Ő is fáradt volt, s egyszersmind szíve mélyéig felzaklatta ez az egész mocskos história. Váltig úgy érezte, mintha az egész Csatornafesztivál olyan számmal zárult volna, amelyről valamiképpen mindenki előre tudott, csak éppen nem merték hivatalosan beiktatni a napi műsorba. Ha megteszik, a műsor így állt volna össze:

Szombat este 9 óra. Záró hangverseny, a Derryi Középiskolás Zenekar, valamint az Ipartestületi Dalnokok felléptével.

Szombat este 10 óra. Nagyszabású ünnepi tűzijáték.

Szombat este 10 óra 35 perc. Adrian Mellon rituális kivégzésével hivatalosan véget ér a Csatorna-fesztivál.

– Tele van a tököm az egész vidámparkkal – felelte Webby.

– Csak azt mondd el, hogy mit mondtál Mellonnak, és hogy ő mit felelt rá.

– Ne már – hörögte Webby a szemét forgatva.

– Igazán, Webby – nógatta Hughes társa is.

Webby Garton tovább forgatta a szemét, aztán újra belekezdett a mesébe.

5

Garton látta meg a párocskát, Mellont és Hagartyt, amint egymás derekát átfonva, lányosan vihorászva pipiskedtek előttük. Garton először valóban lányoknak nézte őket, aztán ráismert Mellonra, akire már korábban is felhívták a figyelmét. És ahogy bámulta őket, egyszer csak látta, amint Mellon odafordul Hagarty felé egy röpke csókra.

– A kurva életbe, mindjárt elhányom magam! – fakadt ki Webby mélységes undorral.

Chris Unwin és Steve Dubay állt mellette. Amikor Webby rámutatott Mellonra, Steve Dubay azt mondta: azt hiszi, a másik buzit valami Donnak hívják; állítólag egyszer felszedett egy helyi stoppos kissrácot, és a kocsiban tapenolni kezdte.

Mellon és Hagarty ekkor elhagyta a karikadobálós bódét, és a vidámpark kijárata felé igyekezve megindult a három fiú felé. Webby Garton később azt mondta Hughes és Conley rendőraltiszteknek: a látvány, hogy egy kibaszott buzeráns I DERRY -feliratot mer viselni a kalapján, sértette „állampolgári büszkeségét”. Agyrém kalap volt – papír cilinderutánzat, a tetején egy bazi nagy virággal, amelyik ide-oda hajladozott. A kalap a maga agyrém mivoltában szemmel láthatóan még mélyebben sértette Webby állampolgári büszkeségét.

Amikor Mellon és Hagarty, egymás derekát átölelve, elhaladt mellettük, Webby Garton felüvöltött: – Hogy ennéd meg azt a kalapot, te kibaszott fartúró!

Mellon Garton felé fordult, és szemhéját kacéran rezegtetve így szólt: – Ha éhes vagy, cicám, jobb falatot is kínálhatok a kalapomnál.

Webby Garton ekkor eltökélte, hogy átrendezi a buzi pofájának domborzati viszonyait: hegyek fognak kinőni belőle, és földrészek süllyednek el. Neki aztán senki ne javasolja, hogy szopja le a fütykösét!

Megindult Mellon felé. Hagarty megrettent, és tovább akarta vonszolni barátját, de Mellon mosolyogva állta a sarat. Garton később azt mondta Hughes és Conley altiszteknek, hogy szerinte MeJIon be volt állítva; nyilván piált vagy belőtte magát valamivel. Amikor Gardener és Reeves altisztek erre utalást tettek, Hagarty csak keserűn rábólintott. Persze hogy Mellon be volt állítva: attól a két mézzel leöntött fánktól, amit a vásárban bevágott, meg az egész napos vidám hangulattól. Ezért aztán nem is tud ta felmérni, micsoda veszélyt jelenthet számára Webby Garton.

– De hát Adrian már csak ilyen volt – mondta Don, papír zsebkendővel törölgetve könnyeit, s közben szétmázolva a csillámporos szemfestéket. – Sose volt hajlandó önvédelemből a színét változtatni. Ő is hitt abban, amiben a többi világ bolondja, hogy a végén úgyis minden jóra fordul.

Már ott és akkor csúnyán megüthette volna a bokáját, ha Garton egyszer csak meg nem érzi, hogy valami a könyökét ütögeti. Odanézett: nicsak, egy gumibot. Megfordult, és szembetalálta magát Frank Machen altiszttel, Derry őrangyalainak egy további jeles képviselőjével.

– Állítsd le magad, kispajtás – mondta neki Machen. – Törődj a magad dolgával, és hagyd békén ezt a két jámbor kis buzeránst. Keress magadnak valami más szórakozást – van itt elég!

– Hallottátok, minek nevezett? – kérdezte felindultan Garton. Most már Unwin és Dubay is ott állt mellette; a két fiú az imént, veszélyt szimatolva, megpróbálta Gartont a bódék felé terelni, de az lerázta őket, s érződött, hogy ha makacskodnának, ököllel támadna nekik. Férfiasságát olyan sérelem érte, amelyet nem hagyhatott megtorlatlanul. Neki aztán senki ne javasolja, hogy szopja le a fütykösét – még mit nem!

– Szerintem az égvilágon semminek se nevezett – felelte Machen. – Mi több, én úgy láttam, te kötöttél belé. Na egy-kettő, fiacskám, mozgás; ne kelljen még egyszer mondani.

– Homokosnak nevezett!

– És ettől vagy úgy odáig? Talán félsz, hogy igazat mond? – kérdezte Machen őszintének látszó érdeklődéssel, Garton arca pedig lángvörösre színeződött.

A fenti szóváltás közben Hagarty egyre kétségbeesettebben igyekezett elvonszolni Adrian Mellont a helyszínről, s fáradozása végre eredménnyel járt.

– Pá, szivi! – kiáltotta vissza pimaszul Adrian.

– Pofa be, seggriszáló – mondta szárazon Machen. – Tűnés!

Garton Mellon után vetette magát, de Machen elkapta.

– Ha akarnám, pajtás, be is kísérhetnélek – jegyezte meg.

– És ahogy elnézlek, nem is ártana.

Ha még egyszer a szemem elé kerülsz, nem úszod meg! – üvöltötte Garton a távolodó pár után. A közelben állók felkapták a fejüket, és rábámultak.

És ha a fej éden lesz ez a kalap, megöllek! Ebben a városban nincs szükség buzeránsokra!

Mellon, anélkül hogy megfordult volna, meglengette bal kezét – a körmei cseresznyepirosra voltak festve –, és most már valóban riszálta a farát menet közben. Garton újból utána akarta vetni magát.

– Még egy mozdulat vagy akár egyetlen szó, és bevarrlak – mondta Machen szívélyesen. – És hidd el, öcsi, hogy nem tréfálok.

– Gyere már, Webby – mondta Unwin feszengve. – Kopjunk le...

– Maga szereti az ilyen ürgéket? – kérdezte a rendőrtől Webby, tudomást sem véve Chrisről és Steve-ről. – Na, halljuk!

– A seggtúrók engem hidegen hagynak – jelentette ki Machen. – Nekem két dolog fontos, a rend és a nyugalom, és ezért veled van bajom, rücskös képű, és nem velük. Na, sétálsz velem egyet, vagy inkább mégse?

– Gyere szépen, Webby – mondta halkan Steve Dubay.

– Kapjunk be egy hot dogot.

Webby hangsúlyos mozdulattal igazította meg az ingét, kisimította haját a szeméből, aztán elindult a barátaival. Machen, aki Adrian Mellon halálának másnapján ugyancsak tanúvallomást tett, így nyilatkozott: – Amikor elvonult a haverjaival, még hallottam, hogy azt mondja nekik: „Ha még egyszer az utamba kerül, azt nem ússza meg szárazon.”

6

– Kérem szépen, muszáj beszélnem a mamámmal – mondta Steve Dubay immár harmadszor. – Meg kell mondanom, hogy szerelje le a mostohaapámat, különben nagy hirig lesz, ha hazaérek.

– Majd kicsit később – felelte Charles Avarino altiszt. A társával, Barney Morrisonnal együtt jól tudta, hogy Steve Dubay ugyan haza nem megy aznap, sőt alighanem még jó néhány éjszaka. A fiú mintha nem fogná fel, mekkora pácba került, s mikor Avarino később megtudta, hogy tizenhat évesen maradt ki az iskolából, csöppet sem volt meglepve. Dubay még akkor is a Water utcai középiskola alsó tagozatát látogatta, amikor tanulmányait megszakította, s a harmadik osztályismétlése közben elvégzett Wechsler-féle vizsgálat 68-as intelligenciahányadost állapított meg nála.

– Mondd el, mi történt, miután Mellon kilépett a Sólyomból – biztatta Morrison.

– Azt már nem, arról jobb, ha nem beszélek.

– Ejnye – jegyezte meg Avarino. – Aztán miért?

– Mer asszem, máris túl sokat beszéltem.

– De hiszen azért jöttél ide – mondta Avarino. – Vagy tévednék?

– Nnem, de... izé...

– Na ide figyelj – mondta nyájasan Morrison, azzal leült Dubay mellé, és kipattintott számára egy cigarettát a csomagból. – Azt hiszed, hogy mi ketten – Chick, a cimborám meg én – odavagyunk a buzikért?

– Hát nem'tom...

– Talán úgy nézünk ki, mint két buzi? – Azt nem, de...

– Mi a javadat akarjuk, Stevie – mondta Morrison ünnepélyesen. – És hidd el nekem, Chris, Webby meg te most igencsak rászorultok a segítségre. Mert holnapra Derry minden érző szívű polgára a fejeteket fogja követelni.

Steve Dubay mintha kissé megijedt volna. Avarino, aki már eligazodott a bozontos fickó renyhe gondolatai között, gyanította, hogy a fiút ismét a mostohaapja foglalkoztatja. Avarino ugyan korántsem rajongott Derry kis homoszexuális közösségéért – hasonlóan a többi helyi zsaruhoz, szívből örült volna, ha a Sólyom örökre lehúzza a rolót –, most azonban maga is örömest hazafuvarozta volna Steve Dubayt. Mi több, akár a karját is nagy élvezettel fogta volna le, mialatt a mostohaapja péppé veri a kis férget. Avarino valóban nem kedvelte a buzeránsokat, de ettől még korántsem vallotta, hogy halálra kéne őket kínozni. Márpedig Mellonnal irgalmatlanul bántak el. Amikor kiemelték a Csatorna hídja alól, dülledt szemében még mindig ott ült a halálos rémület. És ennek a kölyöknek itt halvány fogalma sincs, miben működött közre.

– Mi nem akartuk bántani – hajtogatta Steve. Valahányszor összezavarodott, mindig ugyanez a mondat volt a menedéke.

– Látod, éppen ezért kell mindent kipakolnod – mondta Avarino nagyon komolyan. – Mesélj el mindent őszintén, úgy, ahogy történt, és akkor talán akkorát sem durran az egész, mint a verébfing. Jól mondom, Barney?

– Nem is mondhatnád jobban, Chick – bólogatott Morrison.

– Szóval még egyszer, tényleg utoljára, rendben? – turbékolta Avarino.

– Hát nem is tudom – mondta Steve, azzal lassan megoldódott a nyelve.

7

Amikor a Sólyom 1973-ban megnyílt, Elmer Curtie azt hitte, hogy a vendégkör jórészt az utasok közül kerül majd ki, lévén, hogy a szomszédos buszpályaudvaron három társaság – a Trailways, a Greyhound és az Aroostook County – járatai is megfordultak. Csak azzal nem számolt, hogy a buszokon nagyon sok nő és kisgyermekes család is utazik, a férfiak közül pedig jó néhányan szatyorban viszik magukkal az üveget, és le se szállnak a buszról. A leszállók többnyire katonák vagy tengerészek voltak, akik éppen csak lehajtottak egy-két pofa sört – az ilyen tízperces megállások alatt igazán nem lehet nagy tivornyát csapni.

1977-re Curtie lassan számot vetett ezekkel az aranyigazságokkal, de ekkor már késő volt: a felhalmozódott számlák hovatovább elborították, és nem látott a csődből semmilyen kiutat. Eszébe jutott, hogy felgyújtja a csehót és bezsebeli a biztosítást, de félt, ha nem fogad fel profi gyújtogatót, elkaphatják... arról meg fogalma sem volt, hol tanyázhatnak az ilyen szakemberek.

1977 februárjában el is tökélte, hogy még kivárja július negyedikét, és ha addigra nem sejlik fel valamilyen kedvező változás, egyszerűen megtesz néhány métert, felkap egy Greyhoundra, és megnézi, Floridában nem kékebb-e az ég.

Az elkövetkező öt hónap során azonban észrevétlen, ám annál elképesztőbb virágkor köszöntött a kocsmára, amelyet Curtie belül feketére és aranyra festetett, és kitömött madarakkal élénkített. (A bátyja műkedvelő állatpreparátor volt, legszívesebben madarakat tömött ki, halála után pedig Elmerre maradt az egész gyűjtemény.) Elmer egyszer csak azon kapta magát, hogy esténként hatvan sör és mintegy húsz adag rövidital helyett nyolcvan sört és száz röviditalt szolgál fel, s az utóbbi szám kitartón növekedett százhúszra, sőt néha akár százhatvanra is.

Vendégei fiatalok voltak, jól neveltek, és csaknem kizárólag férfiak. Sokan közülük felháborító módon öltöztek, de akkortájt szinte még kötelező volt minél felháborítóbban öltözni, és Elmer Curtie csak 1981 táján eszmélt rá, hogy törzsközönsége szinte csupa buziból áll. Ha ezt bármelyik derryi polgárnak elmondja, az illető hahotázva közölte volna, hogy ő sem most jött le a falvédőről, holott a kocsmárosnak eszébe sem jutott lódítani. Olyan volt, mint a közmondásos férj, aki utolsónak értesül róla, hogy a felesége megcsalja – akkor meg már nem is érdekli. A kocsma nyereséges lett, és bár ezzel Derryben még négy hasonló intézmény is eldicsekedhetett, a Sólyom volt az egyetlen, amelynek berendezését nem verték szét szabályos időközönként a randalírozó vendégek. Először is, az itteniek soha nem kaptak hajba nők miatt; meg aztán, heteroszexuális társaikkal ellentétben, ezek a férfiak, ha buzeránsok voltak is, valamiképpen elsajátították a békés egymás mellett élés titkát.

Attól kezdve, hogy Curtie előtt megvilágosodott vendégkörének sajátos nemi beállítottsága, egyszer csak mindenfelől rémmeséket kezdett hallani saját intézményéről; ezek a történetek már évek óta közszájon forogtak, de 1981-ig egyszerűen nem hatoltak el Curtie füléig. A leglármásabbak, mint hamarosan megtapasztalta, éppen azok voltak, akiket bilincsbe verve se lehetett volna bevonszolni a Sólyomba; mintha attól tartanának, hogy az ottani levegő elsorvasztja az izmaikat. És lám, mégis ők tűntek a legjobban értesültnek.

A mendemondák szerint a Sólyomban, akármelyik este nézzen be az ember, férfiak táncolnak szorosan egymáshoz tapadva, s mindenki szeme láttára dörzsölik össze a farkukat; a söntéspultnál nyelves csókokat váltanak, és a mosdóba járnak, hogy leszopják egymást. Hátul állítólag volt egy különszoba is, a legperverzebbeknek: itt valami náci egyenruhás, tagbaszakadt hapsi állt készenlétben, majdnem vállig bezsírozott karral, és készségesen vette gondjaiba a belépőket.

A valóságban mindebből semmi sem volt igaz. Ha a buszpályaudvarról be-betért egy szomjas utas egy pohár sörre vagy szódás whiskyre, az égvilágon semmi szokatlant nem észlelt – a kocsma persze tele volt férfiakkal, no de országszerte sok-sok ezer kocsmában férfiakból állt a közönség. A vendégek buzik voltak, de ez még nem jelenti azt, hogy hülyék is lettek volna. Ha valamivel több szabadosságra vágytak, átruccantak Portlandbe; ha sokkal több, igazán nagystílű szabadosságot igényeltek, New Yorkba vagy Bostonba utaztak, a legbotrányosabb buzibárokba. Derry azonban kisváros volt, vidékies szellemű, és Derry kis homoszexuális férfiközössége pontosan tudta, hogy árnyékban kell maradnia.

Don Hagarty 1984-ben, egy márciusi estén jelent meg először Adrian Mellon társaságában, de ezt megelőzően már két vagy három éve járt el a Sólyomba. Ekkoriban inkább bejátszotta a mezőnyt; ritkán mutatkozott öt-hat alkalomnál többször egyazon kísérővel. Április végére azonban még az ilyen részletkérdések iránt meglehetősen közömbös Elmer Curtie is felfogta, hogy Hagarty és Mellon kapcsolata tartóssá szilárdult.

Hagarty műszaki rajzoló volt egy bangori tervezőirodánál, Adrian Mellon pedig szabadúszó író, aki mindenhová írt, ahol csak közölték – felekezeti folyóiratokba, repülőtársaságok Icépes újságaiba, helyi lapokba, vasárnapi mellékletekbe, szexmagazinokba. Közben egy regényen is dolgozott, de a szándéka nem lehetett igazán komoly, mert harmadéves egyetemista korában kezdett hozzá, és az azóta eltelt tizenkét esztendőiben még nem sikerült befejeznie.

Derry be azért jött, hogy irodalmi riportot készítsen a Csatornáról – egy New England-i vargabetűk című, Concordban kiadott, évente hatszor megjelenő, fényűző kiállítású folyóirat bízta meg vele. Adrian Mellon azért vállalta a feladatot, mert a laptól három hétre szóló napidíjat préselhetett ki, beleértve egy csinos szállodai szoba költségeit is, miközben az anyagot akár öt nap alatt is összeszedhette, a fennmaradó két hétben pedig további négy helyi tárgyú cikket is előkészíthetett.

Csakhogy a szóban forgó három hét alatt megismerkedett Don Hagartyval, és a háromhetes potyavakáció leteltével, ahelyett, hogy visszament volna Portlandbe, kivett egy kis lakást a Kossuth közben. Itt azonban mindössze hat hétig lakott. Utána odaköltözött Don Hagartyhoz.

8

Ez a nyár – mondotta Hagarty Harold Gardenemek és Jeff Reevesnek – eddigi élete legboldogabb nyara volt. Pedig hát, tette hozzá, nem ártott volna résen lenni; tudhatta volna, hogy a hozzá hasonlók talpa alá a Jóisten csak azért csúsztat puha szőnyeget, hogy aztán mihamarabb kirántsa alóluk.

Kapcsolatukat, mesélte, csak egyvalami árnyékolta be; Adrian szertelen rajongása Derry iránt. Az egyik pólóján ez a felirat állt: MAINE NEM ROSSZ, DE DERRY SZUPER! Szerzett egy egyenzakót, amilyet a Derry Tigrisei nevű főiskolás csapat viselt. És ehhez jött persze a kalap. Azt állította, hogy a város hangulata pezsgő, eleven és táplálja alkotóerejét, és ebben talán volt is valami igazság, mert egyszer csak elővette a bőröndjéből a regényt, amely már majd' egy éve elhagyatva hevert.

– És tényleg dolgozott is rajta? – kérdezte Gardener, akit a dolog ugyan vajmi kevéssé érdekelt, csak nem akarta, hogy Hagarty kiessen a lendületből.

– De még mennyire! Valósággal ontotta a lapokat! Azt mondta, lehet, hogy rémes lesz, de legalább rémes regény lesz és nem rémes töredék. Úgy tervezte, októberre, a születésnapjára befejezi. Persze fogalma sem volt róla, milyen is Derry valójában. Azt hitte, kívülről-belülről ismeri, de túl rövid időt töltött itt ahhoz, hogy igazán beleszimatolhasson Derry levegőjébe. De neki hiába magyaráztam ezt, oda se figyelt.

– És maga szerint, Don, milyen hely igazából Derry? – kérdezte Reeves.

– Hogy milyen? Mint egy halott kurva, akinek férgek másznak ki a pinájából – felelte Don Hagarty.

A két zsaru szóhoz sem jutott az álmélkodástól.

– Gonosz egy hely – toldotta meg Hagarty. – Igazi kloáka. Csak nem akarják azt mondani, hogy maguk ezt nem tudják? Itt élték le az egész életüket, és még nem jöttek rá?

Egyikük sem felelt, Hagarty pedig, kis szünet után, folytatta elbeszélését.

9

Ameddig Adrian Mellon fel nem tűnt az életében, Don egyre azt tervezte, hogy elhagyja Derryt. Három éve lakott a városban, főleg azért, mert hosszú lejáratra vette ki a lakást, ahonnan káprázatos kilátás nyílt a folyóra, de a bérleti szerződésben kikötött idomár a végéhez közeledett, és Don szívből örült neki. Ezentúl nem kell majd órákig ingáznia Derry és Bangor között, és baljós vibrációkat sem érez többé; mint egy ízben Adriannak említette, Derryben mintha mindig tizenhármat ütne az óra. Adrian bebeszélhette magának, hogy Derry tüneményes hely; Don azonban borzongott tőle. Nemcsak a város egyértelmű homoszexualitás-ellenes beállítottsága félemlítette meg, amely éppoly egyértelműen megnyilvánult a templomi prédikációkban, mint a Bassey park padjain; de ene az egyre legalább határozottan rámutathatott. Adrián azonban csak nevetett.

– Minden amerikai városban van a lakosságnak egy hányada, amelyik gyűlöli a buzikat – mondta. – Ezt te is éppolyan jól tudod, mint én. Nemhiába a bárgyú nyárspolgárok korát éljük.

Don belátta, hogy Adrian hiszi is, amit mond, és lényegében azt mondja, hogy Derry nem rosszabb akármelyik közepes nagyságú eldugott városnál. Így felelt hát: – Gyere el velem a Bassey parkba, drágám. Ott majd mutatok neked valamit.

Elhajtottak hát a Bassey parkba; ez június közepén történt, egy hónappal Adrian meggyilkolása előtt, magyarázta Hagarty a zsaruknak. Felvitte Adriant a Csókok hídjára, s ott, a megnevezhetetlen, de enyhén émelyítő szagú félhomályban rábökött az egyik falfirkára. Adriannak égő gyufát kellett odatartania, hogy ki tudja betűzni.

RAKD KI A FASZOD, BUZI, HADD VÁGJAM LE.

– Tudom én, hogyan gondolkodnak az emberek a homokosokról – mondta csendesen Don. – Tizenéves koromban összevertek egy daytoni teherautó-pihenőnél; Portlandben egy büfé előtt egypár senkiházi felgyújtotta a cipőmet, a hájas seggű vén zsaru pedig csak ült közben a cirkálójában és röhögött. Sok mindent megéltem – de ehhez hasonlót még nem láttam. Olvasd csak el a többit is. Győződj meg róla magad. Az újabb gyufa lángjánál újabb felirat tűnt elő. VERJETEK SZÖGET A BUZIK SZEMÉBE (ISTEN NEVÉBEN)!

– Akárki írja ezeket a kis szentbeszédeket, biztos, hogy titkos elmebeteg. Ha tudnám, hogy csak egyetlen emberről, egyetlen magányos dilinósról van szó, mindjárt jobban érezném magam, csakhogy... – Don bizonytalan mozdulattal mintegy átfogta az egész hidat. – Túl sok van ezekből a firkákból – és valamiért nem hiszem, hogy egy ember gyártaná őket. Hát ezért akarok elmenni Derryből, Ade. Túl sok itt a titkos elmebeteg, és túl sokfelé grasszálnak.

– Tudod mit? Várj még, amíg elkészülök a regénnyel, jó? Kérlek, Don... ígérem, októberre meglesz, egy nappal se később. Itt jobb a levegő.

– Nem tudta, hogy inkább a vízre kellene odafigyelnie – mondta keserűn Don Hagarty.

10

Tom Boutillier és Rademacher rendőrfőnök némán előrehajolt. Chris Unwin lehorgasztott fejjel ült, és egyhangúan magyarázott a padlónak. Most jutott el ahhoz a részhez, amely kéttagú hallgatóságát a leginkább érdekelte – most jön az, ami miatt a három balfácán közül legalább kettő a thomastoni börtönben köt majd ki.

– A vidámpark dögunalom volt – mondta Unwin. – Már bontották az összes, hogyismondjam, pályát, az ördögtányért meg azt az ejtőernyőset, a gokarton is már kinn volt a „Zárva” tábla. Csak a kissrácoknak üzemelt még a ringlispíl, így aztán átmentünk a bódékhoz, ahol legalább nyerni lehetett, és Webby meglátta a karikadobálóst, és a nyeremények közt azt a kalapot, amit a buzi viselt. Akkor azt vette célba, de mindig mellédobott, és minél többször hibázta el, annál dühösebb lett, értik, ugye... És akkor a Steve – tudják, neki az a szavajárása, hogy nyugi, nyugi, meg mi a fasznak kell így begurulni, satöbbi, csakhogy akkor éppen kurvára fel volt dobva, mert bevett valamit, értik, ugye... Fogalmam sincs, mit vett be, valami vörös tabletta volt, még az is lehet, hogy nincs is betiltva. Lényeg, hogy folyton cukkolta a Webbyt, és már úgy nézett ki, hogy a Webby nekimegy, értik, ugye, de ő csak szívózott, hogy azt mondja, még ezt a buzi tökfedőt se bírod megnyerni, satöbbi, meg hogy te tényleg leereszthettél, ha még annak a buzinak a kalapját se tudod eltalálni. Aztán a végén a nő mégis adott neki valami nyereményt, pedig a karika akkor is mellément, szerintem csak meg akart már szabadulni tőlünk, bár ezt nem tudom biztosan, csak az volt a spurim. És akkor adott neki egy olyan lármázó dolgot, biztos ismerik, fújni kell, és akkor kigöngyölődik, és úgy szól, mintha fingana valaki. Régen nekem is volt ilyen, farsangra kaptam vagy szilveszterre, szóval amikor cirkuszolni kell, eléggé bírtam, de aztán elhánytam valahová. Persze az is lehet, hogy valami állat lenyúlta a zsebemből az iskolaudvaron, értik, ugye. Szóval a vidámpark almás volt, mi meg leléceltünk, de Steve még akkor is macerálta a Webbyt, amiért nem bírta megnyerni a buzinak a kalapját, Webby meg hallgatott, és én tudtam, hogy ez rosszat jelent, de kicsit mólés voltam, értik, ugye. Gondoltam, jobb volna már valami másról beszélni, csak sajnos semmilyen téma nem jutott az eszembe, értik, ugye. Aztán, amikor kiértünk a parkolóba, a Steve azt kérdezte, na, hazamegyünk?, a Webby meg erre, nem, ejtsük csak útba azt a csehót, hogy ott van-e a nyavalyás buzi.

Boutillier és Rademacher szeme összevillant, majd Bou-tillier megkocogtatta az arcát a mutatóujjával: ez az motorosbakancsos vadbarom, anélkül hogy sejtené, most mondta ki, hogy előre megfontolt gyilkosság történt.

– Én meg mondom erre, hogy nem, nekem muszáj hazamennem, mire a Webby: Talán betojtál a sok buzitól? Én meg erre tiltakozni kezdek, hogy dehogy tojtam be, Steve pedig még mindig olyan volt, mint aki belőtte magát, és kiabálni kezdett: gyerünk, gyerünk, süssünk egy kis buzifasírtot, kíváncsi vagyok, milyen az íze...

11

Az időzítés olyan jól sikerült, hogy minden a lehető legrosszabbul sült el. Adrian Mellon és Don Hagarty, két sör elfogyasztása után, kijött a Sólyomból, majd elhagyva a buszpályaudvart, önkéntelen, megszokott mozdulattal még fogták egymás kezét. Ekkor tíz óra húsz perc volt. Elérték a következd sarkot, és ott balra fordultak.

A Csókok hídja innen még vagy fél mérfölddel feljebb volt; a Főutca vonalát folytató, amúgy sokkal kevésbé festői Nagy hídon akartak átkelni. A Kenduskeag vízállása nyáriasan alacsony volt, legföljebb ha százhúsz centiméter. A víz lomhán kerülgette a betonpilléreket.

Éppen rátértek a hídra, amikor a Duster beérte őket. (Steve Dubay látta meg, ahogy kilépnek a Sólyomból, és kéjes örömmel hívta fel rájuk társai figyelmét.)

– Vágj elébük! – süvöltötte Webby Garton. Mellon és Hagarty éppen egy utcai lámpa alá ért, és a lámpa fényénél látszott, hogy kézen fogva andalognak. Webbyt ez eléggé feldühítette – ha nem is annyira, mint a kalap. Az óriás papírvirág bolondosan lengett ide-oda. – Vágj elébük, a kurva életbe!

És Steve engedelmeskedett.

Chris Unwin tagadta, hogy a soron következő eseményekben részt vett volna, Don Hagarty azonban egészen másként emlékezett. Azt mondta, Garton jóformán már menet közben kipattant a kocsiból, de a másik kettő is tüstént követte. Először csak szóváltás volt, amely azonban nem sok jót ígért. Ezúttal Adrian sem adta a nyeglét, nem tette-vette magát, mert érezte, hogy nagy bajban vannak.

– Add ide azt a kalapot, rohadt buzi – mondta Garton. – Ha odaadom, leszállsz rólam? – kérdezte Adrian a félelemtől elfúló hangon, és ahogy rémült tekintettel pásztázta végig támadóit, kis híján elsírta magát.

– Pofa be! Ide azzal a szarral!

Adrian odaadta a papírcilindert, Garton pedig rugós kést húzott elő farmernadrágja bal elülső zsebéből, kettévágta a kalapot, a darabokat nadrágja ülepéhez dörzsölte, majd a földhöz vágta és rájuk taposott.

Miközben a fiúk figyelme megoszlott Adrian és a kalap között, Don Hagarty hátrált néhány lépést; mint mondta, rendőrt keresett.

– Most pedig békén hagy... – kezdte Adrian Mellon, ám ebben a másodpercben Garton az arcába öklözött, úgy, hogy nekitántorodott a derékmagasságig érő hídkorlátnak. Adrian felüvöltött, és a szája elé kapta kezét. Ujjai közül ömlött a vér.

Ade! – kiáltotta Hagarty, és visszarohant, de Dubay elgáncsolta, Garton pedig gyomorszájon rúgta, úgy, hogy a járdáról az úttestre zuhant. Éppen arra jött egy kocsi, Hagarty feltérdelt, és kiabálni kezdett a vezető felé, de annak eszében sem volt lassítani; még csak körül sem nézett, mondta Hagarty Gardenernek és Reevesnek.

– Kuss, buzi! – mondta Dubay, és az arcába rúgott. Hagarty félig eszméletlenül oldalvást a csatornába gurult.

Néhány másodperc múlva egy hang – Chris Unwiné – odaszólt, hogy tűnjön el, ha nem akar úgy járni, mint a barátja. Unwin elismerte, hogy valóban így történt.

Hagarty hallotta a záporozó ütéseket, és hallotta, amint szerelmese velőtrázóan sikoltozik. Olyan volt a hangja, mint a csapdába esett nyúlé, mondta a rendőröknek. Ő, Hagarty négykézláb visszamászott az útkereszteződéshez, ahonnan már látszottak a buszpályaudvar élénk fényei, és kellő távolságból visszafordult.

Adrian Mellont, aki lehetett vagy százhatvanöt centi, és csuromvizesen sem nyomott volna többet hatvan kilónál, Garton, Dubay és Un win egymásnak dobálta; remegő teste ernyedt volt, mint egy rongybabáé. A három fiú felváltva ütötte, és tépték-szaggatták rajta a ruhát. Amikor Hagarty odanézett, Garton éppen ágyékon öklözte Adriant, akinek a haja az arcába csüngött, s ingét már átáztatta a száján omló vér. Webby Garton két nehéz gyűrűt viselt a jobb kezén, az egyiket a derryi középiskola címere díszítette, a másikat ő maga készítette politechnika-órán. Ez utóbbiból több centi magasan két egymásba fonódó sárgaréz betű állt ki; a két betű: DB Garton kedvenc metal bandáját, a Dead Bugsot jelképezte. A gyűrűk felhasították Adrian felső ajkát, és fenn, az íny közelében összetörték három fogát.

Segítség! – ordította Hagarty. – Segítség! Megölik! Segítség!

Körülötte néma sötétségbe burkolóztak a Fő utca épületei. Senki nem jelent meg a segítséghívásra, még a buszpályaudvar fehér fényszigete felől sem közeledett egy árva lélek, és Hagarty ezt egyszerűen nem értette, hiszen tudta, hogy többen is vannak ott; látta, amikor Ade meg ő az imént elmentek az épület mellett. Hát nincs teremtett lélek, aki hajlandó volna segíteni? Lehetséges ez?

– SEGÍTSÉG! SEGÍTSÉG! AZ ISTEN SZERELMÉRE, KÖNYÖRGÖK, SEGÍTSENEK, MIELŐTT MEGÖLIK!

– Segítség – suttogta ekkor tőle balra egy egészen halk, vékony hang – és utána kuncogás hallatszott.

Halálugrás! – rikkantotta éppen ekkor Garton, és nagyot röhögött hozzá. Mindhárman végigröhögték Adrian megkínzását, magyarázta Hagarty Gardenernek és Reeves-nek. – Most ugrik a buzi!

Ugrik a buzi! Ugrik a buzi! – kántálta röhögve Dubay.

– Segítség – szólalt meg újra az a halk, vékony hang, és komolyságával furcsán feleselt a rá következő kis vihogás – mintha egy gyerekből törne fel, aki végképp nem tud uralkodni a jókedvén.

Hagarty ekkor lenézett, és meglátta a bohócot – és ettől a ponttól kezdve Gardener és Reeves Hagarty minden szavában kételkedni kezdett, merthogy a folytatás maga volt a merd eszelős lázálom. Igaz, Harold Gardenernek valamivel később azért szöget ütött fejébe a dolog, tudniillik értesült róla, hogy az Unwin gyerek is látott valamilyen bohócot – legalábbis ezt állította. Gardener tehát törni kezdte a fejét. A társa vagy nem volt hajlamos az ilyesmire, vagy ha mégis, hát titkolta.

A bohóc, jelentette ki Hagarty, félig Rónáidra, a csokornyakkendős, kockás kabátos McDonald-reklámfigurára, félig a valamikori tévébohócra, Bozóra emlékeztetett – legalábbis első látásra, amikor leginkább az elképesztő narancssárga hajpamacsok keltették fel a figyelmét. Később azonban, amikor elgondolkodott a látottakon, már úgy vélte: a bohóc igazából egyikre sem hasonlított. A fehér holdvilágarcra mázolt mosoly nem narancssárga volt, hanem vérvörös, és a szempár ijesztő ezüstös fényben villogott. Persze meglehet, hogy az illető kontaktlencsét viselt, de Don a lelke mélyén továbbra is úgy gondolta, hogy valóban ezüstszínű szeme volt. Lötyögősen bő ruháját nagy, narancssárga pompongombok díszítették, és a kezén rajzfilmekből ismerős kesztyű fehérlett.

– Ha segítség kell, Don – mondta a bohóc –, hozzásegíthetlek egy léggömbhöz.

Azzal odakínálta a kezében lévő, egymáshoz kötözött léggömböket.

– Lebegnek ám – mondta. – Odalenn mi mind lebegünk; és hamarosan köztünk lebeg majd a barátod is.

12

– Tehát a bohóc a nevén szólította – mondta Jeff Reeves közönyös, kifejezéstelen hangon, majd Hagarty lehajtott feje fölött fél szemmel Harold Gardenerre kacsintott.

– Úgy van – mondta Hagarty, anélkül hogy felnézett volna. – Általában rá szoktam ismerni.

13

– És akkor átdobtátok a korláton – mondta Boutillier. – Ugrott a buzi.

– Én nem! – nézett fel rájuk esdeklőn Unwin, és kisimította haját a szeméből. – Amikor láttam, hogy komolyan gondolják, megpróbáltam elhúzni Steve-et, mert tudtam, hogy a hapsi összetörheti magát... Volt vagy három méter is a vízig...

Hét és fél méter volt. Rademacher egyik beosztottja már megmérte.

– De mintha mindketten begolyóztak volna. Folyton csak azt üvöltözték, hogy ugrik a buzi, ugrik a buzi, aztán fölemelték, Webby a hóna alatt fogta, Steve a nadrágját, a fenekénél, és... és...

14

Amikor Hagarty felfogta, mit művelnek, visszarohant, és torkaszakadtából ordította:

Ne! Ne! Ne!

Chris Unwin nagyot lökött rajta, és Hagarty vacogó rongycsomóként zuhant a járdára. – Te is a vízben akarod végezni? – suttogta felé Chris. – Szedd a csülköd, öreg!

És ekkor dobták át Adrian Mellont a híd korlátján. Hagarty hallotta a csobbanást.

– Tűzzünk innen – mondta Steve Dubay, és Webbyvel a kocsi felé hátrált.

Chris Unwin a korláthoz lépett, és lenézett. Először Hagartyt pillantotta meg, aki körmével kapaszkodva csúszott le a gizgazzal benőtt, szeméttel teleszórt parton a víz felé. És csak ezután vette észre a bohócot, aki a túloldalon fél kézzel vonszolta ki Adriant a vízből; a másik kezével a léggömböket fogta. Adrian csuromvizes volt, fuldoklott és nyöszörgött. A bohóc elfordította a fejét, és felvigyorgott Chrisre. Chris azt mondta, látta fényes, ezüstös szemét és csupasz fogait. Hatalmas lapátfogai voltak, jegyezte meg.

– Mint a cirkuszban az oroszláné – mondta. – Esküszöm, akkora foga volt.

Ezután, mondta, még látta, ahogy a bohóc hátralöki Adrian Mellon fél karját.

– Na és mi történt ezután, Chris? – kérdezte unottan Boutillier. Ez a rész már hidegen hagyta. Nyolcéves kora óta nem érdekelték a tündérmesék.

– Azt már nem tudom – mondta Chris. – Mert Steve pont akkor megmarkolta a karomat, és a kocsihoz rángatott. De úgy látszott, mintha... szóval mintha beleharapna a hapsi hónaljába. – Ismét felnézett a két férfira, s hangja most már egyre bizonytalanabbul csengett. – Legalábbis én így láttam... Olyan volt, tudják, mintha fel akarná falni. Mintha ki akarná harapni a szívét.

15

Ez nem igaz, mondta Hagarty, amikor kérdések formájában elébe tárták Chris Un win vallomását. A bohóc nem vonszolta ki Ade-et a túlsó partra, ő legalábbis semmi ilyet nem látott – ámbár az igazat megvallva, mire idáig jutottak, ő már aligha minősülhetett tárgyilagos szemlélőnek, elvégre félig-meddig önkívületben volt, a rohadt életbe!

Szerinte a bohóc a túlsó part közelében állt, és karjában tartotta Adrian víztói csöpögő testét. Ade jobb karja élettelenül nyúlt hátra a bohóc feje mögé, és való igaz, hogy a bohóc Ade jobb hónaljába fúrta a fejét, de nem harapott, hanem – mosolygott. Hagarty még most is látta maga előtt, ahogy mosolyogva néz ki Ade karja alól.

Aztán egyszer csak szorosabban kulcsolta át Ade testét, és Hagarty hallotta a bordák reccsenését.

Ade felüvöltött.

– Gyere, Don, lebegj te is velünk – szöktek ki a szavak a vigyori piros szájból. Aztán a bohóc fehér kesztyűs kezével a híd alá mutatott.

A híd pillérei között léggömbök lebegtek; nem egy tucat, nem is száz, hanem ezer meg ezer, piros, kék, zöld, sárga, és mindegyikre az volt nyomtatva: I DERRY!

16

– Hát ez eléggé felfujt mesének hangzik – szellemeskedett Reeves, és ismét rákacsintott Harold Gardenerre.

– Sejtem, mire gondol – jelentette ki Hagarty, továbbra is azon a kísértetiesen tompa hangon.

– Szóval maga látta azokat a léggömböket – mondta Gardener.

Don Hagarty lassan az arca elé emelte mindkét kezét. – Oly tisztán láttam őket, mint most az ujjamat. Ezer meg ezer volt belőlük – annyi, hogy a híd alját is eltakarták. Lebegtek a víz fölött, és mintha fel-alá ugráltak volna valahogy. És közben hangot is adtak, fura, halk, nyikorgó kis hangot, ahogy minduntalan egymásnak ütődtek. És a madzagok – egy egész őserdőre való – úgy csüggtek alá, mintha valami hatalmas fehér pókháló úszna a víz fölött. És akkor a bohóc odavitte Ade-et közéjük. Láttam, ahogy a buggyos ruhájában a madzagok közé nyomul. Ade iszonyúan hörgött. Akkor utána-vetettem magam... a bohóc pedig megfordult, és visszanézett. Láttam a szemét, és hirtelen rájöttem, kicsoda.

– Na és ki volt, Don? – kérdezte csendesen Harold Gardener.

– Maga Derry volt – felelte Don Hagarty. – Ez az egész város.

– És akkor mit csinált? – A kérdés természetesen Reeves-től származott.

– Elszaladtam, maga hülye bunkó – mondta Hagarty, és zokogásban tört ki.

17

Harold Gardener nyugton maradt egészen november tizenharmadikáig; másnapra tűzték ki a derryi kerületi bíróságon az Adrian Mellon elleni gyilkossággal vádolt John Garton és Steven Dubay tárgyalását. Ekkor Gardener felkereste Tom Boutilliert. A bohócról akart vele beszélni. Boutillier-nek csöppet sem fúlt a foga a témához, de amikor rájött, hogy Gardener, ha nem beszélnek a lelkére, még képes valami ostobaságot művelni, meggondolta magát.

– Nem volt ott semmiféle bohóc, Harold. Azon az éjszakán három másik bohóc garázdálkodott: a mi aranyos srácaink. Ezt maga is éppoly jól tudja, mint én.

– Két tanúnk is van...

– Ugyan, süket duma. Unwin felfogta, hogy ezúttal valóban megégetheti az ujjacskáit, és ezért úgy döntött, hogy bedobja a félkarút. „Nem mi öltük meg azt a szegény kis buzeránst, hanem a félkarú!” Régi lemez. Hagarty pedig hisztérikus állapotban volt. Ott állt, és kénytelen volt végignézni, hogy azok a kölykök meggyilkolják a legjobb barátját. Ha repüló csészealjakat látott volna, azon sem csodálkoznék.

Gardener azonban látta Boutillier szemében, hogy magában mást gondol, és módfelett ingerelte ez a köntörfalazás.

– Ne etessen már – vetette oda. – Maga is tudja, hogy a két tanúvallomás független volt egymástól.

– Nem tudom, ki etet kit. Szóval maga úgy gondolja, hogy akkor este a Nagy híd alatt egy vámpír hajlamú bohóc garázdálkodott? Nahát, én ezt nevezem etetésnek.

– Nem egészen, de...

– Vagy elhiszi, hogy Hagarty ötmillió lufit látott, és mindegyikre ugyanaz volt írva, mint az imádottjának a kalapjára? Szerintem tudniillik ez is etetés.

– Azt nem, de...

– Akkor meg minek macerál ezzel a baromsággal?

Elég volt! – bődült el Gardener. – Nem kihallgatásra jöttem magához! Az a lényeg, hogy mindketten ugyanúgy írták le az egészet, és közben fogalmuk sem volt, hogy a másik mit mondott!

Boutillier eddig egy ceruzával játszott az íróasztala mögött. Most letette a ceruzát, felállt, és odament Harold Gardenerhez. Egy fejjel alacsonyabb volt nála, Gardener mégis hátrált egy lépést, mert a helyettes államügyészt majd' szétvetette a düh.

– Azt akarja, Harold, hogy elveszítsük a pert?

– Nem, dehogyis...

– Azt akarja, hogy ezek a kis fenevadak továbbra is szabadon garázdálkodjanak?

– Isten őrizz!

– Helyes, akkor ezzel megvolnánk. És most, hogy a fő dologban megegyeztünk, elárulom, igazából mi a véleményem. Igenis valószínű, hogy aznap éjjel volt valaki a híd alatt. Még az is meglehet, hogy bohócruhát viselt, ámbár ismerem én az ilyen tanúvallomásokat: szerintem inkább valami részeg csavargó vagy csöves lehetett, aki mindenféle szedett-vedett kacatot aggatott magára, és éppen holmi elhullajtott aprópénz vagy ételmaradék után kutakodott odalenn; hátha valaki kidobott a kocsija ablakán egy fél hamburgert vagy egy rósejbnis zacskót, amelyiknek az alján még akad egy kis morzsa. Ami a többit illeti, káprázott a szemük. Nos, halljuk, Harold: ez talán nem lehetséges?

– Nem tudom – mondta Harold. Maga is örült volna, ha meggyőzik – ugyanakkor a két leírás olyan pontosan egybevágott... Nem. Mégsem fogadhatja el Boutillier változatát.

– Akkor jöjjön a pőre lényeg. Bánom is én, hogy valami lökött bohóc volt-e vagy a homokosok főmumusa, vagy akár maga Uncle Sam gólyalábon – ha hagyjuk, hogy a tárgyaláson szóba kerüljön, az ügyvédjük azon nyomban ráveti magát, mielőtt még maga egyet köhinthetne. Azt fogja mondani, hogy az a két ártatlan, frissen megnyírt bárányka a vadonatúj öltönyében, éppen csak egy kis tréfát űzött: meg akartak fürdetni egy buzit, és kész. Kidomborítja majd, hogy Mellon még élt, amikor a vízbe esett – ezt Hagarty vallomása éppúgy alátámasztja, mint Unwiné. Még hogy az ő kis ügyfelei gyilkoltak volna? Micsoda ötlet! Egy bohócruhába bújt elmebeteg, az volt a tettes! Nahát erre számíthat, ha ez a mese szóba kerül, és ezt maga is nagyon jól tudja.

– Unwin úgyis előhozakodik majd vele.

– De Hagarty hallgatni fog! – csattant fel Boutillier. – Mert ő felfogta, mi a tét. Ha pedig ő hallgat, ugyan ki hiszi el, amit Unwin fecseg?

– Például mi ketten – mondta Harold Gardener, és maga is csodálkozott, milyen tömény keserűség árad a hangjából. – Ámbár az az érzésem, hogy ezt megtartjuk magunknak.

– Jaj, szálljon már le rólam! – bömbölte karját a magasba lendítve Boutillier. – Hiszen tényleg megölték! Nem csak úgy egyszerűen átdobták a korláton – Gartonnál rugós kés volt! Mellon testén hét szúrást találtak – köztük egyet a bal tüdejében és kettőt a heréin. A sebek egyértelműen a késtől származnak. Négy bordája eltört – Dubay roppantotta össze! Tudom, harapások is voltak rajta: a két karján, a bal arcán, a nyakán. Szerintem ez Unwin és Garton műve volt, bár csak egyetlen tiszta lenyomatunk van, és a bíróságnak valószínűleg az sem lesz elég tiszta. És azt is tudom, hogy a jobb hónaljából hiányzott egy jókora darab hús – hát aztán? Valamelyikük nyilván szeret nagyokat harapni. Közben biztosan jól fel is állt neki. A magam részéről Gartonra tippelnék, bár nyilvánvaló, hogy ezt soha nem tudnánk rábizonyítani. És Mellon fülcimpája is hiányzott...

Boutillier hirtelen elhallgatott, és felindultan meredt Haroldra.

– Ha hagyjuk, hogy ez a bohócügy előjöjjön, soha nem tudjuk bevarrni őket. Ez a célja, Harold?

– Már megmondtam, hogy nem.

– A pofa homokos volt, de soha nem ártott senkinek – folytatta Boutillier. – És akkor egyszer csak felbukkan az éji homályból ez a három gennyes kis motorosbakancsos tetű, és kinyírja. Hát én igenis sittre vágom őket, barátom, és ha meghallom, hogy odaát Thomastonban alaposan kitágították a seggük lyukát, majd küldök nekik képeslapot, és megírom, hogy szívből remélem, a tettesnek AIDS-e volt.

Micsoda szenvedély, gondolta Gardener. No és az ítéletek is jól mutatnak majd az életrajzodban, ha két év múlva megpályázod a főügyészséget.

Aztán nem erőltette tovább a kérdést, hanem elment. Hiszen ő sem akarta, hogy a fiúk megússzák...

18

John Webber Gartont szándékos emberölésben marasztalták el, és tíztől húsz évig terjedő, a thomastoni állami börtönben letöltendő szabadságvesztésre ítélték.

Steven Bishoff Dubayt, ugyancsak szándékos emberölésért, tizenöt évi, a shawshanki állami börtönben letöltendő szabadságvesztésre ítélték.

A fiatalkorú Christopher Philip Unwin ügyét elkülönítve tárgyalták; őt szándékos emberölésben való bűnrészességért ítélték el hat hónapi, a South Windham-i javítóintézetben letöltendő szabadságvesztésre, de az ítéletet próbaidőre felfüggesztették.

Ε sorok írása idején mindhárom ítélet fellebbezés alatt van. Garton és Dubay bármelyik nap felbukkanhatnak, amint lányok után kujtorognak az utcán vagy snóbliznak a Bassey parkban, nem messze a Nagy hídtól, amelynek egyik pillére mellett rátaláltak Adrian Mellon szétmarcangolt, lebegő tetemére.

Don Hagarty és Chris Unwin elköltözött Derryből.

A tárgyaláson, amelyen Garton és Dubay volt a vádlott, senki semmilyen bohócról nem ejtett szót.

Harmadik fejezet

Hat telefonhívás (1985)

1

STANLEY URIS MEGFÜRDIK

Patricia Uris később azt mondta az anyjának: sejthette volna, hogy valami nincs rendben. Igen, tudnia kellett volna, mivelhogy Stanley soha nem szokott megfürdeni késő délután. Mindig kora reggel zuhanyozott, néha pedig késő este – egyik kezében képes újság, a másikban egy pohár hideg sör – áztatta magát a kádban; de hogy este hétkor megfürödjön, nem, ez merőben idegen volt tőle.

Aztán meg itt voltak azok a könyvek is. Voltaképpen örömét kellett volna lelnie bennük; ehelyett valamilyen homályos, Patricia számára felfoghatatlan okból, mintha nyomasztották és felzaklatták volna. Mintegy három hónappal az előtt a szörnyű éjszaka előtt Stanley felfedezte, hogy az egyik gyerekkori pajtásából író lett – persze nem igazi író, magyarázta az anyjának Patricia, mert csak regényeket írt. A könyvek címlapján a William Denbrough név állt, de Stanley időnként Dadogós Billként emlegette. Az illetőnek csaknem összes művén átrágta magát; éppen a fürdőzés estéjén, 1985. május huszonnyolcadikán böngészgette az utolsót. Az egyik régebbit maga Patty is kezébe vette egyszer, merő kíváncsiságból, de alig három fejezet után gyorsan le is tette.

Nem egyszerűen regény volt, mesélte később az anyjának, hanem igazi horrorkönyv; így mondta, egy szuszra, mintha szexkönyvet mondana. Patty aranyszívű, kedves teremtés volt, de a fogalmazás nem tartozott az erősségei közé. Szerette volna megértetni a mamájával, miért rémítette meg annyira a könyv, de nem találta a kellő szavakat.

– Tele volt szörnyekkel – magyarázta. – És azok a szörnyek kisgyerekeket üldöztek. Mindenféle gyilkosság is történt, és... hogyismondjam... rémes dolgok. Meg minden. – Valójában már-már pornográfnak találta a könyvet, csak éppen a szó nem jutott eszébe, bizonyára azért, mert bár tudta, mit jelent, de még soha életében nem mondta ki. – De Stan örült, hogy felfedezte az egyik gyerekkori pajtását... Még azt is mondta, hogy majd ír neki, de én tudtam, hogy úgyse teszi meg... Mert tudtam, hogy őt is felizgatják ezek a témák, és... és...

És ezen a ponton Patty Uris sírva fakadt.

Azon az estén – fél év híján huszonnyolc évvel ama 1957-es nap után, amelyen George Denbrough meglátta Krajcárost, a bohócot – Stanley és Patty Atlanta egyik elővárosában lévd házuk dolgozószobájában ültek. A tévé be volt kapcsolva; Patty előtte ült a kétszemélyes padkán, s megosztotta figyelmét egy halom varrnivaló meg kedvenc kvízsorozata, a Családi fejtörő között. Egyszerűen imádta Richard Dawsont, és fantasztikusan szexinek találta, hogy mindig óraláncot visel, bár ezt a vallomást a kínpadon sem csikarhatták volna ki belőle. Azért is kedvelte a sorozatot, mert jóformán mindig eltalálta a legnépszerűbb válaszokat (a Családi fejtörő-ben voltaképpen nem léteztek helyes, hanem csak népszerű válaszok). Egyszer meg is kérdezte Stant: miért van az, hogy a számára oly pofonegyszerű válaszokkal a sorozatban szereplő családok alig birkóznak meg? – Ott, abban az erős reflektorfényben biztosan nehezebben forog az ember agya – felelte Stanley, és az arcán mintha árnyék suhant volna át. – Ha igaziban megy a dolog, mindjárt sokkal nehezebb. Az embernek torkán akad a szó, mert igaziból kell végigcsinálnia.

Ez alighanem így is lehet, gondolta Patty. Stanley néha igazán tud olvasni a mások lelkében. Mennyivel élesebb szeme van, mint annak a William Denbroughnak, a valamikori barátjának, aki azon gazdagodott meg, hogy a horrorkönyvelvel az emberek legalantasabb ösztöneit piszkálja fel.

Nem mintha a Uris házaspár ínségben tengődött volna. Jó hírű környéken laktak, és a ház, amelyet 1979-ben nyolcvanhétezer dollárért vettek, ma alighanem gyorsan és simán elkelne százhatvanötezerért; Pattynak ugyan esze ágában sem volt, hogy eladja, de a tudat azért jólesik az embernek. Amikor visszafelé hajtott a Fox Run bevásárlóközpontból a Volvóján (Stanleynek dízel Mercedesé volt, amelyet Patty ingerkedve „Sedanley”-nek nevezett), és megpillantotta a kétsoros tiszafasövény mögött ízlésesen elhelyezett épületet, arra gondolt: Na, ki lakik itt? Én, ki más! Ez Mrs. Stanley Uris háza! Az érzés, amely ilyenkor eltöltötte, nem volt vegytisztán örömteli, mert olyan heves büszkeséggel keveredett, hogy Patty néha megszédült tőle. Volt egyszer, hol nem volt ugyanis egy Patricia Blum nevű magányos, tizennyolc éves lány, akit nem engedtek be a New York állam északi részén lévő Glointon város country klubjába, amikor ott diákbált rendeztek. A kirekesztést természetesen gyanús hangzású vezetéknevének köszönhette – hiszen valóban csak egy vézna, semmi kis zsidő lány volt, ekkor pedig 1967-et írtak, és az efféle megkülönböztetést persze tiltotta a törvény, jó vicc, hogy oda ne rohanjak! No de mára mindez a múlté – csak éppen a lelke mélyén Patty soha nem tudta túltenni magát rajta. Ha hallgatott is róla, örökre beleivódott a kép, ahogy Michael Rosenblatt-tal visszafelé bandukol a kocsihoz, amelyet Michael erre az alkalomra kért kölcsön az apjától, és egész délután fényesített, Patty körömcipője meg Michael ugyancsak kölcsönvett lakkcipője alatt pedig fülsértőn csikorog a kavics... Lelke legmélyén még most is látta magát, amint ott lépked a fehér kölcsön-szmokingban pompázó Michael oldalán – hogy ragyogott az a fehér öltözék a langyos tavaszi estében! Maga Patty halványzöld estélyi ruhát viselt, amelyben anyja szerint úgy festett, mint egy sellő – egy bipsi sellő, nahát, ez igazán murisan hangzik, hihihi! Fejüket felszegték, és Patty nem sírt – akkor még nem –, de tudta, hogy igazából nem visszamennek a kocsihoz, hanem visszasomfordálnak, vagy inkább lopakodnak, mint akiket lopáson értek, nemhiába kezdődik egyformán a két szó, és mindketten zsidőbbnak érezték magukat, mint valaha, uzsorásnak, ökrös szekéren rázkódó ócskásnak, zsíros bőrűnek, horgas orrúnak, betegesen sápadt bőrűnek, vérbeli bipsinek, zsidrák Móricnak és Rebekának, és szerettek volna dühösek lenni, de valamiért nem sikerült; a düh csak később vett rajtuk erőt, amikor már nem volt semmi értelme. Akkor, ott, Patty csak meg-szégyenülést és fájdalmat érzett. És akkor valaki felkacagott, a fejhangú, éles, hosszan kitartott vihogás úgy szólt, mint egy gyors futam a zongorán, és a kocsiban Patty végre elsírta magát, micsoda jó vicc, nézzétek, bőg a bipsi sellő, ott, ahol senki sem látja! Mike Rosenblatt vigaszképpen sután megsimogatta a tarkóját, de ő elhúzódott, mert szégyenkezett, mert piszkosnak, büdösnek – egyszóval zsidőnak érezte magát.

