/ Language: English / Genre:antique

e071666cbc30da52ca2d232afdb3622c

Szilárd László


Howard Phillips

Lovecraft

Novellák

A barlangi szörnyeteg

A dolog a holdfényben

A leszármazott

A megnevezhetetlen

A Peabody-örökség

A sátáni kacaj

A templom

A túlélő

Amit a Hold hoz

Az álom fala mögött

Az ünnep

Ex Oblivione

Hideg levegő

Wentworth napja

(Versek)

A barlangi szörnyeteg

A szörnyű végkövetkeztetés, mely fokozatosan belerágta magát zavart és vonakodó elmémbe, mostanra az ocsmány valóságnak bizonyult. Eltévedtem, teljesen reményt vesztve eltévedtem a Mammoth Barlang hatalmas labirintusrendszerében. Amennyire zavart elmém vissza tudja idézni, arra emlékszem, hogy látásom képtelen volt olyan tájékozódási pontot megragadni, mely a kifelé vezető út irányjelzőjeként szolgálhatott volna. Helyzetem eloszlatta a legcsekélyebb kétséget is afelől, hogy valaha újra megpillanthatom a Nap áldott fényét, vagy fürkészhetem a gyönyörű kinti világ kellemes hegycsúcsait és völgyeit. A remény elszállt.

Józan életfelfogásom mellett egyáltalán nem élveztem szenvtelen modoromat. Bár gyakran olvastam vad delíriumokról, melyekbe hasonló helyzetek áldozatai estek, ezek közül egynek se tapasztaltam jegyeit, nyugodt maradtam, ám egy idő után ráeszméltem tűrőképességem elvesztésére.

Nem is az a gondolat – hogy magánjellegű kutatásnak már korántsem nevezhető

botorkálásom túllépi az elviselhető határt – okozta azt, hogy egy pillantig is elhagyjon lélekjelenlétem. Kétségbeestem, mikor belegondoltam, hogy a templomkert békés nyugalma helyett ez az ocsmány, mérhetetlen üreg lehet a sírhelyem.

Abban biztos voltam, hogy az éhenhalás fogja beteljesíteni sorsomat. Tudtam, hogy néhányan már megőrültek hasonló esetekben, de éreztem, engem nem ez a végzet vár. A sorscsapást csupán saját számlálmra írhatom, mivel a vezető nem tudott róla, hogy lemaradtam a többi barlanglátogatótól. Több mint egy óra kóborlás után a barlang istenkáromló csarnokaiban azon vettem magam észre, hogy képtelen vagyok visszaidézni a tekervényes útvesztőt, melyen útitársaim elhagyása óta haladtam.

A fáklyám is kezdett kialudni, így hamarosan arra számíthattam, hogy a föld gyomrának teljes, szinte kézzel tapintható feketesége fog beborítani. Amint a pislákoló fényben álltam, kétségbeesetten töprengtem végzetem bekövetkeztének feltételezett lehetőségein.

Visszaemlékeztem a beszámolókra, melyeket a tüdővészes kolóniáról hallottam, amely azért települt ebbe a gigantikus föld alatti világba, hogy gyógyulást szerezzen az örök sötétség birodalmának kétségtelenül egészséges levegőjétől, és állandó hőmérsékleten tiszta levegőn és békés csendben éljen, amit meg is talált, csak épp a halál furcsa és iszonytató formájában.

Láttam beteges, természetellenes viskóik szánalomra méltó romjait, ahogy a csoporttal elhaladtunk előttük, és eltöprengtem, milyen istentelen hatást válthat ki egy hosszú tartózkodás ebben a mérhetetlen és csöndes barlangban még egy olyan egészséges és életerejének teljében lévő emberben is, mint én vagyok. Ekkor elkeseredetten jegyeztem meg magamban, én is ilyen jutok, ha az éhség miatt hamarabb el nem távozom az élők sorából.

Amint fáklyám utolsó fénysugarai is az örök sötétségbe vesztek, elhatároztam, minden követ megmozgatok, semmilyen menekülési lehetőséget nem mulasztok el; ennek megfelelően összeszedve tüdőm teljes erejét párszor elkiáltottam magam, azzal a hiú reménnyel, hogy lármámmal felkeltem a vezető figyelmét. Szívem mélyén hittem benne, hogy könyörgésem nem hiábavaló, hogy hangomat, melyet az engem körülvevő fekete labirintus megszámlálhatatlan bástyája felerősített és visszavert, más is meghallja rajtam kívül. Egyszer csak azon vettem észre magamat, mintha a barlang sziklás aljzatán puha, egyre közeledő

lépteket hallanék.

Ilyen hamar megvalósulna szabadulásom? Akkor minden szörnyű balsejtelmem felesleges volt, és a vezető megállíptva indokolatlan távollétemet a csoporttól, utánam eredt, hogy

megkeressen ebben az óriási mészkőbarlangban? Ám ezek a kellemesen bizonytalan kérdések hirtelen elszálltak a fejemből, elérkezett az a pont, mikor újra kétségbeestem, mert felfedezésem egyre közeledett, és egy pillanat alatt boldogságom borzalommá vált, amint hallgatóztam. Mindig is éles hallásom most még jobban felerősödött a barlang tökéletes csendje által, és elém tárta a bénító felismerést, a váratlan és borzalmas tudatot, hogy ezek a lépések nem embertől származnak. Ebben a természetellenes régióban a bakancsot viselő

vezető éles, metsző zajokat keltett volna. Ezek az ütődések puhák, óvatosak voltak, mint néhány macskaféle járása. Emellett, ahogy jobban odafigyeltem, úgy tűnt, mintha a hangokat kettő helyett négy láb keltené.

Ekkorra már bizonyossággá vált, hogy én magam ébresztettem fel egy vad szörnyet jajveszékelésemmel, talán egy hegyi oroszlánt, mely véletlenül a barlangban tartózkodott.

Talán – gondoltam – a Mindenható számomra egy kellemesebb halált szánt, mint az éhenhalást, de az önfenntartás ösztöne – mely sosem szunnyadt teljesen – még kavargott mellkasomban, közben elgondoltam, hogy ha meg is menekülök a közeledő veszedelem elől, azzal együtt a zordabb, hosszadalmasabb vég ér el, és így eldöntöttem, nem adom olcsón az életemet. Talán furcsán hangzik, de az agyam csak arra tudott gondolni, hogy a látogató csakis ellenséges lehet. Ennek megfelelően nagyon elcsendesedtem, abban a reményben, hogy az ismeretlen szörnyeteg az irányt adó hang hiányában eltéved, mint én, és elkerül. De ez a remény nem felelt meg a valóságnak, mert a furcsa léptek egyre erősödtek, az állatot nyilvánvalóan elérte a szagom, amely a barlang zavaró szagoktól tökéletesen mentes levegőjében kétségtelenül nagy távolságból követhető.

Annak érdekében, hogy felszereljem magam védekezőeszközzel egy kimenetelét tekintse bizonytalan küzdelem esetére, kitapogattam a közelemben levő nagyobb darab köveket, melyek szétszórva hevertek a talajon, és egyet-egyet megmarkolva, hogy a kellő pillanatban használhassam, vártam beletörődötten a kényszerű eredményt. Az idő legnagyobb része alatt a lépések négylábútól származónak tűntek, egyszerűen a mellső- és a hátsó lábak közötti összhang nélkül, de a ritka szünetek alatt megfigyelhettem, hogy két láb folyamatos mozgásban van összekötve. Azon tűnődtem, miféle állat akar megtámadni; úgy gondoltam, bizonyára egy szerencsétlen pária, akinek azzal kellett fizetnie a kíváncsiságáért, ami a félelmetes barlangba kerüléséért felelős, hogy élete végéig végeláthatatlan rejtőzködésre lett ítélve. Nyilvánvalóan a barlang szem nélküli halaival, denevéreivel, patkányaival és néha a Green River áradásának sodrával idekerült közönséges halakkal tartotta fenn magát. Azzal fokoztam feszült éberségemet, hogy groteszk találgatásokba merültem, a barlangi élet hogyan formálhatta át a szörny fizikális felépítését, visszaemlékezve az ocsmány jelenésekre, melyeket a helyi közhiedelem azoknak a tüdővészeseknek tulajdonított, akik már meghaltak hosszú barlangi tartózkodás után. Emlékszem, hogy ezúttal már kezdtem érezni ellenségem közeledtét, melynek alakját sosem kellet volna meglátnom, hiszen fáklyám már régen kiadludt, gyufa pedig egyáltalán nem volt nálam. Agyamban a nyomás már félelmetessé vált.

Eltorzult képzeletem rejtőző és visszataszító körvonalakat idézett fel az engem körülvevő

fenyegető sötétségben, mely mintha már testemre is nyomást gyakorolt volna. Közelebb és közelebb, a léptek egyre erősödtek. Úgy tűnt, szabadjára kell engednem egy metsző sikolyt, de elég értelmetlen lett volna ilyen dologgal próbálkoznom; a hangomra aligha kaphattam volna választ. Kővé dermedtem, földbe gyökerezett a lábam. Kétségeim voltak afelől, hogy ha a kritikus pillanat elérkezik, a jobb kezem képes-e elhajítani lövedékét. A léptek erősödő

dobbanásai már kézzelfoghatóan közel voltak. Már nagyon közel. Hallhattam az állat nehéz légzését, amelyből arra következtettem, hogy jelentős távolságról érkezhetett, és ezért ki van fáradva. Hirtelen az átok megtört. Jobb kezem, melyet a mindig megbízható hallásom irányított, teljes erejével elhajította tartalmát – az élesre kopott mészkődarabot – a sötétség

azon pontja felé, ahonnan a légzés és a lábdobogás származott. Legnagyobb csodálatomra, nagyon közel érhetett céljához, mert hallottam, ahogyan a dolog távolabb ugrik, és nem mozdul.

Újratöltve fegyveremet, elhajítottam második lövedékemet, ezúttal sokkal hatásosabban.

Örömmel nyugtáztam, hogy a lény a földre zuhant, és kétségkívül mozdulatlanul feküdt.

Szinte felerősödve a rajtam átfutó megkönnyebüléstől, visszatántorogtam a falhoz. A légzés folytatódott nehéz ki- és belégzések formájában, ekkor ébredtem rá, hogy csupán megsebesítettem a lényt, nem több. És immár teljesen elálltam attól, hogy megvizsgáljam a Dolgot. Legalábbis valami társult a földöntúli félelemhez, mely elmémbe költözött, ezért nem szemléltem végig a testet, és nem is folytattam a kövek dobálását, hogy végezzek vele.

Ehelyett tiszta erőből futottam – már amennyire kitellett belőlem – abba az irányba, ahonnan jöttem. Hirtelen meghallottam, egy hangot, pontosabban hétköznapi hangok egymásutánját.

Egyik pillanatról a másikra éles, fémes dobogássá váltak. Most nem lehetett kétséges, a vezető volt az. Ekkor üvöltöttem, kiabáltam és ordítottam örömömben, mikor megpillantottam a boltíveken a pislogó fényességet, amiről tudtam, hogy a fáklya visszavert fénye. Rohantam, hogy találkozzam a fénnyel, és mielőtt teljesen felfoghattam volna, mi történt, a földön feküdtem a vezető lábánál, a bakancsát ölelgetve, és összevissza zagyváltam, ahelyett, hogy mindent elmondtam volna sorjában, a lehető legidiótább stílusban adtam elő szörnyű

történetemet, és ugyanakkor megerősítettem hallgatóm felé érzett hálámat. Lassanként visszanyertem eszméletemet. A vezető a csoport kijárathoz érkezésekor vette észre hiányzásomat, és az ösztöneire hallgatva onnan indult el, ahol utoljára beszélt velem, és négy óra keresés után megtalált.

Amikorra ezt elmesélte, felbátorodva a társaságától és a fáklya fényétől, kezdtem visszaemlékezni a furcsa szörnyre, melyet a közeli sötétségben sebesítettem meg, és azt javasoltam, derítsük ki a fény védelmében, miféle lény volt az áldozatom. Ezúttal a társaság miatt megerősödött bátorsággal mentem vissza borzalmas élményem helyszínére. Hamarosan egy fehér dolgot láttunk a földön, egy dolgot, mely a fényt visszaverő mészkőnél is fehérebb volt. Egy hatalmas arányokkal rendelkező emberszabású majomhoz hasonlított, és talán egy vándorló állatseregből kóborolt el. A szőre hófehér volt, ami kétségtelenül a barlang falai közé zárt hosszú tartózkodás színtelenítő hatásának tudható be, de emellett meglepően vékony, kivéve a fejet, ahonnan a bőséges hajzat a vállakig ért. Az arc el volt tőlünk fordulva, a lény majdnem pontosan azon feküdt. A végtagok elhelyezkedése igen egyszerű volt, de használatukat korábban hibásan ítéltem meg, általában a szörnyeteg mind a négyet használta, máskor csak kettőt, hogy gyorsabban haladjon. Az ujjak vagy lábujjak patkányéhoz hasonló karmokban végződtek. A karok vagy lábak fogásra alkalmatlanok voltak, a hosszó barlangi tartózkodás következtében. Ugyanez okozta a mindenre kiterjedő szinte természetellenes fehérséget, ami annyira jellemző volt az egész kreatúra anatómiájára.

A légzés már nagyon legyengült, és a vezető előhúzta pisztolyát, azzal az egyértelmű

szándékkal, hogy megadja a lénynek a kegyelemdöfést, de egy váratlan hang, amit a szörny kiadott, a fegyver elsülés nélküli földre zuhanását okozta. Azt a hangot képtelenség szavakba önteni. Az nem egy majomszerű lényre utaló közönséges hang volt, és elgondoltam, hogy ez a természetellenes minősége nem a hosszan tartó és tökéletes csend rovására írható, melyet a fény felfedezése hozott ki belőle, a fényé, amit a szörny azóta nem láthatott, mióta előszöt belépett a barlangba. A hang, melyet talán mély karattyoláshoz hasonlíthatnék, halványan folytatódott.

Eközben egy gyorsan átvonuló görcsös erőfeszítés hullámzott végig a szörny testén. A

mancsok görcsbe rándultak, a végtagok megfeszültek. Egy hirtelen rándulás alkalmával a fehér test megfordult, így az arc a mi irányunkba fordult. Annyirra lebénította érzékeimet a borzalom, hogy csak a szemeket figyeltem meg. Azok a szemek feketék voltak, koromfeketék, a hófehér szőrzettel és hússal ocsmány ellentétben. Mint a többi barlanglakóé, ezek is mélyen besüllyedtek a szemgödörbe, és egyáltlaán nem volt szivárványhártyájuk.

Ahogyan közelebbről megfigyeltem, egy közönséges majomnál kevésbé előreálló arcszögű

vonásokba voltak ágyazva, és kevesebb szőrzet vette őket körül. Az orr teljesen kivehető volt.

Ahogyan a titokzatos lényt bámultuk, a vastag ajkak megnyíltak, és néhány hang hagyta el a száját, mielőtt a Dolog örök nyugalomba vonult.

A vezető megragadta a kabátujjmat, és annyira erőszakosan rángatott, hogy a fáklya is megremegett, hátborzongató árnyakat vetve a falakra.

Meg se moccantam, mereven álltam, elszörnyedt szemeimet magam elé a földre szegezve. A félelemmel vegyes bámulat, a részvét és a tisztelet együtt hatott, a hangok miatt, melyek a borzalmas igazságot jelentették számunkra.

A lény, melyet megöltem, a kifürkészhetetlen barlang furcsa szörnye, valaha egy EMBER

volt.

A dolog a holdfényben

Morgan nem egy literátus ember; az a helyzet, hogy alig tud összefüggően beszélni. Éppen ezért ütöttek szöget a fejembe leírt szavai, noha mások talán csak nevetnének rajta.

Egyedül volt akkor este, amikor ez történt. Hirtelen elöntötte az írás utáni lebírhatatlan vágy, tollat ragadott és a következőket írta:

A nevem Howard Phillips. A Rhode Island-i Providence-ben, a College Street 66. szám alatt lakom. 1927 november 24-én - azt sem tudom, hogy most melyik évben járunk - elaludtam, álomba merültem, és azóta képtelen vagyok fölébredni.

Álmom egy nyirkos mocsárban kezdődött, amely a szürke őszi ég alatt fuldoklik a szittyótól, északi részén pedig hasadékoktól barázdált, mohos kőszirt szökken a magasba. Valamilyen sötét kíváncsiságtól hajtva fölmásztam ennek a kiugró meredélynek az egyik hágójára vagy szorosába, és közben megfigyeltem, hogy mindkét oldalról számos félelmetes, fekete járat fúródik a szikla mélyébe.

A hágó több ponton szinte alagúttá vált, mivel a keskeny hasadék felső peremei valósággal összeértek; ezeken a helyeken rendkívüli sötétség honolt, és rémítő volt elgondolni, hogy talán itt is vannak olyan odúk. Az egyik ilyen sötét helyen úgy hatolt belém a hirtelen félelem, mintha a mélységnek valamely finom és testetlen kisugárzása nyelte volna el a lelkemet; de a sötétség túlságosan áthatolhatatlan volt ahhoz, hogy érzékeljem rémületem forrását.

Végül egy sovány talajú, mohalepte sziklafennsíkra értem, ahol a gyönge fénylő hold vette át a nappal halódó gömbjének helyét. Ahogy körülnéztem, nem láttam élőlényt; viszont valami nagyon különös mocorgást éreztem a mélyben, a susogó nád között, a nemrég elhagyott mocsárban.

Miután mentem egy keveset, rozsdás villamossíneket pillantottam meg, és szúette oszlopokat, amelyek még mindig tartották az ernyedten lógó felső vezetéket. Ezt a vonalat követve hamarosan rátaláltam egy sárga, kocsiátjárós villamosra, amelynek 1852-es volt a száma -

sima, kétkocsis szerelvény volt, amely 1900 és 1910 között mindennapos látványnak számított. Üres, de láthatóan menetkész volt; az áramszedő a vezetékhez ért, a légfék időnként szisszent egyet a kocsi padlója alatt. Fölszálltam, és hiába kerestem a villanykapcsolót -

közben észrevettem, hogy a vezetőülés mellől hiányzik a vezérlő kar, ami azt jelentette, hogy a vezető kis időre távozott. Leültem a jármű egyik ülésére. Végül meghallottam, amint baloldalt suhogni kezd a gyér fű, és észrevettem, hogy két férfi magaslik föl a holdfényben. A villamostársaság egyensapkáját viselték, és nem kételkedtem benne, hogy a kalauz és a villamos vezetője lesz az. Ekkor az egyik furcsa hangon szippantott egyet a levegőből, és üvöltve a holdfénybe emelte az arcát. A másik négykézlábra ereszkedett, és futni kezdett a villamos felé.

Azonnal felugrottam, eszeveszetten kirontottam a kocsiból, és addig loholtam a fennsík végtelen mérföldjein át, amíg a kimerültség megállni nem kényszerített - és ezt nem azért tettem, mert a kalauz négy lábra állt, hanem azért, mert a kocsi vezetőjének arca egyetlen vérvörös csáppá keskenyedő, fehér kúp volt...

Tisztában voltam vele, hogy álmodom, de ennek tudata sem volt kellemesebb.

Ama félelmetes éjszaka óta csak az ébredésért imádkozom - ami nem akar megérkezni!

Ehelyett ennek a szörnyű álomvilágnak a lakója lettem. Arra az első éjszakára eljött a hajnal, és én céltalanul bolyongtam az elhagyatott ingoványban. Amikor leszállt az éjszaka, még mindig mentem, remélve, hogy felébredek, de hirtelen szétvált a nád, és megláttam magam előtt az ódon villamost - mellette pedig a kúpos arcú valamit, amelyik fölemeli a fejét a patakzó holdfényben, és különös hangon üvölt!

Ez nap mint nap megismétlődik. Az éjszaka mindig azon a borzalmas helyen ér. Amikor leszáll az est, igyekszem nem mozogni, de járnom kell álmomban, mert mindig ott találom magam a sápadt holdfényben, amint az a dolog félelmetesen üvölt, én pedig megfordulok, és eszeveszett futásnak eredek.

Istenem! Mikor ébredek már föl?

Ezt írta Morgan. El fogok menni Providence-ba, hogy megkeressem a College Street 66-os számot, de félek attól, amit ott fogok találni.

A leszármazott

Londonban van egy ember, aki üvölt, amikor a templom harangjai konganak. Egyedül él csíkos macskájával Gray fogadójában, és az emberek ártalmatlan őrültnek tartják.

A szobája tele van a legunalmasabb és leggyermekdedebb könyvekkel, és órákon át próbál kikapcsolódni azok segítségével. Csak azt próbálja elérni az életben, hogy ne kelljen gondolkodnia. Valamilyen okból a gondolkodás nagyon szörnyű számára, és mindent, ami mozgásba hozza képzeletét, kerül, mint a pestist. Nagyon sovány, szürke és ráncos, de vannak olyanok, akik azt mondják, hogy közel sem olyan öreg, mint amilyennek látszik. A félelem rettenetes karmaiban tartja, és akár egy hangtól is mereven kémlelni kezd, izzadságtól gyöngyöző homlokkal. Őrizkedik a barátoktól és a társaságtól, mivel nem akar kérdésekre válaszolni. Évekkel ezelőtt otthagyta őket, és senki sem tudja közülük biztosan, hogy elhagyta-e az országot, vagy csak kikerült a látóterükből, valamilyen eldugott mellékutcában lakva. Már egy évtizede lakik Gray fogadójában, és arról a helyről, ahol azelőtt volt, semmit se mondott addig az éjszakáig, amikor a fiatal Williams megvette a Necronomicont.

Williams egy álmodozó volt, és még csak huszonhárom éves, amikor az ősi házba költözött, ahol idegenszerűséget és kozmikus szellő fuvallatát érezte a szürke, ráncos ember környezetében, a szomszéd szobában. Ott erőltette a barátságát, ahol azt régi barátok sem merték, és elképedt a félelem láttán, amely erre a sovány, elgyötörten figyelő emberre rátelepedett. Mert hogy ez az ember mindig kém-lelt és fülelt, abban senki sem kételkedett.

Bár inkább az elméjével figyelt és bámult, mint a szemeivel vagy a füleivel és minden pillanatban próbált elfojtani valamit a szellemtelen, kellemes regényekbe való szüntelen elmerülése közben. És amikor a templomi harangok zúgtak, befogta a fülét és üvöltött, és a vele lakó szürke macska vele egy szólamban bömbölt, amíg az utolsó kondulás visszhangozva el nem halt.

De Williams akárhogy is próbálta, nem tudta rávenni szomszédját, hogy bármi mélyebb vagy rejtett dologról beszéljen. Az öregember nem alkalmazkodott megjelenéséhez és modorához, de mosolyt, kellemes hangot tettetve örömmel és lázasan fecsegett jókedvű semmiségekről, bár hangja minden pillanatban emelkedett és vékonyodott, amibe végül sípoló és összefüggéstelen fejhang hasított. Azt, hogy tudása mélyreható volt és alapos, még a legegyszerűbb megjegyzései is egyértelművé tették, és Williams azon se lepődött meg, hogy megjárta a Harrow-t és az Oxfordot.

Később kiderült, hogy nem más ő, mint Lord Northam, akinek ősi, öröklött Yorkshire-parti váráról olyan sok különös dolgot mondtak; de amikor Williams a várról próbált beszélgetni, és annak híres római kori eredetéről, tagadta, hogy bármi szokatlan lenne ezzel kapcsolatban.

Éles hangon vihogott, amikor szóba került az állítólagosan alatta elhelyezkedő kriptarendszer, amit egy tömör, az Északi-tengerre fenyegetően meredő sziklából véstek ki.

Ilyen témákról beszéltek addig az éjszakáig, amikor Will meglátogatta, s amikor bátorkodott belefogni a gyűlöletes gót betűs kiadás olvasásába. Will most végre nemcsak egy hozzáférhető másolatot talált, hanem birtokba is vehette egy nevetségesen alacsony figurától egy zsidó üzletben, ahol gyakran vásárolt korábban különös dolgokat, és szinte bámulta a bozontos szakálla mögül kuncogó öreg Levite-t; amikor megtörtént a nagy felfedezés - a vastag bőrborítás a rézkapcsokkal annyira szembetűnő volt, és az ár olyan csekély, hogy nem hagyhatta ki a lehetőséget.

Egyetlen pillantást vetett a címre, és ez elég volt neki, hogy szinte önkívületbe essen, és a ködös szövegbe illesztett néhány ábra a legfeszültebb és legnyugtalanítóbb emlékeket idézte fel az agyában. Érezte, hogy nagyon fontos, hogy hazavigye a súlyos kötetet, és elkezdje megfejteni, és olyan kapkodó sietséggel vitte ki a boltból, hogy az öreg zsidó kárörvendően kuncogott mögötte. De amikor végre biztonságban volt a szobájában, túl nehéznek találta a gót betűk és a közönséges nyelvezet kombinációját - pedig jó nyelvérzéke volt -, és vonakodva meglátogatta fura, félszeg barátját, hogy segítsen neki a cirkalmas, középkori latin szövegben. Lord Northam ostobaságokat gagyogott a csíkos macskájának, és hevesen összerezzent, amikor a fiatalember belépett. Miután meglátta a kötetet, vadul megborzongott, és el is ájult, amikor Williams kiejtette a címét.

Akkor mesélte el a történetét, amikor visszanyerte eszméletét; előadta őrületének fantasztikus képzetét, eszeveszett suttogásban, nehogy barátja ne legyen elég gyors, hogy elégesse az átkozott könyvet, és alaposan szétszórja hamuit.

A kezdeteknél kellett lennie valami hibának, de az sosem lehetett volna irányító, ha a felfedezésekben nem jut olyan messzire. Ő annak a dinasztiának a tizenkilencedik bárója volt, melynek gyökerei nyugtalanítóan messze nyúlnak vissza a múltba, hihetetlenül messze, ha figyelembe vehetjük a homályos tradíciót; mivel voltak családi történetek egy leszármazottról a szászok előtti időkből, amikor egy bizonyos Cnaeus Gabinius Capito, Augustus Harmadik Légiójának hadi tribunusa, aki később a római Britanniában Lindunban állomásozott, rövidesen el lett űzve, mert megparancsolta a részvételt bizonyos szertartásokban, amik egyik ismert valláshoz sem kapcsolódtak. A szóbeszéd szerint Gabinius bement egy hegyoldali barlangba, ahol furcsa szerzetekkel találkozott, és a sötétben együtt idézték meg az Ősi Jelet egy különös fajzattal, akikre a britonok csak félelemmel tudtak gondolni, és ők voltak az utolsók,akik elmenekültek a hatalmas földdarabról, ami Keleten elmerült, és csak azok a szigetek maradtak meg belőle, amelyeken erődítmények, körök és szent helyek álltak, amelyek közül a Stonehenge volt a legnagyobb. A legenda szerint Gabinius egy bevehetetlen erődöt építtetett a tiltott barlang fölött, ahol megalapított egy dinasztiát, amit a piktek és szászok, a dánok és a normannok sem voltak képesek eltörölni; s volt egy feltevés, hogy ebből a dinasztiából származott a Fekete Herceg vakmerő társa és helytartója, akinek III. Edward adta a Northam bárója címet. Ezek a dolgok nem voltak biztosak, bár sokat beszéltek róla, és valójában a northami vártorony aggasztóan hasonlított Hadrianus palotájának bástyájához.

Gyerekként Lord Northamnak különös álmai voltak; amikor a vár öregebb részeiben aludt, és rákapott arra a kitartó szokásra, hogy az emlékezetén keresztül visszatekintett zavaros helyszínekre, mintákra és benyomásokra, amelyek nem az éber tapasztalatainak részét képezték. Álmodozóvá vált, aki az életet egyhangúnak és ki nem elégítőnek találta, és olyan valamikor ismerős furcsa emlékek és összefüggések keresője lett, ami nem a Föld látható vidékein feküdtek.

Áthatva attól az érzéstől, hogy anyagi világunk csak egy atom egy hatalmas és fenyegető

rendszerben, és hogy ismeretlen ősi erők befolyásolják és áthatolnak a tudat szféráján minden ponton. Northam fiatal- és ifjúkorában felváltva merítette ki a hivatalos vallások és az okkult titkok forrásait. Semmiben sem talált azonban megnyugvást vagy elégedettséget, és ahogyan öregedett, az élet ízetlensége és korlátai egyre jobban őrjítővé váltak számára. A kilencvenes években belekóstolt a sátánizmusba, és mindig mohón falt bármilyen elméletet vagy nézetet, amely szabadulást ígért a tudomány és az unalmasan egyhangú természeti törvények szűk távlataiból. Könyveket - mint például Ignatius Donnelly elképzelt beszámolóit Atlantiszról -

szippantott magába, és elbűvölte Charles Fort egy tucat sötét előjelének hóbortossága.

Mérföldeket utazott, hogy felkeressen egy falusi történetet egy abnormális csodáról, és egyszer elment Arábia sivatagába, hogy felkeresse egy homályos beszámoló Névtelen Városát, melyet ember még nem látott. Növekedett benne egy szívfájdító hit, hogy valahol létezik egy egyszerű kapu, amit ha valaki megtalál, szabadon beléphet azokba a külső

mélységekbe, melyeknek visszhangjai olyan tompán zörögtek az emlékei mögött. Lehet, hogy a látható világon volt, de lehet, hogy csak az ő elméjében és lelkében. Talán a saját félig felfedezett agyában tartotta azt a rejtett láncszemet, amely ősibb és jövőbeli életekbe ébreszthet elfelejtett dimenziókban, s amely összekötheti őt a csillagokkal és a felettük levő

végtelenséggel és örökkévalósággal.

(A novella befejezetlen maradt)

A megnevezhetetlen

Ott ültünk egy őszi késő délutánon egy tizenhetedik századi roskatag síron az arkhami ótemetőben, és a megnevezhetetlenről diskuráltunk. A sírkert óriás fűzfáját bámulva, amelyeknek törzse csaknem elnyelt egy ódon, kiböngészhetetlen feliratú sírkövet, valami hóbortos megjegyzést tettem a kísérteties és kimondhatatlan táplálékról, amelyet a kolosszális gyökerek szívhatnak ebből a csontokkal teli vén földből; erre barátom megdorgált ostobaságomért, és azt mondta, mivel ide már több mint száz éve nem temettek senkit, semmilyen táplálék nem létezhet, amit a fa természetes körülmények között ne szívna magába. Hozzátette, hogy a „megnevezhetetlen", „elgondolhatatlan" állandó emlegetése elég gyerekes dolog, valószínűleg ezért vagyok oly kevéssé elismert szerző. Túlságosan szeretem történeteimet olyan látványokkal, vagy hangokkal befejezni, amelyek megbénítják és elgyávítják hőseimet, se szólni, se gondolkozni nem tudnak, hogy elmondhassák, mit tapasztaltak. Mi csak olyan dolgokat ismerünk, mondta, amelyeket öt érzékszervünkkel, vagy vallási megvilágosodással érzékelünk; ennélfogva tökéletes lehetetlenség olyan témáról vagy jelenségről beszámolni, amely nem írható körül precíz meghatározásokkal vagy teológiailag korrekt tanításokkal, lehetőleg kongregacionalistával, kiegészítve a hagyomány és Sir Arthur Conan Doyle hozzájárulásával.

Néha bátortalanul vitatkoztam ezzel a barátommal, Joel Mantonnal. Az East High School igazgatója volt, Bostonban született, ott is nőtt fel, és ugyanolyan öntelten süket volt az élet finom felhangjaira, mint általában az új-angliaiak. Nézete szerint csupán a normális, tárgyilagos tapasztalatok bírnak esztétikai jelentőséggel, és a művésznek nem annyira az a dolga, hogy a cselekménnyel, az extázissal és a megdöbbentéssel heves érzelmeket keltsen, hanem inkább jóindulatú érdeklődésre és helyeslésre kell törekednie, hétköznapi események aprólékos, részletes leírásával. A „hétköznapi eseményeket" külön megnyomta, ismerve vonzalmamat a misztikus és a megmagyarázhatatlan iránt. Bár sokkal erősebben hitt a természetfölöttiben nálam, nem akarta elismerni, hogy irodalmi téma lehessen. Az ő világos, gyakorlatias, logikus észjárásával el sem tudta képzelni, hogy az elme a legnagyobb örömmel menekülhet a napi taposómalomból oly képek eredeti és drámai újrakombinálásába, amelyeket a szokás és a fásultság általában a létezés elcsépelt formáiba szorít. Mantonnak minden dolog és érzés határozott kiterjedéssel, tulajdonságokkal, okokkal és következményekkel bírt; és bár homályosan sejtette, hogy az elmének néha vannak látomásai, kevésbé mértani, osztályozható és működőképes érzései, mégis úgy tartotta, hogy neki joga van önkényes vonalat húzva elutasítani mindent, amit az átlagember nem élhet át és érthet meg. Mellesleg úgyszólván bizonyosra vette, hogy igazából semmi sem lehet

„megnevezhetetlen". Neki ez logikátlanul hangzott.

Noha tisztában voltam vele, hogy minden képzeletgyújtó és metafizikai érvelés falra hányt borsó egy dogmatikus nappali lény önteltségével szemben, de volt valami ebben a délutáni beszélgetésben, ami többre ösztökélt megszokott vitatkozásnál. A mállatag palakövek, a fa-pátriárkák, körülöttünk a boszorkányok járta vénséges város több száz éves manzárdtetői együttesen arra késztettek, hogy védelmembe vegyem írásomat; hamarosan az ellenség térfelére tettem át támadásaimat. Tulajdonképpen nem volt nehéz ellentmondani, mivel tudtam, hogy Joel Manton valósággal csügg az öregasszonyos babonákon, amelyeket műveltebb fők régen kinőttek, hisz a távoli helyeken felbukkanó holtakban, hiszi, hogy ha egész életünkben ott ültünk egy ablak mellett, az üveg megőrzi arcunk lenyomatát. Úgy érveltem, hogy aki elhiszi a vidéki nagymamák pusmogását, az azt is elhiszi, hogy a spektrális szubsztancia még ezen a világon elválik anyagi megfelelőjétől. Azzal érveltem, hogy ilyen jelenségekben hinni, az túl van a normális gondolkodáson; hogyha egy halott embernek

hatalmában áll keresztülküldeni látható vagy tapintható képmását a fél világon, vagy évszázadokon át, akkor miként lehetne abszurd feltételezés, hogy az elnéptelenedett házak tele vannak furcsa, érző dolgokkal, vagy hogy az öreg temetők levegője sűrű sok nemzedék szörnyű, testetlen intelligenciájától? És hogy a szellemet, ha mindazt végre akarja hajtani, amit neki tulajdonítanak, nem korlátozhatják az anyag törvényei; miért olyan hallatlan elképzelni egy testben halott lényt oly formában - vagy forma nélkül - ami halandó szemlélőnek oly rémítő, hogy az már „megnevezhetetlen"? Jóindulatúan figyelmeztettem barátomat, hogy a „józan értelem" ebben az összefüggésben pusztán a képzelet és a szellemi hajlékonyság bárgyú hiánya.

Közeledett a szürkület, ám egyikünk sem érzett indíttatást, hogy abbahagyjuk a beszélgetést.

Mentonra láthatólag nem hatottak érveim, buzgón cáfolgatta őket. Mérhetetlenül biztos volt a saját véleményében, ami kétségtelenül hozzájárult tanári sikereihez; ugyanakkor én is voltam annyira biztos a saját igazamban, hogy ne akarjak visszavonulni. Leszállt az alkony, néhány távoli ablakban kigyúltak a halvány fények, de mi nem mozdultunk. Ülőhelyünk, a sírkő

nagyon kényelmes volt, és tudtam, hogy földhözragadt barátomat nem fogja zavarni a hátunk mögött a gyökerektől kínpadra vont téglafal mély hasadéka, sem a feneketlenül sötét árnyék, amellyel a düledező, kihalt, tizenhetedik századi ház választott el bennünket a legközelebbi kivilágított utcától. Ültünk a sötétben, a kihalt ház mellett azon a repedezett sírkövön, beszélgettünk a „megnevezhetetlenről", és miután a barátom végzett a gúnyolódással, elmeséltem neki annak a történetnek a félelmetes bizonyítékát, amelyen ő a legtöbbet élcelődött.

Az elbeszélés címe Tetőablak, és 1922 januárjában jelent meg a Suttogások-ban. Sok helyütt, különösen délen és a Csendes-óceán partján az efféle magazinokat leveszik az állványokról a nyimnyám alakok nyafogása miatt; de Új-Angliában nem szokás vacogni, pusztán vállat vontak különcségeimre. A dolog először is biológiailag lehetetlen; csak még egy ostoba vidéki pletyka, amelyet a hiszékeny Cotton Mather belezúdított zavaros Magnalia Christi Americanájába, de oly kevéssé hiteles, hogy még Mather se merte leírni a helység nevét, ahol a borzalom megesett. Ami pedig azt illeti, ahogyan hangsúlyossá teszem az öreg misztikus firkálmányát - hát az is kész képtelenség, egy könnyelmű és szeszélyes skriblerhez méltó!

Mathernek csakugyan mesélték, hogy a dolog megszületett, de azt már csak egy olcsó szenzációhajhász képzelné, hogy az izé fel is nőtt, éjszakánként beleselkedett az emberek ablakán, hús-vér és szellemi mivoltában is elbújt egy ház padlásán, amíg valaki századokkal később meg nem pillantotta, de az a valaki se tudta elmondani, mitől fehéredett ki a haja.

Mindez botrányos badarság, mint Manton barátom nem mulasztott el rámutatni. Ekkor elmondtam neki, hogy mit találtam egy 1706 és 1723 között vezetett régi naplóban, nem egészen mérföldnyire innen, ahol ülünk, családi iratok között; hozzátettem, hogy a napló kétségtelenül bizonyítja azoknak a sebeknek az eredetét, amelyeket ősöm a mellére és a hátára kapott. Azt is elmeséltem, hogy féltek ám más dolgoktól is arrafelé, amelyeket nemzedék adott tovább suttogva a következő nemzedéknek; egyáltalán nem mitikus őrület szállta meg azt a fiút, aki 1793-ban belépett egy elhagyatott házba, hogy megvizsgáljon bizonyos gyanús nyomokat.

A dolog hátborzongató volt, nem csoda, ha érzékeny diákok összeborzonganak a massachusettsi puritanizmus hallatán. Oly keveset tudunk róla, mi rejtett a felszín alatt, oly keveset - mégis milyen bűzösen váladékozik az a csak néhány lidérces pillanatra fölsejlő

kísérteties fekély! A boszorkányhisztéria szörnyű fénysugárként világít bele, mi fortyoghatott a kifacsart agyakban, bár még az is csak apróság. Nem volt ott semmi szépség, semmi szabadság, mint láthatjuk is a megmaradt házakból és felszerelésekből, a megcsontosodott

tiszteletesek mérgezett szentbeszédeiből. A rozsdás vas kényszerzubbony alatt vihogó ocsmányság, fajtalanság, ördöngösség lapult. Itt csakugyan megdicsőült a megnevezhetetlen.

Ördögi hatodik könyvében, amelyet senkinek sem szabadna sötétedés után olvasnia, Cotton Mather ugyancsak nem válogatta a kiátkozás szavait. Zsidó prófétához illő szigorral és lakonikus egykedvűséggel számol be az állatról, amely ellette azt, ami több volt állatnál, de kevesebb embernél, a hibás szemű lényt, és a sikoltozó, részeges szegény ördögről, akit felkötöttek, csak mert ilyen szeme volt. Ennyit közölt, de már egy kommát se arról, ami azután jött. Talán nem tudta, vagy talán tudta, és nem merte elmondani. Mások tudták, de nem merték elmondani - semmiféle utalás nem maradt fent arról, miért suttogtak egy padlásra vezető, lelakatolt ajtóról annak a gyermektelen, megtört, megkeseredett öregembernek a házában, aki egy nagy ívben elkerült sírra állíttatott felírás nélküli sírkövet, holott bőven maradtak fönt homályos legendák, amiktől megfagyjon a legsavósabb vér is.

