/ Language: Hungary / Genre:antique / Series: A setét torony

Varázsló és üveg

Stephen King

AZT A JELENETET, amelyben Roland legyőzi öreg tanítóját, Cortot, és elmegy, hogy Gileád kevésbé előkelő negyedében ünnepelje sikerét, 1970 tavaszán írtam. Azt, amelyben Roland apja másnap reggel fölbukkan, 1996 nyarán. [...] Ez a könyv túlságosan sokáig váratott magára - jó néhány olvasóm, akik élvezték Roland kalandjait, üvöltöttek kínjukban -, amiért elnézést kérek. Az okát legjobban Susannah gondolata foglalja össze, amikor nekikészül, hogy föltegye Blaine-nek a verseny első találós kérdését: Nehéz elkezdeni. Semmi sincs ezeken a lapokon, amivel jobban egyet tudnék érteni. Mindezt csupán azért említem, mert magába sűríti Setét Torony-élményem alapvető furcsaságát. Elég regényt és novellát írtam, hogy megtöltsem vele a képzelet valamely naprendszerét, de Roland története az én Jupiterem: olyan bolygó, amely mellett minden eltörpül (legalábbis az én szemszögemből), egy hely, ahol idegen a légkör, eszelősek a tájak, iszonyú a gravitáció vonzása. Azt mondtam, a többiek eltörpülnek mellette? Azt hiszem, még ennél is többről van szó. Kezdem megérteni, hogy Roland világa (vagy világai) összes más munkámat tartalmazzák.[...] Stephen King Lovell, Maine, 1996. október 27.

Stephen King

VARÁZSLÓ ÉS ÜVEG

A SETÉT TORONY

4. kötet

(Tartalom)

ROLAND VITÉZ A SETÉT TORONYHOZ ÉRT

(lásd Edgar dalát a Lear királyban)

I

Tüstént gyanús volt, hogy félrevezet

E gúnyos-szemű, dér-vert nyomorék,

S míg mohón leste: a hazug beszéd

Rászed-e, száját rosszul leplezett

Öröm fintora reszkettette meg,

Hogy tőrbecsal s lesz újabb martalék!

II

Hisz botjával mi másért állt meg itt,

Mint hogy megcsaljon minden elmenőt,

Rászedje, aki itt találja őt,

S az utat kérdi?! – Vártam: vicsorít,

Mint egy halálfej, mankója pedig

Sírjeleket kaparva porba bök,

III

Ha tanácsát követem e kopár

És baljós tájon, hol – mint híre van

A Setét Torony áll. S mégis: magam

S békülten indultam meg erre, már

Nem dics s remény, csak az örömsugár

Vont, hogy – így vagy úgy – végezzem utam.

IV

Mert mit világ-vég vándorútjai

S évek szültek: reménységem legott

Köddé mállt s emez új céltól kapott

Szilaj örömet nem olthatta ki.

Nem is próbáltam elcsitítani

Szívem, mely tombolt, hogy elbukhatott.

V

És mint beteg, ha közel a halál,

S holtnak is vélik, míg csordul s apad

Könnye, elhagyván a barátokat,

S hallja, hogy egy a mást kihívja már

Levegőzni (mert „vége van” s „habár

Sírunk, a halál csak halál marad”),

VI

S hall suttogást, hogy vajon van-e hely

A sírok közt, s mely nap lesz üdvösebb

Vég-útra vinni a holttetemet,

Zászló- s fegyvervivőt sem hagyva el,

S ő mindent ért s csak azért esdekel:

Ne csúfolná meg őket, s halna meg! –

VII

Így én is – megszenvedve utamon,

Kudarc-jóslattal, s mint kinek neve

Ama „Had” hős-sorába írva be,

Kiket a Setét Torony titka von –

Jobbnak véltem ha mint ők, elbukom,

Bár nem tudtam, hogy méltó leszek-e.

VIII

S lemondó-csendesen fordultam át

Az úton álló torzalak előtt

Az ösvényre. Egész nap szürke köd

Úszott a tájon s terjedt mindtovább

Az est, kilőve kancsal sugarát,

Hogy lássa még a pusztába veszőt.

IX

Mégis: nem tett foglyává hamarabb

A sík, csak amikor hátam megett

– Visszafordítván tekintetemet –

Eltűnt az út. Körül vak puszta csak,

Csak puszta nyúlt a messzi ég alatt.

Indulhattam. Nem volt, mi mást tegyek.

X

Indultam hát. S nem volt még – úgy hiszem –

Ily sorvadt táj. Mert itt semmi se nőtt!

Virág? – Cédrus sem volna meglepőbb!

Úgy tűnt, hogy csupán konkoly s gyom terem

És szórja magvát, itt, hol senki sem

Bánja, s kincs volna egy hitvány bürök!

XI

Nem! – Tunyaság, sorvadás és beteg

Gúny osztozott e tájék térein.

„Nézz vagy ne nézz!” – szólt a Természet – „Ím,

Minden mindegy: én nem segíthetek,

Várom az izzó végítéletet,

Majd az perzsel fel s költi foglyaim!”

XII

S ha egy-egy kóró magasabbra nőlt:

Törten kókkadt feje, hogy társai

Ne gyűlöljék. S mi lyuggathatta ki

Az aszott lapukat, nem hagyva zöld

Reményt sehol? Szörny volt, mi itt elölt

Mindent-mindent, szörnyű dühvel teli.

XIII

Gyér volt a fű, mint szőr a pokloson,

Ritkásan bújt ki elszáradt hegye,

A föld meg mintha vért szítt volna be,

S egy dülledt-csontu ló állt ott vakon

S hőkölt – miért is járt e tájakon? –,

Pokol-ménesből kimustrált gebe.

XIV

Élt még? – Inkább úgy tűnt, hogy csak tetem:

Meredt és ösztövér, sokráncu nyak,

Zárt szem a rőt homloksörény alatt. –

Ritka ily torzság s bú együttesen,

Dög ennyire nem borzasztott sosem,

Mert ennyi kín csak vétekből fakad.

XV

S szemhúnyva lestem, mit kér benn a szív.

S mint a küzdő, ki elébb bort kiván,

Szomjaztam régi, boldog és vidám

Korom, hogy aztán bírjam majd, mi hív.

A bajnok töpreng, s csak utána vív:

Jöjjön, mi jön, a régvolt íz után!

XVI

Jaj! – Cutberth-et idéztem, a remek

Pirospozsgás és szőke cimborát,

S éreztem is már szinte, mint fon át

Karja – hogy el ne hagyjam helyemet –

Mint rég. De egy éj, és ő kegyveszett!

Hevem hűlt s szívem vacogott tovább.

XVII

Majd – mint avatásán – a hajdani

Gáncstalan lovag: Giles ötlött elő.

Ki merné azt – hetvenkedett –, mit ő?!

De vált a szín. Mellére valami

Hóhér papírt tűz. Lovagtársai

Nézik. Leköpdösött, rongy hitszegő!

XVIII

Ily múltnál a jelen is többet ér; –

Tovább homályba-fúlt ösvényemen!

Se hang, se fény, meddig csak lát a szem.

S míg lestem: száll-e bagoly s denevér

Az éjben, emlékeim a fenyér

Elverte, elterelte hirtelen.

XIX

Keresztbe folyt egy kis, sebes patak,

Váratlanul, mint kígyó hogyha jön,

S nem lágyan – noha lagymatag mezőn –,

Hisz fürdethetett volna ez a hab

Izzó ördög-patát is, oly harag

Vitte tajtékzón, örvény-pörgetőn.

XX

Mily csekély víz s mi vad! – A part felett

Pár satnya, guggoló égerbokor

S pár ázott fűz szorongott s dőlt komor-

Némán a vízre: öngyilkos sereg;

S mi – bármiképp – gyötrőjük lehetett:

Érzéketlen futott a vízsodor.

XXI

Míg átkeltem – egek! – mi félelem

Járt át, hogy lábam hulla-főre lép,

Vagy meder-mérő gerelyem nyelét

Szakállába s hajába tekerem.

Vizipatkányt döftem le? – énnekem

Úgy tűnt, más hangot hallok: kisdedét.

XXII

Öröm volt partot érnem ideát! –

Bár reményem, hogy szebbet: puszta köd.

Miféle harcon milyen küszködők

Tiprása gyúrt e partból pocsolyát?

Mint a varangyok lúggal-tele kád

Mélyén, hiúzok izzó rács között,

XXIII

Úgy vívhattak meg itt e part alatt.

De mért épp itt a tágas sík helyett?

Se ki, se be egy lábnyom sem vezet.

Tán beléndek tüzelte agyukat,

Mint a török a gályarabokat,

Küldvén zsidókra keresztényeket.

XXIV

S amott mi az, egy kőhajtásnyira,

Mily szörnyű gépezet? – Vas-ék? Kerék?

Borona, mely selyemként összetép

Még embert is? Tán Tophet holmija

Elhagyva gondtalan, vagy épp hogy a

Rozsdától fenjék eltompult hegyét?

XXV

Egy rönkmező jött; erdőség helye,

Leendő láp, most inkább tompa sík

Földség (elmezavart bolondozik

Ekképp: épít, ront, nincs még kész vele,

De odahagyja!) – s széjjel, körüle,

Zsombék, iszap, kő, homok s puszta szík.

XXVI

S szederjes foltok, vad és vak szinek

Jöttek, majd egy sovány, kopaszra-mállt

Sáv, mely mohos volt s szömörcsösre vált,

S egy holt tölgy: odva mint a szájüreg,

Mely a halálra tátva felreped

S meghal, bár elrettenti a halált.

XXVII

Oly távol volt a cél, mint egykoron...

A messzeségben semmi, csak az éj,

És semmi jel. S ekkor egy ösztövér

Nagy, fekete madár, Apollyon

Barátja szállt el sárkány-szárnyakon

S fejem súrolva: tán a várt vezér?

XXVIII

Mert fölpillantván látnom lehetett

A szürkületben is, hogy mindenütt

Hegy vesz körül – ha egy kopár gyepüt

Hepehupákból így illethetek.

Mint lephettek meg így? Ki fejti meg?

S úgy tűnt, kijutnom sem lesz egyszerűbb.

XXIX

Mert felrémlett, hogy talán démoni

Rontás ült rám, Isten tudja, hogyan,

S rossz álom az egész. Aztán utam

is megszakadt. S kezdtem lemondani

Megint, s ím, kattant bennem valami

Mint csapda kattan s a vad fogva van...

XXX

S lángjával a felismerés bejárt:

Ez az a hely! – jobbról a két zömök

Domb, mint bikák, egymásba-öklelők,

Balról magas hegy... Ilyen ostobát! –

Mint alhattam az oly régóta várt

S egy élet óta vágyott kép előtt?!

XXXI

Közbül pedig a Torony állt maga!

Tömzsi torony – mint bolond szíve – vak;

Barna kövének párja nem akad

Sehol. A vihar gonosz démona

Mutatja így meg a hajósnak a

Szirtet, ha már a bárka beszakad...

XXXII

Nem láttam volna? Tán mert este volt?

De hisz a nappal újra visszatért,

A tűnő fény egy résen át elért:

Óriás vadászként meglapult a domb,

Lesve, hogy a vad vackából kiront.

„Döfd le már, rajta, rajta, ne kiméld!”

XXXIII

Vagy nem hallottam volna? De hiszen

Mindenütt kongás, lárma kelt.

Nevek Idézték az eltűnt vitézeket.

Ez erős volt, az félelemtelen,

Amaz szerencsés – s rég nincs híre sem!

Egy perc minden volt kínt megzengetett.

XXXIV

S ott álltak most körül, egész tömeg,

Lesték, mint végzem, eleven füzért

Fontak körém és lángolót, s ezért

Jól láttam mindent! – Ám nem törve meg

Számhoz emeltem s fúttam kürtömet:

„Roland vitéz a Setét Toronyhoz ért...”

(Robert Browning versét

Tellér Gyula fordította)

Ezt a könyvet

Julie Eugleynek és Marsha DeFilippónak ajánlom.

Ők válaszolnak a levelekre,

és az utóbbi néhány évben

a posta nagyobb része

Gileádi Rolanddal – a harcossal – foglalkozik.

Tulajdonképpen Julie és Marsha kergettek vissza

a szövegszerkesztő mellé.

Julie, te voltál az erélyesebb,

ezért kerül előre a neved.

TARTALMI ÖSSZEFOGLALÁS

A Varázsló és üveg egy hosszabb történet negyedik kötete, amelyet Robert Browning „Roland vitéz a Setét Toronyhoz ért” című elbeszélő-költeménye ihletett.

Az első kötet, A harcos elmeséli, hogy Gileádi Roland miként üldözte, majd érte utol Waltert, a feketébe öltözött embert, aki megjátszotta, hogy Roland apjának barátja, holott valójában Martent, a nagy varázslót szolgálta. Nem a félig ember Walter elfogása volt Roland feladata, ez csupán eszköz, hogy elérje célját: a Setét Toronyhoz igyekszik, azt remélve, hogy megállíthatja, talán vissza is fordíthatja Középföld egyre gyorsuló pusztulását.

Roland afféle lovag, fajtájának utolsó képviselője, aki a Torony megszállottja; amikor először találkozunk vele, kizárólag a Toronyért él. Megtudjuk, hogy Marten, aki elcsábította az anyját, belehajszolja az idő előtti férfivá avatásba. A varázsló arra számít, hogy Roland kudarcot vall a vizsgán, és „nyugatra küldik”, így sohasem kaphatja meg apja fegyvereit. Ám Roland keresztülhúzza Martén számítását, és sikeresen kiállja a próbát... főképpen a ravaszul megválasztott fegyvernek köszönhetően.

Megtudjuk, hogy a harcos világa valamilyen sarkalatos és rettenetes módon kapcsolatban áll a miénkkel. Ez a kapocs akkor bukkan föl először, amikor Roland egy sivatagi pihenőállomáson találkozik Jake-kel, az 1977-es New Yorkból származó fiúval. Ajtók vannak a Rolandé és a mi világunk között; az egyik a halál, Jake is ezen át kerül először Belső-Világba, miután a Negyvenharmadik utcán egy autó alá lökik. Egy Jack Mort nevű ember volt, aki meglökte... illetve a lény, aki elbújt Mort fejében, és vezette gyilkos kezét, ez alkalommal Walter volt, Roland régi ellensége.

Mielőtt Jake és Roland utolérhetnék Waltert, Jake ismét meghal... ezúttal a harcos miatt, aki azzal a kínzó dilemmával kerül szembe, hogy jelképes fiát, Jakeet, vagy a Setét Tornyot válassza, és ő a Torony mellett dönt. Jake, mielőtt a mélységbe hullana, azt kiáltja: – Menjen hát! Vannak még más világok is!

A végső összecsapás Roland és Walter között a Nyugati Tenger közelében zajlik le. Egy hosszú éjszakán át tanácskoznak, a feketébe öltözött ember egy furcsa pakli cigánykártyából megjósolja a harcos jövőjét. Három lapra – a Fogolyra, az Árnyak Hölgyére és a Halálra („de nem a tiéd, harcos”) – külön is fölhívja Roland figyelmét.

A második kötet A hármak elhívatása, a Nyugati Tenger partján kezdődik, nem sokkal azután, amikor Roland fölébred, hogy ismét szembenézzen balsorsával, és fölfedezi, hogy Walter régen meghalt, csupán néhány csont már a csontszérűn. A kimerült harcost egy falka húsevő „homárszörny” támadja meg, és mielőtt elmenekülhetne, súlyosan megsebesül, elveszíti jobb kezének mutató- és középső ujját. A harapások mérgezők, s miközben folytatja útját észak felé a Nyugati Tenger partján, megbetegszik... talán haldoklik.

Útközben három ajtóba ütközik, amelyek magukban állnak a parton. Ezek a mi New Yorkunkba nyílnak, három különböző időpontban. Roland 1987-ből elhívja Eddie Deant, a heroin rabját, 1964-ből pedig Odetta Susannah Holmest, egy nőt, aki egy metróbalesetben, amely nem volt baleset, térdből elvesztette mindkét lábát. Ő csakugyan az Árnyak Hölgye; a társadalmilag elkötelezett fiatal fekete lány mögött, akit a barátok ismernek, egy gonosz második én rejtőzik. Ez a rejtett asszony, az erőszakos és ravasz.

Detta Walker, el van szánva rá, hogy megöli Rolandot és Eddie-t, miután a harcos áthívja Belső-Világba. A kettejük közötti időben, ismét 1977-ben, Roland belép Jack Mort pokoli tudatába, aki nem is egyszer, de kétszer sebezte meg Odetta / Dettát. „Halál”, mondta a feketébe öltözött ember Rolandnak, „de nem a tiéd, harcos”. De nem is Mort a harmadik, akiről Walter beszélt; Roland megakadályozza, hogy megölje Jake Chamberst, és kevéssel ezután Mort elpusztul ugyanannak a metrónak a kerekei alatt, amely 1959-ben levágta Odetta lábát. Ilyen módon Roland nem tudja elhívni a pszichopatát. a Belső-Világba... de, gondolja, kinek is lenne szüksége egy ilyen alakra? Mégis fizetni kell az előre megjósolt jövő elleni lázadásért; talán nem ezt történik mindig? Ka, kukac, szokta volt mondani Roland egykori mestere, Cort; Ilyen a nagy kerék, amely mindig forog. Ne kerülj elé, különben összezúz, és így lesz vége ostoba agyadnak, meg a mihaszna zacskó bélnek és vizenyőnek, aki vagy. Roland azt hiszi, talán Eddie-vel és Odettával együtt is áthívta a hármakat, mivel a nő kettős személyiség, ám amikor Odetta és Detta összeolvad Susannah-vá (nagyrészt Eddie Dean szerelmének és bátorságának köszönhetően), a harcos rádöbben a tévedésére. Valami mást is tud: gyötri Jake, a fiú emléke, aki úgy halt meg, hogy más világokat emlegetett. A harcos tudatának egyik fele úgy hiszi, a fiú sohasem létezett. Mivel Roland kivédte, hogy Jack Mort a kocsi alá lökhesse a kisfiút, időparadoxont hozott létre, ami valósággal széttépi. Ugyanez történik a mi világunkban Jake Chambersszel.

A sorozat harmadik kötete, a Puszta földek, ezzel a paradoxonnal kezdődik. Miután megölik az óriás medvét, Mirt (ahogy az állattól rettegő régi nép nevezte), vagy Shardikot (ahogy a Nagy Öregek emlegették, akik megépítették... mivel a medvéről kiderült, hogy cyborg), Roland, Eddie és Susannah a dúvad nyomait követve rábukkannak a Sugár Útjára. Hat ilyen sugár van, amelyek a Belső-Világ határán nyíló tizenkét kapugádort kötik össze. Ott, ahol ezek a sugarak kereszteződnek – Roland világának középpontjában, de az is lehet, hogy minden világok közepén –, a harcos hite szerint ő és barátai meg fogják találni a Setét Tornyot.

Eddie és Susannah ekkor már nem foglyok Roland világában. Szerelmesen és a legjobb úton afelé, hogy maguk is harcossá váljanak, a keresés teljes jogú részvevői, akik önként követik a Sugár vonalát.

Nem messze a Medve gádorától egy beszélő körben az idő helyrezökken, a paradoxonnak vége szakad, és a valódi harmadik is megérkezik. Jake visszatér Belső-Világba egy veszedelmes szertartás során, amelyben mind a négyen – Jake, Eddie, Susannah és Roland – visszaemlékeznek apjuk arcára, és becsülettel megállják a helyüket. Kevéssel ezután a kvartett kvintetté bővül, amikor Jake összebarátkozik egy szőrmókussal. A szőrmókusok úgy festenek, mintha a borzot, a mosómedvét és a kutyát keresztezték volna, és korlátozott mértékben beszélni is képesek. Jake Csinek nevezi el új barátját.

Az út Ludba vezeti a zarándokokat, egy városi pusztaságba, ahol két régi párt, a Pubik és a Szürkék elkorcsosult túlélői még mindig vívják az ősi háborút. Mielőtt megérkeznének a városba, átvágnak egy Folyamút nevű falucskán, ahol csupán néhány ősöreg lakó maradt meg. Felismerik Rolandban a hajdanvolt hírnökét, azelőttről, hogy a világ elmozdult; hódolattal fogadják őt és társait. Az öregek mesélnek nekik az egysínű vasútról, amely talán még mindig közlekedhet Ludból a puszta földeken át, a Sugár mentén a Setét Torony irányába.

Jake megretten ettől a hírtől, még ha nem lepődik is meg igazán; mielőtt elhívattatott volna New Yorkból, két könyvre tett szert a sokatmondó Calvin Tower névre hallgató boltos üzletében. Az egyik könyvben találós kérdések vannak, ám a lapokat, ahol a megfejtések lennének, kitépték. A másik, a Csu-csu Charlie, gyerekkönyv, és egy vonatról mesél. Mondhatni, vidám mese... ám Jake egyáltalán nem találja mulatságosnak Charlie-t. Van benne valami rémítő. Roland valami mást is tud: világának Nemes Nyelvén a char szó halált jelent.

Talitha néne, a folyamútiak matriarchája egy ezüstkeresztet ad Rolandnak, és az utazók továbbindulnak. Mielőtt elérnék Ludot, rábukkannak egy a mi világunkból való, lezuhant repülőre – egy német vadászgépre az 1930-as évekből. A fülke falára fölkenődve egy mumifikálódott óriást találnak, aki csaknem biztosan a félig-meddig mesehősnek számító zsivány David. Quick.

Miközben átmennek a Send folyó romos hídján, Jake és Csi kis híján elpusztulnak egy balesetben. Míg Roland, Eddie és Susannah ezzel vannak elfoglalva, rajtuk üt egy haldokló (és rendkívül veszedelmes) Hasgató nevű bandita. Elrabolja Jake-et, és lehurcolja a föld alá a Tik-Tak Emberhez, a Szürkék utolsó vezéréhez. Tik-Tak valódi neve Andrew Quick; ő a dédunokája annak az embernek, aki meghalt, miközben landolni próbált egy másik világból való repülőgéppel.

Míg Roland (Csi segítségével) Jake után ered, Eddie és Susannah megtalálja a ludi Indóházat, ahol fölébred Blaine, a Mono. Blaine az utolsó föld fölötti eszköze a Lud alatt elhelyezkedő hatalmas számítógép-rendszernek, és már csak egyetlen dolog érdekli: a találós kérdések. Megígéri, hogy elviszi az utazókat a végállomására, ha sikerül megfejteniük a találós kérdést, amelyet föltesz nekik. Máskülönben, mondja Blaine, csak arra a tisztásra utazhatnak, ahol minden ösvény véget ér... azaz a halálba. Mely esetben számos társuk lesz, mert Blaine sok-sok ideggázt akar kiengedni, ami mindenkit elpusztít Ludban: Pubikat, Szürkéket, harcosokat egyaránt.

Roland megmenti Jake-et, és otthagyják a Tik-Tak Embert, akit halottnak hisznek... csakhogy Andrew Quick nem halt meg. Fél szemére megvakult, förtelmes seb esett az arcán, de megmenti egy ember, aki Richard Fanninnak nevezi magát. Ezt a Fannint azonban Kortalan Idegen néven is ismerik; démon, akire Walter hívta föl Roland figyelmét.

Roland és Jake csatlakoznak Eddie-hez és Susannah-hoz a ludi Indóházban, és Susannah – „a repettsarkú” Detta Walker némi segítségével – megfejti Blaine találós kérdését. Felszállhatnak a vonatra, szükségből figyelmen kívül hagyva az egyvágányú normális, de végzetesen gyenge tudatalattijának (ahogy Eddie hívja, Kis Blaine-nek) az intését, csak azért, hogy rájöjjenek: Blaine öngyilkos akar lenni, úgy, hogy ők is rajta vannak. Bár az egysínű vasutat irányító tulajdonképpeni elme olyan számítógépekben létezik, amelyek egyre jobban elmaradnak a mészárszékké lett város alatt, az sem fog segíteni rajtuk, ha a több mint nyolcszáz mérföldes sebességgel repülő rózsaszín lövedék valahol útközben le akar ugrani a sínről.

Egyetlen esélyük marad a túlélésre: Blaine szenvedélye a találós kérdések iránt. Gileádi Roland kétségbeesett alkut ajánl. Ezzel az alkuval ér véget a Puszta földek; ezzel az alkuval kezdődik a Varázsló és üveg.

ROMEO A boldogságos holdra esküszöm,

Mely szín-ezüstbe vonja itt a fákat...

JÚLIA A holdra, jaj, ne mondj a holdra esküt!

Az körbe járva változik havonta:

Oly változó lesz majd szerelmed is.

ROMEO Hát mire mondjak esküt?

JÚLIA Semmire.

Vagy jól van: esküdj délceg tenmagadra:

Bálványimádó szívem istenére –

S hiszek neked.

WILLIAM SHAKESPEARE:

Romeo és Júlia

(Mészöly Dezső fordítása.)

Végre a negyedik napon, (Dorothy) nagy örömére, Oz érte küldött. Amint belépett a trónterembe, udvariasan így szólt:

– Foglalj helyet, drágám. Úgy hiszem, megtaláltam a módját, hogy mindketten kiszabaduljunk innen.

– És Kansasba jussunk? – kérdezte Dorothy.

– Hát abban nem vagyok egészen bizonyos – folytatta Óz –, mert fogalmam sincs, hogy innen indulva merre keressük...

L. FRANK BAUM:

Óz, a csodák csodája

(Beöthy Lydia fordítása.)

Szomjaztam régi, boldog és vidám

Korom, hogy aztán bírjam majd, mi hív.

A bajnok töpreng, s csak utána vív:

jöjjön, mi jön, a régvolt íz után!

ROBERT BROWNING:

„Roland vitéz a Setét Toronyhoz ért”

(Tellér Gyula fordítása.)

ELŐSZÓ

Blaine

– TEGYETEK FÖL EGY TALÁLÓS KÉRDÉST – kérte Blaine.

– Bazd meg – mondta Roland. Nem emelte föl a hangját.

MIT MONDTÁL? – Nagy Blaine-en világosan érződött a hitetlenkedés, hanghordozása megint feltűnően hasonlított ismeretlen ikertestvérééhez.

– Azt mondtam, bazd meg – válaszolta nyugodtan Roland –, de ha ez meglep, Blaine, akkor világosabban is fogalmazhatok. Nem. A válasz nem.

Blaine nem szólt, és amikor mégis, nem szavakkal tette. Ehelyett a falak, a padló, a mennyezet ismét kezdte elveszíteni a színét, szilárdságát. Néhány másodpercen belül a bárói kocsi megint megszűnt létezni. Azon a hegyláncon száguldottak keresztül, amelyet korábban pillantottak meg a látóhatáron: vasszürke csúcsok rohantak feléjük öngyilkos sebességgel, azután félrehullottak, hogy terméketlen völgyeket tárjanak fel, amelyekben gigászi bogarak mászkáltak, mint szárazra került tengeri teknősök. Roland észrevett valamit, ami óriási kígyóra hasonlított, egy barlang szájából vágódott ki hirtelen, megragadta az egyik bogarat, és berántotta az odújába. Életében nem látott még ilyen állatokat vagy vidéket, és libabőrös lett. Blaine akár egy másik világba is szállíthatta őket.

– TALÁN ITT KELLENE KISIKLATNOM MAGUNKAT – mondta Blaine. A hangja tűnődő volt, de a harcos kihallotta belőle a mély, lüktető dühöt.

– Talán itt – helyeselt egykedvűen...

A feldúlt Eddie a Mit CSINÁLSZ? kérdést formálta néma ajakkal, de Roland rá se hederített; Blaine a kezében volt, és pontosan tudta, mit csinál.

– NEVELETLEN VAGY ÉS PÖKHENDI – mondta Blaine. – EZEK A TULAJDONSÁGOK VONZÓAK LEHETNEK A TE SZÁMODRA, DE SZÁMOMRA NEM.

– Ó, tudok én még neveletlenebb is lenni!

Gileádi Roland szétkulcsolta ujjait, és lassan fölállt. Mintha a semmiben állt volna, szétvetett lábakkal, jobb kezét csípőjére téve, bal kezében revolvere szantálfa agyával. Úgy állt, ahogy már oly sokszor, poros utcákon, száz elfelejtett városban, sziklafalú szakadékok tűzvonalában, számtalan keserű sörtől és állott ételtől bűzlő kocsmában. Ez csupán újabb tűzharc volt egy újabb üres utcán, és ennyi elég is. Ez a khef, a ka és a ka-tet. Életének az volt a középpontja, hogy a leszámolás mindig eljő, és e tengely körül forgott a ka-ja. Az, hogy ez alkalommal golyók helyett szavakkal vívtak meg, nem nagy különbség; a harc ugyanúgy életre-halálra megy. Az ölés bűze ugyanolyan tisztán és határozottan érződött a levegőben, mint mocsárban a szétrothadt tetemé. Aztán szokás szerint elfogta a harci düh... és ő nem volt többé azonos önmagával.

– Nevezhetlek érzéketlen, üresfejű, ostoba, szemtelen gépnek is. Hívhatlak botor, korlátolt teremtménynek, akiből nem telik többre a tutúlásnál, amit a téli szél csap egy odvas fában.

– HAGYD ABBA!

Roland ugyanazon a derűs hangon folytatta, rá se hederítve Blaine-re. – Te az vagy, amit Eddie „szerkentyűnek” nevez. Ha több lennél, még gorombább is lehetnék.

– ÉN SOKKAL TÖBB VAGYOK, MINT HOLMI...

– Nevezhetnélek faszszopónak például, de neked nincs szád. Hívhatnálak a leghitványabb koldusnál is hitványabbnak, aki a legócskább sikátorokban mászkál, de még egy ilyen teremtmény is különb nálad; nincsen térded, amelyen kúszhatnál, és még ha lenne, akkor sem eshetnél térdre, mivel fogalmad sincs az olyan emberi gyarlóságokról, mint a könyörület. Még azt sem mondhatom, hogy megdugtad az anyádat, mert neked az se volt.

Szünetet tartott, hogy levegőt vegyen. Három társa megfeledkezett erről. Körülöttük Blaine, a Mono hallgatott, hűdötten és fullasztón.

Nevezhetnélek hűtlen teremtménynek, aki hagyta, hogy egyetlen társa megölje magát, gyávának, aki élvezi a bolondok kínjait és az ártatlanok lemészárlását, tévelygő, bégető gépi gnómnak, aki...

– PARANCSOLOM, HOGY HAGYD ABBA, KÜLÖNBEN ITT HELYBEN MEGÖLLEK BENNETEKET!

Olyan vad kék tűz lobbant Roland szemében, hogy Eddie hátrahőkölt. Homályosan érzékelte, hogy Jake és Susannah levegő után kapkodnak.

Ölj meg, ha akarsz, de ne parancsolgass nekem! – mennydörögte a harcos. – Megfeledkeztél azoknak az arcáról, akik készítettek! Most pedig ölj meg minket, vagy hallgass meg engem, Gileádi Rolandot, Steven fiát, a harcost és az ősi földek urát! Nem azért tettem meg annyi mérföldet annyi éven át, hogy gyerekes nyafogásodat hallgassam! Megértetted? Most pedig te hallgass meg ENGEM!

Újabb percnyi döbbent csend támadt, amelyben senki sem vett levegőt. Roland zordonan nézett előre, fejét fölvetve, kezével pisztolya agyán.

Susannah Dean a szájához kapta a kezét és érezte, hogy halványan mosolyog, ahogy a nők szoktak, ha valami furcsa, új ruhadarabjukhoz nyúlnak például a kalapjukhoz –, hogy megigazgassák, jól áll-e. Félt, hogy az élete itt ér véget, ám most mégsem a félelem volt benne a legerősebb, hanem a büszkeség. Balra pillantott és látta, hogy Eddie meglepett vigyorral bámulja Rolandot. Jake arckifejezése egyszerűbb volt: tiszta, ártatlan imádat ült rajta.

– Mondd meg neki! – suttogta. – Adjál neki! Most rögtön!

– Jobb, ha odafigyelsz – helyeselt Eddie. – Ő aztán tényleg nem sokat cicózik, Blaine. Nem semmiért hívják Gileád Veszett Kutyájának.

Egy hosszú, hosszú pillanat múltán Blaine megkérdezte: – TÉNYLEG ÍGY HÍVTAK, ROLAND, STEVEN FIA?

– Meglehet – válaszolta Roland nyugodtan a kopár ormok fölött a híg levegőben.

– MI HASZNOTOKAT VESZEM, HA NEM TESZTEK FÖL NEKEM TALÁLÓS KÉRDÉSEKET? – kérdezte Blaine. A hangja akár egy zsémbes, duzzogó gyereké, akit este túl sokáig engedtek fönnmaradni.

– Nem mondtam, hogy nem teszünk föl találós kérdéseket – felelte Roland.

– NEM? – Blaine hangja zavartnak tűnt. – NEM ÉRTEM. HANGLENYOMAT-ELEMZÉSED AZT MUTATJA, HOGY ÉSSZERŰEN TÁRGYALSZ. KÉRLEK, MAGYARÁZD MEG.

– Te azt mondtad, hogy most rögtön kezdjük el – válaszolta a harcos. – Ez volt az, amit visszautasítottam. A sürgetés tapintatlan benyomást kelt.

– NEM ÉRTEM.

– Neveletlenség. Ezt megérted?

Hosszú, töprengő csönd következett. Évszázadok teltek el azóta, hogy a számítógép bármely emberi teremtménynél mást tapasztalt volna, mint tudatlanságot, hanyagságot és babonás alázatot. Időtlen idők óta nem találkozott egyszerű emberi bátorsággal. Végül: – HA NEVELETLENSÉGNEK HANGZOTT, AMIT MONDTAM, AKKOR ELNÉZÉST KÉREK.

– Elfogadjuk, Blaine. De van itt egy nagyobb probléma.

– MAGYARÁZD MEG.

– Zárd le megint a kocsit, azután megteszem. – Roland úgy ült le, mintha a további vita – és az azonnali halál kilátása – elképzelhetetlen lenne.

Blaine megtette, amire kérték. A falakat színek töltötték fel, a lenti lidércnyomásos táj ismét eltűnt. A folt a térképen most a Candleton felirat közelében villogott.

– Rendben van – szólalt meg Roland. – A tapintatlanság megbocsátható, Blaine; így tanították nekem ifjúkoromban. De arra is megtanítottak, hogy az ostobaság megbocsáthatatlan.

– HOGYAN LEHETNÉK ÉN OSTOBA, GILEÁDI ROLAND? – Blaine hangja halk volt és fenyegető. Susannah egérlyuknál kuporgó macskát látott maga előtt; farka ide-oda csapkod, zöld szeme ragyog a rosszindulattól.

– Nekünk van valamink, amire szükséged van – felelte Roland –, de te csupán a halált ajánlottad érte. Ez nagyon nagy ostobaság.

Hosszú szünet következett, miközben Blaine megfontolta a mondottakat, aztán: – AMIT MONDASZ, AZ IGAZ, GILEÁDI ROLAND, DE TALÁLÓS KÉRDÉSEITEK MINŐSÉGÉRE NINCSEN SEMMI BIZTOSÍTÉK. NEM FOGLAK MEGAJÁNDÉKOZNI TITEKET AZ ÉLETETEKKEL HITVÁNY REJTVÉNYEK FEJÉBEN.

Roland bólintott. – Ezt megértem, Blaine. Most pedig figyelj, hogy jól megérthess engem. A barátaimnak már sok mindent elmeséltem ebből. Az én gyerekkoromban Gileád Báróságban hét ünnep volt minden évben: Tél, Széles Föld, Vetés, Nyárközép, Tele Föld, Aratás és Évvége. Minden ünnepnek fontos része volt a rejtvényfejtés, de a legfontosabb a Széles Föld és a Tele Föld ünnepén, mivel a találós kérdések megjósolták, hogy jó vagy rossz lesz-e a termés.

– EZ BABONA, AMINEK SEMMI ALAPJA SINCS – mondta Blaine. – BOSSZANTÓNAK ÉS DÜHÍTŐNEK TARTOM.

– Természetesen babona – helyeselt Roland –, de csodálkoznál, milyen gyakran jósolták meg a termést a rejtvények. Azt mondd meg nekem, Blaine, mi a különbség a féllábú kalóz és a teke között?

– EZ NAGYON RÉGI ÉS NEM TÚL EREDETI KÉRDÉS – felelte Blaine, ugyanakkor boldognak tűnt, hogy valamire mégis válaszolhat. – AZ EGYIK FALÁBÚ, A MÁSIK FABÁBU. EZ A TALÁLÓS KÉRDÉS A HANGOK VÉLETLEN EGYBEESÉSÉN ALAPUL. EGY EHHEZ HASONLÓT AZON A SZINTEN KÉRDEZGETNEK, AMELYEN NEW YORK BÁRÓSÁG VAN: MI A KÜLÖNBSÉG EGY AUTÓ ÉS EGY MAMA KÖZÖTT?

– Én tudom – szólalt meg Jake. – Az egyiknek kereke, a másiknak gyereke van.

– IGEN – helyeselt Blaine. – NAGYON OSTOBA, ELCSÉPELT TALÁLÓS KÉRDÉS.

– Ez egyszer egyetértek veled, Blaine, öreg haver – szólalt meg Eddie.

– NEM VAGYOK A HAVEROD, NEW YORK-I EDDIE.

– Na bumm. Nyald ki a fülem, és menj föl a mennyekbe.

– MENNYORSZÁG NEM LÉTEZIK.

Eddie-nek erre nem volt válasza.

– SZERETNÉK TÖBBET HALLANI A GILEÁDI REJTVÉNYVERSENYRŐL, STEVEN FIA, ROLAND.

– Széles Földkor és Tele Földkor délben tizenhat – harminc versenyző gyűlt össze a Nagyapák Csarnokában, amelyet az esemény tiszteletére nyitottak ki. Egész évben csak az ilyen alkalmakkor engedték be a köznépet – kereskedőket, parasztokat, állattenyésztőket és másokat – a Nagyapák Csarnokába, és ilyenkor be is zsúfolódott mindenki.

A harcos szeme távoli, merengő lett; Jake már látta ilyennek abban a ködös másik életben, amikor Roland elmesélte, hogyan lopózott be barátaival, Cuthberttel és Jamie-vel ugyanennek a csarnoknak az erkélyére, hogy megnézzenek valamilyen szertartásos táncot. Jake és Roland a hegyekben kapaszkodtak fölfelé, amikor Roland ezt mesélte, és már majdnem utolérték Waltert.

Marten ott ült apám és anyám mellett, mesélte Roland. Még abból a magasból is megismertem őket – egyszer táncolt az anyámmal, lassan, forogva, a többiek helyet hagytak nekik a padlón, és megtapsolták őket, amikor befejezték. De a harcosok nem tapsoltak...

Kíváncsian nézett Rolandra, most is azon tűnődött, hogy ez a különös, távoli férfi honnan jött... és miért.

– Egy nagy hordót állítottak a terem közepére – folytatta Roland –, és minden versenyző egy marék kéregtekercset dobott bele a ráírt találós kérdéssel. Sok közülük már réges-régi volt, az öregektől maradtak ránk – sőt könyvekből származtak –, sok viszont új volt, az alkalomra készült. Három bíró, akik közül az egyik mindig harcos volt, ellenőrizte őket; felolvasták, és csak azt fogadták el, amelyik tisztességes volt.

– IGEN, A TALÁLÓS KÉRDÉSNEK TISZTES-SÉGESNEK KELL LENNIE – helyeselt Blaine.

– Így hát versenyeztek – folytatta a harcos. Halvány mosoly jelent meg az arcán ama napok emlékétől, amikor annyi idős volt, mint ez az összevert fiú, aki vele szemben ül, ölében egy szőrmókussal. – Órákon át válaszoltak a találós kérdésekre. Sorban álltak a Nagyapák Csarnokának közepén. Mindenkinek sorshúzással jelölték ki a helyét a sorban, és sokkal jobb volt a végén állni, mint az elején, ezért mindenki a magas számokban reménykedett, noha a győztesnek legalább egy találós kérdésre helyes választ kellett adnia.

– TERMÉSZETESEN.

– Minden férfi vagy nő – Gileádban valamilyen okból a nők voltak a legjobb versenyzők – odament a hordóhoz, húzott egy kérdést, és amennyiben nem tudott rá válaszolni, amíg a háromperces homokórából kifutott a homok, akkor el kellett hagynia a sort.

– ÉS UGYANEZT A KÉRDÉST TETTÉK FÖL A KÖVETKEZŐNEK IS?

– Igen.

– AKKOR NEKI TÖBB IDEJE VOLT GONDOL-KODNI.

– Igen.

– ÉRTEM. EGÉSZ FRANKÓN HANGZIK.

Roland összevonta a szemöldökét. – Frankón?

– Úgy érti, mókásan – mondta halkan Susannah.

Roland vállat vont. – A nézőknek, gondolom, mókás volt, de a versenyzők nagyon komolyan vették. Gyakran előfordultak viták, sőt ökölharc is verseny végeztével, amikor odaítélték a díjat.

– MI VOLT A DÍJ, STEVEN FIA, ROLAND?

– A báróság legnagyobb lúdja. És ezt a ludat minden évben a tanárom, Cort vitte haza.

– BÁRCSAK ITT LENNE! – mondta tisztelettel Blaine. – NAGYSZERŰ REJTVÉNYFEJTŐ LEHETETT!

– Az volt – felelte Roland. – Kész vagy meghallgatni az ajánlatomat, Blaine?

– TERMÉSZETESEN. NAGY ÉRDEKLŐDÉSSEL FOGLAK HALLGATNI, GILEÁDI ROLAND.

– Legyenek a következő órák a mi ünnepnapunk. Te ne tegyél föl nekünk kérdéseket, mert újakat akarsz hallani, azonkívül nyilván sok milliót ismersz...

– ÍGY VAN.

– Mi a legtöbbet egyébként sem tudnánk megfejteni – folytatta Roland. – Biztos vagyok benne, hogy ismersz olyanokat, amelyek még Cortot is zavarba hozták volna, ha azokat húzza ki a hordóból. – Erről egyáltalán nem volt meggyőződve, de elmúlt a harc, most a nyitott tenyerek ideje jött el.

– ÍGY VAN – helyeselt Blaine.

– Liba helyett az életünk legyen a díj – mondta Roland. – Utazás közben találós kérdéseket teszünk föl neked, Blaine. Ha Topekáig valamennyi kérdésünket megválaszolod, akkor végrehajthatod eredeti tervedet, és megölsz minket. Ez a te ludad. De ha nekünk sikerül zavarba hoznunk téged – ha akad olyan találós kérdés, akár Jake könyvében, akár bármelyikünk fejében, amelyre nem tudod a választ –, akkor el kell vinned Topekába, azután szabadon kell engedned, hogy tovább folytassuk kutatásunkat. Ez a mi ludunk.

Csönd.

– Megértettél?

– IGEN.

– Egyetértesz?

Blaine, a Mono újra csak hallgatott. Eddie mereven ült, Susannah-t átkarolva, és a bárói kocsi mennyezetét bámulta. Susannah bal keze a hasára tévedt, a titokra gondolt, amely ott növekszik. Jake Csi bundáját simogatta könnyedén, kikerülve a véres csomókat ott, ahol az állatot megszúrták. Várták, hogy Blaine – a valódi, amely most már messzire mögöttük élte áléletét a város alatt, amelynek minden lakója az ő kezétől halt meg – fontolóra vegye Roland javaslatát.

– IGEN – mondta végül. – BELEEGYEZEM, HOGY AMENNYIBEN MINDEN TALÁLÓS KÉRDÉSETEKET MEGFEJTEM, AKKOR ELVISZLEK TITEKET AZ ÚT VÉGÉN LEVŐ TISZTÁSRA. HA VALAMELYIKŐTÖK OLYAN TALÁLÓS KÉRDÉST TESZ FÖL, AMELYET NEM TUDOK MEGOLDANI, AKKOR MEGHAGYOM AZ ÉLETETEK, ÉS ELVISZLEK TOPEKÁBA, AHOL ELHAGYJÁTOK A MONÓT, ÉS TOVÁBB-HALADHATTOK A SETÉT TORONY FELÉ, HA AZT AKARJÁTOK. PONTOSAN FELFOGTAM JAVASLATOD ÉRTELMÉT ÉS FELTÉTELEIT, STEVEN FIA, ROLAND?

– Igen.

– RENDBEN VAN, GILEÁDI ROLAND.

– RENDBEN VAN, NEW YORK-I EDDIE.

– RENDBEN VAN, NEW YORK-I SUSANNAH.

– RENDBEN VAN, NEW YORK-I JAKE.

– RENDBEN VAN, BELSŐ-VILÁGI CSI.

A szőrmókus fölpillantott a neve hallatán.

– TI EGY KA-TET VAGYTOK; EGY MINDENKIÉRT. ÉN IS AZ VAGYOK. HOGY KINEK ERŐSEBB A KA-TET-JE, AZ MOST MAJD ELVÁLIK.

Egy pillanatra csönd támadt, csupán a turbinák erőteljes moraja hallatszott, amint tovaragadják őket, át a puszta földeken a Sugár mentén Topeka felé, ahol a Belső-Világ véget ér, és elkezdődik a Vég-Világ.

– NOS TEHÁT! – kiáltotta Blaine. – VESSÉTEK KI HÁLÓITOKAT, VÁNDOROK! TEGYETEK PRÓBÁRA KÉRDÉSEITEKKEL, ÉS KEZDŐDJÉK A VERSENY!

ELSŐ RÉSZ

Találós kérdések

I. fejezet

A DÉMON HOLD ALATT

1

Candleton városa mérgezett, sugárzó rommező volt, mégsem halott; annyi évszázad után még mindig rángott benne a baljós élet – teknős nagyságú, döcögő bogarak, elrajzolt sárkányocskákra emlékeztető madarak, néhány botladozó robot, amelyek nyikorgó ízületű, hunyorgó nukleáris szemű, rozsdamentes acélzombik módjára járkáltak ki-be a rothadó épületekben.

– Mutasd az igazolványod, cimbora! – kiáltotta az egyik, amelyik az utóbbi kétszázharmincnégy évben beszorult a candletoni Vendégfogadó halljának egyik sarkába. Fejének rozsdás négyszögébe egy hatágú csillagot domborítottak. Az évek során sikerült egy sekély homorulatot vájnia az útját elálló, acélborítású falba, de ez volt minden.

– Mutasd az igazolványod, cimbora! Megnőtt sugárzási szint lehetséges a várostól keletre és délre! Mutasd az igazolványod, cimbora! Megnőtt sugárzási szint lehetséges a várostól keletre és délre!

Egy puffadt, vak patkány, amely tasakban húzta maga után a beleit, mint egy rothadó méhlepényt, átnyomakodott a robotstrázsa lába között. – Mutasd az igazolványod, cimbora! Megnőtt sugárzási szint lehetséges, rohadj az apádba, az istenek átkozzanak! – Mögötte, a szálloda bárjában azoknak a férfiaknak és nőknek a koponyái hevertek, akik akkor jöttek le ide egy utolsó italra, mikor a kataklizma elkapta őket, úgy vigyorogtak, mintha nevetve haltak volna meg. Néhányan talán csakugyan ezt tették.

Amikor Blaine, a Mono eldübörgött fölöttük, úgy rohanva át az éjen, mint lövedék a fegyvercsőben, az ablakok betörtek, por szitált, számos koponya ódon cserépkorsóként mállott darabokra. Odakint radioaktív por röpke hurrikánja söpört végig az utcákon, úgy fölszippantotta az Elegáns Marha- és Disznóhús Vendéglő elől a lókikötő oszlopot, mint a füstöt. A város főterén a Candletoni Szökőkút kettéesett, és nem vizet köpött magából, csak port, kígyókat, mutáns skorpiókat és néhány vakon botladozó teknősbogarat.

Ezután a forma, amely átzúdult a városon, úgy eltűnt, mintha sohasem létezett volna, és Candleton visszatért a rothadozáshoz, amely az életpótlékot jelentette az utóbbi két és fél évszázadban... majd' hét év óta először, megérkezett a hangrobbanás, mennydörgésként csapott le a városra, eléggé megreszkettetve a szökőkúton túli üzletközpontot ahhoz, hogy összeomoljon. A robotstrázsa megpróbált hangot adni a végső figyelmeztetésnek: – Megnőtt sug... – majd végleg elhallgatott, arccal a saroknak, akár egy durcás kisgyerek.

Két-háromszáz keréknyire Candletontól a Sugár mentén haladva gyorsan csökkent a sugárzási szint és a DEP3 koncentrációja a talajban. Itt, ahol az egysínű vasút meredeken alázuhanó pályája majdnem három méterre megközelítette a földet, egy csaknem normális őzsuta jött ki kecses léptekkel a fenyőfák közül, hogy igyék a patakból, amelyben a víz már háromnegyedrészt megtisztult.

A suta nem volt normális, csonkszerű ötödik láb csüngött csecsként a hasáról, csont nélkül himbálózott járás közben, a pofája bal oldalából tejszínű vak harmadik szem meredt a semmibe. Az állat mégis termékeny volt, a DNS-e egészen rendbe jött ahhoz képest, hogy tizenkettedik generációs mutáns volt. Életének hat évében három élő gidát ellett. Kettő közülük nem csupán életképes, de normális is volt – egészséges fajta, ahogy Folyamúti Talitha néne nevezte volna őket. A harmadikat, egy bőr nélkül bömbölő borzalmat az apja ölte meg szélsebesen.

A világ – legalábbis ez a része – kezdte gyógyítani magát.

A rőtvad a vízbe dugta az orrát, inni kezdett, azután fölnézett, a szeme kitágult, az orráról csöpögött a víz. A távolból halk zümmögés hallatszott. Egy pillanattal később kigyúlt egy fényszilánk. Riadalom futott végig az állat idegrendszerén, és bár reflexei gyorsak voltak, és a fény, amikor megpillantotta, tőle jó néhány keréknyire izzott a lakatlan vidéken, nem maradt esélye a menekülésre. Még mielőtt beindíthatta volna az izmait, a távoli szikra perzselő farkasszemmé nőtt, amely elárasztotta ragyogásával a tisztást. A fénnyel együtt érkezett Blaine teljes üzemmódban működő lassú-transz motorjainak őrjítő zúgása. Elmosódó rózsaszín jelent meg a sínt tartó betontaraj tetején; por, kövek, szétmarcangolt apró állatok, pörgő levelek csóvája követte. A sutát azonnal elpusztította a Blaine-nel együtt járó robbanás. Ahhoz túl nagy volt, hogy az egysínű vasút fölszippantsa, mégis csaknem hetven méteren át rántotta magával a víztől csöpögő pofájú-patájú állatot. Irhájának java része (és a csont nélküli ötödik láb) leszakadt a testéről, és ledobott ruhaként vonszolódott Blaine után.

Rövid csend következett, vékony, akár az új bőr vagy a korai jég a halastavon, azután végigszáguldott a tájon a hangrobbanás, mint zajos vendég, aki lemaradt az esküvőről. Szétszakította a csöndet, agyoncsapott egy mutáns madarat – talán holló lehetett – a levegőben. A madár kőként hullott alá, beletoccsant a patakba.

A távolban zsugorodó vörös szem: Blaine hátsó lámpája.

Odafönt előbukkant a felhők szövedékéből a telihold, és a bóvli bizsuk csiricsáré árnyalataira festette a patakot meg a tisztást. A Holdnak arca is volt, noha egyáltalán nem olyan, amilyet a szeretők oly szívesen néznek. Koponyaarca volt, mint azoknak ott, a candletoni Vendégfogadóban: egy agyalágyult derűjével tekintett alá arra a néhány lényre, amely még élt és küszködött odalent. Gileádban, mielőtt a világ elmozdult volna, az év végi teliholdat Démon Holdnak hívták, és balszerencsét jelentett belenézni.

Bár most már nem számított. Most mindenütt démonok voltak.

2

Susannah a térképre tekintett és látta, hogy a helyzetüket mutató zöld folt már csaknem megtette a fél utat Candleton és Rilea, Blaine következő megállója között. Bár ki fog itt megállni?, gondolta.

A térkép után Eddie-re pillantott. A fiú még mindig a bárói kocsi mennyezetét bámulta. A nő követte a tekintetét, és egy négyszöget látott odafent, ami nem lehetett más, mint csapóajtó (bár ha az embernek olyan futurista szarral van dolga, mint egy beszélő vonat, akkor inkább fedélzeti nyílásnak nevezné, vagy valami még előkelőbb nevet adna neki). Egyszerű, vörös rajz volt rajta, amely a nyíláson kilépő embert ábrázolt. Susannah igyekezett elképzelni, amint az utasításnak engedelmeskedve kipattan a nyíláson, miközben a vonat több mint nyolcszáz mérföldes sebességgel száguld. Pillanatnyi, de tiszta kép rajzolódott ki előtte egy női fejről, amint leszakad a nyakról, mint virág a száráról; látta, ahogy a fej végigrepül a bárói kocsi mentén, talán pattan is egyet, azután eltűnik a sötétben, kimeredt szemmel, lobogó hajjal.

