/ Language: Hungary / Genre:antique

Torony-2-A hármak elhívatása

Stephen King

*A harcos* -ban megismert Roland sebesülten, betegen, ám rendíthetetlenül halad célja, a titokzatos Setét Torony felé. Kietlen, veszélyekkel terhes vidéken visz az útja, ahol váratlanul egy ajtóba ütközik, amely az 1980-as évek New Yorkjába nyílik. A harcosnak át kell mennie ebbe a másik világba, hogy elhívja magával segítőtársait, akiket a feketébe öltözött ember cigánykártyán megjósolt neki. Így fonódik össze Roland, a harcos, Eddie Dean. a drogcsempész, Odetta Holmes, a gyönyörű, okos, ám egy balesetben megnyomorodott fekete lány, valamint Jack Mort, a gyilkos hajlamú könyvelő sorsa. A hármak elhívatása lélegzetelállító kalandokban bővelkedő, az „elmozdult világokban" játszódó könyv, amely, bár nem zárul le benne a főhősök sorsa, mégis élvezetes olvasmány.

Stephen King

A HÁRMAK ELHÍVATÁSA

A SETÉT TORONY

2. kötet

(Tartalom)

ROLAND VITÉZ A SETÉT TORONYHOZ ÉRT

(lásd Edgar dalát a Lear királyban)

I

Tüstént gyanús volt, hogy félrevezet

E gúnyos-szemű, dér-vert nyomorék,

S míg mohón leste: a hazug beszéd

Rászed-e, száját rosszul leplezett

Öröm fintora reszkettette meg,

Hogy tőrbecsal s lesz újabb martalék!

II

Hisz botjával mi másért állt meg itt,

Mint hogy megcsaljon minden elmenőt,

Rászedje, aki itt találja őt,

S az utat kérdi?! – Vártam: vicsorít,

Mint egy halálfej, mankója pedig

Sírjeleket kaparva porba bök,

III

Ha tanácsát követem e kopár

És baljós tájon, hol – mint híre van

A Setét Torony áll. S mégis: magam

S békülten indultam meg erre, már

Nem dics s remény, csak az örömsugár

Vont, hogy – így vagy úgy – végezzem utam.

IV

Mert mit világ-vég vándorútjai

S évek szültek: reménységem legott

Köddé mállt s emez új céltól kapott

Szilaj örömet nem olthatta ki.

Nem is próbáltam elcsitítani

Szívem, mely tombolt, hogy elbukhatott.

V

És mint beteg, ha közel a halál,

S holtnak is vélik, míg csordul s apad

Könnye, elhagyván a barátokat,

S hallja, hogy egy a mást kihívja már

Levegőzni (mert „vége van” s „habár

Sírunk, a halál csak halál marad”),

VI

S hall suttogást, hogy vajon van-e hely

A sírok közt, s mely nap lesz üdvösebb

Vég-útra vinni a holttetemet,

Zászló- s fegyvervivőt sem hagyva el,

S ő mindent ért s csak azért esdekel:

Ne csúfolná meg őket, s halna meg! –

VII

Így én is – megszenvedve utamon,

Kudarc-jóslattal, s mint kinek neve

Ama „Had” hős-sorába írva be,

Kiket a Setét Torony titka von –

Jobbnak véltem ha mint ők, elbukom,

Bár nem tudtam, hogy méltó leszek-e.

VIII

S lemondó-csendesen fordultam át

Az úton álló torzalak előtt

Az ösvényre. Egész nap szürke köd

Úszott a tájon s terjedt mindtovább

Az est, kilőve kancsal sugarát,

Hogy lássa még a pusztába veszőt.

IX

Mégis: nem tett foglyává hamarabb

A sík, csak amikor hátam megett

– Visszafordítván tekintetemet –

Eltűnt az út. Körül vak puszta csak,

Csak puszta nyúlt a messzi ég alatt.

Indulhattam. Nem volt, mi mást tegyek.

X

Indultam hát. S nem volt még – úgy hiszem –

Ily sorvadt táj. Mert itt semmi se nőtt!

Virág? – Cédrus sem volna meglepőbb!

Úgy tűnt, hogy csupán konkoly s gyom terem

És szórja magvát, itt, hol senki sem

Bánja, s kincs volna egy hitvány bürök!

XI

Nem! – Tunyaság, sorvadás és beteg

Gúny osztozott e tájék térein.

„Nézz vagy ne nézz!” – szólt a Természet – „Ím,

Minden mindegy: én nem segíthetek,

Várom az izzó végítéletet,

Majd az perzsel fel s költi foglyaim!”

XII

S ha egy-egy kóró magasabbra nőlt:

Törten kókkadt feje, hogy társai

Ne gyűlöljék. S mi lyuggathatta ki

Az aszott lapukat, nem hagyva zöld

Reményt sehol? Szörny volt, mi itt elölt

Mindent-mindent, szörnyű dühvel teli.

XIII

Gyér volt a fű, mint szőr a pokloson,

Ritkásan bújt ki elszáradt hegye,

A föld meg mintha vért szítt volna be,

S egy dülledt-csontu ló állt ott vakon

S hőkölt – miért is járt e tájakon? –,

Pokol-ménesből kimustrált gebe.

XIV

Élt még? – Inkább úgy tűnt, hogy csak tetem:

Meredt és ösztövér, sokráncu nyak,

Zárt szem a rőt homloksörény alatt. –

Ritka ily torzság s bú együttesen,

Dög ennyire nem borzasztott sosem,

Mert ennyi kín csak vétekből fakad.

XV

S szemhúnyva lestem, mit kér benn a szív.

S mint a küzdő, ki elébb bort kiván,

Szomjaztam régi, boldog és vidám

Korom, hogy aztán bírjam majd, mi hív.

A bajnok töpreng, s csak utána vív:

Jöjjön, mi jön, a régvolt íz után!

XVI

Jaj! – Cutberth-et idéztem, a remek

Pirospozsgás és szőke cimborát,

S éreztem is már szinte, mint fon át

Karja – hogy el ne hagyjam helyemet –

Mint rég. De egy éj, és ő kegyveszett!

Hevem hűlt s szívem vacogott tovább.

XVII

Majd – mint avatásán – a hajdani

Gáncstalan lovag: Giles ötlött elő.

Ki merné azt – hetvenkedett –, mit ő?!

De vált a szín. Mellére valami

Hóhér papírt tűz. Lovagtársai

Nézik. Leköpdösött, rongy hitszegő!

XVIII

Ily múltnál a jelen is többet ér; –

Tovább homályba-fúlt ösvényemen!

Se hang, se fény, meddig csak lát a szem.

S míg lestem: száll-e bagoly s denevér

Az éjben, emlékeim a fenyér

Elverte, elterelte hirtelen.

XIX

Keresztbe folyt egy kis, sebes patak,

Váratlanul, mint kígyó hogyha jön,

S nem lágyan – noha lagymatag mezőn –,

Hisz fürdethetett volna ez a hab

Izzó ördög-patát is, oly harag

Vitte tajtékzón, örvény-pörgetőn.

XX

Mily csekély víz s mi vad! – A part felett

Pár satnya, guggoló égerbokor

S pár ázott fűz szorongott s dőlt komor-

Némán a vízre: öngyilkos sereg;

S mi – bármiképp – gyötrőjük lehetett:

Érzéketlen futott a vízsodor.

XXI

Míg átkeltem – egek! – mi félelem

Járt át, hogy lábam hulla-főre lép,

Vagy meder-mérő gerelyem nyelét

Szakállába s hajába tekerem.

Vizipatkányt döftem le? – énnekem

Úgy tűnt, más hangot hallok: kisdedét.

XXII

Öröm volt partot érnem ideát! –

Bár reményem, hogy szebbet: puszta köd.

Miféle harcon milyen küszködők

Tiprása gyúrt e partból pocsolyát?

Mint a varangyok lúggal-tele kád

Mélyén, hiúzok izzó rács között,

XXIII

Úgy vívhattak meg itt e part alatt.

De mért épp itt a tágas sík helyett?

Se ki, se be egy lábnyom sem vezet.

Tán beléndek tüzelte agyukat,

Mint a török a gályarabokat,

Küldvén zsidókra keresztényeket.

XXIV

S amott mi az, egy kőhajtásnyira,

Mily szörnyű gépezet? – Vas-ék? Kerék?

Borona, mely selyemként összetép

Még embert is? Tán Tophet holmija

Elhagyva gondtalan, vagy épp hogy a

Rozsdától fenjék eltompult hegyét?

XXV

Egy rönkmező jött; erdőség helye,

Leendő láp, most inkább tompa sík

Földség (elmezavart bolondozik

Ekképp: épít, ront, nincs még kész vele,

De odahagyja!) – s széjjel, körüle,

Zsombék, iszap, kő, homok s puszta szík.

XXVI

S szederjes foltok, vad és vak szinek

Jöttek, majd egy sovány, kopaszra-mállt

Sáv, mely mohos volt s szömörcsösre vált,

S egy holt tölgy: odva mint a szájüreg,

Mely a halálra tátva felreped

S meghal, bár elrettenti a halált.

XXVII

Oly távol volt a cél, mint egykoron...

A messzeségben semmi, csak az éj,

És semmi jel. S ekkor egy ösztövér

Nagy, fekete madár, Apollyon

Barátja szállt el sárkány-szárnyakon

S fejem súrolva: tán a várt vezér?

XXVIII

Mert fölpillantván látnom lehetett

A szürkületben is, hogy mindenütt

Hegy vesz körül – ha egy kopár gyepüt

Hepehupákból így illethetek.

Mint lephettek meg így? Ki fejti meg?

S úgy tűnt, kijutnom sem lesz egyszerűbb.

XXIX

Mert felrémlett, hogy talán démoni

Rontás ült rám, Isten tudja, hogyan,

S rossz álom az egész. Aztán utam

is megszakadt. S kezdtem lemondani

Megint, s ím, kattant bennem valami

Mint csapda kattan s a vad fogva van...

XXX

S lángjával a felismerés bejárt:

Ez az a hely! – jobbról a két zömök

Domb, mint bikák, egymásba-öklelők,

Balról magas hegy... Ilyen ostobát! –

Mint alhattam az oly régóta várt

S egy élet óta vágyott kép előtt?!

XXXI

Közbül pedig a Torony állt maga!

Tömzsi torony – mint bolond szíve – vak;

Barna kövének párja nem akad

Sehol. A vihar gonosz démona

Mutatja így meg a hajósnak a

Szirtet, ha már a bárka beszakad...

XXXII

Nem láttam volna? Tán mert este volt?

De hisz a nappal újra visszatért,

A tűnő fény egy résen át elért:

Óriás vadászként meglapult a domb,

Lesve, hogy a vad vackából kiront.

„Döfd le már, rajta, rajta, ne kiméld!”

XXXIII

Vagy nem hallottam volna? De hiszen

Mindenütt kongás, lárma kelt.

Nevek Idézték az eltűnt vitézeket.

Ez erős volt, az félelemtelen,

Amaz szerencsés – s rég nincs híre sem!

Egy perc minden volt kínt megzengetett.

XXXIV

S ott álltak most körül, egész tömeg,

Lesték, mint végzem, eleven füzért

Fontak körém és lángolót, s ezért

Jól láttam mindent! – Ám nem törve meg

Számhoz emeltem s fúttam kürtömet:

„Roland vitéz a Setét Toronyhoz ért...”

(Robert Browning versét

Tellér Gyula fordította)

DON GRANTNEK,

aki vállalta,hogy sorra elolvassa ezeket a regényeket

BEVEZETŐ

A hármak elhívatása a második kötete A Setét Torony című hosszú mesének. Ezt a mesét Robert Browning elbeszélő költeménye, a „Roland vitéz a Setét Toronyhoz ért” ihlette (amely viszont sokat köszönhet a Lear királynak).

Az első kötet, A harcos elmeséli, hogy Roland, egy „elmozdult világ” utolsó harcosa végül utoléri a feketébe öltözött embert... egy varázslót, akit nagyon rég üldöz – hogy milyen rég, azt még nem tudjuk. A feketébe öltözött emberről kiderül, hogy Walternek hívják, és azokban a napokban, mielőtt a világ tovahaladt volna, azt állította magáról, hogy Roland apjának barátja.

Rolandnak azonban nem ez a félig emberi teremtmény a célpontja, hanem a Setét Torony; a feketébe öltözött ember – főleg az, amit tud – csak az első lépés ama rejtélyes hely felé vezető úton.

Ki is pontosan ez a Roland? Milyen volt a világ, mielőtt „elmozdult” volna? Mi az a Torony, és miért keresi? Minderre csupán töredékes válaszokat kapunk. Roland harcos, egyfajta lovag, azok közé tartozik, akiknek meg kellett akadályozniuk, hogy a világ elmozduljon, és meg kellett tartaniuk olyan „fénylőnek és szeretettelinek”, ahogyan a harcos emlékeiben él.

Tudjuk, hogy Roland idő előtt volt kénytelen átesni a férfivá avatáson, miután rájött, hogy anyja szeretője lett Martennek, aki sokkal nagyobb varázsló volt Walternél (ő viszont Marten szövetségese volt, noha ezt Roland apja nem tudta); tudjuk, Marten szervezte meg, hogy Roland megtudja a titkot, arra számítva, hogy a fiú kudarcot vall, és „nyugatra küldik”; mi azonban tudjuk, Roland kiállta a próbát.

Mit tudunk még? A harcos világa nem nagyon különbözik a miénktől. Fennmaradtak tárgyak, például benzinkúti szivattyúk, egyes dalok (mint a „Hey Jude” vagy a „Bab, bab, zenés zöldség” kezdetű klapancia), de az amerikai vadnyugatról alkotott romantizált képre furcsán emlékeztető szokások és szertartások is.

És van egy köldökzsinór, amely valamilyen módon összeköti a mi világunkat a harcoséval. Egy hatalmas, kopár sivatag rég elhagyott szekérútja melletti pihenőállomáson Roland találkozik egy Jake nevű fiúval, aki a mi világunkban már meghalt. Egy fiúval, akit a mindenütt jelen levő (és gonosz) feketébe öltözött ember lökött le egy utcasarkon a járdáról. Jake utolsó emléke a saját világából – a mienkből –, hogy amikor egyik kezében könyvekkel, a másikban uzsonnatáskával épp az iskolába igyekezett, összezúzódott és meghalt egy Cadillac kerekei alatt.

Mielőtt utolérnék a feketébe öltözött embert, Jake ismét meghal... ez alkalommal a harcos miatt, aki életének második legfájdalmasabb választására kényszerül: úgy dönt, föláldozza jelképes fiát. A Torony és a gyermek, meglehet, a kárhozat és a megváltás közül Roland a Tornyot választja.

– Menj hát! – mondja Jake, mielőtt a mélységbe hullana. – Vannak még más világok is!

A végső összecsapás Roland és Walter között a korhadó csontoktól poros Golgotán zajlik le. A feketébe öltözött ember egy pakli cigánykártya segítségével megjósolja Roland jövőjét. A lapok egy férfit mutatnak, akinek a neve Fogoly, egy nőt, az Árnyak Hölgyét, meg egy sötét alakot, a Halált („de nem a te halálod, harcos”, mondja a feketébe öltözött ember); ez a jóslat lesz ennek a kötetnek a témája... valamint Roland második lépése a Setét Torony felé vezető nehéz úton.

A harcos azzal ér véget, hogy Roland a Nyugati Tenger partján ülve nézi a napszállatot. A feketébe öltözött ember halott, a harcos jövendője bizonytalan; A hármak elhívatása alig hét órával később kezdődik ugyanezen a tengerparton.

ELŐSZÓ

A TENGERÉSZ

A harcos felriadt zavaros álmából, amelyben folyton ugyanazt látta: a Tengerészt, abból a cigánykártyából, amellyel a feketébe öltözött ember (legalábbis állítása szerint) megjósolta az ő keserves jövőjét.

Elmerül, harcos, mondta a feketébe öltözött ember. Senki sem dob neki kötelet. Ő a fiú, Jake.

Ám ez nem lidércnyomás volt, hanem jó álom, mégpedig azért jó, mert ő volt az, aki elmerült, és ez azt jelentette, hogy ő nem is Roland, hanem Jake; márpedig ez megkönnyebbülés, mert jobb Jake-ként elmerülni, mint élni tovább önmagával, egy olyan emberrel, aki egy hideg álomért elárulta a benne bízó gyermeket.

Jól van, akkor hát elmerülök, gondolta a tenger harsogását hallgatva. Hadd merüljek el! Ám ez nem a kinti mélységek hangja volt, inkább a köveket nyaldosó víz csobogása. Ő volt a Tengerész? Ha igen, akkor miért ily közel a part? Csak nem a parton van? Ez olyan, mintha...

Dermesztően hideg víz nyaldosta a bakancsát, és fölfutott a lábszára mentén az ágyékáig. Roland szemhéja fölpattant, noha nem jéghidegre hűlt heréi ébresztették fől, amelyek hirtelen mogyorónyivá zsugorodtak, még csak nem is a rém a jobbján, hanem az, hogy eszébe jutottak a fegyverei... a fegyverei, és ami még náluk is fontosabb, a lőszerek. Átnedvesedett fegyvert gyorsan szét lehet szedni, szárazra törölni, megolajozni, ismét szárazra törölni, megint megolajozni és újra összerakni; az átnedvesedett lőszer, akár a nedves gyufa, vagy használható, vagy nem.

A rém egy mászkáló teremtmény volt, amelyet valószínűleg az előző hullám vetett partra. Nehézkesen vonszolta vizesen csillogó testét a homokon. Megvolt vagy másfél méter, és négy méterről figyelte Rolandot kocsányon lógó, üres tekintetű szemével. Hosszú, fűrészes csőre kinyílt, és különös módon emberi beszédre emlékeztető hangot hallatott, mintha panaszosan vagy kétségbeesetten kérdezgetne holmi idegen nyelven: – Did-a-csik? Dum-a-csum? Ded-a-csek?

A harcos látott már homárt. Ez itt nem homár volt, bár az általa ismert élőlények közül leginkább arra emlékeztetett halványan. Láthatólag egyáltalán nem félt. A harcos nem tudta, veszélyes-e vagy sem. Nem érdekelte önnön zavarodottsága sem, hogy pillanatnyilag képtelen volt emlékezni, hol van, hogy került ide, valóban utolérte-e a feketébe öltözött embert, vagy ez csupán álom. Csak azt tudta, hogy távolabb kell mennie a víztől, mielőtt a lőszer átnedvesedne.

Meghallotta a víz erősödő, őrlő zúgását, és elfordult a teremtménytől (amely éppen megtorpant, és fölemelte ollóit, amelyekkel eddig vonszolta magát, abszurd módon emlékeztetve egy nyílt állást – ahogy Corttól tanulták, a Becsület Állását – fölvett ökölvívóra) a tajtékkoszorúsan közeledő bukóhullám felé.

Hallja a hullámot, gondolta. Akármi legyen, füle van. Megpróbált talpra állni, ám érzéketlenné zsibbadt lába összecsuklott.

Még mindig álmodom, gondolta, ám ez a lehetőség még mostani zavart állapotában is túl csábítónak tűnt ahhoz, hogy hihessen benne. Megint föl akart állni, csaknem sikerült is, azután visszazuhant. A hullám lecsapott. Nem maradt idő további kísérletekre. Úgy próbált mászni, ahogy a jobbján vánszorgó teremtménytől látta: két kezét a földbe fúrta, és följebb vonszolta a fenekét a kavicsos parton, messzebb a hullámtól.

Ahhoz nem haladt eleget, hogy egészen maga mögött hagyja a megtörő hullámot, ám neki ennyi is elég volt. A víz csupán a bakancsát nyelte el. Csaknem a térdéig csapott, majd visszahúzódott. Talán az első sem csapott föl odáig, mint hittem. Talán...

Félhold függött az égen, elborította a pára, de volt annyi fénye, hogy Roland láthassa: a fegyvertokok túlságosan sötétek. A pisztolyok eláztak! Azt nem tudhatta, mennyire mentek tönkre, hogy csak a betárazott lőszer lett vizes, vagy a fegyverövek is. Mielőtt ellenőrizné, távolabb kell mennie a víztől. El kell...

Dod-a-csok? – hallatszott sokkal közelebbről. Míg a víz miatt aggodalmaskodott, megfeledkezett a partra vetett lényről. Körülnézett és látta, hogy alig másfél méterre van. Ollóit a kaviccsal, kagylóhéjjal borított homokba fúrva vonszolta magát előre. Fölemelte húsos, fűrészes testét, egy pillanatra skorpióra emlékeztetett, de Roland látta, hogy a farka végén nincs fullánk.

Újabb őrlő zúgás, ezúttal sokkal hangosabb. A teremtmény rögtön megállt, és magasra tartott ollókkal fölvette megint a Becsület Állásának saját értelmezésű változatát.

Ez a hullám nagyobb volt. Roland tovább vonszolta magát fölfelé a homokon, és amikor maga elé nyújtotta a kezét, az ollós lény olyan elképesztő sebességgel lódult neki, amilyet vánszorgása alapján fől sem lehetett tételezni róla.

Tüzesen lobbanó fájdalom járta át a harcos jobbját, de most nem lehetett erre gondolni. Belevágta vizes bakancsának sarkát a homokba, kezét a földbe fúrta, úgy iparkodott maga mögött hagyni a hullámot.

Did-a-csik? – érdeklődött a szörnyeteg panaszos Nem segítenél? Nem látod, milyen kétségbeesett vagyok? hangján, és Roland látta, mint tűnik el a teremtmény fűrészes csőrében az ő hüvelyk- és mutatóujjának csonkja. Ismét nekilódult, Roland még idejében rántotta el véres jobbját, hogy megmentse három megmaradt ujját.

Dum-a-csum? Dad-a-csam?

A harcos imbolyogva föltápászkodott. A lény föltépte csöpögő farmerját, föltépte a bakancs ruganyos, de vaskemény öreg bőrét, és kihasított a lábikrájából egy húsdarabot.

Fegyvert rántott, és csak akkor döbbent rá, hogy két ujja hiányzik az ősi gyilkos mozdulat végrehajtásához, amikor a revolver a homokra hullott.

A szörnyeteg mohón kapott utána.

– Azt már nem, te fattyú! – ordított rá Roland, és belerúgott. Mintha sziklatömböt ért volna a lába... egy olyan követ, amelyik harap. Leszakította a bakancs orrát, ment vele a jobb láb öregujjának nagy része és maga a lábbeli is.

A harcos lehajolt, fölkapta a revolvert, elejtette, káromkodott, végül sikerült megtartania. Ami valaha olyan egyszerű volt, hogy gondolkodni sem kellett rajta, az most közel járt egy bűvészmutatványhoz.

A teremtmény a harcos bakancsán kuporgott, tépkedte, közben értelmetlen kérdéseket tett föl. Hullám gördült a part felé, taréján a hab sápadtnak, halottnak látszott a félhold szórt fényében. A szörnyhomár abbahagyta a bakancs marcangolását, magasba emelt ollóval bokszolóállásba merevedett.

Roland fölemelte a bal kezét, és háromszor meghúzta a ravaszt. Klik, klik, klik.

Most már legalább tudta, mi a helyzet a betárazott lőszerrel.

Visszacsúsztatta tokjába a bal pisztolyt. Hogy a jobbot is el tudja tenni, a bal kezével kellett csővel lefelé fordítani, úgy pottyantotta a helyére. Vértől volt nyálkás a nyűtt vasfa markolat; vér pöttyözte az ócska farmert, amelynek térdéhez bőrszíjakkal zsinegelték oda a két pisztolytokot. Ez a vér Roland két ujjának helyéről patakzott.

Megnyomorított jobb lába még mindig túl zsibbadt volt ahhoz, hogy fájjon, de a jobb kezében tűzvész bömbölt. Az alaposan kiképzett, ügyes két ujj már felbomlóban volt a lény emésztőnedveiben, de kísérteteik azt sikoltották, hogy megvannak és égnek.

Komoly gondokat sejtek, tűnődött egykedvűen a harcos.

A hullám visszavonult. A szörnyeteg leeresztette ollóit, újabb lyukat hasított a harcos bakancsán, majd úgy döntött, hogy a lábtyű viselője sokkal ízletesebb, mint ez a leszakított bőrdarab.

Dud-a-csum? – tudakolta, és kísérteties sebességgel nyargalt feléje. A harcos úgyszólván érzéketlen lábbal hátrált, mert fölfedezte, hogy a teremtmény rendelkezik bizonyos értelemmel; talán messziről cserkészte be odalent a parton, elővigyázattal, mert nem tudhatta, mi ő, és mi telhet ki tőle. Ha a hullám nem locsolja ébrenlétre, a lény a legmélyebb álmában akár az arcát is leszakíthatta volna. Mostanra eldöntötte, hogy nem csupán ízletes, de sebezhető is; könnyű zsákmány.

Már csaknem utolérte a másfél méter hosszú, harminc centiméter magas, megközelítőleg harmincöt kilós teremtmény, amelyet éppúgy nem érdekelt semmi a húsevésen kívül, mint gyermekkorának David sólymát, ám nyoma sem volt benne a madárban tompa csökevényként lappangó hűségnek.

Bal bakancsának sarka beleütközött egy homokból kimeredő sziklába; megtántorodott, majdnem elesett.

Dod-a-csok? – érdeklődött a lény látszólag féltő gondossággal, és a harcosra meresztette kocsányon lengedező szemét, miközben ollója előrenyúlt... azután ismét hullám közeledett, az ollók Becsület Állásba emelkedtek. Most azonban kissé megremegtek, és a harcos rájött, hogy a hullám hangjára reagál, amely – legalábbis némileg – elhalkult.

Hátrálva átlépte a sziklát, azután lehajolt, amikor a hullám őrlő zúgással megtört a kavicsokon. A feje néhány ujjnyira volt a teremtmény rovarszerű pofájától. Az egyik olló könnyedén kivájhatta volna a szemét, ám a remegő kinövések, amelyek olyannyira emlékeztettek fölemelt öklökre, nem mozdultak a papagájszerű csőr két oldalán.

A harcos a szikláért nyúlt, amelyben megbotlott. Nagy darab kő volt, félig eltemette a homok; megcsonkított jobbjában robbant a fájdalom, amint a homokszemcsék meg az éles parti kavicsok hozzáértek a vérző, eleven húshoz, mégis kiszabadította, és vicsorogva a magasba emelte.

Dad-a – kezdte a szörnyeteg; ollója leereszkedett és kinyílt, miközben megtört és elcsitult a bukóhullám, a harcos pedig teljes erejéből lesújtott a kővel.

Csikorogva tört össze a teremtmény szelvényes háta. Vadul csapkodott a szikla alatt, hátsó fele fölemelkedett-lecsapott, fölemelkedett-lecsapott. Kérdései fájdalomrikoltásokká élesedtek. Ollói nyíltak-csukódtak, a semmit szabdalva. Csőrös pofája homokot és kavicsot őrölt.

Mégis, amikor megtört az újabb hullám, ismét igyekezett fölemelni ollóit, és mikor ezt tette, a harcos a fejére lépett megmaradt bakancsával. Olyan hang hallatszott, mintha apró gallyak nyalábja tört volna ketté. Sűrű folyadék fröccsent kétfelé Roland bakancsának sarka alól. Feketének látszott. A lény eszeveszetten fölívelt és rángatózott. A harcos erősebben taposott rá.

Újabb hullám közeledett.

A szörnyeteg ollója emelkedett két centit... ötöt... megremegett, visszahullott, mindegyre nyílva-csukódva.

A harcos fölemelte bakancsos lábát. A lény fűrészes csőre, amely lenyeste az ő élő testének két ujját és egy lábujját, lassan kinyílt és összecsukódott. Egyik csápja törötten hevert a homokban. A másik tehetetlenül remegett.

A harcos újra rátiport. Újra és újra.

Erőlködő horkantással félrerúgta a sziklát, majd végigment a szörnyeteg testének jobb oldalán, módszeresen végigtaposta bal bakancsával, szétmorzsolva a héját, kipréselve sápadt zsigereit a sötétszürke homokra. Az állat már nem élt, de ő azért végiggázolt rajta; hosszú, különös életében nem sebesítették még meg ilyen súlyosan, és az egész olyan váratlanul történt.

Addig folytatta, amíg meg nem pillantotta a saját ujjának hegyét a döglött lény savas masszájában, észre nem vette körme alatt a fehér port a Golgotáról, ahol a feketébe öltözött emberrel tartott hosszú tanácskozást; akkor félrefordult és hányt.

A harcos úgy indult meg a víz felé, mint egy részeg, sérült kezét ingéhez szorítva, időről időre visszapillantott, hogy lássa, a lény nem maradt életben, mint holmi szívós darázs, amelyre többször lecsap az ember, de az csak ráng, elkábul, de nem pusztul el; hogy megbizonyosodjon róla, nem követi-e, nem tesz-e föl érthetetlen kérdéseket halálos kétségbeeséssel a hangjában.

Félúton a kavicsos parton imbolyogva megállt, lenézett arra a helyre, ahol az imént feküdt, és emlékezett. Úgy látszik, épp a dagályvonal alatt merült álomba. Fölkapta a tarisznyáját és szakadt bakancsát.

A hold pőre fényében hasonló teremtményeket pillantott meg, s két hullám között hallotta kérdő hangjukat.

Azonnal hátrált egy lépést, majd addig ment visszafelé, amíg a kavicsot fű váltotta föl. Ott leült, megtette, amit tehetett: kéz- és lábujjait megszórta dohánya maradékával, hogy elállítsa a vérzést, az újabb kín ellenére vastagon beszórta (hiányzó lábujja csatlakozott a kórushoz), azután csak ült, vacogva izzadt, azon tűnődött, elmérgednek-e a sebek, és hogyan folytatja útját ezen a világon, miután két ujja hiányzik a jobb kezéről (tűzfegyverhez egyforma ügyes volt a két keze, ám egyébként mindig a jobbnak jutott a vezető szerep), arra gondolt, hogy ha ennek a lénynek mérgező a marása, akkor benne máris dolgozni kezdett a méreg, és latolgatta, eljön-e valaha a reggel.

A FOGOLY

1.fejezet

AZ AJTÓ

1

Három. Ez a sorsod száma.

Három?

Igen, a három misztikus szám. A három áll a mantra szívében.

Milyen három?

Az első sötét hajú. A rablás és gyilkosság határán áll. Démon szállta meg. A démon neve HEROIN.

Miféle démon ez? Nem ismerem, még a dajkamesékből sem.

Beszélni próbált, ám elhalt a hangja, mint ahogy elhalt a jövendőmondó Csillaglotyó, Szélkurva hangja is; látta, amint egy kártyalap pörög a semmiből a semmibe, szüntelenül forogva a lomha sötétben. Pávián vigyorgott egy sötét hajú fiatalember válla mögül; döbbenetesen emberi ujjai olyan mélyen fúródtak a fiatalember nyakába, hogy az ujjhegyek eltűntek a bőrben. Közelebbről megnézve a harcos látta, hogy a pávián ostort tart egyik markoló, fojtogató kezében. A meglovagolt férfi arca néma iszonyattól vonaglott.

A Fogoly, suttogta bizalmaskodva a feketébe öltözött ember (akit valaha Walternek hívtak, és akiben a harcos bízott). Kicsikét zaklató, nem? Kicsikét zaklató... kicsikét zaklató... kicsikét...

2

A harcos csapott egyet, csonka kezével hozzáért valamihez, egy pillanatig biztosra vette, hogy a Nyugati Tenger valamelyik páncélozott szörnye támadta meg; kétségbeesetten faggatja valami idegen nyelven, miközben koponyáig föltépi az arcát.

De csupán tengeri madár volt, amelyet a reggeli napban fénylő inggombjai csalogattak oda, és most rémítő vijjogással hussant arrébb.

Roland fölült.

A keze pokolian, szakadatlanul lüktetett. A jobb lába ugyancsak. Ujjai a kezén és a lábán egyaránt ragaszkodtak hozzá, hogy megvannak. Ingének alsó fele eltűnt; ami maradt, az inkább tűnt rongyos mellénynek. Az egyik darabbal bekötötte a kezét, a másikkal a lábát.

Tűnjetek el!, mondta teste hiányzó darabjainak. Már csak kísértetek vagytok! Tűnjetek el!

Ez segített valamicskét. Nem sokat, csak valamicskét. Valóban kísértetek voltak, ám igen eleven kísértetek.

A harcos evett egy kis szárított húst. A szája kevéssé kívánta, a gyomra még kevésbé, de azért legyűrte. Amikor végzett, némileg jobban érezte magát. Nem sok ennivalója maradt; nagyon megfogyatkozott a készlete.

Pedig neki dolga volt.

Bizonytalanul feltápászkodott, körülnézett. Madarak köröztek le-lebukva. Mintha senki sem lett volna a világon rajta és a madarakon kívül. A szörnyetegek eltűntek. Talán éjszakai lények, talán dagálylények. Pillanatnyilag mindegy.

Az irdatlan tenger párás kék vonalban találkozott az éggel, hogy hol, azt nem lehetett pontosan meghatározni. A harcos az ámulattól egy hosszú pillanatra megfeledkezett a fájdalomról. Még sohasem látott ekkora vizet. Gyermekkorában persze hallotta a tanáraitól – néhányuktól mindenesetre –, hogy a tenger létezik; ám csakugyan látni ezt a végtelenséget, ezt a döbbenetes vizet, annyi évi sivatagi vándorlás után, ezt nehéz volt felfogni... még ránézni is.

Hosszan, elbűvölve bámulta, kényszerítette magát, hogy csakugyan lássa, csodálatában kínjairól is elfeledkezett egy időre.

De reggel volt, és neki még mindig voltak elintéznivalói.

Farzsebében az állkapocs után tapogatózott, óvatosan csúsztatta feléje jobb tenyerét, nem akarta, hogy ujjcsonkjai beleütközzenek, ha még ott van, és a sebesült kéz szüntelen szepegése sikoltássá erősödjék.

Megvolt.

Rendben.

Lássuk a következőt.

Ügyetlenül kicsatolta fegyveröveit, lefektette őket egy napsütötte sziklára. Kivette a pisztolyokat, kifordította a tárakat, kiürítette a hasznavehetetlen töltényeket, majd elhajította őket. Egy madár fölfigyelt a villanásra, lecsapott az egyikre, csőrébe kapta, azután elejtette, és elszállt.

A fegyvereket is meg kell tisztítania, jóval előbb kellett volna, de mivel ezen vagy bármely más világon csupán bunkónak használható egy kézifegyver lőszer nélkül, ezért mindenekelőtt a fegyveröveket fektette a térdére, és gondosan végigfuttatta bal kezét a bőrön.

Mindkettő nyirkos volt a csattól odáig, ahol keresztezték a csípőjét; onnantól száraznak tűntek. Gondosan eltávolította a töltényeket a száraz részből. Jobb keze mindegyre próbálta végezni a dolgát, a fájdalom ellenére folyton megfeledkezett csökkentértékűségéről; Rolandnak úgy kellett minduntalan visszafektetnie a térdére, mint ahogy egy túlságosan ostoba vagy csökönyös kutyának adják ki a „feküdj” parancsot. A fájdalomtól megzavarodva néha már-már odacsapott neki.

Komoly gondokat sejtek, vélte ismét.

Csüggesztően apró kupacba tornyozta a remélhetőleg még használható töltényeket. Húsz darab. Ezekből is néhány csaknem biztosan csütörtököt mond. Egyikre sem hagyatkozhat. A maradékot egy másik halomba söpörte. Harminchét.

Különben sem volt túl sok lőszered, gondolta, ám tudta, miben más ötvenhét jó lőszer, mint húsz. Vagy tíz. Vagy öt. Vagy egy. Vagy semennyi.

A gyanús lőszereket újabb kupacba tornyozta.

Viszont megvan még az iszákja. Ez jó. Ölébe tette, lassan szétszedte a fegyvereit, végigcsinálta a tisztítás szertartását. Két óra alatt végzett; addigra úgy elhatalmasodott rajta a fájdalom, hogy forogni kezdett körülötte a világ; nehéz volt öntudatánál maradni. Aludni szeretett volna. Életében még sohasem kívánta ennyire az alvást. Ám még sohasem volt kevésbé elfogadható oka, hogy elmulassza a fegyverápolást.

– Cort – mondta idegenül csengő hangon, és szárazon fölnevetett.

Lassan, kínlódva összerakta pisztolyait, megtöltötte őket azzal a lőszerrel, amelyről feltételezte, hogy száraz maradt. Amikor végzett, az egyiket a bal kezébe fogta, fölhúzta... azután visszaengedte a kakast. Igen, tudni akarta, működik-e. Tudni akarta, megfelelő dörrenést hall-e, amikor meghúzza a ravaszt, vagy csupán újabb haszontalan kattanást. Ám egy kattanás mit sem jelent, míg a dörrenés a húszat tizenkilencre csökkenti... vagy kilencre... vagy háromra... vagy nullára.

Újabb darabot tépett az ingéből, belecsomagolta a többi, átázott lőszert, bal kezét és fogait használva csomóra kötötte a vásznat, majd beletette a bugyrot a tarisznyájába.

Aludj!, követelte a teste. Aludj, muszáj aludnod, most, még mielőtt besötétedik, semmi sem maradt, elfáradtál...

Ingatagon feltápászkodott, végignézett a kihalt parton. Vastagon beterítették a színtelen kagylóhéjak, olyan árnyalata volt, mint a mosást rég nem látott alsóneműnek. A durva szemcséjű homokból itt-ott nagy sziklák türemlettek ki, madárürüléktől kérgesen: a régebbi csíkok sárgák voltak, mint az öreg fog, a friss fröccsenések fehérek.

Száradó hínár jelezte a dagály vonalát. Roland látta a vonal közelében jobb bakancsának darabjait és a vizestömlőket. Kész csoda, hogy még nem mosták el őket a fölcsapó hullámok. Erősen sántítva odavánszorgott a tömlőkhöz. Fölvette az egyiket, és megrázta a füle mellett. A másik üres volt. Ebben maradt némi víz. A legtöbb ember nem tudta volna megkülönböztetni a két tömlőt, ám a harcos éppen olyan jól ismerte őket, ahogy az anya ismeri egypetéjű ikreit. Hosszú-hosszú ideje vándorolt velük. Odabent lotyogott a víz. Ez jó hír, valóságos ajándék. Akár az ő támadója, akár egy másik teremtmény feltéphette volna ezt vagy a másikat a csőrével vagy az ollójával, ám egyikre sem került sor, és a dagály is megkímélte őket. A teremtménynek semmi nyoma, holott messze a dagályvonalon túl csaptak össze. Talán más ragadozók takarították el, talán a saját fajtája tüntette el a tengerben, ahogy az elefauntok szokták, ezek az óriási lények, amelyekről azt mesélték annak idején a kisgyerek Rolandnak, hogy eltemetik a halottaikat.

Bal könyökére fektette a tömlőt, jól meghúzta, érezte, amint bensőjébe némi erő költözik. Jobb bakancsa természetesen tönkrement... ám ekkor szikrányi remény lobbant benne. Maga a talp egyben maradt, összekaristolva, de épen, és talán a másikat is meg lehetne kurtítani, hogy passzoljanak, csinálni kellene belőlük valamit, amivel legalább ideig-óráig kihúzhatja...

Alattomosan kerülgette a gyöngeség. Küzdött ellene, ám a térde összecsuklott. Leült, ostobán harapdálta a nyelvét.

Nem ájulhatsz el, mondta sötéten magának. Itt nem, ahol ma este visszajöhetnek azok a lények, hogy bevégezzék a művüket.

Így hát feltápászkodott, derekára kötötte az üres tömlőt, ám alig húsz métert tett meg abba az irányba, ahol a fegyvereit és a tarisznyáját hagyta, amikor félájultan ismét összeesett. Egy darabig feküdt, fél arcával a homokon, egy kagylóhéj olyan keményen nyomta az állkapcsát, hogy csaknem kiserkedt a vére. Nagy nehezen sikerült meghúznia a tömlőt, azután visszamászott oda, ahol magához tért. Alig egy méterre tőle sivatagi jukka nőtt a lejtőn: satnya volt, mégis némi árnyékot ígért.

Rolandnak húsz mérföldnek tűnt az a húsz méter. Ennek ellenére nagy fáradsággal odataszigálta minden megmaradt ingóságát abba a kis árnyéktócsába. Elnyúlt, fejét a fűbe hajtotta, és máris csúszott valahová, ahol álom, öntudatlanság vagy halál várta. Az égre nézve próbálta megállapítani, mennyi az idő. Még nincs dél, ám az őt körülölelő árnyékfolt méretéből ítélve dél felé járhatott. Egy pillanatig még kitartott, jobb karját az arcához emelte, és összehúzott szemmel kereste a fertőzés áruló jeleit, hogy nem kúszik-e kitartóan a szíve felé valamilyen méreg.

Tenyere tompa-vörös volt. Nem jó jel.

Majd bal kézzel verem ki, gondolta. Az is valami. Aztán beszippantotta a sötétség. A következő tizenhat órát átaludta, és álmában is mindig ott dübörgött a fülében a Nyugati Tenger hullámverése.

3

Amikor ismét fölébredt, a tenger sötét volt, ám a keleti égbolton halvány fény derengett. Pitymallott. Ahogy fölült, hullámokban tört rá a szédülés. Lehajtotta a fejét, várt.

Amikor gyengesége elmúlt, ránézett a kezére. Csakugyan elfertőződött, a sokatmondó vörös püffedés átterjedt a tenyeréről a csuklójára. Ott megállt, de máris lehetett látni a további vörös csíkok halvány kezdeményeit, amelyek végül elérik majd a szívét, és megölik. Égette a láz.

Orvosságra van szükségem, gondolta. De itt nincs orvosság.

Hát azért jött ilyen messzire, hogy meghaljon? Nem! És ha elszántsága ellenére mégis meghal, akkor útban a Toronyhoz fog meghalni!

Minő figyelemreméltó ember vagy, harcos!, gúnyolódott a fejében a feketébe öltözött ember. Minő fékezhetetlen! Minő romantikus ostoba megszállottságodban!

Baszd meg! – károgta, és ivott egyet. Vize sem sok maradt. Egy egész tenger volt előtte, víz, amennyit csak akart, víz mindenfelé, de sehol egy csepp innivaló. Oda se neki.

Felcsatolta fegyveröveit, megkötötte őket. Ez a művelet olyan sokáig tartott, hogy mire befejezte, a szürkületi fakó fény hajnali ragyogássá erősödött; megpróbált fölállni. Nem volt biztos benne, hogy sikerülni fog, amíg meg nem próbálta.

Bal kezével a jukkába kapaszkodott, jobb karjára fűzte a nem egészen üres tömlőt, és a vállára vetette. Következett a tarisznya. Amikor fölegyenesedett, ismét elöntötte a gyengeség. Leszegte a fejét, várt, megfeszítette akaraterejét.

A gyöngeség elmúlt.

Ledülöngélt a partra, annak a részegnek az egymásba akadó lépteivel, aki most már bármely percben összeeshet. Állt, nézte a málnabor sötétségű tengert, elővette tarisznyájából az utolsó darab szárított húst. A felét megette; szája és gyomra ez alkalommal valamivel készségesebben fogadta az ételt. Megfordult, s a húsdarab másik felét úgy ette, hogy közben figyelte, mint kél a nap a hegység mögött, amely alatt Jake meghalt; először mintha megakadt volna a könyörtelen, kopár csúcsokban, azután föléjük emelkedett.

A napfénybe tartotta az arcát, lehunyta a szemét, elmosolyodott. Megette a szárított hús maradékát.

Jól van, gondolta. Most olyan ember vagyok, akinek nincs ennivalója, és híján van két ujjnak meg egy lábujjnak, amellyel született; olyan harcos vagyok, aki nem tudja használni a lőszerét; megbetegített egy szörnyeteg harapása, és nincs gyógyszerem; ha szerencsém van, még egy napig kitart a vizem; talán még tucatnyi mérföldet mehetek, ha a végsőkig hajszolom magam. Röviden, olyan ember vagyok, aki mindennek a végére ért.

Merre menjen? Kelet felől érkezett; nyugatra nem mehet egy szent vagy egy bölcs ereje nélkül. Maradt észak és dél.

Észak.

Ezt válaszolta a szíve. Kétely nélkül.

Észak.

Elindult.

4

Három órán át gyalogolt. Kétszer elesett, másodjára nem hitte, hogy képes lesz ismét föltápászkodni. Aztán feléje gördült egy hullám, elég közel ahhoz, hogy eszébe jussanak a fegyverei, és mielőtt felocsúdott volna, már állt is botként ingadozó lábán.

Úgy becsülte, hogy a három óra alatt négy mérföldet sikerült megtennie. A nap egyre forróbban tűzött, de ahhoz nem eléggé, hogy indokolná feje lüktetését, arca verejtékezését; a tenger felől fújó szellő sem volt elég erős ahhoz, hogy hirtelen hidegrázásokat okozzon, amiktől libabőrös lett, és vacogott a foga.

Lázas vagy, harcos!, vihogott a feketébe öltözött ember. Ami még megmaradt benned, elégeti a tűz!

Most már élesebben látszottak a fertőzés vörös csíkjai; a jobb csuklójától felkúsztak az alkarja közepéig.

Megtett még egy mérföldet, kiitta a maradék vizet, a tömlőt a másik mellé kötötte a derekára. Vigasztalanul egyhangú volt a táj. Jobbra a tenger, balra a hegyek, szétszabdalt bakancsa alatt a kagylóhéjakkal telehintett szürke homok. A hullámok jöttek-mentek. Kereste a homárszörnyeket, ám egyet sem látott. Ment a semmiből a semmibe, egy más időből való ember, aki elérte értelmetlen végét.

Valamivel dél előtt ismét elesett, és tudta, hogy nem bír föltápászkodni. Akkor hát ez az a hely. Itt. Ez a vég.

Négykézláb állva fölemelte a fejét, mint egy kiütött ökölvívó... és valamivel távolabb, talán egy, talán három mérföldre (nehéz volt láztól lüktető szemmel megbecsülni a távolságokat a kietlen síkon) megpillantott valamit. Valami állt a parton.

Mi az?

(három)

Nem érdekes.

(három a sorsod száma)

Álló helyzetbe kényszerítette magát. Valamit károgott, valami könyörgésfélét, amelyet csupán a köröző tengeri madarak hallottak (és milyen boldogan vájják majd ki a szememet, gondolta, hogy fognak örülni egy ilyen zamatos falatnak!), azután nekiindult, csúnyán tántorogva, kísérteties hurkokat és kanyarokat hagyva maga után.