A tiszafasövény mögött oly ízlésesen elhelyezkedő ház sokat segített – de mindent nem oldott meg. A szégyen, a sértettség most is ott bujkált benne, és hiába fogadta be ez a nyugodt, olajozottan jómódú környék, még ez sem feledtethette annak a véget nem érő útnak s a cipójuk alatt csikorgó kavicsnak az emlékét. Nem segített az sem, hogy az itteni country klub már befogadta őket, sa főpincér halkan, tiszteletteljesen lépett eléjük: – Jó estét, Mr. és Mrs. Uris! – Patty hajtott hazafelé, 1984-es Volvója ringató biztonságában, elnézte a tágas zöld gyep közepén magasodó házát, és közben gyakran – a kelleténél mindenképpen többször, gondolta – visszhangzott fülében az az éles vihogás. És ilyenkor csak abban reménykedett, hogy az a vihogós kedvű lány most valami húgyszagú lakótelepi bérházban él egy gój férjjel, aki rendszeresen veri, mindhárom terhessége során elvetélt, a férje nemi beteg nőkkel csalja, továbbá porckorongsérve és lúdtalpa van, a ronda, vihogó nyelvét pedig hólyagok lepik.

Az efféle gonosz, szívtelen képzelgések miatt haragudott magára, és javulást fogadott – elhatározta, hogy leszokik ezekről az epéből és ürömből kevert koktélokról. Sokszor hónapokig elkerülték a hasonló gondolatok. Ilyenkor azt mondogatta magának: Talán már le is vetkőztem mindezt. Az a tizennyolc éves lány már nem én vagyok. Felnőtt, harminchat éves asszony lett belőlem, és az eddigi életem fele választ el attól a lánytól, akinek a fülét oly véget nem érően hasogatta a kocsifelhajtó kavicsainak nyikorgása, s aki elhúzódott Mike Rosenblatt-tól, mert nem kért a zsidő kéz vigasztaló érintéséből. Az a lüke kis sellő nincs többé. Ideje, hogy végképp elfelejtsem, és önmagam legyek. Helyes. Nagyszerű. Így legyen. De aztán egyszer csak valahol – mondjuk, egy szupermarketben – hirtelen gyöngyöző vihogást hallott a szomszédos polcközből, és a háta bizseregni kezdett, mellbimbói fájdalmasan megkeményedtek, kezét görcsösen összeszorította vagy erősen markolta a bevásárlókocsi rúdját, és arra gondolt: Valaki most súgta oda a társának, hogy zsidő vagyok, nem más, csak egy horgas orrú bipsi maceszzabáló, Stanley pedig egy másik horgas orrú bipsi maceszzabáló, no persze amúgy könyvelő is, hát aztán, tudjuk, hogy a zsidők értenek a számokhoz, a country klubba is beengedtük őket, muszáj volt, amióta 1981-ben az a, horgas orrú bipsi nőgyógyász megnyerte a pert, de azért csak röhögünk rajtuk, kiröhögjük őket, nem igaz? Máskor egyszerűen csak a kavics kísérteties csikorgását hallotta viszont, és azt gondolta: Sellő! Sellő!

Ilyenkor migrénes fejfájás alakjában tört rá újra a gyűlölet meg a szégyen, és nemcsak önmagát siratta el, hanem az egész emberiséget. Vérfarkasok... Annak a Denbroughnak a könyve – az, amelyikbe beleolvasott, de aztán abbahagyta – vérfarkasokról szólt. Még hogy vérfarkasok! Baromság! Mit tudhat egy ilyen alak a vérfarkasokról?

Általában azonban javult a kedély állapota – és önmagát is jobbnak érezte. Szerette az urát, szerette a házukat, sőt többnyire még saját személye és az egész élete is elégedettséggel töltötte el. A helyzetre nem panaszkodhat. Persze ez nem volt mindig így – de hát az élet már csak ilyen. Amikor Stanley az ujjára húzta a jegygyűrűt, szülei bosszankodtak és elkeseredtek. Patty és Stanley az egyetemen ismerkedtek meg, a diáklányszövetség egyik buliján. Stanley a New York-i Állami Egyetemről ruccant át: ott tanult mint ösztöndíjas. Egy közös ismerős mutatta be őket egymásnak, és még véget sem ért a buli, Patty már gyanította, hogy beleszeretett a fiatalemberbe; a téli szünetre pedig már biztos volt a dologban. S amikor tavasszal Stanley átnyújtotta a kis briliánsgyűrűt, amelyen egy szál margarétát húzott át – Patty elfogadta.

A végén, bárhogy háborogtak, a szülők is jó képet vágtak az eseményhez; mi mást is tehettek volna? Tudták, hogy Stanley Uris nemsokára kilép az ifjú könyvelőkkel már amúgy is zsúfolt munkaerőpiacra, és úgy kell majd küszködnie abban a dzsungelben, hogy közben semmilyen családi vagyonra nem támaszkodhat – az ο egyetlen leányukra pedig az a szerep vár, hogy Stanley szerencséjének túsza legyen. Másfelől azonban Patty már huszonkét éves volt, kész nő, aki nemsokára kezébe kapja a bölcsészdiplomáját.

Egy este Patty meghallotta, hogy az apja azt mondja az anyjának: – Egész hátralevő életemben eltarthatom ezt a négy szemű senkiházit! – A szülők éppen vendégségből jöttek haza, és a papa egy pohárkával többet ivott a kelleténél.

– Pszt, Patty még meghallja! – szólt rá Ruth Blum.

Azon az éjszakán Patty csak éjfél után aludt el; addig száraz szemmel, hol vacogva, hol verejtékezve feküdt az ágyában, és izzó gyűlöletet érzett a szülei iránt. A rá következő két évben mindent elkövetett, hogy szabaduljon ettől az érzéstől; épp elég gyűlölet élt benne enélkül is. Néha felfedezte a tükörben, mit művelt vele ez az érzés, milyen finom ráncokat rajzolt az arcára. De Stanley segítségével végül sikerült megnyernie ezt a csatát.

Stanley szüleit mellesleg hasonlóképpen aggasztotta ez a házasság. Ők természetesen nem gondolták úgy, hogy fiukra az élet sivár nyomora várna, csak épp az volt a véleményük, hogy „a gyerekek elsietik a dolgot”. Donald Uris és Andrea Bertoly ugyan maguk is a húszas évelk elején házasodtak össze, de ez a körülmény mintha kihullott volna emlékezetükből.

Egyedül Stanley látszott magabiztosnak; ő hitt a jövőben, és nem izgatták a csapdák, amelyekkel, szüleik szerint, a „gyerekek” útja ki lesz rakva. És az események nem a szülők aggályait, hanem az ő önbizalmát igazolták. 1972-ben, alig száradt meg diplomáján a tinta, Patty állást kapott Traynorban, egy Atlantától negyven mérföldre délre lévő kisvárosban: gyorsírást és kereskedelmi levelezést kellett oktatnia. Valahányszor eszébe jutott, hogyan is pottyant ölébe az állás, kicsit megborzongott. A tanároknak szóló álláshirdetéseket böngészve összeírt negyven lehetőséget, aztán öt estén át nyolcasával megírt negyven levelet, ajánlkozva s egyszersmind további felvilágosításokat kérve. Huszonkét válaszban közölték, hogy a szóban forgó állás már be van töltve. Más esetekben a munkakör részletesebb leírásából kiderült, hogy ő nem felel meg a kívánalmaknak, s a további levelezés csak feleslegesen venné igénybe mindkét fél idejét. Végül tizenkét lehetőség maradt fenn a rostán; ezek nagyjából egyformán tűntek valószínűnek. Ahogy kotlott fölöttük, és eltűnődött, képes-e kitölteni tizenkét kérdőívet anélkül, hogy belegárgyulna, belépett Stanley, ránézett az asztalon kiterített papírrengetegre, és aztán rábökött a traynori tanfelügyelő levelére, amely Patty számára semmivel sem látszott biztatóbbnak a többinél.

– Ez az – mondta Stanley.

Patty ettől az egyszerű és sziklaszilárd közléstől elképedve nézett fel rá: – Talán tudsz valamit Georgiáról, amit én nem?

– Semmit az égvilágon. Moziban láttam, azt is csak egyszer. Patty szemöldöke a magasba szökött.

Elfújta a szél. Vivien Leigh. Clark Gable. „Holnap majd khigondolok valamit, elvéghe a holnap az máh egy másik nap.” Na, elég délies a kiejtésem?

– Aha. Hamisítatlan dél-bronxi. De ha sose jártál Georgiában, és nem is tudsz róla semmit, akkor miért...

– Mert ez lesz az igazi.

– Ezt nem tudhatod, Stanley.

– Már hogyne tudhatnám? Tudom – jelentette ki Stanley nyugodt egyszerűséggel, és Patty látta rajta, hogy nem tréfál; valóban így érzi. És a hátán valami kényelmetlen borzongás kúszott felfelé.

– De honnan?

Stanley ajka körül eddig halvány mosoly játszott, most azonban a mosoly elhint. Egy pillanatra kissé zavartnak látszott. A szeme elsötétült, mintha magába nézne, hogy tanácsot kérjen valamilyen odabent ketyegő-zakatoló kis műszertől, amely ugyan hibátlanul működik, de működése éppoly rejtélyes, mint az átlagember számára a karórája belső szerkezete.

Aztán egyszer csak azt mondta: – A teknősbéka nem segített rajtunk. – Egészen tisztán beszélt; Patty pontosan hallotta. Az a befelé tekintő, csodálkozó és töprengő kifejezés még mindig ott ült az arcán, és Patty most már megijedt.

– Miről beszélsz, Stanley? Stanley!

A férfi összerezzent. Patty, a pályázati kiírásokat tanulmányozva, őszibarackot majszolt, és Stanley most felborította a tálat, amely földet érve darabokra tört. Ekkor mintha kitisztult volna a tekintete.

– Jaj, a francba... Ne haragudj...

– Nem számít, Stanley – de miről beszéltél?

– Már nem emlékszem – hangzott a válasz. – De ezt a Georgia-dolgot komolyan fontolóra kell vennünk, édesem.

– Csakhogy...

– Higgyél nekem – szakította félbe Stanley; és Patty engedelmeskedett a felszólításnak.

A bemutatkozó beszélgetés fényesen sikerült; mire Patty visszaszállt a New York-i vonatra, már tudta, hogy megkapta az állást. A kereskedelmi tanszék vezetője azonnal megkedvelte, és a rokonszenv kölcsönös volt; Patty jóformán hallotta, ahogy egyszerre pattan fel szívükben a titkos kis ajtó. Egy hét múlva az írásos értesítés is megjött. A traynori közoktatási felügyelőség kész próbaidőre alkalmazni, évi kilencezer-kétszáz dollár fizetéssel.

– Éhen fogtok halni – jelentette ki Herbert Blum, amikor a lánya tájékoztatta, hogy el akarja fogadni az állást. – Ráadásul bele fogsz gebedni.

– Lárifári, Scarlett – mondta fitymálva Stanley, amikor Patty továbbadta neki apja megjegyzését. Nagyon dühös volt, és a szemét könnyek marták, de ekkor ő is kuncogni kezdett, Stanley pedig egy mozdulattal a karjába zárta.

A munkába valóban majd' belegebedtek, az éhhalál viszont elmaradt. 1972. augusztus tizenkilencedikén esküdtek meg. Patty Uris szűzen feküdt a nászágyra. Egy poconosi üdülőszállóban siklott meztelenül a hűvös lepedők közé, feldúlt, viharzó lelkiállapotban: a szorongás sötét felhői közé sűrű villámlásként hasított a vágy és a gyönyörteli bujaság. Amikor Stanley odabújt mellé, duzzadó izmokkal s gyömbérszínű szeméremszőrzetéből felkiáltójelként meredő hímvesszővel, Patty azt susogta: – Ne okozz fájdalmat, drágám.

– Soha nem fogok neked fájdalmat okozni. – Ε szavakkal vette a karjába Stanley, és ígéretét híven be is tartotta egészen 1985. május huszonnyolcadikáig – ez volt az az este, amikor megfürdött.

Patty a tanítással igazán jól boldogult. Stanley is kapott munkát: heti száz dollárért teherautó-sofőrnek alkalmazta egy pékség. Még az év novemberében, amikor megnyílt a traynori bevásárlóközpont, az ottani N & R Block adótanácsadói irodánál kapott állást, heti százötvenért. Kettőjük közös keresete ezzel évi tizenhétezerre emelkedett – főúri összegnek tűnt ez akkoriban, amikor a gáz gallonja harmincöt cent volt, és egy cipó fehér kenyér még ennél is öt centtel kevesebbe került. S 1973 márciusában Patty Uris, minden teketória és harsonaszó nélkül, a szemétbe dobta az antibébi tablettáit.

1975-ben Stanley felmondott H & RBlockéknak, és saját irodát nyitott, amit mindkét szülőpáros istenkísértésnek minősített. Nem mintha Stanleyt nem illette volna meg saját iroda – még szép, hogy megilleti! De mind a négyen egyetértettek abban, hogy ennek még nem jött el az ideje, és Pattyra ezáltal túl nagy anyagi teher hárul. (– Legalábbis addig, amíg az a senkiházi felcsinálja – mondta egy konyhai ivászat után Herbert Blum mogorván a bátyjának –, utána meg majd nekem kell eltartanom az egész mispóhét.) Apósék-anyósék egybehangzó véleménye szerint a férfi ne is álmodjon saját vállalkozásról, amíg nem elég érett és józan hozzá – mondjuk, amíg be nem tölti a hetvennyolcat.

Stanley azonban ezúttal is érthetetlenül magabiztosnak tűnt. Fiatal volt, jó megjelenésű, értelmes, gyors felfogású. Mialatt Blockéknál dolgozott, értékes kapcsolatokat épített ki. Mindez eleve adva volt. Azt azonban ő sem tudhatta, hogy a Corridor Video, a bontakozó videokazetta-üzlet egyik úttörő vállalkozása éppen akkoriban vett bérbe egy jókora darab földet alig tíz mérföldre attól az elővárostól, ahová a Uris házaspár 1979-ben átköltözött; mint ahogy azt sem tudhatta, hogy alig egy évvel Traynorban való megtelepedése után a vállalat egy külső, elfogulatlan céget akar megbízni a piac feltérképezésével. De még ha Stan mindebből megneszel is valamit, akkor sem hihette, hogy a feladatra éppen egy szemüveges, fiatal zsidőt szemelnek ki, aki ráadásul még északról is vetődött oda – egy zsidőt, aki örökké szolgálatkészen vigyorog, kacsázva jár, hét végén harangszárú farmerben szeret ejtőzni, és az arcán még ott sej lenek a kamaszkori pattanások nyomai. És lám, mégis így esett. Így bizony. És mintha Stan ezt eleve tudta volna.

Az alkalmi megbízatás oda vezetett, hogy a CV állásajánlatot tett neki – kezdőfizetés: évi harmincezer dollár.

– És ez valóban csak a kezdet – mondta Pattynek aznap éjjel az ágyban. – Úgy fognak terjeszkedni, angyalkám, mint tintafolt az itatóson. Ha az elkövetkező tíz évben senki nem robbantja fel a világot, akkor előbb-utóbb fenn lesznek a csúcson, a Kodak, a Sony meg az RCA mellett.

– Szóval mi a szándékod? – kérdezte Patty, de már előre tudta a választ.

– Közlöm velük, mennyire örülök, hogy nekik dolgozhattam – nevetett Stanley, aztán magához húzta, megcsókolta, majd rámászott, és utána sorban jöttek az orgazmusok, egy, kettő, három, mintha fényes rakéták röppennének fel az éjszakai égboltra – csak a baba nem jött.

A Corridor Video alkalmazottjaként Stanley kapcsolatba került Atlanta néhány gazdag és befolyásos polgárával, és mindketten csodálkozva tapasztalták, hogy alapjában véve igazán rendes ürgék, akik északon jóformán ismeretlen barátságos, széles látókörre valló nyitottsággal fogadják el embertársaikat. Patty megjegyezte, amit Stanley egy ízben a szüleinek írt: Az amerikai gazdagok közül a legderakabbak itt élnek a georgiai Atlantában. Néhányuk az én közreműködésemmel még gazdagabb lesz, ők pedig engem tesznek majd gazdagabbá. Nemsokára már senki nem parancsolhat nekem a feleségemet, Patríciát kivéve, és mivel neki meg eleve én parancsolok, holtbiztos, hogy nem lesz fennakadás.

Mire Traynorból elköltöztek, Stanley már egy hat alkalmazottat foglalkoztató bejegyzett cég feje volt. 1983-ra jövedelmük szinte felfoghatatlan magasságba emelkedett – Patty legalábbis csak ködös mendemondákból ismerte ezt a világot: a hat számjegy meseországát. És mindez olyan laza természetességgel ment végbe, ahogy az ember szombat reggel belebújik a tornacipőjébe. Pattyt némiképp meg is ijesztette a folyamat; egy ízben idegesen el is sütött holmi élcet az ördöggel való paktálásról. Stanley úgy nevetett, hogv a végén már fuldoklott, Patty azonban korántsem mulatott ilyen jól a saját élcén, és úgy érezte, a jövőben sem csitulnak majd el a fenntartásai.

A teknősbéka nem segített rajtunk.

Időnként minden ok nélkül erre a gondolatra riadt fel, mintha egy feledésbe süppedt álom utolsó töredéke kísértené, és ilyenkor Stanley felé fordult: szüksége volt rá, hogy megérinthesse, hogy bizonyosságot szerezzen jelenlétéről.

Igazán kellemesen éltek. Nem voltak vad ivászatok, házastársi félrelépések, nem volt kábítószerezés, nem ismerték a megszokás unalmát, s nem vitatkoztak össze a másnapon. Az égen egyetlen felhő mutatkozott, s erre elsőként Patty anyja hívta fel a figyelmet; utólag visszagondolva szinte törvényszerűnek tűnt, hogy ő legyen az. A dolog kérdés formájában bukkant fel Ruth Blum egyik levelében. Minden héten írt a lányának; s az a bizonyos levél 1979 kora őszén futott be. A régi traynori címről továbbították, s amikor Patty a nappaliban elolvasta, körülötte halomban álltak a kemény kartonpapír italosdobozok színültig tömve ingóságaikkal, amelyek most valamiképpen gazdátlannak, gyökértelennek, elveszettnek látszottak.

A levél általában véve hamisítatlan Ruth Blum-féle beszámoló volt hazulról: négy sűrűn teleírt kék papírlap, fejlécként a NÉHÁNY RÖPKE SOR RUTHTÓL felirattal. Ruth macskakaparása jószerivel olvashatatlan volt; Stanley egyszer panaszkodott is, hogy anyósának egyetlen szavát sem tudja kibetűzni. – Mire is mennél vele? – kérdezte Patty.

Ez a levél is tele volt a mama szokásos híradásaival, Ruth Blum emlékezete ugyanis széles deltához hasonlított, amely a jelenből, mint kiindulási pontból egymásba fonódó mellékágak egyre szélesedő legyezőjévé tágult. Sokak képe, akikről anyja beszámolt, már úgy megfakult Patty tudatában, mint egy régi album fényképei, Ruth számára azonban annál frissebben és elevenebben éltek. Csillapíthatatlanul aggódott egészségi állapotukért, s éppily csillapíthatatlanul érdekelték különb-különb viselt dolgaik is, jövőjüket azonban annál baljósabban ítélte meg. A papának továbbra is túl gyakran fáj a gyomra; szerinte persze csak ártalmatlan emésztési zavar, álmában sem jutna eszébe, hogy fekélye van, amíg csak egy szép napon vért nem köp majd, de lehet, hogy még az sem győzi meg. Hiszen ismered apádat, drágám – úgy hajt, mint az öszvér, de sajnos éppoly csökönyös is; remélem, Isten nem veszi bűnömül, hogy ilyesmit írok róla. Randi Harlengennek elkötötték a méhkürtjét, és a petefészkéből golflabda nagyságú cisztákat távolítottak el, hála legyen a Jóistennek, egy sem volt rosszindulatú, de huszonhét petefészekcisztába már magában is bele lehet halni, nem igaz? Ruth bizonyosra vette, hogy a New York-i víz a ludas – no meg persze a szennyezett városi levegő, de azért igazából mégiscsak a víz árt meg az embernek előbb-utóbb: lerakódik benne. Patty bizonyára nem is sejti, hányszor adott hálát az Istennek, amiért ők, „a gyerekek” vidéken élnek, ahol a víz is, a levegő is, de elsősorban a víz sokkal egészségesebb (Ruth szemében az egész Dél vidéknek számított, beleértve Atlantát és Birminghamet is). Margaret néni megint perben áll a villamosművekkel, Stella Flanagan másodszor is férjhez ment; hiába, vannak, akik a saját kárukon sem okulnak. Richie Hubert pedig már megint kirúgták az állásából.

És mindeme ráérős – és nemegyszer csípős nyelvű – csevely közepette, elrejtve az egyik bekezdésben, és függetlenül mind az előzményektől, mind a folytatástól, Ruth Blum csak úgy könnyedén feltette a rettegett kérdést: „Na és bennünket mikor tesztek már nagyszülőkké? Már alig várjuk, hogy agyonkényeztessük a kis jövevényt. És ha még nem vetted volna észre, Patty, mi sem leszünk fiatalabbak.” A következő mondat már a szomszéd házban lakó Bruckner lányról szólt, akit hazaküldtek az iskolából, mert átlátszó blúzban jelent meg, és nem viselt alatta melltartót.

Patty amúgy is rossz kedvében volt; visszavágyott régi traynori otthonukba, kicsúszott a talaj a lába alól, és szorongott, hogy mi várhat rájuk az új helyen. Így aztán bement leendőhálószobájukba, és leheveredett a matracra. (A rugós betét még kinn volt a garázsban, a szőnyegeket sem tették még fel, és a kopár padlón a matrac úgy hevert, mint valami sárga fövényre sodródott különös lelet.) Patty a karjára támasztotta fejét, és így sírdogált majd' húsz percig. Valószínűnek tartotta, hogy a könnyek így is, úgy is esedékesek voltak, anyja levele legföljebb csak hamarabb csalta okét elő, mint ahogy az ember hamarabb tüsszent, ha csiklandó orrát a por is ingerli.

Stanley is, ő is nagyon szerettek volna gyereket. Ε téren éppúgy megegyeztek az elképzeléseik, mint ahogy egyformán élvezték Woody Allen filmjeit, szívesen jártak el több-kevesebb rendszerességgel a zsinagógába, közösek voltak a politikai nézeteik, közösen undorodtak a marihuánától, s mint ahogy még számtalan komoly vagy apró-cseprő dologról is egyformán gondolkodtak. A traynori házban volt egy külön szobájuk, amelyet testvériesen kettéosztottak. Baloldalt állt Stanley íróasztala és kényelmes, olvasáshoz való karosszéke, jobboldalt Patty varrógépe még egy kártyaasztal, amelyen kirakós játékokat illesztett össze. A szoba valódi rendeltetését illetően hallgatólagos, de annál szilárdabb egyezség volt köztük, olyan természetes és magától értetődő, mint az orruk vagy a jegygyűrű a bal kezükön. Egy szép napon ez lesz majd Andy vagy Jenny szobája. De hát hol marad az a gyerek? A varrógép, a fonállal teli kosarak, a kártyaasztal, az íróasztal, a lustipisti-fotel mind ott állt a helyén, sőt mintha hónapról hónapra magabiztosabban birtokolták volna a számukra kijelölt helyet, és létjogosultságuk egyre támadhatatlanabbá vált – legalábbis Patty valami ilyesmit érzett, ha soha nem is foglalta szavakba; akár a „pornográf” szó, ez az elképzelés is egy hajszálnyival meghaladta kifejezőkészségét. Emlékezett viszont egy alkalomra, amikor, havi vérzése megjöttét észlelve, elhúzta a mosdó alatti szekrény csúsztatható ajtaját, hogy kivegyen egy tampont; s ahogy elnézte a Gondtalan napok márkájú tamponos dobozt, az mintha önelégült gúnnyal nézett volna vissza rá: Hello, Patty! Mi vagyunk a te gyerekeid, és rajtunk kívül nem is lesz másik. Most pedig éhesek vagyunk; szoptass meg a véreddel!

1976-ban, három évvel azután, hogy kidobta az antibébitablettákat, elmentek egy Harkavay nevű atlantai orvoshoz.

– Tudni szeretnénk, nincs-e valami probléma – mondta Stanley –, és ha van, akkor az a kérdés, tehetünk-e ellene valamit.

Elvégezték rajtuk a szokásos vizsgálatokat, amelyekből kitűnt, hogy Stanley ondósejtjei igencsak virgoncak, Patty petesejtjei termékenyek, s nyitott minden csatorna, amelynek az a dolga, hogy nyitott legyen.

Harkavay, aki nem viselt jegygyűrűt, és az arca olyan nyílt, kellemes és pirospozsgás volt, mint egy végzős egyetemistáé egy Coloradóban töltött tanévközi sítúra után, azt mondta, hogy a baj valószínűleg idegi eredetű; az ilyesmi nagyon is gyakran előfordul. A hasonló esetekhez általában valami lelki gátlás is társul, amely bizonyos mértékig az impotenciával rokon; minél inkább akarja az ember, annál kevésbé sikerül. Ha lehet, próbáljanak szeretkezés közben megfeledkezni nemzésről is, fogamzásról is.

Hazamenet Stanley mogorvának látszott. Amikor Patty az okát tudakolta, így felelt:

– Nem is szoktam.

– Mit, drágám?

– Közben a nemzésre gondolni.

Patty, bár addigra már elfogta a szorongás, és valahogy elhagyatottnak érezte magát, erre vihogni kezdett. De aznap éjjel, amikor azt hitte, Stanley már rég alszik, a férfi még jobban ráijesztett, mert egyszer csak megszólalt a sötétben, tompa, könnyektől elfúló hangon. – Az én hibám – mondta. – Én tehetek róla.

Patty odagurult hozzá, kinyúlt, átölelte.

– Ne csacsiskodj már – mondta, de a szíve szaporán, nagyon is szaporán vert, nem pusztán azért, mert Stanley megijesztette; többről volt szó. Mintha a férje olvasott volna a lelkében, és felfedezte volna az ott bujkáló titkos meggyőződést, amelyről e percig Patty maga sem tudott. Minden ok és indok nélkül úgy érezte – nem is érezte: tudta –, hogy úgy van, ahogy Stanley mondja. Igenis valami baj van, de nem ővele, hanem Stanleyvel. Őbenne van valami...

– Ne légy már olyan mesüge – suttogta bele szenvedélyesen a férje vállába. Stanley enyhén izzadt, és Patty hirtelen rádöbbent, hogy a férje fél. Fagyos hullámokban terjengett körülötte a félelem, és Patty, ahogy ott feküdt meztelenül az oldalán, hirtelen úgy érezte, mintha egy nyitott hűtőszekrény előtt heverne.

– Nem vagyok mesüge, nagyon is észnél vagyok – mondta Stanley ugyanazon a fakó, mégis felindult hangon. – És ezt te éppoly jól tudod, mint én. Bennem van a hiba – csak azt nem tudom, hogy miért.

– Ilyesmit senki sem tudhat magáról – mondta Patty olyan nyers és rosszalló hangon, ahogyan az anyja beszélt, ha valamitől meg volt ijedve. De még be sem fejezte a dorgálást, amikor egész testét görcsös remegés korbácsolta végig. Stanley is megérezte, és szorosabban ölelte magához.

– Néha úgy érzem, mintha tudnám is az okát – mondta. – Van, hogy valami nagyon rosszat álmodom, és amikor felébredek, arra gondolok: „Most már értem. Most már tudom, mi a baj.” Nemcsak azzal, hogy te nem esel teherbe, hanem mindennel. Az egész életemmel.

– De Stanley, az életeddel nincs semmi baj az égvilágon!

– Nem arra gondolok, ami benne történik – motyogta a férfi. – Magában az életemben minden rendben van. Kívül nem stimmelnek a dolgok. Van valami, aminek már rég el kellett volna múlnia, de nem múlt el. Amikor azokból az álmokból felriadok, arra gondolok: „Ez az én egész szép, kellemes életem olyan, mint egy darabka kék ég a viharfelhők között, csak azt nem tudom, miféle vihar ez.” És elfog a félelem. De aztán... elhomályosodik az egész. Ahogy az álmok szoktak.

Patty tudta, hogy férjének néha nyugtalan az álma. Legalább fél tucatszor ébredt már arra, hogy Stanley nyöszörög és csapkod maga körül; más alkalmakkor bizonyára átaludta ezeket a sötét közjátékokat. De ha kinyúlt felé, s kérdezősködni kezdett, Stanley mindig ugyanazt felelte: Nem emlékszem. Ilyenkor aztán cigarettáért nyúlt, az ágyban ülve elszívta, s úgy várta, hogy az álom maradványai is elszivárogjanak pórusain át, mint a hideg veríték.

Gyerek azonban nem lett. 1985. május huszonnyolcadikán – az esti fürdő napján – a két szülőpár még mindig csak várta, hogy végre nagyszülő legyen belőlük. A külön szobából továbbra sem lett gyerekszoba; a Gondtalan napok márkájú extra és normál tamponok továbbra is ott sorakoztak megszokott helyükön, a mosdó alatti szekrényben, a vörös vendég továbbra is havi rendszerességgel megjelent. Patty anyja, akit ugyan főleg a saját ügyei kötöttek le, de azért lánya bánata iránt sem volt teljesen érzéketlen, letett az írásos faggatózásról, és akkor is békén hagyta a fiatalokat, amikor azok évente kétszer New Yorkba utaztak. Nem hangzott el több humoros megjegyzés arról, hogy vajon szedik-e rendesen az E-vitamint. Stanley nem beszélt már kisbabákról, de néha, amikor nem tudta, hogy Patty figyeli, árnyék suhant át az arcán. Mintha kétségbeesetten igyekeznék felidézni magában valamit.

Eltekintve ettől az egyetlen felhőtől, napjaik igazán kellemesen teltek, egészen addig, amíg május huszonnyolcadikán este, a Családi fejtörő kellős közepén meg nem szólalt a telefon. Patty előtt ott feküdt két blúz, Stan hat inge, a varródoboza, valamint a tartalék gombkészlete; Stan William Denbrough új, puha kötésben még meg sem jelent regényét tartotta a kezében. A könyv borítóján acsargó fenevad díszelgett, a hátsó borító kopasz, szemüveges férfit ábrázolt.

Stan ült közelebb a telefonhoz. Fölemelte a kagylót, és beleszólt: – Halló, Uris-lakás.

Ezután néhány pillanatig hallgatott, de két szemöldöke közé barázda vésődött. – Hogy kicsoda!

Pattyn röpke ijedelem futott végig. Később, szégyenében, azt hazudta szüleinek, hogy ő már a telefon megszólalásakor is rosszat sejtett, de valójában csak egyetlen pillanatra fogta el a szorongás, egyetlen pillanatra nézett fel a varrásból. Ámbár lehet, hogy ez így is volt rendjén. Talán mindketten gyanították, jóval a telefonhívás előtt is, hogy közeledik feléjük valami, ami sehogy sem illik az alacsony tiszafasövény mögött oly ízlésesen elhelyezett házhoz, valami, ami olyan természetes és elkerülhetetlen, hogy szinte nyugtázni sem kell felbukkanását; bőségesen elegendő az az egyetlen pillanatnyi éles rémület, az a jeges, de máris tovatűnő tűszúrás.

Anyu az?, formálódott száján hangtalanul a kérdés, mert átsuhant a fején, hogy talán tíz kiló túlsúlyt cipelő és negyvenéves kora óta úgynevezett „hasfájással” kínlódó apját érte szívroham.

Stan megrázta a fejét, majd haloványan elmosolyodott azon, amit az a hang a vonal másik végén mondott. – Hát te vagy az? Nahát, mi a manó! Mike! De hát honnan...

Aztán ismét elhallgatott, s figyelt. A mosoly lehervadt szájáról, és Patty úgy vélte, ismerős kifejezés jelenik meg az arcán: mindig így nézett, amikor valamin törte a fejét, mert beszélgetőtársa, mondjuk, valami problémát fejtett ki, elmagyarázta, miféle hirtelen változás állt be egy megszokott helyzetben, vagy csak egy különös, rendhagyó históriát adott elő. Patty értelmezése szerint ezúttal az utóbbi esetről lehetett szó. Új ügyfél lehet vagy talán régi barát, gondolta, és ismét a tévének szentelte figyelmét, ahol egy nő éppen átölelte Richard Dawsont, és hevesen csókolgatta. Arra gondolt, hogy Richard Dawsont minden bizonnyal többen csókolgatják, mint az írországi Blarneyben a varázserejű követ; és még arra is gondolt, hogy maga is szívesen vállalkoznék a dologra.

Éppen egy fekete gomb után kutatott, amelyik illenék Stanley kék farmeringének többi gombjához, amikor homályosan érzékelte, hogy a beszélgetés simább vágányra terelődik. Stanley időnként morgott valamit, egyszer pedig azt kérdezte: – És biztos vagy ebben, Mike? – Végül aztán, nagyon hosszú szünet után azt mondta: – Rendben van, értem. Igen. Egész biztos. Összeállt a kép. A helyzet az... tessék? Nem, ezt nem ígérhetem meg, de gondolkodni fogok rajta. Hiszen tudod, hogy... Mit mondasz?... Ez komoly?... Fantasztikus. Hát persze. Igen, igen, világos... köszönöm... igen. Viszlát. – Azzal letette a kagylót.

Patty ránézett: a férfi a tévékészüléken át mereven bámult a semmibe. A képernyőn a közönség lelkesen tapsolta a Ryan családot, amelyik sikeresen kétszáznyolcvan pontot gyűjtött össze. A legtöbb pontot érőkérdés így hangzott: ha a közvélemény-kutatók megkérdeznék, melyik órát gyűlölik a legjobban a kisdiákok, mi lenne a leggyakoribb válasz? Ryanék pedig a matekra tippeltek. A család most fel-alá ugrált és visított örömében. Annál borúsabb és zavarodottabb képet vágott Stanley. Amint Patty később a szüleinek mesélte: úgy tetszett, mintha férje arcából kiment volna a szín, és ez igaz is volt, csak azt felejtette el hozzátenni, hogy akkor nem törődött a dologgal, mert azt gondolta, csak a zöld burájú asztali lámpa sápasztja el. – Kitelefonált?

– Á, senki – felelte Stanley. – Nem érdekes. Azt hiszem, megfürdök. – És már fel is állt.

– Tessék? Este hétkor?

Stanley válasz helyett elhagyta a szobát. Patty megkérdezhette volna, hogy nincs-e valami baja, akár még utána is mehetett volna, hogy megtudja, nem a gyomra fájdult-e meg; szerelmi téren Stanleynek nem voltak gátlásai, de egyéb dolgokban furán szemérmes volt, és Patty csöppet sem lepődött volna meg, ha kiderül, hogy a fürdő csak füllentés, valójában ki akar okádni valamit, ami megfeküdte a gyomrát. De éppen akkor újabb családot mutattak be, Piscapoékat, és Patty biztosra vette, hogy Richard Dawsonnak eszébe fog jutni valami vicc a furcsa név kapcsán, amellett az istennek sem sikerült fekete gombot találnia, holott tudta, hogy töméntelen van belőlük a dobozban. Nyilván elbújtak; ez lehetett az egyetlen magyarázat.

Így hát elengedte Stanleyt, és többé rá sem gondolt, amíg egyszer csak az üres székre pillantva el nem fogta a rémület.

Korábban hallotta, ahogy odafenn folyik a víz a kádba, majd öt vagy tíz perccel később eláll – de csak most eszmélt rá, hogy a frizsider ajtajának nyílását és csukódását nem hallotta, ez pedig annyit jelent, hogy Stanley nem vitt fel sört magával. Valaki felhívta, megdobta valami súlyos, komoly gonddal, és vajon kapott-e a feleségétől egyetlen részvevő szót is? De nem ám! Megpróbálta-e az asszony legalább kifaggatni, mi történhetett? Azt sem. Egyáltalán észrevette-e, hogy valami nincs rendjén? Harmadszorra is nem a válasz. És mindezt e miatt a bárgyú tévéműsor miatt – Patty tudta, hogy a gombokat nem hibáztathatja, mert a gombkeresés csak ürügy volt.

Jó, most majd felvisz neki egy doboz Dixie-t, leül mellé a kád szélére, ledörgöli a hátát, ha kell, még gésát is játszik, és megmossa a haját, közben pedig kinyomozza, mi – vagy inkább ki – dúlta így fel.

Kivett egy doboz sört a frizsiderből, és elindult felfelé. Igazából akkor lett először nyugtalan, amikor látta, hogy a fürdőszoba ajtaja zárva van; nemcsak betámasztva vagy résre nyitva, hanem zárva. Márpedig Stanley, ha fürdött, soha nem zárta magára az ajtót. Hallgatólagos játék volt ez köztük. A csukott ajtó azt jelentette: Stanley olyasmit művel, amire az anyja tanította; a nyitott ajtóból viszont az következett, hogy nagyon is szívesen vállalkoznék olyasmire, aminek oktatását a mamája igen bölcsen másokra hagyta.

Patty a körmével kocogtatta meg az ajtót, aztán egyszer csak ráeszmélt, milyen hülldszeruen surrog a fán a kopogása. Meg aztán az, hogy ő afféle vendégként zörgesse meg a fürdőszoba ajtaját – vagy akármelyik másik ajtót a házban –, merőben szokatlan volt; mióta csak összeházasodtak, még soha nem művelt ilyet.

Hirtelen felerősödött benne a nyugtalanság. Eszébe jutott a Carson-tó, ahová lánykorában gyakran járt el úszni. Augusztus elejére a tó már olyan meleg lett, mint a kádba folyatott fürdővíz – ám úszás közben az ember egyszer csak beleütközött valamilyen hideg szakaszba, és beleborzongott a gyönyörteli meglepetésbe. Az egyik percben még langymelegben úszkált; a következő pillanatban viszont mintha tíz fokot zuhant volna alatta a hőmérséklet. Ilyesféleképpen érezte magát most: mintha jeges hullámok közé sodródott volna – csak éppen a gyönyör hiányzott az élményből, és a Carson-tó sötét mélységeinek hidege nem a hasa alatt terült el, nem hosszú tinilábát nyaldosta körül. Nem, ez a hidegség a szívét markolta meg.

– Stanley? Stan!

Most már nem a körmével kaparászott az ajtón, hanem dörömbölt. Amikor így sem jött válasz, már két öklével verte.

Stanley?!

A szíve... a szíve mintha felcsúszott volna bordái közül a torkába, úgy, hogy alig kapott levegőt.

Stanley!

Már saját kiáltásának hangja is – itt, alig tíz méterre onnan, ahol minden este álomra hajtotta fejét – fokozta rémületét. Utána csend lett, és a csendben egyszer csak zajt hallott, amely mint hívatlan vendéget csalta elő lelke mélyrétegeiből a vak rettenetet. Pedig hát valójában ártatlan kis nesz volt: csak a víz csöpögött. Platty – szünet. Platty – újabb szünet. Aztán ismét platty...

Szinte látta, ahogy a csepp a csap szélén formát ölt, majd hízni-dagadni kezd, mintha viselős volna, s végül leválik, és belecuppan a kádba.

Ennyi hallatszott csak, semmi egyéb. És hirtelen elfogta az iszonyatos bizonyosság: nem az apját érte szívroham ezen az estén, hanem Stanleyt.

Feljajdult, majd megragadta a kristályutánzatú kilincsgombot, és elfordította – ám az ajtó nem mozdult. Kulcsra volt zárva. És akkor egyszerre három tény száguldott át gyors egymásutánban Patty Uris agyán. Stanley soha nem fürdött kora este. Stanley soha nem zárkózott be, legföljebb akkor, ha a vécét használta. Stanley soha nem szokott előle bezárkózni.

Őrült gondolat cikázott át rajta: lehetséges, hogy valaki felkészüljön a szívrohamra?

Megnyalta az ajkát – a neszt úgy érzékelte, mintha finom dörzspapírt húznának végig egy deszkán –, és ismét a férje nevét kiáltotta, de válasz most sem jött, csak a csap csöpögött állhatatosan, szinte kiszámított módon. Patty lenézett, s látta, hogy kezében még mindig ott a sörösdoboz. Bambán bámult le rá, miközben szíve csapdába esett nyúlként verdesett a torkában; úgy nézte, mintha ez idáig még soha nem látott volna sörösdobozt. És ez igaznak is rémlett, legalábbis ami ezt a dobozt illeti, mert ahogy Patty egyet pislogott, a doboz egyszer csak telefonkagylóvá változott, amely fekete volt és fenyegetőn tekergett, mint a kígyó.

– Segíthetek, asszonyom? Talán valami gond van? – sziszegte felé a kígyó. Patty levágta a villára, és hátrált, dörzsölgetve a kezét, amelyben tartotta. Aztán körülnézett, és látta, hogy ismét a tévészobában van. Egyszerre megértette, hogy a vak rémület, amely besurranó tolvajként alattomosan kúszott fel tudata legmélyéről, csúnyán megtréfálta. Immár emlékezett, hogy a sörösdobozt még a fürdőszobaajtó előtt kiejtette a kezéből, s utána hanyatt-homlok rontott le újra a lépcsőn, mialatt fejében zavaros gondolatok kóvályogtak: Ez az egész csak valami félreértés, és nemsokára majd jót nevetünk rajta. Stanley teleeresztette a kádat, aztán eszébe jutott, hogy elfogyott a cigarettája, és mielőtt még levetkőzött volna, elszaladt itthonról...

Hát persze. Csak éppen addigra már belülről bezárta az ajtót, és mert nem akart vesződni a kinyitásával, inkább a kád fölötti ablakot nyitotta ki, s aztán lemászott a ház oldalán, mint légy a falon. Ez csak világos...

Pattyban ismét felszökött a rémület, s szinte túlcsordult benne, mint túltöltött csészéből a keserű feketekávé. Lehunyta szemét, és megpróbálta visszafojtani az érzést. Mozdulatlanul állt, sápadt szoborként, amelynek csak a nyakában lüktet egy ér.

Arra már tisztán emlékezett, ahogy egymásba akadó lábbal lerohant a lépcsőn. Azt is tudta, hogy telefonálni akart, hát persze – de vajon kit akart felhívni?

Újabb őrült gondolat villant át rajta: A teknősbékát akartam felhívni, de hát az nem tudott segíteni rajtunk.

Most már amúgy sem számított. Éppen csak a nulláig jutott, és nyilván valami szokatlant, a szabványtól eltérőt mondhatott, mert a központ megkérdezte, nincs-e valami baj. Baj persze nagyon is volt, no de hogyan mondhatta volna el az arc nélküli hangnak, hogy Stanley bezárkózott a fürdőszobába, és nem felel szólongatására, a kádba csöpögő víz folyamatos nesze pedig jóformán eszét vette? Kell hogy segítsen rajta valaki. Bárki...

Rágni kezdte az öklét, majd szándékosan beleharapott. Kényszeríteni akarta magát, hogy gondolkodjék.

A pótkulcsok. Igen, a pótkulcsok a konyhaszekrényben.

Ahogy feltápászkodott, papucsos lábával felrúgta a szék mellett heverő gombos dobozt. Egy csomó gomb kigurult belőle, s megannyi üveges szemként csillant meg a lámpafényben. Legalább fél tucat fekete volt köztük.

A kéttálas mosogató feletti szekrényke ajtaján belül jókora, lakkozott, kulcs formájú tábla függött – két évvel ezelőtt Stan egyik ügyfele barkácsolta, karácsonyi ajándéknak. A tábla kis kampókkal volt telitűzdelve, amelyeken ott himbálózott a ház valamennyi kulcsából kampónként két-két másolat. A kampók alatti keskeny ragasztós csíkokra Stan apró gyöngybetűivel rótta fel a megfelelő eligazítást: GARÁZS, PADLÁS, ALSÓ FÜRDŐSZOBA, FELSŐ FÜRDŐSZOBA, BEJÁRATI AJTÓ, HÁTSÓ AJTÓ. A tábla szélén voltak a slusszkulcsmásolatok, M-B és VOLVO felirattal ellátva.

Patty lerántotta a kampóról a FELSŐ FÜRDŐSZOBA feliratú kulcsot, és futva igyekezett a lépcsőhöz, majd szándékosan lassított. Ha szalad, maga ébreszti fel ismét a pánikot, amely már amúgy is kirobbanással fenyegetett. És még az is lehet, hogy ha szép nyugodtan ballag, kiderül, hogy nincs is semmi baj, vagy ha mégis, akkor lenéz rá a Jóisten, látja, hogy ő milyen higgadtan lépeget, és azt gondolja: – Kis híján óriási bakot lőttem, még szerencse, hogy van időm visszaszívni az egészet.

Olyan méltóságteljesen, mintha a ndi könyvklub ülésére igyekezne, felment a lépcsőn, majd a bezárt fürdőszobaajtó felé vette útját.

– Stanley?! – kiáltotta, közben ismét elforgatva a kilincsgombot, de hirtelen minden eddiginél hevesebb félelem fogta el; nem volt ereje, hogy a pótkulcsot használja, mert a mozdulat valahogy végzetesnek és visszavonhatatlannak tűnt. Ha a Jóisten mostanáig nem csinálta vissza az egészet, akkor már nem is számíthat rá. Elvégre a csodák korszaka már elmúlt.

Ám az ajtó továbbra is zárva volt, és kiáltására csak a szabályos szünetekkel megszakított csöpögés volt a válasz.

Patty keze remegett, s a kulcs bizonytalanul imbolygott a lemez körül, míg végre beletalált a zárba, és a helyére illeszkedett. Patty elforgatta, és hallotta a zár kattanását. Tapogatózva nyúlt a metszett üveggomb után, de az kicsúszott izzadt kezéből. Végre, amikor teljes erővel megmarkolta, elfordult, Patty pedig belökte az ajtót.

– Stanley? Stanley?! St...

Nézte a kádat, látta a rozsdamentes acélrúd legszélén összetorlódó kék zuhanyfüggönyt, és nem tudta végigmondani férje nevét, csak bámult a kádra, olyan ünnepélyesen komoly arccal, ahogy a gyerek néz az első iskolanapján. A következő pillanatban majd sikoltozni kezd, â szomszédban lakó Anita MacKenzie pedig meghallja, és ő hívja ki a rendőrséget, abban a szent meggyőződésben, hogy Urisék-hoz betörtek, s épp most mészárolják le a lakókat.

De most még, ebben az egyetlen másodpercben, Patty Uris csak állt némán, hatalmasra nyílt szemmel, ünnepélyesen komoly arccal, kezét összekulcsolva sötét pamutszoknyáján. Aztán a szinte áhítatos tekintet lassan egészen másmilyenné vált, a tágra nyílt szempár kidülledt, a száj az iszonyattól vicsorgóra torzult. Sikítani akart, de nem tudott: a késztetés olyan erős volt, hogy belülről feszítette szét.

A fürdőszoba ragyogott az erős neonvilágításban – nem akadt egyetlen árnyékos folt sem, s az ember, akár akarta, akár nem, mindent látott. A kádban a víz élénk rózsaszínre festődött. Stanley félig a kád végének támaszkodva feküdt; feje olyan mélyen csuklott hátra, hogy rövidre nyírt fekete haja a lapockái közét súrolta. Ha meredt szemében még lett volna élet, feleségét fordítva látta volna. Szája tátva volt, mint egy felfeszített ajtó. Arcára ráfagyott a végső, feneketlen iszonyat. A kád peremén egy tasak Gillette Platinum Plus márkájú borotvapenge hevert. Mindkét karjának belsejét csuklótól a könyökhajlatig felvágta, majd a tenyér szerencse vonala alatt mindkét vágáson egy-egy keresztvágást ejtett; az ábra nagy, véres Τ betűre hasonlított. A sebek bíborvörösen lángoltak a rikító fehér világításban. Patty agyán átsuhant, hogy a csupaszon feltárulkozó inak és ínszalagok olcsó marhahúsra emlékeztetnek.

A fényes krómcsap legszélén újabb vízcsepp gömbölyödött, majd amikor önnön terhét nem viselhette tovább, szikrázva lehullott és a vízbe plattyant.

Stanley jobb keze mutatóujját saját vérébe mártva egyetlen szót írt a kád fölötti kék csempére: két hatalmas, reszketeg betűt. A második betűből ferdén lövellt ki egy vér-csepp; Patty látta, hogy valójában férje véres ujjának volt a nyoma, s akkor keletkezhetett, amikor a kéz élettelenül a vízbe hullott; most is ott lebegett a felszínen. Bizonyosra vette: ez a véres ujjlenyomat – az utolsó nyom, amelyet Stanley ezen a földön hagyott-jelezte öntudatának kihunytát. A két betű mintha Patty arcába üvöltött volna:

A kádba újabb csepp plattyant.

A nesz nem vétette el hatását. Patty Uris végre megtalálta a hangját. Férje élettelenül csillogó szemébe bámulva sikoltozni kezdett.

2

RICHARD TOZIER FELHÚZZA A NYÚLCIPŐT

Mindaddig, amíg el nem okádta magát, Rich úgy érezte, egész tisztesen állja a sarat.

Figyelmesen végighallgatta Mike Hanlont, annak rendje s módja szerint válaszolt Mike kérdéseire, sőt maga is kérdezett egyet-mást. Homályosan érzékelte, hogy valamelyik begyakorlott hangján szól; nem bizonyos rádiós szerepeinek idegenszerű, rámenős hangján (ezek közül mostanában a „Minden Belefér, szexügyi főkönyvelő” nevűt kedvelte legjobban, amelyik legalább annyi elismerő hallgatói telefont kapott, mint minden idők első számú kedvenc műsora, Bumfordi, a Csókos Tengernagy), hanem valami szokatlanul meleg, búgó, derűt sugárzó hangon; igazi „velem minden oké”-hang volt, és roppant előnyös hatást keltett – csak éppen igaz nem volt. Hazudott, mint az összes többi.

– Mire emlékszel, Rich? – kérdezte Mike.

– Nagyon kevésre – felelte Rich, majd kis szünet után hozzátette: – De azért elég sokra.

– És eljössz?

– Elmegyek – mondta Rich, és letette a kagylót.

Utána elüldögélt egy darabig a dolgozószobájában, hátradőlt az íróasztala mögötti székben, és kibámult a Csendes-óceánra. Bal felől két srácot látott – nem annyira száguldottak, mint inkább bohóckodtak a vízisín. Hullámlovagláshoz amúgy is kevés volt a hullám.

Az íróasztalon álló óra – méregdrága likvidkristály kijelzős kvarcóra volt, egy lemeztársaság képviselőjének ajándéka – azt tudatta, hogy 1985. május huszonnyolcadikát írják, és pontosan délután öt óra kilenc perc van. Ahonnan Mike telefonált, persze három órával későbbre jár már, és sötét van. Ettől Rich kicsit megborzongott, és inkább tevékenykedni kezdett. Először is – ez csak természetes – feltett egy lemezt; nem válogatott, csak vakon kikapott egyet a polcokon sorakozó sok ezerből. A rock and roll majdnem úgy hozzátartozott az életéhez, mint a sokféle hang, és akármit művelt, létszükséglet volt számára, hogy szóljon a zene – minél hangosabban. A találomra kiemelt lemez történetesen a Motown egyik retrospektív gyűjteménye volt. Marvin Gaye, a Rich által néha Döglött Bandának nevezett iskola egyik új abb keletű tag) a zendített rá a „Megsúgta egy kismadár” című számra.

– „Ugye kíváncsi vagy, honnan tudom...

– Nem is rossz – mondta Rich, és még el is mosolyodott. Pedig hát amúgy rendesen behúzták a csőbe. Mindazonáltal úgy érezte, valahogy majd csak kivágja magát, és még csak bele sem izzad.

Szedelőzködni kezdett a hazautazáshoz. És valamikor a következő óra során átsuhant fején a gondolat: olyan ez az egész, mintha már meghalt volna, de megengednék, hogy még ő maga zárja le az összes üzleti ügyeit, sőt a saját temetéséről is gondoskodjon; és voltaképpen meg volt elégedve teljesítményével. Megpróbálta elérni állandó utazási ügynökét, bár feltételezte, hogy a hölgy már az autópályán hajt hazafelé, de azért próba szerencse alapon felhívta, és csodák csodája, még az irodában találta. Elmondta kívánságát, a nő pedig negyedóra időt kért.

– Bármit kérhet cserébe, Carol – mondta. Az elmúlt három év során a Mr. Tozierről és Ms. Feenyről áttértek a Richre és a Carolra, ami, ahhoz képest, hogy személyesen még soha nem találkoztak, igazán a meghitt barátság netovábbjának minősülhetett.

– Máris törleszthet – mondta a nő. – Eljátszana nekem a Minden Belefért?

Rich még csak gondolkodási szünetet sem tartott – aki erőlködve találja meg a hangját, annak nincs is hangja. – Itt a Minden Belefér, az önök szexügyi főkönyvelője. A minap beállított hozzám egy ürge, és azt kérdezte, mi a legkínosabb az AIDS-ben. – Hangja kissé lehalkult, de egyszersmind pergőbb és hetykébb lett – ízig-vérig amerikaiasan csengett, és egyszersmind a jómódú brit gyarmati tisztviselő képét idézte fel, aki a maga hóbortos módján egyszerre elbájoló és szórakozott. Richnek halvány sejtelme sem volt róla, milyen lehet valójában ez a Minden Belefér, de abban bizonyos volt, hogy mindig fehér öltönyben jár, az Esquire magazint olvassa, és hosszú nyakú pohárban felszolgált kedvenc italainak szaga kókuszdióval megbolondított samponra emlékeztet. – Kertelés nélkül felvilágosítottam: az a legkínosabb, amikor be kell vallania a mamájának, hogy egy haiti lánytól kapta el. A viszonthallásra – ez volt a Minden Belefér, az önök szexügyi főköny velője. Búcsúzóul még csak annyit: „Ha nem áll fel legott, hívjon és menni fog.”

Carol Feeny visított a nevetéstől. – Hát ez halálos! Isteni! A barátom szerint kizárt, hogy maga magától produkálja ezeket a hangokat, azt mondja, biztos valami hangszűrőt vagy efféle bigyót használ...

– Tehetség kérdése az egész, kedvesem – mondta Rich. A Minden Belefér eltűnt, s ott termett a helyében W. C. Fields, cilinderben, vörös rózsával a gomblyukában, a golftáskájával meg a többi kellékkel. – Úgy degeszre vagyok tömve tehetséggel, hogy minden testnyílásomat viasszal kell elzárni, nehogy kicsorduljon, mint... szóval, hogy ki ne csorduljon, hiszen érti.

Carol Feenyn újabb visongó nevetőroham lett úrrá, Rich pedig közben lehunyta a szemét. Érezte, ahogy lassan rátör a fejfájás.

