/ Language: Hungary / Genre:antique

Hannibal

Thomas Harris

Thomas Harris regénye méltó folytatása a nagy sikerű A bárányok hallgatnak című kriminek. Hét év telt el azóta, hogy a zseniális pszichiáter és egyben pszichopata sorozatgyilkos, Hannibal Lecter doktor megszökött a szigorúan őrzött intézetből. Azóta is szabadlábon van, és átoperált arccal, új iratokkal várja az alkalmat, hogy lecsaphasson. Páratlan tudását és műveltségét most éppen az itáliai reneszánsz központjában, Firenzében kamatoztatja mint Dante-kutató. De hiába a tökéletes álca. Mason Verger nem felejtette el Lecter: ő volt "Hannibal, a kannibál" hatodik áldozata. Most egy lélegeztetőgépen tengődve várja, hogy csapdát állíthasson a doktornak, és bosszút álljon rajta. Természetesen ne feledkezzünk meg Starling nyomozóról sem, aki a doktor legjobb ismerője. Vajon sikerül-e elkapni a világ leghíresebb sorozatgyilkosát, és ha igen, akkor kinek?

Thomas Harris

HANNIBAL

(Tartalom)

I. WASHINGTON, D.C.

1. fejezet

Azt hinnéd, hogy egy ilyen nap reszketéssel kezdődik...

Clarice Starling Ford Mustangja felbőgött a Massachusetts sugárúton az Alkohol, Dohány és Lőfegyver Hivatal székháza elé dübörgött. A székházat takarékosságból Szun Mjung Mun tiszteletestől bérelték.

Az akciócsoport három autóban várakozott. Egy lerobbant kisbusz volt a központ, mögötte a különleges erők két fekete kocsija zúgott a barlangszerű garázsban.

Starling kirántotta a felszerelését tartalmazó táskát a kocsiból, és odafutott a vezérjárműhöz, a piszkos, fehér kisbuszhoz, amelynek oldalára a MARCELL RÁKBÜFÉJE feliratot ragasztották.

A kisbusz hátsó ajtajából négy férfi figyelte a közeledő Starlingot. Vékonynak látszott még a gyakorlóruhában is, mégsem húzta le a felszerelés súlya, és haja csillogott a kísérteties, fluoreszkáló fényben.

– A nők már csak ilyenek. Mindig késnek – jegyezte meg az egyik városi rendőr.

John Brigham, a BATF[1] különleges ügynöke leintette.

– Nem késett. Akkor hívtam, amikor megkaptuk a jelzést – mondta. – Bizonyára Quanticóból repesztett idáig. Hé, Starling, add ide a csomagodat!

– Szia, John.

Brigham odaszólt a volánnál ülő nyeszlett rendőrnek. Még be sem csukhatták a hátsó ajtót, amikor a busz már ki is gurult a kellemes őszi délutánba.

Clarice Starling, a megfigyelőautók szakértője átbújt a periszkóp csöve alatt, és hátraült, a lehető legközelebb a hetvenöt kilós szárazjég-tömbhöz, amivel akkor szokták hűteni a jármű belsejét, ha a motort le kell állítani.

Az öreg járgányt lemoshatatlanul átitatta a félelem és az izzadtság majomházi szaga. Sok feliratot viselt már az idők során, a mostani piszkosfakó éppen félórás volt. A ragasztóval betömött golyónyomok sokkal régebbiek.

A hátsó üveg kellően mocskos, féloldalas tükör volt. Starling látta maguk mögött a rendőrség különleges osztagának nagy, fekete furgonjait. Remélhetőleg nem kell órákat tölteniük a járművekbe zárva.

A férfiak mind őt figyelték, miközben kibámult az ablakon. Clarice Starling különleges FBI-ügynök harminckét éves volt, és mindig annyinak is látszott, amennyi a kora: még gyakorlóruhában is jól nézett ki.

Brigham elvette dossziéját az anyósülésről.

– Hogyhogy mindig te kapod a szemét munkát, Starling? – kérdezte mosolyogva.

– Azért, mert te mindig engem kérsz – válaszolta a nő.

– Ehhez most szükségem van rád. De az ég áldjon meg, hogy mindig téged küldjenek a letartóztatásokhoz a különleges osztagokkal! Nem kérdezősködöm, de szerintem a Keselyűdombon valaki nagyon utál téged. Át kéne jönnöd hozzám. Ezek itt az én embereim, Marquez Burke és John Hare ügynökök, ő pedig Bolton körzeti rendőr.

Az Alkohol, Dohány és Lőfegyver Hivatal, a rendőrség kábítószer-ellenes különítménye és az FBI közös egységeinek összevonását az anyagi szigorítások kényszerítenék ki olyan időkben, amikor pénz híján még az FBI akadémiáját is be kellett zárni.

Burke és Hare pont úgy néztek ki, mint az ügynökök. A negyvenöt éves, túlsúlyos, izgága Boltom a kerületi rendőrség küldte, de inkább bírósági végrehajtónak látszott.

Washington polgármestere, aki saját narkós korszaka után nagyon keménynek akart látszani kábítószer-ügyekben, ragaszkodott hozzá, hogy a helyi rendőrség részt vegyen a város minden nagyobb drograzziájában. Ezért volt most itt Bolton.

– A Drumgo csapat ma főzőcskézik – jegyezte meg Brigham.

– Evelda Drumgo. Tudtam – szólt Starling minden lelkesedés nélkül.

Brigham bólintott. – Jéggyárat nyitott a folyóparton, a Feliciana halpiac mellett. Az embereink azt mondják, hogy ma kotyvaszt egy tétel kristályt. Éjszakára pedig helyfoglalása van a Nagy Kajmán-szigetre. Nem várhatunk.

A kristályos metamfetamin, a „jég”, ahogy az utcán hívják, rövid, de nagyon intenzív gyönyörérzetet ad, viszont halálos függőséget eredményez.

– Az anyag a kábszeresek dolga, de nekünk is szükségünk van Eveldára a fegyvercsempészet miatt. A körözés két Beretta géppisztolyról, egypár MAC 10-esről szól, és Evelda azt is tudja, hol a többi. Starling, te rá összpontosíts, neked már volt vele dolgod. Ezek a srácok majd segítenek.

– Nekünk jut a könnyebb munka – jegyezte meg elégedetten Bolton rendőr.

– Talán jó lenne, ha mesélnél nekik Eveldáról – szólalt meg Brigham.

Starling várt, amíg a kocsi keresztülkattogott valami vasúti sínen. – Evelda harcolni fog magukkal – mondta. – Nem nézni ki belőle – valaha modell volt –, de harcolni fog. Dijon Drumgo özvegye. Kétszer tartóztattam le, először még Dijonnal együtt. Legutóbb egy kilenc milliméteres pisztoly volt a retiküljében három tárral, meg egy gázspray, a melltartójában pedig rugós kés. Nem tudom, hogy most mi lesz nála.

– A második letartóztatásakor nagyon udvariasan megkértem, hogy adja meg magát, és ő megtette. Azután még előzetesben megölt valakit egy kiélezett kanállal. Ezért nem tudhatják... az arcáról nehéz olvasni.

– Az első ügyet megúszta, a másodikból kisírta magát. A fegyvertartási vádat ejtették, mert kiskorú gyerekei vannak, és mert a férjét éppen akkor ölték meg, talán a Füvesek.

– Megint meg fogom kémi, hogy adja meg magát. Remélem, megteszi. Majd rendezünk neki egy kis bemutatót. De jól figyeljenek: ha rá akarom beszélni Evelda Drumgót, hogy adja meg magát, akkor igazi segítségre van szükségem! Ne az én hátamat fedezzék, őt tartsák nyomás alatt! Ne gondolják az urak, hogy félreállva figyelhetik, amíg mi iszapbirkózunk Eveldával!

Pár évvel korábban Starling nagyobb tisztelettel bánt volna kollégáival. Látta, hogy nem tetszett nekik, amit mondott, de már volt annyi tapasztalata, hogy ezzel ne törődjön.

– Evelda Drumgo Dijonon keresztül kapcsolatban áll a Trey Eight Crip bandával – szólalt meg Brigham. – A fiúk szerint ők adják a biztonsági őrséget és ők osztják szét az anyagot a parton. Az őrségre főként a Füvesekkel szemben van szükség. Nem tudom, mit csinálnak, ha majd meglátnak minket. Ők sem szívesen keverednek harcba, ha nem muszáj.

– Emellett tudniuk kell azt is, hogy Evelda HIV-pozitív – folytatta Starling. – Dijon fertőzte meg tűvel. Az előzetesben tudta meg, és teljesen kiborult. Aznap ölte meg azt a nőt, és az őrökkel is összeverekedett a fogdában. Ha nincs fegyvere, de verekszik, akkor számíthatnak rá, hogy lelocsolja magukat mindenfélével, amivel csak képes. Köpni és harapni fog, magukra vizel, amikor megpróbálják lefogni, ezért a kesztyű és a maszk szigorúan kötelező. Ha beteszik a járőrkocsiba, óvatosan fogják meg a fejét, mert tű lehet a hajában, és kötözzék meg a lábát is.

Burke és Hare arca egyre jobban megnyúlt. Bolton rendőr sem látszott túl boldognak. Szakállas állával Starling fegyverére, a jobb csípőjén lógó 45-ös felé bökött; a pisztolynak egy öntapadó volt a markolatán.

– Maga egész idő alatt felhúzva hordja ezt a cuccot?

– Felhúzva és kibiztosítva, a nap minden percében – felelte Starling.

– Veszélyes – jegyezte meg Bolton.

– Jöjjön ki a lőtérre, és majd megmagyarázom.

Brigham közbeszólt. – Bolton, én voltam Starling kiképzőtisztje, amikor három évig zsinórban ő nyerte a céllövőbajnokságot. Ne aggódjon a fegyvere miatt. Hogy hívtak azok a fickók a Túszszedési Csoportban, a cipzárhuszárok, miután rájuk vertél, Starling? Annie Oakley?

– Gyilkos Oakley – felelte a lány, és kinézett az ablakon. Sebzettnek, magányosnak érezte magát ebben a férfiakkal tömött, kanszagú rendőrautóban. Old Spice, izzadtság és bőr. Némi félelmet is érzett, aminek olyan íze volt, mint a nyelv alá dugott egypennysnek. Emlékkép: apja, akinek dohány- és erős szappanszaga van, narancsot hámoz törött hegyű zsebkésével a konyhában, azután megfelezi a lányával. A kisteherautó féklámpája eltűnik, amikor elindul az éjszakai őrjáratra, ahol aztán megölik. Ruhái a szekrényben. Az inge, amelyet tánchoz szokott fölvenni. Néhány csinos cucc Clarice szekrényében, ezeket sohasem viseli. Szomorú koktélruhák vállfákon, akár a megunt, eldobált játékok a padláson.

– Még tíz perc – szólt hátra a sofőr.

Brigham kinézett a szélvédőn, majd az órájára pillantott. – Itt az alaprajz – mondta. Egy filctollal rajzolt hevenyészett térkép volt nála, meg egy elmosódott fax a Lakásnyilvántartástól.

– A halpiaci ház a raktárak és boltok között áll a folyóparton. A Parcell zsákutca ennél a kis térnél ágazik le a Riverside útról, a halpiac előtt.

– Látjátok, a halpiaci ház háttal áll a víznek. Hátul, itt ni, van egy móló, ez végigfut az épület mögött. A halpiac mellett, a földszinten van Evelda laboratóriuma, a bejárat pedig itt elöl, mindjárt a piaci ponyvatető mellett. Amikor Evelda kotyvaszt, ide állítja az őröket, legalább háromsaroknyira. Még időben jeleznek neki, hogy leöblíthesse az anyagot. Nos, a kábszeresek akciócsoportja egy halászhajóval jön majd a móló mentén, tizenöt nulla-nullakor. Ebben a járgányban mindenkinél közelebb juthatunk az utcai ajtóhoz, néhány perccel a támadás kezdete előtt. Ha Evelda kijön, elkapjuk. Ha bent marad, akkor rátörjük az utcai ajtót, közvetlenül azután, hogy a többiek hátulról benyomulnak. A második kocsi a hátvédünk, hét pofa, ők is tizenöt nulla-nullakor jönnek, hacsak nem szólunk nekik korábban.

– Hogyan intézzük el az ajtót? – kérdezte Starling.

– Ha minden nyugodt, akkor a kossal – felelte Burke. – Ha dörrenést, vagy fegyverropogást hallunk, akkor Avon gyorsnyitóval. – Megütögette a pisztolytáskáját.

Starling már látott ilyet. Az Avon „gyorsnyitó” háromhüvelykes magnum pisztolyhüvely, finomra őrölt ólommal töltve. Belöki a zárat anélkül, hogy a bentiek megsérülnének.

– Hol vannak Evelda gyerekei? – kérdezte Starling.

– Informátorunk látta, hogy beadja őket az óvodába – mondta Brigham. – Informátorunk közel áll a családhoz, nagyon közel, olyan közel, amennyire csak a biztonságos szexben el lehet jutni.

A rádió ciripelni kezdett Brigham fülhallgatójában, ő pedig fölnézett az égre, már amennyire a kocsi hátsó ablakán át lehetett.

– Talán csak útinformos – mondta a gégemikrofonba. Odaszólt a vezetőnek. – A kettes csapat két perce észlelte egy tévécsatorna helikopterét. Te láttál valamit?

– Nem.

– Reméljük, csak közlekedési. Na nyomás!

Hetvenöt kiló szárazjég nem igazán tart hűvösen öt embert egy fémautó belsejében, meleg napon; különösen akkor nem, ha golyóálló mellény is van rajtuk. Amikor Bolton fölemelte a karját, bebizonyította, hogy a dezodor bizony nem azonos a zuhanyozással.

Clarice Starling válltöméseket varrt gyakorlóruhája ingébe, hogy megtartsa a Kevlar mellényt, amely remélhetőleg golyóálló. A mellényt elöl-hátul még nehezebbé tette a két kerámialap.

Tragikus tapasztalatok tanították meg ezeknek a lapoknak a fontosságára. Veszélyes vállalkozás erőszakos behatolást vezetni olyan csoporttal, amelyet nem ismerünk, és amelynek a kiképzési szintje nem egyenletes. Ha zöldfülű, rémült csoport élén halad, egy baráti lövedék is szétzúzhatja valakinek a gerincét.

Kétmérföldnyire a folyótól a harmadik autó megállt, hogy felvegye a kábszeres akciócsoportot. A hátvédkocsi diszkréten lemaradt az álcázott fehér kisbusztól.

A környék a parthoz közeledve egyre koszosabb lett. Az épületek harmadát bedeszkázták, ládákkal alátámasztott, kiégett kocsik hevertek a járdák mellett. Fiatalok őgyelegtek a kocsmák és a kis piacok előtt. Gyerekek játszottak a járdán egy megperzselt matrac körül.

Ha Evelda emberei kint vannak, akkor jól elvegyültek a járókelők között. Az italboltok körül, a fűszeres parkolójában emberek ültek az autókban és beszélgettek.

Egy alacsony Impala sportkocsi fordult be a lámpánál, és elgurult a kisbusz mellett. Négy fekete fiatalember ült benne. A kocsi orrát fölugratták a járdára, hogy mulattassák az arra járó lányokat, az autórádió bömbölésétől pedig még a kisbusz fala is rezgett.

Starling láthatta, hogy ezek a fiatalemberek a kocsiban nem jelentenek fenyegetést: a Cripek autója csaknem mindig erős, stabil szedőn vagy kombi; elég öreg ahhoz, hogy ne legyen feltűnő a környéken, a hátsó ablakot is teljesen le szokták tekerni. Hárman, néha négyen ülnek benne. Egy kosárlabdacsapat ijesztően festhet egy Buickban, pláne, ha az ember szabadjára engedi a fantáziáját.

Miközben a lámpánál várakoztak, Brigham levette a borítást a periszkópról, és megütögette Bolton térdét.

– Nézz körül, nem látsz-e valami helyi hírességet a járdán – mondta.

A periszkóp lencséit a tetőventilátorba rejtették, amely így csak oldalra látott.

Bolton körbeforgatta a szerkezetet, azután megállt, és megdörzsölte a szemét.

– Túlságosan rázkódik, ha jár a motor – mondta.

Brigham fölvette a kapcsolatot a hajóval közeledő csoporttal. – Még négyszáz métert csorognak az árral, és megérkeznek – ismételte meg a kisbuszban ülők kedvéért.

A kisbusz piros lámpát kapott a Parcell utcánál, és végtelennek tűnő ideig állt a piaccal szemben. A vezető kihajolt, mintha a jobb tükröt vizsgálná, és a szája sarkából odaszólt Brighamnek: – Úgy tűnik, nem sokan vásárolnak halat. Megjöttünk.

A közlekedési lámpa zöldre váltott. 2.57-kor, három perccel zéró idő előtt, az ütött-kopott kisbusz odaállt a Feliciana halpiacnál a járda mellé.

Hátul hallották a kerepelést, ahogy a vezető behúzta a kéziféket.

Brigham odatolta a periszkópot Starlingnak. – Nézz ki!

Starling végigsöpört a periszkóppal a ház elején. A járdán halakkal teli asztalokon és pultokon csillogott a jég, carolinai aligátorteknősök hevertek művészi elrendezésben; rákok mozgatták lábaikat a nyitott ládákban, homárok mászkáltak egymáson a tartályban. A ravasz halkereskedő vizes szivacsot tett a nagyobb halak szemére, hogy ragyogjanak, amikor este megérkezik szaglászni és válogatni a mindig gyanakvó karibi háziasszonyok serege.

A napfény a szivárvány színeire bomlott a haltisztító asztal vízsugarában, ahol egy izmos, latin-amerikai fickó elegáns mozdulatokkal makócápát szeletelt egy görbe késsel, és slaggal locsolta a nagy halat. A véres víz lezúdult a csatornába, és Starling hallotta, amint elcsörgedezik a kocsi alatt.

Figyelte, ahogy a sofőr hangja elegyedik a halkereskedőével: kérdez tőle valamit. A kereskedő az órájára pillantott, vállat vont, egy helyi kifőzdére mutatott. A sofőr körbenézett a piacon, azután elindult a büfé irányába.

A piacon egy wurlitzer a La Macarenát játszotta, elég hangosan ahhoz, hogy Starling a kisbuszban is hallja. Sohasem szerette.

Az ajtó, amit figyeltek, a jobb oldalon volt: dupla fémajtó, egyetlen beton lépcsőfokkal.

Starling már éppen abba akarta hagyni a pásztázást a periszkóppal, amikor nyílt az ajtó. Hawaii inget és szandált viselő, nagydarab fehér ember lépett ki rajta. Zacskót szorított a melléhez. Másik keze a zacskó alatt volt. Egy fekete férfi követte, karján esőkabáttal.

– Figyelem! – szólalt meg Starling.

A két férfi válla mögött Evelda Drumgo bukkant föl, hosszú fáraónő-nyakával.

– A két pofa mögött kijött Evelda, úgy tűnik, mindketten rendesen meg vannak pakolva – jelentette Starling.

Nem tudta olyan gyorsan otthagyni a periszkópot, hogy Brigham ne ütközzön bele. Starling föltette a sisakját.

Brigham a rádiót kezelte. – Csapásmérő egyes, minden egységnek. Leszámolás. Leszámolás. A mi oldalunkon jött ki, indulunk.

– Küldjük őket a földre, olyan nyugisan, ahogy csak lehet – mondta Brigham. Felhúzta a puskáját. – A hajó harminc másodpercen belül itt van, induljunk.

Starling ugrott ki elsőnek, Evelda odakapta a fejét, csak úgy röpködtek a hajfonatai. A férfiak Starling mellett fegyvert rántottak és felordítottak: – A földre, le a földre!

Evelda kilépett a két férfi mögül.

Egy csecsemőt vitt a nyakába akasztott kenguruban.

– Várjatok, várjatok, nem akarok semmi balhét – mondta a mellette álló férfiaknak. – Várjatok, várjatok! – Előrejött királynői járásával, a babát olyan magasra tartotta maga előtt, amennyire a feszülő hevedertől csak tehette, a takaró lelógott.

Adj neki helyet a mozgásra. Starling oda sem nézve a tokjába ejtette a pisztolyát, és kinyújtotta a kezét, tenyérrel fölfelé. – Evelda! Add meg magad! Gyere ide! – Valahol Starling mögött felbőgött egy nagy, nyolchengeres motor, csikorogtak a gumik. Nem tudott megfordulni. Csak legyen hátvédünk!

Evelda nem törődött vele, ment tovább Brigham felé. A baba takarója meglebbent, amikor elsült alatta a MAC 10-es, és Brigham vérben ázó arcvédővel a földre zuhant.

A nagydarab fehér férfi eldobta a zacskót. Burke látta a géppisztolyát, és a puskájából egy adag ártalmatlan ólomport lőtt rá. Felrántotta a závárt, de elkésett. A nagydarab férfi leadott egy sorozatot: a mellény alatt, lágyéktájon fűrészelte ketté Burke-öt, majd Starling felé fordult, aki közben a fegyvertokhoz kapott és kétszer belelőtt a hawaii ing közepébe, még mielőtt a másik meghúzhatta volna a ravaszt.

Puskák dörrentek Starling mögött. A vékony fekete férfi ledobta fegyveréről az esőkabátot, és visszaugrott az épületbe, Starlingot közben előrelökte egy ütés, mintha kemény ököllel vágták volna hátba, még a lélegzete is elakadt. Megpördült és látta, hogy egy letekert ablakú Cadillac közeledik, a Cripek autója. Két lövész lógott ki a nyitott ablakokból, a harmadik a hátsó ülésről lövöldözött, a három puskacső csak úgy füstölt, Starling körül golyók lyuggatták a levegőt.

Két parkoló autó közé vetődött, látta, hogy Burke vonaglik az úttesten. Brigham mozdulatlanul feküdt, sisakja alatt tócsába gyűlt a vér. Hare és Bolton valahonnan a kocsik közül lövöldözött, az egyik autó üvege porrá tört, és szétszóródott az úttesten, egy kerék pedig felrobbant. Nem bírtak mozdulni a Cadillacból érkező gépfegyvertűztől. Starling, fél lábbal a szennyvízcsatornában, kilesett fedezéke mögül.

Két fegyveres ült az ablakokban, és a kocsi teteje fölött lőttek, még a sofőr szabad kezében is volt egy pisztoly. A hátsó ülésen egy negyedik férfi éppen Eveldát és a babát húzta be a nyitott ajtón át a kocsiba. Az asszonynál ott volt a zacskó. Lőtték Boltom és Hare-t az utca túlfelén, miközben a Cadillac füstölgő kerekekkel gyorsított. Starling fölállt, célzott, és halántékon lőtte a vezetőt. Kétszer rálőtt a vezető melletti ablakban ülő lövészre, mire az hanyatt dőlt. A Cadillac végighúzta az utcában parkoló kocsik oldalát és csikorogva megállt. Egy eszelős pillantású lövész még mindig ült a hátsó ablakban, és kézzel nyomta volna feljebb a kocsi tetejét, mert a mellkasa beszorult a Cadillac és a parkoló autó közé. A puskája lecsúszott a tetőről. Üres kezek tűntek föl a hátsó ablakban. Kikecmergett egy kék kendős férfi, fölemelte a kezét, futásnak eredt. Starling nem törődött vele.

Jobbról puskaropogás hallatszott, a futó alak előrezuhant, hason csúszva igyekezett bemászni egy kocsi alá. Fölöttük egy helikopter zúgása hallatszott.

Valaki ordított a halpiacon: – Feküdj! Feküdj! Az emberek a pultok alá bújtak, a víz a levegőbe spriccelt a tisztítóasztalról.

Starling közeledett a Cadillachez. A kocsi hátulja mozogni kezdett. Az autó hintázott. A csecsemő bömbölt. Puskaropogás, a hátsó ablak darabokra tört.

Starling fölemelte a kezét, és hátra se nézve ordította: – Abbahagyni! Tüzet szüntess! Figyeljétek az ajtót! Gyertek mögém! Figyeljétek a halraktár ajtaját!

– Evelda! – A mozgás folytatódott a kocsi hátuljában, a baba eközben megállás nélkül visított. – Evelda, dugd ki a kezed az ablakon!

Evelda Drumgo kiszállt. A baba bömbölt. A La Macarena vonyított. Evelda kiszállt, és szép fejét lehajtva, a babát átölelve elindult Starling felé.

Kettejük között az úton Burke rángatózott. Kisebbeket rángott, mert már majdnem teljesen elvérzett. Valaki guggolva odasietett Burke-höz, melléhasalt, és szorítókötést tett a sebére.

Starling a föld felé tartotta fegyverét. – Evelda, mutasd a kezed, mozgás, kérlek, mutasd a kezed!

Egy dudor a takaró alatt. Evelda a sötét egyiptomi szemével Starlingra nézett.

– Szóval te vagy, Starling! – mondta.

– Evelda, ne tedd ezt! Gondolj a kicsire!

– Smacizzunk egyet, te kurva!

A takaró meglibbent. Starling a felső ajkán találta el Evelda Drumgót, a tarkója szétrobbant.

Starling leült, halántéka iszonyúan szúrt, és elakadt a lélegzete. Evelda is az úttesten ült, felsőteste előredőlt a lábára, a vér bugyogott a szájából a kicsire. Starling odakúszott, matatott a kenguru síkos csatjain. Kiemelte a rugós kést az asszony melltartójából, oda se nézve kipattintotta, és elvágta a hevedereket. A csecsemő csúszott a vértől, Starling nehezen bírta tartani.

Fogta a gyereket, és riadtan körülnézett. Észrevette a halpiacon a spriccelő vizet, odarohant. Félresöpörte a késeket és halbeleket, letette a kicsit a vágódeszkára, és ráeresztette a vizet. Ott feküdt a fekete gyerek a fehér vágódeszkán, kések és belek között, egy cápafej mellett, Starling pedig mosta róla a HIV-pozitív vért, közben ráfolyt a sajátja, azt is lemosta: vérük egy közös patakban csorgott a lefolyóba.

Amennyire Starling megállapíthatta, a kisfiún nem voltak lyukak. A hangszóróban a La Macarena ordított, egy vaku folyamatosan villogott, amíg Hare el nem vonszolta a fényképészt.

2. fejezet

Zsákutca a virginiai Arlingtonban, munkásnegyed, kevéssel éjfél után. Meleg, eső utáni őszi éjszaka. A levegő nehézkesen mozdul a közeledő hidegfront előtt. A nedves föld és az avar illatában egy tücsök hegedül, majd elnémul, amikor odaér hozzá az erős remegés. Szövetségi rendőrautó kíséretében az ötezer köbcentis Mustang fordul be fojtott morajjal a zsákutcába. A két kocsi bekanyarodik egy takaros ikerház felhajtójára, és megáll. Amikor a motor elhallgat, a tücsök vár egy pillanatig, majd ismét rázendít a dalra, az utolsóra a fagy előtt – egyúttal ez az ő búcsúéneke.

Egyenruhás rendőr száll ki a Mustang volánja mögül. Megkerüli az autót, kinyitja a másik ajtót Clarice Starlingnak. A nő kiszáll. Fején és fülén fehér pólya. Cipzáras műanyag tasakban hozza a holmiját: néhány mentolos rágógumit, kulcsokat, FBI-igazolványát. A csomaghoz hozzáfog egy övet és egy üres pisztolytáskát is.

A rendőr odaadja a kocsi kulcsait.

– Köszönöm, Bobby.

– Akarja, hogy bejöjjünk Pharonnal, és maradjunk egy darabig? Vagy inkább Sandrát küldjem? Ébren vár. Kis időre áthoznám, ha társaságra lenne szüksége...

– Nem, most már elleszek magam is. Ardelia hamarosan megjön. Köszönöm, Bobby.

Starling házának mosókonyhája meleg, és öblítőtől illatos. A mosógép és a szárítógép csöveit műanyag kézibilincs tartja. Starling leteszi holmiját a mosógép tetejére, a slusszkulcs hangosan csörren rajta. Kivesz egy adag mosott ruhát a gépből és beteszi a szárítóba. Leveszi a nadrágját, majd belegyömöszöli a mosógépbe a zöld kórházi blúzzal és a vérfoltos melltartójával együtt. Nem marad rajta egyéb, csak zokni, bugyi és a bokájára csatolt tokban egy 38-as Special. A hátán és a bordáin véraláfutások, a könyökén lehorzsolódott a bőr. A jobb szeme és az arca feldagadt.

A mosógép bemelegszik és kotyogni kezd. Starling beburkolózik egy nagy fürdőlepedőbe, és bemegy a nappaliba. Pohárral jön vissza, a pohárban jó kétujjnyi Jack Daniel's. Leül a sötétben a gumiszőnyegre a mosógép elé, és nekiveti a hátát a mosógépnek. Néhányszor hüppög, mielőtt elerednének a könnyei, aztán forró cseppek buggyannak ki a szeméből, és leperegnek az arcán.

Ardelia Mappet háromnegyed tizenkettő körül hozta haza a fiúja, Ardelia már el is köszönt tőle az ajtóban, már a saját fürdőszobájában volt, amikor hallotta, hogy a szomszédban folyik a víz és jár a mosógép.

Átment a ház hátuljába, felkapcsolta a villanyt a Starlinggal közös konyhában. Innen belátott a mosókonyhába. Látta, hogy Starling bekötött fejjel ül a padlón.

Starling! Ó, drágám! – Gyorsan letérdelt mellé. – Mi baj?

– Átlőtték a fülemet, de már rendbe hozták. Ne gyújts villanyt, jó?!

– Jó. Csinálok neked valamit. Nem is hallottam rólad semmit. Mesélj már valamit!

– John meghalt.

De csak nem Johnny Brigham! – Mindketten nála tanultak lövészetet az FBI Akadémián. Együtt próbálták valahogy elolvasni, hogy milyen tetoválást is rejt az oktató ingujja.

Starling bólintott, keze fejével gyerekesen törölgette a szemét. – Evelda Drumgo és néhány Crip volt. Evelda lőtte le. Burke-öt is elintézték, Marquez Burke-öt a Dohány és Lőfegyvertől. Együtt mentünk. Evelda előre tudta, és a tévések is ott voltak, mire odaértünk. Evelda az enyém volt. Nem akarta megadni magát. Nem akarta megadni magát, és egész végig ott volt a kezében a baba. Egymásra lőttünk, ő meghalt.

Mapp még sohase látta sírni Starlingot.

– Ardelia, ma megöltem öt embert.

Mapp leült Starling mellé és átkarolta. Együtt támaszkodtak a mosógépnek. – Mi van Evelda babájával?

– Letöröltem róla a vért, nem találtam semmiféle sérülést a bőrén. Néhány nap múlva kiadják Evelda anyjának. Ardelia, tudod, mit mondott utoljára Evelda? Azt, hogy smacizzunk egyet, te kurva.

– Hadd csináljak neked valami ennivalót! – mondta Mapp.

– Mit? – kérdezte Starling.

3. fejezet

A szürke hajnallal együtt az újságok és a korai híradók is megérkeztek.

Mapp hozott néhány fánkot, amikor hallotta, hogy Starling már mocorog. Együtt nézték a tévét.

A CNN és a többi hálózat mind megvette a WFUL TV helikopterének filmjét. Rendkívüli felvétel volt, egyenesen föntről. Starling újra megnézte. Látta, hogy Evelda lőtt először. Mappre pillantott, és haragot látott barna bőrű arcán. Akkor elrohant hányni.

– Nehéz ezt végignézni – mondta, amikor sápadtan, reszkető lábbal visszatért.

Mapp, mint rendesen, most is fején találta a szöget.

– Kérdésed nyilván az, mit szólok hozzá, hogy te lelőttél egy fekete nőt, aki egy gyereket tartott a karjában. Válaszom a következő: elsőnek ő lőtt rád. Én azt akarom, hogy te életben maradj. De Starling, gondolkozz már el rajta, kié volt ez az eszelős ötlet. Miféle seggfej agyalta ki, hogy te és Evelda Drumgo összefussatok azon a nyomorult helyen, és kibaszott fegyverekkel intézzétek el a kábítószeres problémátokat? Miféle hülye találta ki? – Hogy mondanivalóját nyomatékosabbá tegye, töltött egy kis teát.

– Akarod, hogy veled maradjak? Kiveszek egy szabadnapot. – Kösz, de nem kell velem maradnod. Majd hívj föl!

A National Tattler, a kilencvenes évek szennylap-konjunktúrájának első számú haszonélvezője, különkiadást szentelt ennek a még saját mércéje szerint is rendkívüli ügynek. Délelőtt valaki odadobta a ház elé. Starling akkor találta meg, amikor kiment, hogy megtudja, mi volt az a koppanás. A legrosszabbra számított, és nem ok nélkül:

„A HALÁL ANGYALA: CLARICE STARLING, AZ FBI GYILKOLÓGÉPE”, harsogta a National Tattler címlapja. Három fényképet közölnek róla: a gyakorlóruhás Clarice Starling tüzel pisztolyával egy versenyen; Evelda Drumgo kisbabája fölé hajol az utcán, a fejét félrehajtja, mint egy Cimabue-madonna, miközben az agya kiloccsan; majd ismét Starling, amint egy meztelen, barna csöppséget fektet egy vágóasztalra, kések, halbelek és egy cápafej mellé.

A képek alá ezt a szöveget írták: „Az FBI különleges ügynöke, Clarice Starling, akinek nevéhez fűződik a sorozatgyilkos Jame Gumb (Buffalo Bill) lekapcsolása, legalább öt rovást véshet a pisztolyára. Kisgyermekes anya és két rendőr az elbaltázott kábítószeres razzia halottai között.”

A vezércikk ismertette Evelda és Dijon Drumgo kábítószeres pályafutását, valamint a Cripek bandájának feltűnését Washington bandaháborúktól feldúlt terepén. Futólag megemlítették, hogy az elhunyt John Brigham katonai szolgálatot is teljesített, és felsorolták kitüntetéseit.

Starlingot ezenkívül még egy egész oldallal megtisztelték, hozzá egy fényképpel, amelyen egy étteremben ül, sugárzó arccal, mélyen kivágott ruhában.

Clarice Starlingnak, az FBI különleges ügynöke mintegy tizenöt percnyi hírnévre tett szert, amikor hét évvel ezelőtt agyonlőtte Jame Gumb (Buffalo Bill) sorozatgyilkost annak tulajdon pincéjében. Könnyen lehet, hogy most vádemeléssel és polgári perrel kell szembenéznie, mivel agyonlőtt egy washingtoni anyát, akit amfetamin illegális előállításával gyanúsítanak. (Ld. vezércikkünket az 1. oldalon)

„Ez pályafutásának végét jelentheti”, tudtuk meg az Alkohol, Dohány és Lőfegyver Hivatalnál, az FBI testvérszervezeténél. „Nem tudjuk a pontos részleteket, hogyan zajlott le a dolog, de John Brigham még most is élhetne”, mondta informátorunk, aki meg akarta őrizni névtelenségét.

Clarice Starling karrierjének felívelése nem sokkal azután kezdődött, hogy megkezdte tanulmányait az FBI Akadémián. Miután kitüntetéssel végezte el a virginiai egyetem pszichológia és kriminalisztika szakát, arra jelölték ki, hogy beszéljen az eszelős gyilkossal, dr. Hannibal Lecterrel, akit lapunk nevezett el „Kannibál Hannibalnak”, és szerezzen tőle információt, amely hozzájárulhatna Jame Gumb (Buffalo Bill) felkutatásához, és túszának, Catherine Martinnak, a korábbi tennessee-i szenátor lányának megmentéséhez.

Starling ügynök három éven át volt a szolgálatok közötti céllövőbajnokság nyertese, amíg vissza nem vonult a versenyzéstől. A sors iróniája, hogy quanticói kiképzése alatt ugyanaz a Brigham rendőrtiszt edzette, majd készítette föl a versenyekre, aki most mellette halt meg.

Az FBI egyik szóvivője közölte, hogy Starling ügynököt felfüggesztik, amíg a belső vizsgálat le nem zárul. Még ezen a héten kihallgatásra idézik az Etikai Bizottság félelmetes inkvizíciója elé.

A megboldogult Evelda Drumgo rokonai kijelentették, hogy kártérítési pert indítanak az Egyesült Államok kormánya és személyesen Starling ellen, halált okozó gondatlanság miatt.

Drumgo három hónapos fia, aki anyja karjaiban látható a tűzharc drámai képein, nem sérült meg.

Telford Higgins ügyvéd, aki számos büntetőperben védte a Drumgo családot, arra hivatkozott, hogy Starling különleges ügynök módosított Colt 45-ös félautomatával lőtt, amelynek használatát Washington város törvényei nem engedik meg. „Ez gyilkos és veszedelmes eszköz, nem megfelelő a bűnüldözéshez, mondta Higgins. Puszta használata kimeríti az emberélet gondatlan veszélyeztetésének fogalmát” – tette hozzá.

A Tattler egyik informátorától megvette Clarice Starling otthoni telefonszámát, és addig hívták, amíg a lány félre nem tette a kagylót, és a saját FBI-os mobilján át beszélt az Irodával.

Füle és arcának feldagadt fele nem fájt túlságosan, amíg hozzá nem ért a kötéshez. De legalább nem lüktetett. Két Tylenollal kibírta, nem volt szüksége a Percocetre, amit az orvos írt föl. Az ágyról a padlóra ejtette az újságot, és a fejtámlának dőlve, lőpornyomos kézzel, arcára száradt könnyekkel elaludt.

4. fejezet

Beleszerettél az Irodába,

de az Iroda nem szeretett beléd.

(Felmondási aforizma az FBI-nál)

Ebben a korai órában csaknem üres volt az FBI tornaterme a J. Edgar Hoover-épületben. Két középkorú férfi körözött lassan a fedett futópályán. Az egyik távoli sarokból súlyzógép fémes csörömpölése, teniszlabda pattogott, és kiáltások visszhangzottak a nagy teremben.

A futók szavai nem hallatszottak messzire. Jack Crawford Tunberry FBI-igazgatóval futott, utóbbi kérésére. Két mérföldnél tartottak, és már elkezdtek lihegni.

– Blaylocknak a Dohány és Lőfegyvertől már készítik a kötelet a Waco-ügy miatt. Nem most rögtön rúgják ki, de előbb-utóbb biztos, és ezt ő is tudja – mondta az igazgató. – Akár meg is üzenhetné Mun tiszteletesnek, hogy távozik a körletből. – Hogy az Alkohol, Dohány és Lőfegyver Hivatal Szun Mjung Mun tiszteletestől bérli washingtoni irodáját, állandó viccelődés tárgya volt az FBI-nál.

– És Farriday is repül Ruby Ridge miatt – folytatta az igazgató.

– Ezt nem értem – közölte Crawford. Farriday-jel együtt szolgált New Yorkban a hetvenes években, amikor az alvilág őrszemeket állított a területi irodához a Harmadik sugárút és a 69. utca sarkán. – Farriday derék ember. Nem ő találta ki a szabályokat.

– Tegnap reggel mondtam meg neki.

– Csendben távozik? – kérdezte Crawford.

– Mondjuk úgy, hogy megtartja a fizetését. Veszélyes időket élünk, Jack.

Mindketten hátravetett fejjel futottak. Lépéseik kicsit felgyorsultak. Crawford a szeme sarkából látta, hogy az igazgató az ő erőnlétét taksálja.

– Mennyi is vagy te, Jack, hatvanöt?

– Annyi.

– Még egy éved van a kötelező visszavonulásig. Sokan már negyvennyolc-ötven éves korukban megteszik, amikor még mindig kaphatnak állást. Te ezt sohasem akartad. El akartad foglalni magadat Bella halála után.

Miután Crawford egy fél körön át nem válaszolt, az igazgató látta, hogy nem kellett volna ezt mondania.

– Nem akartalak megbántani, Jack. Doreen említette a múltkor, milyen nagyon...

– Van még némi dolgom Quanticóban. Még egyszerűbbé akarjuk tenni az Erőszakos Bűneseteket Megelőző Programot az interneten, hogy bármelyik rendőr használhassa – láthattad a költségvetésben.

– Sohasem akartál igazgató lenni, Jack?

– Sose tartottam nekem való állásnak.

– Nem is az, Jack. Nem vagy politikus alkat. Sohasem lehetne belőled igazgató. Sohasem lehetnél egy Eisenhower. – Intett Crawfordnak, hogy álljon meg. Zihálva álltak a futópálya mellett.

– Viszont lehetnél egy Patton tábornok. A poklon is át tudnád vezetni őket, és még szeretnének is. Olyan képesség ez, amivel én nem rendelkezem. Nekem hajszolnom kell őket. – Tunberry gyorsan körülnézett, fölvette a törülközőjét egy padról és a vállára vetette, mint egy bírói talárt.

– Sokan csak úgy tudnak bánni az embereikkel, hogy kitöltik rajtuk a mérgüket, ha keménynek akarnak látszani – gondolta Crawford, miközben azt figyelte, hogy mozog Tunberry szája.

– Ami a megboldogult Mrs. Drumgót illeti, a metamfetaminos laborjával és a MAC 10-esével, akit csecsemőjével a karján puffantottak le: az igazságügyi bizottság áldozatot kíván. Friss húst. A tömegtájékoztatás úgyszintén. A kábítószereseknek is meg kell találniuk a saját bűnbakjukat. A BATF-nek szintén. Nekünk ugyancsak. Krendler úgy véli, hogy odaadhatnánk nekik Clarice Starlingot, és akkor békén hagynának minket. Én egyetértek vele. A másik két iroda elviszi a balhét, mivel ők tervezték meg a razziát. Starling pedig meghúzta a ravaszt.

– Egy rendőrgyilkost lőtt le, aki elsőnek tüzelt.

– A képek, Jack. Nem érted, igaz? A közönség nem látta, hogy Evelda Drumgo lelőtte John Brighamot. Azt sem, hogy Evelda tüzelt elsőnek Starlingra. Kétszázmillió ember, akiknek egytizede voksol, azt látta, hogy a kiloccsantott agyú Evelda Drumgo ül az úttesten, és ráhajol a csecsemőjére, hogy megvédje. Ne mondj semmit, Jack, tudom, egy ideig a védencednek hitted Starlingot. De nagy a pofája, Jack, és elrontotta az indulását bizonyos embereknél...

– Krendler egy tetű.

– Hallgass meg, egy szót se szólj, amíg be nem fejezem. Starling pályafutásának mindenképpen vége. Adminisztratív úton elbocsátjuk, viszont nem lesz priusza, a papírjaiban csak az ideiglenes felfüggesztésnek marad nyoma, ezzel találhat magának állást. Jack, te nagyszerű munkát végeztél az FBI számára a viselkedéstudományi részlegen. Sok ember gondolja úgy, hogy ha jobban törődtél volna a saját érdekeiddel, akkor többre vihetted volna az osztályvezetőségnél; sokkal többet érdemeltél volna. Én vagyok az első, aki ezt mondja. Jack, igazgatóhelyettesként vonulhatsz vissza. Ennyi jár neked tőlem.

– Úgy érted, ha kimaradok ebből?

– Az események normális menetében, Jack. Béke lesz az egész királyságban, ez fog történni. Jack, nézz rám!

– Igen, Tunberry igazgató?

– Nem kérlek erre, egyenes parancsot adok. Maradj ki ebből. Ne avatkozz közbe, Jack. Néha nem kell odafigyelni. Ide figyelj, tudom, hogy ez nehéz: hidd el, tudom, milyen érzés.

– Tudod mit érzek most? Úgy érzem, szükségem van egy zuhanyra – válaszolta Crawford.

5. fejezet

Starling ügyes háziasszony volt, de azért nem kimondottan túlbuzgó. Az ikerház rá eső része tiszta volt, mindent megtalált benne, viszont a dolgok hajlamosak voltak felhalmozódni: tiszta, elrakatlan mosott ruhák, több újság, mint amennyinek akad hely. Starling világbajnok volt az utolsó pillanatban történő vasalásban, szépítkezésre pedig nem volt szüksége, úgyhogy mégis elboldogult.

Ha rendet akart, átment a közös konyhán Ardelia Mapp lakrészébe. Ha Ardelia ott volt, meghallgathatta hasznos tanácsait. Ha nem, akkor Starling leülhetett gondolkozni Mapp lakásának tökéletes rendjében. Most is ott ült és Mapp nagymamájának életbiztosítási kötvényét bámulta: egy keretben lógott a falon, ugyanúgy, mint Ardelia gyermekkorában a nagyi bérelt tanyáján, majd később valamennyi lakásában. A nagymama zöldséget és virágokat árult, a megtakarított pénzhól fizette a részleteket, és még kölcsönt is képes volt fölvenni, hogy átsegítse az egyetemista Ardeliát az utolsó akadályon. Volt a falon egy kép is az apró öregasszonyról, aki meg sem kísérelt mosolyogni: ősi tudás égett fekete szemében.

Ardelia maga mögött érezhette, mindennap erőt merített belőle. Starling most a saját támasza után tapogatózott, igyekezett összeszedni magát. A bozemani evangélikus otthonban etették, ruházták, és megtanították az illő viselkedésre, de amire most volt szüksége, arról saját magával kellett tanácskoznia.

Mit tehet az ember, ha szegény fehér családból származik? Ráadásul egy olyan helyről, ahol csak a huszadik század ötvenes éveire fejeződött be teljesen a polgárháború utáni újjáépítés? Ha olyan emberek közül származik, akiket az egyetemeken sűrűn emlegetnek „törpebirtokos”-nak, „vörösnyakú”-nak, „proli”-nak, esetleg „appalache-i fehér szegény”-nek? Ha még a lusta déli nemesség, amely semmire sem becsüli a testi munkát, még az is „fehér szemét”-nek nevezi a fajtánkat, akkor miféle hagyományból merítsünk példát? Abból, hogy szépapa igazán derekasan kitett magáért a polgárháborúban, és hogy környéküket most már mindörökké „Prosztófalvá”-nak hívják?

Starlingnak azért sikerülhetett a kiképzés az FBI-nál, mert semmije sem volt, amire támaszkodhatott volna. Életének nagy részét intézményekben töltötte: tisztelte őket, és keményen, de a szabályokat betartva játszott. Megnyerte az ösztöndíjakat, a legjobbak közé tartozott. Keserű élmény volt számára, hogy a ragyogó kezdet után mégsem sikerült előbbre jutnia.

Négy napja maradt, hogy meggyászolja John Brighamet, akit a szeme láttára lőttek le. John Brigham egyszer megkérte valamire, és ő nemet mondott. Azután ő megkérdezte a férfit, hogy nem lehetnének-e inkább barátok, mert ezt komolyan gondolja. John igent mondott, és ő is komolyan gondolta.

Starlingnak most viszont szembe kellett néznie azzal a ténnyel, hogy megölt öt embert a Feliciana halpiacnál. Újra és újra eszébe jutott az a Crip-tag, akinek mellkasa összezúzódott a kocsik között, és az autó tetejét karmolászta, miközben a fegyver kicsúszott a kezéből.

Egyszer, hogy könnyítsen a lelkén, bement a kórházba, meglátogatta Evelda csecsemőjét. Evelda anyja éppen ott volt, a karján tartotta unokáját, hazafelé készült vele. Fölismerte az újságfotókról Starlingot, átadta a kicsit a nővérnek, és mielőtt Starling rájöhetett volna, mit akar, keményen arcul ütötte azon az oldalon, ahol a feje be volt kötve.

Starling nem ütött vissza, csak csuklófogással nekinyomta a csecsemőosztály ablakának, és addig préselte a bepárásodott és nyálfoltos üvegnek az eltorzult arcú öregasszonyt, amíg abba nem hagyta a rúgkapálást. Starling nyakán patakzott a vér, és szédült a fájdalomtól. A baleseti sebészeten újra össze kellett varrni a fülét, de nem akart feljelentést tenni. Az egyik asszisztens elköpte a sztorit a Tattlernek, és keresett vele háromszáz dollárt.

Még két alkalommal kellett kimozdulnia a házból: hogy eljárjon John Brigham végső ügyeiben, és ott legyen a temetésén, az arlingtoni Nemzeti temetőben. Brighamnak csak néhány távoli rokona volt, végrendeletében Starlingot kérte fel ügyei intézőjének.

Súlyos arcsérülése miatt zárt koporsóba kellett tenni, de Starling így is igyekezett minden tőle telhetőt elkövetni a tetszetős külsőért. Makulátlan tengerész-egyenruhában ravataloztatta fel, az Ezüst Csillaggal és sok más kitüntetésével.

A szertartás után Brigham parancsnoka átadott Starlingnak egy dobozt, benne John Brigham fegyvereivel, jelvényével és néhány tárggyal mindig rendetlen íróasztaláról.

Öt nap múlva kellett megjelennie a meghallgatáson, amely romba dönthette a pályafutását. Jack Crawford egyetlen üzenetét leszámítva hivatali telefonja meg se mukkant, és nem volt már többé Brigham se, akihez szólhasson.

Fölhívta képviselőjét az FBI-ügynökök Egyesületénél, aki annyit tanácsolt, hogy a meghallgatáson ne viseljen himbálódzó fülbevalót és kivágott cipőt.

A televízió és az újságok még mindig Evelda Drumgo halálán csámcsogtak.

Itt, Mapp házának tökéletes rendjében Starling gondolkodni próbált. Igyekezett visszaemlékezni, hogy pontosan mit is mondott a kisbuszban. Többet mondott a kelleténél?

Brigham kérte, hogy tájékoztassa a többieket Eveldáról. Érződött a beszédén valami ellenségesség, mondott valami becs... Hirtelen rájött, hogy a szomszédban már egy jó ideje az ő csengője szól. Valószínűleg egy riporter, de várt egy idézést is a polgári perre. Odament Mapp bejárati függönyéhez, és ahogy kikandikált, látta, hogy a postás visszafelé indul a kisteherautójához. Kinyitotta Mapp ajtaját, és elkapta a férfit, majd hátat fordított egy autóból leselkedő fotósnak, miközben alákanyarintotta az expressz-küldemény papírját. A boríték mályvaszínű volt, a finom merített papírba selyemszálakat fűztek. Akármilyen zavart is volt most, ez emlékeztette valamire. Odabent, a tolakodó tekintetektől távol, megnézte a címzést. Finom, kalligrafikus írás.

Érezte, hogy hasa libabőrös lett, mintha leöntötte volna magát valami hideggel.

Ujjai közé csippentette a boríték sarkait, és bevitte a konyhába. Táskájából elővette a mindig nála levő fehér kesztyűt, amellyel a bizonyítékokat szokta megfogni. Nekinyomta a borítékot a konyhaasztal kemény lapjának, és óvatosan végigtapogatta. Noha a papír vastag volt, megérezte volna a kidudorodó elemet, amellyel föl lehet robbantani egy papírvékony plasztikbombát.

Tudta, hogy fluoroszkópot kellene használnia. Ha felbontja, bajba kerülhet. Bajba. Helyes. Nagy szart.

Konyhakéssel fölhasította a borítékot, és kivette belőle az egyetlen, selymes tapintású papírlapot. Rögtön tudta, kitől kapta, meg se kellett néznie az aláírást.

Kedves Clarice!

Érdeklődve figyeltem kegyvesztettségét és nyilvános megszégyenítését. A sajátom sohasem érdekelt, kivéve a bebörtönzés kényelmetlenségét.

Amikor a dutyiban beszélgettünk, felmérhettem, hogy apja, a halott éjjeliőr játssza a főszerepet az Ön életében. Gondolom, leginkább azért örült annak, hogy sikerrel véget vethetett Jame Gumb „női szabó” pályafutásának, mert így azt képzelhette, hogy az apja tette.

Most nagyon messzire került az FBI húsosfazekától. Úgy képzelte mindig, hogy az apja halad maga előtt, elképzelte őt osztályvezetőnek, vagy – sokkal inkább, mint Jack Crawfordot – IGAZGATÓHELYETTESNEK, aki büszkén figyeli a maga előrehaladását? És most úgy látja, hogy megszégyenítette ót kegyvesztettségével? Kudarcával? Egy sokat ígérő pályafutás sajnálatos, piti végével? Látja-e saját magát, amint éppen ugyanolyan cselédmunkát végez, amilyenre az anyja kényszerült, miután a narkósok Lepuffantották APUKÁT? Hmmmm? Visszahat rájuk az Ön balsikere, és most már örökké abban a tévhitben fogják ringatni magukat az emberek, hogy a szülei nem voltak mások, mint lakókocsitelepen élő, viharvert, fehér söpredék? Mondja meg őszintén, Starling különleges ügynök!