Szemét nem vette le arról a valamiről ott elöl, a parton. Ha a haja a szemébe hullott, félresöpörte. A valami nem közeledett. A nap elérte a zenitet, ahol mintha túlságosan sokáig tartózkodott volna. Roland azt képzelte, hogy ismét a sivatagban van, valahol az utolsó telepes kunyhója

(minél több zenés ződséget eszel, annál többet tutúlsz)

és a pihenőállomás között, ahol a fiú

(a te Izsákod)

várta, hogy ő eljöjjön.

Térde megbicsaklott, kiegyenesedett, megbicsaklott, megint kiegyenesedett. A haja ismét a szemébe hullott, de már nem bajlódott azzal, hogy félresöpörje; nem volt hozzá ereje. Nézte a tárgyat, amely keskeny árnyékot vetett a hegyvidék felé, és csak ment tovább.

Most már fölismerte, még ilyen lázasan is. Egy ajtó volt.

Alig negyed mérföldre volt csak a céljától, amikor a térde ismét felmondta a szolgálatot, és Roland ezúttal nem tudott kiegyenesedni. Elesett, jobb keze végigsöpört a szúrós homokon és a kagylóhéjakon, ujjcsonkjai szinte sikítottak, amikor felszakadt rajtuk a friss var, és megint vérezni kezdtek.

Így hát mászott. Mászott, fülében a kitartóan ágaskodó-visszavonuló Nyugati Tenger harsogásával. Könyökét és térdét használta, teknőket vájt a homokba a dagályvonalat jelző piszkoszöld hínárgubancok fölött. Gondolta, hogy a szél még mindig fújhat – fújnia kellett, mivel továbbra is ki-kirázta a hideg –, ám nem hallott más hangot, mint a tulajdon érdes zihálását, ahogy a levegő ki-be járt a tüdejébe.

Az ajtó közeledett.

Közeledett.

És mikor ezen a hosszú, lázálomszerű napon délután háromra járt az idő, és a bal oldalon nyúlni kezdett az árnyéka, végre odaért. Lezöttyent, fáradtan nézte.

Két méter magas volt, és mintha tömör vasfából készült volna, bár a legközelebbi vasfa innen legalább hatszáz mérföldnyire nőtt, ha nem távolabb. A kilincse talán aranyból készülhetett, és cizellált figura díszítette, amelyben Roland egy idő után felismerte a pávián vigyorgó pofáját.

Kulcslyuk nem volt a kilincsgombon, sem fölötte, sem alatta.

Az ajtónak voltak zsanérjai, ám azokat mintha a semmire erősítették volna – legalábbis úgy látszik, gondolta a harcos. Ez csoda, a legnagyobb csoda, de mit számít? Haldokolsz. Közeledik már a te csodád, az egyetlen, amely igazán számít minden embernek.

Azzal együtt mintha mégis számított volna.

Ez az ajtó. Itt, ahol semmiféle ajtónak nem kellene lennie. Csak állt a szürke homokon, hat méterre a dagály vonalától, látszólag ugyanolyan örökkévalóan, akár a tenger; az ereszkedő nap fényében ferde, széles árnyékot vetett kelet felé.

Magassága kétharmadában két szót írtak rá fekete betűkkel, a Nemes Nyelven:

A FOGOLY

Egy démon szállta meg. A démon neve HEROIN.

Halk zümmögést hallott. Először azt gondolta, a szél az, vagy tán saját lázas feje zúg, ám egyre inkább erőt vett rajta a meggyőződés, hogy motorberregést hall... és hogy az ajtó mögül hallatszik.

Nyisd hát ki! Nincs bezárva! Tudod, hogy nincs bezárva!

Ehelyett sután talpra vergődött, odament az ajtóhoz, és átkerült a másik oldalára.

Nem volt másik oldala.

Csak szürke homok, a végtelenségig. Csak a hullámok, kagylóhéjak dagályvonala és az ő közeledésének csapája: a bakancs nyomai, a könyökkel vájt lyukak. Megint megnézte, és a szeme elkerekedett. Az ajtó nem volt ott, de az árnyéka igen!

Nyújtotta volna előre a jobbját – ó, nagyon nehezen tanulta meg a kéz, milyen szerep maradt neki a hátralevő életben –, majd leejtette, és helyette a balt emelte föl. Tapogatózott, szilárd ellenállást keresve.

Ha megérzem, akkor a semmin kopogtatok, vélte a harcos. Ugyancsak érdekes tapasztalatban lesz részem, mielőtt meghalnék!

Keze még mindig csak levegőt érzett, holott már messze túljutott a ponton, ahol az ajtónak – még ha láthatatlanul is – lennie kellett volna.

Nem tudott kopogtatni.

Elhalt a motorzaj is – már ha csakugyan létezett. Most csupán a szelet, a hullámokat és fejének lázas zúgását hallotta.

Lassan visszakerült a másik oldalára annak, ami nem volt ott, arra gondolva, hogy ezzel a látomással kezdődik a...

Megtorpant.

Az egyik pillanatban nyugat felé nézve csak a szürkén gördülő hullámok végtelenségét látta, azután hirtelen ott volt a vastag ajtó. Látta a kulcslyukpajzsot is, amely ugyancsak aranyból készülhetett, látta a vaskos fémbütyökként kitüremlő zárnyelvet. Ujjnyival északabbra hajtotta a fejét, és az ajtó eltűnt. Visszahajtotta, ismét ott volt. Nem megjelent; ott volt.

Körbekerülte, és imbolyogva megállt előtte. Megkerülhette volna a tenger felől is, ám szentül hitte, hogy ugyanez történne, csak közben ő összeesne.

Kíváncsi lennék, átmehetnék-e rajta a semmi oldal felől.

Ó, sok minden kínálkozott, amin törhette volna a fejét, ám az igazság egyszerű volt: itt állt ez az ajtó egy szál magában a végtelen tengerparton, és ő csupán két dolgot tehet: kinyitja vagy zárva hagyja.

A harcos elmosódó derűvel gondolta, hogy talán mégsem hal meg olyan gyorsan, mint hitte. Mert halódóban ugyan rettegne-e ennyire?

Kinyújtotta bal kezét, és megmarkolta a kilincsgombot. Nem csodálkozott sem a fém halott hidegségén, sem a vékony vésetek forróságán.

Elfordította a kilincset. Amikor meghúzta, kinyílt az ajtó.

Bármit várt, nem azt találta.

Sóbálványként bámulta, felnőtt életében először fölsikoltott, s bevágta az ajtót. Semmi se volt ott, aminek nekicsapódva dörrenhetett volna, mégis dörrent, és a környező sziklákról felröppentek a harcost bámuló tengeri madarak.

5

Mert amit látott, az a föld volt, valami képtelen magasságból, az égből – megvolt az több mérföld is. Látta a földön a felhők árnyékát, úgy vitorláztak, akár az álomban. Úgy látta a világot, mint egy sas láthatná, ha háromszor olyan magasra tudna repülni, mint amennyire egy sas képes.

Ha átlép ezen az ajtón, percekig zuhan sikoltva, végül mélyen belefúródik a földbe.

Nem, ennél többet láttál!

Töprengve, ostobán ücsörgött a homokon a zárt ajtó előtt, ölében sérült kezével. Már a könyöke fölött is megjelentek az első halvány csíkok. Az biztos, hogy a fertőzés hamarosan eléri a szívét.

Cort szólalt meg a fejében.

Figyeljetek rám, kukacok! Figyeljetek, mert egy napon az életeteket jelentheti! Sohasem láttok mindent, amit láttok. Az egyik dolog, ami miatt hozzám küldtek benneteket, az, hogy megmutassam nektek, amit nem láttok abban, amit láttok – amit nem láttok, amikor beijedtek, vagy harcoltok, futtok, vagy keféltek. Egyetlen ember sem lát meg mindent, amit lát, de mire harcosok lesztek – úgy értem, azok, akik nem mennek nyugatra –, többet láttok meg egyetlen pillantással, mint némelyik ember egész életében. És amit nem láttok meg azonnal, azt meglátjátok utólag, emlékezetetek szemével, amennyiben elég sokáig éltek ahhoz, hogy emlékezni tudjatok. Mert a látni és a nem látni közötti különbség jelentheti az élni és a meghalni közötti különbséget is.

A földet látta ebből a szörnyű magasságból (és valahogyan sokkal szédítőbben és zavaróbban a növekedés látomásánál, amely röviddel a fekete emberrel töltött idő lejárta előtt tűnt fel neki, mert amit az ajtó mögött megpillantott, az nem volt látomás), figyelmének megmaradt töredékei pedig rögzítették a tényt, hogy az a vidék, amelyre lenézett, nem sivatag, nem is tenger, hanem hihetetlenül buja zöld, vízzel átszőtt vidék, amiből mocsárra következtetett, ám...

Figyelmed megmaradt töredékei, majmolta ádázul Cort hangja. Többet láttál!

Igen.

Fehéret látott.

Fehér keretet.

Bravó, Roland!, kiáltott Cort az agyában, és ő szinte érezte a vállán a kemény, kérges kéz csapását. Megrándult.

Egy ablakból nézett.

Erőlködve felállt, előrenyúlt, ismét érezte tenyerében a hideget és az izzó szálakat. Újra kinyitotta az ajtót.

6

A látvány, amit várt – a föld, valami szörnyű, elképzelhetetlen magasságból –, eltűnt. Szavakat látott, amelyeket nem értett. Azaz majdnem értett; mintha valahogy eltorzították volna a Nemes Betűket...

A szavak fölött ló nélküli kocsit ábrázolt egy kép, olyasfélét, mint amilyenek azelőtt léteztek, hogy a világ elmozdult volna. Hirtelen azokra a dolgokra gondolt, amelyekről Jake mesélt, mikor ő a pihenőállomáson hipnotizálta.

A ló nélküli kocsi mellett bundába burkolt asszony nevetett. Ilyeneket láthatott Jake abban a különös másik világban.

Ez az a másik világ, gondolta a harcos.

A látvány hirtelen...

Nem változott; elmozdult. A harcos megbillent, szédülni kezdett, a gyomra fölkeveredett. A szavak és a kép leereszkedett, most egy folyosót látott, amelynek túloldalán kettős ülések sorakoztak. Némelyik üres volt, ám a legtöbbet furcsa ruhájú emberek foglalták el. Biztos öltönyök lehetnek, bár ő még sohasem látott hasonlót. A nyakuk köré kanyarított kelme ugyancsak lehetett nyakkendő, vagy kravátli, bár még ilyet sem látott. Amennyire meg tudta ítélni, nem voltak fölfegyverkezve, nem volt náluk se tőr, se kard, főleg nem lőfegyver. Miféle bizakodó birkák ezek? Némelyik apró szavakkal borított papírdarabokat olvasott – a szavakat helyenként képek törték meg –, mások papírra irkáltak tollakkal, amilyeneket a harcos sohasem látott. De nem a tollak keltették fől a figyelmét, hanem a papír. Ő olyan világban élt, ahol a papír nagyjából egyenértékű volt az arannyal. Még sohasem látott ennyi papírt. Az egyik férfi éppen most tépett le egy darabot az ölében levő sárga tömbről, és golyóvá gyűrte, noha csak a tetejét írta tele, az alja üres maradt. A harcos nem volt annyira beteg, hogy el ne fogta volna a felháborodott borzadály ilyen óriási pazarlás láttán.

Az emberek mögött ívelt fehér fal és ablakok sora látszott. Néhány ablakot valamilyen ellenző takart, ám a többi mögött az ég kéklett.

Most egy nő közeledett az ajtónyíláshoz, uniformisra emlékeztető öltözetben. Roland ilyennel se találkozott még. Ragyogó vörös volt, és alul nadrágban végződött. Látta azt a helyet, ahol a lábak és az ágyék találkoznak! Ilyet se látott még felöltözött nőn.

Olyan közel jött az ajtóhoz, hogy Roland már arra gondolt, mindjárt átsétál rajta. Hátrált egy lépést, szerencsére nem esett el. A nő olyan begyakorlott figyelmességgel nézett rá, amiből rögtön látszott, hogy szolgáló, ugyanakkor csak maga parancsol magának. Ám a harcosnak nem ez volt a fontos, hanem az, hogy a nőnek a szeme se rebbent. Nem úgy nézett, ahogy egy nőtől – akárkitől – várná az ember egy mocskosan dülöngélő férfi láttán, akinek két revolver lóg a csípőjéről, jobbját átvérzett rongy takarja, farmerjét pedig mintha körfűrésszel dolgozták volna meg.

– Parancsol... – kérdezte a vörösbe öltözött nő. Mondott még mást is, de a harcos nem értette pontosan, hogy mit. Úgy gondolta, ételt vagy italt kínál. Az a vörös ruha, az nem pamut volt. Selyem? Úgy festett, mint a selyem, de...

– Gint kérek – válaszolt egy hang, és a harcos ezt megértette. Hirtelen sokkal többet is megértett: Ez nem ajtó.

Ez szem.

Akármilyen őrültségnek tűnt is, ő egy égen szálló jármű belsejét látta. Valakinek a szemén át.

De kién?

Hiszen tudta. A fogoly szemén át.

2. fejezet

EDDIE DEAN

1

Mintha csak ezt az őrült ötletet akarná igazolni, az ajtóból észlelt látvány hirtelen megemelkedett és oldalra billent. A kép fordult (ismét az a szédülés, mintha kerekekre szerelt lapon állna, olyan lapon, amelyet láthatatlan kezek mozgatnak ide-oda), majd a székköz suhant el az ajtókeretben. Elhaladt egy olyan pont mellett, ahol több nő állt, mind ugyanabban a vörös egyenruhában. Itt sok fémtárgy volt; a harcos minden fájdalma, kimerültsége ellenére szerette volna megállítani a mozgást, hogy lássa, mik azok – valamiféle gépezeteknek tűntek. Az egyik mintha tűzhely lett volna. A katonanő, akit előzőleg látott, már töltötte a gint, amelyet a hang kért. A palack, amelyből öntötte, igen kicsi volt. Üvegből készült. A pohár, amelybe töltött, ugyancsak üvegnek látszott, de Roland szerint nem az volt.

Az ajtóból látott kép elmozdult, még mielőtt több mindent szemügyre vehetett volna. Újabb szédítő fordulat, és egy fémajtó bukkant fel a szeme előtt. Egy kis téglalapon felirat világított. Ezt a szót ő is el tudta olvasni. Az volt kiírva, hogy SZABAD.

A kép kissé arrébb csúszott. Egy kéz bukkant fél annak az ajtónak a jobb oldalán, amelyen át a harcos a jelenetet nézte, s megfogta a másik ajtó kilincsét. Roland látta egy kék ing kézelőjét, amely kissé felhúzódott; göndör szőrszálak feketéllettek ki alóla. Hosszú ujjak. Az egyiken gyűrű, a köve rubin vagy spinell, esetleg gagyi. A harcos leginkább az utóbbira hajlott: a kő túl nagy és közönséges volt ahhoz, hogy valódi legyen.

Az ajtó kinyílt, és egy nagyon különös vécé tárult a harcos szeme elé, még sosem látott ilyet. Minden fémből volt.

A fémajtó széle elsuhant a parton álló ajtó szélei előtt. Roland hallotta a csukódás és a rátolt retesz hangját. Most elmaradt a szédítő fordulat; az ember, akinek a szemén át figyelte azt a világot, nyilván maga mögé nyúlva zárhatta be az ajtót.

Azután mégis fordult a kép – nem teljesen, csak félig –, és máris egy tükröt látott, egy arcot, amellyel már korábban is találkozott... egy cigánykártyán. Ugyanaz a sötét szem, rövid, sötét haj. Az arc nyugodt volt, de sápadt, és a szempárban – amelyen át a tükörképet látta – megpillantott valamit a páviántól meglovagolt kártyafigura félelméből, rettegéséből.

A férfi reszketett.

Ő is beteg.

Ekkor eszébe jutott Nort, a tulli fűevő.

A jósdára gondolt.

Démon szállta meg.

Hirtelen az jutott eszébe, hogy mégis tudja, mi lehet az a HEROIN: olyasféle, mint a sátánfű.

Egy kicsikét izgalmas, nem?

Gondolkodás nélkül, azzal az egyszerű elhatározással, amely fajtája utolsó képviselőjévé tette, aki azután is menetel, hogy Cuthbert és a többiek meghaltak vagy föladták, öngyilkosok vagy árulók lettek, esetleg csak megtagadták a Torony eszméjét; azzal az egyszerű és egykedvű elhatározással, amely keresztülhajtotta a sivatagon és a sivatag előtt sok éven át a feketébe öltözött ember nyomán – a harcos átlépte a küszöböt.

2

Eddie gint és tonikot rendelt – talán nem jó ötlet részegen beállítani a New York-i vámhoz, és tudta, ha egyszer elkezdi, nem hagyja abba –, de muszáj volt csinálnia valamit.

Ha le akarsz jutni, és nem találod a liftet, hallotta egyszer Henrytől, akkor úgy kell csinálnod, ahogy tudod. Ha kell, egy szál lapáttal.

Miután az italt megrendelte, s a stewardess elment, kezdte úgy érezni, hogy mindjárt elhányja magát. Nem biztos, hogy hányni fog, ez csak lehetőség, de fő a biztonság. Nem valami jó úgy átmenni a vámon, hogy az embernek mindkét hóna alatt fél kiló tiszta kokain lóg, a lehelete pedig ginszagú, de ha úgy megy oda, hogy hányás szárad a nadrágján, az katasztrófa. Úgyhogy jobb a biztonság. Lehet, hogy elmúlik az érzés, általában el szokott, de jobb a biztonság.

Az a baj, hogy langyos elvonási tünetei voltak. Csak langyosak, nem tüzesek. Ahogy a tudós Henry Dean, a nagy bölcs és kitűnő drogos mondta.

A Regency Tower tetőlakásának balkonján ültek, még nem lebegtek éppen, de közel jártak hozzá, a nap melegen simogatta az arcukat, minden olyan jó volt... mint a régi szép napokban, amikor Eddie éppen csak elkezdte szipuzni az anyagot, maga Henry pedig még be sem szerezte az első tűjét.

Mindenki elvonási tüneteket emleget, mondta Henry, de mielőtt odáig jutnál, előbb a langyos tünetek jelentkeznek.

Eddie, aki már jól be volt állítva, vadul vihogott, mert pontosan tudta, hogy Henry miről beszél. Henry viszont csak elmosolyodott.

A langyos tünetek bizonyos értelemben rosszabbak, mint a tüzesek, mondta Henry. Amikor elvonási tüneteid vannak, akkor TUDOD, hogy hányni fogsz, TUDOD, hogy reszketsz, TUDOD, hogy izzadni fogsz, annyit izzadsz, hogy valósággal belefulladsz a verejtékedbe. A langyos tüneteknél mindezt csak várod, ami szörnyű.

Emlékszik, megkérdezte Henryt, azt minek hívják, amikor egy tűbuzi (ők azokban a réges-régi, elmosódott napokban, legalább tizenhat hónapja, ünnepélyesen megfogadták, hogy belőlük sose lesz ilyen) majd' meghal, hogy magába nyomjon egyet.

Az a tűflamó, vágta rá nyomban Henry, majd úgy meglepődött, mint az az ember, aki olyasmit mondott, ami sokkal viccesebben sült el, mint gondolta, azután összenéztek, felnyihogtak és átölelték egymást. Tűflamó, ez nagyon vicces volt, nem úgy, mint most!

Elindult az ülésközben az orrba, el a konyha mellett, megnézte a jelzést – SZABAD –, benyitott. Hé, Henry, ó, bölcsek bölcse, kitűnő drogos bátyó, ha már hangyás haverjainknál tartunk, akarod tudni, mi az én meghatározásom a vércikire? Amikor a Kennedy repülőtér vámosai úgy döntenek, hogy van valami a kinézetedben, ami furcsa, vagy esetleg olyan nap van, amikor ott vannak a diplomás dr. Szimatok, amelyek rögtön ugatni kezdenek, és összepisilik a padlót meg téged, majd' megfúlnak a pórázukon, úgy el akarnak kapni, a vámosok pedig a holmiddal együtt belökdösnek egy kis szobába, és megkérnek, lennél szíves levenni az ingedet, te meg azt válaszolod, hogy persze, csak egy kicsit megfáztál a Bahamákon, itt meg jó erős a légkondi, és félsz, hogy komoly tüdőgyulladást szedhetsz össze, ők meg azt válaszolják, hogy tényleg, nahát, és mindig így szokott izzadni, amikor túl erős a légkondi, Mr. Dean, igazán, most pedig vedd le az inged, te pedig megteszed, ők meg azt mondják, hogy talán szíveskedjél a trikót is, mert úgy nézel ki, haver, mint akinek komoly orvosi problémái vannak, azok a dudorok ott a hónod alatt, akár két komoly limfómás daganat vagy ilyesmi, és te nem mondhatsz már semmit, olyan vagy, mint a középjátékos, aki rá se mozdul az előreküldött labdára, csak megfordul és nézi, amint berepül a hálóba, mert ami elment, az elment, ezért leveszed a trikódat, és hé, ni má', micsoda mázlista vagy, hiszen ezek nem is daganatok, hacsak nem a társadalom testén, juhuhú, ezek sokkal inkább csomiknak tűnnek, amelyeket ragtapasszal rögzítettek, mellesleg a szaggal ne törődj, öcsi. Csak összeszartad magad.

Hátranyúlt, behúzta az ajtót. Kigyulladtak a fények a feje fölött. A motorok zúgása zümmögéssé halkult. A tükör felé fordult, tudni akarta, milyen rosszul néz ki, amikor hirtelen valami szörnyű, mindent átható érzés öntötte el: úgy érezte, hogy figyelik.

Hé, eredj már, hagyd ezt abba!, intette magát bizonytalanul. Állítólag te vagy a legkevésbé paranoiás fickó a világon. Azért küldtek téged. Azért...

De hirtelen úgy rémlett, hogy nem a saját szemét látja a tükörben, nem Eddie Dean mogyorószín, csaknem zöld szemét, amely annyi szívet megolvasztott, annyi pár csinos láb közé juttatta be gazdáját Eddie huszonegy tavaszának utolsó harmadában, hanem egy idegenét. Nem is mogyorószínű volt, hanem kék, fakó farmerkék. Dermesztően precíz pillantású szem, a mérlegelés váratlan csodája. Egy bombázópilóta szeme.

Azt is látta – tisztán látta! –, hogy a szempárban egy sirály tükröződik, amint lecsap a hullámokra, és fölkap valamit.

Még volt ideje annyit gondolni: mi az istennyila ez?, majd hirtelen ráébredt, hogy nem ússza meg a hányást; végül csak ki kell dobnia a taccsot.

Taccsolás előtt fél másodperccel, továbbra is a tükröt bámulva, abban a fél másodpercben látta, hogy eltűnik a kék szem... de még mielőtt ez történt volna, hirtelen az az érzése támadt, hogy ő két ember... őt megszállták, akár azt a lányt Az ördögűző-ben!

Világosan érezte az új tudatot az agyában, meghallott egy gondolatot, amely nem az övé volt, inkább mintha rádió sugározta volna: Átjutottam! Az égi járműben vagyok!

Mondott még mást is, de azt Eddie nem hallotta. Teljes odaadással öklendezett a vécécsészébe, olyan csöndesen, amennyire lehetséges volt.

Végzett, és mielőtt megtörülte volna a száját, olyasmi történt vele, ami még soha. Egy rémítő pillanatra nem volt semmi, csak egy üres időköz. Mintha egy újságkolumnából teljesen kitöröltek volna egy sort. Mi ez?, gondolta Eddie tehetetlenül. Mi a fene ez a szar?

Aztán ismét hányt, mondhatni, szerencséjére: akármit mondjanak rá, az öklendezésnek megvan legalább az az egy előnye, hogy míg az ember vele foglalkozik, nem tud másra gondolni.

3

Átjutottam! Az égi járműben vagyok!, gondolta a harcos. Egy másodperccel később pedig: Meglátott a tükörben!

Hátrébb húzódott – nem távozott, csak hátrébb húzódott, ahogy egy gyerek hátrál egy nagyon hosszú helyiség távolabbi végébe. Benne volt az égi járműben, valamint egy emberben, aki nem ő volt. Benne volt a fogolyban. Abban az első pillanatban, amikor olyan közel került a homlokzathoz (csak így tudta leírni), akkor nem egyszerűen benne volt, hanem úgyszólván azonosult vele. Érezte a betegségét, akármi volt is az, érezte, hogy öklendezni fog. Megértette, hogy ha kell, hatalmába tudja keríteni ennek az embernek a testét. Elszenvedi a kínjait, őt is meglovagolhatja a démonmajom, de ha szükséges, meg tudja tenni.

Vagy meglapul hátul, észrevétlenül.

Amikor a fogoly hányása abbamaradt, a harcos előreugrott – ez alkalommal egész a homlokzatig. Nagyon keveset értett ebből a különös helyzetből, márpedig érthetetlen helyzetben cselekedni a legszörnyűbb következményekkel járhat, mégis voltak dolgok, amelyeket meg kellett tudnia. Olyan kétségbeesett szüksége volt erre a tudásra, ami mellett eltörpült a cselekedet minden lehetséges következménye.

Ott van-e még vajon az ajtó, amelyen a saját világából ide jutott?

És ha igen, ott van-e még a saját testi énje, összerogyva, üresen, talán haldokolva, esetleg máris holtan? Vajon énje tudat nélkül is folytatja a lélegzést, működik-e a szíve, az idegei? De még ha életben maradt is a test, lehet, hogy csak addig, amíg le nem száll az éjszaka. Akkor majd előmásznak a homárszörnyek, hogy föltegyék kérdéseiket, és vacsorát keressenek maguknak a parton.

Hátrafordította a fejet, amely egy másodpercre az ő feje volt, hogy legalább egy pillantást vessen a háta mögé.

Az ajtó ott volt még mögötte. Nyitva állt a saját világában, zsanérjai eltűntek ennek a különös vécének az acéljában. És tényleg ott hevert az oldalán Roland, az utolsó harcos teste, gyomrához szorítva bekötözött jobb kezét.

Lélegzem, gondolta Roland. Vissza kell mennem, és arrébb vinni magamat. De először más dolgaim vannak. Dolgaim...

Elengedte a fogoly agyát, hátrébb húzódott, várt, figyelte, hogy a fogoly észrevette-e már az ő jelenlétét.

4

A hányás abbamaradt, ám a behunyt szemű Eddie továbbra is rágörnyedt a vécécsészére.

Kiesett egy másodperc. Nem tudom, mi volt ez. Körülnéztem?

A csap után tapogatózott, megengedte a hideget. Továbbra is hunyt szemmel vizet loccsantott az arcába és a homlokára.

Amikor nem húzhatta tovább, ismét belenézett a tükörbe.

A saját szeme nézett vissza rá.

Nem szóltak idegen hangok a fejében.

Nem volt olyan érzése, hogy figyelik.

Pillanatnyi rohamod volt, Eddie, sugallta a nagy bölcs és kitűnő drogos. Nem szokatlan jelenség olyasvalakinél, akin éppen a langyos elvonási tünetek jelentkeznek. Az órájára pillantott. Másfél óra New Yorkig. Úgy volt, hogy helyi idő szerint 4.05-kor ér földet a gép, ám lehet, hogy már délben ott lesz. Kezdődik a mérkőzés.

Visszament a helyére. Az ital ott állt a karfán. Két kortyra leküldte, és a sztyuvi már jött is vissza, hogy megérdeklődje, kér-e még valamit. Kinyitotta a száját, hogy nemet mondjon... amikor újabb furcsa rövidzárlat következett.

5

– Kérem, szeretnék enni valamit – mondta a harcos Eddie Dean száján át.

– Nemsokára felszolgáljuk a meleg ételt...

– De én éhen halok – válaszolta az igazsághoz híven a harcos. – Bármi jó, akár egy kis körömfaladék...

– Körömfaladék? – kérdezte gondterhelten a katonalány, mire a harcos gyorsan belenézett a fogoly elméjébe. Szendvics... érkezett a szó olyan távolian, mint mikor az ember kagylóhéjat tart a füléhez. – Akár egy szendvics – folytatta a harcos.

A katonalány furcsán nézte. – Hát... van egy kis tonhalam...

– Az jó lesz – mondta a harcos, bár még életében nem hallott gombhalról. Koldus ne válogasson.

– Valóban sápadtnak tűnik egy kicsit – mondta a katonalány. – Azt hittem, talán rosszul érzi magát.

– Pusztán éhes vagyok.

A lány hivatásos mosolyt villantott rá. – Megnézem, mit lehetne leakasztani.

Beakasztani?, csodálkozott a harcos. Az ő világának tolvajnyelvén ez annyit jelentett, hogy valaki erőszakkal magáévá tesz egy nőt. Nem számít. Fő, hogy ennivalóhoz jusson. Fogalma sem volt róla, át tudja-e vinni az ajtón a testhez, amelynek annyira szüksége volt rá, ám egyszerre csak egy dologgal lehet foglalkozni.

Beakasztani!, csóválta hitetlenkedve Eddie Dean fejét.

Azután a harcos ismét visszavonult.

6

Idegek, biztosította a magasztos orákulum és kitűnő drogos. Csupán az idegeid. Ez is hozzátartozik a langyos elvonási tünetekhez, öcsém.

De ha csak idegek, akkor miért kerülgeti ez a furcsa álmosság? Azért furcsa, mert már viszketnie, bizseregnie kellene, rángatódznia és vakaródznia kellene, mielőtt csakugyan rájönne a cidri; mert még ha nem is produkálja Henry „langyos tünetcsoportját”, akkor is megmarad a tény, hogy egy kiló kokót készül átcsempészni az Egyesült Államok határán, amiért nem kevesebb, mint tíz év jár szövetségi börtönben, erre hirtelen ilyen ájulásai is vannak.

De ő akkor is álmos volt.

Húzott még egyet az italból, azután hagyta, hogy lecsukódjék a szeme.

Miért ájulsz el?

Nem ájultam el, különben a sztyuvi már rohanna az elsősegélycsomaggal.

Akkor kikapcsoltál. Az sem jobb. Még sose kapcsoltál ki így. Jó, néha elszunyáltál, de sose kapcsoltál ki.

A jobb kezével is volt valami furcsa. Bizonytalanul lüktetett, mintha rácsapott volna egy kalapáccsal. Megfeszítette a kezét, anélkül hogy a szemét kinyitotta volna. Semmi fájdalom. Semmi lüktetés. Semmi kék bombázószem. Ami a kikapcsolást illeti, azt részint az elvonási tünetek okozzák, részint egy rendes adag abból a valamiből, amit a nagy orákulum és kitűnő satöbbi bizonyára csempészmélabúnak nevezne.

De én akkor is elalszom, gondolta. Erre mit mondasz?

Zsinegről szabadult léggömbként úszott elé Henry arca. Ne aggódj, mondta Henry. Minden rendben lesz, öcsi. Elrepülsz Nassauba, bejelentkezel az Aquinasba, jön oda egy ember péntek éjjel. Az egyik jó fiú. Majd ő gatyába ráz, hagy ott annyi anyagot, amivel elleszel a hétvégén. Vasárnap este hozza a kokót, te meg odaadod neki a széf kulcsát. Hétfőn reggel végigcsinálod, amit Balazar mondott. Ez a fickó veszi a lapot, tudja, hogy megy. Hétfő délben elrepülsz, és a te becsületes arcoddal gyerekjáték lesz átjutni a vámon, azután a Sparksban eszünk egy sültet, mielőtt lemenne a nap. Tuti balhé lesz az egész, öcsi, tuti balhé.

Amiből csak a balhé lett igaz.

Az a baj, hogy ő meg Henry úgy voltak egymással, mint Charlie Brown meg Lucy. Az egyetlen különbség, hogy Henry néha leadta a labdát, így Eddie belerúghatott – nem gyakran, de néha. Eddie az egyik heroinos révületében gondolt is rá, hogy írni kellene Charles Schultznak egy levelet. Kedves Mr. Schultz, írná. Nem helyes, hogy Lucy az utolsó pillanatban MINDIG elveszi a labdát. Néha ott kéne hagynia. De nem úgy, hogy Charlie Brown kiszámíthassa, érti? Néha zsinórban otthagyná háromszor-négyszer egymás után, azután egy hónapig semmi, majd megint egy, aztán három vagy négy napig semmi, innen már tudja követni. Ez TÉNYLEG kicsinálná a srácot.

Eddie aztán tudta, mennyire kicsinálná. Tapasztalatból tudta.

Az egyik jó fiú, mondta Henry, ám a fickó, aki megjelent, brit akcentussal beszélő, sápatag lény volt, a negyvenes évek film noir-jaira emlékeztető zsinórbajuszt viselt, és sárga fogai voltak, amelyek befelé dőltek, akár egy ősrégi csapda tüskéi.

– Magánál van a kulcs, senor? – kérdezte, ám az iskolázott brit kiejtés olyan hangon jött ki belőle, hogy az ember azt hitte volna, most fog érettségizni.

– A kulcs biztonságban van – válaszolta Eddie. – Ha arra gondol.

– Akkor adja ide.

– Az nem úgy megy. Magánál lennie kell valaminek, amivel végigcsinálom a víkendet. Vasárnap este valamit hoznia kell nekem. Én odaadom a kulcsot. Hétfőn bemegy a városba, felhasználja a kulcsot, hogy megkapjon valami mást. Nem tudom, mit, mert az nem az én dolgom.

Hirtelen kicsi, lapos, kék automata pisztoly tűnt fel a sápatag lény kezében. – Miért ne adná ide, senor? Én időt és erőfeszítést takarítok meg vele; maga meg az életét.

Narkó ide vagy oda, Eddie valahol bent acélból volt. Henry tudta róla, de ami ennél is fontosabb, Balazar is. Ezért küldte őt. Legtöbben azt hitték volna, hogy azért ment, mert anyagozik. Ezt tudta ő, Henry és Balazar is. De azt már csak ő és Henry tudta, hogy akkor is ment volna, ha színjózan. Henry kedvéért. Balazar képzelete nem ért el idáig, de ő meg le van szarva.

– Miért ne tenné el azt az izét, maga kis görény? – kérdezte Eddie. – Vagy azt akarja, hogy Balazar ideküldjön valakit, aki egy rozsdás késsel vájja majd ki a maga szemét?

A sápatag elmosolyodott. Egy bűvész fürgeségével tüntette el a pisztolyt, és elővarázsolt egy apró borítékot, amit átnyújtott Eddie-nek. – Csak vicceltem, tudja.

– Ha maga mondja.

– Akkor viszlát vasárnap este.

Az ajtó felé fordult.

– Jobb lenne, ha várna.

A sápatag felvont szemöldökkel fordult vissza. – Úgy véli, maradok, ha egyszer menni akarok?

– Úgy vélem, hogy ha maga elmegy, és ez itt szarnak bizonyul, akkor holnap én megyek el. És maga akkor nyakig lesz a szarban.

A sápatag duzzogva megfordult. Leült a szobában levő egyetlen karosszékbe, miközben Eddie kibontotta a csomagot, és kiszórt belőle egy kevés barna anyagot. Gonosz külseje volt. Ránézett a sápatag lényre.

– Tudom, hogy néz ki, olyan, mint a szar, de az nem számít – mondta a sápatag. – Azért jó.

Eddie kitépett egy lapot az asztalon heverő noteszből, és leválasztott egy keveset a barna kupacból. Belenyomta az ujját, majd rádörgölte a szájpadlására. Egy másodperccel később beleköpte a szemétkosárba.

– Meg akar halni? Tényleg? A saját halálát kívánja?

– Csak ez van. – A sápatag még jobban duzzogott, mint eddig.

– Van egy helyfoglalásom holnapra – közölte Eddie. Ez ugyan hazugság volt, de nem hitte, hogy a sápatag lénynek módjában állna ellenőrizni ezt az állítást. – A TWA-ra. Magam intéztem el, arra az esetre, ha ilyen csibésszel találkoznék, mint maga. Nem baj. Valóságos megkönnyebbülés lesz. Nem csípem az ilyen munkát.

A sápatag leült, és törni kezdte az agyát. Eddie is ült, és összpontosított, hogy ne mozogjon. Úgy érezte, egyfolytában mozog: csúszkál és siklik, reng és ring, leng és ing, vakar és kapar. Azt is érezte, hogy a tekintete szeretne visszasiklani a barna porkupacra, noha tudta, hogy méreg. Aznap délelőtt tízkor lőtte be magát, aminek pontosan tíz órája. De ha bármit is tesz, akkor a helyzet megváltozik. A sápatag nem csupán az agyát törte, ugyanakkor őt is figyelte, kalkulált, meddig eresztheti le Eddie-ben a mérőónt.

– Lehet, hogy tudok másikat szerezni – mondta végül.

– Akkor miért nem próbálja meg? – kérdezte Eddie. – De én tizenegykor lekapcsolom a villanyt, kiteszem az ajtóra a NE ZAVARJON táblát, és ha valaki később kopog, akkor leszólok a portára, hogy molesztálnak, küldjék a biztonsági őröket.

– Maga szarjankó – közölte a sápatag lény makulátlan brit kiejtésével.

– Nem – válaszolta Eddie –, a szarjankó az, akit maga várt. Itt legyen nekem tizenegy előtt valamivel, amit használni tudok – nem kell, hogy első osztályú legyen, csak használható –, különben magából halott görény lesz.

7

A sápatag lény jóval tizenegy előtt érkezett; már fél tízre befutott. Eddie sejtette, hogy az anyag egész idő alatt ott volt a kocsijában.

Ez alkalommal valamivel több por. Nem fehér, de legalább tompa elefántcsontszín, ami némi reményt ad.

Eddie megízlelte. Úgy tűnt, rendben. Sőt nemhogy rendben. Egész jó. Összetekert egy bankót, és szippantott belőle.

– Nohát, akkor találkozunk vasárnap – mondta gyorsan a sápatag, és fölállt.

– Várjon! – felelte Eddie, mintha nála lenne a fegyver. Bizonyos értelemben így is volt. Az ő fegyvere Balazar volt. Emilio Balazar, a New York-i drogvilág igazi nagymenője.

Várjak? – kérdezte a sápatag. Megfordult, úgy nézett Eddie-re, mintha azt hinné, hogy az megőrült. – Mire?

Éppen magán gondolkodtam – válaszolta Eddie. – Ha belebetegszem abba, amit éppen most juttattam a szervezetembe, akkor magának annyi. Ha meghalok, természetesen akkor is vége. Csak arra gondoltam, hogyha csak kicsit betegednék meg, akkor adnék magának még egy lehetőséget. Tudja, mint a mesében, ahol az a srác megdörgöli a lámpást, és lehet három kívánsága.

– Nem betegszik meg tőle. Ez Kínai Fehér.

– Ha ez Kínai Fehér – felelte Eddie –, akkor én vagyok a Maci Laci.

– Kicsoda?

– Nem érdekes.

A sápatag leült. Eddie a szoba íróasztalához telepedett a kis fehér porkupac mellé (a másik kupac rég távozott a vécécsészén keresztül). A tévében a Braves gyepálta a Metset a WTBS és az Aquinas Szálló tetején levő tányérantenna jóvoltából. Enyhe nyugalom telepedett Eddie-re, amely mintha a tarkója felől érkezett volna... holott orvosi lapokból tudta, hogy valójában a gerincoszlop tövének eleven kábelnyalábja közvetíti, onnan, ahol a heroinfüggőség természetellenesen megvastagítja az idegszálakat.

Akarsz gyors gyógyulást?, kérdezte egyszer Henrytől. Törd el a gerincedet, Henry! A lábad nem működik többé, a farkad sem, viszont rögtön nem vágyol többé a tűre.

Henry nem találta túl viccesnek.

Igazából Eddie sem. Aki már csak úgy tud szabadulni a nyakára telepedett majomtól, hogy elszakítja a gerincvelejét a fölött az idegnyaláb fölött, akkor az már komoly eset. Nem kapucinusmajom, nem is a kintornás aranyos kis majmocskája; ez hatalmas, gonosz, öreg pávián.

Szipákolni kezdett.

– Rendben – mondta végül. – Ez jó. Távozhat köreimből, görény.

A sápatag fölállt. – Vannak barátaim – közölte. – Idejöhetnek és mindenfélét csinálhatnak magával. Majd könyörög, hogy megmondhassa, hol a kulcs.

– Én ugyan nem, haver – válaszolta Eddie. – Nem az a fajta vagyok. – Elmosolyodott. Nem tudta, hogy milyen lehetett a mosolya, de nem látszhatott nagyon vidámnak, mert a sápatag lény távozott, méghozzá sebesen, hátra se nézve.

Amikor Eddie Dean biztos volt benne, hogy már elment, összecsuklott.

Kokszolt.

Elaludt.

8

Mint most is.

A harcos, aki valamiképpen behatolt a férfi tudatába (a férfiéba, akinek még mindig nem tudta a nevét; az a söpredék, akire a fogoly „sápatag lényként” gondolt, ugyancsak nem ismerte, ezért nem is mondta ki), mindezt úgy figyelte, ahogy a világ elmozdulása előtt, valahai gyerekkorában az alakoskodókat... legalábbis ő így vélte, mert rajtuk kívül nem látott semmi hasonlót. Ha valaha találkozott volna a filmmel, akkor elsőként az jutott volna az eszébe. Amit pedig nem látott, azt a képzettársításoknak hála, képes volt kicsipegetni a fogoly elméjéből. Azért különös volt ez a dolog a névvel. A bátyjáét tudta, a fogolyét nem. Persze a nevek titokzatos, hatalmas erejű dolgok.

A férfi neve amúgy sem számított a fontos dolgok közé. Az egyik, ami fontos, hogy gyönge a kábítószerrel szemben. A másik az acél, amely úgy rejtőzik a gyöngeség alatt, mint jó fegyver a futóhomokban.

Ez az ember fájdalmasan emlékeztette Cuthbertre.

Valaki jött. A fogoly, aki aludt, nem hallotta. A harcos, aki nem aludt, hallotta, és megint előrelépett.

9

Óriási!, gondolta Jane. Azt mondja, milyen nagyon éhes, mire én csinálok neki valamit, mert egész helyes, erre elalszik itt nekem.

Ekkor az utas – húsz körüli, magas fiatalember, tiszta, kissé kifakult farmerben és skót kockás ingben – kissé kinyitotta a szemét, és rámosolyodott.

Hálásan megköszönöm – mondta, vagy legalábbis így hangzott. Egészen régiesen... vagy mintha idegen nyelven lett volna. Csak félálmában beszél, gondolta Jane.

– Nagyon szívesen – villantotta rá legszebb stewardessmosolyát, noha biztosra vette, hogy az utas visszaalszik, és a szendvics még akkor is ott lesz a kezében, amikor elérkezik a rendes étkezési idő.

Nem arra tanítottak, hogy ilyesmire számítani kell? Visszament a konyhába egy cigarettára.

Gyufát gyújtott, félúton járt vele a cigaretta felé, amikor öntudatlanul abbahagyta a mozdulatot, mert nem tanították meg mindenre, amire számítani kell.

Azt gondoltam, egész helyes. Főleg a szeme miatt. A mogyorószín szeme miatt.

De amikor a 3A ülésen ülő férfi egy pillanattal előbb kinyitotta a szemét, a szeme nem mogyorószín volt, hanem kék. Nem az az édesen szexi kék, mint Paul Newmané, hanem mint a jéghegyek. Ez a...

Aú!

A láng elérte az ujjait. Eloltotta a gyufát.

– Jane! – szólt oda Paula. – Jól vagy?

– Persze. Elbambultam.

Újabb gyufát gyújtott, és ezúttal sikerült befejezni a mozdulatot. Csupán egyet szippantott, amikor eszébe jutott a tökéletesen ésszerű magyarázat. Kontaktlencsét visel! Hát persze! Olyat, ami megváltoztatja a szem színét. Bement a mosdóba. Elég hosszú ideig volt bent, Jane már-már aggódott, hogy rosszul van – elég sápadt, mint aki nincs teljesen jól. De csupán kivette a kontaktlencséket, hogy kényelmesebben szunyókálhasson. Tökéletesen ésszerű magyarázat.

Talán érzel valamit, szólalt meg hirtelen egy hang a nem is olyan távoli múltból. Valami apró bizsergést. Lehet, hogy láttál valamit, ami nem egészen kóser. Színes kontaktlencse.

Jane Dorning személyesen ismert vagy két tucat embert, akik kontaktlencsét viseltek. Legtöbben a légiforgalomban dolgoztak. Erről senki sem beszélt, de Jane úgy vélte, többek között azért teszik, mert érzik, hogy az utasok nem szívesen látnák, hogy a hajózó személyzet szemüveges; idegesítené őket.

Ezek közül tudomása szerint mindössze négynek volt színes kontaktlencséje. A rendes kontaktlencse drága, a színes egy vagyon. Minden ismerőse, aki képes volt erre pénzt adni, nő volt, mindegyik rendkívül hiú.

Na és? A srácok is lehetnek hiúk. Miért ne? Jóképű fickó.

Nem igaz. Talán helyes, de nem több. Sőt ezzel a sápadtságával helyesnek is majdnem csak jóakarattal nevezhető. Akkor pedig minek a színes kontaktlencse?

A légiforgalomban az utasok gyakran félnek a repüléstől.

Egy olyan világban, ahol a repülőgép-eltérítés és a kábítószer-csempészet mindennapi jelenség, a légitársaságok személyzete gyakran fél az utasoktól.

A hang, amely ezt a gondolatsort elindította, a repülőiskola oktatójáé volt, egy kemény vén satrafáé, aki úgy nézett ki, mintha a Wright testvérekkel kezdte volna a repülést. Ő mondta, hogy ne vegyétek félvállról, ha gyanakodtok! Ha minden mást elfelejtetek is, amit megtanultok a lehetséges vagy valóságos terroristákkal szembeni viselkedésről, erre emlékezzetek: ne vegyétek félvállról, ha gyanakodtok! Bizonyos esetekben a személyzet azt mondja majd a kihallgatáson, hogy halvány fogalmuk sem volt a dolgok állásáról, amíg a pasas elő nem húzta a gránátot, és azt nem mondta, hogy irány Kuba, különben mindenki, aki a gépen van, követi a kondenzcsíkot. A legtöbb esetben azonban lesz két-három ember – főképpen a légikísérők között, akik ti is lesztek, lányok, alig egy hónap múlva –, aki azt állítja, hogy megérzett valamit. Valami kis bizsergést. Az volt az érzésük, hogy a pasas a 91 C ülésen, vagy a fiatal nő az 5A ülésen valahogy nem kóser. Éreztek valamit, de nem csináltak semmit. Kirúgták őket emiatt? Az istenért, dehogy! Nem adhatsz valakire kényszerzubbonyt csak azért, mert nem tetszik, ahogy a pattanásait vakarja. A fő gond, hogy éreztek valamit... aztán megfeledkeztek róla.