Ez van benne abban a régi naplóban, amelyet találtam: minden elpusmogott célzás, vagy talányos történet hibás szemű lényekről, amelyeket éjszaka láttak ablakokban, vagy kihalt mezőkön, erdők közelében. Ősömet valami megrohanta egy völgybéli sötét úton, megdöfködte a mellét és összekarmolta a hátát, mintha szarvai illetve majomszerű karmai lettek volna; amikor pedig a nyomait keresték, hasadt paták és homályosan emberére emlékeztető lábnyomok összevisszaságát találták a letaposott porban. A lovas postás egyszer azt mondta, hogy látott a Meadow Hillen egy öregembert, amint kiáltozva űzött egy rémítően szökdécselő, kimondhatatlan lényt a hajnal előtti fakó holdfényben, és sokan hittek neki. Az biztos, hogy különös mesék járták 1710-ben, amikor a gyermektelen, megtört öregembert eltemették a saját háza mögötti kriptába, szemben az üres pala sírkővel. Sohasem nyitották ki azt a manzárdajtót, hagyták az egész házat úgy, ahogy volt, rettegetten és kihaltan. Ha zaj hallatszott felőle, az emberek összesúgtak és megborzongtak, de bíztak benne, hogy erős a lakat azon a manzárdajtón. Azután már nem bíztak, amikor a rém felbukkant a parókián, és egy lelket sem hagyott életben, vagy egy darabban. Az évek során a legendák kísérteties színt öltöttek - gondolom, a lény, már amennyiben élőlény volt, meghalhatott, ám emléke ocsmányul fönnmaradt, annál is ocsmányabbul, mivel titkolták.

Elbeszélésem során Manton barátom nagyon elcsendesedett, láttam, hogy szavaim mély hatással vannak rá. Nem nevetett, amikor befejeztem, sőt meglehetős komolyan érdeklődött a fiú után, aki 1793-ban megőrült és akiről elbeszélésem hősét mintáztam. Elmondtam neki, miért ment a fiú a mindenkitől került, kihalt házba, és megjegyeztem, hogy azért kelthette föl az érdeklődését, mivel úgy hitte, hogy az ablakok megőrizték mindazoknak a képét, akik ott ültek előttük. Azért ment, hogy megnézze az iszonyú manzárd ablakait, amelyek mögött annyi mindenfélét véltek látni, és üvöltő őrültként jött le a padlásról.

Manton elgondolkodva hallgatta, amit mondtam, majd fokozatosan visszatért boncolgató stílusa. A vita kedvéért elfogadta, hogy valami torzszülött csakugyan létezhetett, ám emlékeztetett rá, hogy még a természet legbetegesebb perverzióira sem kell azt mondani, hogy ez tudományosan leírhatatlan vagy megnevezhetetlen. Elismertem érvelésének következetes világosságát, és néhány további felvilágosítással szolgáltam, amelyeket az öregektől hallottam. Ezek a kései kísértethistóriák, mondtam, szörnyeteg jelenésekről szólnak, amelyek rémítőbbek, mint bármiféle szerves lény lehet; a gigászi bestiális jelenések néha láthatóak, néha csak tapinthatóak; holdtalan éjszakákon kísértenek az öreg ház, a mögötte levő kripta és a sír körül, ahol egy facsemete hajtott ki az üres kő mellett. Az ilyen jelenések a meg nem erősített hagyomány szerint felöklelték vagy halálra szorongatták az embereket, esetleg egyiket sem, de mindenesetre erős és tartós hatást keltettek, mert a nagyon öregek ma

is rettegnek tőlük, bár az utóbbi két nemzedék idején a meséket nagyrészt elfelejtették, talán mert a lények nem jelentkeztek. Áttérve az esztétikai megközelítésre, ha az emberek emanációiban is előfordulhatnak groteszk torzulások, minő alak testesíthet meg egy olyan gonosz párát, mint egy eleve természet elleni, istenkáromlón morbid, gonosz perverzió kísértete? Egy torzszülött halott agyának iszonyú emanációja, nem ez lenne a maga legförtelmesebb igazságában az abszolút, az üvöltő megnevezhetetlen?

Most már nagyon későre járt. Denevér suhant el mellettem nesztelenül, és azt hiszem, Mantont is súrolhatta, mert noha nem láttam, éreztem, hogy fölemeli a karját.

- És ez a manzárdszobás ház még mindig üresen áll? - Igen - feleltem. - Láttam.

- És talált ott valamit - a padláson vagy akárhol másutt?

- Csontokat az eresz alatt. Talán ezeket láthatta a fiú - ha elég fogékony volt, nem is kellett neki jelenés az ablaküvegben, hogy kiforduljon önmagából. Ha ugyanattól a lénytől származtak, akkor hisztérikus lázálomba illő szörnyeteg lehetett. Istenkáromlás lett volna ilyen csontokat otthagyni szabadon, így hát visszamentem egy zsákkal, és mindet elvittem a ház mögötti sírhoz. Volt rajta egy lyuk, azon keresztül bedobhattam. Ne gondolja, hogy bolond vagyok - látnia kellett volna a koponyát! Tíz centis szarvak nőttek rajta, holott az arca és az álla a mienkhez hasonlított.

Manton közelebb húzódott hozzám, és most éreztem, hogy igazán borzong. Ám kíváncsisága nem csökkent.

- Na és mi van az ablaküveggel?

- Az eltűnt. Az egyik ablaknak még a kerete is hiányzik, a többiből is mind kihullottak a rombusz alakú apró üvegek. Az a régies fajta, rácsos ablak volt, amelyet 1700 után már nem használtak. Nem hiszem, hogy az utóbbi több mint száz évben lett volna bennük üveg - talán a fiú törte ki, ha ugyan eljutott idáig; erről nem szól a történet.

Manton ismét eltűnődött.

- Szeretném látni azt a házat, Carter. Hol van? Üveg vagy sem, kicsit át kellene kutatnom. És a kripta, ahová azokat a csontokat szórta, meg a felirat nélküli másik - némiképp ijesztő lehet!

- Már látta, mielőtt leszállt volna a sötét.

Barátom túlfűtöttebb állapotban lehetett, mint gondoltam, mert ennyi ártalmatlan színfalhasogatástól is hátrahőkölt, sőt valami gurgulázó fojtott kiáltásban engedte ki magából az idegfeszültséget. Furcsa kiáltás volt, annál borzalmasabb, mert válasz érkezett rá. Még el se halt a visszhang, amikor reccsenést hallottam a szurokfeketeségben és tudtam, hogy a mellettünk álló elátkozott ház egyik rácsos ablaka nyílt ki. És mivel a többi ablakkeret régen kiesett, azt is tudtam, hogy az ördögi manzárd üvegét vesztett, ijesztő ólomhálós ablaka volt.

Majd ugyanarról a rettegett helyről ocsmány, hideg szél hussant felénk; nyomában fülrepesztő

sikoly kélt a meghasadt kő alól, amely ember és szörnyeteg sírját takarta. A következő

pillanatban lelökött hátborzongató padomról valami láthatatlan, titáni, de meghatározhatatlan ördöngösség; elterültem az iszonyatos temető gyökerek markolászta penészes földjén,

miközben a kriptából olyan fojtott hörgés és csapkodás hallatszott, hogy képzeletem miltoni torz kárhozottak légióival népesítette be a fénytelen homályt. Dermesztő, jéghideg szélörvényben repültek szét a laza téglák és a vakolat; szerencsére elájultam, mielőtt megtudtam volna, hogy mit jelent.

Manton, noha kisebb, szívósabb is nálam; csaknem egyszerre nyitottuk ki a szemünket, bár ő

komolyabban megsérült. Ágyaink szomszédosak voltak, és néhány másodpercen belül megtudtuk, hogy a Szűz Mária kórházban fekszünk. Ápolók vettek körül bennünket feszült érdeklődéssel, készen rá, hogy segítsenek emlékezetünknek. Elmesélték, hogyan kerültünk ide, és hamarosan sort kerítettek a parasztra, aki délben talált meg minket egy magányos mezőn a Meadow Hill mögött, egy mérföldnyire az öreg temetőtől, egy olyan helyen, ahol állítólag mészárszék állt valaha. Mantonnak két súlyos seb volt a mellén, és néhány kevésbé komoly vágás vagy karmolás a hátán. Rajtam nem estek ilyen súlyos sérülések, noha teljesen érthetetlen hurkák, zúzódások borítottak, köztük néhány hasított patára emlékeztető nyom.

Világos, hogy Manton többet tudott nálam, de semmit sem árult el az álmélkodó, kíváncsi orvosoknak, amíg meg nem tudta, miféle sebeink vannak. Akkor azt mondta, megvadult bikának estünk áldozatul - noha nehéz lett volna megmagyarázni mit keresett ott az állat.

Miután az orvosok és az ápolók távoztak, döbbenten odasúgtam:

- Jóságos ég, Manton, mi volt ez? Azok a sebek - tényleg így keletkeztek?

De túlságosan bávatag voltam az örvendezéshez, mikor azt súgta vissza, amit félig-meddig magam is vártam:

-Nem, egyáltalán nem így! Mindenütt ott volt, mint a kocsonya, vagy a nyálka, és mégis volt formája, minden képzeletet felülmúlóan borzalmas, sok ezer forma! Szemek is voltak, hibás szemek. Ez maga volt a pokol, a végső ocsmányság örvénye. Carter, ez volt a megnevezhetetlen!

A Peabody-örökség

I.

Asaph Peabody dédapámat sohasem ismertem, bár ötéves voltam, amikor elhalálozott ódon házában, északkeletre a massachusettsi Wilbraham városkától. Gyerekkoromból emlékszem egy ottani látogatásra egy olyan időből, amikor az aggastyán betegen feküdt; apám és anyám fölmentek a hálószobájába, de én odalent maradtam a dajkámmal, és sohase láttam dédnagyapát: Vagyonosnak tartották, de hát az idő a vagyont is ugyanúgy elviszi, mint minden mást, mert még a kő is mulandó, és a pénztől persze nem lehet elvárni, hogy kiállja a mindig szorosabb adóprés pusztításait, és ne apadjon valamicskét minden halálesettel. És sok haláleset történt a családunkban a dédnagyapa 1907-es elhunyta után. Meghalt két nagybátyám: az egyik elesett a nyugati fronton, a másik elsüllyedt a Lusitaniá val. Mivel egy harmadik nagybácsi még őelőttük megboldogult, és egyikük seme kötött házaságot, nagyapám 1919-ben bekövetkezett halála után a birtok apámra szállt.

Apám nem volt vidéki ember, noha legtöbb őse falun élt. .Kevés hajlamot érzett a gazdálkodáshoz, nem is próbált érdeklődést kicsiholni magából az örökölt birtok iránt, azonkívül, hogy dédnagyapám pénzét beruházta különböző bostoni és New York-i vállalkozásokba. Anyám sem osztozott érdeklődésemben a vidéki Massachusetts iránt. Ettől függetlenül egyikük sem volt hajlandó eladni, bár egyszer, amikor hazajöttem a főiskoláról, anyám fölvetette, hogy tegyék pénzzé a birtokot, ám apám hidegen elütötte a kérdést; emlékszern, ahogy hirtelen megfagyott - nincsen megfegelőbb szó a reagálására -, emlékszem a különös hivatkozásra "a Peabody-örökségre" és a körültekintően rnegfogalmazott mondatra:

- Nagyapa megjósolta, hogy valaki az ő véréből vissza fogja szerezni az örökséget: - Miféle örökséget? - kérdezte megvetően anyám. - Hát nem vert el mindent az apád? - mire apám nem válaszolt, a témát pedig azzal a hideg kijelentéssel zárta le, hogy megvan annak a jó oka, ha a birtok ugyanúgy nem adható el, mint egy hitbizornány. Ennek ellenére a közelébe sem ment, az adókat egy Ahab Hopkins nevű wilbrahamai ügyvéd fizette helyetünk; Hopkins jelentéseket is küldözgetett a birtok állapotáról szüleimnek, amelyekről ők sohasem vettek tudomást, elhárítottak minden "karbantartási" javaslatot, mondván, hogy pénzpocsékolás lenne.

A birtok minden tekintetben elhagyatottan állt és úgy is maradt. Az ügyvéd tett egy-két lanyha kísérletet, hogy bérbe adja, ám a wilbrahami kurta gazdasági fellendülés sem szerzett a vén háznak átmeneti bérlőknél egyebet, és a Peabody-házat könyörtelenül szaggatta az időjárás meg az idő. Siralmasan rozzant állapotban szállt reám, amikor 1929 őszén szüleim egyszerre lelték hirtelen halálukat egy autóbalesetben. De mivel az abban az évben kezdődött gazdasági válság csökkentette az ingatlanok árfolyamát, elhatároztam, hogy eladom bostoni lakásomat, és a saját használatomra felújítom a házat odakint Wilbraham mellett. Szüleim halála kielégítő

anyagi helyzetbe hozott, megengedhettem magananak, hogy visszavonuljak a jogászkodásból, amely mindig több pontosságot és figyelmet követelt tőlem, mint arnennyit rá szerettem volna fordítani.

Ám a tervet nem lehetett végrehajtani, amíg az öreg háznak legalább egy részét alkalmassá nem teszik ismét lakhatásra. Maga az épület több nemzedék alkotása volt. 1787-ben egyszerű

gyarmati háznak épült, kopár stílusban, befejezetlenül maradt emelettel, elöl négy tekintélyes oszloppal. Ám egy idő után ez csak magja, alapja lett a háznak. Az egymást követő

nemzedékek megváltoztatták és bővítették: először felhúzták az emeletet és lépcsőt építettek hozzá; aztán következtek a mindenféle szárnyépületek, úgyhogy mire én át akartam alakíttatni a lakásommá, addigra összevissza stílusban terpeszkedett, a házhoz foghatóan csúnyán elhanyagolt kertekkel és pázsittal együtt több mint egy hektáron.

A szigorú gyarmati vonalakat felpuhította a kor meg a kevéssé figyelmes pallérok, és a stílus sem volt már tiszta, mert egymás mellett szorongtak a hollandi és a manzárdtetők, az osztott és osztatlan üvegű ablakok, az aprólékosan kifaragott és a sima párkányok, a padlásablakok és a töretlen tetősíkok. Az összhatás, amelyet az öreg ház keltett, nem volt visszatetsző,noha kifinomult építészeti ízléssel megáldott ember föltétlenül a különböző stílusok és díszítmények lehangoló és fonák zagyvalékának találta volna. Bár ezt a benyomást valamennyire enyhítették az irdatlan koronájú, ősöreg szil- és tölgyfák, amelyek minden oldalról közel nyomultak a házhoz, a kertet kivéve, ahol viszont fiatal nyár- és nyírfák uralkodtak a rég elvadult rózsák között. A ház, az idő és a különböző ízlések összehordott üledéke ellenére a megfakult pompa légkörét árasztotta, és még a festetlen falak is illettek a körös-körül álló, vaskos törzsű fákhoz.

À háznak nem kevesebb mint huszonhét szobája volt. Ezek közül hármat szemeltem ki a délkeleti sarkon a helyreállításra, és azon az egész őszön meg tél elején feljártam autóval Bostonból, hogy rajta tartsam a szemem a munkálatokon. A tisztítás és a fényezés előhozta a régi fa gyönyörű színét, a bevezettetett villany elűzte a szobák zord sötétségét, csupán a vízvezeték miatt kellett várnom tél végéig, ám február huszonnegyedikére beköltözhettem az ősi Peabody-házba. Ezután egy hónapon át a ház többi részére vonatkozó tervekkel foglalkoztam, és bár eredetileg arra gondoltam, hogy lebontatom a toldalékokat, csak a legrégebbi részt tartom meg, hamarosan lemondtam a tervről, és inkább úgy döntöttem, meghagyom a házat olyannak, amilyen, mert volt valami ellenállhatatlan varázsa, amely kétségtelenül az itt élt számos nemzedéknek, valamint a falai között lezajlott eseményeknek köszönhette létezését.

Egyetlen hónap alatt valósággal megbabonázott a ház, és az átmenetinek szánt lépést boldogan léptettem elő életcéllá. De ó jaj, ez az életcél hamarossn olyan méreteket öltött, amely rábírt egy nagyszabású vállalkozásra, és ezzel észrevétlenül megváltoztatta létem irányát, olyan ösvényre térítve, ahová sohasem kívánkoztam. Ugyanis elhatároztam, hogy szüleim földi maradványait az illedelmes bostoni parcellából áthozatom a családi sírboltba, amelyet egy domboldalba mélyítettek, a házból is láthatóan, kissé hátrább a birtok előtt elhaladó főútvonaltól. Ezenkívül azt is föltettem magamban, hogy megpróbálom hazahozatni valahol Franciaországban nyugvó nagybátyám csontjait, lehetőségem szerint egyesítve a családot a Wilbraham melletti ősi birtokon. Pont olyan terv volt, amilyen csak egy agglegény fejéből pattanhat ki, aki ráadásul emberkerülő is, mert azzá tett az a rövid hónap az építész tervei között arégi házban, amely hamarosan új életre kel egy új korban, messze eltávolodva szerény kezdeteitől.

E terv szellemében gyalogoltam el egy márciusi napon a családi sírbolthoz, kezemben a birtok jogi képviselőjétől kapott kulcsokkal. A sírbolt nem volt hivalkodó; tulajdonképpen semmit sem lehetett látni belőle a tömör ajtón kívül, mert egy természetes lejtőbe építették, és majdnem elrejtették az évtizedek óta metszetlenül maradt fák. Az ajtót és a kriptát több évszázados létre szánták; majdnem olyan régi volt, mint a ház, és számos nemzedék óta ide temették a Peabody család minden tagját, a vén Jedediahtól, a ház első lakójától kezdve. Az

ajtó kissé megmakacsolta magát, mert évek óta nem nyitották ki, de végül engedett erőfeszítéseimnek, és feltárult előttem a kripta.

Ott feküdtek koporsóikban a halott Peabodyk, szám szerint harmincheten; a legelsők fülkéiben már csak a koporsók roncsai maradtak meg, Jedediah-é viszont teljesen üres volt, még por sem mutatta, hogy valaha koporsó és tetem nyugodott itt. Ennek ellenére rendben voltak, kivéve dédapám, Asaph Peabody koporsóját, amely furcsán megzavartnak tűnt; nem is volt egy vonalban a közelmúltban elhalálozottak - nagyapám és egyik nagybátyám -

koporsóival, akiknek nem jutott fülke, csupán az üregektől lyuggatott falból kinyúló párkány.

Azonkívül úgy tűnt, mintha valaki fölemelte vagy feszegette volna a koporsó födelét, mert az egyik zsanér eltört, a másik pedig meglazult.

Ösztönösen meg akartam igazítani dédapám koporsóját, ám eközben meglöktem a fedelet, amely félig félrecsúszván feltárta döbbent pillantásomnak azt, ami Asaph Peabodyból megmaradt. Láttam, hogy valamely iszonyatos tévedés folytán hasmánt temették el - még halála után ily sok idővel sem akartam azt gondolni, hogy az öregembert talán tetszhalott állapotban tették koporsóba, és így halt kínos halált e szűk, levegőtlen helyen. Csak csont maradt belőle, csont és ruhájának rongyai. Ám én ennek ellenére kötelességemnek éreztem változtatni a tévedés vagy a baleset következményén, így levettem a koporsó fedelét, és tisztelettel megfordítottam a koponyát és a csontokat, hogy dédapám teteme a megfelelő

helyzetben nyugodjék. E cselekedetet, amely más körülmények között talán hátborzongató lett volna, teljesen természetesnek éreztem, mert a kripta fényárban úszott, a nyitott ajtó árnyékokkal mintázta a földet, és ilyen órában a sírbolt nem is tűnt barátságtalan helynek.

Ámde végül is azért jöttem, hogy felmérjem, mennyi hely maradt a sírboltban, és örömmel állapítottam meg, hogy bőven jut tér szüleimnek, nagybátyámnak - ha maradványait feltalálhatjuk és idehozathatjuk Franciaországból - valamint végül nekem magamnak is.

Így hát nekikészültem, hogy megvalósítsam tervemet; gondosan bezártam magam mögött a kriptát, és visszatértem a házba, miközben azt fontolgattam, miként hozathatnám át nagybátyám maradványait szülőhazájába. Haladéktalanul írtam a bostoni hatóságoknak szüleim kihantolása ügyében, valamint a jelenlegi lakhelyemen illetékes hivatalnoknak is, hogy engedélyezzék szüleim elhelyezését a családi sírboltban.

II.

Ha jól emlékszem, még ezen az éjszakán kedzetét vette az eseményeknak az a különös láncolata, amelynek a régi Peabody-ház volt a tengelye. Igazság szerint már az öreg Hopkinstól megkapta a kulcsátadáskor a közvetett figyelmeztetést, mert makacsul firtatta, hogy csakugyan át akarom-e venni a birtokot, és ugyanilyen nyomatékosan jelezte, hogy a ház

"elég magányos hely", hogy a szomszéd gazdák "sohasem szívelték a Peabodykat", és

"mindig elég nehéz volt bérlőt találni". Ez egy olyan hely, közölte Hopkins kimondott élvezettel, hogy így leteheti a garast, "ahová soha senki nem jár piknikezni. Itt sose találni papírtálcát, vagy papírszalvétákat!" Majd a kétértelmű célzások özöne következett, amelyeket az öregember semmi áron sem volt hajlandó tényekké egyszerűsíteni, mert persze nem is volt itt semmiféle tény azonkívül, hogy a szomszédok orrolnak, amiért ekkora birtok terpeszkedik az egyébként jó termőföld közepén. Negyvenhektáros, többnyire fákkal borított birtokomat

valóban körülvették a rendezett szántók, kőfalak, kerítések, amelyeknek mentén fák és cserjék kínáltak búvóhelyet a madaraknak. Öregemberes fecsegés, gondoltam, ami abból fakad, hogy Hopkins se más, mint körülöttem a gazdálkodók: tagbaszakadt, törzsökös jenki fajta, szemernyit sem különbözik a Peabodyktól, legföljebb abban, hogy ők keményebben és talán hosszabb ideje gürcölnek.

Ám azon az éjszakán, amikor a márciusi szelek huhogtak és kántáltak a fák között, nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy nem vagyok egyedül a házban. Nem annyira léptek, mint inkább mozgás hangját hallottam valahonnan fentről, olyan mozgásét, amely dacol a meghatározással, csak annyit lehetett megállapítani, hogy egy szűk helyen mozog valami, előre-hátra, előre-hátra. Emlékszem, kimentem a nagy, sötét lépcsőházba, és füleltem a fenti sötétségre, mert a hang mintha onnan jött volna lefelé a lépcsőn, néha félreérthetetlen volt, néha leheletnyi; álltam tehát és füleltem, füleltem, füleltem, probáltam meghatározni a forrását, próbáltam logikus magyarázatot találni rá, mert korábban nem hallottam, és végül arra a következtetésre jutottam, hogy valamilyen szélfújta ág horzsolódhat a házhoz, előre és hátra. Ezek után visszatértem lakosztályomba, és már nem zavart a hang - nem mintha elhallgatott volna, hanem mert ésszerű magyarázatot kerítettem hozzá.

Már kevésbé tudtam értelmezni aznap éjszakai álmaimat. Noha általában nem vagyok álmodós fajta, most valósággal ostromoltak a leggroteszkebb rémképek, amelyekben passzív szereplőként viseltem el mindenféle tér-idő torzulást, érzékcsalódást, és többször jelent meg ijesztő pillanatokra egy csúcsos fekete kalapot viselő árnyalak, maga mellett egy ugyancsak árnyszerű lénnyel. Ezeket mintha üvegen át láttam volna sötétleni, míg a szürkületi tájat mintegy prizmán keresztül észleltem. Nem annyira álmok, mert álmok szilánkjai gyötörtek, egyiknek sem volt se kezdete, se vége, úgy csalogattak egy velejéig bizarr és idegen, talán más dimenziójú világba, amelynek létezéséről csak álmunkban szerezhetünk tudomást. Azért átvészeltem az éjszakát, még ha nyúzottan is.

Rögtön másnap érdekes tényt tudtam meg az építésztől, aki eljött megbeszélni a további renoválással kapcsolatos terveket; olyan fiatalember volt, akire nem hatottak a magányos, vidéki házakhoz fűződő furcsa hiedelmek. - Aki ránéz erre a házra, sose gondolná - mondta -, hogy van egy titkos -, jó, inkább elrejtett - szobája is. Ön hinné? - kérdezte, elébem terítve rajzait.

- És van? - kérdeztem.

- Talán egy rejtek - vélte. - Szökött rabszolgáknak.

- Még sose láttam.

- Én se. De nézzen csak ide… - Azzal megmutatta az alapokból és a szobák elhelyezkedéséből rekonstruált tervrajzon, hogy az emeleten, az északi falnál van egy kimaradt hely a ház legrégebbi részében. Bizonyos, hogy nem rejtőzködő katolikus papoknak készült; a Peabodyk között nem voltak pápisták. Szökött rabszolgáknak - esetleg. De hogyhogy ilyen korán, holott akkor még nem is menekült Kanadába olyan sok rabszolga, hogy indokolja ennek a zugnak a létezését? Nem, ez sem megoldás.

- Mit gondol, meg tudná találni? - kérdeztem.

- Ott kell lennie.

Ott is volt, fortélyosan elrejtve, bár az ablak hiánya a hálószoba északi falán felhívhatta volna rá a figyelmet a korábbi vizsgálódáskor. Az ajtaja belesimult az egész falat díszítő, dúsan faragott vörös cédrus burkolatba; aki nem tudja, hogy itt szoba van, aligha lel rá az ajtóra; kilincse sem volt, úgy nyílt, ha megnyomták az egyik faragványt, de azt is az építész találta meg, nem én, nekem sose volt érzékem az ilyen dolgokhoz. Csak annyi ideig álltam meg, hogy szemügyre vehessem a rozsdás zárszerkezetet, mielőtt beléptem volna a helyiségbe.

Fojtogatóan apró zug volt, de nem olyan kicsi, mint a katolikus papoknak épített régi rejtekek; az ember fölegyenesedve járkálhatott benne úgy három métert, ám keresztben a ferde tető

megakadályozott minden mozgást. Ezenfölül a szobában minden jel arra utalt, hogy valamikor használták, mert be volt rendezve, még mindig megvoltak a könyvek és papírok, és az egyik falnál a székek is egy apró asztal mellett.

A helyiség rendkívül sajátosnak tűnt. Noha kicsi volt, síkjai ferdének hatottak, mintha építésze eleve zavarba akarta volna hozni a tulajdonost. Azonkívül különös rajzok voltak a padlón, néhányat egyenesen a deszkába vájtak bele gorombán, és ezeket az elnagyolt köröket kívül-belül furcsán visszataszító ábrák szegélyezték. Ugyanilyen ellenszenvesnek tűnt az asztal is, amely inkább fekete volt, mint barna, és meghökkentő módon üszkösnek látszott; tényleg úgy rénnlett, mintha nem csak asztalnak használták volna. Volt rajta valami, ami első

látásra nagyon régi könyvek oszlopának tűnt, valamiféle bőrbe kötve meg egy kézirat is hevert ott, ugyanilyen kötésben.

Ám kevés időm maradt a vizsgálódásra, mert ott állt velem az építész, és miután megnézett mindent amit akart, és ami igazolta feltételezését a szoba létezéséről, sürgősen távozni akart.

- Felszámoljuk, vágunk rá egy ablakot? - kérdezte, majd így folytatta: - Mert természetesen nem akarja megtartani.

- Nem tudom - feleltem. - Egyelőre magam sem vagyok biztos benne. Attól függ, nnilyen idős.

Mert ha olyan ódon, annilyennek gondoltam, akkor természetesen haboznék megsemmisíteni.

Szerettem volna körülszimatolni, szemügyre venni a régi könyveket. Különben sem sürgős, nem kell most mindjárt döntést hozni; lesz más dolga is az építésznek, mielőtt fontolóra kellene vennünk az emeleti szoba dolgát. Ennyiben maradtunk.

Szándékomban állt másnap visszatérni a szobába, de közbejöttek bizonyos események.

Először is megint igen rossz éjszakám volt, a legnyugtalanítóbb visszatérő álmok gyötörtek, amiket nem tudtam mivel magyarázni, mivel sohasem szoktam álmodni, csak ha beteg vagyok. Ezekben az álmokban, talán nem véletlenül, őseim szerepeltek, főleg egy furcsa formájú, csúcsos fekete kalapot viselő, nagy szakállú vénember, akinek álombéli arcát nem ismertem, de amikor másnap reggel megnéztem a földszinti folyosón a családi portrékat, rájöttem, hogy Asaph dédapám volt az. Ez az ős rendkívüli módon haladt előre a légen át, akárha röpült volna. Láttam, amint átmegy a falakon, láttarn sötét árnyát a levegőben járni, a fák koronája fölött. És bárhová ment is, mindenüvé egy nagy fekete macska kísérte, amely szintúgy képes volt átlépni az idő és a tér törvényein. Álmaim nem szóltak semmiről, még külön-külön is nélkülözték az egységet; zagyva jelenetsorok voltak, amelyekben összefüggéstelenül szerepelt dédapám, a macskája, a háza és a birtoka. Viszont határozott kapcsolatban álltak korábbi álmaimmal, és megint az első éjszakai látomások dimenzión

kívüli kellékei kísérték őket, csak most jóval élesebb körvonalakkal. Ezek az álmok konokul zaklattak egész éjszaka.

Ezért nem valami jókedvemben talalt az építész közlése, hogy még további halasztásra kell számítani a Peabody-ház helyreállításában. Vonakodott és húzódozott magyarázatot adni, de szorongatásomra végül bevallotta, hogy a munkások, akiket felfogadott, ma korán reggel bejelentették, hogy egyikük sem óhajtja vállalni ezt a munkát. Ám az építész megnyugtatott, hogy ha lennék szíves egy kis türelemmel lenni, akkor ő simán fogadhat Bostonban olcsó lengyel vagy olasz munkásokat. Nem volt választásom, bár igazság szerint korántsem bosszankodtam annyira, mint ahogyan tettettem, mert kezdtem kételkedni benne, hogy valóban bölcs dolog-e végrehajtatni minden tervezett változtatást. Végül is, az öreg ház egy részét csak meg kell erősíteni, mert varázsa főleg a korában rejlik; ezért felszólítottam az építészt, hogy használja ki az idejét, azzal bementem vásárolni Wilbrahambe.

Alig kezdtem el komissiózni, máris feltűnt a helybéliek szerfölötti mogorvasága. Míg korábban ügyet sem vetettek rám, mert a többség nem ismert, vagy beérték a felületes üdvözléssel, akkor reggel egységes kedélyt tanúsítottak: egy sem óhajtott szóba állni velem, vagy nem akarta, hogy velem lássák beszélgetni. Szükségtelenül kurtán-furcsán bántak velem, még a boltosok is, modoruk félreérthetetlenül közölte, hogy méltányolnák, ha másutt intézném vásárlásaimat. Lehetséges, tűnődtem, hogy tudomást szereztek terveimről az ódon Peabody-ház felújítására, és két okból is ellenezhetik: vagy azért, mert a felújítás tönkreteszi a ház varázsát, vagy azért, mert újabb haladékot ad egy birtoknak, amelyet a szomszédos gazdálkodók szívesebben szántanának fel, amint a ház és az erdő eltűnt.

Gondolataimat azonban hamarosan felváltotta a méltatlankodás. Nem vagyok pária, nem érdemeltem meg, hogy így kerüljenek! Végül betértem Ahab Hopkins irodájába, és kitálaltam neki, szokásomnál bővebb lére engedett szavakban, noha láthattam, hogy kínosan érzi magát tőlem.

- Ejnye no, Mr. Peabody! - próbálta simítgatni borzolt idegeimet. - Én nem venném ennyire a szívemre! Az embereket végül is fájdalmas csapás érte, ezért vannak ilyen harapós, gyanakvó kedvükben. Különben is babonás fajta. Öreg ember vagyok, de sohasem ismertem őket másoknak.

Olyan komolyan beszélt, hogy egy darabig nem jutottam szóhoz. - Azt mondja, csapás? Meg kell bocsátania, de erről nem hallottam semmit.

Roppant sajátos pillantást vetett rám, amitől egészen elhűltem. - Mr. Peabody, az ön birtokától két mérfölddel följebb lakik az úton egy Taylor nevű család. George-ot jól ismerem. Tíz gyerekük van. Vagy inkább úgy kellene mondanom: volt. Tegnap éjszaka az alig kétesztendős második legfiatalabbat az ágyából ragadták el, és azóta sincs nyoma.

- Sajnálattal hallom. De mi köze ennek hozzám?

- Bizonyos vagyok benne, hogy semmi, Mr Peabody. Ön azonban viszonylag idegen erre, és -

nos tehát előbb-utóbb úgyis meg kell tudnia. Errefelé nem örvend közszeretetnek a Peabody név. Úgy is mondhatnám, hogy gyűlölik.

Nem is próbáltam palástolni megdöbbenésemet.

- De miért?

- Mert sok az olyan ember, aki elhisz mindenféle pletykát és pusmogást, bármily nevetséges lett légyen is - felelte Hopkins. - Maga még nem elég idős, hogy ezt belássa, akkor is, ha szerzett már némely ismereteket vidékünkről, Mr. Peabody. Mindenféléket rebesgettek az ön dédapjáról, amikor gyerek voltam; mivel pedig azokban az években, amíg ő volt a birtok ura, több kisgyermek tűnt el nyom nélkül, talán ösztönösen kötik össze ezt a két mozzanatot, egy új Peabody megjelenését a birtokon, és egy olyan eseményt, amelyet egy másik Peabody ittlétével hoztak kapcsolatba.

- Förtelem! - kiáltottam.

- Kétségtelenül! - helyeselt Hopkins már-már perverz nyájassággal. - De akkor is így van.

Különben is áprilisban járunk. Alig egy hónap, és itt a Walpuirgis-éj.

Attól félek, olyan bamba arccal nézhettem rá, ami zavarba hozta.

- Ugyan már, Mr. Peabody! - szólt erőltetett kedélyességgel. - Már csak bizonyosan tudja, hogy a dédapját boszorkánymesternek tartották!

Rendkívül zaklatott állapotban távoztam. Akármennyire megrendültem és megsértődtem, akármennyire felháborított a helybéliek leplezetlen utálata és igen, félelme, még jobban idegesített a csökönyös gyanú, hogy az előző éjszaka és a mai nap eseményeinek aggasztóan logikus közük van egymáshoz. Különös képeket álmodtam dédapámról, és most még egyértelműbb szavakat hallottam róla. Annyit mindenesetre megtudtam, hogy a babonás helybeliek boszorkánymesternek, illetve varázslónak hitték, vagy mit tudom én, minek nevezik a boszorkány hímnemű párját. A továbbiakban nem is mímeltem udvariasságot a bennszülöttek iránt, akik elfordították a fejüket, ha közeledni láttak, hanem beültem az autómba, és kihajtottam a birtokra. Itt újabb próba vart tűrőképességemre, mert a bejáraton odaszögezett, otromba figyelmeztetés fogadott, egy papírlap, amelyre azt körmölte ceruzával valamelyik félanalfabéta, rosszindulatú szonuszéd- "Meny innet vagy külömben!"

III.

Ezek az idegesítő események tehették, hogy azon az éjszakán még az előbbi két alkalomnál is jobban megzavarták alvásomat az álmok. Azzal az egy jelentős különbséggel, hogy ezúttal több összefüggés volt az álmokban, amelyeket nyugtalan hánykolódásom közepette láttam.

Ezekben is Asaph Peabody dédapám szerepelt, de ábrázatban immár fenyegetően vészjóslóra váltan, macskája pedig, a mellette vagy mögötte sikló vagy lebegő rém, nyakán felborzolt szőrrel, előreszegezett fülekkel, magasba csapott farokkal követte. Dédapárn vitt valami, valami fehéret vagy testszínt, az álom zavarosságában nem ismerhettem föl. Erdőn-mezőn, fák között járt, szűk sikátorokban utazott, és egyszer, ez bizonyos, egy kriptában vagy sírboltban láttam. Fölismertem a ház néhány részletét is. Ám dédapám nem volt egyedül az álmokban, a háttérben mindig ott lappangott egy árnyszerű, de iszonyú Fekete Ember; nem néger volt, hanem szurokszín, szó szerint feketébb az éjszakánál, viszont a szeme úgy lángolt, akár az eleven tűz. Az öreget mindenféle alsóbbrendű teremtmények környékezték:

denevérek, patkányok, ocsmány kis félember-félpatkány fajzatocskák. Ráadásul ugyanakkor hallucinációim is voltak, mert időről-időre mintha szenvedő gyermek fojtott sírdogálását hallottam volna, és vele együtt ocsmány, kotkodácsoló kacagást meg egy kántáló hangot: Asaph lészen megint! Asaph kinő megint!

Már a hajnal fénye szűrődött szobámba, amikor felriadtam e folyamatos lidércnyomásból, de megesküdtem volna, hogy még mindig hallom a gyereksírást, amely mintha egyenesen a falból jött volna. Nem bírtam visszaaludni, csak feküdtem tágra nyitott szemmel, azon töprengve, mit hoz majd a következő éjszaka, meg a következő, meg a következő.

A bostoni lengyel munkások érkezése egy időre kiverte fejemből álmaimat. Flegmatikus, csendes emberek voltak. Munkavezetőjük, a keménykötésű Jan Cieciorka tárgyilagosan és despotikusan dirigált alárendeltjeinek; ötven körüli, tömör izomzatú férfi volt, és három ernbere úgy ugrott nninden parancsára, mintha rettegnék haragját. Az építésznek ugyan azt mondták, hogy csak két hét múlva jöhetnek, magyarázta Cieciorka, de egy másik munkát elhalasztottak, és most itt vannak; egyenesen Bostonból jöttek fel autóval, miután küldtek az építésznek egy táviratot. De itt vannak náluk a tervek, tudják, mit kell csinálni.

Legelőször is le kellett verniük a vakolatot annak a helyiségnek az északi faláról, amely közvetlenül a rejtett szoba alatt volt. Óvatosan kellett eljárniuk, mert az emeletet tartó rögzítést nem volt szabad megbontani, de nem is volt szükséges. A vakolatot és a lécezetet kellett eltávolítani, és újra cserélni. A lécezetről, mikor a munkások hozzáláttak, megállapítottam, hogy az a régimódi, kézműves fajta. A vakolat megsárgult és évek óta pergett, ami lakhatatlanná tette a szobát. Ugyanez volt a helyzet a háznak azzal a sarkával, ahol most laktam, de mivel ott nagyobb változtatásokat hajtattam végre, az átalakítás is tovább tartott.

Figyeltem egy darabig az emberek munkáját, és már épp megszoktam volna kopácsolásukat, amikor hirtelen abbahagyták. Vártam egy darabig, aztán kimentem a hallba, és rnég láthattam őket, amint a falhoz lapulva, összebújva, babonásan hányják a keresztet, mielőtt nekilódulnának és kirobognának a házból. Cieciorka, amikor elszáguldott mellettem, a düh és az iszony egy szitokszavát vágta hozzám, azzal már ott sem voltak. Miközben én földbe gyökerezett lábbal álltam, hallottam, hogy felberreg a motor, és a munkások autója elhúz a birtokomról.

Értetlen álmélkodással visszafordultarn oda, ahol dolgoztak. Derekas darabon eltávolították a vakolatot és a lécezetet; számos szerszámuk még mindig ott hevert szétszórva. Munkájuk közben feltárták a faburkolat mögötti falszakaszt és a szemetet, amely éveken át összegyűlt mögötte. Csak amikor közelebb mentem, akkor láttam, mit láthattak, és értettem meg, mitől menekültek utálkozva-iszonyodva a házamból e babonás bugrisok.

Mert a fal tövében, a lambéria mögött, az egerektől félig elfogyasztott, de valamely régmúlt idő félreérthetetlen varázsjegyeit még mindig viselő, hosszú, megsárgult papírok között, a halál és pusztítás gonosz kellékei, a bizonyára vértől rozsdás, rövid, tőrszerű kések között legalább három kisgyermek apró koponyája és csontjai hevertek!

Hitetlenkedve bámultam; egyszerre baljósabb értelmet nyert a babonás badarság, amelyet csupán előző nap hallottam Ahab Hopkinstól. Ennyit ott helyben felfogtam. Gyerekek tűntek el dédapám égisze alatt; varázslattal, boszorkánysággal, olyan praktikákkal gyanúsították, amelyekhez szervesen hozzátartozott a gyermekáldozat; erre itt a tulajdon háza falaiban olyan

maradványok rejlenek, amelyek mintha csak az ő galád üzelmei iránt táplált helyi gyanakvásoknak akarnának súlyt adni!

Amint első megrendülésem elszállt, tudtam, hogy sietve kell cselekednem. Ha ennek a leletnek híre megy, birtokomnak ugyancsak meggyűlik a baja az istenfélő szomszédsággal.

További habozás nélkül futottam egy kartonpapír dobozért, szaladtam a falhoz, összekapkodtam minden csontot, amit találtam, majd kivittem a síri terhet a családi kriptához, ahol beleürítettem a csontokat a rég porrá lett Jedediah Peabody egykori fülkéjébe.