Egy pillanat, mielőtt folytatnánk.

Itt egy gyakorlat, amelyet hasznosnak találhat. Azt akarom, hogy a valóságban is végezze el velem együtt:

Ugye, van egy fekete öntöttvas serpenyője? El sem tudom képzelni, hogy ne lenne, hiszen déli, hegyvidéki lány. Tegye a konyhaasztalra! Kapcsolja föl a lámpát!

Mapp örökölte a nagyanyja serpenyőjét, és gyakran használta is. Fényes fekete felületét még sohasem érintette mosószer. Starling maga elé tette az asztalra.

Nézzen bele a serpenyőbe, Clarice! Hajoljon előre és nézzen le rá! Ha az anyja serpenyője volt, és akár lehetett is, akkor molekulái még mindig tartalmazzák a jelenlétében elhangzott összes beszélgetés rezgését. Minden változást, az apró bosszúságokat, a gyilkos kinyilatkoztatásokat, a fahangon közölt szerencsétlenségeket, a szerelem nyögéseit és költészetét.

Üljön le az asztalhoz, Clarice! Nézzen bele a serpenyőbe! Ha gondot viseltek rá, akkor egy fekete tavacska, igaz? Mintha egy kútba nézne. Nem az aljáról tükröződik vissza a képe, hanem fölötte lebeg, ugye? Ön van ott, háta mögött a fénnyel, sötét arccal, és olyan glóriával, mintha égne a haja.

Mindnyájan szénszármazékok vagyunk, Clarice. Maga, a serpenyő, és az apukája, aki holtan fekszik a földben, és hideg, akár a serpenyő. Ott minden csöndes. Figyeljen! Milyen volt az élete a maga harcos szüleinek? A valós emlékekre figyeljen, ne a hamisakra, amelyekre olyan büszke.

Miért nem lett az apja seriffhelyettes, miért nem volt jóban a bírósági bandával? Miért kellett az anyjának moteleket takarítani, hogy eltartsa magukat, bár még így sem tudta felnőttkorukig otthon tartani a gyerekeit?

Mi a legelevenebb emléke a konyhából? Nem a kórházból, a konyhából.

Anyám mossa a vért apám kalapjából.

Mi a legszebb emléke a konyhából?

Az apám narancsot hámoz egy letört hegyű, öreg zsebkéssel, azután szétosztja közöttünk a gerezdeket.

Az apja éjjeliőr volt, Clarice. Az anyja szobalány.

Magának remélt fényes szövetségi pályafutást, vagy nekik? Mennyire volt hajlandó meghajolni az apja, hogy elboldoguljon a bürokráciával? Hány segget volt hajlandó megcsókolni? Látta valaha alázatosnak vagy talpnyalónak?

Tapasztalt egyáltalán a fölötteseinél valamilyen értéket? Hát a szüleinél? Ha igen, azonosak voltak ezek az értékek?

Nézzen bele a becsületes fémbe, és válaszoljon nekem. Cserbenhagyta halott családját? Netán azt akarnák, hogy stréberkedjen? Mi volt a véleményük a kitartásról? Olyan erős lehet, amilyen erős csak lenni akar.

Maga harcos, Clarice. Az ellenség halott, a gyermek biztonságban van. Maga harcos.

A legstabilabb elemek a periodikus táblázat közepe táján helyezkednek el, Clarice, nagyjából a vas és az ezüst között.

Az ezüst és a vas között. Azt hiszem, magának ez a megfelelő.

Hannibal Lecter

U.I. Tudja, hogy még tartozik nekem egy információval? Mondja, szokott még a bárányok hangjára ébredni? Adjon föl egy apróhirdetést bármelyik vasárnap a Times, az International Herald Tribune, és a China Mail hazai kiadásában, az olvasói levelek rovatában. A. A. Aaronnak címezze, hogy elöl legyen, és Hannah néven írja alá.

Olvasás közben Starling hallotta is a szavakat, ugyanazon a hangon, amely csúfolta és bántotta, feltárta az életét és megvilágosította őt az elmegyógyintézet szigorúan őrzött osztályán, amikor dióhéjban el kellett mesélnie az életét Hannibal Lecternek, cserébe azért, hogy életfontosságú információkat kapjon Buffalo Billről. Álmában még mindig hallotta fémesen rekedtes hangját.

A konyha mennyezetének sarkában új pókháló volt, azt bámulta, miközben a gondolatai összevissza kavarogtak. Öröm és fájdalom, fájdalom és öröm. Örült a segítségnek, örült, hogy meglátta a gyógyulás útját. Jack Crawfordot boldoggá teszi majd a levél, akárcsak a posta vezetőségét és a laboratóriumot.

6. fejezet

A szoba, ahol Mason az életét tölti, csendes, de azért megvan a maga lágy lüktetése: a lélegeztetőgép sziszegése és sóhajtása. Sötét van, csak a hatalmas akvárium izzik; egy egzotikus angolna tekergőzik benne, végtelen nyolcasokat ír le.

Mason hosszú nyelve kicsusszan fogai közül. Rátekeredik egy csőre, és a lélegeztetőgép legközelebbi nyomására belefúj.

A fali hangszóróból rögtön válaszol egy hang: – Parancsol, uram?

– A Tattler. – Az első t elveszett, ám a hang mély és zengő: bemondó-hang.

– Az első oldalon...

– Ne olvassa föl. Pakolja a leolvasóba. – Mason beszédéből hiányzik az f, a p és a b hang.

Pattogni kezd egy nagy, magasított képernyő. Kékeszöld izzása rózsaszínűvé változik, ahogy felbukkan rajta a Tattler vörös címszalagja. „A HALÁL ANGYALA: CLARICE STARLING, AZ FBI GYILKOLÓGÉPE”, olvassa Mason.

Csak az egyik karja van kint a takaró alól. A keze úgy mozog, mint egy rák; sokkal inkább az ujjak viszik előre, mint a sorvadt kar ereje. Mason nem nagyon tudja elfordítani a fejét, hogy láthasson, a mutató- és a középső ujj csápként tapogatózik előre, miközben a hüvelyk-, gyűrűs és kisujj viszi előre a kart. Ezzel a távirányítóval tudja mozgatni a kamerát, és lapozni is képes.

Mason lassan olvas. Egyetlen szeme fölött a védőszemüveg percenként kettőt szisszen, mikor nedvességet fecskendez héjtalan szemgolyójára, és emiatt gyakran bepárásodik a védőlencse. Húsz percébe telik, amíg végigolvassa az egész cikket.

– A röntgent – mondta, mikor végzett.

A nagyméretű röntgenfelvétel egy sérült emberi kézről készült, mellette egy másik felvétel az egész kart ábrázolta. A felvételre ragasztott nyíl egy régi törést jelzett a felkarcsonton, félúton a könyök és a váll között.

Mason több lélegzetvételen át nézte. – A levelet – mondta végül.

Finom, kalligrafikus írás jelent meg a képernyőn – a kézírás képtelenül nagyra nőtt.

Kedves Clarice, olvasta Mason, érdeklődve figyeltem kegyvesztettségét és nyilvános megszégyenítését... Már a szöveg lüktetése is régi gondolatokat korbácsolt föl benne, amelyek megpörgették az ágyát, megpörgették a szobáját, szívverése felgyorsult. A gépezet érzékelte izgalmát, és még gyorsabban töltögette a tüdejét levegővel.

Mindent elolvasott, a maga kínos tempójában. Mason nem tudta behunyni a szemét, de amikor befejezte az olvasást, elméje egy időre visszavonult, hogy gondolkodni tudjon. A lélegeztetőgép lelassult. Azután belefújt a csőbe.

– Parancsol, uram?

– Hívja föl Vellmore képviselőt. Kapcsolja a fülhallgatóra. Kapcsolja be a mikrofont.

– Clarice Starling – mondta magának, amikor a gép lehetővé tette neki a lélegzetvételt. A névben nem voltak zárhangok, így egészen jól ejtette ki. Egyetlen hang sem hiányzott belőle. Miközben a kapcsolásra várakozott, egy pillanatra elszunnyadt. Az angolna árnyéka végigkúszott a takaróján és az arcán.

7. fejezet

A Keselyűdomb, az FBI washingtoni irodája arról kapta nevét, hogy az itteni kórház mellett gyülekeztek a keselyűk a polgárháború idején.

Ma viszont a Kábítószer-ellenes Ügynökség, az Alkohol, Dohány és Lőfegyver Hivatal és az FBI középszintű vezetői gyűltek itt össze, hogy megbeszéljék Clarice Starling sorsát.

Starling magányosan állt főnökének irodájában a vastag szőnyegen. Hallotta, hogyan lüktet a feje a kötés alatt. A lüktetésen át hallotta a férfiak hangját, amelyet azonban teljesen letompított a szomszédos konferenciaterem üvegajtaja, amin az FBI címere és jelmondata állt: Hűség, Bátorság, Tisztesség.

Az irodából remek kilátás nyílt a McNair-erőd jachtkikötőjére, oda, ahol a Lincoln meggyilkolásával vádolt összeesküvőket fellógatták.

Starling látta magát, amint elhalad a saját koporsója mellett, és fölmegy a bitóra a McNair-erődben, megáll csuklyás fejjel a csapóajtó fölött, szoknyáját a lábához kötözik, nehogy illetlenség történjék, mikor hangos feccsenéssel átzuhan a sötétségbe.

Starling székek csikorgását hallotta az ajtón túlról; a férfiak fölálltak, és áttódultak ebbe az irodába. Némelyik arc ismerős volt. Jesszusom, itt van Noonan, a nyomozati osztály igazgatóhelyettese! És balszerencséjére Paul Krendler is, az igazságügytől, hosszú nyakával és kerek füleivel, melyek olyan magasan ültek a koponyáján, mint egy hiénának. Krendler törtető volt, a főigazgató szürke eminenciása. Amióta hét évvel ezelőtt Starling elhappolta előle a sorozatgyilkos Buffalo Billt, Krendler minden adandó alkalommal belepiszkított Starling személyi anyagába, és a személyzeti osztályon mindenfélét pusmogott róla.

A férfiak közül egy sem járt vele a tűzvonalban, nem adtak át egy letartóztatási parancsot sem, nem lőttek rájuk Starling oldalán, nem fésülték ki vele együtt hajukból az üvegcserepeket.

A férfiak hirtelen és egyszerre néztek rá, ahogy egy lopakodó farkasfalka veszi célba a csapat sérült tagját.

– Foglaljon helyet, Starling ügynök. – Főnöke, Clint Pearsall úgy dörzsölte vastag csuklóját, mintha a bőre viszketne karórája alatt.

Nem nézett a lány szemébe, csak egy karosszék felé intett, az ablakkal szemközt. Kihallgatásnál a szék nem a díszhelyen van.

A hét férfi állva maradt, körvonalaik feketén rajzolódtak ki a ragyogó ablak előtt. Starling most nem láthatta az arcukat, a csillogás alatt csupán a lábuk látszott. Öten vastag talpú makkos cipőt viseltek, amit olyan szívesen vesznek föl a vidéki májerek, amikor Washingtonba jönnek. A levegőben érezni lehetett a melegtől megolvadt cipőkrém szagát.

– Arra az esetre, ha nem ismerne mindenkit, Starling ügynök, ez itt Noonan igazgatóhelyettes, nem kétlem hogy őt ismeri; John Eldredge a Kábítószeresektől, Bob Sneed, Dohány és Lőfegyver, Benny Holcomb, a polgármester helyettese és Larkin Wainwright a szakmai etikai bizottság vizsgálóbiztosa-sorolta Pearsall. – Paul Krendler – őt ismeri – nem hivatalosan jött az igazságügytől, a főigazgatói irodától. Paul szívességből jött, itt van és még sincs itt, csak azért, hogy kisegítsen bennünket a bajból, ha ért engem.

Starling ismerte a mondást a szolgálatnál: a szövetségi vizsgálóbiztos olyan személy, aki a csata után érkezik a harcmezőre és szuronyával ledöfi a sebesülteket.

Némelyik sziluett feje biccentett az üdvözlésére. A férfiak a nyakukat előrenyújtva vizsgálgatták a fiatal nőt, aki miatt összegyűltek. Néhány szívverésnyi ideig senki sem szólt.

Bob Sneed törte meg a csöndet, aki Krendler cimborája volt és feljebb akart jutni a ranglétrán.

– Starling ügynök, ön látta az újságok címlapját és a televíziót. Széles körben azonosították, mint azt a személyt, aki agyonlőtte Evelda Drumgót. Sajnos, önt bizonyos értelemben démonizálták. Starling nem válaszolt.

– Starling ügynök?

– Nem tudok mit kezdeni a híradókkal, Mr. Sneed.

– Tudja, az a gond, hogy az asszony karjában ott volt a csecsemő.

– Nem a karjában volt, hanem egy kenguruban a mellén, az asszony keze és karja pedig egy takaró alatt volt, azzal takarta el a MAC 10-esét.

– Látta a boncolási jegyzőkönyvet? – kérdezte Sneed.

– Nem.

– De sohasem tagadta, hogy ön lőtt.

– Gondolja, hogy tagadhatnám, csak azért, mert nem találta meg a golyót? – az irodavezetőhöz fordult. – Mr. Pearsall, ugye, ez egy baráti találkozó?

– A legnagyobb mértékben.

– Akkor Mr. Sneed miért van bedrótozva? A műszaki osztály már évekkel ezelőtt felhagyott az efféle tűmikrofonok gyártásával. Egy F-Bird van a mellzsebében, és mindent fölvesz. Most már egymás irodáit is bedrótozzuk?

Pearsall arca kivörösödött. Ha Sneed be van drótozva, akkor ez a legaljasabb árulás, de senki sem akarta, hogy pont az ő hangja mondja a magnószalagon Sneednek, hogy kapcsolja ki.

– Nincs rá szükségünk, hogy maga arcátlankodjék vagy vádaskodjon – mondta a dühtől elsápadt Sneed. – Mindnyájan azért vagyunk itt, hogy segítsünk.

– Miben? A maguk ügynöksége hívta föl ezt az irodát és kérte a mi segítségünket ehhez a razziához. Kétszer is felkínáltam Evelda Drumgónak, hogy adja meg magát. Egy MAC 10-est tartott a baba takarója alatt. Már lelőtte John Brighamet. Bárcsak megadta volna magát! Nem tette. Rám lőtt. Én pedig rá. Meghalt. Itt talán ellenőrizhetné is a magnója fordulatszámmérőjét, Mr. Sneed.

– Maga előre tudta, hogy Evelda Drumgo ott lesz? – érdeklődött Eldredge.

– Előre tudtam? Brigham ügynök mondta nekem a kisbuszban odafelé, hogy Evelda Drumgo főzőcskézik egy szigorúan őrzött laboratóriumban. Engem jelölt ki, hogy foglalkozzam vele.

– Ne felejtse el, hogy Brigham halott – közölte Krendler –, ahogy Burke is, és mindketten állati klassz ügynökök voltak. Nem lehetnek itt, hogy bármit megerősítsenek vagy tagadjanak.

Starling gyomra fölkeveredett, amikor hallotta, hogy Krendler kiejti John Brigham nevét.

– Nem valószínű, hogy megfeledkeznék John Brigham haláláról, Mr. Krendler. Ő ügynök volt, és egyben jó barátom. De akkor is tény, hogy ő kért meg, hogy foglalkozzam Eveldával.

– Brigham annak ellenére jelölte ki, hogy maga és Evelda Drumgo korábban már összetűztek – mondta Krendler.

– Maradjon már, Paul – szólt közbe Clint Pearsall.

– Miféle összetűzés? – kérdezte Starling. – Békés letartóztatás volt. Más rendőrökkel összeverekedett, amikor le akarták tartóztatni. Velem viszont nem verekedett, egy kicsit beszélgettünk is – okos nő volt. Udvariasak voltunk egymással. Most is azt reméltem, hogy sikerül békésen elintézni a dolgot.

– Szóban kijelentette, hogy foglalkozik majd vele? – kérdezte Sneed.

– Tudomásul vettem a kapott utasításokat.

Holcomb, a polgármesteri hivatal küldötte és Sneed összedugták a fejüket.

Sneed megigazította a kézelőjét. – Miss Starling, a washingtoni rendőrségnél dolgozó Bolton rendőrtől olyan értesülést szereztünk, miszerint maga ellenséges kijelentéseket tett Mrs. Drumgóról a kisbuszban, útban az összecsapás színhelye felé. Óhajt ehhez megjegyzést fűzni?

– Brigham ügynök utasítására elmagyaráztam a többieknek, hogy Evelda erőszakos előéletű, rendszerint fel van fegyverezve, és HIV-pozitív. Azt mondtam, adnunk kell neki egy lehetőséget, hogy békésen megadhassa magát. Segítséget kértem arra az esetre, ha le kell fogni. Annyit mondhatok, nem sok önként jelentkező akadt.

Clint Pearsall tovább próbálkozott. – Miután a Crip lövészeinek autója összetört és az egyik elkövető elmenekült, láthatta, hogy a kocsi rázkódik, és hallhatta, hogy a csecsemő sír odabent.

– Üvöltött – válaszolta Starling. – Fölemeltem a kezemet, hogy mindenki hagyja abba a lövöldözést, és előjöttem a fedezékből.

– Ez rögtön ellenkezik a szabályokkal – mondta Eldredge.

Starling oda sem figyelt. – Készenléti helyzetben közeledtem a kocsihoz, a fegyver a kezemben volt, a cső lefelé mutatott. Marquez Burke ott haldokolt a kövön kettőnk között. Valaki odarohant és szorítókötést tett rá. Evelda kiszállt a csecsemővel. Kértem, hogy mutassa meg a kezét, valami olyasmit mondtam, hogy „Evelda, ne csináld ezt”.

– Ő lőtt először, azután maga. Evelda rögtön összeesett.

Starling bólintott. – A lábai összecsuklottak, leült az úttestre, ráhajolt a kicsire és meghalt.

– Maga fölkapta a csecsemőt, és a vízhez rohant vele. Kinyilvánította, hogy aggódik – szúrta közbe Pearsall.

– Nem tudom, mit nyilvánítottam ki. A gyerek tiszta vér volt. Nem tudtam, hogy HIV-pozitív-e vagy sem, viszont az anyjáról biztosan tudtam.

– És úgy gondolta, hogy a lövedéke talán eltalálta a kicsit – egészítette ki Krendler.

– Nem, én tudtam, hová ment a golyó. Szabadon beszélhetek, Mr. Pearsall?

Amikor Pearsall nem nézett a szemébe, Starling folytatta.

– Ez a razzia ocsmányság volt. Olyan helyzetbe hozott, hogy vagy meghalok, vagy lelövök egy asszonyt, akinél gyerek van. Választottam, és fáj, hogy ezt kellett tennem. Lelőttem egy nőt, aki csecsemőt tartott az ölében. Ilyet még az alacsonyabb rendű állatok sem tesznek. Mr. Sneed, ismét megnézheti a magnója számlálóját, hogy lássa, hol ismertem el. Pokolian bánom, hogy ilyen helyzetbe kényszerítettek. Bánom, hogy most így kell éreznem. – Egy pillanatra látta Brighamet, ahogy a hasán fekszik az úttesten, és ettől megvadult. – Felfordul a gyomrom, ha csak magukra nézek!

– Starling! – aggodalmaskodott Pearsall, és először nézett a nőre.

– Tudom, még nem volt lehetősége, hogy megírja a jelentését – mondta Larkin Wainwright. – Ha majd átnézzük...

– Nem, uram, volt rá lehetőségem – válaszolta Starling. – Egy példány útban van a szakmai etikai bizottsághoz. Nálam is van egy példány, ha nem tud addig várni. Mindent beleírtam, amit ott tettem és láttam. Ugyan már, Mr. Sneed, hiszen egész idő alatt magánál volt.

Starling látása túlságosan kiélesedett. Fölismerte a veszélyt, és szándékosan lejjebb engedte a hangját.

– Ez a razzia több okból vallott kudarcot. A Dohány és Lőfegyver téglája hazudott arról, hogy hol van a csecsemő, mert kétségbeesetten akarta, hogy meglegyen a razzia, még mielőtt Eveldának Illinoisban a bíróság elé kellene állnia. Evelda Drumgo tudott róla, hogy jövünk. Úgy jelent meg, hogy az egyik testőre hozta a pénzt, a másik az anyagot. A mobilja kijelzőjén még utána is látszott a WFUL TV telefonszáma. Öt perccel az érkezésünk előtt kapta a drótot. A WFUL helikoptere velünk egyszerre ért oda. Szerezzék meg a telefonhívásaik felvételeit, és megtudhatják, ki fecsegett.

Valaki, akinek helyi érdekeltségei vannak, uraim. Ha a Dohány és Lőfegyvernél lett volna a besúgó, vagy a Kábítószereseknél, akkor az országos tömegtájékoztatás lett volna ott, nem a helyi tévé.

– Nincs rá bizonyíték, hogy a város vezetéséből, vagy a washingtoni rendőrségtől súgott volna valaki – mondta a városházáról küldött Benny Holcomb.

– Szerezzék meg a szalagokat és meglátják – válaszolta Starling. – Magánál van Drumgo személyi hívója? – kérdezte Pearsall.

– Quanticóban van, a bizonyítékok raktárában, pecsét alatt.

Most Noonan igazgatóhelyettes személyi hívója kezdett csipogni. Elkomorodott, mikor meglátta a számot, és elnézést kérve távozott a szobából. Egy pillanatra megállt, és intett Pearsallnak, hogy kövesse.

Wainwright, Eldredge és Holcomb zsebre tett kézzel bámultak ki a McNair-erődre néző ablakon. Akár egy intenzív osztály előtt is várakozhattak volna. Paul Krendler elkapta Sneed pillantását, és Starling felé noszogatta.

Sneed rátette a kezét Starling székének háttámlájára, és a nő fölé hajolt. – Ha egy meghallgatáson tanúsítja, hogy az FBI kiküldötteként az ön fegyvere ölte meg Evelda Drumgót, a Dohány és Lőfegyver kész aláírni egy nyilatkozatot, amely szerint Brigham kérte meg rá, hogy... különös figyelmet szenteljen Eveldának, a békés letartóztatás érdekében. Az ön fegyvere ölte meg őt, így az ön hivatalának is kell elvinnie a balhét. Nem lesz az ügynökségek között hatásköri vita a razzia szabályairól, nem fogjuk belekeverni rosszindulatú vagy éppen ellenséges nyilatkozatait, amelyeket a kisbuszban tett arról, hogy miféle személlyel állnak szemben.

Starling előtt egy pillanatra megjelent Evelda Drumgo, jött ki az ajtón, szállt ki az autóból, Starling látta a fejtartását, és mintha az esztelenül elpocsékolt élet ellenében látta Eveldán az elszántságot, amellyel a gyermekét fogja, és szembenéz üldözőivel.

Közelebb hajolt Sneed nyakkendőmikrofonjához és tagoltan beleszólt: – Mr. Sneed! Nagyon örülök, hogy ismerhettem egy ilyen embert: különb volt magánál.

Pearsall Noonan nélkül jött vissza az irodába és becsukta az ajtót. – Noonan igazgatóhelyettes visszament a hivatalába. Uraim, a találkozót berekesztem, és majd egyenként megkeresem önöket telefonon – mondta.

Krendler fölkapta a fejét. A politika szagára hirtelen felélénkült.

– Valamit döntenünk kell – kezdte Sneed.

– Nem döntünk.

– De hát...

– Bob, hidd el, nem döntünk semmiben. Majd felhívlak. Még valami, Bob!

– Tessék?

Pearsall megragadta a Sneed nyakkendője mögött húzódó drótot, keményen megrántotta, és inggombjaival együtt letépte Sneed bőréről a ragtapasszal rögzített magnót. – Ha még egyszer bedrótozva jössz az irodámba, a cipőm megkóstolja a seggedet.

Krendler kivételével egyikük sem nézett Starlingra, miközben távoztak: ő hosszú nyakának fölösleges ízületeit fölhasználva fordította fejét a lány felé, mint mikor a hiéna oson a csorda szélén, és a leendő áldozatot gusztálja. Ambivalens éhség látszott az arcán: tetszett neki Starling lába, ugyanakkor azt nézte, miként haraphatna bele.

8. fejezet

Az FBI viselkedéstudományi osztálya a sorozatgyilkosokkal foglalkozik. A részleg a föld alatt, alagsori irodákban kapott helyet. Az utóbbi években a dekoratőrök igyekeztek barátságossá tenni a föld alatti térséget, és ezért különféle színekkel festették ki. Az eredmény nem lett különb, mint egy temetkezési vállalat szánalmas próbálkozása.

A részlegvezető irodája megtartotta eredeti barna és drapp színét, valamint a magasban nyíló ablakok kávészín, kockás függönyeit. Itt ült Jack Crawford az íróasztalánál, pokoli dolgokat tartalmazó aktáival körülvéve, és éppen körmölt valamit. A kopogásra fölpillantott, és olyasmit látott, aminek megörült: Clarice Starling állt az ajtóban.

Elmosolyodott és fölállt. Gyakran beszélgettek állva egymással; egyike volt ez a hallgatólagos külsőségeknek, melyek meghatározták kapcsolatukat. Nem volt szükség rá, hogy kezet rázzanak.

– Hallom, bejött a kórházba – mondta Starling. – Sajnálom, hogy elkerültük egymást.

– Örülök, hogy ilyen gyorsan kiengedték – válaszolta a férfi. – Mondja csak, a füle rendbe jött?

– Klasszul néz ki, már ha szereti a karfiolt. Azt mondják, a dudor nagyja majd lelappad. – Fülét eltakarta a hajával, és nem ajánlotta föl, hogy megmutatja.

Kis csönd következett.

– Rám akarják verni a balhét a razzia miatt, Mr. Crawford. Evelda Drumgo halálát és az egészet. Olyanok voltak, mint a hiénák, azután hirtelen megtorpantak és visszakoztak. Valami megállította őket.

– Talán van egy őrangyala, Starling.

– Meglehet. Mibe került ez magának, Mr. Crawford?

A férfi megrázta a fejét.

– Kérem, csukja be az ajtót! – A zsebében talált egy papírzsebkendőt és megtörölgette a szemüvegét.

– Segítettem volna, de nem volt bennem elég kurázsi. Ha Martin szenátor még hivatalban lenne, akkor magának maradt volna hátvédje... Eltékozolták John Brighamet erre a razziára – csak úgy egyszerűen kihajították. Nagy kár lenne, ha magát is úgy pocsékolnák el, mint őt. Úgy éreztem volna, mintha terepjáróval gázoltam volna át magán és Johnon.

Crawford arca kivörösödött, még sohasem beszélt Starlingnak az irodai háborúiról.

Valamit csak tett, Mr. Crawford!

Bólintott. – Valamit. Nem tudom, mennyire boldogítja majd. Munkáról lenne szó.

Munka. A munka szónak pozitív jelentése volt saját szótárukban. Különleges, azonnali feladatot jelentett, és megtisztította a levegőt. Sohasem beszéltek arról, hogy mivel kerülhetnék meg a Szövetségi Nyomozóiroda kusza központi bürokráciáját. Crawford és Starling olyanok voltak, mint az orvos-misszionáriusok, akiknek kevés türelmük van a teológiához – kizárólag az előttük fekvő betegre összpontosítanak, miközben tudják, csak nem mondják ki: Isten a kisujját sem mozdítja, hogy segítsen. Ő ugyan nem küld esőt csak azért, hogy ötvenezer éhező kisgyerek életben maradjon.

– Közvetett módon legutóbbi levelezőtársa a jótevője.

– Tehát Lecter doktor. – A nő már régen észrevette, mennyire nem szereti Crawford a neveket kiejteni.

– Igen, személyesen. Egész idő alatt kicselezett minket, csont nélkül megúszta, most meg írt egy levelet. De miért?

Hét éve múlt annak, hogy dr. Hannibal Lecter, bizonyítottan tíz ember gyilkosa elmenekült memphisi börtönéből, mindeközben további öt életet oltott ki. Azóta mintha eltűnt volna a föld színéről. Az aktáját nyitva hagyták az FBI-nál, és nyitva is marad, amíg el nem kapják. Viszont már nem állítottak ki különleges egységet az elfogására, noha az áldozatok rokonai dühösen követelték az azonnali és határozott föllépést.

Egész köteteket szenteltek lelkivilágának; a legtöbbet olyan lélekgyógyászok írták, akik sohasem találkoztak személyesen a doktorral. Néhány könyvet olyan pszichiáterek adtak ki, akiket a doktor lehúzott a szakmai folyóiratokban, és akik most érezték biztonságosnak a válaszadást. Egyesek azt állították, hogy lelki torzulásai elkerülhetetlenül öngyilkosságba fogják hajszolni Lectert, és valószínűleg már nem is él.

A kibertérben viszont nagyon is élt az érdeklődés a doktor valóságos személye iránt. Az interneten gombamód elszaporodtak a Lecter-elméletek, és majdnem annyian találkoztak a doktorral, mint Elvisszel. Csalók szállták meg a vonalakat, és a világháló legsötétebb oldalaira Lecter rémtetteinek rendőrségi fotóit csempészték a förtelmes titkok gyűjtői. Ezeknél a fényképeknél már csak a Fu Csu-Li kivégzéséről készült felvétel volt népszerűbb.

Lecter a hét év óta csak egyetlen nyomot hagyott: a Clarice Starlingnak írt levelet.

A levélen nem voltak ujjlenyomatok, de az FBI az ésszerűség határain belül meg volt győződve róla, hogy valódi. Clarice Starling pedig bizonyosra vette.

– Vajon a doktor miért csinálta ezt? – Úgy látszott, mintha Crawford haragudna a nőre. – Sohasem tettem úgy, mintha jobban megérteném, mint ezek a lélekbúvár szamarak. Mondja meg maga, miért csinálta!

– Arra gondolt, hogy ami történt, az... összetör engem, kiábrándít az FBI-ból. Ő pedig élvezi a hit megsemmisülését, ez a kedvence. Olyan, mint a templomok összedőlése, ezeket a felvételeket gyűjteni is szokta. Amikor Olaszországban egy misén rádőlt a templom az összes nagymamára, majd valaki rátűzött a romhalmazra egy karácsonyfát, azt nagyon szerette. Én remekül elszórakoztatom, játszik velem. Amikor interjút készítettem vele, szeretett rámutatni neveltetésem hézagaira. Úgy véli, hogy roppant naiv vagyok.

– Arra nem gondolt, hogy kedveli magát?

– Azt hiszem, csak szórakoztatom. Őt vagy mulattatják a dolgok, vagy nem, és ha nem...

– Sohasem érezte úgy, hogy kedveli magát? – Crawford úgy lovagolt a gondolat és az érzés különbségén, ahogy kereszteléskor a baptista lelkész erőlteti a teljes alámerülést a vízbe.

– Igazán kurta ismeretség után olyan dolgokat mondott ki rólam, amelyek igazak voltak. Szerintem könnyű összetéveszteni a megértést az együttérzéssel – annyira vágyunk az együttérzésre. Talán ennek a különbségtételnek az elsajátítása hozzátartozik a felnőtté váláshoz. Nehéz és rút dolog tudni valakiről, hogy képes megérteni bennünket anélkül, hogy kedvelne. Az a legrosszabb, ha látjuk, hogy úgy használja a megértést, mint a ragadozó a karmait. Én... fogalmam sincs róla, hogyan érez irántam Lecter doktor.

– Ha nem haragszik: pontosan miket mondott magának?

– Azt, hogy törtető kis bugris vagyok, és a szemem úgy csillog, mint az olcsó bizsu. Azt is mondta, hogy olcsó cipőket hordok, de van némi ízlésem, hacsak egy kevés is.

– És ezt maga igaznak találta?

– Aha. Még most is annak találom. A cipőim minőségén javítottam.

– Mit gondol, Starling, nem inkább az érdekelte, hogy ön megmutatja-e levelét az FBI-nak?

– Tudta, hogy megteszem, ismerhet már ennyire.

– Miután a bíróság elítélte, még hat embert ölt meg – mondta Crawford. – Miggset az elmegyógyintézetben, amiért az ön arcára spriccelte a spermáját, öt másik embert pedig menekülés közben. A jelen politikai helyzetben, ha elcsípik, mindenképpen kivégzik a doktort.

Crawford elmosolyodott a gondolatra. Élharcosa volt a sorozatgyilkosságok tanulmányozásának. Mostanság kellett megbarátkoznia a kötelező nyugdíjazással, és a szörnyeteg, aki a legnagyobb próbatételt jelentette számára, továbbra is szabad. Lecter doktor elképzelt halála rendkívül földerítette.

Starling tudta, hogy Crawford azért hozta szóba Miggset, mert föl akarja borzolni a kedélyét: vissza akarja vezetni azokhoz a szörnyű napokhoz, amikor kérdezgetni próbálta Kannibál Hannibalt a Közveszélyes Elmebetegek Kórházában. Amikor Lecter játszadozott vele, miközben Jame Gumb kútjában egy lány szenvedett és várta a halált. Crawford rendszerint akkor igyekezett így fölkelteni a figyelmét, amikor a tárgyra tért rá, mint most is.

– Tudta azt, Starling, hogy Lecter doktor egyik korai áldozata életben van?

– Az a gazdag pasas. A családja vérdíjat tűzött ki.

– Igen, Mason Verger. Lélegeztetőgép tartja életben Marylandben. Az apja az idén halt meg, és ráhagyta a húsfeldolgozásból származó egész vagyonát. Ezenfelül örökölt az öregtől egy kongresszusi képviselőt, és az igazságügyi felügyelő bizottság egyik tagját, akik nélküle egyszerűen nem tudnak kijönni a fizetésükből. Mason azt mondja, van valamije, ami segíthet megtalálni a doktort. Magával akar beszélni.

Velem?

Magával. Mason ezt akarja, és hirtelen mindenki egyetért abban, hogy ez igazán jó ötlet.

– Mason ezt azután akarja, hogy maga javasolta neki?

– Starling, magát ki akarták dobni, magával akarták elvitetni a balhét. Ugyanúgy elpocsékolták volna, mint John Brighamet. Csak azért, hogy néhány bürokratát megmentsenek a Dohány és Lőfegyvernél. Presszionálni kell őket. Ezek csak ebből értenek. Én csak súgtam egy keveset Masonnak: közöltem vele, hogy mennyit ártana a nyomozásnak, ha magát lapátra tennék. Hogy ezek után mi történt, hogy kivel beszélt Mason, arról én nem akarok tudni, de valószínűleg Vellmore képviselő volt az illető.

Egy éve Crawford még nem dolgozott volna ilyen módszerekkel. Starling az arcát fürkészte, valami átmeneti őrület nyomait kutatva, ami néha elfogja azokat, akik nyugdíjazás előtt állnak. Semmit sem talált, de a férfi fáradtnak látszott.

– Mason nem szép ember, Starling, és ezt nem csak az arcára értem. Tudja meg, mije van. Hozza el, majd együtt dolgozunk vele. Végre!

Starling tudta, hogy Crawford azóta próbálja a viselkedéstudományi részleghez csábítani, amióta ő évekkel ezelőtt elvégezte az FBI Akadémiát.

Most, amikor Starling az Iroda veteránjának számított, jó egynéhány elhanyagolható megbízás veteránjának, már látta, hogy korai diadala, amelyet a sorozatgyilkos Jame Gumb lekapcsolásával aratott, hozzájárult szakmai kicsinálásához. Emelkedő csillag volt, aki elakadt az úton. Azért, mert elkapta Gumbot, szerzett legalább egy befolyásos pozícióban lévő ellenséget, azonkívül sok irigye lett. És ha még kissé nehéz természetét is hozzávesszük: mindez nyílegyenesen vezetett a különítményekhez, a bankrablókat hajszoló, letartóztatási parancsokat kézbesítő osztagokhoz. Végül, amikor túlságosan ingerlékenynek minősítették a csoportmunkához, technikai ügynök lett, gengszterek és gyerekpornó-vállalkozók telefonjait hallgatta le, autóiba rakott poloskákat, és utána magányosan virrasztott a lehallgatókészülékek mellett. Mindig őt adták kölcsön, ha valamelyik testvérszervezetnek megbízható emberre volt szüksége egy razziában. Tele volt erővel, a pisztollyal gyorsan és körültekintően bánt.

Crawford ebben az ügyben új lehetőséget látott Starling számára. Feltételezte a nőről, hogy mindig is el akarta kapni Lectert. Az igazság azonban ennél bonyolultabb volt.

Crawford fürkészve nézte.

– Még mindig nem tüntette el az arcáról a puskaport.

A néhai Jame Gumb pisztolyából származó, égett puskaporszemcsék fekete foltot hagytak Starling arcán.

– Még nem volt rá időm – felelte a nő.

– Tudja, hogy nevezik a franciák a szépségtapaszt, a mouche-t, ha ilyen magasan van az arcon? Tudja, mit jelképez? – Crawfordnak egész könyvtára volt a tetoválásról, a test jelképrendszeréről, a szertartásos csonkításokról.

Starling megrázta a fejét.

Courage-nak[2] nevezik – mondta Crawford. – Nyugodtan viselheti. Én az ön helyében megtartanám.

9. fejezet

Van valami lidérces szépség az észak-marylandi Pézsmapatkány Tanyában, Vergerék családi udvarházában. A húsfeldolgozásból meggazdagodott dinasztia a harmincas években vásárolta, amikor Chicagóból keletebbre költöztek, hogy közelebb legyenek Washingtonhoz, és ezt meg is engedhették maguknak. Üzleti és politikai éleslátás gyarapította a Verger család hatalmát, amely a polgárháború óta csak tovább nőtt az USA hadseregével kötött ellátási szerződéseknek köszönhetően.

A spanyol-amerikai háború „balzsamozott marhahús”- botránya alig érintette a Vergereket. Amikor Upton Sinclair és a többi botrányhajhász a chicagói húsfeldolgozók veszélyes munkakörülményeit vizsgálták, úgy találták, hogy számos vigyázatlan Verger-alkalmazott került a szalonnába, azután forgalomba. A vád nem szennyezte be a családot. Egyetlen állami szerződésükbe sem került az ügy.

Az ilyen lehetséges zavaró tényezőket, mint sok minden mást is, Vergerék azzal kerülték meg, hogy lefizették a politikusokat – egyetlen kudarcuk az volt, amikor 1906-ban elfogadták a húsellenőrzési törvényt.

Ma a család naponta 86.000 szarvasmarhát és megközelítőleg 36.000 disznót mészárol le. A mennyiségben idénytől függően enyhe ingadozás tapasztalható.

A Pézsmapatkány Tanya frissen nyírt füvén, az orgonaillatú szélben nyoma sincs a vágóhíd bűzének. Itt nincs más állat, mint néhány póni az idelátogató gyerekeknek, továbbá mulatságos libanyájak: farukat rázva, csőrüket a fűbe dugva legelésznek a pázsiton. Még kutyák sincsenek. A ház, a csűr, az egész birtok csaknem pontosan a közepén áll egy hatalmas, védett erdőnek, és ott is marad – a belügyminisztérium meghatározatlan időre szóló, különleges mentesítő engedélyének értelmében.

Mint általában a nagyon gazdagok lakóhelyét, a Pézsmapatkány Tanyát sem könnyű megtalálni, ha az ember először látogat oda. Clarice Sterling is egy leágazással továbbment a sztrádán. Ahogy visszafelé jött az úton, először a gazdasági bejáratba ütközött: ez egy lánccal, lakattal zárt nagy kapu volt, mögötte tűzoltóút. Sterling nem talált kaputelefont. Három kilométerrel arrébb, úgy százméternyivel beljebb egy kies autóúton meglelte a kapusfülkét. További három kilométer után eljutott a gondosan karbantartott ösvényen a tanyához.

Megállította doromboló Mustangját, hogy elengedje az úton áttotyogó libákat. Gyerekeket is látott, akik kövér pónik hátán épp akkor lovagoltak ki a háztól néhány száz méterre álló takaros kis pajtából. A hely szolidnak és termékenynek, kellemes álmok birodalmának látszott.

Vergeréknek volt annyi eszük, hogy az idők folyamán nem nyúltak a házhoz – egyetlen toldalék kivételével, de Sterling még nem láthatta azt a modern szárnyat, amely úgy nyúlik ki az épületből, mint egy groteszk orvosi kísérlet során keletkezett fölösleges végtag.

Starling a középső oszlopcsarnok alatt parkolt le. Amikor kikapcsolta a motort, meghallotta saját lélegzését. A visszapillantó tükörben látta, hogy egy lovas közeledik. Mire kiszállt, a paták már az autó melletti kövön kopogtak.

Széles vállú, rövid szőke hajú lovas ugrott le a nyeregből, rá se nézve vetette oda a gyeplőt az inasnak. – Vigye hátra a lovat! – mondta mély, reszelős hangon. – Margot Verger vagyok. – Közelebbről már nőneműnek bizonyult. Margot Verger láthatóan testépítéssel foglalkozott. Izmoktól dagadó nyaka alatt hatalmas vállak és karok feszítették a teniszpólót.

– Mivel jött? – kérdezte. – Ezzel az öreg Mustanggal?

– 88-as típus.

– Ötezer köbcentis? Kicsit leül a kerekek fölött.

– Igen. Roush Mustang.

– Szereti?

– Nagyon.

– Mit tud?

– Nem tudom. Azt hiszem, eleget.

– Fél tőle?

– Tisztelem. Mondhatnám, hogy tisztelettel használom – felelte Starling.

– Ismeri, vagy csak úgy megvette?

– Éppen eleget tudtam róla, hogy megvegyem egy kiárusításon. Később még többet megtudtam róla.

– Gondolja, hogy meg tudná verni a Porschémat?

– Az attól függ, milyen típus. Miss Verger, beszélnem kell a bátyjával.

– Öt percen belül tisztába teszik. Indulhatunk. – A nadrág csak úgy nyikorgott Margot Verger vastag combján, ahogy felment a lépcsőn. Eredetileg kukoricaszínű haja volt, de már annyira kopaszodott, hogy Starling azon gondolkodott, vajon szed-e szteroidokat, és nem lett-e közben annyira férfias, hogy le kell ragasztani a csiklóját.

Starlingnak, aki gyermekkora java részét evangélikus árvaházban töltötte, ez a ház múzeumnak tűnt hatalmas termeivel, gerendáival, a fontosnak látszó emberekről festett képekkel a falakon. Kínai vázák álltak a lépcsőfordulókban, a folyosókat hosszú, marokkói futószőnyegek borították.

Ahogy a Verger-ház modem szárnyába értek, hirtelen megváltozott a stílus. Üvegajtókon át lehetett eljutni ide, melyek azonban egyáltalán nem illettek a boltíves terembe.

Margot Verger megállt az ajtó előtt, és ingerülten villogó szemmel nézett Starlingra.

– Egyeseknek nehezükre esik beszélni Masonnal – mondta. – Ha ez zavarja, vagy nem bírja, én később felvilágosíthatom mindenről, ha valamit esetleg elfelejtene megkérdezni.

Létezik egy érzés, amit valamennyien ismerünk, de mégsincs neve: a boldog várakozás, hogy lenézhessünk valakit. Starling ezt látta Margot Verger arcán. Csak annyit válaszolt: – Köszönöm.

Meglepetésére az első szoba tágas és jól fölszerelt játszóhelyiség volt. Két fekete kisfiú játszott a túlméretezett plüssállatok között; az egyik biciklin ült, a másik egy teherautót tologatott a földön. Különböző triciklik és autók álltak a sarkokban, középen egy nagy mászóka volt, alatta vastagon kipárnázott padló.

A játszóhelyiség sarkában óvóbácsinak öltözött férfi ült és a Vogue -ot olvasta. A falakra több videokamerát is szereltek. Az egyik, magasan fönt a sarokban, követte Starlingot és Margot Vergert.

– Mason szereti nézni a srácokat – magyarázta Margot Verger. De mivel az ő látványa – az egészen kicsik kivételével – mindenkire frászt hoz, így oldja meg a dolgot: ő látja őket, de a kicsik nem. Utána a pónikon lovagolhatnak. Egyébként a baltimore-i napközis óvodából hozzák őket.

Mason Verger szobáját csak a fürdőszobán keresztül lehet megközelíteni, amelynek felszerelése egy fürdőhelynek is díszére vált volna, és akkora, hogy széltében kitölti az egész szárnyat. Egy kicsit olyan, mint egy kórház: csupa króm és acél, széles ajtajú zuhanyozók, rozsdamentes acélkádak, fölöttük emelőszerkezetek, narancssárga csövek tekercsei, gőzkamrák és hatalmas üvegszekrények a gyógykenőcsöknek. Mivel nemrég használták a helyiséget, még mindig balzsam és gaulteriaolaj illata lebegett a nyirkos levegőben.

Starling látta, hogy fény szivárog ki Mason Verger szobájának ajtaja alatt. Kialudt, amint Margot megfogta a kilincset.

A vendégfogadásra szánt sarkot szigorúan fölülről világították meg. A dívány fölött William Blake Európa: Jövendölés című képének tűrhető másolata függött, amelyen Isten méricskél körzőjével. A szoba többi része sötétbe borult. Egy szerkezet ütemes nesze hallatszott – időközönként sóhajtott egyet.

– Jó napot, Starling ügynök. – Zengő hang, mesterségesen fölerősítve, és hiányzik belőle a p.

– Jó napot, Mr. Verger – felelte Starling a sötétségnek, miközben a fönti lámpa sütötte a feje búbját.

– Foglaljon helyet.

– Mr. Verger, beszélgetésünk olyan természetű, hogy rögzítenem kell, és ehhez a magnómat fogom használni. Megfelel ez önnek?

– Természetesen. – A válasz a masina sóhajtásai között érkezett, sz és s nélkül. – Margot, azt hiszem, te most kimehetsz.

Margot Verger suhogó nadrággal távozott, rá se nézve Starlingra.

– Mr. Verger, szeretném rögzíteni ezt a mikrofont az ön ruházatára vagy a párnájára, vagy hívhatok egy nővért, ha az jobban megfelel önnek.

– Amint parancsolja – felelte a férfi m és p nélkül. Megvárta a következő kilégzést. – Maga is megteheti, Starling ügynök. Itt vagyok.

Starling nem találta azonnal a villanykapcsolót. Úgy gondolta, jobban fog látni, ha kilép a reflektor fényköréből. Egyik kezét előrenyújtotta, és megindult a balzsam szagának irányába. Amikor Verger felkapcsolta a villanyt, kiderült, hogy közelebb volt az ágyhoz, mintsem gondolta volna.

Starling arca nem változott. Csak a csíptetős mikrofont tartó keze rándult hátra, talán egy ujjnyit.

Első gondolata független volt zsigeri érzéseitől; ez annak a felismerése volt, hogy Verger hibás beszéde egyenes következménye annak, hogy egyáltalán nincs ajka. Másodszorra azt állapította meg, hogy Verger nem vak. Egyetlen kék szeme valami monoklifélén át nézte Starlingot, és a monoklira egy csövet is szereltek: az nedvesítette a szemgolyót, mert a szemhéj is hiányzott. A koponya többi részén a sebészek már évekkel ezelőtt elkövettek mindent, amit bőrátültetéssel lehetséges.

Mason Verger, orr és ajkak nélkül, az arcbőr hiányában csupa fog volt, mint valamiféle mélytengeri élőlény. Annyira megszoktuk a maszkokat, hogy Verger látványa is csak egy idő után vált ki döbbenetet. A sokk akkor következik be, amikor rájövünk, hogy ez egy emberi arc, és mögötte ugyanolyan agy van, mint a miénk. A gyomrunk felfordul, ha látjuk az állkapocs vagy az egyetlen megmaradt szem mozgását.

Mason Verger haja szép volt, és furcsamód ez volt a legelviselhetetlenebb rajta. Az őszbe vegyülő fekete lófarok befonva is olyan hosszú volt, hogy a földig ért volna, ha hátradobja. Nagy tekercsben hevert a lélegeztetőgép páncélján, amely Verger mellkasát takarta. Emberi haj a kékes romokon, pikkelyként ragyogó fonatban. A takaró alatt Mason Verger régóta megbénult teste enyészett egy kórházi ágyon.

Az arca előtt lógott az irányítószerkezet: olyan volt, mint egy átlátszó műanyag csövekből készült pánsíp. Verger az egyik csőre csavarta a nyelvét és a következő kilégzéskor belefújt. Ágya zümmögéssel válaszolt, kissé elfordult és magasabbra emelte a fejét, hogy Verger szembenézhessen Starlinggal.

– Hálát adok Istennek azért, ami történt – mondta Verger. – Ez számomra a megváltás. Ön elfogadta Jézust, Miss Starling? Ön hívő?

– Szigorú vallásos légkörben nevelkedtem, Mr. Verger – válaszolta Starling. – Most, ha nem haragszik, rácsíptetem ezt a párnájára. Ugye, nem lesz útban? – A hangja túlságosan pattogós, ápolónős volt, nem illett hozzá.

Nem tett jót neki, hogy Verger feje mellett látja a saját kezét, egymás mellett látja kettejük húsát, és ráadásul még a lüktető ereket is, amelyeket a csontokra ültettek be, hogy vérrel táplálják Verger arcát; a szabályos tágulások olyanok voltak, mintha férgek mozogtak volna a koponyáján.

Hálásan engedte el a vezetéket, és visszahátrált az asztalhoz, a magnójához és a saját mikrofonjához.

– Clarice M. Starling különleges ügynök beszél, FBI-szám 5143690, Mason R. Verger tanúvallomása, társadalombiztosítási szám 475989823, saját otthonában a fönt megjelölt időpontban, esküvel hitelesített formában. Mr. Verger tudomásul veszi, hogy az Egyesült Államok 36. körzetének államügyésze és a helyi hatóságok az esküvel hitelesített, csatolt közös feljegyzésben szavatolják mentességét a bűnvádi eljárás alól.

– Nos, Mr. Verger...

– A táborról akarok beszélni – szakította félbe Verger a következő kilégzéskor. – Csodálatos gyermekkori élmény volt, lényegében ahhoz tértem vissza.

– Arra is sor kerül, Mr. Verger, de azt hittem, hogy mi...

– Ó, most kerítünk rá sort, Miss Starling. Tudja, minden abból ered. Ezért találkoztam Jézussal, és ennél fontosabbat sohasem mondhatnék önnek. – Várt, amíg a masina sóhajtott. – Keresztény tábor volt, az apám pénzelte. Ő fizette az egészet, mind a százhuszonöt gyerek táborozását a Michigan-tó partján. A legtöbben szegények voltak, bármire készek egy nyalókáért. Talán kihasználtam ezt, talán durva voltam velük, ha nem akarták elvenni a csokoládét, és azt tenni, amit én akartam – mindent bevallok, mert most már minden rendben van.

– Mr. Verger, nézzünk valamit abból...

Verger nem figyelt rá, csak azt várta, hogy a gép levegőhöz juttassa. – Mentességem van, Miss Starling, és már minden jóra fordult. Jézustól kaptam a mentességet, az Egyesült Államok főügyészétől kaptam mentességet és az Owing Mills-i kerületi ügyésztől is mentességet kaptam, halleluja. Szabad vagyok, Miss Starling! Rendben vagyok Vele, és most már minden rendben van. Ő a Feltámadott Jézus, a táborban Feltinek hívtuk. Senki sem pipálhatja le a Feltit. Tudja, korszerűsítettük a Feltit. Őt szolgáltam Afrikában, halleluja, Őt szolgáltam Chicagóban, dicsértessék az Ő neve, most is Őt szolgálom, és Ő fel fog támasztani ebből az ágyból, el fogja tapodni az én elleneimet, elébem tereli őket, és én hallani fogom asszonyaik jajgatását, és már minden jól van. – Fuldokolni kezdett a nyáltól, homlokán a véredények sötéten lüktettek.