Elhessegette a képet, olyan gyorsan, ahogy tudta. Az úgyszólván biztos, hogy a csapóajtó be van zárva. Blaine, a Mono nem óhajtja kiengedni őket. Talán kijuthatnának, de Susannah nem volt meggyőződve róla, hogy bátorságos dolog lenne, még akkor se, ha sikerülne is legyőzniük Blaine-t egy találós kérdéssel. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, drágám, de már megint úgy beszélsz, mint egy bugyirózsaszín anyaszomorító, gondolta olyan hangon, amely nem egészen volt Detta Walkeré. Nem bízom a gépi pofádban. Sokkal veszedelmesebbnek tűnsz megverten, mint kék szalaggal a memóriabankjaidban.

Jake odanyújtotta a harcosnak a találós kérdések ütött-kopott könyvét, mintha többé nem vállalná a felelősséget. Susannah tudta, hogyan érezheti magát a gyerek; könnyen lehet, hogy az életük múlik ezeken a piszkos, agyonfogdosott lapokon. Ő sem igen vállalná szívesen a felelősséget.

– Roland! – suttogta Jake. – Nem kéred?

Éred! – szólalt meg Csi, vészjósló pillantást vetve a harcosra. – Olan – em – éred! – Megfogta a könyvecskét a fogaival, és kinyújtotta aránytalanul hosszú nyakát Roland felé, odakínálva neki a Riddle-De-Dum! Agyfacsaró és rejtvény mindenkinek! című remekművet.

Roland egy darabig szemlélte, távoli, gondterhelt arccal, majd megrázta a fejét. – Még nem. – Előrenézett a térképre. Blaine-nek nem volt arca, így a térkép helyettesítette. A zöld pont közelebb volt Rileához. Susannah futólag eltűnődött, hogy festhet a környék, de úgy döntött, nem igazán akarja tudni. Azután legalábbis nem, amit akkor látott, amikor elhagyták Lud városát.

– Blaine! – szólalt meg Roland.

– TESSÉK.

– Ki tudnál menni? Tanácskoznunk kell.

Bolond vagy, ha azt hiszed, hogy ezt megteszi, gondolta Susannah, ám Blaine válasza gyors volt és buzgó.

– IGEN, HARCOS. KIIKTATOM VALAMENNYI ÉRZÉKELŐMET A BÁRÓI KOCSIBAN. AMIKOR VÉGET ÉR A TANÁCSKOZÁSOTOK, ÉS FELKÉSZÜLTÖK A TALÁLGATÁSRA, AKKOR VISSZATÉREK.

– Ja, te meg MacArthur tábornok – motyogta Eddie.

– MIT MONDTÁL, NEW YORK-I EDDIE?

– Semmit. Csak magamban beszéltem.

– HA VISSZA AKARTOK HÍVNI, CSAK ÉRINTSÉTEK MEG A TÉRKÉPET – mondta Blaine. – AMÍG A TÉRKÉP VÖRÖS, AZ ÉRZÉKELŐIM KI VANNAK KAPCSOLVA. LEGYÉL BÁTOR, ALIGÁTOR. VISZLÁT, FAKABÁT. – Szünet. Azután folytatta: – OLÍVA, NEM RICINUS.

A fülke elején a térkép négyszöge hirtelen olyan lángvörösen izzott, hogy Susannah nem tudta pislogás nélkül nézni.

– Olíva, nem ricinus? – szólalt meg Jake. – Ez meg mi a csuda?

– Nem érdekes – válaszolta Roland. – Nincs sok időnk. Az egysínű vasút ugyanolyan gyorsan halad a vég felé, akár velünk van Blaine, akár nincs.

– Ugye nem hiszed igazán, hogy elment? – kérdezte Eddie. – Egy ilyen simlis? Ugyan már, szállj le a földre. Garantálom, hogy leselkedik.

– Ebben erősen kételkedem – felelte Roland, és Susannah egyetértett vele. Legalábbis pillanatnyilag. – Hallhattad, mennyire fölizgatta a lehetőség, hogy annyi év után találgathat. És...

– És magabiztos – mondta Susannah. – Úgy számítja, hogy a magunkfajtával nem lesz túl sok gondja.

– Az lesz? – kérdezte Jake a harcost. – Gondja lesz velünk?

– Nem tudom – felelte Roland. – Nincsen ász az ingem ujjában, ha erre vagy kíváncsi. Ez tiszta játék... de legalább olyan, amilyet már korábban is játszottam. Mindnyájan játszottuk már korábban, legalábbis valamilyen mértékben. És itt van ez is. – A könyv felé biccentett, amelyet Jake visszavett Csitől. – Itt erők működnek, nagy erők, és nem mind azon munkálkodik, hogy távol tartson minket a Toronytól.

Susannah hallgatta, de közben Blaine-re gondolt – aki elment, egyedül hagyta őket, mint a hunyónak választott gyerek, aki engedelmesen eltakarja a szemét, miközben a többiek elbújnak. És talán nem azok? Blaine játszótársai? Ez a gondolat valamiért még annál a képnél is rosszabb volt, amelyikben kifelé igyekszik a csapóajtón, és leszakad a feje.

– Akkor most mit tegyünk? – kérdezte Eddie. – Biztosan kitaláltál valamit, különben nem küldted volna el.

– Blaine-t hatalmas értelme – magányosságával és kényszerű tétlenségével párosulva – sokkal emberibbé tette, mint sejti. Legalábbis ezt remélem. Először is egyfajta térképet kell készítenünk. Meg kell állapítanunk, ha tehetjük, melyek a gyenge pontjai, miben erős, mikor biztos a játékban, mikor nem. Ne gondoljátok, hogy a találós kérdések kizárólag a kérdező éles eszét tükrözik. Azt is megmutatják, hol vannak a kérdezett vakfoltjai.

– Tényleg vannak vakfoltjai? – kérdezte Eddie.

– Ha nincsenek – felelte nyugodtan Roland –, akkor mi meghalunk ezen a vonaton.

– Imádom, ahogy átsegítesz bennünket a bukkanókon! – mosolygott fakón Eddie. – Számos vonzó tulajdonságod közül ez az egyik.

– Kezdetnek négy találós kérdést teszünk fel neki – mondta Roland. – Könnyűt, nem olyan könnyűt, elég nehezet és nagyon nehezet. Ő mind a négyre válaszol, ebben biztos vagyok, de mi azt fogjuk figyelni, hogyan válaszol.

Eddie biccentett, Susannah-ban fakó, szinte kelletlen szikrát vetett a remény. Ez bizony helyes megközelítésnek tűnt.

– Ezután ismét elküldjük, és tanácskozunk – folytatta a harcos. – Talántán támad valami ötletünk, merre fordítsuk lovainkat. Ezek az első találós kérdések akárhonnan származhatnak, de – biccentett komolyan a könyv felé – ha Jake könyvesbolti történetéből indulunk ki, akkor a válasznak innen kell származnia, és nem az én emlékeimből az ünnepi találós kérdésekről. Innen kell.

Kérdésnek – jegyezte meg Susannah.

Roland ránézett, szemöldöke fölszaladt fakókék, veszedelmes szeme fölött.

Kérdést keresünk, nem választ – mondta a nő. – Ez alkalommal a válaszok ölhetnek.

A harcos bólintott. Zavartnak – sőt talán kétségbeesettnek – látszott, és Susannah nem szerette ezt az arckifejezését. De mikor Jake odanyújtotta a könyvet, Roland elvette tőle. Egy pillanatig tartogatta (a megfakult, de még mindig vidáman pirosló borító roppant különösen festett nagy, napbarnított kezében... különösen a jobbjában, amelyről hiányzott a két legfontosabb ujj), majd átadta Eddie-nek.

– Te vagy a könnyű – mondta Susannah-nak.

– Talán – felelte a nő sápadt mosollyal –, de akkor sem valami udvarias ilyet mondani egy hölgynek, Roland.

A férfi Jake-hez fordult. – Te jössz másodiknak, egy kicsit nehezebb kérdéssel. Én leszek a harmadik. Te vagy az utolsó, Eddie. Nézz ki a könyvből valamit, ami nehéznek tűnik...

– A nehezek a vége felé vannak – szúrta közbe Jake.

– ...de ne valami bolondságot, amit te koholtál. Ez élet és halál kérdése. Elmúlt az az idő, amikor bolondozni lehetett.

Eddie rábámult a ronda öreg égimeszelőre, aki isten tudja, hány ocsmányságot művelt annak érdekében, hogy elérhesse a Tornyát, és azon tűnődött, van-e fogalma Rolandnak, mennyire megbántotta. Csak ezzel, hogy félvállról figyelmeztette, ne viselkedjék úgy, mint egy gyerek, aki vigyorog és viccelődik, most, amikor az életükről van szó.

Már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, egy Eddie Dean Spécit, valamit, ami egyszerre vicces és maró, olyasfajta megjegyzést, amivel mindig felmérgesítette Henry bátyját, azután visszacsukta. Talán igaza van a ronda égimeszelőnek, tényleg ideje félretenni a poénkodást és a favicceket. Talán ideje, hogy végre felnőjön.

3

Három további suttogó tanácskozással töltött perc után, miközben gyorsan átfutották a Riddle-De-Dum!-ból Eddie és Susannah részeit (Jake azt mondta, ő már tudja, mivel teszi próbára először Blaine-t), Roland a bárói kocsi elejébe ment, és rátette a kezét a dühösen izzó téglalapra. Azonnal felbukkant a térkép. Noha most, amikor a kocsi zárva volt, semmiféle mozgást nem éreztek, a zöld folt közelebb volt Rileához, mint korábban.

– NOS TEHÁT, STEVEN FIA, ROLAND! – szólalt meg Blaine. Eddie több mint kedélyesnek, majdnem vidámnak hallotta a hangját. – A KA-TET KÉSZEN ÁLL A KEZDÉSRE?

– Igen. Az első kérdést New York-i Susannah teszi föl. A nő felé fordult, kicsit lejjebb eresztette a hangját (bár Susannah szerint ez úgyse számított abban az esetben, ha Blaine hallgatózni akarna), és azt mondta: – A lábad miatt neked nem kell előrelépned, nem úgy, mint nekünk, de erős hangon beszélj, és szólítsd a nevén, valahányszor hozzá beszélsz. Ha – amikor – helyesen válaszol a kérdésedre, akkor azt mondd: „Megköszönöm néked, Blaine, a válaszod helyes.” Azután Jake lép előre a székek közé, és ő következik. Világos?

– És ha téved, vagy egyáltalán nem tud válaszolni?

Roland sötéten elmosolyodott. – Azt hiszem, emiatt még nem kell aggódnunk. – Ismét fölemelte a hangját. – Blaine!

– TESSÉK, HARCOS.

Roland mélyet lélegzett. – Kezdjük!

– KITŰNŐ!

Roland bólintott Susannah-nak. Eddie megszorította az egyik kezét; Jake a másikat veregette meg. Csi elragadtatottan bámulta aranygyűrűs szemével.

Susannah idegesen rájuk mosolygott, azután fölnézett a térképre. – Szervusz, Blaine.

– SZIA, NEW YORK-I SUSANNAH.

A nő szíve dübörgött, a hóna alatt izzadt, azonkívül itt volt az a valami, amire még első általánosban jött rá: nehéz elkezdeni. Nehéz kiállni az osztály elé, és elsőnek énekelni, tréfát mondani, beszámolni arról, mivel telt a szünidő... vagy elsőnek föltenni egy találós kérdést. Úgy döntött, hogy az elsőt, amellyel próbálkozik, Jake Chambers bolond dolgozatából veszi, amelyet a gyerek csaknem szóról szóra elmondott a hosszú tanácskozáson, amelyet azután tartottak, hogy búcsút vettek Folyamút öregeitől. A dolgozatnak az volt a címe: „Hogyan értelmezem az igazságot?”, és két találós kérdést tartalmazott, amelyek közül az egyiket Eddie már kipróbálta Blaine-en.

– SUSANNAH? MEGVAGY MÉG, KIS PÁSZTOR-LÁNYKA?

Ismét ugratta, de ez alkalommal derűsen, jóindulattal, szellemesen. Blaine elbűvölő tudott lenni, ha akart. Mint egyes elkényeztetett gyermekek, akiket Susannah ismert.

– Igen, Blaine, megvagyok, és íme a találós kérdésem. Mi az, ami gurul és legyez?

Különös pattanás hallatszott, mintha Blaine egy csettintő embert utánozna, majd rövid csönd támadt. Amikor Blaine válaszolt, a játékosság nagy része eltűnt a hangjából. – A VÁROSI KUKÁSKOCSI, TERMÉSZETESEN! EZ GYEREKNEK VALÓ TALÁLÓS KÉRDÉS. HA A TÖBBI SEM JOBB ENNÉL, AKKOR FÖLÖTTÉBB FOGOM BÁNNI, HOGY AZ ELŐBB MEGMENTETTEM AZ ÉLETETEKET.

A térkép fölvillant, ez alkalommal nem vörösen, hanem halvány rózsaszínben. – Ne bosszantsd – könyörgött Kis Blaine hangja. Valahányszor megszólalt, Susannah egy izzadó, kopasz emberkét látott maga előtt, aki minden mozdulatával kushad. Nagy Blaine hangja mindenhonnan áradt (akár Istené Cecil B. DeMille filmjeiben, gondolta Susannah), Kis Blaine-é viszont csak egy helyről: a közvetlenül a fejük fölött levő hangszóróból. – Kérlek, ne haragítsátok meg, haverok; máris csúcssebességgel viszi a vonatot, ezt aligha fogják bírni a kiegyenlítők. A vágány rettentően tönkrement, amióta utoljára erre jártunk.

Susannah, aki a maga idejében eleget bumlizott zötyögő trolikban és metrókban, semmit sem érzett: éppen olyan simán mentek, mint mikor kigördültek Lud Indóházából, de azért hitt a Kis Blaine-nek. Sejtette, hogy ha éreznék a zökkenést, akkor az lenne az utolsó dolog, amit éreznek.

Roland oldalba könyökölte, visszazökkentve a jelenbe.

– Megköszönöm néked – mondta Susannah, azután észbe kapott, és háromszor egymás után gyorsan megütögette jobb kezének ujjaival a torkát. Mint ahogy Roland tette, amikor először beszélt Talitha nénével.

– KÖSZÖNÖM AZ UDVARIASSÁGODAT – válaszolta Blaine. Ismét derűs volt a hangja, amit Susannah jónak vélt, még akkor is, ha Blaine az ő számlájára mulat. – BÁR ÉN NEM VAGYOK NŐNEMŰ, AMENNYIBEN EGYÁLTALÁN VAN NEMEM, AKKOR AZ HÍM.

Susannah zavartan nézett Rolandra.

– Férfiaknak bal kéz dukál – magyarázta a harcos. – A szegycsontra. – Megkopogtatta a magáét, hogy mutassa.

– Aha.

Roland most Jake-hez fordult. A fiú fölállt, Csit lerakta a székébe (hiába; Csi azonnal leugrott és követte a gyereket, amikor az kilépett a székek közé, és szembefordult a térképpel), majd Blaine-hez fordult.

– Szia, Blaine, Jake vagyok. Tudod, Elmer fia.

– MONDD A TALÁLÓS KÉRDÉSEDET.

– Mi az, ami fut, de sohasem jár, szája van, de sohasem beszél, ágya van, de sohasem alszik, torka van, de sohasem sír?

– NEM ROSSZ! REMÉLEM, SUSANNAH TANUL A PÉLDÁDBÓL, ELMER FIA, JAKE! A VÁLASZ NYILVÁNVALÓ BÁRKI SZÁMÁRA, AKI ELÉG ÉRTELMES, MINDAZONÁLTAL TISZTELETREMÉLTÓ AZ ERŐFESZÍTÉSED: FOLYÓRÓL VAN SZÓ.

– Megköszönöm néked, Blaine, a válaszod helyes. – Bal keze begörbített ujjaival háromszor megütögette szegycsontját, azután leült. Susannah átkarolta és egy pillanatra magához szorította. Jake hálásan nézett rá. Most Roland állt föl. – Hail, Blaine – mondta.

– HAIL, HARCOS. – Blaine mintha ismét mulatott volna... talán a köszöntésen, amelyet Susannah még nem hallott. Hogyhogy heil? Hitler jutott az eszébe, róla pedig a lezuhant repülőgép, amelyet Lud előtt találtak. Egy Focke-Wolf, mondta Jake. Susannah ezt nem tudta, de azt igen, hogy egy halott martalóc ült benne, már ahhoz is öreg, hogy szaga legyen. – MONDD EL A TALÁLÓS KÉRDÉSEDET, ROLAND, ÉS AZ LEGYEN ÜGYES.

– Ügyes az, amelyet ügyes ember tesz föl, Blaine. Azért tessék: mi az, aminek négy lába van reggel, két lába van délután és három lába van este?

– EZ IGAZÁN ÜGYES – dicsérte Blaine. – EGYSZERŰ, DE ÜGYES. A VÁLASZ: AZ EMBERI LÉNY, AKI PICI KORÁBAN NÉGYKÉZLÁB, FELNŐTT KORÁBAN KÉT LÁBON, ÖREG KORÁBAN PEDIG BOTRA TÁMASZKODVA JÁR.

Kimondottan öntelt hangot ütött meg, és Susannah hirtelen rájött egy mérsékelten érdekes dologra: utálta ezt az öntelt, gyilkos valamit. Masina vagy sem, az vagy ő, ki nem állhatta Blaine-t. Úgy sejtette, akkor is ezt érezné, ha az életük nem ostoba találós kérdéseken múlna.

Ám Roland a legkisebb mértékben sem esett ki a szerepből. – Megköszönöm néked, Blaine, a válaszod helyes. – Leült, anélkül hogy megütögette volna a mellét, és Eddie-re nézett. Az fölállt és a székek közé lépett.

– Mizujs, Blaine haver? – kérdezte. Roland összerez-zent, megcsóválta a fejét, és egy pillanatra eltakarta a szemét csonka jobbjával.

Blaine hallgatott.

– Blaine! Megvagy?

– IGEN, DE NINCS KEDVEM FRIVOLITÁSOKAT HALLGATNI, NEW YORK-I EDDIE. MONDD A TALÁLÓS KÉRDÉSEDET. GYANÍTOM, HOGY NEHÉZ LESZ, OSTOBA PÓZOLÁSOD ELLENÉRE. ALIG VÁROM.

Eddie Rolandra pillantott, aki intett – Kezdd már, az apád szerelmére, kezdd már! –, azután a térképre nézett, ahol a zöld pötty éppen elhagyta a Rilea jelzést. Susannah látta, hogy Eddie is gyanítja, amit ő már tud: Blaine rájött, hogy a találós kérdések skálájával kipróbálják a képességeit. Blaine tudta ezt... és örült neki.

Susannah érezte, hogy összeszorul a szíve. Szétfoszlott minden remény, hogy találhatnak egy gyors és könnyű kiutat.

4

– Nohát – szólalt meg Eddie –, nem tudom, te mennyire találod nehéznek, de nekem kemény dió. – Ő sem ismerte a választ, mert ez a rész ki volt tépve a Riddle-De-Dum-ból, de nem hitte, hogy számítana; nem volt alapszabály, hogy a feleletet is kell tudni.

– MEGHALLGATOM ÉS VÁLASZOLOK.

– Ha megszólal, megtörik. Mi az?

– A CSÖND, AMIRŐL TE KEVESET TUDSZ, NEW YORK-I EDDIE – felelte Blaine gondolkodás nélkül, és Eddie érezte, hogy kicsit összeszorul a szíve. Fölösleges volt a többiekkel tanácskozni; magától értetődő megfejtés volt. És milyen gyorsan válaszolt, ez volt az igazi pofára esés. Eddie sohasem vallotta volna be, de abban reménykedett – titokban úgyszólván bizonyos volt benne –, hogy padlóra küldi Blaine-t egy szimpla kérdéssel, durrbele, és kanállal sem kaparják újra össze a Monót. Nyilván akkor is ugyanazt a reményt melengette, amikor a két kockát rázta valamelyik sumák hátsó szobájában, vagy mikor tizenhétre lapot kért a huszonegyben. Az az érzés, hogy nem tévedhetsz, mivel te, te vagy, a legjobb és az egyetlen.

– Igen – sóhajtotta. – A csöndről keveset tudok. Megköszönöm néked, Blaine, a válaszod helyes.

– REMÉLEM, FÖLFEDEZTÉL VALAMIT, AMI SEGÍTSÉGEDRE LESZ – válaszolta Blaine, Eddie pedig azt gondolta: Te hazudós géprohadék! Blaine hangjába visszatért az öntelt íz, és Eddie enyhe csodálkozással állapította meg, hogy az érzelmek milyen széles skáláját képes megjeleníteni egy gép. Ezt vajon a Nagy Öregek építették bele, vagy az idők során magától alakított ki egy érzelmi szivárványt? Egy kis dipoláris ügyeskedés, hogy legyen mivel elütni a hosszú évtizedeket és -századokat? – ÓHAJTJÁTOK, HOGY ISMÉT VISSZAVONULJAK, HA ESETLEG TANÁCSKOZNÁTOK EGYMÁSSAL?

– Igen – bólintott Roland.

A térkép lángvörösen villant föl. Eddie a harcos felé fordult. Roland gyorsan összerendezte arcvonásait, de mielőtt megtette volna, Eddie valami borzalmasat vett észre rajta: a tökéletes reménytelenség kurta pillantását. Eddie még sohasem látott ilyet korábban, akkor sem, amikor Roland haldokolt a homárszörnyek harapásától, akkor sem, amikor ő a harcos fejének szögezte Roland tulajdon pisztolyát, vagy amikor az ocsmány Hasgató elrabolta Jake-et, és eltűnt vele Ludban.

– Mit csinálunk most? – érdeklődött Jake. – Kérdezünk tőle egy újabb négyes sorozatot?

– Nem hinném, hogy sok haszna lenne – válaszolta Roland. – Blaine biztosan sok ezer – talán milliónyi – találós kérdést ismer, és ez baj. Ami ennél is rosszabb, sokkal rosszabb, tudja, hogyan működnek a találós kérdések... rá tudja állítani az agyát a gyártásukra és a megfejtésükre. – Eddie-hez és Susannah-hoz fordult, akik ismét egymást átkarolva ültek. – Igazam van? – kérdezte. – Egyetértetek?

– Igen – mondta Susannah, Eddie pedig kelletlenül bólintott. Nem akart egyetérteni... de muszáj volt.

– Igen? – kérdezte Jake. – Na és mit teszünk, Roland? Úgy értem, kell lennie valamilyen kivezető útnak... ugye?

Hazudj neki, te rohadék!, sugározta Eddie vadul Roland felé.

Roland talán felfogta a gondolatot, és igyekezett is, amennyire tudott. Nyomorék kezével megsimította Jake haját és beleborzolt. – Azt hiszem, mindig van válasz, Jake. Az igazi kérdés az, van-e időnk vagy nincs, hogy rátaláljunk a megfelelő fejtörőre. Azt mondta, valamivel kevesebb mint kilenc óra szükséges az út megtételéhez...

– Nyolc óra és negyvenöt perc – szólt közbe Jake.

– ...és ha a térkép pontos, csaknem félúton vagyunk.

– Topekáig – szólt feszült hangon Susannah. – Bár az is lehet, hogy mechanikus cimboránk hazudott az út hosszát illetően. Kicsit megcinkeli a kártyáit.

– Meglehet – bólintott Roland.

– Akkor most mit tegyünk? – ismételte meg Jake.

Roland nagy levegőt vett. – Most hadd kérdezzek egyedül én. Sorra veszem a legnehezebb fejtörőket, amelyekre emlékszem ifjúságom ünnepnapjaiból. Azután Jake, ha közeledünk a... ha ugyanezzel a sebességgel közeledünk Topekához, és még mindig nem hoztuk zavarba, akkor, azt hiszem, neked kellene föltenned a könyved néhány utolsó találós kérdését. A legnehezebbeket. – Szórakozottan megdörgölte az arcát, és a jégszoborra nézett. Fagyos képmása fölismerhetetlen kolonccá olvadt. – Még mindig azt hiszem, hogy a könyvben van a válasz. Mi másért hoztad volna magaddal, amikor visszajöttél ebbe a világba?

– És mi? – kérdezte Susannah. – Mi mit csináljunk Eddie-vel?

Gondolkozzatok! – felelte Roland. – Gondol-kozzatok, az apátok szerelmére!

– „Nem a kezemmel lövök” – szólalt meg Eddie. Hirtelen távolinak, idegennek érezte magát, ugyanúgy, mint amikor először látta meg a csúzlit, azután a kulcsot két fadarabban, amelyek arra vártak, hogy kiszabadítsa őket... valahogy ez mégsem ugyanaz az érzés volt.

Roland furcsán nézett rá. – Igen, Eddie, igazat szóltál. A harcos az elméjével lő. Mire gondoltál?

– Semmire. – Mondhatott volna többet is, de hirtelen különös kép – különös emlék – bukkant föl az agyában: Roland kuporog Jake mellett az egyik pihenőhelyükön, útban Lud felé. Kettejük előtt a meggyújtatlan tábortűz. Roland megint az örökös tanításnál tart. Ez alkalommal Jake a soros. Az acéllal és a kovával próbál tüzet gyújtani. Szikra szikra után pattan és tűnik el a sötétben. Roland azt mondja, bután csinálja. Hogy egyszerűen... na, szóval... buta. – Nem – szólalt meg. – Egyáltalán nem ezt mondta. Legalábbis nem a srácnak, neki nem mondta.

– Eddie! – nézett rá Susannah. A hangja aggodalmasan csendült. Csaknem rémülten.

Miért nem őt kérdezed meg, mit mondott, haver? Ez Henry hangja volt, a nagy bölcsé és kitűnő drogosé. Hosszú idő óta először. Kérdezd meg, gyakorlatilag itt ül melletted, rajta, kérdezd meg, mit mondott. Ne ficánkolj ide-oda, mint a csecsemő, ha tele a pelusa.

Csakhogy ez rossz ötlet, mert a dolgok nem így működnek Roland világában. Itt minden rejtvény, az ember nem a kezével, hanem az elméjével lő, azzal a kurva elméjével, de mit lehet mondani valakinek, aki nem tud szikrát csiholni a gyújtósra? Vidd közelebb a kovát, természetesen, Roland pontosan ezt mondta: Vidd közelebb a kovát, és tartsd szilárdan.

De még mindig nem erről van szó! Közel jár, igen, de a közelség szart se számít, ahogy Henry szokta volt mondani, mielőtt nagy bölcs és kitűnő drogos lett volna. Eddie-t kicsit becsapta az emlékezete, mert Roland zavarba hozta... megszégyenítette... az ő számlájára viccelődött...

Valószínűleg nem szándékosan, de... valami. Valamit tett, hogy Eddie úgy érezze magát, mint Henrytől mindig, természetesen, különben mi másért bukkanna föl Henry ilyen hosszú távollét után?

Most már mind őt bámulták. Még Csi is.

– Folytasd – mondta Rolandnak, kicsit érdesen. – Azt akartad, hogy gondolkozzunk, hát megtörtént. – Ő maga olyan keményen törte a fejét,

(Az elmémmel lövök)

hogy a nyomorult agya szinte meggyulladt, de ezt nem fogja elárulni a ronda öreg égimeszelőnek. – Rajta, tegyél föl Blaine-nek találós kérdéseket. Tedd meg, ami tőled telik.

– Ahogy akarod, Eddie. – Roland fölemelkedett a székéből, előrement, és ismét ráhelyezte kezét a skarlát téglalapra. Azonnal fölbukkant a térkép. A zöld folt elhagyta Rileát, ám Eddie világosan láthatta, hogy az egysínű vonat jelentősen lelassult, akár azért, mert valamilyen beépített programnak engedelmeskedett, akár azért, mert Blaine túlságosan jól szórakozott ahhoz,, hogy siessen.

– KÉSZEN ÁLL A KA-TET A TALÁLÓS KÉRDÉSEK VERSENYÉNEK FOLYTATÁSÁRA, STEVEN FIA, ROLAND?

– Igen, Blaine – felelte Roland, és Eddie komornak hallotta a hangját. – Most egy darabig csak én teszek föl neked kérdéseket. Ha nincs ellenvetésed.

– MINT DINH-NEK ÉS EME KA-TET ATYJÁNAK MEGVAN RÁ A JOGOD. EZEK ÜNNEPNAPI REJTVÉNYEK LESZNEK?

– Igen.

– JÓL VAN. – Undorító elégedettség a hangjában. – SZÍVESEN MEGHALLGATOK TÖBBET IS BELŐLÜK.

– Jól van hát. – Roland mélyet lélegzett, azután belevágott. – Etess és élek. Itass és meghalok. Ki vagyok?

– TŰZ. – Semmi habozás. Csak az elviselhetetlen önteltség, ami azt mondta: Régi kérdés, szakálla van, de próbálkozz újra! évszázadok óta nem mulattam ilyen jól, így hát próbálkozz újra!

A Nap előtt elmegyek, árnyékot mégsem vetek. Mi vagyok?

– SZÉL. – Semmi habozás.

– Helyesen válaszoltál. A következő. Könnyű, mint a toll, mégsem bírod sokáig visszatartani.

– LÉLEGZET. – Semmi habozás.

De habozott!, gondolta hirtelen Eddie. Jake és Susannah kínos összpontosítással, ökölbe szorított kézzel figyelték Rolandot, annyira akarták, hogy föltegye a megfelelő kérdést, a nyerőt, azt, amelyikben benne rejlik a Tűnjünk a Francba Erről a Sittről kártya; Eddie rájuk sem bírt nézni – főleg Suze-ra nem –, inkább összpontosított. Tekintete ráesett a kezére, amelyet ő is ökölbe szorított, és kényszerítette magát, hogy lazítson. Meglepő nehezen ment. Hallotta, amint a székek között álló Roland tovább vezeti elő a találós kérdéseket boldogult gyerekkorából.

– Ezt fejtsd meg, Blaine: ha megtörsz, akkor is dolgozom tovább. Ha meg tudsz érinteni, elvégeztem a munkámat. Ha elveszítesz, gyorsan meg kell találnod egy gyűrűvel. Mi vagyok én?

Susannah lélegzete elakadt egy pillanatra, és noha nem nézett oda, Eddie tudta, hogy arra gondol, amire ő: ez jó kérdés, istentelenül jó kérdés, talán...

– AZ EMBERI SZÍV – mondta Blaine, most is egy szemernyi habozás nélkül. – EZ A KÉRDÉS NAGYRÉSZT AZ EMBER KÖLTŐI KÉPZELETÉN ALAPUL; VEGYÜK PÉLDÁUL JOHN AVERYT, SIRONIA HUNTZÖT, ONDOLÁT, WILLIAM BLAKE-ET, JAMES TATE-ET, VERONICA MAYST ÉS MÁSOKAT. FIGYELEMRE MÉLTÓ, HOGY AZ EMBERI LÉNYEK MENNYIRE RÁHANGOLJÁK A TUDATUKAT A SZERELEMRE. EZ MANAPSÁG IS ÁLTALÁNOS JELENSÉG, A TORONY MINDEN SZINTJÉN, MÉG A MOSTANI KORCS IDŐKBEN IS. DE FOLYTASD, GILEÁDI ROLAND.

Susannah lélegzete visszatért a normális ütemhez. Eddie keze ismét ökölbe akart szorulni, de nem hagyta. Vidd közelebb a kovát, gondolta Roland hangján. Vidd közelebb a kovát, az apád szerelmére!

Blaine, a Mono pedig csak vágtatott tovább délkeletnek, a Démon Hold alatt.

II. fejezet

A KUTYÁK VÍZESÉSE

1

Jake nem tudta, hogy Blaine mennyire találja nehéznek vagy könnyűnek a Riddle-De-Dum! utolsó tíz kérdését, neki mindenesetre ugyancsak húzósnak tűntek. Persze, emlékeztette magát, ő nem gondolkodó gép, városnyi méretű számítógépparkkal. Annyit tehet, hogy föladja a kérdéseket; Isten nem szereti a gyávákat, ahogy Eddie mondta néha. Amennyiben az utolsó tízzel kudarcot vall, még megpróbálkozhat Aaron Deepneau Sámson-rejtvényével (Az evőből étek jött ki satöbbi). Ha ezzel sem megy semmire, akkor valószínűleg... a francba, még azt sem tudta, mit tegyen, vagy hogy érezze magát. Az az igazság, gondolta, hogy kiégtem.

Hogy is ne? Rendkívül sok érzelem futott át rajta az utóbbi nyolc vagy hány órában. Először a rémület, mert biztos volt benne, hogy Csivel le fognak zuhanni a függőhídról, és halálukat lelik a Send folyóban; mert Hasgató keresztülhajszolta a ludi őrült labirintuson; mert bele kellett néznie a Tik-Tak Ember szörnyű zöld szemébe, és meg kellett próbálnia válaszolnia megválaszolhatatlan kérdéseire az időről, a nácikról és a tranzitív áramkörökről. Tik-Tak kérdéseire válaszolni olyan volt, mintha a pokolban tenné le a záróvizsgát.

Azután következett az ujjongás, amikor Roland megmentette (és Csi; nélküle mostanra biztosan pirítós lenne), az ámulat a rengeteg mindentől, amit a város alatt láttak, az áhítat Susannah iránt, aki megoldotta Blaine kapunyitó rejtvényét, és a végső őrült rohanás, hogy a vonaton legyenek, mielőtt Blaine kinyitná az ideggáztartályokat Lud alatt.

Miután mindezt túlélte, egyfajta üdvözült bizonyosság vett erőt rajta – hát persze hogy Roland megveri Blaine-t, aki állja az alku ráeső részét, épen és egészségesen kiteszi őket a végállomáson (akármit jelent is Topeka ebben a világban). Azután meglelik a Setét Tornyot, és teszik, amit tenniük kell, rendbe hozzák, amit rendbe kell hozniuk, kijavítják, amit ki kell javítaniuk. És azután? Természetesen Boldogan Élnek, Amíg Meg Nem Halnak. Mint a tündérmesékben.

Csak hát...

Megosztották egymással a gondolataikat; ahogy Roland mondta, a khef megosztása hozzátartozik a katet-hez. És ami beszivárgott Jake gondolataiba, amióta Roland kilépett a székek közé, és nekilátott, hogy föladja Blaine-nek ifjúkora rejtvényeit, az nem volt más, mint a végítélet érzése. Nem csupán a harcos felől érkezett; Susannah ugyanezeket a zord kékesfekete hullámokat sugározta. Csak Eddie nem sugárzott, mégpedig azért, mert elment valahová, a saját gondolatait kergette. Ami lehet jó is, de nem garancia semmire, és...

...és Jake ismét megrémült, sőt, ami még rosszabb, kétségbeesett, mint egy olyan teremtmény, amelyet mindjobban sarokba szorít könyörtelen ellensége. Ujjai szüntelenül Csi bundáján matattak, és amikor lenézett, meglepő dolgot látott: az a keze, amelybe Csi belemart, hogy le ne zuhanjon a hídról, már nem fájt. Látta a lyukakat, amelyeket a szőrmókus foga ütött, az alvadt vér még mindig ott száradt a tenyerén és a csuklóján, de a keze már nem fájt. Óvatosan megmozgatta. Sajgott egy kicsit, de csak gyengén, távolian, alig érezhetően.

– Blaine, négy édes lakik egy kerek házikóban, mi az?

– DIÓ – felelte Blaine olyan vidám magabiztossággal, hogy már Jake is kezdte megutálni.

– Megköszönöm néked, Blaine, a válaszod ismét helyes. A következő...

– Roland!

A harcos lenézett Jake-re, és pillantásában enyhült kissé az összpontosítás. Nem mosolygott éppen, de azért afelé mozdult el, és Jake örült.

– Tessék, Jake.

– A kezem. Borzalmasan fájt, most pedig abbamaradt!

– ERIGGY MÁR – szólalt meg Blaine John Wayne vontatott orrhangján. – MÉG EGY SEBHEDT LÁBÚ KUTYA SZENVEDÉSÉT SE TUDNÁM ELVISELNI, NEM IS BESZÉLVE EGY OLYAN HELYES KIS MASINISZTÁRÓL, MINT TE. ÍGY HÁT MEGGYÓGYÍTOTTAM.

– Hogyhogy? – kérdezte Jake.

– NÉZZ A SZÉKED KARFÁJÁRA!

Jake engedelmeskedett, és vonalak halvány rácsát fedezte föl a karfán. Kicsit emlékeztetett a hét- vagy nyolcéves korában kapott tranzisztoros rádiója hangszórójára.

– A BÁRÓI KOCSI ÚJABB ÁLDÁSA – folytatta Blaine önelégülten. Jake-nek volt egy olyan felvillanó gondolata, hogy Blaine tökéletesen illene a Piper Iskolába. A világ első lassú-transz, dipoláris hülyéje. – A KÉZPÁSZTÁZÓ SPEKTRUM-ERŐSÍTŐ EGY DIAGNOSZTIKAI ESZKÖZ, AMELY EGYSZERŰ ESETEKBEN ELSŐSEGÉLYNYÚJTÁSRA IS KÉPES, AMINT AZ VELED IS TÖRTÉNT. UGYANAKKOR TÁPELOSZTÓ RENDSZER, AGYMINTA-RÖGZÍTŐ, STRESSZELEMZŐ ÉS ÉRZELEMFOKOZÓ KÉSZÜLÉK, AMELY TERMÉSZETES MÓDON STIMULÁLJA AZ ENDORFINOK KIVÁLASZTÁSÁT. A KÉZPÁSZTÁZÓ ARRA IS KÉPES, HOGY NAGYON HIHETŐ ÉRZÉKCSALÓDÁSOKAT, HALLU-CINÁCIÓKAT HOZZON LÉTRE. NEM AKAROD MEGSZEREZNI ELSŐ SZEXUÁLIS TAPASZTALA-TAIDAT A TORONY NEKED VALÓ SZINTJÉNEK EGYIK JEGYZETT SZEXISTENNŐJÉTŐL, NEW YORK-I JAKE? MONDJUK, MARILYN MONROE-TÓL, RAQUEL WELCHTŐL VAGY EDITH BUNKERTŐL?

Jake elnevette magát. Sejtette, hogy kockázatos Blaine-t kinevetni, de most nem tudta fékezni magát. – Nincs is Edith Bunker! – mondta. – Ő csak egy tévéműsor szereplője! A színésznő neve, öö, Jean Stapleton. Éppen úgy fest, mint Mrs. Shaw. Ő a házvezetőnőnk. Kedves, de – tudod – nem egy csinibaba.

Blaine sokáig hallgatott. Amikor ismét megszólalt, a játékos vidámság helyét egyfajta hidegség foglalta el. – BOCSÁNATODAT KÉREM, NEW YORK-I JAKE. VISSZAVONOM A SZEXUÁLIS TAPASZTALATOKRA VONATKOZÓ JAVASLATOMAT.

Ez most kioktat engem, gondolta Jake, egyik kezét fölemelve, hogy elrejtse mosolyát, de hangosan (remélte, hogy illő szerénységgel cseng a hangja) azt mondta: – Jól van, Blaine. Szerintem különben is fiatal vagyok még hozzá egy kicsit.

Susannah és Roland egymásra néztek. Susannah nem tudta, ki az az Edith Bunker – az ő idejében még nem ment a tévében Az egész család. De a helyzetet fölfogta; Jake látta, hogy telt ajka néma szót formál, amelyet buborékként küld a harcos felé:

Hiba.

Igen. Blaine hibát követett el. Sőt mi több, Jake Chambers, egy tizenegy éves fiú kapta rajta. És ha Blaine egyszer hibázott, akkor máskor is megteheti. Talán végül is van remény. Jake úgy döntött, hogy ezt a lehetőséget úgy kezeli, mint a folyamúti graf-ot, csak egy kicsit enged meg belőle magának.

2

Roland észrevétlenül biccentett Susannah-nak, majd ismét a térkép felé fordult, nyilván azért, hogy folytassa a találós kérdéseket. De mielőtt kinyithatta volna a száját, Jake érezte, hogy a teste előrelódul. Furcsa volt; akkor semmit sem lehetett érezni, ha a vonat száguldott, de rögtön tudni lehetett, mikor lassít.

– VAN ITT VALAMI, AMIT IGAZÁN LÁTNOTOK KELL – szólalt meg Blaine. Ismét vidám volt a hangja, de Jake nem bízott ebben; hallotta néha, amikor az apja ugyanígy kezdett egy telefonbeszélgetést (rendszerint valamelyik beosztottjával, aki rendesen elbaszott valamit), és a végére Elmer Chambers talpon termett, az íróasztala fölé hajolt, mintha görcs húzná a hasát, és torkaszakadtából, céklavörös arccal üvöltött, míg a szeme alatti táskák belilultak, mint a hipermangán. – NEKEM ITT MINDENKÉPPEN MEG KELL ÁLLNOM, MERT EZEN A PONTON AKKUMULÁTORHAJTÁSRA KELL ÁTKAPCSOLNOM, AMI AZT JELENTI, HOGY ELŐBB FÖL KELL TÖLTENEM ŐKET.

Az egysínű vasút alig érzékelhető rándulással megállt. A körülöttük levő falakból ismét elszivárogtak a színek, amíg átlátszók nem lettek. Susannah-nak elakadt a lélegzete a félelemtől és az ámulattól. Roland balra fordult, megtapintotta a kocsi falát, így nem verhette be a fejét, azután kezével a térdére támaszkodva előrehajolt, a szeme összeszűkült. Csi megint csaholni kezdett. Úgy tűnt, egyedül Eddie-re nem hatott a lélegzetelállító látvány, amelyet a bárói kocsi vizuális berendezései közvetítettek. Egyszer körbehordozta a tekintetét, aggodalmas arccal, amely valahogy kiürült a gondolkodástól, azután ismét a kezét bámulta. Jake futó érdeklődéssel sandított rá, majd másfelé nézett.

Éppen félúton álltak egy hatalmas szakadék fölött, mintha lebegtek volna a holdfényes levegőben. Jake láthatta a mélyben a széles, fortyogó folyót. Nem a Send volt, hacsak Roland világában nem képesek a vizek különböző irányba és különböző helyeken folyni (és Jake nem tudott eleget Belső-Világról ahhoz, hogy teljes biztonsággal elvethesse ezt a lehetőséget); továbbá ez a folyó nem nyugodtan hömpölygött, hanem őrjöngve rontott ki a hegyek közül, mintha annyira feldühítették volna, hogy most verekedni akar.

Egy pillanatig a folyóparti meredek lejtőket sűrűn elborító fákat bámulta, és megkönnyebbülten látta, hogy elég normálisnak tűnnek – olyasfajta fenyők voltak, amilyenekre, mondjuk, Coloradóban vagy Wyomingban számít az ember –, azután a szeme visszavándorolt a szakadék pereméhez. Az ár itt kétfelé nyílt, és olyan széles, olyan mély vízesésben zuhogott alá, hogy Jake-nek a Niagarára kellett gondolnia, ahol a szüleivel járt (a három családi vakáció egyikén, amelyre vissza tudott emlékezni; a másik kettő rövid idő után félbeszakadt, mert az apját telefonon hazahívták a Hálózattól); ilyenre csinálnák meg egy harmadosztályú vidámparkban. A zuhatag félkörének levegője még sűrűbbnek látszott a gőznek tűnő, fölcsapó párától; a holdfény fél tucat összefonódó szivárvány csiricsárén ragyogó álom-ékszerét rajzolta a ködbe. Jake-et az egymást átfedő olimpiai karikákra emlékeztették.

A vízesés közepéből, talán hetven méterrel lejjebb attól a ponttól, ahol a folyó alázuhant, két irdatlan szikla meredt elő. Jake ugyan nem tudta elképzelni, hogyan juthatott le oda egy szobrász (vagy több), ám azt se bírta elhinni, hogy pusztán az erózió formálta őket. Olyannak rémlettek, mint két hatalmas, vicsorgó kutyafej.

A Kutyák Vízesése, gondolta. Még egy megálló van ezután – Dasherville –, azután Topeka következik. A végállomás. Kiszállás mindenkinek.

– EGY PILLANAT – szólt Blaine. – FOKOZNOM KELL A HANGERŐT, HOGY KELLŐKÉPPEN ÉLVEZHES-SÉTEK A HATÁST.

Kurta, halk hördülés hallatszott – afféle mechanikus torokköszörülés – azután rájuk rontott az iszonyú bömbölés, a vízé – Jake véleménye szerint percenként egymillió literé –, amely a szakadék peremén átbukva talán hatvanméternyire zúdult alá a mély kőmedencébe a vízesés tövében. Páracsíkok húztak el az előreugró, tömpe, majdnem-kutyapofák mellett, mintha a pokol kürtőjéből szállnának. A hangerő egyre fokozódott. Jake-nek már a feje is belereszketett, és miközben a fülére tapasztotta a kezét, látta, hogy Roland, Eddie és Susannah ugyanazt csinálja. Csi ugatott, de Jake nem hallotta. Susannah szája mozgott, és a fiú megint le tudta olvasni a szavakat – Hagyd abba, Blaine, hagyd abba! –, de ezt sem hallotta jobban, mint Csi ugatását, noha biztosra vette, hogy Susannah teli tüdőből sikolt.

Blaine mégis fokozta a vízesés robaját, míg végül Jake úgy érezte, a szeme ugrál az üregében, és biztosra vette, hogy a füle rövidzárlatot kap, mint a túlterhelt sztereó hangszórók.

Azután csönd lett. Még mindig a holdfényes párában lebegtek, a szivárványok még mindig forogtak, lassan, álomszerűen a zuhogó víz végtelen függönye előtt, az őrkutyák nedves és brutális kőpofái továbbra is kimeredtek az áradatból, de a világvégi mennydörgés elhallgatott.

Jake egy pillanatig arra gondolt, hogy megtörtént, amitől félt, és megsüketült. Azután hallotta, hogy Csi még mindig ugat, Susannah pedig sikolt. Ezek a hangok eleinte távoliak, tompák voltak, mintha a fülét teletömték volna kekszmorzsával, de azután tisztulni kezdtek.

Eddie átkarolta Susannah vállát, és a térképre nézett. – Kedves fiú vagy, Blaine.

– PUSZTÁN ARRA GONDOLTAM, HOGY TETSZENE A VÍZESÉS TELJES HANGERŐVEL – válaszolta Blaine. Mennydörgésén egyszerre érződött a nevetés és a sértődöttség. – AZT GONDOLTAM, TALÁN SEGÍT ELFELEJTETNI EDITH BUNKERT ILLETŐ SAJNÁLATOS TÉVEDÉSEMET.

Az én hibám, gondolta Jake. Blaine lehet gép, akár öngyilkos hajlamú is, de akkor sem szabad kinevetni. Leült Susannah mellé és átkarolta. Még mindig hallotta a Kutyák Vízesését, de most távolról.

– Mi történik itt? – kérdezte Roland. – Hogy töltöd föl az akkumulátoraidat?

– HAMAROSAN MEGLÁTOD, HARCOS. KÖZBEN TEGYÉL FÖL EGY TALÁLÓS KÉRDÉST.

– Jól van, Blaine. Van itt egy, amelyet maga Cort talált ki, és többször feltette a maga idejében.

– NAGY ÉRDEKLŐDÉSSEL VÁROM.

Roland elhallgatott, talán azért, hogy a gondolatait összeszedje; fölnézett oda, ahol a kocsi teteje lehetett, de most csak a csillagok ömlöttek szét a fekete égen (Jake ki tudta venni az Atont és a Lydiát – az Öreg Csillagot és az Öreg Anyát –, és különös módon megvigasztalta a látványuk, ahogy egymást bámulják szokott helyükről). Azután a harcos ismét visszanézett a Blaine arcaként szolgáló, kivilágított téglalapra.

– Kicsik vagyunk; nem hasonlítunk. Egyikünk a falban van; másikunk az eperben. Harmadik a vízben él, negyedik dobozban. Ha az ötödiket kutatod, könnyen megmutatod. Kik vagyunk?

– AZ A, E, I, O ÉS U – felelte Blaine. – A NEMES BESZÉD MAGÁNHANGZÓI. – Most sem habozott, egy szemernyit sem. A hangja gúnyos volt, alig lépésnyire a nevetéstől; egy gonosz kisfiú hangja, aki a forró tűzhely tetején szaladgáló bogarakat figyeli. – NOHA EZ A KÜLÖNÖS TALÁLÓS KÉRDÉS NEM A TANÍTÓDTÓL SZÁRMAZIK, GILEÁDI ROLAND; A LONDONI JONATHAN SWIFTNÉL TALÁLKOZTAM VELE – EZ A VÁROS ABBAN A VILÁGBAN VAN, AHONNAN A BARÁTAID ÉRKEZTEK.

– Megköszönöm néked – mondta Roland, ám köszönete sóhajként hangzott. – A válaszod helyes, Blaine, és bizonyára igaz, amit a rejtvény eredetéről mondasz. Rég gyanítottam, hogy Cort tud valamit más világokról. Azt hiszem, tanácskozhatott a városon kívül élő mannik-kal.

– ENGEM NEM ÉRDEKELNEK A MANNIK, GILEÁDI ROLAND. AZ MINDIG EGY OSTOBA SZEKTA VOLT. TÉGY FÖL NEKEM EGY ÚJABB KÉRDÉST.

– Rendben. Mi az...

– VÁRJ, VÁRJ! GYŰLIK A SUGÁR EREJE! NE NÉZZETEK A KUTYÁKRA, ÉRDEKES ÚJ BARÁTAIM! TAKARJÁTOK EL A SZEMETEKET!

Jake lekapta pillantását a vízből kimeredő kolosszális sziklaszobrokról, de nem takarta el elég gyorsan a szemét. Periferiális látásával észlelte, hogy az alaktalan fejek hirtelen ádázul izzó kék szemeket növesztenek. Szaggatott villámok szökkentek ki belőlük, az egysínű vasút irányába. Aztán a fiú egyszer csak ott feküdt a bárói kocsi szőnyeges padlóján, tenyerét a szemére tapasztva, és fülének halk csengésén át hallotta Csi nyüszítését, azon túl pedig a vonat körül tomboló villamosság sercegését.

Amikor ismét kinyitotta a szemét, a Kutyák Vízesése eltűnt; Blaine elhomályosította a falakat. Jake azonban még mindig hallotta a hangot – az elektromosság áradatát, a Sugárból valamilyen módon lecsapolt és a kőszobrok szemén át továbbított energiát. Blaine valamiképpen föl tudta venni ezt az energiát. Amikor továbbmegyünk, gondolta Jake, akkumulátorral halad majd. Akkor hát igazán magunk mögött hagytuk Ludot. Végleg.

Blaine! – szólalt meg Roland. – Hogyan tárolják a Sugár energiáját ezen a helyen? Mitől törnek ki ama templomi kőkutyák szeméből? Miként használod föl?

Blaine hallgatott.

– És ki faragta őket? – kérdezte Eddie. – A Nagy Öregek? Ugye nem? Már előttük is éltek emberek. Vagy... ők emberek voltak?

Blaine nem válaszolt. Talán jobb így. Jake nem is igen akart tudni a Kutyák Vízeséséről, vagy arról, ami alattuk történik. Már megjárta Roland világának sötétségét, és eleget látott ahhoz, hogy tudja, a legtöbb dolog, ami ott van, nem jó és nem is biztonságos.

– Jobb, ha nem kérdezgetitek – rebegte Kis Blaine a fejük fölötti hangszóróból. – Biztonságosabb.

– Ne tegyél föl hülye kérdéseket, akkor nem játszik hülye játékokat – mondta Eddie. Arcára visszatért a távoli, réveteg pillantás, és amikor Susannah a nevén szólította, a fiú mintha nem hallotta volna.

3

Roland leült Jake-kel szemközt, és jobbjával lassan dörgölte a borostás arcát. Ez a gépies mozdulata akkor szokott előjönni, ha elfáradt vagy kételkedett. – Kifogytam a találós kérdésekből – mondta.

Jake döbbenten nézett vissza rá. A harcos ötvennél több kérdést tett föl a számítógépnek, ami elég derekas mennyiség, hogy az ember csak úgy előkészület nélkül kiszórja az agyából, bár ha azt vesszük, mekkora attrakciót jelentettek a fejtörők azon a helyen, ahol Roland felnőtt...

A harcos talán leolvashatott valamit a gyerek arcáról, mert halványan, savanyúan elmosolyodott, megérintette a szája sarkát és bólintott, mintha a kisfiú hangosan beszélt volna. – Én sem értem. Ha tegnap vagy tegnapelőtt kérdezel, azt mondtam volna, legalább ezer találós kérdés halmozódott fől az agyam hátuljában levő szeméttárolóban. Akár kétezer. Mégis...

Vállat vont, megcsóválta a fejét, ismét megdörgölte az arcát.

– Ez nem olyan, mint a felejtés. Mintha már eleve sem tudtam volna. Azt hiszem, az történt velem is, ami a világ többi részével.

– Elmozdultál – mondta Susannah, és olyan sajnálkozva nézett rá, hogy Roland csupán néhány pillanatig állta a pillantását; akárha égette volna a nő szánalma. – Mint minden más itt.

– Igen, attól tartok. – Elkeskenyedett szájjal, Szúrósan nézett Jake-re. – Kész leszel föltenni a könyvben levő kérdéseket, amikor szólok?

– Igen.

– Jól van. És csak bátorság. Még nem végeztünk. Odakint elhallgatott az elektromosság halk recsegése.

– FELTÖLTÖTTEM AZ AKKUMULÁTORAIMAT, MINDEN RENDBEN – jelentette Blaine.