Szerencsére a kicsi koponyák szétmorzsolódtak, így akárki kutató csupán egy réges-rég halott ember maradványaival fog találkozni, és kizárólag egy szakértő állapíthatná meg a kellő

épségben maradt csontokból, hogy kitől származnak. Mire a lengyel munkások bejelentést tesznek az építésznek, addigra én is lehazudhatom az igazságot; ám erre a bejelentésre hiába is vártam, mert a rémült polyákok egyetlen szóval sem árulták el az építésznek, milyen okból hagyták félbe a munkát.

Persze nem vártam addig, amíg ezt megtudom az építésztől, aki nyilvánvalóan buzgón keresett valakit, aki végrehajtja az általam óhajtott változtatásokat, hanem egy olyan ösztön parancsára, amelynek létezéséről nem is tudtam, egy erős fényű elemlámpával és a legtüzetesebb átvizsgálás szándékával fölmentem a rejtett szobába. Ám jóformán még be sem léptem, amikor hátborzongató felfedezést tettem: noha annak a rövid időnek, amelyet az építésszel itt töltöttünk, még mindig látni lehetett a nyomait, más, újabb keletű nyomok is voltak észlelhetők, amelyek arra utaltak, hogy valaki - vagy valami - tartózkodott ebben a szobában azóta, hogy én utoljára jártam itt. Nagyon jól látható és félreérthetetlen nyomok voltak: egy mezítlábas emberé és egy macskáé. Ám nem ezek voltak legrémítőbb jelei valamely baljós foglalatosságnak; a furcsa csücsköket bezáró szoba északkeleti sarkában kezdődtek, olyan ponton, ahol egy ember föl se egyenesedhetett volna, pedig ott tűntek fel a szobában, és attól a ponttól haladtak előre a fekete asztal irányába, ahol valami sokkal rosszabb volt, bár csak akkor vettem észre, amikor a nyomokat követve már majdnem odaértem az asztalhoz.

Az asztalt frissen beszennyezték. Valarnilyen ragacsos folyadék állt rajta apró tócsában, mintha a fából gőzölgött volra fel, átmérője alig haladta meg a hat centimétert, mellette pedig olyan forma hagyott nyomott a porban, mintha macska vagy egy baba vagy valamiféle batyu hevert volna itt. Rámeredtem elemlámpám fényénél próbáltam megállapítani, mi lehet, a mennyezetre irányítottam a fénycsóvát, hátha találok nyílást, amelyen beeshetett az eső, aztán eszembe jutott, hogy első és utolsó látogatásom óta e furcsa, titkos szobában, egyáltalán nem esett. Majd belemártottam mutatóujjamat a tócsába, és a fénybe emeltem. Piros volt, vérszín, és abban a pillanatban magamtól jöttem rá, mi az. Hogy miként került ide, abba nem mertem belegondolni.

Addigra a legiszonyúbb következtetések nyüzsögtek agyamban, de minden logika nélkül.

Elhátráltam az asztaltól, csupán annyi időre torpantam meg, amíg fölkaptam néhány bőrkötésű könyvet, meg a kéziratot, majd ezekkel visszavonultam a szobából a kinti prózaibb környezetbe, ahol a szobákat nem építik emberi tudás számára felfoghatatlan dimenziókra utaló, lehetetlennek látszó szögekben. Szinte bűntudatosan siettem vissza földszinti lakosztályomba, szorosan ölelve magamhoz a könyveket.

Érdekes módon, amint felnyitottam őket, az a kísérteties érzésem támadt, hogy ismerem tartalmukat, holott legjobb tudomásom szerint sose találkoztam velük, még csak hírét se hallottam olyan címeknek, mint a Malleus Maleficarum vagy Sinistrai Daemonialitas-a.

Boszorkánysággal és varázslással foglalkoztak, az igézések és legendák minden nemeivel, azzal, hogyan lehet tűzzel megsemmisíteni a boszorkányokat és boszorkánymestereket, meg hogy miként utaznak.

- "Egyik legfőbb mesterkedésük, hogy testben jussanak el egyik helyről a másikra... ördög káprázataitól és incselgéseitől elcsábultan valóban teszik, amit hisznek és hirdetnek, éjnek évadján lovagolnak bizonyos állatokon... vagy egyszerűen a légen át mennek, oly nyílásokon, melyek egyes-egyedül nekik tárulnak föl. Maga a Sátán bocsát álmokat a lélekre, melyet hatalmában tart, és vezérli álnok ösvényein... Veszik a kenetet, melyet az ördög utasítására csináltak gyermekek tagjaiból, főleg azokéból, akiket megöltek, és megkennek véle egy széket vagy seprűnyelet, mire nyomban fölragadtatnak a levegőbe, úgy nappal, mint éjjel, úgy látható, vagy ha másképp kívánják, láthatatlan alakban..." Ezt nem olvastam tovább, inkább föllapoztam Sinistrait.

Ahol rögtön erre a hátborzongató passzusra bukkantam: "Promittunt Diabolo statis temporibus sacrificia et oblationes; singulis quindecim diebus, vel singulo mense saltem, necem alicujus infantis, aut mortale veneficium, et singulis hebdomadis alúa mala in damnum humani generis, ut grandines, tempestates, incendia, mortem animalium...", ami azt taglalta, hogy a boszorkányoknak és a boszorkánymestereknek előírt időszakonként meg kell gyilkolniuk egy gyermeket, vagy másféle boszorkányos emberölést kell végrehajtaniuk, de már a puszta olvasás is oly leírhatatlanul megriasztott, hogy épp csak rápillantottam a többi magammal hozott könyvre, Eunapius Vitae sophistratum jára, Amnia De Natura Daemonum-

jára, Stampa Fuga Satanae-jére, Bouger Discours des Sorciers-jére, és Olaus Magnusnak arra a cím nélküli írására, amelyik valamilyen puha fekete bőrbe volt kötve. Csak később jöttem rá, hogy emberi bőr.

E könyvek puszta birtoklása az átlagosat fölülmúló érdeklődést árult el a boszorkányság és varázslás iránt; annyira nyilvánvaló magyarázatot nyújtott a dédapámmal kapcsolatos babonás hiedelmekre, amelyek bőven tenyésztek Wilbrahamben és környékén hogy rögtön megértettem, miként maradhattak meg mindmostanáig. De valami többnek is kellett itt lennie, hiszen e könyvekről kevesen tudhattak. Minek?

A rejtek alatti falban lelt csontok kárhozatosan ocsmán kapocsról árulkodtak a Peabody-ház és más korok feltáratlan bűnügyei között. De ha így is van ez sem lehetett köztudott.

Dédapámnak bírnia kellett, a visszavonultságon és a fukarságon kívül, amelyről én is tudtam, valamely szembetűnőbb jellemvonással, ami létrehozta a kapcsolatot az itteni agyakban. A talányra aligha lelek megoldást a rejtett szobában, ám talán kínálnak némely támpontot a közkönyvtárban a wilbrahami Harsona évfolyamai.

Ennek megfelelően fél óra múlva már ott is ültem ezen intézmény könyvtornyai tövében, a Harsona régi példányait böngészve. Időrabló tevékenység volt, mert vaktában kellett kutatnom a dédapám utolsó éveiben megjelent újságokat, egyik számot a másik után, a jutalom reménye nélkül, bár dédapám korának újságjait kevésbé fojtogatták a törvényes előírások és megkötések, mint a mieinket. Több mint egy órán át kutattam, ám egyetlen utalást sem találtam Asaph Peabodyra, habár vettem a fáradságot, hogy elolvassam a beszámolókat a környéken, a Peabody-ház tőszomszédságában esett "merényekről" az emberek - főleg gyerekek - ellen, valamint az elmaradhatatlan szerkesztői kommentárokat az

"állatot" illetően, amelyet "valamiféle nagy fekete lénynek mondanak lenni, a mérete pedig változó, hol macskányi, hol olyan nagy, mint egy oroszlán"; ez az elem kétségtelenül csakis a szemtanúk fantáziájának volt köszönhető, e főleg tíz év alatti, megharapott vagy

összemarcangolt gyerekekének, akiknek sikerült elmenekülniük, és így még szerencsésebbek is voltak kisebb társaiknál, mert azok rendszeres időközönként eltünedeztek abban az évben, amelyről olvastam: 1905-ben. De mindeközben egyszer sem bukkant fel dédapám neve, és nem is említették, addig az évig, amíg meg nem halt.

Akkor, és csakis akkor foglalta nyomtatásba a Harsona szerkesztője azt, amit a köz hihetett Ashap Peabodyról. "Asaph Peabody elment. Emléke sokáig megmarad. Vannak közöttünk, akik oly erőket tulajdonítottak neki, melyek jobban illettek egy régmúlt korhoz. Volt egy Peabody a salemi vádlottak között; Salemből érkezett Jedediah Peabody, hogy Wilbraham közelében építsen házat. A babona nem ismer ésszerűséget. Talán csak véletlen, hogy Asaph Peabody öreg, fekete macskáját nem látták gazdája halála óta, és minden kétségen fölül rosszindulatú híresztelés csupán, hogy Asaph Peabody koporsóját nem nyitották föl a sírba tétel előtt, mert oly változás történt a test szöveteiben, amelyek miatt bölcsebb volt mellőzni a nyitogatást. Ez megint csak azokat a babonákat támasztja alá, hogy a boszorkánymestert hasmánt kell eltemetni, és soha többé nem szabad bolygatni, hacsak nem tűzzel..."

Furcsa, célozgatós írás volt, ám többet tudtam meg belőle, talán kínosan is többet, mint amennyit vártam. Dédapám macskáját a familiárisának nézték, mert minden boszorkánynak vagy boszorkánymesternek megvan a saját külön ördöge, amely tetszése szerinti alakot ölt.

Mi sem természetesebb, mint hogy tévedésből familiárisnak higgyenek egy macskát, mert amíg élt Asaph Peabody, nyilván ugyanolyan elválaszthatatlan volt tőle az állat, mint az én álmaim vénétől. A temetésre való utalás volt az egyetlen disszonáns hang a szerkesztőségi cikkben, mert én tudtam, amit a szerkesztő nem tudhatott, azt, hogy Asaph Peabodyt valóban arccal lefelé temették el. Többet is tudtam: azt, hogy sírját megzavarták, amit nem kellett volna. És még többet is gyanítottam: azt, hogy rajtam kívül más is jár az ősi Peabody-házban, járja álmaimat, a vidéket és a leget!

IV

Azon az éjszakán megint eljöttek az álmok; hallásom ismét oly betegesen kiélesedett, mintha más dimenziók kakofóniájára lennék hangolva. Dédapám ismét űzte ocsmány üzelmeit, ám ezúttal úgy rémlett, hogy familiárisa, a maska, többször is megáll és egyenesen rám néz, kajánul diadalmas vigyorral gonosz pofáján. Láttam a csúcsos fekete kalapot és fekete köntöst viselő öregembert, ahogy belép az erdőből egy házba, egyenesen a falon át, láttam, ahogy előrejön egy szegényesen berendezett, elsötétített szobában, majd megáll egy fekete oltár előtt, ahol a Fekete Ember várt az áldozatra, amelyet nézni is iszonyat, ám én nem tehettem mást, mert oly erő volt álmaimban, hogy néznem kellett ama szörnytettet.

Majd megint láttam dédapámat, macskáját és a Fekete Embert, ezúttal sűrű erdő mélyén, távol Wilbrahamtől, sok másokkal együtt egy szabadtéri nagy oltárnál, amint megtartják a feketemisét, és utána orgiáznak. De nem mindig voltak ily tiszták az álmok; néha csak nyílsebes aláereszkedés volt furcsa színű félhomályban derengő, fölfoghatatlan diszharmóniától visszhangzó, feneketlen mélységekbe, ahol a nehézkedés értelmét vesztette, tökéletesen természetellenes mélységekbe, ahol egy testietlen síkon mégis képes voltam látni és hallani dolgokat, amelyek éber állapotban nem érzékelhetők. Így hallottam a feketemise vérfagyasztó kántálását, egy halódó gyermek jajgatását, disszonáns fuvolaszót, a fordított

zsolozsmázást, az ünnepelők orgiasztikus kiáltásait, noha nem mindig láthattam őket. És alkalmanként társalgások foszlányait is elhozták az álmok, önmagukban értelmetlen szótörmelékeket, amelyek mögött sötét és nyugtalanító értelem lappangott.

- Legyen-e választott?

- Beliál, Belzebub, Satanaél által...

- Jedediah véréből, Asaph véréből, Balor kíséretében.

- Hozzátok ide neki a Könyvet!

Voltak aztán furcsa rémálmok, amelyekben mintha magam is részt vettem volna, főleg egy, amelyben dédapám és a macska felváltva vezettek oda egy fekete kötésű nagy könyvhöz, amelyben vérrel ellenjegyzett, lángbetűs nevek izzottak, majd utasítottak, hogy írjak alá, dédapám vezette a kezemet, rniközben a macska, amelyet dédapám Balornak szólított - és előzőleg megkarmolta a csuklómat, hogy belemárthassam a tollat a kicsorduló vérbe - szökellt és táncolt. Volt ennek az álomnak egy idegesítően valószerűbbnek tűnő része. Míg mentünk az erdőn át a boszorkánybokor gyülekezési helyére, egy mocsár mellett vezetett az út, ahol fekete sarat lábaltunk a sásban, romlástól szagló, dögletes dágványok közelében; ott én többször is belemerültem a sárba, amelyen a macska és dédapám szinte végiglebegett.

Reggel pedig, amikor végre fölébredtem sokáig tartó álmomból, cipőmön, amely tiszta volt, mikor aludni tértem, száradó fekete sarat leltem, az álom anyagát! Láttára kiugrottam az ágyból, és játszi könnyedséggel végigkövettem nyomát, ki a szobából, föl a lépcsőn, be az emeleti rejtett szobába, és könyörtelenül megint oda hátra, ugyanabba a sajátos szögű, ördöngös sarokba, ahonnan a porban hagyott lábnyomok indultak a szoba felé! Hitetlenül bámultam, ám szemem nem csalt meg engem. Ez őrület volt, de tagadhatatlan. Mint ahogy csuklómon a karmolást sem lehetett meg nem történtté tenni.

A szó szoros értelmében kiszédültem a rejtett szobából, és most már kezdtem végre érteni, miért nem merték eladni szüleim a Peabody-házat; valamit megtudhattak a legendájából nagyapámtól, mert nyilván ő lehetett az, aki arccal lefelé temettette el dédapámat a családi kriptában. És bármennyire lenézhették is babonás örökségüket, nem merték kockáztatni, hogy dacoljanak vele. Azt is megértettem, miért mondott csődöt minden bérbe adási kísérlet, mert ez a ház oly erők gyúpontja, amelyeket senki - legalábbis senki emberfia - nem érthet és nem vezérelhet; és megtudtam, hogy már meg is fertőzött lakóhelyem kisugárzása, bizonyos értelemben foglya vagyok a háznak és gonosz történetének.

Most már csak az egyetlen forrást kerestem, ahol még kínálkozhat információ: dédapám kézírásos naplóját. Rögtön siettem érte, reggelire sem szakítva időt, és láttam, hogy saját folyóírásos feljegyzései váltakoznak levelekből, újságokból, folyóiratokból, sőt könyvekből kivágott, fontosnak vélt részletekkel, amelyek nem függtek össze, ám megmagyarázhatatlan eseményekre vonatkozott valamennyi. Dédapám nyilván a boszorkányságot tartotta közös forrásuknak.

Saját jegyzetei szűkszavúak voltak, de sokatmondók.

"Ma rnegtettem, amit tennem kellett. J. hihetetlen módon testet ölt. Ám ez hozzátartozik. Ha egyszer megfordították, kezdődik elölről minden. Visszajön a familiáris, és az agyag

formásabb lesz minden áldozattal. Most már felesleges lenne megfordítani. Csak a tűz marad."

Majd meg:

"Valami van a házban. Macska? Látom, de nem csíphetem el."

"Csakugyan egy fekete macska. Hogy honnan jött, nem tudom. Nyugtalanító álmok. Kétszer a feketemisén."

"Álmomban a macska odavezetett a Fekete Könyvhöz. Aláírtam."

"Álmomban eljött egy Balor nevű kobold. Jóképű fickó. Elmagyarázta a kötést."

Majd kevéssel utána:

"Balor ma eljött hozzám. Meg nem ismertem volna. Ugyanolyan mutatós macskának, mint ifjú koboldnak. Megkérdeztem, ugyanez alakban szolgált-e J.-nek. Jelezte, hogy igen.

Elvezetett egy dimenzión kívüli, furcsa szöget bezáró sarokba. Az a kintre nyíló ajtó. J.

építette így. Megmutatta, hogy kell átmenni rajta..."

Nem bírtarn olvasni tovább. Így is túl soká olvastam.

Már tudtam, mi történt Jedediah Peabody maradványaival. És tudtam, mit kell tennem.

Bármennyire féltem attól, amit találhatok, habozás nélkül kimentem a Peabody sírbolthoz, beléptem, és odakényszerítettem magamat dédapám koporsójához. Akkor először vettem észre az Asaph Peabody neve alá erősített bronztáblát és rajta a vésetet: "Jaj annak, aki megzavarja a nyugalmát!"

Aztán fölemeltem a fedelet.

Bár minden okom megvolt arra számítani, amit láttam, iszonyatom ettől sem lett kisebb. Mert a csontok amióta utoljára láttam őket, rettentően megváltoztak. Ami csont, szilánk, rongy és por volt, hajmeresztő átalakulásnak indult. Hús kezdett nőni újra Ashap Peabody dédapám maradványain, hús, részben a gonoszságból származó, mely új életre támasztotta, amikor ostobán megfordítottam csontjait, részben attól a másik dologtól a koporsóban, abból a ráncosra aszott, szegény gyermekből, aki, bár még tíz napja se tűnt el George Taylor házából, máris pergamenszerűre szikkadt - mintha lecsapolták volna -, és részben mumifikálódott!

Az iszonytól zsibbadtan menekültem a kriptából de csak azért, hogy megrakjam a máglyát, amelyet meg kellett raknom. Lázas sietséggel dolgoztam, nehogy meglepjenek munka közben, bár tudtam, hogy az emberek évtizedek óta messzire elkerülik a Peabody-házat. Majd mikor ez megtörtént, egyedül vonszoltam ki fáradságosan a máglyára Asaph Peabody koporsóját ördögi tartalmával, mint ahogy évtizedekkel ezelőtt Asaph tette ugyanezt Jedediah koporsójával! Ott álltam mellette, amíg a tűz el nem emésztette a koporsót és ami benne volt, úgyhogy csak én hallottam a fejhangú dühös vijjogást, amely úgy csapott fel a lángokból, mint egy sikoly kísértete.

Egész éjszaka izzott a máglya parazsa. Láttam a ház ablakából.

És odabent láttam még valami mást is.

Egy fekete macskát, amely odajött lakosztályom ajtajához, és gúnyosan vigyorgott rám.

Akkor eszembe jutott az út a mocsáron át, a sáros lábnyomok, a sár a cipőmön. Eszembe jutott:a karcolás a csuklómon és a Fekete Könyv, amelyet aláírtam. Mint ahogy Asaph Peabody is aláírta. Az árnyékban lappangó macska felé fordultam és halkan szólítottam: -

Balor!

Bejött, és leült az ajtó előtt.

Kivettem asztalom fiókjából a revolveremet, és egyenesen belelőttem a macskába.

Az csak nézett. A bajsza se rezzent.

Balor. A kisördögök egyike.

Hát ez volt a Peabodyk öröksége. A ház, a telek, a erdők - ezek csak felületes anyagi megnyilvánulása a dimenzión kívüli szögeknek a rejtett szobában, a mocsári ösvénynek a boszorkányszombatra, az aláírásoknak a Fekete Könyvben...

És ha meghaltam, és ha engem is eltemetnek a többiekhez, engem vajon ki fog megfordítani?

A sátáni kacaj

"Lám, az emberek nem hisznek a

misztikumokban. Vesztükre."

/Abdul Alhazred/

1996. 06. 05.

- A pasas pszichopata, egyértelmű! Szeintem ô az, aki megölte Sanderst.

- Pszichopata, pszichopata! Hiába minden feltételezés, bizonyíték nél-kül nem fog menni! - adta válaszul, kezembe nyomott egy diktafont, és a vallatószobához tessékelt. Annak üvegén át láttam a gyanúsítottat, de ô engem nem. Ez mindaddig megnyugvást keltett bennem, míg be nem nyitottam.

A férfi középtermetű, kezei, mint a dögkeselyű karma, tekintete, akár egy farkasé. Jól tudta, hogy félek tôle, s ez önbizalommal töltötte el. Még jobban szemügyre vettem: régimódi öltözködése csuklyában és köpenyben nyilvánult meg. Orra kifejezetten hosszú volt, hangja kehes. Haját nem láthattam, mert a csuklyája elfedte. Beléptem a félhomályba burkolózott szobába, magam alá húztam az irodámból áthozott széket. Az asztalon lévô lámpát az öregre irányítottam. Pupillája összeszűkült és hunyorogva rám pillantott. Ronda sárga fogait beborította a szoba félhomálya. Elôvettem farzsebembôl egy doboz cigarettát, leültem és rágyújtottam.

- Látom a félelmet az arcán, biztos úr, ez sokat elárul magáról -

mondta az öreg, vészjós vigyorral kísérve minden szavát.

- Igen?! - kérdeztem, s elindítottam a diktafont.

- A félelmet nem lehet színészkedéssel leplezni, tudom, hogy fél és ez az, amely minket táplál.

- Minket?! Tán' valami szekta tagja ön? - intéztem felé kérdésemet.

- Ha-ha-ha! A kíváncsiság felemészti önt, rendôr úr. Ez az, mely Sanders urat már felemésztette.

Az öreg hangvétele nagyon nyomasztó volt, ott belül éreztem, hogy ezzel a paranormális célozgatásaival valamit közölni akar velem.

- Miket beszél? - céloztam újabb kérdésemmel az öregurat.

- Igen, jól hallotta. Sanders úr is kíváncsi volt, ezért fizetnie kellett... az életével!

- Tehát bevallja, hogy ön ölte meg? - kérdeztem elhamarkodottan, majd beleszívtam cigarettámba.

- Ön legalább olyan kíváncsi most, mint egy Beavatott - válaszolta kehes hangján, majd hosszúkás, göcsörtös ujjait végighúzta a faasztalon. Né-

hány pillanatig tétovázni látszottam, majd egy utolsót szívtam cigarettám-ból, és elnyomtam egy üveg hamutálban.

- Mi volt az ön foglalkozása? - próbáltam köntörfalazni, holott már tájékoztattak róla, hogy az öreg egy ismeretlen sátánista szekta tagja volt.

- Jómagam szerzetes voltam, egész életemet önmegtartóztatásban töltöt tem - válaszolta.

- Mit tud maga arról a könyvrôl, melyet az áldozatnál találtak?

- Csak annyit, amennyit maga.

- Ne szórakozzon velem, jóember! Tudom, hogy az egyházukból való a könyv! - förmedtem rá elborult aggyal.

Az öregnek szeme sem rebbent, és idegesítô kijelentésével még jobban bosszantott: - A világ keletkezése feltételezésekre épül, az ön által tett kijelentés is ebbe a kategóriába tartozik.

- Bosszankodva kémleltem gyanúsítottamat, nem folytattam az ordítozást.

Inkább mégegyszer rágyújtottam egy szál cigarettára, és vártam. A diktafon csak vett és vett.

- Látom, hogy hódol szenvedélyének, rendôr úr. Sanders úr is hódolt, csak ô úgy építette kártyavárát, hogy annak alapja rossz volt. Építette, építette, míg egy szép napon a vár össze nem omlott. - folytatta a célozgatást, ujjaival felettébb idegesítô módon kaparászott. Láttam, hogy reménytelen, értelmét vesztette próbálgatásom. Mégis úgy éreztem, hogy egy utolsó kérdést felteszek, mielôtt kimegyek ebbôl a szobából.

- Miért? Mi volt Sanders szenvedélye? - Idôtöltésnek tartani a mágiát - válaszolta félvállról véve a dolgot.

Most az egyszer kellemesen csalódtam, és folytattam a kérdezôsködést.

- Tehát Sanders mágiával foglalkozott, és ezért kellett meghalnia?

- Fogalmazhatnám így is - válaszolta, majd elkezdte mondandóját, mely meglepetésemre hosszabbra nyúlt, mint holmi semmitmondó válasz.

- Sanders bátor volt, egy olyan dologba kezdett bele, amelybe nem kellett volna. Ha másképp tett volna, még ma is a családjával élne. Azt gondolta, a magasba emelkedhet azzal, ha a mágiát gyakorlatban alkalmazza.

Tévedett, s ezért megfizetett. Lelke már megjárta a Tartaroszt, és Dante poklában ítéltetett örök szenvedésre. Látom! Próbál menekülni, de lelkét kínok gyötrik, kígyók emésztik mindaddig, amíg ki nem taszíttatik a reinkarnációból. De ez csak az emberiségnek kedvez, aki nem bír a mágia hatalmával, az csak ilyen sorsra jut, és ezzel is elôsegíti az Apokalipszis eljövetelét. Ödusszeusz bölcs volt, mert nem engedett utat a mágiának, miután egyszer alkalmazta azt. Lám Abdul Alhazred király volt, ô tudta uralni félelmét. Mert a félelem az, mely erôsíti a szellemeket, a beteljesülendô sorsot. Ön fél tôlem, és engem ez erôsít. Látom a fonalát, mely egyre vékonyabbá válik, és eljön az ideje annak, hogy végül elszakad.

- Mit ért fonál szón? Mit akar ezzel jelképezni? - kérdeztem izga-tottan.

- A fonala már vékonyodik, és minél kíváncsibb lesz, annál inkább nô az esélye annak, hogy elszakad. A külsô erôk formálják a fonalát, és Önön múlik, rendôr úr, hogy ezek az erôk hogyan döntenek.

Nem hittem a vén sátánistának, tovább kérdezôsködtem. Az öreg minden kérdésemre csak nevetéssel válaszolt. Lejárt a műszakom, váltás követke-

zett. Hazamentem aludni. Ugyan fáradt voltam, lefekvés elôtt mégis elszívtam egy cigarettát, nézegettem a parazsát mindaddig, míg el nem nyomott az álom...

1996. 06. 06. hajnali egy óra. Hűvös nyári este szele telíti meg a levegôt. Két göcsörtös, dögkeselyű karom markolja egy cella ablakának a rácsait. Az illetô arcát beárnyékolja a csuklyájáról vetett árnyék. A két farkasszempár a várost kémleli, miközben a távolban szirénák égtelenkedô hangja zengi be a várost. Tűzoltó autók jelennek meg az utakon, és sietve száguldanak egy távoli, égô házhoz. A két göcsörtös, dögkeselyű

karom már nem markolja a cella ablakának rácsait, a két farkasszempár sem kémleli a várost többé. A fonál elszakadt, s a cella csendjét sátáni kacaj zengi be. Az Antikrisztus kacaja...

A templom

(A Yucatan partján talált kézirat)

1917 augusztus 20-án én, Karl Heinrich von Altberg-Ehrenstein gróf, a Német Birodalmi Haditengerészet fohadnagya, az U-29 tengeralattjáró parancsnoka, az Atlanti-óceán közelebbrol meghatározatlan pontján, valahol az északi szélesség 20, és a nyugati hosszúság 35. foka körül, azon a helyen, ahol a tengeralattjáróm magatehetetlenül fekszik a mederben, útjára bocsátom ezt a palackpostát. Teszem ezt azért, mert nyilvánosságra kívánok hozni néhány szokatlan tényt; egy olyan eseményt, amit minden valószínuség szerint nem fogok túlélni, mivel a körülmények legalább annyira életveszélyesek, mint amennyire szokatlanok, és nem csupán arról van szó, hogy az U-29 reménytelen helyzetbe került, de a népemre oly jellemzo vasakaratom is szánalmasan meggyöngült.

Június 18-ának délutánján, ahogy rádión jelentettem az U-61-nek, Kiel felé vezeto utunk során, az északi szélesség 45 fok 16 percénél, a nyugati hosszúság 28 fok 34 percénél megtorpedóztuk a Victory nevu, New Yorkból Liverpoolba igyekvo teherhajót. Hagytuk, hogy a legénység beszálljon a mentocsónakokba, mert szerettük volna elérni, hogy az akcióról az admiralitás számára készített filmfelvétel alapján minél kedvezobb kép alakuljon ki rólunk.

A hajó látványosan süllyedt el, eloször az orra merült víz alá, a far magasan kiemelkedett, a hajótest fokozatosan ereszkedett a hullámok alá. A kameránk minden részletet rögzített, és oszintén sajnálom, hogy a filmtekercs már sohasem fog eljutni Berlinbe. Miután a hajó eltunt, géppuskáinkkal szétlottük a mentocsónakokat, majd lemerültünk.

Amikor napnyugta táján újra felszínre bukkantunk, a fedélzeten megtaláltuk az egyik tengerész holttestét. A keze különös módon markolta az egyik korlátot. A szerencsétlen fickó fiatal volt, a bore meglehetosen sötét, olasz vagy görög lehetett, és kétségtelenül a Victory legénységéhez tartozott. Azon a hajón próbált menedéket találni, amely elsüllyesztette az övét, de o is áldozata lett annak az agresszív háborúnak, amibe az angol kutyák, azok a disznók, kényszerítették bele a Vaterlandot. Az embereink átkutatták a holttestet, valami emléktárgyat kerestek nála. A kabátzsebében megtaláltak egy apró elefántcsontszobrot, amely egy fiatal férfi babérkoszorúval koronázott fejét ábrázolta. Tiszttársam, Krenzle hadnagy szerint a tárgy nagyon régi, és óriási muvészi értéket képvisel, ezért elvette a matrózoktól, és megtartotta magának. Arra, hogy egy afféle szobor hogyan kerülhetett egy közönséges matróz tulajdonába, nem találtunk magyarázatot.

Amikor a halott férfit lehajítottuk a fedélzetrol, két olyan dolog történt, ami meglehetosen felizgatta legénységünk tagjait. A fickó szeme csukva volt, de amikor átlökték hulláját a korlát fölött, hirtelen kinyílt. Többen úgy látták, mintha mereven és gúnyosan nézne Schmidtre és Zimmerre, a holttestet tartó két matrózunkra. Müller fedélzetmester - idosebb férfi, babonás elzászi disznó - ettol borzasztóan ideges lett, és még akkor is képtelen volt levenni szemét a hulláról, amikor az már belecsobbant a vízbe. Müller megesküdött, hogy a test, mielott elsüllyedt volna, úszó pozícióba lendítette végtagjait, és a hullámok alatt gyorsan elindult dél felé. Klenzével ki nem állhatjuk az ilyen parasztokra jellemzo ostobaságot, ezért szigorú dorgálásban részesítettük a matrózokat, és foként Müllert.

Másnap kisebb zavarunk támadt, mert a legénység néhány tagja gyengélkedett. Minden bizonnyal a hosszú utazás gyengítette meg az idegeiket. Közülük többen rosszul aludtak, rémálmoktól szenvedtek. Néhányuk zavarozottnak, bárgyúnak tunt. Miután meggyozodtem arról, hogy nem szimulálnak, ideiglenesen felmentettem oket a szolgálat alól. A tenger

meglehetosen viharos volt, ezért lemerültünk abba a mélységbe, ahol a hullámok már nem jelenthetnek gondot a számunkra. Itt viszonylagos nyugalomban haladtunk, bál belekerültünk egy olyan, déli irányba tartó áramlatba, amelyet oceanografikus térképeink alapján nem tudtunk beazonosítani. A gyengélkedok nyöszörgése egy ido után határozottan bosszantóvá vált, de mivel a legénység többi tagjára nem gyakorolt demoralizáló hatást, nem, kellett különösebb intézkedéseket foganatosítanunk. Azt terveztük, hogy helyben maradunk, és elfogjuk a Dacia nevezetu óceánjárót, amelyet New York-i ügynökünk említett jelentésében.

Kora este felmerültünk a felszínre. A tenger már nem volt olyan viharos, mint korábban. Az északi horizonton füstöt láttunk, minden bizonnyal egy csatahajó járt arra. Nem kellett tartanunk tole, elég távol voltunk, és szükség esetén lemerülhettünk. A csatahajónál sokkalta több aggodalmat okozott Müller fedélzetmester, aki az éjszaka közeledtével egyre eszelosebben beszélt. Úgy viselkedett, akár egy gyermek, halott testekrol fecsegett, amelyek mereven bámulják ot, amelyek a tengeralattjárónk ablakai elott sodródnak; testekrol, amelyek mereven ot bámulják, amelyeket o (annak ellenére, hogy a tetemek felpuffadtak és bomlásnak indultak) felismerni vélt: állítólag azoknak a hulláját látta, akik a hazánkért végrehajtott, gyozedelmes akcióink során haltak meg. Müller fedélzetmester határozottan állította, hogy a hullatömeget az a fiatal fickó vezette, majd megtaláltunk a fedélzeten, akit behajítottunk az óceánba. Szokatlan és visszataszító volt a dolog, ezért úgy döntöttünk, vasra verjük Müllert, és hogy észhez térjen, rámérünk néhány korbácsütést. A legénység tagjainak nem igazán tetszett, hogy megbüntetjük a fedélzetmestert, de mindenképpen fenn kellett tartanunk a fegyelmet. Nem teljesítettünk a legénység tagjaiból verbuválódott, Zimmer matróz által vezetett küldöttségnek azt a kérését sem, hogy a különös csontszobrocskát hajítsuk a tengerbe.

Június 20-ás Böhm és Schmidt matrózok, akik az elozo nap gyengélkedtek, váratlanul közveszélyes orültekké váltak. Sajnáltam, hogy tisztjeink között nincs orvos, mert a német élet mindig drága. A két matróz a rendet megbontva, valami iszonyatos átkot emlegetve orjöngött, ezért igazán drasztikus lépésre kellett elszánnunk magunkat. Az emberek komoran vették tudomásul a dolgot, a közhangulat leromlott, de úgy tunt, Müller okult a történtekbol.

Nem okozott több zavart, és este, miután szabadon eresztettük, rendben felvette a szolgálatot.

A következo héten, miközben a Daciát vártuk, valamennyiünkön eluralkodott az izgatottság.

A feszültséget tovább fokozta Müller és Zimmer megmagyarázhatatlan eltunése. Valószínuleg öngyilkosságot követtek el; talán éppen a félelem kergette oket a halálba, amit képtelenek voltak elfojtani magukban. Eltuntek, bár senki sem látta, hogy a vízbe vetették volna magukat.

Az igazat megvallva örültem, hogy megszabadultam Müllertol, mert még némán is rossz hatást gyakorolt a legénységre. Egyébként ekkor már majdnem valamennyi ember hallgatásba burkolózott, mintha mindannyiuknak valami titkos félelem rágta volna a lelkét. Többen megbetegedtek, de szerencsére senki sem okozott zavart. Az állandósuló feszültség Klenze hadnagyra is komoly hatást gyakorolt, már a legapróbb kellemetlenségeken, a legnevetségesebb dolgokon is bosszankodni kezdett. Példának okáért meghökkento haragra gerjedt, amikor az U-29 körül növekvo számban delfinek kezdtek gyülekezni, és az is dühítette, hogy fokozódott annak a rejtélyes, déli irányú áramlásnak az ereje, amely a térképeink szerint nem is létezett.

Végül bizonyossá vált, hogy elszalasztottuk a Daciát. Az ehhez hasonló kudarcok nem voltak ismeretlenek elottünk, és az igazat megvallva inkább örömet éreztünk, mint csalódottságot, mert végre visszafordulhattunk, hogy hazatérjünk Wilhelmshavenbe. Június 28-án, délben északkeleti irányba fordultunk, és elindultunk hazafelé, bár a szokatlanul nagy számú delfinsereg komikus módon ezt megpróbálta megakadályozni.

A gépteremben délután kettokor, váratlanul következett be a robbanás. Korábban senkinek sem tunt fel a gépek meghibásodása, és az emberek is eloírásszeruen végezték a munkájukat.

Az esemény pillanatában iszonyatos ero rázta meg a hajót. Klenze hadnagy hátrasietett a gépterembe, és felmérte a károkat. Az üzemanyag-tartály és a hajtómu legnagyobb része megsemmisült, Raabe és Schneider gépészek szörnyethaltak. A helyzetünk hirtelen aggasztóvá változott, mert annak ellenére, hogy a vegyi levegogenerátorok érintetlenek maradtak - hogy továbbra is használhattuk a fel- és lemerüléshez szükséges berendezéseket, és amíg a surített levego és az akkumulátorok kitartottak, nyithattuk és zárhattuk a zsilipajtókat - képtelenek voltunk a haladásra, ráadásul kormányozni sem tudtuk a tengeralattjárót. Tudtuk, ha mentocsónakon próbálnánk elmenekülni, akkor hamarosan az ellenség, a nagy és dicso német nép ellen acsarkodók kezére kerülnénk. A rádiónk tönkrement, legalábbis a Victory megtámadása után képtelenek voltunk kapcsolatba lépni a Birodalmi Haditengerészet többi tengeralattjárójával.

A baleset után július 2-ig folyamatosan déli irányba sodródtunk. Egyetlen hajóval sem találkoztunk. A delfinek ismét összegyultek az U-29 körül, és nem tágítottak mellolünk. Ez már önmagában is különös volt, ha figyelembe vesszük a nagy távolságot, amit ezen ido alatt megtettünk. Július 2-án reggel megláttunk egy amerikai zászló alatt hajózó naszádot. Az emberek izgatottá váltak, arról beszéltek, meg kellene adnunk magunkat. A dolog odáig fajult, hogy Krenzle hadnagy kénytelen volt leloni az egyik matrózt, Traube-t, aki a többieknél is nagyobb szenvedéllyel sürgette ennek a németekhez nem illo tettnek a végrehajtását. A legénység ezt követoen lecsillapodott. Lemerültünk, a hullámok alatt kerestünk menedéket.

Másnap délután déli irányból hatalmas madárcsapat közeledett felénk. Az óceán hullámai fenyegetové változtak. Lezártuk a zsilipajtókat és vártunk. Nem sokkal késobb rájöttünk, hogy muszáj lesz lemerülnünk, ha nem akarunk a hullámok játékszereként hánykolódni. A berendezésekben csökkent a légnyomást, az akkumulátoraink gyengültek, és lehetoség szerint szerettük volna elkerülni tartalékaink felélését, de az adott helyzetben nem maradt más választásunk. Lemerültünk, de nem túl mélyre. Néhány órával késobb, amikor az óceán csillapodott, elhatároztuk, hogy visszatérünk a felszínre. Ekkor újabb problémával találtuk szembe magunkat. A gépészek erofeszítései ellenére nem sikerült felmerülnünk, a berendezések egyszeruen nem teljesítették parancsainkat. Az emberek egyre idegesebbek lettek, eluralkodott rajtuk a félelem. Szabadulni akartak a "vízalatti" börtönbol, és újra arról a bizonyos elefántcsont szobrocskáról kezdtek beszélni, amit Krenzle hadnagy még mindig magánál tartott. Szerencsére a hadnagy automata pisztolyának látványa elég volt hozzá, hogy lehiggadjanak. Annyi munkát adtunk a szerencsétlen flótásoknak, hogy ne legyen idejük ostobaságokkal foglalkozni; a gépek mellé rendeltük oket, bár sejtettük, teljesen hiábavaló abban reménykedni, hogy megtalálják a hibát.

Krenzlével felváltva aludtunk. Az általános lázadás az én pihenoidom alatt, július 4-én, körülbelül hajnali ötkor tört ki. A hat megmaradt, matróznak álcázott disznó reménytelennek ítélte a helyzetet, és váratlan dühkitörést produkálva nekiestek a hadnagynak, amiért két nappal korábban nem engedte meg, hogy megadják magukat a jenki naszádnak. Teljes önkívületben átkozódtak és romboltak. Állatként üvöltöttek, és válogatás nélkül összetörték a bútorokat, a berendezéseket; ostobaságokat ordítottak az elefántcsont szobrocskáról meg a sötét boru fiatal tengerészrol, aki oket bámulta, miközben elúszott. Klenze hadnagy mintha megbénult volna, képtelen volt a cselekvésre - úgy viselkedett, mint valami puhány, noies Rajna-vidéki paraszt. Mind a hat matrózt lelotte. Elkerülhetetlen volt. Ezt követoen megvizsgáltam, hogy mindegyikük meghalt-e.