– Ugye, lesz oly angyal, és meggondolja, mit tehet értem? – mondta továbbra is W. C. Fields modorában. Ahogy letette a kagylót, még hallotta a kacarászását.

Most aztán ismét önmagát kellett alakítania, és ez nem volt könnyű – sőt évről évre nehezebb lett. A más bőrében annyival egyszerűbb összeszedni a bátorságát.

Valami jó mokaszint keresett, és éppen kikötött a tornacipőnél, amikor ismét megszólalt a telefon. Carol Feeny hívta vissza, igazán rekordidő alatt. Rich erős késztetést érzett, hogy átmenjen Bumfordi, a Csókos Tengernagy szerepébe, de aztán leküzdötte az ingert. Carol első osztályú ülést szerzett neki Los Angelesből Bostonba, az American Airlines közvetlen nonstop járatán. Este kilenc óra három perckor száll majd fel Los Angelesből, és másnap reggel öt óra körül ér a Logan reptérre. Onnan a Delta járatával indul tovább reggel fél nyolckor, és nyolc óra húszkor ér a Maine állambeli Bangorba. Carol már bérelt is a számára egy négyajtós szedánt az Avis-társaságtól, és a bangori nemzetközi reptér Avis-pultjától Derry határáig mindössze huszonhat mérföld az út.

Csak huszonhat mérföld, Carol?, gondolta Rich. Ennyi az egész? Nos, ha mérföldekben számolunk, igaza lehet. De hogy igazából milyen messze van Derry, arról fogalma sincs – sőt még én magam sem tudom. De Isten a tanúm nemsokára kitapasztalom.

Szobát nem foglaltam, mert nem mondta meg, meddig akar maradni – tette hozzá a nő. – De ha...

– Nem, azt majd én elintézem – mondta Rich, és ekkor végre szóhoz jutott a Csókos Tengernagy. – Tudtam én, bogárkám, hogy maga igazi tündi-bündi, csak a szárnya hiányzik.

Szép halkan letette a kagylót – az a lényeg, hogy közben nevessenek a pancserok –, aztán feltárcsázta a 207-555-1212 számon a maine-i tudakozót: a derryi Városháza Szálló telefonját akarta megtudni. Atyaisten, valóban előjött a múlt. Mióta, hogy eszébe sem jutott a derryi Városháza Szálló? Tíz éve? Húsz éve? Vagy talán huszonöt éve is van már? Bármilyen képtelennek túnt is, ez az utóbbi szám volt a legvalószínűbb, és ha Mike nem telefonál, alighanem egész hátralévő életében nem is ötlik fel benne újra. Pedig hát volt egy időszak az életében, amikor naponta elment a nagy, vöröstéglás kockaház mellett, nemegyszer lóhalálban száguldott el mellette Henry Bowersszel, Böfi Hugginsszal, meg azzal a másik nagydarab, idősebb sráccal, azzal a Hogyishívják Victorral a nyomában, miközben azok hárman efféle kedélyes szellemességeket kurjongattak utána:

Elkapunk, hülye kis fasz! Elkapunk, felvágós tetű! Elkapunk, te négy szemű buzi! Vajon sikerült-e egyszer is elkapniuk?

Mielőtt még eldönthette volna magában a kérdést, a központ megtudakolta, milyen városban van a kért szám.

– Derryben, ha volna szíves...

Derry! Úristen, még a szó is olyan különösnek, olyan idegenszerűnek érződött a nyelvén, mintha valami élettelen antik tárgyat nyalogatna.

Meg tudná adni a derryi Városháza Szálló számát?

– Egy pillanat, uram.

Ki van zárva. Már rég eltűnt a föld színéről. Leborotválták valamilyen városrendezési terv keretében. Video álompalota áll a helyén. Vagy talán leégett egy éjjel, amikor egy ágyban dohányzó részeg cipőügynök a kelleténél eggyel többször kísértette meg a szerencséjét. Minden oda lett, Richie akár a szemüveg, amivel Henry Bowers örökké hergelt. Hogy is van abban a Springsteen-számban? A lány pillája egyet rezzent... és elsöpörte a szép napokat. Miféle lányról van szó? Hát Β évről, ki másról... Bev...

Nos, a Városháza Szálló változhatott ugyan, de hogy el nem tűnt, az hamar kiderült, mert egy fakó, robotszerű hang szólt bele a kagylóba, és azt mondta: – A kért szám...9...4...1...8...2...8...2. Megismétlem: a kért szám...

Rich azonban már elsőre lejegyezte. Kész élvezet volt, hogy a vonal megszakításával belefojthatta a szót az üresen kongó hangba. Nagyon is könnyű volt elképzelni valamiféle hatalmas, gömb alakú szörnyet, amint ott gubbaszt a föld alatti tudakozóban, és huzalokat izzadva tart egyszerre sok ezer telefont sok ezer, ízületekkel kapcsolódó krómcsápjában, a rajzfilmbeli Csodapók nemezisének, dr. Százlábúnak Bell-féle rémlátomásos változataként. A világ, amelyben Rich élt, évről évre jobban hasonlított egy hatalmas, elektronikus kísértetkastélyhoz, amelyben digitális szellemek és riadt emberi lények kényszerültek kínos együttélésre.

És az az izé ott még mindig áll. Hogy Paul Simont variáljam: még talpon, ennyi év után.

Feltárcsázta a szállodát, amelyet utoljára gyerekkora szarukeretes pápaszemén át látott. 1-207-941-8282... A számok baljós könnyedséggel görögtek ki ujja alól. Aztán, a kagylót füléhez emelve, kinézett dolgozószobája széles panorámaablakán. A vízisíelők eltűntek; korábbi helyük közelében most egy párocska andalgott kézen fogva a part mentén. Akár Carol Feeny utazási irodájának egyik reklámplakátjáról sétáltak volna le, olyan hibátlanul szépek voltak mindketten. Eltekintve attól a ténytől, hogy a fiú is, a lány is szemüveget viselt.

Úgyis elkapunk, kis szarházi, és akkor széttapossuk a szemüveged!

Criss – dobták ki a szót hirtelen az agysejtek. Ez volt a vezetékneve. Victor Crissnek hívták.

Isten a megmondhatója: ennyi év után ez érdekelte legkevésbé, de úgy látszott, most ez nem számít. Lenn, a boltíves pincében, ahol Rich Tozier a maga ódon emléktárgy gyűjtemény ét tartotta, mintha történnék valami. Ajtók nyílnak ki, egyik a másik után.

De odalenn persze nem lemezeket őrizgetsz, mi? Odalenn nem a „lemezes” Rich Tozier vagy, a KLAD-adó legmenőbb lemezlovasa, az ezerhangú csoda. És talán nem is ajtók pattannak fel, hanem...

Megpróbálta elhessegetni ezeket a gondolatokat.

Arra gondolj, hogy minden oké. Nálam, nálad, nála és Rich Toziernél semmi hézag. Épp csak jól jönne egy cigi.

Négy éve már, hogy leszokott a dohányzásról, de most valóban jólesett volna egyetlen szál cigaretta.

Nem lemezeket őrizgetsz, hanem holttesteket. Igazán jó mélyre ástad őket, csakhogy most éppen valami eszelős földrengés dúl, és a föld sorra kiköpi valamennyit. Odalenn nem a „lemezes” Rich Tozier vagy, hanem csak a „négyszemű” Richie Tozier, nem más, ott kuporogsz a kis cimboráid között, és úgy be vagy tojva, hogy a golyóidból kocsonya lesz. Nem ajtók nyílnak, Richie, hanem kripták pattannak fel, és a holtnak hitt vámpírok szárnyukat suhogtatva szállnak ki belőlük.

Csak egyetlen szál cigi... Édes jó Istenem, még egy Carlton is megtenné.

Elkapunk, négyszemű, és lezavarjuk a torkodon a kibaszott szatyrodat!

– Városháza Szálló – szólt a telefonba egy jenki zamatú férfihang, amely egész New Englanden, a Közép-Nyugaton és a Las Vegas-i kaszinósoron átjutott el füléig.

Rich megkérdezte, foglalhatna-e részére a hang egy lakosztályt a holnapi naptól. A hang azt mondta, semmi akadálya, majd megkérdezte, meddig óhajt maradni.

– Azt még nem tudom. Attól függ, hogy... – Rich hangja néhány másodpercre elakadt.

Mitől is függ tulajdonképpen? Mi dolga Derryben? Lelki szemével egy kisfiút látott, kezében skót kockás vászon könyvesszatyorral, amint menekül a kemény legények elől; a fiúcska vézna volt, szemüveget viselt, és sápadt arcára mintha kirajzolódott volna a felszólítás, amelyet valamilyen titokzatos módon minden útjába vetődő, kötekedő, verekedős kedvű nagyfiú megértett: Verjetek meg! Csak rajta, bátran! Itt a szájam – öklözzetek bele, hogy kiköpjem a fogam! Itt az orrom! Jó nagyot üssetek, hátha eltörik! Csapjatok a fülembe, hadd dagadjon akkorára, mint a karfiol! Nézzétek a szemem, milyen kék, és hogy felnagyítja ez a gyűlöletes, szarukeretes szemüveg, amelynek egyik szárát csak ragasztószalag tartja. Törjétek össze, és aztán szúrjátok ki legalább a fél szemem egy szilánkkal! Na mi van, nem elég csábító az ajánlat?

Rich lehunyta a szemét, majd így szólt: – Üzleti ügyeim vannak Derryben, és még nem tudom, mennyi időt vesznek igénybe. Mi lenne, ha három napra foglalnám le a szobát, fenntartva a hosszabbítás lehetőségét?

– Fenntartva a... micsodát? – kérdezte bizonytalanul a recepciós, Rich pedig türelmesen várt, amíg a fickó megemészti a szavait. – Ja, már értem! Nagyszerű, rendbenvan.

– Köszönöm, és izé... szívből khemélem, hogy novemberiben khánk szavaz majd – jelentette ki John F. Kennedy. – Jackie... izé... át akahja khendezni az Ovális Ihodát, és... izé... Bobby öcsémnek is kinéztem máh egy jó kis állást.

– Mr. Tozier?

– Igen.

– Jó, csak mintha valaki néhány pillanatra bekapcsolódott volna a vonalba.

Rá se ránts, gondolta Rich. Csak egy őskori politikus a holtak pártjából; ne is foglalkozz vele. A hátán borzongás futott végig, és már-már kétségbeesve biztatta magát: Minden oké, Rich. Kutya bajod.

Én is hallottam – mondta. – Biztosan összekapcsoltak valakivel. Szóval mi lesz azzal a szobával?

– Ó, minden rendben – mondta a szállodai alkalmazott. – Derryben mindig van forgalom, de csak olyan közepes.

– Valóban?

– Öhöm – erősítette meg állítását a recepciós, Rich pedig ismét megborzongott. Ez is rég kiment már a fejéből: ez az „igen” helyett használt jellegzetes New England-i öhöm.

Elkapunk, patkány!, süvöltötte Henry Bowers kísértethangja, és Rich érezte, ahogy újabb kripták pattannak fel benne. Nem oszló testek, hanem korhadó emlékek bűze csapta meg orrát, és ez a szag még elviselhetetlenebb volt.

Megadta az alkalmazottnak American Express-kártyája számát, majd letette a kagylót. Aztán felhívta Steve Covallt, a KLAD rádióadó műsorigazgatóját.

– Mi a hézag, Rich? – kérdezte Steve. Az Arbitron legutolsó felmérése szerint a KLAD az emberevésre szakosodott Los Angeles-i ultrarövidhullámú rockpiac élére ugrott, s azóta Steve-vel – még ha ennél vannak nagyobb örömök is a világon – egyfolytában madarat lehetett volna fogatni.

– Magadra vess, ha már megkérdezted – mondta Rich. – Felhúzom a nyúlcipőt.

– Tessék? – Rich szinte látta Steve arcán a tanácstalan fintort. – Nem értelek.

– Olajra kell lépnem. Szóval elutazom.

– Hogyhogy elutazol? Itt van előttem a beosztás, eszerint holnap délután kettőtől hatig adásban vagy, mint rendesen. Most látom, hogy négykor Clarence Clemons jön a stúdióba, és te csinálod vele az interjút. Tudod, kicsoda Clarence Clemons, Rich? Vagy már elfelejtetted, melyik hangszemek a királya?

– Mike O'Hara éppúgy meg tudja interjúvolni, mint én.

– Csakhogy Clarence se Mike-kal, se Bobby Russell-lel nem óhajt beszélgetni, sőt még velem sem. Clarence a Csókos Tengernagyot imádja, és majd' megvesz Wyattért, a Közveszélyes Kukázóért. Veled óhajt beszélgetni, haver. És engem csöppet sem hoz lázba a kilátás, hogy egy felhergelt, százhúsz kilós szaxofonos, akit valamikor kis híján bevettek egy profi futballcsapatba, az én stúdiómban rendezzen ámokfutást.

– Nem tudok róla, hogy az ámokfutás volna a hobbija – vitatkozott Rich. – Ne felejtsd el, hogy Clarence Clemonst hívtuk meg, és nem a balhés Keith Moont.

A vonal túlsó végén csend lett. Rich türelmesen várt.

– Ugye ezt magad se gondolod komolyan? – kérdezte végül Steve. A hangja panaszosan csengett. – Hacsak nem halt meg a mamád vagy téged nem műtenek agydaganattal, akkor arról van szó, hogy egyszerűen a szarban hagysz.

– Muszáj elmennem, Steve.

– Szóval mégis beteg a mamád? Csak nem halt meg, az ég szerelmére?

– De igen. Tíz évvel ezelőtt.

– Eszerint agydaganatod van.

– Még végbéltályogom sincs.

– Ez nem vicc, Rich.

– Tudom.

– Profi ilyet nem csinál. Ez ocsmányság.

– Szerintem is. Mégis el kell mennem.

– Hová? Miért? Mi ez az egész? Nyögd már ki, Rich!

– Valaki felhívott. Egy réges-régi ismerős. Az ország túlsó végéből. Akkoriban, valamikor régen, valami történt ott, és én is, a többiek is, szavunkat adtuk, hogy ha az a valami újból felüti a fejét, visszamegyünk. És úgy néz ki, most éppen ilyesmiről van szó.

– Miről, Rich? Mi légyen az a valami?

– Azt inkább nem mondom el. – Amellett, hogy hülyének is néznél, ha megmondanám az igazat: már nem emlékszem rá.

– És mikor esett az a nevezetes fogadalom?

– Nagyon rég. 1958 nyarán.

Újabb hosszú csend következett, és Rich tudta, min töri Steve Covall a fejét: vajon Rich Tozier, a „lemezes”, alias Bumfordi, a Csókos Tengernagy, alias Wyatt, a Közveszélyes Kukázó és a többi, és a többi ugratja-e, vagy heveny agylágyulásnak esett áldozatul.

– De hát akkor még egészen kissrác voltál – mondta végül Steve fakó hangon.

– Tizenegy éves. Néhány hét híján tizenkettő. Újabb hosszú szünet. Rich türelemmel várt.

– Hát jó – mondta Steve. – Majd felborítom a forgót. Mike ugrik be helyetted. Egypár műszakra Chuck Fostert is berendelhetem, ha ki tudom nyomozni, éppen melyik kínai vendéglőben dekkol. Megteszem, mert régóta dolgozunk együtt. De soha nem fogom elfelejteni, Rich, hogy szarban hagytál.

– Jaj, állítsd már le magad – csattant fel Rich. Egyre jobban fájt a feje. Nagyon is tudta, mit csinál; Steve talán azt képzeli, hogy neki kell felvilágosítania? – Szükségem van néhány nap szabadságra, ennyi az egész. Úgy viselkedsz, mintha éppen az etikai kódexünkkel törölném ki a seggem.

– De mire kell neked az a néhány nap? Farkaskölyök-találkozód van az észak-dakotai Klotyófalván vagy a nyugatvirginiai Dugdmegvárosban?

– Én eddig úgy tudtam, öreg cimbora, hogy Klotyófalva Arkansasban van – mondta a Csókos Tengernagy a maga mély, hordóként kongó hangján, de Steve nem hagyta, hogy eltereljék a figyelmét.

– Mert tizenegy éves korodban valamit megfogadtál? Ki veszi komolyan egy tizenegy éves srác ígéreteit, az ég szerelmére? Amellett te is pontosan tudod, Rich, hogy nemcsak erről van szó. Ez itt nem biztosítótársaság vagy ügyvédi iroda. Mi a szórakoztatóiparban dolgozunk, még ha annak csak egy szerényebb műhelyében is, és ezt te is kibaszottul jól tudod. Ha egy héttel korábban szólsz, akkor nem tartanék most a másik kezemben egy üveg gyomorsavcsökkentót. A tököm szorongatod, és ezzel pontosan tisztában vagy, szóval ne nézz ráadásul még hülyének is!

Steve most már kiabált, Rich pedig lehunyta a szemét. Soha nem fogom elfelejteni, mondta Steve, és Rich valószínűnek tartotta, hogy így is lesz. Csakhogy Steve mást is mondott: azt, hogy tizenegy éves gyerekek ígéreteit nem szokás komolyan venni, és ez viszont alapos tévedés. Rich elfelejtette, mit is ígért – alighanem nem is óhajtott emlékezni rá –, de hogy akármit ígért, halálos komolyan vette, afelől bizonyos volt.

– Nem tehetek mást, Steve.

– Világos. Én pedig megmondtam, hogy majd valahogy megoldom. Szóval menj csak nyugodtan, te amatőr.

– Steve, kérlek, ez nevetsé...

De Steve már lecsapta a kagylót. Rich sem tehetett mást. Ám alig tett néhány lépést, amikor újra megszólalt a telefon, és fel sem kellett vennie ahhoz, hogy tudja: ismét Steve az, csak mostanra még dühösebb lett. Ilyenkor semmi értelme a beszélgetésnek, csak jóvátehetetlen dolgok hangoznának el. Így hát jobbra pöccintette a készülék oldalán lévő kapcsolót, és a csengetés hirtelen félbeszakadt.

Felment az emeletre, a gardróbszekrényből kihúzott két bőröndöt, és megtömte, alig egy pillantást vesztegetve az összeszedett ruhadarabokra – farmernadrágokra, ingekre, alsóneműre, zoknira. Csak jóval később eszmélt rá, hogy csupa fiatalos holmit markolt össze. Aztán levitte a bőröndöket.

Dolgozószobája falán volt egy fekete-fehér Ansel Adams-fénykép, Big Sur hegyi üdülőhelyről. Rich elforgatta átejtett csuklópántokat: a fénykép félresiklott, és mögüle hosszúkás páncélszekrény túnt elő. Rich kinyitotta, és elsöpörte útjából az iratokat – egy rakás részvényt, a geológiai törésvonal és a bozóttűzzóna között biztonságosan fészkelő házának, valamint húszholdas, erdős idahói birtokának okmányait. A részvényeket csak amúgy vaktában vásárolta – a brókere már a fejéhez kapott, valahányszor Rich az irodájába lépett –, de értékük az évek során folyamatosan kúszott felfelé. Rich néha maga is meglepődött a gondolatra, hogy már-már – ha nem is igazán, de majdnem – gazdag embernek mondhatja magát. És köszönhette mindezt a rock and rollnak – no meg persze a hangjainak.

Ház, földbirtok, részvények, biztosítások – még a végrendeletéből is volt itt egy másolat. Íme a szálak, amelyek a magad választotta élethez kötnek, gondolta. Hirtelen vad késztetést érzett, hogy előrántsa Zippo öngyújtóját, és felgyújtsa az egész kurva apparátust, a „miáltal”-okat, az „ezennel tanúsítom” meg a „jelen okmány birtokosa” kezdetű limlomot. Úgy érezte, meg is tudná tenni. A páncélszekrényben lévő irományok egyik percről a másikra minden jelentőségüket elvesztették.

Ekkor csapott belé az első igazi rémület, és nem is volt benne semmi természetfölötti: éppen csak ráeszmélt, milyen könnyű felszámolni egy egész életet. Csak oda kell tartani a kis szerkentyűt mindahhoz, amit az ember az évek hosszú során át összekapart, és aztán lenyomni egy vacak kis szelepet. El lehet égetni, ki lehet dobni az ablakon, és utána egyszerűen felhúzni a nyúlcipőt.

Az iratok – a kézzelfogható érték e szerény rokonai – mögött volt a lényeg: a kápé. Négyezer dollár, tízesekben, húszasokban és ötvenesekben.

Ahogy most kiszedte és farmere zsebébe tömködte, Rich eltűnődött: vajon nem valamiféle határozott célzattal dugdosta-e be ide a pénzt – az egyik hónapban ötven dolcsit, a másikban százhúszat, a rá következőben esetleg csak tízet. Hogy aztán bebújhasson vele az egérlyukba. Hogy kéznél legyen, amikor felhúzza a nyúlcipőt.

– Hu, de ciki – mondta jóformán öntudatlanul. Üres tekintettel bámult ki a nagy ablakon az öbölre, ahol már egy lélek sem mozgott. Eltűntek a vízisízők, eltűntek a nászutasok (ha ugyan azok voltak).

Ó, igen, doki – már kezd összeállni a kép. Hogy emlékszem-e például Stanley Urisra? Lefogadhatja egy muffba, hogy emlékszem! Még arra is emlékszem, milyen menőnek hittük magunkat, amikor ezt mondtuk. A nagyfiúk Stanley Kúrisznak hívták. „Hé, Kúrisz, gyere csak ide! Hová mégy, te rohadt Krisztusölő? Talán belövitek magatokat valamelyik buzi barátoddal?”

Becsapta a páncélszekrény ajtaját, és a helyére csúsztatta a fényképet. Ugyan mikor gondolt utoljára Stan Urisra? Öt éve? Tíz éve? Húsz éve? Rich és a családja 1960 tavaszán költözött el Derryből, és Istenem, milyen gyorsan homályosult el a sok arc, az egész banda, a nyamvadt, mindenről lecsúszó kis ürgék, akik ott tanyáztak abban a kis viskóban a Pusztán – milyen fura elnevezés, hisz olyan buján zöldellt az egész vidék! Azzal fűzték egymás agyát, hogy ők őserdőkutatók vagy tengerészeti utászok, akik éppen leszállópályát építenek egy csendes-óceáni korallzátonyon, közben a japcsik támadásait is elhárítják; máskor gátépítőnek, cowboynak, más bolygóról szalajtott utasoknak kiáltották ki magukat, vagy tetszés szerint bármi másnak, de akárhogy is, ne feledkezzünk meg a lényegről, mert a lényeg az, hogy így akartak elbújni. Rejtőzködtek a nagyfiúk, Henry Bowers, meg Victor Criss, meg Böfi Huggins meg a többi elől. Micsoda piti, betojt kis banda voltak – Stan Uris a nagy, zsidős orrával, Bill Denbrough, aki még egy „sziát” se tudott kinyögni dadogás nélkül (az ember majd' betojt a röhögéstől), Beverly Marsh az örökös zúzódásaival meg a blúza ujjába rejtett cigarettáival, Ben Hanscom, aki olyan terjedelmes volt, mint egy emberi formát öltött Moby Dick, no és Richie Tozier a vastag szemüvegével, a színjeles bizonyítványával és a szánalmas kis pofájával, amely szinte csábított, hogy új, érdekes alakzatokba kalapálják. Lehet-e okét egyetlen találó szóval jellemezni? Hát persze – a helyes kifejezés mindig előkerül, csak meg kell keresni. Ez esetben a helyes kifejezés így hangzott: balekok.

Milyen gyorsan támadt fel az egész... És Rich Tozier most ott állt dolgozószobájában, gyámoltalanul remegve, mint kitaszított korcs kutya a viharban ; és azért reszketett, mert immár nem pusztán a régi haverok jutottak az eszébe, hanem egyéb dolgok is – csupa olyasmi, ami hosszú évek óta feledésbe merült, de valójában ott vibrált, egészen közel a felszínhez.

Véres dolgok voltak.

És sötétség. Különös sötétség.

Meg ott volt a ház a Neibolt utcában. És ott volt Bill, aki azt üvöltötte: Me-megölted az öcsém, t-te ro-rohadék állat!

Hogy emlékszik-e? Épp elégre emlékszik ahhoz, hogy többre már ne akarjon – és erre aztán bárki fogadhat egy muffban.

Szemétszag, ürülékszag, és még valamilyen szag, amely undorítóbb a másik kettőnél is. AZ bűzlik így, a fenevad, amely ott lappang Derry alatt a sötétben, ahol örökké zakatolnak a gépek. Richnek George jutott az eszébe... De ez már sok volt. Rohant a fürdőszobába, s kis híján elesett, mert megbotlott Eames-stílusú, fekete bőr karosszékében. Még éppen hogy beért, de már térden csúszott a tükörsima csempén a vécéig, mint valami meghibbant breaktáncos, belekapaszkodott az ülőkébe, és mindent kiadott, ami csak volt a beleiben. És még utána sem bírta abbahagyni, mert hirtelen látta maga előtt Georgie Denbrought, úgy, mintha tegnap váltak volna el, Georgie-t, hisz vele kezdődött minden, vele, akit 1957 őszén gyilkoltak meg, közvetlenül az áradás után; tövestől tépték ki a karját, de Rich mindezt kirekesztette emlékezetéből. Az emlékek azonban néha visszatérnek, bizony ám – de még mennyire, hogy visszatérnek.

A gyomorgörcs elmúlt. Rich vakon tapogatta ki a lehúzót. A víz lezúdult. Korán elköltött vacsorájának gőzölgő romjai tapintatosan tűntek el a csőrendszerben.

És onnan tovább, a csatorna felé...

A zakatolásba, a sötétségbe, a bűzbe.

Rich lecsapta az ülőkére a fedelet, nekitámasztotta homlokát, és sírni kezdett. Amióta az anyja 1975-ben meghalt, most sírt először. Anélkül hogy tudta volna, mit csinál, szeméhez emelte begörbített kezét, a kontaktlencséje pedig kicsúszott, és ott csillámlott a tenyerén.

Negyven perc múlva behajította bőröndjeit az MG csomagtartójába, és kifarolt a garázsból. Kiürültnek, de furcsa mód megtisztultnak is érezte magát. Alkonyodott. Visszanézett a házára, a frissen ültetett palántákra, az öbölre és a vízre, amelynek halovány smaragdszínű síkját keskeny arany csapás szelte át. És egyszer csak átsuhant rajta a meggyőződés, hogy utoljára látja mindezt, hogy máris két lábon járó halott csupán.

– És most hazamegyek – suttogta csak úgy, önmagának Rich Tozier. – Az Isten legyen hozzám irgalmas: hazamegyek.

Sebességbe tette a kocsit, és útnak indult. Ismét elfogta az érzés: milyen könnyen sikerült átbújnia jól szervezett, tömör egésznek hitt élete egy addig ismeretlen hasadékán – milyen könnyű átérni a sötét túlpartra, kihajózni a derült ég alól a semmibe.

Derült ég alól a semmibe; bizony, így van. Ahol a sötétben bármi leselkedhet rá.

3

BEN HANSCOM ISZIK EGY KORSÓVAL

Ha valaki 1985. május huszonnyolcadikának éjszakáján történetesen meg akarta volna találni azt az embert, akit a Time magazin „egész Amerika talán legígéretesebb fiatal építészének” nevezett (lásd „A nagyvárosi energiatakarékosság és az ifjú törökök”, Time, 1984. október 15.), akkor nyugati irányban, a 80-as országos főúton kellett volna maga mögött hagynia Omahát. Ha aztán ráfordul a swedholmi kijáratra, majd a 81-es úton megy tovább, áthajt Swedholm belvárosán (ahol amúgy sincs sok látnivaló), majd Bucky Ne a kalapod edd meg elnevezésű bisztrójánál („Kóstolja meg különleges csirkefelsálunkat!”) rákanyarodik a 92-es útra, és a lakott területről kiérve megkeresi a jobbra elágazó 63-as utat, amelyik nyílegyenesen metszi keresztül a Gatlin nevű néptelen kisvárost – nos, akkor előbb-utóbb eléri Hemingford Home-ot. Hemingford Home belvárosához képest Swedholm belvárosa maga New York. Az „üzleti negyed” nyolc épületből áll – öt az egyik, három a másik oldalon. Van ott egy Szolid Fejek elnevezésű borbélyüzlet (kirakatában megsárgult, legalább tizenöt éves, kézzel írt cédula hirdeti, hogy HA „HIPPI” VAGY, NYIRATKOZZ MÁSNÁL), egy utánjátszó mozi, egy egységáras vegyesbolt. Működött itt továbbá a Nebraskai Otthonépítők Bankjának egy fiókja, egy Texaco benzinkút, a Rexall drugstore-lánc helyi képviselete, valamint az Országos Mezőgazdasági Vas- és Fémellátó lerakata – mellesleg ez volt az egyetlen intézmény, amely legalább néhány jelét mutatta az élénk üzletmenetnek.

És eme úgynevezett főutca vége felé, páriaként, kissé oldalvást a többi épülettől, a túlnan elterülő nagy üresség szélén ott állt a megszokott út menti fogadó alapjaira egyszerűsített változata, a Vörös Kerék. S ha az érdeklődő egészen idáig vetődik, megláthat a kátyúktól szabdalt salakos parkolóban egy öregecske, felhajtható tetejű 1968-as Cadillacet, a hátulján dupla CB antennával, míg az elülső, személyre szabott rendszámtábla mindössze ennyit közölt: BEN CADDYJE. Ha pedig végül az illető megindul a söntés felé, ott rátalál arra, akit keres. Az embere, hórihorgas, napbarnította fickó, sima lenvászon inget, kifakult farmert és lehordott bakancsot viselt. Szeme sarka körül a hunyorgástól eredő halvány ráncocskák húzódtak – amúgy teljesen sima a bőre. Harmincnyolc éves, de legalább tízet letagadhatott volna.

– Hello, Mr. Hanscom – köszöntötte Ricky Lee, miközben papír asztalkendőt terített elé a söntéspultra. Hangján némi meglepetés érződött; mint ahogy valóban meg is volt lepve. Hanscom eddig még soha nem mutatkozott a Kerékben hétköznap este. Péntek esténként rendszeresen betért két pohár sörre, szombat esténként pedig négyet-ötöt is elfogyasztott; mindig érdeklődött Ricky Lee három fia felől, s távoztában öt dollár borravalót csúsztatott a korsó alá. Ő volt, mind beszélgetőtársként, mind a személyes rokonszenv okán, Ricky Lee kedvenc vendége; utána aztán nagy ur következett. A heti tíz dollár (no meg az ötvenes, ami az utóbbi öt évben került karácsony előtt a kancsó alá) már önmagában sem volt akármi, de a kellemes társaság ennél is többet ért. Minden kocsmában fehér holló az olyan vendég, akivel érdemes társalogni, de az ilyen sárfészekben, ahol beszélgetés helyett legföljebb duma folyik, ritkábban terem meg, mint tyúk szájában a fog.

Hanscom ugyan New-Englandből származott, egyetemre pedig Kaliforniában járt, mára azonban már inkább különc texasiként hatott. Ricky Lee számított hétvégi látogatásaira, mert az évek során megszokta, hogy számíthat rájuk. Meglehet, hogy Mr. Hanscom éppen felhőkarcolót épít New Yorkban (ahol már a legtöbbet emlegetett épületek közül három is fűződött a nevéhez), netán új múzeumot Redondo Beachen, avagy irodaházat Salt Lake Cityben – de ha eljön a péntek este, biztos, hogy valamikor nyolc és fél tíz között nyílik a parkolóhoz vezető ajtó, és Ben Hanscom úgy ballag be rajta, mint aki a városka túlsó végén lakik, és hirtelen ötlettől vezérelve csak úgy átruccant, mert semmi érdekes nem megy a tévén. Egyébként saját Learjet repülőgépe volt, junkinsi farmján saját leszállópályával.

Két évvel ezelőtt átment Londonba: ő tervezte a BBC új kommunikációs központját, és később ellenőrizte az építkezést. Az épület körül még most is heves viták dúltak a brit sajtóban. („A legszebb épület, amely az utolsó húsz év során Londonban született” – The Guardian; „Csak az anyósom képe festett ilyen rondán egy kocsmai verekedés után” – The Mirror.) Amikor Mr. Hanscom megkapta a megbízást, Ricky Lee azt gondolta: No, egyhamar nem látom viszont. Még az is lehet, hogy végképp megfeledkezik rólunk. És valóban: miután Ben Hanscom elutazott Angliába, péntek esténként nem látták többé, csak Ricky Lee kapkodta fejét a bejárat felé, valahányszor nyolc és fél tíz között nyílt az ajtó. Na mindegy, egyszer talán még felbukkan. Vagy ha nem, hát tévedtem. Az „egyszer”-ből másnap este lett. Az ajtó negyed tízkor nyílt, és Ben besétált, farmerben meg egy ÉLJEN ALABAMA! feliratú pólóban, lábán az ócska bakancsa, mintha a szomszédból nézett volna be. És amikor Ricky Lee már-már kitörő örömmel így kiáltott: – Nahát, Mr. Hanscom, még ilyet! Hát maga hogy kerül ide? – Mr. Hanscom némileg csodálkozó képet vágott, mintha nem értené, mi olyan különös a megjelenésében. És szó sem volt egyszeri, kivételes alkalomról; két éven át ideje nagy részét a londoni építkezésnek szentelte, de szombat esténként egyszer sem maradt el. Szombat délelőtt tizenegykor felszállt Londonban egy Concorde-ra, és délelőtt negyed tizenegykor megérkezett a New York-i Kennedy repülőtérre – negyvenöt perccel korábban, mint ahogy Londonból elindult, legalábbis az óramutató szerint. (– Atyavilág, akár valami időutazás! – kiáltott fel áhítatosan Ricky Lee.) A reptéren már várta egy limuzin, hogy átvigye New Jerseybe, a Teterboro repülőtérre; szombatonként alig egy órába telt az út, és még delet sem harangoztak, már simán be is ülhetett a Lear pilótafülkéjébe, hogy fél háromkor leszálljon Junkinsban. Ha az ember elég gyorsan megy nyugat felé, magyarázta Ricky Lee-nek, úgy tűnik, mintha a nappal örökké tartana. Miután megérkezett, szundított két órácskát, aztán egy órát a pallérjának, felet pedig a titkárnőjének szentelt, majd megvacsorázott, és utána vagy másfél órára átruccant a Vörös Kerékbe. Mindig egyedül érkezett, mindig a söntéspulthoz ült, és mindig úgy ment el, ahogy jött, pedig hát Isten a megmondhatója, volt errefelé Nebraskában épp elég nő, aki boldogan dugott volna vele az eszméletlenségig. A farmra visszaérve hat órát aludt, és utána ismét lepergett az egész folyamat, csak ellenkező irányban. Ricky még nem látott olyan vendéget, aki ne tátott szájjal hallgatta volna végig ezt a történetet. Talán a fiúkat szereti, jegyezte meg egyszer egy nő. Ricky Lee futólag végignézett rajta, felmérte nagy gonddal megmunkált frizuráját, nagy gonddal szabott ruháját, amelynek minden darabján belül nyilvánvalóan valamelyik divatszalon címkéje díszlett, a briliáns fülbevalót, valamint a nő magabiztos arckifejezését, és máris tudta, hogy valahová keletre, feltehetően New Yorkba való; ide csak muszájból jött, hogy rövid látogatást tegyen egy rokonnál, esetleg régi iskolatársnál, és alig várja, hogy túl legyen az egészen. Nem, felelte ekkor Ricky Lee, Mr. Hanscom egyáltalán nem meleg. A nő egy csomag Dorait vett elő retiküljéből, s addig tartotta a cigarettát csillogó, piros ajkai között, amíg Ricky tüzet nem adott. Ekkor kérdezte meg, enyhe kis mosollyal: Honnan tudja? Tudom, és kész, hangzott a válasz. És valóban: tudta is. Megfordult a fejében, hogy hozzátegye: Mr. Hanscom énszerintem a legmagányosabb ember, akivel valaha dolgom volt. De aztán meggondolta magát: dehogy árul el ilyesmit ennek a New York-i bigének, aki úgy néz rá, mint valami ismeretlen fajhoz tartozó, mulatságos csodabogárra.

Aznap este Mr. Hanscom kissé sápadtnak és szórakozottnak tűnt.

– Hello, Ricky Lee – mondta, ahogy leült, aztán a kezét kezdte tanulmányozni.

Ricky Lee ismerte Mr. Hanscom tervelt: a következő hat-nyolc hónapot Colorado Springsben kell töltenie, hogy ellenőrizze a Hegyi Államok Kulturális Központjának építkezését; ezt a terebélyes, hat épületből álló komplexumot egyenesen a hegyoldalba fogják vésni. Ha elkészül, az emberek majd azt mondják: olyan, mintha egy óriásgyerek egy lépcsőn szórta volna szét az építőkockáit, magyarázta Ricky Lee-nek Ben. És félig-meddig igazuk is lesz. De azért szerintem menni fog a dolog. Ekkora fába még sose vágtam a fejszémet, és rohadt nehéz is lesz összehozni, de azért úgy gondolom, végül menni fog.

Ricky Lee úgy vélte: lehet, hogy Mr. Hanscomot elfogta a lámpaláz, ami igazán érthető, sőt szinte természetes. Az ilyen nagy embert nemcsak észrevenni könnyű, hanem célba venni is. De lehet, hogy őt is meglegyintette az influenza; épp valami különlegesen pajkos vírus garázdálkodott a környéken.

Ricky Lee leemelt a polcról egy söröskorsót, és már nyúlt is az Olympia sör csapja felé.

– Most ne, Ricky Lee.

Ricky Lee csodálkozva fordult meg – és amikor Ben Hanscom fölemelte tekintetét a kezéről, hirtelen megijedt. Mr. Hanscom tudniillik nem úgy festett, mint akinek lámpaláza van, vagy elkapta volna a garázda vírust. Mr. Hanscom úgy festett, mint akit épp az imént irtózatos erővel főbe kólintottak, és most töri a fejét, hogy vajon mivel is üthették le.

Valakije meghalt. Legényember, de családja mindenkinek van, és valaki aki nagyon közel állt hozzá, a fűbe harapott. Csak erről lehet szó; ez olyan biztos, mint hogy a szar lefelé gurul a klotyóból.

Valaki bedobott a zenegépbe egy huszonöt centest, és Barbara Mandrell rázendített egy számra, amely egy részeges férfiról és egy magányos asszonyról szólt.

– Rosszul van, Mr. Hanscom?

Ben Hanscom ránézett Ricky Lee-re, s a szeme egyszer csak tíz – nem is tíz, inkább húsz – évvel látszott öregebbnek. Ricky Lee álmélkodva észlelte, hogy vendége őszül. Eddig egyetlen ezüst szálat sem fedezett fel a hajában.

Hanscom elmosolyodott, de ez a mosoly olyan hátborzongató volt, mintha egy holttest vicsorogna.

– Azt hiszem, igen, Ricky Lee. Úgy valahogy. Ma este csöppet sem érzem jól magam.

Ricky Lee letette a söröskorsót, és visszament Hanscomhoz. A kocsma olyan üres volt, amilyen üres egy kocsma hétfő este lehet, ha nincs futballszezon. Alig húszan lézengtek benne. Annie a konyhaajtóban römizett a szakáccsal.

– Talán rossz hírt kapott, Mr. Hanscom?

– Úgy van. Méghozzá otthonról. – Ránézett Ricky Lee-re, de mintha inkább keresztülnézett volna rajta.

– Igazán sajnálom, Mr. Hanscom.

– Köszönöm, Ricky Lee.

Ezzel elhallgatott. Ricky Lee éppen meg akarta kérdezni, nem segíthetne-e valamiben, amikor Hanscom ismét megszólalt.

– Miféle whiskyt tart, Ricky Lee?

– Four Rosest mindenki másnak, aki ebben a koszfészekben lakik – felelte Ricky Lee. – De a maga számára Wild Turkey is van.

Hanscom ezen halványan elmosolyodott. – Ez igazán kedves, Ricky Lee. Tudja mit? Vegye elő mégiscsak azt a korsót. És töltse színültig Wild Turkeyvel.

– A söröskorsót? – kérdezte őszinte döbbenettel Ricky Lee. – Úristen, hogy fogom innen hazagurítani? – Vagy pedig hívhatom a mentőket, tette hozzá gondolatban.

– Azt hiszem, ma este nem fenyeget ilyen veszély – mondta Hanscom.

Ricky Lee figyelmesen nézett Mr. Hanscom szemébe, hátha csak tréfál, de egyetlen másodperc alatt is felmérhette, hogy szó sincs tréfáról. Így hát ismét levette a polcról a korsót, egy másik rekeszből pedig kiemelte a whiskysüveget. Ahogy töltött, az üveg nyaka nekikoccant a korsó szélének. Akaratlanul is lenyűgözte, ahogy telik a korsó. Közben arra gondolt: ez a Mr. Hanscom még texasibb lett, mint képzelte; ekkora kurva nagy adag whiskyt ő még soha életében nem töltött ki, és biztos, hogy nem is fog többé.

Még hogy ide mentőt kellene hívni? Egy nagy túrót! Ha ezt a kis kupicát tényleg kiissza, egyenesen Swedholmba telefonálhatok Parker és Watersnek, a hullaszállító kocsiért.

Mindazonáltal fogta a korsót, és letette Hanscom elé. Az apja egyszer azt mondta: a vendégnek, ha eszénél van és ha fizet, azt kell hozni, amit rendel, ha pisi, ha méreg. Ricky Lee nem tudta megítélni, okos tanácsot kapott-e, de annyit tudott: ha egyszer az ember kocsmárosként keresi a kenyerét, akkor pusztán lelkiismereti okokból nemigen veti magát a krokodilok közé.

Hanscom néhány pillanatig töprengve nézte a félelmetes italmennyiséget, majd megkérdezte: – Mibe kerül egy ilyen adag, Ricky Lee?

Ricky Lee is a nagy korsó whiskyt bámulta; valahogy nem akaródzott belenéznie a vendége beesett, merev szemébe. – Semmibe – rázta meg a fejét. – Ezúttal a ház állja acechet.

Hanscom mosolya most valamivel őszintébbnek látszott. – Nos, Ricky Lee, ha így van, akkor köszönöm. Most pedig mutatok valamit, amit még 1978-ban, Peruban tanultam. Egy Frank Billings nevű hapsival dolgoztam; pontosabban neki dolgoztam. Szerintem Frank Billings volt a legjobb építész ezen az egész rohadt világon. Aztán egyszer csak belázasodott, és az orvosok vagy ezer különféle antibiotikumot pumpáltak belé, de egyik sem hatott. Két héten át perzselte a láz, aztán meghalt. Az építkezésen indiánok dolgoztak; ők tanítottak meg arra, amit most látni fog. Van egy helyi italuk; mit mondjak, olyan erős, hogy szétveti az ember fejét. Az ember iszik egy korttyal, és olyan bársonyosan simogatja a nyelvét, hogy azt hiszi, gond egy szál se; és akkor egyszer csak úgy érzi, mintha valaki égő fáklyát dobott volna a szájába, és most azt kell lenyelnie. Az indiánok viszont úgy isszák, mint a kólát, és ritkaság volt, hogy egyet is részegen láttam volna, másnaposan pedig soha, semelyiket. De azért magam nem mertem kipróbálni a módszerüket. Úgy látszik, ezzel ma estig kellett várnom. Hozzon csak ide néhány citromszeletet.

Ricky Lee engedelmeskedett, és szép takarosan négy ék formájú citromszeletkét rakott ki egy szalvétára a whiskys korsó mellé. Hanscom fölemelte az egyiket, majd úgy hajtotta hátra a fejét, mintha a szemébe készülne cseppenteni, és belefacsarta a citrom levét a jobb orrlyukába.

– Uram Jézus! – hördült fel borzadva Ricky Lee. Hanscom ádámcsutkája fel-alá járt, arca kivörösödött – és egyszer csak könnyek csorogtak végig arca lapos síkján a füle irányába. A zenegépből most éppen a Spinners együttes áradt; valami óvszeres emberről szólt a nóta. „Istenem, nem tudom, meddig bírom még” – dalolták a fiúk.

Hanscom vakon tapogatózva ragadta el a pultról a következő citromszeletet, és levét a másik orrlyukába préselte.

– A szentségit, még megöli itt magát nekem – suttogta Ricky Lee.

Hanscom visszalökte a pultra a két kifacsart szeletet. A szeme vörösen lángolt, szaggatottan, zihálva kapkodta a levegőt. Az orrlyukából csöpögő, áttetszően tiszta citromlé a szája sarkáig szivárgott. Aztán kitapogatta a korsót, és felhajtotta a whisky harmadát. Ricky Lee nézte, ahogy tovább rángatózik az ádámcsutkája.

Hanscom félretolta a korsót, egymás után kétszer megborzongott, majd bólintott, és halvány mosollyal nézett Ricky Lee-re. A szeme már nem tüzelt.

– Tényleg beválik. Az embert annyira lefoglalja az orra, hogy észre sem veszi, mi csorog le a torkán.

– Maga megbolondult, Mr. Hanscom – jelentette ki Ricky Lee.

– Ezt lefogadhatja egy muffban – mondta Mr. Hanscom. – Hallotta már ezt a mondást? Sráckorunkban ez volt az egyik kedvencünk: „fogadjunk egy muffba”. Meséltem már, hogy milyen dagadt kisfiú voltam?

– Nem, uram, még nem mesélte – suttogta Ricky Lee. Immár szent meggyőződéssel hitte: Mr. Hanscom valami olyan szörnyűséges hírt kapott, hogy a szó szoros értelmében elment az esze, ha talán nem is végérvényesen.

– Szabályos hájpacni voltam. Soha nem baseballoztam, nem is kosaraztam, a fogócskában engem kaptak el elsőnek, valahogy mindig utamban voltam magamnak. Szóval, mit cifrázzam: dagi voltam. És volt egypár srác a szülővárosomban, akik egy percre le nem szálltak rólam. Volt köztük például egy Reginald Huggins nevű, akit mindenki csak Böfinek hívott. Aztán egy Victor Cris s nevű srác, meg mások is. De az igazi agytröszt az egész cirkuszban egy bizonyos Henry Bowers volt. Ha valaha létezett kamasz srác képében igazi ördög ezen a földön, Ricky Lee, hát ő volt az. Nemcsak engem szúrt ki; nekem csak az volt a bajom, hogy nem tudtam olyan gyorsan elszaladni, mint a többiek.

Hanscom kigombolta és széthúzta az ingét, Ricky Lee pedig, ahogy előrehajolt, fura, girbegurba forradást pillantott meg Mr. Hanscom hasán, mindjárt a köldöke fölött. A ráncokba töpörödött, kifehéredett, láthatóan nagyon régi forradás egy bénít formázott. Valaki N -betűt vágott Mr. lanscom hasába, alighanem jóval azelőtt, hogy férfivá serdült.

Ezt Henry Bowers művelte velem – vagy ezer évvel ezelőtt. Még szerencse, hogy nem a teljes nevét kell magamon viselnem egy életen át.

– De Mr. Hanscom...

Még két szelet citrom volt hátra. Hanscom mindkét kezével felkapott egyet-egyet, aztán ezeket is orrcseppnek használta. Viharos erejű borzongás rázta meg testét; majd visszatette a pultra a kifacsart szeleteket, és kétszer egymás után meghúzta a korsót, majd ismét megremegett, ismét kortyolt, s végül szemét lehunyva a pult kipárnázott szélébe kapaszkodott, mint a hajós, amikor a háborgó tengeren a korlátban keres támaszt. Amikor kinyitotta a szemét, rámosolygott Ricky Lee-re.

– Akár egész éjjel is győzném ezt a mutatványt – közölte. – Én pedig nagyon örülnék, Mr. Hanscom, ha máris abbahagyná – motyogta idegesen Ricky Lee.

Annie a tálcájával odalépett a pincérnők megszokott helyére, és két Miller sört kért. Ricky Lee kitöltötte, és odavitte neki. A lábát mintha ólomsúly húzta volna le.

– Nincs valami baja Mr. Hanscomnak, Ricky Lee? – kérdezte Annie. Elnézett Ricky Lee mellett, az pedig megfordult, hogy kövesse pillantását. Mr. Hanscom éppen a pult fölé hajolt, s óvatosan kikotorta a citromszeleteket a bádogdobozból, amelyben Ricky Lee az italhoz járó csemegéket tartotta.

– Nem tudom – felelte Ricky Lee –, de nekem se tetszik...

– Hát akkor ne piszkáld itt az orrod, hanem csinálj valamit! – Annie, akárcsak a legtöbb no, elfogult volt Ben Hanscom iránt.

– Mi az ördögöt? A papám mindig azt mondta, hogy ha a vendég épelméjúnek látszik...

– A papádba annyi ész sem szorult, mint egy mezei pocokba – jelentette ki Annie –, és nem érdekel, akármit mondott. Ezt nem nézheted tovább, Ricky Lee. A végén még megöli magát.

Ricky Lee, miután ekképp megkapta az eligazítást, visszament Ben Hanscomhoz. – Mr. Hanscom, Ebből most már tényleg elég le...

Hanscom hátrahajtotta a fejét, facsarta a citromot, és ezúttal fel is szippantotta, mint a kokaint; s utána úgy nyelte a whiskyt, mint aki vizet iszik. Aztán ünnepélyes arcot vágott – Giling-galang, szól a harang, de jó ez az egész kaland – közölte, majd felnevetett. A korsóban legföljebb ha öt centi magasan állt a whisky.

– Elég volt – jelentette ki Ricky Lee, és már nyúlt is a korsóért.

Hanscom szelíden elhúzta előle. – A kár megesett, Ricky Lee – mondta. – Késő bánat, öregfiú.

– Kérem, Mr. Hanscom...

– Hoztam valamit a srácainak, Ricky Lee. A fenébe, majdnem megfeledkeztem róla!

Kifakult farmerdzsekije zsebéből most előhúzott valamit. Ricky Lee tompa csörgést hallott.

– Négyéves voltam, amikor apám meghalt – mondta Hanscom teljesen tisztán. – Egy csomó adósságot hagyott ránk, meg ezt ni. Szeretném, Ricky Lee, ha ezután a srácaié lenne. – Azzal három ezüstdollárost tett a pultra. A jókora érmék megcsillantak a tompa világításban. Ricky Lee-nek elakadt a lélegzete.

– Ez igazán nagyon kedves magától, Mr. Hanscom, de nemfo...

– Eredetileg négy volt belőlük, de egyet odaadtam Dado-gós Billnek meg a többieknek. Igazából Bill Denbrough volt a neve, csak mi hívtuk Dadogós Billnek, szavajárásunk volt ugyanúgy, mint ahogy az is, hogy: fogadjunk egy muffba. Az egyik legjobb barátom volt, pedig, ha hiszi, ha nem, volt egypár – még egy magamfajta daginak is voltak barátai. Dadogós Billből azóta író lett.

Ricky Lee alig hallotta, amit mond, csak nézte megbabonázva az érméket. 1921, 1923 és 1924. Ki tudja, mennyit érhetnek mára, már csak a puszta súlyuk miatt is.

– Ezt nem fogadhatom el – mondta ismét.

– Ragaszkodom hozzá. – Mr. Hanscom megragadta a korsót, és utolsó cseppig kiitta. Már rég teljes hosszában el kellett volna nyúlnia; ehelyett csak ült, és le nem vette a szemét Ricky Lee-ről. A szeme vizenyős volt és véreres, de Ricky Lee akár egy halom Bibliára is megesküdött volna, hogy egy színjózan ember meredt rá.

– Maga megrémít, Mr. Hanscom – jegyezte meg. Két évvel ezelőtt Gresham Arnold, a helyi viszonylatban meglehetősen hírhedtnek számító alkoholista úgy állított be a Vörös Kerékbe, hogy kezében egy göngyöleg negyeddolláros volt, kalapja szalagjába pedig húszdolláros bankót tűzött. A fémpénztekercset Annie kezébe nyomta, azzal az utasítással, hogy négyesével dobja be a zenegépbe. A húszdollárost pedig a pultra tette, és utasította Ricky Lee-t, hogy mérjen ki egy rundot minden jelenlévőnek. Ez a hírhedett nagyivó, Gresham Arnold valaha a Hamingfordi Bivalyok nevű kosárlabdacsapat sztárjátékosa volt; a csapat az ő vezetésével vívta ki első (és feltehetően utolsó) egyetemi bajnoki címét. Mindez 1961-ben történt. A fiatalember előtt úgyszólván korlátlan távlatok nyíltak. Ő azonban már az első félév végén kibukott a louisianai egyetemről, az italozás, a kábítószerezés és a hajnalig tartó bulik következményeként. Hazament, összetörte a sárga sportkocsit, amit a szüleitől érettségire kapott, és beállt vezetőnek a papája traktorkereskedésébe. Így telt el öt év. Apja nem vette a lelkére, hogy kirúgja, így végül inkább eladta a boltot, s visszavonult Arizonába, elgyötörten és idő előtt megöregedve fia megmagyarázhatatlan és minden jel szerint visszafordíthatatlan elzüllése miatt. Amikor a bolt még a papájáé volt, és Arnold legalább mímelte, hogy dolgozik, valamelyest még fékezte italfogyasztását, utána azonban a lovak közé dobta a gyeplőt. Volt, hogy nem bírt magával és mindenkibe belekötött, de azon az estén, amikor megjelent a pénzzel, és megvendégelte az egész társaságot, majd elolvadt a kedvességtől; meg is köszönte mindenki a bőkezűségét, Annie pedig egymás után rakta fel a Moe Bandy-számokat, mert Gresham Arnold igencsak kedvelte a jó öreg Moe-t. Ült a söntéspultnál, méghozzá – Ricky Lee csak most döbbent rá növekvő idegességgel – ugyanazon a bárszéken, ahol most Mr. Hanscom. Lehajtott három vagy négy whiskyt gyomorkeserűvel, együtt dalolt a zenegéppel, és egész este nem csinált balhét. Amikor aztán Ricky Lee bezárta a boltot, hazament, és az emeleti gardróbszekrényben felakasztotta magát a nadrágszíjára. És Gresham Arnold tekintete azon az éjszakán éppen olyasféle volt, mint ma este Ben Hanscomé.

– Na ne mondja! Szóval meg van rémülve? – kérdezte Hanscom, s közben le nem vette szemét Ricky Lee-róL Aztán eltolta magától a korsót, és összekulcsolta kezét a pulton, éppen a három ezüstdolláros előtt. – Nem csodálom. De higgye el, Ricky Lee: én sokkal jobban meg vagyok rémülve. Imádkozzon a Jóistenhez, hogy soha ne tudja meg, milyen érzés ez.

– De hát mondja már, mi a baj? – kérdezte Ricky Lee, és megnyalta a száját. – Hátha segíthetnék...

– Hogy mi a baj? – nevetett fel Ben Hanscom. – Mondhatni, semmi. Éppen csak felhívott az este egy régi barátom, bizonyos Mike Hanlon. Már azt is elfelejtettem, hogy a világon van, Ricky Lee, de nem ettől ijedtem meg; elvégre gyerekkori pajtások voltunk, és a gyerekek hamar felejtenek, nem igaz? Erre bárki fogadhat egy muffba. Akkor ijedtem meg, amikor idejövet, úgy félúton rájöttem, hogy nemcsak Mike-ot felejtettem el – az egész gyerekkorom kiesett a fejemből.

Ricky Lee csak nézett; fogalma sem volt, miről beszél Mr. Hanscom – de hogy valóban meg van ijedve, ahhoz kétség sem fért. A félelem kifejezése sehogyan sem illett az arcához, de az biztos, hogy most szinte ordított róla.

– Úgy értem, hogy mindenestül elfelejtettem – mondta, és a nagyobb nyomaték kedvéért meg is kocogtatta a pultot ujja bütykével. – Hallott már valaha, Ricky Lee, olyan tökéletes emlékezetvesztésról, hogy az ember még azt sem tudja, hogy elvesztette az emlékezetét?