– Nagyszerű – jegyezte meg szárazon Susannah.

– Erű! – helyeselt Csi, pontosan utánozva Susannah gunyoros hangját.

– JÓ NÉHÁNY KAPCSOLÁST KELL VÉGREHAJTANOM. EZ NEGYVEN PERCIG TART, ÉS NAGYRÉSZT AUTOMATIKUS. MIKÖZBEN AZ ÁTKAPCSOLÁS ZAJLIK ÉS A KÍSÉRŐ ELLENŐRZÉS LEFUT, FOLYTATHATJUK VERSENYÜNKET. NAGYON ÉLVEZEM.

– Mint mikor villanyvonatról dízelre kapcsolnak Boston felé menet – szólalt meg Eddie. Mintha még mindig nem ott lett volna. – Hartfordban vagy New Havenben, vagy más olyan helyen, ahol senki sem akar élni, akinek van egy csepp esze.

– Eddie! – fordult feléje Susannah. – Mit...

Roland megérintette a vállát, és megrázta a fejét.

– NEM SZÁMÍT, NEW YORK-I EDDIE – mondta Blaine lelkes ihaj-de-jól-mulatunk hangján.

– Így igaz – biccentett Eddie. – Nem számít, New York-i Eddie.

– NEM TUD JÓ FEJTÖRŐKET. DE TE SOKAT TUDSZ, GILEÁDI ROLAND. TEGYÉL FÖL EGY ÚJABB KÉRDÉST.

Miközben Roland engedelmeskedett, Jake a záró-dolgozatára gondolt. Blaine a rém, írta benne. Blaine a rém, és ez az igazság. Tényleg ez volt az igazság. A kőkemény igazság.

Valamivel több mint egy órával később Blaine, a Mono ismét elindult.

4

Susannah riadt révületben figyelte, ahogy a villogó pötty közeledik Dasherville-hez, elhagyja, és befordul a célegyenesbe. A folt mozgása elárulta, hogy Blaine valamivel lassabban halad, mint mielőtt átkapcsolt volna akkumulátorra, és a nőnek úgy rémlett, a bárói kocsiban valamivel halványabban világítanak a lámpák, de nem hitte, hogy végső soron olyan sokat számítana. Blaine nyolcszáz helyett hatszáz mérföldes sebességgel is elérheti topekai végállomását, utolsó utasait így is, úgy is kivasalja.

Roland is lelassult, egyre mélyebben behajolt a szellemi szemétládába találós kérdések után. De mégis talált, és nem volt hajlandó föladni. Susannah, amióta a harcos elkezdte lőni tanítani, csodálatból, félelemből és sajnálatból keveredő, kelletlen szeretetet érzett Gileádi Roland iránt. Úgy vélte, sohasem fogja igazán megkedvelni (és Detta Walker mindig is gyűlölni fogja azért, ahogyan Roland elkapta az eszelőst, és kivonszolta a fényre), ám a szeretet ennek ellenére erősnek bizonyult. Végül is Roland megmentette Eddie Dean életét és lelkét; ő vetett mentőkötelet Susannah szerelmének. Ha semmi másért, már ezért szeretnie kellett. De a nő gyanúja szerint még inkább szerette azért, mert a harcos soha, soha nem adta föl. A visszavonulás szó nem látszott szerepelni a szótárában, akkor sem, ha úgy elbátortalanodott... mint – szemmel láthatóan – most.

– Blaine, hol vannak utak szekerek nélkül, erdők fák nélkül, városok házak nélkül?

– TÉRKÉPEN.

– Igazat szóltál. A következő. Száz lábam van, mégse tudok állni, hosszú nyakamról hiányzik fejem, a szobalány életét megeszem, mi az?

– SÖPRŰ, HARCOS... VAN EGY VÁLTOZATA, AMELY ÚGY VÉGZŐDIK: „A SZOBALÁNY ÉLETÉT MEGKÖNNYÍTEM.” A TIÉD JOBBAN TETSZIK NEKEM.

Roland nem törődött vele. – Nem látható, nem érezhető, nem hallható, nem szagolható. Fekszik csillagok mögött, hegyek alatt. Az életnek végét veti, a nevetést megöli. Mi az, Blaine?

– A SÖTÉTSÉG.

– Megköszönöm, helyesen válaszoltál.

A csonka jobb kéz fölsiklott a jobb orcára, a régi, ideges mozdulattal, az elszarusodott ujjbegyek úgy sercegtek egy pillanatig, hogy Susannah összeborzongott. Jake törökülésben kuporgott a padlón, feszült élénkséggel bámult a harcosra.

– Fut, de nem tud járni, néha énekel, de sosem beszél. Keze nincsen, mégis mutat; feje sincsen, csupán képe. Mi az, Blaine?

– ÓRA.

– Francba – sziszegte Jake, és összepréselte a száját. Susannah Eddie-re nézett, és futó bosszúság hullámzott át rajta. A fiú mintha elvesztette volna az érdeklődését az egész dolog iránt – „elszállt”, ahogy ő szokta mondani a nyolcvanas évek furcsa argójában. Susannah már fontolgatta, hogy oldalba böki, egy kicsit fölébreszti, azután eszébe jutott, hogy Roland megrázta a fejét, így inkább mégsem tette. Eddie, amilyen löttyedt arcot vágott, nem úgy festett, mint aki gondolkodik, de hátha mégis.

Ha így van, jobb, ha sietsz egy kicsit, drágám, gondolta a nő. A térképen a pötty egyelőre még közelebb volt Dasherville-hez, mint Topekához, de a következő tizenöt percben eléri a félutat.

A küzdelem folytatódott, Roland sorra tette föl találós kérdéseit, Blaine vígan, csont nélkül visszaütötte a labdát.

Várak épülnek belőle, hegyek dőlnek össze tőle, némelyeket megvakít, másokat látni tanít? HOMOK.

Köszönöm néked.

Mi él meg télen, hal meg nyáron, és növekszik gyökérrel fölfelé? JÉGCSAP.

Helyesen válaszoltál, Blaine.

Emberek mennek rajta, emberek mennek alatta, háború töri-zúzza? HÍD.

Köszönöm néked.

Végeláthatatlan sorban meneteltek a találós kérdések Susannah mellett, egyik a másik után, míg végül a nő már nem érzett bennük semmi vidámságot vagy játékosságot. Eltöprengett, hogy vajon így lehetett Roland ifjúkorában is? Széles Föld és Tele Föld ünnepén, amikor Roland és barátai (bár Susannah véleménye szerint hosszú távon korántsem voltak mindnyájan barátok) küzdöttek az ünnepi libáért? Sejtette, hogy igen lehet a válasz. A győztes nyilván az lett, aki a legtovább friss tudott maradni, valahogy módot talált, hogy kiszellőztesse szegény agyongyötört agyát.

A legrosszabb, hogy Blaine minden alkalommal olyan piszok gyorsan válaszolt! Kérdésekre, amelyek oly nehéznek tűntek Susannah-nak, a vonat, ripsz-ropsz, már vágta is a választ.

– Blaine, minek van szeme, mégse lát?

– ERRE NÉGY VÁLASZ IS LÉTEZIK – felelte Blaine. TŰ, VIHAR, LÁNC ÉS AZ IGAZ SZERETŐ.

Megköszönöm Blaine, a válasz...

FIGYELJ RÁM, ROLAND, FIGYELJ, KA-TET! Roland azonnal elhallgatott, a szeme összeszűkült, a fejét kissé félrehajtotta.

– HAMAROSAN MEG FOGJÁTOK HALLANI, AMINT A MOTORJAIM HANGJA FÖLERŐSÖDIK – mondta Blaine. – MOST PONTOSAN HATVANPERCNYIRE VAGYUNK TOPEKÁTÓL. EZEN A PONTON...

– Nevezzetek hitvány cenknek, ha mi hét órán át tettük föl a kérdéseinket – szólalt meg Jake.

Susannah riadtan nézett körül, azt várva, hogy újabb borzalom vagy kisded kegyetlenség követi a gyerek ironizálását, de Blaine csak kuncogott. Amikor ismét megszólalt, hangjában Humphrey Bogart emelkedett a felszínre.

– KEDVESEM, ERREFELÉ MÁSKÉPP TELIK AZ IDŐ. MOSTANRA MÁR TUDHATNÁD. DE NE AGGÓDJ; AZ ALAPVETŐ DOLGOK AZ IDŐVEL EGYÜTT VÁLTOZNAK. HÁT HAZUDNÉK ÉN NEKED?

– Igen – motyogta Jake.

Ezt Blaine igen mókásnak tarthatta, mert ismét nevetni kezdett – azzal a vad, gépies vihogással, amiről Susannah-nak szakadt vidámparkok és út menti búcsúk jutottak eszébe. Amikor a fények a nevetés ritmusában kezdtek lüktetni, lehunyta a szemét, és befogta a fülét.

– Hagyd abba, Blaine! Hagy abba!

– EZER BOCSÁNAT, NACCSÁM – búgta Jimmy Stewart orrhangja. – IGAZÁN SAJNÁLOM, HA RONGÁLTAM VÓN A FÜLIT HELYTELEN-KEDÉSEMMEL.

– Ezt rongáld – bökte a középső ujját Jake a térkép felé.

Susannah azt várta, hogy Eddie elneveti magát – róla az ember azt hinné, hogy a nap bármely órájában elszórakoztatja az ilyen bárdolatlanság –, de a fiú továbbra is az ölébe bámult, homlokráncolva, üres pillantással, enyhén elnyílt szájjal. Kissé kínosan emlékeztet a falu bolondjára, gondolta Susannah. Megint úgy kellett visszafognia magát, nehogy oldalba bökje, és úgy tüntesse el az arcáról azt az ostoba kifejezést. De már nem sokáig fogja fékezni magát; ha meg kell halniuk Blaine futásának végén, akkor azt akarja, hogy Eddie átölelje, őt nézze, lélekben vele legyen.

De most még jobb, ha békén hagyja.

– ENNÉL A PONTNÁL – tért vissza Blaine a normális hangjához – AZ A SZÁNDÉKOM, HOGY NEKILÁTOK ANNAK, AMIT ÉN SZERETEK AZ ÉN KAMIKAZE FUTÁSOMNAK ELKÉPZELNI. EZ GYORSAN LEMERÍTI AZ AKKUMULÁTORAIMAT, DE AZT HISZEM, ELMÚLT AZ AZ IDŐ, AMIKOR MÉG VIGYÁZNOM KELLETT RÁJUK, IGAZ? AMIKOR A VÁGÁNY VÉGÉNÉL NEKICSAPÓDOM A TRANSZACÉL ÜTKÖZŐNEK, LEGALÁBB KILENCSZÁZ MÉRFÖLDES SEBESSÉGGEL FOGOK HALADNI – EZ ANNYI, MINT ÖTSZÁZHARMINC KERÉK. LEGYÉL BÁTOR, ALIGÁTOR, VISZLÁT, FAKABÁT. ÉN MONDOM NEKTEK, EZ A TISZTESSÉGES JÁTÉK SZELLEME, ÉRDEKES ÚJ BARÁTAIM. HA A LEGJOBB KÉRDÉSEITEKET A VÉGÉRE HAGYTÁTOK, AKKOR JOBBAN TESZITEK, HA MOST RÖGTÖN ELMONDJÁTOK ŐKET.

Hangjának félreérthetetlen kapzsiságától, attól a pőre vágytól, hogy hallhassa és megfejthesse legjobb találós kérdéseiket, mielőtt megölné őket, Susannah öregnek és fáradtnak érezte magát.

– Lehetséges, hogy nem lesz időm föltenni a legjobbakat – szólalt meg Roland közömbös, tűnődő hangon. – Igazán kár lenne, ugye?

Szünet következett – kurta, mégis több volt benne a tétovázás, mint mikor a számítógép a harcos fejtörőire válaszolgatott –, azután Blaine kuncogni kezdett. Susannah gyűlölte őrült hahotázását, de ennek a kuncogásnak az elnyűtt cinizmusától még inkább kilelte a hideg. Talán mert szinte normálisnak hangzott.

– HELYES, HARCOS. VITÉZ PRÓBÁLKOZÁS. DE TE NEM VAGY SEHEREZÁDÉ, MINT AHOGY EZEREGY ÉJSZAKÁNK SINCS A TANÁCSKOZÁSRA.

– Nem értelek. Nem ismerem ezt a Seherezádét.

– NEM SZÁMÍT. SUSANNAH FELVILÁGOSÍTHAT, HA IGAZÁN TUDNI AKAROD. TALÁN MÉG EDDIE IS. AZ A HELYZET, ROLAND, HOGY NEM VONZ A TOVÁBBI TALÁLÓS KÉRDÉSEK ÍGÉRETE. A LÚDÉRT KÜZDÜNK. JÖN TOPEKA, A LUDAT KI KELL ADNI, ÍGY VAGY ÚGY. MEGÉRTETTED?

Roland ismét végigsimította az arcát nyomorék jobbjával. Susannah ismét hallotta ujjbegyeinek apró sercegését a drótkemény borostán.

– Végig küzdünk. Senki sem lép vissza.

– HELYES. SENKI SEM LÉP VISSZA.

– Rendben, Blaine, végig küzdünk, senki sem lép vissza. Itt a következő.

– MINT MINDIG, MOST IS ÖRÖMMEL VÁROM.

Roland lenézett Jake-re. – Készítsd a tieidet, Jake; én csaknem végére értem az enyéimnek.

A fiú bólintott.

Alattuk erősödni kezdett a lassú-transz motorok hangja – düb-düb-düb lüktetését Susannah nem is annyira hallotta, inkább érezte állkapcsa ízületeiben, halántékában, csuklójának pulzuspontjain.

Semmi sem történik, hacsak nincs Jake könyvében valami, amivel megállítja, gondolta. Roland nem bírt megküzdeni Blaine-nel, és ezt ő is tudja. Szerintem már egy órája is tudta.

Blaine, percenként egyszer, minden pillanatban kétszer történek, de százezer év alatt egyszer sem. Mi vagyok?

Tehát folytatódik a verseny, látta be Susannah, Roland kérdez, Blaine egyre borzalmasabb sebességgel válaszol, habozás nélkül, mint egy mindent látó, mindent tudó istenség. Susannah összekulcsolta hideg ujjait az ölében, és figyelte, amint az izzó folt közeledik Topekához, a helyhez, ahol minden vágány véget ér, a helyhez, ahol az ő ka-tet-jük eljut a tisztásra. A Kutyák Vízesésére gondolt, hogyan emelkedtek ki a sziklák a mennydörgő fehér gomolyból a sötét, csillagokkal teli ég alatt; a szemükre gondolt.

Elektromos kék szemükre.

III. fejezet

AZ ÜNNEPI LÚD

1

Eddie Dean – aki nem sejtette, hogy Roland gondolataiban néha úgy szerepel, mint ka-mai, a ka bolondja – mindezt hallotta, és nem hallott semmit, mindezt látta, és nem látott semmit. Egyetlen dolog zökkentette ki azóta, hogy a fejtörőverseny amúgy istenigazából elkezdődött, mégpedig a Kutyák kőszeméből kicsapó láng; amikor fölemelte a kezét, hogy eltakarja a szemét a villámsorozat elől, a Sugár gádora jutott eszébe a Medve tisztásán, amelyhez ő hozzátapasztotta a fülét, és meghallotta a gépek távoli, álomszerű moraját.

Miközben figyelte a Kutyák fellobbanó szemét, és hallgatta, miként tölti fel Blaine ezzel az elektromossággal az akkumulátorait, hogy elég energiája legyen a végső rohanásra a Belső-Világon át, Eddie arra gondolt: Nem minden némult el a holtak csarnokaiban és a romlás termeiben. Pár cucc még mindig működik abból, amit az Öregek itt hagytak. Tulajdonképpen épp ez a rémítő, hát nem? De igen. Pontosan ez a rémítő.

Ezután eltöltött barátaival testben-lélekben egy kis időt, majd visszasüllyedt gondolataiba. Eddie el van szállva, mondta volna Henry. Hadd csinálja.

Mindegyre Jake-et látta, amint rácsap az acéllal a kovára; megengedte az agyának, hogy egy-két másodpercig időzzön a képnél, mint a méh az illatos virágnál, azután haladt tovább. Mert nem erre az emlékre volt szüksége; ez csak egy út volt ahhoz, amerre tartott, egy újabb ajtó, mint azok ott a Nyugati Tenger partján, vagy amelyet a földbe karcolt a beszélő körben, mielőtt áthúzták volna Jake-et... csak ez az ajtó az elméjében volt. Neki arra volt szüksége, ami ott volt az ajtó mögött, amit pedig most csinált, az... na szóval... a zárral totojázott.

Henry szókincsével élve: el volt szállva.

Bátyja többnyire rendszerint lehurrogta – mert Henry, mint Eddie végre belátta, félt az öccsétől és féltékeny volt rá –, de a fiú emlékezett egy olyan napra, amikor Henry valami elképesztően kedveset mondott. Illetve nem is kedveset, hanem döbbeneteset.

Jó néhányan ücsörögtek a sikátorban a Dahlie's mögött, egyesek cukorkát szopogattak, mások Kentet szívtak abból a csomagból, amit Jimmie Polino – ahogy ők hívták, Jimmie Polio, mert volt az a rendesen elbaszott dolog azzal a dongalábával – az anyja tükörasztalából újított. Henry természetesen cigarettázott.

Voltak bizonyos módjai annak, ahogy a dolgokat emlegették abban a bandában, amelyhez Henry (és mint öcs Eddie is) tartozott; ez volt nyomorúságos kis ka-tet-jük tolvajnyelve. Henry bandájában sohasem tángáltak el senkit, hanem kipicsázták. Sohasem jött össze egy lánnyal, hanem addig baszták a bigét, amíg sikított. Sohasem mátóztak be, hanem seggrészegek lettek, és sohasem mérkőztek egy másik bandával, hanem szarrá verték.

A vita aznap azon folyt, hogy ki kivel legyen párban egy esetleges szarrá verés során. Jimmie Polio (ő szólt először, mert ő hozta a cigarettát, amit Henry haverjai kurva koporsószögnek hívtak), Skipper Branniganre szavazott, mert mint mondta, Skipper nem fél senkitől. Egyszer, mesélte, bezabolt egy tanárra – a péntek esti össznépi bulin –, és a szart is kiverte belőle. Kipicsázta a KURVA LIK-ŐRT, ha értitek, hogy mondom. Ez az ő haverja, Skipper Brannigan.

Mindezt ők tisztelettel hallgatták, bólogattak, miközben szopogatták a cukrot, nyalták a nyalókát, szívták a Kentet. Mindenki tudta, hogy Skipper Brannigan hülye beszari, Jimmie pedig hazudik, de ezt senki sem mondta ki. Krisztusom, dehogy. Ha nem játsszák el, hogy megkajálják Polio dohos rizsáját, akkor senki sem fogja megjátszani, hogy elhiszi az övékét.

Tommy Fredericks inkább John Parellit választotta volna. Georgie Pratt viszont Drabnik Csabára szavazott, akit a Kurvára Őrült Magyarnak hívtak a fertályon. Frank Duganelli jelöltje Larry McCain volt, bár ő éppen a fiatalkorúak börtönében hűsölt; Larry kurvára frankó, állította Frank.

Ekkor került sorra Henry Dean. Azzal a komoly megfontolással latolgatta a kérdést, amit az megérdemelt, majd átkarolta meghökkent öccse vállát. Eddie, mondta. Az öcsém. Ő az én emberem.

Valamennyien hüledezve bámultak rá – leginkább maga Eddie. Az álla csaknem a derékszíját érintette. Azután Jimmie Polio azt mondta: Eredj már, Henry, ne szarozzál velünk! Ez komoly kérdés. Ki vigyáz a hátadra, amikor csőstül jön a szar?

Komoly vagyok, felelte Henry.

De miért Eddie? kérdezte Georgie Pratt, visszhangozva azt a kérdést, amelyet Eddie is föltett magának. Még egy papírzacskóból sem tudja kiverekedni magát. Ez egy nyuszi! Akkor mija francér?

Henry még egy kicsit gondolkodott – Eddie meggyőződése szerint nem azért, mintha nem tudta volna, hanem hogy meg tudja fogalmazni, azután azt válaszolta: Mert amikor Eddie olyan kurvára el van szállva, akkor még az ördögöt is rá tudja dumálni, hogy felszítsa a tüzet.

Ismét visszatért Jake, egyik emlék a másikra lépett. Jake kapirgálja az acéllal a kovát, szikrák pattannak a tábortűz gyújtósára, rövid életű szikrák, amelyek kihunynak, mielőtt meggyújtanák az ágakat.

Az ördögöt is rá tudja dumálni, hogy felszítsa a tüzet.

Vidd közelebb a kovát, mondta Roland, és most egy harmadik emlék bukkant föl, amikor odaértek Rolanddal egy ajtóhoz ott, ahol a part véget ért, a harcost láz perzselte, közel járt a halálhoz, rázkódott, mint a rumbatök, köhögött, kék bombázópilóta-szemét rászögezte Eddie-re, és azt mondta: Gyere kicsit közelebb, Eddie! Gyere már közelebb, az apád szerelmére!

Meg akart ragadni, gondolta Eddie. Hallotta, olyan elmosódottan, mintha egy olyan varázsajtón szűrődne át egy másik világból, ahogy Blaine kijelenti, miszerint megkezdődött a végjáték; ha mostanra tartogatták a legjobb találós kérdéseiket, akkor itt az idő, hogy előrukkoljanak. Még egy órájuk van.

Egy óra! Mindössze egy óra!

Az agya megpróbált ennél lehorgonyozni, de ő továbblökdöste. Valami folyt benne (legalábbis imádkozott, hogy így legyen), valami kétségbeesett asszociációs játék, és nem hagyhatta, hogy az egész gajra menjen a határidők, következmények és egyéb ilyen szarok miatt; ha tűri, akkor minden esélyét elveszíti. Valahogy olyan volt, mint megpillantani egy darab fát, amiből lehetett faragni íjat, csúzlit, talán egy kulcsot is, amely holmi elképzelhetetlen ajtót nyit. Bár nem lehetett sokat bámészkodni, legalábbis kezdetben. Ha megteszi, veszít. Szinte mintha úgy kellene faragnia, hogy háttal van a fadarabnak.

Érezte, hogy alatta felerősödik Blaine motorjainak hangja. Lelki szemeivel látta az acélnak csapódó kovát, lelki füleivel hallotta, amint Roland arra inti Jake-et, hogy tartsa közelebb. És ne üsd az acéllal, Jake, csak kapirgáld!

Miért vagyok itt? Ha nem ez az, amit akarok, akkor miért tér vissza mindig az agyam erre a helyre? Mert ennyire szállhatok el, hogy még kívül maradjak azon a zónán, ahol fáj. Tulajdonképpen csak közepes méretű fájdalom, de eszembe juttatja Henryt. Amit Henry mondott.

Azt mondta, még az ördögöt is rá tudom dumálni, hogy felszítsa a tüzet.

Igen. Mindig szerettem ezért. Ez nagy volt.

És Eddie most látta, amint Roland elmozdítja Jake acélt és kovát szorító két kezét, közelebb az aprófához. Jake ideges. Eddie láthatta rajta. Roland is. És hogy ellazítsa az idegeit, hogy kiverje a fejéből a tűzgyújtás felelősségét, Roland...

Föltett a srácnak egy találós kérdést.

Eddie Dean belefújt emlékezetének kulcslyukába. És ez alkalommal a zárnyelv elfordult.

2

A zöld pötty közeledett Topekához, és Jake most először érezte meg a rezgést... mintha az alattuk levő sín annyira tönkrement volna, hogy Blaine kiegyenlítői már nem tudnának megbirkózni a problémával. A rezgés érzése meghozta a sebességét is. A bárói kocsi fala és mennyezete még mindig őrizte átlátszatlanságát, de Jake-nek nem kellett látnia az összemosódottan elsuhanó tájat, anélkül is el tudta képzelni. Blaine teljes sebességgel vágtatott, végigvezetve az utolsó hangrobbanást a puszta földeken oda, ahol Belső-Világ véget ér. Jake a transzacél ütközőket is könnyedén el tudta képzelni az egysínű vasút pályájának végén. Sárga-fekete rézsútos csíkokat festettek rájuk. Fogalma sem volt, honnan veszi, mégis tudta, hogy igaza van.

– HUSZONÖT PERC – mondta Blaine önelégülten. – PRÓBÁLKOZOL ÚJRA, HARCOS?

– Inkább nem, Blaine. – Roland kimerültnek tűnt. – Végeztem veled; legyőztél. Jake?

Jake fölállt és szembefordult a térképpel. Odabent nagyon lassan, de nagyon keményen vert a szíve; mintha minden alkalommal ököllel húznának rá egy dobra. Csi a kisfiú lábai között kuporgott, és aggodalmasan nézett föl a gyerek arcába.

– Szervusz, Blaine – mondta Jake, és megnyalta a száját.

– SZERVUSZ, NEW YORK-I JAKE. – Gyengéd hang volt, talán mint egy kedves öreg szivaré, aki hébe-hóba gyerekeket csal be a bozótba és molesztálja őket. – ELMONDANÁL NEKEM NÉHÁNY TALÁLÓS KÉRDÉST A KÖNYVEDBŐL? KÖZÖS IDŐNK FOGYATKOZIK.

– Igen – felelte Jake. – Próbára teszlek ezekkel a rejtvényekkel. Felelj, hogyan értelmezed igazságukat, Blaine.

– EZT SZÉPEN MONDTAD, NEW YORK-I JAKE. ÚGY FOGOK CSELEKEDNI, AHOGY KÉRTED.

Jake kinyitotta a könyvet azon a helyen, ahová az ujját már bedugta. Tíz rejtvény. Tizenegy, ha Sámsonét is hozzászámolja, amelyet utolsónak szánt. Ha Blaine valamennyit megválaszolja (amit a gyerek most már valószínűnek tartott), akkor leül Roland mellé, Csit az ölébe veszi, és várja a véget. Végül is vannak más világok is.

– Figyelj, Blaine: két vége tél, közepe nyár, mi az?

– GERENDA – jött a válasz habozás nélkül.

– Élőn jársz, hallgat. Holton jársz, jajgat. Mi az?

– LEHULLOTT LEVELEK. – Semmi habozás.

Ha Jake valóban a szíve mélyén érezte, hogy a játék elveszett, akkor miért volt ilyen kétségbeesett, ilyen keserű, ilyen haragos?

Mert ő a rém, azért. Blaine CSAKUGYAN rém, és én szeretném beverni a képét, legalább egyszer. Azt hiszem, ehhez képest még az is csak második a kívánságlistámon, hogy megálljon.

Lapozott. Most már nagyon közel járt a Riddle-DeDum kitépett megfejtéseihez, érezte ujjai alatt az egyenetlen felületet. Nagyon közel járt a könyv végéhez. Aaron Deepneau-ra gondolt Az Elme Manhattani Vendéglőjéből, ő mondta, hogy bármikor visszajöhet egy sakkpartira, ja, és mellesleg az öreg dagi nagyon fincsi kávét főz. Gyilkos erővel söpört át rajta a honvágy. A lelkét is eladta volna, ha még egy pillantást vethetett volna New Yorkra; a mindenit, még akár azért is, hogy letüdőzze a Negyvenkettedik utca levegőjét csúcsforgalom idején!

Összeszedte magát, rátért a következő kérdésre.

– Smaragd és gyémánt vagyok, a Hold elhagyott. Megtalál a Nap, hamar föl is kap. Mi vagyok?

– HARMAT.

Még mindig friss. Még mindig nem habozik.

A zöld folt Topekához közeledett, egyre fogyott a távolság a térképen. Jake egyik találós kérdését mondta a másik után; Blaine valamennyit megválaszolta. Amikor a gyerek az utolsó oldalra lapozott, látta, hogy a szerző vagy a szerkesztő, vagy hogy hívják az ilyen könyvek összeállítóját, keretbe foglalt üzenetet hagyott neki: Reméljük, élvezted a képzeletnek és a logikának ezt az egyedülálló kombinációját, amit a REJTVÉNY jelent!

Én ugyan nem, gondolta Jake. Egy fikarcnyit sem élveztem, és remélem, megfulladsz. Mégis, amikor megnézte az üzenet fölötti kérdést, a remény vékony fonalát tapintotta. Ebben az esetben mintha tényleg a legjavát hagyták volna a végére.

A térképen a zöld pötty már csak ujjnyira volt Topekától.

– Siess már, Jake – mormolta Susannah.

– Blaine!

– IGEN, NEW YORK-I JAKE.

– Szárnyak nélkül szállok, szemek nélkül látok, karok nélkül kapaszkodok. Minden dúvadnál rémítőbb, minden ellennél erősebb vagyok. Ravasz, kegyetlen vagyok; végül mindenen én uralkodok. Mi vagyok?

A harcos fölnézett, kék szeme csillogott. Susannah már fordította volna várakozó arcát Jake-ről a térkép felé. Ám Blaine ugyanolyan villámgyorsan válaszolt, mint eddig: – A FÉRFI ÉS A NŐ KÉPZELETE.

Jake egy darabig fontolgatta, hogy vitatkozni fog, azután arra gondolt: Miért pocsékolnám az időnket? A válasz, mint minden helyes válasz, úgyszólván csaknem magától értetődőnek tűnt. – Köszönöm néked, Blaine, a válaszod helyes.

– ÉS TUDOM, HOGY AZ ÜNNEPI LÚD MÁR CSAKNEM AZ ENYÉM.: TIZENKILENC PERC ÉS ÖTVEN MÁSODPERC MARADT A VÉGÁLLOMÁSIG. VAN MÉG TALÁLÓS KÉRDÉSED, NEW YORK-I JAKE? VIZUÁLIS ÉRZÉKELŐIM SZERINT VÉGÉRE ÉRTÉL ANNAK A KÖNYVNEK, AMELYET, MEG KELL MONDANOM, NEM TALÁLTAM OLYAN JÓNAK, MINT REMÉLTEM.

– Kritizálni mindenki tud – suttogta Susannah. Letörölte a könnyet a szeme sarkából; a harcos, oda se nézve, megfogta a szabad kezét. Susannah megkapaszkodott a férfikézben.

– Igen, Blaine, van még egy – felelte Jake.

– KITŰNŐ.

– Az evőből étek jött ki, s az erősből édes jött ki.

– EZ A TALÁLÓS KÉRDÉS A JAKAB KIRÁLY BIBLIÁJAKÉNT ISMERT SZENT KÖNYV ÓTESTAMENTUMNAK NEVEZETT RÉSZÉBŐL SZÁRMAZIK. – Blaine mintha mulatott volna, és Jake érezte, hogy elszáll az utolsó reménye. Azt hitte, mindjárt elsírja magát, nem annyira félelmében, inkább kétségbeesésében. – SÁMSON, AZ ERŐS TETTE FÖL. AZ EVŐ AZ OROSZLÁN; AZ ÉDES A MÉZ, AMELYET AZ OROSZLÁN KOPONYÁJÁBA BEKÖLTÖZÖTT MÉHEK KÉSZÍTETTEK. A KÖVETKEZŐ? MÉG VAN TIZENNYOLC PERCED, JAKE.

A fiú megrázta a fejét. Elejtette a Riddle-De-Dumot, és elmosolyodott, amikor Csi szépen a fogai közé vette, azután fölnyújtotta hosszú nyakát, hogy a gyerek vegye át tőle. – Elmondtam valamennyit. Kész vagyok.

– AZT A MINDENIT, KIS MASINISZTÁM, MICSODA KÁR! – mondta Blaine. Jake a jelen körülmények között egészen elviselhetetlennek érezte ezt a vontatott John Wayne-utánzatot. – ÚGY TŰNIK, ÉN NYERTEM MEG AZT A LUDAT, HACSAK VALAKI MÁS NEM ÓHAJT MEGSZÓLALNI. MI VAN VELED, KÖZÉPFÖLDI CSI? VAN VALAMI TALÁLÓS KÉRDÉSED, KICSINY SZŐRMÓKUSOM?

– Csi! – felelte a szőrmókus, a szájában tartott könyvtől eltompult hangon. Jake, még mindig mosolyogva, elvette tőle, és leült Roland mellé, aki egyik kezével átkarolta.

– NEW YORK-I SUSANNAH?

A nő fel sem nézett, csak a fejét rázta. Megfordította Roland kezét, és gyengéden körülrajzolta ujjával a begyógyult csonkokat ott, ahol a két ujj volt.

– STEVEN FIA, ROLAND? EMLÉKSZEL MÉG MÁS ÜNNEPNAPI TALÁLÓS KÉRDÉSRE GILEÁDBÓL?

Roland is megrázta a fejét... és ekkor Jake látta, hogy Eddie Dean fölemeli az arcát. Különös mosoly ült az ajkán, fura fény égett a szemében, és a kisfiú hirtelen rájött, hogy a remény még most sem hagyta el. Hirtelen újra szirmot bontott az elméjében, vörösen, forrón, élénken. Mint... igen, mint egy rózsa.

– Blaine – szólalt meg Eddie halkan. Jake furcsán fojtottnak hallotta a hangját.

– TESSÉK, NEW YORK-I EDDIE. – Leplezetlen megvetés...

Nekem volna néhány kérdésem – mondta Eddie. – Csak hogy teljen az idő innen Topekáig, világos?

– Nem, döbbent rá Jake, Eddie hangja nem fojtott; inkább mintha nevetést nyeldekelne.

– SZÓLJ, NEW YORK-I EDDIE.

3

Eddie, miközben ült és Jake-et figyelte, ahogy végigfut az utolsó találós kérdéseken, azon tűnődött, amit Roland mesélt az ünnepi lúdról. Az agya innen visszatért Henryhez, A ponttól B pontig, a gondolattársítás varázslatával. Vagy ha zenben akarunk gondolkozni, a Trans Bird Airlinesszal: a libától a pulykáig. Egyszer beszélték Henryvel, hogy le kellene szokni a heroinról. Henry azt állította, nem csak az az egy módszer van, amikor egyik percről a másikra dobja az ember a szert, vagyis hideg pulyka lesz belőle; van egy másik is, a langyos pulyka. Eddie megkérdezte, hogy hívják a narkóst, aki épp most lőtt be magának egyet, és Henry helyből rávágta: Az a sült pulyka. Hogy mekkorát nevettek akkor... de most, olyan hosszú, különös idő után úgy rémlett, az ifjabb Dean testvért fogják megviccelni, nem is szólva az ifjabb Dean testvér barátairól. Úgy látom, nemsokára sült pulyka lesz valamennyiünkből.

Hacsak ki nem tudod fordítani önmagából.

Igen.

Akkor rajta, Eddie. Ez ismét Henrynek, agya régi lakójának a hangja volt, de most józanul, tisztán csengett. Mintha a barátja lett volna és nem az ellensége, mintha minden régi konfliktus lezárult volna, és elásták volna az összes régi csatabárdot. Nosza, dumáld rá az ördögöt, hogy rakja meg a tüzet! Kicsit talán fájni fog, de fájt már neked jobban is. A fene egye meg, én is jobban bántottalak, mégis túlélted. Ezt is túl fogod élni. Tudod, hová nézz.

Hát persze. Tábortűz melletti tanácskozásuk közben Jake-nek végre sikerült tüzet csiholnia. Roland egy találós kérdést adott fől neki, hogy ellazítsa, Jake szikrát pattintott a gyújtósba, azután körbeülték a tüzet, és beszélgettek. Beszélgettek, és találós kérdéseket fejtegettek.

Eddie tudott még mást is. Blaine sok száz találós kérdésre válaszolt, miközben délkeletnek haladtak a Sugár mentén, és a többiek azt hitték, hogy habozás nélkül felelt valamennyire. Maga Eddie is így vélte... de most, ahogy visszagondolt, rájött egy érdekes dologra: Blaine habozott.

Egyszer.

Be is pipult. Mint Roland.

A harcos, noha gyakran felidegesítette a fiú, egyetlen alkalommal mutatta ki igazán a haragját; ez a kulcsfaragás után volt, amikor Eddie majdnem megfulladt. Roland igyekezett leplezni haragjának mélységét – úgy tett, mintha egyszerű ingerültség lenne –, ám Eddie érezte, mi van emögött. Hosszú ideig élt együtt Henry Deannel, még mindig finoman rá volt hangolva a negatív érzelmekre. Fájt is neki, nem épp Roland haragja, hanem a lenézés, amely átszőtte ezt az indulatot. A lenézés mindig egyike volt Henry kedvenc fegyvereinek.

Miért ment át a halott gyerek az úton?, kérdezte Eddie. Mert hozzá volt kötve a csirkéhez, bruhahaha! Később, amikor azzal igyekezett megvédeni találós kérdését, hogy ízléstelen, de jó, Roland furcsamód olyasmit válaszolt, mint Blaine: Engem nem az ízlés érdekel. Ez értelmetlen, megfejthetetlen, azért hülye. A jó találós kérdés sohasem ilyen.

De amikor Jake nem adott fel több fejtörőt Blaine-nek, Eddie megértett valami csodálatos, felszabadító tényt: ki-ki maga dönti el, mi a jó. Mindig így volt, mindig így is lesz. Lehet az ember akár ezeréves, lőhet úgy, mint Buffalo Bill, a fogalma akkor is egyéni. Roland maga ismerte be, hogy sohasem tündökölt túlságosan a rejtvényfejtő játékban. Oktatója azt állította, túl mélyen gondolkodik; apja szerint hiányzott belőle a képzelet. Akármi volt is az oka, Gileádi Roland sohasem győzött az ünnepi fejtörőversenyen. Túlélte valamennyi kortársát, ami biztosan egyfajta díj, de sohasem vitte haza a jutalomlibát. Mindig gyorsabban rántottam fegyvert másoknál, de sohasem voltam túl jó a csavaros gondolkodásban.

Emlékezett rá, miként igyekezett megmagyarázni Rolandnak, hogy a viccek találós kérdések, amelyek arra szolgálnak, hogy segítsenek kifejleszteni ezt a gyakran elfelejtett képességet, de a harcos rá se hederített. Éppúgy, gondolta Eddie, mint a színvak, akinek a szivárványról mesélnek.

Eddie szerint Blaine-nek is gondjai lehetnek a csavaros gondolkodással.

Arra ocsúdott föl, amikor a gép azt kérdezte a többiektől, van-e még találós kérdésük. Még Csit is megkérdezte. Hallotta a gúnyt Blaine hangjában, de mennyire hallotta! Hát persze. Hiszen visszajött. Vissza a mesék zónájából. Visszajött, hogy lássa, rá tudja-e dumálni az ördögöt, hogy felszítsa a tüzet. Ez alkalommal nem segít a fegyver, de azért talán sikerülni fog. Talán sikerülni fog, mert...

Mert az elmémmel lövök. Az elmémmel. Segíts, Istenem, hogy lelőhessem ezt a dagadtra pöffedt számítógépet az elmémmel. Segíts, hogy kilőhessek a sarok mögül.

Blaine! – szólalt meg, majd amikor a számítógép jelezte, hogy hallja, így folytatta: – Nekem van néhány találós kérdésem. – Beszéd közben csodálatos dologra jött rá: vissza kellett fognia magát, hogy ne nevessen.

4

– SZÓLJ, NEW YORK-I EDDIE!

Nem volt ideje figyelmeztetni a többieket, hogy vigyázzanak, minden megtörténhet, de ahogy elnézte őket, nem is volt rá szükség. Eddie megfeledkezett róluk, minden figyelmével Blaine felé fordult.

– Mi az, ami gurul és legyez?

– A VÁROSI KUKÁSKOCSI, AHOGY EZT MÁR MONDTAM! – Csorgott a hangjából a helytelenítés – és undor? Igen, valószínűleg az. – OLYAN OSTOBA, NETÁN FIGYELMETLEN VAGY, HOGY MÁR NEM EMLÉKSZEL? EZ VOLT AZ ELSŐ TALÁLÓS KÉRDÉS, AMIT FÖLADTATOK.

Igen, gondolta Eddie. És valamennyien elnéztük – mert arra összpontosítottunk, hogy valami Roland múltjából vagy Jake könyvéből származó agyrepesztővel kényszerítsünk térdre –, hogy a verseny ezzel majdnem véget is ért.

Nem tetszett neked, Blaine?

– RENDKÍVÜL OSTOBÁNAK TALÁLTAM – ismerte be a gép. – TALÁN EZÉRT TETTED FÖL ÚJRA. HASONLÓ A HASONLÓNAK ÖRÜL, NEW YORK-I EDDIE, NEM IGAZ?

Eddie arca mosolygósan fölragyogott, és megfenyegette a térképet. – Fa vagy kő összetörheti a csontjaimat, de szavak sohasem fájnak. Vagy ahogy mifelénk szokták mondogatni: „A kutyák mögé sorolhatsz, de akkor sem veszítem el a dákómat, amelyikkel anyádat dugom.”

– Siess! – suttogta Jake. – Ha tudsz valamit tenni, akkor tedd meg!

Nem szereti a hülye kérdéseket – felelte Eddie. – Nem szereti a hülye játékokat. És mi tudtuk ezt. A Csu-csu Charlie-ból tudjuk. Mennyire mehetünk le hülyébe? A fene, abban a könyvben volt a válasz, nem a Riddle-De-Dum-ban, de nem vettük észre!

Eddie a másik találós kérdés után kutatott, amely Jake évzáró dolgozatában volt; megtalálta, föltette.

– Blaine: mikor nem ajtó az ajtó?

Ismét az a különös kattanás, először azóta, hogy Susannah megkérdezte, mi az, ami gurul és legyez; mint mikor az ember a nyelvével csettint. A szünet rövidebb volt ugyan, mint Susannah nyitó kérdése után, de azért szünet volt – Eddie hallotta. – TERMÉSZETESEN, AMIKOR RÉSNYIRE NYITVA ÁLL – felelte Blaine nyers, örömtelen hangon. – TIZENHÁROM PERC ÉS ÖT MÁSODPERC VAN HÁTRA A BEFEJEZÉSIG, NEW YORK-I EDDIE – ILYEN OSTOBA KÉRDÉSEKKEL A SZÁDON AKARSZ MEGHALNI? Eddie mereven ült, a térképet bámulta, és bár meleg patakokban csorgott a hátán az izzadság, ő mind szélesebben mosolygott.

– Ne vinnyogj, haver. Ha azt a kiváltságot akarod, hogy szétkenj bennünket a környéken, akkor viselj el néhány olyan találós kérdést, amelyek nem felelnek meg szabványlogikádnak.

– TE NEM BESZÉLHETSZ ÍGY VELEM!

– Mert különben? Megölsz? Ne röhögtess. Csak játssz. Belementél a játékba; ne hagyd abba. Halvány rózsaszín fény villant a térképen – Megharagítod! – jajongott Kis Blaine. – Ó, annyira megharagítod!

– Kopj le, öcsi – felelte Eddie, nem is gorombán, és amikor a rózsaszín izzás kihunyt, látni engedve a zöld foltot, amely már majdnem elérte Topekát, Eddie azt mondta: – Erre válaszolj, Blaine! Mi a különbség a koloratúr énekesnő és a rossz énekesnő között?

– EZ NEM MÉLTÓ A VERSENYÜNKHÖZ! NEM VÁLASZOLOK! – Az utolsó szónál Blaine hangja hallhatóan elmélyült, szakasztott, mint egy mutáló tizennégy éves kamaszé.

Roland szeme nemcsak csillogott, de valósággal égett. – Mit mondtál, Blaine? Szeretném pontosan érteni. Csak nem azt mondod, hogy föladtad?

– NEM, TERMÉSZETESEN NEM! DE...

– Akkor válaszolj, ha tudsz. Felelj a találós kérdésre.

– EZ NEM TALÁLÓS KÉRDÉS! – Blaine szinte bőgött. – EZ VICC, AMILYENEN OSTOBA GYERMEKEK VIHOGNAK A JÁTSZÓTÉREN!

– Válaszolj most rögtön, különben bejelentem, hogy vége a versenynek, és a mi ka-tet-ünk győzött – mondta Roland. A tekintélynek azt a szárazon magabiztos hangját használta, amit Eddie először Folyamút városában hallott tőle. – Felelned kell, mert panaszod oka az ostobaság, és nem a kölcsönösen lefektetett szabályok megszegése.

Újabb csettintés hallatszott, de ez alkalommal hangosabban, olyan hangosan, hogy Eddie összerezzent. Csi lesunyta a fülét. Ezt még hosszabb szünet követte; legalább három másodperc. Azután: – A KOLORATÚR ÉNEKESNŐ FENN ÉNEKEL, A ROSSZ ÉNEKESNŐ A FENÉNEK KELL. – Blaine morcosnak tűnt. – ISMÉT CSAK HANGZÁSBELI EGYBEESÉS! MÁR ATTÓL SZENNYESNEK ÉRZEM MAGAM, HOGY ILYEN BÁRGYÚ REJTVÉNYT KELL MEGFEJTENEM!

Eddie fölemelte jobbját, majd összedörzsölte hüvelyk- és mutatóujját.

– MIT AKAR EZ JELENTENI, OSTOBA TEREMTMÉNY?

– Ez a világ legkisebb hegedűje, amelyen azt játszom, hogy „Szívem bíbor pisit pumpál feléd” – mondta Eddie. Jake röhögőgörcsöt kapott. – De ne is törődj az olcsó New York-i humorral; térjünk vissza a versenyhez. Miért hord a rendőr derékszíjat?

A lámpák hunyorogni kezdtek a bárói kocsiban. Különös dolog történt a falakkal is; összevissza halványodtak, hirtelen kivilágosodtak, vissza-sötétedtek. Eddie látta ezt a szeme sarkából, és egy kicsit vígabban volt.

– Blaine! Válaszolj!

– Válaszolj! – csatlakozott Roland. – Felelj, különben kijelentem, hogy vége a versenynek, neked pedig meg kell tartanod az ígéretedet.

Valami megérintette Eddie könyökét. Lenézett és meglátta Susannah kicsi, formás kezét. Megfogta, megszorította, rámosolygott a nőre. Mosolyába remélhetőleg több önbizalom jutott, mint amennyit érzett. Meg fogják nyerni a versenyt, ez szinte biztos, de fogalma sem volt róla, hogy Blaine mitévő lesz ebben az esetben.

– HOGY... HOGY MEGTARTSA A NADRÁGJÁT?... – Blaine hangja megerősödött, kijelentő hangsúllyal megismételte a mondatot. – HOGY MEGTARTSA A NADRÁGJÁT. EZ A KÉRDÉS A TÚLZOTT EGYSZERŰSÍTÉSEN...

– Helyes. Jó volt, Blaine, de ne próbálkozz időhúzással, nem működik! A következő...

– RAGASZKODOM HOZZÁ, HOGY HAGYD ABBA EZEKET AZ OSTOBA...

– Akkor állítsd meg az egysínű vonatot! – válaszolta Eddie. – Ha ennyire zavar, akkor itt rögtön állítsd meg, és abbahagyom a kérdezést.

– NEM!

– Jól van, akkor folytatjuk. Mi van akkor, ha az ír a hóba lép?

Újabb csettintés, ez alkalommal olyan hangos, mintha egy tompa lándzsát döftek volna Eddie dobhártyájába. Öt másodperces szünet következett. Most már olyan közel járt a zöld pötty Topekához, hogy minden villanásnál neonként világította meg a feliratot. Majd jött a válasz: – TÉL.

A vicc megfejtését Eddie a Dahlie's mögötti sikátorban vagy valami hasonló találkozóhelyen hallotta először, de Blaine láthatólag megszenvedte, amíg belekényszerítette az agyát az ennek megfelelő csatornába; a bárói kocsi lámpái vadabbul villogtak, mint bármikor, a falakból halk zümmögés hallatszott, éppen az a hang, mint a sztereó erősítőé, mielőtt gajra menne.

Rózsaszín fény lobbant a térképen. – Hagyd abba! – kiáltotta Kis Blaine, de olyan reszketegen, mint valamelyik figura egy ócska Warner Bros-rajzfilmből. – Hagyd abba, megölöd!

Mégis mit gondolsz, ő mit akar tenni velünk, seggdugasz?, gondolta Eddie.

Fontolgatta, hogy megdobja Blaine-t az egyik olyan találós kérdéssel, amelyet Jake-nek tett föl akkor éjjel a tábortűz mellett – Zöld, száztonnás és az óceán fenekén él, mi az? Morbi Dög, a Nagy Zöld Bálna! –, de azután másképpen döntött. Még mélyebbre be akarta fúrni magát a logikai bakugrások sűrűjébe, mint amennyire lehet... és meg is tudja tenni. Ahhoz, hogy oltárian s folyamatosan megcucliztassa Blaine-t, nem nagyon kell szürreálisabbnak lennie, mondjuk, egy harmadikosnál, aki rendes gyűjteményt szedett össze nyalókás képekből. Mert akármennyi érzelmet képes utánozni egy dipoláris áramkör, mégiscsak az – számítógép. Már attól megroggyant az agya, hogy idáig követte Eddie-t a találós kérdések alkonyzónai birodalmába.

– Miért mennek az emberek ágyba, Blaine?

– MERT... MERT... AZ ISTENEK VERJENEK MEG, MERT...

Alattuk halk nyikorgás kezdődött, a bárói kocsi erősen jobbra-balra billent. Susannah fölsikoltott. Jake hirtelen a nő ölébe pottyant. A harcos mindkettejüket elkapta.

– MERT AZ ÁGY NEM MEGY ODA HOZZÁJUK, AZ ISTENEK VERJENEK MEG! KILENC PERC ÉS ÖTVEN MÁSODPERC!

– Add föl, Blaine – javasolta Eddie. – Hagyd abba, mielőtt végképpen szétverném az agyadat. Ha nem adod fel, ez fog történni. Mindketten tudjuk.

– NEM!

– Millió ilyenem van még! Egész életemben ilyeneket hallottam. Beleragadtak a fejembe, mint légy a légypapírra. Hé, úgy gyűjtöttem őket, mint egyesek a recepteket. Na, mit mondasz? Föladod?

– NEM! KILENC PERC ÉS HARMINC MÁSODPERC!

– Jól van, Blaine. Te akartad. Most jön a mazsola a kalácsvégben. Miért ment át a halott gyerek az úton? Az egysínű vasút ismét hatalmasat rándult; Eddie nem is értette, hogyan maradhatott meg a sínen ezután, de valahogy sikerült neki. Alattuk hangosabbá vált a csikorgás; a kocsi falai, padlója és mennyezete vadul lüktetni kezdett az átlátszóság és az átlátszatlanság között. Az egyik pillanatba körbezárta őket, a másikban szürke hajnali tájban rohantak, amely laposan és jellegtelenül húzódott a világot vízszintesen elfelező szemhatárig.

A hangosbeszélőkből most egy pánikba esett gyerek hangja hallatszott: – TUDOM, EGY PILLANAT, TUDOM, VISSZAKERESÉS FOLYAMATBAN! MINDEN LOGIKAI ÁRAMKÖR MŰKÖDIK...

– Válaszolj! – szólalt meg Roland.

– TÖBB IDŐRE VAN SZÜKSÉGEM! MEG KELL ADNOTDK EZT AZ IDŐT! – Most némi győzelem krákogott abban a megtört hangban. – A VÁLASZOKRA NEM JELÖLTÜNK KI IDŐHATÁRT, GILEÁDI ROLAND, GYŰLÖLETES HARCOS A MÚLTBÓL, AMELYNEK HALOTTNAK KELLETT VOLNA MARADNIA!

– Nem – helyeselt Roland –, csakugyan nem határoztuk meg az időt, ebben tökéletesen igazad van. De nem ölhetsz meg minket, amíg nem válaszoltál a kérdésre, Blaine, és Topeka egyre közelebb kerül. Válaszolj!

A bárói kocsi ismét átváltott láthatatlanságra. Eddie észrevette, hogy elvillan mellettük valami, egy magas, rozsdás gabonatároló; alig látta elég ideig ahhoz, hogy rájöjjön, mi is az. Most mérte csak föl, milyen ámokfutó sebességgel utaznák; legalább háromszáz kilométerrel gyorsabban, mint egy polgári repülőgép.

– Hagyjátok békén! – nyögött Kis Blaine. – Mondom, hogy megölitek! Megölitek!

Tán nem eztet akarta? – kérdezte Susannah Detta Walker hangján. – Hogy meghaljon? Aztat mondta. Nekünk egyébként nyóc. Te nem vagy olyan rossz, Kis Blaine, de még egy ilyen elbaszott világ is csak jobb lesz, ha a bratyód elmegy. Csak vigyen el minket oda, ahova igyekeztünk.

– Utolsó lehetőség – szólalt meg Roland. – Válaszolj, vagy mondj le a lúdról, Blaine!

– ÉN... ÉN... TE... TIZENHAT LOG HARMINCHÁROM... MINDEN KOSZINUSZ INDEX... ANTI... ANTI... ENNYI ÉV ALATT... SUGÁR... ÁRADAT... PÜTHAGOREUSOK... A KARTÉZIÁNUS LOGIKA... NEM TEHETEM... MEREM... EGY BARACK... EGYÉL EGY BARACKOT... ALLMAN TESTVÉREK... PATRICIA... KROKODIL ÉS VÉKONY MOSOLY... SZÁMLAPOK... TIK-TAK TIZENEGY, AZ EMBER A HOLDBAN ÁGYBA MEGY... INCESSAMENT... INCESSAMENT, MON CHER... A FEJEM... BLAINE... BLAINE MERÉSZKEDIK... BLAINE VÁLASZOLNI FOG... ÉN...