A kettos zsilipajtón keresztül eresztettük ki az óceánba a testeket. Egyedül maradtunk az U-29-ben. Klenze idegesnek tunt, és keményen ivott. Elhatároztuk, amíg lehet, életben maradunk. Az élelmiszerkészletünk óriási volt, és a palackokban elég sok oxigénünk maradt -

a tomboló disznók, az eszement matrózok ezekben szerencsére nem tettek kárt. Az iránytuink, a mélységméronk és a többi muszerünk tönkrement, így helyzetünk megállapításakor kizárólag találgatásokra, személyes megfigyeléseinkre, a hajónaplóra, valószínusítheto sodródásunkra, valamint arra hagyatkozhattunk, amit a tengeralattjáró tornyának megfigyeloablakán keresztül láttunk. Szerencsére az akkumulátoraink még mindig nem merültek le, így muködtethettük a belso világítást, és a külso keresofényeket is. A reflektorral gyakran végigpásztáztuk a tengeralattjáró környékét, de csak delfineket láttunk, amelyek velünk párhuzamosan haladtak. Tudományos szempontból mindig is érdeklodtem a delfinek iránt, így elég sokat tudok róluk. A közönséges Delphinus delphis cetféle emlos, amely levego nélkül képtelen létezni. Két órán keresztül figyeltem egyik kíséronket; ezen ido alatt egyszer sem emelkedett a felszínre levegot venni.

Telt az ido. Úgy véltük, még mindig déli irányba sodródunk, és közben egyre mélyebbre merülünk. Megfigyeltük a faunát és a flórát, s a könyvekbol, amelyeket magammal hoztam az útra, kikerestük azokat a lényeket, amelyekkel találkoztunk. Folyamatos megfigyeléseket végeztem, Klenze hadnagy azonban másképpen reagált a helyzetre, mint én. Az o agya nem úgy muködött, mint a poroszoké; átadta magát az értelmetlen és felesleges tunodésnek és töprengésnek. Furcsa hatást gyakorolt rá az a tény, hogy egyre közelebb kerültünk a halálhoz.

Idonként azon kaptam, hogy buntudatosan imádkozik azokért a férfiakért, nokért és gyermekekért, akiket mi küldtünk le a tenger fenekére. Valószínuleg elfelejtette, hogy minden tett nemes, ha a német állam érdekeit szolgálja. Bizonyos ido után szemmel láthatóan összezavarodott, órákon keresztül dermedten bámulta az elefántcsont szobrocskát, és meseszeru történeteket mondott a tengermélyi elveszett és elfeledett dolgokról. Idonként, pszichológiai kísérletképpen, bele-beleszóltam a monológjába, kérdéseket tettem fel neki, és nagy figyelemmel végighallgattam az elsüllyedt hajókról szóló eloadását, amelyeket különbözo költeményekbol és történetekbol származó idézetekkel tarkított. Rettenetesen sajnáltam, mert nem bírom nézni, ha egy igaz német szenved, de az igazat megvallva nem örültem neki, hogy éppen az o társaságában kell meghalnom. Engem büszkeséggel tölt el a tudat: a Vaterland megorzi emlékemet, és a fiaimat úgy fogják nevelni, hogy éppen olyan férfiak legyenek, mint én voltam.

Augusztus 9-én megvizsgáltuk az óceán fenekét, végigvilágítottunk rajta reflektorunkkal. A meder sík volt, a legnagyobb részét tengeri növények borították; rengeteg kagylót és puhatestut láttunk. Néhol nyálkás, meghökkento alakú, parazitakagylókkal benott testeket fedeztünk fel a növények szárai között. Klenze véleménye szerint ezek osrégi, elsüllyedt hajók roncsai voltak. Asz egyik objektum izgalomba hozta a hadnagyot. Az óceán medrébol elotüremkedo tárgy a tövénél nagyjából két láb vastag lehetett, lapos oldalai és sima felso felületei tompaszöget bezárva csatlakoztak egymáshoz. Én kijelentettem, hogy ez nem lehet más, csak egy szikladarab felso része, Klenze azonban azt mondta, úgy látja, mintha valamilyen jelek lennének rajta. Kis ido múlva a hadnagy reszketni kezdett, és úgy fordult el az ablaktól, mintha félne valamitol. Megkérdeztem tole, mi baja van, de nem tudott magyarázattal szolgálni; azt mondta, valószínuleg a sötétség, az óceán méretei, a világtól való elszakítottság, a tengermély misztikuma fejtette ki a hatását. Az elméje kifáradt, de én olyan maradtam, amilyennek egy németnek lennie kell, és felfedeztem két dolgot. Eloször: az U-29

kitunoen bírta a mélytengeri nyomást; másodszor: a delfinek még mindig körülöttünk voltak, még ebbe a mélységbe is követtek minket, ahol a legtöbb természettudós szerint már nem létezhetnek felsobbrendu életformák. Ekkor már biztosra vettem, hogy korábban rosszul

becsültem meg mélységünket, de ennek ellenére elég mélyen voltunk ahhoz, hogy mindkét jelenség figyelemreméltó legyen. A sebességünk (korábban a mellettünk elhaladó élolények mozgásához képest, késobb pedig az óceánmederhez viszonyítva próbáltam meghatározni) egyenletes maradt.

Augusztus 12-én, délután negyed négykor szerencsétlen Krenzle teljesen elvesztette az eszét.

A toronyban volt, a reflektort kezelte, de egyszer csak berontott a könyvtárkabinba, ahol olvasgatással töltöttem az idot. Az arca azonnal elárulta, hogy milyen elmeállapotban van.

Most leírom, amit mondott. Az általa hangsúlyosan kiejtett szavakat aláhúzással jelölöm.

"O hív! O hív! Hallom a hangját! Mennünk kell!" Beszéd közben elvette az asztalról az elefántcsont szobrocskát, zsebre vágta, és megmarkolta a karomat, hogy magával húzzon a fedélzetre. Azonnal megértettem, hogy a zsilipajtó nyitására készül, és arra, hogy magával vonszoljon az óceánba. Egyszerre erot vett rajta a gyilkolási és az öngyilkos vágy. Váratlanul ért a dolog. Ahogy megpróbáltam ellenállni és lecsillapítani, egyre vadabb lett. "Gyere már", mondta. "Nem várok tovább. Jobb megbánni a bunt, és bocsánatot nyerni, mint makacskodni és elkárhozni!" Ezután más csillapító taktikához folyamodtam. Közöltem vele, hogy orült, szánalmas eszement. Nem értem el a kívánt hatást. Klenze hadnagy ordítozni kezdett. "Ha orült vagyok, akkor ez kegy! Lehet, hogy az istenek megvetik azt, aki józan bír maradni mígnem bekövetkezik a rettenetes vég! Gyere, és légy orült... addig tedd, amíg o megbocsátón hív!

Ez a kitörés enyhített az agyában felgyülemlett nyomáson, mert amikor befejezte a mondatot, sokkal szelídebb lett. Kérlelni kezdett, ha már nem tartok vele, akkor legalább hagyjam, hogy o elmehessen. Tudtam, mit kell tennem. Klenze német volt, de csak Rajna-vidéki, ráadásul közember, most pedig potenciális orült. Ha teljesítem öngyilkos kérését, könnyedén megszabadulok attól, akit társnak nem lehet tekinteni, ugyanakkor veszélyforrásnak kellett tartani. Megkértem, mielott elmegy, adja át nekem az elefántcsont szobrocskát, de olyan gúnyos röhögéssel válaszolt, hogy nem ismételtem meg a kívánságomat. Ezután megkérdeztem tole, szeretne-e valamit hátrahagyni, esetleg egy hajfürtöt, amit hazaviszek magammal Németországba, és eljuttatok a családjához - feltéve, ha megmentenek. Erre a kérdésre megint csak nevetéssel felelt. Ezt követoen felkapaszkodott a létrán, én pedig a nyitószerkezethez léptem, és megtettem a szükséges intézkedéseket ahhoz, hogy kijuttassam a halálba. Amikor biztosra vettem, hogy már nem tartózkodik a tengeralattjáróban, gyorsan bekapcsoltam a reflektort, hogy még egyszer, utoljára ránézzek. Meg akartam gyozodni arról, hogy a víznyomás valóban összeroppantja-e a testét (elméletileg ennek kellett történnie), vagy esetleg o is ép marad, mint azoka különös delfinek. Sajnos hiába világítottam körbe, nem sikerült megtalálnom a hadnagyot, mert a delfinek úgy összetömörültek a torony körül, hogy mindent eltakartak a szemem elol.

Azon az estén sajnálattal töltött el a gondolat, hogy nem vettem ki a szobrocskát Krenzle zsebébol. Visszagondolva rá megállapítottam, hogy tetszett. Bár alapjában véve nem rajongok a muvészetekért, nem tudtam elfelejteni azt a fiatal, levélkoszorúval koronázott, gyönyöru fejet. Azt is sajnáltam, hogy nincs senki, akivel elbeszélgethetnék. Klenze természetesen nem volt méltó szellemi társam, de egy buta ember társasága is jobb a semminél. Azon az éjszakán nem aludtam túl jól. Azon töprengtem, vajon mikor ér véget az életem. Nagyon kis esélyem volt arra, hogy megmentsenek.

Másnap felkapaszkodtam a toronyba, és végrehajtottam a szokásossá vált reflektoron körülkémlelést. Északi irányban a látvány nagyjából olyan volt, mint az elozo négy nap során,

amióta megpillantottuk az óceán mederét. Az U-29 sebessége érezhetoen csökkent. Ahogy dél felé fordítottam a reflektor fénysugarát, észrevettem, hogy a meder nem sokkal elottem lejtossé válik. A lejto bizonyos pontjain meghökkentoen szabályos kotömbök álltak, olyan elrendezésben, mintha szándékosan helyezték volna oket oda. A tengeralattjáró eddig a meder fölött, a mélységet tartva sodródott elore, a lejto elején az orra természetesen nem fordult azonnal lefelé. Ahhoz, hogy lássam, mi van alattam, lejjebb kellett fordítanom a reflektort. A mozdulatot túlságosan hirtelen hajtottam végre - a reflektorból kicsúszott a tápkábel.

Beletellett néhány percbe, mire elvégeztem a javítást, de végül sikerült megvilágítanom az alattam elterülo völgyet.

Általában minden érzelem távol áll tolem, de bevallom, abban a pillanatban, amikor az elektromos fényben megpillantottam, mi van alattam, szinte alig kaptam levegot a döbbenettol. Poroszország legjobb Kulturjában tanultam, így nem volt magától értetodo, hogy az ámulat ennyire eluralkodik rajtam, hiszen a geológiával vagy a történelemmel foglalkozók már régóta ténynek tekintik, hogy az óceáni és a kontinentális területek idonként helyet cserélnek egymással - bizonyos földdarabok lesüllyednek, mások felemelkednek. Abban a völgyben ennek bizonyítékát fedeztem fel: romos épületeket láttam, amelyeket valamilyen bámulatos, de meghatározhatatlan építészeti stílust követve hoztak létre. Az építmények némelyike egészen jó állapotban volt. A legtöbbet márványból építhették, a falak fehéren csillámlottak a reflektor fénykévéjében.

A keskeny, tengermélyi völgyben egy hatalmas város állt, a meredek lejtokön több izolált templomot és kúriát fedeztem fel. A tetok beszakadtak, az oszlopok összeroppantak, de ami ép maradt, abból valami olyan hallatlanul osi pompa sugárzott, amit semmi sem képes elpusztítani.

Amikor megláttam Atlantiszt, amit korábban pusztán mítosznak tartottam, eros vágyat éreztem arra, hogy felderítsem. A völgy mélyén valamikor folyó hömpölygött - ahogy jobban szemügyre vettem a romokat, felfedeztem a ko- és márványhidak maradványait, a rakodópartokat, az egykor gyönyöru, növényekkel beültetett teraszokat. Annyira fellelkesültem a látványtól, hogy majdnem eluralkodott rajtam az eszelosség, az a nevetséges szentimentalizmus, ami miatt Klenzét megvetettem. Izgalmamban szinte nem is vettem észre, hogy a déli áramlat lassan megszunik, és az U-29 lassan, ahogy a leszálló repülogép a kifutópályára, leereszkedik az elsüllyedt városra. Azt is csak késobb fogtam fel, hogy a különös delfinfalka eltunt a tengeralattjáróm mellol.

Körülbelül két órával késobb a tengeralattjáró már a völgy sziklás falának közelében lévo, kikövezett téren hasalt. A hajó egyik oldalából pompás kilátás nyílt a lejton álló épületekre és a hajdani folyó partjára. A másik oldalon, meghökkento közelségben, egy tökéletes állapotban maradt, hatalmas, díszes homlokzatú, a sziklafalból kivájt épület magaslott. Valószínuleg templom volt. Képtelen vagyok megfelelo szavakat találni ennek a titáni építménynek a leírására. A homlokzata (iszonyatosan magas!) mögött valószínuleg csarnokok helyezkednek el - a széles, egymástól távol lévo ablakok legalábbis erre engednek következtetni. A közepén hatalmas ajtó tátong, amelyhez lenyugözo lépcsosoron lehetett feljutni. Az ajtót aprólékosan kidolgozott dombormuvek veszik körbe. Az oszlopokat és a frízeket szintén döbbenetesen szép faragványok és vésetek díszítik. A dombormuveken valószínuleg idealizált jeleneteket, a furcsa szertartási eszközöket hordozó, valami sugárzó istent imádó papok és papnok felvonulását örökítették meg. A muvek kidolgozottsága tökéletes, szellemisége hellenikus, de mégis teljesen egyéni, a stílus véleményem szerint olyan, mintha nem az antik görög muvészet közvetlen, hanem legtávolabbi ose lenne. Abban is biztos vagyok, hogy ezt a

gigantikus építményt még Földünk szuzi leánykorában faragták ki a hegyoldal sziklájából. A völgyoldal szerves részét képezi; elképzelni sem tudom, a belso csarnokokat és termeket hogyan, milyen eszközzel vésték ki a kemény kobol. Talán valami már létezo barlangot vagy barlangrendszert alakítottak át? Sem az ido, sem az óceán vize nem tett kárt ebben a káprázatos templomban - mert ahhoz semmi kétség sem férhet, hogy templom volt -, amely most, évezredekkel elkészülte után zavartalanul, békében áll az óceán mélyének néma sötétjében.

Nem tudom, hány órát töltöttem el az elsüllyedt város épületeinek, szobrainak, hídjainak, és a kolosszális, gyönyöru és misztikus templomnak a szemlélésével. Azzal tisztában voltam, hogy a halál egészen közel került hozzám, de a kíváncsiságom egy idore még ezt is elfeledtette velem. Látványra szomjazva forgattam új és újabb pozícióba a reflektort. A fénysugár lehetové tette a számomra, hogy sok részletet megvizsgáljak, de a sziklatemplom sötéten tátogó szájra emlékezteto kapuján nem tudtam belesni. Egy ido múltán kikapcsoltam a reflektort - takarékoskodnom kellett az energiával. A fénysugár már ekkor jóval gyengébb volt, mint a sodródás hetei alatt bármikor.

A sötétség mintha felszította volna bennem a vágyat, hogy megismerjem a vízmélyi titkokat.

Eloször nekem, egy németnek kell végigmennem azokon az eonok óta elfeledett utcákon!

Elovettem és megvizsgáltam az egyik mélytengeri búváröltözéket, rászereltem egy hordozható fényszórót és egy levegogenerátort. Tudtam, a kettos zsilipkaput egyedül nem lesz könnyu kinyitni, de bíztam benne, hogy sikerül legyoznöm az akadályokat, és a szó legszorosabb értelmében, személyesen végigsétálhatok a halott városon.

Augusztus 16-án sikerült kijutnom az U-29-bol. Óvatosan elindultam a romok között. Az iszappal belepett utcákon az osi folyó irányába tartottam. Egyetlen csontvázat vagy emberi maradványt sem találtam, viszont óriási archeológiai jelentoségu szobrok és érmék tömkelegére bukkantam. Ezekrol a tárgyakról most nem tudok írni - legyen elég annyi, hogy bámulattal és áhítattal töltött el minden, amit az a kultúra állított elo, amely már akkor létezett, amikor Európában barlanglakó osemberek vadásztak, amikor még senki sem figyelte, a Nílus hogyan ömlik bele a tengerbe. A rejtélyekre azoknak kell fényt deríteniük, , akik ennek az írásnak az alapján (ha egyáltalán megtalálják valaha) elindulnak, hogy megkeressék a várost. Amikor az akkumulátoraim kezdtek kimerülni, visszatértem a tengeralattjáróhoz.

Úgy döntöttem, a sziklatemplomot másnap fogom megvizsgálni.

Tizenhetedikén még erosebben vágytam rá, hogy felkutassam a sziklatemplom titkait, de óriási csalódásban volt részem. Kiderült, hogy amikor azok a disznók júliusban fellázadtak, megsemmisítették azokat az anyagokat, amelyek a hordozható reflektor feltöltéséhez szükségesek. Határtalan düh uralkodott el rajtam, de német vagyok, így nem veszítettem el a fejem, és nem vágtam neki a sötét templomnak, amelynek kapuja mögött talán borzalmas tengeri szörnyek élnek; amelynek esetleg olyan bonyolult, labirintusszeru a folyosórendszere, hogy sosem kerülnék ki belole. Csak annyit tehettem, hogy felkapcsoltam a tengeralattjáró reflektorát, és ebben a fénykévében felmentem a templom lépcsoin, hogy megvizsgáljam az ajtó körüli dombormuveket. A fénysugár felülrol világított le az ajtóra, és bekúszott a sötétbe.

Belestem; abban reménykedtem, hogy meglátok valami érdekeset, de csalódnom kellett.

Miután egy bottal óvatosan megböködtem a padlót, beléptem, de csak néhány méternyire merészkedtem be. Életemben eloször megéreztem a félelem ízét. Kezdtem megérteni, hogy annak a szerencsétlen Klenzének mibol táplálkoztak az érzelmei, honnan fakadtak hangulatai.

A templom szinte vonzott magához, arra csábított. lépjek beljebb, de ugyanakkor egyre

növekvo rettegéssel bámultam a mélyén uralkodó sötétségbe. Visszatértem a tengeralattjáróba, kikapcsoltam a világítást és a sötétben leültem gondolkozni.

Takarékoskodnom kellett az árammal - még nem tudhattam, mikor lesz szükség rá.

Tizennyolcadikát (szombat volt) teljes sötétségben töltöttem. Gondolatok és emlékek kínoztak, és azzal fenyegettek, hogy megroppantják német akaraterom gerincét. Klenze megorült és meghalt, mielott eljutott volna az iszonyatosan távoli múltnak ebbe a vészjósló maradványába. Megölte magát, és azt javasolta, tartsak vele. Lehetséges volna, hogy a Sors csak azért tartott vissza annak a lépésnek a megtételétol, mert valami olyasmit tartogat a számomra, ami sokkalta borzalmasabb annál, amirol ember valaha álmodott? Azt hiszem, az idegeim kezdték felmondani a szolgálatot. De szerencsére sikerült megszabadítanom magamat annak a hitvány fickónak a gondolatától.

Szombat éjjel képtelen voltam elaludni. Nem törodve a jövovel, felkapcsoltam a világítást.

Bosszantott, hogy az elektromos energia közel sem fog addig kitartani, mint a levego vagy az élelem. Újra foglalkoztatni kezdett az eutanázia gondolata; alaposan megvizsgáltam automata revolveremet. Reggeltájt valószínuleg elaludtam. A lámpákat égve hagytam. Amikor tegnap délután felébredtem, sötét volt. Az akkumulátorok mind kimerültek. Meggyújtottam néhány gyufaszálat. Bántam, hogy korábban elégettük azt a néhány gyertyát, amit magunkkal hoztunk.

Csak néhány gyufaszálat mertem elpazarolni. Miután az utolsó is ellobbant, mozdulatlanul ültem a sötétben. Ahogy a halálra gondoltam, felidéztem az eseményeket, amelyek miatt ide kerültem, és olyan következtetésre jutottam, ami egy nálamnál gyengébb idegzetu és babonásabb embert orületbe kergetne. A sziklatemplom dombormuvein az a sugárzó isten...

Az elefántcsont szobrocska is ot ábrázolta; az a szobor; amit a halott tengerésztol vettünk el, amit az a szerencsétlen Klenze visszavitt magával a tengerbe.

A véletlen egybeesés kissé összezavarta a gondolataimat, de azt nem mondhatnám, hogy megijedtem. Csak az ostoba ember hajlamos arra, hogy természetfölötti dolgokkal teremtse meg az egyes események közötti összefüggéseket. Az egybeesés valóban különös volt, de én mindig is túlságosan racionálisan gondolkoztam ahhoz, hogy egymáshoz kapcsoljam a logikusan nem összeillo részleteket, vagy hogy ok-okozati láncba állítsam azokat az eseményeket, amelyekben a Victory elsüllyesztése óta részem volt. Mivel éreztem, hogy pihenésre van szükségem, bevettem egy nyugtatót, és elaludtam. Zaklatott idegállapotom visszatükrözodött az álmaimban. Hallottam a fuldokló emberek sikolyait, láttam a holtak arcát a tengeralattjáró megfigyeloablakainak másik oldalán. És a halottak arca között ott volt az elefántcsont szobrocska modellje, egy élo, gúnyos arc is...

Gondosan kell fogalmaznom, amikor leírom, mi történt velem ma, ébredés után. Fáradt vagyok, és a sok hallucináció szükségképpen elhomályosítja, összezavarja a tényeket.

Pszichológiai szempontból érdekes az esetem, sajnálom, hogy valamelyik kompetens német intézet nem vethet alá tudományos vizsgálatoknak. Amikor kinyitottam a szememet, rögtön feltámadt bennem a vágy, hogy ismét ellátogassak a sziklatemplomhoz. A késztetés minden elmúló pillanattal egyre erosebb lett, de a dolog ellenkezojére ösztönzo félelem segítségével automatikusan elnyomtam. Aztán hirtelen, mintha nem merültek volna ki az akkumulátorok, fényt láttam. Ahogy az ablakhoz léptem, és kinéztem a sziklatemplomra, valami foszforeszkáló ragyogás jutott el hozzám a vízen keresztül. Ez ébresztette fel a kíváncsiságomat, mert tudomásom szerint egyetlen mélytengeri organizmus sem képes ilyen eros fény kibocsátására. Mielott azonban utánanézhettem volna a dolognak, újabb dolgot

érzékeltem - valami olyasmit, ami annyira irracionális volt, hogy kételkedni kezdtem érzékszerveim objektivitásában. Akusztikai élmény volt; valami ritmikus, melodikus hang, valami vad, de mégis gyönyöru dallamot hallottam, amely akadálytalanul eljutott hozzám az U-29 teljesen hangszigetelt burkán keresztül. Azzal a meggyozodéssel gyújtottam gyufát, hogy pszichológiai állapotom abnormálissá változott. Készítettem magamnak egy jókora adag szódiumbromid oldatot, ami eléggé lenyugtatta az idegeimet, és szétoszlatta a hangillúziót.

Ám a foszforeszkáló fény még ekkor is megmaradt. Komoly erofeszítésembe került, hogy legyozzem a gyermeteg késztetést, és ne menjek oda az ablakhoz, ne próbáljam megtalálni a világosság forrását. Iszonyatosan valóságosnak tunt. A fényben fokozatosan sikerült kivennem magam körül az ismeros tárgyak körvonalait, sot az üres szódiumbromidos poharat is láttam, amelybol pedig nem oriztem az agyamban vizuális emléket. Ez a jelentéktelennek tuno részlet arra ösztönzött, hogy végiggondoljam a helyzetet. Átmentem a kabin túlsó végébe, és megérintettem a poharat. Valóban azon a helyen volt. Ekkor felfogtam, hogy a fény valóságos, vagy egy olyan eroteljes, részletes hallucináció része, amelyet képtelen lennék szétoszlatni. Így felhagytam a további ellenállással, felkapaszkodtam a toronyba, hogy kimenjek, és kiderítsem, honnan ered a világosság. Még az is eszembe jutott, hogy valahogyan rám bukkant egy másik tengeralattjáró, amely most kimenthet.

Ezen írás olvasója akkor cselekszik helyesen, ha a következokben leírtakat nem objektív igazságként fogadja el. Ezek az események bekövetkezésükkel megszegték a természet törvényeit, egy túlterhelt elme kreálmányai. Amikor feljutottam a toronyba, a vízben közel sem volt olyan világos, mint vártam. Egyetlen, foszforeszkáló fény kibocsátására képes állatot vagy növényt sem láttam a közelben, a lejton elhelyezkedo városra suru sötétség borult. Amit megpillantottam, az nem volt sem látványos, sem groteszk, vagy rémiszto, mégis megfosztott a saját józan elmémbe vetett bizalmamtól. A tengermélyi sziklatemplom ablakai és ajtaja mögül remego fény áramlott elo, mintha odabent meggyújtottak volna valami óriási oltártüzet.

A késobbi események kaotikusak. Ahogy tétován elindultam a megvilágított ajtó, ablakok irányába, olyan különleges és megdöbbento látomásaim támadtak, amelyeket még most sem tudok valóságként értékelni. Azt képzeltem, hogy alakokat látok a templomban; álló és mozgó formákat. Újra hallani véltem azt a dallamot, amit ébredésem után már észleltem. Gondolatok és érzések kavarogtak a fejemben, valamennyi a halott fiatalember és a csontszobor körül örvénylett; az isten körül, akinek vonásait az elottem magasló sziklatemplom frízein és oszlopain is felfedeztem. Szerencsétlen Klenzére gondoltam, és eltunodtem, vajon hol lehet a teste, hol lehet az a szobrocska, amit vissza akart vinni a tengerbe. Klenze figyelmeztetett, de én nem adtam a szavára, hiszen csak egy puhány Rajna-vidéki volt, aki összeroppant, megorült az események súlya alatt. Egy porosz könnyedén elviseli az ilyen terheket.

Hogy mi következett ezután? Egyszeru. A vágy, hogy belépjek a templomba, úgy felfokozódott bennem, olyan erossé vált, hogy képtelen voltam leküzdeni. Már nem az én kemény, német akaratom irányítja tetteimet; az akaratnak már csak jelentéktelen dolgokban van szerepe. Klenze megorült, fejest ugrott a halálba, védtelen testtel kiúszott az óceán mélyén... Én azonban porosz vagyok, értelmes és józan, és amíg lehet, használni fogom azt, amim megmaradt. Amikor rájöttem, hogy muszáj mennem, elokészítettem a búvárfelszerelésemet, a sisakomat és a levegogenerátort. Aztán elhatároztam, hogy sietve papírra vetem ezt a krónikát, hátha egy nap kijut a világba. A lapokat palackba dugom, és amikor elhagyom az U-29-et, az áramlatokra bízom.

Nem félek, még annak az orült Klenzének a próféciái sem keltenek bennem rémületet. Amit láttam, az nem lehet valódi, én tudom, ha engedelmeskedem megbomlott elmém

parancsainak, legfeljebb annyi történhet velem, hogy megfulladok, amikor elfogy a levegom.

A templomból kiszurodo fény illúzió csupán. Nyugodtan fogok meghalni a fekete, elfeledett mélységben. Úgy, ahogy egy némethez illek. Ez a démoni röhögés, amit most, írás közben hallok, csupán saját megkínzott agyam produktuma. Most gondosan felveszem a merüloruhát, és bátran besétálok abba az osi templomba, bemegyek a megszámlálhatatlanul sok év, a mérhetetlen mélység néma titkai közé.

A túlélő

Bizonyos személyekhez hasonlóan bizonyos házakból is azonnal sugárzik a gonoszság. Talán a gaztett aromája, amelyet egy bizonyos tető alatt elkövettek, marad meg jóval a tettes távozása után is, lúdbőröztető és hajmeresztő módon. Valami a gonosztevő eredeti szenvedélyéből és áldozata iszonyatából belopakodik az ártatlan megfigyelő szívébe, aki hirtelen tudatára ébred idegei feszültének, bőre borzongásának, vére dermedésének...

Algernon Blackwood

Sohasem állt szándékomban beszélni vagy írni még egyszer a Charriere-házról, miután elmenekültem Providence-ból a fölfedezésnek azon a döbbenetes éjszakáján - vannak emlékek, amelyeket minden ember igyekszik elfojtani, tagadni, eltörölni -, de kénytelen vagyok beszámolni a Benefit Street-i házzal való rövid ismeretségemről, és onnan történt sietős menekülésemről, nehogy valamely ártatlan váljék áldozatává a rendőrség méltatlan gyanújának, miközben magyarázatot próbálnak találni a szörnyű leletre, amelyet végül is a rendőrség talált - ugyanarra a vérfagyasztó iszonyatra, amelyet az én végzetem lett minden emberfiánál előbb láthatni -, mert amit én láttam, az bizonyosan jóval irtóztatóbb volt annál is, ami látnivaló még maradt azután, hogy a ház, mint előre tudtam, visszaszállt a városra.

Igaz, egy régiségbúvártól azt várhatná az ember, hogy kevesebbet tud az emberi kutatás bizonyos ódon utcáiról, mint öreg házakról, de azért bizonyára elfogadható, hogy aki beleásta magát az emberi lakóhelyek kutatásába, alkalmanként homályosabb rejtélyekkel is találkozhat, mint holmi szárnyépület kora, vagy egy hollandi tető eredete, és lehetségesnek találja, hogy ebből bizonyos következtetéseket vonjon le, nem számít, milyen hihetetlenek, milyen borzalmasak vagy rémítők, esetleg éppen -igen, kárhozatosak! Antikváriusi körökben Alijah Atwood neve nem teljesen ismeretlen; szerénységem tiltja, hogy többet mondjak, de bizonnyal megengedtetik nekem, hogy rámutassak, a kiváncsi, aki rólam keres utalásokat, bizonyára egynél is több bekezdéssel találkozik a régiségbúvárok tájékoztatására szánt jegyzékekben.

1930-ban érkeztem a Rhode Island-i Providence-be, azzal a szándékkal, hogy rövid látogatást tegyek, majd továbbmenjek New Orleansbe. De megpillantottam a Benefit Streeten a Charriere-házat, és az úgy vonzott magához, ahogyan csak egy régiségbúvárt vonzhat egy másik korból idekerült, különös, magányos ház egy új-angliai utcán, egy ház, amely szemmel láthatóan megélt bizonyos időt, meghatározhatatlan kisugárzása pedig egyszerre vonz és taszít.

Amit a Charriere-házról mondtak - mármint hogy szellemek kísértik -, az nem több, mint amit a régi, vagy akár az új világ bármely elhagyatott lakóhelyéről, vagy ha hihetek a Journal of American Folklore komoly cikkeinek, az amerikai indiánok, az ausztrál négerek, a polinéziaiak vagy más népek primitív szállásáról is pletykálnak. Kísértetekről nem akarok írni; elegendő annyit mondani, hogy tapasztalataim között előfordultak bizonyos megnyilvánulások, amelyek nem tűrnek tudományos magyarázatot, bár elég racionális vagyok, és elhiszem, hogy lehet ilyet találni, ha egyszer az embernek a helyes tudományos megközelítésen át módja nyílik megfelelő értelmezésre.

A Charriere-ház ebben az értelemben bizonnyal nem volt kísértetjárta hely. Szobáiban nem mászkáltak láncaikat csörgető jelenések, nem nyöszörögtek hangok éjféltájt, nem bukkantak föl a boszorkányok órájában rémes fantomok, hogy a közeledő végzetre figyelmeztessenek.

De volt valamilyen kisugárzása - gonosz, rémítő, ocsmány, hátborzongató dolgoké -, ezt nem lehetett tagadni; és ha kevésbé érzéketlen tuskónak születek, akkor semmi kétség, ez a ház képes lett volna megőrjíteni. Légköre kevésbé volt tapintható, mint más épületeké, amelyeket ismertem, de azt sugallta, hogy e ház elmondhatatlan titkokat rejt, messze az emberi érzékelésen túl. Elsősorban is, mindent elsöprő öregség áradt belőle, nemcsak a saját évszázadaié, de egy messzi-messzi múlté, amikor a világ még ifjú volt, és ez tényleg furcsa, mert a ház, minden ódonsága ellenére sem láthatott többet három évszázadnál.

Először régiségbúvárló szemmel néztem, és örültem, hogy fölfedeztem a zárt szerkezetű új-angliai házak sorában egyet, amely feltűnő tizenhetedik századi Québec stílusban épült, ily módon annyira különbözött szomszédaitól, hogy azonnal magára vonta bármely arra járó figyelmét. Számos alkalommal látogattam el Québecbe és az észak-amerikai kontinens más régi városaiba, de Providence-ben először jártam, nem elsősorban azért, hogy régi házakat kutassak föl,hanem egy kiváló kollégám hívott meg, éppen az ő Barnes Street-i otthona felé tartottam, amikor elmentem a Charriere-ház mellett. Látván, hogy lakatlan, elhatároztam, hogy kibérelem. Erre talán nem is került volna sor, ha barátom nem oly sajátos kelletlenséggel beszél róla, és nincs oly láthatólag ellenére, hogy én e ház közelébe menjek. Visszamenőleg talán igazságtalan vagyok hozzá, szegény fickóhoz, aki halálos ágyában feküdt, noha ezt egyikünk sem tagadta; így hát ágya mellett foglaltam helyet, nem a dolgozószobájában, és ott kérdezgettem a házról, eltéveszthetetlenül leírva, mivel akkor természetesen még nem tudtam a nevét, vagy bármi mást.

Egy Charriere nevű ember :volt a tulajdonos; - francia sebész, aki Québecből jött. De hogy ki építette, azt Gamwell nem tudta; Charriere-t viszont ismerte. - Magas, rücskös börű ember –

néhányszor láttam, de senki sem ismerte közelebbről. Visszavonult, nem praktizál - mondta Gamwell. Amióta ismerte a házat, Charriere már ott élt, és feltételezhetőleg idősebb családtagjai is, noha Gamwell erről nem sokat tudott mondani. Otthonülő ember volt, és a providence-i Journal szerint három éve, 1927-ben halt meg. Igazából Dr. Charriere halálának dátuma volt az egyetlen adat, amelyet Gamwell meg tudott adni nekem, minden más bizonytalanságba burkolódzott. A házat csak egyszer adták ki, rövid időre egy szabadfoglalkozású férfi és családja bérelte ki, ám egy hónap után távoztak, a nedvességre és az öreg ház szagára panaszkodva; azóta üresen állt, de nem lehet lerombolni, mert Dr.

Charriere végakaratában szép összeget hagyott hátra, hogy az ingatlan még elég hosszú ideig -

egyesek szerint vagy húsz évig - adóhátralék-mentes maradjon, ami lehetővé tette, hogy a ház ott álljon, ha a sebész örökösei felbukkannának igényüket bejelentendő, mert az orvos homályosan célozgatott egy unokaöcsre, aki Francia Indokínában teljesít katonai szolgálatot.

Minden erőfeszítés, amely az unokaöcs előkerítésére irányult, hasztalannak bizonyult, így a ház addig állhat itt, amíg csak a Dr. Charriere által meghatározott idő le nem telik.

- Ki fogom bérelni - mondtam Gamwellnek.

Akármilyen beteg volt, régiségbúvár kollégám egyik könyökére emelkedve tiltakozott. - Ez csak múló szeszély, Atwood - hadd múljék el! Nyugtalanító dolgokat hallottam a házról!

- Miféle dolgokat? - kérdeztem nyersen.

De erről nem akart beszélni, csak erőtlenül megcsóválta a fejét, és lehunyta a szemét.

- Remélem, holnap megtekinthetem - folytattam.

- Higgye el, semmi olyat nem lel benne, amit ne találna meg Québecben - mondta Gamwell.

De mint kifejtettem, különös ellenállása csak arra volt jó, hogy még inkább fokozódjék vágyam a ház közelebbi szemrevételezésére. Nem akartam egy egész életet eltölteni benne, csak fél évre szerettem volna kibérelni, hogy szállásomul szolgáljon, miközben a város környékét, meg Providence mellékutcáit és sikátorait járom, hogy a vidék régiségeit fölkutassam. Gamwell végül megadta annak az ügyvédi irodának a nevét, amelyre a Charriere-ház ügyeit bízták, és amikor bejelentkeztem náluk, és felülkerekedtem lelkesedésük teljes hiányán, az öreg Charriere-ház tulajdonosa lettem mintegy hat hónapra, vagy kevesebbre, ha úgy döntenék.

Azonnal birtokba vettem a házat, noha némiképp zavarba jöttem, amikor fölfedeztem, hogy ámbátor a vizet bevezették az épületbe, az elektromosságot viszont nem. A ház bútorai között

- amelyek minden szobában úgy maradtak, ahogy Dr. Charriere halálakor voltak - féltucatnyi különböző korú és méretű petróleumlámpát találtam, némelyik szemmel láthatóan százéves volt, vagy annál is több, ezekkel megvilágíthattam utamat. Azt vártam, hogy a ház pókhálós és poros lesz, de meglepődve láttam, hogy nem ez a helyzet, bár nem értettem, hogy az ügyvédek - a Baker & Greenbaugh - miért viselnének gondot a házra Még fél évszázadon át, ha egyszer úgyse lehet számítani senkire, aki azt állítaná, hogy ő az egyetlen örököse Dr.

Clnarriere-nek és családjának.

A ház éppen olyan volt, amilyet vártam: vaskos gerendázatú, a szobák tapétája néhol kezdett leválni a vakolattól, miközben másutt sose tapétáztak, s itt az időtől megsárgultak a falak. A helyiségek szabálytalanok voltak, vagy túl nagyok, vagy túl kicsik. A ház kétszintes volt, de az emeletet nem sokat használták. Az alsó, vagy földszinti részen mindazonáltal megszámlálhatatlan nyomot hagyott valahai lakója, a sebész; az egy:ik szoba láthatóan afféle laboratóriumként szolgált, a szomszédos helyiség dolgozószoba lehetett, mindkettő úgy festett, mintha nemrég hagyták volna el őket valamilyen kutatás közepette, és azok, akik Charriere halála után rövid ideig lakták a házat, mintha semmihez sem nyúltak volna ezekben a szobákban. Talán így is történt, a ház elég nagy lévén ahhoz, hogy eme szobák bolygatása nélkül is lakhassanak benne; mindkét helyiség a hátsó fronton helyezkedett el, a kertre nyíltak, amelyet mostanra benőttek a fák és a bokrok, és meglehetősen nagyméretűnek tűnt, mivel a ház homlokzata három teleknyi széles volt, és egészen addig a magas kőfalig nyúlt, amely a telek hátsó részét választotta el az ottani utcától.

Dr. Charriere nyilvánvalóan valamilyen munka közepén tartott, amikor ütött az órája, és be kell vallanom, ez azonnal fölkeltette érdeklődésemet, annyira eltért a megszokottól. Kutatásai nem kizárólag az emberre irányultak, mert voltak ott különös, már-már kabbalisztikus rajzok, összehasonlító élettani táblázatok különböző gyíkfajtákról, elsősorban a Loricata-rendűekről, a Crocodylus és Osteolaemus nemről, bár föl lehetett ismerni néhány ábrát a Gavialis, Tomistoma és Alligator nemből is, és kisebb számban feltételezett reprodukciókat a hüllők más rendjeiről, amelyek a jura korszakra vezethetőek vissza. Ám még e lenyűgöző betekintés a sebész különös kutatási témáiba sem ösztönzött volna további vizsgálatokra, ha nincs meg bennem a régiségbúvár érdeklődése a régi házak rejtelmei iránt.

A Charriere-ház azonnal az ősöregség benyomását tette rám, a később bevezetett folyóvizet nem számítva. Én mindvégig azt feltételeztem, hogy maga Dr. Charriere építtette; némiképp töredezett beszélgetésünk során Gamwell nem említett más lehetőséget; ami azt illeti, arról

sem beszélt, mennyi idős volt a sebész, amikor elhalálozott. Tegyük föl, jó karban levő

nyolcvanas volt, akkor biztosan nem ő építtette a házat, mivel a belső jellemzők világosan mutatták, hogy eredete az 1700-as évekbe nyúlik vissza! - vagyis két évszázaddal Dr.

Charriere halála előtt épült. Ezért úgy véltem, a ház legutóbbi tulajdonosának nevét viseli, aki hosszú ideig lakott benne, nem pedig építőjét; ennek a problémának a kutatása számos zavarba ejtő tényt hozott felszínre, amelyek látszólag semmilyen hihető ténnyel nenn voltak kapcsolatban.

Egyrészt sehol nem volt nyoma Dr. Charriere születési évének. Megnéztem a sírját - különös módon a saját telkén volt; engedélyt kapott, hogy a kertbe temetkezzék, nem messzire egy: kecses, öreg kúttól, amely még mindig ott állt a kútházban, vödör is volt mellette, és kétségtelenül csaknem olyan régen lehetett itt, mint maga a ház -, hogy a sírkőről leolvashassam a születési évét, de csalódottságomra és bosszúságomra a kövön csak a neve szerepelt: Jean-Francois Charriere - a foglalkozása: sebész - a helyek, ahol hivatását gyakorolta: Bayonne, Párizs, Pondicherry, Québec, Providence - és halálának éve: 1927.