Ricky Lee csak a fejét ingatta.

– Mert én sem. És mégis: ahogy ma este vígan gurultam a Caddyvel, egyszer csak, egyik pillanatról a másikra, belém hasított. Mike Hanlonra sikerült visszaemlékeznem; de csak azért, mert felhívott. És sikerült visszaemlékeznem Derryre is, de csak azért, mert onnan telefonált.

– Derryből?

– De ezzel kész is. Hirtelen rádöbbentem, hogy még azt is elfelejtettem – Isten tudja, mióta –, hogy valaha is gyerek voltam. Aztán lassan visszajött minden. Például az is, hogy mit csináltunk a negyedik ezüstdollárossal.

– Hát mit csináltak vele, Mr. Hanscom?

Hanscom az órájára pillantott, s váratlanul lecsúszott a székéről. Kicsit imbolygott – de éppen csak egy egészen kicsit. Amúgy semmi sem látszott rajta. – Nehogy kifussak az időből – mondta. – Még ma éjjel elrepülök.

Ricky Lee olyan rémült képet vágott, hogy Hanscom elnevette magát.

– Elrepülök, de ma éjjel kivételesen nem én vezetem a gépet, hanem a United Airlines egyik pilótája!

– Vagy úgy. – Ricky Lee gyanította, hogy arcára kiül a megkönnyebbülés, de most ezt sem bánta. – És hová utazik?

Hanscom inge még mindig nyitva volt. Tűnődve nézett le a hasán fehérlő, ráncosra zsugorodott forradásra, aztán lassan begombolta az inget.

– Úgy rémlik, Ricky Lee, ezt egyszer már megmondtam. Hazamegyek. Adja oda a tallérokat a srácainak. – Azzal megindult az ajtó felé, de a járásában, sót még abban is, ahogy a nadrágját feljebb rántotta, volt valami, amitói Ricky Lee hátán végigfutott a hideg. Hasonlósága a megboldogult és kevesek által hiányolt Gresham Arnoldhoz hirtelen olyan szembeszökő lett, hogy Ricky Lee úgy érezte: kísértetet lát.

– Mr. Hanscom! – kiáltotta feldúltan.

Hanscom megfordult, és Ricky Lee gyorsan hátrább lépett. Az ülepével neki is ment az italospolcnak, és az üvegek összekoccantak. Ricky Lee azért hátrált, mert hirtelen az a meggyőződése támadt, hogy Ben Hanscom már nem él. Ott hever holtan valahol, egy árok mélyén, padláson, vagy talán egy szekrényben, nadrágszíjjal a nyaka körül, és négyszáz dolláros cowboycsizmájának orra három-négy centivel a padló fölött lebeg – és az a valami, ami most a zenegép mellől visszamered rá, csak a szelleme. Egy pillanatra – egyetlen pillanatra, de ez is elég volt ahhoz, hogy vadul kalapáló szívére jégkéreg dermedjen – úgy tetszett, mintha az asztalok és a székek átlátszódnának Ben Hanscom testén.

– Mi van, Ricky Lee?

– Izé... se-semmi...

Ben Hanscom Ricky Lee-re bámuló szeme alatt bíborlila félhold sötétlett. Arca lángolt az italtól; orra vörös volt, és mintha megdagadt volna.

– Semmi... – suttogta újból Ricky Lee, de szemét nem tudta levenni erről az arcról. Olyan ember arca volt, aki bűnösként halt meg, és most ott áll a kénköves pokol füstölgő kapuja előtt.

– Dagadt voltam, a családom pedig szegény – mondta Ben Hanscom. – Most már erre is emlékszem. Meg arra is, hogy az életemet vagy egy Beverly nevű lány, vagy Dadogós Bill mentette meg azzal az ezüstdollárral. Halálra rémít már a puszta gondolat is, mi minden juthat még az eszembe, mielőtt ez az éjszaka véget ér, de ez mit sem számít, mert úgysem tehetek semmit ellene. Olyan ez, mintha egy nagy buborék növekedne az agyamban – minden eleve belé van táplálva. És mégis elmegyek, mert mindaz, amit életem során elértem, valamiképpen összefügg azzal, amit akkor tettünk, és az ember minden adományért megfizet egyszer. Talán azért teremti az Isten az embert először gyereknek, aki alig látszik ki a földből, mert tudja, hogy sokat kell esnie és a térdét felhorzsolnia, amíg rájön erre az egyszerű igazságra. Megfizetünk azért, amit elértünk; és csak az a miénk, amiért megfizetünk. És amit megszereztünk, az előbb vagy utóbb visszaüt ránk.

– De a hétvégére, ugye, visszajön? – kérdezte Ricky Lee, a száját alig mozgatva; kétségbeesésében csak ebbe az egy gondolatba tudott kapaszkodni. – Itt lesz, mint máskor, ugye?

– Nem tudom – mondta Mr. Hanscom, és hátborzongató mosoly ült ki az ajkára. – Ezúttal nem Londonba megyek, Ricky Lee, hanem sokkal messzebbre.

– De Mr. Hanscom...

– Adja csak oda a srácoknak a tallérokat – mondta még egyszer Hanscom, és már el is tűnt az éjszakában.

– Mi a francot jelentsen ez? – kérdezte Annie, de Ricky Lee mintha meg sem hallotta volna. Gyorsan fölemelte a bárpult válaszfalát, és a parkolóra néző egyik ablakhoz rohant. Látta, ahogy kigyulladnak Mr. Hanscom Caddyjé-nek reflektorai, hallotta, ahogy a motor beindul. A kocsi pávafarok formájú porfelhőt kavarva maga mögött kigördült a parkolóból. Aztán a hátsó lámpák piros ponttá zsugorodtak a 63-as országúton, és a nebraskai éjjeli szél szétcincálta a foszladozó porfelhőt.

– Beszlopált egy vödörre valót, te meg elnézed, hogy beüljön abba a böhöm kocsijába és elhajtson – mondta Annie. – Hát mi dolog ez, Ricky Lee?

– Nem számít.

– A vesztébe rohan.

És bár alig öt perce még Ricky Lee fejében is ez járt, most, hogy a kocsi hátsó fényei a semmibe vesztek, mégis megrázta a fejét.

– Nem hinném – mondta a lányhoz fordulva. – Ámbár, ahogy ma este elnéztem, alighanem ez volna számára a legjobb.

– De hát miket beszélt?

Ricky Lee ismét megrázta a fejét. A ma este történtek összezavarodtak a fejében, és a summájukból sem sült ki semmi. – Nem számít – mondta. – De nem hinném, hogy valaha is viszontlátjuk az öregfiút.

4

EDDIE KASPBRAK ÖSSZESZEDI A GYÓGYSZEREIT

Ha valaki így, az ezredforduló közeledtével, minden lényegeset meg akar tudni egy átlagos amerikai középosztálybeli férfiról vagy nőről, elég, ha bekukkant a gyógyszeres szekrényébe – legalábbis ezt tartja a szóbeszéd. De atyaisten, nézzen csak bele az ember abba, amelynek a tolóajtaját Eddie Kaspbrak éppen most csúsztatja félre, szerencsésen eltüntetve viaszfehér arcát és tágra nyílt, merev szemét!

A legfelső polcon vannak a fájdalomcsillapítók, a savoltó, aztán nagy kék butéliában a köhögés elleni Vicks szirup, maga az üvegbe zárt, mélykék alkonyat. Van továbbá, ugyancsak köhögés ellen, egy üveg Vivarin meg egy üveg Arutan (Visszafelé olvasva: Natura, szólt az ismert reklámszöveg, amikor Eddie Kaspbrak még rövidnadrágos kissrác volt). A Phillips-féle magnéziumtejből kétféle is van: az egyik a normál, amelynek íze folyékony krétára emlékeztet, a másik az új, mentaízű, amely olyan, mint a mentaízű folyékony kréta. Van továbbá egy nagy üveg Rolaids gyógycukorka, bizalmas szomszédságban egy nagy üveg mentaízű Turns tablettával, amely mellett viszont egy üveg narancsízű Di-Gel tabletta áll; ezek úgy festenek, mint három fura takarékpersely, amelyet aprópénz helyett tablettákkal tömtek meg.

Második polc – jönnek a vitaminok: itt az E, a C, meg a C csipkebogyó-kivonattal. Itt a normál Β meg a kombinált B, továbbá a Β 12. Itt az L-Lysine, ami állítólag a kínos bőrbetegségek csodaszere, meg a Lecithin, ami viszont a Nagy Szivattyú körüli, még kínosabb koleszterin-lerakódásoknak veszi elejét. Itt a vas, a kalcium, a csukamájolaj. Itt a multivitamin-tabletta, amiből naponta egyet kell bevenni, s két további multivitamin: a Myadec meg a Centrum. A szekrényke tetején pedig, jobb félni, mint megijedni alapon, akad egy hatalmas üveg száj fertőtlenítő GeritoNs.

Ha végigpásztázunk Eddie harmadik polcán, következnek a gyógyszeripar szürke, de hasznos napszámosai. Az Ex-Lax és a Carter-féle Kis Pirulák a salakszállítást serkentik. Mellettük a Kaopectate, a Pepto-Bismol s az aranyerés csomók elleni N -preparátum, arra az esetre, ha a szállítmány túl gyorsan vagy fájdalmas zökkenőkkel haladna. Egy lecsavarható tetejű tartályban bevetésre készen vár a Tucks nevű, kölnivel átitatott toalettpapír, hogy azután se legyen gond, ha a szállítmány már eljutott rendeltetési helyére. Ott van továbbá a nagy üveg ricinus, köhögés ellen a Formula 44, nátha ellen a Nyquil meg a Dristan. Azután egy doboz Sucrets pasztilla a jó szájíz elősegítésére, és négyfajta toroköblítő: a Chloraseptic, a Cepacol, az aeroszolos Cepestat és persze a jó öreg Listerine – a lekoppintható, de utol nem érhető. A szem ápolására ott a Visine meg a Murine, a bőrbántalmakra – afféle második védelmi vonalként, amennyiben az L-Lysine csődöt mondana – kétféle kenőcs, a Cortaid meg a Neosporin, továbbá pattanások és kiütések ellen egy tubus Oxy-5 és egy plasztiküveg Oxy-Wash (mert ha bőre tisztaságáról van szó, Eddie-nek semmi se drága), no és néhány doboz tetracylin-tabletta, az antibiotikumok képviseletében.

Végül a harmadik polc legszélén, elszánt összeesküvőkként egymáshoz bújva, három üveg pikkelysömör elleni kátránysampon.

A legalsó polc az előbbiekhez képest jóformán kihalt, de itt az igazi nehéztüzérség, amely messzebbre és magasabbra löki Ben Hanscom jetjénél – igaz, nagyobbat is zuhan vele Thurman Munsonnál. Van itt Valium, Percodan, Darvon és egyéb nyugtatók. Van továbbá ezen az alacsony polcon egy újabb Sucrets pasztillás doboz is, csakhogy nem Sucretset rejteget ám. Ha valaki kinyitná, hat letaglózó nyugtatóra lelne benne.

Eddie Kaspbrak hitt a cserkészköszöntésben. Résen volt.

Most kék bevásárlószatyorral a kezében lépett be a fürdőszobába; letette a mosdóra, s széthúzta a cipzárát, majd reszkető kézzel dobálni kezdte befelé a tartályokat, a tégelyeket, tubusokat, csöpögtetős és aeroszolos üvegeket. Rendes körülmények között óvatosan, darabonként vette volna ki őket, most azonban nem volt idő efféle pepecselésre. A választás olyan könyörtelen volt, amilyen egyszerű: vagy folyamatosan, megállás nélkül tevékenykedik, vagy pedig abbahagyja, és óhatatlanul gondolkodni kezd: mit jelentsen ez az egész. Az utóbbi lehetőség azonban olyan elborzasztó, hogy tán bele is halna félelmébe.

– Eddie! – kiáltotta odalentről Myra. – Mit csinááálsz?

Eddie éppen a Sucretsnek álcázott nyugtatós dobozt vágta be a szatyorba. A gyógyszeres szekrényke jóformán kiürült, csak Myra Midol tablettái és egy majdnem üres üveg égési sebek kezelésére hivatott Blistex maradt benne. Eddie pillanatnyi megfontolás után az utóbbit is a szatyorba hányta. Már-már behúzta a cipzárt, aztán, némi lelki tusa után, bedobta a menstruációs görcsök elleni szert is. Legföljebb Myra majd beszerez egy újabb dobozzal.

– Eddie! – hallatszott immár a lépcsőfordulóról.

Eddie összehúzta a cipzárat, aztán vállával kilökte a fürdőszobaajtót. Alacsony emberke volt, félénk nyusziké-pú. Korán kopaszodott; maradék haja fénytelen, mákos telepekben nőtt. A táska súlya látnivalóan lehúzta a fél oldalát.

Az emeletre riasztóan terebélyes asszony caplatott fel. A lépcsőfokok felháborodva nyikorogtak alatta.

– Mondd, mit csináááálsz?

Eddie nem szorult lélekbúvárra: tudta anélkül is, hogy bizonyos értelemben az anyját vette feleségül. Öt éve, amikor összeházasodtak, Myra Kaspbrak még csak nagydarab volt, mára azonban valóságos óriásasszonnyá dagadt; Eddie néha arra gondolt, hogy tudatalattija már akkor előrevetítette ennek lehetőségét. Isten a tudója: a mamája is félelmetes méretekkel büszkélkedhetett. Most pedig, ahogy felért az emeletre, Myra valahogyan még hatalmasabbnak tűnt. Fehér hálóinge bukóhullámként domborodott ki mellén és csípőjén. Festetlen arca fehéren fénylett, és őszinte ijedelemről tanúskodott.

– El kell utaznom egy időre – jelentette be Eddie.

– Hogyhogy el kell utaznod? Mi volt ez a telefon?

– Semmi – mondta Eddie, azzal máris nekiiramodott a folyosón a nagy beépített szekrény felé, letette a szatyrot, kinyitotta a szekrény harmonikaajtaját, félresöpörte a benn lógó fél tucat teljesen egyforma fekete öltönyt, amelyek viharfelhőként ríttak ki a többi, színesebb ruha közül. Eddie mindig fekete öltönyben járt dolgozni. Lehajolt, és miközben orrát megcsapta a molyirtó és a gyapjú szaga, előhúzta a szekrény mélyéből az egyik bőröndöt, majd ruhákat kezdett belehajigálni.

Myra árnyéka beborította alakját.

– Mit jelentsen ez, Eddie? Hová mégy? Azonnal mondd meg!

– Nem mondhatom meg.

Myra csak állt, és figyelte a férjét; töprengett, mit is kellene most mondania vagy tennie. Átvillant a fején, hogy egyszerűen belöki a szekrénybe, és az ajtónak veti a hátát, amíg Eddie ki nem józanodik, de erre a lépésre nem tudta rászánni magát, noha simán megtehette volna: nyolc centivel volt magasabb Eddie-nél, és vagy ötven kilóval súlyosabb. És mégis tanácstalan volt, mert egyszerűen nem ismert a férjére. Akkor sem döbbenhetett volna meg jobban, ha bemegy a tévészobába, és azt látja, hogy új, nagy képernyős készülékük fenn lebeg a mennyezet alatt.

– Nem mehetsz sehová – mondta gépiesen. – Megígérted, hogy megszerzed nekem Al Pacino autogramját. – Maga is tudta, milyen képtelenséget beszél, de ebben a helyzetben a képtelenség is jobb volt a semminél.

– Meg fogod kapni – mondta Eddie. – Csak most neked kell vezetned.

A szegény asszony kábult agyában lüktető rettegés újabb elemmel bővült. Aprót sikoltva hebegte: – Az lehetetlen... én még soha az életben...

– Pedig meg kell tenned – jelentette ki Eddie, immár a cipők között kutakodva. – Ugyanis nincs más.

– Az összes egyenruhámat kihíztam! Nem tudom összegombolni a mellemen!

– Kérd meg Delorest, hogy engedje ki az egyiket – mondta Eddie könyörtelenül, miközben két pár cipőt hátralökött, s egy harmadikat egy üres cipősdobozba gyömöszölt. Igazán rendes fekete cipő volt, még jó ideig kitarthat, csak a munkához tűnt már kissé elnyűttnek. Ha az ember abból él, hogy gazdag ügyfeleket fuvaroz New York-szerte, akik közül sokan nemcsak gazdagok, hanem híresek is – nos, akkor tetőtől talpig tipp-toppnak kell lennie, s ez a cipő már aligha nevezhető tipp-toppnak. Oda viszont, ahová most megy, és ahhoz, amit ott majd tennie kell, éppen megfelel. Talán majd Richie Tozier...

Ebben a pillanatban elsötétült előtte a világ, a torka összeszorult. Rémülten eszmélt rá, hogy hiába csomagolta össze az egész kurva házi patikáját, ha a legfontosabbat – az asztma elleni sprayt otthagyta a földszinten, a hifitorony tetején.

Rácsapta a tetői a bőröndre, és bekattintotta a zárat, majd Myrára sandított, aki a folyosón állt, és úgy szorította kezét vastag, rövid nyakára, mintha kettőjük közül ő szenvedne asztmában. Riadt, feldúlt, értetlen arccal meredt Eddie-re, aki talán még meg is sajnálta volna, ha nincs elfoglalva azzal, hogy a maga életéért rettegjen.

– Mi történt, Eddie? Ki telefonált? Bajban vagy? Úgyis érzem, mondd csak meg! Mi történt?

Eddie feléje indult, egyik kezében a szatyor, a másikban a bőrönd; most, hogy a súly jobban eloszlott, ki tudta húzni magát. Myra elébe ugrott, hogy elállja a lépcsőt; Eddie azt hitte, le sem engedi. De amikor arca kis híján beleütközött az útakadályként eléje domborodó puha kebelbe, az asszony remegve félrehúzódott. Ám ahogy Eddie, aki egyetlen pillanatra sem lassított, elviharzott mellette, az asszony elsírta magát kétségbeesésében.

Én nem bírok vezetni, ha Al Pacino ül a kocsiban! – jajveszékelt. – Neki fogok menni egy stoptáblának! Jaj, Eddie, annyira félek!

Eddie ránézett a lépcső melletti asztalon álló, Seth Thomas tervezte órára. Húsz perccel múlt kilenc. A konzervhangú tisztviselő a Deltától megmondta, hogy az utolsó, Maine-be tartó járatot már lekéste; az nyolc huszonötkor szállt fel a La Guardiáról. Ekkor az Amtrakkal próbálkozott, és megtudta, hogy van egy éjszakai vonat Bostonba: fél tizenkettőkor indul a Penn pályaudvarról, és a bostoni Déli pályaudvarig közlekedik; onnan taxival eljuthat a Cape Cod Limousine Arlington utcai irodájába. A Cape Cod és Eddie vállalata, a Royal Crest az évek során kölcsönösen előnyös, baráti együttműködést alakított ki. Gyorsan feltárcsázta Bostonban Butch Carringtont, és megbeszélte vele, hogyan juthat Bostonból tovább északra; Butch megígérte, hogy egy Cadillac limuzin várja majd feltöltött tankkal, indulásra készen. Így még elegánsan is utazhat, és ezúttal nem terpeszkedik a hátsó ülésen holmi nagyképű, akadékoskodó ügyfél, aki hatalmas szivarjával az egész kocsit telebüdösíti, és arra kéri Eddie-t, segítse hozzá egy ügyes macához vágy néhány gramm kokainhoz, esetleg mindkettőhöz.

Szó, ami szó, tényleg elegánsan fogok bevonulni, gondolta. Ennél elegánsabb már csak az lenne, ha hullaszállítón érkeznék. Csak ne izgulj, Eddie – visszafelé alighanem már azon jössz. Mármint ha marad belőled annyi, hogy érdemes legyen beletenni.

– Eddie...!

Kilenc húsz. Még bőven jut idő, hogy szép szelíden megnyugtassa Myrát. És mégis, mennyivel jobban örült volna, ha ma van az asszony heti whistpartija, s ő szépen kisétálhatna, éppen csak egy cédulát hagyva hátra a hűtőszekrény ajtajának egyik mágnese alatt (mindig ide dugta az üzeneteit, mert így biztos lehetett benne, hogy Myra rábukkan). Persze az sem lett volna jó érzés, ha ilyen sunyin lép meg – de így még sokkal rosszabb; olyan, mintha újra el kellene hagynia az otthonát, és ez már korábban is olyannyira nehezére esett, hogy háromszor is nekifutott.

Az embernek ott az otthona, ahová a szíve húzza, suhant át Eddie fején a gondolat. Én legalábbis ebben hiszek. Ahogy az öreg Bobby Frost mondta: az az otthon, ahol, ha megjelensz, be kell hogy fogadjanak. Csak az a baj, hogy ha egyszer ott vagy, többé nem akarnak elengedni.

Megállt a lépcsőn; a lendület átmenetileg lankadt, annyira eluralkodott rajta a félelem. A levegő sípolva járt ki-be túfoknyi réssé szűkült torkán. Aztán zokogó feleségére pillantott, és azt mondta: – Gyere le, közben elmondok annyit, amennyit lehet.

A két táskát – az egyikben a ruhái, a másikban a gyógyszerei – leállította az előszobaajtó mellé, s ekkor még valami eszébe jutott; pontosabban, sok éve halott anyjának sűrűn megszólaló szelleme juttatta eszébe.

Nagyon jól tudod, Eddie, hogy ha beázik a cipőd, mindig megfázol. Te más vagy, mint a többiek, nagyon rozoga a szervezeted, vigyáznod kell magadra. Ne felejts el kalucsnit húzni, ha esik.

Márpedig Derryben sokat esik.

Eddie kinyitotta az előszobaszekrényt, leakasztotta a kampóról a takarosan plasztikzsákba burkolt sárcipőt, és azt is a bőröndbe rakta.

Ezt már szeretem, Eddie.

Myra meg ő éppen a tévét nézték, amikor becsapott a villám. Eddie most bement a tévészobába, és lenyomta a Freskóvízió tévékészülék halkító gombját; a képernyő akkora volt, hogy Freeman McNeil, a politikaiháttér-magyarázó úgy festett rajta, mint egy vasárnap délutáni látogató Brobdingnagból. Aztán felvette a telefonkagylót, és taxit rendelt. A diszpécser azt mondta, körülbelül negyedórát várni kell a kocsira; Eddie megnyugtatta, hogy ennyit kibír.

Miután letette a kagylót, odament méregdrága Sony kompakt lemezjátszójukhoz, és leemelte tetejéről az asztma-sprayt. Ezerötszáz dollárt adtam ki a legújabb típusú hangosító berendezésre, nehogy Myra egyetlen értékes hangjegyet is elmulasszon a Barry Manilow-lemezeiből meg az Örökzöld Slágerek-sorozatából – gondolta, aztán heveny lelkifurdalást érzett; tudta jól, hogy most igazságtalan Myrával. Az asszony éppoly boldog lett volna az ócska, karcos lemezeivel, mint az új, percenként 45-ös fordulatszámú lézerdiszkekkel, továbbá szíves-örömest ott maradt volna kis, négyszobás queensi házukban, amíg mindketten megöregszenek és megőszülnek (bár az igazat megvallva y Eddie megmaradt haja már most is szürkébe játszott). Ő akarta megvenni a fényűző berendezést, mégpedig ugyanazért, amiért ezt a Long Island-i alacsony terméskőházat is megvette, holott úgy gurultak benne ide-oda, mint a konzervdobozban az utolsó két borsószem: mert megtehette, és mert ezzel is elcsitíthatta anyja halk, riadt, nemegyszer kissé kusza, de mindenkor engesztelhetetlen hangját; szavak nélkül is tudtára adhatta, hogy Nézz csak körül, mama! Ez itt mind az én művem én hoztam össze! Most ugye elhallgatsz, legalábbis egy időre?!

Eddie a szájába dugta a szórófejes tartályt, mint aki öngyilkosságra készül. Émelyítő medvecukor ízű felhő gördült le perzselőn a torkán; Eddie mélyeket lélegzett, s úgy érezte, mintha már-már eldugaszolódott légzőcsatornák tisztulnának ki benne. Mellében is alábbhagyott a szorítás, és ekkor egyszer csak szellemhangok szólaltak meg a fejében.

Talán nem kapta meg a levelemet?

De igen, Mrs. Kaspbrak, megkaptam, csakhogy...

Nahát, amennyiben nem tud olvasni a tanár úr, majd megismétlem élőszóban. A füle jó?

De Mrs. Kaspbrak...

Ennek örülök. Szóval nyissa ki a fülét. Kezdhetjük? Az én Eddie-m nem vehet részt a tornaórákon. Ismétlem: NEM tornázhat. Eddie szervezete roppant érzékeny, és ha szalad vagy még inkább ugrik...

Mrs. Kaspbrak, az irodámban ott van Eddie utolsó orvosi vizsgálatának az eredménye; ebben az államban ez kötelező. Az áll benne, hogy Eddie korához képest ugyan kissé alacsony, de egyebekben makkegészséges. A biztonság kedvéért a háziorvosukat is felhívtam, és ő megerősítette, hogy...

Úgy érti a tanár úr, hogy kóros hazudozó vagyok? Erről van szó? Hát tessék, nézze meg ezt a fiút, ahogy itt áll mellettem! Hallja, ahogy lélegzik? HALLJA?

Anyu... kérlek szépen... semmi bajom...

Eddie, ennél valamivel több eszed lehetne. Különben is, micsoda dolog belekotyogni a felnőttek beszédébe?

Hallom, Mrs. Kaspbrak, de...

Szóval hallja. Nagyszerű. Már azt hittem, mégis van valami a fülével. Nem úgy hallatszik, mint egy teherautó hegymenetben? És ha ez nem asztma, akkor...

De anyuka, én...

Csend legyen, Eddie, megmondtam, hogy ne szakíts félbe. Ha ez nem asztma, akkor én Erzsébet királynő vagyok, tanár úr!

Mrs. Kaspbrak, higgye el, hogy Eddie általában remekül érzi magát a tornaórán, élvezi, amit csinál, és kutya baja tőle. Szeret sportolni, és egészen jól fut. Beszélgetésünk során ár. Baynes „pszichoszomatikus jelenségről” beszélt. Nem gondolkodott még el rajta, hogy esetleg...

...hogy esetleg a fiam nem épelméjű? Erre célozgat itt? AZT MERI ÁLLÍTANI, HOGY AZ ÉN FIAM HIBBANT?

Dehogyis, csak...

Az én fiam szervezete rendkívül érzékeny.

Mrs. Kaspbrak...

Rendkívül érzékeny.

Mrs. Kaspbrak, dr. Baynes megerősítette, hogy az égvilágon semmilyen...

...fizikai fogyatékosságot nem talált – fejezte be Eddie. Hosszú évek óta most merült fel benne a megalázó párbeszéd emléke: az anyja, ahogy ott áll és kiabál Black tanár úrral, a derryi általános iskola tornatermében, miközben ő elfúló lélegzettel lapít mellette, a srácok pedig az egyik kosár köré csoportosulva figyelik a fejleményeket. Azt is tudta, hogy a Mike Hanlonnal folytatott beszélgetés egyéb emlékeket is előhív majd tudatából. Már szinte érezte is, ahogy a többi, éppily sötét vagy még sötétebb emlék ott tolong és lökdösődik, mint kiárusításra váró mohó vásárlók az áruház bejáratánál. Nemsokára nyílik az ajtó, a torlódás megszűnik, és a hívatlan látogatók szabadon áradhatnak. De vajon milyen árut kínálnak nekik? Az ő ép elméjét? Meglehet. Végkiárusítás, minden hibás áru fél áron kapható – fogja és vigye!

– Nincs semmilyen fizikai fogyatékossága – ismételte, majd mélyet, reszketeget sóhajtott, és zsebre vágta az asztmasprayt.

– Eddie... – szólalt meg Myra. – Nagyon szépen kérlek, mondd meg, mi ez az egész!

Kerek, pirospozsgás arcára fényes barázdákat szántottak a könnyek. Szüntelen a kezét tördelte – mintha két szőrtelen, rózsaszín állatka játszadozna egymással. Egy ízben, röviddel azelőtt, hogy elvette feleségül, Eddie kapott tőle egy fényképet, amelyet aztán odaállított hatvannégy évesen szívszélhűdésben elhunyt anyja képe mellé. Halála előtt Eddie anyja túllépte a kétszáz kilót – egészen pontosan kétszázhármat nyomott, és látványnak is lélegzetelállító volt – melle, hasa, feneke egybefolyt, és a hatalmas hústömb fölött ott ült a püffedt, tésztás arc, azzal az örökös izgatott, feldúlt kifejezéssel. Ám az a kép, amely mellé akkor a Myráé került, még 1944-ben készült, két évvel Eddie születése előtt (Nagyon beteges kisbaba voltál, suttogta most fülébe az anyai szellemhang. Nemegyszer már le is mondtunk rólad...). 1944-ben az anyja viszonylag törékeny, kilencvenkilós asszonyka volt.

Eddie úgy érezte: a két kép egymás mellé helyezése afféle utolsó, kétségbeesett kitörési kísérlet volt; így akarta elejét venni a pszichológiai vérfertőzésnek.

Ahogy egyik képről a másikra nézett, megállapította: akár nővérek is lehetnének, olyan erős a hasonlóság.

Eddie csak nézte-nézte a két kísértetiesen egyforma képet, és megfogadta magának: dehogy vetemedik ilyen őrültségre. Tudta, hogy a kollégák már vicceket faragnak Ms. Stanról és élete Panjáról, de igazából fogalmuk sem lehetett, miről szól a történet. A viccekkel és a gúnyos megjegyzésekkel még csak megbékélt volna – de vajon valóban el akarja-e játszani a bohócot ebben a freudi cirkuszban? Dehogyis – még csak az hiányzik! Igenis szakítani fog Myrával. Ejteni fogja, persze szép szelíden, kedvesen, hiszen Myra igazán aranyszívű teremtés, és még kevesebb tapasztalata van a férfiakkal, mint Eddie-nek a nők körül. És ha aztán Myra végre kivitorlázik az életéből, talán beiratkozhat arra a tenisztanfolyamra, amelyről oly régóta álmodozik

(Eddie általában remekül érzi magát a tornaórákon, élvezi, amit csinál)

vagy jó pénzért beléphet abba a biliárdklubba, amit a U. N. Plaza Hotelben hirdetnek

(Eddie szeret sportolni)

vagy itt van az a kondicionálóterem, amely éppen most nyílt meg a Harmadik sugárúton, a garázzsal szemben...

(Eddie egész jól fut, igen, amikor az édesanyja nem látja, egész gyorsan tud futni, mert senki sem emlékezteti rá, hogy neki nagyon érzékeny szervezete van, és én látom az arcán, Mrs. Kaspbrak, hogy mármost, kilencéves fejjel is pontosan tudja, hogy azzal tenné magának a legjobbat, ha szélsebesen elrohanna abba az irányba, ahová a mamája nem követheti, engedje hát, Mrs. Kaspbrak, hadd fusson szegényke).

Aztán végül mégiscsak feleségül vette Myrát; a megszokás erősebbnek bizonyult. Meglett újra az otthona, ahol nemcsak befogadják, de láncra is verik. Persze le tudta volna győzni anyja szellemét; nem ment volna könnyen, de érezte, hogy meg tudná tenni, ha csak ennyiről volna szó. De amikor a mérleg egyik serpenyőjébe a függetlensége került, a másikat lenyomta Myra személyisége. Myra őrölte fel a gondoskodásával, verte bilincsbe az aggódásával, zárta rá a cellaajtót a szívjóságával. Akárcsak az anyja, végül Myra is végzetes módon átlátott Eddie jellemén: Eddie-t éppen az a tudat gyengítette el, hogy valójában talán nem is olyan gyenge. Homályosan sejtette, hogy tudna ő bátor is lenni; és éppen e homályos gyanú elől keresett védelmet.

Esős időben Myra mindig kivette a szekrényben lógó plasztikzacskóból a sárcipőjét, és kikészítette a bejárati ajtó melletti ruhafogas alá. Reggel a száraz pirítós mellett egy tálban ott várta egy fogás, amely első látásra gyerekeknek való, előre édesített, sok színben pompázó müzliféleségnek túnt, de valójában a lehető legbőségesebb vitamin választékból állt (a készítmények java most ott zörgött Eddie gyógyszeres szatyrában). Myra, akárcsak a mama, átlátott a szitán, Ρ Eddie-nek nem volt esélye vele szemben. Még ifjú legényemberként háromszor költözött el az anyjától, és háromszor kullogott vissza hozzá. Végül, négy évvel azután, hogy az anyja holtan esett össze a queensi lakása előszobafolyosóján, hatalmas testével úgy eltorlaszolva az ajtót, hogy a mentősöknek a hátsó lépcső és a konyha közötti ajtót kellett betörniük (őket egyébként a lenti lakók hívták ki, amikor meghallották Mrs. Kaspbrak testének robajló puffanását), Eddie negyedszer és utoljára is hazaköltözött. Akkor legalábbis azt képzelte, hogy utoljára; ahogy a nóta mondja: Otthon, otthon, édes otthon, újra itt vagyok, és Myra, a kövér koca már elém totyog! Kocának Myra valóban koca volt, de jámbor, ártalmatlan jószág, és Eddie valóban szerette is; ám menekülésre amúgy sem lett volna módja. Nincs kígyó, amelynek oly végzetes, bűvölő tekintete volna, mint egy nónek, aki átlát a férfin – s Myra éppilyen kígyótekintettel vonzotta magához.

Ismét itthon, immár örökre, gondolta akkor.

De meglehet, hogy tévedtem, gondolta most. Talán nem ez az otthonom, és soha nem is volt az igazi otthonom az, ahová ma este indulok. Az otthon az a hely, ahol az embernek végre szembe kell néznie azzal a valamivel a sötétben.

Tehetetlenségében megborzongott, mintha kalucsni nélkül lenne az utcán, és épp kitörne rajta a szörnyű nátha.

– Eddie, nagyon kérlek...!

Myra újból sírni kezdett. Nála is a sírás volt a védekezés végső eszköze, akárcsak az anyjánál; az a szelíd fegyver, amely megbénítja a férfit, s a jóságot, a szeretetet végzetes gyengeséggé változtatja – megannyi repedéssé a férfi páncélján.

Nem mintha Eddie páncélja valaha is ellenálló lett volna; ő egészen más divat szerint öltözködött.

Az anyja nem annyira védekezett, mint inkább támadott a könnyekkel; Myra ritkán élt velük ilyen cinikus módon, de Eddie látta, hogy akár cinizmusból, akár nem, ezúttal az asszony is támad, méghozzá sikeresen.

Nem, valóban nem hagyhatja el. És milyen könnyű is elképzelni a magányos utazást a Boston felé száguldó vonaton, a sötét tájat, a feje fölé rakott bőröndöt és a lába közé szorított gyógyszeres szatyrot, no meg a torkán romlott Vicks szirupként felkúszó rettegést. Milyen könnyű lenne hagyni, hogy Myra felvigye az emeletre, és aszpirinnal meg alkoholos ledörzsöléssel valljon neki szerelmet, majd ágyba fektesse, ahol a szerelem esetleg szokványosabb formában is megnyilvánulhat. De ha egyszer megígérte...

– Hallgass ide, Myra – mondta a tőle telhető legszárazabb, legtárgyilagosabb hangon.

Myra ránézett; könnyes szemében pőrén ült a rémület.

Eddie elhatározta, hogy megpróbál viszonylag épkézláb magyarázatot adni; beszámol Mike Hanlon telefonhívásáról, amelyből kiderült, hogy újra kezdődött az egész, és a többiek is minden bizonnyal odamennek.

De aztán a száján sokkal józanabb gondolatok öltöttek formát.

– Holnap reggel első dolgod legyen, hogy bemégy az irodába. Keresd meg Philt, és mondd meg neki, hogy el kellett utaznom, és te vezeted helyettem Pacino kocsiját...

– De mikor képtelen vagyok rá, Eddie! – siránkozott az asszony. – Egy ilyen nagy sztárt! Ha eltévedek, kiabálni fog velem, ez holtbiztos, az ilyenek mindig kiabálnak, ha a vezető eltéved, én pedig... én meg bőgni fogok... és a végén baleset lesz belőle, igenis, baleset... Ó, Eddie, muszáj itthon maradnod...

– Az isten szerelmére, hallgass már!

Myra megbántva hőkölt vissza, Eddie pedig, bár keze már ott volt a sprayn, inkább lemondott a használatáról; az asszony a gyengeség jeleként értékelné, és azonnal ellene fordítaná. Édes Istenem, ha hallasz engem, kérlek, higgyél nekem: nem akarom én bántani Myrát, dehogy akarok neki fájdalmat okozni, de ha egyszer megígértem! Mindnyájan a szavunkat adtuk, vérszerződést kötöttünk, muszáj megtennem, segíts hát, Istenem...

– Nem bírom, Eddie, ha ordítasz velem – suttogta az asszony.

– Én is utálom érte magam, de hiába, ha egyszer muszáj Ι mondta Eddie, és Myra halkan feljajdult. Na tessék, Eddie, sikerült ismét megbántanod. Miért nem pofozod inkább körbe a szobán? Az még mindig kedvesebb lenne, és mindenesetre gyorsabb.

Hirtelen – valószínűleg a körbepofozás ötletének hatására – Henry Bowers képét látta maga előtt. Hosszú évek óta most gondolt rá először, és ettől bizony csöppet sem lett nyugodtabb a lelke.

Néhány pillanatra lehunyta a szemét, majd azt mondta: – Nem fogsz eltévedni, és kiabálni se fognak veled. Mr. Pacino nagyon kedves, nagyon tapintatos ember. – Soha életében nem fuvarozta még Pacinót, de azzal vigasztalódott, hogy a nagy számok törvénye szentesíti ezt a hazugságot, A néphit szerint a legtöbb híres ember ocsmány fráter, de Eddie elég sokukat fuvarozta már ahhoz, hogy tudja: ez az ítélet általában nem állja meg a helyét.

No, persze, kivétel erősíti a szabályt – és az effajta kivételek többnyire valóban tenyérbemászóan ocsmányak voltak. Titkon hó imát rebegett, hogy Pacino személyében Myra ne ilyen kivétellel találja magát szemközt.

– Komolyan mondod? – suttogta Myra félénken.

– Hát persze. Ezt mindenki tudja.

– És te honnan tudod?

– Demetrios, amikor még a Manhattan Limousine-nál dolgozott, többször is vitte – vágta rá Eddie gondolkodás nélkül. – Azt mondta, Mr. Pacino mindig legalább ötven dollár borravalót ad.

– Én azt se bánnám, ha ötven centet adna, csak ne ordítson velem.

– Myra, hidd el, pofonegyszerű az egész. Három dolgod lesz. Először felveszed este hétkor a Saint Regisben, és elviszed az ABC székházába, ahol videóra veszik az izé... hajói tudom, valami Amerikai bölény című színdarabnak az utolsó felvonását; Mr. Pacino játssza benne a főszerepet. Kettő: tizenegy körül visszaviszed a Saint Re gisbe. Három: beadod a kocsit a garázsba, és aláírod a munkalapot.

– Ennyi az egész?

– Ennyi. Fejen állva is meg tudod csinálni, Marty. Myra általában kuncogással nyugtázta ezt a becenevet, de most csak bámult, fájdalmas, gyermeki komolysággal. – És mi van, ha nem akar visszamenni a szállodába, hanem vacsorázni szeretne valahol? Vagy inna egyet? Vagy elmenne táncolni?

– Nem hiszem, hogy erre sor kerülne, de ha mégis, akkor szépen elviszed. És ha úgy látod, át akarja mulatni az egész éjszakát, éjfél után beszólhatsz Phil Thomasnak a rádiótelefonon. Addigra már lesz szabad sofőrje, aki felváltson. Ha már most volna egy szabad sofőröm, eszembe se jutna, hogy rád hárítsam a melót, de két ember lebetegedett, Demetrios üdül, a többieknek pedig minden percük be van osztva. Ne félj, Marty, legkésőbb egykor bebújhatsz az ágyikódba – egy perccel sem fog tovább tartani, erre akár meg is esküszöm, itt a kezem, nem disznóláb.

Myra nem díjazta a humort.

Eddie megköszörülte torkát, s térdére könyökölve előrehajolt. A mama szellemhangja azon nyomban megszólalt: Ne ülj így, Eddie, árt a gerincednek, és a tüdőt is összeszorítja. Tudod, milyen érzékeny a tüdőd.

Eddie, jóformán öntudatlanul, kihúzta magát.

– De ez legyen az utolsó alkalom – mondta sírósan Myra. – Olyan tehén lett belőlem az elmúlt két évben, és az egyenruháim is pocsékul állnak.

– Csak most az egyszer és soha többé, ígérem.

– Ki az, aki felhívott, Eddie?

Mintegy végszóra fénysugár futott át a falon, s megszólalt a duda is: a taxi bekanyarodott a kocsifelhajtóra. Eddie Megkönnyebbülten fellélegzett. A rendelkezésükre álló negyedórát sikerült Pacinóval kitölteni, ahelyett hogy Derry, MikeHanlon meg Henry Bowers került volna szóba-tiszta haszon, mindkettőjük szempontjából. Eddie se szóban, se gondolatban nem kívánt velük foglalkozni, amíg csak rá nem kényszerül.

– Megjött a taxi – mondta, és felállt.

Myra is felpattant, olyan hirtelen, hogy megbotlott a hálóinge szegélyében, és előrebukott. Eddie elkapta ugyan, de egy-két pillanatig nem lehetett tudni, sikerül-e megállítania az övénél jóval súlyosabb test zuhanása^.

Ráadásul Myra újra elpityeredett.

– Meg kell mondanod, Eddie!

– Nem lehet. És most már idő sincs rá.

– Eddig soha nem voltak titkaid előttem – nyöszörögte az asszony.

– Most sincsenek. Igazából nem is emlékszem az egészre. Később talán majd eszembe jut... Egyébként – szóval egy régi barátom telefonált, aki...

Eddie ismét elindult az előszoba felé; Myra követte.

– Bele fogsz betegedni – mondta elkeseredve. – Majd meglátod. Kérlek, Eddie, hadd menjek veled; akkor lesz, aki a gondod viseli. Pacino majd hívat egy taxit, nem fog belehalni. Na, mit szólsz hozzá? Ugye jó ötlet? – Lázasan vibráló hangja már rikácsolt, és Eddie iszonyodva látta, hogy egyre jobban hasonlít az anyjához; ráadásul olyan, amilyen az a halála előtt, az utolsó hónapokban volt: öreg, kövér, eszelős. – Megmasszírozom a hátad, és odafigyelek, hogy bevedd a tablettáidat... Segíteni fogok... Ha nem akarod, meg sem szólalok, de te mindent elmondhatsz nekem... Eddie... Kérlek, ne menj el! Ó, Eddie, kérlek, könyörgök!

Eddie már az ajtó felé igyekezett, leszegett fejjel, vak, bizonytalan léptekkel, mintha tomboló szélviharral viaskodnék. Már megint sípolva szedte a levegőt. Amikor felragadta a két táskát, úgy érezte, mintha egyenként fél mázsát nyomnának. Myra rátapasztotta párnás, rózsaszín kezét, simogatta, tapogatta, húzta, de tehetetlen vágyában nem volt igazi erő; az aggódás édes könnyeivel akarta megkísérteni és maradásra bírni.

Végül még valóban itt ragadok!, gondolta kétségbeesve. Az asztmája gyerekkora óta nem vette így elő. A kilincset kereste, de az mintha egyre távolodott volna, belefúródva a világűr sötétjébe.

– Ha itt maradsz, kávékrémes túrótortát sütök – hadarta az asszony. – Kukoricát is pattogtatunk... Ebédre pulyka lesz, úgy, ahogy szereted... Ha akarod, már a reggelihez elkészítem... most mindjárt nekilátok... Aprólék is lesz, mártással... Eddie, jaj, úgy félek, annyira megijesztettél!

A gallérjánál fogva ráncigálta vissza, mint egy nagydarab zsaru, aki éppen elkap egy szökni készülő gyanús fickót. Eddie, egyre fogyatkozó erejét összeszedve, még tett néhány lépést – és amikor érezte, hogy kitartása és ellenálló képessége végképp cserbenhagyja, az asszony szorítása egyszer csak elernyedt.

Éppen csak egy utolsót jajdult még.

Eddie ujjai a kilincsgomb köré fonódtak – ó, mily jótékonyan hűvös volt az érintése! Az ajtót kitárva megpillantotta a kockás taxit, mintegy a józan ész birodalmának követeként. Tiszta éjszaka volt; a csillagok szikráztak a magasban.

Lihegve, levegő után kapkodva fordult vissza Myrához. – Nem jókedvemből csinálom, ezt meg kell értened – mondta. – Ha volna választásom, dehogy mennék el. Értsd meg, Marty... Elmegyek, de visszajövök.

Csak ne tűntek volna oly hazugnak ezek az utolsó szavak...

– Mikor?

– Egy hét.., legföljebb tíz nap múlva. Annál semmiképpen sem később.

– Egy teljes hét? – sikoltott fel Myra, s úgy kapott a melléhez, mint egy rossz operaelőadáson a díva. – Egy hét? Vagy tíz nap? Eddie, kérlek, könyörgök...

– Elég legyen, Marty. Hagyd abba végre, jó?

Csodák csodája az asszony valóban elhallgatott, és csak nézett rá nedves, gyulladt szemmel, amelyben nem tükröződött harag, csupán rettegés: féltette Eddie-t, s csak úgy mellékesen, önmagát is. És ismeretségük óta Eddie most első ízben érezte úgy, hogy valóban szereti ezt az asszonyt és megbízhat benne. Talán ez a felismerés szervesen hozzátartozik a búcsúhoz? Igen – sőt a „talán”-t akár ki is iktathatja. Ez az igazság. Máris úgy érezte magát, mint aki a rossz végéről néz a teleszkópba.

De az is lehet, hogy ez így van rendjén. Talán éppen most kellett rádöbbennie, hogy ezt az asszonyt érdemes szeretni, még akkor is, ha olyan, mint az anyja volt fiatalabb korában, még akkor is, ha karamelles kekszet majszolva nézi az ágyból a Hardcastle és McCormick-ot vagy a Sólyomfészket, és mindig az ő térfelére morzsázik; még akkor is, ha nem ő találta fel a spanyolviaszt, és férje gyógyszerei között csak azért igazodik el olyan biztos kézzel, mert a sajátjait a hűtőszekrényben tartja.

Vagy nem is erről van szó?

Csak nem? Lehetséges-e, hogy...

Az előbbi szempontok már mind megfordultak a fejében korábban is így vagy úgy, sajátosan egymásba fonódó fiúi, szeretői és férji életének egyik vagy másik időszakában. Most azonban, amikor minden valószínűség szerint utoljára hagyja maga mögött otthonát, újabb lehetőség ötlött fel benne, s az álmélkodó döbbenet úgy súrolta végig bőrét, mint valami hatalmas madár szárnya.

Lehetséges-e, hogy Myra még nála is jobban retteg?

Lehetséges, hogy már az anyja is ugyanígy volt vele?

Újabb derryi emlék röppent fel tudata mélyéről, mint baljósan sistergő rakéta. A belvárosban, a Városközpont utcában volt egy cipőbolt: a Varázstopánka. Egyszer-nem lehetett több öt-hat évesnél – elvitte oda a mamája, és azt mondta, viselkedjen jól és üljön szép csendben, amíg ő kiválaszt magának egy fehér körömcipőt valami esküvőre. Eddie jól viselkedett és szép csendben ült, mialatt anyja Mr. Gardenerrel, az egyik eladóval tárgyalt, de hiába, mégiscsak ötéves volt (esetleg hat), és miután a mamája már a harmadik pár fehér cipőt is visszaküldte, elunta magát, így aztán átsétált a bolt túlsó végébe, mert ott felfedezett valami érdekeset. Először csak valami felfordított nagy faládának hitte, majd közelebb lépve úgy gondolta: inkább íróasztal lehet. De ilyen fura, keskeny íróasztalt még soha életében nem látott! Fényesre csiszolt fából készült, és mindenféle kriksz-kraksz berakások és vésett izék voltak rajta. Az is érdekes volt, hogy három lépcsőn lehetett felmászni rá; Eddie még soha nem látott lépcsős íróasztalt. Egészen közelről felfedezte, hogy a titokzatos alkotmány alján valamilyen bemélyedés van, az egyik oldalán egy gomb, a tetején pedig – ez látszott a legizgalmasabbnak – egy olyan bigyó, mint a tévéből jól ismert Video kapitány űrteleszkópja.

Eddie megkerülte a fura bútordarabot, és a másik oldalán táblát pillantott meg. Eszerint mégis betölthette már hatodik évét, mert el tudta olvasni, szavanként motyogva:

KÉNYELMES A CIPŐJE?

NEM ÁRT, HA ELLENŐRZI!

Eddie visszasurrant az innenső oldalra, s a három lépcsőn felkapaszkodott a kis emelvényre, majd bedugta lábát a méretellenőrző szerkezet alján lévő mélyedésbe. Fogalma sem volt róla, mennyire kényelmes a cipője, de égett a vágytól, hogy ellenőrizze. Beillesztette arcát a gumi védőmaszkba, és lenyomta a gombot, aztán rögtön felhördült a meglepetéstől, mert látómezejét zöld fény öntötte el, és egy zöld füstöt okádó cipőben ott lebegett egy valódi láb! Megmozgatta a lábujjait, és a zöld lábujjak visszaintegettek – szóval jól sejtette, valóban a saját lábát látja! És most eszmélt rá, hogy nemcsak a lábujjai jelennek meg előtte, hanem a csontok is – a tulajdon lábában lévő csontok! Rácsúsztatta lába nagyujját a második ujjra (mintha alattomban valamilyen füllentés következményeit akarná elhárítani), és a teleszkópban kirajzolódó hátborzongató csontok sejtelmes zöldben villódzó X alakba rendeződtek. Látta, ahogy...

Ekkor az anyja velőtrázó, hosszú és egyre metszőbb sikolyt hallatott, amely elszabadult késpengeként, vészharangként avagy a végítélet harsonájaként hasított a cipőbolt csendjébe. Eddie ijedten, kapkodva rántotta ki fejét a nézőkéből, és meglátta a mamáját, amint amúgy harisnyásan viharzik felé az üzleten át; szoknyája úgy úszott mögötte, mintha a szél fújná. Útközben fellökött egy széket, s az a lábmérceszerűség, amelyik mindig úgy csiklandozta Eddie talpát, végigszánkázott a padlón. A mama keble vadul hullámzott, szája skarlátpiros Ο betűvé csucsorodott a rémülettől. A jelenlévők hüledezve követték útját.

Azonnal gyere le onnan, Eddie!, süvítette. Lefelé! Ezektől a gépektől rákot kap az ember! Eddie! Hallod? Eddiiii-ie...

Eddie úgy hátrált, mintha a szerkezet hirtelen lángba borult volna. Ijedtében megfeledkezett a mögötte lévő kis lépcsőről, sarka lecsúszott a legfelső fokról, és így zuhant lassan lefelé, közben vadul kalimpált a kezével, hogy megőrizze egyensúlyát – persze hiába. És hangozzék bármily képtelenül, de közben valami tébolyult öröm árasztotta el: Le fogok esni! Végre megtudom, milyen érzés, ha leesem és betöröm a fejem! Hurrá, úgy kell nekem! Lehetséges, hogy valóban ez járt az eszében? Vagy csak a felnőtt húzza rá a pillanatnyi helyzet sugallta elképzeléseit gyermeki énjének zavaros feltételezésektől és homályos – a világosságnál már ki is hunyó – sejtelmektől nyüzsgő, valós vagy csak tapogatózó észjárására?

Ha így volt, ha úgy, a kérdés eldöntetlen maradt. Eddie nem esett le: az anyja még idejében odaért, és elkapta. Eddie csak bőgött – de leesnie nem sikerült.

Közben mindenki őket nézte; erre Eddie tisztán emlékezett. Mint ahogy arra is, hogy Mr. Gardener felkapta a lábmérősablont, és ellenőrizte, nem mozdultak-e el rajta a szélességet szabályozó kis csúsztatható bigyók, egy másik eladó pedig helyére állította a felborult széket, s mielőtt felöltötte volna udvariasan semleges eladói ábrázatát, félig derűsen, félig megvetőn legyintett. De mindennél jobban emlékezett anyja nedves arcára, forró, savanyú leheletére, meg a suttogására: – Soha többé eszedbe ne jusson ilyesmi, hallod, soha-soha többé! – Mindig ezt kántálta, hogy kivédje a rontást. Ezt kántálta egy évvel azelőtt is, amikor rájött, hogy a baby-sitter egy fullasztóan meleg nyári napon elvitte Eddie-t a Derry park uszodájába – akkoriban történt ez, amikor még épp lecsengőben volt a kora ötvenes évek gyermekbénulási pánikja. Az anyja kivonszolta a medencéből, és egyre csak azt hajtogatta, hogy soha, soha többé eszébe ne jusson ilyesmi, de igazán soha többé, és a többi gyerek éppúgy bámult rájuk, mint most az eladók és a vevők, és az anyja leheletének akkor is éppilyen savanyú szaga volt.

Ι A mama kivonszolta a Varázstopánkából, de elmenőben még odaharsogta az eladóknak, hogy bíróság elé idézteti őket, ha a gyereknek bármi baja esett. Eddie egész délelőtt hüppögött félelmében, és az asztmája estig kínozta; éjszaka pedig sokáig hánykolódott ébren – azon morfondírozott, mi is lehet tulajdonképpen az a rák, vajon rosszabb-e a gyerekbénulásnál, bele lehet-e halni, és ha igen, mennyi idő alatt, és addig vajon nagyon fájdalmas-e. Azon is töprengett, hogy utána vajon a pokolra jut-e.

Annyit tudott, hogy a veszély nagyon komoly.

Azért tudta, mert az anyja annyira megrémült.

Látta rajta.

– Marty – szólt át az évek szakadékán –, nem csókolnál meg?

Az asszony megcsókolta, és közben olyan görcsösen szorította magához, hogy Eddie hátában megroppantak a csontok. Ha vízben volnánk, gondolta, mindkettőnket belefojtana.

Ne félj – súgta Myra fülébe.

– Nem tehetek róla! – jajveszékelt az asszony.

– Tudom – mondta Eddie, és hirtelen rájött, hogy hiába szorongatja a felesége bordarepesztő erővel, az asztmája enyhült; a lélegzete már nem sípol többé. – Tudom, Marty.

A taxisofőr ismét dudált.

– Felhívsz majd? – kérdezte Myra reszketeg hangon.

– Ha csak lehet.

– Eddie, nagyon kérlek, nem mondhatnád meg mégis miről van szó?

És ha megmondaná? Attól vajon mennyivel lenne neki könnyebb?

Marty, ma este Mike Hanlon hívott fel; beszélgettünk egy ideig, de a lényeg két mondatban összefoglalható. – Újra kezdődött mondta Mike, és utána azt kérdezte: – Eljössz?

– És azóta lázasnak érzem magam, Marty, csakhogy ezt a lázat nem nyomja le az aszpirin, és nem kapok levegőt, de hiába használom azt a kurva sprayt, mert ezúttal nem a torkomban vagy a tüdőmben van a hiba a szívemet szorongatja valami. Visszajövök hozzád, ha tehetem, Marty, de most úgy érzem magam, mintha egy régi tárna szélén állnék, amely bármelyik pillanatban beomolhat, én meg csak állok ott, és búcsút mondok a napvilágnak.

Na igen – Myra ennek hallatán egyből megkönnyebbülne!

– Nem – felelte –, sajnos nem mondhatom meg.

És mielőtt még az asszony megszólalhatott volna, mielőtt újra rázendíthetne (Azonnal szállj ki, Eddie! A taxiban rákot lehet kapni!), nekiiramodott, egyre szaporázva a lépést; a taxihoz közeledve már-már rohant.