Blaine most egy kisgyerek hangján sivalkodott, áttért más nyelvekre, és énekelni kezdett. Eddie franciának vélte. Nem ismerte a szavakat, de mikor a dobok bevágtak, rögtön beugrott neki a dal: a „Velcro Fly” volt a Z.Z.Toptól.

Betört az üveg a térkép előtt. Egy pillanattal később maga a térkép is kirobbant a keretéből, feltárva a mögötte villogó fényeket és a nyomtatott áramkörök labirintusát. A fények a dobok ütemére lüktettek. Hirtelen kék villám lobbant, körbefutotta a térkép helyén keletkezett lyukat a falban, és feketére égette. Mélyebbről a fal mögül, Blaine tompa, golyóforma orra felől erős csikorgás hallatszott.

– Azért ment át az úton, mert hozzá volt kötve a csirkéhez, te drogos pöcs! – rikoltotta Eddie. Talpra ugrott és megindult a füstölgő nyílás felé, ahol valamikor a térkép volt. Susannah megragadta az inge hátulját, de Eddie alig érezte. Igazából azt se nagyon tudta, hol van. Elkapta a harci tűz, mindenét egyformán perzselte igaz lángjaival, kiégette a szemét, elszenesítette a szinapszisait, szent izzással pörkölte a szívét. Csak Blaine-t látta, és noha a hang mögötti elme már halálosan sérült volt, Eddie nem tudta elengedni a ravaszt: Az elmémmel lövök!

Mi a különbség a tű és az autó között? – tombolt Eddie. – Az autó tudja mondani, hogy tű-tű, de a tű nem tudja mondani, hogy autó-autó!

Düh és kínszenvedés keverékének iszonyú sikolya hallatszott a lyukból, ahol valaha a térkép volt. Kék tűznyelv követte, mintha a bárói kocsi elejében egy tűzokádó sárkány lihegne. Jake figyelmeztetően felkiáltott, de Eddie-nek nem volt szüksége rá; borotvapengék váltották fel a reflexeit. Lebukott, az elektromosság elszáguldott a jobb válla fölött, amitől azon az oldalon fölállt a tarkóján a haj. Előhúzta fegyverét – súlyos, 45-ös, kopott szantálfa agyú pisztoly volt, egyike a kettőnek, amelyeket Roland hozott ki Belső-Világ romjai közül. Továbbcsörtetett a kocsi eleje felé... és közben persze beszélt. Ahogy Roland mondta, Eddie még meghalni is beszéd közben fog. Ahogy az ő régi barátja, Cuthbert. Eddie számos rosszabb módját ismerte a halálnak, és csak egyet ismert jobbat.

– Felelj, Blaine, te ronda, szadista fasz! Ha már a rejtvényeknél tartunk, íme Napkelet legnagyobb rejtvénye! Mitől megy el a szamuráj a pucerájban? Érted? Nem? Azám babám! Ehhez mit szólsz? Mikor fél a nyúl? Ha kettévágják!

Elérte a lüktető téglalapot. Most fölemelte Roland fegyverét, és a bárói kocsit hirtelen mennydörgés töltötte be. Mind a hat golyót beleeresztette a lyukba, tenyerével hátrahúzva a kakast, ahogy Roland mutatta, és csak azt tudta, hogy igaza van, ez a helyes... ez a ka, a francba is, az a kurva ka, így zárja le az ember a dolgokat, ha harcos. Egy volt Roland törzséből, jó, a lelke valószínűleg a pokol legmélyebb bugyrába jut, és nem cseréli el Ázsia minden heroinjáért se.

– GYŰLÖLLEK! – sivítozta Blaine gyerekhangján. A szálkák eltűntek a hangjából; egyre puhább, kásásabb lett. – ÖRÖKRE GYŰLÖLNI FOGLAK!

– Nem a halál izgat, mi? – kérdezte Eddie. A térkép helyén levő lyukban elhalványultak a fények. Újabb kék tűz lobbant, de alig kellett hátrébb húzódnia, hogy elkerülje; a láng kicsi volt és gyenge. Blaine hamarosan éppen olyan halott lesz, mint Lud város Pubijai és Szürkéi. – A vereség izgat!

– GYŰLÖLL... ÖRRRRRR...

A szavak zümmögéssé olvadtak össze. A zümmögésből akadozó pufogásféle lett. Azután elhallgatott. Eddie körülnézett. Ott volt Roland, úgy tartva a karján Susannah-t, mint egy gyereket. A nő a combjaival kapaszkodott a harcos derekába. Másik oldalán Jake állt, sarkában Csivel.

Különös, perzselt szag áramlott a térkép helyén levő lyukból, amely valahogy mégsem volt kellemetlen. Eddie-nek az októberi avarégetéseket juttatta az eszébe. Máskülönben a lyuk halott és sötét volt, akár a hulla szeme. Minden fény kialudt.

Megfőtt a ludad, Blaine, gondolta Eddie, és a pulykád is megsült. Boldog elbaszott hálaadást!

5

Abbamaradt a sivítozás az egysínű vasút alatt. Elölről hallatszott még egy végső, csikorgó puffanás, azután ez is elhallgatott. Roland lába és csípője könnyedén előrelendült; kinyújtotta a kezét, hogy megtartsa magát. A teste a fejénél előbb tudta, mi történik: Blaine motorjai leálltak. A vonat most már csak gurul. De...

– Hátra! – mondta. – Leghátra! Gurulunk. Ha elég közel vagyunk Blaine végállomásához, akkor még mindig összetörhet minket.

Hátravezette őket Blaine üdvözlő jégszobrának tócsája mellett a kocsi végébe. – És annak ne menjetek a közelébe! – mutatott az apró dobogón álló hangszerre, amelyet mintha egy zongorából és egy csembalóból kereszteztek volna. – Elcsúszhat. Istenek, de szeretném látni, hol vagyunk! Feküdjetek le! A karotokat fonjátok a fejetek köré!

Úgy tettek, ahogy mondta. Maga Roland is így cselekedett. Hasalt, állát a királykék szőnyegre szorítva, behunyt szemmel, és azon töprengett, ami most történt.

– Bocsánatodért esedezem, Eddie – szólalt meg. – Lám, hogy forog a ka kereke! Valaha ugyanezt kértem Cuthbert barátomtól... és ugyanezen okból. Egyfajta vakság van bennem. Egyfajta gőgös vakság.

– Nem hinném, hogy bárminemű bocsánatkérésre lenne szükség – válaszolta Eddie. A hangján hallatszott, hogy kényelmetlenül érzi magát.

– De igen. Lenéztem a vicceidet. Most pedig megmentették az életünket. Bocsánatodért esedezem. Megfeledkeztem atyám arcáról.

– Nincs szükség semmiféle bocsánatkérésre, és nem feledkeztél meg senkinek az arcáról – válaszolta Eddie. – A természetedről nem tehetsz, Roland.

Ezt a harcos alaposan fontolóra vette, és rájött valamire, ami egyszerre volt csodálatos és félelmetes: ez a gondolat sohasem jutott eszébe. Egész életében egyszer sem. Hogy a ka rabja, azt apró gyerek kora óta tudta. De hogy a természetéé... a tulajdon természetéé.

Köszönöm, Eddie. Azt hiszem...

Mielőtt kimondhatta volna, mit gondol, Blaine, a Mono elérkezett az utolsó, keservesen csikorgó megállóhoz, és ők négyen, a Jake karjaiban csaholó Csivel együtt végigrepültek a bárói kocsin. A fülke eleje begörbült, Roland a vállával nekiütközött. A párnázás ellenére (a fal kárpitozva volt, és a tapintásából ítélve még valami ruganyos is lehetett alatta) a becsapódás elég erős volt, hogy elzsibbassza. A csillár előrelendült, kiszakadt a mennyezetből, teleszórta őket üveg csingilingikkel. Jake félregurult, épp időben téve szabaddá a terepet a lezuhanó csillárnak. A csembalózongora lerepült az emelvényéről, nekiment az egyik díványnak, felfordult, és fülsértő brrrrannnggg-ot hallatva elpihent. Az egysínű vonat jobbra dőlt, a harcos megfeszítette magát, hogy a testével takarja Jake-et és Susannah-t, ha teljesen felborulna. A kocsi visszabillent, a padló kissé ferde volt ugyan, de Blaine megállt.

Az út véget ért.

A harcos fölemelkedett. A válla még érzéketlen volt, de a karja megtartotta, és ez jó jel. Tőle balra felült Jake, és elbambult arccal szedegette az öléből az üveggyöngyöket. A másik oldalon Susannah az Eddie bal szeme alatti vágást törülgette. – Na szóval – mondta a harcos –, ki sér...

Robbanás hallatszott fölöttük, üres puff!; Rolandot azokra a petárdákra emlékeztette, amelyeket Cuthbert és Alain gyújtogatott néha, hogy heccből bedobálja a csatornákba meg a mosoda mögötti árnyékszékekbe. Egyszer Cuthbert a parittyájával lőtte ki őket. Az nem bolondozás volt, nem is gyerekcsíny. Az...

Susannah kurtán fölsikoltott – sokkal inkább meglepetésében, mint félelmében, gondolta a harcos –, azután párás nappali fény világított az arcukba. Jólesett. De még jobb volt a felrobbant vészkijáraton beáramló levegő: édesen illatozott az esőtől és a nedves földtől.

Szárazon kerepelt valami, és egy hágcsó – fokai mintha acélsodronyból készültek volna – tekeredett le egy fenti nyílásból.

– Először csillárt vágnak hozzád, azután ajtót mutatnak – morgott Eddie. Föltápászkodott, majd fölemelte Susannah-t. – Jól van, tudom, mikor vagyok nemkívánatos vendég. Húzzunk el, mint a vadlibák.

– Tetszik az ötlet. – A nő ismét megérintette a vágást Eddie arcán. A fiú megfogta az ujjait, megcsókolgatta, aztán azt kérte, ne piszkálja tovább a bibit.

– Jake! – szólalt meg a harcos. Jól vagy?

– Igen – válaszolt Jake. – És te, Csi?

– Csi!

– Úgy látom, ő is – mondta a gyerek. Fölemelte sérült kezét, és búsan nézte.

– Megint fáj? – kérdezte a harcos.

– Igen. Akármit csinált is vele Blaine, az elmúlt. De nem érdekel. Boldog vagyok, hogy élek.

– Igen. Az élet jó dolog. Mint az asztin. Maradt még valamennyi.

– Az aszpirinra gondolsz.

Roland bólintott. Ez egy csodapirula, de akkor is egyike azoknak a szavaknak Jake világából, amelyeket sohasem fog tudni helyesen kiejteni.

– Tíz doktor közül kilenc az Anacint ajánlaná, szívem – mondta Susannah. Jake csak bámult rá értetlenül. – Persze a te idődben már nem használták, ugye? Sebaj. Megérkeztünk, csibém, helyben és egyben vagyunk, és csak ez a fontos. – Átölelte a kisfiút, megcsókolta a szeme között, az orra hegyét, futó puszit lehelt a szájára. Jake elnevette magát, és rákvörösre pirult. – Itt és most, pillanatnyilag ez az egyetlen dolog számít ezen a világon.

6

– Az elsősegély várhat – közölte Eddie. Átölelte Jake vállát, és a hágcsóhoz vezette. – Tudod használni azt a kezedet mászás közben?

– Igen. De nem tudom magammal vinni Csit. Roland, hoznád?

– Persze. – Roland fölkapta a szőrmókust, és az inge alá gyömöszölte, mint amikor az aknában ereszkedtek a város alá Jake és Hasgató nyomában. Csi kikukkantott Jake-re fénylő aranygyűrűs szemével. – Indulj.

Jake mászni kezdett. Roland rögtön követte, így Csi érezhette a gyerek sarkának szagát, ha kinyújtotta hosszú nyakát.

– Suze, kell segítség? – érdeklődött Eddie.

– Hogy megmancsolhasd a ronda kezeddel az én szépen formált popsimat? Szó se nem lehet illesmirűl, fejér fijú! – Rákacsintott Eddie-re, és mászni kezdett, könnyedén húzva föl magát izmos karjaival, miközben lábcsonkjaival egyensúlyozott. Gyorsan haladt, de Eddie-hez képest nem elég gyorsan; a fiú fölnyúlt, és gyengéden belecsípett ott, ahol kellemesen esik a csípés. – Jaj a szüzességemnek! sikoltotta nevetve Susannah, és a szemét forgatta. Azután eltűnt. Eddie maradt csak a hágcsó tövében. Körülnézett a fényűző kocsiban, amelyről azt hitte, hogy ka-tet-jük koporsója lesz.

Megcsináltad, öcsém, mondta Henry. Begyújtottad a tüzet. Tudtam, hogy menni fog, nyavalyás. Emlékszel, mit mondtam azoknak a mocskoknak a Dahlie's mögött? Jimmie Poliónak és a többieknek? És hogy nevettek? De mégis megcsináltad. Rendesen kicakkoztad a pofáját.

Hát mindenképpen működött a dolog, gondolta Eddie, és öntudatlanul megérintette Roland pisztolyának agyát. Annyira legalábbis, hogy már megint megúszhassuk.

Két fokot kapaszkodott, azután lenézett. A bárói kocsi már halottnak tűnt. Sőt rég halottnak. Még egy alkotás egy világból, amely elmozdult.

Adios, Blaine – szólalt meg Eddie. – Viszlát, haver. És követte barátait a tetőbe vágott vészkijáraton át.

IV. fejezet

TOPEKA

1

Jake ott állt Blaine, a Mono kissé megdőlt tetején, és délkelet felé nézett a Sugár mentén. A szél hullámokban fújta hátra (mostanra meglehetősen hosszúra nőtt) haját a halántékáról és a homlokából. Szeme tágra nyílt meglepetésében.

Nem tudta, milyen látnivalóra számított – talán Lud kisebb és vidékiesebb változatára –, de amire nem számított, az ott magasodott a közeli park fái között. Zöld útjelző tábla volt (a tompa, szürke őszi ég előtt csak úgy virított a színe), rajta kék pajzs:

Roland csatlakozott a kisfiúhoz. Gyengéden kiemelte Csit az ingéből, és letette. A szőrmókus megszagolta Blaine rózsaszín tetejét, azután az egysínű vasút orra felé bámult. Ott a vonat lecsiszolt lövedék formáját gyűrött fém törte meg, amely fűrészfogas uszonyokban meredezett hátra. A mozdony orrából induló két sötét vágás, amelyek alig tíz méterre értek véget onnan, ahol Jake és Roland állt, párhuzamos vonalakat húzott a tetőre. Mindkettőnek a végéből sárga-fekete csíkosra festett, széles, lapos vasoszlop mutatott a magasba. Pontosan a bárói kocsi előtt álltak ki a vonatból. Jake-et kissé emlékeztették a focipálya kapuira.

– Ezeket az ütközőket emlegette, hogy nekik megy – mormolta Susannah.

Roland bólintott.

– Szerencsésen megúsztuk, mi, nagyfiú? Ha ez a vacak gyorsabban jön...

Ka – mondta Eddie a hátuk mögött. A hangján hallatszott, hogy mosolyog.

Roland bólintott. – Így igaz. Ka.

Jake levette a tekintetét a transzacél kapufákról, és ismét a tábla felé nézett. Félig-meddig meggyőzte magát, hogy úgyis eltűnt, vagy valami más van rajta (BELSŐ-VILÁGI VÁMÚT, vagy VIGYÁZAT, DÉMONOK!), de még mindig ott volt, és a felirata sem változott.

– Eddie! Susannah! Látjátok?

Megnézték, mit mutat a gyerek. Egy pillanatig – elég hosszú volt ahhoz, hogy Jake elkezdjen rémüldözni a hallucinálástól – egyikük sem szólt. Azután Eddie halkan azt mondta: – Mi a szent szar! Hazaértünk? És ha mi itt vagyunk, hol vannak a többiek? És ha valami Blaine-féle megállt Topekában – a mi Topekánkban, a kansasi Topekában –, akkor hogyhogy én nem láttam a Hatvan perc-ben?

– Mi az a Hatvan perc? – kérdezte Susannah. Elárnyékolta a szemét, és nézte délkeleten a jelet.

– Tévéműsor – adta meg a választ Eddie. – Úgy öttíz évvel csúsztál le róla. Öreg, fehér hapsik, nyakkendőben. Nem érdekes. Az a jel...

– Az tényleg Kansas – fejezte be a mondatot Susannah. – Úgy látom, a mi Kansasunk. – Kiszúrt egy másik jelet, amely alig látszott a fák fölött. Most addig mutogatta, amíg Jake, Eddie és Roland mind meg nem látták:

– Van Kansas a te világodban, Roland?

– Nincs – felelte Roland a feliratot nézve –, messze túl vagyunk annak a világnak a határain, amelyet én ismertem. Már javarészt túl voltam az általam ismert világ határán, mielőtt veletek találkoztam volna. Ez a hely...

Elnémult, félrehajtotta a fejét, mintha olyasmire fülelne, ami szinte alig hallható a távolság miatt. És az arca... Jake-nek nem tetszett ez az arckifejezés.

– Figyuzzatok, skacok! – ragyogott Eddie. – Ma Belső-Világ buggyant földrajzát fogjuk tanulmányozni! Tudjátok, fiúk-lányok, Belső-Világban New Yorkból indultok, utaztok délkeletnek Kansasig, azután tovább a Sugár mentén, amíg él nem éritek a Setét Tornyot... ami történetesen, zsupsz, mindennek a közepén meredezik. Először küzdelem óriás homárokkal! Azután utazás elmebeteg vonaton! Majd, miután meglátogattátok a büfénket egy-két kóla ügyében...

– Hallotok valamit? – szakította félbe Roland. – Bármelyikőtök?

Jake fülelt. Hallotta, amint a szél végigfésüli a fák lombját a közeli parkban – a levelek most kezdtek sárgulni –, és hallotta Csi körmeit, amint visszaszaladt feléjük a bárói kocsi tetején. Azután Csi megállt, úgyhogy még az a hang is...

Megmarkolták Jake karját. A gyerek ugrott egyet. Susannah volt az. Félrehajtotta a fejét, a szeme tágra nyílt. Eddie ugyancsak hallgatózott. Csi is; fülét fölmeresztette, a torka mélyéből vinnyogott.

Jake-nek libabőrös lett a karja, és ugyanakkor grimaszba húzta a száját. A hang, noha nagyon gyenge volt, ugyanolyan ingert váltott ki, mint mikor az ember citromba harap. Már hallott ilyet korábban. Valamikor öt-hat éves korában volt egy lökött a Central Parkban, aki zenésznek hitte magát... illetve sok olyan lökött akadt a parkban, akik zenésznek hitték magukat, de közülük az az egyetlen használt szerszámot hangszernek, akit Jake látott. Fölfelé fordított kalapja mellett tábla állt, rajta ez a felirat:

A VILÁG LEGNAGYOBB FŰRÉSZ-MUZSIKUSA! TISZTÁRA HAWAII, HÁT NEM? KÉREM, TÁMOGASSÁK MEGÉLHETÉSEMET!

A kisfiú Greta Shaw-val volt, amikor először találkozott az éneklő fűrésszel, és emlékezett rá, hogy szaporázta a lépést a házvezetőnő, amint elhaladtak mellette. A fűrészelő úgy ült, mint csellista egy szimfonikus zenekarban, csak éppen rozsdafoltos fűrész volt széttárt lábai között; Jake emlékezett rá, milyen komikus rémület ült Mrs. Shaw arcán, és hogy reszketett összeszorított ajka, mintha – igen, mintha épp akkor harapott volna citromba.

Ez a hang nem pontosan olyan volt, mint

(TISZTÁRA HAWAII, HÁT NEM?)

amit a parkbeli fickó adott a fűrészpenge rezgetésével, de nagyon hasonlított hozzá; ugyanaz a nyálkás, fémes reszketegség, amitől az ember úgy érzi, hogy koponyaüregei megtelnek, és a szeméből hamarosan patakzani fog a könny. Elölről hallatszana? A gyerek nem tudta volna megmondani. Úgy tűnt, mindenhonnan és sehonnan jön; ugyanakkor annyira halk volt, hogy a képzelet incselkedésének számlájára lehetett volna írni, ha a többiek nem...

– Vigyázzatok! – rikkantott Eddie. – Segítsetek, srácok! Azt hiszem, el fog ájulni!

Jake a harcos felé fordult és látta, hogy Roland arca olyan fehér, akár a juhsajt, a poros, színét vesztett ing fölött. A szeme nagy volt és üres. Szája sarka görcsösen remegett, mintha láthatatlan horog akadt volna bele.

– Jonas, Reynolds és Depape – jelentette ki. – A Nagy Koporsóvadászok. És ő. A Cöosról. Ők voltak. Ők voltak azok, akik...

Ahogy ott állt repedezett, poros bakancsában a vonat tetején, Roland megtántorodott. Az arcáról olyan nyomorúság áradt, amilyet Jake még sohasem látott. – Susan – suttogta. – Ó, kedvesem.

2

Elkapták, védőgyűrűt vontak köréje. A harcost égette a bűntudat és az önutálat. Mivel érdemelt ki ilyen lelkes védelmezőket? Mit tett, azonkívül hogy olyan kegyetlenül tépte ki őket ismert és megszokott életükből, ahogy az ember a kertjében tépi ki a földből a gazt?

Igyekezett megmondani nekik, hogy jól van, hátrébb léphetnek, minden rendben, de a szavak nem akartak jönni; az a szörnyű, reszketeg hang visszavitte sok évvel korábbra, a szakadékba, Hambrytól nyugatra. Depape, Reynolds és az öreg, sánta Jonas. Mégis, valamennyiük közül a hegyi asszonyt gyűlölte legjobban, az indulat olyan feketeségével, amelyre csak egy nagyon fiatal ember képes. Ó, de mi mást tehetett volna, mint hogy gyűlölje őket? A szíve megtört. Most, annyi évvel később, úgy tűnt, az emberi életnek az a legnagyobb szörnyűsége, hogy a tört szívek beforrhatnak.

Tüstént gyanús volt, hogy félrevezet,

E gúnyos-szemű, dér-vert nyomorék...

Miféle szavak? Kinek a verse?

Nem tudta, de azt igen, hogy az asszonyok is értenek a hazugsághoz; asszonyok, akik szökdécseltek, vigyorogtak és túl sokat láttak vizenyős vén szemük sarkából. Nem számít, ki írta a sorokat, a szavak igazak, ez az, ami számít. Gonoszságban sem Eldred Jonas, sem a hegyi banya nem érte el Marten méreteit – még Walterét sem –, de azért elég ördögiek voltak.

Azután később... a zsákutcában végződő szakadék a várostól nyugatra:.. az a hang... az, és a megsebzett emberek és lovak kiáltása... életében ez egyszer még a máskülönben fecsegő Cuthbert is elnémult.

De mindez régen volt, egy másik akkor-ban; itt és most a nyafogó hang vagy elnémult, vagy átmenetileg a hallásküszöb alá süllyedt. Bár fogják még hallani. A harcos éppúgy tisztában volt ezzel, mint azzal, hogy az út, amelyen haladnak, a kárhozatba vezet.

Fölnézett a többiekre, és kényszerítette magát, hogy mosolyogjon. Szája sarkában abbamaradt a remegés. Ez is valami.

– Jól vagyok – mondta. – De azért figyeljetek rám; nagyon közel van Belső-Világ határa, nagyon közel a Vég-Világ kezdete. Kalandunk első nagy szakasza véget ért. Jól csináltuk; nem feledkeztünk meg atyáink arcáról; együtt maradtunk, igazak voltunk egymáshoz. De most egy hasadáshoz értünk. Nagyon óvatosnak kell lennünk.

– Hasadáshoz? – kérdezte Jake, és riadtan körülnézett.

– Vannak helyek, ahol a létezés szövedéke majdhogynem teljesen elnyűvődött. Megnőtt a számuk, amióta a Setét Torony gyengül. Emlékeztek, mit láttunk magunk alatt, amikor elhagytuk Ludot?

Ünnepélyesen bólintottak, emlékezve a fekete üveggé olvadt talajra, a türkiz boszorkányfényben villódzó ősrégi kürtőkre, a lepedőnyi bőrszárnyakon vitorlázó, torz madárszörnyekre. Roland hirtelen nem bírta tovább, hogy ott ácsorognak körülötte, úgy nézve le rá, ahogy a népek szoktak a kocsmai verekedésben összenyaklott duhajokra.

Kezét nyújtotta barátai – új barátai felé. Eddie megmarkolta, és talpra segítette. A harcos összeszedte hatalmas akaraterejét, hogy ne támolyogjon, és megvetette a lábát.

– Ki volt Susan? – kérdezte Susannah. Homloka közepén a ránc elárulta, hogy gondterhelt, és valószínűleg nem csak a nevek véletlen egybeesése miatt.

Roland ránézett, azután Eddie-re, majd Jake-re, aki fél térdre ereszkedett, hogy megvakargassa Csi füle tövét.

– Elmesélem – ígérte –, de ez nem a megfelelő hely és idő.

– Mindig ezt mondod – válaszolta Susannah. – Igazán nem kellene így leráznod minket, nem gondolod?

Roland megcsóválta a fejét. – Hallani fogjátok a történetemet – legalábbis ezt a részét –, de nem ennek a fémhullának a tetején.

– Aha – szólt közbe Jake. – Mivel itt mintha egy döglött dinoszauruszon vagy ilyesmin játszadoznánk. Folyton arra gondolok, hogy Blaine új életre kel, és megint elkezd, hogy is mondjam, óberkodni velünk.

– Az a hang elhallgatott – folytatta Eddie. – Az, ami úgy szólt, mint egy hápogó pedálja.

– Engem arra az öreg pasira emlékeztetett, akit a Central Parkban szoktam látni – tette hozzá Jake.

– A fűrészes emberre? – kérdezte Susannah. Jake a meglepetéstől kerekre nyílt szemmel nézett föl rá.

A nő bólintott. – Csak amikor én láttam, még nem volt öreg. Nem csak a földrajz kiszámíthatatlan itt. Az idő is elég fura.

Eddie átkarolta a vállát és megszorította. – Ámen!

Susannah Roland felé fordult. A tekintete nem vádolt, de olyan egyenes és őszinte mérlegelés volt benne, hogy a harcos csak csodálni tudta. – Emlékeztetni foglak az ígéretedre, Roland. Tudni akarok arról a lányról, aki a nevemet viselte.

– Hallani fogsz róla – ismételte Roland. – De most másszunk le ennek a szörnyetegnek a hátáról.

3

Könnyebb volt mondani, mint megtenni. Blaine kicsit lejtősen pihent el a ludi Indóház szabadtéri változatában (amelynek egyik oldalán gyűrött rózsaszín fémszilánkok csíkja jelezte Blaine utolsó útjának végét), és a bárói kocsit legalább hét méter választotta el a betontól. Ha volt is itt olyan hágcsó, mint amelyik kényelmesen előgördült a vészkijáratból, az összenyomódott, amikor az ütközőknek vágódva megálltak.

Roland levette iszákját, beletúrt, és előhúzta a szarvasbőr hámot, amelyben Susannah-t cipelték, amikor a terep túl zötyögős lett a tolókocsinak. Legalább a tolókocsival nem kell bajlódniuk többé, elmélkedett a harcos; otthagyták, amikor eszeveszett rohanásban beszálltak Blaine-be.

– Minek az neked? – kérdezte Susannah rosszkedvűen. Mindig rosszkedvű volt a hangja, amikor meglátta ezt a hámot. Annyira azér nem rühellem aztat a hámot, mint azokat a sápatag ganékat odale Miss'ipibe, mondta egyszer Eddie-nek Detta Walker hangján, de néhanap ugyancsak közel járok hozzá, mézem.

Nyugi, Susannah Dean, nyugi – mondta halvány mosollyal a harcos. Szétcsatolta a hámot alkotó szíjak hálóját, félretette az ülésre szolgáló részt, azután összecsomózta a bőrcsíkokat. Régimódi szarvkötélboggal hozzáerősítette az utolsó jó kötéldarabját. Munka közben úgy fülelt a hasadék nyávogására, ahogyan az istendobokat hallgatták ők négyen; ahogy Eddie és ő figyelték, mikor kezdenek rá a homárszörnyek ügyvédi faggatózásaikra (Dad-a-csam? Did-a-csi? Dum-acsum?), ha éjszakánként kikászálódnak a partra. A ka egy kerék, gondolta. Vagy, ahogy Eddie szerette mondogatni, ami fordul, az megfordul újra. Amikor végzett a kötéllel, hurkot kötött a végére. Jake tökéletes bizalommal helyezte bele a lábát, egyik kezével megmarkolta a kötelet, Csit másik könyökhajlatába fogta. Az állat idegesen nézegetett, nyüszített, nyakát nyújtogatta, megnyalta a kisfiú arcát. – Ugye nem félsz? – kérdezte Jake a szőrmókust.

– Élsz! – vágta rá Csi, de azért elég nyugodt volt, miközben Roland és Eddie leeresztették a gyereket a bárói kocsi oldalán. A kötél nem volt elég hosszú ahhoz, hogy a földig érjen, de Jake-nek nem jelentett gondot, hogy kiszabadítsa a lábát, és másfél méternyit ugorjon. Letette Csit. A szőrmókus odébb kocogott, szimatolt, fölemelte a hátsó lábát a végállomás sarkánál. Megközelítőleg sem volt olyan pompázatos, mint Lud Indóháza, viszont olyan régimódi kinézete volt, amit Roland kedvelt: fehér deszkák, előrenyúló tető, palacserepekre emlékeztető magas, keskeny ablakok. Olyan western-külseje volt. A végállomás ajtósora fölötti táblára ezt az üzenetet írták aranyozott betűkkel:

ATCHISON, TOPEKA ÉS SANTA FÉ

Városok, vélte Roland. Az utolsó ismerősnek tűnt, nem volt egy Santa Fé Mejis báróságban? De ez visszavezette Susanhoz, a szépséges Susanhoz az ablakban, haja kibontva omlik a hátára, illata, mint a jázmin, a rózsa, a lonc és az öreg, édes széna, olyan illat, amelynek csupán vérszegény utánzatát mímelhette a hegyi jósda. Susan hanyatt fekszik és ünnepélyesen néz föl rá, azután elmosolyodik, kezét a tarkója alá teszi, amitől a melle megemelkedik, mintha az ő keze után vágyakozna.

Ha szeretsz, Roland, hát szeress... madár, medve, nyúl és hal...

...következő?

Eddie-re nézett, és minden akaraterejét összeszedte, hogy visszatérjen Susan Delgado idejéből. Hasadékok vannak itt Topekában, méghozzá mindenfélék. – Elmém elkóborolt, Eddie. Bocsánatodat kérem.

– Susannah a következő? Ezt kérdeztem.

Roland megrázta a fejét. – Te vagy a következő, Susannah utánad jön. Én maradok utolsónak.

– Fog menni? Mármint a kezed miatt meg minden.

– Nem lesz semmi baj.

Eddie bólintott, lábát beleakasztotta a hurokba. Amikor átjött Belső-Világba, Roland játszva leengedte volna akár nyolc ujjal is, de a fiú már hónapok óta nem drogozott, és felszedett úgy öt-hét kiló izmot. Roland boldogan elfogadta Susannah segítségét, és együtt leeresztették a fiút.

– Most kegyed, hölgyem – mondta Roland, és mosolygott. Mostanában természetesebbnek találta a mosolygást.

– Igen. – De csak állt, és az alsó ajkát harapdálta.

– Mi a baj?

A nő a hasához nyúlt, és úgy dörgölte, mintha fájna vagy görcsölne. Roland azt hitte, mindjárt szólni fog, de Susannah csak megcsóválta a fejét és annyit mondott: – Semmi.

– Ezt nem hiszem el. Miért dörgölöd a hasadat? Fáj? Megütötted, amikor megálltunk?

A nő úgy kapta el a kezét a tunikájától, mintha a köldöke alatti hús megégette volna. – Nem. Jól vagyok.

– Csakugyan?

Susannah-n látszott, hogy nagyon alaposan fontolóra veszi a kérdést. – Muszáj beszélnünk – mondta végül. – Tanácskozást kell tartanunk, ha így jobban tetszik. De az előbb igazad volt, Roland. Ez nem a megfelelő hely és idő.

– Mindnyájunkkal, vagy csak veled és Eddie-vel?

– Csak te meg én, Roland – felelte a nő, és bedugta lábcsonkját a hurokba. – Csak egy tyúk és egy kakas, legalábbis kezdetnek. Most pedig, ha lennél szíves leereszteni.

A harcos megtette, és összeráncolt szemöldökkel nézett a lány után. Remélte, hogy tévedett az első gondolatában, ami rögtön akkor jutott eszébe, hogy meglátta a kitartóan simogató kezet. Mert Susannah bent volt a beszélő körben, és az ott tanyázó démon elszórakozott vele, miközben Jake igyekezett átkelni a világok között. A démoni kapcsolat néha – gyakran – megváltoztatta a dolgokat.

Roland tapasztalatai szerint sohasem a jó irányba. Miután Eddie a derekánál fogva elkapta Susannah-t és leengedte a peronra, Roland visszahúzta a kötelet. Előrement az egyik ütközőhöz, amely belehasított a vonat lövedékforma orrába, és menet közben csúszóhurkot kötött a kötél végére. Rádobta az ütközőre, meghúzta (nagyon vigyázva, hogy ne rántsa balra), azután maga is leereszkedett a peronra, derékban meghajolva, bakancsnyomokat hagyva Blaine rózsaszín oldalán.

– Igazán kár, hogy elveszítjük a kötelet és a hámot – jegyezte meg Eddie, amikor a harcos leért melléje.

– Én nem sajnálom a hámot! – vágta rá Susannah. – Inkább mászok a kövezeten, amíg könyékig rágógumis nem lesz a karom!

– Semmit nem veszítettünk el – válaszolta Roland. Megfogta a nyersbőr lépőhurkot, és keményen balra rántotta. A kötél levált az ütközőről, Roland pedig villámgyorsan fölcsavarta.

– Ügyes trükk! – kiáltott Jake.

– Es! Ükk! – helyeselt Csi.

– Cort? – kérdezte Eddie.

– Cort – bólintott mosolyogva a harcos.

– A pokolbéli edző – mondta Eddie. – Jobb vagy nálam, Roland. Jobb vagy nálam.

4

Miközben az állomás belsejébe vezető ajtók felé mentek, újra felhangzott az a fojtott, nyálkás nyafogás. Rolandot mulattatta, hogy csapatának három tagja egyszerre fintorgatja az orrát és húzza el a száját; ettől sokkal inkább családra emlékeztettek, mint katet-re. Susannah a parkra mutatott. A táblák, amelyek kiálltak a fák közül, enyhén vibráltak, ahogy az rekkenő hőségben gyakran megesik.

– Ez a hasadástól van? – kérdezte Jake.

Roland bólintott.

– Meg tudjuk kerülni?

– Igen. A hasadások ugyanúgy veszedelmesek, mint a futóhomokos mocsarak és a saligok. Ismeritek őket?

– A futóhomokot igen – felelte Jake. – És amennyiben a saligok hosszú, zöld valamik nagy fogakkal, akkor őket is ismerjük.

– Pontosan ők azok.

Susannah megfordult, hogy egy utolsó pillantást vessen Blaine-re. – Semmi hülye kérdés, valamint semmi hülye játék. Ebben igaza volt a könyvnek. – Blaine-től visszafordította a tekintetét Roland felé. – Mi van ezzel a Beryl Evansszel, azzal az asszonnyal, aki a Csu-csu Charlie-t írta? Gondolod, hogy ő is hozzátartozik a dologhoz? Hogy talán még találkozhatunk is vele? Szeretnék neki köszönetet mondani. Eddie is így gondolja, de...

– Azt hiszem, lehetséges – válaszolta Roland –, de gondolni nem gondolom. Az én világom olyan, mint egy hatalmas hajó, amely elég közel süllyed el a parthoz, hogy a roncsok zömét partra sodorhassa a víz. Sok közte az elbűvölő, némelyik használható, ha a ka engedi, de azért egészében mégiscsak roncs. Haszontalan roncs. – Körülnézett. – Mint ez a hely.

– Ezt azért nem nevezném roncsnak – mondta Eddie. – Nézd az állomás festését! Kicsit rozsdás az ereszcsatornák alatt, de amennyire látom, sehol sem pergett le. – Megállt az ajtó előtt, ujjait végighúzta az egyik üvegtáblán. Világosan látszott a négy ujjnyom. – Poros, de nincs megrepedezve. Úgy saccolnám, hogy ebben az épületben nem volt karbantartás legalább... nyár eleje óta?

Rolandra nézett, aki vállat vont és bólintott. Csak fél füllel hallgatott a fiúra, és fél szívvel követte a beszélgetést. Énjének másik részét két dolog töltötte ki: figyelt a hasadás nyafogására, és távol tartotta magától az emlékeket, amelyek be akarták szippantani.

– Na és, Lud már századok óta romokban hever – jegyezte meg Susannah. – Ez a hely... lehet, hogy Topeka, lehet, hogy nem, de engem az Alkonyzónának azokra a kísérteties városkáira emlékeztet. Ti, fiúk, bizonyára nem emlékeztek rá...

– Én igen. – szólt Eddie és Jake tökéletesen egyszerre, azután összenéztek, és elnevették magukat. Eddie kinyújtotta a kezét, Jake a tenyerébe csapott.

– Még mindig szokták vetíteni – mondta Jake.

– Igen, folyton ismétlik – tette hozzá Eddie. – Rendszerint csődgondnokok támogatásával, akik úgy festenek, mint a rövid szőrű terrier. És igazad van, ez a hely nem olyan, mint Lud. Bár miért lenne? Ez nem Lud világa. Nem tudom, hol léptünk át, de... – Ismét a 70-es államközi műút kék táblájára mutatott, mintha az kétségtelenül bizonyítaná az igazát.

– De ha ez itt Topeka, akkor hol vannak az emberek? – kérdezte Susannah.

Eddie vállat vont, és fölemelte a két kezét – ki tudja?

Jake odaszorította a homlokát a középső ajtó üvegéhez, kezével két oldalról elárnyékolta a szemét, és bekukucskált. Pár másodpercig bámészkodott, aztán meglátott valamit, amitől gyorsan hátrahőkölt. – Ja-jaj! – mondta. – Nem csoda, hogy a város ilyen csöndes.

Roland mögéje lépett, és bekukkantott Jake feje fölött. Ő is elárnyékolta a szemét, hogy jobban lásson. Még mielőtt egyáltalán megnézte volna azt, amit a kisfiú látott, levont két következtetést. Az első az volt, hogy bár ez biztosan vasútállomás, nem igazán Blaine állomása... nem indóház, a második pedig az, hogy ez itt Eddie, Jake és Susannah világához tartozik... csak talán nem az ő idejükben.

A hasadás. Óvatosnak kell. lennünk.

Két holttest dőlt egymásnak a hosszú padokon, amelyek csaknem betöltötték a helyiséget; eltekintve ernyedt, ráncos arcuktól, megfeketedett kezüktől, akár duhajok is lehettek volna, akik elaludtak az állomáson egy fárasztó buli után, és lekésték a hazafelé tartó utolsó vonatot. Mögöttük a falon egy táblára azt írták: ÉRKEZÉS, alatta városok, faluk és báróságok nevei sorakoztak. DENVER volt az egyik. WICHITA a másik. OMAHA a harmadik. Valaha ismert egy Omaha nevű félszemű szerencsejátékost; a pókerasztal mellett halt meg, késsel a torkában. Hátravetett fejjel lépett ki az ösvényről a tisztásra, utolsó lélegzetével a mennyezetig fröccsentve a vért: Ebben a teremben (amelyre Roland ostoba és tunya elméje folyton postaállomásként gondolt, mintha holmi félig elfelejtett országút mellett lenne, olyan, mint amelyiken ő jutott el Tullba) szépséges, négyszegletes óra lógott a mennyezetről. A mutatói 4.14-et jeleztek, és a harcos úgy gondolta, hogy már sose mozdulnak meg többé. Szomorú gondolat volt... de hát ez egy szomorú világ. Több halottat nem látott, de tapasztalata azt sugallta, hogy ahol két halott van, ott valószínűleg lesz még négy is látótávolságon kívül. Vagy négy tucat.

– Bemegyünk? – kérdezte Eddie.

– Minek? – tiltakozott a harcos. – Semmi dolgunk itt; nem is fekszik a Sugár útjában.

– Kitűnő idegenvezető vagy – jegyezte meg savanyúan Eddie. – „Kérem maradjon itt mindenki, ne mászkáljanak el a...”

Jake most egy olyan kérdéssel szakította félbe, amelyet Roland nem értett. – Van valamelyikőtöknek egy negyed dollárja? – A kisfiú Eddie-t és Susannah-t nézte. Mellette szögletes fémdoboz állt, amire azt írták kék betűkkel:

A Topekai Futár

MINDEN MÁSNÁL JOBBAN BEMUTATJA KANSAST!

Az ÖN OTTHONI LAPJA! Olvassa mindennap!

Eddie derűsen megcsóválta a fejét. – Valahol minden aprómat elvesztettem. Valószínűleg famászás közben, közvetlenül mielőtt veled találkoztunk volna, amikor teljes gőzzel igyekeztem elkerülni, hogy egy robotmedve meguzsonnáljon. Bocs.

– Várj egy percet... várj csak egy percet... – Susannah kinyitotta a táskáját, és úgy turkált benne, hogy Roland minden gondja-baja ellenére szélesen elvigyorodott. Ez valahogy olyan bitangul nőies volt. Susannah megfordította a gyűrött papír zsebkendőket, kirázta őket, hogy lássa, nem akadt-e beléjük valami, előhalászott egy púderkompaktot, belenézett, visszapottyantotta, kiemelt egy fésűt, azt is visszapottyantotta...

Annyira elfoglalta a bogarászás, hogy azt sem látta, amikor Roland mögéje osont, kihúzza fegyverét a válltokból, amelyet ő készített Susannah-nak. Csak egyet lőtt. Susannah kurtát sikkantott, elejtette a táskáját, és a bal melle alatti üres fegyvertokhoz kapott.

– Penészvirág, rám hozod a frászt!

– Jobban vigyázz a fegyveredre, Susannah, különben legközelebb, ha valaki elemeli, a két szemed között lesz a lyuk, és nem a... mi ez, Jake? Valamilyen hírmondó berendezés? Vagy papírtartó?

– Mindkettő. – A kisfiú riadtnak látszott. Csi félútig visszaszaladt a peronon, és bizalmatlanul bámult Rolandra. Jake bedugta az ujját az újságtartó állvány zárjának közepén tátongó, golyó ütötte lyukba. Apró füstkacs göndörödött belőle.

– Rajta – biztatta Roland. – Nyisd ki.

Jake elfordította a zárat. Egy pillanatig ellenállt, azután valahol belül lepottyant egy zörgő fémdarab, és az ajtó kinyílt. A tartó üres volt, de a hátuljára azt írták: HA VALAMENNYI ÚJSÁG ELFOGYOTT, AKKOR KÉRJÜK, VEGYE KI A BEMUTATÓ PÉLDÁNYT. Jake kipiszkálta a lapot a dróthálóból. Valamennyien köréje gyűltek.

– Az isten szerelmére, mi...? – suttogta Susannah vádlón, ugyanakkor iszonyattal. – Mit jelent ez? Mi az isten történt itt?

Az újság címe alatt, a lap tetején fekete betűk ordítottak:

„TRIPS KAPITÁNY”, A SZUPERINFLUENZA

AKADÁLYTALANUL TOMBOL

A korm. tagjai valószínűleg külföldre menekültek

Topeka kórházai zsúfolásig betegekkel, haldoklókkal.

Milliók imádkoznak gyógyulásért

– Hangosan olvasd – rendelkezett Roland. – A ti nyelvetek szerinti betűkkel írták, amelyeket nem egészen értek, és én is alaposan ismerni akarom a történetet.

Jake Eddie-re nézett, aki türelmetlenül bólintott.

A kisfiú széthajtotta az újságot, föltárva egy pöttyökből összeálló képet (Roland már látott ilyet; „fottergráfiának” hívták), amely valamennyiüket megdöbbentette: lángokban álló várost ábrázolt egy tó partján. Azt írták alá: CLEVELANDBEN SENKI SEM OLTJA A TÜZET.

– Olvasd már, kölyök! – utasította Eddie.

Susannah nem szólt semmit; már elolvasta a történetet – amennyi abból a címlapon volt – a gyerek válla fölött. Jake megköszörülte a torkát, mert mintha hirtelen kiszáradt volna, és olvasni kezdett.

5

– Az aláírás szerint John Corcoran és az AP stábja jelenti. Ez azt jelenti, Roland, hogy egy csomó különböző ember dolgozott együtt. Szóval itt az áll „Amerika – talán az egész világ – legmélyebb válságát éli, amióta a Középnyugaton Csővég, Kaliforniában Trips Kapitány néven ismert szuperinfluenza tovább terjed.

Bár a halálozási arányt csak becsülni lehet, orvos szakértők minden képzeletet meghaladóan borzalmasnak mondják; egyedül az Egyesült Államok területén húsz-harmincmillió ember halt meg dr. Morris Hackfordnak, a topekai Szent Ferenc Kórház és Egészségügyi Központ orvosának becslése szerint. A testeket krematóriumokban, gyári kazánokban, szemétégetőkben hamvasztják el a kaliforniai Los Angelestől a massachusettsi Bostonig.

Itt Topekában azoknak a hátramaradottaknak, akik még elég jól érzik magukat, és van hozzá kellő erejük, az alábbi három hely valamelyikére kell vinniük halottaikat: az Oakland Biliárd Parktól északra levő hulladékgyűjtőbe, a Heartland Park futópályájánál található gödörhöz, illetve a Hatvanegyedik utcától délnyugatra, a Forbes Fieldtől keletre eső töltéshez. A töltést a Berryton Road felől lehet megközelíteni; forrásaink szerint Kaliforniát eltorlaszolják az autóroncsok és a légierő legalább egy lezuhant szállítógépe.”

Jake rémülten pillantott föl barátaira, mögöttük a néma vasútállomásra, azután ismét belenézett az újságba.

„Dr. April Montoya, a Stormont-Vail Körzeti Egészségügyi Központból rámutat, hogy akármilyen rémítő a halálozási arány, csupán része ennek a szörnyű történetnek. »Minden személyre, aki mostanáig meghalt ebben az újfajta influenzában, közölte Montoya, másik hat, de talán tucatnál is több olyan ember jut, aki betegen fekszik otthonában. És amennyire eddig képesek voltuk megállapítani, a gyógyulási arány zéró.« Köhögött, majd azt mondta riporterünknek: »Ami engem illet, semmit nem tervezek a hétvégére.«

Egyéb helyi hírek:

Minden kereskedelmi járatot töröltek a Forbeson és a Philip Billardon.

A vasúti forgalom szünetel, nem csupán Topekában, de egész Kansasban. A Gage sugárúti pályaudvart további intézkedésig lezárták.

További intézkedésig ugyancsak bezárták az összes topekai iskolát. Ez vonatkozik a 437, 345, 450 (Sónimagaslatok), 372 és 501 (Topeka belváros) kerületekre. Ugyancsak bezárt az Evangélikus és a Műszaki Főiskola, valamint a lawrence-i Kansas Egyetem.

A topekaiak részleges vagy akár teljes áramszünetre számíthatnak a következő hetekben. A Kansasi Áramszolgáltató Vállalat bejelentette, hogy Wamegóban »lassan lekapcsolják« a Kaw-folyó Atomerőművet. Noha a Kaw sajtóosztályáról senki sem válaszolt újságírónk hívására, egy magnóra vett szöveg szerint nincs vészhelyzet, ez kizárólag óvintézkedés. A Kaw, közli befejezésül a magnóra vett üzenet, akkor fog üzemelni ismét, ha »a jelenlegi válság elmúlik«. A megnyugtatónak szánt nyilatkozatot javarészt semmissé teszik a rögzített szöveg zárszavai, mert nem azt mondja, hogy »Viszontlátásra«, vagy »Köszönjük, hogy felhívott«, hanem azt: »Isten át fog segíteni bennünket a megpróbáltatás e napjain.«”

Jake szünetet tartott, majd lapozott: a történet a következő oldalon folytatódott, ahol több kép is volt: egy kiégett, felfordult kamion a kansasi természettudományi múzeum lépcsőjén; egymásba érő gépkocsik dugója a friscói Golden Gate hídon; hullahegyek a Times Square-en.

Susannah látta, hogy az egyik egy lámpaoszlopról lóg, s ez felébresztette benne a lidércnyomásos emlékeket abból az időből, amikor Lud város Indóháza felé loholtak Eddie-vel, miután elváltak a harcostól; eszébe jutott Luster, Wilson, Jeeves és Maud. Amikor az istendobok megszólaltak, Táncos köve került elő a kalapból, mondta Maud, és mi elküldtük táncolni. Amin persze azt értette, hogy fellógatták. Mint ahogy láthatólag ugyanezt művelték némelyek a drága öreg New Yorkban is. Ha eléggé elfajulnak a dolgok, mindig akad kötél a lincseléshez.

Visszhangok. Most minden visszhangzott. Ugráltak ide-oda a világok között, nem enyésztek el, ahogy rendes visszhangokhoz illik, hanem erősödtek, még borzalmasabbak lettek. Akár az istendobok, gondolta Susannah, és megborzongott.

„Országos szinten, olvasta Jake, egyre erősödik az a meggyőződés, hogy az ország vezetői, miután tagadták a szuperinfluenza létezését az első napokban, amikor a karanténintézkedéseknek még lett volna némi hatásuk, elmenekültek atomháború esetére épített föld alatti óvóhelyeikre. Bush alelnöknek, a Reagan kormányzat kulcsemberének negyvennyolc órája nyoma veszett. Magát Reagant vasárnap reggel látták utoljára, amikor istentiszteleten vett részt San Simeonban a Green Valley metodista templomban.

»Bevették magukat a bunkerbe, mint Hitler és a többi náci csatornapatkány a második világháború végén«, nyilatkozta Steve Sloan képviselő. Amikor megkérdeztük, van-e kifogása ellene, ha név szerint idézzük, Kansas első időszakát töltő republikánus képviselője csak nevetett, és azt válaszolta: »Miért lenne? Én magam is kiadósan elkaptam. Jövő héten már csak por leszek a szélben.«

Clevelandban, Indianapolisban és Terre Haute-ban tovább tombolnak a valószínűleg szándékos gyújtogatás okozta tüzek.

A Cincinnati Riverfront Stadion közelében bekövetkezett hatalmas robbanás nem nukleáris természetű, mint eleinte tartottak tőle, inkább a természetes úton összegyűlt gáz lobbant be hanyagság...”

Jake elejtette az újságot. Egy szélroham fölkapta és végigkergette a peronon, közben szétszálazta a néhány összehajtott papírlapot. Csi kinyújtott nyakkal, röptében kapta el az egyiket. Szájában a papírdarabbal úgy kocogott oda Jake-hez, mint engedelmes kutya a bottal.

– Nem, Csi, nem kérem – mondta Jake. Olyan volt a hangja, mint egy nagyon kicsi, nagyon beteg gyereké.

– Legalább tudjuk, hová lettek az emberek – jegyezte meg Susannah. Lehajolt, és elvette a szőrmókustól a papírt. Az utolsó két oldal volt, csupa gyászjelentés, olyan apró betűkkel nyomva, amilyeneket a nő még sohasem látott. Semmi kép, sem a halál oka, sem hogy mikor lesz a temetés. Csak annyi, hogy meghalt valaki, gyászolja ez meg az, elhunyt amaz, gyászolja Jancsi és Juliska, elment emez, gyászolja az meg ez. És mindez apró, nem is teljesen egyforma betűkkel. A betűk egyenetlensége győzte meg Susannah-t arról, hogy mindez nem álom.

Mennyire igyekeztek még a végén is, hogy megadják a halottaknak a végtisztességet, gondolta, és valami elszorította a torkát. Milyen keményen igyekeztek!

Összecsukta a negyedív lapot, és megnézte a hátulját, a Topekai Futár utolsó oldalát. A szomorú szemű Jézus Krisztust ábrázolta, kitárt karokkal, töviskoronától sebzett homlokkal. Alá két szikár szót nyomtattak hatalmas betűkkel:

KÖNYÖRÖGJ ÉRETTÜNK

Susannah vádlón nézett Eddie-re. Odaadta neki az újságot, barna ujjával megkocogtatva a lap tetején a dátumot. 1986. június 24-e volt. Eddie ezután egy évvel hivatott el a harcos világába.

A fiú hosszú ideig szorongatta a papírt, ujjai ide-oda jártak a dátumon, mintha ezzel változtathatna a dolgon. Majd fölnézett, és megrázta a fejét. – Nem. Nem tudom megmagyarázni ezt a várost, ezt az újságot, vagy a halottakat az állomáson; egyet azonban mondhatok neked: amikor én eljöttem, New Yorkban a legnagyobb rendben mentek a dolgok. Nem igaz, Roland?

A harcos kicsit savanyúan nézett. – Szerintem a te városodban semmi sem volt rendjén, de az embereken, akik ott éltek, nem látszott, hogy egy ilyen ragály túlélői lennének, de nem ám.