A vén satrafa fölemelte egyik tömpe ujját. Jane Dorning és osztálytársnői lenyűgözve nézték. Ha megérzitek azt a kis bizsergést, ne csináljatok semmit... de ez nem jelenti azt, hogy feledkezzetek el róla! Mert ez mindig ad egy kis esélyt, hogy képesek lesztek elejét venni valaminek, még mielőtt elkezdődne... például egy menetrenden kívüli tizenkét napos tartózkodásnak valami arab tetűfészek kifutóján.

Csak színes kontaktlencse, mégis...

Hálásan megköszönöm.

Álmában beszélt? Vagy zavaros visszacsúszás egy idegen nyelvbe?

Jane úgy döntött, hogy figyelni fog.

És nem feledkezik meg a dologról.

10

Most!, gondolta a harcos. Most majd meglátjuk, igaz?

Képes volt átjönni ebbe a világba, ebbe a testbe a parti ajtón keresztül. Most azt kellett kiderítenie, tud-e visszavinni dolgokat. Ó, nem önmagát; abban biztos volt, hogy vissza tud térni az ajtón át a saját megmérgezett, beteg testébe, amikor csak akarja. De más dolgokat? Fizikailag itt létező tárgyakat? Példának okáért itt van előtte az étel: valami, amit az egyenruhás nő gombhalszendvicsnek nevezett. A harcosnak fogalma sem volt róla, mi az a gombhal, de azt tudta, hogy amit lát, az körömfaladék, bár különös módon fövetlennek látszik.

A testének szüksége volt ételre, a testének szüksége lesz italra, de leginkább gyógyszerre. Különben belehal a homárszörny harapásába. Talán ebben a világban akad ilyen gyógyszer; egy olyan világban, ahol a járművek képesek a legerősebb sasnál is magasabban szelni a levegőeget, minden lehetséges. De készíthetnek itt akármilyen erős panaceát, ha ő semmiféle tárgyat nem tud átvinni ezen az ajtón.

Élhetsz ebben a testben, harcos!, suttogta a feketébe öltözött ember hangja valahonnan a tudata mélyéből. Hagyd azt a darab lélegző húst a homárlényeknek! Amúgy is csak egy porhüvely!

Ezt nem fogja megtenni. Egyrészt, mert ez a legocsmányabb tolvajlás, mert nem éri be azzal, hogy mindig csak utas legyen, úgy bámuljon ki ennek az embernek a szemén, ahogy egy utas a hintó ablakán az elsuhanó tájra.

Másrészt ő Roland. Ha meg kell halni, akkor Rolandként akar meghalni. Úgy hal meg, hogy közben is a Torony felé mászik, ha ez van megírva.

Ekkor újra felütötte a fejét az a különös, nyers gyakorlatiasság, amely úgy élt benne romantikus érzelmek mellett, mint a tigris az őz szomszédságában. Nincs értelme a halálról elmélkedni, amíg a kísérletet el nem végezte.

Fölkapta a faladékot. Ketté volt vágva. Mindkét kezében fogott egy-egy darabot. Kinyitotta a fogoly szemét és körülnézett. Senki sem figyelte (noha a konyhában Jane Dorning rá gondolt, méghozzá erősen).

Roland az ajtó felé fordult és átment rajta, két kezében egy-egy fél szendviccsel.

11

Először a közeledő hullám őrlő moraját hallotta meg; azután, miközben ülő helyzetbe küzdötte magát, a közeli sziklákról fölcsapó tengeri madarak zsinatolását (gyáva csirkefogók, közelebb lopakodnak, gondolta, hamarosan belém vágnák a csőrüket, akár élő vagyok, akár holt – nem mások ezek, mint fehérre festett keselyűk); aztán tudatára ébredt, hogy a faladék egyik fele – amelyet a jobb kezében tartott – a durva, szürke homokra hullott, mivel az ajtón átjövet ép kézzel fogta, most meg egy olyannal, amelynek negyven százalékát elvesztette.

Ügyetlenül fölvette, a gyűrűs- és a hüvelykujja közé szorította, amennyire tudta, lesöpörte róla a homokot, óvatosan megkóstolta, és egy pillanat alatt behabzsolta, ügyet sem vetve a foga alatt csikorgó homokszemcsékre. Másodpercek múlva sor került a második félre is. Három harapással eltüntette.

A harcosnak fogalma sem volt arról, mi az a gombhal, csak azt tudta, hogy finom. Neki ennyi elég volt.

12

A gépen senki sem vette észre a tonhalas szendvics eltűnését. Senki sem látta, hogy Eddie Dean olyan szorosan markolja a szeleteket, amitől mély ujjlenyomatok maradnak a fehér kenyéren.

Senki sem látta, hogyan lesz átlátszó, majd tűnik el a szendvics, mindössze néhány morzsát hagyva maga után.

Húsz másodperccel később Jane Dorning elnyomta a cigarettáját, és átment a kabin elejébe. Kivette könyvét a táskájából, ám igazság szerint csak újabb pillantást akart venni a 3A ülés utasára.

Úgy látszott, mélyen alszik... ám a szendvics eltűnt. Jézusom!, gondolta Jane. Ez nem evett, ez egészben nyelte le! És hogyhogy ismét elaludt? Ez valami vicc? Akármi bizsergette a 3A Hol-mogyoró-hol-kék szemű utasával kapcsolatban, az továbbra is bizsergett. Itt valami nem stimmel.

Valami.

3. fejezet

KAPCSOLAT ÉS FÖLDET ÉRÉS

1

Eddie akkor ébredt, amikor a másodpilóta bejelentette, hogy nagyjából negyvenöt perc múlva szállnak le a Kennedy Nemzetközi Repülőtéren, a látási viszonyok jók, a szél óránként tízmérföldes sebességgel fúj nyugat felől, a hőmérséklet kellemes huszonkét fok. Azt is elmondta, hogy amennyiben nem lenne több lehetősége, most köszöni meg mindőjüknek, amiért a Delta légitársaságot választották.

Körülnézett, és látva, hogy az emberek vámnyilatkozataikat, állampolgársági okmányaikat ellenőrzik – Nassauból jövet a jogosítvány és az amerikai bankban hitelesített kártya is elegendő volt, mégis a legtöbben útlevéllel utaztak –, úgy érezte, mintha acélkábelt húznának feszesre a belsejében. Még mindig nem hitte, hogy el tudott aludni, méghozzá ilyen mélyen.

Fölállt, odament a mosdóhoz. Hóna alatt ugyanolyan könnyedén és szilárdan, testhez simulva ültek a kokós tasakok, mint mikor a szállodai szobában a William Wilson nevű, lágy szavú amerikai felragasztotta őket. Rögzítés után a férfi, akinek nevét Poe tette híressé (Wilson csak bámult bután, amikor Eddie megemlítette), ráadta az inget. Közönséges, skót kockás ing volt, kicsit megfakult, ilyesmit sok egyetemista visel a gépen, amikor vizsgák előtt rövid szabadságra utaznak... csak éppen ezt különlegesen szabták, hogy elrejtse a láthatatlan dudorokat.

– Ellenőrizd, mielőtt megérkeznél, csak hogy biztos legyél a dolgodban – mondta Wilson –, de minden rendben lesz.

Eddie nem tudta, rendben van-e minden vagy sem, de még egy oka volt a klotyóra menni, mielőtt kigyulladna a BIZTONSÁGI ÖVEKET KÉRJÜK BEKAPCSOLNI jelzés. Minden kísértés ellenére – és a legutolsó éjszaka nem kísértés volt, de őrjöngő éhség – sikerült megőriznie az utolsó morzsácskát abból, amit a sápatag lény volt olyan vakmerő Kínai Fehérnek nevezni.

Nassauból jövet nem olyan a vámvizsgálót, mintha Haitiról, Quincónból vagy Bogotából jönnénk, de azért figyelik az utasokat. Erre kiképzett emberek. Eddie-nek minden létező sanszra szüksége van, amit össze tud szedni. Hacsak kicsit is sikerül megnyugodnia, csak egy kicsit, akkor ez lehet az egyik eszköz, amellyel csúcsformába hozhatja magát.

Fölszippantotta a port, lehúzta a klotyón a visszamaradt papírdarabot, azután kezet mosott.

Természetesen, ha megcsinálod, nem tudsz többé róla, igaz?, gondolta. Nem. Nem fog. Nem is érdekli.

Visszafelé a helyére észrevette, hogy a stewardess, aki az italt hozta, még nem végzett az utasokkal. A lány rámosolygott. Ő visszamosolygott, leült, becsatolta a biztonsági övet, elővette a repülőgépen osztogatott újságot, lapozott egyet, nézte a képeket és a szavakat. Egyik sem érdekelte. Az az acélkábel egyre feszült a gyomrában, és amikor csakugyan kigyulladt a BIZTONSÁGI ÖVEKET KÉRJÜK BEKAPCSOLNI jelzés, a kábel leírt még két hurkot, és tovább szorult.

A heroin már hatott – a szipogás is azt bizonyította –, ám Eddie még nem volt biztos benne, hogy tényleg érzi.

Egy dolgot érzett, röviddel földet érés előtt, megint egy olyan idegesítő kihagyást... rövid volt, de félreérthetetlen.

A 727-es megdőlt a Long Island-i öböl fölött, és ereszkedni kezdett.

2

Jane Dorning a komfortosztály konyhájában segített elrakni Peternek és Anne-nak az utolsó étkezés után maradt poharakat, amikor az az egyetemista külsejű srác bement az első osztály mosdójába.

Amikor visszafelé igyekezett a helyére, Jane félrerántotta a komfort- és az első osztály közötti függönyt, ösztönösen gyorsabbra fogta a lépést, és rámosolygott a fiúra, hogy az fölnézzen rá és viszamosolyogjon.

Ismét mogyorószín volt a szeme.

Jól van, jól van! Bement a klóba, kivette a lencséket, mielőtt elaludt volna; szundi után ismét bement, és visszatette. A Krisztusát, Janey! Ne hülyéskedj már!

Nem hülyéskedett. Semmi kézzelfogható oka nem volt a gyanúra, de nem hülyéskedett.

Túlságosan sápadt.

Na és? Sok ezer ember van, aki túl sápadt, beleértve a saját anyádat is, amióta tropára ment az epehólyagja. Lenyűgöző kék szeme van – talán nem olyan helyes, mint a mogyorószín kontaktlencse –, de vitathatatlanul lenyűgöző. Akkor minek a fáradság és a kiadás?

Mert szereti a formatervezett szemet. Ennyi elég? Nem.

Kevéssel a BIZTONSÁGI ÖVEKET KÉRJÜK BEKAPCSOLNI és az utolsó ellenőrzés előtt olyasmit tett, amit még soha, és azért tette, mert a kemény vén satrafa oktató járt az eszében. Megtöltött egy termoszt forró kávéval, és úgy csavarta vissza a piros műanyag kupakot, hogy nem nyomta be a palack szájába a dugót. Csak annyira tekerte be, hogy elkapja az első menetet.

Susy Douglas utoljára jelentette be a leszállást, megkérte a bunkókat, nyomják el a cigarettájukat, tegyék el, amit elővettek, figyelmeztette őket, hogy a kijáratnál a Delta-ügynökség egyik tisztviselője vár majd reájuk, továbbá ellenőrizzék, megvan-e a vámnyilatkozatuk meg az állampolgárságukat igazoló valamilyen irat, közölte velük, hogy a személyzetnek most össze kell szednie minden csészét, poharat, fülhallgatót.

Igazán meglep, hogy azt nem ellenőrizzük, száraz-e a pelusuk, gondolta szórakozottan Jane. Az ő zsigerein is megfeszült a rájuk tekeredő acélhuzal.

– Csináld meg az én oldalamat – mondta Susynak, amikor az a helyére akasztotta a mikrofont.

Susy a termoszra, majd Jane arcára pillantott. – Jane! Nem vagy jól? Olyan fehérnek látszol, mint...

– Nem vagyok rosszul. Csináld meg az én oldalamat. Megmagyarázom, amikor visszajössz. – Futó pillantást vetett a bal oldali kijárat melletti lehajtható székekre. – Én oda akarok ülni.

– Jane...

– Csináld meg az én oldalamat!

– Jól van – válaszolta Susy. – Jól van, Jane. Semmi gond.

Jane Dorning letelepedett arra a lecsapható székre, amely a legközelebb volt az utasülésekhez. Szorongatta a termoszt, és egyetlen mozdulatot sem tett, hogy becsatolja a vászonövet. A termoszt akarta készenlétben tartani, és ehhez mindkét kezére szüksége volt.

Susy azt hiszi, hogy kiborultam.

Remélhetőleg csak erről van szó.

Ha McDonald kapitány keményen teszi le a gépet, mindkét kezem tele lesz hólyagokkal.

Megkockáztatja.

A gép ereszkedett. A kétszín szemű, sápadt férfi a 3A ülésen hirtelen lehajolt, és elővette utazótáskáját az ülés alól.

Ez az, gondolta Jane. Most veszi elő a gránátot vagy az automata fegyvert, vagy akármije is van.

Amint meglátta, ugyanabban a pillanatban elkezdte lecsavarni enyhén remegő kezével a termosz vörös kupakját. Allahnak egy nagyon meghökkent barátja az arcára égett bőrrel fog fetrengeni a Delta 901-es járatának padlóján.

A 3A széthúzta a cipzárt a táskáján.

Jane felkészült.

3

A harcos úgy találta, hogy ez az ember, akár fogoly, akár nem, valószínűleg jobban ért a túlélés művészetéhez az összes többinél, akiket ennek a légi járműnek a fedélzetén látott. Azok nagyrészt kövérek voltak, és még az ésszerű méretűek is nyíltnak, gyanútlannak látszottak, arcuk akár az elrontott, agyonkényeztetett gyerekeké, olyan emberek arca, akik tulajdonképpen tudnának küzdeni, de csak végeláthatatlan nyafogás után szánnák rá magukat; ha a belüket ontanák ki, akkor is csak bárgyú meglepetés lenne az arcukon düh vagy kín helyett.

A fogoly jobb volt... de nem elég jó. Egyáltalán nem.

A katonanő. Meglátott valamit. Nem tudom, mit, de valami rosszat. Másképp figyeli, mint a többieket. A fogoly leült. Egy puha fedelű könyvet nézett, amely „Magda-szín”-ként szerepelt a gondolataiban. Rolandot fikarcnyit sem érdekelte se Magda, se a színe. A harcos nem könyveket akart látni, akármilyen döbbenetes jelenség legyen is egy könyv, ő az egyenruhás lányt akarta látni. Alig bírta megállni, hogy előre ne lépjen és át ne vegye a test fölött az uralmat. De megállta... legalábbis egyelőre.

A fogoly elment valahová, és kábítószert hozott magával. Nem azt a fajtát, amelyet ő maga szedett, nem is olyat, ami segített volna a harcos beteg testén, hanem egy olyat, amiért az emberek sok pénzt adnak, mert törvényellenes. Ezt a kábítószert a bátyjának hozta, aki viszont egy Balazar nevű embernek fogja odaadni. Az üzlet akkor lesz teljes, amikor cserében ez a Balazar átad nekik valami olyasmit, ami meg nekik kell – ha ugyan a fogoly képes lesz helyesen végigcsinálni egy, a harcos előtt ismeretlen szertartást (egy ilyen különös világban szükségszerűen számos különös szertartás létezett), amelynek vámvizsgálat a neve.

De az a nő figyeli.

Vajon vissza tudná tartani az a nő a vámvizsgálattól? Roland úgy vélte, hogy a válasz valószínűleg igen. És azután? Börtön. És ha a foglyot bebörtönzik, akkor nem tudja megszerezni azt a gyógyszert, amelyre a harcos fertőzött, haldokló testének szüksége van.

Át kell jutnia a vámvizsgálaton, gondolta Roland. Muszáj. És el kell mennie a bátyjával ehhez a Balazarhoz. Ez nincs benne a tervben, a bátyjának nem fog tetszeni, de akkor is muszáj!

Mert az az ember, aki ilyen szerekkel foglalkozik, ismerhet olyasvalakit, vagy akár maga is lehet olyan személy, aki meg tudja gyógyítani a betegeket is. Egy ember, aki meghallgatja, mi a baj, és azután... talán...

Át kell jutnia a vámvizsgálaton!, gondolta a harcos. A válasz olyan hatalmas és egyszerű volt, olyan kézenfekvő, hogy csaknem elsiklott fölötte. Természetesen maga a kábítószer, amelyet a fogoly be akar csempészni, az nehezíti meg az átjutást a vámvizsgálaton; lehet, hogy van itt valami orákulum, attól kérnek tanácsot, mikor valaki gyanúsnak látszik. Különben Roland összeszedegetett tudásmorzsáiból ítélve a vámvizsgálat szertartása maga volt az egyszerűség, akár az ő világában átjutni egy baráti ország határán. Az illető hűségesküt tett az adott királyság uralkodójának – egyszerű, jelképes gesztus –, és már mehetett is tovább.

Képes tárgyakat átvinni a fogoly világából a sajátjába. A gombhal-körömfaladék a bizonyíték. Át tudja vinni a kábítószeres tasakokat is, ahogy átvitte az ételt. A fogoly átjuthat a vámvizsgálaton. Azután Roland visszahozza neki a tasakokat.

Vissza tudod?

Ó, ez már olyan fogós kérdés volt, hogy elvonta a tekintetét a lenti víz látványától... hatalmas óceán fölött haladtak, éppen most fordultak a partvonal felé, miközben a víz egyre közelebb került. A légi jármű süllyedt (Eddie pillantása kurta volt és hanyag; a harcosé elragadtatott, mint a gyereké, aki élete első hóesését bámulja). Hogy elvinni képes dolgokat ebből a világból, azt tudta. De vajon vissza is tudja-e hozni? Ezt még nem tudta. Meg kell tudnia.

Benyúlt a fogoly zsebébe, és összezárta a fogoly ujjait egy pénzdarabon.

Majd átment az ajtón.

4

A madarak elröppentek, amikor fölült. Most nem merészkedtek közelebb. Mindene fájt, szédült, lázas volt... mégis csoda, mennyi új erőt adott neki egy kis étel!

Rápillantott a most áthozott pénzre. Ezüstnek látszott, ám peremének vöröses árnyalatából arra következtetett, hogy igazából valamilyen hitványabb fémből készült. Az egyik oldalán egy férfi profilja látszott, akinek vonásai nemességre, bátorságra, konokságra utaltak. Nyakánál felbodorított és tarkóján varkocsba font haja ugyanakkor némi hiúságról árulkodott. Megfordította az érmét, és olyan meglepő dolgot látott, amitől rozsdás, krákogó hangon föl kellett kiáltania.

A hátlapon egy sas volt, ugyanolyan, amilyen az ő zászlaját díszítette azokban az elmosódott időkben, amikor még voltak királyságok és lobogók, amelyek jelképezték őket.

Rövid az idő! Menj vissza! Siess!

Ám maradt még egy töprengésnyi pillanat. Nehéz volt ezzel a fejjel gondolkodnia – a fogolyé távolról sem volt tiszta, de, legalábbis pillanatnyilag, tisztább volt, mint az övé.

Ha megpróbálja a pénzt oda-vissza szállítani, az még csak fele a kísérletnek, ugyebár.

Kivette az övből az egyik töltényt, és a pénzzel együtt a markába fogta.

Roland visszalépett az ajtón.

5

A fogoly pénze még mindig ott volt a zsebre dugott marokban. Rolandnak nem kellett előjönnie, hogy utánanézzen a tölténynek; tudta, hogy nem tette meg az utat.

De rövid időre akkor is előjött, mert volt valami, amit tudnia kellett. Látnia kellett.

Ezért megfordult, mintha az ülése hátulján levő kis papírdarabot igazgatná (minden valaha létezett istenre, mindenütt papír volt ebben a világban), és átnézett az ajtón. Látta a saját testét éppen olyan öntudatlan állapotban, mint korábban, éppen friss vércseppek szivárogtak az arcon levő vágásból – egy kő okozhatta, amikor Roland kilépett önmagából és átjött ide.

A töltény, amelyet összemarkolt a pénzdarabbal, az ajtó mellett hevert, a homokban.

Ennek ellenére elég dologra kapott választ. A fogoly át tud menni a vámvizsgálaton. Az őrök átkutathatják tetőtől talpig, szájtól seggig és vissza.

Semmit sem fognak találni.

A harcos elégedetten hátrább lépett, és nem tudta, legalábbis most még nem, hogy távolról sem mérte föl problémája valódi nagyságát.

6

A 727-es lassan, simán ereszkedett Lond Island sós mocsarai fölött, elhasznált üzemanyag kormos csíkját hagyva maga mögött. Puffanva, nagy robajjal kiengedte a kerekeit.

7

3A, a kétszín szemű ember kiegyenesedett, és Jane látta – csakugyan látta! – a markában a pisze Uzit, még mielőtt rádöbbent volna, hogy csupán a vámnyilatkozat az, meg egy kis cipzáras táska, az a fajta, amilyenben néha az útlevelüket tartják az emberek.

A gép selyemsimasággal ereszkedett.

Jane mély, reszkető sóhajjal rácsavarta a termoszra a piros kupakot.

– Lehülyézhetsz – mondta halkan Susynak, és becsatolta a biztonsági övét, most, amikor már késő volt. Elmesélte, mire gyanakodott, miközben a repülőtérhez közeledtek, hogy Susy álljon készen. – Minden alapod megvan rá.

– Nem – válaszolta Susy. – Helyesen cselekedtél.

– Túlreagáltam a dolgot. Tartozom egy vacsorával.

– De még mennyire! Ne nézz oda! Rám nézz! Mosolyogj, Janey!

Jane elmosolyodott. Biccentett. Vajon ez most mi, az isten szerelmére?

– Te a kezét figyelted – mondta Susy, és elnevette magát, Jane pedig csatlakozott. – Én meg azt néztem, mi történik az ingével, amikor lehajol a táskájáért. Annyi anyagból szabták, hogy feltölthetné a Woolworth rövidáru-osztályát. Bár nem gondolnám, hogy olyasmi lenne nála, amit a Woolworthnél lehet vásárolni.

Jane hátravetette a fejét és ismét elnevette magát, miközben úgy érezte magát, mint egy báb. – Hogy intézzük el? – Susy öt évvel régebben dolgozott a szakmában, és Jane, aki alig egy perce még azt képzelte, hogy kínkeservesen sikerült úrrá lennie a helyzeten, most örült, amiért Susy ott ül mellette.

Mi sehogy. Miközben begurulunk, szólj a kapitánynak. Ő majd beszól a vámosoknak. Barátod beáll a sorba, mint a többiek, épp csak őt félrehúzza a sorból egy ember, és bekíséri egy kis szobába, amely, azt hiszem, az első lesz a reá várakozó szobácskák hosszú sorában.

– Jézusom. – Jane mosolygott, de közben borzongott is; felváltva öntötte el a hideg-meleg.

Amikor a fékszárnyak lehajlottak, rácsapott a biztonsági öv csatjára, a termoszt átadta Susynak, azután fölállt, és kopogtatott a pilótafülke ajtaján.

Nem terrorista, hanem drogcsempész. Hála istennek ezért a csekély kegyért! Bár ugyanakkor haragudott érte. Helyes az a srác.

Nem nagyon, csak egy kicsit.

8

Még mindig nem látja, gondolta a harcos dühösen, és kezdett kétségbeesni. Istenek!

Eddie a szertartáshoz szükséges iratok fölé görnyedt, és amikor fölnézett, a katonalány őt bámulta kiguvadt szemmel, és az arca olyan fehér volt, mint azok a papírok az ülések támláján. A kezében tartott vörös végű ezüstcső, amelyet Roland először kulacsfélének vélt, nyilvánvalóan fegyver volt. Most a két melle közé szorította. Roland arra gondolt, hogy még egy-két pillanat, és a nő elhajítja a csövet, vagy lecsavarja vörös végét és lő.

De a lány ellazult, becsatolta magát a hámba, noha a puffanás a harcosnak és a fogolynak is elárulta, hogy már földet értek. Odafordult a mellette ülő katonalányhoz, és mondott valamit. A másik fölnevetett, bólintott, de varasbéka legyek, gondolta a harcos, ha ez igazi nevetés volt!

Hogy lehet ilyen ostoba ez a férfi, akinek elméje ideiglenes tartózkodási helyet adott az ő ka-jának? Persze többek között a szer miatt, amit bevett... az ő világában ez lehet a sátánfű egyik változata. Az egyik, de nem az egyetlen. Nem olyan puhány és figyelmetlen, mint a többiek, de idővel azzá válhat.

Azért ilyenek, mert a fényben élnek, gondolta hirtelen. A civilizáció fényében, és neki azt tanították, hogy mindenekfölött ezt imádja. Olyan világban élnek, amely nem változik.

Ha ebben a világban ilyenné válnak az emberek, akkor Roland maga sem tudta, nem kedveli-e jobban a sötétet. „Ez még azelőtt volt, hogy a világ megváltozott”, mondogatták az ő világában az emberek, mindig ugyanazzal a gyászos szomorúsággal... ám ez a bánat talán nélkülözte az alapot és a megfontolást.

A lány azt hitte, hogy a fogoly/én – fegyvert akar rántani, amikor lehajolt a papírokért. Látván, hogy csak iratok, megnyugodott, és ugyanazt csinálta, amit a többiek, mielőtt a jármű ismét földet érne. Most beszélgetnek és nevetgélnek a barátnőjével, de az arcukkal – főleg az övével, a fémcsöves lányéval – baj van. Beszélgetnek, idáig rendben, de a nevetést csak tettetik... mégpedig azért, mert a fogolyról/rólam beszélgetnek.

A légi jármű most a betonnak látszó sok hosszú út egyikén gurult. A harcos elsősorban a nőket figyelte, de azért a látótere szegélyén észlelte, hogy további légi járművek haladnak itt-ott, más utakon. Némelyik lassan gurult, mások hihetetlen sebességgel, egyáltalán nem úgy, mint egy jármű, hanem mint a puskából vagy ágyúból kilőtt golyó, készülve, hogy felszökkenjenek a levegőbe. Akármilyen kétségbeejtővé fajult a helyzete, lényének egy része szeretett volna előrejönni és elfordítani a fejet, hogy láthassa ezeket a járműveket, amint felszökkennek az égbe. Ember alkotta eszközök voltak, de minden ízükben olyan mesések, mint a Nagy Featherex történetei, aki állítólag a távoli (és valószínűleg mitikus) Garlan királyságban élt valaha – bár lehet, hogy még annál is mesésebbek, egyszerűen azért, mert ember alkotta őket.

Az a nő, aki a körömfaladékot hozta, kicsatolta a hámját (alig egy perce csatolta be), és előrement egy kis ajtóhoz. Ott ül a vezető, gondolta a harcos, ám amikor az ajtó feltárult és a lány belépett, Roland láthatta, hogy hárman vannak a vezetők, és rögtön meg is értette, miért, abból a röpke pillantásból, amelyet a milliónyi számlapra, kapcsolóra és lámpára vethetett.

A fogoly is odanézett, de nem látott semmit – Cort először rávicsorgott volna, azután odacsapja a legközelebbi falhoz. A fogoly elméjét teljesen lefoglalta, hogy elővegye táskáját a szék alól, könnyű zubbonyát a feje fölötti ládából... és szembenézzen a szertartás megpróbáltatásaival.

A fogoly semmit sem látott, a harcos mindent.

A lány azt gondolta, hogy tolvaj vagy tébolyodott. Ő – vagy talán én voltam, igen, ez elég valószínű – olyasmit művelt, amiből a lány erre a következtetésre jutott. Megváltozott a véleménye, de az a másik nő visszaváltoztatta... csak most, azt hiszem, már tudják, valójában mi a baj. Tudják, hogy megpróbálja megszentségteleníteni a szertartást.

Ekkor mintegy villámcsapásként világosodott meg előtte problémája teljes hordereje. Először is, a csomagokat nem olyan egyszerű átvinni az ő világába, mint a pénzdarabot; az érmét nem ragasztották oda sokszorosan körbetekert ragtapasszal a fogoly felsőtestéhez. És a ragtapasz csupán az egyik gond! A fogoly nem vette észre egyik pénzdarabja ideiglenes eltűnését, de ha rádöbben, hogy hirtelen eltűnt valami, amiért az életét kockáztatja, biztosan kiveri a balhét... és mi lesz akkor?

Nagy valószínűséggel olyan ésszerűtlenül kezd majd viselkedni, hogy éppoly gyorsan áristomba zárják, mintha csakugyan megszentségtelenítette volna a szertartást. Ez elég nagy veszteség; ha a hóna alatti csomagok eltűnnek a semmiben, akkor arra fog gondolni, hogy csakugyan megtébolyodott.

A légi jármű, amely addigra lassan gurult a földön, nehézkesen balra fordult. A harcos rádöbbent, hogy nem engedheti meg magának a további gondolkodás fényűzését. Nem elég, ha előjön; fől kell vennie a kapcsolatot Eddie Deannel.

Méghozzá tüstént!

9

Eddie a mellzsebébe csúsztatta a vámáru-nyilatkozatot és az útlevelét. Az acélkábel egyenletesen préselte a zsigereit, egyre mélyebbre vájt beléjük, minden idege szikrázott és zizegett. Hirtelen megszólalt a fejében egy hang.

Nem gondolat volt: hang.

Figyelj rám, fickó! Nagyon figyelj! És ha nem akarod, hogy bajod essék, az arcod ne mutasson semmit, ami további gyanút kelthetne azokban a katonanőkben! Isten a tanúm, máris eléggé gyanakszanak!

Eddie először azt hitte, a fején maradt a légitársaság fülhallgatója, és most a pilótafülkéből hall valami furcsa adást. Ám a fülhallgatókat öt perce beszedték.

A második gondolata az volt, hogy valaki áll mellette, az beszél hozzá. Már majdnem balra kapta a fejét, ami persze hülyeség volt. Akár tetszik, akár nem, a pőre igazság az volt, hogy a hangot a feje belsejéből hallotta.

Esetleg a fogtömése vesz valamit rövid-, középhullámon vagy URH-n? Hallott már ily...

Egyenesedj föl, kukac! Már amúgy is eléggé gyanakszanak, fölösleges úgy viselkedned, mint aki megháborodik!

Eddie sürgősen kiegyenesedett, mintha nyakon vágták volna. Ez a hang nem Henryé volt, de nagyon hasonlított rá, amikor még csak srácok voltak; Henry nyolc évvel idősebb nála, a lánytestvér, aki kettejük között született, már csak az emlékezet kísértete; Selinát akkor gázolta halálra egy autó, amikor Eddie kétéves volt, Henry tíz. Henry akkor használta ezt az érdesen parancsoló hangot, ha Eddie olyasmit csinált, amitől jóval idő előtt egy olyan fenyőfa ládában köthetett volna ki... mint Selina.

Mi az istennyila folyik itt?

Nem olyan hangot hallasz, ami nincs, tért vissza a fejébe a hang. Nem, ez nem Henryé, ez idősebb, szárazabb... erősebb. De olyan, mint Henryé... és lehetetlen nem hinni neki. Ez a legfontosabb. Nem bomlott meg az elméd. Én egy másik VAGYOK.

Ez telepátia?

Eddie homályosan érezte, hogy az arca tökéletesen kifejezéstelen. Tekintve a körülményeket, ez épp alkalmassá tenné arra, hogy megpályázza az év legjobb színészének járó Oscar-díjat. Kinézett az ablakon és látta, hogy a gép a Kennedy repülőtér érkezési oldalán a Delta légitársaság kapujához közeledik.

Nem ismeretes előttem ezt a szó. Ám az igen, hogy azok a katonanők tudják, hogy a hónod alatt...

Szünet. Eddie-nek az a szavakba foglalhatatlanul elképesztő érzése támadt, mintha szellemkezek lapoznának az agyában, akár egy élő katalógusban.

...heroint vagy kokaint hozol. Nem tudom, melyiket, ámbár kokain kell hogy legyen, mert olyasmit hozol, amit magad nem használsz, hogy cserében olyat végy, amire szükséged van.

Miféle katonanők? – motyogta Eddie halkan. Észre se vette, hogy megszólalt. – Mi a fenéről beszél...

Megint az az érzés, mintha lekevernének egyet... olyan valószerű volt, hogy a füle is csengett belé.

Fogd be a pofád, te istenverte tökfilkó!

Jól van, Jézuskám, jól van.

Megint mintha ujjak motoszkálnának benne. Katonai stewardessek, válaszolta az idegen hang. Meg értettél? Nincs időm, hogy minden gondolatot megismételjek neked, fogoly!

Mi – kezdte Eddie, azután befogta a száját. Minek szólítottál?

Ne törődj vele, csak figyelj! Az idő nagyon, nagyon rövid. Tudják. A katonai stewardessek tudják, hogy ez a kokain nálad van.

Honnan tudhatnák? Nevetséges!

Nem tudom, honnan tettek szert erre a tudásra, és nem is számít. Egyikük szólt a vezetőknek. Azok meg szólnak azoknak a papoknak, akik ezt a vámvizsgálat nevű szertartást celebrálják...

A hang valami titokzatos nyelvezetet használt, a kifejezései annyira nem voltak helyénvalók, hogy az már szinte kedves... ám az üzenet hangos volt és félreérthetetlen. Eddie fogai, bár az arca megőrizte kifejezéstelenségét, fájdalmasan összekoccantak, és ő kurtán felszisszent.

Amit a hang mondott, abból az következik, hogy vége a játéknak. Még le sem szállt a gépről, és máris vége.

De ez nem igaz! Nem lehet igaz! Csak az agya űz vele paranoiás tréfát az utolsó pillanatban! Nem érdekli! Csák engedd el a füled mellett, és akkor minden rendbe...

NEM fogod elengedni a füled mellett, vagy börtönbe kerülsz, én pedig meghalok!, ordított rá a hang.

De az Isten szent nevére, ki vagy te?, kérdezte Eddie kelletlenül és riadtan, és hallotta, hogy odabent a fejében valaki vagy valami nagyot fúj megkönnyebbülésében.

10

Elhiszi, gondolta a harcos. Hála minden létező és nem létező istennek, elhiszi!

11

A repülőgép megállt. Kialudt a BIZTONSÁGI ÖVE KET KÉRJÜK BEKAPCSOLNT felirat. A sugárhajtású gép előregurult, és lágy puffanással nekiütközött a kijárati folyosó ajtajának.

Megérkeztek.

12

Van egy hely, ahová elrejtheted a holmit, miközben eleget teszel a vámvizsgálat szertartásának, mondta a hang. Egy biztonságos hely. Azután, amikor kiérsz, ismét magadhoz veheted a tasakokat, és elviheted ennek a Balazar nevű embernek.

Az utasok fölálltak, kivették a holmijukat a fejük fölötti tárolórekeszekből, és megpróbálták eltenni valahová a kabátjaikat, mert a személyzet közlése értelmében túl meleg volt ahhoz, hogy viseljék.

Fogd a csomagodat! Fogd a kabátodat! Azután menj be megint a pervátába.

A per...

Ó. Mosdó. Budi.

Ha azt gondolják, hogy anyag van nálam, azt is gondolhatják, hogy ott igyekszem megszabadulni tőle.

Ám Eddie megértette, hogy nem számít. Nem törhetik rá az ajtót, mert az megrémítené az utasokat. Azt is tudják, hogy egy kiló kokót nem lehet csak úgy nyom nélkül leöblíteni egy repülőgép vécéjében. Már amennyiben ez a hang az igazat mondja... hogy van valamilyen biztos hely. De hát hol lehet?

Ne törődj vele, rosseb essen beléd! MOZOGJ!

Eddie megmozdult, mert végre kezdte felfogni a való helyzetet. Nem láthatott ugyan mindent, amit Roland a sokévi kínszenvedéssel belevert precizitással észlelt, de láthatta a sztyuvik arcát – az igazi arcukat a készséges mosoly mögött, amellyel az első rekeszben felhalmozott ruhás csomagokat és dobozokat adogatták. Láthatta, hogyan villan rá mindegyre a tekintetük egy töredék pillanatra.

Fogta a poggyászát. Fölkapta a zakóját. A gép ajtaját kinyitották, az emberek már elindultak a sorok között. A pilótafülke ajtaja is kinyílt, ott állt a kapitány, és ugyancsak mosolygott... ám ugyanakkor nézte is az első osztály szedelőzködő utasait, kiszúrta őt – nem, direkt betájolta –, azután ismét elfordította a tekintetét, biccentett valakinek, összeborzolta egy gyerek haját.

Eddie kihűlt. Nem az elvonástól, csak úgy egyszerűen. Nem kellett hozzá a fejéből beszélő hang. Néha nem is olyan nagy baj kihűlni. Csak vigyázni kell, nehogy az ember a nagy kihűlésben jéggé fagyjon.

Elindult előre, odaért a pontra, ahonnan balra fordulva át lehetett lépni a kiszállófolyosóba – és akkor hirtelen a szája elé kapta a kezét.

– Rosszul érzem magam – motyogta. – Elnézést. – Odament a pilótafülke nyitott ajtajához, amely kissé eltorlaszolta az első osztályú slózi bejáratát, és jobb kezével lenyomta a kilincset.

– Attól tartok, el kell hagynia a gépet – mondta élesen a pilóta, amikor Eddie benyitott a mosdóba. – Ez...

– Attól tartok, hánynom kell, és nem szeretném a cipőjére csinálni – felelte Eddie –, se a magaméra. Egy másodperccel később magára zárta az ajtót. A kapitány mondott valamit. Eddie nem értette, nem akarta érteni. Fő, hogy beszélt és nem kiabált, igaza volt, senki sem kezd el kiabálni, amikor kétszázötven utas még arra vár, hogy egyetlen első ajtón keresztül elhagyja a gépet. Odabent volt, pillanatnyi biztonságban... de mi haszna belőle?

Ha itt vagy, gondolta, akkor nagyon gyorsan csinálj valamit, akárki légy!

Egy szörnyű pillanatig semmi sem történt. Kurta pillanat volt, ám Eddie Dean fejében úgyszólván az örökkévalóságig nyúlt, akár a Bonomo törökméz, amelyet időnként Henry vett neki gyermekkori nyarakon; ha rossz volt, a szart is kiverte belőle, ha jó volt, vett neki törökmézet. Így tett eleget Henry fokozott felelősségének a nyári szünidő alatt.

Istenem, Krisztusom, az egészet csak képzeltem, ó, Jézus, de hülye vagyok....

Készülj, szólt rá egy komor hang. Egyedül nem tudom megcsinálni. Tudok ELŐRELÉPNI, de téged nem LÉPTETHETLEK ÁT. Velem együtt kell csinálnod. Fordulj meg.

Eddie hirtelen két pár szemen át nézett, két idegrendszerrel észlelt (ám annak a másiknak nem volt meg minden idege; egy része leszakadt, épp most szakadt le, sikoltva a fájdalomtól), tíz érzékszervvel érzékelt, két aggyal gondolkodott, vérét két szív hajtotta.

Megfordult. Lyuk volt a fürdőszoba falán, lyuk, amely ajtónak tűnt. A lyukon át szürke, homokos tengerpartra látott, amelyen ócska zokni színű hullámok törtek meg.

Hallotta a hullámokat.

Érezte a só szagát, olyan keserű volt, mint a könnyek az orrában.

Lépj át!

Valaki megdöngette a mosdó ajtaját, beszólt, hogy jöjjön ki, azonnal hagyja el a gépet.

Lépj át, a szentségedet!

Eddie nyöszörögve odalépett az ajtónyíláshoz... megbotlott... és átesett egy másik világba.

13

Lassan föltápászkodott, és közben érezte, hogy egy kagyló megvágta a jobb tenyerét. Bután nézte az életvonalon kiserkedő vért, majd észrevette, hogy tőle jobbra lassan föltápászkodik egy másik férfi.

Eddie hátrahőkölt. Páni félelembe csapott át zavarodottsága, álomszerű kizökkenése: ez az ember halott, és nem tud róla! Arca beesett, csontjain úgy feszült a bőr, mint a szoros vászonpólya, amely mögül kifelé kívánkozik a beléje tekert éles fémtárgy. Halálsápadt volt, kivéve a lázrózsákat a járomcsontjain, az állkapcsa alatt a nyaka két oldalán, s egyetlen pöttyöt a két szeme között, amely olyan volt, mintha egy gyerek próbálta volna meg utánozni a hinduk kasztjelét.

Ám a szeme – kék, szilárd, józan – élt, és tele volt félelmetes, konok életerővel. Sötét ruhát viselt, valamilyen háziszőttesből; a felgyűrt ujjú, eredetileg fekete ing szürkére fakult, a nadrág hasonlított a farmerre. Csípőjén fegyverövek keresztezték egymást, ám a tölténytartók csaknem üresek voltak. A tokokban két 45-ösnek tűnő pisztoly lógott, ám valamilyen hihetetlenül régi évjáratból. A markolatok sima fája mintha belső fénytől izzott volna.

Eddie, aki nem tudta, hogy akar-e beszélni, egyáltalán bármit is mondani, egyszer csak meghallotta a saját hangját:

– Kísértet vagy?

– Még nem – károgta a fegyveres. – A sátánfüvet. Vagy kokaint. Akárhogy hívják. Vedd le az inged!

– A karod...! – Látta, hogy a spagettiwestern revolverhősére emlékeztető ember karján élénk, baljós vörös csíkok húzódnak, és pontosan tudta, mit jelentenek az ilyen vonalak: vérmérgezést. Azt jelentik, hogy a gonosz már nem az ember sarkában lohol, hanem mászik fölfelé a a csatornákon, amelyek a pumpához vezetnek.

– Ne az én rohadt karommal törődj! – mondta a fakó jelenés. – Vedd le az ingedet, szabadulj meg a tasakoktól!

Eddie hallotta a hullámokat; hallotta az akadályt nem ismerő szél magányos huhogását; látta a haldokló őrültet és az egyedülvaló kietlenséget; ám ezen túl is hallotta a leszálláshoz készülő utasok mormolását és a kitartó, tompa dörömbölést az ajtón.

– Mr. Dean! – ez a hang, egy másik világból jön, gondolta. Nem is igazán kételkedett benne, csak próbálta beleklopfolni a fejébe, úgy, ahogy a szöget verné bele egy vastag mahagónideszkába. – Most már valóban...

– Hagyd itt, később érte jössz – károgta a harcos. – Istenek, hát nem érted, hogy itt beszélnem kell? Fáj! És nincs is időnk, idióta!

Voltak emberek, akiket Eddie megölt volna egy ilyen szóért... de volt egy olyan elképzelése, hogy ugyancsak csipkednie kellene magát, ha ezt az embert akarná megölni, még akkor is, ha szívességet tenne neki vele.

Ám megérezte annak a kék szempárnak az igazságát; minden kérdés elhamvadt eszelős ragyogásában.

Elkezdte kigombolni az ingét. Első ösztöne az volt, hogy egyszerűen csak tépje le, mint Clark Kent, amikor Lois Lane-t kikötözték a sínhez, vagy micsoda, ám a való életben ez nem megy; előbb-utóbb magyarázatot kell adnia a hiányzó gombokra. Így hát sorra bújtatta ki a gombokat a lyukakból, miközben mögötte tovább verték az ajtót.

Kirángatta az inget a farmerjából, a földre dobta, föltárva a mellét keresztező ragtapaszokat. Úgy nézett ki, mint aki éppen súlyos bordatörésből lábadozik.

Hátrasandított, és egy nyitott ajtót látott... amely legyező alakú nyomot rajzolt a part szürke homokjába, amikor valaki – feltételezhetően a haldokló – kinyitotta. Az ajtón túl pedig az első osztályú retyót látta, a vécécsészét, a tükröt... és a tulajdon kétségbeesett arcát, mogyorószínű szemét, homlokába hulló, kócos fekete haját; a háttérben a harcost, a partot és a felcsapó tengeri madarakat, amelyek vijjogtak és rikácsoltak, Isten tudja, miért.

A ragtapaszon matatott, azon tépelődve, hogyan kezdje, hol talál egy szabad véget, és valami bamba reménytelenség ülepedett rá. Így érezheti magát a szarvas vagy a nyúl, amikor félútig jutott az úttesten, és fejét elfordítva belebámul a közeledő fényszóróba.

William Wilsonnak, akinek nevét Poe tette híressé, húsz percébe telt, amíg fölspulnizta rá a ragtapaszt. Az első osztály mosdójának ajtaját öt, legfeljebb hét perc alatt kinyitják.

– Nem tudom leszedni ezt a szart – mondta az előtte imbolygó embernek. – Nem tudom, ki vagy és hol vagyok, de annyit mondhatok, hogy túl sok a ragtapasz, és túl kevés az idő.

14

McDonald kapitány méregbe gurult, amiért a 3A utasa nem válaszol, és verni kezdte az ajtót. Deere másodpilóta azt javasolta, hogy hagyja abba.

– Hová mehet? – kérdezte Deere. – Mit tehet? Lehúzza magát a klotyón? Ahhoz túl nagy.

– De ha nála van... – kezdte McDonald.

– Ha van nála – vágott közbe Deere, aki maga is jó néhányszor használt kokaint –, akkor sok van nála. Nem tud megszabadulni tőle.

– Zárd el a vizet – mondta hirtelen McDonald.

– Már megtörtént – válaszolta a navigátor (aki alkal-manként ugyancsak szippantott a virágillaton kívül mást is). – De nem hinném, hogy számít. Föloldhatja abban a szmötyiben, ami a tartályba kerül, de onnan nem tüntetheti el. – Fojtottan beszélgetve csoportosultak a mosdó ajtaja előtt, amelyen gúnyosan izzott a FOGLALT felirat. – A DEA-srácok majd leszívják, mintát vesznek, és a pasasnak máris lőttek.