Amikor a taxi kifarolt az utcára, az asszony még mindig a küszöbön állt; ott állt akkor is, amikor megindultak a belváros felé. Hatalmas, ormótlan árnyéka kirajzolódott a házuk belsejéből rávetülő fényben. Eddie integetett, s úgy rémlett, mintha viszonzásul Myra is felemelné a kezét.

– No, cimbora, hát hova visz az utunk ma este? – érdeklődött a sofőr.

– A Penn pályaudvarra – mondta Eddie, és elengedte az asztmasprayt. Az asztmája egyelőre behúzódott abba a vacokba, ahol két, hörgői ellen indított támadás között lapulni szokott. Eddie – maga is félt megfogalmazni a gondolatot – úgyszólván jól érezte magát.

Négy órával később azonban annál inkább rászorult a kis segédeszközre. Olyan görcsös rándulással riadt fel könnyű szendergéséből, hogy a vele szemben ülő, üzletembernek látszó pasas az ölébe csúsztatta újságját, és kissé aggodalmas kíváncsisággal meredt rá.

Megint itt vagyok, Eddie!, kurjantotta az asztma. Visszajöttem, és még az is lehet, hogy most leterítlek! Miért is ne? előbb-utóbb úgyis rá kell szánnom magam; mégse szarakodhatok veled ítéletnapig!

Eddie szorító rángást érzett a mellében. Vakon tapogatózott a szippantókészülék után, megtalálta, a torka felé irányította, és megnyomta az elsütőbillentyűt, majd hátradőlt a tágas, kényelmes Amtrak-ülésen, borzongva várta a rohamenyhülését, közben pedig az álomra gondolt, amelyből az imént felriadt. Álom volt-e? Ó, édes Jézusom, bárcsak az lett volna! Eddie attól félt: inkább emlékezett, nem pedig álmodott. Zöld fényben úszott minden, akárha a cipőbolt-beli röntgenkészülékből áradt volna, és egy üszkösödő testű leprás föld alatti folyosókon kergetett egy Eddie Kaspbrak nevű fiút. A fiú csak futott-futott (egész jól fut, mondta Black tanár úr a mamájának, és most aztán, azzal az oszladozó valamivel a nyomában, futott is, ahogy csak a lába bírta, erre bárki fogadhat egy muff-ban) ebben az álomban, amelyben éppen tizenegy éves volt, és akkor egyszer csak olyan szagot érzett, mintha az idő is kimúlt volna. Valaki gyufát gyújtott, ő pedig lenézett, és egy Patrick Hockstetter nevű fiú szétrohadt arcát pillantotta Bieg. A fiú 1958 júliusában tűnt el, és ahogy most lenézett rá, látta, hogy cafatokra hullott arcán kukacok mászkálnak ki-be, és az az iszonyatos, gázszerű szag Patrick Hockstetter belsejéből áradt. És akkor, ebben az álomban, amely inkább emlék volt, semmint álom, Eddie oldalra nézett, és két, nedvességtől elnehezült, zöld penésszel belepett tankönyvet pillantott meg; Utak mindenfelé és Ismerd meg a mi Amerikánkat – ez volt a címük. Az idelenn uralkodó nyirkos bűz tette így tönkre őket. (A fogalmazás címe: „Hogyan töltöttem a szünidőt?”, és íme Patrick Hockstetter dolgozata: „Én a magam részéről holtan hevertem egy alagútban. A könyvelmen kihajtott a moha, és akkorára duzzadtak, mint a Sears csomagküldő szolgálat katalógu sa!”) Eddie üvöltésre tátotta száját, ám ebben a pillanatban megérezte, hogy a leprás üszkös ujjai megzizzennek az arcán, majd behatolnak tátott szájába, és ekkor riadt fel oly görcsös remegéssel, hogy aztán rájöjjön: nem a Maine állambeli Derry föld alatti csatornáiban van, hanem egy Amtrak-szalonkocsiban, közel a mozdonyhoz, ami a teliholdas éjszakában sebesen röpíti végig a vonatot Rhode Islanden.

A szemben ülő férfi láthatóan habozott, szóljon-e egyáltalán, aztán mégis elszánta magát. – Rosszul van, uram?

– Á, nem – mondta Eddie. – Csak elaludtam, és rosszat álmodtam, és ettől előjött az asztmám.

– Vagy úgy – mondta a férfi, és ismét arca elé emelte az újságot. A The New York Times-t olvasta – azt a lapot, amelyet Eddie zsidőbarátnak legkevésbé sem nevezhető mamája néha Jew York Times- nak titulált.

Eddie nézte az ablakon át a szunnyadó tájat, amelyre csak a rémmesékbe illő hold derített fényt. Itt-ott házakat vagy házcsoportokat látott, legtöbbjük sötét, alig egynéhányban világítottak még az ablakok, ám a hold kísérteties izzásához képest a házakból szivárgó fény gyérnek és gunyorosan hamisnak tetszett.

Henry Bowers azt képzelte, hogy a Hold beszél hozzá, villant át a fején a gondolat. Úristen, milyen lökött fazon volt! Eltűnődött, vajon hol lehet most Henry Bowers. Börtönben? Vagy talán már meghalt? Avagy kiirthatatlan vírusként lopakodik keresztül az ország közepének üres síkságain, országúti gyorsbüféket rabol ki a hajnali egy és négy óra közötti dermedt csendben, s időnként lemészárolja azokat, akik nagy ostobán lassítanak feltartott hüvelykujja láttán, hogy utána átsöpörje bankóikat a maga tárcájába?

Ez is lehetséges; miért is ne?

Vagy talán valamilyen állami elmegyógyintézetben kuksol, és most ő is épp a teliholdat bámulja az ablakon át? Beszél hozzá, s hallgatja a választ, amelyet rajta kívül senki más nem ért?

Eddie úgy érezte: ez a feltételezés még valószínűbb, és ismét megborzongott. Végre emlékszem a gyerekkoromra, gondolta. Tudom már, hogyan töltöttem a nyári szünidőt 1958 homályos, halott hónapjaiban. Ráeszmélt, hogy immár kedve szerint idézheti fel annak a nyárnak szinte bármely jelenetét; csak éppen egyik jelenethez sem volt kedve. Úristen, bárcsak újra elfelejthetném az egészet!

A piszkos ablaküvegnek támasztotta homlokát, s miközben fél kezével úgy fogta át a kis fioláját, mint valami kegytárgyat, nézte, ahogy a vonat szétrobbantja maga előtt az éjszakát.

Megyek északra, gondolta, de aztán rájött, hogy ez tévedés.

Nem északra megyek, mert nem vonaton utazom, hanem időgépen. Nem észak felé száguldók, hanem visszafelé az időben.

Úgy rémlett, mintha a hold mormolna valamit.

Eddie Kaspbrak görcsösen megmarkolta az asztma-sprayt. Olyan szédülés fogta el, hogy be kellett hunynia a szemét.

5

BEVERLY ROGANT MEGRAKJÁK

Tom már félig aludt, amikor a telefon megszólalt. Nagy nehezen feltápászkodott, és a készülék felé tapogatózott, de aztán érezte, hogy Beverly megelőzi: a melle Tom vállát súrolta, ahogy átnyúlt fölötte. Tom visszahanyatlott a párnára, s tompán eltűnődött, ki tárcsázhatja fel ilyenkor az ő titkos számukat? Még hallotta, ahogy Beverly a kagylóba hallózik, aztán ismét elbóbiskolt. A baseballmeccs alatt kis híján három, hatdobozos sörösrekesznek járt a végére, és teljesen ki volt ütve.

Ekkor azonban Beverly döbbent, metszően éles hangja – Micsodaaa? – tőrként fúródott a dobhártyájába. Ismét kinyitotta a szemét, és megpróbált felülni, de ekkor meg a telefonzsinór mélyedt bele vaskos nyakába.

– Szedd le rólam ezt a vacakot, Beverly – mondta, Beverly pedig kiugrott az ágyból, megkerülte, és szétterpesztett ujjakkal felemelte a zsinórt. Sötétvörös haja természetes hullámokban omlott hálóingére, csaknem a derekáig. Olyan a haja, mint egy igazi kurvának, gondolta, nem először, Tom Rogan. Az is ingerelte, hogy az asszony rá se néz; szemmel láthatóan nem érdekli, miféle felindulást olvashatna le arcáról. A férfi végre felült. Most érezte csak, hogy fáj a feje. A rohadt életbe, nyilván eddig is fájt, csak álmában az ember nem veszi észre.

Bement a fürdőszobába, jó hosszan vizelt – neki úgy tűnt, legalább fél órán át –, majd elhatározta, hogy ha már úgyis felkelt, jólesnék még egy doboz sör, az talán kigyógyítja a macskajajból.

A lépcső felé menet ismét átdülöngélt a hálószobán; fehér alsógatyájában, amelynek szára vitorlaként libegett kidudorodó pocakja alatt, oszlop vastagságú karjával inkább látszott kikötőmunkásnak, semmint a Beverly Divatáru Részvénytársaság elnök-vezérigazgatójának. A küszöbről még dühödten kiabált vissza: – Ha az a hülye, homokos Lesley az, mondd meg neki, csípjen fel magának valami manökent, bennünket meg hagyjon aludni!

Beverly futólag felnézett, s fejét ingatva jelezte, hogy nem Lesley az, majd ismét a telefont bámulta. Tom érezte, ahogy tarkóján megfeszülnek az izmok. Szóval őnagysága, a rohadt kurva le akarja rázni. Ebből előbb-utóbb helyzet lesz. Beverlyre alighanem ráfér egy kis ismétlő tanfolyam, hogy eszébe jusson, ki itt a góré. Időnként rászorult az ilyen emlékeztetőkre. Elég lassan forgott az agya.

Tom lement és végigcaplatott a bejárati folyosón, útközben szórakozottan ráncigálva a farpofái közé beszorult gatyát. Ám amikor a konyhába érve végre kinyitotta a frizsidert, hasztalan tapogatózott: ital helyett csak egy lábas maradék sajtos makarónit talált. A sör elfogyott. Még a leghátul őrzött doboz is eltűnt, amit pedig végszükségre tartogatott, akár a jogosítványa alatt lapuló húszdollárost. Negyven ütési időn át tartott a meccs, és mi értelme volt? Semmi. A White Sox kikapott. Micsoda nyamvadt bagázst hoztak össze erre a szezonra!

Szeme az asztallap fölötti üvegajtós polcra tévedt, ahol a tömény italokat tartották, és egy pillanatig már látta magát, amint Beam-féle whiskyt loccsant egy jégkockára, de aztán inkább visszaballagott a lépcsőhöz; tudta, hogy ettől csak még erősebben szaggatna a feje. Ránézett a lépcső aljánál álló antik ingaórára, és észlelte, hogy már elmúlt éjfél. Ez a körülmény csöppet sem javított kedélyállapotán, amely legjobb pillanataiban sem volt soha derűsnek vagy békésnek mondható.

Lassan, megfontoltan hágott fel a lépcsőfokokon, közben figyelte, milyen nehézkesen és egyenetlenül dolgozik a szíve. Ti-tá, ti-tátá. Ti-tá, ti-tátá. Ti-tá, ti-tátá. Mindig ideges lett, amikor nemcsak a mellében, hanem a fülében és a csuklójában is érezte a szívverését. Ilyenkor a szívét nem szabályosan összehúzódó és kitáguló szervnek látta, hanem valami nagy számlapnak, ahol a mutató baljósan araszol a vörös zóna felé. Mi szüksége erre a cirkuszra? Neki most nyugodt, pihentető éjszakai alvásra lenne szüksége.

De a hülye picsa, akit feleségül vett, még mindig a telefonon lógott.

– Ezt értem, Mike... igen, igen, hát persze... Tudom, de...

Ezután hosszabb hallgatás következett, majd Beverly így kiáltott: – Bill Denbrough! – és az éles hang ismét Tom dobhártyájába nyilallt.

Várt a hálószobaajtó előtt, amíg egyenletessé nem vált a lélegzete, és a szíve már csak ti-tá ritmusban kattogott; a viharzó tá-tá elmaradt. Látta maga előtt a mutatót, amint eltávolodik a vörös zónától, aztán elhessegette a képet.

Elvégre férfi ő, a mindenségit, méghozzá nem is akármilyen, nem pedig egy kazán, amelyiknek elromlott a hőszabályozója. Első osztályú formában van. Igazi vasember. És ha ezt Beverlynek ismét eszébe kell juttatni, ő szíves-örömest vállalja az oktatást.

Már-már belépett, aztán mégis meggondolta magát, és még időzött néhány pillanatig a folyosón. Hallgatta az asszony erősödő, majd elhalkuló hangját; nem mintha különösebben izgatta volna, hogy mit mond vagy kivel beszél. A puszta hangjától is elöntötte a régi, jól ismert tompa düh.

Négy évvel ezelőtt ismerkedtek meg, Chicago belvárosában, egy olyan bárban, ahová magányosan szokás beülni. Elég könnyen elegyedtek társalgásba, mert mindketten a Standard Brand irodaépületben dolgoztak, és akadt néhány közös ismerősük. Tom a King & Landry reklámcégnél dolgozott a negyvenkettedik emeleten, Beverly Marsh pedig – mert akkor még így hívták – beosztott rajzolóként a Delia divattervezőcégnél, a tizenkettediken. A Delia, amely nem túl zajos, de mégis figyelemre méltó középnyugati népszerűségnek nézett elébe, a fiatalokat célozta meg; szoknyáikat, blúzaikat, kendőiket, nadrágjaikat elsősorban a Tom által narkóbarlangoknak minősített ifjúsági butikok vásárolták. Ami Beverly Marshot illeti, két dologgal Tom Rogan első látásra tisztában volt: a lány kívánatos és könnyen sebezhető. Egy hónapba sem telt, és megtudott egy harmadik tényt is: a lány emellett nem mindennapi tehetség. Szabadidőruháinak és blúzainak tervrajzait nézegetve Tom megszimatolta a szédületes bőségű pénzforrást.

De nem ám a narkóbarlangokban, gondolta, bár ekkor még nem mondta ki hangosan. Elég a pocsék megvilágításból, az alulmúlhatatlan árakból, a kábítózás kellékei és a rocksztárok képeivel díszített pólók közé beékelt jellegtelen elhelyezésből, a raktár ajtaja előtti kallódásból. Érjék be ezzel a kis halak.

Beverly még nem is sejtette, hogy a férfi komolyan érdeklődik iránta, amikor Tom máris rengeteget tudott róla; ő éppen ezt tartotta a helyes sorrendnek. Egész életében ilyen prédát keresett, és úgy csapott le rá, mint oroszlán az antilopra. A felszínen ugyan semmi sem árulkodott Beverly sebezhetőségéről: aki ránézett, ragyogó külsejű, karcsú, a megfelelő helyeken mégis ingerlően gömbölyded nőt látott. A csípője talán nem volt különös, de annál pazarabb segge volt, és olyan dudái, amilyenekkel Tom Rogannak még életében nem volt dolga, márpedig Tom Rogan éppenséggel csöcsbuzi volt, és ebből a szempontból a magas termetű nőkben mindig csalódnia kellett. Az ilyen nők általában vékony blúzokban jártak, és a mellbimbójuk látványa megőrjítette az embert, de ha aztán a blúz lekerült róluk, kiderült, hogy jóformán csak mellbimbójuk van, mellük semmi; legalábbis nem nagyobb egy íróasztalfiók húzógombjánál. – Elég annyi, amennyi az ember tenyerébe fér – ez volt kollégiumi szobatársának szavajárása, de Tom szerint a fickó egyebekben is olyan húgyagyú volt, hogy ha megrázták, elcsöppent.

Ami igaz, az igaz: nem akármilyen bombázó volt Beverly Marsh, azzal a tutajos alakjával meg a káprázatos, hullámos, vörös sörény ével. Csakhogy volt benne valamilyen gyengeség is; mintha folyton rádiójeleket sugározna, amelyek vételéhez csak neki, Tom Rogannak van antennája. Bizonyos dolgok azonnal feltűritek: például hogy milyen sokat dohányzik (bár erról aztán Tómnak többé-kevésbé sikerült leszoktatnia), milyen nyugtalanul vibrál a tekintete (soha nem nézett a szemébe annak, akivel beszélt, s ha a pillantásuk véletlenül találkozott, a lány azonnal elkapta a szemét); ha ideges volt, a könyökét dörzsölte; a körmét pedig, ha ápolta is, irgalmatlanul rövidre nyírta. Ez utóbbi sajátosság Tómnak már megismerkedésükkor szemet szúrt. Ahogy Beverly fölemelte a borospoharát, Tom a kezére nézett, és arra gondolt: Azért ilyen rövid a körme, mert rágja.

Az oroszlán, meglehet, nem gondolkodik, legalábbis nem ember módjára – de a szeme annál élesebb. És amikor az antilopokat elriasztja a vízlelőhely mellől a közelgő halál avas rongyszaga, a ragadozó macskák azonnal észreveszik, melyikük szakad le a csapattól, talán mert lesántult, vagy mert egyszerűen csak természeténél fogva lassúbb járású – vagy pedig mert veszélyérzete kevésbé fejlett· mint a társaié. Mi több: még az is előfordulhat, hogy bizonyos antilopok – és bizonyos nők – akarják, hogy leterítsék őket.

Ekkor egy hang hirtelen durván kizökkentette Tom Rogant az emlékezésből. Öngyújtó kattanása volt.

Ismét rátört az iménti tompa düh, és a gyomrát nem is igazán kellemetlen forróság öntötte el. Szóval rágyújtott, annak ellenére, hogy Tom nem is egy különleges szemináriumot tartott már neki e tárgyból. És tessék: megint kezdi. No persze, lassan fog az agya, de a jó tanár épp az ilyenekkel éri el a legszebb eredményeit.

– Igen – mondta éppen Beverly. – Aha. Rendben. Jó... – Elhallgatott, aztán furcsa, szaggatott, Tom Rogan előtt eddig ismeretlen nevetésben tört ki. – Két dolgot, ha már rákérdeztél. Foglalj nekem egy szobát, és mondj el egy imát értem. Jó, rendben... aha... én is. Jó éjszakát.

Éppen letette a kagylót, amikor a férfi belépett. Tómnak az volt a szándéka, hogy teljes eréllyel lép fel, rá akart ordítani, hogy azonnal oltsa el, egy-kettő, de ahogy az asszonyra nézett, torkán akadt a szó. Látta már ilyennek, de legföljebb két vagy három alkalommal. Egyszer az első nagy divatbemutatójuk előtt, másodszor azelőtt, hogy zárt körben bemutatták a kollekciót az országos üzletláncok tulajdonosainak, harmadszor pedig New Yorkban, amikor a nemzetközi tervezői nagydíj átvételére indultak.

Beverly hosszú léptekkel járt fel-alá testéhez tapadó fehér csipke hálóingében, fogai közé szorított cigarettával (Úristen, de gyűlölte Tom Rogan ezt a látványt), és bal válla fölött úgy szállt hátrafelé a vékony fehér szalag, mint a mozdony kéményéből a füst.

De igazából az arca hökkentette meg a férfit, emiatt halt el torkában a kitörni készülő üvöltés. A szíve ugrott egyet – ez már ti-tátátátá volt! –, és csak azzal nyugtathatta magát, hogy mindezt nem a félelem, legföljebb a meglepetés teszi.

Beverly az a fajta no volt, aki igazából csak a lázas munka tetőfokához közeledve kel életre; nem véletlen, hogy mindhárom emlékezetes alkalom a karrierjéhez kötődött, s mindhárom esetben az általa oly jól ismerttől merőben eltérő nő állt Tom előtt. Az a Beverly, aki a felfokozott stressz állapotában megjelent, vad légköri zavarokkal tévesztette meg Tómnak a félelemre máskor oly érzékeny radarját; feszült volt, de erős, vakmerő és kiszámíthatatlan.

Az asszony arca természetes pírban izzott egészen a pofacsontjáig. Tágra nyílt szeme szikrázott, álmosságnak nyoma sem maradt benne; haja kígyózva lobogott. És nézzenek oda: csak nem egy bőröndöt szed elő a szekrényből? Egy bőröndöt! Atyavilág! Azt bizony, nem mást!

Foglalj nekem egy szobát... és mondj el egy imát értem.

Nos, a drága kis Beverly Rogannak, köszöni szépen, de semmiféle szállodai szobára nem lesz szüksége a belátható jövőben, mert szépen itthon marad, mi több, az elkövetkező három-négy napban alighanem állva fog étkezni.

Néhány imára viszont könnyen rászorulhat, mielőtt Tom Rogan kiengedi a keze közül.

Beverly az ágy végéhez dobta a bőröndöt, aztán a fiókos szekrényéhez lépett, és a legfelső fiókból két farmert és egy kordnadrágot vett elő, behajította a bőröndbe, és máris indult vissza a komódhoz, cigarettafüstöt eregetve a háta mögé. Kimarkolt egy pulóvert, két pólót és az egyik régi matrózmintás blúzát; rém hülyén nézett ki benne, mégsem volt hajlandó kidobni. Akárki telefonált, aligha tartozott a Jetset-hez. Beverly olyan unalmasan konzervatív cuccokat válogatott össze, amilyeneket Jackie Kennedy szokott viselni a hyannisporti családi hétvégeken.

Tomot amúgy igazán nem izgatta, ki hívta fel és hová készül, mert tudta, hogy úgysem megy sehová. Nem ez a gond kopácsolt a másnaposságtól és a kialvatlanságtól amúgy is sajgó fejében.

Hanem az az átok cigaretta.

Beverly állítólag kidobta az egész készletét, de íme a szájában fityegő bizonyíték: mégiscsak átrázta. És mert az asszony még most sem figyelt fel jelenlétére, Tom néhány pillanatra elengedte magát, hogy kéjesen idézze maga elé a két éjszakát, amikor ezt a nőt végleg és visszavonhatatlanul a hatalmába ejtette.

Nem túrom, hogy tovább bagózz körülöttem, mondta neki valamikor októberben, amikor hazafelé tartottak egy Lake Forest-i vendégségből. Társaságban meg az irodában úgyis nyelhetem eleget ezt a szart, de legalább te nem kényszeríthetsz rá. Megmondjam, milyen érzés? Nem lesz valami gusztusos, amit mondok, de így igaz. Olyan, mintha másnak a taknyát kéne megennem.

Azt hitte, Beverly legalább bágyadtan tiltakozni fog, de a nő csak ránézett azzal a félénk, engedelmes tekintetével, mint aki alig várja, hogy a kedvére tehessen, és halkan, szinte alázatosan azt mondta: Ahogy akarod, Tom.

– Azt akarom, hogy dobd el ezt a bűzrudat.

Beverly megtette, Tom jókedve pedig egész éjszakára kitartott.

Néhány hét múlva a moziból kijövet Beverly már az előcsarnokban önkéntelenül rágyújtott, és pöfékelve lépkedett Tom mellett a parkolóban hagyott autóig. Csípősen hideg novemberi este volt, a szél szinte rögeszmésen mart bele minden szabadon hagyott bőrfelületbe. Tom még emlékezett rá, hogy mint mindig, ha hideg volt az este, akkor is érezte a tó felől terjengő tompa, valamiképpen kietlen halszagot. Ezúttal nem szólt rá Beverlyre, sőt még a kocsi ajtaját is kinyitotta előtte, majd beült a kormány elé, becsukta a hozzá közeli ajtót, és aztán csak annyit mondott: – Bev...?

A nő kivette szájából a cigarettát, és kérdő tekintettel fordult felé, ő pedig nem fukarkodott az oktatással: olyan keményen ütötte pofon, hogy bizsergett tőle a tenyere, Beverly feje pedig hátracsuklott a fejtámlára. Szeme tágra nyílt a meglepetéstől meg a fájdalomtól – de mintha valami más is megcsillant volna benne. Aztán átforrósodott, élettelenné dermedt arcához kapta kezét, és felsikoltott: – Jaj, Tom!

Tom összeszűkült szemmel, fesztelenül mosolyogva nézett vissza rá, éberen lesve, mit mond vagy tesz ezután. Arra, hogy a farka hirtelen megkeményedett, alig figyelt; ez még ráér. Egyelőre még tart az óra Tom Rogan iskolájában. Felidézte magában az iménti eseményeket, és lelki szeme előtt feltűnt Beverly arca. Mi lehetett az a harmadik, éppen csak egy pillanatra felvillanó kifejezés a szemében? Az első – a meglepetés volt. A második a fájdalom. És aztán (valami mélabús sóvárgásféle) mintha valamilyen emlék is felébredt volna benne. Éppen csak egy röpke másodpercre. Beverly valószínűleg maga sem tudta, hogy egyáltalán átfutott ilyesmi a fején.

De most csak a jelen az érdekes. Tom pontosan tudta – éppoly pontosan, mint akár a saját nevét –, hogy amit a no most nem mond ki, az lesz a megfejtés.

Beverly nem mondta azt, hogy Te rohadt disznó!

Azt se, hogy Ezt megkeserülöd, te vadállat!

És azt se, hogy Végeztünk egymással, Tom.

Csak nézett rá könnyben úszó, fájdalmas, mogyoróbarna szemével, és azt mondta: Miért tetted ezt? Látszott, hogy még valamit mondana, de hangja sírásba fúlt.

Dobd ki.

Mit, Tom? Mit dobjak ki? Sminkje sötét patakokban csorgott le az arcán. Tom ezt cseppet sem bánta; így különösen tetszett neki a no; a piszokban, a ziláltságban volt valami izgató. Amolyan kurvás.

A cigarettát. Azonnal dobd ki.

Beverly csak most kezdte kapisgálni a dolgot. És a felismeréssel együtt megjelent a bűntudat is.

Megfeledkeztem róla!, kiáltotta. Csak emiatt volt...

Dobd ki, Bev, vágyjon az újabb adag.

Beverly lehúzta az ablakot, és kihajította rajta a cigarettát, majd ismét a férfi felé fordult. Sápadt arcán ijedtség tükröződött, de valamilyen furcsa nyugalom is.

Nem lehet... nem szabad, hogy megüss. Erre nem lehet... tartós kapcsolatot építeni. Látszott, hogy keresi a hangot, szeretne visszazökkenni a rendes, felnőtt beszédbe, de hasztalan. Mintha hirtelen visszalépett volna az időben, és Tom mellett egy gyerek ülne a kocsiban. Pokolian buja és izgató, de mégiscsak gyerek.

Hogy mit lehet és mit szabad, fiacskám, azt én döntöm el, mondta látszólag nyugodtan, de belül annál idegesebben. És hogy mire épülhet egy tartós kapcsolat, azt is én szabom meg. Ha ezt tudomásul veszed, akkor minden rendben van. Ha nem tessék, szabad az út. Eszemben sincs, hogy visszatartsalak. Lehet, hogy búcsúajándékképpen egyszer még jól seggbe rúglak, de vissza nem foglak tartani. Ez szabad ország. Mi mást mondhatnék még?

Szerintem éppen eleget mondtál, suttogta Beverly, ő pedig másodszor is pofon vágta, ezúttal még erősebben, mert neki egyetlen tyúk se merje megjátszani az eszét. Az angol királynő is kapna tőle egy kokit, ha szájaskodni próbálna.

Beverly arccal a kipárnázott műszerfalnak esett. Tapogatózva kereste a kilincset, de aztán a keze lehanyatlott, és csak gubbasztott a sarokban, mint egy beteg nyúl, fél kezét a szájára tapasztva, tágra nyílt, nedves szemében pőre félelemmel. Tom néhány pillanatig nézte, aztán kiszállt a kocsiból, megkerülte, és kinyitotta a nőelőtt az ajtót. Lélegzete sűrűn gomolygott a sötét, szeles novemberi éjszakában, s egyre határozottabban érezte a tó szagát.

Ki akarsz szállni, Bev? Láttam, hogy a kilincset kerested. Részemről oké. Valamire megkértelek, és te a szavad adtad rá; aztán megszegted az ígéreted. Egy szó, mint száz: szállj ki, ha akarsz. A francba, hát nem érted? Kifelé. Ezt akarod, nem?

Nem, suttogta a nő.

Tessék? Nem hallom.

Nem akarok kiszállni, ismételte meg Beverly valamivel hangosabban.

Na mi az, máris tüdőtágulást kaptál a bagótól? Ha nem tudsz beszélni, majd veszek neked egy kibaszott megafont. Ez az utolsó lehetőséged, Beverly, de úgy felelj, hogy halljalak is. Mit akarsz: kiszállni a kocsiból vagy hazajönni velem?

Haza akarok menni veled, mondta Beverly, és összekulcsolta kezét az ölében, ahogy a kislányok szokták. De nem nézett a férfi szemébe, s arcán most is folytak a könnyek.

Így is jó, vetette oda a férfi. Ezzel megvolnánk. De először mondd utánam szép hangosan, Bev: „Elfelejtettem, Tom, hogy ha veled vagyok, nem gyújthatok rá.”

Beverly most végre ránézett, esengd, sebzett, zavarodott tekintettel. Ezt is megteheted velem, mondta ez a tekintet, de kérlek, ne ragaszkodj hozzá. Én szeretlek; hát nem lehetne végre lezárni ezt az egészet?

Nem, nem lehet. Mert lelke legmélyén Beverly sem ezt akarta, és ezzel mindketten tisztában voltak.

Halljuk.

Elfelejtettem, Tom, hogy ha veled vagyok, nem gyújthatok rá.

Jól van. És most még tedd hozzá: Bocsáss meg.

Bocsáss meg, ismételte fakón a no.

A cigaretta mint egy darabka gyújtózsinór füstölgött a kövezeten. A moziból kilépők feléjük pillantottak; megnézték maguknak a férfit, aki ott állt egy legújabb típusú, diszkréten terepszínű Vega sportkocsi nyitott ajtajánál, s az utasülésen kucorgó nőt, aki lesütötte szemét, kezét illemtudóan összekulcsolta az ölében, és lágyan leomló haját aranyszínűre festette a felső világítás.

Tom széttaposta a cigarettát az aszfalton.

És most még azt is: „Soha többé nem gyújtok rá az engedélyed nélkül.”

Soha...

A hangja elcsuklott.

...soha...tö-tö...

Halljuk, Bev.

...nem gyújtok rá. Az engedélyed nélkül.

Így végül Tom becsapta az ajtót, és visszakerült a vezetőüléshez, majd elindult belvárosi lakása felé. Útközben egyikük sem szólalt meg. A kapcsolat feltételeit részben megpecsételték az imént a parkolóban; a többi negyven perccel később, Tom ágyában került napirendre.

Beverly azt mondta, nem akar szeretkezni; Tom azonban egészen mást olvasott ki szeméből és ringó járásából, és amikor lehúzta róla a blúzt, mellbimbói kőkeményen ágaskodtak. Amikor végighúzta rajtuk a kezét, Beverly felnyögött, s amikor sorban mint a kettőt megszívta, közben ritmikusan nyomkodva a mellét, a no halkan felsikoltott, majd megragadta a férfi kezét, és a lába közé húzta.

Mintha azt mondtad volna, hogy nincs kedved hozzá, jegyezte meg Tom, Beverly pedig elfordította arcát – de a férfi kezét csak nem engedte el, és csípője egyre vadabbul himbálózott.

Tom a hátára döntötte, de ezúttal maga volt a gyengédség: ahelyett hogy letépte volna a fehérneműjét, lassan, óvatosan, már-már tisztelettel fejtette ki belőle.

Amikor belehatolt, mintha simogató, illatos olajba siklott volna.

A nőéhez igazította mozgását; kiélvezte a testét, de hagyta, hogy Beverly is kiélvezze az övét, és Beverly első ízben szinte másodpercek alatt jutott el a csúcspontra, nagyot sikoltva, és körmét a férfi hátába vájva. Aztán lassú, elnyújtott ritmusban ringtak tovább; Tomnak úgy tetszett, Beverly közben másodszor is elélvezett. Neki is nehezére esett, hogy visszafogja magát, de aztán igyekezett a White Sox ütési átlagaira összpontosítani, vagy azon törte a fejét, ki is akarhatja elcsaklizni előle a Chesley-féle megrendelést, és máris győzte önuralommal és kitartással. Ekkor Beverly mozgása egyszer csak felgyorsult, az addigi egyenletes ritmus felborult, a teste ívként hajlott meg. Tom nézte az arcát, a szemfesték szétkenődött gyűrűjét, a rúzsfoltokat, és hirtelen ő is átengedte magát a mámoros zuhanásnak.

Beverly egyre vadabbul dobálta a csípőjét; ekkoriban még nem domborodott kettőjük között Tom sörpocakja, és a két has mind féktelenebb ütemben dobolt egymáson.

A végső pillanat előtt Beverly nagyot sikoltott, majd apró, egyenletes fogait a férfi vállába vájta.

Hányszor élveztél el? – kérdezte Tom, azután, hogy lezuhanyoztak.

Beverly elfordult, s amikor végre megszólalt, alig lehetett érteni, amit mond. Ilyesmit nem szabad kérdezni.

Na ne mondd! Ezt tanultad tánc- és illemtanból?

Tenyerébe vette a no állát, ujjait az arcába mélyesztve.

A papának mindent el kell mondani. Hallod, Bev? Tom előtt nem lehet titkod!

Háromszor, mondta a nő vonakodva.

Jól van, felelte. Akkor most rágyújthatsz.

Beverly bizalmatlanul nézett rá. Már visszabújt az ágyba, vörös haja végigomlott a párnán, és csak egy szűk kis bugyi volt rajta. Tomot már a puszta látvány is újra felgerjesztette. De azért bólintott.

Csak bátran, mondta. Megengedem.

Három hónap múlva megtartották a polgári esküvőt. Tomnak két barátja jött el; Beverlynek csak egyetlen barátnője volt jelen, Kay McCall, akit Tom „bögyös feminista szukának” hívott.

Mindezek az emlékek másodpercek alatt, felgyorsított filmként cikáztak át Tom agyán, ahogy ott állt a küszöbön és nézte az asszonyt. Beverly közben kihúzta az általa „víkendszekrénynek” nevezett bútordarab legalsó fiókját, és most fehérneműt dobált a bőröndbe – nem abból a fajtából, amit Tom kedvelt; a sima selyem, a síkos szatén helyett józan, kislányos pamutholmi került elő, a legtöbbje megfakult a mosásban, és a gumiszalag helyenként meg-megpattant és csomókba torlódott bennük. A pamut hálóing úgy festett, mintha egy múlt századi prérilakókról szóló filmben viselték volna utoljára. Beverly most a fiók legmélyén kotorászott, hátha még rejtőzik ott hasonló kincs.

Tom Rogan eközben megindult a süppedő, hosszú szőrű szőnyegen a saját szekrénye felé. Mezítláb volt, ezért szinte hangtalanul lépkedett. A legnagyobb baj a cigaretta volt; ettől borult el szeme előtt a világ. Úgy látszik nagyon rég volt már az a bizonyos első lecke, s túl sok újabbat kapott azóta; bizony nem egy forró nyári napon kellett hosszú ujjú blúzban vagy épp nyakig gombolt kardigánban járnia, nem egy szürke, borús napon napszemüveget viselnie. De azért az ember azt hitte volna, hogy azt az első, váratlan és alapos kioktatást soha nem felejti el...

Tom viszont máris megfeledkezett a telefonról, amely felrázta első álmából; csak a cigaretta járt az eszében. Ha Beverly rágyújtott, ez annyit jelent, hogy Tom Rogan kiment a fejéből – nyilván csak időlegesen, hát persze, de az is több az eltűrhetőnél. Hogy mi verhette ki a fejéből férje személyét, az mit sem számít. Nincs olyan ok, amely az ő házában az effélét menthetné.

A szekrényajtón belülről egy kampón széles, fekete bőrszíj lógott; a csatot Tom rég leszerelte róla. Az egyik végén, a csat helyén a szíj hurokban hajlott vissza; és Tom Rogan most ebbe a hurokba csúsztatta a kezét.

Rossz voltál, Tom!, mondta néha a mamája – bár a „gyakran” határozószó ez esetben találóbb lett volna. Gyere csak ide. Most megraklak. Tom Rogan gyermekévelt ezek a megrakások tagolták. A végén sikerült egészen a wichitai egyetemig menekülnie előlük, de úgy látszik, vannak dolgok, amik elől igazából soha nem lehet elmenekülni, mert álmaiban továbbra is fel-felharsant az anyai hang: Gyere csak ide, Tommy, muszáj hogy megrakjalak...

Tom négy testvér közül volt a legidősebb. Három hónappal a legkisebb születése után Ralph Rogan meghalt, bár ez a kifejezés sem volt egészen pontos, az „öngyilkos lett” helyénvalóbb lett volna, mivelhogy jókora adag lúgot löttyintett egy bögre whiskybe, és ezt a boszorkányfőzetet hörpintette ki a fürdőszobai szennyestartón kuporogva. Mrs. Rogan a Ford-gyárban talált munkát, és a mindössze tizenegy éves Tom lett a férfi a családban. És ha csődöt mondott – mondjuk, ha a baba a pelusba kakált, miután a sitter hazament, és amikor a mama megjött, még mindig a szarban feküdt; vagy ha elfelejtett óvoda után Megan elé menni a Broad utcai kereszteződésig; ha belefeledkezett a rockkoncert közvetítésébe, és hagyta, hogy Joey ezalatt koszt csináljon a konyhában – nos, ha ilyesmi vagy ezer ehhez hasonló közül bármi megesett, akkor, miután a kisebbek már ágyba bújtak, előkerült a pálca, és felhangzott a szertartás előtti varázsige: Gyere csak ide, Tommy, muszáj hogy megrakjalak.

Mindenesetre: jobb, ha az ember ver, mintha őt verik.

Ha mást nem is tanult meg az élet nagy fizető autópályáján: ezt aztán tudta.

Így hát megsuhogtatta az öv szabad végét, és megszorította, majd öklébe rejtette a hurkot. Jó érzés volt; ettől mindjárt igazi felnőttnek érezte magát. A szíj döglött fekete kígyóként fityegett a markában. A fejfájását mintha elfújták volna.

Beverly közben rátalált a fiók mélyén az utolsó keresett holmira is: egy ócska, fehér, golyónyi kosarú pamut melltartóra. Tom agyában futólag felszínre szökött a gondolat, hogy az éjszakai telefonáló talán a nő szeretője is lehet, de aztán a gondolat visszasüppedt a mélybe. Kész röhej: ha egy nő a szeretőjével akar randevúzni, nem a kifakult matrózmintás blúzát és a szakadt gumijú pamutbugyogóit viszi magával. És különben is: dehogy merészelne ilyesmit!

– Beverly... – szólalt meg halkan, az asszony pedig azonnal megfordult. Hosszú sörénye meglebbent, a szeme tágra nyílt.

Az öv mintegy tétovázva lekonyult. Tom a feleségére meredt, és ismét megrezdült benne az a fura, kényelmetlen érzés. Való igaz: ilyen volt Beverly minden nagy nyilvános fellépése előtt is, de akkor ő nem állt az útjába; megértette, micsoda rettegéssel vegyes harci kedv feszül az asszonyban, mintha a fejét világítógázzal töltötték volna fel: elég egyetlen szikra, és robban minden. Beverlynek az ilyen divatbemutatók nem pusztán arra kellettek, hogy leváljon a Delia cégről, még csak nem is a megélhetés vagy épp a vagyonszerzés forrását látta bennük. Ha csak ennyiről van szó, alig izgatja magát. Másfelől viszont tény, hogy nem is lett volna akkora istenverte tehetség, ha csupán ennyi számára a tét. Nem, Beverly ezekben a bemutatókban afféle mindent eldöntő, sorsszerű vizsgát látott, ahol irgalmat nem ismerő tanárok osztályoznak. Ilyenkor valamiféle arctalan, de igenis megnevezhető lénnyel került szembe: az igazi tekintéllyel.

Most is ugyanez a lázas, dermedt izgalom ül az arcán, s nemcsak ott: szinte tapinthatóan sűrűsödött körülötte a magas feszültségű várakozás, s ettől Tom hirtelen sokkal csábítóbbnak s egyszersmind sokkal veszélyesebbnek látta, mint az elmúlt években bármikor. Tom Rogan megijedt. Félt Beverlynek ettől a másik, tömény, mindennél jelenvalóbb és igazabb énjétől, amely olyannyira különbözött az általa megformálttól, a kedvére valótól.

Beverly is döbbentnek és riadtnak látszott, de egyszersmind valami tébolyult, felajzott jókedv is elömlött rajta. Arcán lázrózsák égtek, szeme alá viszont mintha rikító, viaszfehér foltokat mázoltak volna, afféle második szempár gyanánt, homloka pedig sötétesebb, tejfehér fényben izzott.

És közben még mindig kimeredt szájából a cigaretta, most kissé felfelé billent, mintha a vén fütyi Franklin Delano Rooseveltet akarná utánozni. A cigaretta! Tómon már a puszta látványtól is zöld hullámokban söpört végig a tompa düh. Agya egyik legmélyebb zugából homályosan hallotta Beverly fásult, fakó hangját. Mit is mondott neki egyszer az asszony az éjszaka sötétjében? Egy szép napon megölsz majd, Tom. Rájöttél már erre? Egyszer majd túl messzire mégy, megpattannak az idegeid, és akkor jó éjszakát.

Ő azt felelte: Ha rendesen viselkedsz, Bev, akkor az a nap soha nem jön el.

Most pedig, mielőtt még a düh valóban mindent ködbe borított volna, eltűnődött: talán mégiscsak eljött az a nap...

A cigaretta... Mit bánta ő a telefonhívást, a csomagolást, vagy azt a félelmetes kifejezést Beverly arcán! Először ezt a cigarettaügyet kell elintézni; aztán jól megdugja; utána pedig meg lehet beszélni a többit. Addigra talán az is számít majd.

– Tom – szólalt meg az asszony. – Tom, nekem el kell...

– Rágyújtottál – vágott közbe Tom. Hangja mintha egy távoli, de jó minőségű rádióból szólt volna. – Valamiről mintha megfeledkeztél volna, cicám. Hol dugdostad a bagót?

– Jó, mindjárt eloltom – felelte Beverly, s a fürdőszobaajtóból a vécécsészébe hajította a cigarettát; Tom még ebből a távolságból is látta a filteren a fogai nyomát. A csikk sziszegve hamvadt ki a vízben. Beverly ismét feléje fordult. – Egy régi, nagyon régi barátom hívott fel, Tom. El kell, hogy...

– Megmondjam, mit kell? Befognod a pofád! – üvöltötte a férfi. – Kuss legyen! – De hasztalan remélte, hogy Beverly arcára kiül a félelem. Az asszony meg volt ugyan ijedve, de nem tőle, hanem a telefontól; mintha nem venné tudomásul, hogy egész máshonnan fenyegeti veszély, mintha nem is látná a bőrövet, sőt magát Tomot se látná. Tomot ismét elfogta a bizonytalanság. Bármilyen ostobán hangozzék is a kérdés: de hát itt van-e ő egyáltalán?

Ez a kérdés a maga elemi egyszerűségében olyan megsemmisítő volt, hogy Tom attól tartott: egyszer csak magatehetetlenül elszakad gyökereitől, és elszáll, mint ökörnyál a szélben. De aztán összeszedte magát: mára elég ebből az idegbeteg sóderból. Hát persze hogy itt van, de még mennyire! Tom Rogan áll itt, ő maga, senki más, és ha ez a lökött picsa fél perc alatt meg nem embereli magát, magára Vessen, ha nemsokára úgy fog festeni, mintha egy száguldó vonat poggyászkocsijából dobta volna ki valami elvetemült vasúti rendőr.

– Sajnálom, fiam – mondta –, de ezért meg kell hogy rakjalak.

Beverly arcán megjelent a félelemnek és a kihívó harciasságnak az a sajátos elegye, amelyet Tom ismert ugyan – de ez volt az első alkalom, hogy ő váltotta ki.

– Tedd le azt a vacakot – mondta az asszony. – Ki kell érnem a reptérre, amilyen gyorsan csak lehet.

Mondd csak, Tom: itt vagy egyáltalán?

Elhessegette a gondolatot. A valamikori nadrágszíj lassan, ingaként lengett előtte ide-oda. Tom szeme megrebbent, aztán az asszony arcára tapadt.

– Figyelj ide, Tom. Valami baj történt a szülővárosomban. Nagyon nagy baj. Valamikor volt ott egy barátom; együtt is járhattunk volna, csak még túl fiatalok voltunk. Akkoriban ő még csak tizenegy éves volt, és dadogott. Most regényeket ír. Hajói emlékszem, te is olvastad az egyiket... A Fekete örvény-t... Nem igaz?

Beverly fürkészőn nézett rá, de Tom arcából semmit sem tudhatott meg. Csak a szíj lengett kitartón jobbról balra, balról jobbra. Tom leszegett fejjel állt, tömzsi lábát kissé szétterpesztve. Beverly ekkor idegesen, szórakozottan végigfuttatta ujjait a haján, mintha fontos kérdéseken kellene töprengenie és a szíjat észre se venné, Tom fejében pedig ismét megfogalmazódott a lerázhatatlan, rettenetes kérdés: Hát itt vagy te egyáltalán?

– Heteken át hevert a lakásban az a könyv, és én nem kapcsoltam. Hülyén hangzik, de hát azóta annyi idő telt el, és az egész Derry rég kiment a fejemből. Szóval, hogy rövid legyek, Billnek volt egy George nevű kisöccse, akit megöltek, akkor, amikor Billt még alig ismertem. Meggyilkolták. És akkor, a következő nyáron...

Tom azonban már épp elegendő zagyvaságot hallott, tőle is, a saját belső hangjaitól is. Megindult Beverly felé, úgy hajlítva hátra jobb karját, mint a gerely vető. A szíj sziszegve suhintott a levegőbe. Beverly hátrálni próbált, de jobb vállával nekiütközött a fürdőszobaajtónak, a szíj pedig nagyot csattant a bal karján, vörös hurkát hagyva rajta.

– Most megraklak – ismételte Tom higgadt, már-már együttérző hangon, de szája közben gonosz vigyorba dermedt, és fogai elővillantak. Azt akarta, hogy az asszony szemében végre megjelenjen az a reszkető, bűntudatos tekintet, amely azt sugallja: Igazad van, megérdemeltem, sőt ennél még többet is: Igen, itt vagy, a bőrömön érzem, hogy jelen vagy! Akkor majd megint lehet szó szerelemről, és ez így lesz rendjén, hiszen ő valóban szereti ezt az asszonyt. Ha Beverly úgy akarja, még meg is beszélhetik a dolgokat, hogy ki telefonált, és egyáltalán, mi ez az egész. De ez ráér. Egyelőre becsengettek. Kezdjük a számokkal: egy, kettő. Először a verés, aztán a dugás.

– Igazán sajnálom, fiacskám.

– Tom, hagyd ezt a b...

Most oldalról ütött; a szíj Beverly csípője köré csavarodott, és jóleső cuppanással kötött ki a fenekén. És ekkor...

Isten az égben ez a nő megmarkolja a szíjat! Ezt meri művelni!

Tom Rogant egy másodpercre úgy elképesztette ez a váratlan lázadás, hogy már-már elengedte a büntetés eszközét – azaz elengedte volna, ha a marka nem őrzi biztosan a hurkot.

Visszarántotta a szíjat, majd rekedten így szólt: – Nem ajánlom, hogy még egyszer bármit ki akarj tépni a kezemből, értetted? Ha még egyszer ilyesmivel próbálkozol, egy hónapig málnaszörpöt pisálhatsz.

– Hagyd abba, Tom – mondta ismét Beverly, és a férfit már a hangja is felbőszítette; olyan lekezelően beszélt, mintha egy játszótéri felvigyázó szedne ráncba egy toporzékoló hatéves kölyköt. – Ez nem vicc. Muszáj elmennem. Itt emberek haltak meg, és én még akkor, régen megígértem, hogy...

Tómnak mindez alig hatolt a fülébe. Nagyot bődülve, leszegett fejjel rontott az asszonynak, s vakon csapkodott a szíjjal. Beverly a fal mentén menekült az ütések elől, Tom pedig gépiesen lendítette hátra a karját, és újra meg újra lesújtott rá. Aznap délelőtt nem is tudta a karját a szeménél magasabbra emelni, amíg csak le nem nyelt három kodeintablettát; egyelőre azonban csak arra tudott gondolni, hogy az asszony dacolni mer vele. Nem elég, hogy rágyújtott, még ki is akarta tépni kezéből a szíjat – ezt hallgassátok meg, emberek! Magának köszönheti, amit kap, és Tom Rogan a Mindenható trónusa előtt is kész volt megfogadni, hogy nem marad adósa.

A szíjat lengetve kergette végig a fal mentén; egymás után záporoztak az ütések. Beverly két kézzel védte az arcát, de teste többi részét Tom tetszése szerint vehette célba. Az öv karikás ostorként suhogott és csattant a szoba csendjében. Az asszony azonban ezúttal nem sikoltozott, és nem is könyörgött, mint máskor, hogy hagyja már abba. És ami a legrosszabb: nem is sírt, holott máskor mindig megeredtek a könnyei. Nem hallatszott más, csak a szíj suhogása-csattanása, meg a lélegzetük: Tom elfúló, rekedt zihálása, Beverly gyors, könnyű pihegése.

Az asszony az ágy és az ő térfelénél álló öltözőasztalka felé vetette magát. Vállát vörös csíkok barázdálták, haja tüzes fényben lobogott. Tom nehézkesen ugrott utána; ő volt a lassabb, de az erősebb is. Ameddig két évvel ezelőtt el nem szakadt az Achilles-ina, kitűnő squash-játékos volt, és bár azóta felszedett néhány kilót (mondjuk, jó néhánnyal többet a kelleténél), a lerakódott zsír alatt még keményen feszültek az izmok. Mindazonáltal valamelyest megijesztette, hogy milyen nehezen kap levegőt.

Beverly elérte az öltözőasztalkát; Tom azt hitte, mögé bújik majd vagy megpróbál alámászni. De nem így történt. Az asszony ehelyett kinyújtotta a karját – megfordult –, és a levegő egyszer csak repülő lövedékekkel volt tele. Beverly szépítőszereket hajigált felé. Egy üveg Chantilly parfüm egyenesen a mellkasa közepén találta el, majd cserepekre tört a lábánál, és Tomot egyszer csak fojtogató virágillat fogta körül.

Elég! – ordította. – Hagyd abba, te dög! Beverlynek azonban eszében sem volt abbahagyni. Keze végigsiklott az asztal tárgyakkal zsúfolt üveglapján, s vaktában hajigálta, amit csak ért. Tom körül már záporoztak a lövedékek, amikor még mindig a parfümösüveg nyomát tapogatta a mellén: egyszerűen nem foghatta fel, hogy a no meg merte támadni. A metszett dugó még meg is vágta, no nem mélyen, éppen csak egy kis háromszögletű karcolást ejtett a borén – de ez nem érdekes, megvetették már azt a kórházi ágyat, ahonnan egy bizonyos vörös hajú nőszemély nézheti majd a napkeltét. És akkor majd az a nőszemély... Váratlan erővel egy arckrémes tégely koppant a homlokán, a jobb szemöldöke fölött, Tom azonban úgy érezte, mintha belül a fejében dördülne meg valami. Jobb szeme látóterét vakító fehér fény öntötte el, s Tom száját eltátva hátrált egy lépést. Ekkor a hasán érte egy niveás tégely, enyhébb, cuppanó zajjal, a nő pedig – hát lehetséges? igen, lehetséges! – ordítani kezdett. Ővele!

Akkor is kimegyek a reptérre, te vadállat! Hallod, amit mondok? Dolgom van, és elmegyek! Légy szíves, takarodj az utamból, mert nem érek rá!

Tom néhány másodpercig csak állt, és olyan dermedten bámult a nőre, mintha most látná először, mint ahogy, bizonyos értelemben, ez is volt az igazság. Beverly melle vadul hullámzott, vörösre gyúlt, de helyenként most is ólomszerűen sápadt arca szinte lángolt, ajka tébolyult vicsorgásban nyílt szét. Az öltözőasztal tetejéről azonban időközben minden elfogyott. A rakétasiló kiürült. Tom most is látta felesége szemében a félelmet – de azt is látta, hogy Beverly továbbra sem őtőle fél.

– Most szépen visszarakod a ruhákat – mondta, s igyekezett visszafojtani a lihegést: az ilyesmi rontaná a hatást, és gyengeséget sejtetne. – Aztán visszateszed a bőröndöt a szekrénybe, és visszafekszel az ágyba. Aztán majd meglátjuk; talán nem verlek félholtra. Még az is lehet, hogy már két nap múlva elhagyhatod â házat, és nem két hétig rostokolsz idebenn.

– Figyelj ide, Tom – mondta Beverly nagyon lassan; a tekintete félelmetesen tiszta volt. – Ha még egyszer a közelembe jössz, megöllek. Megértetted, te dagadt senki? Megöllek.

És ekkor – talán mert az asszony olyan kimondhatatlan gyűlölettel és undorral meredt rá, talán mert dagadt senkinek nevezte, vagy talán csak azért, mert a melle olyan kihívón hullámzott – Tom Rogan fuldokolni kezdett a félelemtől. Most már nem bimbózó sejtésként, hanem féktelenül burjánzó bizonyosságként áradt el benne a tudat: ő valójában nincs is itt.

Tom Rogan nekirontott a feleségének; ezúttal azonban nem üvöltött: olyan hangtalanul közeledett, mint a vizet hasító torpedó. Most már valószínűleg nem is csak ütni akarta az asszonyt, nem pusztán maga alá akarta gyűrni; nem, most már azt akarta beteljesíteni rajta, amivel az imént ól fenyegette Beverly oly könnyelműen.

Azt hitte, a nő menekül majd előle, minden bizonnyal a fürdőszobába, esetleg a lépcső felé. De Beverly állta a sarat. Hátát a falnak vetve teljes erejével megemelte és Tom felé irányozta az öltözőasztalkát; azt sem bánta, hogy amikor izzadó tenyere megcsúszott rajta, két körme tövig letört.

Az asztal egy pillanatra megbillent. Beverly újból nekiveselkedett, s az asztal megpördült az egyik lábán; tükrében visszaverődött a fény, és a mennyezeten elmosódott, akváriumszerű árnyék suhant át. Aztán az asztal előrebukott, hosszabbik élével Tom combjának vágódva. A férfi, egyensúlyát vesztve, a földre zuhant. A fiókokban maradt üvegek felborultak, és dallamosan csilingelve törtek szét. A tükör Tómtól balra ért földet; a férfi ösztönösen a szeme elé kapta karját, s eközben a szíj kicsúszott a kezéből. Foncsorozott üvegszilánkok pattogtak a padlón. Némelyikük megvágta; Tom érezte, hogy vérzik.

Most aztán Beverly valóban elsírta magát, éles, elcsukló hangon zokogott. Azelőtt időnként arról képzelgett, hogy elhagyja Tomot, s éppúgy lerázza magáról zsarnokságát, mint valamikor az apjáét; látta magát, ahogy becsempészi bőröndjeit a Cutlass csomagtartójába, s éjszaka kioson a házból. Beverly nem volt ostoba teremtés; még most, e képtelen romhalmaz szélén állva sem áltatta magát. Nagyon jól tudta, hogy szerelmes volt Tomba, és bizonyos értelemben most is szereti még. De ez mit sem változtatott azon, hogy féljen tőle... hogy gyűlölje... s hogy megvesse önmagát, amiért éppen ezt a férfit választotta, homályos, zavaros okokból, amelyek a régmúltban gyökereztek, és amelyeken már rég túl kellett volna tennie magát. Nem azt érezte, hogy megszakadna a szíve; az inkább csak izzott és olvadozott a mellét perzselő hőségben. És Beverly attól félt, hogy ez a tűz előbb-utóbb a józan eszét is felemésztheti.

Ám tudata mélyén ott kopácsolt, minden más félelmet túlharsogva, Mike Hanlon száraz, tárgyilagos hangja: Visszajött, Beverly... megint itt van... te pedig megígérted...