– Volt valami légionárius nevű betegség – töprengett Eddie. – Meg persze az AIDS...

– Az valami nemi baj, ugye? – kérdezte Susannah. – Amit a buzik és a kábítószeresek terjesztenek?

– Igen, de az én időmben nem volt valami udvarias dolog buzinak hívni a melegeket – közölte Eddie. Megpróbálkozott egy mosollyal, de olyan merevnek, természetellenesnek érezte az arcát, hogy inkább hagyta az egészet.

– Akkor ez... ez nem is történt meg soha – mondta Jake, óvatosan megérintve Krisztus arcát az újság hátsó oldalán.

– De megtörtént – bólintott Roland –, június-vetés havában, az ezerkilencszáznyolcvanhatos évben. És itt vagyunk mi, a járvány után. Ha Eddie jól mérte fel az eltelt időt, akkor ez a „szuperinfluenza” az elmúlt június-vetés havában történt. Mi pedig itt vagyunk a kansasi Topekában, a nyolcvanhatos év aratás havában. Ez a mikor. Ami a hol-t illeti, annyit tudunk, hogy nem Eddie-ében. Lehet a tied, Susannah, vagy a tied Jake, mert hamarabb elhagytátok a világotokat, még mielőtt ez elkezdődött. – Megkocogtatta a keltezést, és Jake-re nézett. – Egyszer mondtál nekem valamit. Kétlem, hogy emlékeznél rá, de én nem felejtettem el; ez volt a legfontosabb, amit valaha mondtak nekem: „Menjen hát, vannak még más világok is!”

– És más találós kérdések – tette hozzá fanyarul Eddie.

– Talán nem tény, hogy Jake Chambers egyszer meghalt, és most itt áll előttünk élve, egészségesen? Vagy talán kételkedtek a történetemben, hogy meghalt a hegyek alatt? Hogy időről időre kételkedtetek a becsületességemben, azt tudom. És feltételezem, megvoltak rá az okaitok.

Eddie végiggondolta a dolgot, azután megrázta a fejét. – Te hazudsz, ha a céljaid megkövetelik, de amikor Jake-ről beszéltél, túlságosan ki voltál akadva ahhoz, hogy képes lettél volna bármi mást mondani az igazságon kívül.

Roland meghökkenten tapasztalta, hogy fáj neki, amit Eddie mondott – Hazudsz, ha a céljaid megkövetelik –, de folytatta, amit elkezdett. Végül is alapjában véve ez volt az igazság.

– Visszamentünk az idő tavához, és kihúztuk onnan, mielőtt megfulladt volna.

Te húztad ki – helyesbített Eddie.

– Te pedig segítettél – vágta rá a harcos –, már csak azzal is, hogy engem életben tartottál, de most hagyjuk ezt. Ez mellékes. Fontosabb, hogy számos lehetséges világ van, és végtelen számú ajtó vezet beléjük. Ez az egyik közülük, a hasadás, amit hallottunk, az egyik ilyen ajtó... csak sokkal nagyobb, mint amelyeket a parton találtunk.

Milyen nagy? – érdeklődött Eddie. – Mint egy raktárajtó, vagy mint maga a raktár?

Roland megrázta a fejét, égnek emelte a kezét – ki tudja?

Ez a hasadás – szólalt meg Susannah. – Nem csupán a közelében voltunk, ugye? Keresztüljöttünk rajta. Így jutottunk ide, Topekának ebbe a változatába.

– Meglehet – bólintott Roland. – Nem volt valamilyen különös érzésetek? Szédülés, futó hányinger? A fejüket rázták. Csi, aki feszülten leste Jake-et, ugyancsak megrázta a fejét.

– Nem – összegezte Roland, mintha erre számított volna. – De hát a találós kérdésekre összpontosítottunk.

– Arra koncentráltunk, hogy ne haljunk meg – morgott Eddie.

– Igen. Így lehet, hogy keresztülmentünk rajta, és észre sem vettük. Mindenesetre, ezek a hasadások nem természetes eredetűek – fekélyek a létezés bőrén, azért létezhetnek, mert a dolgok elromlottak. Minden világban.

– Mert baj van a Setét Torony körül – tette hozzá Eddie.

Roland bólintott. – És még ha ez a hely – ez a mikor, ez a hol – most nem a ti világotok ka-ja, még azzá válhat. Mert elharapózhat ez a járvány, vagy mások, amelyek még ennél is rosszabbak. Mint ahogy a hasadások is tovább gyarapodnak, méretben és számban egyaránt. A Torony keresésével töltött éveimben legalább féltucatnyit láttam, és talán két tucat másikat hallottam. Az első... az elsővel, amelyet láttam, még nagyon fiatalon találkoztam. Egy Hambry nevű kisváros mellett. – Ismét megdörgölte az arcát, és nem lepte meg, hogy izzadságot érez a borosták között. Szeress, Roland. Ha szeretsz, hát szeress.

Akármi történt is velünk, kilökött bennünket a világodból, Roland – szólalt meg Jake. – Kiestünk a Sugárból is. Nézzétek! – Az égre mutatott. A felhők lassan úsztak fölöttük, de már nem abba az irányba, amerre Blaine összezúzott orra mutatott. A délkelet még mindig délkelet volt, de a Sugár, amelynek követését annyira megszokták, nyomtalanul eltűnt.

– Na és, számít? – kérdezte Eddie. – Mármint a Sugár eltűnhetett, de a Torony minden világban létezik, nem?

– De igen – bólintott Roland –, csak talán nem elérhető minden világból.

Egy évvel azelőtt, hogy megkezdte volna csodálatos és kielégítő hernyósi pályafutását, Eddie rövid és nem túl sikeres próbát tett a biciklis üzenetközvetítéssel. Most eszébe jutottak bizonyos irodai liftek, amelyekben megfordult fullajtárként, főképpen bankok és beruházó cégek háztömbjei. Voltak meghatározott emeletek, ahol az ember nem tudta megállítani a liftet, hogy kiszállhasson, csak ha volt nála egy különleges kártya, amelyet végighúzott a szám melletti nyílásban. Amikor a lift egy ilyen lezárt emelethez ért, a világító táblán egy X jelent meg a szám helyén.

– Azt hiszem – mondta Roland –, újra meg kell keresnünk a Sugarat.

– Semmi kétség – bólintott Eddie. – Menjünk máris. – Tett néhány lépést, azután visszanézett Rolandra, fölvonta egyik szemöldökét. – Merre?

Amerre indultunk – válaszolta Roland, mintha mi sem lenne nyilvánvalóbb, azzal poros, repedezett bakancsában elballagott Eddie mellett az út másik oldala, a park irányába.

V. fejezet

ORSZÁGÚTI BULI

1

Roland leballagott a peron végébe, miközben rózsaszín fémszilánkokat rugdosott félre az útjából. A lépcsőnél megállt, és borúsan nézett hátra. – Újabb halottak. Készüljetek fel rájuk.

– De ugye... öö... nem folyósak? – kérdezte Jake.

Roland összevonta a szemöldökét, azután felderült az arca, amikor megértette, mire gondol a gyerek. – Nem. Nem folyósak. Szárazak.

– Akkor jó. – mondta Jake, de azért odanyújtotta a kezét Susannah-nak, akit egyelőre Eddie vitt a karján. A nő rámosolygott, és megfogta a kisfiú kezét. Az állomás melletti parkolóhoz vezető lépcső tövében fél tucat holttest hevert, mint összerakott asztag. Két nő volt, három férfi, a hatodik gyermek, babakocsiban. A napsütésben, esőben, hőségben töltött nyár (nem is szólva az erre vetődő kóbor macskákról, mosómedvékről, patkányokról), inka piramisban talált gyermekmúmia különös, misztikus bölcsességével ruházta föl a picit. Jake véleménye szerint fiú volt valaha, napszítta kék szereléséből ítélve, de ezt nem lehetett biztosra tudni. Szem és ajak nélküli, porszürkére fakult arca új értelmet adott a tréfának: miért ment át a halott gyerek az úton? Mert hozzá volt kötve a szuperinfluenzához!

A baba még így is jobb állapotban vészelte át Topekában a járvány utáni üres hónapokat, mint a körülötte heverő felnőttek. Azok alig voltak többek hajas csontvázaknál. Az egyik férfi egy vékony bőrrel bevont, kusza csontgubanccal, amelyek valaha ujjak voltak, egy olyan Samsonite bőrönd fogantyúját markolta, amilyeneket Jake szülei is használtak. A csecsemőhöz (valamennyiükhöz) hasonlóan neki is hiányzott a szeme; nagy, sötét üregek bámultak Jake-re. Alattuk elszíntelenedett fogak füzére vigyorgott kötekedőn. Mi tartott ilyen sokáig, öcsi?, mintha ezt kérdezte volna a halott ember, aki még mindig szorongatta a bőröndjét. Már vártunk rád, és olyan hosszú, forró volt ez a nyár!

Mit reméltetek, hová mehettek?, töprengett Jake. Mit gondoltatok, hol a búbánatos fenében lehetnétek biztonságban? Des Moines-ban? Sioux Cityben? Fargóban? A Holdon?

Lementek a lépcsőn, elöl Roland, mögötte a többiek, Jake még mindig Susannah kezét fogva, sarkában Csivel. A hosszú testű szőrmókus mintha minden fokot két szakaszban tett volna meg, akár a dupla kamion a kanyart.

– Lassíts, Roland! – szólalt meg Eddie. – Meg akarom nézni a kripliparkolót, mielőtt továbbmennénk. Talán szerencsénk lesz.

– Kripliparkoló? – szólalt meg Susannah. – Mi az?

Jake vállat vont. Nem tudta. Roland sem.

Susannah Eddie-re pillantott. – Csak azért kérdem, cukorfalat, mert egy kicsit kellemetlenül hangzott. Tudod, mint a négereket „feketének” hívni, vagy a melegeket „buzinak”. Tudom, hogy én csak egy szegény, tudatlan purdé vagyok a sötét 1964-es évből, de...

– Tessék! – mutatta Eddie az állomáshoz leg-közelebb eső parkoló jelzőtábláinak sorát. Tulajdonképpen két tábla volt egy rúdon, a felső kék-fehér, az alsó vörös-fehér. Kicsit közelebb érve Jake látta, hogy a felső egy tolószék sematikus képét ábrázolja. Az alsó táblára figyelmeztetést írtak:

200 $ BÍRSÁGOT TARTOZNAK FIZETNI A MOZGÁSSÉRÜLTEK PARKOLÓJÁNAK ILLETÉKTE-LEN HASZNÁLÓI. A TOPEKAI V. R. GONDOSKODIK A RENDELET SZIGORÚ BETARTÁSÁRÓL.

– Azt a! – rikkantotta diadalmasan Susannah. – De milyen régen meg köllött volna tenniük! Az én időmben az ember szerencsésnek mondhatta magát, ha keresztül tudta szuszakolni a tolószékét bármin, ami kisebb volt, mint egy áruházi ajtó! A fenébe, már akkor is, ha föl tudott ugratni a járdára! Még hogy külön parkoló? Na nehogy már, arany pofám!

A tér szinte teljesen megtelt, de még ebben a közeledő világvégében is csak két olyan jármű állt az Eddie által „kripliparkolónak” nevezett sorban, amelynek nem volt apró tolókocsi-jel a rendszámtábláján.

Jake úgy vélte, hogy a „kripliparkolók” tiszteletben tartása is ama dolgok közé tartozik, amelyeknek olyan élethossziglani titokzatos hatalma van az emberek fölött, mint hogy irányítószámot írunk a levélre, választékot fésülünk a hajunkba, vagy reggeli előtt megmossuk a fogunkat.

– És íme! – kiáltott föl Eddie. – Senki se mozduljon, emberek, de azt hiszem, nyertünk!

Még mindig a csípőjén cipelve Susannah-t – ilyesmire még egy hónapja sem lett volna képes huzamosabb ideig – odasietett egy Lincoln cirkálóhoz. Az autó tetejére bonyolult kinézetű versenybiciklit szíjaztak; a félig nyitott csomagtartóból egy tolókocsi állt ki. Nem ez volt az egyetlen; ahogy végignézett a „kripliparkolón”, Jake legalább még négy tolókocsit látott, a legtöbb az autók csomagtartójára volt erősítve, némelyiket kisbusz vagy kombi hátuljába gyömöszölték, egyet pedig (amely ódonnak és ijesztően hatalmasnak tűnt) egy kisteher rakterébe hajítottak.

Eddie leültette Susannah-t, és előrehajolt, hogy megvizsgálja a szerkezetet, amely a csomagtartóban rögzítette a tolószéket. Volt ott egy csomó, egymást keresztező rugalmas kötél, meg valamilyen záró rúd. Eddie előhúzta a Rügert, amelyet Jake az apja íróasztalfiókjából hozott el. – Cél a lyuk! – mondta vidáman, és még mielőtt bármelyikük befoghatta volna a fülét, meghúzta a ravaszt, és szétlőtte a rúd lakatját. A dörrenés végiggördült a csöndön, azután visszhangzott. Vele együtt jött vissza a hasadás nyávogása, mintha a lövés ébresztette volna föl. Tisztára Hawaii, hát nem?, gondolta Jake, és undorodva elfintorodott. Fél órája még nem hitte volna, hogy egy hang annyira undorító, lehet mint... nos, mondjuk, mint a rothadó hús szaga, de most már nem kételkedett benne. Fölnézett az autósztráda-jelzésekre. Ebből a szögből csak a tetejük látszott, de a gyerek ennyiből is megállapíthatta, hogy ismét vibrálnak. Valamilyen mezőt bocsát ki, gondolta Jake. Mint a mixerek vagy a porszívók, amelyek a statikus elektromosságukkal zavarják a rádiót meg a tévét, vagy ahogy a ciklotron izétől fölállt a szőr a karomon, amikor Mr. Kingery elvitte az osztályt, és odaálltam mellé.

Eddie félrecsavarta a rudat, és Roland késével elvágta a rugalmas köteleket. Ezután kihúzta a tolókocsit a csomagtartóból, megvizsgálta, széthajtotta, helyére kattintotta az ülés magasságában a vízszintes merevítőt. – Voilá! – kiáltotta.

Susannah megtámasztotta magát az egyik karjával – Jake-et kissé emlékeztette arra a nőre Andrew Wyeth Christina világa című festményén, amely úgy tetszett neki –, és némi hitetlenkedéssel vizsgálgatta a tolószéket.

– Szentséges ég, olyan kicsinek és könnyűnek tűnik!

– A modern technika remeke, drágám – bólintott Eddie. – Ezért harcoltunk Vietnamban. Ugri. – Előrehajolt, hogy segítsen. A nő nem tiltakozott, de az arca feszült volt, és összevonta a szemöldökét, amikor a fiú beleeresztette a székbe. Mintha azt várná, hogy menten összerogy alatta, gondolta Jake. De aztán ahogy végigsimította új járművének karját, fokozatosan fölengedett.

Jake egy kicsit elcsámborgott, lebaktatott egy másik kocsisor mellett, ujjaival csíkokat húzva a motorházakat belepő porba. Csi mögötte talpalt, csak egyszer állt meg, és úgy emelte föl a hátsó lábát egy keréknél, mintha világéletében ezt csinálta volna.

– Honvágyad van, csillag? – szólalt meg Susannah a háta mögött. – Ugye azt gondoltad, soha többé nem fogsz tisztességes, istenfélő amerikai autót látni, igazam van?

Jake fontolóra vette a kérdést, azután úgy döntött, hogy a nőnek nincs igaza. Sohasem gondolt rá, hogy örökre Roland világában marad, és esetleg soha többé nem lát autót. Nem mintha zavarta volna, de nem is hitte, hogy ez állna a kártyáiban. Legalábbis egyelőre. Volt egy üres grund New Yorkban, ahonnan jött. A Második sugárút és a Negyvenhatodik utca sarkán. Valaha egy csemegebolt állt ott – a Tom és Gerry, Különlegességünk a Rendezvények Menüje –, de most már csak sitt, dudva, törött üveg és...

...és egy rózsa. Egyetlen szál vadrózsa nő azon az üres telken, ahova egy csomó bérházat terveztek építeni majd valamikor, de Jake-nek volt egy olyan érzése, hogy ilyesmi sehol másutt a Földön nem nőhet. Talán azokban a más világokban sem, amelyeket Roland említett. Vannak rózsák a Torony közelében, Eddie szerint milliárdszám, nagy, véres hektárokon át. Látta álmában. Ám Jake gyanította, hogy az ő rózsája különbözik még azoktól is... és hogy amíg a rózsa sorsa el nem dől, addig neki semmi dolga az autók, tévék és rendőrök világában, akik azt akarják tudni, van-e igazolványod, és mi a szüleid neve.

Ami a szülőket illeti, lehet, hogy hozzájuk sincs közöm többé, gondolta. Felgyorsult a szívverése ennek az ötletnek a reménnyel vegyes riadalmától.

Megálltak félúton a kocsisorban. Jake üresen bámult egy széles utcát (nyilván a Gage sugárutat), mintha ezeken a dolgokon tűnődne. Roland és Eddie most érte utol őket.

– Ez a bébi nagymenő lenne, ha néhány hónapig toligálná a Vasszüzet – vigyorgott Eddie. – Lefogadom, hogy el is tudná fújni! – Nagyot fújt a tolókocsi hátára, hogy bemutassa. Jake már majdnem figyelmeztette, hogy lehetnek motoros tolókocsik is ott hátul a „kripliparkolóban”, aztán belátta, amit Eddie eleve tudhatott, vagyis hogy az akkumulátorok rég lemerültek.

Susannah nem törődött vele; egyelőre Jake állt érdeklődése középpontjában. – Nem válaszoltál, gyöngyöm. Honvágyad támadt ezektől a kocsiktól?

– Á. Csak arra voltam kíváncsi, ismerem-e mindet. Úgy gondoltam, talán... ha ez az 1986-os változat az én 1977-esemtől különböző világban fejlődött ki, akkor azt meg lehet állapítani. Csakhogy nem tudom megállapítani. Mert olyan piszok gyorsan változnak a dolgok. Még kilenc év alatt is... – Vállat vont, azután Eddie-re nézett. – Bár te képes lennél rá. Mármint te csakugyan éltél 1986-ban.

– Én átéltem, de nem figyeltem oda – dünnyögte Eddie. – Az idő nagy részében be voltam lőve. Bár... azt hiszem...

Ismét tolni kezdte Susannah-t a parkoló sima makadámján, és mutogatta a kocsikat, amelyek mellett elhaladtak. – Ford Explorer... Chevrolet Caprice... az meg ott egy öreg Pontiac, meg lehet ismerni az osztott hűtőrácsról...

– Pontiac Bonneville – szólalt meg Jake. Mulattatta, kicsit meg is indította a Susannah tekintetébe kiülő csodálat – olyan futurista szerkezetnek láthatta a legtöbb autót, mint holmi űrcirkálókat egy Buck Rogers-képregényből. Erről az jutott eszébe, vajon mi lehet a véleménye Rolandnak, és körülnézett. A harcost egyáltalán nem érdekelték az autók. Bámult az utca túloldalán a parkon át az autósztráda irányába... bár Jake szerint aligha láthatta őket. A gyereknek volt egy olyan ötlete, hogy Roland a tulajdon gondolatait nézi. Ha így volt, az arckifejezéséből ítélve aligha láthatott szép dolgokat.

– Az ott egy kis Chrysler K – mutatta Eddie. – Az meg amott egy Subaru. Mercedes SEL 450, kitűnő, a bajnokok autója... Mustang... Chrysler Imperial, jó állapotban van, de Istennél is öregebb kell hogy legyen...

– Te figyelj, öcsi! – szólalt meg Susannah, és Jake mintha egy árnyalatnyi nyerseséget érzett volna a hangjában. – Azt én is ismerem. Nekem újnak tűnt.

– Bocs, Suze. De igazán. Ez itt egy Cougar... újabb Chevy... és még egy... Topeka kedveli a General Motorst, hú, micsoda bazi nagy meglepi... Honda Civic...VW Rabbit... egy Dodge... egy Ford... egy... Eddie megtorpant, és egy kicsi autót bámult, amely majdnem a sor végén állt. Fehér volt, vörös szegéllyel.

– Egy Takuro – mondta leginkább magának. Közelebb ment, hogy lássa a motorházat. – Egy Takuro Spirit, hogy pontos legyek. Hallottál már ilyen modellről, New York-i Jake?

A kisfiú megrázta a fejét.

– Én se – mondta. – Soha a büdös életben.

Eddie tolni kezdte Susannah-t a Gage sugárút felé (Roland velük jött, de leginkább elmerült a saját világában, ment, ha mentek, megállt, ha megálltak). A parkolói bejárat automatájánál (ÁLLJ, KÉREM A JEGYEKET) Eddie-nek földbe gyökerezett a lába.

– Ezzel a sebességgel megöregszünk, mielőtt elérnénk azt a parkot, és meghalunk még a sztráda előtt – közölte Susannah.

Eddie most nem kért bocsánatot, úgy tűnt, nem is hallja. A sor elején álló AMC Pacer rozsdás lökhárítójára ragasztott matricát bámulta. A matrica kékfehér volt, akár a „kripliparkolót” jelző apró tolókocsik. Jake lekuporodott, hogy jobban lássa, és amikor Csi a gyerek térdére hajtotta a fejét, a kisfiú szórakozottan megsimogatta. Másik kezét kinyújtotta, és megérintette a matricát, mintha meg akarna győződni a valódiságáról. KANSAS CITY MONARCHS volt ráírva. A Monarchs szó O-ja egy baseball-labda volt, mögötte sebességet jelző vonalak, mintha most repült volna ki a pályáról.

– Öcsi – szólalt meg Eddie –, javíts ki, ha tévednék, mivel meglehetősen hülye vagyok a Yankee Stadiontól nyugatra eső baseballt illetőleg, de ezt nem Kansas City Royals-nak hívják? Tudod, George Brett meg a többiek.

Jake biccentett. Ismerte a Royalst, ismerte Brettet, noha még fiatal játékos volt az ő idejében, Eddie korában már idősecske lehetett.

– Úgy érted, Kansas City Athletics – mondta Susannah zavartan. Roland rájuk se hederített, még mindig a saját ózonrétegében cirkált.

– De nem '86-ban, drágám – válaszolta szelíden Eddie. – '86-ra az Athletics már Oaklandben volt. – A matricáról Jake-re pillantott. – Talán ifiliga? – kérdezte. – Három A-s?

– A három A-s Royals még mindig Royals – felelte Jake. – Omahában játszanak. Gyerünk, menjünk tovább.

Noha a többiekben nem volt biztos, kicsit könnyebb szívvel ment tovább. Talán hülyeség, de jobban érezte magát. Nem hitte, hogy ez a szörnyű járvány várakozna a világára, mert abban nincsen Kansas City Monarchs. Ez talán nem elég információ, hogy következtetéseket vonjon le belőle, de ő igaznak érezte. Hatalmas megkönnyebbülés, ha lehet hinni abban, hogy a szüleit nem gyilkolta le egy Trips Kapitánynak nevezett kórokozó, és nem égették el őket egy... szeméttelepen vagy ilyen helyen.

Csak hát ez egyáltalán nem olyan biztos, még akkor sem, ha ez az 1986 nem az ő 1977-es világának a folytatása. Mert ha ez a félelmetes járvány egy olyan világban pusztít is, ahol vannak Takuro Spirits nevű autók, és George Brett a K. C. Monarchs csapatában játszik, Roland azt mondta, a baj terjed... hogy az olyan dolgok, mint a szuperinfluenza, keresztüleszik magukat a létezés szövetén, ahogy az akkumulátorsav marja át a rongyot.

A harcos beszélt az idő taváról, amit Jake először romantikusan elragadó kifejezésnek talált. De tételezzük föl, hogy ennek a tónak a vize egyre állottabb és mocsarasabb? És tételezzük föl, hogy kivételből szabállyá lesznek ezek a Bermuda-háromszög-szerű, egykor rendkívül ritka valamik, amelyeket Roland hasadásoknak nevez. Ha – ó, és ez ugyancsak ocsmány gondolat volt, olyasféle, ami biztos nem hagy aludni hajnali háromig – úgy roggyan meg minden realitás, ahogy növekszenek a szerkezeti gyengeségek a Setét Toronyban? Esetleg elkövetkezik egy törés, egyik szint rázuhan a következőre... az az alatta levőre... az meg az alatta levőre... amíg...

Amikor Eddie megfogta és megszorította a vállát, Jake-nek a nyelvébe kellett harapnia, nehogy felsikoltson.

– Ne hozd magadra a frászt – mondta Eddie.

– Mit tudsz te erről? – kérdezte Jake. Ez gorombán hangzott, de hát dühös volt. Azért, mert megrémítették, vagy mert beleláttak? Nem tudta. De nem is érdekelte.

– Frászban öreg motoros vagyok – válaszolta Eddie. – Nem tudom pontosan, mi jár a fejedben, de akármi is, ez lenne a legmegfelelőbb idő, hogy ne gondolj rá többet.

Jake ezt jó tanácsnak tartotta. Együtt keltek át az úttesten. Továbbmentek a Gage park felé, és itt érte Jake-et élete legnagyobb megrázkódtatása.

2

Mikor áthaladtak az öntöttvas kapun, amelyre régimódi cirkalmas betűkkel a GAGE PARK szavakat írták, téglával kirakott ösvényen találták magukat. Az ösvény egy kerten át vezetett, amely félig angolpark, félig ecuadori őserdő volt. Elvadult, mivel senki sem gondozta a forró középnyugati nyárban; hogy ősszel sem törődtek vele, fölverte a gyom. A kapuíven belüli másik felirat szerint a Reinisch Rózsakertben álltak, és csakugyan voltak itt rózsák; mindenfelé. A legtöbb elhervadt már, de a szilajabbak tovább virágoztak, amiről Jake-nek arra a rózsára kellett gondolnia, azon az üres telken a Negyvenhatodik utca és a Második sugárút sarkán, és annyira hiányzott neki, hogy fájt.

Ahogy beléptek a parkba, az egyik oldalon egy szépséges, régimódi körhintát láttak, amelynek ágaskodó ménjei és vágtázó csődörei most némán, egy helyben álltak. A körhinta lámpái kialudtak, sípládája örökre elhallgatott. Jake-nek végigfutott a hátán a hideg a némaságától. Az egyik ló nyakáról nyersbőr szíjon gyerekméretű baseballkesztyű lógott. Jake alig bírt ránézni.

A körhinta mögött még sűrűbbek lettek a lombok, annyira fojtogatták az ösvényt, hogy a vándorok libasorban haladtak tovább, mint eltévedt gyerekek a tündérmesék erdejében. Elvadult, metszetlen rózsabokrok tüskéi tépték Jake ruháját. Valahogy ő keveredett az élre (valószínűleg azért, mert Roland még mindig mélyen elmerült saját gondolataiban), és ezért látta meg elsőnek Csu-Csu Charlie-t.

Ahogy közeledett az ösvényt keresztező, keskeny nyomtávú vasúti sínhez – alig volt nagyobb egy játék vonat sínpárjánál –, arra gondolt, amit a harcos mondott a ka-ról: olyan, mint egy kerék, mindig visszagördül ugyanarra a pontra. Kísértenek minket a rózsák és a vonatok, gondolta a gyerek. De miért? Nem tudom. Úgy sejtem, ez csak egy újabb rejt...

Ekkor balra nézett, és egy „Jajédesistenem!” ömlött ki a száján egyetlen szóban. A lába erőtlenül megroggyant, és Jake leült. A hangját még ő is reszketegnek és távolinak hallotta. Nem ájult éppen el, de a színek kifutottak a világból, a túlburjánzó lomb a park nyugati felében olyan szürke lett, akár az őszi ég a fejük fölött.

– Jake! Jake, mi a baj! – Ez Eddie volt, és Jake hallotta a hangjában az őszinte aggodalmat, csak éppen úgy érte a fülét, mintha interurbán telefont hallgatott volna. Mondjuk, Bejrútból, vagy akár az Uránuszról. Megérezte Roland biztató kezét a vállán, de ez is ugyanolyan távoli volt, mint Eddie hangja.

– Jake! – kiáltotta Susannah. – Mi a baj, drágám? Mi...

Ekkor ő is megpillantotta, és elnémult. Eddie is látta, és ő is elhallgatott. Roland keze lehullott a gyerek válláról. Valamennyien csak álltak és bámultak... kivéve Jake-et, aki ült és bámult. Úgy vélte, egyszer majd visszatér az erő és az érzés a lábába, és fel tud majd állni, de pillanatnyilag reszketeg makaróninak érezte a végtagjait.

A vonat ötvenméternyire állt egy játék állomáson, amely kicsiben ugyanolyan volt, mint a másik az utca túloldalán. Az ereszéről tábla lógott TOPEKA felirattal. A mozdony Csu-Csu Charlie volt, elején a marhabuktatóval meg minden; egy 402-es Big Boy Gőzlokomotív. És Jake azt is tudta, hogy ha elég ereje lenne fölállni és odamenni, akkor egy egércsalád fészkét találná az ülésben, ahol korábban a mozdonyvezető (kétségen fölül Ezésez Bob) foglalt helyet.

Na és a sötét, olajos könnyek, gondolta a gyerek, miközben libabőrös testtel, kővé keményedett herékkel, csomóba ugrott gyomorral figyelte az apró állomás előtt várakozó apró mozdonyt. Éjszakánként sötét, olajos könnyeket sír, amiktől piszokul berozsdál a finom Stratham fényszórója. De a magad idejében, Charlie fiú, elhúztad a rád eső gyerekkvantumot, igaz? Körbe-körbe mentél a Gage parkban, és a srácok nevettek, kivéve azt a párat, akik nem nevettek igazán; azok, akiknek volt hozzá esze, visítottak. Mint ahogy én visítanék most, ha lenne hozzá erőm.

Ám ereje máris visszatérőben volt, és amikor Eddie az egyik hóna alá nyúlt, Roland pedig a másik alá, akkor képes volt föltápászkodni. Egyszer megtántorodott, de azután megállt a lábán.

– Nehogy azt hidd, hogy hibáztatlak – mondta Eddie. Komor volt a hangja és az arca is. – Magam is majdnem összeestem. Ez az, amelyik a könyvedben van; ilyen az életben.

– Most már tudjuk, honnan vette Miss Beryl Evans Csu-Csu Charlie ötletét jegyezte meg Susannah. – Akár itt élt, akár ellátogatott Topekába 1942 előtt, amikor először adták ki ezt az átkozott könyvet...

– ...és látta a gyerekvonatot, amint keresztülvág a Reinisch Rózsakerten, és körbemegy a Gage parkban – folytatta Jake. Kezdett túljutni a rémületén, és – mivel nem csupán egyke volt, de élete legnagyobb részében magányos gyerek is – hirtelen túláradó szeretetet és hálát érzett barátai iránt. Látták, amit látott, megértették rémületének forrását. Hát persze, hiszen egy ka-tet-et alkottak.

– Nem tesz föl hülye kérdéseket, nem játszik hülye játékokat – borongott Roland. – Mehetünk, Jake?

– Igen.

– Biztos? – kérdezte Eddie, és amikor a kisfiú bólintott, áttolta Susannah-t a síneken. Roland ment következőnek. Jake állt egy pillanatig, és egy álomra emlékezett, amelyben ő és Csi egy vasúti kereszteződésben álltak, majd a szőrmókus hirtelen a sínek közé ugrott, vadul megugatva a közeledő fényszórókat.

Lehajolt, fölkapta Csit. A rozsdásodó mozdonyra nézett, amely némán vesztegelt az állomáson, sötét fényszórója akár a halott szeme. – Nem félek – szólt fojtottan. – Úgyse félek tőled.

A fényszóró életre kelt, és egyetlenegyszer rávillant a gyerekre, kurtán, de szemvakítón és mindentudón: Én másképp tudom; másképpen, drága kis vakarékom. Azután kialudt.

A többiek nem látták. Jake ismét a mozdonyra sandított, hogy felvillan-e még egyszer a fény – talán azt várta, hogy az elátkozott masina csakugyan beindul és ráront –, de semmi sem történt.

Jake fájdalmasan doboló szívvel sietett a többiek után.

3

A topekai állatkert (a feliratok szerint a világhírű topekai állatkert) tele volt üres ketrecekkel és döglött állatokkal. Néhányuk, amelyeket kiengedtek, elment, de a többiek itt helyben pusztultak el. A nagy majmok még mindig bent voltak a Gorillaszállás feliratú területen, és úgy tűnt, kéz a kézben haltak meg. Ettől Eddie valamiért majdnem elsírta magát. Amióta az utolsó szemernyi heroin is kimosódott a szervezetéből, az érzelmei mindig viharos kitöréssel fenyegettek. Jól kinevetnék a régi haverjai.

A Gorillaszállás mögött szürke farkas hevert holtan az ösvényen. Csi óvatosan odament, megszaglászta, kinyújtotta hosszú nyakát, és üvölteni kezdett.

– Hallgattasd el, Jake, jó? – mordult föl Eddie. Hirtelen rájött, hogy oszló állatok szagát érzi. A bűz gyenge volt, elforrt az épp tovatűnt rekkenő nyárral, de ami maradt, az is fölkavarta a gyomrot. Nem mintha Eddie emlékezett volna, hogy mikor evett utoljára.

– Csi! Hozzám!

Csi üvöltött még egy utolsót, azután visszatért Jake-hez. Megállt a lábánál, fölnézett rá azzal a borzongató aranygyűrűs szemével. Jake fölvette, megkerülte vele a farkast, azután ismét letette a téglaösvényre.

Az út egy meredek lépcsőhöz vezetett (a gaz máris kezdett áttörni a kövezeten). A tetejéről Roland visszanézett az állatkertre és a parkra. Innen jól lehetett látni a játék vonat sínpárjának körét, amelyen Charlie utasai körbejárhatták a Gage parkot. Azon túl lehullott leveleket zörgetett a Gage sugárúton egy hideg széllökés.

– Így zuhant le Lord Perth – mormolta Roland.

– És a vidék megremegett a robajától – fejezte be Jake.

A harcos meglepődve nézett le a gyerekre, mintha most ébredt volna mély álmából, azután elmosolyodott, és átkarolta Jake vállát. – Az én időmben én játszottam Lord Perth szerepét – mondta.

– Tényleg?

– Igen. Hamarosan meghallod, hogyan.

4

A lépcső után a madárház következett, tele elpusztult, egzotikus madarakkal; e mögött egy falatozó hirdette (igen otromba módon, tekintettel a helyszínre) TOPEKA LEGJOBB BÖLÉNYFASÍRTJÁT; ezután újabb öntöttvas boltív kérte: JÖJJÖN VISSZA A GAGE PARKBA MINÉL HAMARABB! Majd kanyargósan emelkedő bekötőút vezetett a sztrádához. Fölötte tisztán lehetett látni a lentről megpillantott zöld táblákat.

– Megint buli az országúton – mormolta alig hallhatóan Eddie. – A francba. – Sóhajtott.

– Mi az az országúti buli, Eddie?

Jake nem hitte, hogy Eddie válaszolni fog; amikor Susannah hátratekerte a nyakát, hogy felpillantson rá, a tolókocsi fogantyúját szorongató fiú elfordította az arcát. Azután visszanézett rájuk, először Susannah-ra, azután Jake-re. – Nem volt valami szép dolog. Nem sok szép volt az életemben, mielőtt Gary Cooper át nem rántott ide a Nagy Vízválasztón keresztül.

– Nem kell...

– Nem nagy ügy. Összejött egy galeri – én, a bátyám, Henry, általában Bum O'Hara, mert neki volt kocsija, Sandra Corbitt és esetleg Henry haverja, akit Jimmie Poliónak hívtunk –, azután bedobtuk a nevünket egy kalapba. Azután kihúztuk a... a túravezetőét, ahogy Henry hívta. A srácnak – vagy a lánynak, ha Sandi jött ki – tisztának kellett maradnia. Legalábbis viszonylag. Mindenki más keményen anyagozott. Azután valamennyien bezsúfolódtunk Bum Chryslerébe, és felmentünk az I-95-ösön Connecticutba, vagy New York túlsó végébe a Taconic sztrádán... csak mi Katatonic sztrádának hívtuk, és hallgattuk a Creedence-t vagy Marvin Gaye-t, sőt időnként Elvis-összes-t a magnóról.

Éjszaka jobb volt, de legjobb telehold idején. Néha órákon át cirkáltunk, kidugtuk a fejünket az ablakon, mint a kutyák, amikor autóval viszik őket, fölnéztünk a holdra, és figyeltük, ahogy jönnek elő a csillagok. Ezt hívtuk országúti bulinak. – Eddie elmosolyodott. Mintha erőlködnie kellett volna. – Elbűvölő élet volt, emberek.

– Nekem viccesnek tűnik – jegyezte meg Jake. – Mármint nem a drogos része, hanem hogy éjszaka autózni a haverokkal, bámulni a holdat, zenét hallgatni... ez igazán jól hangzik.

– Tényleg az volt bólintott Eddie. – Még ha annyira be voltunk nyomva, hogy képesek voltunk ugyanannyit hugyozni a cipőnkre, mint a bokrokra, akkor is jó buli volt. – Elhallgatott. – Hát épp ez benne a borzasztó, nem érted?

– Országúti buli – szólalt meg a harcos. – Hát csináljunk egyet.

Elhagyták a Gage parkot, és átvágtak az úttesten a rámpához.

5

Valaki felülírta festékszóróval mindkét táblát, amelyek a rámpa emelkedő ívét jelölték. A ST. LOUIS 215-re azt mázolták feketével:

A „KÖVETKEZŐ PIHENŐ 10 MF” feliratú másikon

piroslott kövér betűkkel, olyan jajvörösben, amely még egy egész nyár után is rikított. Mindkét feliratot egy jellel díszítették:

– Te tudod, hogy ezek mit jelentenek, Roland? kérdezte Susannah.

Roland megrázta a fejét, de gondterheltnek látszott, és a szeméből egy pillanatra sem tűnt el az a befelé figyelő tekintet.

Mentek tovább.

6

Ahol a rámpa beleolvadt a sztrádába, a két férfi, a kisfiú és a szőrmókus körülállták az új tolókocsijában ülő Susannah-t. Valamennyien kelet felé néztek. Eddie nem tudta, milyen lesz a forgalmi helyzet, ha elhagyják Topekát, de itt minden sáv, lett légyen az nyugati vagy az ő oldalukon keleti irányú, tömve volt kocsikkal és teherautókkal. A legtöbb jármű magasan meg volt pakolva motyóval, és minden megrozsdásodott egy évszak esőitől.

De őket legkevésbé a forgalom nyugtalanította, miközben álltak és némán bámultak kelet felé. A város még vagy fél mérföldön át folytatódott mindkét irányban – láthatták a templomtornyokat, a gyorsbüfék csíkját (Arby's, Wendy's, McD's, Pizza Hut, és amiről Eddie még sohasem hallott, valami Bumm-Bumm Burgers), az autókereskedéseket, egy Heartland Lanes nevű tekepálya tetejét. Látszott elöl egy másik rámpa is, amely a felirat szerint a Topekai Állami Kórházhoz és a délnyugati 6-os főúthoz vezetett. A rámpán túl terjedelmes öreg téglaépület vöröslött, amelynek apró ablakai mint kétségbeesett szemek bámultak ki a falakra fölkúszó borostyánból. Eddie úgy vélte, hogy egy ilyen épületnek, amely ennyire hasonlít az atticai börtönre, kórháznak kell lennie, afféle társadalombiztosítási purgatóriumnak, ahol a szegények órákig rostokolnak pocsék műanyag székeken, hogy a végén valami doktor úgy nézzen rájuk, mint a kutyaszarra.

A kórház után a város hirtelen véget ért, és elkezdődött a hasadás.

Eddie olyannak látta, mint a sík vizet egy hatalmas mocsárvidéken. Ezüstösen villódzva zárta körül két oldalról az I-70-es magas töltését, délibábként remegtette a táblákat, a korlátokat, a megrekedt autókat, és bűzként áradt belőle az a nyálkás nyávogás.

Susannah a füléhez kapta a kezét, a szája elbiggyedt. – Nem tudom, kibírom-e ezt. De igazán. Nem akarok mísz lenni, de máris hányingerem van, pedig egész nap nem ettem semmit.

Eddie ugyanígy érezte magát, de akármennyire émelygett, alig bírta levenni a szemét a hasadásról.

Olyan volt, mintha a valószerűtlenség kapott volna... mit? Arcot? Nem. A hatalmas, zümmögő, ezüstös remegésnek ott előttük nem volt arca, inkább ellentéte volt az arcnak, de volt teste... külseje... jelenléte.

Igen, ez volt a legjobb megfogalmazás. Jelenléte volt, mint annak a démonnak, amelyik odajött a kőkörbe, miközben ők Jake-et igyekeztek áthúzni.

Roland közben a tarisznyája mélyén turkált. Egészen a legmélyéig le kellett ásni, mielőtt megtalálta volna, amit keresett: egy marék lőszert. Fölemelte Susannah jobb kezét a szék karfájáról, s két golyót pottyantott a tenyerébe. Aztán fogott még kettőt, és bedugta velük a fülét. Susannah először döbbenten, azután derűsen, majd kétkedve nézett rá. Végül követte példáját, és szinte azonnal boldog megkönnyebbülés ömlött el az arcán.

Eddie kicsatolta táskáját, és előhúzta belőle a Jake Rügeréhez való 44-es lőszer félig tele dobozát. A harcos megrázta a fejét, és kinyújtotta a tenyerét. Még mindig volt benne négy golyó, kettő Eddie-nek, kettő Jake-nek.

– Ezekkel mi a baj? – Eddie kirázott két lövedéket az Elmer Chambers íróasztalfiókjából származó dobozból.

– A te világodból valók, nem zárják el a hang útját. Ne kérdezd, honnan tudom ezt; tudom. Próbáld ki őket, ha akarod, de nem fognak működni.

Eddie rábökött a lőszerre, amelyet Roland kínált. – Ezek is a mi világunkból valók. A Hetedik és a Negyvenkilencedik utca sarkán álló fegyverboltból. Nem Clementsnek hívták?

– Ezek nem onnan valók. Ezek az enyémek, Eddie, gyakran újratöltöttem őket, de eredetileg a zöld földről hoztam valamennyit. Gileádból.

– Ezek a vizesek? – hitetlenkedett Eddie. – Az utolsó vizes töltények a partról? Amelyek átáztak?

Roland bólintott.

– De hát azt mondtad, ezeket sohasem lehet többé kilőni! Akármennyire kiszáradnak! Hogy a puskapor... hogy is mondtad? „Döglött?”

Roland ismét bólintott.

– Akkor meg miért tetted el őket? Miért hurcolsz magaddal egész úton egy marék használhatatlan lőszert?

– Mit tanítottam neked, mit kell mondani vadászat után, Eddie? Azért, hogy összpontosítsd az elmédet?

– „Atyám, vezesd a kezem és a szívem, hogy az állatnak egy része se menjen kárba.”

Roland harmadszor is bólintott. Jake átvett két golyót, és a fülébe dugta. Eddie megfogta a két utolsót, de először azokat próbálta ki, amelyeket a dobozból rázott elő. Tompították a hasadás hangját, de azért hallani lehetett; a homloka közepe belerezgett, a szeme náthásan könnyezett tőle, az orrnyerge szét akart robbanni. Kivette őket, és a Roland ódon revolverébe való nagyobbakat dugta a helyükre. Golyókat nyomok a fülembe, gondolta. A mama elalélna. De ez nem számított. A hasadás hangja eltűnt – legalábbis távoli zsongássá enyészett. Ez számított. Amikor megfordult, hogy Rolandhoz szóljon, azt várta, tompán kong majd a hangja, ahogy akkor szokott, ha füldugót használunk, ennek ellenére nagyon jól hallotta saját magát.

– Akad olyasmi, amit nem tudsz? – kérdezte.

– Igen – felelte a harcos. – Nagyon sok.

– Mi lesz Csivel? – kérdezte Jake.

– Neki nem lesz semmi baja – válaszolta Roland. – Gyerünk, tegyünk meg néhány mérföldet, mielőtt besötétedne.

7

Csit látszólag nem zavarta a hasadás nyávogása, de egész délután el nem maradt volna Jake Chambers mellől, és gyanakodva méregette az I-70-es műút kelet felé tartó sávját eltorlaszoló elhagyott kocsikat. Susannah azonban észrevette, hogy az autók nem dugaszolják el teljesen a sztrádát. A dugó lazult, ahogy az utazók maguk mögött hagyták a belvárost, de még ahol a legsűrűbb volt, ott is eltolták jobbra vagy balra némelyik döglött autót; sokat egyszerűen letoltak az útról az elválasztó sávba, ami a városban beton volt, a városon kívül gyep.

Az a gyanúm, hogy itt valaki egy autómentővel dolgozott, gondolta Susannah, és megörült. Senki sem bajlódik azzal, hogy egy sávot megtisztítson a sztráda közepén, amikor még tombol a járvány, s ha valaki megtette később – ha akad egyáltalán, aki megtegye –, akkor a betegség nem pusztított el mindenkit; azokkal a sűrű gyászjelentésekkel nincs vége a történetnek.

Némelyik gépkocsiban halottak is maradtak, de ezek sem voltak folyósak, hanem szárazak, mint azok ott, az állomáson, a lépcső aljában; múmiák, biztonsági övvel becsatolva. Az autók zöme üres volt. Susannah feltételezése szerint a forgalmi dugóba szorultan számos vezető és utas gyalog igyekezett tovább, kifelé a fertőző gócból, de ugyanakkor sejtette, hogy nem ez volt az egyetlen ok, amely gyaloglásra késztette őket.

Tudta, hogy őt magát a volánhoz láncolva kellett volna bent tartani a kocsiban, ha valamilyen végzetes betegség tüneteit észleli magán; ha már meg kell halnia, akkor Isten szabad ege alatt történjék. Mindent inkább, mint hogy a visszapillantó tükörről fityegő légfrissítő szagát szívja be utoljára.

Gyanította, hogy sok menekülő tetemével találkozhattak volna, csak nem most. A hasadás miatt. Egyre közeledtek hozzá, és a nő pontosan tudta, mikor léptek be a hatókörébe. Valamilyen bizsergő borzongás futott végig rajta, amitől följebb rántotta megcsonkított lábát, és a tolókocsi megállt egy pillanatra. Amikor megfordult, látta, hogy Roland, Eddie és Jake a gyomrukat fogják és fintorognak. Mint akiket egyszerre kapott el a hasfájás. Azután Eddie és Roland kiegyenesedett, Jake pedig lehajolt, hogy megsimogassa Csit, aki aggodalmasan nézett föl rá.

– Jól vattok, fijúk? – kérdezte Susannah. Detta Walker félig harapós, félig humoros hangján jött ki belőle a kérdés. Nem szándékosan használta ezt a hangot; néha egyszerűen kibukott belőle.

– Aha – biccentett Jake. – Úgy érzem magam, mintha buborék lenne a torkomban. – Feszengve bámulta a hasadást. Az ezüstös űr úgy vette körül őket, mintha az egész világ lapos norfolki lápvidék lenne, pirkadatkor. A közelben fák bökték át az ezüst felszínt, eltorzult tükörképük egy pillanatra sem állapodott meg és nem élesedett ki. Valamivel arrébb Susannah egy gabonatároló tornyát látta, amely mintha úszott volna. Az oldalán rózsálló GADDISH GABONA felirat rendes körülmények között talán vörös lehetett.

– Én meg úgy érzem, mintha a buborék az agyamban lenne – szólalt meg Eddie. – Ember, nézd már, hogy rezeg az a szar!

– Hallod még? – kérdezte Susannah.

– Igen. De halványan. Kibírom. És te?

– Aha. Menjünk.

Mintha nyitott repülőgépen utaznánk szakadozott szélű felhők között, gondolta Susannah, Úgy rémlett, mérföldeket tesznek meg ebben a zümmögő ragyogásban, amely nem volt egészen köd, sem víz, néha alakok (egy csűr, egy traktor, egy hirdetőtábla) merültek föl belőle, azután minden eltűnt, csak az út maradt, amely tovább futott a hasadás fénylő, de valahogy elmosódott felszíne fölött.

Azután hirtelen kifutottak belőle. A zümmögés halvány dongássá enyészett, akár ki is lehetett venni a füldugókat, akkor sem volt zavaró, hacsak az ember nem ment közel hozzá. Ismét lehetett látni a tájat...

Na nem valami csodálatosat, Kansasban nincsenek éppen panorámák, de azért voltak nyílt mezők, itt-ott ősziesen pompázó pagony jelezte a forrást vagy tehénitatót. Nem éppen Grand Canyon, vagy a portlandi világítótoronynál megtörő hullámok, de legalább istenadta szemhatár van a távolban, és az embernek nincs az a kínos benyomása, hogy eltemették. Azután visszaértek megint a moslékba. Jake írta le a legjobban, gondolta a nő, amikor azt mondta, hogy a hasadásban lenni olyan, mintha az ember végre elérné a délibábot, amelyet gyakran látott kánikulai napokon messze az út fölött.

Akármi volt is, akárhogyan írták le, benne lenni klausztrofóbiás, purgatóriumi érzés volt, az egész világ elveszett, kivéve az autósztráda két irányba vezető sávjait, és rajta az üres autókat, amelyek olyanok voltak, mint elhagyott hajóroncsok a megdermedt óceánon.

Kérlek, segíts ki bennünket ebből!, imádkozott Susannah egy istenhez, akiben egyébként nemigen hitt – de még mindig hitt valamiben, és amióta Roland világában ébredt a Nyugati Tenger partján, jelentősen megváltozott a véleménye a láthatatlan birodalmáról. Kérlek, segíts, hogy ismét rátaláljunk a Sugárra! Kérlek, segíts, hogy elmenekülhessünk a némaság és halál e birodalmából!

Belefutottak az eddigi legnagyobb tisztásba egy BIG SPRINGS 2 Mf. feliratú jelzőtábla közelében. Mögöttük nyugaton az alkonyodó nap átsütött a felhők közötti kurta résen, skarlátszín szilánkokat villogtatott a hasadás fölött, lángot lobbantott a leállt autók reflektorain és hátsó lámpáin. Kétoldalt puszta földek nyúltak a messzeségbe. Jött és ment a Tele Föld, gondolta Susannah. Jött és ment az Aratás is. Erre mondja Roland, hogy záródik az év. A gondolattól megborzongott.

– Itt tábort verünk éjszakára – mondta Roland nem sokkal azután, hogy elhagyták a Big Springs-i leágazást. Látni lehetett, hogy előttük a hasadás ismét megközelíti az utat, de az mérföldekkel odébb volt. Susannah rájött, hogy piszok messzire el lehet látni Kansasban. – Itt gyűjthetünk tüzelőt anélkül, hogy túl közel kellene mennünk a hasadáshoz, és a hang sem lesz annyira elviselhetetlen. Talán még aludni is fogunk tudni úgy, hogy nem kell puskagolyóval bedugni a fülünket.

Eddie és Jake átmásztak a korláton, leereszkedtek a töltés oldalán, és tüzelőt gyűjtöttek egy kiszáradt patakmederben, mindig együtt maradva, ahogyan Roland figyelmeztette őket. Mire visszajöttek, a felhők ismét lenyelték a napot, hamuszín, érdektelen szürkület kúszott a világra.

A harcos ágakat tört gyújtósnak, azután a szokott formában elrendezte körülötte a tüzelőt, fából építve egy kéményféleséget a parkolósávban. Eddie eközben a felezősávhoz ballagott, ott megállt, zsebre vágott kézzel bámult kelet felé. Néhány másodperc múlva Jake és Csi is csatlakoztak hozzá.

Roland elővette a kovát és az acélt, tüzet pattintott a kéménybe, és a kis tábortűz hamarosan lángolt.

– Roland! – kiáltotta Eddie. – Suze! Gyertek ide! Ezt nézzétek!

Susannah gurulva elindult a tolószékével Eddie felé, majd Roland – miután még egy pillantást vetett a tábortűzre – megfogta a kocsi fogantyúját, és tolni kezdte.

– Mit kell nézni? – kérdezte Susannah.

Eddie mutatta. A nő először semmit sem látott, noha az autósztráda tökéletesen kirajzolódott még ott is, ahol a hasadás ismét köré zárult, vagy három mérfölddel arrébb. Aztán... igen, megpillantott valamit. Talán. Egy formát a szemhatár szélén. Ha nem fogyna így a napvilág...

– Épület? – kérdezte Jake. – Mindenit, éppúgy fest, mintha pont a sztráda közepére húzták volna fel!

– Mi a véleményed, Roland? – kérdezte Eddie. – Neked van a legjobb szemed a világmindenségben.

A harcos egy darabig egy szót sem szólt, csak nézett fölfelé az elválasztó sáv mentén, hüvelykujját fegyverövébe akasztva, aztán csak annyit mondott: – Majd jobban látjuk, ha közelebb leszünk hozzá.

– Ej, menj már! – morgott Eddie. – Mármint a kutyafáját! Tudod, mi az, vagy nem?