– Még mindig mondhatja, hogy valaki előtte ment be, és az öntötte a vécébe – felelte élesedő hangon McDonald. Nem beszélni akart, tenni akart valamit, bár kínzóan tudatosult benne, hogy a libák még mindig húznak, sokan elég kíváncsian bámulják a mosdóajtó előtt összeverődött személyzetet és a légikísérőket. A személyzet viszont annak volt kínzó tudatában, hogy amit tesznek, az nagy valószínűséggel előugraszthatja a terrorista mumust, amely mostanában ott lappang minden repülőre szállt utazó tudatalattijában. McDonald tudta, hogy navigátorának és a fedélzeti mérnöknek igaza van, azt is tudta, hogy az anyag valószínűleg műanyag zacskóban van, amelyet összefogdosott a csibész, a fejében mégis visított a riasztócsengő. Itt valami nem volt rendben. Odabent egyre sivalkodott valami, hogy Siess! Siess!, mintha a 3A folyami hamiskártyás lenne, aki mindjárt kijátssza a kézelőjében dugdosott ászokat.

– Meg sem próbálja lehúzni – mondta Susy Douglas. – Meg sem próbálja kinyitni a mosdó csapját. Hallanánk a szörtyögést, ha megpróbálná. Hallok valamit, de...

– Menjen – mondta kurtán McDonald. A szeme Jane Dorningra villant. – Maga is. Majd mi elintézzük.

Jane égő arccal megfordult, hogy elmenjen.

– Jane szúrta ki – felelte nyugodtan Susy –, és én vettem észre a hóna alatt a dudorokat. Inkább maradunk, McDonald kapitány. Ha jelenteni akar bennünket függelemsértésért, csak tessék. Mindazonáltal szeretném emlékeztetni, hogy esetleg épp egy nagy DEA-fogást készül elcseszni.

Összekapcsolódott a tekintetük, kova szikrázott az acélon.

– Hetvenszer-nyolcvanszor repültem magával, Mac. Igyekszem a barátja lenni.

McDonald még egy pillanatig bámulta, azután bólintott.

– Maradjanak. De azt akarom, hogy mindketten hátráljanak egy lépést a pilótafülke felé.

Lábujjhegyre állva hátranézett, és látta, hogy a sor vége most húz át a turistaosztályról a komfortosztályba. Két, esetleg három perc még.

A társaság ügynöke felé fordult, aki a folyosó bejáratánál állva szúrósan figyelte őket. Sejthette, hogy valami problémájuk lehet, mert elővette a rádiótelefonját, és a kezében tartotta.

– Szólj neki, hogy vámosokat kérek ide – mondta halkan McDonald a navigátornak. – Hármat-négyet. Fegyvereseket. Rögtön.

A navigátor sűrű elnézések közepette átvigyorogta magát az utasok során, csöndesen tárgyalt az ügynökkel, aki a szájához emelte a rádiótelefont, és halkan beleszólt.

McDonald, aki sohasem fogyasztott aszpirinnél erősebb szert, és azt is csak ritkán, odafordult Deerehez. Száját úgy összeszorította, hogy olyan lett, akár egy fehér forradás.

– Amint az utolsó utas távozik, betörjük ennek a szarodának az ajtaját – mondta. – Nem érdekel, ideérnek-e a vámosok vagy sem. Megértetted?

Vettem – válaszolta Deere, és nézte, miként húzódik át a sor vége az első osztályra.

15

– Vedd a késemet – mondta a harcos. – Az iszákomból.

A repedezett bőrtüsző felé intett, amely a homokban hevert. Sokkal inkább tetszett termetes hátizsáknak, mint tarisznyának; az a fajta volt, amilyennel hippik vágnak keresztül az Appalache-ösvényen, a természet (és itt-ott egy nagy adag fű) mámorában, csak ez igazinak tűnt, nem pedig kelléknek holmi tökfej önképéhez; olyan tárgy, amely sokéves kemény – és talán életveszélyes – utat tudhat maga mögött.

A férfi intett a zsák felé, de nem mutatott rá. Nem tudott rámutatni. Eddie rájött, miért csavart egy piszkos ingdarabot a jobb kézfejére: néhány ujja hiányzott.

– Vedd ki – mondta a férfi. – Vágd át a szalagot. Próbáld nem megvágni magad. Könnyű lesz. Légy óvatos, de siess. Nincs sok idő.

– Tudom – mondta Eddie, és letérdelt a homokba. Ez nincs is. Ez az, ez a válasz. Ahogy Henry Dean, a nagy bölcs és kitűnő drogos mondaná: Hipp-hopp, kipi-kopp, fogd a kokót és minden jobb, az élet álom, a világ hamis, hallgasd a Creedence-t, és jöhet a hasis.

Ez nincs is, csupán egy rendkívül eleven álom, így a legjobb, ha hallgat, és viteti magát az árral.

Az fix, hogy nagyon eleven álom. A férfi „tarisznyájának” cipzáráért nyúlt – az is lehet, hogy tépőzáras –, amikor észrevette, hogy cikcakkban befűzött nyersbőr zsineg tartja össze; itt-ott már elszakadt, de gondosan újra összebogozták, olyan apró csomóval, hogy át lehessen húzni a lyukakon.

Eddie meghúzta a laza csomót, a batyu szája kinyílt, és a kést is megtalálta a legalján, egy kissé nyirkos ingcafatba tekert lőszerek társaságában. Már a markolata elegendő volt, hogy elálljon a lélegzete... selymes szürkésfehér színezüst volt, cirkalmas mintája vonzotta, magához mágnesezte a tekintetet...

Fájdalom hasított a fülébe, harsogott a koponyájában, pillanatnyi vörös felhőt borított a szemére. Ügyetlenül átesett a nyitott tarisznyán, egyenesen a homokra, és fölbámult a levágott orrú bakancsot viselő, sápadt férfira. Ez nem álom. A haldokló arcban lángoló kék szempár igazi volt.

– Később csodáld, fogoly – mondta a harcos. – Most csak használd.

Eddie érezte, hogy a füle lüktet és megdagad.

– Miért hívsz mindig így?

– Vágd át a szalagot – szólt komoran a harcos. – Mert ha ama perváta ajtaját betörik, amikor te még itt vagy, akkor az az érzésem, nagyon sokáig itt is maradsz. Méghozzá nemsokára egy tetem társaságában.

Eddie kihúzta a kést a hüvelyéből. Nem régi volt, még csak nem is ősrégi: sokkal vénebb. A szinte láthatatlan vékonyságúra köszörült penge maga volt a fémbe foglalt idő.

– Ja, élesnek látszik – mondta, és a hangja nem volt túl magabiztos.

16

Az utolsó utasok sorjáztak a kiszállófolyosó felé. Egyikük, hetven-egynéhány nyarat látott delnő, akinek arcán az az egyedülálló zavarodottság honolt, amelyre kizárólag években bővelkedő vagy angoltudásban szűkölködő utasok képesek életük első repülőútján, megállt, és odamutatta Jane Dorningnak a jegyét.

Egyáltalán hogy találom meg a montreali átszállást? – kérdezte. – És mi van a csomagjaimmal? Itt fogják elvámolni őket, vagy ott?

– A folyosó végén van egy ügynök, aki minden szükséges felvilágosítást megad önnek, asszonyom – válaszolta Jane.

– Nem látom be, miért ne adhatná meg maga azt a szükséges felvilágosítást – méltatlankodott az öregasszony. – Az a folyosó még mindig tele van emberekkel.

– Haladjon kérem, asszonyom – szólt oda McDonald kapitány. – Problémáink vannak.

– Jaj, bocsánat, hogy élek! – sértődött meg az öregasszony. – Úgy rémlik, véletlenül lepottyantam a halottaskocsiról.

Azzal tovarúgtatott, orrát távoli tüzet szimatoló kutyaként szúrva a levegőbe, egyik kezében szatyorral, a másikban jegytömbbel (a belőle meredező beszállókártyák sokaságából azt hitte volna az ember, hogy a delnő a földteke nagy részét átrepülte, minden megállónál váltogatva a gépeket).

– Egy újabb hölgy, aki nem fog még egyszer Deltagépen repülni – morogta Susy.

– Az se érdekel, ha a Superman sliccében repül – felelte McDonald. – Ő volt az utolsó?

Jane elrohant, végignézte a komfortosztály üléseit, azután bedugta a fejét a főkabinba. Kihalt. Visszajött, jelentette, hogy a gép üres.

McDonald az ajtó felé fordulva látta, hogy két egyenruhás vámos könyökli át magát a tömegen; egyfolytában elnézést kértek, noha egyszer se fordultak hátra, hogy megnézzék, kit löktek éppen félre. Az utolsó áldozat az öreg hölgy volt, aki elejtette a jegytömbjét. Papírok kerengtek-szálltak körülötte, ő pedig dühös varjúként károgott a fináncok után.

– Jól van – mondta McDonald –, maguk, fiúk, megállnak ott.

– Uram, mi a Szövetségi Vámhivatal tisztjei...

– Ez helyes, örülök maguknak, boldog vagyok, hogy ilyen gyorsan ideértek. Most pedig álljanak meg ott, ahol vannak, mert ez itt az én gépem, és az a fickó az egyik madaram. Ha egyszer leszállt a gépről és kilép a folyosóra, akkor a maguk madara, és olyan paprikást főzhetnek belőle, amilyent akarnak. – Biccentett Deere-nek. – Adok a kurafinak még egy lehetőséget, azután betörjük az ajtót.

– Részemről mehet – válaszolta Deere.

McDonald a tenyere élével rácsapott az ajtóra, és beordított: – Kifelé, barátom! Utoljára kérem!

Semmi válasz.

– Hát jó – mondta McDonald. – Lássunk neki.

17

Eddie homályosan hallotta egy öregasszony hangját: – Jaj, bocsánat, hogy élek! Úgy rémlik, véletlenül lepottyantam a halottaskocsiról.

Félig leszedte a ragtapaszt. Amikor meghallotta az öregasszony hangját, a keze kissé megrándult, vér permetezett a hasára.

– Francba! – sziszegte.

– Most nem orvosolhatjuk – szólt rekedten a harcos. – Fejezd be. Vagy rosszul leszel a vér látványától?

– Csak ha a sajátom – válaszolta Eddie. A szalag éppen most engedett a hasán. Minél magasabbra vágott, annál kevesebbet látott. Újabb öt centit haladt, és kis híján ismét megvágta magát, amikor meghallotta, hogy McDonald azt mondja a vámosoknak: – Jól van, maguk, fiúk, megállnak ott.

– Befejezhetem én, és esetleg magamat is fölvágom, vagy neked kell megpróbálnod – szólt Eddie. – Nem látom, mit csinálok. Útban van az a rohadt állam. A harcos a baljába fogta a kést. A keze reszketett. Eddie roppant ideges lett, ahogy látta, mint remeg a gyilkosan élesre fent penge.

– Talán mégis jobb lenne, ha én...

– Várj.

A harcos mereven nézte a bal kezét. Eddie nem egészen tagadta a telepátiát, de azért nem is hitt benne. Most azonban érzett valamit, valamit, ami olyan valós és tapintható volt, mint sütő körül a hő. Néhány másodperc múlva rájött, mit érez: a különös ember akaratának összesűrűsödését.

Hogy a fenébe haldokolhat, ha egyszer így érzem az akaraterejét?

A reszkető kéz kezdett megnyugodni. Hamarosan alig rezdült. Alig tíz másodperc múlva szilárd volt, mint a szikla.

– Most – mondta a harcos. Egy lépést tett előre, fölemelte a kést, és Eddie érezte, hogy süt belőle valami: a gyilkos láz.

– Balkezes vagy? – kérdezte.

– Nem – válaszolta a harcos.

– Jézusom – nyöszörögte Eddie, s úgy döntött, jobb lesz, ha egy pillanatra lehunyja a szemét. Hallotta a szétváló ragtapasz hersegését.

– Tessék – lépett hátra a harcos. – Most pedig húzd le, ameddig tudod. Hátul majd én.

Most már nem udvariasan kopogtatták az ajtót, hanem ököllel verték. Elmentek az utasok, gondolta Eddie. Most már nincs Miszter Modor. A francba!

Kifelé barátom! Utoljára kérem!

Rántsd meg! – mordult rá a harcos.

Eddie két kézzel fogott egy vastag nyalábot, és akkorát rántott rajta, amekkorát bírt. Pokolian fájt. Elég a nyafogásból, gondolta. Rosszabb is lehetne. Például ha szőrös lenne a melled, mint Henryé.

Lepillantott, és látta, hogy a szegycsontján keresztben legalább húsz centiméter széles sávban vöröslik a felsértett bőr. Éppen a napfonat fölött vágta meg magát. A gödröcskéből felfakadt vér skarlát csermelyként csordogált a köldökébe. Hóna alól rosszul felerősített nyeregtáskaként lógtak a kábítószeres tasakok.

– Rendben – mondta valaki fojtottan az ajtó előtt. – Akkor hát...

Eddie a folytatást nem hallotta a hátába hasító váratlan fájdalomtól, amikor a harcos minden teketória nélkül letépte róla a maradék ragtapaszt.

Az ajkába harapott, hogy ne üvöltsön.

– Vedd föl az ingedet – mondta a harcos. Az arca, amely Eddie szerint olyan sápadt volt, amilyen élő emberé egyáltalán lehet, most olyanra változott, mint a kihűlt hamu. A bal kezében tartotta a gubanccá összetapadt leukoplaszthámot, amelyről furcsa rovarbábként csüngtek a fehér anyaggal töltött nagy zacskók, majd félredobta. Eddie látta, hogy a jobb kezén rögtönzött kötésen átüt a vér. – Gyorsan!

Valami döngött. Nem úgy hangzott, mintha bebocsátásért esdekelnének. Eddie éppen időben nézett oda, hogy lássa, amint a mosdó ajtaja megremeg, a fények hunyorognak. Be akarják törni az ajtót.

Hirtelen túl nagynak, túl ügyetlennek érzett ujjaival fölkapta az inget. A bal ujj kifordult. Igyekezett vissza gyömöszölni a lyukon át, egy pillanatra elakadt a keze, azután olyan erősen rántotta meg, hogy visszajött vele az ujj is.

Bumm, az ajtó ismét megremegett.

– Istenek, hogy lehetsz ilyen ügyetlen? – nyögte a harcos, és belegyömöszölte öklét Eddie ingének bal ujjába. Eddie megragadta a kézelőt, a harcos hátrahúzódott. Úgy tartotta, ahogy az inas a gazdája kabátját. Eddie magára öltötte az inget, és a legalsó gomb után tapogatódzott.

– Még ne! – vakkantotta a harcos, és újabb darabot tépett a saját egyre fogyatkozó ingéből. – Töröld le a hasad!

Eddie megtette, ami tőle telt. A gödröcskéből, amelyet a kés vágott a bőrén, még mindig szivárgott a vér. A penge csakugyan éles volt. Fene éles.

A homokra dobta a harcos ingének véres cafatát, és begombolkozott.

Puff. Az ajtó ez alkalommal nem csupán remegett: megbillent a zsanérjain. Eddie átsandított a parton álló ajtón, és látta, hogy a folyékony szappan flakonja leesik a mosdó mellől. Pont az ő csomagjának cipzárjára.

Már éppen be akarta gyömöszölni begombolt (és csodamód nem félregombolt) ingét a nadrágja korcába, amikor jobb ötlete támadt, és kicsatolta az övét.

– Most nincs idő erre! – A harcos rádöbbent, hogy üvölteni akar, de nem bír. – Az az ajtó már csak egy csapást bír ki!

– Tudom, mit csinálok – felelte Eddie, remélve, hogy tényleg tudja, azzal visszalépett a világok ajtaján, és lehúzta a farmerjét, közben még a cipzárat is lerántotta.

A harcos követte, egy kétségbeesett-kétségbeejtő másodperc után; az egyik pillanatban még tüzes fájdalommal lüktető testében volt, a másikban csupán a hűvösen számító ka maradt Eddie fejében.

18

– Még egyszer! – mondta sötéten McDonald. Deere bólintott. Most, mikor nemcsak a gépet, de a kiszállófolyosót is elhagyták az utasok, a vámosok előhúzták fegyvereiket.

– Most!

A két ember lendületet vett, és egyszerre vágódott neki az ajtónak. Az felpattant, egy darabja lógott még egy kicsit a zárnyelven, azután leesett a padlóra.

És ott ült Mr. 3A, a nadrágja a térdén, kifakult skót kockás ingének alja épphogy eltakarta a slongját. Hát az biztos, hogy tetten értük, gondolta McDonald kapitány fáradtan. Az egyetlen gond, hogy a tett, amelyen értük, legjobb tudomásom szerint nem törvényellenes. Hirtelen érezte, hogy lüktet a válla, amellyel nekirohant az ajtónak – hányszor is?, háromszor?, négyszer?

– Mi az ördögöt csinál itt, uram? – vakkantotta.

– Hát éppen szartam – felelte 3A –, de ha ez baj, akkor a váróteremben is kitörülhetem a seggem...

– Feltételezem, nem is hallott minket, nagyokos?

– Nem értem el az ajtót. – 3A kinyújtotta a kezét, hogy bemutassa, és noha az ajtó most ferdén nekidőlt baloldalt a falnak, McDonald látta, hogy 3A-nak igaza van. – Fölállhattam volna, de, szóval, vészhelyzetet kellett kezelnem. Illetve nem egészen kezelnem, ugye érti, mire célzok. Nem is kezelni akartam, ha továbbra is érti, mire célzok. – 3A győztesen vigyorgott, enyhén buta vigyorral, amely körülbelül annyira tűnt valóságosnak McDonald kapitánynak, mint egy kilencdolláros bankjegy. 3A úgy beszélt, mint akit még arra az egyszerű trükkre sem tanítottak meg, hogy dőljön előre.

– Álljon föl! – mondta McDonald.

– Boldogan. De nem küldené a hölgyeket kissé hátrébb? – mosolygott elbájolón 3A. – Tudom, hogy a mi korunkban ez némileg divatjamúlt, de mit csináljak. Szemérmes vagyok. Az az ábra, hogy sok mindenre kell szemérmesnek lennem. – Fölemelte bal kezét, hüvelyk- és mutatóujját egymástól úgy három centiméterre tartva, és rákacsintott Jane Dorningra, aki paprikavörös lett, és azonnal eltűnt a gép ajtajában, Susy pedig rögtön követte.

Nem látszol szemérmesnek, gondolta McDonald kapitány. Inkább olyannak látszol, mint aki most ütötte meg a kvinternót, pontosan úgy nézel ki.

Amikor a sztyuvik eltűntek, 3A fölállt, fölhúzta az alsónadrágját és a farmerjét, majd a vízöblítés gombjáért nyúlt, ám McDonald kapitány tüstént félreütötte a kezét, és a vállánál fogva a székek közé penderítette. Deere elkapta a nadrágja korcát.

– Csak semmi személyeskedés – intette Eddie. Hangja könnyed és józan volt – legalábbis ő úgy gondolta –, de odabent minden összeomlott. Érezte, világosan érezte a másikat. Ott volt az agyában, feszülten figyelte, ott áll, és lépni fog, ha Eddie valamit eltol. Istenem, ugye, hogy álom? Ugye álom?

Ne mozduljon! – mondta Deere.

McDonald kapitány belepillantott a vécécsészébe.

– Itt nincs szar – mondta, és vasvillaszemmel nézett a navigátorra, amikor az önkéntelenül felröhögött.

– Hát tudja, hogy van ez – felelte Eddie. – Néha az embernek mázlija van, és a riadó hamis. De egy-két kiadós recsegést azért kiengedtem. Úgy értem, egy kis mocsárgázt. Ha három perccel ezelőtt gyufát gyújtanak idebent, megsüthettek volna rajta egy hálaadásnapi pulykát. Biztosan ettem valamit, mielőtt fölszálltam volna a gépre, én...

– Vidd innen! – mondta McDonald. Deere, még mindig a nadrágja korcánál fogva megpördítette és kilökte Eddie-t a gépből a folyosóra, ahol a vámosok ragadták karon.

– Hé! – rikkantott Eddie. – A csomagom! És a zakómra is szükségem van!

– Ó, mi is azt szeretnénk, ha minden cucca magánál lenne – mondta az egyik vámos, és Eddie arcába fújta gyomorsavtól és Maaloxtól szagló leheletét. – Nagyon érdekel minket a cucca. Na gyerünk, kis haver! Eddie egyre csak mondta, hogy nyugi, higgadjanak le, tud ő magától járni, de később úgy vélte, hogy a cipője orra néhányszor ért csak padlót a 727-es ajtaja és a váróterem bejárata között, ahol három további vámtiszt és a légikikötő fél tucat biztonságija állt. A spenóthuszárok őt várták, a biztonságiak pedig a kisebb tömeget tartották vissza, amely kínosan mohó kíváncsisággal bámulta Eddie-t, miközben elvezették.

4. fejezet

A TORONY

1

Eddie Dean egy széken ült. A szék egy kicsiny, fehér szobában állt. Ez volt az egyetlen szék a kicsiny, fehér szobában. Ez a kicsiny, fehér szoba tömve volt emberekkel. A kicsiny, fehér szobában állt a füst. Eddie alsónadrágban ült. Szeretett volna egy cigarettát. A kicsiny, fehér szobában tartózkodó másik hat – nem, hét – ember fel volt öltözve. Körülötte álltak, gyűrűbe zárták. Hárman – nem, négyen – cigarettáztak.

Eddie szeretett volna izegni-mozogni. Eddie szeretett volna felugrani.

Eddie nyugodtan, ernyedten ült, a körülötte álló embereket olyan derűs érdeklődéssel bámulta, mintha nem reszketett volna egy kis anyagért, mintha nem reszketett volna a közönséges klausztrofóbiától.

A másik volt az oka, bent az agyában. Először megrémült a másiktól. Most hálát adott Istennek, amiért ott van.

Lehet, hogy a másik beteg, akár haldokolhat is, de még mindig elég acél maradt a gerincében, hogy kölcsönadhasson belőle egy majrés, huszonegy éves kábítószeresnek.

– Nagyon érdekesek ezek a vörös jelek a mellén – mondta az egyik vámos. Cigaretta lógott a szája sarkában. A mellzsebében egész dobozzal volt. Eddie úgy érezte, ha kivehetne vagy ötöt abból a dobozból, telerakná velük a száját saroktól sarokig, valamennyit meggyújtaná, és letüdőzné a füstjüket, rögtön felvidulna a kedve. – Mintha csíkok lennének. Mintha ideragasztottál volna valamit, Eddie, azután hirtelen úgy döntöttél volna, hogy az lesz a legokosabb, ha letéped és megszabadulsz tőle.

– Valamilyen allergiát szedtem föl a Bahamákon – válaszolta Eddie. – Ezt már mondtam. Úgy értem, ezt már átvettük párszor. Igyekszem megőrizni a humorérzékemet, de egyre nehezebben megy.

Bazd meg a humorérzékedet – mondta vadul egy másik, és Eddie fölismerte a hangszínt. Ő maga is így beszélt, ha fél éjszakát várakozott valakire a hidegben, és az illető nem jött. Mert ezek ugyancsak narkósok. Az egyetlen különbség, hogy nekik az olyanfajták, mint Henry és ő, jelentik a narkót.

– És mi az a lyuk a hasadon? Az honnan van, Eddie? Bankban szerezted? – mutatta egy harmadik ügynök azt a helyet, ahol Eddie megvágta magát. Végre abbamaradt a szivárgás, viszont még mindig virított egy sötétbíbor duzzanat, amely úgy festett, mintha a legapróbb mozdulatra felhasadna.

Eddie a ragtapasz piros nyomára mutatott. – Viszket. – Ami nem is volt hazugság. – Elaludtam a gépen, kérdezze meg a sztyuvit, ha nekem nem hisz...

– Már miért ne hinnénk neked, Eddie?

– Azt nem tudom – felelte ő. – Sokszor találkoznak olyan komoly drogcsempésszel, aki útközben szunyál? – Elhallgatott, adott nekik egy másodpercet, hogy végiggondolják, azután kinyújtotta a kezeit. Egyik körme hasadozott volt, a másik repedezett. Rájött, hogy elvonási tünetek esetén a köröm a legjobb rágicsa. – Eléggé bírom a viszketést, de ha alszom, akkor kiadósan kaparom magamat.

– Vagy ha lövésre van szükséged. Ez lehet tű nyoma is. – Eddie megállapította, hogy ezek mindent jobban tudnak. Ha az ember a napfonathoz, az idegrendszer kapcsolótáblájához ennyire közel lőné be magát, akkor nem lenne esélye még egy lövésre.

– Szálljon le rólam! – válaszolta. – Olyan közelről bámulta a pupilláimat, hogy már azt hittem, smárolni akar. Tudja, hogy nem lövöldöztem.

A harmadik vámos undorral nézett le rá. – Ahhoz képest, hogy ártatlan bárányka vagy, félelmetesen sokat tudsz a szerről, Eddie.

– A Miami Vice-ból és a Reader's Digest-ből szedtem. Mondja már meg nekem az igazat – hányszor fogjuk még ezt végigvenni?

Egy negyedik ügynök apró műanyag zacskót emelt a magasba. Szálak voltak benne.

– Ezek itt rostok. Ellenőriztethetjük a laborral, de tudjuk, miből származnak. Ragtapaszból.

– Nem zuhanyoztam, mielőtt elhagytam volna a szállodát – mondta Eddie már negyedjére. – Kimentem az úszómedencéhez napozni. Igyekeztem megszabadulni a kiütéseimtől. Az allergiás kiütéseimtől. Elaludtam. Fene szerencsém volt, hogy egyáltalán elértem a gépet. Piszkosul kellett rohannom. A szél fújt. Nem tudom, mi ragadt a bőrömre, mi nem. Egy újabb vámos kinyújtotta a kezét, és úgy nyolc centi hosszan végighúzta az ujját Eddie bal könyökének belső oldalán.

– Ezek itt persze nem tűnyomok.

Eddie félrelökte a kezet. – Szúnyogcsípések. Mondtam. Már majdnem begyógyultak. A Krisztusát, hát nézze meg maga!

Megnézhették. Nem tegnap éjszaka keletkeztek. Eddie egy hónapja abbahagyta a karja szurkálását. Henry nem tudta volna ezt megcsinálni, ez volt az egyik oka, hogy Eddie lett az, Eddie-nek kellett lennie. Ha már nagyon muszáj volt belőnie magát, akkor a bal combja legtövébe nyomta a szert, ott, ahol a bal heréje hozzáért a bőrhöz... mint múlt éjszaka is, amikor a sápatag végre hozott egy kis rendes anyagot. Legtöbbször csak szipuzott, amivel Henry már nem érte be. Ez valami meghatározhatatlan érzést keltett Eddie-ben... a büszkeség és a szégyen keverékét. Ha ott megnézik, ha félretolják a heréit, akkor komoly pácba kerül. Egy vérvizsgálat még komolyabb problémákkal járhatott volna, ám azt akkor tehették volna csak meg, ha bizonyíték van a kezükben – és pontosan ez hiányzott. Mindent tudtak, de semmit sem bizonyíthattak. Csupán ennyi a különbség a tudok és az akarok között, ahogy drága öreg mamája mondotta volt.

– Szúnyogcsípések.

– Igen.

– A vörös csíkok pedig allergén reakciók.

– Igen. Már akkor is megvolt, amikor elutaztam a Bahamákra, csak még nem volt olyan szörnyű.

– Akkor tört ki rajta, amikor odament – mondta az egyik férfi a másiknak.

– Aha – felelte az. – Te ezt elhiszed?

– Naná.

– Hiszel a Mikulásban?

– Ja. Sráckoromban egyszer még le is fényképeztek vele. – Eddie-re nézett. – Te csináltattál képet a túrád előtt ezekről a klassz piros foltokról, Eddie?

Eddie nem válaszolt.

– Ha tiszta vagy, akkor miért ne ejtenénk meg egy vérvizsgálatot? – Ez ismét az első arc volt, az, akinek cigaretta lógott a szája sarkában. Már csaknem a füstszűrőig leégett.

Eddie-t hirtelen elfogta a düh – a fehéren izzó düh. Befelé fülelt.

Rendben, mondta a hang azonnal, és Eddie érezte, hogy ez több beleegyezésnél, ez már biztatás, hogy ugorj csak neki. Akkor érzett ilyet, amikor Henry megölelte, összeborzolta a haját, beleöklözött a vállába, és azt mondta, jól csináltad, öcsi! Ne engedd, hogy a fejedbe szálljon, de azért jól csináltad!

– Tudja, hogy tiszta vagyok! – Hirtelen fölállt, olyan hirtelen, hogy azok hátrahőköltek. Ránézett a bagósra, aki a legközelebb állt hozzá. – Mondok valamit, haver, ha nem viszi azt a koporsószöget a képemtől, akkor kiverem onnan!

A fickó hátrahőkölt.

– Maguk már kiürítették annak a gépnek a szartartályát. A mindenit, elég idejük volt, hogy háromszor is átpasszírozzák! Engem is átvizsgáltak! Bedőltem és hagytam, hogy valamelyikük a világ leghosszabb ujját feldugja a seggembe. Ehhez képest egy prosztatavizsgálat dal, móka, kacagás. Már azt hittem, meg fogom látni, ahogy a pasas körme kibukkan a pöcsöm végén. Gyilkosan meredt rájuk.

– A seggemben turkáltak, átvizsgálták a holmimat, itt ülök egy szál gatyában, miközben maguk a pofámba fújják a füstöt! Vérmintát akarnak? Jó! Hívjanak valakit, aki leveszi!

Összesúgtak, egymásra néztek. Meglepődve. Bizonytalanul.

– De ha bírósági végzés nélkül akarnak hozzálátni – folytatta Eddie –, akkor okosabb, ha az illető jó csomó tűt és fiolát hoz magával, mert kutya legyek, ha egyedül csinálom végig! Szövetségi rendőrbírót követelek, és maguk mind csináltassák meg ugyanazt a rohadt vizsgálatot, minden fiolán ott legyen a nevük, az igazolványuk száma, és a szövetségi rendőrbíró őrizze az összes mintát! És akármilyen vizsgálatot csinálnak a vérrel – kokain, heroin, benzedrin, fű, akármi –, ugyanazt végezzék el a maguk vérén is! Azután továbbítsák az eredményeket az ügyvédemhez!

– Húha, AZ ÜGYVÉDJÉHEZ! – rikkantotta az egyik. – Az ilyen szarládák mindig erre lyukadnak ki, nem igaz, Eddie? Csak az ÜGYVÉDEM JELENLÉTÉBEN beszélek! Magára küldöm az ÜGYVÉDEMET! Hánynom kell az ilyen sódertől!

– Igazság szerint pillanatnyilag nincs ügyvédem – mondta Eddie, mint ahogy ez is volt az igazság. – Nem gondoltam, hogy szükségem lesz rá. Maguk változtatták meg a véleményemet. Nem találtak semmit, mert nincs nálam semmi, de azért nem hagyják abba a táncot, igaz? Fasza! Táncolok is! Csak nem egyedül. Maguk is ropni fogják.

Vastag, súlyos csönd telepedett rájuk.

– Kérem, Mr. Dean, szeretném, ha megint levetné az alsónadrágját – mondta az egyik. Ez a pofa idősebb volt, és mintha ő lett volna a góré. Eddie arra gondolt, hogy talán – csak talán – ez végre rájött, hol keresse a friss nyomokat. Mostanáig nem vizsgálták meg. A karját, a vállát, a lábát igen... de ott még nem. Túlságosan biztosak voltak benne, hogy megfogták.

– Elegem van ebből az öltözésből-vetkezésből, az egész szarozásból – válaszolta. – Hozzanak ide valakit, csináljuk meg a csoportos vérvizsgálatot, vagy elmegyek. Melyiket választják?

Ugyanaz a csönd. Amikor ismét összenéztek, tudta, hogy győzött.

GyőzTÜNK, helyesbített. Hogy hívnak, haver?

Rolandnak. Téged meg Eddie-nek. Eddie Deannek.

Jól hallottad.

Hallgattam és figyeltem.

Adják oda a ruháit – mondta undorral az idősebb férfi. Eddie-re nézett. – Nem tudom, mi volt nálad, és hogyan szabadultál meg tőle, de azt akarom, hogy tudd: rá fogunk jönni.

Az öreg szivar végigmérte.

– Csak ülsz itt. Ülsz itt, és majdnem vigyorogsz. Amit mondasz, attól nincs hányingerem. Ami vagy, attól kell hánynom.

Én viszont magát szeretném lehányni.

– Ez kölcsönös.

– Húha! – így Eddie. – Ez tetszik. Itt ülök egy kis szobában egy szál alsóban, körülöttem hét alak fegyverrel a derekán, és még tőlem kell hánynia? Ember, magának aztán komoly problémái lehetnek.

Egyet lépett feléje. A vámos egy pillanatig állta a sarat, azután megláthatott valamit Eddie szemében – hibbant egy színe volt, félig mogyoró, félig kék –, amitől akaratlanul hátrálnia kellett.

– NEM SZÁLLÍTOK! – bömbölte Eddie. – MOST MÁR ELÉG! BEFEJEZTEM! HAGYJANAK BÉKÉN!

Ismét az a csönd. Azután az idősebb férfi megfordult és rákiáltott valakire. – Nem hallottad? Hozd a ruháit!

A kihallgatás befejeződött.

2

– Gondolja, hogy követnek? – kérdezte a taxisofőr. Úgy hangzott, mintha mulattatná a dolog.

Eddie visszafordult. – Ezt miért mondja?

– Állandóan kibámul a hátsó ablakon.

– Nem is gondoltam rá, hogy követnek – mondta Eddie. Ez volt a teljes igazság. A követőket az első körülnézésre kiszúrta. Követőket, nem is egyet. Nem is kellett állandóan nézegetnie, hogy meggyőződjön a jelenlétükről. Vihogóból szabadult, szellemileg visszamaradottnak esett volna csak nehezére követni Eddie taxiját ezen a május végi délutánon, olyan gyér volt a forgalom. – Csak a közlekedés mintázatát tanulmányozom.

– Aha – bólintott a sofőr. Egy ilyen kijelentés bizonyos körökben kérdéseket szült volna, de a New York-i taxisok ritkán kérdezősködnek, jobbára közölnek, leginkább hangzatosan. A legtöbb közlést az a mondat vezeti be, hogy Ez egy ilyen város!, mint egy Istenhez intézett fohász, amit szentbeszéd követ... és rendszerint így is volt. Ez viszont azt mondta: – Mert ha azt gondolta volna, hogy igen, hát nem. Tudnám. Ez egy ilyen város! Jézusom! A magam idejében rengeteg embert követtem. Meglepődne, ha tudná, hány ember ugrott be a taximba azzal, hogy „Kövesse azt a kocsit!”. Tudom, ez úgy hangzik, mint a filmekben, igaz? Igaz. De ahogy mondani szokták, a művészet utánozza az életet, az élet pedig a művészetet. Tényleg így van! Ami pedig a kullancsok lerázását illeti, az igazán könnyű, ha tudja az ember, hogy kezdjen bele. Maga...

Eddie tompa zsongássá halkította magában a taxis hangját, csak annyira figyelt oda, hogy a megfelelő helyeken tudjon bólogatni. Ha meggondolja, tulajdonképpen egész mulatságos volt a taxis szájalása. Az egyik kísérő sötétkék kupé volt, Eddie sejtette, hogy ez a vámosoké. A másik egy kisteher volt, amelynek oldalára a GINELLI PIZZA feliratot mázolták. Egy pizza képét is ráfestették, csak ez a pizza egy mosolygó srác arca volt, aki éppen cuppantott, és a kép alá a NYAMMMM! Ez aztán a FÍÍÍÍNOM pizza! reklámszöveget kanyarították. Ám egy festékszóróval és némi csökevényes humorral fölszerelkezett ifjú városi művész áthúzta a pizzát, és azt írta föléje, hogy PINA.

Ginelli. Eddie egyetlen Ginellit ismert: a Négy Atya étterem vezetőjét. A pizza csak a mellékes volt, garantált kamu, könyvelők öröme. Ginelli és Balazar. Összetartoztak, mint a virsli és a mustár.

Az eredeti terv szerint a repülőtér előtt limuzin várta volna sofőrrel, hogy elvigye Balazar irodájába, egy belvárosi kocsmába. Persze az eredeti tervben nem szerepelt a két óra egy kicsiny, fehér szobában, ahol az egyik vámos bagázs két álló órán át faggatta, miközben a másik bagázs először leszívta, azután átkutatta a 901-es járat kakatartályát, hogy megtalálják a feltételezett nagy fogást, a nagy fogást, amelyet nem lehet lehúzni és feloldani.

Amikor Eddie kijött, természetesen már nem volt ott a limuzin. A sofőr megkapta az utasítást: ha a frájer nem jelentkezik legkésőbb tizenöt perccel azután, hogy a legutolsó utas is távozott, akkor gyorsan el kell húznia a belét. A pilótának volt annyi esze, hogy ne használja a kocsiban levő mobiltelefont, amely, mint rádió, könnyen bemérhető. Balazar odaszólhatott bizonyos embereknek, megtudta, hogy Eddie bajba került, és részéről ugyancsak fölkészült a bajra. Lehet, hogy Balazar fölismerte az Eddie-ben rejlő acélt, de ez nem változtat azon, hogy Eddie drogos. Egy ilyenben pedig nem lehet úgy megbízni, mint egy rendes emberben.

Ez azt is jelentheti, hogy a pizzás kisteher esetleg a taxi mellé kerül az úttesten, kidugnak az ablakán egy automata fegyvert, és véres szitát csinálnak a taxi hátuljából. Eddie-t jobban aggasztotta volna az eshetőség, ha két óra helyett négy órán át, és komolyan aggasztotta volna, ha, mondjuk, hat órán át tartják bent, de két óra... úgy vélte, Balazar csak bízik benne, hogy legalább ennyi ideig tudja tartani a száját. Balazar nyilván tudni akarja, mi lett az árujával.

Eddie igazából az ajtó miatt nézegetett hátra. Elbűvölte.

Miközben a vámosok félig vitték, félig vonszolták lefelé a Kennedy repülőtér hivatali részlegének folyosóin, hátranézett, és ott volt, valószínűtlenül, mégis kétségtelenül, vitathatatlanul valódian, úgy méternyire lebegett mögötte. Látta, ahogy a hullámok kitartóan hömpölyögnek és megtörnek a homokon; látta, hogy odaát sötétedni kezd.

Úgy látszik, ez az ajtó olyan, mint azok a trükkös képek, amelyeken elrejtettek valamit; először nem látod a rejtett részletet, de ha egyszer megpillantod, akárhogy igyekszel, nem tudod nem látni többé.

Kétszer tűnt el, amikor a harcos nélküle ment vissza, és ez rémítő volt. Úgy érezte magát, mint a kisgyerek, akinek a szobájában kiégett a parázsfény. Első alkalommal a kihallgatás alatt történt.

Mennem kell, hasított át Roland hangja valami kérdésen, amit éppen Eddie-hez intéztek. Csak néhány pillanat. Ne félj.

Miért?, kérdezte Eddie. Miért kell menned?

Mi baj? – kérdezte az egyik vámos. – Hirtelen olyan majrésnak látszol.

Hirtelen csakugyan majrés lett, de ez a hülye úgysem értené.

Hátranézett, és a vámosok is odanéztek. Semmit sem láttak, csak a fehér, kopár falat, rajta a hangszigetelő likacsos fehér lemezeket. Eddie látta az ajtót, méternyire, mint rendesen (most a szoba falába ágyazódott be, mint egy vészkijárat, kihallgatói számára láthatatlanul). De többet is látott. Valamik kijöttek a hullámokból, egy rémfilm szökevényeire emlékeztető valamik, olyan rémfilmé, amelyben a különleges hatások kicsit meghaladják a kívánatos mértéket, főleg azért, mert minden valódinak látszik. Úgy festettek, mint fűrészes garnélából, homárból és pókból keresztezett ocsmány hibridek, és furcsa hangokat hallattak. – Kitört rajtad az idegsokk? – kérdezte az egyik vámos. – Csak nem bogarakat látsz azon a falon, Eddie? Ez olyan közel járt az igazsághoz, hogy Eddie csaknem fölvihogott. Viszont már értette, miért kellett ennek a Roland nevű embernek visszamennie; a szelleme viszonylag biztonságban volt – legalábbis pillanatnyilag –, de a szörnyfajzatok a teste felé közeledtek, és Eddie gyanította, ha Roland nem hagyja el egyhamar pillanatnyi tartózkodási helyét, akkor lehet, hogy nem marad teste, ahová visszatérhet.

Hirtelen David Lee Roth bődült bele a fejébe: Ó, hum... nincs testem... és ez alkalommal muszáj volt nevetnie. Nem tehetett róla.

– Mi olyan mulatságos? – kérdezte az a vámos, aki azt is tudni akarta, hogy bogarakat lát-e azon a falon.

– Az egész helyzet – válaszolta Eddie. – Csak éppen muris, nem mulatságos. Mármint ha film lenne, sokkal inkább Fellinire emlékeztetne, mint Woody Al-lenre, ha érti, mire gondolok.

Nem lesz bajod?, kérdezte Roland.

Nem. Tűnés.

Nem értem.

Eredj a dolgodra.

Aha. Jól van. Nem tart sokáig.

És a másik hirtelen eltűnt. Egyszerűen eltűnt. Akár egy füstpamacs, amely olyan vékony, hogy a legenyhébb fuvallat is szétszórja. Eddie ismét körülnézett, de semmit sem látott, csupán a likacsos fehér lemezeket, semmiféle ajtót, óceánt, különös szörnyetegeket, és érezte, hogy a gyomra összeszorul. Persze nyilvánvalóan látomás volt az egész; kiürült a szervezetéből a narkó, itt van rá a szükséges bizonyíték. De Roland... valahogy segített. Megkönnyítette.

– Akarod, hogy odaakasszunk egy képet? – kérdezte az egyik vámos.

– Nem – sóhajtott Eddie. – Azt akarom, hogy engedjenek ki innen.

– Mihelyt elmondod, mit csináltál a hernyóval – felelte egy másik. – Vagy kokó volt? – és újra kezdték: körbe és körbe, mint kutya a farka körül.

Tíz perccel – tíz hosszú perccel – később Roland hirtelen visszatért az agyába. Egyik másodpercben még nem volt, a másikban igen. Eddie érezte, hogy nagyon kimerült.

Sikerült?, kérdezte.

Igen. Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott. Szünet. Kúsznom kellett.

Eddie ismét körülnézett. Az ajtó megint ott volt, csak most kissé más szögből mutatta azt a világot. Rájött, hogy nemcsak ővele mozog itt, hanem Rolanddal együtt ott is mozog. A gondolattól egy kicsit megborzongott. Mintha egy kísérteties köldökzsinór kötötte volna össze azzal a másik emberrel. A harcos teste összerogyva hevert az ajtó előtt, mint korábban, de most hosszabb szakaszt lehetett látni a partból, le a dagály fodros vonaláig, ahol a szörnyek császkáltak zümmögve és morogva. Valahányszor megtört egy hullám, valamennyi fölemelte az ollóját. Szakasztott, mint a régi dokumentumfilmekben Hitler hallgatósága, amikor úgy lökték ki a karjukat a jó öreg Sieg Heil!-re, mintha az életük múlna rajta, ami, ha meggondoljuk, valószínűleg így is volt. Eddie látta a homokban a harcos gyötrelmes haladásának nyomait.

Miközben Eddie nézte, az egyik rém villámgyorsan felnyúlt, és elkapott egy tengeri madarat, amely túl alacsonyan suhant a part fölött. A madár két vért spriccelő darabban hullott a homokra. Még rángatózott, amikor ellepték a páncélos rémek. Egyetlen fehér toll libbent föl a levegőbe. Egy olló utánakapott és lecsapta.

Szentséges Krisztus, gondolta kábán Eddie. Most nézd a csattogóit!

– Miért bámulsz te örökösen hátrafelé? – kérdezte a soros kihallgató.

– Időről időre szükségem van egy kis ellenméregre – válaszolta.

– Mi miatt?

– A maga képe miatt.

3

A taxis letette Eddie-t Co-Op Cityben a ház előtt, megköszönte az egy dollár borravalót, és elhajtott. Eddie csak állt egy pillanatig, egyik kezében a cipzáras táskával, az másik kezének begörbített ujján panyókára vetett zakójával. Ebben a házban lakott a bátyjával egy kétszobás lakásban. Állt egy pillanatig, fölnézett a monolitra, amelyben épp annyi csín és stíl volt, mint egy téglából rakott szappanosdobozban. A sok ablakával úgy festett, akár egy börtönkörlet, ami nyomasztotta Eddie-t. Nem úgy Rolandot – a másikat –, aki elámult tőle.

Soha, még gyerekkoromban sem láttam ilyen magas épületet, mondta Roland. És milyen sok van belőle!

Ja, helyeselt Eddie. Úgy élünk, mint hangyák a bolyban. Lehet, hogy neked tetszik, de annyit mondhatok, Roland, hogy öregszik. Nagyon hamar öregszik.

A kék autó elhúzott; a pizzáskocsi befordult a sarkon, s felé közeledett. Eddie megmerevedett, és érezte, hogy Roland is megmerevedik benne. Talán végül mégis le akarják puffantani.

Az ajtó?, kérdezte Roland. Átmenjünk? Akarod? Eddie érezte, hogy Roland készen áll – mindenre –, bár a hangja nyugodt volt.

Még ne, felelte. Lehet, hogy csak beszélni akarnak velem. De azért állj készen.

Érezte, hogy ezt szükségtelen volt mondania; érezte, hogy Roland még legmélyebb álmában is készebb a mozgásra és a cselekvésre, mint ő a legéberebb állapotában.

Közeledett a pizzás kisteher, oldalán a vigyorgó sráccal. Az utasülés felőli ablakot letekerték. Eddie a házuk előtt várt, surranója orra előtt hosszan elnyúlt az árnyéka, és várta, mi bukkan elő: fegyvercső vagy arc.

4

Roland akkor hagyta el másodszor kurta öt percre, mikor a vámosok végre föladták, és elengedték Eddie-t.

A harcos evett, de nem eleget; innia is kellett; de mindenekelőtt gyógyszerre volt szüksége. Eddie egyelőre nem tudott olyat szerezni, amire igazán szüksége volt (noha gyanította, hogy Roland jól látja, és Balazar tudna... már ha akarna), de az egyszerű aszpirin is legalább csökkentheti a lázat, amelyet akkor érzett meg rajta, amikor a harcos mellé lépett, hogy letépje róla a ragtapaszcsíkot. A központi váróteremben megállt egy újságoskioszk előtt.

Van ott aszpirin, ahonnan jöttél?

Még sohasem hallottam róla. Varázslat vagy gyógyszer?

Asszem, mindkettő.