Starling fölállt, hogy hívjon egy ápolót, de Verger hangja megállította, mielőtt elérte volna az ajtót.

– Jól vagyok, most már minden rendben van.

Talán az egyenes kérdés jobb, mint a rávezetés.

– Mr. Verger, látta ön valaha Lecter doktort, mielőtt a bíróság kijelölte volna az ön kezelőorvosának? Találkoztak társaságban?

– Nem.

– Mindketten tagjai voltak a Baltimore-i Filharmonikusok kuratóriumának.

– Nem, nekem csak azért volt helyem, mert mi is támogattuk őket. Amikor szavazás volt, az ügyvédemet küldtem.

– Ön sohasem tanúskodott Lecter doktor tárgyalásán. – Időközben megtanulta úgy időzíteni a kérdéseit, hogy Vergernek legyen elég levegője a válaszadáshoz.

– Azt mondták, így is elegendő anyaguk van, hogy hatszor, vagy akár kilencszer is elítéljék. Ő meg kicselezte az egészet azzal, hogy az őrültségére hivatkozott.

– A bíróság találta őrültnek. Lecter doktor nem védekezett.

– Ön fontosnak találja ezt a megkülönböztetést? – kérdezte Mason.

Starling ebben a kérdésben érezte meg először Verger gondolkodásának igazi, mély mozgatórugóit, melyeknek semmi köze nem volt az előbbi szónoklathoz.

A nagy muréna mostanra már megszokta a fényt, fölemelkedett akváriumának szikláiról, és megkezdte fodrozó, fáradhatatlan körözését csodaszép, krémszín pöttyökkel díszített, barna testével.

Starling a látóterének perifériáján érzékelte a hal mozgását.

Muraena kidako – mondta Mason. – Ennél csak egy nagyobb példány él fogságban, Tokióban. Ez a második legnagyobb. Hétköznapi neve brutális muréna; akarja látni, hogy miért?

– Nem – felelte Starling, és lapozott egyet a noteszében. – Szóval a bíróság által elrendelt kezelés értelmében ön meghívta Lecter doktort az otthonába.

– Már egyáltalán nem szégyenkezem. Mindent elmondok magának. Felmentést ígértek az összes felfújt zaklatási vád alól, ha ledolgozok ötszáz óra társadalmi munkát a kutyamenhelyen, és kezeltetem magamat Lecter doktorral. Úgy gondoltam, ha beveszem a doktort valami buliba, akkor lazít a kezelésen, és nem fog beárulni akkor se, ha nem jelenek meg minden alkalommal, vagy egy kicsit be vagyok lőve, amikor találkozunk.

– Ez akkor volt, amikor az Owing Mills-i házban lakott.

– Igen. Mindent elmeséltem Lecter doktornak, Afrikáról, Idiről és mindenről, és azt mondtam, hogy megmutatom neki pár cuccomat.

– Mit mutat meg neki...?

– A kellékeimet. A játékaimat. Ott a sarokban az a kis hordozható nyaktiló, amit Idi Aminnak csináltam. Az ember csak feldobja egy dzsip hátuljába, aztán viheti akár a legeldugottabb faluba. Tizenöt perc alatt össze lehet szerelni. Semmit sem szégyellek, mert már megtisztultam.

– Dr. Lecter ment el az ön házába.

– Igen. Bőrkötényben nyitottam ajtót. Vártam valamiféle reakciót, de semmit sem láttam. Aggódtam, hogy talán fél tőlem, de nem látszott rajta semmi. Fél tőlem – de viccesnek is tűnik utólag! Fölhívtam az emeletre, megmutattam neki a lakást. Két kutyát örökbe fogadtam a menhelyről: egy ketrecben tartottam őket, ahol bőven kaptak vizet, de enni semmit sem. Kíváncsi voltam, mi történik majd.

– Megmutattam neki a hurkos ketyerémet, autoerotikus fulladás, tudja, az ember fölakasztja magát, de nem igazán, nagyon jó érzés, amikor – tud követni?

– Tudom.

– Nohát úgy tűnt, ő nem. Megkérdezte, hogy működik, én meg azt válaszoltam, hogy fura pszichiáter maga, ha nem tudja, ő pedig azt válaszolta, sohasem felejtem el a mosolyát, azt mondta: „Mutassa meg”. Én meg azt gondoltam: Most megfogtalak.

És megmutatta neki.

– Nem szégyellem. A hibáink érlelnek meg bennünket. Én megtisztultam.

– Kérem, folytassa, Mr. Verger.

– Szóval lehúztam a hurkot a nagy tükröm elé, feltettem a nyakamra, az egyik kezemmel fogtam a kioldót, a másikkal elkezdtem kiverni a farkamat. Közben figyeltem a hatást, de semmit sem láttam, pedig rendszerint ki tudom számítani az emberek reakcióját. Lecter egy széken ült a sarokban. Keresztbe vetette a lábát, ujjait összefonta a térdén. Ekkor fölállt, a zakója zsebébe nyúlt, olyan elegánsan, ahogy James Bond veszi elő az öngyújtóját, és azt mondta: „Mit szólna egy amil-kapszulához?” Hűha!, gondoltam, ha most ad egyet, akkor állandóan adnia kell, ha meg akarja tartani az engedélyét. Nos, ha olvasta a jelentést, akkor tudja, hogy sokkal több volt abban amil-nitritnél.

– Angyalpor, valamilyen más metamfetamin és egy kis lizerginsav – felelte Starling.

– Szóval hűha! Odament a tükörhöz, amiben én néztem magamat, belerúgott az aljába, és fölvett egy nagyobb darabot. Én meg közben már repültem a szertől. Odajött, kezembe adta a tükördarabot, a szemembe nézett, és azt mondta, hogy talán élvezném, ha lenyúznám vele a saját arcomat. Kiengedte a kutyákat. Megetettem a kutyákat az arcommal. Azt mondják, sokáig tartott mindent leszedni. Én nem emlékszem. Lecter doktor ezután kitörte a hurokkal a nyakamat. Az orromat visszaszerezték, amikor kimosták a kutyák gyomrát a menhelyen, de a visszaültetés nem sikerült.

Starling a szükségesnél hosszabb ideig rendezgette papírjait az asztalon.

– Mr. Verger, a családja jutalmat tűzött ki, miután Lecter doktor megszökött Memphisből.

– Igen, egymillió dollárt. Egymilliót. Világszerte elhíreszteltük.

– És azt is fölajánlotta, hogy minden használható felvilágosításért fizet, nem csupán a letartóztatásért és az ítéletért. Az információkat meg kellett volna osztania velünk.

– Sosem volt semmim, amit érdemes lett volna megosztani.

– Ezt honnan tudja? Követett néhány nyomot?

– Csak addig, amíg kiderült, hogy semmit sem érnek. Miért is segítettünk volna: a maguk emberei sohasem mondtak semmit. Kaptunk egy tippet Krétáról, egy másikat Uruguayból, de ezek nem értek semmit. Szeretném, ha megértené, hogy nem bosszúról van szó, Miss Starling. Megbocsátottam Lecter doktornak, ahogy a Megváltó is megbocsátott a római katonáknak.

– Mr. Verger, ön azt közölte az FBI-jal, hogy most lenne valami mondanivalója a számunkra.

– Nézze meg az ágy melletti szekrény fiókját.

A nő kivette retiküljéből fehér pamutkesztyűjét és fölhúzta. A fiókban egy nagy papírborítékot talált. Előhúzott belőle egy röntgenfelvételt, és a ragyogó fénybe tartotta. Egy sérültnek látszó bal kéz volt rajta. Megszámolta az ujjakat. Öt volt.

– Nézze meg a kézközépcsontot; tudja, mire gondolok?

– Igen.

– Számolja meg a bütyköket.

– A hüvelykkel együtt ennek a személynek hat ujja volt a bal kezén. Akárcsak Lecter doktornak.

– Akárcsak Lecter doktornak.

Az a sarok, ahova a röntgenfelvétel számát és eredetét szokták írni, le volt vágva.

– Ez honnan jött, Mr. Verger?

– Rio de Janeiróból. Ha többet is tudni akarok, akkor fizetnem kell. Sokat. Meg tudja mondani nekem, hogy ez csakugyan Lecter doktoré? Tudnom kell, mielőtt fizetnék.

– Megpróbálom kideríteni, Mr. Verger. Mindent megteszünk. Megvan a csomag, amelyben a felvételt küldték?

– Margot-nál van egy műanyag tasakban, majd ő odaadja. Ha nem haragszik, Miss Starling, eléggé elfáradtam, egy kis pihenésre van szükségem.

– Majd megkeressük az Irodából, Mr. Verger.

Starling még ki sem ért a szobából, amikor Mason Verger belefújt a csőbe, és megszólalt: – Cordell! – Az óvóbácsi bejött egy borítékkal, amelyen a „Baltimore-i Gyermekvédelmi Osztály” felirat volt látható.

Franklin, ugye? Küldje be Franklint! – mondta Mason, és lekapcsolta a villanyt.

A kisfiú egyedül állt a vendégváró sarok vakító mennyezetvilágításában, és a tátongó sötétség felé pislogott.

Megszólalt a zengő hang. – Te vagy az, Franklin?

– Franklin – mondta a kisfiú.

– Hol laksz, Franklin?

– Mamával és Shirleyvel és Langalétával.

– Langaléta mindig ott van?

– Jön és megy.

– Azt mondtad, „jön és megy”?

– Ja.

– A mama nem az igazi mamád, ugye, Franklin?

– A nevelőmamám.

– Ugye, nem az első nevelőmamád?

– Aha. Nem.

– Szeretsz ott lakni, Franklin?

A kisfiú arca felragyogott. – Van egy Cicamicánk. Mama sütit süt.

– Mióta vagy a mama házában?

– Nem t'om.

– Volt már ott születésnapod?

– Egyszer. Shirley csinált szörpöt.

– Szereted a szörpöt?

– Az epreset.

– Hát a Mamát és Shirleyt?

– Aha, szeretem, és a Cicamicát is.

– Szeretsz ott élni? Biztonságban érzed magad, amikor lefekszel?

– Aha. Shirley szobájában alszok. Shirley nagylány.

Franklin, nem élhetsz többé mamával és Shirleyvel és Cicamicával. El kell menned.

– Ezt ki mondta?

– A kormány mondta. Mama elvesztette a munkáját, és nem lehet többé nevelőmama. A rendőrség egy marihuánás cigarettát talált a házatokban. A jövő héten már nem láthatod a mamát. A jövő héten már nem láthatod többé Shirleyt és Cicamicát sem.

– Nem – mondta Franklin.

– Vagy lehet, hogy csak nem akarnak többé téged, Franklin. Valami baj van veled? Van rajtad valami fekély vagy más csúnyaság? Talán a bőröd túl sötét ahhoz, hogy szeretni tudjanak?

Franklin felhúzta az ingét, és kis, barna haskóját bámulta. Megrázta a fejét. Sírt.

– Tudod, mi fog történni Cicamicával? Mi is Cicamica neve?

– Cicamicának hívják, az a neve.

– Tudod, mi fog történni Cicamicával? A rendőrök elviszik a sintértelepre, és a doktor bácsi ad neki egy injekciót. Téged beoltottak a napköziben? Adott neked a nővérke injekciót? Fényes tűvel? A Cicamicának adnak. Olyan borzasztóan fog félni, amikor meglátja a tűt! Beleszúrják, fájni fog Cicamicának, és azután meghal.

Franklin megragadta az inge csücskét, és az arcához tartotta. Bekapta a hüvelykujját, amit már vagy egy éve nem csinált, miután a mama megkérte, hogy ne tegye.

– Gyere ide! – folytatta a hang a sötétből. – Gyere ide, és én megmondom neked, hogyan mentheted meg Cicamicát az oltástól. Ugye, meg akarod menteni Cicamicát az oltástól, Franklin? Nem? Akkor gyere ide, Franklin.

Franklin, az ujját szopva, patakzó könnyekkel lassan elindult a sötétségben. Amikor már csak két méterre volt az ágytól, Mason belefújt a csőbe és a lámpa kigyulladt.

Talán veleszületett bátorsága tette, talán Cicamica megmentésének vágya, vagy a nyomorult tudás, hogy úgysincs hová menekülnie, de a kisfiú arca meg sem rezzent. Nem futott el. Kitartóan, nézett Mason arcába.

Ha Masonnak maradt volna homloka, most ráncokba fut össze a csalódástól.

– Úgy tudod megmenteni Cicamicát az oltástól, ha magad adsz a Cicamicának patkánymérget – mondta Mason. A p zárhang elmaradt, de Franklin azért megértette.

Kivette a szájából a hüvelykujját.

– Te egy gonosz öreg dudu vagy – mondta. – És csúnya is vagy. – Megfordult és kiment a szobából, vissza a játékszobába.

Mason a videón leste.

Az óvóbácsi a kisfiút figyelte, miközben úgy tett, mintha a Vogue-ot olvasná.

Franklin nem törődött többé a játékokkal. Bemászott a zsiráf alá, és leült, arccal a falnak.

Cordell a könnyeket várta. Amikor meglátta, hogy a gyermek válla rázkódik, odament hozzá és gyengéden letörülgette a könnyeit steril vattalapocskákkal. A nedves lapocskákat pedig beletette Mason martinispoharába, amely a játékszoba jégszekrényében hűlt, a narancslé és a kóla mellett.

10. fejezet

Nem volt könnyű orvosi adatokat szerezni dr. Hannibal Lecterről. Ha az ember tekintetbe vette rendkívüli megvetését az orvostársadalommal és a legtöbb gyakorló orvossal szemben, akkor nem meglepő, hogy sohasem volt háziorvosa.

A Közveszélyes Elmebetegek Baltimore-i Állami Kórháza, ahol Lecter doktort tartották egészen a katasztrofális végkimentelű memphisi átszállításig, mostanra már megszűnt, a lepusztult épület a lebontásra várt.

A szökés előtt a tennessee-i állami rendőrség volt Lecter doktor utolsó őrzője, ők azonban azt állították, hogy sohasem kapták meg egészségügyi papírjait. Azok a ma már halott rendőrök, akik Baltimore-ból Memphisbe hozták, csak a foglyot vették át, a kórlapját nem.

Starling egy napot töltött a telefon és a számítógép mellett, azután maga keresgélt a bizonyítékok raktárában Quanticóban és a J. Edgar Hoover-épületben. Egy egész délelőttön át mászkált a baltimore-i városi rendőrség poros, bűzös hodályában, azután egy őrjítő délutánt töltött a katalogizálatlan Lecter-gyűjtemény átböngészésével.

Végül egyetlen papírlapot talált egy futólagos egészségügyi vizsgálatról, amelyen akkor esett át Lecter doktor, amikor először tartóztatta le a marylandi állami rendőrség.

Inelle Corey túlélte a Közveszélyes Elmebetegek Baltimore-i Állami Kórházának pusztulását, és most különb dolgokkal foglalkozott a Marylandi Állami Kórházak Igazgatóságán. Az irodában nem akart beszélni, így egy földszinti kávézóban találkoztak.

Starlingnak az volt a szokása, hogy korábban érkezett a találkozókra, és biztos távolságból megfigyelte a helyet. Corey percre pontosan érkezett. Úgy harmincöt éves volt, vaskos és fakó, semmi festék vagy ékszer. Csaknem derékig érő haját kibontotta, gimnazista kora óta így viselte. Fehér szandál volt rajta és sztrecsnadrág.

Starling cukros tasakokat szedegetett össze az édességespultnál, és közben figyelte, ahogy Corey leül a megbeszélt asztalhoz.

Az ember hajlamos abba a tévhitbe ringatni magát, hogy minden protestáns egyforma. Hát nem így van. Ahogy egy antillai nagy valószínűséggel meg tudja állapítani a másikról, hogy melyik szigetről való, ugyanúgy az evangélikus neveltetésű Starling ránézett a nőre, és azt mondta magában: Krisztus Temploma, vagy talán nazarénus a szélsőségesebb fajtából.

Levette minden ékszerét: a sima karkötőt meg arany fülbevalóját az ép füléből, és a táskájába tette. Az órája műanyag, ez rendben. Külseje többi részével nem sokat tehet.

– Inelle Corey? Kér egy kávét? – Két csészét hozott magával.

– A nevemet Ajnell -nek kell ejteni. Nem iszom kávét.

– Akkor én megiszom mindkettőt; kér valami mást? Clarice Starling vagyok.

– Nem kérek semmit. Nem akar mutatni nekem egy arcképes igazolványt?

– Dehogynem – felelte Starling. – Miss Corey – szólíthatom Inelle-nek?

A nő vállat vont.

– Inelle, a segítségére van szükségem egy olyan ügyben, amely személyesen nem is érinti önt. Csupán útmutatást kérek, hogy hol találhatnám meg a baltimore-i állami kórház bizonyos iratait.

– Egyszer már végigmentünk rajta az állami vezetőséggel, amikor bezárták, Miss...

– Starling.

– Miss Starling. Megállapíthatja, hogy egyetlen beteg sem távozott a kórházból a dossziéja nélkül. Megállapíthatja azt is, hogy egyetlen dosszié sem került ki a kórházból az ellenőr jóváhagyása nélkül. Ami az elhunytakat illeti, az egészségügynek nem volt szüksége a dossziéikra, a Statisztikai Hivatalnak sem, úgyhogy tudomásom szerint a halott dossziék, azaz az elhunytak dossziéi a kórházban maradtak, legalábbis az én távozásomig, márpedig én az utolsók között voltam. A dezertálások a városi rendőrséghez és a seriff hivatalába kerültek.

– Dezertálások?

– Amikor valaki elfut. A rabok néha megtették.

– Dr. Hannibal Lecter ügyét is dezertálásként kezelték? Gondolja, hogy az iratai esetleg átkerültek a bűnüldözéshez?

– Ő nem dezertált. Sohasem volt a mi dezertőrünk. Nem a mi őrizetünkben volt, amikor elpályázott. Egyszer lementem az alagsorba és megnéztem Lectert – megmutattam a nővéremnek, amikor itt járt a fiúkkal. Valami csúnyát és hideget érzek, ha rágondolok. Felbujtotta az egyik beteget, hogy lövelljen ránk – lejjebb eresztette a hangját – genyót. Tudja, mi az?

– Már hallottam a kifejezést – mondta Starling. – Nem Mr. Miggs volt véletlenül? Erős karja volt.

– Kizártam az agyamból. Magára viszont emlékszem. Eljött a kórházba és beszélt Freddel – Dr. Chiltonnal –, aztán lement abba a pincébe Lecterhez, igaz?

– Igen.

Dr. Frederick Chilton volt a Közveszélyes Elmebetegek Baltimore-i Állami Kórházának igazgatója, akinek Lecter doktor szökése után egyszer csak nyoma veszett nyaralás közben.

– Tudja, hogy Fred eltűnt?

– Igen, hallottam róla.

Miss Corey könnyezni kezdett. – A vőlegényem volt. Eltűnt, azután bezárták a kórházat. Mintha a tető szakadt volna rám. Ha nincs az egyházam, nem élem túl.

– Sajnálom – mondta Starling. – De most legalább van rendes munkája.

– De nincs Fredem. Nagyon finom ember volt. Olyan szerelem kötött össze bennünket, amilyennel nem találkozhatni mindennap. Gimnazista korában az Év Fiatalemberévé választották Cantonban.

– Ne mondja! Hadd kérdezzem meg, Inelle, a vőlegénye az irodájában őrizte az iratokat, vagy kint a recepcióban, ahol a maguk asztala...

– Az irodájában voltak egy faliszekrényben, azután olyan sok lett belőlük, hogy nagy iratszekrényeket állítottunk be az előtérbe. Természetesen mindig zárva voltak. Amikor elköltöztünk, ezeket ideiglenesen átszállították a methadonos klinikára, egy csomó más holmival együtt.

– Látta Lecter doktor iratait, volt velük dolga?

– Hát persze.

– Nem emlékszik, volt közöttük röntgenfelvétel? Ezeket a felvételeket csatolták a kórlapokhoz, vagy külön kezelték?

– Csatolták. Az aktákhoz csatolták. Nagyobbak voltak az aktáknál, ezért nehézkes volt a kezelésük. Volt egy röntgengépünk, viszont teljes munkaidős röntgenorvosunk nem, aki iktathatta volna a felvételeket. Őszintén szólva arra nem emlékszem, hogy Lecter anyagában volt-e röntgenkép. Volt egy EKG, Fred azzal bizonyította be, hogy Lecter – nem is akarom doktornak nevezni – egész idő alatt be volt drótozva az EKG-gépbe, miközben elintézte azt a szegény nővért. Szörnyű volt, még csak fel sem gyorsult a pulzusa, amikor nekiesett. Tudja, kificamodott a válla, amikor az összes ápoló rávetette magát, hogy lerángassa arról a lányról. Emiatt bizonyára csináltak röntgenfelvételt. Nálam biztosan nem úszta volna meg egy kificamodott vállal.

– Ha valami eszébe jut, bármilyen hely, ahol ez az irat esetleg megtalálható, akkor felhívna engem?

– Ez csak nem az, amit átfogó kutatásnak hívnak? – ízlelgette a kifejezést Miss Corey. – Bár nem hinném, hogy bármit is találnánk. Egy csomó holmi elveszett, nem nálunk, hanem a methadonosoknál.

A kávéscsészéknek vastag pereme volt, az a fajta, amelyikről ivás közben le szokott csöpögni a kávé. Starling figyelte, amint Inelle Corey nehézkesen távozik, mintha a pokol terhét vinné a vállán, azután megivott fél csésze kávét, miközben a zsebkendőjét az álla alá tartotta.

Kicsit kezdett magához térni. Tudta, hogy fárasztja valami: vágyott már egy kis stílusra. Még a csiricsáré stílus is jobb a semminél, ez tény: akár tudomást vesz róla az ember, akár nem. Aztán eszébe jutott Evelda Drumgo, akinek aztán bőven volt stílusa.

11. fejezet

Így tehát Starling visszatért arra a helyre, ahol minden elkezdődött, a közveszélyes elmebetegek – ma már nem létező – baltimore-i kórházába. Az öreg, barna épület, a fájdalom háza bezárva és lelakatoltan, telefirkálva várja a lebontást.

Már évekkel azelőtt is hanyatlóban volt, hogy igazgatója, dr. Frederick Chilton eltűnt nyaralás közben. Ezután fény derült a pazarlásra, a rossz gazdálkodásra, az épület rozzantságára, és a költségvetési források egykettőre elapadtak. Egyes betegek más állami intézményekbe kerültek, mások meghaltak, néhányan egy rosszul sikerült program következtében zombiként bolyongtak Baltimore utcáin, közülük nem egy megfagyott.

Az öreg épület előtt várakozva Clarice Starling rájött, hogy azért merítette ki előbb az összes többi lehetőséget, mert nem akart visszatérni erre a helyre.

A gondnok negyvenöt percet késett. Testes, idősebb férfi volt nyikorgó gyógycipőben, frizuráját talán még otthon, Kelet-Európában csináltathatta. Zihálva vezette oda a lányt egy oldalajtóhoz. A zárat már elvitték a hiénák, az ajtót lánc és két lakat tartotta bezárva. A láncszemekről pókháló lógott. A küszöb repedéseiben fű nőtt, és megcsiklandozta Starling bokáját, miközben a gondnok a lakatokkal bajlódott.

– Én nem ösmerem jól eztet az épületet, csak a tűzcsengőt szokom figyelni – mondta a gondnok.

– Tud róla, hogy tárolnak-e itt iratokat? Bármilyen iratszekrényben, bármilyen aktákat?

A gondnok vállat vont. – A kórház után methadonos klinika vót itten pár hónapig. Mindent levittek a pincébe: ágyakat, lepedőket, tudom is én. Nem jó itten az aszmámnak, a penész, nagyon rossz a penész. Az ágyak matracai penészessek, tiszta ronda penészessek az ágyak. Nem mehessek le oda. Fáj a lábom a lépcsőn. Megmutathatom magának.

Starling örült volna bármiféle társaságnak, még a gondnokénak is, de csak lassította volna a munkában. – Nem, menjen csak! Hol az irodája?

– Kétsaroknyira, ahun régen a jogosítványokat atták.

– Ha nem jönnék vissza egy órán belül...

A gondnok az órájára nézett. – Nekem fél óra múlva mán el köll menni.

Na, most már elég, nyavalyás! – Uram, maga meg fogja várni a kulcsait az irodájában. Ha nem jövök vissza egy órán belül, akkor fölhívja ezt a számot, és megmutatja nekik, merre mentem. Ha nem lesz ott, amikor kijövök, ha bezár és hazamegy, akkor személyesen teszek jelentést a főnökénél. Ráadásul... ráadásul ki fogják hallgatni az adóhivatalban, és felülvizsgálják a helyzetét a bevándorlási hivatalnál és... és a honosításnál. Megértette? Méltányolnám, ha felelne, uram.

– Úgyis megvártam vóna. Nem köll ilyeneket mondani.

– Nagyon köszönöm, uram – felelte Starling. Hallotta, amint a gondnok egyenetlen lépései elhalnak a csöndben. Kinyitotta az ajtót és a tűzlépcső fordulójában találta magát. A lépcsőfordulóba magas, rácsos ablakok engedték be a szürke fényt. Azon tűnődött, bezárja-e az ajtót maga mögött, végül inkább összekötötte a láncot odabent, hogy ki tudja nyitni abban az esetben, ha elvesztené a kulcsot.

Amikor Starling korábban ide járt az, hogy dr. Hannibal Lectert kérdezgesse, akkor mindig a főbejáraton érkezett, így most eltelt egy kis idő, míg rájött, hogy hol is van.

A tűzlépcsőn fölkapaszkodott a földszintre. Az ablakok csak még többet elvettek a gyér nappali fényből, a szoba így félig sötét volt. Starling talált egy kapcsolót, és felkattintotta a mennyezetvilágítást: három izzó égett egy törött foglalatban. A vandálok festékszóróval telemázolták az épületet. Az egyik falon kétméteres hímvessző pompázott, mellette FARON MAMA KI VERI felirattal.

Az igazgatói iroda ajtaja tárva-nyitva. Starling megállt a küszöbön. Ide szólt első FBI-megbízása, amikor még csak akadémista volt, még elhitt mindent, még úgy gondolta, ha az ember elvégzi a munkáját, ha tehetséges, akkor előrejut, és elfogadják, függetlenül fajától, hitétől, színétől, származásától és attól, hogy a mi kutyánk kölyke-e vagy sem. Mindebből csupán egy hittétel maradt. Még mindig hitt abban, hogy tehetséges.

Itt akart kikezdeni vele Chilton kórházigazgató, aki azt képzelte, hogy van olyan okos, mint Hannibal Lecter – és itt hozta azokat a döntéseket, amelyek lehetővé tették, hogy Lecter vérben gázolva elmenekülhessen.

Chilton íróasztala az irodában maradt, a szék viszont nem – az elég kicsi volt ahhoz, hogy ellopják. A fiókok üresek, két kartotéktartó-szekrény maradt az irodában. Egyszerű záruk volt, és mivel Starling korábban technikai szakértőként is dolgozott, alig egy perc alatt kinyitotta őket. Az egyik alsó fiókban talált egy papírzacskóba csomagolt, kiszáradt szendvicset, a methadon-klinika néhány hivatalos űrlapját, egy szájillatosítót, egy tubus hajzselét, egy fésűt és néhány kotont is.

Starling az elmegyógyintézet kazamataszerű alagsorára gondolt, ahol Lecter doktor nyolc éven át élt. Nem akart lemenni oda. Kérhetne mobiltelefonon kíséretet a városi rendőrségtől. Megkérhetné a baltimore-i területi irodát, hogy küldjön ide egy másik ügynököt. Már végé felé járt a szürke délután, most már semmiképpen sem úszhatja meg a washingtoni csúcsforgalmat. De ha csak vár, akkor még rosszabb lesz a helyzet.

A porral dacolva rátámaszkodott Chilton asztalára és megpróbált dönteni. Csakugyan azt gondolja, hogy vannak iratok az alagsorban, vagy csak a hely vonzza, ahol először látta Hannibal Lectert?

Ha pályafutása megtanította egyáltalán valamire, akkor arra, hogy nem szeret borzongani, és boldog lenne, ha soha többé nem kellene félnie. Viszont lehetnek akták az alagsorban. Öt perc alatt kiderítheti.

Még emlékezett, hogyan dörrentek össze háta mögött a különleges biztonsági ajtók, amikor sok évvel ezelőtt lement a doktorhoz. Hogy valamennyire mégis megnyugtassa magát, fölhívta a baltimore-i irodát és szólt nekik, hogy hol van. Abban egyezett meg velük, hogy egy órán belül visszaszól, amint kijutott innen.

A világítás működött a belső lépcsőházban, ahol sok évvel ezelőtt Chilton lekísérte a pincébe. Itt magyarázta el a Hannibal Lecterrel szemben betartandó biztonsági előírásokat, itt állt meg a lámpa alatt, hogy elővegye a levéltárcájából annak az ápolónőnek a fényképét, akinek Lecter doktor megette a nyelvét, mikor szegény épp meg akarta vizsgálni. Az ám, ha Lecter doktor válla kificamodott, bizonyosan van róla röntgenkép!

A lépcsőházban huzat csapta meg a tarkóját, mintha valahol kinyitottak volna egy ablakot.

A lépcsőfordulóban McDonald's-os doboz hevert, szétszórt papírzsebkendők között. Egy mocskos csészében beszáradt bab. A sarokban szarhurkák és vécépapír. A világítás a lépcső tövéig, a dühöngő nagy vasajtajáig tartott. Az ajtót kinyitották, és egy kallantyúval kiakasztották a falhoz.

Starling végigpáztázta elemlámpájával a folyosót. Kísérteties látványt nyújtottak a nyitott cellaajtók. A korábbi ügyeletes asztalán egy üdítősdoboz hevert; egészen fekete volt, olyan sokat használták pipának a kábszeresek.

Fölkattintotta a kapcsolót. Semmi. Elővette a mobiltelefonját. A vörös fény ragyogott a homályban. A telefont nem is tudta volna használni az alagsorban, de azért a hatás kedvéért hangosan beleszólt: – Barry, menjetek a furgonnal az oldalbejárathoz! Kapcsoljátok be a fényszórót! Kell majd néhány targonca, hogy felvihessük az anyagot a lépcsőn... ja, gyertek csak le.

Azután belekiáltott a sötétbe: – Figyelem! Szövetségi ügynök vagyok! Ha valaki törvényellenesen tartózkodik itt, akkor szabadon távozhat. Nem tartóztatok le senkit. Nem is érdekel, ki van itt. Az sem zavar, ha visszatér, miután végeztem. Most előjöhet. Ha megpróbál kötözködni velem, akkor komoly sérülést fog elszenvedni, mert a seggébe lövök. Köszönöm!

A hangja visszhangzott a folyosón, ahol már annyian ordították rekedtre a torkukat, és az ínyükkel nyammogtak a rácson, amikor már kihullott az összes foguk.

Starlingnak eszébe jutott, mennyire megnyugtatóan hatott rá Barney, a nagydarab ápoló, amikor idejött, hogy kérdéseket tegyen föl Lecter doktornak. Különös volt az az udvariasság, mellyel az ápoló és Lecter doktor kezelték egymást. Most azonban nincs itt Barney. Felvillant Starlingban valami, amit még az iskolában tanult, és elméjét fegyelmezendő, kényszerítette magát, hogy az egészet felidézze:

Lépések visszhangoznak az emlékezetben

Lent, az átjáróban, amelyet nem használunk

Az ajtó felé haladnak, melyet sose nyitunk ki

Hogy belépjünk a rózsakertbe.[3]

Még hogy rózsakert. Hát ez fixen nem rózsakert.

Starling, aki a közelmúlt vezércikkeinek hatására legalább annyira gyűlölte a fegyverét, mint önmagát, egyáltalán nem találta gyűlöletesnek a pisztoly érintését most, amikor bizonytalan volt. A lába mellett tartotta a 45-öst, zseblámpája fényét követve elindult a folyosón. Nehéz egyszerre figyelni mind a két oldalunkat, de tilos bárkit is a hátunk mögött hagyni. Valahol víz csöpögött. A folyosó közepén megállt a víz, és Starling, aki még most is vigyázott a cipőjére, haladás közben hol jobbról, hol balról kerülgette a keskeny pocsolyákat. Eszébe jutott Barney tanácsa, amit akkor adott neki, amikor a cellák még foglaltak voltak: amíg oda nem ér, maradjon a folyosó közepén.

Megvan. Az iratszekrények a folyosó közepén látszottak zseblámpája sugarában.

Itt volt a tudathasadásos Miggs cellája; mellette utált a legjobban elmenni. Miggs ocsmányságokat suttogott, és lefröcskölte a spermájával. Miggset Lecter doktor ölte meg: megparancsolta, hogy nyelje le a saját nyelvét. Miután Miggs meghalt, Sammie került a cellába. Sammie, akinek költészetét dr. Lecter bátorította, meghökkentő eredménnyel. Még most is hallotta a verset, amelyet Sammie vonított:

JÉZUSHO' AKAROK MENNI

KRISZTUSSAL AKAROK MENNI

JÉZUSSAL MEHETEK

HA IGAZÁN JÓ LESZEK

Valahol otthon még mindig megvolt a zsírkrétával firkált szöveg. Végül odaért Lecter doktor cellájához.

A masszív asztal, ahol a férfi olvasgatott, még mindig a padlóhoz volt csavarozva a szoba közepén. Könyvespolcainak deszkái eltűntek, de a tartók még kiálltak a falból.

Starlingnak az iratszekrények felé kellett volna fordulnia, de nem hírt elmozdulni a cella elől. Itt zajlott le életének legfigyelemreméltóbb találkozása. Itt hallott magáról olyan szörnyen igaz dolgokat, hogy a szíve belesajdult.

Be akart menni a cellába. Be akart menni: annyira akart, mint ahogy az erkélyekről akarunk leugrani, vagy ahogyan a ragyogó sínek csábítanak, hogy hallgassuk meg, nem jön-e a vonat. A kíváncsiság vitte át a küszöbön. Ott állt a cella közepén, ahol dr. Hannibal Lecter nyolc évet töltött. Elfoglalta a helyét, odaállt, ahol mindig állni látta, és azt várta, hogy valami történik legbelül, de nem történt semmi. Letette a pisztolyt és az elemlámpát az asztalra, óvatosan, nehogy a lámpa leguruljon, és az asztallapra fektette a tenyerét, de csak morzsákat érzett.

A hatás mindent összevéve kiábrándító. Korábbi lakója nélkül a cella üres, mint a levedlett kígyóbőr. Starling ekkor arra gondolt, hogy megértett valamit: a halálnak és a veszélynek nem kell díszes kellékek között érkeznie. Jöhet napsütötte délutánon egy halpiacon, miközben a zenegép éppen a La Macarená t játssza.

De most munkára fel! Két és fél méternyi iratszekrény, összesen négy, állig érő tartóval, és egyik sem volt bezárva. Valamennyi tele volt aktákkal, azóta régen halott emberek egészségügyi adataival, a kórház 1932-es megnyitása óta. Nagyjából betűrendben voltak, és mögéjük, a hosszú fiókok legvégébe még más anyagokat is betuszkoltak. Starling gyorsan átfutotta a fiókok tartalmát, a súlyos zseblámpát a vállához tartotta, így felszabadult kezei sebesen pergették a dossziékat, miközben azt kívánta, bárcsak kisebb lámpája lenne, amit a foga közé kaphatna. Mihelyt talált valami rendszert az aktákban, egész fiókokat kihagyhatott, átfutott a J-n, a nagyon kevés K-n egészen az L-ig, és hopp: Lecter, Hannibal.

Előhúzta a hosszú papírdossziét, és azonnal megérezte a röntgenfelvétel merevségét. Az aktát a többiek tetejére helyezte, kinyitotta és meg is találta benne a néhai I. J. Miggs anamnézisét. A francba! Miggs még a sírjából is üldözi! Letette az aktát az iratszekrény tetejére, és előrerohant az M-hez. Miggs dossziéját is megtalálta. Csak éppen üresen. Iratkezelési tévedés? Valaki véletlenül beletette Miggs iratait Hannibal Lecter dossziéjába? Átfutotta az M-et, tasak nélküli iratot keresve. Visszatért a J-hez. Egyre bosszúsabb lett. A bűz egyre jobban zavarta. Igaza van a gondnoknak, itt alig lehet levegőt venni. Már félig átnézte a J-t, amikor tudatára ébredt, hogy a bűz... gyorsan erősödik.

Halk loccsanás hallatszott mögötte. Megpördült, a zseblámpát ütésre emelte, és villámgyorsan elkapta pisztolya markolatát. A lámpa fényében magas férfi állt mocskos rongyokban, túlméretezett, földagadt lábával a vízben. Egyik kezét szétterpesztett ujjakkal lógatta maga mellett. A másikban egy törött tányér darabját szorongatta.

– Helló – mondta lepedéktől kásás hangon. Starling másfél méterről is érezte a szájszagát. Keze átcsúszott a pisztolyról a könnygázpalackra.

– Helló – válaszolta. – Megtenné, hogy félreáll a rácshoz?

A férfi nem mozdult. – Te Jézus vagy? – kérdezte.

– Nem – felelte Starling. – Nem vagyok Jézus. – A hang. Starling emlékezett erre a hangra.

– Te Jézus vagy? – Az arca rángatózott.

Ez a hang. Gyerünk, gondolkozz! Megvan! – Szia, Sammie! – mondta. – Hogy vagy? Éppen az előbb gondoltam rád.

Mi is történt Sammie-vel? Az információ máris beugrott, noha nem pontos sorrendben. Az anyja fejét tette az adománygyűjtő tányérra, mikor a gyülekezet azt énekelte: „Azt add az Úrnak, ami a legdrágább neked”. Azt mondta, ez a legtöbb, amit adhat. Valamilyen országúti baptista templomban. Lecter doktor azt mondta, Sammie haragszik, mert Jézus annyit késlekedik.

Te vagy a Jézus? – A hangja ezúttal könyörgőre váltott. A zsebébe nyúlt, és elővett egy csikket – jókora darab volt, legalább ötcentis. Rátette a tányér maradványára, és fölkínálta.

– Sajnálom Sammie, de nem én vagyok. Én...

Sammie hirtelen méregbe gurult, amiért ez a lány nem Jézus, és elbődült:

JÉZUSHO' AKAROK MENNI

KRISZTUSSAL AKAROK MENNI!

Fölemelte a tányérdarabot: éles szélével olyan volt, akár egy kapa, és tett egy lépést Starling felé, arca eltorzult, szabad keze a levegőt markolászta.

A nő érezte, hogy háta az iratszekrényhez nyomódik.

– JÉZUSHOZ MEHETNÉL... HA TÉNYLEG JÓ LENNÉL – idézte tisztán és hangosan Starling, mintha valahová messzire kiáltana oda a férfihoz.

– Aha – bólintott nyugodtan Sammie, és megállt.

Starling beletúrt a táskájába és megtalálta a cukrot.

– Sammie, van nyalókám. Szereted?

A férfi nem válaszolt.

A nő letette a cukrot egy dossziéra, és úgy tartotta maga elé, mint a férfi a tányérdarabot.

Sammie beleharapott a cukorba, le sem szedte róla a csomagolást. Kiköpte a papírt, ismét harapott, a cukor felét már el is tüntette.

– Sammie, járt itt lent valaki más is?

A férfi rá se hederített, a maradék cukorkát a tányérjára tette, és eltűnt egy matrachalom mögött, a régi cellájában.

– Mi a fene ez? – Női hang. – Kösz, Sammie.

– Maga kicsoda? – kérdezte Starling.

– Semmi köze hozzá.

– Sammie-vel él itt?

– Dehogyis. Csak randizunk. Nem gondolja, hogy le kellene kopnia rólunk?

– De igen. Csak válaszoljon a kérdésemre. Mióta tartózkodik itt?

– Két hete.

– Járt itt valaki más is?

– Sammie kirúgott néhány csavargót.

– Sammie védi magát?

– Szívózzon velem és megtudja. Én jól tudok járni. Én szerzek kaját, neki meg van biztonságos helye, ahol meg lehet enni. Sokan csinálnak ilyen üzletet.

– Egyikük sem vesz részt valamilyen programban? Nem akarnának? Tudnék segíteni.

– Ő már mindent végigcsinált. Kimegy az ember a világba, végigcsinálja azt a sok szart, aztán visszajön ahhoz, amit ismer. Mit keres? Mit akar?

– Néhány aktát.

– Ha nincs itt, akkor valaki ellopta, maga okostojás; hogyhogy nem jött rá?

– Sammie? – szólalt meg Starling. – Sammie!

Sammie nem válaszolt. – Alszik – mondta a barátnője.

– Amikor elmegyek, hagyok itt egy kis pénzt. Vesz belőle ennivalót? – kérdezte.

– Nem, piát veszek. Az ember talál kaját. Piát viszont nem lehet találni.

– Az asztalra teszem a pénzt – mondta Starling. Úgy érezte, mintha futna, eszébe jutott, hogy hagyta maga mögött Lecter doktort, emlékezett, hogyan tartotta magát, miközben Barney asztala felé tartott, ami olyan volt, akár a nyugalom szigete.

A lépcsőház fényében Starling egy húszdolláros bankjegyet vett elő a pénztárcájából. A pénzt rátette egy asztalra, egy üres borosüveget tett rá nehezéknek. Széthajtott egy műanyag bevásárlószatyrot és beletette Lecter irattartóját, benne Miggs anyagával, mellé Miggs üres dossziéját is.

– Viszontlátásra. Viszlát, Sammie! – kiáltotta a férfinak, aki már megfordult a külvilágban, de visszajött abba a pokolba, amelyet ismert. Meg akarta mondani neki, hogy reméli, hamarosan eljön Jézus, de túl hülyén hangzott volna.

12. fejezet

Ha van megálló a pokolba vezető úton, akkor az a marylandi Misericordia Kórház baleseti osztályának bejáratára emlékeztethet. A hatalmas MENTŐBEJÁRAT felirat neonfénye vörösre színezi a csatornanyílásokból felcsapó gőzt, olyan, mintha Mózes tűzoszlopa lenne; közben hallani a szirénákat, a haldoklók jajongását, a hordágyak zörgését, kiáltásokat és sikolyokat.

Barney kilépett a gőzből elegyengette hatalmas vállait a zakóban, kurtára nyírt hajú, kerek fejét lehajtotta, és nagy léptekkel elindult a töredezett köveken kelet és a reggel felé.

Huszonöt perccel munkaidejének letelte után távozott – a rendőrség behozott lőtt sebbel egy tajtrészeg stricit, aki szerette verni a nőket, és a főnővér megkérte, hogy maradjon. Ha erőszakos beteget hoztak, Barney-t mindig megkérték, hogy maradjon.

Clarice Starling csuklyájának mélyéből kémlelte Barney-t, fél háztömbbel maga elé engedte az utca túlsó oldalán, mielőtt a nyomába szegődött volna. Amikor a férfi elhagyta a parkolót és a buszmegállót, a lány megkönnyebbült. Barney-t könnyebb volt gyalog követni. A kórház környéke nyugodt, kevert fajú munkásnegyed volt. Olyan környék, ahol az ember biztonsági zárat szerel az autójára, viszont nem viszi föl éjszakára az akkumulátort, és a gyerekek is nyugodtan játszhatnak odakint.

Három háztömb után Barney megvárta, míg elmegy előtte egy autó, szabaddá válik a zebra, ezután északnak fordult. A boltok most kezdtek kinyitni, már volt néhány járókelő az utcán. Az utca két oldalán parkoló teherautók legalább fél percre elzárták a kilátást, ezért Starling nem vette észre, hogy Barney megállt: a nő csak ment tovább. Már az utca közepén járt, amikor észrevette a férfit. Talán ő is észrevette, de ebben nem volt biztos. Zsebre tett kézzel állt, fejét lehajtotta, összevont szemöldökkel figyelt: valami mozgott az úttest közepén. Döglött galamb feküdt az aszfalton, egyik szárnya meg-megmozdult az elhaladó autók szele miatt. A döglött madár párja körbe-körbe járt, félrehajtott fejjel bámulta a testet, rózsaszín lábának minden lépésére biccentve egyet kis fejével. Járkált körbe-körbe, és puha galambhangon búgott. Jó néhány autó és teherautó haladt el mellette; a madár alig kerülte el a balesetet: mindig az utolsó pillanatban röppent félre.

Lehet, hogy Barney fölnézett rá – Starling ebben nem volt biztos. Tovább kell mennie, különben lebukik. Amikor a válla fölött hátranézett, Barney az úttest közepén guggolt, és karját fölemelve megállította a forgalmat.

A nő befordult a sarkon, hogy Barney ne lássa, levetette csuklyás zubbonyát, szvettert, ellenzős sapkát húzott elő táskájából. Fürgén átöltözött, begyömöszölte dzsekijét és a bevásárlószatyrot a tornazsákba, a haját pedig a sapka alá. Átváltozott hazafelé tartó takarítónővé, és visszatért Barney utcájába.

A férfi a tenyerében tartotta a döglött madarat. A galamb párja surrogó szárnyakkal felröppent egy vezetékre, onnan figyelt. Barney a gyepre fektette a döglött állatot, és lesimította a tollait. Széles arcát a drótok felé emelte, és mondott valamit. Amikor továbbment, az életben maradt madár leröppent a gyepre, és tovább körözött a test körül a füvön. Barney nem nézett hátra. Száz méterrel arrébb fölment egy bérház Lépcsőjén, és a kulcsát kezdte keresgélni. Starling futott vagy fél háztömbnyit, hogy utolérje, mielőtt az ápoló kinyitná az ajtót.

– Halló, Barney!

A férfi lassan megfordult a lépcsőn, és ránézett. Starling már elfelejtette, hogy Barney két szeme természetellenesen távol ül egymástól. Ám látta bennük az értelem csillogását.

Levette a sapkáját, hogy a haja a vállára hulljon. – Clarice Starling vagyok. Emlékszik? Én vagyok...

– A „G” – mondta kifejezéstelen arccal Barney.

Starling összeérintette a két tenyerét és bólintott. – Nos, igen, én vagyok a „G”. Barney, beszélnem kell magával! Nem hivatalosan kérdeznem kell magától néhány dolgot.

Barney lejött a lépcsőn. Amikor már csak a járdán állt Starling előtt, a nőnek még akkor is föl kellett néznie, ha látni akarta az arcát. Őt nem ijesztették meg Barney méretei.

– Hajlandó lenne-e elismerni, Starling ügynök, pusztán a jegyzőkönyv kedvéért, hogy nem olvasta föl a jogaimat? – A hangja magas és nyers volt, mint Johnny Weismüllernek a Tarzanban.

– A legnagyobb mértékben. Nem olvastam föl a Miranda-záradékot. Elismerem.

– Mi lenne, ha a táskájának is elmondaná?

Starling kinyitotta a tornazsákot, és belehuhogott, mintha egy manó lakna benne. – Nem ismertettem Barney-val a Mirandát, nincs tisztában a jogaival.

– Van egy egészen jó kis kávézó arrébb az utcában – mondta Barney. – Hány sapka van a táskában? – kérdezte menet közben.

– Három – válaszolta a lány.

Amikor elment mellettük egy mozgássérülteket szállító kisbusz, Starling érezte, hogy a bent ülők megbámulják; de hát szegények gyakran kanosak, amire meg is van minden joguk. A következő kereszteződésben is megbámulták a fiatal férfiak, de Barney miatt nem mertek szólni egy szót sem. Ha kidugnának valamit egy kocsi ablakán, azt Starling rögtön észrevette volna – tartott a Crip banda bosszújától – de a szótlan stírölést el kellett viselnie.

Amikor Barney-val beléptek a kávézóba, a kisbusz betolatott egy sikátorba, azután elindult visszafelé arra, ahonnan jött.

A tömött kajáldában várniuk kellett, amíg fölszabadult egy boksz, miközben a pincér hindi nyelven ordítozott a szakáccsal, aki hosszú fogóval és bűntudatos arccal forgatta a húst.

– Együnk – mondta Starling, amikor végre leültek. – Állam bácsi számlájára. Mi újság, Barney?

– A meló nem rossz.

– Mit csinál?

– Betegszállító vagyok.

– Én azt hittem, mostanra már képzett ápoló lett, vagy talán orvosi egyetemre jár.

Barney vállat vont, és a tejszínért nyúlt. Fölpillantott Starlingra. – Magára akarják verni a balhét Evelda miatt?

– Majd kiderül. Ismerte?

– Egyszer láttam, amikor behozta a férjét, Dijont. A férfi halott volt, elvérzett, mielőtt a baleseti sebészetre vihették volna. Bármennyit nyomathattunk volna bele intravénásan. A felesége nem akarta hagyni, hogy elvigyék, birokra kelt a nővérekkel. Nekem kellett... tudja... Helyes asszony volt, erős is. Nem hozták be azután...

– Nem, a helyszínen vége lett.

– Gondoltam.

– Barney, miután átadta Lecter doktort a tennessee-ieknek...

– Nem bántak udvariasan vele.

– Miután...

– És mostanra mind halottak.

– Igen. Az őrei még három napig maradtak életben. Maga viszont nyolc évig őrizte Lecter doktort.

– Hat évig. Ő már előttem ott volt.

– Hogy bírta, Barney? Ha nem haragszik a kérdésért, hogy tudott kijönni vele ilyen hosszú ideig? Ez nem csupán udvariasság kérdése.

Barney a saját tükörképét nézte a kanálban, először a homorú, azután a domború oldalon, és gondolkozott egy darabig: – Lecter doktornak tökéletes modora volt, nem merev, hanem könnyed, elegáns. Én akkor levelező tanfolyamokat végeztem, ő pedig megosztotta velem a gondolatait. Ez nem jelenti azt, hogy ne ölt volna meg egy másodperc alatt, ha lehetősége van rá – az ember egyik minősége nem zárja ki másik minőségét. Egymás mellett létezik a jó és a szörnyeteg. Szókratész ezt sokkal jobban megfogalmazta. A szigorított osztályon erről sohasem szabad megfeledkezni. Ha ezt az ember észben tartja, akkor minden rendben. Lehet, hogy Lecter doktor már sajnálja, hogy megmutatta nekem Szókratészt. – Barney-nak, aki mentes volt a szabályos iskolázottság hátrányaitól, Szókratész friss tapasztalatot jelentett, mint egy új ismerős.

– Egy dolog a beszélgetés, és egy a biztonság – mondta a férfi. – Egyszer sem akartam visszaélni a biztonsági előírásokkal, még akkor sem, ha visszatartottam a postáját, vagy ha kényszerzubbonyt adtam rá.

– Sokat beszélgetett Lecter doktorral?

– Néha hónapokig nem szólt egy szót se, néha pedig egész éjszaka társalogtunk, amikor a hangoskodók elaludtak. Az a helyzet, hogy én levelező tanfolyamokon tanultam, és szart se tudtam, ő pedig a szó szoros értelmében egy egész világot mutatott meg nekem, Suetoniust, Gibbont meg a többieket. – Fölvette a csészéjét. Kézfején friss karcolás volt, narancsszín fertőtlenítővel bekenve.

– Amikor megszökött, egyszer se gondolt rá, hogy a doktor megkeresheti önt?

Barney megrázta hatalmas fejét. – Egyszer azt mondta nekem, hogy ha csak tehette, akkor szívesebben evett bitangokat. Bugris bitangoknak hívta őket. – Barney elnevette magát, ami ritkaságnak számított. Vidámságában volt egy pici esztelenség, mint a kisbaba ujjongásában, amikor az imádattal bámuló nagybácsi képébe köpi a papit.

Sterling azon tűnődött, nem töltött-e Barney túl sok időt a háborodottak között az alagsorban.

– Na, és maga, sohasem volt... libabőrös, miután a doktor lelépett? Nem gondolt rá, hogy megkeresheti? – kérdezte Barney.

– Nem.

– Miért?

– Mondta, hogy nem teszi meg.

Különös módon ez a válasz kielégítette mindkettőjüket.