– Meglátjuk, ha közelebb érünk – ismételte a harcos... ami persze egyáltalán nem volt kielégítő válasz. Visszaballagott a keleti sáv szélére, hogy a tűzzel foglalkozzék, bakancsának talpa kopogott a betonon. Susannah Jake-re és Eddie-re pillantott, és vállat vont. Ők szintúgy... azután Jake csengő kacagásban tört ki. Susannah szerint a srác többnyire sokkal inkább tizennyolc évesként viselkedett, és nem úgy, mint egy tizenegy éves kisfiú, de ez a nevetés ismét gyerekké változtatta, amit a nő egyáltalán nem bánt.

Susannah lenézett Csire, aki komolyan bámulta őket, és nagy erőfeszítéssel igyekezett vonogatni a vállát.

8

Levélbe csomagolt, Eddie által harcosfasírtnak nevezett nyalánkságot ettek, egyre közelebb húzódva a tűzhöz és még több fával táplálva a lángot, ahogy mélyült a sötét. Valahol délen madár kiáltott – körülbelül a legmagányosabb hang volt, amit Eddie hallott életében. Egyikük sem beszélt sokat, bár ebben a napszakban, gondolta a fiú, nem is szoktak. Mintha az az idő, amikor a földön helyet cserél a nappal és a sötétség, különleges periódus lenne, amely valamiként elzárná őket attól az erős szövetségtől, amit Roland ka-tet-nek nevez.

Jake az utolsó fasírtjából maradt, szárított szarvashús morzsáival etette Csit; Susannah bőrruhája alatt keresztbe vetett lábakkal ült az összetekert takarón, és merengve bámult a tűzbe; Roland könyökére támaszkodva hátradőlt, és fölnézett az égre, ahol a felhők kezdtek összeolvadni a csillagokkal. Eddie, hogy maga is fölpillantott, látta, hogy Öreg Csillag és Öreg Anya eltűntek, a Sarkcsillag és a Göncölszekér foglalta el a helyüket. Lehet, hogy ez nem az ő világa – a Takuro autók, a Kansas City Monarchs meg a Bum-Bum Burgerek mind erre utaltak –, ám kínosan közel van hozzá. Talán, gondolta a fiú, ez a szomszéd világ.

Amikor a távolban ismét kiáltott a madár, Eddie felült, és Rolandra nézett. – Te valamit mesélni akartál nekünk – mondta. – Úgy hiszem, egy izgalmas mesét ifjúkorodból. Susan – így hívták, ugye?

A harcos egy pillanatig az eget bámulta – Eddie megértette, hogy most ő tévedhetett el a csillagképek között –, azután barátaira nézett. Furcsán mentegetőzőnek, szokatlanul bizonytalannak látszott. – Úgy vélnétek, hogy elámítottalak, ha arra kérnélek, hadd gondolkozzam még egy napig ezeken a dolgokon? Vagy talán egy éjszakát, hogy álmodhassak. Ezek régi dolgok, talán halottak is, de én... – Szórakozottan fölemelte a kezét. – Bizonyos dolgok akkor sem pihennek meg, amikor halottak. A csontjaik kiáltanak a föld alól.

– Kísértetek – szólalt meg Jake, és a szemében Eddie fölfedezte annak a rémületnek az árnyékát, amelyet a Dutch Hill-i házban élhetett át. A rettegést, amelyet akkor érzett, mikor az ajtónálló előjött a falból, és utánanyúlt. – Néha vannak kísértetek, és néha visszajárnak.

– Igen – bólintott Roland. – Néha vannak, és néha tényleg ezt teszik.

– Talán jobb lenne nem bolygatni őket – jegyezte meg Susannah. – Olykor, különösen, ha véleményed szerint nagyon keménynek ígérkezik valami, jobb, ha nyergelsz és továbblovagolsz.

Roland alaposan megfontolta ezeket a szavakat, majd fölnézett a nőre. – A holnap esti tábortűznél mesélek nektek Susanról – mondta. – Apám nevére ígérem.

– Meg kell hallgatnunk? – kérdezte hirtelen Eddie, és egészen elhűlt, amikor hallotta, milyen kérdés bukott ki a száján; nála senki sem volt kíváncsibb a harcos múltjára. – Mármint ha ez tényleg fáj neked, Roland... túlságosan fájdalmas... talán...

– Nem vagyok biztos benne, hogy meg kell hallgatnotok, de nekem el kell mondanom. A jövőnk a Torony, és hogy teljes szívemből kereshessem, el kell temetnem a múltat, amennyire képes vagyok rá. Nem tudok mindent elmondani nektek – az én világomban a múlt is mozog, számos alapvető módon átrendezi magát –, de ez az egy történet kifejezi a többit.

– Ez egy western? – kérdezte Jake hirtelen.

Roland meglepetten nézett rá. – Nem értem, mire gondolsz, Jake. Gileád a Nyugati Világ egyik bárósága, és igen, Mejis is az, de...

– Western lesz az – bólintott Eddie. – Ha jól belegondolsz, Roland valamennyi története western. – Hanyatt dőlt, magára húzta a takarót. Keletről és nyugatról hallotta a hasadás tompa nyöszörgését. A zsebébe nyúlt, hogy megkeresse a Rolandtól kapott revolvergolyókat, és elégedetten bólintott, amikor rájuk tapintott. Igaz, ma éjszaka nélkülük is tud aludni, de holnap megint szüksége lesz rájuk. Még nem fejeződött be az országúti buli.

Susannah föléje hajolt, megcsókolta az orra hegyét. – Vége a napnak, mézem?

– Aha – felelte Eddie, és összefonta ujjait a tarkóján. – Nem mindennap utazom a világ leggyorsabb vonatán, rombolom szét a világ legokosabb számítógépét, és fedezem fel utána, hogy mindenki elpatkolt influenzában. És mindezt ráadásul vacsora előtt. Az ilyen ciki lefárasztja az embert. – Elmosolyodott, lehunyta a szemét. Még akkor is mosolygott, amikor leszállt rá az álom.

9

Álmában mindnyájan ott álltak a Második sugárút és a Negyvenhatodik utca sarkán, és nézték az alacsony deszkakerítésen át a mögötte levő üres, gazos telket. Belső-világi ruhájukat viselték – tiritarka keverékét a szarvasbőrnek és az ócska ingeknek, amelyeket az imádság és néhány ernyedt szál tartott össze –, de úgy tűnt, hogy a Második sugárúton siető gyalogosok ezt egyáltalán nem veszik észre. Nem figyeltek föl a szőrmókusra Jake karjában, mint ahogy a náluk levő arzenál sem szúrt szemet senkinek.

Azért, mert kísértetek vagyunk, gondolta Eddie. Kísértetek vagyunk, akik nem tudunk megpihenni.

A kerítésre plakátokat ragasztottak; az egyik a Sex Pistolst hirdette (a plakát szerint ismét együtt vannak, körutazásra indulnak, és Eddie arra gondolt, milyen fura – a Pistols olyan csapat, amely sohasem lesz többé egységes), egy másik valami Adam Sandler nevű komikust, akiről Eddie sohasem hallott, egy harmadik egy filmet reklámozott, amelynek az volt a címe, hogy Boszorkányság, és tizenéves boszorkányokról szólt. Alája azt írták a nyári rózsák poros rózsaszínjével:

Nézd a MEDVE félelmes termetét!

Lásd szemében a VILÁG mindenségét.

Az IDŐ elfoszlik, a múlt rébusz,

A TORONY ott vár, ahol a fókusz.

Ott! – mutatta Jake. – A rózsa! Nézzétek, ránk vár, ott van a grund közepén!

– Igen, nagyon szép – bólintott Susannah. Azután a rózsa melletti táblára bökött, amely a Második sugárútra nézett. – De mi van azzal? – kérdezte szorongó hangon és riadt tekintettel.

A tábla szerint két társaság, a Mills Építési és a Sombra Ingatlanközvetítő összeállt valami Teknősöböl lakótelep felhúzására, és a felirat azt állította, hogy az ezen a helyen fog állni. Mikor? HAMAROSAN, ígérte a tábla.

Emiatt nem aggódnék – jegyezte meg Jake. – Ez a tábla már korábban is itt volt. Valószínűleg olyan ócska, mint...

Ebben a pillanatban motorbőgés hasított a csendbe. A kerítés mögött, a telek Negyvenhatodik utca felőli oldalán piszkosbarna füstfelhő emelkedett a levegőbe, mint rossz hírt hozó jel. A kerítés hirtelen kettényílt, egy hatalmas, vörös buldózer rontott át rajta. Még a lapátja is piroslott, bár a rápacsmagolt szöveget – ÉLJEN A BÍBOR KIRÁLY! – pániksárga betűkkel mázolták. A gépen, rothadó arcával rájuk vigyorogva a műszerfal fölött, az az ember ült, aki elrabolta Jake-et a Send folyó hídján – régi haverjuk, Hasgató. Tarkójára tolt kobakján a LAMERK ÖNTÖDE feketéllett. Föléje egyetlen kimeredő szemet pingáltak.

Hasgató lejjebb eresztette a dózer lapátját. Átlósan gázolt át a telken, széttörve a téglát, villogó porrá zúzva a sörös- és üdítősüvegeket, szikrákat csiholva a sziklákból. Épp az útjában bólogatott finom fejével a rózsa.

Na maj' most meglássuk, főteszitek-e a hülye kérdésejiteket! – rikoltotta ez a nyomasztó jelenés. – Csak kérdezzetek, drága kis tökfilkóim, miért is ne? Nagyon komájja ám a rejtvényeket öreg haverotok, Hasgató! De jó lesz, ha észbe veszitek, hogy kérdezhettek akármit, én azér átalmegyek azon az ocsmányságon, abbion, laposra mángorolom, de úgy ám! Osztán vissza is curukkolok rajta! Gyükéren, ágon, kedves kis tökfilkók! Az ám, gyükéren, ágon!

Susannah sikoltott, a buldózer skarlát lapátja lecsapott a rózsára, Eddie a kerítéshez kapott. Át akart ugrani, rá akart vetődni a rózsára, úgy próbálta védeni...

...csak hát túl késő volt. És ezt ő is tudta. Fölnézett a buldózer ülésén vihogó lényre, és látta, hogy Hasgató eltűnt. A műszerfal mögött Masiniszta Bob ült a Csu-Csu Charlie-ból.

– Állj! – rikoltotta. – Az isten szerelmére, állj!

– Nem tudok megállni Eddie. A világ elmozdult, és én nem tudok megállni. Tovább kell haladnom vele.

És mikor a dózer árnyéka a rózsára hullott, mikor a lapát eltörte a tábla egyik tartóoszlopát (Eddie látta, hogy a HAMAROSAN szó átváltozott MOST RÖGTÖN-re), a fiú felismerte, hogy már nem is Masiniszta Bob vezeti a gépet.

Hanem Roland.

10

Eddie fölült az autósztráda parkolósávjában. Látta a levegőben ziháló lélegzetét, izzadsága máris hűlni kezdett forró bőrén. Biztos volt benne, hogy sikoltott, sikoltania kellett, de Susannah még mindig aludt mellette, csak a feje búbja látszott ki közös hálózsákjukból, balra Jake szuszogott halkan, hálózsákjából kicsúszott egyik karjával Csit ölelte magához. A szőrmókus is aludt.

Roland viszont nem. Nyugodtan ült a kialudt tábortűz túloldalán, csillagfénynél tisztította a fegyvereit, és Eddie-t nézte.

– Rosszat álmodtál. – Nem kérdés volt.

– Aha.

– Meglátogatott a bátyád?

Eddie megrázta a fejét.

– Akkor hát a Torony volt? A rózsamező és a Torony? – Arca megőrizte szenvtelenségét, de Eddie hallotta a hangjában azt a mohó árnyalatot, amely mindig előjött, ha a Setét Toronyról esett szó. Egyszer azt mondta Rolandnak, hogy a Torony az ő narkója, és a harcos nem tiltakozott.

– Ez alkalommal nem.

– Akkor mi bajod?

Eddie megborzongott. – Fázom.

– Ez igaz. Hála isteneiteknek, legalább nem esik. Az őszi eső gonosz dolog, ha az embernek módja van rá, inkább kerülje el. Mit álmodtál?

Eddie még habozott. – Ugye te sohasem árulsz el bennünket, Roland?

– Ilyesmit senki sem állíthat biztosan, Eddie, és én már nem is egyszer játszottam el az árulót. Ez az én szégyenem. Mégis... Azt hiszem, azoknak a napoknak vége. Mi egyek vagyunk, ka-tet. Ha bármelyikőtöket elárulom – akár még Jake bundás barátját is –, magamat árulom el. Miért kérded?

– És sohasem árulnád el a keresést.

– Hogy lemondjak a Toronyról? Nem, Eddie. Azt soha. Meséld el az álmodat.

Eddie megtette, semmit sem hallgatott el. Amikor befejezte, Roland összehúzott szemöldökkel nézett le a fegyvereire, amelyek mintha maguktól álltak volna össze, míg Eddie beszélt.

– Egyszóval, mit jelent az, hogy a végén téged láttalak azon a dózeron? Hogy még mindig nem bízhatom meg benned? Hogy a tudatalatti...

– Ez annak a pszichének az ológiája? Az a kabala, amiről ti beszéltetek Susannah-val?

– Igen, gondolom, hogy az.

– Ez marhaság – mondta Roland, elutasítóan. – Az elme homokvárai. Az álmok semmit vagy mindent jelentenek, és amikor mindent jelentenek, akkor csaknem mindig üzenetként érkeznek a... nos, a Torony más szintjeiről. – Ravaszul pillantott Eddie-re. – És nem minden üzenet érkezik barátoktól.

– Valaki vagy valami a fejemet buherálja? Erre célzol?

– Úgy vélem, lehetséges. De azért figyelned kell rám egész úton. Elviselem a figyelést, te is tudod.

– Bízom benned – válaszolta Eddie, és amilyen félszegen kiejtette ezeket a szavakat, az mutatta, hogy őszintén beszél. Roland meghatottnak látszott, szinte megrendült, és Eddie azon tűnődött, hogyan is tarthatta ezt az embert érzelmek nélküli robotnak. Lehet, hogy nincs elég képzelőereje, de azért nagyon is vannak érzelmei.

– Egy dolog azonban fölöttébb aggaszt az álmoddal kapcsolatban, Eddie.

– A buldózer?

– Igen, a gépezet. A rózsa fenyegetettsége.

– Jake látta azt a rózsát, Roland. Nem volt semmi baja.

Roland bólintott. – Az ő idejében, azon a napon, a rózsa virult. De ez nem jelenti azt, hogy így virul tovább. Ha elkövetkezik az építkezés, amelyről a táblák beszélnek... ha eljön a buldózer...

Vannak más világok is – válaszolta Eddie. – Emlékszel?

– Lehetnek dolgok, amelyek csak egy világban léteznek. Egy hol-ban és egy mikor-ban. – Lefeküdt, fölnézett a csillagokra. – Meg kell védenünk azt a rózsát folytatta. – Meg kell védenünk bármi áron.

– Azt gondolod, hogy az is egy ajtó, ugye? Amelyik a Setét Toronyba nyílik.

A harcos csillagfénytől villódzó szemmel nézett rá.

– Én azt gondolom, hogy az lehet a Torony – felelte. – És ha elpusztul...

Lehunyta a szemét. Nem mondott többet. Eddie sokáig feküdt álmatlanul.

11

Az új nap tiszta, ragyogó és hideg volt. Az a dolog, amelyet Eddie előző este fölfedezett, még tisztábban látszott az erős reggeli napfényben... de a fiú még nem tudta megállapítani, mi az. Egy újabb rejtvény, ő pedig már kezdte cefetül unni őket.

Ott állt pislogva Susannah és Jake között, szemét elárnyékolva a napfény elől. Roland a tábortűz mellett csomagolta azt, amit ő gunná-nak nevezett; ez a szó nagyjából minden világi javukat jelentette. Látszólag nem érdekelte, ami előttük magasodott, vagy tudta, mi az.

Milyen messze lehet? Harminc mérföldre? Ötvenre? A válasz attól függ, milyen messzire lehet ellátni ezen a síkon, és Eddie nem tudta a választ. Azt az egyet biztosra vette, hogy Jake-nek legalább két dologban igaza van: ez valamiféle épület, és az autósztráda mind a négy sávját elfoglalja. Biztos, hogy így van; különben hogyan láthatnák? Elveszne a hasadásban... nem?

Lehet, hogy az egyik olyan tisztáson áll, amiket Suze úgy hív, hogy „lyukak a felhőkön”. De az is lehet, hogy a hasadás véget ér, mielőtt odaérnénk. Vagy csak egy hülye káprázat. Mindenesetre a következőkben akár ki is verheted a fejedből. Még egy kis ideig folytatni kell az „országúti bulit”.

Ennek ellenére fogva tartotta az épület. Olyan volt, mint egy légies, ezeregyéjszakai, kék-arany palota... épp csak Eddie gyanúja szerint a kéket az égről, az aranyat a kelő naptól kölcsönözték hozzá.

– Roland, gyere ide egy másodpercre!

Először azt hitte, nem jön, ám azután egy nyersbőr szíjjal összekötötte Susannah csomagját, fölállt, kezét a derekára téve nyújtózott egyet, és odament hozzájuk.

– Az istenekre, az ember azt hinné, ebben a bandában senkinek sincs érzéke a háztartáshoz rajtam kívül – jegyezte meg.

– Majd beletanulunk – biztatta Eddie –, mint mindig. De először nézd meg azt ott.

Roland megtette, ám csak egy gyors pillantás erejéig, mintha nem akarná elismerni a létezését. – Üveg, ugye? – kérdezte Eddie.

Roland ismét odapillantott. – Úgy alítom – mondta, ami azt látszott jelenteni: Van egy olyan spúrom, cimbora.

Ahonnan mi jövünk, ott sok üvegépület van, de a legtöbb iroda. Ez a valami előttünk sokkal inkább illik a vidámparkba. Tudod, mi ez?

– Nem.

– Akkor miért nem akarsz még ránézni sem? – kérdezte Susannah.

Roland még egyszer ránézett az üvegen izzó fényre a messzeségben, de megint rövid ideig; alig volt több egy pillantásnál.

– Mert baj – felelte –, és az utunkban áll. Idővel odaérünk. Nem szükséges bíbelődni vele, amíg be nem köszönt.

– Odaérünk ma? – kérdezte Jake.

Roland vállat vont, még mindig zárkózott arccal. – Fakad víz, ha Isten akarja – felelte.

– Krisztusom, neked kéne megírni a szerencse-süteményekbe való mondásokat – vélte Eddie. Azt remélte, hogy Roland legalább elmosolyodik, de nem így történt. A harcos csak visszament az úttesten át, fel térdre ereszkedett, vállára vette a tarisznyáját meg a csomagját, és várta a többieket. Amikor elkészültek, a zarándokok tovahaladtak az államközi 70-es úton kelet felé. A harcos ment az élen, lehorgasztott fejjel, a bakancsa orrát bámulva.

12

Roland egész nap hallgatott, és ahogy az épület közeledett (baj, és az utunkban áll, mondta), Susannah rájött, hogy a harcos nem mogorvaságból tesz így, nem is az nyomasztja, hogy mi vár rájuk ma éjszaka. A megígért történeten gondolkozik, azért emészti magát.

Amikor délben megálltak ebédelni, sokkal jobban látták az építményt: soktornyú palota volt, amelyet mintha teljesen tükör borított volna. A hasadás körülvette, mégis derűsen magasodott fölébe, tornyai az eget verték. Természetesen borzasztó idegenszerűen festett Kelet-Kansas lapos földjén, Susannah mégis arra gondolt, hogy sohasem látott szebbet; szebb volt még a Chrysler Buildingnél is, az pedig már valami.

Ahogy közeledtek, Susannah-nak egyre nehezebb lett másfelé néznie. Olyan volt, mint valami csodálatos káprázat, ahogy a pufók felhők tükörképei keresztülvitorláztak az üvegkastély égkék tornyain és falain... ugyanakkor szilárdság volt benne. Vitathatatlanság. Szerepet játszott ebben az árnyéka is – a délibábnak, Susannah tudomása szerint, nincs árnyéka –, de nem csak ez okozta. Egyszerűen volt. A nő el nem tudta képzelni, mit keres ez a mesevár a Stuckeyk és Hardee-k földjén (a Bum-Bum Burgerről nem is beszélve), mégis itt állt. Az idő majd kiforogja a többit, vélte Susannah.

13

Némán táboroztak le, némán figyelték, hogyan építi meg Roland tábortüzük fakéményét, némán ültek mellette, figyelve, amint az alkony tűzkastéllyá változtatja előttük az irdatlan üvegházat. A tornyok és pártás ormok először vad vörösben izzottak, majd narancsszínben, azután aranyban, amely gyorsan hűlt okkersárgává, ahogy odafönt a firmamentumon megjelent az Öreg Csillag...

Ne má, gondolta a nő Detta hangján. Nem az a, jányom. Egyáltalába nem. Az a Sarkcsillag. Ugyanaz, améket otthon nézté', mikor a papád ölibe ülté'.

Pedig, mint rájött, ő inkább az Öreg Csillagot szeretné látni; az Öreg Csillagot és az Öreg Anyát. Döbbenten állapította meg, hogy honvágyat érez Roland világa után, majd azon kezdett rágódni, mi ebben olyan meglepő. Végül is ebben a világban nem nevezték niga kurvának (legalábbis eddig), talált benne valakit, akit szerethetett... és jó barátokat is szerzett. Ettől az utolsó gondolattól majdnem elsírta magát, és magához szorította Jake-et. A kisfiú mosolyogva, félig lehunyt szemmel hagyta magát átölelni. Kissé távolabb a hasadás nyávogott utálatosan, de még revolvergolyó füldugasz nélkül is elviselhetően.

Amikor a sárga utolsó nyoma is halványulni kezdett az utat elálló kastélyon, Roland otthagyta őket az úttesten ültükben, és visszatért a tüzéhez. Levélbe göngyölt szarvashúst sütött, szétosztotta. Némán ettek (Roland szinte semmit, mint Susannah megfigyelte). Mire befejezték, láthatták a Tejutat, szétfröccsenve az előttük magasodó kastély falán; a visszavert csillagok olyan vadul izzottak, mint a lángok tükörképei a mozdulatlan vízen.

Végül Eddie törte meg a csöndet. – Nem muszáj – mondta. – Fel vagy mentve. Vagy feloldozva. Vagy akármi, ami ahhoz kell, hogy ne nézz így.

Roland ügyet sem vetett rá. Könyökével megemelte a tömlőt, úgy ivott, ahogy egy tahó nyakalná kancsóból a finánc-nem-látta pálinkát, hátravetett fejjel. Az utolsó korty vizet a betonra köpte.

– Nőjön a vetésed – mondta Eddie. Nem mosolygott.

Roland sem szólt, de az arca elsápadt, mintha kísértetet látna. Vagy hallana.

14

Jake-hez fordult, aki komolyan nézett vissza rá. – Tizennégy évesen álltam ki a férfivá avatás próbáját, mint ka-tet-em – te úgy mondanád, hogy az osztályom – és talán minden idők legfiatalabb beavatottja. Erről már meséltem neked ezt-azt, Jake. Emlékszel?

Már mindnyájunknak meséltél ezt-azt, gondolta Susannah, de befogta a száját, és a szemével figyelmeztette Eddie-t, hogy tegye ugyanazt. Roland nem volt magánál, amikor erről mesélt; az, hogy Jake egyszerre volt halott, de élő is a fejében, az az őrület szélére sodorta.

– Úgy érted, mikor Waltert üldöztük – bólintott a gyerek. – Miután elhagytuk az állomást, de mielőtt én... leestem volna.

– Így van.

– Egy kicsire emlékszem, de nem többre. Ahogy az álmokban történt dolgokra emlékezünk.

Roland bólintott. – Akkor hát figyelj. Ez alkalommal többet mesélek neked, Jake, mert idősebb lettél. Gondolom, mindannyian öregedtünk.

Susannah-t másodjára is ugyanúgy megbabonázta a történet, amelyben a kamasz Roland véletlenül fölfedezte Martent, apja tanácsadóját (az apja varázslóját) az anyja lakosztályában. Ami persze nem volt véletlen; a fiú legföljebb egy pillantást vet az ajtóra, míg elmegy előtte, ha Marten nem nyitja ki és nem invitálja be. Azt mondta, az anyja kívánja látni, de Rolandnak elég volt ránéznie arra a siralmas mosolyra, amellyel lesütött szemű anyja gunnyasztott az alacsony hátú széken, ennyiből is tudhatta, hogy ő a világon az utolsó ember, akit Gabrielle Deschain most látni kíván.

Arcának pírja, a szívásnyom a nyakán elmondott minden mást.

Ezzel ugratta bele Marten az idő előtti avatásba, Roland pedig, mert olyan fegyvert használt, amelyre tanára nem számított – Davidot, a sólymát –, megverte Cortot, elvette a botját... és életre szóló ellenséget szerzett Marten Broadcloak személyében.

Az ájulás felé sodródó, csúnyán összevert Cort, akinek az arca olyan manóálarccá püffedt, amilyet a gyerekek viselnek, még visszaparancsolta annyi időre az öntudatlanságot, amíg azt a tanácsot adhatta legújabb harcos-tanoncának, hogy legalább egy ideig kerülje Martent.

– Azt mondta nekem, hagyjam, hogy a küzdelem legendává terebélyesedjék – mesélte, a harcos Eddie-nek, Susannah-nak és Jake-nek. – Várjam meg, amíg árnyékom szakállat növeszt, és kísérti Martent az álmaiban.

– Megfogadtad a tanácsát? – kérdezte Susannah.

– Sose volt rá lehetőségem – felelte Roland. Az arcán bánatos, fájdalmas mosoly ömlött el. – El akartam rajta gondolkodni, méghozzá komolyan, de mielőtt nekiláthattam volna, a dolgok... megváltoztak.

– Ez a szokásuk, nem? – jegyezte meg Eddie. – Jóságos ég, de mennyire.

– Eltemettem a sólymomat, az első és valószínűleg a legjobb fegyvert, amelyet valaha is használtam. Azután – és ezt korábban nem meséltem neked, Jake – lementem az alsóvárosba. A nyári hőség égzengéses-jégveréses viharban tombolta ki magát, miközben én az egyik olyan bordélynak az emeleti szobájában, ahol Cort szeretett duhajkodni, először feküdtem le egy lánnyal.

Elgondolkodva piszkálta egy ággal a tüzet, majd úgy tűnt, ráeszmélt tettének öntudatlan jelképiségére, és ferde mosollyal félredobta a fadarabot. Az füstölögve ért földet egy elhagyott Dodge Aspen kereke mellett, majd kialudt.

– Jó volt. A szex jó dolog. Persze nem az a szenzáció, amilyennek a barátaimmal elképzeltük, amiről sutyorogtunk, találgattunk...

– Én azt hiszem, drágám, az ifjúság hajlik a bérelhető snapper túlértékelésére – mondta Susannah.

– Elaludtam, miközben hallgattam, ahogy odalent a részegek együtt kornyikálnak a zongorával, meg ahogy a jég veri az ablakot. Másnap aztán... hát... mondjuk, olyan módon ébredtem, amire egy ilyen helyen nem számítottam volna.

Jake újabb ágakat dobott a tűzre. Az fellángolt, kiemelte Roland járomcsontját, árnyék félholdakat festett a szemöldöke és az alsó ajka alá. A harcos beszélt, Susannah pedig szinte látta, mi történt azon a hajdani reggelen, amelynek bizonnyal olyan illata volt, mint a nedves kockaköveknek, az esőtől tisztára mosott levegőnek; látta, mi esett meg egy kurva kamrájában, egy külvárosi kocsma fölött Gileádban, a Belső-Világ nyugati végein megbúvó, morzsányi Új-Kánaán báróság székhelyén.

Egy fiú, akinek még fájnak a tagjai az előző napi küzdelemtől, a szex misztériumainak új beavatottja. Egy fiú, aki most tizenkettőnek látszik tizennégy helyett, seprőpillájú szemhéja eltakarja azt a fantasztikus kék szemet; egy fiú, a keze elernyedt ujjakkal pihen a kurva mellén, sólyomkarmoktól sebzett csuklója napbarnítottan hever a párnán. Egy fiú, élete utolsó jóízű alvásának utolsó pillanataiban, egy fiú, aki hamarosan mozgásba lendül, aki úgy fog hullani, ahogy a kavics gurul a görgeteghalom meredek lejtőjén; egy lehulló kavics, amely nekiütközik egy másiknak, majd egy harmadiknak, negyediknek, azok újabb kavicsoknak ütődnek, míg az egész lejtő megindul, és a föld megrázkódik a földcsuszamlástól.

Egy fiú, egy kavics, egy laza lejtőn, hullani készen. Egy göcs felrobbant a tűzben. Valahol állat nyikkant, Kansasnak ebben az álmában. Susannah figyelte a felszálló szikrák örvénylését Roland hihetetlenül öreg arca mellett, és meglátta abban az arcban a fiút, aki a nyári reggelen aludt a bordélyház ágyában. És azt is látta, amint az ajtó kivágódik, végét vetve Gileád zaklatott utolsó álmának.

15

Az ember, aki berontott és keresztülsietett a szobán az ágyhoz, még mielőtt Roland kinyithatta volna a szemét (és mielőtt a mellette levő nő egyetlen hangot kiadhatott volna), magas volt, vékony, kifakult farmert, poros kék pamutinget és kígyóbőr szalagos, sötétszürke kalapot viselt. Csípőjéről két alacsonyra csatolt, öreg, bőr pisztolytok lógott, és két szantálfa agy meredt elő belőlük. Ezeket a pisztolyokat a fiú egyszer még olyan földekre fogja elvinni, amelyekről ez a mord arcú, dühös kék szemű férfi még csak nem is álmodik.

Roland már mozgott, még mielőtt kinyitotta volna a szemét. Balra gurult, az ágy alá nyúlt. Gyors volt, rémítően gyors, de – Susannah látta, tisztán látta – a kopott farmeros férfi még nála is gyorsabb. Megragadta a fiú vállát, megrántotta, meztelenül kipenderítette az ágyból, és a földre döntötte. Roland elterült, az ágy alá kapott, azért, ami ott volt, most is villámgyorsan. A farmeros ember rátiport az ujjaira, mielőtt összezárhatta volna őket.

– Te fattyú! – kiáltott a fiú. – Ó, te fatty...

De addigra kinyílt a szeme, fölnézett és meglátta, hogy a betolakodó fattyú az apja.

A kurva fölült, a szeme bedagadt, az arca löttyedt volt és kelletlen. – Na! – kiáltotta. – Na, na! Nem jöhetsz be ide csak úgy, de nem ám! Ha fölemelem a hangomat...

A férfi rá se hederített, benyúlt az ágy alá, és előhúzta a két fegyverövet. Mindegyikről egy-egy pisztoly lógott tokban. Nagyok és meghökkentők voltak ebben a lőfegyver nélküli világban, de korántsem akkorák, mint Roland apjának revolverei, és a fegyveragy is kopott fémlemez borítású volt, nem intarziás fa. A kurva ekkor pillantotta meg a fegyvereket a behatoló csípőjén, meg a kezében a másik kettőt – azokat, amelyeket az ifjú vendég viselt előző este, amikor felhozta az emeletre és kivetkőztette valamennyi fegyveréből, egyet kivéve, amely neki a legismerősebb volt –, és rögtön eltűnt az arcáról az álmos kelletlenség. A született túlélő rókapillantása vette át a helyét. Fölpattant, ki az ágyból, át a szobán, az ajtón, úgy, hogy meztelen fara épp csak egyet villant a reggeli napfényben.

Sem az ágy mellett álló apa, sem a lábánál fekvő, meztelen fiú nem figyeltek rá. A farmeros férfi kinyújtotta a fegyveröveket, amelyeket Roland előző nap délután hozott el a tanulókaszárnya alatti fegyverpincéből, miután Cort kulcsával kinyitotta az arzenál ajtaját. Úgy rázta Roland orra előtt az öveket, ahogy a szakadt ruhát szokták, amelyet a haszontalan kutyakölyök megrágcsált. Olyan erősen rázta, hogy az egyik pisztoly kifordult a tokjából. Döbbenete ellenére Roland még a levegőben elkapta.

– Úgy tudtam, nyugaton vagy – szólalt meg a fiú. – Cressiában. Farson és a...

Az apja olyan erővel ütötte meg, hogy átbucskázott a szobán, és a szája sarkából kiserkedt a vér. A fiú első, ijesztő reflexe az volt, hogy fölemelje a fegyvert, amely még mindig a kezében volt.

Steven Deschain ránézett, csípőre engedett kézzel. Látta a gondolatot, még mielőtt kialakult volna. Szája különös, örömtelen vigyorra húzódott, amelyből kilátszottak a fogai és az ínye nagy része.

– Lőj rám, ha akarsz! Miért ne? Tetőzd be ezt a kudarcot! Ó, istenek, nem is bánnám!

Roland a földre tette a pisztolyt, és a keze fejével félrelökte. Nem akarta, hogy az ujjai a ravasz közelében legyenek. Mert nem uralta őket teljes mértékben. Ezt előző nap fedezte föl, körülbelül akkor, amikor betörte Cort orrát.

– Apám, tegnap megvolt a férfivá avatásom. Elvettem Cort botját. Győztem. Férfi vagyok.

– Bolond vagy – felelte az apja. Most már nem mosolygott; soványnak és öregnek tűnt. Nehézkesen leroskadt a kurva ágyára, a pisztolyövekre pillantott, amelyeket még mindig a kezében tartott, majd leejtette őket a lábai közé. – Tizennégy éves bolond vagy, és ez a legrosszabb, legkétségbeesettebb fajta. – Felnézett, megint dühös volt, de Roland nem bánta; a harag még mindig jobb, mint az a fáradt tekintet. Az öregség tekintete. – Azt már kisded korod óta tudom, hogy nem leszel egy lángész, de azt tegnap estig nem gondoltam volna, hogy idióta vagy. Hagytad, hogy úgy tereljen, mint tehenet a vízmosásba! Istenek! Megfeledkeztél apád arcáról! A mindenit!

Ez fellobbantotta a fiú haragját. Akármit tett is előző nap, azt úgy cselekedte, hogy közben egyfolytában az apja arcára gondolt.

– Ez nem igaz! – ordította, miközben pucér fenékkel kuporgott a kurva kamrájának szálkás padlóján, hátát a falnak vetve, és az ablakon besütő nap megvilágította a pihét forradástalan, tiszta arcán.

– De mennyire igaz, te gézengúz! Ostoba léhűtő! Kérj bocsánatot, különben szíjat hasítok a...

– Együtt voltak! – tört ki a fiúból. – A feleséged és a minisztered – a varázslód! Láttam a szája nyomát a nyakán! Az én anyám nyakán! – A pisztolyért nyúlt, fölkapta, de még szégyenében és dühében is vigyázott, hogy az ujjait távol tartsa a ravasztól; csak a cső sima, dísztelen fémjénél fogva tartotta a tanonc-revolvert. – Ma, ezzel itt, végét vetem az álnok, csábító életének, és ha nem vagy elég férfi, hogy segíts, akkor legalább állj félre és engedd, hogy...

A Steven csípőjén lógó tokból előkerült az egyik revolver, és az apa markában termett, még mielőtt Roland szeme mozgást észlelt volna. Egyetlen lövés dörrent, fülsiketítő égzengéssel a kis szobában; egy teljes percbe beletelt, mire a fiú meghallotta lentről az értetlen karattyolást és a mozgolódást. Addigra a tanoncrevolver nem volt sehol, kilőtték a kezéből, csak valami zümmögő bizsergés maradt utána. A fegyver kirepült az ablakon, leesett, eltűnt, roncsolt fémű agyával, miután eljátszotta rövid szerepét a harcos hosszú regéjében.

Roland hökkent megrendüléssel bámult az apjára. Steven visszanézett, hosszú ideig nem szólt. De most olyan volt az arca, amire Roland kora gyermekkora óta emlékezett: nyugodt és biztos. Úgy elvonult róla a fáradtság és a félig-meddig visszafojtott düh, mint az éjszakai zivatar.

Végre megszólalt az apja. – Tévedtem abban, amit az előbb mondtam, és bocsánatot kérek. Nem feledkeztél el az arcomról, Roland. De akkor is bolond vagy – hagytad, hogy olyasvalaki tereljen, aki ravaszabb, mint amilyen te valaha is leszel. Az istenek kegye és a ka műve, hogy nem küldtek nyugatra, hogy még eggyel kevesebb igaz harcos álljon Marten útjában... John Farson útjában... azon az úton, amely a rajtuk uralkodó teremtményhez vezet. – Fölállt, kitárta karjait. – Roland, bele is haltam volna, ha elveszítelek.

A fiú fölállt, meztelenül odament az apjához, aki vadul magához szorította. Amikor Steven Deschain először az egyik orcáját csókolta meg, majd a másikat, Roland elsírta magát. Azután az apja négy szót súgott a fülébe.

16

– Mit? – kérdezte Susannah. – Mi volt az a négy szó?

– „Már két éve tudom” – felelte Roland. – Ezt súgta.

– Szent ég – morogta Eddie.

– Azt mondta, nem mehetek vissza a palotába. Ha megteszem, akkor estére halott leszek. Azt mondta: „Arra születtél, hogy betöltsd a sorsodat, akármit tegyen Marten; ő mégis megesküdött, hogy megöl, még mielőtt akkorára nőnél, hogy problémát jelents neki. Úgy tűnik, akármennyire megálltad a próbát, mindenképpen el kell hagynod Gileádot. Legalábbis egy időre, és keletre mész nyugat helyett. Nem is egyedül küldelek, és nem cél nélkül.” Aztán, mintha utólag jutott volna eszébe, hozzátette: „És persze nem is ezzel a siralmas tanoncpisztollyal.”

– Mi volt a célod? – kérdezte Jake. Láthatóan magával ragadta a történet sodra; a szeme ragyogott, majdnem olyan fényesen, mint Csié. – És milyen barátokkal indultál?

– Mindezt most meg fogjátok hallani – felelte Roland –, és hogy miként ítéltek meg, azt is eldönti az idő.

Nagyot sóhajtott – olyan férfi sóhaja volt ez, aki valamilyen fáradságos munkának gyürkőzik neki –, majd újabb ágat vetett a tűzre. Ahogy a lángok fölcsaptak, kissé hátrébb utasítva az árnyakat, a harcos beszélni kezdett. Az egész furcsán hosszú éjszakát végigbeszélte, csupán akkor fejezte be Susan Delgado történetét, mikor a keleten fölkelő nap az új kezdet élénk árnyalatait festette ama üvegvárra, meg még valami különös zöld színt, amely az építmény tulajdon színe volt.

MÁSODIK RÉSZ

Susan

I. fejezet

A CSÓKOK HOLDJA ALATT

1

Tökéletes ezüstkorong – a Szerelmesek Holdja, ahogy Tele Földkor hívják – lebegett a fűrészes körvonalú hegy fölött öt mérföldre keletre Hambrytól és tíz mérföldre délre az Eyebolt-szurdoktól. A hegy lábánál még tartott a naplemente után két órával is fojtogató, késő nyári hőség, de a Cöos tetején mintha máris eljött volta az Aratás, erős szél fújt, és fagyosan csípett a levegő. Az asszonynak, aki egyedül élt itt egy kígyó és egy vén mutáns macska társaságában, hosszú volt az éjszaka.

De oda se neki; nem számít ez, drágám. A dolgos kezek boldog kezek. De úgy ám.

Várt, amíg elhalt látogatói lovainak patadobogása, csendesen ült az ablaknál a kunyhó nagyszobájában (volt egy másik is, a hálószoba, alig nagyobb egy szekrénynél). Ádáz, a hatlábú kandúr a vállán ült. Az asszony öle holdfénnyel volt teli.

Három ló vitt el három embert. Nagy Koporsóvadászok, így hívták magukat.

Horkantott. Mulatságos alakok a férfiak, de az ám, és az benne a legmulatságosabb, hogy ezt milyen kevéssé tudják. A férfiak, a rátarti, tetszelgő neveikkel! A férfiak, akik olyan büszkék az izmaikra, arra, mennyit bírnak inni-enni; és mindörökké büszkék a vesszőjükre. Igen, még manapság is, amikor sokuk nem képes mást lőni, mint elfajzott, furcsa magot, olyan gyerekeket nemzenek, akik csak arra jók, hogy a legközelebbi kútba fojtsák őket. De hát ez sohasem az ő bűnük, nem igaz, drágám? Nem, mindig az asszonyé – az ő méhe, az ő bűne. A férfiak olyan gyávák. Olyan vigyorgó gyávák. Ez a három sem különbözik a többitől. Az öreg sánta, arra érdemes odafigyelni – arra aztán igen, világos és fölöttébb kíváncsi szem nézett ki az arcából –, de az asszony végül is semmit sem látott benne, amivel ne tudott volna megküzdeni, ha úgy alakul.

Férfiak! Nem tudta megérteni, hogy sok nő miért fél annyira tőlük. Hát nem úgy teremtették őket az istenek, hogy pont a zsigerük legérzékenyebb része fityeg ki belőlük, akár egy rossz helyre került béldarab? Odarúgsz, összenyaklanak, mint a bicska. Ott simogatsz, és megolvad az agyuk. Aki kételkedne ez utóbbi bölcsességben, csak nézze meg a ma esti második elintézendőt, ami még hátravan. Thorin! Hambry polgármestere! A báróság Legfőbb Őre! Senki sem olyan bolond, mint a vén bolond!

Mindazonáltal ezekben a gondolatokban nem volt igazi erő, sem valódi rosszindulat, legalábbis most nem; a három férfi, akik Nagy Koporsóvadásznak nevezték magukat, egy csodát hoztak neki, és ő meg akarta nézni, de úgy ám; igen, meg akarta tölteni vele a szemét, csakis.

A bicebóca Jonas erősködött, hogy dugja el – úgy hallotta, a banyának van rejtekhelye az effélékhez, nem mintha ő maga látni akarta volna akármelyik rejtekhelyét is, az istenek mentsenek tőle (mire a bárgyú Depape és Reynolds vihogtak, mint a manók) –, és ő el is rejtette, de a szél mostanra elnyelte a patadobogást, úgyhogy teheti, amit akar. A lány, akinek a didije elrabolta azt a kevés észt is, ami Hart Thorinnak még volt, legalább egy óráig nem jön (az öregasszony ragaszkodott hozzá, hogy a lány gyalog jöjjön a városból, hivatkozva a holdfény tetőtől talpig tisztító hatására, de valójában csupán a két találkozó közötti megfelelő időközt akarta megteremteni), és ebben az órában azt tesz, amit akar.

– Ó, gyönyörű, biztosan az – suttogta, és tán nem valami meleget érzett azon a helyen, ahol vén karikalábai összeértek? Valami nedvet az ott rejlő, rég kiszáradt patakmederben? Istenek!

– Igen, még a doboz falán át is, amelybe rejtették, éreztem, hogy ragyog. Olyan szép, mint te, Ádáz. – Levette a macskát a válláról, és a szeme elé emelte. Az öreg kandúr dorombolt, kinyújtotta pisze orrát a banya arca felé. A vénasszony megcsókolta az állat orrát. A macska üdvözülten lehunyta zavaros zöldesszürke szemét. – Olyan szép, mint te, de úgy ám, de úgy ám! Hehe!

Letette a macskát. Az lassan odaballagott a tűzhelyhez, ahol a kihunyóban levő tűz pislákolt, időnként bele-belekapva az egyetlen fahasábba. Ádáz villás farka, amellyel egy régi rajz ördögére emlékeztetett, ide-oda csapkodott a szoba tompa narancsszín levegőjében. Oldaláról fityegő fölös lábai álmatagon megrándultak. A padlón vonszolódó és a falra vetülő árnyék maga volt a borzalom: mintha egy macskát kereszteztek volna egy pókkal.

Az öregasszony fölállt, bement a hálókamrájába, ahová letette a Jonastól kapott tárgyat.

– Ha elveszted, fejed is elvész vele együtt – mondta Jonas.

– Ne félts te csak engem, barátocskám – válaszolta a banya, kushadóan alázatos mosolyt küldve hátra a válla fölött, miközben azt gondolta: férfiak! Buta, öntelt teremtmények!

Odament az ágy lábához, letérdelt, egyik kezét végighúzta a földes padlón. Vonalak jelentek meg a földes piszokban. Egy négyszöget formáztak. A banya belenyomta ujjait az egyik vonalba; engedett a keze alatt. Fölemelte a rejtett fedelet (annyira el volt rejtve, hogy senki sem találta volna meg, ha nem tapint rá), és föltárult egy harminc centiméter széles, hatvan centiméter mély üreg, abban pedig egy vasfa doboz. A doboz tetején vékony zöld kígyó feküdt karikában. Amikor a banya megérintette a hátát, az állat fölkapta a fejét. Szája néma sziszegésre nyílt, megmutatta két pár méregfogát: kettőt felül, kettőt alul.

A csoroszlya kiemelte a kígyót, megsimogatta. Ahogy közelítette az arcához az állat lapos fejét, a kígyó nagyobbra tátotta a száját, és már hallani lehetett a sziszegését. Az asszony is kinyitotta a száját, és kiöltötte ráncos, szürke ajkai közül nyelvének sárgás, büdös csíkját. Két méregcsepp hullott rá, italba keverve épp elég, hogy egy egész lakodalmat elpusztítson. Lenyelte, szája, torka, melle égett, mintha erős szeszt ivott volna. Egy pillanatra elhomályosodott a szoba, és ő dünnyögő hangokat hallott kunyhójának bűzhödt levegőjében – azoknak a hangját, akiket ő „láthatatlan barátainak” hívott. Szeme nyúlós könnyeket folyatott arcának idő vonta barázdáiba. Azután fújt egyet, és a szoba kitisztult. A hangok elhaltak.

Csókot cuppantott Ermot két merev tekintetű szeme közé (végül is Csókok Holdja van, gondolta), azután félretette. A kígyó az ágy alá siklott, összetekeredett, és figyelte, amint az asszony végighúzza tenyerét a vasfa doboz tetején. A banya felkarjában vibráltak az izmok, lágyékában erősödött a meleg. Évek óta nem érezte a szex hívását, de most igen, de még mennyire, és ennek semmi köze nem volt a Csókok Holdjához, vagy legalábbis nem sok.

A dobozt bezárták, és Jonas nem adott hozzá kulcsot, de mit számít ez neki, aki oly sokáig élt, annyit tanult, és olyan fajzatokkal trafikált, akiknek egyetlen pillantásától úgy futna meg a legtöbb dölyfös beszédű, peckes járású férfi, mint akit szemmel vertek. Egyik kezét a zár fölé tartotta, amelybe egy szemet véstek, meg egy jelmondatot a Nemes Nyelven (MEGNÉZEM, KI NYIT KI), majd visszahúzta. Azonnal megérezte, amit normális körülmények között már nem érzékelt az orra: a dohot, a port, a matrac mocskát, az ágyban evett étel morzsáit; a hamu és az ódon füstölők elegyes aromáját; egy folyós szemű és (legalábbis általában) száraz ölű vénasszony bűzölgését. Nem itt fogja kinyitni a dobozt, nem itt nézi meg a benne rejlő csodát, hanem kimegy, ahol a levegő tiszta, és csak a zsálya meg a meszkitó-cserje illatozik. A Csókok Holdjának fényénél nézi meg.

Cöos-hegyi Rhea egy röffentéssel kiemelte az üregből a dobozt, egy másik (az alsóbb régiókból hallatszó) röffentéssel talpra állt, a hóna alá dugta a dobozt, és elhagyta a szobát.

2

A kunyhót eléggé az orom alá építették, hogy védve legyen a legkeményebb téli szelektől, amelyek Aratástól Széles Földig csaknem állandóan fújtak a felföldön. Ösvény vezetett a hegy csúcsáig; a telihold fényében ezüstös ároknak tűnt. Az öregasszony zihálva vonszolta magát a magasba, fehér haja piszkos csomókban tapadt a fejére, vén emlői ide-oda lengtek a fekete ruha alatt. A macska követte úrnője árnyékát, a rozsdás dorombolás még mindig úgy áradt belőle, mint a bűz.

Az ormon a szél kifújta a hajat a satrafa romos arcából, és elhozta a fülébe suttogó nyavalygását annak a hasadásnak, amely az Eyebolt-szurdok távoli végébe rágta bele magát. Tudta, hogy ezt a hangot kevesen bírják, ő azonban kedvelte; Cöosi Rheának úgy hangzott, mint az altatódal. Odafönt úszott a hold, árnyai csókolózó szeretők arcának vázlatát rajzolták fénylő bőrére... mármint ha az ember hisz a lenti bolondoknak. A lenti bolondok más-más arcot látnak minden teliholdban, de a banya tudta, hogy csak egy arc létezik: a Démon arca. A halál arca.

Ő azonban még sohasem érezte magát ilyen elevennek.

– Ó, szépségem! – suttogta, és göcsörtös ujjaival megérintette a zárat. Halványvörös ragyogás derengett bütykös ujjpercei között, azután kattanás hallatszott. Letette a dobozt és kinyitotta, miközben úgy zihált, mintha versenyt futott volna valakivel.

Rózsaszín fény ömlött a dobozból, tompább, mint a Csókok Holdjáé, viszont összehasonlíthatatlanul gyönyörűbb. Megérintette a doboz fölé hajló romos arcot, és egy pillanatra olyanná tette, amilyen fiatal lány korában lehetett.

Ádáz szimmantott egyet, fejét előrenyújtotta, füleit lesunyta, vén szeme villant a rózsaszín fényben. Rhea azonnal féltékeny lett.

– Tűnj innen, ostoba jószág, ez nem a magadfajtának való!

Rácsapott a macskára. Ádáz hátrált, sziszegett, mint egy kanna, és duzzogva fölkapaszkodott a Cöos csúcsát jelző buckára. Ott mímelt megvetéssel leült, és nyalogatni kezdte az egyik mancsát, miközben a szél szüntelenül fésülte a bundáját.

A dobozban, egy zsineggel összehúzott szájú bársonyzacskóból egy üveggömb kukucskált elő. Megtöltötte a rózsaszín fény, amely gyengéden lüktetett, mint az elégedett szív.

– Ó, szépségem! – suttogta a szipirtyó, és fölemelte a gömböt. Maga elé tartotta, hogy a lüktető sugárzás esővízként fusson végig arcának ráncain. – Ó, mennyire élsz, de mennyire!

A gömb hirtelen skarláttá sötétedett. Mormolt a vénasszony kezében, akár egy végtelenül erős motor, és Rhea ismét érezte azt a meglepő nedvességet a lába között, az árhullámot, amelyről azt hitte, hogy már régen elhagyta.

Azután elhalt a mormolás, a gömb fénye virágkehelyként zárult össze, csupán rózsás homály maradt a helyén... és három lovas bontakozott ki belőle. Az asszony először azt gondolta, azok a férfiak, akik a gömböt hozták, Jonas és a többiek. De nem, ezek fiatalabbak voltak, még Depape-nél is fiatalabbak, pedig ő alig töltötte be a huszonötöt. A trió bal oldali tagja mintha egy madárkoponyát ültetett volna a nyeregkápa gombjára – különös, de igaz.

Ezután a bal és a jobb szélső eltűntek, mintha az üveg ereje sötétítette volna el őket, és csak a középső látszott tisztán. Rhea jól megnézte a farmernadrágot, a csizmát, az arc felső részét elrejtő, széles karimájú kalapot, a könnyedséget, amellyel megülte a lovát, és első riadt gondolata az volt: Egy harcos! A belső báróságokból jön keletnek, igen, talán magából Gileádból! De nem kellett látnia az arc felső felét, anélkül is tudta, hogy a lovas alig nőtt ki a gyerekkorból, és nincs fegyver a csípőjén. Mégsem hitte, hogy fegyvertelen lenne. Ha egy kicsit jobban láthatná...

Csaknem az orra hegyéig emelte a gömböt, és azt suttogta: – Közelebb, kicsim! Még közelebb!

Nem tudta, mire számítson – a semmi tűnt a legvalószínűbbnek –, ám a gömb sötét körében az alak közelebb jött. Valósággal úszott, mintha ló és lovasa víz alatt lennének, és Rhea felismerte a hátán a tegezt. Előtte a kápagombra nem koponyát, hanem számszeríjat akasztott. A nyereg jobb oldalán, ahol a harcosok a tokba dugott puskát tartják, egy lándzsa tollal díszített vége látszott. Nem tartozott a Régiekhez, egyáltalán nem olyan volt a külseje... a banya mégsem gondolta, hogy a Külső Ívből jött volna.

– De hát ki vagy te, tökfej? – suttogta az asszony. – S honnan ismerlek? Annyira lehúztad a kalapodat, hogy nem láthatom az istenverte szemedet, de nem ám! Ami a lovadat illeti talántán... vagy talán a te... menj innét, Ádáz! Miért zavarsz? Óóó!

A macska visszajött a kilátójából, és ide-oda kígyózott a satrafa öreg, püffedt bokái körül, fölnyávogott rá, még sokkal rozsdásabb hangon, mint mikor dorombolt. Amint a vénség oldalba rúgta, Ádáz fürgén félreugrott... azután rögvest visszasompolygott és újrakezdte; holdkóros pillantással bámult úrnőjére, és puhán nyávogott.

Rhea ismét belerúgott, ez alkalommal éppen olyan hatástalanul, mint előzőleg, azután megint az üveggömbbe nézett. A ló és érdekes ifjú lovasa eltűnt. A rózsás ragyogás is. Holt üveggömböt tartott a kezében, amelynek csak a hold kölcsönzött fényt.