Semmi több. Ez csak arra volt elég, hogy tovább folytassam kutatásaimat, és haladéktalanul kifaggattam leveleimben különböző helyeken élő ismerőseimet, ahol csak a nyomozás lehetséges volt.

Két héten belül kezemben tartottam kutatásaim eredményeit. De messze voltak attól, hogy kielégítőek legyenek, a dolog sokkal zavarba ejtőbbé vált, mint korábban. Első érdeklődő

levelemet Bayonne-ba küldtem, feltételezve, hogy mivel elsőnek említik a kövön, Charriere a környéken születhetett. Nyomoztam azután Párizsban, majd egy londoni barátomnál, aki a brit levéltárakban esetleg hozzájuthatott az Indiára és Québecre vonatkozó adatokra. Hogy mire jutottam a levelezésekből kirostált adatokból? Csakugyan született Bayonne-ban egy Jean-Francois Charriere - csak éppen 1636-ban! A név nem volt ismeretlen Párizsban sem, egy tizenhét éves legényt hívtak így, aki 1653-ban és további három éven át tanítványa volt Richard Wiseman királypárti menekültnek. Pondicherryben, és később az indiai Kardamom parton felbukkant egy Dr. Jean-Francois Charriere, a francia hadsereg sebésze, aki 1674-ben lépett szolgálatba. Québecben a legkorábbi följegyzés Dr. Charriere-ről 1691-ből való; hat éven át praktizált a városban, azután ismeretlen irányban elhagyta a várost.

Ebből egyetlen, nyilvánvaló következtetést lehetett levonni: hogy az említett Dr. Jean-Francois Charriere, aki 1636-ban Bayonne-ban született, és abban az évben hagyta el Québecet, amikor a Charriere-házat emelték a Benefit Streeten, egy olyan ős volt, aki ugyanazt a nevet viselte, mint az a sebész, aki utoljára lakta a házat. De ha így van, akkor is megmarad a hatalmas űr 1690 és a ház utolsó lakójának ideje között, mivel sehol nem történik említés a korábbi Jean Francois Charriere családjáról; amennyiben volt egy Madame Charriere, ha voltak gyermekek - mert biztosan kellett lenniük, hogy a család folytatódhassék századunkig -, erről nem maradt följegyzés. Nem lehetetlen, hogy az idős úriember, aki Québecből jött, agglegény volt, és csak ezután nősült meg. Ekkor hatvanegy éves lehetett.

Mégis, a megfelelő nyilvántartás kutatása semmiféle följegyzést nem kínált egy ilyen házasságról, és én zavartan távoztam, noha régiségbúvár létemre teljes mértékben a tudatában voltam annak, milyen nehézségekbe ütközik a tények föltárása, és akkortájt nem vesztettem el bátorságomat a nyomozás folytatására.

Új nyomon indultam el: megkerestem a Baker & Greenbaugh céget, hogy információhoz jussak a néhai Dr. Charriere-ről. Itt még különösebb kudarc várt rám, mert amikor érdeklődtem a francia sebész külleme iránt, mindkét ügyvéd kénytelen volt beismerni, hogy sohasem látták. Minden utasítása levélben érkezett a tekintélyes összegről kiállított

csekkekkel együtt; nagyjából Dr. Charriere halála előtt hat évvel kezdtek el neki dolgozni, és attól kezdve az ügyfelük lett; azelőtt nem álltak kapcsolatban.

Érdeklődtem az "umokaöcs" iránt, mivel a létezése végső soron feltételezte, hogy valamikor létezett Charriere-nek egy fivére vagy nővére. De itt újra kudarcot vallottam; Gamvvell információja helytelen volt, Charriere nem unokaöcsként azonosította az illetőt, csak mint

"családom egyetlen túlélő, hímnemű tagját"; erről az élő családtagról csak föltételezték, hogy unokaöcs lehet, és eddig nem sikerült felkutatni, noha Dr. Charriere végakarata azt is magában foglalta, hogy az "egyetlen hímnemű családtagot" nem kell keresni, majd ő fog jelentkezni a Baker & Greenbaugh-nál, személyesen vagy levélben, bizonyos egyértelmű

kifejezéseket használva. Biztosan volt itt valami rejtély, ezt az ügyvédek sem tagadták, de az is érthető, hogy mivel megbízhatóságukat túlságosan is jól megfizették, nem engedtek meg maguknak semmiféle kiszivárogtatást, csupán néhány felületes megjegyzést ejtettek el előttem. Végül is, ahogy egyikűik logikusan rámutatott, mindössze három év telt el Dr.

Charriere halála óta, még bőségesen volt idő az örökös fölbukkanásához.

Miután a nyomozásnak ez a szála semmire sem vezetett, ismét meglátogattam öreg barátomat, Gamwellt, aki még mindig az ágyat nyomta, most már észrevehetően rosszabb bőrben. Éppen távozó kezelőorvosát kérdeztem ki, és ő most első alkalommal bevallotta, hogy az öreg Gamwell talán nem kel föl többé. Óvott, nehogy fölizgassam és ne fárasszam sok kérdéssel.

Ennek ellenére elhatároztam, hogy Charriere-vel kapcsolatban mindent kiszedek belőle, amit tudok, noha nem voltam fölkészülve arra a tüzetes vallatásra, amelyben Gamwell részesített, mintha azt várta volna, hogy a Charriere-házban eltöltött három hét még a küllememet is megváltoztatja.

Miután kinyájaskodtuk magunkat, én rátértem a témára, ami miatt jöttem; elmagyaráztam, hogy a házat nagyon érdekesnek találtam, többet akarok tudni elhunyt tulajdonosáról.

Gamwell említette, hogy látta őt.

- De az sok évvel ezelőtt történt - mondta. - Már három éve halott. Lássuk csak - azt hiszem l907-ben történt.

Megdöbbentem. - De hát az húsz évvel a halála előtt volt! - tiltakoztam.

Mindazonáltal Gamwell továbbra is azt állította, hogy a dátum helyes.

- Na és hogy festett? - szegeztem neki a kérdést.

Csalódásomra a szenilitás és a betegség eluralkodott az öregember valaha finom elméjén.

- Végy egy gőtét, növeszd meg egy kicsit, tanítsd meg két lábon járni, öltöztesd elegáns ruhákba - mondta Gamwell. - Máris előtted áll Dr. Jean-Francois Charriere. Kivéve hogy a bőre durva, csaknem szarus volt. Hideg ember. Egy másik világban élt.

- Mennyi idős lehetett? - kérdeztem ekkor. - Nyolcvan?

- Nyolcvan? - tűnődött. - Amikor először láttam - húszéves voltam akkor -, már akkor is annyinak látszott. És húsz éve, jó Atwoodom, egy jottányit sem változott. Először nyolcvannak tűnt. Vajon csak a fiatal kor láttatta annyinak? Talán. 1907-ben nyolcvannak tűnt. És húsz év múlva halt meg.

- Akkor hát száz volt.

- Lehetett annyi.

Ám Gamwell válaszai nem elégítettek ki. Ismét nem volt semmi határozott, semmi konkrét, sehol egyetlen tény, csak benyomás, egy emlék olyasvalakiről, akiről éreztem, hogy Gamwell nem szereti, noha nem tudott egyetlen okot sem megnevezni, hogy miért. Talán szavakba nem öntött szakmai féltékenység befolvásolta az ítéletét.

Ezt követően a szomszédokat kerestem föl, de nagyrészt sokkal fiatalabb emberek voltak, akik nem sok emléket őriztek Dr. Charriere-ről, kivéve, hogy olyasvalaki volt, akit szerettek volina máshol tudni, mivel volt valami ocsmány ügye a gyíkokkal meg effélékkel; senki sem tudta, miféle ördögi kísérleteket végzett a laboratóriumában. Csak egyetlen élemedett korú volt közöttük, egy Mrs. Hepzibah Cobbett nevű idős asszony, aki egy emeletes házikóban lakott éppen Charriere kerítésfala mögött. Meglehetősen gyenge állapotban, tolókocsiban találtam, a lánya felügyelt rá, egy karvalyorrú nő, aki gyanakodva sandított rám kék szemével a csíptetője mögül. Az öregasszony mégis beszélt. Nyomban felélénkült, amikor meghallotta Dr. Charriere nevét, és megtudta, hogy abban a házban lakom.

- Jegyezze meg a szavam, nem sokáig fog ott lakni. Ördögi ház az - mondta vidáman, ami gyorsan átcsapott szenilis vihogásba. - Sokszor láttam ám. Magas ember, hajlott, mint egy sarló, apró kecskeszakállal az állán. És hogy mi mászkált a lába előtt, amit nem láttam?

Hosszú, fekete valami, túl nagy kígyónak - bár nekem mindig kígyóra kellett gondolnom, ha ránéztem Dr. Charriere-re. És mi sikított azon az éjszakán? Mi ugatta a kutat? Egy róka, csakugyan, tudom, hogy egy róka meg egy kutya is. Olyan, mint a fóka ugatása. Láttam dolgokat, annyit mondhatok magának, de senki sem hisz egy szegény öregasszonynak, aki fél lábbal már a sírban van És maga, maga se fog hinni, senki se.

Mit kezdhettem ezzel? Talán igaza volt a lányának, aki azt mondta, miközben kikísért: - Meg kell bocsátania az anyám összevissza beszédét. Arterio-szklerózisban szenved, amitől néha olyanná lesz a beszéde, mintha gyengeelméjű lenne. - De én nem hittem, hogy az idős Mrs.

Cobbett gyengeelméjű lenne. A szeme csak úgy sziporkázott beszéd közben, mintha valami titkos tréfát élvezne, amely olyan kolosszális, hogy ápolója, zord leánya még csak fel sem foghatja a méreteit.

Úgy tűnt, minden fordulónál csalódás vár rám. Az adatforrások együttvéve alig adtak többet, nnint külön-külön. Újságcikkek, könyvtár, följegyzések - mindebből kideríthettem a ház fölépítésének dátumát: 1697-et, és Dr. Jean-Francois Charriere halálának időpontját. Ha bármely más Charriere meghalt volna a város története során, erről nem történt említés.

Felfoghatatlan, hogy a Charriere család többi tagját a Benefit Street-i ház legutóbbi tulajdonosát leszámítva minden esetben Providence-től távol érte a halál, mégis így kellett lennie, más valószínű magyarázat nem adódott.

Mégis akadt egy további tény: fölfedeztem egy Dr. Charriere-hez hasonlító képet a házban; az egyik emeleti szoba távoli, csaknem elérhetetlen zugában lógott, név nem volt rajta, csak három kezdőbetű - J. F. C. - azonosította félreérthetetlenül. A kép egy keskeny arcú, kusza kecskeszakállat viselő, aszketikus férfit ábrázolt, akit jellegzetessé tett a kiugró járomcsont, a horpadt orca és az izzó, sötét szem. sovány, szinte síri jelenség volt.

Miután más adatforrás nem állt a rendelkezésemre, ismét nekiláttam a Dr. Charriere laboratóriumában maradt jegyzetek és könyvek átvizsgálásához. Eddig sok időt töltöttem távol, miközben Dr. Charriere után nyomoztam; de most legalább annyi időt töltöttem a házban, mint korábban házon kívül: Talán a bezártság volt az oka, hogy egyre inkább tudatára ébredtem az épület kisugárzásának, lelki és testi értelemben egyaránt. Talán amiatt a boldogtalan szabadfoglalkozású férfiú és családja miatt, akik egy hónapig maradtak, majd a szagok miatt távoztak, készültem fel rá, hogy ez a ház szaglik, és most, első alkalommal csakugyan megcsapták az orromat a különböző szagok és illatok; némelyek az öreg házakra jellemzőnek, mások viszont tökéletesen idegennek tűntek. Ám az uralkodó szagot felismerem: ezzel a pézsmás bűzzel számos alkalommal találkoztam, állatkertekben, mocsarakban, kongó vizek mentén - majdnem mocsárszag, amelyet az ember hüllőkhöz szokott kapcsolni. Nem lehetetlen, hogy hüllők találtak utat a városon át a Charriere-ház kertének menedékébe, de az lehetetlen, hogy olyan mennyiségben tegyék, ami magának a háznak a levegőjét is megfertőzte volna. Mégis, akármennyire kerestem, nem találtam a hüllőbűz forrását, sem kint, sem bent, noha egy alkalommal mintha a kút felől jött volna, ami kétségtelenül érzékcsalódás lehetett.

A szag megmaradt és különösen felerősödött, amikor eső esett, köd gomolygott vagy harmat hullt a fűre: amint várni lehetett, a nedvesség fokozta a hatást. A ház maga is nedves volt; részben ez magyarázza a rövid bérleti időt, és ebben az egyben a bérlő kétségtelenül nem tévedett. Gyakran kellemetlennek találtam, de nem volt zavaró, feleannyira sem, mint a ház más tulajdonságai.

Mintha behatolásom a dolgozószobába és a laboratóriumba fölébresztette és tiltakozásra bírta volna a vén házat, bizonyos hallucinációk látogattak zavarba ejtő szabályossággal. Ott volt például az a furcsa, vakkantó hang, amely a kertből hallatszott éjszakánként. Aztán volt egy másik, az az érzékcsalódás, hogy egy különös, hajlott, gyíkszerű alak kísért a kert sötétjében a dolgozószoba ablakai előtt. Ezek a káprázatok, másokkal együtt nem akartak szűnni, én pedig kitartóan érzékcsalódásnak tekintettem őket, addig a végzetes éjszakáig, amikor, miután határozottan úgy hallottam, mintha valaki fürdene a kertben azzal a meggyőződéssel ébredtem, hogy nem vagyok egyedül a házban, köntöst-papucsot vettem, meggyújtottam a lámpát, és lesiettem a dolgozószobába.

Amit ott láttam, az minden bizonnyal a néhai Dr. Charriere papírjai közötti vizsgálódásaim eredménye volt, mert ez csak valami lázálom lehetett, ebben akkor nem kételkedtem. Noha csupán egy futó pillantást vethettem a behatolóra, mert volt valaki a dolgozószobában, aki a Charriere-ház néhány papírjával iszkolt el, de olyannak láttam a fejem fölé emelt lámpa sárga fényében - amely kissé elvakított - mintha csillogna, feketén csillogna, és mintha valami durva, fekete, testhezálló ruhát viselne. Csak egy pillanatig láttam, mielőtt a nyitott ablakon át a kert sötétjébe vetette magát; követtem volna, ha nem veszek észre bizonyos nyugtalanító dolgokat a lámpa fényében.

Ott, ahol a behatoló állt, lábak - nedves lábak - szabálytalan nyoma látszott, méghozzá furcsán széles lábaké, amelyek ujjain olyan hosszúak voltak a körmök, hogy minden ujjnyom előtt látszott a körmök hegye; ugyanilyen nedves volt az a hely, ahol a papírok fölé hajolt; ezenkívül ott lebegett az a penetráns hüllőbűz - amelyet már kezdtem elfogadni a ház részeként -, olyan erősen, hogy csaknem meginogtam és elaléltam.

De az iratok iránti érdeklődésem felülmúlta a félelmet és a kíváncsiságot. Egyetlen ésszerű

magyarázat jutott eszembe, mégpedig, hogy valamelyik szomszéd, aki ellenséges érzéseket

táplál a Charriere-ház iránt és állandóan a lebontását sürgeti, úszásból jövet nyilván behatolt a dolgozószobába. Ez tényleg erőszakolt magyarázat. De találhattam bárminő más magyarázatot arra, amit láttam? Hajlok rá, hogy azt gondoljam, nem.

Ami az iratokat illeti, némelyik tagadhatatlanul eltűnt. Szerencsére éppen azok, amelyekkel már végeztem; csinos oszlopba raktam őket, noha sok volt közöttük, amely nem állt összefüggésben a többivel. Nem tudtam elképzelni, miért akarnák elvinni őket, hacsak nincs még valaki, aki érdeklődik Dr. Charriere iránt, talán abból a megfontolásból, hogy igényt jelenthet be a házra és a telekre; mert ezek a papírok aprólékos följegyzések voltak a hosszú életű krokodilokról, alligátorokról és más hüllőkről, Az már teljesen nyilvánvalóvá kezdett válni előttem, hogy a néhai doktor a hüllők életének hosszúságát tanulmányozta csaknem megszállott érdeklődéssel, azzal a világos céllal, hogy kiderítse az emberi élet meghosszabbításának mikéntjét. Ha Dr. Charriere-nek sikerült is föltárnia a hüllők hosszú életének titkát, mostanáig ennek semmi nyoma sem maradt a papírokban, bár találtam két-három nyugtalanító célzást bizonyos "műtétek" elvégzéséről - noha azt nem jegyezte föl, milyen lényen -, amelyeknek célja az élettartam megnövelése lett volna.

Való igaz, a jegyzetekben, amelyeket Dr. Charriere kezének tulajdonítottam, kirajzolódott a témával összefüggő, különös gondolatmenet, de – legalábbis az én szememben -

ellentmondott a hüllők hosszú életével foglalkozó, többé-kevésbé tudományos kutatásnak.

Talányos utalások voltak bizonyos mitikus teremtményekre, különösen egy "Cthulhu" és egy másik "Dagon" nevűre, akik nyilvánvalóan a tenger istenei voltak egy előttem tökéletesen ismeretlen, ódon mitológiában; célozgattak hosszú életű teremtményekre (vagy emberekre?), akik ezeket a "mélyben lakóknak" nevezett, nyilvánvalóan kétéltű, ősi isteneket szolgálták. E

jegyzetek között fényképeket is találtam egy példátlanul ocsmány, félreérthetetlenül gyíkot formázó monolit szoborról, a följegyzés szerint "Marquesas szk. Hivaoa sz. k.-i partja. Imádat tárgya?”, valamint az északnyugati part indiánjainak zavarba ejtően hasonló, hüllőszerű

totemoszlopáról, "Kwakiutl indián totem. Quatsino szoros. Has. emelnek a tlingit ind."

szöveggel. E különös följegyzések mintha azt bizonyították volna, hogy Dr. Charriere nem viszolygott az ősi boszorkányságok és primitív vallási hiedelmek vizsgálatától abbéli erőfeszítésében, hogy ezzel elérjen valamely mohón vágyott célt.

Hogy mi volt ez a cél, az hamarosan kiviláglott. Dr. Charriere-t nem általánosságban érdekelte a hosszú élet kutatása; nem, ő a saját életét akarta meghosszabbítani. Voltak bizonyos nyugtalanító célzások a hátrahagyott följegyzésekben, amelyek azt sugallták, hogy legalábbis részben még legvadabb álmait is túlszárnyalta. Ez megdöbbentő fölfedezés volt, mert ismét eszembe juttatta az első Jean-Francois Charriere-t, aki ugyancsak sebész volt, és életének utolsó éveit valamint halálát sötét homály borítota éppúgy, mint annak a néhai Dr.

Jean-Francois Charriere-nek a születését és ifjúságát, aki 1927-ben halt meg Providence-ben.

Noha az éjszaka eseményei nem túlzottan rémítettek meg, azért vásároltam egy masszív Lüger pisztolyt egy ócskásnál, meg egy elemlámpát is; a petróleumlámpa feszélyezett akkor éjszaka, ami egy zseblámpával nem fordulhat elő hasonló körülmények között. Ha csakugyan a szomszédaim közül került ki a látogató, akkor biztos lehettem benne, hogy a följegyzések, amelyeket elvitt, csak fokozzák az

étvágyát, és előbb-utóbb visszatér. Teljes mértékben föl akartam készülni egy ilyen eshetőségre, és amennyiben ismét rajtakapom a fosztogatót a bérleményem dolgozószobájában, nem fogok habozni, hogy lelőjem, amennyiben nem engedelmeskedik felszólításomnak, hogy álljon meg ott, ahol van.

Következő éjjel folytattam Dr. Charriere könyvének és följegyzéseinek tanulmányozását. A könyvek biztosan az ősei tulajdonát képezték, sok volt közte a több száz éves, mint például egy könyv, amelyet R. Wiseman fordított franciáról angolra; ez bizonyos kapcsolatot jelentett Dr. Jean-Francois Charriere, aki Párizsban Wisemannál tanult és a másik, hasonnevű sebész között, aki nemrégiben a Rhode Island-i Providence-ben élt.

A könyvek elég furcsa elegyet alkottak. Megtalálható volt közöttük minden ismert nyelv, a franciától az arabig. Nem is remélhettem, hogy zömüknek akár a címét lefordíthatom, noha olvasok franciául és értek egy keveset a többi újlatin nyelveken is. Akkortájt nem értettem a jelentését az olyan címeknek, mint a Von Junzt féle Unaussprechlichen Kulten, noha sejtettem, hogy hasonlatos lehet d'Erlette gróf Cultes des Goaules-éhez, amely mellette állt a polcon. Azután zoológiai témájú könyvek az ősi kultúrákról szóló súlyos kötetek szomszédságában; olyasfajta címek, mint A polinéziai- és a dél-amerikai indián népek kapcsolatának kutatása, különös tekintettel Perura; A pnakotikus kéziratok, De furtivis Literarum Notis Giambattista Portától; Thicknesse Kryptographik ja; Remigiustól a Daemonolatreia; Banforttól A sauridák kora; egy dosszié a massachusettsi Aylesburyból, Átiratok címmel; egy másikban a massachusettsi Arkham Gazette című lapja, és így tovább.

Némelyik könyv biztosan mérhetetlenül sokat ért, mivel többnek a megjelenési éve 1670 és 1820 közé esett, és noha valamennyi igen megviselt állapotban leledzett, még mindig meglehetősen jó minőségűek voltak.

Mindazonáltal ezek a könyvek viszonylag keveset jelentettek nekem. Visszamenőleg kénytelen vagyok azt hinni, figyelmesebben kellett volna őket tanulmányoznom, akkor több mindent tudtam volna meg; de hát van egy olyan mondás, hogy ha az ember .túl sokat tud meg valamilyen témáról, az néha sokkal rosszabb, mint ha túlságosan keveset tud. Hamarosan föladtam a könyvek közötti vizsgálódást, mert fölfedeztem közéjük préselve valamit, ami első

pillantásra naplónak tűnt, de közelebbi vizsgálat során kiderült, hogy jegyzetfüzet; a bejegyzések sokkal távolabbi időbe nyúltak benne vissza, mint amennyit Dr. Charriere életútja magába ölelt. Valamennyit ugyanazzal az apró betűs macskakaparással rögzíte ami biztosan a néhai sebész kezeírása volt, a régesrégi első lapokon is minden jegyzetet ugyanaz a kéz vetette papírra, ami azt sugallta, hogy Dr. Charriere egyfajta primitív időrendbe szedte ezeket az adatokat nagyon valószínűen korábbi fogalmazványok alapján. Nem csak följegyzések voltak a füzetben, némelyiket kezdetleges rajzok kísérték, amelyek ennek ellenére hatásosak voltak, ahogy a képzetlen mesterek alkotta primitív festményeknél is gyakran megtörténik.

A kézi kötésű notesz első lapján a következő följegyzés volt olvasható: "1851. Arkham -

Aseph Goade M. L." és egy rajzi amely feltételezhetően a nevezett Aseph Goade-t ábrázolta, kiemelve arcvonásainak bizonyos vonásait, amelyek összességükben békaszerűvé tették; különösen jellemző volt az abnormálisan nagy száj, különös, bőrszerű ajak, igen alacsony homlok, furcsa, hártyás szem és általában a nyomott arc, amelyek jellegzetes, eltéveszthetetlenül békaszerű külsőt kölcsönöztek Asephnek. Ez a rajz töltötte ki a lap nagy részét, a kísérő szövegről feltételezem, hogy egy találkozást örökít meg - nyilvánvalóan kutatás közben, mert aligha lehetett személyes találkozás - egy emberalatti fajtával (a "M. L."

vajon nem a “mélység lakóira" utal, amely névvel már korábban találkoztam?). Dr. Charriere kétségtelenül úgy tekinthette, mint kutatási irányának megerősítését, ama hitének alátámasztását, hogy kimutatható valaminő rokonság békafélékkel, és ilyen módon igen valószínűen a sauridákkal is.

Ezután újabb följegyzések következtek. Legtöbb olyan homályos volt - talán szándékosan az -

, hogy első látásra semmi értelmüket sem láttam. Mit kezdhettem például egy ilyen lappal?

"1857. St. Augustine. Henry Bishop. Bőr nagyon pikkelyes, de nem halszerű. Állítólag 107

éves. Nincsenek bomlási folyamatok. Még minden érzékszerve éles. Eredete ismeretlen, de háttérben polinéziai kereskedelem."

"1861. Charleston. Balzac család. Kérges kéz. Dupla állkapocs-szerkezet. Az egész család hasonló jellegű. Anton 117 éves. Aiuna 109. Víztől távol boldogtalanok."

"l863. Innsmouth. Marsh, Waite, Eliot, Gilman család. Obed Marsh kapitány Polinéziával kereskedik, polinéziai nőt vett el. Valamennyi arc jellegzetességei megegyeznek Aseph Goade-éval. Nagyon visszahúzódó életmód. Az asszonyokat ritkán látni az utcákon, de éjszakánként sokat úszkálnak - akkor a város lakóinak többi része a házaiba zárkózik, egész családok úsznak ki az Ördögzátonyhoz. Nagyon jellegzetes a M. L.-val való kapcsolat.

Figyelemreméltó forgalom Ponape és Innsmouth között. Valamilyen sötét vallás."

"1801. Jed Price cirkuszi mutatványos. "Aligátor-emberként" lép föl. Az aligátorok medencéjében szerepel. Gyíkszerű külső. Hosszú áll. Fogai állítólag hegyesek, de hogy igaziak vagy reszeltek, azt nem lehet megállapítani."

Ez volt a noteszben található jegyzetek általános témája. Kiterjedésük felölelte a földrészt –

voltak utalások Kanadára és Mexikóra éppen úgy, mint Észak-Amerika keleti partjaira. Ettől kezdve Dr. Jean-Francois Charriere megszállott embernek tűnt, akinek különös kényszerképzete van - azt igyekszik bizonyítani, hogy egyes emberek hosszú élete bizonyos béka vagy gyíkszerű ősöktől való származásnak köszönhető.

Dr. Charriere-t valószínűleg az összegyűlt bizonyítékok erősítették meg a furcsa, provokatív legendába vetett hitében, már ha valaki képes volt tényként elfogadni a különböző testi torzulásokkal megvert emberekről szóló, szándékosan kiszínezett beszámolókat. Pedig a sebész ritkán lépett át a feltételezések birodalmába. Úgy tűnt, az összekötő kapcsot keresi a tudomására jutott jelenségek között. Ezt a kapcsot három alaptételre építette. Közülük a legismerősebb a néger kultúra vudu legendáriuma volt. Ezt követte az ókori egyiptomiak állatimádata. Végül, a legfontosabb, a sebész följegyzései szerint, egy teljesen idegen kultúra, amely olyan öreg, mint a Föld, nem, azanál öregebb, az úgynevezett Dicső Faj és szörnyű, végeérhetetlen küzdelmük az ugyanolyan Mérhetetlen Vénekkel, akik ilyen neveket viseltek, mint Cthulhu, Hastur, Yog-Sothoth, Shub-Niggurath és Nyarlathotep, és akiket olyan különös lények szolgálnak, mint a Tcho-Tcho nép, a Mélység Lakói, a Shantakok, az Undorító Hegyi Emberek és mások, akik közül némelyek mintha az emberi nem alfajai lennének, mások viszont határozottan mutánsok, vagy egyáltalán nem emberfélék. Dr. Charriere kutatásainak

eme gyümölcsei lenyűgözőek voltak, de nem alkottak határozott, bizonyítható láncot. Voltak gyíkokra vonatkozó utalások a Vudu vallásban; hasonló kapcsolatok az óegyiptomi vallásban is előfordultak; és hemzsegtek a sötét, idegborzoló célzások a sauridákra a Cthulhu mítoszban, amelyek mélyebbre nyúltak vissza a múltba a Crocodylus és a Gavialis nemeknél, felölelve a Tyrannosaurust, Brontosaurust, Megalosaurust és más mezozoikumi hüllőket is.

Az érdekes följegyzéseken kívül voltak a noteszben diagramok; nagyon különös műveleteket ábrázoltak, amelyek természetét akkortájt nem értettem teljesen. Láthatóan régi szövegek másolatai voltak, különösen gyakran bukkant fel Ludvig Prinn De Vermiis Mysteriis-e, más sötét utalások forrásai azonban ismeretlenek voltak számomra. Maguk a műveletek olyan célt sugalltak, amellyel képtelen voltam szembenézni. Az egyik például arra irányult, miként lehet megfeszíteni a bőrt számos bevágással, hogy "lehetővé tegye a növekedést". Egy másik egyszerű keresztvágás volt a gerincoszlop tövében, a céllal, hogy a farokcsont növekedésnek indulhassa ".

Amit ezek a fantasztikus diagramok sugalltak, túlságosan borzalmas volt ahhoz, hogy az ember végiggondolja, mégis biztosan hozzátartoztak ahhoz a különös kutatáshoz, amelyet Dr.

Charriere oly sok éve folytatott; ez magyarázza zárkózottságát, mivel ilyen kutatásokat csak titokban lehet végezni, nehogy magára vonja tudóstársainak helytelenítését és hahotáját.

A papírok között egyes utalások olyan módon voltak leírva, hogy nem vonhattam kétségbe, miszerint az elbeszélő tapasztalatairól van szó. Noha 1850 előtti dátumok voltak, néhány esetben évtizedekkel korábbiak, tévedhetetlenül Dr. Charriere keze nyomát viselték, így hát -

nem számítva a mindig fennálló lehetőséget, hogy valaki másnak a tapasztalatait másolta át -

bizonyosan nem nyolcvanéves volt halála idején, hanem több, annyi, amennyinek már a számítgatásától is kínosan éreztem magamat, és ez visszavezette gondolataimat a korábban elhunyt másik Dr. Charriere-hez.

Dr. Charriere erősen hipotetikus meggyőződése úgy összegezhető, hogy hite szerint egy emberi lény bizonyos műtétek és más, vérfagyasztóan szokatlan műveletek segítségével elérheti a sauridákra jellemző hosszú életkort; hogy mindez másfél, talán Két évszázaddal is növelheti az ember normális élettartamát; valamint bizonyos hosszúságú, némileg a vemhességre emlékeztető, fél-öntudatlan állapotban és nyirkos helyen töltött időszak után az egyén ismét előjöhet, igaz, némiképp eltérő külsővel, hogy újabb hosszú életet kezdjen, amely azonban a benne végbement testi változások következtében szükségessé teszi korábbi életmódja egyfajta átalakulását. Ebbéli meggyőződésének alátámasztására Dr.

Charriere számos legendás elbeszélést gyűjtött össze, amelyek bizonyos adataikban összefüggtek, és igen spekulatív módon tárgyalták a különös emberi mutációkat, amelyeket az elmúlt kétszázkilencvenegy év alatt tapasztaltak - olyan szám ez, amely később sokkal jelentőségteljesebbnek bizonyult, amikor rájöttem, hogy pontosan ennyi idő választja el a korábbi Dr. Charriere születési évét a néhai sebész halálának idejétől. Az egész anyagban sehol nem bukkant föl a tudományos kutatásnak olyan konkrét vonala, amelyet bizonyítani lehetett volna - igazából csak arra volt elegendő, hogy az alkalmi olvasót szörnyű kétségekkel és iszonyatos, félig testet öltött meggyőződésekkel töltse el, de arra korántsem, hogy egy valódi tudós józan érdeklődését kielégítse.

Hogy meddig jutottam volna Dr. Charriere kutatásainak vizsgálatában, nem tudom.

Ha nem történik meg az az esemény, amely rémülten sikoltozva űzött ki a Benefit Street-i házból, lehet, hogy sokkal tovább jutok, s nem hagyom ott a házat és tartalmát a jogos túlélőre, aki, most már jól tudom, sohasem fog eljönni, így a város hagyja majd végső

pusztulásba dőlni az épületet.

Éppen Dr. Charriere eme "eredményein" töprengtem, amikor tudatára ébredtem, hogy valaki néz; ezt az érzést az emberek szívesen nevezik "hatodik érzéknek". Miután nem akartam megfordulni, a második legmegfelelőbb dolgot tettem, kinyitottam a zsebórámat, magam elé raktam, és a fedél fényesre csiszolt belsejét egyfajta tükörként használva megnéztem a mögöttem levő ablakot. És ott tükröződött homályosan egy emberi arc borzalmas torzképe, amely annyira meghökkentett, hogy hátrafordultam megnézni, amit a tükörben láttam. De semmi sem volt az ablaknál, csupán valamilyen mozgás árnyéka. Fölálltam, fogtam a zseblámpát, és az ablakhoz siettem. Valóban láttam azt a magas, furcsán hajlott alakot, amint meggörnyedve, ügyetlenül csoszog a kert sötétjében? Azt hiszem, igen, de nem voltam olyan bolond, hogy kockáztassam az üldözését. Akárki is az, visszajöhet, ahogy előző éjjel is eljött.

Ezért hát visszatelepedtem az óra mellé, miközben agyamban a lehetséges magyarázatok sokasága tolongott. Bevallom, éjszakai látogatónaként a lista élén a szomszédok szerepeltek, akik régen ellenezték, hogy Dr. Charriere háza továbbra is itt álljon. Lehetséges, hogy el akarnak ijeszteni, mivel nem tudják, milyen rövid időre béreltem ki a házat; az is lehetséges, hogy van valami a dolgozószobában, amit meg akarnak szerezni, noha ez meglehetősen erőltetett ötlet, tekintve, milyen hosszú ideig kutathattak volna a lakatlan házban. A valóság biztosan sohasem jutott volna az eszembe; természetemet tekintve nem vagyok hitetlenebb, mint ami egy régiségbúvártól elvárható; éjszakai látogatóm természete azonban, minden különös, egybevágó körülmény ellenére sem, amelyek pedig még az enyémnél kevésbé tudományosabb elmének is többet jelentettek volna.

Ahogy ott ültem a sötétben, minden korábbinál erősebben hatott rám az öreg ház légköre. Úgy tűnt, maga a sötétség elevenedett meg, de roppant messze Providence körülöttünk kavargó életétől. Ehelyett az évek fizikai maradványa töltötte el a belső sötétséget: az örökös nyirokszag, s ehhez járult egy olyasfajta bűz, amelyet az ember rendesen az állatkertek hüllóházaihoz társít; az öreg fa illata, a pincefalak mészkövének szaga, a bomlás aromája, amint az évszázadok pusztítani kezdték a fát és követ. Volt itt még valami más is - egy állat jelenlétének párás lehelete, amely mintha minden másodperccel erősödött volna.

Több mint egy órán át ültem, mielőtt bármilyen szokatlan zajt észleltem volna.

Azután már nem lehetett eltéveszteni. Először azt gondoltam, ugatás; hasonló ahhoz, amelyet az aligátorok hallatnak; de később úgy véltem, sokkal inkább lázas képzeletem terméke, valószínűbb, hogy ajtó csukódott. Egy idő múlva újabb nesz ütötte meg a fülemet -

papírzizegés. Akármilyen megdöbbentő, a behatoló utat talált a dolgozószobába anélkül, hogy észrevettem volna! Bekapcsoltam az elemlámpát, rávilágítottam vele az íróasztalra, amelyet otthagytam.

Amit láttam, az hihetetlen, borzalmas volt. Nem ember állt ott, hanem egy ember karikatúrája.

Egy kataklizmatikus pillanatig azt hittem, elhagyott az ép elmém; ekkor azonban végigsöpört rajtam valami sürgető érzés, amely párosult az elmémben tudatosodó veszélyérzettel, és pillanatnyi habozás nélkül négyszer tüzeltem, tudván, ilyen távolságból minden golyóm eltalálta a sötétben a Dr. Charriere íróasztala fölé hajló bestiális lényt.

Istennek hála, az ezt követő eseményekről csak halvány benyomásaim maradtak. Vad rohanás

– a behatoló menekülése - saját bukdácsoló üldözésem. Biztosan eltaláltam, vérnyom vezetett a dolgozószoba ablakához, amelyen át elinalt, az egyik oldalon keretestül kitörve az ablaküveget. Odakint zseblámpám fénye megcsillant a vércseppeken, így nem esett nehezemre a nyomok követése. E nélkül is követni tudtam volna az erős pézsmaillatot, amely elöntötte az éjszakát, lehetővé téve, hogy ne szakadjak el a menekülőtől.

A nyomok nem távolodtak a háztól, hanem a kert mélyébe vezettek, egyenesen az épület mögötti kút kávájához, majd a káván át be a kútba, ahol e!őször pillantottam meg zseblámpám fénysugarában az ügyesen kifaragott lépcsőket, amelyek lefelé ereszkedtek a sötét üregbe. Olyan sok vér volt a kútkáván, hogy bizonyosra vehettem a behatolón esett halálos sebet. Ez az önbizalom sarkallt rá, hogy kövessem a nyilvánvaló veszély ellenére.

Bárcsak hátat fordítottam volna a kútkávának, és elhagytam volna azt az átkozott helyet!

Követtem a kút falába vájt lépcsőfokokat - nem a víz alá vezettek, mint először gondoltam, hanem egy nyíláshoz, amely mögött a kert mélyébe vezető alagút kezdődött. Most már mohó vágy hajtott, hogy megismerjem áldozatom természetét, benyomakodtam ebbe az alagútba, nem törődve a ruhámat összemocskoló nyirkos földdel, lámpámmal magam elé világítva fegyveremet lövésre tartva. Magam előtt valamilyen barlangszerű üreget fedeztem föl - nem volt sokkal nagyobb annál, mint hogy egy ember föltérdelhessen benne -, és középen, lámpám fénysugarában egy koporsó állt, amelytől egy pillanatra elbizonytalanodtam, mivel az alagút irányából rájöttem, hogy egyenesen Dr. Charriere sirjába jutottam.

De már túl késő volt ahhoz, hogy visszakozzak.

A keskeny üregben a bűz csaknem leírhatatlan volt. Az egész alagutat betőltötte a hüllők émelyítően erős szaga; a tömény aroma miatt alig tudtam magam rávenni, hogy továbbhaladjak a koporsó felé. Amikor odaértem, láttam, hogy nincs rajta a fedél. A vérnyom odáig vezetett és folytatódott a koporsó belsejében. A mohó kívárcsiságtól és a bent rejlő

valami homályos félelmétöl hajtva föltérdeltem, és reszkető kézzel beleirányítottam a fénysugarat a koporsóba...

Mondhatják rám, hogy annyi év után az emlékezetemben nem lehet megbízni. De amit láttam, az kitörölhetetlenül belém vésődőtt. Ott, a zseblámpa fényében egy frissen kiszenvedett lény hevert, amelynek létezése íszonyattal töltött el. Ez volt az az állat, amelyet elpusztítottam.

Félig ember, félig gyík, kísérteties karikatúrája a valahai emberi testnek. Ruhái leszakadtak, szétfeslettek a test szörnyű változásai alatt, kitüremlett belőlük a rücskös, szarus bőr; keze és cipőtlen lába lapos volt, erőteljes, mancsra emlékeztető. Szótlan rémülettel bámultam a gerincoszlop tövéből előmeredő, farokszerű tömpe nyúlványt, és a borzalmasan megnyúlt, krokodilszerű állkapcsot, amelyről még mindig lógott a kecskeszakáll szőrcsomója...

Csak ennyit láttam, mielőtt a kegyelemteljes öntudatlanság leszállt volna rám – mert amit megpillantottam, abból rájöttem, mi fekszik abban a koporsóban. Ő volt az, aki kataleptikus kábulatban hevert itt 1927 óta, várva az idejét, amikor félelmetesen megváltozott formában ismét életre kelhet – Dr. Jean-Francois Charriere, sebész, született 1636-ban Bayonne-ban,

“meghalt” Providence-ben 1927-ben -, és tudtam, hogy ő az a túlélő, akiről végakaratában írt, aki ismét megszületik, megújúlva a tudástól, amelyet a rég elfelejtett, az emberiségnél vénebb, szörnyűséges rítusokból szerzett, amely egyidős a Föld ifjúkorával, amelyben egymással küzdő hatalmas szörnyetegek marcangolták egymást!

Amit a Hold hoz

Gyűlölöm a holdat, és félek tőle, mert fénye néha ismeretlenné és ocsmánnyá tesz ismerős és kedves jeleneteket is.