Megérkezett a tojás. Barney és Starling egyaránt éhesek voltak, és néhány percen át csak ettek. Azután...

– Barney, amikor Lecter doktort átszállították Memphisbe, elkértem magától a rajzait a cellája faláról, és maga el is hozta. Mi történt a többi holmijával, a könyvekkel, újságokkal? A kórházban még az anamnézise sincs meg.

– Nagy volt a kavarodás. – Barney szünetet tartott, a sószórót a tenyeréhez ütögette. – Tudja, nagy volt a kavarodás a kárházban. Engem kirúgtak, meg még egy csomó embert kirúgtak, az anyag szétszóródott. Nem lehet megállapítani...

Tessék? – vágott közbe Sterling. – Ebben a nagy zajban nem hallottam, amit mondott. Tegnap este kiderítettem, hogy két éve New Yorkban egy árverésen kalapács alá került Alexandre Dumas Konyhai lexikona, Lecter doktor széljegyzeteivel és szignójával. Az eladó egy bizonyos Cary Phlox volt. Barney, ismer maga valami Cary Phloxot? Remélem, igen, mert kézírása megegyezik a maga kórházi munkaszerződésén található aláíráséval, csak arra a Barney nevet írták. Az adó-visszaigénylésre is ezt írta. Sajnos, nem értettem, amit az előbb mondott. Nem kezdené újra? Mennyiért adta el azt a könyvet, Barney?

– Kábé tízért – mondta Barney, és a nő szeme közé nézett.

Starling bólintott. – A számla szerint tizenöt. Mennyiért adott interjút a Tattlernek, miután Lecter doktor megszökött?

– Tizenöt guriga.

– Ez már döfi. Jó magának. Hogy micsoda marhaságokat talált ki azoknak az alakoknak.

– Tudtam, hogy Lecter doktor nem bánná. Még csalódott is volna bennem, ha nem rázom át őket.

– Azt az ápolónőt még azelőtt támadta meg, hogy maga a baltimore-i állami kórházba került?

– Igen.

– Közben meg kificamodott a válla.

– Úgy tudom.

– Megröntgenezték?

– Valószínű.

– Ez az, ami nekem kell.

– Aha.

– Úgy találtam, hogy Lecter doktor kéziratait két csoportra lehet osztani: a tintával írottakra az elzárás előtt, és a ceruzásokra vagy filctollasokra az elmegyógyintézetben. A ceruzások többet érnek, de ezt nyilván maga is tudja. Barney, én úgy gondolom, hogy magának megvan az egész cucc, és azt tervezi, hogy az évek során részenként eladja a kereskedőknek.

Barney vállat vont, de nem szólt semmit.

– Azt hiszem, maga arra vár, hogy a doktor ismét beszédtéma legyen. Mit akar, Barney?

– Mielőtt meghalok, látni akarom a világ összes Vermeerjét.

– Kell-e kérdeznem, ki beszélt magának Vermeerről?

– Sok mindenről beszélgettünk az éjszakában.

– Arról nem beszélgettek, hogy a doktor mit szeretne csinálni, ha kiszabadul?

– Nem. Lecter doktort nem érdeklik a feltételezések. Nem hisz a szillogizmusban, a szintézisben, semmi abszolútumban.

– Miben hisz?

– A káoszban. Bár abban nem is kell hinni. Hiszen magától értetődik.

Starling most szeretett volna kedveskedni Barney-nak.

– Úgy mondja, mintha maga is ezt hinné – szólalt meg –, pedig a maga munkájának lényege a rend fenntartása. Maga volt a vezető ápoló. Magának és nekem egyaránt a rend a célunk. Magától sohasem szökött meg Lecter doktor.

– Ezt magyaráztam.

– Mert maga sohasem lazított az éberségen. Még ha bizonyos értelemben haverkodtak is...

– Én nem haverkodtam – tiltakozott Barney. – Ő senkinek sem volt a haverja. Olyan dolgokról beszélgettünk, ami mindkettőnket érdekelt. Nekem legalábbis érdekes volt, amit megtudtam tőle.

– Gúnyolta magát Lecter doktor valaha is, ha nem tudott valamit?

– Nem. Magát gúnyolta?

– Nem – felelte a lány, hogy kímélje Barney érzékenységét. Már az első alkalommal rájött, hogy a szörnyeteg bókkal is tudott gúnyolódni. – Pedig gúnyt űzhetett volna magából, ha akar. Tudja, hol az anyag, Barney?

– Jár valami jutalom a megtalálónak?

Starling összehajtotta papírszalvétáját, és tányérjának széle alá tette. – Az a jutalom, hogy nem emelek vádat maga ellen az igazságszolgáltatás akadályozásáért. Akkor is futni hagytam, amikor bepoloskázta az asztalomat a kórházban.

– Az a poloska a megboldogult dr. Chiltoné volt.

Megboldogult? Honnan tudja, hogy dr. Chilton eltávozott?

– Hét éve mindenképpen eltávozott – felelte Barney. – Egyhamar nem várom vissza. Hadd kérdezzem meg, hogy magának mi kell, Starling ügynök?

– Látni akarom a röntgenfelvételt. Szükségem van rá. Ha maradtak könyvek Lecter doktortól, akkor azokat is látni akarom.

– Tegyük föl, elmegyünk a holmiért. Mi történik azután?

– Igazság szerint nem tudom. Az államügyész lefoglalhatja az egészet, mint bizonyítékot a nyomozás érdekében. Azután a bizonyítékok raktárában fog megpenészedni. Ha én vizsgálom meg, ha semmi használhatót sem találok a könyvekben, és ezt közlöm is, akkor hivatkozhat rá, hogy Lecter doktor ajándékozta magának. Javasolni fogom, hogy az ártalmatlan anyagokat adják át magának. De tudnia kell, hogy az én ajánlásom a legalján van a totemoszlopnak. A röntgenfelvételt vagy az orvosi anamnézist valószínűleg nem fogja visszakapni, mivel ez nem volt az övé, hogy elajándékozhassa.

– És ha közlöm, hogy nincs nálam semmiféle anyag?

– Lecter holmiját nagyon nehéz lesz eladni, mert ki fogunk adni egy közleményt, és tudatjuk a piaccal, hogy a kapott és vásárolt anyagokat lefoglaljuk, a tulajdonosok ellen pedig eljárást indítunk. Szerzek egy házkutatási parancsot, és feltúrom a lakását.

– Most, hogy már tudja, hol van a lakásom.

– Annyit mondhatok, ha átadja az anyagot, akkor nem lesz semmi baja a birtoklása miatt, figyelembe véve, mi történhetett volna az iratokkal, ha a helyükön maradnak. Mármost azt nem ígérhetem biztosra, hogy vissza is kapja. – Mintha csak a pontot akarta volna kitenni a mondat végére, turkálni kezdett a táskájában. – Tudja, Barney, érzésem szerint maga azért nem szerezhetett magasabb egészségügyi képesítést, mert nem vették volna fel. Talán priusza van valahol. Ugye? Most pedig figyeljen ide: én sohasem állítottam össze a bűnlajstromát, sohasem néztem utána magának.

– Nem hát, csak az adó-visszaigénylésemnek és a munkaszerződésemnek. Meg vagyok hatva.

– Ha esetleg priusza van, az illetékes államügyész talán szólhat, és akkor törlik az egészet.

Barney egy darab pirítóssal kitunkolta a tányérját.

– Befejezte? Akkor járjunk egyet.

– Láttam Sammie-t, emlékszik, ő került Miggs cellájába. Még mindig ott él – mondta Starling, amikor kimentek.

– Azt hittem, azt a helyet le akarják bontani.

– Le is fogják.

– Részt vesz Sammie valamilyen programban?

– Nem, csak ott él a sötétben.

– Hát szerintem ennek véget kellene vetni. Sammie súlyos cukorbajos, meg fog halni. Tudja, hogy Lecter doktor miért nyelette le Miggsszel a saját nyelvét?

– Azt hiszem.

– Azért ölte meg, mert megsértette magát. Ez volt a fő oka. De emiatt ne érezze rosszul magát – a doktor mindenképpen megtette volna.

Elindultak Barney bérháza felé, odaértek, ahol a galamb még mindig kerülgette halott társát. Barney elhessegette. – Eredj! – mondta a madárnak. – Ennyi elég a gyászból. Addig mászkálsz itt, amíg elkap a macska. – A galamb surrogó szárnyakkal elszállt. Nem láthatták, hová.

Barney fölvette a halott madarat. A puha tollú test simán becsusszant a zsebébe.

– Tudja, Lecter doktor egyszer beszélt magáról egy keveset. Talán ez volt az utolsó alkalom, amikor beszélgettem vele, vagy az egyik utolsó alkalom. A madárról jutott eszembe. Akarja tudni, hogy mit mondott?

– Persze – bólintott Starling. A reggelije kicsit mocorgott a gyomrában, de elszánta magát, hogy meg sem rezdül.

– Az öröklött, megváltoztathatatlan viselkedésről beszéltünk. A bukfencező galamb genetikáját hozta föl példának. Fölszállnak a levegőben, és sorozatban vetik a hátrabukfencet, miközben a föld felé zuhannak. Vannak kis bukfencezők és nagy bukfencezők. Két nagy bukfencezőt nem lehet párosítani, különben az utódok addig bukfenceznek, amíg lezuhannak és halálra zúzzák magukat. Azt mondta nekem: „Starling növendék nagy bukfencező, Barney. Remélhetőleg az egyik szülő nem volt az.”

Starlingnak ezt még meg kell emésztenie. – Mitévő lesz a madárral? – kérdezte.

– Megkopasztom és megeszem – felelte Barney. – Jöjjön fel, odaadom a röntgenfelvételt és a könyveket.

Starling, miközben a nagy csomaggal visszafelé tartott a kocsijához, hallotta, hogy az életben maradt, gyászoló galamb kiált egyet a fák közül.

13. fejezet

Hála egy őrült figyelmének, és egy másik megszállottságának, Starling megérte a pillanatot, amelyre mindig is vágyott: irodát kapott a viselkedéstudományi részleg föld alatti folyosóján. Keserves dolog volt így jutni irodához.

Arra sohasem számított, hogy az FBI Akadémia elvégzése után egyenesen a viselkedéstudományi részleg előkelő csapatába kerül, de úgy hitte, kiérdemel majd egy helyet. Tudta, hogy előbb jó néhány évet el kell töltenie tényleges szolgálatban.

Starling jól végezte a munkáját, de nem remekelt az irodai politikában, és évekbe telt, amíg belátta, hogy sohasem kerül a viselkedéstudományi részleghez, bármennyire szeretné is Jack Crawford, a részlegvezető.

Hogy ez miért történt így, azt nem tudta megindokolni addig, amíg a környezetre gyakorolt hatás alapján fel nem fedezte – a fekete lyukra bukkanó csillagászhoz hasonlóan – Paul Krendler megbízott főfelügyelő-helyettest. Krendler sohasem bocsátotta meg neki, hogy Starling előbb talált rá Jame Gumb sorozatgyilkosra, és nem bírta elviselni, hogy a sajtó figyelme a lányra terelődött.

Egyszer, egy esős téli éjszakán felhívta Starlingot. A nő, amikor fölvette a kagylót, éppen pongyolát, plüssnyuszis papucsot viselt, a haja törülközőbe volt csavarva. A dátumot azért nem felejtette el, mert az Öböl-háború első hetére esett. Starling akkor technikai ügynök volt, éppen New Yorkból tért vissza, ahol egy rádiót szerelt vissza az iraki ENSZ-misszió limuzinjába. Az új rádió éppen olyan volt, mint a régi, leszámítva, hogy minden beszélgetést továbbított a magasba, a hadügyminisztérium műholdjára. Kockázatos művelet volt egy magángarázsban – Starlingnak még mindig remegni kezdett a gyomra az idegességtől, ha visszagondolt rá.

Akkor egy másodpercig még azt hitte, Krendler azért hívja, hogy megdicsérje a jól végzett munkáért.

Emlékezett az ablakon kopogó esőre, Krendler kissé kásás hangjára a telefonban, háttérben egy bár zajaira.

Arra kérte, jöjjön el vele. Azt mondta, fél óra múlva ott van. Krendler nős volt.

– Azt hiszem, inkább nem, Mr. Krendler – mondta, és lenyomta a felvétel gombot az üzenetrögzítőjén, mire az sípolt egyet, és a vonal megszakadt.

Most, évekkel később, abban az irodában, amit ki akart érdemelni, ceruzával fölírta a nevét egy cédulára, és ragasztószalaggal felerősítette az ajtóra. Mégsem találta mulatságosnak, ezért letépte és a szemétbe dobta.

Egyetlen borítékot kapott a postától: egy kérdőívet küldött a Guinness Világrekordok Könyve. Szerepeltetni akarták, mint az Egyesült Államok történetének azt a rendőrnőjét, aki a legtöbb bűnözőt ölte meg. A „bűnöző” szót szándékosan használták, magyarázta a kiadó, mivel valamennyi elhunytat elítélték már különböző bűncselekményekért, hármat pedig köröztek. A kérdőív a cédula mellé került, a szemétkosárba.

Már második órája kopácsolt a számítógép klaviatúráján, rakoncátlan hajszálakat fújkálva az arcából, amikor Crawford kopogtatott az ajtón.

– Brian hívott föl a laborból. Mason röntgenfelvétele azonos azzal, amelyet maga hozott Barney-tól. Ez Lecter karja. Digitalizálják és összehasonlítják a képeket, de Brian azt mondja, nem is lehet kérdéses. Hozzátesszük Lecter bizalmas dossziéjához az Erőszakos Bűncselekményeket Megelőző Programban.

– Na és mi van Mason Vergerrel?

– Megmondjuk neki az igazságot – felelte Crawford. – Mindketten tudjuk, hogy Verger csak az olyan értesüléseket osztja meg velünk, amelyeknek nem tud magától utánajárni. De ha ezen a ponton próbáljuk átvenni tőle a brazíliai nyomot, akkor az elpárolog.

– Maga azt mondta nekem, hogy ne foglalkozzam vele, és én engedelmeskedtem.

– De azért csak csinált valamit.

– Mason röntgenfelvétele a DHL expressz-szolgálattal érkezett. Rajta van a DHL vonalkódos címkéje, és megtaláltuk a feladás helyét: a riói Iharra szálloda. – Fölemelte a kezét, hogy Crawford ne szóljon közbe. – Mindezt New York-i forrásokból tudom. Brazíliában egyáltalán nem nyomoztam.

– Mason sokat telefonálgatott egy Las Vegas-i fogadóirodán keresztül. Képzelheti, mekkora forgalma lehetett.

– Megtudhatom, hogyan jött rá erre?

– Szigorúan törvényes úton – felelte Starling. – Jó, nagyrészt törvényes úton – nem hagytam semmit a házában. Megszereztem a kódokat, hogy ellenőrizzem a telefonszámláját, ez minden. Erre minden technikai ügynök képes. Mondjuk úgy, hogy Verger akadályozza az igazságszolgáltatást. Az ő befolyása ellenében meddig kellene könyörögnünk, hogy engedélyt kapjunk a lehallgatásra? Egyáltalán: mit lehetne tenni ellene, még ha el is ítélnék? De ő nem közvetlen vonalat, hanem egy fogadóirodát használt.

– Értem – mondta Crawford. – A nevadai szerencsejáték-felügyelet lehallgathatja a telefont, vagy kicsikarhatja az irodától, amit tudnunk kell, vagyis hogy hová futnak be a hívások.

A nő bólintott. – Békén hagyom Masont, ahogy mondta.

– Látom – válaszolta Crawford. – Elmondhatja neki, hogy az Interpolon és a nagykövetségen át akarunk segíteni. Lecter valószínűleg Dél-Amerikában is követett el bűncselekményeket, ezért jobb, ha kérjük a kiadatását, mielőtt még a riói rendőrség belenéz saját Cannibalismo fejlécű aktájába. Ha egyáltalán Dél-Amerikában van. Starling, felfordul a gyomra, ha beszélnie kell Masonnal?

– Még helyre kell rázódnom. Maga végigcsináltatta velem a boncolást, amikor azzal a vízihullával volt dolgunk Nyugat-Virginiában. Azt mondom, „vízihulla”, pedig ember volt, Fredericka Bimmelnek hívták, és igen, Masontól felfordul a gyomrom. Egy csomó dologtól felfordul mostanában, Jack.

Starling elnémult a meglepetéstől. Még sohasem szólította Jack Crawford részlegvezetőt a keresztnevén, nem is tervezte, hogy Jacknak fogja hívni, és most megdöbbent. A férfi arcát fürkészte, a hírhedten kifürkészhetetlen arcot.

A férfi bólintott, szomorúan, fanyarul elmosolyodott. – Nekem is, Starling. Nem akar elrágcsálni néhány Pepto-Bismol tablettát, mielőtt beszélne Masonnal?

Mason Verger nem fárasztotta magát azzal, hogy fogadja Starling hívását. Egy titkár megköszönte az üzenetet, és azt mondta, hogy Verger majd visszahívja. De nem hívta vissza. Mason jóval tájékozottabb volt Starlingnál: már régen tudta, hogy a két röntgenfelvétel azonos.

14. fejezet

Mason jóval előbb tudta, hogy röntgenképe csakugyan Lecter doktoré, mert neki jobb kapcsolatai voltak az igazságügyi minisztériumban, mint Starlingnak.

Az e-mail a „287 Jelige” nevű informátortól érkezett. Ez volt az egyik fedőneve Parton Vellmore titkárának. Vellmore irodájának pedig „Cassius 199” küldte, ami magának az igazságügyi minisztériumban dolgozó Paul Krendlernek volt a fedőneve.

Mason izgatott lett. Nem hitte, hogy Lecter doktor Brazíliában van, de a röntgenfelvétel azt bizonyította, hogy a doktornak most már ugyanannyi ujja van a bal kezén, mint bárki másnak. Ez az értesülés összekapcsolódhatott a doktor európai felbukkanásával. Mason bizonyos volt benne, hogy a tipp az olasz bűnüldözés berkeiből érkezett, és évek óta a legmegbízhatóbb füles volt Lecterről.

Masonnak nem állt szándékában, hogy megossza ezt az információt az FBI-jal. Hála a hét évi szüntelen munkának, a bizalmas szövetségi aktákba való betekintésnek, a kiterjedt levelezésnek, a nemzetközi korlátozások alóli mentességnek és a rengeteg kiadott pénznek Mason megelőzte az FBI-t a hajszában. Csak akkor osztotta meg értesüléseit az Irodával, ha neki is szüksége volt valami információra.

A látszat fenntartásáért viszont utasította titkárát, hogy egyfolytában nyaggassa Starlingot a fejlemények miatt. A nyaggatási akciónak megfelelően a titkárnak naponta legalább háromszor fel kellett hívnia a nőt.

Mason Verger azonnal küldött ötezer dollárt informátorának Brazíliába, hogy nyomozza ki a röntgenfelvétel forrását. Hitt benne, hogy európai informátora rátalált Lecter doktorra, de már oly sokszor megetették hamis hírekkel, hogy megtanulta óvatosan kezelni az információkat. Hamarosan érkeznie kell valamilyen bizonyítéknak. Addig is, hogy a várakozás kínját lerövidítse, azt tervezgette magában: mi fog történni azután, hogy kézre kerítette a doktort. Már régen elrendezett mindent, hiszen igazán ismerte a szenvedést...

Bénasága tizenkettedik évében, mikor a teste már szinte elfogyott a takaró alól, és közben tudta, hogy soha többé nem fog felkelni, Mason végre megértette, hogy mi az ő szerepe. Főhadiszállása már elkészült a Pézsmapatkány Tanyán, és beszerezte a szükséges eszközöket is. Lecter szökésének évében Mason nagyon fájlalta, hogy miért is nem ölette meg a doktort az elmegyógyintézetben – tudta, hogy szabadon járkál a Föld színén, oda megy, ahova akar, és valószínűleg jól szórakozik.

Eközben Mason egy lélegeztetőgép alatt feküdt, egy ápolónő állt mellette. Néhány szegény gyereket hoztak ki busszal a Pézsmapatkány Tanyára, hogy karácsonyi dalokat énekeljenek neki. Az orvos engedélyével kicsit kinyitották az ablakát, beengedték a friss levegőt, az ablak alatt pedig, kezükben gyertyával, a gyerekek énekeltek.

A fényeket kioltották Mason szobájában, a csillagok alacsonyan függtek a tanya fölött.

„Ó, Betlehem városkája, mily csöndesen fekszel!”

Látjuk, mily csöndesen fekszel.

Látjuk, mily csöndesen fekszel.

Ez a mondat nagyon elkeserítette. Látjuk, mily csöndesen fekszel, Mason!

Az ablakokon túl a karácsonyi csillagok továbbra is hallgattak. A csillagok semmit sem mondtak neki, mikor fölnézett rájuk könyörgő, monoklis szemével; intett nekik azzal a kevés ujjával, amit még tudott mozgatni. Úgy érezte, nem kap levegőt. Ha az űrben fuldokolna, gondolta, akkor a szépséges csillagok lennének az utolsók, amiket lát. Most fuldoklik, gondolta, a lélegeztető nem tud lépést tartani vele. A nővér megijedt, éppen be akarta kapcsolni a riasztót, és keresgélte az adrenalint.

Gúnyolódó sorok, látjuk, mily csöndesen fekszel, Mason!

Aztán jött a megvilágosodás. Mielőtt a nővér csöngethetett vagy a gyógyszerért nyúlhatott volna, a bosszúvágy lelket öntött Masonbe, és kezdett megnyugodni.

A karácsonyi áldozáskor a hívők meg vannak győződve róla, hogy az átlényegülés csodája által csakugyan megeszik és megisszák Krisztus testét és vérét. Mason nekilátott előkészíteni egy még hatásosabb szertartást, melyben nem volt szükség átlényegülésre. Nekilátott előkészíteni, hogy dr. Hannibal Lectert is megegyék – de még élve.

15. fejezet

Mason gyerekkorában egy bentlakásos iskolában tanult, ezt apja jelentős összegekkel támogatta, ezért elnézték a fiú gyakori hiányzásait. Az idősebb Verger alkalmanként hetekre is átvette Mason nevelését, és magával vitte a fiút a vagyonuk alapját képező vágóhidakra.

Molson Verger a húsipar számos területén úttörő volt, különösen ami a gazdaságosságot illeti. Korai kísérletei az olcsó táppal legalább ötven évvel megelőzték a konkurenciát. Molson Verger kiegészítette a disznók étrendjét: olyan sok sörtét, csirketollat és trágyát kevert a tápba, ami akkoriban merészségnek számított. A negyvenes években nyughatatlan álmodozónak tekintették, amikor a hizlalás hatékonyságának növelése érdekében elsőnek vette el a disznóktól a friss ivóvizet, és állati salakanyagból erjesztett szennyvízzel itatta őket. Amikor a haszna megnőtt, a gúnyolódó hangok elhallgattak, és versenytársai is sietve követték a példáját.

De nem csak ebből állt Molson Verger vezető szerepe a húsiparban. Hősiesen – saját pénzével – harcolt a humánus vágásról szóló törvény ellen, szigorúan gazdasági szempontokból. Masonnal karöltve kísérleteztek, hogy mennyi ideig lehet vágás előtt az állatokat különösebb súlyveszteség nélkül megfosztani az ennivalótól és a víztől.

Verger pénzelte azokat a genetikai kutatásokat, amelyek megkétszerezték a belgasertés tömegét. Molson Verger világszerte vásárolt tenyészállományokat, és számos külföldi tenyésztési programot is támogatott.

De egy vágóhíd haszna alapvetően az embereken múlik, és ezt senki sem tudta jobban Molson Vergernél. Sikerült megfélemlítenie a szakszervezetek vezetőit, amikor bér- és munkavédelmi követelésekkel igyekeztek megnyirbálni a hasznát. E téren nagy hasznát vette a szervezett bűnözéssel fenntartott harmincéves, szilárd kapcsolatainak.

Mason akkoriban feltűnően hasonlított az apjához, csillogó sötét szemöldökével, halványkék hentespillantásával. Molson Verger gyakran és szívesen fogta meg a fia fejét – ugyanúgy, mint amikor egy disznó pofáját tapogatta, hogy a csontszerkezetből megállapítsa a génállományt.

Mason jól tanult, és még miután sebei ágyhoz kötötték, akkor is képes volt okos üzleti döntéseket hozni. A Mason fiú ötlete volt afrikai sertésinfluenzára hivatkozva levágatni az amerikai kormánnyal és az ENSZ-szel az összes haiti bennszülött disznót. Azután nagy amerikai disznókat adatott el a kormánnyal a helyi állomány pótlására. A hatalmas, gömbölyű disznó villámgyorsan elhullott a haiti körülmények között, úgyhogy újra és újra pótolni kellett őket Mason tenyészetéből mindaddig, amíg a haitiak be nem hozták helyettük a Dominikai Köztársaság szívós kis malacait.

A tudás és a hírforrások minő kincsesházát rejtette Mason arctalan koponyája! Ágyában fekve úgy alkotott fejben, ahogy a süket Beethoven: visszaemlékezett a disznóvásárokra, ahol az apjával járt, mikor a konkurenciát vizsgálták. Molson kis ezüstkése mindig készen állt, hogy előcsusszanjon a mellényből, bele egy disznó hátába: így ellenőrizte, hogy a bőr alatt mennyi a zsír és mennyi a hús. Ezután elsétált a visító állat mellől, túlságosan méltóságteljesen ahhoz, hogy bárki is felelősségre vonja; keze pedig visszasüllyedt a zsebébe, és hüvelykujja megjelölte a pengén a mélységet.

Ha lett volna ajka, Mason biztosan elmosolyodott volna, mikor eszébe jutott: hogyan szúrt meg az apja valamelyik kiállításon egy disznót, aki mindenkivel barátkozott; és hogyan sírt a kisgyerek, az állat gazdája. A gyerek apja dühösen jött oda hozzájuk, és Molson fogdmegjei hajították ki a sátorból. Ó, azok a szép, mulatságos idők!

Mason a világ minden sarkából érkezett egzotikus állatokat is látott a disznóvásárokon. Új célja megvalósítására a legjobbakat vásárolta össze a látottak közül.

Karácsonyi megvilágosodása után azonnal megkezdte tenyésztési programját a Vergerek egyik szardíniai disznótenyésztő kisbirtokán. Ezt a helyet távolsága és Európához való kényelmes közelsége miatt választotta.

Mason úgy hitte – helyesen –, hogy a megszökött Lecter doktor első külföldi állomása Dél-Amerika lesz. De még jobban meg volt győződve róla, hogy Európa az a hely, ahol egy Lecter doktor-féle ízléssel le lehet telepedni, és évek óta kémeket küldözgetett a Salzburgi Zenei Fesztiválra és más kulturális rendezvényekre.

Mason az alábbi disznófajtákból küldött szardíniai tenyésztőinek: óriás erdei disznót, mert leleményes az étel felkutatásában, és az emberhez hasonlóan mindenevő. Két méter hosszúra nő, a súlya meghaladja a százharminc kilót.

A klasszikus európai vaddisznó hatalmas, fürge vadállat: egy viperát is megöl éles patáival, és úgy eszi meg, mint a makarónit. Ha megzavarják, vagy a malacait védi, akkor bárminek nekiront.

Megvette az Ossabaw-szigeti disznót az ingerlékenysége, és a Hsziacsing feketét rendkívül magas ösztrogénszintje miatt.

A Kelet-Indonéziából vásárolt babirussza nem vált be, noha rendkívül hosszú agyara miatt kutyaszarvasnak nevezik. Lassan szaporodik és túl sokba is kerül.

Ami a fogakat illeti, nem sok variáció közül választhatott. Csaknem valamennyi fajtáé megfelelt a célnak: három pár éles metszőfog, egy pár megnyúlt szemfog és három pár mindent szétzúzó zápfog. Az összesen negyvennégy fog.

Minden disznó megeszi a halottat, de hogy az élő embert is megegye, ahhoz már szükség van egy kis idomításra. Most, hét év erőfeszítései és számos kudarc után az eredmény... mindenképp figyelemre méltó volt.

16. fejezet

Mikor Lecter doktor kivételével már minden szereplő megjelent a szardíniai Gennargentu-hegységben, Mason azzal kezdett foglalkozni, hogy megörökítse a doktor halálát az utókor számára – és saját maga gyönyörködtetésére. Már mindent aprólékosan előkészített, de most mégis riadót kellett fújnia.

Ezt a kényes műveletet telefonon intézte, saját törvényes fogadóirodájának központján át. Azért volt szüksége a kerülő útra, mert így hívásai elvesztek a hétvégi fogadások tengerében.

Olaszországban egy álmos hang szól a telefonba.

Cosa? Cosa c'é?

– Accendi ia luce, idiota.

Az éjjeliszekrényen lámpa gyúl. Három ember hever egy ágyban. A készülékhez legközelebb eső fiatalember fölveszi a kagylót, és átnyújtja a középső, testes, idősebb férfinak. A férfi másik oldalán szőke, húsz év körüli lány hever. Álmos arcát a fénybe emeli, majd visszahanyatlik a párnára.

Pronto, chi c'é? Chi parla?

Oreste barátom, Mason vagyok.

A testes férfi összeszedi magát, int a fiatalabbnak, hogy adjon neki egy pohár szódát.

– Á, Mason barátom, bocsáss meg nekem, de aludtam, nálatok mennyi az idő?

– Mindenütt késő van, Oreste. Emlékszel, mit mondtam: mit teszek érted, és neked mit kell megtenned értem?

– Igen, természetesen.

– Eljött az idő, barátom. Tudod, hogy mit akarok. Két kamerát akarok, jobb hangminőséget, mint amilyen a szexfilmjeidben van, és magadnak kell gondoskodnod az áramról, úgyhogy a generátor legyen távol a forgatás helyszínétől. Szép, természetes környezetet akarok és madárcsicsergést. Azt akarom, hogy holnap nézd meg a környéket. Ott is hagyhatod a cuccot, én majd gondoskodom róla, hogy ne legyen semmi baja, te pedig visszajöhetsz Rómába, amíg nem lesz rád szükségem. De készülj fel rá, mert az értesítés után két órával el kell kezdened a forgatást. Megértettél, Oreste? Egy csekk vár rád a Citibanknál, minden világos?

– Mason, jelen pillanatban én...

– Meg akarod csinálni, Oreste? Azt mondtad, belefáradtál már a baszós filmekbe, a kifingatós filmekbe és a történelmi szemetekbe. Tényleg akarsz egy igazi filmet csinálni, Oreste?

– Igen, Mason.

– Akkor még ma utazz el. A pénz a Citibankban van. Azt akarom, hogy indulj.

– Hova, Mason?

– Szardíniába. Repülj el Cagliariba, ott már várnak rád.

Mason ezután Szardínia keleti partját, Porto Torrest hívta. Rövid volt. Nem kellett sokat beszélnie, már minden készen állt, és ez a módszer legalább olyan hatékonynak tűnt, mint Mason hordozható nyaktilója. Ökológiailag jobb is volt: csak nem olyan gyors.

II. FIRENZE

17. fejezet

Éjszaka Firenze szívében, az óváros művészien kivilágítva.

A sötét piazzán fényben fürdik a Palazzo Vecchio, középkori, boltíves ablakaival. Denevérek üldöznek szúnyogokat a toronyóra izzó számlapja előtt, egészen hajnalig, amikor a harangok zengése fölébreszti a fecskéket.

Rinaldo Pazzi, a Questura főfelügyelője kilépett a Loggia árnyékából, és miközben átvágott a piazzán, megállt egy pillanatra azon a helyen, ahol a reformer Savonarolát máglyán megégették, és fölnézett az épület ablakaira: oda, ahol egykor őse kiszenvedett.

Ott, abból a magas ablakból hajították ki a meztelenre vetkőztetett Francesco de' Pazzit, nyakában hurokkal. A püspököt teljes ornátusban akasztották mellé, de ő sem nyújtott lelki vigaszt: kigúvadó szemmel, fuldokolva még bele is mart Pazzi húsába.

A Pazzi család hanyatlása azon a vasárnapon, 1478. április 26-án kezdődött, mert megölték Giuliano de' Medicit és megpróbálták Lorenzo il Magnificót is eltenni láb alól.

Most pedig Rinaldo Pazzi – aki éppen annyira gyűlölte a kormányzatot, akárcsak egykoron ősei –, a kegyvesztett, a balsorsú, a bárd suhintására fülelő Pazzi azért jött erre a helyre, hogy eldöntse: miként tudná a legjobban kihasználni különös szerencséjét.

Pazzi főfelügyelő meg volt győződve róla, hogy megtalálta Hannibal Lectert, aki szerinte most Firenzében él. Újabb alkalom adódott, hogy az elfogott bűnözőért cserébe visszanyerje hírnevét és a szakma megbecsülését. De arra is lehetősége volt, hogy eladja Hannibal Lectert Mason Vergernek, több pénzért, mint amennyit el tud képzelni – ha a gyanúsított csakugyan Lecter. Pazzi akár a saját, már eléggé megtépázott becsületét is hajlandó lett volna eladni.

Pazzi nem ok nélkül lett a Questura nyomozati osztályának vezetője: tehetséges volt, és annak idején egy ragadozó mohóságával hajszolta a szakmai sikert. De később pont türelmetlensége és nagyravágyása okozta vesztét.

Azért választotta ezt a helyet a döntéshez, mert itt egyszer már része volt egy kinyilatkoztatásban, amely előbb híressé, majd balszerencséssé tette. Ezen a helyen most talán örökre fordíthat a Pazzik sorsán.

Egy másik sorozatgyilkos, a Mostro üldözése tette Pazzit híressé. A Mostro, a firenzei Rém a nyolcvanas-kilencvenes években tizenhét éven át vadászott szerelmespárokra Toscanában. A Rém odalopakodott a párokhoz, akik éppen egymást ölelgették egy elhagyott helyen. Az volt a szokása, hogy kis kaliberű pisztollyal gyilkolta meg a párt; képszerűen beállította, majd virágokkal díszítette föl őket, és a nők bal mellét meztelenül hagyta. A csendéletben volt valami furcsán ismerős, a déja vu érzetét keltette.

A Rém anatómiai trófeákat is gyűjtött, egyetlen alkalom kivételével, amikor egy hosszú hajú német homoszexuális párral végzett, nyilvánvalóan tévedésből.

Nagy nyomás nehezedett a Questurára, hogy fogják el a Rémet: Rinaldo Pazzi elődjét is a kudarc űzte el hivatalából. Amikor ő lett a főfelügyelő, leginkább méhekkel hadakozó emberre emlékeztetett – a sajtó minden lehetséges alkalommal körüldongta az irodáját.

A turisták, akik ekkortájt látogattak Firenzébe, mindig emlékezni fognak a mindenüvé kiragasztott plakátra, amelyen egy leselkedő szem figyelmeztette a szerelmespárokat a Rémre.

Pazzi úgy dolgozott, mint egy megszállott.

Segítségül hívta az amerikai FBI viselkedéstudományi részlegét, hogy segítsenek jellemrajzot készíteni a gyilkosról, emellett mindent elolvasott a részleg módszereiről, amit csak talált.

Megelőző intézkedéseket hozott: a szerelmesek által kedvelt mellékutakon és a temetői találkahelyeken rendőrök ültek kettesével a kocsikban, akár a szerelmespárok. Nem volt annyi rendőrnő, hogy mindenhova jusson. A kánikulában parókás férfipárok váltották egymást: az akciónak számos ártatlan bajusz esett áldozatául. Példát mutatva Pazzi maga is leborotválta a bajszát.

A Rém óvatos volt. Lecsapott, ám szükségletei nem kényszerítették túl gyakori akciókra.

Pazzi megfigyelte, hogy több olyan időszak is volt, amikor a Rém egyáltalán nem jelentkezett, köztük egy nyolcéves szünet. Ebbe a nyomba kapaszkodott bele. Véres verejtékkel, minden megfenyegethető ügynökséget együttműködésre kényszerítve, a Questura egyetlen komputere mellett unokaöccse gépét is elkobozva, lajstromba szedte Észak-Olaszország minden bűnözőjét, hogy megvizsgálja: kiknek a börtönbüntetése esik egybe a Mostro gyilkosságsorozatában tátongó lyukakkal. Kilencvenhetet talált.

Pazzi egy bebörtönzött bankrablótól átvett egy gyors, kényelmes Alfa Romeót, havonta több mint ötezer kilométert vezetett, személyesen fölkeresett kilencvennégy elítéltet, és mindet kihallgatta. A többi közben lerokkant vagy meghalt.

A bűncselekmények színhelyén úgyszólván nem maradt bizonyíték, amelynek segítségével szűkíthette volna a listát. Az elkövető nem hagyott váladékot vagy ujjlenyomatot. Az egyik gyilkosság helyszínén találtak egy töltényhüvelyt: egy 22-es félautomata Coltból, esetleg egy Woodsmanból származott. A lövedékek, amelyekkel a bűntényeket elkövették, ugyanebből a 22-es kaliberű fegyverből származtak.

Pazzi igazi Pazzi volt: mindenekfölött nagyravágyó, ráadásul fiatal, szép felesége folyton követelődzött. A robot alatt az amúgy is sovány felügyelő hat kilót fogyott. A Questura fiatalabb tagjai egymás közt arról beszéltek, hogy mennyire hasonlít egy rajzfilmben szereplő prérifarkasra.

Miután az utolsó gyanúsítottakat is hiába látogatta végig, Pazzi nagyon kétségbeesett.

Az új asszonyra gondolt: szép, kemény bokáira és a pihés foltra a kulcscsontján. Arra gondolt, hogyan remeg és ugrál a melle, miközben ő fogdossa, és hogyan nevet, amikor észreveszi, hogy férje mennyire felizgult. Azokra a dolgokra gondolt, amiket venni akart neki. Elképzelte, ahogy az asszony kinyitja az ajándékokat. Képekben gondolt a feleségére; igaz, hogy illatos is volt, és csodálatos dolog volt hozzáérni, de leginkább képekben véste bele magát a férje emlékezetébe.

Elgondolta, milyennek szeretne látszani az asszony szemében. Bizonyosan nem olyannak, mint most: semmiképpen nem a sajtó pofozógépének. (Firenzében egy hajdani elmegyógyintézet helyén van a Questura, amit a karikaturisták sohasem mulasztottak el teljes mértékben kihasználni.)

Pazzi azt tartotta, hogy a siker az ihlet eredménye. Képi emlékezete kiváló volt, és mint sok más ember, akinek legfontosabb érzékszerve a szeme, úgy képzelte a kinyilatkoztatást, mint az előhívást: az ábra először homályos, azután kitisztul. Úgy gondolkodott, ahogy a legtöbb ember az elveszett tárgyakat szokta felidézni: gondolatban újraalkotja a képet, összehasonlítja a pillanatnyi látvánnyal, folyton felfrissíti és térben körbejárja.

Pazzi fejéből még akkor sem mentek ki a Rém csendéletei, amikor egy átmenetileg fontosabb ügyön dolgozott. Különösen sokat gondolt arra a legyilkolt párra, akiket Imprunetában találtak egy kisteherautó rakterében. A Rém gondosan beállította a halottakat, virágokkal szórta tele és felkoszorúzta őket, majd a nő bal mellét lemeztelenítette.

Egyszer kora délután, amikor átvágott a közeli Piazza Signorián, szeme sarkából megpillantott egy képet a képeslapárus kirakatában. Nem tudván biztosan, mit is látott, megállt, éppen azon a ponton, ahol Savonarolát megégették. Megfordult, körülnézett. Turisták tolongtak a téren. Érezte, hogy hideg futkos a hátán. Talán csak képzelte az egészet; csak képzelődés, amely felkeltette a figyelmét. Elindult visszafelé, amerről jött.

És akkor megtalálta: kicsi, légypiszkos, felhólyagosodott nyomat volt Botticelli Primavera című festményéről. Az eredeti Pazzi háta mögött lógott az Uffiziben. A virágfüzérekkel díszített, csupasz bal keblű nimfa a kép jobb oldalán, szájából virágok ömlenek, miközben a sápadt Zephyrus utánanyúl az erdőből.

Na tessék. A halott pár a kisteherautó rakterében, virágokkal beborítva, a lány szájában is virágok. Stimmel. Stimmel.

Itt, ahol fuldokló őse forgott a fal előtt, itt jött az ötlet: a kép, amit Pazzi keresett, az a kép, amelyet ötszáz éve alkotott Sandro Botticelli – ugyanaz a művész, aki negyven florinusért fölfestette a Bargello-börtön falára a fölakasztott Francesco de' Pazzit. Hogyan is állhatott volna ellen Pazzi az ihletnek, amely ilyen rendkívüli forrásból fakadt?

Le kellett ülnie. Minden pad foglalt. Kénytelen volt a jelvényét felmutatva odébb parancsolni egy öregembert, akinek a mankóit – becsszó! – nem is látta addig, amíg a vén veterán föl nem állt egyetlen lábára, és hangos, nagyon goromba megjegyzéseket nem tett.

Pazzi két okból is izgatott volt. Diadal volt megtalálni azt a képet, amelyet a Mostro használt, de ami ennél fontosabb: Pazzi a gyanúsítottak között tett körútján már találkozott a Primaverával.

Több esze volt, semhogy hajszolni kezdte volna az emlékezetét. Bement az Uffizi Galériába, megállt az eredeti előtt, de nem maradt túl sokáig. Kiment a szénapiacra és megérintette az Il Porcellino nevű bronz vaddisznócska orrát, kiautózott az Ippocampóba és a kocsi poros motorházának dőlve, a forró olaj szagával az orrában figyelte a focizó srácokat...

Először egy lépcsőház jelent meg gondolataiban, a Primavera-poszter teteje, mert azt látta meg elsőnek, amikor fölfelé kapaszkodott a lépcsőn; gondolatban visszament, és egy másodpercre látta a bejárati ajtó keretét, de nem érzékelte az utcát és az arcokat.

Kihallgatásokon szerzett gyakorlattal kezdte kérdezgetni magát:

Mit hallottál, amikor megláttad a posztert?... Edények csörögtek az egyik földszinti konyhában. Amikor fölértél a fordulóba és megálltál a poszter előtt, akkor mit hallottál? A televíziót. Egy televízió volt a nappaliban. Robert Stack és Elliot Ness játszott a Gli intoccabiliben. Érezted az étel szagát? Igen, főztek valamit. Éreztél valamilyen más szagot is? Láttam a posztert – NEM, ne azt mondd, amit láttál! Éreztél valamilyen szagot? Igen, még mindig éreztem az Alfa átforrósodott belsejének szagát, még az orromban volt a forró olaj szaga, amely felhevült... a Raccordótól, mert gyorsan vezettél a Raccordo autópályán, hova is? San Cascianóba. Kutyaugatást is hallottam ott, San Cascianóban, valamilyen Girolamo nevű betörőt és szatírt kerestem.

Ez a leghevesebb öröm, amikor létrejön a kapcsolat: Rinaldo Pazzi életének ez volt a legszebb pillanata.

Másfél óra múlva Pazzi letartóztatta Girolamo Toccát.

18. fejezet

Tocca olyan gyanúsított volt, akár az álom. Fiatal korában kilenc évet töltött börtönben, mert meggyilkolt egy embert, akit rajtakapott, amint éppen az ő menyasszonyát ölelgeti a szerelmesek egyik ösvényén. Ugyancsak elítélték saját lányainak molesztálása és más családi visszaélések miatt, továbbá nemi erőszakért is ült.

A Questura emberei csaknem szétszedték a házát, hogy bizonyítékot találjanak. Végül maga Pazzi talált Tocca padlóján egy töltényes dobozt: a kevés bizonyítékok egyikét.

A per szenzáció lett. Toccát a Bunker nevű, különlegesen őrzött épületben tartották, ahol a hetvenes években a terroristák perei zajlottak. Az esküdtek úgy ítélték el Toccát, hogy a vádlott jellemén kívül szinte semmilyen bizonyítékuk nem volt. A közönség zöme ártatlannak tekintette, sokan mégis úgy vélekedtek, hogy ez a Tocca egy seggfej, jobb is, ha leültetik. Hatvanöt évesen negyven évet kapott.

Gyönyörű hónapok következtek. Fél évezred óta nem ünnepeltek így Pazzit Firenzében, azóta, hogy Pazzo de' Pazzi visszatért az első keresztes hadjáratból, és szilánkokat hozott a Szent Sírról.

Rinaldo Pazzi és gyönyörű felesége közvetlenül az érsek mellett állt a Duomóban a húsvéti szertartáson; a sajtó csüggött a felügyelő minden szaván, amikor ésszerű mérséklettel dicsérte beosztottait fáradságos gürcölésükért. Signora Pazzi öltözködési tanácsokat osztogatott, és bájosan nézett ki a toalettekben, melyeknek viselésére a tervezők beszélték rá. Zártkörű teadélutánokra invitálták meg őket a hatalmasok otthonaiba, és még egy gróffal is együtt ebédelhettek; a kastélyban páncélok álltak körös-körül.

Pazzit politikai hivatalokban is emlegették, a dicsérő szó még az olasz parlament zsivajgásán is áthallatszott. Meghatalmazták, hogy hazája részéről ő vezesse az olasz hatóságok és az amerikai FBI közös maffiaellenes akcióit.

Ezért, és a georgetowni egyetem kriminológiai szemináriumára szóló ösztöndíj miatt a Pazzi család egy időre Washingtonba költözött. A főfelügyelő sok időt töltött a quanticói viselkedéstudományi részlegnél, és arról ábrándozott, hogy Rómában is létrehoz egy hasonlót.

Aztán két év múlva beütött a katasztrófa: egy fellebbviteli bíróság, amelyre már nem nehezedett a közvélemény nyomása, a nyugodtabb légkörben hajlandó volt perújrafelvételre Tocca ügyében. Pazzit hazahívták, hogy legyen jelen a vizsgálatnál. Korábbi kollégái, akiket lepipált, már készítették számára a kötelet.

A fellebbviteli bíróság felmentette Toccát, és megrótta Pazzit, mert – szerintük – vélhetőleg ő gyártotta a bizonyítékokat.

Korábbi magas rangú támogatói úgy menekültek előle, mintha bűzlene. Még mindig fontos pozíciót töltött be a Questurán, de megbélyegzett ember lett, és ezt mindenki tudta róla. Pazzi pedig tisztában volt azzal, hogy már csak idő kérdése, mikor sújtanak le rá.

19. fejezet

A várakozás szörnyű ideje alatt pillantotta meg először Pazzi azt az embert, aki a firenzei tudósok között dr. Fell néven volt ismeretes...

Rinaldo Pazzi egy apró-cseprő megbízással kapaszkodott föl a Palazzo Vecchio lépcsőin. A munkát volt beosztottai találták számára, akik nagyon élvezték Pazzi kegyvesztettségét. A homorúra kopott kőlépcsőkön csak cipője orrát figyelte, nem pedig a művészet csodáit, miközben fölfelé baktatott a freskók között. Vérben úszó ősét ötszáz éve ugyanezen a lépcsőn rángatták fölfelé.

Egy fordulónál mégis kihúzta magát, ahogy egy magafajta férfihoz illik, és szembenézett a freskón szereplő emberekkel, akik közül néhányan ráadásul a rokonai voltak. Már hallotta a veszekedést fentről, a Liliom-teremből, ahol az Uffizi Galéria és a Szépművészeti Bizottság vezetői tartották közös ülésüket.

Pazzi mai dolga a következő volt: eltűnt a Palazzo Capponi régi kurátora. Széles körben úgy vélték, hogy az öregfiú megszökött egy nővel, vagy valakinek a pénzével, esetleg együtt a kettővel. Az utóbbi négy hónap ülésein az őt kinevező testület egyik tagjával sem találkozott.

Pazzit azért küldték, hogy lefolytassa a nyomozást. A főfelügyelőnek most szerényen kérdezősködnie kell a kurátor szerelmi életéről. Ennek nem örült túlzottan.

A két bizottság igen házsártos, ingerlékeny társaság volt: évek óta nem tudtak megegyezni még abban sem, hogy hol találkozzanak: egyik sem akart elmenni a másik irodájába. Ezért jöttek össze inkább a Palazzo Vecchio nagyszerű Liliom-termében, mivel minden tag úgy vélte, hogy kizárólag ez a helyiség méltó saját kiválóságához és nagyszerűségéhez. És ha már egyszer megvetették a lábukat, nem is voltak hajlandók máshova menni, még akkor sem, amikor a megszámlálhatatlan renoválások egyike zajlott, és mindenhol gépeken kellett átbotladozniuk a felállványozott, védővásznakba csomagolt Palazzo Vecchióban.

Ricci professzor, Rinaldo Pazzi régi iskolatársa odakint, a szalon előszobájában tartózkodott, mert éppen tüsszentőrohamot kapott a szállongó vakolatportól. Amikor kellőképp magához tért, könnyes szemével Pazzira nézett.

La solita arringa – mondta –, vitatkoznak, mint rendesen. A Capponi hiányzó kurátora miatt jöttél? Éppen most veszekednek az állásán. Sogliato az egyik unokaöccsének akarja megszerezni. A tudósok az ideiglenes kinevezés mellett kardoskodnak, és Dr. Fellt akarják megtartani.

Pazzi otthagyta barátját, aki a zsebét tapogatva zsebkendő után kutatott, és bement az aranyliliomos mennyezetű terembe. Két falat védővászon takart, némileg tompítva a hangzavart.

Éppen Sogliato, a nepotista vitte a szót, méghozzá komoly hangerővel:

– A Capponi-levelezés a tizenharmadik századig nyúlik vissza. Magának Dante Alighierinek a levele kerülhet dr. Fellnek, egy nem olasznak kezébe! Fölismerné talán? Én azt hiszem, nem! Önök levizsgáztatták középkori olaszból, és nem tagadom, csodálatra méltóan ismeri a nyelvet. Egy külföldihez képest. De vajon ismeri-e a reneszánsz előtti Firenze személyiségeit is? Azt hiszem, nem. Mi van, ha talál egy följegyzést a Capponi-könyvtárban – mondjuk Guido de' Cavalcantitól? Talán fölismeri? Nem hinném! Lenne szíves válaszolni erre, dr. Fell?

Rinaldo Pazzi végignézett a termen, de senkit sem talált, akit dr. Fellként azonosíthatott volna, noha nem egészen egy órája látta a fényképét. Azért nem, mert a doktor nem ült a többiek között. Először a hangját hallotta, csak azután vette észre.

Dr. Fell teljesen mozdulatlanul állt Judit és Holofernész hatalmas bronzszobra mellett, háttal a beszélőnek és a tömegnek. Úgy beszélt, hogy nem fordult meg közben, nehéz volt megállapítani, hogy ki is szólalt meg: Judit, aki felemelt kardjával éppen lesújtani készül a részeg királyra, vagy maga Holofernész, esetleg dr. Fell, aki mozdulatlanul áll Donatello bronz alakjai mellett. Hangja úgy hasított keresztül a lármán, mint lézer a füstön, és a zsivajgó emberek elnémultak.

– Cavalcanti nyilvánosan válaszolt Dante első szonettjére az Új életben, melyben a költő leírja különös álmát Beatrice Portinariról – mondta dr. Fell. – Talán Cavalcanti magánemberként is tett megjegyzést. Ha létezik ilyen írás a Capponi-gyűjteményben, akkor az inkább Andreától származhat, aki sokkal literátusabb ember volt a fivéreinél. – Dr. Fell annyi ideig várt, hogy rajta kívül minden ember kínosan érezze magát, azután fordult csak vissza a csoporthoz. – Ismeri Dante első szonettjét, Sogliato professzor? Ismeri? Cavalcantit elbűvölte, érdemes meghallgatnia. Így szól:

Mutatta fenn a fénylő égi sátor

három órája már, hogy este lett;

akkor tört rám – s ha Rá emlékezek,

hideg fut rajtam át a borzadálytól.

Vidám volt Ámor. Szívem volt kezébe',

s tartó selyem közt szunnyadozva csendben

az én Madonnám, két karjába véve.