Meglódult a szél, ruháját rátapasztotta arra a roncsra, amely valaha a teste volt. Ádáz, akit nem riasztott el gazdasszonyának lagymatag rugdosása, nekilódult, megint tekergőzni kezdett a banya lábai között, és egyfolytában nyávogott.

– Na tessék, mit csináltál, ocsmány zsákja bolháknak s betegségeknek! Kialudt a fény, s éppen mikor... Hangot hallott a kunyhójához vezető szekérút felől, és megértette, hogy Ádáz miért lépett a tettek mezejére. Meghallotta az éneklést. Meghallotta a lányt. Korábban érkezett.

Borzalmas fintorral – gyűlölte, ha készületlenül érték, és a lenti kis hölgy majd meg is fizet érte – lehajolt, és visszatette az üveggömböt a dobozába. A belseje selyemmel volt bélelve, és a gömb úgy illett bele, mint a reggeli tojás Őlordsága tojástartójába. A hegyoldalból (az átkozott szél rossz felől fújt, különben hamarabb meghallotta volna) most még közelebbről hallatszott a lány dala:

Ó, szerelem, ó, gondtalan szerelem,

Nézd, gondtalan szerelem, mit tettél velem?

– Majd adok én neked gondtalan szerelmet, te szűzkurva – morogta a vénasszony. Megérezte a hóna alól csorgó izzadság savanyú szagát, a másik nedvesség azonban már felszáradt. – Majd megfizetsz azért, hogy ilyen korán állítottál be az öreg Rheához, de meg ám!

Végighúzta az ujját a doboz elején levő zár fölött, de az nem akart bezáródni. Nyilván túlságosan buzgó volt a nyitással, és valamit eltört benne, amikor megérintette. A szem és a jelmondat mintha őt gúnyolta volna: MEGNÉZEM, KI NYIT KI. Rendbe tudta volna hozni a dolgot egy minuta alatt, de most még ennyi ideje sem maradt.

– Alkalmatlankodó kurva! – nyivákolta, egy pillanatra a közeledő hang felé fordította a fejét (már majdnem itt van, az istenekre, és legalább negyvenöt perccel korábban, mint kellene!). Ekkor lecsukta a doboz fedelét. A szíve szakadt, hogy ezt kell tennie, mert a gömb ismét életre kelt, megint megtelt azzal a rózsás ragyogással, de most nem volt idő belenézni és álmodozni. Talán később, amikor Thorin illetlenül kései kangörcsének tárgya már távozott.

És vissza kell fognod magad, nehogy valami túlságosan rémeset tégy a lánnyal!, intette magát. Ne feledd, ez Thorin miatt van itt, s ez legalább nem egy olyan felcsinált éretlen lány, akinek a fiúja nem kér a házasság igájából. Ez Thorin ügye, erre gondol, miután az a csúf varjú felesége elalszik, ő pedig kézbe veszi magát, s nekilát az esti fejésnek; ez Thorin dolga, aki mellett ott áll a régi törvény, s megvan hozzá a hatalma. Valamint ami ebben a dobozban van, az Thorin emberének a dolga, s ha Jonas rájön, hogy belenéztél... hogy használtad...

Ettől ugyan nem kell félnie. Különben is, akié a tulajdon, azé a jog, nem igaz?

Egyik karja alá fogta a dobozt, szabad kezével megemelte a szoknyáját, és lerohant az ösvényen a kunyhóhoz. Igen, még tudott futni, noha ezt kevesen hitték volna róla.

Ádáz a sarkában loholt, magasba csapva villás farkát. Fölös lábai föl-le hintáztak a holdfényben.

II. fejezet

TISZTASÁGPRÓBA

1

Rhea berontott a kunyhójába, elfutott a kihunyófélben levő tűz előtt, azután megállt apró hálószobája ajtajában, szórakozottan beletörölve kezét a hajába. Nem látta a szotykát a kunyhó előtt – biztosan abbahagyta a kornyikálást, de lehet, hogy csak szünetet tart –, s ez jó, de az az átkozott rejtek megint bezárult, ami baj. Arra sem volt ideje, hogy ismét kinyissa. Az ágyhoz sietett, letérdelt, a dobozt mélyen betolta alá, az árnyékba.

Ez megvan; amíg Zöldfülű Susy elmegy, nagyon jól megteszi így is. Szája jobb fele vigyorra húzódott (baloldalt javarészt megbénult az arca), fölállt, lesöpörte ruháját, és elindult aznap éjszakai második kuncsaftja elé.

2

Mögötte felpattant a bezáratlan doboz. Ujjnyira sem nyílt, de ez elég volt, hogy a lüktető rózsás fény kiszűrődjön belőle.

3

Susan Delgado negyven méterre állt a boszorkány kunyhójától. Az izzadság kezdett ráhűlni a karjára és a tarkójára. Valóban jól látta, hogy egy öregasszony (bizonyára az, akihez jött) rohan le a csúcsra vezető ösvényen? Úgy vélte, hogy igen.

Ne hagyd abba az éneklést! Ha egy öregasszony így siet, akkor nem akarja, hogy meglássák! Ha abbahagyod az éneklést, akkor nyomban rájön, hogy észrevették.

Egy pillanatra azt hitte, képtelen lesz folytatni, hogy emlékezete becsukódik, mint egy ijedt kéz, és nem jut eszébe a következő versszak a régi dalból, amelyet kisgyerekkora óta énekelt. De aztán fölbukkant, és ő folytatta (lábbal és torokkal):

A gondom valaha messze járt,

Igen, a gondom valaha messze járt,

Most elhagyott a szerelmem,

Csak a bánat maradt velem.

Meglehet, nem a jó dal egy ilyen éjszakára, de a szíve a maga útján járt, nem nagyon érdekelte, mit akar vagy gondol az esze; ez mindig is így volt. Rettegett kint járni a holdfényben, mert azt mondják, ilyenkor csatangolnak a vérfarkasok, rettegett útjának okától, és rettegett a következményétől. Mégis, mikor elindult Hambryból kifelé a Nagy Úton, s a szíve azt követelte, hogy fusson, hát futott – a Csókok Holdja alatt, térdig felhúzta a szoknyáját, és nyargalt, mint egy póniló, az árnyéka pedig mögötte nyargalt. Több mint egy mérföldön át rohant, amíg csak minden izma hasogatni nem kezdett, a levegő pedig úgy csúszott le a torkán, mint valami édes, meleg folyadék. Odaért az ösvényhez, amely erre a kísérteties magaslatra vezetett, és énekelni kezdett. Mert ezt követelte a szíve. Tulajdonképpen nem is olyan rossz ötlet; ha másra nem, arra jó, hogy távol tartsa tőle a legsötétebb szomorúságát. Meg énekelni mindenképpen jó.

Most az ösvény végén bandukolt, miközben a „Gondtalan szerelem” refrénjét fújta. Ahogy a nyitott ajtón kiszivárgó gyér fényben a küszöbre lépett, nyers varjúkárogás szólt ki az árnyékból: – Hagyd abba az üvöltözést, kisasszony! Mintha horgot akasztottak volna az agyamba!

Susan, akinek egész életében azt mondták, hogy kellemes énekhangja van, amit kétségtelenül a nagyanyjától örökölt, szégyenkezve rögvest elhallgatott. Megállt a küszöbön, kezét összekulcsolta a kötényén. A kötény alatt a második legjobb ruháját viselte (csak kettő volt neki). Az alatt pedig nagyon erősen vert a szíve.

Elsőnek egy macska jött oda az ajtóhoz. Ocsmány jószág volt, két fölös láb meredt ki az oldalából, mint két kenyérpirító villa. Fölnézett rá, mintha méricskélné, azután elfordította a fejét, és valami kísértetiesen emberi kifejezés honolt a pofáján. Megvetés. Fújt egyet a lányra, azután egy villanással eltűnt az éjszakában.

Hát, gondolta Susan, neked is jó estét.

A vénasszony, akihez küldték, – kilépett az ajtóba. Ugyanazzal a nyílt megvetéssel mérte végig Susant, majd félreállt. – Gyere be! S ne felejtsd el jól becsukni az ajtót! A szél ki szokta vágni, mint látod!

Susan belépett. Nem szívesen zárta be magát ebbe a büdös szobába a vénasszonnyal, de ha nincs választásunk, a tétovázás mindig hiba. Ezt az apja mondta neki, akár az összeadás-kivonásról volt szó, akár arról, hogyan bánjon a fiúkkal, ha fölkérnék egy kufercesre, és el találna kalandozni a kezük. Erélyesen behúzta az ajtót, hallotta, ahogy kattant.

– Szóval itt vagy! – mondta a vénség, és groteszk mosollyal üdvözölte. Olyan mosoly volt ez, amitől még egy bátor leánynak is eszébe jutnak az óvodában hallott mesék – téli regék egyfogú öregasszonyokról, akik békazöld folyadékkal teli üst mellett állnak. Ebben a szobában nem lógott üst a tűzön (a tűz se volt valami nagy formában, Susan véleménye szerint), de a lány sejtette, hogy korábban volt, és hogy mi főhetett benne, arra jobb nem is gondolni. Hogy ez a némber valóban boszorkány, nem csak egy idős hölgy, aki játssza a boszorkányt, ezt biztosan érezte abban a pillanatban, ahogy megpillantotta Rheát, amikor a kunyhó felé rohant, sarkában a torz macskával. Az ilyet az ember éppen úgy megérzi, mint a banya bőréből párálló bűzt.

– Igen – felelte mosolyogva. Igyekezett rendesen mosolyogni, fénylőn, félelem nélkül. – Itt vagyok.

– Korán jöttél, édesem. Korán! Hehe!

– Egy darabig futottam. Azt hiszem, a Hold vette be magát a vérembe. Ahogy papa mondaná.

A vénasszony szörnyű mosolya olyan vigyorrá szélesedett, amelyet Susan angolnákon látott néha, a pusztulás és a fazék között. – Vaj igen, de ő halott, öt éve halott. A veres hajú s veres szakállú Pat Delgado, akiből a saját lova nyomta ki a szuszt, abbion, a saját morzsolódó csontjainak zenéjére ért el az ösvény végén a tisztásra, de úgy ám!

Az ideges mosoly úgy tűnt el Susan arcáról, mintha pofon ütötték volna. Ismét érezte, hogy könnyek tolulnak a szemébe, pusztán a papa nevének említésétől, szinte égették. De nem hagyta, hogy kibuggyanjanak. Ennek a szívtelen vén varjúnak a szeme előtt semmiképpen.

– Járjunk végére gyorsan a dolgunknak – mondta szárazon, ami egyáltalán nem volt szokása; a hangja rendszerint barátságos volt, vidám, és mindig kész a tréfálkozásra. De Pat Delgado gyermeke volt, a legjobb lovászmesteré, aki valaha dolgozott a Nyugati Lankán, és nagyon is emlékezett az apja arcára; ha szükség volt rá, mint most is, tudott keményebb lenni. A vénasszony megpróbál akkorát karmolni rajta, amekkorát csak bír; ha azt látja, hogy sikerrel jár, kétszeres erővel próbálkozik.

A banya eközben, csúzos kezét csípőjére téve, élesen figyelte a lányt, miközben macskája a bokájához dörgölődzött. Csipás volt a szeme, de Susan eleget látott belőle, hogy megállapíthassa, ugyanolyan szürkészöld árnyalatú, mint a macskájáé. Vajon ez miféle varázslatnak köszönhető? Szerette volna – nagyon szerette volna – lesütni a szemét, de nem tette meg.

Elég oka volt a félelemre, de néha nagyon nem helyénvaló ezt kimutatni.

– Szemtelennek látszol, kisasszonyka! – szólalt meg végül Rhea: Mosolya lassan durcás rosszkedvvé változott.

– Dehogyis, öreganyám – válaszolta Susan kereken. – Csak olyannak, aki szeretne mielőbb végezni s távozni. Azért vagyok itt, mert így kívánja Mejis polgármestere s Cordelia néném, aki apámnak a húga. Az én drága apámé, akiről nem akarok rossz szót hallani.

– Úgy beszélek, ahogy tetszik! – mondta a vénasszony. Gorombán vetette oda, mégis volt valami hízelgés a hangjában. Susan nem tulajdonított ennek fontosságot; az ilyen modort ezek a fajzatok valószínűleg élethossziglan gyakorolják, olyan gépiesen jön ki belőlük, mint a lélegzet. – Hosszú ideje élek itt magamban, senki cselédje nem vagyok, s ha egyszer megindul, arra megy a nyelvem, amerre akar.

– Akkor néha talán jobb lenne nem hagyni, hogy meginduljon.

A vénasszony szeme csúnyán megvillant. – Fékezd a nyelvedet, tacskó, ha nem akarod holtan találni a szádban, ahol megrothad, s a polgármester kétszer is meggondolja, hogy megcsókoljon, ha megérzi a bűzét, azám, még ez alatt a hold alatt is!

Zűrzavar és nyomorúság töltötte el Susan szívét. Egyetlen szándékkal jött fel ide: hogy a lehető leggyorsabban átessen a dolgon, egy olyan szertartáson, amelyről alig valamit mondtak neki, és amely fájhat, de mindenképpen megalázó lesz. Most meg ez a vénasszony leplezetlen gyűlölettel néz rá. Hogy romolhattak el a dolgok ilyen hirtelen? Vagy ez mindig így van ezekkel a boszorkányokkal?

– Rosszul kezdtük el, asszonyom – ne kezdjük újra? – kérdezte hirtelen, és kezet nyújtott.

A banya meghökkent, de aztán maga is kinyújtotta a kezét, és fonnyadt ujjbegyei megérintették a tizenhat éves leány rövid körmű ujjait, aki fénylően tiszta arccal, hátára csüngő hosszú varkoccsal állt előtte. Susannak komoly erőfeszítésébe került, hogy ne fintorodjon el az érintéstől, akármilyen kurta volt is. Hullahideg keze volt a vénasszonynak, de hát Susan érintett már fagyos ujjakat („Hideg kéz, meleg szív”, szokta volt mondani Cord néni). Inkább a tapintása volt kellemetlen, az az érzés, hogy a hideg hús szivacsosan lötyög a csontokon, mintha az asszony, akihez tartozik, sokáig ázott volna vízbe fúltan egy tóban.

– Nem, nem, nincs újrakezdés! – mondta az öregasszony. – De tán jobban haladunk tovább, mint ahogy belevágtunk. Neked nagy hatalmú barátod van a polgármester személyében, s én nem akarom az ellenségemmé tenni.

Legalább őszinte, gondolta Susan, azután kinevette magát. Ez a némber legföljebb akkor őszinte, ha nagyon muszáj; ha rábíznák és rajta múlna, mindenben hazudna – az időjárásról, a termésről, a madarak röptéről Aratáskor.

– Korábban jöttél, mint vártalak, s ez kihozott a sodromból, de úgy ám. Hoztál nekem valamit, kisasszonyka? Fogadnék, hogy hoztál! – A szeme ismét felvillant, ezúttal nem dühében.

Susan a köténye alá nyúlt (milyen hülyeség kötényt viselni, amikor az ember az isten háta mögé megy, de hát a szokás megkövetelte), egyenesen a zsebébe. Ott egy madzagra kötve, nehogy elveszítse (ha esetleg fiatal lányoknak futkározni szottyan kedvük a holdfényben), lógott egy vászonzacskó. Kioldotta a csomót, előhúzta a zacskót, és beletette a kinyújtott kézbe, amelynek tenyere annyira elnyűtt volt, hogy vonalai kísértetiesen elmosódtak. Vigyázott, nehogy hozzáérjen megint Rheához... bár a vénasszony hozzá fog érni, méghozzá hamarosan.

– A szél hangjától reszketsz? – kérdezte Rhea, pedig Susan megesküdött volna, hogy az esze a kis tasakon jár; ujjai buzgón bogozták zsinórját.

– Vaj igen, a széltől.

– Úgy is kell. Ez a halottak hangja, amit a szélben hallasz, s amikor így sikoltanak, ez azért van, mert sajnálják – aha!

A csomó engedett. A satrafa széjjelhúzta a zsineget, és két aranypénzt pottyantott a tenyerébe. Egyenetlen rovátkolásúak, kezdetlegesek voltak – nemzedékek óta senki sem foglalkozott ilyesmivel –, de megvolt a súlyuk, és a sasveretekből sugárzott egyfajta erő. Rhea a szájához emelte az egyiket, kivicsorította néhány förtelmes fogát, és beleharapott. Megnézte a sekély fognyomokat a pénzérmén. Néhány másodpercig elragadtatva bámulta, azután a markába szorította őket.

Miközben Rhea figyelme a pénzérmékre összpontosult, Susan a nyitva felejtett ajtón keresztül véletlenül bepillantott abba a helyiségbe, amelyet a boszorkány hálókamrájának hitt. És ott egy különös, nyugtalanító dolgot látott: az ágy alatt fény derengett. Rózsaszín, lüktető fény. Mintha valami dobozféléből áradna, noha nem egészen...

A boszorka fölnézett. Susan sietve elfordította a tekintetét a szoba egyik sarka felé, ahol három-négy különös fehér gyümölcs lógott hálóban egy kampóról. Azután, ahogy a vénasszony megmozdult, és hatalmas árnyéka nehézkesen arrébb csúszott arról a falrészről, Susan rájött, hogy nem gyümölcsöket lát, hanem koponyákat. Émelyegni kezdett.

– A tüzet táplálni kell, kisasszonyka. Eredj, kerüld meg a ház sarkát, s hozz egy öl fát. Jókora darabok legyenek, s ne nyafogj, hogy nem bírod el őket. Jókötésű vagy, de az ám!

Susan, aki akkor hagyott fel a nyafogással a nehéz munka felett, amikor utolszor pisilt a pólyájába, nem szólt semmit... bár megfordult a fejében, hogy Rhea mindenkivel hozat-e fát, aki arannyal fizet neki? Tulajdonképpen nem érdekelte; a kinti levegő bor lesz az ínyének a kunyhó bűze után.

Már az ajtónál járt, amikor a lába valami melegbe és puhába ütközött. A macska elnyávogta magát. Susan megbotlott, majdnem elesett. Mögötte a vénasszony ziháló, fuldokló hangok sorozatát hallatta, amelyekben a lány csak később ismerte föl a nevetést.

– Vigyázz Ádázra, az én kis drágámra! Trükkös, mi? Meg gáncsot is vet néha, úgy ám! Hehe! – Azzal ismét vihogásban tört ki.

A macska fölnézett a lányra., Fülét hátracsapta, szürkészöld szeme nagyra tágult, és fújt. Susan pedig, akinek fogalma sem volt arról, mit fog tenni, amíg meg nem tette, visszasziszegett. Ádáznál a meghökkenés is ugyanolyan hátborzongatóan emberi – ebben az esetben még komikus is – volt, mint a megvetés. Megfordult és villás farkát lengetve bemenekült Rhea hálókamrájába. Susan ajtót nyitott, és kiment fáért. Máris úgy érezte, ezer éve van itt, és még ezer év, amíg hazamehet.

4

A levegő éppen olyan édes volt, ahogy remélte, talán még annál is édesebb. Egy pillanatig csak állt a tornácon, mélyeket lélegzett, próbálta kitisztítani a tüdejét... és a fejét.

Öt mély lélegzetvétel után megmozdult. Megkerülte a ház sarkát és elindult... de úgy látszik, a rossz oldalon, mivel itt nem volt farakás. Volt viszont egy keskeny ablakféle, amelyet valami elvadult, csúnya kúszónövény félig eltakart. A viskó hátsó falába vágták, és bizonyára az öregasszony hálókamrájába nyílhatott.

Ne nézz be, akármit dugdos is az ágya alatt, az nem a te dolgod, s ha rajtakap...

Hiába a fejében bongó figyelmeztető hang, az ablakhoz lépett, és belesett.

A szipirtyó, még ha oda is pillant, akkor se fedezhette volna föl Susan arcát a buján növő iszalag mögött, de nem nézett oda. Foga között a zacskóval térdelt a földön, és az ágy alá nyúlt.

Egy dobozt húzott elő, és felhajtotta a fedelét, amely amúgy is résnyire nyitva állt. Puha rózsaszín sugárzás fürdette az arcát, és Susannak elakadt a lélegzete. Abban a pillanatban egy leánykáé volt az az arc, egy éppoly kegyetlen, mint ifjú lányé, egy önző gyermeké, aki el van szánva rá, hogy az összes gonoszságot meg fogja tanulni az összes gonosz okból. Annak a lánynak az arca, aki ez a csoroszlya volt valaha. A fény mintha valamiféle üveggömbből áradt volna.

A vénasszony percekig bámulta, tágra nyílt, elbűvölt tekintettel. Az ajka mozgott, mintha beszélne hozzá vagy énekelne neki; a kis tasak, amelyet Susan hozott a városból, a zsinórjánál fogva még mindig a banya szájából lógott, és föl-le mozgott, amíg Rhea beszélt. Azután láthatólag nagy akaraterővel lecsukta a doboztetőt, kioltva a rózsaszín fényt. Susan megkönnyebbült, mert volt valami a jelenetben, ami nem tetszett neki.

A vénasszony rátette egyik kezét a fedél közepén levő ezüstzárra. Kurta skarlátszín villanás csapott ki az ujjai közül. Mindeközben a zacskó folyvást ott lógott a szájában. Letette a dobozt az ágyra, letérdelt, és végigfuttatta a kezét a földön, az ágy széle alatt. Noha csak a tenyerével érintette a padlót, vonalak jelentek meg a földön, mintha Rhea rajzolt volna rá. A vonalak elsötétedtek, olyanok lettek, mint a vájatok.

A fa, Susan! Hozd a fát, mielőtt észbe kap, hogy régóta vagy idekint! Az apád szerelmére!

Derekába tűrte a szoknyája szélét – nem akarta, hogy a vénasszony földet vagy leveleket lásson a ruháján, amikor visszamegy, nem akart olyan kérdésekre válaszolni, amelyeket az ilyen foltok látványa provokálna -‚ és elkúszott az ablak alatt, fehér pamut-bugyija világított a holdfényben. Amikor túljutott rajta, ismét fölállt és némán megkerülte a ház másik sarkát. Itt megtalálta a farakást egy öreg, dohszagú sufniban. Fél tucat jókora darabot kapott a karjára, és visszament az ajtóhoz.

Amikor oldalazva, hogy elférjen, és ne ejtsen le egyetlen tuskót sem, belépett, a vénasszony addigra ismét a szobában volt, és rosszkedvűen bámult a kandallóba, ahol már csak parázs pislákolt. A zacskónak semmi nyoma.

– Ez elég sokáig tartott, kisasszonyka! – közölte Rhea. Továbbra is a kandallót bámulta, mintha a lány nem számítana... de az egyik lába topogott a ruha mocskos szegélye alatt, és összevonta a szemöldökét.

Susan keresztülment a szobán, közben igyekezett körülnézni a fahasábok fölött. Egy fikarcnyit sem lepte volna meg, ha meglátja a közelében a macskát, amely abban a reményben ólálkodik itt, hátha elgáncsolhatja. – Pókot láttam – felelte. – A kötényemmel hessegettem, hogy menjen onnan. Még látni is utálom őket!

– Fogsz te látni hamarost olyan dolgot, amely még kevésbé lesz ínyedre! – mondta Rhea az ő sajátos, féloldalas vigyorával. – A vén Thorin hálópendelyéből fog kiállni, mereven, mint a bot, s veresen, mint a rebarbara! Hehe! Csak várj egy keveset, te lány; az istenekre, annyit hoztál, hogy elég lenne egy ünnepi örömtűzhöz!

Rhea kivett két vastag hasábot a rakásból, amit Susan hozott, és hanyagul ráhajította a zsarátnokra. Szikrák szökelltek csigavonalban a sötétbe, halkan sziszegni kezdett a kémény. Na, most szétszórtad, ami a tüzedből maradt, ostoba vénség, valószínűleg újra meg kell gyújtani az egészet, gondolta Susan. Ám Rhea bedugta egyik szétterpesztett ujjú kezét a kandallóba, torokhangon kiejtett egy szót, és a fahasábok akkorát lobbantak, mintha olajba áztatták volna őket.

– A többit oda tedd! – bökött a fásládára. – S nehogy szétszórd a kérget, kisasszonyka!

Miért, nehogy bepiszkítsam ezt a szép tiszta szobát?, gondolta Susan. Beharapta az ajkát, hogy elfojtsa a kikívánkozó mosolyt.

Rhea azonban valahogy megérezte, mert amikor Susan fölegyenesedett, a vénasszony kemény, mindentudó arccal nézett rá.

– Jól van, kisasszonyka, akkor lássunk a dolgunk után, hogy végezhessünk. Tudod, miért vagy itt?

– Thorin polgármester kívánságára – ismételte meg Susan, noha tudta, hogy nem ez a valódi válasz. Most már félt, sokkal jobban, mint mikor az ablakon bekukucskálva meglátta az üveggömböt dédelgető szipirtyót. – A felesége meddő volt, amíg el nem múlt róla az asszonyok átka. Fiat akar, még mielőtt ő is képtelen lesz...

– Eredj már, hagyd a hülyeségeket és a bájolgást! Cicit és segget akar, amelyik nem lottyad össze a markában, meg egy lyukat, amelyik megfogja, amit beletol. Már amennyire maradt benne elég férfiasság. Ha fia születik, hát igen, az jó dolog, majd odaadja neked, hogy neveld, amíg elég nagy nem lesz az iskolához, attól kezdve nem fogod látni. Ha lány, akkor nyilván elveszi tőled, s odaadja annak a sántikáló új emberének, amelyiknek olyan lányos haja van, hogy fojtsa bele az első marhaitatóba.

Susan mérhetetlen döbbenettel nézett rá.

A vénasszony észrevette a pillantását, és nevetett. – Nem tetszik az igazság, ugye? Nem sok embernek tetszik, kisasszonyka. De akárhogy is; a nénéd, amilyen ügyes, jól kihasználta Thorint meg a kincstárát. Ami aranyat láttál, az nem az enyém... és a tied sem lesz, ha nem figyelsz eléggé! Hehe! Vedd le azt a ruhát!

Csaknem kimondta, hogy nem akarom, de mi lesz azután? Kizavarják ebből a kunyhóból (és nagyon nagy szerencséje lesz, ha nem gyík vagy ugrándozó béka alakjában), és nyugatra küldik, úgy, ahogy van, még a két aranypénzt sem viheti magával. És ez még a kisebbik baj. A nagyobb az, hogy a szavát adta. Először ellenkezett, de amikor Cord néni az apja nevére hivatkozott, akkor beadta a derekát. Mint mindig. Nem volt választása. És ha nincs választás, a tétovázás mindig hiba.

Leveregette kötényéről az apró kéregdarabokat, kioldozta, levette. Összehajtogatta, letette a kandalló melletti kicsi, piszkos zsámolyra, derékig kigombolta a ruháját. Lerázta a válláról, és kilépett belőle. Összehajtotta, a kötényre helyezte, igyekezett nem gondolni rá, milyen mohón bámulja a Cöosi Rhea a tűz fényében. A macska végigsasszézott a padlón, groteszk, létszám fölötti lábait lóbálva, és leült Rhea lábához. Odakint fújt a szél. A kandallóból meleg áradt, Susan mégis fázott, mintha a szél átfújna rajta.

– Siess már, te lány, az apád szerelmére!

Susan áthúzta a fején az alsószoknyát, összehajtva a ruhára tette, azután megállt egy szál bugyiban, karját összefonta a mellén. A tűz meleg narancsszín fényt festett a combjára; fekete körök árnyékolták térdhajlatának lágy vonalait.

– És még mindig nem puci! – vihogott a vén satrafa. – Csak nem affektálunk? Hú, de finomak vagyunk, de nagyon finomak! Told le azt a bugyogót, kisasszony, úgy állj itt, ahogy az anyádból kijöttél! Bár akkor még nem volt olyan kincsed, ami érdekli az ilyen Hart Thorin-féléket, igaz? Hehe!

Susan úgy engedelmeskedett, mint aki foglyul esett egy lidércnyomásban. Miután az ágyékát is feltárta, ostobaságnak tűnt keresztbe fonni a karjait. Leengedte maga mellé.

– Nem csoda, hogy megkívánt! – mondta a vénség. – Igazán szép vagy, nem vitás! Nem így van, Ádáz? A macska elnyávogta magát.

– Piszkos a térded – mondta hirtelen Rhea. – Mitől? Susan egy pillanatig rettentő pánikba esett. Fölemelte a szoknyáját, hogy elkússzon a banya ablaka alatt... és most benne van a pácban.

Azután eszébe jutott egy válasz, és elég nyugodtan ki is mondta: – Amikor megláttam a kunyhódat, nagyon megijedtem. Letérdeltem imádkozni, és fölhúztam a szoknyámat, nehogy piszkos legyen.

– Igazán megható – tiszta ruhában akartál mutatkozni egy magamfajta előtt! Milyen rendes vagy! Nem igaz, Ádáz?

A macska nyávogott, tisztogatni kezdte a mellső mancsait.

– Lássunk neki – felelte Susan. – Téged megfizettek, én pedig engedelmeskedem, de ne kötekedj tovább, végezd a dolgod.

– Tudod, hogy mit kell tennem, kisasszonyka.

Nem tudom – válaszolta Susan. Ismét közel állt a síráshoz, a szemét égették a könnyek, de nem hagyta, hogy kicsorduljanak. Ezt nem hagyja. – Van némi fogalmam róla, de amikor megkérdeztem Cord nénit, jól tudom-e, azt válaszolta, hogy ebben a tekintetben majd te kioktatsz.

– Nem akarta bepiszkítani a száját a szavakkal, mi? Hát jól van. De Rhea néni nem olyan finom, hogy ne mondja el, amit Cordelia néni nem akar. Arról kell-meggyőződnöm, hogy testileg s lelkileg érintetlen vagy-e, kisasszonyka. Az öregek tisztaságpróbának hívták, ami jó név. Úgy ám. Lépj ide hozzám.

Susan kelletlenül lépett kettőt, csupasz lába majdnem érintette a vénasszony papucsát, meztelen melle szinte súrolta a ruháját.

– Ha valamilyen ördög vagy démon beszennyezte a szellemedet, az árthat a gyereknek, amellyel nyilvánvalóan viselős leszel, s nyomot hagy maga után. Leggyakrabban szívásnyomot vagy harapást, de vannak más jelek is... nyisd ki a szád!

Susan engedelmeskedett, és amikor a vénasszony közelebb hajolt, olyan erőssé vált a bűze, hogy a lány gyomra görcsbe rándult. Visszatartotta a lélegzetét, és imádkozott, hogy a vizsgálat ne tartson sokáig.

– Öltsd ki a nyelved!

Susan megtette.

– Most pedig fújj az arcomba.

Susan kifújta visszatartott lélegzetét. Rhea beszívta, azután végre egy kicsit hátrébb húzta a fejét. Annyira azonban közel maradt, hogy Susan láthassa a hajában mászkáló tetveket.

– Elég édes – mondta a banya. – Vaj igen, friss hús. Most fordulj meg.

Susan megtette, és érezte, hogy a vén boszorka keze végigfut a hátán, a fenekén. Az ujjai hegye hideg volt, mint a sár.

– Hajolj előre és tárd ki a popód, kisasszonyka, ne szégyelld magad, Rhea nem egy puncit látott a maga idejében!

Susan pirulva engedelmeskedett. Úgy érezte, a szíve a homloka közepén, a két halántéka között ver. Azután az egyik hullaszerű ujj benyomult a végbelébe. Az ajkába harapott, hogy fel ne sikoltson.

A behatolás szerencsére rövid ideig tartott... de tudta, hogy lesz egy másik is, amitől félt.

– Fordulj meg.

Megtette. A vénasszony végigfuttatta a kezét Susan mellén, könnyedén megpöckölte a bimbókat a hüvelykujjával, azután gondosan megvizsgálta az emlők alját. Belefúrta ujját a lány köldökébe, majd maga is fölhúzta a szoknyáját, és az erőfeszítéstől nyögve letérdelt. Megsimította Susan lábait, először elöl, azután hátul. Különös figyelmet szentelt a lábikra alatti résznek, ahol az inak futnak.

– Emeld föl a jobb lábad, lányom.

Susan engedelmeskedett, és idegesen, sikoltva fölnevetett, amikor Rhea végighúzta a hüvelykujja körmét a talpán egészen a sarkáig. Azután szétválasztotta Susan lábujjait, és közéjük nézett.

Ezt a szertartást a másik lábbal is végigcsinálta, majd – még mindig térden – azt mondta: – Tudod, hogy mi következik.

– Igen. – Kicsit reszketve futott ki a száján a válasz.

– Még egy kicsit bírd ki, kisasszonyka – minden más rendben van, tiszta vagy, mint a fűzfaág, bizony, de most következik az a kellemes zug, amely Thorint érdekli; most jön a tisztaság valódi próbája. Ezért bírd ki még egy kicsit!

Susan behunyta a szemét, és a Lankán futó lovakra gondolt – névleg a báróság lovai voltak, amelyekre Rimer, Thorin kancellárja és a báróság kincstárnoka vigyázott, de ezt a lovak nem tudták; azt gondolták, szabadok, és ha valaki lélekben szabad, mi más számít?

Szabadítsd meg a lelkemet, hogy olyan szabad legyen, mint a lovak a Lankán, s ne hagyd, hogy bántson! Kérlek, ne hagyd, hogy bántson! Ha mégis megteszi, segíts, hogy illendő némasággal viseljem el.

Hideg ujjak választották szét a köldöke alatti pihés szőrzetet; szünet következett, majd két hideg ujj beléhatolt. Fájt, de csak egy pillanatig, és az sem volt rossz; érzett már nagyobb fájdalmat is, amikor beverte a lábujját, vagy lehorzsolta a sípcsontját, amikor éjszaka kiment a pervátába. Rosszabb volt a megaláztatás és Rhea vénséges érintésének undora.

– Szorosan be vagy dugaszolva! – kiáltott Rhea. – Igazán jó! No de majd tesz róla Thorin, úgy bizony! Ami téged illet, lányom, mondok én neked egy titkot, amit a te finomkodó, hosszú orrú, szűk likú, pattanásnyi mellű nénéd sohasem tudott: még egy érintetlen lánynak sem kell meglennie egy kis bizsergés nélkül, ha tudja, mi a módja!

A banya visszahúzódó ujjai finoman rázárultak a kis húsrügyre Susan résének tetején. A lány egy szörnyű pillanatig azt hitte, Rhea meg fogja csípni azt az érzékeny részt, amelyik néha elakasztotta a lélegzetét, amikor nekidörzsölődött a kápa gombjának lovaglás közben, de az ujjak cirógattak... azután nyomtak... és a lány rémülten érezte, hogy egyáltalán nem kellemetlen forróság támad a hasában.

– Akár egy kis rózsabimbó! – gügyögte a banya. Tolakodó ujjai gyorsabban jártak. Susan érezte, hogy a csípője előrelendül, mintha saját élete és agya lenne, aztán a nyitott doboz fölé hajló vénasszony mohó, önző arcára gondolt, amely rózsaszín volt, mint egy szajháé a gázlámpa fényében; eszébe jutott, hogyan lógott ráncos szájából a zsinórjánál fogva a zacskó az aranyakkal, mintha kihányt volna egy darab húst, és az előbb érzett forróság azonnal eltűnt. Reszketve hátralépett, karját, hasát, mellét ellepte a libabőr.

– Végeztél azzal, amiért megfizettek – mondta. A hangja száraz és nyers volt.

Rhea arca összerándult. – Nem te mondod meg nekem, hogy igen, nem vagy talán, arcátlan tacskó! Én tudom, mikor végeztem, én, Rhea, a Cöos boszorkánya s...

– Elhallgass és állj föl, mielőtt belerúgnálak a tűzbe, korcs fajzat!

A vénasszony ebként vicsorította néhány megmaradt fogát. Susan rájött, hogy ugyanott tartanak a boszorkánnyal, akár az elején: képesek lennének kivájni egymás szemét.

– Úgy emelj rám kezet vagy lábat, orcátlan rima, hogy ami elhagyja ezt a házat, annak nem lesz keze, lába, szeme!

– Nem kétlem, hogy erre is képes vagy, de Thorint megharagítanád vele – felelte Susan. Életében először mondta ki férfi nevét a maga védelmére. Amikor ez tudatosult benne, szégyenkezni kezdett... és valahogy kicsinek érezte magát. Nem tudta pontosan, miért, ha már egyszer beleegyezett, hogy a férfival hál és gyereket fogan tőle, mégis így volt.

A vénasszony mereven bámulta, redős arca addig vonaglott, míg meg nem jelent rajta egy mosoly, vagy inkább csak a paródiája, ami rosszabb volt, mintha vicsorgott volna. Szuszogva, székének karfájába kapaszkodva talpra állt. Közben Susan gyorsan öltözni kezdett.

– Csakugyan megharagudna. Talán mégis te tudod jobban, kisasszonyka. Különös éjszakám volt, s ez oly részeket ébresztett fel bennem, melyeknek jobb, ha alusznak. Akármi más történt, azt vedd bóknak fiatalságod s tisztaságod... s a szépséged előtt is. Igen. Szép teremtés vagy, nem kétséges. A hajad... amikor leereszted, mert úgy alítom, leereszted majd Thorinnak, ha összefeküsztök... úgy ragyog, mint a nap, igaz?

Susan nem akarta; hogy a banya kiessen a szerepéből, de nem is akarta bátorítani ilyen émelyítő hízelkedésre. Főleg mikor még mindig látta a gyűlöletet Rhea vizenyős szemében, és bőre még mindig úgy bizsergett a vénasszony érintésétől, mintha bogarak mászkáltak volna rajta. Semmit sem szólt, csak belelépett a ruhájába, felhúzta a vállára, és gombolni kezdte.

Rhea talán megértette, mire gondol, mivel eltűnt a mosoly az arcáról, a magatartása hivatalos lett. Susan ezt nagy megkönnyebbüléssel fogadta.

– No, nem számít. Átmentél a tisztaságpróbán; öltözz és eriggy! De arról, ami közöttünk esett, egy szót se Thorinnak, megértetted? Női szóval nem kell zavarni a férfi fülét, főleg olyan nagy emberét, mint ő! – Rhea most mégsem tudott elfojtani egy görcsös vigyort. Susan úgy vélte, a vénség észre sem vette, hogy elvigyorodott. – Megegyeztünk?

Bármiben, bármiben, csak kijuthassak innen s elmehessek!

Kijelented, hogy tiszta vagyok?

– Vaj igen, Susan, Patrick lánya. Megteszem. De nem az számít, amit mondok. Most... várj... valahol itt...

Végigturkálta a kandalló tetejét, arrébb tolta az ilyen-olyan repedezett csészealjakba ragasztott gyertyacsonkokat, először egy petróleumlámpát, azután egy elemlámpát emelt fől, pillanatig mereven bámult egy fiatal fiút ábrázoló rajzot, azután félretette.

– Hol is... hol is... ööö... itt van!

Előkotort egy szutykos noteszt (ódon, aranyozott betűkkel a CITGO szót nyomtatták rá) meg egy ceruzacsonkot. Majdnem a notesz végéig lapozott, mire talált egy üres oldalt. Valamit firkált rá, azután kitépte a lapot a drótspirálból. A papírt odanyújtotta Susan-nak, aki átvette és ránézett. Egy szó volt rákörmölve, amit először nem értett:

Alatta egy ábra:

– Mi ez? – bökött a kis rajzra.

– Ez Rhea jele. Hat báróságban ismerik, s nem lehet lemásolni. Mutasd meg ezt a papírt a nénédnek. Aztán Thorinnak. Ha a nénéd el akarná venni, hogy maga mutassa meg neki – látod, ösmerem őt és a basáskodó természetét –, akkor mondj neki nemet, Rhea üzeni, hogy nem, nem lehet nála.

– S ha Thorin akarja?

Rhea elutasítóan vállat vont. – Tartsa meg, égesse el vagy törölje ki vele a seggét, nekem egyre megy. Mint ahogy, neked is, mert végig tudtad, hogy tiszta vagy. Igaz?

Susan bólintott. Egyszer, táncból hazajövet megengedte egy fiúnak, hogy egy-két pillanatra a blúza alá dugja a kezét, na és mi van akkor? Ő tiszta. Többféleképpen is, mint ahogy ez az ocsmány teremtmény gondolja.

– Hanem el ne veszítsd ezt a papírt. Hacsak nem akarsz ismét találkozni velem s másodszor is végigcsinálni az eljárást.

Az istenek mentsenek meg ettől, gondolta Susan, és igyekezett nem borzongani. A zsebébe dugta a papírt, ahol korábban a zacskó volt.

– Most pedig gyere az ajtóhoz, kisasszonyka. – Úgy nézett rá, mint aki mindjárt megragadja Susan karját, azután meggondolta magát. Egymás mellett mentek oda az ajtóhoz, de annyira ügyeltek, nehogy egymáshoz érjenek, hogy ettől nehézkesnek tűntek a mozdulataik. Az ajtónál Rhea mégis megragadta a lány karját, azután másik kezével a Cöos csúcsa fölött függő, ragyogó ezüst korongra mutatott.

– A Csókok Holdja – mondta Rhea. – Nyárközép van.

– Igen.

– Mondd meg Thorinnak, nem vihet az ágyába – sem szénakazalba, sem mosókonyha padlójára, sem sehova –, amíg a Démon Hold ki nem kerekedik az égen.

– Egészen Aratásig? – Az még három hónap! Susannak egy egész életnek tűnt. Igyekezett nem mutatni, mennyire örül a halasztásnak. Azt hitte, Thorin már a következő holdfelkeltekor elveszi a szüzességét. Nem volt vak, látta, hogy néz rá a polgármester.

Eközben Rhea a Holdat bámulta, és mintha számolt volna. Keze végigfutott Susan hosszú varkocsán, simogatta. A lány igyekezett ezt is elviselni, amennyire tudta, s épp mikor úgy érezte, nem bírja tovább, Rhea leengedte a kezét és bólintott. – Igen, nem csupán Aratásig, de egészen fin de aňo-ig – az ünnep estéjéig, ezt mondd meg neki. Mondd, hogy a máglya után az övé lehetsz. Megértetted?

– Igen, fin de aňo-ig.Alig tudta palástolni az örömét.

– Amikor a tűz a Zöld Szívben leég, és az utolsó vörös kezű ember is hamuvá válik – folytatta Rhea. – Akkor, de addig ne! Ezt is meg kell mondanod neki.

– Megteszem.

A kéz kinyúlt, megint simogatni kezdte a haját. Susan elviselte. Ennyi jó hír után, gondolta, igazán önző lennék, ha másképpen cselekednék. – A mai nap és az Aratás közötti időt fölhasználhatod elmélkedésre és erőgyűjtésre, hogy fiúgyermeket foganj a polgármester kívánsága szerint... vagy inkább lovagolj ki a Lankára, és szedd össze leányságod utolsó virágait. Megértettél?

– Igen. – Pukedlizett. – Megköszönöm néked.

Rhea legyintett, mintha hízelgésnek tekintené. – Ne beszélj arról, ami közöttünk megesett. Ez senki másra nem tartozik, csak miránk.

– Hallgatni fogok. Ezzel végeztünk?

– Hát... talán hátravan még egy apróság... – Mosolygott, hogy mutassa, mennyire csekélységről van szó, azután Susan szeméhez emelte a balját. Három ujja összetapadt, a mutató külön állt. Az ujjak villájában egy ezüstmedál villogott, amely mintha a semmiből termett volna ott. A lány azonnal rászögezte a szemét a medálra, és le sem vette róla, amíg Rhea ki nem mondott egy torokhangú szót.

Akkor lecsukódott a szeme.

5

Rhea a lányra nézett, aki hunyt szemmel állt a küszöbén a holdfényben. Visszatette az érmét a ruhája ujjába (vén, göbös ujjai voltak, de ha kellett, elég fürgék bírtak lenni, bizony ám), arcáról lehullott a hivatalos kifejezés, helyét gonosz düh vette át. Szóval belerúgnál a tűzbe, te ribanc? Pletykálnál Thorinnak? De nem a fenyegetőzés meg a szemtelenség volt a legrosszabb. Hanem az undor az arcán, amikor elhúzódott Rhea érintése elől.

Túl jó Rheához! És nyilván Thorinhoz is túl jónak tartja magát, tizenhat évesen, szép szőke hajával, amelyről Thorin biztosan azt képzeli, hogy abba fog elmerülni, miközben odalent szántogat s merítkezik.

Nem bánthatta a lányt, bármennyire megérdemelte volna; ha másért nem, azért, mert Thorin akkor elvenné tőle az üveggömböt, és azt nem tudta volna elviselni. Semmiképpen. Így hát nem bánthatja a lányt, de valamit azért tehet, amivel elrontja a férfi örömét, legalábbis egy időre.

Közel hajolt a lányhoz, megragadta hátára csüngő hosszú varkocsát, és elkezdte húzogatni az öklében, élvezve selymes simaságát.

– Susan! – suttogta. – Hallasz engem, Susan, Patrick lánya?

– Igen – felelte csukott szemmel a lány.

– Hát akkor figyelj. – A Csókok Holdja ráhullatta fényét Rhea arcára, és ezüstös koponyává változtatta. – Jól figyelj és emlékezz! Emlékezz a mély barlangban, ahova az éber elme sohasem jut el!

Húzogatta a kezét a lány haján. Selymes és sima. Akár a lába közötti apró bimbó.

– Vaj igen. Van valami, amit meg kell tenned, miután elvesztetted szüzességedet. Azonnal meg kell tenned, gondolkodás nélkül. Most figyelj rám, Susan, Patrick lánya, jól figyelj!

Még mindig a lány haját simogatva, rátapasztotta ráncos ajkát Susan fülének sima kagylójára, és suttogni kezdett a holdfényben.

III. fejezet

TALÁLKOZÁS AZ ÚTON

1

Még soha életében nem volt ilyen különös éjszakája, valószínűleg ezért nem meglepő, hogy csak akkor hallotta meg a háta mögött közeledő lovast, amikor az már-már a sarkára hágott.

Leginkább az zavarta, miközben visszafelé tartott a városba, hogy új értelmet nyert a szerződés, amelyet kötött. Jó, hogy haladékot kapott – még hónapok telnek el, mielőtt életbe lépne az üzlet –, de a haladék nem változtat az alapvető tényen: amikor kitelik a Démon Hold, el fogja venni a szüzességét Thorin polgármester, ez a csontos, izgága ember, akinek pelyhes ősz haja felhőként röpköd a pilise körül. Az az ember, akire a felesége olyan fáradt szomorúsággal néz, hogy még látni is fáj. Hart Thorin olyan ember, aki harsányan röhög a seggrepacsival vagy a fejbeveréssel kombinált mulatságokon, vagy ha valakit rothadt gyümölccsel dobálnak meg, de csak bámul hüledezve a magasztos vagy tragikus történetek hallatán. Kezét ropogtató, hátba paskoló, asztalnál böffentő ember, aki minden második szavánál aggodalmasan pillog a kancellárjára, nehogy már megsértse Rimert.

Susan gyakran megfigyelhette mindezeket a dolgokat; apja éveken át vigyázott a báróság lovaira, és sűrűn járt a Tengermellékre üzleti ügyben. Sokszor magával vitte szeretett lányát. Ó, elégszer látta már Hart Thorint az évek során, és az is elégszer látta őt. Talántán többször is az elégnél! Mert most az látszott a legfontosabb tulajdonságának, hogy csaknem ötven évvel idősebb a lánynál, aki talán a fiát fogja hordani.

Susan elég könnyen ráállt az alkura...

Nem, nem könnyen, nem lenne tisztességes magával, ha ezt állítaná... de az igaz, hogy nem sok álmatlan éjszakájába került. Miután meghallgatta Cord néni érveit, azt gondolta: Hát ez tényleg nem nagy dolog, ahhoz képest, hogy szerződésünk lesz a földre; végre hagyomány szerint lesz egy darabunk a Lankából; papírjaink lesznek róla, hogy a miénk, egy itthon, egy Rimer kancelláriájában. Igen, és ismét lesznek lovaink. Igaz, csak három, de ez is hárommal több, mint amennyi most van. S miért? Ha lefekszem vele kétszer-háromszor, s gyereket foganok tőle, ahogy millió asszony megtette már előttem anélkül, hogy ebből baja lett volna. Végül is nem mutánssal, nem is leprással kell közösködnöm, csak egy öregemberrel, akinek ropognak az ujjpercei. Nem örökre szól, s ahogy Cord néni mondja, még férjhez is mehetek, ha az idő s a ka kiforogja; nem én leszek az első nő, aki anyaként kerül egy férfi ágyába. Ettől talán szajha leszek? A törvény azt mondja, hogy nem, de az mit sem számít; a szívem törvényei számítanak, a szívem pedig azt mondja, hogy ha ezzel tudom megszerezni azt a földet, amely a papáé volt, s három lovat, hogy futkossanak rajta, akkor bizony szajha vagyok.

De volt még valami más: Cord néni egy gyerek ártatlanságából csinált tőkét, Susan most látta, milyen szívtelenül. A kisbaba, örömködött Cord néni, az aranyos kisbaba. A néni tudta, hogy Susannak, aki csak nemrég tette félre gyerekkora babáit, tetszeni fog az ötlet, hogy saját kisbabája lesz, egy élő, pici baba, akit öltöztetni, etetni és altatni lehet a délutáni hőségben.

Cordelia nem tudta (talán annyira ártatlan, hogy figyelembe se vette, gondolta Susan, bár ebben nem hitt túlságosan), amit a boszorkány ma este brutálisan a szemébe mondott Susannak: Thorin többet akar gyereknél.

Cicit és segget akar, amelyik nem lottyad össze a kezében, meg egy lyukat, amelyik megfogja, amit beletol.

Ha csak rágondolt ezekre a szavakra, máris lüktetett az arca, miközben ballagott a város felé a holdnyugta sötétjében (ezúttal nem volt vidám futás, de dalolás sem). Amikor beleegyezett, párzó lábasjószágokról voltak homályos elképzelései – összeengedik őket, „amíg a mag megfog”, azután szétválasztják őket. De most már tudta, hogy Thorin újra és újra akarhatja, valószínűleg újra és újra akarni is fogja őt, és a törvény szerint, amelyet kétszáz nemzedék kovácsolt vassá, addig fekhet le vele, amíg ő, aki tisztának bizonyult, tisztaságát egy gyerekkel is bizonyítja, aki ugyancsak tiszta lesz... nem pedig mutáns szörnyeteg. Susan diszkréten utánanézett és megtudta, hogy erre a második próbára rendszerint a terhesség negyedik hónapjában kerül sor... amikor már ruhában is látszik az állapot. Rheának kell meghoznia az ítéletet... és Rhea nem szereti őt.

Most bánta, mikor már késő volt, hogy elfogadta a kancellár által formába öntött egyezséget, most, hogy ama furcsa satrafa tisztának nyilvánította. Leginkább arra gondolt, milyen lesz majd Thorin nadrág nélkül, a lába fehér és pipaszár, mint egy gólyáé, és mikor együtt halnak, ő majd hallhatja, miként ropognak hosszú csontjai, a térde, a háta, a könyöke és a nyaka.

S az ujjpercei. Ne feledkezz meg az ujjperceiről.

Igen. Bütykös, vénemberes ujjpercek, amelyeken szőr nő. Susan kuncogott a gondolatra, mert ez mulatságos volt, ugyanakkor észrevétlenül egy forró könnycsepp csordult ki a szeme sarkából, és leszánkázott az arcán. Letörülte, de ugyanúgy nem volt tudatában, mint ahogy nem hallotta a poros úton közeledő paták dobogását sem. Az elméje még mindig távol járt, visszatért ahhoz a különös dologhoz, amelyet a vénasszony hálókamrájának ablakából látott – a rózsaszín gömbből áradó puha, valahogy mégis kellemetlen fényhez, amelyet a banya olyan megdelejezve nézett.

Amikor Susan végre meghallotta a közeledő lovat, első riadt gondolata az volt, hogy be kell rohannia a pagonyba, amely mellett éppen elhaladt, és el kell rejtőznie. Igen csekély annak az esélye, hogy valaki ennyire későn tisztességes szándékkal járjon az országúton, különösen most, hogy ilyen rossz idők járnak Belső-Világra – de már túl késő volt.

De hisz ott az árok, abban lehasalhat! Most, hogy lement a hold, legalábbis volt rá esélye, hogy akárki jön, elhaladhat anélkül...

De még mielőtt megmoccanhatott volna, már üdvözölte is a lovas, aki – miközben ő elmerült hosszú és bánatos gondolataiban – addigra ott trappolt mögötte: – Jó estét, úrnő, sokáig tartsanak napjai a földön.

Susan megfordult, közben arra gondolt: S ha valamelyik új ember, akik mindig ott lebzselnek a polgármester házában vagy az Utaspihenőben? Nem a legöregebb, annak olyan reszketeg hangja van, de talán valamelyik másik... az lehet, akit Depape-nek hívnak...

Jó estét – hallotta a tulajdon szavait, a lóháton magasodó emberalaknak címezve. – Önnek is sok napot.