Az öltözőasztalka fölemelkedett, majd visszasüllyedt. Egyszer... kétszer... aztán harmadszor is. Mintha lélegezne.

Beverly lebiggyedő és görcsösen rángatózó szájjal, de mégis ügyesen, óvatosan megkerülte az asztalkát, lábujjhegyen keresett utat a cserepek között, és sikerült elkapnia a szíjat, éppen amikor Tom nagy erőfeszítéssel félrelökte az asztalkát. Beverly a hurokba bújtatta kezét, és hátrálni kezdett. Közben hirtelen fejmozdulattal félresöpörte haját a szeméből, s figyelte, mire készül a férfi.

Tom felállt. A tükör cserepei felhasították az arcát: homlokán finom, cérnaszálszeru átlós vonal húzódott végig. Miközben feltápászkodott, Beverlyre sandított. Az asszony Tom alsónadrágján is vércseppeket fedezett fel.

– Add csak vissza azt a szíjat – mondta.

Beverly ehelyett kétszer megforgatta a szíjat a keze körül, és kihívón nézett vissza a férfira.

– Hagyd abba, Bev. Elég volt.

– Ha nekem jössz, agyonverlek. – Beverly hallotta a szavakat, de maga sem hitte, hogy ő mondta ki. Egyáltalán ki ez a barlanglakó ősember itt, a véres alsónadrágjában? A férje? Az apja? Vagy talán az a fiú, akivel az egyetemen lefeküdt, és aki egy éjjel minden ok nélkül, merő szeszélyből betörte az orrát? Istenem, gondolta, csak most segíts meg. De a szája közben önkéntelenül járt tovább. – Azt hiszed, nem bírnék el veled? Hájas vagy, Tom, és lassú. Most pedig elmegyek, és az is lehet, hogy vissza sem jövök többé. Úgy érzem, ez a fejezet lezárult.

– Ki az a Denbrough nevű alak?

– Semmi közöd hozzá. Ez most...

Az utolsó pillanatban jött rá, hogy a kérdés csak figyelme elterelésére szolgált. Tom, ahogy kimondta, már lendült is felé. Beverly kezében ívvé hajolva suhogott a nadrágszíj, és a száján találta a férfit, olyan hangot hallatva, mint amikor a makacs dugó végre kipattan az üvegből.

Tom felvisított, és a szájához kapott; szeme kitágult a fájdalomtól és a felháborodástól. Az ujjai közül szivárgó vér végigcsorgott a kezén.

– Széthasítottad a szájam, rohadt kurva! – kiabálta fátyolos hangon. – Úristen, a szájam!

Újból nekirontott az asszonynak, a karja már kinyúlt. Ajka két helyen repedt fel; formátlan véres seb látszott csak a helyén. Az egyik elülső fogáról letört a korona; dühödten köpte ki. Beverly egyik énje csupa undor és kétségbeesés volt; ez a Beverly le akarta hunyni a szemét, s legszívesebben elszaladt volna a látvány elől. De volt egy másik Beverly is, akit olyan ujjongó megkönnyebbülés fogott el, mint a siralomházban üld rabot, ha egy váratlan földrengésnek köszönhetően kiszabadul; ennek a Beverlynek nagyon is kedvére volt, amit lát. Bárcsak lenyelted volna, és megakadna a torkodon!, gondolta ez a Beverly.

És ez a Beverly most még egyet suhintott azzal a szíjjal, amely az imént még a lábán, a mellén, a fenekén táncolt, s amelyet Tom oly sokszor próbált ki rajta az elmúlt négy évben. Az ütések számát mindig a vétségek súlyához mérte. Kihűlt az étel, mire hazaért? Két ütés. Beverly túlórázott a műteremben, és elfelejtett hazatelefonálni? Három ütés. Hát ez meg itt micsoda? Beverly már megint tilosban parkolt? Egy ütés – de a mellére. Amúgy Tom igazán rendes volt; nyílt sebet csak ritkán ejtett. Az ütések nem is voltak olyan fájdalmasak. Csak éppen a megaláztatás – az fájt igazán. A legjobban pedig az a tudat fájt, hogy legtitkosabb énje valójában kívánta ezt a fájdalmat. Kívánta a megaláztatást.

Az nevet legjobban, aki utoljára nevet, gondolta, és lesújtott.

Ezúttal oldalról és mélyre célzott, és az ütés, éles, mégis súlyos csattanással – mint amikor a háziasszony prakkerrel üti a szőnyeget – Tom heréit érte. Többre már nem volt szükség. Tom Roganból egykettőre elszállt a harci kedv.

Vékony, erőtlen kiáltást hallatott, és úgy zuhant térdre, mintha imához készülne. Kezét a combja közé szorította, fejét hátravetette, nyakán kidagadtak az inak. Szája a tragikus maszkéhoz hasonlóan görbült le. Mindeközben bal térdébe belefúródott az egyik széttört kölnisüveg vastag, hegyes szilánkja, és Tom bálnaként, némán az oldalára dőlt. Fél kezével elengedte a heréjét, hogy immár vért fröcskölő térdét dédelgesse.

Mennyi vér, gondolta Beverly. Szentisten, már mindenütt vérzik.

Túl fogja élni, válaszolta hűvösen az új Beverly, akit mintha Mike Hanlon telefonhívása keltett volna életre. Az ilyen-pasasok mindig életben maradnak. Fő, hogy te elpucolj innen, még mielőtt erőt gyűjtene egy újabb menethez. Vagy mielőtt eszébe jutna, hogy lemenjen a pincébe a Winchesterjéért.

Hátrálni kezdett, aztán hirtelen lábába hasított a fájdalom; most ő lépett bele az egyik tükörcserépbe. Lehajolt, és megragadta a bőrönd fogóját, de közben egy pillanatra sem vette le szemét a férfiról. Hátrálva lépte át a küszöböt, hátrálva ment végig a folyosón. Közben két kézzel tartotta rnaga elé a bőröndöt, amely ritmikusan csapdosta a sípcsontját. Sérült talpa után véres lábnyomok maradtak. Amikor elérte a lépcsőt, megfordult, és fürgén leszaladt; nagyon ügyelt, hogy közben ne gondolkodjék, bár úgy érezte: egyelőre amúgy sem telnének tőle összefüggő gondolatok. Ekkor valami könnyedén a lábához súrlódott. Beverly ösztönösen felsikoltott, majd lenézett, és látta: a szíj vége az. Fogalma sem volt róla, hogy a szíj még mindig a csuklójára van tekeredve. A félhomályban még inkább döglött kígyóra emlékeztetett. Beverly az undortól megborzadva áthajította a korláton. Ahogy utánanézett, látta, hogy S alakban ért földet a földszinti folyosó szőnyegén.

Lenn, a lépcsőaljánál keresztben megfogta a fehér csipke hálóing szegélyét, és a fején át kibújt a véres ruhadarabból. Egyetlen másodperccel sem akarta tovább viselni, történjék bármi. Félrehajította; a hálóing a nappali ajtaja mellett álló fikuszon kötött ki, s úgy hullámzott, mint egy csipkéből varrt ejtőernyő. Beverly, anyaszült meztelen, lehajolt a bőröndhöz. A mellbimbója hideg volt és kemény, mint a puskagolyó.

– AZONNAL GYERE FEL, ROHADT CAFKA!

Beverly felhördült, összerándult, aztán ismét a bőröndnek szentelte figyelmét. Ha Tómnak van ereje ekkorát bődülni, akkor sokkal kevesebb idő áll rendelkezésére, mint hitte. Kimarkolt a bőröndből egy bugyit, egy blúzt meg egy ócska Levi's farmert, s az ajtóban állva rángatta magára a holmit, közben mindvégig a lépcsőt figyelte. Tom azonban nem jelent meg a lépcső tetején. Még kétszer elbömbölte a nevét, ő pedig mindkétszer irtózva rezzent össze a hangjától; szeme, mint az űzött vadé, szája önkéntelen vicsorra húzódott.

Kapkodva döfte át a blúz gombjait a gumblyukakon. A két felső gomb hiányzott (voltaképpen mulatságos, hogy önmagára alig varrt). Maga is gyanította, hogy úgy festhet, mint egy részfoglalkozású utcalány, aki még az éjszakai műszak befejezte előtt szívesen lezavarna egy gyors menetet – de ebbe már csak bele kellett nyugodnia.

– MEGÖLLEK, TE ÓCSKA, KIBASZOTT KURVA!

Beverly becsapta és lezárta a bőröndöt. Az egyik blúz ujja lankatag nyelvként lógott ki belőle. Beverly még egyszer, gyorsan körülpillantott; gyanította, hogy most látja utoljára ezt a házat.

A gondolat azonban csak megkönnyebbülést ébresztett benne; így hát kinyitotta az ajtót, és kilépett az utcára.

Már három sarokkal odébb járt, anélkül hogy tudta volna, hová megy, amikor rádöbbent, hogy mezítláb van. A bal lába, amellyel a szilánkba lépett, tompán lüktetett. Muszáj valami cipőt szereznie. De hát hajnali két óra volt, az erszénye és a hitelkártyái pedig otthon maradtak. Belekotort a nadrág zsebeibe, de csak némi zsebpiszkot sikerült kihalásznia. Nemhogy egy tízcentes – egy lyukas garas sem volt nála. Körülpillantott az elegáns lakónegyedben – takaros házak, gondosan ápolt kertek, sötét ablakok.

És ekkor egyszer csak nevetésben tört ki.

Beverly Rogan ott ült egy alacsony kőfalon, piszkos lába közé szorítva bőröndjét, és nevetett. Hogy ragyognak ma éjjel a csillagok! Hátravetette a fejét, és feléjük nevetett; a már ismert szilaj jókedv hullámokban csapott keresztül rajta, felkapta, sodorta, mint a dagály, megtisztította, és kimosott belőle minden tudatos gondolatot. Most csak a vérével gondolkodott, és a vére valamilyen homályos vágy ismeretlen nyelvén szólt hozzá. Beverly nem tudta, miféle vágyat sugallhat a vére, de nem is érdekelte; elég volt neki ez az egész valóját betöltő erős, meleg hullámzás. Vágy, gondolta, és a jókedv feltartóztathatatlan dagálya mintha egyre gyorsabban sodorta volna tovább, valamilyen nem ismert, de elkerülhetetlen zátony felé.

Borzongva, de végre szabadon kacagott fel a csillagokra; rémületet érzett, amely olyan maró volt, mint a fájdalom, és olyan édes, mint az érett őszi alma. És amikor a kőfal mögötti ház emeleti ablakában fény gyulladt, megragadta a bőrönd fogóját, és eltűnt az éjszakában. De futás közben is még egyre nevetett.

6

BILL DENBROUGH SZABADSÁGOLJA MAGÁT

– El akarsz menni? – ismételte meg a kérdést Audra. Értetlenül, kicsit ijedten nézett Billre, majd maga alá húzta meztelen lábát. A padló hideg volt; ami azt illeti, hideg volt az egész nyaraló. Dél-Angliában ezúttal a szokásosnál is nyirkosabb volt a tavasz, és Bill Denbrough rendszeres reggeli és esti sétái során nem is egyszer azon kapta magát, hogy Maine-re – sőt valamilyen homályos, rejtelmes módon éppen Derryre – gondol.

A nyaralóban – legalábbis a hirdetés ezt ígérte – központi fűtés volt, és lenn, a tiszta és rendes alagsorban valóban állt is egy kazán, eldugva a valamikori szeneskamrában, de Bill és Audra már a forgatás legelején rájött, hogy ami a központi fűtést illeti, a brit és az amerikai felfogás némileg eltér egymástól. A jelek szerint a britek úgy gondolják; központi fűtésre csak akkor van szükség, ha az embernek reggel, felkelés után a vizeletével kell felolvasztania a vécécsészét eltorlaszoló jégrögöt.

Most is reggel volt; háromnegyed nyolc. Bill öt perce tette le a kagylót.

– De hát lehetetlen, Bill; nem mehetsz el. Te is tudod.

– Muszáj – hangzott a válasz. A szoba túlsó végében állt egy kis bárszekrény; Bill odament, levett a legfelső polcról egy üveg Glenfiddichet, és töltött magának. Az ital egy részét melléöntötte. – Baszd meg motyogta.

– Ki telefonált? Mitől ijedtél meg ennyire, Bill?

– Nem ijedtem meg.

– Ne mondd! Máskor is így szokott remegni a kezed? És máskor is itallal kezded a napot?

Bill bokája körül libegett a háziköntös, ahogy visszament és leült. Mosolyogni próbált, de maga is tudta, hogy csekély sikerrel, így inkább letett róla.

A tévén a BBC hírolvasója összefoglalta a legfrissebb lesújtó eseményeket, mielőtt rátért az előző esti labdarúgóeredményekre. Amikor egy hónappal a forgatás kitűzött kezdete előtt megérkeztek Fleetbe, ebbe a Londonhoz közeli kis faluba, mindketten elámultak a brit televízió műszaki fejlettségén; ha az ember egy jó Pye-márkájú színes tévét nézett, valóban úgy érezte, hogy akár maga is besétálhatna a képbe. Több vonaluk van vagy nem tudom, mi lehet az oka, mondta Bill. Én se tudom, de az biztos, hogy szuper, felelte Audra. Ekkor még nem fedezték fel, hogy a műsor részint a Dallas-ból és más amerikai sorozatokból áll, részint véget nem éró angol sporteseményekből, amelyek ismét kétfelé tagolódtak; egyrészt a rejtélyesen unalmasakra (például a nyíllal való célba dobálás, amelyben a játékosok vértolulá-sos szumobirkózókra hasonlítottak), másrészt a szimplán csak unalmasakra (az angol futball pocsék volt, a krikett még pocsékabb).

– Újabban sokszor gondolok haza – jegyezte meg Bill, az italt kortyolgatva.

– Haza? – kérdezte Audra oly őszinte értetlenséggel, hogy Bill elnevette magát.

– Szegény Audra! Tizenegy éve élsz együtt egy pasassal, és még most sincs róla halvány sejtelmed, kicsoda. Mit tudhatsz te erről... – Ismét fölnevetett, és kiitta a maradékot. Különös nevetése Audrának éppoly kevéssé volt ínyére, mint az a tény, hogy kora reggel egy pohár whiskyt lát a kezében. Úgy hangzott ez a nevetés, mintha a férfi igazából üvölteni szeretne kínjában. – Kíváncsi volnék, vajon a többiek mellett is van-e férj vagy feleség, aki most jön rá, milyen keveset tud. Gondolom, mind így vannak vele.

– Én annyit tudok, Billy, hogy szeretlek – mondta az asszony –, és ez tizenegy éven át éppen elég volt.

– Tudom – mondta a férfi, és rámosolygott; és ez a mosoly most gyengéd volt, de egyszersmind fáradt és riadt is.

– Kérlek, nagyon szépen kérlek, mondd el, miről van szó. Audra ránézett a gyönyörű szürke szemével. Itt ül, hálóköntöse alá húzott lábbal, a bérelt házikó rozoga székén az az asszony, akibe beleszeretett, akit aztán elvett feleségül, s akit most is változatlanul szeret. Megkísérelt a szemén át belelátni a gondolataiba, kideríteni, mit tud. Szerette volna ezt az egészet úgy szemlélni, mint egy regényt, ami végeredményben megoldható volt, csak éppen tudta, hogy erre a sztorira nem találna vevőt.

Adva van egy szegény sorsú maine-i fiú, aki ösztöndíjjal jut be az egyetemre. Egész életében író akart lenni, de az irodalmi gyakorlatokon úgy érzi magát, mintha iránytű nélkül bolyongana egy furcsa, félelmetes tájban. A többiek között van egy srác, aki Updike akar lenni. Van egy másik, aki New England-i kiadású Faulknerként képzeli el a jövőjét – csak ő szabad versben akarja regénybe foglalni a szegények mostoha életét. Egy lány Joyce Carol Oatest csodálja, de úgy véli, hogy a szexista társadalomban nevelkedett írónő „irodalmi értelemben radioaktív”, vagyis eleve szennyezett; ő majd sokkal tisztább lesz. Aztán van egy alacsony, dagadt végzős, aki csak motyogva tud vagy óhajt beszélni; ez a fiú írt egy nyolcszereplős színdarabot, amelyben minden szereplő egyetlen szót ismételget, mígnem a néző apránként rájön, hogy az egyes szavakból a következő mondat kerekedik ki: „A háború a szexista halálkufárok első számú fegyvere.” A dráma jeles osztályzatot kap az irodalmi gyakorlatok szemináriumának érdemes mesterétől, akinek doktori disszertációját, valamint négy verseskötetét is kiadta az egyetemi nyomda; amúgy marihuánát szív, és békejelvényt visel a nyakában. A motyogós dagi drámáját egy gerilla színtársulat adja elő 1970 májusában, amikor a háborúellenes sztrájk miatt nem működik az egyetem. Az egyik szerepet maga a tanár úr alakítja.

Bill Denbrough ezenközben írt egy lezárt szobában játszódó krimit, három sci-fi novellát és több rémtörténetet, amely utóbbiak Edgar Allan Poe, H. P. Lovecraft És Richard Matheson erős hatásáról tanúskodnak. Később majd úgy jellemzi e műveket, mint amelyek leginkább valamely XIX. század közepi, kompresszorral ellátott és bizonyos megvilágításban vörösen foszforeszkáló halottaskocsira hasonlítanak.

Az egyik sci-fire „jó” osztályzatot kap.

„Ez már jobban sikerült – írja a tanár a címoldalra. – A földönkívüliek ellentámadásában megjelenik az erőszakot szülő erőszak bűvös körforgása; különösen a szocioszexuális behatolás szimbólumaként működő »tűorrú« űrhajó nyerte meg tetszésem; ez a végig kitartott mélyáramlat néma zavarossága ellenére is feltétlenül figyelemre méltó!” A többiek legföljebb közepesig vitték.

Végül egy szép napon Bill feláll az órán. Előtte éppen egy sárgás képű leányzó szösszenetét vitatták meg jó hetven percen át; a mű egy tehénről szólt, amely alaposan szemrevételezett egy kihalt rét kellős közepén álló, berozsdásodott motorházat (ami akár egy nukleáris háború utójátéka is lehet, ez azonban nem egyértelmű). A sárgás képű leány, aki egyik Winstonról a másikra gyújt, és időnként a beesett halántékában megbúvó pattanásokat tépkedi, határozottan állítja, hogy a karcolat a korai Orwell modorában fogant szociopolitikai üzenet, és noha az osztály nagy része, a tanár urat is beleértve, osztja ezt a felfogást, a vita ennek ellenére feltartóztathatatlanul zsong tovább.

Amikor Bill feláll, mindenki ránéz; magas fiú, s valamiért oda kell figyelni rá.

Bill tagoltan szólal meg (a dadogást már jó öt éve elhagyta): – Én ebből az egészből egy árva szót sem értek. Miért kellene egy írói munkának szocio-akárminek lennie? Hajói van megírva, úgyis megvan a maga szerves politikai, kulturális, történelmi satöbbi satöbbi jelentése. Más szóval... – Körülnéz, látja az ellenséges tekinteteket, és homályosan megsejti, hogy a többiek valamiféle hadüzenetként értelmezik szavait; talán azt képzelik, valami szexista halálkufárt melengetnek a kebelükön. – Más szóval, miért nem fogadjátok el, hogy egy írói mű az legyen, ami?

Senki nem válaszol. A csend egyre kínosabb. Bill csak áll, és végignéz a fagyos arcokon. A szerző sárgás képe megduzzad, ahogy kifújja a füstöt, majd elnyomja cigarettáját a mindenhová magával vitt zsebhamutartóban.

Végül aztán megszólal a tanár, oly szelíden, mintha egy oktalanul makacskodó gyerekhez beszélne.

– Azt hiszi talán, hogy William Faulkner csak mesélni akart? Vagy Shakespeare csak néhány dolcsit akart zsebre vágni? Halljuk, Bill. Szóval hogy is képzeli ezt a dolgot?

– Úgy, hogy nagyjából ez az igazság – mondja Bill néhány másodpercnyi komoly mérlegelés után, és máris látja a többiek szemében az elmarasztaló ítéletet.

– Szerintem magának még nagyon sokat kell tanulnia – jelenti ki a tanár, miközben tollával játszik, és félig hunyt szemmel Billre mosolyog.

A taps a hátsó sorok tájékáról indul.

Bill elhagyja a színteret – de a következő héten visszatér; eltökélte, hogy csak azért sem adja fel. Időközben írt egy „Sötétség” című elbeszélést, egy kisfiúról, aki a házuk pincéjében egy szörnyet fedez fel, de nem hátrál meg: harcba száll vele, s végül megöli. Ahogy nekikészül az írásnak, eltölti valami szent felbuzdulás; munka közben szinte úgy érzi, hogy nem is írja az elbeszélést, csak hagyja, hogy az átáramoljon rajta. Egy adott ponton leteszi a tollát, és kimegy a mínusz tizenkét fokos decemberi hidegbe, hogy lehűtse forró és sajgó kezét; bore szinte füstöl a hirtelen hőmérséklet-változástól. Járkálni kezd; rövid szárú zöld csizmája úgy csikorog a havon, mint olajozásra szoruló csuklópánt, és a fejét már-már szétveti a történet; egészen félelmetes, mennyire szeretne napvilágra törni! Bill úgy érzi: ha a keze nem győzné a száguldó iramot, akkor a mese a szemét fúrná át, csak hogy végre megszülessen és kézzelfogható formát öltsön. – De most aztán én rázom ki belőle a szart – súgja meg bizalmasan a szeles téli sötétségnek, és reszketegen kuncog hozzá. Tudja, hogy valóban erről van szó. Végre rájött a nyitjára; tízévi próbálkozás után egyszer csak megtalálta a fejét szétfeszítő hatalmas, élettelen buldózer indítógombját. Megindult végre a mamutgépezet, kattog, zakatol már. Szépnek persze nem mondható; no de nem is arra való, hogy csinos lányokat vigyen el a gólyabálra. Ez a gép nem státusszimbólum; ez komolyan veszi a dolgát. Útközben bármit eltiporhat; ha nem vigyáz, még őt magát is.

Bill visszaront a szobájába, és hajnali négy órára, mindvégig egyenletesen magas hőfokon lobogva, befejezi a „Sötétség”-et, utána az iratrendezőre borul és elalszik. Ha valaki felvetné, hogy igazából George, a kisöccse történetét írta meg, ő csodálkoznék a legjobban, hiszen évek óta nem is gondolt George-ra – legalábbis ez az őszinte meggyőződése.

A tanár úr úgy adja vissza az elbeszélést, hogy az elégtelen átlósan szeli át az első oldalt Néhány további szót is firkantott alá, csupa nagybetűvel: PONYVA, majd valamivel lejjebb: SE FÜLE, SE FARKA – kiáltják világgá a betűk.

Bill odaviszi a tizenöt oldalas kéziratköteget a fafűtésű kályhához, és kinyitja az ajtaját. A papírt már csak alig két-három centi választja el a lángtól, amikor ráeszmél, micsoda ostobaságra készül. Leül a hintaszékébe, ránéz a Grateful Dead-poszterre, és elneveti magát. Ponyva? Nagyszerű! Hát legyen ponyva. Annak is megvan a maga piaca!

– Én meg majd behúzódom a ponyva alá! – kiáltja, és nevet, amíg ki nem buggyannak a könnyei.

Újragépeli az első oldalt, amelyet a tanár összefirkált, és elküldi a Fehér nyakkendő című férfimagazinnak (bár amennyire megítélhette, a Meztelen narkós pipik találóbb cím volna). Van egy viharvert példánya a Betűpiaci kalauz-ból; ott azt írják, hogy ez a lap a horrorra is vevő, és való igaz: abban a két számban, amelyet a helyi kis családi mindenesbolt polcain talált, valóban volt két-két horrornovella, a meztelen csinibabák meg a pornófilmeket és potenciaserkentő pirulákat reklámozó hirdetések közé beékelve. A négyből az egyik, bizonyos Dennis Etchison műve, ráadásul egész ügyes volt.

Igazából semmi jóra nem számított, amikor postára adta az írást – már azelőtt is küldött jó néhány elbeszélést különféle képes folyóiratoknak, és válaszként mindig megjött a szokványos elutasító szöveg. Így aztán hüledezve és elragadtatva vette tudomásul, hogy a Fehér nyakkendő irodalmi szerkesztője kétszáz dollárt hajlandó fizetni a „Sötétség”. ért, megjelenés után. A segédszerkesztő egy kurta levélkében még hozzáteszi, hogy „öregem, ez a legjobb horrorsztori Ray Bradbury A korsó-ja óta”, majd így folytatja: „Nagy kár, hogy az Atlanti és a Csendes-óceán között legföljebb ha hetvenen fogják elolvasni.” De mit bánja ezt Bill Denbrough! A kétszáz dollár akkor is kétszáz dollár.

Elmegy a tanárhoz, hogy kiiratkozzék az irodalmi szemináriumról. A tanár aláírja a cédulát. Bill Denbrough hozzákapcsolja a segédszerkesztő lelkes levélkéjéhez, majd mindkét papírt kiszögezi a tanár ajtaján lévő hirdetőtáblára. A hirdetőtábla egyik sarkában megpillant egy háborúellenes karikatúrát; ekkor szinte gépiesen előhúzza inge zsebéből a tollát, és ezt írja keresztben a rajzra: Ha az irodalom és a politika valaha felcserélhetővé válik, én megölöm magám, mert nem lesz több dolgom. A politika tudniillik szüntelen változik; az írás viszont soha. Némi gondolkodás után – mert nem akar gyerekes lenni, de megtartóztatni sem tudja magát – még hozzátoldja: Szerintem a tanár úrnak még nagyon sokat kell tanulnia.

Három nappal később a házi postán visszajön a kiiratkozási cédulája. A tanár kitöltötte. A KIIRATKOZÁS KORI ÉRDEMJEGY rovatába azonban nem közepest írt, holott Bill addigi jegyeinek átlaga ezt indokolta volna, hanem újabb elégtelent, méghozzá nagy, dühös betűkkel. Az osztályzat alatt pedig ez áll: Azt hiszi, Denbrough, hogy a pénz bármit is bizonyít?

– A dolog úgy áll, hogy igenis azt hiszem – mondja Bill Denbrough az üres falaknak, és ismét elfogja a bolondos nevetés.

Utolsó egyetemi évében már egy regénynek is neki mer rugaszkodni, mert sejtelme sincs róla, mire vállalkozott. Sebesülten és reszketve hagyja el a csatateret – de életben maradt, és a hóna alatt egy majdnem ötszáz oldalas kéziratot szorongat. Elküldi a Viking kiadónak, noha tisztában van vele, hogy ez csak az első állomás lesz a kísértetekről szóló könyv hosszú, rögös útján – de mindig tetszett neki a Viking hajó-védjegye, és ha már úgyis mindegy, hol kezdi, miért ne őket választaná? És íme: az első állomásból egyszersmind végállomás lesz. A Viking megveszi a könyvet – és így lép át Bill Denbrough a tündérmesék világába. A hajdani Dadogós Billt huszonhárom évesen örökbe fogadja a szerencse. Három évvel később és háromezer mérföldre New England északi részétől sajátos hírnévre tesz szert, amikor a hollywoodi Fenyőligeti templomban oltár elé vezet egy nála öt évvel idősebb filmsztárt.

A pletykarovatok hét hónapot adnak nekik. Szerintük legföljebb arra érdemes fogadni, hogy válással vagy érvénytelenítéssel ér-e véget a dolog. A két fél barátai (és ellenségei) ugyanígy vélekednek. Férj és feleség a korkülönbségtől függetlenül is két világ. Bill magas, hízásra hajlamos, máris kopaszodik; társaságban lassan beszél, és néha úgy tűnik, ki sem tudja fejezni magát. Audra vörösesbarna hajú, szoborszerű szépség, aki nem is annyira földi nőnek, mint inkább felsőbbrendű, félistennőszerű lénynek látszik.

Billt megbízták, hogy írjon forgatókönyvet második regényéből, a Fekete örvény-bői (főleg azért, mert hasztalan jajveszékelt, hasztalan átkozta az ügynöke, Bill kikötötte, hogy a jogok csak akkor eladók, ha legalább a forgatókönyv első vázlatát őjegyzi). Nos, a vázlat meglepően jól sikerült, s Billt a további átírásokra meg a produkciós megbeszélésekre meghívták a Universal Citybe.

Az ügynöke apró termetű nő; pontosan százötvenhárom centi magas, és Susan Browne-nak hívják. Robbanékony és ellentmondást nem tűrő teremtés. – Állítsd le magad, Billy – jelenti ki. – Szállj le erről a baromságról. Rengeteg pénzük fekszik benne, és meglátod, kitűnő forgatókönyvírót fognak keresni. Talán magát Goldmant keresik meg.

– Kicsodát?

– William Goldmant. Az egyetlen jó írót, aki eljött Hollywoodba, és bejött neki ez is, az is.

– Miről beszélsz, Sue?

– Arról, hogy Hollywoodban maradt, és továbbra is jól ír – felelte a nő. – A kettőnek együtt körülbelül annyi az esélye, mintha valaki elhatározná, hogy legyőzi a tüdőrákot. Nem lehetetlen – de kinek van kedve kipróbálni? Az embert előbb-utóbb felperzseli a szex, a pia vagy ezek az ügyes kis új drogok. – Susan bolondosan izgató barna szeme nagyot villant, ahogy felnézett Billre. – És ha netán valami seggfej kapja a megbízást és nem egy Goldman-szerűség – nem mindegy? A könyv ott van a polcon. Egyetlen szavát sem lehet megváltoztatni.

– Susan, kérlek...

– Figyelj rám, Billy. Fogd a pénzt és fuss! Fiatal vagy és erős; éppen az ilyet szeretik. Ha elmégy Hollywoodba, először az önbecsülésedtől fosztanak meg, utána attól, hogy A és Β pont között le tudj írni egy egyenes mondatot. És nem utolsósorban kifacsarják a töködet. Tudom, hogy úgy írsz, mint egy felnőtt, de igazából nem vagy más, csak egy jó magas homlokú kölyök.

– El kell mennem.

– Szellentett itt valaki? – perelt Susan. – Mert rettenetesen büdös van.

– Hiába, Susan. Muszáj.

– Jaj istenem!

– Ki kell szabadulnom New Englandből. – A folytatást fél kimondani – káromlásnak érzi –, de tartozik ennyivel Susannak. – Ki kell szabadulnom Maine-ből.

– De miért, az ég szerelmére?

– Azt nem tudom. Csak annyit tudok, hogy muszáj.

– Komolyan beszélsz, Billy, vagy ez csak az írói munkásságod része?

– Komolyan beszélek.

A szóváltás az ágyban zajlik. Susan melle kicsi, mint az őszibarack – és olyan jóízű is. Bill igazán nagyon szereti Susant, bár mindketten tudják, hogy nem úgy, ahogy igazán kellene. Susan ölébe gyűri a lepedőt, felül, és cigarettára gyújt. Sír, de Bill úgy tesz, mint aki nem látja; azzal áltatja magát, hogy Susannak máskor is csillog a szeme. Bill érzi, tapintatlanság lenne rákérdezni, így aztán nem is teszi. Nem úgy szereti, ahogy igazán kellene, de azért borzasztóan fontos neki.

– Hát akkor eredj csak – mondja Susan szárazon, tárgyilagosan, s visszafordul Bill felé. – Aztán, ha kikészültél és még van erőd, telefonálj. Majd érted megyek, és összeszedem a roncsaidat. Ha még meglesznek.

A Fekete örvény filmváltozatának A fekete démon verme lesz a címe, és a főszerepet Audra Phillipsre osztották. A cím borzalmas, de a film végül egész tisztességesre sikerült. És Bill Denbrough csak egyvalamijét vesztette el Hollywoodban: a szívét.

– Bill – szólalt meg ismét Audra, kizökkentve férjét az emlékezésből. Bill csak most vette észre, hogy már nem szól a tévé: Audra közben kikapcsolta. Felállt, és kibámult az ablakon, amelyhez puhán törleszkedett a köd.

– Elmondom, amit elmondhatok. Ennyit igazán megérdemelsz. De előbb én kérek tőled két dolgot.

– Csak bátran.

– Tölts magadnak még egy csésze teát, és mondd el mindazt, amit tudsz... vagy legalábbis hiszel rólam.

Audra értetlen pillantást vetett rá, majd a tálalóhoz lépett.

– Tudom, hogy Maine-ben születtél – mondta, és közben töltött a teáskannából. Nem volt angol, de hangjába – hála A padlásszoba című filmnek, amelyet az ő főszereplésével forgattak itt, Angliában – belopta magát egy csipetnyi angolos finomkodás. A film Bill első eredeti forgatókönyvén alapult; még a rendezést is felajánlották neki, hogy tegye próbára magát, de ezt szerencsére visszautasította – ha ráállt volna és most mégis elutazik, akkor valóban csúnyán kitol mindenkivel. Tudta, mit mondana az egész stáb. Billy Denbrough végre kimutatta a foga fehérét. Ő is csak amolyan szarházi firkász; lököttebb, mint veszett patkány a csatornában.

És ami ezt az utolsó megállapítást illeti: vajon olyan messze járna az igazságtól?

– Tudom, hogy volt egy öcséd, aki meghalt, és akit nagyon szerettél – folytatta Audra. – Tudom, hogy egy Derry nevű kisvárosban nőttél fel, aztán, két évvel az öcséd halála után, átköltöztetek Bangorba, és amikor tizennégy éves lettél, továbbmentetek Portlandbe. Tudom, hogy apád tüdőrákban halt meg, amikor te tizenhét éves voltál. Ösztöndíjjal jutottál el az egyetemre, és közben részmunkaidőben még egy textilgyárban is dolgoztál, de még diák voltál, amikor befutottál egy novellával. Képzelem, milyen fura érzés lehetett, hogy egyszer csak pénzed is van meg jövód is.

Audra visszajött, és Bill látta az arcán: most eszmél rá, mennyi kitöltetlen tér van köztük.

– Tudom, hogy egy évvel később megírtad a Fekete örvény-t, és Hollywoodba jöttél. És a forgatás megkezdése előtti héten megismerkedtél egy Audra Phillips nevű zűrös, kiborult nővel, aki valamelyest gyanította, min mehettél keresztül, mert öt évvel azelőtt ő is csak egy Audrey Philpott nevű szürke kis senki volt, és átélte ezt az eszelős nyomáscsökkenési folyamatot. Akkor is éppen fuldoklott...

– Ne, Audra, hagyd ezt...

Az asszony olyan állhatatosan nézett rá, hogy nem térhetett ki a pillantása elől – Miért? Csak az ördög fél az igazságtól! Na szóval: fuldokoltam. Két évvel a megismerkedésünk előtt fedeztem fel magamnak az amylnitritet, egy év múlva pedig a kokaint; az még jobban ízlett. Reggel egy amylnitrit-tabletta, délután egy adag kokó, este bor, lefekvéshez Valium. Íme Audra vitaminjai. Túl sok sorsdöntő próbafelvétel, túl sok jó szerep... Annyira hasonlítottam egy Jacqueline Susann-regény egyik szereplőjéhez, hogy az már röhejes volt. Tudod-e, Bill, hogyan él most bennem ez a korszak?

– Nem tudom.

Audra elmosolyodott, és kortyolt a teából, de közben sem vette le Billről a szemét. – Mintha futnék a Los Angeles-i nemzetközi reptér folyosóján. Érted, ugye?

– Nem mondhatnám.

– Az tudniillik egy futószalag – közölte Audra. – Kábé negyed mérföld hosszú.

– Volt már hozzá szerencsém – mondta Bill –, csak azt nem értem, mire...

– Az ember csak rááll, és a szalag elviszi egészen a poggyászkiadóig. De persze nem kötelező állni, lehet közben menni, sót szaladni is, és olyankor az ember úgy érzi, mintha a rendes napi sétáját, kocogását, futóedzését satöbbi végezné, mert a teste nem érzékeli, hogy valójában a futószalag sebességét szorozza meg. Ezért van ott a vége felé a tábla: MOZGÓ JÁRDA – KÉRJÜK, LASSÍTSON. És akkoriban, amikor megismerkedtünk, éppen úgy éreztem, mintha most rohannék le arról a szalagról, át apadióra, amelyik már nem mozog. A testem kilenc mérfölddel tartott előbbre, mint a lábam. Ilyenkor az ember óhatatlanul elveszíti az egyensúlyát, és előbb-utóbb minden értelemben pofára esik. Csak én történetesen megúsztam; mert te ott voltál és elkaptál.

Félretolta a csészét és rágyújtott, de a szemét továbbra sem vette le Billről. Keze együtt remegett az öngyújtó parányi lángjával, amely hol jobbra, hol balra táncolt a cigaretta végétől, míg végül eltalálta.

Audra mélyet szívott a cigarettából, majd örvénylő fiist-Pászmát fújt ki.:: – Hogy mit tudok rólad? Azt, hogy úgy látszott: kétlábbal állsz a földön, és tudod, mit akarsz. Soha nem siettél; nem volt sürgős se a következő ital, se a következő megbeszélés, se a következő buli. Magabiztos voltál; tudtad, ha majd füttyentesz, meglesz egyik is, másik is. Lassan beszéltél, részben mert Maine-ben mindenki húzza a szavakat, de főképpen azért, mert ilyen a természeted. Te voltál Hollywoodban az első férfi, akinek volt bátorsága lassan beszélni. Ahogy hallgattalak, nekem is lassítanom kellett. Csak néztelek, Bill, és olyasvalakit láttam, aki soha nem szalad a mozgó járdán, mert tudja, hogy az úgyis elviszi a célhoz. Úgy festettél, mint aki rá se ránt a sok üres dumára, a kapkodásra meg a hisztériára. Nem béreltél Rolls-Royce-t valami menő kölcsönzőtől, hogy szombat délutánonként végighajts a Rodeo Drive-on a saját spéci rendszámtábládat fitogtatva. Nem tartottál külön sajtóügynököt, hogy reklámcikkeket helyezzen el rólad a Variety-ben vagy a Hollywood Reporter-ben. Egyszer sem léptél fel a Johnny Carson-show-ban.

– Abban író csak akkor léphet fel, ha mellesleg kanalat is hajlít vagy ért a kártyatrükkökhöz – mosolygott Bill. – Ez afféle íratlan törvény.

Azt hitte, Audrát is mosolyra készteti, de csalódnia kellett. – Tudom, hogy ha szükségem volt rád, mindig ott voltál. Akkor is, amikor lerepültem a mozgójárdáról, mint O. J. Simpson abban a régi Hertz-autókölcsönzős reklámban. Talán neked köszönhetem, hogy az istentelen sok pia tetejébe nem kaptam be azt a tablettát, amelyik már végzetes lehetett volna. De persze meglehet, hogy csak túldramatizálom az egészet, és magamtól is lesétáltam volna a szalagról. Bár – az az érzésem, hogy mégse.

Elnyomta a cigarettát, pedig még csak kettőt szippantott belőle.

– És tudom, hogy azóta is mindig mellettem voltál. Persze én is melletted. Jól megvagyunk az ágyban. Valaha úgy gondoltam, ez rém sokat jelent. De mi az ágyon kívül is jól megvagyunk, és ma már úgy látom, ez még fontosabb. Úgy érzem, veled még az öregséget is bátran elviselném. Tudom, hogy túl sok sört iszol, és túl keveset mozogsz; tudom, hogy éjszaka néha rosszat álmodsz...

Bill megdöbbent. Csúnyán megdöbbent. Már-már félni kezdett.

– Én nem szoktam álmodni.

Audra végre elmosolyodott. – Ezt mondod az újságíróknak is, ha arról faggatnak, honnan szerzed az ötleteidet. Csak éppen nem igaz. Persze lehet, hogy emésztési zavaraid vannak, és azért nyöszörögsz álmodban. De szerintem nem ez az oka.

– Beszélni is szoktam? – kérdezte Bill óvatosan. Ő semmilyen álomra nem emlékezett. Se jóra, se rosszra.

– Néha – bólintott Audra. – Csak éppen az értelmét nem tudom kihámozni. És kétszer vagy háromszor sírtál is.

Bill kifejezéstelen arccal meredt rá. Valami keserű ízt érzett a szájában: úgy húzódott végig a nyelvén, majd le a torkán, mintha aszpirint szopogatna. Most legalább már tudod, milyen íze van a félelemnek, gondolta. Ahhoz képest, hogy mennyit írtál róla, ideje volt, hogy megtapasztald. Azt gyanította: előbb-utóbb hozzászokik ehhez az ízhez. Ha megéri.

Hirtelen ostromolni kezdték az emlékek. Mintha valami fekete zsák dagadozna az agyában, hogy előbb-utóbb sötét képeket

(álmokat)

köpjön ki tudata legmélyéről a józan ébrenlét szellemi látóterébe – és ha mindez egyszerre zúdulna rá, bizonyos, hogy eszét vesztené. Megpróbálta visszaszorítani a képeket, és nem is sikertelenül, ám előbb még hallott egy hangot – mintha egy élve eltemetett ember kiáltana a földből. A hang Eddie Kaspbraké volt.

Az életemet mentetted meg, Bill. Marhára félek azoktól a nagy srácoktól. Néha már azt hiszem, tényleg ki akarnak nyírni...

– A karod... – mondta Audra.

Bill lenézett a karjára: csupa libabőr. Nem is holmi aprócska, de nagy, fehér, rovarpetényi dudorok meredeztek rajta. Mindketten némán meredtek a látványra, mintha valami érdekes múzeumi tárgyat csodálnának. Aztán a dudorok lassan visszasimultak.

Audra végül megtörte a csendet. – És még valamit tudok. Ma reggel valaki felhívott Amerikából, és azt mondta, hogy el kell menned tőlem.

Bill felállt, futó pillantást vetett a szeszes italok felé, majd kiment a konyhába, és egy pohár narancslével tért vissza. – Azt tehát tudod, hogy volt egy öcsém – mondta –, és azt is tudod, hogy meghalt. De azt már nem tudod, hogy meggyilkolták.

Audra levegő után kapkodott.

– Ó, Bill, de hát miért...

– Hogy miért nem mondtam el? – Bill ismét azt a vakkantásszerű, keserű nevetést hallatta.

– Magam sem tudom.

– Hogyan történt?

– Azt tudod, hogy akkoriban Derryben laktunk. Áradás volt, de akkorra már nagyjából levonult, és George unta magát. Én éppen csúnyán megfáztam, és ágyban feküdtem. George megkért, hajtogassak neki újságpapírból egy kis hajót. Értettem hozzá; előző évben a napközis táborban megtanultam. George azt mondta, végigúsztatja a Witcham meg a Jackson utcán a csatornában; ott még magasan állt a víz. Szóval meglett a hajó, ő megköszönte, aztán kisétált a házból – és ekkor láttam élve utoljára az öcsémet. Ha nem vagyok influenzás, talán megmenthettem volna.

Elhallgatott jobb tenyerével dörzsölgetve az állát, mintha ellenőrizné, mennyire borostás. Szemében, amelyet megnagyított a szemüveg, töprengő kifejezés ült; de nem nézett az asszonyra.

– Ott történt a Witcham utcában, nem messze a Witcham meg a Jackson sarkától. A gyilkosa kitépte a bal karját, olyan simán, ahogy egy óvodás a légy szárnyát tépné ki. A törvényszéki orvos azt mondta, vagy a sokk, vagy a vérveszteség végzett vele. Szerintem tökmindegy, hogy melyik.

– Úristen, Bill!

– Bizonyára nem érted, miért hallgattam el előled. Az igazat megvallva, magam sem értem. Tizenegy éve vagyunk házasok, és a mai napig fogalmad sem volt, hogy George hogyan halt meg, miközben én mindent tudok a te családodról – nagynéniket, nagybácsikat is beleértve. Tudom, hogy a nagyapád a garázsában halt meg Iowa Cityben, mert részegen baszkurálta a láncfűrészét. És azért tudom, mert előbb-utóbb a legelfoglaltabb házaspárok is megtudják az ilyen részleteket egymás családjáról. Még ha unják és oda se figyelnek, akkor is felcsipegetik – valamilyen házastársi ozmózis következtében. Vagy talán tévednék?

– Nem – suttogta Audra. – Ez így van, Bill.

– Bennünket pedig mindig érdekelt, amit a másik mond, nem igaz? Mi soha nem untuk egymást; nem szorultunk rá az ozmózisra. Jól mondom?

– Én is így hittem. Legalábbis a mai napig.

– Most ne sértődj meg, Audra. Mindenről tudsz, ami az elmúlt tizenegy évben történt velem. Tudsz minden szerződésemről, minden egyes ötletemről, tudod, mikor voltam náthás, ismered valamennyi barátomat, és tudod, ki akart vagy próbált kiszúrni velem. Még azt is tudod, hogy Susan Browne a szeretőm volt. Tudod, hogy időnként, ha becsípek, szentimentális leszek és túl hangosra állítom a lemezjátszót.

– Különösen a Grateful Dead lemezeit – mondta Audra, és Bill elnevette magát. Ezúttal Audra is visszamosolygott rá.

– És tudsz arról is, ami igazán számít. Ismered a vágyaimat – a titkos reményeimet.

– Igen, ez igaz. De akkor is... – Audra elhallgatott, megrázta a fejét, tűnődött valamin. – Mondd, Bill: mi köze ennek a telefonhívásnak az öcsédhez?

– Hagyd, hogy eljussak odáig. Ne sürgess, hogy mindjárt fejest ugorjak az egészbe, mert akkor megzavarodom. Olyan hatalmas és... hogy is mondjam... olyan kusza és rémséges mindez, hogy jobban szeretnék... szóval... valahogy lassan a hátába kerülni. Mert valamit meg kell értened. Nekem soha eszembe sem jutott, hogy Georgie-ról beszéljek.

Audra összehúzott szemöldökkel ránézett, majd ismét megrázta a fejét. – Nem értem.

– Azt akarom mondani, hogy én már vagy húsz éve nem is gondoltam George-ra.

– Hiszen elmesélted, hogy volt egy George nevű öcséd...

– Ezzel csak egy tényt közöltem – mondta Bill. – A neve csak egy szó volt. Nem vetett semmilyen árnyékot a lelkemre.

– Legföljebb az álmaidra – mondta Audra fojtottan.

– És ezért nyöszörögtem? Ezért sírtam? Audra bólintott.

– Lehet, hogy igazad van – mondta Bill nagyon lassan. – Sőt szinte biztos. De hát számít az olyan álom, amire az ember nem is emlékszik?

– És komolyan azt állítod, hogy soha eszedbe sem jutott az öcséd?

– Igen. A legkomolyabban.

Audra nem is titkolta, hogy kételkedik. – Arra sem gondoltál, hogy milyen szörnyű halála volt?

– Arra sem. Legalábbis a mai napig. Audra csak nézett rá, a fejét ingatva.

– Az esküvőnk előtt megkérdezted, vannak-e testvéreim, és én azt mondtam, hogy volt egy öcsém, aki még gyerekkorunkban meghalt. Azt tudtad, hogy a szüleimet is elvesztettem; neked meg olyan népes rokonságod van, hogy minden figyelmed lekötötték. De ez még nem minden.

– Miről beszélsz?

– Arról, hogy nemcsak George süllyedt el ebben a fekete üregben. Derryre se gondoltam az elmúlt húsz év során. Nem jutottak eszembe a haverjaim – Eddie Kaspbrak, Richie, az Ordító Egér, Stan Uris, Bev Marsh... – A hajába túrt, és bizonytalanul felnevetett. – Ez a legrosszabb fajta amnézia: amikor az ember nem is tudja, hogy amnéziás. És amikor Mike Hanlon felhívott...

– Ki az a Mike Hanlon?

– Ο is az egyik haverunk volt – szóval a haverom, azután, hogy Georgie meghalt. Mára persze belőle is felnőtt lett. Szóval ő telefonált – interurbán, Amerikából. Azt mondta: „Halló, ott laknak, kérem, Denbroughék?” Mondtam, igen, mire ő: „Te vagy az, Bill?” Mondtam, igen, mire ő: „Itt Mike Hanlon beszél.” És ez a név, Audra, semmit sem jelentett számomra. Ha azt mondja, enciklopédiát vagy Burl Ives-lemezeket akar eladni nekem, elhiszem. És akkor hozzátette: „Derryből.” És ahogy ezt kimondta, mintha valami ajtó pattant volna fel a fejemben, és az ajtón kísérteties fény áradt ki, és akkor már tudtam, kicsoda Mike Hanlon. Eszembe jutott Georgie is. Meg a többiek mind. És az egész – csettintett az ujjával – így történt. Egy szemvillanás alatt. És már azt is tudtam, miért hív. Azt akarja, hogy odamenjek.

– Derrybe.

– Úgy van. – Bill levette a szemüvegét, és szemét dörzsölgetve nézett Audrára. Az asszony úgy érezte: soha még emberi arcon ilyen rémületet nem látott. – Haza, Derrybe. Mert megfogadtuk, mondta Mike, és ez valóban így volt. Valamennyien megfogadtuk. Akkor, sráckorunkban. Ott álltunk körben abban a kis patakban, amelyik átszelte a Pusztának nevezett kültelket, és fogtuk egymás kezét. Előzőleg megvágtuk a tenyerünket egy üvegdarabbal, szóval olyan volt, mintha vérszerződésesdit játszanánk, csak éppen ez nem volt játék.

Audra felé mutatta két tenyerét: középütt létraszerű mintázatban vékony fehér forradás látszott. Csak Isten a megmondhatója, hányszor fogta már Audra ezt a két kezet, és eddig mégsem vette észre a kis sebhelyet. Igaz, nagyon halvány volt; mégis, megesküdött volna rá, hogy...

És az a buli! Igen, a buli...

Nem az, amelyiken megismerkedtek, bár a második, amelyikre most gondolt, úgyszólván hibátlan folytatása volt az elsőnek; ekkor ünnepelték ugyanis A fekete démon vermé-nek utolsó forgatási napját. Igazi lármás, harsány buli volt, rengeteg piával, ahogy az a Topanga Canyon tájékán illik, sőt kötelező, csak talán nem piszkálták egymást olyan rosszindulatúan a résztvevők, mint annyi más Los Angeles-i bulin, amelyen Audra részt vett, mert a forgatás – ezt mind elismerték-sokkal simábban zajlott, mint ahogy azt korábbi tapasztalataik alapján hihették. Audra Phillips meg éppenséggel soha nem élvezte ennyire a munkát – hiszen ezen a forgatáson szeretett bele Bill Denbroughba.

Hogy is hívták azt a botcsinálta tenyérjósnőt? Audra már elfelejtette a nevét, csak arra emlékezett, hogy ο volt a maszkmester két asszisztensnője közül az egyik. Jól emlékezett rá, ahogy a lány a buli közben egyszer csak letépte magáról a blúzt (és micsoda áttetsző melltartót viselt alatta!), majd cigánylányosan a fejére kötötte. Sokat ivott, esetleg be is lótte magát – annyi bizonyos, hogy az est hátralévő részében – pontosabban addig, amíg össze nem csuklott – mindenkinek jósolt a tenyeréből.

Hogy jót vagy inkább rosszat jósolt-e a lány, s hogy jóslatai szellemesen avagy bárgyún hangzottak-e, arra Audra már nem emlékezett, lévén, hogy akkor éjjel maga is meglehetősen emelkedett hangulatban volt. De nagyon is emlékezett arra a mozzanatra, amikor a lány egyszer csak rásimította Billy tenyerére a magáét, és kijelentette: a két kéz tökéletesen illeszkedik egymáshoz, vagyis ők ketten voltaképpen lelki ikrek. Audra – erre is emlékezett – nem csekély féltékenységgel nézte, ahogy a lány végighúzza hibátlanul lakkozott körmeit Bill tenyerének vonalain. Már akkor is tudta, hogy ez butaság, elvégre a Los Angeles-i filmes szubkultúra fülledt világában a férfiak olyan magától értetődően veregetik meg a nők popsiját, mint ahogy New York-i társaik arcon puszilják őket. És mégis: a lány ujjai túl hosszasan és bizalmasan időztek Bill tenyerén...

Ám apró fehér forradásnak akkor nyoma sem volt.

Audra a féltékeny szerelmes szemével figyelte a játékot, és most is megesküdött volna rá, hogy emlékezete nem csapja be. Látta, amit látott. És ezt most meg is mondta Billnek.

A férfi bólintott. – Igazad van. Akkor nem is volt ott. És ha fogadni nem is mernék rá, de úgy rémlik, még tegnap este, az Eke és talicskában sem látszott. Ralph meg én szkanderoztunk egy pofa sörért; közben biztosan észrevettem volna, mi van a tenyeremen.

Elvigyorodott, de a vigyorgásban több volt a nyugtalanság, mint a jókedv.

– Tudod, mit gondolok? Azt, hogy akkor jelentek meg újra, amikor Mike Hanlon telefonált.

– Ez képtelenség, Bill – mondta Audra, de azért már nyúlt a cigarettáért.

Bill közben a kezét bámulta. – Stan műve volt – mondta. – Ő vágta fel a tenyerünket egy kólásüveg szilánkjával. Most már egészen tisztán emlékszem rá. – Felnézett Audrára; tekintete a szemüveg mögött csupa értetlen fájdalom. – Emlékszem, ahogy az üvegdarab megvillant a napfényben. Akkoriban még újdonságnak számított az átlátszó, színtelen kólásüveg; addig zöld üvegekbe töltötték a kólát. Emlékszel? – Audra megrázta a fejét, de Bill oda sem figyelt; továbbra is a tenyerét tanulmányozta. – Persze Stan maradt utolsónak; úgy csinált, mintha nem is a tenyerét akarná egy picit megvágni, hanem a csuklóját metszené fel. Világos, hogy csak hülyéskedett, de én azért már ugrani készültem, hogy megállítsam. Mert néhány másodpercig úgy tűnt: komolyan gondolja.

– Elég, Bill – mondta halkan Audra. Ezúttal csak úgy tudta egyenesen tartani az öngyújtót, hogy bal kezével – ahogy a lövésre kész rendőr a pisztolyát rögzíti – keményen megmarkolta a jobb csuklóját. – Eltűnt forradás nem szokott kiújulni. Vagy látszik, vagy nem látszik.

– Talán arra célzol, hogy te már eddig is láttad?

– Nagyon halvány – tért ki Audra a válasz elöl.

– Mindnyájan véreztünk – mondta Bill. – Álltunk a vízben, nem messze onnan, ahol Eddie Kaspbrak, Ben Hanscom meg én azt a gátat építettük...

– Csak nem az építészről beszélsz?

– Miért, van ilyen nevű építész?

– Az ég szerelmére, Bill, ő építette a BBC új kommunikációs központját! Még most is vitatkoznak rajta, hogy tünemény-e avagy szörnyszülött!

– Hát én nem tudom, hogy ugyanarról van-e szó. Nem hangzik valószínűnek, de persze nem is kizárt. Az biztos, hogy az én Benemnek volt érzéke az építéshez. Szóval ott álltunk, én a jobb kezemmel Bev Marsh bal kezét fogtam, a bal kezemmel meg Richie Tozier jobb kezét, úgy álltunk a vízben, mint valami újrakeresztelő szekta tagjai a sátorbeli istentisztelet után; a távolból odalátszott a derryi víztorony, fehéren, mint az arkangyalok ruhája. És akkor megfogadtuk, úgy van, esküt tettünk rá, hogy ha nem múlt el örökre, ha valaha újra kezdődik – visszamegyünk, és újra megpróbáljuk. Az útjába állunk és végzünk vele – egyszer s mindenkorra.

– De mivel? – csattant fel Audra váratlan indulattal. – Mivel végeztek? Mi a francról beszélsz?

– Jobb volna, ha nem ké-kérdeznéd... – kezdte Bill, aztán elhallgatott. Arcán tintafoltként terjeszkedett a zavarodott iszonyodás. – Adj egy cigit.

Audra odatolta elé a csomagot. Bill rágyújtott. Audra még soha nem látott cigarettát a kezében.