Bement a kioszkba, és vett egy levél Extra Erős Anacint. Aztán betért egy falatozóba, vásárolt két darab harminccentis hot dogot meg egy extra pohár Pepsit. Éppen mustárt és ketchupot kent a virslire (az ilyen benga darabokat Henry Godzilla-dognak hívja), amikor észbe kapott, hogy nem magának vette. Lehet, hogy Roland nem szereti a mustárt s a ketchupot. Lehet, hogy Roland vegetáriánus. Lehet, hogy Rolandot meg is ölheti ezzel a kajával.

Hát most már késő, gondolta. Amikor Roland megszólalt – amikor cselekedett –, akkor Eddie tudta, hogy ez igazából megtörténik. Amikor elhallgatott, Eddie-t alattomban kerülgetni kezdte megint az a kótyagos érzés, hogy az egész csak álom – egy különösen élénk álom, amelyet a Delta 901-es járatán álmodik a Kennedy repülőtér felé közeledve.

Hát, még mindig fene óvatosnak kell lennünk, mondta Eddie. Rám állítottak két vámost. Ránk. Vagy mi a túró vagyok most.

Tudom, hogy óvatosnak kell lennünk, felelte Roland. De nem ketten vannak; öten. Eddie hirtelen fennállásának egyik legkísértetiesebb érzését élte át. Nem ő mozdította a szemét, hanem érezte, hogy mozgatják. Roland mozgatta.

Egy izomtrikóba öltözött fickó a telefonfülkében. Egy padon ülő nő, aki a táskájában kotorászik.

Egy fiatal fekete faszi, aki döbbenetesen jóképű lett volna, ha a plasztikai műtéttel nem csak részlegesen sikerül korrigálni a nyúlajkát, a trikókat tanulmányozta az újságoskioszk mellett, ahonnan Eddie az imént jött el.

Külsőleg semmi különös nem volt rajtuk, Eddie mindazonáltal azonnal fölismerte őket: olyanok voltak, mint az elrejtett képek a gyermekkori rejtvényekben; ha az ember egyszer meglátta, akkor nem tudta ismét látatlanná tenni őket. Átforrósodott az arca, mivel a másik mutatta meg neki, amit rögtön látnia kellett volna. Csupán kettőt szúrt ki. Ez a három valamivel jobb volt, de nem sokkal; a telefonáló nem bámult üresen, mintegy maga elé képzelve beszélgetőtársát, hanem tudatosan nézett, méghozzá oda, ahol Eddie állt... történetesen mindegyre ide tért vissza a pillantása. A táskájában kotorászó nő nem találta, amit keresett, de nem is hagyta abba, csak turkált vég nélkül. Ami pedig a vásárló kedvű feketét illeti, legalább tucatszor végignézhette már az állványokra kiakasztott pólókat.

Eddie hirtelen ismét ötévesnek érezte magát, amikor félt átmenni a kereszteződésen, ha Henry nem fogta a kezét.

Ne törődj vele, mondta Roland. Az étel miatt se legyenek gondjaid. Ettem már bogarakat is, amikor némelyik még olyan eleven volt, hogy a saját lábán szaladt le a torkomon.

Ja, felelte Eddie, de ez itt New York.

A pult legtávolabbi végébe vitte a hot dogot meg az üdítőt, hátat fordított a csarnoknak, aztán fölpillantott a bal sarokba. Domború tükör dudorodott ott, mint egy túlnyomású szem. Valamennyi követőjét látta benne, de egyik se volt olyan közel, hogy láthassák az ételt és a pohár üdítőt, ami szerencse, mert Eddienek a leghalványabb fogalma sem volt róla, hogy mi fog történni.

Tedd az asztint a húsokra. Azután fogd az egészet a kezedbe.

Aszpirin.

Jó. Tőlem bakfittynek is nevezheted, fo... Eddie. Csak csináld már.

Eddie kifejtette a zsebébe gyűrt tasakból az Anacint, és már majdnem rátette az egyik hot-dogra, amikor hirtelen észbe kapott, hogy Rolandnak esetleg nehezére eshet kipattintani a fóliából a gyógyszert.

Megtette helyette ő. Három tablettát ejtett az egyik szalvétába, töprengett, majd hozzátett még hármat.

Hármat most, hármat később, mondta. Ha lesz később.

Jól van. Köszönöm.

Most mi lesz?

Csak fogjad.

Eddie ismét a domború tükörre sandított. Két ügynök hanyagul slattyogott a falatozó felé, talán nem tetszett nekik, ahogy Eddie elfordult, talán szemfényvesztést szimmantottak, és szerették volna közelebbről megnézni. Ha történnie kell valaminek, akkor történjék minél előbb.

Összemarkolta az ennivalót, érezte a puha fehér kiflikben a virslik forróságát, érezte a Pepsi jeges hidegét. Ebben a pillanatban úgy festett, mint egy atya, aki harapnivalót akar vinni a srácainak... azután az egész cucc elkezdett olvadni.

Lenézett, egyre nagyobbra és nagyobbra nyílt a szeme, amíg úgy érezte, mindjárt kiesnek a szemgolyói, és ott fognak rugózni a kocsányaikon.

A kiflin átlátszott a virsli. A poháron átlátszott a Pepsi, a jégkockás folyadék hengerré gömbölyödve töltötte ki a tárgyat, amely nem volt többé látható.

Aztán a virsliken átlátszott a vörös műanyag pult, a Pepsin pedig a fehér fal. Eddie két tenyere összébb simult, közöttük egyre csökkent az ellenállás... a két tenyér összeért. Az étel... a szalvéta... a Pepsi-Cola... a hat Anacin... az egész holmi, ami a kezében volt, eltűnt.

A Krisztusát neki, gondolta bambán Eddie, és odavillantotta a szemét a domború tükörre.

Az ajtó eltűnt... éppúgy, mint Roland az agyából. Jó kosztolást, barátom, gondolta... de vajon ez a hátborzongató idegen jelenség, amely Rolandnak nevezi magát, csakugyan a barátja? Ez még nem bizonyosodott be. Tényleg megmentette Eddie irháját, de ez nem azt jelenti, hogy kiscserkész.

Mindegy, kedvelte Rolandot. Tartott tőle... de ugyanakkor kedvelte.

Gyanította, hogy idővel megszeretheti, éppen úgy, ahogy Henryt.

Edd tele magad, idegen, gondolta. Edd tele magad, maradj életben... és gyere vissza.

Egy korábbi vendég otthagyott a közelben néhány mustárfoltos szalvétát. Eddie fölkapta, kifelé menet bedobta az ajtó melletti szemétkosárba, és lelkesen tornáztatta az állkapcsát, mint aki most birkózik az utolsó falattal. Még arra is képes volt, hogy egy böffentést produkáljon, amikor, útban a POGGYÁSZ és FÖLDI KÖZLEKEDÉS feliratú ajtóhoz, odaért a fekete sráchoz.

– Nem találja a megfelelő pólót? – kérdezte Eddie.

– Tessék? – kérdezte a fekete, elfordulva az American Airlines indulási monitorától, amelyet látszólag tanulmányozott.

– Gondoltam, talán olyant keres, amelyre az van írva: KÉRLEK, ETESS MEG, AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK KORMÁNYTISZTVISELŐJE VAGYOK – mondta Eddie, és tovahaladt.

A lépcsőn lefelé látta, hogy a turkáló nő sietve bekattintja a ridiküljét, és föláll.

Öregem, ez olyan lesz, mint a Macy's hálaadási felvonulása!

Kurva érdekes nap volt, és Eddie szerint még korántsem ért véget.

5

Amikor Roland látta, hogy a homárszörnyek ismét jönnek ki a hullámokból (ezek szerint előjövetelüknek semmi köze a dagályhoz; a sötétség csalja ki őket), otthagyta Eddie Deant, hogy arrébb hozza magát, mielőtt a teremtmények megtalálják és fölfalják.

A fájdalomra számított, fölkészült rá. Olyan régen élt együtt a fájdalommal, hogy csaknem öreg cimborájának tekintette. Mindazonáltal megrémítette az a sebesség, amellyel a láza nőtt, az ereje pedig csökkent. Ha eddig nem haldokolt, akkor most mindenképpen ez történt vele. Vajon van elég erős szer a fogoly világában, ami megakadályozza? Talán. De ha nem szerez belőle a következő hat-nyolc órában, akkor akár hagyhatja az egészet. Ha ez így megy tovább, akkor nincs a világon olyan gyógyszer vagy varázslat, amely meggyógyítaná.

Járni nem tudott. Kúsznia kellett.

Már éppen indulni készült, amikor tekintete rátévedt a ragadós gubancra és az ördögpor zacskóira. Ha itthagyja, akkor a homárszörnyek valószínűleg felhasítják a tasakokat, és a tengeri szél szétszórja a port a négy égtáj felé. Oda is való, gondolta a harcos dühösen, de mégsem hagyhatta, hogy így történjen. Ha majd eljön az ideje, Eddie Deannek komolyan meggyűlhet a baja, ha nem tudja előkeríteni ezt a port. Olyan embert, amilyennek ezt a Balazart gyanítja, aligha lehet becsapni. Látni akarja majd, amiért fizetett, és amíg nem látja, egy kisebb hadseregnek elegendő fegyver szögeződik Eddie-re.

A harcos magához húzta a ragadós kötélcsomót, és a nyakába vetette. Azután elindult fölfelé a parton. Húszméternyit kúszott fölfelé – csaknem eleget, hogy biztonságban tudja magát –, amikor beléhasított a szörnyű (mégis kozmikusan mulatságos) gondolat, hogy az ajtó odalent maradt. Az Isten nevére, hogyan jut így át rajta?

Elfordította a fejét és látta, hogy az ajtó nem lent áll a parton, hanem méternyire mögötte. Egy pillanatig csak bámult, és akkor értette meg, amit már előbb is tudnia kellett volna, ha nincs a láz, amely az önkívület hangjává hevítette az Inkvizítorok szüntelen kérdéseit: Hol csináltad, hogy csináltad, miért csináltad, mikor csináltad (kérdéseik hátborzongatóan olvadtak össze a hullámokból elővonagló, császkáló rémségek faggatózásával: Dad-a-csok? Dad-a-csum? Did-acsik?). Pedig nem volt lázálom.

Akkor hát mindenhová magammal viszem, gondolta, akárcsak ő. Mindenhová velem jön, úgy követ, mint egy átok, amelytől nem lehet szabadulni.

Olyan igaznak, Olyan megkérdőjelezhetetlennek tűnt... akárcsak a másik dolog.

Ha az ajtó bezárul közöttük, akkor örökre zárul be. Amikor ez megtörténik, gondolta sötéten Roland, neki ezen az oldalon kell lennie. Velem együtt.

Micsoda tükre vagy te az erénynek, harcos!, nevetett a feketébe öltözött ember. Úgy látszik, tanyát üthetett a fejében. Megölted a fiút; ez volt az áldozat, hogy képes legyél utolérni engem, és, gondolom, hogy megteremthesd az átjárást a világok között. Most az a szándékod, hogy egyenként elhívd a hármakat, arra ítélve őket, amire magadat sohasem: hogy itt éljék le az életüket egy idegen világban, ahol ugyanolyan könnyen meghalhatnak, mint az állatkertben született vadak, amikor szabadon engedik őket.

A Torony, gondolta Roland vadul. Ha egyszer elértem a Tornyot, és megtettem, amit ott meg kell tennem, végrehajtottam a megújítás vagy megváltás nagy művét, amelyre születtem, akkor talán ők...

Ám a feketébe öltözött ember, aki halott volt, csak az ő foltos lelkiismeretének képében élt tovább, olyan visító vihogásban tört ki, ami félbevágta a gondolatot.

Mindazonáltal árulásának gondolata sem tudta eltéríteni útjának folytatásától.

Újabb tíz métert tett meg, hátranézett és látta, hogy még a legnagyobb mászkáló sem merészkedik hat méternél messzebb a vízvonaltól. Ő pedig legalább háromszor olyan messze volt a parttól.

Akkor rendben.

Semmi sincs rendben!, vidult a feketébe öltözött ember. És ezt te is tudod!

Pofa be!, gondolta a harcos, és csodálkozására a hang tényleg befogta a pofáját.

Az ördögporos tasakokat bedugta két szikla között egy hasadékba, letakarta egy marék fűrészes parti fűvel. Ezután pihent egy kicsit. Feje kotyogott, mint egy forró vizes tömlő, a bőre hol hideg volt, hol meleg. Azután visszagurult, át az ajtón abba a másik világba, a másik testbe, itthagyva legalább egy kis időre az egyre végzetesebb fertőzést.

6

Amikor másodszor tért vissza önmagába, a teste oly mélyen aludt, hogy egy pillanatra azt hitte, talán kómába került... olyan állapotba, amelyben annyira lecsökken a test működése, hogy pillanatokig úgy rémlett, öntudata is elindul a sötétségbe vezető hosszú lejtőn.

Ám ő kényszerítette a testét, hogy fölébredjen, kifúrja-kiöklözze magát a sötét barlangból, amelybe lemászott. Felgyorsította a szívverését, elérte, hogy idegei ismét érezzék a fájdalmat, amely perzselte a bőrét és fölriasztotta testét a nyögdécselő valóságra.

Éjszaka volt. Feljöttek a csillagok. A körömfaladék, amelyet Eddie vett neki, kis darab melegséget adott a fagyos hidegben.

Nem volt éhes, de muszáj ennie. Először azonban... Lenézett a kezében levő fehér tablettákra. Eddie asztinnak hívta. Nem egészen így hangzott, de Roland nem tudta pontosan úgy ejteni a szavakat, ahogy a fogoly. A lényeg, hogy gyógyszer. Gyógyszer a másik világból.

Ha valaminek hasznát veszem a világodból, fogoly, gondolta sötéten, azt hiszem, az sokkal inkább az orvosságotok, mint a körömfaladékotok.

Akkor is próbálkoznia kell. Ez nem az, amire igazán szüksége van – legalábbis Eddie szerint –, de olyasmi, ami csökkentheti a lázát.

Hármat most, hármat később. Ha lesz később.

Három pirulát tett a szájába, azután lepattintotta a tetőt – valami fura fehér anyagot, amely nem papír volt, nem is üveg, hanem mintha a kettő lett volna egyszerre –, és leöblítette a gyógyszert a papírpohárba töltött itallal.

Az első korty olyannyira letaglózta, hogy egy pillanatig csak hevert a sziklának dőlve, csillagfényt tükröző szeme annyira kitágult, hogy ha valaki történetesen arra jár, máris halottnak nézhette volna. Azután mohón ivott, két kézre fogva a poharat, olyan lázasan kortyolva, hogy alig érzékelte rothadó ujjcsonkjainak lüktető fájdalmát.

Édes! Istenek, micsoda édesség! Micsoda édesség! Micsoda...

Az italba kevert egyik kis lapos jégkocka a torkán akadt. Köhögött, a mellét ütögette, fuldoklott. Új fájdalom hasított a fejébe, az az ezüstös fajta, amit akkor érez az ember, ha túl hideg italt iszik túl gyorsan.

Mozdulatlanul feküdt, érezte, hogy a szíve megvadult motorként lüktet, érezte a friss energiát, amely olyan gyorsan száguldott végig a testén, hogy majd' felrobbant tőle. Meg se gondolva, mit csinál, újabb darabot tépett az ingéből – hamarosan nem marad belőle más, mint egy rongy a nyaka körül –, és a lábára terítette. Amikor az ital elfogy, a jeget beleönti a rongyba, és borogatást készít sérült kezére. Ám az esze másutt járt.

Édes!, kiáltotta újra meg újra, próbálva megfejteni az értelmét, vagy meggyőzni magát, hogy van értelme, éppen úgy, ahogy Eddie igyekezett elhitetni magával, hogy a másik tényleg létezik, és nem csupán elmeficam, amely át akarja verni. Édes! Édes! Édes!

A sötét ital tele volt cukorral, talán még annál is több volt benne, mint amennyit Marten – aki nagy pákosztos volt zordul aszketikus külseje mögött – tett a reggeli és napszállati kávéjába.

Cukor... fehér... por...

Pillantása a tasakokra vándorolt, amelyek alig látszottak a rájuk halmozott fű alatt, és kis ideig azon tűnődött, hogy az anyag a poharában és az anyag a tasakokban talán egy és ugyanaz. Tudta, hogy Eddie tökéletesen megértette őt ideát, ahol két különböző testben léteztek; gyanította, hogy ha a saját testében menne át Eddie világába (ösztönösen érezte, hogy lehetséges... bár ha az ajtó éppen akkor záródna be, akkor örökre ottragadna, ahogy Eddie-vel is ez történne fordított helyzetben), ő is éppen olyan tökéletesen értené azt a nyelvet. Eddie agyából már az elején kiolvasta, hogy a két világ nyelve hasonló. Hasonló, de nem azonos. A szendvics itt körömfaladék. A beakasztani ott azt jelenti, hogy keresni valami ennivalót. Nos... nem lehet, hogy a kábítószer, amelyet Eddie kokainnak nevez, a harcos világában a cukorral azonos?

Alaposabban megfontolva azonban valószínűtlennek látszott. Eddie ezt az italt nyíltan vásárolta, tudva, hogy figyelik közben a Vámhivatal papságának szolgái. Roland azt is érzékelte, hogy viszonylag keveset fizetett érte. Talán még kevesebbet, mint a húsos körömfaladékért. Nem, a cukor nem azonos a kokainnal, de akkor is érthetetlen, miért akarhat valaki kokaint vagy bármilyen más törvénytelen kábítószert abban a világban, ahol ilyen bőven van és ilyen olcsón kapható a hatalmas cukor?

Ismét a húsos faladékra nézett, érezte az éhség első támadását... ugyanakkor döbbenten, zavart hálával jött rá, hogy jobban van.

Az ital? Az volt az oka? Vagy az italban levő cukor? Annak is része lehetett benne, de csak kis része. Gyerekkora óta tudta, hogy a cukor felpezsdítheti a lankadó erőt. Viszont nem enyhíti a fájdalmat, nem oltja ki a tüzet, amikor a testet kohóvá fűti a láz. Márpedig vele ez történt... és még mindig történik. A görcsös didergés abbamaradt. A verejték fölszáradt a homlokáról. Torkából mintha tünedeznének a horgok. Hihetetlen, mégis vitathatatlan, nem csupán a képzelete és a vágyálmai játszanak vele (bár a harcos az ismeretlen és megismerhetetlen évtizedek óta nem volt képes ilyen léhaságokra). Hiányzó ujjai még mindig lüktettek és hasogattak, mégis mintha csökkent volna a fájdalom.

Roland lehajtotta a fejét, lehunyta a szemét, és hálát adott Istennek.

Istennek és Eddie Deannek.

Ne kövesd el azt a hibát, hogy a keze ügyében hagyod a szívedet, Roland, szólt ki értelmének mélyebb tartományaiból egy hang – nem a feketébe öltözött ember ideges, rosszindulatúan vihorászó hangja, nem is Cort nyers dübörgése; inkább mintha az apjáé lett volna. Tudod, hogy amit tett érted, azt magáért is tette, ahogy azt is tudod, hogy azoknak az embereknek – ha Inkvizítorok is – részben vagy teljesen igazuk volt. Gyenge edény, és az ok, ami miatt elkapták, nem volt sem hamis, sem hitvány. Nem vitatom, van benne acél. De gyengeség is van benne. Olyan, mint Hax, a szakács. Hax vonakodva keverte a mérget... de a vonakodás nem némítja el a megszakadó belsejű haldoklók üvöltését. És van még egy ok az elővigyázatra...

De Roland a hang nélkül is tudta, mi az a másik ok. Látta Jake szemében, amikor a fiú végre kezdte felfogni a célját.

Ne kövesd el azt a hibát, hogy a keze ügyében hagyod a szívedet!

Jó tanács. Rosszat tettél magadnak, hogy kedvelhesd azokat, akikkel előbb-utóbb rosszat kell tenned.

Ne feledd a feladatod, Roland!

Sohasem feledtem el! – horkant föl. A csillagok könyörtelenül hintették a fényüket, a hullámok csobbantak a parton, a homárszörnyek hülye kérdéseiket kiabálták. – A feladatomra vagyok kárhoztatva! Miért kellene a kárhozottaknak félreállniuk?

Megkóstolta a húsos faladékot, amit Eddie „kutyának” nevezett.

Rolandot nemigen zavarta, hogy kutyahúst eszik, egyébként a gombhalhoz képest mintha a kanális szemetét rágcsálná, de ilyen csodálatos ital után van-e joga panaszkodni? Úgy gondolta, nincs. Egyébként is késő volt már, hogy efféle apróságokkal törődjék.

Mindent megevett, azután visszatért oda, ahol most Eddie volt, valami varázslatos kocsiban, amely egy hasonló járművekkel teli, fémből készült úton száguldott... lehetett vagy egy tucat, esetleg száz, és egyik elé sem fogtak lovat.

7

Eddie készen várta, hogy a pizzás kisteher begörögjön; bent a fejében Roland még annál is készebben várakozott.

Csak egy másik változata Diana álmának, gondolta Roland. Mi van a dobozban? Aranytál vagy mérges kígyó? És amikor elfordítja a kulcsot és éppen bedugja a kezét a fedél alá, meghallja az anyja hangját „Kelj föl, Diana! Ideje fejni!”

No jó, gondolta Eddie. Mi következik? A hölgy vagy a tigris?[1]

A kisteher utasülésének ablakán kinézett egy sápadt, lófogú, pattanásos arc. Eddie ismerte ezt az arcot. – Szia, Col! – üdvözölte nem túl nagy lelkesedéssel. Col Vincenten túl, a volánnál ott ült az Öreg Kétszer-Csúnya, ahogy Henry hívta Jack Andolinit.

Bár szemtől szemben sohasem nevezte így, gondolta Eddie. Hát persze hogy nem. Ilyet mondani Jacknek az öngyilkosság egyik válfaja lett volna. Nagy benga ember volt, dudoros Neander-völgyi homlokereszű, hozzáillően csapott állú. Rokona volt Enrico Balazarnak, mert valami unokahúgát vagy nagynénjét vagy micsodáját vette el. Hatalmas mancsa úgy markolta a kisteher volánját, mint majom a faágat. Füléből durva szőrcsomók meredeztek. Csak az egyik fülét lehetett látni, mert Jack Andolini a profilját mutatta Eddie-nek, nem nézett rá.

Az Öreg Kétszer-Csúnya. Még maga Henry (akiről Eddie-nek el kellett ismernie, hogy nem mindig volt a világ legértelmesebb embere) sem követte el azt a hibát, hogy Öreg Kétszer-Butának nevezze. Colin Vincent csak pökhendi lótifuti volt, Jack azonban elég sütnivalót rejtegetett ősemberi homloka mögött ahhoz, hogy Balazar alvezére legyen. Eddie-nek nem tetszett, hogy Balazar ilyen fontos embert küld érte. Egyáltalán nem tetszett.

– Szia, Eddie – mondta Col. – Hallottuk, hogy problémád volt.

– Semmi olyasmi, amivel ne tudtam volna megbirkózni – felelte Eddie. Rájött, hogy előbb az egyik karját vakarta, majd a másikat, ami tipikus drogos mozdulat, és amire annyira vigyázott, amikor kihallgatták. Leállította magát. Col azonban mosolygott, és Eddie szeretett volna behúzni neki egy akkorát, amitől a vigyora átkenődik a feje másik oldalára. Meg is tette volna... ha nincs ott Jack. Még mindig előrebámult, mint aki elmerül a maga kezdetleges gondolataiban, miközben nézi az alapszíneket és elemi mozgásokat, amelyeket a kívülálló szerint egy ilyen értelmi képességekkel rendelkező alak felfoghat a világból. Eddie mégis úgy gondolta, hogy Jack egyetlen napon többet lát, mint Col Vincent egész életében.

– No jó – mondta Col. – Akkor jó.

Csönd. Col nézte Eddie-t, mosolygott, várta, mikor kezdődik elölről a kábítószeres izgés-mozgás, a vakaródzás, egyik lábról a másikra állás, ahogy a gyerek szokta, amikor vécére kell mennie, de főleg arra várt, hogy Eddie megkérdezze, mi újság, és mellesleg nincs-e náluk egy kis anyag?

Eddie visszabámult rá, nem vakarózott, meg sem mozdult.

Enyhe szellő űzött a parkolóban egy csomagolópapírt. Csupán a szökdécselve haladó papír zizegését és a pizzás kisteher laza motorszelepeinek ziháló lüktetését lehetett hallani.

Col mindentudó mosolya halványulni kezdett.

– Ugorj be, Eddie – mondta Jack oda se nézve. – Járunk egyet.

– Hová? – kérdezte Eddie, noha tudta.

– Balazarhoz. – Jack még mindig nem nézett rá. Egyetlenegyszer megfeszítette volánt markoló kezét. Jobb kezének gyűrűsujján megcsillant a vastag, tömör aranygyűrű, amelybe óriás rovarszemként dudorodó ónixkövet foglaltak. – Tudni akarja, mi van az árujával.

– Megvan. Biztonságban.

– Remek. Akkor senkinek sem kell aggódnia – mondta Jack Andolini, és továbbra sem nézett rá.

– Inkább fölmennék először – mondta Eddie. – Szeretnék átöltözni, beszélni Henryvel...

– És hogy el ne felejtsd belőni magad! – tette hozzá Col, és kivigyorította sárga lófogait. – Csak nincs mivel, kisöcsém!

Dad-a-csem?, gondolta Eddie agyában a harcos, és mindketten megborzongtak kissé.

Col észrevette a borzongást, és a mosolya tovább szélesedett. Ó, helyben vagyunk végre, mondta a mosoly. A jó öreg drogos nyüzsi! Egy percig már aggódni kezdtem, Eddie! A szélesedő mosolyban feltáruló újabb fogak egyáltalán nem javították a korábbi összképet.

– Miért?

– Mr. Balazar úgy gondolta, jobb, ha tiszta lakásban vagytok – mondta Jack oda se nézve. Továbbra is a világot tanulmányozta, bár egy kívülálló lehetetlennek tartotta volna, hogy ilyen ember képes legyen rá. – Arra az esetre, ha adódna valami.

– Mondjuk, illetők szövetségi házkutatási parancs-csal – tette hozzá Col. Az arca lelógott és vigyorgott. Eddie érezte, hogy most Roland is nagyon szívesen beküldené az öklét a rothadó fogak közé, amelyek ezt a vigyort olyan ocsmánnyá és megbocsáthatatlanná tették. Érzéseik azonossága kicsit felvidította. – Ideküldött egy takarítócéget, hogy mossák le a falakat, porszívózzák ki a szőnyegeket, és egyetlen centet sem számít fel érte, Eddie!

Most fogod megkérdezni, hogy van-e valami nálam, mondta Col vigyora. Ó, igen, most meg fogod kérdezni, Eddie öcsi! Mert lehet, hogy nem szereted, aki a havat hozza, de a havat, azt igen, mi? És miután tudod, hogy Balazar eltüntette a privát készletedet...

Hirtelen csúnya és rémítő gondolat villant keresztül az agyán. Ha a tartalék eltűnt, akkor...

– Hol van Henry? – kérdezte olyan nyersen, hogy Col meghökkenten hátrahúzódott.

Jack Andolini végre felé fordította a fejét. Olyan lassan, mintha csak ritkán, nagy erőfeszítések árán cselekedne ilyet. Az ember szinte várta, hogy mikor hallja meg az öreg, kenetlen zsanérok csikorgását a vastag nyakban.

– Biztonságban – mondta, azután éppen olyan lassan visszafordította fejét előző helyzetébe.

Eddie állt a pizzás kisteher mellett, küzdve a pánikkal, amely elöntötte az agyát, és elfojtotta józan gondolatait. A vágy egy lövés után, amelyet eddig megzabolázott, hirtelen elszakította a zabláját. Muszáj belőnie magát. Egy adaggal tudna gondolkozni, ismét maga parancsolna magának...

Elég!, ordított rá Roland a fejéből, olyan hangosan, hogy Eddie megrándult (Col, aki félreértette a fájdalom és meglepetés fintorát, azt hitte, újabb kis lépést lát a kábítószeres kényszer-koreográfiából, és megint elvigyorodott). Elég! Majd én parancsolok neked!

Nem érted! Ő a bátyám! A nyomorult bátyám! Balazar elvitte a bátyámat!

Úgy beszélsz, mintha én még sohasem hallottam volna ezt a szót. Félted?

Igen! Igen, a Krisztusát!

Akkor csináld azt, amit elvárnak tőled. Nyafogjál és könyörögjél. Kérd tőlük azt a lövést, amire szükséged van. Biztosan ezt várják tőled, és az is biztos, hogy nekik van. Tegyél meg mindent, hogy elbízzák magukat veled kapcsolatban, és te is biztos lehetsz benne, hogy minden félelmed beigazolódik.

Nem értem, hogy m...

Úgy értem, ha nyúlszívűnek mutatkozol, akkor elősegíted, hogy a drága testvéredet megöljék. Ezt akarod?

Rendben. Nyugis leszek. Lehet, hogy nem úgy tűnik, de nyugis leszek.

Igy nevezed? Akkor rendben. Igen. Légy nyugis.

Nem így kell megkötni egy üzletet – mondta Eddie, elbeszélve Col mellett, egyenesen Jack Andolini szőrös fülének címezve mondanivalóját. – Nem ezért vigyázok Balazar árujára s tartom a számat, holott valaki más a vádalku során öt nevet köpne minden évért.

– Balazar úgy gondolja, hogy a testvéred nagyobb biztonságban van nála – mondta Jack, anélkül hogy odanézett volna. – Védőőrizetbe vette.

– Hát jól van – mondta Eddie. – Köszönd meg neki a nevemben, mondd meg, hogy megjöttem, az áru biztonságban van, és hogy én éppen úgy tudok vigyázni Henryre, ahogy ő vigyázott rám. Mondd meg neki, hogy van a jégen egy hatos csomag dobozos sör, amit megfelezek Henryvel, amint hazajön, azután beszállunk a kocsiba, bemegyünk a városba, és megkötjük az üzletet annak rendje-módja szerint. Ahogy megbeszéltük.

– Balazar látni akar, Eddie – mondta Jack. A hangja kérlelhetetlen, változatlan volt. A fejét sem fordította el. – Szállj be.

– Bújj oda, ahol nem süt a nap, kurafi – mondta Eddie, és elindult a házuk ajtaja felé.

8

Az ajtó nem volt messze, de alig tette meg az út felét, amikor Andolini keze egy satu bénító erejével kapta el a felsőkarját. Forrón fújtatott Eddie tarkójába, mint egy bika. Mindezt annyi idő alatt hajtotta végre, amíg a kívülálló azt képzelte volna, hogy Jack agya még csak most győzködi a kezét, hogy fogja már meg a kocsi kilincsét.

Eddie megfordult.

Nyugi, Eddie, suttogta Roland.

Nyugi, felelte Eddie.

– Ezért megölhetnélek – mondta Andolini. – Nekem senki sem mondhatja, hogy bújjak a seggembe, különösen egy ilyen szaros kis narkós, mint te.

Egy szart ölsz te meg! – süvöltötte Eddie, ám ez kiszámított süvöltés volt. Nyugis süvöltés, ugye értik. Ott álltak, sötét alakok a késő tavaszi napnyugta arany fényében a bronxi Co-Op City lakótelep pusztaságában, az emberek hallották a süvöltést, és az emberek hallották az ölni szót, és ha a rádiójuk be volt kapcsolva, fölhangosították, ha pedig ki volt kapcsolva, akkor bekapcsolták, majd fölhan-gosították, mert ez így jobb, biztonságosabb.

Rico Balazar megszegte a szavát! Kiálltam érte, ő meg nem áll ki értem! Ezért azt mondom, bújj oda, ahol nem süt a nap, neki is azt mondom, hogy oda bújjon, ahol nem süt a nap, mindenkinek azt mondom, hogy oda bújjon, ahol nem süt a nap!

Andolini ránézett. A szeme olyan tömény barna volt, hogy a szín átszivárgott a szaruhártyába, amitől az megsárgult, mint az ócska pergamen.

– Reagan elnöknek is azt mondom, hogy bújjon oda, ahol nem süt a nap, ha megszegi a nekem adott szavát, bassza meg a végbélpolipját, vagy akárhogy hívják!

A szavak visszhangozva haltak el a tégla- és beton falak között. Egyetlen szál nagyon fekete bőrű gyerek figyelte őket a szembenső játszótérről, fehér kosaras-nadrágban, magas szárú edzőcipőben, könyökhajlatában lazán tartogatott kosárlabdával.

– Befejezted? – kérdezte Andolini, amikor az utolsó visszhang is elhalt.

– Igen – felelte Eddie teljesen hétköznapi hangon.

– Jól van – mondta Andolini. Szétnyitotta majomemberi ujjait, elmosolyodott... és ekkor két dolog történt egyszerre: elsőnek azt lehetett látni, hogy ez a mosoly kedves, ami a szemlélőt teljesen lefegyverezte, másodiknak azt, hogy Jack milyen okos. Milyen félelmetesen okos. – Na, akkor mehetünk?

Eddie végigfuttatta ujjait a haján, futólag keresztbe fonta a karjait, hogy egyszerre vakarhassa mindkettőt, és azt mondta: – Azt hiszem, jobban járunk vele, mert ez nem vezet sehová.

– Rendben – bólintott Andolini. – Senki sem mondott semmit, és senki sem leprázott senkit. – Fejét el sem fordítva, ugyanazzal a hanglejtéssel hozzátette: – Szállj vissza a kocsiba, seggfej!

Col Vincent, aki óvatosságból kifelé igyekezett az ajtón, amelyet Andolini nyitva hagyott, olyan gyorsan visszakozott, hogy beverte a fejét. Átevickélt a másik ülésre, lezöttyent korábbi helyére, és durcásan dörzsölgette a fejét.

– Meg kell értened, hogy az üzlet megváltozott, azzal, hogy a vámosok rád tették a kezüket – érvelt ésszerűen Andolini. – Balazar nagy ember. Érdekei vannak, amiket meg kell védenie. Az embereit kell védenie. Az egyik embere történetesen a te Henry bátyád. Gondolod, hogy ez rizsa? Akkor jobb, ha elgondolod, hogy is van most Henry.

– Henry nagyon jól van – vágta rá Eddie, de mást gondolt, és nem tudta megakadályozni, hogy ez ne érződjék a hangján. Jack Andolini is hallotta. Henry mostanság mintha örökké szundikált volna. Az ingén lyukakat égetett a cigaretta. Összevagdosta az ujját az elektromos konzervnyitóval, amikor enni akart adni a macskájuknak, Pöcsinek. Eddie el nem tudta képzelni, hogyan vághatja meg magát valaki egy elektromos konzervnyitóval, ám Henry erre is képes volt. A konyhaasztal poros volt Henry után, vagy Eddie pöndörödő fekete kormot talált a fürdőszobai mosdókagylóban.

Henry, mondta neki, Henry, vigyázz már, kezd kicsúszni a kezedből a dolog, olyan vagy, mint egy két lábon járó lebukás, mint aki azt várja, hogy mikor történik már meg.

Igen, persze, öcsi, felelte Henry, ne zörögj, mindent kézben tartok, de néha, amikor belenézett a bátyja hamuszürke arcába, kiégett szemébe, Eddie tudta, hogy Henry soha többé semmit sem fog kézben tartani.

Amit igazából mondani akart, de nem bírt, annak semmi köze nem volt ahhoz, hogy Henry lebukik vagy lebuktatja mindkettejüket. Azt akarta mondani, hogy Henry, te olyan vagy, mint aki egy szobát keres, ahol meghalhat. Én ilyennek látlak, és szeretném, ha ezt abbahagynád. Mert ha te meghalsz, akkor minek éljek én?

Henry nincs nagyon jól – felelte Jack Andolini. – Szüksége van valakire, aki vigyáz rá. Szüksége van – hogy is mondja a dal? Egy hídra a zavaros víz fölött. Il Roche lesz az a híd.

Il Roche a pokolba vezető híd, gondolta Eddie, de fennhangon csak annyit mondott:

– Ott van Henry? Balazarnál?

– Igen.

– Én adom Balazarnak az árut, ő adja Henryt?

– És a ti árutokat – egészítette ki Andolini –, erről se feledkezz meg.

– Más szavakkal, az üzlet visszatér a szokásos kerékvágásba.

– Így van.

– Most pedig mondd azt, hogy szerinted ez tényleg így fog történni. Gyerünk, Jack! Mondjad! Látni akarom, ahogy pléhpofával kimondod, látni akarom, hogy nő meg az orrod.

– Nem értelek, Eddie.

– Dehogynem! Balazar azt gondolja, hogy megfújtam az árut? Ha ezt gondolná, akkor hülye lenne, márpedig tudom, hogy nem az.

– Nem tudom, hogy mit gondol – válaszolta Andolini derűsen. – Nem az én dolgom, hogy ismerjem a gondolatait. Azt tudja, hogy nálad volt az áru, amikor elhagytad a szigeteket, azt is tudja, hogy a vámosok elkaptak, azután elengedtek, azt is tudja, hogy itt vagy, nem pedig úton a Riker felé, azt is tudja, hogy az árujának meg kell lennie valahol.

– És azt is, hogy a vámosok még mindig úgy tapadnak rám, mint a búvárruha a búvárra, mivel te is tudod, és rejtjeles üzenetet küldtél neki a kocsi rádióján. Valami ilyesmit, hogy „dupla sajt szardella nélkül”, igaz, Jack?

Andolini nem szólt semmit, csak derűsen nézett.

– Csakhogy te olyasmit mondtál neki, amit már tudott. Mint mikor az ember összeköti a képen a pontokat, és máris látja, mit ábrázol a rajz.

Andolini csak állt az arany alkonyi fényben, amely lassan a kazántűz vörösébe fordult, továbbra is derűsen nézett, és továbbra sem szólt egy szót sem. – Azt hiszi, hogy átállítottak. Hogy nekik dolgozom. Azt hiszi, elég hülye vagyok ahhoz, hogy ezt tegyem. Nem is nagyon hibáztathatom érte. Miért is ne? Egy flúgos bármire képes. Akarod ellenőrizni, hogy be vagyok-e drótozva?

– Tudom, hogy nem vagy – felelte Andolini. – Van valamim a teherben. Olyasféle, mint az adászavaró, csak ez a rövid távú adásokat jelzi. És ha már itt tartunk, nem hinném, hogy átálltál volna a szövetségiekhez.

– Nem?

– Nem. Akkor most beszállsz a kocsiba és elmegyünk, vagy mi lesz?

– Van választásom?

Nincs, mondta Roland a fejében.

– Nincs – mondta Andolini.

Eddie visszament a kocsihoz. A kosaras srác még mindig ott állt az utca túloldalán, az árnyéka olyan hosszúra nyúlt, mint egy darué.

– Tűnjél innen, öcsi – mondta Eddie. – Nem voltál itt, nem láttál semmit és senkit. Tűnés.

A kisfiú elszaladt.

Col rávigyorgott.

– Húzódj arrébb, haver – mondta neki Eddie.

– Inkább neked kéne középre ülni, Eddie.

– Húzódj arrébb – mondta ismét Eddie. Col rásandított, azután Andolinire, aki nem nézett rá, csupán behúzta a vezetőülés ajtaját, és derűsen bámult előre, mint Buddha a szabadnapján, rájuk bízva, hogy intézzék el egymás között az ülés kérdését. Col megint rásandított Eddie-re, és úgy döntött, arrébb húzódik.

Elindultak New Yorkba – és bár a harcos (aki csodálattal bámulta az egyre hatalmasabb és kecsesebb tornyokat, a széles folyót átívelő hidak acél pókhálóját, az ember készítette rovarok módjára lebegő, forgó szárnyas légi járműveket) ezt nem tudta, a hely, ahová mentek, nem volt más, mint a Torony.

9

Andolinihez hasonlóan Enrico Balazar sem gondolta, hogy Eddie Deant befűzték a szövetségiek; Andolinihez hasonlóan Balazar is tudta, hogy nincs így.

A kocsma üres volt. Az ajtóra kitettek egy táblát, hogy MÁMA ZÁRVA. Balazar az irodájában ült, várta, hogy Andolini és Col Vincent meghozzák a Dean gyereket. Vele volt két személyi testőre, Claudio Andolini, Jack testvére, és 'Cimi Dretto. A díványon ültek, Balazar nagy íróasztalától balra, és elbűvölve figyelték, mint nő egyre nagyobbra Balazar építménye. Az ajtó nyitva állt. Mögötte rövid folyosó húzódott. Jobbra a kocsmába és a mögötte levő kis konyhába vezetett, ahol a pár egyszerű tésztát készítették. Balra volt a könyvelő irodája és a raktár. A könyvelő irodájában Balazar három további „úriembere” – így hívták őket – játszott kérdezz-feleleket Henry Deannel.

– No jó – mondta éppen George Biondi –, egy könnyű kérdés, Henry. Henry! Itt vagy, Henry? Szállj le a földre, Henry, szükség van rád. Gyerünk, Henry. Még egyszer mondom, gyerünk, H...

– Itt vagyok, itt vagyok! – felelte Henry. A hangja olyan kásás, lepedékes volt, mint azé az emberé, aki félálomban győzködi a feleségét, hogy ébren van már, hagyja békében még öt percig.

– Jól van. Művészet és szórakozás következik. A kérdés... Henry? Ne aludj el itt nekem, te seggfej!

Nem alszom! – kiáltotta nyűgösen Henry.

– Jól van. A kérdés: „Melyik William Peter Blattynek az a rendkívül népszerű regénye, amely Washington D.C. elegáns Georgetown nevű elővárosában játszódik, és egy ördögtől megszállt fiatal lányról szól?”

– Johnny Cash – válaszolta Henry.

– Jézusom! – vonított föl Ticks Postino. – Mindenre eztet válaszolod! Mindenre aztat mondod, hogy Johnny Cash!

– Johnny Cash minden – mondta komolyan Henry.

Egy pillanatig csönd lett, amelyben szinte tapintható volt az elképedés... azután hatalmas röhögés tört ki, amelyben nem csupán a Henryvel játszó két pasas, de a raktárban tartózkodó további két „úriember” is beszállt.

– Akarja, hogy becsukjam az ajtót, Mr. Balazar? – kérdezte halkan 'Cimi.

– Nem, hagyd csak – felelte Balazar. Második generációs szicíliai volt, de a beszédében nyoma sem volt akcentusnak, és nem is úgy beszélt, mint aki az utcán járt iskolába. Számos kor- és üzlettársától eltérően ő érettségizett, sőt két évig üzleti ismereteket hallgatott a New York-i egyetemen. Hangja, akárcsak üzleti módszerei, csendes volt, kulturált és amerikai, ami Jack Andolinihez foghatóan megtévesztő jelenséggé tette. Aki először hallotta tiszta, akcentus nélküli amerikai angolságát, annak úgyszólván leesett az álla, mint egy különösen művészi hasbeszélés hallatán. Balazar úgy festett, akár egy paraszt vagy kocsmáros, esetleg jelentéktelen maffiózó, aki nem annyira szellemi képességeinek köszönheti sikereit, sokkal inkább annak, hogy a megfelelő helyen tartózkodik a megfelelő időben. Az ilyen jelenségeket csúfolták egy korábbi nemzedék okostónijai „Bajuszkirálynak”. Kövér ember volt, és parasztosan öltözött. Ma este kigombolt nyakú, sima fehér (átizzadt hónaljú) pamuting volt rajta, hozzá sima szürke zsávolynadrág. Meztelen, kövér lábára barna papucscipőt húzott, olyan ócskát, amely sokkal inkább volt papucs, mint cipő. Bokáján kék és lila vénák kígyóztak.

'Cimi és Claudio elbűvölve figyelték.

Valaha úgy nevezték, hogy Il Roche – A Szikla. Némely öregfiú most is így hívta. Íróasztalának jobb fölső fiókjában, ahol más üzletemberek a noteszeiket, tollaikat, gemkapcsokat, efféléket tárolják, Enrico Balazar három pakli kártyát tartott. Ezekkel azonban sohasem kártyázott.

Épített belőlük.

Fogott két lapot, egymásnak támasztotta őket. Így keletkezett egy A betű, a vízszintes vonás nélkül. Utána összerakott még egy A-t. A két A-t lefedte egy vízszintes lappal. Addig rakta az A betűket, amíg az íróasztal lapján föl nem épült egy kártyavár. Ha az ember lehajolt és a lapok közé nézett, olyasmit látott, ami leginkább egy háromszögekből álló lépre emlékeztetett. 'Cimi több mint százszor látta ezeket a várakat összeomlani (Claudio időről időre ugyancsak tanúja volt ilyesminek, de nem olyan sokszor, lévén harminc évvel fiatalabb 'Ciminél, aki úgy tervezte, hogy hamarosan visszavonul a banya feleségével a birtokára, amelyet New Jersey északi részén vásárolt, és ahol minden idejét a kertjének szentelheti... és túléli a banyát, akit elvett feleségül; nem az anyósát, már réges-rég föladta azt a vágyálmot, hogy egyszer az anyósának, La Monstrá-nak a virrasztásán eheti majd a fettuccini-t, La Monstra örökkévaló, de legalább arra volt reménye, hogy a banyát túléli; az apjának volt egy mondása, ami lefordítva valami olyasmit jelent, hogy „Isten mindennap a tarkódra hugyoz, de csak egyszer fojt bele”, és noha 'Cimi nem volt teljesen biztos benne, úgy vélte, ez azt jelenti, hogy Isten végső soron rendes fickó, így remélheti, hogy legalább egyiküknél tovább él), de csupán egyetlen alkalommal tapasztalta, hogy Balazar elvesztette miatta az önuralmát. Legtöbbször véletlen okozta – valaki becsapta az ajtót a szomszéd szobában, vagy egy részeg nekidőlt a falnak; 'Cimi nemegyszer látta, hogy egy ilyen építmény, amelyet Balazar (akit ő még mindig Főnök-nek hívott, ahogy Chester Gould képregényfigurái szokták) órákig rakosgatott, csak azért omlott le, mert túl erős volt a basszus a wurlitzeren forgó lemezen.

Máskor meg minden ok nélkül dőltek össze ezek a légies építmények. Egyszer – ezt a történetet legalább ötezerszer mesélte el minden ismerősnek, akik (saját magát kivéve) már bele is untak – a Főnök fölnézett rá a romok közül, és azt mondta: – Látod ezt, 'Cimi? Valahány anyának, aki Istent káromolta, mert a gyermeke meghalt az utcán, minden munkanélküli apának, aki elátkozta azt, aki elbocsátotta a gyárból, minden egyes gyermeknek, aki fájdalomra született és azt kérdezi, miért, ez a válasz. Az életünk olyan, mint ezek a várak, amelyeket építek. Néha van oka, hogy összeomlanak, néha viszont egyáltalán nincs.