Hangja nem reszketett, legalábbis azt remélte. Úgy vélte, nem Depape az, de nem is a Reynolds nevű. Erről a fickóról csak azt tudta biztosan, hogy széles karimájú kalapot visel, azt a fajtát, amelyet Susan a Belső Báróságokhoz kapcsolt, még abból az időből, amikor a kelet-nyugati utazás közönségesebb dolog volt, mint mainapság. Még azelőtt, hogy eljött volna John Farson – a Jó Ember –, és kezdetét vette volna a vérengzés.

Amikor az idegen melléje ért, Susan kicsit megbocsátotta magának, hogy nem hallotta a közeledését. Amennyire látta, nem volt csat vagy csengő a lószerszámán, és minden olyan szorosan le volt kötve, hogy nem lötyögött és csattogott. Csaknem olyan volt a felszerelése, mint egy törvényen kívülié vagy haramiáé (Susannak volt egy olyan elképzelése, hogy Jonas, a reszketeg hangú, és a két cimborája mindkettő lehetett más időkben és más helyeken), vagy egy harcosé. De ez az ember nem viselt tűzfegyvert, hacsak nem rejtve. A kápagombról számszeríj lógott, a tokban valami lándzsának tűnő tárgy volt, és kész. Továbbá a lány tudomása szerint még sohasem volt ilyen fiatal harcos.

Az utazó szája sarkából csettintett a lónak, éppen úgy, ahogy Susan papája (meg persze Susan is) szokta, és az állat azonnal megállt. Amint egyik lábát öntudatlan kecsességgel, magasan átlendítette a nyereg fölött, Susan rászólt: – Ne, ne, ne zavartassa magát, idegen, csak menjen tovább!

A lovas, még ha észlelte is a riadalmat a lány hangjában, nem törődött vele. Lecsúszott a lóról, nem bajlódva a kengyellel, és elegánsan ért földet a lány előtt. Az út port pöffentett szögletes orrú bakancsa körül. Susan a csillagfényben látta, hogy csakugyan fiatal, korabeli, valamivel fiatalabb vagy idősebb nála. A ruhája éppen olyan volt, mint a marhahajcsároké, csak új.

– Will Dearborn, szolgálatjára – mondta a lovas; lekapta a kalapját, egyik lábát előrecsúsztatta, és meghajolt, a Belső Báróságok illemszabályai szerint.

Susannak ettől az abszurd udvariasságtól itt a semmi közepén, miközben orrát már megütötte a városszéli olajfolt keserű szaga, elmúlt a félelme, és fölnevetett. Azt hitte, hogy a lovas meg fog sértődni, de az elmosolyodott. Jó mosoly volt, őszinte, mesterkéletlen, egyenletes fogsort villantó.

A lány fél kézzel felcsippentette a ruhája szegélyét, és kissé meghajolt. – Susan Delgado, szolgálatjára.

A fiú jobb kezével háromszor megütötte a torkát. – Üdvözlöm, Susan Delgado. Remélem, nem bánja, hogy találkoztunk. Nem akartam megriasztani...

– Pedig kicsit megijesztett.

– Igen, gondoltam volt. Sajnálom.

Gondoltam volt. Beszéde alapján a Belső Báróságokból való. Susan újfajta érdeklődéssel nézett rá.

– Nem kell bocsánatot kérnie, én merültem el mélyen a gondolataimba – mondta. – Meglátogattam... egy barátomat... és nem vettem észre, mily sok idő telt el azóta, hogy lement a hold. Ha aggodalmaskodásból állt meg, köszönöm, idegen, de továbbmehet útján, s én is a magamén. Csak a város – Hambry – határáig megyek. Az meg közel van.

– Szép beszéd, kedves érzések – vigyorodott el a fiú –, de, későre jár, ön egyedül van, és azt hiszem, mehetünk együtt. Tud lovagolni, hölgyem?

– Igen, de igazán...

– Úgy hát lépjen ide és ismerkedjék meg Fürge barátommal. Elviszi az utolsó két mérföldön. Herélt, hölgyem, és szelíd.

Susan derűvel elegy bosszankodással nézett Will Dearbornra, és az a gondolat villant át az agyán: Ha még egyszer hölgyemnek nevez, mintha tanító néni lennék, vagy a rezgő fejű vén nagynénje, leoldom ezt a hülye kötőt, és képen csapom vele. – Sose bántam, ha egy lóban van egy kis tűz, ha ugyanakkor elég kezes, hogy elviselje a nyerget. Haláláig az apám gondozta a polgármester lovait... s errefelé a polgármester a báróság felvigyázója. Egész életemben lovagoltam.

Arra gondolt, hogy Dearborn mentegetőzni fog, talán még hebeg is, de csupán nyugodtan, ám figyelmesen bólintott, ami nagyon tetszett a lánynak. – Akkor lépjen a kengyelbe, úrnőm. Ön mellett gyalogolok, és nem zavarom beszélgetéssel, ha nem akarja. Késő van, és egyesek szerint beszéd holdnyugta után szemfödelet jelenthet.

A lány megrázta a fejét, mosollyal enyhítve a visszautasítást. – Nem. Köszönöm kedvességét, de talántán nem lenne helyes, ha látnának, amint egy idegen ifjú lován ülök este tizenegykor. Tudja, hogy az ingvállal ellentétben egy úrinő jó híréből nem veszi ki a foltot a citromlé.

– Nincs itt senki, aki láthatna – mondta a fiatalember őrjítően tárgyilagos hangon. – Ön pedig fáradt lehet, annyit mondhatok. Jöjjön, hölgyem...

– Kérem, ne szólítson így! Olyan aggnak érzem magam tőle, mint... – Egy pillanatig habozott, még egyszer meggondolta a szót,

(boszorkány)

amely elsőnek eszébe jutott: – ...mint egy vénasszony.

– Akkor legyen Miss Delgado. Biztos benne, hogy nem kíván lovagolni?

– A lehető legbiztosabb. Semmiképpen sem lovagolnék ilyen ruhában, ha nincs női nyereg a lovon, Mr. Dearborn – még ha a tulajdon testvérem lenne, akkor sem. Nem ildomos.

A fiú most maga lépett föl a kengyelbe, átnyúlt a nyereg túlfelére (Fürge csendesen állt, csak a füleivel csapkodott, amelyekkel Susan is boldogan csapkodott volna, ha ő a Fürge, olyan szépek voltak), majd visszalépett a földre, kezében egy összetekert ruhadarabbal. Nyersbőr zsinórral volt összekötve. A lány poncsónak vélte.

– Ezt maga elé és a lábára terítheti porköpenyként – mondta a fiú. – Elegendő lesz az illemhez: az apámé, ő pedig magasabb nálam. – Egy pillanatra a nyugati hegyek felé nézett, és a lány látta, hogy jóképű a maga kemény módján, amely éles ellentétben állt a fiatalságával. Apró remegést érzett belül, és ezredszer kívánta, bár maradt volna meg az ocsmány vénasszony keze az üzlet keretei között, bármilyen pocsék volt is az üzlet. Nem akart a jóképű idegenre nézni, és közben emlékezni Rhea érintésére.

– Nem – mondta szelíden. – Még egyszer köszönöm kedvességét, de vissza kell utasítanom.

– Akkor hát én is gyalogolok, és Fürge lesz a mi gardedámunk – szólt derűsen a fiú. – Legalábbis a város széléig, ameddig nincsenek szemek, amelyek látnának, és rosszat gondolnának egy tökéletesen illedelmes ifjú hölgyről és egy többé-kevésbé illedelmes fiatalemberről. Ha egyszer odaérünk, megemelem a kalapomat, és nagyon jó éjszakát kívánok.

– Szeretném, ha mégsem tenné. Igazán. – Megsimította a homlokát. – Könnyű azt mondani, hogy nincsenek szemek, de néha ott is vannak, ahol nem kellene lenniük. És az én helyzetem... pillanatnyilag kissé kényes.

– Akkor is önnel megyek – ismételte a fiú, és az arca most komoly volt. – Ezek nem valami jó idők, Miss Delgado. Itt Mejisben önök távol vannak a legsúlyosabb bajoktól, de a gondok néha messzire elérnek.

Susan kinyitotta a száját – nyilván azért, hogy megint tiltakozzon, talán elmondja, hogy Pat Delgado lánya tud magára vigyázni –, azután eszébe jutottak a polgármester új emberei és az, hogy milyen hidegen jártatták végig rajta a tekintetüket, amikor Thorin másfelé figyelt. Most este is látta hármukat, amikor elindult a boszorkány kunyhójához. Akkor hallotta a közeledésüket, elég ideje maradt, hogy letérjen az útról és megpihenjen egy megfelelő pinonfa mögött (nem volt hajlandó úgy gondolni rá, mint rejtőzésre). Visszafelé tartottak a városba, Susan feltételezése szerint most az Utaspihenőben nyakalhatnak – egészen addig, míg Stanley Ruiz be nem zárja a kocsmát –, de ezt nem lehet biztosan tudni. Visszajöhetnek.

– Hát, ha nem tudom lebeszélni, akkor jól van – sóhajtott ingerült belenyugvással, amit nem érzett. – De csak az első postaládáig, a Mrs. Beechéig! Az jelzi a város szélét.

A fiú ismét megütögette a torkát, és megismételte azt az abszurd, elbűvölő meghajlást: sarkát a porba vájva előretolta a lábát, mintha el akarna gáncsolni valakit. – Köszönetem, Delgado kisasszony!

De legalább nem szólított hölgyemnek, gondolta a lány. Kezdetnek ez is jó.

2

Azt hitte, a fiú, bár hallgatást ígért, csörögni fog, mint egy szarka, mert ez volt a szokása azoknak a fiúknak, akiket ismert – nem volt hiú a külsejére, de azért mutatósnak tartotta magát, ha egyszer a fiúk egyfolytában karattyolnak vagy csoszognak a közelében. És ez itt tele lehet olyan kérdésekkel, amiket a városiaknak nem kell föltenniük: mennyi idős, mindig itt lakott-e Hambryban, a szülei élnek-e, és még vagy ötven ugyanilyen unalmas kérdést – de mindezek mögött tulajdonképpen csak arra az egyre kíváncsiak: van-e állandó barátja?

De a Belső Báróságokból való Will Dearborn nem kérdezte az iskoláiról, a családjáról, a barátairól (mint Susan rájött, ez a legközönségesebb módja, hogy az ember kiszimatolja a romantikus riválisokat). Will Dearborn egyszerűen csak ballagott mellette, száron vezette Fürgét, és kelet felé nézett, a Tiszta Tenger irányába. Most már elég közel jártak, hogy a só éles szaga belevegyüljön az olaj kátrányos bűzébe, még akkor, is, ha a szél délről fújt.

Most haladtak el a Citgo mellett, és Susan örült Will Dearborn társaságának, még akkor is, ha a csönd némileg bosszantotta. Mindig egy kicsit kísértetiesnek találta az olajtavat a tornyok csontvázerdejével. A legtöbb acéltorony rég abbahagyta a szivattyúzást, és nem voltak meg az alkatrészek, az igény és a tudás a megjavításukra. Azt a néhányat, amely még erőlködött – a kétszázból talán ha tizenkilenc –, nem lehetett leállítani. Csak szivattyúztak és szivattyúztak, az alattuk levő olaj láthatólag kimeríthetetlen volt.

Egy keveset még használtak, de csak nagyon keveset – a legnagyobb rész egyszerűen visszafolyt a halott kutakon át. A világ elmozdult, és ez a hely egy különös, gépi temetőre emlékeztetett, ahol némelyik holttest még nem eléggé...

Valami hideg és sima bökte meg Susan hátát, és ő nem tudott elfojtani egy halk sikolyt. Will Dearborn megpördült, keze az övére siklott. Azután megnyugodott, elmosolyodott.

– Fürge ilyen módon közli, hogy elhanyagoltnak érzi magát. Sajnálom, Delgado kisasszony.

Susan hátranézett a lóra. Fürge jóindulatúan nézett rá vissza, azután megbiccentette a fejét, mintha azt mondaná, hogy ő is sajnálja, amiért megijesztette.

Badarság, te lány, gondolta Susan, és hallotta az apja harsány, tárgyilagos hangját. Csak azt akarja tudni, mért vagy olyan kimért! Én is ezt akarom tudni. Ez nem rád vall, de nem ám.

Mr. Dearborn, meggondoltam magam – szólt Susan. – Szeretnék felülni a lóra.

3

A fiú hátat fordított neki, zsebre vágott kézzel nézte a Citgót, miközben Susan először a nyeregkápára terítette a poncsót (egyszerű fekete pásztornyereg volt, a báróság vagy a birtok jelzése nélkül), azután belelépett a kengyelbe. Fölemelte a szoknyáját, és élesen körbenézett, hogy meggyőződjék róla, nem leselkedik-e a fiú, de az még mindig háttal állt. Mintha elbűvölték volna a rozsdás fúrótornyok.

Mi olyan érdekes bennük, tökfej?, gondolta a lány kicsit zsémbesen, ami nyilván a kései óra és a felkorbácsolt érzelmek utóhatása miatt volt. Piszkos ócskaságok, legalább hatszáz évesek vagy még öregebbek, én pedig egész életemben a bűzüket szagoltam.

Csak nyugi, fiacskám! – mondta, amikor a lába már biztosan benne volt a kengyelben. Egyik kezével a kápagombot fogta, a másikkal a szárat. Fürge csapott egyet a fülével, mint aki azt mondja, nyugton marad ő akár egész éjjel, ha Susan ezt kívánja.

A lány a nyeregbe lendült, hosszú, meztelen combja felvillant a csillagfényben, és ugyanazt a lelkesedést érezte, mint mindig, ha lovagolhatott... csakhogy ma este kicsit erősebb, kicsit édesebb, kicsit élesebb volt az érzés. Talán mert olyan szép a ló, talán mert idegen...

Vagy talán mert a ló tulajdonosa idegen, gondolta, és szép.

Ez természetesen ostobaság volt... olyan ostobaság, amiből baj is lehet. De akkor is ez az igazság. Szép volt.

Amikor Susan széthajtogatta és a lábára terítette a poncsót, Dearborn fütyörészni kezdett. A lány babonás félelemmel elegy megdöbbenéssel ismerte föl a „Gondtalan szerelem” dallamát. Ugyanezt énekelte ő, úton Rhea kunyhója felé.

Talántán ka, lányom, suttogta az apja hangja. Ilyesmi nincs, vágott vissza gondolatban. Nem látok ka-t minden szélrohamban s árnyékban, mint az öregasszonyok, akik a Zöld Szívben gyűlnek össze nyári estéken. Ez csak egy régi dallam; mindenki ismeri.

Talántán jobb is, ha neked van igazad, tért vissza Pat Delgado hangja. Mert ha ez ka, akkor úgy jön, mint a szél, s a terveid nem állnak meg előtte jobban, mint a papám csűrje, ha ciklon közeledett.

Nem ka; még a sötétség, még az árnyak és az olajkutak komor formái sem fogják arra csábítani, hogy higgyen benne. Nem ka, csupán véletlen találkozás egy csinos fiatalemberrel a városba visszavezető magányos úton.

– Eleget tettem az illem követelményeinek – mondta száraz hangon, amely mintha nem is az övé lett volna. – Visszafordulhat, ha akar, Mr. Dearborn.

A fiú megfordult és ránézett. Egy pillanatig nem szólt, de pillantásából Susan nagyon jól láthatta, hogy a legény is csinosnak tartja őt. Noha ez nyugtalanította – talán amiatt, amit Dearborn fütyült –, boldoggá is tette. Aztán a fiú azt mondta: – Jól fest odafönt. Szépen ül.

– Nemsokára a saját lovaimat fogom megülni – felelte ő. Na, most jönnek a kérdések, gondolta.

De a fiú csak bólintott, mintha már tudna mindent, és ismét elindult a város iránt. Susan egy kis csalódást érzett, noha nem tudta, miért; a szája sarkából csettintett Fürgének, és megbökte a térdével. Az állat elindult, gazdáját követve, aki bajtársiasan megsimogatta az orrát.

– Hogy hívják ama helyet? – kérdezte a fúrótornyok felé mutatva.

– Az olajtavat? Citgónak.

– Működik még valamelyik kút?

– Vaj igen, s nem lehet őket leállítani. Nincs senki, aki képes lenne rá.

– Aha – mondta a fiú. Ez volt minden – csak annyi, aha. De egy pillanatra elhagyta a helyét Fürge feje mellett, amikor a Citgóba vezető gazos ösvényhez értek; keresztülment az állat előtt, hogy megnézze az elhagyatott vén őrbódét. Susan gyermekkorában még volt itt egy tábla, amelyre azt írták: BELÉPÉS CSAK ENGEDÉLLYEL RENDELKEZŐ SZEMÉLYEKNEK, de valamely vihar vagy más esemény eltüntette. Will Dearborn megnézte, azután visszaporoszkált a lóhoz, bakancsa fölverte a nyári port új ruhájára.

Tovahaladtak a város felé, a gyalogos fiatalember széles karimájú kalapban, és a lovon ülő fiatal nő, poncsóval a lábán. A csillagfény záporozott rájuk, mint minden fiatal férfira és nőre az idők kezdete óta, és egyszer, amikor Susan fölnézett, meteor villanását pillantotta meg a feje fölött – kurta, ragyogó villanást, amint keresztülszántja a mennyboltozatot. Arra gondolt, valamit kívánnia kellene, azután szinte pánikba esve rájött, hogy fogalma sincs, mit kívánhatna. Nem volt mit kívánnia.

4

Tovább hallgatott, és csak mikor mérföldnyire jártak a várostól, akkor tette föl azt a kérdést, amely a fejében motoszkált. Azt tervezte, hogy akkor kezd kérdezgetni, miután a fiú elmondta a kérdéseit, és mérgesítette, hogy neki kell megtörnie a csöndet, de végül erőt vett rajta a kíváncsiság.

– Honnan jött, Mr. Dearborn, és mi hozta Belső-Világnak ebbe a kis zugába... ha nem neheztel kérdésemért.

– Egyáltalán nem – felelte a fiú, és mosolyogva nézett föl. – Boldog vagyok, hogy beszélgethetünk, csak azt nem tudtam, hogyan kezdjük el. A beszéd nem az erősségem.

S mi az erősséged, Will Dearborn?, törte a fejét a lány. Ugyancsak furdalta az oldalát a kíváncsiság, mert miközben igyekezett jobban elhelyezkedni a nyeregben, keze rácsúszott a háta mögötti, összetekert takaróra... és valami rejtett dolgot tapintott benne. Valamit, ami mintha pisztoly lett volna. Természetesen nem lehetett az, de eszébe jutott, hogyan ugrott a fiú keze a derékszíjához, amikor ő fölkiáltott meglepetésében.

– Belső-Világból jöttem. Úgy hiszem, ezt valószínűleg már eddig is tudta. Abból, ahogyan beszélgettünk.

– Vaj igen. Megkérdezhetem, mely báróság az otthona?

– Új-Kánaán.

Igazi izgalom lobbant a lányban. Új-Kánaán! A Társulás központja! Ez önmagában nem jelent túl sokat, mégis...

– Gileád? – kérdezte, és valami kislányos mohóságot érzett a saját hangjában. Talán nem is csak árnyalat volt.

– Nem – nevette el magát a fiú. – Nem olyan nagy helyről jöttem, mint Gileád. Csak Hemphillből, ami egy kisváros, úgy negyven kerékkel nyugatra onnan. Úgy alítom, kisebb Hambrynál.

Kerék, gondolta a lány, elálmélkodva a régies kifejezésen. Azt mondta, hogy kerék.

Na és mi hozta Hambryba? Elmondhatja nekem?

– Miért is ne? Két barátommal jöttem, Mr. Richard Stockworthszel, aki az új-kánaáni Penniltonból való, és Mr. Arthur Heathszel, a vidor ifjú cimborával, aki magában Gileádban honos. A Társulás utasítására jöttünk, mint számvevők.

– Minek a számvevői?

– Bárminek, mindennek, ami segítheti a Társulást az eljövendő években – felelte a fiú, és a lány most nem hallott a hangjában derűt. – A Jó Ember ügye komolyra vált.

– Csakugyan? Mi itt a kerékagytól délre és keletre kevés valódi hírt hallunk.

A fiú bólintott. – A fő ok, amiért itt vagyok, éppen a báróság távolsága a kerékagytól. Mejis mindig hűséges volt a Társuláshoz, és ha utánpótlásra volt szükség a Külső Sávnak e részéből, akkor el is küldték. A kérdés, amelyre választ kell találnunk, az, hogy mennyire számíthat erre most a Társulás.

– Mennyire számíthat mire?

– Igen – helyeselt Dearborn, mintha a lány nem kérdezett, hanem kijelentett volna valamit.- És mennyire számíthat mire.

– Úgy beszélünk, mintha a Jó Ember valódi fenyegetést jelentene. Pedig bizonnyal bandita, aki „demokráciáról” és „egyenlőségről” szóló beszédekkel cukrozza lopásait és gyilkosságait.

Dearborn vállat vont, és a lány egy pillanatig azt hitte, ennyi hozzátennivalója van a témához, de azután kelletlenül megszólalt: – Valaha talán így is volt. Az idők megváltoztak. Egy bizonyos ponton a bandita tábornokká lett, és most a tábornok uralkodóvá leszen a nép nevében. – Elhallgatott, majd komolyan hozzátette: – Az északi és nyugati báróságok már lángban állnak, úrnőm.

– De hát azok sok ezer mérföldre vannak! – Ez a beszélgetés felzaklató volt, ugyanakkor különös módon lelkesítő. Főképpen, mert egzotikus volt Hambry nyomorúságos, örök egyformaságához képest, ahol valakinek a kiszáradt kútja, három napon át szolgáltatott témát élénk csevegéshez.

– Úgy van – bólintott a fiú. Nem vaj igen, hanem úgy van – a hangzása egyszerre volt idegenes és fület simogató. – De a szél abból az irányból fúj. – A lány felé fordult és elmosolyodott. Ez ismét meglágyította szigorú szépségét, megint csak gyereknek látszott, aki fent van, holott rég ágyban a helye. – De azt nem hiszem, hogy ma este találkoznánk John Farsonnal, igaz?

A lány visszamosolygott. – Ha mégis, akkor, Mr. Dearborn, megvédene tőle?

– Semmi kétség – mondta még mindig mosolyogva a fiú –, de tudom, sokkal nagyobb lelkesedéssel tenném, ha megengedné, hogy azon a néven szólíthassam, amelyet az apja adott.

– Akkor már csak a biztonságom érdekében is megteheti. S feltételezem, hogy akkor ugyanezen érdekből én Willnek nevezhetlek.

– Ezt bölcsen és kedvesen mondtad. – A mosoly megnyerő vigyorrá szélesedett. – Én... – ekkor Susan új barátja, miközben félig hátrafordulva és fölfelé, a lányra nézve ment, megbotlott az útból kiálló sziklában, és majdnem elesett. Fürge nyihogott és kissé felágaskodott. Susan vidáman felnevetett. A poncsó lecsúszott, kilátszott alóla a lány egyik meztelen lába, és ő csak egy pillanat múlva hozta helyre a dolgot. Tetszett neki a fiú, igazán tetszett. Mi baj lehetne ebből? Végül is csak egy fiú. Ha mosolygott, látszott rajta, hogy mindössze egy-két évvel haladta meg a kort, amikor az ember leugrál a szénakazalról. (Az valahogy kiment a fejéből, hogy ő maga is csak nemrég végzett ezzel a szórakozással.)

– Rendszerint nem vagyok ügyetlen – mondta a fiú. – Remélem, nem ijesztettelek meg.

Egyáltalán nem, Will; a fiúk rendszeresen botladoznak körülöttem, amióta kinőtt a mellem.

Egyáltalán nem – felelte, és visszatért az előző témához. Az nagyon érdekelte. – Szóval te és barátaid a Társulás parancsára jöttetek, hogy felmérjétek javainkat, nemde?

– Igen. Azon ok miatt szenteltem különös figyelmet ama olajpocsolyának, mert valamelyikünk még visszatér oda, és megszámolja a működő fúrótornyokat...

– Ezt a munkát megtakaríthatom neked, Will. Tizenkilenc.

A fiú biccentett. – Hálás vagyok érte. De nekünk azt is meg kell tudnunk – már ha módunkban áll –, mennyi olajat hoz föl ama tizenkilenc fúrótorony.

– Oly sok olajfűtésű masina működik még Új-Kánaánban, hogy ilyesmi érdekes lehet? Még birtokában vagytok az alkímiának, amely az olajat át tudja változtatni ama anyaggá, amit gépeitek föl tudnak használni?

– Ebben az esetben inkább finomítóról, mint alkímiáról kell beszélni – legalábbis én így tudom –, és azt hiszem, egy akad, amelyik még dolgozik. De nem, nincs annyi működő gépünk, noha van még néhány izzólámpa, amelyek a gileádi Nagy Csarnokban világítanak.

– Nahát, még ilyet! – kiáltotta izgatottan a lány. Már találkozott képekkel, amelyek ezeket az izzólámpákat és elektromos fáklyákat ábrázolták, de sohasem látta a fényüket. Az utolsó („szikrafénynek hívták” a világnak ezen a részén, de Susan biztosan érezte, hogy ugyanarról van szó) két nemzedékkel korábban égett ki Hambryban.

– Azt mondtad, éltében apád gondozta a polgármester lovait – szólalt meg Will Dearborn. – Patrick Delgado volt a neve? Ugye, az?

A lány döbbenten bámult le rá, egy szempillantás alatt visszatért a valóságba. – Te ezt honnan tudod?

– Rajta van a neve a listánkon. Meg kell számolnunk a szarvasmarhákat, birkákat, disznókat, ökröket... és a lovakat. Valamennyi lábasjószág közül a lovak a legfontosabbak. Patrick Delgado lett volna az az ember, akivel e kérdésben tárgyalnunk kellett volna. Sajnálattal hallom, hogy elérte az ösvény végén levő tisztást, Susan. Elfogadod részvétnyilvánításomat?

– Igen, s köszönöm.

– Baleset volt?

– Igen. – Remélte, hogy a hangja közvetíti, amit mondani akar: hagyjuk ezt a témát, ne kérdezz többet.

Hadd legyek hozzád őszinte – folytatta a fiú, de Susan most először hallott hamis árnyalatot a hangjában. Talán csak a képzelete játszik vele. Bizonnyal kevés tapasztalatot szerzett a világban (mint Cord néni úgyszólván naponta emlékezteti rá), de volt egy olyan sejtelme, hogy azok az emberek, akik azzal kezdik mondanivalójukat: Hadd legyek hozzád őszinte, hajlamosak ártatlan arccal állítani, hogy az eső fölfelé esik, a pénz fán nő, és a csecsemőket a Nagy Eszterág hozza.

– Igen, Will Dearborn – szólt kissé szárazon. – Azt mondják, a becsületesség a legjobb politika, de úgy ám.

A fiú enyhe kételkedéssel nézett rá, azután ismét felragyogtatta a mosolyát. A lány veszélyesnek találta ezt a mosolyt – ha létezik futóhomok-mosoly, hát ez az. Könnyű beletévedni, de annál nehezebb kigabalyodni belőle.

– Manapság nem sok összetartás van a Társulásban. Részben ez az oka, hogy Farson ilyen messzire jutott; ez is hozzásegítette, hogy megnövekedjék a becsvágya. Messzire jutott a haramiától, aki Garlanban és Desoyban útonállóként kezdte, és még messzebb jut, ha a Társulás nem kel új életre. Talán egészen Mejisig.

A lány nem tudta elképzelni, miért akarná a Jó Ember az ő álmos kis városát a Tiszta Tengerhez legközelebb fekvő báróságban, de hallgatott.

– Mindenesetre nem igazán a Társulás küldött minket – folytatta Dearborn. – Nem azért jöttünk idáig, hogy összeszámoljuk a teheneket, az olajkutakat és a művelés alá eső földek hektárjait.

Egy pillanatra elhallgatott, az utat nézte (mintha azt várná, hogy újabb sziklák kerülnek a bakancsa elé), és szórakozott gyengédséggel megsimogatta Fürge orrát. A lány szerint zavarban lehetett, talán szégyellte magát. – Apáink küldtek.

– Az... – Susan ekkor megértette. Rosszul viselkedtek, elküldték hát őket erre az álmunkára, ami nem egészen száműzetés. Igazi munkájuk az lesz inkább, hogy Hambryban rendbe hozzák a becsületüket. Nos, gondolta, ez megmagyarázza a futóhomok-mosolyt, nemde? Vigyázz vele, Susan; az a fajta, aki fölégeti a hidakat, fölborítja a postakocsikat, azután vígan továbbmegy, hátra se néz. Ez nem hitványság, egyszerűen fiús gondtalanság.

Erről ismét eszébe jutott a régi dal, amelyet ő énekelt, a fiú pedig fütyült.

– Igen, apáink.

Susan Delgadónak. is akadt egy-két (vagy inkább két tucat) botránya a maga idejében, együtt érzett hát Will Dearbornnal, még ha óvatos volt is vele szemben. Meg érdekelte is. A rossz fiúk szórakoztatók... egy bizonyos pontig. A kérdés az, mennyire rosszak Will és a cimborái.

– Randalíroztatok? – kérdezte.

– Randalíroztunk – biccentett a fiú, még mindig borúsan, bár a szeme és a szája most mintha egy kicsit huncutabb lett volna. – Figyelmeztettek minket; igen, nagyon is. Volt egy kis... iszogatás.

Meg lányokat is szorongattatok azzal a kézzel, amelyik nem a söröskorsót szorongatta? Ilyen kérdést rendes lány nem tehet föl nyíltan, de azért persze eszébe-juthat.

Will Dearborn szájáról lehervadt a rövid életű mosoly. – Túl messzire mentünk, a mulatságnak vége szakadt. A bolondok cselekednek így. Egy este versenyeztünk. Egy holdtalan éjszakán. Éjfél után. Mindnyájan italosan. Az egyik lónak beleszaladt a lába egy vakondtúrásba, és eltört. Meg kellett ölni.

Susan megrándult. Nem a legrosszabb dolog volt, amitől tartott, de azért ez is elég pocsékság. Amikor a fiú ismét kinyitotta a száját, a folytatás még rosszabb lett.

– Az a ló telivér volt, egyike annak a háromnak, amelyeket Richard barátom nem túl tehetős apja birtokolt. Olyan jelenetek következtek a családjainkban, amelyekre nem szívesen emlékezem, még kevésbé beszélnék róla. Rövidre fogom a hosszú históriát, csak annyit mondok, hogy sok beszéd és a büntetésre vonatkozó számos javaslat után ide küldtek minket ezzel a feladattal. Ez Arthur apjának ötlete volt. Azt hiszem, mindig tartott egy kicsit a fiától. Az biztos, hogy az ötlet nem George Heathtől származott.

Susan magában elmosolyodott, és arra gondolt, amit Cordelia néni szokott mondani: „Ez a lány ezt biztosan nem a mi családunktól örökölte.” Majd, kiszámított szünet után: „Anyai ágon volt egy dédnagynénje, aki megőrült... nem hallottad? Pedig igaz! Felgyújtotta magát, és levetette magát a Lankáról. Az üstökös évében történt.”

– Mindenesetre – összegezte a történteket Will – Mr. Heath saját atyjának egyik mondásával indított útnak bennünket: „Nem árt az elmélkedés a tisztítótűzben.” Hát itt vagyunk.

– Hambry korántsem azonos a tisztítótűzzel.

A fiú ismét mókásan bókolt. – Ha az lenne, mindnyájan elég rosszak kívánnánk lenni, hogy idejöhessünk és találkozzunk csinos lakóival.

– Csiszolgasd csak ezt egy kicsit – mondta a lány a legszárazabb hangján. – Úgy vélem, kissé nyers még. Talán...

Elhallgatott, mert rémületére az jutott eszébe: már éppen reménykedni kezdett, hogy a fiú korlátozott mértékben konspirálni fog vele. Különben hajlamos lesz zavarba jönni.

– Susan!

– Gondolkodtam. Te már itt vagy, Will? Úgy értem, hivatalosan?

– Nem. – A fiú azonnal elértette. Valószínűleg sejtette, hová fognak kilyukadni. A maga módján éles eszűnek látszott. – Ma délután érkeztünk a báróságba, és te vagy az első, akivel beszélt itt bármelyikünk... hacsak azóta Arthur és Richard nem találkozott az itteni népekkel. Nem tudtam aludni, és kijöttem ide, hogy lovaglás közben gondolkodjam egy kicsit. Amott táborozunk. – Jobb felé mutatott. – Azon a hosszú menetes részen, amely a tenger felé lejt.

– Igen, az a Lanka, úgy hívják. – Rájött, hogy Will és társai talán éppen ott táboroznak, ami a törvény szerint nemsokára az övé lesz. Ezt a gondolatot mulatságosnak, izgalmasnak és egy kicsit meglepőnek találta.

– Holnap belovagolunk a városba, és bemutatkozó látogatást teszünk a polgármesternél, Hart Thorinnál. Abból ítélve, amit indulásunk előtt mondtak nekünk Új-Kánaánban, kicsit bolond lehet.

– Csakugyan ezt mondták? – kérdezte a lány felvont szemöldökkel.

– Igen; hajlamos a fecsegésre, szereti az erős italokat, de még annál is jobban a fiatal lányokat – felelte Will. – Tényleg így van?

– Ezt magadnak kell megítélned – felelte a lány, miután némi erőfeszítéssel mosolyt varázsolt az arcára.

– Mindenesetre be kell mutatkoznunk Thorin kancellárjánál, a tiszteletreméltó Kimba Rimernél is, akiről azt tudom, hogy ismeri a pénz értékét. És számon is tartja.

Thorin meg fog hívni titeket vacsorára a városházára – jelezte Susan. – Talán nem holnapra, de holnapután estére biztosan.

– Hivatalos vacsora Hambryban – mondta Will mosolyogva, miközben még mindig Fürge orrát simogatta. – Istenek, hogyan fogom elviselni a kínt, amelyet előre sejtettem?

– Pihentesd idegesítő szádat – felelte a lány –, csupáncsak figyelj, ha a barátom akarsz lenni. Ez fontos. A mosoly eltűnt, és Susan, akárcsak egy-két pillanattal korábban, ismét maga előtt látta azt a férfit, akivé nem is olyan sok év múlva Will Dearborn válik. A kemény arcot, a metsző pillantást, a kegyetlen szájat. Valahogy ijesztő volt ez az arc – ijesztő volt a kilátás –, Susan mégis melegnek érezte azt a pontot, amelyet a banya megérintett, és nehezen tudta levenni a szemét a fiúról. Vajon milyen lehet a haja a buta kalapja alatt?

– Mondd, Susan.

– Ha te és a barátaid leültök Thorin asztalához, esetleg láthatsz ott engem. Ha meglátsz, Will, akkor először találkozunk. Tekints Miss Delgadónak, én is Mr. Dearbornnak foglak tekinteni. Érted, mit akarok mondani?

– Az utolsó hangig. – Elgondolkodva nézett rá. – Ott szolgálsz? Hát persze, ha az apád volt a báróság vezető lovászmestere, akkor te nem...

– Ne törődj vele, hogy mit csinálok és mit nem. Csak ígérd meg nekem, hogy ha találkozunk Tengermelléken, akkor először találkozunk.

– Megígérem. De...

– Ne kérdezz többet. Mindjárt odaérünk, ahol el kell válnunk, s én figyelmeztetni akarlak – talántán azért, hogy becsülettel fizessek a lovaglásért e szép hátason. Ha Thorinnal s Rimerrel vacsoráltok, nem csak ti lesztek az egyetlen újak az asztalnál. Valószínűleg lesz még három, kiket Thorin bérelt fől, hogy testőrként szolgáljanak házánál.

– Nem a seriff megbízottai?

– Dehogy, csak Thorinnak tartoznak felelősséggel... vagy inkább Rimernek. A nevük Jonas, Depape és Reynolds. Elég nehéz fiúknak tűnnek... ámbátor Jonas már oly rég maga mögött hagyta fiúkorát, hogy véleményem szerint már nem is emlékszik rá.

– Jonas a vezér?

– Igen. Biceg, a haja lányos csínnal hullik vállára, s oly reszketeg a hangja, mint egy nagypapának, aki a kemencesutban tölti napjait... de azt hiszem, ő a legveszedelmesebb hármuk közül. Úgy vélem, ők hárman több tivornyát felejtettek már el, mint te s barátaid valaha is megismerhettek.

De miért is mondta el mindezt a fiúnak? Nem tudta pontosan. Talán hálából. Will megígérte, hogy megőrzi kései találkozásuk titkát, és úgy nézett ki, mint aki meg szokta tartani az ígéreteit, akár összehorgolt az apjával, akár nem.

– Majd rajtuk lesz a szemem. Köszönöm a tanácsot. – Hosszú, enyhe lejtőn kapaszkodtak fölfelé. A fejük fölött az Öreg Anya izzott kitartón. – Testőrök – tűnődött a fiú. – Testőrök az álmos kis Hambryban. Különös idők ezek, Susan. Igazán különösek.

– Vaj igen. – A lány is Jonason, Depape-en és Reynoldson töprengett, és nem tudott semmi ésszerű érvet, hogy miért is tartózkodnak a városban: Ez vajon Rimer műve, az ő döntése? Valószínűnek látszott, Thorin nem az a fajta ember, aki akár gondolna is testőrökre; eddig mindig megfelelt neki a seriff – mégis... miért?

Felkapaszkodtak a dombra. Alattuk épületek bújtak össze: Hambry városa. Már csak alig néhány lámpa világított. A legfényesebbek az Utaspihenőt jelezték. A meleg szellő a fülükig hozta a zongorán klimpírozott „Hey Jude”-ot, és a részeg hangokat, amelyek vidáman gyilkolták a refrént. Bár nem azé a háromé volt, akikre figyelmeztette Will Dearbornt; ők a pultnál állnának, halszemmel figyelve a termet. Ezek hárman nem azok a danászó típusok. Mindegyiknek apró kék koporsót tetováltak a jobb kezére, a hüvelyk- és a mutatóujj közé. Gondolt rá, hogy ezt is elmondja Willnek, azután rájött, hogy hamarosan a saját szemével láthatja. Ehelyett lemutatott a lejtőn egy sötét formára, amely láncon lógott az út fölé. – Látod azt?

– Igen. – Mélyen és elég komikusan felsóhajtott. – Ez az a tárgy, amelytől a legjobban féltem? Mrs. Betch félelmetes postaládája?

– Igen. Itt el kell válnunk.

– Hát ha azt mondod, hogy kell, akkor kell. Mégis szeretném... – Ekkor feltámadt a szél, mint néha megesik nyáron, és erősen fújni kezdett nyugat felé. A tengeri só szaga azonnal eltűnt a részeg énekhangokkal együtt. A helyét egy végtelenül baljósabb hang foglalta el, amelytől a lány háta mindig libabőrös lett: tompa, dallamtalan zaj, mintha szirénát vinnyogtatna valaki, akinek már nincs sok ideje hátra.

– Mi ez, az istenek szerelmére?

– Egy hasadás – felelte halkan a lány. – Az Eyebolt-szurdokban. Még sohasem hallottál róla?

– Róla már igen, de magát a hasadás hangját mostanáig még soha. Istenek, hogy bírjátok ezt ki? Olyan élő a hangja!

A lány még egyszer sem gondolt rá így, de most, hogy a fiú fülével és nem a magáéval hallgatta a hangot, arra gondolt, hogy Willnek igaza van. Mintha az éj valamely beteg része hangot kapott volna, és most énekelni próbálna.

Megborzongott. Fürge érezte oldalában a lány térdének pillanatra erősödő nyomását. Halkan felnyihogott, fejét hátrafordítva ránézett Susanra.

– Ebben az évszakban ritkán hallani ilyen tisztán – mondta a lány. – Ősszel az emberek fölégetik, hogy nyughasson.

– Ezt nem értem.

Ki érti? Ki érthet bármit is? Az istenekre, még a Citgóban működő néhány olajkutat sem tudják kikapcsolni, noha úgy visítanak, mint a malacok a vágóhídon. Manapság az ember hálás lehet, ha egyáltalán talál még tárgyat, amely működik.

Nyáron, amikor van idő, a lovászok és a gulyások rengeteg bokrot hurcolnak az Eyebolt bejáratához – mondta Susan. – Jó a száraz is, de a friss még jobb, mivel a füstre van szükség, minél sűrűbb, annál jobb. Az Eyeboltnak nincs másik kijárata, nagyon rövid és meredek falú. Majdnem olyan, mint egy oldalára döntött kémény, érted?

– Igen.

– Az égetéshez a legjobb idő az Aratás Holdja – egy nappal a vásár, az ünnep és a tűz után.

– A tél első napján.

– Igen, noha errefelé nem köszönt be olyan korán a tél. Bár ez nem hagyomány; néha hamarabb gyújtják föl a bozótot, ha a szél szeszélyeskedik, vagy ha a hang különösen erős. Megzavarja a lábasjószágot – ha erős a hasadás hangja, a tehenek kevés tejet adnak –, és nem lehet tőle aludni.

– Elhiszem. – Will még mindig észak felé nézett. Egy erősebb szélroham lefújta a kalapját. Az a hátára hullott, de a nyersbőr szíj megtartotta a nyakán. A hajáról kiderült, hogy kicsit hosszú és fekete, mint a varjú szárnya. A lány hirtelen mohó vágyat érzett, hogy végigfuttassa a kezét ezen a hajon, hogy ujjai megkóstolják a tapintását – hogy érdes-e, sima vagy selymes? Milyen lehet a szaga? A forróság újabb hullámot vetett odalent a lágyékában. A fiú feléje fordult, mintha olvasott volna a gondolataiban, Susan pedig elvörösödött, és örült, hogy a sötétben nem látszik az arca.

– Mióta van ez itt?

– Már születésem előtt is itt volt – válaszolta a lány –, de az apám születésekor még nem. Azt mesélte, hogy rengett a föld, mielőtt megjelent volna a hasadás. Némelyek szerint a földrengés hozta magával, mások azt mondják, hogy ez babonás ostobaság. Én csak annyit tudok, hogy mindig itt volt. A füst egy időre lecsillapítja, ahogy a méheket vagy a darazsakat, de a hang mindig visszajön. A szurdok szájánál fölhalmozott bozót megállítja az elkóborló szarvasmarhát is – a hasadás néha magához vonzza őket, az istenek tudják, miért. De ha egy tehén vagy birka történetesen bejut a szurdokba – talántán égetés után, vagy mielőtt rakni kezdenék a következő év máglyáját –, az nem jön vissza többé. Akármi legyen is, ez éhes.

Félrehajtotta a poncsót, átemelte a lábát a nyeregkápa fölött, meg sem érintve a gombot, és lesiklott Fürgéről – mindezt egyetlen, kecses mozdulattal. Ezt ugyan eredetileg nadrágra tervezték, nem szoknyára, és a fiú kitágult szeméből tudhatta, hogy jó sokat láthatott belőle... de semmi olyat, amit bezárt fürdőszobaajtó mögött kellene mosnia, úgyhogy sebaj. Ez a gyors leszállás volt a kedvenc trükkje, ha hencegni támadt kedve.

– Szép! – kiáltott föl a fiú.

A papámtól tanultam – mondta a lány, az ártatlanabb értelemben fogva fel a dicséretet. Azért a mosolya, miközben átadta a szárat a fiúnak, azt jelezte, hogy minden értelemben hajlandó méltányolni a bókot.

– Susan! Láttad már ezt a hasadást?

– Igen, egyszer-kétszer. Föntről.

– Hogy néz ki?

– Csúf – felelte azonnal. Egészen ma estig, amikor közelről látta Rhea mosolyát és eltűrte matató ujjait, azt mondta volna, hogy a legcsúfabb dolog, amit valaha látott. – Kicsit emlékeztet a lassan égő tőzegtűzre, kicsit olyan, akár egy mocsár, tele mocskos, zöld vízzel. Pára száll föl róla. Néha mintha hosszú, csontos karokat nyújtogatna, melyeknek kéz is van a végén.

– Növekszik?

– Igen, azt mondják, minden hasadás növekszik, de csak lassan nő. Az én életemben vagy a tiédben nemigen fog kitörni az Eyebolt-szurdokból.

Fölnézett az égre és látta, hogy a csillagképek tovahaladtak beszélgetésük közben. Úgy érezte, egész éjjel tudna beszélgetni a fiúval, a hasadásról, a Citgóról, idegtépő nagynénjéről, bármiről, és elborzadt a gondolattól. Az istenekre, miért pont most kell ennek történnie? Három éven át lerázta a hambryi fiúkat, miért most kellett találkoznia épp ezzel, amelyik ilyen különös módon érdekli? Miért ilyen tisztességtelen az élet?

Ismét visszatért az a gondolat, amelyet az imént az apja hangján hallott: Mert ha ez ka, akkor úgy jön, mint a szél, s a terveid nem állnak meg előtte jobban, mint egy csűr a ciklon előtt.

De nem és nem. És nem! Minden nem elhanyagolható elszántságát latba vetette a gondolat ellen. Ez nem csűr; ez az élete.

Susan kinyújtotta a kezét, és megérintette Mrs. Beech postaládájának rozsdás bádogját, mintha támaszt keresne magának a világban. Az ő apró reményei, álmodozásai talán nem sokat jelentenek, de az apja arra tanította, hogy azzal mérje magát, mennyire képes elvégezni azokat a dolgokat, amelyekre vállalkozott, és nem fogja félredobni apja tanítását csak azért, mert találkozott egy jóképű fiúval, éppen akkor, amikor a teste és az érzelmei forrponton vannak.

– Én most itt hagylak, hogy csatlakozhass barátaidhoz, vagy folytasd lovaglásodat – mondta. Hangjának komolysága kicsit elszomorította, mert felnőttes komolyság volt. – De emlékezz ígéretedre, Will: ha látsz a Tengermelléken – a városházán –, és a barátom akarsz lenni, akkor ott látsz engem először. És én téged.

Will Dearborn bólintott, és Susan a fiú arcának tükrében látta a saját komolyságát. Talán a szomorúságát is. – Még sohasem kértem lányt, hogy lovagoljon velem, vagy fogadja a látogatásomat. Téged megkérnélek, Susan, Patrick lánya, még virágot is vinnék, ha ez növelné esélyeimet, ám ez aligha vezetne jóra, azt hiszem.

A lány megrázta a fejét. – Nem. Nem vezetne jóra.

– Elígérkeztél valakinek? Merészség tőlem ilyet kérdezni, de nem akarok rosszat vele.

– Bizonyosra veszem, hogy ekként van, de most nem válaszolok. Mint már mondottam, most éppen kényes helyzetben vagyok. Mellesleg későre jár. Itt elválunk, Will. De maradj... még egy pillanatig...

Beletúrt a köténye zsebébe, és elővett egy zöld levelekbe csomagolt fél süteményt. A másik felét a Cöos felé tartva költötte el... most úgy érezte, az egy másik életben volt. Maradék vacsoráját Fürge elé tartotta, aki megszimatolta, azután megette, és megbökdöste orrával Susan tenyerét. A lány elmosolyodott, örült a bársonyos érintésnek. – Jó paripa vagy, úgy bizony, az vagy!

Majd Will Dearbornra nézett, aki poros bakancsával toporgott az úton, és boldogtalanul nézett rá. A keménység eltűnt az arcáról; most ismét annyi idősnek látszott, amennyi volt, talán még fiatalabbnak is. – Ugye jó, hogy találkoztunk? – kérdezte.

A lány előrelépett, és még mielőtt meggondolta volna, mit cselekszik, a fiú vállára tette a kezét, lábujjhegyre ágaskodott, és szájon csókolta. A csók rövid volt, de egyáltalán nem testvéries.

– Igen, nagyon jó, hogy találkoztunk, Will. – De amikor a fiú feléje hajolt (éppolyan ösztönösen, ahogy a virágok fordítják szirmaikat a Nap felé), hogy megújrázza a csókot, Susan gyengéden, de határozottan eltolta magától.

– Ne, ez csak köszönet volt, s egy köszönet legyen elegendő egy úriembernek. Járjál békével, Will.

A fiú alvajáró mozdulattal átvette a kantárszárat, egy pillanatig bámulta, mintha nem tudná, mi van a kezében, azután ismét a lányra nézett. Susan látta, miként igyekszik megtisztítani elméjét és érzelmeit attól a megrázkódtatástól, amit az ő csókja okozott. Boldog volt, hogy így tett.

– Te is – mondta Will, és fellendült a nyeregbe. – Alig várom, hogy először találkozzam veled.

Lemosolygott rá, és a lány látta abban a mosolyban a vágyódást és a kívánságot. Azután elindította a lovat, megfordult, és elkocogott visszafelé, amerről jött – talán hogy újabb pillantást vessen az olajtócsára. Susan egy helyben állt, Mrs. Beech postaládája mellett, szerette volna, ha a fiú megfordul és integet, hogy még egyszer lássa az arcát. Biztosra vette, hogy Will megteszi... de nem tette meg. Azután, amikor Susan épp megfordult volna, hogy elinduljon lefelé a dombról a városba, mégis hátranézett, főlemelte a kezét, amely egy pillanatra úgy lebegett a sötétben, akár az éjjeli lepke.

Susan is intett, majd elindult, boldogan, ugyanakkor boldogtalanul. Ám – és talán ez a legfontosabb – nem érezte magát beszennyezettnek többé. Amikor megérintette a fiú ajkát, mintha eltávozott volna a bőréről Rhea tapogatása. Talán nem nagy varázslat, ő mégis örült neki.

Halvány mosollyal sietett tovább, és gyakrabban nézett föl a csillagokra, mint szokása volt, amikor sötétedés után kiment a szabadba.

IV. fejezet

JÓVAL HOLDNYUGTA UTÁN

1

Csaknem két órán át lovagolt ide-oda azon a területen, amelyet a lány Lankának nevezett, egyszer sem váltott ügetésnél gyorsabb tempóra, noha szíve szerint vágtázott volna a nagy herélten a csillagok alatt, amíg le nem hűl egy kicsit a vére.

Teljesen le fog hűlni, ha magadra figyelsz, gondolta, de valószínűleg nem is akarod magad lehűteni. A bolondok az egyetlen népség az ég alatt, akik bizton számíthatnak rá, hogy azt kapják, amit megérdemelnek. A régi mondásról arra a sebhelyes, karikalábú emberre kellett gondolnia, aki legnagyobb tanítója volt, és elmosolyodott.

Végül a lejtő alja felé fordította lovát, a vékonyka ér irányába, azt követték folyással szemben fél mérföldön át (több ménes mellett is elhaladtak; a lovak álmosan, meglepetten bandzsítottak Fürgére) egy füzesig. A fák közti tisztáson ló nyihogott halkan. Fürge visszanyihogott, egyik patájával kapált, fejét föl-fölkapta.

Lovasa lehajtott fejjel haladt át a fűzlevelek között; egyszer csak keskeny, nem emberi, fehér arc lebegett előtte, felső részét szinte teljesen kitöltötték a pupillátlan fekete szemek.

A fegyveréért kapott, aznap este harmadszor, és immár harmadszor nem találta a helyén. Nem mintha számított volna, mert már rájött, mi lóg előtte egy zsinóron: az az idióta varjúkoponya!

Az a fiatalember, aki mostanában Arthur Heathnek nevezte magát, levette a nyergéről (tréfából az ő silbakjuknak nevezte a kápán meredező koponyát, azt mondta, „csúnya, mint egy banya, viszont keveset fogyaszt”) és ideakasztotta, mint egy buta köszöntést. Ő és a viccei! Fürge lovasa akkora erővel ütötte félre, hogy a koponya leszakadt a zsinegről, és elrepült a sötétbe.

– Piha, Roland! – szólt egy hang a sötétben. Rosszalló volt, de nevetés bugyborékolt a felszíne alatt, mint mindig. Cuthbert a legrégibb barátja volt – sok közös játék viselte tejfogaik nyomát –, de voltak dolgai, amelyeket Roland sohasem értett meg. Nem csupán a nevetgélését; ama réges-régi napon, amikor Hax, a palota árulóvá lett szakácsa a Bitódombon lógott, Cuthbertet rémület és lelkifurdalás gyötörte. Azt mondta Rolandnak, ő ezt nem bírja, nem nézi... de végül mindkettőt megtette. Mivel az igazi Cuthbert Allgoodra nem volt jellemző sem az ostoba tréfálkozás, sem a könnyű, sekélyes érzelmek.

Mikor Roland belovagolt a pagony közepén levő tisztásra, egy fa takarásából sötét árny lépett elő. Mire a tisztás közepére ért, magas, keskeny csípőjű fiú lett belőle, aki egy szál farmert viselt, lábbeli és ing nélkül. Egyik kezében hatalmas, ódon revolvert szorongatott, azt a fajtát, amelyet söröshordónak hívnak a cső átmérőjéről.

– Piha! – ismételte Cuthbert, mintha tetszene neki ez a szó, amely legföljebb a Mejishez hasonló isten háta mögötti fészekben nem hangzott elavultnak. – Szép dolog így elbánni az őrrel, hogy egy taslival elküldöd szegény horpadt pofájút a legközelebbi hegylánc irányába!

– Ha fegyver van nálam, akkor valószínűleg ripityára lövöm, és felébresztem a fél környéket.

– Mondtam, hogy nem kellett volna berúgnod – felelte Cuthbert derűsen. – Feltűnően rosszul festesz, Steven fia, Roland, de senkit nem bolondítasz el, még ha közeledsz is a tizenöt éves aggastyáni korhoz.