– Azelőtt dadogtam is.

– Dadogtál? Te?

– Igen. Akkoriban. Azt mondtad, én vagyok az egyetlen ember Los Angelesben, akinek van bátorsága lassan beszélni. Pedig hát az az igazság, hogy a gyors beszédhez nem volt merszem. Nem volt ez valami tudatos, megfontolt óvintézkedés. Mindenki ilyen lassan beszél, aki valaha dadogott. Afféle kis trükk ez, ami ráragad az emberre; éppen úgy, ahogy bemutatkozás előtt gyorsan elismétli magában a keresztnevét, mert a dadogók leginkább a főnevekkel szoktak bajlódni, és képzeld csak el: pont a saját keresztnevükkel kínlódnak a legtöbbet.

– Szóval, te dadogtál. – Audra olyan félszegen mosolygott, mintha lemaradt volna egy vicc csattanójáról.

– Georgie haláláig még csak elment valahogy – mondta Bill, de közben a fejében már duplázódni kezdtek az egyes szavak, mintha parányi időközök választanák el őket. A beszéde most is folyékony volt, szokása szerint lassan, tagoltan ejtette a szavakat, de magában úgy hallotta, mintha átfednék egymást, a Georgie-ból G-g-georgie lett, a valahogy-ból va-va-valahogy. – Voltak nagyon rossz perceim, például amikor az iskolában kihívtak felelni, és különösen olyankor, ha tudtam, mit kellene mondanom, és annyira szerettem volna kimondani; de azért általában elboldogultam. George halála után viszont rengeteget romlottam. Aztán, úgy tizennégy-tizenöt éves koromban egyszer csak megint jobb lett. Portlandben elmentem a Chevrus High Kórházba, ahol volt egy ragyogó logopédus, bizonyos Mrs. Thomas, és tőle megtanultam egypár igazán hasznos fogást, például azt is, hogy bemutatkozás előtt gyorsan memorizáljam a keresztnevemet. Akkoriban éppen alapfokú franciát tanultam, és Mrs. Thomas azt mondta: ha megakadok egy szón, váltsak át gyorsan franciára. Szóval ha ott állsz, mint szamár a hegyen, és mint egy törött lemez, ismételgeted, hogy „ez a kö-kö-kö-kö”, csak át kell váltanod franciára, és a „ce-re”-rel már egy szál gondod nem lesz. És ha franciául sikerült kimondanod, akkor már nyugodtan visszatérhetsz az angolra, és az „ez a könyv” is menni fog. Vagy egy másik trükk: ha megakadsz egy „s”-sel kezdődő szóban, próbálj selypíteni; ejtsd inkább „sz”-szel, és legalább dadogni nem fogsz. Mindennek tényleg jó hasznát vettem, de a lényeg mégis az volt, hogy sikerült elfelejtenem Derryt meg mindazt, ami ott történt. Merthogy ekkoriban ment ki a fejemből az egész; amikor már Portlandben laktunk, és én eljártam a kórházba. Nem egyik napról a másikra örtént, de azért így visszatekintve azt kell mondanom, hogy kitűnően rövid idő alatt. Legföljebb, ha négy hónapba telt. dadogásom meg az emlékezetem egyszerre tűntek el. Egy kéz letörölte a táblát, és a régi egyenletek mind a semmibe vesztek.

Kiitta a maradék narancslét.

– Az imént elakadtam a „kérdeznéd” szón. De ez húszegynéhány év óta először fordult elő.

Ránézett az asszonyra.

– Először a forradások, aztán a da-dadogás. Ha-hallod?

– Ezt most szándékosan csinálod! – mondta Audra, de látszott, mennyire meg van ijedve.

– Tévedés. Tudom, hogy ilyesmiről úgysem lehet senkit meggyőzni, de ez az igazság. Furcsán van az erpber ezzel a dadogással, Audra. Eléggé félelmes ügy. Egy bizonyos szinten az ember észre sem veszi, hogy dadog – de közben legbelül, az agyában mégis hallja. Mintha az egyik fogaskerék gyorsabban járna a többinél. Olyasmi ez, mint azok a visszhangosító rendszerek, amiket az ötvenes években szereltek a srácok a tragacsaikba, hogy a hátsó hangszóróból egy tö-töredékmásodperccel később szóljon a hang, mint az e-e-elül sóból.

Bill felállt, és idegesen kezdett fel-alá járkálni. Fáradtnak látszott, és Audrában kényelmetlen érzés támadt: milyen keményen dolgozott ez az ember az elmúlt tizenhárom évben-mintha a lázas, jóformán leállás nélküli munkatempóval igyekezne ellensúlyozni írói tehetsége korlátozottságát. Az asszony fejébe kínos gondolat fészkelte magát, amelyet hasztalan próbált elhessegetni. Hátha az a bizonyos telefonáló igazából Ralph Foster volt, aki csak át akarta csábítani Billt az Eke és talicskába egy kis szkanderezésre vagy egy parti triktrakra; vagy mondjuk, Freddie Firestone, A padlásszoba producere hívta, mert a filmmel valami probléma adódott; vagy egyszerűen csak „mellément a vonal”, ahogy az utca végén lakó, angolosan nyámmogó doktornétól egyszer hallotta...

Ugyan mi sül ki az efféle feltételezésekből?

Hát csak annyi, hogy ez az egész Mike Hanlon-féle ügy, ez a Derrybe szóló meghívás akár hallucináció is lehet – egy közelgő idegösszeomlás első jele.

De a forradások, Audra – azokat hogyan magyarázod? Billnek igaza van: eddig nem voltak ott a tenyerén most pedig ott vannak. Ezt te is nagyon jól tudod.

– Fejezd be a történetet – mondta. – Ki ölte meg az öcsédet? Mit csináltatok, te meg a barátaid? És mi az, amit megfogadtatok?

Bill odalépett, letérdelt elé, mint egy lánykérésre készülő régi vágású gavallér, és megfogta a kezét. A hangja puha volt és csendes.

– Talán el is tudnám mondani, ha igazán akarnám. A legtöbb részletre még most sem emlékszem, de beszéd közben alighanem minden eszembe jutna. Érzem, ahogy az emlékek tódulnak kifelé. Olyanok, mint az esőfelhők. De ezekből a felhőkből nagyon szennyes eső hullana, és a földből, amelyet megöntöznek, torzszülött, mérgezett növények hajtanának ki. Lehet, hogy a többiek között könnyebb lesz elviselni...

– Ők tudják már...?

– Mike azt mondta, mindüket felhívta. Úgy hiszi, eljönnek. Kivéve talán Stant. Azt mondta, Stan nagyon furcsán viselkedett.

– Én sem viselkedtem volna másként a helyében. Tudod-e, Bill, hogy mennyire rám ijesztettél?

– Bocsáss meg – mondta Bill, és megcsókolta, de a csókja olyan volt, mint egy vadidegené. Audrát hirtelen elfogta a gyűlölet Mike Hanlonnal szemben. – Úgy gondoltam, illik megmagyaráznom annyit, amennyit lehet; az sokkal tisztességesebb, mintha csak úgy kisettenkednék a sötétbe; bár valószínűleg lesznek, akik éppen ezt a megoldást választják. De annyi bizonyos, hogy muszáj elmennem. Szerintem Stan is ott lesz, akármilyen furcsán viselkedett. Bár talán csak azért gondolom így, mert magam el sem tudnám képzelni, hogy itthon maradjak.

– Az öcséd miatt?

Bill lassan ingatta a fejét. – Mondhatnám azt is, hogy miatta, de hazudnék. Szerettem Georgie-t. Tudom, hülyén hangzik, azok után, hogy bevallottam: húsz éve eszembe sem jutott, de az az igazság, hogy őrülten odavoltam azért a kiskölyökért. – Halványan elmosolyodott. – Komisz kis sajtkukac volt, de szerettem. Megérted?

Audra bólintott; neki is volt egy húga.

– De mégsem őróla van szó. Hogy miről, azt nem tudom megmagyarázni. Csak... – Kibámult az ablakon a reggeli ködbe. – Csak úgy érzem magam, mint ősszel a madár. Az is megérzi, hogy eljött az idő – haza kell repülnie. Ösztön kérdése, drágám, és szerintem akármit papolunk is a szabad akaratról, az ilyen képzetek alatt vas csontvázként az ösztöneink vannak. Vannak dolgok, amikre egyszerűen nem mondhatsz nemet, hacsak nem dugod a szádba a pisztoly csövét, vagy a fejed a gázsütőbe, vagy nem sétálsz le a sziklaperemről. Le kell tenned a garast – tudniillik nincs választásod. Mint ahogy hiába vagy a pályán, ha megbénul a karod, és leeresztett ütővel várod a labdát. El kell mennem. Az az ígéret... Úgy akaszkodik a lelkembe, mint egy hohorog.

Audra felállt, és óvatos léptekkel közeledett a férfi felé; hirtelen nagyon törékenynek érezte magát, és féltette testi épségét. Aztán Bill vállára tette a kezét, hogy maga felé fordítsa.

– Akkor vigyél magaddal.

A férfi arcára olyan pőre iszonyat ült ki – nem őtőle iszonyodott, hanem attól, ami rá várhat –, hogy Audra hátrahőkölt. Most érzett először igazi félelmet.

– Azt már nem – mondta Bill. – Eszedbe se jusson ilyesmi. Se most, se később. Derrynek még csak a tájékára sem jöhetsz. Gonosz egy hely lesz az az elkövetkező néhány hétben. Itt maradsz, teszed a dolgod, és kitalálsz számomra valami mentséget. Ígérd meg, kérlek!

– Szóval tőlem is ígéretet vársz? – kérdezte Audra, mereven Bill szemébe nézve. – Ezt akarod?

– Audra...

– Igazán ezt akarod? Te is megígértél valamit, és lám, mibe másztál bele! Méghozzá velem együtt, merthogy a feleséged vagyok és szeretlek.

Bill széles kezével olyan szorosan markolta meg az asszony vállát, hogy az kis híján feljajdult. – Akkor is ígérd meg. Kö-kö-köve...

A szó úgy szorult meg a férfi szájában, mint egy megcsáklyázva vergődő hal. Audra nem bírta tovább hallgatni.

– Jó, jó, megígérem! Hallod? Ígérem! – Audra hirtelen könnyekre fakadt. – Most boldog vagy? Istenem, te megörültél, kész őrület ez az egész – de akkor is megígérem! – Bill átölelte a vállát, úgy vezette a heverőhöz. Utána konyakot vitt neki. Audra lassan kortyolgatott a pohárból, s apránként összeszedte magát. – Szóval... mikor indulsz?

– Ma – hangzott a válasz. – Concorde-dal. Ha nem vonalon megyek Heathrow-ig, hanem kocsin, akkor még éppen felérem. Freddie megkért, hogy ebéd után legyek ott a fór-tatáson. Te indulj el kilenckor. Rólam egy szót se szólj, világos?

Audra kelletlenül bólintott.

– Mielőtt bármi zűr lehetne, én már New Yorkba érek. Napnyugta előtt pedig, ha elcsípem az összeköttetéseket, Már De-derryben is vagyok.

– És mikor látlak újra? – kérdezte halkan az asszony. Bill fél karjával szorosan magához ölelte, de a kérdést válasz nélkül hagyta.

DERRY:

Első közjáték

Vajon hány emberi szempár... leste meg az évek során át a test legtitkosabb szerkezetét?

CLIVE BARKER: A vér könyvel

Az alant következő részlet, akárcsak a többi Közjáték szövege Michael Hanlon „Derry Nem hivatalos várostörténet” című művéből való. A kiadatlan mű, amelyre a derry-i városi könyvtár pinceraktárában bukkantak rá, jegyzetekből és hozzájuk kapcsolódó, naplóbejegyzés-szerű kézirattöredékekből áll. A fentebb megadott cím szerepel annak az irattartónak a fedelén, amelyben a kivehető kéziratlapokat megtalálták; maga a szerző azonban jegyzeteiben többször is más címre utal. Eszerint a mű címe így hangoznék: „Derry – Bepillantás a pokol kapuján”.

Úgy tetszik, Mr. Hanlon nemegyszer eljátszott a kiadás gondolatával.

1985. január 2.

Lehetnek-e kísértetei nemcsak egy-egy háznak, hanem egy egész városnak?

Nem csupán valamelyik épületnek, utcasaroknak, egy kis játszótér kosárlabdapályájának, az üres kosárnak, amely alkonyatkor úgy mered ki a félhomályból, mint valami véres és titokzatos kínzószerszám – nem csupán egy adott környéknek, hanem mindennek? Az egésznek?

Lehetséges ez?

Figyeljenek csak:

Kísértetjárta: „Olyan hely, amelyet sűrűn látogatnak szellemek vagy kísértetek.” Funk és Wagnalls-féle értelmező szótár.

Kísértő: „Sűrűn eszünkbe ötlő; nehezen feledhető.” Ugyancsak Funk és társa.

Kísérteni: „Gyakran megjelenni vagy visszatérni; elsősorban szellemalakban.” És most nagyon figyeljenek: „Sűrűn látogatott hely: tanya, odú, búvóhely, vacok...” Kiemelés természetesen tőlem.

És még ezt az egyet; számomra igazából ez a legfélelmetesebb, íme a tanya egyik jelentése: „állatok táplálkozóhelye”.

Talán azoké az állatoké, amelyek Adrian Mellont megkínozták, és aztán átdobták a hídon?

Vagy azé az állaté, amelyik lesben állt a híd alatt?

A Holtak táplálhozóhelye...

Miféle állat táplálkozik Derryben? Miféle állat táplálkozik Derryből?.

Tudják, igazán különös... Sosem gondoltam volna, hogy olyan halálos rémületben, amilyen engem az Adrian Mellon-ügy után elfogott, az ember tovább élhet és teheti a dolgát. Olyan ez, mintha csak úgy belepottyantam volna egy mese közepébe... Mármost az emberek általában úgy gondolják, ennyire csak a mese végén szabad félni, akkor, amikor a sötétben lappangó kísértet végre előjön az erdőből, hogy belemélyessze a fogát... mibe is? Természetesen a te húsodba.

Beléd.

De ha már a mesénél tartunk, nehogy már afféle klasszikus, Lovecraft, Bradbury vagy éppen Poe tolla alól kikerült rémtörténetre gondoljanak. Én ugyanis sokat tudok – ha nem is mindent, de épp eleget. És nem is csak akkor kezdődött az egész, amikor tavaly, egy szeptemberi napon kinyitottam a derryi Híradó-t, elolvastam a tudósítást az Unwin fiú kihallgatásáról, és rádöbbentem, hogy a bohóc, aki megölte George Denbrought, alighanem visszatért közénk. Voltaképpen már 1980 körül mocorogni kezdett bennem valami; azt hiszem, akkor ébredezett az az énem, amelyik addig csak szunnyadt a tudatomban. Akkor éreztem meg, hogy elótob-utóbb üthet az óra, és Az ismét megjelenhet.

Hogy minek nevezném ezt az énemet? Talán a virrasztónak. Az őrszemnek.

De az is lehet, hogy a Teknősbéka hangja volt. Sőt, alighanem ez az igazság. Annyi bizonyos, hogy Bill Den-brough így nevezné.

Régi könyvekben régi borzalmak hírét fedeztem fel; régi folyóiratokban régi kegyetlenkedések után böngésztem; tudatom mélyén napról napra hangosabban dübörgött valamilyen növekvő, formálódó erő kagylózúgásszerű moraja; és orromat megcsapta a majdani villámlás kesernyés ózonillata. Jegyzeteket kezdtem készíteni egy könyvhöz, holott éreztem: aligha élek addig, hogy meg is írhassam. És közben minden ment tovább, úgy, mint azelőtt. Tudatom egyik szintjén a legvadabban fickándozó rémségekkel éltem és élek együtt ma is; a másik szinten továbbra is élem egy kisvárosi könyvtáros nagyon is e világi mindennapjait. Könyveket rendezgetek a polcokon; látogatási jegyeket állítok ki az új beiratkozóknak; kikapcsolom a mikrofilmolvasót a hanyag ügyfél után; eltréfálkozom Carole Dannerrel, hogy mennyire szeretném ágyba vinni, ő meg visszanevet, hogy neki is ez a leghőbb vágya, holott mindketten tudjuk, hogy csak ő viccel, én pedig komolyan gondolom, mint ahogy azt is tudjuk, hogy ő úgysem marad meg sokáig egy ilyen szürke kisvárosban, én viszont itt ragadok halálom napjáig; ragasztgatom a Heti Gazdaság tépett lapjait, ücsörgök a havonkénti könyvtárgyarapítási értekezleteken, egyik kezemben a pipámmal, a másikban egy nyaláb Könyvtári tudósító-val... és éjszakánként arra ébredek, hogy az öklöm a számba préselem, mert különben hangosan üvöltenék.

A viktoriánus rémregények receptjei tévesek. Nem őszültem bele. Nem lettem alvajáró. Nem ejtek el rejtélyes célzásokat, nem hordok spiritiszta írótáblát a sportzakóm zsebében. Legföljebb valamivel gyakrabban nevetek, mint eddig, és a nevetésem valószínűleg elég furán, élesen cseng, mert az emberek közben eléggé különös pillantásokat vetnek rám.

Egy belső hang – Bill nyilván a Teknősbéka hangjának nevezné – azt súgja, hogy még ma este fel kellene hívnom a többieket. De vajon igazán biztos vagyok-e már a dolgomban? És akarom-e egyáltalán ezt a bizonyosságot? Jaj, dehogyis akarom. Csakhogy édes Istenem – Adrian Mellon sorsa annyira hasonlít ahhoz, ami Dadogós Bill öccsével, a kis George-dzsal történt, akkor, 1957 őszén...

Ha valóban újra kezdődött, majd felhívom őket, mert nem tehetek mást. De egyelőre még nem. Még túl korai. Akkor régen lassan kezdődött, és valójában csak 1958 nyarán szabadult el. Így hát mit tehetnék? Várok. És a várakozás idejét majd kitöltőm azzal, hogy, szavakat firkálok ezekre a lapokra, időnként pedig hosszan a tükörbe meredek, hogy lássam az idegent, aki ott áll a hajdani gyerek helyén.

A gyereknek félénk és tudálékos képe volt; a férfi úgy fest, mint a bankpénztáros egy westernben – tudják, az a manus, akinek nincs szövege, csak az a dolga, hogy a rablók láttán rémült arcot vágjon és feltartsa a kezét. És ha a forgatókönyv szerint hullának is kell lennie, hát ő az, akit a gazfickók agyonlőnek.

A régi jó Mike. Talán kicsit zavaros a szeme és be van dagadva az álmatlanságtól, de ezt csak az veszi észre, aki olyan közel hajol, hogy akár meg is csókolhatná; én pedig már nagyon régen nem kerültem senkivel csókközeibe. A felületes megfigyelő legföljebb arra gondol, hogy túl sokat olvas az ürge, azzal kész. Szerintem maguk sem gyanítanák, milyen lázasan küszködik ez a szelíd, pénztárosképű alak azért, hogy egyáltalán talpon maradjon, és valahogy megmentse szellemi épségét.

Ha majd itt az idő és telefonálnom kell, lehet, hogy egyesek nem is élik túl.

Igen, egyebek között ezzel is szembe kell néznem a hosszú, álmatlan éjjeleken, amikor csak fekszem az ágyban a régimódi kék pizsamámban, az éjjeliszekrényen a szépen összehajtogatott szemüveggel meg a pohár vízzel, amit biztonság kedvéért mindig odakészítek – hátha arra ébredek, hogy megszomjaztam. Fekszem a sötétben, aprókat kortyolok a vízből, és eltűnődöm: vajon mire emlékeznek. Sokra? Kevésre? Vagy semmire? Valamiért az a meggyőződésem, hogy semmire sem emlékeznek, mert nem kényszerülnek rá. Egyedül én hallom most is a Teknősbéka hangját, egyedül én emlékszem, mert csak én maradtam itt, Derryben, ők pedig szétszóródtak a szélrózsa minden irányába, és ezért fogalmuk sem lehet róla, mennyire hasonló minták szerint rendeződött el az életük. Ha visszahívnám őket, ha rányitnám a szemüket ezekre a mintákra – igen, abba néhányan – vagy talán valamennyien – belepusztulnának.

Így hát újra és újra megrágom magamban a dolgot, magam elé idézem mindnyájukat, megkísérlem újjáteremteni régi valójukat és azt, amivé lettek, és eltűnődöm: melyikük lehet a leginkább sebezhető. Néha úgy érzem, Richie Tozier, az Ordító Egér az – úgy rémlik, Criss, Huggins és Bowers legtöbbször őt érték utol, noha Ben volt köztünk a legdagadtabb. Richie leginkább Bowerstól rettegett – egyébként ezzel mindnyájan így voltunk –, de a többiek láttán is vacogni kezdett a foga. Ha felhívnám ott, Kaliforniában, vajon nem hinné-e azt, hogy lám, visszatértek a vérszomjas krakélerek, ketten a sírból, egy pedig a Juniper Hill-i diliházból, ahol mind a mai napig rázza a rácsokat? Máskor arra gondolok, hogy Eddie volt a leggyengébb, a rémes asztmájával, meg azzal a hatalmaskodó, tankként dübörgő mamájával. No és Beverly? Mindig hősködött, adta a nagyhangút, de valójában éppúgy reszketett, mint mi, többiek. Vagy Dadogós Bill? Mihez kezd egy olyan rém láttán, amely akkor sem tágít mellőle, ha becsukja az írógépét? És Stan Uris?

Valamennyiük élete fölött ott függ a guillotine halálosan éles pengéje, de minél tovább töröm a fejem, annál inkább érik bennem a meggyőződés, hogy nekik fogalmuk sincs erről a veszélyről. A nyaktiló gombja az én kezemben van. Elég, ha fellapozom a telefonkönyvecskémet, és sorra felhívom őket – és a kés megindul lefelé.

De talán mégsem kell majd megtennem. Még kapaszkodom az egyre fogyatkozó reménybe, hogy csak tudatom félénk nyuszihangját tévesztettem össze a Teknősbéka sokkal mélyebb, igazabb hangjával. Végtére is miféle adatok állnak rendelkezésemre? Júliusban a Mellon-ügy. Tavaly októberben az a gyerek, akit holtan találtak a Neibolt utcában; és december elején, mielőtt az első hó lehullott, az a másik az Emlékparkban. Az újságok valami csavargóról írnak; meglehet, hogy így is van. Az is lehet, hogy olyasmi történt, mint egyes források szerint Hasfelmetsző Jack esetében: valami őrült garázdálkodott, aki aztán önmagától megundorodva, a lelkifurdalástól űzve öngyilkos lett. Vagy esetleg rég elhagyta Derryt.

Meglehet.

Csakhogy a kis Albrecht lányt éppen azzal az elátkozott Neibolt utcai házzal szemben találták meg... és ugyanazon a napon lelte halálát, mint huszonhét évvel korábban George Denbrough. És a kis Johnson fiú, akire az Emlékparkban bukkantak rá – neki térdtől hiányzott a fél lába. És mint tudjuk, az Emlékparkban áll a városi víztorony is; a kisfiú szinte az aljában feküdt. A víztorony pedig egy ugrásra van a Pusztától; és Stan Uns is a víztoronynál látta meg azokat a fiúkat...

A halott fiúkat.

És mégis: hátha csak füst és káprázat az egész. Lehetséges. Vagy éppen csak a dolgok véletlen egybeesése. Esetleg valami a kettő között – a visszhang gonosz játéka. Elképzelhető az ilyesmi? Miért ne? Itt, Derryben minden elképzelhető.

Én úgy gondolom: ami itt lebegett, most is itt lebeg – az a valami, ami felbukkant 1957-ben és 1958-ban, de itt volt már 1929-ben és 1930-ban is, amikor a Maine-i Fehér Erkölcsvédő Liga felgyújtotta a Fekete Bugyort; meg 1904-ben, 1905-ben és 1906 elején – legalábbis a Kitchener-féle vasmű felrobbanásáig; meg korábban, 1876-ban és 1877-ben... ez a valami, ami úgy nagyjából huszonhat évenként üti fel a fejét. Van, hogy kicsit előbb jön, van, hogy kicsit később – csak az biztos, hogy megjön. Minél messzebbre nyúlunk vissza a múltba, annál nehezebb rátalálni a haljós jegyekre, mert a feljegyzések egyre hiányosabbak, és a környék történetének szájhagyományában egyre nagyobb molyrágások mutatkoznak. De ha valaki tudja, merrefelé kutasson – és melyik időpontot vegye nagyító alá –, akkor már sokkal könnyebben megbirkózhat a rejtéllyel. Mert a dolog úgy áll, hogy Az mindig visszatér. Igen, Az.

Úgyhogy igen; azt hiszem, előbb-utóbb mégis le kell ülnöm a telefonhoz. Azt hiszem, nekünk kell megtennünk. Valami ismeretlen okból bennünket választottak; nekünk kell megfékeznünk ezt az egészet, egyszer s mindenkorra. A vak végzet müve? Vagy a vak szerencséé? Vagy már megint az az átkozott Teknősbéka akarja így? Tán nemcsak beszél, hanem parancsol is? Nem tudom; de azt hiszem, nem is számít. Sok-sok évvel ezelőtt Bill azt mondta: a Teknősbéka nem segíthet rajtunk, és ha akkor így volt, most sem lehet másként.

Emlékszem, ahogy ott álltunk a vízben, fogtuk egymás kezét, és szavunkat adtuk, hogy ha valaha újra kezdődik, visszajövünk... Álltunk körben, mint a druidák, és vérző tenyérrel karcoltuk a véres ígéretet egymás bőrébe. Szertartás, amely szinte egyidős az emberiséggel – mintha az ember így akarná megcsapolni a mindenható fát, amelyik a két birodalom: a tudás és a sejtés határán magasodik. Mert ezek a hasonlatosságok...

De minek is tetszelgek itt Bill Denbrough szerepében? Miért dadogok el újra meg újra néhány tényt és egy sereg kellemetlen (no meg eléggé körmönfont) feltételezést, egyre jobban belehajszolva magam minden egyes tételbe? Minek botorkálok végig újra meg újra ugyanazon az ingatag talajon? Semmi értelme. Fölösleges; amellett veszélyes is. De amikor olyan nehéz kivárni az eseményeket...

Ez a füzet arra való, hogy megkíséreljem kitágítani a látóteremet, és ezzel fölébe kerekedjem ennek a rögeszmének. Elvégre itt többről van szó, mint hat fiúról meg egy kislányról, megannyi boldogtalan, társaik közül kirekesztett gyerekről, akik egy forró nyáron, még Eisenhower elnöksége idején véletlenül egy lidércnyomásba botlottak. Ha úgy tetszik, most megkísérlek hátrább vonulni a felvevőgépemmel, hogy az egész várost lássam – a várost, ahol harmincötezer ember dolgozik, eszik, alszik, szeretkezik, vásárol, közlekedik gyalog vagy kocsin, iskolába jár, börtönbe megy, és időnként eltűnik a sötétben.

Ha az ember igazán fel akar fedezni egy várost, mindenképpen ismernie kell a múltját is. És ha meg kellene neveznem az időpontot, amikor számomra újra kezdődött ez az egész, azt mondanám: 1980-ban történt, kora tavasszal. Ekkor látogattam meg Albert Carsont, aki tavaly nyáron halt meg, kilencvenegy éves korában, aggastyánként, de igen nagy tiszteletnek örvendve. 1914-tól egészen 1960-ig volt a városi könyvtár igazgatója – hihetetlenül hosszú idő, no de ő maga sem volt akárki. És ha az ember történetesen arra volt kíváncsi, melyik forrásmunkával kezdje a környék történetének tanulmányozását, Albert Carsonnál jobb szakértőt keresve sem találhatott. A verandáján ültünk, amikor feltettem neki a kérdést – ő pedig rekedt, recsegő hangon adta meg a választ. Már akkoriban viaskodott a gégerákkal, amely végül elvitte.

– Kalap szart se érnek. Egyik se. De ezt maga nélkülem is pontosan tudja.

– Hát akkor hol kezdjem?

– Mit, a fenébe is?

– A vidék, vagyis a derryi körzet történetének kutatását.

– Vagy úgy. Hát csak kezdje a Frickével meg a Michaud-val. Állítólag azok a legjobbak.

– És ha azokat elolvastam?

– Elolvasni? Még mit nem? Papírkosárba velük – ez lesz az első lépés! Utána aztán olvassa el a Buddingert. Branson Buddinger kurvára trehány kutató volt, és ha csak a fele igaz annak, amit sráckoromban hallottam, frenetikus bakikat követett el, de ha Derryről volt szó, helyén volt a szíve az öregfiúnak. A tények többnyire nem stimmelnek, de amit mond, abban mégis benne van a lényeg.

Fölnevettem, és Carson is elvigyorodott vonallá szikkadt szájával – elég ijesztően hatott így, jókedvében. Olyasformán festett, mint a frissen kimúlt állat mellett kéjesen őrködő keselyű, amelyik számlálja az időt, mikor éri el az oszlás a maga legízletesebb szakaszát.

– Ha Buddingerrel végzett, feküdjön neki Ivesnak. Készítsen jegyzeteket azokról, akikkel beszélt. Sandy Ives még ma is tanít a Maine-i Egyetemen; néprajzkutató. Ha elolvasta a könyvét, keresse fel. Hívja meg vacsorára. Én az Orinokába vinném, mert ott se vége, se hossza az étrendnek. És közben facsarjon csak ki belőle mindent. Írjon tele egy füzetet nevekkel és címekkel. Aztán beszélgessen el azokkal az őskori leletekkel, akikkel ő is beszélt – már akik még megvannak közülük. Vagyunk még egypáran, hehehe! Szedjen ki belőlük további neveket. Ha idáig eljut, meglesz a szükséges kiindulási alapja, akkor is, ha csak feleannyi sütnivalója van, mint amennyit kinézek magából. Ha elég sok embert sikerült becserkésznie, fényt deríthet néhány olyan dologra is, aminek sehol sincs írásos nyoma. Csak vigyázzon, nehogy megzavarják az álmát.

– Ugye, hogy Derryben...

– Na mi van Derry vel?

– Ugye, hogy Derryben valami nincs rendjén? – Hogy rendjén van-e vagy nincs? – károgta a halk, reszelős hang. – Mit jelent az, hogy rendjén van? Talán nincs rendjén, ha gyönyörű képeket csinálnak a Kenduskeag folyóról, ilyen és ilyen számú Kodachrome filmmel, rekesznyílás ennyi meg ennyi? Mert ha ez rendjén van, akkor semmi baj; ilyen képek tucatjával vannak. Vagy nincs rendjén, ha egy csomó száraz pinájú vénlány bizottsággá szerveződik, hogy megmentse a régi kormányzói palotát vagy emléktáblát állítson a víztorony elé? Mert ha ez rendjén van, akkor gond egy szál se, mivelhogy Derryben az országos átlagnál jóval több az ügybuzgó vén tyúk, aki mindenbe beleüti a csőrét. Vagy tán azzal a randa plasztik Paul Bunyan-szoborral nincs rendjén valami a kultúrközpont előtt? Persze ami engem illet, ha lenne egy teherautónyi napalmom és még megvolna a régi Zippo öngyújtóm, annak a förtelemnek történetesen ellátnám a baját, elhiheti – de ha az ember esztétikai tűrőképességébe a plasztikszobrok is beleférnek, akkor Derryben igazán a legnagyobb rendben van minden. Csak az a kérdés, Hanlon, hogy maga szerint mi van rendjén és mi nincs. Na, halljuk. Vagy hogy még pontosabban fogalmazzak: maga szerint mi az, ami kizárja, hogy valami rendjén legyen?

Én csak a fejem ingathattam. Vagy tudja az öreg, miről van szó, vagy sem. És ha tudja: vagy elárulja, vagy sem.

– Talán azokra a kínos történetekre gondol, amelyekről már tud, vagy amelyek esetleg még a fülébe jutnak? Kínos történetek, Hanlon, mindig, mindenütt akadnak. Egy város története olyan, mint valami zegzugos régi udvarház: mindenütt szobák, kamrák, szennyesaknák, padlásszobák meg fura kis rejtekhelyek... hogy a titkos folyosókról már szó se essék. Ha fel akarja tárni ezt a Derry nevű öreg házat, sok különös dolgot fog találni. Úgy ám. Később talán keservesen megbánja, de akkor már késő: amire egyszer fény derült, azt már nem lehet visszatemetni... Vannak lezárt szobák is – de kulcs, az mindig kerül.

Ahogy rám nézett, tekintetében az öreg emberek ravaszsága villant.

– Közben talán eljön a perc, amikor azt hiszi, most már Derry legsötétebb titkain is átlát – nos, ebben tévedni fog. Mindig van újabb titok. És utána még újabb és még újabb.

– Úgy gondolja, hogy...

– Sajnos most meg kell kérnem, hogy hagyjon magamra. Ma nagyon rossz a torkom. Ideje, hogy bevegyem a gyógyszeremet és szundítsak egyet.

Más szóval, tessék, barátom, a kés meg a villa; most már te keresd meg, mit vághatsz fel velük.

Kezdetnek a Fricke- és a Michaud-féle monográfiákat vettem elő, és Carson tanácsát követve a papírkosárba is hánytam őket – csakhogy előbb átrágtam magam rajtuk. Az Öregúrnak igaza volt; nem sokat értek. Utána elolvastam Buddinger könyvét, kimásoltam a lábjegyzeteket, és a végükre jártam. Ez már gyümölcsözőbbnek bizonyult, de tudják, a lábjegyzet furcsa szerzet; mintha ide-oda tekergő kis gyalogösvényeket követne az ember egy vad, kiismerhetetlen vidéken. Egy adott ponton kétfelé ágaznak, aztán újabb elágazás következik, és bármikor a rossz irányt választhatjuk, amely vagy bozótos zsákutcába, vagy ingoványos lápvidékre vezet. A könyvtár szakon egy tudós professzor egyszer azt magyarázta nekünk: – Ha lábjegyzettel találkoznak, tapossanak a fejére, és öljék meg, mielőtt tovább szaporodna.

Merthogy a lábjegyzet valóban fölöttébb szapora jószág, aminek van jó oldala is, de azt hiszem, ez a ritkább. Azok, amelyekkel Buddinger fűrészporízű munkájában találkoztam (A régi Derry története – Orono, Maine-i Egyetemi Nyomda, 1950), száz évre visszamenően kóborolnak a történelem és a folklór berkeiben rég elfeledett könyveken, poros doktori disszertációkon, megszűnt folyóiratok cikkein keresztül, városi jelentések és nyilvántartások szédítő magasságú oszlopai között.

Sandy Ivesszal folytatott beszélgetéseim már érdekesebbnek bizonyultak. Forrásai ugyan időnként megegyeztek a Buddingeréival, de legalább nem cáfolták azokat. Ives élete jelentős részét a szájhagyomány – más szóval a mendemondák – majdnem szó szerinti lejegyzésének szentelte, amely eljárást Branson Buddinger minden bizonnyal méltóságán alulinak ítélt volna.

1963 és '66 között Ives egész cikksorozatot szentelt Derrynek. A vén harcosok, akikkel beszélt, jórészt meghaltak, mire én a nyomozáshoz láttam, de voltak fiaik, lányaik, unokaöccseik és egyéb rokonaik. És persze a világ egyik nagy alapigazsága, hogy minden sírba szálló öreg harcos helyébe újabb öreg harcos lép, és a jó sztorik soha nem halnak ki, hanem tovább szállnak. Számos verandán és hátsó tornácon üldögéltem, rengeteg teát, Black Label sort, házilag főzött sört, házilag főzött gyömbérsört, csapvizet és forrásvizet megittam, hegyeztem a fülemet, és közben forgott a magnószalag.

Egy dologban Buddinger és Ives véleménye hajszálpontosan megegyezett: az első fehér telepesek mintegy háromszázan voltak; mind angolok, volt valami kiváltságlevelük, és hivatalosan a Derrie Társaság nevet viselték. Az adományul kapott földbirtok magában foglalta a mai Derryt, továbbá Newport legnagyobb részét és kisebb-nagyobb szelvényeket a többi környékbeli városból. És ezután, az Úr 1741. évében Derry városának lakói egyszerűen fogták magukat és eltűntek. A szóban forgó év júniusában még megvoltak – akkoriban már mintegy háromszáznegyven lélek –, de októberben már bottal lehetett ütni a nyomukat. A kis falu faházai üresen, elhagyatva álltak; egyikük, amely nagyjából a mai Witcham és Jackson utcák kereszteződésénél épült, porig égett. A Michaud-féle monográfia határozottan állítja, hogy a falu lakóit az utolsó emberig az indiánok mészárolták le, ám ezt az elméletet a leégett házon kívül semmi nem támasztja alá. Sokkal valószínűbb, hogy a ház egy túltömött kályhától gyulladt ki.

Indián vérfürdő? Enyhén szólva kétséges, hiszen nem maradtak se csontok, se tetemek. Árvíz? Abban az évben nem volt. Valamiféle járvány? A környékbeli városok mit sem tudnak ilyenről.

Egyszerűen eltűntek. Mind egy szálig. Mind a háromszáznegyvenen. Nyomtalanul.

Tudomásom szerint az egész amerikai történelemben még egy, szegről-végről hasonló esetre volt példa, amikor a Virginia állambeli Roanoke Island telepesei tűntek el. Ezt az esetet országszerte minden iskolás gyerek ismeri – de ki hallott valaha Derry lakóinak eltűnéséről? Minden jel arra vall, hogy még a város mai lakói sem. Kifaggattam több olyan középiskolást is, akik kötelező jelleggel tanulják Maine történetét; egynek sem volt róla a leghalványabb fogalma. Ezután ellenőriztem a Maine akkor és most címet viselő tankönyvet. A mutató több mint negyven előfordulási helyet sorol fel Derry címszó alatt; a legtöbb a helyi épületfaipar fellendülésével kapcsolatos. Az eredeti telepesek eltűnéséről a könyvben egy árva sor sem olvasható, ám ez a – minek is nevezzem – hallgatagság nagyon is beleillik a képbe.

Az itt lezajlott események nagy részére ugyanis a hallgatás leple borul – pedig hát itt is beszélnek az emberek. Szerintem az embereket ettől semmi sem tarthatja vissza. Csak éppen nagyon erősen oda kell figyelni, és az ilyen figyelem ritka adottság. Ami engem illet, merem állítani, hogy az elmúlt négy év során sikerült kifejlesztenem magamban ezt az adottságot. Ha tévednék, nos, akkor aligha vagyok alkalmas a feladatra, merthogy gyakorlási lehetőségben igazán nem szűkölködtem. Egy öregember elmesélte, hogy a lányuk halálát megelőző három hétben a felesége hangokat hallott a konyhai mosogató lefolyójából; ez 1957 telének legelején történt. A szóban forgó lány az egyik korai áldozata volt annak a jópofa gyilkosságsorozatnak, amely George Denbroughval kezdődött, és a rá következő nyárig meg sem állt.

– Egész csordára való hang fecsegett neki összevissza – mesélte az öreg, akinek a Kansas utcában volt benzinkútja, és hosszú megszakításokkal beszélt, mert közben ki-kicsoszogott a kútjaihoz, benzintartályokat töltött tele, olajszinteket ellenőrzött, szélvédőket törölt tisztára. – Aszonta, egyszer még vissza is pofázott nekik, pedig hát csudára be volt ijedve. Odahajolt a tál fölé, úgy bizony, és egyenesen leordibált a lefolyócsőbe. „Kik vagytok, hogy enne meg a fene? – kiabálta. – Hogy hínak?” És a hangok, aszonta, vissza is feleltek, de az egész csupa röfögés, visitas, rikoltozás, összevissza kotyogás meg röhögés volt, meg ilyesmi. Mondani csak annyit mondtak, aszonta az asszony, amennyit Jézusnak az az ördöngös ember; „A mi nevünk Légió”, aszonták. Szegény asszony két évig közelébe se mert menni a mosogatónak. Két álló évig gürcölhettem itt napi tizenkét órát, hogy aztán otthon még a sok rohadt edényt is nekem kölljön elmosnom.

Az iroda előtt állt egy automata, abból itta közben a Pepsit ez a hetvenkét vagy hetvenhárom éves öregember, a fakószürke melles nadrágjában, és én csak néztem a szeme sarkából szétágazó ezernyi ráncot.

– Nem ettem meszet, egy percig se higgye – jegyezte meg –, de akkor is elmondok magának még valamit, csak állítsa le ezt a forgó masináját.

Kikapcsoltam a magnót, és rámosolyogtam. – Ahhoz képest, amiket itt az elmúlt két év során hallottam, nagyon neki kell rugaszkodnia, ha meg akar győzni, hogy nincs ki mind a négy kereke – mondtam.

Az öreg visszamosolygott rám, de a mosolya nem árulkodott igazi jókedvről. – Egy szép napon is csak mosogattam este, ahogy szoktam... 1958 őszén volt ez, amikor a dolgok már elsimultak. Az asszony aludt odafenn. Betty volt az egyetlen gyerek, akivel a Jóisten megajándékozott, és azután, hogy megölték, az asszony a nap java részét átaludta. Elég ebből annyi, hogy kihúztam a dugót, és a víz kezdett lefolyni. Biztos tudja, micsoda hangja van a mosószeres víznek, amikor lefelé bugyborékol a csövön! Olyan cuppogós, hisz tudja már. Hát akkor is így hangzott, de én oda se figyeltem, mert az járt a fejemben, hogy még ki kell mennem a pajtába fát aprítani, és éppen amikor a víz már majdnem mind lefolyt, egyszer csak hallom onnan lentről a lányom hangját. Én úgy éljek, a Bettym volt az, valahonnan azokból a kurva csövekből. Nevetett. Odalenn volt valahol a sötétben, és nevetett. Bár ha az ember jobban odafigyelt, lehetett az sikoltozás is. Vagy mind a kettő. Szóval sikoltozott meg nevetett onnan lentről. Ilyet még életemben nem hallottam, se azelőtt, se azután. Persze meglehet, hogy csak képzeltem. De nem valószínű.

Rám nézett, én visszanéztem. A koszlott ablakon beszivárgó fény mintha még több évet rajzolt volna az arcára; olyan ősöregnek látszott, mint Matuzsálem. Most is emlékszem, hogy futkosott a hátamon a hideg; még a kezem is kihűlt. – Assziszi, csak nyomom itt magának a süket dumát? – kérdezte tőlem ez az öregember, aki 1957-ben negyvenöt év körül járhatott; az öregember, akinek a Jóisten csak egyetlen gyermeket adott, egy Betty Ripson nevű leányt. Bettyt a Külső Jackson utcában találták meg, abban az évben, éppen karácsony után, jéggé fagyva, és ami megmaradt belőle, az végig fel volt hasítva.

– Ugyan már, miért hinném, Mr. Ripson – feleltem.

– Én meg látom, hogy őszintén gondolja is, amit mond – mondta szinte álmélkodva. – Látom az arcán.

Úgy éreztem, még valamit elmondana, de éppen egy kocsi gurult fel a makadámon, odaállt az egyik kúthoz, és a hátunk mögött megszólalt a csengő. Amikor meghallottuk, mindketten összerezzentünk; én még halkan fel is hördültem. Ripson feltápászkodott, és kisántikált a kocsihoz; útközben beletörölte a kezét valami rongyba. Amikor visszajött, úgy nézett rám, mint valami kellemetlenkedő idegenre, aki az utcáról tévedt be hozzá. Így hát elköszöntem, és távoztam.

Buddinger és Ives még valamiben megegyeznek: itt, Derryben valami nincs rendjén, és nem is volt soha.

Albert Carsont utoljára alig egy héttel a halála előtt láttam. Nagyon sokat romlott az állapota; már csak sziszegésszerű suttogásra futotta az erejéből. – Még mindig meg szeretné írni Derry történetét, Hanlon?

– Igen, még el-eljátszom a gondolattal – feleltem, noha persze soha nem is szándékoztam a szó szoros értelmében vett várostörténeti munkát írni, és azt hiszem, ezt Carson is éppúgy tudta. ·.

– Húsz éve menne rá – suttogta –, és soha senki el nem olvasná. Tegyen le róla, Hanlon.

Egy másodpercre elhallgatott, majd hozzátette:

– Tudja, Buddinger öngyilkos lett. Természetesen tudtam – de csak azért, mert az emberek mindig fecsegnek, én pedig megtanultam odafigyelni rájuk.

A Híradó-ban megjelent cikk szerint Branson Buddinger egy szerencsétlen esés következtében vesztette életét, és ez valóban így is volt. A cikk mindössze azt mulasztotta el hozzátenni, hogy Buddinger a saját háza kamrájában egy székről esett le, és hurok volt a nyaka körül.

– A ciklusról már hallott? Csak bámultam rá, döbbenten.

– Mert én tudok róla – suttogta Carson. – Úgy bizony. Huszonhat vagy huszonhét évenként tér vissza. Buddinger is tudott róla. Meg a régi öregek közül is sokan, bár éppen ez az, amiről nem hajlandók beszélni, még akkor se, ha agyonitatja őket. Tegyen le a tervéről, Hanlon.

Kinyújtotta madárszerűen vékony, karmos kezét, és összezárta a csuklóm körül, én pedig szinte éreztem az elszabadult rák lázas ámokfutását, ahogy mindent, ami még ehető, felfal a testében – bár ekkorra már nem sok maradhatott. Albert Carson belső éléskamrájában rég kiürültek a polcok.

– Michael, ne ártakozzon bele. Harapós dolgok ezek. Mondjon le a tervéről. Hagyja abba, kérem...

– Nem tehetem.

– Akkor meg vigyázzon magára. – És a haldokló aggastyánarcból egyszer csak tágra nyílt, halálra rémült gyermeki szempár nézett rám. – Nagyon vigyázzon!

Derry.

A szülővárosom. Nevét Írország hasonnevű megyéjéről nyerte.

Derry.

Itt születtem, a derryi városi kórházban, itt jártam elemibe, majd a Kilencedik utcai alsó tagozatos középiskolába, aztán a dombtetőn a felső tagozatba. Onnan továbbmentem a Maine-i Egyetemre – „az ugyan nincs Derryben, de csak macskaugrásnyi a távolság”, ahogy a régi öregek mondják –, és utána jöttem is vissza, a derryi városi könyvtárba. Kisvárosi ember, kisvárosi élet – egy a milliók közül.

De...

De...

1879-ben egy favágóbrigád megtalálta egy másik brigád földi maradványait; az utóbbiak a Kenduskeag felső folyásánál, egy behavazott táborban teleltek át, a gyerekek által még mindig Pusztának nevezett külterület legszélén. Kilencen voltak; mind a kilencet feldarabolták. A fejük elgurult... karok-lábak hevertek szanaszét... és egy férfi nemi szervet kiszögeztek a kunyhó falára.

De...

1851-ben John Markson az egész családját megmérgezte, majd a holttesteket körbe rendezte, ő pedig, a kör közepén ülve, bekebelezett egy jókora „fehér kalapos” gombát. Iszonyú haláltusát vívhatott. A városi rendőr, aki rátalált, azt írta a jelentésében, hogy először azt hitte, a hulla rá vigyorog; „hátborzongató fehér mosolyról” számolt be. A mosoly azért látszott fehérnek, mert Marksonnak akkor is tele volt a szája a gyilkos gombával; még akkor is csak ette-ette, amikor halódó testét már rángások és pokoli izomgörcsök marcangolták.

De...

1906 húsvét vasárnapján a mostani, vadonatúj derryi bevásárlóközpont helyén álló Kitchener-féle vasmű tulajdonosai húsvéti tojásvadászatot rendeztek „Derry valamennyi jó magaviseletű gyermeke” részére. A tojásvadászat a hatalmas gyárépületben zajlott; a veszélyes részlegeket lezárták, az alkalmazottak pedig önként vállalták az őrködést, nehogy valamelyik vállalkozó szellemű fiú vagy kislány a korlátok alatt átbújva felfedezőútra induljon. A gyár hozzáférhető helyiségeiben ötszáz, tarka szalagokkal díszített húsvéti csokoládétojást dugtak el. Buddinger szerint minden tojásra legalább egy gyerek jutott. A kis vendégek hujjogatva, vihorászva rohangáltak keresztül-kasul az amúgy vasárnapiasan csendes gyáron, és sorban bukkantak rá a tojásokra, az óriási billenőtartályokban, a művezető íróasztalfiókjában, a hajtókerekek jókora rozsdás küllői között vagy a harmadik emeleten sorakozó öntőformákban (a régi fényképeken úgy festenek ezek a formák, mintha a süteményt sütnék bennük valamilyen óriás konyháján). A Kitchener család három nemzedékének tagjai nézték a vidám hajtóvadászatot, hogy a végén, terv szerint négy órakor díjakat osszanak ki, függetlenül attól, hogy addigra előkerült-e már valamennyi tojás. A vadászatnak azonban már háromnegyed órával korábban, negyed négykor vége szakadt; ekkor robbant fel ugyanis a vasmű, s még napnyugta előtt hetvenkét holttestet húztak ki a romok alól. Az áldozatok száma végül százkettőre rúgott. Közöttük nyolcvannyolc volt a gyerek. A rá következő szerdán, amikor a város még némán és kábultan rágódott a tragédián, egy asszony a háza mögött álló almafa ágai között bukkant rá a kilencéves Robert Dohay fejére. A fiúcska haja véres volt, a foga még maszatos a csokoládétól. Ο volt az utolsó halott, akit megtaláltak. Nyolc gyermek és egy felnőtt soha nem került elő. Ez volt Derry történetében a legborzalmasabb tömegszerencsétlenség, borzalmasabb még a Fekete Bugyort elpusztító, 1930-as tűzvésznél is, és magyarázatot soha nem találtak rá. A vasműnek mind a négy kohója le volt zárva; nem egyszerűen lefojtották, hanem le is zárták.

De...

a gyilkosságok előfordulási aránya Derryben hatszor akkora, mint New England bármelyik, hasonló nagyságú városában. A következtetések, amelyeket megkíséreltem levonni ebből a tényből, számomra is oly hihetetlennek tűntek, hogy megmutattam az adatokat az egyik különösen ügybuzgó főiskolai programozónak, aki megosztja idejét a számítógépe és a könyvtár között. Ő még nálam is tovább ment – ha megvakarunk egy programozót, mindig előjön a fanatikus –, és még egy tucatnyi kisvárossal egészítette ki az úgynevezett statisztikai mintát, végezetül pedig átnyújtott egy számítógépes grafikont, amelyből Derry úgy meredt ki, mint kézből a megsebzett hüvelykujj. Mindössze egyetlen megjegyzést fűzött az ajándékhoz: – Úgy fest a dolog, Mr. Hanlon, hogy errefelé különösen lobbanékony és erőszakos emberek élnek. – Én hallgattam, hiszen legföljebb azt felelhettem volna: talán inkább valami különösen lobbanékony és erőszakos szellemről van szó. Itt, Derryben évente negyven-hatvan gyerek tűnik el megmagyarázhatatlanul és nyomtalanul. A legtöbben közülük tizenévesek. Azt mondják róluk: megszöktek otthonról. Egyes esetekben ez még igaz is lehet.

Ám az Albert Carson emlegette ciklus csúcspontján az eltűnések száma egyszer csak a csillagos égig szökik. 1930-ban például, amikor a Fekete Bugyor leégett, százhetven derryi gyereknek veszett nyoma – és ne feledjék, hogy itt csak a bejelentett, tehát nyilvántartott esetekről beszélek.

Nincs ebben semmi meglepő, jegyezte meg a rendőrfőnök, amikor megmutattam neki a statisztikát. Akkoriban volt a nagy gazdasági válság. A legtöbbje alighanem ráunt az otthoni krumplilevesre vagy a pőre éhezésre, és világgá ment szerencsét próbálni.

1958-ban százhuszonhét, három és tizenkilenc év közötti gyerek eltűnését jelentették be a derryi rendőrségen. Talán 1958-ban is gazdasági válság dühöngött?, érdeklődtem Rademacher rendőrfőnöktől. Az nem, felelte. De hiába, Hanlon: az emberek szeretik a változatosságot. A gyerekeknek meg kiváltképpen bolha van a seggében. Ha későn érnek haza a randiről, és összebalhéznak a szülőkkel, hipp-hopp, már meg is pattantak.

Erre megmutattam Rademachernek Chad Lowe fényképét, amelyet 1958 áprilisában közölt a derryi Híradó. Úgy gondolja, főnök, hogy ez is későn ért haza a randijáról, és azért szökött meg, mert a szülei leszúrták? Három és fél éves volt, amikor nyoma veszett!

Rademacher savanyú pillantást vetett rám, és közölte, hogy igazán nagyon élvezte a beszélgetést, de ha egyéb mondanivalóm nincs, akkor sajnos búcsúznia kell, mert bokros teendők várják. Így hát eltávoztam.

Kísértetjárta, kísérteni, kísértettanya.

Olyan hely, amelyet sűrűn látogatnak szellemek vagy kísértetek – mint például a mosogató alatti csöveket. Gyakran megjelenni vagy visszatérni – például minden huszonötödik, huszonhatodik vagy huszonhetedik évben. Állatok táplálkozóhelye – amilyennel George Denbrough, Adrian Mellon, Betty Ripson, a kis Albrecht lány vagy a Johnson fiú esetében találkoztunk.

Állatok táplálkozóhelye. Hát igen. Engem történetesen ez kísért.

Ha még valami – ha bármi történik, felhívom őket. Nincs más választásom. Addig pedig élek tovább a feltevéseimmel, lelki békességem romjaival, és az emlékekkel – az elátkozott emlékeimmel. Hopp, van még valami: ez a füzet, nem igaz? Az én siratófalam. És mellette ülök most is, a kezem úgy remeg, hogy alig tudom fogni a tollat, itt ülök zárás után a kihalt könyvtárban, hallgatom a sötét könyvhalmazok halk percegését, és nézem a halványsárga gömblámpák vetette árnyékokat, vajon nem mozognak-e, nem változtatják-e alakjukat.

Itt ülök – egészen közel a telefonhoz.

Ráteszem a szabad kezem... végighúzom rajta... kitapogatom a tárcsa lyukait, amelyek révén rátalálhatnék a régi cimborákra.

Valaha nagy mélységekben jártunk.

Együtt hatoltunk be a sötétségbe.

Ha másodszor is behatolnánk – vajon lenne-e még visszaút?

Nem hinném.

Adja Isten, hogy ne kelljen felhívnom őket.

Adja Isten.

MÁSODIK RÉSZ

1958 júniusa

Felszínem én vagyok

   Alatta

A tanú, az ifjúság.

   Nyugszik. Gyökerek?

Mindenkinek van gyökere.

WILLIAM CARLOS WILLIAMS: Paterson

Tűnődöm néha, hogy most majd mi jön,

Nincsen gyógyír a bluesra nyáridőn.

EDDIE COCHRAN

Negyedik fejezet

Ben Hanscom lezuhan a lejtőn

1

Negyedórával éjfél előtt a United Airlines 41-e s, Omaha és Chicago között közlekedő járatának első osztályán az egyik légikísérőnek eláll a szívverése; néhány másodpercig azt hiszi, hogy az 1-A számú helyen ülő férfi meghalt.

Amikor az illető Omahában felszállt, a légikisasszony azt gondolta: „Atyavilág, ez ciki lesz. A pasas be van állítva.” A férfi körül lengedező whisky szagról futólag eszébe jutott a Peanuts-sorozat szurtos kissrácát, a Röf-röföt körülvevő porfelhő, és már előre izgult, hiszen rögtön indulás után italt kell majd körülhordania. Mert abban biztos volt, hogy az utas folytatja az ivást – sőt valószínűleg dupla adagot kér, és akkor neki döntenie kell, hogy kiszolgálja-e. Ráadásul, mert a baj soha nem jár egyedül, ezen az éjszakán zivatarok dúltak az egész útvonalon, a lány pedig fogadni mert volna, hogy az utas hórihorgas, vászoningbe és farmerba öltözött pacák előbb-utóbb rókázni kezd.