Aztán felkölté. Így Madonnám félve

harapott egyet szívembe – és menten

sírva ragadta Ámor fel az égbe.[4]

– Figyelje meg, hogyan használja az olasz tájnyelvet, amit ő a nép vulgari eloquentiájának nevez:

Allegro mi sembrava Amar tenendo

Meo care in mano, e ne le braccia avea

Madonna involta in un drappo dormendo.

Poi la svegliava, e d'esto core ardendo

Lei paventosa umilmente pascea

Appreso gir lo ne vedea piangendo.

Még a legkötözködőbb firenzei sem tudott ellenállni annak, ahogyan Dante verssorai zengtek a freskókkal díszített falak között dr. Fell tiszta kiejtésében. A tagság először tapsolva, azután nedves szemmel éljenezve megerősítette dr. Fellt a Palazzo Capponi kurátorának tisztségében, ügyet sem vetve Sogliato füstölgésére. Pazzi nem tudta volna megmondani, hogy a doktor örült-e a győzelemnek, mert dr. Fell háttal állt neki. De Sogliato még nem végzett.

– Ha csakugyan olyan szakértője Danténak, akkor adjon elő róla a Studiolónak. – Ezt a nevet Sogliato úgy sziszegte, mintha azt mondta volna: inkvizíció. – Nézzen szembe velük extempore, jövő pénteken, ha tud. – A Studiolo egy ékes dolgozószobáról kapta a nevét, és egy ádáz kis tudóscsoport volt; sok akadémikus hírnevét tették már tönkre. Nekik előadást tartani veszélyes feladatot jelentett. A szavazás lezajlott: a kinevezést helybenhagyták, de dr. Fellnek el kell nyernie a Studiolo helyeslését is, ha meg akarja tartani posztját.

A bizottságnak tehát volt már új kurátora, nem hiányzott a régi, és kurtán elintézték a kegyvesztett Pazzit, amikor az eltűnt után kérdezősködött. A főfelügyelő hősiesen tartotta magát.

Mint minden jó nyomozó, a körülményeket vizsgálta meg. Ki húzott hasznot a régi kurátor eltűnéséből? Az eltűnt ember agglegény volt, rendezett életű, köztiszteletben álló, csöndes tudós. Maradt utána némi megtakarított tőke, ha nem is sok.

Itt volt az új jelölt, akit a bizottság azután erősített meg, hogy alaposan kikérdezte Firenze történetéből és a régi olasz nyelvből. Pazzi megvizsgálta dr. Fell folyamodványait és a kórlapját.

Odament hozzá, miközben a többiek berakodtak aktatáskájukba, hogy hazamenjenek.

– Dr. Fell?

– Tessék, Commendatore.

Az új kurátor alacsony, karcsú férfi volt. Szemüvege lencséinek felső részét füstszürkére színezték, sötét öltönyét még olasz mérce szerint is gyönyörűen szabták.

– Szeretném megkérdezni, hogy találkozott-e valaha az elődjével? – A tapasztalt rendőr antennái a félelem hullámhosszára vannak beállítva. Pazzi feszülten figyelte dr. Fellt, és tökéletes nyugalmat érzékelt.

– Sohasem láttam. Olvastam néhány monográfiáját a Nuova Antologiában. – Köznapi toszkán beszéde éppen olyan tiszta volt, mint amikor Dantét idézett. Ha volt is nyoma benne akcentusnak, Pazzi nem vette észre.

– Tudom, hogy a rendőrök, akik először nyomoztak, végigkutatták a Palazzo Capponit valamiféle üzenet vagy búcsúlevél után, de semmit sem találtak. Fölhívna, ha rábukkan valamire az iratok között, valamilyen személyes vonatkozású jegyzetre, legyen az bármilyen hétköznapi?

– Természetesen, Commendator Pazzi.

– Elődje személyes tárgyai még mindig ott vannak a palazzóban?

– Két bőröndbe csomagolva, leltárral együtt.

– Majd érte küldetek – sőt, inkább átmegyek és elviszem én magam.

– Előtte odatelefonálna, Commendatore? Hatástalanítanom kell a biztonsági rendszert, mielőtt megérkezne, így takarékoskodhatom az ön idejével.

Ez az ember túlságosan nyugodt. Úgy illene, hogy féljen tőlem egy kicsit. Ő kér arra, hogy hívjam föl, mielőtt odamegyek.

A bizottság felidegesítette Pazzit. Semmit sem tehetett ellene. Most felbosszantotta ennek az embernek az önteltsége. Ő is bosszantani akart.

– Dr. Fell, föltehetek egy személyes jellegű kérdést?

– Ha a munkája megköveteli, Commendatore, akkor igen.

– A bal kezén viszonylag új heget látok.

– Önnek pedig új jegygyűrű van az ujján: Új Élet? – mosolygott dr. Fell. Apró, nagyon fehér fogai voltak. Pazzi egy pillanatra meglepődött, de még mielőtt eldöntötte volna, hogy megsértődjék-e, dr. Fell fölemelte sérült kezét, és folytatta. – Kéztőcsonti sérülésem volt, Commendatore. A történészkedés veszedelmes foglalkozás.

– Na és miért nem jelentette be ezt a kéztőcsonti sérülést a kórlapján, amikor idejött dolgozni?

– Az volt a benyomásom, Commendatore, hogy a sérülések csak akkor érdekesek, ha valaki rokkantnyugdíjat igényel, én pedig nem teszem ezt. És nem is vagyok nyomorék.

– Tehát a műtétet Brazíliában, a szülőföldjén végezték el.

– Nem Olaszországban történt, semmit sem kaptam az olasz kormánytól – mondta dr. Fell, mintha úgy gondolná, hogy ezzel tökéletesen megválaszolta a kérdést.

Ők hagyták el utolsónak a tanácstermet. Pazzi a kilincsért nyúlt, amikor dr. Fell megszólította.

Commendator Pazzi!

Dr. Fell fekete árny volt a magas ablakok előtt. Mögötte a Duomo emelkedett a távolban.

– Tessék!

– Ugye, helyesen gondolom, hogy ön a nagy Pazzi családból való?

– Igen. De honnan tudja? – Pazzi már várta a hivatkozást a rendkívül durva támadásra, amely a közelmúltban jelent meg a sajtóban.

– Emlékeztet egy alakra a családi kápolnájuk egyik Della Robbia-tondójában, a Santa Crocéban.

– Igen, Andrea de' Pazzit festette le mint Keresztelő Szent Jánost – felelte Pazzi, és keserű szívében apró szikrát pattintott az öröm.

Amikor Rinaldo Pazzi otthagyta a tanácsteremben álló karcsú alakot, az volt az utolsó benyomása, hogy milyen rendkívül nyugodt ember dr. Fell. Nagyon hamar más benyomásai is támadtak róla.

20. fejezet

Mostanság, amikor az örökös kiszolgáltatottság érzéketlenné tett bennünket a trágársággal és a közönségességgel szemben, tanulságos megvizsgálni, hogy mi az, ami még mindig gonosznak tűnik a szemünkben. Mi képes még egyáltalán hatni alázatos és tompa tudatunkra, elég erősen ahhoz, hogy a figyelmünket fölkeltse?

Firenzében kiállítás nyílt Kegyetlen kínzóeszközök címmel. Legközelebb itt találkozott Rinaldo Pazzi és dr. Fell.

A kiállítást, amely több mint húsz, bőségesen dokumentált, hagyományos kínzóeszközt mutatott be, a fenyegető Forte di Belvederében, a város déli falát őrző, tizenhatodik századi Medici-erődben rendezték be. Váratlanul hatalmas tömeg jelent meg a megnyitón – egy hónaposra tervezték a kiállítást, de a Kegyetlen kínzóeszközök hat hónapot ért meg: annyi embert vonzott, mint az Uffizi Galéria, és látogatottsága megelőzte a Pitti Palotáét.

Az ötletgazdák – két befuccsolt állatpreparátor – milliomosok lettek, és új szmokingban feszítve, diadallal járták be mutatványukkal Európát.

A látogatók többnyire párosával érkeztek, kihasználva a meghosszabbított nyitva tartást, hogy végigsorjázzanak a kín szerkezetei között, és gondosan elolvassák a szerkezetek származási helyét és használati utasítását. Dürer és mások illusztrációi, valamint korabeli naplók világosították fel a közönséget például a kerékbetörés finomságairól.

Idézet az egyik feliratból:

Mint az ábra mutatja, az olasz hercegek jobban szerették a végtagok alá köveket rakva, a földön összetöretni áldozataikat az e célra szolgáló vasalt kerékkel, míg Észak-Európában népszerűbb volt az az eljárás, hogy az áldozatot rászíjazták a kerékre, azon zúzták össze egy vasdoronggal, azután a sokszoros törésekkel keltően hajlíthatóvá tett végtagokat befűzték a küllők közé, úgy, hogy a még mindig üvöltő fej és a törzs kerüljön középre. Ez utóbbi módszer sokkal több látványosságot nyújtott, de a mulatságnak gyorsan vége szakadhatott, ha egy darab csontszilánk bekerült a szívbe.

Az emberiség legsötétebb oldalának szakértője természetesen nem maradhatott távol a kiállítástól. De a tömény gonoszság nem a vasszűzben van elrejtve: az eredendő rossz a tömeg arcáról olvasható le.

A kőfalú nagyterem félhomályában, az elkárhozottak kivilágított, felfüggesztett ketrece alatt ott állt dr. Fell, az arcok ínyence; sebhelyes kezében szemüvegével, és az egyik szárat ajkához érintve elragadtatottan figyelte a tolongó embereket.

Rinaldo Pazzi itt találkozott vele.

Arra a napra ez volt a második csip-csup megbízatása. Ahelyett hogy a feleségével vacsorázott volna, a tömegben nyomakodott, hogy újra kiragassza a szerelmespároknak szóló figyelmeztetést a firenzei Rémről, akit végül is nem sikerült elfognia.

A preparátorok még boldogok is voltak, hogy egy csipetnyi jelenkori borzalom is kiegészíti bemutatójukat, és megkérték Pazzit, ragassza föl maga a plakátot, mivel egyiküknek sem akaródzott otthagyni a másikat a kasszával. Néhány helybéli fölismerte Pazzit, és odasziszegtek neki a névtelen tömegből.

Pazzi belenyomta a rajzszögeket a szemet ábrázoló plakát sarkaiba, és egy hirdetőtáblára erősítette a kijárat közelében, mivel itt láthatták a legtöbben. Figyelve a távozó párokat, Pazzi megállapíthatta, hogy sokakra rájött a párzási kényszer: egymáshoz dörgölőztek a hömpölygő sokaságban.

Beszélni akart Fell doktorral – most, ilyen közel a Palazzo Capponihoz, épp a megfelelő alkalom lett volna, hogy magával vigye az eltűnt kurátor személyes dolgait. De mire elfordult a hirdetőtáblától, a doktor már el is tűnt. A kijáratnál gomolygó tömegben sem találta. Pazzi bosszankodott. Addig tolakodott a tömegben, amíg ki nem ért, de a doktort nem találta.

A kijáratnál álló őr fölismerte Pazzit, és semmit sem szólt, amikor a rendőr átlépett a biztonsági kötélen, és letért az ösvényről a Forte di Belvedere sötétségébe. Odament a mellvédhez, észak felé pillantott az Arnón át. Lába előtt hevert a régi Firenze, a Duomo nagy púpja, a Palazzo Vecchio magasba szökkenő tornya.

Pazzi nagyon elárvult lélek volt, és a nevetséges körülmények miatt szenvedett. Még szülővárosa is kigúnyolta.

Utoljára az amerikai FBI forgatta meg a kést a hátában, amikor elmondta a sajtónak, hogy az Iroda jellemzése a Mostróról nem is hasonlít ahhoz az emberhez, akit Pazzi letartóztatott. A La Nazione hozzátette, hogy Pazzi „útonállóként hurcolta el Toccát a börtönbe”.

Állt a sötét mellvéden, lebámult az ősi városra, érezte a Chesapeake-öböl sós illatát, és látta feleségét a parton új, fehér edzőcipőjében.

A quanticói viselkedéstudományi részlegnél mutattak neki egy képet Firenzéről. Ugyanezt a látképet ábrázolta, a vén Firenzét a Belvederéból, ahonnan a legszebb. Csak az nem volt színes, mert ceruzával rajzolták. A rajzot egy fényképen látta, egy fénykép hátterében. A fénykép pedig dr. Hannibal Lectert, az amerikai sorozatgyilkost ábrázolta. Dr. Hannibal Lecter. Hannibal, a Kannibál. Lecter emlékezetből lerajzolta Firenzét, és a kép elmegyógyintézeti cellájának falán lógott – épp olyan komor hely lehetett, mint ez.

Mikor is ugrott be Pazzinak a helyes felismerés? Két kép, az előtte elterülő valódi Firenze, és a rajz, amire emlékezett. A Mostro néhány perce elhelyezett plakátja. Mason Verger ismertetője, elképesztő jutalmat ígérve:

DR. LECTERNEK REJTEGETNIE KELL A BAL KEZÉT, ÉS AZ IS LEHET, HOGY MEGPRÓBÁLJA SEBÉSZI ÚTON MEGVÁLTOZTATNI, MIVEL A TÖKÉLETESEN MŰKÖDŐKÉPES HATODIK UJJ RENDKÍVÜL RITKA ÉS RÖGTÖN AZONOSÍTHATÓ.

Dr. Fell sebhelyes kezével ajkához emeli a szemüvegét.

Hannibal Lecter cellájának falán a részletes vázlat.

Akkor támadt Pazzi ötlete, mikor nézte odalent Firenze városát; vagy a fény fölött gomolygó sötétséghól jött az ihlet?

Noha vizuális típusú ember volt, a felismerés mégis hang alakjában érkezett – olyan hangon, amelyet a vízcsepp ad, mikor belepottyan a tócsába.

Hannibal Lecter Firenzébe menekült.

plotty

Dr. Fell Hannibal Lecter.

Rinaldo Pazzi belső hangja azt mondta, hogy talán megőrült; maga sem emlékezett, hogy került a Belvedere-kapuhoz, lábai szinte maguktól vitték lefelé a macskaköves úton, gyorsabban haladt, mint szerette volna. Közben maga elé bámult, hátha meglátja azt az embert, aki dr. Fellnek nevezi magát, mivel neki is errefelé kell hazamennie. Félúton Pazzi befordult a Costa Scarpucciába, és addig ment lefelé, amíg el nem érte a folyóparton a Via del Bardit. Éppen a Palazzo Capponinak, dr. Fell otthonának közelében.

A gyors leereszkedéstói lihegve keresett egy sötét helyet, ahol védve volt az utcai lámpa fényétől. Egy bérház bejárata volt az, a palazzóval szemben. Ha valaki arra jár, akkor majd megfordul, és úgy tesz, mintha megnyomna egy csengőt.

A palota sötét volt. Pazzi látta a kétszárnyú nagykapu fölött a biztonsági kamera vörös fényét. Nem tudhatta, hogy mindig be van-e kapcsolva, vagy csak akkor, ha valaki csönget. Jó mélyen bent volt a kapu alatt, úgy vélte, a kamera nem láthatja őt.

Fél órán át várakozott a saját lélegzetét hallgatva, de a doktor nem jött. Talán odabent van, csak nem kapcsolta föl a villanyt. Az utca üres volt. Pazzi gyorsan átment a másik oldalra és a falhoz simult.

Bentről gyenge hang hallatszott, nagyon halkan. Pazzi ráhajtotta fejét a hideg ablakrácsra, úgy hallgatózott. Zongora szólt, Bach Goldberg-variációi, igen tehetségesen.

Pazzinak várnia, lapulnia és gondolkodnia kell. Most még túl korán van, hogy lecsapjon. El kell döntenie, mit tegyen. Nem akart ismét hülyét csinálni magából.

21. fejezet

A keresztény vértanú, Szent Miniatus fölemelte saját levágott fejét a firenzei amfiteátrum homokjából, és a hóna alatt átvitte a folyón a hegyoldalba, ahol most egy gyönyörű templomban nyugszik – a hagyomány szerint.

Az bizonyos, hogy San Miniato teste, akár függőlegesen, akár nem, de mindenképpen végighaladt a Via Bardin, azon az ősrégi utcán, ahol most állunk. Már sűrűsödik az este, az utca üres, a kövezet legyezőmintája ragyog a szemerkélő esőben. Olyan paloták között állunk, melyeket hatszáz évvel ezelőtt építettek a kereskedő hercegek, a reneszánsz Firenze királycsinálói és cinkosaik. Nyíllövésnyire innen, az Arno túlpartján magasodnak a Signoria kegyetlen tüskéi, ahol Savonarolát fölakasztották és megégették, és az Uffizi Múzeum, a kereszten függő Krisztusok valóságos mészárszéke.

Az ódon utcán egymáshoz bújó családi paloták kívülről börtönnek látszanak, valójában esőtől csíkos, foszladozó selymekbe burkolt hatalmas belső tereket, magas, néma folyosókat rejtenek, ahol sohasem jár senki, és ahol kisebb reneszánsz mesterek képei lógnak évszázadokon át a sötétségben.

Ön most a Capponik palotája mellett áll: ők azzal tették magukat híressé, hogy egyikük ezer éve a francia király szeme láttára tépett szét egy ultimátumot; ezen kívül még adtak egy pápát az egyháznak.

A Palazzo Capponi ablakai most sötétek a vasrácsok mögött. A fáklyatartó gyűrűk üresek. Azon a hajszálrepedéses, öreg üvegtáblán e század negyvenes éveiben ütötte a lyukat egy puskagolyó. Menjünk közelebb. Támasszuk fejünket a hideg vasnak, ahogy a rendőr tette, és hallgatózzunk. Egy zongora szól halkan. Bach Goldberg-variációi t játssza valaki, és bár előadása nem tökéletes, mégis rendkívül jó, lebilincselően érti a zenét. Nem tökéletes, de jó; talán a bal kéz billentyűkezelése merev egy kicsit.

Ha Ön sérthetetlen lenne, akkor talán be is menne? Belépne a palotába, mely olyan sokszor fürdött a vérben és a dicsőségben; menne az orra után a pókhálós sötétségben, a zongora bűbájos zengésének irányába? A riasztóberendezések nem láthatnak minket. A kapuban lapító, átázott rendőr nem láthat minket. Jöjjön...

Az előcsarnokban a sötétség csaknem áthatolhatatlan. Hosszú kőlépcső következik, a karfa hidegen csúszik tenyerünk alatt, évszázadok lépéseitől homorúra koptatott, egyenetlen grádicsokon kapaszkodunk a zene felé.

A nagyterem kétszárnyú, magas ajtaja csikorog, ha valaki megpróbálja kinyitni. Az Ön számára azonban nyitva áll. A zene a legtávolabbi sarokból szól, és a sok-sok gyertya vörös izzással önti el a szoba sarkából nyíló kápolnát.

Átvágunk a termen a zene irányába. Haladás közben homályosan érzékeljük a védővászonnal letakart bútorok halmazait; bizonytalan árnyaik nem egészen mozdulatlanok a gyertyafényben, olyanok, mint egy alvó nyáj. Fölöttünk a szoba mennyezete elvész a sötétségben.

A fény megvilágít egy díszes zongorát és egy férfit, akit a reneszánszkutatók dr. Fell néven ismernek; a doktor elegánsan, egyenesen tarja a hátát, haja és selyem háziköntöse csillog a fényben.

A zongora föltámasztott fedelét lakomát ábrázoló kép díszíti – az apró alakok szinte nyüzsögni látszanak a húrok fölött. A férfi lehunyt szemmel játszik. Nincs szüksége kottára. A lant alakú kottatartón a National Tattler című amerikai szennylap egyik példánya áll. Úgy van összehajtogatva, hogy csak a címlapfotó: Clarice Starling arca látszik.

Muzsikusunk elmosolyodik, végére ér a darabnak, saját örömére megismétli a sarabande tételt, és amint az utolsó megpendített húr remegése is elhal a nagy szoba csöndjében, kinyitja a szemét: szembogara közepén vörös tűszúrás a fény. Félrehajtja fejét, és az előtte álló újságra néz.

Hang nélkül fölemeli az amerikai szennylapot és átviszi a kicsiny, díszes kápolnába, amelyet még Amerika fölfedezése előtt építettek. Ahogy feltartja a gyertyák fényébe és széthajtogatja, mintha az oltár fölötti szentképek is a lapot olvasnák a válla fölött – ahogy a boltban, sorban álláskor szoktuk. Az óriási címlapon ez áll: „A HALÁL ANGYALA: CLARICE STARLING, AZ FBI GYILKOLÓGÉPE”.

Az oltár körül a szenvedő és üdvözült arcok elhalványulnak, amikor a doktor elfújja a gyertyákat. Nincs szüksége gyertyára, hogy átvágjon a csarnokon. A nagy ajtó nyikorog, majd bezárul, akkora dörrenéssel, amit még a padlón át is érzünk. Csönd.

Lépések hallatszanak egy másik szobában. A palota visszhangja miatt úgy tűnik, hogy a falak közelebb vannak, mint a valóságban. Fentről késve verődnek vissza az éles hangok, a mozdulatlan levegő megőrzi a pergamen, a bőr és a kialudt gyertyák szagát.

Papír suhog a sötétben, nyikorgás hallatszik, széket húznak arrébb. Lecter doktor nagy karosszékben ül a legendás Capponi-könyvtárban. Szeme vörösen veri vissza a fényt, de nem izzik magától a sötétben, akárhogy is esküdözzenek egyes fogvatartói. A sötétség tökéletes. A doktor most gondolkodik...

Az igaz, hogy Lecter doktor idézte elő az üresedést a Palazzo Capponiban a korábbi kurátor eltávolításával – az egyszerű eljárás csupán néhány másodperces munkát igényelt, valamint két zsák cement szerény költségét –, de amikor az út megtisztult, az állást már becsületesen szerezte meg, bizonyítva a Belle Arti Bizottság előtt rendkívüli nyelvtudását: kapásból fordított középkori olasz és latin szövegeket, a fekete gótikus betűkkel sűrűn telerótt kéziratokból.

Itt békére talált, melyhez ragaszkodni akar – amióta Firenzében tartózkodik, nem is ölt meg senkit, saját elődjét leszámítva. Számára több okból rendkívüli jelentőséggel bír, hogy kurátorként és fordítóként alkalmazzák a Capponi-könyvtárban: a palota szobáinak tágassága és magassága sokat számít Lecter doktornak az évekig tartó szűkös szorongás után. Ami ennél is fontosabb: ez az egyetlen magánház, amely méreteiben és részleteiben megközelíti a gyermekkora óta őrzött emlékpalotát.

A könyvtárban, a tizenharmadik századig visszanyúló kéziratok és levelezések páratlan gyűjteményében kielégítheti kíváncsiságát önnön személye iránt.

Töredékes családi feljegyzések alapján Lecter doktor úgy hitte, hogy egyrészt egy bizonyos Giuliano Bevisanguétól[5], a tizenkettedik századi Toszkána félelmetes alakjától, másrészt a Macchiavelliktől és a Viscontiktól származik. Ez ideális hely volt a kutatásokhoz. Noha élt benne egyfajta kíváncsiság a téma iránt, de motivációi közül hiányzott mindennemű hiúság. Lecter doktornak nem volt szüksége önbizalmának erősítésére. Énje, akár az intelligenciahányadosa nem mérhető hagyományos eszközökkel.

A pszichiáterek közösségében nincs egyetértés abban, hogy Lecter doktort embernek lehet-e tekinteni. Pszichiáter kollégái, akik közül sokan rettegtek a szakmai folyóiratokban megjelenő, vitriolos cikkeitől, sokáig valami egészen másnak tartották. Kényelmi megfontolásokból „szörnyetegként” emlegetik.

A szörnyeteg ül a fekete könyvtárban, és a rendőrön töpreng.

Kattanás, felgyullad egy alacsony lámpa.

Most láthatjuk, hogy Lecter doktor egy tizenhatodik századi refektóriumi asztalnál ül a Capponi-könyvtárban. Mögötte a fali rekeszekben kéziratok és nagy, vászonkötésű fóliánsok az elmúlt nyolcszáz évből. Előtte a Velencei Köztársaság egyik tanácsnokával folytatott, tizennegyedik századi levelezés feküdt, rajta nehezékként a Mózes előtanulmányaként készült kis Michelangelo-öntvény, a tintatartó előtt pedig a milánói egyetem kutatói részlegére kapcsolt laptop.

A National Tattler bizarrul festett a bőr- és pergamenhalmok között. A La Nazione firenzei kiadása hevert mellette.

Lecter doktor az olasz lapot választotta, és elolvasta a legutóbbi támadást Rinaldo Pazzi ellen, amelyet az FBI is kiegészített az Il Mostro ügyében tett cáfolatával. „A mi jellemzésünk sohasem illett Toccára”, mondta egy szóvivő.

A La Nazione kitért Pazzi származására, az amerikai egyetemen folytatott tanulmányaira, majd azzal folytatta, hogy a felügyelőnek több esze is lehetett volna.

Il Mostro ügye egyáltalán nem érdekelte Lecter doktort, maga Pazzi annál inkább. Milyen kár, hogy olyan rendőrrel futott össze, akit Quanticóban képeztek ki, ahol Hannibal Lecter tananyag.

Amikor a Palazzo Vecchióban belenézett Rinaldo Pazzi arcába, és elég közel állt hozzá, hogy a szagát is érezze, biztosan tudta, hogy Pazzi semmit sem sejt, még akkor sem, ha rákérdezett a kezén levő forradásra. Még csak nem is hozta összefüggésbe a kurátor eltűnésével.

A rendőr felfigyelt rá a kínzóeszközök kiállításán. Talán jobb lett volna, ha egy orchidea-bemutatón futnak össze.

Lecter doktor tökéletesen tisztában volt azzal, hogy Pazzi koponyájában a többi ismerettel összekeveredve ott kóvályog a felismeréshez szükséges valamennyi elem.

Nem kellene Rinaldo Pazzinak is követnie a Palazzo Vecchio kurátorát a nyirkos sötétbe? Nem kellene rátalálni öngyilkos tetemére? A La Nazione örülhetne, hogy halálba kergette.

De nem most, mélázott a szörnyeteg, azzal visszafordult nagy bőrtekercseihez és pergamen kézirataihoz.

Lecter doktor nem aggódott. Késő éjszakáig élvezte Neri Capponi tizenötödik századi bankár és velencei követ leveleinek stílusát, időnként fennhangon olvasta őket, csak úgy, a maga szórakoztatására.

22. fejezet

Mielőtt kivilágosodott volna, Pazzinak már kezében voltak a fényképek dr. Fell állami munkavállalási engedélyéről, amelyhez csatolták a rendőrségtől kapott negatívokat a doktor tartózkodási engedélyéről. Lemásoltatta a Mason Verger-féle plakáton szereplő kitűnő portrékat is. Az arcforma hasonlított, de amennyiben dr. Fell azonos dr. Hannibal Lecterrel, akkor valamit csináltak az orrával és az arcával – talán kollagénnel injekciózták.

A fülek sokat ígértek. Akárcsak száz éve Alphonse Bertillon, Pazzi alaposan, nagyítóval vizsgálta meg a füleket. Azonosnak tűntek.

A Questura őskori számítógépén lezongorázta az Interpol belépési kódját, és lehívta a tetemes Lecter-aktát. A legtöbb ügyet már ismerte. Két dologtól viszont elakadt a lélegzete. Az egyik régi információ volt, a másik új. A legfrissebb adat egy röntgenfelvétel volt, és arra utalt, hogy Lecter valószínűleg megműttette a kezét; a régi pedig egy kézzel írott, Tennessee-ből származó rendőri jelentés, amely szerint akkor is a Goldberg-variációk at hallgatta magnóján, amikor az őröket megölte szökés közben.

A plakát, amelyet a gazdag amerikai áldozat, Mason Verger adott közre, kötelességtudóan arra buzdította az informátort, hogy hívja fel az FBI megadott számát. De volt mellette egy másik telefonszám is, éppen a hatalmas vérdíjról szóló sorok alatt.

A repülőút Firenzétől Párizsig nevetségesen drága, és Pazzinak a saját zsebéből kellett fizetnie az egészet. Nem bízott benne, hogy a francia rendőrök kérdezősködés nélkül adnának neki egy telefonvonalat, és nem látta más módját, hogy szerezzen egyet: el kellett utaznia. Egy telefonfülkéből, amely az Opera közelében állt, fölhívta a Mason plakátján feltüntetett számot. Feltételezte, hogy a hívást lenyomozzák. Elég jól beszélt angolul, de tudta, hogy kiejtése elárulná olaszságát.

Nagyon nyugodt amerikai férfihang szólalt meg.

– Megmondaná kérem, hogy milyen ügyben telefonál?

– Talán vannak adataim Hannibal Lecterről.

– Igen? Nos, köszönöm a hívást. Tudja, hol tartózkodik most?

– Azt hiszem, igen. A jutalom továbbra is áll?

– Igen. Van komoly bizonyítéka arra, hogy ő az? Meg kell értenie, hogy sok a hamis hívás.

– Annyit mondhatok, hogy az arcán plasztikai műtétet hajtottak végre, a bal kezét is megoperálták. Még mindig játssza a Goldberg-variációk at. Brazil iratai vannak.

Kis szünet után: – Miért nem a rendőrségnek telefonált? Nekem kötelességem erre buzdítani önt.

– A jutalmat minden körülmények között kifizetik?

– A jutalom azért jár, ha olyan információhoz jutunk, amely letartóztatást és ítéletet eredményez.

– Kifizethető az összeg... különleges körülmények között is?

– A Lecter doktorra kitűzött jutalomra gondol? Mondjuk, abban az esetben, ha valaki normális körülmények között nem juthatna hozzá az összeghez?

– Igen.

– Egy célért küzdünk. Úgyhogy tartsa a vonalat, kérem, amíg javasolok önnek valamit. Valakinek vérdíjat tűzni a fejére, ez ellentétben áll a nemzetközi egyezményekkel és az Egyesült Államok törvényeivel. Kérem, maradjon vonalban! Megkérdezhetem, hogy Európából telefonál-e?

– Igen, de többet nem mondhatok.

– Jól van, figyeljen ide! Javaslom, hogy vegye föl a kapcsolatot egy ügyvéddel, hogy megbeszélhesse vele az efféle díjak törvényességét, és ne kövessen el semmiféle törvénytelen dolgot Lecter doktor ellen. Javasolhatok egy ügyvédet? Genfben lakik, kitűnően ért ezekhez a dolgokhoz. Megadjam az ingyen hívható vonalának a számát? Kifejezetten bátorítom önt, hogy hívja föl, és legyen vele őszinte.

Pazzi vett egy telefonkártyát, és a Bon Marché áruházból intézte a következő hívást. Egy száraz, svájci angolsággal beszélő férfival tárgyalt. A megbeszélés alig öt percig tartott.

Mason egymillió dollárt fizet dr. Hannibal Lecter fejéért és kezéért. Ugyanekkora jutalom jár olyan információért, amely a doktor letartóztatásához vezet. Nem hivatalosan hárommillió dollárt ad a doktorért. Élve, kérdezősködés nélkül, teljes titoktartás mellett. A feltételekhez az is hozzátartozott, hogy háromszázezer dollárt előre fizet. Ehhez azonban Pazzinak azonosítható ujjlenyomatot, valamilyen tárgyon található ujjlenyomatot kell szereznie Lecter doktortól. Ha ez megvan, akkor átveheti az összeget, amely egy háromkulcsos svájci biztonsági széfben várja.

Mielőtt a Bon Marchéból elindult volna a repülőtérre, Pazzi vásárolt feleségének egy barackszínű selyempongyolát.

23. fejezet

Hogyan viselkedjék az ember, amikor arra a meggyőződésre jut, mint Marcus Aurelius, miszerint az utókor véleménye egy fikarcnyival sem ér többet a jelenkorénál? Lehetséges ezután erkölcsösen viselkedni? Kívánatos egyáltalán erkölcsösen viselkedni?

Rinaldo Pazzinak, a firenzei Questura főfelügyelőjének el kellett döntenie, hogy mennyit ér a becsülete, illetve azt is, hogy tovább tart-e a bölcsesség a becsületnél.

Vacsora tájt tért vissza Párizsból, majd aludt egy keveset. Szerette volna megkérdezni a feleségét ezekről a dolgokról, de nem tehette, így pusztán asszonyiságában lelte örömét. Felesége már egyenletesen lélegzett, amikor Pazzi még hosszú ideig ébren hevert. Késő éjjel lemondott az alvásról, elindult sétálni egyet, és közben átgondolhatta helyzetét is.

Amikor Pazzi előbukkant a Loggia árnyékából, és megállt azon a helyen, ahol Savonarolát megégették a Piazza Signorián; amikor fölnézett a Palazzo Vecchio megvilágított ablakára, ahonnan ősét a halálba lökték, úgy hitte, hogy még töpreng. Pedig nem ez volt a helyzet. Már eljutott a megmásíthatatlan döntéshez.

A döntést mindig össze szoktak kötni egy pillanattal, hogy felruházzuk a folyamatot az ésszerű és tudatos gondolkodás időbeli eredményének méltóságával. De a döntések egymásra rakódó érzésekből állnak; sokkal inkább jelentenek valamifajta csomót, mintsem egyszerű összeadást.

Pazzi igazából már akkor határozott, amikor Párizsból elindult hazafelé. Meg egy órával ezelőtt is, miután a felesége új pongyolájában lelkiismeretesen eleget tett házastársi kötelezettségének. De percekkel korábban is döntött, amikor a sötétben heverve gyengéden megsimogatta az asszony arcát, szelíd csókkal kívánva jó éjszakát, és egy könnyet érzett a tenyerén. Az asszony, bár ő ezt nem tudta, ekkor mart bele igazán Pazzi szívébe.

Megint a megtiszteltetés? Újabb esély, hogy elviselje az érsek szájszagát? Újabb vállveregetés azoktól a politikusoktól, akiknek a magánéletét túlságosan is jól ismeri? Mit ér, ha úgy ismerik, mint azt a rendőrt, aki elkapta dr. Hannibal Lectert? Rendőrnek a dicsőség rövid életű dolog. Jobb, ha ELADJA.

A gondolattól Rinaldo elsápadt, viszont határozottá tette, és amikor a vizuális alkatú Rinaldo sorsot húzott, két illat keveredett a gondolataiban: a feleségéé és a Chesapeake-öbölé.

ADD EL! ADD EL! ADD EL! ADD EL! ADD EL!

Francesco de' Pazzi sem lehetett más 1478-ban, mikor olyan kíméletlenül szurkálta össze Giulianót a székesegyház padlóján, hogy őrjöngésében még a saját combját is keresztülszúrta.

24. fejezet

Dr. Hannibal Lecter ujjlenyomat-kartonja különlegesség, bizonyos értelemben kultikus tárgy. Az eredeti bekeretezve lóg az FBI azonosítási részlegének falán. Az Irodánál az a szokás, hogy amennyiben ötnél több ujjú gyanúsítottal van dolguk, akkor a karton színére kerül az öt ujj nyoma, a hatodiké pedig a fonákjára.

Az ujjlenyomat-karton másolatai körbejárták a világot, amikor a doktor először szökött meg; hüvelykujjának kinagyított másolata rajta volt Mason Verger plakátján is, elég azonosítási pontot adva ahhoz, hogy egy minimálisan képzett nyomozó is képes legyen elvégezni a vizsgálatot.

Az ujjlenyomatok egyszerű vizsgálata nem követel valami nagy gyakorlatot. Pazzi szakszerűen le tudta venni a nyomokat, és nagyjából össze is tudta hasonlítani őket, hogy biztos legyen magában. De Mason Vergernek friss ujjlenyomatokra volt szüksége, hogy az ő független szakértői is megvizsgálhassák. Masont korábban már becsapták régi nyomokkal, melyeket sok-sok éve rögzítettek Lecter doktor korábbi bűncselekményeinek színhelyén.

De hogyan szerezzen ujjlenyomatot tőle anélkül, hogy felriassza? Mindenekelőtt azt kell elkerülnie, hogy a doktor gyanút fogjon. Az az ember túlságosan könnyen képes eltűnni, ő pedig itt marad üres kézzel.

A doktor ritkán mozdult ki a Palazzo Capponiból, és egy hónap is beletelhet, amíg újabb ülés lesz a Belle Artiban. Túl sokáig kellene várnia, hogy egy pohár vizet odatolhasson a keze ügyébe.

Ha egyszer eldöntötte, hogy eladja Lectert Mason Vergernek, akkor egyedül kell dolgoznia. Nem engedhette meg, hogy egy házkutatási paranccsal felhívja a Questura figyelmét dr. Fellre. Az épületet pedig túlságosan jól védték a riasztóberendezések, nem lehetett csak úgy betörni és ujjlenyomatokat szerezni.

Dr. Fell kukája sokkal tisztább és újabb volt, mint a háztömb többi lakójáé. Pazzi vett egy újat, és az éjszaka közepén kicserélte a fedeleket. A galvanizált felszín nem volt éppen ideális, és egy éjszakán át tartó erőfeszítés után Pazzi mindössze ujjlenyomatok pointillista lidércnyomásához jutott: semmit sem lehetett kiolvasni belőlük.

Másnap reggel véreres szemmel, kialvatlanul tűnt fel a Ponte Vecchión. A régi híd egyik ékszerboltjában vásárolt egy széles, fényesre csiszolt ezüst karkötőt. A kézművesnegyedben, az Arnótól délre, a Pitti-palota körüli keskeny utcákban talált egy másik ékszerészt, aki lecsiszolta a karkötőről a gyártó nevét. Az ötvös fölajánlotta, hogy bevonja az ezüstöt patina ellen, de Pazzi visszautasította.

Firenze női börtönében Romula Cjesku a mosdótál fölé hajolva beszappanozta a mellét, lemosta, és gondosan megszárította, mielőtt fölvette volna tiszta, bő pamutingét. Egy másik cigányasszony most tért vissza a beszélőről, és menet közben néhány szót vetett oda Romulának.

8.30-kor engedték ki, mint rendesen, de mikor a beszélő felé tartott, egy őr megállította és bevezette egy kisebb vallatószobába, ahol ápolónő helyett Rinaldo Pazzi tartotta karján az asszony csecsemőkorú fiát.

– Helló, Romula – mondta.

Az asszony odament a magas rendőrhöz, aki rögtön átadta a csecsemőt. A kisfiú szopni akart, bökdöste az anyját.

Pazzi rábökött az állával a szoba sarkát eltakaró paravánra. – Van ott egy szék. Miközben eteted, beszélgethetünk.

– Miről, Dottore? – Romula viszonylag tűrhetően beszélt olaszul, csakúgy, mint franciául, angolul, spanyolul vagy cigányul. De hiába beszélt, színészi tehetsége sem menthette meg a zsebtolvajlásért kiszabott három hónapos börtönbüntetéstől.

A spanyolfal mögé lépett. A baba váltóruhája közé negyven cigarettát és szakadozott bankókban hatvanötezer lírát csempésztek, műanyag tasakba rejtve. Választania kellett. Ha a rendőr átkutatta a csecsemőt, vádat emelhet ellene, amikor előveszi a becsempészett holmit, és akkor minden kedvezményét megvonják. Egy pillanatig a mennyezetre bámulva töprengett, miközben a fiúcskát szoptatta. Minek bajlódna a rendőr? Mindenképpen ő van fórban. Elővette a csomagot, és elrejtette alsóneműje alá.

– Csak nyűg vagy itt, Romula. Tiszta-pazarlás szoptatós anyát börtönben tartani. Van itt úgyis elég beteg, akire az ápolónőknek gondot kell viselniük. Nem gyűlölöd a pillanatot, amikor vissza kell adni a kicsit, miután lejárt a látogatási idő?

Mit akar tőle? Romula tudja, ki ez: egy főnök, egy igazi nagykutya.

Romula az utcából élt, és ehhez a zsebtolvajlás is hozzátartozott. Harmincöt év alatt kellőképpen megedződött, és olyan csápokat növesztett, mint egy nagy éjjeli lepke. Ez a rendőr – tanulmányozta a spanyolfal fölött – lám csak, milyen elegáns: az ujján jegygyűrű, a cipője fényes, a feleségével él, de van egy jó szobalánya is, a gallérja úgy áll, ahogy vasalás után kell. Irattárca a zakózsebben, kulcsok a jobb első nadrágzsebben, pénz a baloldali első nadrágzsebben, laposra hajtogatva, valószínűleg gumigyűrűvel összefogva. A farka középen. A hasa lapos, férfias, a füle kicsit meggyűrődött, a haja tövénél forradás egy ütéstől. Nem azért jött, hogy dugjon – ha ez járna a fejében, akkor nem hozta volna a kicsit. Nem egy szépség, de azt azért nem gondolni róla, hogy a börtönbe kell járnia, ha dugni akar. Jobb, ha Romula nem is néz bele abba a keserű, fekete szemébe, amíg a kicsi szopik. Miért hozta ide a gyereket? Mert azt akarja, hogy Romula lássa, milyen hatalmas, akár el is vetethetné tőle a fiút. Mit akarhat? Információt? Bármit elmond neki, amit csak hallani akar – legalább tizenöt cigányról, akik persze sosem léteztek. Na jó, mit hozhatok ki ebből? Meglátjuk. Ugrassuk ki a nyulat a bokorból.

Előjött a spanyolfal mögül, és közben a férfi arcát figyelte.

– Meleg van itt – mondta. – Kinyitná az ablakot?

– Még annál is többet tehetek, Romula. Az ajtót is kinyithatom, és ezt te is jól tudod.

Csönd lett a szobában.

– Mondja meg, mit akar. Boldogan megteszem, de nem akármit. – Ösztöne nagyon helyesen megsúgta, hogy a férfi tiszteletben fogja tartani a feltételeit.

– Csak a szokásosat, amit mindig csinálsz – felelte Pazzi –, de most azt akarom, hogy elrontsd.

25. fejezet

Egész nap figyelték a Palazzo Capponi bejáratát az utca túloldalán levő bérlakás magas ablakából, a csukott zsalugáter mögül: Romula, egy idősebb cigányasszony, aki Romula nagynénje lehetett, és Pazzi, aki annyi időt töltött itt, amennyit a hivatali munkaidejéből ellophatott.

A fából faragott kar, Romula munkaeszköze a hálószobában hevert egy széken.

A lakást Pazzi szerezte nappali használatra a közeli Dante Alighieri iskola egyik tanítójától.

Nem kellett sokáig várniuk.

A második napon délelőtt fél tízkor Romula segítője felsziszegett az ablak elé állított székben. Fekete űr nyílt az utca túloldalán, a palazzo tömör kapuszárnyainak egyike befelé lendült.

Megjelent a férfi, akit Firenze dr. Fellként ismert, alacsony, vékony termetével, sötét öltönyben, hajlékonyan, akár egy menyét; mintha a levegőt szimatolgatta volna a lépcső tetején, és mindkét irányban végignézett az utcán. Távirányítóval bekapcsolta a riasztóberendezéseket, majd megmarkolta a rozsdás, nagy öntöttvas kilincset, amelyről lehetetlen volt ujjlenyomatot venni, és becsukta a kaput. Bevásárlószatyor volt nála.

Az idősebb cigányasszony, amikor először pillantott a zsalugáter résein át dr. Fellre, megmarkolta Romula karját, mintha vissza akarná tartani, az arcába nézett és gyorsan, hevesen megrázta a fejét, amikor a rendőr nem nézett oda.

Pazzi rögtön tudta, hova megy a doktor.

Dr. Fell szemetében megtalálta a jellegzetes csomagolópapírt: a legjobb csemegeboltból, a Vera dal 1926-ból származott. A bolt a Via San Jacopón állt, a Santa Trinitá híd közelében. Miközben Romula felöltötte jelmezét, Pazzi az ablakban figyelte, ahogy a doktor elindult a bolt irányába.

– Dunque, a fűszereshez tart – mondta Pazzi, ötödször is elismételve Romulának, mi a teendője. – Kövesd, Romula! Várj a Ponte Vecchio innenső oldalán. Elkaphatod, amikor visszafelé jön, és hozza a csomagot. Fél háztömbbel előtte jövök majd, engem látsz meg először. A közelben maradok. Ha valami probléma adódik, ha elkapnának, majd én elintézem. Ha valamerre máshová megy, akkor gyere vissza a lakásba. Majd fölhívlak. Vágd magad taxiba, és gyere utánam!

Eminenciád! – szólalt meg Romula, olasz módra ironikusan eltúlozva a címzést – ha valami probléma adódik, és valaki más fog segíteni, ne bántsa, a barátom nem fog elvenni semmit, hagyja őt is futni.

Pazzi nem várta meg a liftet, sapkában, olajos munkásruhában rohant le a lépcsőkön. Nehéz bárkit is követni Firenzében, mert a járdák keskenyek, és az ember élete semmit sem ér az úttesten. Pazzi robogója a járdaszegély mellett állt, egy nyaláb seprű volt rákötve. A robogó elsőre indult, és úgy szökdécselt a macskaköveken, mint egy apró öszvér.

Pazzi dudakoncertet provokálva döcögött a vad forgalomban, cigarettát vásárolt, húzta az időt, hogy lemaradjon, amíg meg nem győződött róla, hogy dr. Fell hova megy. Később pedig otthagyta a robogót a járdán, és gyalog ment tovább, lapos testét oldalra fordítva csusszan át a turisták hordáin a Ponte Vecchio déli végéhez.

A firenzeiek azt mondják, hogy a sajttól és szarvasgombától a Vera dal 1926-nak olyan a szaga, mint Isten lábának.

A doktor nem sietett. Ráérősen válogatott az idény első fehér szarvasgombái között. Pazzi láthatta a hátát a kirakatüvegen át, a sonkák és tészták csodálatos parádéja mellett.

Pazzi befordult a sarkon, visszatért, megmosta az arcát a szökőkútban, ahol egy bajuszos, oroszlánfülű fej szájából folyt a víz. – Ezt le kellett volna borotválnod, ha nekem dolgozol – mondta a szökőkútnak, miközben a gyomra hideg gombóccá húzódott össze.

A doktor néhány könnyű csomaggal a szatyrában elindult hazafelé. Pazzi az utca másik oldalán követte. A keskeny járdákon hemzsegő tömeg az úttestre kényszerítette a főfelügyelőt. Mire elérte a Ponte Vecchiót, negyven méterrel megelőzte a doktort.

Romula egy ajtóban állt a fából faragott karra ültetett babával, másik kezét a tömeg felé nyújtotta, szabad keze kapásra készen várakozott a bő ruha alatt, hogy újabb tárcával gyarapítsa azt a kétszáz-egynéhányat, melyet eddigi életében elcsaklizott. Erre az elrejtett karjára húzta a széles, csiszolt ezüst karperecet.

Még egy perc, és az áldozat átvág az öreg hídon hömpölygő sokaságon. Ahogy kibukkan a tömegből a Via de' Bardira, Romula megejti a találkozást, elvégzi a munkáját, és belevész a hídon átkelő turistaáradatba.

A tömegben ott volt Romula egyik barátja, akire számítani lehetett. Az asszony semmit sem tudott az áldozatról, és nem bízott abban, hogy a rendőr megvédi. Giles Prevert, akit más rendőrségi dossziékban Giles Dumain vagy Roger LeDuc néven is említenek – de a helybéliek csak Gombócnak hívják –, a tömegben elbújva, a Ponte Vecchio déli hídfőjénél várta, hogy Romula elvégezze a munkát. Gombóc már nem volt a régi, de még mindig szívós és erős volt – nagyon is képes rá, hogy segítsen Romulán, ha valami balul üt ki. Hivatalnoköltönyében el tudott vegyülni a tömegben, és ha a kiszemelt áldozat mégis elkapná Romulát, akkor Gombóc véletlenül megbotlik, ráesik az áldozatra, összegabalyodik vele, és bőséges bocsánatkérések közepette visszatartja, amíg az asszony el nem vegyül a tömegben. Csinált már ilyet korábban is.

Pazzi elment az asszony mellett, és beállt a sorba egy gyümölcslé-bárnál, ahonnan mindent láthatott.

Romula kilépett a kapu alól. Gyakorlott szemmel fölmérte a forgalmat közte és a közeledő alak között. Remekül tudott mozogni a tömegben, maga előtt a kisbabával, akit a fából faragott kar és az arra tekert vászon tartott. Jól van. Ahogy szokta, meg fogja csókolni látható kezének ujjait, és megérinti vele a férfi arcát, hogy átadja neki a csókot. Szabad kezével addig matat az áldozat bordái táján a tárca után, amíg a férfi el nem kapja a csuklóját. Azután pedig lelép.

Pazzi megígérte, hogy ez az ember nem meri majd visszatartani, amíg megjön a rendőrség, hanem szabadulni akar tőle. Romula zsebtolvajlási pályafutása során egyszer sem tapasztalta még, hogy bárki bántalmazott volna egy anyát pici gyerekkel. Az áldozatok gyakran úgy gondolják, valaki más turkált a zsebükben. Maga Romula is többször vádolt meg zsebtolvajlással ártatlan járókelőket, nehogy lefüleljék.

Együtt mozgott a tömeggel a járdán, szabad kezét a kicsit tartó műkar alá rejtette. A bólogató fejek fölött látta, hogy közeledik a kiszemelt ember. Már csak tíz méterre volt, már annyira se.

Madonna! Dr. Fell kivált a tömeg sűrűjéből, és még a híd előtt átvágott a turisták között. Nem hazafelé tartott. Az asszony átnyomakodott az emberek között, de nem tudta utolérni. Gombóc, aki még mindig a doktor előtt járt, kérdő arccal nézett Romulára. Az asszony megrázta a fejét, és Gombóc békén hagyta az embert. Semmi jó nem származik abból, ha kizsebeli.

– Eredj a lakásba! Majd fölhívlak. Fogj egy taxit, nyomás az óvárosba! Eredj! – Pazzi úgy acsarkodott, mintha az egész Romula hibája lenne. Eredj!

Fogta a robogóját, és áttolta a Ponte Vecchión. Azt hitte, elvesztette a doktort, de már meg is volt, a folyó másik oldalán a boltívek alatt, a Lungarno mellett: rövid ideig egy utcai rajzoló válla fölött nézegette a készülő művet, majd gyors, könnyű léptekkel továbbment. Pazzi sejtette, hogy Dr. Fell a Santa Croce templomba tart, és a távolból követte a pokoli forgalomban.

26. fejezet

Nyolc nyelven zengett a Santa Croce, a ferencesek temploma: a hatalmas belső térben turisták falkái csoszogtak idegenvezetők rikító színű esernyőinek nyomában. Kétszáz lírás pénzdarabok után kutattak a homályban, hogy fizethessenek a fényért: egyetlen becses percért, hogy láthassák a nagyszerű freskókat.

Romula addig állt Michelangelo sírjánál, amíg káprázó szeme hozzászokott a sötéthez. Amikor észrevette, hogy egy síron áll, sietve arrébb lépett a kőlapról; Romulának a holtak tömege a föld alatt ugyanolyan valóságos volt, mint az embereké a föld felett, de talán még az élőknél is hatalmasabb. Szellemidézők és tenyérjósok lánya és unokája volt, úgy látta az embereket a padló fölött és alatt, mint két tömeget a halandóság vékony falának két oldalán. Romula szerint a lentiek voltak előnyben, lévén bölcsebbek és idősebbek.

Körülnézett: a sekrestyést kereste, aki mélységes előítélettel viseltetett a cigányok iránt, ezért bemenekült a legelső oszlop mögé, Rossellino Szoptató Madonnájának oltalmába. A baba a mellén matatott. Itt találta meg Pazzi, aki Galilei sírjánál ólálkodott.

A főfelügyelő a templom vége felé bökött az állával, ahol a kereszthajón túl a tilalom ellenére fényszórók és vakuk lobbantak, miközben az időmérők kattogva ették a kétszáz lírás érméket, vagy az ausztrál negyeddollárost, mert az pont akkora, mint a kétszázlírás.

Krisztus újra és újra megszületett, elárultatott, szögekkel általveretett, ahogy a fenséges freskók előbukkantak a ragyogó fényben, majd visszazárkóztak a sötétségbe; a nyüzsgő zarándokok bédekkereket szorongattak, melyekből nem láttak semmit.