Carlocimi Dretto véleménye szerint ez volt a legmélyebben szántó kijelentés az ember sorsáról, amit valaha hallott.

Az az egyetlen eset, amikor az egyik ilyen építmény összeomlása miatt Balazar elvesztette az önuralmát, úgy tizennégy éve történt. Jött valami alak, valami pia miatt. Afféle iskolázatlan, neveletlen furkó. Bűzlött, mint aki évente egyszer fürdik, ha kell, ha nem. Más szóval, egy ír. Persze piaügyben. Az írek mindig szeszelnek, nem kábítóznak. Mármost ez az ír azt hitte, hogy ami a Főnök asztalán áll, az valami vicc. – Kívánjon valamit! – kiáltotta, miután a Főnök elmagyarázta neki, úgy, ahogy úriemberek között szokás, hogy miért nem köthet vele üzletet. És akkor ez az ír, akinek olyan göndör vörös haja volt, és olyan lehetetlenül fehér bőre, mintha tébécéje lenne vagy mi, egy ilyen alak, akinek O-val kezdődik a neve, és utána van az a kis görbe vessző az O és a valódi név között, ráfújt a Főnök asztalára, ahogy a nino fújja el a gyertyákat a születésnapi tortán, és a kártyalapok ott örvénylettek Balazar feje körül, ő pedig kihúzta íróasztalának bal oldali felső fiókját, ahol más üzletemberek rendszerint a névre szóló levélpapírjukat vagy privát irataikat, ilyesmijüket tárolják, és előhúzott egy 45-öst, és fejbe lőtte az írt, de szeme se rebbent közben, és miután 'Cimi és egy Truman Alexander nevű figura, aki négy éve halt meg szívrohamban, eltemették azt az írt egy csirkeól alá valahol a connecticuti Sedonville peremén, Balazar azt mondta 'Ciminek: – Az ember dolga, hogy mindenfélét felépítsen, földi. Az Isten dolga, hogy szétfújja. Egyetértesz?

– Igen, Mr. Balazar – felelte. Egyetértett.

Balazar elégedetten bólintott. – Úgy csináltátok, ahogy mondtam? Olyan helyre tettétek, ahol a csirkék vagy a kacsák vagy effélék rászarhatnak?

– Igen.

– Nagyon helyes – mondta békésen Balazar, és előhúzott egy új kártyacsomagot a jobb felső fiókból.

Egy szint nem is volt elég Balazarnak, Il Roché-nak. Az első szintre fölrakott egy második keskenyebbet; a második tetejére egy harmadikat; a harmadik tetejére egy negyediket. Így folytatta, de a negyedik szint már olyan magas volt, hogy föl kellett állnia. Már nem kellett lehajolni, ha valaki be akart nézni a lapok közé, és aki megtette, már nem háromszögek sorait látta, hanem a rombuszok törékeny, ámulatba ejtő, lehetetlenül szép csarnokát. Ha túl sokáig nézte, szédülni kezdett. Egyszer 'Cimi elment Coney Islanden a tükörlabirintusba, ott érzett ilyet. Sohasem ment oda még egyszer.

'Cimi azt állította (nem hitte, hogy bárki is beveszi; a helyzet az volt, hogy senkit sem érdekelt), hogy egyszer látta, amikor Balazar olyasmit épített, ami már nem kártyavár volt, hanem kártyatorony: kilenc szint egymáson, mielőtt összeomlott volna. 'Cimi nem tudhatta, hogy senkit sem érdekel, mert akárkinek mondta el, az hüledezést mímelt, mivel 'Cimi közel állt a Főnökhöz. De csakugyan hüledeztek volna, ha 'Cimi megtalálja a szavakat az építmény leírására, hogy milyen finom volt, csaknem az íróasztal lapja és a mennyezet közötti távolság háromnegyedéig ért a jumbók, kettesek, királyok, tízesek, ászok vörös-fekete csipke szerkezete; a papírrombuszok konfigurációja dacolt a Földdel, amely a világegyetem összefüggéstelen mozgásai és erői között forog; a torony, 'Cimi ámuló szemében, zengő tagadása volt az élet tisztességtelen ellentmondásainak.

Ha talált volna szavakat, azt mondhatta volna: Néztem, amit épített, és az elmagyarázta nekem a csillagokat.

10

Balazar tudta, hogy kellett lennie.

A szövetségiek kiszagolták Eddie-t – talán ő volt a hülye, hogy Eddie-t küldte, talán megcsalták az ösztönei, de olyan alkalmasnak, igazán megfelelőnek látszott. A nagybátyja, az első ember, akinek ebben az üzletben dolgozott, azt mondta neki, hogy minden szabály alól van kivétel, csak egy alól nincs: sohase bízz drogosban. Balazar nem szólt semmit – ez nem olyan hely volt, ahol egy tizenöt éves fiú megszólalhatott, legföljebb csak azért, hogy egyetértsen –, de magában arra gondolt, hogy az egyetlen szabály, amely alól nincs kivétel, hogy vannak szabályok, amelyek alól van.

De jót nevetne Tio Verone, ha élne, gondolta, és azt mondaná, nézd, Rico, te mindig túl okos voltál, ismerted a szabályokat, tartottad a szádat, amikor a tisztelet megkövetelte, de mindig ott volt a szemedben az a pimasz pillantás. Mindig túlságosan odáig voltál az eszeddel, végül a saját büszkeséged vermébe estél, ahogy én ezt mindig is tudtam.

Csinált egy A betűt, letakarta.

Elkapták Eddie-t, egy darabig ott tartották, azután eleresztették.

Balazar elmarta Eddie bátyját meg a tartalék hernyójukat. Ennyi elég lesz, hogy idehozza... márpedig neki kellett Eddie.

Azért kellett, mert csak két órát volt odabent, és két óra, az rossz.

A Kennedy reptéren hallgatták ki, nem a 43. utcában, és ez is rossz. Ez azt jelenti, hogy Eddie-nek sikerült a kokót vagy annak nagy részét elsinkófálnia. De tényleg így van-e?

Ezen gondolkodott. Ezt szerette volna tudni.

Eddie két órával azután sétált ki a Kennedy repülőtérről, hogy a gépe földet ért. Ez túl rövid idő ahhoz, hogy megizzasszák, de túl hosszú ahhoz, hogy tisztázzák, ha valamelyik utaskísérő vaklármát csapott.

Ezen gondolkodott. Ezt szerette volna tudni.

Eddie bátyja zombi, de maga Eddie még okos, még kemény. Nem tudták volna átfordítani két óra alatt... hacsak a bátyja miatt nem. Ha valami van a bátyja körül.

Mégis, hogyhogy nem vitték be a 43. utcába? Hogyhogy nem a vámosok kisbuszával távozott, amelyik olyan, mint a postásoké, kivéve a hátsó ablakon a dróthálót? Talán mert Eddie tényleg csinált valamit az áruval? Elrejtette? Lepasszolta?

Egy repülőgépen lehetetlen elrejteni.

Lepasszolni is.

Persze bizonyos börtönökből megszökni, bizonyos bankokat kirabolni, bizonyos ütemeket kiverni, az is lehetetlen. Mégis megteszik. Harry Houdini kiszabadult a kényszerzubbonyból, lezárt ládákból, páncéltermekből. De Eddie Dean nem volt Houdini.

Vagy igen?

Megölethette volna Henryt a lakásán, Eddie-t is valahol, vagy még inkább őt is a lakásán, hogy a rendőrök azt higgyék, két drogos annyira leépült, hogy még a rokonságról is elfeledkezve megölték egymást. De ez túlságosan sok kérdést hagyott volna megválaszolatlanul.

Neki válaszokat kell kapnia, hogy a jövőben fölkészültebb legyen, vagy pusztán kielégítse kíváncsiságát, ez a feleletektől függ – azután megöleti őket.

Néhány válasszal több, két drogossal kevesebb. Kis nyereség, nem nagy veszteség.

A másik szobában megint Henryre került a sor a játékban. – Jól van, Henry – mondta George Biondi. – Jól figyelj, trükkös kérdés következik. Földrajz. A kérdés: „Melyik az az egyetlen földrész, amelyen a kenguruk jelentik az őshonos állatvilágot?”

Csönd.

– Johnny Cash – válaszolta Henry, amit újabb hahota követett.

A falak remegtek.

'Cimi megfeszült, várta, hogy Balazar kártyavára (amely akkor nő csak toronnyá, ha Isten úgy akarja, vagy a vak erők, amelyek az Ő nevében igazgatják a világegyetemet) összedőljön.

A lapok megremegtek. Ha egy leesik, az egész összeomlik.

Egy sem esett le.

Balazar fölnézett, mosolygott. – Földi – mondta. – Il Dio est bono; il Dio est malo; temps est poco-poco; tu est une grande peeparollo.

'Cimi elmosolyodott. – Sí, signor – felelte. – Io grande peeparollo; io va fancullo por tu.

– None va fancullo, cazzarro – mondta Balazar. – Eddie Dean va fancullo. – Szelíden elmosolyodott, és megkezdte a kártyatorony második emeletét.

11

Amikor a kisteher beállt a járda mellé Balazar kocsmája előtt, Col Vincent történetesen Eddie-re nézett, és olyat látott, ami lehetetlen. Próbált megszólalni, de nem tudott. A nyelve a szájpadlásához tapadt, és csak egy fojtott röffenés telt tőle.

Azt látta, hogy Eddie szeme barnából átváltozik kékké.

12

Roland mást nem tudatos elhatározásból jött előre, hanem ugrott, gondolkodás nélkül, olyan gépiesen, ahogy az ember kivágódik a karosszékből és a fegyveréhez kap, ha valaki betör a szobájába.

A Torony!, gondolta lázasan. Ez a Torony, Istenem, a Torony az égen, a Torony! Látom a Tornyot, vörös tűzzel rajzolták az égre! Cuthbert! Alan! Desmond! A Torony! A T...

De most megérezte, hogy Eddie kapálózik – nem ellene, hanem beszélni akar, kétségbeesetten próbál elmagyarázni valamit.

Visszahátrált és figyelt, olyan erősen figyelt, hogy odalent a tengerparton, tér és idő ismeretlen messzeségében, értelem nélküli teste úgy remegett és vonaglott, mint azé az emberé, aki mennyei eksztázist vagy pokoli borzalmakat álmodik.

13

Cégér!, süvítette Eddie a saját fejében... és a másikéban.

Ez csak egy jelzés, egy neonreklám, nem tudom, milyen toronyra gondolsz, de ez csak egy kocsma, Balazar odúja, A Ferde Torony, az a neve, a pisai torony után! Ez csak egy reklám, amely állítólag úgy néz ki, mint az a nyavalyás pisai ferde torony! Maradj nyugton! Maradj nyugton! Azt akarod, hogy megöljenek minket, még mielőtt rájuk mehetnénk?

Pisa?, ismételte kétkedően a harcos, és újra kinézett.

Egy jel. Igen, most már látta: ez nem a Torony, csupán jelzőtábla. Oldalra dőlt, telis-tele hornyolt ívekkel, csodálatos volt, de semmi több. Most már látta, hogy csövekből készült, amelyeket valahogy megtöltöttek izzó, vörös mocsárgázzal. Egyes helyekre mintha kevesebb jutott volna; ott a vonalak lüktettek és zümmögtek.

Most már a betűket is látta a csőtorony alatt; a zöme Nemes Betű volt. TORONY, olvasta, és igen, azt is, hogy FERDE. FERDE TORONY. Az első szó egyetlen betűből állt, ilyennel még sose találkozott.

H? kérdezte.

A. Nem fontos! Most már látod, hogy csak jel? Ez az, ami fontos!

Látom, felelte a harcos, azon tűnődve, vajon a fogoly tényleg hiszi-e, amit mond, vagy csak azért beszél, nehogy a helyzetük is úgy induljon romlásnak, mint a tűzből rajzolt torony. Vajon Eddie tényleg azt hiszi, hogy a jel, az csak elcsépelt dolog?

Akkor lazíts! Hallasz! Lazíts!

Legyek nyugis?, kérdezte Roland, és mindketten érezték, amint halványan elmosolyodik Eddie agyában.

Persze, nyugis. Hadd intézzem én a dolgokat.

Igen. Jól van. Hagyni fogja, hogy Eddie intézze a dolgokat.

Legalábbis egy ideig.

14

Col Vincent végre le tudta választani a nyelvét a szájpadlásáról. – Jack. – A hangja vastag volt, mint egy gyapjúszőnyeg.

Andolini leállította a motort, és bosszúsan ránézett. – A szeme.

– Mi van a szemével?

– Igen, mi van a szememmel? – kérdezte Eddie.

Col ránézett.

A nap már lement, hamuja maradt csak a levegőben, de azért elég fényt adott, hogy Col lássa Eddie szemét. Megint barna volt.

Ha ugyan valaha is volt másmilyen.

Láttad!, állította makacsul énjének egy része, de tényleg látta-e? Col huszonnégy éves volt, és életének utóbbi huszonegy évében senki sem tartotta igazán megbízhatónak. Legföljebb olykor hasznosnak. Csaknem mindig engedelmesnek... ha rövid pórázon tartják. Megbízhatónak? Azt nem. Col néha maga sem hitt benne.

– Semmi – motyogta.

– Akkor menjünk – mondta Andolini.

Kiszálltak a pizzáskocsiból. Eddie és a harcos, baljukon Andolinivel, jobbjukon Vincenttel, beléptek A Ferde Toronyba.

5. fejezet

ÖSSZECSAPÁS ÉS TŰZHARC

1

Billie Holiday, aki egy napon felfedezte magának az igazságot, azt énekelte a húszas évek egyik bluesában: A doktor monta nekem, jányom, gyorsan legyen elég! Mer még egy adag, és elér a vég. Henry Dean utolsó adagját öt perccel azelőtt kapta meg, hogy a kisteher odaállt volna A Ferde Torony elé, és beterelték volna az öccsét.

Mivel George Biondi – barátainak „Nagy George”, ellenségeinek „Nagyorrú” – ült a jobbján, ő tette föl a kérdéseket. Henry bólogatva, bagolyként pislogva gubbasztott az asztal mellett, és Trükkös Postino beleejtette a kockát a tenyerébe, amely már felöltötte a heroinfüggőség utolsó fázisára jellemző porszínű árnyalatot, az üszkösödés előjelét.

– Te dobsz, Henry – mondta Trükkös, mire Henry kiejtette a kezéből a kockát.

Amikor továbbra is csak a levegőbe bámult, és semmi jelét sem adta, hogy lépni akarna, Jimmy Haspio lépett helyette. – Ezt nézd meg, Henry – mondta –, kaphatsz egy szelet süteményt.

– Reese süteménye – mondta álmatagon Henry, azután körülnézett, mint aki most ébred. – Hol van Eddie?

– Hamarosan itt lesz – biztatta Trükkös. – Te csak játsszál.

– Van egy kis anyag?

– Játssz már, Henry!

– Jól van, jól van, ne sürgess már!

– Ne sürgesd – mondta Kevin Blake Jimmynek.

– Jól van, nem fogom – válaszolta Jimmy.

– Kész vagy? – kérdezte George Biondi, és jelentőségteljesen a többiekre kacsintott. Henry álla a szegycsontjára esett, majd lassan fölemelkedett. Olyan volt, mintha egy átázott farönköt néznének, amely még nem szívott magába annyit, hogy elsüllyedjen.

– Igen – mondta Henry. – Gyerünk.

– Gyerünk! – kiáltotta boldogan Jimmy Haspio.

Te lépj helyette! – helyeselt Trükkös, és mindnyájan nevetésben törtek ki (a másik szobában Balazar immár háromemeletes építménye ismét megremegett, de nem omlott össze).

– Akkor jól figyelj! – mondta George, és ismét kacsintott. Bár Henry sportos kérdésen állt, George közölte, hogy művészet és szórakoztatás következik. – Hogy hívják azt a népszerű country- és westernénekest, aki díjakat nyert a „Sue nevű srác”, a „Folsombörtön blues” és más csűrdöngölő nótákkal? Kevin Blake, aki történetesen össze tudta adni a hetet a kilenccel (ha pókerkártyán látta), nyerített a nevetéstől, a térdét markolászta, és majdnem az asztalra esett.

George folytatta, még mindig úgy téve, mintha a kártyáról olvasná föl a szöveget: – Ez a népszerű énekes Feketébe Öltözött Emberként ugyancsak ismeretes. A keresztneve ugyanaz, ahogy azt a helyet hívják, ahová hugyozni jársz, a családneve pedig az, ami annak van a bukszájában, aki nem szurkál magába anyagot.[2]

Hosszú, várakozó csönd.

– Walter Brennan – mondta végül Henry.

Üvöltő röhögésben törtek ki. Jimmy Haspio átölelte Kevin Blake-et. Kevin ököllel csapkodta Jimmy vállát. Balazar irodájában az egyre inkább toronnyá magasodó kártyák ismét megremegtek.

– Kuss! – ordított 'Cimi. – A Főnök épít!

Azonnal elcsöndesedtek.

– Jól van – mondta George. – Igazad van, Henry. Kemény kérdés volt, de megfeleltél.

– Mindig megfelelek – felelte Henry. – Mindig mindenre megfelelek. Nincs egy kis anyag?

– Jó ötlet! – mondta George, és elővett egy Roi-Tan szivardobozt a háta mögül. Abból elővarázsolt egy fecskendőt. Belebökött Henry könyökhajlatának hegekkel teli vénájába, és útnak indult a végső adag.

2

Kívülről a pizzáskocsi szutykos volt, ám a por és a festék mögött olyan technika rejtőzött, amelyet a DEA is megirigyelhetett volna. Mint Balazar nemegyszer kifejtette, a striciket akkor verheted csak meg, ha versenyképes vagy, vagyis ha van olyan felszerelésed, mint nekik. Sokba került a cucc, de Balazarnak volt egy nagy előnye: neki lopták azt, amiért a DEA drága pénzt fizetett. A keleti part összes elektronikai üzemében akadtak alkalmazottak, akik mélyen áron alul adták a szigorúan titkos ketyeréket. Ezek a cazzaronék (Jack Andolini szilikonvölgyi kokósoknak hívta őket) úgyszólván az ember után dobták a cuccot.

A műszerfal alatt volt egy adászavaró; egy URH rendőrségi radarzavaró; egy nagy hatósugarú nagyfrekvenciás rádiólehallgató; egy nh/nf zavaró; egy radarerősítő, annak a valakinek a kedvéért, aki szabvány háromszögelési módszerekkel próbálná bemérni a kistehert, mely esetben azt kellene látnia, hogy a járgány egyszerre van Connecticutban, Harlemben és a Montauk-öbölben; egy mobiltelefon... meg egy kis piros gomb, amelyet Andolini akkor nyomott meg, amikor Eddie kiszállt.

Balazar irodájában felzümmögött a házi telefon.

– Ők azok – mondta Balazar. – Claudio engedje be őket. 'Cimi, te mondd meg mindenkinek, hogy pofa be. Eddie Dean annyit tud, hogy senki nincs itt, csak te és Claudio. 'Cimi, menj a raktárba a többi úriemberrel együtt.

Elmentek, 'Cimi balra fordult, Claudio Andolini jobbra.

Balazar nyugodtan belekezdett egy újabb szintbe.

3

Hadd intézzem én a dolgokat, mondta ismét Eddie, mikor Claudio ajtót nyitott.

Jó, felelte a harcos, de azért éber maradt, készen rá, hogy abban a pillanatban előrejöjjön, amint szükséges. Kulcsok zörögtek. A harcos fokozottan érzékelte a szagokat, jobbról Col Vincent avas izzadságszagát, balról Jack Andolini arcszeszének erős, csaknem csípős illatát, és ahogy beléptek a homályba, ehhez jött még az állott sörszag.

A sör szagát azonnal fölismerte. Bár ez nem olyan fűrészporos padlójú, roskatag kocsma volt, ahol kecskelábon áll a pult – messze nem olyan, mint Shebé volt Tullban –, mégis rögtön felismerte. Mindenfelé üveg csillogott selymesen, ebben az egy helyiségben több volt, mint amennyit gyerekkora óta együttvéve látott, attól kezdve, hogy a kereskedelmi vonalak kezdtek megszakadni, egyrészt Farson, a Jó Ember lázadóinak rajtaütései következtében, másrészt egyszerűen azért, mert a világ elmozdult. Farson csak tünete volt ennek a nagy mozgásnak, nem az oka.

Mindenütt látta a tükörképeiket – a falakon, az üvegezett pulton, a mögötte levő hosszú tükörben; még meggörbült miniatűrként is észlelte magukat a harang alakú, kecses borospoharakon, amelyek fejjel lefelé lógtak a pult fölött... olyan pompásak és törékenyek voltak, mint az ünnepi díszítmény.

Az egyik sarokban holmi faragott világítótest állt, fényei felgyúltak, megváltoztak, felgyúltak, megváltoztak, aranyból zöldre, zöldről sárgára, sárgáról ismét aranyszínre. Egy szó volt ráírva Nemes Betűkkel, amit el tudott olvasni, bár semmit sem mondott neki: ROCKOLA.

Nem fontos. Neki itt dolga van. Nem turista, nem engedheti meg magának azt a fényűzést, hogy akként viselkedjék, akármilyen különösek vagy csodálatosak ezek a dolgok.

Az ember, aki beengedte őket, szemmel láthatóan a járművet vezető ember testvére volt, noha sokkal magasabb és nála legalább öt évvel fiatalabb. Fegyvert viselt vállra akasztott tokban.

– Hol van Henry? – kérdezte Eddie. – Látni akarom Henryt. – Fölemelte a hangját. – Henry! Hé, Henry!

Semmi válasz; csak a csönd, amelyben a pult fölött lógó poharak olyan finomsággal rezonáltak, ami túl volt az emberi hallás határán.

– Először Mr. Balazar szeretne beszélni veled.

– Összekötöztétek és betömtétek a száját, ugye? – kérdezte Eddie, de mire Claudio válaszolhatott volna, ő már el is nevette magát. – Nem, én csak úgy gondoltam, hogy telepumpáltátok szerrel. Miért bajlódnátok kötéllel meg ronggyal, amikor Henry el-csöndesítéséhez elég egy tű? Na jó, vezess Balazarhoz. Essünk túl rajta.

4

A harcos ránézett a Balazar asztalán emelkedő toronyra, és azt gondolta: Újabb jel.

Balazar nem fölnézett – a kártyatorony túl magasra nőtt ahhoz –, hanem átnézett rájuk, meleg tekintettel, örömteli arccal.

– Eddie! – mondta. – Boldog vagyok, hogy látlak, fiam! Hallottam, hogy gondjaid voltak a Kennedyn.

– Nem vagyok a fia – válaszolta foghegyről Eddie.

Balazar egy mozdulatot tett, amely egyszerre volt mulatságos, szomorú és álságos. Megbántasz, Eddie, mondta ez a gesztus, megbántasz, amikor ilyeneket mondasz.

Essünk túl rajta – javasolta Eddie. – Maga tudja, hogy lényegében két dologról van szó: vagy átállítottak a szövetségiek, vagy futni hagytak. Tudja, hogy két óra alatt nem törhettek meg. Azt is tudja, ha megtörtem volna, akkor átvisznek a 43. utcába, hogy kihallgassanak, időnként szünetet tartva, amíg belehányok a mosdóba.

– Átállítottak, Eddie? – kérdezte szelíden Balazar.

– Nem. Elengedtek. Követtek, de nem én vezettem őket.

– Akkor hát lepasszoltad az anyagot – mondta Balazar. – Ez remek. Mondd el nekem, hogy tud lepasszolni valaki egy kiló kokót egy repülőgépen. Használható felvilágosítás lehet. Hasonlít a lezárt szobákról szóló rejtelmes históriákra.

– Nem passzoltam le – felelte Eddie –, de nincs is nálam.

– Akkor kinél van? – kérdezte Claudio, majd elvörösödött, amikor a bátyja fagyosan, fenyegetően ránézett.

Nála – válaszolta Eddie mosolyogva, és Enrico Balazarra mutatott a kártyatorony fölött. – Már leszállítottam.

Azóta, hogy Eddie-t bekísérték, Balazar arcán most először látszott valami őszinte érzelem: a meglepetés. Azután ez eltűnt, és Balazar udvariasan elmosolyodott.

– Igen – mondta. – Olyan helyen van, amelyről majd akkor beszélsz, ha veled lesz a bátyád meg az anyagod, és távoztatok. Talán Izlandra. Így tervezted?

– Nem – felelte Eddie. – Nem értett meg. Itt van. Házhoz szállítottam. Ahogy megegyeztünk. Mert még mainapság, a mi korunkban is vannak emberek, akik tartják magukat az eredeti megállapodáshoz. Tudom, hogy megdöbbentő, de így igaz.

Valamennyien rámeredtek.

Hogy csinálom, Roland?, kérdezte Eddie.

Azt hiszem, nagyon jól. De ne hagyd, hogy ez a Balazar nevű ember visszanyerje az egyensúlyát, Eddie. Azt gondolom, hogy veszélyes.

Tényleg azt gondolod? Hát én ennél is többet mondok, barátom. Én tudom, hogy veszélyes. Irtó veszélyes.

Ismét Balazarra nézett, és aprót kacsintott.

– Ezért van, hogy magának kell majréznia a szövetségiektől, nem nekem. Ha házkutatási paranccsal jönnek ide, akkor magát fogják megizélni, Mr. Balazar, még a lábát se kell széttennie.

Balazar fölemelt két kártyát. A keze hirtelen megremegett, és félretette a lapokat. Csak egy másodperc volt az egész, de Roland észrevette, Eddie úgyszintén. Bizonytalanság – talán pillanatnyi félelem – villant föl az arcán, majd elenyészett.

– Vigyázz a szádra, ha velem beszélsz, Eddie. Vigyázz, hogyan fejezed ki magad, és kérlek, ne felejtsd el, az ilyen ostobaságokra nagyon kevés időm és türelmem van.

Jack Andolini aggódni látszott.

– Alkut kötött velük, Mr. Balazar! Ez a kis szaros odaadta nekik a kokót, amit ide dugtak el, miközben megjátszották, hogy kihallgatják!

– Senki sem járt itt – válaszolta Balazar. – Te is tudod, Jack, hogy ide senki sem közelíthet. A csipogók már attól is beindulnak, ha egy galamb elfingja magát a tetőn.

– De...

– Még ha valahogy sikerült is csapdába csalniuk bennünket, olyan sok emberünk van a szervezetükben, hogy három nap alatt tizenötször is megfúrjuk az ügyet. Tudjuk, hogy kit, mikor és hogyan.

Balazar visszafordult Eddie-hez.

– Eddie – mondta –, tizenöt másodperced van, hogy abbahagyd a hülyéskedést. Azután megengedem, hogy 'Cimi Dretto bejöjjön és bántson téged. Azután, mikor már egy darabig bántott téged, akkor átmegy egy közeli szobába, és te hallani fogod, ahogy bántja a bátyádat.

Eddie megmerevedett.

Lazíts, suttogta a harcos, és arra gondolt: Csak szóba kell hozni a bátyját, és rögtön sebezhető. Mintha pálcával szurkálnának egy fekélyt.

Bemegyek a fürdőszobába – mondta Eddie. A bal túlsó sarokban levő ajtóra mutatott, amely alig észrevehetően bújt meg a falburkolat táblái között. – Egyedül megyek be. Azután visszajövök fél kiló kokainnal. A szállítmány felével. Maga megvizsgálja. Azután behozza ide Henryt, hogy láthassam. Amikor látom, hogy nincs baja, maga odaadja az árunkat, ő pedig hazamegy az egyik úriemberrel. Amíg hazaér, én és... – majdnem kibökte, hogy Roland – ...én és a többi fazon, akikről mindketten tudjuk, hogy itt vannak, elgyönyörködünk benne, ahogy maga építi ezt az izét. Amikor Henry már otthon van biztonságban – azaz senki se dug pisztolyt a fülébe –, fölhív engem, és bemond egy meghatározott szót. Így beszéltük meg, mielőtt elmentem volna. Biztos, ami biztos alapon.

A harcos belenézett Eddie agyába, hogy lássa, igazat mond-e vagy blöfföl. Igazat mondott, legalábbis Eddie úgy képzelte. Azt is látta, hogy Eddie hite szerint Henry, a bátyja inkább meghalna, mintsem hamisan mondja ki azt a szót. Roland azonban nem volt benne ilyen biztos.

– Te nyilván úgy gondolod, hogy én még mindig hiszek a Télapóban – mondta Balazar.

– Tudom, hogy nem hisz.

– Claudio! Kutasd át! Jack, menj a fürdőszobámba, és azt is kutasd át! Mindent!

– Van ott valami hely, amiről nem tudok? – kérdezte Andolini.

Balazar egy hosszú percig hallgatott, sötétbarna szemével alaposan felmérve Andolinit. – Van egy kis lap a gyógyszerszekrény hátsó falában – mondta. – Néhány személyes holmimat tartom ott. Nem elég nagy ahhoz, hogy fél kiló narkót elrejtsenek benne, de talán jobb lesz, ha megnézed.

Jack távozott, és ahogy belépett a kicsi pervátába, mosdóba, a harcos ugyanazt a jeges fehér fényt pillantotta meg, amely a légi jármű pervátáját is megvilágította. Azután becsukódott az ajtó.

Balazar szeme ismét Eddie-re villant.

– Miért akarsz ilyen bolondságokat hazudozni? – kérdezte szinte bánatosan. – Ennél okosabbnak tartottalak.

– Nézzen a szemembe, és döntse el maga, hogy hazudok-e – felelte nyugodtan Eddie.

Balazar úgy tett, ahogy Eddie javasolta. Sokáig nézett. Azután elfordult, kezét olyan mélyen a zsebébe süllyesztette, hogy paraszti ülepének vágása átsejlett az anyagon. Testtartása szomorúságot sugárzott – a tévelygő fiú apjának bánatát –, de mielőtt elfordult volna, Roland olyasmit pillantott meg az arcán, amely nem bánat volt. Amit Balazar látott Eddie arcán, az nem elszomorította, hanem mélységesen zavarba ejtette.

– Vetkőzz – mondta Claudio, és Eddie-re fogta fegyverét.

Eddie vetkőzni kezdett.

5

Nem tetszik ez nekem, gondolta Balazar, miközben arra várt, hogy Jack Andolini kijöjjön a fürdőszobából. Megijedt, hirtelen már nemcsak a hóna alatt és az ágyékán izzadt, ahol még olyan vad télben is izzadni szokott, amikor a jegesmedvék is megfagynak, hanem mindenütt. Eddie úgy ment el, mint egy drogos – okos drogos, de mégiscsak drogos, olyasvalaki, akit mindenüvé el lehet vezetni, ha az ember a golyói közé akasztja a felhernyózott horgot –, és úgy jött vissza mint... mint micsoda? Mintha valahogy felnőtt, megváltozott volna.

Mintha valaki néhány kiló merszet gyömöszölt volna le a torkán.

Igen. Ez az. És az anyag. Az a kurva anyag. Jack átkutatta a fürdőszobát, Claudio pedig egy szadista börtönőr vadságával motozta meg Eddie-t; ő azonban olyan közönyösen állt ott, amit Balazar korábban sohasem feltételezett volna róla, sem senki más drogosról, miközben Claudio négyszer a bal tenyerébe köpött, a taknyos nyállal bekente a jobb kezét, azután csuklóig vagy még annál is tovább feldugta Eddie végbelébe.

Nem volt kokó a fürdőszobában, nem volt Eddie-n és Eddie-ben sem. Nem volt a ruháiban, a zakójában vagy a táskájában. Szóval az egész csak blöff.

Nézzen a szemembe, s döntse el maga, hogy hazudok-e. Megtette. Amit látott, az fölzaklatta. Érezte, hogy Eddie Dean tökéletesen magabiztos: csakugyan be akar menni a fürdőszobába, és vissza akar jönni Balazar árujának felével.

Már majdnem elhitte neki.

Claudio Andolini visszahúzta a kezét. Az ujjai cuppanva csúsztak ki Eddie Dean alfeléből. A szája úgy elgörbült, mint az összegörcsölt horgászzsineg.

– Siess, Jack, csupa szar lett a kezem ettől a drogostól! – ordította dühösen.

– Ha tudtam volna, hogy odáig fölnyomakodsz, Claudio, akkor széklábbal törlöm ki a seggem a legutóbbi kulázás után – mondta derűsen Eddie. – A kezed tisztább lenne, én meg nem érezném úgy magam, mint akit éppen most erőszakolt meg Ferdinánd, a bika.

Jack!

Eredj a konyhába, tisztálkodj meg ott – mondta nyugodtan Balazar. – Eddie, semmi okunk rá, hogy bántsuk egymást. Így van?

– Így – felelte Eddie.

– Mindenesetre tiszta – mondta Claudio. – Illetve, ha nem is tiszta, de nincs nála az anyag. Ez halál biztos. – Kiment, mocskos kezét úgy lógatva maga előtt, mint egy döglött halat.

Eddie nyugodtan nézett Balazarra, aki ismét Harry Houdinire, Doug Henningre és David Copperfieldre gondolt. Mindig azt mondták, hogy a bűvészkedés éppen olyan halott dolog, mint a kabaré, Henning mégis szupersztár volt, a Copperfield srác pedig valósággal kicsinálta a tömeget, amikor Balazar látta egyszer Atlantic Cityben. Balazar azóta szerette a bűvészeket, amióta az elsőt látta, aki az utcasarkon mutatott be kártyatrükköket némi aprópénz reményében. És mi volt az első, amit mindig megtettek, mielőtt valamit elővarázsoltak, valamit, amitől a közönség először felhördült, azután tapsban tört ki? Kihívtak valakit, hogy győződjön meg róla: a hely, ahonnan a nyuszinak, a galambnak, a pucér mellű csinibabának vagy az akárminek elő kell kerülnie, tökéletesen üres. Sőt arról győződjön meg, hogy arra a helyre képtelenség bármit is betenni.

Azt hiszem, éppen ezt csinálta. Nem tudom, hogyan, és nem is érdekel. Az egyetlen, amit biztosan tudok, hogy nem tetszik ez nekem, egy fikarcnyit se tetszik.

6

George Biondinak sem tetszett valami. Volt egy olyan sejtelme, hogy Eddie Dean se fog üvölteni a boldogságtól.

Fixre tudta, hogy valamivel azután, amikor 'Cimi belépett a könyvelő irodájába, és lekapcsolta a villanyt, Henry meghalt. Csöndesen, minden felhajtás nélkül elhunyt. Egyszerűen ellibegett, mint a pitypang termése a könnyű szellőben. George szerint ez akkortájt következhetett be, amikor Claudio távozott, hogy megmossa a konyhában a szaros kezét.

– Henry! – suttogta. Olyan közel dugta a száját Henry füléhez, mintha egy lány fülébe akarna csókolni a moziban, ami meglehetősen cikis, főleg ha azt vesszük, hogy az ürge valószínűleg halott – olyan volt, mint a narkofóbia, vagy mi a francnak hívják –, de tudnia kellett, és az iroda meg Balazar szobája között vékony a fal.

– Mi a baj, George? – kérdezte Trükkös Postino.

– Kuss – mondta 'Cimi. Olyan volt a hangja, mint ha egy kamion motorja alapjáratban dorombolna. Kussoltak.

George becsúsztatta az egyik kezét Henry inge alá. Ez egyre rosszabb lesz. Sehogy se akart kimenni a fejéből a lány és a mozi képe. Na tessék, tapizza a csajt, csak éppen ez manus, és ez nem egyszerűen narkofóbia, de buzi nagy narkofóbia, és Henry beesett, drogos melle nem mozgott föl-le, és odabent semmi sem csinált úgy, hogy tik-tak-tik-tak. Henry Deannek minden véget ért, Henry Dean meccse befejeződött a tizenegyesnél. Semmi mása nem ketyegett, csak az órája.

George odament 'Cimi Drettóhoz, és behatolt az olívaolaj és fokhagyma nehéz, óhazai aromájába. – Azt hiszem, lesz egy kis problémánk – súgta.

7

Jack kijött a fürdőszobából.

– Nincs odabent anyag – mondta, élettelen tekintettel tanulmányozva Eddie-t. – Ha az ablakra gondoltál, elfelejtheted. Tízes acélsodrony.

– Nem gondoltam az ablakra, és az anyag odabent van – válaszolta nyugodtan Eddie. – Csak te nem tudod, hová nézz.

– Bocsásson meg, Mr. Balazar – mondta Andolini –, de ez a pöcs kezd az idegeimre menni.

Balazar úgy tanulmányozta Eddie-t, mintha nem hallotta volna Andolinit. Lázasan törte a fejét.

A bűvészekre gondolt, akik nyulakat húznak elő a kalapból.

Van egy pasi a közönségből, aki megnézi, hogy a kalap üres. Mi van még, ami állandó tényező? Az, hogy senki sem lát bele a kalapba, csak a bűvész, természetesen. És mit mondott a srác? Bemegyek a fürdőszobájába. Egymagam.

Balazar általában nem akarta tudni, mi a trükk trükkje; a tudás elrontotta a szórakozást.

Általában.

Mindazonáltal ez egy olyan trükk volt, aminél alig várta, hogy elronthassa.

– Jó – mondta Eddie-nek. – Ha ott van, akkor eredj érte. Így, ahogy vagy. Puci seggel.

– Jó – felelte Eddie, és elindult a fürdőszobaajtó felé.

– De nem egyedül – mondta Balazar. Eddie rögtön megállt, megmerevedett, mintha láthatatlan szigonyt vágtak volna belé, és ez a látvány megmelegítette Balazar szíve táját. Ez volt az első alkalom, hogy a dolgok nem a srác tervei szerint alakultak. – Jack veled megy.

– Nem! – vágott vissza azonnal Eddie. – Nem ebben...

– Eddie – szólt közbe Balazar szelíden –, nekem ne mondd, hogy nem. Ezt az egyet sose tedd.

8

Semmi baj, mondta a harcos. Hadd jöjjön.

De... de...

Eddie szinte dadogott, alig tudta megőrizni az önuralmát. Nem a hirtelen csavart labda miatt, amit Balazar dobott; gyötrelmesen aggódott Henryért, és legfőképpen egyre jobban hiányzott neki egy adag hernyó.

Hadd jöjjön. Nem lesz baj. Figyelj!

Eddie figyelt.

9

Balazar őt figyelte, a félrehajtott fejű, vékony, meztelen alakot, akin még csak sejlett a drogosok jellegzetes horpadt mellkasa, puklis tartása, és miközben figyelte, érezte, hogyan párolog el egy darab önbizalma. A kölyök mintha egy hangra fülelt volna, amelyet csak ő hall.

Ugyanez a gondolat cikázott át Andolini agyán is, csak más hangszerelésben: Mi ez? Úgy néz ki, mint az a kutya azokon az ócska RCA Victor lemezeken!

Col valamit mondani akart Eddie szeméről. Hirtelen azt kívánta, bárcsak meghallgatta volna.

Késő bánat, ebgondolat, gondolta.

Ha Eddie a fejében levő hangokra fülelt, azok vagy hirtelen elhallgattak, vagy ő nem figyelt már oda.

– Jó – mondta. – Gyere, Jack. Megmutatom neked a világ nyolcadik csodáját. – Felvillantott egy mosolyt, amely a legcsekélyebb hatást sem tette se Jack Andolinire, se Enrico Balazarra.

– Csakugyan? – Andolini előhúzta a pisztolyát a derékszíján, vesetájt viselt tokból. – Meg fogok lepődni?

Eddie még szélesebben mosolygott. – Ja. Asszem, ettől leesik az állad.

10

Andolini követte Eddie-t a fürdőszobába. Följebb emelte a pisztolyt, mert gyanakodott.

– Csukd be az ajtót – mondta Eddie.

– Bazd meg – válaszolta Andolini.

– Csukd be az ajtót, vagy nincs anyag – erősködött Eddie.

– Bazd meg – ismételte Andolini. Most, amikor kissé majrézott, mivel érezte, hogy valami érthetetlen dolog történik, még annál is éberebbnek látszott, mint a kocsiban.

– Nem, csukja be az ajtót! – ordított ki Eddie Balazarnak. – Elég volt, Mr. Balazar! Legalább hat gorillája lehet itt, mindegyiknél minimum négy fegyver, erre maguk ketten beszarnak egy sráctól a budiban! Egy drogos sráctól!

– Csukd már be azt a kurva ajtót, Jack! – üvöltötte Balazar.

– Helyes! – mondta Eddie, ahogy Jack Andolini egy rúgással bevágta az ajtót maga után. – Férfi vagy, esetleg...

– Na, nekem elegem van ebből a baromságból – mondta Andolini csak úgy általánosságban. Fölemelte a pisztolyát, markolattal előre, hogy rávágjon Eddie szájára.

Ekkor megkövült, a pisztoly megállt a melle magasságában, vicsorgása leesett állú tátogássá löttyedt, mert meglátta azt, amit Col Vincent látott a kocsiban. Eddie szeme barnáról kékre változott.

Most fogd meg! – szólt egy halk, parancsoló hang. Eddie szájából jött, de nem Eddie hangja volt.

Skizofrén, gondolta Jack Andolini. Meghasadt, ez egy kurva skizo...

De a gondolat félbeszakadt, amikor Eddie keze megragadta a vállát, mert amikor ez történt, Andolini úgy látta, hogy egy méterrel Eddie mögött hirtelen kilyukad a valóság.

Nem, nem lyuk. Ahhoz túl szabályos.

Ez egy ajtó!

Szentséges Szűz Mária! – nyögte Jack. Azon az ajtón át, amely Balazar zuhanyozójának padlójától számítva úgy harminc centi magasan lógott a térben, sötét, lejtős tengerpartot látott. A lejtő aljában hullámok törtek meg. Valamik mozogtak azon a parton. Valamik.

Lecsapott a pisztollyal, de az ütés, amelynek ínyig ki kellett volna törnie Eddie metszőfogait, csupán megkarcolta és egy kicsit felvérezte a fiú száját. Andoliniből kifutott az erő. Érezte, ahogy fut.

Megmondtam, hogy leesik az állad, Jack! – mondta Eddie, azután megrántotta Andolinit. Jack az utolsó pillanatban jött rá, mit akar, és vadmacskaként harcolt, de már elkésett. Háttal átestek az ajtón, és megszakadt New York éjszakai zümmögése, amely olyan ismerős és állandó, hogy az ember akkor figyel csak oda rá, ha nem szól; hullámok morajlottak a helyén, meg azok az elmosódó borzalmak kérdezgettek csikorgósan, amelyek ide-oda mászkáltak a parton.

11

Nagyon gyorsan kell csinálnunk, különben karón szárad a bőrünk, mondta Roland, és Eddie fixen tudta, hogy ez úgy értendő, hogy vagy fénysebességre kapcsolnak, vagy kicsinálják őket. Ebben nem kételkedett. Jack Andolini az a fajta kemény legény, mint Dwight Gooden; meg lehet rázni, talán még meg is billenthető, de aki hagyja elharapózni, azt laposra mángorolja.

Bal kéz!, süvöltötte önmagának Roland, ahogy átmentek, és ő különvált Eddie-től. Ne feledd! Bal kéz! Bal kéz!

Látta, amint Eddie és Jack hanyatt esve végiggurulnak a partot szegélyező sziklás görgetegen, miközben Andolini fegyveréért viaskodnak.

Rolandnak még maradt ideje elgondolni, micsoda kozmikus móka lenne, ha arra érkezne vissza a saját világába, hogy porhüvelye időközben elhalálozott... de már túl késő volt. Túl késő a meggondolásokhoz, túl késő a visszakozáshoz.

12

Andolini nem értette, mi történt. Tudatának egy része biztosra vette, hogy megőrült, egy másik része biztosra vette, hogy Eddie elkábította, elgázosította vagy micsoda, egy harmadik rész pedig azt hitte, hogy gyermekkora bosszúálló Istene végül belefáradt gonoszságaiba, és átrántotta az ismert világból ebbe a fura purgatóriumba.

Azután megpillantotta a nyitott ajtót, amelyből fehér fénylegyező – Balazar mosdójának fénye – hullott a sziklákra, és rájött, vissza lehet jutni. Andolini elsősorban gyakorlatias ember volt. Hogy ez az egész mit jelent, azon ráér később töprengeni. Most egyelőre meg akarta ölni ezt a ganajtúrót, aztán vissza akart menni azon az ajtón.

Ismét eltöltötte az erő, amit kiengedett belőle a meghökkenés. Érezte, hogy Eddie ki akarja rántani a kezéből kicsiny, de igen hatékony Colt Cobráját, és hogy ez már majdnem sikerült neki. Jack káromkodva visszarántotta, célozni próbált, de Eddie azonnal elkapta a karját megint.

Andolini belevágta a térdét Eddie jobb combjának vastag izmába (drága gabardinnadrágja már teleragadt szürkés parti homokkal), és Eddie fölüvöltött, amikor az izom begörcsölt.

Roland! – kiáltotta. – Segíts! A Krisztus szerelmére, segíts!

Andolini felkapta a fejét, és attól, amit látott, ismét elvesztette a lelki egyensúlyát. Egy hapsi állt ott... csak éppen sokkal inkább látszott szellemnek, mint hapsinak. Még csak nem is Gáspárnak, a barátságos szellemnek. Az imbolygó fazon fehér, beesett arcán kiütött a durva borosta. Cafattá tépett ingét összecsavarodott csíkokban lobogtatta a szembeszél, föltárva a bordák éhezéstől kiálló kosarát. Jobb kezére piszkos rongyot tekert. Betegnek látszott, haldokló betegnek, de még így is elég keménynek ahhoz, hogy Andolini lágy tojásnak érezze magát.

Azonkívül két pisztolya is is volt ennek a madárijesztőnek.

Özönvíz előtti mordályok voltak, mintha valamelyik vadnyugati múzeumból szalajtották volna őket... de azért pisztolyok voltak, sőt talán működőképesek, és Andolini hirtelen rájött, hogy most azonnal a fehér arcú alakot kell a gondjaiba vennie... már ha tényleg nem kísértet, mert ha mégis az, akkor úgyis mindegy, nincs értelme aggódni miatta.

Andolini elengedte Eddie-t, és jobbra gurult, alig érezve az éles sziklát, amely fölhasította ötszáz dolláros sportzakóját. Ugyanebben a pillanatban a harcos bal kézzel fegyvert rántott, amit úgy csinált, mint mindig, akár beteg volt, akár nem, akár ébren, akár félálomban: gyorsabban, mint a kék nyári villám.