Kísérteties nyár volt, a hold megvilágította az ódon kertet, amelyben bolyongtam; kísérteties nyara a bódító virágoknak, a nyirkos levéltengernek, amelyek szilaj és sokszínű álmokat hoznak. Amint a sekély, kristályos patak mentén ballagtam, szokatlan, sárga fényű

fodrozódásra figyeltem föl, mintha a derűs vizeket ellenállhatatlan áramlatban vonzanák magukhoz különös, nem evilági óceánok. Némán, szikrázva ragyogóan és baljósan sietett az a holdtól elátkozott patak, ki tudja hová; a mákonyos szél sorra rázta meg a lótusz-szegte part virágait, és azok kétségbeesetten hullottak az áramlatba; még egyszer visszanéztek, a holt arcok baljós belenyugvásával, hogy aztán iszonyú örvény hánytorgassa tova őket az ívelt híd faragott kövei alatt.

Amint tovafutottam a parton, közömbös lábbal tiporva alvó virágokon, az ismeretlen dolgok félelmétől és a halott arcok vonzásától megtébolyodva, láttam, hogy a kert nem akar véget érni a hold alatt; ahol nappal falak voltak, ott most fák és ösvények, virágok és bokrok, kőbálványok és pagodák új látképe bukkant föl, a sárga csillámos patak pedig a füves partok között kanyargott, a groteszk márványhidak alatt. A halott lótuszarcok ajka szomorúan suttogott, kértek, kövessem őket, én pedig egyfolytában mentem, míg a patak folyóvá változott, azután hullámzó náddal borított mocsár lett belőle, majd fénylő homokos part egy névtelen tenger mellett.

A gyűlöletes hold ott ragyogott a tenger fölött, melynek néma hullámai különös illatot leheltek felém. Észrevettem, hogy eltűntek a lótusz-arcok, szerettem volna egy hálót, hogy elfoghassam őket, és megtudhassam tőlük a titkokat, amit éjszaka a hold bízott rájuk. De ahogy a hold nyugatabbra siklott, az apály pedig visszavonult a mogorva partról, vén tornyokat pillantottam meg, amelyek csaknem teljesen előbukkantak a hullámokból, és tengeri fű girlandjaival ékes, fehér oszlopokat. Mivel tudtam, hogy erre az elsüllyedt helyre gyűlnek össze a halottak, megremegtem, és már nem akartam beszélni a lótusz-arcokkal.

Mégis, mikor észrevettem messze a tenger fölött egy fekete kondorkeselyűt, amelyek az égből ereszkedett alá, hogy pihenőt keressen egy hatalmas korallzátonyon, szívesen kifaggattam volna, kikérdeztem volna azokról, akiket még élő korukban ismertem. Kikérdeztem volna, ha közelebb jön, de hát nagyon messze volt, és már nem is láttam, amikor megközelítette azt a gigászi zátonyt.

Figyeltem hát az apályt, ahogy húzódik vissza a süllyedő hold alatt, és láttam a ragyogó tornyokat, a halott, csöpögő város tornyait. Miközben bámészkodtam, orrom megpróbált bezárulni a világ halottjainak minden parfümöt lebíró bűze előtt; ezen a lehetetlen és elfelejtett helyen gyűlik össze a temetők minden húsa, hogy kövér tengeri férgek lakmározzanak rajta.

A gonosz hold már nagyon alacsonyan függött e borzalom fölött, de a tenger dagadt férgeinek nem is volt szükségük holdfényre a zabáláshoz. Amint figyeltem a tengeri pondrók mozgását jelző vízfodrokat, új borzongást éreztem onnan, ahonnan elröppent a kondor, mintha húsom szememnél előbb érzékelné a borzalmat.

Nem ok nélkül borzongtam, mert amikor fölemeltem a szemem, láttam, hogy a vizek már

nagyon alacsonyak, java részét feltárták a hatalmas zátonynak, amelynek korábban csak peremét láttam. És mikor odanézve láttam, hogy a zátony csak fekete koronája egy ijesztő

alaknak, amelynek szörnyeteg homloka tompán csillogott a halvány holdfényben, míg hasított patái odalent taposhatták sok mérföld mélyen a pokoli fertőt, sikoltottam és sikoltottam, nehogy a rejtett arc a vizek fölé emelkedjen, és nehogy a rejtett szem rám nézzen, miután a vigyorgó, alattomos, sárga hold már elosont.

És hogy e kegyetlen lénytől meneküljek, boldogan, habozás nélkül rohantam a bűzös posványba a hínáros falak, elmerült utcák közé, ahol a kövér tengeri férgek zabálják föl a világ halottait.

Az álom fala mögött

Gyakran eszembe jutott, hogy vajon az emberiség többsége megállna-e valaha, és eltűnődne-e azon milyen óriási jelentősége van az álmoknak és a mögöttük elterülő sötét tartománynak.

Miközben álmaink java része talán valóban nem több - Freud gyerekes jelképrendszere szerint

- éber élményeink: halvány és fantasztikus visszatükröződésénél, van egy bizonyos hányad, amelynek túlvilágiasan éteri hangulatát nem lehet a szokott módon értelmezni, mert bizonytalanul izgalmas, nyugtalanító jellegük azt sugallja, hogy most néhány percre betekintést nyertünk a fizikainál nem kevésbé fontos szellemi létezés szférájába, amelyet egy áthatolhatatlan sorompó mégis elválaszt az élettől. Tapasztalataim miatt nem kételkedhetem benne, hogy az ember, amikor elveszti evilági öntudatát, csakugyan egy másik, testetlen életben lakozik, amely nagymértékben eltér az általunk ismerttől, de csupán a legapróbb, leghatározatlanabb emlékek maradnak meg belőle az ébrenlét idejére. Azokból az elhomályosodott és töredékes emlékekből sokat sejthetünk meg, de keveset bizonyíthatunk.

Csak sejthetjük, hogy az álmokban nem szükségszerűen állandó a földi létben ismert élet, anyag és vitalitás, az idő és a tér pedig nem úgy létezik, ahogyan azt éber felünk értelmezi.

Néha azt hiszem, ez a kevésbé anyagi élet a valódi létünk, és hogy jelenlétünk a Föld bolygón hiábavaló, másodlagos, csupán látszatjelenség.

Ilyesfajta ifjonti, spekuláló álmodozásból riadtam fel 1900/01 telének egyik délutánján, amikor a lunatikusoknak fenntartott azilumba, ahol bentlakó orvos voltam, új beteget hoztak, akinek esete azóta is szüntelenül gyötör. A neve a feljegyzések szerint Joe Slater, vagy Slaader lehetett, megjelenésére jellegzetes catskilli hegylakó: különös, taszító ivadéka valamely primitív, gyarmati parasztcsaládnak, amelynek elszigeteltsége csaknem háromszáz éve tartott a hegyek fellegvárával övezett, ritkán látogatott vidéknek és éppen emiatt egyfajta barbár elfajzásba süllyedtek inkább, mint hogy tartsák a lépést szerencsésebb, sűrűbben lakott helyre költözött testvéreikkel. Eme különös népek között, akik pontosan megfelelnek a Dél hanyatló, "fehér szemét" néven számontartott elemeinek, nem létezett törvény vagy erkölcs; szellemi állapotuk pedig valószínűleg alatta maradt Amerika bármely népességének.

Joe Slatert négy állami rendőr hozta intézetünkbe, akik rendkívül veszedelmes személyként írták le. Én első látásra fikarcnyi veszélyességet sem találtam rajta. Noha termete meghaladta az átlagosat, és meglehetősen izmos volt, apró, vizenyős szemének álmatag fakókékje, elhanyagolt, soha borotvát nem látott gyéres, szőke szakálla, bárgyún lefittyedt, vastag alsó ajka abszurd módon meglehetősen ártalmatlan ostobaságról árulkodott. Kora ismeretlen volt, mivel annál a fajtánál nem divat a családi feljegyzés, sem az állandó kötelék; de kopaszodása és fogainak romlása miatt a főorvos negyven körülinek taksálta.

Az orvosi és bírósági iratokból mindent megtudtunk, ami ügyével kapcsolatban összejött: ez a vadászatból, prémgyűjtésből élő, csavargó férfi örökké csodabogár volt primitív szomszédainak szemében. Mindig sokkal később feküdt, mint szokás, és amikor fölébredt, gyakran beszélt ismeretlen dolgokról, olyan módon, hogy még ezeket a fantáziátlan népeket is megijesztette. Nem azért, mert furcsa szavakat mondott, mivel csupán környezetének elemi szintű makogását ismerte; inkább a hangnemből, a kiejtésből sugárzott valami titokzatos vadság, amit senki sem hallgathatott szorongás nélkül. Általában ő maga is éppen olyan rémült és döbbent volt, mint hallgatósága, és egy órával ébredése után mindent elfelejtett, amit beszélt, de legalábbis az okot, amely mondatta vele, és visszasüllyedt a hegylakók jellemző, félig-meddig barátságos, tompa egykedvűségébe.

Ahogy öregedett, úgy lettek hajnali tébolygásai mind gyakoribbak és erőszakosabbak; egy

hónappal azelőtt, hogy intézetünkbe került volna, olyan döbbenetes tragédia történt, amely miatt a hatóságok letartóztatták. Egyszer déltájt, egy előző nap délután ötkor kezdődő kiadós whiskyzés után olyan szörnyű, földöntúli üvöltéssel ébredt, hogy számos szomszéd odaszaladt faházához, egy mocskos hídláshoz, amelyben hozzá hasonlóan leírhatatlan családjával élt.

Slater kirohant a hóba, égnek lökte a karját, elkezdett nagyokat ugrálni, mindeközben azt üvöltve, hogy el akarja érni a "nagy, nagy kunyhót, améknek ragyognak a falaji, a teteje s a pallója, és a hangos, fura, távoli zenét". Két tagbaszakadt ember próbálta megfékezni, de ő

eszelős erővel tombolt, beleordítva a világba vágyait, és hogy meg kell ölnie valamilyen dolgot, "amék világít reszket és nevet". Végül miután egy hirtelen csapással ideiglenesen harcképtelenné tette egyik fogvatartóját, vérszomjas, démoni dühvel esett a másiknak, ördögien üvöltözve, hogy felugrik a levegőbe, és mindent keresztüléget, ami megpróbálja megállítani.

A család és a szomszédok pánikba esve menekültek, és mire a legbátrabbak visszatértek, Slater már eltűnt, egy fölismerhetetlen, pépes halmot hagyva maga után, amely egy órája még ember volt. A hegylakók közül senki sem merte követni, és valószínűleg örültek volna, ha a hidegben halálát leli; de amikor jónéhány nappal később meghallották az ordítását egy távoli szakadékból, rájöttek, hogy valamilyen módon sikerült életben maradnia, és így vagy úgy e1

kell távolítaniuk. Ekkor a nyomába eredt egy fölfegyverzett csapat, amely, akármilyen céllal indult is eredetileg, átvedlett a seriff kíséretévé, miután történetesen észrevette őket e kevéssé népszerű állami alakulat képviselője, kikérdezte őket, majd csatlakozott hozzájuk.

A harmadik napon Slatert öntudatlanul találták egy fa odvában, és a legközelebbi fogdába vitték, ahol az albany-i lélekgyógyászok megvizsgálták, amint visszanyerte az öntudatát. A hegylakó egyszerű történetet adott elő nekik. Azt mondta, egy délután napszállat táján lefeküdt aludni, miután előtte bepálinkázott. Arra tért magához, hogy véres kézzel áll a hóban a faháza előtt, lábánál Peter Sladernek, a szomszédjának megcsonkított holtteste hevert.

Rémületében az erdőbe vette be magát, azzal a tétova elhatározással, hogy elmeneküljön arról a helyről, amely bizonyára tanúja volt rémtettének. Úgy tűnt, ezenkívül semmit sem tud, még a szakértők sem voltak képesek kihúzni belőle egyetlen kiegészítő tényt sem.

Azon az éjszakán Slater nyugodtan aludt, másnap reggel semmilyen különleges nem volt észlelhető rajta, kivéve arckifejezésének bizonyos mértékű változását. Doktor Barnard, aki megfigyelte a beteget, mintha különös csillogást észlelt volna a kék szemekben, a petyhüdt száj észrevehetően megfeszült, mintha értelmes elhatározás érlelődnék benne. De amikor rákérdezett, Slater ismét fölvette a hegylakók szokásos, üres arckifejezését és csupán azt hajtogatta, amit előző nap mondott.

A harmadik reggelen tört ki rajta az első roham. Olyan őrjöngve ébredt nyugtalan álmából, hogy négy ember is alig tudta lefogni, hogy rátegyék a kényszerzubbonyt. Az elmegyógyászok élénk figyelemmel hallgatták szavait, mivel kíváncsiságuk rendkívüli módon megnőtt a család és a szomszédság összefüggéstelen, ellentmondásos, mégis mély benyomást keltő beszámolója után. Slater több mint tizenöt percig félrebeszélt, a maga erdei kiejtésével zöld fényépületekről, űróceánokról, különös zenéről, árnyas hegyekről és völgyekről habogott, de mindenekelőtt valami rejtelmes, izzó lényről, aki reszketett, nevetett és őt gúnyolta. Úgy tűnt, ez a hatalmas, meghatározhatatlan személyiség valami borzalmas rosszat művelt vele, ezért legfőbb vágya az volt, hogy diadalmas bosszút állva megölje. Azt mondta, ennek érdekében az üresség szakadékait kell átrepülnie, keresztül kell égetnie mindent, ami az útjába áll. Úgy folytatta, amíg nagy hirtelenséggel el nem hallgatott. Az őrültség tüze kialudt a szeméből, és tompa csodálkozással nézett vallatóira, azt firtatva, miért van megkötözve. Dr.

Barnard kioldotta a bőrszíjakat, és nem is tette vissza rá a zubbonyt egészen estig, amikor sikerült rábeszélnie Slatert, hogy önként vegye föl a saját érdekében. A férfi most már elismerte, hogy néha furcsákat beszél, ámbár nem tudta, miért.

Egy héten belül még kétszer kapott rohamot, de ezekből a doktorok keveset tudtak meg. Sokat törték a fejüket, hogy milyen forrásból eredhetnek Slater látomásai, mivel a hegylakó nem tudott sem olvasni, sem írni, és mivel nyilvánvalóan sohasem hallott tündérmeséket vagy legendákat, ezek a nagyszerű képek meglehetősen rejtélyesek voltak. Nem származhattak semmilyen ismert regényből vagy mítoszból ezt különösen az tette világossá, hogy a szerencsétlen holdkóros csupán a maga egyszerű módján volt képes kifejezni magát.

Olyasmiről fantáziált, amit maga sem értett, és nem is tudott értelmezni; azt állította, hogy átélt bizonyos dolgokat, de képtelen volt bármilyen normális, összefüggő leírást adni róluk.

Az elmegyógyászok hamarosan megegyeztek benne, hogy az abnormális álmok jelentik a baj gyökerét, mert élénkségük ébredés után egy időre képes teljesen a hatalmába keríteni egy alapjában primitív elmét. A bíróság puszta formalitásból elítélte Slatert emberölésért, azután őrültség miatt fölmentették, majd abba az intézménybe küldték, ahol betöltöttem alárendelt állásomat.

Már mondtam, mennyire érdekelt mindig az álomélet, ezért képzelhetik, mily buzgón vetettem bele magam az új beteg tanulmányozásába, amint teljes mértékben megismerkedtem ügyével. Bizonyos barátságot látszott tanúsítani irántam, amelyben kétségtelenül szerepet játszott titkolhatatlan érdeklődésem, és a tapintat, amellyel kérdezgettem. Nem mintha valaha is megismert volna rohamai közben, amikor lélegzetvisszafojtva csüggtem zavaros, de kozmikus világ-képein; de nyugodt óráiban megismert, amikor rácsos ablakainál ülve szalmából és fűzvesszőből fonogatta a kosarakat, és talán a hegyi szabadság után sóvárgott, amelyet soha többé nem élvezhet. Családja sohasem látogatta meg; valószínűleg találtak egy másik, ideiglenes családfőt, ahogy ez a degenerált hegyiek között szokásos.

Fokozatosan rendkívüli ámulattal töltöttek el Joe Slater őrült és fantasztikus eszméi. Ő maga szellemileg és nyelvileg szánalmasan alacsony szinten állt; de izzó, titáni látomásai, noha barbárul töredezett nyelvjárásban adta elő őket, kétségtelenül olyanok voltak, amelyek csak felsőbbrendű, vagy legalábbis kivételes elméből fakadhatnak. Hogyan lehetséges az, kérdeztem gyakran magamtól, hogy a Catskill hegység tunya képzeletű degeneráltja olyan képeket tud felidézni, amelyeknek már a kitalálása is a lángelme bujkáló szikrájára utal?

Egyáltalán, hogy lehet fogalma egy ilyen erdei tahónak olyan természetfölöttien csillogó-

ragyogó űrbirodalmakról, amilyenekről hagymázas paroxizmusában dadogott? Egyre inkább hajlottam arra a gondolatra, hogy ebben az előttem reszkető, siralmas személyiségben valami felfoghatatlannak a kuszált magja rejlik; valami, ami messze túl van nálam tapasztaltabb, de kevesebb képzelőerővel megáldott tudós- és orvoskollégáim képzeletének határain.

Mégsem tudtam semmi határozottat kiszedni ebből az emberből. Összes faggatózásommal annyit bírtam összeszedni, hogy Slater valamilyen, csak félig testies álom-létben vándorolt vagy lebegett ragyogó, csodálatos völgyeken, mezőkön, kerteken, városokon, fény-palotákon át, egy olyan tartományban, amely határtalan, de az ember előtt ismeretlen; ott nem volt sem paraszt, sem elfajzott, hanem fontos és tevékeny, uralkodóian büszke személy, akinek csupán egyetlen halálos ellenségtől kellett tartania, egy ugyanolyan éteri, de látható és nyilvánvalóan nem emberforma valamitől, mivel Slater sohasem emlegette emberként, mindig csak dologként. Ez a dolog valamely ocsmány, de meg nem nevezett gonoszságot művelt Slaterrel, és emiatt a mániákus (már ha az volt) bosszút esküdött.

Abból, ahogyan Slater em1egette kapcso1atukat, úgy ítéltem meg, hogy ő és az a csillogó dolog egyenlő lábon :állnak; azaz álom-létében ez az ember maga is ragyogó dolog volt, ugyanahhoz a fajhoz tartozott, mint ellensége. Ezt a benyomást alátámasztották a gyakori utalások, hogy az űrön át repül, és hogy mindent keresztüléget, ami az útját állja. Ezeket a gondolatokat azonban nehézkes nyelvezettel fejezte ki, amely teljesen alkalmatlan volt ennek a tartalomnak a közvetítésére. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy ha ez az álom-lét csakugyan valós, az emberi nyelv nem nagyon alkalmas a túlnani gondolatok kifejezésére.

Lehetséges lenne, hogy az álom-lélek, amely ebben az alacsonyrendű testben lakik, kétségbeesetten küzd, hogy olyan dolgokat mondjon el, amelyeket a butaságnak ez az egyszerű, dadogó nyelvezete képtelen továbbítani? Létezhet az, hogy én szemtől szemben állok egy szellemi kisugárzással, amely elmagyarázhatná a rejtélyt, ha rá tudnék lelni és kio1vashatnám gondolatait? Az idősebb orvosoknak nem beszéltem erről, mert a középkorú ember kételkedő, cinikus, és nem hajlik új eszmék befogadására. Egyébként az intézmény feje mostanában figyelmeztetett atyáskodó stílusában, hogy túl sokat dolgozom, elmémnek pihenésre lenne szüksége.

Már régen abban a hitben leledzettem, hogy az: emberi gondo1at alapvetően atomi vagy molekuláris

mozgás eredménye, amely képes éteri hullámmá vagy sugárzássá alakulni, mint a hő, a fény, vagy az elektromosság. E meggyőződésem miatt korán foglalkozni kezdtem a telepátia vagy mentális kapcsolat lehetőségével, amelyhez csak megfelelő berendezés szükséges. Egyetemi éveim során több adó-vevőt készítettem, kissé hasonlókat ama nehézkes szerkezetekhez, amelyeket a drótnélküli táviratok továbbítására használtak a rádió előtti időkben.

Diáktársaimon kipróbáltam ezeket a szerkentyűket, de mivel semmilyen eredményt nem értem el, hamarosan egyéb tudományos himmi-hummival együtt elcsomagoltam őket egy lehetséges jövőbeli használat reményében.

Most, abbéli hő vágyamban, hogy kikutassam Joe Slater álom-életét, ismét eszembe jutottak ezek a masinériák, és jó néhány napot eltöltöttem azzal, hogy rendbe hozzam őket. Amikor működőképesek lettek, rögtön kaptam az alkalmon, hogy kipróbálhassam elméletemet.

Valahányszor Slater rohamot kapott, a homlokára illesztettem az adókészüléket, a vevőt pedig a saját fejemre húztam, folytonosan igazítva a gondolati energia elméletileg feltételezett hullámhosszára. Nemigen volt fogalmam róla, hogy vajon a gondolatlenyomatok, már amennyiben sikerül érzékelnem őket, értelmes választ gerjesztenek-e az agyamban, de azt bizonyosan éreztem, hogy képes leszek érzékelni és értelmezni őket. Ennek megfelelően folytattam kísérleteimet, bár senkit sem világosítottam föl azoknak természetéről.

1900. február huszonegyedike volt, amikor a dolog történt. Ahogy visszanézek az eltelt évek távolából belátom, milyen irreálisnak tűnik, és néha azon tűnődöm, vajon nem az öreg Fenton doktornak volt-e igaza, amikor azt állította, hogy túlságosan izgatott a képzeletem.

Emlékszem, mily nagy gyengédséggel és türelemmel hallgatta mondandómat, de azután valami idegnyugtató port adott, és féléves vakációra küldött, amit a következő héten meg is kezdtem.

A végzetes éjszakán rendkívül izgatott és zavart voltam, mivel a kitűnő ápolás ellenére Joe Slater félreérthetetlenül haldoklott. Talán a hegyi szabadság hiányzott neki, vagy agyának zavara ártott meg elég renyhe fizikumának; mindenesetre az életerő lángja halványan pislákolt a romladozó porhüvelyben. A véghez közeledve elszunyókált, és ahogy leereszkedett a sötétség, nyugtalan álomba merült.

Nem csatoltam rá a kényszerzubbonyt, ahogy szokásunk volt, amikor aludt, mivel láthatólag annyira legyengült, hogy még akkor sem jelentene veszélyt ha ismét dühöngve ébredne a végleges elmúlás előtt. Viszont a fejére és a magaméra helyeztem a kozmikus "rádió" adó- és vevőkészülékét, minden remény ellenére remélve, hogy egy első és utolsó üzenet érkezik az álomvilágból a megmaradt kurta időben. Csak egy ápoló tartózkodott velünk a cellában, egy középszerű fickó, aki nem értette a berendezés célját, és nem is ütötte bele az orrát kutatásaimba. Ahogy teltek az órák, láttam, hogy a feje nehézkesen lecsuklik álmában, de nem zavartam föl- Kicsivel később magam is elbólinthattam, elaltatott az egészséges és a haldokló szuszogása.

Különös, lírai dallam hangjai ébresztettek. Akkordok, remegések, eksztatikus harmóniák visszhangzottak mindenfelől, miközben leírhatatlan szépség látványa tárult ki elragadtatott pillantásom előtt. Élő tűz falai, oszlopai, párkányzatai izzottak lebegő énem körül, fölfelé nyúlva a magasba, a leírhatatlan tündöklésű kupola irányába. Mintha kaleidoszkóp forogna, időnként széles síkságok, szépséges völgyek, magas hegységek, csalogató berkek csillámlottak át e palotaszerű pompán, oly gyönyörűségekkel teljesek, ami csak elképzelhető, mégis az egész valami éteri plasztikus egységben izzott, amelynek szövetét sokkal inkább a szellem, mint az anyag alkotta. Miközben bámészkodtam, éreztem, hogy ezek a bűvöletes átalakulások a saját agyamból fakadnak, mert minden kép olyan volt, amilyennek változó tudatom látni vágyta. Nem idegenként lakoztam ebben az elíziumi birodalomban, minden kép és hang ismerős volt megszámlálhatatlan eonok óta, és így is lesz az elkövetkező

örökkévalóságban.

Ekkor fénytestvérem ragyogó aurája közelebb lebegett, és szólott hozzám, lélek a lélekhez, hangtalan, tökéletes gondolatcserével. Közelgett a győzelem órája, mert lény-társam elmenekül végre a megalázó, átmeneti fogságból; örökre megmenekül, és követni fogja az átkozott elnyomót, akár az éter legutolsó mezejéig, hogy ott betöltse rajta szférákat rázó, lángoló kozmikus bosszúját. Kis ideig így lebegtünk, amikor némi elhomályosodást és fakulást érzékeltem a környezetemben, mintha valamilyen erő visszaszólítana a földre - pedig az volt az utolsó hely, ahová kívánkoztam. A mellettem levő forma is változni kezdett, fokozatosan vége felé közeledett társalgásurak, ő felkészült, hogy elhagyja a színteret, fakulni kezdett, noha valahogy más ütemben, mint a körülöttem levő dolgok. Még néhány gondolatot cseréltünk, és tudtam, hogy a ragyogó lényt és engem is visszaparancsolnak a fogságba, bár fénytestvérem számára ez lesz az utolsó. Már csaknem elhasználta siralmas bolygó-hüvelyét, nem egészen egy óra múlva szabad lesz, hogy üldözhesse az elnyomót a Tejút mentén, és tovább a közelebbi csillagok között egészen a végtelenség határáig.

Jól érzékelhető sokk választja el a fény halványuló világáról szerzett végső benyomásaimat a hirtelen és valahogy szégyenkező ébredéstől. Kiegyenesedtem székemben, és láttam, hogy a haldokló tétován mocorog a heverőn. Joe Slater csakugyan ébren volt, noha valószínűleg életében utoljára. Közelebbről nézve láttam, hogy sápadt arcán színes foltok jelentek meg, amelyeket korábban sohasem láttam. Ajka ugyancsak szokatlanul szorosan össze volt zárva, mintha egy Slaternél erősebb jellem kényszerítené rá akaratát. Az egész arc megfeszült, a fej lehunyt szemmel fordult ide-oda.

Nem keltettem föl az alvó ápolót, csak megigazítottam telepatikus "rádióm" kissé félrecsúszott fejpántját, hogy felfogjak minden üzenetet, amit az álmodó sugároz. A fej azonnal irányomba fordult, a szemek kinyíltak, én pedig üres döbbenettel bámultam, amit

láttam. Mert az az ember, Joe Slater, a degenerált catskilli ragyogó, tágra nyílt szemmel tekintett rám, amelynek kékje mintha kicsit elmélyült volna. Nyoma sem volt abban a pillantásban mániának vagy elfajzottságnak; minden kétségen túl éreztem, hogy egy magasrendű, tevékeny elmével nézek szembe.

Ebben a kritikus pillanatban agyam tudatára ébredt, hogy kitartó külső hatás munkálkodik benne. Lehunytam a szemem, arra összpontosítottam, hogy gondolataim mélyebbek legyenek, és az a lelkesítő tudás lett jutalmam, hogy végre megérkezett a régen várt szellemi üzenet.

Minden átsugárzott gondolat gyorsan öltött formát agyamban, és noha semmilyen ismert nyelvet nem használt, oly nagy képességem volt a fogalmak asszociálására és kifejezésére, hogy úgy tűnt, mintha az üzenetet közönséges angol nyelven sugároznák.

"Joe Slater halott," érkezett a lélekdermesztő hang valamilyen közvetítő útján az álom fala mögül. Kinyitott szemem kíváncsi iszonyattal fürkészte a kínok ágyát, de a kék szem még mindig nyugodtan tekintett rám, az arcot átlelkesítette az értelem. "Jobb, hogy meghalt, mivel nem volt alkalmas arra, hogy egy kozmikus lény aktív elméjét elviselje. Nehézkes teste nem volt alkalmas az éteri élet és a bolygó-élet között szükséges alkalmazkodásra. Túlságosan sok volt benne az állati, túl kevés az ember; mégis, te minden hiányosságán át fölismertél, holott a kozmikus és a planetáris lelkeknek sohasem szabad találkozniuk. Ő volt az én kínzatásom és mindennapi börtönöm a ti földi mértéketek szerint negyvenkét éven át.

O1yan lény vagyok, amilyenné magad is válsz az á1omtalan alvás szabadságában. A fénytestvéred vagyok, veled együtt lebegtem a ragyogó völgyekben. Éber állapotodban nem volt szabad beszélnem veled a valódi énedről, de mindketten hatalmas tereket, sok kort jártunk be. Jövőre, meglehet, abban az Egyiptomban leszek, amelyet te ősinek nevezel, vagy Tsan Chan kegyetlen birodalmában, amely háromezer év múlva következik el. Te meg én együtt sodródtunk a vörös Arcturus körüli világokban, és laktunk a rovarfilozófusok testében, akik büszkén mászkálnak a Jupiter negyedik holdján. Milyen keveset is tud a földi én az életről és kiterjedéséről! Nem is tanácsos többet megismerned a saját nyugalmad érdekében!

Az elnyomóról nem beszélhetek. Ti a földön tudatlanul megéreztétek távoli jelenlétét - ti, akik oda sem figyelve Algolnak, a Démoncsillagnak kereszteltétek a hunyorgó fároszt. Meg kell találnom, le kell győznöm az elnyomót, akivel hiába harcolok eonok óta, mert visszatart a test tehetetlensége. Ma éjjel Nemezisként elindulok a lángoló, kataklizmikus bosszú útján. Figyelj majd meg az égen, a Démoncsillag közelében.

Nem beszélhetek tovább, mert Joe Slater teste egye hidegebb és merevebb, és gyenge agya nem vibrál többé kívánságom szerint. Te voltál az egyetlen barátom ezen a bolygón - az egyetlen lélek, aki megérzett és keresett engem még abban a visszataszító formában is, amely itt fekszik ezen az ágyon. Találkozunk még - talán az Orion Kardjának ragyogó ködében, talán egy sivár fennsíkon a történelem előtti Ázsiában, talán egy álomban ma éjszaka, amelyre nem fogsz emlékezni, talán egy másik formában egy eonnyira innen, amikor a naprendszer már semmivé lesz."

Ekkor a gondolathullámok hirtelen megszakadtak, az álmodó - vagy mondjak inkább halott embert? - fakó szeme üvegesedni kezdett. Félig kábultan odamentem a heverőhöz, megfogtam a csuklóját, de hidegnek, merevnek, pulzus nélkülinek találtam. Az arc kifehéredett, a lefittyedt vastag szájból kilátszottak a degenerált Joe Slater ocsmány, rothadó agyarai.

Megremegtem, takarót húztam a rusnya arcra, és fölkeltettem az ápolót. Azután elhagytam a

helyiséget, és némán a saját szobámba tértem. Azonnal ellenállhatatlan vágyat éreztem az alvásra, noha álmaimra nem tudok visszaemlékezni.

Hogy mi a csúcspont? Milyen tudományos mese dicsekedhet ilyen szónoki fogással? Én csupán elmondtam bizonyos dolgokat, amelyek előttem ténynek tűnnek, és megengedem, hogy azt állítsanak össze belőlük, amit akarnak. Mint már említettem, főnököm, az öreg Fenton doktor semmit sem ismert el valóságnak abból, amit elmeséltem. Megesküdött rá, hogy idegösszeomlást kaptam a feszültségtől, és nagy szükségem van egy hosszú, fizetett szabadságra, amit nagylelkűen meg is adott nekem. Professzori becsületére biztosított, hogy Joe Slater csupán egy fejletlen agyú paranoiás volt, aki a legcsököttebbek körében is élő

népmesékből párolhatta le fantasztikus ábrándjait. Fenton doktor mindezt elmondta - mégsem felejthetem, amit a Slater halála utáni éjszakán láttam az égen. Nehogy azt higgyék, elfogult tanú vagyok, ezért egy másik tanú feljegyzésével egészítem ki ezt a végső tanúságot. Ez megadja a csúcspontot, amelyet önök várnak. A következő beszámolót a Nova Persei-ről szó szerint idézem egy kitűnő csillagász-szakember, Garrett P. Serviss tollából:

"1901. február 22-én, nem túl messzire az Algoltól, csodálatos új csillagot fedezett föl az edinburghi Anderson doktor, olyan helyen, ahol korábban sohasem látszott még csillag. Az idegen huszonnégy órán át lett mind fényesebb, végül erősebben világított, mint a Capella.

Egy-két hét múlva láthatóan elhalványult, és a múlt hónapban már alig volt látható szabad szemmel. "

Az ünnep

Efficiunt Daemones, ut qua non sunt, sic tamen quasi sint, conspicienda hominibus exhibeant.

Lactantius

Messze jártam otthonomtól, és a keleti tenger a bűvkörébe vont. Hallottam a sziklákon megtörő hullámok zúgását, és tudtam, hogy ott morajlik mindjárt a dombság túloldalán, ahol vén, göcsörtös fűzfák bólogattak a sötétedő ég és az első esti csillagok felé. És mert atyáim hívó szózata vonzott, tovább gyalogoltam a frissen hullott, vékony hóréteggel borított országúton, mely elhagyottan és kopáran emelkedett a fák koronái közül előhunyorgó Aldebaran felé, hogy eljussak az ódon kisvárosba, amit ugyan sohasem láttam még, de gyakran álmodtam róla.

Az ősi ünnep éjszakája volt, amit az egyszerű halandók karácsonynak neveznek, noha szívük legmélyén tudják, hogy régibb Betlehemnél és Babilonnál, régibb Memphisznél és az egész emberiségnél. Az ősi ünnep éjszakáján értem végre el a vén tengerparti városkát, ahol az őseim éltek egykor, és titkon azokban az időkben is megültek bizonyos ünnepeket, amikor ez tiltva volt nekik. Nem akarták, hogy az ódon misztériumok emlékezete feledésbe merüljön, ezért meghagyták leszármazottaiknak, hogy évszázadonként egyszer tartsák meg az ünnepet.

Az én családom már akkor is nagyon régi volt, amikor ez a vidék háromszáz éve benépesült.

Nem hasonlítottak a többi telepesre: sötét bőrű, zárkózott emberek voltak, akik a messzi Délről érkeztek, mámorító illatú orchideakertekből, és egy másik nyelven beszéltek, mielőtt megtanulták volna a kék szemű halászokét. Mára szétszóródtak az egész országban, s egyre ritkábban végezték el a titokzatos szertartásokat, amiket már senki eleven lélek nem értett, ők maguk sem. Aznap éjjel egyedül én tértem vissza közülük az öreg kikötővárosba, ahogy a hagyomány parancsolta; mert a haszontalanná kopott emlékeket csak a szegények és a magányosak őrzik. Aztán a dombgerincről megpillantottam a hófödte Kingsportot az alkonyatban: a vén szélkakasokat és templomtornyokat, függőerkélyeket és téglakéményeket, mólókat és kis hidakat, pázsitokat és temetőkerteket, a keskeny, meredek, zegzugos utcácskák végeérhetetlen labirintusát, és a középen emelkedő magaslaton a legrégibb templomot, amely konokul és szenvedélyesen dacolt az idővel. Koloniál stílusban épült házak zavaros útvesztője volt ez, melyek mindenféle szögben és magasságban szétszórva halmozódtak egymásra, mint egy óriásgyermek gondatlanul szétdobált játékkockái; letűnt korok légköre lengte körül a hóborította cserépfödeleket és nyergestetőket, melyek alatt sorra világosság gyúlt a kicsiny ablakszemekben, amint csatlakoztak a hideg estében az Orionhoz meg a többi ősrégi csillaghoz. A romladozó rakpart felől pedig idehallatszott a tenger mély zúgása, a rejtélyes és halhatatlan tengeré, amely őseimet hajdan erre a vidékre hozta.

A város legmagasabb fekvésű pontja; közvetlenül az ódon, központi templom mögött, egy kopár, szélfútta térség volt, amelyről mindjárt láttam, hogy csak temető lehet; a fekete sírkövek kísértetiesen emelkedtek ki a hóból, akár egy roppant holttetem rothadó ujjai. A hó összefüggő, szűzfehér takaróját itt egyetlen lábnyom sem csúfította el, s a távolból néha valami borzalmas nyikorgást véltem hallani, mintha egy magányos bitófa nyögne a fel-feltámadó szélben némán lengő terhe alatt. Négy rokonomat 1692-ben felakasztották boszorkányság vádjával, de hogy Kingsport melyik részén, azt nem tudtam pontosan.

Mikor tovább haladtam a tenger felé lejtő országúton, a városkához közeledve az esti pihenőre térő közösség derűs lármájára számítottam, de a csönd nyomasztóan töretlen maradt.

Ekkor eszembe jutott, milyen nap van ma, és arra gondoltam, hogy ezek az öreg puritánok bizonyára más szokások szerint tartják a karácsonyt, néma imádkozásba merülve a kandalló előtt. Így hát felhagytam vele, hogy jókedvű zsibongást és derűs járókelőket keressek, csak folytattam lefelé vezető utamat az enyhe ívű kaptatón, halványan kivilágított tanyaházak és árnyékba húzódó kőfalak között; míg el nem jutottam az ódon városkába, ahol régi boltok és matrózkocsmák cégtáblái nyikorogtak a sós tengeri szellőben, a házak oszloppárokkal strázsált ajtaján különös formájú kopogtatók csillogtak, s a kicsiny, elfüggönyözött ablakokból sárga fénypászmák vetültek a néptelen, kövezetlen utcákra.

Előzetesen gondosan tanulmányoztam néhány régi térképet, így hát tudtam, hol keressem családi otthonunkat. Noha most jártam itt először, meleg fogadtatásra és vendéglátásra számíthattam, mert Kingsportban gondosan ápolják a helyi hagyományokat; ezért a Back Streetről a hófedte Circle Courtra siettem, az egyetlen köztérre, amely végig ki volt kövezve, s ahonnan a tanácsház mögött a Green Lane leágazott. A térkép nem hagyott cserben, nem támadtak nehézségeim; bár odaát Arkhamben bizonyára tévedtek, amikor a villamos bevezetéséről beszéltek, mert a síneket még eltakarhatta a hó, de én áramszedőket sem láttam sehol. Nem bántam meg, hogy gyalogszerrel vágtam neki az útnak, hisz a hóborította városka már fentről, a dombtetőről is megkapó látványt nyújtott; és örömteli izgalom fogott el, hogy végre bezörgethetek távoli rokonaimhoz, baloldalt a hatodik házba a Green Lane-en, mely csúcsba futó tetejével és előreugró felső traktusával csak 1650 előtt épülhetett.

Mikor közeledtem, láttam, hogy odabent világosság ég; a rombusz alakú ablakszemekből arra következtettem, hogy igyekeztek mindent megőrizni eredeti állapotában. A keskeny, füves utcácska fölé kiugró emeleti részt csak néhány láb választotta el a szemközt álló házétól, úgyhogy a falak tövébe alig jutott hó, s én már-már valamiféle alagútban éreztem magam.

Járda nem volt; a legtöbb ház bejáratát magasra építették, és vaskorláttal ellátott kőlépcsőn lehetett feljutni hozzá. Számomra, aki egyáltalán nem ismertem Új-Angliát, ez a környezet meglehetősen furcsa volt. Nem mondhatnám, hogy nem szolgált tetszésemre, ám kétségkívül jobban tudtam volna élvezni, ha néhány járókelővel is találkozom az utcán, vagy legalább a hóban lábnyomokat látok, és nincs minden függöny vastagon elfüggönyözve.