Dr. Fell nagy munkában volt a baloldali mellékhajó Capponi-kápolnájában. A tizenkilencedik században újították föl, és azért érdekelte dr. Fellt, mert a múlt restaurátorainak munkáját vizsgálta. Rajzszénnel készített másolatokat egy feliratról, amely annyira megkopott a kövön, hogy még oldalsó megvilágításban sem lehetett kivetni.

Kis színházi távcsövén át leselkedve Pazzi rájött, miért volt elég a doktornak egy bevásárlószatyor, amikor eljött hazulról: a másoláshoz szükséges eszközeit a kápolna oltára mögött tárolta. Pazzi egy pillanatig arra gondolt, hogy szól Romulának, és elengedi. Talán tud ujjlenyomatokat szerezni az itt levő eszközökről. De nem: a doktor pamutkesztyűt hordott, hogy a rajzszén ne piszkítsa be a kezét.

A dolog még a legjobb esetben is nehézkes lesz. Romula technikáját a nyílt utcára tervezték. Viszont az asszony feltűnést kelthet, és ez a legutolsó, amire egy bűnöző vágyik. Ő az, aki a legkevésbé készteti menekülésre a doktort. Nem. Ha elkapja, legföljebb a sekrestyésnek adhatja át, és Pazzi később beavatkozhat.

Ez az ember őrült. És ha megöli a nőt? És ha megöli a gyereket? Ezt a két kérdést tette föl magának Pazzi. Verekedne a doktorral, ha a helyzet életveszélyessé válik? Igen. Megkockáztatja, hegy Romula és a gyerek sérüléseket szenvedjen, csak azért, hogy ő hozzájusson a pénzéhez? Igen.

Egyszerűen kivárják, hogy dr. Fell az ebédhez levegye a kesztyűjét. Miközben Pazzi és Romula ide-oda csellengtek a kereszthajóban, volt idejük suttogva tanácskozni. Pazzi észrevett egy arcot a tömegben.

– Ki követ, Romula? Jobb, ha megmondod. Már láttam a börtönben.

– A barátom, csak az utat biztosítja, ha futnom kellene. Nem tud semmit. Semmit. Jobb ez így magának.

Időtöltésül számos kápolnában imádkoztak, Romula olyan nyelven suttogott, amelyet Rinaldo nem értett, neki magának azonban kiterjedt listája volt imádkoznivalókból, különösen a Cheasapeake-öböl partján álló ház és egy olyan ügy miatt, amelyre gondolnia sem lenne szabad a templomban.

A kórus próbált, édes hangok szárnyaltak az alapzaj fölött. Harang kongott, jelezve, hogy itt az ideje a déli zárásnak. Sekrestyések bukkantak föl, kulcsaikat rázták, készültek, hogy kiürítsék a perselyeket.

Dr. Fell fölrezzent foglalatosságából, kijött a kápolna Andreotti-pietája mögül, lehúzta kesztyűjét és fölvette a zakóját. Nagy csoport japán nyüzsgött a szentély előtt, aprópénzük elfogyott. Hüledezve álltak a sötétben, még mindig nem fogták fel, hogy távozniuk kell.

Pazzi teljesen szükségtelenül megbökte Romulát. Az asszony tudta, hogy itt az idő. Megcsókolta a fából faragott karon pihenő fejecskét.

A doktor közeledett. A tömeg odakényszerítene Romula közelébe, aki három hosszú lépéssel beérte, oldalra fordult, kinyújtotta a kezét, hogy fölhívja magára a figyelmét, megcsókolta az ujjait, amelyekkel átadja a csókot a férfinak, miközben rejtett keze zsebelésre készült.

Fény lobbant, mert valaki a tömegben talált egy kétszázlírást, és abban a pillanatban, amikor Romula megérintette volna dr. Fellt, az arcába pillantott. Érezte a szembogár vörös közepében a hatalmas, hideg űrt, amint megragadja szívét a bordái között, s keze elröppent a férfiról, hogy elfedje a baba arcát. Hallotta a saját hangját, amint azt mondja: „Perdonami, perdonami, signore”, megfordult és menekült. A doktor egy hosszú percig nézett utána, amíg ki nem aludt a fény, és ő ismét csak egy árny lett a kápolna gyertyái előtt, majd gyors, könnyű lépésekkel ment tovább a maga útján.

A dühtől sápadt Pazzi a szenteltvíztartónál érte utol Romulát; az asszony a medencére támaszkodott, szenteltvízzel mosta a kisfiú fejét, a szemét is megmosta, hátha ránézett dr. Fellre. A felügyelő még a dühös káromkodást is lenyelte, amikor meglátta az asszony megrettent arcát.

Romula szeme óriási volt a homályban. – Ez az ördög! – mondta. – A Gonosz, a Hajnalnak Fia, őt láttam!

– Visszaviszlek a börtönbe – mondta Pazzi.

Romula a gyerek arcába nézett, és akkorát sóhajtott, mint a jószág, amikor a vágóhídra terelik, olyan mélyen és lemondón, hogy rettentő volt hallani. Lehúzta a széles, ezüst karkötőt, és megmosta a szenteltvízben.

– Még ne – mondta.

27. fejezet

Ha Rinaldo Pazzi úgy dönt, hogy azt teszi, ami rendőrtisztként kötelessége, akkor letartóztathatta volna dr. Fellt, és villámgyorsan meggyőződhetett volna róla, hogy azonos-e Hannibal Lecterrel. Fél órán belül szerezhetett volna egy letartóztatási parancsot, hogy kihozhassa dr. Fellt a Palazzo Capponiból, és ebben a palota összes védelmi berendezése sem akadályozhatta volna meg. Saját hatáskörében vád nélkül is elég ideig fogságban tarthatta volna, amíg meg nem határozta a személyazonosságát.

A főkapitányságon tíz perc alatt ki tudták volna mutatni, hogy Fell azonos-e Lecter doktorral, és ezt DNS-vizsgálattal is alátámasztották volna.

De ezek a lehetőségek most nem álltak rendelkezésére. Ha egyszer eldöntötte, hogy eladja Lecter doktort, akkor rendőrből fejvadásszá vedlett át, a törvényen kívülre került, és magára maradt. Még a téglákat sem használhatta, akiket egyébként a markában tartott, mert villámgyorsan beköpték volna.

A késlekedés feldühítette Pazzit, de nem változtatott elszántságán. Ezekkel az átkozott cigányokkal kell összeállnia...

– Megtenné érted Gombóc, Romula? Meg tudod találni? – A Via de' Bardi kölcsönlakásának szalonjában álltak, a Palazzo Capponival szemközt. Alacsony asztalilámpa világította meg a szobát. A fény fölött Pazzi fekete szeme villogott a félhomályban.

– Megcsinálom magam, de a gyerek nélkül – mondta Romula. – De adnia kell nekem...

– Nem. Nem engedhetem, hogy kétszer lásson. Gombóc megtenné érted?

Romula görnyedten ült hosszú, élénk színű ruhájában, telt melle a combját súrolta, feje csaknem a térdére csuklott. A faragott kar elhagyatottan hevert egy székben. A sarokban ott ült az idősebb asszony, aki Romula nagynénje lehetett, és most ő tartotta ölében a csecsemőt. A függönyöket összehúzták. Pazzi, amikor kikukkantott egy parányi résen, halvány fényt látott, magasan fönt a Palazzo Capponiban.

– Meg tudom csinálni, meg tudom változtatni a külsőmet, nehogy rám ismerjen. Meg tudom...

– Nem.

– Akkor Esmeralda is megteheti.

– Nem. – Ez a hang a sarokból jött, az idős nő most szólalt meg először. – Vigyázok a gyerekedre, Romula, amíg csak élek. De sohasem érintem meg az Ördögöt. – Olyan olaszsággal beszélt, amit Pazzi alig értett.

– Ülj rendesen, Romula! – mondta Pazzi. – Nézz rám! Gombóc megtenné érted? Romula, ma este visszamész a Solliccianóba. Még le kell húznod három hónapot. Lehetséges, hogy legközelebb rajtakapnak, amint kiveszed a pénzt és a cigarettát a kicsi ruhája alól... Hat hónapot adathattam volna neked a legutolsó alkalommal. Könnyen elintézhetem, hogy alkalmatlan anyának nyilvánítsanak. Az állam elveheti a gyerekedet. De ha megszerzed az ujjlenyomatokat, akkor elengedlek, adok neked kétmillió lírát, a priuszod eltűnik, és segítek neked ausztrál vízumot szerezni. Megtenné érted Gombóc?

Az asszony nem válaszolt.

– Meg tudod találni Gombócot? Kapd össze a holmidat, a műkarodat három hónap múlva kihozhatod a raktárból, de az is lehet, hogy jövőre. A gyereket be kell majd adni a lelencházba. Ezt ott is látogathatja az öregasszony.

– EZT? Azt mondja rá, hogy EZ, Commendatore? Őt úgy hívják, hogy... – Megrázta a fejét, nem akarta elárulni a fia nevét ennek az embernek. Tenyerébe temette az arcát, érezte keze és arca lüktetését, és az ujjai mögül mondta: – Megtalálom.

– Hol?

– A Piazza Santo Spiritón, a szökőkút közelében. Tüzet raknak, és valakinél lesz bor is.

– Veled megyek.

– Jobb, ha nem jön – felelte az asszony. – Tönkretenné a hírnevét. Maradjon itt Esmeraldával és a kicsivel, tudja, hogy visszajövök.

A Piazza Santo Spirito bájos terén, a szökőkút közelében apró tűz pislákol, és egy cigány gitározik, több lelkesedéssel, mint tudással. Van a tömegben egy jó fado énekes. Amint fölfedezik, előrelökdösik, és több flaska borral olajozzák meg a torkát. Elsőnek a végzetről kezd zengeni, de félbeszakítják, derűsebb nótát követelve.

Roger LeDuc, akit Gombócként ismernek, a szökőkút peremén ül. Valamit szívott. A pillantása ködös, mégis rögtön kiszúrja Romulát a tömegből. Gombóc két narancsot vásárol egy árustól, és követi az asszonyt, távolabb a danolászástól és a tűztől. Megállnak egy utcai lámpa alatt. A fény zöldre festi Gombóc sápadtságát, a levelek árnyéka mozgó sebhelyként vibrál a bőrén. Romula megfogja a karját; és ránéz.

Penge villan elő a férfi markából, mint egy ragyogó, kis nyelv; Gombóc egyetlen hosszú csíkban hámozza le a narancs héját. Az elsőt az asszonynak adja, Romula a férfi szájába dug egy gerezdet, miközben ő a második narancsot hámozza. Röviden beszélnek. A férfi egyszer vállat von. Az asszony ad neki egy mobiltelefont, megmutatja, milyen gombokat kell megnyomni. Ezután Pazzi szól bele Gombóc fülébe, kis idő múlva összecsukja a telefont és zsebre vágja.

Romula valamilyen láncot vett le a nyakáról, megcsókolta a kis amulettet, és az alacsony férfi nyakába akasztotta. Az ránézett a medálra, ugrált egy kicsit: úgy tett, mintha a szentkép égetné, amin Romula mosolygott egy kicsit. Levette a széles karkötőt és felhúzta a férfi karjára. Könnyen ment. Gombóc karja nem volt vastagabb, mint az övé.

– Velem lehetsz egy órát? – kérdezte Gombóc.

– Igen – felelte az asszony.

28. fejezet

Ismét este volt, és dr. Fell a Kegyetlen kínzóeszközök hatalmas termében tartózkodott a Belvedere-erődben. Hanyagul támaszkodott a falnak a kárhozottak ketrecei alatt.

A kukkolók mohó arcát figyelte, ahogy közelebb nyomakodnak a kínzóeszközökhöz, és összetapadnak a gőzölgő, dülledt szemű tömegben, a szőr is föláll a karjukon, egymás nyakába és arcába szuszognak. A doktor néha az orrához nyomja illatosított zsebkendőjét, hogy kivédje a kölni és az izzadság tömény szagát.

Akik a doktort kergetik, odakint várakoznak.

Telnek az órák. Dr. Fell, aki sohasem szentelt futó pillantásnál többet a kiállítási tárgyaknak, láthatólag nem tud betelni a tömeggel. Néhányan megérzik figyelmét, és kínosan feszengenek. A nők a tömegben gyakran néznek rá különös érdeklődéssel, mielőtt a kiállítási tárgyak között csoszogó tömeg továbbhaladásra kényszerítené őket. A mutatványt szervező preparátoroknak adott borravaló lehetővé tette, hogy a doktor kedvére ácsorogjon a kiállítóteremben a kötelek mögött – hozzáférhetetlenül, mozdulatlanul a falnak támaszkodva.

A kijárat előtt viszont Rinaldo Pazzi őrködött a kitartó szemerkélésben. Már megszokta a várakozást.

Pazzi tudta, hogy a doktor először nem haza megy. Lent a domb tövében, a vár mögött volt egy kis tér, dr. Fell autója ott várakozott. Elegáns, harmincéves Jaguár, feketén ragyogott, és ez volt a legjobb kocsi, amit Pazzi valaha is látott. Svájci rendszámot viselt. Dr. Fell nyilvánvalóan nem bérből és fizetésből él. A rendőr följegyezte a rendszámot, de nem kockáztathatta meg, hogy végigfuttatja az Interpol hálózatán.

A meredek, macskaköves Via San Leonardón, a Forte di Belvedere és az autó között Gombóc várakozott. A rosszul megvilágított utcát mindkét oldalról magas kőfalak határolták, eltakarva a mögöttük álló villákat. Gombóc talált egy sötét beugrót egy vasrácsos kapu mellett, ahol félrehúzódhatott a turistaáradat elől. A mobiltelefon minden tíz percben remegni kezdett a zsebében, és mindig jeleznie kellett, hogy a helyén van.

A kínzóeszközök boltíves termében dr. Fell végre elvált a faltól, ahová eddig támaszkodott, és úgy nézett föl a ketrecben kuporgó csontvázra, mintha közös titkuk lenne; majd megindult a tömegen át a kijárat felé.

Pazzi kissé lemaradva követte. Amikor megbizonyosodott róla, hogy a doktor a kocsi felé tart, kinyitotta telefonját, és riasztotta társát. Gombóc besüppedt szemű feje úgy bukkant elő a gallérja mögül, akár egy teknősé, és a teknőshöz hasonlóan neki is átsejlett a bőrén a koponyája. Ingét könyökig föltűrte, ráköpött a karperecre, és egy ronggyal megtörölgette. Most, hogy kifényesítette a csiszolt karperecet, a kabát alá dugta hátratett karját, hogy szárazon tartsa az ékszert, és közben fölnézett a domboldalon. Billegő fejek közeledtek. Gombóc keresztülnyomakodott az emberáradaton, ki az úttestre, ahol szembemehetett az árral, és jobban látott. Mivel nem volt segítsége, magának kellett megcsinálni az ütközést és a zsebmetszést is, ami nem gond, mivel úgyis direkt el akarja rontani a lopást. Már jött is a kis ember, és hála Istennek, pont a járdaszegély mellett. Pazzi harminc méterrel lemaradva követte a doktort.

Gombóc cselesen manőverezett az úttest közepén. Kihasználva, hogy taxi közeledik, arrébb szökkent, mintha a forgalom elől térne ki, visszanézett, hogy megátkozza a taxist, és egyenesen nekiment dr. Fellnek; ujjai belopóztak a doktor kabátja alá, szörnyű erő ragadta meg a karját, egy ütést érzett. Ellökte magát tőle, és dr. Fell szinte le sem lassított, csak ment tovább a turisták áradatával, Gombóc pedig máris szabad volt, mint a madár.

Pazzi szinte azonnal ott termett a vaskapu melletti fülkében. Gombóc kissé előregörnyedt, majd kiegyenesedett, zihált.

– Megvan. Elkapta a karomat. A rohadék tökön akart ütni, de nem talált – mondta.

A fél térdre ereszkedett Pazzi éppen azon volt, hogy óvatosan lehúzza a karperecet, amikor Gombóc forró nedvességet érzett a lábszárán, és ahogy megmozdult, vér fröccsent ki a nadrágja hasadásán, egyenesen Pazzi arcába és kezére, miközben az úgy igyekezett leszedni a karperecet, hogy csak a peremét fogja. Mindenfelé vér spriccelt, még Gombóc arcába is, amikor rogyadozó lábbal lehajolt, hogy megnézze, hol sebesült meg. Nekidőlt a kapunak, fél kézzel kapaszkodott belé, miközben rongyait a lába közé nyomva próbálta elállítani a combjának artériájából ömlő vért.

Pazzi, azzal a dermesztő hidegséggel, amely mindig elfogta akció közben, átkarolta Gombócot, és továbbra is elfordította a tömegtől, hogy a rácson belülre fröcsögjön a vér, majd oldalvást leengedte a földre.

Elővette a mobilját, és beleszólt, mintha a mentőket hívná, de nem kapcsolta be a készüléket. Kigombolta a felöltőjét, és úgy nyitotta szét, mint a héja a szárnyát prédája fölött. A sokaság közömbösen áramlott mögötte. Pazzi levette a karperecet Gombócról, és belecsúsztatta a magával hozott kis dobozba. A férfi mobilját a saját zsebébe tette.

Gombóc ajka megmozdult. – Madonna, che freddo.

Nem csekély akaraterővel Pazzi lehúzta Gombóc kezét a sebről; úgy tartotta, mintha vigasztalná, és hagyta, hogy elvérezzen. Amikor már biztos volt benne, hogy meghalt, otthagyta a kapu mellett, ahol Gombóc a karjára hajtott fejjel úgy feküdt, mintha aludna.

A téren Pazzi ránézett az üres parkolóra, ahol az eső éppen most kezdett esni a macskakövekre Lecter doktor Jaguárjának helyén. Dr. Lecter! – Pazzi már nem gondolt rá dr. Fellként. Ez nem más, mint Hannibal Lecter.

Masonnek biztosan elég lesz a bizonyíték, amit az esőkabátja zsebében tárol.

29. fejezet

Genova fölött a hajnalcsillag éppen elhalványult a világosodó keleti égen, amikor Rinaldo Pazzi öreg Alfájával végighaladt a kikötőn. Dermesztő szél fújt. Egy messzebb horgonyzó teherhajón valaki hegesztett, narancsszínű szikrák záporoztak a fekete vízbe.

Romula, ölében a babával, a szél miatt a kocsiban maradt. Esmeralda oldalvást kuporgott a kupé kicsiny hátsó ülésén. Azóta sem szólt, amióta kijelentette, hogy nem hajlandó megérinteni a Sátánt.

Sűrű feketekávét ittak, és pasticcini t ettek hozzá.

Rinaldo Pazzi bement a hajózási vállalat irodájába. Mire kijött, a nap már jó magasra emelkedett; narancs fényben izzott az Astra Philogenes nevű rozsdás teherhajó teste. Éppen befejezte a rakodást a dokkban. A férfi intett a nőknek.

Az Astra Philogenes huszonhét tonnás, Görögországban bejegyzett teherhajó törvényesen tizenkét utast szállíthatott hajóorvos jelenléte nélkül Rióba. Pazzi elmagyarázta Romulának, hogy ott átszállnak az ausztráliai Sydney-be tartó másik hajóra, az átszállást az Astra élelmezési tisztje intézi. Az út ki van fizetve, a jegy nem váltható vissza. Olaszországban Ausztráliát vonzó úticélnak tekintik, ahol könnyű munkát találni, és sok roma is él ott.

Pazzi sok pénzt adott a nőknek egy vastag borítékban.

A cigányok batyuja igen kicsi volt: egy apró bőrönd és Romula fából faragott karja, egy vadászkürt-tokban.

A cigányok most legalább egy hónapig hajózni fognak a tengeren, ahol nem lehet elérni őket.

Gombóc is jön majd, mondta Rominának tizedszer, de ma nem tud. Majd postán maradó üzenetet hagy nekik a sydneyi főpostán. – Vele szemben is megtartom az ígéretemet, ahogy veletek szemben is megtartottam – mondta az asszonyoknak, miközben a móló végénél álltak, és a hajnali napsütés rávetítette hosszú árnyékukat a vízre.

Az indulás pillanatában, amikor Romula a kicsivel már elindult a feljárón, az öregasszony másodszor és utoljára szólalt meg Pazzi füle hallatára.

A férfira nézett – szeme olyan fekete volt, akár az olajbogyó. – Odaadtad Gombócot az Ördögnek – mondta halkan. – Gombóc meghalt. – Mereven előredőlt, gondosan célozva leköpte Pazzi árnyékát, majd Romula és a gyermek után sietett.

30. fejezet

Az expresszcsomagot szakszerűen adták fel. Az ujjlenyomat-szakértő Mason szobájában egy elektromos csavarhúzóval húzta ki a csavarokat.

A széles, ezüst karkötő egy bársonnyal borított ékszertartóban feküdt a doboz mélyén, hogy a külseje semmihez se érjen hozzá.

– Hozza ide! – mondta Mason.

A karkötőn levő ujjlenyomatokat sokkal könnyebb lett volna megvizsgálni a baltimore-i rendőrség illetékes részlegében, ahol a technikus napközben dolgozott, de Mason nagyon sokat fizetett, ráadásul készpénzben, viszont ragaszkodott hozzá, hogy a munkát a két szeme láttára végezzék. Illetve az egy szeme láttára, gondolta a technikus, miközben a karkötőt egy porcelántányérra helyezte, melyet egy inas tartott. Majd az inas Mason okuláréja elé tartotta a tányért.

A nehéz karperecre csíkokban rászáradt a vér, pelyhei leperegtek a porcelántányérra. Mason a monokliján át szemügyre vette az ékszert. Arca nem lévén, nem változott az arckifejezése, de a szeme ragyogott.

– Porozza be – mondta.

A technikusnak volt egy másolata Lecter doktor FBI-os ujjlenyomat-kártyájáról. A hatodik ujjat viszont nem másolta le. Beporozta az odaszáradt vér közötti területeket.

– Megvannak az ujjlenyomatok – mondta, és megállt, hogy megtörülgesse a vendégfogadó sarok meleget ontó fényszórótól megizzadt homlokát. A világosság megfelelt a fényképezéshez, csinált néhány felvételt a lenyomatokról, azután mikroszkóppal összehasonlította a két képet. – A bal kéz középső és hüvelykujján tizenhat pont egyezik, ez még a bíróság előtt is bizonyíték lenne – mondta végül. – Nem kérdés, a pasi azonos.

Masont nem érdekelte a bíróság. Sápadt keze máris elindult a telefon felé.

31. fejezet

Napfényes reggel Közép-Szardíniában, egy hegyi legelőn, a Gennargentu-hegység szívében.

Hat férfi – négy szárd és két római – dolgozik együtt egy szellős csűrben. A hegyek hatalmas csöndje mintha a legapróbb neszt is fölnagyítaná.

A csűr fedele alatti, hámló kérgű gerendákról irdatlan tükör lóg, aranyozott rokokó keretben. A tükröt egy masszív disznóól fölé függesztették, melynek két ajtaja közül az egyik a legelőre nyílik. A másik ajtó vízszintesen két részre oszlik, így az alsó és a fölső része külön nyitható. Az ajtó előtti területet kicementezték, az ól többi részét azonban felszórták friss szalmával, ahogy a vérpadot szokás.

A kerubokkal ékesített tükröt meg lehet úgy dönteni, hogy felülről mutassa az egész ólat, ahogy a szakácsiskolákban szokták megmutatni a kuktáknak a tűzhelyet, mikor a tanár főz.

Oreste Pini filmrendező és Mason szárd alkalmazottja, egy Carlo nevű hivatásos emberrabló, kezdettől fogva utálták egymást. Carlo Deogracias zömök, pirospozsgás férfi volt, stüszi kalapot hordott, szalagjába vaddisznósörte pamacsot tűzött. Az volt a szokása, hogy a porcogót rágcsálta két vaddisznóagyarról, ezeket pedig a mellényzsebében tartotta.

Carlo az egyik leghíresebb mestere az emberrablásnak, amely Szardíniában régi foglalkozásnak számít; emellett hivatásos bosszúálló is.

A gazdag olaszok szerint, ha már az embert váltságdíjért rabolják el, akkor legjobb a szárdok kezébe kerülni. Ők legalább profik, nem ölnek véletlenségből, vagy csak mert pánikba esnek. Ha az ember rokonai fizettek, akkor sértetlenül hazatérhet, anélkül, hogy megerőszakolták vagy megcsonkították volna. Ha viszont a rokonok nem fizetnek, akkor számíthatnak arra, hogy az elraboltat apró darabokban kapják vissza postán.

Carlo nem volt elégedett Mason aprólékos előkészületeivel. Már voltak tapasztalatai ezen a téren: húsz éve Toszkánában maga etetett föl disznókkal egy embert, egy visszavonult nácit és álgrófot, aki molesztálta a falusi gyerekeket – kisfiúkat és kislányokat vegyesen. Carlo elvállalta a munkát, a nácit a saját kertjéből vitte el, és öt hatalmas házidisznóval etette meg egy tanyán, bár előbb három napig kellett éheztetnie az állatokat. Az áldozat sokáig vergődött megkötözve, könyörgött; a lábát belógatták a karámba, a disznók mégse merték megkóstolni egyetlen rángatózó lábujját se, végül Carlo – noha nehéz szívvel, amiért megszegi a megbízás feltételeit – megetette a nácit a disznók kedvenc zöldségeiből kevert salátával, azután elvágta a torkát, hogy a kocáknak könnyebb legyen csemegézniük.

Carlo derűs és energikus természetű ember volt, de ezt a filmest ki nem állhatta. Mason utasítására Carlónak a saját tulajdonú cagliari bordélyából kellett elhoznia a tükröt, csak azért, hogy megkönnyítse a pornófilmes Oreste Pini dolgát.

Oreste örült a tükörnek, hiszen kedvenc kelléke volt pornófilmjeinek és egyetlen valódi gyilkolászós opuszának. A pornószakmában ő vezette be a ferde tükrözést, mivel így némely „tárgy” életnagyságúnál nagyobbnak tűnhet föl a gyakorlatlan szem előtt.

Orestének két kamerát kellett használnia, ahogy Mason meghagyta, méghozzá az első pillanattól fogva. Mason egy állandó közelképet akart, kizárólag az áldozat arcáról.

Carlónak úgy rémlett, hogy a filmes sohasem fejezi be a piszmogást.

– Állhat és locsoghat, mint egy asszony, de meg is figyelheti a gyakorlatot, és megkérdezheti, amit nem ért – mondta neki Carlo.

– Én le akarom filmezni a gyakorlatot.

Va bene. Állítsa fel a szarságait, és kezdhetjük.

Mikor Oreste elhelyezte kameráit, Carlo és három szótlan szárd társa nekilátott az előkészületeknek.

Orestét, aki szerette a pénzt, mindig elképesztette, hogy mi mindent meg lehet rajta venni.

A csűr egyik sarkában álló hosszú, kecskelábú asztalon Carlo testvére, Matteo kicsomagolt egy batyu használt ruhát. Kiválasztott a halomból egy inget és egy nadrágot, miközben a másik két szárd, Piero és Tommaso Falcione lassan betolt a csűrbe egy piszkos kórházi hordágyat.

Matteo előkészített számos vödör darált húst, több kopasztatlan, döglött csirkét, némi romlott gyümölcsöt, amit máris elleptek a legyek, azonkívül egy vödörnyi pacalt és beleket.

Ráterített a hordágyra egy elnyűtt nadrágot, beletömött két csirkét, némi darált húst és gyümölcsöt. Azután fogott egy pár pamutkesztyűt, megtömte darált hússal és makkal, gondosan feltöltve a kesztyű minden ujját, és a nadrágszár mellé helyezte őket. Választott a nadrághoz egy inget, szétterítette a hordágyon, megtöltötte pacallal és belekkel, kenyérrel kiigazította a körvonalakat, majd összegombolta az inget, és az alját takarosan begyömöszölte a nadrágba. A tömött kesztyűk a kézelőkhöz kerültek. A fejnek használt dinnyére hajhálót húzott, azt a részt, ahol az arc lett volna, bekente darált hússal, szemnek odatett két főtt tojást. Amikor végzett, az eredmény leginkább zömök madárijesztőre hasonlított, de mindenképp jobban festett a hordágyon, mint némelyik szerencsétlen, akit ilyenen tolnak el. Végső simításként Matteo valami rendkívül drága borotvaszeszt hintett a dinnyére és a kesztyűkre.

Carlo rábökött Oreste karcsú asszisztensére, aki a kerítésen behajolva a puskamikrofont nyújtotta be az ólba: azt nézte, meddig ér.

– Mondja meg a macájának, ha beesik, nem megyek utána.

Végre mindennel elkészültek. Piero és Tommaso alacsonyra állították a hordágyat, és odagurították az ólajtóhoz.

Carlo kihozott a házból egy magnót és egy erősítőt. Sok kazettája volt, némelyiket maga készítette, mikor elrabolt emberek fülét vagdosta le, hogy postán elküldje a rokonoknak. Mindig ezeket a szalagokat játszotta le az állatoknak, miközben ettek. Majd ha igazi áldozat visít, akkor nem lesz többé szükség a szalagokra.

– Készen van? – kérdezte Carlo.

Oreste a kamera fölé hajolt. – Giriamo! – szólt oda operatőrének.

Pronti! – érkezett a válasz.

Motore! – A kamerák beindultak.

Partito! – a hang is megindult a filmmel együtt.

Azione! – bökte meg Oreste Carlót.

A szárd megnyomta magnóján a lejátszógombot, mire pokoli sikoltozás, könyörgés, zokogás tört ki. Az operatőr megugrott a hangtól, azután összeszedte magát. Borzalmas volt hallani ezt a sikoltozást, viszont nagyon is jól illett azokhoz a pofákhoz, melyek az ebédre hívogató jajveszékelés hangjaira bukkantak elő az erdőből.

32. fejezet

Egynapos utazás Genfbe, pénznézőbe.

A milánói ingajárat, egy sugárhajtású Aerospatiale kora reggel emelkedett föl Firenzéből, és végigsuhant a szőlőskertek fölött, ahol olyan tágasak a sorok, mintha egy építési vállalkozó készített volna Toszkánáról nagyléptékű modellt. Valami baj volt a táj színeivel, a gazdag idegenek villái mellett az új úszómedencék kékje nem volt az igazi. A gép ablakán kibámuló Pazzi olyan vizenyősnek látta őket, mint egy angol öregember szemét. Ez a kék nem illett a sötét ciprusok és ezüst olajfák közé.

Rinaldo Pazzi kedve a géppel együtt szárnyalt, szíve mélyén érezte: nem itt fog megöregedni fölöttesei kénye-kedvének kiszolgáltatva, a megérdemelt nyugdíjra várakozva.

Nagyon félt, hogy Lecter doktor eltűnik, miután megölte Gombócot. Amikor ismét megpillantotta íróasztali lámpáját a Santa Crocéban, olyasmit érzett, mintha megváltották volna; a doktor azt hiszi, biztonságban van.

A cigány halála egyáltalán nem vert föl port a Questurán, azt hitték, valami kábítószerüggyel van kapcsolatban – szerencsére néhány tű volt szétszórva körülötte a földön, ami mindennapos látvány Firenzében, ahol a drogosoknak ingyen adják a fecskendőkhöz a tűt.

Meg kell nézni a pénzt. Pazzi ragaszkodott hozzá.

A vizuális alkatú Rinaldo Pazzi tökéletesen emlékezett a képekre: amikor először látta merevedni a hímvesszőjét, amikor először látta a saját vérét, amikor először látott meztelen nőt, amikor először csapódott arcába egy ököl. Hárommillió amerikai dollár látványa ugyanilyen hatással volt rá.

Háromszáz köteg találomra számozott százdolláros.

A genfi Crédit Suisse kápolnára emlékeztető, szigorú kis szobájában Mason Verger ügyvédje megmutatta Rinaldo Pazzinak a pénzt. Négy lelakatolt, réz számtáblával ellátott dobozban gurították elő a pincéből. A Crédit Suisse a rendelkezésükre bocsátott egy számlálóberendezést, egy tálcát és egy tisztviselőt. Pazzi elküldte a hivatalnokot. Egyszer rátette a kezét a pénztoronyra.

Rinaldo Pazzi nagyon rátermett nyomozó volt. Húsz éve szúrta ki és tartóztatta le a simliseket. Állt a pénz mellett, hallgatta a megbeszélést, és nem érzékeit hamis hangot: ha ő átadja nekik Hannibal Lectert, Mason odaadja neki a pénzt.

Hirtelen kiütött rajta a verejték, amikor rádöbbent, hogy ezek az emberek nem viccelnek – Mason Verger csakugyan fizet. Nem voltak illúziói Lecter sorsát illetőleg. A férfira, akit elad, kínzás és halál vár. Pazzi javára legyen mondva, nem tagadta le maga előtt, hogy mit csinál.

A szabadságunk többet ér, mint a szörnyeteg élete. Boldogságunk fontosabb, mint az ő szenvedése, gondolta a kárhozottak hideg önzésével. Hogy a „mi” királyi többes volt-e, vagy Rinaldót és feleségét jelentette: ezt nehéz megítélni, és talán több válasz is létezhet rá.

Ebben a tisztára suvickolt szobában Pazzi végképp elkötelezte magát. Elfordult a pénztől, és bólintott az ügyvédnek, Mr. Konienak. A jogász az első dobozból leolvasott százezer dollárt, és odaadta Pazzinak.

Mr. Konie röviden beszélt valakivel telefonon, azután átadta a kagylót Pazzinak. – Földi, kódolt vonal – mondta.

Az amerikai hangnak sajátos ritmusa volt; a szavak egyetlen lélegzetvétellel özönlöttek, azután szünet, és hiányoztak a beszédből a zárhangok. Ettől a hangtól Pazzi kissé megszédült, mintha együtt kapkodott volna a beszélővel.

Minden bevezetés nélkül csattant a kérdés: – Hol van Lecter doktor?

Pazzi, egyik kezében a pénzzel, a másikban a kagylóval, nem habozott. – Tanulmányokat folytat a firenzei Palazzo Capponiban. Ő ott az... egyik kurátor.

– Kérem, mutassa meg az igazolványát Mr. Konie-nak, és adja át neki a kagylót. Ő nem fogja kimondani a maga nevét telefonálás közben.

Mr. Konie elővett a zsebéből egy listát, és néhány előre megbeszélt szót mondott Masonnak, azután visszaadta a kagylót Pazzinak.

– A pénz többi részét is megkapja, mihelyt Lecter élve a kezünkben lesz – mondta Mason. – Nem magának kell elfognia a doktort, de azonosítania kell, és a kezünkbe kell adnia. A dokumentációja is kell: minden, amije csak van. Visszamegy ma este Firenzébe? Ott majd utasításokat kap attól az embertől, aki lekapcsolja Lecter doktort. Majd azt kérdezi magától, ismer-e egy virágárust. Válaszolja neki, hogy a virágárusok mind tolvajok. Megértett? Azt akarom, hogy együttműködjön vele.

– Nem akarom Lecter doktort az én... Nem akarom, hogy Firenze közelében legyen, amikor...

– Megértem az aggodalmát. Ne aggódjon, nem lesz a közelben.

A vonal megszakadt.

Néhány perces papírmunka után kétmillió dollár visszakerült egy háromkulcsos széfbe. Mason Verger nem vehette vissza, de engedélyezhette, hogy kifizessék Pazzi követelésére. A Crédit Suisse egyik tisztviselőjét behívták a megbeszélésre, és a hivatalnok átadott neki egy másolatot a Bundesgesetz über Banken und Sparkassen banktitokról szóló 47. cikkelyéről, és közölte, hogy miután a tőkét felszabadítják, minden késlekedés nélkül hajlandók táviratilag átutalni a maradék összeget a Nova Scotia-i Royal Bankhoz, vagy a Kajmán-szigetekre, amennyiben Pazzinak ez a kívánsága.

Pazzi a halála esetére egy jegyző jelenlétében aláírási jogot biztosított a feleségének. Amint az üzletet megkötötték, csak a svájci bankhivatalnok nyújtott kezet. Pazzi és Mr. Konie nem néztek egymás szemébe, noha az ügyvéd az ajtóból odavetette, hogy „ég áldja”.

33. fejezet

Rinaldo Pazzi legszívesebben állandó megfigyelés alá helyezte volna zsákmányát a Palazzo Capponiban, de nem tehette.

Ehelyett, a pénz látványától még mindig elbűvölten föl kellett vennie legjobb ruháját, mert feleségével találkozik a Firenzei Kamarazenekar hangversenyén.

A Teatro Piccolomini a dicső velencei Teatro Fenice feleakkora, tizenkilencedik századi másolata: olyan, mint egy aranyozott, plüss, barokk ékszerdoboz. Kápráztató mennyezetén a kerubok semmibe veszik a légellenállás törvényeit.

Pazzi a nyitányt követő taps közben lopakodott be a felesége mellé.

Az asszony odatartotta illatos arcát. A férfi büszkén nézett az asszonyra: estélyi ruhája kellően ki volt vágva ahhoz, hogy melleinek árka melegen illatozzék, a partitúrát pedig egy sikkes Gucci mappában tartotta, amit Pazzitól kapott.

– Az új hegedűssel száz százalékkal jobban játszanak – lehelte férje fülébe. Ezt a kitűnő viola da gamba játékost azért fogadták föl, hogy pótolják dühítően tehetségtelen elődjét.

Dr. Hannibal Lecter magasan fönt, egy páholyból tekintett alá: magányosan, fehér nyakkendőben.

Pazzi akkor vette észre, amikor az első tétel után felgyúltak a fények, és egy pillanattal azelőtt, hogy elkaphatta volna a tekintetét, a doktor feje elfordult, mint egy bagolyé, és a pillantásuk találkozott. Pazzi akaratlanul is megszorította a felesége kezét, olyan erősen, hogy az asszony ránézett. Ezek után Pazzi mereven a színpadot nézte, kézfejét az asszony combján melegítve.

A szünetben, amikor Pazzi elfordult a bárpulttól, Lecter doktort látta állni az asszony mellett.

– Jó estét, dr. Fell – mondta Pazzi.

– Jó estét, Commendatore – válaszolta a doktor. Fejét kissé félrehajtva várta, hogy Pazzi megejtse a bemutatást.

– Laura, hadd mutassam be neked dr. Fellt. Doktor, ő Signora Pazzi, a feleségem.

Signora Pazzi már megszokta, hogy a szépségét dicsérik, de most különösen elbűvölőnek találta azt, ami következett, noha férje korántsem örült ennyire.

– Köszönet önnek a kiváltságért, Commendatore – szólalt meg a doktor. Vörös és hegyes nyelve egy pillanatra elővillant, mielőtt ráhajolt volna Signora Pazzi kacsójára, kissé talán közelebb, mint Firenzében szokás, és bizonnyal elég közel ahhoz, hogy lehelete megcsapja a hölgy kezét.

– Azt hiszem, ön különösen kedveli Scarlattit, Signora Pazzi.

– Csakugyan.

– Örömmel láttam, hogy a partitúrából követi. Manapság nem sokan teszik ezt. Remélem, ez érdekelni fogja. – Hóna alól előhúzott egy irattartót. Ódon, kézzel másolt pergamen kotta volt benne. – Ez a római Teatro Capranicából származik, 1688-ból, a darab komponálásának évéből.

Meraviglioso! Ezt nézd meg, Rinaldo!

– Észleltem néhány eltérést a modern kottától az első tétel alatt – mondta Lecter doktor. – Talán szórakoztatná, ha a második tételt ebből követné. Kérem, fogadja el! Bármikor visszakérhetem Signor Pazzitól – ugye megengedi, Commendatore?

A doktor mélyen, nagyon mélyen a szemébe néz, miközben Pazzi válaszol.

– Ha ez örömet okoz neked, Laura – mondta. Még valami az eszébe jutott. – Felszólal a Studiolóban, Doktor?

– Igen, pénteken. Sogliato alig várja, hogy leszerepeljek.

– Úgyis az óvárosban kell lennem – mondta Pazzi –, akkor majd visszaadom a partitúrát. Képzeld, Laura, dr. Fellnek énekelnie kell a vacsorájáért a Studiolo sárkányai előtt:

– Biztos vagyok benne, hogy nagyon szépen énekel, doktor – szólt az asszony, és a férfira nézett szép, sötét szemével – az illem határain belül, de azért mégis.

Lecter doktor elmosolyodott, elővillantak apró, fehér fogai. – Asszonyom, ha én alkottam volna a Fleur du Cielt, önnek adnám a Fokföldi Gyémántot, hogy viselhesse. Viszontlátásra péntek este, Commendatore!

Pazzi meggyőződött róla, hogy a doktor visszatért a páholyába és nem is nézett felé, amíg a távolból búcsút nem intettek egymásnak a színház lépcsőjén.

– Azt a Fleur du Cielt én adtam neked a születésnapodra – mondta Pazzi.

– Igen, és nagyon szeretem is, Rinaldo – felelte Signora Pazzi. – A lehető legremekebb ízlésed van.

34. fejezet

Impruneta ódon toszkán kisváros. Temetője jó messziről, mérföldekről is látható éjszakánként a dombtetőre épült villákból, mivel a sírokon örökmécsesek égnek. A fény halvány, de ahhoz elég, hogy a látogatók megtalálják útjukat a halottaikhoz, noha a feliratok elolvasásához már zseblámpa kell.

Rinaldo Pazzi kilenc után öt perccel érkezett, kis virágcsokorral, melyet találomra akart lerakni valamelyik sírra. Lassan végigballagott a sírok közötti ösvényen.

Megérezte Carlo jelenlétét, noha nem látta.

Carlo megszólalt a mauzóleum túloldalán. – Ismer egy jó virágárust a városban?

Úgy beszél, mint egy szárd. Jól van, legalább ért is ahhoz, amit csinál.

– A virágárusok mind tolvajok – felelte.

Carlo, körül se nézve, fürgén megkerülte az építményt.

Pazzi állatiasnak találta az alacsony, köpcös, mozgékony alakot. Bőrkabátot viselt, a kalapján vaddisznósörte pamacs. Pazzi úgy becsülte, hogy ő legalább nyolc centivel szélesebb Carlónál, és tízzel magasabb. A súlyukat nagyjából egyformának saccolta. Carlónak hiányzott az egyik hüvelykujja. Pazzi arra gondolt, hogy ötperces munkával megtalálhatná a Questurán a priuszát. Mindkettejüket alulról világították meg a mécsesek.

– A háza tele van riasztóberendezésekkel – mondta Pazzi.

– Megnéztem. De őt is meg kell mutatnia nekem.

– Holnap, pénteken este beszélnie kell egy összejövetelen. Jó lesz ilyen hamar?

– Jó lesz. – Carlo egy kicsit cukkolni akarta a rendőrt, hadd lássa, ki osztja a lapokat. – Talán fél tőle? Maga csak tegye a dolgát, amiért megfizetik. Meg kell mutatnia nekem.

– Vigyázzon a szájára! Én azt teszem, amiért fizetnek, ahogy maga is. Különben esetleg köcsögként fejezheti be pályafutását a börtönben, ha nem tetszik valami.

Carlo, ha dolgozott, ugyanolyan érzéketlen volt a sértésekre, mint az áldozatok üvöltésére. Látta, hogy félreismerte a rendőrt. Széttárta a karját. – Mondja el nekem, amit tudnom kell! – Odament Pazzi mellé, mintha közös halottjuk lenne a kicsiny mauzóleumban. Egymás kezét fogva egy pár haladt el az ösvényen. Carlo levette a kalapját, és a két férfi lehajtott fejjel állt egymás mellett. Pazzi elhelyezte a virágokat az egyik síron. Carlo átmelegedett kalapja furcsa szagot árasztott, olyan áporodott szagot, mint a szakszerűtlenül ivartalanított disznóból készített kolbász.

Pazzi elfordította fejét a szag elől. – Nagyon gyorsan bánik a késsel. Alacsonyra szúr.

– Lőfegyvere van?

– Fogalmam sincs. Amennyire tudom, sohase használt ilyesmit.

– Nem akarom kocsiból kirángatni. Nyílt utcán akarom elkapni, amikor éppen kevesen járnak arra.

– Hogyan csípi el?

– Az az én dolgom. – A szájába dugott egy agyarat, és elkezdte rágcsálni a tövét. Az agyar időnként kibújt a szájából.

– Az enyém is – felelte Pazzi. – Hogyan csinálja?

– Leütjük egy homokzsákkal, hálót dobunk rá, azután belenyomok egy injekciót. Ellenőriznem kell a fogait, hátha mérget dugott el egy korona alá.

– Felolvasást tart egy összejövetelen. Hétkor kezdődik a Palazzo Vecchióban. Ha dolgozik, akkor a Santa Crocéban lesz a Capponi-kápolnában, onnan fog átmenni a Palazzo Vecchióba. Ismeri Firenzét?

– Jól ismerem. Ad egy behajtási engedélyt az óvárosba?

– Igen.

– A templomnál nem fogom kihozni – mondta Carlo.

Pazzi bólintott. – Jobb, ha megmutatja magát az összejövetelen, azután két hétig senkinek sem fog hiányozni. Nekem megvan rá az okom, hogy elkísérjem a Palazzo Capponiba az összejövetel után...

– Nem a házában akarom elkapni. Az az ő terepe. Ő ismeri, én viszont nem. Éber lesz, a kapuban körül fog nézni. A nyílt járdán akarom leütni.

– Akkor figyeljen ide! Kijövünk a Palazzo Vecchio homlokzati kapuján, a Via dei Leonira néző oldal zárva lesz. Végigmegyünk a Via Negrin, azután átvágunk a folyón a Ponte alle Grazién. A Bardini Múzeum előtt fák vannak, eltakarják az utcai lámpákat. Abban az órában már csöndes, az iskolák zárva vannak.

– Akkor, mondjuk legyen a Bardini múzeum előtt, de hamarabb, a palotához közelebb is megteszem, ha lesz rá lehetőségem, vagy korábban a nap folyamán, ha olyanja lenne, hogy megpróbál lelépni. Lehet, hogy mentőautóval jövünk. Maradjon vele, amíg a homokzsák le nem csapja, azután gyorsan tűnjön el.

– Azt akarom, hogy vigyék el Toszkánából, még mielőtt bármi történne vele.

– Higgye el nekem, a föld színéről is el fogják vinni, lábbal előre – mondta Carlo, saját tréfáján mosolyogva.

35. fejezet

Péntek reggel. Kis szoba a Palazzo Capponi padlásterén. Három fehérre meszelt falon nincs semmi. A negyediken a Cimabue-iskola nagy, tizenharmadik századi Madonnája függ, amely óriásinak tűnik az apró szobában; fejét előírásos szögben hajtja félre, mint egy különös madár.

Dr. Hannibal Lecter, a börtönök és zárt intézetek priccseinek veteránja, mellére tett kézzel, mozdulatlanul fekszik a keskeny ágyon.

Kinyitja a szemét, hirtelen tökéletesen éber lesz, álma régen meggyilkolt és megemésztett Mischa nevű húgáról tökéletesen illeszkedik az ébredéshez: akkor is veszélyben volt, most is veszélyben van.

Felöltözik, a cselédlépcső tetején lekapcsolja a mozgásérzékelőket, és alászáll a palota óriási tereibe.

Most kedvére járkálhat a palazzo számos szobáinak hatalmas csendjében, ez mindig a szabadság részegítő érzésével tölti el, miután olyan sok évet töltött egy alagsori cellába zárva.

Ahogy a Santa Croce vagy a Palazzo Vecchio freskóval díszített falait átitatja a szellem, ugyanúgy lüktet a Capponi-könyvtár levegőjében, amikor Lecter doktor a hatalmas kézirattartó polc előtt dolgozik. Válogat a pergamentekercsek között, leporolja őket, porszemek táncolnak a nap sugaraiban, mintha a halottak, akik már porrá váltak, versengve akarnák elmondani neki sorsukat. A doktor hatékonyan dolgozik, de minden fölösleges sietség nélkül. Néhány tárgyat az aktatáskájába tesz, könyveket és illusztrációkat gyűjt az esti előadásra, amelyre a Studiolóban kerül majd sor. Sok mindent el akart még olvasni.

Felnyitja laptopját, begépeli a milánói egyetem kriminológiai karának számát, és azon keresztül megnézi az FBI bárki számára elérhető honlapját az interneten. Megtudja, hogy az igazságügyi albizottság még nem tűzte napirendre Clarice Starling meghallgatását a balsikerű razzia miatt. Nincs kódja, hogy betekinthessen a saját FBI-aktájába. A legkeresettebb bűnözők oldaláról korábbi ábrázata tekint vissza rá egy robbantó és egy gyújtogató közül.

Egy halom pergamen tetejéről leveszi a szennylapot, és nézi a címlapon Clarice Starlingot, arcát megérinti az ujjával. Penge villan a kezében, mintha ő növesztette volna hiányzó hatodik ujja helyett. A kés neve Hárpia, és fűrészes pengéje görbe, mint egy karom. Éppen olyan könnyedén hasítja a National Tattler papírját, mint Gombóc verőerét – olyan gyorsan szaladt bele a húsba és jött ki belőle, hogy Lecter doktornak még csak le sem kellett törölgetnie a pengét.

Kivágja Clarice Starling fényképét, és ráragasztja egy üres pergamendarabra.

Fölvesz egy tollat, és gördülékeny könnyedséggel szárnyas nőstény oroszlánt rajzol a pergamenre, egy griffet, amely Starling arcvonásait viseli, és aláírja szabályos, kalligrafikus betűivel: Gondolt már rá valaha, Clarice, miért nem értik. meg magát a filiszteusok? Azért, mert maga a válasz Sámson találós kérdésére: maga a méz az oroszlán szájában.

Tizenöt kilométerrel arrébb, Imprunetában Carlo Deogracias – hogy meg ne zavarhassák – egy magas kőfal mögé parkolt, a felszerelést ellenőrizte, miközben fivére, Matteo dzsúdófogások sorozatát gyakorolta a puha füvön a másik két szárddal, Piero és Tommaso Falcionéval. A Falcionék fürgék és nagyon erősek voltak: Piero rövid ideig a cagliari hivatásos futballcsapat tagja volt. Tommaso valamikor papnak készült, és jól beszélt angolul. Néha együtt imádkozott az áldozataikkal.

Carlo törvényesen bérelte a római rendszámú fehér Fiat kisbuszt. Már elkészültek az OSPEDALE DELLA MISERICORDIA feliratú öntapadók, ezt az oldalára fogják ragasztani. A jármű falai és padlója ki volt párnázva arra az esetre, ha az áldozat dulakodni próbálna.

Carlo pontosan úgy akart eljárni, ahogy Mason óhajtotta, de ha a terv befuccsolna, és neki Olaszországban kellene megölnie Lecter doktort, lefújva a szardíniai filmezést, akkor sincs minden veszve. Nem egészen egy perc alatt ki tudná nyírni Lecter doktort, és le tudná szelni a fejét és a kezét.

Ha még ennyi ideje sincs, akkor levágja a farkát meg egy ujját, azzal már el lehet végezni a DNS-vizsgálatot. Lezárt műanyag zacskóban, jegelve, alig huszonnégy óra alatt Mason kezébe juthat, és Carlónak ez plusz jutalmat jelent az „alapáron” felül.

Az ülések mögött gondosan elrendeztek mindent: volt ott egy kis láncfűrész, hosszú nyelű fémcsipeszek, sebészfűrész, éles kések, műanyag, cipzáras zsákok, egy satu a doktor karjának rögzítésére. Ezenkívül még egy légiposta-láda, amelyre előre kifizették a fuvardíjat; úgy számoltak, hogy a doktor feje hat kiló körül lehet, két keze pedig még plusz egy-egy kiló.

Carlo biztosra vette, hogy ha lesz ideje videóra venni a mészárlást, Mason, még ha ki is köhögte az egymillió dollárt a doktor kezéért és fejéért, meg fogja fejelni a suskát azért az élvezetért, hogy láthatja Lecter doktor feltrancsírozását. Erre a célra beszerzett egy jó kis videokamerát, fényszóróval, statívval, és megtanította Matteót az operatőri munka alapjaira.