Ám amikor eljött az első felszolgálás ideje, a magas férfi mindössze egy pohár szódavizet kért, méghozzá a lehető legudvariasabb modorban. A hívógombjával sem jelzett további igényeket, és a sztuvi nemsokára meg is feledkezett róla; enélkül is akadt dolga épp elég. Az egész repülőút az a fajta volt, amit a légi személyzet minden tagja, mihelyt maga mögött tud, legszívesebben rögtön el is felejt; közben pedig – ha véletlenül jut rá idő – eltöprenghet rajta, vajon túléli-e egyáltalán.

A United 41 -es járata szakavatott síelőként szlalomozik a mennydörgés és a villámlás barátságtalan tömlői között. A gép hevesen hánykolódik, az utasok fel-felvisítanak, és idegesen tréfálkoznak a környező vaskos felhőtömbökön átcikázó villámok láttán. – Anyuka, a Jóisten most fotózza az angyalkákat? kérdezi egy kisfiú, és zöldre sápadt mamája reszketegen felkacag. Ezen az éjszakán az első felszolgálást nem is követi több. A felszállás után húsz perccel még mindig világít a biztonsági öv használatára felszólító tábla, hogy aztán ki se aludjon többéi a légikisasszonyok pedig ott maradnak az ülések közti folyosón, mert a hívógombok egymás után, pergőtűzszerűen szólalnak meg, és nekik mindig készenlétben kell állniuk.

– Ralph ma nagyon él – súgja oda a szóbanforgó lánynak a fősztuvi, ahogy összetalálkoznak a folyosón; a fősztuvi éppen újabb tétel úgynevezett egészségügyi zacskót szállít a turistaosztályra. A tréfa egyszersmind rejtjeles közlés is: viharos utakon Ralph mindig nagyon él. A gép éppen bukfencezik egyet, valaki tompán felkiált, a légikisasszony egy félfordulattal kinyújtja a karját, hogy egyensúlyát visszanyerje – és eközben egyenesen belenéz az 1-A-n ülő férfi merev, élettelen szemébe.

Jaj istenem, ez meghalt, gondolja. Beszállás előtt túl sokat ivott... aztán a rázkódás... meg a szíve... megölte az ijedtség.

A hórihorgas ember visszanéz rá, de nem látja. A szeme meg sem rezdül, a tekintete üveges. Csak halottnak lehet ilyen szeme.

A légikisasszony elfordul, hogy ne is lássa ezt a rémes tekintetet, és most az ő szíve kalapál eszelősen a torkában; tűnődik, mit tegyen, mit is kell ilyenkor tenni, és hálát ad az égnek, amiért a férfinak legalább nincs szomszédja, aki jajveszékelésével pánikot kelthetne. Elhatározza, hogy először a vezető légikisasszonynak szól, utána pedig értesíti a gép orrában lévő férfi személyzetet; azok majd talán pokrócot borítanak a férfira, és lezárják a szemét. A pilóta égve hagyja a figyelmeztető táblát még akkor is, ha az időjárás netán megenyhül, így aztán senki sem jöhet előre a vécére, és ha az utasok elhagyják a gépet, majd azt hiszik, hogy a férfi csak elaludt...

Ezek a gondolatok néhány kurta másodperc alatt villannak át a lány fején, aztán visszafordul, hogy még egyszer megbizonyosodjék a helyzetről. A vak, élettelen szempár rátapad... aztán a halott felemeli poharát, és iszik a szódavízből.

A gép éppen ekkor ismét bukdácsolni kezd, majd megbillen, s így a légikisasszony ámuló kis sikkantása belevész a többiek sokkal erőteljesebb hangzavarába. A férfi szeme megrebben – igaz, csak gyengén, de a lány így is felfogja, hogy igenis él és látja őt. És közben azt gondolja: Érdekes, amikor felszállt, azt hittem, jó ötvenes lehet, de hiába hogy őszül, hol van még attól!

A lány odalép az utashoz, noha a háta mögött türelmetlenül berregnek a hívógombok (Ralph tényleg nagyon él ma éjjel; miután harminc perccel később teljesen simán földet érnek az Ο 'Hara reptéren, a légikisasszonyoknak több mint hetven használt zacskót kell eltakarítaniuk.)

Minden rendben, uram? kérdezi mosolyogva, ám maga is érzi, milyen hamis és hiteltelen ez a mosoly.

– A legnagyobb rendben mondja a hosszú fickó. A lány egy pillantást vet az ülés hátára, s a kis tokba dugott első osztályú ellenőrzőszelvényről leolvassa az utas nevét: Hanscomnak hívják. – Miért is ne? Persze kicsit rázós utunk van, nem igaz? Gondolom, ki sem látszik a munkából. Velem ne is törődjön, én remekül érzem magam. – És közben olyan hátborzongató mosolyt küld a lány felé, hogy annak a kihalt novemberi földeken kalimpáló madárijesztők jutnak az eszébe.

Az imént úgy festett, mint aki (meghalt)

kicsit maga alatt van.

– A múlton gondolkodtam – mondja a férfi. – Csak ma este, felszállás előtt jöttem rá, hogy van ilyen, legalábbis az én életemben.

Újabb hívógombok berregnek. – Elnézést, kisasszony... – kiáltja egy ideges hang.

– Hát ha valóban semmi baja...

– Eszembe jutott egy gát, amit valamikor a barátaimmal építettem – mondja Ben Hanscom.

– Ők voltak az életemben az első barátaim, és már építették a gátat, amikor én...

Elhallgat, értetlen arcot vág, majd elneveti magát. A nevetés őszintén, már-már gyerek módra felszabadultan cseng, és ez igazán furcsán hat ezen a bukdácsoló, meg-megdőlő gépen.

– ...Úgyszólván a szó szoros értelmében közéjük pottyantam. Na de a lényeg az, hogy csudára elszúrták azt a gátat. Erre tisztán emlékszem.

– Kisasszony...

Elnézést, uram... muszáj bizonyos időközökben végigmennem a gépen.

– Hát persze, természetes.

A lány elsiet, boldogan, amiért kiszabadulhatott ennek a halálmerev, mágneses erejű tekintetnek a bűvköréből.

Ben Hanscom az ablak felé fordul, és kinéz. A jobb oldali szárnytól vagy kilenc mérföldre hatalmas viharfelhők között villámok gyúlnak. A szaggatottan cikázó fényben a felhők áttetszővé válnak olyanok most, mint megannyi, sötét gondolatokkal bélelt, hatalmas agy.

Ben Hanscom az inge zsebéhe nyúl, de az ezüstdollárok eltűntek átvándoroltak Ricky Lee zsebébe. Hirtelen arra gondol: bárcsak legalább egyet megtartott volna; most hasznát vehetné. Persze beugorhat bármelyik bankba – már ha éppen nem huszonhétezer láb magasban zötykölődik –, és megtölthetné a zsebeit fémpénzzel, no de mit kezdjen azokkal a vacak vörösréz-nikkel korongokkal, amiket a kormány mostanában igazi pénzként próbál a népre sózni? Ami a vérfarkasokat, vámpírokat meg egyéb, a csillagos éjszakában tekergő lényeket illeti azokhoz ezüst kell, rendes, tisztességes ezüst. Szörnyeket csak azzal lehet megállítani. Csak azzal...

Lehunyta a szemét. Körülötte csupa berregés-bongás a levegő. A gép rock and rollt járt, és a levegő megtelt zúgással.

Csengők szólnak?

Nem, csak egyetlen csengő, minden csengők csengője, az, amelyre az ember egész évben várt, mihelyt az iskoláról lekopott az újdonság varázsa, ami általában az első hét wégén bekövetkezett. Ó, az a csengő, minden iskolai csengők, legdicsőbbike, az, amelyik visszaadja az ember szabadságát!

Ben Hanscom ott ül az első osztályú ülésen, huszonhét-lézer láb magasban függ a viharfelhők és a villámok között, arcát az ablak felé fordítja, és érzi, ahogy az idő fala egyszer csak elvékonyodik, és lassan megindul valamilyen félelmetes és csodás perisztaltikus folyamat. Úristen, gondolja, a saját múltam emésztőcsatornájába kerültem!

A villámok szeszélyesen villódznak át az arcán, és a nap – bár őmaga erről nem tud – éppen most fordul át. Nyugat-Illinois sötét, viharos tájai fölött 1985. május huszonnyolcadika május huszonkilencedikébe váltott. Odalenn zsákként dőlnek ágyukra a mezei munkától hátfájós gazdák, álmodják higanyként tovagördülő álmaikat, és közben ki tudja, mi mocorog csűreikben, pincéikben, földjeiken, mialatt villám kószál, és dörög az ég? Az ilyen dolgokról biztosat senki sem tud; a gazdák csak annyit tudnak, hogy éjszaka elszabadul a lappangó erő, és a levegőt megbolondítja a vihar feszültsége.

De huszonhétezer láb magasban, ahogy a gép kitör a viharzónából és mozgása egyenletessé válik, csak szól és szól az a bizonyos csengő; csilingel tovább Ben Hanscom álmában, és alvás közben leomlik előtte a múltat a jelentől elválasztó fal, ő pedig úgy bukdácsol visszafelé az éveken át, mintha mély kútba hullana alá-talán olyasformán, mint Wells időjárója, aki a vaslétra kitört kampóját szorongatva csak zuhan-zuhan egyre mélyebbre a morlockok birodalmába, ahol az éjszaka alagútjaiban gépek zakatolnak megállás nélkül. Most 1981 van, aztán 1977, aztán 1969, és egyszer csak megérkezett, már itt is van 1958 júniusában, amikor minden ragyogó napfényben fürdik, és Ben Hanscom pupillája összeszűkül a lehunyt szemhéja mögött, mert így parancsolja álomba süppedt agya, amelyik nem a Nyugat-Illinois-ra települt sötétséget látja, hanem a júniusi napfény szikrázását a Maine állambeli Derryben, huszonhét esztendővel ezelőtt.

Csengőszó...

Az a bizonyos csengő...

Az iskola.

A tanítás.

A tanításnak...

2

...vége!

A csengő hangja végigbúgott a derryi iskola Jackson utcai jókora téglaépületének termein, és Ben Hanscom ötödik osztályos társaival egyetemben spontán üdvrivalgásban tört ki. A máskor oly szigorú Mrs. Douglas ezúttal meg sem kísérelte elcsitítani őket; talán felmérte, hogy úgyis hiábavaló.

– Gyerekek! – kiáltotta, amikor a zsivaj elült. – Lennétek szívesek még egyetlen percre idefigyelni?

Az osztályban most izgatott hangzavar tört ki, amelybe néhány viharos sóhaj is vegyült.. Mrs. Douglas ugyanis a bizonyítványokat tartotta a kezében.

– Remélem, én átmegyek – csicseregte bizakodón Sally Mueller a mögötte ülő Beverly Marshnak. Sally éles eszű, eleven és nagyon szép kislány volt. Bev sem volt csúnyább, ám ezen a délutánon – hiába ért véget a tanév nyoma sem volt rajta elevenségnek. Mogorván bámulta ócska tornacipőjét. Arcán halványuló, sárgás zúzódás éktelenkedett.

– Én szarok rá, hogy átmegyek-e jelentette ki.

Sally felhúzta az orrocskáját, amivel azt akarta jelezni, hogy úrilányok nem beszélnek így, majd Greta Bowie-hoz fordult. Bev úgy vélte: Sally nyilván amúgy is csak a tanév vége fölötti izgalmában feledkezhetett meg magáról annyira, hogy vele szóba álljon. Sally Mueller és Greta Bowie mindketten gazdag családból származtak, szép házban laktak a Nyugati Broadwayn, míg Bev az Alsó Fő utca egyik nyomortanya jellegű bérházából járt iskolába. A Nyugati Broadway és az Alsó Fő utca között csak másfél mérföld volt a távolság, de még egy Bev korú kislány is nagyon jól tudta, hogy a két utca valójában olyan messze van egymástól, mint a Föld a Plútó bolygótól, s aki csak ránézett Beverly Marsh olcsó pulóverére, a lötyögős szoknyára, amely minden bizonnyal az Üdvhadsereg jótékonysági csomagjából került ki, és az elnyűtt, filléres tornacipőre, könnyűszerrel fogalmat alkothatott magának erről a távolságról. Ben ennek ellenére jobban kedvelte Beverlyt – de még mennyivel jobban! Sally meg Greta szép ruhákban jártak, és Ben gyanította, hogy a hajukat legalább havonta daueroltatják vagy ondoláltatják, vagy más effélét csináltatnak vele; de úgy gondolta, ez mit sem változtat a lényegen. Ha naponta daueroltatnának, akkor is beképzelt taknyos maradna mind a kettő.

Neki Beverly sokkal jobban tetszett – és amellett sokkal szebbnek is tartotta, noha ezer év alatt sem szánta volna rá magát, hogy ezt vele is közölje. De azért néha, tél derekán, amikor olyan álmosítóan sárgás fény szivárgott be a tanterembe, s az ember legszívesebben összegömbölyödött volna, mint lusta cica a heverőn, Mrs. Douglas meg egyhangúan duruzsolt az osztásról tizenkettőnél nagyobb osztóval, vagy a törtek közös nevezőre hozásáról, netán kérdéseket olvasott fel a Hidak a múltba című szöveggyűjteményből, vagy a paraguayi ónlelőhelyek gazdagságát ecsetelte – ezeken a napokon, amikor úgy tetszett, sosem lesz vége a tanításnak, s ha vége lesz, az se számít, mert a falakon túl úgysincs más, csak szürke latyak – nos, ilyenkor Ben néha átsandított Beverlyre, lopva tanulmányozta az arcát, és a szíve furcsamód egyszerre sajgott és ujjongott. Gyanította, hogy bele van esve a lányba, mi több, tán szerelmes is belé, és emiatt gondol mindig rá, amikor a Penguins együttes a „Földre szállt angyal”-t énekli a rádióban – „Ó, drága kedvesem / érted ég a szívem...”. No persze hülyeség az egész, csöpögős, mint egy használt papír zsebkendő, de nem számít, mert úgysem árulja el neki soha. Ben úgy gondolta: a kövér fiúk csak titokban szerethetnek szép kislányokat. Ha bárkinek bevallaná érzelmeit (nem mintha lett volna, akinek megnyilatkozzék), az illető valószínűleg félholtra röhögné magát. Ha pedig magának Beverlynek tenne vallomást, a lány ugyancsak nevetne (ami nem lenne öröm) vagy öklendezne az undortól (ami még rosszabb).

Akinek a nevét olvasom, szíveskedjék kijönni. Paul Anderson... Carla Bordeaux... Greta Bowie... Calvin Clark... Cissy Clark...

Mihelyt elhangzott a nevük, Mrs. Douglas ötödik osztályosai egyenként előreléptek (kivéve a Clark ikreket, akik, mint mindig, most is párban, kézen fogva mentek, s most is csak arról lehetett megismerni őket, hogy ezüstszőke hajuk nem egyforma hosszú, ezenkívül Cissyn ruha volt, Calvinon pedig farmer), átvették a barnás kötésű bizonyítványt, amelynek címoldalán az amerikai zászló mellett az állampolgári eskü, hátoldalán pedig a miatyánk szövege állt, majd illemtudóan kivonultak a teremből – hogy rögtön utána lármásan vágtassanak le az előcsarnokba, ahol tárva-nyitva állt előttük a nagy kapu. Így vetették magukat bele a nyárba, és már ott sem voltak; ki kerékpárra kapott, ki szökdécselt, ki képzeletbeli lován nyargalt, saját combja csapkodásával utánozva a patkódobogást, s voltak, akik egymásba kapaszkodva kurjongatták, a Köztársaság Harci Himnuszának dallamára: „Ó, dicső perc, midőn láttam leégni az iskolát...”

– Marcia Fadden... Frank Frick... Ben Hanscom.

Ben felállt, még egy végső pillantást vetett Beverly Marshra, akit (ekkor legalábbis még úgy hitte) őszig nem lát viszont, aztán előrement Mrs. Douglas asztalához – tizenegy évesen akkora kuf ferrai, mint ide Új-Mexikó, amin majd' kirepedt a rémséges új farmernadrág. A nadrág zizegett, ahogy Ben vaskos combjai menet közben egymáshoz súrlódtak; s a vörösréz szegecseken meg-megcsillant a fény, ahogy a fiú csípője lány módra himbált, hasa pedig föl-alá rezgett. Meleg nap volt, ő mégis bő tréningfelsőt viselt; majdnem mindig ebben járt, mert mélységesen szégyellte a mellét, azóta, hogy a karácsonyi szünet utáni első papon a mamájától kapott új Ivy League-ingben jött az Iskolába, és a hatodikos Böfi Huggins felrikkantott: – Hé, srácok, nézzétek, mit hozott Ben Hanscomnak a Jézuska! Két hatalmas dudát! – Böfi majd összecsuklott, akkorát Röhögött saját viccén, de mások is kuncogtak, köztük néhány lány is. Ha ebben a pillanatban megnyílt volna alatta a föld, Ben némán, vagy talán hálát rebegve süllyedt volna az alvilágba.

Attól fogva tréningfelsőben járt. Négy is volt belőle a szekrényében: a lötyögős barna, a lötyögős zöld és két ilötyögős kék. Ritkán fordult elő, hogy valamiben keresztülvitte volna akaratát anyjával szemben, most azonban tántoríthatatlannak mutatkozott; bármilyen szófogadó, békés gyerek volt különben, ezúttal eltökélte, hogy valahol meg kell húznia a határt. Úgy gondolta: ha azon a napon Beverly Marsh is együtt vihogott volna a többiekkel, ő már a föld alatt feküdne.

– Ebben a tanévben igazán öröm volt foglalkozni veled, Benjamin – mondta Mrs. Douglas, ahogy átadta neki a bizonyítványt. – Köszönöm, Mrs. Douglas.

Valahonnan a hátsó padsorokból gúnyos kappanhang fisztulázott: – Kötyönöm, Mityity Daglety...

Henry Bowers volt, ki más. Henry előző évben megbukott, ezért járt Bennel egy osztályba, ahelyett hogy a hatodik padjait koptatta volna barátaival, Böfi Hugginsszal meg Victor Criss-szel; és Bennek valami azt súgta, hogy idén is hasonló sors vár rá. Mrs. Douglas bizonyítványosztás· közben átugrotta a nevét, ez pedig nem sok jót ígért. Ben némi szorongást érzett: ha Henry újra elhasal, arról részben ő tehet – és Henry nagyon is tisztában volt ezzel.

Amikor az elmúlt héten megírták a záródolgozatokat, Mrs. Douglas kalapból húzta ki a neveket, és aszerint ültette szét növendékeit. Ben az utolsó sorba került, éppen Henry Bowers mellé. Mint mindig, karját a dolgozata köré fonva mélyen előrehajolt; valamiért megnyugtatta,, ha a hasa a padhoz simul. Aztán munkához látott, időnként golyóstolla szopogatásából merítve ihletet.

Azon a kedden történetesen a matematikai vizsgalapot kellett kitölteniük, és Ben már a teszt felénél tartott, amikor a szomszédos pad felöl susogás hallatszott – olyan fojtott és szakszerű, mint veterán fegyencé séta közben a börtönudvaron: – Hadd másoljam le!

Ben balra fordította fejét, és egyenesen Henry Bowers dühös fekete szemébe nézett. Henry tizenkét évéhez mérten is nagydarab fiú volt, karja és lába megizmosodott a mezei munkától. Habókos hírű apjának szép nagy telke volt a Kan sas utca végén, egészen közel a Newport nevű városrész határához, és Henry hetenként legalább harminc órán át kapált, gyomlált, ültetett, kódarabokat ásott ki, fát aprított, és ha volt mit betakarítani, elvégezte azt is.

Henry haját ijesztően rövidre nyírták, úgyhogy a feje egész laposnak hatott, és fejbőre átfehérlett a tüskék között. Farmernadrágja farzsebében mindig hordott egy üveg zselét, és azzal kente be haját a homloka fölött, ezért aztán a sörték úgy meredeztek fel, mint egy nagy teljesítményű fűnyírógép fogai. Amerre csörtetett, izzadság és gyümölcsös rágógumi szaga lengte körül. Az iskolába rózsaszín motorosdzsekiben járt, amelynek hátán egy sas díszelgett. Egyszer egy negyedikes nagy könnyelműen kinevette a dzseki miatt, Henry pedig rugalmasan, mint a menyét, és gyorsan, mint a vipera, nekiugrott a kis pimasznak, és koszos öklével kétszer az arcába vágott. A kis oktondi kiköpte három elülső fogát, Henryt pedig két hétre kitiltották az iskolából. Ben akkor, a megtiportak és megfélemlítettek bizonytalan, ám annál izzóbb reménykedésével arra számított, hogy végleg kicsapják, ám hogyan is lehetett volna ekkora szerencséje? Rossz pénz nem vész el – és a két hét leteltével Henry is újra megjelent az iskolaudvaron, rózsaszín motorosdzsekijében pompázva, a vastag zselérétegtől fenyegetőn felmeredő hajjal; lilára dagadt szeme még ekkor is arról árulkodott, hogy habókos papája nem vette jó néven az „iskolai balhét”. A verés nyomai idővel elhalványultak, ám annál élénkebben élt a lecke azoknak a derryi gyerekeknek a fejében, akik így vagy úgy kénytelenek voltak Henry árnyékában élni. Ben legjobb tudomása szerint attól kezdve senki nem hozta szóba Henry Bowers sassal díszített, rózsaszínű motorosdzsekijét.

Amikor oly indulatosan szólt át Bennek a számtanpéldák lemásolása ügyében, Ben agyán három gondolat száguldott át egyetlen töredék másodperc alatt – mert amilyen nehézkes és lomha volt a teste, olyan fürgén és olajozottan működött az agya. Először is arra gondolt, hogy ha Mrs. Douglas rajtakapja Henry t a puskázáson, mind a ketten elégtelent kapnak a dolgozatukra. Második gondolata az volt, hogy ha nem teljesíti Henry kérését, az holtbiztosan elkapja tanítás után, és akkor vele is megkóstoltatja a legendás duplahorgot, miközben Huggins és Criss vasmarokkal fogja le a karját.

Gyermeki gondolatok voltak ezek, amin igazán senki sem csodálkozhatott, elvégre Ben Hanscom gyerek volt még. Ám a harmadik és utolsó gondolat már bonyolultabbnak látszott – akár egy felnőtt agyán is átsuhanhatott volna.

Jó, tudom, lehetséges, hogy elcsíp. Másfelől már csak egy hét van hátra a tanításból; hátha addig sikerül kitérnem az útjából. Szerintem megoldható. Őszre meg biztosan elfelejti az egészet, amilyen ökör. És ha elrontja a tesztet, akkor megbukik; ha pedig osztályt kell ismételnie, akkor többé nem járunk együtt, és utána a középiskolát is hamarabb kezdem, mint ő. És akkor – akkor megszabadulhatok tőle.

– Hadd másoljam le – suttogta ismét Henry, és fekete szeme most már parancsolón lángolt.

Ben a fejét rázta, és karját görbítve még jobban eltakarta a dolgozatot.

– Elkaplak még, dagadt – suttogta Henry valamivel már hangosabban. A papírján az égvilágon semmi sem állt a nevén kívül. Ádáz elkeseredés fűtötte: ha megbukik és megint osztályt kell ismételnie, a papája agyonveri. – Ha nem mutatod meg, nagyon rosszul jársz.

Ben állkapcsa remegett, de azért újra megrázta a fejét. Rettenetesen félt, de most már elszánta magát. Rájött, hogy életében először tudatosan, a maga akaratából cselekszik, és ettől megijedt, bár nem tudta volna megmondani, hogy miért. Hosszú évek múlva eszmélt volna csak rá, mi lehetett az, ami Henry bosszújánál is jobban megijesztette; ez a hidegvérű számítás, a kockázat gondos és gyakorlatias mérlegelése már a közeledő felnőttkornak volt az előhírnöke, és néhány másodpercre ösztönösen megsejtette: ha Henryt netán kijátszhatja is, a felnőttkor – amelynek során jószerével mindig így forog majd az esze – előbb-utóbb óhatatlanul nyakon csípi.

– Mintha valami beszédet hallanék onnan hátulról – szólalt meg ekkor Mrs. Douglas nagyon határozottan. – Ha így volna, akkor nem szeretnék még egyszer szólni.

A következő tíz percre csend lett; a gyerekfejek buzgón görnyedtek a vörös stencil szagától illatozó tesztlapok fölé. Aztán egyszer csak ismét felhangzott a padsoron túlról Henry éppen hogy érzékelhető, de a maga fölényes nyugalmában annál vérfagyasztóbb suttogása:

– Véged van, dagadt.

3

Ben, bizonyítványával a kezében, kimenekült az osztályból ; közben hálát adott a tizenegy éves duci kisfiúk isteneinek, amiért Henry Bowers esetében ezúttal nem érvényesültek az ábécé szabályai, és a teremben kell rostokolnia, ahelyett, hogy már kinn leselkednék rá.

Ben nem vágtatott le a lépcsőn, mint a többi gyerek. Tudott ugyan szaladni, méghozzá terjedelméhez képest egész gyorsan, de mindig feszélyezte, milyen nevetségesen festhet futás közben. Mindazonáltal szaporán szedte a lábát, és hamarosan ki is lépett a hűvös, könyvszagú előcsarnokból a ragyogó júniusi napfénybe. Odakinn néhány pillanatra a nap felé emelte arcát; hálás volt a melegért és a visszanyert szabadságért. Úgy érezte, akármit mond a naptár, hazugság: a szeptember még évszázados messzeségben van. Addig övé a nyár, amely sokkal hosszabbnak ígérkezett a napok puszta számtani összegénél. Hirtelen olyan magasnak érezte magát, mint a víztorony, és olyan tágasnak, hogy akár az egész város elfért volna benne.

Még ott állt a kapuhoz vezető kőlépcsőn, amikor valaki nekiment, méghozzá jó erősen. Ben még éppen időben kapta el a vaskorlátot, hogy el ne veszítse egyensúlyát, és le ne bukdácsoljon a lépcsőn; az előtte álló nyár kellemes képei a semmibe foszlottak.

– Félre az útból, hájpacni! – Victor Criss volt, a maga Elvis Presley-s, hátranyalt és brillantintól fénylő kefefrizurájával. Ahogy kezét farmere zsebébe dugva, inggallérját vagányosan feltűrve leszaladt a lépcsőn és a kapu felé igyekezett, motorosbakancsának szegecsei kihívón kopogtak.

Ben az ijedségtől még hevesen dobogó szívvel látta, hogy Böfi Huggins ott várakozik az utca túloldalán, a szájában cigarettacsikk. Keze Victor felé lendült, s amikor az csatlakozott hozzá, átadta neki a cigit. Victor slukkolt egyet, visszaadta Β öfinek, aztán Benre mutatott, aki közben már majdnem leért a lépcsőn; súgott is valamit a cimborájának, mire hahotázni kezdtek. Ben arca lángba borult. Olyan ez, mint a végzet, gondolta. Mindig utolérik az embert.

– Úgy imádod ezt a helyet, hogy estig itt akarsz szobrozni? – kérdezte egy hang a könyökénél.

Ben megfordult, s arca, ha lehet, még tüzesebbre gyúlt, mert Beverly Marsh állt mellette – gesztenyebarna sörénye szemkápráztatóan, vállára omolva keretezte arcát, gyönyörű szürkészöld szeme Benre villant. Könyökig feltűrt pulóvere a nyakánál vékonyra kopott, és csaknem oly lötyögősen tág volt, mint Ben tréningfelsője. Így aztán nem is látszott, bimbózik-e már a mellecskéje, de Bent ez nem is érdekelte; ha a szerelem megelőzi a serdülőkort, időnként olyan tiszta és sodró erejű hullámokban tör rá az ember fiára, hogy az semmiképpen sem tud megállni ellene – Ben pedig nem is akart védekezni, csak átengedte magát a sodrának. Egyszerre szégyenkezett és volt átszellemült; soha életében nem jött még ilyen csúfosan zavarba, és közben mégis, minden ok nélkül, a hetedik mennyországban érezte magát. A reménytelenül kusza érzelmeknek ez a mámorító elegye felkavarta a gyomrát és ugyanakkor a fejébe szállt.

– Azt azért mégse – mondta rekedten, és közben széles vigyor ült ki arcára. Tudta, hogy tiszta hülyének látszhat, de nem tehetett róla: kénytelen volt vigyorogni.

– Akkor jó. Mert ha még nem vetted volna észre: vége a tanévnek. Legfőbb ideje volt!

– Kellemes... – Továbbra is olyan fátyolosan nyökögött, hogy muszáj volt megköszörülnie a torkát, és még bele is pirult. – Kellemes nyarat, Beverly.

– Neked is, Ben. Jövőre találkozunk.

A kislány fürgén leszaladt a lépcsőn, és Ben a szerelmes éberségével nézett utána: látta élénk, skót kockás szoknyáját, látta, ahogy vöröses haja a pulóver hátát verdesi, látta tejfehér bőrét – még egy friss forradást is látott a lábikráján, meg hogy a jobb lábán, a cipő fölött fényes arany bokaperec veri vissza a nap sugarait. Ez az utolsó benyomás valamilyen ismeretlen okból újabb érzelemtolulást váltott ki; a hullám olyan erős volt, hogy ismét a korlát után kellett nyúlnia. A formátlan, sodró erejű érzés szerencséjére irgalmasan rövid életű volt: talán a nemi vágy adott magáról korai hírt néhány másodperc erejéig, anélkül hogy teste tudomást vett volna róla, hiszen a belsőéi választású mirigyek még álomtalanul szunnyadtak benne, és mégis: amit ezekben a másodpercekben érzékelt, a nyári hővillámnál is tüzesebben csapott át rajta.

Valami fura hang bukott ki a torkán, aztán elesett öregemberként lebotorkált a lépcsőn, megállt, és a lány után nézett, amíg az balra fordulva el nem tűnt az iskolaudvart a járdától elválasztó magas sövény mögött.

4

Ben csak néhány pillanatig ácsorgott; aztán, miközben a gyerekek visongó csoportokban száguldottak el mellette, eszébe jutott Henry Bowers, és gyorsan megkerülte az épületet. Átvágott a kicsik játszóterén, menetközben megzörgette a hinta láncait és átugrotta a libikókát, majd kilépett a Charter utcára nyíló kisebb kapun, és balra fordult, vissza sem nézve a nagy kőtömegre, amelyben az elmúlt kilenc hónap során hétköznapjai java részét töltötte. A bizonyítványt hátsó zsebébe tűrte, és fütyörészni kezdett. Elhaladt vagy nyolc háztömb előtt, de úgy érezte, edzőcipőjének gumitalpa még csak nem is súrolja a kövezetet.

Éppen elmúlt dél, amikor kiengedték az iskolából, de tudta, hogy a mamája hat előtt nem ér haza; péntekenként munka után egyenesen a diszkontba ment, így hát a nap hátralévő része az övé!

Kiment a McCarron parkba, és egy ideig elüldögélt egy fa alatt. Semmit nem csinált, csak olykor elsuttogta magának: – Szeretem Beverly Marshot – s valahányszor ezt kimondta, egyre mámorosabbnak és álmatagabbnak érezte magát. Később, éppen amikor egy csomó fiú özönlött be a parkba, majd két csapatra oszlottak egy alkalmi baseballmeccshez, és megtárgyalták az elsőés utolsó ütések rendjét, ő kétszer is azt suttogta: – Beverly Hanscom –, de utána hasra kellett vetnie magát a fűben, hogy lehűtse izzó arcát.

Kisvártatva felállt, és elindult a parkban a Costello sugárút felé. Még öt sarok, és máris ott van a könyvtárnál, ahová – ebben majdnem bizonyos volt – eleve is készült. Már csaknem kiért a parkból, amikor egy Peter Gordon nevű hatodikos meglátta, és utánakiáltott: – Hé, csöcsös! Nem jössz játszani? Kéne még egy jobbszélső! – Az élcet kirobbanó nevetés fogadta, Ben pedig szedte a lábát, ahogy csak bírta, úgy húzva be a nyakát, mint a páncéljába rejtőző teknősbéka.

Mindent egybevetve még így is szerencsésnek mondhatta magát; éppúgy megeshetett volna, hogy a fiúk üldözőbe veszik, talán csak azért, hogy megkergessék, de akár földhöz is teremthették volna, hogy lássák, elbőgi-e magát. Most azonban lefoglalta őket a meccs megszervezésének szertartása, elvégre a nyár első mérkőzésére készültek; Ben pedig szíves-örömest átengedte nekik a terepet, és ment tovább a maga útján.

Háromsaroknyit tett meg a Costello sugárúton, amikor az egyik ház sövénye alatt valami érdekeset pillantott meg, ami talán még haszonnal is kecsegtetett: egy felhasadt, ócska papírzsákból üvegek kandikáltak elő. Ben a lábával kibökdöste a zsákot a járdára, és úgy érezte: ma valóban rámosolygott a szerencse. A zsákban négy sörösüveg és négy nagy szódásüveg volt. A szódásüvegek darabja öt centet ér, a Rheingold sör üvegje kettőt. Huszonnyolc cent hever csak úgy egy sövény alatt, várva, hogy valami mázlista srác arra járjon és felszedje!

– Nahát az én leszek – mondta boldogan Ben, nem is sejtve, mi mindent tartogat még számára ez a nap, és már ügetett is tovább, magához ölelve a papírzsákot, hogy tovább ne szakadjon. Egy sarokkal arrébb volt a Costello sugárúti ABC, Ben szépen bement, készpénzre váltotta az üvegeket, a készpénz java részét pedig átváltotta cukorkára.

Ott állt a filléres édesség kirakatánál, rámutatott erre-arra, s mint mindig, most is gyönyörűséggel hallgatta a csapágyon gördülő tolóajtó harákoló surrogását. Beszerzett öt piros és öt fekete rúd medvecukrot, tíz rúd árpacukrot (egy centért kettő járt), egy ötcentes gyümölcspasztilla-csíkot, amelyen öt sorban öt-öt szem pasztilla volt, és közvetlenül a papírból kellett bekapni, továbbá egy csomag Fincsi gumicukrot, valamint egy csomag Pezt, hogy majd otthon betöltse a pisztoly formájú kilövőbe.

Boldogan távozott, kezében a jól megtömött barna papírzacskóval, és az új farmer jobb zsebében még mindig csörgött négy cent. Ám ahogy ránézett az édességgel megrakott zacskóra, egyszer csak felszínre nyomakodott egy gondolat

(ha ennyit zabálsz, Beverly Marsh rád se néz többé)

ám a gondolat olyan kellemetlen volt, hogy inkább elhessentette. Elég könnyen ment; ez a szegény kis gondolat már megszokta, hogy háttérbe szorítsák.

Ha valaki netán megkérdezi: – Mondd, Ben, nem vagy te nagyon magányos? – bizonyára őszinte meglepetéssel nézett volna vissza az illetőre. Ez a kérdés még csak meg sem érintette soha. Barátai ugyan nem voltak, de voltak könyvel, és voltak álmai; meg ott voltak a Revell modelljei meg a Lincoln építőszekrénye, amelyből sokfajta szerkezetet állított össze. A mamája nemegyszer elámult, hogy Ben kockaházai sokkal jobban festenek, mint a szakértő tervek nyomán készült igazi házak. Volt egy egészen tisztességes Merklin készlete is, és azt remélte, hogy októberben, a születésnapjára a Szuper-Technokidet is megkapja. Azzal még autót is barkácsolhat igazi seb váltóval, és olyan órát, amelyik valóban jár. – Hogyhogy magányos? – kérdezett volna vissza őszinte értetlenséggel.

A vakon született gyereknek fogalma sincs fogyatékosságáról, amíg valaki fel nem világosítja, és még akkor is legföljebb elméletileg gyanítja, mit is jelent a vakság; ezt igazán csak az érti meg, aki korábban látott. Ben Hanscom sem érzékelte a magányt, éppen mert egész addigi életében magányos volt. Ha ezt az állapotot csak frissiben tapasztalta volna meg, vagy az valamilyen határozottabb formát ölt, akkor talán megérti, miről van szó, ám a magány egész addigi életét kitöltötte és egyszersmind átfogta; állandó adottság volt, olyan természetes, mint a két ízület a hüvelykujjában vagy az egyik fogának az a fura, csipkézett kis belső éle, amelyet, ha elfogta az idegesség, rögtön tapogatni kezdett a nyelvével.

Beverly csak édes álom; a cukorka viszont édes valóság. A cukorka az ő igazi barátja. Ezért hát elküldte azt a bizonyos tolakodó gondolatot boldogabb tájakra, az pedig engedelmesen, zokszó nélkül elkotródott; és Ben a Costello sugárúti ABC meg a könyvtár között szépen befalta a zacskó egész tartalmát. A Pezt eredetileg valóban meg akarta menteni az esti tévénézéshez – szerette egyesével betölteni a plasztik kilövőszerkezetbe, élvezettel hallgatta a kis belső rugó engedelmes kattanását, s leginkább azt élvezte, ha egyenként lőhette szájába a cukorkát, mintha édes lövedékekkel követne el öngyilkosságot. Ma este a Viharmadarak van műsoron, Kenneth Tobeyval a rettenthetetlen helikopterpilóta szerepében, utána következik a Merítőháló, valódi bűnügyekkel, amelyekben csak a neveket változtatják meg, az áldozatokat kímélendő, s ezt követi kedvenc zsarusorozata, az Országúti őrjárat, Dan Matthews rendőr sztárszerepében Broderick Crawforddal. Broderick Crawford volt Ben saját különbejáratú hőse, mert gyors, mert ravasz, mert vele senki sem merészel packázni – és ami a lényeg: mindennek tetejébe még kövér is.

Ben elért a Costello sugárút és a Kansas utca sarkára, és átkelt a túloldalra, a könyvtárhoz. A könyvtár valójában két épületből állt; az elülső régi kőépületet 1890-ben emelték valamelyik épületfamágnás pénzén, míg a hátsó, új, alacsony homokkőépületben a gyermekkönyvtár rendezkedett be. A kettőt üvegfolyosó kötötte össze.

A városközponthoz már egészen közeli Kansas utca egyirányú lévén, Ben csak jobbra nézett, mielőtt átment a kocsiúton. Ha balra is pillant, csúnya megrázkódtatásban lett volna része. Egy sarokkal arrébb, a derryi kultúrközpont pázsitján, egy terebélyes öreg tölgy árnyékába húzódva hárman álltak: Böfi Huggins, Victor Criss, valamint Henry Bowers.

5

– Kapjuk el, Hank – mondta Victor szinte lihegve. Henry nézte, ahogy a dagadt kis fütyi átlohol az úttesten; látta, ahogy reng a pocakja, a segge, mint egy lányé, úgy vonaglik az új farmerében, s hátul, a fején úgy hajladozik ide-oda egy hajtincs, mint a játékboltban kapható önmozgó rugó – és közben felbecsülte a távolságot hármójuk és Hanscom, illetve Hanscom és a könyvtár között. Úgy gondolta, alighanem elcsíphetnék, még mielőtt bemenekülhetne a könyvtárba, bár még képes és ordibálni kezd – kitelik a kis nyamvadéktól. Ez esetben közbeléphet valamelyik felnőtt járókelő, márpedig Henry kerülni akart minden feltűnést. Az a dög Douglas közölte vele, hogy matekból is, angolból is meghúzzák, és csak akkor engedi át, ha nyáron négyhetes tanfolyamon pótolja a mulasztottakat. Henry sokkal szívesebben ismételt volna osztályt; akkor legalább egyetlen veréssel megússza. Ha viszont a kis gazdaság legsűrűbb négy hetében napi négy órát az iskolában tölt, akkor a papája legalább fél tucatszor látja el a baját, ha nem többször. És Henry csak azért törődött bele e komor kilátásokba, mert elhatározta, hogy még ma délután előlegben áthárítja a rá váró ütlegeket erre a dagadt kis buzijelöltre. Mégpedig kamatostól.

– Ez az, menjünk! – kiáltotta Böfi.

– Jobb, ha megvárjuk, amíg kijön.

Figyelték, ahogy Ben kinyitja az egyik nagy, kétszárnyú ajtót, és belép az épületbe, aztán leültek, szívták a cigarettát, ügynökviccekkel szórakoztatták egymást, és várták, hogy a kiszemelt áldozat ismét felbukkanjon.

Merthogy előbb-utóbb kijön, az biztos. És akkor majd elátkozza a percet is, amikor a világra jött. Erről maga Henry Bowers fog gondoskodni.

6

Ben nagyon szerette a könyvtárat.

Szerette, hogy odabenn mindig hűvös van, még a hosszú, meleg nyár legforróbb napján is; szerette a morajló csendet, amelyet csak néha tört meg egy-egy elsuttogott szó; szerette, ahogy a könyvtáros pecsétje fojtottan súrlódik a könyvekhez és a látogatójegyekhez; szerette a lapok zizzenését a folyóirat-olvasóban, ahol öregemberek mélyedtek el a hosszú rúddá sodort újságokban. Szerette még a fényt is, amely délutánonként ferdén tűzött be a magas, keskeny ablakokon, téli estéken pedig lomha tócsákba gyúlt a láncon függő gömblámpák alatt, miközben odakinn jajongott a szél. Szerette a könyvek fűszeres, kissé titokzatos szagát. Néha átsétált a felnőttkönyvtár tömött polcokkal zsúfolt termein, nézte a sok-sok ezer kötetet, és elképzelte, hogy mindegyik külön világ, amely emberi életeket zár magába; mint ahogy néha, az október végi délután füstszagú, párásan izzó korai alkonyában, a látóhatár peremén vékony narancssárga vonallá szűkült napot bámulva is úgy ment végig az utcájukon, hogy elképzelte az ablakok mögött zajló életet – az embereket, amint nevetnek, veszekednek, virágot rendeznek, enni adnak a gyerekeknek vagy a háziállatoknak, vagy a képernyőt bámulva a saját hasukat tömik. Élvezte, hogy a régi épületet a gyerekkönyvtárral összekötő üvegfolyosó többnyire még télen is jó meleg, kivéve, ha néhány napon át borús volt az idő; Mrs. Starrett, a gyerekkönyvtár vezetője elmagyarázta, hogy ez az üvegházhatás miatt van így. Bennek borzasztóan tetszett ez az elmélet; hosszú évek múlva, miután már felépítette Londonban a BBC szenvedélyes vitákat kavaró kommunikációs központját, akár száz évig is törheti a fejét az utókor, mert csak maga Ben tudta, hogy a kommunikációs központ nem más, mint a derryi nyilvános könyvtár üvegfolyosója, élére állítva.

Ben a gyerekkönyvtárat is szerette, neki az teljességgel híján volt a régi könyvtár oly kedves félhomályos varázsának. Itt nem voltak gömb alakú lámpák, és hiányoztak a kanyargós vas csigalépcsők is, amelyek olyan keskenyek voltak, hogy ketten nem fértek el rajtuk; az egyiknek mindig a korláthoz kellett lapulnia. A gyerekkönyvtár világos volt és derűs, és hasztalan függtek mindenütt az ITT UGYE MI IS CSENDBEN MARADUNK? táblák, azért mindig hallatszott valami zsongás, főleg a Micimackó-sarokból, ahol a picik nézegették a képeskönyveket. Amikor Ben aznap betoppant, éppen kezdődött a meseóra; Miss Davies, a csinos fiatal köny vtárosnő a „Három zsémbes bakkecské”-t olvasta fel.

Ki tipeg-topog az én hidamon? – kérdezte Miss Davies, a mesében szereplő törpe mély, morgó hangját utánozva. Néhány apróság száját eltakarva vihogott, de a legtöbbje csak nézte ünnepélyesen komoly arccal a fiatal nőt, éppúgy elfogadva a törpe hangját, mint a saját álmaikban megszólaló hangokat, és megigézett tekintetükben ott bujkált a tündérmese örök varázsa: vajon felfalja-e a szörnyeteg a hőst – avagy a hős jár-e túl a szörnyeteg eszén?

A falakon mindenütt élénk színű poszterek lógtak. Egyikükön egy jó kisfiú sikálta a fogát oly buzgón, hogy a szája úgy habzott már, mint a veszett kutyáé; a másikon egy rossz kisfiú fújta a cigarettafüstöt (HA MEGNÖVÖK, ÉN IS OLYAN BETEG SZERETNÉK LENNI, MINT AZ APUKÁM, szólt a felirat); emitt csudaszép fényképen milliónyi apró fénypontocska csillogott-villogott a sötétben. A kép aláírása így hangzott:

EGYETLEN SZÉP GONDOLAT

EZER GYERTYÁT LOBBANT LÁNGRA.

Ralph Waldo Emerson

Több plakát is felhívta a figyelmet: VÁR A CSERKÉSZ MOZGALOM! Egy másik arról tudósított, hogy A MAI LÁNY-KLUBOKBAN SZÜLETNEK A HOLNAP ASSZONYAI. Kiragasztott íveken lehetett feliratkozni a softballcsapatba vagy a kultúrház gyermekszínjátszó társulatába. No és persze ott volt a plakát, amely felszólította a gyerekeket: CSATLAKOZZ A NYÁRI OLVASÓMOZGALOMHOZ! Ben lelkes híve volt ennek a mozgalomnak. Aki feliratkozott, kapott egy US A-térképet, és minden könyvért, amelyről elolvasás után írásos beszámolót is készített, járt egy, valamely államot jelképező matrica, amit fel lehetett nyalni a térképre. A matricához gazdag dokumentáció is társult, például az illető állam jelképes madaráról és virágáról, de az is kiderült belőle, hogy az állam melyik évben csatlakozott az államszövetséghez, és adott-e elnököt az országnak. Ha a térképen mind a negyvennyolc hely betelt, akkor a buzgó gyűjtő ajándékkönyvet kapott. Igazán csuda jó üzlet. Ben éppen arra készült, hogy megfogadja a plakát javaslatát: „Ne vesztegesd az időt, jelentkezz még ma!”

A tarkabarka, barátságos képi zűrzavarból a maga nyers egyszerűségével kirítt egy további, a kölcsönzőpultra ragasztott plakát. Ezen nem volt se tréfás rajz, se tetszetős fotó, csak fekete betűk a vastag fehér papíron:

EL NE FELEJTSD:

ESTE HÉT UTÁN

KIJÁRÁSI TILALOM!

DERRY VÁROS RENDŐRSÉGE

Ben már a plakát puszta megpillantásától is libabőrös lett. Megkapta a bizonyítványát, szorongott Henry Bowers miatt, szót váltott Beverlyvel, és ráköszöntött a vakáció annyi izgalom érte egyetlen nap alatt, hogy teljesen megfeledkezett a kijárási tilalomról – és a gyilkosságokról.

Az emberek vitatkoztak ugyan, hány is történt, de abban egyetértettek, hogy az elmúlt tél óta legalább négy – illetve öt, ha George Denbrought is beleszámítják (bár sokan azt hangoztatták, hogy a kis Denbrough fiú halála inkább valami fura, rejtélyes baleset lehetett). Az első olyan eset, amely felől senki sem kételkedett, Betty Ripsoné volt, akire karácsony másnapján bukkantak rá, a Külső Jackson utcai autópálya-bejárat építési területén. A tizenhárom éves kislányt a sáros földbe fagyva, szörnyűségesen megcsonkítva találták meg, bár ezekről a részletekről nem írt az újság, és nem is akadt felnőtt, aki Ben előtt ilyesmit szóba hozott volna; éppen csak felcsipegette, innen-onnan elkapott beszélgetésfoszlányokból.

Három és fél hónappal később, nem sokkal a pisztránghalászat időszakának kezdete után, egy Derrytól húsz mérfölddel keletre serénykedő halásznak megakadt a horgán valami, amit először botnak hitt, de aztán kitűnt, hogy egy lány kezét, csuklóját és a karjának vagy tíz centiméteres csonkját fogta ki. A horog a hüvelyk- és a mutatóujj közti lágy rostszövetbe akaszkodva talált rá a szörnyűséges zsákmányra.

Cheryl Lamonica testének többi részét húsz mérfölddel lejjebb találta meg az állami rendőrség; a test egy fában akadt fenn, amely előző télen zuhant a folyóba. Csak a puszta véletlennek volt köszönhető, hogy a tavaszi áradás nem sodorta magával a tetemet a Penobscotba, és onnan ki a tengerre.

A Lamonica lány tizenhat éves volt. Derryben élt, de nem járt iskolába, mivel három évvel korábban egy Andrea nevű leánygyermeknek adott életet. A gyermekkel együtt otthon, a szüleinél lakott. – Cheryl néha megvadult, de alapjában jószívű lány volt – magyarázta a rendőröknek a zokogó apa. – A kis Andi egyre kérdezi, hol az anyukája, és én nem tudom, mit feleljek neki.

A lány eltűnését öt héttel a holttest megtalálása előtt jelentették be. A halálesettel foglalkozó nyomozók abból a logikusnak tetsző feltevésből indultak ki, hogy Cheryl Lamonicát valamelyik fiúja gyilkolta meg – volt belőlük épp elég. Néhányan a Bangor melletti légibázisról jöttek. – Általában nagyon rendes fiúk voltak mondta Cheryl mamája. Az egyik ilyen „rendes fiú” egy negyvenéves repülőezredes volt, aki asszonyt és három gyereket hagyott Új-Mexikóban. Egy másik éppen a shawshanki börtönben ült fegyveres rablásért.

Valamelyik szeretője volt, gondolták a rendőrök. Vagy egy idegen. Vagy valami perverz erénycsősz.

Ha netán az utóbbi feltevés volt a helyes, akkor az illető a fiúkat is óvta. Április végén egy középiskolai tanár természetjárásra indult nyolcadik osztályos tanítványaival, amikor a Merit utcán észrevette, hogy a csatornanyílásból két vörös surranó és egy kék kordbársony játszónadrág szára kandikál elő. Az utcának ezt a végét fűrészbakokkal zárták el. Tavaly ősszel buldózerek törték fel az aszfaltot, mert ide tervezték az északra, Bangor felé tartó autópálya másik bejáratát.

A holttest a hároméves Matthew Clementsé vplt, akinek eltűnését előző nap jelentették be a szülei. (A fényképe meg is jelent a derryi Híradó aznapi számának címoldalán: a képen eleven, sötét hajú kissrác vigyorog a lencsébe, hetykén félrecsapott Red Sox-sapkával a fején.) A Clements család a város túlsó végén, a Kansas utcában lakott. Az anya, akit úgy letaglózott a gyász, hogy a hangja mintha egy üvegbura dermedt nyugalmából szólt volna ki, elmondta a rendőröknek: Matty a triciklijén száguldozott fel-alá a járdán, a házuk két oldala mentén; Clementsék ugyanis éppen a Kansas utca és a Kossuth köz sarkán laktak. Ó, az anya éppen bement, hogy a mosott ruhát a szárítóba tegye, és mire legközelebb kinézett az ablakon, Matty eltűnt; csak a felborult tricikli hevert a járdaszéli fűben. Az egyik hátsó kerék még lustán forgott; az anya szeme láttára állt le végre.

Borton rendőrfőnöknek ennyi éppen elegendő volt. Másnap este, a városi tanács rendkívüli ülésén azt javasolta, hogy este hét órától rendeljenek el kijárási tilalmat. A tanács egyhangúan elfogadta a javaslatot, amely már másnap életbe is lépett. Ahogy arra a Híradó riportja felhívta a figyelmet: ajánlatos, hogy a kisgyermekekre ezentúl a nap minden órájában „szakértő felnőtt” ügyeljen. Éppen egy hónappal ezelőtt Ben iskolájában is diákgyűlést hívtak össze; a rendőrfőnök kiállt a színpadra, és hüvelykujját derékszíjába akasztva biztosította a gyerekeket, hogy semmi okuk az aggodalomra, amennyiben betartanak néhány egyszerű szabályt: ne elegyedjenek szóba idegenekkel, csak nagyon jó ismerős kocsijába szálljanak be, véssék eszükbe, hogy „Legjobb barátod a rendőr” – és meg ne szegjék a kijárási tilalmat.

Két héttel ezelőtt egy fiú, akit Ben éppen csak látásból ismert (az illető a párhuzamos ötödikbe járt),.bekukkantott a Neibolt utcai lefolyócsatornába, és úgy látta, mintha egy nagy hajcsomó libegne a felszínén. A fiú, akit vagy Frankié vagy Freddy Rossnak (esetleg Rothnak) hívtak, éppen kincsvadászatra indult a maga szerkesztette műszerrel, amelynek a GUMI VARÁZSPÁLCA nevet adta; ahogy emlegette, szinte érződött, hogy a név csupa neonfényes nagybetűvel vésődött az agyába. A GUMI VARÁZSPÁLCA egy nyírfavessző volt, a végén nagy csomó összegyúrt rágógumi. Szabad idejében Freddy (vagy Frankié) ezzel a pálcával kóborolt Derry utcáin, s minden csatornanyílásba és lefolyócsőbe belekukkantott. Néha pénzt talált – többnyire egy-centeseket, de hébe-hóba egy tízcentest, sőt negyeddollárost is (ez utóbbiakat valamilyen, csak általa ismeretes okból „parti szörnyeknek” nevezte). Mihelyt megcsillant a pénzdarab, Frankie-vagy-Freddy és a GUMI VARÁZSPÁLCA akcióba lendült. Csak le kellett dugni a pálcát a rácson, és a fiú már a zsebében is érezhette a zsákmányt.

Benhez már régen eljutott Frankie-vagy-Freddy és a rágógumis pálca híre – jóval azelőtt, hogy a gyerek, mint Veronica Grogan holttestének felfedezője, egy csapásra rivaldafénybe került. – Igazából ocsmány alak – súgta meg Bennek egy Richie Tozier nevú srác a nagyszünetben. Tozier cingár, szemüveges gyerek volt; Ben meggyőződése szerint szemüveg nélkül annyit se látna, mint a vaksi Mr. Magoo a rajzfilmsorozatban. A vastag lencse mögött a felnagyított szempárban örökösen bizonytalan, álmélkodó kifejezés bujkált. Ráadásul hatalmas lapátfogakkal áldotta meg a végzet; emiatt csúfolták Hódpofának. Amúgy Freddy-vagy-Frankie-vel járt egy osztályba. – Egész nap a csatornákban kotorászik azzal a bottal, és aztán este leeszi róla a rágót.

– Hú de gusztustalan! – rikkantotta Ben.

– Beletrafáltál – közölte Tozier, és elpályázott.

Frankie-vagy-Freddy ide-oda mozgatta a GUMI VARÁZSPÁLCÁT a lefolyó rostélyán át, mert azt hitte, parókára bukkant, és úgy gondolta: ha szépen megszárítja, esetleg megajándékozhatná vele a mamáját a születésnapján. Néhány percen át hasztalan piszkálta-böködte az izgalmas tárgyat, és már éppen fel akarta adni, amikor egyszer csak egy arc lebegett elő a csatorna vizének sötétjéből. Az arc viaszfehér volt, száraz falevelek tapadtak hozzá; s a merev szempár gödrébe beette magát a piszok.

Freddy-vagy-Frankie még akkor is üvöltött, amikor hazaért.

Veronica Grogan negyedik osztályos volt a Neibolt utcai egyházi iskolában, amelyet, Ben anyja megfogalmazásában, a „jézuskodók” tartottak fenn. Azon a napon, amelyen eltemették, éppen tízéves lett volna.

Ε legfrissebb rémtörténet hallatán Arlene Hanscom este bevitte Bent a nappaliba, leült mellé a díványra, majd megfogta a fia kezét, és nagyon komolyan a szemébe nézett. Ben, ha kissé feszengve is, viszonozta a pillantását.

– Mondd csak, Ben – szólalt meg az asszony –, van neked magadhoz való eszed?

– Azt hiszem, van, anyu – mondta Ben. Egyre kényelmetlenebbül érezte magát, mert fogalma sem volt, mire akarhat kilyukadni a mamája, akit még soha nem látott ilyen komolynak.