Nekem lőttek, gondolta émelygő csodálattal Andolini. Krisztusom, ez gyorsabb, mint bárki, akit valaha láttam! Nekem lőttek, Szűz Mária, Istennek anyja, ez szétlő engem, ez sz...

A rongyos ingű ember meghúzta a bal kezében tartott revolver ravaszát, és Jack Andolini azt gondolta – valóban gondolta –, hogy meghalt, amíg a dörrenés helyett meg nem hallotta a tompa kattanást. Csütörtök.

Andolini mosolyogva feltérdelt, és fölemelte a pisztolyát.

– Nem tudom, ki vagy, de búcsúcsókot adhatsz a saját seggednek, te kurva szellem – mondta.

13

Eddie dideregve felült, pőre teste rücskös volt a libabőrtől. Látta, hogy Roland meghúzza a ravaszt, hallotta a száraz kattanást, amelyet dörrenésnek kellett volna követnie, látta, hogy Andolini térdre emelkedik, hallotta, hogy mond valamit, és mielőtt rájött volna, mit csinál, megragadott egy érdes szélű szikladarabot. Kirántotta a homokos talajból, és akkora erővel hajította el, ahogy bírta.

A kő tarkón találta Andolinit, majd lepattant róla. A felhasadt fejbőrből fröcskölt a vér. Andolini tüzelt, de a golyó, amely biztosan megölte volna a harcost, mellé ment.

14

Nem igazán, mondhatta volna a harcos Eddie-nek. Amikor a lövedék szele meglegyinti az ember arcát, akkor nem igazán lehet azt mondani, hogy mellé ment.

Ahogy visszarándult a lövéstől, közben már fel is húzta a kakast, és megint célba vette Andolinit. Ezúttal működött a lőszer: a száraz, parancsoló reccsenés végigvisszhangzott a parton. Magasan a homárszörnyek fölött, a sziklákon felébredtek az alvó sirályok, és riadtan, sivító rajokban süvítettek föl a levegőbe.

A harcos lövése az akaratlan rándulás ellenére is végzett volna Andolinivel, ha nincs ő is mozgásban, de oldalra zuhant, elkábulva a fejét ért ütéstől. A harcos revolverének dörrenése távolinak tűnt, de a tüzes piszkavas, amelyet beledöfött a bal karjába, szétzúzva a könyökét, annál valóságosabb volt, és nyomban eloszlatta a kábultságot. Andolini feltápászkodott. Egyik karja törötten, hasznavehetetlenül lógott; másik kezében, célpontot keresve, görcsösen reszketett a fegyver.

Eddie-t látta meg elsőnek. Eddie-t, a drogost, Eddie-t, aki valahogy idehozta erre a hibbant helyre. Eddie ott állt anyaszült pucéron, karjait összefonva reszketett a hideg szélben. Na szóval, ha itt is kell meghalnia, legalább meglesz az az öröme, hogy Deanék kurva Eddie-jét is magával viszi.

Andolini fölemelte a pisztolyt. A kis Cobra legalább tízkilósnak tűnt, de azért megbirkózott vele.

15

Jobb, ha nem mond megint csütörtököt, gondolta Roland sötéten, és ismét fölhúzta a kakast. A sirályok visításán túl is hallotta az elforduló tár sima, olajozott kattanását.

16

Nem mondott csütörtököt.

17

Nem Andolini fejére célzott, hanem a kezében levő pisztolyra. Nem tudta, szükségük van-e még erre az emberre, de nem lehetetlen; Balazarnak fontos, és mivel Balazar éppen olyan veszedelmesnek bizonyult, amilyennek gondolta, a legjobb a biztos út.

Jól lőtt, amin nem csodálkozott, annál inkább azon, ami Andolini pisztolyával és következésképpen Andolinival történt. Már látott ilyet, pedig az évek során mindössze kétszer volt tanúja annak, hogy fegyveresek egymásra lőjenek.

Nem volt szerencséd, koma, gondolta, miközben Andolini ordítva tántorgott a part felé. Ingén, nadrágján csurgott a vér. Az a keze, amelyben a Colt Cobrát tartotta, a tenyér közepétől hiányzott. A fegyver haszontalan, összecsavarodott vasdarabként hevert a homokban.

Eddie elhűlve bámulta. Soha, senki se fogja már tévedésből barlanglakónak nézni Jack Andolinit, mert nem volt arca; nyers hús volt a helyén és az ordító száj fekete ürege.

– Istenem, mi történt?

– A lövedékem a fegyvere töltényűrét találhatta el, abban a pillanatban, amikor ő meghúzta a ravaszt – mondta a harcos. Olyan szárazon beszélt, mint egy professzor, aki éppen a rendőrakadémián tart ballisztikai előadást. – Ez robbanást eredményezett, amely letépte a fegyver hátsó részét, és azt hiszem, még egykét lőszert is felrobbantott.

– Lődd le! – mondta Eddie. Jobban vacogott, mint valaha, de most nem az éjszakai levegővel és tengeri széllel súlyosbított pucérságtól. – Öld meg! Szabadítsd meg a nyomorúságától, az Isten sz...

– Késő – mondta a harcos olyan hideg közönnyel, hogy Eddie a csontja velejéig megborzongott. Túl későn fordult el, ezért még láthatta, amint az Andolini lába körül hemzsegő homárszörnyek letépik a Gucci cipőt... természetesen a benne levő lábbal együtt. Andolini sikoltozva, görcsösen hadonászva előrezuhant. A homárszörnyek mohón körülrajzották, aggodalmasan kérdezősködve, miközben elevenen fölfalták; Dad-a-csak? Did-a-csik? Dum-a-csum? Doda-csok?

Jézus! – nyögte Eddie. – Most mit teszünk?

– Most kiveszel pontosan annyit abból az (ördögporból, mondta a harcos; kokainból, hallotta Eddie), ahogy megígérted ennek a Balazar nevű embernek – mondta Roland –, nem többet, nem kevesebbet. Visszamegyünk. – Hidegen nézett Eddie-re. – Csakhogy most veled kell mennem. Saját személyemben.

– Jézusom – hebegte Eddie. – Ezt is meg tudod tenni? – Azonnal válaszolt is a saját kérdésére. – Hát persze hogy meg. De miért?

– Mert ezt egyedül nem tudod elintézni – felelte Roland. – Gyere ide.

Eddie hátranézett a parton mocorgó ollós kupacra. Sohasem kedvelte Jack Andolinit, de ettől felfordult a gyomra.

– Gyere ide! – türelmetlenkedett Roland. – Kevés az időnk, és nagyon nincs ínyemre, amit most tennem kell. Még sose tettem ilyet. Sohasem gondoltam, hogy meg kell tennem. – Szája keserűen megrándult. – Kezdem megszokni, hogy ilyeneket csináljak.

Eddie lassan közeledett az ösztövér alakhoz, egyre inkább úgy érezte, hogy a lába gumiból van. Meztelen bőre fehéren csillogott az idegen sötétségben. Ki vagy te, Roland?, gondolta. Mi vagy te? És az a forróság, amely éget – csupán láz? Vagy egyfajta őrület? Azt hiszem, mindkettő lehet.

Úristen, de kellett neki egy adag! Sőt kiérdemelte! – Mit nem tettél? – kérdezte. – Miről beszélsz?

Fogd ezt – mondta Roland, és a jobb csípőjén függő ódon revolver felé intett. Nem mutatott rá; nem volt ujja, amivel mutathatott volna, csak egy otromba rongycsomó. – Nem tudom használni. Most legalábbis nem, bár lehet, hogy soha.

– Én... – Eddie nyelt egyet. – Nem akarom megérinteni.

– Én sem akarom, hogy megérintsd – mondta a harcos különös gyengédséggel –, de attól tartok egyikünknek sincs más választása. Lövöldözés lesz.

– Biztos?

– Igen. – A harcos derűsen nézett Eddie-re. – Azt hiszem, nem is kicsi.

18

Balazar egyre kínosabban érezte magát. Túl sokáig tart. Túl régen mentek be, és túl nagy a csönd. Távolból, talán a szomszéd háztömbnél emberek ordibáltak egymásra, azután dörrenések ropogtak, valószínűleg petárdák... bár ha az ember azzal foglalkozik, amivel Balazar, nem a petárda az első gondolata.

Sikoly. Sikolyt hallott?

Nem érdekes. Akármi történik a szomszéd háztömbben, annak semmi köze hozzád. Már olyan vagy, mint egy vénasszony.

Mindegy, a jelek rosszak voltak. Nagyon rosszak. – Jack! – ordította a bezárt mosdóajtó felé.

Semmi válasz.

Balazar kihúzta íróasztalának bal felső fiókját, és elővette a pisztolyt. Ez nem Colt Cobra volt, amely kényelmesen elfér egy kis tokban, hanem 357-es Magnum.

– 'Cimi! – bömbölte. – Gyere!

Becsapta a fiókot. A kártyatorony puha, sóhajtó nesszel összeomlott. Észre sem vette.

'Cimi Dretto százhuszonöt kilójával betöltötte az ajtónyílást. Látta, hogy a Főnök elővette a pisztolyát a fiókból, erre ő is előrántotta a sajátját a skót mintás zakó alól, amelynek rikító kockáitól bárki megvakulhatott volna, ha elköveti azt a hibát, hogy túl sokáig bámulja.

– Jöjjön még Claudio és Trükkös – utasította Balazar. – Gyorsan! A kölyök umbuldál valamit.

– Van egy kis probléma – szólalt meg 'Cimi. Balazar szeme a fürdőszobaajtóról 'Cimire villant. – Ó, nekem máris van egy rakás – közölte. – Mi a legújabb, 'Cimi?

Az megnyalta a száját. Még a legjobb körülmények között sem szeretett rossz hírt hozni a Főnöknek, pláne, ha így nézett...

– Hát – mondta, és ismét megnyalta a száját –, tudja...

Nem mondanád egy kicsit gyorsabban? – ordított rá Balazar.

19

A revolver szantálfa agya olyan sima volt, hogy Eddie, amint átvette, rögtön elsőnek majdnem ráejtette a lábára. A fegyver őskorian hatalmas volt, annyira nehéz, hogy Eddie tudta, két kézzel kell majd tartania. Ha ez visszarúg, gondolta, én átütöm a legközelebbi falat. Már ha egyáltalán elsül. És mégis volt egy része, amely kívánta a fegyver fogását, amely megfelelt a fegyver egyértelmű céljának, amely megsejtette sötét, véres történetét, és maga is részt akart belőle.

Ezt a kicsikét csakis a legjobbak ragadták marokra, gondolta Eddie. Legalábbis mostanáig.

Készen állsz? – kérdezte Roland.

– Nem, de azért vágjunk bele – válaszolta Eddie.

Megmarkolta Roland bal csuklóját a bal kezével. Roland átfogta forrón tüzelő jobb karjával Eddie pucér vállát.

Együtt léptek át az ajtón, Roland haldokló világának széljárta tengerpartjáról A Ferde Toronyba, Balazar privát fürdőszobájának hideg fluoreszkálásába.

Eddie hunyorgott, hogy a szeme alkalmazkodjék a fényhez, és hallotta, ahogy 'Cimi Dretto azt mondja a másik szobában: – Van egy kis probléma. – Kinek nincs, gondolta Eddie, azután Balazar gyógyszerszekrényére sandított. Nyitva volt. Gondolatban ismét hallotta, amint Balazar azt mondja Jacknek, hogy kutassa át a fürdőszobát, Andolini pedig megkérdezi, van-e bent olyan hely, amiről nem tud. Balazar rövid hallgatás után válaszolt. Egy kis lap a gyógyszerszekrény hátsó falában, mondta. Néhány személyes holmimat tartom ott.

Andolini félretolta a fémlapot, de azzal nem bajlódott, hogy vissza is húzza. – Roland! – sziszegte.

Roland fölemelte a fegyverét, és csitítólag ajkához nyomta a csövet. Eddie némán odaosont a gyógyszerszekrényhez.

Néhány személyes holmi – egy üveg végbélkúp, egy rossz nyomású Gyermekjáték című képeslap (a borítón két nyolcévesforma, meztelen kislány smárolt)... és nyolc-tíz Keflex. Eddie tudta, mi az. A drogosok, akik hajlamosak a helyi és általános fertőzésekre, rendszerint ismerik.

A Keflex egy antibiotikum.

– Ó, nekem máris van egy rakás – mondta Balazar. Dühösnek tűnt. – Mi a legújabb, 'Cimi?

Ha ez nem gyógyítja meg a baját, akármi legyen is, akkor semmi sem fogja, gondolta Eddie. Elkezdte kiszedni a csomagokat, hogy belegyömöszölje a zsebébe. Ekkor jött rá, hogy nincs zsebe, és éles vakkantást hallatott, amely még csak nem is emlékeztetett kacajra.

A mosdóba rámolt. Később is kiszedheti onnan... ha lesz később.

– Hát – mondta 'Cimi –, tudja...

Nem mondanád egy kicsit gyorsabban? – ordított rá Balazar.

– A srác bátyjáról van szó – folytatta 'Cimi, és Eddie, kezében az utolsó két csomag Keflexszel, félrehajtott fejjel kővé dermedt. Sokkal jobban hasonlított az RCA Victor lemezek kutyájára, mint valaha. – Mi van vele? – kérdezte Balazar türelmetlenül.

– Meghalt – mondta 'Cimi.

Eddie a mosdóba ejtette a Keflexeket, és Roland felé fordult.

– Megölték a bátyámat – mondta.

20

Balazar kinyitotta a száját, hogy közölje, 'Cimi ne zavarja mindenféle hülyeséggel, amikor fontosabb dolgokon emészti magát – mint például azzal a lerázhatatlan érzéssel, hogy a srác meg fogja szívatni, Andolini ide vagy oda –, amikor meghallotta a fiút, ugyanolyan tisztán, ahogy ő hallotta 'Cimit. – Megölték a bátyámat – mondta.

Balazart hirtelen nem érdekelte az áru, a megvála-szolatlan kérdések, egyáltalán semmi, csak az, hogy sürgősen elrendezze a helyzetet, mielőtt még jobban elfajulna.

Öld meg, Jack! – bömbölte.

Semmi válasz. Aztán megint hallotta a srác hangját: – Megölték a bátyámat. Megölték Henryt.

Balazar hirtelen tudta – tudta –, hogy nem Jackhez szól.

– Hozd az összes úriembert! – mondta 'Ciminek. – Mindet! Most kicsináljuk, s ha meghalt, akkor bevisszük a konyhába, és személyesen vágom le a fejét.

21

– Megölték a bátyámat – mondta a fogoly. A harcos nem válaszolt. Csak figyelt és gondolkodott: Az üvegcsék. A mosdóban. Erre van szükségem, vagy ő így gondolja. A csomagok. Ne felejtsd el. Ne felejtsd el.

– Öld meg, Jack! – hallatszott a másik szobából. Sem Eddie, sem a harcos nem törődött vele.

– Megölték a bátyámat. Megölték Henryt.

A szomszédban Balazar most arról beszélt, hogy trófeának levágja Eddie fejét. Ez furamód megvigasztalta a harcost: úgy látszik, nem mindenben különbözik ez a világ az övétől.

A 'Cimi nevezetű reszelős ordítással hívta a többieket. Futó lábak nem éppen úriemberre valló dobrokolása hallatszott.

– Akarsz tenni is valamit, vagy inkább csak ácsorogsz? – kérdezte Roland.

– Ó, nagyon is tenni akarok valamit – felelte Eddie, és fölemelte a harcos revolverét. Noha pár perce még azt hitte, két kézre lesz majd szüksége, egész könnyen ment neki.

– És mi az, amit tenni akarsz? – kérdezte Roland, még önmagának is távolinak tűnő hangon. Beteg volt, lázas volt, de most egy másfajta, túlságosan ismerős láz gyötörte. Ugyanez vett erőt rajta Tullban. A harci láz, amely minden gondolatot elhomályosít, csak annyit hagy meg, hogy az ember ne akarjon gondolkozni, hanem lőjön.

– Háborúba akarok menni – mondta nyugodtan Eddie Dean.

– Nem tudod, mit beszélsz – felelte Roland –, de majd rájössz. Ha átmegyünk az ajtón, jobbra indulj. Én balra megyek. A kezem miatt.

Eddie bólintott. Elindultak a háborúba.

22

Balazar Eddie-t várta, vagy Andolinit, esetleg mindkettőt. Semmiképpen sem Eddie-t és egy vadidegent, egy magas, piszkosfekete hajú embert, akinek arcát mintha egy vad isten faragta volna rideg kőből. Egy pillanatig azt se tudta, melyikre lőjön.

'Ciminek nem volt ilyen gondja. A Főnök haragudott Eddie-re. Épp ezért először Eddie-nél fog lyukasztani, a másik cazzarróval majd később törődik. Nehézkesen Eddie felé fordult, és háromszor meghúzta automata fegyverének ravaszát. A hüvelyek csillogva szökkentek a levegőbe. Eddie látta, hogy a nagydarab ember felé fordul, és úgy eldobta magát a padlón, mint egy diszkóvetélkedő résztvevője, a mutatvány hevében elfelejtve, hogy John Travolta-szerkója, a gatyát is beleértve, lemaradt valahol; lengő pöccsel fogott padlót, pucér térdét előbb átforrósította, majd lenyúzta a horzsolás. Fölötte a csomós fenyődeszkának álcázott műanyagon lyukat ütöttek a golyók. Testére, hajára záporozott a törmelék.

Istenem, ne hagyd, hogy meztelenül, anyag nélkül haljak meg, imádkozott, tudva, hogy az ilyen imák több mint istenkáromlóak; abszurdak is. Mégsem tudta magát leállítani. Meghalok, de kérlek, hagyd, hogy még egyszer...

Nagyot dörrent a harcos bal kezében tartott revolver. A tengerparton hangos volt, itt fülsiketítő.

Jézusom! – sikította 'Cimi Dretto ziháló, különös hangon. Csoda volt, hogy egyáltalán tudott sikítani. A melle hirtelen behorpadt, mint mikor pöröllyel vágnak oda a hordóra. Fehér ingén vörös pipacsok bontottak szirmot. – Ó, Jézus! 0, Jézus! Ó, J...

Claudio Andolini félrelökte. 'Cimi puffanva elesett. Két kép lezuhant Balazar faláról. Az egyik, amely a Főnököt ábrázolta, amint az Év Sportembere-díjat adja át egy vigyorgó kölyöknek a Rendőrség Atlétikai Szövetségének bankettjén, egyenesen 'Cimi fejére. Üvegcserép záporozott a vállára.

Ó, jaj, suttogta halkuló hangon, és ajkai közül vér bugyborékolt.

Claudiót Trükkös követte, meg az egyik ember, aki a raktárban várakozott. Claudio mindkét kezében automatát szorongatott, a raktárból jött alak egy Remington puskát, amelyet olyan rövidre fűrészeltek, hogy leginkább mumpszos pisztolyra emlékeztetett. Trükkös Postinónál M-16-os katonai gépkarabély, ahogy ő hívta, a Csodálatos Rambo Masina.

– Hol a bátyám, te rohadt tűbuzi? – ordította Claudio. – Mit csináltál Jackkel? – Olyan nagyon nem érdekelhette a válasz, mert miközben ordított, már tüzelni is kezdett a két automatából. Meghaltam, gondolta Eddie, és ekkor Roland ismét lőtt. Claudio Andolini saját vérének párafelhőjében zuhant hátra. Az automata fegyverek kirepültek a kezéből, végigszánkáztak Balazar íróasztalán, kártyák záporában csattantak a padlón. Claudio beleinek nagyobb része egy másodperccel előbb csapódott neki a falnak, mint a gazdájuk.

Kapjátok el! – ordította Balazar. – Kapjátok el a szellemet! A kölyök nem veszélyes! Az csak egy pucér seggű drogos! Kapjátok el a szellemet! Lőjétek szét! Kétszer meghúzta a 357-es ravaszát. A Magnum csaknem akkorát szólt, mint Roland revolvere. Nem holmi formás lyukakat ütött a falon, amely előtt Roland kuporgott, hanem tátongó hasadékokat tépett a fautánzaton a harcos fejének két oldalán. Tört sugarakban szűrődött be a fürdőszoba fehér fénye. Roland meghúzta revolvere ravaszát.

Egyetlen száraz kattanás.

Csütörtök.

Eddie! – kiáltotta a harcos, és Eddie fölemelte a fegyverét, majd meghúzta a ravaszt.

Olyan hangosat dörrent, hogy egy pillanatra azt gondolta, a pisztoly felrobbant a kezében, mint Jacké. A visszarúgás nem repítette át a falon, de olyan szilaj ívben lökte fel a kezét, hogy karjának összes ina belerándult.

Látta, hogy Balazar vállának egy része vörös párává oszlik, hallotta, hogy Balazar felvisít, mint egy sebesült macska, és azt üvöltötte: Azt mondtad, hogy a drogos nem veszedelmes? Tényleg ezt mondtad, te hülye fasz? Összetévesztettél a bátyámmal? Majd én megmutatom neked, hogy ki a veszedelmes! Majd én...

Mintha gránát robbant volna, amikor a raktárból jött fickó elsütötte a lefűrészelt csövű puskát. Eddie arrébb gurult, a lövés száz apró lyukat ütött a falba és a fürdőszoba ajtajába. Meztelen bőrét több helyütt megsebezték a sörétek. Ha a fickó közelebbről lő, akkor a lövésminta szorosabb lesz, Eddie pedig elpárolog.

A francba, úgyis meghalok, gondolta, míg figyelte a remingtonost, ahogy a závárral bajlódva friss lőszert nyom az alkarjára fektetett csőbe. Vigyorgott. A foga nagyon sárga volt, Eddie szerint nem állhatott közelebbi ismeretségben a fogkefével.

Krisztusom, valami sárga fogú fasz fog megölni, akinek még a nevét sem tudom, gondolta tompán. De legalább adtam egyet Balazarnak. Legalább ennyi kitelt tőlem. Vajon Roland lőtt közben? Nem emlékezett.

Majd én elkapom! – kiáltotta vidáman Trükkös Postino. – Félre az útból, Dario! – és mielőtt ez a Dario nevű utat adhatott vagy bármi mást tehetett volna, tüzet nyitott a Csodálatos Rambo Masinával. A géppisztoly súlyos kelepelése betöltötte Balazar irodáját. A sortűz első eredménye az volt, hogy megmentette Eddie Dean életét. Dario célba vette a lefűrészelt csövű fegyverrel, de mielőtt meghúzhatta volna a két ravaszt, Trükkös derékban kettévágta.

Hagyd abba, te idióta! – üvöltötte Balazar.

De Trükkös nem hallotta, nem tudott vagy nem akart megállni. Nyáltól csillogó fogát széles cápavigyorban kivicsorítva végigsorozta a szobát egyik sarkától a másikig, porrá őrölte a falburkolat két lemezét, a fényképek repülő üvegszilánkok felhőjévé változtak, a fürdőszoba ajtaja leszakadt a zsanérjairól. Balazar zuhanyozójának tejüvege szétrobbant. Balazar sportkupája, amelyet egy éve kapott, harangként kongott, ahogy egy golyó átütötte.

A filmeken csakugyan meg lehet ölni embereket egy ilyen sorozatlövővel. A valódi életben ritkán történik meg. Ha mégis, akkor az első négy-öt golyó okozza (mint a balvégzetű Dario is tanúsíthatta volna, ha még képes lett volna bármit tanúsítani). Az első négy-öt lövedék után két dolog történhet akár egy erős emberrel is, miközben próbálja kézben tartani a fegyvert: a cső emelkedni kezd, a lövész pedig elkezd forogni, jobbra vagy balra, attól függően, melyik balszerencsés vállát kalapálja a visszarúgó fegyver. Röviden, csak egy idióta vagy egy filmsztár próbálkozik ilyen géppisztollyal, mert olyan, mintha légkalapáccsal akarna lelőni valakit.

Eddie-től egy darabig nem telt ki több, mint hogy bámulta a hülyeség eme tökéletes példáját. Azután észrevette, hogy mások is csoportosulnak az ajtóban Trükkös háta mögött, és fölemelte a revolvert.

Elkaptam! – vijjogta Trükkös annak az embernek a boldog hisztériájával, aki túl sok filmet látott, hogy meg tudja különböztetni a valós történést attól, aminek a fejében levő forgatókönyv szerint történnie kell. – Elkaptam! Elkaptam! Elk...

Eddie meghúzta a ravaszt, Trükkös feje szemöldöktől fölfelé eltűnt. Ha azt vesszük, ahogy viselkedett, nem érte túl nagy veszteség.

Jézusom, ha ezek éppen működnek, nagyon kilyuggatják a dolgokat, gondolta Eddie.

Bal felől hangos BA-BAMM hallatszott. Valami forrón belevágott Eddie satnya bal bicepszébe. Látta, hogy Balazar, akinek a vállából pirosan csöpögő massza lett, őrá szögezi a fegyverét kártyákkal lepett íróasztala mögül. Eddie lebukott, a Magnum ismét felbömbölt.

23

Rolandnak sikerült leguggolnia. Először az első jövevényre célzott, és meghúzta a ravaszt. Elforgatta a dobtárat, az üres hüvelyeket és a használhatatlan lőszert a szőnyegre szórta, és frisset nyomott a helyére. Ez utóbbit a fogával csinálta. Balazar blokkolta Eddie-t. Ha ez is rossz, akkor mindkettőnknek végünk.

Nem volt rossz. A fegyver felbömbölt, hátrarúgott, Jimmy Haspio megpördült, a 45-ös kihullott haldokló kezéből.

Roland látta, hogy a másik férfi hátraugrik. Keresztülkúszott a fa- és üvegszilánkkal borított padlón. Fegyverét visszadugta a tokjába. Nevetni való ötlet, hogy most, két ujja híján akarta újratölteni.

Eddie jól tette a dolgát. A harcos már abból is fölmérhette, milyen jól, hogy meztelenül verekedett, ami nem könnyű egy férfinak. Néha egyenesen lehetetlen.

Fölkapta Claudio Andolini egyik elejtett automatáját.

Hát ti mire vártok? – ordította Balazar. – Jézusom! Egyétek meg őket!

Berontott „Nagy” George Biondi és a másik a raktárból. Amaz olaszul bömbölt valamit.

Roland az asztal sarkához kúszott. Eddie fölegyenesedett, az ajtó felé fordult, és célba vette a berohanókat. Tudja, hogy Balazar is ott van, hogy őt várja, de azt hiszi, kettőnk közül most csak nála van fegyver, gondolta Roland. Már megint egy ember, aki kész érted meghalni, Roland. Milyen nagy gonoszságot követtél el, hogy ilyen sok emberben kell ilyen szörnyű hűséget felébresztened?

Balazar fölemelkedett, nem látta, hogy a harcos az oldalába került. Őt csak egyetlen dolog foglalkoztatta, hogy végre elintézze az átkozott drogost, aki ezt a pusztulást hozta a fejére. Ne! – szólt oda a harcos. Balazar ránézett, és elhűlt az arca.

– A kurva – kezdte, és elfordította a Magnumot. A harcos négyszer lőtt rá Claudio automatájával. Olcsó kis vacak volt, nem sokkal különb egy játékszernél, a tapintásától piszkos lett a keze, ám egy ilyen hitvány embert talán épp ilyen hitvány fegyverrel illendő megölni.

Enrico Balazar úgy halt meg, hogy arcára ráfagyott az utolsó megdöbbenés.

– Szia, George! – mondta Eddie, és meghúzta a harcos revolverének ravaszát. Ismét az a jóleső dörrenés. Ebben a kicsikében nincsen rossz skuló, gondolta Eddie diadalmámorban. Azt hiszem, a jobbikat kaptam! George csak egyet lőhetett, mielőtt Eddie lövedéke hátralökte a sivalkodó másikra, akit úgy borított fel, akár egy tekebábut, de az az egy sem talált. Eddie-nek az az eszelős, de rendkívül határozott érzése támadt, hogy Roland fegyverének oltalmazó varázsereje van, mint egy talizmánnak. Ameddig a kezében tartja, sebezhetetlen.

Csönd lett, amelyben Eddie csak a „Nagy” George alatt fekvő ember nyöszörgését hallotta (amikor George földet ért Rudy Vecchión, mert ez volt a bal-szerencsefi neve, három bordáját törte el), meg a tulajdon füle csengését. Vajon fog-e még hallani valaha? Ehhez a mostani lövöldözéshez képest annyi volt a leghangosabb koncert, amelyen Eddie valaha részt vett, mintha két sarokkal odébb szólna a rádió.

Balazar irodája már nem emlékeztetett szobára. Valahai funkciója megszűnt. Eddie annak a nagyon fiatal embernek a tágra nyílt szemű álmélkodásával nézett körül, aki először lát ilyet, de Roland már ismerte ezt a pillantást, amely mindig ugyanolyan. Akár csatamező, amelyen ezrek hullanak el ágyú, puska, kard és alabárd által, akár kis szoba, ahol öten-hatan lődözték le egymást, a hely végül mindig ugyanaz: egy új hullaház, amely bűzlik a puskaportól és a nyers hústól.

A fürdőszobát az irodától elválasztó fal néhány támaszték kivételével eltűnt. Mindenfelé törött üveg csillogott. A mennyezetről nyúzott bőrként lógtak a panelek, amelyeket Trükkös Postino látványos, de haszontalan gépkarabélyos sortüze megszaggatott.

Eddie szárazon köhögött. Most már más hangokat is érzékelt: izgatott karattyolást, ordítozást a kocsma elől, a távolból pedig szirénák jajongását.

– Hányan vannak? – kérdezte a harcos. – Lehet, hogy mindnyájukat leszedtük?

– Igen, azt hiszem...

– Van valamim a számodra, Eddie! – szólt be Kevin Blake a folyosóról. – Azt gondoltam, talán elteszed emlékbe! – Amit Balazar nem tudott megtenni a fiatalabb Deannel, Kevin megtette az idősebbel. Henry Dean levágott fejét hajította be az ajtón.

Eddie meglátta, mi az, és fölsikoltott. Rohant az ajtó felé, nem törődve a meztelen talpába mélyedő deszka- és üvegszilánkokkal, sikoltozott, pufogtatott, menet közben kilőtte az utolsó jó töltényt is a nagy revolverből.

Ne, Eddie! – süvöltötte Roland, de Eddie meg sem hallotta. Túl volt azon, hogy bármit meghalljon.

A hatodik lőszer csütörtököt mondott, de addigra semmi másnak nem volt tudatában, mint annak, hogy Henry halott, Henry, akinek valami nyomorult kurafi levágta a fejét, és az a kurafi fizetni fog, ó, igen, azt fixen lefogadhatod!

Tehát rohant az ajtó felé, újra és újra meghúzta a ravaszt, nem érzékelve, hogy semmi sem történik, nem érzékelve, hogy a lába vörös a vértől, Kevin Blake pedig belépett az ajtón és leguggolt, kezében egy Llama 38-as automatával. Vörös haja tüskés csomókban ágaskodott a fején, és Kevin mosolygott.

24

Alacsonyan lesz, gondolta a harcos, tudva, hogy nagy szerencsével képes csak eltalálni ezzel a megbízhatatlan kis játékszerrel, még akkor is, ha nem tévedett.

Amikor látta hogy Balazar emberének fortélya előrecsalja Eddie-t, Roland feltérdelt, bal kezét a jobb öklére támasztotta, eltökélten figyelmen kívül hagyva a csikorgó fájdalmat, amely ökölbe zárt kezét kínozta. Csak egyetlen esélye volt. A fájdalom nem számított. Azután a vörös hajú ember belépett az ajtón, mosolygott, és Roland agya most is bezárult, a szeme látott, a keze lőtt, és a vörös hajú hirtelen a fal mellett hevert, nyitott szemmel, homlokán apró kék lyukkal. Eddie ott állt fölötte, sikoltozott és zokogott, kezében üresen csettegett a szantálagyú pisztoly, mintha a vörös hajú nem lenne még eléggé halott.

A harcos várta a gyilkos sorozatot, amely kettévágja Eddie-t, és amikor nem következett be, rájött, hogy valóban vége. Ha voltak is más emberek, azok elinaltak.

Fáradtan föltápászkodott, azután lassan odament Eddie Deanhez.

– Hagyd abba! – mondta.

Eddie nem törődött vele, tovább kattogtatta Roland nagy pisztolyát a halott ember felé.

– Hagyd abba, Eddie, ez már halott! Mind meghaltak. Vérzik a lábad.

Eddie nem törődött vele, tovább húzogatta a fegyver ravaszát. Kint közeledett a karattyolás, és a szirénák jajongása egyre erősödött.

A harcos megfogta a fegyvert és megrántotta. Eddie odafordult, és mielőtt Roland észbe kaphatott volna, Eddie halántékon csapta a saját fegyverével. Roland érezte a melegen felbuggyanó vért, és lecsúszott a fal mellett. Igyekezett talpon maradni – el kell innen tűnniük, de gyorsan. Mégis, minden erőfeszítése ellenére lecsúszott a fal tövébe, azután a világ egy kis időre elszürkült.

25

Legfeljebb két percig volt öntudatlan, azután sikerült ismét összeszednie magát és feltápászkodnia. Eddie már nem volt a folyosón. Roland fegyvere a vörös hajú halott mellén hevert. A harcos lehajolt, megküzdött a szédülés rátörő hullámával, fölvette a fegyvert, majd sután átnyúlva a teste előtt, a helyére lökte.

Kellenek azok a nyomorult ujjaim, gondolta fáradtan, és felsóhajtott.

Megpróbált visszamenni az iroda romjai közé, de tántorogni volt csak képes. Megállt, lehajolt, fölemelte Eddie ruháit, és a bal karjára akasztotta őket. A vonító járművek már csaknem megérkeztek. Úgy vélte, valamilyen milícia, esetleg békebírói különítmény, vagy más efféle jöhetett velük... de ugyanúgy lehetnek Balazar emberei.

– Eddie – krákogta. Torka ismét fájt és lüktetett, rosszabb volt még a dudornál is, ahová Eddie rávágott a revolverrel.

Eddie rá se hederített. A padlón ült, a bátyja fejét a hasához szorítva, és egész testében reszketve sírt. A harcos az ajtót kereste, de nem látta. Undorító zökkenést érzett magában, amely közel állt a rémülethez. Azután észbe kapott. Mivel mindketten ezen az oldalon vannak, csupán akkor tudja megteremteni az ajtót, ha megérintik egymást Eddie-vel.

Kinyújtotta a kezét, ám Eddie még mindig sírva hátrahőkölt. – Ne nyúlj hozzám! – mondta.

– Eddie, vége van. Mindnyájan halottak, és a testvéred is halott.

Hagyd ki ebből a bátyámat! – visította gyermetegen Eddie, és ismét végigborzongott. Melléhez ölelte a levágott fejet, és ringatta. Patakzó könnyekkel nézett fel a harcosra.

– Mindig ő vigyázott rám! – zokogta szaggatottan, és a harcos alig értette. – Mindig! Miért nem tudtam én is vigyázni rá, csak most az egyszer, mikor ő olyan sokszor vigyázott rám?

De mennyire vigyázott, gondolta sötéten Roland. Csak nézd meg magad, itt ülsz és reszketsz, mint aki a lázfa almájából evett. Remekül vigyázott.

Mennünk kell.

– Menni? – Eddie arcán most először látszott valami halvány megértés, amelyet azonnali riadalom követett. – Nem megyek sehova! Különösen nem arra a másik helyre, ahol azok a nagy rákok vagy akármik megették Jacket!

Valaki dörömbölt az ajtón, és azt ordította, hogy nyissák ki.

– Itt akarsz maradni, és megmagyarázod nekik az összes hullát? – kérdezte a harcos.

– Nem érdekel! – felelte Eddie. – Henry nélkül nem számít. Semmi.

– Neked talán nem – mondta Roland –, de itt másokról is szó van, fogoly!

Ne hívj így! – üvöltötte Eddie.

Egészen addig így hívlak, amíg meg nem mutatod, hogy ki tudsz jönni a cellából, amelyben vagy! – üvöltött neki vissza Roland. Fájt a torka az üvöltéstől, de azért csinálta. – Dobd már el azt a rohadt húsdarabot, és hagyd abba a nyafogást!

Eddie ránézett, könnyes arccal, tág, rémült szemmel.

– EZ AZ UTOLSÓ LEHELŐSÉGÜK! – mondták odakint egy hangszóróból. Eddie-t a hang kísértetiesen emlékeztette egy tévés vetélkedő műsorvezetőjére. – MEGÉRKEZETT A KÜLÖNLEGES EGYSÉG! ISMÉTLEM: MEGÉRKEZETT A KÜLÖNLEGES EGYSÉG!

– Mi van ott nekem annak az ajtónak a túloldalán? – kérdezte halkan Eddie a harcost. – Rajta, mondd meg! Ha meg tudod mondani, talán veled megyek. De ha hazudsz, azt tudni fogom.

– Talán halál – válaszolta a harcos. – De amíg az bekövetkezik, nem hiszem, hogy unatkoznál. Azt akarom, hogy gyere velem egy kalandra. Természetesen valószínűleg minden a halálba torkollik – mind a négyünkre az vár valami különös helyen. De ha győznénk... – Fölvillant a szeme. – Ha győzünk, Eddie, akkor olyasmit láthatsz, ami felülmúlja minden álmodat!

– Mit?

– A Setét Tornyot.

– Hol van ez a Torony?

– Messze attól a parttól, ahol megtaláltál. Hogy milyen messze, azt nem tudom.

– És mi az?

– Ezt sem tudom, csak azt, hogy talán egyfajta... sugár. Központi tengely, amely minden létezést összetart. Minden létezést, minden időt, minden teret.

– Négyről beszéltél. Ki a másik kettő?

– Nem tudom, még el kell hívnom őket.

– Ahogy engem hívtál. Vagy ahogy most akarsz elhívni.

– Igen.

Kint recsegő robbanás hallatszott, mintha aknavetőt sütöttek volna el. A Ferde Torony utcai ablaka betört. A kocsmát kezdte betölteni a könnygáz fojtogató felhője.

– Nos? – kérdezte Roland. Megragadhatta volna Eddie-t, hogy kapcsolatukkal életre kényszerítse az ajtót, majd mindkettejüket áthurcolja rajta. De ő látta Eddie-t, amint az életét kockáztatta érte; látta ezt a lidércektől megszállt embert egy született harcos méltóságával viselkedni, annak ellenére, hogy a méreg rabja volt, és anyaszült meztelenül kellett küzdenie. Azt akarta, hogy Eddie saját elhatározásából kövesse. – Felfedezés, kalandok, tornyok, világok, amelyeket meg kell hódítani – mondta Eddie, és halványan elmosolyodott. Egyikük sem fordult meg, amikor újabb könnygázgránátok repültek be az ablakon, majd sziszegve felrobbantak a padlón. Balazar irodájába most kacskaringóztak be a gáz első maró indái. – Hát ez jobban hangzik, mint azok az Edgar Rice Burroughs-könyvek a Marsról, amelyeket Henry olvasott néha kölyökkorunkban. Csak egy dolgot hagytál ki.

– Mi az?

– A szépséges, pucér mellű lányokat.

A harcos elmosolyodott. – Úton a Setét Torony felé – mondta – bármi lehetséges.

Eddie ismét megvonaglott. Fölemelte Henry fejét, megcsókolta hűvös, hamuszínű arcát, gyengéden félretette a vércsíkos ereklyét, és fölállt.

– Jól van – mondta. – Amúgy sem terveztem semmit ma estére.

– Fogd ezt – mondta Roland, és odaadta a ruháit. – Ha mást nem is, a cipődet vedd föl. Megvágtad a lábadat.

Kint a járdán két plexiüveg arcvédőt, zubbonyt, golyóálló kevlarmellényt viselő rendőr bezúzta a Torony ajtaját. A fürdőszobában Eddie (akin semmi más nem volt, csak az alsónadrágja meg az Adidas cipő) egyenként odaadogatta a Keflexeket Rolandnak, aki beletette Eddie farmerjének zsebeibe. Amikor valamennyit biztonságba helyezték, Roland ismét átkarolta Eddie nyakát, aki pedig újra megfogta az ő bal kezét. Hirtelen ott sötétlett az ajtó téglalapja. Eddie érezte, amint a szél abból a másik világból hátrafújja csapzott haját a homlokából. Hallotta a kavicsos parton végighömpölygő hullámokat. Érezte az erős tengerszagot. Mindennek ellenére, a fájdalom és a gyász ellenére hirtelen látni akarta azt a Tornyot, amelyről Roland beszélt. Nagyon akarta. Henry halálával mi maradt neki ebben a világban? A szülei meghaltak; három éve, amióta komolyan rákapott az anyagra, nem volt egy stabil csaja, csak a ribancok, hernyósok, kokósok szakadatlan sora. Egy se volt normális. Baszd meg az ilyen életet.

Átléptek, Eddie még egy kicsit meg is előzte Rolandot.

A másik oldalon hirtelen újabb didergés, kínzó izomrángás kötötte görcsre, a heroinelvonás első komoly tünete. Jöttek vele az első riadt, utólagos megfontolások.

– Várj! – ordította. – Egy percre vissza akarok menni! Az íróasztala! Az íróasztal a másik irodában! Az anyag! Ha Henryt kábítózták, akkor lennie kell ott még narkónak! Heroinnak! Kell! Kell!

Könyörögve nézett Rolandra, de a harcos arca kőkemény volt.

– Életednek ez a szakasza véget ért, Eddie – mondta, és kinyújtotta a bal kezét.

– Ne! – visította Eddie, és odakapott a körmével. – Ne, ezt nem teheted, haver, nekem az kell! KELL! Mintha követ karmolászott volna.

A harcos becsukta az ajtót.

Tompán kattant, visszafordíthatatlan véglegességgel, és hanyatt esett a homokba. A szélei mentén egy kis por pöffent a levegőbe. Semmi sem volt mögötte, és most már felirat sem volt rajta. Ez az ajtó a világok között mindörökre bezárult.

– NE! – visította Eddie, és a sirályok vissza-visítottak, gúnyos megvetéssel; a homárszörnyek föltették kérdéseiket, talán azt pedzegették, hogy rögtön jobban hallaná őket, ha kicsit közelebb húzódna hozzájuk, Eddie pedig az oldalára zuhant, sírva, remegve és görcsöktől fetrengve.

– El fog múlni – mondta a harcos, és elővette az egyik csomagot Eddie farmerjának zsebéből, amely annyira hasonlított az övére. Megint el tudta olvasni némelyik betűt, de nem mindet. Cheeflet, mintha ez lett volna ráírva.

Chee, flet.

Gyógyszer abból a másik világból.

– Ölj meg, vagy gyógyíts meg – mormolta Roland, és csak úgy szárazon lenyelt két kapszulát. Azután bevette a másik három asztint, és lefeküdt Eddie mellé, átkarolta, amennyire tudta, és némi nehézségek után mindketten elaludtak.

KEVERÉS

keverés

Az idő, amely ezt az éjszakát követte, töredékessé vált Roland számára, olykor egyáltalán nem létezett. Csupán egy sor képre, pillanatra, összefüggéséből kiragadott párbeszédre emlékezett; a képek sebesen suhogva villogtak, mint amikor a hamiskártyás keveri a félszemű bubikat, hármasokat, kilenceseket és a Pókok Kibaszott Fekete Kurvakirálynőjét.

Később megkérdezte Eddie-t, meddig tartott, de a fiú sem tudta. Az idő mindkettejüknek összetört. A pokolban nincs idő, és ők mindketten a saját poklukban égtek: Roland a láz és fertőzés poklában, Eddie az elvonás poklában.

– Csak annyit tudok biztosan – mondta Eddie –, hogy egy hétnél nem tovább.

– És ezt honnan tudod?

– Mert egy hétre való gyógyszert adtam neked. Ezután már rajtad állt, melyiket teszed a kettő közül.

– Hogy meggyógyulok vagy meghalok.

– Pontosan.

keverés

Amikor a szürkület estébe hajlik, fegyver dörren, a száraz csattanás megszakítja a magányos parton elhaló bukóhullámok végeérhetetlen, múlhatatlan moraját: BUMM! Lőporszagot érez. Baj van, gondolja a harcos gyöngén, és a fegyverek után nyúl, amelyek nincsenek rajta. Ó, nem, ez a vég, ez...

De nincs tovább, csak valami jó szaga

keverés

kezd lenni a sötétnek. Valami, ennyi hosszú, sötét, száraz idő után, valami fő. Nemcsak a szag. Hallja az ágak reccsenését és pattanását, látja egy tábortűz halvány, narancsszín villódzását. Néha, amikor tengeri szellő kél, ugyanolyan jól érzi az illatos füstöt, mint azt a nyálcsorgató szagot. Étel, gondolja. Istenem, éhes volnék? Ha éhes vagyok, akkor talán gyógyulok.

Eddie, próbálja mondani, de nincs hangja. A torka fáj, nagyon fáj. Egy kis asztint is kellett volna hoznunk, gondolja, azután nevetni próbál: neki minden szert, Eddie-nek semmit.

Felbukkan Eddie. A kezében óntányér, amelyet a harcos jól ismer, végül is a tulajdon tarisznyájából származik. Rózsásfehér húsdarabok gőzölögnek rajta.

Mi?, próbálja kérdezni, de nem jön ki hang a torkán, csupán valami nyikorgó kis szellentésféle. Eddie olvas az ajkáról. – Én nem tudom – mondja zsémbesen. – Annyit tudok, hogy nem ölt meg. Egyél, fene beléd.

Látja, hogy Eddie nagyon sápadt, reszket és bűzlik, mint a bélsár vagy a halál, és tudja, hogy Eddie rossz bőrben van. Kinyújtja egyik tétova kezét, meg akarja vigasztalni. Eddie félrelöki.

– Etetni foglak – zsémbel tovább. – Dögöljek meg, ha tudom, miért. Meg kellene hogy öljelek. Meg is tenném, ha nem reménykednék benne, hogy ha ide tudtál hozni a világomból, akkor talán vissza is tudsz vinni.

Eddie körülnéz.

– És ha nem maradnék egyedül. Velük.

Visszanéz Rolandra, és görcsösen reszket, olyan görcsösen, hogy majdnem leszórja a húst az óntányérról. Végül megnyugszik.

– Egyél, fene beléd.