Mikor használatba vettem az ősrégi kopogtatót, szinte megrémültem. Már korábban is eluralkodott rajtam némi bizonytalanság, talán az idegennek tűnő környezet, a téli este sivársága és ennek a különös szokásoknak hódoló, vén városnak a konok csendje; mikor pedig zörgetésemre ajtót nyitottak, valóban megijedtem, mivel a sarokvasak megnyikordulását megelőzően nem hallottam lépteket odabentről. Félelmem azonban mindjárt szertefoszlott, mert a küszöbön egy megnyugtatóan jóságos arcú öregember jelent meg, régimódi szabású háziköntösben, s noha jelekkel értésemre adta, hogy néma, a magánál hordott viasztáblára csodálatos, ófrank nyelvű vendégköszöntőt kanyarított egy tompa hegyű

irónnal. Beinvitált egy alacsony, gyertyafényes helyiségbe, melynek masszív, faragott mennyezetgerendái és sötétre pácolt fából készült, nem túl kényelmes bútorai a tizenhetedik századot idézték. Mintha csak a rég letűnt múltba csöppentem volna: a berendezés teljes egészében korhű volt, a legutolsó részletig. A barlangként ásító kandalló mellett ódon szövőszék állt, melyen az ünnepnap dacára egy görnyedt öregasszony dolgozott szótlanul, bő

vállkendőben és széles karimájú kalapban, nekem hátat fordítva. A házban nyirkos-hűvös légkör uralkodott, s én csodálkoztam, miért nem gyújtanak be a kandallóba. Baloldalt, az elfüggönyözött ablakokkal szemben magas támlájú karosszék állt, amelyben mintha ült is volna valaki, bár ebben nem voltam teljesen biztos. Nem egészen tetszett nekem, amit láttam, és újra homályos félelem ébredt bennem. Balsejtelmeim ezúttal éppen abból táplálkoztak, ami az imént még eloszlatta őket; mert minél tovább néztem az öregember jóságos mosolyát,

annál hátborzongatóbbnak találtam ezt a rezzenetlen derűt. A szeme egyáltalán nem mozgott, a bőre pedig mereven, viaszosan csillogott. A végén már biztosra vettem, hogy ez egyáltalán nem emberi arc, hanem valami gonosz, alattomos maszk csupán. Nem értettem, miért visel kesztyűt a házigazdám, s furcsamód erőtlennek találtam az ujjmozdulatait, amikor néhány barátságos mondatot rótt a viasztáblájára. Korán érkeztem, írta, és egy kicsit még türelemmel kell lennem, de nemsokára elvezetnek majd az ünnepség színhelyére. Ezzel egy székre mutatott egy kis halom könyv mellett, majd elhagyta a helyiséget. Mikor letelepedtem olvasgatni, láttam, hogy a könyvek dohosak, penészesek és meglehetősen rendhagyóan vannak összeválogatva. Ott volt az öreg Morryster zavaros írása, a Marvells of Science; Joseph Glanvil iszonytató Saducismus Triumphatusának 1681-es kiadása; a hajmeresztő

Daemonolatreia Remigiustól, amit 1595-ben nyomtak Lyonban; és mind közül a legszörnyűbb, az őrült arab, Abdul Al-hazred rettenetes Necronomiconja, Olaus Wormius (Ole Worm 1588-1654) romlott konyhalatinsággal készült fordításában - egy olyan könyv, amit sohasem láttam, de mindenféle borzalmakat hallottam róla rebesgetni. Senki sem szólt hozzám, csak a szélben lengő cégtáblák nyikorgása hallatszott odakintről, meg a szövőszék egyenletes surrása, amin az öregasszony egy pillanatra sem szűnt meg tevékenykedni.

Rendkívül betegesnek és nyugtalanítónak találtam mind a szobát, mind a könyveket, mind a ház lakóit; mivel azonban őseim régi hagyományát követve érkeztem erre a furcsa ünnepségre, számítottam rá, hogy különös dolgokkal szembesülök majd. Ezért megpróbáltam olvasni, s nemsokára egészen elfogott az izgalom; az elátkozott Necronomiconban ugyanis rábukkantam egy gondolatra, illetve legendára, amely emberi értelemmel nézve túlságosan iszonyatosnak tűnt. Eközben egy ízben az a kényelmetlen kényszerképzetem támadt, hogy a karosszékkel szemben becsukták az egyik ablakot, mintha legalábbis előzőleg titokban kinyitották volna; és nagyjából ugyanekkor valami csapongó surrogást is véltem hallani, határozottan nem az ódon szövőszék felől. Bizonyára tévedtem persze, hiszen az öregasszony igen nagy lendülettel szőtt, és a vén állóóra is ekkortájt ütött el egy kerek időpontot. Utána egyre jobban megszabadultam a csalóka benyomástól, hogy a karosszékben ülne valaki, s ez hamarosan minden kétséget kizáróan be is igazolódott: mert miközben borzongva és feszült idegekkel olvasgattam, újra megjelent a szobában az öregember, ezúttal csatos bőrcsizmában és bő, ódivatú öltözékben, és helyet foglalt ebben a karosszékben, a magas háttámla teljesen el is takarta. Tagadhatatlanul idegtépő várakozás volt, és az istenkáromló könyv a kezemben cseppet sem könnyítette meg. Mikor aztán az óra elütötte a tizenegyet, az öregember felállt, és a sarokban álló ormótlan, faragott ládához ment. Két csuklyás felleghajtó köpönyeget vett elő, az egyiket ő maga öltötte fel, a másikat pedig az öregasszony vállára terítette, aki időközben felhagyott egyhangú munkálkodásával a szövőszéken. Az asszony csoszogva és sántikálva a bejárati ajtóhoz ment, az öregember pedig becsukta a könyvet az előttem álló asztalon, és a csuklyát mozdulatlan, maszkszerű arcába húzva jelt adott az indulásra.

Hármasban vonultunk ki a különös, öreg városka zegzugos utcáira a holdtalan éjszakában; az elfüggönyözött ablakok mögött sorra aludtak ki a fények, a házak bejárataiban csuklyás, köpönyeges alakok bukkantak fel, és szótlanul elözönlötték egész Kingsportot a sarkcsillag hideg ragyogásában. Hosszú, hallgatag közmenetbe rendeződtek a nyikorgó cégtáblák és az özönvíz előtti nyergestetők, a viharvert téglakémények és a rombusz alakú ablakszemek között; meredek utcákon kaptattak föl, ahol az egymásnak dőlő házak közös beletörődéssel roskadoztak a kor súlya alatt; nyitott udvarokon és temetőkerteken vágtak át, ahol a részegen imbolygó lámpások kísérteties fény rajokba verődtek. Ebben a néma tömegben sodródtam én is vezetőim nyomán, s ha olykor oldalba bökött egy könyék, ha súrolt egy-egy váll vagy mellkas, furcsamód puhának, szinte szivacsosnak találtam az érintésüket. Egész idő alatt nem láttam egyetlen arcot, nem hallottam egyetlen hangot sem. Ahogy egyre magasabbra

kapaszkodtunk, mindenfelől újabb és újabb éji utazók csapódtak hozzánk, s láttam már, hogy a sötét utcákon fölfelé kígyózó menetoszlopok mind a városközpontba igyekeznek, ahol egy hatalmas, fehér falú templom magasodott. A dombtetőről, ahonnan először tárult elém az alkonyi Kingsport teljes pompájában, egyszer már alkalmam nyílt szemügyre venni; és megborzongtam, mert egy pillanatra úgy tűnt, mintha az Aldebaran a ködhomályos torony csúcsán egyensúlyozna.

A templomot nyílt terep vette körül, részben a temetőkert kísérteties síremlékeivel, részben pedig egy félig kikövezett köztér, melyet természetellenesen vén, nyeregtetős, fazsindelyes házak szegélyeztek. Lidérclángok táncoltak a sírokon, melyek futólag megvilágították ugyan a néma gyülekezetet, árnyékokat azonban furcsa módon nem vetettek. A temetőkert mögött nem álltak épületek, s ha errefelé néztem, a meredek lejtőn túlláttam a csillagok visszfényét a kikötő vizén, bár magára a városra a sötétség leple borult. Csak itt-ott imbolygott egy-egy magányos lámpás fénye a szűk utcák labirintusában, hogy utolérje a szótlan embertömeget, amely most befelé áramlott a templomépületbe. Megvártam, míg a sötéten ásító kapuzat a lassan szálingózó sereghajtókat is elnyeli; az öregember türelmetlenül ráncigálta a kabátujjamat, én azonban el voltam szánva rá, hogy utolsónak maradok. Mikor átléptem az emberekkel megtelt félhomályba nyíló bejáraton, még egy pillantást vetettem hátra a külvilágba, ahol a temetőkert halványan foszforeszkáló fénye beteges derengésbe vonta a köztér kövezetét. És ekkor végigfutott a hátamon a hideg; mert bár a szél javarészt elhordta a havat a térről, a falak közelében itt-ott hagyott néhány összefüggő foltot, és amikor visszanéztem, az a döbbenetes érzékcsalódásom támadt, hogy egyetlen lábnyomot sem látok rajtuk, még a sajátomat sem.

A templombelsőt alig viIágították meg a menetben pislákoló lámpások, mert a menet zöme már tovább vonult. A maradék hallgatagon áramlott a magas padok között az alagsor csapóajtaja felé, mely tágra tárott torokként tátongott közvetlenül a szószék előtt, és mohón nyeldekelte a különös zarándokokat. Némán követtem őket a homorúra kopott lépcsőfokokon a sötét, nyomasztó hangulatú kriptába. Borzalmas volt belegondolni, merre járhat a kígyózó menetoszlop eleje, és még sokkal borzalmasabb volt látni, hogy egy nyitott sírboltban tűnik el. Az emberek szótlanul özönlöttek a félretolt sírfödél alatt feketéllő nyílás felé, s rövidesen valamennyien egy szűk, nyaktörő, durván megmunkált csigalépcsőn botorkáltunk lefelé, amely dermesztően nyirkos volt és furcsa szagokat árasztott. Szédítő, végtelenbe nyúló ereszkedés volt: a fal jéghideg cseppekben izzadta ki magából a nedvességet, a kövek közében habarcsmorzsák málladoztak. Egy idő után figyelmes lettem rá, hogy a falak és a lépcsőfokok külseje megváltozik, mintha a tömör anyakőzetből faragták volna ki őket. A legjobban az aggasztott, hogy ez a temérdek láb a legcsekélyebb neszt sem csapta lépteivel, még visszhangokat sem riasztottak föl a föld gyomrába szakadó kürtőben. Kisebb örökkévalóságnak tűnő idő után oldaljáratok és elágazások kezdtek feltünedezni, melyek ismeretlen, fekete mélységekből torkolltak az éji titkok e hátborzongató lépcsőaknájába; némelyikből a rothadás ocsmány, orrfacsaró bűze áradt. Hamarosan úgy elsokasodtak, hogy az istentelen katakombák névtelen fenyegetése szinte kibírhatatlan teherként nehezedett rám.

Tudtam, hogy már rég Kingsport talajszintje alatt járunk, és beleborzadtam a gondolatba, hogy egy ilyen vén várost ennyi szennyes féregjárat furdalhat keresztül-kasul.

Aztán valami titokzatos, sápadt derengést pillantottam meg, és sötét vizek csobogása ütötte meg a fülemet. Megint megborzongtam, mert nem tetszettek nekem ezek a dolgok, és keserű

szívvel kívántam, bár ne parancsolt volna ide atyáim hagyománya erre az ősi ünnepre. Mikor a lépcsőakna kiszélesedett, valami sajátos hangot hallottam - vékony, nyöszörgő, panaszos fuvolaszót -, és egyszerre csak megnyílt előttem a lenti világ határtalan, döbbenetes

panorámája. Gigászi lángoszlop fénye vonta beteges ragyogásba egy olajos vizű folyam végtelenbe vesző, iszapos partjait, mely borzalmas, kifürkészhetetlen bugyrokban fakadt, s valahol a legsötétebb mélységben az örök óceánba torkollott.

Lélegzet után kapkodva, az ájulással küszködve néztem körül ebben a pokoli grottóban, ahol a fekete hullámok mérgező iszapot ringattak a táplálék nélkül lobogó tűz fényében. A köpönyeges-csuklyás tömeg félkörbe gyűlt a lángoszlop körül. A napforduló ősi ünnepe volt ez, mely régibb az emberiségnél és túl fogja élni őt: könyörgés a hóhoz és a halálhoz, tűzzel és örökzölddel, fénnyel és zenével, hogy engedje új életre támadni a tavaszt. Ezt megülni gyűlték össze a borzalmas barlangban, hódolattal adózva a beteges lángoszlopnak; maroknyi darabokat szaggattak ki a folyóparton tenyésző, szivacsos húsú gombatelepekből, és az iszapos vízbe hajigálták őket, mely méregzölden csillámlott a sápadt derengésben. Aztán valami alaktalan dolgot pillantottam meg, amely púposan és idomtalanul kuporgott az árnyékban, a fénykör legszélén, s nyüszítő dallamokat csalt elő egy torz fuvolából; és ahogy játszott, a bűzlő sötétségből fojtott csapongó surrogást véltem hallani, bár látni nem láttam semmit. Ami azonban leginkább holtra rémített, az a tűzoszlop volt, amely vulkáni erővel tört fel valamely mondhatatlan mélységekre nyíló hasadékból, nem vetett ámyékot, és undok, méregzöld ragyogásban fürösztötte maga körül a salétromvirágos kőzetet. Mert a tombolva felcsapó lángok nem árasztottak semmi hőt, csupán a halál és a rothadás nyirkos hidegét.

Az öregember, aki idevezetett, most átnyomakodott a tömegen, közvetlenül az iszonyú tűzoszlop mellé, aztán megfordult, és merev, szertartásos mozdulatokat tett a félkörívben álló emberek felé. A rituálé egyes pontjain azok hódoló gesztussal arcra borultak előtte, különösen, amikor a feje fölé emelte az ocsmány Necronomicont, amit magával hozott; és nekem részt kellett vennem ezen az iszonyú ceremónián, hiszen írásos meghívás invitált atyáim ünnepére. Aztán az öregember jelt adott a sötétség leple alatt megbúvó fuvolásnak, mire az a nyöszörgő sirámot abbahagyva valamivel hangosabb és határozottabb hangvételben kezdett eljátszani, s ezzel váratlanul minden eddigit felülmúló iszonyatot szabadított ránk. A borzalomtól szinte bénán hanyatlottam a penészfoltos kőre, mikor szembesülnöm kellett ezzel az újfajta szörnyűséggel, mely nem volt sem erről, sem bármely más világról való, hanem csakis a csillagok között ásító, tébolyult űrből érkezhetett.

A fekete földmélyi éjszakából, ebből a mérföldnyi hosszan tátongó Tartaroszból, amit nem fertőzött meg a hideg lángoszlop fényragálya, csak a lomha folyó olajos hullámai hömpölyögtek tova benne, egyszerre csak rémálomba illő korcslények szárnyaltak elő

váratlanul és szinte zajtalanul, melyek emberi szemmel felfoghatatlanok és értelmezhetetlenek voltak, mert az egészséges agyvelő kivetette magából a látványukat. Nem voltak sem hollók, sem vakondok, sem keselyűk, sem hangyák, sem rothadó tetemek, hanem olyasfajta képződmények, amelyekre nem tudok és nem is, akarok visszaemlékezni. Lomhán ereszkedtek le a folyópartra, félig úszóhártyás lábukkal, félig bőrlebernyeges szárnyaikkal, s mikor elérték az ünneplő gyülekezetet, a köpenyes-csuklyás alakok megragadták őket, és fölkapaszkodtak a hátukra; aztán sorra a levegőbe emelkedtek, és lovasaikkal együtt eltűntek a fénytelen sötétségben, az iszonyat tátongó barlangjai között, ahol szörnyű és ismeretlen vizek buzogtak mérgezett forrásokból.

A szövőszékes szipirtyó elrepült a többiekkel együtt, és az öregember is csak azért maradt; mert amikor mutatta nekem, hogy én is üljek föl az egyik szörnyetegre, kereken megtagadtam parancsa teljesítését. Szédülten felegyenesedve láttam, hogy az alaktalan fuvolást időközben elnyelte a homály, két szárnyas rémalak azonban türelmesen várakozik ránk a parton. Mikor

továbbra is vonakodtam, az öregember előkapta az irónt meg a viasztáblát, és rendkívül régies betűkkel azt írta rá, hogy ő valóban atyáim hagyatékának őrzője, akik ezen a helyen először ülték meg az ősi ünnepet; és nekem vissza kell térnem a hívek gyülekezetébe; és a legbelső

misztériumokba még nem nyertem beavatást. Mivel én erre csak a fejemet ráztam, minden ízemben reszketve, az öregember öltözékének bő redőiből egy zsebórát meg egy pecsétgyűrűt vett elő, mindkettőt a családom címerével, hogy ezekkel is bizonyítsa: tényleg az, akinek mondja magát. Ám a bizonyítékai engem csak mégjobban elrettentettek, mert a zsebóráról régi hagyatéki iratokból tudtam, hogy 1698-ban együtt temették el a szépapámmal. Az öregember hátravetette a csuklyáját, és élénk ujjmozdulatokkal mutatta, mennyire hasonlít egymásra az arcunk, a közös családi vonások miatt; én azonban iszonyodva elhátráltam tőle, mert ekkora már biztos voltam benne, hogy valamiféle ördögi viaszmaszkot visel. A szárnyas korcslények türelmetlenül kaparták lábukkal a folyóparti penészt, és láttam az öregemberen, hogy ő is egyre nyugtalanabb. Amikor az egyik szörny groteszk imbolygással távolodni kezdett, gyorsan odafordult, hogy feltartóztassa; és ettől a hirtelen mozdulattól félrecsúszott a viaszmaszk az arcáról - illetve onnan, ahol az arcának kellett volna lennie. Csak egy pillantást vetettem rá azután - mivel a két szárnyas korcs elállta utamat a sziklalépcsőhöz, ahonnan érkeztünk - sikoltva vetettem magamat a bűzlő alvilági folyam iszapos hullámai közé. Nem tudom, miféle temetői légiókat riaszthattam volna föl eszelős üvöltözésemmel abban a pestises grottóban; a sötét, gonosz vizek szerencsémre túl gyorsan sodortak magukkal, névtelen barlangokon keresztül az óceán felé.

A kórházban később azt mesélték, pirkadatkor félig megfagyva bukkantak rám a kingsporti kikötőben, amint görcsösen kapaszkodtam egy darab uszadékfába, melyet a vakvéletlen küldött a megmentésemre. Előző éjjel, gyalog közelítve a városkához, nyilván rossz irányba fordultam a dombháti elágazáson, és Orange Pointnál lezuhantam a tengerparti sziklákról; ezt a hóban hagyott lábnyomaim is kétségtelenné tették. Erre semmit nem tudtam mondani, mert az egész világ tótágast állt körülöttem: az ablak háztetők tengerére nézett, amelyek közül csak minden ötödik tűnt réginek, az utcáról behallatszott a villamosok és automobilok nyüzsgő

lármája. Az orvosok ragaszkodtak hozzá, hogy ez Kingsport, és én semmivel sem tudtam bizonyítani az ellenkezőjét. Mikor értesültem róla, hogy a kórház a Central Hillen emelkedik, közvetlenül az ótemető mellett, rövid időre beszámíthatatlanná váltam; ekkor áthelyeztek az arkhami St. Mary's gyógyintézetbe, ahol szakszerűbb kezelésre számíthattam. Ott jól éreztem magam, mert az orvosok igen nagyvonalúan bántak velem, a kedvemért még arra is felhasználták a befolyásukat, hogy kikölcsönözzék számomra a Miskatonic Egyetem könyvtárából Alhazred hírhedt Necronomiconjának gondosan őrzött példányát. Valami

"pszichózist" emlegettek, és úgy vélték, nyomasztó kényszerképzeteim szertefoszlatásának az lesz a legjobb módja, ha szembesítenek velük.

Kikerestem hát a Necronomiconból a szörnyűséges részletet, és miközben áttanulmányoztam, kétszeresen is elfogott a borzadály; mert tagadhatatlanul ismertem valahonnan. Nem ez volt az első alkalom, hogy olvastam, bármit is mondjanak a lábnyomok; s hogy hol és milyen körülmények között láttam korábban, azt borítsa a feledés jótékony homálya. Ébren senki és semmi nem emlékezetet rá, álmaimat azonban rémekkel és kísértő lidércekkel töltik meg azok a sorok, amiket itt nincs bátorságom idézni. Csak egyetlen részletet merek idemásolni, a mi nyelvünkre átültetve, ahogy a gyarló latin tudásomtól telik.

"A legmélyebb barlangokat" - írja az őrült arab - "nem tanácsos látó szemmel fürkészni, mert sokrétű csodáik furcsák és borzalmasak. Átkozott a talaj, amelyben a holt szellem újra kicsírázik, és átkozott az elme, amelynek nem agyvelő ad otthont. Bizony bölcsen mondta az öreg Ibn Shakabao, hogy boldog az a sír, amelybe nem varázslót temettek, és boldog az a

város, amelynek a varázslói mind porrá és hamuvá lettek. Mert régi gyanú, hogy aki túl mélyen merít a tiltott tudásból, annak a lelke nem szakad ki az anyagi burokból, hanem alá lesz vetve a féregnek, aki rág; és így az idők múltával a bomlásból új élet sarjadhat, vagy legalábbis az élethez hasonlatos tünemény; és gonosz dögevők küldetnek az ő gyötrettetésére, és ezek mintegy gyökeret vernek és felpuffadnak benne. És ezért fölöttébb káros, ha némelyütt nem elégszenek meg a föld saját nyílásaival, hanem botor módon nagy lyukakat fúrnak bele: mert az efféle helyeken olyan dolgok tanulják meg a járást, amiknek minden törvény szerint csak csúszniuk volna szabad."

Ex Oblivione

Közeledvén utolsó napjaimhoz, mikor a lét bosszantó apróságai az őrület kapui felé üldözték összeroskadó elmémet, véget nem érően, mint a kínzók által az áldozatukra hullajtott vízcseppek, az egyetlen menedékemet az álom jelentette. Itt találhattam meg, ősi kertek és bűvös fák között járva, annak a szépségnek egy darabját, amit oly hiába kutattam e létben.

Egyszer, mikor lágy szellők öleltek, lassan lebegve álmodoztam furcsa csillagok alatt, hallgatván a déli szél hívását.

Egyszer mikor hűs eső esett, egy csónakban ülve, lesiklottam egy hosszú patakon a föld alá, hová nem hatolt a napfény, bíbor ködök, szivárvány lugasok és örökéltű rózsák világába.

És egyszer, mikor egy arany völgyön át egy árnyas ligetbe értem, egy ősi indáktól befont hatalmas falat leltem, egy bronzkapuval a közepén.

Sokszor sétáltam végig a völgyön, egyre több és több időt töltve a földöntúli fényben, a groteszkül vonagló óriás fák között, hol a fától fáig nyújtózkodó szürke föld néhol látni engedte régen elpusztult templomok köveit. És utam célja soha nem volt más, mint az a hatalmas, indákkal benőtt fal, a bronzkapuval.

Egy idő után, ahogy az ébrenlét szürke és egyhangú napjai egyre kibírhatatlanabbá váltak, gyakran vándoroltam kábult békességben a völgyben, az árnyas ligetekben, és egyre gyakrabban gondolkoztam azon, hogy tehetném e helyet örök lakóhelyemmé, hogy ne keljen többé visszatérnem abba a fakó világba, mely semmi új színt nem kínál.

És ahogy rápillantottam arra a kis kapura a falban, teljes bizonyossággal éreztem, hogy egy álom-ország terül el mögötte, melyből, ha valaki belép, nincs többé visszatérés.

Így hát minden éjjel, ha álomra hajtottam a fejem, nem gondoltam másra, csak a rejtett zárra valahol az indáktól befont falban, amit akárhogy is próbálkoztam de nem tudtam megtalálni.

És minél inkább próbáltam a fal mögé rejtett birodalomba jutni, annál hívogatóbbnak és sugárzóbbnak tetszett.

És aztán egy éjjel, Zakarion álom-városában felleltem egy megsárgult papiruszt, melyre e városbeli álombölcsek vetették soraikat, kik túl bölcsek voltak ahhoz, hogy a felébredt világba szülessenek. Sok szó esett a papiruszon az álmok világáról, és szó esett többek között egy arany völgyről, mely egy templomromokkal teli ligetet rejt magában, és egy magas falat kis bronzkapuval a közepén. Mikor idáig jutottam, tudtam, hogy arról a helyről van szó hol időm egyre nagyobb részét töltöm, és mohón faltam tovább a megsárgult iratot.

Az álmok bölcseinek némelyike elragadtatással írt az áthatolhatatlan kapu mögötti csodákról, ám mások rettegéssel és csalódottsággal. Nem tudtam melyiknek higgyek, de a késztetés mind erősebben és erősebben hajtott, hogy örökre eme ismeretlen földre tegyem a lábam, mert a kétség és a titokzatosság a vonzerők vonzereje, és semmiféle új iszonyat nem lehet borzalmasabb, mint a hétköznapok nap-nap utáni gyötrelme. Így hát amikor tudomást szereztem a szerről, mely feltárná előttem a kaput, úgy döntöttem használni fogom ha

legközelebb felébredek.

Előző este bevettem a szert, és álmodozva tértem vissza az arany völgybe és az árnyas bokrosokba; és amikor az ősi falhoz értem, láttam hogy a bronzkapu nyitva áll. Fény szűrődött ki mögüle, mely természetfeletti fénybe vonta a görcsös óriásfák és a templomromok tetejét, és én dalolva sodródtam tovább felkészülve a hely csodáira, ahonnan soha nem térek vissza.

De ahogy a kapu szélesebbre tárult, és az álom és a szer varázsa keresztül hajtott rajta, tudtam hogy nem vár rám semmilyen látvány és csoda, mert ebben az új birodalomban nem volt sem szirt sem tenger, csak a határtalan és lakatlan fehér űr.

Így hát, boldogabban mint valaha is reméltem volna, újra feloldódtam a kristály feledés ősi végtelenségében, melyből a démon kit Életnek hívnak egy röpke és sivár órára kiszakított.

Hideg levegő

Arra kérsz, magyarázzam el, miért félek a hideg huzattól; miért remegek másoknál jobban, ha belépek egy hideg szobába, és miért látszom undorodni és émelyegni, amikor belopózik a hideg az enyhe őszi nap alkonyán. Vannak, akik azt mondják, hogy úgy reagálok a hidegre, mint mások valami rossz szagra, és én vagyok az utolsó, aki ezt az állítást vitatja. El fogom mesélni a legnagyobb szörnyűséget, amellyel valaha találkoztam, és rád bízom, ítéld meg magad, vajon megfelelő magyarázat-e különösségemre.

Tévedés azt hinni, hogy a borzalom elválaszthatatlan a sötétségtől, csendtől és magánytól. Én a délutáni ragyogásban, egy nagyváros lármájában találkoztam vele egy kopott, közönséges panzióban, oldalamon a hétköznapi tulajdonosnővel és két tagbaszakadt férfival. 1923

tavaszán valami vacak, ráfizetéses magazinnak dolgoztam New York városában; mivel képtelen voltam egy tisztességes lakást megfizetni, sodródtam egyik olcsó albérletből a másikba, keresvén egy szobát, amelyben a kellő tisztaság egyesül az elviselhető bútorokkal és a méltányos árral. Ez hamarosan odáig fajult, hogy csupán rossz és rosszabb között választhattam, de egy idő után találtam egy házat a Nyugati Tizennegyedik utcában, amely sokkal kevésbé undorított, mint az addig kipróbált többi.

Négyemeletes, barna kőház volt, láthatóan a negyvenes évekből maradt itt; márvány- és faburkolatának szennyes, szurtos pompája kifinomult ízlésű jómód lezülléséről tanúskodott. A lehetetlen tapétával és nevetségesen agyoncifrázott stukkó párkányzattal díszített, nagy, magas szobákban lehangoló penész- és árnyalatnyi kellemetlen ételszag lengett, ám a padló tiszta volt, az ágynemű tűrhetően rendes, a forró víz nem túl sűrűn volt hideg és ritkán zárták el, ezért hát úgy véltem, ez legalább elviselhető hely, ahol téli álmot alhat az ember, amíg fel nem ébred megint. A tulajdonosnő, egy Herrero nevű lompos, csaknem szakállas spanyol asszony nem ingerelt pletykákkal, nem kritizált, amiért sokáig égetem a villanyt harmadik emeleti szobámban; lakótársaim pedig olyan csöndes, zárkózott emberek voltak, amilyent csak kívánhat az ember, főképpen spanyolok, kevéssel a legközönségesebb és -hitványabb réteg fölött. Csupán a főútvonal forgalmának zaja bizonyult bosszantónak.

Három hete laktam ott, amikor az első különös esemény történt. Egy este nyolc óra felé csöpögést hallottam, és hirtelen rádöbbentem, hogy egy ideje az ammónia éles szagát érzem.

Körülnézve láttam, hogy a mennyezet nedves és csöpög; az utca felőli sarokban ázott át.

Mivel az ügyet a forrásánál akartam megállítani, lesiettem az alagsorba a tulajdonosnőhöz, aki biztosított róla, hogy hamar megoldja a problémát.

- Doktor Muňoz - kiáltotta, miközben előttem sietett fölfelé -, ő locsolta ki a vegyszereit.

Nagyon beteg, maga is orvosra szorul, folyton betegebb és betegebb, de nem fogad el mástól segítséget. Nagyon különös a baja, egész nap furcsa szagú feredőket vesz és nem szabad idegeskednyie vagy kimelegednyie. Minden házimunkát maga csinyál, a kis szobája tele van palackokkal meg gépezetekkel, és orvosként nem is dolgozik. De valamikor nagyon jó orvos volt, az apám Barcelonában hallott rúla, egykettőre meggyógyította egy vízvezeték-szerelő

sérült karját. Sose nem gyün ki, csak a tetőre, a fijam, Esteban, viszi neki az ételt meg a tisztát meg a gyógyszereket és vegyszereket. Istenem, mi ammóniákot fölhasznál, hogy hidegen tartsa magát!

Mrs. Herrero eltűnt a negyedik emeletre vezető lépcsőn, én pedig visszatértem a szobámba.

Az ammónia nem csöpögött többé, és amikor föltakarítottam, ami lecsöppent, és kinyitottam az ablakot hogy kiszellőztessek, hallottam fentről a tulajdonosnő súlyos lépéseit. Dr. Muňoz

sohasem zajongott, mindössze valami benzin hajtotta berendezés nesze szűrődött le; lépései csöndesek, visszafogottak voltak. Egy pillanatig eltűnődtem, miféle betegségben szenvedhet ez az ember, és hogy vajon nem üres különcségből utasítja-e vissza a külső segítséget. Mily végtelenül fájdalmas, elmélkedtem közhelyszerűen, ha egy valaha kitűnő személyiség ily mélyre jut.

Lehet, hogy sohasem ismerem meg dr. Muňozt, ha egy délelőtt, miközben a szobámban ülve írtam, hirtelen nem kap el egy szívroham. Az orvosok óvtak tó1e, tudtam, nincs sok vesztegetni való időm; így, mivel eszembe jutott, hogyan segített a beteg ember egy sebesült munkáson, fölvonszoltam magam az emeletre, és erőtlenül kopogtattam az ajtón, amely az enyém fölött volt. Kíváncsi hang válaszolt kifogástalan angolsággal valahonnan jobbról, megkérdezte a nevemet, foglalkozásomat; amikor ezeket tisztáztuk, odajött és kinyitott egy ajtót a mellett, ahol várakoztam.

Hideg huzat fogadott; éppen végére járt a tikkasztó június, így reszkettem, amikor átléptem a hatalmas lakosztály küszöbét, amelynek gazdag és ízléses díszítése meglepően hatott a piszok és vedlettség e fészkében. Egy összecsukható ágy töltötte be nappal a dívány szerepét; a mahagóni bútorok, a fényűző tapéta, a régi festmények és a zsúfolt könyvespolcok sokkal inkább egy úriember dolgozószobájának, mint egy panzió nappalijának hangulatát árasztották.

Most láttam, hogy a szobám fölötti hall - a „kis szoba", ahol a Mrs. Herrero által említett palackok és gépezetek voltak - a doktor laboratóriuma; napközben egy tágas szomszédos szobában tartózkodott, amelynek kényelmes fülkéi és a szomszédos nagy fürdőszoba lehetővé tették, hogy elrejtse a szekrényeket és minden tolakodóan praktikus tartozékot. Dr. Muňoz egészen biztosan előkelő származású, művelt és választékos ember.

Alacsony, de rendkívül arányos termetű alak állt előttem, tökéletesen szabott öltönyét mintha ráöntötték volna. Kurta, acélszürke körszakállal keretezett finom arcán elmélyült, de nem gőgös kifejezés ült, mélysötét szemét régimódi csíptető takarta, sasorra árnyalatnyi mór beütést kölcsönzött különben keltibér vonásainak. Borbély aprólékos gondoskodására valló ápolt, dús haját ízlésesen elválasztotta magas homloka fölött; az egész összkép megdöbbentő

intelligenciáról, nemes vérről és nevelésről árulkodott.

Mindazonáltal ahogy megpillantottam dr. Muňozt a hideg huzatban, olyan viszolygást éreztem, amelyet nem indokolt megjelenése. Nem lehetett más alapja, mint az orvos arcának ónos színe és kezének hideg érintése, bár ezt is megmagyarázhatta közismert betegessége. Az is lehet, hogy a különös hidegtől idegenkedtem; az ilyen dermesztő hideg nem normális dolog egy kánikulai napon, és az abnormális mindig ellenszenvet, bizalmatlanságot és félelmet kelt.

A viszolygást azonban hamarosan elfeledtette a csodálat, a különös orvos rendkívüli ügyessége, amely vértelennek tűnő, jéghideg, reszkető kezének első érintésében megnyilvánult. Egy pillantással fölmérte, mi bajom, és mesteri hozzáértéssel látott el, miközben pallérozott, ám különösen kongó és tompa hangján biztosított róla, hogy ő a halál legkeményebb, fölesküdött ellenfele, és egész vagyona elúszott, barátait mind elvesztette az élethosszanti vakmerő kísérletben, amelyet a halál csúffá tételére és megszüntetésére indított.

Mindezt valami jóindulatú fanatizmussal, úgyszólván csapongó bőbeszédűséggel adta elő, miközben meghallgatta a szívemet, és összekeverte a kis laboratóriumból előhozott, megfelelő gyógyszereket. Nyilvánvalóan ritka újdonság lehetett számára ebben a szegényes környezetben egy megfelelő neveltetésű ember, ez fakasztotta föl benne a jobb napok emlékének szokatlan áradatát.

A hangja, bár különös, de legalább vigasztaló volt; még a lélegzetét sem éreztem, miközben finom modorban áradtak belőle a mondatok. Azzal igyekezett elterelni figyelmemet a szívrohamomról, hogy elméleteiről és kísérleteiről beszélt; emlékszem, milyen tapintatosan vigasztalt gyenge szívem miatt, állítván, hogy az akarat és az öntudat erősebb a szerves életnél is, így hát ha egy alapvetően egészséges és gondosan karbantartott szervezetben tudományos alapokon felfokozzák a képességeket, bizonyos idegi működések megőrizhetők a létfontosságú szervek legkomolyabb leromlása, betegsége, vagy akár működésképtelensége esetén is. Félig tréfásan azt mondta, hogy egy napon arra is megtaníthat, miként kell élni -

vagy legalábbis megőrizni egyfajta öntudatos létezést - bármilyen szívműködés nélkül! Ő a maga részéről számos betegségben szenved, amelyek szigorú életvitelt parancsolnak, beleértve az állandó hideget. Bármilyen komolyabb és huzamosabb hőemelkedés végzetes hatással lehet rá, így tehát hűvösen - úgy mínusz tíz fokosan - tartja lakását egy ammóniahűtésű rendszerrel; annak benzinüzemű pumpáját hallom időnként lenti szobámban.

Csodálatosan rövid idő alatt enyhült a szívfájásom, és a tehetséges remete híveként és tanítványaként hagytam el a dermesztő helyet. Ezután gyakran tettem nála télikabátos látogatásokat; hallgattam, ahogy titkos kutatásairól, csaknem kísérteties eredményekről mesél, kissé megborzongtam, amikor szemügyre vettem szokatlan és meghökkentően régi könyveit a polcokon. Hozzátehetem, avatott kezelése csaknem végleg kigyógyított betegségemből. Úgy tűnt, nem nézi le a középkoriak ráolvasásait, abban a meggyőződésben, hogy e titokzatos formulák ritka pszichológiai ingereket gyakorolhatnak olyan idegrendszerekre; amelyekből eltűnt a szerves lüktetés. Mélyen megindított elbeszélése az idős dr. Torres de Valenciáról, aki megosztotta vele tapasztalatait, és tizennyolc éve átsegítette egy súlyos betegségen, amikor jelenlegi problémái elkezdődtek. Alighogy megmentette kollégája életét a tiszteletreméltó orvos, máris megadta magát a zord ellenségnek, amellyel harcolt. Talán a feszültség volt túl nagy; dr. Muňoz suttogva adta tudtomra - noha a részleteket elhallgatta -, hogy gyógyulásának módszerei a lehető legsajátosabbak voltak, beleértve olyan tevékenységeket és eljárásokat, amelyek az idősebb és konzervatívabb kollégák nemtetszését váltanák ki.

Ahogy teltek a hetek, sajnálattal állapítottam meg, hogy új barátom testileg csakugyan lassan, de félreérthetetlenül hanyatlik, úgy, ahogy Mrs. Herrero célzott rá. Arca egyre sápadtabb lett, a hangja kongóbb, összefolyóbb, mozgása egyre kevésbé összerendezett, elméje és akarata pedig veszített rugalmas kezdeményezőkészségéből. Úgy tűnt, előtte sem maradtak észrevétlenek ezek a változások, és kifejezései, társalgása apránként félelmetesen gunyoros jelleget öltött, ami bizonyos mértékig fölébresztette eredeti viszolygásomat.

Különös szeszélyei támadtak, mindinkább vonzódott az egzotikus fűszerekhez és az egyiptomi füstölőkhöz, míg végül a szobája úgy szaglott, mint egy fáraó sírkamrája a Királyok Völgyében. Ugyanakkor egyre fokozottabban igényelte a hideget; közreműködésemmel megnövelte szobájában az ammóniavezetékeket, és addig változtatta a szivattyúkat meg a fagyasztó adagolását, amíg lejjebb nem tudta vinni a hőmérsékletet még vagy tíz-húsz fokkal; a fürdőszoba és a laboratórium természetesen kevésbé volt hideg, hogy a víz ne fagyhasson be, és ne akadályozza a vegyi folyamatokat. A szomszédos lakó panaszkodott a bejárati ajtó alatt kiáramló fagyos huzat miatt; így hát segítettem, hogy súlyos drapériákkal kiküszöböljük ezt a gondot. Muňoz doktoron mintha egyre növekvő, eltúlzott és beteges rettegés vett volna erőt. Szüntelenül a halálról beszélt, ám csak nevetett kongó hangon, amikor tapintatosan céloztam a temetésre, vagy az ezzel kapcsolatos dolgok elrendezésére.

Szóval meghökkentő, sőt ijesztő társ lett belőle; mégis oly hálás voltam neki a sikeres

gyógyításért, hogy nem bízhattam a körülötte levő idegenek gondjára; lelkiismeretesen kitakarítottam mellette, naponta elláttam, vastag felöltőbe burkolózva, amelyet éppen erre a célra szereztem be. Hasonlóképpen elintéztem a bevásárlásait, és néha elakadt a lélegzetem, látván, miféle vegyszereket rendel a patikusoktól és a laboratóriumi műszergyártó cégektől.

Egyre növekvő, megmagyarázhatatlan pánik légköre lengte be a lakást. Mint már említettem, az egész ház dohszagot árasztott, de az ő lakásában a bűz még rosszabb lett, és minden fűszer és füstölő, a kizárólag segítség nélkül, egyedül vett állandó fürdők csípős vegyszerszaga ellenére megértettem, hogy mindez kapcsolatban áll betegségével, és megborzongtam, ha belegondoltam, miféle nyavalya lehet. Mrs. Herrero keresztet vetett a láttán, és minden további nélkül rám hagyta, hogy gondoskodjam a doktorról; még azt sem engedte meg, hogy Esteban fia tovább segítsen Muňoznak. Amikor más orvosokat javasoltam, a szenvedő olyan haragra gerjedt, hogy alig bírta fékezni magát. Félt az erős felindulások fizikai hatásaitól, ám akarata és az őt hajtó erő inkább duzzadt, mint fogyott, és nem volt hajlandó az ágyat őrizni.

Betegsége korábbi szakaszának kimerültségét ismét fölváltotta a tüzes tenni akarás, szinte úgy látszott, mintha elszántan dacolna a halál-démonnal, még most is, amikor az ősi ellenség már-már megragadta. Gyakorlatilag felhagyott az étkezés mímelésével, ami különös módon mindig csupán formalitásnak tűnt nála; úgy látszott, egyedül szellemi ereje tartja vissza a teljes összeomlástól.

Azt a szokást vette föl, hogy hosszú dokumentumokat írt, amelyeket gondosan lepecsételt, és engem utasított, hogy halála után küldjem el bizonyos személyeknek, akiket megnevezett - a legtöbb levél Indiába szólt, de volt a címzettek között egy ismert francia orvos, akit mostanában halottnak tartanak, ám elképzelhetetlen dolgokat suttognak róla. A későbbiekben ezeket a leveleket kézbesítés és felbontás nélkül elégettem. Külseje és hangja rendkívül rémítővé vált, alig lehetett elviselni. Egy szeptemberi napon egyetlen véletlenül elcsípett pillantás epileptikus rohamot váltott ki egy férfiban, aki azért jött, hogy megjavítsa a doktor asztali villanylámpáját; Muňoz hatékonyan megfékezte a rohamot, miközben vigyázott, hogy ne kerüljön a szerelő látókörébe. A dolog elég különös volt, mert az az ember ehhez fogható rettegések nélkül élte át a világháborút.