Hasonló figyelmet szenteltek az elfogáshoz szükséges felszerelésnek. Piero és Tommaso a háló szakemberei voltak; olyan gondosan hajtogatták össze, mintha ejtőernyő volna. Carlónál volt egy nyílpuska fecskendővel, benne acepromazin; akkora adag, amennyi másodpercek alatt kiüt egy Lecter doktor méretű élőlényt. Carlo azt mondta Rinaldo Pazzinak, hogy homokzsákkal kezdik, de ha sikerülne beledöfni a fecskendőt a doktor farába vagy a lábába, akkor nem is lesz szükség homokzsákra.

Az emberrablóknak foglyukkal együtt mindössze negyven percet kell eltölteniük az itáliai félszigeten: ennyi idő alatt elérik a pisai légikikötőt, ahol egy légimentő várja őket. A firenzei repülőtér közelebb van, de ott gyér a légi forgalom, sokkal jobban felfigyelnek egy magánrepülőgépre.

Még másfél óra sem kell, hogy elérjék Szardíniát, ahol a doktor fogadóbizottsága kezd egyre éhesebb lenni.

Carlo mindezt latba vetette az ő okos, büdös fejében. Mason nem bolond. A fizetést úgy dekázta ki, hogy Rinaldo Pazzinak nem eshet baja: Carlónak pénzébe kerülhet, ha megöli a rendőrt, és magának követeli az egész jutalmat. A megrendelő biztosan nem akar magának zűrt egy megölt rendőr miatt. Jobb, ha azt teszi, amit Mason mondott. De azért viszketett a tenyere, ha belegondolt, mit művelhetne a fűrésszel, ha egymaga találna rá Lecter doktorra.

Kipróbálta a láncfűrészt. Elsőre beindult.

Röviden eligazította a többieket, és robogón elindult a városba, egy késsel, egy pisztollyal és egy fecskendővel fölszerelkezve.

Dr. Hannibal Lecter kora reggel lépett be a zajos utcáról a Farmacia di Santa Maria Novellába, amely a földgolyó egyik legillatosabb helye. Néhány percig csak állt, hátrahajtott fejjel, behunyt szemmel, és szívta magába a szappanok, testápolók, különféle krémek és a műhelyek illatát. A portás már megszokta, az eladók pedig, akiktől normális körülmények között nem idegen némi fennhéjázás, nagy tisztelettel viseltettek iránta. Dr. Fell firenzei hónapjai alatt eddig összesen nem költött százezer lírát, viszont olyan érzékenységgel válogatta össze az aromákat és eszenciákat, hogy teljesen meglepte az orrukból élő illatkereskedőket.

Hogy megőrizze szaglóhámjának ezt az érzékenységét, Lecter doktor nem operáltatta át az orrát, csupán néhány kollagén-injekcióval változtatott a formáján. Neki a levegő tele volt szagokkal, melyeket ugyanúgy el tudott különíteni, mint a színeket; úgy tudta kikeverni őket, mintha freskót festene. És itt nem volt olyan sivár, mint a börtönben. Itt valósággal muzsikált a levegő. Itt a tömjén, sárga bergamott, szantál, fahéj, mimóza, valódi ámbra, cibet, a hódból kivont kasztóreum és pézsma illatfoszlányai kavarogtak a levegőben.

Lecter doktor néha abba az illúzióba ringatta magát, hogy tud szagolni a karjával, kezével, arcával is. És képes szagolni az arcával és a szívével is.

Anatómiai okokból az emlékezet minden másnál jobban megőrzi a szagokat.

Töredékes emlékképek villantak föl Lecter doktor előtt, miközben állt a Farmacia nagy, szecessziós lámpáinak puha fényében, és beszívta a levegőt. Itt semmi sem volt a börtönből. Illetve – mi is volt ez? Clarice Starling, de miért? Nem a l'Air du Temps, amelyet akkor érzett meg, mikor a lány kinyitotta a táskáját a zárt osztályon, rácsos ketrecének közelében. Nem ez volt az. Olyasféle parfümöket nem árulnak a Farmaciában. Nem is a testápolója. Aha. Sapone di mandorle. A Farmacia híres mandulaszappanja. Hol is érezte? Memphisben, amikor Starling odakint állt a cellája előtt, amikor a doktor egy pillanatra megérintette az ujját, kevéssel szökése előtt. Akkor hát Starling. Tiszta, gazdag textúrájú. Napon szárított, vasalt pamut. Legyen hát Clarice Starling. Megnyerő és étvágygerjesztő. Unalmas a lelkesedésében, lehetetlen az elveivel. Fogékony az anyáskodó bölcsességre. Hmmmm.

Másrészről Lecter doktor a rossz emlékeit kellemetlen szagokkal társította, és itt, a Farmaciában a lehető legtávolabbra sikerült eljutnia az emlékpalotája mélyén bűzlő, fekete várbörtöntől.

Szokásától eltérően meglehetősen sok szappant, testápolót és fürdőolajat vásárolt ezen a szürke pénteken. Néhányat magával vitt, a többit pedig a Farmaciával szállíttatta el; maga töltötte ki a szállítólevelet jellegzetes, kalligrafikus betűivel.

– Óhajtana a Dottore esetleg levelet is küldeni a csomaggal együtt? – érdeklődött az eladó.

– Miért ne? – felelte Lecter doktor, és a dobozba csúsztatta a griff rajzát.

A zárdával egybeépült Farmacia di Santa Maria Novella a Via Scala sarkán áll, és a rendíthetetlenül vallásos Carlo levett kalappal lapított a bejárat melletti Szűzanya-szobor mögött. Megfigyelte, hogy a légnyomásától már másodpercekkel előbb felpattan a külső ajtó, mielőtt még kijönne valaki. Ennyi idő elegendő volt neki, hogy elbújjon, és rejtekhelyéről lesse a távozó vásárlót.

Amikor Lecter doktor kilépett, kezében a vékony irattartóval, Carlo már elrejtőzött egy képeslapos stand mögött. A doktor elindult. Ahogy elhaladt a Szűzanya képmása előtt, fölkapta a fejét, és táguló orrcimpákkal nézett a szoborra, miközben a levegőt kóstolgatta.

Carlo úgy vélte, hogy ez az áhítat mozdulata. Azon tűnődött, vajon Lecter doktor vallásos-e, ahogy ez gyakori az őrültek között. Talán kimódolhatná, hogy a végén a doktor káromolja az Istent. Mason örülne neki. Természetesen előbb hallótávolságon kívülre kell küldenie a kegyes Tommasót.

Késő délután Rinaldo Pazzi levelet írt feleségének, mellékelve a szonettkísérletet, melyet udvarlásának hajnalán írt, de akkor túl félénk volt, hogy odaadja az asszonynak. Beleírta a kódszámot is, amivel fölveheti a pénzt Svájcban. Olyan helyre tette a borítékot, ahol az asszony csak akkor találhatja meg, ha rendet tesz az ő holmijaiban.

Hatkor elrobogott a Bardini Múzeumhoz. Látta, hogy egy mentőautó a múzeum közelében parkol, sejtette, hogy Carlóék ülnek benne. Két embert látott a kisbuszban. Amikor hátat fordított, érezte a tekintetüket.

Még bőven volt ideje. Az utcai lámpákat már bekapcsolták, ő pedig lassan sétált a folyó felé, a múzeum fáinak fekete árnyai között. Keresztülvágott a Ponte alle Grazién, kis ideig a lassan csordogáló Arnót nézte, és közben gondolkodott.

Firenze fölött felhők rohantak keleti irányba, olyan alacsonyan, hogy csaknem érintették a Palazzo Vecchio kegyetlen tüskéit. Homok és galambszar porát forgatta a föltámadó szél a téren, ahol Pazzi éppen áthaladt: zsebeit lehúzta a 380-as Beretta, a lapos, bőrrel bevont gumibot és egy kés, amit Lecter doktorba márthat, ha rögtön meg kellene ölnie.

A Santa Croce este hatkor zár, de egy sekrestyés beengedte Pazzit a templom homlokzatához közel eső kis ajtón. A rendőr nem akarta megkérdezni, dolgozik-e dr. Fell, úgyhogy maga lopakodott oda, hogy megnézze. A fal menti oltárokon égő gyertyák elegendő fényt adtak. Addig ment előre a hatalmas templomban, amíg végig nem láthatott a jobb oldali kereszthajón. A fogadalmi gyertyák mellett nem volt könnyű meglátni, hogy dr. Fell a Capponi-kápolnában tartózkodik-e. Halkan osont a jobb kereszthajóban, közben leselkedett. Egy nagy árnyék szökkent fel a kápolna falán, és Pazzi lélegzete egy pillanatra elakadt. Lecter doktor volt, lámpája fölé hajolt a padlón, ahol rajzait készítette. Most fölállt, a sötétbe meredt, mint egy bagoly, mozdulatlan felsőtesttel forgatta a fejét, lámpája alulról világította meg, árnyéka hatalmasra növekedett mögötte. Azután ez az árnykép lecsúszott a kápolna faláról, amint a doktor visszakuporodott munkája mellé.

Pazzi érezte, hogy izzadság csurog inge alatt a hátán, de az arca hideg volt, mint egy jégcsap.

Még egy óra volt hátra a Palazzo Vecchióban tartandó ülésig, és ő későn akart érkezni.

A szigorú szépségű Pazzi-kápolna, amelyet Brunelleschi alkotott a Santa Crocéban, a reneszánsz építészet egyik gyöngyszeme. Összebékül benne a kör és a négyzet. Külön épület, kívül a Santa Croce szentélyén, csak egy boltíves keresztfolyosón érhető el.

Pazzi a kövön térdelve imádkozott a Pazzi-kápolnában, és magasan föntről egy hasonmása nézett le rá a Della Robbia tondójából. A rendőr úgy érezte, a mennyezet apostolai visszadobják imáit, és arra gondolt, hogy az imák talán kimenekülhetnek a sötét folyosón, fel az égbe, Istenhez.

Erőltette az agyát, hogy néhány jó dologra gondoljon, amit megtehet Lecter doktor vérdíjából. Látta magát és feleségét, amint aprópénzt adnak utcagyerekeknek, látott valamiféle gépet, amelyet egy kórháznak adományoznak. Látta a hullámzó Genezáreti-tavat. Látta felesége formás, rózsaszín kezét a hímvesszőjén, ahogy megszorítja, hogy makkja még nagyobbra duzzadjon.

Körülnézett, és mivel senkit sem látott, hangosan szólt Istenhez: – Köszönöm, Atyám, amiért megengeded nekem, hogy eltávolítsam ezt a szörnyeteget, a szörnyek szörnyét a Te földedről. Köszönöm neked a lelkek nevében, akiket megkímélünk a fájdalomtól. – Hogy ez királyi többes volt-e, vagy Pazzi és Isten társas viszonyára utalt, az nem derült ki.

Lelkének jobbik fele azt mondta neki, hogy ő és Lecter doktor együtt öltek, és Gombóc az ő közös áldozatuk, mivel Pazzi semmit sem tett a megmentéséért.

Van valami vigasztaló az imádságban, tűnődött Pazzi, amikor elhagyta a kápolnát. Ahogy végigment a sötét folyosón, határozottan az az érzése támadt, hogy nincs egyedül.

Carlo már várta Pazzit. Nagyon keveset beszéltek egymással.

Megkerülték a Palazzo Vecchiót, meggyőződtek róla, hogy a Via dei Leonira nyíló ajtók zárva vannak, az ablakokat is becsukták odafönt.

Az egyetlen nyitott ajtó a Palazzo főbejárata volt.

– Itt jövünk ki, le a lépcsőn, és megkerüljük az épületet a Via Neri irányába – mondta Pazzi.

– A testvérem és én a tér másik oldalán leszünk. Jó messzire lemaradunk. A többiek a Bardini Múzeumnál várnak.

– Láttam őket.

– Ők is látták magát – válaszolta Carlo.

– Nagy zajt csap a homokzsák?

– Nem nagyot, nem szól akkorát, mint egy puska, de azért meghallja majd, ő pedig azonnal összeesik. – Azt nem árulta el, hogy Piero akkor lép akcióba a múzeum előtt, amikor Pazzi és a doktor még a világosban járnak. Nem akarta, hogy Pazzi visszahőköljön a doktortól, és figyelmeztesse a támadásra.

– Meg kell erősítenie Masonnak, hogy elkapta. Még ma este – mondta Pazzi.

– Ne aggódjék. Ez a fasz ma egész éjszaka telefonon fog könyörögni Masonnak – felelte Carlo, és laposan sandított Pazzira, hátha a rendőr kínosan feszeng. – Először kegyelemért fog könyörögni, egy idő után pedig azért, hogy meghalhasson.

36. fejezet

Leszállt az est, az utolsó turistákat is kihessegették a Palazzo Vecchióból. Az elszéledők közül sokan érezték a hátukban a középkori erőd baljós árnyékát, és meg kellett fordulniuk, hogy utoljára felbámuljanak a mellvéd töklámpás fogsorára.

Bekapcsolták a reflektorokat; a fény végigmosta a durva köveket, élesebbé tette az árnyékokat a magas bástyafal alatt. A fecskék visszatértek fészkeikbe, és felbukkantak az első denevérek – a restaurátorok elektromos szerszámainak ultrahangú nyávogása még a reflektoroknál is jobban zavarta őket vadászat közben.

Odabent a palotában még legalább egy óráig fog tartani a karbantartás örökös munkája – a Liliom-terem kivételével, ahol Lecter doktor a karbantartók munkavezetőjével tárgyalt.

A munkás, aki hozzászokott a Szépművészeti Bizottság tagjainak fukarságához és követelőzéséhez, a doktort udvariasnak és rendkívül bőkezűnek találta.

A karbantartók perceken belül összeszedték a felszerelésüket, félretolták az útból nagy padlófényező gépeiket és légsűrítőiket, feltekerték a kábeleket és az elektromos vezetékeket. Gyorsan behozták az összecsukható székeket a Studiolo ülésére – alig tucatnyira volt szükség –, és ablakot nyitottak, hogy kimenjen a festék szaga.

A doktor ragaszkodott a felolvasás megfelelő formaságaihoz. A szalon szomszédságában, Niccolo Macchiavelli egykori irodájában talált egy emelvényt, és a palazzo egyik írásvetítőjével együtt betolatta a terembe egy magas kézikocsival.

A vetítő kis vászna nem felelt meg Lecter doktornak. Visszaküldte, és inkább az egyik frissen restaurált falat takaró védővászonra próbálta vetíteni az ember nagyságú képeket. Miután eligazgatta, úgy találta, hogy a vászon nagyon jól megfelel a célnak.

Jelzéseket tett a pulpituson felhalmozott vaskos kötetekbe, azután megállt az ablaknál, miközben háta mögött sorra szállingóztak és foglalták el helyüket a sötét, poros öltönyt viselő Studiolo-tagok, és nyilvánvaló tudós szkepszissel úgy rendezték át a székek félkörívét, hogy minél inkább egy esküdtszékre emlékeztesse az előadót.

A magas ablakokon át dr. Lecter megcsodálhatta a Duomót és Giotto harangtornyát, de a fölfelé fordított reflektorok miatt nem láthatott le a sötét térre, ahol gyilkosai várták.

Miközben a középkor és a reneszánsz világhírű tudósai elhelyezkedtek székeikben, Lecter doktor gondolatban összeállította előadását. Ehhez nagyjából három percre volt szüksége, témája Dante Infernója és az Iskarióti Júdás közti kapcsolat volt.

A Studiolo tudósai ízlésének megfelelően a kora reneszánsszal, Pier della Vignával, a Szicíliai Királyság kancellárjával kezdte előadását, aki kapzsisága miatt érdemelt ki egy helyet Dante Poklában. Az első félórában azzal nyűgözte le őket, hogy ecsetelte a középkor mindennapi cselszövéseit, melyek della Vigna bukását okozták.

– Della Vigna kegyvesztett lett, és megvakították, miután kapzsiságból elárulta a császárt – közeledett Lecter doktor a főtémához. – Dante zarándokútján a pokol hetedik bugyrában találkozott vele, melyet az öngyilkosoknak tartanak fönn. Iskarióti Júdáshoz hasonlóan fölakasztotta magát.

– Dante vélekedése szerint Júdásnak, Pier della Vignának és Akhitófelnek, Absolon becsvágyó tanácsadójának közös vonása a kapzsiság, és az, hogy valamennyien fölakasztották magukat.

– A kapzsiság és az akasztás az ókori és a középkori gondolkodásban kapcsolatban állnak: Szent Jeromos azt írja, hogy Júdás családneve, az Iskariót „pénzt” vagy „díjat” jelent, míg Origenész egyházatya szerint az Iskariót héberül annyit tesz: „fojtás által”, ily módon a név jelentése: „Júdás, a Megfullasztott”.

Lecter doktor fölpillantott a pulpitusról, és szemüvege fölött nézett az ajtóra.

– Ó, Isten hozta, Commendatore Pazzi! Mivel ön van legközelebb az ajtóhoz, lenne olyan szíves a világítást lekapcsolni? Ez önt is érdekelni fogja, Commendatore, mivel két Pazzi is szerepel Dante Infernójában... – A Studiolo professzorai magukban kuncogtak. – Íme, Camicion del Pazzi, aki egy rokonát ölte meg, és éppen egy második Pazzi eljövetelét várja – ez nem ön –, Carlinóét, aki még mélyebbre kerül majd a pokolban, mivel elárulta a fehér guelfeket, kiknek Dante is párthíve volt.

Apró denevér röppent be az egyik nyitott ablakon, és néhány kört írt le a teremben a professzorok feje fölött, ami teljesen hétköznapi dolog Toszkánában, nem is törődött vele senki.

Lecter doktor folytatta. – Kapzsiság és akasztás az ókor óta kapcsolatban állnak, és a kép újra és újra megjelenik a művészetben. – Megnyomta a kezében tartott kapcsolót, és az írásvetítő életre kelt: egy képet vetített a falat borító vászonra. Miközben a doktor beszélt, a képek gyorsan követték egymást:

– Itt a Golgota legkorábbi ismert ábrázolása, egy galliai elefántcsont dobozra faragva Kr. u. kb. 400-ban. Látható rajta Júdás öngyilkossága is, akinek arca fölfelé néz az ágra, amelyről lóg. És itt van egy negyedik századi ereklyetartó doboz Milánóból, meg egy elefántcsont diptichon a kilencedikből, melyeken szintén láthatjuk a felakasztott Júdást. Még mindig fölfelé néz.

A kis denevér keresztülvillant a képen, miközben bogarakra vadászott.

– Ezen a lemezen, amely a beneventói székesegyház ajtajáról származik, láthatjuk a felakasztott Júdást, amint kilógnak a belei, úgy, ahogyan Szent Lukács, az orvos írta le az Apostolok Cselekedetei ben. Itt a hárpiák kínozzák, fölötte az égen Káin arca a holdban; itt pedig az önök Giottójának képén látható, ugyancsak kilógó zsigerekkel.

– Végül itt, az Inferno tizenötödik századi kiadásában Pier della Vigna teste egy vérző fáról lóg. Most nem bíbelődnék azzal, hogy nyilvánvaló párhuzamba állítsam Iskarióti Júdással.

– Danténak azonban nem volt szüksége illusztrációra. Dante Alighieri zsenialitása nyilvánul meg abban, hogy a Pokolba került Pier della Vignát feszes sziszegő és köhögő zárhangokkal beszélteti, mintha még mindig a kötélen lógna. Hallgassák meg, mit mond, míg halott teste a többi kárhozottéval együtt függ a tüskés fáról:

Surge in vermem e in pianta silvestra:

L'Arpie, pascendo poi de le sue foglie,

fanno dolor, e al dolor fenestra.

(S a vad vesszők felnőnek, ágra kapnak,

s Hárpiák jőnek lombjukat legelni:

hogy lenne kínjuk és a kínnak ablak.)

Lecter doktor általában fehér arca kiszínesedik, miközben a Studiolo tudósainak utánozza a haldokló Pier della Vigna fuldokló gurgulázását, és ahogy nyomkodja a távkapcsoló gombját, della Vigna és a kiontott belű Júdás képe váltakozik a hatalmas védővásznon.

Come l'altre verrem per nostre spoglie,

ma non peró ch'alcuna sen rivesta,

ché non é giusto aver ció ch'om si toglie.

Qui le strascineremo, e per la mesta

selva saranno i nostir corpi appesa;

ciascuno al prun de l'ombra sua molesta:

(Felmennek ők is, testük lecipelni,

de nem beléöltözni: mert igazság

volna-é mit eldobtak, visszanyerni?

Hanem, hogy e vadont, hol nincs vigasság,

Megint csak felkeresve, testük' ott

Saját morc árnyuk fáján fölakasszák.)

– Dante így, hangokkal emlékeztet rá, hogy Júdás és Pier della Vigna ugyanúgy a kapzsiság és az árulás bűne miatt lelték halálukat.

– Akhitófel, Júdás és az önök Pier delta Vignája. Kapzsiság, akasztás, önpusztítás, mivel a kapzsiság éppen annyira önpusztításnak számított, mint az akasztás. És mit mond a szenvedő, névtelen firenzei öngyilkos a canto végén?

Io fei gibetto a me de le mie case.

(Én csináltam akasztófát kapumból.)[6]

– A legközelebbi alkalommal önök talán szívesen hallanának Dante fiáról, Pietróról. Hihetetlen módon a tizenharmadik ének korai kommentátorai között ő volt az egyetlen, aki kapcsolatot látott Pier della Vigna és Júdás között. Továbbá azt hiszem, érdekes lenne foglalkozni a rágás témájával Dante munkásságában. Ugolino gróf rágja az érsek tarkóját, a háromarcú Sátán rágja Júdást, Brutust és Cassiust, akik valamennyien árulók, akárcsak Pier della Vigna.

– Köszönöm szíves figyelmüket.

A tudósok lelkesen tapsoltak a maguk módján, és Lecter doktor letompítva hagyta a világítást, úgy köszönt el tőlük. Valamennyiüket a nevén szólította, miközben könyveit magához szorította, hogy ne kelljen kezet fognia velük. A hallgatók kisorjáztak a Liliom-teremből, és mintha magukkal vitték volna az előadás igézetét.

Lecter doktor és Rinaldo Pazzi ketten maradtak a nagy teremben, hallották, ahogy a lépcsőn lefelé menet a tudósok vitatkozni kezdenek az előadáson.

– Mi a véleménye, Commendatore, megtartottam az állásomat?

– Nem vagyok tudós, dr. Fell, de akárki láthatja, hogy mély benyomást tett rájuk. Ha nincs ellene kifogása, doktor úr, akkor most hazakísérném, hogy elhozzam elődje holmiját.

– Két bőröndöt tölt meg, és magánál máris van egy aktatáska, Commendatore. Csakugyan el akarja vinni?

– Járőrkocsi jön értem a Palazzo Capponihoz. – Pazzi tudott kitartó lenni, ha szükséges volt.

– Remek – mondta Lecter doktor. – Egy perc, csak elrakom a holmimat.

Pazzi bólintott és odament a magas ablakokhoz a mobiltelefonjával, miközben le nem vette a szemét a doktorról.

Látta, hogy tökéletesen nyugodt. A lenti emeletekről az elektromos gépek zaja hallatszott.

Pazzi beütött egy számot, és amikor Carlo Deogracias fölvette, annyit mondott: – Laura, amore, hamarosan otthon leszek.

Lecter doktor összeszedte könyveit a pulpitusról, és egy táskába tette őket. A vetítő felé fordult, amelynek még mindig zümmögött a ventilátora, por úszott a fénysugárban.

– Ezt is meg kellett volna mutatnom nekik, nem is értem, hogyan felejtettem el. – Lecter doktor újabb rajzot vetített, amelyen egy meztelen férfi lógott a palota oromfala előtt. – Ez érdekelni fogja magát, Commendatore Pazzi. Lássam csak, tudok-e élesíteni rajta.

Babrált valamit a masinán, azután odament a falra vetített képhez. Árnyéka, amely feketén rajzolódott a vászonra, épp akkora volt, mint az akasztott ember.

– Ki tudja venni? Nem tudom tovább nagyítani. Itt harapta meg az érsek. És ide írták a nevét.

Pazzi távol tartotta magát Lecter doktortól, de ahogy közeledett a falhoz, valamilyen vegyszer szaga csapta meg az orrát. Egy pillanatig arra gondolt, hogy biztosan a restaurátorok használják.

– Ki tudja venni a betűket? Az van odaírva, hogy Pazzi, és hozzá egy gúnyvers. Ez az ön őse, Francesco, akit a Palazzo Vecchio homlokzatára akasztottak, ugyanezen ablakok alá – mondta Lecter doktor. Nézték egymást a köztük levő fénycsóván át.

– Jut eszembe, Signore Pazzi, be kell vallanom önnek: komolyan fontolgatom, hogy megeszem a feleségét.

Lecter doktor lerántotta a nagy védővásznat Pazzira, aki eszeveszetten rúgkapálva igyekezett kiszabadítani alóla a fejét, a szíve majd kiugrott. Dr. Lecter villámgyorsan a háta mögé került, szörnyű erővel ragadta meg nyakát, és egy éterrel átitatott szivacsot nyomott a Pazzi arcát borító vászonra.

Rinaldo Pazzi erős volt, vadul hánykolódott, keze-lába belegabalyodott a vászonba, és miközben együtt zuhantak a földre, még mindig képes volt a pisztolyához kapni, igyekezett a háta mögé célozni a Berettával a fojtogató vászontömeg alól, meghúzta a ravaszt, de miközben alámerült az örvénylő feketeségbe, combon lőtte önmagát...

A vászon alatt elsült a kis 380-as, alig adott nagyobb hangot, mint a dübögés és reszelés az alsóbb emeleteken. Senki sem jött föl a lépcsőn. Lecter doktor becsukta a Liliom-terem nagy ajtaját, és ráhúzta a reteszt...

Némi hányinger és öklendezés után Pazzi magához tért. A szája éterízű volt, és követ érzett a mellében.

Még mindig a Liliom-teremben volt, és rádöbbent, hogy nem tud mozdulni. Rinaldo Pazzit úgy összekötözték a védővászonnal és a zsinórokkal, hogy mozdulni sem tudott, és a száját leragasztották. Szorítókötés állította el combján a vérzést.

– Hall engem, Signor Pazzi? Vegyen néhány mély lélegzetet, amíg teheti, tisztítsa ki a fejét!

A keze nem állt meg beszéd közben. Begurított a terembe egy nagy padlófényező gépet, és annak a vastag, narancsszínű vezetékével bajlódott, éppen hóhérhurkot csomózott a végére. A gumiborítású vezetéket előírásszerű módon tizenháromszor megtekerte.

Egy rántással befejezte a hurkot, és letette az emelvényre. Pazzi pisztolya, a műanyag bilincsek, zsebeinek és aktatáskájának tartalma a pulpitus tetején hevert.

Lecter doktor a papírok között turkált. Az inge alá csúsztatta tartózkodási és munkavállalói engedélyét, továbbá új arcának fényképeit és a negatívokat.

Itt volt a partitúra is, melyet Lecter doktor kölcsönzött Signora Pazzinak. Most fölvette és megkocogtatta vele a fogát. Az orrcimpái megremegtek, és mélyeket lélegzett, miközben közel tolta arcát Pazziéhoz. – Laura, ha nevezhetem így, az ön Laurája bizonyára csodálatos éjszakai kézápoló krémet használ. Síkos. Először hideg, azután meleg – mondta. – Olyan illata van, mint a narancsvirágnak. Laura, l'orange. Hmmm. Egész nap nem ettem egy falatot sem. Most – ma este – a vese és a máj megfelelő lenne vacsorára, de a hús többi részét egy hétre ki kellene függeszteni valami egyenletesen hűvös helyre. Én nem láttam az előrejelzést, maga igen? Úgy hiszem, ez azt akarja jelenteni, hogy „nem”.

– Ha elmondja nekem, amit tudnom kell, Commendatore, akkor simán kibírom vacsora nélkül; Signora Pazzinak a haja szála sem fog görbülni. Kérdéseket fogok föltenni, azután majd meglátjuk. Tudja, hogy megbízhat bennem, bár úgy hiszem, önmagából kiindulva nehéznek találhatja a bizalmat.

– Láttam a színházban, hogy felismert, Commendatore. Nem vizelte össze magát, amikor ráhajoltam Signora Pazzi kezére? Amikor a rendőrség nem jött, világos volt, hogy maga eladott engem. Mason Vergernek? Kétszer pislogjon, ha igen.

– Köszönöm, gondoltam. Egyszer, jó messzire innen fölhívtam a plakátján feltüntetett számot, csak úgy viccből. Az ő emberei várakoznak odakint? Ühüm, hmm. Az egyik úgy bűzlik, mint a romlott vaddisznókolbász? Értem. Beszélt valakinek rólam a Questurán? Ez egyetlen pislogás volt? Gondoltam. Mármost azt akarom, hogy gondolkodjék egy pillanatig, azután mondja meg nekem a kódot, amivel belép a quanticói számítógép Erőszakos Bűncselekményeket Megelőző Programjába.

Kipattintotta Hárpia nevű kését. – Leszedem a ragtapaszt, azután beszélhet. – Fölemelte a kést. – Ne próbáljon kiabálni. Gondolja, hogy meg tudja tartóztatni magát?

Pazzi hangja rekedt volt az étertől. – Az Istenre esküszöm, nem tudom azt a kódot. Nem tudok most erről gondolkozni. Lemehetünk a kocsimhoz, ott vannak az irataim...

Lecter doktor megfordította Pazzit, hogy szemben legyen a képernyővel, azután ide-oda kapcsolgatott a lógó Pier della Vigna és a lógó belekkel függő Júdás között.

– Melyiket parancsolja, Commendatore? Kívül a beleket, vagy inkább belül?

– A kód a noteszemben van.

Lecter doktor Pazzi arca elé tartotta a noteszt, amíg a rendőr meg nem találta a kódot a telefonszámok között.

– És vendégként távolról is be tud jelentkezni, ugye?

– Igen – krákogta Pazzi.

– Köszönöm, Commendatore. – Lecter doktor hátrabillentette a kézikocsit, és elindult Pazzival a hatalmas ablakok felé.

– Ember, hallgasson meg! Van pénzem! Szüksége van rá a meneküléshez. Mason Verger sohasem adja föl. Ő aztán nem. Nem mehet haza pénzért, mert figyelik a házát.

Dr. Lecter elvett két deszkát az állványzatról, és rámpát rögtönzött belőlük, hogy átjusson az alacsony ablakpárkányon, azután a kézikocsival a balkon széléig gurította Pazzit.

Pazzi verejtékes arca fázott a szélben. Most már hadart. – Sohasem hagyhatja el ezt az épületet élve. Nekem van pénzem. Százhatvanmillió lírám van készpénzben, ami százezer dollárt ér! Hadd telefonáljak a feleségemnek. Megmondom neki, hogy fogja a pénzt, tegye a kocsimba, és hagyja a háza előtt.

Lecter doktor kihozta a hurkot az emelvényről a balkonra, maga után vonszolva a narancsszínű kábelt. A másik végét néhány határozott rántással erősen hozzákötözte a súlyos padlófényező géphez.

Pazzi még mindig beszélt. – Fölhív engem a mobiltelefonon, amikor ideér, azután elviszi magát. Nálam van a rendőrségi engedély, Laura egyenesen eljöhet a bejáratig. Azt teszi, amit mondok neki. A kocsi füstöl, megláthatja, ha lenéz, hogy jár a motorja, a kulcsok benne lesznek.

Lecter doktor előredöntötte Pazzit, neki a balkon korlátjának. A korlát a felügyelő combjáig ért.

Pazzi lelátott a térre, és kivehette a fényáradatban azt a pontot, ahol Savonarolát megégették, és ahol úgy döntött, hogy eladja Lecter doktort Mason Vergernek. Fölnézett a reflektorfénytől színes, alacsonyan úszó felhőkre, és nagyon reménykedett benne, hogy van Isten.

Félelmetes volt lefelé nézni, de nem tehetett róla: folyton lebámult a halálba, minden ésszerűség ellenére abban bizakodva, hogy a fényszórók pászmái valamilyen anyagot képeznek a levegőben, és megtartják őt, hogy meg tud majd kapaszkodni a sugarakban.

Ekkor megérezte a narancsszínű kábelhurok hídegét a nyakán.

Arrivederci, Commendatore!

A Hárpia villant Pazzi előtt, egy újabb vágás megszabadította a kötelékektől, melyekkel a kézikocsihoz rögzítették; zuhant, átbukott a korláton, maga után rántva a narancsszínű kábelt, a föld rohanva közeledett, a szája sikolyra nyílott, odabent a padlófényező végigrohant a termen, nekicsapódott a balkon korlátjának, Pazzi feje fölfelé rándult, a nyaka kitört, belső szervei kizuhantak.

Pazzi és lógó belei lengtek a fényszóróval megvilágított palota kőfala előtt, halál utáni görcsökben rángott, árnyékát hatalmasra növesztette a reflektorfény; forgott, és a belei külön himbálóztak előtte, hímvesszője utolsó merevedésben feszítette a nadrágját.

Carlo, oldalán Matteóval, kirohant egy kapu alól, át a téren a palazzo bejárata felé, félrelökték a turistákat, akik közül ketten is videokamerát szögeztek a kastélyra.

– Ez csak trükk – mondta valaki angolul az elszáguldó szárdok mellett.

– Matteo, eredj a hátsó ajtóhoz! Ha kijön, öld meg és vágd szét! – mondta Carlo, futás közben a mobiltelefonja után kapkodva. Berontott a palazzóba, föl az első emeletre, azután a másodikra.

A terem hatalmas ajtaja résnyire nyitva volt. Odabent Carlo rászögezte pisztolyát a falra vetített alakra, kirontott a balkonra, és másodpercek alatt átkutatta Machiavelli irodáját.

Mobiltelefonon elérte Pierót és Tommasót, akik a múzeum előtt várakoztak a kisbusszal. – Menjetek a házához, figyeljétek elöl és hátul. Csak öljétek meg és vágjátok szét!

Ismét tárcsázott. – Matteo!

Miközben Matteo a palazzo zárt hátsó ajtajánál zihált, zümmögni kezdett a mellzsebében a telefonja. Végigpásztázta a tetőt, a sötét ablakokat, ellenőrizte az ajtót, keze a kabátja alatt a derékszíjába szúrt pisztolyt markolta.

Felpattintotta a telefont. – Pronto!

– Mit látsz?

– Az ajtó zárva.

– A tető?

Matteo ismét fölpillantott, de nem vette észre, hogy a feje fölötti ablak zsalugátere kinyílik.

Carlo suhogást, majd ordítást hallott a telefonban, és máris rohant le a lépcsőn, elesett a fordulóban, ismét felpattant, rohant tovább, el a palota bejáratának őre mellett, maga mögött hagyta a bejáratot szegélyező szobrokat, befordult a sarkon, a hátsó front felé robogott, jó néhány párt szétugrasztva közben. Itt már sötét volt, a telefon úgy sivalkodott a markában, mint egy apró kis állat. Előtte fehérbe burkolt alak rohant keresztül az úton, pontosan egy robogó elé, amellyel összeütközött; ezután ismét felpattant, beleszaladt egy bolt kirakatába, megfordult, és futott tovább vakon a fehér kísértet, miközben azt sikoltozta: – Carlo! Carlo! Nagy foltok keletkeztek az összeszabdalt vásznon. Carlo elkapta testvére karját, elvágta a nyakára csavart műanyag bilincset, amely a fejére rögzítette a zsákvásznat, a vérben ázó vászonmaszkot. Kifejtette belőle Matteót, és látta, hogy csúnyán összeszabdalták: az arcát, a hasát, a mellét, olyan mélyen, hogy a seb csak úgy szörcsögött. Carlo egy kis ideig magára hagyta, amíg elrohant a sarokig, körülnézett, azután visszament a testvéréhez.

Szirénák szóltak egyre hangosabban, villogó fények töltötték meg a Piazza Signoriát, amikor dr. Hannibal Lecter megigazgatta kézelőit, és elindult a közeli Piazza de Giudici felé. Odament egy motoros bőrszerelést viselő fiatalemberhez, aki éppen akkor indított be egy nagy Ducatit.

– Fiatalember, kétségbeejtő helyzetben vagyok – mondta bánatos mosollyal. – Ha nem érek oda tíz percen belül a Piazza Bellosguardóra, a feleségem megöl – folytatta, és mutatott a fiúnak egy ötvenezer lírás bankjegyet. – Ennyit ér az életem.

– Ez minden, amit akar? Egy fuvart? – kérdezte a fiatalember.

Lecter doktor széttárta a karját. – Csak egy fuvart.

A sebes motorkerékpár keresztülszáguldott a Lungarnón, Lecter doktor görnyedten húzta meg magát a fiatalember mögött, fejében a hajlakk- és parfümszagú tartalék sisakkal. A fiú tudta, merre kell menni, a nagy Ducati motorjának bőgését úgy visszhangozták az utat szegélyező kőfalak, mintha vásznat hasítanának ketté, és ez nagyon tetszett Lecter doktornak, aki hősiesen tűrte a sisakból áradó hajspray és olcsó parfüm szagát. A fiatalember a Piazza Bellosguardo bejáratánál tette le, és a bőrzubbony mellzsebébe dugta a fizetséget, majd gyorsan elviharzott.

A motorozástól felpezsdült Lecter doktor sétált negyven métert fekete Jaguarjáig, kivette a kulcsot a lökhárító alól, és beindította a motort. Egy kis horzsolás volt a tenyere szélén, ott, ahol félrecsúszott a kesztyűje, mikor a vásznat Matteóra dobta, majd ráugrott az első emeleti ablakból. Bekente egy kis Cicatrine fertőtlenítő zselével, és máris jobban érezte magát.

Miközben a motor melegedett, a kazettái között turkált. Scarlatti mellett döntött.

37. fejezet

A mentőhelikopter a vörös cseréptetők fölé emelkedett, és délnyugatnak kanyarodott; Szardínia irányába. A hordágyon, melyet dr. Hannibal Lecternek szántak, Matteo Deogracias kihűlt teste feküdt. Bátyja, Carlo a tetem mellett ült, ruhája egészen megkeményedett a rászáradt vértől.

Carlo Deogracias fölvetette a helikopter vezetőjével a fejhallgatót, és fölhangosíttatta a zenét, miközben ő mobiltelefonján Las Vegasszal beszélt, ahonnan a marylandi partra továbbították hívását...

Mason Verger számára nincs különbség az éjszaka és a nappal között, de most történetesen aludt. Még az akvárium világítását is kikapcsolta. Feje alá párnát tettek, de egyetlen szeme örökké nyitva volt, még alvás közben is, akárcsak a murénáé. Nem hallatszott más hang, mint a lélegeztetőgép sziszegése és az akvárium levegőztető berendezésének bugyborékolása.

Ezekhez az állandó neszekhez egy újabb, halk nesz csatlakozott: Mason legtitkosabb telefonjának zümmögése. A sápadt kéz elindult az ujjakon, akár egy rák, hogy megnyomja a telefon gombját. A mikrofon a párna alatt volt, a hangszóró az arc romjainak közelében.

A háttérből először a repülőgép zúgását, azután a Gli Innamorati émelyítő dallamát hallotta.

– Tessék. Mondja!

– Ez egy véres casino – szólalt meg Carlo.

– Mi történt?

– A fivérem, Matteo halott, itt van mellettem. Pazzi is halott. Dr. Fell megölte őket, és lelépett.

Mason nem válaszolt azonnal.

– Kétszázezer dollárral tartozik Matteóért – mondta Carlo. – A családjának. – A szardíniai szerződések mindig tartalmaznak egy kitételt halál esetére.

– Értem.

– Nagy balhé lesz Pazzi miatt.

– Jobb, ha úgy vélik, hogy Pazzi sáros volt – mondta Mason. – Jobban lenyelik, ha sáros. Az volt?

– Ezt leszámítva, nem tudom. Mi van, ha rajta keresztül eljutnak magához?

– Az az én gondom.

– Nekem magamra van gondom – mondta Carlo. – Ez túl sok. A Questura főfelügyelője halott, ebből nem tudom kivágni magam.

– Maga semmit nem csinált, igaz?

– Mi semmit nem csináltunk, de ha a Questura belekeveri a nevemet ebbe – Porca Madonna! Egész hátralevő életemben figyelni fognak. Senki sem kér többé a szolgáltatásaimból, még csak nem is finghatok az utcán. Mi legyen Orestével? Tudja, hogy kiről kellett volna filmet csinálnia?

– Nem hinném.

– A Questura holnapra, holnaputánra azonosítja dr. Fellt. Oreste egyből összerakja, amint elolvassa az újságot, pusztán az időzítésből.

– Jól megfizettem. Oreste nem árthat nekünk.

– Magának talán nem, de a jövő hónapban oda kell állnia a római bíró elé egy pornóügyben. Most van valamije, amivel üzletet köthet. Ha maga ezt nem tudja, akkor máris seggbe kéne rúgnia néhány embert. Szüksége van még rá?

– Beszélek vele – mondta óvatosan a romos arcú Mason, egy rádióbemondó kellemes hangján. – Carlo, benne van még a játékban? Ugye még mindig el akarja kapni dr. Fellt? El kell kapnia, már csak Matteo miatt is.

– Igen, de a maga költségére.

– Akkor tartsa fönn a tanyát. Szerezzen igazolást a disznainak, hogy megkapták az oltást influenza és kolera ellen. Szerezzen szállítóládát nekik. Van érvényes útlevele?

– Van.

útlevélre gondolok, Carlo, nem valami felső-trasteverei szarra.

– Van jó útlevelem.

– Majd megkeresem.

Carlo, amikor megszakította a beszélgetést, véletlenül megnyomta az automatikus tárcsázás gombját. Matteo telefonja hangosan felbúgott a hullamerevségtől vaskemény marokban. Carlo egy pillanatig azt várta, hogy testvére a füléhez emeli a telefont. Látva, hogy nem tesz semmit, fásultan megszakította a hívást. Arca annyira eltorzult, hogy a mentős képtelen volt ránézni.

38. fejezet

Az Ördög Páncélja, a nagyszerű tizenötödik századi olasz vért szarvas sisakjával 1501 óta függ jó magasan a Santa Reparata templom falán. Az elegáns szarvakon kívül ráadásul a szöges vaskesztyűket oda tették, ahol a cipőnek kellene lennie a lábvért alatt, ezzel utalva a Sátán hasított patájára.

A helyi legenda szerint egy ifjú, aki ezt a páncélt viselte, egyszer úgy lépett be a templomba, hogy közben a Szűzanyát káromolta, és utána addig nem tudta levenni a páncélt, amíg nem könyörgött bocsánatért a Madonnához. Hálából a templomnak ajándékozta a vértet. Lenyűgöző látvány, amely még akkor sem hozott szégyent a készítőjére, amikor 1942-ben gránát csapódott be a templomba.

A páncél a templomra tekint le, ahol éppen most ért véget a mise. Tömjénfüst száll a magasba, keresztülszivárog az üres sisakrostélyon.

Csak három ember van a templomban, két idősebb asszony és dr. Hannibal Lecter. Mindhárman áldoznak, noha Lecter doktor ajka kissé vonakodva érinti meg a kelyhet.

A pap befejezi az áldást, és visszavonul. A nők távoznak. Lecter doktor addig imádkozik, amíg egyedül nem marad a szentélyben.

Az orgonakarzatról Lecter doktor ki tud hajolni a korlát fölött a két szarv közé, fölemeli az Ördög Páncéljának sisakrostélyát. Odabent egy zsinegre van felfüggesztve az, amire szüksége van, nagyjából ott, ahol a szív lehetett. Lecter doktor óvatosan kihúzza a csomagot. A legjobb brazil mesterek által készített útlevelek, igazolvány, készpénz, betétkönyvek, kulcsok vannak benne.

Lecter doktor nem csüggedt el, de azt bánta, hogy el kell hagynia Olaszországot. Szeretett volna még néhány dolgot megtalálni és elolvasni a Palazzo Capponiban. Szeretett volna játszani a zongorán, talán még a zeneszerzéssel is megpróbálkozott volna; főzőcskézhetett volna Pazzi özvegyének, miután Laura túltette magát a gyászon.

39. fejezet

Miközben Rinaldo Pazzi lógó testéből még mindig ömlött a vér, hogy aztán lecsöppenve odasüljön a Palazzo Vecchio tövében sorakozó fényszórókra, a rendőrök kihívták a tűzoltókat, hogy vegyék le a hullát.

A tűzoltóknak meg kellett hosszabbítaniuk a létrájukat. Noha volt már gyakorlatuk, és biztosak lehettek benne, hogy a fölakasztott férfi halott, mégis eltartott egy darabig, amíg eltávolították Pazzit. Kényes folyamat volt, mert vissza kellett nyomniuk testüregébe a himbálódzó beleket, és hálóba kellett tekerniük a masszát, mielőtt egy kötélen leeresztették volna a földre.

Arról a pillanatról, amikor a halott odaért a lentiek kinyújtott karjaihoz, a La Nazione kitűnő felvételt készített, amely a leghíresebb Keresztről levétel-festményekre emlékeztetett számos olvasót.

A rendőrség a helyén hagyta a hurkot, amíg az ujjlenyomatokat le nem vették, azután a hurok közepén vágták el a merev kábelt, hogy a csomó épségben maradjon.

Számos firenzei véleménye szerint az egész nem volt más, mint látványos öngyilkosság; véleményük szerint Rinaldo Pazzi saját maga kötötte össze a kezét, ahogy a börtönökben szokás, és nem törődtek a ténnyel, hogy a lába is össze volt kötözve. Az első órában a helyi rádió közölte, hogy Pazzi az önakasztáson kívül még harakirit is elkövetett.

A rendőrség rögtön tudta, hogy nem így van – az elvágott kötelékek, a kézikocsi, Pazzi hiányzó fegyvere, szemtanúk beszámolója a palotába berontó Carlóról, és a lepelbe burkolt, vakon tántorgó véres alakról a Palazzo Vecchio mögött mind azt sugallták, hogy a főfelügyelőt megölték.

Ekkor az olasz közvélemény úgy döntött, hogy Il Mostro ölte meg Pazzit.

A Questura a szerencsétlen Girolamo Toccával kezdte, akit egyszer már elítéltek, mint Mostrót. Toccának viszont bombabiztos alibije volt: egy presszóban ivott, ahol ugyanakkor egy pap is tartózkodott, úgyhogy el kellett engedni.

A Palazzo Vecchióban dolgozó embereket rögtön kihallgatták, azután a kérdezősködést kiterjesztették a Studiolo tagjaira is.

A rendőrségnek nem sikerült megtalálnia dr. Fellt. Szombat délre már erősen a figyelem középpontjába került. A Questurának eszébe jutott, hogy nemrégiben Pazzit bízták meg, hogy nyomozzon Fell elődjének eltűnése után.

Egy hivatalnok a rendőrségtől jelentette, hogy néhány napja megvizsgált egy tartózkodási engedélyt. Fell iratait, beleértve a fényképeit, a negatívokat és az ujjlenyomatokat, hamis névre adták ki, és mintha Pazzi írta volna alá az ívet. A bevándorlási hivatal megadta Fell útlevelének számát, ettől viszont Brazíliában esett le a tantusz.

Ennek ellenére a rendőrségen még csak nem is gyanakodtak dr. Fell valódi személyazonosságára. Levették az ujjlenyomatokat a hurokról, az emelvényről, a kézikocsiról és a Palazzo Capponi konyhájából. Mivel számtalan művész volt éppen kéznél, percek alatt elkészült a rajz dr. Fellről.

Helyi idő szerint vasárnap reggelre az ujjlenyomatot vizsgáló rendőr kemény munkával pontról pontra bebizonyította, hogy az emelvényen, a hurkon és dr. Fell konyhájának edényein található nyomok azonosak.

Hannibal Lecter hüvelykujjának lenyomatát a Questura falán lógó plakáton még csak meg sem vizsgálták.

A bűntény színhelyén talált ujjnyomok vasárnap éjszaka kerültek az Interpolhoz, majd a többi anyaggal: hétezer bűntény helyszíni ujjlenyomataival együtt érkeztek meg az FBI washingtoni székházába, ahol végigment az automata osztályozó rendszeren, amely olyan fontosnak találta, hogy megszólaltatta a riasztót az azonosítási részleg igazgatóhelyettesének irodájában. Az ügyeletes végignézte, ahogy Hannibal Lecter arca és ujjai előmásznak a nyomtatóból, azután fölhívta az igazgatóhelyettest, aki először az igazgatót értesítette, majd Krendlert az igazságügyi minisztériumban.

Mason telefonja 1:30-kor szólalt meg. Meglepetten és érdeklődve figyelt.

Jack Crawford telefonja 1:35-kor csöngött. Néhányszor felnyögött, azután átgurult ágyának üres, emlékeket ébresztő felére, ahol egykor a felesége feküdt.

Clarice Starling volt az utolsó, aki tudomást szerzett arról, hogy Lecter doktor ismét ölt. Miután visszatette a kagylót, jó néhány percig némán hevert a sötétben, és a szeme valamilyen érthetetlen okból szúrni kezdett, de nem sírta el magát. Fölnézett a plafonra, és a sötétben maga előtt látta a férfi arcát. Természetesen a régi arcát, mivel az újat még nem ismerhette.

40. fejezet

A légimentő pilótája nem akart leszállni a sötétben Arbatax rövid, irányítatlan repülőterére, ezért Cagliariban értek földet. Tankoltak, megvárták a nappalt, és csak ezután repültek fölfelé a parton a látványos napkeltében, amely rózsaszínre festette a halott Matteo arcát.

Koporsót szállító teherautó várt rájuk az arbataxi repülőtéren. A pilóta vitatkozni kezdett a pénz miatt, és Tommasónak kellett közbelépnie, mielőtt Carlo arcul ütötte volna.

Még három órát utaztak a hegyek között.

Carlo egyedül ment ki a kezdetleges csűrbe, melyet Matteóval együtt építettek. Minden készen állt; a kamerák a helyükön, hogy lefilmezzék Lecter halálát. Piero és Tommaso, akik maguk is testvérek voltak, most békén hagyták Carlót.

Madarak énekeltek a hegyi legelőn.

Oreste Pini jött ki a házból, egyik kezével a sliccét gombolta, a másikban mobiltelefonját lengette. – Szóval elszalasztotta Lectert. Pech.

Carlo mintha nem is hallotta volna.

– Nézze, nincs veszve minden. Ez még mindig működhet – mondta Oreste Pini. – Majd én megcsinálom Masonnak. Kap egy simuladót. Legalább tud valamit mutatni Lecternek, ha egyszer elkapja. De ha már elkészültünk, és van egy hullánk... Mason azt mondja, csak egy bérgyilkos, akit maga fogadott fel. Mason azt mondja, egyszerűen, izé, egyszerűen csak dobjuk be a karámba, amikor a disznók jönnek, azután alájátsszuk magnóról a hangot. Tessék, beszéljen Masonnal!

Carlo megfordult, és úgy nézett Orestére, mintha az most jött volna a Holdról. Végül csak átvette a telefont. Miközben beszélt Masonnal, az arca földerült.

Összecsukta a telefont. – Készüljön – mondta.

Beszélt Pieróval, Tommasóval, majd az operatőr segítségével behozták a koporsót a csűrbe.

– Ne menjenek olyan közel, ha nem akarnak benne lenni a képben – mondta Oreste. – Csináljunk pár métert, ahogy a disznók tolakodnak, azután eljövünk a közelből.

Látva az élénk tevékenységet, az első disznó kitört a bokrok közül.

Giriamo! – kiáltotta Oreste.

Robogva érkeztek a megvadult disznók, barnán és ezüstösen, olyan magasak voltak, hogy csípőig értek; a marjuk hatalmas, a sertéjük hosszú, a futó farkas gyorsaságával kapkodták apró patáikat. Pokolbéli pofák, okos kis szemek, és akkora nyakizmok, hogy egy embert is föl tudtak kapni, ha agyaraik elé került.

Pronti! – kiáltotta az operatőr.