A harcos eszik. A hús nemhogy nem rossz; finom! Magába kényszerít három darabot, azután minden belemosódik egy újabb

keverés

beszédkísérletbe, de csak suttogni bír. Eddie fülkagylója a szájára tapad, időnként arrébb rándul, amikor Eddie-re rájön egy újabb görcsroham. Ismét mondja. – Észak. Fölfelé... fölfelé a parton.

– Honnan tudod?

– Tudom – suttogja.

Eddie ránéz. – Te bolond vagy – mondja.

A harcos mosolyog, megpróbál elájulni, ám Eddie keményen pofon csapja. Roland kék szeme kinyílik, és egy pillanatra olyan eleven, delejes a pillantása, hogy Eddie elbizonytalanodik. Azután elmosolyodik, vagyis inkább vicsorog.

– Igen, ájulj csak el – mondja –, de előbb vedd be a szeredet. Itt az ideje. A nap állása szerint legalábbis. Azt hiszem. Sohasem voltam cserkész, így nem tudhatom biztosan. De úgy sejtem, kábé annyi lehet. Nyisd ki a szád, Roland! Tátsd ki szépen Eddie doktornak, te emberrabló rohadék!

Roland kitátja a száját, mint csecsemő az anyai kebelre. Eddie két pirulát tesz a nyelvére, azután hanyagul vizet zúdít a szájába. A harcos sejti, hogy az egyik keleti hegyi patakból származhat. Méreg is lehet; Eddie nem képes megkülönböztetni a jó vizet a rossztól. Másrészt viszont Eddie jól néz ki, és van talán választása? Nincs.

Nyel egyet, köhög, majd' megfullad, miközben Eddie közönyösen nézi.

Roland feléje nyúl.

Eddie próbál arrébb húzódni.

A harcos átható szeme parancsol.

Közelebb húzza magához, olyan közel, hogy érzi Eddie betegségének bűzét, a fiú pedig érezheti az övét; az elegy egyszerre émelyíti és kényszeríti őket.

– Itt csak két választásunk van – suttogja Roland. – Nem tudom, a te világodban hogy lehet, de itt csak két választás van. Fölállsz és talán életben maradsz, vagy meghalsz térden állva, lehajtott fejjel, a hónaljad bűzével az orrodban. Ez nem... – görcsösen köhög. – Ez nem nekem való.

Ki vagy te? – süvölti Eddie.

– A sorsod – suttogja a harcos.

– Miért nem mész már a jó büdös francba meghalni? – kérdezi Eddie. A harcos igyekszik szólni, de mielőtt sikerülne, elsodródik, mert jön az újabb

keverés

BUMM!

Roland kinyitja a szemét, milliárdnyi csillag kering a feketeségben, megint lehunyja.

Nem tudja, mi történik, de úgy véli, minden rendben. A pakli egyre surrog, megint jön a

keverés

Megint az ízes, zamatos hús. Jobban érzi magát. Eddie is jobban fest, bár ideges.

– Közelednek – mondja. – Lehet, hogy rondák, de nem totál hülyék. Tudják, mit csinálok. Valahogy tudják, és nem csípik. Minden éjszaka közelebb jönnek kicsit. Lehet, hogy hajnalban okosabb lenne távozni, ha tudsz. Különben lehet, hogy ez lesz az utolsó hajnal, amelyet látunk.

– Mi? – Ez nem épp suttogás, hanem harákolás, valahol a suttogás és a rendes beszéd között.

Ők – mondja Eddie, és a part felé int. – Dad-a-csak, dum-a-csum, meg a többi marhaság. Azt hiszem, Roland, ezek hasonlítanak ránk: imádnak kajálni, de nem igazán kedvelik, ha őket kajálják.

Roland az iszonyat váratlan rohamában döbben rá, milyen rózsaszín-fehér hússal etette Eddie. Nem tud beszélni; az undor megfosztja attól a kevés hangjától is, ami visszatért. Ám Eddie mindent le tud olvasni az arcáról, amit mondani akar.

– Mit képzeltél, mit csináltam? – Majdhogynem acsarog. – Odaszóltam Vörös Homárhoz, hogy hozzák házhoz a kaját?

– Mérgezőek – suttogja Roland. – Ezért...

– Igen, ezért vagy hors de combat.[3] Én viszont, Roland barátom, attól igyekezlek megóvni, hogy hors d'oeuvres[4] is legyen belőled. Ami a mérget illeti, a csörgőkígyó is mérgező, de az emberek megeszik. A csörgőkígyó finom. Akár a csirke. Olvastam valahol. Ezek a homárra hasonlítanak, ezért úgy döntöttem, megkockáztatom. Mi mást ehetnénk? Földet? Lelőttem az egyik rohadékot, és megsütöttem. Más nem volt. Egyébként nagyon jó az ízük. Akkor lőttem, amikor ment le a nap. Csak a teljes sötétben virgoncak. Egyszer se láttam, hogy eltoltad volna a kaját. Eddie elmosolyodik.

– Szeretek arra gondolni, hogy talán azok közül kaptam el egyet, amelyek Jacket megették. Szeretek arra gondolni, hogy azt a faszit eszem. Könnyebb lesz tőle a lelkem, tudod.

– Az egyik belőlem is evett – harákolja a harcos. – Két kéz- és egy lábujjat.

– Az szuper – mosolyog egyre Eddie. Az arca fakó, cápaszerű... de már nem annyira beteges, már nem burkolózik a bélsár- és halálszag szemfödelébe.

– Bazmeg – harákolja a harcos.

– Rolandban fölvillan a derű szikrája! – kiáltja Eddie. – Végül talán mégsem halsz meg! Örezsem! Hiszen ez csodááás!

Élek – mondja Roland. Megint suttogássá tompul a harákolás. A horgok visszatérnek a torkába.

– Egen? – Eddie ránéz, azután bólint, és maga válaszol a kérdésére. – Egen. Azt hiszem, komolyan mondod. Egyszer azt gondoltam, hogy elmész, egyszer azt, hogy már el is mentél. Most úgy tűnik, jobban leszel. Az antibiotikum is segít, de asszem, főképp te húzod magad kifelé. Minek? Mi a francért igyekszel olyan keményen, hogy életben maradj ezen a szaros tengerparton?

A Torony, formálja a szót, mert most már harákolni sem képes.

– Te meg a rohadt Tornyod – mondja Eddie, és el akarna fordulni, majd meglepetten visszafordul, amikor Roland keze satuként szorítja a karját.

Egymásra néznek, majd Eddie azt mondja: – Jól van, jól van!

Észak, formálja a szót a harcos. Mondtam neked, hogy észak. Csakugyan mondta? Úgy gondolja, hogy igen, de nem emlékszik. Elfelejtette keverés közben.

– De honnan tudod? – rikácsolja Eddie hirtelen dühvel. Fölemeli az öklét, mintha meg akarná ütni Rolandot, azután leengedi.

Tudom és kész – minek pocsékolod az időmet és erőmet arra, hogy hülyéket kérdezel?, szeretné válaszolni, de mielőtt megtehetné, a kártyák

keverés

vonszolják, bukdácsol, zötyög, a feje tehetetlenül billen jobbra-balra, valami fura saroglyára kötözték a saját fegyveröveivel, és hallja, hogy Eddie Dean egy dalt dalol, amely olyan hátborzongatóan ismerős, hogy azt hiszi, lázálmában hallja:

Hejj, Jude... ne légy szomorú... dalolj egy nóóótát... az majd felvidít...

Ezt hol hallottad?, szeretné megkérdezni. Én énekeltem, Eddie? És hol vagyunk?

De mielőtt bármit kérdezhetne

keverés

Cort kupán vágná a gyereket, ha látná ezt a szerkentyűt, gondolja Roland, ahogy a saroglyára néz, amelyen a napot töltötte, és nevet. Nem valami híres nevetés. Úgy hangzik, mintha egy hullám terítené el kavicsrakományát a parton. Nem tudja, mennyit haladtak, de éppen eleget, hogy Eddie kifulladjon. Egy sziklán ül a hosszabbodó fénycsíkban, ölében a harcos egyik revolvere, oldalán a félig teli vizestömlő. Az inge zsebében apró dudor, a fegyveröv hátuljából való lőszer, a „jó” golyók csökkenő tartaléka, amit Eddie a saját ingének egy darabjába kötözött. A tartalék rohamos csökkenésének legfőbb oka, hogy minden negyedik-ötödik használhatatlannak bizonyult.

Eddie, aki már csaknem elszundított, most fölnéz. – Min nevetsz? – kérdezi.

A harcos csak legyint, megrázza a fejét. Belátja, hogy tévedett. Cort nem verné kupán Eddie-t a saroglya miatt, akármilyen furcsa, összebarmolt jószág. Még az is lehetséges, gondolja, hogy Cort valami dicséretfélét is röffentene – ami olyan ritkán fordult elő, hogy akivel megesett, alig talált szavakat a válaszhoz, csak tátogott, mint a hal, amelyet most húztak ki a szakács hordójából.

A tartórúdjai két, megközelítőleg egyforma hosszúságú és vastagságú nyárfaág, nyilván uszadékfa. Közéjük kisebb ágakat erősített Eddie, a legváltozatosabb anyagok bolond összevisszaságával – a fegyverövekkel, a ragasztószalaggal, amellyel a sátánport kötözték a törzsére, de ott volt még a harcos kalapjának nyersbőr zsinege és a fiú cipőfűzője is –, majd ráterítette a harcos hálózsákját.

Cort nem ütötte volna meg, mert Eddie, akármilyen beteg volt is, legalább csinált valamit, ahelyett hogy a fenekén ülve a sorsán jajongott volna. Valamit csinált. Próbálkozott.

És Cort talán még meg is dicsérte volna, nyersen, sőt tán gorombán, mert a szerkezet a kerge külseje ellenére is működött, mint azt a mögöttük húzódó, a látóhatáron csaknem összeérő hosszú párhuzamos bizonyította.

– Látod valamelyiket? – kérdezi Eddie. A nap ereszkedik, narancsszín ösvényt fest a vízre, így a harcos, becslése szerint, ez alkalommal legalább hat órán át nem volt öntudatánál. Erősebbnek érzi magát. Fölül, lenéz a vízre. A part és a hegyek nyugati lejtőjéig nyújtózó síkság majdnem ugyanolyan; érzi a tájkép apró változásait és a szemetet (a döglött sirályt, amely borzolódó tollú apró kupacként hever tőlük balra vagy húszméternyire, a víz szegélyétől pedig harmincméternyire), ám ezeket leszámítva ugyanott is lehetnének, ahonnan elindultak.

– Nem – mondja a harcos. Majd: – Igen. Ott van egy.

Odamutat. Eddie pislog, azután bólint. Amint a nap lejjebb ereszkedik, a narancs ösvényből egyre inkább vér lesz, az első homárszörnyek előbukkannak a hullámok közül, és fölfelé másznak a parton.

Ketten idétlenül döcögő versenyfutásba kezdenek a döglött sirályért. A győztes lecsap rá, feltépi, és a pofájába tömi a rothadó húst. – Did-a-csik? – kérdezi.

Dum-a-csum? – feleli a vesztes. – Dod-a...

BUMMM!

Roland fegyvere félbeszakítja a második teremtmény kérdezősködését. Eddie leszalad, megragadja a hátánál fogva, közben aggodalmasan figyeli a társát. Azzal nincs gond; a sirállyal van elfoglalva. Eddie elhozza a zsákmányt, amely még mindig rángatózik, emelgeti az ollóját, de elég hamar elcsitul. A farka még egyszer utoljára fölível, azután csak lelöttyen, ahelyett hogy lecsapna. Az ollók ernyedten lógnak.

– Rögvest asztalon az estebéd, gazda – mondja Eddie. – Választhat: csúszómászófilét vagy pedig csúszómászófilét kér? Mellik ízlene inkább, gazda?

– Nem értlek – mondta a harcos.

– Dehogynem – válaszolta Eddie. – Csak hiányzik belőled a humorérzék. Mi történt vele?

– Gondolom, ellőtték valamelyik csatában.

Eddie erre elmosolyodik. – Ma egy kicsit elevenebbnek látszol, Roland.

– Szerintem elevenebb is vagyok.

– No, akkor holnap talán menni is tudsz egy keveset. Egészen őszinte leszek veled, barátom, igen ciki téged rángatni.

– Majd megpróbálom.

– Tedd azt.

– Kicsit jobban nézel ki te is – kockáztatja meg Roland. A hangja megbicsaklik az utolsó két szóban, mintha mutálna. Ha gyorsan nem hagyom abba a beszédet, gondolta, akkor egyáltalán nem tudok majd megszólalni.

Hát, azt hiszem, élni fogok – néz rá kifejezéstelen arccal Eddie. – El sem képzeled, milyen közel álltam néhányszor az ellenkezőjéhez. Egyszer fogtam az egyik pisztolyodat, és a fejemhez szorítottam. Felhúztam, tartottam egy darabig, azután elvettem. Leengedtem a kakast, és visszatettem a fegyvert a tokjába. Egy másik éjjel görcseim voltak. Azt hiszem, a második éjszaka volt, de ebben nem vagyok biztos. – Megcsóválja a fejét, és mond valamit, amit a harcos egyszerre ért és nem ért. – Michigan már olyannak tűnik, mint egy álom.

Bár a hangja ismét abba a tompa harákolásba fulladt, és tudja, hogy egyáltalán nem kéne beszélnie, a harcosnak meg kell kérdeznie még valamit. – Mi tartott vissza, hogy meghúzd a ravaszt?

– Hát, csak ez az egy nadrágom van – feleli Eddie. – Az utolsó pillanatban arra gondoltam, ha meghúzom a ravaszt, és rossz a skuló, sohasem lesz annyi kurázsim, hogy újra próbálkozzak... és ha az ember összeszarja a nadrágját, akkor rögtön ki kell mosnia, különben örökké szagolhatja a bűzt. Ezt Henry mondta nekem. Vietnamban tanulta. Mivel pedig éjszaka volt, és Homár Öcsi kijött, a haverjairól nem is szólva...

De a harcos csak nevet, harsogva hahotázik, bár a száját időnként hagyja csak el egy-egy karcos reccsenés.

– Azt hiszem – folytatja enyhe kis félmosollyal Eddie –, a humorérzékednek csak a könyökét lőtték el abban a háborúban. – Indulna fölfelé a lejtőn, ahonnan Roland szerint a tüzelőt szokta hozni.

– Várj – suttogja. Eddie ránéz. – Igazából miért?

– Asszem, azért, mert szükséged van rám. Ha megölöm magam, akkor te meghalsz. Később, ha megint lábra állsz, talán ismét megfontolás tárgyává teszem a választásaimat. – Körülnéz, mélyet sóhajt.

– Lehet, Roland, hogy a te világodban van valahol egy Disneyland vagy Cony Island, de amit eddig láttam belőle, az nem igazán érdekel.

Elindul, megáll, ismét visszanéz. Az arca komor, bár a beteges sápadtság egy része eltűnt. A reszketés alkalmi borzongássá enyhült.

– Néha nem igazán értesz engem, ugye?

– Nem – suttogja a harcos. – Néha nem értelek.

– Akkor elmagyarázom. Vannak emberek, akiknek arra van szükségük, hogy másoknak szükségük legyen rájuk. Te ezt azért nem érted, mert nem tartozol közéjük. Ha kell, fölhasználsz, azután eldobsz, mint egy papírzacskót. Az Isten jól kicseszett veled, barátom. Elég értelmes vagy ahhoz, hogy fájjon, amikor megteszed, és elég kemény, hogy nekiugorj és mindenképp megtedd. Nem tudsz másmilyen lenni. Ha én segítségért kiabálva feküdnék odalent a parton, te átlépnél rajtam, ha én választanálak el az istenverte Tornyodtól. Ez elég közel áll az igazsághoz, nem?

Roland nem mond semmit, csak figyel.

– De nem mindenki ilyen. Vannak emberek, akiknek szükségük van arra, hogy valakinek szüksége legyen rájuk. Ahogy Barbra Streisand énekli. Nyálas, de igaz. Ez csak egy újabb módja az anyagozásnak. Eddie rásandít.

– Amitől te persze tiszta vagy.

Roland csak figyeli.

– Nem számítva a Tornyodat. – Eddie kurtán fölnevet. – Roland, a te anyagod a Torony.

– Melyik háború volt? – susogja Roland.

– Mi?

– Amelyikben a nemeslelkűségedet és a céltudatosságodat ellőtték?

Eddie megrándul, mintha Roland pofon vágta volna.

– Hozok egy kis vizet – mondja kurtán. – Fél szemmel figyeld ezeket a csúszómászókat. Nagy utat tettünk meg ma, de még mindig nem tudom, hogy ezek beszélnek-e egymással vagy sem.

Azután elfordul, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy Roland meg ne lássa, hogy az arca nedvesen csillog a naplemente utolsó, vörös sugaraiban.

Roland a part felé fordul és figyel. A homárszörnyek mászkálnak és kérdezgetnek, kérdezgetnek és mászkálnak, de mindkét cselekvés céltalannak látszik; van bizonyos értelmük, de nem elég ahhoz, hogy bármilyen információt továbbíthassanak.

Isten nem mindig dörgöli az orrod alá, gondolja Roland. Sokszor megteszi, de nem mindig.

Eddie visszatér a fával.

– Na? – kérdezi. – Mit gondolsz?

– Megleszünk – károgja a harcos, és Eddie megint mondani kezd valamit, de Roland most már fáradt, hanyatt dől, és figyeli, ahogy az első csillagok kikukkantanak az ég ibolyaszínű kupoláján és

keverés

a következő három napban a harcos kitartóan gyógyult. A karján felkúszó vörös csíkok először megtorpantak, azután megfakultak, majd eltűntek. Másnap hol ment, hol húzatta magát Eddie-vel. A rá következő napon már egyáltalán nem kellett vonszolni; egykét óránként egyszerűen leültek egy kis időre, amíg a remegés kiállt a lábából. Ezek alatt a pihenők alatt, meg vacsora után, amikor már ettek, de a tűz még nem égett le egészen, és ők még nem álmosodtak el, Eddie mesélt Henryről és magáról a harcosnak. Rolandnak, emlékezete szerint, már korábban is szöget ütött a fejébe, hogy mi nehezíthette meg ennyire ezt a testvéri kapcsolatot, ám amint Eddie elkezdte, akadozva, a mély fájdalomból fakadó sértődött haraggal, a harcos akár le is állíthatta volna: Ne fáradj, Eddie! Mindent értek.

Csak hát ez nem segített volna Eddie-n. Nem azért beszélt, hogy Henrynek segítsen, mert Henry halott volt. Azért beszélt, hogy végleg eltemesse. És hogy emlékeztesse magát, hogy bár Henry halott, ő, Eddie él.

Így a harcos figyelt és hallgatott.

A lényeg egyszerű volt: Eddie azt hitte, hogy ellopta a testvére életét. Henry is azt hitte. Hihette a saját jószántából, vagy azért, mert olyan gyakran hallotta, mikor az anyjuk Eddie-nek prédikált a temérdek áldozatról, amelyet ő és Henry hozott érte, hogy Eddie biztonságban lehessen ebben a városdzsungelben, hogy boldog lehessen ebben a városdzsungelben, hogy ne úgy végezze, mint szegény nővére, akire alig emlékezett, de olyan szép volt, az Isten áldja meg. Ő az angyalokkal játszik, és az ott bizonyosan csodálatos hely, de az anyjuk nem akarta, hogy Eddie is az angyalokkal játsszék, még nem, hogy elgázolja valami részeg hülye, mint a nővérét, vagy valami narkós hülye szúrja le és ontsa ki a belét a járdára huszonöt centért, és mivel feltételezhetőleg Eddie sem akar még az angyalokkal játszani, jobban teszi, ha odafigyel arra, amit a bátyja mond, azt teszi, amit a bátyja mond, és nem felejti el, milyen áldozatot hoz érte Henry, mert szereti.

Kétli, mesélte Eddie a harcosnak, hogy az anyja tudta volna, miket művelnek: képregényeket csórtak a Rincon sugárúti trafikból, bagóztak a Kohó utcában a Galvánmű mögött.

Egyszer megláttak egy Chevroletet, amelyben benne maradtak a kulcsok, és noha Henry alig tudott vezetni – tizenhat éves volt, Eddie pedig nyolc –, begyömöszölte az öccsét a kocsiba, és azt mondta, bemennek New Yorkba városnézőbe. Eddie félt, sírt, Henry is félt, és dühös volt Eddie-re, azt mondta neki, hogy pofa be, ne viselkedjen úgy, mint egy hülye csecsemő, van tíz dollárja, Eddie-nek is van három-négy, egész nap mozizhatnak, azután fölszállnak a magasvasútra és hazamennek, mielőtt az anyjuk az asztalra tehetné a vacsorát és elcsodálkozhatna, hol császkálnak. Eddie azonban csak sírt tovább, és a Queensboro híd környékén észrevettek egy rendőrautót egy mellékutcában, és noha Eddie elég biztos volt benne, hogy a zsaru még csak feléjük sem nézett, egen-nel válaszolt, amikor Henry reszelős, reszketeg hangon megkérdezte, hogy szerinte kiszúrta-e őket a közeg. Henry elsápadt, és olyan gyorsan vágódott be a járda mellé, hogy csaknem letarolt egy tűzcsapot. Már a sarok felé rohant, amikor Eddie, aki mostanra ugyancsak pánikba esett, még mindig az ismeretlen kilincscsel bajlódott. Henry megállt, visszajött, kihúzta Eddie-t a kocsiból. Le is kevert neki kettőt. Azután visszamentek – jó, inkább osontak – Brooklynba. Ezzel nagyjából el is ment a nap, és amikor az anyjuk megkérdezte, miért ilyen izzadtak, fáradtak, és miért hevültek ki ennyire, Henry azt felelte, hogy majdnem egész nap baseballozni tanította Eddie-t a pályán meg a ház mögötti játszótéren. Azután jött néhány nagyfiú, és futniuk kellett. Az anyjuk megcsókolta Henryt, napsugarasan mosolygott Eddie-re, és azt mondta, ugye, hogy neki van a legjobb bátyja a világon? Eddie egyetértett. Méghozzá szívből. Legalábbis úgy gondolta.

– Azon a napon éppen úgy félt, mint én – mesélte Eddie Rolandnak, ahogy ültek és figyelték, hogyan tűnik el az utolsó fényfolt a vízről, amely hamarosan már csak a csillagok képét veri vissza. – Illetve még jobban, mert azt hitte, hogy a rendőr meglátott minket, én meg tudtam, hogy nem. Ezért szaladt el. De visszajött. Ez a fontos. Visszajött.

Roland nem szólt.

– Érted, ugye? – kérdezte Eddie szúrós, kérdő szemmel.

– Értem.

– Mindig félt, de mindig visszajött.

Roland arra gondolt, hogy hosszú távon Eddie-nek, sőt talán mindkettejüknek jobb lett volna, ha Henry azon a napon vagy egy másikon egyszerűen elinal. Ám a Henry-féle emberek nem tesznek ilyet. A Henry-féle emberek mindig visszajönnek, mert értenek hozzá, hogyan használják föl a bizalmat. Ez az egyetlen, aminek a használatához értenek a Henry-féle emberek. Először szükséggé változtatják a bizalmat, azután narkotikummá, és amikor ez is megvan, akkor – hogy is mondja Eddie? –, akkor passzolnak. Igen. Elpasszolják.

– Azt hiszem, én lefekszem – mondta a harcos.

Másnap Eddie folytatta, de Roland már mindent tudott. Henry nem sportolhatott a gimnáziumban, mert nem maradhatott bent az edzéseken. Henrynek Eddie-re kellett vigyáznia. Természetesen nem számított, hogy Henry egyszálbél volt, esetlen mozgású, legfőképpen pedig nem nagyon izgatta a sport, Henryből nagyszerű baseballjátékos lehetett volna, mint ezt az anyjuk időről időre kifejtette. Henrynek rossz osztályzatai voltak, számos tárgyból megbukott, nem mintha buta lett volna; Eddie és az anyja tudták, hogy Henry agya vág, mint a borotva, csakhogy abban az időben, amit tanulással és a házi feladat készítésével kellett volna töltenie, Henry Eddie-re vigyázott (hogy eközben rendszerint a nappali díványán terpeszkedtek és a tévét bámulták, vagy a padlón birkóztak, mintha nem számított volna). A rossz osztályzatok miatt Henryt nem vették volna fől máshová, csak a New York-i egyetemre, amit nem engedhettek meg maguknak, mivel a rossz osztályzatok miatt nem kaphatott ösztöndíjat, azután Henryt behívták és elvitték Vietnamba, ahol szétlőtték a térdét, és az nagyon fájt, a fájdalomcsillapító pedig, amit adtak rá, morfinalapú volt, és amikor jobban lett, leállították a gyógyszerét, de nem végeztek valami jó munkát, mert amikor visszajött New Yorkba, a majom már ott ült a vállán, az éhes majom, amely elvárta, hogy etessék, és egy-két hónap múlva Henry elment találkozni valakivel, és vagy négy hónappal később, nem egészen egy hónappal anyjuk halála után látta először Eddie, amint a bátyja egy kis fehér port szippant fől egy tükörről. Eddie azt gondolta, kokó. Kiderült, hogy heroin. És ha visszanyomozzuk, ki volt érte a hibás?

Roland semmit sem szólt, de a fejében Cort hangját hallotta: A hiba mindig ugyanannál van, arany csibéim: aki olyan gyenge, hogy mást hibáztasson.

Amikor fölfedezte az igazságot, Eddie megrendült, azután dühös lett. Henry nem azt válaszolta, hogy abbahagyja a szipuzást, hanem azt mondta, nem hibáztatja, amiért feldühödött, tudja, hogy Vietnamban gyatra, gyenge szarzsák lett belőle, inkább el is megy, talán ez lesz a legjobb, Eddie-nek igaza van, a legutolsó, amire az embernek szüksége van, hogy egy mocskos drogos zavarogjon körülötte. Csak abban reménykedik, hogy Eddie nem haragszik nagyon. Elismerte, hogy gyenge; valami elgyengítette Vietnamban, megrothasztotta, ugyanúgy, ahogy a nedvességtől kirothad a cipőfűző, vagy a gatyából a gumi. Volt valami Vietnamban, ami megrothasztotta a szívet, mondta fáradtan Henry. Csupán abban bizakodik, hogy Eddie emlékszik azokra az évekre, amikor igyekezett erős lenni.

Eddie-ért.

A mamáért.

Szóval Henry el akart menni. Eddie persze nem hagyta. Elemésztette a bűntudat. Látta azt a forradásos borzalmat, amely valaha ép lábszár volt, a térdet, amelyben most több volt a teflon, mint a csont. Ordítva veszekedtek a folyosón, Henry ott állt elnyűtt khakiruhájában, tömött hátizsákja a kezében, szeme alatt bíbor karikák, Eddie nem viselt mást, csak egy sárgás gatyát. Henry azt mondta, nincs szükséged rám, Eddie, tudom, hogy méreg vagyok neked, Eddie pedig visszaordított, hogy nem mész sehová, maradj a seggeden idebent, és ez így ment, amíg ki nem jött a saját lakásából Mrs. McGursky, és rájuk nem ordított, hogy Engem nem érdekel, menjen vagy maradjon, de villámgyorsan döntse el, vagy hívom a rendőröket!. Mrs. McGursky valószínűleg még hozzátett volna néhány keresetlen szót, ám ekkor észrevette, hogy Eddie-n csak egy alsónadrág van, ezért csak annyit fűzött hozzá: Benned nincs semmi tisztesség, Eddie Dean!, mielőtt eltűnt volna az ajtaja mögött, mint krampusz a dobozában. Eddie és Henry összenéztek. Úgy nézel ki, mint mennyből az angyal, csak néhány kilóval kövérebben, mondta Henry halkan, azután üvöltöttek a röhögéstől, összeölelkeztek, egymás vállát veregették, és Henry visszament, majd két hét múlva Eddie is szipákolni kezdte az anyagot, és nem értette, egyáltalán miért csinált ebből ilyen nagy kázust, hiszen ez csak szipu, a francba, elszáll tőle az ember, és ahogy Henry (akit Eddie mindinkább nagy bölcsnek és kitűnő drogosnak tekintett) is megmondta, egy olyan világban, amely – ez egyre világosabb – öles léptekkel tart a pokolba, mi lehet a rossz abban, ha az ember a mennyekbe száll?

Eltelt egy kis idő. Eddie nem tudta megmondani, mennyi. A harcos nem kérdezte. Úgy sejtette, Eddie tudta, hogy a mennybemenetelnek ezer indoka van, de ésszerű oka egy sem, és elég jól féken tartotta a mániáját. És Henry is iparkodott féken tartani a sajátját. Nem annyira, mint Eddie, de éppen eléggé ahhoz, hogy ne hatalmasodjon el teljesen rajta. Mert akár felfogta az igazságot Eddie, akár nem (Roland valahol mélyen hitte, hogy így volt), Henry, ő bizonyosan felfogta, hogy helyet cseréltek. Most Eddie fogta Henry kezét, ha átmentek az utcán.

Eljött a nap, amikor Eddie rajtakapta Henryt, hogy nem szippant, hanem a bőre alá fecskendezi az anyagot. Újabb hisztérikus veszekedés következett, majdnem pontosan olyan, mint az előző, csak ez Henry hálószobájában zajlott, és majdnem ugyanúgy végződött, Henry sírt, és elővette a mindent beismerő, mélységes megalázkodásnak azt a kérlelhetetlen, cáfolhatatlan védekezését: Eddie-nek igaza van, ő nem méltó arra, hogy éljen, még csak arra sem, hogy szemetet egyék a csatornából. El fog menni, Eddie sose látja többé. Csak azt reméli, hogy Eddie nem felejti el teljesen a...

A szavak zümmögésbe fúltak, amely nem nagyon különbözött a kavicsos partra felhömpölyödő hullámok morajától. Roland ismerte a történetet, és nem szólt semmit. Eddie volt az, aki még nem ismerte, Eddie, akinek talán tíz éve, vagy még régebb idő óta most először tisztult ki a feje. Nem Rolandnak mesélte a történetet; végre magának mesélte.

Ez így volt jó. Amennyire a harcos megítélhette, idejük rengeteg volt, és többek között beszélgetéssel lehetett kitölteni.

Eddie elmesélte, hogyan üldözte Henry térde, a fölfelé húzódó és lefelé nyúló ráncos vadhús (természetesen mostanra teljesen meggyógyult, Henry alig sántított... kivéve, ha veszekedtek; akkor mindig rosszabbodni látszott a sántítása), hogyan üldözte mindaz, amiről Henry lemondott őmiatta, és hogyan üldözte egy sokkal gyakorlatiasabb aggály is: Henry nem bírná ki élve az utcán. Olyan lenne, mint a nyúl a tigrisektől hemzsegő őserdőben. Henry, ha a maga lábára kellene állnia, nem egészen egy hét alatt a börtönben vagy a Bellevue Kórházban találná magát.

Ezért hát könyörgött, és Henry végül megtette neki azt a szívességet, hogy maradt, és hat hónappal később Eddie is áttért a tűre. Ettől kezdve folyamatosan és feltartóztathatatlanul ereszkedő csigavonalban zajlott az élet, amelynek végén Eddie elutazott a Bahamákra, és Roland hirtelen beavatkozott az életébe.

Egy Rolandnál szemlélődőbb hajlamú és kevésbé gyakorlatias ember talán megkérdezte volna (magában, de lehet, hogy fennhangon): Miért ezt? Miért ezzel az emberrel kezdte? Miért egy ilyennel, akitől gyengeségre, különcségre, sőt bukásra lehet számítani?

A harcos nemhogy nem tette föl a kérdést; még csak fől sem merült az agyában. Cuthbert megkérdezte volna; ő mindent megkérdőjelezett, megmérgezték a kérdések, kérdéssel a száján halt meg. Mára elmentek, mind elment. Meghaltak Cort utolsó harcosai, az ötvenhat fővel induló osztály tizenhárom túlélője. Roland kivételével. Ő volt az utolsó harcos, aki csökönyösen ment tovább egy mind áporodottabb, terméketlenebb és üresebb világban.

Tizenhárom. Eszébe jutott, mit mondott Cort, egy nappal a bemutatási szertartás előtt. Gonosz szám. Másnap, harminc év óta első alkalommal, Cort nem jelent meg a szertartáson. Utolsó tanítványai odamentek a kunyhójához, először, hogy a lábához térdeljenek, elétárva védtelen nyakukat, azután talpra álltak, fogadták gratuláló csókját, és megengedték, hogy először töltse meg a fegyvereiket. Kilenc héttel később Cort halott volt. Megmérgezték, mondták némelyek. Két évvel a halála után kitört a végső, véres polgárháború. A vörös mészárlás elérte a civilizáció, a fény, az ép elme utolsó bástyáját, és olyan hanyag könnyedséggel söpörte el, mindazzal együtt, amit erősnek hittek, mint a hullám a gyermek homokvárát.

Így hát ő maradt utolsónak, és talán csak azért élte túl, mert gyakorlatiassága és egyszerűsége erősebbnek bizonyult természetének sötét regényességénél. Megértette, hogy három dolog maradt, ami számít: a halandóság, a ka és a Torony.

Ezek épp elég gondolkodnivalót adtak.

Eddie délután négy óra körül fejezte be történetét, amikor már harmadik napja vándoroltak a jellegtelen tengerparton észak felé. A part ugyanolyan volt. Csupán akkor láthatták, hogy haladnak, ha kelet felé néztek, ahol a fűrészes hegycsúcsok felpuhultak és laposodni kezdtek. Még dombokká is szelídülhetnek, ha ők már eleget mennek észak felé.

Miután elmondta történetét, Eddie némaságba süllyedt, és egy fél óráig vagy még tovább egyetlen szó nélkül vándoroltak. Eddie időnként rásandított a társára. Roland tudta, hogy ez gépies gesztus, Eddie észre sem veszi a mozdulatát, mert még mindig túlságosan el van foglalva magával. Azt is tudta, mire vár: válaszra. Valamilyen válaszra. Bármilyen válaszra. Kétszer ki is nyitotta a száját, csak azért, hogy ismét becsukja. Végül pontosan azt kérdezte meg, amire a harcos számított.

– Na? Mit gondolsz?

– Azt gondolom, hogy itt vagy.

Eddie megállt, csípőre tette az öklét. – Ez minden? Ez minden?

Ennyit tudok – válaszolta a harcos. Hiányzó ujjai lüktettek és viszkettek. Bárcsak lenne még egy kis asztin Eddie világából!

– Nincs is véleményed arról, hogy ez mi az ördögöt jelent?

A harcos fölemelhette volna megcsonkított jobbját, és mondhatta volna: Azon gondolkozz, hogy ez mit jelent, te szerencsétlen idióta!, de ez ugyanúgy nem fordult meg az agyában, mint az, hogy az egész világegyetem minden lakosából miért éppen Eddie van mellette. – Ez a ka – mondta, és türelmesen nézett Eddie-re.

– Mi az a ka? – kérdezte Eddie zsémbesen. – Még sohasem hallottam róla. Kivéve a dupláját. Így hívják a babák a szart.

– Ezt meg én nem tudom – felelte a harcos. – Nálunk jelenthet kötelességet, végzetet, vagy közönségesen azt a helyet, ahová el kell menned.

Eddie-nek egyszerre sikerült elszörnyedt, undorodó és csúfondáros képet vágnia. – Kettőzd meg inkább, Roland, mert amit most mondtál, az ennek a srácnak szart se jelent.

A harcos vállat vont. – Nem vitatkozom veled filozófiáról. Nem tanultam történelmet. Csak annyit tudok, hogy ami elmúlt, elmúlt, ami előttünk van, az előttünk van. A másodperc a ka, amely maga alakítja magát.

– Igazán? – Eddie észak felé nézett. – Hát amit én látok magam előtt, az legalább kilencmilliárd mérföld ugyanabból a rohadt tengerpartból. Ha ez van előttünk, akkor a ka és a kaka ugyanaz. Talán maradt még annyi lőszerünk, hogy öt-hat napig homárkomákat lődözhessünk, azután kövekkel kell lecsapnunk őket. Na szóval, hová megyünk?

Roland kis ideig azon mélázott, hogy megkérdezte-e vajon ezt Eddie a bátyjától is, ám az ilyen kérdés csupán értelmetlen vitákhoz vezetett volna. Így hát a hüvelykujjával észak felé bökött, és azt válaszolta: – Oda. Kezdetnek.

Eddie odanézett, de semmi mást nem látott, csupán a kagylóhéj lepte, sziklákkal megszakított, szürke kavicsos partot. Visszafordult Rolandhoz, hogy lehordja, ám a harcos arcának derűs bizonyossága láttán ismét előrenézett. Pislogott. Jobb kezével beárnyékolta arcát a lenyugvó nap elől. Kétségbeesetten kívánta, hogy lásson valamit, bármit, a francba, káprázat is megteszi, de semmi sem volt ott.

– Csak szórakozz velem, ha akarsz – mondta lassan Eddie –, de ez rohadt olcsó trükk. Én az életemet kockáztattam érted Balazarnál.

– Tudom, hogy azt tetted – mosolygott rá a harcos. Az ő arcán olyan ritkaság volt a mosoly, mint a villanásnyi napfény egy baljós, borús napon. – Éppen ezért mindig egyenes vagyok hozzád, Eddie. Ott van. Egy órája láttam meg. Először azt gondoltam, hogy csak délibáb, vagy a vágy vetíti oda, de ott van, ott bizony. Eddie ismét odanézett, addig bámult, amíg könnybe nem lábadt a szeme, végül annyit mondott: – Én nem látok mást ott elöl, mint még több tengerpartot. Márpedig húsz-húszas a látásom.

– Nem tudom, hogy az mit jelent.

– Ez azt jelenti, hogy ha van ott valami látnivaló, akkor azt én meglátom! – De azért eltöprengett. Azon töprengett, hogy a harcos átható kék szeme mennyivel láthat tovább az övénél. Lehet, hogy valamivel.

De lehet, hogy sokkal.

Meg fogod látni – ígérte a harcos.

Mit?

Ma már nem érünk oda, de ha tényleg olyan jó a szemed, ahogy mondod, akkor meglátod, még mielőtt a nap eléri a víz színét. Már ha nem akarsz tátott szájjal itt ácsorogni.

Ka – tűnődött Eddie.

Roland bólintott. – Ka.

– Kaka – felelte Eddie, és elnevette magát. – Gyerünk, Roland! Gyalogolni jó! És ha mégse látok semmit, mire a nap eléri a víz színét, akkor tartozol nekem egy csirkevacsorával. Vagy egy Big Mackel. Vagy bármivel, ami nem homár.

– Menjünk.

Ismét nekivágtak, és legalább egy órával azelőtt, hogy a nap körívének alja elérte volna a látóhatárt, Eddie Dean észrevett egy alakot a távolban – bizonytalan volt, reszkető, meghatározhatatlan, de akkor is volt ott valami. Valami új.

Jól van – mondta. – Már látom. Olyan a szemed, mint a Supermané.

– Kié?

– Nem érdekes. Tudod, hogy elképesztően le vagy maradva a kultúrában?

– Mi?

Eddie elnevette magát. – Nem érdekes. Mi az?

– Majd meglátod. – A harcos ismét nekiindult, mielőtt Eddie bármit kérdezhetett volna.

Húsz perccel később Eddie úgy vélte, hogy látja. Tizenöt perccel később biztos volt benne. A tárgy ott a parton még két, talán három mérföldre lehetett, de ő már tudta, mi az. Természetesen egy ajtó. Egy újabb ajtó.

Egyikük sem aludt valami jól azon az éjszakán, és egy órával azelőtt, hogy a nap feltárta volna a hegység málladozó csúcsait, ők már talpon voltak, és útnak indultak. Akkor értek oda az ajtóhoz, amikor a nap első nyugodt, égi sugarai végigsimítottak rajtuk, lámpaként világítva meg borostás arcukat. A harcos ismét negyvennek tűnt, és Eddie sem látszott idősebbnek annál, mint amennyi Roland volt, amikor Davidet, a sólymot használva fegyverként, megvívott Corttal.

Ez az ajtó pontosan olyan volt, mint az első, csak erre azt írták:

AZ ÁRNYAK HÖLGYE

– Úgy – mondta halkan Eddie, és rámeredt az ajtóra, amely csak állt ott, ahol zsanérjai belemélyedtek a két világ, a két univerzum közötti láthatatlan ajtófélfába. Állt ott a belevésett üzenettel, olyan valósan, mint a szikla, és idegenül, mint a csillagfény.

– Úgy – bólintott a harcos.

– Ka.

– Ka.

– Itt fogod elhívni a másodikat a hármad közül?

– Úgy tűnik.

A harcos előbb tudta, mi jár Eddie fejében, mint a fiú maga. Látta Eddie mozdulatát, még mielőtt Eddie tudta volna, hogy mozdul. Kicsavarhatta és két helyen eltörhette volna a karját, még mielőtt a fiú észbe kaphatott volna, de nem mozdult. Hagyta, hogy Eddie kirántsa a revolvert a jobb oldali tokból. Életében először tűrte el, hogy az ő engedélye nélkül nyúljanak a fegyveréhez. Megfordult, és szenvtelenül, már-már jóindulatúan nézett Eddie-re.

Eddie arca halálosan elsápadt és megfeszült. A szemét annyira kimeresztette, hogy az írisz körül folyamatos gyűrűben látszott a szaruhártya. Két kézzel fogta a nehéz revolvert, a csöve mégis billegett. Célba vette a harcost, elbillent, ismét célba vette, megint elbillent.

– Nyisd ki – mondta.

– Ne bolondozz – felelte a harcos ugyanolyan elnézően. – Egyikünk se tudja, hová nyílik ez az ajtó. Nem szükségszerűen a te világegyetemedbe, a világodról nem is beszélve. Az Árnyak Hölgyének, amennyire ismerjük, akár nyolc szeme és kilenc karja is lehet, mint Suviának. De még ha a te világodba nyílik, akkor is lehet, hogy a születésednél sokkal korábbra, vagy a halálodnál sokkal későbbre.

Eddie feszes szájjal mosolygott. – Hát ide figyelj, Monty! Több mint boldogan elcserélem a gumicsirkét meg a szaros tengerparti vakációt arra, ami a 2. számú ajtó mögött van!

– Nem értem a...

– Tudom, hogy nem érted. Nem érdekes. Csak nyisd ki ezt a szart!

A harcos megrázta a fejét.

Ott álltak a hajnalban, az ajtó ferde árnyékot vetett az apadó tenger felé.

Nyisd ki! – rikoltott Eddie. – Veled megyek! Világos? Veled megyek! Ez nem azt jelenti, hogy nem akarok visszajönni! Lehet, hogy akarok. Mármint valószínűleg akarok. Azt hiszem, ennyivel tartozom neked. Végig becsületes voltál velem, ne hidd, hogy nem vagyok tisztában a ténnyel. De amíg te elhozod ezt a Kiafene Árnyékcsajt, én megkeresem a legközelebbi Csirkebüfét, és újítok valami kaját. Azt hiszem, kezdetnek jó lesz a Harmincdarabos Családi Csomag.

– Itt maradsz.

– Azt hiszed, viccelek? – Eddie már sipított, közel volt a kiboruláshoz. A harcos szinte látta, hogyan bámul bele önnön kárhozata kavargó mélységeibe. Eddie fölhúzta az ódon revolver kakasát. A nap feljöttével és az apállyal együtt elült a szél, így nagyon tisztán lehetett hallani a kakas kattanását. – Akkor tegyél próbára!

– Azt hiszem, megteszem – mondta a harcos.

Le foglak lőni! – süvöltött Eddie.

Ka – válaszolta egykedvűen a harcos, és az ajtó felé fordult. A kilincsért nyúlt, de a szíve várakozott: várta, hogy mi jön, élet vagy halál.

Ka.

AZ ÁRNYAK HÖLGYE

1. fejezet

DETTA ÉS ODETTA

Ha lehántjuk a szakkifejezéseket arról, amit Adler mondott, akkor ennyi marad: a tökéletes tudathasadásos – ha létezik ilyen egyáltalán – az a férfi vagy nő, aki nemhogy nem tud a másik személyiségé(ei)ről, de arról sincsen tudomása, hogy valami nem stimmel vele.

Adlernek ismernie kellett volna Detta Walkert és Odetta Holmest.

1

– ...utolsó harcos – mondta Andrew.

Már beszélt egy ideje, de Andrew mindig beszélt, és Odetta rendszerint átfolyatta a beszédét a tudatán, ahogy zuhanyozáskor a meleg vizet hagyjuk végigcsurogni a hajunkon és az arcunkon. De ez nem pusztán fölkeltette a figyelmét; beleakaszkodott, mint a tüske.

– Tessék?

– Csak egy újságcikk – mondta Andrew. – Nem tom, ki írta. Nem jegyeztem meg. Valamék politikus. Maga nyilván tuggya, Miz Holmes. Én szerettem és sírtam aznap éjjel, amikor megválasztották...

A lány elmosolyodott, kicsit maga is megindultan. Andrew folytatta a szószaporítást, képtelen volt abbahagyni, nem tehetett róla, kibújt belőle az ír, java részének nem volt se füle, se farka – locsogás és fecsegés, rokonokról, barátokról, akikkel ő sohasem fog találkozni, sületlen politizálás, sajátságos forrásokból összeszedett tudományoskodó kommentárok (egyebek között Andrew szilárdan hitt a repülő csészealjakban, amelyeket jú fónak hívott) –, de ez meghatotta, mert ő is sírt a választás éjszakáján.

– Akkor viszont nem sírtam, amikor az a kurafi – bocsásson meg a csúnya nyelvemér', Miz Holmes –, amikor az a kurafi Oswald lelűtte, és azóta se sírtam, pedig mán – mennyi, két hónapja is van?

Három hónapja és két napja, gondolta Odetta.

– Azt hiszem, nagyjából annyi.

Andrew bólintott. – Aztán tennap elolvastam ezt a cikket – tán a The Daily News-ban – arról, hogy Johnson biztos egész jól be fog válni, de ez nem ugyanaz. Aszongya a pasi, hogy Amerika látta a világ utolsó harcosának elmúltát.

– Nem hiszem, hogy John Kennedy harcos volt – felelte Odetta, és ha a hangja élesebben csengett, mint amihez Andrew szokott (ez lehetett a helyzet, mert meglepetten vagyis inkább elhűlve sandított bele a visszapillantó tükörbe), az azért lehetett, mert őrá is hatott a dolog. Nevetséges, de tény. Volt valami abban a mondatban – Amerika látta a világ utolsó harcosának elmúltát –,