Azután október közepén döbbenetes hirtelenséggel csapott le az iszonyatok iszonyata. Egy éjjel tizenegy óra tájt a fagyasztóberendezés szivattyúja eltört, így három órán belül lehetetlenné vált az ammóniás hűtés. Dr. Muňoz a padlón kopogva fölhívott magához, és én kétségbeesett igyekezettel próbáltam megjavítani a hibát, miközben vendéglátóm átkozódott, oly élettelen, kerepelő ürességgel, amelyet lehetetlen leírnom. Amatőr javítási kísérleteim kudarcba fulladtak; amikor elmentem a szomszédos éjjel-nappal nyitva tartó kereskedésbe, megtudtuk, hogy reggelig semmit sem lehet tenni, akkor majd szereznek új szelepet. A haldokló remete dühe és félelme groteszk méretűvé dagadt, úgy tűnt, összezúzza azt is, ami megmaradt gyenge fizikumából; egyik görcsös rohamában a szeme elé kapta a kezét, és berohant a fürdőszobába. Szorosan bekötözött arccal tapogatózott elő, sohasem láttam többé a szemét.

A lakás dermesztő légköre érezhetően enyhült. Hajnali öt óra felé az orvos visszavonult a fürdőszobába, nekem pedig megparancsolta, hogy hozzak föl minden jeget, amit be lehet szerezni az éjjel-nappali boltokban és kávéházakban. Amikor visszatértem csüggesztő

körutamról és letettem terhemet a zárt fürdőszobaajtó elé, bentről szüntelen csobogást hallottam és „Még, még!", krákogta ki a parancsot egy rekedt hang. Aztán felvirradt a meleg nap, és a boltok sorra kinyitottak. Megkértem Estebant, hogy vagy segítsen jeget beszerezni, miközben én megveszem a szivattyú szelepét, vagy rendelje meg a szelepet, míg én jeget

hordok; ő azonban anyja utasítására minden együttműködést visszautasított.

Végül fölbéreltem egy rongyos naplopót, akivel a Nyolcadik Sugárút sarkán találkoztam, hogy továbbra is hozza a betegnek a jeget az általam mutatott kis boltból, magam pedig buzgón nekiláttam, hogy találjak egy szelepet a szivattyúba, és fölfogadjak egy hozzáértő

munkást, aki beszereli. Valahogy sose akartam végére érni a munkának, és majdnem úgy dühöngtem, mint a remete, amikor láttam, hogyan peregnek az órák, lihegve, éhomra, hiábavaló telefonálgatással, hektikus rohangálásban egyik helyről a másikra, emerre-amarra, föld alatti és föld fölötti közlekedési eszközökön. Déltájt találtam egy megfelelő

szerelvényboltot a távoli külvárosban, és csaknem délután fél kettő volt, mire megérkeztem a panzióhoz a szükséges holmival és két tagbaszakadt, értelmes szerelővel. Mindent megtettem, amit tehettem, és reméltem, hogy még időben vagyunk.

Ám a fekete rémület megelőzött. A ház a legnagyobb zűrzavarban leledzett, a rémült hangzavarból kihallottam, hogy mély basszushangon imádkozik valaki. Ördögi dolgok voltak a levegőben, a lakók nem győzték morzsolni a rózsafüzéreket, amikor megérezték a doktor ajtaja alól szivárgó szagot. Kevéssel azután, hogy leszállította a második adag jeget, az általam felfogadott naplopó eszelős tekintettel, sikoltozva menekült, nyilván a túlzott kíváncsiság árthatott meg neki. Persze nem zárta be maga mögött az ajtót; az most mégis zárva volt, feltételezhetően belülről. Semmilyen hang sem hallatszott, csak valamilyen névtelen, lassú, kásás csöpögés.

Rövid tanácskozást folytattunk Mrs. Herreróval és a munkásokkal, s noha lelkem belsejét félelem marcangolta, azt javasoltam, törjük be az ajtót; ám a tulajdonosnő el tudta forgatni a zárban levő kulcsot valamilyen drótból készült szerkezettel. Már korábban kinyitottuk a folyosón levő összes szoba ajtaját és minden ablakot kitártunk. Most, orrunkat kendőkkel védve, remegve behatoltunk az elátkozott déli szobába, amely a kora délutáni nap meleg sugaraiban égett.

Valami sötét, nyálkás nyom vezetett a nyitott fürdőszobaajtótól a hall ajtajáig és onnan az íróasztalig, ahol borzalmas kis tócsába gyűlt össze. Valamit firkáltak ceruzával egy papírdarabra, olyan ocsmányul összemaszatolva, mintha maga a mancs kaparta volna oda sietve az utolsó szavakat. Azután a nyom a dívány felé tartott, és ott leírhatatlan formában ért véget.

Ami a díványon volt, arról nem tudok, nem is merek beszélni. De íme mit böngésztem ki reszketve a ragacsosan összekent papírlapról, mielőtt gyufával pernyévé változtattam volna; mit olvastam el rémülten, miközben a tulajdonosnő és a két szerelő ész nélkül nyargalt ki arról a pokoli helyről, hogy összefüggéstelen történetüket elhabogják a legközelebbi rendőrőrszobán. Az undorító szavak csaknem hihetetlennek tűntek abban a sárga napfényben, miközben autók és teherautók lármája emelkedett föl a zsúfolt Tizennegyedik utcából.

Bevallom, én mégis elhittem. Hogy most is hiszem-e, azt, őszintén szólva, nem tudom.

Vannak dolgok, amiken jobb nem töprengeni, és csak annyit mondhatok, hogy gyűlölöm az ammónia szagát, és elgyengülök ha szokatlanul hideg huzatot érzek.

„A vég, kezdődött az ocsmány firka, eljött. Nincs több jég - az az ember meglátott és elmenekült. Minden perccel melegebb lesz, és a szövetek nem tartanak ki tovább. Úgy gondolom, tudod - az, amit az akaraterőről, az idegekről és a szervek működésének leállta után is megőrzött testről mondtam, nem helytálló többé. Jó elmélet volt, de nem lehet a végtelenségig fönntartani. A fokozatos romlás volt az, amit nem láttam előre. Dr. Torres

tudta, de a sokk megölte. Nem bírta, amit meg kellett tennie; elvitt egy furcsa, sötét helyre, ahol megőrzött és föltáplált. De a szervek nem akartak működni többé. Így kellett folytatnom, a saját módszeremmel, mesterséges tartósítással - mert tudod, én akkor, tizennyolc éve, meghaltam.

Wentworth napja

Dunwichtól északra csaknem elhagyatott vidék terül el, amely nagyrészt visszatért - az egymást követő új-angliai, francia kanadai, olasz és az utolsónak érkezett lengyelek után - a vadsághoz veszedelmesen közel eső állapotba. Az első telepesek megbirkóztak a megélhetésükért a sziklás talajjal, a mindent elborító erdővel, de nem értettek a talaj: és a természeti források megőrzéséhez, nemzedékeik felélték a vidéket. Azok, akik utánuk jöttek, hamar föladták a küzdelmet, és elmentek máshová.

Ez nem olyan területe Massachusettsnek, ahol sok ember szeretne élni. Az egykori büszke házak úgy megroskadtak, hogy legtöbbjükben nem lehetséges a kényelmes lakhatás. Az enyhébb lejtőkön még állnak a tanyák, a sziklaperemek szélvédett oldalán gyakran búsonganak hollandi tetős ódon házak új-angliai nemzedékek sokaságának titkai fölött; azonban mégis mindenütt látni lehet a bomlás jeleit - a málladozó kéményeken, a kihasasodott falakon, az elhagyatott csűrök és házak kitört ablakain. A tájat átszövik az utak, mégis, ha az ember letér az állami főútról, amely a Dunwichtól északra húzódó hosszú völgyön halad végig, olyan mellékutakon találja magát, amelyek alig többek kátyús dűlőknél, és ugyanolyan kevéssé használják őket, mint a környékbeli házak zömét.

Azonkívül e vidék fölött folytonosan ott borong nem csupán a kor és az elhagyatottság, de a gonoszság légköre is. Vannak olyan erdős tájak, ahol sohasem villant fejsze, olyan sötét, vadszőlővel benőtt szurdokok, mélyükön csörgedező patakokkal, ahová még a legragyogóbb napon sem süt be a fény Az egész völgyben vajmi kevés jele van életnek, noha némely romos tanyán élnek magányos lakók; még a magasan szárnyaló sólymokat is ritkán látni huzamosabb ideig, a varjak fekete hordái pedig csak keresztülvágnak a völgyön, sohasem ereszkednek le vadászni, vagy dögöt enni. Valamikor réges-régen Hexerei - babonás emberek boszorkányhite - hírében állt, és ennek a kevéssé irigylésre méltó nevezetességnek a maradványai még ma is itt lebegnek a tájon.

Nem olyan vidék ez, ahol sokáig marad az ember, és biztosan nem az a hely, ahol éjszakázni szeretne. Mégis este volt 1920 nyarán, amikor utoljára jártam a völgyben, mert egy tűzhelyet szállítottam Dunwich közelébe. Sohasem választottam volna a romladozó várostól északra húzódó utat, de más elintéznivalóm is volt, és ahelyett, hogy ösztöneimet követve megkerültem volna a völgyet a távolabbi végénél, alkonyatkor nekivágtam. A Dunwichre boruló szürkületet a szurdokban sötétség váltotta föl, amely hamarosan elmélyült, mert az eget borító sűrű fellegek olyan alacsonyra ereszkedtek, hogy csaknem érintették a közeli hegyeket, ezért úgy haladtam előre, mint egy alagútban. Az országúton gyér volt a forgalom; utak ágaztak ki belőle a völgy két oldala felé, és ezeket annyira benőtte a bozót, s oly elhagyatott volt a környék, hogy kevés vezető kockáztatta meg használatukat.

Minden rendben lett volna - miután egyenesen kellett átmennem a völgyön, semmi szükségem nem volt rá, hogy letérjek az állami országútról -, ha nem adódik két előre nem látható tényező. Nem sokkal azután, hogy elhagytam Dunwichet, eleredt az eső; egész délután súlyos fellegek lógtak a föld felett, végül megnyíltak az egek, és lezúdult a vihar. Az országút hamarosan ragyogni kezdett a fényszóróm sugarában. Hamarosan más is felvillant a fényben.

Talán tizenöt mérföldet tettem meg a völgyben, amikor egy sorompóhoz értem, amelyen határozott jelzés intett a visszafordulásra. Mint láttam, a sorompó mögött annyira megrepedt az országút, hogy csakugyan nem lehetett továbbjutni.

Rossz előérzettel fordultam meg. Bárcsak az ösztöneimre hallgattam volna, mert akkor visszatérek Dunwichba, és egy másik útvonalat választok; így megszabadultam volna attól az átkozott lidércnyomástól, amely a rémület éjszakája óta megzavarja az álmaimat! De nem így tettem. Olyan messzire jutottam, nem akartam az időmet azzal vesztegetni, hogy visszatérek Dunwichba. Az eső továbbra is vízesésként zuhogott, nagyon nehéz volt vezetni. Így hát lekanyarodtam az országútról, és azonnal egy olyan úton találtam magam, amelynek felszínét csak részben borította kövezet. Járhattak erre útkaparók, mert egy kicsit kiszélesítették az ösvényt, lemetszették a belógó ágakat, amelyek korábban csaknem torlaszt képeztek, de magán az úttesten nem sokat dolgoztak, és én nem jutottam messzire, amikor rájöttem, hogy bajba kerültem.

Az út, amelyen haladtam, gyorsan romlott az eső miatt; autóm, noha a robosztusabb Fordok közé tartozott, viszonylag magas, keskeny kerekekkel, mély kerékvágásokba huppant haladás közben, és időnként gyorsan mélyülő pocsolyákba toccsant, amelyektől a motor köhögni és köpködni kezdett. Tudtam, hogy csupán idő kérdése, mikor szivárog be az eső a motorházba és állítja le végleg az autó motorját, így az élet jeleit kezdtem kutatni, vagy legalább holmi menedéket kerestem, ahol meghúzódhatom autómmal egyetemben. Ismerve ennek az elszigetelt völgynek a magányosságát, örültem volna egy elhagyatott csűrnek, de hát az a helyzet, hogy annak, aki nem ismerős errefelé, lehetetlen volt kivennie bármilyen épületet.

Így jutottam el végre egy, az úttól nem messze derengő ablak halvány fénynégyszögéig, és véletlen szerencsémre az odavezető felhajtót is megláthattam fényszóróm fakuló sugarában.

Befordultam, elhaladva egy postaláda mellett, amelyre kezdetleges betűkkel mázolták föl a tulajdonos nevét; nagyrészt lekopott már, de még olvasható volt: Amos Stark. A fényszóró sugara végigsöpört a falon, láttam, hogy ősöreg építmény, egyike azoknak a házaknak, amelyek mindenütt egyformák: főépület, szárnyépület, nyári konyha, csűr, mindez egyetlen hosszú épületben, különböző magasságú tetők alatt. Szerencsére a csűr szélesre tárva tátongott, és nem látván más menedéket, a tető alá kormányoztam autómat, miközben azt vártam, hogy marhákat és lovakat pillantok meg. A csűr azonban az elhagyatottság légkörét sugározta, nem volt ott semmiféle lábasjószág, a széna, amely múlt nyarak aromájával töltötte meg, jó néhány éves lehetett.

Nem időztem a csűrben, a zuhogó esőben elindultam a ház felé. Kintről, amennyire meg tudtam állapítani, ugyanazt az elhagyatottságot lehelte magából, mint a csűr. Földszintes volt, alacsony tornác húzódott előtte, de még időben észrevettem, hogy padlójában itt-ott eltörtek a deszkák, sötét rések mutatták a hiányukat.

Elértem az ajtót, kopogtattam.

Sokáig nem érkezett válasz, csak azt lehetett hallani, ahogy az eső kopog a tornác tetején, majd belezubog a mögötte levő udvaron gyülekező vízbe. Ismét kopogtattam, és emelt hangon elkiáltottam magam:

- Van itthon valaki?

Reszketeg hang válaszolt odabentről. - Ki maga?

Elmagyaráztam, hogy ügynök vagyok, aki szállást keres.

Fény mozdult odabent, ahogy fölemeltek egy lámpát. Az ablak elsötétedett, az ajtó alatt erősödött a fény Reteszek csusszantak, leemelt láncok csörrentek, azután kinyílt az ajtó, ott állt vendéglátóm, magasra emelve lámpását; aszott öregember volt, a durva borosta félig-meddig eltakarta inas nyakát. Szemüveget hordott, afölött pillogott rám- A haja fehér volt, a szeme fekete; ahogy meglátott, vad vigyorra húzta a száját, kimutatva fogcsonkjait.

- Mr. Stark? - kérdeztem.

- Eekapta ja vihar he? - köszöntött. - Gyűjjék bé a házba és szárítkozzék meg. Asszem, nem esik mán soká az esső.

Követtem a szobába, ahonnan kijött, bár ő előbb gondosan bezárta és belakatolta az ajtót mögöttünk ami enyhén kínos érzést keltett bennem. Bizonyára látta kérdő pillantásomat, mert letévén a lámpát egy vastag könyvre, egy kerek asztalon annak a szobának a köze én ahova bevezetett megfordult, és azt mondta száraz kuncogással:

- Ez a Wentworth napja. Magárú es azt gondútam ho' Nahum.

Kuncogása nevetés kísértetévé erősödött.

- Nem, uram. A nevem Fred Hadley. Bostonból jövök.

- Sose vótam Bostonba' - közölte Stark. - Sose vótam Arkhamon túl sem. Mindig itthon kelletett dógoznom ezen a tanyán.

- Remélem, nem haragszik. Vettem magamnak a bátorságot, és behajtottam az autómmal a csűrjébe.

- A teheneket nem zavarja - vihogott ezen a tréfácskán, mivel nagyon jól tudta, hogy nincs tehén a csűrben. - En ugyan nem vezetnék egy ilyen újmódi masinát, de maguk városi népek mind egyformák. Nem bírják ki automobil nekül.

- Nem hittem, hogy úgy föstök, mint egy városi fickó - mondtam abban a törekvésben, hogy átvegyem a stílusát.

- Legott fölismerem a városi népeket. Hébe-hóba idegyönnek a környékre, de ahajt mennek is el, asszem, nem szeretnek itt lenni. Még sose vótam nagyvárosba'; nem is hinném, hogy akarnák.

Végtelen ideig folytatta még ebben a stílusban, így volt időm körülnézni, hogy afféle leltárt készítsek a szobáról. Azokban az években, amikor nem az úton töltöttem az időt, akkor a bostoni raktárban dolgoztam, és kevesen tudtak ott nálam jobb leltárt készíteni, így semennyi időmbe sem került meglátnom, Hogy Amos Stark nappaliját olyan holmik töltik meg, amelyekért a gyűjtők szép pénzeket fizetnének. Egyes fikarcnyit is lehet bízni az ítélőképességemben, aztán volt ott mindenféle csecsebecse, stelázsi, néhány csodálatosan fújt üvegholmi, Haviland-porcelán a polcokon és a stelázsin. És rengeteg kézműves tárgy néhány évtizeddel ezelőtti Új-Angliából: gyertya koppantó, fadugós parafa tintatartó, gyertyaöntő

forma, könyvállvány, bőr pulykacsali, fenyő- és szurok fenyőgyanta, lopótökök, hímzések -

látni lehetett hogy ez a ház már jó pár éve megvan.

- Egyedül él, Mr. Stark? - kérdeztem, amikor szóhoz jutottam.

- Mostan igen. Valaha vót a Molly meg a Dewey Abel még kölökkorában eement, az Ella meg meghót tüdőlázba'. Mármost csaknem hét éve magam vónék.

Még beszéd közben is éreztem, hogy várakozó, figyelő légkör veszi körül. Mintha állandóan valamilyen neszre fülelne az eső dobolása mögött. De semmi sem hallatszott, csupán halk percegés, ahogy valami egér rágcsált valahol az öreg házban, és azonkívül az eső szüntelen zuhogása. Az öregember mégis hallgatózott, a fejét kissé félrehajtotta, szeme összeszűkült, mintha a lámpa fénye zavarná, fején csillogott a pilis, amelyet ritkás, zilált, ősz hajkorona vett körül. Nyolcvanéves lehetett, de éppúgy hatvan is, a szűkös, visszavonult életmód korán elvénítette.

- Magába' járt az úton? - kérdezte hirtelen.

- Egy lelket sem láttam Dunwich óta. Azt hiszem, az megvan vagy tizenhét mérföld.

- Úgy naggyábú - helyeselt. Azután vihogni, kuncogni kezdett, mintha nem tudná többé visszatartani a jókedvét. - Ez a Wentworth napja, a Nahum Wentworthé. - Szeme ismét összeszűkült egy pillanatra. - Rég ügynököl ezen a vidéken? Tán ösmerte Nahum Wentworthot?

- Nem, uram. Sohasem hallottam róla. Főképpen a városokban ügynökölök. Ritkán keveredem vidékre.

- Ezen a környéken mindenki ösmerte Nahumot - folytatta. - De senki sem annyira, mint én: Látja azt a könyvet? - mutatott egy elnyűtt kötetre, amelyet csak most vettem észre a rosszul megvilágított szobában. - Az ottan Mózes hetedik könyve. Többet lehet abbú tanúni, mint bármellik könyvbű, amit csak ösmertem. Az ottan a Nahum könyve.

Valami emléktől kuncogni kezdett. - Ű, de egy fura szerzet vót az a Nahum! Rosszindulatú, meg zsugori is. Nem is értem, hogy nem ösmeri.

Biztosítottam róla, hogy még sohasem hallottam Nahum Wentworthról, bár magamban kissé furcsállottam házigazdám érdeklődését, amennyiben azt vesszük, hogy Mózes hetedik könyvét olvasta, amiről azt tartják, a boszorkányok egyfajta Bibliája, állítólag mindenféle bűbáj, varázslások és bűvölések vannak benne ama olvasók számára, akik elég ostobák, hogy el is higgyék. A lámpa fényében más könyveket is fölismertem: egy Bibliát, amely ugyanolyan elnyűtt volt, mint a varázskönyv, Cotton Mather munkáinak egy kivonatos kötetét és az Arkhami Herald számainak bőrbe kötött példányát. Talán valaha ezek is Nahum Wentworth tulajdonát képezték.

- Látom, a könyvejit nézi - jegyezte meg vendéglátóm, mintha csakugyan olvasna a gondolataimban.

- Aszonta, vigyem csak üket, úgyhogy elhoztam. Jó könyvek. Csak hát pápaszem kelletik az olvasásukho'.

Komolyan megköszöntem, és emlékeztettem rá, hogy Nahum Wentworthról kezdett beszélni.

- Hát az a Nahum! - felelte azonnal, ismét felkuncogva. - Nem hinném, hogy annyi pézt adott vóna kőcsönbe, ha tuggya, mi történik vele. Nem urarm, nem hinném, hogy megtette von. És még csak rovást sem csinát rúlla. Ötezer vót. Aszonta nekem, nincs szüksége rovásra, vagy bármillen papirosra, így hát nem vót bizonyíték, hogy valaha es pénzt vettem vóna át tűlle, egyáltaljába nem, csak mi ketten tuttunk rúla, ű meg kitűzött egy napot, hogy öt évre rá elgyün, és elviszi a pízt meg az interést. Ennek öt éve, és ez az a nap, a Wentworth napja.

Elhallgatott, laposan pislogott rám, örömtől ragyogó szemmel, amelyben ugyanakkor fojtott félelem sötétlett. - Csakhogy nem gyön, mer' alig két hónapra rá egy vadászaton lelűtték.

Golyó ment a tarkójába. Puszta véletlenbű. Hát persze, mondhatták vón, hogy szándékosan tettem, de megmutattam, hogyan lűttem, osztán bementem Dunwichba egyenest a partra, oszt elkészítettem a testámentumomat, hogy a lánya - az a Miss Genie - az örökli mindenemet, ha meghalok. Nem is csináltam belűle titkot. Hadd tuggyák meg, akkor maj' nem beszélnek ostobaságokat.

- Na és a kölcsön? - Nem tudtam visszafojtani a kérdést.

- Ma éfélkor jár le az idő. - Ismét kuncogott és vihogott széles jókedvében. - És nem hinném, hogy a Nahum képes lenne együnni érte, igaz? Asszem, ha nem gyün, a píz az enyém.

Márpedig nem gyün. És jobb is, mer' nincs meg.

Nem kérdeztem Nahum lányáról, és arról, miként végződött a dolog. Az igazat megvallva kezdtem érezni a nap és az éjszakai szakadó esőben való vezetés fáradalmait. Vendéglátóm is észrevehette, mivel elhallgatott, ült, engem figyelve, csak később szólalt meg.

- Nyúzottnak tűnik. Fáradt?

- Azt hiszem. De rögtön elmegyek, amint a zápor alábbhagy egy kissé.

- Mondok valamit. Nem muszáj itten ülve figyelnie, mit szájalok. Adok egy másik lámpást, oszt lefekhet a szomszéd szobába a szófára. Ha eláll az esső, maj' szólok.

- De nem foglalom el az ágyát, Mr. Stark.

- Egész éjjel fönnmaradok - válaszolta.

Bármilyen tiltakozás hasztalan lett volna. Már föl is pattant, meggyújtott egy másik petróleumlámpát és néhány pillanat múlva bevezetett a szomszéd szobába, megmutatva a heverőt. Befelé menet a kíváncsiságtól hajtva fölkaptam Mózes hetedik könyvét mert már évtizedek óta hallottam a borítói között rejlő hatalmas csodákról. Házigazdámnak, noha különös pillantást vetett rám, nem volt ellenvetése, visszatért a másik szobába nyikorgó karosszékéhez otthagyva engem a lámpámmal.

Odakint az eső még mindig viharos széllökések közepette zuhogott. Kényelmesen elhelyezkedtem a heverőn, amely régimódi, bőrrel kárpitozott alkotmány volt, magas fejtámasszal, közelebb húztam a lámpát - igen gyéren világított -, és beleolvastam Mózes hetedik könyvébe, amely, mint hamarosan rájöttem, különös keveréke volt a varázsigéknek és az alvilág hercegeihez : Azielhez, Mefisztofelészhez, Marbuélhez, Barbuélhez, Aniquélhez és másokhoz szóló könyörgéseknek. Többféle varázsige volt benne; némelyek betegségek gyógyítására szolgáltak, másokkal kívánságokat lehetett teljesíteni; némelyik a sikeres

vállalkozást szolgálta, ismét mások az ellenséggel szembeni bosszút. A szöveg ismételten intette az olvasót, hogy némelyik szó milyen borzalmas lehet, olyannyira, hogy kísértésbe is estem lemásolni az egyik legborzalmasabbat, talán mert megakadt rajta a szemem - Aila himel adonaij amara Zebaoth cadas yescraije haralius - mely nem kevesebb ama varázsigénél, amelyre összegyűlnek az ördögök, vagy szellemek, vagy életre kelti a halottakat.

Miközben lemásoltam, néhányszor hangosan ki is mondtam, pillanatig sem várva, hogy bármi történjék. Nem is történt. Így aztán félretettem a könyvet, és az órámra néztem. Tizenegy óra volt. Mintha csökkent volna az eső ereje, már nem zuhogott; az enyhülésből meg lehetett jósolni, hogy eléggé rövid idő alatt el fog állni. Mivel jól megjegyeztem a szoba berendezését, nem botlottam volna bele a bútorzat egyik darabjába sem, ha vissza akartam volna menni a szobába, ahol vendéglátóm időzött, ezért leoltottam a lámpát, hogy pihenjek egy keveset, melőtt útnak indulok.

De amilyen fáradt voltam, nehezen tudtam összeszedni magam.

Nemcsak arról volt szó, hogy kemény és hideg heverőn feküdtem, de magának a háznak a légköre is nyomasztott. Tulajdonosához hasonlóan egyfajta lemondást sugárzott, mintha az elkerülhetetlenre várakozna, mintha tudná, hogy inkább előbb, mint utóbb, időtől megviselt oldalai megroggyannak, teteje lezuhan, és véget ér egyre rozogább létezése. De a légkörön kívül volt még valami más, ami oly sok öreg ház sajátja; a lemondást félelem színezte át, ugyanaz a félelem, amely miatt a vén Amos Stark habozott ajtót nyitni a kopogásomra; hamarosan azon kaptam magam, hogy hozzá hasonlóan magam is fülelek valamire az állandóan gyengülő esőkopogáson és a szüntelen egérrágcsáláson túl.

Vendéglátóm nem üldögélt csöndesen. Időnként fölállt, és hallottam, amint ide-oda járkál; most az ablakhoz ment, majd az ajtóhoz; próbálgatta, vajon rendesen be van-e zárva; azután visszatért és ismét leült. Néha motyogott; talán túl régen élt már egyedül, és fölvéve az elszigetelt, zárkózott emberek általános szokását, magában beszélt. Legnagyobbrészt kivehetetlen, alig hallható motyogás volt, de alkalmanként megértettem néhány szót, és eszembe jutott, hogy többek között az a kamat foglalkoztatta, amellyel a pénz után tartozott Nahum Wentworth-nak, és amit most kellett volna kifizetnie. - Százötven dollár évente -

motyogta. - Az hétszázötven - mondta olyan hangon, amely közel járt az áhítathoz. Mondott még mást is, ami fölzaklatóbb volt, mint amennyire hajlandó voltam elismerni.

Valami nyugtalanító kerekedett ki az öregember szaggatott motyogásából, mert nem beszélt folyamatosan. - Elestem - dünnyögte, azután egy-két értelmetlen mondat következett. - Mind ott vótak. - Megint kivehetetlen szavak. - Elsűt, villámgyorsan. - Ismét értelmetlen, vagy összemosódott szavak. - Nem tuttam, hogy Nahum az. - Megint érthetetlen motyogás. Talán a lelkiismeret furdalta. Az biztos, hogy a házban uralkodó borongós lemondás egymagában elegendő volt legsötétebb gnnd0latai felét0resztéséhez. Miért nem követte a sziklás völgy többi lakóját valamely településre? Mi akadályozta meg a távozásban? Azt mondta, egyedül van, feltételezhetően az egész világon, nem csupán a házban, minekutána minden földi javát Nahum Wentworth lányára hagyta.

Papucsa csosszant a padlón, ujjai papírokat lapoztak. Odakint megszólalt a kecskefejő, jelezve, hogy az ég valamely csücske tisztulni kezdett; hamarosan olyan kórus harsant fel, amely képes lett volna megsüketíteni egy embert. - Kajabál a lappantyú - hallottam

vendéglátóm motyogását. - Híjja a lelket. Clem Whateley halódik. - Lassan halkult a zuhogás, erősödött a kecskefejők hangja, én pedig hamarosan elfáradtam és elszunyókáltam.

Történetemnek most olyan részéhez érek, amelyben a saját érzékszerveimben is kételkedtem, mivel visszanézve lehetetlennek látszanak az események. Az évek múlásával számos alkalommal elgondolkodtam rajta, vajon nem álmodtam-e az egészet - mégis tudom, hogy nem álom, és még mindig vannak bizonyos hitelesítő újságcikk-kivágásaim, amelyekre hivatkozva állíthatom, hogy nem képzelgés - kivágások Amos Starkról, arról, hogy vagyonát Genie Wentworthra hagyta, és - ami mindennél különösebb, - egy pokoli sírgyalázásról, annak az átkozott völgynek egy domboldali, félig elfeledett temetőjében.

Alig szunyókálhattam egy keveset, mikor fölriadtam. Az eső elállt, de a kecskefejők hangja közelebb szólt a ház körül, most már szinte mennydörgő kórusban. Némelyik madár mindjárt annak a szobának az ablaka alatt szólhatott, ahol feküdtem, a roggyant tornác tetejét is teleülhették ezek az éjszakai teremtmények. Semmi kétség, lármázásuk hozott vissza könnyű

álmomból. Néhány pillanatig csak feküdtem, hogy összeszedjem magam, azután megmozdultam, hogy felüljek; mivel az eső már elállt, nem lesz olyan nehéz vezetni, sokkal kisebb a motor leállásának kockázata.

De amint letettem a lábam a padlóra, megkopogtatták a külső ajtót.

Mozdulatlanul ültem, pisszenés nélkül - és nem hallatszott nesz a szomszéd szobából sem.

A kopogás ismétlődött, ez alkalommal határozottabban.

- Ki vagy? - kérdezte Stark.

Semmi válasz.

Láttam, hogy megmozdul a fény, és hallottam, hogy Stark győzelmesen felkiált. - Elmúlt éjfél! - Az órájára nézett, és ugyanakkor én is rápillantottam a sajátomra.

Az övé tíz percet sietett.

Odament, hogy kinyissa az ajtót.

Láttam, amint leteszi a lámpát, hogy elfordíthassa a kulcsot. Hogy ismét föl akarta-e venni, mint akkor, amikor engem nézett meg, azt nem tudom megmondani. Hallottam, hogy nyílik az ajtó - akár ő nyitotta, akár más.

Ekkor szörnyű kiáltás hallatszott, a düh és a félelem keveredett Amos Stark hangjában. - Ne!

Ne? Eriggy vissza! Nincs meg... nincs meg, hidd el. Eriggy vissza! - Hátratántorodott, elesett, és csaknem rögtön ezután szörnyű, fuldokló kiáltás hallatszott, ziháló-gurgulázó hangok...

Felugrottam, az ajtón át berontottam a szomszéd szobába - és egy döbbent pillanatra földbe gyökerezett a lábam, képtelen voltam mozdulni, kiáltani, olyan ocsmány látvány fogadott.

Amos Stark hanyatt feküdt a földön, rajta egy rothadó csontváz lovagolt, csontos keze átfogta az öreg torkát, ujjai Amos nyakába mélyedtek. A koponya tarkóján a szilánkos csontok lövedék behatolására utaltak. Mindezt egyetlen szörnyű pillanat alatt láttam - azután szerencsére elájultam.

Amikor néhány másodperc múlva magamhoz tértem, csönd volt a szobában. A házat betöltötte az eső illata, amely a nyitott ajtón keresztül áradt be; odakint még mindig hangoskodtak a kecskefejők, halvány holdfény világította meg a földet, mintha sápadt fehérborral locsoltak volna le mindent. A lámpák még égtek a szobában, de vendéglátóm nem ült a székében.

Ott feküdt, ahol utoljára láttam, a padlón elterülve. Ösztöneim azt súgták, meneküljek el a szörnyű helyszínről, amilyen gyorsan lehetséges, de a tisztességtudás megállított Amos Stark mellett, hogy lássam, tudok-e segíteni neki. Ez a végzetes megállás volt az, amelynek borzalma mindenre föltette a koronát, ez a szörnyűség volt az, amely sikoltva űzött ki az éjszakába, hogy elmeneküljek erről a pokoli helyről, mintha az alsóbb régiók démonjai lennének a sarkamban. Amint Amos Stark fölé hajoltam, hogy meggyőződjem róla, csakugyan meghalt-e, láttam, hogy nyakának elszíntelenedett húsából egy emberi csontváz kifehéredett ujjai merednek elő, és ahogy néztem, az ujjpercek egyenként leváltak a nyakról és elszökdécseltek a hullától, végig a szobán, ki az éjszakába, hogy utolérjék a kísérteties látogatót, aki eljött a sírjából az Amos Starkkal megbeszélt találkozóra!

Néhány vers Lovecrafttól

Beyond Light and Dark

Shades shift fade imperceptible

Moonlight flicker trees dance

Shadow-cloaked earth

Window-slit wind hymn

to spirits of darkness

conjures powers eldritch and old

The One in All:

chromatic dimensioned spheres

colors sing and shatter

fragment

(nothing but stars)

Where stars burn fiercely

Old Ones play

Incomprehensible

And dark abyssal eyes

wait silent and wise

Warned caught entranced

I am seduced enraptured

Into night-warm wells of sleep

Haiku

R'lyeh

cold watery deep

giant slumbers, trapped, troubled

--Great Old Nautilus

Arkham Autumn

cool wind muttering

strange shadows, steeples, grasping

swollen harvest moon

Dunwich

thunder under hills

breathe in time with whippoorwills

--dusky psychopomps

Innsmouth

abandoned buildings

gape fish-eyed, sea smell, old folk

lurk behind shutters

Y'ha-nthlei

below Devil's Reef

darkly shining ocean, deep

where coelacanths play

Kingsport

snow-covered city

lost and forgotten gather

--ancient Festival

Nemesis

Through the ghoul-guarded gateways of slumber,

Past the wan-mooned abysses of night,

I have lived o'er my lives without number,

I have sounded all things with my sight;

And I struggle and shriek ere the daybreak, being

driven to madness with fright.

I have whirled with the earth at the dawning,

When the sky was a vaporous flame;

I have seen the dark universe yawning

Where the black planets roll without aim,

Where they roll in their horror unheeded, without

knowledge or lustre or name.

I had drifted o'er seas without ending,

Under sinister grey-clouded skies

That the many-forked lightning is rending,

That resound with hysterical cries;

With the moans of invisible daemons that out

of the green waters rise.

I have plunged like a deer through the arches

Of the hoary primordial grove,

Where the oaks feel the presense that marches

And stalks on where no spirit dares rove,

And I flee from a thing that surrounds me, and leers

through dead branches above.

I have stumbled by cave-riddled mountains That rise barren and bleak from the plain,

I have drunk of the frog-foetid fountains

That ooze down to the marsh and the main;

And in hot cursed tarns I have seen things I care not

to gaze on again.

I have scanned the vast ivy-clad palace,

I have trod its untenanted hall,

Where the moon rising up from the valleys

Shows the tapestried things on the walls;

Strange figures dischordantly woven, that I cannot

endure to recall.

I have peered from the casements in wonder

At the mouldering meadows around,

At the many-roofed village laid under

The curse of a grave-girdled ground;

And from rows of white urn-carven marble I listen

intently for sound.

I have haunted the tombs of the ages,

I have flown on the pinions of fear

Where the smoke-belching Erebus rages;

Where the jokulls look snow-clad and drear:

And in realms where the sun of the desert consumes

what it never can cheer.

I was old when the pharoahs first mounted

The jewel-decked throne by the Nile;

I was old in those epochs uncounted

When I, and I only, was vile;

And Man, yet untainted and happy, dwelt in bliss on

the far Arctic isle.

Oh, great was the sin of my spirit,

And great is the reach of its doom;

Not the pity of Heaven can cheer it,

Nor can respite be found in the tomb:

Down the infinite aeons come beating the wings of

unmerciful gloom.

Through the ghoul-guarded gateways of slumber,

Past the wan-mooned abysses of night,

I have lived o'er my lives without number,

I have sounded all things with my sight;

And I struggle and shriek ere the daybreak, being

driven to madness with fright.

Where Once Poe Walked

Eternal brood the shadows on this ground,

Dreaming of centuries that have gone before;

Great elms rise solemnly by slab and mound,

Arched high above a hidden world of yore.

Round all the scene a light of memory plays,

And dead leaves whisper of departed days,

Longing for sights and sounds that are no more.

Lonely and sad, a specter glides along

Aisles where of old his living footsteps fell;

No common glance discerns him, though his song

Peals down through time with a mysterious spell.

Only the few who sorcery's secret know,

Espy amidst these tombs the shade of Poe.

In Ulthar

In shadowed Ulthar, where the moonbeams fall

Draping the chimneys with a silver pall

Where the people work by light of day

And trade with the merchants from down Hatheg way

In Ulthar, one must all cats respect

No cat in Ulthar ever knows neglect

For the cats of Ulthar are special ones

Old ones that drowse by the light of the sun

Young ones that sing when the moon fills the sky

Wise ones that gaze with intelligent eye

Kittens that caper on slanted rooftops

Teasing the moon till the Old Man cries "Stop!"

Leaping and climbing from gable to gable

Till rooftops are seething with calico and sable

Until finally, the sunrise

When they narrow their bright eyes

Down from rooftops they gambol

And homeward they amble

To nap on the hearth till the sun should go down

And the gibbous moon rises on their little town

And the star-pinned night sky will send out its call

In shadowed Ulthar, where the moonbeams fall

Yuggoth on the Rim

Across the nighted deeps of space

Past Neptune cold and dim,

Where solar wastes meet starry voids

Is Yuggoth on the rim.

From the wells of night to the gulfs of space,

Beyond the sun's wan glim,

On gossamer wings come flying the Fungi

From Yuggoth on the rim.

Lost in the darkened hills where they lurked, I

Heard their voices coarse and grim,

Whisper of space, and time, and stranger things

On Yuggoth on the rim.

In darkling woods, encircled, they gathered,

Chanting an eldritch hymn:

"Ia! Nyarlathotep! who brought strange joy

To Yuggoth on the rim."

In sibilant tones they sang of Shub

Niggurath's fabulous vim;

Of Yog-Sothoth, who dwells beyond

Even Yuggoth on the rim.

Tomorrow they will take me there

Through spacetime's limpid scrim,

Across vast chasms of empty space

To Yuggoth on the rim.

Yule Fest

Gathered together for the centuried rite;

Across snow-covered ground we walk bleakly t'ward home, Through archaic Kingsport and streets seldom trodden,

After sunset's last rays have sunk into the gloam.

Only the lonely and poor still remember

Why we have come to this place out of time;

In this strange haunted city where once lived our elders, With its gambrels and gables all covered with rime.

In the last ancient house at the end of the alley

We are met by the priest in his waxen-faced mask;

From blasphemous books we relearn the rituals,

Through tunnels beneath we descend to our task.

In green-litten caverns we hold dark communion,

Near a subterrene river where ghouls fear to tread.

With wild harmonies and songs cacophonic,

We sing and we laugh as we feast with the dead.

Then beyond the blackness from over the river,

Where the green flame burns bright and the black waters fall, Come our mounts that are neither a mole nor a buzzard, But something a sane man could never recall.

Far back in the shades of these gangrenous caverns,

In the depths of this cosmic Tartarean hall;

Are shapes of vile things that somehow are moving:

Vile things that walk but ought only to crawl.

Maddened, we rush down that black, oily river,

Past chaotic cataracts that thunder and boom;

Through caverns infernal on wings gaunt and membranous, Our steeds flop and fly as we rejoice in our doom.

Yes, only a few of us old ones remember--

Only the cursed and the sad demon-kissed;

And snow fills the footprints that wend through the alley, And the last ancient house disappears in the mist.