Újabb állatok jöttek már három napja nem ettek, és feltartóztathatatlanul nyomultak a kerítés mögött álló emberek felé.

Motore! – kiáltott Oreste.

Partito! – rikoltotta az operatőr.

Nem egészen tíz méterre a csűrtói a disznók megtorpantak, Oreste a kezéből alkotott kereten át nézte őket.

– Azione! – rikkantotta a szárdoknak, mire Carlo a háta mögé lépett, a fenekére vágott, amitől a rendező felvisított, majd Carlo megragadta a csípőjénél fogva, és fejjel előre behajította a karámba, a disznók pedig rohamra indultak. Oreste igyekezett talpra állni, fél térdre emelkedett, ekkor az egyik emse a bordái közé döfött, erre elterült a földön. Már rajta is voltak, acsarkodva és visítva, két kan letépte az arcát az állkapcsával együtt, amit úgy törtek ketté, akár a szerencse-csontot. Ennek ellenére Oreste csaknem fölállt, azután ismét hanyatt feküdt, kitárt hassal, kézzel-lábbal rúgkapálva a hemzsegő hátak fölött, és sikoltozott, de állkapocs nélkül egyetlen szót sem tudott kiejteni.

Carlo lövést hallott, megfordult. Az operatőr otthagyta a működő kamerát és menekülni próbált, de nem volt elég gyors, hogy megszökhessen Piero vadászpuskája elől.

A disznók elindultak, mindenféléket húzgálva maguk után.

Azione a seggem! – szólt Carlo, és a földre köpött.

III. ÚT AZ ÚJVILÁGBA

41. fejezet

Tartózkodó csönd vette körül Mason Vergert. A személyzet úgy kezelte, mint aki most veszítette el a magzatát. Ha megkérdezték, hogy érzi magát, azt válaszolta: – Úgy érzem magam, mint aki egy rakás pénzt fizetett ki egy halott digóért.

Néhány órai alvás után azt kívánta, hogy hozzanak gyerekeket a játékszobába a hálókamrája elé, el is akart beszélgetni néhánnyal a legproblémásabbak közül, de akkor hirtelen nem tudtak keríteni problémás gyerekeket, és nem volt idő rá, hogy szállítója utánpótlást keressen a baltimore-i nyomornegyedekben.

Miután ez nem sikerült, Cordell-lel díszpontyokat nyomoríttatott meg, és bedobatta őket a murénának, mindaddig, amíg a hal nem bírt többet enni, és vissza nem vonult a sziklák közé. Ekkorra a víz már ködös szürkés-rózsaszín lett, és megtelt húscafatokkal.

Ezután húgát próbálta kínozni, de Margot visszavonult a tornaterembe, és órákig fütyült a hívásaira. Ő volt az egyetlen a Pézsmapatkány Tanyán, aki levegőnek merészelte nézni Masont.

Még mielőtt kiderült volna, hogy Lecter doktor a gyilkos, a szombat esti híradóban bemutatták egy turista sokszorosan megvágott videóját Rinaldo Pazzi haláláról. A kép egyes részeit elhomályosították, hogy megkíméljék a nézőket az anatómiai részletektől.

Mason titkára azonnal a telefonnál termett, hogy megszerezze az eredeti felvételt. Négy órával később helikopterrel hozták az anyagot.

A videónak érdekes eredete volt: a két turista közül, akik a Palazzo Vecchiót videózták Rinaldo Pazzi halálának pillanatában, az egyik pánikba esett, és a kamera elmozdult a zuhanás pillanatában. A másik, egy svájci turista szilárd kézzel tartotta gépét az egész esemény alatt; a rángó, himbálódzó kötélen is végigpásztázott.

Az amatőr filmes, egy Viggert nevű szabadalmi tisztviselő attól félt, hogy a rendőrség elkobozza a felvételt, és a RAI olasz tévéadó ingyen fogja levetíteni. Azonnal felhívta ügyvédjét Lausanne-ban, szabadalmat szerzett a képekre, és a jogokat viharos licitálás után eladta az ABC tévéhálózatnak. A nyomtatási jogot elsőnek a New York Post, majd a National Tattler szerezte meg.

A felvétel azonnal elfoglalta helyét a klasszikus borzalmak tárában, de Viggert később keservesen megbánta, amiért olyan hamar eladta – miután kiderült az is, hogy Lecter doktort gyanúsítják a gyilkossággal, a kazetta még többet ért volna.

Viggerték szünidei videózásának ez a másolata teljes volt. Látszott rajta a svájci Viggert család, amint kötelességtudóan kerülgetik Dávid golyóit az Accademiában, órákkal a Palazzo Vecchiónál történt események előtt.

Mason egyetlen okulárés szemével nézte a felvételt; nem nagyon érdekelte az a drága húsdarab, amely az elektromos kábel végén rángott. Ugyancsak nem érdekelte a La Nazione és a Corriere della Sera kis történelmi leckéje a két Pazziról, akiket ugyanabból az ablakból lógattak ki ötszázhúsz év eltéréssel. Őt az kötötte le – olyannyira, hogy újra és újra levetíttette – amikor a kamera végigpásztázott a rángatózó kábelen az erkélyig, ahol egy karcsú alak állt, körvonalai elmosódtak a benti tompa fényben, és integetett. Masonnek. Lecter doktor csuklóból integetett, ahogy a gyerekektől szoktak búcsúzni.

– Pápá – felelte Mason. – Pápá. – A mély bemondóhang reszketett a dühtől.

42. fejezet

Miután dr. Hannibal Lectert azonosították Rinaldo Pazzi gyilkosaként, hálistennek Clarice Starlingnak is jutott komoly munka. A gyakorlatban ő lett a legalacsonyabb szintű összekötő az FBI és az olasz hatóságok között. Jólesett végre erőfeszítéseket tenni egy konkrét cél érdekében.

Starling világa megváltozott a lövöldözős rajtaütés óta. Ő és a Feliciana halpiac néhány más túlélője adminisztratív tisztítótűzben várták, hogy az igazságügyi minisztérium milyen jelentést tesz le a képviselőház igazságügyi albizottsága elé.

Miután megtalálta Lecter röntgenfelvételét, Starling magas minősítésű ideiglenes tanerőként helyettesítette a quanticói Nemzeti Rendőrakadémia beteg vagy szabadságon levő oktatóit.

Ősszel és télen a Fehér Ház egyik botránya miatt cirkuszolt az ország. A habzó szájú reformerek több nyálat elhasználtak, mint maga a siralmas bűnöcske, és az Egyesült Államok elnöke a szokásos adagjánál sokkal több szart evett meg nyilvánosan, csakhogy elkerülhesse a vád alá helyezést.

A cirkusz miatt egyelőre félretolták a Feliciana halpiac kisebb jelentőségű ügyét.

Starlingban minden nappal erősödött a felismerés: a szövetségi ügynökség neki sohasem lesz ugyanaz, mint volt. Megbélyegzett emberré vált. Munkatársai olyan óvatosan beszéltek vele, mint egy leprással. Elég fiatal volt, hogy ez a viselkedés meglepje és kiábrándítsa.

Jólesett a sok munka. Kérésére az olaszoktól csak úgy özönlött az információ Hannibal Lecterről, rendszerint két példányban – az egyiket mindig továbbítani kellett a külügyminisztériumba. Starling lelkesen dolgozott, aktákat állított össze a faxokból és az e-mailen érkezett iratokból. Meglepte, hogy milyen sok anyag szóródott szét a hét év alatt, amióta a doktor megszökött.

A viselkedéstudományi részleg alagsorában levő kis odúját elöntötték az iratok, az Olaszországból jött, tintafoltos faxok és az olasz lapok fénymásolatai.

Ugyan mit küldhet az olaszoknak, aminek hasznát veszik? Az olasz sajtó közben helyreállította Pazzi hírnevét. Azt írták, hogy a felügyelő titokban dr. Lecter elfogásán munkálkodott.

Másrészt viszont, tűnődött Starling, milyen hasznát vehetné a Pazzi-eset adatainak, ha a doktor visszatér az Egyesült Államokba?

Jack Crawford keveset tartózkodott az irodában, most nem tudott Starlingnak tanácsokat adni. Sok időt töltött a bíróságon, és ahogy nyugdíjazása közeledett, egy csomó lezáratlan ügyben tanúskodott. Egyre többször vett ki betegszabadságot, és ha éppen bent volt az irodában, akkor is egyre kevésbé érdekelték az FBI ügyei. Starling pánikba esett a gondolattól, hogy többé nem fordulhat hozzá tanácsért.

Sok mindent látott az Irodánál eltöltött évek során. Tudta, hogy ha Lecter doktor ismét gyilkolni fog az Államokban, akkor megszólalnak a Kongresszus alfarhangos trombitái, és amúgy istenigazából elkezdődik a bűnbakkeresés. Elsőnek a vámhivatalt és a határőrséget fogják megbaszni, amiért beengedték az országba Lectert.

A helyi igazságszolgáltatás, ahol majd a bűncselekményt elköveti, mindent követelni fog, ami csak kapcsolatban áll Lecterrel, és akkor az FBI erőfeszítései a területi irodára összpontosulnak. Azután, amikor a doktor valahol másutt csinál valamit, jön a költözködés.

Ha viszont elkapják, akkor a hatóságok verekedni fognak a dicsőségért, mint a jegesmedvék a véres fókáért. Starlingnak az a dolga, hogy felkészüljön a doktor jövetelére, akár bekövetkezik, akár nem.

Föltett magának egy egyszerű kérdést, amely érzelgősnek tűnt volna a törtetők szemében: hogyan lehet most pontosan úgy cselekednie, ahogy azt az esküjében megfogadta? Hogyan tudja megvédeni a polgárokat és elkapni Lectert, ha netán visszajön?

Nyilvánvalóan vannak megfelelő iratai és sok pénze. Ragyogóan el tud rejtőzni. Csak vegyük azt az elegáns egyszerűséget, amellyel első búvóhelyét választotta ki, miután megszökött Memphisből: egy plasztikai sebészet szomszédságában álló négycsillagos szállodába jelentkezett be St. Louisban. A vendégek felének be volt kötve az arca. Ő is befáslizta magát, és prímán eléldegélt egy halott ember pénzén.

A sok száz fecni között Starling megtalálta a doktor St. Louis-i szobaszámláját. Csillagászati összeg volt rajta. Egy üveg Bâtard Montrachet csak százhuszonöt dollár – milyen finom is lehetett sokévi kórházkoszt után!

Minden firenzei iratból másolatot kért, és az olaszok teljesítették is a kérését, csakhogy a nyomatok minősége olyan volt, mintha festékszóróval csinálták volna, és semmilyen rendszer nem volt bennük. Jöttek Lecter doktor személyes iratai a Palazzo Capponiból. Néhány följegyzés Dantéról, a doktor ismerős kézírásával, egy üzenet a takarítónőnek, egy számla Firenze leghíresebb fűszer-csemegéjéből, a Vera dal 1926-ból, két üveg Bâtard Montrachet-ról és néhány tartufi bianchiról. Megint bor, de mi lehet a másik?

A Bantam Új olasz-angol szótárából megtudta, hogy a tartufi bianchi fehér szarvasgombát jelent. Fölhívta egy híres washingtoni olasz étterem főszakácsát, és megkérdezte, hogy mi is az. Olyan hisztérikus dicshimnusz következett a fehér szarvasgomba ízéről, hogy Starlingnak öt perc után kegyelemért kellett könyörögnie.

Ízlés. Bor, szarvasgomba. Az ízlés mindenben: ez az alapja Lecter doktor életének Amerikában és Európában egyaránt, legyen bár sikeres orvos vagy menekülő szörnyeteg. Az arcát megváltoztathatja, de az ízlését aligha, és nem olyan ember, aki bármit is megtagadna magától.

Az ízlés érzékeny téma volt Starling számára, mert erről mindig eszébe jutott, ahogy a doktor gratulált a noteszéhez, és kigúnyolta olcsó cipőjét. Minek is nevezte? Kivakart, törtető, rossz ízlésű bugrisnak.

Starling mindvégig valamiféle ízlésre sóvárgott intézeti életének szigorúan gyakorlatias és haszonelvű rutinja során.

Ugyanakkor a technikába vetett eddig megingathatatlan hite kezdett megdőlni. Starling belefáradt a technikába, pedig a veszedelmes szakmák számára vallás a technikába vetett hit. Ha az ember tűzharcba vagy kézitusába keveredik egy bűnözővel, akkor hinnie kell a technika tökéletességében, a kemény kiképzésben, amely lehetővé teszi, hogy legyőzhetetlenné váljék. Ez pedig nem igaz, különösen ami a tűzharcot illeti. Az ember halmozhatja az esélyeket, de ha elég sok hasonló küzdelemben vesz részt, akkor valamelyikben csak megölik. Látott már ilyet.

De ha kételkedni kezd a technika-vallásban, akkor hova fordulhat?

Kínos bizonytalanságában, napjainak gyötrő egyformaságában kezdte érdekelni a dolgok mélysége. Kezdett odafigyelni saját zsigeri reakcióira anélkül, hogy minősítette vagy szavakba foglalta volna őket. Ugyanekkor változásokat vett észre olvasási szokásaiban. Korábban elolvasta a képaláírásokat, mielőtt még magát a képet szemügyre vette volna. De most nem. Néha egyáltalán el sem olvasta a szöveget.

Évekig alattomban, bűntudattal olvasott divatlapot, mintha pornográfia lenne. Most kezdte bevallani magának, hogy van valami ezekben a képekben, amitől ő éhséget érez.

Idővel mindenképpen kidolgozta volna saját taktikáját, de most segítette a felismerés, hogy Lecter doktor hajlama a ritkaságok iránt lesz majd az uszony, amely – mint a cápánál – a felszínt hasítja, és láthatóvá teszi őt.

Fölhasználva és összehasonlítva a számítógépes vásárlólistákat, Starling behatolhat Lecter váltakozó álcáinak valamelyike mögé. Hogy ezt megtehesse, ismernie kell a doktor gusztusát. Jobban kell ismernie, mint bárkinek ezen a világon.

Milyen dolgokról tudom, hogy kedveli? Kedveli a zenét, a borokat, a könyveket, az ételt. És engem.

Az ízlés kialakításának első lépése, hogy hajlandóak vagyunk adni a saját véleményünkre. Az ételek, borok és zene világában Starlingnak követnie kell a doktort, azt kell figyelnie, miket választott régebben. De volt egy terület, ahol legalább egyenrangú volt Lecterrel: az autók világa. Starling autóbolond volt, ezt bárki megmondhatta, aki csak látta a kocsiját.

Lecter doktornak, mielőtt lecsukták volna, egy Bentley-je volt. Starling gyorsan felismerte, hogy a Bentley-piac annyira szűk, hogy kockázatos dolog lenne, ha Lecter újra visszatérne ehhez a márkához. Vajon most mit fog venni? Starling át tudta élni a doktor igényeit: nyolchengeres motor, lefojtott teljesítmény, amelyet nem lehet túlpörgetni. Semmi kétség: XJR Jaguár szedán. Starling faxot küldött a keleti és a nyugati part Jaguár-márkaboltjainak, elkérve tőlük a heti vevőlistákat.

Mi olyat kedvel még Lecter doktor, amiről Starling sokat tud?

Engem, gondolta.

Hiszen milyen hamar reagált az ő kiszolgáltatottságára. Még akkor is, ha figyelembe vesszük a postai átfutási időt.

Vajon milyen gyorsan ért el a National Tattler Olaszországba? Starling onnan tudta, hogy bajban van, mert egy példányt találtak a Palazzo Capponiban. Lecternek számítógépe is volt Olaszországban, olvashatta a tűzharc eredményét az FBI nyilvános honlapján. Vajon még mit lehetne megtudni Lecter doktor személyi számítógépétől?

A személyes használati tárgyak listáján, amelyet a Palazzo Capponiban vettek föl, nem szerepelt számítógép.

Starling akkor is látott valamit. Megkapta a Palazzo Capponi könyvtárának fényképeit. Az egyiken az a szépséges asztal látszik, melyen a férfi írta neki a levelet. Ezen az asztalon volt egy laptop. A következő képekről már hiányzott.

Szótárának segítségével nagy keservesen összehozott egy faxot, amelyet elküldött a firenzei Questurára:

Fra le cose personali del dottor Lecter, c'é un computer portalile?

Ilyen apró lépésekkel kezdte el üldözni Clarice Starling Lecter doktort, nagyobb önbizalommal, mint ahogy azt az események indokolták volna.

43. fejezet

Cordell, Mason Verger inasa az asztalára tett, bekeretezett mintából azonnal fölismerte a jellegzetes kézírást. A levélpapír Olaszországból, a firenzei Excelsior szállóból származott.

A bombamerényletek korában, sok gazdag emberhez hasonlóan, Masonnak is volt saját levélvizsgáló fluoroszkópja.

Cordell kesztyűt húzott, és megvizsgálta a levelet. A fluoroszkóp nem mutatott ki sem drótokat, sem elemet. Mason szigorú utasítását követve csipeszt használva lefénymásolta a borítékot és a levelet. Ez állt benne Lecter doktor ismerős, kalligrafikus írásával:

Kedves Mason!

Köszönöm, hogy ilyen hatalmas vérdíjat tűztél ki a fejemre! Szeretném, ha még növelnéd is. A vérdíj a radarnál is sokkal különb riasztóeszköz. A hatóságok mindenütt hajtanak rá, hogy megfeledkezzenek kötelességükről, és magánúton kutassanak utánam, melynek eredményét most láthatod.

Tulajdonképpen azért írok, hogy fölfrissítsem az emlékezeted korábbi orroddal kapcsolatban. Kábítószert ostorozó ihletett interjúdban, amelyet nemrég adtál a Hölgyek Háziújságjának, azt állítod, hogy az orrodat az arcod többi részével együtt ették meg a korcsaid, Skippy és Spot, miközben nem győzték csóválni a farkukat. Ez nem így volt: felüdülésül te magad etted meg. A hangokból ítélve, melyeket rágás közben hallattál, azt mondhatnám, hogy állaga hasonlíthatott a csirkezúzához – „olyan íze van, mint a csirkének!”, ennyi volt a megjegyzésed akkor. Nekem a hangról egy bisztró jutott eszembe, ahol egy francia galambbegysalátát zabál.

Erre már nem emlékszel, Mason?

Ha már a csirkéknél tartunk, kezelés közben te mesélted, hogy miközben a hátrányos helyzetű gyerekeket rontottad meg a nyári táborodban, megtanultad, hogy a csokoládé irritálja a húgycsövedet. Ugye erre sem emlékszel?

Nem úgy tűnik, hogy mindenfélét meséltél nekem, amire ma már nem emlékszel?

Van egy megkerülhetetlen párhuzam közted és Jezabel között, Mason. Olyan bibliás ember, mint te, bizonyára emlékszik rá, hogy Jezabelnek a kutyák falták föl az arcát, meg a többi részét is, miután az eunuchok kivetették az ablakon.

Embereid megölhettek volna az utcán. De te élve akartál, igaz? Bérenceid aromájából nyilvánvaló, mivel akartál szórakoztatni. Mason, Mason! Mivel ilyen nagyot akarsz ütni, hadd mondjak neked néhány vigasztaló szót, és tudod, hogy én sohasem hazudok.

Mielőtt meghalnál, látni fogod az arcomat.

Tisztelettel

Dr. Hannibal Lecter

U. I. Mindazonáltal tartok tőle, hogy nem élsz olyan sokáig, Mason. Óvakodj a tüdőgyulladástól. Nagyon hajlamos vagy rá, mivel egyfolytában csak fekszel (és örökre feküdni fogsz). Javaslom, hogy azonnal oltasd be magad, ugyanakkor ne feledkezz meg a hepatitis A és B oltásról sem. Nem akarlak időnek előtte elveszíteni.

Mason mintha elfelejtett volna levegőt venni, miután elolvasta a levelet. Várt, várt, azután ezt mondta Cordellnek: – Hívja föl nekem Paul Krendlert. És küldje ide a Disznómestert!

44. fejezet

Ugyanaz a helikopter, amely a külföldi lapokat fuvarozta naponta Mason Vergernek a Pézsmapatkány Tanyára, most Paul Krendler megbízott főfelügyelő-helyettest is elhozta.

Mason jelenléte, a sötét szoba a sziszegő és sóhajtozó gépezettel, az örökmozgó muréna épp elég lett volna, hogy Krendler kínosan érezze magát, de ráadásul újra és újra végig kellett néznie Pazzi halálát.

Hétszer nézte meg, hogyan kering a Viggert család a Dávid-szobor körül, látta, ahogy Pazzi előrelendül, és a belei kifordulnak. Hetedjére már várta, hátha Dávid belei is kifordulnak.

Végül kigyulladtak a vendégfogadó sarok ragyogó fényszórói, átforrósítva Krendler feje búbját, és megcsillogtatva koponyáját a ritkuló kefefrizura sörtéi között.

A Vergereknek páratlan érzékük volt a durvasághoz, így Mason azzal kezdte, amit épp Krendler akart mondani.

– Nem érdekel... az elvi megfontolás... mennyi pénzbe kerül?

Krendler négyszemközt szeretett volna beszélni Masonnal, de nem voltak egyedül. Egy széles vállú, félelmetesen izmos alak fekete árnyképe rajzolódott az izzó akváriumra. A gondolat, hogy egy testőr hallja őket, idegesítette Krendlert.

– Jobban szeretném, ha négyszemközt beszélgethetnénk; nem küldhetné ki ezt az urat?

– Ő a húgom, Margot – mondta Mason. – Maradhat.

Margot előlépett a sötétből, biciklisnadrágja suhogott.

– Ó, bocsánatot kérek – emelkedett föl félig a székből Krendler.

– Helló! – mondta a nő, de ahelyett, hagy megszorította volna Krendler kinyújtott kezét, fölvett két szem földimogyorót az asztalon lévő tálból, azokat szorította össze, amíg hangosan ropogni nem kezdtek, azután visszatért az akvárium izzó fényébe. Krendler hallotta, ahogy a mogyoróhéj a földre hull.

– Na jó, halljuk hát! – szólalt meg Mason.

– Az, hogy a huszonhetedik kerületben kiüssem a nyeregből Lowensteint, legkevesebb tízmillió dollárba kerül. – Keresztbe vetette a lábát, és valahova a sötétbe bámult. Nem tudta, hogy Mason látja-e. – Ennyire van szükségem csak a tömegtájékoztatáshoz. De kezeskedem róla, hogy sebezhető. Olyan helyzetben vagyok, hogy tudom.

– Miről van szó?

– Nos, mondjuk úgy, hogy a magaviselete...

– Pénz vagy punci?

Krendlert feszélyezte, hogy Margot előtt „puncit” emlegessenek, de úgy tűnt, Masont ez nem izgatja.

– Házasember, és régi keletű kapcsolata van a fellebbviteli bíróság egyik bírájával. A bíró bizonyos esetekben olyan ítéleteket hozott, amelyek kedveztek Lowenstein egyes munkatársainak. Valószínűleg csak véletlenül, de csupán arra van szükségem, hogy a tévé megvádolja.

– A bíró egy nő? – kérdezte Margot.

Krendler bólintott. Nem volt biztos benne, hogy Mason látja-e, ezért hozzátette: – Igen, nő.

– Az baj – mondta Mason. – Sokkal jobb lenne, ha buzi lenne, igaz, Margot? Ennek ellenére maga nem kenheti rá ezt a szart, Krendler. Ez nem származhat magától.

– Összehoztunk egy tervet, amely felkínálja a szavazóknak...

– Maga nem kenheti rá a szart – ismételte Mason.

– Csak arról gondoskodom, hogy az igazságügyi vizsgálóbizottság tudja, hova nézzen, és a szar rátapadjon Lowensteinre, amikor hozzávágják. Azt mondja, hogy tud nekem segíteni?

– A felével kisegíthetem.

– Öt?

– Ne mondjon ilyeneket, hogy „öt”. Ejtsük ki olyan tisztelettel, amelyet megérdemel: ötmillió dollár. Az Úr megáldott engem ezzel a pénzzel. Az én akaratom megegyezik az Övével: akkor kapja meg a pénzt, ha Hannibal Lecter a kezemben lesz. – Néhányszor levegőt vett. – Ha ez megtörténik, akkor maga lesz a huszonhetedik kerület kongresszusi képviselője, Krendler, tisztán és csont nélkül, és csupán annyit kérek magától, hogy szavazzon a humánus vágásról szóló törvény ellen. Ha az FBI kapja el Lectert, vagy ha a rendőrök csípik el valahol, és megússza méreginjekcióval, akkor mi többé nem ismerjük egymást.

– Nem segíthetek, ha a helyi bűnüldözés kapja el. Ha Crawford csapata gyűjti be, akkor sem szólhatok bele.

– Hány olyan állam van, ahol vád alá helyezték Lectert, és nem törölték még el a halálos ítéletet? – kérdezte Margot. A hangja érdes volt, de mély, mint Masoné: a hormonoktól, amelyeket szedett.

– Három.

– Ha letartóztatják, azt akarom, hogy állami szinten végezzék ki – mondta Mason. – Semmi emberrablási baromság, semmi állampolgári jogok megsértése, semmi államközi huzavona. Azt akarom, hogy nyírják ki, azt akarom, hogy állami börtönbe kerüljön, nem pedig különleges biztonságú szövetségi intézetbe.

– Megkérdezhetem, hogy miért?

– Nem, ha azt kéri, hogy válaszoljak. Nem tartozik a humánus vágásról szóló törvény hatálya alá – mondta Mason és vihogott. A beszéd kimerítette. Intett Margot-nak.

A nő kivitt a fényre egy irattartót, és abból olvasta föl a jegyzeteit. – Mindent akarunk, ami a tudomására jut, és még azelőtt, hogy a viselkedéstudományi részleg értesülne róla. Az ő jelentéseiket is azonnal meg akarjuk kapni, amint iktatják őket, valamint kérjük az Erőszakos Bűneseteket Megelőző Program és a Nemzeti Bűnügyi Információs Központ belépési kódjait.

– Nyilvános telefont kell használnia, valahányszor belép az Erőszakos Bűneseteket Megelőző Programba – mondta Krendler, még mindig a sötétségnek beszélve, mintha a nő ott se lenne. – Ezt hogy tudja megoldani?

– Majd én megoldom – felelte Margot.

– Majd ő megoldja – suttogta Mason a sötétből. – Edzőprogramokat ír tornatermi gépekhez. Ez az ő kis üzlete, így nem kell a bátyóból élnie.

– Az FBI-nak zárt rendszere van, egyes részek kódoltak. Pontosan úgy kell bejelentkezniük, ahogy majd elmondom, és egy olyan laptopra kell letölteniük, amelyet az igazságügyi minisztériumban programoztak be – mondta Krendler. – Ezért ha a belső ellenőrzés ráállítana magukra egy nyomkövetőt, egyszerűen visszajut az igazságügyi minisztériumba. Vegyenek egy gyors laptopot gyors modemmel olyan helyen, ahol készpénzt használnak, nagy a forgalom, és nem postán küldik ki a garancialevelet. Vegyenek egy gyorsmeghajtót is. Ne menjenek vele a Net közelébe. Egy éjszakára van szükségem, és kérem vissza, mihelyt maguk végeztek. Majd jelentkezem. Oké, ez minden. – Fölállt, összeszedte a papírjait.

– Ez nem minden, Mr. Krendler... – mondta Mason. – Lecternek nem kell előbújnia. Van hozzá pénze, hogy örökre elrejtőzzön.

– Hogy szerzett pénzt? – kérdezte Margot.

– Pszichiáterként volt néhány nagyon gazdag, öreg betege – mondta Krendler. – Rávette őket, hogy írassanak a nevére egy halom pénzt és részvényeket, amivel aztán jól gazdálkodott. Még az adóhivatal sem volt képes elkapni. Néhány jótevője tetemét exhumálták, hogy lássák, nem ő ölte-e meg őket, de semmit sem találtak. A méregvizsgálat is negatív.

– Úgyhogy nem fogjuk elkapni rablás közben, mert van pénze – mondta Mason. – Elő kell csalogatnunk. Ki kell találnunk a módját.

– Meg fogja tudni, honnan szervezték a firenzei támadást – jegyezte meg Krendler.

– Naná, hogy megtudja.

– Akkor el akarja kapni majd magát.

– Ezt nem tudom. Olyannak szeret engem, amilyen vagyok. Gondolkozzon, Krendler! – mondta Mason és dudorászni kezdett.

Krendler megbízott főfelügyelő-helyettes csak ezt a dudorászást hallotta, amikor kiment az ajtón. Mason, gyakran dúdolt zsoltárokat, miközben gondolkodott: Bekaptad az első csalit, Krendler, de ezt majd csak akkor beszéljük meg, miután megnyitottad az első kompromittáló bankszámládat – miután az enyém leszel!

45. fejezet

Csak a család maradt a szobában, a két testvér.

Lágy fény és zene. Margot a díványon ül, a fejét lehajtja, könyökével térdére támaszkodik. Lehetne pihenő kalapácsvető vagy súlyemelő, aki éppen edzés után lazít a tornateremben. Kicsivel gyorsabban szedi a levegőt, mint Mason a lélegeztetőgépen.

A dal véget ér, a nő föláll, odamegy a férfi ágya mellé. A muréna kidugja a fejét a mesterséges sziklába vájt odújából, hogy lássa, ezüstszínű ege nem esőzik-e ismét pontyokat. Margot karcos hangja a lehető legpuhább. – Ébren vagy?

Mason értelme egy pillanat alatt visszatért örökké nyitott szemébe. – Itt az ideje megbeszélni – szisszenő lélegzet –, hogy mit akarsz, Margot? Ülj ide a Mikulás bácsi térdére.

– Tudod, hogy mit akarok.

– Csak mondd el!

– Judyval babát akarunk. Verger babát akarunk, a mi babánkat.

– Miért nem vásároltok kínai csecsemőt? Olcsóbb, mint a szopósmalac.

– Jó lenne saját. Meg tudjuk csinálni.

– Mit is mond a papa végrendelete... Szeretett fiam, Mason elmúlása esetén, „Szeretett fiam, Mason”, ez én vagyok, minden vagyonom arra az örökösre szálljon, aki a Cellmark Laboratórium vagy valamely hasonló intézmény DNS-vizsgálatával bizonyítottan az én vér szerinti leszármazottam. Amennyiben ilyen örökös nem találtatik, a kizárólagos kedvezményezett a Déli Baptista Konvenció, különös tekintettel a wacói (Texas) Baylar Egyetemre. Igazán fölbosszantottad a papát azzal a pinanyalással, Margot.

– Biztosan nem hiszed el Mason, de nem a pénzről van szó – persze egy kicsit arról is, de hát te nem akarsz egy örököst? A te örökösöd is lenne, Mason.

– Miért nem fogsz egy kedves fiút, és miért nem dugod meg, Margot? Ez nem rád vall, hogy ne tudnád, hogyan kell.

Újra szólni kezd a marokkói zene, Margot mintha dühöt hallana ki belőle.

– Én elcsesztem magamat, Mason. Elfonnyasztottam a petefészkemet a mindenféle trutyival, amit beszedtem. És azt akarom, hogy Judynak is része legyen az egészben. Ő akarja a világra hozni. Mason, azt mondtad, ha segítek neked – ígértél nekem egy kis spermát.

Mason pókszerű ujjai megmozdultak. – Szolgáld ki magad! Ha ugyan még van ott valami.

– Mason, minden esély megvan rá, hogy még van életképes spermád, és meg tudnánk szervezni egy fájdalommentes szüretet...

Le akarod szüretelni az életképes spermámat? Ez úgy hangzik, mintha megbeszélted volna valakivel.

– Csak a megtermékenyítő klinikán, ott bizalmasan kezelik. – Margot arca ellágyult, ez még az akvárium hideg fényében is látszott. – Igazán jók tudnánk lenni egy gyerekhez, Mason, jártunk szülőiskolába, Judy népes, türelmes családból származik, és van egy nő-szülőkből álló támogató csoport.

– Amikor srác voltam, el tudtál durrantani, Margot! Úgy lőttem, mint egy sorozatvető. És kurva gyorsan.

– Te meg bántottál engem, amikor kicsi voltam, Mason. Bántottál, és kicsavartad a könyökömet, még most sem tudok negyven kilónál többet emelni a bal karommal.

– Jó, mert nem akartad megenni a csokoládét. Azt mondom, megbeszéljük a dolgot, húgocskám, amint ezzel az üggyel végzünk.

– Akkor csak egy próbát csináljunk! – mondta Margot. – A doktor tud fájdalommentesen mintát venni...

– Mi az hogy fájdalommentesen, odalent én semmit sem érzek. Addig szívhatod, amíg belekékülsz, de akkor sem lenne másképpen, mint első alkalommal. Megcsináltattam én ezt másokkal is, és semmi sem történt.

– A doktor tud fájdalommentesen mintát venni, csak hogy lássuk, van-e mozgásképes spermiumod. Judy máris szedi a Clomidot. Feltérképezzük a ciklusát, meg lesz egy csomó dolgunk.

– Még nem volt szerencsém Judyval találkozni. Cordell azt mondja, hogy ólábú. Mióta tart a románc, Margot?

– Öt éve.

– Miért nem hozod el? Mi talán... kidolgozhatnánk valamit, hogy úgy mondjam.

Az észak-afrikai dobok elhallgattak, zúgó csöndet hagyva Margot fülében.

– Miért nem szervezed meg magad a kis kapcsolatodat az igazságügyi minisztériummal? – mondta, közel hajolva a lyukhoz, ahol valaha fivére füle volt. – Miért nem próbálsz meg te beférkőzni egy telefonfülkébe azzal a kurva laptoppal? Miért nem fizetsz meg még néhány kurva digót, hogy elkapják a hapsit, aki kutyatápot csinált az arcodból? Azt mondtad, segítesz rajtam, Mason!

– Fogok is. Csak meg kell gondolnom az időzítést.

Margot egymáshoz nyomott két mogyorót, és Mason takarójára ejtette a héjakat. – Ne gondolkozz túl sokáig, Mosolyalbum! – Biciklisnadrágja úgy sziszegett, mint egy gőzgép, miközben kifelé tartott a szobából.

46. fejezet

Ardelia Mapp akkor főzött, ha kedve tartotta, és ha főzött, akkor az eredmény mindig rendkívül finom volt. A gullah[7] konyhát kombinálta a jamaikaival. Most éppen csirkeszeleteket készített: kimagozott cseresznyepaprikával fűszerezte, amit óvatosan, a száránál fogott meg. Nem volt hajlandó felárat fizetni a bontott csirkéért, ezért Starlingnak akadt elég munkája a bárddal és a vágódeszkával.

– Ha a darabokat egészben hagyod, Starling, akkor nem itatja át úgy a fűszer, mint ha rendesen feldarabolod – magyarázta, miközben akkora energiával csapott ketté egy csirkehátat, hogy a csontszilánkok a kötényére tapadtak. – Hát így. Mit csinálsz, csak nem dobod ki a nyakát? Tedd csak vissza azt a szépséget!

Majd egy perccel később ezt mondta: – Ma voltam a postán. Feladtam a mamámnak egy csomagot.

– Én is jártam a postán, elvihettem volna.

– Hallottál valamit?

– Az égvilágon semmit.

Mapp bólintott, nem volt meglepve. – A verebek azt csiripelik, hogy ellenőrzik a postádat.

– Kicsoda?

– Bizalmas utasítás a postaügyi minisztertől. Ugye, erről nem tudtál?

– Nem.

– Akkor nézz utána más módon. A postai haveromat fedezni kell.

– Jól van. – Starling letette a szeletelőbárdot egy pillanatra. – Jézusom, Ardelia!

Starling a posta pultjánál állt, bélyeget vett, és semmit sem olvasott le a szorgos postások zárkózott, fekete arcáról, pedig sokukat személyesen is ismerte. Világos, hogy valaki segíteni akar neki, pedig jókora esélye van a szigorú büntetésre, és még a nyugdíja is veszélybe kerülhet. Világos, hogy az a valaki jobban megbízik Ardeliában, mint benne. Minden szorongása ellenére boldoggá tette a tudat, hogy segítséget kapott a feketék forródrótján. Talán ezzel közlik vele szótlan ítéletüket, hogy önvédelemből lőtte le Evelda Drumgót.

– Na, most fogd azokat a zöldhagymákat, törd össze őket a kés nyelével és add ide! A zöldjét is! – folytatta Ardelia.

Amikor végzett, Starling megmosta a kezét, bement Ardelia tökéletesen rendben tartott nappalijába, és leült. Egy perc múlva, kezét konyharuhával törölgetve bejött Ardelia is.

– Miféle szarakodás ez? – kérdezte Ardelia.

Az volt a szokásuk, hogy jóízűen káromkodtak, ha valami igazán baljós dologgal álltak szemben. Ez a századvégi változata a sötétben való fütyörészésnek.

– Rohadjak meg, ha tudom – felelte Starling. – A kérdés az, ki az a strici, aki olvassa a leveleimet.

– A postaügyi minisztérium a maximum, ameddig az enyéim vissza tudnak menni.

– Ennek semmi köze a lövöldözéshez, Eveldához – mondta Starling. – Ha figyelik a postámat, annak Lecter doktorhoz lehet köze. – Átadtál nekik minden nyavalyát, amit valaha küldött neked. Egyenesen Crawfordnak.

– Mint a pinty! Ha a belső ellenőrzés vizsgálja a postámat, akkor azt hiszem, annak utána tudok nézni. Ha viszont az igazságügy belső ellenőrzése, akkor nem.

Az igazságügyi minisztérium és fiókvállalata, az FBI külön szakmai-etikai bizottsággal rendelkezik, amelyek elméletileg együttműködnek, de néha összeütközésbe kerülnek egymással. Az ilyen eseteket házon belül pisilőversenynek nevezik, és a középre került ügynökök néha átáznak. Ráadásul az igazságügyi főellenőr bármibe beleszólhat, és át is vehet egy kényes ügyet.

– Ha valamit tudnak arról, hogy Hannibal Lecter mit forral, ha azt hiszik, hogy a közelben van, akkor azt tudatniuk kell veled, hogy megvédhesd magad. Starling, érezted-e valaha is magad körül?

Starling megrázta a fejét. – Nem nagyon aggódom miatta. Már hosszú ideje nem is gondoltam rá. Ismered azt az érzést, azt a súlyos, szürke érzést, hogy félsz valakitől? Még csak nem is gyűlölöm. Csak azt gondolom, hogy azért mégis tudnom kéne róla, ha bajban vagyok.

– Na és mit tennél? Mit tennél, ha meglátnád magad előtt? Hirtelen, váratlanul? Eldöntötted már gondolatban? Lecsapnád?

– Amilyen gyorsan csak tudnám.

Ardelia elnevette magát. – Na és azután?

Starlingnak lehervadt a mosolya. – Az már rajta múlik.

– Le tudnád lőni?

– Hogy a beleim a helyükön maradjanak? Istenem, remélem, hogy ez sohasem történik meg, Ardelia! Boldog leszek, ha visszakerül a sittre, anélkül hogy bárkinek is baja esne, őt magát is beleértve. Mindazonáltal azt mondom neked, néha arra gondolok, hogy ha egyáltalán valaha még egyszer sarokba szorul, akkor én akarom lekapcsolni.

– Erről még csak ne is beszéljünk, jó?!

– Ha velem találkozik, nagyobb esélye lesz az életben maradásra. Nem lövöm le pusztán azért, mert félek tőle. Nem farkasember. Az egész rajta fog múlni.

– Félsz tőle? Jobb lesz, ha nagyon félsz.

– Tudod, mi az ijesztő, Ardelia? Ha valaki megmondja az embernek az igazságot. Ha intézetbe kerülne, akkor elég nagy tudományos érdeklődésre számíthat ahhoz, hogy jól bánjanak vele. Nem lesznek problémái a cellatársaival. Ha bent lenne a sitten, akkor megköszönném neki a levelét. Nem szabad elpocsékolni egy olyan embert, aki elég őrült ahhoz, hogy megmondja az igazat.

– Valami oka csak lehet, hogy figyelik a levelezésedet. Valahol elzárva biztosan van rá bírósági felhatalmazásuk. Még nem szúrtak ki minket, megfigyelhetjük – mondta Ardelia. – Nem bocsátom meg ezeknek a kurafiaknak, amiért tudják, hogy jön, és mégsem szólnak neked. Holnaptól nagyon vigyázz magadra!

– Mr. Crawford szólna nekünk. Nem sok mindent tehetnek Lecter ellen úgy, hogy abból kihagyják Mr. Crawfordot.

– Jack Crawford már történelem, Starling! Van egy kis fehér folt az agyadban. Mi van, ha ellened kavarnak valamit? Mert nagy a szád, és nem hagytad, hogy Krendler jóba legyen veled? Mi van, ha valaki el akar intézni téged? Most már komolyan védenem kell majd az informátoraimat.

– Tehetünk valamit a postai haverodért?

– Mit gondolsz, ki jön vacsorára?

Jól van na, Ardelia!... Várjunk csak, én azt gondoltam, hogy én jövök vacsorázni!

– Majd vihetsz belőle egy kicsit. – Igazán nagylelkű vagy!

– Semmi gond, kislányom. Részemről a szerencse.

47. fejezet

Amikor Starling még gyerek volt, egy szélben recsegő deszkaházból került az evangélikus árvaház szilárd, vörös téglás épületébe. Düledező családi otthonában volt egy meleg konyha, ahol megosztozhatott egy narancson az apjával. De már senki sem tudja, hol vannak a kis házak, hol élnek azok az emberek, akik kevés pénzért veszélyes munkát végeznek. Az apja elhajtott ebből a házból öreg furgonjával egy éjszakai őrjáratra, ahol megölték.

Starling egy gebén szökött meg abból a házból, ahová nevelőszülőkhöz adták – itt vágták le a bárányokat, akiknek sírását olyan sokszor hallotta álmában –, és egyfajta menedéket talált az evangélikus árvaházban. Azóta is biztonságban érezte magát a nagy és szilárd intézetek keretei között. Lehet, hogy az evangélikusok fukarabban osztogatták a melegséget és a narancsot, mint Jézust, de a szabályok azok szabályok voltak, és ha az ember megértette őket, akkor nem volt semmi baj.

Amíg személytelen vizsgák jelentették a kihívást, vagy az utcán kellett dolgozni, addig Starling biztonságban érezte magát, de a hivatali politikához egy cseppnyi érzéke sem volt.

Most, mikor kiszállt öreg Mustangjából, már nem nyújtott neki menedéket a magas homlokzat Quanticóban. A parkoló vibráló levegőjében még a bejáratok is gonosznak tűntek.

Szeretett volna találkozni Jack Crawforddal, de erre most nem volt idő.

A nyomozás a Feliciana halpiacnál történt mészárlás ügyében szükségessé tette, hogy a cselekményt rekonstruálják a quanticói lőtéren, és itt minden egyes lövés, minden röppálya számít.

Starlingnak újra el kellett játszania a maga szerepét. Az álcázott kisbusz ugyanaz volt, melyet eredetileg is használtak, lefestetlen gittel dugaszolták be rajta a golyónyomokat. Újra és újra kiszálltak az öreg járgányból, az ügynök, aki John Brighamet játszotta, újra és újra előrezuhant, a Burke-öt játszó alak pedig rángatózott a földön. Az eljárás teljesen kikészítette a nőt, és csak délután végeztek.

Starling, miután levette a golyóálló mellényt, irodájában fölkereste Jack Crawfordot.

Mostanában ismét Mr. Crawfordnak szólította. A férfi az utóbbi időben bizonytalan lett, és egyre inkább eltávolodott mindenkitől.

– Kér egy Alka-Seltzert, Starling? – kérdezte, amikor meglátta a nőt az iroda ajtajában. Crawford naponta számos receptre kapható gyógyszert szedett, azonkívül páfrányfenyő-kivonatot, Saw Palmettót, Szent János Szavát, és gyerekeknek való aszpirint. Mindezt bizonyos sorrendben vette be, és közben fejét mindig hátrahajtotta, mintha egy kupica pálinkát hajtana le.

Az utóbbi hetekben rászokott, hogy amikor bejön az irodába, leveszi a zakóját, és helyette egy szvettert vesz föl, melyet néhai felesége, Bella kötött.

– Mr. Crawford, a postámat felbontják. Nem valami ügyesek. Úgy tűnik, felgőzölik a ragasztót.

– Azóta tartják szemmel a postáját, amióta Lecter írt magának.

– Azok csak fluoroszkópot használtak. Az rendjén is van, és zavartalanul elolvashattam a magánleveleimet. Nekem senki sem szólt egy szót sem.

– Nem a mi belső vizsgálatunk csinálja.

– De ez nem is Dawg igazgatóhelyettes munkája, Mr. Crawford, hanem olyasvalakié, aki elég nagy kutya ahhoz, hogy szerezhessen egy titkos vizsgálati engedélyt.

– Nem úgy néz ki, mintha amatőrök nyitogatnák a borítékokat? – Mivel a nő hallgatott, Crawford hozzátette: – Jobb, ha így vette észre, igaz, Starling?

– Igen, uram.

A férfi elhúzta a száját és bólintott. – Utánanézek. – Elhelyezte íróasztalának lapján a receptre kapható gyógyszerek üvegcséit. – Beszélek Carl Schirmerrel az igazságügyben, és tisztázzuk ezt a dolgot.

Schirmer keze alaposan meg volt kötve. A folyosón keringő mendemondák szerint az év végén visszavonul. Crawford minden cimborája nyugdíj előtt állt.

– Köszönöm, uram.

– Talált az osztályában tehetségeket? Olyanokat, akikkel érdemes lenne beszélniük a toborzóknak?

– A törvényszéki szakértőknél egyelőre még nem mondhatom biztosra, nem szívesen beszélnek velem a szexuális jellegű bűntettekről. Viszont van néhány nagyon jó lövész.

– Rájuk különösen nagy szükségünk van. – Gyorsan a nőre nézett. – Nem akartam megbántani!

Annak a napnak a végén, melyen eljátszották John Brigham halálát, a nő kiment a sírjához az arlingtoni Nemzeti Temetőbe.

Rátette kezét a kőre: még mindig recés volt a vésőtől. Hirtelen érezte ajkán a férfi bőrét – hideg volt és a púdertől szemcsés, amikor utoljára odalépett a ravatalához, és búcsúzóul homlokon csókolta.

Most hullottak a levelek Arlingtonban, beterítették az egész temetőt. Starling, kezét John Brigham sírkövén nyugtatva végignézett a sírokon, és arra gondolt, hogy hány Brighamhez hasonló férfit tékozoltak el fáradt öregemberek ostobasága, önzése és alkudozásai miatt.

Akár hisz az ember Istenben, akár nem: aki harcos, annak Arlington szent hely, és nem a halál jelenti a tragédiát, hanem a hiábavaló pocsékolás.

Úgy érezte, semmit sem lazult a kötelék, mely Brighamhez fűzte, csak azért, mert sohasem voltak szeretők.

Arlingtonban térdelve az apja sírjára gondolt, amely elég messze van innen. Nem járt ott azóta, hogy évfolyamelsőként végzett az egyetemen, és elment, hogy ezt megmondja neki. Azon gondolkozott, hogy ideje lenne újra meglátogatni.

48. fejezet

Lélegzetünk páráján át láthatjuk azt a ragyogó fénypontot az Új-Foundland fölötti felhőtlen éjszakában, amely az Orionon függ, majd lassan nyugat felé halad: egy Boeing 747-es szökkent nagyokat a száz mérföldes szélben.

Hátul, a farokkormány közelében ül az Óvilági Fantázia névre hallgató társasutazás ötvenkét résztvevője, akik tizenegy országot látogattak végig tizenhét nap alatt, és éppen visszatérőben vannak Detroitba, valamint a kanadai Windsorba. A háttámla szélessége ötven centi. A két karfa távolsága ötven centi. Ez éppen öt köbcentiméterrel haladja meg azt a teret, amennyi a rabszolgáknak jutott, amikor Afrikából átkeltek a tengeren.

Az utasok nyálkás hússal és ömlesztett sajttal készült, fridzsiderben hűtött szendvicseket tömnek magukba, és szívják egymás bélgázait a gazdaságosan megforgatott levegőben. Egyfajta változata ez a szennyvíz-elvnek, amellyel a szarvasmarha- és disznókereskedők álltak elő az ötvenes években.

Dr. Hannibal Lecter a középső sor legközepén ül, két gyerek között, a sor szélén egy asszony, karján csecsemővel. Annyi cellában és kényszerzubbonyban töltött év után Lecter doktor nem szereti a bezártságot. A mellette ülő kisfiú ölében szünet nélkül sivít a számítógépes játék.

Sokakhoz hasonlóan, akik a legolcsóbb helyeken szóródtak szét, Lecter doktor is élénksárga, vigyorgó pofát ábrázoló jelvényt visel, nagy piros betűs CAN-AM TOURS felirattal, és hamis márkajelzésű tréningfelső van rajta, melyen a torontói Maple Leafs jégkorongcsapat jelzése díszeleg. A mackó alatt tetemes mennyiségű készpénz van a testére erősítve.

Lecter doktor három napot töltött a csoporttal, a jegyet Párizsban vette egy alkusztól, aki az utolsó pillanatban közbejövő betegségek miatt felszabadult helyeket árulta. Az az ember, akinek ezen a helyen kellett volna ülnie, koporsóban utazott haza Kanadába, mert a szíve felmondta a szolgálatot, amikor éppen fölfelé kapaszkodott a Szent Péter-székesegyház kupolájába.

Ha Lecter Detroitba ér, szembe kell néznie a határőrséggel és a vámosokkal. Abban biztos lehetett, hogy a nyugati világ minden nagyobb repülőterén figyelmeztették a biztonságiakat és a határőröket esetleges felbukkanására. Ahol a fényképe nincs felragasztva az útlevélvizsgáló fülke falára, ott a körözöttek névsorában lapul minden vámos és határőr számítógépében.

Ebben az egészben, gondolja Lecter doktor, az az egyetlen szerencse, hogy a hatóságok csak a régi arcát ábrázoló képeket használhatják. A hamis útlevélképnek, amellyel Olaszországba belépett, nincs otthoni megfelelője. Olaszországban Rinaldo Pazzi könnyíteni akart az életén, és örömet akart szerezni Mason Vergernek, ezért megfújta a rendőrség aktáját, beleértve a „dr. Fell” tartózkodási és munkavállalási engedélyében használt fényképet és a negatívokat egyaránt. Ezeket Lecter doktor később megtalálta Pazzi aktatáskájában, és meg is semmisítette.

Hacsak Pazzi nem készített lesifotókat „dr. Fellről”, akkor jó esélye van rá, hogy új arca ismeretlen a világ előtt. Nem különbözik túlságosan a régitől – egy kis kollagén az orr körül és az arcban, megváltoztatott hajviselet, szemüveg – de annyira azért eltér, hogy ne hívja föl magára a figyelmet. Ami a kézfején levő heget illeti, talált rá tartós alapozót és barnítókrémet.

Arra számít, hogy a detroiti repülőtéren a bevándorlási hivatal két részre osztja az érkezőket: az amerikai útlevéllel rendelkezők kerülnek az egyik sorba, a többiek a másikba. Határvárost választott, hogy sokan legyenek a második csoportban. Ez a gép tele van kanadaiakkal. A doktor úgy véli, áthömpölyöghet a csordával, amennyiben a csorda befogadja. Néhány műemléket és képtárat együtt látogatott végig ezekkel a turistákkal, együtt főtt velük a gépen, de azért mindennek van határa: nem bírja velük együtt habzsolni ezt a légitársasági moslékot.

Az egymás társaságától nyűgös, fáradt, fájós lábú turisták vacsoracsomagjukban turkálnak, és eltávolítják a szendvicsből a feketére fagyott salátát.

Lecter doktor nem óhajtja magára vonni a figyelmet, vár, amíg a többiek legyűrik hitvány ellátmányukat, vár, amíg megjárják a vécét, és a zöm elszunnyad. Messze elöl egy áporodott film megy. A doktor egy piton türelmével várakozik. Mellette elaludt a kisfiú, ölében a számítógépes játékkal. A